Julia. Quinn AMI LONDONBAN TÖRTÉNT

Julia Quinn

AMI LONDONBAN TÖRTÉNT

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: What Happens in London Avon Books, New York Fordította: Palásthy Ágnes A könyvet tervezte: Szabó Vince

Copyright © 2009 by Julie Cotler Pottinger Hungarian translation © Palásthy Ágnes, 2012 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2012 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-689-583-9

Gloriának, Katie-nek, Rafának és Mattnek. Nekem nincs sógorságom. Nekem csak családom van. És Paulnak, annak ellenére, hogy neki jutottak mind a domináns gének.

A szerző köszönetet kíván mondani Mitch Mitchellnek, Boris Skyamek, Molly Skyarnek, és Sarah Wigglesworth-nek, akik segítségére voltak minden orosz dolgokra kiterjedő szakértelmükkel.

PROLÓGUS

Mire tizenkét éves lett, Harry Valentine birtokában volt két olyan képességnek, amely igen kevéssé volt jellemző az osztályabéli fiúkra a tizenkilencedik század elején Angliában. Először is tökéletesen és folyékonyan beszélt oroszul meg franciául. Ez kevéssé volt meglepő, hiszen nagyanyja, a végtelenül arisztokratikus és véleményében megingathatatlan Olga Petrova Obolenszkaja-Dell a Valentine család házába tette át székhelyét négy hónappal Harry születése után. Olga pedig gyűlölte az angol nyelvet. Gyakran hangoztatott véleménye szerint nem volt a világon olyan elmondanivaló dolog, amit ne lehetett volna kifejezni oroszul vagy franciául. Hogy akkor mégis miért választott magának angol férjet, arra nem tudott kielégítő magyarázatot adni. – Valószínűleg azért, mert angolul kéne elmagyaráznia – jegyezte meg halkan Harry nővére, Anne. Harry csak vállat vont és mosolygott (ahogy az egy rendes fiútestvérhez illik), amikor Anne ezért a megjegyzésért kapott egy nyaklevest. Mert Grandmére ugyan megvetette az angol nyelvet, de tökéletesen értette, a hallása pedig élesebb volt egy vadászkutyáénál. Amikor néha bejött a gyerekek tanórájára, balgaság volt bármit is motyogni (bármilyen nyelven) a jelenlétében. Angolul pedig különösen nagy ostobaság. Ráadásul azt motyogni angolul, hogy a francia vagy az orosz nyelv nem megfelelő egy közlendő megfogalmazására, hát... Harryt valójában meglepte, hogy Anne-t nem fenekelték el. 6

Anne ugyanolyan hevesen gyűlölte az oroszt, mint Grandmére az angol nyelvet. Túl sok munkát igényel, panaszkodott, és a francia is majdnem olyan nehéz. Anne már ötéves volt, amikor Grandmére megérkezett, és túlságosan meggyökerezett már benne az angol nyelv ahhoz, hogy bármi más ugyanilyen erősen megvethesse a lábát. Harry azonban szívesen beszélt bármilyen nyelven, amelyen hozzá szóltak. Az angol szolgált a mindennapokra, a francia volt az elegancia nyelve, az orosz pedig csupa dráma és izgalom. Oroszország hatalmas volt. És hideg. És... mindenben nagy. Nagy Péter, Nagy Katalin... Harry az ő történeteiken nőtt föl. – Ugyan – legyintett Olga nemegyszer, amikor Harry házitanítója Anglia történelmére próbálta tanítani a fiút. – Ki ez a Tanácstalan Ethelred? Tanácstalan? Miféle ország tűrhet el egy tanácstalan uralkodót? – Erzsébet királynő nagy uralkodó volt – mutatott rá Harry. Olgát ez sem hatotta meg. – Talán Nagy Erzsébetnek hívják? Vagy a Nagy Királynőnek? Nem, ugye? Szűz királynőnek nevezik, mintha csak arra büszke lehetne valaki. Ezen a ponton a házitanító füle bíborvörös színt öltött, amit Harry nagyon különösnek talált. – Ő – folytatta jeges hangon Olga – nem volt nagy királynő. Még csak igazi trónörököst sem adott az országának – A legtöbb történettudós egyetért abban, hogy a királynőtől bölcs dolog volt elkerülni a házasságot – jegyezte meg a házitanító. – Érzékeltetnie kellett, hogy minden befolyástól mentes, és... Elhalt a szava, ami nem lepte meg Harryt. Grandmére a szokásos, sasra emlékeztető, metsző pillantásával meredt rá. Harry senkit sem ismert, akinek ettől ne akadt volna el a hangja. – Maga egy ostoba kis ember – jelentette ki Olga, azzal végleg hátat fordított a férfinak. Másnap ki is rúgta, és utána ő tanította Harryt, amíg új házitanítót nem találtak.

7

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Nem kifejezetten Olga feladata lett volna felvenni és kirúgni a nevelőket, akik a Valentine gyerekekkel foglalkoztak (akiknek a száma addigra háromra nőtt – a kis Edward akkor jelent meg a gyerekszobában, amikor Harry hétéves volt). De senki más nem foglalkozott volna a kérdéssel. Harry anyja, Katarina Dell Valentine sosem szállt vitába az anyjával, ami pedig az apját illette nos... Ennek elég sok köze volt ahhoz a második, meglehetősen szokatlan képességhez, amely Harry Valentine tizenkét éves agyában már jelen volt. Harry apja, Sir Lionel Valentine iszákos volt. Nem ez volt Harry kivételes tudománya. Mindenki tudta, hogy Sir Lionel többet ivott a kelleténél. Ezt nem lehetett eltitkolni. Sir Lionel bizonytalanul botladozott (beszéd és járás közben egyaránt), ok nélkül nevetgélt, és a két szobalány (meg a Sir Lionel dolgozószobájában lévő két szőnyeg) szerencsétlenségére megvolt az oka, hogy a sok alkoholtól Harry apja miért nem hízott dagadtra. Így aztán Harry mesteri fokon sajátította el a hányadék feltakarításának tudományát. Tízéves korában kezdődött. Valószínűleg nem nyúlt volna a mocsokhoz, de éppen némi zsebpénzt akart kérni az apjától, és elkövette azt a hibát, hogy ezt késő estére hagyta. Sir Lionel akkor már elfogyasztotta a délutáni konyakját, a kora esti italát, a vacsorához a borát, amit közvetlenül ezután a portói követett, majd pedig visszatért kedvencéhez, a fent említett, Franciaországból csempészett konyakhoz. Harry egészen biztos volt abban, hogy tökéletesen formált (angol nyelvű) mondatokban adta elő a kérését némi zsebpénz iránt, ám az apja csak bámult rá sűrűn pislogva, mintha képtelen volna felfogni, miről beszél a fia. Aztán váratlanul Harry cipőjére hányt. Így Harry nem hagyhatta ott a mocskot. Ezután pedig úgy tűnt, már nincs többé megállás. A dolog ismét megtörtént egy héttel később, habár ezúttal nem egyenesen a lábára, aztán egy hónap múlva. Mire Harry tizenkét éves lett, bármely más kisgyerek elveszítette volna a fonalat, képtelen lett volna megmondani, hány 8

alkalommal takarított fel az apja után. Ám Harry mindig is precíz fiú volt, és ha már egyszer elkezdte a számlálást, nem tudta abbahagyni. Legtöbben úgy a hét tájékán zavarodtak volna bele. Harry a logika és aritmetika területére kiterjedő meglehetős olvasottságának köszönhetően tisztában volt vele, hogy a hetes volt a legnagyobb szám, amelyet a legtöbb ember vizuálisan felfogni képes. Tégy hét pontot egy lapra, és a legtöbb ember egy pillantást vet rá, majd kijelenti: hét. Változtasd meg nyolcra, és az emberiség túlnyomó többsége elveszett. Harry huszonegyig volt képes folytatni. Úgyhogy kevéssé volt meglepő, hogy tizenöt takarítás után Harry még mindig pontosan tudta, hány alkalommal találta az apját az előcsarnokon át botorkálva, a padlón ájultan fekve, vagy egy éjjeliedény mellé célozva. Aztán, amikor elérte a húszat, a téma már valahogy tudományossá vált, és neki muszáj volt nyomon követnie. Tudományos témaként kellett kezelnie. Ha nem az lett volna, akkor valami más, és ő talán minden alkalommal álomba sírta volna magát, ahelyett, hogy a mennyezetre meredve egyszerűen azt mondja: „Negyvenhat, de a sugár valamivel kisebb, mint múlt kedden. Valószínűleg nem evett vacsorára túl sokat.” Harry anyja már réges-rég úgy döntött, hogy egyáltalán nem vesz tudomást a helyzetről, általában a kertben időzött, és egzotikus rózsáit gondozta, amelyeket sok évvel azelőtt még az anyja hozott neki Oroszországból. Anne közölte Harry-vel, az a terve, hogy férjhez megy, és „maga mögött hagyja ezt a poklot”, amint betölti a tizenhetet. Amit meg is tett, bebizonyítva az elszántságát, mivel a szülei semmiféle erőfeszítést nem tettek, hogy ekkorra egy jó partiról gondoskodjanak a számára. Ami Edwardot, a legfiatalabbat illeti – ő megtanult alkalmazkodni, akárcsak Harry. Apa használhatatlan volt négy óra után, még ha értelmesnek is látszott (ahogy általában, egészen vacsoráig amikor teljesen szétesett). A személyzet is tudta ezt. Nem mintha olyan rengetegen lettek volna. A Valentine család elég jómódú, volt egy szép házuk 9

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Sussexben, és továbbra is számíthattak az évi száz fontra, Katarina hozományának részeként. De ez nem jelentett rendkívüli gazdagságot, és a személyzet csak nyolc főből állt. Inas, szakácsnő, házvezetőnő, istállófiú, két lakáj, szobalány és kézilány. Legtöbben a családdal maradtak az alkalmi, alkohollal kapcsolatos kellemetlenségekkel kapcsolatos kötelességeik ellenére is. Igaz, hogy Sir Lionel iszákos volt, de nem volt rosszindulatú iszákos. És nem volt fukar sem, úgyhogy még a szobalányok is hajlandóak voltak feltakarítani a mocskát, ha ez némi pluszpénzt jelentett néha, feltéve, hogy Sir Lionel eléggé emlékezett utólag a viselkedésére, hogy restellje magát miatta. Úgyhogy Harry nem is tudta biztosan, miért takarít továbbra is az apja után, mivel nyugodtan hagyhatta volna valaki másra. Talán nem akarta, hogy a személyzet megtudja, milyen gyakran történik. Talán szükségét érezte, hogy az agyába vésse, milyen pusztító hatása van az alkoholnak. Hallotta, hogy az apja édesapja is ugyanilyen volt. Ez a dolog öröklődhet egy családban? Nem akarta megtudni a választ. Aztán egészen váratlanul Grandmére meghalt. Nem békésen, álmában – Olga Petrova Obolenszkaja-Dell nem lett volna hajlandó ilyen kevéssé drámaian távozni ebből a világból. A vacsoránál ült, és éppen bele akarta meríteni kanalát a levesbe, amikor a melléhez kapott, zihálni kezdett, és az asztalra borult. Később megállapították, bizonyára némileg tudatánál volt még, mivel az arca teljesen elkerülte a levest, és valahogyan sikerült a kanalára csapnia, a benne lévő forró lét kilőve Sir Lionel irányába, akinek a reflexei túlságosan eltompultak már ahhoz, hogy elhajoljon. Harry mindennek nem volt szemtanúja. Tizenkét évesen nem ehetett még a felnőttekkel. Anne azonban látta az egészet, és lélekszakadva ment, hogy Harrynek elmesélje. – És aztán letépte magáról a kravátliját! – Az asztalnál? – Az asztalnál! És lehetett látni az égésnyomot! 10

Anne felemelte a kezét, mutató- és hüvelykujját vagy tíz centire eltartva egymástól. – Ilyen nagy volt! – És Grandmére? Anne kijózanodott egy kissé. De csak egy kissé. – Azt hiszem, halott. Harry nagyot nyelt, és azt mondta: – Nagyon öreg volt már. – Legalább kilencven. – Szerintem nem volt kilencven. – De kinézett kilencvennek – dünnyögte Anne. Harry nem válaszolt. Nem tudta, hogy néz ki egy kilencvenéves nő, de az biztos, hogy Grandmére ráncosabb volt, mint az ismeretségi körében bárki. – De most jön a legfurább dolog – folytatta Anne, előrehajolva. – Anya. Harry értetlenül pislogott. – Mit csinált? – Semmit. Egyáltalán. – Grandmére mellett ült? – Nem, nem erre gondolok. A túloldalon ült, szemben. Túl messze volt, hogy segíthessen. – Akkor... – Csak ült ott – vágott közbe Anne. – Meg sem moccant. Még csak fel sem állt. – Harry eltöprengett ezen. Ez, bármilyen szomorú is ilyet mondani, nem volt meglepő. – Egy arcizma sem mozdult. Csak ült ott, így. Anne kifejezéstelen arcot vágott, és Harrynek el kellett ismernie, pontosan úgy néz ki, mint az anyjuk. – Mondok neked valamit – folytatta Anne. – Ha ő esne bele a levesébe előttem, én legalábbis meglepődnék. – Fejcsóválva tette hozzá: – Nevetségesek, mindketten. Apa mást sem csinál, csak iszik, anya pedig egyáltalán nem csinál semmit. Mondhatom, alig várom

11

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

már a születésnapomat. Nem érdekel, hogy gyászolnunk kéne. Hozzámegyek William Forbush-hoz, és nem tehetnek ellene semmit. – Szerintem emiatt nem kell aggódnod – válaszolt Harry. – Anyának nagy valószínűséggel nem volna semmiféle véleménye az ügyről, apa pedig túl részeg volna, hogy egyáltalán észrevegye. – Hm. Igazad lehet – préselte össze Anne szomorkásán az ajkát, aztán, a testvéri szeretet ritka jeleként kinyúlt és megszorította Harry vállát. – Te is elmész hamarosan. Ne aggódj. Harry bólintott. Már csak pár rövidke hét volt addig, hogy elutazzon a bentlakásos iskolába. És bár némi bűntudatot érzett amiatt, hogy ő elmegy, míg Anne és Edward továbbra is otthon maradnak, ezt az érzést elfojtotta valami mindent elsöprő megkönnyebbülés, amint elindult az iskola felé. Jó volt elmenni otthonról. Sőt, minden tiszteletet megadva Grandmére kedvenc uralkodóinak, még akár nagyszerű is lehetett. Harry diákévei éppolyan hasznosnak bizonyultak, mint ahogy azt elképzelte. Hesslewhite-ban tanult, egy viszonylag szigorú fiúiskolában. Olyan fiúk jártak ide, akiket a szüleik anyagiak (vagy, Harry esetében, a törődés) hiányában nem küldhettek Etonba vagy Harrow-ba. Harry imádta az iskolát. Imádta. Szerette az órákat, a sportot, és azt is, hogy lefekvéskor nem kellett végigjárnia az épület minden zugát az apját keresve, abban reménykedve, hogy még előbb elvesztette az eszméletét, minthogy összemocskolhatta volna magát. Az iskolában Harry a közös helyiségből egyenesen a hálóba ment, és ennek az útnak imádta minden eseménytelen lépését. De egyszer minden jó dolog véget ér, és tizenkilenc évesen Harry befejezte az iskolát osztálytársaival együtt, köztük Sebastian Greyjel, aki első unokatestvére volt, és legközelebbi barátja. Ünnepséget is rendeztek, mivel a fiúk többsége meg akarta ünnepelni ezt az eseményt, de Harry „elfelejtette” a családjának ezt megemlíteni.

12

– Hol van az anyád? – kérdezte nagynénje, Anna. Harry anyjához hasonlóan neki sem volt akcentusa, annak ellenére, hogy Olga kizárólag oroszul volt hajlandó beszélni hozzájuk, amikor kicsik voltak. Anna jobban ment férjhez, mint Katarina, egy őrgróf második fiához. Ez nem okozott súrlódást a nővérek között. Végül is Sir Lionel báró volt, ami azt jelentette, hogy Katarinát szólították „Őladységének”. De Annának volt pénze és kapcsolatai, és ami talán még fontosabb, olyan férje – két évvel korábban bekövetkezett haláláig –, aki ritkán engedett meg magának egy pohár bornál többet a vacsoránál. Úgyhogy amikor Harry motyogott valamit arról, hogy az anyja túlságosan fáradt, Anna pontosan tudta, hogy mit ért ezalatt. Ha az anyja eljönne, akkor vele tartana az apja is. És Sir Lionel 1807-es diplomaosztó ünnepségen való látványos bemutatkozása után Harry megesküdött, hogy sosem hívja meg többé semmiféle rendezvényre. Sir Lionel általában selypíteni kezdett, amikor részeg volt, és Harry úgy érezte, nem volna képes túlélni még egy „Codálattosz, codálatosz iszkola” beszédet, különösen, mivel ezt egy széken állva adta elő az apja. Amikor is egy pillanatra csend lett. Harry megpróbálta lehúzni az apját a székről, és sikerült is volna neki, ha az anyja, aki Sir Lionel másik oldalán foglalt helyet, segített volna neki a vállalkozásában. Ő azonban, mint ilyenkor mindig, mereven maga elé bámult, úgy téve, mint aki semmit sem hall. Ennek az lett a következménye, hogy Harry kénytelen volt oldalról megrántani az apját, kibillentve őt az egyensúlyából. Sir Lionel nagy csattanással huppant le a székről, és beverte az arcát a Harry előtti szék támlájába. Más ember ettől esetleg dühbe gurult volna, de Sir Lionel nem. Bambán elmosolyodott, Harryt „codálatosz fiúnak” nevezte, aztán kiköpte az egyik fogát. Harrynek még mindig megvolt az a fog. És soha többé nem engedte, hogy az apja a lábát az iskola területére tegye. 13

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Még ha ez azzal is járt, hogy ő volt az egyetlen fiú a diplomaosztó ünnepségen, akinek nem voltak ott a szülei. A nagynénje ragaszkodott hozzá, hogy hazakísérje, amiért Harry nagyon hálás volt. Általában nem szerette, ha vendégeik vannak, de Anna nénje és Sebastian már tudták, amit az apjáról tudni kellett – vagyis majdnem mindent. Harry nem beszelt nekik arról a 126 alkalomról, amikor fel kellett mosnia az apja után. Vagy hogy nemrég elveszítették Grandmére kedves szamovárját, amelynek tűzzománc díszítése lepattant az ezüstalapról, amikor Sir Lionel megbotlott egy székben, majd meglepően kecses ívben átrepülve az ebédlőn, miközben hiába próbálta visszanyerni az egyensúlyát, felhasalt a tálalóra. Három tányér tojásos sült szalonna szintén odalett aznap reggel. A jó hír viszont az volt, hogy a kutyák még sosem kaptak ilyen bőséges reggelit. Hesslewhite-ot azért választották annak idején, mert olyan közel helyezkedett el a Valentine család otthonához, ezért alig kilencvenpercnyi kocsikázás után már be is fordultak a kocsifelhajtóra, hogy megtegyék az utolsó rövid szakaszt a házig. – Szép lombosak idén a fák – jegyezte meg Anna nagynéni. – Bizonyára anyád rózsái is virulnak. Harry szórakozottan bólintott, és próbálta felbecsülni a napszakot. Vajon még délután lehet, vagy már kora estébe fordult az idő? Az utóbbi esetben be kell invitálnia őket vacsorára. Anna néni szeretné üdvözölni a testvérét. De ha késő délután van, akkor csak uzsonnát várnak el, ami azt jelenti, elhagyhatják a házat anélkül, hogy az apjával találkozniuk kellene. A vacsora már más eset. Sir Lionel mindig ragaszkodott ahhoz, hogy a vacsorához felöltözzön. Ez mutatja az úriembert, szokta mondani. És mindegy, milyen kevesen voltak jelen (csak Sir Lionel, Lady Valentine és valamelyik gyerek az esetek kilencven százalékában), szerette a házigazdát játszani. Ami általánosságban hosszas anekdotázást jelentett, egy csomó bon mot-val fűszerezve, csak az a baj, hogy Sir Lionel hajlamos volt elfelejteni a történetek 14

középső részét, a jópofának szánt megjegyzések pedig rettenetesek voltak. Ami pedig kínos hallgatást eredményezett a család részéről, amelynek tagjai igyekeztek úgy tenni, mintha nem vennék észre, amikor a mártás kancsója felborult, vagy amikor Sir Lionel pohara újra lett töltve. Aztán megint. És megint. És persze, megint. Soha senki nem szólt rá, hogy hagyja abba. Mi értelme lett volna? Sir Lionel tudta, hogy sokat iszik. Azt már nem tudta számolni Harry, hányszor fordult hozzá zokogva az apja: – Szajnálom, nagyon szajnálom. Nem akarok gondot okozni. Te jó fiú vagy, Harry. De ettől soha nem változott semmi. Bármi volt is, ami Sir Lionelt az italhoz hajtotta, sokkal erősebb volt, mint bármiféle bűntudat vagy megbánás, ami arra ösztönözte volna, hogy véget vessen neki. Sir Lionel nem tagadta függőségét. Tökéletesen hiányzott azonban belőle az erő, hogy tegyen ellene. Amiként Harry sem tehetett semmit. Hacsak le nem kötözte volna az apját az ágyhoz, amire nem volt hajlandó. Inkább sosem hívta meg a barátait, igyekezett távol maradni az otthonától vacsoraidőben, és most, hogy végzett az iskolában, számolta a napokat, amíg elmehet az egyetemre. De először ki kellett bírnia a nyarat. Lepattant a hintóról, amikor megálltak a bejárat előtt, aztán kezét nyújtotta a nagynénjének, hogy lesegítse. Sebastian is leszállt, és bementek együtt a szalonba, ahol Katarina egy hímzést böködött. – Anna! – szólt, és úgy tűnt, mintha fel akarna állni (amit aztán nem tett meg). – Milyen kellemes meglepetés. Anna lehajolt és megölelte, aztán leült vele szemben. – Gondoltam, hazahozom Harryt az iskolából. – Ó, szóval véget ért a tanév? – mormolta Katarina.

15

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry mosolyogni próbált. Valószínűleg az ő hibája volt az anyja tájékozatlansága, mivel ő nem szólt neki arról, hogy befejezte az iskolát, de ettől függetlenül, nem kellene egy anyának számon tartani ezeket a dolgokat? – Sebastian – fordult Katarina az unokaöccséhez –, megnőttél. – Megesik az ilyen – válaszolt tréfásan Sebastian, szokásos féloldalas mosolyával. – Te jó ég! – mosolygott rá vissza Katarina. – Hamarosan a nők veszedelme leszel. Harry kis híján a szemét forgatta. Sebastian már csaknem az összes lányt meghódította a Hesslewhite közeli faluban. Valamiféle csáberejű illat áradhat belőle, mivel a nők szó szerint a lába elé vetették magukat. Mindez felháborító lehetett volna, csakhogy nem tudott az összes lány Sebastiannal táncolni, Harry pedig nagyon is örült, hogy ő állt legközelebb, amikor a füst eloszlott. – Arra nem lesz ideje – jelentette ki határozottan Anna. – Vettem neki egy tiszti rangot. Egy hónap múlva indul. – Belépsz a hadseregbe? – kérdezte Katarina, meglepetten fordulva az unokaöccséhez. – Milyen nagyszerű dolog. Sebastian vállat vont. – De hát tudnod kellett, anya – jegyezte meg Harry. Sebastian jövőjéről már több hónapja döntöttek. Anna néni attól tartott, hogy hiányzik neki a férfiminta, amióta meghalt az apja. És mivel nem valószínű, hogy Sebastian valaha is nagy vagyont vagy rangot örököl, nyilvánvaló volt, hogy a maga erejéből kell elérnie mindent az életben. Senki még csak nem is javasolta Sebastiannak, hogy egyáltalán fontolóra vegye a papi pályát. Még a saját anyja sem, aki pedig meg volt győződve arról, hogy az ő fia a világ közepe. Sebastian nem különösebben rajongott a gondolatért, hogy a következő nagyjából tíz évet Napóleon ellen harcolva töltse. De, amint azt Harrynek megjegyezte, mi mást kezdhetne magával? Nagybátyja, Newbury őrgrófja gyűlölte őt, és világosan megmondta, 16

hogy onnan semmiféle támogatásra nem számíthat – sem anyagi jellegűre, sem másfélére. – Talán majd meghal – vetette fel Harry, egy tizenkilenc éves fiú tapintatával. De Sebastiant nem volt könnyű megbántani, különösen, ha a nagybátyjáról volt szó. Vagy a nagybátyja egyetlen fiáról, Newbury örököséről. – Az unokatestvérem még rosszabb – válaszolt Sebastian. – Nem akart velem szóba állni Londonban. Harry érezte, hogy a szemöldöke magasba ugrik a megdöbbenéstől. Egy dolog gyűlölni egy családtagot, és megint más megpróbálni nyilvánosan megszégyeníteni. – Mit csináltál? Sebastian lustán elmosolyodott. – Elcsábítottam azt a lányt, akit feleségül akart venni. Harry pillantása elárulta, hogy egyetlen pillanatig sem hisz neki. – Jól van, jól van – adta meg magát Sebastian. – De valóban elcsábítottam azt a lányt a kocsmában, akit ő is kinézett magának. – És az a lány, akit feleségül akar venni? – Már nem akar hozzámenni – horkant fel vidáman Sebastian. – Te jó ég, Sebastian, mit műveltél? – Ó, semmi helyrehozhatatlant. Még én sem vagyok annyira ostoba, hogy egy őrgróf lányával kezdenék. Épp csak... elcsavartam a fejét, ennyi az egész. De amint arra az anyja rámutatott, Sebastiannak nem sok alkalma lesz bármiféle szerelmes kalandozásra a hadsereg tagjaként. Harry próbált nem gondolni Sebastian távozására. Unokatestvére volt a világon az egyetlen ember, akiben megbízott, méghozzá tökéletesen. Ő volt az egyetlen ember, aki még soha nem hagyta cserben Harryt. Valójában nagyon is okos választás volt Sebastian számára a katonaság. Bár nem volt ostoba, sőt ellenkezőleg – nem illettek hozzá a tudományok. Mégis, amint Harry ott ült a szalonban, 17

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

kényelmetlenül feszengve a túlságosan apró egyiptomi székben, mély sajnálatot érzett önmaga iránt. Önző sajnálkozást. Jobban szerette volna, ha Sebastian egyetemre megy vele, még ha ez Sebastiannak nem is lett volna túl jó. – Milyen színű lesz az egyenruhád? – kérdezte Katarina. – Sötétkék, azt hiszem – válaszolt Sebastian udvariasan. – Ó, hódítóan fogsz kinézni kékben. Nem gondolod, Anna? Anna bólintott, Katarina pedig hozzátette: – Ahogy neked is remekül állna, Harry. Talán neked is vennünk kellene egy tiszti rangot. Harry meglepetten pislogott. A katonaság sosem került szóba, amikor a jövőjéről tárgyaltak. Ő volt a legidősebb, ő örökli majd a házat, a bárói címet és az összes pénzt, amit az apja a haláláig nem tud elinni. Szó sem volt róla, hogy életveszélynek tegye ki magát. Ezenkívül ő volt Hesslewhite-ban egyike a néhány fiúnak, aki valóban szeretett tanulni. Professzor volt a gúnyneve, de nem bánta. Mit is képzel az anyja? Hát egyáltalán nem ismeri őt? Azért javasolta, hogy katonának álljon, hogy fejlessze a divat iránti érzékét? – Ó, Harry nem lehetne katona – szólalt meg csipkelődve Sebastian. – Még közelről sem találna el semmit. – Ez nem igaz – vágott vissza Harry. – Nem vagyok olyan jó, mint ő – intett a fejével Seb felé –, de jobb vagyok mindenki másnál. – Szóval jő lövő vagy, Sebastian? – kérdezte Katarina. – A legjobb. – Ezenkívül rendkívül szerény is – dünnyögte Harry. De ez volt az igazság. Sebastian ijesztően kiváló lövő volt, és a hadsereg örülhet, hogy megszerzi, feltéve, hogy sikerül megakadályozniuk, hogy elcsábítsa egész Portugáliát. Vagyis a felét. A nőnemű felét. – Miért nem váltasz te is tiszti rangot? – kérdezte Katarina. Harry az anyja felé fordult. Próbálta megfejteni az arckifejezését, próbálta megfejteni őt magát. Katarina mindig olyan őrjítően üres 18

volt, mintha az évek lassan kimostak volna belőle mindent, ami karaktert adott volna neki, érzéseket. Harry anyjának semmiről nem volt véleménye. Az élet zajlott körülötte, de őt, úgy tűnt, mindez nem érdekelte. – Szerintem szeretnéd a hadsereget – jegyezte meg most halkan, Harry pedig arra gondolt: volt már rá példa, hogy valamiről is így véleményt nyilvánított volna? Elmondta valaha, mit gondol Harry jövőjéről, boldogulásáról? Vagy csak a megfelelő pillanatra várt? Elmosolygott, ahogy mindig – kis sóhajjal, mintha túl nagy megpróbáltatás volna neki. – Remekül festenél kékben. – Aztán ismét Annához fordult. – Nem gondolod? Harry nyitotta a száját, hogy azt mondja... nos, hogy mondjon valamit. Amint kitalálja, hogy mit. Nem tervezett katonai pályát. Egyetemre akart menni. Elnyert egy helyet a Pembroke kollégiumban, Oxfordban. Arra gondolt, esetleg oroszt tanulhatna. Nem túl sokat használta a nyelvet, mióta Grandmére meghalt. Az anyja beszélt oroszul, de vele ritkán folytattak igazi társalgást angolul is, nemhogy oroszul. A fenébe, Harrynek hiányzott a nagyanyja! Bár nem volt mindig igaza, és nem is volt mindig kedves, de szórakoztató volt. És szerette Harryt. Vajon ő mit akart volna? Harry nem tudta. Az biztos, hogy helyeselte volna, hogy egyetemre menjen, ha ez azt jelentette, hogy elmélyül az orosz irodalomban, de rendkívül nagyra becsülte a katonaságot is, és nyíltan gúnyolta Harry apját, amiért az nem szolgálta a hazáját. De persze nyíltan gúnyolta Harry apját még egy sereg dologért. – Fontolóra kéne venned, Harry – jelentette ki Anna. – Biztos vagyok benne, hogy Sebastian hálás lenne a társaságodért. Harry elkínzott pillantást vetett Sebastianra. Neki meg kell értenie Harry kétségbeesését. Mit is képzelnek? Hogy uzsonna közben akar 19

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

meghozni egy ilyen döntést? Hogy majd beleharap egy süteménybe, egy másodpercig fontolgatja a kérdést, aztán eldönti, hogy igen, a sötétkék valóban pompás szín egy egyenruhához. De Sebastian csak a maga jellegzetes módján megvonta a vállát, mintha csak azt üzenné vele: Mit mondhatnék? Bolond ez a világ. Harry anyja az ajkához emelte a teáscsészét, de ha ivott is belőle, az észrevehetetlen volt a csésze dőlésszögéből. Aztán, amint a csésze a csészealj felé közelített, az asszony behunyta a szemét. Csak egyet pislogott valójában, csak egy kicsit hosszasabban, mint máskor, de Harry tudta, hogy ez mit jelent. Lépteket hallott. A férje lépteit. Mindig előbb meghallotta, mint bárki más. Talán a sokévi gyakorlat tette, az, hogy egy házban éltek, ha nem is kifejezetten ugyanabban a világban. Az asszonynak azzal a képességével, hogy úgy tegyen, mintha az élete másmilyen volna, mint valójában, tökéletesen párhuzamosan fejlődött ki az a képessége, hogy minden pillanatban pontosan tudja, éppen hol van a férje. Sokkal könnyebb volt figyelmen kívül hagyni azt, amit az ember nem lát. – Anna! – kiáltott fel Sir Lionel, aki, miután belépett az ajtón, rögtön az ajtófélfának támaszkodott. – És Sebastian. Milyen kellemes meglepetés. Hogy vagy, fiam? – Nagyon jól, uram – válaszolt Sebastian. Harry figyelte az apját, amint belépett. Nehéz volt megmondani, mennyire van elázva már. A járása nem volt bizonytalan, de a karját eléggé lóbálta, ami Harrynek nem tetszett. – Örülök, hogy látlak, Harry – mondta Sir Lionel, megveregetve fia karját, mielőtt a tálalóhoz lépett. – Szóval vége az iskolának? – Igen – felelte Harry. Sir Lionel loccsantott valamit egy pohárba – Harry túl messze volt ahhoz, hogy pontosan láthassa, mit –, aztán nyálas mosollyal fordult Sebastian felé. – Hány éves is vagy, Sebastian? – kérdezte. – Tizenkilenc, uram. 20

Ugyanannyi, mint Harry. Csak egy hónap különbség volt köztük. Mindig is ugyanannyi idős volt, mint Harry. – Teát adsz neki, Katy? – kérdezte Sir Lionel a feleségétől. – Hát mit képzelsz? Ő már felnőtt férfi. – A tea tökéletesen megfelel, apa – jegyezte meg élesen Harry. Sir Lionel meglepetten pislogva fordult felé, mintha már el is felejtette volna, hogy a fia ott van. – Harry, fiacskám. Örülök, hogy látlak. Harry szája elkeskenyedett, ahogy szorosan összepréselte az ajkát. – Én is örülök, hogy látom, apám. Sir Lionel nagyot kortyolt az italából. – Szóval véget ért a tanév? Harry biccentett, és a szokásos módon válaszolt: – Igen, uram. Sir Lionel a homlokát ráncolta, aztán újra ivott. – Szóval végeztél, igaz? Kaptam egy értesítést Pembroke-ból, hogy felvettek. – Ismét a homlokát ráncolta, párat pislogott, aztán megvonta a vállát. – Nem is tudtam, hogy jelentkeztél. – Aztán kissé megkésve hozzátette: – Gratulálok. – Nem iratkozom be. A szájából előtörő szavak magát Harryt is meglepték. Miket beszél? Dehogynem fog beiratkozni Pembroke-ba. Ezt akarta. Mindig is erre vágyott. Szeret tanulni. Szereti a könyveket. Szereti a számokat. Szeret a könyvtárban ülni, még ha kint süt is a nap, és Sebastian ki akarja rángatni, hogy rögbizzenek. (Ezt a csatát mindig Sebastian nyerte; úgyis olyan ritkán sütött a nap Dél-Angliában, és ki kell használni, amikor lehet. Arról nem is beszélve, hogy Sebastian híres volt róla, hogy bármiről képes volt meggyőzni bárkit). Nem volt nála jobban egyetemre termett fiatalember Angliában. És mégis... – Belépek a hadseregbe. Ismét öntudatlanul törtek elő a szavak. Harry ámult, hogy miket mond. És hogy miért mondja. – Sebastiannal? – kérdezte Anna néni. 21

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry bólintott. – Valakinek vigyáznia kell rá, nehogy megölesse magát. Sebastian szarkasztikus tekintettel fogadta ezt a sértést, de láthatóan annyira örült a dolgok alakulásának, hogy inkább nem vágott vissza. Mindig is vegyes érzelmei voltak a katonai karriert illetően. Harry tudta, hogy minden hősködése ellenére megkönnyebbült, hogy az unokatestvére is ott lesz vele. – Te nem mehetsz háborúba – szólalt meg hirtelen Sir Lionel. – Te vagy az örökösöm. A szobában mindenki – valamennyien Sir Lionel rokonai – meglepetten fordult a báró felé. Évek óta ez volt valószínűleg az első értelmes dolog, amit mondott. – Ott van önnek Edward – vágta ki gondolkodás nélkül Harry. Sir Lionel kortyolt az italából, pislogott, aztán megvonta a vállát. – Nos, ez igaz. Harry tudta, hogy nagyjából ennyit várhat tőle, valahol belül mégis kínzó csalódottságot érzett. És ellenszenvet. És fájdalmat. – Igyunk Harryre! – kiáltott barátságosan Sir Lionel, magasba emelve a poharát. Úgy tűnt, nem veszi észre, hogy senki nem csatlakozott hozzá. – Isten áldása, fiam. Felhajtotta az italát, és csak akkor vette észre, hogy nem töltötte újra a poharat. – Ó, a fenébe – motyogta. – Milyen kellemetlen. Harry érezte, ahogy megrogy a székében. Ugyanakkor a lába mintha viszketett volna, mintha futni szeretne. Elrohanni. – Mikor indulsz? – kérdezte Sir Lionel, boldogan újratöltve a poharát. Harry Sebastianra pillantott, aki rögtön megszólalt. – A jövő héten kell jelentkeznem. – Akkor nekem is – mondta az apjának Harry. – Természetesen szükségem lesz anyagi támogatásra a tiszti rang megvásárlásához.

22

– Természetesen – bólintott Sir Lionel, önkéntelenül reagálva Harry parancsoló hangjára. – Nos. – Lenézett a lábára, aztán a feleségére pillantott. Az asszony kibámult az ablakon. – Remek volt látni benneteket – jelentette ki Sir Lionel. Lecsapta a poharát, és az ajtó felé sétált. Csak egyszer botlott meg. Harry figyelte, amint kimegy, mintha fura módon kívülről szemlélte volna a jelenetet. Elképzelte ezt már korábban, természetesen. Nem azt, hogy beáll a hadseregbe, hanem azt, hogy elmegy. Mindig azt gondolta, hogy a szokásos módon elindul majd az egyetemre, bepakolva a családi hintóba, amely majd tovagördül vele. De a képzelete mindig szívesen gyártott mindenféle drámai jeleneteket – a vad gesztikulálástól a jéghideg pillantásokig, mindent. A kedvence az volt, amikor üvegeket vágott a falhoz. A legdrágábbakat. Amiket Franciaországból csempésztek. Vajon az apja továbbra is támogatni fogja a békazabálókat az illegális vásárlásával, most, hogy a fia szembenéz velük a csatamezőn? Harry az üres ajtót bámulta. Nem számít, nem igaz? Itt már végzett. Végzett. Végzett ezzel a hellyel, ezzel a családdal, a sok éjszakával, amikor ő kísérte az apját az ágyába, és gondosan az oldalára fektette, hogy ha újból hányna, legalább ne fulladjon meg tőle. Ennek most vége. Mindörökre. De az egész valahogy olyan üresnek tűnt, túl csendesnek. Az ő távozását... semmi sem jelezte. És évekbe telt, amíg rájött, hogy becsapták.

23

1. fejezet – Azt mondják, megölte az első feleségét. Ettől a kijelentéstől lady Olivia Bevelstoke kezében megállt a kiskanál, amellyel a teáját kevergette. – Kicsoda? – kérdezte, mivel nem figyelt. – Sir Harry Valentine. Az új szomszédotok. Olivia kutatóan nézett Anne Buxtonra, aztán Mary Cadoganra, aki egyetértően bólintott. – Csak vicceltek – mondta, habár jól tudta, hogy Anne sosem viccelne ilyesmivel. A pletyka volt az éltető eleme. – Nem, ő valóban a ti új szomszédotok – szólt közbe Philomena Waincliff. Olivia belekortyolt a teájába, főleg azért, hogy az arca ne mutasson semmilyen érzelmet. Sem türelmetlenséget, sem hitetlenkedést. – Úgy értettem, biztosan viccből mondja, hogy az az ember megölt valakit – mondta végül, jóval türelmesebben, mint amit általában megszoktak tőle. – Ó – Philomena vett egy süteményt –, sajnálom. – De én egészen biztosan hallottam, hogy megölte a menyasszonyát – erősködött Anne. – Ha megölt volna valakit, akkor börtönben lenne – mutatott rá Olivia. – Kivéve, ha nem tudják rábizonyítani.

24

Olivia balra pillantott, ahol, túl egy vastag kőfalon, tízlábnyi friss tavaszi levegőn, és egy másik, ezúttal téglafalon, Sir Harry Valentine újonnan bérelt otthona állt, az övékétől délre. A másik három lány követte a tekintetét, amitől Olivia meglehetősen ostobán érezte magát, mivel most már mindnyájan a szalon falának egy tökéletesen üres pontjára meredtek. – Nem ölt meg senkit – jelentette ki határozottan. – Honnan tudod? – kérdezte Anne, és Mary is rábólintott. – Mert nem tette – mondta Olivia. – Nem lakna egyháznyira tőlem Mayfairben, ha megölt volna valakit. – Csak ha nem tudták rábizonyítani – ismételte meg Anne. Mary bólintott. Philomena vett még egy süteményt. Olivia kissé elhúzta a száját. Remélte, úgy, mintha mosolyogna. Nem volna illendő ráncolnia a homlokát. Délután négy óra volt. A többi lány egy órája érkezett látogatóba. Csevegtek erről-arról, pletykálkodtak (természetesen), és megbeszélték, hogy mit viseljenek a következő három társasági eseményen. Rendszeresen találkoztak így, általában hetente egyszer, és Olivia élvezte a társaságukat, még ha a társalgás velük nem is volt olyan tartalmas, mint a közelebbi barátnőjével, Miranda Cheeverrel, asszonynevén Bevelstoke-kal. Igen, Miranda fogta magát, és hozzáment Olivia testvéréhez. Ami jó volt. Sőt csodálatos. Születésük óta barátnők voltak, most pedig még nővérek is lesznek a halálukig. Viszont ez azt is jelentette, hogy Miranda többé már nem volt férjezetlen hölgy, akitől elvárták, hogy a férjezetlen hölgyekhez illő dolgokat tegyen. A férjezetlen hölgyektől elvárt dolgok Lady Olivia Bevelstoke, férjezetlen hölgy válogatásában Viseljen pasztellszíneket (és örüljön neki, ha olyan arcbőrrel rendelkezik, amelyhez illenek ezek az árnyalatok).

25

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Mosolyogjon, és tartsa meg a véleményét magának (már amennyire tőle telik). Tegye azt, amit a szülei mondanak neki. Fogadja el a következményeket, ha mégsem tenné. Keressen olyan férjet magának, aki nem vesződik azzal, hogy megmondja a feleségének, mit tegyen. Olivia gyakran készített efféle fura listákat gondolatban, ami megmagyarázza, miért fordult elő vele olyan gyakran, hogy nem figyelt, amikor kellett volna. És talán azt is, miért mondott ki egyszer-kétszer olyan dolgokat, amelyeket szerencsésebb lett volna megtartania magának. Bár, ha igazságosak akarunk lenni, el kell ismerni, hogy már két év is eltelt azóta, hogy Sir Robert Kentet túlméretezett menyétnek nevezte, ami még mindig sokkal kedvesebb volt, mint a többi dolog, amit róla gondolt. De hogy visszakanyarodjunk az eredeti gondolathoz, Mirandának mostanság férjezett hölgyekhez illő dolgokat kellett művelnie, amelyekről Olivia szeretett volna szintén listát írni, ám senki (még maga Miranda sem, amiért Olivia még mindig nem bocsátott meg neki) nem volt hajlandó elárulni neki, mi is az, amit a férjezett hölgyek tesznek. Eltekintve attól, hogy nem kell pasztellszíneket viselniük, nem kell őket mindig gardedámnak kísérnie, és ésszerű időközönként kisbabákat kell a világra hozniuk. Olivia egészen biztos volt benne, hogy ezzel az utóbbival kapcsolatban van még valami, amit nem mondanak el neki. Ez az oka, hogy az anyja minden alkalommal sietve elhagyta a helyiséget, ha ő efelől kérdezett. De visszatérve Mirandára. Már világra hozott egy apróságot – Olivia szeretett unokahúgát, Caroline-t, akiért Olivia boldogan a paták elé vetette volna magát, legyen az lovaké vagy egyéb –, és most volt éppen úton az újabb utód. Így aztán ritkán ért rá egy kis csevegésre. És mivel Olivia szerette a könnyed társalgást – akár csak 26

a divatot, meg a pletykálkodást –, egyre több időt töltött Anne, Mary és Philomena társaságában. És bár gyakran szórakoztatóak voltak, és sosem voltak rosszindulatúak, nem egyszer meglehetősen butuskának bizonyultak. Mint most is. – Egyébként kik azok az ők? – kérdezte Olivia. – Ők? – visszhangozta Anne. – Ők. Azok, akik azt mondják, az új szomszédom megölte a menyasszonyát. Anne hallgatott. Aztán Maryre nézett. – Te emlékszel rá? Mary megrázta a fejét. – Ami azt illeti, nem. Talán Sarah Forsythe? – Nem – szólt közbe Philomena, határozottan megrázva a fejét. – Nem Sarah volt az. Ő csak két napja jött vissza Bath-ból. Libby Lockwood? – Nem Libby volt – jelentette ki Anne. – Emlékeznék rá, ha ő lett volna. – Pont erről van szó – szólalt meg Olivia. – Nem tudjátok, ki mondta. Egyikünk sem tudja. – Nos, nem én találtam ki – jelentette ki Anne kissé mentegetőzve. – Nem is mondtam. Sosem gondolnék rólad ilyet. Ez így is volt. Anne szinte mindent elismételt, amit a jelenlétében kiejtettek, de sosem talált ki dolgokat. Olivia próbálta összeszedni a gondolatait. – Nem gondoljátok, hogy ez olyanfajta szóbeszéd, amit valahogyan tisztázni kéne? Három értetlen szempár meredt rá. Olivia más módszerrel próbálkozott. – Már csak a saját biztonságunk érdekében is. Ha egy ilyen dolog igaz... – Szóval szerinted igaz lehet? – kérdezte Anne, amolyan „most megfogtalak” hangsúllyal. 27

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Nem. – Az ég szerelmére. – Nem hiszem. De ha az volna, akkor bizonyára nem szívesen keverednénk vele. Ezt hosszas hallgatás fogadta. Végül Philomena törte meg a csendet. – Nekem már mondta az anyám, hogy kerüljem el. – Éppen ez az oka – folytatta Olivia, mintha sűrű iszapban próbálna előbbre jutni –, hogy meg kell győződnünk róla, igaz-e a dolog. Mert ha nem igaz... – Nagyon jóképű – vágott közbe Mary. – Most mi van? Tényleg az. Olivia pislogva próbálta követni a logikát. – Én még nem láttam – jegyezte meg Philomena. – Csak feketében jár – jelentette ki magabiztosan Mary. – Én sötétkékben láttam – cáfolta meg Anne. – Csak sötét színeket visel – szépített Mary, bosszús pillantást vetve Anne-re. – És a szeme... szinte megperzsel vele. – Milyen színű a szeme? – kérdezte Olivia, mindenféle érdekes árnyalatokat képzelve el. – Vörös, sárga, narancs... – Kék. – Szürke – helyesbített Anne. – Szürkéskék. De nagyon átható a pillantása. Anne bólintott. Ehhez nem volt mit hozzátennie. – Milyen színű a haja? – kérdezte Olivia. Ez a részlet bizonyára elsikkadt. – Sötétbarna – válaszolt a két lány kórusban. – Olyan sötét, mint az enyém? – kérdezte Philomena, a fürtjeit babrálva. – Sötétebb – felelt Mary. – De nem fekete – tette hozzá Anne. – Nem egészen. – És magas – mondta Mary. – Mindig magasak – mormolta Olivia. – De nem túl magas – folytatta Mary. – Nekem nem is tetszenek az égimeszelők. 28

– Biztosan láttad már – fordult Anne Oliviához –, hiszen itt lakik a szomszédban. – Nem hinném, hogy láttam volna – dünnyögte Olivia. Csak a hónap elején vette ki a házat, én pedig Macclesfieldéknél vendégeskedtem akkor egy hétig. – Mikor jöttél vissza Londonba? – kérdezte Anne. – Hat nappal ezelőtt – válaszolt Olivia, aztán határozottan visszakanyarodott az előző témához. – Még csak azt sem tudtam, hogy egy agglegény lakik itt a közelben. Ami, ahogy arra kissé késve jött rá, azt sugallta, hogy ha tudja, megpróbált volna többet kideríteni a férfiról. Ami valószínűleg igaz, de nem szívesen vallotta volna be. – Tudjátok, én mit hallottam? – Szólalt meg váratlanul Philomena. – Agyonverte Julian Prentice-t. – Micsoda? – kérdezték a többiek kórusban. – És ezt csak most mondod? – tette hozzá Anne végtelen hitetlenkedéssel. Philomena csak legyintett. – A bátyámtól tudom. Ő meg Julian közeli barátok. – Mi történt? – kérdezte Mary. – Ezt a részét nem tudtam biztosan kihámozni – vallotta be Philomena. – Robert nem részletezte. – A férfiak sosem emlékeznek a részletekre – közölte Olivia, saját ikertestvérére, Winstonra gondolva, aki egyszerűen alkalmatlan volt egy kis jóízű pletykálkodásra. Tökéletesen használhatatlan. Philomena bólintott. – Amikor Robert hazajött, elég rossz állapotban volt. Meglehetősen... ööö... zilált volt. Mindnyájan bólintottak. Mindegyiküknek volt fiútestvére. – Alig volt képes megállni a lábán – folytatta Philomena. – És az egekig ért a bűze. – Orra előtt legyezve mutatta. – Nekem kellett segítenem, hogy elosonhasson a szalon előtt, nehogy a mama észrevegye. 29

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Akkor most az adósod – jegyezte meg a mindig praktikus gondolkodású Olivia. Philomena biccentett. – Állítólag szórakozni voltak, akármit értenek is a férfiak ezalatt, és Julian egy kissé... ööö... – Elázott? – vetette közbe Anne. – Ő állandóan el van ázva – tette hozzá Olivia. – Igen. Ami nagyon is valószínű, tekintve, hogy az én bátyám milyen állapotban jött haza. – Philomena elhallgatott, és összevonta a szemöldökét, mintha fontolgatott volna valamit, de aztán sietve folytatta: – Azt mondta, hogy Julian nem csinált semmi különöset, amikor egyszer csak ott termett Sir Harry, és egyenként tépte ki a végtagjait. – Vér is folyt? – kérdezte Olivia. – Olivia! – fedte meg Mary. – Miért? Ez egy lényegbevágó kérdés. – Nem tudom, folyt-e vér – válaszolt kissé fontoskodva Philomena. – Szerintem igen – tűnődött hangosan Olivia. – Ha ki lettek tépve a végtagjai... Végtagok, amelyeknek elvesztését a legkevésbé bánnám, csökkenő sorrendben. Olivia Bevelstoke válogatása (jelenleg valamennyi végtagja ép) Nem, ezt felejtsük el. Olivia megnyugodva mozgatta a lábujjait a cipellőjében. – Viszont monokli van a szeme körül – folytatta Philomena. – Sir Harrynek? – kérdezte Anne. – Julian Prentice-nek. Lehet, hogy Sir Harrynek is. Honnan tudnám? Még sosem láttam. – Én láttam két nappal ezelőtt – jelentette ki Mary. – Nem volt monoklija. 30

– Látszott rajta bármiféle sérülés? – Nem. Jóképű volt, mint mindig. De teljesen feketében volt. Nagyon különös. – Teljesen? – firtatta Olivia. – Szinte. Fehér ing és kravátli volt rajta. De akkor is... – folytatta Mary kis kézmozdulattal jelezve az értetlenségét. – Mintha csak gyászolna. – Talán gyászol is – kapott rajta Anne –, a menyasszonyát. – Azt, akit ő ölt meg? – kérdezte Philomena. – Nem ölt meg senkit! – kiáltott fel Olivia. – Honnan tudod? – kérdezte a másik három kórusban. Olivia már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor eszébe jutott, hogy valójában nem tudja. Még sosem látta ezt az embert, sőt még csak nem is hallott róla egészen ma délutánig. De akkor is, a józan ész az ő oldalán állt. A menyasszony megölésének története túlságosan hasonlított azokhoz a gótikus regényekhez, amelyeket Mary és Anne olvasott állandóan. – Olivia – szólt hozzá valaki. Olivia pislantott. Csak most vette észre, hogy egy kicsit túl sokáig hallgatott. – Nem, semmi – rázta meg a fejét –, csak elgondolkodtam. – Sir Harryről – jelentette ki egy kissé önelégülten Anne. – Nem mintha sok esélyem volna bármi másra is gondolni – dünnyögte Olivia. – Mire gondolnál inkább? – kérdezte Philomena. Olivia válaszra nyitotta az ajkát, amikor hirtelen rádöbbent, hogy fogalma sincs, mit mondjon. – Bármire – nyögte ki végül –, szinte bármire a világon. De már felpiszkálták a kíváncsiságát. És Olivia Frances Bevelstoke kíváncsisága igencsak félelmetes dolgokra volt képes.

