JULIA Quinn. Micsoda éjszaka! GABO

JULIA Quinn Micsoda éjszaka!

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Julia Quinn A Night Like This Avon Books New York

Fordította: Bozai Ágota

Könyvterv: Malum Stúdió

Copyright © 2012 by Julie Cotler Pottinger Hungarian translation © Bozai Ágota, 2013 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2013

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Ez a mű fikción alapul. A szövegben szereplő nevek, helyek és események a szerző képzeletének termékei, és nem tekinthetők valóságosnak. A valós eseményekkel, helyekkel, szervezetekkel, illetve élő vagy elhunyt személyekkel való bármilyen hasonlóság teljességgel véletlen.

Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-689-640-9

1824 nagyon jó év volt Daniel Smythe-Smith számára: – három év száműzetés után visszatért Angliába – részt vett a világ legrosszabb koncertjén – megcsókolt egy teljesen ismeretlen hölgyet – elhárított egy rablótámadást egy londoni utcán – főszerepet játszott egy tíz felvonásos melodrámában – szerencsésen túlélt egy balesetet – ártalmatlanná tett egy őrültet – szerelmes lett És még csak áprilist írunk…

ELŐSZÓ – Winstead, te átkozott csaló! Daniel Smythe-Smith pislogott. Egy kicsit kapatos volt, de mintha valaki éppen azzal vádolta volna, hogy kártyán csalt. Beletelt egy pillanatba, míg megbizonyosodott arról, hogy hozzá szóltak. Alig egy éve volt Winstead grófja, és néha még elfelejtett felfigyelni, ha öröklött címén szólították. De nem. Ő volt Winstead, vagy inkább Winstead volt ő, és… Biccentett, aztán legyintett. Mi is jutott észébe? Ó, igen. – Nem – jelentette ki meglehetősen vontatottan, még mindig csodálkozva az egészen. Kezét felemelve tiltakozott, mert egészen biztos volt benne, hogy nem csalt. Ami azt illeti, az utolsó palack bor után szinte csak ebben volt biztos. De nem sikerült egyebet mondania. Ami azt illeti, alig volt képes elugrani az útból, amikor az asztal nagy lendülettel megindult felé. Az asztal? Szentséges pokol, mennyire részeg? Annyi egészen bizonyos, hogy az asztal már féloldalvást volt, a kártyalapok a padlón, és Hugh Prentice úgy üvöltött rá, mint egy eszelős. Nyilván Hugh is részeg. – Nem csaltam – közölte Daniel. Összevonta szemöldökét, és pislogott, mintha ez a szemmozdulat eltávolíthatná a részegség filmszerű rétegét a látásáról, amely mintha… mindent elhomályosított volna. Átnézett legjobb barátjára, Marcus Holroydra, és vállat vont. – Nem szoktam csalni. Mindenki tudta, hogy nem szokott csalni. De Hugh nyilvánvalóan elvesztette az eszét, és Daniel csak nézett rá, miközben hadonászva, kiabálva dühöngött. Csimpánzra emlékeztet, gondolta Daniel. Csak nem szőrös. – Miről beszélsz? – kérdezte csak úgy, a levegőbe. – Nem lehetett nálad az ász – dühöngött Hugh. Megindult felé, egyik karja meglehetősen furcsa szögben állt, vádló mozdulattal mutatott. – A célnak nem ott kellett volna lennie, hanem… hanem… – A közelbe mutatott, kezét rázva, egy közeli pontra, oda, ahol korábban az asztal állt. – Szóval… nem lett volna szabad nálad lennie – mormogta. – De nálam volt – közölte Daniel. Nem dühösen, nem is védekezőn. Csak tényként, amolyan mi mást mondhatnék-féle vállvonással. – Nem lehetett nálad – vágott vissza Hugh. – Minden kártya helyét tudtam a pakliban. Ez igaz volt. Hugh mindig minden kártya helyét tudta a pakliban. Félelmetesen éles esze volt. Tudott fejben számolni is. Bonyolult számításokat tudott végezni, több mint három számjegyű számokkal, maradékkal, áthozatallal, ilyesmivel, amit vég nélkül kellett gyakorolniuk az iskolában. Visszatekintve, Danielnek talán nem kellett volna leülni vele kártyázni. De szórakozni akart egy kicsit, és komolyan arra számított, hogy veszíteni fog. Hugh Prentice ellen kártyában soha senki sem nyert. Úgy tűnik, őt kivéve. – Figyelemre méltó – mormogta Daniel, kártyáira pillantva. Az igaz, hogy most a padlón hevertek a kártyák, de tudta, milyen lapjai voltak. Ugyanúgy meglepődött, mint bárki más, amikor a nyertes lapokat kiterítette. – Nyertem – jelentette be, bár olyan érzése volt, hogy ezt már mondta. Marcushoz fordult. – El tudod ezt képzelni? – Te még figyelsz rá? – sziszegte Marcus. Tapsolt egyet Daniel arca előtt. – Ébredj fel! 4

Daniel elkomorult, füle csengését orra vakarásával kívánta csillapítani. Ez igazán váratlan volt. – Ébren vagyok – felelte. – Ezért elégtételt követelek – mordult fel Hugh. Daniel meglepetten nézett rá. – Tessék? – Nevezd meg a segédeidet! – Te most párbajra hívsz ki engem? – kérdezte. Mert nagyon úgy tűnt. Mindazonáltal részeg volt. És úgy gondolta, hogy Prentice is az. – Daniel – mordult rá Marcus. Daniel odafordult hozzá. – Azt hiszem, éppen párbajra hívott ki. – Daniel, fogd be a szád! – Ugyan! – legyintett Daniel ekkor Marcus intésére. Úgy szerette, mintha édestestvérek lettek volna, de néha olyan makacs tudott lenni. – Hugh – szólt Daniel az előtte álló dühös embernek –, ne idétlenkedj! Hugh felnevetett. Daniel elugrott az útból, de nem elég gyorsan, és mindketten a padlóra zuhantak. Daniel jó tíz fonttal testesebb volt Hugh-nál, de Hugh-ban düh tombolt, míg Daniel csak kapatos volt, és Hugh legalább négy ütést bevitt, mielőtt Danielnek sikerült volna egyet ütnie. Ám ez az ütés sem talált, mert Marcus és még néhány ember közéjük állt és szétválasztotta őket. – Te átkozott csaló! – hörögte Hugh az őt lefogó két ember ellen küzdve. – Te idióta! Hugh komorsága fokozódott. – Elégtételt veszek rajtad! – Nem – köpött ki Daniel. Egy bizonyos ponton, talán akkor amikor Hugh ökle először csapódott az állkapcsába, Daniel döbbenete dühvé alakult. – Én veszek elégtételt rajtad. Marcus felnyögött. – A tisztáson? – kérdezte Hugh hűvösen a Hyde Park egy elhagyatott részére utalva, ahol az urak ilyetén nézeteltéréseiket rendezni szokták. Daniel egyenesen a szemébe nézett. – Hajnalban. Néma csend volt. Mindenki arra várt, hogy valamelyik férfi észhez, tér. De nem tértek észhez. Magától értetődő, hogy nem tértek észhez. Hugh lassan elmosolyodott. – Hát legyen.

– Ó, a kénköves pokolba! – jajdult fel Daniel. – Fáj a fejem. – Nahát – szólt Marcus gúnyosan. – Ki hitte volna? Daniel nyeldekelt, ép szemét dörzsölte. Azt, amelyiket Hugh nem ütötte meg az előző éjszakán. – Nem áll jól neked ez a maró irónia. Marcus tudomást sem vett róla. – Még mindig elejét veheted ennek. Daniel körülnézett. A tisztást körülvevő fákat látta, az előtte elterülő zöld pázsitot egészen Hugh Prentice-ig és a mellette álló férfiig, aki éppen a fegyverét szemlélte. A nap alig tíz perce kelt fel, hajnali pára ült mindenen. – Ahhoz egy kicsit túl késő, nem gondolod?

5

– Daniel, ez őrültség! Nem vagy abban az állapotban, hogy pisztollyal lőj! Talán még ki sem józanodtál teljesen – mondta Marcus, riadtan nézve a szemben álló Hugh-t. – És ő sem. – Csalónak nevezett. – Azért nem érdemes meghalni. Daniel grimaszt vágott. – Ó, az ég szerelmére, Marcus! Nem fog lelőni. Marcus újra aggódón nézett az ellenfélre. – Ebben én nem lennék olyan biztos. Daniel újabb grimasszal vette semmibe barátja aggodalmait. – Lő, de nem rám céloz. Marcus a fejét ingatta, és előrement, hogy találkozzon Hugh segédjével a tisztás közepén. Daniel figyelte, ahogy a segédek megvizsgálják a fegyvereket és a seborvossal tanácskoznak. Ki az átkozott fene gondolt arra, hogy seborvost hívjon? Az ilyen összetűzésekben az emberek nem szoktak egymásra lőni. Marcus komoran tért vissza, átadta Danielnek a fegyvert. – Ha lehet, ne halj meg – mormogta és őt se öld meg. – Mindjárt kiderül – felelte Daniel, igyekezett csak annyira fesztelenül mondani ezt, hogy éppen bosszantsa Marcust. Célzott, felemelte a kezét és várt a számolásra. EgyKettő. Há… – A kénköves pokolba! Meglőttél! – kiáltott Daniel, dühödten nézve fel Hugh-ra. Lepillantott a vállára. Csurom vér volt. Csak izmot talált a golyó, de szentséges ég, nagyon fájt. És éppen az a karja volt, amivel lőnie kellett volna. – Mi a fenét gondoltál? – kiáltott. Hugh csak állt ott, úgy nézett rá, mintha nem fogta volna fel, hogy a golyó képes vért fakasztani. – Ó, te átkozott idióta! – mordult Daniel, és felemelte a fegyverét, hogy visszalőjön. Oldalra célzott, ami rendes volt tőle, mert volt ott egy szép vastag törzsű fa, ami felfogja a golyót, de akkor odarohant hozzá a seborvos, közben ostobaságokat fecsegett, és magára vonta Daniel figyelmét, és ahogy felé fordult, a lába megcsúszott egy nedves folton, az ujja akaratlanul a ravaszra szorult, és szándéka ellenére idő előtt lőtt. A fenébe is! Nagyon fájt a keze, ahogy a pisztoly visszarúgott. Ostoba… Hugh felüvöltött. Daniel valósággal elhűlt, rémületbe meredve nézett arra a helyre, ahol az imént még Hugh állt. – Ó, istenem! Marcus már futva indult felé, és a seborvos is. Minden csupa vér volt. Olyan sok vér volt, hogy Daniel a tisztás másik feléről is látta, hogy a fűben folyik. A pisztoly kicsúszott a keze közül, előrelépett, támolyogva, mintha révületben lenne. Szentséges isten! Megölt egy embert? – Hozzák a táskámat! – kiáltott a seborvos, és Daniel egy lépést tett előre. Mit tegyen? Segítsen? Marcus már ezt tette Hugh segédjével együtt, ráadásul nem éppen Daniel lőtte le az imént? Mit kell ilyenkor egy úriembernek tennie? Segíteni kell az ellenfélnek, miután golyót eresztett belé? – Várj, Prentice! – könyörgött valaki, és Daniel egy lépést tett, majd még egyet, míg a sötét rézszínű vérfolt látványa úgy csapta meg, mintha ütés érte volna. – Kösd meg szorosan! – mondta valaki. – El fogja veszíteni a lábát. 6

– Még mindig jobb, mintha az életét veszítené el. – Meg kell állítanunk a vérzést. – Nyomja erősebben! – Ne aludj el, Hugh! – Még mindig vérzik! Daniel csak hallgatott. Nem tudta, ki mit mond, de nem is számított. Hugh haldoklik, itt a pázsiton, és ő tette ezt vele. Baleset volt. Hugh meglőtte őt. És a fű nedves volt. Megcsúszott. Az ég szerelmére, vajon tudják, hogy megcsúszott? – Én… én… – Beszélni próbált, de nem voltak szavai, és egyébként is, csak Marcus hallotta. – Jobb lenne, ha nem jönnél közelebb – mordult rá Marcus. – Ő most – próbálta Daniel feltenni az egyetlen kérdést, ami számított, de lenyelte a szót. Aztán elájult.

Amikor Daniel magához tért, Marcus ágyában volt, karján szoros kötés. Marcus a közelben, egy karosszékben ült, az ablakon bámult kifelé, déli nap világolt. Daniel ébredező nyöszörgésére hirtelen barátja felé fordult. – Hugh? – kérdezte Daniel rekedtesen. – Életben van. Legalábbis, amikor legutóbb hallottam felőle, ez volt a hír Daniel behunyta szemét. – Mit tettem?! – súgta. – A lába nagyon odavan – jegyezte meg Marcus. – Artériát találtál el. – Nem akartam. Szánalmasnak hallatszott, de igaz volt. – Tudom. – Marcus visszafordult az ablakhoz. – Szörnyen tudsz célozni. – Elcsúsztam. Nedves volt a fű. – Nem tudta, miért mondta. Nem is számított. Ha Hugh meghal, azt nem lehet kimagyarázni. A kénköves pokolba! Hiszen barátok! Az egészben ez volt a legostobább dolog. Barátok voltak, ő és Hugh. Évek óta ismerték egymást, az első etoni szemeszter óta. De ivott, és Hugh is ivott, és mindenki ivott, kivéve Marcust, aki sosem ivott egy pohár italnál többet. – Hogy van a karod? – kérdezte Marcus. – Fáj. Marcus bólintott. – Ha fáj, az jó – mondta Daniel, fejét elfordítva. Marcus valószínűleg újra bólintott. – A családom tudja? – Nem tudom – felelte Marcus. – Ha nem tudják, majd hamarosan megtudják. Daniel feszengett. Akárhogy is lesz, a történtek után páriának tekintik, ezt nem mossa le a családjáról. Nővérei már férjnél voltak, de Honoria éppen első szezonját töltötte. Ezek után ki veszi feleségül? Bele sem akart gondolni, mit fog szólni ehhez az anyja. – Elhagyom az országot – jelentette ki Daniel szomorú elhatározással. – Még nem halt meg. Daniel a barátja felé fordult, képtelen volt felfogni az állítás nyers egyértelműségét. – Ha nem hal meg, nem kell elhagynod az országot – tette hozzá Marcus.

7

Ez igaz volt, de Daniel el sem tudta képzelni, hogy Hugh talpra tudjon állni. Hiszen látta azt a rengeteg vért. Látta a sebet. Még a csontot is látta, teljesen szétnyílt a hús, mindenki látta a fehér foltot. – Ilyen sérülést egyszerűen nem lehet túlélni. Ha a vérveszteség nem öli meg, akkor a fertőzés. – Meg kell látogatnom – jelentette ki Daniel végül, felkönyökölve. Átlendítette lábát az ágy peremén, és már majdnem leért a talpa a padlóra, mire Marcus odaért hozzá. – Ez egyáltalán nem jó ötlet – figyelmeztette Marcus. – Meg kell mondanom neki, hogy nem akartam. Marcus összevonta a szemöldökét. – Nem hiszem, hogy ez számít. – Nekem számít. – Lehet, hogy ott van a rendőrbíró is. – Ha a rendőrbíró beszélni akart volna velem, már megtalált volna itt. Marcus ezen elgondolkodott, végül odébblépett és azt mondta: – Igazad van. A kezét nyújtotta, Daniel belekarolt és felállt. – Kártyáztam – szólt Daniel halk, elgyötört hangon –, mert ez az úriemberek időtöltése. És csalónak nevezett, párbajra hívott, és elfogadtam a kihívást, mert úriember ebben a helyzetben ezt teszi. – Ne tedd ezt magaddal! – szólt Marcus. – Nem – felelte Daniel komoran. Mindenképpen be akarta fejezni, amit mondani kezdett. Marcus felé fordult, a tekintete megvillant. – Félrelőttem, nem rá céloztam, mert úriember ilyenkor ezt teszi – folytatta dühösen. – Nem sikerült nem eltalálnom. Nem sikerült mellé lőnöm, és meglőttem, és most azt fogom tenni, amit úriember ilyenkor tenni szokott. Meglátogatom és megmondom neki, hogy nagyon sajnálom, ami történt. Bocsánatot kérek tőle. – Elviszlek hozzá – jelentette ki Marcus. Nem lehetett mást mondani.

Hugh Ramsgate márki második fia volt, és apja házába vitték, a St. James negyedbe. Nem kellett sokat várni, hogy kiderüljön, Danielt a Ramsgate-házban nem látják szívesen. – Ön?! – mennydörgött Lord Ramsgate, kezét mereven előrenyújtva, ujjal mutatva Daniel felé. – Hogy merészel itt mutatkozni? Daniel mozdulatlanul állt. Ramsgate márki teljes joggal dühös. Megdöbbent. Le van sújtva. – Azért jöttem, hogy… – Részvétét nyilvánítsa? – vágott a szavába Lord Ramsgate gúnyosan. – Akkor nyilván sajnálattal veszi tudomásul a tényt, hogy a részvétnyilvánítás még kissé korai. Daniel előtt megcsillant a remény. – Ezek szerint él? – Alig. – Szeretném a bocsánatát kérni – jelentette ki Daniel udvariasan. Ramsgate amúgy is elkerekedett szeme erre egyenesen kigúvadt. – Elnézést kérni? Valóban? Úgy gondolja, hogy egy bocsánatkérés megmenti önt az akasztófától, ha a fiam meghal? – Nem azért… – Biztosíthatom, hogy ön lógni fog. Gondoskodom róla. Daniel ebben egy percig sem kételkedett. – Hugh volt a kihívó fél – jegyezte meg Marcus halkan.

8

– Nem érdekel, ki volt a kihívó! – csattant fel Ramsgate. –A fiam azt tette, amit ilyen helyzetben szokás. Mellé célzott. De ön… – A düh és bánat keserűségével rontott Danielre. – Ön meglőtte. Miért tette? – Nem akartam. Ramsgate egy pillanatig csak állt és nézett. – Nem akarta. Ennyi a magyarázata. Daniel nem szólt. Még ő is gyenge érvnek találta, bár ez volt az igazság. És szörnyű volt. Marcusra nézett, jelet, burkolt tanácsot remélve tőle, valamit, ami arra utalna, mit mondjon, hogyan folytassa. De Marcus is tanácstalannak tűnt, és Daniel úgy érezte, nincs mit tenni, mint még egyszer sajnálatát fejezni ki a történtek miatt és elmenni, ekkor azonban megjelent a komornyik, és közölte, hogy a doktor kijött Hugh úr betegágya mellől. – Hogy van? – kérdezte Ramsgate márki szigorúan. – Túléli – erősítette meg a doktor korábbi prognózisát. – Feltéve, hogy sikerül a fertőződést elkerülni. – És a lába? – Megmaradt. Mint mondtam, feltéve, hogy nem fertőződik el. De sántítani fog. A csont szilánkosan tört. A lehető leggondosabban összeraktam, de… – az orvos vállat vont. – Csak ennyit tudtam tenni. – Mikor lehet biztosan tudni, hogy nem fertőződött el a seb? – kérdezte Daniel. Tudnia kellett. Az orvos odafordult hozzá. – Ön kicsoda? – Az a sátánfajzat, aki meglőtte a fiamat – sziszegte Lord Ramsgate. Az orvos döbbenten visszahúzódott, mintha önmagát védené, ahogy Ramsgate márki egyenes, merev léptekkel átvonult a helyiségen. – Ide figyeljen! – szólt igen ellenségesen, és olyan közel lépett Danielhez, hogy orruk szinte összeért. – Ezért megfizet! Tönkretette a fiamat! Még ha életben marad is, maga nyomorékká tette, tönkretette az életét! Danielt hideg borzongás fogta el. Tudta, hogy Ramsgate dühös, minden joga megvolt, hogy dühös legyen. De van itt még valami más is. Mintha az őrgróf úr lelki egyensúlya nem lenne rendben, mintha valami megszállta volna. – Ha meghal a fiam – fröcsögte Ramsgate maga lógni fog. Ha pedig nem hal meg a fiam, vagy ön valamiképpen kibújna az igazságszolgáltatás alól, én ölöm meg önt. Olyan közel álltak egymáshoz, hogy Daniel minden kimondott szónál érezte a Ramsgate szájából kiáradó langyos párát. Ahogy az öregember szikrázó tekintetét nézte, tudta, mit jelent félni. Lord Ramsgate megöli. Csak idő kérdése. – Uram – szólt Daniel, mivel valamit mondania kellett. Nem állhat csak úgy ott, hogy hallgat, és nem tesz semmit. – Meg kell mondanom… – Nem. Én mondom meg önnek – szólt Lord Ramsgate, és kiköpött. – Nem érdekel, kicsoda ön és milyen nemesi címet örökölt az istenverte, nyomorult apjától. Ezért meghal. Megértette? – Azt hiszem, ideje indulnunk – avatkozott közbe Marcus. – A két férfi közé nyújtotta a karját, és óvatosan tágította a teret kettőjük között. – Doktor úr – szólt, az orvos felé pillantva, ahogy Danielt kifelé kísérve elhaladt előtte. – Lord Ramsgate. – Számolja az életéből hátralevő napokat, Winstead – figyelmeztetett Lord Ramsgate –, vagy inkább az órákat. – Sir – próbálkozott Daniel ismét, igyekezett az idősebb férfinak megadni a tiszteletet. Tisztázni akarta a helyzetet. Meg kellett próbálnia. – Meg kell mondanom…

9

– Ne szóljon hozzám! – vágott közbe Ramsgate. – Nem tud olyat mondani, ami megmentené a bőrét. Nincs hely, ahol elrejtőzhetne. – Ha megöli, ön is lógni fog – jegyezte meg Marcus. – Ha pedig Hugh életben marad, szüksége lesz önre. Ramsgate úgy nézett Marcusra, mintha egy idióta állna előtte. – Azt képzeli, hogy én magam teszem? Könnyen meg lehet bízni egy bérgyilkost ilyen munkával. Az emberélet igazán olcsó – mondta Daniel felé biccentve. – Még az övé is. – Mennem kell – szólt közbe a doktor és elmenekült. – Ne feledje, Winstead – folytatta Lord Ramsgate, tomboló megvetéssel szemlélve Danielt –, elmenekülhet, megpróbálhat elbújni, de az embereim megtalálják. És nem fogja tudni, kik azok. Nem is látja, amikor utolérik.

Ezek a szavak kísértették Danielt az elmúlt három évben. Angliából Franciaországba ment, Franciaországból Poroszországba, Poroszországból Itáliába. Álmaiban is e szavakat hallotta, ahogy minden levélzizegésben, minden lépéshangban, amit a háta mögül hallott. Megtanulta, hogy mindig háttal a falnak forduljon, hogy ne bízzon senkiben, még a nőkben sem, akikkel időnként kedvét töltötte. És elfogadta a tényt, hogy sosem léphet angol földre, nem láthatja a családját, mígnem egy nap, legnagyobb meglepetésére, egy kis itáliai kisvárosban Hugh Prentice sántikált vele szemben. Tudta, hogy Hugh életben maradt. Időnként kapott otthonról levelet. De nem számított arra, hogy viszontlátja egykori barátját, nem itt, ahol a Földközi-tenger felől tűző napsugár sütött az ősi városra, ahol arrivederci és buon giornio kiáltások csengnek a téren. – Rád találtam – mondta Hugh, és kezet nyújtott. – Sajnálom. Aztán kimondta azokat a szavakat, amiket Daniel sosem gondolt volna hallani: – Most már hazajöhetsz. A szavamat adom.

10

1. fejezet Egy olyan hölgy, mint Anne Wynter, aki az elmúlt nyolc évet azzal töltötte, hogy igyekezett észrevétlen maradni, nagyon furcsa helyzetben volt. Körülbelül egy perc múlva, de inkább előbb kénytelen lesz besétálni a szomszédos terembe, fellépni a rögtönzött színpadra, meghajolni a londoni előkelő társaság legalább nyolcvan illusztris tagjából álló közönség előtt, leülni a zongora mellé és játszani. Némi vigaszt nyújtott a tudat, hogy a színpadon nem egyedül lesz, hanem három másik fiatal hölggyel. A többi ifjú zenész – a hírhedt Smythe-Smith-kvartett tagjai – mind vonós hangszereken játszanak, és kénytelenek a közönséggel szemben állni. Anne legalább az elefántcsont billentyűkre figyelhetett, fejét lehajtva. Ha szerencséje van, a közönség túlságosan el lesz foglalva azzal, hogy milyen szörnyű a zene, és nem figyelnek a sötét hajú lányra, aki kénytelen volt az utolsó pillanatban beugrani, hogy elfoglalja a zongorista helyét, aki (mint anyja közölte mindenkivel, aki meghallgatta e bejelentést) súlyosan megbetegedett, sőt… állapota a legsúlyosabb aggodalomra ad okot. Anne egy pillanatig sem hitte, hogy Lady Sarah Pleinsworth beteg, de nem tehetett semmit, legalábbis, ha meg kívánta őrizni nevelőnői állását Lady Sarah három húga mellett. De Lady Sarah meggyőzte anyját, aki úgy döntött, hogy az előadást mindenképpen meg kell tartani. Miután rendkívül részletes leírást adott a Smythe-Smith-zeneestek tizenhét éves történetéről, kijelentette, hogy Anne fogja átvenni lánya helyét a zongoránál. – Korábban említette, hogy egyszer játszotta Mozart 1. Zongoranégyesének néhány tételét – emlékeztette Lady Pleinsworth. Anne ezt most mélyen sajnálta. Úgy tűnt, nem számít, hogy Anne már nyolc éve nem játszotta ezt a darabot, illetve hogy sosem játszotta végig. Lady Pleinsworth nem tűrt ellentmondást, és Anne-t átvitték Lady Pleinsworth sógornőjének házába, ahol a koncertet tartják, és nyolc órát kaptak gyakorlásra. Az egész nevetséges volt. Mentő körülménynek számított, hogy a kvartett többi tagja olyan rossz zenész, hogy Anne hibái alig voltak feltűnőek. Ami azt illeti, csak arra törekedett ezen az estén, hogy senki ne figyeljen fel rá. Mert igazán nem akarta. Nem akarta, hogy észrevegyék. És erre számos oka volt. – Mindjárt kezdődik – súgta Daisy Smythe-Smith izgatottan. Anne halványan rámosolygott. Daisy mintha nem venné észre, hogy szörnyen játszik. – Nagyon örvendek – szólt Daisy testvérnénje, Iris gyászos hangon, ő pontosan tudta, mennyire rossz zenész. – Alig várom! – szólt unokahúgainak Lady Honoria Smythe-Smith. – Ez csodálatos lesz. Egy család vagyunk. – Nem, ő nem tartozik a családhoz – biccentett Daisy ekkor Anne felé. – De ma este ő is közénk tartozik – jelentette ki Honoria. – És még egyszer nagyon köszönöm, hogy elvállalta, Miss Wynter. Ön megmentette az estet. 11

Anne néhány zagyva mondatot mondott, mert képtelen volt kiejteni ajkán azt, hogy igazán semmiség az egész, egyáltalán nem számít, és hogy nagyon szívesen teszi. Kedvelte Lady Honoriát. Ő Daisyvel ellentétben pontosan tudta, milyen botrányosan játszanak, de Iris kisasszonnyal nem egyezett abban, hogy ennek tudatában is játszani akart. Honoria kifejezte abbéli meggyőződését, hogy az egész a családról szól. A családról és a hagyományról. A Smythe-Smith unokanővérek tizenhét csoportja játszott már előttük, és ha Honoria kisasszonyon múlna, még legalább tizenhét kvartett játszana az évi rendes zeneesten. Zenei tudásuktól függetlenül. – Ó, az számít – mormogta Iris. Honoria enyhén megbökte unokanővérét a hegedűvonóval. – A család és a hagyományok – emlékeztette. – Az, ami számít. A család és a hagyományok. Anne is szívesen élvezte volna a családi hagyományokat. Bár igazából első próbálkozásra nemigen sikerült. – Látsz valamit? – kérdezte Daisy. Egyik lábáról a másikra nehezedve toporgott, mint egy csacska gébics, és Anne már kétszer lépett hátra lábujjai védelmében. Honoria, aki közelebb volt ahhoz a helyhez, ahonnan bevonulnak, bólintott. – Van néhány üres szék, de nem sok. Iris nagyot sóhajtott. – Ez minden évben így megy? – kérdezte Anne, mert nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze. – Hogyan? – kérdezett vissza Honoria. – Hát… szóval… – Vannak dolgok, amiket az ember egyszerűen nem mondhat ki. Például nem teszünk megjegyzést egy másik fiatal hölgy zenei tehetségére vonatkozóan. És nem gondolkodunk hangosan azon, vajon a koncertek mindig ilyen szörnyűek-e, vagy csak ez az év ilyen különösen rossz. És egészen bizonyosan nem kérdezünk egyenesen olyat, hogy ha mindig ilyen rettenetesek a koncertek, miért jön össze a közönség minden évben? Ekkor a tizenöt éves Harriet Pleinsworth osont be egy oldalajtón. – Miss Wynter! Anne odafordult hozzá, de mielőtt bármit mondhatott volna, Harriet bejelentette: – Én fogok lapozni önnek. – Köszönöm, Harriet. Az nagy segítség lesz. Harriet szélesen mosolygott Daisyre, aki megvetőn nézett rá. Anne elfordult, hogy senki ne lássa grimaszolni. Harriet és Daisy sosem jöttek ki egymással. Daisy túl komolyan vette magát, Harriet pedig soha semmit sem vett túl komolyan. – Itt az idő! – jelentette be Honoria. Azzal bevonultak a színpadra, és rövid bemutatás után játszani kezdtek. Anne imádkozott. Isten az égben! Még soha nem dolgozott ilyen keményen életében. Ujjai sebesen jártak a billentyűkön, kétségbeesetten igyekezett ütemet tartani Daisyvel, aki úgy hajszolta hegedűjén a dallamot, mintha futóversenyen venne részt. Ez nevetséges, nevetséges, nevetséges, kántálta Anne gondolatban. Nagyon furcsa, de ezt csakis és kizárólag úgy lehet kibírni, ha magában beszél. Lehetetlenül nehéz darab volt, még kiváló zenészekkel is. Nevetséges, nevetséges. Jaj! Cisz! Anne igen gyorsan nyújtotta ki a kisujját, és még éppen idejében sikerült leütnie a billentyűt. Pontosabban, két másodperccel a kelleténél később. Gyors pillantást vetett a közönségre. Az első sorban ülő egyik hölgy betegnek tűnt. Koncentrálni, koncentrálni, csak a zenére. Ó, jaj, rossz hangot ütöttem le. Nem baj. Senki nem veszi észre. Még Daisy sem.

12

És játszott, csak játszott tovább, félig azon tűnődött, képes-e jól játszani a szólamát. Lehetséges, hogy miatta még rosszabb a hangzás. Daisy egyszerűen végigrohant a szólamán, a zene hangereje a hangostól a nagyon hangosig változott, Honoria küszködött, minden hang határozott toppantásként hangzott, és Iris… Nos, ami azt illeti, Iris jól játszott. Nem mintha ez számított volna. Anne nagyot szusszant, a zongoraszólam rövid szünetének idején kinyújtóztatta ujjait. Aztán újra a billentyűk közé csapott, és… Lapozz, Harriet. – Lapozz, Harriet – súgta. Harriet lapozott. Anne leütötte az első hangot, és rájött, hogy Iris és Honoria már két ütemmel előbbre jártak. Daisy pedig… szentséges ég, fogalma sem volt, hogy hol járt Daisy. Anne előreugrott, oda, ahol remélte, hogy a többiek járnak. Ha mást nem, valahol a kettő között eltalálja. – Kihagytál néhány ütemet – súgta Harriet. – Nem számít. És valóban nem számított. Aztán végül, ó, végül elértek ahhoz a részhez, ahol Anne szólama három teljes kottalapon át szünetelt. Hátradőlt, végre kifújta a levegőt, amit addig visszatartott, úgy tűnt, mintha tíz percig tartana, és… Meglátott valakit. Megdermedt. A hátsó szobából valaki nézte őket. Anne biztos volt benne, hogy az ajtót, amin át színpadra léptek, egy kattanással becsukták, most mégis résnyire nyitva volt. És mivel ő volt legközelebb ehhez az ajtóhoz, nem is szólva arról, hogy ő volt az egyetlen, aki nem háttal állt ennek az ajtónak, férfiarcot pillantott meg ott. Pánik. Rémület vett erőt rajta, összeszorította a tüdejét, a bőrét égette. Ismerte ezt az érzést. Hála az égnek nem érezte gyakran, de azért elég gyakran megjelent. Valahányszor valakit látott ott, ahol az illetőnek nem kéne lennie… Állj! Érőt vett magán, mélyeket lélegzett. Winstead grófné otthonában van. Olyan biztonságban, amilyen biztonságban csak lehet. Csak az kell, hogy… – Miss Wynter! – súgta Harriet. Anne rögtön felfigyelt. – Elkésted a belépőt. – Hol vagyunk most? – kérdezte Anne izgatottan. – Fogalmam sincs. Nem tudok kottát olvasni. Anne önkéntelenül felnézett. – De hiszen hegedűn játszol. – Tudom – mondta Harriet szomorúan. Anne minden igyekezetével pásztázta a hangjegyeket, tekintete ütemről ütemre siklott. – Daisy bámul minket – súgta Harriet. – Cssss – szólt rá Anne. Koncentrálnia kellett. Végigpásztázta az oldalt, legjobb tippjét tette meg, és G-mollban kezdett játszani. Aztán átváltott G-dúrra. Az jobb volt. Illetve a jobb ez esetben relatív fogalom. Az előadás nagy részében fejét lehajtva játszott. Nem nézett fel a közönségre, sem a férfire, aki a hátsó szobából nézte. Ugyanolyan kifinomultsággal ütötte le a hangokat, ahogy a Smythe-Smith lányok zenéltek, amikor a darab véget ért, felállt, és fejét lehajtva hajolt meg a többiekkel, súgott valamit Harrietnek, hogy sürgősen mosdót kell keresnie, aztán elrohant.

13

Daniel Smythe-Smith nem tervezte, hogy éppen a család évi rendes zeneestjén érkezik vissza Londonba, és ami azt illeti, füle igen erősen azt kívánta, bárcsak ne így lett volna, de a szíve… nos, a szívével egészen más volt a helyzet. Jó érzés volt otthon lenni. Még ebben a hangzavarban is. Különösen ebben a hangzavarban. A Smythe-Smith család férfi tagjai számára semmi nem testesíthette volna meg jobban az otthont, mint a „rosszul” játszott zene. Nem akarta, hogy a koncert előtt bárki meglássa, három évig volt távol, és tudta, hogy megjelenése felborítaná az előadást. A közönség valószínűleg hálás lenne neki ezért, de nem akarta családját a sok lord és lady előtt köszönteni, akik közül többeknek az lehetett a véleménye, hogy jobban tette volna, ha száműzetésben marad. De látni akarta a családját, így amint felcsendült a zene – bár a csendülés csak igen szimbolikusan értendő –, halkan a próbaterembe osont, lábujjhegyen az ajtóhoz ment és éppen csak résnyire nyitotta. Elmosolyodott. Ott van Honoria, jellegzetes széles mosolyával, miközben valósággal a húrok közé csap. Szegénynek fogalma sincs, hogy nem tud játszani. Többi húga is hasonló helyzetben volt. De szerette őket azért, mert ennyire igyekeztek. És a másodhegedűs… szentséges ég, ez Daisy? Hát már kinőtt az iskolás korból? Nyilván, hiszen már tizenhat éves lehet… még nem vezették be a társaságba, de már nem kislány. A csellónál Iris, úgy látszik, nagyon rosszul viseli az eseményt. És a zongoránál… Elgondolkodott. Ki az ördög az ott a zongoránál? Kissé közelebb hajolt. A kisasszony fejét lehajtva játszott, nem lehetett sokat látni az arcából, de valami teljesen biztos volt… határozottan nem az unokahúga. Hát, ez igazi rejtély. Biztosan tudta (mert anyja sokszor hangoztatta ezt), hogy a mindenkori Smythe-Smith-kvartett csak és kizárólag hajadon Smythe-Smith lányokból áll. A család meglehetősen büszke volt arra, hogy ennyi zenei tehetséget (ezt az anyja állította, nem ő) képes kinevelni. Ha a kvartett valamelyik tagja férjhez ment, mindig volt a családból valaki, aki a helyére lépett. Sosem volt szükség külső játékosra. De ennél is érdekesebb kérdés, hogy milyen kívülálló akarna ehhez a kvartetthez csatlakozni? Egyik unokahúga biztosan megbetegedett. Ez lehet az egyetlen magyarázat. Próbált visszaemlékezni, kinek kéne a zongoránál ülnie. Marigold? Nem, mert ő férjhez ment. Viola? Úgy emlékezett, valaki írta, hogy Viola is férjhez ment. Sarah? Biztosan Sarah. A fejét ingatta. Borzasztóan sok unokahúga volt. Érdeklődéssel nézte a zongoránál ülő hölgyet. Nagyon erősen igyekezett lépést tartani a többiekkel. Feje fel-le mozdult, szorgalmasan bólogatva nézett a kottába, és arca időnként megrándult, mintha a zene fájna neki. Harriet állt mellette, mindig rosszkor lapozta a kottát. Daniel halkan felnevetett. Akárki is ez a szegény lány, remélte, hogy a család legalább jól megfizeti. Aztán végre felemelte ujjait a billentyűkről, és Daisy belekezdett felettébb fájdalmas hegedűszólójába. Daniel nézte, ahogy a zongorista lány nagyot szusszan, ujjait nyújtóztatja, és akkor… A kisasszony felnézett. Megállt az idő. Egyszerűen megállt. Ez a legérzelgősebb és legközhelyesebb kifejezés, ami e helyzet leírására létezik, de az a néhány másodperc, amikor az arcát felemelte és ránézett… az mintha az örökkévalóságba nyúlt volna, mintha az időtlenségbe olvadt volna. Gyönyörű hölgy. De ez önmagában nem magyarázza, amit Daniel érzett. Látott már szép nőket. Sok gyönyörű nővel volt ágyban. De ez… Ő… Ez a lány… A gondolatai is elakadtak. A lány haja dús, fénylő sötét, és az sem rontott rajta, hogy szerény kontyba volt tűzve. Nem volt szüksége bodorított fürtökre, bársonyszalagokra. Akár balerinamódra hátrafoghatta

14

volna a haját, vagy kopaszra borotválhatta volna, akkor is a legtökéletesebb hölgy lett volna, akit Daniel valaha látott. Az arca. Nyilván az arca váltotta ki ezt a hatást. Szív alakú arca, fehér bőre, csodálatosan sötét, íves szemöldöke. A félhomályban nem látta, milyen színű a szeme, és ez önmagában tragédiának tűnt. De az ajka… Felettébb remélte, hogy ez a kisasszony nincs férjnél, mert muszáj lesz megcsókolnia. Csak az volt a kérdés, hogy mikor. Aztán – tudta, hogy ez be fog következni –, a kisasszony meglátta őt. Arca megrándult és megmerevedett, tekintete riadt volt. Daniel féloldalas mosolyra húzta ajkát, a fejét ingatta. Vajon azt hiszi, hogy valami őrült lopózik be a Winstead-házba, hogy meghallgassa a koncertet? Nos, ami azt illeti, ez teljesen logikus. Elég időt töltött azzal, hogy óvatos legyen, és felismerje ennek jeleit. A kisasszony nem ismeri őt, és nyilván senkinek sem lenne szabad előadás alatt a hátsó szobában lennie. Az egészben az volt a legcsodálatosabb, hogy a lány nem kapta el a tekintetét. Egyenesen a szemébe nézett, rezzenéstelenül, és ő sem mozdult, lélegzetet sem vett, amíg a pillanatot meg nem törte unokahúga, Harriet, aki oldalba bökte a sötét hajú hölgyet, és valószínűleg arról tájékoztatta, hogy elmulasztotta a belépőt. És a zongorista hölgy többé nem nézett fel a billentyűkről. De Daniel figyelte őt. Nézte minden lapozásnál, minden fortissimo hangnál. Olyan erősen nézte, hogy egyszer csak nem hallotta már a zenét. Elméje a saját szimfóniáját játszotta, buja, telített muzsikát, ami megállíthatatlanul hömpölygött a tökéletes beteljesedés felé. Amit azonban nem ért el. A varázslat megtört abban a pillanatban, hogy a kvartett eljátszotta a zenedarab utolsó ütemeit és meghajoltak a közönség előtt. A sötét hajú szépség mondott valamit Harrietnek, aki olyan ragyogó mosollyal fogadta a tapsot, mintha ő is zenélt volna, aztán olyan gyorsan elhagyta a termet, hogy Daniel azon csodálkozott, hogy nem égetett a padlóba nyomot. Nem számít. Akkor is megtalálja. Gyorsan haladt a Winstead-ház hátsó folyosóján. Fiatalemberként gyakran így osont el, pontosan tudta, milyen úton távozna az, aki észrevétlenül akarja elhagyni a házat. És természetesen éppen időben toppant elé, amikor a hölgy az utolsó sarkon kívánt befordulni a személyzeti ajtó felé. A hölgy nem látta meg Danielt rögtön, sőt nem látta, egészen addig nem vette észre, amíg… – Ó, hát itt van! – szólt Daniel, és úgy mosolygott, mintha régen látott barátot üdvözölne. A váratlan mosolynál semmi sem tudja jobban kibillenteni az embert lelki egyensúlyából. A kisasszony döbbenten megrezzent, staccato sikoly hagyta el ajkát. – Szentséges isten! – szólt Daniel, tenyerét a hölgy ajkára tapasztva. – Kérem, ne tegye ezt! Még meghallják! És magához vonta. Ez volt az egyetlen lehetséges módja, hogy szorosan befogja az ajkát. Teste kicsi és könnyű volt a férfitest mellett, és remegett, mint a falevél. Nagyon félt. – Nem akarom bántani – nyugtatta meg Daniel. – Csak tudni szeretném, mit keres itt. Egy pillanatig várt, aztán elmozdult, úgy, hogy jobban lássa a hölgy arcát. Tekintetük találkozott. Sötét, riadt szempár nézett vissza rá. – Ha elengedem, csendben marad? Anne bólintott. Daniel megfontolta a lépést. – Hazudik. – Anne jobbra-balra nézelődött, mintha azt mondaná: Mire számított? Daniel felnevetett. – Vajon ki lehet ön?

15

És ekkor csodálatos dolog történt. A kisasszony elernyedt a karjában. Illetve csak egy kicsit. Nem feszült már olyan nagyon. Érezte, hogy izmai engednek, érezte leheletét a tenyerén. Érdekes. A kisasszony nem azért aggódott, hogy nem tudja, kicsoda ő, hanem azért, hogy esetleg tudja. Lassan, óvatosan, hogy a kisasszony tudja, bármikor meggondolhatja magát, felemelte kezét az ajkáról. Derekáról azonban nem vette el. Tudta, hogy ez önző dolog, de képtelen volt rávenni magát, hogy a hölgyet elengedje. – Kicsoda ön? – kérdezte, fejét oldalra hajtva, a hölgy fülébe súgva. – Kicsoda ön? – kérdezett vissza a kisasszony. Daniel elmosolyodott. – Én kérdeztem előbb. – Nem beszélek idegenekkel. Daniel erre felnevetett, és megforgatta a kisasszonyt a karjában, hogy szemtől szembe kerüljenek. Tudta, hogy gyalázatosan viselkedik és megrémíti szegény lányt, aki semmi rosszat nem tett. Sőt! Az ég szerelmére, hiszen a családi kvartettben játszott. Köszönetet kéne mondania neki ezért. Ám Daniel meggondolatlan volt, és úgy érezte, mintha nem is ezen a Földön járna. Volt valami ebben a hölgyben, amitől vére megpezsdült, és már szédült is egy kicsit attól, hogy többheti utazás után végre hazaért a Winstead-házba. Otthon volt. Otthon. És egy gyönyörű nő van a karjában, és egészen biztos volt abban, hogy ez a hölgy nem akarja megölni őt. Elég régen nem volt része ebben az érzésben, ebben a bizonyosságban. – Azt hiszem… – szólt tűnődőn –, azt hiszem, muszáj megcsókolnom. A kisasszony hátrahőkölt, nem riadtan, inkább csodálkozón. Vagy aggódón. Okos lány. Tényleg bolondra vallhat az ilyen beszéd. – Csak egy kicsit – biztosította a kisasszonyt. – Csak hogy ne felejtsem el, milyen… A hölgy először nem szólt, de aztán, mintha nem tudná megállni, rákérdezett: – Mi milyen? Daniel elmosolyodott. Kellemes a hangja. Szereti ezt a hangot. Nyugtató hang, testes, mint egy jó brandy. Vagy egy nyári nap. – Milyen, ami nagyon jó – mondta, azzal megérintette a lány állát, felfelé mozdította, a saját arca felé. A lánynak a lélegzete is elakadt, hallani lehetett, ahogy a levegő súrlódik az ajkán, de nem állt ellen. Daniel várt, csak egy pillanatot, mert ha a kisasszony védekezik, tudta, el kell engednie. De nem védekezett. A szemébe nézett, mintha őt is ugyanúgy megbűvölte volna a pillanat. És megcsókolta. Először tétován, szinte félve, hogy eltűnik a karjában. De ez nem volt elég. Életre kelt benne a szenvedély és közelebb, még közelebb vonta magához a lányt, érezni akarta teste lágy simulását. Kicsi volt, olyan törékeny, hogy az ilyen kisasszonyokért támad a férfiaknak kedve sárkányt ölni akár. De nagyon is nő-tapintása volt, a megfelelő helyeken forró, ruganyos. Keze szinte belesajdult, hogy rásimuljon keblére vagy tökéletes tomporára. De ilyen merészségre még ő sem vetemedik, ismeretlen hölggyel, anyja házában nem. Mégsem tudta rászánni magát, hogy elengedje. A hölgynek Anglia-illata volt, vagy a lágy eső illata, a nap csókolta mezők illata. És olyan volt, mint a mennyország legjava. Legszívesebben körbeölelte volna, és beleburkolózott volna, hogy élete végéig úgy maradjon. Az elmúlt három évben egy korty alkoholt sem ivott, de most valósággal lerészegedett, olyan könnyedség gyöngyözött ereiben, azt hitte, ilyet nem érezhet már soha. Őrület. Biztosan őrület. – Kérem, árulja el a nevét – súgta. Tudni akarta. Meg akarta ismerni. De a hölgy nem felelt. Felelhetett volna, Daniel biztos volt benne, hogy ha lett volna idő, kiédesgethette volna 16

belőle a választ. De ekkor meghallották, hogy valaki lefelé tart a hátsó lépcsőn, aztán végig a folyosón arrafelé, ahol még összeölelkezve álltak. A kisasszony riadtan ingatta fejét. – Nem láthatnak meg így – súgta sürgetőn. Daniel elengedte, de nem azért, mert a hölgy kérte. Hanem azért, mert látta, kik jönnek lefelé a lépcsőn, és mit művelnek, és teljesen elfeledkezett a sötét hajú kisasszonyról. Dühödt kiáltás tört fel torkából, és őrültként iramodott meg a folyosón.

17

2. fejezet Tizenöt perccel később Anne ugyanazon a helyen volt, ahol tizenöt perccel korábban találta magát, amikor végigrohant a folyosón és belebbent az első nyitott ajtón. Amilyen szerencséje volt (általában borzalmas), valami sötét, ablaktalan tárolóban találta magát. Gyors, vak tájékozódás során egy csellót, három klarinétot és valószínűleg egy harsonát talált. Ez egészen stílusosnak tűnt. Abba a szobába jutott, ahol a Smythe-Smith család hangszereit örök nyugalomra helyezték. És ott ragadt, legalábbis addig, míg a folyosón véget ér az őrület. Fogalma sem volt, mi történik, csak annyit érzékelt, hogy nagy sikoltozás és kiáltozás volt, hörgés, veszekedés és olyan émelyítő hangok, amik a testen csattanó ököl hangjára emlékeztettek. Nem talált más helyet, hogy leüljön, ezért lehuppant a hideg, szőnyegtelen fapadozatra, a hátát az ajtó közelében egy csupasz falfelülethez támasztotta, és felkészült, hogy kivárja a veszekedés, verekedés végét. Akármi is történik, Anne nem akart részese lenni, és ami ennél is fontosabb, hogy a közelében sem akart lenni, amikor mások felfedezik a zűrzavart. Mert kétség sem férhetett ahhoz, hogy mások is felfedezik, hiszen olyan éktelen nagy zajt csaptak. Férfiak. Minden férfi idióta. Bár úgy tűnt, egy nő is van odakint, ő sikoltozott. Anne mintha a Daniel nevet hallotta volna, majd talán a Marcus nevet, akiben Chatteris grófot vélte felismerni, akivel az est folyamán találkozott. Meglehetősen rajongott Lady Honoria iránt… Ami azt illeti, nagyon is úgy hangzott, mintha Lady Honoria sikított volna. Anne a fejét ingatta. Ez nem tartozik rá. Senki nem hibáztathatja, ha ebből inkább kimarad. Senki. Valaki nekicsapódott a falnak, közvetlenül a háta mögött, a másik oldalon, így Anne jó kétujjnyit csusszant előre a padlón. Felnyögött, arcát a kezébe temette. Sose jut ki innen. Évek múlva fogják megtalálni összeaszott, élettelen testét, a tubára hanyatlik, két fuvola lesz a kereszt. A fejét ingatta. Nem szabad többé Harriet romantikus regényeit olvasnia lefekvés előtt. A gondjaira bízott ifjú hölgy írónak képzelte magát, és történetei egyre rémesebbek lettek. Végül megszűnt a folyosói kopogás, és a férfiak a földre rogytak (a falon át is érezte, hogy így volt). Egyikük közvetlenül mögötte támasztotta a falat, ami, ha nem lett volna közöttük, egymás hátát támasztották volna. Erős zihálást hallott, aztán kurta mondatú, tömör férfibeszédet. Nem akart hallgatózni, de az adott helyen aligha volt elkerülhető, hogy ne hallja, amit odakint beszélnek. Ekkor jött rá. A férfi, aki megcsókolta őt, nem más, mint Lady Honoria bátyja, Winstead grófja! Portréját látta már, felismerhette volna. Vagy nem. A festmény nagy vonalakban hűen ábrázolta, nagy vonalakon értve a kávébarna hajat és a szépen formált ajkat – de nem adta vissza lényegét. Meglehetősen szép férfi, ez tagadhatatlan, de nincs festék és ecset, amely

18

visszaadhatná azt a könnyed, elegáns magabiztosságot, ami az olyan emberből sugárzik, aki pontosan tudja, hol van a helye a világban, és ezt a helyet nagyon is megfelelőnek találja. Ó, egek, ebbe nagyon belekeveredett. Megcsókolta a hírhedt Daniel Smythe-Smith-t. Anne mindent tudott róla. Persze mindenki mindent tudott róla. Évekkel korábban párbajozott, és ellenfele apja kiűzte az országból. De úgy tűnik, rendeződtek a dolgok. Lady Pleinsworth említette, hogy a gróf végre hazatért és Harriet az egész pletykaáradatot részletesen elmondta Anne-nak. Harriet ebben a vonatkozásban nagyon segítőkész volt. De ha Lady Pleinsworth megtudná, mi történt ezen az estén… Nos, az lenne Anne nevelőnői állásának vége a Pleinsworth családnál és bárhol. Elég nehezen jutott ehhez a munkához, senki sem alkalmazná, ha kiderülne, hogy egy gróffal adta össze magát. Az aggódó anyák általában nem alkalmaztak olyan nevelőnőket, akiknek erkölcsei megkérdőjelezhetők voltak. És ez ráadásul nem is az ő hibája volt. Ezúttal egyáltalán nem az ő hibája volt. Felsóhajtott. A folyosó elcsendesedett. Végre elmentek? Lépéseket hallott, de túl nehéz volt megállapítani a távolodó léptekhez tartozó emberek számát. Várt még néhány percig, aztán, amikor már biztos volt abban, hogy odakint nem talál mást, csak csendet, lenyomta a kilincset, és óvatosan kilépett a folyosóra. – Tehát itt van – szólt a férfi. Ezen az estén már másodszor. Anne kis híján egy fél emberhossznyit hőkölt. Nem azért, mert Lord Winstead meglepte, pedig ez történt. Inkább azon lepődött meg, hogy a férfi olyan sokáig maradt teljes csendben a folyosón. Egy hangot sem hallott. De nem ezen döbbent meg. – Szörnyen néz ki – szaladt ki Anne száján, mielőtt meggondolhatta volna, mit mond. A férfi egyedül volt, hosszú lábát a folyosóra nyújtva támasztotta a falat. Anne sosem gondolta volna, hogy egy férfi testtartása ülő helyzetben ilyen bizonytalan lehet, de egészen biztos volt abban, hogy a gróf elesne, ha nem támasztaná azt a falat. Lezseren legyintett. – Marcus még rosszabbul néz ki. Anne a gróf szemébe nézett, látta, hogy a szem körüli bőr lilára színeződött, inge az isten tudja, mitől lett véres. Vagy kitől. – Nem igazán tudom, hogyan lehetséges… – szólt Anne. Lord Winstead sóhajtott. – Megcsókolta a húgomat. Anne további magyarázatot várt, de a férfi ezt nyilvánvalóan elégségesnek találta. – Hmm… – szólt a kisasszony, mert nem tudott mit mondani, az illemtankönyvek nem írnak arról, mit kell tenni ilyen éjszakákon. Micsoda éjszaka! Végül úgy határozott, inkább a veszekedés elcsitító, mint kiváltó okáról érdeklődik. – Ezek szerint tisztázódott a félreértés? A férfi határozottan biccentett. – Hamarosan lehet gratulálni a leendő ifjú párnak. – Ó! Ez nagyszerű. Nagyon örülök – mosolygott, aztán bólintott, és összefonta kezét maga előtt abbéli igyekezetében, hogy mozdulatlan maradjon. Ez szörnyen furcsa. Mit csináljon az ember egy megsérült gróffal? Aki az imént tért haza három év száműzetésből. És meglehetősen rossz hírnevet szerzett magának, mielőtt elhagyta az országot. Nem is szólva a néhány perccel korábbi csókjelenetről. – Ismeri a húgomat? – kérdezte a férfi. Hangjából ítélve nagyon fáradtnak tűnt. Persze hogy ismeri. Hiszen együtt zenéltek. – Az ön húga Lady Honoria? Illendőnek tűnt ezt tisztázni. A férfi bólintott. 19

– Winstead vagyok. – Igen, nyilván ön az. Értesültem arról, hogy a közeljövőben hazatér – mondta Anne, és ismét furcsán mosolygott, de ettől valahogy felszabadult. – Lady Honoria nagyon kedves és szeretetre méltó. Nagyon örülök a boldogságának. – Zenésznek borzalmas. – Ő volt a legjobb hegedűs a színpadon – jegyezte meg Anne teljes őszinteséggel. Daniel erre harsányan felnevetett. – Önből nagyon jó diplomata lenne, Miss… – elhallgatott, várt, aztán megjegyezte: – Nem mondta meg a nevét. Anne tétovázott, mert mindig tétovázott, amikor a nevét kérdezték, de arra gondolt, hogy Winstead grófjával, vagyis munkaadója unokaöccsével áll szemben. Nem kell félnie tőle. Legalábbis akkor, ha senki sem látja meg őket kettesben. – Miss Wynter vagyok – felelte. – Az unokahúgai nevelőnője. – Melyik unokahúgaimé? A Pleinsworth lányoké? Anne bólintott. Daniel egyenesen a szemébe nézett. – Ó, szegény, szegény teremtés! – Egy pillanat! Nagyon bájosak – tiltakozott Miss Wynter. Rajongott három növendékéért. Lehet, hogy Harriet, Elizabeth és Frances egy kicsit élénkebbek, mint a fiatal lányok általában, de kedvesek és jószívűek. És jó akaratúak. Daniel összevonta a szemöldökét. – Igen, bájosak. De a jólneveltség dolgában már nem állnak olyan jól. Ebben volt némi igazság, és Anne nem tudott parancsolni arcizmainak, halványan elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy sokat komolyodtak, mióta ön legutóbb a társaságukban volt – mondta nagyon udvariasan. Daniel kétkedőn nézett a kisasszonyra, majd rákérdezett: – Hogyhogy ön volt a zongorista? – Lady Sarah megbetegedett. – Ah! – Volt némi jelentést hordozó felhang ebben az 'ah' megjegyzésben. – Kérem, adja át jókívánságaimat. Mielőbbi gyógyulást kívánok a kisasszonynak. Anne biztos volt benne, hogy Lady Sarah abban a pillanatban kezdte jobban érezni magát, hogy édesanyja kimentette a koncertszereplés kötelezettsége alól, de csak bólintott, és azt mondta, hogy szívesen átadja az üzenetet. Bár nem teheti. Nem mondhatja el senkinek, hogy Winstead gróffal találkozott. – A családja tudja, hogy visszatért? – kérdezte. Egy kicsit alaposabban megnézte a férfit. Valóban hasonlított a húgára. Anne arra gondolt, hogy Winstead gróf szeme milyen feltűnően szép, élénk halványkék, szinte levendulaszín. Ezt nem lehetett biztosan megállapítani a félhomályos folyosón. Nem is szólva arról, hogy az egyik szeme körül a duzzanat gyorsan nőtt, hamarosan teljesen összezárul. – Lady Honorián kívül, természetesen – tette hozzá. – Még nem. – A ház nyilvánosság előtt megnyitott terei felé pillantott és elfintorodott. – Bármennyire is szeretek minden egyes lelket, aki képes volt rávenni magát, hogy eljöjjön erre a koncertre, inkább nem rendeznék nyilvános hazatérést. – Végignézett zilált külsején. – Különösen így nem. – Természetesen – szólt a kisasszony. Bele sem gondolt, milyen felbolydulás lenne, ha a zeneest utáni fogadásra ilyen sebes-véresen állítana be. A férfi felszisszent, ahogy megmoccant a padlón, aztán halkan mormogott valamit, Anne biztos volt benne, hogy ezt a gróf úr nem az ő fülének szánta. – Mennem kell – mondta. – Nagyon sajnálom, de… most már… hmmm…

20

Biztatta magát, hogy mozduljon meg, tényleg mennie kell. Minden porcikája azt sikoltotta, hogy térjen észhez és menjen innen, mielőtt valaki meglátja őket, de csak arra tudott gondolni, hogy… a húga védelmére kelt. Hogyan hagyhatna csak úgy itt egy ilyen embert? – Hadd segítsek! – mondta, minden józan megfontolása ellenére. A férfi erőtlenül mosolygott. – Ha nincs ellenére. Anne letérdelt, hogy jobban szemügyre vehesse a sérüléseket. Sok vágást és horzsolást kezelt már, de ilyet még soha. – Hol fáj? – kérdezte. Köhécselt. – A nyilvánvaló helyeken kívül? – Nyilvánvaló helyek? – Nos… – mutatott gyengéden a szem környékére. – Itt elég csúnya zúzódás van. És ott…tette hozzá az áll bal oldalára mutatva, mielőtt a vállra tért volna, ami a szakadt, véres ingből kilátszott. – És ott. – Marcus rosszabbul néz ki – jegyezte meg Lord Winstead. – Igen – felelte Anne, ajkába harapva, hogy el ne mosolyodjon. – Ezt már említette, uram. – Ez nagyon fontos részlet – szólt Daniel idétlen mosollyal, aztán felszisszent és arcához kapott. – A foga? – kérdezte a kisasszony aggódón. – Úgy tűnik, mindegyik a helyén van – mormogta. Azzal kinyitotta száját, mintha vasalatot ellenőrizne, aztán nyöszörögve becsukta. – Azt hiszem. – Óhajtja, hogy idehívjak valakit? A férfi erre összevonta szemöldökét. – Azt akarja, hogy megtudják, kettesben volt velem? – Ó! Ezt természetesen nem akarhatom. Nem gondolkodtam elég okosan. A férfi megint elmosolyodott, azzal a kedves, kaján mosollyal, amitől Anne minden porcikája megrezzent. – Ilyen hatással vagyok a nőkre. Mindenféle viszontválaszok jutottak Anne eszébe, de mindegyiket elvetette. – Segíthetek talpra állni – javasolta. Daniel félrebillentette a fejét. – Esetleg inkább leülhetne és beszélgethetne velem. A kisasszony ezen felettébb elcsodálkozott. Megint az a félmosoly. – Csak egy ötlet – tette hozzá a férfi. Rossz ötlet, gondolta Anne. Az ég szerelmére, hiszen az imént csókolta meg. A közelében sem szabadna lennie, mellette a padlón pedig nyilvánvalóan nem, ahol olyan könnyű odafordulni hozzá és arcához közelíteni arcát… – Esetleg hozhatnék vizet – hebegte olyan gyorsan, hogy kis híján köhögnie kellett. – Van zsebkendője? Gondolom, szeretné letisztítani az arcát. Daniel benyúlt a zsebébe és elővett egy gyűrött darabot. – A legfinomabb itáliai lenbatiszt – szólt fáradt, törődött hangon. Elkomorult. – Legalábbis egykor az volt. – Biztos vagyok benne, hogy teljesen jó lesz – mondta Anne, azzal kivette a kezéből és összehajtogatta. Aztán megtörölgette a férfi arcát. – Ez fáj? Daniel nemet intett. – Bárcsak lenne egy kis víz a közelben! A vér már majdnem teljesen rászáradt – közölte aggodalmasan. – Van egy kis brandy önnél? Esetleg egy kis flaskában?

21

Az urak gyakran hordtak maguknál brandyt lapos flaskában. Az apja legalábbis. Ritkán lépett ki a házból anélkül. De Lord Winstead azt mondta: – Nem iszom alkoholt. Volt valami a hangjában, amitől Anne megrezzent és felnézett. A férfi őt figyelte, érezte a leheletét. Észre sem vette, milyen közel hajolt hozzá. És Anne ajka megnyílt. És akarta… Túl sokat akart. Mindig is túl sokat akart. Elhúzódott. Nyugtalanította, milyen könnyen hajolt a férfi felé. Ez a férfi könnyen és gyakran mosolyog. Elég volt néhány percet eltölteni a társaságában, hogy erre rájöjjön. Ezért volt furcsa hangjának hirtelen éle, komolysága. Erre felfigyelt. – De itt a folyosón találhat – folytatta hirtelen, és a furcsa varázslat megtört. – A harmadik ajtó jobbra. Apám dolgozószobája volt. – A ház hátsó részén? – Ez furcsának tűnt. – Két bejárat van. A másik az előcsarnokra nyílik. Nem valószínű, hogy bárki is van ott, de óvatosan menjen be. Anne felállt, és az útmutatást követve elindult a dolgozószoba felé. Holdfény szűrődött be az ablakon, és könnyen megtalálta a palackot. Az egészet magával vitte, gondosan becsukva maga mögött az ajtót. – Az ablak melletti polcon? – kérdezte Lord Winstead mormogva. – Igen. – Elmosolyodott. – Vannak dolgok, amik sosem változnak. Anne kihúzta a dugót, a zsebkendőt a palack nyakához illesztette, és jó adag brandyt öntött a batisztra. Átható illata azonnal érződött. – Ez kellemetlen? – kérdezte Anne hirtelen aggodalommal. – A szag? Előző állásában, mielőtt a Pleinsworth családhoz került, a gondjaira bízott kicsi nagybátyja túl sokat ivott, aztán egyik pillanatról a másikra leszokott. Szörnyen nehéz volt kibírni mellette, alkohol nélkül a hangulata még rosszabb volt, és ha egy kicsit is megérezte az ital szagát, szinte megőrült. Anne kénytelen volt eljönni attól a családtól. Emiatt és más okok miatt is. De Lord Winstead csak ingatta a fejét. – Nem mintha nem tudnék inni. Tudok. De nem akarok. Anne zavartsága, értetlensége látszhatott az arcán, mert hozzátette: – Nem vágyom rá, csak megvetem az italt. – Értem – jegyezte meg Anne halkan. Ezek szerint neki is megvannak a maga titkai. – Lehet, hogy ez csípni fog egy kicsit – figyelmeztette. – Nyilvánva… aúúú! – Bocsásson meg – hebegte, könnyedén törölgetve a sebet a zsebkendővel. – Remélem, Marcusra locsolni kell. – Hát, ha valóban rosszabbul néz ki, mint ön… Daniel felnézett, zavartan, aztán lassan szétáradt arcán a mosoly. – Tényleg rosszabbul néz ki. Anne ekkor már az ujjait tisztogatta. – A legbiztosabb forrásból tudom. Daniel erre nevetett, de Anne nem nézett fel. Volt valami nagyon bensőséges ebben, hogy a keze fölé hajol és a sebeit tisztogatja. Nem ismeri ezt a férfit, nem igazán, mégis nagyon sajnálta volna, ha nem lehetett volna része ebben a pillanatban. Nem azért, mert ő, éppen ő bizonygatta magának. Csak mert… Olyan régen volt már, hogy… Anne magányos volt. Ezt ő is tudta. Nem nagy meglepetés. A férfi vállán húzódó vágásra mutatott, és a zsebkendőt nyújtotta felé. Az arc és a kéz egy dolog, de a testét nyilvánvalóan nem érintheti meg. – Talán jobb lenne, ha ön… 22

– Ó, kérem, ne hagyja, hogy meggátoljam ebben. Meglehetősen élvezem gyengéd szolgálatát. Anne rosszalló pillantást vetett a gróf úrra. – A szarkazmus nem áll jól önnek. – Valóban – felelte Daniel mosollyal. – Sosem állt jól. – Nézte, ahogy a kisasszony újabb adag brandyt locsol a zsebkendőre. – Ami azt illeti, nem is szarkasztikus megjegyzésnek szántam. Olyan kijelentés volt ez, amelynek alaposabb elemzését Anne nem engedhette meg magának, ezért a nedves batisztot a férfi vállához nyomva azt mondta: – Ez biztosan csípni fog. – Aaaaah-aaaaaaaaah – kiáltott fel Daniel hullámzó, dallamos hangon, és Anne erre felnevetett. Olyan volt, mint egy rossz operaénekes. – Ezt többször kéne gyakorolnia – jegyezte meg a férfi. – Mármint a nevetést. – Tudom – felelte Anne, de hangja szomorúnak tűnt, bár egyáltalán nem akart szomorúnak tűnni, ezért hozzátette: – Ami azt illeti, viszonylag ritkán van lehetőségem férfiakat kínozni. – Valóban? Pedig mintha folyton ezt tenné. Anne értetlenül nézett rá. – Amikor belép egy helyiségbe – szólt halkan a férfi –, megváltozik a levegő. Anne keze mozdulatlanná merevedett, úgy kétujjnyival a férfi bőre felett. Önkéntelenül az arcára nézett, és meglátta a vágyat a szemében. Kívánja. Azt kívánja, hogy előrehajoljon és ajkát érintse ajkához. Olyan könnyű lett volna, csak egy kicsit előredőlni. Azt mondhatná magának, hogy nem akarta. Elvesztette az egyensúlyát, semmi több nem történt. De Anne-nek több esze volt annál, mintsem engedjen a kísértésnek. Ez nem az ő pillanata. És nem az ő világa. A férfi gróf, ő pedig… Nos, ő az, akivé válni akart, és ez a valaki nem érintkezik gróf urakkal, különösen olyanokkal, akiknek a múltja botrányokkal teli. Hazatérése miatt hatalmas figyelem fog rá irányulni hamarosan, Anne pedig egyáltalán nem akar a közelében lenni, amikor ez megtörténik. – Most már tényleg mennem kell. – Hova? – Haza – felelte, és mivel a helyzet úgy kívánta, hogy mondjon még valamit, hozzátette: – Elég fáradt vagyok. Nagyon hosszú volt a nap. – Elkísérem. – Ez egyáltalán nem szükséges. Daniel felnézett a kisasszonyra, aztán hátát a falnak támasztva, nyöszörögve felállt. – Hogyan tervezi megtenni az utat? Mi ez? Az inkvizíció? – Gyalog. – Pleinsworth-házba? – Nincs messze. Daniel meglehetősen mogorván nézett rá. – Kíséret nélküli hölgynek túl messze van. – Nevelőnő vagyok. Ezt kissé mulatságosnak találta a gróf úr. – Bocsásson meg, a nevelőnő nem hölgy? Anne zavartan felsóhajtott. – Teljes biztonságban leszek – biztosította a gáláns férfiút. – Az egész útvonal nagyon jól ki van világítva. Valószínűleg végig kocsik lesznek az úton. – Ez valahogy nem nyugtat meg. Micsoda makacs férfi!