31

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

A tőle északra álló házból már megint figyeli a lány. Már vagy egy hete szinte egyfolytában. Eleinte Harry nem törődött vele. Hiszen, az ég szerelmére, Rudland őrgrófjának a lánya volt, vagy ha nem az, akkor valami rokon. Ha szolgáló volna, mostanra már bizonyára kitették volna a szűrét, amiért olyan sok időt tölt az ablakban. Nem lehet a nevelőnő sem. Rudland őrgrófjának volt felesége, legalábbis Harry úgy értesült, és nincs az a feleség, aki beengedne a házába olyan nevelőnőt, aki így néz ki. Úgyhogy szinte biztos, hogy csak a lánya lehet. Ami azt jelentette, hogy a lány nem lehet más, mint egy tipikusan kíváncsi úri kisasszony, aki nem csinál belőle nagy ügyet, hogy megbámulja az új szomszédját. Csakhogy most már öt napja figyeli őt. Ha csak a ruhája szabása vagy a hajszíne érdekelné, mostanra már bizonyára kielégítette volna a kíváncsiságát. Harry kísértést érzett, hogy integessen neki. Hatalmas, vidám mosolyt varázsoljon az arcára, és átintegessen. Azzal véget vetne a kémkedésnek. Csakhogy akkor sosem tudná meg, miért érdekli annyira a lányt. Ami elfogadhatatlan volt. Harry sosem bírta elviselni, ha egy miértre nem kapott választ. Arról nem is szólva, nem volt elég közel, hogy lássa, a lány milyen arcot vágna. Ami értelmetlenné tette az egész integetést. Ha a lány zavarba jön, Harry látni akarta. Különben mi szórakoztató volna benne? Harry hátradőlt a székében, úgy téve, mintha nem tudná, hogy a nő bámul rá a függöny takarásából. Dolgoznia kellett volna, úgyhogy ideje volt abbahagyni az ábrándozást a kis szöszkéről az ablakban. A hadügyminisztérium futára terjedelmes dokumentumot kézbesített neki aznap reggel, amit azonnal le kellett fordítani. Harry mindig ugyanazt az eljárást követte, amikor oroszról angolra fordított: először gyorsan átolvasta, hogy megértse a lényegét, aztán alaposabban megvizsgálta, szóról szóra. És miután alaposan kielemezte a szöveget, csak akkor fogta a tollát, és kezdett hozzá a fordításhoz. 32

Unalmas munka volt. Ám ő szerette. Igaz, hogy mindig is kedvelte a rejtvényeket. Képes volt órákig ülni egy dokumentum felett, és csak mikor leszállt a nap, akkor vette észre, hogy egész nap egy falatot sem evett. De még ő, aki valósággal szerelmes volt a munkájába, még ő sem tudta elképzelni, hogy az egész napot azzal töltse, hogy figyeljen valakit, amint iratokat fordít. A lány mégis ott volt újra az ablakban. Valószínűleg úgy vélte, kiválóan álcázta magát, vagy azt feltételezte, hogy Harry teljesen tökkelütött. A férfi elvigyorodott. A lánynak fogalma sincs róla. Igaz, hogy Harry a hadügyminisztérium unalmas osztályán dolgozott – amely papírokkal és szavakkal foglalkozott puskák, kések és titkos küldetések helyett –, de így is teljes kiképzést kapott. Tíz évet töltött a hadseregben, főleg a kontinensen, ahol egy figyelmes tekintet, és a jó taktikai érzék sokszor az életet jelentette. Észrevette például, hogy a lánynak az a szokása, hogy a füle mögé tűrjön egy-egy hajfürtöt. És mivel néha késő éjszaka is figyelte őt, Harry tudta, hogy amikor leengedte a haját – az egész, hihetetlen aranyfényben ragyogó hajtömeget –, a vége a háta közepét verte. Azt is tudta Harry, hogy a lány köntöse kék. És, sajnálatos módon, meglehetősen formátlan. A lány képtelen volt mozdulatlanul állni. Bár valószínűleg azt hitte, hogy mozdulatlan. Nem babrált semmivel, egyenesen tartotta magát. De valami mégis elárulta mindig – az ujjhegyek apró rebbenése, vagy ahogy válla kissé megemelkedett, amint levegőt vett. És ekkor már Harry természetesen képtelen volt nem észrevenni. Nem értette az egészet. Vajon mi lehet a lány számára olyan érdekes abban, ahogy ő a papírok fölé görnyed? Mivel egész héten mást sem tett. Talán mutatnia kéne valamit, hogy izgalmasabb legyen a látvány. Igazán kedves dolog volna tőle. A lány mostanra már halálosan unatkozhat. 33

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Mondjuk, felugorhatna az asztal tetejére, tele torokból énekelve. Vagy beleharapna az ételbe, és aztán úgy tenne, mintha fuldokolna. Akkor mit tenne a lány? Nos, ez már egy érdekes erkölcsi dilemma volna. Harry egy pillanatra letette a tollát, és a különböző társaságbeli hölgyekre gondolt, akiket volt szerencséje megismerni. Nem volt egészen cinikus; biztos volt benne, hogy közülük legalább néhányan megkísérelnék, hogy megmentsék. Ám kételkedett abban, hogy bármelyikük is rendelkezett volna a kellő atlétikai képességekkel, hogy időben odaérjen. Jobb lesz, ha gondosan megrágja az ételét. Harry nagyot szusszant, és megpróbált ismét a munkájára koncentrálni. Tekintetét egész idő alatt a papírokon tartotta, miközben az ablakban álló lányról elmélkedett, de egy betűt sem olvasott. Semmit nem haladt az utóbbi öt napban. Valószínűleg behúzhatná a függönyt, de az túlságosan árulkodó lenne. Különösen most, délben, amikor a nap magasan állt. Lenézett maga elé a szavakra, de nem tudott koncentrálni. A lány még mindig ott volt, őt bámulta, azt képzelve, hogy jól elrejtőzött a függöny mögött. Mi az ördögért bámulja őt? Harrynek nem tetszett ez az egész. Azt semmiképpen nem láthatta a nő, hogy min dolgozik, de még ha látta volna, valószínűleg akkor sem tudta volna elolvasni a cirill betűs szöveget. Azonban a Harry asztalán fekvő iratok gyakran rendkívül bizalmas természetűek voltak, alkalmanként akár országos jelentőségűek. Ha valaki kémkedne utána... Megrázta a fejét. Ha valaki kémkedne utána, az nem Rudland őrgrófjának a lánya volna, az ég szerelmére. Aztán, titokzatos módon, a lány egyszer csak eltűnt. Először hátrafordult, az álla egy centit megemelkedett, aztán ellépett az ablaktól. Valami zajt hallhatott; valószínűleg szólította valaki. Harry nem törődött vele. Csak örült neki, hogy a lány elment. Muszáj volt a munkájával haladnia. 34

Eljutott az első oldal feléig, amikor valaki megszólalt: – Jó reggelt, Sir Harry. Sebastian volt az, láthatóan tréfás kedvében. Más különben semmi esetre nem szólítaná Sirnek Harryt. Harry nem nézett fel. – Már délután van. – Akkor nem, ha az ember tizenegykor ébred. Harry elnyomott egy ásítást. – Nem kopogtál. – Sosem szoktam. Sebastian ledobta magát egy székbe, és úgy tűnt, nem vette észre, hogy sötét haja a szemébe hullt. – Mit csinálsz? – Dolgozom. – Állandóan dolgozol. – Nem mindenki fog őrgrófi címet örökölni – jegyezte meg Harry, és megpróbált legalább még egy mondatot befejezni, mielőtt Sebastian magának követelné a teljes figyelmét. – Talán igen, talán nem – dünnyögte Sebastian. Ami igaz is volt. Sebastian mindig második volt az öröklési sorban. Nagybátyja, Newbury őrgrófja csak egyetlen fiút nemzett, Geoffryt. De az őrgróf, aki még mindig úgy vélte, hogy Sebastian semmirekellő alak, annak ellenére, hogy egy évtizedig szolgálta őfelsége birodalmát, nem aggódott emiatt. Végül is kevés oka volt feltételezni, hogy Sebastian lenne az örököse. Geoffry megnősült, mialatt Sebastian katonáskodott, és a felesége két lányt szült neki, úgyhogy láthatóan képes volt gyermeket nemzeni. Csakhogy Geoffry valamilyen lázba esett, ami elvitte. És amint nyilvánvalóvá vált, hogy az özvegye nem gömbölyödik, tehát nincs úton egy trónörökös, hogy megmentse a címet és a rangot a pusztulástól, vagyis Sebastiantól, a hosszú ideje özvegy őrgróf magára vállalta, hogy új örökösről gondoskodjon, és ennek érdekében most Londonban időzött, feleséget keresve.

35

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Ami azt jelentette, senki nem volt benne biztos, hogyan kezelje Sebastiant. Vagy szívdöglesztően jóképű örököse volt egy ősi és gazdag őrgrófságnak, amely esetben kétségkívül ő volt a legnagyobb fogás a férjpiacon, vagy pedig szívdöglesztően jóképű és elbűvölő örököse volt a nagy semminek, amely esetben viszont a társaságbeli mamák legszörnyűbb rémálma volt. Mégis meghívták mindenhová. És tudott mindent a londoni társaságról. Ezért volt benne biztos Harry, hogy ha megkérdi tőle: – Van Rudland őrgrófjának lánya? – Sebastian tudni fogja a választ. Sebastian látszólag unatkozó arccal mérte végig, de Harry tudta, hogy azt gondolja magában: te tökfej. – Természetesen – válaszolt Sebastian. A „tökfej” ezúttal is érezhető volt a hangsúlyában. – Miért? – érdeklődött Sebastian. Harry kurta pillantást vetett az ablak felé, bár a lány most nem volt ott. – Szőke? – Mi az hogy. – És csinos? Sebastian pimasz mosollyal válaszolt. – Az nem kifejezés. Harry a homlokát ráncolta. Mi az ördögért figyelte Rudland lánya olyan kitartóan? Sebastian ásított, és nem is próbálta elrejteni, hiába vetett rá Harry undorodó pillantást. – Van valami különös oka ennek a hirtelen érdeklődésnek? Harry az ablak felé fordulva a lány ablakát szemlélte, amely, most már tudta, a második emeleten, jobbról a harmadik volt. – Figyel engem. – Lady Olivia Bevelstoke figyel téged – ismételte meg Sebastian. – Így hívják? – dünnyögte Harry. – Ő nem figyel téged. Harry felé fordult. 36

– Tessék? Sebastian hanyagul vállat vont. – Lady Olivia Bevelstoke-nak nincs szüksége rád. – Soha nem is állítottam. – Öt házassági ajánlatot kapott a múlt évben, de ez a szám a duplája lett volna, ha nem beszél le róla több úriembert, hogy bolondot csináljon magából. – Ahhoz képest, hogy azt állítod, nem érdekel a társasági élet, nagyon jól tájékozott vagy. – Azt állítottam volna, hogy nem érdekel? – simította végig Sebastian gondterhelten az állát. – Nos, nem voltam őszinte. Harry dühösen rámeredt, aztán felállt, és az ablakhoz lépett. Nyugodtan megtehette most, hogy Lady Olivia nem volt sehol. – Látsz valami érdekeset? – érdeklődött Sebastian. Harry nem válaszolt neki. Fejét egy kissé balra döntötte, nem mintha ezzel jelentősen javított volna a látószögén. Viszont a lány ezúttal kissé jobban hátrakötötte a függönyt, mint általában, és ha a nap nem csillogott volna az üvegen, Harry jól beláthatott volna a szobába. Legalábbis jobban, mint eddig. – Ott van? – kérdezte Sebastian, gúnyos tremolóba hajló hangon. – Talán most is éppen figyel téged? Harry megfordult, aztán a szemét forgatta, amikor látta, hogy Sebastian fura legyező mozdulatokat tesz a feje körül, mintha csak egy szellemet űzne el. – Idióta vagy – mondta neki Harry. – De nagyon jóképű – vágott vissza Sebastian, és ismét belesüppedt a székébe. – És rettentően elbűvölő. Ez sok bajból kihúzott már. Harry felé fordult, és háttal az ablakkeretnek támaszkodott. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – Hiányzott a társaságod. Harry türelmesen várt. – Esetleg pénzre van szükségem? – próbálkozott Sebastian. 37

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Ez sokkal valószínűbb, de történetesen biztos forrásból tudom, hogy megszabadítottad Winterhoe-t száz fonttól a múlt kedden. – És még te mondod, hogy nem figyelsz oda a pletykákra. Harry vállat vont. Amikor fontosnak tartotta, akkor odafigyelt. – Kétszáz volt, csak hogy tudd. Több is lehetett volna, de megjelent Winterhoe bátyja, és hazazsuppolta. Harry nem fűzött hozzá kommentárt. Nem túlságosan kedvelte Winterhoe-t, sem a bátyját, de most kénytelen volt együtt érezni velük. – Sajnálom – mondta Sebastian, helyesen értelmezve Harry hallgatását. – Hogy van az ifjú léhűtő? Harry a mennyezet felé pillantott. Az öccse, Edward még mindig ágyban volt, valószínűleg, hogy kialudj a az elmúlt éjszakát. – Még mindig gyűlöl engem. Megvonta a vállát. Harry egyedül azért költözött Londonba, hogy szemmel tartsa az öccsét. Edward pedig gyűlölte, hogy kénytelen engedelmeskedni neki. – Majd kinövi. – Még mindig gonosz vagy, vagy egyszerűen csak egy vén trotli? Harry halványan elmosolyodott. – Azt hiszem, vén trotli. Sebastian még jobban elnyúlt a székben, és kissé megvonta a vállát. – Én inkább lennék gonosz. – Egyesek szerint ezen a téren nincs miért aggódnod – dünnyögte Harry. – Ejnye, ejnye, Sir Harry – fedte meg Sebastian. – Még sosem rontottam meg ártatlant. Harry egy fejbólintással vette ezt tudomásul. Minden látszat ellenére Sebastian egyfajta etikai kódex szerint élt, amit nem sokan vettek volna észre, de attól még létezett. És ha valaha is elcsábított egy szüzet, azt bizonyosan nem szándékosan tette. – Úgy hallottam, valakit elvertél a múlt héten – jegyezte meg Sebastian. 38

Harry undorodva csóválta meg a fejét. – Nem lesz semmi baja. – Nem ezt kérdeztem. Harry visszafordult az ablaktól, és egyenesen Sebastianra nézett. – Valójában nem kérdeztél semmit. – Rendben van – válaszolt Sebastian, megadóan. – Miért verted péppé azt a szegény ifjút? – Nem így történt – válaszolt bosszankodva Harry. – Úgy hallottam, úgy kiütötted, hogy elájult. – Azt magának köszönhette – rázta meg a fejét undorodva Harry. – Tökéletesen el volt ázva. Csak egyet húztam be neki, az arcába. Még tíz perc, és magától is elájult volna. – Te nem szoktál ok nélkül megütni senkit – jegyezte meg halkan Sebastian –, még ha túl sokat ivott is. Harry állkapcsa megfeszült. A férfi nem volt büszke erre az epizódra, de ugyanakkor képtelen volt megbánást érezni miatta. – Zaklatott valakit – jelentette ki mereven. És ennél többet nem volt hajlandó mondani. Sebastian elég jól ismerte, hogy tudja, ez mit jelent. Sebastian gondterhelten bólintott, aztán nagyot sóhajtott. Harry ezt úgy értelmezte, hogy hajlandó ejteni a témát, és visszasétált az íróasztalához, észrevétlen pillantást vetve közben az ablak felé. – Most ott van? – kérdezte váratlanul Sebastian. Harry nem próbált úgy tenni, mint aki nem érti. – Nincs. Leült, és megkereste azt a helyet, ahol az orosz fordításban tartott. – És most ott van? Harry kezdte már unni. – Seb... – Most? – Miért jöttél? Sebastian egy kissé kihúzta magát.

39

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Azt szeretném, ha elmennél a Smythe-Smith zenés műsorra csütörtökön. – Miért? – Megígértem valakinek, hogy elmegyek vele, és... – Kinek ígérted meg? – Az nem fontos. – Nekem igen, ha kénytelen vagyok elmenni helyetted. Sebastian kissé elpirult, ami, bár ritkán fordult elő, mindig szórakoztató látvány volt. – Jól van, a nagyanyámnak. Sarokba szorított a múlt héten. Harry felnyögött. Ha bárki másról lett volna szó, ki tudott volna bújni a dolog alól. De az ember nagyanyjának tett ígéret... azt muszáj megtartani. – Akkor elmész? – kérdezte Sebastian. – Igen – felelte sóhajtva Harry. Utálta ezeket a dolgokat, de egy zenés műsor alatt legalább nem kellett udvarias társalgást folytatni egész este. Ülhet némán a helyén, és ha látszik rajta, hogy unatkozik, nos, nem ő lesz az egyetlen. – Kitűnő. Akkor... – Várj egy percet – fordult hozzá Harry gyanakvóan. – Miért van szükséged rám? Sebastian kényelmetlenül fészkelődött a székében. – Azt gyanítom, ott lesz a nagybátyám. – És mióta félsz tőle? – Nem félek – válaszolt utálkozva Seb. – De a nagyi valószínűleg megpróbálja elsimítani a köztünk lévő ellenségeskedést, és... ó, az ég szerelmére, hát számít ez? Elmész vagy nem? – Természetesen. Valójában ez egy percig sem volt kérdés. Ha Sebastiannak szüksége volt rá, Harry mindig mellette állt. Sebastian felállt. A kínos feszengésnek már nyoma sem volt benne. Szokásos hanyag modorában jegyezte meg: – Jövök neked eggyel. – Már nem is számolom. 40

Seb felnevetett. – Megyek, felkeltem helyetted az ifjú léhűtőt. Még én is úgy vélem, hogy ilyenkor már illetlenség ágyban lenni. – Menj csak nyugodtan. Úgyis te vagy körülöttem az egyetlen dolog, amit Edward tisztel. – Tisztel? – Elismer – korrigált Harry. Edward nem is egyszer adott hangot az értetlenségének, hogy a bátyja – akit ő mérhetetlenül unalmasnak talált –, ilyen közel álljon Sebastianhoz, akihez ő hasonulni igyekezett mindenféle tekintetben. Sebastian megállt az ajtónál. – Még meg van terítve a reggelihez? – Kifelé – mondta neki Harry –, és csukd be az ajtót magad után. Sebastian szót fogadott, de nevetése így is visszhangzott az egész házban. Harry megtornáztatta az ujjait, és az íróasztalára nézett, ahol még mindig érintetlenül vártak rá az orosz nyelvű dokumentumok. Már csak két napja volt, hogy befejezze a munkát. Hála az égnek, hogy az a lány – Lady Olivia – kiment a szobájából. Ahogy eszébe jutott a nő, felpillantott, de a szokásos óvatoskodás nélkül, mivel tudta, hogy úgysincs ott az ablakában. Csakhogy ott volt. És ezúttal biztosan észrevette, hogy Harry meglátta őt.

41

2. fejezet Olivia vadul kalapáló szívvel négykézlábra ereszkedett. A férfi meglátta. Ebben biztos volt. Elárulta a tekintete, meg, ahogy gyorsan elfordította a fejét. Drága jó istenem, hogy fogja kimagyarázni magát? Ifjú nemesi hölgyek nem szoktak a szomszédaik után kémkedni. Pletykálkodtak róluk, szemügyre vették a ruhájuk szabását, meg a kocsijukat, de soha, még egyszer: soha nem kémkedtek utánuk az ablakon keresztül. Még ha a fent nevezett szomszéd esetleg egy gyilkos is. Amiben Olivia még mindig nem hitt. Ennek ellenére azonban Sir Harry Valentine határozottan sántikált valamiben. A viselkedése az elmúlt hét során nem volt normálisnak nevezhető. Nem mintha Olivia tisztában lett volna vele, mit jelent a férfi számára a normális viselkedés, de volt két bátyja, úgyhogy tudta, mit csinálnak a férfiak az irodájukban, vagy a dolgozószobájukban. Tudta például, hogy a legtöbb férfi általában nem tartózkodik az irodájában, vagy dolgozószobájában, legalábbis nem tíz órát, ahogy azt Sir Harry tette. És azt is tudta Olivia, hogy amikor mégis bemennek az irodájukba, azt legtöbbször azért teszik, hogy elkerüljék a női nemhez tartozó rokonaikat, nem pedig azért, hogy, mint Sir Harry, mindenféle papírokat és dokumentumokat tanulmányozzanak végtelen szorgalommal. Olivia a szemfogát is odaadta volna, sőt talán még egykét őrlőfogat is csap hozzá, hogy megtudja, mi van azokban a papírokban. Egész héten naphosszat ott ült a férfi az íróasztalánál, 42

valami lapok fölé hajolva. Néha szinte úgy tűnt, mintha másolná őket. De ennek nem volt semmi értelme. Az olyanok, mint Sir Harry titkárt tartanak az ilyen teendőkre. Még mindig kalapáló szívvel, Olivia felpillantott, hogy felmérje a helyzetét. Nem mintha sokat látott volna, amint felnézett. De mégis, az ablak éppen fölötte volt, és ha esetleg... – Nem, nem, ne mozdulj. Olivia felnyögött. Winston, az ikerfivére – vagy, amint Olivia szívesen hangoztatta, az öccse, aki kerek három perccel utána született – állt az ajtóban. Vagyis inkább hanyagul támaszkodott az ajtófélfának, felvéve azt a nemtörődöm szívtipró pózt, amilyennek mostanában kezét-lábát törve látszani szeretett volna. Ami nyelvileg talán nem hangzik túl jól, de tökéletesen leírja Winston megjelenését. A fiú szőke haja művészien zilált volt, a kravátlija szintén, és a csizmáját maga Weston készítette, de bárki, akinek volt egy csipetnyi esze, láthatta, hogy a fenekén még ott a tojáshéj. Hogy miért lett Olivia minden barátnője mégis ábrándos tekintetű, sőt egyenesen ostoba a jelenlétében, azt a lány képtelen volt megérteni. – Winston – préselte ki magából, nem óhajtván semmiféle magyarázatot adni az öccsének. – Maradj – mondta a fiú, felemelve a kezét. – Csak még egy pillanatig. Megpróbálom örökre bevésni ezt a látványt az emlékezetembe. Olivia morcosan összeszorította az ajkát, és óvatosan elkúszott a fal mentén az ablaktól. – Hadd találjam ki – szólalt meg Winston. – Vízhólyag van mindkét lábadon. Olivia nem felelt. – Te meg Mary Cadogan írtatok egy új színdarabot. Te játszod a birkát.

43

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Olivia még soha ennyire nem szeretett volna valami csípős megjegyzéssel visszavágni neki, de sajnos nem volt hozzá muníciója. – Ha tudtam volna – folytatta Winston –, hoztam volna a lovaglópálcámat. Olivia most már komoly késztetést érzett, hogy megharapja az öccse lábát. – Winston? – Igen? – Pofa be. A fiú nevetett. – Mindjárt megöllek – jelentette ki a lány, felegyenesedve. Már majdnem az egész szobát megkerülte. Kizárt, hogy Sir Harry itt meglássa. – A patáddal? – Hagyd már abba! – válaszolt dühösen a lány. Aztán észrevette, hogy az öccse az ablak felé ténfereg. – Gyere el az ablaktól! – rivallt rá. Winston megdermedt. Aztán Olivia felé fordult. Kérdőn megemelte a szemöldökét. – Lépj hátrébb – utasította Olivia. – Úgy. Lassan, lassan... A fiú úgy tett, mintha előreindulna. A lány szíve a torkába ugrott. – Winston! – Igazán, Olivia – fordult felé a fiú és csípőre rakta a kezét. – Mit művelsz? Olivia nagyot nyelt. Kénytelen lesz mondani neki valamit. Hiszen látta, amint négykézláb kúszik körbe a szobában, mint egy idióta. Nyilván valamiféle magyarázatot vár. Az biztos, hogy fordított esetben ő akarna valami magyarázatot kapni. De esetleg nem mondja el neki az igazságot. Biztos van valami más magyarázat a viselkedésére.

44

Okok, amiért a padlón kúszom, és nem mehetek az ablak közelébe. Semmi. Nem jut eszébe semmi. – A szomszédunk az oka – válaszolt Olivia, úgy döntve, hogy megmondja az igazat, mivel az adott helyzetben nem volt más választása. Winston feje az ablak felé fordult. Lassan, és annyi gúnnyal, amennyit csak egy fejmozdulattal képes volt kifejezni. Ami, Olivia kénytelen volt elismerni, elég sok, ha azt egy Bevelstoke teszi. – A szomszédunk – ismételte meg Winston. – Van nekünk olyan? – Sir Harry Valentine. Kibérelte a szomszéd házat, amíg te Gloustershire-ben voltál. Winston lassan bólintott. – És az, hogy ő megjelent Mayfairben, téged arra késztetett, hogy a padlón kússzál... mivel... – Figyeltem őt. – Sir Harryt? – Igen. – Négykézláb? – Szó sincs róla! Meglátott, és... – És most azt hiszi rólad, hogy bolond vagy. – Igen. Nem! Nem tudom. – Dühösen szusszant. – Fogalmam sincs, mi jár a fejében. Winston megemelte a szemöldökét. – Azt bezzeg jól tudod, mi van a hálószobájában, mivel... – Az irodájában – vágott közbe hevesen Olivia. – Amit, úgy érezted, muszáj megfigyelned, mivel... – Mivel Anne és Mary azt mondta... – Olivia elhallgatott. Tisztában volt vele, hogy ha elmondja, miért kémkedett Sir Harry után, még ostobábbnak tűnne, mint eddig. 45

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Ó, nem, most már nem hagyhatod abba – jelentette ki szárazon Winston. – Ha Anne és Mary mondott valamit, azt határozottan hallani akarom. Olivia elszántan összeszorította az ajkát. – Rendben. De nem adhatod tovább. – Igyekszem soha nem továbbadni, amit ők mondanak – jegyezte meg határozottan. – Winston! – Egy szót sem szólok – mondta a fiú, megadóan felemelve a kezét. Olivia kurtán biccentett. – Rendben. Mert ráadásul nem is igaz. – Ezt én rögtön tudtam, figyelembe véve a forrást. – Win... – Ó, ugyan már, Olivia! Több eszed van, mint hogy elhiggyél bármit is, amit ők ketten mondanak neked. Olivia vonakodva mentegetni kezdte őket. – Nem olyan rosszak. – Egyáltalán nem – értett vele egyet az öccse –, csak éppen tökéletesen képtelenek megkülönböztetni egymástól az igazságot és a mesét. Igaza volt, de akkor is, a lányok a barátnői voltak, Winston pedig bosszantó alak volt, úgyhogy Olivia nem volt hajlandó igazat adni neki. Inkább tudomást sem vett a megjegyzéséről, hanem folytatta: – Komolyan mondom, Winston. Titokban kell ezt a dolgot tartanod. – Szavamat adom – válaszolt Winston unottnak tűnő hangon. – Ami itt a négy fal között elhangzik... – Az itt a négy fal között is marad – fejezte be a fiú. – Olivia... – Jól van. Anne és Mary állítólag azt hallották, Sir Harry megölte a menyasszonyát, nem, ne szólj közbe, nem hiszem el én sem, de aztán elgondolkodtam, hogy honnan eredhet egy ilyen pletyka. – Anne Buxtontól és Mary Cadogantól – válaszolt Winston. – Ők sosem találnak ki pletykákat – jelentette ki Olivia –, csak elismétlik őket. 46

– Lényegi eltérés. Olivia is hasonlóan érzett, de nem ez volt a megfelelő hely és alkalom, hogy egyetértsen az öccsével. – Azt tudjuk, hogy nagyon indulatos – folytatta. – Igazán? Hogyan? – Nem hallottál Julian Prentice-ről? – Ja, hogy az! – Winston a szemét forgatta. – Hogy érted? – Alig ért hozzá. Julian már annyira részeg volt, hogy egy fuvallat is ledöntötte volna a lábáról. – De Sir Harry valóban megütötte. Winston legyintett. – Azt hiszem. – Miért? Az öccse vállat vont, aztán összefonta a karját. – Valójában senki nem tudja. Vagy legalábbis nem árulja el. De álljunk meg egy pillanatra. Mi köze ennek az egésznek hozzád? – Kíváncsi voltam – ismerte be Olivia. Nagyon ostobán hangzott, de ez volt az igazság. És ma délután már úgysem tudta volna még jobban megszégyeníteni magát. – Mire voltál kíváncsi? – Őrá – intett a fejével Olivia az ablak felé. – Még azt sem tudtam, hogy néz ki. És igen – jegyezte meg nyomatékosan, elejét véve az öccse ajkán formálódó megjegyzésnek –, én is tudom, annak, hogy hogyan néz ki, semmi köze ahhoz, hogy vajon megölt-e valakit, de nem tudtam megállni. Hiszen pont a szomszédban lakik. Az öccse rámeredt. – És aggódsz, hogy átlopózik, és elvágja a torkodat? – Winston! – Sajnálom, Olivia – mondta a fiú nevetve –, de el kell ismerned, ez a legnevetségesebb dolog,.. .

47

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Tévedsz – vágott közbe a lány komolyan. – Valóban annak tűnt. Ezzel egyetértek. De aztán... elkezdtem figyelni, és meg kell mondanom neked, Winston, van valami nagyon különös abban az emberben. – Amit te megállapítottál az utóbbi... – Winston össze vonta a szemöldökét. – Mióta is, kémkedsz utána? – Öt napja. – Öt napja? – Az arisztokratikusan unott arckifejezés eltűnt Winston arcáról. A fiú hitetlenkedve bámult Oliviára. – Te jó ég, Olivia, nem tudtál valami értelmesebbet kezdeni az időddel? A lány igyekezett leplezni zavarát. – Úgy tűnik, nem. – És ő nem vett észre? Egész idő alatt? – Nem – füllentett Olivia könnyedén. – És nem is akarom, hogy meglásson. Ezért másztam el négykézláb az ablaktól. Winston az ablakra nézett, aztán vissza a nővérére meglehetős kétkedéssel. – Rendben. És mit derítettél ki az új szomszédunkról? A lány lehuppant egy székbe a szoba hátsó falánál. Maga is meglepődött, mennyire szerette volna megosztani az öccsével, amit kiderített. – Nos. Legtöbbször egészen hétköznapinak tűnik – Megdöbbentő. Olivia összevonta a szemöldökét. – Akarod hallani vagy nem? Mert ha gúnyolódsz, nem mondom tovább. Winston kissé gúnyosan intett, hogy folytassa. – Rendkívül sok időt tölt az íróasztalánál. Winston bólintott. – Ez tényleg gyilkos hajlamra utal. – Te mikor töltöttél utoljára bármennyi időt is egy íróasztalnál? – vágott vissza Olivia. – Ez igaz. 48

– És – folytatta a lány, meglehetős nyomatékkal –, szerintem álruhát is ölt néha. Ez felkeltette a fiú érdeklődését. – Álruhát? – Igen. Néha szemüveget visel, máskor pedig nem. És két alkalommal egy rendkívül különös kalapot viselt. Odabent. – Nem hiszem el, hogy ezt hallgatom – jelentette ki Winston. – De ki visel bent kalapot? – Elment az eszed. Ez az egyetlen magyarázat. – Továbbá, kizárólag feketét visel. – Oliviának ekkor eszébe jutott, amit Anne mondott. – Vagy sötétkéket. Nem mintha az gyanús volna – tette hozzá, mivel igazság szerint, ha mástól hallja ezt, bizonyára ő is idiótának véli az illetőt. Ez az egész tökéletes zagyvaságnak tűnt így kimondva. Felsóhajtott. – Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de én mondom neked, valami nincs rendben ezzel az emberrel. Winston néhány másodpercig némán meredt rá. Végül megszólalt. – Olivia, szerintem túl sok a szabadidőd. Habár... A lány tudta, hogy az öccse szándékosan hallgatott el, de azzal is tisztában volt, hogy nem képes a csalinak ellenállni. – Habár? – nyögte ki kényszeredetten. – Nos, meg kell, hogy mondjam, tőled rendkívül szokatlan kitartásra vall ez az egész. – Ezt meg hogy érted? Az öccse olyan lekezelő pillantást vetett rá, amilyenre csak egy testvér képes. – El kell ismerned, nem a kitartásodról vagy híres. – Ez nem igaz. Winston összefonta a karját. – Mi történt azzal a modellel, amit a Szent Pálról építettél? A lány leesett állal nézett rá. Fel sem foghatta, hogy képes a fiú éppen ezt felhozni példának. – A kutya feldöntötte! 49

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– És arra emlékszel, amikor megígérted, hogy hetente írsz a nagyinak? – Te még ritkábban írsz neki, mint én. – Aha, de én nem tettem fogadalmat. Ahogy nem kezdtem sem festeni, sem hegedülni tanulni. Olivia ökölbe szorította a kezét. Rendben van, hát csak egy hegedűórát vett, és csak hat órát vett festésből is. De csak azért, mert szörnyű rosszul ment mindkettő. És ki akarna a végtelenségig folytatni valamit, amihez nincs semmi tehetsége? – Most nem rólam van szó – préselte ki magából mérgesen. – Sir Harryről beszéltünk. Winston elmosolyodott. – Valóban. Olivia rámeredt. Alaposan szemügyre vette. Még mindig ugyanaz a kifejezés ült az arcán – kissé fölényes, de nagyrészt egyszerűen csak bosszantó. Túlságosan is élvezte, hogy így kihozta őt a sodrából. – Na jól van – szólalt meg hirtelen békítően Winston. – Mondd meg nekem, mi az, ami „nincs rendben” Sir Harry Valentine-nal. Olivia egy pillanatig hallgatott, aztán azt válaszolta: – Kétszer is láttam, hogy egy csomó papírt vet a tűzre. – Kétszer is láttam, amint magam is ugyanezt teszem – felelt Winston. – Mi egyebet vársz egy férfitól? Mit kellene tennünk a kidobandó papírokkal? Olivia, te... – Az volt gyanús, ahogy csinálta. Winston úgy nézett rá, mint aki mondana valamit, de nem találja a szavakat. – Úgy hajította őket a tűzre – jelentette ki Olivia. – Hajította! Őrülten kapkodva. – Winston megcsóválta a fejét. – Aztán hátranézett a válla fölött... – Te tényleg egyfolytában figyelted öt napon át. – Ne szakíts félbe – ripakodott rá Olivia, és folytatta. – Úgy nézett hátra a válla fölött, mintha közeledő lépteket hallott volna a folyosóról. 50

– Hadd találjam ki. És jött is valaki. – Igen! – felelt a lány izgatottan. – Éppen akkor belépett az inasa. Legalábbis gondolom, hogy az inasa lehetett. Mindenesetre valaki volt. Winston figyelmesen nézett rá. – És a másik alkalommal? – Milyen másik alkalommal? – Amikor papírt égetett. – Ó – válaszolt a lány. – Az. Ami azt illeti, az eléggé hétköznapi volt. Winston hosszasan meredt rá, mielőtt megszólalt volna. – Olivia, abba kell hagynod, hogy kémkedj utána. – De... A fiú felemelte a kezét. – Bármit képzelsz is Sir Harryről, biztosíthatlak róla, hogy tévedsz. – Azt is láttam, hogy pénzt töm egy tarsolyba. – Olivia, én ismerem Sir Harry Valentine-t. Tökéletesen normális fickó. – Te ismered? És hagyta, hogy itt mindent összehordjon, mint egy idióta? Meg fogja ölni! Hogyan szeretném megölni az öcsémet, tizenhatodik változat. Szerző: Olivia Bevelstoke De mi értelme volna? Aligha tudná túlszárnyalni a tizenötödik változatot, amelyben egy vadkan is szerepelt. – Nos, őt nem ismerem kifejezetten – magyarázta Winston de ismerem az öccsét. Még az egyetemről. És tőle tudok Sir Harryről. Ha papírokat éget, akkor csupán az íróasztalán akar rendet rakni. 51

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– És az a kalap? – kérdezte Olivia. – Winston, tollak voltak rajta. – Az égnek lökte a karját, és vadul hadonászva próbálta érzékeltetni a szörnyű látványt. – Egész tollbokréták. – Ezt nem tudom megmagyarázni. – Winston vállat vont, aztán elvigyorodott. – De szívesen megnézném én is. Olivia összevonta a szemöldökét, mivel ez volt a legkevésbé gyerekes reakció, ami az eszébe jutott. – Továbbá – folytatta a fiú, karba téve a kezét –, nincs menyasszonya. – Nos, igen, de... – És soha nem is volt. Ami alátámasztotta Oliviának azt a véleményét, hogy az egész pletyka csak légvár, de dühítő volt, hogy ezt Winston bizonyította be. Ha egyáltalán bebizonyította. Winston aligha volt megbízható forrás Sir Harryvel kapcsolatban. – Ó, jut eszembe – vetette oda Winston túlságosan is hangsúlytalanul. – Felteszem, anya és apa nem tudnak a te nyomozói tevékenységedről... Ó, a kis patkány. – Megígérted, hogy nem árulsz el – mondta szemrehányóan Olivia. – Azt mondtam, nem szólok semmit arról az ostobaságról, ami Mary Buxtontól és Anne Cadogantól származik. A te őrültségedről szó sem volt. – Mit akarsz, Winston? – szűrte a szót a foga között Olivia. A fiú egyenesen a szemébe nézett. – Én beteg leszek csütörtökön. Ne ellenkezz. Olivia gondolatban végigpörgette a társasági naptárát. Csütörtök... csütörtök... a Smythe-Smith zene est. – Ó, nem, azt nem teheted! – kiáltott fel, az öccse felé vetődve. A fiú a füle mellett legyezett a kezével. – Az érzékeny fülem, tudod... Olivia megfelelő visszavágáson törte a fejét, de legnagyobb csalódottságára csak ennyi telt tőle: – Te... te... 52

– Én a helyedben nem fenyegetőznék. – Ha nekem mennem kell, akkor neked is. A fiú émelyítő mosollyal válaszolta: – Bármilyen fura, úgy tűnik, nem így működik a világ. – Winston! A fiú még mindig nevetve kiugrott a folyosóra. Olivia csak egy pillanatig bosszankodott, aztán rájött, hogy sokkal szívesebben megy el az Smythe-Smith zene estre az öccse nélkül. Kizárólag azért ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson, mert látni akarta, amint szenved, de biztos volt benne, hogy ezt képes lesz más módon is elérni. És ha Winstont arra kényszerítenék, hogy nyugton üljön az előadás alatt, bizonyosan azzal szórakoztatná magát, hogy Oliviát gyötri egész idő alatt. Az előző évben annyit böködte, hogy valósággal lyukat fúrt a jobb oldalába, az azt megelőző évben pedig... Nos, legyen annyi elég, hogy Olivia bosszújában szerepet kapott egy záptojás, plusz három barátnője, akiket meggyőzött arról, hogy az öccse őrülten beléjük szeretett, de úgy érezte, hogy még így sem voltak teljesen kvittek. Úgyhogy valójában jobb volt, hogy Winston nem lesz ott. Különben is, nagyobb gondja is van, mint az ikertestvére. Homlokráncolva visszafordult az ablaka felé. Természetesen csukva volt, nem volt olyan szép az idő, hogy nagyon vágyott volna a friss levegőre. De a függönyök hátra voltak kötve, és az átlátszó üvegfelület csábítóan hívogatónak tűnt. A szoba hátsó falánál elfoglalt megfigyelőpontjáról Olivia Sir Harry házának a téglafalát látta, és egy parányi üvegfelületet egy másik szoba – nem a dolgozószoba – ablakából. Ha egy kicsit elfordult. És ha nem csillogott volna az üveg. Olivia hunyorított. A székét egy kissé jobbra húzta, hogy ne csillogjon a szemébe az üveg. A nyakát nyújtogatta. 53

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Aztán, mielőtt meggondolhatta volna magát, ismét négykézlábra ereszkedett a padlón, a bal lábával közben berúgva a szobája ajtaját. Már csak az hiányzott volna, hogy Winston ismét rajtakapja. Lassan araszolt előre, és közben arra gondolt, ugyan mi az ördögöt csinál. Egyszerűen feláll majd, amikor eléri az ablakot, mintha csak azt mondaná: Elestem, de újra itt vagyok? Na, annak sok értelme volna. És akkor eszébe ötlött – a nagy pánikban egészen elfeledkezett róla –, hogy a férfi bizonyára elcsodálkozott, vajon miért zuhant a padlóra. Meglátta – ebben egészen bizonyos volt –, és akkor ő hirtelen lebukott. Lebukott. Nem megfordult, és elsétált, hanem lezuhant, mint egy feldobott kő. Vajon a férfi még most is az ablakát figyeli, azon töprengve, vajon mi történt vele? Azt hiszi talán, hogy rosszul lett? Esetleg még át is jön hozzájuk érdeklődni a hogyléte felől? Olivia szíve hevesen vert. Micsoda szégyen volna! Winston egy álló hétig nevetne rajta. Nem, nem, nyugtatta meg magát, a férfi biztosan nem képzeli, hogy rosszul lett. Csak azt gondolja, hogy ügyetlen. Egyszerűen ügyetlen. Ami azt jelenti, hogy fel kell állnia, és járkálnia a szobában, hogy megmutassa, az egészségével minden rendben van. Sőt talán még integethetne is, mivel tudta, hogy a férfi tudja, hogy ő tudja, hogy meglátta őt. Kis szünetet tartott, míg még egyszer átfutotta, megfelelő számú tudta volt-e az előző gondolatban. De ami ennél lényegesebb, ez volt az első alkalom, hogy a férfi észrevette őt az ablakban. Fogalma sincs, hogy Olivia már öt napja figyeli. Ebben a lány biztos volt. Úgyhogy Sir Harrynek nem volna semmi oka a gyanakvásra. Hiszen Londonban vannak, az ég szerelmére! Nagy-Britannia legsűrűbben lakott városában. Itt állandóan látják egymást az emberek az ablakokban. Az egyetlen gyanús dolog az volt az egész 54

incidensben, hogy ő úgy viselkedett, mint egy sültbolond, és nem üdvözölte a férfit. Integetnie kell. Mosolyogni és integetni, mintha csak azt mondaná: Hát nem nagyon mulatságos ez az egész? Ezt meg tudja tenni. Néha úgy érezte, mintha az egész élete másból sem állna, csak mosolygásból, integetésből és abból, hogy úgy tesz, mintha rettentő mulatságos volna ez az egész. Tudta, hogyan kell viselkednie bármilyen társasági helyzetben, és ugyan mi volt ez, ha nem egy – bár kissé szokatlan – társasági helyzet? És ebben Olivia Bevelstoke valósággal remekelt. A szoba oldalfalához kúszott, hogy a férfi látószögén kívül állhasson talpra. Aztán, mintha mi sem volna természetesebb, az ablak felé sétált, párhuzamosan a külső fallal, láthatóan maga előtt nézve valamit, mivel ez volt az, amit normális körülmények között a saját szobájában tenne, amikor csak a saját dolgával van elfoglalva. Aztán a megfelelő pillanatban oldalra néz majd, mintha csak valamit hallott volna, egy csiripelő madarat vagy egy mókust, és kipillant az ablakon, mert ezt tenné ebben a helyzetben, és akkor, ha esetleg megpillantaná a szomszédját, egy kissé elmosolyodik majd. A tekintetében enyhe meglepődéssel int majd neki. Amit meg is tett. Pontosan így. Csak nem a megfelelő személynek. És most Sir Harry inasa bizonyára azt gondolja, hogy Olivia tökéletesen idióta.

55

3. fejezet Mozart, Mozart, Bach (az idősebb), még több Mozart. Olivia lenézett az ez évi Smythe-Smith-zeneest programfüzetére, szórakozottan babrálva a sarkát, amíg puha és gyűrött nem lett. Teljesen úgy nézett ki, mint tavaly, kivéve, hogy a csellónál mintha egy új lány lett volna. Érdekes. Olivia az ajkát harapdálva eltűnődött a dolgon. Vajon hány nőnemű Smythe-Smith unokatestvér lehet? Philomena szerint, aki a nővérétől hallotta, a Smythe-Smith-ek vonósnégyese 1807 óta játszott minden évben. Ugyanakkor a fellépő lányok életkora soha nem haladta meg a húsz évet. Úgy tűnt, mintha mindig lett volna valaki, aki a színfalak mögött várakozik. Szegények. Olivia feltételezte, rákényszerítették őket, hogy muzikálisak legyenek, ha akarták, ha nem. Mégsem fogyhattak ki a csellistákból, és a jó ég tudja, a lányok közül kettő alig látszott elég erősnek, hogy megtartsa a hegedűt. Hangszerek, amelyeken esetleg játszani szeretnék, amennyiben tehetségem volna hozzá Lady Olivia Bevelstoke összeállítása Fuvola Pikoló Tuba Jó volt néha valami váratlan dolgot választani, ezenkívül a tuba fegyverként is használható volna. 56

Abban többé-kevésbé biztos volt, hogy a hangszerek köre, amelyeken semmi esetre nem szeretne játszani, kiterjedt az összes vonós hangszerre, mert még ha sikerülne is túlszárnyalnia a SmytheSmith unokatestvérek teljesítményét (akiknek zeneestjei legendásak voltak), nagy valószínűséggel akkor is úgy hangzana, mint egy halódó tehén. A hegedűt egyszer kipróbálta. Az anyja eltávolíttatta a hangszert a házból. És ha már itt tartunk, ritkán kérték fel Oliviát arra is, hogy énekeljen. Nos, neki nyilván másban rejlik a tehetsége. Az átlagosnál jobb akvarelleket volt képes előállítani, és szinte soha nem fogyott ki a szóból. Úgyhogy ha nem is volt muzikális, legalább senki nem kényszerítette évente egyszer a színpadra, hogy az óvatlan emberek fülét hasogassa. Vagy talán nem is voltak annyira óvatlanok. Olivia körülnézett a teremben. Szinte mindenkit ismert – biztos, hogy mindnyájan tisztában voltak vele, mire számíthatnak. A Smythe-Smith zene est szinte kötelező szertartássá vált. Az embernek azért kell részt vennie rajta, mert... Nos, ez jó kérdés volt. És valószínűleg megválaszolhatatlan. Olivia ismét a programra pillantott, holott már háromszor végigolvasta. A papír krémszínű volt, és egészen beleolvadt a szoknyája sárga selymébe. Eredetileg az új, kék bársonyszoknyáját akarta felvenni, de aztán arra gondolt, egy vidámabb szín talán jobb lesz. Vidámságával elvonhatja a figyelmét a műsorról. Habár, amint most homlokráncolva szemlélte az öltözékét, ez nem egészen vált be, és már egyáltalán nem is volt benne biztos, hogy tetszik neki a csipke szabása a ruha szegélyén, és... – Itt van. Olivia felnézett a műsorfüzetből. Mary Cadogan állt fölötte – nem, most leült, elfoglalva a széket, amelyet Oliviának az anyja számára kellett volna foglalnia. 57

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Olivia már éppen megkérdezte volna, ki van itt, de akkor a Smythe-Smith-ek hangolni kezdtek. Olivia megrezdült, aztán összerándult, majd elkövette azt a hibát, hogy az ideiglenes pódium felé nézett, hogy kiderítse, mitől származhat az a szerencsétlen hang. Nem tudta felfedezni a forrást, de a szerencsétlen kifejezés a hegedűs arcán elég volt ahhoz, hogy zavartan elfordítsa a tekintetét. – Halottad, mit mondtam? – kérdezte Mary sürgetően, oldalba bökve Oliviát. – Itt van. A szomszédotok. – Aztán Olivia üres tekintetét látva szinte az arcába sziszegte. – Sir Harry Valentine. – Itt? – kérdezte Olivia, nyomban megfordulva a székén. – Ne nézz oda! Olivia engedelmesen visszafordult. – Mit keres itt? Mary levendulaszínű muszlinruháját igazgatta, amely valószínűleg éppen olyan kényelmetlen volt, mint amilyennek tűnt. – Nem tudom. Valószínűleg meghívták. Ez valószínűleg igaz. Senki nem venne részt az éves SmytheSmith zene esten meghívás nélkül, hacsak el nem ment az esze. Ez az esemény, a legfinomabban fogalmazva is, merénylet volt az érzékek ellen. Az egyik érzék ellen mindenképp. Ezen az estén előny volt, ha valaki süket. Mit kereshet itt Sir Harry Valentine? Olivia az elmúlt három napot behúzott függönyök mellett töltötte, és kínosan ügyelt arra, hogy elkerülje a Rudland-ház összes déli ablakát. De arra nem számított, hogy a házon kívül találkozik a férfival, mivel jól tudta, hogy Sir Harry nem jár el otthonról. És ha már valaki ennyi időt tölt toll, tinta és papír társaságában, bizonyára elég intelligens, hogy tudja, ha már kimozdul valahová, ezer jobb helyre is mehetne a Smythe-Smith zene estnél. – Volt már valaha is bármi ilyesmin? – kérdezte Olivia a szája sarkából, miközben továbbra is egyenesen előrenézett. 58

– Nem hinném – felelt súgva Mary, szintén előrenézve. Kissé közelebb hajolt Oliviához, míg a válluk majdnem összeért. – Még csak két bálban volt, amióta megérkezett a városba. – Almacks? – Soha. – Az a lóverseny a parkban, ahol mindenki volt a múlt hónapban? Inkább csak érezte, mint látta, hogy Mary megrázza a fejét. – Nem hiszem. De nem tudhatom biztosan. Engem nem engedtek el. – Engem sem – mormolta Olivia. Winston természetesen beszámolt róla, de (ugyancsak természetesen) nem olyan részletesen, ahogy azt Olivia szerette volna. – Sok időt tölt Mr. Grey társaságában – folytatta Mary. – Sebastian Grey? – kérdezte Olivia meglepetten. – Unokatestvérek. Első unokatestvérek, azt hiszem. Erre Olivia már nem is próbált úgy tenni, mintha nem beszélgetnének. Egyenesen Mary felé fordult. – Sir Harry Valentine Sebastian Grey unokatestvére? Mary vállat vont. – Mindenki azt mondja. – Biztos vagy benne? – Miért olyan nehéz ezt elhinni? Olivia kis ideig hallgatott. – Fogalmam sincs – mondta végül. Pedig volt. Ismerte Sebastian Grey-t. Mindenki ismerte. Éppen ezért tűnt olyan különös párosításnak ő meg Sir Harry, aki, amint azt Olivia eddig megállapíthatta, csak azért hagyta el az irodáját, hogy egyen, aludjon vagy eszméletlenre verje Julian Prentice-t. Julian Prentice! Egészen el is feledkezett róla. Olivia felegyenesedett, és diszkréten körülnézett a teremben. De Mary természetesen azonnal tudta, mit csinál. – Kit keresel? – súgta. – Julian Prentice-t. 59

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Mary örömteli borzongással kérdezte: – Itt van? – Nem hiszem. De Winston azt mondta, nem volt olyan súlyos a dolog, mint gondoltuk. Állítólag Julian annyira el volt ázva, hogy Sir Harry azzal is ledönthette volna a lábáról, ha csak ráfúj. – Csakhogy akkor nem lett volna monokli a szeme körül – emlékeztette Mary, aki mindig is pedánsan ragaszkodott a részletekhez. – Az a lényeg, hogy szerintem nem verte agyba-főbe. Mary egy pillanatig hallgatott, aztán úgy döntött, ideje továbblépni. Körülnézett, aztán lopva megvakarta a helyet, ahol a ruhája merev csipkéje a kulcscsontjába vágott. – Öööö, ha már az öcsédről beszélünk, ő is itt van? – Te jó ég, nem. Oliviának sikerült megállnia, hogy a szemét forgassa. Winston igen meggyőzően tettette a meghűlést, és bevetette magát az ágyba. Annyira sikerült meggyőznie az anyjukat, hogy az megkérte az inast, nézzen be Winstonhoz óránként, és azonnal küldessen érte, ha a fiú rosszabbul volna. Ami jóleső kárörömmel töltötte el Oliviát. Megbízható forrásból tudta ugyanis, hogy White-éknál aznap este nagy összejövetel lesz. Nos, ez sajnos Winston Bevelstoke nélkül fog lezajlani. És valószínűleg pontosan ez volt az anyjuk szándéka. – Tudod – mormolta Olivia –, minél idősebb leszek, annál jobban csodálom az anyánkat. Mary úgy nézett rá, mintha valami különc volna. – Miről beszélsz? – Ó, semmiről – legyintett Olivia. Túlságosan nehéz lett volna megmagyarázni. Egy kicsit nyújtogatta a nyakát, igyekezve úgy tenni, mintha nem a tömeget pásztázná a tekintetével. – Nem látom. – Kit? – kérdezte Mary. Olivia erős késztetést érzett, hogy fejbe vágja. – Sir Harryt. 60

– Légy nyugodt, itt van – jelentette ki Mary magabiztosan. – Láttam. – Most nincs itt. Mary, aki pár pillanattal előbb megfeddte Oliviát, amiért nem viselkedik elég diszkréten, most meglepő rugalmasságról téve tanúbizonyságot, szinte teljesen hátrafordult. – Hmmm. Olivia várt. – Nem látom – jelentette ki végül Mary. – Lehetséges, hogy esetleg tévedtél? – kérdezte reménykedve Olivia. Mary ingerülten nézett rá. – Szó sincs róla. Talán a kertben van. Olivia megfordult, bár nem láthatta a kertet a bálteremből, ahol a zeneestet tartották. Valószínűleg reflexből tette. Ha az ember tudja, hogy valaki egy adott helyen van, nem tudja megállni, hogy ne forduljon arra, még ha biztosan nem láthatja is az illetőt. Persze Olivia nem tudta, hogy Sir Harry a kertben van. Még csak abban sem volt biztos, hogy ott van a zeneesten. Csak Mary állítására támaszkodhatott, és bár Mary elég megbízható forrás volt, azt maga is elismerte, hogy csak néhány alkalommal látta a férfit. Úgyhogy könnyen tévedhetett is. Olivia úgy döntött, hogy bizonyára erről van szó. – Nézd csak, mit hoztam – szólalt meg Mary, beletúrva az erszényébe. – Ó, milyen szép – sandított le Olivia a gyöngy díszítésre. – Ugye? A mama Bath-ben vette. Ó, itt is van. – Előhúzott két kis vattacsomót. – A fülembe – magyarázta. Olivia elismerő mosollyal nézett rá. És irigyen. – Nincs még kettő véletlenül? – Sajnálom – vont vállat Mary. – Nagyon kicsi az erszényem. – Előrefordult. – Azt hiszem, kezdenek.