23

– Örülök, hogy megismerhettem, gróf úr – jelentette ki Anne határozottan. – Biztos vagyok benne, hogy a családja már nagyon várja, hogy viszontláthassa önt. Daniel megfogta a hölgy kezét. – Nem hagyhatom, hogy kíséret nélkül menjen haza. Anne meglepetésében összerezzent. A férfi bőre meleg volt, az övé pedig forró az érintés alatt. Furcsa, mégis kissé ismerős érzés gyöngyözött benne, és döbbenten észlelte, hogy ez az izgalom. – Bizonyára megérti – mormogta, és Anne majdnem engedett neki. Engedni akart, a lány, aki egykorvolt, nagyon szerette volna, és olyan régen volt már, hogy annyira kinyitotta a szívét, hogy kiengedje ezt a lányt. – Nem mehet ki így az utcára – jegyezte meg a lány. És ez igaz volt. Úgy nézett ki, mint aki börtönből szabadult. Vagy tán a pokolból. Vállat vont. – Jobb, ha senki nem ismer fel. – Uram… – Daniel – helyesbítette a megszólítást a gróf. Anne szeme tágra nyílt. – Tessék? – Daniel a nevem. – Tudom. De nem fogom így szólítani. – Sajnálatos. Mindazonáltal érdemes volt próbálkoznom. Most jöjjön… – karját nyújtotta, de Anne nem karolt bele. – Indulhatunk? – Nem megyek önnel. A férfi felkacagott. Még így is, hogy szája egyik széle vörös és dagadt volt, pokolian vonzónak tűnt. – Ez azt jelenti, hogy velem marad? – Önnek bizonyára elment a józan esze. Ez az egyetlen magyarázat. A férfi nevetett, figyelmen kívül hagyva ezt a megjegyzést. – Van kabátja? – Igen, de a próbateremben hagytam. Én… Ne váltson témát! – Tessék? – Indulok – jelentette ki a kisasszony a kezét emelve. – Ön pedig itt marad. De a férfi ránézett. Karja felemelkedett, tenyere szorosan a fal síkjára simult. – Talán nem fejeztem ki magam elég világosan – mondta, és Anne abban a pillanatban rájött, hogy alábecsülte a férfit. Lehet, hogy könnyednek és felelőtlennek tűnik, de egyáltalán nem ilyen, és az adott pillanatban halálosan komolyan beszélt. Hangja halk volt, és nagyon eltökéltnek tűnt: – Van néhány dolog, amiben nem kötök kompromisszumot. Közéjük tartozik a hölgyek biztonsága. Ennyi. Nem tágít. Így Anne megengedte, hogy elkísérje, azzal a feltétellel, hogy a sötétebb oldalon mennek, árnyékban, kis utcákban, ahol nem látják őket. A Pleinsworth-ház személyzeti bejáratánál kezet csókolt neki, és Anne próbált úgy tenni, mintha nem tetszene neki a gesztus. A férfit becsaphatta. De önmagát bizonyosan nem. – Holnap meglátogatom – mondta, a kisasszony kezét nem engedve el. – Tessék? Nem! – rántotta el kezét Anne. – Azt nem teheti! – Nem tehetem? – Nem. Nevelőnő vagyok. Hozzám nem járhatnak férfiak látogatóba. Elvesztem az állásomat. Daniel úgy mosolygott, mintha a megoldás ennél egyszerűbb nem is lehetne. – Akkor az unokahúgaimat látogatom meg. 24

Teljesen megfeledkezett az illemről? Vagy egyszerűen önző? – Nem leszek itthon – felelte határozott hangon. – Akkor újra keresni fogom. – Újra nem leszek itthon. – Micsoda felháborító iskolakerülés! Akkor ki fogja oktatni az unokahúgaimat? – Ha sokáig őgyeleg itt, biztosan nem én. A nagynénje rövid úton fel fog mondani nekem, és elzavar a háztól. – Elzavarja? – kuncogott. – Ez borzalmasan hangzik. – Az is. – Szentséges ég, valahogy meg kell értetni vele! Nem számít, kicsoda ő, mint gróf, és az sem, hogy mit érez iránta Anne, mint nő. Az este izgalma… a csók… ez mind múló, röpke dolog. Csak az számít, hogy legyen tető a feje fölött. És legyen mit ennie. Kenyér, sajt, vaj, cukor és mindaz a sok finom dolog, amiben gyermekkora minden napján része lehetett. Most mindez megvan a Pleinsworth családnál, biztonságban van, helye van, önbecsülése van. De nem vehette mindezt természetesnek. Felnézett Lord Winsteadre. A férfi figyelmesen nézte őt, mintha azt hinné, hogy a lelkébe láthat. De nem ismerte őt. Senki sem ismerte. Így Anne az udvariasság köntösébe burkolózva elhúzta a kezét és térdet hajtott a gróf úr előtt. – Köszönöm, hogy elkísért, mylord. Nagyra értékelem, hogy aggódott biztonságomért. – Azzal hátat fordított, és belépett a személyzeti bejáraton. Beletelt egy kis időbe, hogy a Pleinsworth család házának biztonságában rendezze gondolatait. A család néhány perccel utána ért haza, így magyarázkodnia kellett, miért távozott olyan hirtelen a zeneestről. Harriet leállíthatatlanul arról beszélt, milyen izgalmas volt az este: Lord Chatteris és Lady Honoria nyilvánosan is eljegyezték egymást, mégpedig a lehető legizgalmasabb módon, aztán Elizabeth és Frances szaladt le a lépcsőn, mint kiderült, egyikük sem aludt még. Két óra telt még el, mire Anne végre a szobájába mehetett, hálóruhába öltözhetett és bemászott az ágyba. És még két óra telt el, mire egyáltalán alvással próbálkozott. Csak a mennyezetet nézte, és gondolkodott, csodálkozott, suttogott. – Annelise Sophronia Shawcross – mondta magának –, jaj, mibe keveredtél!

25

3. fejezet A következő délutánon, annak ellenére, hogy özvegy Winstead grófné kijelentette, egy pillanatra sem hajlandó hazatért fiát elengedni maga mellől, Daniel a Pleinsworth-házba indult. Anyjának nem mondta meg, hova megy, akkor nyilván vele akart volna tartani. Inkább azt mondta, hogy jogi ügyeket kell intéznie, ami igaz is volt. Úriember nem térhet vissza hároméves száműzetésből úgy, hogy ne keresne fel rögtön legalább egy ügyvédet. Ám a Streatham and Ponce Ügyvédi Iroda történetesen csak kétmérföldre volt, a Pleinsworth-házzal ellentétes irányban. Igazán semmiség, és ki vetné a szemére, hogy hirtelen arra az elhatározásra jut, hogy meglátogassa unokahúgait? Nagyon könnyen juthat eszébe ilyen gondolat a városban járó, kocsiban ülő férfiembernek. Vagy a Pleinsworth-háztól hazafelé gyaloglás közben egész úton. Vagy az ágyban. A fél éjszakát ébren fekve töltötte, és a titokzatos Miss Wynterre gondolt, nyaka ívére, bőre illatára. Készségesen elismerte, hogy megigéződött, és azt mondogatta magának, ez csak azért történt, mert annyira örült, hogy otthon lehet, és azon kapta magát, hogy elbűvölte az angol hölgykoszorú egy különösen bájos tagja. Ezért a Streatham, Ponce és Beaufort-Graves ügyvéd urakkal való kétórás fárasztó tanácskozás után (bár Beaufort-Graves jurátus úrnak láthatóan még nem sikerült névtábláját az ajtóra tetetni) Daniel kocsisának a Pleinsworth-ház címét mondta. Találkozni akart az unokahúgaival. De nevelőnőjüket még inkább vágyott látni. Nagynénje nem volt otthon, de unokahúga, Sarah igen, elragadtatott kiáltással és nagy öleléssel fogadta unokabátyját. – Miért nem mondta meg nekem senki, hogy hazaértél? – kérdezte komolyan. Elhúzódott, a látványtól pislogott. – És mi történt veled? Daniel szólni akart, de Sarah beléfojtotta a szót. – Nehogy azt mondd, hogy útonállók támadtak meg, mert mindent tudok, Marcus ütésétől fekete a szemed környéke. Tegnap este verekedtetek. – Ő rosszabbul néz ki, mint én – mondta Daniel. – A családod pedig azért nem mondta meg neked, hogy visszatértem, mert nem tudták. Nem akartam, hogy hazaérkezésem félbeszakítsa a koncertet. – Nagyon tapintatos vagy – jelentette ki Sarah fanyar, huncut mosollyal. Daniel szeretettel nézett unokahúgára. Húgával egyidős volt, és gyerekként úgy tűnt, hogy Sarah legalább annyi időt töltött náluk, mint otthon. – Ami azt illeti, a próbateremből néztem a koncertet. Képzelheted, mennyire meglepett, hogy egy idegent láttam a zongoránál… Sarah a szívére tette kezét. – Beteg voltam. – Örömmel látom, hogy nagyon hamar visszatértél a halál kapujából. – Tegnap alig álltam a lábamon – bizonygatta a kisasszony. 26

– Valóban? – Ó, igen. Tudod, a szédülés miatt – mondta, és hirtelen a levegőbe emelte kezét, mintha saját szavait hessegetné el. – Az szörnyű teher. – Biztos vagyok benne, hogy így gondolják azok, akik ebben a betegségben szenvednek. A lány ajkát egy pillanatra összeszorította, aztán azt mondta: – De ne is beszéljünk rólam. Gondolom, hallottad… milyen örömhír, hogy Honoria… Daniel követte unokahúgát a szalonba és helyet foglalt. – Hogy Honoria hamarosan Lady Chatteris lesz. Persze. – Hát, én örülök neki, akkor is, ha te nem – közölte Sarah a homlokát ráncolva. – És ne mondd, hogy te is örülsz neki, mert a sérüléseid másról árulkodnak. – Mindkettőjük boldogságának nagyon örülök – jelentette ki Daniel határozottan. Ez… – mutatott gyors, elegáns mozdulattal saját arcára –, ez csupán egy szerencsétlen félreértés következménye. Sarah kétkedőn nézett rá, de csak annyit mondott: – Teát? – Köszönöm, örömmel. – Felállt ő is, amikor Sarah a csengőhöz lépett. – Mondd csak, a húgaid itthon vannak? – Fent a tanulószobában. Be akarsz menni hozzájuk? – Természetesen – vágta rá Daniel. – Biztosan nagyot nőttek, míg távol voltam. – Mindjárt lejönnek – közölte Sarah, azzal visszaült a kanapéra. – Harrietnek kémei vannak az egész házban. Biztos vagyok benne, hogy valaki értesíti a jöveteledről. – Mondd csak – szólt Daniel szintén visszaülve, lezser testtartásba helyezkedve –, ki volt tegnap a zongoránál? Sarah kíváncsian nézett rá. – Helyetted – tette hozzá Daniel teljesen szükségtelenül. – Mert te beteg voltál. – Miss Wynter – felelte Sarah, szemét gyanakvón összehúzva. – A húgaim nevelőnője. – Milyen szerencse, hogy tud zongorázni. – Valóban szerencsés véletlen. Már attól tartottam, hogy a koncertet lemondják. – Az unokahúgaid nagyon csalódottak lettek volna – morfondírozott Daniel. – De ez a… hogy is hívják? Miss Wynter? – Igen. – Ismerte a darabot? Sarah nyíltan bámulta unokafivérét. – Úgy tűnik, igen. Daniel bólintott. – Úgy vélem, a családod hálás köszönettel tartozik a tehetséges Miss Wynternek. – Nyilvánvalóan kivívta anyám háláját. – Régóta nevelőnő a húgaid mellett? – Körülbelül egy éve. Miért kérdezed? – Csak úgy. Kíváncsiságból. – Érdekes. Eddig még sosem voltál kíváncsi a húgaimra. – Ez nyilvánvalóan nem igaz – próbált színlelni Daniel, mennyire sértve érzi magát ettől a megjegyzéstől. – Ők az unokahúgaim. – Rengeteg unokahúgod van. – Mindegyikük hiányzott nekem, míg távol voltam. A távollét tényleg felnagyítja a szeretet fontosságát. – Ó, hagyd abba! – szólt rá Sarah végül, úgy nézett ki, mint aki a legszívesebben elfintorodna az undortól. – Senkit sem tudsz félrevezetni. – Tessék? – kérdezte Daniel sértetten, morogva, bár olyan érzése volt, hogy lelepleződött. Sarah megint összevonta a szemöldökét. – Azt hiszed, te vagy az első, aki észreveszi, hogy a nevelőnőnk milyen gyönyörű nő? 27

Daniel éppen azon gondolkodott, milyen kemény fricskával vághatna vissza, de értette, hogy mit akar Sarah mondani ezzel: és ne mondd azt, hogy nem vetted észre… Daniel ezért inkább meglehetősen egyszerűen azt felelte: – Nem hiszem. Mert igazán semmi értelme nem volt mást állítani. Miss Wynter olyan szépség volt, akinek láttán a férfiak megálltak és utánafordultak. Nem olyan csendes, szelíd szépség volt, mint az ő húga, vagy ha már itt tartunk, Sarah. Mindketten nagyon bájosak, de szépségüket, kedvességüket csak akkor veszi észre az ember, ha már megismerte őket. Miss Wynter azonban… Csak a halott férfi nem veszi észre. Illetve, aki a halottnál is halottabb, ha ilyen lehetséges. Sarah felsóhajtott, legalább annyira bosszúsan, mint belenyugvón. – Nagyon nehéz lenne elviselni, ha nem lenne olyan kedves. – A szépség nem feltétlenül jár rossz természettel. Sarah felszisszent. – Nahát, hogy valaki milyen filozófus alkat lett a kontinensen! – Hát, ismered a görögöket és a rómaiakat. Az ő földjükön ragad az emberre az ilyesmi. Sarah felnevetett. – Ó, Daniel! Miss Wynterről akarsz kérdezni? Mert ha igen, mondd csak meg nyugodtan. Daniel közelebb hajolt unokahúgához. – Mesélj nekem Miss Wynterről. – Nos – hajolt közelebb Sarah –, nem sokat tudok mondani róla. – Azt hiszem, megfojtalak – jegyezte meg Daniel nyájasan. – Tényleg nagyon keveset tudok róla. Hiszen nem az én nevelőnőm. Azt hiszem, valahonnan északról származik. Egy shropshire-i családtól hozott ajánlólevelet. Egy másikat meg egy Man-szigeti famíliától. – A Man-szigetről? – kérdezte Daniel hitetlenkedve. Nem jutott eszébe senki, aki egyáltalán látta volna a Man-szigetet. Pokolian távoli hely volt, nehezen lehet eljutni oda, időjárása rendkívül mostoha. Vagy legalábbis ezt hallotta erről a helyről. – Egyszer megkérdeztem tőle, milyen volt a Man-sziget – jegyezte meg Sarah vállat vonva. – Azt mondta, hogy meglehetősen szeles. – Azt elhiszem. – Nem beszél a családjáról, bár ha jól emlékszem, egyszer említette, hogy van egy nővére. – Kap leveleket? Sarah tagadón ingatta fejét. – Nem tudok róla. És ha postáz is levelet, akkor nem tőlünk. Daniel kissé meglepetten nézett. – Hát, ha innen adná fel, azt észrevettem volna – felelte Sarah védekezőn. – Akárhogy is, nem hagyom, hogy háborgasd Miss Wyntert. – Nem akarom háborgatni. – De igen. Látom a szemedben. Daniel közelebb hajolt. – Meglehetős drámai hangot ütsz meg ahhoz képest, hogy nem kívánsz színpadra lépni. Sarah szeme gyanakvással szűkült össze. – Ezt hogy érted? – Csak úgy, hogy az egészség mintaképe vagy. Sarah nőiesen felhorkant. – Te meg akarsz vesztegetni engem? Sok szerencsét! Amúgy sem hiszi senki, hogy beteg voltam. – Anyád sem? Sarah hátrahúzódott. Sakk, matt. 28

– Mit akarsz? Daniel kivárt, hogy jobb helyzetben hozakodhasson elő a kéréssel. Sarah nagyon bájosan csikorgatta a fogát és Daniel úgy vélte, ha elég hosszú ideig vár, unokahúga füléből gőz száll fel. – Daniel… – mordult rá. Daniel pedig fejét kissé oldalra hajtva jelezte, hogy még gondolkodik. – Charlotte néni nagyon csalódott lenne, ha megtudná, hogy a lánya kihúzta magát a zeneest szent kötelezettsége alól. – Már kérdeztem, hogy mit… Ó, semmi, semmi – szakította félbe magát Sarah, szemét forgatva, fejét ingatva, mintha hároméves gyereket csitítana. – Mintha azt hallottam volna ma reggel, hogy Miss Wynter egészségügyi sétára tervezi vinni Harrietet, Elizabethet és Francest a Hyde Parkba. Daniel elmosolyodott. – Mondtam már mostanában, hogy te vagy az egyik kedvenc unokahúgom? – Most már egy-egy – figyelmeztette Sarah. – Ha egy szót is szólsz az anyámnak… – Nem is álmodnék róla. – Már megfenyegetett azzal, hogy egy hétre vidékre visz, hogy ott lábadozhassak. Daniel nyeldekelt, hogy ne nevesse el magát. – Anyád aggódik érted. – Azt hiszem, rosszabb is lehetne – sóhajtott fel Sarah. – Ami azt illeti, én tényleg jobban szeretek vidéken lenni, de azt mondja, egészen Dorsetig kell mennünk. Ha olyan sokat ülök kocsiban, tényleg megbetegszem. Sarah nem igazán szeretett utazni. Sosem bírta. – Miss Wynternek mi a keresztneve? – kérdezte Daniel. Furcsának tűnt, hogy ezt nem tudta meg. – Azt te is kiderítheted – vágott vissza Sarah. Daniel úgy határozott, hogy ezt ráhagyja, de mielőtt bármit mondhatott volna, Sarah hirtelen az ajtó felé fordult. – Ó, milyen tökéletes időzítés! – mondta Daniel szavába vágva. – Mintha azt hallanám, hogy valaki jön le a lépcsőn. Vajon ki lehet? Daniel felállt. – Biztos vagyok benne, hogy az én kedves unokahúgaim. – Megvárta, míg egyikük elszökell a nyitott ajtó előtt, aztán felkiáltott: – Ó, Harriet! Elizabeth! Frances! – Ne feledkezz meg Miss Wynterről – súgta Sarah. Aki elhaladt az ajtó előtt, hirtelen megállt és bekukkantott. Frances volt, de nem ismerte fel unokabátyját. Daniel szíve összefacsarodott. Nem erre számított. És ha mégis, nem gondolta volna, hogy ennyire elszomorítja. Harriet azonban idősebb. Tizenkét éves volt, amikor Daniel a kontinensre ment, és amikor bedugta fejét a szalonba, valósággal felsikoltott. – Daniel! Hát visszajöttél?! Ó, hát visszajöttél, visszajöttél, visszajöttél! Ó, hogy örülök, hogy újra itthon vagy! Frances, Daniel kuzin hazajött. Biztosan emlékszel rá. Frances, aki úgy tíz év körüli lehetett, mintha tényleg felidézné emlékeit, felkiáltott: – Óóóóóó! Egészen másképpen néz ki. – Nem – jegyezte meg Elizabeth, aki mögöttük lépett a szalonba. – Csak udvarias akartam lenni – dünnyögte Frances. Daniel felnevetett. – De te megváltoztál, az bizonyos. – Lehajolt, barátságosan megcsippentette unokahúga arcát. – Már majdnem felnőttél. – Ó, én ezt nem mondanám – jegyezte meg Frances szerényen. 29

– Mindennap mást mond – árulta el Elizabeth. Frances hirtelen fejmozdulatot tett nővére felé. – Hagyd ezt abba! – Mi történt az arcoddal? – kérdezte Harriet. – Egy kis félreértés – felelte Daniel könnyed hangon, közben arra gondolt, vajon mikor gyógyulnak be a horzsolásai. Nem tartotta magát különösen hiúnak, de a folytonos kérdéseket meglehetősen fárasztónak találta. – Félreértés? – ismételte Elizabeth kérdőn. – Egy üllővel vagy kalapáccsal? – Ó, hagyd már abba! – korholta Harriet. – Szerintem remekül néz ki, majd' kicsattan az egészségtől. – Mintha egy üllő csattant volna neki. – Ne is figyelj rá – szólt Harriet unokabátyjához. – Semmi képzelőereje nincs. – Hol van Miss Wynter? – kérdezte Sarah fennhangon. Daniel rámosolygott. A kedves, jó Sarah. – Nem tudom – felelte Harriet, előbb egyik, majd másik válla fölött hátranézve. – Amikor a lépcsőn jöttünk lefelé, még mögöttünk volt. – Valaki hívja ide – szólt Sarah. – Bizonyára tudni szeretné, miért késlekedtek. – Menj, Frances – szólt Elizabeth. – Miért én menjek? – Csak. Frances morgolódva elindult. – Mindent tudni akarok Itáliáról. Milyen volt? – kérdezte Harriet. Szeme csillogott az érdeklődéstől. – Tényleg olyan borzasztóan romantikus? Láttad azt a tornyot, amiről azt mondják, le fog dőlni? Daniel mosolygott. – Nem láttam, de azt mondják, masszívabb, mint amilyennek kinéz. – És Franciaország? Jártál Párizsban? – kérdezte Harriet ábrándos mosollyal. – Nagyon szeretném látni Párizst. – Én vásárolgatni szeretnék Párizsban – csatlakozott hozzá Elizabeth. – Ó, igen – sóhajtott Harriet oly mélyen, mintha a gondolattól is elalélna. – A ruhák. – Nem voltam Párizsban. Semmi szükségét nem látta bővebben kifejteni, hogy Lord Ramsgate-nek túl sok barátja van Párizsban. – Talán nem is kell sétálni mennünk – szólt Harriet reménykedőn. – Sokkal inkább szeretnék itt maradni Daniel kuzinnal. – Ó, de én nagyon élvezném a napfényt! – szólt Daniel. – Inkább elkísérnélek benneteket a parkba. Sarah köhécselt. Daniel ránézett. – Valami a torkodon akadt? Sarah színtiszta gúnnyal nézett rá. – Biztos vagyok benne, hogy a betegségemmel van összefüggésben, ami miatt tegnap olyan rosszul voltam. – Miss Wynter azt mondja, az istállónál vár minket – jelentette be a szobába rontó Frances. – Az istállónál? – ismételte a szót Elizabeth kérdőn. – Hiszen nem lovagolunk. Frances vállat vont. – Azt mondta, az istállónál. Harriet boldogan felkiáltott. – Lehet, hogy belehabarodott az egyik istállófiúba! 30

– Ó, az ég szerelmére! – csattant fel Elizabeth. – Istállófiúba? Valóban? – El kell ismerned, az nagyon izgalmas volna. – Kinek? Miss Wynternek nem. Szerintem egyik istállófiú sem tud olvasni. – A szerelem vak – jegyezte meg Harriet. – De nem írástudatlan – riposztolt Elizabeth. Daniel önkéntelenül felnevetett. – Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte, udvariasan meghajolva a lányok előtt. Karját nyújtotta Francesnek, aki elfogadta és kimért pillantást vetett nővéreire. – Érezzétek jól magatokat! – szólt Sarah. Hangja eléggé őszintétlenül csengett. – Mi baja van? – tette fel a kérdést Elizabeth Harrietnek, ahogy az istálló felé mentek. – Azt hiszem, még mindig azt emészti, hogy nem lehetett ott a koncerten – felelte Harriet. Aztán Danielre nézett. – Hallottad, hogy Sarah nem lépett fel a zeneesten? – Igen – erősítette meg Daniel. – Szédülés, ugye? – Szerintem nátha volt – jegyezte meg Frances. – Gyomorbántalmai voltak – mondta ki Harriet határozottan. – De nem volt gond. Miss Wynter – fordult Daniel felé –, vagyis a nevelőnőnk – tette hozzá visszafordulva testvérei felé –, kitűnően játszott. – Ő ugrott be Sarah helyett – ismertette a tényállást Frances. – Nem hiszem, hogy nagy kedve lett volna hozzá – tette hozzá Elizabeth. – Anyának nagyon erélyesen kellett ráhatnia, hogy megtegye. – Ostobaság – vágott a szavába Harriet. – Miss Wynter a kezdetektől nagyon hősiesen viselkedett. És igen jó munkát végzett. Az egyik belépőjét lekéste, de ezen kívül nagyszerű volt. Nagyszerű? Daniel magában felsóhajtott. Sokféle jelzővel le lehet írni Miss Wynter zongoratudását, de ezek közé a nagyszerű nem tartozik. És ha Harriet így gondolja… Nos, nyilván nagyon jól beleillik majd a kvartettbe, ha eljön az ideje, hogy ő is játsszon. – Vajon mit kereshet az istállóknál? – kérdezte Harriet, amikor a ház mögé értek. – Menj, hívd ide, Frances. Frances méltatlankodott – Miért megint én menjek? – Csak. Daniel elengedte Frances karját. Nem száll vitába Harriettel, nem volt egészen biztos benne, hogy tudna-e elég gyorsan beszélni ahhoz, hogy nyerhessen. – Itt foglak várni, Frances – mondta legfiatalabb unokahúgának. Frances elviharzott. Egy perc múlva visszatért. Egyedül. Daniel elkomorult. Ez így nem lesz jó. – Azt mondta, egy perc és itt lesz – tájékoztatta a társaságot Frances. – Mondtad neki, hogy Daniel kuzin is velünk jön? – kérdezte Harriet. – Elfelejtettem – felelte a lány egy laza vállvonással. – De nem lesz ellenére. Daniel ebben nem volt olyan biztos. Egészen bizonyos volt abban, hogy Miss Wynter tudta, ő is a szalonban van (ezért a gyors távozás az istálló irányába), de úgy vélte, a kisasszonynak nincs tudomása arról, hogy elkísérné őket a parkba. Nagyszerű kirándulás lesz. Sőt, felettébb élvezetes. – Szerintetek mi tart neki ilyen sokáig? – tette fel a kérdést Elizabeth. – Még csak egy perce van távol – felelte Harriet. – Hát, ez nem igaz. Már vagy öt perccel az érkezésünk előtt is ott volt. – Tíz – helyesbített Frances. – Tíz? – visszhangozta Daniel. Már valósággal szédült tőlük. – Perc – magyarázta Frances. Daniel ekkor már nem is tudta, ki mondta ezt. 31

– Nos, nem öt volt, az biztos. – Akkor sem. – Megállapodhatunk nyolcban, bár szerintem ez pontatlan. – Miért beszéltek ilyen gyorsan? – kérdezte Daniel. Mind a hárman elhallgattak és hasonló tágra nyílt szemmel, csodálkozva néztek rá. – Nem beszélünk gyorsan – mondta Elizabeth. Mire Harriet hozzátette: – Mi mindig így beszélünk. Aztán Frances tájékoztatta: – Rajtad kívül mindenki ért minket. Figyelemre méltó, jegyezte meg magában Daniel, hogy a fiatal lányok mennyire képesek elállítani a szavát. – Nem tudom, mi tart Miss Wynternek olyan sokáig – tűnődött Harriet. – Most én megyek érte és idehozom – jelentette ki Elizabeth, és olyan pillantást vetett Francesre, amivel egyértelműen kifejezte, hogy rendkívül hasznavehetetlennek tartja. Frances csak vállat vont. Ám amint Elizabeth az istálló bejáratához ért, kilépett onnan a szóban forgó hölgy, nagyon nevelőnőnek tűnt galambszürke ruhájában, hozzá illő kalapban. Éppen a kesztyűjét húzta és elkomorult, mely elkomorulás okát Daniel abban vélte felfedezni, hogy lyukat látott a varráson. – Ön bizonyára Miss Wynter – szólalt meg hangosan a férfi, mielőtt a kisasszony meglátta volna őt. – Már sok jót hallottam önről – tette hozzá, azzal előrelépett és karját nyújtotta a hölgynek. Amikor Miss Wynter, vonakodva bár, de elfogadta a gesztust, Daniel közelebb hajolt hozzá és súgva, hogy csak ő hallhassa, azt kérdezte: – Csodálkozik?

32

4. fejezet Miért csodálkozna? Hiszen közölte, hogy eljön, bár a kisasszony azt mondta, nem lesz itthon, amikor a gróf úr látogatást tesz a háznál. Azt is mondta, hogy akkor újra eljön, bár a kisasszony újra csak azt mondta, hogy akkor sem lesz otthon. Megint. Hiszen ő Winstead grófja. A hozzá hasonló rangú férfiak mindig azt teszik, amit ők akarnak. Amikor nőkről van szó, gondolta Anne dühösen, az ő rangja alatti férfiak is azt teszik, amit csak akarnak. Winstead grófja nem rosszindulatú férfi, nem is igazán önző. Anne úgy tartotta magáról, hogy az évek során megtanulta elég jól megítélni az emberi jellemet, lényegesen jobban, mint tizenhat éves korában. Lord Winstead nem csábítana el olyan nőt, aki nem tudja, mit csinál, és nem tenne tönkre, nem fenyegetne, nem zsarolna, legalábbis szántszándékkal soha. Ha úgy érzi, hogy ez a férfi fenekestől felforgatta az életét, nem azért van, mert Winstead gróf ezt akarta. Egyszerűen azért történik ez, mert megkedvelte és azt akarja, hogy ő is megkedvelje őt. És eszébe sem jutna, hogy nem lenne szabad udvarolnia neki. Minden mást szabad tennie. Ezt miért nem? – Nem kellett volna ide jönnie – mondta csendesen, ahogy a parkban sétáltak, a három Pleinsworth lány jóval előttük. – Az unokahúgaimat akartam látni – felelte Daniel teljesen ártatlanul. Anne ferde szemmel nézett rá. – Akkor miért maradt le velem? – Nézzen csak rájuk – felelte a férfi. – Melyiküket szorítsam le az útra? És igaza volt. Harriet, Elizabeth és Frances egymás mellett haladtak a járdán, a legidősebb kívül, a legfiatalabb belül, a középső értelemszerűen középen, ahogy anyjuk szerette korzóztatni őket. Anne nem értette, miért éppen ezen a napon döntöttek úgy, hogy szót fogadnak és engednek az anyai kívánalomnak. – Hogy van a szeme? – kérdezte. Napvilágnál sokkal csúnyábbnak tűnt a sérülés, mintha a zúzódás szétolvadt volna orrnyergén. De most legalább tudta, milyen színű a szeme, élénk, világoskék. Szinte abszurd volt, mennyire sokat gondolkodott ezen. – Nem olyan fájdalmas, ha nem érek hozzá. Ha lenne oly kedves és nem dobálná kővel az arcomat, nagyon hálás lennék. – Pedig ez lett volna a délutáni programom – jegyezte meg Anne. – És tessék, egy szempillantás alatt szertefoszlott. Daniel nevetett és Anne fájdalmasnak találta az emléket. Semmi különös, csak magára emlékezett, hogy milyen jó volt flörtölni, nevetni és sütkérezni a fiatalemberek figyelmességében. A flörtölés nagyon kellemes volt. A következmények azonban nem. Még mindig ezekért a következményekért fizet. – Szép időnk van – jegyezte meg kisvártatva. 33

– Máris kifogytunk a mondanivalóból? A férfi hangja könnyed volt, évődő, és amikor Anne lopva rápillantott, Daniel egyenesen előrenézett, ajkán alig észrevehető titkos mosoly. – Nagyon szép időnk van – helyesbített Anne. A férfi mosolya nyilvánvalóbb lett. Ő is elmosolyodott. – Elmegyünk a Serpentine-hez? – kiáltott hátra Harriet. – Ahová csak akartok – felelte Daniel engedékenyen. – A Rotten Row-ra – igazította ki Anne. Mivel a férfi rosszallón nézett rá, megjegyezte: – Még az én felügyeletem alatt állnak, ugye? Daniel bólintott, aztán hangosan megszólalt: – Ahová Miss Wynter mondja. – De, ugye, nem fogunk újra matematikázni? – lamentált Harriet. Lord Winstead leplezetlen kíváncsisággal nézett Anne-re. – Matematika? A Rotten Row-n? – A mérést tanultuk – tájékoztatta a kisasszony. – Lépéseik átlagos hosszát már megmérték. Most lépéseik számából kiszámolják az ösvény hosszát. – Nagyon jó – szólt Daniel elismerően. – És miközben számolnak, elfoglalják magukat, és csendben lesznek. – Ezek szerint még nem hallotta őket számolni. A gróf úr riadtan fordult a kisasszonyhoz. – Ugye, nem azt akarja mondani ezzel, hogy nem tudnak számolni? – Természetesen nem azt akarom mondani – mosolyodott el Anne önkéntelenül. Nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Daniel olyan mulatságosan nézett ki a meglepetéstől tágra nyílt egyik szemével. A másik ugyanis még mindig túl duzzadt volt ahhoz, hogy érzelmeket kifejezzen. – Az ön unokahúgai mindent nagy elánnal csinálnak. Még a számolást is. Ezen Daniel elgondolkodott. – Szóval azt állítja, hogy úgy öt éven belül, amikor a Pleinsworth lányok átveszik a Smythe-Smith-kvartettet, igyekezzek minél távolabb lenni? – Sosem mondanék ilyesmit – felelte Anne. – De mondok valamit: Frances úgy döntött, hogy szakít a hagyományokkal, és a basszusfagott a választott hangszere. Daniel arca megvonaglott. – Valóban? Aztán mindketten nevettek. Együtt. Csodálatos hang volt. – Ó, lányok! – kiáltott fel Anne, mert képtelen volt ellenállni a késztetésnek. – Lord Winstead is csatlakozni fog hozzátok. – Valóban? – Igen – erősítette meg Anne, mire a lányok visszaszaladtak hozzájuk. – Ő maga mondta, hogy nagyon érdeklődik a tanulmányaitok iránt. – Hazug – mormolta Daniel. Anne tudomást sem vett erről a megjegyzésről, de amikor megengedett magának egy fanyar félmosolyt, úgy fordult, hogy a férfi lássa. – A feladat a következő: megméritek az ösvény hosszát, ahogy megbeszéltük, vagyis lépteitek átlagos hosszát beszorozzátok a lépésszámmal. – De Daniel kuzin nem ismeri a léptei hosszát. – Pontosan. Ettől lesz sokkal izgalmasabb a tanulás. Amint meghatároztátok az ösvény hosszát, visszafelé kell számolnotok, hogy megkapjátok az ő lépéshosszát. – Fejben? Ezt úgy kérdezték, mintha az lenne a feladat, hogy megtanuljanak polippal birkózni. – Csak így lehet megtanulni, hogyan kell csinálni. – A magam részéről nagyon szeretem a tollat és a papírt – jegyezte meg Lord Winstead. 34

– Ne hallgassatok rá, lányok. Rendkívül hasznos, ha tudtok fejben számolni. Gondoljatok bele, mi mindenre tudjátok használni ezt a tudást! Mind a négyen csak bámultak a kisasszonyra. A tudás felhasználása nyilván nem jutott eszükbe. – Bevásárlás – mondta Anne, remélte, hogy ezzel felkelti a lányok érdeklődését. – A matematika nagyon sokat segít, ha az ember bevásárolni megy. Tudjátok, nem kell tollat és papírt vinni magatokkal, ha a kalaposnőhöz mentek. Továbbra is csak bámultak. Anne úgy érezte, a lányok még soha nem kérdezték meg az árakat a kalaposnál vagy más üzletben. – Na és a játékok? – próbálkozott tovább. – Ha kigyakoroljátok matematikai képességeiteket, elmondhatatlan előnyötök lesz kártyajátékokban. – Valóban elmondhatatlan – mormogta Lord Winstead. – Nekem valahogy erős kétségeim vannak afelől, hogy anyánk meg akarná taníttatni nekünk a szerencsejátékokat – jegyezte meg Elizabeth. Anne hallotta, hogy mellette a gróf felkacagott, annyira mulattatta ez a megjegyzés. – Hogyan tervezi ellenőrizni az eredményeinket? – érdeklődött Harriet. – Ez nagyon jó kérdés. Erre holnap fogok válaszolni – közölte Anne, és egy pillanatra elhallgatott. – Akkorra kitalálom, hogyan fogom lemérni. A lányok kuncogtak. Pontosan ez volt Anne szándéka. Semmi nem képes jobban visszazökkenteni a beszélgetést a rendes kerékvágásba, mint egy kis önirónia. – Esetleg visszajövök az eredményekért – ajánlotta fel Lord Winstead. – Arra semmi szükség – felelte Anne. – Átküldhetjük egy lakájjal is. – Vagy átsétálhatunk – javasolta Frances. Reményteli tekintettel nézett Lord Winsteadre. – Nincs nagyon messze a Winstead-ház, és Miss Wynter nagyon szeret sétáltatni minket. – A gyaloglás egészséges a testnek és a léleknek is – mondta Anne kimérten. – De társaságban sokkal élvezetesebb – szólt Lord Winstead. Anne visszafogta magát. Jobb, ha nem riposztol. A lányokhoz fordult: – Akkor kezdjük! – mondta élénk, tanári hangon, és az ösvény elejére mutatott. – Onnan induljatok, és menjetek végig. Én ott fogok várni a padnál. – És Miss Wynter? – kérdezte Frances olyan pillantással, ami általában felségárulásban bűnösnek találtaknak volt fenntartva. – Nem akarnék az utatokban lenni – hárította a kérdést Anne. – Ó, de nincs útban, Miss Wynter – szólt Lord Winstead. – Nagyon széles az ösvény. – Annak ellenére. – Annak ellenére? – visszhangozta Daniel. A kisasszony bólintott. – Ez a sétamegtagadás nemigen méltó London legjobb nevelőnőjéhez. – Valóban szép bók, uram – vágott vissza Anne –, de ezzel sem tud rávenni, hogy felvegyem a harcot. Daniel közelebb lépett hozzá és azt súgta: – Gyáva! – Aligha – felelte Anne, és sikerült ezt úgy kimondania, hogy ajka alig mozdult. Aztán élénk mosollyal szólalt meg: – Gyertek, lányok, kezdjük! Egy pillanatig itt maradok, hogy segítsek nektek. – Nekem nincs szükségem segítségre – mormogta Frances. – Csak arra, hogy ne kelljen végigcsinálnom. Anne csak mosolygott. Tudta, hogy Frances este már a lépésszámlálással és a számítással fog dicsekedni. – Ön is, Lord Winstead – nézett rá Anne a lehető legártatlanabban. A lányok már elindultak előre. Sajnálatos módon nem azonos sebességgel, ami azt eredményezte, hogy számok kakofóniája zsongott a levegőben. 35

– Ó, én képtelen vagyok rá! – mondta Daniel, és kezét a szíve fölé kapta. – Hogyhogy képtelen vagy rá, Daniel bácsi? – kérdezte Harriet. Anne ugyanebben a pillanatban kijelentette: – Természetesen képes rá. – Szédülök – jelentette ki Daniel, és ez olyan nyilvánvaló hamis ok volt, hogy Anne önkéntelenül elfintorodott. – Valóban – bizonygatta Daniel. – Az a… mi baja is volt szegény Sarah unokahúgomnak… Vertigo fogott el. Szédülés. – Sarah-t gyomorfájás gyötörte – igazította ki Harriet, és diszkréten hátralépett. – Eddig nem láttam, hogy szédülne – jegyezte meg Frances. – Azért, mert nem hunytam be a szememet. Erre mindenki elhallgatott. Aztán valaki megszólalt. – Tessék? Anne volt az, aki kíváncsi volt, mi köze ehhez a szemlehunyásnak. – Számolás közben mindig behunyom a szememet – közölte Daniel rezzenéstelen arccal. – Mindig… Egy pillanat – szólt Anne némi gyanakvással. – Behunyja az egyik szemét, amikor számol? – Mindkettőt aligha tudnám becsukni. – Miért? – kérdezte Frances. – Mert akkor nem látnék – felelte a gróf úr, mintha a válasz a napnál is világosabb lenne. – A számoláshoz nincs szükség látásra – szólt Frances. – Nekem igen. Hazudott. Anne szinte el sem hitte, hogy a lányok nem horkannak fel tiltakozva. De nem tették. Ami azt illeti, Elizabeth érdeklődését nagyon felkeltette. – Melyik szemed? Lord Winstead a torkát köszörülte és Anne egészen biztos volt abban, hogy kacsintani látta, mintha eszébe próbálná vésni, melyik a sérült. – A jobbot. – Hát persze! – szólt Harriet. Anne csodálkozón nézett rá. – Tessék? – Hát jobbkezes, nem? – nézett Harriet az unokabátyjára. – Jobbkezes vagy, ugye? – Igen – ismerte el. Anne előbb Lord Winsteadre, aztán Harrietre nézett. – Ez miért fontos? Lord Winstead enyhén vállat vont, de megmenekült a válaszadás kötelezettsége alól, mert Harriet azt mondta: – Csak. – Jövő héten már biztosan képes leszek felvállalni ezt a kihívást – jegyezte meg Lord Winstead. – Amint a szemem meggyógyul. Nem is tudom, miért nem jutott eszembe, hogy elvesztem egyensúlyozóképességemet, ha csak a feldagadt szememen át nézhetek. Anne – jobb és bal – szeme összeszűkült. – Úgy tudtam, az ember egyensúlyérzéke a füllel kapcsolatos. Frances felsikoltott. – Ugye, nem fog megsüketülni? – Nem fog megsüketülni – felelte Anne. – De én igen, ha még egyszer így visítasz. Most induljatok mind a hárman! Munkára! Én itt leülök. – Én is – szólt Lord Winstead vidáman. – De lélekben veletek leszek. A lányok folytatták a számolást. Anne határozott léptekkel a padhoz indult. Lord Winstead szorosan a nyomában járt, és amikor leültek, megszólalt: – El sem tudom hinni, hogy elhitték ezt az ostobaságot a szeméről. 36

– Ó, nem hitték el – felelte a gróf úr könnyeden. – Korábban említettem nekik, hogy mindegyiküknek adok egy fontot, ha lehetővé teszik, hogy egy kicsit kettesben lehessek önnel. – Tessék? – sikoltott fel Anne. Daniel kétrét görnyedt a nevetéstől. – Természetesen nem tettem ilyet. Az ég szerelmére, teljesen idiótának néz? Kérem, erre a kérdésre ne válaszoljon! Anne bosszúsan ingatta a fejét, zavarta, hogy ilyen könnyen rá lehetett szedni. Mégsem tudott haragudni, a férfi nevetése túlságosan vidám, jó természetű emberre vallott. – Azon csodálkozom, hogy senki sem jött ide üdvözölni önt. A parkban annyi ember volt, amennyi a napnak ebben a szakában lenni szokott, nem ők voltak az egyetlen sétálók. Anne tudta, hogy Lord Winstead rendkívül népszerű úriember volt, amikor még Londonban élt, nehéz volt elhinni, hogy senki sem vette észre jelenlétét a Hyde Parkban. – Nem hiszem, hogy széles körben elterjedt volna visszatérésem tervének híre. Az emberek azt látják, amit akarnak, amire számítanak, és senki sem számít arra, hogy itt lát engem a parkban. – Fanyar félmosollyal nézett a kisasszonyra és balra pillantott, felfelé, mintha dagadt szemére utalna. – Különösen nem ebben az állapotban. – És nem velem – tette hozzá Anne. – Vajon kicsoda ön? Anne hirtelen összerezzent. Meglehetősen furcsa reakció egy elemi kérdésre – tűnődött Daniel. – Anne Wynter vagyok – felelte fakó hangon a nő. – Az ön unokahúgainak nevelőnője. – Anne – szólt hozzá lágyan Daniel, és a kisasszony észrevette, hogy nevét nagy beccsel ejti. Oldalra hajtotta a fejét. – A Wyntert ipszilonnal vagy i-vel írja? – Ipszilonnal. Miért? – Semmi, semmi, csak a természetes kíváncsiságom. – Egy kicsit hosszabb hallgatást iktatott be, aztán folytatta: – Nem áll jól önnek. – Tessék? – A neve. Wynter. Nem áll jól önnek. Ipszilonnal sem. – Ritkán adatik meg, hogy megválaszthatjuk a nevünket – mutatott rá Anne. – Ez igaz, de mégis gyakran nagyon érdekesnek találtam, milyen jól illik egyesekhez a nevük. Anne ajka önkéntelenül pajkos mosolyra húzódott. – És mit jelent Smythe-Smith-nek lenni? Daniel felsóhajtott, kissé talán túl drámaian. – Azt hiszem, azt, hogy arra ítéltettünk: ugyanazt a zenedarabot játsszuk újra és újra… Olyan csüggedtnek tűnt, hogy Anne felnevetett. – Ezt hogy érti? – Kissé egyhangú, nem gondolja? – Ha a zeneestre gondol, abban valóban mintha túl sok lenne a hang, beleértve az én zongorázásomat is. De a Smythe-Smith, mint név barátságos hangzású. – Nem igazán. Azt gondolnánk, hogy ha egy Smythe feleségül vesz egy Smith-t, el tudják simítani a nézeteltéréseiket, és képesek kiválasztani valamelyik nevet ahelyett, hogy mind a kettővel terhelnének minket. Anne kuncogott. – Mióta használják ezt a kettős nevet így, kötőjeles alakban? – Több száz éve – felelte a gróf úr, azzal a hölgy felé fordult, és Anne elfeledkezett minden sebről, zúzódásról. Csak a férfit látta, aki úgy nézte őt, mintha ő lenne az egyetlen nő a Földön. 37

Anne köhécselt, ezzel próbálta indokolni az apró mozdulatot, amivel elhúzódott tőle a padon. Veszélyes ez a férfi. Még ha közparkban ülnek, semmiségekről csevegnek, akkor is érzi. Felébredt benne valami, és kétségbeesve igyekezett ezt elhessegetni gondolataiból. – Egymásnak ellentmondó történeteket hallottam – mondta Daniel, aki láthatóan nem ismerte fel a kisasszony lelki tusáját. – A Smythe családnak volt pénze, a Smith családnak pedig rangja. Vagy a romantikus verzió szerint: a Smythe családnak volt pénze és rangja, a Smith családnak pedig szép leánya. – Aranyszín hajzuhatag, égkék szem? Nagyon úgy hangzik, mint valami legenda Arthur király udvarából. – Aligha. A szép kisasszonyról kiderült, hogy házisárkány. – Fanyar mosollyal, fejét oldalra hajtva nézte Anne-t. – Akiről ráadásul kiderült, hogy nem szépen öregszik. Anne önkéntelenül felnevetett. – Akkor miért nem vetette le a család a nevet, miért nem lettek újra Smythe család? – Fogalmam sincs. Talán szerződést kötöttek. Vagy valaki úgy gondolta, hogy jobban hangzik, mint egy egyszerű, egy szótagú név. Akárhogy is, azt sem tudom, igaz-e a történet. Anne újra felnevetett és tekintetével a lányokat kereste a parkban. Harriet és Elizabeth civódott valamin, talán csak valami fűszálon, Frances pedig olyan nagy léptekkel haladt előre, hogy biztosan hamis eredményt fog kapni. Anne tudta, hogy oda kéne mennie hozzá, hogy szóljon neki, de olyan kellemes volt ott ülni a padon a gróffal! – Szeret nevelőnő lenni? – Hogy szeretek-e? – Szemöldökét összevonva nézett a férfire. – Micsoda furcsa kérdés! – A foglalkozását tekintve nem tudok kevésbé furcsát kérdezni. – Ez egyben sokat elárult, hogy milyen sokat tudott arról, milyen érzés dolgozni. – Senki nem teszi fel a kérdést egy nevelőnőnek, hogy szeret-e nevelőnő lenni. Dolgozó embertől nem kérdezik meg, szeret-e állásban lenni. Azt gondolta, hogy ennyivel vége, de amikor újra a férfi arcára pillantott, látta, hogy igaz és őszinte kíváncsisággal nézi. – Kérdezte már lakájtól, hogy szeret-e lakáj lenni? – mutatott rá. – Vagy szobalánytól? – A nevelőnő aligha olyan, mint egy lakáj vagy szobalány. – Kisebb a különbség, mint gondolná. Fizetést kapunk, mások házában lakunk és csak egy rossz lépés választ el bennünket attól, hogy az utcára lökjenek minket – mondta, és miközben a férfi ezen tűnődött, megfordította a kérdést: – És ön, szeret gróf lenni? Daniel ezen kissé elgondolkodott. – Fogalmam sincs – felelte, majd a kisasszony csodálkozását látva, hozzátette: – Még nem volt sok esélyem, hogy megtudjam, mit jelent. Alig egy éve viseltem ezt a címet, amikor elhagytam Angliát, és restellem bevallani, de addig nem sokat kezdtem vele. Ha a grófi cím azt jelenti, hogy jól élünk, az az apám kitűnő gazdálkodásának köszönhető, és előrelátásának, hogy hozzáértő intézőket alkalmazott. Anne nem hagyta annyiban. – De ön akkor is gróf. Mindegy, milyen alapon. Amikor bemutatkozott, azt mondta: „Winstead vagyok”, nem azt, hogy „Mr. Winstead” Daniel ránézett. – Nagyon kevés emberrel ismerkedtem meg, míg külföldön voltam. – Ó! Ez meglehetősen furcsa kijelentés volt, és Anne nem is tudta, hogyan reagáljon. Winstead gróf nem folytatta a gondolatmenetet, és Anne úgy érezte, nem bírja ki azt a búskomorságot, ami közéjük ereszkedett. Ezért azt mondta: – Szeretek nevelőnő lenni. Az ön unokahúgai mellett legalábbis – tisztázta mosolyogva, könnyedén a lányok felé intve. – Ha jól tudom, nem ez az első nevelőnői állása. 38

– Valóban nem. A harmadik. És voltam társalkodónő is. Nem is igazán értette, miért mondja ezt. Általában nem szokott ennyit beszélni magáról. De ezt megtudhatja akkor is, ha a nagynénjét kikérdezi. Minden korábbi állását leírta, amikor a Pleinsworth lányok nevelésére pályázott. Anne őszinteségre törekedett, ahol és amennyiben ez lehetséges volt, de sokszor nem volt lehetséges. És nagyon hálás volt, hogy Lady Pleinsworth nem gondolt róla rosszat azért, mert amiatt kellett távoznia állásaiból, mert minden este kénytelen volt elbarikádozni az ajtaját neveltjei apja elől. Lord Winstead furcsa, átható pillantással nézte, aztán kijelentette: – Akkor sem hiszem, hogy ön Wynter. Milyen furcsa, hogy nem száll le erről a témáról. Anne azonban csak vállat vont. – Nem sokat tehetek ellene. Hacsak férjhez nem megyek. Ami, mint mindketten tudták, nem volt valószínű. A nevelőnőknek ritkán volt alkalmuk partiképes fiatalemberekkel találkozni. És ami azt illeti, Anne nem is akart férjhez menni. Nehéz volt elképzelni, hogy bármely férfinek átengedje az élete és teste feletti teljes rendelkezés jogát. – Nézze azt a hölgyet, például – szólt a gróf arra a hölgyre mutatva, aki megvetően kitért az ösvényen ugrándozó Frances és Elizabeth útjából. – Ő valóban Wynternek néz ki. Platinaszőke, jéghideg karakter. – Hogyan tudná a külleméből megítélni a jellemét? – Egy kis színlelés a részemről, bocsásson meg kérem – vallotta be Daniel. – Korábbról ismerem a hölgyet. Anne bele sem akart gondolni, mit jelenthet ez. – Szerintem ön nem Wynter… nem tél, hanem ősz – tűnődött a férfi. – Inkább tavasz szeretnék lenni – felelte Anne halkan, inkább magának. Daniel nem kérdezte meg, hogy miért. Anne csak később gondolt bele, hogy a férfi milyen hosszú ideig nem szólalt meg ezután, csak akkor gondolkozott el ezen, amikor már kis szobájában a nap történéseinek részleteit idézte fel. Olyan kijelentés volt ez, ami magyarázatot követelt, de a férfi nem kérdezett rá. Tudta, hogyan ne kérdezzen rá. Bárcsak rákérdezett volna! Ha megtette volna, nem kedvelné őt annyira. És olyan érzése volt, hogy a legalább annyira híres, mint hírhedt Daniel Smythe-Smith kedvelése csak romláshoz vezethet.

Amikor Daniel aznap este hazafelé sétált, miután rövid látogatást tett Marcusnál, és az udvariassági szabályoknak megfelelően is kifejezte jókívánságait, eszébe jutott, nem is emlékszik már arra, mikor élvezett ilyen nagyon egy délutánt. Úgy vélte, ez nem volt olyan bonyolult, hiszen élete elmúlt három évét száműzetésben töltötte, gyakran Lord Ramsgate bérgyilkosai előli menekülésben. Nem olyan életet élt, ami lehetővé tette volna a kellemes kirándulásokat, fesztelen beszélgetéseket. De ez a délután kellemes kirándulássá, fesztelen beszélgetéssé lett. Miközben a lányok lépteiket számolták a Rotten Row-n, Miss Wynter és ő a padon ülve semmiségekről beszélgettek. És ő folyton arra gondolt, mennyire szeretné megfogni a kisasszony kezét. Ennyi. Csak a kezét. Ajkához emelné, és finom üdvözléssel hajolna rá. És ebből tudta volna, hogy ez az egyszerű, lovagias csók valami csodálatos dolog kezdete. Ezért elégnek kellett volna lennie. Mert ígéret lett volna. Most, hogy egyedül volt és elmélkedhetett, gondolatai elkalandoztak mindarra, amit ez az ígéret jelenthetett. Nyaka íve, kibontott hajának dús bizalmassága. Nem emlékezett arra, hogy valaha is kívánt így nőt. Ez túlment minden vágyon. A testiségnél mélyebben kívánta. Imádni akarta és… 39

Az ütés a semmiből jött. A füle mögött találta el, a lámpaoszlopnak csapódott. – Mi a pokol? – mordult, és éppen időben nézett fel ahhoz, hogy meglássa a két, feléje tartó alakot. – Nahát, ez oszt jó pacák! – mondta egyikük és kígyószerű mozgással mozdult a ködben. Daniel kés villanását látta a lámpafényben. Ramsgate. Az ő emberei. Biztosan. A fenébe is, Hugh megígérte, hogy biztonságban visszatérhet! Ostobaság lett volna hinni neki? Azért hitt neki, mert olyan nagyon vágyott haza, hogy nem akarta megtudni a valós helyzetet? Daniel az előző három évben megtanulta, hogyan kell piszkos módszerekkel verekedni, és míg az egyik támadó egy ágyékrúgástól a földön fetrengett, a másik kénytelen volt birkózni vele a kés birtoklásáért. – Ki küldött benneteket? – mordult fel Daniel. Szemtől szembe álltak, orruk szinte összeért, karjuk a magasban, ahogy a fegyverért nyújtózkodtak. – Csak a pízét akadgyuk – mondta az útonálló. Vigyorgott, és szemében kegyetlenség villant. – Aggyá a pízét és má itten se vagyunk! Hazudott. Daniel ezt pontosan tudta. Ha akár csak egy pillanatra is elengedi a férfi csuklóját, az a késpenge a bordái közé csúszik. És ami azt illeti, már csak pár pillanata maradt, hogy a járdán fekvő ember visszanyerje egyensúlyát. – Hé! Mi folyik ott? Daniel a hang irányába, az utca másik oldalára pillantott, két férfit pillantott meg feléjük futni, akik egy kocsmából léptek ki éppen. Támadója is meglátta őket, és gyors csuklómozdulattal elhajította a kést. Erős rúgkapálás árán sikerült kiszabadítania magát Daniel szorításából és elfutott, társa mögötte sántikált. Daniel utánuk rohant, elszánta magát, hogy legalább az egyiket elkapja. Csak így kaphat választ. De mielőtt a sarokra érhetett volna, a kocsmából kilépő egyik ember megragadta. Azt hitte, a bűnözőkhöz tartozik. – A fenébe! – mordult Daniel. De nem szólhatott egy szót sem a férfira, aki a járdára küldte. Nem lehetett oka panaszra, átkozódásra. Tudta, hogy ha nem avatkoztak volna közbe, ő már halott lenne. Ha választ akar meg kell találnia Hugh Prentice-t.

40

5. fejezet Hugh egy kis lakásban élt, London Albany negyedében, elegáns ház volt ez, ahol rendkívül jó származású, de anyagilag szerény lehetőségű fiatalemberek éltek. Hugh természetesen maradhatott volna apja hatalmas házában, és ami azt illeti, Lord Ramsgate mindent megpróbált, hogy maradásra kényszerítse, de Hugh az Itáliából hazavezető hosszú úton azt mondta, hogy már nem is áll szóba az apjával. Sajnálatos módon azonban az apja még szóba állt vele. Hugh nem volt otthon, amikor Daniel megérkezett, de az inasa igen. Bekísérte Danielt a szalonba, és biztosította, hogy Hugh hamarosan hazaér Daniel közel egy órán át járkált fel-alá, a támadás részleteit idézte fel. A hely nem tartozott a legjobban világított londoni utcák közé, de nem számított veszélyesnek sem. A tolvaj, ha tömöttebb erszényt akart találni, kénytelen távolabb merészkedni a St. Giles és Old Nichol szegénynegyedeitől. De nem Daniel lenne az első úriember, akit a Mayfair vagy a St. James negyedben rabolnak ki. Lehetett akár egyszerű rablás is. Vagy mégsem? Azt mondták, a pénzét akarják. Meglehet, hogy igazat mondtak. De Daniel már túl hosszú ideje volt nagyon óvatos ahhoz, hogy bármilyen vonatkozásban elfogadja az egyszerű magyarázatokat. Ezért amikor Hugh végül hazaért, Daniel már nagyon várta. – Winstead! – szólította meg Hugh azonnal. Úgy tűnt, nem lepődött meg, de Daniel még sosem látta Hugh-t meglepettnek. Mindig feltűnően kifejezéstelen volt az arca. Ezért volt annyira legyőzhetetlen kártyában. És mert olyan félelmetesen értett a számokhoz. – Mit keresel itt? – kérdezte Hugh. Becsukta maga mögött az ajtót és besántikált. Amikor hosszú idő után először, Itáliában találkoztak, Daniel nagyon nehezen viselte a látványt, hogy biceg. Tudta, hogy ennek ő az oka. Lelkiismeret-furdalása volt miatta, bár azok után, ami ezen az estén történt, nem volt egészen biztos abban, hogy helyénvaló ez a bűntudat. – Megtámadtak – közölte Daniel kurtán. Hugh megdermedt. Lassan megfordult, tekintete Daniel arcáról lassan a lábára siklott, majd vissza. – Ülj le! – mondta hirtelen egy székre mutatva. Daniel még túl izgatott volt ahhoz, hogy leüljön. – Inkább állva maradnék. – Akkor bocsáss meg, de én viszont leülnék – mondta Hugh kissé megvető ajakbiggyesztéssel. Az egyik székhez lépett, és helyet foglalt. Amikor végre tehermentesítette a lábát, megkönnyebbült sóhajt hallatott.

41

Ezt nem színlelte. Más dolgokban hazudhatott, de ebben nem. Daniel látta Hugh lábát. Kicsavarodott, heges, ráncos volt, az, hogy egyáltalán megmaradt a lába, az orvostudomány hihetetlen vívmánya. Kisebb csoda, hogy egyáltalán terhelni tudta. – Nincs ellenedre, ha iszom egyet? – kérdezte Hugh. Sétapálcáját az asztalra tette, aztán lábizmait kezdte masszírozni. Nem rejtette el fájdalmát arcáról. – Ott van – biccentett a vitrines szekrény felé. Daniel a szoba másik végébe ment, és a szekrényből kivett egy palack brandyt. – Kétujjnyit? – kérdezte. – Háromujjnyit, kérlek. Hosszú napom volt. Daniel kitöltötte az italt, és odavitte neki. Azóta a sorsfordító éjszaka óta egy korty alkoholt sem ivott, persze neki nem volt törött lába, ami elgémberedett. – Köszönöm – szólt Hugh, hangja a nyögés és a suttogás közé volt besorolható. Egy nagy korty italt vett magához, aztán még egyet, szemét behunyta, ahogy az ital végigégette a torkát. – Nahát! – mondta, amint visszanyerte önuralmát. Letette poharát, felnézett. – Úgy tudtam, sérüléseidet Lord Chatteris okozta. – Az valami egészen más volt – felelte Daniel. – Két férfi támadott meg ma este, hazafelé menet. Hugh kihúzta magát, tekintete élt kapott. – Mondtak valamit? – Pénzt követeltek. – De tudták a nevedet? Daniel ingatta a fejét. – Nem mondták. Hugh hosszú pillanatig hallgatott, aztán azt mondta: – Meglehet, közönséges útonállók voltak. Daniel összefonta a karját és csak bámult rá. – Mondtam neked, hogy apámmal becsületszavát adattam – mondta Hugh halkan. – Nem fog bántani. Daniel hinni akart neki. Ami azt illeti, hitt is neki. Hugh sosem hazudott. És nem is volt bosszúálló természetű. De lehetséges, hogy Hugh-t becsapták? – Honnan tudhatnám, hogy apád szavában meg lehet bízni? – kérdezte Daniel. – Az utóbbi három évet azzal töltötte, hogy a halálomat akarta. – Én pedig azzal töltöttem az utóbbi három évet, hogy meggyőzzem, ez – mondta, felszisszenve, a lábára mutatva –, legalább annyira az én hibám, mint a tiéd. – Ezt ő soha nem hitte el. – Nem – ismerte el Hugh. – Makacs, mint egy szamár. Mindig is ilyen volt. Daniel nem először hallotta, hogy Hugh így beszél az apjáról, de így is megdöbbent. Volt valami borzongatóan furcsa Hugh hangjának nyugodtságában. – Honnan tudhatom, hogy biztonságban vagyok? – kérdezte Daniel egy kis éllel. – A te szavadra tértem vissza Angliába, abban a hitben, hogy apád betartja ígéretét. Ha valami történik velem, vagy ne adj' isten, családom valamelyik tagjával történne valami, a világ végén is levadászlak. Hugh-nak nem kellett rámutatnia, hogy amennyiben Daniel meghal, nem történhet levadászás. – Apám okiratot írt alá erről – közölte. – Te is láttad. Danielnek még példánya is volt belőle. Ahogy Hugh-nak, Lord Ramsgate-nek és Hugh ügyvédjének is, aki határozott utasítást kapott, hogy ezt az iratot szigorúan elzárva tartsa. De akkor is… – Nem ő lenne az első, aki nem tart be egy írásban is rögzített megállapodást – közölte Daniel higgadtan. 42

– Valóban. – Hugh arca beesett volt, szeme alatt régen nem múló sötét karikák látszottak. – De ezt nem fogja felrúgni. Gondoskodtam róla. Daniel a családjára gondolt, húgára, anyjára és a hancúrozó, kacarászó Pleinsworth unokahúgokra, akiket csak most kezdett újra megismerni. És Miss Wynterre, az ő arca jelent meg gondolatai előterében. Ha történik vele valami, még mielőtt megismerhetné Miss Wyntert… Ha Miss Wynterrel történne valami… – Tudni szeretném, mitől vagy ilyen biztos ebben – mondta Daniel, hangja dühös suttogássá halkult. – Hát… – Hugh ismét az ajkához emelte a poharat és az előzőeknél is nagyobbat kortyolt. – Ha mindenképpen tudni akarod, azt mondtam neki, hogy ha valami történne veled, öngyilkos leszek. Ha Daniel kezében lett volna valami, bármi, az erre biztosan leesett volna. Figyelemre méltó, hogy ő nem zuhant a padlóra. – Apám elég jól ismer ahhoz, hogy pontosan tudja, nem mondanék ilyet, ha nem gondolom komolyan – közölte Hugh könnyedén. Daniel szóhoz sem jutott. – Szóval ha… – Hugh ismét ivott, a folyadék ezúttal alig ért az ajkához. – Szóval nagyra értékelném, ha nem halnál meg valami szerencsétlen balesetben. Biztosan apámat hibáztatnám érte, és ami azt illeti, nem szeretnék feleslegesen meghalni. – Te meg vagy őrülve – súgta Daniel. Hugh vállat vont. – Néha én is így gondolom. Apám ezzel nyilvánvalóan egyetértene. – Miért tennél ilyet? – Daniel el sem tudta képzelni, hogy bárki más ilyen fenyegetéssel élne, akár Marcus, aki pedig olyan volt neki, mintha a testvére volna. Hugh nagyon sokáig hallgatott, homályos tekintetét csak időnként takarta el pislogás. Végül, éppen amikor Daniel már biztos volt benne, hogy nem kap választ, Hugh feléje fordult és azt mondta: – Ostoba voltam, amikor csalónak neveztelek. Részeg voltam. Szerintem te is. Nem hittem, hogy kártyában le tudsz győzni. – Nem tudtalak – felelte Daniel. – Csak szerencsém volt. – Igen – ismerte el Hugh. – De én nem hiszek a szerencsében. Sosem hittem. A képességekben hiszek, és még jobban a józan ítélőképességben, de aznap este elvesztettem az ítélőképességemet. A kártyát és az embereket sem tudtam jól megítélni. – Hugh a poharára nézett. Üres volt. Daniel arra gondolt, felajánlja, hogy újratölti, de aztán úgy gondolta, hogy Hugh majd szól, ha ezt szeretné. – Az én hibám volt, hogy el kellett hagynod az országot – mondta Hugh, poharát maga mellé az asztalra téve. – Képtelen lettem volna tovább élni azzal a tudattal, hogy tönkretettem az életedet. – De én is tönkretettem a te életedet – jegyezte meg Daniel halkan. Hugh elmosolyodott, de ajkának csak egyik széle húzódott mosolyra, szeme nem. – Csak az egyik lábamat. De Daniel nem hitt neki. Úgy érezte, ezt még Hugh sem hiszi el. – Apámnál intézkedni fogok – mondta Hugh olyan határozottsággal, amely jelezte, hogy beszélgetésüknek vége. – Nem hiszem, hogy olyan ostoba lenne, hogy ő állna a ma esti megtámadásod mögött, de a biztonság kedvéért emlékeztetem arra, amit magamra vonatkozóan kilátásba helyeztem. – Tájékoztatsz a találkozó eredményéről? – Természetesen.

43

Daniel az ajtóhoz ment, és amint a küszöbről megfordult, hogy búcsút mondjon, látta, hogy Hugh küszködve fel akar állni. Már-már kimondta, hogy Ne!, de elharapta a szót. Minden férfinak szüksége van a büszkeségére. Hugh kinyúlt, megragadta sétapálcáját, aztán fájdalmasan lassan átsétált a szobán, hogy kikísérje Danielt. – Köszönöm, hogy eljöttél. Kezet nyújtott, Daniel elfogadta. – Büszke vagyok, hogy a barátomnak tudhatlak – mondta, és elindult, de a szeme sarkából még látta, hogy Hugh könnyes szemmel gyorsan elfordul tőle.

Másnap délután, miután a délelőttöt a Hyde Parkban töltötték és háromszor mérték meg a Rotten Row ösvényt, Anne íróasztalánál ült a Pleinsworth-házban, a tollal csiklandozta állát, miközben azon gondolkodott, mit vegyen fel a tennivalók listájára. Szabad délutánja volt, és egész héten arra várt, hogy saját dolgait intézhesse és vásárolgathasson. Nem mintha sok vásárolnivalója lett volna, de nagyon élvezte a boltokban nézelődést. Jólesett, hogy lehetett néhány pillanata, amikor saját magán kívül senki iránt nem tartozott felelősséggel. Előkészületeit azonban megszakította Lady Pleinsworth érkezése, aki halványzöld muszlinruhában libbent be a szalonba. – Holnap elutazunk! – jelentette be. Anne zavartan felnézett, aztán felállt. – Tessék, asszonyom? – Nem maradhatunk Londonban – közölte Lady Pleinsworth. – Máris pletykák keringnek. – Pletykák? Miről? – Margaret azt mondta, hallotta, egyesek azt beszélik, hogy Sarah nem is volt beteg a zeneest éjszakáján, és csak az volt a célja, hogy tönkretegye a koncertet. Anne nem tudta, ki az a Margaret, de tagadhatatlan, hogy Lady Pleinsworth nagyon jól informált volt. – Nem mintha Sarah képes lenne ilyesmire – folytatta a ház asszonya. – Kitűnő muzsikus. Szófogadó lány. Egész évben a zeneestet várja. Anne erre nem tudott volna mit mondani, de Lady Pleinsworth szerencsére nem is várt választ. – Egyetlen módja van, hogy felvegyük a harcot ezekkel a szemenszedett hazugságokkal. Mégpedig az, hogy elhagyjuk a várost. – Elhagyjuk a várost? – visszhangozta Anne. Ez túlzásnak tűnt. Javában tartott a londoni társasági szezon, és úgy tudta, a fő cél az, hogy férjet találjanak Lady Sarah-nak. Ennek meglehetősen csökken az esélye, ha visszamennek Dorsetbe, ami a Pleinsworth családnak hét generáció óta lakhelye. – Igen – sóhajtott Lady Pleinsworth. – Tudom, úgy tűnik, hogy Sarah egészségi állapota sokat javult, és ez talán valóban így is van. De a társaságnak azt kell hinnie, hogy a halál kapujában jár. Anne csak pislogott, próbálta követni a grófné logikáját. – Nem kéne esetleg orvos szolgálatait igénybe venni? Lady Pleinsworth erre csak legyintett. – Nem. Csak egészséges vidéki levegőre van szüksége. Mindenki tudja, hogy a város nem megfelelő a lábadozásra. Anne bólintott, titkon megkönnyebbülést érzett. Jobban szeretett vidéken élni. Az ország délnyugati részén nem voltak rokonai, ismerősei, azért így volt jobb neki. Ráadásul ott volt az a komplikáció is, hogy megkedvelte Lord Winsteadet. Helyesnek találta ezt a vonzalmat

44

csírájában elfojtani, ennek alkalmas módja, ha kétszáz mérföldnyi távolság van közöttük. Letette a tollat. – Mennyi ideig leszünk Dorsetben? – Ó, nem Dorsetbe megyünk. Hála az égnek. Az nagyon fárasztó út lenne. Legalább két hétig kéne maradnunk, hogy mindenki megnyugvással vehesse tudomásul, hogy Sarah lábadozása során eleget pihent. – Akkor ho… – Whipple Hillbe – jelentette be Lady Pleinsworth. – Windsor közelében van. Egy napig sem tart az út. Whipple Hill? Miért hangzik ez olyan ismerősnek? – Lord Winstead javasolta. Anne-t hirtelen köhögésroham kapta el. Lady Pleinsworth aggódón nézett rá. – Jól van, Miss Wynter? – Csak a… khhm… khhmm… ö… khmmm… csak valami porszem ment a torkomra, azt hiszem. – Üljön le, ha gondolja, hogy az segít. Nem szükséges ilyen szertartásosan állnia velem, legalábbis most nem. Anne hálásan bólintott és visszaült. Lord Winstead. Tudhatta volna. – Ez mindannyiunk számára ideális megoldás – folytatta Lady Pleinsworth. – Lord Winstead is el akarja hagyni Londont. Tudja, a közismertség. Kezd elterjedni a hír, hogy visszatért és elárasztják a látogatók. Ki hibáztathatna egy férfit, aki nyugalmas, családi körben szeretné élvezni a viszontlátás örömét? – Ezek szerint a gróf úr csatlakozik hozzánk? – kérdezte Anne óvatosan. – Természetesen. Whipple Hill az ő birtoka. Furcsa lenne, ha nélküle utaznánk oda, akkor is, ha én vagyok a kedvenc nagynénje. Ha jól tudom, az édesanyja és a húga is jön, bár ebben nem vagyok biztos – jelentette ki Lady Pleinsworth, aztán szusszant egyet, nagyon elégedettnek tűnt az események ilyetén alakulásával. – Flanders dada intézi, hogy a lányok összecsomagoljanak, mivel az ön mai délutánja szabad. De ha a városból visszatérvén megnézné, hogy minden rendben van-e, nagyon nagyra értékelném. A dada kedves, jóravaló teremtés, de eléggé megviselte a kor. – Természetesen, asszonyom – felelte Anne. Valósággal imádta a dajkát, aki már régóta kissé nagyothalló volt. Anne mindig is tisztelte Lady Pleinsworth-t azért, hogy továbbra is alkalmazza, de persze ő volt Lady Pleinsworth és Lady Pleinsworth édesanyjának dajkája is. – Egy hétig leszünk távol – folytatta Lady Pleinsworth. – Kérem, gondoskodjon arról, hogy megfelelő mennyiségű tananyagot vigyünk magunkkal, vagyis legyen, amivel a lányok elfoglalhatják magukat. Egy hét? Lord Winstead otthonában? Úgy, hogy maga Lord Winstead is ott van? Anne szíve elszorult és repesett egyszerre. – Biztosan jól érzi magát, kisasszony? – kérdezte Lady Pleinsworth. – Szörnyen sápadtnak tűnik. Nagyon remélem, nem kapta el Sarah betegségét. – Nem, nem – biztosította Anne. – Az lehetetlen lenne. Lady Pleinsworth ránézett. – Úgy értem, nem érintkeztem Lady Sarah-val – tette hozzá Anne sietve. – Tökéletesen jól vagyok. Csak egy kis friss levegőre van szükségem. Úgy van, ahogy mondta, asszonyom. A friss levegő minden betegségre jó. Ha Lady Pleinsworth úgy is érezte, hogy ez a szóáradat nem jellemző Miss Wynterre, és furcsállotta is ezt, egy szóval sem jelezte. – Nos, ezek szerint éppen jókor jött a szabad délutánja. Szeretne kimenni a városba?