61

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Az egyik Smythe-Smith anya megkért mindenkit, hogy üljön le. Olivia anyja feléjük nézett, és amikor látta, hogy Mary elfoglalta a helyét, csak intett, azzal leült Mary anyja mellett. Olivia mély lélegzetet vett, és lélekben felkészült harmadik találkozására a Smythe-Smith vonósnégyessel. Az előző évben már tökélyre fejlesztette a szükséges technikát. Ez abból állt, hogy mélyeket lélegzett, majd keresett egy pontot a falon a lányok mögött, akikről nem fordíthatta el a tekintetét, és azt bámulta, miközben különböző lehetséges úti célokat fontolgatott, legyenek bármilyen elcsépeltek vagy közönségesek. Azok a helyek, ahol szívesebben lennék most 1821-es kiadás Lady Olivia Bevelstoke válogatása Franciaország Mirandával Mirandával Franciaországban Ágyban egy csésze csokoládéval és egy újsággal Bárhol egy csésze csokoládéval és egy újsággal Bárhol vagy egy csésze csokoládéval, vagy egy újsággal Maryre pillantott, aki, úgy tűnt, mindjárt elbóbiskol. Kissé kiálltak a füléből a vattapamacsok, és Oliviának szinte rá kellett ülnie a kezére, nehogy kirántsa őket. Ha Mirandával vagy Winstonnal van, biztosan megtette volna. A Bach-darab hangjai, amelyeket csak barokk... nos, nem mondhatja, hogy dallama tett felismerhetővé, mivel ez nem volt kifejezetten dallam, bár volt valami köze a skálán föl-le mozgó hangjegyekhez... nos, bármi volt is, Oliviát fülön csapta, és a lány ismét előrefordult. Gyorsan, hol is van az a pont a falon? Most szívesebben:

62

Úszna Lovagolna Nem, úszna lovaglás közben Aludna Fagylaltot enne Ez is helynek számít? Inkább talán élmény, mint az „alvás” is, ugyanakkor az „alvás” az ágyra utal, ami viszont hely. Habár, ha úgy vesszük, az ember ültében is elaludhat. Oliviával sosem esett meg, de az apja rendszeresen elbóbiskolt a nappaliban az anyja által „családi időnek” nevezett együttlét alatt, sőt úgy tűnt, Mary még ebben a hangzavarban is képes rá. Áruló. Olivia biztosan nem csak egy pár vattacsomót hozott volna. Nézd a pontot a falon, Olivia. Felsóhajtott. Egy kicsit túl hangosan – nem mintha bárki is meghallotta volna, aztán visszatért a mély lélegzetekhez. Egy falikarra koncentrált a hegedűs szerencsétlen feje fölött – vagyis inkább a szerencsétlen hegedűs feje fölött... Az a lány igazán nem látszott túl boldognak. Talán tudta, milyen rémes a kvartett? Mert a másik háromnak láthatóan fogalma sem volt róla. De a hegedűs, ő más volt, ő... Elérte, hogy Olivia meghallja a zenét. Nem jó! Nem jó! Lázadt az elméje, és Olivia újra kezdte a nyomorult mély légzéseket, és... És aztán, valahogy, egyszer csak vége volt. A zenészek felálltak, és csinosan pukedliztek a közönség előtt. Olivia hevesen pislogott; a szeme mintha nem működött volna rendesen, miután olyan hosszasan bámult egyetlen pontra. – Elaludtál – mondta Marynek, vádlón nézve rá. – Dehogy. – Ó, de még mennyire.

63

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Nos, ez mindenesetre bevált – válaszolt Mary, kirántva füléből a vattapamacsokat. – Alig hallottam valamit. Hová mégy? Olivia már a széksor felénél járt. – A mosdóba. Muszáj... Ez elegendő magyarázat kell, hogy legyen. Nem feledkezett meg róla, hogy Sir Harry Valentine esetleg itt van a teremben, és ha volt valaha olyan helyzet, amelyben fontos volt a gyorsaság, hát ez éppen olyan volt. Nem mintha Olivia gyáva lett volna – a legkevésbé sem. Nem akarta elkerülni a férfit – egyszerűen csak azt akarta elkerülni, hogy a férfi váratlanul meglephesse. Légy résen. Ha eddig nem ez lett volna a mottója, most mindenképpen ez lesz. Milyen elégedett volna vele az anyja. Mindig is azt mondogatta, hogy fejlessze magát. Nem, ez így nem jól hangzik. Mit is szokott mondani az anyja? Nem érdekes. Már majdnem az ajtónál járt. Még épp csak el kell tolakodnia Sir Robert Stoat mellett, és... – Lady Olivia. A fenébe! Ki... Megfordult, és úgy érezte, mintha gyomorszájon vágták volna. Egyetlen pillantással megállapította, hogy Sir Harry Valentine sokkal magasabb, mint eddig gondolta. – Elnézést – szólalt meg nyugodt hangon Olivia, aki mindig is jól értett a színészkedéshez. – Be vagyunk mutatva egymásnak? De a férfi gunyoros mosolyából ítélve szinte biztos volt benne, hogy nem volt képes egészen elleplezni meglepetését. – Bocsásson meg nekem – mondta Sir Harry zavartalanul, és a lány beleremegett, mivel a férfi hangja egyáltalán nem olyan volt, amilyennek azt a lány elképzelte. Úgy hangzott, mint a konyak illata, és olyan érzés volt, mint a csokoládé íze. És Olivia azt sem értette, miért remegett az imént, hiszen most forróság öntötte el. – Sir Harry Valentine – mormolta a férfi, elegánsan meghajolva. – Ön Lady Olivia Bevelstoke, igaz? Olivia fenséges mozdulattal megemelte a fejét. 64

– Az vagyok. – Akkor rendkívüli módon örvendek a szerencsének, hogy megismerhetem önt. A lány bólintott. Valószínűleg mondania kéne valamit, az sokkal udvariasabb volna. De félt, hogy akkor nem lesz képes megőrizni a királyi tartását. Bölcsebb, ha csendben marad. – Én vagyok az új szomszédjuk – tette hozzá a férfi, és mintha magában mulatott volna Olivia viselkedésén. – Hát persze – válaszolt a lány kifejezéstelen arccal. Nem fog a férfi kifogni rajta. – A déli oldalon? – kérdezte, örömmel hallva hangjában a kissé unott hangsúlyt. – Hallottam, hogy ki akarják adni azt a házat. A férfi nem felelt. Legalábbis nem azonnal. De a tekintetét nem vette le Oliviáról, és a lánynak minden erejére szüksége volt, hogy megőrizze semleges arckifejezését, amelybe némi kíváncsiság vegyül. Ez utóbbi rendkívül fontos volt, hiszen ha nem kémkedett volna a férfi után majd' egy hétig, minden bizonnyal kissé különösnek találta volna ezt a kis közjátékot. Egy idegen férfi, aki úgy viselkedik, mintha ismernék egymást. Egy idegen, jóképű férfi. Egy idegen, jóképű férfi, aki mintha... Miért bámulja az ajkát? És ő miért nyalja meg az ajkát? – Isten hozta Mayfairben – mondta sietve. Bármit, csak megtörje a csendet. A csend nem volt a barátja, többé már nem, ezzel a férfival. – Muszáj egyszer meglátogatnia minket. – Örömömre szolgálna – válaszolt a férfi, és Olivia egyre fokozódó rémületére úgy hangzott, mintha komolyan is gondolta volna. Nemcsak azt, hogy örömére szolgálna a látogatás, hanem hogy valóban el is akarja fogadni a meghívást, amiről pedig minden bolond láthatta volna, hogy nem volt más, mint puszta udvariasság.

65

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Hogyne – mondta Olivia, és teljesen biztos volt benne, hogy nem dadogott, annak ellenére, hogy egészen úgy hangzott, mintha dadogott volna. Vagy mintha valami lett volna a torkában. – Nos, ha megbocsát... Az ajtó felé intett, mivel a férfinak látnia kellett, hogy éppen arrafelé tartott, amikor megállította. – Viszontlátásra, Lady Olivia. A lány valami szellemes válaszon törte a fejét, bár megelégedett volna valami gunyoros visszavágással is, de az elméje mintha teljesen kiürült volna. A férfi olyan arckifejezéssel bámult rá, amely róla nem árult el semmit, ám mintha mindent tudott volna Oliviáról. A lánynak emlékeztetnie kellett magát, hogy a férfi nem ismeri az összes titkát. Egyáltalán nem ismeri őt. Jóságos ég, hiszen ettől az ostoba kémkedéstől eltekintve nem is volt semmi titka! És a férfi ezt sem tudta. A bosszúságból erőt merítve Olivia biccentett a férfinak – aprót és udvariasat, amellyel elbocsátotta. Aztán emlékeztetve magát, hogy ő Lady Olivia Bevelstoke, aki tudja, mit tegyen bármely társasági helyzetben, sarkon fordult, és távozott. És hálát adott az égnek, hogy amikor megbotlott a saját lábában, már az előcsarnokban járt, ahol a férfi nem láthatta.

66

4. fejezet Ez jól ment. Harry gratulált magának, amint figyelte Lady Olivia sietős távozását a teremből. A lány nem mozgott gyorsan, de a vállát kissé felvonta, és a ruhája szegélyét egy kicsit megemelte. Nem túlságosan – nem úgy, ahogyan akkor teszik a nők, amikor futniuk kell. De azért megemelte kissé, talán önkéntelen mozdulattal, mintha a keze azt gondolta volna, hogy fel kell készülnie a futásra, még ha a teste többi része elszántan nyugodtnak is akart látszani. A lány tudta, hogy ő látta, amint kémkedik. Ezt Sir Harry már természetesen tudta. Ha nem lett volna biztos benne abban a pillanatban, amikor a tekintetük találkozott három nappal ezelőtt, rövidesen meggyőződhetett volna róla. A lány ugyanis nem húzta szét a függönyét, és még csak ki sem kukkantott, mióta lelepleződött. Ez a bűnössége nyilvánvaló beismerése. Olyan hiba, amilyet egy profi sosem vétene. Ha Harry lett volna a lány helyében... De természetesen Harry sosem került volna ilyen helyzetbe. Ő nem kedvelte a kémkedést – soha nem szerette –, és a hadügyminisztériumban tisztában voltak ezzel. De mindent egybevetve ő sosem lepleződött volna le. A nő tévedése megerősítette Harry korábbi gyanúját. A lány az volt, akinek látszott – egy tipikus, valószínűleg elkényeztetett társasági hölgy. Talán egy kicsit kíváncsibb az átlagosnál. És határozottan csinosabb az átlagnál. A távolság miatt – nem beszélve a köztük lévő két üvegtábláról – Harry ezt korábban nem látta jól. Nem láthatta igazán a lány arcát. A formáját ki tudta venni – valahol 67

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

a szív alakú és az ovális között volt, de fogalma sem volt az arcvonásairól. Nem tudta, hogy a lány két szeme egy parányit távolabb ült egymástól a megszokottnál, és hogy a szempillája vagy három árnyalattal sötétebb, mint a szemöldöke. A haját elég jól látta Sir Harry – lágy, habos szőke, meglehetősen göndör fürtökkel. Nem gondolta volna, hogy csábosabb lehet annál, mint amikor kibontva a vállára omlott, de valahogy mégis, itt a gyertyafényben, ahogy egy fürt a nyakához simult... A férfi szerette volna megérinteni. Szerette volna finoman meghúzni azt a tincset, hogy lássa, vajon visszaugrik-e rögtön, amint elengedi. Aztán szerette volna kihúzni a nő hajából a hajtűket egymás után, és nézni, amint a hajfürtök kiszabadulnak a tökéletes frizurából, fokozatosan átalakítva a lányt tökéletes jéghercegnőből csábító istennővé. Jóságos ég! Most határozottan undorodott magától. Tudta, hogy nem kellett volna azt a verseskötetet olvasgatnia, mielőtt elindult otthonról. Ráadásul franciául. Az az átkozott nyelv mindig felajzotta. Már nem is emlékezett rá, mikor hatott rá utoljára így egy nő. Mentségére szólva, olyan sokat görnyedt az utóbbi időben az irodájában, hogy szinte nem is találkozott nőkkel, akik bármilyen módon hathattak volna rá. Több hónapja volt már Londonban, de úgy tűnt, a hadügyminisztérium egyfolytában küldözgette neki a különböző dokumentumokat, amelyeknek a fordítása természetesen mindig rendkívül sürgős volt. És ha valamilyen csoda folytán sikerült kiürítenie az íróasztalát, Edward éppen akkor keverte magát valamilyen kalamajkába – adósság, részegség, nem megfelelő nők társasága; Edward nem nagyon válogatott a bűneit illetően. Harry pedig nem volt képes olyan szívtelenül viselkedni, hogy hagyta volna az öccsét a saját hibáiért fizetni. Ami azt jelentette, Harrynek ritkán volt rá ideje, hogy a saját hibáit elkövesse – mármint a nőnemű hibáit. Harry nem volt egy szerzetes típus, de valóban, mennyi ideje is már annak...? 68

Mivel sosem volt még szerelmes, fogalma sem volt, a távolság valóban fokozza-e a szív hevét, de a mai este után abban egészen biztos volt, hogy az absztinencia egy férfi anatómiájának többi részét elsorvasztja. Meg kellett keresnie Sebastiant. Az unokatestvére társasági naptára sosem korlátozódott naponta csak egy eseményre. Bárhová menjen is ez után, az biztos, hogy a programban szerepelnek kétes erkölcsű hölgyek is. Harry pedig vele fog tartani. Harry a terem túlsó vége felé indult, azzal a szándékkal, hogy valami italt keressen magának, de amint előrehaladt a vendégek között, legalább fél tucat embert hallott meglepetten felszisszenni: – Ez nem szerepelt a programban. Harry körülnézett, aztán követte a többi vendég tekintetét, akik valamennyien a színpad felé bámultak. A Smythe-Smith lányok egyike újra elfoglalta a helyét, és úgy tűnt, váratlan (de, kérlek, istenem, ne improvizált) szóló produkcióra készül. – Drága jó istenem! – szólalt meg valaki Harry mellett. Sebastian volt az, aki határozott rémülettel bámulta a színpadot. – Az adósom vagy – mormolta kárörvendve a füléhez hajolva Harry. – Azt hittem, már nem is számolod. – Ez olyan adósság, amit sosem tudsz visszafizetni. A lány belekezdett a szólójába. – Igazad lehet – ismerte el Sebastian. Harry az ajtóra nézett. Szép ajtó volt, tökéletes arányú, és ami fő, kivezetett a teremből. – Nem mehetünk még? – Még nem – felelte sajnálkozva Sebastian. – A nagymamám. Harry odapillantott az idős Newbury hercegnőre, aki a többi özvegy között ülve szélesen mosolygott, és lelkesen tapsolt. Harry visszafordult Sebastianhoz, ahogy eszébe jutott valami. – Süket, ugye?

69

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Csaknem teljesen – erősítette meg Sebastian –, de nem bolond. Amint látod, gondosan eltette a hallókürtjét az előadás idejére. – Aztán felcsillanó szemmel folytatta: – Jut eszembe, láttam, hogy megismerkedtél a bájos Lady Olivia Bevelstoke-kal. Harry csak egy kurta fejbiccentéssel válaszolt. Sebastian közelebb hajolt, bosszantó módon lehalkítva a hangját. – Beismert mindent? A kielégíthetetlen kíváncsiságát? Az olthatatlan epekedését irántad? Harry felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett. – Te egy tökfej vagy. – Gyakran mondod nekem. – De sosem évül el. – Hiába, én sosem növök fel – mosolyodott el Sebastian. – Nekem nagyon is megfelel, hogy ilyen éretlen vagyok. Közben a hegedűszóló mintha crescendóba ment volna át, és a közönség lélegzetét visszafojtva hallgatta az ezt követő trillákat, amelyek után már igazán a darab végének kell következnie. Csakhogy tévedtek. – Ez kegyetlen dolog volt – jelentette ki Sebastian. Harry összerándult, amint a hegedű hangja egy oktávval feljebb csúszott. – Nem láttam a nagybátyádat – jegyezte meg. Sebastian összeszorította az ajkát, és apró ráncok jelentek meg a szája sarkában. – Ma délután mentette ki magát. Már kezdek arra gondolni, hogy csak engem akart lóvá tenni. De nincs annyi esze. – Te tudtad, hogy ilyen lesz? – A zene? – Ez a szó itt túlzás szerintem. – Hallottam szóbeszédet – ismerte el Sebastian. – De semmiképpen nem számíthattam... – Erre? – mormolta Harry, aki képtelen volt levenni a tekintetét a színpadon ülő lányról, aki szinte szerelmesen tartotta a hegedűjét, és önfeledten merült el a zenében. Úgy tűnt, remekül érzi magát, mintha 70

csak valami mást hallott volna, mint a teremben mindenki más. És talán mást is hallott. Milyen szerencsés volt. Vajon milyen lehet, ha valaki a maga világában él? Ha olyannak látja a dolgokat, amilyennek lenniük kellene, nem olyannak, amilyenek valójában. Az biztos, hogy a hegedűsnek jónak kellett volna lennie. Megvolt benne a szenvedély, és ha igaz volt, amit a Smythe-Smith matrónák a műsor előtt mondtak, minden nap gyakorolt. Milyennek kellene az ő életének lennie? – folytatta Harry a gondolatsort. Jobb lett volna, ha nem olyan apja van, aki többet ivott, mint lélegzett. Ha nem olyan öccse volna, aki eltökélte, hogy ugyanezt az utat követi. Ha... Összecsikordult a foga. Nem fog az önsajnálat vermébe esni. Annál különb ember. Erősebb, és... Hirtelen valami borzongás futott át rajta, és szokása szerint, amikor úgy érezte, valami nincs egészen rendben, az ajtóra nézett. Lady Olivia Bevelstoke. Egyedül állt, és a Smythe-Smith lányt figyelte, megfejthetetlenül kifejezéstelen arccal. Csakhogy... Harry szeme résnyire szűkült. Nem lehetett benne egészen biztos, de ebből a szögből szinte úgy tűnt, mintha Lady Olivia a görög amforát bámulta volna a Smythe-Smith lány mögött. Mit művel? – Nagyon bámulod – súgta a fülébe Sebastian. Harry nem vett róla tudomást. – Valóban szép. Harry nem válaszolt. – Elragadó. És még nincs eljegyezve. Harry továbbra sem szólt. – Na, nem mintha nem próbálkoznának Nagy-Britannia derék agglegényei, hogy megkérjék a kezét – folytatta Sebastian, akit 71

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

cseppet sem zavart, hogy Harry nem vett róla tudomást. – Folytonfolyvást megkérik, de sajna ő mindegyiket visszautasítja. Azt hallottam, hogy az idősebb Winterhoe még... – Rideg – vágott közbe Harry, élesebben, mint az szándékában állt. Sebastian mulatva kérdezett vissza: – Tessék? – Rideg – ismételte meg Harry, felidézve rövidke találkozásukat. A nő úgy tartotta magát, mint egy átkozott királynő. Minden szava jéghideg volt, most pedig még arra sem méltatja azt a szerencsétlen hegedülő lányt, hogy ránézzen. Harryt az is meglepte, hogy a lány egyáltalán itt volt ma este. Nem ez volt a legmegfelelőbb hely az ilyen jéghercegnőknek. Valószínűleg kényszerítette valaki, hogy eljöjjön. – Én pedig olyan nagy reményeket fűztem a ti közös jövőtökhöz – mormolta Sebastian. Harry feléje fordult, hogy frappánsan visszavágjon, annyi gúnnyal, amennyi csak tőle telt, de a zene ismét crescendóba váltott. Ezúttal muszáj, hogy ez legyen a vége, de a közönség semmit nem bízott a véletlenre, és hatalmas tapsban tört ki, szinte még mielőtt az utolsó hangok elhangzottak volna. A két férfi elindult Sebastian nagyanyja felé. Az idős hölgy saját hintóján érkezett, mondta Sebastian, úgyhogy nem kell megvárniuk, amíg haza akar menni. Viszont muszáj elköszönnie tőle, amiként Harrynek is, bár nem volt közvetlen rokona. Ám mielőtt elérhettek volna a terem túloldalára, megakasztotta őket az egyik Smythe-Smith anya hangja: – Mr. Grey! Mr. Grey! Sürgető hangjából ítélve Newbury őrgrófjának bizonyára gondjai akadtak a termékeny feleség felkutatásában. Sebastian becsületére legyen mondva, semmiféle jelét nem adta, hogy sürgősen távozni óhajt. Megfordult, és így szólt: – Mrs. Smythe-Smith, ez nagyon élvezetes este volt. – Annyira örülök, hogy el tudott jönni – áradozott az asszony.

72

Sebastian válaszképpen elmosolyodott, mint aki azt mondja, el sem tudná képzelni, hogy bárhol másutt legyen. Aztán azt tette, amit mindig, ha szabadulni akart egy beszélgetésből. – Hadd mutassam be az unokatestvéremet, Sir Harry Valentine-t – mondta. Harry a nő nevét mormolva udvariasan biccentett. Hogy Mrs. Smythe-Smith Sebastiant tartja a nagyobb fogásnak, az nyilvánvaló volt; egyenesen ránézett, amint megkérdezte: – Mit szólt az én Violámhoz? Hát nem volt csodálatos? Hegedűn játszott – tette hozzá magyarázatképpen. – Ő volt a szólista. – Ó – válaszolt Sebastian –, ritka ajándék volt. – Valóban. Annyira büszkék vagyunk rá. Jövőre szólókat is be kell terveznünk a programba. Harry pedig egy utazást kezdett tervezni az Északi-sarkra erre az időpontra. – Annyira örülök, hogy eljött – folytatta Mrs. Smythe-Smith, láthatóan elfeledkezve róla, hogy ezt már említette. – Van még egy meglepetésünk a mai estére. – Említettem, hogy az unokatestvérem báró? – jegyezte meg Sebastian. – Gyönyörű birtoka van Hampshire-ben. Csodálatos vadászatokat rendeznek rajta. – Igazán? – fordult Mrs. Smythe-Smith megújult érdeklődéssel és széles mosollyal Harry felé. – Annyira hálás vagyok, hogy itt van, Sir Harry. Sir Harry csak egy biccentéssel válaszolt, mivel Mr. Grey azonnali halálát tervezte éppen. – Mindkettőjüknek be kell számolnom a meglepetésről – jelentette ki Mrs. Smythe-Smith izgatottan. – Azt akarom, hogy elsőként tudják meg. Tánc is lesz. Ma este! – Tánc? – visszhangozta Harry, szinte dadogva a megdöbbenéstől. – Öööö, Viola fog játszani?

73

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Szó sincs róla. Nem akarnám, hogy ő kimaradjon a mulatságból. De véletlenül van még néhány amatőr zenészünk a vendégek között, és olyan jó mulatság egy ilyen spontán program, nem gondolják? Harry a spontaneitást nagyjából a fogorvosnál tett látogatással helyezte egy sorba. A kicsinyes bosszút viszont rendkívüli módon értékelte. – Az unokatestvérem – jelentette ki nagy átéléssel – egyszerűen imád táncolni. – Igazán? – Mrs. Smythe-Smith elragadtatással fordult ismét Sebastian felé. – Valóban? – Úgy van – válaszolt Sebastian, kissé merevebben, mint az szükséges lett volna, tekintve, hogy ez nem volt hazugság. Valóban szeretett táncolni, sokkal jobban, mint Harry. Mrs. Smythe-Smith üdvözült várakozással tekintett Sebastianra. Harry önelégült várakozással tekintett mindkettejükre. Szerette, amikor minden ilyen szépen alakul. Különösen, ha az ő javára válik. Sebastian, ráébredve, hogy kicselezték, Mrs. Smythe-Smith felé bólintva megszólalt: – Remélem, a lánya fenntartja az első táncot nekem. – Megtiszteltetés volna – válaszolt Mrs. Smythe-Smith, örömmel csapva össze a kezét. – Ha megbocsátanak, most mennem kell, hogy a zene ügyében intézkedjek. Sebastian várt, amíg a nő eltűnt a tömegben, aztán megszólalt: – Ezért még megfizetsz. – Ó, szerintem most vagyunk kvittek. – Nos, mindenesetre te is itt ragadtál – válaszolt Sebastian. – Hacsak nem akarsz hazagyalogolni. Harry fontolóra is vette volna, ha nem szakad az eső. – Örömmel várok rád – jelentette ki vidáman. – Ó, nézd csak! – mondta Sebastian, meglepetést színlelve. – Lady Olivia. Ott áll. Fogadni mernék, hogy ő szeret táncolni. Harry fejében megfordult, hogy rászól: ne merd, de tudta, hogy fölösleges, mert Sebastian úgyis meg mer tenni bármit. – Lady Olivia! – kiáltott oda Sebastian. 74

A kérdéses hölgy megfordult. Semmiképpen nem térhetett ki előlük, mivel Sebastian törtetett felé a tömegen át. Harry szintén nem kerülhette el a találkozást. Nem mintha megadta volna ezt az elégtételt a nőnek. – Lady Olivia! – ismételte meg Sebastian, amikor hallótávolságba értek. – Mennyire örülök, hogy láthatom. A lány éppen hogy csak meghajtotta a fejét. – Mr. Grey. – Nagyon hallgatagok vagyunk ma este, Lady Olivia – mormolta Sebastian, de mielőtt Harry elcsodálkozhatott volna a bizalmas hangon, a férfi így folytatta: – Ismeri az unokatestvéremet, Sir Harry Valentine-t? – Öööö... igen – válaszolt a lány dadogva. – Éppen ma este ismerkedtem meg Lady Oliviával – vágott közbe Harry, azon tűnődve, vajon miben mesterkedik Seb. Hiszen jól tudta, hogy ők ketten beszélgettek már egymással. – Úgy van – jelentette ki Lady Olivia. – Ó, szegény fejem – váltott témát meglepő gyorsasággal Sebastian. – Úgy látom, Mrs. Smythe-Smith integet nekem. Meg kell keresnem az ő Violáját. – Talán ő is zenél? – kérdezte Lady Olivia kissé zavarodottan, és némi aggodalommal a hangjában. – Azt nem tudom – válaszolt Sebastian, de az biztos, hogy gondoskodni szeretne a gyermeke jövőjéről. Viola az ő drágalátos lánya. – Aki hegedűn játszik – vetette közbe Harry. – Ó – felelte kissé mulatva Olivia. Vagy talán csak meglepetten. – Hát persze. – Kellemes táncolást kívánok önöknek – mondta Sebastian, határozottan gonosz pillantást vetve Harryre. – Tánc is lesz? – kérdezte Olivia, némi pánikkal a hangjában. Harry megszánta. – Ha jól értettem, a Smythe-Smith kvartett nem fog játszani. 75

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Milyen... jó. – Megköszörülte a torkát. – Úgy értem, nekik. Mivel így táncolhatnak ők is. Biztos vagyok benne, hogy nagy örömükre szolgál. Harry úgy érezte, valami huncut (vagy fenyegető?) szikra lobban fel benne. – Kék szeme van – jegyezte meg. A lány meglepett pillantást vetett rá. – Tessék? – A szeme – mormolta a férfi. – Kék a szeme. Sejtettem, a színei alapján, de nehéz volt megállapítani olyan messziről. A lány megdermedt, de elismerésre méltó lélekjelenlétről tanúbizonyságot téve kijelentette: – Nem értem, miről beszél. A férfi kissé közelebb hajolt. – Az enyém barna. A nő mintha valami visszavágásra készült volna, de végül csak pislogott, és figyelmesebben megnézte a férfit. – Valóban – mormolta. – Milyen fura. Harry nem tudta biztosan, hogy mulatságos vagy felzaklató volt-e Olivia reakciója. Akárhogy is, még nem hagyott fel a lány provokálásával. – Azt hiszem, kezdődik a zene – mondta. – Meg kellene keresnem az anyámat – bukott ki a lányból. Kezdett megijedni. Ez tetszett Harrynek. Talán végül egész élvezetes lesz ez az este...

76

5.

fejezet

Ki kell találnia valamit, hogy véget vessen ennek az estének. Ő sokkal jobb színész Winstonnál. Ha az öccse hihető megfázást tud színlelni, akkor ő, gondolta Olivia, egy pestist is tud produkálni. Óda a pestishez Olivia Bevelstoke verse Biblikus Bubópestis Jobb, mint a lepra Nos, valóban az. Legalábbis az adott körülmények között. Valami olyasmire volt szüksége, ami nemcsak visszataszító, de erősen fertőző is. És jól ismert előélete van. Talán nem irtotta ki a pestis fél Európát pár száz évvel ezelőtt? A lepra sosem volt ilyen hatékony. Röviden eltűnődött rajta, vajon mi történne, ha a nyakára tenné a kezét, és halkan megszólalna: – Ezek nem kiütések? Nagy volt a kísértés. Igazán. Sir Harry pedig, a mennykő üssön bele, láthatóan remekül érezte magát, és nem vágyott rá, hogy másutt legyen, mint itt, ahol tovább gyötörheti őt. – Nézze csak – jegyezte meg Harry csevegő hangon Sebastian Miss Smythe-Smith-szel táncol. Olivia a termet pásztázta tekintetével, és szándékosan nem nézett a mellette álló férfira. 77

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Biztos vagyok benne, hogy a kisasszony nagyon örül neki. Csend támadt. Aztán Harry megkérdezte: – Keres valakit? – Az anyámat – mondta szinte felcsattanva a lány. Talán nem hallotta az előbb? – Aha. – Pár pillanatig áldásos csend volt. Aztán a férfi megszólalt. – Hasonlít magára? – Tessék? – Az anyja. Olivia kutatóan nézett rá. Miért kérdi ezt? Egyáltalán miért beszélget vele? Hiszen már megleckéztette, nem? Rémes egy alak. Lehet, hogy ez nem magyarázza a papírokat meg a tüzet és a fura kalapot, de ezt igen. Ahogy itt és most viselkedett. Egyszerűen egy rémes alak. Arrogáns. Bosszantó. És így tovább, de most túlságosan zavart volt, hogy újabb szinonimákat találjon. Ahhoz lényegesen tisztább fej kellene, mint amilyen az övé volt a férfi jelenlétében. – Gondoltam, segítek önnek megkeresni – jelentette ki Sir Harry – , de sajnos még nem találkoztam vele. – Egy kicsit hasonlít hozzám – mondta Olivia szórakozottan. Aztán, maga előtt is megmagyarázhatatlan okból hozzátette: – Vagyis inkább én hasonlítok hozzá. Ezen Sir Harry egy kissé elmosolyodott, és Oliviának hirtelen az a fura érzése támadt, hogy a férfi most nem rajta nevet. Nem próbálja provokálni. Egyszerűen csak... mosolyog. Ez nagyon zavarba ejtő volt. Olivia nem tudta elfordítani róla a tekintetét. – Mindig is értékeltem a precizitást a nyelvben – jelentette ki kedvesen a férfi. Olivia rámeredt. – Maga nagyon fura ember.

78

Szégyellnie kellett volna magát, mivel ilyesmit nem szokott hangosan kimondani, de a férfi megérdemelte. Most pedig hangosan nevetett. Valószínűleg rajta. Olivia megérintette a nyakát. Talán ha belecsípne, a folt elmenne kiütésnek. Betegségek, amelyeket színlelni tudok Olivia Bevelstoke gyűjtése Meghűlés Tüdőgyengeség Migrén Megrándult boka A legutóbbi nem volt szigorúan véve betegség, de az biztos, hogy néha megvolt a maga haszna. – Nem táncolunk, Lady Olivia? Mint például most. Kár, hogy túl későn gondolt rá. – Táncolni akar? – ismételte meg Olivia. Hihetetlennek tűnt, hogy a férfi táncolni akar, és még hihetetlenebb volt, hogy azt képzeli, Olivia táncolna vele. – Igen – felelt Sir Harry. – Velem? A férfi kissé gúnyosan nézett rá. – Megfordult a fejemben, hogy az unokatestvéremet kérem fel, mivel ő az egyetlen a teremben, akit egyáltalán ismerek, de az túl nagy port verne fel, nem gondolja? – Azt hiszem, vége ennek a darabnak – jelentette ki Olivia. Ha esetleg nem is volt igaz, hamarosan valóban vége lesz. – Akkor majd a következőre táncolunk. – Nem mondtam, hogy táncolok önnel. Az ajkába harapott. Most komplett idiótának tűnt. Ráadásul egy sértődött idiótának, ami még rosszabb. 79

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– De én tudom, hogy nem kosaraz ki – jelentette ki magabiztosan a férfi. Olivia legutóbb akkor érzett ilyen erős késztetést, hogy megüssön egy másik emberi lényt, amikor Winston azt mondta Neville Berbrooke-nak, hogy a lány „érdeklődik” iránta. Meg is tette volna, ha biztos benne, hogy megúszhatja. – Nincs választása – tette hozzá Sir Harry. Állon vágja vagy inkább arcon? Vajon melyik fájna jobban? – És ki tudja – hajolt közelebb a férfi, és a gyertyafény táncolt a tekintetében. – Még jól is érezheti magát. Fejbe vágja. Határozottan. Ha jól meglendíti a kezét, talán ki is billentheti az egyensúlyából. Szívesen látta volna elterülve a padlón. Remek látvány lett volna. Esetleg még be is ütheti a fejét egy asztalba, vagy ami még jobb, estében belekapaszkodhat az abroszba, és magával ránthatja a puncsos tálat, meg Mrs. Smythe-Smith összes metszett kristálypoharát. – Lady Olivia? Üvegszilánkok mindenütt. Talán vér is. – Lady Olivia? Ha már nem teheti meg, legalább ábrándozhat róla. – Lady Olivia? Sir Harry felé nyújtotta a kezét. Olivia ránézett. A férfi még mindig a talpán állt, és sehol nem volt egy csepp vér, sem egy parányi üvegszilánk. Kár. És a férfi láthatóan arra számított, hogy elfogadja a felkérését egy táncra. És sajnos igaza volt. Oliviának nem volt választása. Megtehetné – és valószínűleg úgy is lesz –, hogy kitart amellett, hogy még sosem látta korábban a férfit, de mindketten tudták az igazat. Olivia nem volt benne biztos, mi történne, ha Sir Harry bejelentené a társaságnak, hogy ő öt napon át kémkedett utána a hálószobája ablakából, de nem sok jóra számíthatott. Vad találgatások kezdődnének. Legjobb esetben el kéne rejtőznie egy hétig otthon, hogy elkerülje a pletykát. Legrosszabb esetben megeshetne, hogy el kellene jegyeznie magát a bugrissal. 80

Te jó ég! – Örömmel táncolok önnel – jelentette ki sietve, és megfogta Sir Harry kinyújtott kezét. – Nemcsak precíz, de lelkes is – mormolta a férfi. Igazán különös ember volt. Amint a táncparkettre értek, a zenészek játszani kezdtek. – Keringő – mondta Sir Harry, meghallva az első ütemeket. Olivia kíváncsian, megütközve nézett rá. Honnan tudta ilyen gyorsan? Talán van érzéke a zenéhez? Remélte, hogy így van. Ez esetben még nagyobb megpróbáltatást jelentett neki ez az este, mint Oliviának. Sir Harry megfogta a jobb kezét, és előírásosan felemelte a levegőbe. Épp elég megrázó lett volna ez az érintés is, de a másik keze – hátul a derekán –, nos, az még különösebb hatással volt rá. Meleg volt. Nem is, forró. És különös csiklandós érzéseket keltett Oliviában rendkívül fura helyeken. Olivia sokszor táncolt már keringőt. Talán több százszor is. De még senkinek a derekán nyugvó keze nem váltott ki belőle ilyen érzést. Biztosan még mindig zavarban volt a férfi jelenlétében. Csakis ez lehetett az oka. Sir Harry erősen, de ugyanakkor gyengéden tartotta. Jól táncolt. Sőt kitűnően, sokkal jobban, mint Olivia. A lány úgy tett, mintha jó táncos volna, de tudta, hogy soha nem lesz az. Az emberek csak azért dicsérték, mert bájos volt. Ez nem igazságos, ő maga is hajlandó volt elismerni, de Londonban sok mindent megúszhatott az ember, ha szép volt. Természetesen ez ugyanakkor azt is jelentette, nem feltételezték az emberről, hogy okos. Az egész élete erről szólt. Az emberek elvárták tőle, hogy olyan legyen, mint egy porcelánbaba: legyen szép, hogy dicsekedni lehessen vele, de ne csináljon egyáltalán semmit. Olivia néha elgondolkodott rajta, talán éppen ez indította arra, hogy néha rosszul viselkedjen. Persze nem csinált semmi komolyan 81

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

kirívó dolgot, annál sokkal jobban nevelt volt. De közismert volt, hogy nem tesz féket a nyelvére, és túlságosan is erőteljesen fejezi ki a véleményét. Miranda egyszer azt mondta neki, hogy ő nem szeretne ennyire szép lenni, és Olivia nem értette igazán. Amíg csak Miranda el nem költözött, és nem maradt senki, akivel igazán értelmes társalgást folytathatott volna. Felpillantott Sir Harryre. Igyekezett feltűnés nélkül tanulmányozni az arcát. Jóképű volna? Úgy tűnt, igen. Volt egy apró sebhely, alig láthatóan a bal füle mellett, az arccsontja pedig erőteljesebb volt, minthogy a klasszikus szépségideálnak megfelelt volna, de mégis, volt benne valami. Intelligencia? Erő? A halántékánál már kissé őszül, vette észre a lány. Kíváncsi lett volna, hány éves. – Nagyon kecsesen táncol – jegyezte meg a férfi. A lány a szemét forgatta. – Már immunissá vált a bókokra, Lady Olivia? A lány élesen rápillantott. Ennyit legalább megérdemelt a férfi, hiszen az ő hangja is éles volt, szinte sértő. – Úgy hallottam – folytatta a férfi, mesterien forgatva a lányt balra –, hogy városszerte összetört szíveket hagy maga után. Olivia megmerevedett. Az emberek szerettek ilyesmit mondogatni neki. Azt hitték, büszke rá. De ez tévedés volt. Sőt kifejezetten bántotta, hogy mindenki azt képzelte róla, büszke erre. – Nem túl kedves, sőt nem is túl illendő dolog ilyet mondani. – Ön mindig illendően viselkedik, Lady Olivia? A lány dühösen meredt rá, de csak egy pillanatig. Ahogy a férfi szemébe nézett, ismét meglátta benne ugyanazt – az intelligenciát. Az erőt. Kénytelen volt elfordítani a tekintetét. Gyáva volt. Szánni való, gerinctelen, nyomorult árnyéka... nos, önmagának. Még sosem riadt vissza tőle, hogy az akaratát összemérje valakivel. És gyűlölte magát, amiért most ezt tette. Amikor a férfi újra megszólalt, olyan közel hajolt, hogy forró leheletét a fülén érezte. – És mindig kedves? 82

A lány összeszorította a fogát. A férfi szándékosan provokálta. És bár Olivia szívesen leteremtette volna, mégsem hagyta magát belelovallni. Hiszen végső soron éppen ezt szerette volna a férfi elérni. Azt akarta, hogy Olivia válaszoljon a provokációra, hogy aztán ő is megtehesse. Ezenkívül a lánynak nem jutott eszébe semmi igazán sértő megjegyzés. Sir Harry keze a hátához simult – finom mozdulattal, ügyesen vezette a lányt. Forogtak, aztán újra, és Olivia megpillantotta Mary Cadogant, aki tágra nyílt szemekkel, elképedten figyelte őket. Elnyílt ajka tökéletes O betűt formált. Csodás. Holnap már ezzel lesz tele a város. Egyetlen tánc egy úriemberrel még nem okozhatna botrányt, de mivel Maryt annyira izgatta Sir Harry, bizonyára megtalálja a módját, hogy rettenetesen felfújja az egészet. – Mi a kedvenc elfoglaltsága, Lady Olivia? – kérdezte a férfi. – Mi érdekli? – Hogy mi érdekel? – ismételte meg a lány, azon tűnődve, vajon valaha megkérdezte-e már ezt tőle valaki. Az biztos, hogy ennyire direkt módon még nem. – Énekel esetleg? Vagy festeget? Tűt szurkál egy textildarabba, amit olyan karikába feszítenek? – Hímzésnek hívják – jegyezte meg a lány kissé bosszúsan, mivel a férfi hangja szinte gúnyos volt, mintha azt feltételezné, hogy Olivia nem érdeklődik semmi iránt. – És foglalkozik ilyesmivel? – Nem. Olivia gyűlölte a hímzést. Mindig is gyűlölte. És nem is értett hozzá. – Játszik valamilyen hangszeren? – Szeretek vadászni – jelentette ki határozottan a lány, hogy véget vessen a faggatózásnak. Ez nem volt kifejezetten igaz. De nem volt teljesen hazugság sem. Nem mondhatta, hogy nem szeret vadászni. 83

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Egy nő, aki szereti a fegyvereket – jegyezte meg a férfi halkan. Jóságos isten, ennek az estének sosem lesz vége. Olivia bosszúsan szusszant egyet. – Ez mintha egy különösen hosszú keringő volna. – Nem hinném. A hangjában volt valami, ami arra késztette Oliviát, hogy felnézzen rá. Még éppen időben, hogy lássa, amint a férfi ajka mosolyra húzódik, amint azt mondja: – Csak hosszúnak tűnik. Mivel maga nem kedvel engem. Oliviának hallhatóan elakadt a lélegzete. Ez igaz volt, persze, de a férfinak nem lett volna szabad kimondania. – Van egy titkom, Lady Olivia – suttogta Sir Harry, olyan közel hajolva, amennyire csak engedte az illem. – Én sem kedvelem magát. Napokkal később Olivia még mindig nem kedvelte Sir Harryt. Nem számított, hogy nem beszélt vele, sőt nem is látta. Tudta, hogy a férfi létezik, és ez elég is volt. Minden reggel belépett valamelyik szobalány Olivia hálószobájába, és széthúzta a függönyöket. És minden reggel, amint a szobalány kitette a lábát, Olivia felpattant, és ismét összerántotta őket. Nem volt hajlandó ürügyet szolgáltatni a férfinak, hogy azzal vádolhassa őt, ismét kémkedik utána. Ráadásul mi lehetett volna az akadálya, hogy a férfi kémkedjen utána? Olivia még a házat sem hagyta el a zeneest óta. Megfázást színlelt (egyszerű dolga volt: azt állította, hogy elkapta Winstontól), és a lakásban maradt. Nem mintha aggódott volna amiatt, hogy esetleg keresztezhetik egymást Sir Harry-vel az útjaik. Igazán, mennyi esélye volt, hogy ugyanakkor menjenek le a házuk lépcsőjén? Vagy hogy egyszerre térjenek haza? Vagy meglássák egymást a Bond Streeten? Vagy a Gunther's-nél? Esetleg egy partin? Nem, semmiképpen nem fog összefutni vele. Ez szinte meg sem fordult a fejében. 84

Nem, az igazi probléma az volt, hogyan kerülje el a barátnőit. Mary Cadogan rögtön a zeneest másnapján meglátogatta, aztán a következő nap, majd az utána következőn. Végül Lady Rudland közölte vele, hogy üzen neki, amikor Olivia jobban lesz. Olivia el sem tudta képzelni, hogy Mary Cadogannek beszámoljon a Sir Harryvel folytatott beszélgetéséről. Épp elég rossz volt emlékeznie rá – pedig mintha állandóan ez járt volna az agyában, újra és újra felidézte magában beszélgetésük minden pillanatát. De hogy még el is ismételje egy másik emberi lénynek... Szinte már a gondolatra is kísértést érzett, hogy a meghűlését pestissé változtassa. Amit leginkább gyűlölök Sir Harry Valentine-ban A máskülönben jóindulatú Lady Olivia Bevelstoke listája Azt hiszem, úgy véli, műveletlen vagyok. Tudom, hogy azt gondolja, nem vagyok kedves. Zsarolással rávett, hogy táncoljak vele. Jobban táncol, mint én. A magára kényszerített háromnapnyi bezártság után azonban Olivia már alig várta, hogy átléphesse a ház és a kert határát. Miután eldöntötte, a kora reggel a legalkalmasabb időpont, hogy másokat elkerüljön, felvette a főkötőjét meg a kesztyűjét, felragadta az éppen akkor kézbesített reggeli újságot, és elindult kedvenc padja felé a Hyde Parkba. A komornája, aki Oliviával ellentétben szeretett kézimunkázni, kezében a hímzésével követte őt, a korai óra miatt panaszkodva. Gyönyörű reggel volt – kék ég, kövér felhők, lágy szellő. Tökéletes időjárás, ráadásul nincs sehol egy lélek sem. – Igyekezz, Sally! – kiáltotta a komornájának, aki alaposan lemaradt mögötte. 85

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Korán van – nyöszörgött Sally. – Fél hét – közölte vele Olivia, egy pillanatra megállva, hogy Sally utolérhesse. – Az korán van. – Máskor egyetértenék veled, de történetesen azt hiszem, új lapot nyitok az életemben. Nézd csak, milyen szép itt a szabadban. A nap süt, zene száll a levegőben... – Én nem hallok semmiféle zenét – zsörtölődött Sally. – Madarak, Sally. A madarak énekelnek. Sally nem volt meggyőzve. – Ami azt az új lapot illeti... nem lehetne esetleg visszafordítani? Olivia szélesen elmosolyodott. – Nem lesz olyan rossz. Amint a parkba érünk, leülünk, és élvezzük a napfényt. Nekem ott lesz az újságom, neked a hímzésed, és senki nem fog zavarni minket. Csakhogy alig tíz perc múlva szinte futva jött Mary Cadogan. – Az édesanyád mondta, hogy itt vagy – szólalt meg lélegzet után kapkodva. – Szóval jobban vagy? – Beszéltél az anyámmal? – kérdezte Olivia, aki képtelen volt elhinni, hogy ilyen balszerencsés lehet. – Szombaton megígérte, hogy értesít, amint jobban érzed magad. – Az anyám – dünnyögte Olivia – rendkívül fürge volt. – Ugye? Sally, szinte fel sem pillantva a kézimunkájából, odébb húzódott a padon. Mary elhelyezkedett kettőjük között, majd egészen közel fészkelte magát Oliviához, hogy épp csak egy keskeny csík látszott a padból Olivia zöld, meg az ő rózsaszín szoknyája között. – Mindent tudni akarok – mondta halkan, izgatottan Oliviának. Olivia egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy úgy tesz, mintha nem értené, de mi értelme lett volna? Mindketten pontosan tudták, miről beszél Mary. – Nem tudok túl sokat mondani – jelentette ki, megzörgetve az újságját, mintegy emlékeztetve rá Maryt, hogy olvasni jött ki a 86

parkba. – Üdvözölt, mint szomszédját, és felkért egy táncra. Nagyon civilizált volt az egész. – Mondott valamit a menyasszonyáról? – Szó sincs róla! – Hát Julian Prentice-ről? Olivia a szemét forgatta. – Tényleg azt hiszed, elmesélné egy idegennek, ráadásul egy hölgynek, hogy behúzott egyet egy másik úriembernek? – Nem – válaszolt borúsan Mary. – Ez túl szép lett volna. Esküszöm, képtelen vagyok bárkiből is kiszedni a részleteket. Olivia igyekezett úgy tenni, mintha az egész ügy untatná. – Hát jó – folytatta Mary rendületlenül –, mondj el mindent a táncról. – Mary! – csattant fel elgyötörten Olivia. Udvariatlan volt, de semmiképpen nem akart semmit sem mondani Marynek. – De igen – erősködött Mary. – Csak akad egész Londonban valami más érdekesség is, mint az én nagyon rövid, nagyon unalmas keringőm Sir Harry Valentine-nal. – Nem igazán – válaszolt Mary. Vállat vont, aztán elnyomott egy ásítást. – Philomenát elvonszolta az anyja Brightonba, Anne pedig beteg. Valószínűleg ugyanúgy meghűlt, mint te. Nem hinném, gondolta Olivia. – Senki nem látta Sir Harryt a zeneest óta – tette hozzá Mary. – Sehová sem ment el. Ez nem lepte meg Oliviát. A férfi minden valószínűség szerint az íróasztalánál ül, és dühödten irkál valamit. Feltehetőleg abban a nevetséges kalapban. Nem mintha tudná. Napok óta nem nézett ki az ablakon. Még csak az ablak felé sem nézett. Vagyis, legfeljebb ha öt-hat alkalommal. Naponta. – És miről beszéltetek?- érdeklődött Mary. – Tudom, hogy beszéltél vele. Láttam, hogy mozog a szád. Olivia bosszúsan fordult felé. 87

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Te figyelted a számat? – Ugyan, kérlek. Mintha te nem csinálnád soha. Ez nemcsak hogy igaz volt, de még csak le sem tagadhatta, mivel éppen Mary társaságában szokta ezt tenni. De muszáj volt válaszolnia – nem, inkább visszavágnia –, úgyhogy Olivia kissé bosszúsan felelte: – De sosem csináltam veled. – De megtennéd – jelentette ki mély meggyőződéssel Mary. Ami szintén igaz volt, de Olivia ezt nem szándékozott elismerni. – Szóval, miről beszélgettetek? – ismételte meg Mary. – Semmi különösről – füllentette Olivia, és ismét megzörgette az újságját, ezúttal még hangosabban. A társasági hírekkel már végzett – mindig a végén kezdte olvasni az újságot –, de el akarta olvasni a parlamenti beszámolót is. Minden nap elolvasta a parlamenti beszámolót. Minden áldott nap. Még az apja sem olvasta minden nap, pedig ő a felsőház tagja volt. – Dühösnek látszottál – erősködött tovább Mary. – Dühös voltál? Most vagyok dühös, morogta volna legszívesebben Olivia. – Azt hiszem, tévedsz – válaszolta összeszorított fogakkal. – Nem hinném – jelentette ki Mary, azon az elviselhetetlen éneklő hangon, amelyet akkor használt, amikor úgy gondolta, hogy valamit sikerült megtudnia. Olivia Sallyre pillantott, aki szorgalmasan böködte a hímzését, és úgy tett, mintha nem is hallgatózna. Aztán Olivia jelentőségteljesen ismét Maryre nézett, mintha csak azt mondaná: ne a személyzet előtt. Ez ugyan nem jelentett tartós megoldást, de legalább egy darabig megszabadulhatott Mary kérdezősködésétől. Ismét megzörgette az újságot, aztán bosszankodva nézett le a kezére. Elhozta a lapot, mielőtt az inas megvasalhatta volna, és most a nyomdafesték megfogta az ujjait. – Milyen undorító – jegyezte meg Mary. Olivia erre nem tudott mit válaszolni, úgyhogy megkérdezte: – Hol van a te komornád? – Ó, valahol ott – intett valahová hátrafelé Mary. És Olivia azonnal rájött, hogy hatalmas hibát vétett, mivel Mary most Sallyhez 88

fordult, és azt mondta neki: – Ismered az én Genevieve-ömet, ugye? Menj, beszélgess vele egy kicsit. Sally valóban ismerte Mary Genevieve-jét, és tudta azt is, hogy a lány angol tudása meglehetősen korlátozott, de mivel Olivia nem avatkozhatott be, megtiltva, hogy Sally távozzon, a lánynak nem volt más választása, mint letenni a hímzését, és elindulni, hogy megkeresse Genevieve-öt. – Így – szólalt meg Mary büszkén. – Ezt elintéztem. És most mondd el, milyen volt Sir Harry? Jóképű? – Te is láttad. – Nem, úgy értem, közelről jóképű volt-e. Azok a szemek. – Mary megborzongott. – Ó! – kiáltott fel hirtelen Olivia, amint eszébe jutott valami. – Barna szeme van, nem kékesszürke. – Lehetetlen. Egészen bizonyos vagyok benne... – Tévedtél. – Nem. Én soha nem tévedek az ilyesmiben. – Mary, én ilyen közelről láttam az arcát – mondta Olivia, és a kezével intve jelezte a köztük lévő távolságot. – Biztosíthatlak róla, barna a szeme. Mary döbbenten nézett. Végül megrázta a fejét, és azt mondta: – Amiatt lehet, ahogy az emberre néz. Annyira átható a tekintete. Egyszerűen feltételeztem, hogy kék a szeme. Vagy szürke. Olivia a szemét forgatta, és maga elé meredt, azt remélve, hogy ezzel véget vethet a beszélgetésnek, de Maryt nem lehet leállítani. – Még mindig nem mondtál róla semmit – jelentette ki. – Mary, nincs mit mondani – erősítette meg Olivia. Bosszankodva nézett le az ölében tartott újságra, amely mostanra gyűrött, olvashatatlan papírhalommá vált. – Felkért táncolni. Én pedig igent mondtam. – De... – Marynek hallhatóan elállt a lélegzete. – De mi?