45

– Igen, köszönöm. – Anne felállt, és az ajtó felé indult. – Jobb, ha indulok is. Sok elintéznivalóm van. Gyorsan térdet hajtott, aztán szaladt vissza a szobájába, hogy összeszedje a dolgait: egy könnyű vállkendőt, arra az esetre, ha hűvösebb lenne, retiküljét, benne egy kis tűpénzzel, aztán kinyitotta alsó fiókját és szerény ruhatárának stósza alá csúsztatta kezét. Ott volt. Gondosan lepecsételve és postázásra készen. Anne legutóbbi levelébe becsúsztatott egy félkoronást is, így biztos volt benne, hogy Charlotte ki tudja fizetni a válaszlevél postaköltségét. Ez volt az egyetlen fortély, amivel biztosíthatta, hogy senki ne tudja meg, ki küldte a levelet. Anne feszengett. Meglepődött, hogy gombóc van a torkában. Azt hihetnénk, hogy már hozzászokott, hogy hamis nevet ír alá nővérének írt leveleiben, de nem volt más lehetőség. Ami azt illeti, duplán hamis volt a név. Mert nem is Anne Wynterként írta alá, amit ugyanúgy a saját nevének tekintett, mint az Annelise Shawcrosst, amit születése óta viselt. Gondosan retiküljébe helyezte a levelet, és elindult lefelé a lépcsőn. Azon tűnődött, vajon a család többi tagja látta-e valaha a leveleit, és csodálkoztak-e, hogy kicsoda Mary Philpott. Charlotte-nak erre az esetre elő kell készülnie valami jó történettel. Szép tavaszi nap volt, éppen csak annyi szél lengedezett, hogy eszébe jutott, bárcsak biztosabban kötötte volna meg a kalapját. Elindult lefelé a Berkeley Square-en a Piccadilly felé, ott volt egy postahivatal, nem messze a főúttól. Ott szerette feladni a leveleit. Nem ez volt a Pleinsworth-házhoz legközelebbi levélfelvételi hely, de a környék forgalmasabb volt és ő igyekezett a lehető legnagyobb ismeretlenségben maradni. Ráadásul szeretett gyalogolni és mindig élvezte, ha saját tempójában járhat. . A Piccadilly olyan forgalmas volt, mint mindig, Anne keletre fordult, számos üzlet előtt elhaladt, mielőtt szoknyája szélét néhány ujjnyira felemelve felkészült volna, hogy átkeljen az úton. Vagy fél tucat kocsi haladt el előtte, de egyik sem gyorsan, könnyen átjutott a kockaköveken, a járdára lépett és… Ó, szentséges ég! Lehetséges…? Nem, az nem lehet. Sosem jött Londonba. Legalábbis eddig. Illetve még nem, és… Anne szíve hevesen vert, egy pillanatra úgy érezte, látómezejének széle elfeketedik és felpöndörödik. Erőt vett magán, hogy lélegezzen. Gondolkozzon. Gondolkoznia kellett. Ugyanaz a rézszínű haj, ugyanaz az észveszejtően fess profil. Mindig rendkívül jól nézett ki, nehéz volt elképzelni, hogy ismeretlen ikertestvére élne a fővárosban, és éppen a Piccadilly környékén kószál. Anne könnyeket érzett, forró, dühös, szeme mögött égő könnyeket. Ez nem igazság. Mindent megtett, ami elvárható volt tőle. Megszakított minden kapcsolatot mindennel és mindenkivel, akit ismert. Megváltoztatta a nevét, állást vállalt és megesküdött, hogy soha senkinek nem beszél arról, ami sok-sok éve Northumberlandben történt. De George Cheivil nem tartotta be, amit ígért. És ha valóban ő az, és ott áll a Burnell's rövidáruüzlet előtt… Akkor ő nem állhat ott szabad célpontként, nem várhatja meg, mi történik. Nagyon bosszús volt, sikerült megállnia, hogy hangosan felkiáltson, csak szisszent és szaladt… befordult az első üzletbe.

46

6. fejezet Nyolc évvel korábban…

Ma este… gondolta Annelise növekvő izgalommal. Ma lesz az az éjszaka. Lesz egy kis botrány, hogy nővérei előtt lép jegyességre, de ez egyáltalán nem lesz váratlan. Charlotte sosem mutatott nagy érdeklődést a helyi társaság iránt, Marabeth pedig mindig nagyon elgyötörtnek és dühösnek tűnt. Nehezen lehetett elképzelni, hogy bárki feleségül óhajtaná venni őket. Marabeth nyilván dührohamot kap, szüleik pedig vigasztalni fogják, de nem fogják legkisebb lányukat arra kényszeríteni, hogy az idősebbek kedvéért mondjon le a kitűnő házasság lehetőségéről. Ha Annelise feleségül megy George Chervilhez, a Shawcross család örökre rokoni kapcsolatba kerül egy olyan családdal, amely Northumberlandnek azon a részén, ahol élnek, nagyon is fontos. Még Marabeth is fel tudja fogni, hogy Annelise házassága neki is érdeke. A dagály minden hajót felemel, még az olyan kéteseket is, amik a Marabeth nevet viselik. – Úgy nézel ki, mint a macska, aki beszabadult a tejes sajtárhoz – mondta Charlotte, és figyelte, ahogy Annelise a tükörben nézegette magát, egyik fülbevalóját a másikhoz próbálva, a Shawcross családban csak az anyának volt valamirevaló ékszere, de jegygyűrűjén kívül neki is csak egy kis brosstűje volt három gyémánttal és egy nagy topázzal. Nem is volt nagyon szépnek mondható. – Azt hiszem, George meg fogja kérni a kezemet – súgta Annelise. Sosem tudott titkot tartani a nővére előtt. Legalábbis mostanáig. Charlotte majdnem minden részletet ismert Annelise egy hónapja tartó titkos kapcsolatáról, de nem mindet. – Nahát! – Charlotte szóhoz sem jutott örömében, két kezébe fogta húga kezét. – Annyira örülök! – Tudom, tudom! – Annelise önkéntelenül elmosolyodott. Biztos volt benne, hogy mire véget ér az este, megfájdul az arca. De annyira boldog volt! George-nál jobb férjet nem is remélhetett volna magának. Nála jobb férjet egyetlen lány sem kívánhatott volna: jóképű volt, izmos, fess, elragadó. Nem is szólva arról, hogy hihetetlenül jó kapcsolatai voltak. Mrs. George Chervilként Annelise a környék legszebb házában lakhat. Mindenki az ő meghívóira vágyik, a barátságát keresik. Lehet, hogy Londonban töltik a szezont. Annelise tudta, hogy az ilyen utazás drága, de George egy napon baronet lesz. Egyszer el kell foglalnia a helyét a társadalomban, nem igaz? – Tett utalásokat? – érdeklődött Charlotte. – Adott ajándékokat? Annelise oldalra hajtotta a fejét. Tetszett neki, amikor a fény így esett halvány bőrére. – Semmi nyilvánvaló jelét nem adta szándékának. De a Szent Iván-éji bálnak ez a hagyománya. Tudtad, hogy a szülei is ezen az eseményen kötöttek eljegyzést? És most, hogy

47

George huszonöt éves lett… – Tágra nyílt szemmel fordult nővéréhez. – Véletlenül hallottam, hogy az apja azt mondta, ideje megházasodnia. – Ó, Annie! – sóhajtott Charlotte. – Ez olyan romantikus? – A Chervil család Szent Ivánéji bálja mindig az év legfontosabb eseménye volt. Ha van pillanat, amikor a falu legkívánatosabb agglegénye bejelenti eljegyzését, akkor ez az. – Melyiket? – kérdezte Annelise, a két fülbevalót felemelve. – Ó, határozottan a kéket – mondta Charlotte és elmosolyodott. – Mert a zöldet én akarom viselni, az illik a szemem színéhez. Annelise felnevetett, megölelte nővérét. – Olyan boldog vagyok! – mondta. Szorosan becsukta szemét, mintha nem tudná magában tartani érzéseit. Boldogsága mintha élt volna, úgy táncolt benne. Évek óta ismerte George-ot és mint minden lány, akit ismert, ő is azt remélte, hogy felfigyel rá. És aztán megtörtént! Azon a tavaszon észrevette, hogy a fiatalúr más szemmel néz rá, nyár elejére már titkon udvarolt neki. Kinyitotta a szemét, valósággal ragyogott. – Nem is tudtam, hogy ember lehet ennyire boldog. – És ez még csak jobb lesz – jósolta Charlotte. Ott álltak, egymás kezét fogva, és az ajtóhoz mentek. – Ha George megkéri a kezedet, boldogságod majd nem ismer határokat. Annelise kacagott, tánclépésekkel mentek ki az ajtón. Rá várt a jövő, és alig várta, hogy bekövetkezzék.

Amint megérkeztek, Annelise meglátta George-ot. Olyan férfi volt, akit nem lehet nem észrevenni. Nagyon fess, rendkívül szép, és olyan mosolya volt, amitől minden lány elolvad. A lányok kivétel nélkül szerelmesek voltak belé. Mindig minden lány szerelmes volt belé. Annelise magában mosolyogva lebegett be a bálterembe. Lehet, hogy a többi lány szerelmes belé, de ő az egyetlen, akit George viszontszeret. Ezt ő maga mondta. De miután egy óra hosszat nézte, hogy George üdvözli a család vendégeit, egyre türelmetlenebb lett. Három más úriemberrel táncolt – közülük kettő elég jó partinak számított –, és George egyszer sem próbálta meg lekérni. Nem mintha féltékennyé akarta volna tenni… illetve talán egy kicsit. De mindig elfogadta, ha felkérték táncolni. Bárki kérte fel. Tudta, hogy szép. Lehetetlen volt nem tudnia, hiszen kislány korától mindennap mindenki ezt mondogatta. Azt mondták, Annelise megjelenésén hirtelen kiütköztek valamely walesi megszálló külső jegyei, sötéten fénylő haját tőlük örökölte. Apja haja is sötét volt, amikor még volt haja, de mindenki azt mondta, közel sem volt olyan fényes, mint az övé, sem olyan dús, sem olyan lágy. Marabeth mindig irigyelte. Marabeth hasonlított Annelise-re… de nem nagyon. Bőre nem volt olyan fehér, szeme nem olyan kék. Marabeth folyton elkényeztetett kis boszorkánynak írta le Annelise-t, és talán ezért határozott úgy Annelise, amikor bevezették a társaságba, hogy minden férfival táncolni fog. Senki nem vádolhatta azzal, hogy nagyratör, kedves szépség, akit mindenki szeret szeretni. Természetesen minden férfi felkérte táncolni, mert milyen férfi nem szeretett volna a bálban megjelent lányok legszebbikével táncolni? Különösképpen úgy, hogy nem kockáztatják a visszautasítást. Ezért lehet, hogy George nem mutatja a féltékenységnek semmi jelét, gondolta Annelise. Tudja, hogy természeténél fogva mindenkivel kedves. Tudja, hogy semmit nem jelent neki, ha más férfival táncol. Soha senki nem érinti meg úgy a szívét, ahogy George. – Miért nem kért fel táncolni? – súgta Charlotte-nak. – Belepusztulok a várakozásba. – Ez a szülei bálja – mondta Charlotte csitítóan. – Házigazdaként kötelezettségei vannak. – Tudom. Tudom. Én csak… Annyira szeretem! 48

Annelise köhécselt, úgy érezte, arca perzsel a megaláztatástól. A hang sajnos a szándékosnál erősebbre sikerült, de úgy tűnik, szerencsére senki nem vette észre. – Gyere – szólt Charlotte hirtelen elhatározással, mint akinek valami terv jutott az eszébe. – Járjunk egyet. Olyan közel sétálunk el Mr. Chervil mellett, hogy valósággal belehal a vágyba, hogy megfogja a kezedet. Annelise felnevetett, és Charlotte karjába öltötte kezét. – Te vagy a legjobb nővér – jelentette ki egészen komolyan. Charlotte megpaskolta a kezét. – Most mosolyogj – súgta. – Lát téged. Annelise felnézett, és valóban, George éppen őt nézte, élénk zöldesszürke szeme vágytól csillanó. – Ó, istenem! – szólt Charlotte. – Nézd, hogy néz téged! – Valósággal borzongató – ismerte el Annelise. – Közelebb megyünk – határozta el Charlotte, és valóban közelebb mentek, olyannyira közel, hogy már lehetetlen volt, hogy George szülei ne vegyék észre őket. – Jó estét! – szólt az apa vidáman. – Nahát, a bájos Miss Shawcross. És a másik bájos Miss Shawcross. Bólintott a hölgyeknek, akik térdet hajtottak. – Sir Charles – szólt Annelise halkan. Nagyon szerette volna udvarias és rendes fiatal hölgyként mutatni magát, aki kitűnő menye lehet. Ugyanilyen tiszteletadással fordult George anyja felé. – Lady Chervil. – Hol a másik bájos Miss Shawcross? – kérdezte Sir Charles. – Egy ideje nem láttam Marabeth-t – felelte Charlotte, amint George kimondta a kérdést. – Azt hiszem, ott van, a kertbe vezető ajtó mellett. Ez tökéletes belépő volt ahhoz, hogy Annelise térdet hajtson George előtt és köszönjön neki. – Mr. Chervil… A férfi megfogta a kezét, és megcsókolta, Annelise nem képzelődött, amikor úgy érezte, hogy a szükségesnél hosszabb ideig tartott ez a csók. – Ön oly bájos, mint mindig, Miss Shawcross – mondta a férfi, azzal elengedte a kezét és felegyenesedett. – El vagyok bájolva. Annelise szólni próbált, de nagyon megilletődött. Forróság öntötte el, remegett, tüdeje furcsán összeszorult, mintha nem lenne elég levegő, ami kitöltse. – Lady Chervil – szólt Charlotte –, annyira el vagyok bűvölve a dekorációtól! Hogyan sikerült Sir Charlesszal így eltalálniuk a nyár színét jelképező megfelelő sárga árnyalatot? Nagyon bárgyú kérdés volt, de Annelise imádta nővérét ezért. George szülei rögtön párbeszédbe elegyedtek Charlotte-tal, és George egy kicsit el tudott fordulni tőlük. – Egész este nem láttalak – szólt Annelise izgatottan. Közelségére remegett a vágytól. Amikor három napja, este találkoztak, George oly nagy szenvedéllyel csókolta! Annelise emlékeibe égett ez a csók, és még nagyobb vágyat keltett benne. Amit George a csók után tett, már nem olyan élvezetes, de azért izgalmas volt. A tudat, hogy ilyen nagy hatással van rá, hogy miatta képes elveszteni az önuralmát… Mámorító érzés volt. Sosem ismert ilyen erőt. – Nagyon lefoglaltak a kötelezettségek. A szüleim mellett kellett lennem – mondta George, és szeme elárulta, hogy legszívesebben Annelise-zel töltené az estét. – Hiányzol – szólt a kisasszony. Ez a viselkedés botrányosnak számított, de botrányra vágyott, mintha kezébe vehetné élete gyeplőjét és meghatározhatná saját sorsát. Milyen nagyszerű dolog fiatalnak és szerelmesnek lenni! Övék lehet a világ. Csak ki kell nyújtaniuk érte a kezüket. George szeme vágytól csillogott és titkon hátrapillantott a válla felett. 49

– Anyám szalonja. Tudod, hol van? Annelise bólintott. – Találkozzunk ott egy negyed óra múlva. Ne lássanak meg. Azzal elment, hogy egy másik lányt kérjen táncra. Jobb, ha elejét veszi mindenféle spekulációnak sugdolózós beszélgetésük okán. Annelise Charlotte-tal maradt, aki végül befejezte a sárga, zöld és arany árnyalatokról szóló értekezést. – Tíz perc múlva találkozom vele – súgta. – Tudnád úgy intézni, hogy senki ne jöjjön oda, ahol leszek? Charlotte bólintott, megszorította húga kezét, aztán fejével az ajtó felé intett. Senki nem figyelte őket. Éppen ideje volt távozni. Több időbe telt eljutni Lady Chervil szalonjába, mint Annelise gondolta volna. Az épület másik oldalán volt, George talán éppen ezért választotta ezt a helyet. Kénytelen volt több kört leírni, kerülőutakon menni, hogy elkerülje a többi vendéget, akik szintén a meghittebb ünneplés mellett döntöttek. Mire beért az elsötétített helyiségbe, George már ott volt és őt várta. Annelise meg sem tudott szólalni, George már ölelte, vadul csókolta, keze a tomporára simult, birtokló bizalmassággal markolta. – Ó, Annie – hördült. – Csodálatos vagy! Hogy ide jöttél a mulatság kellős közepén! Micsoda csintalanság! – George – mormolta a lány. Csókjai finomak, és nagyon izgalmas volt, hogy olyan nagy hévvel vágyott rá, de Annelise abban már nem volt olyan biztos, hogy szereti, ha csintalannak nevezik. Hiszen nem is csintalan, ugye? – George? – szólt, ezúttal kérdőn. De George nem válaszolt. Erősen zihált, szoknyáját próbálta felemelni, miközben a közeli díványhoz terelte. – George! Nehéz volt rászólni, mert ő is izgatott volt, de Annelise-nek sikerült kezét kettőjük közé feszíteni és eltolni magától a férfit. – Mi az? – kérdezte George gyanakvó pillantással. És volt valami más is a tekintetében. Düh? – Nem ezért jöttem. – Hanem miért? Mit gondoltál, mi fog történni? – Újra felé lépett, szeme vadul, mohón csillant. – Napok óta felállok, ha rád gondolok. Annelise erősen elpirult, mert tudta, mit jelent ez. És bár nagyon izgalmas volt, hogy ennyire vágyik rá, volt benne valami nyugtalanító is. Nem igazán tudta, hogy mi, vagy miért, de már nem volt biztos abban, hogy itt akar lenni vele, ilyen sötét, félreeső helyiségben. George megragadta a kezét és olyan erővel rántotta maga felé, hogy Annelise nekicsapódott. – Kóstoljunk bele egy kicsit, Annie – mormogta. – Te is tudod, hogy akarod. – Nem, én… én csak… – Próbált elhúzódni, de a férfi nem hagyta. – Ez a Szent Iván-éji bál. Azt hittem… Hangja elhalt. Képtelen volt kimondani. Nem tudta kimondani, mert egy pillantás elég volt, a férfi arca elárulta, hogy soha nem volt szándékában feleségül kérni őt. Megcsókolta, elcsábította, elvette azt, amit a férjének kellett volna tartogatnia, és úgy gondolta, hogy még egyszer megteheti? – Ó, istenem – szólt George, úgy nézett ki, mint akinek nevetni támadt kedve. – Azt hitted, megkérem a… kezedet. – És tényleg felnevetett, és Annelise úgy érezte, meghalt benne valami.

50

– Szép vagy – szólt a férfi gúnyosan. – Meg kell hagyni, szép vagy. Jól éreztem magam a combod között, de ugyan, Annie, nem is tudom, mit gondoltál magadban. Nincs számottevő pénzed, a családod pedig nyilvánvalóan nem emeli az én családom rangját. Annelise mondani akart valamit. Legszívesebben megütötte volna. De nem volt képes másra, mint hogy ott álljon, és egyre erősebben törjön rá a rettegés, képtelen volt elhinni, hogy ezek a szavak George ajkáról peregtek. – Ráadásul – folytatta kegyetlen férfimosollyal – van már menyasszonyom, Annelise úgy érezte, a térde összecsuklik alatta, Lady Chervil íróasztalának szélébe kapaszkodott, hogy el ne essen. – Ki az? – sikerült súgva megkérdeznie. – Fiona Beckwith – közölte ridegen a férfi. – Lord Hanley leánya. Tegnap éjjel kértem meg a kezét. – És igent mondott? – hebegte Annelise. George felnevetett. Harsányan. – Persze hogy igent mondott. Apja, a vikomt egyenesen kijelentette, hogy el van bűvölve. Fiona a legfiatalabb, de legkedvesebb lánya. Biztos vagyok benne, hogy leendő apósom bőkezűen gondoskodik rólunk. Annelise alig kapott levegőt. Ki kell jutnia ebből a helyiségből, ebből a házból. – Ami azt illeti, Fiona is igen vonzó – közölte George, közelebb húzódva. Mosolygott. Annelise gyomra felfordult a gondolatra, hogy ez ugyanaz a mosoly, amivel elcsábította. Jóképű gazember és ezt ő is tudja. – De nem hiszem – mormogta, ujját Annelise arcának élén húzva végig –, szóval nem hiszem, hogy olyan pajkos kis nőszemély lesz, mint te voltál. „Nem!” – próbálta mondani Annelise, de a férfi ajka megint az ajkára tapadt, és keze mindenütt járt. Küszködni próbált, de úgy tűnt, a közdelem csak felajzotta támadóját. – Ó! Szóval keményen szereted! – nevetett. Aztán belecsípett, de Annelise-nek jól jött a fájdalom. Felébresztette döbbent kábulatából, és lénye legmélyéről felüvöltött, ellökve magától a férfit. – El tőlem! – kiáltott, de a férfi csak nevetett. Annelise kétségbeesésében felkapta az egyetlen tárgyat, amit fegyvernek használhatott, egy régi papírvágó kést, ami Lady Chervil íróasztalán hevert, tok nélkül. A levegőben hadonászott vele. – Figyelmeztetem, ne jöjjön közelebb hozzám! – Ó, Annie! – szólt leereszkedőn, azzal előrelépett, éppen akkor, amikor Annelise élénken hadonászott. – Te kurva? – kiáltott, arcához kapva. – Megvágtál! – Ó, istenem, istenem! Nem akartam. A fegyver kiesett a kezéből, és Annelise hátraugrott, egészen a falig, mintha maga elől menekülne. – Nem akartam! – ismételte. De lehet, hogy akarta. – Megöllek! – vicsorgott George. Vér csorgott ujjai között, hófehér ingére cseppent. – Hallod? A pokolban találkozunk! Annalise ellépett mellette és futásnak eredt.

Három nappal később Annelise az apja és George apja előtt állt és hallgatta, amint megegyeznek… sok mindenben. Cafka volt. Tönkretehette volna George életét Tönkretehette volna a nővérei életét is. Ha teherbe esett, az ő hibája, csakis az övé és jobb, ha nem is gondol olyasmire, hogy George-nak kötelezettsége van felé, hogy feleségül vegye. 51

Mintha feleségül kéne vennie azt a lányt, aki egy életre sebet ejtett az arcán. Annelise még mindig rosszul volt, ha erre gondolt. Nem azért, mert magát védte. Bár ebben úgy tűnt, senki sem ért vele egyet. Mintha mindenki úgy vélte volna, hogy ha egyszer odaadta magát a férfinak, az jogosan hitte, hogy még egyszer megteszi. De még mindig érezte azt a szörnyű megrázkódtatást, a zökkenést, a nedves, húsos ellenállást, ahogy a penge a bőrébe vágott. Nem várta ezt. Csak a levegőben akart hadonászni a késsel, hogy elijessze magától a férfit. – Megállapodtunk – közölte apja foghegyről. – És térden állva kéne megköszönnöd Sir Charlesnak, hogy olyan nagylelkű volt. – Elhagyja a várost – szólt Sir Charles élesen és soha többé nem teszi be ide a lábát. Nem lép kapcsolatba a fiammal, és egyetlen családtagommal sem. Mintha soha nem is létezett volna. Megértette? Annelise hitetlenkedve, lassan ingatta fejét. Nem értette. Ezt sosem lesz képes megérteni. Sir Charles talán, de a saját családja? Teljesen megtagadják? – Találtunk neked egy állást – mondta az apja visszafogott undorral. – Anyád unokahúga feleségének nővére társalkodónőt keres. Kicsoda? Annelise fejét ingatta, kétségbeesetten próbálta követni, amit hallott. Kiről beszél? – A Man-szigeten él. – Tessék? Ne! – Anne előrelépett, próbálta megfogni apja kezét. – Az nagyon messze van. Nem akarok oda menni! – Hallgass! – üvöltött rá apja, és visszakézből pofon ütötte. Annelise hátrahőkölt. Az ütés döbbenete sokkal jobban bántotta, mint a fájdalom. Az apja megütötte. Ő ütötte meg. Tizenhat évig egyszer sem emelt rá kezet, és most… – Nincs más választásod. Te már bukott nő vagy mindenki szemében, aki csak ismer – szólt kegyetlenül vicsorogva. – Ha nem teszed, amit mondtunk, további szégyent hozol a családra, és tönkreteszel minden esélyt, hogy a nővéreid valaha férjhez menjenek. Annelise ekkor Charlotte-ra gondolt, akit a világon mindenkinél jobban szeretett. És Marabeth-re, akihez sosem állt közel… De mégis, a nővére. Ennél semmi sem lehet fontosabb. – Elmegyek – súgta. Megérintette az arcát. Még mindig égett apja ütése alatt. – Két napon belül indulsz – közölte az apja. – Van… – Hol van? Annelise felsikoltott, ahogy George berontott a helyiségbe. Tekintete valósággal szikrákat szórt, bőrét izzadtságcseppek gyöngyözték. Zihált, az egész házon végigrohanhatott, amikor megtudta, hogy ő ott van. Arca egyik felét kötés borította, de a széle meglazult, megereszkedett. Annelise attól tartott, hogy leesik a géz. Nem akarta látni, mi van alatta. – Megöllek! – üvöltött a férfi és menten rárontott. Annelise hátraugrott, ösztönösen apjához futott védelemért. És apjában még maradhatott iránta valami szeretet, mert ott állt előtte, egyik kezét felemelve a támadó George-ot tartotta távol, amíg Sir Charles visszarántotta fiát. – Ezért megfizetsz! – dühöngött George. – Nézd, mit tettél velem! Nézd meg! – kiáltotta, azzal lerántotta a kötést az arcáról, és Annelise felszisszent a seb láttán, lobos volt, vörös, hosszú, rézsútos vágás arccsontjától az álláig. Nem fog nyom nélkül gyógyulni. Ezt még ő is látta. – Hagyd abba! – parancsolta Sir Charles. – Viselkedj! De George nem hallgatott rá. – Ezért lógni fogsz. Hallod? A rendőrbíró elé idéztetlek, és…

52

– Fogd be a szád! – csattant fel az apja. – Nem teszel semmi ilyesmit. Ha a magisztrátus elé kerül az ügy, az eset kitudódik, és a Hanley lány egy szempillantás alatt felbontja az eljegyzést. – Ó! – mordult fel George, grandiózus gesztussal arcára mutatva. – És szerinted nem fog kitudódni, ha meglátják ezt? – Lesznek pletykák. Különösen, ha ez elhagyja a várost – mondta Sir Charles megvető pillantást vetve Annelise felé. – De csak pletykák lesznek. Ha viszont a magisztrátus elé viszed, az egész mocskos ügy az újságokba kerül. Annelise hosszú percekig arra gondolt, hogy George nem fog meghátrálni. De végül elkapta róla tekintetét és fejét olyan hirtelen rántotta el, hogy sebe ismét vérezni kezdett. Megérintette az arcát és lenézett véres ujjaira. – Ezért megfizetsz! – mondta lassan Annelise felé közelítve. – Lehet, hogy nem ma, de megfizetsz! Ujjait az arcához érintette, vércsík húzódott végig arccsontjától az álláig. – Megtalállak – mondta, és abban a pillanatban szinte boldognak tűnt. – Micsoda szép nap lesz, amikor megtalállak!

53

7. fejezet Daniel nem tekintette magát sem divatfinak, sem élvhajhásznak, de meg kell hagyni… határozott véleménye volt, hogy egy pár jó csizmához semmi nem hasonlítható. A délutáni postával üzenet jött Hugh-tól: Winstead! Mint ígértem, ma délelőtt meglátogattam apámat. Megítélésem szerint őszintén meglepődött, egyrészt, amiért találkozott velem (tudod, nem vagyunk beszélőviszonyban), másrészt, mert tájékoztattam tegnap esti szerencsétlen kalandodról. Röviden: nem hiszem, hogy bármilyen felelősség terhelné azért, hogy téged megtámadtak. Azzal jöttem el apámtól, hogy megismételtem fenyegetésemet. Mindig jó dolog emlékeztetni az embert cselekedetei következményeire, de talán még jobb volt látnom, ahogy elsápad. Üdvözöllek, H. Prentice (életben, amíg te is élsz) És így, biztonsága felől a lehető legnagyobb mértékben megerősíttetvén, Daniel elindult a St. James negyed felé, közelebbről Mr. Hoby cipészműhelyébe, ahol lábáról olyan precízen vettek méretet, hogy az magát Galileót is lenyűgözte volna. – Ne mozogjon! – utasította Mr. Hoby. – Nem mozgok. – De igen. Daniel lenézett harisnyás lábára, ami nem mozgott. Mr. Hoby arca megvetőn rezzent. – Őkegyelmessége Wellington herceg órákig tud állni úgy, hogy egyetlen izma sem rezdül. – De azért vesz levegőt? – kérdezte Daniel. Mr. Hoby fel sem nézett. – Ezt nem vesszük tréfának. Daniel elgondolkodott, vajon kit ért Mr. Hoby a fejedelmi többes többi tagjai alatt, vajon a herceget-e, vagy a híres varga önbecsülése végül elérte azt a mértéket, hogy kénytelen volt magáról többes számban beszélni. – Kérjük, foglaljon helyet – mordult Mr. Hoby. Ezek szerint az utóbbi. Ez bosszantó, akármilyen öntelt ember, de Daniel hajlott arra, hogy ezt elnézze neki, mivel Mr. Hoby olyan kitűnő csizmákat tud készíteni. – Igyekszem eleget tenni szíves kérésének – felelte Daniel a lehető legvidámabb hangján. Mr. Hoby nem mutatta semmi jelét annak, hogy mulattatná ez a megjegyzés. Egyik segédjére mordult, hogy adja oda neki a ceruzát, amivel körberajzolja Lord Winstead lábát. Daniel teljesen mozdulatlan maradt (még Wellington hercegnél is kevesebbet mozdult, aki pedig biztosan lélegzett a művelet alatt), de mielőtt Mr. Hoby befejezhette volna a körberajzolást, hirtelen nyílt az üzlet ajtaja és olyan erővel csapódott a falnak, hogy az üveg 54

beleremegett. Daniel felugrott, Mr. Hoby átkozódott, Mr. Hoby segédje megrezzent, és amikor Daniel lenézett, lábának körvonalán csecsemőlábujjnyi kidudorodás volt, ami azonban ragadozókaromnak tűnt. Lenyűgöző. Az ajtócsapódás zaja önmagában elég figyelmet érdemelt volna, ám amikor nyilvánvaló lett, hogy egy hölgy lépett be a vargaműhelybe, aki ráadásul nagyon zaklatottnak látszott, mintha bajban lenne, egy nő, aki… – Miss Wynter? Nem lehet más. Csak neki van ilyen fekete haja, csak neki van ilyen hihetetlenül hosszú szempillája. De ami ennél is furcsább… Daniel úgy érezte, a mozgásából ismerte fel. A hölgy tíz centit ugrott, talán többet, annyira megriadt a hangjától, hogy beleütközött a mögötte húzódó polcokba, csak az mentette meg a helyzetet, pontosabban akadályozta meg, hogy a lábbelik a földre hulljanak, hogy Mr. Hoby szidalmazott segédje odaugrott, és megtámasztotta a polcot. – Miss Wynter – szólt Daniel ismét, odalépve mellé. – Mi történt? Úgy néz ki, mint aki kísértetet látott. Miss Wynter tagadón ingatta fejét, de a mozdulat túl darabos és túl gyors volt. – Semmiség – felelte. – Én… ó… csak egy… – Pislogott és körülnézett, mintha csak akkor jött volna rá, hogy férfiüzletbe lépett. – Ó… – szólt inkább zihálva, súgva, mint kimondva a hangot. – Nagyon sajnálom. Én… Úgy tűnik, eltévesztettem az üzletet. Hmmm… Ha megbocsátanak, én most… – Kinézett a kirakaton át, mielőtt kezét a kilincsre tette volna. – Én most mennék is – fejezte be végre a mondatot. Aztán lenyomta a kilincset, de nem nyitotta ki az ajtót. Az üzletben mindenki elhallgatott, és mintha mindenki azt várta volna, hogy távozzon, vagy szólaljon meg, vagy csináljon valamit. De csak ott állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. Daniel óvatosan karon fogta és elvezette a kirakattól. – Segíthetek? Miss Wynter megfordult, és rájött, hogy ez volt az első alkalom, hogy egyenesen a gróf úrra nézett azóta, hogy az üzletbe lépett. De tekintetük csak egy pillanatra találkozott, figyelme gyorsan visszafordult a kirakat felé, bár teste mintha ösztönösen elfordult volna tőle. – Máskor kell folytatnunk – szólt Daniel a meglepett Mr. Hobynak. – Hazakísérem Miss Wyntert… – Csak egy patkány volt – jelentette ki a kisasszony meglehetősen hangosan. – Patkány? – Az egyik vevő kis híján felsikoltott. Daniel nem emlékezett a nevére, de rendkívül kifinomult ízlésű úr volt, rózsaszín brokát mellényben és hozzá illő kapcsos cipőben. – Az üzlet előtt – szólt Miss Wynter, a bejárati ajtó felé mutatva. Mutatóujja remegett, mintha a rágcsáló látványa olyan groteszk lett volna, hogy képtelen lett volna közvetlenül rámutatni a helyre. Daniel ezt felettébb furcsának találta, de mintha senki sem vette volna észre, hogy a hölgy története kissé megváltozott. Hogyhogy tévedésből rossz üzletbe nyitott be, ha patkány elől akart menekülni? – Átszaladt a cipőmön! – tette hozzá a hölgy, és ez elég volt ahhoz, hogy a rózsaszín öltözetű úrnak megremegjen a lába. – Kérem, engedje meg, hogy hazakísérjem – szólt Daniel, aztán hangosabban, mivel amúgy is mindenki őket nézte, hozzátette: – Szegény hölgy nagyon megijedt. Úgy érezte, ez megfelelő magyarázat, különösen, mivel a kisasszony nagynénje alkalmazásában állt. Gyorsan felhúzta régi csizmáját, aztán próbálta kikísérni Miss Wyntert az üzletből. De a kisasszony lába mintha nem akart volna mozdulni, és amikor elérték az ajtót, 55

Daniel lehajolt, és halkan, hogy senki más ne hallja, megkérdezte: – Biztosan minden rendben van? A kisasszony láthatóan feszengett, bájos arcán zavartság tükröződött. – Van kocsija? Daniel bólintott. – A sarkon túl áll. – Teljesen zárt? Furcsa kérdés. Nem esett az eső, nem is volt felhős az ég. – Igen. – Ide tudná rendelni? Nem tudok menni. Még mindig elég gyengének tűnt. Daniel ismét bólintott. Aztán Hoby egyik segédjét küldte a kocsijáért. Néhány perccel később már a hintóban ültek, behúzott függöny mögött. A gróf úr adott néhány percet a kisasszonynak, hogy összeszedje magát, aztán feltette a kérdést: – Mi történt valójában? Anne felnézett, szemében – melynek színe a kék meglepően sötét árnyalata volt –, némi meglepetés tükröződött. – Elég különös patkánypéldány lehetett – jegyezte meg Daniel. – Akkora lehetett, mint Ausztrália. Nem az volt a szándéka, hogy megnevettesse a hölgyet, de Anne ajkának két sarka mégis kissé megemelkedett. Szíve furcsa örömmel telt el ennek láttán, és nehéz volt megérteni, hogy a hölgy arcának ily kis változása is milyen jelentős érzelemkitörést tud kiváltani nála. Nem szerette szomorúnak látni. Csak most értette meg, mennyire így van ez. Nézte, ahogy próbálta eldönteni, mit tegyen. Anne láthatóan nem tudta biztosan, vajon megbízhat-e benne… ez látszott az arcán. Kinézett az ablakon, de csak egy pillanatra, aztán visszaült székére, még mindig előrenézve. Ajka megremegett, és végül olyan halkan és akadozón, hogy Daniel szíve kis híján megszakadt, kimondta: – Van valaki… akivel nem kívánok találkozni. Ennyit mondott. Semmi magyarázat, semmi bővebb kifejtés, csak egy hatszavas mondat, ami ezer új kérdést hozott elő. Daniel azonban egyetlen kérdést sem tett fel. Majd. Most nem. Anne most úgysem válaszolna. Azon is csodálkozott, hogy ennyit mondott. – Akkor menjünk erről a környékről – mondta, és Anne hálásan bólintott. Kelet felé haladtak a Piccadillyn, teljesen rossz irányba, de Daniel pontosan ezt az utasítást adta a kocsisnak. Miss Wynternek össze kell szednie magát, mielőtt visszatér a Pleinsworth-házba. És Daniel sem volt még kész arra, hogy lemondjon a társaságáról.

Teltek a percek. Anne az ablakon nézett kifelé. Nem igazán tudta, hol van, és igazából nem is érdekelte. Lord Winstead elvihette volna Doverbe is, azt sem bánta volna, ha nem a Piccadilly közelében vannak. A Piccadilly és a férfi közelében, aki George Chervil lehetett. Anne úgy gondolta, az a férfi talán már Sir George Chervil lett. Charlotte levelei nem jöttek olyan gyakorisággal, mint Anne vágyta, de nővére fesztelen stílusban írt, és csak ezek a levelek kapcsolták korábbi életéhez. Charlotte már tavaly megírta, hogy George apja meghalt, és George örökölte a baroneti címet. A hírre Anne ereiben szinte megfagyott a vér. Megvetette Sir Charlest, de egyben szüksége is volt rá. Csak ő tudta kordában tartani fia bosszúálló természetét. Most, hogy Sir Charles nincs többé, nincs, aki George józan eszére hatni tudna. Még Charlotte is aggodalmát fejezte ki, mint kiderült, George apja temetésének másnapján meglátogatta a Shawcross családot. Igyekezett ezt baráti délutáni látogatásként feltüntetni, de Charlotte szerint túl sokat kérdezett Anne felől. 56

Illetve Annelise felől. Néha emlékeztetnie kellett magát, hogy ki volt korábban. Tudta, fennáll a lehetősége, hogy George esetleg Londonban lehet. Amikor elfoglalta állását a Pleinsworth családnál, úgy tudta, hogy egész évben Dorsetben maradnak. Lady Pleinsworth elviszi Sarah-t a városba a szezonra, a három fiatalabb lány pedig vidéken tölti a nyarat nevelőnőjükkel és dajkájukkal. És persze apjukkal. Lord Pleinsworth sosem mozdult ki vidékről. Sokkal jobban érdekelték a kutyái, mint az emberek, amit Anne egészen elfogadhatónak tartott. Ha a családdal is él, rendesen lefoglalja magát, és az szinte olyan, mintha nem is lenne férfi a házban. Ami nagyon is jól van így. De Lady Pleinsworth úgy döntött, nem tud meglenni a lányai nélkül, és míg Lord Pleinsworth a kutyákkal és a vérvonallal törődött, a ház népe összecsomagolt és Londonba ment. Anne egész úton azt mondogatta magának, hogy ha George a városba is jön, kevés az esélye, hogy útjaik keresztezik egymást. London nagyváros. Európa, talán a világ legnagyobb városa. George nyilván feleségül vette a vikomt lányát, de a Chervil család sosem mozog azokban az előkelő körökben, ahol a Pleinsworth vagy a Smythe-Smith család tagjai. És még ha egyszer ugyanazon az eseményen jelennének is meg, Anne nyilván nem lenne ott. Hiszen ő csak nevelőnő. A remélhetően észrevehetetlen nevelőnő. Mégis veszélyes volt. Ha igaz a pletyka, amit Charlotte írt, George bőkezű apanázst kapott felesége apjától. Bőven volt pénze, hogy a szezonban a fővárosban lehessen. Talán arra is, hogy bevásárolja magát a magasabb körökbe. Mindig is azt mondta, hogy tetszik neki a város izgalma. Erre Annelise határozottan emlékezett. Sikerült sok mindent elfelejtenie, de erre emlékezett. Erre és arra is, hogy fiatal lányként az volt az álma, hogy a Hyde Parkban korzózzon egy fess fiatalember oldalán. Felsóhajtott. Siratta a fiatal lányt, aki egykorvolt, de csacska álmát egyáltalán nem bánta. Milyen ostoba volt! Mennyire végzetesen rossz jellemismerő! – Tehetek valamit azért, hogy jobban érezze magát? – kérdezte Lord Winstead halkan, kedvesen. Jó ideje nem szólalt meg. Anne ezt kedvelte benne. Szeretetre méltó férfi, könnyed társalgó, de mintha különös érzéke lenne arra, mikor ne szólaljon meg. A fejét ingatta, nem nézett a férfira. Nem próbált kitérni előle. Illetve nem előle akart kitérni. Az adott pillanatban bárki elől kitért volna. De aztán a férfi megmozdult. Igazán kis jelentőségű dolog volt, de érezte, hogy az ülés párnázata moccan közöttük, és ez elég volt ahhoz, hogy emlékeztesse: Lord Winstead mentette meg ezen a délutánon. Látta, menynyire zaklatott, és egyetlen kérdést sem tett fel, míg el nem értek a hintóhoz. Köszönetet érdemel. Nem számít, hogy a keze még mindig remeg, és elméjében minden szörnyű lehetőség felmerült. Lord Winstead nem is tudja, milyen sokat segített, sőt hogy ő ezt milyen nagyra értékeli, de legalábbis köszönetet mondhat neki. Ám amikor a férfira nézett, valami teljesen más szaladt ki a száján. Azt akarta mondani, hogy köszönöm, de azt mondta: – Jól látom, hogy az ott egy új sérülés? Az volt. Anne ebben egészen biztos volt. Ott, az arcán. Egy kicsit rózsaszínes, nem annyira sötét, mint a szeme közelében látható zúzódások. – Megsebesült. Mi történt? – kérdezte Anne. Daniel csak pislogott, meglehetősen zavartnak tűnt, megérintette az arcát. – A másik oldal – szólt Anne, és bár tudta, hogy szörnyen veszélyes, ujjaival gyengéden megérintette a férfi arcát. – Ez nem volt itt tegnap. – Észrevette – jegyezte meg halkan a férfi, aztán begyakorolt mosollyal nézett a kisasszonyra. – Nem bóknak szántam – mondta Anne, és próbált nem belegondolni abba, mit jelenthet az, hogy a férfi arca olyan ismerős lett számára, hogy észrevesz egy új kék foltot a Lord 57

Chatterisszel folytatott küzdelem következtében kialakultak között. Ez nevetséges. Tényleg. Lord Winstead mulatságos látványt nyújtott. – Mindazonáltal nem tudom másként, mind bókként értelmezni, hogy észrevette gyűjteményem gyarapodását. Anne összevonta a szemöldökét. – A testi sérülések gyűjteménye az önök köreiben tiszteletre méltó időtöltés? – Minden nevelőnő ilyen gúnyos? Bárki mástól rossz néven vette volna ezt a megjegyzést, úgy értette volna, hogy emlékeztették, hol a helye. De Lord Winstead nem így értette. Mosolyogva kérdezte. Anne szúrós pillantást vetett rá. – Nem válaszolt a kérdésre. Kissé zavartnak tűnt. Nehéz lett volna megállapítani. Ha el is pirult, ezt a pírt elrejtette a társalgás témája, nevezetesen a zúzódások. A férfi vállat vont. – Tegnap éjjel két útonálló próbálta megszerezni az erszényemet. – Ó, ne! – kiáltott fel Anne, önmagát is teljesen meglepte, milyen erősen reagált erre. – Mi történt? Biztosan jól van? – Nem olyan súlyos, mint amilyen lehetne – legyintett. – Marcus több kárt tett bennem a zeneest után. – Na de közönséges bűnözők! Megölhették volna. A férfi közelebb hajolt. Csak egy kicsit. – Hiányolt volna? Anne érezte, hogy arca felhevül, és eltelt néhány pillanat, míg sikerült illendően komoly pillantást magára vennie. – Nagyon sokan hiányolnák, uram – jelentette ki határozottan. Többek között ő is. – Hol történt? – kérdezte Anne. A részletek, idézte emlékezetébe. A részletek nagyon fontosak. A részletek, a tömör és cáfolhatatlan részletek, és semmi közük nincs az érzelmekhez és ahhoz, hogy bárkit hiányoljon az ember és azzal sem, hogy aggódunk valaki iránt vagy törődünk valakivel és ilyesmi. A tények száraz, szikár tények. – A Mayfair negyedben? Nem gondoltam volna, hogy veszélyes. – Nem a Mayfair negyedben. De nem messze onnan. A Chatteris-házból tartottam hazafelé. Késő volt. Nem figyeltem. Anne nem tudta, hol lakik Chatteris gróf, de nem lehet messze a Winstead-háztól. A nemes családok viszonylag kis területen éltek, egymáshoz közel. És még ha Lord Chatteris a divatos negyedek szélén élt is, Lord Winsteadnek aligha kellett nyomornegyedeken át hazamennie. – Nem is tudtam, hogy a város ilyen veszélyes lett – jegyezte meg. Azon tűnődött, vajon a Lord Winstead elleni támadásnak lehet-e valami köze ahhoz, hogy véletlenül meglátta George Chervilt a Piccadillyn. Nem. Az nem lehet. Ugyan, milyen összefüggés lehetne a kettő között? Lord Winsteaddel csak egyszer mutatkozott nyilvánosan, előző nap a Hyde Parkban, és aki látta, biztosra vehette, hogy nevelőnőként volt ott az úr ifjú unokahúgai mellett. – Azt hiszem, külön meg kell köszönnöm, hogy a múltkor hazakísért. Daniel ránézett, tekintetének hevétől, Anne lélegzete is elállt. – Nem hagynám, hogy akár két lépést is megtegyen egyedül az éjszakai utcán, nemhogy fél mérföldet. Anne ajka megnyílt és úgy érezte, mondania kell valamit, de nem jött hang a torkára. Tekintetük egymásba fonódott, és ez nagyon érdekes volt, mert Anne addig észre sem vette, hogy milyen káprázatosan gyönyörű világoskék szempár néz rá. Az írisz mögé látott… 58

valami mélységbe. Vagy talán nem is. Lehet, hogy ő tárulkozott ki ebben a hosszú pillantásban. Talán a férfi látta meg az ő titkait, az ő félelmeit. Vágyait. Sóhajtott, aztán – végre – elkapta pillantását. Mi volt ez? Vagy ami még lényegesebb: ki is ő valójában? Mert Anne nem ismerte azt a nőt, aki úgy nézett a férfira, mintha a jövőjébe nézne. Ő nem hisz az ilyesmiben. Nem hisz a sorsban. És sosem hitte, hogy a szem a lélek tükre. Nem hihette azok után, ahogy egykor George Chervil nézett rá. Torka elszorult, kellett egy kis idő, míg visszanyerte az egyensúlyát. – Ezt úgy mondja, mintha gesztusa különösen nekem szólna – mondta, és örült, hogy hangja visszanyerte viszonylagos közömbösségét. – De tudom, hogy ön ilyen helyzetben minden hölgyet hazakísérne. Daniel olyan csélcsap pillantással nézett rá, hogy Anne azon tűnődött, vajon néhány pillanattal korábban csak képzelte-e a pillantás hevét. – A hölgyek többsége úgy tenne, mintha ez a bók nagyon jólesne nekik. – Azt hiszem, ez az a pillanat, amikor ki kell jelentenem, hogy én nem tartozom a hölgyek többségéhez – jelentette ki kereken. – Kifejezetten jól hangzana, ha a színpadon lennénk. – Ezt el kell mondanom Harrietnek – jegyezte meg Anne nevetve. – Színműíró akar lenni. – És most is ír? Anne bólintott. – Ha jól tudom, most kezdett új opuszt. Szörnyen nyomasztónak hangzik. VIII. Henrik a téma. Daniel összerezzent. – Ez hátborzongatóan hangzik. – Engem próbál meggyőzni, hogy játsszam el Boleyn Anna szerepét. Lord Winsteadnek sikerült elfojtania a kitörni készülő nevetését. – Ahhoz önt a nagynéném nyilván nem fizeti elég jól. Anne erre nem volt hajlandó reagálni, inkább azt mondta: – Köszönöm, hogy a múltkor éjjel aggódott értem. Ami azonban a bókot illeti, sokkal jobb benyomást tesznek rám az olyan úriemberek, akik minden és bármely hölgy biztonsága miatt aggódnak. Daniel egy pillanatig gondolkodott, mit mondjon erre, aztán bólintott. Feje kissé oldalra billent. Anne csodálkozva látta, hogy a gróf úr feszélyezve érzi magát. Nem szokta meg, hogy ilyesmiért dicsérjék. Anne magában mosolygott. Volt valami nagyon jóleső érzés abban, hogy feszengeni látta. Úgy vélte, a gróf úr ahhoz szokott, hogy sármját, jóképűségét dicsérik. De a jó viselkedését? Anne úgy érezte, ez már nagyőri régóta esedékes volt. – Fáj? – Az arcom? – kérdezte Daniel a fejét ingatva, aztán magának némiképp ellentmondva azt mondta: – Hát, egy kicsit. – De a tolvajok rosszabbul néznek ki? – kérdezte Anne mosolyogva. – Ó, sokkal rosszabbul – mondta. – Sokkal, sokkal rosszabbul. – Ez a verekedés lényege? Hogy az ellenfél biztosan rosszabbul nézzen ki? – Tudja, most hogy mondja, lehetséges. Ostobaság, nem gondolja? Furcsa, tűnődő kifejezéssel nézett rá. – Emiatt kellett elhagynom az országot. Anne nem ismerte a párbaj részleteit. – Tessék? – kérdezte hitetlenkedve. Mert még a nagyon ifjú fiatalemberek sem lehetnek ennyire ostobák.

59

– Nos, nem egészen – ismerte el a férfi. – De ugyanazon ostobaság miatt. Valaki csalónak nevezett. És én majdnem megöltem emiatt – mondta, átható tekintettel nézve a kisasszonyt. – Miért? Miért tettem volna? Anne nem válaszolt. – Nem akartam megölni – furcsa, hirtelen mozdulattal hátradőlt. – Baleset volt. – Elhallgatott. Nem nézett rá, amikor folytatta: – Azt hittem, tudja. Tudta. Lord Winstead nem olyan embernek tűnik, aki csak úgy, kedvtelésből ölne. De látta rajta, hogy erről nem akar beszélni többet. Ezért inkább rákérdezett: – Hová megyünk? Daniel nem felelt rögtön. Pislogott, aztán kinézett az ablakon, majd beismerte: – Nem tudom. Azt mondtam a kocsisnak, hogy csak céltalanul haladjunk, amíg újabb utasítást nem kap. Úgy gondoltam, talán szüksége van még néhány percre, mielőtt visszamegy a Pleinsworth-házba. Anne bólintott. – Ez a szabad délutánom. Nem kell hamar visszamennem. – Van valami dolga, amit még nem végzett el? – Nincs… illetve van! – kiáltott. Szentséges ég, hogyan is felejthette el? – Igen, van. Daniel közelebb hajolt hozzá. Csak egy kicsit. – Örömmel vinném el bárhová, ahova mennie kell. Anne a retiküljét szorongatta, vigaszt talált a benne rejlő papír megnyugtató zörgésében. – Semmi, csak egy levelet kell feladnom. – Ráüssem a bérmentességi pecsétemet? Nem foglaltam el a helyemet a Lordok Házában, de gondolom, még mindig megvan ez a privilégiumom. Apám élt vele. – Köszönöm, nem szükséges – felelte Anne, bár ezzel mentesült volna attól, hogy postahivatalba kelljen mennie. Nem is beszélve arról, hogy Charlotte-nak nem kéne fizetnie a válaszlevélért. De ha a szülei meglátják, hogy a levelet Winstead grófja bérmentesítette… Határtalan kíváncsiság ébredne bennük. – Ez nagyon kedves öntől. De nem fogadhatom el a nagylelkűségét. – Nem az én nagylelkűségem. A Királyi Postaszolgálatnak kéne köszönetet mondania. – Mégsem szabad így használnom a bérmentesítési privilégiumát… – Kinézett az ablakon, hogy lássa, merre járnak. – Azt hiszem, van egy postahivatal a Tottenham Court Roadon. vagy ha ott nem, akkor… Ó, észre sem vettem, hogy ennyire keleten vagyunk. Inkább a High Holbornra kéne mennünk. A Kingsway előtt van. Csend. – Meglehetősen átfogó tudással rendelkezik a londoni postahivatalokról, kisasszony. – Ó. Nos… Nem igazán – gondolatban korholta magát és megfelelő kifogást keresett. – Csak nagyon csodálom a postarendszert. Igazán fantasztikus. Daniel kíváncsian nézett rá és Anne nem tudta eldönteni, hogy hisz-e neki. Szerencsére ez megfelelt a valóságnak, és bár egy hazugság leplezésére említette, igazán érdekesnek találta a Királyi Postát. Kifejezetten csodálatra méltó, milyen gyorsan el lehet juttatni egy üzenetet az ország másik végébe. Londonból három óra alatt ért a levél Northumberlandbe. Ez igazán csodálatosnak tűnt. – Egyszer szeretném követni egy levél útját – mondta Anne. – Csak tudni, hova megy. – Gondolom, a címzett címére. Anne összeszorította az ajkát, elismerte ezt az elegáns riposztot. – Na de hogyan? Ez a csoda. Daniel halványan elmosolyodott. – Be kell vallanom, eddig nem gondoltam ilyen biblikus áhítattal a postarendszerre, de mindig örülök, ha új dolgokat tanulhatok. – Nehéz elképzelni, hogy levél valaha ennél gyorsabban eljusson a címzetthez – folytatta Anne vidáman. – Hacsak meg nem tanulunk repülni. 60

– Galambok mindig lesznek. Anne erre felnevetett. – El tudja képzelni, uram, hogy egy egész galambraj emelkedik a levegőbe a postánkat kézbesíteni? – Rémisztő kilátás. Különösen azoknak, akik alattuk járnak. Anne ismét nevetett. Nem is emlékezett már rá, mikor volt legutóbb ilyen vidám. – Akkor a High Holbornra – döntött a gróf úr. – Mert nem engedném, hogy London galambjaira bízza az üzenetét. – Azzal előrehajolt, kinyitotta a csapóablakot, megadta a kocsisnak az úti célt, és visszaült. – Segíthetek még valamiben, Miss Wynter? Teljes mértékben szolgálatára állok. – Köszönöm, másban nem. Hálás lennék, ha visszavinne majd a Pleinsworth-házba. – Ilyen korán? A szabadnapján? – Még sok tennivalóm van ma este. Elutazunk… Ó, persze tudja, hogy elutazunk. Holnap Berkshire-be megyünk… A hely neve… – Whipple Hill – segítette ki Daniel. – Igen. Ha jól tudom, ön javasolta. – Értelmesebb megoldásnak tűnt, mint egészen Dorsetig menni. – De ön… – elhallgatott, elkapta pillantását. – Semmi, semmi. – Azt akarta kérdezni, hogy amúgy is menni akartam-e. – Várt egy pillanatig, aztán megválaszolta saját kérdését: – Nem. Anne kidugta a nyelvét, megnedvesítette ajkát, de nem nézett a férfira. Túl veszélyes lett volna. Nem jó, ha olyanra vágyakozik, aki túl magasan felette áll. Akit nem érhet el soha. Egyszer megpróbálta, és azóta is ezért fizet. Lord Winstead pedig minden közül talán a leglehetetlenebb álom. Ha megengedi magának, hogy őt kívánja, abba talán tönkre is megy. De ó, mennyire kívánta! – Miss Wynter? Lágy szellőnek tűnt a hangja. – Nagyon… – köhécselt, próbálta megtalálni a hangját, azt, ami hasonlít rá. – Nagyon kedves öntől, hogy a nagynénjéhez igazítja a programját. – Nem a nagynénémért tettem – felelte a férfi halkan, kedvesen. – De gondolom, ezt ön is tudja. – Miért? – kérdezte alig hallhatóan. Tudta, hogy nem kell magyarázni a kérdést. Lord Winstead pontosan tudja, mire gondol. Nem arra, hogy miért tette. Hanem hogy miért ő? De a gróf nem válaszolt. Legalábbis nem rögtön. Aztán, amikor úgy gondolta, már felnézhet az arcára, megadta a választ: – Nem tudom. És Anne ekkor ránézett. Olyan őszinte volt ez a válasz, olyan váratlan, hogy képtelen volt nem rá nézni. Felé fordította az arcát, és a legfurcsább, legintenzívebb vágy fogta el, hogy megérintse a férfi kezét. Valahogy kapcsolatba kerülni vele. De nem tette. Képtelen volt. És Anne tudta ezt, ha Daniel nem is.

61

8. fejezet Másnap este Anne kilépett a Pleinsworth család hintójából, és felnézett. Megpillantotta Whipple Hillt. Kellemes ház volt, masszív, impozáns, lágy lankás terepen, mely nagy, fákkal szegélyezett fákhoz vezetett. Van benne valami nagyon meghitt, gondolta Anne, és ezt igen érdekesnek találta, mert ez a kastély volt a Winstead grófok ősi otthona. Nem mintha nagyon ismerte volna az arisztokraták nagyszerű házait, de amiket látott, szörnyen díszesek és fenségesek voltak. A nap már lement, de az alkonyat aranyló ragyogása lebegett a levegőben, éppen csak egy kis melegséget adva a közelítő éjszaka előtt. Anne arra vágyott, hogy minél előbb elfoglalhassa szobáját, és talán egy tál meleg levest kapjon vacsorára, de az indulás előtti éjszakán Flanders dajka megbetegedett. Gyomorbántalmai miatt Londonban maradt, ezért Anne kénytelen volt kettős feladatot ellátni, dajka és nevelőnő is volt egyben, ami azt jelentette, hogy előbb a lányokat kellett elhelyezni a szobájukban, mielőtt a saját dolgaival törődhetne. Lady Pleinsworth megígérte, hogy míg vidéken vannak, kap egy plusz szabad délutánt, de azt nem mondta meg, hogy pontosan mikor, és Anne attól tartott, hogy teljesen elfeledkezik majd róla. – Gyertek, lányok – mondta sietősen. Harriet előreszaladt a másik hintóhoz – amelyben Sarah és Lady Pleinsworth ült –, Elizabeth pedig hátraszaladt, bár hogy mit beszélt a szobalányokkal, Anne-nak fogalma sem volt. – Itt vagyok – szólt Frances engedelmesen. – Látlak – felelte Anne. – Arany csillagot érdemelsz. – Kár, hogy nincsenek igazi arany csillagaid. Akkor nem kéne minden héten a zsebpénzemből költeni. – Ha lennének igazi arany csillagaim – szólt Anne elkomorulva –, nem kéne a nevelőnőtöknek lennem. – Touché – mondta Frances csodálattal. Anne rákacsintott. Valahogy nagy megelégedésére szolgált, hogy kiérdemelte egy tízéves gyermek nagyrabecsülését. – Hol vannak a többiek? – kérdezte halkan, aztán felkiáltott: – Harriet! Elizabeth! Harriet rögtön visszaszaladt hozzá. – Mama azt mondja, amíg itt vagyok, ehetek a felnőttekkel. – Ó, ennek Elizabeth nem fog örülni – jósolta Frances. – Minek nem fogok örülni? – kérdezte Elizabeth. – Nem fogjátok elhinni, mit mondott az imént Peggy. Peggy, vagyis Sarah szobalánya. Anne eléggé kedvelte, bár szörnyen pletykás nőszemély volt. – Mit mondott? – kérdezte Frances. – Harriet a felnőttekkel fog enni, míg itt vagyunk. Elizabeth jogos felháborodásában alig kapott levegőt. 62

– Ez egyszerűen nem fair. És Peggy azt mondta, hogy Sarah szerint Daniel azt mondta, hogy Miss Wynter is a család asztalánál fog étkezni. – Ez nem fog megtörténni – jelentette ki Anne határozottan. Ez egyáltalán nem lenne helyénvaló. Nevelőnő csak akkor van együtt étkezésnél a családdal, ha a létszámot kell kiegészíteni. De különben is dolga van. Könnyeden megsimította Frances fejét. – Én veled fogok enni. Flanders dada hirtelen betegségének nem várt áldásos hatása. Anne el sem tudta képzelni, mi jutott Lord Winstead eszébe, hogy elvárja, ő is csatlakozzon a családhoz vacsoránál. Ha lehet olyan mozzanat, ami ennél furcsább helyzetbe hozza őt, hát ez az. A kastély ura azt kéri, hogy a nevelőnő vacsorázzon vele, ennyi erővel egyenesen azt is mondhatná, hogy az ágyába próbálja csábítani. Pedig Anne-nek olyan érzése volt, hogy ez a helyzet. Nem ez lenne az első eset, hogy alkalmazói részéről nemkívánatos közeledést tapasztal. De ez az első, hogy ő is szeretne engedni neki. – Jó estét! – Lord Winstead lépett a tornácra, üdvözölte a társaságot. – Daniel! – sikított Frances. Száznyolcvan fokos fordulatot tett, ezzel port rúgott testvéreire, és szaladt unokabátyja felé, szinte feldöntötte, a karjába vetette magát. – Frances! – korholta Lady Pleinsworth. – Túl idős vagy ahhoz, hogy ráugorj az unokabátyádra. – Én nem bánom – szólt Lord Winstead nevetve. Megráncigálta Frances haját, mire a kislány szélesen elmosolyodott. Frances hátranézett, hogy anyját kérdezze. – Ha túl idős vagyok ahhoz, hogy ráugorjak Danielre, ez azt jelenti, hogy elég idős vagyok ahhoz, hogy a felnőttekkel egyek? – Egyáltalán nem jelenti azt – felelte Lady Pleinsworth. – De Harriet… – Öt évvel idősebb nálad. – Jól elleszünk a gyerekszobában – jelentette ki Anne, azzal odalépett Lord Winsteadhez, hogy elvegye tőle növendékét. A gróf odafordult hozzá, szemében olyan meghittség csillant, amitől Anne bőre valósággal felforrósodott. Érezte, hogy Daniel legszívesebben mondana valamit arról, hogy csatlakozzon hozzájuk vacsoránál, így olyan hangosan, hogy mindenki hallgassa, gyorsan hozzátette: – Rendes körülmények között a szobámban vacsorázom, de most, hogy Flanders dajka beteg, szívesen veszem át a helyét a gyerekszobában Elizabeth és Frances mellett. – Ön ismét a megmentőnk, Miss Wynter – áradozott Lady Pleinsworth. – Nem is tudom, mihez kezdenénk ön nélkül. – Előbb a zeneest, most pedig ez – szólt Lord Winstead elismerőn. Anne rápillantott, igyekezett megfejteni, vajon miért mondja ezt, de már visszafordította figyelmét Frances felé. – Talán itt is rendezhetnénk koncertet – javasolta Elizabeth. – Jó mulatság lenne. Nehéz lett volna megmondani az alkonyatban, de Anne mintha azt látta volna, hogy Lord Winstead elsápad. – Nem hoztam el a brácsádat – közölte gyorsan. – És Harriet hegedűjét sem. – Na és… – A te baszusfagottodat sem – szólt Anne előrelátón Franceshez, mielőtt megkérdezhette volna. – Ó, de hiszen ez Whipple Hill – mondta Lady Pleinsworth. – Egyetlen Smythe-Smith otthon sem lenne teljes, ha nem lenne mindenféle hangszer.

63

– Basszusfagott is van? – kérdezte Frances nagy reménnyel. Lord Winstead ebben kételkedett, de azt mondta: – Azt hiszem, körülnézhetünk. – Máris! Miss Wynter, segít nekem? – Természetesen – súgta Anne. Jó ötletnek tűnt, hogy elszakadhasson a családtól. – Most, hogy Sarah sokkal jobban van, nem kell zongoráznia – mutatott rá Elizabeth. Még jó, hogy Lady Sarah már bement a házba, gondolta Anne, mert erre biztosan igen részletesen válaszolt volna. – Menjünk be! – javasolta Lord Winstead. – Nem szükséges átöltözni a vacsorához. Jó lesz az úti ruha is. Mrs. Barnaby szerény vacsorát készített, amit együtt fogyasztunk el. Elizabeth és Frances is velünk étkezik. És ön is, Miss Wynter. Ezt nem mondta. Nem is nézett rá, de Anne így is érezte a szavakat. – Ha en famille vacsoráznak, asszonyom – szólt Anne ekkor Lady Pleinsworth-nek hálás lennék, ha visszavonulhatnék a szobámba. Nagyon elfáradtam az utazásban. – Természetesen, kedvesem. Tartalékolnia kell az erejét. Hosszú lesz ez a hét. Attól tartok, nagyon ki fog fáradni. Szegény dadus! – Úgy érted, szegény Miss Wynter? – kérdezte Frances. Anne rámosolygott. Valóban. – Ne féljen, Miss Wynter – szólt Elizabeth. – Nem okozunk önnek sok gondot. – Ó, valóban? – Igen. Hajlandó vagyok lemondani a matematikaórákról, amíg itt vagyunk – jelentette ki Elizabeth teljesen ártatlan ábrázattal. Lord Winstead kacagott és Anne-hez fordult. – Felkísértessem a szobájába? – Köszönöm, mylord. – Jöjjön – mondta, azzal visszafordult nagynénjéhez és unokahúgaihoz. – Addig menjetek a reggelizőszalonba. Mrs. Barnaby ott teríttetett vacsorára, hiszen csak családi körben vagyunk. Anne-nak nem volt más választása, mint követni a ház urát az előcsarnokba, onnan a hosszú képtárba. Az Erzsébet korabeli keményített gallérból ítélve, amit az egyik festményről rá lenéző testes úr viselt, a képtár korai végén álltak. Körülnézett, hogy lát-e szobalányt, lakájt vagy bárkit, akivel ígérete szerint felkísértetheti, de kettesben voltak. Kivéve, hogy két tucat rég halott Winstead nézett le rájuk. Megállt, összefonta maga előtt a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy szeretne a családjával lenni. Talán egy szobalány… – Milyen házigazda lennék, ha másra bíznám? – kérdezte udvariasan. – Ha leadnám, mint valami poggyászt? – Tessék? – kérdezte Anne kissé riadtan. Nyilván nem úgy érti, hogy… A férfi mosolygott. Borzongató mosollyal. – Magam kísérem a szobájába.

Daniel maga sem tudta, milyen ördögi kedve támadt, de Miss Wynter olyan ellenállhatatlanul elragadó volt, ahogy hunyorogva nézett fel Winstead harmadik grófjára (aki nyilvánvalóan túl sok pulykacombot fogyasztott VIII. Henrik társaságában). Eredetileg szobalányt akart hívni, hogy felkísérje a kisasszonyt a szobájába, valóban ezt akarta, de kétségtelenül nem tudott ellenállni a fitos orr finom Táncolásának. – Lord Winstead… biztosan tisztában van azzal, hogy… mennyire nem illendő ez a… – Ó, ne aggódjon – nyugtatta meg, örült, hogy megkímélheti attól, hogy ki kelljen mondania aggodalma forrását. – Az erénye velem biztonságban van. 64

– De a hírnevem nem! Ebben igaza volt. – Gyors leszek, mint egy… – elhallgatott. – Nos, gyors leszek, mint ami gyors és nem szörnyen rusnya. Anne úgy nézett rá, mintha a gróf úrnak szarva nőtt volna. Rusnya szarva. Daniel pajkosan mosolygott. – Olyan gyorsan leérek a vacsorához, hogy senki sem fogja észrevenni azt sem, hogy felkísértem. – Nem ez a lényeg. – Nem ez? Azt mondta, a hírnevéért aggódik. – Igen, de… – Nagyon gyors leszek – vágott a szavába, elejét véve mindenféle tiltakozásnak, amit a kisasszony kifejezni készült. – Akkor sem lenne időm erőszakot elkövetni önön, ha ez lenne a szándékom. Anne szava elállt. – Na de Lord Winstead! Nem volt szerencsés megszólalás. De rendkívül mulattató. – Csak tréfáltam. Anne pedig csak bámult. – Az a tréfa, hogy ezt mondtam – magyarázkodott Daniel gyorsan. – Nem az érzés. Anne még mindig nem szólt. Aztán megszólalt: – Azt hiszem, ön megbolondult. – Ez minden bizonnyal egy lehetőség – felelte a férfi egyetértőn. A nyugati lépcsőhöz vezető folyosóra mutatott. – Kérem, jöjjön erre. – Egy pillanatig várt, aztán hozzátette. – Nem mintha lenne más választása. Anne megdermedt és Daniel rájött, hogy valami szörnyű rosszat mondott. Azért rosszat, mert ez a mondat valami olyasmire emlékeztette, ami a múltjában történt, más helyen, más időben, amikor nem volt választása. De lehet, hogy múltjától függetlenül egyszerűen nem helyes ilyet mondani. Daniel nem szokta a szobalányokat fogdosni sötét sarkokban, mulatságokon. Mindig igyekezett tisztelettel bánni a nőkkel. Semmi nem indokolja, hogy Miss Wynternek egy kicsivel is kevesebb tiszteletet adjon. – Bocsásson meg – hajtott fejet Anne előtt. – Rosszul viselkedtem. Anne ajka megnyílt csodálkozásában, és sokszor egymás után pislogott. Nem tudta, higgyen-e neki, és Daniel döbbent hallgatással észlelte magán, hogy a kisasszony határozatlansága valósággal szívszaggató. – Bocsánatkérésem őszinte. – Elhiszem – felelte Anne gyorsan, és Daniel úgy érezte, komolyan gondolja. Remélte. Természetesen, ha nem hinné el is ezt mondta volna, az udvariasság erre kötelezné. – Azért megmagyaráznám… nem azért mondtam, hogy nincs más választása, mert ön a nagynéném alkalmazottja, hanem egyszerűen azért, mert nem ismeri a házat. – Ez igaz. Ám Daniel kötelességének érezte, hogy folytassa, mert… mert… mert nem tudta elviselni a gondolatot, hogy Anne rosszat gondol róla. – Minden vendégünkkel ugyanígy tennék – mondta, remélve, hogy nem tűnik nagyon védekezőnek. Anne szólni akart, aztán leállította magát, mert valószínűleg újabb „persze”, vagy „nyilván”, vagy „természetesen” hagyta volna el ajkát, semmitmondó szavak. Ezt nem akarta. Daniel türelmesen várt. Még a harmadik gróf portréja alatt álltak, feszülten figyelte addig, míg Anne azt nem mondta: – Köszönöm.

65

A gróf bólintott. Kegyelmi pillanat volt, elegáns és udvarias, ugyanolyan elismerés, amilyet Daniel már ezerszer tett. De legbelül elöntötte a megkönnyebbülés jóleső áradata. Mintha nagy kő esett volna le a szívéről, utat engedett volna valaminek. – Ön nem olyan ember, aki visszaél a fölényével. És Daniel abban a pillanatban tudta. Valaki bántotta. Anne Wynter tudja, milyen érzés valaki más kényének kiszolgáltatva lenni, aki nála erősebb, nagyobb hatalmú. Érezte, hogy lelkében valamit megfeszít a düh. Vagy a bánat. Vagy a sajnálat. Nem tudta, mit érez. Mert életében először gondolatai teljesen összezilálódtak, forogtak, kavarodtak, felülírták egymást, mint egy végtelenül szerkesztett történet. A másik bizonyosság az volt, hogy minden erejére szükség volt ahhoz, hogy ne lépjen közelebb, és ne ölelje magához. Teste emlékezett testére, illatára, domborulataira, még arra is, milyen hőmérsékletű volt a bőre, amikor egymáshoz értek. Akarta őt. Minden porcikájával vágyott rá. De a családja várta a vacsoránál és ősei néztek le rájuk képkereteikből, és ő – a szóban forgó hölgy – félénken, bizonytalanul nézett rá. – Ha itt vár, kerítek egy szobalányt, aki a szobájába kíséri. – Köszönöm – felelte Anne kecsesen térdet hajtva. A gróf úr elindult a képtár másik felébe, de néhány lépés után megállt. Amikor megfordult, Anne ugyanott állt, ahol hagyta. – Valami nincs rendben? – Csak azt akartam, hogy tudja… – szólalt meg hirtelen. Mit? Mit akart tudatni vele? Azt sem tudta, miért szólalt meg. Elment az esze. Ezt már bizonyosan tudta. Elment az esze abban a pillanatban, ahogy meglátta Anne-t. – Lord Winstead? – szólította Anne, mivel egy teljes perc múlt el, de nem fejezte be a mondatot. – Semmi, semmi – mormogta, aztán visszafordult. Arra számított, hogy lába kiviszi a képtárból. De nem. Mozdulatlanul állt, háttal a hölgynek, lélegezni is elfelejtett és gondolatai valósággal üvöltöttek rá, hogy… mozduljon már. Tegyen egy lépést. Menjen. – Ahogy kívánja – szólalt meg Anne halkan. Aztán, mielőtt esélye lett volna felmérni cselekedetei következményeit, azon kapta magát, hogy visszaindul a kisasszony felé. – Pontosan. – Tessék? – kérdezte Anne. Tekintete zavart volt, fátyolos. A zavar nyugtalansággal vegyült. – Ahogy kívánom. Ezt mondta. – Lord Winstead, nem hiszem… Három lépéssel a kisasszony előtt állt meg. Karnyújtásnyi távolságon kívül. Megbízott magában, de nem teljesen. Nem lenne szabad ezt tennie. De már túl messzire ment. – Kívánom megcsókolni. Ezt akartam tudatni önnel. Mert ha nem teszem meg… és úgy tűnik, hogy nem teszem meg, mert ön nem szeretné, legalábbis nem most rögtön… de ha nem is teszem meg, tudnia kell, hogy kívántam. – Elhallgatott, Anne ajkát, telt, remegő ajkát nézte. – Még mindig kívánom. Hallotta, hogy a levegő sebesen suhan Anne ajkán, de amikor a szemébe nézett, az éjfélkék, szinte fekete szempárba, tudta, hogy Anne is kívánja őt. Megdöbbentene a hölgyet ezzel a kijelentéssel, de a hölgy apró jelekből észrevehetően akkor is kívánja őt. Most nem fogja megcsókolni, már rájött, hogy ez nem alkalmas idő. De tudatni akarta vele. Tudnia kell, hogy mit akar. 66

Amit ő is akar, bárcsak engedné magának, hogy belássa. – Ezt a csókot – szólt Daniel, hangja valósággal égetett a féken tartott vágytól. – Ezt a csókot olyan hévvel kívánom, hogy lelkem is beleremeg. Fogalmam sincs, miért kívánom, csak azt tudom, hogy abban a pillanatban kezdődött ez az érzés, amikor megláttam önt a zongoránál, és az azóta eltelt napokban ez csak erősödött. Anne nagyot nyelt, a gyertyafény táncolt finom nyakán. De nem mondott semmit Ez rendben is volt így, Daniéi nem várta tőle, hogy bármit mondjon. – Akarom ezt a csókot – folytatta érzelmektől érdes, remegő hangon. – És aztán többet is. Olyasmit akarok, amiről önnek fogalma sem lehet. Néma csendben álltak egymás előtt, tekintetük egymásba fonódott. – De mindenekelőtt – súgta Daniel – meg akarom csókolni. Aztán leheletnél alig hallhatóan Anne válaszolt: – Én is akarom.

67

9. fejezet – Én is akarom. Ezt mondta. Biztosan megbolondult. Erre nincsen más magyarázat. Az utóbbi két napot azzal töltötte, hogy okokat hozott fel, meggyőzte magát, miért nem engedheti meg magának, hogy akarja ezt a férfit, és most, az első pillanatban, amikor igazán kettesben voltak, képes volt ezt mondani? Kezét hirtelen, önkéntelenül az ajkához kapta, és fogalma sem volt, hogy ez a döbbenettől van-e, vagy azért, mert ujjaiban több ész volt, mint teste többi részében, és így próbálta megvédeni magát attól, hogy nagy, nagyon nagy hibát kövessen el. – Anne – súgta Daniel, perzselő meghittséggel nézve rá. Nem Miss Wynternek szólította. Azt mondta: Anne. Nem engedte meg, hogy tegezze. De e merészség, e meg nem engedett bizalmasság hallatán sem volt képes haragot érezni iránta, ahogy az illem szerint pedig kellene. Mert amikor így szólította, Anne először érezte igazán magáénak ezt a nevet. Nyolc éve vette fel az Anne Wynter nevet, de mindenkinek csak Miss Wynter volt. Senki nem volt az életében, aki Anne-nek szólította volna. Egyetlen lélek sem. Úgy érezte, ennek talán eddig a pillanatig nem is volt tudatában. Mindig úgy gondolta, egyszer szeretne újra Annelise lenni, visszatérni egy olyan élethez, ahol legnagyobb gondja az, hogy melyik ruhát vegye fel reggel, de most, amikor meghallotta, hogy Lord Winstead a nevét súgja, ráébredt, hogy szereti azt a nőt, akivé lett. Lehet, hogy bánja az eseményeket, amelyek ide vezették, és a még mindig benne élő félelmet, hogy George Chervil egyszer rátalálhat, és tönkre akarhatja tenni, de így is tetszett magának. Csodálatos gondolat volt. – Meg tudna csókolni, csak egyszer? – súgta a férfinak, mert valóban kívánta. A tökéletesség ízére vágyott, akkor is, ha tudta, nem képes tovább élni vele. – Meg tudna csókolni csak egyszer aztán soha többé? Daniel tekintete elfátyolosodott, és Anne egy pillanatig azt hitte, nem fog megszólalni. Lord Winstead olyan erősen tartotta magát, hogy állkapcsa remegett, és az egyeden hallható hang körülöttük csak a férfi ziháló lélegzése volt. Csalódottság borzongott végig Anne testén. Nem is tudta, mi jutott eszébe, hogy ilyesmit kérjen. Egy csók és más semmi? Egy csók, amikor maga is tudja, hogy sokkal többet akar? Ez… – Nem tudom – szólalt meg Daniel hirtelen. Anne egészen addig fejét lehajtva állt, de erre most felnézett. Lord Winstead még mindig rezzenéstelen, átható tekintettel nézte, mintha ő lenne a megváltása. Arca nem gyógyult még meg, bőrén látszottak a vágások, horzsolások, szeme körül a kékesfekete foltok, de abban a pillanatban Anne úgy érezte, szebb férfit még nem látott soha. – Nem hiszem, hogy elég lenne egy – felelte a férfi. Borzongató szavak. Melyik nő ne szeretné, ha vágynak rá? De lényének óvatos, józan eszű része felismerte, hogy veszélyes ösvényre lépett. Egyszer már megtette ezt, megengedte magának, hogy beleszeressen egy olyan férfiba, aki nem veszi 68

őt feleségül. Csak az volt a különbség, hogy ezúttal ő is megértette ezt. Lord Winstead gróf, igaz, nemrégiben érte némi szégyen, de akkor is gróf és az ő sármos, szép személyét az előkelő társaság hamarosan újra tárt karokkal fogadja. Mi is? Nevelőnő? Hamis nevelőnő, akinek élettörténete 1816-ban kezdődött, amikor tengeribetegen és rémülten a ha-jóhídra lépett és partra szállt a sziklás talajú Man-szigeten. Anne Wynter azon a napon született. Annelise Shawcross pedig… Eltűnt. Eltűnt egy szempillantás alatt, mint az óceáni tajték. De igazából nem is számít, kicsoda ő. Anne Wynter… Annelise Shawcross… Egyik sem illik a férfihez, aki Daniel Smythe-Smith, Winstead grófja, Streathermore vikomtja, Touchton és Stoke bárója. Több neve van, mint neki. Ez szinte mulatságos. De nem igazán. A báró úrnak egy hamis neve sincs, mind igaz. És minden nevét, címét meg kell tartania. Rangjának mutatói ezek a nevek, és ez önmagában ok, hogy Anne ne legyen ott vele, ne álljon lábujjhegyre, arcuk ne közelítsen egymáshoz. Mégis vágyott arra a pillanatra. Vágyott rá, hogy megcsókolja, érezze ölelését, karjába bújjon, elvesszen vele az őket körülölelő bársonyos, sötét éjszakában, mely lágy, titokzatos, sajgó ígérettel teli… Mi történhet egy ilyen éjszakán? Daniel megfogta Anne kezét, és Anne hagyta. Ujjai összefonódtak, és bár a férfi nem vonta magához, érezte a forró, lüktető vágyat, ami egyre közelebb vonzotta hozzá. Teste tudta, mit tegyen. Tudta, mit akar. Olyan könnyű lett volna megtagadni, ha nem akarta volna ő is, ugyanúgy. – Ezt nem tudom megígérni – mondta Daniel halkan. – De valamit bizton állíthatok. Ha most nem is csókolom meg, ha most megfordulok, elmegyek, vacsorázom, és úgy teszek, mintha semmi sem történt volna, nem ígérhetem meg, hogy nem csókolom meg többé. – Anne kezét az ajkához emelte. A kisasszony még a kocsiban levette kesztyűjét, bőre vágytól bizsergett, remegett, ahogy Daniel ajka érintette. Anne feszengett. Nem tudta, mit mondjon. – Megcsókolhatom most – szólt Lord Winstead. – De nem tudom megígérni, hogy többé nem teszem. Vagy megtehetjük, hogy nem teszünk semmit, szintén ígéret nélkül. Ön dönt. Ha túl magabiztosnak tűnt volna a hangja, Anne talán talált volna magában erőt, hogy elhúzódjon. Ha Lord Winstead kérkedő pózban állt volna előtte, vagy hanglejtésében lett volna a csábításnak halvány jele, teljesen más helyzet állt volna elő. De nem fenyegetett. Nem is ígért. Egyszerűen az igazat mondta neki. És választási lehetőséget adott. Anne felsóhajtott. Arcát a férfi arca felé fordította, és azt súgta: – A csókot választom. Holnap már biztosan bánni fogja. Vagy nem. De ebben a pillanatban nem számított semmi más. Elolvadt köztük a távolság, és a férfi erős, biztonságos karja ölelte. És amikor ajka az ajkához ért, mintha a nevét hallotta volna sóhajként simogatni. – Anne. Könyörgés volt. Áldás. És Anne furcsa késztetést érzett, hogy megérintse a férfit, ujjait lágyan sötét hajába merítette. Így, hogy megtette, hogy csókját kérte, egészen akarta. Át akarta venni az irányítást saját élete felett, legalábbis erre a pillanatra. – Mondd ki a nevemet! – lehelte Daniel, ajka Anne arca felett a fülcimpájához mozdult. Hangja langyosan cirógatta fülét, balzsamként simította bőrét. De Anne képtelen volt kimondani, hogy Daniel. Túlságosan meghittnek találta. Fogalma sem volt, miért, hiszen megborzongott attól, hogy a férfi kimondta az ő nevét, ráadásul az ölelésében volt éppen és kétségbeesetten ott akart maradni örökre. Mégsem volt képes kimondani még a nevét.

69

Inkább felsóhajtott, vagy tán halkan felnyögött és hagyta magát még jobban hozzásimulni. A férfitest langymeleg volt, az övé pedig oly forró, hogy azt hitte, menten lángra kap. Daniel keze végigcsusszant Anne hátán, balja a derék ívében, jobb keze pedig tomporán túl állt meg. És érezte, hogy a férfi felemeli, szorosan magához vonja, és a vágy bizonyságát is érezte. Bár jól tudta, hogy botránkoznia illenék, vagy legalábbis eszébe kéne jutnia, hogy nem lenne szabad ott lennie vele, csak megborzongani tudott a gyönyörtől. Olyan jó érzés, hogy ilyen nagy a vágy iránta. Hogy van valaki, aki olyan nagyon kívánja. Őt. Nem valami csinos kis nevelőnőt, akit sarokba szorítva tapogatni lehet. Nem valamely hölgy társalkodónőjét, akinek unokaöccse, ha felfigyel rá, hálásnak kell lennie a figyelemért. Nem is mint fiatal lányt, aki könnyű célpont. Lord Winstead őt akarja. Akarja őt, pedig még nem ismeri, még nem tudja, kicsoda. Aznap éjjel a Winstead-házban, amikor megcsókolta… Talán úgy hitte, hercegkisasszony, akit feleségül venni öröm és megtiszteltetés, és kötelesség azok után, hogy együtt voltak a sötét folyosón. De ennek a feltételezésnek nem sok értelme van, hiszen alig néhány szót váltottak egymással, de Lord Winstead mégis őt akarja most, és nem hitte, hogy csak azért, mert úgy véli, kihasználhatja a helyzetet. Ám Anne józan esze végül visszatért, vagy talán egyszerűen a valóságérzéke kapott erőre, és elhúzódott a csókból. – Vissza kell mennie – mondta és nagyon erősen kívánta, hogy hangja egy kicsit kevésbé remegjen. – Várják odalent. Daniel bólintott, tekintetében zavar tükröződött, mintha nem értené, mi történt vele. Anne megértette. Ő is ugyanígy érzett. – Maradjon itt. Küldök egy szobalányt, hogy felkísérje a szobájába. Anne bólintott, nézte, ahogy Lord Winstead a képtáron át, a szokásosnál kevésbé határozott léptekkel távozik. – De ennek… – szólt hátrafordulva, jobb karját kinyújtva. – Ennek még nincs vége. – Aztán vággyal telt, határozott, zaklatott hangon hozzátette: – Nem lehet vége. Anne ezúttal nem bólintott. Valamelyiküknek észnél kell lennie. Nem lehet nem vége. Nem lehet folytatása.

Az angol időjárás nem sorolható a legkedvezőbbek közé, de amikor a napfény és levegő kedvező, nincs vidék, amely tökéletesebb lenne, különösen a reggelekre érvényes ez, amikor a fények még halványak, rózsaszínek, a harmatcseppes pázsitot hűvös szellő csillantja. Daniel különösen jól érezte magát, amikor reggelizni indult. A reggeli nap minden ablakon beragyogott, mennyei ragyogásban fürösztötte a házat, és hasonlóan mennyei szalonnaillat ingerelte orrát és – nem mintha ebben nem lett volna semmilyen hátsó gondolat –, az előző este alapján okkal feltételezhette, hogy Elizabeth és Frances sem a gyerekszobában, hanem a családdal fog reggelizni. Botorság lenne, ha reggelente nem együtt étkeznének. Mindenkinek több munkát jelentene, és Daniel nem akarta megfosztani magát a társaságuktól. Három hosszú, külföldön töltött év után alig néhány napja tért haza. Azt mondta, ezt az időt a családjával akarja tölteni, különösen ifjú unokahúgaival, akik oly sokat változtak távollétében. Sarah mintha kissé gúnyosan nézett volna rá, amikor ezt mondta. És nagynénje azon tűnődött, miért nem anyjával és húgával tölti ezt az időt. Ám Lord Winstead tökélyre fejlesztette azon képességét, hogy amikor neki úgy alkalmasabb, tudomást se vegyen nőrokonairól, ráadásul aligha tudott volna válaszolni a két fiatalabb Pleinsworth lány hangos csacsogásától.

70

Így tehát eldöntötték a kérdést. Elizabeth és Frances nem a gyerekszobában reggelizik, hanem lemegy a családhoz. És ha a lányok lent vannak, Miss Wynter is ott lesz, és nagyon kellemes reggeliben lesz részük. Vidáman, lendületesen haladt át az előcsarnokon a reggelizőszalonba, csak annyi időre torpant meg, míg benézett a nagy ablakos szalonba, aminek ablakszárnyait egy gondos lakáj tágra nyitotta, hogy beengedje a langyos tavaszi levegőt. Micsoda gyönyörű nap! Madarak csiripelnek, kék az ég, zöld a fű (mint mindig, de ez akkor is remek), és az este megcsókolta Miss Wyntert. A gondolattól is szökellni volt kedve. Nagyszerű. Egyenesen csodálatos. Egy csók, mely semmissé tesz minden korábbi csókot. Igazán nem is értette, mit csinált azzal a sok másik nővel, mert akármi is történt, amikor ajka az ő ajkukhoz ért, azt ehhez képest nem lehet csóknak nevezni. Egyik sem volt olyan, mint a tegnap esti. A reggelizőszalonba érve örömmel látta, hogy Miss Wynter a tálalónál áll. A flört minden reménye elillant azonban, amikor meglátta Francest, akit a kisasszony éppen arra utasított, hogy szedjen több ételt a tányérjára. – De nem szeretem a füstölt heringet – közölte Frances. – Nem kell füstölt heringet enned, ha nem szereted – mondta Miss Wynter nagy türelemmel. – De nem fogod kibírni vacsoráig, ha csak egy szelet bacont teszel a tányérodra. Egyél tojást. – Nem szeretem így. – Mióta? – kérdezte Miss Wynter gyanakvón. Vagy egyszerűen dühösen. Frances elfintorodott, a melegítőkészülék fölé hajolt. – Úgy néz ki, hogy még folyós. – Ezen segíthetünk – jelentette ki Daniel, aki úgy határozott, hogy éppen ideje felfedni jelenlétét. – Daniel! – kiáltott fel Frances. Szeme felcsillant az örömtől. Lord Winstead egy pillantást vetett Miss Wynterre, úgy tűnt, még csak akkor tudott rá Anne-ként gondolni, amikor a karjában tarthatta. A kisasszony reakciója nem volt ilyen nyílt és áradó. – Szólok a szakácsnak, hogy főzzön neked egy friss adagot – mondta Francesnek, azzal megsimogatta a kislány haját. – Kérem, ne tegye – szólt Miss Wynter meglehetősen szigorúan. – Ez a tojás tökéletes. Bűnös ételpazarlás lenne, ha több tojást elhasználna. Lord Winstead lenézett Francesre, vállát együttérzőn megvonva. – Attól tartok, sajnos nem szabad Miss Wynternek ellentmondani. Inkább keress valami mást, amit szeretsz. – Nem szeretem a füstölt heringet. Daniel a tálcára nézett és elkomorult. – Én sem. Nem ismerek senkit, aki szereti, kivéve a húgomat, és mondhatom, ha füstölt heringet eszik reggelire, egész nap halszaga van. Frances vidám borzongással nézett fel. Daniel ekkor Miss Wynterre pillantott. – Ön szereti a füstölt heringet? Anne tágra nyílt szemmel nézte. – Nagyon. – Kár – szólt lord Winstead és visszafordult Frances felé. –Tájékoztatnom kell Lord Chatterist erről a körülményről most, hogy feleségül veszi Honoriát. El nem tudom képzelni, hogy szeretne megcsókolni valakit, akinek a lehelete füstölt hering szagú.

71

Frances a szája elé kapta a kezét, és önfeledten kuncogott. Miss Wynter különösen szigorú pillantást vetett rá és azt mondta: – Ez aligha illendő téma gyermek fülének. Mire Lord Winstead egyszerűen visszakérdezett: – És felnőtteknek? Anne kis híján elmosolyodott. Daniel látta, hogy el akar mosolyodni. De azt mondta: – Nekik sem. Lord Winstead szomorúan bólintott. – Kár. – Pirítóst kérek – jelentette ki Frances. – Rengeteg, rengeteg kanál dzsemmel. – Csak egy kanállal, kérlek – utasította Miss Wynter. – Flanders néni két kanállal enged. – Én nem Flanders néni vagyok. – Úgy van! Úgy van! – jegyezte meg Daniel csendesen. Miss Wynter metsző pillantást vetett rá. – Na, de gyerekek előtt! Nahát! – szólt Daniel korholón, olyan halkan, hogy Frances ne hallja, ahogy mintegy véletlenül hozzásimulva elhaladt Anne mellett. – Hol vannak a többiek? – kérdezte hangosan, azzal tányért vett kézbe és egyenesen a bacon felé indult. Baconnel minden jobb ízű. Baconnel az élet is jobb. – Elizabeth és Harriet hamarosan lejön – felelte Miss Wynter. – Semmit nem tudok Lady Pleinsworth-ről és Lady Sarah-ról. Nem az ő szobáik közelében vagyunk elszállásolva. – Sarah utál felkelni reggel – közölte Frances, szúrós szemmel nézve Miss Wynterre, miközben dzsemmel szolgálta ki magát. Miss Wynter visszanézett rá és Frances megállt egy kanálnál, kissé lehangoltan foglalt helyet. – Az ön nagynénje sem szokott korán kelni – jegyezte meg Miss Wynter Danielhez szólva, azzal óvatosan szedett a saját tányérjára. Bacont, tojást, dzsemet, comwalli süteményt… Lord Winstead megjegyezte, hogy a kisasszony nagy híve a reggelinek. Egy nagy adag vaj, egy szerényebb adag narancsdzsem, és aztán… Füstölt heringet ne! – Heringet? Muszáj? – Mondtam, hogy szeretem – felelte Anne. Illetve inkább Lord Winstead említette, hogy a hering milyen hatásos pajzs csók ellen. – A hering a Man-szigeten gyakorlatilag nemzeti étel – mondta, azzal még egy utolsó síkos kis halat tett a tányérjára. – Földrajzból tanultunk a Man-szigetről – szólt Frances morcosan. – A lakosság manx, vagyis Man-szigetiek, és ott él a farkatlan macska. Manx macska. Ez az egyetlen jó dolog ott. A manx szó. Daniel nem is tudta, mit mondjon. – X-re végződik – magyarázta Frances. Nem mintha ez bármit is megmagyarázna. Daniel köhécselt. Úgy döntött, nem megy bele az x-végződés taglalásába, inkább visszasétált Miss Wynterrel az asztalhoz. – Nem túl nagy sziget – jegyezte meg. – Nem gondoltam volna, hogy sok mindent lehet tanulni róla. – Ellenkezőleg – szólt Anne, azzal leült Francesszel szemben. – A szigetnek nagyon gazdag története van. – És úgy tűnik, halban is bővelkedik. – Igen – ismerte el Miss Wynter, egy darab heringet tűzve a villájára. – Az egyetlen, amit hiányolok, mióta eljöttem a Man-szigetről. Daniel kíváncsian nézte, ahogy ott ült Anne mellett, unokahúgával szemben. Nagyon furcsa kijelentés volt egy olyan hölgytől, aki oly keveset árul el múltjáról. 72

Ám Frances teljesen másképpen értelmezte a dolgot. Kezéből félig megevett pirítós lógott, megdermedt, végtelen csodálkozással nézett nevelőnőjére. – Akkor miért tanít nekünk róla, Miss Winter? Miss Wynter lenyűgöző lelki nyugalommal nézett rá. – Nos, a Wight-szigetről aligha tudnék tanítani – mondta, azzal Danielhez fordulva folytatta: – Arról igazán semmit nem tudok. – Miss Wynternek nagyon is igaza van – szólt Francesnek. – Olyasmiről valóban nem taníthat, amit nem ismer. – De annak semmi értelme nincs – tiltakozott Frances. – A Wight-sziget legalább közel van. Egyszer el is mehetnénk oda. A Man-sziget pedig a világ végén van. – Ami azt illeti, az ír-tengerben – szólt Daniel. – Az ember sosem tudhatja, merre sodorja az élet – jegyezte meg Miss Wynter halkan. – Amikor annyi idős voltam, mint te, nem gondoltam volna, hogy egyszer a Man-szigetre teszem a lábamat. Volt valami megkapóan komoly, valami fennkölt komorság a hangjában, sem Daniel, sem Frances nem szólalt meg. Aztán Miss Wynter vállat vont, folytatta az étkezést. Újabb darabka füstölt heringet tett a villájára és azt mondta: – A térképen sem tudtam volna megmutatni. Ismét csak csend volt, az előzőnél is furcsább. Daniel úgy döntött, éppen ideje áthidalni a tátongó akusztikus szakadékot, és megszólalt. – Khmm. – Ez elég időt adott neki, hogy kigondoljon valami ennél okosabb megnyilatkozást. – Ha jól emlékszem, van egy kis mentacukor a dolgozószobámban. Miss Wynter odafordult hozzá. Aztán pislogott. Aztán azt mondta: – Tessék? – Jaj, de jó! – szólt Frances, teljesen elfeledkezve a Man-szigetről. – Imádom a mentacukrot. – És ön, Miss Wynter? – Szereti – felelte helyette Frances. – Esetleg elsétálhatnánk a faluba, hogy feltöltsük a készleteimet – javasolta Daniel. – Daniel bácsi, nem azt mondtad, hogy van a dolgozószobádban? – Van – felelte a nagybácsi, aggódó pillantást vetve Miss Wynter füstölt heringjére, szemöldökét aggódón összehúzva. – De olyan érzésem van, hogy nincs elég. – Kérem – szólt Miss Wynter, és újabb adag heringet véve villájára, amely megremegett a levegőben. – Miattam nem szükséges. – Ó, azt hiszem, mindenkinek jót tesz. Frances előbb nagybátyjára, aztán nevelőnőjére nézett, majd összehúzta a szemöldökét. – Nem értem, miről van szó – jelentette ki. Daniel békülékenyen mosolygott Miss Wynterre, aki úgy érezte, jobb, ha erre nem reagál. – Ma a szabadban tanulunk – szólt Frances nagybátyjához. – Akarsz velünk tartani? – Frances! – szólt rá Miss Wynter hirtelen. – Biztos vagyok benne, hogy őlordsága… – Szeretne veletek tartani – jelentette ki Daniel készségesen. – Csak arra gondoltam, milyen szép napunk van. Hétágra süt a nap, meleg van. – Nem volt meleg és napos Itáliában? – kérdezte Frances. – De igen. Csak az nem ilyen. – Nagy falat bacont vett magához, ami Itáliában szintén nem olyan volt. Minden más jobb volt, mint Angliában, kivéve a bacont. – Milyen volt? – kérdezősködött tovább Frances. Lord Winstead ezen egy kicsit elgondolkodott. – A legnyilvánvalóbb válasz az, hogy gyakran túl meleg volt, hogy élvezni lehessen. – És a kevésbé nyilvánvaló válasz? – kérdezte Miss Wynter. Daniel mosolygott, furamód boldog volt, hogy Anne is bekapcsolódott a társalgásba. 73

– Attól tartok, a válasz számomra is kevésbé nyilvánvaló részét nehezen tudom megfogalmazni, de ha mégis szavakba kéne öntenem, azt mondanám, hogy ahhoz az érzéshez van köze, hogy hova tartozik az ember. Vagy talán ahhoz, hogy hova nem. Frances bölcsen bólintott. – Szép idő volt Itáliában – folytatta Daniel. – Igazán tökéletes, de sosem éreztem annyira szépnek, mint Angliában. Mások az illatok, a levegő szárazabb. A táj természetesen gyönyörű, különösen a tenger mellett, de… – A tenger mellett vagyunk – vágott a szavába Frances. – Mennyire van Whipple Hilltől a tenger? Tíz mérföld? – Annál jóval messzebb – felelte Daniel. – De a csatornát nem lehet a Tirrén-tengerrel összehasonlítani. Az egyik zöldesszürke és vad, a másik kristálykék. – Szeretném látni a kristálykék óceánt! – szólt Miss Wynter vágyódón. – Csodálatos – ismerte el. – Ám mindenütt jó, de legjobb otthon. – Ó, de gondoljon bele, milyen csodálatos lenne a vízen lenni úgy, hogy nem lesz az ember tengeribeteg – jegyezte meg Anne. Daniel önkéntelenül felnevetett. – Ezek szerint hajlamos a tengeribetegségre? – Szörnyen. – Én sosem voltam tengeribeteg – szólt Frances. – Sosem voltál még a tengeren – mutatott rá Miss Wynter tárgyilagosan. – Ergo sosem voltam tengeribeteg – felelte Frances győzedelmesen. – Vagy inkább azt kéne mondanom, hogy még nem voltam tengeribeteg? – Ez nyilvánvalóan sokkal pontosabb volna. – Ön nagyon jó nevelőnő – szólt Daniel szeretettel. Ám Anne arcán furcsa kifejezés jelent meg, mintha nem szeretné, ha erre a tényre emlékeztetik. Nyilvánvalóan ideje volt már témát váltani. – Nem is emlékszem, hogyan került szóba a Tirrén-tenger. Én… – Úgy, hogy Itáliáról kérdeztelek, Daniel bácsi – szólt Frances segítőkészen. – Azt akartam mondani – szólt nyájasan, mert természetesen pontosan tudta, hogyan került szóba a Tirrén-tenger –, hogy nagyon szeretnék csatlakozni hozzátok az en plein air tanórátokon. – Ez azt jelend, hogy a szabadban – világosította fel Frances Miss Wyntert készségesen. – Tudom – súgta Anne. – Tudom, hogy tudja – felelte Frances. – Csak biztos akartam lenni abban, hogy tudja, hogy én tudom. Ekkor megérkezett Elizabeth, és miközben Frances megbizonyosodott arról, hogy nővére is tudja, mit jelent az en plein air kifejezés, Daniel odafordult Miss Wynterhez: – Remélem, nem zavarom, ha délután én is részt veszek a tanórán. Lord Winstead nagyon jól tudta, hogy Miss Wynter nemigen válaszolhat mást, minthogy „Természetesen nem.” (És pontosan ezt mondta.) De ugyanúgy megfelelt ahhoz, hogy társalgást kezdeményezzen. Megvárta, míg a kisasszony elfogyasztja a tojást, aztán hozzátette: – Örülnék, ha valamiképpen segítségére lehetnék az oktatásban. – Biztos vagyok benne, hogy a lányok sokkal jobban élveznék, ha csak részt venne az órán. – És ön? – kérdezte mosolyogva. – Én is sokkal jobban élvezném – felelte Anne alig észlelhető pajkossággal. – Akkor ezt fogom tenni – mondta nagyvonalúan Daniel. Aztán elkomorult. – Ugye nem tervez hullaboncolást a délutáni órán? – Az én óráimon kizárólag élveboncolást folytatunk – felelte a kisasszony figyelemre méltóan rezzenéstelen arccal.

74

Daniel felnevetett, olyan hangosan, hogy Elizabeth, Frances és a szintén leérkezett Harriet is feléje fordult. Ez felettébb érdekes volt, mert a három lány nem nagyon hasonlított egymásra, de abban a pillanatban, hogy arcuk ugyanabba a kíváncsi kifejezésbe meredt, hasonlónak tűntek. – Lord Winstead éppen aziránt érdeklődött, hogy mit tanulunk ma délután – magyarázta Miss Wynter. Erre csend lett. Aztán nyilván úgy ítélhették meg, hogy a további érdeklődésben nincs semmi izgalmas, ezért folytatták az evést. – Mit fogunk tanulni ma délután? – kérdezte Daniel. – Ma délután? – ismételte Miss Wynter – Nem délután. Fél tizenegyre teljes létszámot várok. – Akkor ma délelőtt – helyesbített Lord Winstead, a kiigazítás jogosságát nem vitatva. – Előbb földrajzot… Nem a Man-szigetet – jelentette ki hangosan, amikor a három fiatal lánykafej dühösen fordult feléje. – Aztán egy kis aritmetikát, majd végül irodalommal foglalkozunk. – Az a kedvencem! – kiáltott fel a Frances mellett ülő Harriet lelkesen. – Tudom – felelte Miss Wynter, és gyengéd mosollyal nézett növendékére. – Ezért tartogatjuk a végére. Csak így érhetem el, hogy egész nap figyelj. Harriet szégyellősen elmosolyodott, aztán hirtelen felderült. – Felolvashatunk az egyik művemből? – Te is tudod, hogy most Shakespeare történelmi drámáit vesszük – szólt Miss Wynter szabadkozva –, és… – hirtelen elhallgatott. Nagyon is hirtelen. – És? – kérdezte Frances. Miss Wynter előbb Harrietre nézett. Aztán Danielre. Aztán, amikor már kezdte úgy érezni magát, mint a vágni vitt bárány, ismét Harriethez fordult, és feltette a kérdést: – Magaddal hoztad a színműveidet? – Természetesen. Soha nem megyek sehova nélkülük. – Mert soha nem tudhatod, mikor adódik lehetőséged színpadra vitetni valamelyiket? – kérdezte Elizabeth kissé ékesen. – Hát, ez is benne van – felelte Harriet, nővére élcéről tudomást sem véve, vagy (Daniel megítélése szerint valószínűbb, hogy) azt egyszerűen észre sem véve. – De a legnagyobb félelmem az, hogy tűzben égnek el. Lord Winstead tudta, hogy nem kéne érdeklődnie, de képtelen volt visszafogni magát. – Tűzben? – Otthon – erősítette meg. – Mi van akkor ha a Pleinsworth-ház porig ég, amíg mi Berkshire-ben vagyunk? Akkor a teljes életművem odalenne. Elizabeth felhorkant. – Ha a Pleinsworth-ház leégne, nyilván sokkal nagyobb gondunk lenne annál, minthogy a te irományaid odavesztek. – Én a jégesőtől félek – jelentette ki Frances. – És a sáskáktól. – Olvasta már az unokahúga valamelyik színdarabját? – kérdezte Miss Wynter ártatlan hangon. Daniel tagadón ingatta fejét. – Ami azt illeti, a szövegük meglehetősen hasonlít az ilyen társalgáshoz – mondta, aztán míg ezt átgondolta, tanítványaihoz fordult, és bejelentette: – Jó hír mindenkinek! Ma a Julius Caesar helyett Harriet egyik színdarabját fogjuk tanulni. – Tanulni? – kérdezte Elizabeth rémülten. – Olvasunk belőle – helyesbített Miss Wynter. Aztán Harriethez fordult: – Kiválaszthatod, melyikből olvassunk.

75

– Ó, szentséges ég! Az nagyon nehéz lesz – felelte Harriet, azzal letette a villát, és kezét szívére téve elgondolkodott, ujjai szétterpesztve, kinyújtva, úgy álltak, mint egy félszeg tengeri csillag. – Ne a békásat! – szólt Frances erélyesen. – Mert akkor rám jut a béka szerepe. – Nagyon jó béka vagy – felelte Miss Wynter biztatóan. Daniel hallgatott, érdeklődéssel figyelte a szóváltást. És félelemmel. – Akkor is – duzzogott Frances. – Ne aggódj, Frances – szólt Harriet, húga kezét megpaskolva. – Nem fogjuk előadni a Békák mocsarát. Azt évekkel ezelőtt írtam. A jelenlegi munkám sokkal kifinomultabb. – Mennyire haladtál a VIII. Henrikről szóló darabbal? – érdeklődött Miss Wynter. – Azzal, amiben az ön fejét kívánta vetetni, Miss Wynter? – kérdezte Daniel. – Ha jól emlékszem, önnel szerette volna eljátszatni Boleyn Anna szerepét. – Még nincs kész – felelte Harriet. – Át kell írnom az első fejezetet. – Mondtam neki, hogy kell bele egy egyszarvú – szólt Frances. Daniel a lányokat nézte, de Miss Wynter felé hajolt. – Lehetek én az egyszarvú? – Ha szerencséje van. Lord Winstead hirtelen a kisasszony felé fordult és ránézett. – Mit jelentsen… – Harriet! – szólt Anne élesen. – Muszáj valamelyiket választani. – Hát jó – szólt Harriet, azzal kihúzta magát, nagyon egyenesen ült és kijelentette: – Azt hiszem, a választott darab…

76

10. fejezet Lord Finstead szörnyű, szomorú tragédiája??? Daniel reakcióját leginkább két szóval lehet leírni: Ó! és: Ne! – A vége igazán nagyon reményteli – mondta Harriet. Lord Winstead arcáról addig csodálkozás és döbbenet volt leolvasható, ám e kifejezésrepertoárhoz most a kételkedés is hozzáadódott. – A tragédia szó van a címben. Harriet elkomorult. – Lehet, hogy ezen változtatnom kell. – Nem hiszem, hogy a furcsa, szomorú komédia jól mutatna a címben – jegyezte meg Frances. – Nem, nem – tűnődött Harriet. – Teljesen át kell dolgoznom. – De Finstead – akadékoskodott Daniel. – Muszáj ezt? Harriet ránézett. – Szerinted nagyon átlátszó? A nevetés, amit Miss Wynter addig magában tartott, szalonna- és tojás sugárban tört elő belőle. – Ó! – kiáltott fel, és igazán nehéz volt együttérzést keltenie állapota iránt. – Nagyon sajnálom, ez szörnyű modortalanság volt részemről. De… Mondani akart még valamit. Daniel nem értette, hogy mit, Miss Wynteren ugyanis erőt vett a görcsös nevetés, ami megakadályozta, hogy értelmezhető beszédhangok hagyják el ajkát. – Még jó, hogy sárga ruhát vettél fel ma – mondta Elizabeth Francesnek. Frances lenézett ruhájára, vállat vont, aztán szalvétájával könnyeden letisztogatta magát. – Kár, hogy az anyagon nincsenek kis piros virágos ágak – tette hozzá Elizabeth. – Tudod, a szalonna… – Azzal Danielhez fordult, mintha nagybátyjától valami megerősítést várna, de Lord Winstead nem akart részt venni olyan beszélgetésben, amiben részlegesen megemésztett bacondarabkák forognak szóban, ezért Miss Wynterhez fordult: – Kérem, segítsen! Miss Wynter zavart pillantással nézett rá (de közel sem olyan zavartan, mint ő maga gondolta), aztán Harriethez fordult. – Azt hiszem, Lord Winstead a cím rímeire céloz. Harriet néhányszor pislogott. – Nem rímel. – Ó, az ég szerelmére! – csattant fel Elizabeth. – És az, hogy: Finstead, Winstead? Harriet úgy felszisszent, hogy kis híján kiszívta az összes levegőt a helyiségből. – Jaj, ezt észre sem vettem! – Persze hogy nem – jegyezte meg nővére kissé kaján, vontatott hangon. – Biztosan rád gondoltam, Daniel bácsi, amikor a darabot írtam – szabadkozott Harriet. Arckifejezéséből Daniel úgy ítélte meg, hogy unokahúga szerint ezt megtiszteltetésnek kell vennie, ezért mosolyogni próbált. 77

– Sokat gondolt önre – közölte Miss Wynter. – Meg kell változtatnunk a nevet – mondta Harriet fáradt sóhajjal. – Szörnyen sok munka lesz vele. Az egész darabot át kell másolnom. Hiszen Lord Finstead neve szinte minden jelenetben benne van. – Danielhez fordult. – Ő a főhős. – Rájöttem – közölte Lord Winstead hűvösen. – Neked kell játszani a szerepét, Daniel bácsi! Lord Winstead ekkor Miss Wynterhez fordult. – Az nem lehet, hogy kivonom magam belőle, ugye? Az áruló nőszemély láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. – Attól tartok, nem. – Van benne egyszarvú? – kérdezte Frances. – Remek unikornis tudnék lenni. – Azt hiszem, inkább én szeretnék egyszarvú lenni – jegyezte meg Daniel morcosan. – Butaság! – csendült Miss Wynter hangja. – Önnek kell a hőst játszania. Mire Frances természetesen rávágta: – Az egyszarvú is lehet hős. – Elég legyen már az egyszarvúakból! – fakadt ki Elizabeth. Frances nyelvet öltött. – Harriet – szólt Miss Wynter – Mivel Lord Winstead még nem olvasta a darabodat, talán bemutathatnád neki a karakterét. Harriet szóhoz sem tudott jutni az örömtől. De aztán mégis sikerült: – Ó, nagyon fog tetszeni Lord Finstead szerepe, Daniel bácsi. Nagyon jóképű volt. Daniel köhécselt. – Volt? – Tűzeset történt – magyarázta Harriet, rövid mondatát olyan szomorú sóhajjal zárva, ami Daniel megítélése szerint valódi tűzesetek áldozatainak ját – Egy pillanat! – szólalt meg, növekvő aggodalommal fordulva Miss Wynter felé. – A tűzeset, ugye, nem a színpadon történik? – Ó, nem – felelte Harriet a nevelőnő helyett. – Amikor Lord Finstead színre lép, már erősen eltorzult az alakja. – Aztán meglepő és megnyugtató magabiztossággal hozzátette: – Túl veszélyes lenne a színpadon tüzet bemutatni. – Hát, ez… – Ráadásul – vágott a szavába Harriet – nem is szükséges a karakternek. Amikor színpadra lép, akkor már… – mutatott saját arcára, kört írva le. Danielnek fogalma sem volt, hogy mit csinál. – A sebek – szólt Frances nagyon hangosan súgva. – Ó, persze, persze – ismerte fel a helyzetet Daniel. – Igen, persze. Sajnálatos módon jelen pillanatban hitelesen tudom bemutatni az arc eltorzulását. – Legalább nem lesz szüksége sminkre – jegyezte meg Elizabeth. Daniel hálát adott istennek az ő apró kegyeiért, de aztán Harriet azt mondta: – Szemölcsök és hegek azért persze kellenek. Daniel hálája hirtelen elenyészett. – Harriet – szólt, és úgy nézett unokahúgára, mintha felnőtt lenne –, meg kell mondanom, sosem voltam színészi alkat. Harriet erre csak legyintett. – Ebben rejlik az én darabjaim nagyszerűsége. Mindenki élvezi őket. – Nem is tudom – szólalt meg Frances. – Én nem szerettem béka lenni. Másnap fájt a lábam. – Talán mégis inkább a Békák mocsarát kéne választanunk – szólt Miss Wynter ártatlanul. – Idén a palackzöld a legdivatosabb szín a férfidivatban. Lord Winsteadnek biztosan van valami palackzöld öltözék a ruhatárában. – Nem játszom békát – szólt a férfi, szemét álnokul összeszűkítve. – Csak ha te is béka leszel. 78

– Csak egy béka van a darabban – felelte Harriet vidáman. – Hát nem Békák mocsara a darab címe? – kérdezte, bár nyilván tudta. – Többes számban van, nem? Szentséges ég! Az egész párbeszédtől szédült. – Ez az egészben az irónia – jelentette ki Harriet. Danielnek sikerült türtőztetnie magát, mielőtt megkérdezte, mit ért ezalatt (mert az ő fogalmai szerint ebben semmi irónia nem volt). Az agya valósággal fájt. – Azt hiszem, jobb lenne, ha Daniel kuzin elolvasná a darabot – közölte Harriet. Ránézett. – Reggeli után lehozom a kéziratot. Földrajz- és matematikaóra alatt elolvashatod. Lord Winsteadnek olyan érzése volt, hogy szívesebben venne részt inkább a földrajz- és matematikaórán. Pedig nem is szerette a földrajzot. A matematikát sem. – Ki kell találnom egy új nevet Lord Finsteadnek – folytatta Harriet. – Ha nem teszem, tényleg mindenki azt hiszi, hogy rólad mintáztam a főhőst, Daniel. Ami természetesen nem igaz. Hacsak… – elhallgatott, valószínűleg hatásszünetet tartott. – Hacsak? – kérdezte Daniel, bár szinte biztos volt benne, hogy nem igazán akarja hallani a választ. – Sosem ültél meg csődört hátrafelé, ugye? Lord Winstead szája tátva maradt a csodálkozástól, de hang nem jött ki a torkán. Nyilván megbocsáttatik neki ez a hiányosság. De tényleg… csődört? Hátrafelé? – Daniel? – sürgette Elizabeth. – Nem – sikerült végül kimondania. – Nem. Harriet sajnálkozva ingatta a fejét. – Gondoltam, hogy nem. Daniel egyre inkább úgy érezte, hogy nem felel meg a követelményeknek. Ami meglehetősen nevetségesnek tűnt. És sértő. – Egészen biztos vagyok abban, hogy nincs a világon olyan férfi, aki képes lenne csődörön hátrafelé lovagolni. – Nos, szerintem ez attól függ – szólt Miss Wynter. Daniel alig hitte, hogy a kisasszony ezt a beszélgetést nem helyteleníti, sőt bátorítja. – El nem tudom képzelni, mitől. És Miss Wynter egyik kezét felemelte, úgy, hogy tenyere felfelé nézett, mintha az égből várna választ. – A férfi ül háttal a lovon, vagy a ló megy hátrafelé? – Mindkettő – felelte Harriet. – Nos, akkor szerintem ez kivitelezhető – jegyezte meg Miss Wynter, és Daniel kis híján azt hitte, hogy komolyan veszi a beszélgetést. Ám az utolsó pillanatban elfordult, és Daniel látta, ahogy igyekszik a kitörni készülő nevetést elfojtani. Az álnok nőszemély tréfát űz belőle. Ó, de nem tudja, kivel áll szemben, gondolta Lord Winstead. Hiszen neki öt lánytestvére van. A kisasszonynak nincs semmi esélye. Harriethez fordult. – Milyen szerepet játszik Miss Wynter? – Ó, én nem vállalok szerepet – vágott a szavába Miss Wynter – Soha. – Miért nem? – Én vagyok a rendező. – Én is tudok rendezni – ajánlkozott Frances. – Ó, nem. Te nem tudsz – jelentette ki Elizabeth igazi nővéri vehemenciával. – Ha valaki rendez közülünk, az én leszek – mondta ki kategorikusan Harriet. – Én írtam a darabot. 79

Daniel fél könyökkel az asztalra támaszkodott, állát tenyerében nyugtatta, és gondosan kigyakorolt komolysággal maradt ebben a pozícióban. Miss Wyntert nézte éppen annyi ideig, hogy a kisasszony feszengeni kezdjen. Végül képtelen volt tovább állni a fürkésző tekintetet, és kifakadt: – Mi az? – Ó, semmi, igazán semmi – sóhajtott Lord Winstead. – Csak az jár a fejemben, hogy nem gondoltam volna, hogy ön ennyire gyáva. A három Pleinsworth lélegzete is elállt a meglepetéstől, tányérnyira nyílt a szemük, hol Danielre, hol Miss Wynterre néztek, aztán vissza és elölről megint, mintha teniszjátszmát próbálnának követni. Lord Winstead valóban úgy érezte, mintha ez valamiféle adogatós labdajáték lenne. És határozottan Miss Wynter oldalán volt a labda. – Ez nem gyávaság – felelte. – Lady Pleinsworth azért alkalmazott engem, hogy neveljem ezeket a fiatal lányokat felnőtté, hogy csatlakozhassanak a művelt hölgyek köréhez. – Daniel próbálta követni ezt a túlságosan felfújt zagyvaságot. – Csak a munkámat végzem, amire alkalmaznak. A három szempár még egy másodpercig Miss Wynteren időzött, aztán Danielre rebbent. – Minden bizonnyal nemes feladat – riposztolt Lord Winstead. – De tanulásuk nyilván hatékonyabb, ha ön kitűnő példát mutat nekik. A lányok szeme ismét Miss Wynterre rebbent. – Ó! – szólt a kisasszony, Daniel pedig egészen biztos volt abban, hogy csak időt akar nyerni. – Sokéves nevelőnői munkám során tapasztalatból tudom, hogy tehetségem nem a színjátszásban rejlik. Nem szeretném növendékeim elméjét magamhoz hasonló tehetségtelenséggel terhelni. – Nem hiszem, hogy az ön színészi képességei alulmúlják az enyémeket. A kisasszony szeme összeszűkült. – Lehetséges. De nem ön a nevelőnőjük. Ezúttal Lord Winstead szeme szűkült össze. – Ez nyilvánvalóan igaz. De nem releváns. – Au contraire – felelte Miss Wynter érezhető megkönnyebbüléssel. – Ön az unokaöccsük, ezért nem való, hogy nőies viselkedéssel mutatkozzon előttük. Lord Winstead előrehajolt. – Élvezi, ugye? Anne mosolygott. Csak egy kicsit. – Nagyon. – Szerintem ez a beszélgetés jobb, mint Harriet színdarabja – jegyezte meg Frances, és nővéreivel együtt ismét Danielre nézett. – Leírom – közölte Harriet. Daniel ránézett. Önkéntelenül. Tudta, hogy unokahúga kezében csak villa van. – Illetve emlékezetembe vésem, hogy később leírhassam – helyesbített. Daniel ekkor visszafordult Miss Wynter felé. A kisasszony borzasztóan illedelmesnek látszott, tökéletes testtartással ült székén. Sötét haja szolid kontyba volt fogva, minden tincs gondosan eltűzve. Nem volt rajta semmi, ami szokatlan lett volna, mégis… Valósággal ragyogott. Legalábbis az ő szemében. De lehet, hogy Anglia minden férfiúja ilyennek látta. Harriet, Elizabeth és Frances csak azért nem veheti észre, mert… hát… ők lányok. Ráadásul fiatal lányok, akik még nem látják benne az ellenfelet. Még nem rontotta meg őket a féltékenység és az előítélet, úgy látták, amilyennek Daniel szerint Anne akarta mutatni magát: hűséges, okos, élénken szellemes.

80

És persze bájos. Ez volt a legfurcsább dolog, és fogalma sem volt, honnan jött ez a gondolat, de olyan érzése volt, hogy Miss Wynter legalább annyira szeretett bájosnak lenni, amennyire utált szépnek lenni. És ettől Daniel még elragadóbbnak találta. – Mondja csak, Miss Wynter – szólalt meg gondosan kiszámított megfontoltsággal –, próbált valaha szerepet játszani Harriet valamelyik színdarabjában? A kisasszony összeszorította az ajkát. Eldöntendő kérdéssel szorították sarokba, és ennek nem örült. – Nem – felelte végül. – Nem gondolja, hogy éppen ideje ezen változtatni? – Nem igazán. Lord Winstead határozottan Miss Wynter szemébe nézett. – Ha én játszom, önnek is játszania kell. – Az sokat segítene – jegyezte meg Harriet. – Húsz karakter van a darabban, és ön nélkül mindenkinek ötöt kéne játszania. – Ha csatlakozik, mindenkinek csak négyet kell játszani – tette hozzá Frances. – Ami pontosan húszszázalékos csökkenést jelent – összegezte Elizabeth győzedelmesen. Daniel még mindig a tenyerében pihentette állát, ezért kissé oldalra hajtotta fejét, hogy az intenzív gondolkodás benyomását keltse. – Nem kapnak dicséretet a matematika kiváló gyakorlati alkalmazásáért, Miss Wynter? Anne úgy nézett ki, mint aki menten felrobban. Nem mintha Daniel felrótta volna ezt neki, ugyan ki hibáztathatná, ha mindenki ellene szövetkezik? De nevelőnőként képtelen volt megállni, hogy rá ne mutasson: – Ugye, megmondtam, hogy hasznosnak fogjátok találni, ha tudtok fejben számolni. Harriet szeme felcsillant az izgatottságtól. – Ez azt jelenti, hogy szerepet vállal a darabban? Daniel nem igazán tudta, hogyan jutott Harriet erre a következtetésre, de nem hagyta elsikkadni a lehetőséget, ezért rögtön támogatásáról biztosította: – Jó döntés, Miss Wynter. Időnként mindenkinek muszáj egy kicsit kilépni a komfortzónájából. Nagyon büszke vagyok önre. Miss Wynter olyan pillantást vetett rá, mintha azt mondaná: Ezért kizsigerelem! Miért üti bele az orrát a dolgomba?! Természetesen azonban nem mondhatott ilyet a gyerekek előtt, így Daniel boldogan nézhette, ahogy a kisasszony forrong a dühtől, de kénytelen nyugodtan ülni. Sakk-matt! – Miss Wynter, szerintem ön lehetne a gonosz királyné – jelentette ki Harriet. – Van a darabban gonosz királyné? – kérdezte Daniel. Nyilvánvaló kaján örömmel. – Természetesen – felelte Harriet. – Minden darabban van gonosz királyné. Frances felemelte a kezét. – És van egy… – Ki ne mondd! – mordult rá Elizabeth. Frances fintorgott, majd kését a homlokához tette, mintha szarva lenne, aztán felnyerített. – Akkor megegyeztünk – jelentette ki Harriet határozottan. – Daniel lesz Lord Finstead – mondta kezét intőn feltartva –, aki nem Lord Finstead lesz, de a nevet majd később találom ki, Miss Wynter lesz a gonosz királyné, Elizabeth a… – szemöldökét összevonva nézte testvérét, aki kifejezett gyanakvással nézett vissza rá. – Elizabeth lesz a szép hercegnő – jelentette be végül Harriet, Elizabeth legnagyobb örömére. – És én? – kérdezte Frances. – Te leszel a komornyik – felelte Harriet egy pillanatnyi tétovázás nélkül. 81

Frances tiltakozni akart. – Nem, nem – szólt Harriet. – Ez a legjobb szerep. Hidd el. Mindenfélét csinálhatsz. – Csak unikornis nem lehetsz – mormogta Daniel. Frances erre beletörődőn oldalra hajtotta a fejét. – A következő darabban – egyezett bele Harriet végül. – Megtalálom a módját, hogy abban a darabban, amin most dolgozom, legyen neked unikornis szerep. Frances ökölbe szorított kézzel csapott a levegőbe örömében. – Hurrá! – De csak akkor, ha most nem hozod többé szóba az unikornist. – Támogatom az indítványt – jelentette ki Elizabeth. – Hát jó – engedett Frances. – Nem emlegetem többé az unikornist. Legalábbis akkor nem, amikor hallasz. Harriet és Elizabeth mintha ezzel szembe akart volna szállni, de Miss Wynter közbeszólt: – Azt hiszem, ez így nagyon is igazságos. Nem tilthatjátok meg neki, hogy egyáltalán ne beszéljen róla. – Akkor megállapodtunk? – kérdezte Harriet. – A kisebb szerepeket később osztjuk ki. – És te? – kérdezte Elizabeth. – Ó, én leszek a nap és a hold istennője. – A történet egyre bizarrabbnak tűnik – jegyezte meg Daniel. – Csak várja ki a hetedik felvonást! – szólt Miss Wynter – A hetediket? – kapta fel a fejét Daniel. – Hétfelvonásos? – Tizenkettő – igazította ki Harriet –, de ne aggódj, Daniel bácsi, te csak tizenegyben szerepelsz. Miss Wynter, mikor kezdjük a próbákat? És próbálhatnánk a szabadban? A kerti lak mellett van egy tisztás, az ideális lenne. Miss Wynter megerősítésért Danielhez fordult. A gróf úr csak bólintott és azt mondta: – Harriet a szerző. Miss Wynter bólintott, és visszafordult a lányok felé. – Azt akartam mondani, hogy az órák után kezdhetjük, de mivel tizenkét felvonást kell átvennünk, egynapos szünidőt rendelek el a földrajz és a matematika vonatkozásában. A lányok hangosan örvendeztek, és az általános öröm még Danielt is magával ragadta.– Nos – szólt Miss Wynterhez –, ritkán van olyan, hogy az ember egy napon lesz fura lény és szomorú. – Vagy gonosz. Daniel nevetett. – Vagy gonosz. – Aztán eszébe jutott valami. Furcsa, szomorú gondolat. – Nem halok meg a végén, ugye? A kisasszony tagadón ingatta a fejét. – Ez nagy megkönnyebbülés. Szörnyű hulla vagyok. Anne ezen nevetett, illetve erősen összefogta ajkát és igyekezett nem nevetni. A lányok élénken csevegtek, aztán befejezték a reggelit, és kirohantak a szalonból, és Daniel végre kettesben maradt Miss Wynterrel, az asztalon előttük álltak a tányérok és a lágy, meleg délelőtti nap sütött rájuk. – Azon gondolkodom – szólt Lord Winstead hangosan –, vajon erkölcstelenek leszünk-e. Anne villája a tányéron csattant. – Tessék? – Leszünk szomorúak, furcsák, gonoszak, ez mind nagyon szép és jó, de én erkölcstelen is szeretnék lenni. Ön nem? Anne nem tudta, mit mondjon, csak ült, ajkát sem tudta mozdítani, de Daniel mintha halk sóhajt hallott volna. A hang a bőrét csiklandozta, és feltámadt benne a vágy, hogy megcsókolja. 82

De úgy tűnik, minden jel arra utalt, hogy meg akarja csókolni. Újra fiatalembernek érezte magát, aki folyton kéjre vágyik, de ez sokkal különlegesebb volt. Az egyetemen flörtölt minden nővel, akivel csak találkozott, csókokat lopott tőlük, illetve elfogadta, amikor önként felajánlották neki. Ez más volt. Nem akart nőt. Őt akarta. És úgy vélte, ha ehhez el kell töltenie egy délutánt furcsa lényként, szomorúan és eltorzult alakkal a társaságában, már megérte. Aztán eszébe jutott a szemölcs. Miss Wynterhez fordult, és határozottan kijelentette: – Műszemölcsöt nem veszek magamra. Na de tényleg, az embernek valahol meg kell húznia a határt.

83

11. fejezet Hat órával később, amikor Anne a széles selyemövet igazgatta magán, ami azt volt hivatott jelezni, hogy ő a gonosz királyné, el kellett ismernie, hogy nem is emlékszik már, mikor érezte magát ilyen jól. Mulatságos, igen, teljesen érdemi tanulás nélkül telt el. Mégis, élvezetes volt a délután. Jól érezte magát. Vidám volt. Régóta nem volt része ilyen vidámságban. Egész nap próbáltak (nem mintha arra készültek volna, hogy közönség előtt mutassák be a Lord Finstead – aki nem Finstead – szörnyű, szomorú tragédiája című darabot), és számtalanszor kellett szünetet tartani, mert kétrét görnyedt a nevetéstől. – „Az én parancsolatom pediglen az, hogy te ne üssed meg az én leányomat!” – intonálta, bottal hadonászva. Elizabeth lehúzta a fejét. – Ó! – szólt Anne összerezzenve. – Nagyon sajnálom. Jól vagy? – Jól vagyok – biztosította Elizabeth. – Én… – Miss Wynter ön megint kiesik a szerepéből! – kesergett Harriet. – Kis híján megütöttem Elizabethet – magyarázkodott Anne. – Nem érdekel. Elizabeth bosszúsan szusszant. – Engem igen. – Talán nem kéne botot használnia – vetette fel Frances. Harriet megvető pillantást vetett húgára, aztán visszafordult a többiek felé. – Maradhatnánk a szövegnél? – szólt gúnyba hajló hangon. – Természetesen – felelte Anne, a szövegbe pillantva. – Hol is jártunk? Ó, igen: ne üsd meg a lányomat, s a többi. – Miss Wynter! – Ó, nem a szövegemet mondtam, csak próbálom megtalálni. – Köhécselt, a levegőben hadonászott a bottal, ezúttal Elizabethtől biztonságos távolságban. – Az én parancsolatom pediglen az, hogy te ne üssed meg az én leányomat! Fogalma sem volt, hogyan sikerült nevetés nélkül beszélnie. – Nem akarom megütni – mondta Lord Winstead olyan drámai erővel, hogy a Drury Lane színházainak közönségét megríkatta volna. – Nem megütni akarom, hanem feleségül venni. – Soha. – Nem, nem, nem, Miss Wynter! – kiáltott fel Harriet. – Ön egyáltalán nem tűnik feldúltnak. – Valóban nem vagyok az – ismerte el Anne. – A lány egy kicsit mulya. Szerintem a gonosz királynénak örülnie kéne, hogy végre megszabadul tőle. Harriet nagyon elgyötört sóhajt hallatott. – Meglehet, a gonosz királyné nem tekinti a lányát mulyának. 84

– Szerintem nem mulya – csacsogott közbe Elizabeth. – Persze, mert te játszod a lányt – közölte Harriet. – Tudom! Egész nap az ő szövegét olvastam. Nem mulya. Igazi idióta. E szóváltás alatt Lord Winstead közelebb lépett Anne-hez, és azt mondta: – Úgy érzem magamat, mint egy vén kéjenc, aki Elizabethet akarja feleségül venni. Miss Wynter kuncogott. – Nem gondolom, hogy szerepcserén gondolkozna. – Önnel? Lord Winstead felhorkant. – Elizabethtel. – Miután ön azt mondta, hogy tökéletes gonosz királyné lennék? Nem hiszem. Daniel egy kicsit közelebb hajolt. – Nem akarok szőrszálhasogató lenni, de úgy hiszem, szó szerint azt mondtam, ön tökéletesen gonosz királyné lenne. – Ó, persze, persze. Így sokkal jobb – jegyezte meg Anne szemöldökét összevonva. – Látta Francest? Lord Winstead jobbra hajtotta fejét. – Azt hiszem, a bokrokban csörtet. Anne nyugtalanul követte a férfi tekintetét. – Csörtet? – Azt mondta, a következő színdarabra gyakorol. Anne csak pislogott. Nem értette. – Amikor az unikornis szerepét játszhatja. – Ó, persze, persze – kuncogott. – Neki aztán van kitartása! Lord Winstead elmosolyodott, mire Anne gyomrában mintha egy egész pillangóraj repdesett volna. Micsoda ragyogó mosoly! Átkozottul pajkos, de… ó, Anne-nak fogalma sem volt, hogyan írja le, kivéve, hogy jó ember, becsületes ember, aki tudja, mi a jó és mi a rossz, és akármilyen pajkos a mosolya… Anne tudta, hogy Lord Winstead, Daniel sosem okozna fájdalmat neki. A saját apját sem tartotta ennyire megbízhatónak. – Hirtelen nagyon elkomorult, kisasszony – szólalt meg Lord Winstead. Anne sűrűn pislogott, hogy kikerüljön a révületből. – Ó, semmi, semmi – mondta gyorsan, remélve, hogy nem pirult el. Időnként emlékeztetnie kellett magát, hogy a férfi nem lát egyenesen a gondolataiba. Harrietre és Elizabethre nézett, akik még mindig veszekedtek, bár ekkor már eltértek a szép hercegnő intelligenciája (illetve annak hiánya) témájáról és másról beszéltek, nevezetesen… Szentséges ég, a vaddisznókról? – Azt hiszem, egy kis szünetet kell tartanunk – közölte Anne. – Szeretném leszögezni – szólt Lord Winstead –, hogy nem vagyok hajlandó a vadkant játszani. – Úgy vélem, efelől nem kell aggódnia. Azt a szerepet Frances nyilván örömmel veszi magára. A férfi a nőre nézett. A nő a férfire. És egyszerre tört ki belőlük a nevetés, olyan erővel, hogy Harriet és Elizabeth is abbahagyta a civakodást. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte Harriet, majd Elizabeth szólalt meg rendkívül gyanakvó hangon: – Rajtam nevetnek? – Mindenkin nevetünk – közölte Lord Winstead, a könnyeket törölgetve szeméből. – Magunkon is.