89

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Olivia most már igazán kezdte elveszíteni a türelmét. Mary megragadta a karját. Erősen. – Mi van már megint? Mary ujjával a Serpentine felé mutatott. – Ott. Olivia nem látott semmit. – A lovon – sziszegte Mary. Olivia kissé balra fordult, és hirtelen... Ó, nem. Az lehetetlen. – Ő az? Olivia nem felelt. – Úgy értem, Sir Harry – tette hozzá Mary, hogy tisztázza a kérdést. – Tudom, kiről beszélsz! – csattant fel Olivia. Mary a nyakát nyújtogatta. – Szerintem Sir Harry az. Olivia tudta, hogy ő az. Nem a kinézetéből gondolta, hanem azért, mert ki más is lehetne, amilyen szerencséje van. – Jól lovagol – mormolta elismerően Mary. Olivia úgy döntött, itt az ideje megtérni és imádkozni. Talán a férfi nem látja meg őket. Vagy ha mégis, nem vesz róluk tudomást. Talán lesújt egy villám... – Azt hiszem, meglátott minket – jelentette ki Mary elégedetten. – Inthetnél neki. Én szívesen megtenném, de mi nem vagyunk bemutatva egymásnak. – Ne bátorítsd – nyögte ki Olivia. Mary azonnal feléje fordult. – Tudtam, hogy nem kedveled. Olivia boldogtalanul behunyta a szemét. Ő egy békés, magányos sétát tervezett. Eltűnődött, vajon mennyi idő múlva kapja el Mary Anne nátháját. Aztán azon gondolkodott, vajon van-e valami, amivel siettethetné a fertőzést. – Olivia – sziszegte Mary, és oldalba bökte. Olivia kinyitotta a szemét. Sir Harry most sokkal közelebb volt hozzájuk, és láthatóan feléjük tartott. 90

– Kíváncsi vagyok, vajon Mr. Grey is itt lehet-e – szólalt meg reménykedő hangon Mary. – Lehet, hogy ő lesz Newbury őrgrófjának az örököse, tudod. Olivia feszes mosolyt ragasztott az arcára, amint Sir Harry feléjük közeledett, láthatóan a jövendőbeli örökös kuzinja nélkül. Valóban jól lovagol a férfi, nyugtázta magában Olivia, és nagyon szép volt a lova: egy pompás pej herélt, fehér zoknikkal a lábán. Sir Harry lovagló öltözéket viselt, sötét haját összeborzolta a szél, és az arca kissé kipirult. Ettől kissé megközelíthetőbbnek és barátságosabbnak kellett volna tűnnie, de, gondolta magában némi ellenszenvvel Olivia, ahhoz mosolyognia is kellett volna. Sir Harry Valentine általában nem mosolygott. Őrá pedig semmiképp. – Hölgyeim – szólalt meg a férfi, megállítva a lovát előttük. – Sir Harry – Olivia csak ennyit volt képes kinyögni összeszorított fogai között. Mary bokán rúgta. – Hadd mutassam be Miss Cadogant – mondta Olivia. A férfi kecsesen meghajtotta a fejét. – Örvendek, hogy megismerhetem. – Sir Harry – biccentett Mary –, szép napunk van, nemde? – Valóban – válaszolt a férfi. – Egyetért, Lady Olivia? – Igen – mondta mereven Olivia, aztán Mary felé fordult, azt remélve, hogy Sir Harry is követi a példáját, és ezentúl Maryhez intézi a kérdéseit. De nem vált be a terve. – Eddig még nem láttam a Hyde Parkban, Lady Olivia – jegyezte meg a férfi. – Általában nem jövök ki ilyen korán. – Nem – mormolta Sir Harry. – Gondolom, nagyon fontos tennivalói vannak ilyenkor otthon. – Mary kíváncsian nézett rá. Ez nagyon titokzatos megjegyzés volt. – Fontos tennivalók, megfigyelendő emberek... – Az unokatestvére is lovagol? – vágott közbe sietve Olivia. 91

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Sir Harry gúnyosan felvonta a szemöldökét. – Sebastiant ritkán látni délnél korábban – válaszolta. – De maga korán kelő? – Mindig. Még egy dolog, amit utálhat benne. Olivia nem bánta, ha korán kell kelnie, de ki nem állhatta azokat az embereket, akik ezt vidáman tették. Olivia nem tett semmilyen további megjegyzést; szándékosan próbálta kínosan hosszúra nyújtani a szünetet. Talán a férfi megérti a célzást, és odébbáll. Bárki, akinek van egy kis józan esze, belátná, hogy lehetetlen a társalgás két padon ülő hölgy és egy lóháton ülő úriember között. Olivia nyaka már kezdett görcsöt kapni attól, hogy egyfolytában fel kellett bámulnia olyan magasra. Felnyúlt, és megdörzsölte a nyakát. Remélte, a férfi megérti a célzást. De aztán – mivel láthatóan mindenki összeesküdött ellene, beleértve önmagát is –, ebben a rendkívül alkalmatlan pillanatban hirtelen eszébe jutottak a képzeletbeli kiütései. Meg a pestis. Ráadásul bubópestis változatban. És hirtelen rátört a nevetés. Csakhogy nem nevethetett, amikor Mary ott ült mellette, Sir Harry pedig arrogánsan nézett le rá, úgyhogy összeszorította a száját. Ezzel viszont a levegőt felnyomta az orrába, és felhorkant. A legkevésbé sem elegánsan. Ami csak olaj volt a tűzre. Most már hangosan nevetett. – Olivia, mi van? – kérdezte Mary. – Semmi – intett Mary felé, és a másik irányba fordulva megpróbálta eltakarni az arcát. – Tényleg. Sir Harry semmit sem szólt, hála az égnek. Habár valószínűleg csak azért, mert azt gondolta, elment az esze. Mary azonban soha nem tudta, mikor kell elhallgatnia. – Biztos vagy benne, Olivia? Csak mert... Olivia még mindig a vállára meredt, mert tudta, hogy különben ismét elfogná a nevetés. – Csak éppen eszembe jutott valami, ennyi az egész. – De... 92

Ám ekkor, csodálatos módon Mary felhagyott a kérdezősködéssel. Olivia megkönnyebbült volna, ha nem tudja, igen kicsi a valószínűsége annak, hogy Mary hirtelen észre tér, és tapintatosan kezd viselkedni. És kiderült, hogy igaza is van, mivel Mary nem az Olivia iránti együttérzés miatt hagyta abba a faggatózást. Azért hallgatott el, mert... – Ó, nézd, Olivia! Az öcséd.

93

6. fejezet Harry eredetileg úgy tervezte, hogy elindul hazafelé. Szokása volt kora reggel kilovagolni, még a városban is. Már éppen elhagyta volna a parkot, amikor meglátta Lady Oliviát egy padon. Ezt annyira érdekesnek találta, hogy megállt, és hagyta, hogy a lány bemutassa a barátnőjének. Ám néhány percnyi üres csevegés után úgy döntött, annyira mégsem érdekes egyikük sem, hogy miattuk elmulassza a munkáját. Különösen, mivel éppen Lady Olivia Bevelstoke volt az oka, hogy annyira elmaradt vele. A nő ugyan már felhagyott vele, hogy utána kémkedjen, de a baj már megtörtént. Ahányszor csak Sir Harry odaült az íróasztalához, magán érezte a nő tekintetét, hiába tudta, hogy Lady Olivia szorosan zárva tartotta a függönyét. De a valóságnak láthatóan kevés köze volt a dologhoz, mivel úgy tűnt, nem tudja megállni, hogy ne pillantson állandóan az ablakra, amivel egy egész órányi munkát elvesztegetett. Ez a következő módon történt. Sir Harry az ablakra nézett, mert az ott volt, és nem tudta megállni, hogy újra és újra oda ne pillantson, hacsak ő is be nem húzza a saját függönyét, amire nem volt hajlandó, tekintve, hogy milyen sok időt töltött a dolgozószobájában. Úgyhogy meglátta az ablakot, és eszébe jutott a lány, mert hát, ugyan mi másra gondolhatott volna, amikor Lady Olivia hálószobájának az ablakát látja maga előtt? Ezen a ponton Sir Harryt elfogta a bosszúság, mivel A) a nő nem ért ennyi energiát, B) még csak nem is volt ott, és C) egyáltalán nem haladt a munkájával miatta. 94

A C) pont mindig csak még jobban fokozta a bosszúságát, ezúttal önmaga iránt, mivel D) igazán koncentrálhatna jobban, E) ez csak egy ostoba ablak, és F) ha már izgalomba jön egy fehérnéptől, hát legalább olyasvalaki legyen, akit kedvel. Az F) pontnál általában hangosan felmordult, és kényszerítette magát, hogy visszatérjen a fordításához. Ez általában be is vált egy vagy két percig, de aztán ismét felpillantott az ablakra, és az egész átkozott ostobaság kezdődött elölről. Ez volt az oka, hogy amikor meglátta, amint Lady Olivia Bevelstoke arcán átfut a borzadály az öccse említésére, Sir Harry úgy határozott, hogy mégsem tér még vissza a munkájához. A sok bosszúság után, amit a nő okozott neki, örömmel várta, hogy végignézze a szenvedését. – Találkozott már Olivia öccsével, Sir Harry? – kérdezte Miss Cadogan. Harry leszállt a lováról; úgy tűnt, eltölt itt még egy kis időt. – Még nem volt szerencsém. Lady Olivia arca mintha kifejezetten savanyúnak tűnt volna a „szerencse” említésére. – Olivia ikertestvére – folytatta Miss Cadogan. – Nemrég jött haza az egyetemről. Harry Lady Oliviához fordulva megjegyezte: – Nem is tudtam, hogy van egy ikertestvére. A nő vállat vont. – A testvére befejezte a tanulmányait? Olivia kurtán bólintott. A férfi bosszankodott Olivia viselkedésén. Igazán nagyon barátságtalan nőszemély. Kár, hogy olyan csinos. Nem érdemelte meg ezt az előnyös külsőt. Inkább, gondolta Harry, egy hatalmas szemölcsnek kellene éktelenkednie az orrán. – Akkor lehet, hogy ismeri az öcsémet – jegyezte meg Harry. – Egykorúak lehetnek. – Ki az ön öccse? – kérdezte Miss Cadogan. 95

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry mesélt nekik egy kicsit Edwardról. Elhallgatott, amikor Lady Olivia öccse odaért hozzájuk. Gyalogosan volt, egymagában, a fiatalemberek magabiztos járásával mozgott. Eléggé hasonlít a nővérére, állapította meg Harry. Szőke haja ugyan jó pár árnyalattal sötétebb, de a ragyogó szeme, színét és alakját tekintve is ugyanolyan. Harry meghajolt, és így tett Mr. Bevelstoke is. – Sir Harry Valentine, bemutatom az öcsémet, Mr. Winston Bevelstoke-ot. Winston, bemutatom Sir Harryt – mondta Lady Olivia, a legcsekélyebb érdeklődés nélkül. – Sir Harry – mondta udvariasan Winston. – Ismerem az öccsét. Harry nem emlékezett rá. Edward rengeteg ismerősének egyike lehet. Legtöbbjükkel találkozott jártában-keltében, de egyikük sem hagyott benne különösebben mély nyomot. – Ha jól értem, ön az új szomszédunk – jegyezte meg Winston. Harry jóváhagyólag mormolt valamit, és kissé megbiccentette a fejét. – Tőlünk délre. – Úgy van. – Mindig is tetszett nekem az a ház – jelentette ki Winston. Vagyis inkább kinyilatkoztatta. Úgy hangzott, mintha nagy jelentőséget tulajdonítana a témának. – Téglából van, nemde? – Winston – vágott közbe türelmetlenül Olivia –, nagyon jól tudod, hogy abból. – Nos, igen – intett Winston –, vagy legalábbis meglehetősen biztos voltam benne. Nem szoktam túl nagy figyelmet szentelni az ilyen dolgoknak, és mint tudod, az én hálószobám a másik oldalon van. Harry önkéntelenül is elmosolyodott. Ez egyre jobb lesz. Winston Harryhez fordult, és minden látható ok nélkül, kizárólag azért, hogy a nővérét gyötörje, megjegyezte: – Olivia szobája délre néz. – Valóban? Olivia úgy nézett ki, mint aki rögvest... 96

– Igen – erősítette meg Winston, megszakítva ezzel Harry találgatását, hogy Lady Olivia vajon mit készül tenni. De úgy gondolta, még az sem teljesen kizárt, hogy felrobban mérgében. – Valószínűleg látta is az ablakát – folytatta Winston –, valójában egészen bizonyosan látnia kellett. Az... – Winston. Harry óvatosan hátrált pár centit. Úgy tűnt, hamarosan erőszakra kerül sor. És hiába volt Winston magasabb és erősebb, Harry inkább a nővérére fogadott volna. – Biztos vagyok benne, Sir Harryt nem érdekli a házunk alaprajza – jegyezte meg csípősen Olivia. Winston gondterhelten simogatta az állát. – Nem is annyira az alaprajzra gondoltam, inkább a felépítményre. Harry ismét Oliviára nézett. Sosem látott még senkit, aki így tudott volna uralkodni a dühén. Lenyűgöző látvány volt. – Annyira örülök, hogy találkoztunk ma reggel, Winston! – szólalt meg Miss Cadogan, aki valószínűleg semmit sem észlelt a két testvér közti feszültségből. – Gyakran jár ki ilyen korán? – Nem – válaszolt a fiú. – Anyánk küldött Oliviáért. Miss Cadogan ragyogó mosollyal fordult újra Harry felé. – Akkor úgy tűnik, ön a park egyetlen rendszeres reggeli látogatója. Én is azért jöttem, hogy Oliviát megkeressem. Ezer éve nem volt már alkalmunk csevegni egymással. Tudja, ő beteg volt. – Nem tudtam – válaszolt Sir Harry. – Remélem, most már jobban érzi magát. – Winston is beteg volt – jelentette ki Olivia, rémisztő mosolyt küldve az öccse felé. – Sokkal betegebb, mint én. – Ó, nem! – kiáltott fel Miss Cadogan. – Szomorúan hallom. – Aggodalmasan fordult Winstonhoz. – Ha tudtam volna, hoztam volna magának egy tinktúrát. – Okvetlenül értesíteni foglak, ha legközelebb megbetegszik – biztosította Olivia. Aztán Harryhez fordult, és a hangját lehalkítva

97

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

hozzátette: – Gyakrabban megesik, mint szeretnénk. Rendkívül aggasztó. – Aztán szinte suttogva folytatta: – Így született. Miss Cadogan felállt, és teljes figyelmével Winston felé fordult. – Most már jobban érzi magát? Meg kell, hogy mondjam, kissé bágyadtnak tűnik. Harry szerint majd' kicsattant az egészségtől. – Jól vagyok – válaszolt bosszúsan Winston. Láthatóan nagyon dühös volt a nővérére, aki még mindig a padon ült, rendkívül elégedett ábrázattal. Miss Cadogan a fiú mellett elnézve Oliviára pillantott, aki a fejét rázta, és némán lehelte: Nincs jól. – Nos, mégis csak elhozom magának azt a tinktúrát – jelentette ki Miss Cadogan. – Elég pocsék íze van, de a házvezetőnőnk esküszik rá. És ragaszkodom hozzá, hogy azonnal hazatérjen. Hideg van itt kint. – Igazán nem szükséges – tiltakozott Winston. – Egyébként is korán szándékoztam hazatérni – vágott közbe Miss Cadogan, bebizonyítva, hogy az ifjú Bevelstoke nem érhet fel két elszánt nő együttes erejével. – Elkísérhet. – Kérlek, közöld anyánkkal, hogy azonnal megyek én is – szólt utánuk bájosan Olivia. Az öccse dühösen meredt rá, de belátta, hogy túljártak az eszén, úgyhogy karon fogta Miss Cadogant, és elvezette. – Ezt remekül elintézte, Lady Olivia – jegyezte meg elismerően Harry, amint a másik kettő hallótávolságon kívülre került. A lány unottan nézett rá. – Nem ön az egyetlen úriember, akit bosszantónak találok. Semmi esetre sem hagyhatott egy ilyen megjegyzést válasz nélkül, úgyhogy Sir Harry levetette magát a lány mellé a padra Miss Cadogan megüresedett helyére. – Van benne valami érdekes? – kérdezte az újság felé intve. – Fogalmam sincs – válaszolt a lány – állandóan megzavarnak. A férfi felnevetett. 98

– Gondolom, ezzel arra célzott, hogy szeretné, ha magára hagynám, de nem teszem meg ezt a szívességet önnek. A lány összeszorította az ajkát, láthatóan lenyelve a visszavágást. A férfi hátradőlt, és keresztbe tette a lábát, kényelmes testtartásával is jelezve, hogy hosszabb időre szándékozik letelepedni mellette. – Végül is – tűnődött hangosan –, nem arról van szó, mintha betolakodnék a magánéletébe. Egy padon ülünk a Hyde Parkban. Szabad levegő, nyilvános hely, és a többi, és a többi. – Elhallgatott, alkalmat adva a lánynak, hogy válaszoljon. Olivia nem szólt. Sir Harry folytatta: – Ha arra vágyott volna, hogy ne zavarják, bevitte volna az újságot a hálószobájába. Vagy a dolgozószobájába. Ezek azok a helyek, nemdebár, ahol az ember feltételezheti, hogy nem zavarják. – Ismét várt egy kicsit. Olivia most sem válaszolt, így a férfi egészen lehalkította a hangját, úgy kérdezte: – Önnek van dolgozószobája, Lady Olivia? Nem számított rá, hogy a nő válaszol, mivel az továbbra is maga elé meredt, szándékosan nem nézve rá, de legnagyobb meglepetésére a lány összeszorított fogakkal azt felelte: – Nincsen. A férfi tisztelte ezért, de nem annyira, hogy elhallgatott volna. – Milyen kár – mormolta. – Én nagyon jótékony hatásúnak vélem, ha van egy hely, ami csak az enyém, és nem alvásra való. Talán kellene önnek egy dolgozószoba, Lady Olivia, ha olyan helyre vágyik, ahol nyugodtan olvashatja az újságját, távol a kandi tekintetektől. A lány lenyűgözően közömbös arccal fordult felé. – A szobalányom hímzésén ül – jegyezte meg. – Elnézést kérek. Lepillantott, kihúzta maga alól az anyagot – éppen csak a szegélyén ült, de úgy döntött, nagylelkű lesz, és nem tesz rá megjegyzést –, és félretette. – Hol van a szobalánya? Olivia határozatlanul intett. 99

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Odament Mary szobalányához. Biztos vagyok benne, hogy bármelyik pillanatban itt lehet. A férfi erre nem tudott mit válaszolni, úgyhogy azt mondta: – Nagyon érdekes a kapcsolata az öccsével. Olivia vállat vont. Láthatóan szeretett volna mielőbb megszabadulni a férfitől. – Az enyém gyűlöl engem. Ez felkeltette a lány érdeklődését. Sir Harry felé fordult, és mézédes mosollyal megjegyezte: – Szívesen megismerkednék vele. – Azt elhiszem – válaszolt a férfi. – Nem gyakran fordul meg a dolgozószobámban, de amikor viszonylag elfogadható időben felkel, a kisebbik ebédlőben szokott reggelizni. Annak az ablaka kettővel van távolabb az irodámtól, a ház eleje felé. Esetleg ott megnézheti. Olivia kemény tekintetet vetett rá. A férfi közömbösen mosolygott vissza rá. – Mit keres itt? – kérdezte a lány. Sir Harry a lova felé intett. – Éppen kilovagoltam. – Nem, úgy értem, itt – préselte ki magából a nő. – Miért ül itt mellettem a padon? Sir Harry egy pillanatra eltűnődött. – Maga ingerel engem. A lány összepréselte az ajkát. – Nos – válaszolt pattogós hangon –, azt hiszem, ez így igazságos. Jogosnak találta a férfi megjegyzését, még ha a hangja ezt nem is árulta el. Végül is csak pár perce jelentette ki ő maga, hogy idegesítőnek találja a férfit. Ekkor megérkezett a szobalánya. Harry előbb hallotta, mint hogy meglátta volna. A lány dübörögve közeledett a nedves füvön át. Bosszús hangjában a londoni szegénynegyed akcentusának nyoma érződött, amint kifakadt: – Miért képzeli ez a nő, hogy nekem kellene franciául megtanulnom? Hiszen ő van Angliában. Meg is mondtam neki. Ó – vette észre meglepetten Sir Harryt. Kis hallgatás után 100

lényegesen kulturáltabb hangnemben folytatta: – Elnézést, kisasszony. Nem tudtam, hogy társasága van. – Az úr már éppen indulni készült – jelentette ki Lady Olivia könnyed, kedves hangon. Olyan káprázatosan ragyogó mosollyal fordult a férfihoz, hogy Harry végre megértette azt a sok összetört szívet, akikről állandóan hallott. – Köszönöm, hogy elszórakoztatott, Sir Harry – mondta Olivia. A férfinak elállt a lélegzete, és arra gondolt, milyen remekül hazudik a lány. Ha nem épp most töltött volna el tíz percet azzal a hölggyel, akit magában csak „mogorva lánynak” nevezett el, még talán maga is beleszeretett volna. – Amint említette, Lady Olivia – jegyezte meg halkan –, éppen indulni készültem. És úgy is tett, azzal a feltett szándékkal, hogy többé sosem találkozik a lánnyal. Legalábbis, ha rajta múlik, nem. A Lady Oliviára vonatkozó gondolatokat határozottan kizárva az elméjéből, Harry visszatért a munkájához, és aznap délutánra már teljesen elmerült az orosz idiómák tengerében. Kogda rak na gorah szvistnyet (Amikor a rák fütyül egy hegyen) – Majd ha piros hó esik. Gyelajet szlona iz muki – Elefántot csinál a bolhából. Sz dohlovo kozla i sersztyi klok (Még a döglött kecskéből is, még egy darabka gyapjú is ér valamit) =..... Az azt jelenti... Azt jelenti... Jó néhány percig töprengett rajta, szórakozottan kopogtatva tollával az itatóst, és már épp ott tartott, hogy feladja, és továbblép, amikor kopogtak az ajtón. – Szabad – mondta, de nem nézett fel. Olyan régen volt már képes egy egész bekezdésre koncentrálni, most nem akarta megtörni a ritmust. 101

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Harry. Harry kezében megállt a toll. Az inasra számított, a délutáni postával, de az inas helyett az öccse szólalt meg. – Edward – nézett fel, kezével gondosan megjelölve a helyet, ahol majd folytatnia kell. – Milyen kellemes meglepetés. – Ez neked jött. – Edward átvágott a szobán, és egy borítékot helyezett Harry íróasztalára. – Futárral küldték. A boríték külseje nem utalt a küldőre, de a bélyegző ismerős volt. A hadügyminisztériumtól érkezett, és egészen biztosan valami fontos irat lehetett. Ritkán küldtek ilyesféle anyagokat közvetlenül az otthonába. Harry félretette. Majd elolvassa, ha egyedül lesz. Edward tudta, hogy Harry dokumentumokat fordít, de azt nem, hogy kinek. Ezidáig Harry nem tapasztalta semmi jelét, hogy az öccsére rábízhatna egy ilyen információt. A küldemény azonban várhat pár percet. Most Harry arra volt kíváncsi, mit jelent az öccse jelenléte a dolgozószobájában. Edwardnak nem volt szokása dolgokat kézbesíteni a házban. Még ha ő vette volna át a levelet, nagy valószínűséggel akkor is az előcsarnokban álló tálcára hajította volna, az inasra bízva a kézbesítését. Edward nem érintkezett Harryvel, kivéve, ha külső körülmények, vagy a szükség rákényszerítették. A szükség pedig szinte kizárólag anyagi természetű volt. – És hogy vagy ma, Edward? Edward vállat vont. Fáradtnak tűnt. A szeme püffedt volt, és vörös. Harry kíváncsi lett volna, vajon mikor tért haza az előző este. – Sebastian ma este velünk vacsorázik – jegyezte meg Harry. Edward ritkán volt otthon, de Harry arra gondolt, talán marad, ha tudja, hogy Sebastian is ott lesz. – Mást terveztem – válaszolt Edward, de aztán hozzátette: – De talán elhalaszthatom. – Nagyon örülnék neki. Edward a dolgozószoba közepén állt, mint egy duzzogó, sértődött kisfiú. Huszonkét éves volt most, és Harry feltételezte, hogy már 102

férfinak képzelte magát, de a viselkedése éretlen volt, és a tekintete még nagyon fiatal. Fiatal, de nem fiatalos. Harryt aggasztotta, mennyire nyúzottnak néz ki az öccse. Edward túl sokat ivott, és valószínűleg túl keveset aludt. De nem olyan volt, mint az apjuk. Harry nem tudta volna pontosan megmondani a különbséget, csak azt, hogy Sir Lionel mindig jókedvű volt. Kivéve, amikor szomorú volt, és bűnbánó. De ezt általában elfelejtette másnap reggelre. Edward azonban másmilyen volt. A túlzott alkoholfogyasztás nem ragadtatta szélsőségekre. Harry el sem tudta volna képzelni, hogy az öccse feláll egy székre, és lírai ódát zeng a „codálatos iskoláról”. Edward nem próbált elragadó lenni és életvidám a ritka alkalmak során, amikor közösen étkeztek. Helyette jeges hallgatásba burkolózott, csak az egyenesen hozzá intézett kérdésekre felelt, és akkor is csak a legszükségesebb szavakra szorítkozva. Harry fájdalmasan tisztában volt vele, hogy nem ismeri az öccsét, semmit sem tud a gondolatairól, sem arról, hogy mi iránt érdeklődik. Edward leginkább jellemformáló évei alatt Harry távol volt. A kontinensen harcolt Seb oldalán, a 18. huszár dandárban. Amikor hazatért, megpróbálta újraéleszteni a kapcsolatukat, de Edward mereven elutasította. Csak azért lakott itt, Harry otthonában, mert ő nem tudott saját lakást fenntartani. Tipikus fiatalabb fiú volt, aki nem számíthatott említésre méltó örökségre, és nem különösebben értett semmihez. Amikor Harry azt javasolta neki, hogy lépjen be ő is a hadseregbe, Edward elutasítóan azt felelte, hogy Harry egyszerűen csak meg akar szabadulni tőle. Harry az egyházat már meg sem említette. Nehéz lett volna elképzelni, hogy Edward a lelki üdvössége felé vezet valakit, és Harry különben sem akart megszabadulni tőle. – Pár napja levelet kaptam Anne-től – jegyezte meg Harry. A nővérük, aki tizenhét évesen feleségül ment William Forbush-hoz, és azóta sem bánta meg, Cornwallban kötött ki. Havonta küldött levelet 103

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harrynek, és beszámolt a családjával kapcsolatos hírekről. Harry oroszul válaszolt neki, hangsúlyozva, hogy ha Anne nem használja a nyelvet, teljesen el fogja felejteni. Anne válaszul kivágta Harry figyelmeztetését a levélből, felragasztotta egy másik lapra, és aláírta angolul: „Éppen ez a szándékom, drága fivérem”. Harry jót nevetett rajta, de továbbra is oroszul levelezett vele. Anne pedig valószínűleg vette magának a fáradságot, hogy elolvassa és lefordítsa a levelét, mivel a válaszában gyakran érdeklődött azokról a dolgokról, amelyekről Harry írt. Szórakoztató volt a levelezésük. Harry mindig nagyon várta a nővére leveleit. Anne Edwardnak már nem írt, amióta rájött, hogy hiába próbálkozik, a kisebbik öccse nem viszonozza ezt a gesztust. – A gyerekek jól vannak – folytatta Harry. Anne-nek öt gyermeke volt, a legkisebbet kivéve valamennyien fiúk. Harry eltűnődött, vajon hogy nézhet most ki Anne. Azóta nem látta, hogy beállt katonának. Harry hátradőlt a székében, és várt. Bármit. Hogy Edward megszólaljon, megmozduljon, belerúgjon a falba. De leginkább azt várta, hogy Edward majd előleget kér a járadékára, mivel bizonyára ez volt az oka, hogy megjelent nála. De Edward semmit sem szólt. Csak húzogatta a lábát a padlón, míg beleakadt a sötét színű szőnyegbe, és felgyűrte a szélét, amit aztán a sarkával visszarúgott a helyére. – Edward. – Jobb lesz, ha elolvasod azt a levelet – szólalt meg morcosan az öccse, és megfordult, hogy kimenjen a szobából. – Azt mondták, fontos. Harry megvárta, míg Edward kimegy, aztán felvette a hadügyminisztérium levelét. Szokatlan volt, hogy így lépnek vele kapcsolatba. Általában egyszerűen átküldték valakit a dokumentumokkal. Átfordította a borítékot, mutatóujjával feltörte a pecsétet, és felbontotta az iratot. 104

Rövid üzenet volt, csak két sor, de félreérthetetlen. Harrynek azonnal jelentkeznie kellett a Lovasgárdisták irodájában a Whitehallon. Felnyögött. Bármi, ami a személyes jelenlétét igényli, csak rossz lehet. Legutóbb, amikor berángatták, szárazdadát kellett játszania egy idős orosz grófnő mellett. Három hétig el sem mozdulhatott az oldala mellől. A nő pedig mindenért panaszkodott: a meleg, az étel, a zene miatt... Egyedül a vodkára nem volt panasza, de csak azért, mert azt ő hozta magával. És ragaszkodott hozzá, hogy Harry is igyon vele. Aki olyan jól beszél oroszul, mint Harry, jelentette ki, az nem ihatja azt az angol lőrét. Emiatt egy kicsit a nagyanyjára emlékeztette a férfit. De Harry nem ivott, egy cseppet sem, és minden este egy cserepes virágra ürítette a poharát. Különös módon a növény csodálatosan virult. Harry megbízatásának talán legragyogóbb pillanata volt, amikor az inas homlokráncolva nézett erre a botanikai csodára, és kijelentette: – Azt hittem, ezek nem virágoznak... Harrynek ezzel együtt nem volt kedve újra átélni ezt az élményt. Sajnos ritkán engedhette meg magának azt a luxust, hogy nemet mondjon. Ez vicces volt. Nekik volt őrá szükségük, mivel orosz fordítót nem találtak minden bokorban. És mégis elvárták, hogy ugorjon minden szavukra. Harry egy pillanatra eltűnődött, vajon befejezze-e előbb ezt az oldalt. Aztán úgy döntött, nem. Jobb lesz mielőbb túlesni a dolgon. Különben is, a grófnő már hazatért Szentpétervárra, és valószínűleg most éppen a hideg miatt panaszkodik, esetleg a nap miatt, vagy azért, mert ott nincsenek angol úriemberek, akik lesnék minden kívánságát. Bármit akarnak is tőle, ennyire rossz nem lehet, nem igaz?

105

7.

fejezet

Rosszabb volt. – Milyen herceg? – kérdezte Harry. – Alekszej Ivanovics Gomarovszkij herceg – ismételte meg Mr. Winthrop, aki Harry jelenlegi összekötője volt a hadügyminisztériumban. Lehetséges, hogy Mr. Winthropnak volt keresztneve is, de Harry nem tudott róla. Neki egyszerűen csak Mr. Winthrop volt, egy középmagas, átlagos testalkatú férfi, átlagos barna hajjal, és bármiféle különös ismertetőjegy nélkül. Harry tudomása szerint soha nem hagyta el a hadügyminisztérium épületét. – Nem kedveljük – jelentette ki Winthrop hangsúlytalanul. – Aggódunk miatta. – Miért? Szerintünk mit csinál? – Nem tudjuk biztosan – válaszolt a férfi, látszólag nem véve tudomást Harry gúnyos hangsúlyáról. – De van néhány olyan aspektusa a látogatásának, amelyek gyanút keltenek iránta. Elsősorban ott van az apja. – Az apja? – Ivan Alekszandrovics Gomarovszkij. Már elhunyt. Ő Napóleon támogatója volt. – És a herceg még mindig megőrizte a társadalmi állását Oroszországban? Harry ezt nehezen tudta elhinni. Kilenc év telt már el, amióta a franciák Moszkva alá vonultak, de a francia-orosz viszony még mindig legalábbis fagyosnak számított. A cár és népe nem túlságosan értékelte Napóleon megszálló hadjáratát. A franciáknak pedig jó az 106

emlékezőtehetségük; a visszavonulással járó megaláztatás és pusztulás még sokáig kísérteni fogja őket. – Az apja árulására sosem derült fény – magyarázta Winthrop. – Amikor tavaly meghalt, természetes halállal, még mindig a cár hűséges alattvalójának vélték. – Mi honnan tudjuk, hogy áruló volt? Winthrop egy könnyed kézmozdulattal elhárította ezt a kérdést. – Megvannak a módszereink. Harry úgy döntött, elfogadja ezt a választ, ennél többre úgysem számíthat. – Ugyancsak töprengésre késztet minket a herceg látogatásának időpontja. Napóleon három ismert támogatója, közülük kettő brit állampolgár, érkezett a városba tegnap. – Hagyják, hogy az árulók szabadon járjanak-keljenek? – Gyakran az szolgálja leginkább az érdekeinket, ha elhitetjük az ellenféllel, hogy nem tudunk róla. – Winthrop előrehajolt, karját az íróasztalon nyugtatva. – Bonaparte beteg, valószínűleg haldoklik. Egyre fogy. – Bonaparte? – kérdezte kétkedve Harry. Látta a fickót egyszer. Természetesen messziről. Alacsony volt, az igaz, de meglehetősen pocakos. Nehéz volt őt soványan és beesett arccal elképzelni. – Megtudtuk – Winthrop papírok között kezdett kutatni az asztalán, míg végül megtalálta, amit keresett –, hogy a nadrágját vagy tíz centivel szűkebbre kellett venni. Harry akaratlanul is elismerést érzett. Senki sem vádolhatta a hadügyminisztériumot azzal, hogy a legapróbb részlet is elkerülné a figyelmüket. – Nem fog megszökni Szent Ilonáról – folytatta Winthrop –, de továbbra sem lankadhat az éberségünk. Mindig lesznek olyanok, akik az ő nevében szervezkednek. Úgy véljük, Alekszej herceg is közéjük tartozik. Harry bosszúsan szusszant egyet. Winthrop nagyon jól tudta, hogy ő mennyire nem óhajtott belekeveredni az ilyesfajta dolgokba. Ő 107

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

fordító volt, az isten szerelmére! Ő a szavakat kedvelte. A papírt. A tintát. Nem kedvelte az orosz hercegeket, és semmi kedve nem volt a következő három hetet azzal tölteni, hogy úgy tegyen, mintha kedvelné őket. – Mit várnak tőlem? – kérdezte. – Tudja, hogy én sosem foglalkozom kémkedéssel. – Nem is várjuk el öntől – válaszolta Winthrop. – Az ön nyelvtudása sokkal értékesebb nekünk, mintsem arra kérjük, hogy sötét sarkokban bujkáljon, és csak reménykedjünk, hogy nem lövik le. – Nem is értem, miért nem találnak könnyen kémeket – mormolta Harry. A szarkazmusa azonban lepergett Winthropról. – Ön a nyelvtudása és a társadalmi állása révén ideális személy arra, hogy szemmel tartsa Alekszej herceget. – Én nem sokat járok társaságba – emlékeztette Harry. – De megtehetné. Harry nagyon jól tudta, hogy Winthropnak igaza van. Csak egyetlen ember volt a hadügyminisztériumban, akinek az orosz nyelv ismerete szinte túlszárnyalta az övét. De George Fox egy kocsmáros fia, aki egy orosz nőt vett feleségül, egy diplomata szolgálóját. Fox jó ember volt, éles elméjű és bátor, de soha nem juthatna be azokra a rendezvényekre, ahová a herceg. Őszintén szólva Harry abban sem volt biztos, hogy ő maga bejuthatna-e. De Sebastian, aki az őrgrófi cím várományosa volt, esetleg igen. És már korábban is megesett, hogy Harry csatlakozott hozzá. – Nem kérünk öntől közvetlen akciót – jegyezte meg Winthrop –, habár az ön Waterloonál nyújtott teljesítménye alapján biztosak vagyunk abban, hogy kiválóan végrehajtaná. – Már végeztem a harccal – figyelmeztette Harry. És így is volt. Elég volt hét év a kontinensen. Esze ágában sem volt ismét kezébe fogni egy szablyát.

108

– Tudjuk. Ezért kérünk öntől csak annyit, hogy tartsa szemmel a herceget. Hallgassa ki a beszélgetéseit, amikor lehet. Jelentsen nekünk mindent, amit gyanúsnak talál. – Gyanúsnak – visszhangozta Harry. Azt képzelték, a herceg majd titkokat árul el az Almacksben? Londonban kevesen beszéltek oroszul, de a herceg bizonyára nem olyan ostoba, hogy feltételezze, senki nem érti meg, amit mond. – Ez a megbízás Fitzwilliamtől ered – jegyezte meg halkan Winthrop. Harry felkapta a fejét. Fitzwilliam irányította a hadügyminisztériumot. Nem hivatalosan, természetesen. Hivatalosan ő nem is létezett. Harry nem tudta a valódi nevét, és nem volt benne biztos, hogy tudja, hogy néz ki. A két alkalom során, amikor találkoztak, annyira eltérő volt a megjelenése, hogy Harry nem tudta eldönteni, mi volt az álca, és mi a valóság. De azt tudta, ha Fitzwilliam elrendelt valamit, azt végre kellett hajtani. Winthrop felemelt egy dossziét az íróasztaláról, és Harrynek nyújtotta. – Ezt olvassa el. Harry átvette a dokumentumot, és már félig felemelkedett, amikor Winthrop megállította. – Ezt nem viheti ki innen – jelentette ki erélyesen. Harry megdermedt, mint amikor az ember a testtartásával is jelezni akarja a bosszúságát, amiért utasítgatják. Aztán újra leült, kinyitotta a dossziét, kivett belőle négy lapot, és olvasni kezdte. Alekszej Ivanovics Gomarovszkij herceg, Ivan Alekszandrovics Gomarovszkij fia, Alekszej Pavlovics Gomarovszkij unokája, és a többi, és a többi, nőtlen, eljegyzésről sincs feljegyzés. Londonban a nagykövethez érkezett látogatóba, aki hatodíziglen az unokatestvére. – Mindnyájan rokonságban vannak – dünnyögte Harry – a pokolba, valószínűleg nekem is rokonom. – Tessék? 109

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry felpillantott. – Elnézést. Nyolctagú kísérettel utazik, köztük egy rendkívül megtermett és fenyegető megjelenésű testőrrel. Szereti a vodkát (természetesen), az angol teát (ez nagyon széles látókörre vall), és az operát. Harry bólintott olvasás közben. Talán nem is lesz ez olyan borzasztó. Ő is kedvelte az operát, de sosem volt rá ideje, hogy elmenjen egy előadásra. Most pedig elvárják tőle. Kitűnő. Lapozott egyet. Egy rajzot talált a hercegről. Felmutatta Winthropnak. – Ez hasonlít rá? – Nem túlságosan – ismerte el Winthrop. Harry leghátulra rakta a rajzot. Miért fáradtak vele egyáltalán? Folytatta az olvasást, tovább gyűjtögetve az információkat a hercegről. Az apja hatvanhárom évesen halt meg, szívelégtelenségben. Nem gyanakodtak mérgezésre. Az anyja még életben volt, felváltva időzött Szentpétervárott és Nyizsnij Novgorodban. A férfi az utolsó oldalra lapozott. Úgy tűnt, a herceg állandóan nők után járt, és különösen a szőke nők iránt érdeklődött. A két hét alatt, mióta Londonban volt, már hat alkalommal felkereste az egyik exkluzív bordélyházat, és több társasági eseményen is részt vett, lehetséges, hogy brit feleséget keres magának. Azt rebesgették, hogy az oroszországi vagyona megcsappant, és jelentős hozománnyal rendelkező arát kell találnia. Különös érdeklődést árult el... – Ó, nem! – Van valami probléma?- érdeklődött Winthrop. Harry feltartotta a lapot, nem mintha Winthrop el tudta volna olvasni az íróasztal túloldaláról. – Lady Olivia Bevelstoke – mondta Harry komoran, hitetlenkedő hangon. – Igen – a másik csak ennyit felelt. – Ismerem. – Tudjuk. 110

– Nem kedvelem. – Ezt sajnálattal halljuk. – Winthrop megköszörülte a torkát. – Az azonban örömünkre szolgált, amikor megtudtuk, hogy a Rudland-ház éppen az ön újonnan bérelt rezidenciájának északi szomszédja. – Harry összeszorította a fogát. – Ugye nem tévedtünk ebben? – Nem – ismerte el zsémbesen Harry. – Akkor jó. Mivel létfontosságú, hogy a hölgyet is szemmel tartsuk. – Harry nem tudta leplezni a bosszúságát. – Ez talán gondot jelent? – Szó sincs róla, uram – válaszolt Harry, mivel mindketten tudták, hogy ez pusztán retorikai kérdés. – Nem feltételezzük, hogy Lady Olivia összejátszana a herceggel, azt azonban igen, hogy figyelembe véve a herceg jól dokumentált tehetségét a hölgyek elcsábítására, Lady Olivia esetleg egy téves döntés áldozatául eshet. – Önök dokumentálták a tehetségét a hölgyek elcsábítására – jelentette ki Harry. Nem is akarta tudni, ezt hogyan érték el. Ismét egy homályos kézmozdulat. – Megvannak a módszereink. Harry már majdnem kimondta, hogy ha a hercegnek sikerül elcsábítania Lady Oliviát, akkor legalább Nagy-Britannia megszabadul tőle, de valami visszatartotta. Egy futó emlék, valami a nő tekintetében talán... Bármilyen bűnei legyenek is, ezt nem érdemli meg. Kivéve... – Számítunk önre, hogy távol tartja Lady Oliviát a bajtól – jelentette ki Winthrop. Hiszen a lány kémkedett utána. – Az apja fontos ember. Azt állította, szereti a puskákat. És nem mondott valamit a szobalánya arról, hogy franciául beszélne? – A hölgy ismert és kedvelt tagja a társaságnak. Ha bármi történne vele, az helyrehozhatatlan botrányt okozna.

111

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

De nem tudhatta, hogy Harry a hadügyminisztériumban dolgozott. Ezt senki sem tudta. Ő csak egy fordító volt. – Lehetetlenné tenné a további megfigyeléseinket az ilyen botrányt követő alapos vizsgálat. Winthrop elhallgatott. – Érti, amit mondok? Harry bólintott. Még mindig nem hitte, hogy Lady Olivia kém volna, de a kíváncsiságát alaposan felkeltette. Arra gondolt, milyen ostobán érezné magát, ha kiderülne, hogy mégis tévedett. Kisasszony. Olivia felpillantott a levélből, amelyet Mirandának írt. Magában vívódott, vajon megemlítse-e neki Sir Harryt. Olivia el sem tudta képzelni, hogy bárki másnak beszélne róla, de ugyanakkor ez az egész kalamajka túl ostobán hangzana leírva. Abban sem volt biztos, hogy különben van-e valami értelme. Felnézett. Az inas az ajtóban állt, a kezében tartott ezüsttálcán egy névjegykártyával. – Látogató, kisasszony. Olivia a nappali kandallópárkányán álló órára pillantott. Kissé korán volt a látogatáshoz, és az anyja még nem tért vissza a kalapvásárlásból. – Ki az, Huntley? – Sir Harry Valentine, asszonyom. Azt hiszem, ő bérli a tőlünk délre álló házat. Olivia lassan lerakta a tollát. Sir Harry? Itt? Miért? – Bekísérhetem? Olivia nem tudta, miért kérdi. Ha Sir Harry az előcsarnokban van, gyakorlatilag látja, amint Huntley vele beszél. Nem tehet úgy, mintha nem volna otthon. Bólintott, megigazította a levele lapjait, aztán berakta őket egy fiókba, majd felállt. Úgy érezte, állva kell fogadnia a férfit. 112

Pár pillanat múlva megjelent Sir Harry az ajtóban, szokásos sötét ruhájában. Egy kis csomag volt a hóna alatt. – Sir Harry – mondta a lány könnyedén. – Micsoda meglepetés. A férfi üdvözlésképpen biccentett. – Mindig arra törekszem, hogy jó szomszéd legyek. Olivia fejbólintással viszonozta az üdvözlést, és kissé gyanakvóan nézett Sir Harryre. El sem tudta képzelni, miért jött el hozzá a férfi látogatóba. Az előző nap rendkívül kellemetlenül viselkedett vele a parkban, és őszintén szólva, ő maga sem volt nála jobb. Már nem is emlékezett rá, mikor bánt valakivel ilyen gorombán, de védelmére szolgáljon, hogy attól rettegett, a férfi esetleg ismét megzsarolja, ezúttal egy táncnál sokkal veszélyesebb dolgot kérve tőle. – Remélem, nem zavarom – szólalt meg a férfi. – Szó sincs róla – válaszolt Olivia, és az íróasztal felé intett. – Éppen a nővéremnek írtam levelet. – Nem is tudtam, hogy van nővére. – Valójában a sógornőm – helyesbített Olivia –, de olyan, mintha a nővérem volna. Amióta élek, ismerjük egymást. Sir Harry várt, amíg a nő helyet foglal a kanapén, aztán leült vele szemben egy egyiptomi stílusú székbe. Nem tűnt úgy, hogy kényelmetlennek találná, ami meglepte Oliviát. Ő utált azon a széken ülni. – Ezt önnek hoztam – nyújtotta át a csomagot a férfi. – Ó, köszönöm. Kissé félszegen vette át. Nem akart ajándékot elfogadni ettől az embertől, és semmi esetre sem bízott benne az ajándékozás indítékait illetően. – Nyissa ki – sürgette a férfi. Egyszerűen volt becsomagolva, de a lánynak remegett a keze – remélhetőleg nem annyira, hogy a férfi észrevegye –, így kellett hozzá néhány próbálkozás, míg ki tudta bontani a zsineget, de végül sikerült lehúznia róla a papírt. 113

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Egy könyv – mondta Olivia kissé meglepetten. Sejtette a csomag súlyából és méretéből, hogy az lehet, de nagyon fura választásnak tűnt. – Virágot bárki hozhat – jegyezte meg Sir Harry. A lány megfordította a könyvet – fejjel lefelé állt, amikor kicsomagolta –, és megnézte a címet. Miss Buttleworth és az őrült báró. Most már igazán meglepődött. – Egy gótikus regényt hozott nekem? – Egy szörnyűséges gótikus regényt. Úgy gondoltam, az ilyesmit kedveli. Olivia ránézett, a férfi megjegyzését fontolgatva. Harry állta a tekintetét, mintha csak biztatná, hogy visszavágjon neki. – Nem szoktam olvasni – mormolta Olivia. A férfi felvonta a szemöldökét. – Tudok olvasni – tette hozzá sietve a lány, és érezte, hogy egyre bosszúsabb lesz, nemcsak a férfival, de önmagával is. – Csak éppen nem túlságosan élvezem. A férfi továbbra is felvont szemöldökkel nézett rá. – Talán tilos bevallanom? – kérdezte kihívóan Olivia. A férfi lassan elmosolyodott, majd egy végeérhetetlennek tűnő pillanat után megszólalt: – Nem szokott gondolkodni, mielőtt megszólal, igaz? – Nem túl gyakran – ismerte el a lány. – Tegyen egy próbát – intett a férfi a könyv felé. – Arra gondoltam, talán szórakoztatóbbnak találja majd, mint az újságot. Ez férfira valló kijelentés volt. Mintha senki nem akarná megérteni, hogy ő a napi híreket jobban kedveli, mint valakinek a kitalált történeteit. – Maga olvasta? – kérdezte Olivia, amint találomra kinyitotta a könyvet, és lepillantott a lapra. – Te jó ég, nem. De a nővérem nagyon melegen ajánlotta. Olivia felkapta a fejét. – Önnek van egy nővére? 114

– Úgy látom, nagyon meglepőnek találja. Úgy is volt. Nem tudta, miért, kivéve, hogy a barátnője fontosnak tartotta, hogy elmondjon neki mindent a férfiról, és ezt valahogyan kihagyta. – Cornwallban él – mondta Sir Harry –, sziklaszirtektől, legendáktól és egy csapat kisgyerektől körülvéve. – Milyen szép leírás. – És komolyan is gondolta. – Odaadó nagybácsi? – Nem. – Sir Harry bizonyára látta, mennyire meglepődött a lány, mert megkérdezte tőle: – Talán tilos bevallanom? A lány akaratlanul is felnevetett. – Ez telibe talált, Sir Harry. – Szívesen lennék odaadó nagybácsi – jelentette ki a férfi meleg mosollyal az arcán –, de még nem volt rá alkalmam, hogy találkozzam velük. – Hát persze – mormolta a lány –, hiszen olyan sok évig volt a kontinensen. A férfi kissé félredöntötte a fejét. A lány arra gondolt, vajon mindig ezt teszi-e, amikor kíváncsi valamire. – Elég sok mindent tud rólam. – Ennyit mindenki tud önről. Nem értette, miért van a férfi ennyire meglepve. – Londonban nincs igazán magánélete az embernek, ugye? – Szinte egyáltalán nincs. A szavak kicsúsztak a száján, mielőtt rájött volna, mit is mondott, mit ismert be éppen. – Megkínálhatom egy kis teával? – kérdezte, ügyesen témát váltva. – Igen, köszönöm – válaszolta Sir Harry. Miután Olivia kiadta az utasításokat Huntley-nak, Sir Harry csevegő hangon megszólalt. – A hadseregben ez hiányzott a legjobban. – A tea? – Ezt nehéz volt elhinnie. 115

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

A férfi bólintott. – Sóvárogtam utána. – És nem kaptak? Valamilyen oknál fogva Olivia ezt egyszerűen felháborítónak tartotta. – Néha. Máskor be kellett érnünk nélküle. Volt valami a hangjában – valami fiatalos sóvárgás amitől Olivia elmosolyodott. – Remélem, a mi teánk kedvére való lesz. – Nem vagyok válogatós. – Igazán? Azt gondoltam volna, ha ennyire szereti, bizonyára valódi ínyenc. – Inkább az a helyzet, olyan sokszor kellett lemondanom róla, hogy most minden cseppjét becsülöm. A lány nevetett. – Valóban a teát hiányolta? Az ismeretségi körömben a legtöbb úriember a konyakot említette volna. Vagy a portóit. – Nekem a tea hiányzott – jelentette ki Sir Harry határozottan. – Kávét szokott inni? A férfi megrázta a fejét. – Túlságosan keserű. – Csokoládét? – Csak rengeteg cukorral. – Ön nagyon érdekes ember, Sir Harry. – Azt mindenesetre tudom, hogy ön érdekesnek talál engem. Oliviának égett az arca. És már éppen kezdte megkedvelni ezt az embert. De a legrosszabb az volt, hogy Sir Harrynek volt némi igazsága. Ő valóban kémkedett utána, és ez tényleg udvariatlanság volt. Ennek ellenére a férfinak nem kellene mindent elkövetnie, hogy őt kellemetlen helyzetbe hozza. Megérkezett a tea, ami jó ürügy volt, hogy felfüggesszék a komoly beszélgetést. – Tejet? – kérdezte Olivia. – Köszönöm, kérek. 116