85

– Éhes vagyok – jelentette ki a bokrokból előbújó Frances. Ruhájára levelek tapadtak, hajából kisebb faág lógott ki. Anne nem gondolta, hogy ez az ágdarab az egyszarvú szarvát jelképezte volna, mindazonáltal a hatás nagyon bájos volt. – Én is éhes vagyok – sóhajtott Harriet. – Valaki visszaszaladhatna a házba, és a konyhában kérhetne egy piknikkosárba uzsonnát – javasolta Anne. – Mindannyian megéhezhettünk. – Majd én megyek – javasolta Frances. – Veled megyek! – közölte Harriet. – Séta közben nagyon jól tudok gondolkodni. Elizabeth a húgaira nézett, aztán a felnőttekre. – Nem maradok itt egyedül – közölte, a felnőtteket nyilván nem tekintette megfelelő társaságnak. A három lány elindult a ház felé, előbb csak sétáltak, aztán siettek, majd egyenesen versenyt futottak. Anne nézte, ahogy eltűntek a domb mögött. Talán nem kéne idekint lennie kettesben Lord Winsteaddel, de nehéz lett volna kifogást találnia. Fényes nappal volt, a szabadban voltak, és ami ennél is lényegesebb: olyan jól érezte magát egész délután, hogy nem hitte, az adott pillanatban bármit is kifogásolni lenne képes. Mosoly derült arcára és szerette volna, ha így marad. – Talán már levehetné azt a selyemövet – vetette fel Lord Winstead. – Nem kell mindig gonosznak lenni. Anne nevetett, ujjai végigcsúsztak a fekete selyemszalagon. – Nem is tudom. Meglehetősen élvezetesnek találom a gonosz szerepét. – Ez így van rendjén. Be kell vallanom önnek, meglehetősen irigylem a gonoszságait. Szegény Lord Finsteadre, vagy aminek hívják, ráférne egy kis rosszindulat. Meglehetősen szerencsétlen alaknak tűnik. – Ó, de a végén elnyeri a hercegnő kezét – emlékeztette Anne –, a gonosz királynénak pedig élete hátralévő részét a padláson kell leélnie. – Ez felveti azt a kérdést – szólt homlokát ráncolva –, hogy miért neveztetik szomorúnak Lord Finstead története? A furcsa jelző használata a címben teljesen indokolt és világos, de ha a gonosz királyné a padláson végzi… – Lord Finstead padlásán – vágott a szavába Anne, hogy a félreértésnek elejét vegye. – Ó! – szólt Daniel, és nagyon igyekezett elfojtani a kitörni készülő nevetést. – Hát, az mindent megváltoztat. És nevettek. Együtt. Megint. – Ó, én is éhes vagyok – mondta Anne, amint széles jókedve mosollyá csitult. – Remélem, a lányok hamar visszajönnek. Ekkor érezte, hogy Lord Winstead megfogja a kezét. – Remélem, elég sokáig nem jönnek vissza – súgta Daniel. Magához húzta Anne-t, és Anne engedett neki, túl boldog volt abban a pillanatban, hogy felidézze, hogyan törheti össze Lord Winstead a szívét. – Mondtam, hogy újra meg akarom csókolni – súgta Daniel. – Azt mondta, hogy megpróbálja. Ajka ekkor Anne ajkát érintette. – Tudtam, hogy sikerülni fog. És ismét megcsókolta, aztán Anne elhúzódott, de csak alig féltenyérnyire. – Meglehetősen biztos magában, uram. – Mmm-hmm – ajka Anne ajkának sarkán időzött, aztán elindult a bőrén, gyengéden tapogatózva, aztán Anne feje önkéntelenül hátrahanyatlott, és hagyta elérni nyaka ívét. Ruhájának válla félrecsúszott, bőre nagyobb felületen érintkezett a hűvös délutáni levegővel, és Daniel végigcsókolta a dekoltázs szélét, aztán visszatért ajkára. 86

– Szentséges isten, mennyire kívánom! – mondta reszelős sóhajtással. Még szorosabban fogta, keze Anne tomporára feszült, és húzta magához, egyre közelebb… fel… egészen addig, míg a kisasszonyt vad vágy fogta el, hogy lábát a férfi dereka köré fonja. Ezt akarta a férfi, és isten segíts, ő is ezt akarta. Hála a szoknyának, talán csak az akadályozta meg, hogy végtelen szégyentelenséggel viselkedjék. Mégis, amikor a férfikéz a dekoltázsába nyúlt, nem ellenkezett. És amikor a férfitenyér gyengéden mellbimbóját simította, csak nyöszörögni tudott a gyönyörűségtől. Ennek mindenképpen véget kell vetni. Majd. Még nem. – Önről álmodtam az éjjel – lehelte Daniel a bársonyos bőrre. – Akarja tudni, mit? Anne tagadón ingatta fejét, bár nagyon is tudni akarta. De tudta, hol a határ. Csak idáig mehet ezen az úton. Ha megtudja, mit álmodott, ha meghallja az ajkáról bőrére lágyan záporozó szavakat, akkor nem tud ellenállni, akar mindent, amit csak mond. És annyira fájt, hogy olyasmit akar, ami sosem lehet az övé. – Ön miről álmodott? – kérdezte Daniel. – Én nem szoktam álmodni. Daniel nem mozdult, mintha megbénult volna egy pillanatra, aztán hátrébb húzódott, hogy lássa az arcát. Tekintetében, csodálatosan élénk világoskék szemében kíváncsiság volt. És talán egy kis szomorúság. – Nem szoktam álmodni – ismételte Anne. – Évek óta nem álmodtam – jelentette ki vállat vonva. Már úgy megszokta! Egészen eddig nem is tűnt fel neki, hogy mások szokatlannak találhatják. – De gyermekként szokott álmodni? – kérdezte. Bólintott. Erre nem igazán gondolt korábban, vagy talán nem is akart belegondolni. De ha álmodott is azóta, hogy nyolc évvel korábban elhagyta Northumberland vidékét, nem emlékezett rá. Csak az éj sötétjét látta minden reggel, mielőtt szemét kinyitotta, semmi mást. Teljes ürességet. A semmit. Semmi reményt. Semmi álmot. De rémálmai sem voltak. Úgy tűnt, ez így megéri. Elég időt pazarolt éber óráiban arra, hogy aggódjon George Chervil és őrült bosszúvágya miatt. – Nem találja furcsának ezt? – kérdezte Daniel. – Azt, hogy nem álmodok? – Tudta, hogy mire gondol a férfi, de valami okból szükségét érezte, hogy ezt pontosítsák. Bólintott. – Nem – felelte. Hangja tompán hangzott. De bizonyosság volt benne. Lehet, hogy furcsa, de egyben biztonságos is volt így. Daniel egy szót sem szólt, de átható tekintettel nézte, míg Anne le nem hajtotta fejét. Lord Winstead túlságosan belelát. Ez a férfi kevesebb, mint egy hét alatt többet fejtett meg élete történetéből, mint amennyit ő az elmúlt nyolc év alatt bárkinek felfedett. Ez felettébb nyugtalanító volt. Veszélyes. Anne vonakodva bontakozott ki az ölelésből és hátralépett, olyan távolságba, hogy a férfi éppen ne érhesse el. Lehajolt, felvette leesett vállkendőjét a földről és szó nélkül válla köré kerítette. – A lányok hamarosan visszajönnek – mondta, bár ő is tudta, hogy ez nem igaz. Még legalább negyedóráig biztosan nem jelennek meg. – Akkor sétáljunk egyet – javasolta Daniel, karját nyújtva. Anne gyanakvással nézte. – Nem mindent teszek buja indíttatásból – szólt Lord Winstead nevetve. – Arra gondoltam, megmutathatnám kedvenc helyemet Whipple Hillen – szólt, és amikor a kisasszony belekarolt, hozzátette: – Alig negyedmérföldnyire vagyunk a tótól. – Van benne hal? 87

Anne nem is emlékezett már arra, mikor horgászott legutóbb, de gyerekként nagyon élvezte. Charlotte és ő igazi anya-szomorítók voltak, azért szomorították anyjukat, mert szerette volna, ha nőiesebb tevékenységekben lelik kedvüket. Aztán ez az idő is elkövetkezett. De miközben Anne szenvedélyévé a ruhák és szoknyák váltak, valamint az, hogy számon tartsa minden partiképes fiatalember minden pillantását, amit házasulandó hajadonokra vetnek… Ám még ekkor is szeretett horgászni. A halak belezését és pikkelyezését is szerette. És enni is, persze. Nincs annál jobb érzés, mint amikor az ember maga fogja ki a vacsoráját. – Valószínűleg – felelte Lord Winstead. – Mielőtt elmentem, mindig voltak benne halak, és nem hiszem, hogy az intézőm megváltoztatta volna ezt az utasítást. – Anne szemében nyilván öröm csillant, mert Daniel megértő mosollyal rákérdezett: – Ezek szerint szereti a halat? – Ó, nagyon is! – mondta vágyódó sóhajjal. – Gyerekkoromban… – kezdte, de nem fejezte be a mondatot. El is feledkezett arról, hogy nem szokott a gyermekkoráról mesélni. De ha Lord Winstead kíváncsi is – és Anne egészen biztos volt abban, hogy kíváncsi –, élénk érdeklődésének nem adta jelét. Ahogy a lankán haladtak lefelé, a dús levelű fák irányába, a férfi csak azt mondta: – Gyerekoromban én is nagyon szerettem horgászni. Sokat voltam itt Marcusszal… Anne a tájat nézte. Gyönyörű tavaszi nap volt, mintha a zöld ezernyi árnyalata ragyogott volna a leveleken, fűszálakon. A világ nagyon frissnek és csalókán reménytelinek tűnt. – Lord Chatteris gyakran járt ide gyermekként? – kérdezte Anne, abbéli igyekezetében, hogy a beszélgetést semlegesebb témákra terelje. – Folyton itt volt – felelte Lord Winstead. – Legalábbis minden iskolai szünetben. Tizenhárom éves koromra már minden szünetben vele jöttem haza. Még egy kicsit sétáltak, aztán Daniel megfogott egy lelógó levelet. Nézte, aztán elkomorult, és ujjával kicsit megfricskázva a levegőbe küldte. Spirális alakban szállt felfelé, és lehetett valami megbabonázó a rebbenő mozgásban, mert egyszerre megtorpantak és nézték, ahogy visszahull a fűre. Aztán, mintha ez a pillanat soha meg nem történt volna, Lord Winstead ott vette fel a beszélgetés fonalát, ahol abbahagyták. – Marcusnak nem volt igazi családja. Testvérei sem. Nagyon kicsi volt, amikor az édesanyja meghalt. – És az apja? – Ó, az apja alig beszélt vele – felelte Lord Winstead, de mindezt olyan tárgyilagosan mondta, mintha semmi rendkívüli nem lenne abban, hogy apa és fia nem áll szóba egymással. Anne arra gondolt, hogy ez a közönyösség nem jellemző Lord Winsteadre. Nem érzéketlen, senkivel nem törődő ember, de… Nem is tudta, mi az ok, csak azt, hogy meglepte ez a mondat. Aztán pedig azon lepődött meg, hogy már olyan jól ismeri, hogy észrevesz ilyesmit. Meglepődött és talán egy kicsit meg is riadt, mert nem lenne szabad ilyen jól ismernie. Ez nem az ő világa és az ilyen közeli ismeretség csak szívfájdalomhoz vezethet. Nagyon jól tudta ezt, és nyilván Lord Winstead is tisztában van ezzel. – Elhidegültek egymástól? – kérdezte, még mindig Lord Chatteris felől érdeklődve. Csak egyszer találkozott a gróf úrral, akkor is csak rövid időre volt a társaságában, de úgy tűnt, volt bennük valami közös. Lord Winstead tagadón ingatta a fejét. – Nem. Inkább azt hiszem, hogy az idős Lord Chatterisnek egyszerűen nem volt mondanivalója. – A saját fia számára? Lord Winstead vállat vont. – Ez nem is olyan ritka. Az iskolatársaimnak talán fele sem tudta volna megmondani, milyen színű a szüleik szeme. 88

– Kék – súgta Anne, és hirtelen óriási, szívszorító honvágy fogta el. – És zöld. A nővérei szeme is kék és zöld. De nem hagyta, hogy erőt vegyenek rajta az érzelmek, visszanyerte önuralmát, mielőtt ezt is kimondta volna. Daniel ekkor Anne felé hajtotta fejét, de nem kérdezett semmit, amiért Anne végtelenül hálás volt. Inkább azt mondta: – Az apám szeme színe pontosan olyan volt, mint az enyém. Illetve fordítva. – És az édesanyjáé? – Anne találkozott Lord Winstead édesanyjával, de nem volt oka arra, hogy szeme színét megjegyezze. És azt akarta, hogy róla szóljon a beszélgetés. Így minden, minden könnyebb. Nem is beszélve arról, hogy nagyon érdekelte ez a téma. – Anyám szeme is kék. De sötétebb kék. Nem olyan sötét, mint az öné… – Azzal feléje fordult, áthatón nézte. – De meg kell mondanom, nem is tudom, láttam-e valaha az önéhez hasonló szemszínt. Szinte ibolyalila – jegyezte meg fejét egy kicsit oldalra hajtva. – De nem. Kék. Anne mosolygott és elkapta tekintetét. Mindig büszke volt a szeme színére. Már csak ezt az egyetlen hiúságot engedte meg magának. – Távolról barnának tűnik – jegyezte meg. – Annál jobb ok arra, hogy nagyra becsüljem az időt, amit a közelségében tölthetek – súgta a férfi. Anne lélegzete is elállt, Danielre pillantott, de a férfi már nem őt nézte. Szabad kezével előremutatott. – Látja a tavat? Ott a fák között. Anne a nyakát nyújtotta, csak annyira, hogy a fatörzsek között meglássa az ezüstös csillanást. – Télen egészen jól látszik, de amint kizöldellnek a levelek, eltakarják a vízfelületet. – Ez gyönyörű! – mondta Anne őszintén. Még így is idillinek tűnt, hogy-a víz nagy része nem volt látható. – Eléggé felmelegszik ahhoz, hogy úszni lehessen benne? – Szándékoltan családom egyik tagja sem úszott benne, de mindenkinek az életében volt olyan pont, amikor valamely okból szó szerint összecsaptak a feje felett a hullámok. Anne úgy érezte, hogy nevetés csiklandozza ajkát. – Ó, jaj! – Volt, akinek többször is volt része ebben az élményben – jelentette ki Lord Winstead kissé félénken. Anne ránézett, Lord Winstead olyan elragadóan kisfiúsnak látszott, hogy szinte elállt a lélegzete. Milyen lenne most az élete, ha tizenhat éves korában nem George Chervilt ismeri meg, hanem őt? Vagy ha nem őt (mivel még Annelise Shawcrossként sem mehetne feleségül grófhoz), akkor valakit, aki hozzá hasonló. Daniel Smythe-t, vagy Daniel Smith-t. De mindenképpen Danielt. Az ő Danieljét. Lehetett volna baroneti cím örököse vagy semmilyen cím örököse, csak egy vidéki földbirtokos, aki rendesen él, kényelmes otthona van, tíz hold földje és egy falka lusta vadászkutyája. Élvezné. Minden világi pillanatát élvezné. Valóban volt olyan, hogy izgalomra vágyott? Tizenhat éves korában azt kívánta, bárcsak Londonban lehetne, színházakba járhatna, operába, mindenféle mulatságra és összejövetelre, ahova csak meghívják. Csinos fiatalasszony… azt mondta Charlotte-nak, hogy az akar lenni. Ám ez az ifjúkor bolondsága volt. Nyilván, ha feleségül is menne egy férfihoz, aki elvinné a fővárosba és bevezetné a társaság ragyogó életébe… Biztosan belefáradt volna már, és visszatért volna Northumberlandbe, ahol az órák mintha lassabban járnának és a levegő nem koromtól, pernyétől, hanem ködpárától átlátszatlan. 89

Mindent későn tanult meg. – A héten horgászunk egyszer? – kérdezte Lord Winstead, amint a tó partjára értek. – Ó, mindennél jobban szeretném! – felelte. A szavak boldog sietséggel hagyták el ajkát. – Természetesen a lányokat is hoznunk kell. – Természetesen – felelte a tökéletes úriember. Egy ideig csendben álltak. Anne egész nap képes lett volna ott maradni, a csendes, sima vizet nézve. Időnként halak dugták ki a fejüket az ezüstös síkból, gyűrűs hullámokat indítva a vízen. – Ha kisfiú lennék – szólt Daniel, akit ugyanúgy lenyűgözött a víz, mint Anne-t –, most kavicsokat dobálnék. Nem tudnám megállni. Daniel. Mikor kezdett rá így gondolni? Daniel. Nem Lord Winstead. – Ha kislány lennék, nem tudnám megállni, hogy le ne vegyem a cipőmet és a harisnyámat, és bele ne gázoljak a vízbe. A férfi bólintott, aztán furcsa félmosollyal elismerte: – Valószínűleg belelöktem volna. Anne a vizet nézte. – Ó, akkor magammal rántottam volna. Daniel nevetett, aztán elhallgatott, boldog volt, a vizet nézte, csak a vizet, és a halakat, és a part közelében sodródó pitypangszöszt. – Tökéletes nap volt – szólalt meg Anne halkan. – Szinte tökéletes – súgta Daniel, aztán Anne ismét a karjában volt. És Daniel megcsókolta, de ezúttal más volt ez a csók. Kevésbé sürgető. Ajkának érintése fájón lágy volt, nem észvesztő, olyan érzés, mintha össze akart volna bújni a férfitesttel, magába fogadni. Lehet, azt éreztette vele, mintha súlytalan lenne, mintha megfoghatná a férfi kezét és ellebeghetne, ha abbahagyja a csókot. Anne egész teste bizsergett, lábujjhegyre állt, mintha várná azt a pillanatot, amikor elemelkedik a talajtól. Aztán a férfi megszakította a csókot, csak annyira húzódott hátra, hogy homlokát homlokhoz simítsa. – Most már… – mondta, Anne arcát két tenyere közé fogva –, most már tökéletes a nap.

90

12. fejezet Szinte pontosan egy nappal később Daniel ott ült a Whipple Hill-i kastély faburkolatú könyvtárában, és azon tűnődött, hogyan lehetséges, hogy ez a nap egyáltalán nem volt olyan tökéletes, mint az előző. Miután a tóparton megcsókolta Miss Wyntert, visszasétáltak a tisztásra, ahol szegény Lord Finstead udvarolt az ő szép, de kevésbé éles elméjű hercegnőjének, alig néhány perc múlva megérkezett Harriet, Elizabeth és Frances, piknikkosarakat cipelő két lakáj kíséretében. A kiadós uzsonnát követően még órákig olvastak fel a Lord Finstead szörnyű, szomorú tragédiájából, aztán Daniel kegyelemért könyörgött, mondván fáj az oldala a sok nevetéstől. Ezt még Harriet sem vette sértésnek, aki pedig folyamatosan emlékeztette őket, hogy az ő mesterműve nem komédia. Visszamentek a házba és azt találták, hogy Daniel édesanyja és húga is megérkezett. És az általános üdvözlések közepette, amikor mindenki mindenkit olyan örömmel fogadott, mintha nem is két napja, hanem sokkal régebb óta nem látták volna egymást, Miss Wynter kiosont és visszavonult a szobájába. Daniel azóta nem látta őt. Vacsoránál sem, amit a gyerekszobába kért, ahol Elizabeth és Frances társaságában vacsorázott. Reggelinél sem, amit… Nos, nem tudta, miért nem ment le Miss Wynter reggelizni. Csak azt tudta, hogy elmúlt már dél, és ő még mindig kényelmetlen teltséget érzett gyomortájt, mert két teljes órán át ült a reggelizőszalonban abban a reményben, hogy Miss Wynter megjelenik. Már a második teljes adag reggelit fogyasztotta, amikor Sarah alkalmasnak találta közölni vele, hogy Lady Pleinsworth a nap nagy részére szabadságot adott Miss Wynternek. Úgy tűnt, ez volt a jutalom a túlmunkáért. Előbb a zeneesten, most pedig a nevelőnői és dajkai feladat ellátásáért. Sarah közölte azt is, hogy Miss Wynter említette, szeretne bemenni a faluba, és mivel a nap most is kibukkant a felhők közül, ideális kirándulóidőnek tűnt. Ezért Daniel nekifogott, hogy elvégezze azokat a feladatokat, amiket a kastély urának el kell végeznie, amikor éppen nem őrülten szerelmes a nevelőnőbe. Beszélt az intézővel. Átnézte az előző három év főkönyveit, és csak későn jött rá, hogy nem rajong különösebben a számolásért és sosem volt jó matematikából. Ezer dolga lett volna, és ezt pontosan tudta is, de valahányszor leült, hogy elvégezzen egy feladatot, gondolatai Anne-re terelődtek. A mosolyára. Az ajkára, ahogy nevetett, a szemére, amikor szomorú volt. Anne. Tetszett neki a név. Illik hozzá. Egyszerű és közvetlen. Velejéig hűséges. Akik nem ismerték, azt hihették, hogy szépségéhez valami romantikusabb név illik… Esmerelda vagy Melissande. De ő ismeri. Nem tud semmit a múltjáról, és nem ismeri a titkait, de őt igen. És minden ízében Anne. 91

Olyan Anne, aki éppen nem ott van, ahol ő. Szentséges ég, ez nevetséges! Felnőtt férfi létére fel-alá járkál (meglehetősen nagy) házában, csak azért, mert hiányolja a nevelőnő társaságát. Képtelen volt nyugton maradni, egy helyben ülni. A déli szalonban át kellett ülnie egy másik székre, mert a tükörrel szemben ült, és amikor meglátta önmagát, azt olyan szánalmasnak találta, hogy képtelen volt kibírni. Végül elment, hogy keressen valakit, akivel legalább kártyázhat. Honoria szeretett játszani, Sarah is. És ha a gyötrődés nem szereti a társaságot, legalább a figyelmét eltereli valamivel. Ám amikor belépett a kék szalonba, minden nőrokona (a gyerekek is) az asztal körül ültek és elmélyült tanácskozást folytattak Honoria közelgő esküvőjével kapcsolatban. Daniel nagyon halkan hátrálni kezdett az ajtó felé. – Ó, Daniel! – kiáltott fel az anyja, elkapta, mielőtt elmenekülhetett volna. – Gyere ide közénk! Azt próbáljuk eldönteni, hogy Honoria az esküvőjén kékes levendulaszínt vagy levendulás kéket viseljen. Daniel szóra nyitotta ajkát, meg akarta kérdezni, mi a kettő között a különbség, de aztán inkább mást határozott. – Kékes levendulaszínt – felelte, bár fogalma sem volt, miről beszél. – Gondolod? – kérdezte anyja homlokát ráncolva. – Szerintem a levendulás árnyalatú kék jobban illene hozzá. Nyilvánvaló kérdés lett volna, hogy miért kérdezte a véleményét egyáltalán, de megint csak úgy ítélte meg, hogy bölcs ember nem tesz fel ilyen kérdéseket. Inkább udvariasan meghajolt a hölgyek előtt és tájékoztatta őket, hogy megy és katalogizálja a könyvtár legújabb szerzeményeit. – A könyvtárba mész? – kérdezte Honoria. – Tényleg? – Szeretek olvasni. – Én is. Na de mi köze ennek a katalogizáláshoz? Daniel lehajolt, és húga fülébe súgta: – Most mondjam azt hangosan, hogy próbálok elmenekülni a női locsogás elől? Honoria elmosolyodott, megvárta, míg bátyja felegyenesedik és azt felelte: – Szerintem most azt kéne mondanod, hogy túl régen olvastál már angol könyvet. – Valóban – jegyezte meg Daniel, azzal távozott. Ám alig öt percet töltött a könyvtárban, és nem bírta tovább. Nem olyan ember volt, aki kifejezetten szeret szomorkodni, így végül, miután rájött, hogy már vagy egy perce az asztalra lapul a homloka, felállt és mindenféle okot felhozott, hogy miért kéne lemennie a faluba (ez eltartott legalább fél másodpercig), majd elhatározta, hogy máris indul. Ő Winstead grófja. Ez az ő otthona és három évig volt távol. Erkölcsi kötelessége látogatást tenni a faluban. Ez az ő népe. Eszébe jutott, hogy soha ne ejtse ki a száján ezeket a szavakat hangosan, különben Honoria és Sarah kileheli a lelkét a csillapíthatatlan nevetéstől, felvette kabátját és az istállóhoz sétált. Az idő nem volt olyan szép, mint az előző napon, erősen felhős volt az ég. Daniel nem számított esőre, legalábbis nem hamarosan, ezért a csézát rendelte elő a kétmérföldes útra. A hintó túl hivalkodó lett volna ahhoz, hogy a faluba menjen, és semmi okot nem látott, hogy ne maga hajtson. Ráadásul szerette, ahogy a szél az arcát simítja. És már nagyon hiányzott neki, hogy a csézát hajtsa. Gyors kis kocsi volt, nem olyan káprázatos, mint a hintó, de nem is annyira instabil. Csak két hónapja volt meg, amikor kénytelen volt elhagyni az országot. Magától értetődően nem sok cséza futott az utakon száműzetésben élő ifjú angolokkal. Amikor beért a faluba, a gyeplőt átadta egy fiúnak a fogadónál, és elindult a tervezett látogatásokra. Mindenhová be kell néznie, hogy ne sértődjön meg senki, ezért a főutca egyik végén, a gyertyaöntőnél kezdett, és onnan indult felfelé Hamar elterjed visszaérkezésének

92

híre, és mire elért a Percy's Fine Hats and Bonnets nevű kalaposüzletbe (ez volt a harmadik cím), Mr. és Mrs. Percy már az ajtóban várták, széles mosollyal. – Uram – szólt Mrs. Percy olyan mély térdhajtással köszöntve, amennyire terjedelmes teste engedte –, lehetek én az első, aki üdvözli önt itthon? Nagy megtiszteltetés, hogy ismét itthon láthatjuk – mondta az asszonyság torkát köszörülve. Férje megerősítette. – Valóban, uram. Daniel kegyesen bólintott, lopva benézett az üzletbe, nincsenek-e vásárlóik. Illetve egy bizonyos vásárló nincs-e ott. – Köszönöm, Mrs. Percy, Mr. Percy. Nagyon örülök, hogy itthon lehetek. Mrs. Percy lelkesen bólogatott. – Sosem hittünk semmit abból, amit önről beszéltek. Egy szót sem. Erről Danielnek eszébe jutott, vajon miket beszélhettek róla. Tudomása szerint minden történet, ami róla keringett, igaz volt. Párbajozott Hugh Prentice-szel és lábon lőtte. Ami az országból való elmenekülésének történetét illeti, nem tudta, milyen kiszínezést igényelhetett, úgy vélte. Lord Ramsgate tomboló bosszúvágya önmagában is bizsergető lehetett. De ahogy nem akart a kékes levendula vagy a levendulás kék témában értekezni anyjával, úgy nem akart magáról beszélni Mrs. Percyvel. Ez lenne Lord Winstead szörnyű, szomorú tragédiája. Ezért egyszerűen csak azt mondta: – Köszönöm. Azzal odalépett az egyik kalapos állványhoz, remélve, hogy az áru iránti érdeklődése elhomályosíthatja Mrs. Percynek az ő élete iránti érdeklődését. És valóban így történt. Mert Mrs. Percy rögtön sorolni kezdte a legújabb kalapok minőségét és tulajdonságait, ami, mint biztosította, pontosan az úr fejére simul. Mr. Percy ezt csak megerősíteni tudta: – Valóban. – Felpróbálna egyet, mylord? – kérdezte Mrs. Percy. – Úgy vélem nagyon előnyösnek fogja találni a karima ívét. Új kalapra volt szüksége, ezért átvett egyet a kereskedő feleségétől, de mielőtt a fejére tehette volna, nyílt az üzlet ajtaja, vidám hangon csendült az ajtócsengő. Daniel megfordult, de látnia sem kellett, már tudta. Anne. Megváltozott a légkör, amikor a kisasszony belépett a helyiségbe. – Miss Wynter – szólította meg. – Micsoda kellemes meglepetés! Anne mintha felettébb csodálkozott volna, de ez csak egy pillanatig tartott, és míg Mrs. Percy nyilvánvaló kíváncsisággal szemlélte, kecsesen térdet hajtott és köszönt: – Lord Winstead. – Miss Wynter az én ifjú unokahúgaim nevelőnője – közölte Daniel. – Itt vannak nálunk, rövid időre látogatóba jöttek hozzánk. Mrs. Percy örömét fejezte ki, hogy megismerhette a kisasszonyt. Mr Percy ezt is csak megerősíteni tudta. – Nagyon is örülünk. Anne-t pedig rögtön átkísérték az üzlet női felébe, ahol Mrs. Percy csíkos szalagú sötétkék kalapot mutatott neki, ami tökéletesen illene hozzá. Daniel utánuk sétált, kezében a fekete cilinderkalappal. – Ó, lordságod! – kiáltott fel Mrs. Percy, amint észlelte, hogy Lord Winstead követte a hölgyet. – Nem mondaná el Miss Wynternek, milyen bájos ebben a kalapban? Danielnek jobban tetszett kalap nélkül, amikor a napfény csillogott a haján, de amikor felnézett rá, és meglátta a sűrű szempillával keretezett sötétkék szempárt, úgy vélte, nincs egyeden férfiú sem a keresztény világban, aki ne értene egyet vele, amikor kijelentette: – Valóban felettébb bájos.

93

– Nahát! Látja, kisasszony – szólt Mrs. Percy Anne-nak bátorító mosollyal. – Ön olyan ebben a kalapban, mint egy látomás. – Valóban tetszik – szólt Anne vágyódon. – Nagyon tetszik. De szörnyen drága – tétova ujjakkal kibontotta a szalagot, levette fejéről a kalapot, nyilvánvaló vágyódással nézett le rá. – Az ilyen mestermunka Londonban kétszer ennyibe kerül – emlékeztette Mrs. Percy. – Tudom – jegyezte meg Anne fanyar mosollyal. – De a nevelőnők nem kapnak dupla fizetést Londonban. Így ritkán tudok kalapot vásárolni, ha oly gyönyörű is, mint az önöké. Daniel hirtelen nagyon rosszul érezte magát, ahogy ott állt a cilinderkalappal a kezében, mind tudták, hogy akár ezret is vehetne, azt sem érezné meg a zsebe. – Bocsássanak meg – mondta, furcsán köhécselve. Visszament az üzlet férfirészére, átadta a kalapot Mr. Percynek, aki azt mondta: – Természetesen. Aztán visszament a női részlegre, a hölgyekhez, akik még mindig a kék kalapot nézték. – Tessék – szólt Miss Wynter, végül visszaadva a darabot Mrs. Percynek. – Elmondom Lady Pleinsworth-nek, milyen szépek a kalapjai. Biztos vagyok benne, hogy látogatása alatt el fogja hozni ide a lányait vásárolni. – A lányait? – visszhangozta Mrs. Percy, a lehetőségtől felvillanyozódva. – Négy lánya van – közölte Daniel kedvesen. – Anyám és a húgom is Whipple Hillben van. Míg Mrs. Percy magát legyezte, mert valósággal elpirult az izgalomtól, hogy hét arisztokrata hölgy tartózkodik az ő üzletéhez oly közel, Daniel megragadta a lehetőséget, hogy felajánlja a karját Anne-nek. – Elkísérhetem következő teendőjének helyszínére? – kérdezte, tudta, milyen furcsa lenne ezt az ajánlatot visszautasítani Mrs. Percy jelenlétében. – Ó, köszönöm, már majdnem végeztem. Már csak egy kis pecsétviaszt kell vennem. – Szerencsére pontosan tudom, hol lehet kapni. – Gondolom, az írószerboltban. Szentséges ég, nem könnyíti meg az ember dolgát. – Igen, de én azt is tudom, hol van az írószerbolt – jelentette ki. A kisasszony nagyjából nyugat felé mutatott. – Azt hiszem, az út túloldalán, és egy kicsit felfelé. Úgy mozdult, hogy Mr és Mrs. Percy beszélgetésüket ne lássa könnyen. Halkan odasúgta a kisasszonynak: – Megtenné, hogy nem támaszt nehézségeket és hagyja, hogy elkísérjem pecsétviaszt vásárolni? A kisasszony ajka zárva volt, ami azt jelenti, hogy a halk nevetés, amit hallatott, nyilván az orrán át hangzott fel. Mindazonáltal meglehetős méltósággal sikerült kimondania: – Nos, ha így fogalmazza meg, mylord, nem látok lehetőséget arra, hogy ajánlatát ne fogadjam el. Lord Winstead számos választ végiggondolt, de olyan érzése volt, hogy kimondva egyik sem lenne olyan szellemes, mint kigondolva, így inkább elismerően bólintott és karját kínálta fel, amit Anne mosolyogva elfogadott. Amint azonban kiléptek az üzletből, Anne szeme összeszűkült és kereken nekiszegezte a kérdést: – Ön követ engem? Lord Winstead köhécselt. – Nos, én ezt nem nevezném követésnek. – Nem nevezné? Ajka nagyon fegyelmezett volt, nem mosolygott. De szemének nem tudott így parancsolni. – Nos – szólt Lord Winstead a lehető legártatlanabb arckifejezéssel –, én korábban voltam a kalapüzletben, mint ön. Egyesek ezt esetleg olybá vehetnék, hogy ön követ engem. – Egyesek valóban – ismerte el Anne. – De nem én. És ön sem. – Nem – felelte Daniel mosolygással küszködve. – Határozottan nem. 94

Elindultak felfelé, az írószerbolt felé, és bár Anne nem forszírozta a témát tovább, Daniel túlságosan élvezte a beszélgetést ahhoz, hogy abbahagyja, ezért folytatta: – Ha mindenáron tudni óhajtja, pontosan tudatában voltam, hogy ön a faluban lehet. – Ezt nyilvánvalóan tudnom kell – dünnyögte Anne. – És mivel én is néhány teendőmet óhajtottam teljesíteni… – Ön… – vágott a szavába. – Teendőt teljesíteni? Daniel úgy határozott, hogy erről a megjegyzésről nem vesz tudomást. – És mivel úgy tűnt, hogy esni fog, gentleman kötelességemnek éreztem, hogy ma a faluba hajtsak, nehogy ön kellemetlen időben maradjon úgy, hogy a hazaútra nem áll rendelkezésére megfelelő közlekedési eszköz. A kisasszony olyan sokáig nem szólalt meg, hogy Daniel tekintetében megjelent a kétely, aztán Anne azt mondta (nem kérdezte, csak mondta): – Valóban. – Nem – ismerte el a férfi széles mosollyal. – Nem így volt. Főleg önt kerestem. De be kellett nézni a boltosokhoz is és én… – Elhallgatott, felnézett. – Esik. Anne kinyújtotta a kezét és valóban ujja hegyére hullt egy kövér esőcsepp. – Azt hiszem, ez nem meglepő. Egész nap gyülekeztek a felhők. – Akkor lássuk a pecsétviaszt és menjünk? A csézámmal jöttem és boldogan hazaviszem. – A csézájával? – kérdezte Anne csodálkozva. – Így is elázik egy kicsit – ismerte el a férfi –, de nagyon stílusosan. – A hölgy válaszmosolyára hozzátette: – És gyorsabban eljut Whipple Hillbe. Mire megvásárolták a pecsétviaszt, olyan mély sötétkéket választva, mint a kalap, amit Anne az üzletben hagyott, könnyű, de egyenletes eső esett. Daniel felajánlotta, hogy vele marad a faluban, amíg kicsit csillapodik, de azt is közölte, hogy teára visszavárják, ráadásul ki tudhatja, hogy valóban csillapodik-e az eső. A felhők nehéz dunnaként takarták az eget, jövő keddig eshet akár. – Nem is esik olyan nagyon – mondta Anne az írószerbolt kirakatából kinézve. Amikor visszaértek a Percy's Fine Hats and Bonnets üzlethez, Daniel megállt és megkérdezte: – Nem emlékszik, árulnak esernyőt? – Azt hiszem, igen – felelte Anne. Daniel mutatóujját felemelve mutatta, hogy várjon, és alig telt el több idő, minthogy kérte, küldjék a számlát Whipple Hillbe és Mr. Percy azt felelte: „Természetesen”, máris visszatért hozzá egy esernyővel. – Mylady – szólt olyan gálánsán, hogy Anne elmosolyodott. Azzal kinyitotta az esernyőt a hölgy fölé, és elindultak a postafogadóba. – Úgy tartsa, hogy önre se essen az eső – szólt Anne, gondosan kerülgetve a pocsolyákat. Ruhája szegélye nedves lett, bármennyire is igyekezett két kézzel felcsippenteni. – Úgy tartom – hazudott. De nem bánta, ha elázik. Akárhogy is, az ő kalapja sokkal jobban állja a vizet, mint a kisasszony főkötője. A postafogadó nem volt messze, de amikor odaértek, az eső sokkal hevesebben esett, ezért Daniel ismét felvetette, hogy várják meg, míg eláll. – Meglehetősen jó a konyhájuk – mondta. – Ebben a napszakban nem kínálnak füstölt heringet, de biztos vagyok benne, hogy találunk valamit, ami kedvére való. A kisasszony nevetett, és Daniel legnagyobb csodálkozására nem utasította vissza: – Egy kicsit éhes vagyok. Daniel az égre nézett. – Nem hiszem, hogy teaidőre hazaér. – Szerintem megértik. Senki sem várhatja, hogy ilyen időben hazagyalogoljak. – Teljesen őszinte leszek önnel. Amikor távoztam a házból éppen elmélyült beszélgetést folytattak a közelgő esküvőről. Őszintén kétlem, hogy valaki észrevette a távozását. Anne mosolygott, ahogy beléptek a fogadóba. 95

– Ez így van rendjén. A húga megérdemli álmai esküvőjét. És az ön álmai? A kérdés a nyelve hegyén bizsergett, de visszafogta magát. Ettől a kérdéstől Anne feszélyezve érezné magát, és eloszlana ez a könnyed, évődő, baráti hangulat. És Daniel amúgy sem hitte, hogy a kisasszony válaszolna. Kezdett nagyra értékelni minden kis megjegyzést, amit Anne a múltjáról tett. Szülei szemének színét, a tényt, hogy van nővére és mindketten szerettek horgászni… Ilyen apró dolgokat említett, és Daniel nem tudta biztosan, hogy véletlenül vagy szándékosan tette-e. De még több ilyet akart. Amikor a szemébe nézett, mindent érteni akart, ami eddig a pillanatig juttatta. Nem akarta ezt szenvedélynek nevezni… az túl sötétnek tűnt ahhoz, amit érzett. Őrült elfogultság volt. Furcsa, szédítő vonzalom. Nyilván nem ő az első férfi, akit ilyen hamar elbűvölt egy szép nő. Ám amikor leültek a zsúfolt fogadóban, és az asztal fölött ránézett, nem a szépségét látta. Hanem a szívét. És a lelkét. És olyan halvány sejtése volt, hogy az élete már sosem lesz olyan, amilyen addig volt.

96

13. fejezet – Ó, jaj! – szólt Anne, és kissé borzongva ült le. Kabát volt rajta, de ujja nem volt elég szoros, és az esőcseppek végigcsorogtak a karján. Könyékig vizes volt, lába szinte teljesen átfagyott. – Nehéz elképzelni, hogy már majdnem május van. – Teát? – kérdezte Daniel a fogadósnak intve. – Kérek. Vagy bármit, ami forró. Anne lehúzta kesztyűjét, kicsit hosszabban szemlélt egy lyukat, ami jobb mutatóujjánál keletkezett. Ez így nem lesz jó. Ennek az ujjnak kell viselnie minden méltóságát, amit csak megjelenít. A mennybeliek a tanúi, hányszor fegyelmezte meg ezt az ujjat rosszallón lengetve a lányokat. – Valami baj van? – érdeklődött Daniel. – Tessék? – Anne felnézett, pislogott. Ó, Lord Winstead biztosan látta, hogy a kesztyűjét szemlélte. – Csak a kesztyűm – mondta, azzal megmutatta. – Egy kis helyen elengedett a varrás. Ma este meg kell javítanom. Alaposabban megnézte, aztán letette maga mellé az asztalra. Egy kesztyűn csak korlátozott mértékben lehet javításokat végezni, és gyanította, hogy az ő kesztyűje közelít ehhez a limithez. Daniel két bögre teát kért a fogadóstól, majd a kisasszonyhoz fordult. – Megkockáztatom, hogy teljesen tájékozatlannak tartson az alkalmazásban állók dolgaiban, de meg kell mondjam, nehezen tudom elhinni, hogy a nagynéném nem fizet önnek eleget ahhoz, hogy új kesztyűt vehessen magának. Anne egészen biztos volt abban, hogy Lord Winstead teljesen tájékozatlan az alkalmazásban állók dolgaiban, de nagyra értékelte, hogy legalább elismerte ezt a hiányosságát. Azt is gyanította, hogy teljességgel tájékozatlan a női kesztyűk árának vonatkozásában, valamint sok más témában is. Elég gyakran járt vásárolni előkelő hölgyekkel ahhoz, hogy tudja, ők soha semminek nem kérdezik meg az árát. Ami megtetszik nekik, azt megveszik, és hazaküldetik a számlát, ahol a személyzet gondoskodik a számla kiegyenlítéséről. – De igen – felelte. – Vagyis eleget fizet nekem. De a takarékosság erény. – Nem erény, ha lefagy az ujja. Anne mosolygott, talán egy kicsit leereszkedően. – Ez aligha fog bekövetkezni. Ez a kesztyű még legalább két javítást kibír. Lord Winstead komoran nézett rá. – Hányszor javította már? – Ó, egek! Nem is tudom. Ötször? Hatszor? Lord Winstead arcán enyhe düh kifejezése jelent meg. – Ez teljességgel elfogadhatatlan. Szólok Charlotte néninek, hogy feltétlenül biztosítson önnek megfelelő ruhatárat. – Kérem, ne tegye! – tiltakozott a kisasszony. 97

Szentséges ég! Lord Winsteadnek elment az esze? Elég egyetlen indokolatlan figyelmessége, és ő az utcán találja magát. Az is elég nagy baj, hogy ott ül vele az egész falu szeme láttára a postafogadóban, de erre legalább mentség a rossz idő. Aligha hibáztatható azért, hogy az eső előtt itt lelt menedéket. – Biztosíthatom – mondta a kesztyűre mutatva –, hogy ez jobb állapotban van, mint a legtöbb hölgy kesztyűje. – Azzal az asztalra tévedt a tekintete, a férfi kesztyűjére, gyönyörű, puha bőrből készült, bélelt darab, laza halomban. Köhécselt egy kicsit. – A jelenlévők természetesen mindig kivételek. – Lord Winstead kissé feszengett ültében. – Persze lehetséges, hogy az ön kesztyűjét is megjavították és újra javították – jegyezte meg gondolkodás nélkül. – Csak az a különbség, hogy az ön inasa elvégzi ezt, mielőtt ön észrevenné, hogy javítást igényelne. Daniel egy szót sem szólt és Anne hirtelen szégyellte magát ezért a megjegyzésért. Több esze kellett volna legyen. – Kérem, bocsásson meg – szólt Miss Wynter. Lord Winstead csak nézte, aztán azt mondta: – Miért beszélünk a kesztyűről? – Fogalmam sincs. Ám ez nem volt egészen igaz. Lehet, hogy Lord Winstead hozta fel a témát, de neki nem kellett volna forszíroznia. Anne rájött, hogy a kettőjük közti társadalmi különbségre akarta felhívni a figyelmét. Vagy a saját figyelmét. – Elég legyen ebből – mondta Anne élénken, megpaskolva a túltárgyalt ruhadarabot. Újra felnézett a férfira, és éppen valami semleges megjegyzést akart tenni, az időjárásról talán, de Lord Winstead úgy mosolygott rá, hogy szeme ráncolódott, és… – Azt hiszem, már gyógyul – jegyezte meg, maga sem tudta, hogyan. Csak most vette észre, mennyire fel volt dagadva a szem körüli zúzódás. De most, hogy leapadt, Lord Winstead teljesen másképpen mosolygott. Talán vidámabban is. Daniel megérintette az arcát. – Az arcom? – Nem. Csak a szeme körül. Még mindig egy kicsit elszíneződött a bőr, de a szövetek már nincsenek feldagadva. – Együttérzéssel nézte. – A két orcája azonban ugyanolyan, láthatóan semmit nem javult. – Valóban? – Nos, ami azt illeti, csúnyább. Sajnálom, de ez várható volt. Az ilyen sérülések mielőtt javulnak, elég csúnyán néznek ki. A gróf úr összevonta szemöldökét. – Hogyan lett a horzsolások és zúzódások ilyen szakértője? – Nevelőnő vagyok – mondta, mert úgy gondolta, ez elégséges magyarázat. – Igen, de három lányt tanít… Anne erre felnevetett, meglehetősen hirtelen vágott a szavába. – Ön azt hiszi, hogy a lányok nem rosszalkodnak soha? – Ó, nem. Tudom, hogy rosszalkodnak – felelte Daniel, kezét a szívére téve. – Öt lánytestvérem van. Tudta? Öt. – Ezt azért mondja, hogy sajnáljam? – Nyilvánvalóan mondhatnám azért is. Mindazonáltal nem emlékszem, hogy valaha is ökölharcba bocsátkoztak volna. – Frances folyton unikornisnak képzeli magát – jelentette ki Anne tényszerűen. – Biztosíthatom, hogy elég jól igyekszik kivenni a részét a púpokból és zúzódásokból. Ráadásul tanítottam kisfiúkat is. Valakinek nevelni kell őket, mielőtt elmennek a bentlakásos iskolába. – Lehetséges – felelte Daniel vállat vonva, engedékenyen. Aztán szemöldökét pimaszul összevonva közelebb hajolt és azt súgta: – Nagy illetlenség tőlem, ha bátorkodom

98

megjegyezni: elismerem, hogy rendkívüli mértékben hízeleg hiúságomnak az, hogy ilyen figyelmet fordít arcom részleteire? Anne felkacagott. – Illetlen és mulatságos. – Való igaz, sosem éreztem magamat ennyire színes egyéniségnek – szólt a férfi nyilvánvalóan megjátszott sóhajjal. – Ön most igazi szivárványszínekben pompázik – ismerte el Anne. – Látok vöröset és… nos, narancsszínt és sárgát nem, de világoskéket és ibolyaszínt igen. – Kifelejtette az indigókéket. – Nem felejtette el, mi? – szólt legjobb nevelőnői hangján. – Ezt a színt mindig is a spektrum szerencséden kiegészítésének tartottam. Ön látott már szivárványt? – Egyszer-kétszer – felelte Daniel. Felettébb szórakoztatta a kisasszony oktatói jellegű bőbeszédűsége. – A kék és az ibolyaszín között is elég nehéz különbséget tenni, a kettő közötti indigókéket pedig sokkal nehezebb megtalálni. Lord Winstead egy pillanatig hallgatott, aztán vidáman, hunyorogva, mosolyogva jegyezte meg: – Úgy látom, ön sokat gondolkodott ezen. Anne összeszorította ajkát, nehogy válaszul elmosolyodjon. – Valóban – felelte aztán, és erre kitört belőle a nevetés. A lehető legnevetségesebb beszélgetés volt, és egyben tökéletesen kellemes és szórakoztató. Daniel vele nevetett és hátradőltek, ahogy a szolgálólány hozta a két gőzölgő bögre teát. Anne rögtön a bögre cserépfalára simította tenyerét és felsóhajtott a gyönyörűségtől, ahogy a melegség a bőrébe hatolt. Daniel kortyolt egyet, megborzongott, amint a forró folyadék lecsorgott a torkán, aztán újabb kortyot vett magához. – Szerintem horzsolások, zúzódások ide vagy oda, nagyon jóképű vagyok – jelentette ki. – Talán itt az ideje, hogy történeteket találjak ki sérüléseim eredetéről. Az, hogy Marcusszal verekedtem, nem elég izgalmas. – Ne feledje az útonállókat! – emlékeztette. – Abban viszont semmi méltóság nincsen. Anne ezen mosolygott. Ritka, ha egy férfiban van önirónia. – Ön szerint mi legyen? – kérdezte Daniel, mintha csak valami érdektelen dolog lenne. – Mondjam azt, hogy vadkannal birkóztam? Vagy közelharc, kalózok, bozótvágó kés? – Attól függ. Öné volt a bozótvágó kés vagy a kalózoké? – Ó, azt hiszem, úgy célszerű, ha a kalózoké. Sokkal impozánsabb, ha puszta kézzel vertem vissza őket – mondta, azzal úgy mozdította kezét, mintha valami ősi, keleti harci technikát gyakorolna. – Hagyja abba! – szólt Anne. – Mindenki önt nézi. Lord Winstead vállat vont. – Mindenképpen néznének. Három éve nem jártam itt. – Igen, de azt hiszik, mylord, hogy megbolondulni kegyeskedett. – Ó, de nekem szabad különcnek lennem – felelte és észbontó félmosollyal nézte, szemöldökét fel-le mozgatva. – Ez a nemesi cím egyik előnye. – Nem a vagyon és a hatalom? – Hát, azok is – ismerte el –, de most legjobban a különcségei élvezem. Ebben a zúzódások is segítenek, nem gondolja? Anne somolygott, nem igazán tudta, merre nézzen. Bögréjébe kortyolt. – Esetleg egy heg jól mutatna itt – tűnődött, profilját mutatva a hölgynek. – Mit gondol? Így, itt végig. Talán…

99

De Anne nem hallotta a többi szót. Csak a férfi kezét látta, ahogy a levegőt szeli halántékától az álláig. Hosszú, vad, átlós vágás, mint… Látta… George arcát látta maga előtt, ahogy letépte bőréről a kötést apja dolgozószobájában. Gyorsan elfordult, levegőért kapkodott. De nem kapott levegőt. Olyan volt, mintha valami bűn nyomná a lelkét, mintha nagy súlyként préselné mellkasát. Egyszerre köhögött és fuldokolt. Kétségbeesetten kapkodott levegő után. Ó, szentséges ég, miért történik ez most? Évek óta nem tört rá ilyen váratlan rémület. Azt hitte, ezen már régen túljutott. – Anne? – szólt Daniel sürgetőn, átnyúlt az asztalon, megfogta a kezét. – Mi baj? Olyan volt, mintha ez az érintés valami gumiszalagot oldott volna ki benne, mert egész teste hirtelen görcsbe rándult, aztán mélyen tüdejébe áradt a levegő. A látótere szélét sötétítő feketeség megremegett és eloszlott, és nagyon lassan úgy érezte, teste működése teljesen rendbejött. – Anne – szólította ismét, de a kisasszony nem nézett rá. Nem akarta látni az aggodalmat a tekintetében. Nagyon jól tudta, hogy tréfált. Hogyan ragadtathatta magát ilyen túlzott reakcióra? – A tea – mondta, remélve, hogy Lord Winstead elfelejti, hogy már letette csészéjét, amikor az a megjegyzés elhangzott. – Azt hiszem… – köhécselt, és nem színlelte. – Azt hiszem, félrenyeltem. Lord Winstead áthatón nézte. – Biztos ebben? – Vagy talán túl forró – felelte, válla idegesen megrándult. – De biztosíthatom, már majdnem teljesen rendbe jöttem. – Mosolygott, vagy legalábbis próbált mosolyogni. – Ez igazán kínos. – Segíthetek valamiben? Bármiben. – Nem, természetesen nem – legyezte magát. – Szentséges ég, hirtelen nagyon melegem lett. Önnek nem? Daniel tagadón ingatta a fejét, de tekintetét egy pillanatra sem vette le a kisasszonyról. – A tea – mondta, legjobb igyekezete szerint élénken, vidáman. – Mint mondtam, elég forró. – Valóban. Anne nyelt egyet. A férfi átlát rajta. Tudja, hogy színlel. Ebben egészen biztos volt. Tudja, mi az igazság, bár ő nem mondta neki. És nyolc év után, mióta elhagyta otthonát, először sajnálta, hogy végig hallgatott róla. Semmi nem kötelezte arra, hogy megossza titkát ezzel a férfival, mégis úgy érezte, nem az őszintétlenség vétkét követte el ellene. – Ön szerint javult az idő? – kérdezte az ablak felé fordulva. Nehéz lett volna megmondani, az üvegtábla régi volt és hullámos, törte a fényt, a fogadó széles ereszétől nem lehetett látni, hogyan esik az eső. – Nem, még nem. Anne visszafordult, halkan szólt. – Nem, persze, hogy nem. – Mosolyt vont arcára. – Mindenesetre meg kéne innom a teámat. Lord Winstead kíváncsian nézett rá. – Már nincs nagyon melege? Anne pislogott, egy pillanatig igyekezett emlékezetébe idézni, hogy néhány pillanattal korábban még legyezte magát. – Nem. Furcsa, de nem.

100

Megint csak mosolygott, ajkához emelte a bögrét. De nem kellett sokat törnie a fejét, hogy miként térjen vissza a beszélgetés korábbi könnyed stílusához, mert hirtelen iszonyatos zaj hallatszott odakintről. – Mi lehet ez? – kérdezte Anne, ám Daniel már talpon volt. – Maradjon itt! – parancsolta és gyorsan az ajtónál termett. Feszültnek tűnt és Anne valami ismerősséget vélt felfedezni tartásában. Valami, amit időről időre magában is látott. Szinte olyan volt, mintha számított volna arra, hogy baj lesz. De ennek semmi értelme nincsen. Hallotta, hogy az a férfi, aki miatt el kellett hagynia az országot, bosszút esküdött ellene. De Anne úgy tapasztalta, hogy a régi szokások nehezen múlnak el. Ha George Chervil hirtelen megfullad egy csirkecsonttól vagy a Kelet-Indiákra költözik, mennyi idő telik el, míg ő itt, Angliában nem néz többé rendszeresen hátra? – Semmi – szólt Daniel és visszatért az asztalhoz. – Csak egy részeg, aki a fogadótól az istállóig egy kis zűrzavart csinált. – Azzal fogta a bögréjét, nagyot kortyolt és azt mondta: – Az eső azonban csendesedik. Még szemerkél egy kicsit, de azt hiszem, hamarosan indulhatunk. – Köszönöm – szólt Anne és felállt. – Már szóltam, hogy hozzák elő a kocsimat – mondta, az ajtóhoz kísérve a hölgyet. Anne bólintott és kilépett a fogadóból. A friss levegő felélénkítette, nem bánta, hogy hűvös. Volt valami tisztító erő a hűs párásságban és úgy érezte, magára talált, megtalálta igazi valóját. És akkor abban a pillanatban ez nem is volt olyan rossz érzés. Danielnek még mindig fogalma sem volt, mi történt Anne-nel a fogadóban. Úgy gondolta, csak arról volt szó, amit említett is, hogy félrenyelt egy korty teát. Ő is járt már így, és ettől valóban köhög az ember különösen, ha a tea gőzölgő meleg. De Miss Wynter szörnyen elsápadt, és a tekintette… abban a tört pillanatban, mielőtt elfordult… olyan volt, mintha valaki üldözné. Rémület látszott a tekintetében. Eszébe jutott az a londoni jelenet, amikor félholtra rémülten toppant be Hoby üzletébe. Azt mondta, meglátott valakit. Pontosabban azt, hogy van valaki, akivel nem akar találkozni. Ám az Londonban volt. Ez itt Berkshire, ráadásul a fogadóban ültek falusiakkal, akiket születése óta ismert. Abban a teremben egyetlen lélek sem volt, aki a legkisebb mértékben ártott volna neki, ott a haja szála sem görbülhetett. Talán a tea volt. Talán csak képzelte az egészet. Anne láthatóan ismét a régi önmaga volt, mosolygott rá, ahogy felsegítette a csézába. Felhúzták a féltetőt az eső ellen, de ha el is áll, mire Whipple Hillbe érnek, teljesen átfagynak. Forró fürdőt rendelnek mindkettejüknek. Amint megérkeznek, szól az inasoknak. Bár sajnálatos módon nem fürödhetnek együtt. – Még sosem utaztam csézában – szólt Anne mosolyogva, azzal szorosabbra kötötte főkötője szalagját. – Nem?

Danielnek fogalma sem volt, miért lepi ez meg. Nevelőnőknek nyilván nincs alkalmuk ilyenben utazni, de a kisasszony viselkedése egészében arról árulkodott, hogy jó házban született. Élete egy korábbi szakaszában lehetett szépreményű fiatal hölgy, el nem tudta képzelni, hogy ne udvarolt volna neki, ne kereste volna társaságát számtalan fiatalember, akik csézákkal és hintókon jártak. – Hát, bricskán már ültem. Az előző munkaadómnak volt, és megtanultam hajtani. Meglehetősen idős hölgy volt, és senki nem bízott a hajtói képességeiben.

101

– Ez a Man-szigeten történt? – kérdezte, hangját szándékosan könnyedre fogva. Ritkán osztott meg vele részleteket a múltjából. Daniel attól félt, Anne magába zárkózik, ha túl intenzíven kérdezi. De úgy tűnt, ez a kérdés nem zavarja. – Igen – erősítette meg. – Addig csak kordét hajtottam. Apámnak csak olyan kocsija volt, amibe mindössze ketten fértek el. Mindennek mondható, de gyakorlatiatlannak nem. – Tud lovagolni? – Nem – felelte egyszerűen. Újabb nyom. Ha nemesi születésű lenne, a szülei női nyeregre ültették volna, mielőtt még olvasni megtanul. – Mennyi ideig élt ott? – kérdezte társalkodó hangján. – A Man-szigeten. Anne nem válaszolt rögtön, és Daniel már úgy gondolta, hogy nem is fog, de aztán az emlékektől ellágyult hangon megadta a választ: – Három évig. Három évig és négy hónapig. Lord Winstead következetesen az utat figyelve megjegyezte: – Nem úgy tűnik, mintha kellemes emlékei lennének róla. – Valóban. – Ismét elhallgatott, legalább tíz másodpercig csendben volt. Aztán folytatta: – Nem volt szörnyű. Csak… Nem is tudom. Fiatal voltam. Nem az volt az otthonom. Otthon. Szinte soha nem említette. Daniel tudta, hogy erről nem szabad kérdeznie, ezért inkább mást kérdezett: – A hölgy társalkodónője volt? Anne bólintott. Daniel csak a szeme sarkából látta, a kisasszony mintha elfeledkezett volna róla, hogy az utat nézi, nem őt. – Nem volt valami fárasztó munka. Szerette, ha felolvasnak neki, ezért sokat olvastam. Szeretett kézimunkázni. Én írtam a levelezését is. Az ő keze egy kicsit remegett. – Ön, gondolom, akkor távozott a Man-szigetről, amikor a hölgy elhunyt. – Igen. Meglehetősen szerencsés voltam, mert volt egy unokahúga Birmingham közelében, akinek éppen nevelőnőre volt szüksége. Azt hiszem, tudta, hogy közel az ideje, ezért a halála előtt még lelevelezte, hogy oda kerüljek. – Anne ismét elhallgatott, aztán úgy érezte, erőt kap a férfi közelében, mintha lerázná magáról az emlékek ködfátyolát. – Azóta is nevelőnő vagyok. – Úgy tűnik, illik önhöz ez a foglalkozás. – Többnyire. – Azt hinném… – hirtelen elhallgatott. Valami nem volt rendben a lovakkal. – Mi az? – kérdezte Anne. Daniel intőn ingatta fejét. Most nem akar beszélni. Figyelnie kell. A fogat jobbra húzott, teljesen indokolatlanul. Valami csattant, és a lovak nyaktörő sebességgel ugrottak neki az útnak, magukkal vonszolva a kocsit, amíg… – Szentséges isten az égben! – sóhajtott Daniel. Rémülten nézte a fogatot, küszködött, hogy el ne veszítse az irányítást felettük, de ekkor a hámszíj elvált a kocsirúdtól, és a lovak balra vágtattak el. A kocsi nélkül. Anne rémülten felsikoltott, ahogy a kocsi lefelé robogott a hegyről, vészesen két kerékre dőlve. – Hajoljon előre! – kiáltott Daniel. Ha sikerül egyensúlyban tartaniuk a kocsit, átjuthatnak a hegyen, ahol lelassulnak. De hátul a ponyva lehúzta a kocsit, az út egyenetlensége pedig szinte lehetetlenné tette, hogy előrehajolva tudjanak maradni. Aztán Danielnek eszébe jutott a kanyar. A lejtő felénél az út élesen balra kanyarodik. Ha egyenesen mennek tovább, a sűrű erdőben kötnek ki. – Hallgasson rám – mondta Anne-nek sürgetőn. – Amikor a hegy lábához érünk, hajoljon ki balra, minden erejével balra! 102

Anne kétségbeesetten bólintott. Tekintetében rémület villant, de nem volt hisztérikus. Megteszi, amit meg kell tennie. Amint… – Most! – kiáltott rá Lord Winstead. Mindketten balra dőltek, Anne félig a férfira. A kocsi egy keréken gurult, fa eresztékei szörnyű nyikorgással tiltakoztak a hatalmas terhelés ellen. – Előre! – kiáltott Daniel, és előrehajoltak, amitől a kocsi balra fordult. Alig sikerült követnie az út ívét, de sikerült. Ám a fordulóban a bal kerék – az egyetlen, ami a talajra ért – megzökkent valamiben, és a kocsi előrerepült, a levegőben szállt, aztán szörnyű reccsenéssel zuppant újra kerékre. Daniel az életéért küzdött, és úgy érezte, Anne is ezt teszi, de ahogy tehetetlen rémülettel nézte, a kisasszony kiesett a kocsiból, és a kerék.. .Szentséges isten, ha a kerék átment rajta… Daniel nem állt meg gondolkodni. Jobbra lendült, megdöntötte a kocsit, mielőtt Anne testének csapódhatna, aki valahol a földön volt, valahol balra. A cséza a földnek csapódott, nagy távolságon át csúszott, mielőtt megállt a sárban. Daniel egy pillanatig nem mozdult. Verték már meg, esett le lóról, a pokolba, hiszen rá is lőttek. De sosem volt ennyire megfosztva a teste feletti uralomtól, mint amikor a kocsi a földnek csapódott. Anne. Meg kell találni őt. De előbb levegőt kell kapnia. Tüdeje mintha görcsbe rándult volna. Végül, még mindig levegő után kapkodva kimászott a felfordult cséza alól. – Anne! – próbált kiáltani, de csak zihálni tudta a nevét. Keze a sárba merült, aztán a térde is, majd a felborult kocsiba kapaszkodva nagy nehezen sikerült felállnia. – Anne! – kiáltott újra, ezúttal hangosabban. – Miss Wynter! Semmi válasz. Egyeden hang sem, csak az eső verte az ázott földet. Daniel még alig tudott állni, kétségbeesetten kutatta át a kocsi körüli területet, támaszkodva fordult körbe-körbe, Anne-t kereste. Milyen ruha volt rajta? Barna. Középbarna, ami teljesen beleolvad a sárba. Biztosan mögötte van valahol. A kocsi felborult és csúszott, miután Anne kiesett. Daniel próbált visszajutni a kocsi mögé, csizmás lábát alig tudta emelni az egyre mélyülő sárban. Megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát, de ment, csak ment előre, kezével keresett bármit, ami egyenesen tarthatja. A legutolsó pillanatban talált egy vékony bőrcsíkot. A hám. Daniel lenézett a kezében tartott bőrdarabra. Az istráng volt, ami a lovakat a kocsirúdhoz rögzítette volna. De elvágták. Kirojtosodott a vége, mintha csak cérnaszálon lógott volna, hogy a legkisebb nyomásra elszakadjon. Ramsgate. Iszonyú harag töltötte el, és Daniel hirtelen erőt talált magában, hogy eltávolodjon a felborult kocsitól és megkeresse Anne-t. Szent isten, ha valami történt vele… Ha súlyosan megsérült. .. Megöli Lord Ramsgate-et. Puszta kézzel zsigereli ki. – Anne! – kiáltotta, vadul forogva a sárban. Őt kereste. Aztán … Csak nem egy cipő? Előrenyomult, az esőben botorkált, aztán már tisztán látta, a földön kuporgott, félig az úton, félig az erdőben. – Szentséges isten! – súgta Daniel és rohant, rohant előre. Szívét majd szétszakította a rémület. – Anne! – kiáltott kétségbeesetten, mellé érve, letérdelve hozzá, pulzusát tapintva. – Válaszolj! Isten segíts, válaszolj nekem! Anne nem válaszolt, de egyenletes pulzusa reményre adott okot. Már csak körülbelül fél mérföldre voltak Whipple Hilltől. Odáig ölben is elviszi. Remegett, zúzódások voltak a testén, és vérzett is talán, de meg tudja tenni. Óvatosan a karjába vette, és elindult vele a kanyargó ösvényen hazafelé. A sár miatt minden lépésnél egyensúlyozni kellett és alig látott saját hajától, az eső a homlokába 103

tapasztotta és nem tudta elsimítani. De ment, csak ment tovább. Kimerült teste a rémületből merített erőt. És a haragból. Ramsgate megfizet ezért. Ramsgate megfizet ezért, és talán Hugh is, és isten a tanúja, az egész világ megfizet, ha Anne szeme nem nyílik fel újra. Egyik lábát a másik elé helyezve haladt. Csak erre figyelt, míg meg nem látta Whipple Hillt. Aztán már a kocsibehajtón volt, az udvaron, és végül, amikor izmai már remegtek, égtek a fájdalomtól, és térde bármelyik pillanatban kifordulhatott, sikerült felmennie a három lépcsőn, a főbejárathoz, és belerúgott az ajtóba. Erősen. És megint. És megint. És újra, és újra, amíg lépteket nem hallott felé közeledni. Végre kinyílt az ajtó és a komornyik felkiáltott. – Mylord! Aztán három lakáj rohant Lord Winsteadhez, hogy megszabadítsák terhétől, és amikor ez megtörtént, a ház ura leroskadt. Fáradt volt, elborzadt. – Gondoskodjanak a kisasszonyról – zihálta. – Vigyék meleg helyre! – Azonnal, mylord – biztosította a komornyik. – De ön… – Nem! – parancsolta Daniel. – Előbb róla gondoskodjanak! – Természetesen, mylord! A komornyik odasietett a rémült lakájhoz, aki Anne-t tartotta, és észre sem vette, hogy libériája ujján folyik a víz. – Menjen! – rendelkezett. – Menjen! Vigye fel! És maga – intett egy szobalánynak, aki éppen betoppant az előcsarnokba bámészkodni –, melegítsen fürdővizet neki. Most! Daniel behunyta szemét. Megnyugtató érzés volt, hogy mindenki teszi a dolgát. Ő is megtette, amit meg kellett tennie. Mindent megtett, ami tőle telt.

104

14. fejezet Amikor Anne végre magához tért, amikor elméje az engesztelhetetlen sötétség után gomolygó szürke felhőket engedett látnia, az első, amit érzett, az volt, hogy kezek érnek hozzá, bökdösik, forgatják, próbálják levetkőztetni. Sikoltani akart. Próbált, de hangja nem engedelmeskedett. Leküzdhetetlenül remegett, izmai fájtak, kimerült volt, és abban sem volt biztos, hogy a száját ki tudja nyitni, nemhogy hangot adjon ki. Volt már úgy, hogy sarokba szorították túl magabiztos fiatalemberek, akik úgy gondolták, hogy a nevelőnő szabad préda, vagy a ház ura gondolta úgy, hogy mindenre joga van, hiszen ő adja a fizetést. Sarokba szorította George Chervil is, aki miatt erre az útra volt kénytelen lépni. De mindig képes volt megvédeni magát. Mindig volt esze és ereje, és George esetében fegyvere is. Most semmivel nem tud védekezni. A szemét sem tudja kinyitni. – Ne! – nyögött fel, vonaglott, hánykolódott fektében, úgy tűnt, hogy hideg fapadlón fekszik. – Csssss – szólt egy ismeretlen hang. De női hang, és ezt Anne megnyugtatónak találta. – Engedje, hogy segítsünk, Miss Wynter. Tudják a nevét. Anne nem tudta eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. – Szegény kisasszony! – szólt a női hang. – A bőre olyan, mint a jég. Forró fürdőt készítettünk önnek. Fürdő. A fürdő mennyeinek hangzott. Annyira fázik… nem is emlékezett arra, mikor fázott ennyire. Minden olyan nehéznek tűnt… a karja, a lába, a szíve is. – Itt vagyunk, kedvesem – szólt a női hang. – Csak hadd gomboljam ki ezeket a gombokat. Anne küszködött, újra próbálta kinyitni a szemét. Olyan érzése volt, mintha valaki súlyt tett volna a szemhéjára vagy valami ragadós anyagba mártotta volna, amiből nem tudott menekülni. – Most már biztonságban van – mondta a nő. Kedves hangja volt, és mintha nagyon akart volna segíteni. – Hol vagyok? – súgta Anne, még mindig igyekezett kinyitni a szemét. – Whipple Hillben van. Lord Winstead a karjában hozta haza a nagy esőben. – Lord Winstead… Ő… Anne alig kapott levegőt, de a szeme kinyílt. Egy fürdőszobában találta magát, sokkal elegánsabb és díszesebb helyiségben, mint ami a gyerekek lakosztályához, az ő szobájához tartozott. Két szobalány volt vele, az egyik vizet öntött a gőzölgő kádba, a másik az ő átázott ruháit igyekezett eltávolítani. – Lord Winstead jól van? – kérdezte Anne. Emlékfoszlányok törtek rá. Az eső. A szabadon engedett lovak. A fa repedésének szörnyű hangja. Aztán az egy keréken száguldó kocsi. Aztán… semmi. Anne semmire nem emlékezett. Nyilván ütközés következett be… miért nem emlékszik semmire? 105

– Szentséges ég, mi történt velük? – Őlordsága jól van – biztosította a szobalány. – Nagyon kimerült, de egy kiadós pihenéstől rendbe fog jönni. – Szemében büszkeség csillant, miközben úgy igazította Anne karját, hogy lehámozhassa róla a ruha ujját. – A gróf úr valóságos hős. Igazi hős. Anne az arcát dörzsölte. – Nem emlékszem, mi történt. Csak homályosan, egy-egy pillanatra. – Őlordsága azt mondta, ön kiesett a kocsiból – mondta a szobalány, miközben a másik ruhaujjon dolgozott. – Lady Winstead azt mondta, ön beütötte a fejét. – Lady Winstead? Mikor találkozott Lady Winsteaddel? – Őlordsága édesanyja – magyarázta a szobalány, Anne kérdését félreértve. – Ő aztán tényleg kiismeri magát a sérülésekben, és ért az ápoláshoz. Megvizsgálta önt még ott, az előcsarnok padlóján. Ó, szentséges isten! Anne nem tudta, miért olyan borzasztó ez, de az volt. – Őladysége azt mondta, itt van egy púpja. A szobalány ekkor megérintette a saját fejét, néhány ujjnyival a bal füle fölött. Anne ekkor éppen a halántékát dörzsölte, ujjai felcsúsztak hajában. Rögtön megtalálta a dudort, lágy volt, domború. – Aúú! – kiáltott fel, és menten elkapta az ujját. A kezére nézett. Nem volt véres. Illetve lehet, hogy vérzett, de már lemosta az eső. – Lady Winstead azt mondta, talán egy kis nyugalomra van szüksége, kisasszony – folytatta a szobalány, azzal lehúzta Anne ruháját. – Azt mondta, melegítsük fel fürdővel és fektessük le. Orvosért küldetett. – Biztosan nincs szükségem orvosra – mondta Anne gyorsan. Még mindig szörnyen érezte magát, mindene fájt és fázott, fejfájására magyarázat volt a dudor. De ezek múló panaszok, ösztönösen tudta, hogy ezek maguktól meggyógyulnak, nincs szükség másra, csak puha ágyra és egy tál forró levesre. A szobalány azonban vállat vont. – Már küldetett a doktorért, vagyis nem hiszem, hogy sok választása lenne, kisasszony. Anne bólintott. – Mindenki aggódik önért. A kis Lady Frances sírt, és… – Frances? – vágott a szavába Anne. – De hiszen ő sosem sír. – Most sírt. – Ó, kérem – könyörgött Anne szívet tépő aggodalommal –, kérem, valaki tudassa vele, hogy jól vagyok. – Az egyik lakáj hamarosan hoz még forró vizet. Majd vele megüzenjük Lady… – Lakáj? – rettent meg Anne. Kezével hirtelen eltakarta meztelenségét. Rajta volt még az alsóing, de nedves és gyakorlatilag átlátszó. – Ne aggódjon! – szólt a szobalány kuncogva. – Az ajtó előtt hagyja. Csak azért hozza fel, hogy ne Peggynek kelljen a lépcsőn cipelni. Peggy, aki éppen egy újabb vödör vizet öntött a kádba, megfordult és elmosolyodott. – Köszönöm – mondta Anne halkan. – Mindkettőjüknek köszönöm. – Bess vagyok – mutatkozott be az első szobalány. – Fel tudna állni, kisasszony? Csak egy percre. Az alsóinget a fején kell áthúznunk. Anne bólintott és Bess segítségével, a nagy porcelánkád oldalába kapaszkodva talpra állt. Amint az alsóing lekerült róla, Bess segített Anne-nek beszállni a kádba. Miss Wynter pedig hálásan belemerült a vízbe. Nagyon forró volt, de nem bánta. Olyan jó volt a fagyos merevség után! Addig ázott a vízben, míg az langyosra nem hűlt, aztán Bess gyapjú hálóinget adott rá, amit a gyereklakosztályból, Anne szobájából hozott. 106

– Tessék – mondta Bess, azzal a plüss szőnyegen át a gyönyörű baldachinos ágyhoz vezette a kisasszonyt. – Milyen szoba ez? – kérdezte Anne, az elegáns környezetet észlelve. A mennyezetet stukkók díszítették, a falakat finom ezüstöskék brokát fedte. Ilyen gyönyörű szobában még sosem aludt. – A kék vendéghálószoba – mondta Bess, a párnát felrázva. – Ez az egyik legszebb Whipple Hillben. Ez van a család lakosztályához legközelebb. Ugyanarról a folyosóról nyílik. – A családhoz legközelebb? Anne meglepetten nézett fel. Bess vállat vont. – Őlordsága rendelte így. – Ó! – Anne nem tudta, mire vélje ezt. Azon tűnődött, mit szólhat ehhez a család. Bess nézte, ahogy Anne bebújik a vastag takarók alá, aztán megkérdezte: – Megmondhatom, hogy fogad látogatókat? Tudom, hogy mindenki szeretné önt meglátogatni. – Ugye, Lord Winstead nem? – kérdezte Anne rémülten. Nyilván nem engedhetik be a hálószobájába. Illetve nem az ő hálószobájába, csak egy hálószobába, ahol éppen tartózkodik. Úgy nem, hogy ő is ott van. – Ó, nem – nyugtatta Bess. – A saját ágyában van, és remélem, alszik. Azt hiszem, legalább egy napig nem látjuk. Szegény gróf úr, teljesen kimerült. Ha jól sejtem, kisasszony, ön ázottan egy kicsit súlyosabb, mint szárazon – jegyezte meg Bess, saját tréfáján kuncogva, azzal kiment. Alig egy perc múltán Lady Pleinsworth lépett a szobába. – Ó, szegény lány! – kiáltott fel. – Nagyon ránk ijesztett. De hála a szentséges égnek, sokkal jobban néz ki, mint egy órával ezelőtt. – Köszönöm, asszonyom – felelte Anne, nem volt egészen hozzászokva, hogy munkaadója így áradozik. Lady Pleinsworth mindig nagyon kedves volt, de sosem törekedett arra, hogy Anne úgy érezze magát, mintha családtag lenne. Nem mintha Anne ezt elfogadta volna. Ez a nevelőnők különös sorsa, nem tartoznak igazán a kiszolgáló személyzethez, a családhoz pedig határozottan nem. Első munkaadója, a Man-szigeti asszony figyelmeztette erre. A nevelőnő örökre megreked a fent és lent között, és jobb, ha ehhez nagyon gyorsan hozzászokik. – Látnia kellett volna magát, amikor őlordsága behozta – jegyezte meg Lady Pleinsworth, azzal leült az ágy mellé húzott székre. – Szegény Frances azt hitte, hogy meghalt. – Ó, ne! Még mindig zaklatott emiatt? Valaki meg… – Már jól van – közölte Lady Pleinsworth fürge kézlegyintéssel. – Azonban ragaszkodik hozzá, hogy meglátogassa önt. – Nagyon kedves tőle – felelte Anne, egy ásítást igyekezve elnyomni. – Örülnék a társaságának. – Önnek előbb pihennie kell – jelentette ki Lady Pleinsworth határozottan. Anne bólintott, és egy kicsit mélyebbre süppedt a párnákon. – Biztos vagyok benne, hogy érdekli Lord Winstead hogyléte – folytatta Lady Pleinsworth. Anne ismét bólintott. Tudni akarta, nagyon is, valósággal erőt kellett vennie magán, hogy ne kérdezze meg. Lady Pleinsworth előrehajolt, és volt valami az arckifejezésében, amit Anne nem igazán tudott kiolvasni. – Tudnia kell, hogy a gróf úr majdnem összeesett, miután idehozta önt. – Nagyon sajnálom – súgta Anne. Ha Lady Pleinsworth hallotta is, ennek nem adta semmi jelét. – Ami azt illeti, azt is mondhatnánk, hogy valóban összeesett. Két lakájnak kellett megtámogatnia, és szinte úgy vitték fel a szobájába. Esküszöm, sosem láttam hasonlót. Anne érezte, hogy sós könnyek csípik a szemét. 107

– Ó, nagyon sajnálom. Úgy sajnálom! Lady Pleinsworth különös tekintettel nézte, mintha el is felejtette volna, kivel beszél. – Nem szükséges hibáztatnia magát. Nem az ön hibája volt. – Tudom, de akkor is… Anne a fejét ingatta. Nem tudta, mit tud. Már semmit sem tudott. – Mégis – szólt Lady Pleinsworth intő kézmozdulattal hálásnak kell lennie neki. Több mint fél mérföldön át a karjában hozta ide. Pedig ő is megsérült. – Hálás vagyok – szólt Anne halkan. – Nagyon hálás vagyok a gróf úrnak. – A hám szakadt el – közölte Lady Pleinsworth. – Meg kell mondanom, fel vagyok háborodva. Elképzelhetetlen, hogyan kerülhetett ki az istállóból a fogat, ha ilyen rossz állapotban volt. Biztos vagyok abban, hogy ezért valaki az állásával fog fizetni. A hám, gondolta Anne. Igen, ez megmagyarázza. Az egész olyan hirtelen történt. – Akárhogy is, a baleset súlyosságát tekintve hálásnak kell lennünk, hogy egyikük sem sérült meg súlyosabban – folytatta Lady Pleinsworth. – Bár azt mondták, önre jobban oda kell figyelnünk, mert beverte a fejét. Anne ismét megérintette a púpot és felszisszent. – Fáj? – Egy kicsit – ismerte el. Lady Pleinsworth mintha nem igazán tudta volna, mihez kezdjen ezzel az információval. Kissé feszengett ültő helyében, aztán válla megfeszült, és végül azt mondta: – Helyes. Anne mosolyogni próbált. Nevetséges volt, de szinte úgy érezte, mintha kötelessége lenne azon igyekezni, hogy Lady Pleinsworth jobban érezze magát. Valószínűleg a sokévi szolgálat tette, hogy mindig igyekezett munkaadói kedvében járni. – Hamarosan itt lesz az orvos – folytatta Lady Pleinsworth –, de addig is, gondoskodom róla, hogy valaki tudassa Lord Winsteaddel, hogy ön magához tért. Leginkább önért aggódott. – Köszö… – szólalt meg Anne, de Lady Pleinsworth minden jel szerint még nem fejezte be. – Felettébb különös – szólalt meg, ajkát összeszorítva. – Hogy került ön a gróf úr kocsijába? Nem sokkal korábban még itt, Whipple Hillben láttam. Anne feszengett. Az ilyen beszélgetést az ember csak a legnagyobb gonddal akarhatja folytatni. – A faluban találkoztam a gróf úrral. Eleredt az eső, és felajánlotta, hogy visszahoz Whipple Hillbe. – Várt egy pillanatot, de Lady Pleinsworth nem szólt, ezért hozzátette: – Nagyon hálás voltam. Lady Pleinsworth egy pillanatig mérlegelte, mit válaszoljon, aztán megjegyezte: – Igen, nos, nagyon nagylelkű az ilyesmiben. De úgy tűnik, szerencsésebb lett volna, ha gyalog jön vissza, kisasszony. – Hirtelen felállt, megpaskolta az ágyat. – Most pihennie kell. De ne aludjon el. Azt mondták, nem alhat el, míg a doktor meg nem vizsgálja. – Homlokát ráncolva gondolkodott. – Azt hiszem, beküldöm Francest. Ő legalább ébren tartja önt. Anne elmosolyodott. – Talán olvashatna nekem. Elég régen nem gyakorolta a hangos olvasást. És szeretném, ha gyakorolná a helyes prozódiát. – Látom, született tanító – jegyezte meg Lady Pleinsworth. – De éppen ezt várjuk el a nevelőnőktől, ugye? Anne bólintott, nem volt egészen biztos abban, hogy ez bók volt-e, vagy emlékeztető arra, hogy hol a helye. Lady Pleinsworth az ajtóhoz ment. – Ó, a lányok miatt ne aggódjon. Lady Sarah és Lady Honoria közösen ellátják az ön feladatait a lábadozása idején. Biztos vagyok benne, hogy össze tudják állítani a tantervet. – Matematika – ásította Anne. – Foglalkozniuk kell a matematikával. 108

– Akkor legyen matematika – nyugtázta Lady Pleinsworth, azzal kinyitotta az ajtót és kilépett a folyosóra. – Próbáljon pihenni. De ne aludjon el. Anne bólintott és behunyta szemét, bár tudta, hogy nem lenne szabad ezt tennie. Bár nem gondolta, hogy elalszik. Teste teljesen kimerült, de gondolatai vadul kavarogtak. Mindenki azt mondta, hogy Daniel jól van, de így is aggódott miatta és egészen addig aggódni fog, míg a saját szemével meg nem győződik arról, hogy valóban jól van. Most semmit sem tehet, hiszen alig tud lábra állni. Ekkor beszaladt Frances, felhuppant az ágyra szeretett nevelőnője mellé és csacsogott, csak csacsogott, hogy zsongott tőle Anne feje. És Anne később felismerte, hogy éppen erre volt szüksége.

A nap többi része viszonylagos nyugalomban telt. Frances a doktor érkezéséig vele maradt. Az orvos azt mondta, Anne-nek legalább sötétedésig ébren kell maradnia. Aztán jött Elizabeth egy tálca süteménnyel és édességgel, és végül Harriet, aki egy kis köteg papírlapot hozott magával, legújabb opuszát, melynek a VIII. Henrik és a végzet unikornisa címet adta. – Nem igazán tudom, hogy Francesnek tetszene-e egy gonosz unikornis – mondta Anne. Harriet összevonta a szemöldökét, felnézett. – Nem kötötte ki, hogy mindenképpen jó unikornis legyen. Anne elfintorodott. – Ezzel csak azt akartam mondani a kérdéssel kapcsolatban, hogy küzdelemre számíthatsz. Harriet vállat vont, aztán megjegyezte: – A második felvonással kezdem. Az első felvonás teljes katasztrófa volt. Szét kellett tépnem. – Az unikornis miatt? – Nem – felelte Harriet kínos grimasszal –, hanem azért, mert felcseréltem a feleségek sorrendjét. Úgy van, hogy elvált, lefejezve, meghalt, elvált, lefejezve, megözvegyült. – Mily vidám sorrend! Harriet furcsán nézett rá, aztán megjegyezte: – Az egyik elváltat véletlenül lefejeztem. – Adhatok egy tanácsot? – kérdezte Anne. Harriet felnézett. – Soha senki előtt ne mondd ezt a szövegösszefüggés pontos tisztázása nélkül. Harriet erre hangosan felnevetett, aztán megzizegtette a papírkötetet, jelezve, hogy kész kezdeni. – Második felvonás – olvasta nagy hévvel. – Ne aggódjon, nem lehet ennél zavarosabb most, hogy a feleségek sorsát végre helyre tettük. Ám Harriet még el sem ért a harmadik felvonásig, amikor Lady Pleinsworth lépett a szobába komor, sürgető arckifejezéssel. – Beszélnem kell Miss Wynterrel – mondta Harrietnek. – Kérlek, hagyj minket magunkra. – De hiszen még… – Most, Harriet… Harriet mi-lehet-olyan-sürgős pillantást vetett Anne-re, amit Anne nem vett észre, különösen úgy, hogy Lady Pleinsworth sötét viharfelhőként tornyosult előtte. Harriet összeszedte a papírjait és távozott. Lady Pleinsworth az ajtóhoz ment, hallgatta, hogy Harriet valóban távozik-e, nehogy kihallgassa, amit beszélnek, aztán Anne-hez fordult és azt mondta: – A hámszíjakat elvágták. Anne alig kapott levegőt. – Tessék? – A hámszíjakat. Lord Winstead kocsijának hámszíjait. Benyesték.

109

– Nem. Az lehetetlen. Miért tenne… – De tudta, miért. És azt is tudta, ki tehette. George Chervil. Anne érezte, hogy elsápad. Hogyan találta meg itt? És honnan tudhatta, hogy… a postafogadó. Lord Winstead és ő legalább fél órája bent volt. Aki látta őket, kitalálhatta, hogy az ő kocsijában fog visszatérni a kastélyba. Anne már régóta ténynek vette, hogy George Chervil bosszújának tüze nem lohad, de sosem gondolta volna, hogy arra vetemedjen, hogy egy másik ember életét is veszélyeztesse, különösen olyan rangú emberét, mint Daniel. Az ég szerelmére, hiszen ő Winstead grófja! Egy nevelőnő halála ügyében valószínűleg nem nyomoznak. De ha egy gróf hal meg?! George Chervil megőrült. Vagy legalábbis őrültebb, mint addig volt. Erre nem lehet más magyarázat. – A lovak órákkal ezelőtt hazaértek – folytatta Lady Pleinsworth. – A lovászokat kiküldtük, hogy keressék meg a kocsit. Akkor látták meg. Teljesen nyilvánvaló, hogy szabotázs történt. A kikopott bőr nem egyenletes, egyenes vonalban szakad. – Nem – szólt Anne és próbálta mindezt megérteni. – Nem gondolom, hogy önnek lenne valami ádáz ellensége a múltjából, akinek létéről elfelejtett tájékoztatni minket – szólt Lady Pleinsworth. Anne torka kiszáradt. Kénytelen lesz hazudni. Nincs más… Ám Lady Pleinsworth nyilván kedvét lelte az akasztófahumorban, mert nem várt választ. – Biztosan Ramsgate műve – jelentette ki. – Az isten verje meg, elment minden józan esze! Anne csak bámult, nem igazán tudta, megkönnyebbülést érezzen-e, hogy megkíméltetett a hazugság bűnétől, vagy megdöbbenjen, hogy Lady Pleinsworth hiába, és oly dühödten vette ajkára az úr nevét. És lehet, hogy Lady Pleinsworth-nek igaza van. Lehet, hogy az egésznek semmi köze nincs Anne-hez, és a gazemberség mögött valóban Ramsgate márki áll. Három éve ő űzte ki az országból Danielt, nyilván rá jellemző az a bosszúvágy, hogy most meggyilkolja. És őt nyilván nem érdekelné, ha közben egy nevelőnő életét is elveszi. – Megígérte Danielnek, hogy békén hagyja – dühöngött Lady Pleinsworth, fel-alá járkálva a szobában. – Tudja, a gróf úr csak ezért jött haza. Adott a szavára. Azt hitte, biztonságban lesz. Lord Hugh egészen Itáliába ment, hogy megmondja neki, az apja megígérte, véget vet ennek az ostobaságnak. – Bosszúsan szusszant, kezét ökölbe szorította maga mellett. – Három év Három évet töltött száműzetésben. Ez nem elég? Daniel nem is ölte meg a fiát. Csak megsebesítette. Anne nem szólt, nem igazán gondolta, hogy részt kell vennie ebben a beszélgetésben. Aztán Lady Pleinsworth megfordult és egyenesen rá nézett. – Gondolom, ismeri az egész történetet. – A nagy részét, azt hiszem. – Igen, persze, persze. A lányok mindent elmondtak önnek. – Karba fonta kezét, majd leengedte, és Anne-nek feltűnt, hogy sosem látta még munkaadóját ennyire feldúltnak. Lady Pleinsworth fejét hitetlenkedőn ingatva azt mondta: – Nem tudom, hogyan bírja ezt ki szegény Virginia. Majdnem belepusztult, amikor a fia kénytelen volt elhagyni az országot. Virginia nyilván Lady Winstead, Daniel anyja. Anne nem tudta a keresztnevét. – Nos – szólt Lady Pleinsworth, aztán kis hallgatás után hirtelen folytatta. – Azt hiszem, most már alhat, kisasszony. Lement a nap. – Köszönöm – szólt Anne. – Kérem, adja át… – kezdte, de nem fejezte be a mondatot. – Mondott valamit? – kérdezte Lady Pleinsworth. Anne tagadón ingatta fejét. Illetlenség lett volna megkérni Lady Pleinsworth-t, hogy adja át üdvözletét Lord Winsteadnek. Vagy ha nem is illetlenség, akkor esztelenség. Lady Pleinsworth egy lépést tett az ajtó felé, aztán megállt. – Miss Wynter… 110

– Parancsoljon, asszonyom! Lady Pleinsworth lassan megfordult. – Van még valami. Anne várt. Munkaadójára nem volt jellemző, hogy ilyen csendeket tart a beszélgetés kellős közepén. Ez semmi jót nem jelent. – Nem kerülte el a figyelmemet, hogy az unokaöcsém… – megint elhallgatott, valószínűleg a megfelelő szókombinációt kereste. – Kérem… – sóhajtott fel Anne, tudatában volt, hogy állása cérnaszálon függ. – Lady Pleinsworth, biztosíthatom, hogy… – Ne vágjon a szavamba – szólt Lady Pleinsworth, de nem barátságtalanul. Felemelte a kezét, így jelezve Anne-nek, hogy várjon, míg összeszedi gondolatait. Végül, amikor Anne már úgy érezte, nem bírja tovább a feszült várakozást, azt mondta: – Úgy tűnik, Lord Winstead nagyon el van ragadtatva öntől. Anne remélte, hogy Lady Pleinsworth nem vár erre választ. – Biztos lehetek az ön józan ítélőképességében, ugye? –kérdezte Lady Pleinsworth. – Természetesen, mylady. – Van úgy, hogy a nőknek kell tanúságot tenniük a józan ész mellett, ami a férfiakból hiányzik. Szerintem most ez az eset állt elő. Elhallgatott, egyenesen Anne szemébe nézett, jelezve, hogy ezúttal választ vár. Ezért Anne válaszolt: – Igen, mylady – és imádkozott, hogy ez legyen elég. – Az az igazság, Miss Wynter hogy elég keveset tudok önről. Anne szeme tágra nyílt. – Az ajánlólevelei tökéletesek, és amióta velünk van, feddhetetlenül és kifogástalanul viselkedett. Ön a legjobb nevelőnő, aki valaha az alkalmazásomban állt. – Köszönöm, asszonyom. – De semmit sem tudok a családjáról. Nem tudom, ki volt az édesapja, az édesanyja, milyen kapcsolatai lehetnek. Az látszik, hogy jó nevelést kapott, de ezen túlmenően… – feltartotta a kezét. Aztán megint egyenesen Anne szemébe nézett. – Az unokaöcsémnek olyan nőt kell feleségül vennie, akinek tiszta és folttalan múltja van. – Ezzel tisztában vagyok – mondta Anne halkan. – Hitvese minden bizonnyal nemesi családból kerül ki. Anne feszengett. Nagyon igyekezett rezzenéstelenül hallgatni, nem hagyni, hogy érzelem látsszon az arcán. – Ez természetesen nem szükséges. Lehetséges, hogy a dzsentri osztályból vesz magának feleséget, de a hölgynek nagyon kivételesnek kell lennie – közölte Lady Pleinsworth, azzal közelebb lépett az ágyhoz és fejét kissé oldalra hajtotta, mintha egyenesen Anne lelkébe akarna látni. – Kedvelem önt, Miss Wynter – mondta halkan. – De nem ismerem. Ugye, érti? Anne bólintott. Lady Pleinsworth az ajtóhoz sétált és a kilincsre tette a kezét. – Azt gyanítom – folytatta ugyanolyan halkan –, nem akarja, hogy megismerjem önt. Azzal kiment és otthagyta Anne-t egyedül, a pislákoló gyertyafényben kínzó gondolataival. Lady Pleinsworth megjegyzéseit nem lehetett félremagyarázni. Figyelmeztette, hogy tartsa magát távol Lord Winsteadtől, vagy inkább gondoskodjon arról, hogy a gróf úr tartsa távol tőle magát. De keserédes megjegyzés volt. Nyitva hagyott egy kis ajtót. Arra utalt, hogy Anne-t akár megfelelő feleségnek találhatnák, ha ismernék a múltját. De ez természetesen lehetetlen. Lehet ilyet akár képzelni is? Elmondani Lady Pleinsworth-nek az igazat a múltjáról? Az a helyzet, hogy nem vagyok szűz. A nevem nem is Anne Wynter.

111

Ó, és jut eszembe, késsel megsebesítettem egy férfit, aki üldöz, és nem nyugszik addig, míg meg nem öl. Kétségbeesett, rémült nevetés szakadt ki Anne torkán. Micsoda életrajz! – Én vagyok a menyasszonyok gyöngye! – mondta a sötétbe, és tovább nevetett. Vagy talán sírt. Egy idő után nehéz lehetett megkülönböztetni a hangot.

112

15. fejezet Másnap reggel, mielőtt a család bármely női tagja elejét vehette volna illetlen viselkedésének, a gróf úr végigment a folyosón és határozottan bekopogott a kék vendégszoba ajtaján. Már utazóruhában volt, egy óra múlva Londonba akart indulni. A szobából nem hallatszott nesz, ezért Daniel újra kopogott. Ezúttal némi mozgolódást hallott, aztán álmos hang szólt ki: – Tessék. Belépett, becsukta maga mögött az ajtót. Anne felkiáltott: – Mylord! – Beszélnem kell önnel – közölte a ház ura tömören. A kisasszony bólintott. Álláig húzta a takarót, amit Daniel meglehetősen nevetségesnek tartott, hiszen hálóing helyett valami egyáltalán nem csábos zsákruha volt rajta. – Mit keres itt? – kérdezte Anne meglehetősen dühösen. A gróf úr minden bevezető nélkül közölte: – Ma délelőtt Londonba megyek. Anne nem szólt. – Biztosan tudja, hogy a hámot valaki bevágta. Anne bólintott. – Csakis Lord Ramsgate lehetett – mondta Daniel. – Az egyik embere. Talán az, akit meg is néztem. Akiről azt mondtam, hogy csak egy részeg. – Azt mondta, hogy az istállótól a fogadóig nagy felfordulást csinált – súgta. – Valóban ezt mondtam. Testének minden izma felett erősen kellett uralkodnia, hogy mozdulatlanul tudjon ülni a széken. Ha megmoccan, ha akár egy pillanatra is elengedi magát, nem tudja, mi történne. Felüvölt. Vagy a falat veri. Csak azt tudta, hogy düh tombol benne, és valahányszor azt hitte, hogy nyugvópontra jutott, hogy haragja már nem lehet nagyobb, mintha valami kifakadt és tovább áradt volna benne. Szűk lett a bőre és a harag, a düh… ki akart törni belőle. Egyre forróbb lett. Egyre sötétebb. Lelkét facsarta. – Lord Winstead? – szólt Anne halkan, és Lord Winstead nem is képzelte, milyen féktelen düh látszott az arcán, de bizonyára így volt, mert a kisasszony szeme riadtan nyílt tágra. Aztán a leghalkabb suttogással szólalt meg: – Daniel? Ez volt az első alkalom, hogy a keresztnevén szólította. A gróf úr fogát összeszorítva küzdött, hogy el ne veszítse önuralmát. – Nem ez az első alkalom, hogy megpróbált megölni – monda végül. – De rajtam kívül még senkit sem veszélyeztetett. Nézte, csak nézte Anne-t. A kisasszony még mindig álla alatt szorongatta a takarót, ujjai kilátszottak a szélén. Ajka mozdult, mintha mondani akart volna valamit. Daniel várt. Anne nem szólalt meg. Winstead nem mozdult, egyenes háttal állt, kezét összekulcsolva a háta mögött. Volt valami kibírhatatlanul merev és hivatalos ebben a képben, annak ellenére, hogy Anne ágyban volt, haja az alvástól kusza, egyeden dús fürt jobb vállára hullt. 113

Általában nem ilyen szertartásos merevséggel beszélgettek egymással. Talán végig így kellett volna, talán az megmentette volna őt ettől az elvakultságtól, és a kisasszonyt is attól, hogy mellette legyen azon a napon, amikorra Ramsgate a csapást tervezte ellene. Nyilván sokkal jobb lett volna, ha soha nem ismerik meg egymást. – Mit fog tenni? – kérdezte Anne. – Ha megtalálom? Anne kis fejmozdulattal bólintott. – Nem tudom. Ha szerencséje van, nem fojtom meg ott a helyszínen. Meglehet, a londoni megtámadásom mögött is ő állt. Amiről azt hittük, csak balszerencsés eset, hogy ravasz rablók csak egy vastag erszényt akartak megszerezni. – Lehetséges, hogy így volt. Nem tudhatja. Londonban sok a rablás. Ez egyáltalán… – Őt védi? – kérdezte Daniel kétkedőn. – Nem! Természetesen nem. Csak arról van szó… Szóval… – Gombóc volt a torkában. Küzdött ellene. A görcsös mozdulat végigvonaglott torkán. Aztán halk, erőtlen hangon szólalt meg újra. – Nem tud minden részletet. Daniel egy pillanatig csak nézte, nem tudta rávenni magát, hogy megszólaljon. Aztán mégis megtette: – Az utóbbi három évet azzal töltöttem, hogy az emberei elől menekültem Európában. Tudta? Nem? Nos, én igen. És nagyon elegem van belőle. Ha bosszút akart állni rajtam, hát elérte. Három évet vett el az életemből. Van fogalma arról, hogy mit jelent ez? Hogy milyen érzés, amikor három évet elrabolnak az életéből? Anne ajka megnyílt és Daniel egy pillanatra mintha azt hihette volna, hogy azt mondja: „Igen.” Anne döbbentnek tűnt, szinte olyannak, mintha delejes erő kerítette volna hatalmába. Aztán azt mondta: – Nagyon sajnálom. Kérem, folytassa. – Előbb a fiával beszélek. Lord Hugh-ban megbízom. Vagy legalábbis mindig úgy gondoltam, hogy megbízhatok benne – mondta Daniel, aztán egy pillanatra behunyta szemét, mélyen, egyenletesen lélegzett, próbálta egyensúlyban tartani magát, küzdött a benne viaskodó erők ellen. – Már nem is tudom, kiben bízhatok. – Bízhat… – Elhallgatott, nyeldekelt. Azt akarta mondani, hogy benne bízhat. Daniel áthatón nézte, de Anne elfordult, a közeli ablakra nézett. A függöny be volt húzva, de úgy nézett arra, mintha látna valamit. – Biztonságos utat kívánok – súgta. – Dühös rám! Anne hirtelen visszarántotta a fejét, a férfira nézett. – Nem. Természetesen nem. Én soha… – Ha nem az én csézámban ült volna, nem sérült volna meg – vágott a szavába. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha miatta valami baja esett volna. Ezt tudatnia kell vele. – Az én hibám, hogy ön… – Nem! – kiáltott fel Anne, azzal kiugrott az ágyból és Daniel felé sietett, de hirtelen megállt. – Nem, ez nem igaz. Én… csak… Nem – mondta, olyan határozottan, hogy az erős hangsúlyozástól előrebukott az álla. – Ez nem igaz. Daniel csak nézte. Ott állt, szinte karnyújtásnyira. Ha előrehajol, ha kinyújtja a kezét, megfoghatja ruhaujját. Magához vonhatja és egymásba olvadnának, úgy, hogy nem tudják, hol végződik az egyik, hol kezdődik a másik. – Nem az ön hibája – mondta Anne csendes határozottsággal. – Rajtam akar Lord Ramsgate bosszút állni – emlékeztette gyengéd határozottsággal. – Nem… – elkapta tekintetét, másfelé nézett, de előbb keze fejével megtörölte a szemét. – Nem vagyunk felelősek mások tetteiért – mondta. Hangja remegett az érzelmektől, nem nézett Daniel szemébe. – Különösen, ha az a másik egy őrült – fejezte be. – Valóban nem – felelte Daniel. Hangja furcsa staccato volt a reggelben. – De felelősek vagyunk azokért, akik a környezetünkben élnek. Harriet, Elizabeth és Frances biztonságáért nem aggódik? 114

– Nem – szólt, szemöldökét zavartan összevonva. – Nem így értettem. Ön is tudja, hogy nem… – Felelős vagyok minden emberért ezen a birtokon – vágott a szavába. – Önért is, amíg itt van. Ha tudom, hogy valaki ártani akar nekem, felelősségem és kötelességem gondoskodni arról, hogy egyetlen embert se vonjak magammal veszélybe. Anne tágra nyílt szemmel, rezzenéstelenül nézte, és Daniel azon tűnődött, mit láthat. Kit láthat. Szokatlan volt tőle az ilyen beszéd. Mintha az apja vagy a nagyapja szólt volna belőle. Vajon ezt jelenti, ha az ember ősi címet örökölt, azt jelenti, hogy rá van bízva mindazok élete és megélhetése, akik ezen a földön élnek? Nagyon fiatalon lett gróf, de egy évvel később el kellett hagynia Angliát. Végül felismerte, hogy ezt jelenti. Valóban mindezt jelenti. – Nem tudnám elviselni, hogy önnek baja essen – mondta olyan halkan, hogy hangja szinte remegett. Anne behunyta a szemét, de halántékán megfeszült, ráncot vetett a bői, mintha fájdalma lett volna. – Anne? – szólította és előrelépett. De Anne szinte vadul ingatta fejét és torkából szörnyű, fuldokló zokogás tört elő. Danielt szinte kettészakította a kín. – Mi történt? – kérdezte és megszüntette a távolságot kettőjük között. Előbb Anne felső karjára tette a kezét, talán hogy megtámogassa… talán hogy megtámaszkodjon. Aztán kénytelen volt elengedni, egyszerűen azért, hogy levegőt kapjon. Erős kísértést érzett, hogy magához ölelje. Amikor belépett a szobájába, megfogadta, hogy nem érinti meg, nem lép hozzá olyan közel, hogy érezze, ahogy a levegő Anne bőrét simítja. De ez… ezt nem bírja ki. – Ne – szólt Anne, és teste megvonaglott, de nem annyira, hogy Daniel a borzongást szándékosnak hihesse. – Kérem, menjen. Menjen csak… – Addig nem, amíg el nem mondja… – Nem tehetem – kiáltott fel Anne, és lerázta magáról, hátralépett, annyira, hogy a hűvös reggeli levegő közéjük kerüljön. – Nem tudom azt mondani, amit hallani akar. Nem lehetek önnel, nem is találkozhatom többet önnel. Érti? Lord Winstead nem válaszolt. Mert pontosan értette, mit mondott. De nem értet egyet vele. Kínjában nyeldekelt, kezével takarta el az arcát, olyan hévvel dörzsölte szemét, hogy Daniel keze majdnem mozdult, hogy abbahagyassa vele. – Nem lehetek önnel – közölte újra, és a szavak olyan hirtelenséggel és erővel törtek elő belőle, hogy azon tűnődött, kit próbál meggyőzni. – Nem vagyok… az a személy… Anne nem bírta tovább. Elkapta tekintetét, félre, messze nézett. – Nem vagyok önnek megfelelő nő – mondta az ablaknak. – Nem tartozom az ön köreibe és nem… Daniel várt. Majdnem kimondott még valamit. Ebben egészen biztos volt. De amikor folytatta, Anne hangja hangszínt váltott és túlságosan meggondoltnak tűnt. – Ön tönkretesz engem – mondta. – Nem szándékosan, de tönkretesz, és elvesztem az állásomat, amit pedig annyira szeretek. Miközben ezt mondta, ránézett, és Daniel szinte összerándult, olyan ürességet látott az arcán. És valami megváltozott benne. – Megvédelek, Anne. – Nincs szükségem a védelmére, uram! Megértette? Megtanultam vigyázni magamra, gondoskodni magamról… – elhallgatott, aztán befejezte a mondatot: – Nem vállalhatok felelősséget önért is. – Ez nem is szükséges – felelte Daniel. Anne elfordult. 115

– Ön ezt nem érti. – Nem – felelte Daniel élesen. – Valóban nem értem. Hogyan is érthetné? Hiszen Anne titkokat őriz, úgy őrzi őket, mintha kincsek lennének, és neki könyörögni kell minden egyes morzsáért, mint valami átkozott kutyának. – Daniel… – mondta halkan, újra kimondta a nevét. A keresztnevét, és úgy, ahogy nem hallotta még soha. Mert ahogyan Anne mondta ki, az olyan volt, mintha minden szó simogatás lenne. Minden szótag csókként érte bőrét. – Anne – mondta, és Anne a hangját sem ismerte fel. Rekedtes volt, nyers, vággyal rezgő, kívánással nyújtott, és… Aztán, mielőtt Daniel felfoghatta volna, mire készül, magához rántotta Anne-t és úgy csókolta, mintha ő lenne a víz, a levegő, ami nélkül nem élhet, a megmentés maga. Olyan kétségbeesetten szüksége volt rá, hogy ha belegondolt volna, velejéig megrázza ez az elemi erő. De nem gondolkodott. Most nem. Belefáradt a gondolkodásba, belefáradt az aggódásba. Csak érezni akart. Azt akarta, hogy a szenvedély uralja érzékeit, és érzékei uralják testét. Azt akarta, hogy Anne ugyanúgy akarja őt. – Anne, Anne – súgta, miközben keze hevesen cibálta a hálóing szörnyű anyagát –, amit velem teszel… Anne beléfojtotta a szót. Nem szóval, hanem a testével, olyan sürgető vággyal simult hozzá, ahogy ő. És Daniel már az ingéhez nyúlt, tépte magáról, megnyitotta, míg a lány bőrét nem érezte a bőrén. Több volt ez, mint amennyit el tudott viselni. Torokhangon felnyögve, félig felemelte, félig elforgatta Anne-t, az ágyra dőltek, hogy Daniel végül megkapja, amire vágyott, pontosan úgy, ahol, és ahogy egy egész életre akarja: maga alatt, úgy, hogy Anne lába lágyan ölelte derekát. – Akarlak – mondta, bár ehhez nemigen fért kétely. – Akarlak most, ahogy csak férfi nőt akarhat. Hangja rekedtes volt, de így szerette. Ez nem idilli románc, ez tiszta vágy. Anne majdnem meghalt. És ő akár holnap meghalhat. És ha ez bekövetkezik, úgy, hogy a mennyországból nem kapott ízelítőt… Egyetlen mozdulattal tépte le a hálóinget Anne testéről. Aztán… nem mozdult. Levegőt sem vett, egyszerűen csak nézte, csodálta testének gyönyörűségét. Anne keble minden lélegzetvétellel emelkedett, süllyedt, és Daniel remegő kézzel érintette meg az egyiket, szinte megborzongva az egyszerű érintés örömétől. – Olyan gyönyörű vagy – súgta. Anne biztosan hallotta már ezt ezerszer de Daniel azt akarta, hogy tőle hallja. – Annyira… De nem fejezte be, mert Anne annyira több volt, mint szép. És semmiképpen nem mondhatott el mindent, amit szépségéről gondol, nem önthetett szavakba minden okot, hogy miért gyorsul szívverése, valahányszor őt meglátja. Anne kezét mozdította, hogy meztelenségének legalább egy részét eltakarja, és elpirult, és Danielnek eszébe jutott, hogy ez új érzés lehet neki. Neki is új érzés volt. Sok nővel szerelmeskedett már talán többel is, mint amennyit bevallana, de ez volt az első, amikor… ő volt az első, akivel… Még sosem volt ilyen. Nem tudta megmagyarázni a különbséget, de még sosem volt ilyen. – Csókolj meg – súgta Anne. – Kérlek! És Daniel megcsókolta, levetette ingét, aztán egész testével Anne-hez simult. Bőre bőréhez tapadt. Csókolta mélyen, szenvedéllyel, aztán ajka a nyakára siklott, és kulcscsontja árkába, és végül olyan gyönyörrel, amitől testének minden apró izma megfeszült, a szép keblet érintette. Anne halkan felnyögött és teste ívbe feszült a férfi alatt, amit Daniel úgy értelmezett, hogy

116

csókolja meg a másikat is, és nyalintsa, lágyan harapdálja, míg el nem ért arra a pontra, hogy úgy érezte, eszét veszti a vágytól. Szentséges ég, hiszen Anne még meg sem érintette. Ő még a nadrágját sem gombolta ki, és máris majdnem… Ilyen nem történt kamaszkora óta. Belé kell jutnia. Belé kell jutnia most. Ez túlment minden vágyon. Ez túlment minden szükségen. Elemi késztetés volt, mélyen jövő ösztön, ami mintha azt diktálta volna: az élete függ attól, hogy szeretkezzen ezzel a nővel. Ha ez őrület, akkor megőrült. Érte. Megőrült érte és úgy érezte, ez az érzés sosem múlik el. – Anne – nyögött fel, és egy pillanatra mozdulatlanná dermedt, próbált levegőhöz jutni. Arca Anne bársonyos hasán pihent, beszívta illatát, míg igyekezett saját teste felett visszaszerezni az uralmat. – Anne, szükségem van rád. – Felnézett. – Most. Érted? Térdre emelkedett és keze már nadrágján volt, de Anne ekkor azt mondta: – Nem. Daniel keze megállt. Nem, vagyis nem érti? Vagy nem most? Nagy nem, azaz… – Nem tehetem – súgta és a takarót rángatta, kétségbeesetten próbálta betakarni magát. Szentséges isten, ne ezt a nemet! – Sajnálom – szabadkozott zihálva. – Sajnálom. Ó, istenem, annyira sajnálom! – Küszködve emelkedett fel az ágyról, próbálta magával húzni a takarót. De Daniel azt még leszorította és Anne teste megbicsaklott, és azon kapta magát, hogy a lendület visszarántotta az ágy felé. Mégis megtartotta magát valahogy, rángatta, tépte a takarót, és közben újra és újra mondta: – Sajnálom. Daniel csak lélegezni próbált, hatalmas kortyokban szívta be a levegőt és imádkozott, hogy csillapodjon fájó erekciója. Annyira elhatalmasodott rajta már a vágy, hogy képtelen volt józanul gondolkodni, értelmesen beszélni pedig nem tudott egyáltalán. – Nem lett volna szabad… – mondta Anne, és még mindig azon igyekezett, hogy betakarja magát egy átkozott lepedővel. Nem szabadulhatott az ágy szélétől, ha azt akarta, hogy teste takarva maradjon. Elérheti, elég hosszú a keze. Köré fonhatná a karját és visszahúzhatná, visszaédesgethetné a karjába. Addig csókolhatná és ölelhetné, míg megvonaglik a gyönyörtől, és csak nyöszörög, és a saját nevére sem emlékszik. Tudta, hogyan lehet ezt elérni. Mégsem mozdult. Olyan volt, mint egy átkozott, oktalan szobor, térdelt a baldachinos ágyon, keze nadrágja gombjain. – Sajnálom – mondta Anne újra, vagy ötvenedszer. – Sajnálom, én csak… Nem tudom. Másom nincs. Érted? Ez az egyetlen, amim van. A szüzessége. Daniel ebbe bele sem gondolt. Micsoda ember is ő? – Sajnálom – mondta Daniel, és szinte felnevetett a helyzet abszurditásán. A szabadkozás szimfóniája volt ez, disszonáns, zavaró. – Nem, nem – folytatta Anne. Feje még mindig előre-hátra ingott. – Nem lett volna szabad. Nem lett volna szabad hagynom téged, és magamat is, hogy… Tudom. Tudom. Daniel is tudta. Halk káromkodást hallatva felkelt az ágyról, el is feledkezett arról, hogy ő szegezte az ágyhoz Anne-t a lepedővel. És Anne feltápászkodott, forgott, megbotlott saját lábában, de sikerült elérnie egy karosszékig, úgy nézett ki, mint egy félrecsúszott tógájú római. Mulatságos lett volna, ha Daniel nem lett volna robbanásközeli állapotban. – Sajnálom – mondta Anne sokadszor. – Hagyd ezt abba! – szólt Daniel, szinte könyörögve. Hangjában elkeseredettség reccsent, illetve talán inkább kétségbeesés, és ezt Anne is hallhatta, mert elhallgatott, zaklatottan nézte, ahogy Daniel felveszi az ingét. – Amúgy is Londonba kell mennem – nem mintha ez meggátolta volna abban, amit tenni akart, ha Anne nem mond nemet. Anne bólintott. 117

– Ezt majd később megbeszéljük – jelentette ki Daniel határozottan. Fogalma sem volt, mit mondana, de majd megbeszélik. Nem most, amikor az egész ház ébredezik. Az egész ház. Szentséges ég, tényleg elment az esze. Eltökéltségében, hogy a lehető legnagyobb megbecsülését és tiszteletét kimutassa, úgy rendelkezett, hogy a személyzet a legjobb vendégszobában helyezze el, ami a családi hallból nyílik. Bárki besétálhatott volna az ajtón. Megláthatta volna őket az anyja, vagy ami még rosszabb, valamelyik unokahúga. El sem tudta képzelni, mit gondoltak volna. Az anyja legalább nem feltételezte volna, hogy éppen meg akarja ölni a nevelőnőt. Anne megint csak bólintott, de nem nézett fel. Daniel lényének egy kis része ezt furcsállotta, ám egy másik, nagyobb része rögtön el is feledkezett róla. Túlságosan el volt foglalva a kielégítetlen vágy fájdalmas következményeivel, mintsem arra gondoljon, hogy Anne nem nézett a szemébe, amikor bólintott. – Meglátogatlak, ha visszajöttök a városba – mondta. Anne erre mondott valamit, olyan halkan, hogy Daniel nem értette. – Mi az? – Azt mondtam – köhécselt. És megismételte. – Azt mondtam, hogy szerintem ez nem bölcs dolog. Daniel ránézett. Határozottan. – Azt szeretnéd, ha megint azt színlelném, hogy az unokahúgaimat látogatom meg? – Nem. Én… Én… – Elfordult, de Daniel látta, hogy tekintetében fájdalom villan, és talán düh, és végül beletörődés. Amikor újra felnézett, Daniel tekintetével találta magát szembe, de szemének fénye, ami oly gyakran vonzotta hozzá… mintha teljesen kialudt volna. – Jobb lenne, ha… – szólt Anne minden szavára olyan gondosan vigyázva, hogy hangja szinte monoton lett –, jobb lenne, ha egyáltalán nem jönne. Daniel karba fonta a kezét. – Valóban így érzel? – Igen. Egy pillanatig küzdött… maga ellen. Aztán kissé ingerülten rákérdezett: – Emiatt? Tekintete Anne vállára siklott, ahonnan lecsúszott a lepedő és láthatóvá vált bőre egy kis darabja, rózsaszín és friss, hamvas a reggeli fényben. Alig egyujjnyi terület volt, de abban a pillanatban annyira vágyott rá, hogy megszólalni is alig tudott. Kívánta Anne-t. Anne pedig ránézett, a szemére, ami olyan határozottan egy pontra, csupasz vállára szegeződött. Anne megrezzent, és felrántotta a lepedőt, eltakarta magát. – Én… – feszengett, talán bátorságot gyűjtött, hogy folytassa. – Nem hazudok neked, hogy én nem akartam ezt. – Engem – vágott a szavába durcásan. – Engem akartál. – Igen – mondta ki Anne végül. – Téged akartalak. Daniel legszívesebben megint a szavába vágott volna, hogy emlékeztesse, Anne még mindig akarja őt és nem indokolt a múlt idő használata. – De nem kaphatlak meg – folytatta halkan. – És ezért te sem kaphatsz meg engem. Aztán Daniel, legnagyobb csodálkozására azt kérdezte: – És ha feleségül veszlek? Anne döbbenten nézett rá. Aztán rémülten, mert Daniel éppolyan meglepettnek tűnt, amilyennek ő érezte magát és egészen biztos volt benne, hogy ha vissza lehetne szívni a szavakat, visszaszívná. Sürgősen. De a kérdése – ami lánykérésnek nyilván nem vehető – ott lógott a levegőben, és egymást nézték mozdulatlanul, míg Anne zsigerei mélyén kezdte felismerni, hogy ez nem tréfa, és felugrott, hátrált, míg sikerült úgy helyezkednie, hogy a füles karosszék közéjük került. 118

– Nem teheted – nyögött fel. Úgy tűnik, ez a kijelentés a ne-mondd-meg-nekem-mit-tehetek-és-mit-nem férfireakciót váltotta ki. – Miért nem? – kérdezte Daniel hévvel. – Mert nem – vágott vissza Anne a karosszék sarkába beakadt lepedőt rángatva. – Tudnod kell, hogy miért. Az ég szerelmére, hiszen gróf vagy. Nem vehetsz feleségül egy senkit. Különösen egy olyan senkit, aki álnéven él. – Azt veszek feleségül, akit akarok. Bárkit. Ó, az ég szerelmére. Most úgy néz ki, mint egy hároméves gyerek, akitől elvették a játékát. Hát nem érti, hogy ezt nem teheti? Önmagát ámíthatja, de Anne sosem tudna ilyen naiv lenni. Különösen a Lady Pleinsworth-szel előző este folytatott beszélgetés után. – Túlságosan esztelen vagy – mondta Anne, megint megrántva azt az átkozott lepedőt. Szentséges ég, túl nagy kérés, hogy szabadulni akar? – És nem is megvalósítható. Ráadásul nem is akarsz feleségül venni, csak az ágyadba akarsz vinni. Daniel hátrahőkölt, láthatóan feldühítette ez a kijelentés, de nem mondott ellent neki. Anne bosszúsan szusszant. Nem akarta megbántani Danielt, és ezt nyilván ő is észrevette. – Nem gondolom, hogy csak elcsábítanál és elhagynál – mondta, mert akármennyire is feldühítette a férfi, nem tudta elviselni, hogy azt higgye, gazembernek tartja őt. – Tudom, milyen az olyan férfi, megismerem, de te nem vagy olyan. De aligha akarnál feleségül venni, én pedig nem kényszerítenélek rá. Daniel szeme veszélyesen villant, aztán összeszűkült. – Mióta ismered a gondolataimat jobban, mint én magam? – Azóta, hogy nem gondolkodsz – felelte, és megint megrántotta a lepedőt. Ezúttal olyan erővel, hogy a szék előrebillent, és kis híján feldőlt. És Anne majdnem meztelenül találta magát. – Aúúú! – kiáltott fel olyan dühösen, hogy legszívesebben belecsapott volna valamibe. Amikor felpillantott, Danielt látta maga előtt. Anne majdnem felsikoltott, olyan átkozottul dühös volt. Danielre, George Chervilre és az átkozott lepedőre, ami összegabalyodott a lába körül. – Most pedig elmennél, mielőtt valaki bejönne? Daniel ekkor elmosolyodott, de ez a mosoly egyáltalán nem olyan volt, mint amit eddig látott tőle. Hideg és gúnyos mosoly volt, Anne szívébe markolt a látvány. – Vajon mi történne akkor? – mormogta. – Itt állsz egy szál lepedőben. Én meglehetősen zilált vagyok. – Senki sem követelné, hogy vegyél feleségül! – csattant fel. – Ennyit biztosan tudok. Élnéd tovább gondtalan, vidám életedet, engem pedig ajánlólevél nélkül az utcára penderítenének. Daniel fanyarul nézett rá. – Gondolom, ezzel azt akarod mondani, hogy végig ez volt a tervem. Hogy megrontsalak, és ne legyen más választásod, minthogy a szeretőm legyél. – Nem – felelte Anne kurtán, mert nem tudott hazudni neki, erről nem. Aztán lágyabb hangon hozzátette. – Sosem gondolnék rólad ilyet. Daniel hallgatott, átható pillantással nézte Anne-t. És Anne látta, hogy gyötrődik. Nem kérte feleségül, nem igazán, de neki valahogy így is sikerült kikosarazni. És Anne gyűlölte, hogy kínlódni látja. Gyűlölte látni azt a kifejezést az arcán és azt, hogy karját olyan mereven tartotta maga mellett, és legfőképpen azt gyűlölte, hogy már semmi nem lesz olyan, amilyen volt. Nem fognak beszélgetni. Nem fognak nevetni együtt. Nem csókolják meg egymást. Miért állította le? A karjában volt, bőrük egymáshoz simult és ő is akarta. Olyan hévvel akarta őt, hogy sosem álmodott volna arról, hogy ilyen vágy lehetséges. Magába akarta fogadni, és szeretni akarta egész testével úgy, ahogy lelkével már szerette. Szerelemmel. 119

Szentséges isten! – Anne! Nem felelt. Daniel homloka ráncba rándult. – Anne! Jól vagy? Elsápadtál. Nem volt jól. És nem tudta, hogy jól lesz-e valaha. – Jól vagyok. – Anne… – Most Daniel tűnt aggódónak, elindult felé. Ha megérinti, ha csak kinyújtja felé a kezét, ő elveszti minden ellenállását. – Ne – hördült fel, és gyűlölte saját, torka mélyéről feltörő hangját. Fájt. Fájt a szó. Nyaka sajgott tőle. A fülét sértette. És Danielt is megbántotta ezzel a hanggal. Mert ezt kellett tennie. – Kérlek, ne – mondta. – Kérlek, hagyj magamra. Ez… ez… – Kereste a szavakat, nem volt képes nevet adni neki. – Ez az érzés kettőnk között… – válaszolt végül. – Ebből nem lehet semmi. Ezt neked is tudnod kell. És ha szeretsz egyáltalán, akkor elmész. Ám Daniel nem mozdult. – Akkor most elmész – mondta, szinte kiáltva. Hangja olyan volt, mint egy sebzett állat nyöszörgése. És talán az is volt. Daniel még másodpercekig állt ott döbbenten, aztán végül halk, de határozott hangon kijelentette: – Elmegyek, de nem azért, amiért kéred. Londonba megyek, hogy megoldjam ezt a dolgot Ramsgate-tel… aztán – tette hozzá nagyobb nyomatékkal –, aztán beszélünk. Anne szó nélkül ingatta a fejét. Ezt nem tudja még egyszer megtenni. Túlságosan fájdalmas volt hallgatni Danielt, ahogy boldog végkifejleteket tervez, amiben ő, Anne Wynter, Annelise Sophronia Shawcross a valóságban nem szerepelhet. Daniel az ajtóhoz ment. – Majd beszélünk – ismételte meg Daniel. Már elment, amikor Anne azt súgta: – Nem. Nem beszélünk.

120

16. fejezet London Egy héttel később…

Anne visszatért a városba. Daniel ezt a húgától hallotta, aki az anyjától hallotta, aki közvetlenül a nagynénjétől hallotta. Nehezen tudott volna ennél jobb híradóláncot elképzelni. Nem igazán gondolta, hogy a Pleinsworth család olyan sokáig marad Whipple Hillen, miután ő távozott onnan. Vagy inkább csak jó néhány nap elteltével gondolt arra, hogy még mindig vidéken vannak. De mint kiderült, talán jobb is volt, hogy a hölgyek (illetve kifejezetten Anne) még nem tért vissza a városba. Mozgalmas hét volt, mozgalmas és bosszantó, és a tudat, hogy Miss Wynter gyalogosan is elérhető távolságon belül van, olyan figyelemelterelés lett volna, amit nem engedhetett meg magának. Beszélt Hugh-val. Megint. És Hugh beszélt az apjával. Megint. És amikor Hugh azzal tért vissza Danielhez, hogy még mindig nem hiszi, hogy apjának bármi köze lenne az ellene a közelmúltban elkövetett támadásokhoz, Daniel dühbe jött. Hugh megtette, amihez Danielnek már hetekkel korábban ragaszkodnia kellett volna. Elvitte apjához, hogy szemtől szembe beszéljenek. És Daniel nem tudta, mit gondoljon, mert neki is az volt az érzése, hogy nem Lord Ramsgate próbálta megölni őt. Lehet, hogy bolond, lehet, hogy el akarta hinni, hogy életének ez a szörnyű szakasza véget ért, de Ramsgate szemében nem volt düh. Nem úgy, mint amikor legutóbb találkoztak, közvetlenül azután, hogy Hugh lábát érte a lövés. Ráadásul új fejleményként belépett az, hogy Hugh öngyilkossággal fenyegetőzött. Daniel nem volt biztos benne, hogy barátja félelmetesen okos vagy bolond, de akárhogy is, hátborzongató volt, amikor megismételte, hogy ha Daniellel valami történne, megöli magát. Lord Ramsgate láthatóan megrendült, bár nem ez volt az első alkalom, hogy fia ezzel fenyegetőzött. Daniel is rosszul volt ilyen istentelen fogadalom hallatán. És hitt neki. Hugh tekintete… Az a jeges, kifejezéstelen tekintet, amivel megesküdött… Rémisztő volt. Mindez azt jelenti, hogy amikor Lord Ramsgate gyakorlatilag odaköpte Danielnek az esküt, hogy nem fog ártani neki, Daniel hitt neki. Ennek már két napja. Ez alatt a két nap alatt Danielnek nem volt más dolga, mint gondolkodni. Ki más akarhatná megölni őt? És mire gondolhatott Anne, amikor azt mondta, hogy nem vállalhat felelősséget érte? Anne rejtegetett titkaira gondolt és arra, hogy miért mondta azt, hogy nem tud mindent. Mi a fenét akarhatott mondani ezzel? 121

Lehet, hogy neki szólt a támadás? Nem elképzelhetetlen, hogy valaki rájött, az ő csézáján fog visszamenni a kastélyba. Tény, hogy elég sokáig voltak a fogadóban ahhoz, hogy valaki benyesse a hámot. Felidézte azt a napot, amikor Anne berontott Hoby üzletébe. Rémület volt a tekintetében. Félelem. Azt mondta, van valaki, akivel nem akar találkozni. Kicsoda? Nem ismeri fel, hogy ő segíthet neki? Lehet, hogy csak nemrégiben jött vissza a száműzetésből, de rangja van, és a ranggal hatalom jár, annyi hatalom bizonyosan, hogy őt megóvja. Igen, három évig menekült, de szembeszállt Ramsgate márkival. Winstead grófja, kevesen állnak rangban felette. Néhány herceg, néhány márki és a királyi család. Anne nyilván nem a legelőkelőbb társaságból szerzett magának ellenséget. De amikor a Pleinsworth-házba látogatott, hogy azonnal beszéljen vele, azt mondták neki, hogy a kisasszony nincs otthon. Másnap reggel ismét ezzel a kéréssel jelent meg, és ugyanazt a választ kapta. Órákkal később visszatért. Nagynénje ezúttal személyesen közölte az elutasítást. – Hagyd békén azt a szegény lányt! – közölte élesen. Daniel nem volt olyan hangulatban, hogy eltűrje Charlotte néni kioktatását. Ezért egyenesen a tárgyra tért. – Beszélnem kell vele. – Nincs itt. – Ó, az isten szerelmére, nénikém! Tudom, hogy… – Elismerem, hogy amikor ma reggel kerested, odafent volt – vágott a szavába Lady Pleinsworth. – Szerencsére Miss Wynternek van annyi esze, hogy ne engedjen a flörtnek, ha te ezt nem is fogod fel. De most nincs itt. – Charlotte néni… – figyelmeztette. – Nincs itt! – közölte a nagynéni, állát kissé felszegve. – Szabad délutánja van. Amikor pedig szabad délutánja van, mindig elmegy valahová. – Mindig? – Amennyire én tudom, igen – közölte a matróna legyintve. – Dolga van, és… azt csinál, amit akar. Amit akar. Micsoda kijelentés! – Hát jó – jelentette ki Daniel elszántan. – Akkor megvárom. – Nem várhatod meg. – Kitilt a szalonjából? – kérdezte Lord Winstead hitetlenkedve. Charlotte néni karba fonta a kezét. – Ha kényszerítesz rá, igen. Daniel is karba fonta a kezét. – Az unokaöccse vagyok. – Ennél is furcsább, hogy ez a szoros rokoni kapcsolat nem jelenti azt, hogy lenne egy csepp józan eszed. Lord Winstead csak nézte a hölgyet. – Ez sértés volt – erősítette meg Lady Pleinsworth. – Ha esetleg nehézségeid lennének az értelmezéssel. Szentséges isten! – Ha egy kicsit is kedveled Miss Wyntert – folytatta Lady Pleinsworth parancsolóan –, akkor békén hagyod. Nagyon jóravaló, józan gondolkodású hölgy és azért tartom alkalmazásban, mert teljesen meg vagyok győződve arról, hogy te környékezted meg őt és nem fordítva történt. – Beszélt vele rólam? – kérdezte Daniel. – Megfenyegette?

122

– Természetesen nem! – csattant fel a nagynéni, de mielőtt ezt mondta, egy fél pillanatra elkapta a tekintetét, és Daniel tudta, hogy hazudik. – Mintha én bárkit is fenyegetnék! – folytatta felháborodva. – Ami azt illeti, nem ő az, akivel beszélni kell. Ő tudja a világ rendjét, ha te nem is. Ami Whipple Hillben történt, arra fátylat lehet borítani… – Mi történt? – kérdezte Daniel, megrémült, vajon mire célozhat a nagynénje. Rájött, hogy Anne hálószobájában járt? Nem, az lehetetlen. Ha ez lenne a helyzet, Anne-t már elzavarták volna a háztól. – Kettesben voltál vele – tisztázta Lady Pleinsworth. – Ne hidd, hogy elkerülte a figyelmemet. Bár szeretném azt hinni, hogy hirtelen felébredt érdeklődésed Harriet, Elizabeth és Frances, az unokahúgaid iránt, a bolond is látja, hogy úgy lihegsz Miss Wynter után, mint egy kölyökkutya. – Ez is sértés akart lenni, gondolom. Lady Pleinsworth az ajkát csücsörítette, de különben nem mutatta jelét, hogy észlelte volna a megjegyzést. – Nem akarom, hogy el kelljen küldenem. De ha tovább forszírozod ezt a kapcsolatot, nem lesz más választásom. És biztos lehetsz benne, hogy egyetlen jó család sem alkalmaz olyan nevelőnőt, aki kikezd egy gróffal. – Kikezd? – ismételte a szót Lord Winstead a hitetlenkedés és az undor közti hangsúllyal. – Kérem, ne inzultálja ilyen kifejezéssel. A hűvös hang hallatán nagynénje enyhe szánalommal nézte. – Nem őt kívántam inzultálni. Ami azt illeti, nagyon is nagyra becsülöm Miss Wyntert azért, hogy józanul viselkedik, amikor te nem. Figyelmeztettek, hogy ne alkalmazzak ilyen szép nőt nevelőnőnek, de külleme ellenére nagyon intelligens. És a lányok imádják. Azt akarod, hogy a szépsége miatt diszkrimináljam? – Nem – mordult lord Winstead. Az idegességtől kis híján falra mászott. – És mi a fene köze van ennek bármihez? Csak beszélni akarok vele. Hangját a végén felemelte, annyira, hogy az üvöltéshez vészesen közel volt. Lady Pleinsworth hosszan nézte unokaöccse arcát. – Nem. Daniel ráharapott a nyelvére, nehogy olyasmi szaladjon ki a száján, amit később megbánna. Nagynénje csak akkor engedné, hogy Anne-nel találkozzon, ha közölné vele gyanúját, miszerint Miss Wynter lehetett a Whipple Hill-i támadás célpontja. De ha bármivel utalna arra, hogy Anne múltja botrányos lehet, Lady Pleinsworth azonnal elbocsátaná, és nem akart állásvesztése oka lenni. Végül türelme olyannyira elfogyott, hogy csak hajszálon függött, nagyot sóhajtott, elszámolt magában tízig és azt mondta: – Csak egyszer kell beszélnem vele. Mindössze egyszer. Lehet a szalonjában, félig nyitott ajtónál, de ragaszkodom hozzá, hogy négyszemközt beszéljek vele. Lady Pleinsworth gyanakvón nézte unokaöccsét. – Egyszer? – Egyszer. Ez nem volt teljesen igaz, ennél sokkal többet akart, de csak ennyit kérhetett. – Gondolkodom rajta – csattant fel a matróna. – Na de Charlotte néni! – Hát jó, de csak egyszer. De kizárólag azért, mert szeretném azt hinni, hogy anyád olyan fiút nevelt, akinek van érzéke ahhoz, hogy tudja, mi a különbség jó és rossz között. – Ó, az isten… – Ne káromold előttem a Mindenhatót – figyelmeztette –, mert azt kockáztatod, hogy átgondolom az engedélyemet.

123

Daniel összeszorította ajkát, fogát olyan erősen csikorgatta, hogy azt hitte, csontport kell nyelnie. – Holnap meglátogathatod – ígérte Lady Pleinsworth. – Délelőtt tizenegykor. A lányok vásárolni akarnak menni Sarah-val és Honoriával. Jobban szeretném, ha nem lennének a házban, amikor te… – Úgy tett, mintha nem ismerné a megfelelő szót, megvetően legyintett. Daniel bólintott és elment. De sem ő, sem a nagynénje nem látták Anne-t, aki a szomszéd szoba ajtajának réséből figyelte őket. Minden szót hallott.

Anne megvárta, hogy Daniel kiviharzik a házból, aztán lenézett a kezében tartott levélre. Lady Pleinsworth nem hazudott. Valóban dolga volt a városban. De a személyzeti bejáraton jött be, mint mindig, amikor nem voltak vele a lányok. Éppen fel akart menni a szobájába, amikor meglátta, hogy Daniel az előszobában van. Nem lett volna szabad hallgatóznia, de nem tudta megállni, hogy ne tegye. Nem annyira azért, amit Daniel mondott, csak a hangját akarta hallani. Utoljára hallja. A levelet nővére, Charlotte írta, kissé idejétmúlt hírek voltak benne, mert jóval azelőtt megérkezett már a postahivatalba, ahova Anne a leveleit rendelte, mielőtt elindultak Whipple Hillbe. Abban a postahivatalban, ahova nem ment be, hanem rémületében inkább a csizmadiaműhelybe nyitott be. Ha megkapta volna ezt a levelet, mielőtt George Chervilt meglátta, nem lett ijedt volna meg annyira. Akkor egyenesen rémület fogta volna el. Charlotte azt írta, hogy George Chervil elment hozzájuk, akkor, amikor Mr. és Mrs. Shawcross nem voltak otthon. Előbb megpróbálta szép szóval rávenni őt, árulja el, hol él Anne, aztán hangosan fenyegetőzött és kiabált, mígnem bejött a személyzet, akik aggódtak Charlotte biztonságáért. Aztán távozott, de előtte közölte, tudja, hogy Anne egy arisztokrata családnál nevelőnő, és mivel tavasz van, valószínűleg Londonban van. Charlotte úgy gondolta, Chervil nem tudja, melyik családnál dolgozik Anne, különben miért szánt volna annyi energiát arra, hogy megtudja tőle. Mégis aggódott húgáért és könyörgött neki, hogy vigyázzon magára. Anne összegyűrte a levelet, aztán meglátta a kandallóban égő kis tüzet. Mindig elégette Charlotte leveleit, miután elolvasta őket. Mindig nagyon fájdalmas művelet volt ez, ezek a vékony papírlapok jelentették az egyetlen kapcsolatot régi életével, és sokszor ült kis íróasztalánál könnyeivel küszködve, és mutatóujját a sorokon húzva olvasta Charlotte ismerős betűit. De Anne nem ringatta magát abban az illúzióban, hogy alkalmazottként tökéletesen háborítatlan magánélete lehet, és fogalma sem volt, milyen magyarázatot adjon ezekre a levelekre, ha egyszer megtalálják nála. Ezúttal azonban boldogan dobta tűzre a papírt. Illetve nem boldogan. Nem hitte, hogy valaha bármit is boldogan tenne. De jólesett a rombolás, bármilyen komor és dühödt öröm is volt ez. Behunyta a szemét, szorosan összezárta pilláit, hogy ki ne csorduljon a könnye. Szinte biztos volt abban, hogy el kell hagynia a Pleinsworth-házat. És ezért nagyon dühös volt. Ez volt a legjobb állás, amit valaha kapott. Nem volt bezárva egy szigeten egy idős öreg hölggyel, végtelen unalomban. Éjszakánként nem kellett eltorlaszolnia az ajtaját egy modortalan öregember elől. Szeretett a Pleinsworth-házban élni. Ez volt a legközelebb az otthonosság érzéséhez, amióta… amióta… Amióta nincs otthona. De erőt vett magán, mélyeket lélegzett, aztán keze fejével megtörölte a szemét. De aztán, mielőtt még kilépett volna az ajtón, kopogtak. Valószínűleg Daniel, biztosan elfelejtett valamit. 124

Gyorsan visszahúzódott a szalonba, résnyire nyitva hagyta az ajtót. Tudta, hogy teljesen be kéne csuknia, de így legalább egy utolsó pillantást vethet rá. A résből figyelte a komornyikot, ahogy ajtót nyitott. De amikor Granby kinyitotta az ajtót, nem Danielt látta meg, hanem egy férfit, akivel sosem találkozott. Meglehetősen közönséges kinézetű férfi volt, olyan ruhában, ami arra utalt, hogy dolgoznia kell a megélhetésért. Nem kétkezi munkás, ahhoz túl tiszta és rendes. De volt benne valami vadság, amikor megszólalt, Anne azonnal felismerte a kelet-londoni beszéd nyers ritmusát. – A szállítmányokat a hátsó ajtónál vesszük át – szólt Granby rögtön. – Nem szállítmányt hoztam – felelte a férfi és bólintott. Az akcentusa nyers, de a modora udvarias, a komornyik nem csapta rá az ajtót. – Akkor mit óhajt? – Egy nőt keresek, aki talán itt él. Miss Annelise Shawcross. Anne lélegzete is elállt. – Ilyen nevű hölgy nem lakik itt – felelte Granby hűvösen. – Ha megbocsát… – Lehet, hogy más nevet használ – vágott a szavába a férfi. – Nem tudom, milyen néven él most. De sötét haja van, kék szeme és azt mondják, elég szép. – Vállat vont. – Én még nem láttam a saját szememmel. Lehet, hogy szolgáló vagy ilyesmi. De nemesi származású, efelől kétség sem lehet. Anne teste megfeszült, kész volt menekülni. Lehetetlen, hogy Granby ne ismerje fel a személyleírásból. Ám Granby csak annyit mondott: – Ilyen személyt nem ismerünk ebben a házban. Jó napot, uram. A férfi arca megfeszült az eltökéltségtől, lábát az ajtórésbe dugta, mielőtt Granby becsukhatta volna. – Ha meggondolná magát, uram – mondta, valamit előrenyújtva. – Itt a névjegyem. Granby karja mereven az oldalánál maradt. – Ez aligha meggondolás kérdése. – Ha ön mondja – szólt a férfi, azzal visszatette a névjegyet a mellényzsebébe, várt még egy percig, aztán távozott. Anne a szívére kapta kezét, próbált mélyen, hangtalanul lélegezni. Ha lett volna kétsége afelől, hogy a Whipple Hill-i támadás nem George Chervil műve volt, ez a kétség most eloszlott. És ha bosszúvágyában képes Winstead gróf életét kockáztatni, gondolkodás nélkül bántaná az ifjú Pleinsworth lányokat. Anne tönkretette a saját életét, amikor hagyta, hogy tizenhat éves korában elcsábítsa, de átkozott, ha hagyja, hogy George Chervil mást is tönkretegyen. El kell tűnnie. Azonnal. Chervil tudja, hogy hol van, és azt is, hogy kicsoda. De nem hagyhatta el a szobát, míg Granby a hallban volt. A komornyik pedig ott állt, a mozdulatba dermedten, egyik keze a kilincsen. Aztán megfordult, és amikor megfordult… Anne elfeledkezett arról, hogy a komornyik figyelmét semmi sem kerülte el. Ha Daniel jött volna vissza, ő nem vette volna észre, hogy az ajtó résnyire nyitva van. De Granby? Olyan volt ez az ajtórés, mintha vörös kendőt lengetne a bika előtt. Az ajtónak nyitva kell lennie. Vagy csukva. De soha nem résnyire nyitva, egyujjnyi légréssel. És Granby természetesen meglátta őt. Anne nem is próbált elrejtőzni. Tartozik ennyivel neki, azok után, amit érte tett. Kinyitotta az ajtót, kilépett a hallba. Tekintetük találkozott, és Anne várt, de Granby csak bólintott és azt mondta: – Miss Wynter. Anne viszonozta a bólintást és tisztelete jeléül térdet hajtott. – Mr. Granby. 125

– Szép napunk van, ugye? Anne feszengett. – Nagyon szép. – Ha jól tudom, szabadnapja van. – Igen, uram. Granby ismét bólintott, aztán, mintha semmi rendkívüli nem történt volna, azt mondta: – Az élet megy tovább. Megy. Hiszen nem ezt csinálta mindig? A Man-szigeten három hosszú évig, úgy, hogy nem látott magával egykorú személyt, csak Mrs. Summerlin unokaöccsét, aki jó mulatságnak tartotta, ha az ebédlőasztal körül kergette. Aztán kilenc hónap Birminghamben, ahonnan ajánlólevél nélkül bocsátották el, amikor Mrs. Barraclough rajtakapta Mr. Barraclough-t, ahogy az ő ajtaján dörömböl. Aztán három év Shropshire-ben, ami nem is volt olyan rossz. Munkaadója özvegyember volt, a fiai többnyire az egyetemen voltak. A lányai azonban a felnőttkor küszöbére értek és Anne-nel tudatták, hogy szolgálataira nem tartanak többé igényt. De ment tovább. Kapott még egy ajánlólevelet, ez kellett ahhoz, hogy alkalmazást nyerjen a Pleinsworth-házban. És most, hogy távozik, megy tovább. Ám fogalma sem volt, hova mehet.

126

17. fejezet Daniel pontosan öt perccel tizenegy óra előtt ért a Pleinsworth-házba. Gondolatban egy egész sor kérdést készített elő, hogy sorban feltegye őket Anne-nek, de amikor a komornyik beengedte a házba, meglehetős felfordulás fogadta. Harriet és Elizabeth egymással kiabáltak a hallban, anyjuk rájuk kiabált, a szalon ajtaja mellett támlátlan padon három szobalány zokogott. – Mi folyik itt? – kérdezte Sarah-t, aki éppen a láthatóan zaklatott Francest próbálta a szalonba terelni. Sarah bosszús pillantást vetett rá. – Miss Wynter. Eltűnt. Daniel szíve kihagyott. – Tessék? Mikor? Mi történt? – Nem tudom – csattant fel Sarah. – Nem avatott be a terveibe. – Dühös pillantást vetett Lord Winsteadre, aztán visszafordult Franceshez, aki úgy sírt, hogy alig kapott levegőt. – Ma reggel, tanítás előtt ment el – zokogott Frances. Daniel lenézett fiatal unokahúgaira. Frances szeme vörös volt, arcán könnyek csorogtak, kis teste csillapíthatatlanul rázkódott. Rájött, a kislány úgy néz ki, ahogy ő érez. Rémületét legyőzve leguggolt mellé, hogy a szemébe nézhessen. – Mikor kezdődnek az óráitok? Frances szipogott egy kicsit, aztán levegőt vett és kimondta: – Fél tízkor. Daniel dühösen fordult Sarah felé. – Már majdnem két órája eltűnt, és senki sem tájékoztatott engem? – Frances, kérlek – könyörgött Sarah. – Próbáld meg abbahagyni a sírást. És nem – szólt Sarah dühösen, hirtelen visszafordulva Daniel felé –, senki nem tájékoztatott téged. Könyörgöm, miért kellett volna? – Ne szórakozz velem, Sarah! – figyelmeztette Daniel. – Úgy nézek én ki, mint aki szórakozik? – csattant fel a nő, aztán hangja meglágyult, húgához szólt. – Frances, kedves Frances, kérlek, próbálj mélyeket lélegezni! – Szólnotok kellett volna nekem – mondta Daniel éles hangon. Kezdte elveszíteni a türelmét. Mert mind úgy tudták, hogy Anne ellensége, és Daniel most már biztos volt benne, hogy van ellensége, az ágyából ragadta el őt. Válaszokat akart Sarah-tól, nem szenteskedő szidalmakat. – Legalább kilencven perce ment el – közölte. – Az lett volna a helyes… – Tessék? – vágott a szavába Sarah. – Ugyan mit kellett volna tennünk? Drága időt vesztegetni arra, hogy téged értesítsünk? Téged, akinek semmi köze és joga nincs hozzá? Téged, akinek az a szándéka, hogy… – Feleségül veszem – zárta rövidre a mondatot Lord Winstead. Frances abbahagyta a sírást, arcocskáját felfelé fordította, szeme reménnyel csillogott. Még a padon egymás mellett ülő három szobalány is elhallgatott. 127

– Mit mondtál? – kérdezte Sarah súgva. – Szeretem – közölte Lord Winstead, csak akkor jött rá erre az igazságra, amikor a szavak elhagyták ajkát. – Feleségül akarom venni. – Ó, Daniel bácsi! – kiáltott fel Frances, azzal elengedte Sarah kezét és nagybátyját ölelte át. – Meg kell találnod. Meg kell! – Mi történt? – kérdezte Sarah-t, aki nem tért magához a döbbenettől. – Mondjatok el mindent. Hagyott üzenetet? Sarah bólintott. – Anyánál van. Bár nem volt benne sok minden. Csak az, hogy sajnálja, de távoznia kell. – Azt írta, hogy engem ölel – szólalt meg Frances a gróf úr kabátjába súgva. Daniel megpaskolta a kislány hátát, de nem vette le tekintetét Sarah-ról. – Adta bármi jelét annak, hogy nem saját elhatározásából távozott? Sarah csak bámult rá. – Szerinted elrabolták? – Nem tudom, mit gondoljak – ismerte el Lord Winstead. – A szobájában nem volt felfordulás – közölte Sarah. – Minden holmija eltűnt, de semmi más nem hibádzott. Az ágya szépen bevetve. – Mindig beveti az ágyát – szipogott Frances. – Tudja valaki, mikor távozott? – kérdezte Daniel. Sarah tagadón ingatta fejét. – Nem reggelizett. Nyilván előtte. Daniel magában káromkodott, aztán óvatosan kibontakozott Frances öleléséből. Fogalma sem volt, hogyan keresse Anne-t, azt sem tudta, honnan induljon el. Miss Wynter olyan keveset tárt fel a múltjából. Mindez nevetséges lett volna, ha Danielt nem rémítette volna meg ennyire ez a helyzet. Tudta, hogy… Mit is tudott? A szülei szeme színét? Ez nem segít, hogy megtalálja. Semmit nem tudott. Abszolút semmit. – Mylord? Felnézett. Granby volt az, a Pleinsworth család hűséges komornyikja, rá nem jellemző módon rendkívül feldúltnak tűnt. – Válthatnék néhány szót önnel, uram? – kérdezte Granby. – Természetesen. – Daniel ellépett Sarah mellől, aki zavartan és kíváncsian nézte a két férfit. Intett Granbynek, hogy kövesse a szalonba. – Önkéntelenül hallottam, amit Lady Sarah-val beszélt, uram – szólalt meg Granby nyugtalanul. – Nem akartam hallgatózni. – Senki nem feltételezett ilyet – nyugtatta Lord Winstead. – Folytassa, kérem. – Ön… szereti Miss Wyntert? Daniel áthatón nézte a komornyikot, aztán bólintott. – Tegnap jött egy férfi – közölte Granby. – Szólnom kellett volna erről Lady Pleinsworthnek, de nem voltam egészen biztos abban, hogy ez helyes lenne és nem akartam híresztelést kelteni Miss Wynterről, ha kiderül, hogy semmi alapja nincs. De most, amikor bizonyosnak látszik, hogy elment… – Mi történt? – kérdezte Daniel rögtön. A komornyik idegesen nyeldekelt. – Egy férfi jött és bizonyos Miss Annelise Shawcrosst keresett. Rögtön elküldtem, senki nem lakik a házban ilyen néven. De nagyon kitartó volt és azt mondta, hogy ez a Miss Shawcross talán más nevet használ. Nem tetszett nekem ez az ember mylord, annyit mondhatok. Olyan volt… – Granby a fejét ingatta. Mintha rossz emléket akarna eloszlatni így. – Nem tetszett. – Mit mondott? 128

– Leírta a hölgyet. Ezt a Miss Shawcrosst. Azt mondta, sötét haja van, kék a szeme és meglehetősen szép. – Miss Wynter – mondta ki Daniel halkan. Vagy inkább Annelise Shawcross. Vajon ez az igazi neve? Miért változtatott nevet? Granby bólintott. – Én is éppen így írnám le, uram. – Mit mondott neki? – kérdezte Daniel és nagyon igyekezett, hogy hangjában ne hallatsszon sürgetés. Látta, hogy Granby elég bűntudatot érzett amiatt, hogy ezt nem említette korábban. – Azt mondtam neki, hogy senki nem lakik a házban, akire illene a személyleírás. Mint mondtam, nem vont szimpatikus nekem az a férfi, és nem akartam Miss Wynter biztonságát veszélyeztetni. – Elhallgatott. Aztán hozzátette: – Kedvelem a mi Miss Wynterünket. – Én is – felelte Daniel ellágyulva. – Ezért mondom el önnek ezt – mondta Granby, hangja végül visszatalált a rá jellemző határozottságba. – Meg kell találnia őt. Daniel hosszú, nyugtalan sóhajt hallatott és lenézett a kezére. Remegett. Volt már ilyen korábban is, többször, még Itáliában, amikor Ramsgate emberei különösen közel jártak. Valami elárasztotta a testét, a vérében lüktetett a rémület, és ilyenkor órákba telt, míg újra visszatért a rendes kerékvágásba. De ez minden korábbinál rosszabb volt. Gyomra összeszorult, tüdeje összeesett és erős hányingere volt. Ismerte a félelmet. Ez túlment minden félelmen. Granbyre nézett. – Gondolja, hogy ez az ember rabolta őt el? – Nem tudom. De miután ez a férfi távozott, láttam Miss Wyntert – szólt Granby, azzal megfordult és jobbra nézett. Daniel azon tűnődött, hogy lelki szemei előtt lepereg-e a jelenet. – A szalonban volt – mondta. – Ott, az ajtó mögött. Mindent hallott. – Biztos ebben? – A szemében láttam – felelte Granby halkan. – Ő az a hölgy, akit az a férfi keresett. És Miss Wynter tudta, hogy tudom. – Mit mondott neki, Granby? – Azt hiszem, az időjárásról tettem valami megjegyzést. Vagy valami hasonló nem fontos dologról. Aztán azt mondtam, hogy az élet megy tovább – mondta Granby köhécselve. – Azt hiszem, megértette, hogy nem akarom beárulni. – Biztos vagyok benne, hogy megértette – jegyezte meg Daniel komoran. – Mégis úgy érezhette, hogy mennie kell. Nem tudta, mennyit tudhat Granby a Whipple Hillben történt kocsibalesetről. Mint mindenki más, valószínűleg ő is úgy gondolta, hogy Ramsgate keze volt a dologban. De Anne nyilvánvalóan mást gyanított, és nyilvánvaló volt, hogy akárki próbálta bántani őt, nem törődött azzal, hogy mást is veszélybe sodor-e. Anne sosem hagyná, hogy miatta a Pleinsworth lányok veszélybe kerüljenek. Vagy… Vagy ő maga. Egy pillanatra behunyta a szemét. Anne valószínűleg úgy gondolja, hogy őt védi. De ha valami baja esik… Danielt semmi nem tehetné jobban tönkre. – Meg fogom találni – közölte Granbyvel. – Ebben biztos lehet.