– Cukrot? – Köszönöm, nem. A lány fel sem nézett, úgy kérdezte: – Igazán? Nem kér cukrot? Noha a csokoládéját megédesíti? – És a kávémat is, ha rákényszerítenek, hogy azt igyam. A tea azonban egészen más. Olivia átnyújtotta a férfinak a csésze teát, és nekilátott, hogy elkészítse a sajátját is. Volt valami megnyugtató ezekben az ismerős mozdulatokban. A keze magától is tudta a dolgát, a mozdulatok már régen belevésődtek a tudatába. A társalgás szintén megnyugtató volt. Egyszerű, és felszínes, de visszaadta a lelki nyugalmát. Olyannyira, hogy amikor a férfi másodszor kortyolt bele a teájába, Olivia már készen állt arra, hogy most ő zavarja meg a férfi lelki nyugalmát. Mézédesen elmosolyodott, és azt mondta: – Azt beszélik, megölte a menyasszonyát. A férfi kis híján megfulladt; ami nagy örömmel töltötte el Oliviát. A férfi megdöbbenése, nem a fuldoklása. Ennyire még nem lett kegyetlen. Sir Harry gyorsan felocsúdott, és a hangja nem árult el semmilyen érzelmet, amikor megkérdezte: – Valóban? – Igen. – És azt is mondják, hogyan öltem meg? – Azt nem. – És hogy mikor? – Lehetséges, hogy mondták – füllentett Olivia –, de én nem figyeltem oda. – Hm. A férfi mintha fontolgatta volna a hallottakat. Nyugtalanító látvány volt, amint ez a magas, rendkívül férfias ember az anyja mályvaszínű nappalijában ült, egy törékeny teáscsészével a kezében, láthatóan egy gyilkosságon töprengve. Sir Harry kortyolt egyet a teából. – Említette esetleg valaki a nevét? – A menyasszonyáét? 117

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Igen – válaszolta udvariasan a férfi, mintha csak az időjárásról társalognának, vagy annak a valószínűségét fontolgatnák, hogy Rózsacsokor nyeri az ascoti futamot a hölgyek napján. Olivia egy parányit megrázta a fejét, aztán az ajkához emelte a teáscsészét. Sir Harry egy pillanatra behunyta a szemét, aztán egyenesen a lányra nézett, és szomorúan megcsóválta a fejét. – Most már békében nyugszik, és csak ez a fontos. Olivia nemcsak majd' megfulladt a teától, de majdnem ki is köpte, keresztül a szobán. A férfi pedig nevetett, a gyalázatos. – Te jó ég, évek óta nem szórakoztam ilyen jól! – jelentette ki Sir Harry, lélegzet után kapkodva. – Maga egy gyalázatos alak. – Maga vádolt engem gyilkossággal... – Nem igaz. Én csak azt mondtam, hogy valaki más vádolta. – Ó, igen – jegyezte meg a férfi gúnyosan. – Ez valóban nagy különbség. – Ha tudni akarja, én nem hittem el. – Igazán meghat, hogy így bízik bennem. – Szó sincs róla – vágott vissza a lány éles hangon. – Egyszerűen csak ellentmondott a józan észnek. A férfi ismét felnevetett. – Ezért kémkedett utánam? – Én nem... – Ó, az ég szerelmére, mi értelme továbbra is tagadni? – Igen – vágta oda –, maga nem ugyanezt tette volna? – Lehet, hogy én először rendőrt hívok. – Lehet, hogy én először rendőrt hívok – utánozta a lány, azon a hangon, amelyet általában a testvérei számára tartogatott. – Maga igazán nagyon sértődékeny. – A lány haragosan nézett rá. – Nos, és sikerült legalább valami érdekeset kiderítenie? – Igen – válaszolt Olivia és keskenyre húzott szemmel nézett rá. – Sikerült. Sir Harry várt egy kicsit, aztán végül meglehetős gúnnyal megszólalt. 118

– Árulja el. Olivia előrehajolt. – Magyarázza meg a kalapot. A férfi úgy nézett rá, mint egy eszelősre. – Miről beszél? – A kalapról! – kiáltotta a lány, és kezével a feje fölött hadonászva egy fejfedőt imitált. – Nevetséges volt. Tollak voltak rajta. És bent viselte a házban. – Ó, szóval az. – Harry megpróbálta elfojtani a nevetését. – Az valójában a maga kedvéért volt. – De hát nem is tudta, hogy figyelem. – Bocsásson meg, de tudtam. A lány ajka elnyílt, és kissé émelyegve kérdezte: – Mikor vett észre? – Amikor első ízben az ablakhoz lépett – vont vállat Harry, és felvont szemöldökével mintha azt mondta volna: ne is próbáljon ellent mondani. – Nem ért olyan jól az álcázáshoz, mint gondolja. A nő duzzogva hátradőlt. Nevetséges volt az egész, de Harry azt gyanította, a nő úgy véli, megsértették. – És a tűzbe vetett papírok?- kérdezte haragosan Olivia. – Maga sosem szokott papírokat hajítani a tűzbe? – Nem olyan őrült sietséggel. – Nos, az is a maga kedvéért volt. Olyan sok áldozatot vállalt. Gondoltam, legalább gondolja azt, hogy megérte. – Maga... Úgy tűnt, a lány nem lesz képes befejezni a mondatot, ezért a férfi szinte mellékesen odavetette: – Közel álltam hozzá, hogy az asztalra felugorva szökdécseljek egy kicsit, de arra gondoltam, az túlzottan árulkodó volna. – Bolondot csinált belőlem egész idő alatt. – Nos... – a férfi elgondolkodott. – Igen. A lánynak elnyílt az ajka. Annyira meg volt botránkozva, hogy a férfi majdnem bocsánatot kért tőle. Ez bizonyára valami férfireflex, 119

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

hogy az ember elszégyelli magát, ha egy nő felölti ezt az ábrázatot. De a nőnek nem volt semmiféle erkölcsi alapja a felháborodásra. Egy parányi sem. – Esetleg emlékeztetném rá – mutatott rá Harry –, hogy ön kémkedett énutánam. Ha valakinek joga van megsértődni, az csakis én lehetek. – Nos, úgy vélem, már elégtételt vett érte – jelentette ki hűvösen Olivia, büszkén feltartva a fejét. – Ó, én nem úgy látom, Lady Olivia. Még hosszú időbe telik, amíg egyenlíthetek. – Mit forgat a fejében? – kérdezte gyanakvóan a nő. – Semmit – vigyorodott el Sir Harry. – Egyelőre. A lány viccesen felmordult – valójában elragadó volt –, Sir Harry pedig úgy döntött, megadja neki a kegyelemdöfést. – Ó, egyébként soha nem volt jegyesem. Olivia pislogott, mint aki kissé zavarba jött ettől a hirtelen témaváltástól. – Tudja, a halott menyasszony – emlékeztette Harry. – Szóval akkor nem is annyira halott? – Sőt soha nem is élt, kezdjük azzal. A lány lassan bólintott, aztán megkérdezte: – Miért jött ma ide? Harry természetesen nem akarta elárulni az igazságot, hogy a megbízása szerint most őrá kellett vigyáznia, nehogy akaratlanul is hazaárulást kövessen el. Ezért csak azt felelte: – Udvarias gesztusnak véltem. Sok időt fog eltölteni a lánnyal, vagy legalábbis a közelében a következő néhány hétben. Már nem hitte azt, hogy Lady Olivia valamilyen elvetemült szándékkal kémkedett utána. Valójában nem is gondolta soha, de ostobaság lett volna lemondani az elővigyázatosságról. A lány története azonban a halott menyasszonyról annyira nevetséges volt, hogy csak igaz lehet. Ez pontosan olyan indoknak tűnt, ami miatt egy unatkozó elsőbálozó kémkedne egy szomszédjára. Nem mintha a férfi sokat tudott volna az elsőbálozókról. 120

De úgy vélte, hamarosan többet fog tudni. Rámosolygott a lányra. Jobban élvezte ezt a helyzetet, mint azt előzőleg gondolta volna. A lány majdnem az égre emelte a tekintetét, és valamilyen oknál fogva Harry szerette volna, ha megteszi. Sokkal jobban tetszett neki a nő, amikor kifejező arcán látszottak az érzelmek. A Smythe-Smith zene esten túlságosan hűvös volt, és hozzáférhetetlen. Az arca nem árult el semmiféle érzelmet, néhány pillanatot kivéve, amikor megvillant kontrollálhatatlan dühe. Ez pedig izgatta a férfit. Nem tudott elfeledkezni róla, mintha csak egy tüske lett volna a körme alatt. Olivia ismét teával kínálta, ő pedig elfogadta, fura örömmel hosszabbítva meg a látogatását. Amint azonban a lány a teát töltötte neki, az inas ismét megjelent, egy ezüsttálcával a kezében. – Lady Olivia – mondta –, ez önnek érkezett. Az inas lehajolt, hogy Lady Olivia elvehesse a lapot a tálcáról. Valamiféle meghívónak tűnt, ünnepélyes volt és fényűző, szalaggal és pecséttel. Pecséttel? Harry kissé változtatott a helyzetén, hogy jobban lássa. Vajon királyi pecsét volt? Az oroszok szerették a királyi külsőségeket. Valószínűleg a britek is, de ez most nem számított. Lady Oliviát nem György király üldözte az érdeklődésével. A lány a kezében tartott meghívóra pillantott, aztán letette maga mellé egy asztalkára. – Nem bontja ki? – Biztos vagyok benne, hogy várhat. Nem szeretnék udvariatlannak tűnni. – Ne törődjön velem – nyugtatta meg Harry, és a meghívó felé intett. – Nagyon érdekesnek tűnik. A lány párat pislantott, aztán előbb a meghívóra, majd a férfira nézett kíváncsian.

121

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Olyan fényűző – helyesbített Harry, aki rájött, hogy az előző jelző nem volt túl szerencsés választás. – Tudom, kitől jött – jelentette ki a nő, láthatóan nem különösebben megilletődve. Harry kissé félrehajtotta a fejét, azt remélve, hogy a mozdulat kifejezi a kérdést, amit udvariatlan lett volna feltennie. – Ó, rendben van – mondta Olivia, a pecsét alá csúsztatva az ujját. – Ha annyira ragaszkodik hozzá. A legkevésbé sem, gondolta Harry, de egy szót sem szólt, nehogy a nő meggondolja magát. Így türelmesen várt, amíg Olivia olvasott, élvezve a nő arcán az érzelmek játékát. Olivia egy ízben a szemét forgatta, aztán bosszúsan szusszant, végül felnyögött. – Kellemetlen hír? – kérdezte udvariasan Harry. – Nem – válaszolt Olivia –, csak egy meghívás, amit legszívesebben nem fogadnék el. – Akkor ne tegye. Olivia kínosan mosolygott. Vagy talán sajnálkozva. Harry nem tudta eldönteni. – Ez inkább egy parancs, hogy megjelenjek – jelentette ki a lány. – Ó, ugyan már! Kinek van annyi hatalma, hogy magához rendelje az előkelő Lady Olivia Bevelstoke-ot? A lány szó nélkül átnyújtotta neki a meghívót.

122

8. fejezet Okok, amiért egy herceg figyelmével tüntetne ki engem írta: Olivia Bevelstoke Megbecstelenítés Házasság Egyik lehetőség sem volt túlságosan vonzó. A megbecstelenítés nyilvánvaló okokból, a házasság pedig... nos, egy sereg ok miatt. Okok, amiért nem óhajtok hozzámenni egy orosz királyi herceghez írta: Lady Olivia Bevelstoke Nem beszélek oroszul. Még csak franciául sem. Nem akarok Oroszországba költözni. Úgy hallom, ott nagyon hideg van. Hiányozna a családom. És a tea. Vajon isznak teát Oroszországban? Sir Harryre nézett, aki még mindig a meghívót tanulmányozta, amelyet az imént nyújtott át neki. Valamiért Olivia azt gondolta, a férfi tudná a választ. Sokfelé járt, vagy legalábbis olyan sokfelé, ahová a hadsereggel eljutott, és szerette a teát.

123

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

A listája pedig még nem is érintette a királyi vonatkozásait annak, ha egy herceggel összeházasodna. A protokollt. A formalitásokat. Az egész valami rémálomnak tűnt. Rémálomnak egy nagyon hideg éghajlaton. Egészen őszintén kezdte úgy érezni, hogy még a megbecstelenítés volna a kisebb rossz. – Nem tudtam, hogy ilyen előkelő körökben mozog – jegyezte meg Sir Harry, miután alaposan átböngészte a meghívót. – Nem mozgok. Kétszer találkoztam vele. Nem – visszagondolt az elmúlt néhány hétre –, háromszor. Ez minden. – Bizonyára mély benyomást tett rá. Olivia felsóhajtott. Tudta, hogy a herceg vonzónak találta. Épp elég férfi járt már a nyomában, hogy felismerje a jeleket. Megpróbálta visszatartani, amilyen udvariasan csak tudta, de nem utasíthatta el teljesen. Hiszen a férfi egy királyi herceg volt, az ég szerelmére! Ha feszültség keletkezne a két nép között, ő nem szándékozott a kiváltó oka lenni. – El fog menni? – kérdezte Harry. Olivia elfintorodott. A herceg, aki láthatóan nem volt tisztában vele, hogy az angol szokások szerint az urak keresték fel a hölgyeket, megkérte, hogy Olivia látogassa meg. Sőt olyan messzire ment, hogy meghatározta az időpontot is, mához két napra, délután háromkor, amitől Olivia úgy érezte, a herceg meglehetősen tágan értelmezte a kérés szót. – Nem tudom, hogyan utasíthatnám vissza – válaszolt. – Valóban – Harry ismét lepillantott a meghívóra, és megrázta a fejét. – Nem utasíthatja vissza. – A lány felnyögött. – A Legtöbb nő hízelgőnek találná. – Gondolom, az is. Úgy értem, természetesen, nagyon hízelgő. Hiszen ő egy herceg. Megpróbált némi örömet vinni a hangjába, de nem hitte, hogy sikerült. – Ön mégsem óhajt elmenni? 124

– Ez az egész egy nyűg, semmi más. – Egyenesen a férfira nézett. – Bemutatták már valaha az udvarnál? Nem? Rémes. Harry nevetett, de a lány annyira dühös volt, hogy már nem tudta abbahagyni. – A ruha csakis ilyen és ilyen lehet, krinolinnal meg oldalmerevítőkkel, noha már évek óta nem hordja senki ezt az ostobaságot. A pukedlinek pontosan az előírt mélységűnek kell lennie, és isten ments, hogy az ember rosszkor mosolyogjon. – Az az érzésem, Alekszej herceg nem várja el, hogy krinolint meg oldalmerevítőket viseljen. – Tudom, de akkor is nevetségesen formális lesz az egész, és én semmit sem tudok az orosz protokollról. Ami azt jelenti, az anyám ragaszkodni fog hozzá, hogy keressen valakit, aki megtanít rá, habár fogalmam sincs, hol talál nekem tanárt ilyen rövid idő alatt. És akkor a következő két napot azzal kell töltenem, hogy megtanuljam, milyen mélyen kell az orosz etikett szerint pukedlizni, hogy vannak-e olyan témák, amelyeket udvariatlanság említeni, és... Ó! Kiszakadt belőle ez a fájdalmas ó, mert igazság szerint az egész dologtól megfájdult a gyomra. Az idegek. Azok miatt van. Olivia gyűlölte az idegeket. Sir Harryre nézett. A férfi mozdulatlanul ült, megfejthetetlen arckifejezéssel. – Nem mondja nekem, hogy nem is lesz olyan rettenetes? Harry megrázta a fejét. – Nem. Mert rettenetes lesz. Olivia belesüppedt a székébe. Az anyja idegrohamot kapna tőle, ha így látná, ilyen roskadt tartással egy úriember társaságában. De igazán, hát nem füllenthetett volna neki a férfi? Nem mondhatta volna, hogy csodásan fogja érezni magát? Ha ezt teszi, ő még mindig szálfaegyenesen ülne. Különben is, ha valaki mást hibáztathat, mindjárt kicsit jobban érzi magát.

125

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– De legalább van még néhány napja, mielőtt meg kell nála jelennie – jegyezte meg Harry. – Csak kettő – válaszolt gyászos hangon Olivia. – És valószínűleg ma este is találkozom vele. – Ma este? – A Mottram-bálon. Ön is jön? – Aztán legyintett. – Nem, hát persze, hogy nem jön. – Tessék? – Ó, elnézést. Olivia érezte, hogy elpirul. Ez rettentően tapintatlan volt tőle. – Egyszerűen csak arra gondoltam, hogy sosem jár el otthonról. Nem mintha nem tehetné meg. Csak éppen nincs hozzá kedve. Legalábbis feltételezem, hogy ez az oka. A férfi rámeredt. Olyan hosszasan és annyira kifejezéstelen arccal nézett rá, hogy a lány úgy érezte, folytatnia kell. – Öt napig figyeltem magát, nem emlékszik? – Nem valószínű, hogy valaha is elfelejtem. – Aztán megsajnálhatta a lányt, mert nem erőltette tovább a témát. Inkább azt mondta: – Ami azt illeti, történetesen szándékomban áll részt venni a Mottram-bálon. Olivia elmosolyodott, alaposan meglepődve a fura, kellemes érzéstől a gyomrában, amelyet a bejelentés keltett. – Akkor ott találkozunk. – A világért sem mulasztanám el. Valójában Harry nem tervezte, hogy részt vesz a Mottram-bálon. Még abban sem volt biztos, kapott-e meghívót, de könnyűszerrel csatlakozhatott Sebastianhoz, aki egészen biztosan elmegy. Ez ugyan azzal járt, hogy kénytelen volt elviselni Seb faggatózását – miért akar most hirtelen elmenni a bálba, ki lehet felelős azért, hogy meggondolta magát? De Harry már nagy gyakorlatra tett szert abban, hogyan térjen ki Seb kérdései elől, és amikor megérkeztek, akkora volt a tömeg, hogy sikerült azonnal elsodródnia az unokatestvérétől. 126

Harry a bálterem szélén maradt, figyelve a tömeget. Nehéz volt megítélni, hányan voltak jelen. Háromszázan? Négyszázan? Könnyű lett volna úgy átadni egy cédulát, hogy senki ne vegye észre, vagy titkos megbeszélést folytatni anélkül, hogy bárkinek feltűnne. Harry gondolatban megrótta magát. Már kezd úgy gondolkodni, mint egy átkozott kém, az isten szerelmére! Amire semmi szükség. Őt arra utasították, hogy tartsa szemmel Lady Oliviát és a herceget, külön-külön vagy együtt. Nem várták el tőle, hogy megelőzzön vagy megakadályozzon bármit, bármit. Figyeljen és jelentse, amit észlel, ez minden. Nem látta Oliviát, vagy bárkit, aki csak egy kissé is királyinak tűnt, ami azt illeti. Úgyhogy szerzett magának egy pohár puncsot, és azt kortyolgatta percekig Sebastiant figyelve, amint körbejár a teremben, minden útjába esőt elbűvölve. Ez olyan képesség volt, amire születni kell. És amivel Harry határozottan nem rendelkezett. Vagy harminc percig figyelt és várakozott anélkül, hogy bármi jelentenivalót észlelt volna, amikor a keleti bejáratnál kissé megbolydult a tömeg. Harry elindult arrafelé. Közel ment, amennyire csak tehette, aztán odahajolt egy mellette álló úrhoz, és megkérdezte: – Nem tudja, mi ez a nagy felhajtás? – Valami orosz herceg – felelt a másik vállat vonva, mint akit az egész nem érdekel. – Pár hete már a városban van. – Meglehetős felbolydulást okozott – jegyezte meg Harry. A férfi – Harry nem ismerte, de olyan típusnak tűnt, aki ilyesfajta eseményeken tölti az estéit –, felhorkant. – A hölgyek megőrülnek érte. Harry figyelmét ismét az ajtónál álló kis csoport felé fordította. Szokás szerint hullámzott a tömeg, de Harrynek sikerült egyszeregyszer megpillantania a kis csoport közepén álló alakot, ám nem elég hosszú időre, hogy jól szemügyre vehesse. Azt látta, hogy a herceg szőke, és magasabb az átlagnál, habár valószínűleg nem olyan magas, gondolta Harry elégedetten, mint ő. 127

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Nem volt rá semmi ok, hogy Harryt bemutassák a hercegnek, és nem is volt senki, akinek ez megfordult volna a fejében, úgyhogy Harry hátrahúzódott, és megpróbálta felmérni a férfit, amint az átvágott a tömegen. Arrogáns, ez nyilvánvaló volt. Legalább tíz ifjú hölgyet bemutattak neki, de ő még csak nem is biccentett feléjük. Gőgösen felemelte az állát, és csak egy metsző, lenéző pillantást küldött feléjük. Az urakat ugyanilyen megvetéssel kezelte, csak hármukkal állt szóba. Harry eltűnődött, vajon van-e a teremben bárki, akit a herceg méltónak talál a figyelmére. – Nagyon komoly ma este, Sir Harry. A férfi megfordult és elmosolyodott, mielőtt még meggondolhatta volna magát. Lady Oliviának sikerült észrevétlenül megközelítenie, és most ott állt mellette, gyönyörűen, egy éjkék bársonyruhában. – A még hajadon hölgyeknek nem pasztellszíneket kell viselniük? – kérdezte Sir Harry. A nő összevonta szemöldökét a szemtelen kérdés hallatán, de a szeme jókedvűen csillogott. – De igen, csakhogy én már nem vagyok elsőbálozó. Ez a harmadik báli szezonom, tudja. Gyakorlatilag már vénlánynak számítok. – Valahogy nehéz elhinnem, hogy ez nem kizárólag a maga hibája. – Jaj. A férfi rávigyorgott. – És hogy telt eddig az estéje? – Még nincs miről beszámolnom. Még csak most érkeztünk. Harry ezt természetesen tudta, de nem árulhatta el, hogy már kereste a nőt, úgyhogy azt mondta: – A hercege már itt van. Olivia úgy nézett, mint aki citromba harapott. – Tudom. Harry cinkos mosollyal hajolt előre. 128

– Segítsek, hogy elkerülhesse? A lány tekintete kigyúlt. – Gondolja, hogy képes rá? – Én nagyon sokoldalú ember vagyok, Lady Olivia. – A fura kalapja ellenére? – A fura kalapom ellenére. És mindketten elnevették magukat. Egyszerre tőrt ki belőlük a nevetés, őszintén és tisztán, mint egy tökéletes akkord. És aztán, mintha egyszerre eszméltek volna rá, hogy ez egy fontos pillanat volt, habár fogalmuk sem volt, miért. – Miért visel ilyen sötét színeket? – kérdezte a lány. Harry lenézett az estélyi öltözékére. – Nem tetszik magának? – De igen – biztosította Olivia –, nagyon elegáns. Csak éppen megjegyzést tettek rá. – Az én öltözködésemre? A lány bólintott. – Nemigen akadt más pletykálkodnivaló ezen a héten. Különben is, ön is megjegyzést tett az én ruhámra. – Ez igaz. Nos, azért viselek sötét színeket, mert ez megkönnyíti az életem. Olivia hallgatott, várakozó arckifejezéssel nézve rá, mintha azt mondaná – nyilván van még más is. – Beavatom egy nagy titokba, Lady Olivia. Előrehajolt, és így tett a nő is. Ez ismét egy olyan pillanat volt, amikor tökéletesen összhangban voltak. – Egyáltalán nem látom a színeket – mondta halkan, komoran Harry. – Ha az életem múlna rajta, sem tudnám megkülönböztetni egymástól a vöröset meg a zöldet. – Valóban? – kiáltott fel meglepetten Olivia, majd zavartan körülnézett, és halkabban folytatta: – Még soha nem hallottam ilyesmiről.

129

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Azt mondják, nem én vagyok az egyetlen, de még sosem találkoztam senkivel, aki ettől szenvedett volna. – De hát ettől még nem muszáj állandóan sötét színeket viselnie. Úgy tűnt, a nőt teljesen elbűvöli ez a dolog. Ragyogott a szeme, és a hangja rendkívüli kíváncsiságot árult el. Ha Harry tudta volna, hogy a színlátással kapcsolatos problémája ennyire lázba hozza a hölgyeket, már régen előállt volna vele. – Nem tudná az inasa kiválasztani az öltözékét? – kérdezte Olivia. – De igen, csakhogy akkor bíznom kellene benne. – És nem bízik? – kérdezte kissé meglepetten, kissé mulatva a lány. – Meglehetősen fanyar humora van, és tudja, hogy nem rúghatom ki. – Tehetetlenül megvonta a vállát. – Egyszer megmentette az életemet. És ami talán még fontosabb, a lovamét is. – Ó, akkor semmi esetre sem rúghatja ki. Nagyon szép a lova. – Nagyon kedvelem – mondta Harry. – A lovat. Meg az inast is, azt hiszem. A lány helyeslően bólintott. – Örülhet, hogy a sötét színek jól állnak önnek. Nem mindenki viselhet feketét. – Nocsak, Lady Olivia, ez egy bók lenne? – Nem annyira bók magának, mint inkább sértés mindenki másnak – biztosította a lány. – Hála az égnek. Nem is tudom, hogy viselném el, ha ön hirtelen bókokat kezdene osztogatni. Olivia könnyedén megérintette a vállát – kacér és merész érintés volt. Aztán gunyoros hangon megszólalt: – Én pontosan így vagyok ezzel. – Rendben. Most, hogy ilyen összhang van köztünk, mit tegyünk a hercegével kapcsolatban? Olivia féloldalas pillantást vetett rá. – Tudom, alig várja, hogy azt mondjam, nem az én hercegem. – Igen, gondoltam, hogy azt fogja mondani – mormolta Harry. 130

– Csak hogy csalódást okozzak önnek, kénytelen leszek azt mondani, hogy legalább annyira az én hercegem, mint itt bárki másé. – Összepréselte az ajkát, ahogy körülnézett a teremben, aztán hozzátette: – Kivéve az oroszokat, persze. Egy más alkalommal Harry megjegyezte volna, hogy ő is orosz, legalábbis egynegyed részt. Aztán tett volna valami szellemes megjegyzést, valami olyasmit, hogy ennek ellenére nem tart igényt a hercegre, majd elkápráztatta volna a nőt a nyelvtudásával. De nem tehette. És ha őszinte akart lenni, nagyon zavarba ejtő volt, hogy milyen szívesen megtette volna. – Látja a herceget? – kérdezte Olivia. A nyakát nyújtogatta, lábujjhegyre állt, de jóllehet kissé magasabb volt az átlagosnál, semmiképpen nem láthatott át a tömeg felett. Harry azonban igen. – Ott van – bólintott a kertbe vezető ajtó felé. A herceg egy kis csoport közepén állt. Úgy tűnt, halálra untatja a figyelmük, ám ugyanakkor el is várja tőlük, mint jogos jussát. – Mit csinál? – kérdezte Olivia. – Éppen bemutatják... – A pokolba! Fogalma sem volt, kinek mutatják be a herceget. – Valakinek. – Férfinak vagy nőnek? – Nőnek. – Fiatal vagy öreg? – Mi ez, kihallgatás? – Fiatal vagy öreg? – ismételte meg Olivia. – Én mindenkit ismerek itt. Nekem az a hivatásom, hogy mindenkit ismerjek ezeken az eseményeken. Harry félrehajtotta a fejét. – És ez különös büszkeséggel tölti el? – Nem különösebben. – A hölgy középkorú. – És mit visel? – Ruhát – vágott vissza Harry. 131

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Nem tudná leírni? – kérdezte türelmetlenül a lány. Aztán hozzátette: – Ön is olyan reménytelen, mint az öcsém. – Nekem nagyon szimpatikus az öccse – jelentette ki Harry, főleg azért, hogy bosszantsa a nőt. Olivia a szemét forgatta. – Ne aggódjon, amint jobban megismeri, megváltozik a véleménye. A férfi önkéntelenül is elmosolyodott. Nem is értette, hogy gondolhatta, hogy Olivia rideg és távolságtartó. Hiszen csupa huncutság volt és humor. Éppen csak az kellett, hogy egy jó barát társaságában legyen. – Nos – unszolta a lány –, milyen ruhát visel? Harry egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, hogy jobban lássa a nőt. – Valami puffosat, olyan... – a válla felé intett, mintha volna bármi reménye arra, hogy leírjon egy női öltözéket. Aztán megrázta a fejét. – A színét nem tudom megmondani. – Érdekes – válaszolt a lány, és összevonta a szemöldökét. – Ez azt jelenti, hogy vagy vörös, vagy zöld? – Vagy a fentiek több ezer árnyalatának valamelyike. A lány elbűvölten azt mondta: – Ez igazán lenyűgöző, tudja? – Ami azt illeti, én inkább nyűgnek tartottam mindig. – Gondolom – helyeselt a lány. Aztán megkérdezte: – Az a nő, akivel a herceg beszélget... – Ó, nem beszélget vele – válaszolt Harry, kissé hevesebben, mint akarta. A lány ismét lábujjhegyre állt, nem mintha ez sokat segített volna. – Hogy érti? – A herceg nem beszélget senkivel. Vagyis szinte senkivel. Inkább csak lenézően bámulja az embereket. – Ez nagyon különös. Velem nagyon sokat beszélgetett. Harry megvonta a vállát. Nem tudta, mit mondjon erre, azon kívül, ami nyilvánvaló volt, vagyis hogy a herceg az ágyába akarja édesgetni a lányt. Ami nem tűnt nagyon illendő megjegyzésnek. 132

Habár azt el kellett ismernie, hogy a hercegnek jó ízlése volt. – Nos, tehát – szólalt meg ismét Olivia –, az a nő, akivel nem beszélget, nem visel egy meglehetősen közönséges gyémántot? – A nyakán? – Nem, az orrában. Hát persze, hogy a nyakán. Harry elismerően nézett a lányra. – Ön nem olyan, amilyennek gondoltam. – Figyelembe véve az ön első benyomását rólam, ennek valószínűleg örülnöm kell. Viseli a gyémántot? – Igen. – Akkor az Lady Mottram – szögezte le Olivia határozottan. – A háziasszonyunk. Ami azt jelenti, hogy a herceg jó pár percig el lesz foglalva. Nem volna udvarias dolog tőle, ha faképnél hagyná. – Én nem vennék rá mérget, hogy annyira udvarias akarna lenni. – Ne aggódjon. Nem szabadulhat. Lady M-nek csápjai vannak. És két férjezetlen lánya. – Akkor elinduljunk az ellenkező irányba? A lány huncutul felvonta a szemöldökét. – Menjünk. Olivia elindult, mesteri módon átvágva a tömegen. Harry követte a lány kacagását, Olivia pedig pár másodpercenként hátrafordult, hogy megnézze, ott van-e, és ilyenkor szemkápráztató mosolyt villantott rá. Végül elértek egy falfülkét, ahol Olivia lerogyott egy padra, szédülten, lélegzet után kapkodva. Harry mellette állt, jóval nyugodtabban. Nem akart leülni. Még nem. Figyelnie kellett a herceget. – Itt nem fog megtalálni minket – jelentette ki vidáman a lány. És más sem, gondolta önkéntelenül Harry. Nem volt semmi illetlen a falfülkében, egyik oldala nyitott volt a bálterem felé. De ölelő karként kissé behajló falai miatt az embernek a megfelelő szögben kellett állnia, hogy belásson ide.

133

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Nem volt alkalmas hely a csábításra, sőt ami azt illeti, semmiféle huncutságra sem, de kellőképpen védett volt. A bál zajait is tompították a falak. – Ez jó mulatság volt – jelentette ki Olivia. Legnagyobb meglepetésére Harry is egyetértett vele. – Ugye? A lány kissé szomorúan felsóhajtott. – De nem kerülhetem egész este. – Megpróbálhatja... Olivia megrázta a fejét. – Anyám rájön. – Ő talán szeretné hozzáadni a herceghez? – kérdezte Harry, leereszkedve a lány mellé a faragott padra. – Nem, azt nem kívánná tőlem. De mégiscsak egy herceg. – Komor ábrázattal nézett Harryre. – Ez megtiszteltetés. Úgy értem, a figyelme. Harry bólintott. Nem egyetértése jeléül, inkább együttérzőn. – És ráadásul... – A lány elhallgatott, aztán nyitotta az ajkát, mintha folytatni akarná, de végül mégsem mondott semmit. – Ráadásul... – nógatta szelíden Harry. – Bízhatok önben? – Igen – válaszolt a férfi –, de biztos vagyok benne, már megtanulta, hogy soha ne bízzon egy úriemberben, aki azt mondja önnek, hogy bízhat benne. Ez apró mosolyt csalt a lány ajkára. – Ez igaz. Mégis... – Folytassa – biztatta Harry. – Nos... A lány elgondolkodó arcot vágott, mintha a szavakat keresné, vagy talán megtalálta őket, de nem álltak össze mondatokká. Amikor végül megszólalt, nem nézett a férfira. De nem is fordult el tőle egészen. – Én... elutasítottam néhány úriember közeledését. Harry nem szólt közbe. 134

– Nem mintha felettük állónak tartottam volna magam. Vagyis, néhányuknak, azt hiszem, igen. – A férfi felé fordult, és egyenesen a szemébe nézett. – Némelyikük egyszerűen rémes volt. – Értem. – De legtöbbjük... Nem volt velük semmi baj. Csak éppen nem voltak az igaziak. Felsóhajtott, és a sóhaja szomorúnak tűnt. Harry gyűlölte ezt. – Senki nem fogja ezt az arcomba mondani, természetesen – folytatta a lány. – De elterjedt önről, hogy túlzottan igényes? Olivia szomorúan pillantott rá. – „Válogatós”, én ezt hallottam. Vagyis, ezt is. – Elfelhősödött a tekintete. – A többit inkább nem ismételném el. Harry lepillantott a bal kezére, amely most ökölbe szorult. Olivia igyekezett kisebbíteni a dolog jelentőségét, de érezhetően megbántódott a pletykáktól. A lány a falnak támaszkodott, és felsóhajtott. – És ez... nos, ez viszi a pálmát, mert... Megrázta a fejét, és az égnek emelte a tekintetét, mintha csak iránymutatást várna, vagy megbocsátást. Vagy egyszerűen csak megértést. Olivia a bálozó tömegre nézett, szomorkás, értetlen mosollyal. Aztán folytatta: – Némelyek még azt is mondták: „Mit képzel magában? Kire vár? Egy hercegre?” – Aha. Olivia Harry felé fordult, és felvont szemöldökkel, egészen őszintén kérdezte tőle: – Érti a dilemmámat? – Igen. – Ha látják, hogy visszautasítom a herceget, akkor... én... – ajkát harapdálva kereste a megfelelő szót – ...nem nevetség tárgya leszek... nem is tudom, mi leszek. De az biztos, hogy nem lesznek hozzám kíméletesek. 135

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry végtelenül kedvesen válaszolta: – De hát csak nem kell hozzámennie a herceghez, hogy bebizonyítsa a társaságnak, mennyire kedves. – Nem, természetesen nem. De köteles vagyok a lehető legnagyobb udvariassággal viselkedni vele szemben. Ha csak úgy elutasítom... Olivia felsóhajtott. Gyűlölte ezt a helyzetet. Gyűlölte ezt az egészet, és még soha nem beszélt róla senkivel, mivel csak valami bántó megjegyzéssel válaszolnának, mint például: Bárcsak mindnyájunknak ilyen gondjai lennének! És Olivia tudta, hogy szerencsés, és hogy nagyon jó sora van, és tudta, hogy nincs joga bármi miatt panaszkodni, és igazán nem is panaszkodott. Csak néha. És néha azt kívánta, hogy az úriemberek többé ne foglalkozzanak vele, ne nevezzék szépnek, kedvesnek és kecsesnek (ami nem is volt). Azt akarta, hogy vessenek véget a látogatásaiknak, és ne kérjenek engedélyt az apjától, hogy udvarolhassanak neki, mivel egyikük sem volt az igazi, és vigye el az ördög, ő nem akarta a legkevésbé rosszal beérni. – Ön mindig is szép volt? – kérdezte nagyon csöndesen Harry. Ez fura kérdés volt. Fura, és erőteljes, nem olyan kérdés, amelyre valaha is számított volna, de valahogy... – Igen. A férfitól valahogy helyénvalónak tűnt. Harry bólintott. – Gondoltam. Olyan az arca. A lány mintha ismét visszanyerte volna az erejét. Élénken fordult a férfi felé. – Meséltem már Mirandáról? – Nem hinném. – Ő a barátnőm. Aki hozzáment a bátyámhoz. – Ó, igen. Neki írt levelet ma délután. Olivia bólintott. 136

– Ő afféle rút kiskacsa volt. Nagyon sovány volt, nagyon hosszú lábakkal. Azzal szoktunk viccelődni, hogy a lába egész a nyakáig ér. De én sosem így láttam. Egyszerűen a barátnőm volt. A legdrágább, legmulatságosabb, legaranyosabb barátnő. Együtt tanultunk. Mindent együtt csináltunk. A férfira pillantott, mintha próbálná felmérni, mennyire érdekli ez. Legtöbb férfi már elmenekült volna. Egy fiatal nő, aki egy gyerekkori barátságról locsog. Te jó ég! De Harry csak bólintott. És Olivia tudta, hogy megérti. – Amikor tizenegy éves lettem, éppen a születésnapom volt, partit rendeztek nekem (meg persze Winstonnak), és az összes környékbeli gyerek eljött, gondolom, nagy örömmel. És volt ott egy lány, még a nevére sem emlékszem, aki szörnyű dolgokat mondott Mirandának. Azt hiszem, Mirandában korábban fel sem ötlött, hogy őt nem tartják szépnek. Az biztos, hogy én sosem gondoltam rá. – A gyerekek kegyetlenek tudnak lenni – mormolta Harry. – A felnőttek nemkülönben – jelentette ki pattogós hangon Olivia. – Nos, ez az egész nem számít. Épp csak ez az egyik olyan emlék, amely máig megmaradt bennem. Pár percig csendben ültek, aztán a férfi megszólalt. – Nem fejezte be a történetet. Olivia meglepetten fordult felé. – Hogy érti? – Nem fejezte be a történetet – ismételte meg Harry. – Ön mit tett? – A lány ajka elnyílt. – Nem hiszem, hogy nem tett semmit. Hogy már tizenegy évesen is ne tett volna valamit. Lassú mosoly áradt el a lány arcán, amely egyre nőtt... míg elérte az orcáját, az ajkait, a szívét. – Azt hiszem, volt egy-két szavam ahhoz a lányhoz. A tekintetük valami mély egyetértésben kapcsolódott össze. – Kapott még valaha is meghívást a születésnapi partijára? A lány még mindig mosolygott. Szélesen. – Nem hinném. 137

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Fogadni mernék, hogy ő nem felejtette el az ön nevét. Olivia érezte, ahogy a vidámság felbugyborékol benne. – Azt hiszem, én is. – És a barátnője, Miranda nevetett utoljára – mondta Harry. – Hozzáment az eljövendő Lord Rudlandhez. Volt nála jobb parti a környéken? – Nem volt. – Néha – mondta elgondolkodva Harry – azt kapjuk, amit megérdemlünk. Olivia, amint csendesen ült mellette, boldogan elmerült a gondolataiban. Aztán váratlanul a férfihez fordult, és megszólalt: – Én valóban odaadó nagynéni vagyok. – A bátyjának és Mirandának van gyermeke? – Egy kislány. Caroline. A legdrágább nekem az egész világon. Néha úgy érzem, legszívesebben megenném. – A férfira pillantott. – Min mosolyog? – A hangszínén. – Mi van vele? Harry megrázta a fejét. – Nem is tudom. Úgy hangzik, mintha... mintha... nem is tudom, szinte mintha a desszertet várná. A lány felnevetett. – Meg kell majd tanulnom, hogyan osszam meg a szeretetem. Most várják a másodikat. – Gratulálok. – Nem hittem, hogy szeretem a gyerekeket – mondta eltűnődve Olivia. – De rajongok az unokahúgomért. Ismét elhallgatott, és arra gondolt, milyen kellemes olyan ember társaságában lennie, akihez nem kell egyfolytában beszélnie. De persze azért beszélt, mert ő sosem maradt sokáig csendben. – Meg kellene látogatnia a nővérét Cornwallban – jegyezte meg. – Hogy megismerje az unokahúgait, meg az unokaöccseit. – Valóban – helyeselt Harry. – A család fontos. 138

A férfi hosszabban hallgatott, mint Olivia várta, aztán végül megszólalt: – Igen. Az. Valami nem volt rendben. A férfi hangja valahogy üresen csengett. Vagy talán mégsem. Olivia remélte, hogy nem. Olyan nagy csalódás volna, ha kiderülne, hogy Harry is egyike azon férfiaknak, akik nem törődnek a családjukkal. De nem akart erre gondolni. Most nem. Ha a férfinak voltak hibái, vagy titkai, vagy bármi, amiről ebben a pillanatban nem tudott, akkor nem is akart tudni róla. Ma este nem. Ma este semmiképpen.

139

9.

fejezet

Nem maradhattak egész este az alkóvban, ezért Olivia sajnálkozva felállt, kihúzta magát, aztán a válla fölött hátrapillantott Harryre, és azt mondta: – Rohamra még egyszer, barátim, egyszer! A férfi is felállt, és meleg, kérdő tekintettel mérte végig a lányt. – Azt hittem, nem szeret olvasni. – Nem is, de ez az V. Henrik, az ég szerelmére! Ezt még én sem tudtam megúszni – válaszolta Olivia, és beleremegett, ahogy eszébe jutott a négyes számú nevelőnő, aki ragaszkodott hozzá, hogy mindent megtanuljanak az összes Henrikről. Kivétel nélkül, fordított sorrendben. – Pedig megpróbáltam. Elhiheti nekem. – Vajon miért van olyan érzésem, hogy nem volt mintadiák? – tűnődött hangosan Harry. – De csak azért nem, hogy Miranda annál okosabbnak tűnjön mellettem. Ez ugyan nem volt egészen igaz, de Olivia nem bánta. Nem arról volt szó, hogy nem szeretett tanulni, csak éppen nem szerette, ha megmondták neki, mit tanuljon. Miranda, akinek mindig egy könyvbe volt dugva a feje, boldogan szívott magába bármilyen tudományt, amire az aktuális nevelőnő tanította őket. Olivia akkor volt a legboldogabb, amikor éppen két nevelőnő között voltak, és maguktól kellett boldogulniuk. Ahelyett, hogy biflázásra kényszerültek volna, kitaláltak mindenféle játékokat és fejtörőket. Oliviának sosem ment olyan jól a matematika, mint amikor senki nem tanította rá.

140

– Kezdem azt hinni, hogy Miranda egy szent – jegyezte meg Sir Harry. – Ó, neki is megvannak a hibái – vágott vissza Olivia. – Még sosem láttam ennyire makacs embert. – Makacsabb, mint ön? – Sokkal – nézett rá meglepve Olivia. Ő nem makacs. Meggondolatlan, az igaz, és nem ritkán szeles, de nem makacs. Mindig is tudta, mikor engedjen. Vagy mikor hagyjon fel a vitával. Félrehajtott fejjel mustrálta Harryt, amint a férfi kinézett a tömegre. Milyen érdekes ember, most, hogy megismerte. Ki gondolta volna, hogy ilyen ördögi humora van? Vagy, hogy ilyen elképesztően jó megfigyelő. Amikor beszélgetett vele, olyan érzése volt, mintha rátalált volna egy jó barátra, akit egész életében ismert. Ami döbbenetes volt. Hogy barátok legyenek egy úriemberrel – ki hitte volna, hogy ez lehetséges? Elképzelte, milyen volna, ha elismeri Mary, Anne vagy Philomena társaságában, tisztában van vele, hogy szép. Lehetetlen volna. Úgy hatna, mintha elviselhetetlenül beképzelt lenne. Mirandával persze más volna, Miranda megértené. De Miranda már nem volt túl gyakran Londonban, és Olivia csak most kezdte megérteni, milyen hatalmas, tátongó űrt hagyott ez az életében. – Nagyon komolynak tűnik – jegyezte meg Harry, és Olivia csak most eszmélt rá, annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, amikor a férfi visszafordult felé. Harry figyelmesen nézett rá, meleg tekintetét ráfüggesztve. Olivia kíváncsi lett volna, vajon mit lát a férfi. És eltűnődött, vajon megüti-e a mércét. De leginkább azon tűnődött, vajon miért olyan fontos ez neki. – Á, semmi – mondta végül, mert látta, hogy Harry valamiféle válaszra vár. – Nos, akkor jó. – A férfi elfordította a fejét, és ismét a tömeget fürkészte, megtörve így a köztük lévő különös intimitást. – Tehát megkeressük a hercegét? 141

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

A lány hetyke pillantást vetett rá, hálásan, hogy visszatérhet biztonságosabb vizekre. – Megtegyem végre azt a szívességet magának, hogy azt mondjam, nem az én hercegem? – Hálás lennék érte. – Nos, rendben, nem az én hercegem – szajkózta kötelességtudóan a lány. A férfi szinte csalódottnak tűnt. – Ennyi az egész? – Talán valami nagy drámára számított? – Nos, legalább – mormolta Harry. A lány felnevetett, aztán belépett a bálterembe, a tömeget pásztázva tekintetével. Rendkívül szép este volt; Olivia nem is értette, korábban miért nem vette észre. A bálterem tömve volt, mint a báltermek általában, de valami miatt ennek más volt a hangulata. Talán a gyertyák miatt? Talán több gyertya volt, vagy talán fényesebben égtek? Mindenki meleg, ragyogó fényben fürdött. Ma este mindenki szépnek tűnt, vette észre Olivia. Mindenki. Ez milyen nagyszerű dolog. És mindenki milyen boldognak tűnik. – Ott van a túlsó sarokban – szólalt meg mögötte Harry. – Jobbra. Meleg és megnyugtató volt a hangja. Olivia beleborzongott. Legszívesebben hátradőlt volna, hogy érezze a férfi testének melegét, és aztán... Előrelépett. Ezek veszélyes gondolatok. Főleg egy zsúfolt terem közepén. És különösen Sir Harry Valentine-nal kapcsolatban. – Szerintem itt kellene várakoznia – jelentette ki Harry. – Hadd jöjjön ő ide magához. A lány bólintott. – Szerintem nem lát engem. – Hamarosan látni fogja. A férfi szavai furamód bóknak hatottak, és Olivia legszívesebben hátrafordult volna, hogy rámosolyogjon. De nem tette meg, és nem tudta, hogy miért. 142

– A szüleim mellé kellene állnom – mondta a lány. – Illendőbb volna, mint... nos, bármi másnál, amit ma este tettem. – Felnézett a férfira, Sir Harry Valentine-ra, aki az új szomszédja volt, és hihetetlen módon az új barátja. – Köszönöm ezt a csodás kalandot. A férfi meghajolt. – A legnagyobb örömmel. De a búcsúzásuk túl formálisnak hatott, és Olivia nem tudta elviselni, hogy így váljanak el. Szélesen elmosolyodott – valódi mosolyával, nem azzal, amelyet a társasági udvariaskodásra tartogatott –, és megkérdezte: – Nem haragudna érte, ha otthon ismét szétnyitnám a függönyöket? Kezd rettentő sötét lenni a hálószobám. Harry hangosan felnevetett, amivel magára vont néhány pillantást. – Kémkedni is fog utánam? – Csak amikor vicces kalapokat visel. – Csak az az egy van, és csak keddenként viselem. És valahogy úgy tűnt, ez tökéletes befejezése a találkozásuknak. Olivia aprót pukedlizett, elköszönt, aztán eltűnt a tömegben, mielőtt még bármelyikük is újra megszólalhatott volna. Alig öt perccel azután, hogy Olivia megtalálta a szüleit, Alekszej Gomarovszkij herceg is megtalálta őt. A lánynak el kellett ismernie, hogy rendkívül vonzó férfi. Nagyon jóképű, a maga hűvös, szláv módján, jéghideg kék szemével, és olyan szőke hajjal, amely pontosan olyan színű volt, mint Oliviáé. Ami meglehetősen figyelemre méltó volt, mivel az ember ritkán lát ilyen szőke hajat egy felnőtt férfi fején. Ez kiemelte őt a tömegből. Ez, meg a hatalmas testőr, aki mindenhová követte. Az európai paloták veszélyesek lehetnek, magyarázta neki a herceg. Egy rangjabeli ember nem utazhat testőr nélkül. Olivia a szülei között állt, és figyelte, amint a tömeg kettéválik, hogy utat engedjen a hercegnek. A férfi megállt pontosan Olivia előtt, és valami különös katonás módon összeütötte a bokáját. Rendkívül egyenesen tartotta magát, és Oliviának volt egy olyan fura érzése, hogy sok év múlva, amikor már nem tudja felidézni a férfi 143

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

arcát, még mindig emlékezni fog arra, ahogyan tartotta magát, olyan büszkén és szálfaegyenesen. Kíváncsi lett volna, vajon a férfi szolgált-e a háborúban. Harry igen, de ő a kontinens másik felén lehetett, mint az orosz hadsereg, vagy mégsem? Nem mintha számított volna. A herceg kissé oldalra hajtotta a fejét, és elmosolyodott. Feszes mosolya nem annyira barátságos volt, mint inkább leereszkedő. Bár lehet, hogy ez csak a kulturális különbségből adódott. Olivia tudta, hogy nem szabad elhamarkodottan ítélnie. Oroszországban talán másként mosolyognak az emberek. És még ha nem is – a herceg királyi vér volt. A lány el sem tudta képzelni, hogy egy herceg megmutassa a legbelsőbb valóját az embereknek. Valószínűleg tökéletesen kedves, állandóan félreértett ember lehet. Milyen elszigetelt élete lehet. Ő gyűlölné ezt. – Lady Olivia – szólalt meg a herceg, nem túl észrevehető akcentussal. – Végtelenül boldog vagyok, hogy ma este ismét láthatom. Olivia közepesen mélyre hajolva pukedlizett – mélyebben, mint általában az ilyen eseményeken, de nem annyira, hogy megalázkodónak tűnjön. – Felség – mondta halkan. Amikor felemelkedett, a herceg megfogta a kezét, és pihekönnyű csókot lehelt rá. Körülöttük élénken sustorogtak az emberek, és Olivia kényelmetlenül észlelte, hogy a figyelem középpontjába került. Olyan volt, mintha a teremben mindenki tett volna egy lépést hátrafelé, széles folyosót hagyva körülöttük – hogy jobban lássák a kibontakozó drámát. A herceg lassan elengedte Olivia kezét, aztán halk mormolással megszólalt. – Amint azt bizonyára tudja, ön a legszebb nő a teremben. – Köszönöm, felség. Igazán megtisztel. – Csak az igazat mondom. Ön a megtestesült szépség. 144

Olivia mosolygott, és igyekezett annak a szép szobornak tűnni, aminek, úgy tűnt, a férfi látni szerette volna. Nem tudta biztosan, hogyan kellene válaszolnia a herceg bókjaira. Megpróbálta elképzelni, amint Sir Harry ilyen túlzó nyelvezetet használ. Valószínűleg elnevetné magát, amint a legelső mondatot igyekszik kipréselni magából. – Ön mosolyog rajtam, Lady Olivia – szólalt meg a herceg. A lány igyekezett gyorsan – villámgyorsan – kitalálni valamit. – Csupán azért, mert örömmel töltenek el a bókjai, felség. Te jó ég, ha Winston hallaná, a padlón hemperegne a nevetéstől. Miranda is. De a herceg nyilván elégedett volt a válasszal, mert kigyúlt a tekintete, és a lány felé nyújtotta a karját. – Sétáljon velem egyet a bálteremben, milaja. Talán majd táncolunk is. Oliviának nem volt más választása, mint kezét a herceg karjára helyezni. A férfi hivatalos ünnepi egyenruhát viselt. Sötétvörös volt, az ujján négy aranygombbal. A ruha anyaga szúrós volt, és a nő arra gondolt, milyen rettenetesen melege lehet a hercegnek a zsúfolt bálteremben. De a férfi nem mutatta semmi jelét, hogy kellemetlenül érezné magát. Sőt inkább valami hűvösség sugárzott belőle, mintha csak azt mondaná, csak bámulhatják, de tilos megérinteni. A herceg tudta, hogy mindenki őt nézi, bár már bizonyára hozzászokott az effajta figyelemhez. Olivia eltűnődött, vajon a férfi sejti-e, ő mennyire kényelmetlenül érzi magát ebben a helyzetben. Pedig ő is megszokta, hogy tekintetek szegeződnek rá. Tudta, hogy népszerű, és tisztában volt vele, hogy egyes ifjú hölgyek a divat és a stílus meghatározó alakjaként tekintenek rá. De ez... ez valami egészen más volt. – Élvezem az önök angol időjárását – jegyezte meg a herceg, amint befordultak a terem sarkánál. Olivia közben rájött, hogy ügyelnie kell a járására, ha a herceg mellett kijelölt helyén akar maradni. A férfi minden lépése pontosan kiszámított volt, tökéletesen 145

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

megtervezett, azonos hosszúságú. – Mondja meg nekem – tette hozzá a herceg –, általában ilyen meleg szokott lenni az évnek ebben a szakában? – Idén naposabb időnk van, mint szokott – válaszolt Olivia. – Oroszországban nagyon hideg van? – Igen. Nagyon... hogy is mondják önök... – Kis szünetet tartott, és Olivia egy másodperc töredékéig látta az arcán, ahogy küszködik, hogy megtalálja a megfelelő szavakat. Aztán bosszúsan összepréselte az ajkát, és megkérdezte a lányt: – Beszél franciául? – Sajnos nagyon rosszul. – Milyen kár! – jelentette ki olyan hangon, mintha kissé bosszantotta volna a lánynak ez a fogyatékossága. – Én sokkal... ööö... – Folyékonyabban beszéli? – segítette ki a lány. – Igen. Nagyon elterjedt Oroszországban. Sokan még az orosz helyett is a franciát beszélik. Olivia ezt nagyon különösnek találta, de úgy érezte, nem volna udvarias dolog megjegyzést tennie rá. – Megkapta ma délután a meghívásomat? – Igen – válaszolt a lány. – Megtiszteltetésnek veszem, és természetesen elfogadom. Valójában nem érezte megtiszteltetésnek. Vagyis, talán valóban megtiszteltetés volt, de nem örült neki. Ahogy számított is rá, az anyja ragaszkodott hozzá, hogy elfogadja a meghívást, és Olivia már három órát töltött az alkalomra szélvész gyorsasággal készülő új ruhája próbáival. Jég-kék selyemből lesz. Pontosan olyan színű, jött rá hirtelen Olivia, mint Alekszej herceg szeme. Csak remélte, a férfi nem fogja majd azt hinni, hogy ezt szándékosan tervelte ki így. – Mennyi ideig szándékozik Londonban időzni? – kérdezte a férfitól, és remélte, hogy az csak udvarias érdeklődést hall a hangjában, nem a reményt, hogy mielőbb távozni fog. – Még nem tudom biztosan. Ez... sok mindentől függ. 146

Úgy tűnt, nem óhajtja megmagyarázni ezt a meglehetősen sejtelmes kijelentést, úgyhogy Olivia mosolygott – nem a valódi mosolyával, ahhoz túlságosan feszült volt. Ám a herceg nem ismerte elég jól, hogy tudja, ez a lány társasági mosolya. – Remélem, jól fogja érezni magát a látogatása alatt – jegyezte meg udvariasan –, bármennyi ideig is marad. A férfi fenségesen bólintott, de nem felelt. Ismét befordultak a terem sarkánál. Olivia most már látta a szüleit, de még mindig csak a terem túloldalán. Őt figyelték, mint minden jelenlévő. Még a tánc is abbamaradt. A vendégek beszélgettek, de csak halkan. Mintha rovarok zümmögtek volna a teremben. Te jó ég, de szeretett volna Olivia hazamenni! Lehet, hogy a herceg tökéletesen kedves ember. Sőt, remélte is, hogy az. Ettől sokkal jobb megvilágításba kerülne az egész helyzet: egy kedves ember, aki a formalitások és a tradíciók csapdájában vergődik. És ha valóban tökéletesen kedves ember volna, akkor ő szívesen megismerkedne vele, és jól elbeszélgetnének, de nem így, te jó ég, ennyi ember előtt, amikor több száz szempár figyeli minden mozdulatát. Mi történne, ha megbotlana? Ha átesne a saját lábán, amint befordulnak a következő saroknál? Megjátszhatna egy apró botlást, de megtehetné azt is, ha már lúd, legyen kövér alapon, hogy teljes hosszában elhasal a földön. Ez látványos volna. És rendkívül kellemetlen. Bár mindegy, hogy kis botlás vagy nagy, mert úgysincs hozzá bátorsága, hogy megtegye. Már csak pár perc, biztatta magát. Az utolsó szakaszon jártak. Hamarosan visszakísérik a szüleihez. Vagy lehet, hogy táncolnia is kell, de még az sem volna ennyire rémes. Nyilván nem lennének egyedül a táncparketten. Az túl feltűnő volna. Még ebben a tömegben is. Még pár perc, és vége. 147

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry olyan közelről figyelte az aranyhajú párt, amennyire csak lehetséges volt, de a herceg döntése, hogy körbejár a teremben, eléggé megnehezítette a dolgát. Persze nem volt kötelező a közelben maradnia. Nem valószínű, hogy a herceg bármi olyat mondana, amit a hadügyminisztérium fontosnak találhat. De Harry semmiképpen sem akarta Oliviát szem elől téveszteni. Valószínűleg az volt csak az oka, hogy Winthrop gyanakodott rá, de Harrynek a herceg azonnal ellenszenves volt. Nem tetszett neki büszke tartása, annak ellenére, hogy saját katonaévei hatására ő maga is szálfaegyenesen tartotta magát. Nem tetszett neki a herceg tekintete, sem az, ahogy összehúzott szemmel nézett mindenkire. És nem tetszett neki az sem, ahogy a férfi szája mozgott, amikor beszélt, és a felső ajka felfelé görbült, mintha egyfolytában vicsorogna. Harry találkozott már olyan emberekkel, mint a herceg. Igaz, nem királyi vérből valókkal, de nagyhercegekkel és effélékkel, akik úgy pipiskedtek Európában, mintha csak az ő tulajdonuk volna az egész. Ami talán úgy is volt, de akkor is csak fajankók voltak, semmi több, Harry véleménye szerint. – Ó, hát itt vagy. Sebastian állt mellette, egy majdnem üres pezsgőspoharat szorongatva. – Unatkozol? Harry továbbra sem vette le a tekintetét Oliviáról, úgy felelt: – Nem. – Érdekes – dünnyögte Seb. Megitta a pezsgőjét, letette a poharat egy közeli asztalra, aztán közel hajolva, hogy Harry jól hallja, megkérdezte: – Kit keresünk? – Senkit. – Ó, elnézést. Tévedtem. Akkor kit nézünk ? – Senkit – válaszolt Harry, fél lépést téve jobbra, hogy elnézhessen egy rendkívül testes őrgróf mellett, aki takarta a kilátást. – Ó! Szóval épp csak nem veszünk rólam tudomást. Miért is? 148

– Szó sincs róla. – De még mindig nem nézel rám. Harry kénytelen volt beismerni, hogy vesztett. Seb ördögien kitartó volt, és még annál is bosszantóbb. Egyenesen az unokatestvére szemébe nézett, és kijelentette: – Épp elégszer láttalak. – De én mindig rendkívül kellemes látványt nyújtok. Sokat veszít, aki nem néz rám – mondta Sebastian édeskés mosollyal. – Szeretnél már menni? – Még nem. Seb felvonta a szemöldökét. – Komolyan beszélsz? – Jól érzem magam – jelentette ki Harry. – Jól érzed magad. Egy bálban. – Te is jól szórakozol. – Igen, de én én vagyok. Te meg te. Te nem szereted az ilyesmit. Harry megpillantotta Oliviát a szeme sarkából. Ránézett, egy pillanatra összeakadt a tekintetük, aztán mindketten másfelé néztek. A lányt lefoglalta a herceg, Harryt pedig Sebastian, aki most még nagyobb nyűgnek bizonyult, mint általában. – Lady Oliviával váltottál pillantást? – érdeklődött Sebastian. – Nem. Harry nem hazudott túl jól, de elég jól boldogult, ha csak egy szótagú válaszokat adott. Sebastian összedörzsölte a kezét. – Kezd érdekes lenni az este. Harry nem vett róla tudomást. Vagy legalábbis megpróbálta. – Máris Olivia hercegnőnek nevezik egyesek – jegyezte meg Sebastian. – Kik azok az egyesek? – kérdezte haragosan Harry, és megpördült, hogy Sebastian szemébe nézzen. – Egyesek azt mondják, hogy megöltem a menyasszonyomat. Sebastian értetlenül pislogott. – Mikor jegyezted el magad? 149

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Éppen erről van szó – vágta oda Harry dühösen. – És ő nem szándékozik hozzámenni ahhoz az idiótához. – Egészen úgy hangzik, mintha féltékeny lennél. – Ne légy nevetséges. Sebastian tudálékosan mosolygott. – Mintha láttalak volna vele kicsit korábban, ma este. Harry nem próbálta tagadni. – Udvariasan elbeszélgettünk. Végül is a szomszédom. Nem te mondod mindig, hogy legyek barátságosabb az emberekhez? – Szóval elrendeztétek ezt az egész kémkedési históriát? – Félreértés volt – jelentette ki Harry. – Hmm. Harryben azonnal megszólalt a vészcsengő. Amikor Sebastian a gondolataiba merült – láthatóan valami ördögi terven törve a fejét –, nagyon kellett vigyáznia az embernek. – Szeretnék megismerkedni azzal a herceggel – közölte Sebastian. – Te jó isten! – Harry már attól is kimerült, hogy csak mellette állt. – Mit akarsz csinálni? Sebastian az állát simogatta. – Még nem tudom biztosan. De biztos vagyok benne, hogy a megfelelő megoldás magától kínálkozik majd, amikor eljön az ideje. – Menet közben akarod kitalálni? – Általában elég jó beválik. Harry tudta, hogy nem lehet megállítani. – Figyelj ide – sziszegte, megmarkolva az unokatestvére karját, elég hevesen ahhoz, hogy azonnal felkeltse vele az érdeklődését. Harry a megbízatásáról nem beszélhetett neki, de Sebnek meg kellett tudnia, többről volt szó annál, minthogy belebolondult volna Lady Oliviába. Máskülönben tönkretehette volna az egész dolgot, egyetlen óvatlan utalással Olga grandmére-re. Harry lehalkította a hangját. – Ma este, a herceg előtt én nem tudok oroszul. És te sem. Bár Sebastian a legkevésbé sem beszélte folyékonyan a nyelvet, egy társalgással azért, ha botladozva is, de elboldogult. Harry átható tekintettel nézett rá. – Megértetted? 150

Seb a szemébe nézett, aztán bólintott – csak egyet, de olyan komolysággal, amelyet ritkán mutatott meg másoknak. Aztán ez a komolyság egy szempillantás alatt eltűnt, és visszatért a rá jellemző hanyag tartás és féloldalas mosoly. Harry hátralépett, és csendben figyelt. Olivia és a herceg ünnepélyes sétájuknak háromnegyedét már megtette, és most egyenesen feléjük tartottak. A bálozó tömeg elhúzódott előlük, Seb pedig mozdulatlanul állt, csak a bal keze mozgott, a hüvelykujját dörzsölgette össze szórakozottan a többi ujjával. Gondolkodott. Seb mindig így csinált, amikor gondolkodott. És aztán, olyan tökéletes időzítéssel, hogy senki nem hitte volna, hogy nem véletlen baleset, Sebastian újabb pezsgőspoharat emelt le egy arra járó inas tálcájáról, hátrahajtotta a fejét, hogy belekortyoljon, aztán... Harrynek fogalma sem volt, hogy csinálta, de hirtelen leeső pohár csattanása hallatszott, majd a parkettán üvegszilánkok fröccsentek szét, és kiömlött pezsgő habzott hevesen. Olivia hátraszökkent; befröcskölődött a ruhája szegélye. A herceg dühösnek látszott. Harry nem szólt egy szót sem. És akkor Sebastian elmosolyodott.

151

10. fejezet – Lady Olivia! – kiáltott fel Sebastian. – Annyira sajnálom. Kérem, fogadja őszinte bocsánatkérésemet. Rettentően ügyetlen voltam. – Semmi baj – válaszolt a lány, diszkréten megrázva előbb az egyik, majd a másik lábát. – Ez csak egy kis pezsgő. – Rámosolygott a férfira, jelezvén, hogy nem haragszik. – Azt hallottam, jót tesz a bőrnek. Nem hallott semmi ilyesmit, de mi egyebet mondhatott volna? Nem vallott Sebastian Grey-re, hogy ilyen ügyetlen legyen, de tényleg csak pár csöpp pezsgő fröccsent a topánkájára. Mellette a herceg azonban forrt a dühtől. A lány érezte a tartásából. A herceg jobban le lett locsolva, mint Olivia, habár valójában az összes pezsgő a csizmájára ment, és különben is, Olivia azt hallotta valahol, hogy vannak, akik pezsgővel tisztítják a csizmájukat. Ám akármit mondott is a dühös Alekszej herceg oroszul, az biztos, hogy nem dicsérő szavak lehettek. – A bőrnek? Igazán? – kérdezte Sebastian, olyan élénk érdeklődést tettetve, amely, Olivia biztos volt benne, semmiképpen nem lehetett őszinte. – Én ezt nem is hallottam. Bámulatos. – Egy női magazinban volt – füllentett Olivia. – Ami meg is magyarázná, miért nem tudtam róla én – vágta rá azonnal Sebastian. – Lady Olivia, bemutatna a barátjának? – szólalt meg éles hangon Alekszej herceg. – Ó... hát persze – válaszolt dadogva Olivia, akit meglepett ez a kérés. Eddig nem úgy tűnt, mintha a herceg túl sok emberrel akart 152

volna megismerkedni Londonban, kivéve talán a hercegeket, a királyi család tagjait, és hát... nos, őt. Lehet, hogy nem is olyan fennhéjázó és gőgös, mint gondolta róla. – Fenség, hadd mutassam be Mr. Sebastian Grey-t. Mr. Grey, bemutatom Alekszej Gomarovszkij herceget Oroszországból. A két férfi meghajolt egymás felé, Sebastian lényegesen mélyebben, mint a herceg, aki szinte udvariatlanul éppen csak meghajtotta magát. – Lady Olivia – szólalt meg Sebastian a meghajlás után –, találkozott már az unokatestvéremmel, Sir Harry Valentine-nal? Olivia ajka elnyílt meglepetésében. Miben mesterkedik? Nagyon jól tudja, hogy... – Lady Olivia – mondta Harry, aki hirtelen ott termett előtte. Harry a nő szemébe nézett. Valami izzott a tekintetében, amit Olivia nem tudott egészen megfejteni. De ez a tekintet úgy végigvillámlott rajta, hogy szinte beleborzongott. Aztán kialudt a tűz, és Harry úgy nézett rá, mintha csak egyszerű ismerősök volnának. Kecsesen bólintott a nő felé, aztán azt felelte az unokatestvérének: – Már ismerjük egymást. – Ó, igen, hát persze – mondta Sebastian. – Mindig elfelejtem. Hiszen szomszédok vagytok. – Fenség – fordult Olivia a herceghez –, hadd mutassam be Sir Harry Valentine-t. A tőlünk délre álló házban lakik. – Értem – mondta a herceg, aztán, miközben Harry meghajolt előtte, oroszul mondott valamit a testőrének, aki kurta biccentéssel válaszolt. – Ma este korábban beszélgettek egymással – jelentette ki a herceg. Olivia megmerevedett. Nem vette észre, hogy a herceg figyelte. És nem volt benne biztos, hogy ez miért zavarja annyira. – Igen – felelte, mert nem volt rá oka, hogy tagadja. – Sir Harryt is ismerőseim népes táborában tartom számon.

153

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Amiért rendkívül hálás vagyok – jelentette ki Harry. Éles volt a hangja, meghazudtolva a gyengéd szavakat. És ami még furább, egész idő alatt, miközben beszélt, a herceget nézte. – Igen – válaszolt a herceg, tekintetét nem véve le Harryről. – Azt elhiszem. Olivia Harryre nézett, aztán a hercegre, majd újra Harryre, aki továbbra is a herceg szemébe nézve így felelt: – Igen. – Milyen remek estély, nem igaz? – jegyezte meg Sebastian. – Lady Mottram idén felülmúlta önmagát. Olivia alig tudta megállni, hogy illetlenül fel ne vihogjon. Sebastian viselkedése annyira eltúlzottan vidám volt, hogy késként kellett volna átvágnia a feszült hangulatot. De nem tette. Harry hűvös nyugalommal figyelte a herceget, az pedig jeges megvetéssel szemlélte Harryt. – Hideg van itt, nem? – jegyezte meg Olivia, különösebben senkihez sem intézve a szavait. – Egy kissé – válaszolt Sebastian, mivel úgy tűnt, csak ők ketten szólaltak meg egyáltalán. – Mindig is úgy véltem, nem lehet könnyű egy nőnek ezekben a könnyed kis semmiségekben, amit viselnek. Olivia ruhája bársonyból volt, de rövid puffos ujjakkal, és a karja lúdbőrözött – Igen – felelte, mivel más nem szólt. Aztán rájött, hogy nem tud már mit mondani, úgyhogy megköszörülte a torkát, és elmosolyodott. Először rámosolygott Harryre és a hercegre, akik még mindig nem néztek rá, aztán a mögöttük álló emberekre, akik viszont mind ránéztek, bár néhány leplezni igyekezett – Ön is Lady Olivia sok csodálójának egyike? – kérdezte Harryt Alekszej herceg. Olivia elkerekedett szemekkel fordult Harry felé. Ugyan mi a csodát felelhet egy ilyen egyenes kérdésre? – Egész London csodálja Lady Oliviát – válaszolt ügyesen Harry. – Ő a mi egyik leginkább csodált hölgyünk – tette hozzá Sebastian. 154

Oliviának valami szerény, csöndes megjegyzést kellett volna tennie ennyi dicséret hallatán, de ez az egész annyira fura volt – sőt bizarr –, hogy nem tudta, mit mondjon. A két férfi nem róla beszélt. A nevét mondták, és bókoltak neki, de ez mind csak a dominanciáért folytatott fura és ostoba kakaskodás része volt. Hízelgő lett volna, ha nem érzi tőle olyan kellemetlenül magát. – Csak nem zenét hallok? – kérdezte Sebastian. – Talán hamarosan újra folytatódik a tánc. Szoktak táncolni Oroszországban? A herceg hidegen meredt rá. – Parancsol? – Fenség – helyesbített Sebastian, bár nem túl bűnbánó hangon –, szoktak önök táncolni Oroszországban? – Természetesen – vetette oda a herceg. – Nem minden társadalomban szoktak – tűnődött hangosan Sebastian. Oliviának fogalma sem volt, hogy ez igaz-e, de azt gyanította, hogy nem igaz. – És mi hozta Londonba, fenség? – kérdezte Harry, első ízben kapcsolódva be a társalgásba. Eddig csak a hozzá intézett kérdésekre felelt. Máskülönben megfigyelő maradt. A herceg szúrós tekintetet vetett rá, de nem lehetett eldönteni, vajon pimasznak találja-e a kérdést. – Az unokatestvéremhez jöttem látogatóba – válaszolt –, aki az önök nagykövete. – Ó – mondta Harry udvariasan –, még nem volt szerencsém megismerkedni vele. – Természetesen. Ez bizony sértés volt, nyilvánvaló és szándékos, de Harry a legkevésbé sem zavartatta magát. – Sok oroszt megismertem, amíg őfelsége hadseregében szolgáltam. Az ön honfitársai igen tiszteletreméltóak. A herceg kurta fejbólintással nyugtázta a dicséretet. 155

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Nem tudtuk volna megverni Napóleont, ha nem segít az önök cárja – folytatta Harry –, és az ön országa. Alekszej herceg végre a szemébe nézett. – Azon tűnődöm, vajon Napóleon sikeresebb lett volna, ha a tél nem érkezik meg olyan korán abban az évben? – tette hozzá Harry. – Kegyetlen volt. – A gyengék számára, esetleg – válaszolt a herceg. – Hány francia pusztult el a visszavonuláskor? – tűnődött hangosan Harry. – Nem emlékszem már. Te igen? – fordult Sebastianhoz. – Több mint kilencven százalékuk – válaszolt Olivia, mielőtt még felötlött volna benne, hogy talán nem kellene megszólalnia. Mindhárom férfi ránézett, az arcukon egyforma meglepetéssel. Szinte döbbentnek tűntek. – Szeretek újságot olvasni – jegyezte meg egyszerűen Olivia. A beálló csend elárulta neki, hogy ez nem elégséges magyarázat, úgyhogy hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy a legtöbb részletet nem közölték, de ennek ellenére lenyűgöző volt. És valójában nagyon szomorú. – Alekszej herceghez fordult, és megkérdezte: – Ön ott volt? – Nem – felelt a férfi kurtán. – A hadjárat Moszkva ellen indult, az én otthonom keleten van, Nyizsnijben. És nem voltam elég idős, hogy a hadseregben szolgáljak. Olivia Harryhez fordult. – És ön mégis ott volt a háborúban? A férfi bólintott, és fejével Sebastian felé intett. – Éppen akkor szereztük meg a kinevezésünket. Spanyolországban szolgáltunk, Wellington alatt. – Nem tudtam, hogy együtt szolgáltak – jegyezte meg Olivia. – A 18-as huszároknál – válaszolt Sebastian, csöndes büszkeséggel a hangjában. Kínos csend támadt, úgyhogy Olivia megjegyezte: – Milyen lenyűgöző. 156

Ez olyasféle megjegyzés volt, amilyet érzése szerint valószínűleg elvártak tőle, Olivia pedig már régen megtanulta, hogy az ilyen helyzetekben az a legbölcsebb, ha az elvárt módon cselekszik. – Nem mondott valami olyat Napóleon, hogy meglepte, amikor egy huszár betöltötte a harmincadik életévét? – mormolta a herceg. Aztán Oliviához fordult és így folytatta: – Az a hírük, hogy... hogy is mondják önöknél... – Ujjaival a feje mellett körözött, mintha az beindítaná az emlékezetét. – Vakmerőség – szólalt meg hirtelen. – Igen, ez az. Milyen kár – tette hozzá. – Nagyon bátornak tartják őket, de legtöbbször – nyisszantást imitáló mozdulatot tett a torka előtt – levágják őket. – Felpillantott Harryre és Sebastianra – de főként Harryre – az arcán kifejezéstelen mosollyal. – Ön szerint ez igaz, Sir Harry? – kérdezte halkan, de csípősen. – Nem – válaszolt Harry. Nem mondott mást, csak ezt az egyetlen szót: nem. Olivia tekintete oda-vissza járt a két férfi között. Harry nem mondhatott volna semmi mást, nem tehetett volna olyan gúnyos megjegyzést, amivel jobban felbosszantotta volna a herceget. – Lehet, hogy zenét hallok? – kérdezte a lány. De senki sem figyelt rá. – Ön mennyi idős, Sir Harry? – kérdezte a herceg. – És ön mennyi idős? Olivia idegesen nyelt. Nem illendő egy hercegtől ilyet kérdezni. És tudta, hogy Harry nem használt illendő hangot sem. Megpróbálta tekintetével figyelmeztetni Sebastiant, de az a másik két férfit figyelte. – Nem válaszolt a kérdésemre – jelentette ki Alekszej fenyegetően, mire a mellette álló testőr jelentőségteljesen előrébb lépett. – Én huszonnyolc vagyok – mondta Harry, aztán, kellőképpen hosszú szünet után, mintha csak utólag jutna eszébe, hozzátette: – Fenség. Alekszej herceg kurtán elmosolyodott. 157

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Akkor még két évünk van rá, hogy Napóleon jóslatát beteljesítsük, nem igaz? – Csak ha hadat óhajt indítani Anglia ellen – jegyezte meg Harry könnyed hangon. – Egyébiránt már visszavonultam a lovasságtól. A két férfi farkasszemet nézett egy örökkévalóságnak tűnő ideig, aztán Alekszej herceg hirtelen elnevette magát. – Ön mulattat engem, Sir Harry – mondta, de éles hangja meghazudtolta a szavait. – Még megvívunk egymással máskor is, ön és én. Harry kecsesen biccentett, a kellő megadással. A herceg a kezét Olivia kezére helyezte, amely még mindig a karján nyugodott. – De majd csak később – jelentette ki diadalittas mosollyal. – Csak miután táncoltam Lady Oliviával. Aztán hátat fordítva Harrynek és Sebastiannek, a táncparkettre vezette a lányt. Huszonnégy órával később Olivia nagyon kimerültnek érezte magát. A Mottram-bálról csak nem sokkal hajnali négy óra előtt ért haza, utána pedig az anyja nem hagyta, hogy sokáig aludjon. Ehelyett elcipelte a Bond Streetre, a hercegnél teendő látogatására készülő ruha utolsó próbájára. És utána természetesen nem szunyókálhatott egy kicsit, mivel el kellett mennie, hogy bemutassák a hercegnek, ami nevetséges volt, hiszen az előző este nagyobb részét a herceg társaságában töltötte. Hát nem olyanoknak szokták bemutatni az embert, akiket még nem ismert? Olivia és a szülei elmentek Alekszej herceg rezidenciájára, amely a nagykövet otthonában kialakított lakosztály volt. Rettenetesen fényűző volt, rettenetesen formális és rettenetesen unalmas. A lány ruhája, amelyhez fűzőt kellett vennie, és amely a múlt században jobban a helyén lett volna, kényelmetlen volt és nagyon meleg. A karja viszont, amelyet szabadon hagyott, majd' megfagyott. 158

Az oroszok láthatóan nem tartották szükségesnek fűteni az otthonukat. Az egész megpróbáltatás három órán át tartott, amely alatt Olivia apja számos pohárral fogyasztott valami színtelen alkoholból, amelytől rendkívül elálmosodott. A herceg Oliviát is megkínálta vele, de az apja, aki akkorra már megkóstolta, azonnal elkapta a lány elől a poharat. Oliviának aznap este ismét el kellett volna mennie otthonról – Lady Bridgerton kis létszámú vacsorát adott –, de fáradtságra hivatkozott, és legnagyobb meglepetésére az anyja engedett neki. Olivia úgy sejtette, az anyja is fáradt lehet. Az apja pedig nem volt olyan állapotban, hogy bárhová is elmenjen. Olivia a szobájában vacsorázott (miután aludt egyet, megfürdött, aztán újból egy kicsit szunyókált), és arra készült, hogy elolvassa az újságot az ágyban, amikor meglátta az éjjeliszekrényén heverő Miss Butterworth és az őrült báró című kötetet. Nagyon fura, gondolta, amint kézbe vette a karcsú kötetet. Vajon miért ad neki Sir Harry ilyesmit? Belelapozott, és itt-ott olvasott belőle egy-egy bekezdést. Egy kissé frivolnak tűnt. Ez azt jelentené, hogy a férfi őt is frivolnak tartja? Az ablakára nézett, amelyet nehéz függönyök takartak, szorosan összehúzva éjszakára. Vajon még mindig azt gondolja róla, hogy frivol? Most, hogy már ismeri? Visszatért a kezében tartott könyvhöz. Vajon még most is ilyen ajándékot választana neki? Egy giccses gótikus regényt, vagy hogyan nevezte? Vajon így látja őt? Becsapta a könyvet, és a gerincével lefelé az ölébe helyezte. – Egy, kettő, három – számolt, aztán hirtelen elrántotta a kezét, és hagyta, hogy a Miss Buttleworth magától kinyíljon valahol. A könyv az oldalára dőlt.

159

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Ostoba jószág – dünnyögte a lány, és újra megpróbálta. Mert valójában nem érdekelte eléggé, hogy maga válasszon egy lapot. A könyv ismét eldőlt, ugyanarra az oldalára. – Ó, hát ez nevetséges. És még nevetségesebb volt, hogy ezek után kimászott az ágyból, és a padlón ülve készült megismételni a kísérletet, arra gondolván, hogy akkor talán nem fog a kötet az oldalára dőlni, ha teljesen sík felületre rakja. – Egy-két-há... – gyorsan odakapott, mert az az átkozott holmi már megint az oldalára akart dőlni. Most már valóban nagyon ostobának érezte magát. Ami nem is volt meglepő, figyelembe véve, milyen nagyfokú idiotizmus kellett ahhoz, hogy egyáltalán kimásszon az ágyból. De most már nem engedhette, hogy az átkozott kis könyv legyőzze, úgyhogy a negyedik próbálkozásnál hagyta, hogy a lapjai egy kissé szétnyíljanak, közvetlenül mielőtt elengedte volna. Csak egy kis biztatás kell, gondolta Olivia. – Egy, kettő, három! És végre kinyílt a könyv. Hogy pontosak legyünk, a 193. oldalnál. Olivia hasra feküdt, és a könyökére támaszkodva olvasni kezdett. Hallotta a férfi lépteit maga mögött. Egyre közeledett felé, és tudta, hogy hamarosan utoléri. De vajon mi a szándéka? Jó vagy gonosz? – Én a gonoszra szavazok – mormolta Olivia. Honnan tudhatná? Honnan tudhatná? Honnan tudhatná? Ó, az ég szerelmére! Ezért olvasta inkább az újságot. Képzeljük csak el: A parlamentet rendre intették. Rendre intették. Rendre intették. Olivia megcsóválta a fejét, aztán folytatta az olvasást. És aztán felidézte magában a tanácsot, amelyet anyja adott neki, mielőtt az áldott emlékű hölgy elnyerte volna égi jutalmát, amikor halálra csipkedték a galambok... – Micsoda? 160

A válla fölött az ajtóra pillantott, amikor tudatosult benne, hogy gyakorlatilag sikítva szakadt ki belőle ez a szó. Na de igazán – galambok? Feltápászkodott, jobb kezébe fogva Miss Buttleworth-t, és mutatóujját a lapok közé csúsztatta, hogy megjelölje, ahol jár. – Galambok – ismételte meg újra. – Ez komoly? Ismét kinyitotta a könyvet. Nem tudta megállni. Ő még csak tizenkettő volt, túl fiatal egy ilyen beszélgetéshez, de talán az anyja... – Unalmas. Kinyitotta a könyvet egy másik oldalon, többé-kevésbé véletlenszerűen. Ám ésszerűnek tűnt valahol az elejéhez közelebb beleolvasni a történetbe. Priscilla megragadta az ablakpárkányt, kesztyűtlen kezével teljes erejével kapaszkodva a kőbe. Amikor hallotta, hogy a báró megzörgeti a kilincset, tudta, hogy csak másodpercei vannak a cselekvésre. Ha a férfi ott találja, legbelsőbb szentélyében, ki tudja, mire ragadtatja magát? Durva ember volt, legalábbis a lánynak ezt mondták. Olivia odasétált az ágyához, és a szélére kuporodva tovább olvasott. Nem tudta senki, hogyan halt meg a férfi menyasszonya. Egyesek szerint betegségben, de legtöbben azt állították, megmérgezték. Gyilkosság volt! – Tényleg? Olivia pislogva felpillantott, aztán az ablak felé fordult. Halott menyasszony? Híresztelések és pletykák? Tudott erről Sir Harry? Elképesztő volt a párhuzam. Hallotta, amint a férfi belép a szobába. Vajon észreveszi, hogy nyitva van az ablak? Mit tegyen? Mit tegyen? Olivia lélegzete felgyorsult. Izgatottan hajolt a könyvre az ágya szélén ülve.

161

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Priscilla elrebegett egy imát, aztán szorosra zárt szemmel elengedte az ablakpárkányt. Ezzel vége volt a fejezetnek. Olivia kíváncsian lapozott egyet. Csak pár lábnyi volt a távolság a hideg, kemény talajig. Micsoda? Priscilla a földszinten volt? Olivia kíváncsiságát gyorsan felváltotta a bosszúság. Miféle tyúkeszű perszóna lóg ki egy földszinti ablakból? Még ha hozzávesszük az épület lábazatát is, akkor is. Komolyan. Az ember még a bokáját sem könnyen rándítaná meg ekkora esés után. – Ez nagyon hatásvadász – mondta összehúzott szemmel. Különben is, ki ez a szerző, aki ilyen semmiséggel akarja riogatni az olvasóit? Volt Harrynek bármi fogalma arról, mit adott neki, vagy egyszerűen csak vakon követte a nővére ajánlását? Az ablakára nézett. Még mindig ugyanolyan méretű volt, ugyanazokkal a függönyökkel. Nem változott rajta semmi. Ez valamiért meglepte Oliviát. Egyébként is, egyáltalán mennyi az idő? Már majdnem fél tíz. Harry valószínűleg nincs már a dolgozószobájában. Vagyis, mégis előfordulhat. Szokása volt későig dolgozni, habár, jobban meggondolva, sosem mondta Oliviának, mivel is foglalkozik ott olyan szorgalmasan. A lány felkelt az ágyról, és az ablak felé sétált. Lassan, óvatosan, ami nevetséges volt, hiszen a férfi semmiképpen nem láthatott át a függönyökön. A Miss Butterworth-t még mindig a bal kezében tartva, jobbjával kinyúlt, és széthúzta a függönyt...

162

11. fejezet Mindent egybevetve, Harry elég sokat dolgozott egész nap. Egy átlagos napon ugyan a kétszeresét fordította volna le annak, amennyit ma elvégzett, sőt lehet, hogy még többet, de ma másutt járt az esze. Állandóan azon kapta magát, hogy Olivia ablakát bámulja, holott tudta, hogy a lány nincs ott. Ez volt az a nap, amikor a herceghez volt hivatalos látogatóba. Délután háromra. Ami azt jelentette, hogy valószínűleg már nem sokkal kettő előtt elment otthonról. Az orosz nagykövet rezidenciája nem volt túl messze, de az őrgróf meg a grófnő bizonyára nem kockáztatnák, hogy elkéssenek. Számítani kell a forgalomra, vagy eltörhet egy kerék, esetleg egy utcagyerek kiszaladhat az útra... Akinek volt egy kis józan esze, úgy indult el mindig otthonról, hogy hagyott bőven időt az esetleges váratlan akadályokra. Olivia valószínűleg kénytelen maradni vagy két óra hosszat, esetleg hármat. Senki nem tudja úgy elnyújtani ezeket az alkalmakat, mint az oroszok. Aztán még fél óra hazáig, és... Nos, most már biztosan otthon van. Hacsak el nem ment ismét valahova, de nem látta a családi hintót elhajtani. Nem mintha figyelte volna. De a függönye szét volt húzva. És olyan szögben ült, hogy látott egy keskeny fénysávot az utcáról. És természetesen minden hintót, amely történetesen elgördült a ház előtt. Felállt, és nyújtózkodott. Feje fölé emelte a karját, és megmozgatta a nyakát. Még egy oldallal akart végezni ma – a 163

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

kandallón álló óra szerint még csak fél tíz volt –, de most muszáj volt az elzsibbadt lábát megmozgatnia egy kicsit. Előjött az íróasztala mögül, és odasétált az ablakhoz. És ott volt a lány. A másodperc töredékéig mindketten dermedten álltak, rajtakapva, azon tűnődve: Tegyek úgy, mintha nem látnám ? Aztán Harry arra gondolt: Szó sincs róla. Intett. A lány mosolygott. És visszaintegetett. És aztán... Harry meglepetten bámult. Olivia kinyitotta az ablakát. Mire természetesen ő is úgy tett. – Tudom, hogy azt mondta, nem olvasta ezt – szólalt meg a lány minden bevezetés nélkül –, de belepillantott esetleg? – Jó estét kívánok – szólt át neki Harry. – Hogy érezte magát a hercegnél? A lány türelmetlenül megrázta a fejét. – A könyvről beszélek, Sir Harry, erről a könyvről. Beleolvasott legalább egy kicsit? – Attól tartok, nem. Miért? A lány két kézzel az arca elé emelte a könyvet, aztán kissé félrehúzta, hogy láthassa a férfi arcát, és kijelentette: – Nevetséges. A férfi helyeslően bólintott. – Gondoltam, hogy az lesz. – Miss Butterworth anyját halálra csipkedik a galambok. A férfi felnevetett. – Tudja, mit? Ettől egyszerre sokkal érdekesebbnek találom. – Galambok, Sir Harry! Galambok! A férfi rávigyorgott. Egy kicsit úgy érezte magát, mintha Rómeó lett volna az ő Júliájával, a méreg és a hadakozó családok nélkül. Viszont galambokkal. – Szívesen meghallgatnám azt a részt – jelentette ki. – Nagyon izgalmasnak hangzik. 164

A lány összevont szemöldökkel nézett rá, és félresöpört egy hajfürtöt, amelyet az enyhe szellő az arcába fújt. – Az még a történet kezdete előtt történt. Ha szerencsénk van, Miss Buttleworth is megkapja a maga csipkedését, mielőtt még a könyv véget érne. – Szóval akkor elolvasta? – Itt-ott egy-egy részletet – ismerte el Olivia. – Nem többet. A negyedik fejezet elejét, és... – Lenézett a könyvre, gyorsan lapozni kezdett, aztán újra felpillantott. – A százkilencvenharmadik oldalt. – Az fel sem merült önben, hogy esetleg az elején kezdje el? A lány hallgatott. Elég hosszasan. Aztán dacosan azt válaszolta: – Nem szándékoztam elolvasni. – Épp csak magával ragadta, nem igaz? – Nem! Egyáltalán nem erről van szó. Keresztbe fonta a karját, aminek következtében elejtette a könyvet. Egy pillanatra eltűnt Harry szeme elől, aztán újra felbukkant, a Miss Buttleworth-szel a kezében. – Annyira bosszantó volt, hogy nem tudtam letenni. A férfi az ablakpárkánynak dőlt, és vigyorogva nézett rá. – Úgy tűnik, magával ragadta a történet. – Egyszerűen csak ostobaság az egész. Ez az egész Miss Buttleworth, és az őrült báró között. Én a bárónak szurkolok. – Ugyan már! Hiszen ez egy szerelmes történet. Önnek a hősnő mellé kellene állnia. – Ha nem lenne ilyen idióta. – Egy pillanatra ismét lepillantott a könyvre, és pörgetni kezdte a lapokat. – Nem tudom, hogy a báró csak őrült, vagy gyilkos is, de ha igen, remélem, sikerrel jár. – Az sosem történne meg – jelentette ki Harry. – Ezt miből gondolja? Olivia ismét félresöpörte a haját, amely most az orrát csiklandozta. Az enyhe szellő kezdett erőre kapni, és Harry egyre szórakoztatóbbnak találta az egész jelenetet. 165

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Nem nő a szerző? – kérdezte. Olivia bólintott. – Sarah Gorely. Még sosem hallottam róla. – És ez szerelmes regény akar lenni? A lány ismét bólintott. Harry megrázta a fejét. – Az írónő nem fogja megölni a hősnőjét. Olivia egy hosszú pillanatig a férfira meredt, aztán egyenesen a könyv végére lapozott. – Ó, ne csinálja ezt! – dorgálta a férfi. – Elrontja az egészet. – Nem akarom elolvasni – vágott vissza Olivia. – Akkor hogyan rontanám el? – Higgyen nekem – erősítette meg a férfi. – Amikor férfi ír egy szerelmes történetet, a nő meghal. Amikor viszont nő, akkor a történet mindig jól végződik. Olivia ajka elnyílt, mintha a lány nem tudta volna eldönteni, megsértődjön-e ettől az általánosítástól. Harry elfojtott egy vigyort. Élvezte, amikor zavarba hozta a lányt. – Az hogy lehet romantikus, ha a nő meghal? – kérdezte Olivia gyanakvóan. A férfi vállat vont. – Nem azt mondtam, hogy ez logikus, csak azt, hogy így szokott lenni. Úgy tűnt, a lány nem tud mit kezdeni ezzel, Harryt pedig elégedettség töltötte el, amint ott ült, és figyelte a dühösen a könyvre meredő Oliviát. A lány elragadó volt, amint az ablakában állt, még abban a szörnyű kék köntösében is. A haja egyetlen vastag fonatban lógott a hátára, és a férfi hirtelen arra gondolt, vajon miért csak most ötlött fel benne, hogy ez az egész beszélgetésük mennyire szokatlan. Még nem találkozott a lány szüleivel, de el sem tudta képzelni, hogy helyeselnék, hogy a lányuk egy nőtlen férfival beszélgessen az ablakából a sötétben. Ráadásul köntösben. 166

De Harry annyira élvezte a helyzetet, hogy úgy döntött, ha a lány nem aggódik az illemszabályok miatt, ő sem fog. A lány összehúzta a szemét, és elszántan lapozott a könyv vége felé. – Ne tegye! – figyelmeztette Harry. – Csak meg akarok győződni róla, hogy igaza van. – Akkor kezdje az elején – válaszolta a férfi, főleg azért, mert tudta, ezzel bosszantja a lányt. Olivia felnyögött. – Nem akarom elolvasni az egész könyvet. – Miért nem? – Mert nem fog tetszeni nekem, és csak elpazarolom rá az időmet. – Nem tudhatja, hogy nem fog tetszeni önnek – jegyezte meg a férfi. – De tudom – jelentette ki teljes meggyőződéssel a lány. – Miért nem szeret olvasni? – kérdezte Harry. – Ezért! – kiáltott fel a lány, a Miss Butterworth-t lobogtatva. – Ez tökéletes ostobaság. Ha adna nekem egy újságot, nos, azt elolvasnám. Pontosabban el is olvasom. Az utolsó szóig. Minden nap. Harryre ez mély benyomást tett. Nem mintha azt gondolta volna, a nők nem olvasnak újságot. Éppen csak eddig nem túl sok gondolatot szentelt neki. Az biztos, hogy az anyja nem volt újságolvasó, és ha a nővére esetleg igen, ennek soha nem adta semmi jelét a levelezésükben. – Olvassa el a regényt – mondta Oliviának. – Lehet, hogy legnagyobb meglepetésére még élvezni is fogja. – Miért nógat engem, hogy elolvassak valamit, ami magát a legkevésbé sem érdekli? – kérdezte Olivia, jókora adag gyanakvással a hangjában. – Mert... – kezdte Harry, de elhallgatott, mivel fogalma sem volt, miért teszi. Azt leszámítva, hogy ő adta Oliviának. És élvezte, hogy

167

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

csipkelődhet vele miatta. – Egyezséget ajánlok, Lady Olivia – mondta végül. A lány félrehajtotta a fejét, és várakozóan nézett rá. – Ha elolvassa az egészet, elejétől a végéig, akkor én is megteszem. – El fogja olvasni a Miss Buttleworth és az őrült bárót? – kérdezte Olivia kétkedően. – Igen. Amint ön végzett vele. Úgy tűnt, mintha Olivia beleegyezne, és már nyitotta is az ajkát, hogy mondjon valamit, de hirtelen megdermedt, és fenyegetően összehúzta a szemét. Ennek a nőnek két fiútestvére van, emlékeztette magát Harry. Tudja, hogy harcoljon. Ördögi módon. – Szerintem velem kellene olvasnia – jelentette ki Olivia. Harrynek erről mindenféle gondolata támadt, amelyek legtöbbje abból a szokásából fakadt, hogy ő elalvás előtt szokott olvasni. Az ágyban. – Vegyen még egy példányt – tette hozzá Olivia. A férfi kellemes kis ábrándja kipukkadt és köddé vált. – Majd összevetjük az észrevételeinket. Olyan lesz, mint egy olvasókör. Mint azok az irodalmi szalonok, amelyeknek a meghívását állandóan visszautasítom. – Elmondhatatlanul megtisztelve érzem magam. – Lehet is – jelentette ki Olivia. – Még soha senkit nem kértem fel erre. – Nem vagyok benne biztos, hogy az üzletben lesz még egy példány – jegyezte meg Harry. – Majd én kerítek önnek egyet. – Huncutul elmosolyodott. – Bízzon bennem, én aztán tudok vásárolni. – Ettől féltem – mormolta Harry. – Mi az? A férfi ránézett, és hangosabban mondta: – Kezdek félni magától. – Úgy tűnt, a nő örül ennek. – Olvasson fel nekem egy bekezdést – kérte Harry. 168

– Most? Tényleg? A férfi letelepedett az ablakpárkányra, hátát az ablakkeretnek támasztva. – Az elejét, ha volna kedves. Olivia pár pillanatig rámeredt, aztán vállat vont, és megszólalt: – Rendben. Tessék. – Megköszörülte a torkát. – Sötét, szeles éjszaka volt. – Úgy tűnik, ezt már hallottam – jegyezte meg Harry. – Ne szakítson félbe. – Bocsánat. Folytassa. Olivia mérgesen ránézett, aztán folytatta. – Sötét, szeles éjszaka volt, és Miss Priscilla Butterworth biztos volt benne, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső, pászmákban lezúdulva, patakokban aláömölve, eláztatva mindent a látóhatáron. Felpillantott. – Ez rémes. És azt hiszem, a látóhatárt nem jól használta a szerző. – Elmegy – válaszolt Harry, bár magában egyetértett a lánnyal – Folytassa. Olivia megcsóválta a fejét, de azért tovább olvasott. – Ő természetesen védve volt az esőtől parányi kamrájában, de az ablak keretét olyan erővel rázta a szél, hogy biztos volt benne, aznap éjjel nem jön álom a szemére. Keskeny, hideg ágyán összekuporodva, blablabla, várjon, ezt átugrom, ott folytatom, ahonnan érdekes lesz. – Azt nem teheti – pirongatta Harry. A lány fölényesen emelte magasba a Miss Butterworth-t – Nálam van a könyv. – Dobja át – szólalt meg váratlanul Harry. – Mi van? Harry lekászálódott az ablakpárkányról, és felsőtestével kihajolt az ablakon. – Dobja le. A lány kétkedően kérdezte: – El tudja kapni?

169

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry kihívóan mondta: – Ha ön ide tudja dobni, én el tudom kapni. – Ó, én jól tudok dobni – válaszolt a lány, láthatóan megsértődve. Harry elvigyorodott. – Még sosem találkoztam olyan lánnyal, aki tudott volna. Erre Olivia hozzávágta, és Harry csak a harctéren edzett gyors reflexeinek köszönhette, hogy képes volt úgy helyezkedni, hogy elkapja. De elkapta. Hála az égnek. Nem élte volna túl, ha nem sikerül neki. – Legközelebb finomabban dobja – zsémbelt. – Az nem volna ilyen mulatságos. Félre a Rómeó és Júliával. Ez sokkal inkább A makrancos hölgy, gondolta Harry. Felnézett. A lány odahúzott egy széket, és most a nyitott ablak mellett ült várakozva, eltúlzott türelemmel az arcán. – Nos – mondta Harry, megkeresve a helyet, ahol Olivia abbahagyta az olvasást. – Keskeny, hideg ágyán összekuporodva önkéntelenül is felidézte magában azokat az eseményeket, amelyek eredményeként most itt volt ezen a vigasztalan helyen, ezen a vigasztalan éjszakán. De, nyájas olvasó, a történet nem itt kezdődik. – Gyűlölöm, amikor ezt csinálják az írók – jelentette ki Olivia. – Csitt A kezdeteknél kell kezdenünk, ami nem akkor volt, amikor Miss Butterworth megérkezett Thimmerwell Hallba, még csak nem is akkor, amikor megérkezett Fitzgerald Piacebe, amely Thimmerwell Hall előtt az otthona volt. Nem, azon a napon kell kezdenünk, amikor megszületett, egy jászolban... – Egy jászolban? – sikoltotta Olivia. A férfi vigyorgott. – Csak meg akartam győződni róla, hogy figyel. – Gazember. A férfi felnevetett, aztán folytatta a felolvasást. – A napon, amelyen megszületett, egy hampshire-i kis házban, amelyet rózsák és pillangók vettek körül, az utolsó napon, mielőtt a várost elpusztította volna a himlő. 170

Harry felpillantott. – Nem, ne hagyja abba – szólt rá Olivia. – Most kezd érdekes lenni. Miféle himlő, mit gondol? – Maga egy vérszomjas teremtés, ugye, tudja? A lány félrehajtotta a fejét, és egyetértően megjegyezte: – Lenyűgöz mindenféle betegség. Amióta csak az eszem tudom, érdekel az ilyesmi. Harry gyorsan átfutotta az oldalt. – Attól tartok, csalódást kell, hogy okozzak. A szerző semmiféle orvosi jellegű leírással nem szolgál. – Esetleg a következő oldalon? – vetette fel reménykedve Olivia. – Folytatom – jelentette ki Harry. – A járvány elragadta szeretett atyját, de csodával határos módon megkímélte a csecsemőt, és az anyját. Életét vesztette még atyai nagyanyja, mindkét nagyapja, három nagynénje, két nagybátyja, egy nővére és egy második unokatestvére. – Már megint gúnyt űz belőlem – mondta vádlóan Olivia. – Nem – tiltakozott a férfi. – Esküszöm, ez mind így áll itt. Jó nagy járvány lehetett Hampshire-ben. Ha nem vágja hozzám a könyvet, meggyőződhetett volna róla a saját szemével. – Senki nem ír ennyire rosszul. – Úgy tűnik, van, aki mégis. – Nem tudom eldönteni, ki a rosszabb: a szerző, amiért ilyen ostobaságot ír, vagy mi, amiért elolvassuk. – Én remekül szórakozom – közölte vele Harry. És úgy is volt. Ez volt a legvalószínűtlenebb dolog a világon, ahogy itt ült az ablakában, és egy gyalázatosan rossz regényt olvasott fel Lady Olivia Bevelstoke-nak, annak az ifjú hölgynek, akinek a kegyeiért versengett az egész társaság. De kellemes volt az enyhe szellő, ő pedig be volt zárva a dolgozószobájába egész nap, és néha, amikor felpillantott rá, el tudta kapni a lány mosolyát. Nem őrá mosolygott, bár néha az is megesett. De azok az elcsípett mosolyok, amelyek fura rezonanciákat keltettek Harryben, akkor jelentek meg Olivia arcán, 171

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

amikor nem vette észre, hogy Harry figyeli, amikor egyszerűen csak élvezte a pillanatot, belemosolyogva az éjszakába. Olivia nemcsak csinos volt, hanem valóságos szépség, olyan arccal, amely sírásra készteti a férfiakat. Szív alakú arca volt, és tökéletes, porcelán finomságú bőre. A szeme pedig – egyes nők ölni tudtak volna ezért az elragadó búzavirágkék színért. Olivia szép volt, és tudta ezt. Ám nem használta fegyverként a szépségét. Az ő számára ez egyszerűen lényének egy része volt, természetesen hozzátartozott, mint a keze vagy a lába, a tíz ujja és a lábujjai. A lány gyönyörű volt, Harry pedig meg akarta szerezni magának.