Anne volt már magányos. Ami azt illeti, életének elmúlt nyolc évét a magány érzése jellemezte. Ágyán kuporgott a panzióban, hálóingére felvette kabátját, hogy ne fázzon, és rájött, hogy a nyomort sosem ismerte. Ilyet nem. 129

Talán vidékre kellett volna mennie. A vidék tisztább. És valószínűleg kevésbé veszélyes. De Londonban névtelen maradhat. Elnyelik a zsúfolt utcák, láthatatlanná válik. Ám az utca darabokra is tépheti. Egy olyan nő számára azonban, mint ő, nem volt munka. Az ő akcentusával beszélők nem dolgoztak varrólányként vagy bolti eladókisasszonyként. Fel-alá járkált az utcákon új lakóhelyén, egy viszonylag elfogadható negyedben, amely középosztálybeliek bevásárlóutcái és kétségbeejtő nyomornegyedek közé volt ékelődve. Felkeresett minden üzletet, ahol ki volt írva, hogy munkaerőt keresnek, és néhány olyat is, ahol ezt nem írták a kirakatba. Azt mondták neki, hogy nem bírná sokáig, mert túl finom a keze és túl tiszta a foga. Több férfi is kihívóan nézte és nevetett, aztán egészen másfajta pénzkereseti lehetőséget kínált neki. Ajánlólevél nélkül nem kaphat nevelőnői vagy társalkodónői állást, de két korábbi ajánlólevele Anne Wynter névre szólt. És Anne Wynter már nem lehetett. Behajlított lábát még közelebb húzta testéhez, fejét térdére hajtotta, szorosan behunyta szemét. Nem akarta látni ezt a szobát, nem akarta látni, milyen nyomorúságosan kevés holmija van, még ebben a kicsi szobában is elenyésző. Nem akarta látni az ablakon át a nyirkos éjszakát, és mindenekelőtt magát nem akarta látni. Megint nem volt neve. És ez fájt. Úgy fájt, mintha egyenesen, élesen a szívébe hatolt volna. Szörnyű érzés volt, súlyos félelem, ami minden reggel rátelepedett és csak annyit tehetett, hogy lábát átlendíti az ágy peremén és a padlóra teszi. Nem olyan érzés volt, mint korábban, amikor a családja elűzte otthonról. Akkor legalább volt hova mennie. Volt terve. Nem ő választotta ugyan, de tudta, mit várnak el tőle és mikor. Most két ruhája volt, egy kabátja, tizenegy fontja és a prostitúción kívül semmi lehetősége. Arra pedig nem képes. Szentséges isten, arra nem képes. Egyszer már túl könnyen odaadta magát, másodszor nem követi el ugyanazt a hibát. És nagyon, nagyon gyötrelmes lenne odaadni magát egy vadidegennek, amikor Danielnek megálljt parancsolt, mielőtt beteljesedhetett volna egyesülésük. Azért mondott nemet, mert… Nem is volt benne biztos, miért. Talán csak megszokásból. Félelemből. Nem akart törvénytelen gyermeket szülni, és nem akart házasságra kényszeríteni egy férfit, aki különben nem választana egy olyan nőt, mint ő. De legfőképpen azért, mert magára kellett hallgatnia. Nem egészen a büszkeségére, ez valami más volt, valami mélyebb. A szívére. Csak a szíve volt még tiszta és teljes mértékben az övé. Testét George-nak adta, de annak ellenére, hogy akkor mit gondolt, a szívét sosem kapta meg. És ahogy Daniel akkor a nadrágját gombolta ki, ahogy szeretkezni készült vele, Anne tudta, hogy ha hagyja, ha megengedi magának, a szíve örökre Danielé lesz. Ez ebben a tragikomikus. Anélkül is övé a szíve. A lehető legostobább dolgot követte el. Olyan férfiba szeretett bele, aki sosem lehet az övé. Daniel Smythe-Smith, Winstead grófja, Streathermore vikomtja, Touchton és Stoke bárója. Nem akart rá gondolni, mégis rá gondolt, valahányszor behunyta a szemét. A mosolya, a nevetése, a tűz a szemében, amikor ránéz. Anne nem gondolta, hogy Daniel szereti, de úgy érezte, nem áll messze tőle. Legalábbis nagyon figyelmes vele. És talán, ha valaki más lenne, olyan nő, akinek neve és rangja van, akit nem akar egy őrült megölni… Akkor talán, amikor Daniel hirtelen felindulásból azt kérdezte: „És ha feleségül veszlek?”, átölelte volna őt és azt kiáltotta volna: „Igen! Igen! Igen!” De az ő élete nem az „Igen”-ekről szólt. Az ő élete a „Nem”-ek sorozata. És végül ide juttatta, ahol végül testben is egyedül volt, ahogy lélekben már sok éve. Gyomra hangosan kordult, Anne felsóhajtott. Elfelejtett vacsorát venni magának, mielőtt visszajött a panzióba és

130

most nagyon éhes volt. Talán így volt a legjobb. Takarékoskodnia kell, minden pennyt megfogni, hogy a pénze a lehető legtovább kitartson. Gyomra ismét mordult, összeszorult, ezúttal a dühtől, és Anne hirtelen lendülettel a padlóra lépett. – Nem! – mondta ki hangosan. Bár igazából igent gondolt. Átkozottul éhes, muszáj valamit ennie. Életében egyszer igent mond, akkor is, ha csak egy pástétomot és fél pint almabort kap érte. A széken gondosan összehajtogatott ruhájára nézett. Nem igazán akart újra átöltözni. A kabátja tetőtől talpig betakarta. Ha harisnyát és cipőt húz, feltűzi a haját, senki nem látja meg, hogy hálóingben van. Felnevetett. Napok óta először jött ki ilyen hang a torkán. Milyen furcsa módja a helytelenkedésnek! Néhány perccel később már kint volt az utcán, elindult egy kis élelmiszerüzlet felé, ami mellett minden nap elment. Sosem járt az üzletben, de az illatok, amik ajtónyitáskor az utcára áradtak, egyenesen mennyeiek voltak. Cornwalli pástétom és húsos piték, forró zsemle, és ki tudja, mi még. Szinte boldog volt, amint az ízletes étel a kezében volt, nagy boldogságot érzett. A boltos papírba csomagolta a pástétomot, kenyeret és Anne éppen visszaindult a panzióba, hogy szobájában fogyassza el. Bizonyos szokások nehezen szűnnek meg, még túlságosan úrinő volt ahhoz, hogy az utcán egyen, úgy, hogy mások ott tolongnak körülötte. A panzióval átellenben vehet almabort, és amikor visszaér a szobába… – Te! Anne csak ment tovább. Olyan hangos volt a környék, olyan sok hanggal volt tele, eszébe sem jutott, hogy egy hanyagul kiáltott „Te!” megszólítás neki szólhat. De aztán ismét hallotta. Közelebbről. – Annelise Shawcross! Meg sem fordult, hogy megnézze, ki az. Ismerte ezt a hangot, ráadásul az a hang tudta az igazi nevét. Futásnak eredt. A drága vacsora kicsúszott az ujjai közül, és szaladt, csak szaladt, gyorsabban, mint valaha gondolta volna. Sarkokon fordult be hirtelen, elnézést sem kért, úgy nyomakodott előre a tömegben. Addig rohant, hogy tüdeje égni kezdett és hálóinge a bőréhez tapadt, de végül nem tudott menekülni George Chervil egyetlen kiáltása elől. – Fogják el! Kérem! A feleségem! Valaki teljesítette a kérést. Valószínűleg azért, mert a segítségért kiáltó hangjából azt lehetett kihallani, hogy hálás lenne, így amikor utolérte, azt mondta a férfinak, akinek karja saruként tartotta őt: – Tudja, beteg. – Nem vagyok a felesége! – üvöltött Anne, elfogójának kezében vergődve. Kapálózott, csípőjével a férfi lábát ütötte, de a férfi nem engedett. – Nem vagyok a felesége – mondta a férfinek. Próbált teljesen ép gondolkodásúnak tűnni. – Ez az ember őrült. Évek óta üldöz! Esküszöm, nem vagyok a felesége! – Gyere, Annelise – szólt George nyugtató hangon. – Te is tudod, hogy ez nem igaz. – Nem! – sikoltott mindkét férfival küzdve. – Nem vagyok a felesége! – kiáltott ismét. – Meg akar ölni! Végül a férfi, aki George kérésére elfogta, kezdett elbizonytalanodni. – Azt mondja, sosem volt a maga felesége – mondta elkomorulva. – Tudom – sóhajtott George. – Már évek óta ez az állapota. Gyerekünk született, és… – Tessék?! – üvöltött Anne. – Halva született – magyarázta George a másik férfinak. – Sosem tudta magát túltenni rajta. – Hazudik! – üvöltött Anne. 131

De George csak sóhajtott, álnok szemébe könny szökött. – Bele kell nyugodnom, hogy sosem lesz már az a nő, akit feleségül vettem. A férfi George szomorú, nemes arcáról Anne dühtől eltorzult arcára nézett, és nyilván úgy ítélte meg, hogy kettőjük közül valószínűleg George az épelméjű, ezért átadta Anne-t neki. – Minden jót! – köszönt el. George hálás köszönetet mondott, és elfogadta a segítségét, valamint a zsebkendőjét, hogy a kettőt összekötve megkössék Anne kezét. Amikor ezzel végeztek, az őrült Lord erősen megrántotta Anne-t, aki így nekiesett. Anne megborzongott az undortól, ahogy testük teljes hosszában érintkezett. – Ó, Annié! Milyen jó újra látni téged! – Maga vágta el a hámot! – szólt Anne halkan. – Valóban – erősítette meg George büszke mosollyal. Aztán elkomorult. – Azt hittem, súlyosabbak lesznek a sérüléseid. – Megölhette volna Lord Winsteadet! George csak vállat vont és abban a pillanatban megerősítette Anne legsötétebb gyanúját. Megőrült. Teljesen, gyógyíthatatlanul őrült. Nincs más magyarázat. Épeszű ember nem kockáztatja, hogy megöljön egy brit főrendet csak azért, hogy őt megszerezze. – És a támadás? – kérdezte. – Azt hittük, pitiáner tolvajok műve volt. George úgy nézett rá, mintha Anne idegen nyelven szólna. – Miről beszélsz? – Amikor Lord Winsteadet megtámadták az utcán? – mondta, szinte kiáltva. – Miért tette ezt vele? George hátrahőkölt. Felső ajka megvetően felfelé görbült. – Nem tudom, miről beszélsz – vicsorgott. – De a te drágalátos Lord Winsteadednek megvannak a maga ellenségei. Vagy nem ismered azt a mocskos kis történetet? – Maga arra sem méltó, hogy a nevét kiejtse – sziszegte Anne. Ám George csak nevetett, aztán áradozni kezdett. – Van fogalmad arról, hogy mióta várom ezt a pillanatot? Körülbelül azóta, hogy Annelise-t kitaszították a társadalomból. – Van fogalmad? – mordult, azzal megragadta az összekötött zsebkendőket és erősen megcsavarta a kelmét. Anne arcul köpte. George arca eltorzult a haragtól, bőre olyan vörös lett, hogy szőke szemöldöke szinte világolt. – Ez nagy hiba volt – sziszegte, és Anne-t dühödten rángatta egy sötét sikátor felé. – Milyen szerencsés, hogy ily hírhedt környéket választottál – szólt gúnyosan. – Senki nem figyel fel, ha én most téged… Anne felsikított. De senki nem figyelt oda, és amúgy is csak egy pillanatig tartott a hangja, mert George erősen gyomorszájon vágta és Anne kétrét görnyedve a falnak dőlt, levegő után kapkodott. – Nyolc évem volt arra, hogy elképzeljem ezt a pillanatot – mondta félelmetesen mormogva. – Nyolc évem volt, hogy rád emlékezzek, valahányszor a tükörbe néztem – mondta, azzal közelebb hajolt hozzá, szeme szikrázott az őrült dühtől. – Vess egy pillantást az arcomra, Annelise! Nyolc évem volt a gyógyulásra, és nézd! Nézd! Anne menekülni próbált, de háta a téglafalhoz szorult és George megragadta az állát és kényszerítette, hogy megnézze az ő eltorzult arcát. A heg szebben gyógyult, mint gondolta volna, már nem vörös csík, hanem gyöngyházszín forradás, de kidudorodott, húzódott és furcsán kettényeste a bőrét.

132

– Úgy gondoltam, előbb szórakozok veled egy kicsit, ha már aznap nem sikerült a kedvemet tölteni veled. De nem vagyok hajlandó ezt egy mocskos sikátorban megtenni – mondta és ajka szörnyűségesen megrándult. – Még én sem tartalak annyira alantasnak téged. – Mit ért azon, hogy „előbb”? – kérdezte Anne súgva. Nem is értette magát, miért tette fel ezt a kérdést. De tudta a választ. Egész végig tudta, és amikor a férfi kést húzott elő, mindketten tudták, mit akar vele. Anne nem sikított. Nem is gondolkodott. Nem tudta megmondani, hogy mit tenne vele a férfi, mert George pár másodperc múlva már összegörnyedve, magzati pózban a kockaköveken feküdt, egy hang sem jött ki a torkán. Anne ott állt felette, még egy utolsó pillanatig levegőért kapkodott és belerúgott, ott, ahol az imént térddel rúgta meg, aztán még mindig összekötött kézzel futott. Ezúttal azonban pontosan tudta, hova megy.

133

18. fejezet Aznap éjjel tíz órakor egy újabb eredménytelen nap után Daniel elindult hazafelé. Fejét leszegve ment, a járdát figyelte, lépteit számolta, ahogy nagy nehezen egyik lábát a másik elé tette. Magánnyomozókat fogadott. Maga is járta az utcákat, felkeresett minden postahivatalt, elmondta Anne személyleírását és mindkét nevét. Két férfit talált, akik azt mondták, emlékeznek egy ilyen hölgyre, aki leveleket szokott feladni, de a címre nem emlékeztek. Aztán végül volt valaki, aki azt mondta, a leírás egy teljesen más nevet viselő hölgyre illik, bizonyos Mary Philpottra. A postahivatal vezetője azt mondta, nagyon bájos a hölgy. Sosem ad fel levelet, de egyszer egy héten óraműpontossággal megjelenik, és aziránt érdeklődik, hogy érkezett-e a nevére levél. Egyetlenegyszer maradt el… úgy két hete. Meglepődött, hogy nem jelentkezett, különösen mert előző héten nem kapott levelet, és szinte sosem telt el két hét úgy, hogy ne érkezett volna a nevére küldemény. Két hete. Ez éppen megfelel annak a napnak, amikor Anne beszaladt Hoby üzletébe és úgy nézett ki, mint aki kísértetet látott. Éppen a leveleit akarta felvenni, amikor véletlenül meglátta azt a titokzatos személyt, akivel nem akart találkozni. És Anne azt kérte, vigye egy postahivatalhoz, levél volt a retiküljében, de ez nem az a postahivatal volt, ahova Mary Philpott a leveleit kapta. Akárhogy is, folytatta a postahivatalnok, a hölgy néhány hét múlva visszatért. Kedden jött. Mindig kedden. Daniel elkomorult. Anne szerdán tűnt el. Daniel három postahivatalban is leadta a nevét azzal az ígérettel, hogy jutalmat kap, aki a hölgy felbukkanásáról értesíti. De ezenkívül nem tudta, mit tegyen. Hogyan találjon meg egy nőt Londonban? Ezért csak rótta az utcákat, folyamatosan figyelte az arcokat a tömegben. Mintha tűt keresne a szénakazalban, kivéve, hogy ez annál is rosszabb volt. Azt legalább tudni lehet, hogy a tű a szénakazalban van. Úgy sejtette, hogy Anne elhagyta a várost. De már besötétedett és aludnia kellett, ezért visszavánszorgott a Mayfair negyedbe, imádkozott, hogy anyja és húga ne legyen otthon, amikor megérkezik. Nem kérdezték, mivel tölti az idejét nap mint nap, reggeltől estig, és nem mondta meg nekik, de tudták. És könnyebb volt, ha nem kell látni a sajnálatot az arcukon. Végül elért az utcájukba. Csend volt, áldott csend, nem volt más hang, csak saját sóhaja, ahogy a Winstead-ház első kőlépcsőjére lépett. Ez volt az egyetlen hang, aztán valaki a nevét súgta. Megdermedt. – Anne? Egy alak lépett ki az árnyékból. Remegett az éjszakában.

134

– Daniel – szólt Anne ismét, és ha mondott is mást, Daniel azt nem hallotta már. Egy szempillantás alatt lent volt a lépcsőn, és karjába zárta, és hetek óta először érezte, hogy a világ szilárdan forog tengelyén. – Anne – mondta, hátát, karját, haját érintve. – Anne, Anne, Anne! – mintha csak ezt tudná mondani, csak a nevét. Megcsókolta az arcát, feje tetejét. – Hol voltál ennyi… Megállt a mozdulatban. Hirtelen rájött, hogy Anne keze össze van kötve. Óvatosan, nagyon óvatosan, nehogy megriassza hihetetlen dühével, a csomókat kezdte kibogozni. – Ki tette ezt veled? – kérdezte. Anne láthatóan feszengett, nyugtalanságában nyelvével nedvesítette ajkát, ahogy előretartotta a kezét. – Anne… – Valaki, akit régebben ismertem – felelte végül. – Ő… én… én… később elmondom. De nem most. Nem tudom… – Jól van, jól van – nyugtatta. Megszorította egyik kezét, aztán a csomókat kezdte oldani. Nagyon szorosak voltak és lehet, hogy még szorosabbá tette azzal, hogy erősen küszködött. – Egy pillanat. – Nem volt más hely, ahova mehettem volna – mondta remegve. – Jól tetted – biztosította, egyik csuklójáról lerántva, félredobva a kötést. Anne remegni kezdett, lélegezni is reszketett. – Nem tudom abbahagyni – mondta, úgy nézve remegő kezére, mintha nem ismerné fel. – Minden rendben lesz – szólt Daniel, kezét kezébe fogva. Szorosan fogta, próbálta nyugton tartani. – Az idegeid. Ugyanez történt velem. Ránézett, kérdő, nagy szemmel. – Amikor Ramsgate emberei üldöztek engem végig Európán – magyarázta. – Amikor vége volt, tudtam, hogy biztonságban vagyok. Valami kiengedett bennem és így remegtem. – Ezek szerint megáll majd ez a remegés? Daniel nyugtatón mosolygott rá. – Megígérem. Anne bólintott, abban a pillanatban olyan borzasztóan törékenynek tűnt, hogy Daniel alig tudta megállni, hogy ne ölelje magához rögtön, hogy megvédje az egész világ ellen akár. De csak átkarolta, vállára simította karját és otthonának bejárata felé vezette. – Menjünk be – mondta. Elárasztották az érzelmek – megkönnyebbülés, félelem, düh –, de mindenképpen a négy fal közé kellett juttatni Anne-t. Gondoskodni kell róla. Talán éhes. Minden mást meg lehet oldani később. – Mehetnénk a hátsó bejáraton? – kérdezte tétován. – Én nem… Nekem nem… – Mindig a főbejáratot fogod használni – jelentette ki határozottan. – Nem, ez nem… ez… kérlek… – könyörgött. – Nem vagyok olyan állapotban. Nem akarom, hogy valaki így lásson. Daniel megfogta a kezét. – Én látlak – mondta halkan. Tekintetük találkozott és Daniel megesküdött volna, hogy Anne kissé megnyugodott. Már nem volt olyan riadt, talán nem is remegett annyira. – Tudom – súgta. Daniel megcsókolta a kezét. – Nagyon féltem, hogy bajod esett – sóhajtott, lelkét feltárva. – Nem tudtam, hol talállak. – Sajnálom. Ígérem, nem teszek többé ilyet. De bocsánatkérésében volt valami, amitől Daniel nyugtalan lett. Valami nagyon alázatos, túl ideges. – Kérdeznem kell valamit – szólt Anne.

135

– Hamarosan annak is eljön az ideje – felelte, azzal felvezette a lépcsőn és megálljt intett. – Egy pillanat. – Belesett az előcsarnokba, meggyőződött arról, hogy minden csendes, aztán intett Anne-nek, hogy lépjen beljebb. – Erre – súgta, és együtt mentek fel a lépcsőn Daniel szobájába. Amint becsukódott mögötte az ajtó, azt sem tudta, mit kérdezzen. Mindent tudni akart. Ki tette ezt vele, miért futott? Kicsoda valójában? Válaszokat akart, azonnal. Senki sem bánhat így Anne-nel. Nem, amíg ő él és mozog. De előbb fel kell melegednie és meg kell nyugodnia, hogy rendesen kapjon levegőt és ráébredjen, hogy már biztonságban van. Ő is érzett már úgy, ahogy most Anne. Tudta, milyen érzés menekülni. Világosságot csinált. Egy lámpa, még egy. Fényre van szükségük. Anne tétován az ablak mellé állt, csuklóját dörzsölte, és Daniel azon az estén először nézte meg igazán. Tudta, hogy zilált a haja, ruházata, de a találkozás megkönnyebbülésében nem is tudta igazán, mennyire. Fekete fürtjei egyik oldalon fel voltak tűzve, a másikon szabadon lógtak, kabátjáról hiányzott egy gomb, arcán olyan seb volt, amitől Daniel ereiben megfagyott a vér. – Anne… – szólalt meg, végül megtalálva a szavakat, hogy fel tudja tenni a kérdést, amit fel kell tennie. – Ma este… Akárki tette ezt… Sikerült… Képtelen volt kimondani. A nyelve hegyén volt, íze sav és harag. – Nem – felelte Anne, csendes méltósággal. – Megtette volna, de az utcán talált és… – Elkapta tekintetét, aztán behunyta az emlék ellen. – Azt mondta, hogy… megteszi, és… – Nem kell semmit mondanod – nyugtatta gyorsan. Legalábbis nem most, amikor ennyire zaklatott. De Anne a fejét ingatta, és szemében olyan eltökéltség villant, aminek Daniel nem tudott ellentmondani. – Mindent el akarok mondani neked. – Később, kedves. Ha megfürödtél. – Nem – szólt fojtott, alig hallható hangon. – Hagynod kell, hogy beszéljek. Órák óta állok odakint, nincs több bátorságom. – Anne, nincs szükség bátorságra, ahhoz, hogy… – A nevem Annelise Shawcross – sóhajtotta. – És szeretnék a szeretőd lenni. – Aztán, mikor látta, hogy Daniel döbbent hitetlenkedéssel nézi, hozzátette: – Ha elfogadsz.

Közel egy órával később Daniel az ablaknál állt, várta, hogy Anne kiszálljon a fürdőből. Miss Shawcross nem akarta, hogy bárki meglássa a házban, ezért Daniel a ruhásszekrényben bújtatta el, míg a lakájok szorgosan megtöltötték a kádat, és most még valószínűleg áztatja magát, várja, hogy a félelem hidege elhagyja testét. Anne az ajánlatáról akart beszélni vele, azt mondta, más lehetősége nincsen, de Daniel nem volt hajlandó meghallgatni. Az, hogy így felajánlotta magát neki… Csak az tesz ilyet, aki teljesen reménytelennek ítéli meg a helyzetét. És nem tudta elviselni ezt a képzetet. A fürdőszobaajtó nyitását hallotta, és amikor megfordult, meglátta Anne-t, tiszta volt, illatos, nedves haját kifésülte homlokából, jobb vállán előrevetve lógott, nem fonat, inkább spirál, egyetlen vastag köteg. – Daniel? Halkan mondta ki a nevét, ahogy benézett a szobába, csupasz lába a süppedő szőnyegen csusszant. A férfi köntöse volt rajta, mélykék, majdnem olyan, mint a szeme színe. Nagy volt rá, a bokájáig ért, kezét derekán tartva kellett összefognia, hogy a helyén maradjon. Daniel sosem látta még ilyen gyönyörűnek. 136

– Itt vagyok – felelt, amikor rájött, hogy Anne nem láthatja őt az ablak mellett. Míg Anne fürdött, ő levetette kabátját, nyakkendőjét, csizmáját is. Inasát elküldte, azzal, hogy nincs szüksége segítségre, ezért a lábbelit az ajtó elé tette, remélve, hogy az inas érti a célzást és elviszi kitisztítani. Ezen az éjszakán semminek nem szabad félbemaradnia. Nem zavarhatja semmi. – Remélem, nincs ellenedre, hogy felvettem a köntösödet – szólt Anne, még szorosabban ölelve testét. – Nem volt semmi más… – Egyáltalán nem – felelte, és intett, csak úgy céltalanul. – Bármit használhatsz. Anne bólintott, és Daniel tíz lépés távolságból is látta, hogy mennyire zavarban van. – Eszembe jutott – szólt Anne, és hangja egyre jobban visszanyerte színét –, hogy talán már tudtad a nevemet. Daniel ránézett. – Granbytől – magyarázta. – Igen. Elmondta nekem, hogy keresett téged egy férfi. Mindössze ezen a nyomon indulhattam a keresésedre. – Gondolom, nem volt nagy segítség. – Nem – felelte fanyar mosollyal. – De megtaláltam Mary Philpott kisasszonyt. Anne ajka megnyílt a meglepetéstől. – Ezt a nevet használtam, hogy Charlotte nővéremnek írjak, így a szüleim nem jöttek rá, hogy velem levelezik. Az ő leveléből tudtam meg, hogy George még mindig… – Elhallgatott. – De túlságosan előreszaladtam. Daniel keze a másik férfi nevének hallatán ökölbe szorult. Akárki ez a George, bántani akarta Anne-t. Meg akarta ölni. És elemi erővel tört rá a vágy, hogy megüssön valamit. Meg akarta találni ezt az embert, bántani, megértetni vele, hogy ha bármi, azaz bármi történik Anne-nel, ő puszta kézzel tépi cafatokra. És sosem tartotta magát erőszakos embernek. Felnézett Anne-re. Még mindig a szoba közepén állt, kezével ölelve testét. – A nevem Annelise Shawcross… volt. Tizenhat éves koromban szörnyű hibát követtem el. És azóta is ennek fizetem az árát. – Akármit is tettél… – kezdte Daniel, de Anne felemelte a kezét, jelezve, hogy folytatni akarja. – Nem vagyok szűz – mondta, a szavak furcsán lebegtek a levegőben közöttük. – Nem számít – felelte Daniel és tudta, hogy komolyan gondolja, amit mondott. – Számítania kéne. – Nekem nem. Anne rámosolygott, kétségbeesetten, mint aki arra készül, hogy megbocsát neki, ha meggondolja magát. – A neve George Chervil… Illetve most, hogy az apja meghalt, Sir George Chervil. Northumberland nyugati részén nőttem fel, egy közepes kisvárosban. Apám vidéki földesúr. Mindig jól éltünk, de soha nem voltunk különösebben vagyonosak. Mégis, tiszteletnek örvendtünk. Mindenhová meghívtak minket, és mindenki arra számított, hogy a nővéreim és én jó partit csinálunk. Daniel bólintott. Ezt könnyen el tudta képzelni. – A Chervil család nagyon gazdag volt, legalábbis a többiekkel összehasonlítva. Amikor ezt nézem… – pillantott körbe az elegáns hálószobában, minden luxusra, amit Daniel teljesen természetesnek vett. Európában nem volt ilyen kényelemben, most nagyra becsülte mindezt. – Nem voltak ilyen jó körülményeik – folytatta Anne –, de számunkra, és a környéken mindenki számára ők voltak a legfontosabb család, akit csak ismertünk. És George az egyetlen gyermekük. Nagyon jóképű volt és szépeket mondott, és azt hittem, szeretem –

137

mondta, tehetetlenül vállat vont és felnézett a mennyezetre, mintha bocsánatért könyörögne fiatal önmaga miatt. – Azt mondta, szeret – súgta. Daniel torka összeszorult és furcsa érzése, szinte előérzete volt, hogy milyen lehet szülőnek lenni. Ha isten is úgy akarja, egy napon neki is lesz lánya és az a lány olyan lesz, mint a nő, aki most előtte áll, és ha valaha úgy fog ránézni, ezzel a rémült, kétségbeesett tekintettel, és azt súgja: „Azt mondta, szeret…” Arra csak a gyilkosság lehet megfelelő válasz. – Azt hittem, feleségül fog venni – idézte fel Anne, gondolatait visszaterelve az itt és most valóságába. Mintha visszanyerte volna önuralmát, hangja eleven volt, szinte tárgyilagos. – De az a helyzet, hogy sosem tette volna meg. Sosem említette. Úgy hiszem tehát, hogy engem is felelősség terhel… – Nem! – szólt Daniel indulatosan, mert tudta, hogy bármi történt, nem lehet Anne hibája. Nagyon is könnyű volt kitalálni, mi történt. A gazdag, fess férfi, a befolyásolható fiatal lány… Szörnyű kép volt és szörnyen gyakori. Anne hálás mosollyal nézett rá. – Nem akarom azt mondani, hogy magamat hibáztatom, mert nem. Már nem. De több eszem kellett volna legyen. – Anne… – Nem – szólt Anne, a tiltakozásnak elejét véve. – Több eszem kellett volna legyen. Nem említett házasságot. Egyszer sem. Csak arra számítottam, hogy megteszi. Mert… Nem tudom. Csak arra számítottam. Jó családból való voltam. Eszembe sem jutott, hogy nem akarna engem feleségül. És… Ó, ma már szörnyen hangzik, de az igazság az, hogy fiatal voltam és szép voltam, és tudtam. Istenem, milyen ostobán hangzik ez most. – Nem hangzik ostobaságnak – szólt Daniel halkan. – Mindenki volt fiatal. – Hagytam, hogy megcsókoljon – mondta, aztán halkan hozzátette: – És utána sokkal többet hagytam neki. Daniel egyenesen tartotta magát, várta a féltékenység hullámát, de nem jött. Dühös volt a férfira, aki elvette a szüzességét, de nem volt féltékeny. Rájött, nem fontos, hogy ő legyen az első. Csak az a fontos, hogy ő legyen az utolsó. Az egyetlene. – Nem kell semmit mondanod róla. Anne felsóhajtott. – De igen. Nem azért. Hanem azért, ami utána történt. – Nyugtalanságában elindult a szobában, egy szék támlájára támaszkodott. Ujjai a kárpitba mélyedtek, így volt mit néznie, amikor azt mondta: – Őszinte akarok lenni, ezért elismerem, hogy egy bizonyos pontig tetszett is, amit csinált, és utána, nos, utána sem volt szörnyű. Csak elég furcsának tűnt, kissé kényelmetlennek. Anne felnézett Danielre, tekintete meglepő őszinteséget tükrözött. – De tetszett, hogy milyen hatással vagyok rá. Hatalmat adott, erősnek éreztem magamat, és amikor legközelebb találkoztunk, teljesen felkészültem rá, hogy újra engedem neki. Behunyta szemét, és Daniel szinte látta, hogy az emlék szétárad az arcán. – Olyan gyönyörű este volt – súgta. – Szent Iván-éj, nagyon tiszta idő. Végtelenül számolhattuk volna a csillagokat. – Mi történt? – kérdezte Daniel halkan. Anne pislogott, mintha álomból ébredne, aztán furcsa fesztelenséggel szólalt meg. – Megtudtam, hogy eljegyezte magát valaki mással. Ami azt illeti, éppen egy nappal azután, hogy neki adtam magamat. A düh, ami egyre gyűlt, kitörni készült Danielből, mintha vékony kéreg alatt halmozódott volna. Sosem érzett még ilyen haragot egy másik ember iránt. Ez a szerelem? Hogy a másik fájdalma mélyebbre hatol, mint a saját fájdalom? 138

– De ezek után is a magáévá akart tenni újra – folytatta. – Azt mondta, hogy én… Nem is emlékszem a pontos szavakra, de azt éreztette velem, hogy szajha vagyok. És lehet, hogy az is voltam, de… – Nem! – jelentette ki Daniel határozottan. Azt el tudta fogadni, hogy Anne-nek több eszének kellett volna, hogy legyen, hogy jobban kellett volna vigyáznia magára. De nem hagyja, hogy Anne ilyesmit gondoljon magáról. Odament hozzá, kezét Anne vállára tette. Anne pedig kissé felfelé biccentve fejét ránézett. A szeme… a mélységes kék szeme… Daniel bele akart veszni. Örökre. – Kihasznált téged – mondta csendes erővel. – Ezért fel kellett volna négyelni és… Rémült kacagás buggyant ki Anne ajkán. – Ó, jaj! Várd meg a történet végét! Daniel összevonta a szemöldökét. – Megvágtam – közölte, és beletelt egy pillanatba, míg Daniel megértette, mit hallott. – Rám támadt, próbáltam menekülni tőle, és felkaptam az első tárgyat, ami a kezem ügyébe esett. Papírvágó kés volt. – Ó, szentséges isten! – Védekezni próbáltam és csak meg akartam lóbálni ezt előtte, de rám vetette magát, és ekkor… – Megborzongott, falfehérre sápadt. – Innentől idáig – súgta, ujját halántékától álláig húzva. – Szörnyű volt. És persze nem lehetett titkolni. Ez tönkretett engem – mondta erőtlenül vállat vonva. – Elküldtek, azt mondták, változtassam meg a nevemet és szakítsak meg a családommal minden kapcsolatot. – A szüleid ezt hagyták? – kérdezte Daniel hitetlenkedve. – Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy megvédjem a nővéreimet. Senki nem vette volna őket feleségül, ha kiderül, hogy én George Chervillel voltam. El tudod ezt képzelni? Hogy hagytam magamat neki és aztán késsel megszúrtam? – Azt nem tudom elképzelni, hogy a családod megtagadott téged. – Semmi baj – mondta, bár mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Ez igenis baj. – A nővéremmel folyamatosan levelezünk, így nem voltam teljesen egyedül. – A postahivatalok – dörmögött Daniel. Anne halványan elmosolyodott. – Mindenhol első dolgom volt felderíteni, hol vannak. Mindegyiket ismertem. Biztonságosabbnak tűnt jelentéktelenebb helyekről küldeni levelet. – Mi történt ma este? Miért mentél el múlt héten? – Amikor elmentem… – gombóc volt a torkában, idegesen nyeldekelt, elfordította a fejét, valami jelentéktelen pontot talált a padlón, azt nézte. – Iszonyúan feldühödött. A rendőrbíróság elé akart menni és felakasztatni, deportáltatni, vagy ilyesmi, de az apja határozottan megtiltotta neki. Ha George botrányt csinál, akkor Miss Beckwith felbontja az eljegyzését vele. És Miss Beckwith vikomt lánya volt – mondta, fanyar fintorral. – Micsoda bátorság! – Összeházasodtak? Anne bólintott. – De a bosszút sosem adta fel. A seb szebben begyógyult, mint gondoltam, de még mindig nagyon látszik. Addig nagyon szép férfi volt. Azt hittem, meg akar ölni, de most… – Tessék? – kérdezte Daniel, mivel Anne nem fejezte be a mondatot. – Meg akar vágni – mondta nagyon halkan. Daniel igen vehemensen káromkodott. Az sem számított, hogy hölgy jelenlétében teszi. Képtelen volt türtőztetni magát, feltartóztatni a trágár szóáradatot. – Megölöm! – Nem. Nem ölöd meg. Azok után, ami Hugh Prentice-szel történt…

139

– Senki nem bánná, ha eltüntetném Chervilt a föld színéről – vágott a szavába. – Efelől nincs semmi kétségem. – Nem ölöd meg – szólt Anne szigorúan. – Én már súlyosan megsebesítettem… – Ugye nem akarod mentegetni? – Nem – felelte olyan hamar, hogy Daniel megnyugodott. – De azt hiszem, megfizetett azért, amit aznap éjjel velem tett. Sosem menekülhet az elől, amit neki okoztam. – Ez így van rendjén – mordult Daniel. – Azt akarom, hogy ennek az egésznek vége legyen – jelentette ki határozottan. – Úgy akarok élni, hogy ne kelljen folyton a hátam mögé nézni. Nem akarok bosszút. Nincs rá szükségem. Daniel úgy gondolta, hogy neki viszont szüksége van rá, de tudta, hogy ez Anne döntése. Eltelt néhány pillanat, míg egy vállrándítással le tudta rázni magáról a dühöt, de sikerült neki, és végül azt kérdezte: – Hogyan magyarázta a sérülést? Anne örült, hogy témát váltott. – Azt mondta, lovas balesetben. Charlotte azt írta, senki nem hitt neki, de azt mondták, ledobta a lova és egy ág metszett sebet az arcára. Nem hiszem, hogy bárki is gyanította volna az igazat… Biztos vagyok benne, hogy az emberek a legrosszabbra gondoltak, amikor én hirtelen eltűntem, de nem hiszem, hogy bárki is feltételezte volna rólam, hogy képes lennék megvágni az arcát. Anne meglepetésére Daniel elmosolyodott. – Örülök, hogy megtetted. Anne meglepetten nézett rá. – Valahol máshol kellett volna megvágnod. Anne szeme tágra nyílt, hangosan felnevetett. – Mondd, hogy vérszomjas vagyok – mormogta. Anne fanyar-pajkos fintorral nézett rá. – Talán örömödre szolgálhatok azzal, ha elmondom, ma este hogyan szabadultam tőle… – Ó, mondd, hogy a tökébe térdeltél! – könyörgött. – Kérlek, kérlek, kérlek, mondd azt! Anne összeszorította az ajkát, próbált nem nevetni. – Lehet, hogy azt tettem. Daniel közelebb vonta magához. – Erősen? – Nem volt olyan erős ütés, mint amikor belerúgtam, amikor már a földön fetrengett. Daniel megcsókolta a kezét, előbb az egyiket, aztán a másikat. – Mondhatom, hogy nagyon büszke vagyok, hogy ismerlek? Anne elpirult a gyönyörtől. – És nagyon büszke vagyok arra, hogy a magaménak mondhatlak – szólt, és könnyeden megcsókolta. – De sosem leszel a szeretőm. Anne elhúzódott. – Dan… Lord Winstead azonban ujját ajkára téve elhallgattatta. – Már bejelentettem, hogy feleségül akarlak venni. Hazuggá tennél? – Daniel, nem teheted! – De igen. – Nem, ezt… – De igen – jelentette ki határozottan. – És ezt fogom tenni. Anne tekintete remegőn rebbent az arcára. – De George Chervil még szabadon jár. És ha miatta bajod esik… – El tudok bánni a világ George Cherviljeivel – biztosította –, amíg te szeretsz engem. – De… 140

– Szeretlek – mondta Daniel, és amikor kimondta, úgy érezte, helyrezökkent a világ. – Szeretlek, és nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy akár egy pillanatot is nélküled éljek. Magam mellett akarlak tudni és az ágyamban akarlak érezni. Azt akarom, hogy gyerekeket szülj nekem és azt akarom, hogy a világon minden egyes ember tudja, hogy az enyém vagy. – Daniel – mondta, és Lord Winstead a hangjából nem tudta volna megmondani, hogy tiltakozik vagy enged. De szeme könnyel telt, és tudta, hogy már közel jár. – Nem elégszem meg a mindennél kevesebbel – súgta. – Attól tartok, kénytelen leszel feleségül jönni hozzám. Anne álla megremegett. Lehetett ez bólintás is akár. – Szeretlek – rebegte. – Én is szeretlek. – És? – biztatta, mert azt akarta, hogy Anne mondja ki. – Igen. Ha elég bátor vagy ahhoz, hogy akarj engem, feleségül megyek hozzád. Daniel magához vonta, minden szenvedélyével, minden félelmével, minden érzelmével csókolta, amit egy hétig magában tartott. – A bátorságnak ehhez semmi köze nincsen – mondta, és Anne szinte felnevetett, olyan nyilvánvaló boldogság volt az arcára írva. – Ez önvédelem. Anne homloka ráncba rándult. Daniel újra megcsókolta. Mintha nem tudná abbahagyni. – Azt hiszem, meghalnék nélküled – mormogta. – Azt hiszem… – súgta Anne, de nem fejezte be, legalábbis nem azonnal. – Azt hiszem, hogy korábban… George Chevillel… Nem hiszem, hogy számít. – Arcát a férfi arcához emelte, szeme szerelemmel és ígérettel csillogott. – A ma este lesz az első. Veled.

141

19. fejezet Aztán Anne kimondott egy szót. Csak egyet. – Kérlek! Nem is tudta, miért mondta ezt, nyilván nem racionális gondolkodás eredménye volt. Csak az utóbbi öt évet azzal töltötte, hogy azt magyarázta, a jó modor nem árthat senkinek, és ha valamit szeretnének, úgy kell kérni, hogy „kérem!” És ezt nagyon akarta. – Akkor én… – súgta Daniel, fejét udvariasan lehajtva – csak azt tudom mondani, hogy „köszönöm” Anne elmosolyodott, de nem a vidámság mosolyával. Más volt, olyan mosoly, ami meglepetésként érte a testet, amely ajkán tántorgott volna, míg megtalálta a helyét. Az elemi boldogság mosolya volt, olyan mélyről jövő, hogy Anne szinte lélegezni is elfelejtett. Könnycsepp gördült le arcán. Kezét mozdította, hogy letörölje, de Daniel ujjai leltek rá előbb. – Remélem, örömkönny. Anne bólintott. És Daniel a két tenyere közé vette Anne arcát, hüvelykujjával könnyeden megsimította a halántéktáji finom horzsolást. – Bántott téged. Anne látta a sebet, amikor megnézte magát a fürdőszobai tükörben. Nem fájt nagyon, és nem is emlékezett rá, hogyan szerezte. A George Chervillel való viaskodás csak homályosan maradt meg emlékezetében, és úgy gondolta, ez teljesen rendben is van így. Halvány mosollyal súgva mondta: – Ő sokkal rosszabbul néz ki. Beletelt néhány pillanatba, míg Danielnek felderengett ez a mondat, vidámság csillant szemébe. – Valóban? – Ó, igen. Lágyan a füle mögé csókolt, lehelete Anne bőrét simogatta. – Ez nagyon, nagyon fontos. – Mmm-hmm – ívelte nyakát Anne, ahogy a férfi ajka a kulcscsont felé mozdult. – Valaki egyszer azt mondta, hogy a verekedésben az a lényeg, hogy az ellenfél rosszabbul nézzen ki. – Nagyon bölcs tanácsadóid vannak. Anne lélegzete elállt. Megint. A férfikéz a köntös selymén siklott, és érezte, hogy az öv meglazul, ahogy Daniel kibontotta a csomót. – Csak egy – súgta és nagyon igyekezett tartani magát, hogy ne veszítse el teljesen az eszét, amikor érezte, hogy a nagy tenyér hasa finom bőrén, aztán hátán siklik végig. – Csak egy? – kérdezte Daniel, a szép tomport tenyerébe fogva. – Csak egy tanácsadó, de ő… Ó! Daniel újra belemarkolt. 142

– Ezért mondtad, hogy ó!? – Aztán valami teljesen mást tett, amiben egyetlen nagyon pajzán ujja vett részt. – Vagy ezért? – Ó, Daniel… Ajka ismét rátalált Anne ajkára, hangja forrón, fátyolosan suhant a bőrén. – Még ma éjjel olyat teszek, hogy sikítasz. Anne-nek csak annyi józan esze maradt, hogy tiltakozzon. – Nem. Nem sikítok. És Daniel magához emelte, éppen annyi nyersességgel, hogy Anne lába ne érje a földet és combját dereka köré kulcsolja. – Biztosíthatlak, hogy sikítani fogsz. – Nem, nem… én nem… Daniel ujja, amely addig lusta köröket írt le Anne ölén, egy kicsit mélyebbre hatolt. – Senki nem tudja, hogy itt vagyok – zihálta Anne, kétségbeesetten kapaszkodva a vállába. Daniel már benne mozgott, lassan, lanyhán, de minden érintésére mintha a vágy sűrű, édes hullámai nyaldosták volna Anne testének mélyét. – Ha felébresztünk valakit… – Ó, igazad van – mormogta és Anne hallotta hangjában a pajzán mosolyt. – Azt hiszem, megfontoltnak kell lennem, és néhány dolgot akkorra kell tartogatnom, amikor már házasok leszünk. Anne el sem tudta képzelni, miről beszél, de szavainak ugyanolyan hatása volt, mint tetteinek: a szenvedély örvényébe húzták. – Ma estére – szólt Daniel, miközben az ágy felé vitte – nincs más választásom, mint gondoskodni arról, hogy nagyon, nagyon jó kislány legyél. – Jó kislány? – ismételte kérdőn. Hanyatt feküdt a bűnösen nagy ágyon, férfiköntös volt rajta, amely lecsúszott testéről, felfedve keble ívét, és egy ujj volt ölében, amelynek minden mozzanatára felnyögött a gyönyörtől. Az adott pillanatban egyáltalán nem lehetett jónak nevezni. Nem jó volt, hanem egyenesen csodálatos. – Gondolod, hogy csendben tudnál maradni? – évődött vele Daniel, nyakát csókolva. – Nem tudom. Még egy ujj csusszant belülre. – És ha ezt teszem? Anne halkan felsikoltott és Daniel arcán ördögien kaján mosoly jelent meg. – És ha ezt teszem? – kérdezte fátyolos hangon, orrával odébb tolva a köntös szélét. A selyem Anne vállára hullt, felfedte keblét, de csak a pillanat törtrészéig látszott, mert Daniel rögtön ajkával tapasztotta le. – Ó! – Anne kicsit hangosabb volt, mint az imént és bőrével hallotta, hogy a férfi nevet. – Ó, de megátalkodott vagy! Nyelvével simogatta, ízlelte, aztán mohón felpillantott. – Sosem mondtam, hogy nem vagyok az. – Ekkor áttért a másik kebelre, lehetetlen, hogy az érzékenyebb legyen, mint az első, és Anne alig vette észre, hogy a köntös teljesen lecsúszott a testéről. Daniel újra felpillantott. – Várj csak, meglátod, mire vagyok képes! – Ó, istenem! – Anne el sem tudta képzelni, mi lehetne ennél sikamlósabb élvezet. De ekkor Daniel ajka a két kebel közötti völgybe csusszant, és haladt le, le, le, egyre lejjebb, hasára, köldökére, le egészen… – Ó, istenem! – pihegett Anne. – Ezt nem lehet. – Hogy nem-e?

143

– Daniel? – Nem tudta, mit kérne tőle, de ki sem mondhatta, a férfi egy szempillantás alatt felemelte, úgy, hogy Anne az ágy szélén ült és a férfi ajka ott volt, ahol az imént az ujja, és amit a nyelvével művelt, és az ajkával, és lélegzetével… Szent isten, ettől elolvad. Vagy felrobban. Olyan erősen ölelte Daniel nyakát, hogy a férfi kénytelen volt enyhíteni a szorításon, és végül, mert képtelen volt már magát megtartani, hátrahanyatlott, a puha matracon hevert, lába az ágy szélén lógva. Daniel felemelte a fejét, nagyon elégedettnek tűnt magával. Anne nézte, ahogy a férfi feláll, és csak zihált, pihegett. – Mit teszel velem? – kérdezte. Mert az nem lehet, hogy már vége. Kínzó vágyat érzett, valami után, ami… – Ha eléred azt a pontot – szólt, ingét lerántva magáról –, benned leszek. Elérni? Vajon mi a csodát jelenthet ez? Daniel a nadrágjához nyúlt, és egy pillanat múlva már mezítelen volt, és Anne csak bámulni tudta, ahogy kitárt combja közé lépett. Pompás volt, gyönyörű, de nyilván nem gondolja, hogy az mind… És Daniel megérintette újra, kezét a fehér combok köré fonta, teljesen kitárta, hogy befogadhassa őt. – Ó, istenem! – súgta. Nem gondolta volna, hogy néhány perc alatt oly sokszor mondja ki ezt, de ha van alkalom, hogy Isten teremtő munkáját dicsérni kell, ez biztosan megfelelő pillanat erre. A nyíláshoz illeszkedett, de nem nyomult előre. Mintha csak érinteni akarta volna, férfivalóját a legérzékenyebb bőrhöz simítani, körbe-körbe. Anne úgy érezte, minden apró simogatással egy kicsit jobban megnyílik neki, aztán semmi nyomást nem értett, amikor hegye egésze belecsusszant. Anne az ágyat markolta, alig volt képes érzékelni az érzés szokatlan édességét. Olyan volt, mintha szétfeszítené és előretolná, mégis még, még, még többet akart. Fogalma sem volt arról, hogyan lehet ez így, de mintha képtelen lett volna elvenni ajkáról ajkát, akárha összetapadtak volna. – Az egészet akarom – súgta Anne, maga is megdöbbent saját szavaitól. – Most. Hallotta, hogy Daniel hirtelen levegőt vesz, éles szusszanással hatolt a levegő tüdejébe, és Anne felnézett, és látta, hogy szeme ragyog a vágytól. És Daniel a nevét nyögte, Anne, Anne, aztán előrenyomult, nem teljesen, de annyira, hogy Anne újra átélte azt a furcsa, csodálatos élményt, hogy kinyílik neki, kinyitja őt. – Még – mondta, de nem könyörögve. Parancsolón. – Még nem. – Kicsit hátrébb húzódott, aztán előbbre nyomult. – Még nem vagy kész. – Nem érdekel. – És valóban nem érdekelte. Valami nyomás gyűlt benne és mohóvá tette. Az egészre vágyott… arra, hogy benne lüktessen végre. Azt akarta, hogy belecsusszanjon, belemerüljön koppanásig. Daniel újra mozdult és Anne megragadta a férficsípőt és húzta, húzta maga felé, közelebb próbálta kényszeríteni. – Akarlak – nyögte, de Daniel ellenállt neki, elhatározta, hogy a saját választott ritmusát követi csak. Arca eltorzult az erős önuralomtól, hogy féken tartsa vágyát, bár Anne érezte, hogy ő is ugyanúgy akarja. Azért fogta vissza magát, mert azt hitte, neki tesz jót. De Anne jobban tudta. Valamit felébresztett benne Daniel, lelkének valami zabolátlan, fékezhetetlen, női részét hívta életre. Fogalma sem volt, honnan tudta, mit kell tennie, azt sem tudta, hogy ezt fogja tenni, míg meg nem történt, de keze felcsusszant, keble oldalához simult és összenyomta a két szép halmot, finoman mozgatta, és nézte, ahogy Daniel nézi… A férfi olyan megtestesült vággyal nézett rá, hogy a bőrén érezte a kívánást.

144

– Még egyszer – kérte Daniel rekedtes hangon, és Anne megtette, úgy felduzzasztotta keblét, mintha merész fűzőben lenne, nagy volt, telt és kívánatosan érett. – Tetszik? – kérdezte, csak hogy évődjön vele. Daniel bólintott, szaggatottan lélegzett, gyorsan, mozdulatai darabosak. Még mindig nagyon igyekezett, hogy lassan mozduljon és Anne tudta, hogy át kell lendítenie a határon. És Daniel nézte, csak nézte, ahogy a keblével játszik, és a tekintetében remegő nyers, elemi vágytól erős, hatalmas istennőnek érezte magát. Megnyalta ajkát, ujjaival mellbimbóit simogatta, a rózsaszín bimbókat középső- és mutatóujja közé csippentette. Csodálatos volt az érzés, szinte felvillanyozó, olyan, mint amikor Daniel kóstolgatta, nyalogatta. A gyönyör újabb hulláma tört rá, lába között szikrázott, és ő nagy meglepetéssel nyugtázta, hogy ő okozta magának, saját pajkos ujjaitól bizsereg. Feje hátrahanyatlott, nyöszörgött a gyönyörűségtől. Danielt elkapta a vágyakozás lendülete, és végül előrenyomult, keményen, gyorsan, és testük teljesen összesimult. – Ezt még meg fogod tenni – mordult. – Minden éjjel. És én nézlek… – Megborzongott a gyönyörtől, ahogy benne mozgott. – Minden éjjel nézni foglak. Anne mosolygott, élvezte újonnan talált erejét, és arra gondolt, vajon mi mással érhetné el, hogy Daniel így elgyengüljön a vágytól. – Sosem láttam még hozzád hasonló gyönyörűt – hörögte. – Ez a pillanat. Most. De ez… ez… – Újra mozdult, felnyögött a szűk siklás érzékenységétől. Aztán a matracra tenyerelt, Anne fejének két oldalán. És Anne rájött, hogy kitámasztja magát, mozdulatlan akar maradni. – Nem ezt akartam mondani – szólt, minden szót külön erőfeszítéssel zilálva. Anne ránézett, a szemébe és érezte, hogy megfogja egyik kezét, ujjaik szerelmesen fonódnak egybe. – Szeretlek – súgta Daniel. – Szeretlek. És kimondta újra és újra, ajkával, hangjával. Teste minden mozdulatával érezte. Mindent átható érzés volt, csodálatos, és végtelen alázat volt abban, hogy ilyen csodálatosan része lehetett egy másik embernek, hogy így eggyé olvadhatott vele. Megszorította a férfikezet. – Én is szeretlek – súgta. – Te vagy az első férfi… Az első férfi, akit én… Nem tudta, hogyan fejezze ki. Azt akarta, hogy Daniel tudjon élete minden mozzanatáról, minden sikeréről, minden csalódásáról. Legfőképpen azt akarta, hogy tudja, ő az első ember, akiben teljesen megbízik, akit szívből szeret. Daniel az ajkához vonta kezét. Ekkor, éppen ekkor, a leg-érzékibb, legerotikusabb egyesülés közepette, amit elképzelni tudott, megcsókolta az ujjait, olyan gyengéden és tisztelettel, mint egy ősi lovag. – Ne sírj – súgta. Anne észre sem vette, hogy könnye csorog. Daniel lecsókolta a könnyeket, de ahogy lehajolt, elcsusszant benne, és újra éledt a gomolygó szenvedély. Anne a lábát simogatta lábával, csípője megvonaglott, combja égnek meredt, lábát a férfiderék köré fonta, és Daniel mozgott, és Anne is mozgott, és valami megváltozott Anne testében, megnyúlt és összehúzódott egészen addig, hogy Anne már nem bírta tovább és akkor… – Óóóóóóóóó – tört ki belőle a tompa kiáltás, ahogy a világ felrobbant körülötte és megragadta a férfivállat, olyan erősen, hogy elemelkedett vele a lepedőről. – Ó, istenem! – lihegte Daniel. – Ó, istenem, ó… – Még egyszer erősen előrenyomult és szorosan, hozzátapadva benne remegett, aztán elernyedt és kiterjedt benne. Megtörtént, gondolta Anne álmodozón. Megtörtént, és még csak most kezdődik az élete.

145

Később Daniel az oldalán feküdt, könyökére támaszkodva, fejét kezére támasztva és Anne hajfürtjeivel játszott. Anne aludt… vagy legalábbis Daniel azt hitte, alszik. Ha mégsem, akkor figyelemre méltóan szelíd, hogy hagyja a lágy fürtöket simogatni, csodálni, ahogy az imbolygó gyertyafény minden egyes szálon megcsillan. Nem is vette észre, hogy Anne haja ilyen hosszú. Amikor csatokkal, fésűkkel, egyéb női eszközökkel feltűzte, olyan volt, mint a többi konty. Illetve a konty lehetett olyan, mint a többi, de ezt a kontyot olyan szép nő viselte, hogy láttára a szíve is szinte megállt. Leengedve csodálatos volt a sötét hajzuhatag. Bársonyfekete lepelként hullt vállára, lágy, gyönyörű hullámokban fénylett, keble csúcsán végződött. Daniel ajka pajzán mosolyra húzódott. Tetszett, hogy Anne haja nem takarja a keblét. – Mit mosolyogsz? – kérdezte Anne édes, kéjes félálomban. – Hát ébren vagy? Anne nyöszörgött, kinyújtózkodott és Daniel boldogan nézte, ahogy testéről a takaró lecsusszan. – Ó! – sikkantott, visszarántva magára. Daniel megfogta a kezét, újra kitakarta. – Így tetszel – mormogta tompa elégedettséggel. Anne elpirult. Túl sötét volt ahhoz, hogy Anne bőrének rózsaszínét lássa, de szemét egy pillanatra lesütötte, mint mindig, amikor zavarban volt. Aztán Daniel megint elmosolyodott, mert ezt nem is tudta eddig. Szeretett ilyeneket tudni. – Nem mondtad, hogy min mosolyogtál – szólt Anne, azzal gyengéden visszahúzta magára a takarót és hóna alá gyűrte. – Arra gondoltam, mennyire tetszik, hogy a hajad nem elég hosszú ahhoz, hogy eltakarja a kebledet. Ezúttal még a sötétben is látni lehetett, ahogy Anne elpirult. – Te kérdezted – jegyezte meg Daniel. Meghitt csendbe burkolóztak, de Daniel hamarosan az aggodalom ráncát látta Anne homlokán. Nem lepődött meg, amikor Anne halkan megszólalt: – És most mi lesz? Daniel pontosan tudta, mire gondol, de nem akart válaszolni. Összebújtak a baldachinos ágyban, a behúzott függöny mögött, így könnyű volt úgy érezni, hogy kizárták a jelenből a világot, nem is létezik. De hamar eljön a reggel és a reggellel minden kegyetlenség és veszély, ami idáig juttatta őt. – Meglátogatom Sir George Chervilt – közölte Daniel végül. – Gondolom, nem lesz nehéz kideríteni a címét. – És addig én hova megyek? – súgta Anne. – Itt maradsz – jelentette ki Daniel határozottan. Alig tudta elhinni, hogy azt hitte, megengedné, hogy máshol legyen. – De mit mondasz a családodnak? – Az igazat. – Aztán Anne tágra nyílt szemét, döbbent tekintetét látva gyorsan hozzátette: – Illetve nem mindent. – Senkinek nem kell tudnia, hol aludtál ma éjjel, de meg kell mondanom anyámnak, hogy váltóruha nélkül jöttél ide. Hacsak ki nem tudsz találni valami elfogadható történetet. – Nem tudok – ismerte el Anne. – Honoria ad neked ruhákat, és így, hogy anyám lesz a gardedámod, a legjobb vendégszobában helyezhetünk el. Egy pillanatig úgy tűnt, tiltakozni akar, vagy legalábbis más tervet javasolni. De végül bólintott. – Miután meglátogattam Chervilt, különleges házassági engedélyt fogok kérni – közölte Daniel. 146

– Különleges engedélyt? – ismételte a szavakat Anne. – Az nem túl drága és feltűnő? – Daniel közelebb húzódott hozzá. – Komolyan gondolod, hogy képes lennék kivárni a rendes jegyességi időt? Anne elmosolyodott. – És komolyan gondolod, hogy te ki tudnád várni? – egészítette ki a kérdést sietve, erős érzelmektől fátyolos hangon. – Buja és szemérmetlen nővé tettél – súgta. Daniel magához vonta. – Nem igazán tudok erőt venni magamon, hogy ezt felrójam neked. És amikor megcsókolta, hallotta Anne lehelethalk, édes válaszát: – Én sem. Minden rendben lesz. Visszazökken a világ. Hogyan is lehetne másképpen, ha ilyen nőt tarthat a karjában.