172

12. fejezet – Sir Harry! – kiáltott át a férfinak Olivia, és felállt. Az ablakpárkánynak dőlve megpróbált belesni az este sötétjén át a férfi szobájába, ahol Harry ülő alakja kirajzolódott a lobogó gyertyafény háttere előtt. Olivia nem értette, miért hallgatott el a férfi olyan hirtelen. Harry feleszmélt a lány hangjára, és felpillantott Olivia ablakára, de nem nézett a lányra. – Elnézést kérek – dünnyögte, aztán gyorsan visszafordult a könyvhöz, és próbálta megkeresni a helyet, ahol abbahagyta az olvasást. – Semmi baj – biztosította a lány, de eközben azt gondolta, igazán fura arcot vág a férfi, mintha éppen most evett volna valamit, ami nem ízlett neki. – Jól van? Harry felpillantott rá, és akkor... szinte lehetetlen leírni, sőt megérteni is, ami akkor történt. A férfi tekintete összekapcsolódott a lányéval, és bár sötét volt, és Olivia nem látta a színét, azt a gazdag, meleg csokoládészínt, mégis érezte. És akkor egész egyszerűen elakadt a lélegzete. És elvesztette az egyensúlyát. Hátrahanyatlott a székébe, és egy pillanatig csak ott ült, azon tűnődve, miért száguld olyan eszeveszetten a szíve. A férfi nem tett mást, csak ránézett. Ő pedig... ő pedig... Ő pedig elalélt. Ó, magasságos ég, a férfi most bizonyára nagyon ostobának gondolja! Olivia soha életében nem ájult még el, és... nos, rendben, 173

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

igazából most sem, de valami olyasmit érzett, valami fura bizsergő, lebegő érzést, és a férfi most bizonyára azt hiszi, hogy ő is azok közé a hölgyek közé tartozik, akik egyetlen lépést sem tehetnek a repülősó nélkül. Ami éppen elég rossz volt, nem beszélve arról, hogy ő egész életében gúnyt űzött ezekből a hölgyekből. Ó, jaj, ó, jaj! Küszködve felállt, és kidugta a fejét az ablakon. – Jól vagyok – közölte –, épp csak elbotlottam. A férfi lassan bólintott, és Olivia észrevette, hogy gondolatban valahol máshol jár. Messze-messze. Aztán, mintha hirtelen összeszedné magát, Harry felpillantott, és bocsánatkérően mondta: – Kissé elkalandoztam. Későre jár – magyarázkodott. – Igen – helyeselt halkan a lány, habár úgy vélte, még nem sokkal múlhatott tíz óra. És hirtelen ráébredt, nem bírná ki, ha a férfi köszönne el tőle, neki kell elsőnek jó éjt kívánnia neki. Mert... mert... Nos, nem tudta, hogy miért, csak érezte, hogy így van. – Éppen azt akartam mondani, hogy már mennem kellene – szólalt meg Olivia. Aztán zavartan magyarázkodni kezdett: – Nos, nem kifejezetten menni, nem kell sehová sem mennem, mivel már itt vagyok a szobámban, és nem megyek sehová, csak az ágyamig. Rámosolygott Harryre, mintha csak ezzel akarná kárpótolni a sok ostobaságért, amit összehordott. – Amint ön is mondta – folytatta –, későre jár. A férfi ismét bólintott. Olivia kénytelen volt ismét megszólalni, mert a férfi láthatóan nem akart semmit sem mondani. – Nos, akkor jó éjt. A férfi viszonozta a köszönést, de olyan halkan, hogy Olivia nem annyira hallotta a szavait, inkább csak látta az ajkán. És akárcsak a szeménél az imént, amikor a férfi ránézett, érezte. Az ujja hegyénél kezdődött, és felkúszott a karján, ő pedig beleborzongott, és mélyet sóhajtott, mintha a levegővel kifújhatná magából ezt a különös érzést. De vele maradt, csiklandozta a tüdejét, és táncolt a bőrén. 174

Bizonyára meg fog őrülni. Erről lehet szó. Vagy túlságosan fáradt. Túl feszült egy királyi hercegnél töltött nap után. Belépett a szobájába, felnyúlt, hogy behúzza a függönyt, aztán... – Ó – ismét kidugta a fejét az ablakon –, Sir Harry! A férfi felpillantott. Azóta sem mozdult el a helyéről. – A könyv – mondta a lány. – Még mindig önnél van. Egyszerre néztek a két épületet elválasztó térbe. – Felfelé nem lehet olyan jól dobni, nem igaz? – szólalt meg Olivia. Harry megrázta a fejét, és elmosolyodott egy kicsit. – Kénytelen leszek holnap felkeresni, hogy visszaadjam – jelentette ki. Olivia pedig újra érezte, ahogy eláll a lélegzete, és elárad benne az a fura érzés. – Örömmel várom – mondta, azzal becsukta az ablakot. És behúzta a függönyt. Aztán felsikkantott, és karjával átfogta a testét. Milyen tökéletes este lett ez végül. Másnap délután Harry hóna alá csapta a Miss Butterworth és az őrült bárót, és felkészült, hogy megtegye a rendkívül rövid utat Lady Olivia nappalijához. Éppen olyan távol van függőlegesen, gondolta, amint átsétált, mint vízszintesen. Tizenkét lépés lefelé a saját háza földszintjére, hat az utcán, nyolc fel Olivia házának bejáratáig... Legközelebb megszámolja a vízszintes lépéseket is. Érdekes lenne összehasonlítani, hogy viszonyulnak egymáshoz. Már eléggé túltette magát az előző esti pillanatnyi elmezavarán. Lady Olivia Bevelstoke döbbenetesen gyönyörű nő volt; nem csak az ő véleménye szerint, ez jól ismert tény volt. Bármelyik férfi szerette volna a magáénak tudni, különösen, aki olyan szerzetesi életet élt, mint Harry tette az utóbbi néhány hónapban.

175

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Úgy őrizheti meg a józanságát, próbálta meggyőzni magát, ha nem felejti el, miért is megy most föl a lány házához vezető lépcsőn. A hadügyminisztérium. A herceg. A nemzetbiztonság... A lány megfigyelése a feladata. Winthrop szinte utasította, hogy valahogyan férkőzzön hozzá közel. Sőt Winthrop valóban utasította erre. Efelől nem volt semmi kétség. Ő parancsot teljesít, mondta magának, amint felemelte a kopogtatót. Egy délután Oliviával. A királyért és a hazáért. És valójában a lány sokkal jobb társaság, mint az a bizonyos orosz grófnő volt a rengeteg vodkával. Mivel ilyen erősen a kötelességére koncentrált, az ember azt gondolta volna, örült, amikor Olivia nappalijába lépve meglátta, hogy a lány nincs egyedül. Vele szemben ott ült Harry másik célszemélye, Alekszej herceg, láthatóan nagyon elégedetten önmagával. Azt kellett volna gondolnia, milyen kényelmes helyzet. Ehelyett bosszankodott miatta. – Sir Harry – mondta Olivia, ragyogó mosolyt vetve rá, amikor a férfi belépett a terembe. – Ugye emlékszik Alekszej hercegre? De mennyire. Majdnem olyan jól, mint az óriási testőrére, aki megtévesztő lomhasággal álldogált a sarokban. Harry arra gondolt, vajon a fickó a hálószobájába is követi-e a herceget. Az nagyon kínos lehet a hölgyeknek. – Mi az a kezében? – kérdezte a herceg. – Egy könyv – válaszolt Harry, letéve a Miss Butterworth-t egy asztalkára. – Megígértem, hogy kölcsönadom Lady Oliviának. – És mi az? – faggatózott tovább a herceg. – Csak egy buta regény – szólt közbe Olivia. – Nem hiszem, hogy tetszeni fog, de egy barátom ajánlotta. Úgy tűnt, a herceget nem érdekli túlságosan. – Ön mit olvas szívesen, fenség? – kérdezte a lány. – Ön nem ismerné úgysem – hárította el az érdeklődést a herceg.

176

Harry figyelmesen nézett Oliviára. A lány jól értett ehhez, jött rá, hogy udvariasságot színleljen, ahogy azt a társaságban elvárták. Épp csak egy pillanatra villant bosszúsan a tekintete, de aztán újra kedves és örömtől sugárzó arckifejezést öltött magára, amely teljesen őszintének hatott. Ám Harry tudta, hogy nem az. – Akkor is szeretném hallani, mit szeret olvasni – jelentette ki a lány szívélyesen. – Szeretek más kultúrákat megismerni. A herceg Olivia felé fordult, egyúttal hátat fordítva Harrynek. – Az egyik ősöm egy nagy költő és filozófus volt, Antiok Dmitrijevics Kantemir herceg. Harry ezt nagyon érdekesnek találta. Jól ismert tény volt (azok körében, akik ismerték az orosz kultúrát), hogy Kantemir agglegényként halt meg. – Ugyancsak mostanában olvastam Ivan Krilov meséit – folytatta Alekszej. – Minden művelt orosz embernek ismernie kell őket. – Nekünk is vannak ilyen szerzőink – jegyezte meg Olivia. – Shakespeare. Mindenki olvassa Shakespeare-t. Azt hiszem, szinte hazafiatlan cselekedet volna, ha valaki nem olvasná. A herceg vállat vont, valószínűleg így fejezve ki a Shakespeareről alkotott véleményét. – Ön olvassa Shakespeare műveit? – kérdezte Olivia. – Olvastam néhányat franciául – válaszolt a férfi – de jobban szeretek oroszul olvasni. A mi irodalmunk sokkal mélyebb, mint az önöké. – Én olvastam a Szegény Lizát – szólalt meg Harry, bár tudta, jobb volna, ha befogná a száját. De a herceg olyan beképzelt szamár volt, nehéz volt megállni, hogy ne döfjön bele egyet. Alekszej herceg leplezetlen kíváncsisággal fordult feléje. – Nem is tudtam, hogy a Bednaja Lizát lefordították angolra. Harry sem tudta. Oroszul olvasta, évekkel azelőtt. De ma délután már elkövetett meggondolatlanul egy hibát, nem szándékozott újabbal tetézni. Úgyhogy azt mondta: – Legalábbis azt hiszem, arra a 177

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

könyvre gondolok. A szerző... ó, nem jut az eszembe. K-val kezdődik, az hiszem. Karmazanon? – Karamzin – válaszolt kurtán a herceg. – Nyikoláj Karamzin. – Igen, ő az – válaszolt szándékosan könnyed hangon Harry. – Szegény parasztlányt megront egy nemesember, ugye? A herceg kurtán bólintott. Harry megvonta a vállát. – Akkor bizonyára lefordította valaki. – Esetleg megpróbálok felhajtani egy példányt – jelentette ki a herceg. – Lehet, hogy fejlesztené az angoltudásomat. – Ez nagyon ismert könyv? – szólt közbe Olivia. – Én is szeretném elolvasni, ha sikerül egy angol nyelvű példányt találni. Harry kétkedően nézett rá. Ez ugyanaz a nő volt, aki azt állította, hogy sem az V. Henrik, sem a Miss Butterworth és az őrült báró nem tetszik neki. Egy pillanatnyi szünet támadt a társalgásban, aztán Olivia megszólalt: – Épp akkor csengettem teáért, mielőtt ön megérkezett, Sir Harry. Csatlakozna hozzánk? – Ezer örömmel – válaszolt Harry, és leült a herceggel szemben, udvarias mosolyt vetve rá. – Be kell vallanom – jegyezte meg Olivia –, hogy én reménytelen eset vagyok az idegen nyelveket illetően. A nevelőnőm lemondott róla, hogy valaha is elsajátítom a francia nyelvet. Végtelenül tisztelem azokat, akik egy nyelvnél többet beszélnek. Az ön angoltudása egészen kiváló, fenség. A herceg csak egy fejbólintással nyugtázta a dicséretet. – Alekszej herceg franciául is tud – mondta Olivia Harrynek. – Ahogy én is – válaszolt a férfi, mivel nem látta okát, hogy ezt eltitkolja. A herceg esetleg elejthet valami fontosat oroszul, de franciául biztosan nem. Túl sokan beszéltek franciául Londonban. Egyébként is, miután több évet töltött a kontinensen, furán hatott volna, ha nem szedett volna magára egy kevés franciát.

178

– Ezt nem tudtam – jegyezte meg Olivia. – Esetleg tudnának egymással franciául társalogni. Vagy inkább mégsem – tette hozzá. – Reszketek a félelemtől, ha arra gondolok, miket mondanának rólam. – Csakis a legszebb bókokat – jelentette ki azonnal a herceg. – Kétlem, hogy az én nyelvtudásom felér őfenségéével – hazudott Harry. – Ez a társalgás kellemetlen volna mindkettőnk számára, úgy gondolom. Ismét leült a társalgás, úgyhogy Olivia újra beavatkozott. – Esetleg mondhatna nekünk valamit oroszul – fordult a herceghez. – Azt hiszem, még soha nem hallottam ezt a nyelvet. Hát ön, Sir Harry? – Én azt hiszem, igen. – Ó, hogyne, kellett, hogy hallja, amikor a kontinensen harcolt. Gondolom, egy sereg nyelvet hallhatott. Harry udvariasan bólintott, de a lány már visszafordult a herceghez. – Mondana valamit? A franciát felismerem, bár alig értek belőle valamit. De az oroszt... nos, fogalmam sincs, hogyan hangzik. Hasonlít talán a németre? – Nyet – válaszolta a herceg. – Ó! – mondta ragyogó arccal Olivia. – Ez biztosan azt jelenti, hogy nem. – Da – válaszolta a herceg. – És ez biztosan az igen. Harry nem tudta eldönteni, hogy mulattatja a helyzet, vagy inkább émelyítőnek találja. – Mondjon még valamit – sürgette a herceget a lány. – Egytagú szavakban nem hallom a nyelv ritmusát. – Rendben van – adta meg magát a herceg. – Lássuk csak... Türelmesen várakoztak, amíg kigondolta, mit mondjon. Aztán pár pillanat múlva megszólalt. Harry pedig eldöntötte magában, hogy soha nem gyűlölt még úgy emberi lényt, amennyire Alekszej Gomarovszkij herceget gyűlölte. 179

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Mit mondott? – kérdezte Olivia várakozó mosollyal. – Csak azt, hogy ön szebb, mint az óceánok, az ég és a köd. Vagy, másféle fordításban: úgy megfoglak dugni, hogy sikoltozni fogsz. – Ez annyira költői! – mormolta Olivia. Harry nem mert megszólalni. – Nem mondana még valamit? – kérte Olivia. A herceg habozott. – Nem jut semmi eszembe, ami még inkább... hogy is mondják? Sértő. – Finom – fejezte be a herceg. – Ami elég finom lenne magának. Harry köhögött. Máskülönben öklendezett volna. Valójában egy kicsit mindkettő benne lehetett, mert Olivia ijedten nézett rá. Harry nem tudott mit kitalálni, a szemét forgatta válaszul. Egyetlen épeszű férfi sem volna képes ezt az ostobaságot hallgatni anélkül, hogy valamilyen módon ne reagálna rá. – Ó, itt jön a tea – szólalt meg Olivia megkönnyebbült hangon. – Mary, még egy terítékre szükségünk lesz. Sir Harry úgy döntött, hogy velünk tart. Miután Mary lerakta a tálcát, és elment, hogy még egy csészét hozzon, Olivia Harryre nézett, és megkérdezte: – Nem bánja, ha elkezdem kitölteni, ugye? – Szó sincs róla – válaszolt a férfi, és vetett a hercegre egy pillantást, aki gúnyos vigyorral figyelte őt. Harry ezt hasonlóan éretlen pillantással viszonozta. Nem tudta megállni. És, érvelt magában, ezzel is alátámasztja a mesét, hogy ő csak egy másik, féltékeny udvarló. De igazán, Alekszej nem képzelhette, Olivia azt fejezi ki, hogy hozzá húz, azzal, hogy először neki töltötte ki a teát. – Ízlik önnek a mi angol teánk, fenség? – kérdezte Olivia. – Bár jobban belegondolva, nem is igazán angol. Csak mostanra úgy érezzük, azt hiszem. – Rendkívül kellemes szokásnak találom – válaszolt a herceg. – Kér hozzá tejet? 180

– Igen. – Cukrot? – Azt is. A lány elkészítette a herceg teáját, és közben tovább beszélt. – Sir Harry nemrég mondta nekem, a tea volt az, amit leginkább nélkülözött, amikor a hadseregben szolgált. – Valóban? – kérdezte Alekszej. Harry nem volt biztos abban, hogy a herceg hozzá szólt, ennek ellenére úgy döntött, ő válaszol. – Volt sok este, amikor ölni tudtam volna egy forró italért. – Felteszem, volt sok este, amikor ölt is – vágott vissza a herceg. Harry hűvös pillantást vetett rá. – Szablya, puska és bajonett volt a fegyverzetem. Rendszeresen öltem. A herceg ugyanolyan kimérten nézett a szemébe. – Úgy hangzik, mintha élvezte volna. – Soha – válaszolt Harry kurtán. A herceg szája sarka kis mosolyra húzódott. – Néha szükség van a rosszra, hogy a jó virágozhasson, da? Harry csak egy biccentéssel válaszolt. A herceg belekortyolt a teájába, noha Harry még nem kapta meg a magáét. – Tud vívni, Sir Harry? – Nem túl jól. Ez igaz is volt. Hesslewhite-ban nem volt igazi vívómesterük. Ennek eredményeképpen Harry vívótudománya inkább katonai volt, mint sportos. A vívóteremben középszerű volt, de tudott a karddal ölni. – Itt van még egy csésze – jelentette be Olivia, amint átvette a visszaérkező szobalánytól. – Sir Harry, ön cukor nélkül issza a teáját, ugye? – Emlékszik rá – mormolta Harry.

181

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Olivia rámosolygott, boldog, őszinte mosollyal, amely meleg fuvallatként hatott a férfira. Önkéntelenül is visszamosolygott rá. A lány ránézett, Harry visszanézett rá, és egy lélegzetelállító pillanatig mintha csak ketten lettek volna a szobában. De aztán a lány elfordult, a teáról mormolva valamit. Míg elkészítette Harry teáját, a férfi elbűvölten figyelte a kezét, amely szép volt és elegáns, ám nem volt kifejezetten kecses. Harrynek tetszett ez. Egyetlen istennő sem lehet tökéletes. Olivia felpillantott, és észrevette, hogy a férfi figyeli őt. Ismét elmosolyodott, és Harry viszonozta a mosolyát, és... És akkor az átkozott hercegnek meg kellett szólalnia.

182

13. fejezet Öt dolog, amit meglehetősen kedvelek Sir Harry Valentine-ban. Összeállította: Olivia Bevelstoke Mosoly Szellemesség Tekintet Hajlandó velem az ablakban beszélgetni – Vlagyimir! – vakkantott hirtelen a herceg, ezzel félbeszakítva Olivia listáját. Vlagyimir a termen átvágva azonnal odament Alekszej herceghez, aki mintha valamilyen parancsot adott volna neki oroszul. Vlagyimir beleegyezően felmordult, aztán egy érthetetlen tirádával válaszolt. Olivia Harryre pillantott. A férfi a homlokát ráncolta. Olivia feltételezte, hogy ő maga is így tett. Vlagyimir még egyet mordult, aztán visszatért a sarokba, Harry pedig, aki figyelmesen végignézte az egész jelenetet, a herceghez fordult, és megszólalt: – Nagyon kényelmes, hogy ő mindig kéznél van. Alekszej herceg unottan nézett rá. – Nem értem, mire gondol. – Jön-megy, megtesz mindent, amit ön mond... – Az a feladata. – Nos, természetesen. Harry kissé félrehajtotta a fejét, ami úgy hatott, mintha vállat vont volna, és éppen olyan könnyednek tűnt. 183

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Magam sem mondtam mást. – Aki királyi vérből való, annak a státusa megköveteli, hogy kísérettel utazzon. – Tökéletesen egyetértek – válaszolt Harry, de a helyeslése mintha csak még jobban felpaprikázta volna a herceget. – Tessék, a teája – vágott közbe Olivia, Harry felé nyújtva a csészét. A férfi átvette, és megköszönte, mielőtt belekortyolt. – Én is ugyanúgy iszom az enyémet, mint Sir Harry – jelentette ki csak úgy a lány, senkihez sem intézve a szavait. – Régebben cukorral ittam, de mostanában már nem ízlik úgy. Harry kíváncsian nézett rá, ami nem lepte meg Oliviát. Már nem is emlékezett rá, mikor folytatott legutóbb ilyen unalmas társalgást. De a férfi bizonyára belátta, hogy nem volt más választása. Mély lélegzetet vett, próbálva elsimítani a társalgás felszíne alatt érezhető indulatokat. A két férfi gyűlölte egymást, ez nyilvánvaló volt. Olivia máskor is volt már egy helyiségben olyan emberekkel, akik gyűlölték egymást, de eddig soha nem volt ennyire tapintható. És bár szívesen tulajdonította volna ezt annak, hogy miatta féltékenyek egymásra, ösztönösen érezte, hogy többről van szó ennél. – Ma még nem is jártam kint – szólalt meg, mivel az időjárás mindig is veszélytelen társalgási témának bizonyult, meleg van? – Szerintem esni fog – válaszolt a herceg. – Ó, hát, ez Anglia, nem igaz? Ha nem esik, akkor zuhog. És ha éppen nem zuhog, akkor... De a herceg már ismét a riválisával foglalkozott. – Az ön otthona hol van, Sir Harry? – Mostanában itt a szomszédban – felelte vidáman Harry. – Én azt hittem, az angol arisztokratáknak fényűző otthonaik vannak vidéken. – Úgy is van – válaszolt nyájasan Harry –, de én persze nem vagyok arisztokrata. – Milyen a tea? – vágott közbe enyhe pánikkal a hangjában Olivia. 184

A férfiak valami válaszfélét morogtak. Egyik sem volt egy szótagnál hosszabb. És egyik sem volt különösebben értelmes. – De Sirnek szólítják – jegyezte meg Alekszej herceg. – Az igaz – felelte Harry, akit mintha egyáltalán nem izgatott volna az előkelő társadalmi státus hiánya. – De ettől még nem vagyok arisztokrata. Alekszej herceg ajka kis mosolyra húzódott. – Az albárókat nem tekintik az arisztokrácia tagjainak – magyarázta Olivia, bocsánatkérő pillantást vetve Harryre. Nagyon udvariatlan dolog volt a hercegtől Harry alacsonyabb rangján lovagolni, de az ember kénytelen volt engedményeket tenni a kulturális különbségek miatt. – Mi az az albáró? – kérdezte a herceg. – A végtelenségig tartó köztes állapot – válaszolt sóhajtva Harry. – Valójában egy kicsit olyan, mint a purgatórium. Alekszej Oliviához fordult. – Nem értem, mit mond. – Úgy érti, vagy legalábbis azt gondolom, úgy érti – kezdte Olivia, haragos pillantást vetve Harryre, mivel fogalma sem volt, hogy képzeli a férfi, hogy szándékosan felbosszanthatja a herceget –, hogy az albárók nem tartoznak az arisztokráciába, ám mégis van rangjuk. Ezért nevezik Sirnek. Alekszej herceg még mindig mintha kissé zavarban lett volna, ezért Olivia folytatta a magyarázatot. – A rangok csökkenő sorrendben a következők, természetesen a királyi rangokat követően: vannak a hercegek és hercegnők, márkik és márkinők, őrgrófok és őrgrófnők, vikomtok és vikomtnők, és végül a bárók és bárónők. Kis szünet után folytatta: – Aztán az albárók és a feleségük, de ők már a köznemességbe tartoznak. – Olyan alacsony rangúak – mormolta a herceg, aki láthatóan jól szórakozott ezen. – Egy önhöz hasonló hölgynél többmérföldnyivel alatta vannak rangban. – A herceg csak egy pillanatig nézett Harryre, 185

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

de Oliviának ez is elég volt, hogy lássa a megvetést a tekintetében. – Oroszországban az arisztokrácia határozza meg a társadalom szerkezetét. A mi nagy családjaink nélkül széthullanánk. – Sokan gondolják így itt is – vetette közbe udvariasan Olivia. – Akkor bekövetkezne egy... hogy is mondják? – Forradalom? – segítette ki Harry. – Káosz? – kérdezte Olivia. – Káosz – kapott a szón Alekszej. – Igen, ez az. Forradalomtól én nem félek. – Mindnyájunknak bölcsen tanulnunk kellene a franciák példájából – jegyezte meg Harry. Alekszej herceg izzó tekintettel fordult felé. – A franciák ostobák voltak. Túl nagy szabadságot adtak a polgárságnak. Mi ezt a hibát nem követjük el Oroszországban. – Mi itt, Angliában szintén nem félünk a forradalomtól – jelentette ki halkan Harry habár úgy gondolom, egészen más okokból. Oliviának elállt a lélegzete. A férfi nyugodt meggyőződéssel beszélt, nyoma sem volt a korábbi könnyed hangnemnek. Komoly hangja különös súlyt adott a szavainak. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Még Alekszej herceg is Harry felé fordult, arcán különös kifejezéssel, amely... nos, nem kimondottan tisztelet volt, mivel a herceg láthatóan nem értékelte túlzottan a megjegyzést. De talán volt a tekintetében valamiféle elismerés, mintha ráébredt volna, hogy Harry méltó ellenfél. – Ez a társalgás kezd túl komolyra fordulni – jelentette ki Olivia. – Túl korán van még az ilyesféle beszélgetéshez. És amikor ezzel nem sikerült kiváltania semmiféle közvetlen reakciót, hozzátette: – Ilyen gyönyörű napsütésben ki nem állhatom a politikai vitákat. Pedig inkább azt viselte el nehezen, hogy ilyen ostoba nőszemélynek kellett tettetnie magát. Valójában imádta a politikai vitákat, a nap bármely szakában. Ráadásul a nap sem sütött.

186

– Nagyon udvariatlanok vagyunk – mondta Alekszej herceg, felemelkedve a székéből. Odaállt Olivia elé, és fél térdre ereszkedett. Oliviának elállt a szava. Mit művel? – Meg tud bocsátani nekünk? – mormolta a herceg, és megfogta a lány kezét. – Én... én... A herceg az ajkához emelte Olivia kézfejét. – Kérem. – Természetesen – nyögte ki végül a lány. – Ez... – Semmiség – vágott közbe Harry. – Azt hiszem, ezt a kifejezést keresi. Olivia dühösen meredt volna rá, ha ellát Alekszej mellett, aki pillanatnyilag az egész látómezőjét betöltötte. – Természetesen megbocsátok önnek, fenség – mondta. – Csacsiság volt tőlem. – Minden szép nő előjoga, hogy csacsiságokat kövessen el, amikor csak akarja. A herceg ekkor kissé félrehúzódott, és Olivia megpillantotta Harry arcát. A férfi úgy tett, mint aki rögvest elhányja magát. – Igen sok embert kitüntethet a figyelmével itt, Londonban, fenség – szólalt meg Harry, miután Alekszej visszaült a helyére. – Számos kitüntetést kaptam, igen – válaszolta a herceg zavarodottan, és bosszankodva a témaváltás miatt. Olivia a segítségére sietett. – Azt hiszem, Sir Harry arra gondolt, hogy bizonyára sok emberrel kell találkoznia, sok az elfoglaltsága. – Igen – felelte Alekszej. – Bizonyára nagyon zsúfoltak a napjai – tette hozzá Harry, egy kissé legyezgetve a herceg hiúságát. Olivia összevonta a szemöldökét. Volt egy olyan érzése, tudja, miben mesterkedik a férfi, és hogy az nem végződhet jól. – Nagyon izgalmas lehet az élete – vetette közbe sietve, hogy más irányba terelje a beszélgetést. De Harry nem hagyta eltéríteni magát 187

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Ma például – mondta eltűnődve –, bizonyára rendkívül zsúfolt napirendje lehet. Milyen nagy megtiszteltetés Lady Oliviának, hogy szakított rá időt, hogy meglátogassa. – Mindig szakítanék időt Lady Oliviára. – Ez nagyon nagylelkű öntől – mondta Harry. – Mitől vonjuk el ma délután? – Ön nem von el semmitől. Harry sokatmondó mosollyal jelezte hogy bár megértette a sértést nem vette fel. – Hol kellene már délután lennie, fenség? A nagykövetnél? A királynál? – Bárhol, ahol nekem tetszik. – Ez a királyi vér előjoga – tűnődött hangosan Harry. Olivia idegesen az ajkába harapott. Vlagyimir lassan megindult feléjük, és ha erőszakra kerül a sor, nem Harry lenne a győztes. – Végtelenül megtisztel a jelenlétével – mondta. Ennél több ilyen hirtelen nem jutott eszébe. – Ó, milyen kedves – vágta rá Harry. Elég, formálta némán a szót Olivia. Miért? Kérdezett vissza ugyanúgy a férfi. – Úgy érzem, kihagynak a társalgásból – jegyezte meg dühösen Alekszej. – Vlagyimir még közelebb húzódott. – Nem, dehogy – nyugtatta meg a herceget Olivia –, csak arra próbáltam emlékeztetni Sir Harryt, hogy az unokatestvére... ööö... várja. Megbeszélték, hogy találkoznak. Alekszej kétkedően nézett rá. – Ezt mind mondta? Olivia érezte, hogy lángba borul az arca. – Nos, nagy részét – motyogta. – Most mennem kell – jelentette ki Harry hirtelen, és felpattant. Olivia is felállt. – Hadd kísérjem az ajtóhoz – mondta, és igyekezett leplezni a haragját.

188

– Kérem, ne fáradjon – válaszolt a férfi. – Álmomban sem kérném egy ilyen szép nőtől, hogy felálljon. Olivia elsápadt. Vajon Alekszej észrevette, hogy Harry őt gúnyolja? A hercegre pillantott, amennyire csak feltűnés nélkül tehette. A herceg nem tűnt sértődöttnek, sőt, öröm látszott az arcán. Vagyis úgy tűnt, örül, a maga merev és tartózkodó módján. Talán az elégedettség jobb szó rá. Harry egyedül távozott, megfosztva ezzel Oliviát a lehetőségtől, hogy megmondja neki, mit is gondol a gyerekes viselkedéséről. A lány magában fortyogva megragadta a kanapé párnáját. Harry nem fogja ilyen könnyen megúszni. Fogalma sincs, mit jelent, ha hagyja egy nő dühét érlelődni. Bármit mondjon is majd neki Olivia, az sokkal kevésbé lesz hízelgő ma este, mint most délután lett volna. Időközben azonban továbbra is foglalkoznia kellett a herceggel. A férfi szemben ült vele, az elégedettségből önteltségbe hajló arckifejezéssel. Örült, hogy Harry távozott, és még inkább, hogy Olivia most csak vele volt. És Vlagyimirral. Az ember nem feledkezhetett meg Vlagyimirról. – Nem tudom, hol lehet az anyám – jegyezte meg Olivia, mivel valóban különös volt, hogy az anyja be sem köszönt. A nappali ajtaja illedelmesen nyitva állt egész idő alatt, úgyhogy Olivia anyjára nem volt szükség gardedámként, de Olivia azt gondolta, az anyja majd üdvözölni akarja a herceget. – Szükséges, hogy itt legyen? – Nos, nem kifejezetten – pillantott Olivia a nyitott ajtóra. – Huntley ott van az előcsarnokban... – Én örülök, hogy kettesben vagyunk. Olivia nagyot nyelt. Nem tudta, mit feleljen erre. A férfi kissé elmosolyodott, de a tekintete kemény volt. – Ideges, amiért kettesben van velem? Eddig nem voltam. – Szó sincs róla – felelte. – Tudom, hogy ön úriember. És egyébként sem vagyunk kettesben. 189

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

A herceg sűrűn pislogni kezdett, aztán hirtelen kitört belőle a nevetés. – Csak nem Vlagyimirra gondol? Olivia tekintete ide-oda járt a herceg és a testőre között. – Nos... de igen – válaszolt akadozó hangon. – Hiszen ő is itt van. És... Alekszej elhessentette a lány aggodalmát. – Vlagyimir láthatatlan. Olivia egyre kellemetlenebbül érezte magát. – Nem értem. – Olyan, mintha itt sem lenne. – Rámosolygott Oliviára, aki ettől semmivel sem érezte magát jobban. – Ha éppen úgy akarom. Olivia ajka elnyílt, de nem tudta, mit válaszolhatna. – Például – folytatta Alekszej –, ha én meg akarnám csókolni magát... – Oliviának elakadt a lélegzete –, azt ugyanúgy megtehetném, mintha kettesben lennénk. Ő nem mondaná el senkinek, és ön nem érezné ettől magát... hogy is mondják... kellemetlenebbül. – Azt hiszem, jobb volna, ha most menne, fenség. – Előbb szeretném megcsókolni. Olivia felállt, sípcsontját beütve az asztalba. – Nem szükséges. – De igen – válaszolt a herceg felemelkedve. – Szerintem szükséges. Hogy megmutassam önnek. – Hogy mit mutasson meg? – kérdezte a lány, és maga sem hitte, hogy ezt kérdezi. A férfi Vlagyimir felé intett. – Hogy ő olyan, mintha itt sem volna. Nekem állandó védelemre van szükségem. Ő velem van mindig. Még akkor is, mikor... nos, ezt inkább nem mondom egy hölgy előtt. Már eddig is sok olyasmit mondott, amit nem kellett volna egy hölgy előtt. Olivia araszolni kezdett a kanapé mellett, hogy eljuthasson az ajtóhoz, de a férfi elállta az útját. – Meg fogom csókolni a kezét – jelentette ki. 190

– M-micsoda? – Hogy bebizonyítsam önnek, úriember vagyok. Ön azt hiszi, valami mást akarok, de én csak a kezét fogom megcsókolni. Olivia torka teljesen összeszűkült. Az ajka elnyílt, de mintha nem jutott volna el a levegő a tüdejébe. Teljesen megfélemlítette a férfi. A herceg megfogta a kezét. Olivia még mindig túlságosan döbbent volt, hogy visszahúzza. A férfi megcsókolta a kezét, és ujjaival könnyedén végigsimította, mielőtt elengedte volna. – Legközelebb – közölte – az ajkát csókolom meg. – Te jóságos isten! – Vlagyimir! – Alekszej kurta parancsot adott oroszul, mire a szolgája azonnal mellette termett. Olivia elborzadva ébredt rá, hogy tökéletesen el is feledkezett róla, habár biztos volt benne, csak azért, mert annyira megdöbbentették a herceg felháborító szavai. – Találkozunk ma este – mondta neki Alekszej. – Ma este? – visszhangozta Olivia. – Eljön az operába, igaz? A Varázsfuvolára. Ez a szezon első előadása. – Én... én... – Elmegy az operába? Összekuszálódtak a gondolatai. Egy királyi herceg megpróbálta elcsábítani a saját nappalijában. Vagy legalábbis megkísérelt valami ilyesmit. Hústorony szolgája jelenlétében. Igazán nem csoda, hogy egy kissé összezavarodott. – Viszontlátásra, Lady Olivia. Alekszej herceg kivonult a teremből, nyomában Vlagyimirral. Olivia pedig csak arra tudott gondolni: ezt el kell mondanom Sir Harrynek. Csakhogy éppen nagyon dühös volt rá. Vagy nem?

191

14. fejezet Harrynek pocsék kedve volt. Ez a nap tökéletesen indult, és mindenféle kellemes dolgokat ígért, mindaddig, míg át nem sétált a Rudland-ház nappalijába, ahol szembetalálta magát Alekszej Gomarovszkij herceggel, Oroszország leghíresebb agglegény költőjének állítólagos leszármazottjával. Jó, ha nem is ő volt a leghíresebb, de mindenesetre éppen elég híres volt. Aztán pedig végig kellett néznie, amint Olivia ennek a bugrisnak a hiúságát legyezgeti. Azután pedig ott kellett ülnie, és úgy tenni, mintha nem értené, amikor az a gazember kijelentette, hogy meg akarja erőszakolni Oliviát. Amit utána úgy próbált eladni, mintha csak valami ostobaságot mondott volna az égről meg a ködről. Aztán... amint otthon ülve éppen azon töprengett, vajon mit kezdjen Alekszej második orosz nyelvű megszólalásával, amelyben arra utasította az elbűvölő Vlagyimirt, hogy derítsen ki őróla mindent, írásos utasítást kapott a hadügyminisztériumból, hogy vegyen részt a Varázsfuvola aznap esti bemutatóján. Ami persze csodálatos lett volna, ha a színpadra figyelhet, ahelyett, hogy az általa jelenleg legkevésbé kedvelt embert tartja szemmel, a fent említett Alekszej herceget. Aztán az átkozott herceg otthagyta az operát. Távozott, éppen akkor, amikor az Éjkirálynő belekezdett az áriájába. Hát ez volt a Pokoli lánggal ég a bosszú bennem, az ég szerelmére! Hát ki távozik éppen a Pokoli lánggal ég a bosszú bennem kezdetén? 192

Pokoli lánggal ég a bosszú őbenne is, gondolta Harry. Követte a herceget (meg a mindenütt jelenlévő, és egyre fenyegetőbb Vlagyimirt) egészen Madame LaRoux intézményéig, ahol Alekszej herceg nyilván egy (vagy három) hölgy szolgálatait vette igénybe. Ezen a ponton Harry úgy döntött, most már nyugodtan hazamehet. Amit meg is tett, ám közben bőrig ázott egy hirtelen kitörő, rövid, de heves zivatarban. Ezért amikor hazaért, és lefejtette magáról átázott kabátját és kesztyűjét, már csak egy jó forró fürdő volt minden vágya. Szinte látta maga előtt, amint a gőz felszáll a víz felszínéről. A bőrét szinte fájdalmasan bizsergetné a forróság, amíg a teste hozzá nem szokna a hőmérséklethez. Maga volna a mennyország. A mennyország egy kád forró vízben. De úgy tűnt, nem adatik meg neki a mennyország. Legalábbis ma este nem. A kabátja még mindig ázottan lógott a karjáról, amikor belépett az inasa, és közölte vele, hogy egy különleges futárral levelet küldtek neki, amely most az íróasztalán várja. Úgyhogy az átázott cipőjében cuppogva bement a dolgozószobájába, ahol kiderült, hogy az üzenetben nincs semmiféle halaszthatatlan fontosságú anyag, csak néhány jelentéktelen információ, hogy kitöltsék a hézagokat a hercegről összeállított aktában. Harry felnyögött, és a hidegtől reszketve arra gondolt, bárcsak égne a tűz, hogy rávethesse ezt a tolakodó üzenetet. És legalább ő is melegedhetne előtte. Rettenetesen fázott, teljesen át volt ázva, és elege volt az egész világból. És akkor felpillantott. Olivia ott állt az ablakában, és lebámult rá. Ez az egész az ő hibája volt. Vagy legalábbis részben. Harry odamasírozott az ablakához, és feltépte. Ugyanezt tette a lány is. – Már vártam – mondta Olivia, mielőtt a férfi megszólalhatott volna. – Hol volt? És... mi történt magával? 193

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Az ostoba kérdések versenyében, gondolta Harry, ez biztosan dobogós helyet szerezne. De a szája valószínűleg még mindig kék volt a hidegtől, úgyhogy ezt nem tudta volna kimondani. – Esett – sikerült kinyögnie. – És úgy döntött, hogy sétál egyet az esőben? Harry eltöprengett, vajon valamilyen emberfeletti erőfeszítéssel képes volna-e innen megfojtani a nőt. – Beszélnem kell magával – jelentette ki Olivia. Harry rájött, hogy nem érzi a lábujjait. – Muszáj most azonnal? A nő hátrahúzódott. Úgy tűnt, rettenetesen megbántódott. Ami nem sokat segített Harry jelenlegi állapotán. De az udvarias viselkedést valószínűleg nagyon erősen beleverték már gyerekkorában, mert még ekkor sem volt képes becsukni az ablakot, hanem magyarázkodni kezdett. – Fázom – nyögte ki vacogva –, el vagyok ázva. És nagyon rossz hangulatban vagyok. – Én is! – Rendben van – morogta Harry. – Mi bántja a csőrét? – A csőrömet? – ismételte gúnyosan Olivia. A férfi feltartotta a kezét. Ha Olivia most a szavain akar lovagolni, akkor végzett vele. A lány valószínűleg úgy döntött, másfelől támad, mivel csípőre tette a kezét, és azt felelte: – Rendben, ha már megkérdezte, maga bántja a csőrömet. Harry most már kíváncsi volt a folytatásra. Egy pillanatig várt, aztán egyaránt csepegtetve a gúnyt meg az esővizet, megkérdezte: – És...? – És a viselkedése ma délután. Mit képzelt egyáltalán? – Hogy én mit...? A lány kihajolt az ablakán, és megfenyegette Harryt az ujjával. – Szándékosan provokálta Alekszej herceget. Van valami fogalma, hogy ezzel engem milyen nehéz helyzetbe hozott?

194

Harry egy pillanatig rámeredt, aztán egyszerűen annyit mondott: – A herceg egy idióta. – A herceg nem idióta! – vágott vissza ingerülten Olivia. – De igen. Egy idióta – ismételte meg Harry –, aki azt sem érdemli meg, hogy maga beletörölje a lábát. Egy nap még hálás lesz nekem. – Nem szándékozom bármimet is beletörölni – vágott vissza a lány, aztán elvörösödött, amint eljutott a tudatáig, hogy mit is mondott. Harry mintha hirtelen kevésbé fázott volna. – Nem szándékozom megengedni neki, hogy udvaroljon nekem – tette hozzá a lány, lehalkítva a hangját, de elég hangosan, hogy Harry minden szótagot kristálytisztán hallhasson. – Ez azonban nem jelenti azt, hogy udvariatlanul bánhat vele az otthonomban. – Rendben van. Sajnálom. Most elégedett? A lányt annyira megdöbbentette a férfi bocsánatkérése, hogy elállt a szava. Ám Harry diadala nem tartott sokáig. A lány mintegy öt másodpercig csak némán tátogott, aztán kijelentette: – Nem hiszem, hogy komolyan gondolta. – Ó, az isten szerelmére! – fakadt ki Harry. Nem tudta elhinni, hogy a lány úgy viselkedik, mintha ő valami rosszat tett volna. Ő csak az átkozott hadügyminisztérium átkozott utasításait követte. És még ha a lánynak erről fogalma sem volt, akkor is ő volt az, aki egész délután körbeudvarolt egy férfit, aki a legdurvább módon inzultálta őt. Nem mintha erről tudott volna Olivia. Akkor is, bárki, akibe csak egy parányi józan ész szorult, azonnal láthatta, hogy Alekszej herceg egy undorító kis varangy. Rendben van, egy különösen jóképű, és nem is olyan kicsi varangy, de azért csak egy varangy. – Miért olyan feldúlt? – kérdezte a lány. Ezer szerencse, hogy nem álltak szemtől szembe, mert Harry bizonyára... tett volna valamit. 195

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Hogy miért vagyok olyan feldúlt? – Harry szinte vakkantotta. – Hogy miért? Mert... Aztán rájött, nem mondhatja el a lánynak, hogy kénytelen volt korábban eljönni az operából. Vagy, hogy követte a herceget egy bordélyházig. Vagy azt, hogy ő... Nem, ezt a részét a dolgoknak nem mondhatja el. – Bőrig áztam, reszketek a hidegtől, és itt vitatkozom magával az ablakon keresztül, mikor egy forró fürdőben ülhetnék. A mondat végét szinte már harsogta, ami valószínűleg nem volt túl bölcs dolog, tekintve, hogy gyakorlatilag nyilvános helyen voltak. Olivia hallgatott egy kicsit – végre –, aztán csendesen annyit mondott: – Rendben van. Rendben van? Csak ennyi? Ennyivel elintézi az egészet? És Harry továbbra is ott állt, mint egy idióta. Olivia megadta neki a tökéletes végszót, hogy elbúcsúzzon, becsukja az ablakát, és elmasírozzon a fürdő felé, ennek ellenére ő továbbra is ott állt. És nézte a lányt. Nézte, amint az karjával átfogja a testét, mintha fázna. Nézte a száját, amelyet nem tudott tisztán kivenni a sötétben, de valahogy mégis tudta, hogy a lány abban a pillanatban összeszorítja az ajkát, mintha valamilyen érzést akarna elrejteni. – Hol volt? – kérdezte Olivia. Harry nem tudta levenni a tekintetét róla. – Ma este – tette hozzá a lány. – Hol volt, hogy így megázott? Harry végigpillantott magán, mintha csak akkor tudatosult volna benne, hogy bőrig ázott. Ez hogyan lehetséges? – Elmentem az operába – felelte a lánynak. – Igazán? – Olivia még szorosabbra fonta a karját a teste körül, és bár Harry ebben nem lehetett biztos, de mintha kissé közelebb lépett volna az ablakhoz. – Úgy volt, hogy én is megyek – jelentette ki Olivia. – Nagyon el akartam menni. Harry is közelebb húzódott az ablakához. – És miért nem jött? 196

Olivia habozott. A pillantása egy kis időre elfordult a férfi arcáról. Aztán újra Harryre nézett, és azt mondta: – Ha mindenáron tudnia akarja, tudtam, hogy ott lesz a herceg, és nem óhajtottam látni. Ez már érdekes volt. Harry még közelebb lépett az ablakhoz, aztán... Kopogtak az ajtaján. – Ne mozduljon – utasította felemelt ujjával a nőt. Becsukta az ablakot, odament az ajtóhoz, és kinyitotta. – Kész a fürdője, uram – jelentette az inasa. – Köszönöm. Melegen tudnák tartani egy kicsit? Pár perc múlva megyek. – Utasítani fogom a személyzetet, hogy tegyenek fel vizet melegedni a tűzhelyre. Kér esetleg egy plédet, uram? Harry lepillantott a kezére. Fura módon mintha kissé elgémberedtek volna az ujjai. – Ööö, igen. Az remek volna. Köszönöm. – Azonnal hozom. Míg az inas elment, hogy egy takarót keressen neki, Harry odasietett az ablakhoz, és sietősen kitárta. Olivia most háttal állt neki. Az ablakpárkány szélén ült, kissé az ablakkeret felé dőlve. Ő is szerzett magának egy plédet, vette észre Harry, valami puha, púderkék anyagból, és... Megrázta a fejét. Mit számít, milyen takaró van Olivián? – Még egy perc – kiáltott át –, ne menjen el. Olivia a hangjára lepillantott, még épp időben, hogy lássa, amint a férfi ismét becsukta az ablakát. Várt vagy egy fél percig. Akkor Harry visszatért, a lány hallotta, amint újra feltolta az ablakát. – Ó, szerzett maga is egy takarót – jegyezte meg Olivia, mintha ennek volna valami jelentősége. – Nos, fáztam – jelentette ki Harry is olyan hangon, mintha valami fontos dolgot közölne. Egy hosszú másodpercig hallgattak, aztán a férfi megkérdezte: – Miért nem akarta látni a herceget? 197

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Olivia csak a fejét rázta. Úgy érezte, nem igazán tud erről Harryvel beszélni. Ami fura volt, mert aznap délután az volt az első gondolata, beszámol Harrynek Alekszej herceg viselkedéséről. De most, ahogy ott álltak az ablaknál, és a férfi felnézett rá sötét, kiismerhetetlen tekintetével, Olivia nem tudta, mit mondjon. Vagy, hogy hogyan. – Nem fontos – csak ennyit mondott végül. Harry egy pillanatig hallgatott. Amikor megszólalt, halkan beszélt, és olyan fenyegetően, hogy a lánynak elállt tőle a lélegzete. – Ha kellemetlenséget okozott önnek, az nagyon is fontos nekem. – Ő... ő... – Elfogta a reszketés, ahogy beszélni kezdett. Végül összeszedte magát, és kimondta: – Csak mondott valamit arról, hogy megcsókol. Valójában semmiség. Eddig kerülte Harry tekintetét, de most egyenesen ránézett. A férfi nem mozdult. – Nem ez az első alkalom, hogy egy úriember ilyet mond nekem – tette hozzá. Úgy döntött, a Vlagyimirral kapcsolatos részt nem említi. Hányingere támadt, ha csak rágondolt is. – Harry? – szólt le a férfinak. – Nem akarom, hogy újra találkozzon vele – jelentette ki súlyos hangon a férfi. Olivia először arra gondolt, azt feleli a férfinak, hogy nem parancsol neki. És már nyitotta is a száját, hogy kimondja. De aztán eszébe jutott valami, amit a férfi még korábban mondott neki. Csak viccelt vele, bár az is lehet, hogy nem. Talán csak Olivia gondolta, hogy viccel, amikor közölte vele, hogy nem mindig gondolkodik, mielőtt megszólalna. Ezúttal gondolkodni akart. Ő sem akarta újra látni a herceget. Mi értelme volna tiltakoznia a férfi kijelentése ellen, amikor mindketten ugyanazt akarják? – Nem tudom, hogy eldönthetem-e – jegyezte meg Olivia. Ami igaz volt. Ha csak el nem barikádozza magát a szobájában, semmiféleképpen nem kerülhette el a herceget.

198

Harry felpillantott, és halálosan komoly tekintettel kijelentette: – Olivia, ő nem egy rendes ember. – Honnan tudja? – Nos, én... – Beletúrt a hajába, és frusztráltan felhördült. – Nem mondhatom meg, hogy honnan tudom. Úgy értem, nem tudom, honnan tudom. Ez afféle férfidolog. Egyszerűen érzem. A lány lenézett rá. Próbálta megfejteni a szavait. Harry egy pillanatra behunyta a szemét, és két kezével megdörzsölte a homlokát. Végül felnézett a lányra, és megkérdezte: – Maga nem tud más nőkről olyan dolgokat, amihez a férfiak túl ostobák, hogy rájöjjenek? Olivia bólintott. Ebben volt igazság. Ami azt illeti, nagyon is sok. – Csak tartsa tőle távol magát. Ígérje meg. – Ezt nem ígérhetem – válaszolta, bár örömmel megtette volna. – Olivia... – Megígérem, hogy megpróbálom. Tudja, hogy legfeljebb ennyit tehetek. Harry bólintott. – Rendben. Kis feszült csend után habozva megszólalt a lány: – Jobb lesz, ha nem halogatja tovább azt a forró fürdőt. Hiszen reszket. – Maga is – felelte halkan Harry. Valóban. Olivia észre sem vette. Nem vette észre, hogy reszket, de most... most, hogy tudta... mintha egyre erősebben reszketne. És egyszer csak úgy érezte, a sírás kerülgeti, de fogalma sem volt, hogy miért. Épp csak hirtelen mintha túl sok érzés gyűlt volna fel benne. Túl sok... Túl sok volt ez az egész. Túlságosan sok. Élénken bólintott. – Jó éjt – mondta sietve. Túl közel voltak már a könnyek, túl közel, és nem akarta, hogy a férfi meglássa őket.

199

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Jó éjt – válaszolt Harry, de a lány már le is húzta az ablakát, mire a mondat végére ért. Aztán Olivia az ágyához szaladt, és a párnájába temette az arcát. De nem sírt. Bár most már szeretett volna. És még mindig nem tudta, hogy miért. Harry szorosan maga köré vonta a takarót, amint kiment a dolgozószobájából. Már nem fázott annyira, de pocsékul érezte magát. Valami nyugtalanító, üres érzés töltötte el a mellkasát, amely mintha minden lélegzetvétellel erősödött volna. Felkúszott a torkán, és engesztelhetetlen támadó pózba merevítette széles vállát. Ez nem a hideg volt, jött rá. A félelem. Alekszej herceg megrémítette ma Oliviát. Harry nem volt benne egészen biztos, hogy a férfi pontosan mit mondott vagy tett, és tudta, hogy a lány többet úgysem árulna el, de valami nagyon helytelen dolog történt. És meg fog történni újra, ha a herceget szabadjára engedik. Harry átvágott az előcsarnokon, a takarót bal kezével tartva, miközben jobb kezével a tarkóját masszírozta. Muszáj volt lehiggadnia. Muszáj volt visszanyernie az önuralmát, és higgadt fejjel gondolkodnia. Először forró fürdőt vesz, aztán bebújik az ágyába, ahol megpróbálja értékelni ezt az egész... Megzörgették a bejárati ajtót. Harry szíve nagyot dobbant. Izmai megfeszültek, és gondolatban felkészült a verekedésre. Későre járt. Ő pedig titokzatos oroszokat követett egész este. És... És ő egy idióta. Ha valaki be akarna törni a házába, nem azon az átkozott bejárati ajtón jönne. Harry odacsörtetett, elfordította a kulcsot, és kitárta az ajtót. Edward esett be rajta. Harry undorodva nézett le az öccsére. – Ó, az isten szerelmére! – Harry? Edward hunyorogva nézett fel rá, és Harry arra gondolt, ugyan ki az ördögre számított. 200

– Mennyit ittál? – kérdezte tőle. Edward megpróbált talpra állni, de pár pillanat után feladta, és csak üldögélt ott az előcsarnok közepén, értetlenül pislogva, mintha nem egészen emlékezett volna arra, hogyan került oda. – Mi az? Harry még halkabban és fenyegetőbben megismételte: – Mennyit ittál? – Huhhh... nos... Edward szája mozgott, mintha kérődzne. Harry undorral elfordult. – Ne fáradj – mondta kurtán. Mit számít, mennyi italt hajtott fel Edward? Éppen eleget, hogy szinte eszméletlen legyen tőle. Csak az ég tudja, hogyan vergődött haza. Semmivel sem volt különb az apjánál. Az volt az egyetlen különbség, hogy Sir Lionel általában az otthonára korlátozta a részegeskedést, Edward pedig bolondot csinált magából London-szerte. – Állj fel! – parancsolt rá Harry. Edward üres tekintettel nézett fel rá. – Állj. Fel. – Miért vagy olyan dühös? – motyogta Edward, és segítségkérően nyújtotta a kezét. Harry azonban nem segített, így az öccse nagy nehezen saját erejéből felállt, egy közeli asztalka szélébe kapaszkodva. Harry erősen próbált uralkodni az indulatán. Legszívesebben megragadta és megrázta volna Edwardot, és közben azt ordította volna neki, hogy megöli magát, hogy bármikor meghalhat ugyanúgy, ahogy Sir Lionel, ugyanolyan ostobán és magányosan. Az apjuk kiesett egy ablakon. Túlságosan kihajolt, és kitörte a nyakát. Egy közeli asztalkán egy pohár bor volt, meg egy üres palack. Vagy Harrynek legalábbis ezt mondták. Akkor ő éppen Belgiumban volt. Az apja ügyvédje írta meg neki a részleteket. Az anyjától egy szót sem hallott. – Feküdj le – mondta halkan az öccsének. 201

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Edward inogva állt a lábán. Hirtelen elvigyorodott. – Nem kell neked szót fogadnom. – Rendben van – válaszolt dühösen Harry. Elege volt ebből. Már megint minden olyan volt, mint az apjával, azzal a különbséggel, hogy most tehetett valamit. Mondhatott valamit. Nem kellett ott állnia tehetetlenül, és feltakarítania valaki más mocskát. – Tégy, amit akarsz – mondta halk, indulattól remegő hangon –, de akkor ne okádd össze az én házamat. – Ó, azt szeretnéd, igaz? – kiáltott fel Edward. Előrelódult, aztán megkapaszkodott a falban, elvesztve az egyensúlyát. – Szeretnéd, ha elmennék, hogy minden tiszta és rendes legyen. Te sosem törődtél velem. – Mi az ördögről beszélsz? Hiszen az öcsém vagy. – Elmentél. Otthagytál! – Kiáltotta Edward szinte sírva. Harry rámeredt. – Egyedül hagytál. Vele. Velük. Nem volt velem senki. Tudtad, hogy Anne férjhez fog menni. Tudtad, hogy akkor nem lesz senkim. Harry megrázta a fejét. – De hát te is elmentél az iskolába. Csak pár hónap volt már hátra. Ezt elrendeztem. – Ó, az csak... Edward arca eltorzult, a feje jobbra-balra ingott. Egy pillanatig Harry azt gondolta, hogy hányni fog. De csak a megfelelő, kellőképpen vitriolos kifejezést kereste. Ám amilyen részeg volt, semmi nem jutott eszébe. – Te nem... egyáltalán nem gondolkodtál – jelentette ki Edward, az ujjával hadonászva Harry előtt. – Mit képzeltél, mi történik majd, amikor elvisz az iskolába? – Nem lett volna szabad hagynod, hogy ő vigyen el. – Honnan tudtam volna? Csak tizenkét éves voltam. Tizenkettő! – jelentette ki kiabálva Edward. Harry elgondolkodott. Próbált visszaemlékezni rá, amikor elbúcsúzott a családjától. De szinte semmire sem emlékezett. Annyira el akart már szabadulni onnan. Mindent maga mögött 202

hagyni. De Edwardot ellátta tanácsokkal. Vagy mégsem? Megmondta neki, hogy minden rendben lesz, elmegy Hesslewhiteba, és nem kell törődnie a szüleikkel. És azt is megmondta neki, hogy ne engedje az apjukat az iskola közelébe. Vagy nem? – Bevizelt a nadrágjába – mondta Edward. – A legelső napon. Elaludt az ágyamon, és a nadrágjába vizelt. Felkeltettem és átöltöztettem. De másik ágyneműm nem volt. És mindenki... – Elcsuklott a hangja, és Harry hirtelen meglátta benne azt a rémült kisfiút, aki magányos, és össze van zavarodva. – Mindenki azt hitte, én voltam – folytatta Edward. – Remek kezdés, nem gondolod? – Hadonászva folytatta. – Én voltam a legnépszerűbb fiú ezután. Mindenki velem akart barátkozni. – Sajnálom – mondta szomorúan Harry. Edward megvonta a vállát, aztán megingott. Harry kinyúlt, és még épp idejében kapta el. Utána – maga sem tudta, hogy történt, vagy, hogy miért tette – magához vonta az öccsét. Megölelte. Csak röviden. Csak amíg sikerült visszaparancsolnia a könnyeit. – Le kell feküdnöd – mondta Harry rekedten. Edward bólintott, és Harryre támaszkodott, amíg az odatámogatta a lépcsőhöz. A második lépcsőfokon megbotlott. – Bocánat – mondta, igyekezve visszanyerni az egyensúlyát. Selypített. Akárcsak az apjuk. Harryt hirtelen elfogta a hányinger. Nem ment gyorsan, és nem volt nagyon kellemes, de végül Harrynek sikerült Edwardot lefektetnie az ágyára, cipőstől, mindenestől. Óvatosan az oldalára fordította, nehogy megfulladjon, ha hányna. És aztán olyat tett, amit soha, a sok év alatt, amikor az apját manőverezte hasonló pozícióba. Várt. Ott állt az ajtó mellett, amíg Edward halkan és egyenletesen nem lélegzett, és még utána is ott maradt pár percig. Mert senkinek nem szabad egyedül lennie. És nem szabad félnie sem. Vagy kicsinek éreznie magát. És nem szabad számolgatniuk, 203

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

hányszor történt meg velük valami rossz, és amiatt aggódni, hogy újból megtörténhet. És amint ott állt a sötétben, rájött, hogy mit kell tennie. Nemcsak Edwardért, hanem Oliviáért is. És önmagáért is talán.