147

20. fejezet Másnap, miután Anne a ház tisztelettel fogadott vendégeként beköltözött a vendégszobába, Daniel elindult, hogy felkeresse Sir George Chervilt. Jól gondolta, hogy nem lesz nehéz kiderítenie a címet. A Marylebone negyedben élt, nem messze apósa Portman Square-i rezidenciájától. Daniel ismerte Hanley vikomtot, a fiaival együtt voltak Etonban. Nem volt túl szoros az ismeretség közöttük, de a család tudja, ki ő. Ha Chervil nem fogja fel elég gyorsan, mit vár el tőle, és nem aszerint viselkedik, Daniel kénytelen lesz felkeresni az apóst, kétségtelenül Lady Chervil apja diszponál a pénzesládika kulcsa felett, többek között ő fizeti a kis marylebone-i otthon költségeit is, mely ház lépcsőjén Daniel éppen felfelé ment. Ez a módszer nyilvánvalóan hatásos lesz nála. Bekopogott. Néhány pillanat múlva nyílt az ajtó, és Danielt tompa zöld és aranyszínekkel díszített szalonba vezették. Néhány perc múlva egy hölgy jelent meg. Korából és öltözékéből ítélve csak Lady Chervil lehetett, a vikomt lánya, akit George Chervil egykor Anne helyett választott feleségül. – Mylord – szólt Lady Chervil elegáns térdhajlással. Meglehetősen szép volt, haja világosbarna, bőre tejszínes barackszínű. Nem volt olyan gyönyörű, különleges szépség, mint Anne, de hozzá hasonló hölgy kevés van. És Daniel talán egy kissé elfogult volt. – Lady Chervil – üdvözölte viszont. A hölgyet mintha kissé meglepte volna a látogatás, és felettébb kíváncsi lett volna okára. Az apja vikomt, hozzászokhatott hát, hogy magas rangú látogatókat fogad, ugyanakkor Daniel úgy érezte, hónapok telhettek el azóta, hogy egy gróf átlépte otthonuk küszöbét, különösen így tűnhetett ez hosszú időnek, hogy a férje csak néhány hónapja kapta meg a baroneti címet. – A férjével szeretnék beszélni – közölte Daniel. – Attól tartok, most nincs itthon. Segíthetek valamiben? Meglep, hogy a férjem nem említette, hogy ismerik egymást. – Hivatalosan nem mutattak be minket egymásnak – magyarázta Daniel. Semmi oka nem volt, hogy úgy tegyen, mintha más lenne a helyzet. Chervil úgyis jelezné, amikor hazaér és felesége beszámol róla, hogy Winstead gróf járt náluk látogatóban. – Ó, sajnálom – felelte, nem mintha lett volna valami sajnálkoznivalója. De olyan asszonynak látszott, aki mindig ezzel a kifejezéssel él, amikor nem biztos abban, hogy mit mondjon. – Segíthetek valamiben? Ó, bocsánat, ezt már kérdeztem, ugye? – A karosszékekre mutatott. – Helyet foglal? Rögtön hozathatok teát. – Köszönöm, nem. Nagyon igyekeznie kellett, hogy udvarias maradjon, de tudta, hogy ez a nő nem tehető felelőssé azért, ami Anne-nel történt. Valószínűleg soha nem is hallott róla. Köhécselt. – Tudja esetleg, mikorra várható haza? – Azt hiszem, most már hamarosan hazaérkezik – felelte Lady Chervil. – Szeretné megvárni? 148

Nem igazán szerette volna megvárni, de nem látott más lehetőséget, ezért köszönetet mondott és helyet foglalt. Hozták a teát, udvariasan felszínes beszélgetés folyt, közben hosszú szünetekkel és a kandallópárkányon álló órára vetett leplezetlen pillantásokkal. Daniel próbálta elterelni saját figyelmét sötétebb gondolatairól, arra gondolt, mit csinálhat Anne. Miközben Daniel teát kortyolgat, ő a Honoriától kölcsönkapott ruhákat próbálja fel. Miközben Daniel türelmetlenül dobolt ujjaival a térdén, Anne vacsorához ült az anyjával, akinek Daniel legnagyobb büszkeségére és megkönnyebbülése arcizma sem rezdült, amikor bejelentette, hogy feleségül óhajtja venni Miss Wyntert, és ó, jut eszébe, a kisasszony a Winstead-ház vendége lesz, mert nem maradhat tovább nevelőnőként a Pleinsworth-házban. – Lord Winstead? Felnézett. Lady Chervil várakozón hajtotta oldalra a fejét. Nyilván kérdezett tőle valamit… amit ő nem is hallott meg. Szerencsére Lady Chervil olyan nő volt, akibe születése óta beleplántálták a jó modort, ezért ezt a figyelemkihagyást mintha meg sem hallotta volna, ezért (valószínűleg a kérdést ismételve) megszólalt: – Ön nyilvánvalóan nagyon elfoglalt a húga közelgő esküvője miatt. – Aztán a vendég csodálkozó pillantása láttán hozzátette: – Az újságokban olvastam, és természetesen lánykoromban többször is jelen voltam a családja által rendezett nagyszerű zeneesteken. Daniel azon tűnődött, ez vajon azt jelenti-e, hogy már nem kap meghívókat. Remélte, hogy így van. Végigfutott a hátán a hideg, ha arra gondolt, hogy el kell tűrnie George Chervilt a nappaliban. Torkát köszörülte, igyekezett kellemes mederben tartani a beszélgetést. – Igen. Nagyon. Lord Chatteris gyerekkori jó barátom. – Milyen öröm lehet most, hogy a sógora lesz. A hölgy mosolygott és Daniel mintha a zavar enyhe rezzenését látta volna rajta. Lady Chervil nagyon kellemes hölgynek tűnt, olyan hölgynek, akivel a húga vagy Anne is jó barátságban lenne, ha nem Sir George lenne a férje. Mindenben ártatlan, kivéve abban, hogy egy gazemberhez ment férjhez, és ezzel az a gazember gyökerestől felforgatta az ő életét. – Lord Chatteris most nálunk van – közölte Daniel, próbálta enyhíteni a nyugtalanságot azzal, hogy kellemesebb témára terelte a beszélgetést. – Azt hiszem, átrángatták, hogy segítsen az esküvő tervezésében. – Ó, milyen kedves! Daniel bólintott, kihasználta a lehetőséget, hogy folytassa a vajon-mit-csinál-most-Anne gondolatjátékot. Remélte, hogy a családdal van, véleményt mond a levendulakék és a kékes levendula, a virágok, a csipke és minden részlet vonatkozásában, ami a családi ünnepséggel kapcsolatos. Megérdemli, hogy családja legyen. Nyolc hosszú év után megérdemli, hogy úgy érezze, tartozik valahova. Daniel újra a kandallópárkányon álló órára nézett, ezúttal kissé diszkrétebben. Másfél órája ül ott. Lady Chervil nyilván nyugtalan. Senki nem marad a nappaliban másfél óráig, hogy várja valaki hazatértét. Mindketten tudták, az illem azt diktálja, hogy Daniel hagyja ott a kártyáját és távozzon. De Daniel nem mozdult. Lady Chervil furcsán mosolygott. – Igazán nem gondoltam, hogy Sir George ilyen sokáig elmarad. El sem tudom képzelni, hol késlekedik. – Hova ment? – kérdezte Daniel. Tolakodó kérdés volt, de kilencven perc csevegés után már nem tűnt udvariatlannak. – Azt hiszem, orvoshoz ment – közölte Lady Chervil. –Tudja, a hege miatt. – Felnézett. – Ó, azt mondta, nem mutatták be önöket egymásnak. – Neki… – szomorúan mutatott arcára. –

149

Neki itt van egy hege. Lovasbaleset volt, közvetlenül az esküvőnk előtt. Szerintem ettől még nagyon jól néz ki, de ő nem képes elfeledkezni róla. Daniel gyomra furcsán összeszorult. – Azt mondta, orvoshoz ment? – Azt hiszem – felelte Lady Chervil. – Amikor ma reggel elment itthonról, azt mondta, felkeres valakit ezzel a heggel kapcsolatban. Csak feltételeztem, hogy orvoshoz mehetett. Ki máshoz mehetne ilyen dologban? Anne. Daniel olyan hirtelen állt fel, hogy felborította a teáscsészét, langyos cseppek loccsantak végig az asztalon. – Lord Winstead? – kérdezte Lady Chervil riadtan. Ő is felállt, az ajtó felé haladó gróf után sietett. – Valami baj van? – Tessék? – kérdezte Daniel. Nem volt ideje udvariaskodásra. Már átkozott kilencven percig várt. És csak isten tudja, mit tervez Chervil. Vagy mit vitt véghez. – Segíthetek valamiben? – kérdezte, sietve a hallon keresztül a főbejárathoz. – Átadhatok valami üzenetet a férjemnek? Daniel megfordult. – Igen – mondta, nem ismert saját hangjára. A rémület elbizonytalanította, a düh bátorságot adott neki. – Megmondhatja neki, hogy ha a menyasszonyomhoz egy ujjal is hozzányúl, személyesen gondoskodom róla, hogy a mája a száján keresztül szakadjon ki a testéből. Lady Chervil elsápadt. – Megértette? A hölgy bizonytalanul bólintott. Daniel mereven, áthatón ránézett. Lady Chervil rémült volt, de ez semmi ahhoz képest, amit Anne érezhet, ha most George Chervil karmában van. Még egy lépést tett az ajtó felé, aztán megállt. – Még valami. Ha ma éjjel élve tér haza, javaslom, beszéljen vele arról, hogy milyen jövője van itt, Angliában. Meglehet, kényelmesebbnek találja az életet egy másik kontinensen. Szép napot, Lady Chervil. – Szép napot – felelte a hölgy, és elájult. – Anne! – kiáltott Daniel, amint beért a Winstead House előcsarnokába. – Anne! Poole, a Winstead család régi komornyikja jelent meg, mintha a semmiből lépett volna elő. – Hol van Miss Wynter? – kérdezte Daniel zihálva. A kocsija a forgalomban ragadt, ezért kiszállt és az utolsó néhány percnyi utat futva tette meg, őrültként rohant az utcákon. Csoda volt, hogy nem ütötte el valami hintó. Anyja lépett ki a szalonból, utánuk Honoria és Marcus. – Mi folyik itt? – kérdezte Lady Winstead. – Daniel, mi a csoda… – Hol van Miss Wynter? – lihegte levegő után kapkodva. – Elment – közölte Lady Winstead. – Elment? Hogyhogy elment? Miért tenne ilyet? Anne tudta, hogy a Winstead-házban kell maradnia, míg ő haza nem ét – Én is csak hallomásból tudom – szólt Lady Winstead és segítségért a komornyikra nézett. – Nem voltam itt. – Miss Wynternek látogatója volt – közölte Poole. – Sir George Chervil. Vele ment el egy órája. Talán kettő. Daniel rémülettel támadt rá. – Tessék?! – Úgy tűnt, a kisasszony nem szívesen ment vele – kezdte Poole. – Akkor mi a fenéért… 150

– Az úr Lady Frances társaságában volt. Daniel nem kapott levegőt. – Daniel? – kérdezte Lady Winstead egyre növekvő aggodalommal. – Mi folyik itt? – Lady Frances? – kérdezte Daniel hitetlenkedve, Poole-t bámulva. – Ki az a Sir George Chervil? – kérdezte Honoria. Marcusra nézett, de vőlegénye tagadón ingatta a fejét. – A kocsijában volt – közölte Poole. – Frances? Poole bólintott. – Igen. – És Miss Wynter elhitte neki? – Nem tudom, mylord – közölte a komornyik. – A kisasszony engem nem tájékoztatott. De kilépett az úrral a járdára, aztán be a hintóba. Úgy tűnt, szabad akaratából teszi. – A kénköves pokolba! – átkozódott Lord Winstead. – Daniel – szólt Marcus, hangja sziklaszilárd volt, biztos pont a forgó falak között. – Mi folyik itt? Daniel reggel már elmondott néhány dolgot Anne múltjából az anyjának, most megosztotta velük a kihagyott részleteket is. Lady Winstead elsápadt, rémülettel ragadta meg Daniel kezét. – El kell mennünk Charlotte-hoz. Most azonnal. Meg kell mondanunk neki! Alig tudott beszélni a félelemtől. Daniel bólintott, lassan, gondolkodni próbált. Hogyan jutott Chervil előbb Frances közelébe? És hova… – Daniel! – szólt Lady Winstead szinte sikoltva. – El kell mennünk Charlotte-hoz! Most azonnal! Az az őrült elrabolta a lányát! Daniel mintha hirtelen magához tért volna. – Igen. Igen, azonnal. – Én is jövök – jelentette ki Marcus. Azzal Honoriához fordult. – Ugye itt maradsz? Valakinek itt kell lennie, ha Miss Wynter visszajön. Honoria bólintott. – Menjünk! – szólt Daniel. Kirohantak a házból, Lady Winstead még kabátot sem vett. Megérkezett a kocsi, amiből Daniel öt perce szállt ki, beültette anyját és Marcust, ő pedig futásnak eredt. Csak egy negyed mérföld, és ha az utak még mindig zsúfoltak, gyalog előbb érhet a Pleinsworth-házba. Pillanatokkal előzte meg a kocsit, erősen zihált, ahogy felment a lépcsőn. Háromszor kopogott, éppen negyedszer koppantott volna, amikor Granby ajtót nyitott és gyorsan oldalra lépett, ahogy Daniel benyomult. – Frances – lihegte. – Nincs itthon, uram – közölte Granby. – Tudom. Tudja, hova… . – Charlotte! – kiáltott Lady Winstead, és szoknyáját felfogva rohant fel a lépcsőn. Tágra nyílt szemmel nézett Granbyre. – Hol van Charlotte? Granby a ház hátsó része felé intett. – Azt hiszem, a levelezését intézi a… – Itt vagyok – szólt Lady Pleinsworth az egyik szobából sietve kilépve. – Szentséges ég, mi folyik itt? Virginia, te… – Frances – közölte Daniel komoran. – Azt hisszük, elrabolták. – Tessék? – nézett Lady Pleinsworth előbb rá, aztán az anyjára, majd Marcusra, aki szó nélkül állt az ajtó mellett. – Nem, az nem lehet – mondta inkább zavartan, mint aggódón. – Frances… – Ekkor Granbyhez fordult. – Nem Flanders dajkával ment sétálni? 151

– Még nem tértek vissza, mylady. – De nyilván nincsenek távol annyi ideje, hogy aggodalomra lenne ok. Flanders dajka már nem tud olyan fürgén mozogni, így beletelik egy kis időbe, míg körbeérnek a parkban. Daniel komor pillantást vetett Marcusra, aztán Granbyhez szólt: – Valaki menjen, keresse meg a dadát. A komornyik bólintott. – Azonnal. – Charlotte néni – szólalt meg Daniel, aztán beszámolt a délután eseményeiről. Csak nagyon nagy vonalakban ismertette Anne múltját, erre később is lesz idő. De nem kellett nagyon messzire menni a mesélésben ahhoz, hogy Lady Pleinsworth elsápadjon. – Ez a férfi… – szólalt meg, hangja remegett a rémülettől. – Ez az őrült… Gondolod, hogy ő rabolta el Francest? – Anne különben sosem ment volna vele. – Ó, szentséges ég! – szólt Lady Pleinsworth és alig tudott megállni a lábán. Daniel gyorsan egy karosszékhez támogatta. – Mit tegyünk? Hogyan találhatjuk meg őket? – Visszamegyek Chervil házához. Ez az egyetlen… – Frances! – sikoltott Lady Pleinsworth. Daniel megfordult és éppen időben látta meg, hogy Frances átrohan az előcsarnokon és anyja karjába veti magát. Poros volt, mocskos, a ruhája szakadt. De nem tűnt úgy, mintha bántották volna. Legalábbis nem szándékosan. – Ó, kicsi lányom! – zokogott Lady Pleinsworth, remegő kézzel ölelve magához Francest. – Mi történt? Ó, szentséges ég! Megsérültél? – Megtapogatta a kislány kezét, vállát, arcát csókokkal halmozta el. – Charlotte néni? – szólt Daniel, nagyon igyekezett leplezni, mennyire türelmetlen. – Sajnálom, de tényleg beszélnem kell Francesszel. Lady Pleinsworth dühösen nézett rá. Testével védte lányát. – Ne most! – mordult rá. – Nagyon megijedhetett. Fürödnie kell, ennie, és… – Ő az egyetlen reményem… – Ő csak egy gyerek! – De Anne meghalhat! – szólt a férfi, szinte üvöltve. Mindenki elhallgatott, és Daniel ekkor Frances hangját hallotta a nagynéni háta mögül. – Elrabolta Miss Wyntert. – Frances – szólt, a kislány kezéért nyúlva, a pad felé húzva. – Kérlek, mondj el mindent. Mi történt? Frances mélyeket lélegzett, anyjára nézett, aki feszülten bólintott. – A parkban voltam. És a dadus elszunyókált a padon. Szinte minden nap elszunyókál egy kicsit. – Visszanézett az anyjára. – Sajnálom, anya. Meg kellett volna mondanom, de nagyon öreg és délutánra már kifárad, és azt hiszem, hosszú már az út neki a parkig. – Semmi baj, Frances – szólt Daniel, erővel nyugtatva magát. – Csak mondd meg, mi történt ez után. – Nem figyeltem. Unikornisost játszottam – magyarázta és Danielre nézett, mintha tudná, hogy ő megérti. – Jó messze elszaladtam a dadustól. – Anyjára nézett, könyörgőn. – De még látott volna, ha ébren lett volna. – És aztán mi történt? – sürgette Daniel. Frances igen ijedten nézett. – Nem tudom. Felnéztem és már nem volt ott. Nem tudom, mi történt vele. Többször kiáltottam neki, aztán a tóhoz mentem, ahol szereti etetni a kacsákat, de nem volt ott, és akkor… Frances csillapíthatatlanul remegni kezdett. 152

– Elég – szólt Lady Pleinsworth, de Daniel könyörgőn pillantott rá. Tudta, hogy ez felzaklatja Francest, de tudniuk kell. És nagynénje nyilván megérti, hogy Frances még ennél is zaklatottabb lenne, ha Anne-t megölné az a férfi. – És aztán mi történt? – kérdezte Daniel kedvesen. Frances toporgott, feszengett, karját magához szorította. – Valaki megragadott. És valamit a számba tett, aminek szörnyű íze volt, aztán csak azt tudom, hogy hintóban voltam. Daniel aggódó pillantást vetett anyjára. Mellette Lady Pleinsworth halkan sírva fakadt. – Valószínűleg laudanum volt – mondta Francesnek Daniel. – Nagyon, nagyon rossz, hogy ilyet adtak neked, de nem esik bajod. A kislány bólintott. – Furcsa érzés volt, de nem tudom. – Mikor láttad meg Miss „Wyntert? – Elmentünk hozzátok. Ki akartam szállni, de az a férfi… – Felnézett Danielre, mintha csak ekkor jutna eszébe valami. – Heg volt az arcán. Nagyon hosszú heg. Végig az arcán. – Tudom – felelte Daniel halkan. Frances ránézett nagy, kíváncsi szemével, de Frances nem vonta kétségbe, amit mondott. – Nem szállhattam ki a hintóból. Azt mondta, ha kiszállok, bántani fogja Miss Wyntert. A kocsissal figyeltetett, és az a kocsis nem tűnt jó embernek. Daniel erőt vett magán, hogy ki ne törjön belőle a düh. Biztosan van a pokolban egy különleges hely, ahol azok szenvednek, akik gyerekeket bántanak. Sikerült megőriznie nyugalmát és tovább kérdezett: – És Miss Wynter kiment vele? Frances bólintott. – Igen. És nagyon dühös volt. – Ebben egészen biztos vagyok. Az a férfi rákiabált és Miss Wynter arra a férfira kiabált, és annak, amit mondtak, a nagy részét nem értettem, csak azt, hogy Miss Wynter nagyon, nagyon dühös azért, hogy bent voltam abban a hintóban. – Védeni próbált téged – mondta Daniel. – Tudom – szólt Frances. – De azt hiszem… szóval… szerintem Miss Wynter az oka, hogy annak a férfinak heg van az arcán – mondta és gyötrődő tekintettel nézett anyjára. – Nem hiszem, hogy Miss Wynter ilyesmit tett volna, de az a férfi folyton azt mondogatta, és nagyon dühös volt a kisasszonyra. – Az nagyon régen volt – szólt Daniel. – Miss Wynter önvédelemből cselekedett. – Miért? – kérdezte Frances súgva. – Nem fontos – felelte Daniel határozottan. – Az számít, hogy mi történt ma, és mit tehetünk, hogy megmentsük. Nagyon bátor voltál. Hogyan sikerült elmenekülnöd? – Miss Wynter kilökött a kocsiból. – Tessék? – sikoltott fel Lady Pleinsworth, de Lady Winstead visszafogta, amikor fel akart ugrani ültő helyéből. – Nem mentünk túl gyorsan – nyugtatta anyját Frances. – Csak egy kicsit fájt, amikor a földre estem. Miss Wynter odasúgta nekem, hogy mielőtt földet érek, gömbölyödjek össze, mint egy labda. – Ó, szentséges isten! – zokogott Lady Pleinsworth. – Ó, édes kicsikém! – Jól vagyok, anya – szólt Frances, és Daniel csodálta higgadtságát. Elrabolták, kilökték egy kocsiból, és most ő vigasztalja az anyját. – Azt hiszem, Miss Wynter azért választotta azt a helyet, mert nem volt nagyon távol itthontól. – Hol volt? – kérdezte Daniel sürgetőn. – Pontosan hol volt ez? Frances pislogott. – A Park Crescentnél. A túlsó végén. 153

Lady Pleinsworth zokogott, közben felnyögött. – Onnan egyedül jöttél idáig? – Nincs olyan messze, anya. – De egészen a Marylebone-ig! – kiáltott fel Lady Pleinsworth, azzal Lady Winsteadhez fordult. – Egyedül jött egészen a Marylebone-ig. Micsoda gyerek! – Frances – kérdezte Daniel sürgetőn. – Meg kell kérdeznem tőled, kérlek, válaszolj, ha tudsz: van valami fogalmad arról, hogy Sir George hova viheti Miss Wyntert? Frances tagadón ingatta fejét, ajka remegett. – Nem figyeltem. Annyira féltem, és szinte végig kiabáltak egymással, és aztán az a férfi megütötte Miss Wyntert… Daniel lélegzet-visszafojtva figyelt. – …aztán még jobban izgultam, de az a férfi azt mondta… – Frances hirtelen felnézett, szemében izgalom csillant. – Eszembe jutott valami. Valami harasztost emlegetett. – Hampstead? – kérdezte Daniel. – Igen, azt hiszem. Nem mondta ezt szó szerint, de arrafelé haladtunk, nem? – Ha a Park Crescentnél voltatok, akkor igen. – Mondott valamit arról is, hogy szobát vett ki. – Szoba? – kérdezett vissza Daniel. Frances hevesen bólogatott. Marcus, aki a kikérdezés során végig hallgatott, most köhécselt. – Talán az egyik fogadóba viszi. Daniel ránézett, bólintott, aztán visszafordult fiatal unokahúgához. – Frances, felismernéd azt a hintót? – Igen – mondta, és szeme kerekre nyílt. – Nagyon is. – Azt nem! – mennydörgött Lady Pleinsworth. – Nem megy veletek egy őrültet keresni. – Nincs más választásom – közölte Daniel. – Segíteni akarok, anya! – könyörgött Frances. – Kérlek! Szeretem Miss Wyntert. – Én is – mondta Daniel halkan. – Én is megyek – közölte Marcus, és Daniel mély hálával pillantott leendő sógorára. – Nem! – tiltakozott Lady Pleinsworth. – Ez őrültség! És mit akartok csinálni? A nyakatokba veszitek, amíg fogadók körül bolyongtok? Sajnálom, ezt nem engedhetem meg… – Vihetnek fullajtárokat – vágott a szavába Daniel anyja. Lady Pleinsworth döbbenten fordult feléje. – Na de Virginia!? – Én is anya vagyok – szólt Lady Winstead. – És ha valami történne Miss Wynterrel… – szólt, és hangja suttogássá gyengült a fiam magába roskad. – Azt akarod, hogy az én gyerekemet áldozzam fel a tiedért? – Nem! – szólt Lady Winstead és hevesen megragadta sógornője kezét. – Soha nem kérnék ilyet. Ezt te is tudod, Charlotte. De ha jól csináljuk, Frances nem lesz veszélyben. – Nem – jelentette ki Lady Pleinsworth. – Nem. Ebbe nem egyezhetek bele. Nem kockáztatom a gyermekem életét… – Nem hagyja el a kocsit – szólt Daniel. – És Charlotte néni is jöhet. Aztán… látta az arcán… Lady Pleinsworth kezdett engedni. Daniel megfogta a kezét. – Charlotte néni, kérlek! Lady Pleinsworth feszengett, torkát a sírás kaparta. Aztán végül bólintott. Daniel kis híján megkönnyebbült. Még nem találta meg Anne-t, de Frances volt az egyetlen reménye, és ha a nagynénje megtiltotta volna neki, hogy vele menjen Hampsteadbe, minden elveszett volna. – Nincs vesztegetni való időnk – szólt Daniel. Aztán nagynénjéhez fordult. – Milyen gyorsan tudnak kiállítani egy kocsit, ami utánunk jön? A visszaúton öt embernek kell hely. 154

– Nem – szólt Lady Pleinsworth. – A mi hintónkkal megyünk. Az hatszemélyes, és a fullajtároknak is van lépcső a kocsiszekrényen. Nem hagyom, hogy annak az őrültnek a közelébe vidd a lányomat úgy, hogy nincs a kocsin fegyveres személyzet. – Ahogy óhajtod – mondta Daniel. Nem vitatkozhatott. Ha neki lánya lenne, ugyanilyen vadul védelmezné. Lady Pleinsworth ekkor az egyik lakájhoz fordult, aki az egész jelenetnek tanúja volt. – Azonnal állítsák ki a kocsit! – Igenis, asszonyom – mondta a férfi, aztán futólépésben távozott. – Akkor nekem is van hely – szólt Lady Winstead. Daniel az édesanyjára nézett. – Te is jössz? – A jövendő sógornőm veszélyben van. Ott a helyem. – Rendben – egyezett bele Daniel, mert nem sok értelme volt vitatkozni. Ha Frances számára biztonságos, akkor az anyjának is. Mégis… – De nem jössz be – jelentette ki komoran. – Nem is álmodnék ilyesmiről. Sok mindenhez értek, de ahhoz nem, hogy fegyveres őrültekkel hadakozzak. Biztos vagyok benne, hogy csak útban lennék. Ahogy kirohantak, hogy várják a kocsit, hintó fordult be a sarkon, igen nagy sebességgel. Csak a hajtó tehetségén múlott, hogy nem borult fel. Hugh Prentice ült a bakon. Daniel rögtön felismerte. – Mi az ördög? – lépett elő Daniel és megfogta a kantárt, tartotta a lovakat, míg Hugh lekászálódott. – A főkomornyikod mondta, hogy itt vagy – mondta Hugh. – Egész nap kerestelek. – Járt a Winstead-háznál korábban – mondta Lady Winstead. – Mielőtt Miss Wynter távozott. Anne azt mondta neki, hogy nem tudja, hova mentél. – Mi folyik itt? – kérdezte Daniel a barátját. Hugh, akinek arca általában olyan érzelemmentes volt, mint egy álarc, most láthatóan nagyon aggódott. Egy darab papírt adott át Danielnek. – Ezt kaptam. Daniel elolvasta az üzenetet. Az írás szép volt és szabályos, szögletes férfiasság volt a betűkben. Van egy közös ellenségünk – állt a levélben. A folytatásban az állt, hogyan hagyjanak üzenetet egy fogadóban a Marylebone negyedben. – Chervil – mondta Daniel. – Akkor tudod, ki írta ezt? – kérdezte Hugh. Daniel bólintott. George Chervil valószínűleg nem tudja, hogy ő és Hugh nem ellenségek és soha nem is voltak azok. De rengeteg pletyka keringett, amiből ezt a következtetést vonhatta le. Gyorsan beszámolt a nap eseményeiről Hugh-nak, aki az éppen előálló Pleinsworth kocsira nézve megszólalt. – Van még egy hely. – Nem szükséges – mondta Daniel. – Jövök – jelentette ki Hugh. – Lehet, hogy futni nem tudok, de átkozottul jól célzok. Erre Daniel és Marcus hitetlenkedve kapta fel a fejét. – Amikor józan vagyok – pontosított Hugh és volt annyi érzék benne, hogy elpirult. Egy kicsit. Daniel nem hitte, hogy az ő arca még képes lenne erre. – Most pedig józan vagyok – tette hozzá Hugh, nyilvánvalóan úgy érezte, hogy ezt le kell szögeznie. – Szállj be – szólt Daniel, a hintó felé intve. Meglepődött, hogy Hugh nem vette észre… – Lady Frances majd az édesanyja ölében ül visszafelé, hogy legyen helye Miss Wynternek is – mondta Hugh. Úgy tűnik, Hugh mégis mindent észrevesz. 155

– Menjünk! – mondta Marcus. A hölgyek már a kocsiban voltak, Marcus egyik lába a lépcsőn. Furcsa megmentő-csapat volt, de ahogy a kocsi négy fegyveres fullajtár fedezetében nagy sebességgel haladt előre, Daniel önkéntelenül arra gondolt, hogy ez a legcsodálatosabb család. Csak akkor lehetne ennél jobb, ha Anne is mellette lenne, és az ő nevét viselné.

156

21. fejezet Anne-nek élete során több olyan pillanata volt, amikor megismerte, mi az igazi félelem. Amikor megvágta George-ot és rájött, hogy mit tett… az bénító erővel hatott rá. Amikor Daniel kocsija elszabadult es kirepült a kocsiból, és repült, csak repült a levegőben… az is rémisztő volt. De semmi, semmi nem volt ahhoz a pillanathoz hasonlítható, amikor észlelte, hogy George Chervil kocsija lassít, a lovak lépésbe váltanak, és lehajolt Franceshez és odasúgta neki: – Fuss haza! Aztán mielőtt ideje lett volna meggondolni magát, kinyitotta a hintó ajtaját, kilökte Francest és rákiáltott, hogy gömbölyödjön össze, mielőtt földet ér. Csak egy pillanat maradt, hogy meggyőződjön róla, Frances talpra állt, aztán George visszarántotta a kocsiba és pofon vágta. – Azt hiszed, ki tudsz játszani? – sziszegte. – Velem van baja. Nem azzal a gyermekkel. A férfi vállat vont. – Nem bántottam volna. Anne nem lehetett biztos abban, hogy hihet-e neki. George annyira el volt foglalva azzal, hogy őt tönkretegye, hogy nem lát túl a következő néhány órán. De amint dühe csillapodik, rájönne, hogy Frances azonosítani tudná. És bár úgy hiszi, büntetlenül megúszhatja, hogy őt bántja, sőt, akár meg is öli, neki is tudnia kell, hogy egy gróf lányának elrablását a hatóságok nem veszik olyan könnyen. – Hova visz? – kérdezte Anne. A férfi összevonta a szemöldökét. – Számít az? Anne az ülésbe markolt. – Tudja, ezt nem úszhatja meg. Lord Winstead a fejét veteti. – Az új oltalmazód? – vicsorgott undorral. – Semmit nem fog tudni bizonyítani. – Ott a… – Elhallgatott, mielőtt emlékeztette volna a férfit, hogy Frances könnyen felismeri őt. A heg miatt biztosan. De George rögtön gyanút fogott a befejezetlen mondat miatt. – Mi van ott? – kérdezte éllel. – Semmi. A férfi ajka kegyetlen, gúnyos mosolyra húzódott. Anne szeme tágra nyílt a rémülettől. – Hamarosan nem leszel sehol. Ezek szerint meg akarja ölni. Anne úgy gondolta, ezen nem kéne meglepődnie. – De ne aggódj – tette hozzá George –, nem lesz gyors halálod. – Maga megőrült! – súgta Anne. A férfi megragadta. Ujjai a ruha anyagába markoltak, addig rángatta, míg majdnem összeért az arcuk. – Igen. Ez is miattad van. 157

– Csak magát okolhatja – vágott vissza. – Ó, valóban? – kiköpött, hátát a kocsi hátsó falának támasztva. – Nyilván én csináltam ezt – mutatott gúnyosan az arcára. – Fogtam egy kést és megvágtam magamat, szörnyet csináltam… – Igen! – kiáltott fel Anne. – Maga tette ezt magával. Már akkor is szörnyeteg volt, mielőtt magához értem. Csak magamat próbáltam védeni. A férfi megvetőn horkantott. – Már széttetted nekem a lábad. Nem mondhatsz nemet, miután egyszer már megtetted. Anne csak bámult. Ezt nem hiheti! – Először jólesett neked. – Azt hittem, szeret. A férfi vállat vont. – Ez a te ostobaságod, nem az enyém – mondta, de aztán hirtelen szinte vidáman fordult felé. – Ó, jaj! – szólt, a legrosszabb kárörömvigyorral. – Megint megtetted, ugye? Hagytad, hogy Winstead felszántsa a vénuszdombocskádat. Ejnye, ejnye. Ó, Annie, hát nem tanultál semmit? – Feleségül kért – közölte Anne. Szeme összeszűkült a dühtől. George harsány nevetésben tört ki. – És te hiszel is neki? – Igent mondtam. – Persze, nyilván azt hitted. Anne próbált mélyeket lélegezni, de fogát olyan szorosan harapta össze, hogy amikor levegőt próbált venni, megremegett. Olyan… olyan… átkozottul… dühös volt. Eltűnt a félelem, az aggódás, a szégyen. Csak vérforraló dühöt érzett. Ez az ember nyolc évet lopott el az életéből. Miatta félt, miatta volt magányos. Elvette teste ártatlanságát és összezúzta lelke ártatlanságát is. De ezúttal nem nyerhet. Anne végre boldog. Nemcsak biztonságban van, nemcsak elégedett, de boldog. Szereti Danielt és valami csoda folytán ő viszontszereti. Jövője a szép hajnal rózsa- és narancsszíneiben derengett fel előtte, és látta magát Daniellel, nevetve, gyermekekkel. Ezt nem fogja feladni. Bármilyen bűnt követett el, már rég megbűnhődött érte. – George Chervil – szólította meg, és hangja furcsán nyugodt volt. – Maga az emberiség gennyes kelevénye. A férfi enyhe kíváncsisággal nézte, aztán vállat vont, visszafordult az ablak felé. – Hova megyünk? – kérdezte megint Anne. – Nincs messze. Anne kinézett az ablakon. Sokkal gyorsabban haladtak most, mint amikor Francest kilökte a kocsiból. Nem ismerte fel a környéket, de úgy találta, hogy észak felé haladnak. Vagy legalábbis többnyire észak felé. Régen elhagyták a Regent's Parkot, és bár sosem vitte el oda a lányokat, tudta, hogy a Marylebone negyedtől északra található. A kocsi továbbra is sebesen haladt, csak annyira lassított a kereszteződéseknél, hogy Anne leolvashasson néhány cégtáblát. Az egyiken a Kentish Touin felirat állt. Erről már hallott. London külvárosában volt. George azt mondta, nem mennek messze, és lehet, hogy ez igaz is. Mégis, Anne úgy érezte, nem talál rá senki, mielőtt a férfi megpróbálja végrehajtani tervét. Végiggondolta, mondott-e valamit Frances előtt, ami jelezhette volna, hova mennek. Nem talált ilyen utalást. És szegény kicsi lány biztosan nagyon kimerült lesz, mire hazaér. Ha megmenekül, azt neki magának kell elérnie. – Ideje, hogy a saját hősnőd legyél – súgta. – Mit mondtál? – kérdezte George unottan.

158

– Semmi – felelte, de elméje vadul dolgozott. Hogyan próbálkozzon? Van valami értelme a tervezésnek? Vagy várjon, amíg az események úgy alakulnak? Nehéz volt tudni, milyen lehetősége van a menekülésre, míg nem tudja, mi vár rá. George egyre növekvő gyanakvással fordult felé. – Meglehetősen elszántnak tűnsz. Anne tudomást sem vett róla. Vajon ez a gyengéje? Hiú? Hogyan használhatná ezt ki? – Mint töröd a fejedet? – mordult rá a férfi. Anne magában mosolygott. George Chervil nem szereti, ha semmibe veszik… ez is hasznos lehet. – Miért vigyorogsz? – üvöltött rá. Anne megfordult, gondosan uralt arckifejezéssel nézett rá, mintha csak akkor hallotta volna meg. – Elnézést, mondott valamit? A férfi szeme összeszűkült. – Mire készülsz? – Hogy mire készülök? Semmire. Csak üldögélek egy kocsiban és éppen elrabolnak. És maga mire készül? George Chervil nyakán remegni kezdett egy izom. – Ne merj velem ilyen hangon beszélni! Anne vállat vont, a mozdulatot lezser grimasz követte. Ezt nyilván utálja. – Te forralsz valamit! – vádolta. Anne megint csak vállat vont, és megállapította, hogy ami Chervillel egyszer működött, az másodszor sokkal jobban működik. Igaza volt. A férfi arca eltorzult a dühtől. A heg éles fehér kontrasztot mutatott bőrén. Szörnyű látvány volt, Anne mégsem tudta levenni róla a szemét. George látta, hogy őt nézi, mire még dühösebb lett. – Mit tervezel? – kérdezte dühösen, keze remegett a dühtől, ahogy ujjal mutatott rá. – Semmit – felelte egészen őszintén. Legalábbis semmi különöset. Pillanatnyilag akármit tesz, a férfit teljesen felbőszíti. És az egész nagyon jól működik. Rájött, hogy George Chervil nem szokta meg, hogy a nők megvetően bánjanak vele. Amikor ismerte, a lányok rajongtak érte, csüngtek szavain. Nem tudta, milyen figyelmet vonz mostanság, de amikor éppen nem volt vörös az arca a dühtől, nem is volt csúnya, még a heg ellenére sem. Egyes nők nyilván sajnálták, mások valószínűleg szépnek, sőt titokzatosnak találhatták a háborús sérülésnek látszó heggel az arcán. De megvetés? Azt nyilván nem szereti. Különösen tőle nem. – Megint vigyorogsz? – vádolta. – Nem. Hazudott. Hangja csípős élt vett. – Ne próbálj szembeszállni velem – dühöngött, vállát ismét ujjal bökve meg. – Nem győzhetsz ellenem. Anne vállat vont. – Mi bajod van? – üvöltött. – Semmi – felelte Anne, mert ekkorra rájött, hogy semmivel nem lehet jobban kihozni a sodrából George Chervilt, mint azzal, ha nyugodtan viselkedik. Azt akarja elérni, hogy remegjen a rémülettől és könyörögjön neki. Ám Anne elfordult tőle, az ablakon nézett kifelé. – Nézz rám – parancsolta George. Anne várt egy pillanatig, aztán azt mondta: – Nem. A férfi hangja hörgéssé mélyült. – Nézz rám! 159

– Nem. – Nézz rám! – üvöltött. Ezúttal ránézett. George Chervil hangja labilis lett és Anne rájött, hogy már megfeszíti vállát, várja az ütést. Szó nélkül bámult rá. – Nem győzhetsz ellenem – csattant fel. – Azért megpróbálom – felelte Anne halkan. Mert küzdelem nélkül nem adja fel. És ha a férfinak sikerül elpusztítania őt, isten a tanú, magával rántja.

A Pleinsworth-hintó végigszáguldott a Hampstead Roadon, a hatos fogat olyan sebességgel húzta, amilyet nem gyakran látni az utakon. Ha feltűnőek voltak is – nagy, pazar hintó, amely nyaktörő sebességgel, fegyveres fullajtárokkal halad –, Daniel ezzel nem törődött. Lehet, hogy felfigyelnek rájuk, de nem Chervil. Legalább egy óra előnye van velük szemben, ha valóban egy hampsteadi fogadóba megy, már odaért, a négy fal között van, és valószínűleg nem néz ki az utcára. Feltéve, hogy a szoba az utcára néz… Daniel nyugtalan sóhajt hallatott. Ha odaért a hídhoz, már átmegy rajta. Vagy gyorsan, vagy titkon tudja kihozni Anne-t, ám annak alapján, amit Chervilről mondott neki, a gyorsaság mellett döntött. – Meg fogjuk találni – szólt Marcus halkan. Daniel felnézett. Marcusból erő és kérkedés sugárzott, pedig ez sosem volt így. Marcus megbízható, csendesen magabiztos, de most szemében olyan elszántság látszott, amit Daniel megnyugtatónak talált. Daniel bólintott, aztán visszafordult az ablak felé. Mellette ült a nagynénje, aki Frances kezét fogta és ideges fecsegéssel foglalta le magát. – Nem látom. Még nem látom azt a kocsit – mondogatta Frances, bár Daniel világosan értésére adta, hogy még nem értek Hampsteadbe. – Biztos vagy benne, hogy felismered azt a kocsit? – kérdezte Lady Pleinsworth kétkedő homlokráncolással a kis Francest. – Az egyik olyan, mint a másik. Hacsak nincsen rajta címer… – Van rajta egy furcsa csík – mondta Frances. – Megismerem. – Mit értesz azalatt, hogy furcsa csík van rajta? – kérdezte Daniel. – Nem tudom – mondta vállat vonva. – Nem hiszem, hogy valami különleges jelentése lenne. Csak dekoráció. De aranyszínű és kanyarog – mutatta kezével, és Danielnek erről Anne jutott eszébe, ahogy nedves haját sűrű kötegbe fogta. – Ami azt illeti – szólt Frances –, az egyszarvú szarvára emlékeztet. Daniel érezte, hogy elmosolyodik. Nagynénjéhez fordult. – Fel fogja ismerni a kocsit. Elhagyták a várost, elhaladtak több falucska mellett, míg végül megérkeztek a Hampstead nevű szép kisvárosba. A távolban Daniel meglátta a híres harasztos vad zöldjét. Olyan hatalmas terület volt, hogy a londoni parkok eltörpültek mellette. – Hogyan akarod megtenni? – kérdezte Hugh. – Én legszívesebben gyalog mennék be. – Nem! – támadt neki Lady Pleinsworth látható ellenségességgel. – Frances nem száll ki a kocsiból. – Végigmegyünk a Fő utcán – felelte Daniel. – Mindenki fogadót és vendéglőt keres a házak között. Olyan helyet, ahol Chervil szobát bérelhetett. Frances, te a kocsit keresed. Ha nem találunk semmi, a kisebb utcákon folytatjuk a kutatást. Hampsteadben sok fogadó volt. Bal oldalon a IV. Vilmos királyhoz címzett fogadót látták, jobbról a Thatched-ház épületét, aztán megint balról a Holly Bush-t, de bár Marcus ki is szállt, hogy körülnézve olyan kocsit keressen, amelyre ráillik a Frances által adott „unikornis” díszítés leírása, semmit nem talált. 160

A biztonság kedvéért Marcus és Daniel bement minden fogadóba és megkérdezték, hogy láttak-e egy hölgyet és egy urat, akik megfelelnek Anne és George Chervil személyleírásának, de senki sem látta őket. Daniel úgy gondolta, Chervil kocsija Frances leírása alapján elég feltűnő, azt biztosan észrevették volna. És emlékeztek volna rá. Daniel visszaült a Fő utcán várakozó kocsiba, elég nagy feltűnést keltettek, a kisváros lakói felfigyeltek rájuk. Marcus már visszaért, ő és Hugh igen élénken, de halkan beszéltek valamiről. – Semmi? – kérdezte Marcus felnézve. – Semmi – erősítette meg Daniel. – Van egy másik fogadó – jegezte meg Hugh. – A harasztosban. A Spaniards Roadon. Jártam már ott… Kicsit távolabb. Mindentől távol. – Menjünk! – szólt Daniel komoran. Lehetséges, hogy kihagytak valamely fogadót a Fő utca közelében, de bármikor visszajöhetnek. És Frances azt mondta, hogy Chervil külön említette a „harasztost” A kocsi nagy sebességgel megindult és öt perccel később megállt a Spaniards Inn előtt. A fogadó gyakorlatilag a harasztosban volt, fehérre meszelt falai, fekete spalettái elegánsan tűntek ki a pusztaságban. Frances mutatón nyújtotta ki a kezét és felsikított.

Anne hamar rájött, miért választotta George éppen ezt a fogadót. A hampsteadi harasztoson átmenő úton volt, és bár az út mentén több épület is van, elszigeteltebb, mint a városka központjában lévők. Ez azt jelenti, hogy ha jól időzít (ez történt) úgy vonszolhatja ki őt a kocsiból, és a hátsó ajtón át úgy viheti fel a szobájába, hogy azt senki nem veszi észre. Segítsége is volt, a kocsisa, aki őrizte őt, amíg George a kulcsért ment. – Nem bízom abban, hogy be tudnád fogni a szádat – mondta George, miközben betömte a száját. Magától értetődik, gondolta Anne, hogy nemigen kérheti el a fogadóstól a kulcsát, ha olyan nő van a társaságában, akinek a szája büdös, régi ronggyal van kitömve. Nem is beszélve arról, hogy a keze össze van kötve a háta mögött. George mintha örömét lelte volna abban, hogy terveiről részletesen beszámol neki, így valóságos hencegő monológot tartott, miközben kedve szerint elrendezte a szobát. – Egy hete vettem ki ezt a szobát – közölte, széket tolva az ajtó elé. – Tegnap éjjel a kocsim nélkül nem találhattalak meg az utcán. Anne rémült csodálkozással nézte a padlón fektéből. Ezért is őt hibáztatja? – Még egy dolog, amit elrontottál nekem – mordult. Úgy tűnik, valóban őt hibáztatja. – De nem számít. A végén csak sikerült. Ahogy gondoltam, a szeretőd házában találtalak. Anne nézte, ahogy Chervil körülnéz a szobában, még egy tárgyat keres, amivel elbarikádozhatná az ajtót. Nem volt sok minden, amit használhatott, hacsak nem tolja oda az ágyat. – Hányan voltak, mióta megismertelek? – kérdezte lassan körbefordulva. Anne a fejét ingatta. Miről beszél? – Mondd csak meg! – csattant fel, azzal odaugrott hozzá és kirántotta a rongyot a szájából. – Hány szeretőd volt? Anne arra gondolt, hogy sikítani fog. De Chervil kezében kés volt, az ajtó bezárva, előtte súlyos szék. Ha bárki a közelben van, és az a személy történetesen meg is akarja menteni őt, Chervilnek marad elég ideje miszlikbe aprítani őt, mielőtt a segítség bejut a szobába. – Hány szeretőd volt? – Egy se – felelte Anne. 161

Hihetetlennek tűnt, hogy ilyen kérdéssel szembenézve nem jutott eszébe Daniel, de előbb a magányban töltött évek jutottak eszébe, amikor barátja sem volt, nemhogy szeretője. – Ó, azt hiszem, Lord Winstead erről mást mondana – mordult George. – Hacsak… – Szája undok, kárörvendő mosolyra húzódott. – Azt akarod mondani ezzel, hogy nem volt képes meghágni téged? Nagyon csábító volt a gondolat, hogy részletesen elmondja Chervilnek, miben és hogyan volt Daniel sokkal jobb, mint ő, de Anne csak annyit mondott: – Ő a vőlegényem. George erre felnevetett. – Igen, ezt hiszed. Szent ég, minden csodálatom azé az emberé. Micsoda trükk! Miután megtörtént, senki nem hisz neked az ő szava ellenében. – Egy pillanatra elhallgatott, szinte vágyódón nézett. – Jó lehet grófnak lenni. Én nem úsztam volna meg ennyivel. – Felvidult. – Persze nekem nem is kellett házasságot ígérnem. Csak annyit kellett mondanom, hogy szeretlek, és te nemcsak elhitted, hanem ráadásul azt gondoltad, hogy feleségül veszlek. Nézte Anne-t és rosszallón ingatta fejét. – Ostoba nőszemély. – Ebben nem mondok ellent. Chervil feje oldalra billent, elismerően nézte áldozatát. – Nahát, nahát, öreg korodra megszállt a bölcsesség. Anne ekkor már rájött, hogy minél tovább beszéltetnie kell Chervilt. Azzal késleltetni tudja a támadást és időt nyer, hogy kitaláljon valamit. Nem is szólva arról, hogy amíg George beszél, általában dicsekszik, és amikor dicsekszik, elkalandozik a figyelme. – Volt időm tanulni a hibáimból – mondta és gyors pillantást vetet az ablakra, miközben a férfi a szekrényhez ment, hogy kivegyen valamit. Milyen magasan vannak? Ha kiugrana, vajon túlélné? Chervil megfordult. Nyilván nem találta, amit keresett. Kezét karba fonva állt. – Ezt jó hallani. Anne meglepetten pislogott. Chervil szinte apaian nézte. – Vannak gyerekei? – tette fel a kérdést hirtelen. A férfi jeges pillantást vetett rá. – Nincsenek. És Anne innen tudta. Sosem hálta el a házasságát. Vajon impotens? És ha igen, őt hibáztatja ezért? A fejét ingatta, alig észrevehetően. Micsoda ostoba kérdés. Persze, hogy őt hibáztatja. És… Isten az égben!… Végre megértette Chervil haragjának mértékét. Nem csak az arcát tette tönkre, Chervil úgy találja, hogy ő vette el a férfiasságát. – Miért rázod a fejedet? – kérdezte Chervil. – Nem rázom – felelte, aztán rájött, hogy megint ezt tette. – Ó, nem volt szándékomban. Csak így mozog a fejem, amikor gondolkodok. Chervil szeme résnyire szűkült. – És min gondolkodsz? – Magán – felelte Anne őszintén. – Valóban? – Egy pillanatra elégedettnek tűnt, de hamar feltámadt a gyanúja. – Miért? – Hát, maga az egyetlen személy a szobában. Természetes, hogy magán gondolkodom. Chervil egy lépéssel közelebb lépett. – Min gondolkodsz? Hogy a csodában nem jött rá eddig, mennyire öntelt ez az ember? – Mire gondolsz? – ismételte a kérdést, mivel Anne nem válaszolt rögtön. Anne gondolkodott, mit mondjon. Azt nyilván nem mondhatja meg, hogy azon tűnődik, vajon impotens-e, ezért azt mondta: – A heg egyáltalán nem olyan szörnyű, mint amilyennek szerintem gondolja. A férfi felcsattant, aztán visszafordult a szekrény felé és folytatta, amit addig csinált. 162

– Ezt csak azért mondod, hogy a jó oldalamat hozd elő. – Ezt azért mondom, hogy a jó oldalát hozzam elő – ismerte el Anne nyakát nyújtogatva, hogy jobban lássa, mit csinál Chervil. Mintha mindent újra akarna rendezni, ami meglehetősen értelmetlennek tűnt, lévén a fogadó szobájában nem volt sok holmi, amit újra lehetett volna rendezni. – De történetesen ezt valóban így látom. Ez az igazság. Nem olyan jóképű, mint fiatal korában volt, de egy férfinak nem is kell szépnek lennie, nem igaz? – Lehet, hogy nem, de nem ismerek egyetlen lelket sem, aki ezt akarná – mondta Chervil, és nagy ívű, gúnyos mozdulattal mutatott fülétől az álláig. – Tudja, sajnálom, hogy megvágtam – mondta Anne és legnagyobb meglepetésére rájött, hogy ezt szívből mondja. – Azt nem sajnálom, hogy magamat védtem, de azt igen, hogy maga közben megsérült. Ha elengedett volna, amikor kértem, hogy engedjen el, ez nem történt volna meg. – Szóval az én hibám? Anne elhallgatott. Az utolsó mondatot nem kellett volna kimondania. Nem hajlandó tetézni tévedését azzal, hogy kimondja, amit mondani akart: „hát, igen” Chervil a válaszra várt, és mivel nem kapott választ, felmordult: – Ezt el kell mozdítanunk. Ó, szentséges ég, az ágyat akarja az ajtó elé húzni. De az ágy hatalmas, nehéz darab volt, egyedül képtelen volt elmozdítani. Úgy egy perc telt el hasztalan próbálkozással, rángatással, fogcsikorgatással, jó adag szitkozódással és káromlással, aztán Anne-hez fordult és felcsattant. – Az isten szerelmére, segíts már! Anne szája tátva maradt a csodálkozástól. – Össze van kötve a kezem. Chervil megint káromkodott, aztán odalépett hozzá és talpra rántotta fekvő helyzetéből. – Nincs szükséged a kezedre. Csak dőlj neki és toljad. Anne csak bámult. – Így – mordult a férfi és tomporával az ágydeszkának dőlt. Megvetette lábát a rongyszőnyegen, aztán testsúlyát kihasználva nekifeszült. Az ágy egy ujjnyit mozdult előre. – Maga tényleg azt hiszi, hogy ezt megteszem. – Tényleg azt hiszem, hogy még mindig nálam van a kés. Anne furcsa grimaszt vágott, de odament. – Igazán nem hiszem, hogy ez menni fog – szólt hátra. – Egyrészt azért, mert a kezem útban van. Chervil lenézett. Anne keze a háta mögött volt összekötve. – Ó, a kénköves pokolba! Gyere ide! Anne az itt és ott nézőpontjáról tett volna szellemes megjegyzést, de úgy gondolta, ezt inkább magában tartja. Engedelmeskedett. – Ne próbálkozz semmivel! – figyelmeztette, azzal egyetlen rántással átvágta kötelékeit. Közben Anne hüvelykujját is sikerült benyesnie. – Aúúú! – kiáltott fel, kezét a szájához emelve. – Fáj, ugye? – mormogta Chervil, tekintetében a vérontás vágya villant. – Már nem – felelte Anne hirtelen. – Elmozdítjuk az ágyat? Chervil nevetett, aztán felvette a pozíciót. Aztán amikor Anne éppen elkészült, hogy azt színlelje, minden erejével igyekszik az ágyat az ajtó felé nyomni, a férfi hirtelen felegyenesedett. – Előbb megvágjalak, vagy szórakozzak veled egy kicsit? – gondolkodott hangosan. Anne a nadrágja sliccére pillantott. Önkéntelenül. Vajon impotens? Erekciónak nem látta semmi jelét. – Ó, szóval ezt akarod – mordult a férfi. Megragadta Anne kezét és magához vonta, kényszerítette, hogy az anyagon át megérintse. – Vannak dolgok, amik sosem változnak. 163

Anne nagyon igyekezett, hogy ne öklendezzen, amikor Chervil bal kezét szorosan fogva az ágyékához dörzsölte. A nadrág anyagán át is undorodott az érintésétől, de sokkal jobb volt, mintha megvágta volna az arcát. Chervil fel-felnyögött a gyönyörtől, aztán Anne legnagyobb rémületére érezte, hogy valami… történik. – Ó, istenem! – nyögött Chervil. – Ez jó. Milyen jó érzés! Olyan régen volt. Olyan átkozottul régen… Anne visszafojtott lélegzettel figyelte. Chervil behunyta a szemét, mintha önkívületi állapotban lenne. A kezét nézte, amiben a kés volt. Csak képzeli, vagy valóban engedett az erős szorítás? Ha megragadja… Vajon el tudja venni tőle? Anne összeszorította a fogát. Hagyta, hogy ujjai még egy kicsit mozogjanak, aztán, amikor Chervil torkából a gyönyör mélyebb, hosszabb hörgése tört elő, cselekedett.

164

22. fejezet – Ez az! – kiáltott fel Frances. Vékony kis karja erővel emelkedett fel. – Ez az a kocsi. Egészen biztos vagyok benne. Daniel arra fordult, amerre Frances mutatott. A fogadó mellett kicsi, de mívesen építtet kocsi állt. Szokványos fekete volt, teteje körül díszes aranycsíkkal. Daniel sosem látott még ehhez hasonlót, de megértette, miért mondta Frances azt, hogy unikornis szarvára emlékeztette. Ha megfelelő hosszúságú darabot vágnak le belőle, és kihegyezik, tökéletes kiegészítő lenne egy kosztümös darabban. – Mi a kocsiban maradunk – szólalt meg Lady Winstead, amikor Daniel a hölgyekhez fordult, hogy kiadja ezt az utasítást. Daniel bólintott és a három férfi kiszállt. – Az életük árán is megvédik ezt a kocsit! – szólt a fullajtároknak, majd gyorsan bement a fogadóba. Marcus közvetlenül mögötte volt és mire Daniel befejezte a fogadós kikérdezését, Hugh is odaért hozzájuk. Igen, látta a sebhelyes férfit. Egy hete vett ki szobát, de nem aludt ott minden éjjel. Úgy fertály órája vette fel a kulcsot, de hölgy nem volt vele. Daniel egykoronást tett a pultra. – Melyik a szobája? A fogadós szeme tágra nyílt. – A négyes, uram – felelte, azzal kezét a pénzérmére tette és végighúzta a pulton, a széléig, hogy onnan vehesse fel. Köhécselt. – Lehet, hogy van valahol pótkulcsom. – Lehet? – Előfordulhat. Daniel újabb egykoronást tett le. A fogadós átadta a kulcsot. – Egy pillanat! – szólt Hugh. – Van más bejárat a szobába? – Nincs. Csak az ablak. – Milyen magasan van? A fogadós homlokán ráncok jelentek meg. – Túl magasan ahhoz, hogy észrevétlenül be lehessen jutni, hacsak nem mászik fel a tölgyfára, uram! Hugh Danielhez és Marcushoz fordult. – Majd én – szólt Marcus és elindult az ajtó felé. – Valószínűleg szükségtelen – szólt Hugh, ahogy Daniel után ment felfelé a lépcsőn. – De szeretek alapos lenni. Daniel nem akart vitatkozni az „alapos” kifejezésen. Különösen Hugh-val nem, akinek figyelmét semmi sem kerüli el. És semmit nem felejt el. Amikor a folyosó végén meglátták a négyes számú szoba ajtaját, Daniel rögtön előrelendült volna, de Hugh kezét vállára téve visszafogta. 165

– Előbb hallgatózzunk! – javasolta. – Te sosem voltál még szerelmes, ugye? – kérdezte Daniel, de mielőtt Hugh válaszolhatott volna, elfordította a kulcsot a zárban és berúgta az ajtót, mire a szék nagy csattanással eldőlt. – Anne! – kiáltott fel, mielőtt meglátta volna. Ha Anne kiáltotta is Daniel nevét, a kiáltás sikoltásba torkollt, ahogy a szék egyenesen a térdén találta Anne-t és nagy ívben eldőlt, keze közben vadul igyekezett megfogni valamit, ami az ütés hatására kirepült a markából. Kés. Daniel a kés után vetette magát. Anne a kés után vetette magát. George Chervil, aki addig elkeseredett táncot járt Anne-nel, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezve, toporogva nyújtotta kezét a késért, szintén meg akarta kaparintani. Mindenki a késért nyúlt, kivéve Hugh-t, akit senki nem vett észre. Az ajtóban állt, és szinte unott arccal fogott pisztolyt Chervilre. – Én a maga helyében nem tenném – figyelmeztette Hugh, de Chervil ennek ellenére megragadta a kést és ráugrott Anne-re, aki még mindig a padlón feküdt, azután, hogy alig néhány ujjnyival maradt alul a késért folytatott küzdelemben. – Ha engem meglő, a nő meghal – szólt Chervil, a pengét Anne torkához vészesen közel tartva. Daniel, aki ösztönösen rontott be, most hirtelen megállt. Letette pisztolyát és hátracsúsztatta. – Lépjen el onnan! – szólt Chervil, erősen markolva a kést. – Most! Daniel bólintott. Kezét feltartva hátrált egy lépést. Anne a padlón hasalt, Chervil a hátára ült, egyik kezében a kést szorongatta, a másikkal Anne haját markolta. – Ne merje bántani, Chervil – figyelmeztette Daniel. – Ezt maga sem akarja. – Ó, ebben nagyon is téved. Felettébb akarom. Ez az, amit akarok – mondta, a pengét könnyeden Anne nyakához érintve. Daniel gyomra összeszorult. De Chervil pengéje nyomán nem fakadt vér. Úgy tűnt, élvezi a pillanatot hogy hatalma van, még keményebben markolt Anne hajába, felrántotta a fejét, úgy, hogy meglehetősen kényelmetlen pozícióba került. – Ezért meghal, Chervil! – szólt Daniel. Chervil vállat vont. – Ő is. – És mi lesz a feleségével? Chervil élesen felnézett. – Beszéltem vele ma délelőtt – közölte Daniel, tekintetét a támadó arcáról egy pillanatra sem véve le. Mindennél jobban szeretett volna Anne-re, a szemébe nézni. Szavak nélkül is tudatni tudja vele, mennyire szereti. Anne tudni fogja. Csak rá kell néznie. De nem merte. Amíg George Chervilre néz, addig George Chervil is őt nézi. Nem Anne-t. Nem a kést. – Mit mondott a feleségemnek? – csattant fel Chervil, de arca egy pillanatra megrezzent. Látszott, hogy ez kellemetlenül érinti. – Nagyon bájos hölgynek tűnik – szólt Daniel. – Nem is tudom, mi történne vele, ha ön ma itt halna meg egy fogadóban, két gróf és egy márki fiának kezétől. George feje hirtelen elfordult, Hugh-ra nézett, csak akkor ismerte fel. – De hiszen ön gyűlöli ezt az embert. Ő lőtte meg. Hugh vállat vont. Chervil elsápadt, valamit mondani akart, de hirtelen mást gondolt. – Két gróf? 166

– Hárman vagyunk. Minden eshetőségre számítva. Chervil zihált, tekintete Daniel és Hugh között cikázott, időnként le-lenézett Anne-re. Daniel látta, hogy izzadni kezd. Közeledett tűréshatára pereméhez, és a perem mindig veszélyes. Mindenkinek. – Lady Chervil tönkremegy – közölte Daniel. – Kitaszítja a társaság. Még az apja sem tudja megmenteni ettől. Chervil remegni kezdett. Daniel végre megengedte magának, hogy Anne-re pillantson. Anne nehezen lélegzett, láthatóan nagyon félt, mégis, amikor tekintetük találkozott… Szeretlek. Olyan volt, mintha hangosan mondta volna ki. – A világ nem kegyes az otthonukból kitaszított hölgyekhez – jegyezte meg Daniel halkan. – Kérdezze csak Anne-t. Chervil már reszketett, Daniel látta a szemében. – Ha elengedi a jegyesemet, maga életben maradhat – ígérte. Életben maradhat, de nem a Brit-szigetek területén. Itt már nem lesz számára hely. Daniel erről gondoskodik. – És a feleségem? – Magára bízom a magyarázatot. Chervil feje megrándult, mintha a gallérja lett volna hirtelen túl szűk. Vadul pislogott, aztán egy pillanatra behunyta a szemét, és… – Meglőtt! Ó, istenem! Meglőtt! Daniel hátrafordult és látta, hogy Hugh lőtt. – Elment az eszed? – csattant fel, miközben előrelendült, hogy Anne-t elrántsa Chervil közeléből, aki most a padlón fetrengett, üvöltött a fájdalomtól, vérző kezét szorította. Hugh besántikált a szobába és lenézett George-ra. – Csak egy kis karcolás – jelentette ki szenvtelenül. – Anne! Anne! – kiáltott Daniel szenvedéllyel. Egész idő alatt, míg Anne tehetetlenül George Chervil fogságában volt, visszatartotta rémületét. Egyenesen, izmait megfeszítve, rezzenéstelenül állt, de most, hogy Anne biztonságban van… – Azt hittem, elveszítelek – zihálta és olyan szorosan ölelte magához, amennyire csak lehetett. Anne nyakába fúrta arcát, fejét vállára hajtotta, és legnagyobb megdöbbenésére könnyeivel áztatta bőrét, ruháját. – Nem tudtam… Nem hiszem, hogy tudtam… – Jut eszembe, úgy lőttem volna, hogy a kisasszony ne sérüljön meg – szólt Hugh, azzal az ablakhoz ment. Chervil felüvöltött, amikor Mr Prentice „véletlenül” a kezére lépett. – Őrült vagy – szólt Daniel, haragja átütött könnyein. – Vagy csak arról van szó – szólt Hugh nyugodtan hogy még sosem voltam szerelmes. – Ekkor Anne-re nézett. – Így józanabbul tud gondolkodni az ember. – Pisztolyára mutatott. – És jobban is céloz. – Miről beszél? – kérdezte Anne súgva. – Nem tudom – ismerte el Daniel. – Be kell engednünk Chatterist – jegyezte meg Hugh, azzal kinyitotta az ablakot és fütyült. – Őrült – szólt Daniel, és csak annyira húzódott el Anne-től, hogy arcát két tenyere közé fogja. Olyan szép volt, olyan drága, annyira élt. – Tiszta bolond. Anne ajka megremegett, mosolyra húzódott. – De nagyon hatékony. Daniel érezte, hogy gyomrában valami megremeg. Nevetés. Szentséges isten, lehet, hogy mindannyian meg vannak bolondulva. – Kell segítség? – kiáltott Hugh, ahogy mindketten az ablak felé fordultak. – Lord Chatteris fára mászott? – kérdezte Anne. 167

– Az ég szerelmére, mi folyik itt? – kérdezte Marcus, a szobába ugorva. – Pisztolylövéseket hallottam. – Hugh meglőtte – szólt Daniel, biccentve Chervil felé, aki éppen négykézláb igyekezett az ajtó felé. – Úgy, hogy még fogva tartotta Anne-t. – Még nem hallottam, hogy megköszönted volna – jegyezte meg Hugh, az ablakon nézve kifelé, bár hogy mi okból, arról Danielnek fogalma sem volt. – Köszönöm – szólt Anne. Hugh megfordult, és Anne olyan ragyogó mosollyal nézett rá, hogy Prentice összerezzent. – Nos hát… – szólt Daniel félszegen, és ő is mosolygott. Tényleg megváltozik a légkör Anne körül. – Mit csináljunk vele? – kérdezte Marcus, aki mindig a dolgok gyakorlati oldalát nézte. Lehajolt, felvett valamit a földről, egy pillanatig nézegette, aztán leguggolt Chervil mellé. – Aúúú! – üvöltött fel Lord Chervil. – Megkötjük a kezét – erősítette meg Marcus. Aztán Anne-ra pillantott. – Gondolom, ezzel kötötte meg az ön kezét. Anne bólintott. – Ez fáj! – Nem kellett volna meglövetnie magát – jelentette ki Marcus különösebb együttérzés nélkül. Megint Danielre nézett. – Ki kell találnunk, mit csináljunk vele. – Megígérték, hogy nem ölnek meg! – nyöszörgött Chervil. – Azt ígértem, hogy nem ölöm meg magát, ha elengedi a hölgyet – emlékeztette Daniel. – Elengedtem. – Miután meglőttem magát – pontosított Hugh. – Nem érdemes megölni – jegyezte meg Marcus, szorosabbra húzva a kötést. – Abból rendőrbírói vizsgálat lenne. Daniel bólintott. Hálás volt, hogy barátjának van józan esze. Mégsem hajlott arra, hogy Chervil megszabaduljon ettől a félelmétől. Homlokon csókolta Anne-t, azzal felállt. – Megkaphatom? – szólt Hugh-hoz és kinyújtotta a kezét. – Újratöltöttem – mondta Hugh, azzal átadta a fegyvert. – Tudtam, hogy újratöltöd – jegyezte meg Daniel halkan. Odalépett Chervilhez. – Azt mondta, nem öl meg! – Nem ölöm meg – jelentette ki Daniel. – Legalábbis nem ma. De ha még egyszer Whipple Hill közelébe jön, akkor kivégzem! Megértette? Chervil hevesen bólogatott. – Ami azt illeti – folytatta Daniel, azzal lehajolt és felkapta a kést, amit Hugh odarúgott neki –, akkor is kivégzem, ha London környékére be meri tenni a lábát. – De hiszen Londonban lakom! – Már nem. Marcus köhécselt. – Meg kell mondanom, Cambridgeshire környékén sem szeretném meglátni. Daniel bólintott a barátjának, aztán visszafordult Chervil felé. – Ha Cambridgeshire környékére megy, Lord Chatteris fogja megölni. – Ha szabadna egy megjegyzést tennem – szólt Hugh nyugodt hangon –, minden érintett számára könnyebbség lenne, ha a tilalmat kiterjesztenénk a Brit-szigetek területére. – Mi van? – kiáltott fel Chervil. – Azt nem… – Különben megöljük – jelentette ki Hugh. Aztán Danielre pillantott. – Ugye tudsz neki tanácsokat adni, milyen az élet Itáliában? – De nem is tudok olaszul! – nyöszörgött Chervil. – Majd megtanul! – csattant fel Hugh.

168

Daniel lenézett a késre, amit kezében tartott. Veszélyesen éles volt. És csak egyujjnyira volt Anne torkától. – Ausztrália – jelentette ki határozottan. – Helyes – mondta Marcus, azzal talpra rántotta Chervilt. – Gondoskodjunk róla? – Kérlek. – A kocsijához visszük – közölte Hugh. Aztán rá nem jellemzően elmosolyodott. – Az unikornisos kocsihoz… – Az unikornisos… – szólt Anne csodálkozva. Aztán Danielhez fordult. – Frances? – Igen. – Nem esett baja? Ki kellett löknöm a kocsiból, és… – Semmi baja. Jól van – nyugtatta Daniel, és egy pillanatra elhallgatott. Megvárta, míg Hugh és Marcus elbúcsúzik és elvonszolják Chervilt. – Egy kicsit piszkos lett, és azt hiszem, a nagynénikém öt évet vesztett az életéből, de jól van. És amint meglát téged… De nem tudta befejezni a mondatot. Anne sírva fakadt. Daniel letérdelt mellé, magához vonta. – Nincs semmi baj – súgta. – Minden rendben lesz. Anne tagadón ingatta fejét. – Nem – nézett rá szerelemtől csillogó tekintetével. – Minden sokkal jobb lesz. – Szeretlek – mondta Daniel, és úgy érezte, ezt még sokszor, nagyon sokszor fogja mondani élete hátralévő részében. – Én is szeretlek. És Daniel megfogta Anne kezét. Ajkához emelte. – Hozzám jössz feleségül? – Már igent mondtam – felelte Anne különös mosollyal. – Tudom. De még egyszer meg akartalak kérni. – Akkor még egyszer igent mondok. Daniel még közelebb vonta magához, a karjában kellett éreznie. – Azt hiszem, le kéne mennünk. Mindenki aggódik. Anne bólintott, arca a férfi mellkasát súrolta. – Anyám a kocsiban van, és Lady… – Az édesanyád? – kiáltott fel Anne elhúzódva. – Ó, szentséges ég, mit gondolhat rólam? – Azt, hogy csodálatos, bájos, kedves vagy, és ha nagyon, nagyon kedves lesz hozzád, akkor egy véka unokával ajándékozod meg. Anne pajkosan nézett rá. – Ha ő nagyon kedves hozzám? – Magától értetődik, hogy én nagyon kedves leszek hozzád. – Hány gyerek fér egy vékába, szerinted? Daniel érezte, hogy lelke megkönnyebbül. – Azt hiszem, elég sok. – Akkor nagyon kell igyekeznünk. Meglepő módon valahogy sikerült komoly kifejezést ölteni magára. – Tudod, én nagyon szorgalmas vagyok. – Ez az egyik ok, amiéit szeretlek – felelte Anne és megérintette Daniel arcát. – A sok-sok ok egyike. – Milyen sok? – Elmosolyodott. – Százas nagyságrend? – Ezres – erősítette meg Anne. – Meglehet, teljes számadást kérhetek. – Most? Ki mondta, hogy csak a nők szeretnek bókokat provokálni? Daniel boldogan ült ott és hallgatta, ahogy Anne szépeket mond róla. 169

– Most talán csak az öt legfőbb okot kérném. – Nos…- szólalt meg Anne, aztán elhallgatott. És csak hallgatott. Daniel kérdőn nézett rá. – Tényleg olyan nehéz öt okot találni? Anne olyan tágra nyílt szemmel, olyan ártatlanul nézett rá, hogy Daniel szinte eszét vesztette, amikor meghallotta a választ. – Ó, nem, csak nagy kihívás kiválasztani a kedvenceimet. – Akkor az első ötöt, ami eszedbe jut – javasolta. – Hát, jó – felelte Anne és ajka széle felfelé mozdult a gondolattól. – Először is a mosolyod. Imádom a mosolyodat. – Én is imádom a mosolyodat. – Csodálatos a humorérzéked. – Neked is! Anne komoran nézett rá. – Nem tehetek róla, hogy lefoglalod az összes jó okot. – Nem játszol hangszeren. Daniel értetlenül nézett rá. – Családod többi tagjával ellentétben – tisztázta. – Nem tudom, kibírnám-e, ha hallgatnom kéne, ahogy gyakorolsz. Daniel kaján mosollyal hajolt közelebb. – Miből gondolod, hogy nem játszom hangszeren? – Ugye, nem? – szisszent fel Anne, és Daniel kis híján azt hitte, meggondolja magát, a házassági ajánlat elfogadásának dolgában. – Nem játszom hangszeren – erősítette meg. – De ez nem jelenti azt, hogy nem vettem zeneórákat. Anne kérdőn nézett rá. – A mi családunkban a fiúknak nem kell folytatniuk a zenetanulást az iskolás koron túl. Hacsak nem mutatnak kivételes tehetséget. – Volt valaki, aki kivételes tehetséget mutatott? – Senki – közölte Daniel vidáman. Azzal felállt, kezét nyújtotta. Ideje volt hazamenni. – Nem azt kérted, hogy okokat soroljak? – kérdezte Anne és elfogadta a felé nyújtott kezet. Ő is felállt. – Ó, azokat később is elmondhatod. Rengeteg időnk van. – De éppen most jutott eszembe egy. Daniel megfordult, szemöldökét kérdőn vonva fel. – Ezt úgy mondod, mintha nagy erőfeszítés kellett volna hozzá. – Tulajdonképpen csak egy pillanat kellett. – Egy pillanat? Anne bólintott, és követte Danielt ki az ajtón, a folyosóra. – Azon az éjszakán, amikor találkoztunk. Tudod, kész voltam ott hagyni téged a hátsó folyosón. – Vérző sebekkel? – Próbált haragot színlelni, de úgy gondolta, mosolya elrontaná a hatást. – Elveszthettem volna az állásomat, ha rajtakapnak veled, és az ég tudja, mennyi ideig voltam bezárva abba a raktárszobába. Igazán nem volt időm arra, hogy a sebeidet ápoljam. – De megtetted. – Megtettem. – A kedves mosolyom és a humorérzékem miatt? – Nem – felelte Anne nyíltan. – A húgod miatt. – Honoria miatt? – kérdezte Daniel meglepetten. 170

– Igen. Őt védted – felelte gyámoltalan vállrándítással. – Hogyan hagyhatnék ott csak úgy egy férfit, aki a húgát védi? Daniel zavartan vette tudomásul, hogy arca felhevült. – Nos, mindenki ezt tette volna – mormogta. A lépcsőn félúton Anne felkiáltott. – Ó! Eszembe jutott még egy ok! Amikor Harriet darabját próbáltad, lettél volna vadkan, ha megkért volna. – Nem. Anne megpaskolta Daniel karját, és kiléptek az ajtón. – De igen. – Jó, valóban – hazudta. Anne pajkos fondorlatossággal nézett rá. – Azt hiszem, ezt csak azért mondod, hogy kiengesztelj, de tudom, hogy nagyon jól játszottad volna. Szentséges ég, ez olyan volt, mintha már régen házasok lettek volna. – Ó, eszembe jutott egy másik ok! Daniel ránézett, Anne szemében szerelem csillogott, remény és ígéret. – Illetve kettő! Daniel mosolygott. Ő ezer és ezer okot tudott volna mondani.

171

EPILÓGUS Egy év múlva, a Smythe-Smith-zeneesten…

– Azt hiszem, jobb lenne, ha Daisy jobbra lépne – súgta Daniel a felesége fülébe. – Sarah úgy néz ki, mintha menten leharapná a fejét. Anne ideges pillantást vetett Sarah felé, aki egy évvel korábban már kihasználta a távolmaradás egyetlen lehetséges okát, újra a színpadon volt, a zongora mellett… A billentyűket gyilkolta. Anne csak arra tudott gondolni, hogy Sarah a sanyarú szenvedés helyett a düh kiélését választja. Csak a Fennvaló tudja, hogy a zongora kibírja-e ezt a találkozást. Nála is rosszabb volt Harriet, akit Honoria helyére állítottak, akinek Lady Chatterisként már nem kellett szerepelnie. Házasság vagy halál. Csak ez a két lehetséges menekülési út van, közölte Sarah komoran Anne-nel az előző napon, amikor Anne meglátogatta őket, hogy lássa, miként haladnak a próbákkal. Anne nem igazán tudta, kinek a halálára gondol. Amikor belépett a szalonba, Sarah éppen – Harriet hegedűvonójával hadonászott, mintha kard lett volna. Daisy sikoltozott, Iris nyöszörgött, Harriet pedig láthatóan nagy örömmel jegyezte a szövegeket, hogy következő színdarabjában felhasználhassa. – Miért beszél Harriet magában? – kérdezte Daniel súgva. Férje visszahozta az itt és most valóságába. – Nem tud kottát olvasni. – Tessék? Többen odanéztek, köztük Daisy is, akinek pillantása csak a „gyilkos” jelzővel írható le. – Tessék? – ismételte Daniel a kérdést, halkabban. – Nem tud kottát olvasni – felelt Anne súgva, udvariasan le sem véve tekintetét az előadókról. – Azt mondta, képtelen volt megtanulni a szolfézst. Honoriával a hangjegyek fölé íratta a hangok betűjelét és emlékezetből megtanulta. – Ekkor Harrietre nézett, aki olyan egyértelműen mondta magában a hangjegyek nevét, hogy a hátsó sorokban ülők is nyilván rájöttek, hogy B-dúrt játszik, vagy legalábbis arra törekszik. – Miért nem olvassa fel egyszerűen a betűket, amiket Honoria írt le neki? – Nem tudom – ismerte el Anne. Bátorítón mosolygott Harrietre, aki visszamosolygott rá. Ó, Harriet. Igazán szeretnivaló lány. És Anne szerette. Még jobban szerette most, hogy ő is a családhoz tartozott. Szeretett Smythe-Smith lenni. Szerette a nyüzsgést, az unokatestvérek folytonos jövés-menését a nappaliban, és azt, hogy milyen kedvesen fogadták nővérét, Charlotte-ot, amikor tavasszal eljött meglátogatni. De legfőképpen olyan Smythe-Smith szeretett lenni, akinek nem kellett a zeneesten szerepelnie. Mert a közönség többi tagjával ellentétben, akiknek jajdulásait, morgolódását 172

Anne világosan hallotta, ő tudta az igazat: sokkal, sokkal rosszabb a színpadon lenni, mint a közönség soraiban. Bár… – Nem tudom rávenni magamat, hogy ne tartsam nagy becsben a koncertet – súgta Danielnek. – Valóban? – jajdult fel Daniel, mert Harriet kimondhatatlan merényletet követett el a hegedűjáték ellen. – Én nem tudom rávenni magamat, hogy ne tartsam nagy becsben a hallásomat. – De a zeneest nélkül sosem ismerkedtünk volna meg – emlékeztette Anne. – Ó, azt hiszem, rád találtam volna. – De nem egy ilyen éjszakán. – Nem – mosolygott Daniel, azzal megfogta hitvese kezét. Ez hihetetlen tapintatlanságnak számított, házaspároknak nyilvánosan nem illett ilyet tenniük, de Anne nem bánta. Ujjait férje ujjai közé fonta és mosolygott. És már nem számított, hogy Sarah püföli a zongora billentyűit, és Harriet olyan hangosan kezdte recitálni a hangjegyek nevét, hogy az első sorokban ülők hallgatták is. Itt van neki Daniel és fogja a kezét. Csak ez számít, semmi más.

173