204

15.

fejezet

Másnap reggelre Olivia már kissé jobban érezte magát. A nappali világosság és az éjszakai pihenés sokat segített, hogy visszanyerje a jókedvét, még ha nem is tudott különösebben nagy tanulságokat levonni az esetből. Miért sírtam tegnap este írta: Olivia Bevelstoke Valójában nem is sírtam. De olyan érzés volt. Úgy döntött, más irányból próbálkozik. Miért nem sírtam tegnap este. írta: Olivia Bevelstoke Felsóhajtott. Fogalma sem volt. De még mindig próbálkozhatott azzal, hogy elfojtja a gondolatot. Ezért úgy döntött, nem gondol rá, legalábbis addig nem, amíg meg nem reggelizett. Tele hassal mindig higgadtabban gondolkodott. A reggeli készülődés közepén járt, próbált nyugodtan ülni, amíg a komornája feltűzte a haját, amikor kopogtak az ajtaján. – Szabad! – szólt ki, aztán halkan megkérdezte Sallytől: – Talán rendeltél csokoládét?

205

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Az csak a fejét rázta, és mindketten az ajtóra pillantottak, amint belépett egy szobalány, és közölte, hogy Sir Harry a szalonban várja Oliviát. – Ilyenkor reggel? Már majdnem tíz óra volt, nem kifejezetten kora hajnal, de mégis illetlenül korán egy úriember látogató számára. – Szóljak Huntley-nak, hogy közölje vele, a kisasszony nem ér rá? – Ne – válaszolt Olivia. Harry nem keresné fel ilyen korán, ha nem volna rá jó oka. – Kérem, közöljék vele, hogy azonnal lent leszek. – De még nem is reggelizett, kisasszony – szólalt meg Sally. – Biztos vagyok benne, hogy nem halok éhen, ha elmulasztok egy reggelit. Olivia megemelte az állát, és a tükörbe nézett. Sally valami meglehetősen komplikált frizurán dolgozott, fonatokkal, csipeszekkel és legalább egy tucat hajtűvel. – Talán jobb lenne valami egyszerűbb ma reggel. Sally csalódottan válaszolt: – Már túl vagyunk a felén. De Olivia már elkezdte kihúzkodni a hajából a tűket. – Csak egy kis kontyot akarok. Semmi cifraságot. Sally felsóhajtott, és hozzálátott, hogy átalakítsa Olivia frizuráját. Körülbelül tíz perc múlva Olivia készen volt, és elindult lefelé a lépcsőn, igyekezve elfeledkezni a tényről, hogy a nagy kapkodás eredményeképpen egy hajfürt már kiszabadult a frizurájából, és kénytelen volt a füle mögé tűrni. Amikor belépett a szalonba, Sir Harry a szoba túlsó végében ült, az ablak mellett álló kis íróasztalnál. Úgy tűnt, mintha... dolgozna? – Sir Harry – nézett rá a lány kissé zavarban. – Még olyan korán van. – Eldöntöttem valamit – közölte a férfi, felemelkedve. A lány várakozóan nézett rá. Harry nagyon... határozottan beszélt. A férfi összekulcsolta maga előtt a kezét, és határozottan megvetette a lábát. 206

– Nem hagyhatom, hogy még egyszer kettesben maradjon a herceggel. Ezt mondta már az előző este is, de valójában mit tud tenni? – Csak egy megoldás van – folytatta Harry. – Én leszek az ön testőre. A lány döbbenten nézett rá. – Neki ott van Vlagyimir. Önnek itt vagyok én. A lány még mindig döbbenten bámult rá. – Ma itt maradok önnel – magyarázta a férfi. Olivia értetlenül pislogva megkérdezte: – A szalonomban? – Nem szükséges szórakoztatnia – mondta a férfi, a papírokra mutatva, amelyeket elhelyezett a kis íróasztalon. – Hoztam magammal munkát. Szent isten, csak nem akar ideköltözni? – Hozott munkát? – Sajnálom, de igazán nem vesztegethetek el egy egész napot. Olivia szóra nyitotta az ajkát, de pár másodperc eltelt, mire képes volt kinyögni: – Ó! Mert valójában mi mást lehetett volna mondani erre? A férfi feltehetőleg bátorítónak szánt mosolyt vetett rá. – Fogjon egy könyvet, és csatlakozzon hozzám – mondta, a szoba közepén álló kanapé és karosszékek felé intve. – Ó, ön nem szereti a könyveket. Nos, az újság ugyanúgy megteszi. Üljön le. Ismét eltelt néhány másodperc, mire Olivia meg tudott szólalni. – Ön arra kér, hogy csatlakozzam önhöz a saját szalonomban? A férfi figyelmesen nézett rá, és azt válaszolta: – Szívesebben lennék a saját szalonomban, de nem hinném, hogy az illendő volna. Olivia lassan bólintott, nem mintha egyetértett volna vele, bár a legutóbbi kijelentésével nem igazán tudott vitatkozni. – Akkor egyetértünk – jelentette ki Harry. – Micsoda? – Bólogat. Olivia abbahagyta a bólogatást. 207

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Nem bánja, ha leülök? – kérdezte a férfi. – Leül? – Igazán folytatnom kell a munkám – magyarázta Harry. – A munkáját – visszhangozta Olivia, aki szemmel láthatóan nem volt igazán formában ma reggel. Harry ránézett, felvonta a szemöldökét, és a lány csak akkor értette meg, hogy a férfi arra gondolt, nem ülhet le addig, amíg Olivia is le nem ül. Már éppen mondani kezdte volna, „kérem”, ami úgy folytatódott volna, „érezze otthon magát”, mert ezt kívánta az udvariasság, amit több mint húsz évig sulykoltak belé. De aztán közbeszólt a józan ész (és egy jó adag önvédelmi reflex), ezért így szólt: – Igazán nem kellene egész nap itt maradnia. A férfi összeszorította az ajkát, amelynek sarkából apró ráncok ágaztak el. Volt valami acélos és megingathatatlan elhatározás a tekintetében. Nem az engedélyét kéri, jött rá Olivia. Közli vele, hogy mit tegyen. Ennek fel kellett volna borzolnia a kedélyét. Éppen ezt gyűlölte a férfiakban. De csak állt ott, és... valami reszketés járta át. A lába megmoccant a cipellőjében, mintha lábujjhegyre akart volna állni, mintha a teste hirtelen olyan könnyű lett volna, hogy nem tudott a földön maradni. Olivia egy szék háttámlájába kapaszkodott. Úgy érezte, mintha mindjárt elúszna a levegőben. Talán mégis reggeliznie kellett volna. Habár ez valójában nem magyarázta meg a különös érzést, amelyet... valahol... a gyomra alatt érzett. Harryre nézett. A férfi mondott valamit, de Olivia határozottan nem figyelt rá. Még csak nem is hallotta, mit mond. Nem hallott mást, csak egy pajzán kis hangot, amely azt súgta neki, nézzen a férfi szájára, nézzen az ajkára, a... – Olivia. Olivia? – Sajnálom – mondta. Összeszorította a combját, azt gondolva, hogy az izmai mozgatása kilendíti majd ebből a transzból. És nem jutott eszébe más testrész, amit a férfi nem láthatott. 208

De ez a mozdulat még inkább... csiklandóssá tette. A férfi kissé félrehajtotta a fejét, és... aggódó arcot vágott? Vagy csak mulatott rajta? Nehéz volt megállapítani. Muszáj összeszednie magát. Most azonnal. Megköszörülte a torkát. – Mit is mondott? – Jól van? – Tökéletesen – válaszolta kimérten. Elégedetten hallotta a saját hivatalos, tökéletesen artikulált válaszát. A férfi pár pillanatig még rajta tartotta a tekintetét, ám Olivia nem tudta megfejteni az arckifejezését. Vagy talán csak nem akarta, mert ha megteszi, esetleg rájön, hogy a férfi úgy néz rá, mintha azt gyanítaná, elment az esze. Kimérten Harryre mosolygott, és megismételte: – Szóval mit is mondott? – Azt mondtam – kezdte vontatott hangon a férfi –, hogy nagyon sajnálom, de nem engedhetem meg, hogy kettesben maradjon azzal az emberrel. És ne mondja, hogy Vlagyimir is ott lesz, mert nem hinném, hogy ő számít. – Nem – válaszolt Olivia, emlékezve a herceggel folytatott legutóbbi nyugtalanító beszélgetésére –, nem mondanám ezt. – Rendben. Akkor megegyeztünk? – Nos, igen – mondta Olivia –, abban, hogy nem akarok egyedül maradni Alekszej herceggel, de... Megköszörülte a torkát, azt remélve, hogy sikerül visszanyernie a higgadtságát. Jobban észnél kell lennie Harry közelében. A férfi lehengerlően intelligens, és bármikor lekörözné őt, ha nem állna a sarkára. És szilárdan kell a sarkára állnia, nem szabad felemelkednie a levegőbe. Ismét a torkát köszörülte. Aztán újra, mert ettől a sok torokköszörüléstől fájni kezdett a torka. – Kér valamit inni? – kérdezte a férfi segítőkészen. – Köszönöm, nem. Csak azt akartam mondani... ugye azzal tisztában van, hogy nem vagyok egyedül? Szüleim is vannak. 209

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Igen – felelte a férfi, de úgy tűnt, nem különösebben győzi meg Olivia érvelése –, tisztában vagyok vele. Azonban még sosem láttam őket. Legalábbis itt nem. Olivia a homlokát ráncolva a válla fölött hátrapillantott. – Azt hiszem, az anyám még alszik. – Éppen erről beszélek. – Hálás vagyok a gesztusért – jegyezte meg Olivia –, de azt hiszem, meg kell említenem, igen valószínűtlen, hogy a herceg, vagy bárki, ami azt illeti, meglátogatna ilyen kora reggel. – Egyetértek – bólintott Harry –, de nem vagyok hajlandó vállalni ezt a kockázatot. Habár... – Egy pillanatra elgondolkodott. – Ha az öccse idejön, és megesküszik nekem, hogy a nap további részében egyetlen pillanatra sem téveszti önt szem elől, akkor boldogan távozom. – Ezzel azt feltételezi, én is arra vágyom, hogy ő a szemem előtt legyen a nap további részében – válaszolt bosszúsan Olivia. – Akkor, attól tartok, kénytelen elviselni engem. Olivia ránézett. A férfi visszanézett rá. Olivia nyitotta a száját, hogy valamit mondjon. A férfi rámosolygott. Olivia pedig eltűnődött, ugyan miért küzd ellene ilyen hevesen. – Hát jól van – jelentette ki, végre elmozdulva a küszöbről, és beljebb lépve a szobába. – Nem hiszem, hogy bele fogok halni. – Észre sem fogja venni, hogy itt vagyok – biztosította Harry. Ebben ugyan igencsak kételkedett a nő. – Csak azért egyezem bele, mert nem terveztem semmi mást ma délelőttre – közölte a férfival. – Megértettem. Olivia éles pillantást vetett rá. Nyugtalanító volt, hogy sosem tudta eldönteni, mikor gúnyolódik a férfi. – Rendkívül szokatlan ez az egész – mormolta a nő, de Harry, ígéretéhez híven, már vissza is tért az íróasztalhoz, és figyelmesen tanulmányozta a papírokat, amelyeket magával hozott. Vajon 210

ugyanazok a dokumentumok lehetnek, amelyeken akkor dolgozott, amikor Olivia még kémkedett utána? Egy kissé közelebb oldalgott, felragadva egy könyvet az asztalról. Szüksége volt egy kellékre, hogy felhasználhassa, ha a férfi észrevenné, milyen figyelmesen szemléli. – Szóval úgy döntött, mégis elolvassa a Miss Butterworth-t? – kérdezte Harry, fel sem pillantva. A lánynak elnyílt az ajka. Honnan tudta Sir Harry, hogy ő felvett egy könyvet? Honnan tudta még azt is, hogy Olivia őt figyeli? Hiszen fel sem emelte a tekintetét a papírjairól. És ez a Miss Butterworth? Igazán? Undorral pillantott le a kezében tartott könyvre. Ha már csak úgy, találomra fel akart venni egy tárgyat, találhatott volna ennél jobbat is. – Igyekszem nyitott lenni – jelentette ki Olivia, letelepedve a kanapéra. – Nemes dolog – jegyezte meg fel sem nézve Harry. Olivia kinyitotta a könyvet, és hangosan lapozgatni kezdte, amíg meg nem találta a helyet, ahol két nappal korábban abbahagyták. – Galambok, galambok... – mormolta. – Mi az? – Csak a galambokat keresem – közölte bájosan. Harry a fejét csóválta, és mintha halványan elmosolyodott volna, de még mindig nem emelte fel a tekintetét. Olivia hangosan sóhajtott, aztán a férfira pillantott. Az nem reagált. Akkor a lány megpróbálta meggyőzni magát, nem azzal a szándékkal sóhajtott, hogy megpróbálja magára vonni a férfi figyelmét. Azért sóhajtott, mert muszáj volt kilélegeznie, és ha túl hangos volt, nos, hát ez a szokása. De mivel hangos volt, logikus volt, hogy odapillantson a férfira... Ismét sóhajtott. Egyáltalán nem szándékosan. A férfi tovább dolgozott.

211

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Sir Harry papírjainak lehetséges tartalma Olivia Bevelstoke gyűjtése Folytatás a Miss Butterworth-höz (hát nem volna remek, ha kiderülne, hogy ő a szerző?). Nem hivatalos folytatás a Miss Butterworth-höz, mivel igen valószínűtlen, hogy az eredetit ő vetette volna papírra, bármilyen remek is volna. Titkos napló – az összes titkával (!!!!!). Valami egészen más. Megrendelés egy új kalapra. Felkuncogott. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte a férfi, végre felpillantva. – Bonyolult lenne elmagyarázni – válaszolt a lány, és igyekezett komoly arcot vágni. – Az én rovásomra tréfálkozik? – Csak egy kicsit. Harry kissé felvonta a szemöldökét. – Ó, jól van, teljesen az ön rovására, de meg is érdemelte. Rámosolygott, és várta, hogy mit felel, de Harry hallgatott. Olivia csalódottságot érzett. Visszatért a Miss Butterworth-höz, de bár a szegény lány épp akkor törte el mindkét lábát egy szörnyű balesetben, a regény nem kötötte le igazán. Ujjával dobolni kezdett a nyitott könyvön. Egyre hangosabban... és hangosabban... míg szinte már az egész szalon visszhangzott tőle. Olivia legalábbis úgy hallotta. Harry ügyet sem vetett rá. Olivia hangosan sóhajtott, aztán visszatért a Miss Butterworth-höz meg a törött lábához. Lapozott egyet. És olvasott. És még egyet lapozott. És olvasott. És még egyet lapozott. És... – Már a negyedik fejezetnél jár. 212

A lány megrezzent a székben, olyan váratlanul érte Harry hangja, amint megszólalt közvetlenül mellette. Hogy lehetséges, hogy a férfi felállt anélkül, hogy ő észrevette volna? – Biztosan jó a könyv – jegyezte meg a férfi. Olivia vállat vont. – Elmegy. – Felépült Miss Butterworth a pestisből? – Ó, az már ezer éve volt. Azóta eltörte mindkét lábát, aztán megcsípte egy méh, és majdnem eladták rabszolgának. – És mindez ebben a négy fejezetben? – Inkább csak háromban. A negyediket még épp csak elkezdtem. – Végeztem a munkámmal – jelentette be Harry, és megkerülte a kanapét. Aha. Végre megkérdezhette tőle. – Mit csinált? – Nem valami érdekes dolgot. Átnéztem a hampshire-i birtokomról küldött jelentéseket a gabonatermésről. Ahhoz képest, amiket kitalált, ez kiábrándító volt. A férfi leült a kanapé másik végébe, és keresztbe tette a lábát. Nagyon fesztelenül ült. Ahogy Olivia ránézett, valami különös melegséget érzett, és mintha szédült volna. Megpróbálta elképzelni, hogy bárki más a férfi ismerősei közül ilyen kényelmes pózban üljön mellette, de nem jutott eszébe senki. Legfeljebb a fiútestvéreire tudott gondolni. Sir Harry Valentine pedig határozottan nem volt a testvére. – Mire gondol? – kérdezte a férfi ravaszul. Valószínűleg meglepettnek tűnt, mert hozzátette: – Elpirult. Olivia kihúzta magát. – Nem pirulok. – Hát persze, hogy nem – válaszolta gondolkodás nélkül a férfi –, meleg van itt. Ami nem volt igaz.

213

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– A fivéreimre gondoltam – válaszolt Olivia. Ebben volt egy kis igazság is, és ezzel véget vethet a férfi találgatásainak az állítólagos pirulása okát illetően. – Nagyon szimpatikus nekem az ikertestvére – jegyezte meg Harry. – Winston? Te jó ég, akár azt is mondhatta volna, szeret majmokkal hintázni a faágakon, vagy megenni az ürüléküket. – Csak tisztelni tudok bárkit, aki képes kihozni magát a sodrából. Olivia összevont szemöldökkel nézett rá. – És feltételezem, ön csupa báj és kellem volt a saját nővérével. – Szó sincs róla – jelentette ki a férfi, a szégyen legkisebb jele nélkül. – Igazi gazember voltam. – De... – előrehajolt, a szeme huncutul csillogott –, mindent csak suba alatt tettem. – Ugyan, kérem. – Oliviának elég tapasztalata volt már a hímnemű testvéreket illetően, hogy tudja, Harrynek fogalma sincs, mit beszél. – Ha azt akarja bemesélni nekem, hogy a nővérének fogalma sem volt a maga idétlen tréfáiról... – Nem, nem, ő tökéletesen tisztában volt mindennel. – Közelebb hajolt, úgy folytatta: – De a nagymamám nem. – A nagymamája? – Még csecsemő voltam, amikor hozzánk költözött. Jóval közelebb állt hozzám, mint a szüleim. Olivia bólintott, bár nem egészen értette. – Kedves lehetett. Harry kurtán felnevetett. – Sok mindent el lehetett róla mondani, de azt nem, hogy kedves lett volna. Olivia elmosolyodva kérdezte: – Hogy érti ezt? – Ő nagyon... – Harry bizonytalanul intett, amíg a megfelelő kifejezést kereste –, szigorú volt. És meg kell mondanom, hogy erősen ragaszkodott a véleményéhez.

214

Olivia egy pillanatig eltűnődött ezen, aztán azt felelte: – Én kedvelem azokat a nőket, akiknek határozott véleményük van a dolgokról. – Gondolom. A lány elmosolyodott, és előrehajolt. Valami csodás, izgalmas lelki rokonságot érzett kettejük között. – Kedvelt volna engem? A kérdés mintha váratlanul érte volna a férfit. Pár pillanatig leesett állal bámult a lányra, aztán, mintha csak mulattatná a kérdés, azt felelte: – Nem. Nem hinném. Oliviának is elnyílt a szája a megdöbbenéstől. – Azt szerette volna, ha hazudok? – Nem, csak... Harry kezével intve elhessentette a lány tiltakozását. – Nem igazán volt türelme másokhoz. Hat házitanítómat kirúgta. – Hatot? Harry bólintott. – Te jó ég. Olivia el volt bűvölve. – Én kedveltem volna – mormolta. – Nekem csak öt nevelőnőtől sikerült megszabadulnom. Harry elmosolyodott. – Hát nem fura, hogy ez egyáltalán nem lep meg? Olivia mérgesen nézett rá. Vagyis inkább csak szeretett volna mérgesen nézni, de végül inkább csak elvigyorodott. – Hogy lehet az – kérdezte –, hogy eddig nem tudtam a nagymamájáról? – Nem kérdezte. Miért, mire gondolt, hogy ő körbeszaladgál, és a nagyszüleikről kérdezgeti az embereket? Aztán felötlött benne valami más – valójában mennyit tudott a férfiról? Nagyon keveset. Nagyon-nagyon keveset.

215

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Ami különös volt. Hiszen ismerte a férfit. Ebben egészen biztos volt. Aztán hirtelen rádöbbent: ismer egy férfit, de nem ismeri azokat a tényeket, amelyek ilyenné formálták. – Milyenek voltak a szülei? – szólalt meg a lány hirtelen. Harry némi meglepetéssel nézett rá. – Nem kérdeztem, volt-e nagymamája – magyarázkodott Olivia. – Szégyellhetem magam, amiért nem gondoltam rá. – Hát jó. – De nem válaszolt azonnal. Az állkapcsán megfeszültek az izmok, ahogy gondolkodott, ami elárulta Oliviának, a férfi nehezen dönti el, mit feleljen. Aztán Harry megszólalt: – Az apám iszákos volt. A Miss Butterworth, amelyet még mindig a kezében tartott, anélkül, hogy tudatában lett volna, kicsúszott Olivia ujjai közül, és az ölébe huppant. – Meglehetősen barátságos részeg volt, de különös módon ez nem sokat segített a dolgon. Harry arcán nem látszott semmilyen érzelem. Sőt kissé még mosolygott is, mintha az egész csak tréfa lett volna. Így könnyebb volt. – Sajnálom – mondta Olivia. Harry vállat vont. – Nem tehetett róla. – Ez nagyon nehéz dolog – válaszolt a lány halkan. Harry hirtelen feléje fordult, mert Olivia hangjában volt valami, valami alázatos, valami... ami talán még megértés is lehetett. De az lehetetlen. Nem értheti. Neki rendes, boldog család jutott, ahol a bátyja a legjobb barátnőjét vette feleségül, a szülei pedig törődtek vele. – A bátyám – szólalt meg Olivia –, az, aki a barátnőmet, Mirandát vette feleségül. Nem hinném, hogy mondtam magának, de korábban egyszer már házas volt. Az első felesége szörnyű volt. És aztán meghalt. Azután pedig... nem is tudom, az ember azt hitte volna, örül, hogy megszabadult tőle, de ehelyett mintha egyre jobban

216

szenvedett volna. – Elhallgatott, aztán kis szünet után hozzátette: – Sokat ivott. Ez nem ugyanaz, akarta mondani Harry, mert ez nem Olivia szülője volt, az az ember, akinek szeretnie és védelmeznie kellett volna őt, és gondoskodni róla, hogy egy boldog és biztonságos világ vegye körül. Ez nem ugyanaz, mert az teljesen kizárt, hogy a lánynak kellett volna feltakarítania a bátyja hányását, 127 alkalommal. Nem neki volt olyan anyja, aki mintha sosem szólalt volna meg, és nem... Ez nem ugyanaz, a fenébe is! Nem... – Ez nem ugyanaz, persze – szólalt meg a lány csendesen. – Nem gondolom, hogy felérne azzal. És ettől a néhány szótól, ettől a két rövid mondattól mindaz, ami rágta belülről, az a sok gyötrelmes érzés – hirtelen elcsitult. És Harry valahogy jobban érezte magát. A lány bizonytalanul rámosolygott. Halvány, de őszinte mosolyt vetett rá. – De azt hiszem, meg tudom érteni. Legalábbis egy kicsit. Harry maga sem tudta, miért, lenézett a lány kezére, amely a könyvön nyugodott az ölében, aztán a halványzöld csíkos huzattal bevont kanapéra pillantott. Olivia meg ő nem kifejezetten egymás mellett ültek, még egy ember elfért volna kettejük között. De ha ő kinyújtaná a kezét, és a lány is kinyújtaná a kezét... Elakadt a lélegzete. Mert Olivia feléje nyújtotta a kezét.

217

16. fejezet Meg sem gondolta, hogy mit tesz. Csakis így lehetett, mert ha egy kicsit is gondolkodik rajta, biztosan nem teszi meg. De így, amikor a lány kinyújtotta a kezét... Ő megfogta. Csak ekkor döbbent rá, hogy mit tett, és talán a lány is csak ekkor ébredt rá, hogy mit kezdeményezett, de ekkor már túlságosan késő volt. Harry az ajkához emelte a lány ujjait, és egyenként megcsókolta őket, egészen az ujjak tövénél, ahol gyűrűt viselne. És ahol pillanatnyilag nem viselt még gyűrűt. Ahol, egy felvillanó képben szinte látta, amint az ő gyűrűjét viseli. Ez figyelmeztetés lehetett volna. Ennek a látomásnak a hatására el kellett volna ejtenie Olivia kezét, és pánikszerűen elmenekülni a szobából, a házból, a lány közeléből. Mindörökre. De nem tette. Ajkánál tartotta a lány kezét, nem volt képes elszakadni a bőre érintésétől. Olivia keze meleg volt és puha. És reszketett. Harry végül felpillantott, és a lány szemébe nézett. A tágra nyílt szemekben tétovaságot látott... és bizalmat... és talán... vágyat? Nem lehetett benne biztos, mivel tudta, nem biztos benne a lány sem. Nem ismerheti a vágyat, nem értheti az édes gyötrelmet, a testi vágyódást egy másik emberi lény iránt. Harry ismerte, és rájött, hogy szinte egyfolytában érzi, mióta csak megismerte Oliviát. Igaz, ott volt az a pillanat, amikor mintha 218

áramütés érte volna, amikor először találkoztak, de annak nem volt jelentősége. Akkor még nem ismerte Oliviát, sőt nem is kedvelte. De most... ez most más volt. Nem csak a szépsége vonzotta, a keble íve, vagy a bőre érintése. Nem. Őt magát akarta mindenestől. Azt, ami miatt inkább újságot olvasott regények helyett, ami miatt képes volt minden illemnek fittyet hányva kinyitni az ablakát és buta regényeket olvasni vele a két ház közötti térség felett. Borotvaéles eszére vágyott, a diadalra az arcán, amikor sikerült valami különösen találó megjegyzéssel visszavágnia neki. Vágyott arra az elszörnyedt zavarodottságra is, ha sikerült Harrynek legyőznie őt. Vágyott a tekintetében izzó tűzre, és az ajka ízére, és, igen, akarta őt maga alatt, maga körül, maga fölött érezni... minden lehetséges pózban, minden lehetséges módon. Feleségül akarja venni. Ilyen egyszerű az egész. – Harry – suttogta a lány, a férfi tekintete pedig az ajkára vándorolt. – Meg akarom csókolni – mondta lágyan, gondolkodás nélkül, anélkül, hogy felötlött volna benne, hogy engedélyt kérjen tőle. Előrehajolt, és abban az utolsó pillanatban, mielőtt az ajkuk összeért volna, Harry úgy érezte, megtisztult. Ez valami új kezdete volt. Akkor megcsókolta a lányt. Az első érintés szinte fájdalmasan gyengéd volt, épp csak súrolta ajka a lány ajkát, de úgy érezte, mintha áramütés érte volna. Lélegzetelállító élmény volt, szó szerint is. Harry kissé hátrahúzódott. Csak annyira, hogy lássa a lány arcát. Olivia elbűvölten nézett rá, búzavirágkék szeme szomjasan itta be a képét. A nevét suttogta. Harry ettől elvesztette a maradék józanságát. Ismét magához vonta a lányt, ezúttal valami ellenállhatatlan sietséggel. Mohón csókolta, minden óvatosságról elfeledkezve, és mielőtt feleszmélt volna, a keze beletúrt a lány hajába, ezerfelé szórva a hajtűket, és 219

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

csak arra tudott gondolni, hogy ismét kibontva akarja látni a lány haját. Kibontott haját, amint elfedi a testét, amelyen nincs semmi más. Harry teste, amely már eddig is feszült a vágytól, most elviselhetetlenül megkeményedett, és a férfi a józan ész egy pillanatnyi fényénél meglátta, hogy ha most nem küldi el magától a lányt azonnal, akkor letépi róla a ruhát, és a magáévá teszi ott rögtön, a szülei szalonjában. Nyitott ajtók mellett. Jóságos isten. Harry a lány vállára tette a kezét, és nem annyira eltolta magától Oliviát, mint inkább önmagát szakította el nagy nehezen tőle. Egy pillanatig csak tehetetlenül meredtek egymásra. Olivia haja kibomlott, és a lány gyönyörű volt ilyen csodálatosan összekócolva. A kezét ámulva emelte az ajka elé. – Maga megcsókolt – suttogta. A férfi bólintott. Olivia halványan elmosolyodott. – És azt hiszem, én visszacsókoltam. Harry ismét bólintott. – Valóban. A lány mintha még mondani akart volna valamit, de aztán csak a nyitott ajtó felé fordult. Kezét pedig a hajához emelte. – Azt meg kell igazíttatnia – szólalt meg Harry, és az ajka megrándult a visszafojtott mosolytól. A lány bólintott. Ismét úgy tűnt, mintha mondani készülne valamit, de most sem szólt. A haját fél kézzel összefogta a nyakszirtjén, és felállt. – Itt lesz még, mire visszajövök? – kérdezte. – Szeretné, hogy itt legyek? Olivia bólintott. – Itt leszek – jelentette ki Harry, bár akkor is ezt tette volna, ha a lány nemet mond.

220

Olivia ismét bólintott, és odasietett az ajtóhoz. Mielőtt azonban kiment volna, még egyszer megfordult, és a férfira nézett. – Én... – kezdte, de aztán csak megcsóválta a fejét. – Mit akart mondani? – kérdezte kissé mulatva, gyengéden Harry. A lány tehetetlenül vállat vont. – Nem tudom. Harry elnevette magát. Nevetett Olivia is. És ez, gondolta Harry, a lány távolodó lépteit hallgatva, egy tökéletes pillanat volt. Minden lehetséges módon. Pár perccel később Harry még mindig a kanapén ült, amikor az inas lépett a szobába. – Alekszej Gomarovszkij herceg szeretné látni Lady Oliviát – jelentette. – Elhallgatott, kissé előrehajolt, és körbepillantva megkérdezte: – Lady Olivia? Harry mondani kezdte, hogy azonnal itt lesz, de a herceg máris bemasírozott a terembe. – Természetesen fogadni fog engem – mondta az inasnak. De megcsókolni engem fog. – Harry legszívesebben kibökte volna. Ez csodálatos érzés volt. Ő győzött. És a herceg veszített. És habár egy úriember nem dicsekszik a hódításaival, Harry egészen biztos volt benne, mire a herceg elhagyja a Rudland házat, tisztában lesz vele, hogy ki nyerte el Lady Olivia kegyeit. Harry felállt, és csak egy kicsit volt rossz érzése attól, mennyire örül már előre. Sosem állította, hogy nincs benne versenyszellem. – Maga az – szólalt meg Alekszej herceg. Szinte vádlón hangzott. Harry kifejezéstelen arccal mosolygott, amint felállt, hogy a herceget üdvözölje. – Én vagyok. – Mit keres itt? – Természetesen látogatóba jöttem Lady Oliviához. És ön mit keres itt? A herceg válaszul csak elhúzta az ajkát. 221

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Vlagyimir! – vakkantotta. A rettentő Vlad, ahogy Harry magában nevezte, bedübörgött a terembe, és mogorva pillantást vetett Harryre, mielőtt a gazdájához fordult volna. Az (természetesen oroszul) megkérdezte tőle, mit sikerült kiderítenie Harryről eddig. – Poká nyicsevo. Még semmit. Amiért Harry rendkívül hálás volt. Nem volt túl közismert, hogy beszélt oroszul, de nem volt különösebben titok sem. Nem sok nyomozást igényelt volna kideríteni, hogy Harry nagyanyja egy rendkívül régi orosz nemesi családból származik. Ami nem szükségszerűen jelentette azt, hogy Harry megtanulta a nyelvet, de Alekszej herceg ostoba lett volna, ha nem merül föl benne. És bár Alekszej herceg goromba volt és élvhajhász, és nem sokat adott a társasági illemszabályokra, nem volt ostoba, függetlenül attól, hogy Harry minek nevezte esetleg a múltban. – Kellemesen telt a délelőttje, fenség? – kérdezte Harry a lehető legbarátságosabb hangján. Alekszej herceg szúrós tekintetet vetett rá. Láthatóan nem szándékozott válaszolni neki. – Én remekül érzem magam – folytatta Harry, hátradőlve. – Hol van Lady Olivia? – Azt hiszem, felment az emeletre. Valamit... ööö... el kellett intéznie. Harry kezével tett néhány mozdulatot a haja mellett, amit Alekszej herceg úgy értelmezhetett, ahogy akarta. – Megvárom – jelentette ki a maga szokásos kurta modorában a herceg. – Csak tessék – válaszolt barátságosan Harry, egy szék felé intve a kanapéval szemben. Erre újabb dühös pillantást kapott válaszul, amire valószínűleg rászolgált, mert nem illett volna házigazdaként viselkednie. Azonban végtelenül szórakoztató volt.

222

Alekszej hátracsapta a frakkja szárnyait, és helyet foglalt, engesztelhetetlenül összezárva az ajkát. Mereven maga elé meredt, láthatóan azzal a szándékkal, hogy semmibe vegye Harryt. Ami Harrynek tökéletesen meg is felelt volna, mivel neki sem volt túl sok kedve a herceggel szóba elegyedni, éppen csak egy parányi fölényt érzett vele szemben, mivel ő volt az, akit Olivia megcsókolt, és nem a herceg, annak ellenére, hogy Harry nem volt királyi vér, még csak az arisztokráciának sem volt tagja, és teljesen kívül esett azon a világon, amely Alekszej herceg számára olyan fontos volt. És ha mindehhez még hozzávesszük Harry aktuális megbízását a hadügyminisztériumtól, amelyet úgy is lehet értelmezni, hogy azt várják tőle, minél inkább tövis legyen a herceg körme alatt, nos... Távol álljon Harry Valentine-tól, hogy visszariadjon hazafias kötelességétől. Harry felállt, és elvette az asztalról a Miss Butterworth-t. Aztán visszaült a helyére, és megkereste azt a helyet, ahol két nappal korábban abbahagyták, amikor szegény Priscilla himlőben elveszítette a családját, és magában dúdolva olvasni kezdett. Hmm hmm hmmm hmmmmmm hm hm... Alekszej bosszús tekintetet vetett rá. – Isten óvd a királyt – közölte vele Harry –, ha esetleg kíváncsi lett volna rá. – Nem voltam. – Isten, óvd kegyes királyunkat, Éljen soká nemes királyunk, Isten óvd a királyt. A herceg összeszorított fogakkal vetette oda: – Ismerem a dallamot. Harry egy kissé megemelte a hangját. – Adj neki győzedelmes, Boldog és dicsőséges, Hosszú uralmat: Isten, óvd a királyt. – Hagyja abba ezt a pocsék éneklést.

223

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Csak hazafias vagyok – jelentette ki Harry, és rögtön folytatta is: – Ó, Urunk, Istenünk, emelkedj fel, Ijeszd el ellenségeit, És pusztítsd el őket! – Ha Oroszországban lennénk, lefogatnám önt. – Amiért a saját nemzeti himnuszomat éneklem? – mormolta Harry. – Nem volna szükségem más indokra, mint hogy nekem így tetszik. Harry ezen kissé eltűnődött, aztán vállat vont, és folytatta. – Zavard össze terveiket, Hiúsítsd meg aljas cselszövéseiket, Benned bízunk: Ments meg Urunk, minket. Itt megállt. Úgy döntött, az utolsó versszakra nincs szükség. Szívesebben zárta az „aljas cselszövésekkel”. – Mi rendkívül széles látókörű emberek vagyunk – jegyezte meg a hercegnek –, ha esetleg szeretne beletartozni a „minket” közé. Alekszej nem válaszolt, de Harry észrevette, hogy mindkét keze ökölbe szorul. Harry visszatért a Miss Butterworth-höz, és arra gondolt, ennek az egész kémkedésnek ezt a részét nem is bánja annyira. Régen szórakozott már ilyen jól azon, hogy valakit felbosszantott. Egész pontosan... Még soha. Magában elmosolyodott erre a gondolatra. Még azt sem élvezte ennyire, amikor a nővérét gyötörte. Sebastian pedig soha nem vett semmit komolyan. Őt szinte lehetetlen volt felbosszantani. Harry a Marseillaise első pár taktusát dúdolta, csak hogy lemérje a herceg reakcióját (az arca vörös volt a dühtől), aztán ismét olvasni kezdett. Előrelapozott, úgy döntve, hogy nem érdekli Priscilla Butterworth ifjúkora, és végül megállapodott a 144. oldalon, amelyen, úgy tűnt, együtt van az őrület, a torzság, a bántalmazás és a könnyek – mindaz, ami egy remek regény követelménye. – Mit olvas? – kérdezte Alekszej herceg. Harry szórakozottan felpillantott. – Tessék? 224

– Mit olvas? – vakkantott rá a herceg. Harry lepillantott a könyvre, aztán a hercegre nézett. – Az volt a benyomásom, hogy nem óhajt beszélgetni velem. – Nem is akarok. De kíváncsi vagyok. Mi az a könyv? Harry felemelte a könyvet, hogy Alekszej herceg elolvashassa a borítót. – Miss Butterworth és az őrült báró. – Ez a könyv népszerű Angliában? – kérdezte gúnyosan a herceg. Harry gondolkodott rajta. – Nem tudom. De Lady Olivia ezt olvassa. Gondoltam, belenézek én is. – Nem ez az a könyv, amire azt mondta, hogy nem szeretné? – De igen, azt hiszem – mormolta Harry. – És nem is hibáztatom érte. – Olvasson belőle nekem. Egy pont a hercegnek. Harry akkor sem lepődött volna meg jobban, ha a másik odamegy hozzá, és egyenesen szájon csókolja. – Nem hiszem, hogy önnek tetszeni fog – jelentette ki Harry. – Önnek tetszik? – Nem igazán – felelte Harry a fejét rázva. Ez nem volt egészen igaz. Nagyon nagy élvezettel hallgatta, amikor Olivia felolvasta neki. És maga is szívesen olvasott belőle Oliviának. De valahogy kételkedett benne, hogy ugyanez a mágia működne akkor is, ha Alekszej Gomarovszkij herceggel osztja meg az élményt. A herceg felszegte az állát, és a fejét kissé oldalra döntötte. Mintha csak egy portréhoz pózolna, gondolta Harry. Talán még sajnálta is volna, ha nem lett volna a herceg akkora ökör. – Ha Lady Olivia ezt olvassa – jelentette ki a herceg –, akkor én is el akarom olvasni. Harry csendben emésztette ezt. Aztán úgy gondolta, feláldozhatja a Miss Butterworth-t az angol-orosz kapcsolatok oltárán, úgyhogy becsukta a könyvet, és Alekszej felé nyújtotta. 225

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Nem. Ön olvasson belőle – közölte a herceg. Harry úgy döntött, szót fogad. Ez annyira bizarr kérés volt, nem vitte rá a lélek, hogy nemet mondjon rá. Ezenkívül Vlagyimir két lépést tett feléje, és morogni kezdett. – Ahogy óhajtja, fenség – mondta Harry, ismét letelepedve a könyvvel. – Gondolom, szeretné az elején kezdeni. Alekszej csak egy kegyes fejbólintással felelt. Harry visszalapozott a könyv elejére. – Sötét, szeles éjszaka volt – olvasta –, és Miss Priscilla Butterworth biztos volt benne, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső, pászmákban lezúdulva, patakokban aláömölve, eláztatva mindent a látóhatárán. – Felpillantott. – A „látóhatárt” egyébként itt nem helyesen használják. – Mik azok a pászmák? Harry újra lepillantott a szövegre. – Ööö, csak egy kifejezés. Mint amikor kisbalták potyognak az égből. – Ezt ostobaságnak találom. Harry vállat vont. Ő maga sem kedvelte soha ezt a kifejezést. – Folytassam? Ismét egy kurta biccentés volt a válasz. – Ő természetesen védve volt az esőtől parányi kamrájában, de az ablak... – Mr. Sebastian Grey – szólalt meg az inas. Harry kissé meglepetten nézett fel a könyvből. – Lady Oliviához jött? – kérdezte. – Önhöz jött – közölte vele az inas, némileg rosszallóan. – Aha. Nos, akkor vezesse be, kérem. Egy pillanattal később belépett Sebastian, aki éppen azt mondta: – És ő mondta, hogy itt keresselek. Meg kell, hogy mondjam, ez nagyon kényelmes... – Mondat közben elhallgatott, és meglepetten meredt a hercegre. – Fenség – mondta, meghajolva. – Az unokatestvérem – mutatta be Harry.

226

– Emlékszem – jegyezte meg jéghideg hangon a herceg. – Ügyetlen a pezsgővel. – Igazán rémes dolog volt tőlem – jelentette ki Sebastian, letelepedve egy székre. – De tudja, borzasztóan kétbalkezes vagyok. Épp a múlt héten öntöttem le vörösborral a pénzügyminisztert. Harry egészen bizonyos volt benne, hogy Sebastian soha nem volt még egy helyiségben a pénzügyminiszterrel, főleg nem olyan közel, hogy vörösborral locsolhatná meg a cipőjét. De ezt megtartotta magának. – Mivel töltik itt a délutánt, uraim? – kérdezte Sebastian. – Már délután van? – kérdezte Harry. – Éppen hogy. – Sir Harry felolvas nekem – közölte a herceg. Sebastian leplezetlen érdeklődéssel nézett Harryre. – Igazat mond – erősítette meg Harry, feltartva a Miss Butterworth-t. – Miss Butterworth és az őrült báró. Kiváló választás – jegyezte meg Sebastian elismerően. – Ön olvasta ezt? – kérdezte Alekszej. – Nem olyan jó, mint a Miss Davenport és a sötét márki, természetesen, de fényévekkel jobb, mint a Miss Sainsbury és a titokzatos őrnagy. Harrynek elállt a szava. – Most éppen a Miss Truesdale és a néma úriembert olvasom. – Néma? – nyögte ki Harry. – Határozottan feltűnő a párbeszédek hiánya – erősítette meg Sebastian. – Minek jött ide? – bökte ki kertelés nélkül a herceg. Sebastian sugárzó mosollyal fordult felé, mintha nem vette volna észre a herceg szinte tapintható ellenszenvét. – Természetesen azért, mert beszélnem kellett az unokatestvéremmel. – Kényelmesen elhelyezkedett a székben, mintha az egész napot ott szándékozna tölteni. – De ráér a dolog. 227

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry nem tudta, erre mit mondjon. És szemmel láthatóan a herceg sem. – Folytasd – sürgette Sebastian. Harrynek fogalma sem volt, mire gondol. – A könyvet. Gondoltam, én is belehallgatnék. Már ezer éve olvastam. – Itt akarsz ülni, amíg én felolvasok neked? – kérdezte kétkedve Harry. – Meg Alekszej hercegnek – emlékeztette Sebastian. Behunyta a szemét. – Ne is törődj velem. Így jobban el tudom képzelni a jelenetet. Harry sosem gondolta volna, hogy valaha is bármiben közös nevezőn lesznek a herceggel, de most, amint összenéztek, nyilvánvaló volt, mindketten úgy vélik, hogy Sebastiannak elment az esze. Harry megköszörülte a torkát, és újrakezdte a mondatot az elejétől. – Ő természetesen védve volt az esőtől parányi kamrájában, de az ablak keretét olyan erővel rázta a szél, hogy biztos volt benne, aznap éjjel nem jön álom a szemére. Harry felpillantott. A herceg feszülten figyelt, hiába próbált unott arcot vágni. Sebastian pedig teljes transzban volt. Vagy pedig időközben elaludt. – Keskeny, hideg ágyán összekuporodva önkéntelenül is felidézte magában azokat az eseményeket, amelyek eredményeként most itt volt ezen a vigasztalan helyen, ezen a vigasztalan éjszakán. De, nyájas olvasó, a történet nem itt kezdődik. Sebastian szeme felpattant. – Még csak az első oldalnál tartasz? Harry felvonta a fél szemöldökét. – Azt hitted, őfensége meg én minden este összejövünk, hogy titkos olvasó szeánszokat tartsunk? – Add ide azt a könyvet – szólalt meg Sebastian. Odanyúlt, és kikapta a könyvet Harry kezéből. – Te rettenetesen adod elő. 228

Harry a herceghez fordult. – Nincs túl sok gyakorlatom. – Sötét, szeles éjszaka volt – kezdte Sebastian, és Harrynek el kellett ismernie, rendkívül drámaian hangzott. Még Vlagyimir is előrehajolt, úgy figyelt, bár ő nem beszélt angolul. – Miss Priscilla Butterworth biztos volt benne, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső, lezúdulva, patakokban aláömölve, eláztatva mindent a látóhatárán. Jóságos ég, szinte úgy hangzott, mint egy prédikáció. Sebastian láthatóan nem megfelelő pályát választott. – A „látóhatárt” nem helyesen használták – jegyezte meg Alekszej herceg. Sebastian felnézett, tekintete bosszúsan megvillant. – Dehogynem. Alekszej Harry felé bökött. – Ő mondta. – Úgy is van – vont vállat Harry. – Mi baj van vele? – kérdezte Sebastian. – Feltételezi, hogy távolabb lát, mint egyébként lehetséges. – És honnan tudod, hogy nem úgy van? – Sehonnan – ismerte el Harry –, de máskülönben nem remekel semmiben. – A hercegre pillantva folytatta: – Az anyját halálra csipkedték a galambok. – Az megesik – bólintott Alekszej. Harry és Sebastian elszörnyedve néztek rá. – Általában nem baleset – tette hozzá higgadtan. – Talán át kellene gondolnom azt a tervemet, hogy Oroszországba utazzam – jelentette ki Sebastian. – Gyors igazságtétel – mondta Alekszej – ez az egyetlen jó megoldás. Harry nem bírt a kíváncsiságával. Megkérdezte: – A galambok gyorsak? Alekszej vállat vont. Ez volt talán eddig a legfesztelenebb mozdulata. 229

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Az igazságtétel gyors. A büntetés nem annyira. Némán bámultak rá, aztán Sebastian összeszedte magát, és Harryhez fordult. – Honnan tudtál a galambokról? – kérdezte. – Olivia mondta. Ő előre olvasott. Sebastian helytelenítően összepréselte az ajkát. Most Harryn volt a meglepődés sora. Különösen hatott ez a kifejezés az unokatestvére arcán. Harry nem emlékezett rá, mikor volt az utolsó alkalom, hogy Sebastian helytelenített volna valamit. – Folytathatom? – kérdezte eltúlzott buzgalommal Sebastian. A herceg biccentett. – Csak tessék – mormolta Harry, és mindnyájan kényelmesen elhelyezkedtek a felolvasáshoz. Még Vlagyimir is.

230

17.

fejezet

Olivia aznapi második frizurájának elkészítése lényegesen hosszabb időt vett igénybe, mint az első. Sally, aki még mindig bosszankodott amiatt, hogy kénytelen volt félbehagyni a fonatokat, egyetlen pillantást vetett Olivia hajára, és aztán számtalanszor elmondta: – Én megmondtam előre. És bár Olivia természetétől idegen volt, hogy jámboran üljön, és lenyelje az ilyen sértéseket, most mégis megtette, mivel nem mondhatta meg Sallynek, hogy csupán azért hullott szét a kontya leomló, kócos fürtökre, mert Sir Harry Valentine keze beletúrt. – Így – jelentette ki végül Sally, amint Olivia szerint szükségtelenül erősen beletűzte a hajába a legutolsó hajtűt is. – Ez akár egész héten kitart, ha úgy óhajtja. Oliviát az sem lepte volna meg, ha kiderül, hogy Sally bekente ragasztóval, csak hogy minden hajszál a helyén maradjon. – Ne menjen ki az esőbe – figyelmeztette Sally. Olivia felállt, és elindult az ajtó felé. – Nem esik odakint. – De eshet. – De... – Olivia elhallgatott. Te jó ég, minek vitatkozik itt a komornájával? Sir Harry még mindig odalent várja. Már a gondolatba is beleszédült. – Miért szökdécsel? – kérdezte gyanakodva Sally. Olivia megállt, kezével a kilincsen. – Nem szökdécseltem. – Így csinált – és Sally fura szökkenő mozdulatot tett. 231

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Lassan kisétálok a szobából – jelentette ki Olivia. Kilépett az előtérbe. – Nagyon lassan! Akárcsak egy koporsóvivő. Megfordult, és miután meggyőződött róla, hogy kívül került Sally hallótávolságán, lerohant a lépcsőn. Mikor a földszintre ért, ismét a lassú, koporsóvivőhöz illő tempóra váltott, és valószínűleg emiatt olyan halkan lépdelt, hogy senki nem figyelt fel az érkezésére. A szalonba érve olyan látvány fogadta... Ami szinte leírhatatlan volt. Olivia megállt az ajtóban, és arra gondolt, ez volna a megfelelő pillanat, hogy összeállítson egy listát Olyan dolgok, amelyek látványára nem számítanék a saját szalonomban címmel, de nem volt benne biztos, hogy bármivel is elő tudna állni, ami felülmúlná azt, amit valóban látott a szalonjában. Nevezetesen Sebastian Grey-t, amint egy asztal tetején állva, rendkívüli átéléssel felolvas a Miss Butterworth és az őrült báróból. És ha ez még nem lett volna elég – bár elégnek kellett volna lennie, hiszen egyáltalán mit keresett Sebastian Grey a Rudlandházban? –, Harry és a herceg egymás mellett ült a kanapén, és úgy tűnt, egyik sem szenvedett el semmiféle fizikai bántalmazást a másiktól. Olivia ekkor vette észre a három szobalányt, a sarokban egy ülőke szélén kuporogva, végtelen odaadással bámulva Sebastiant. Sőt, mintha egyiküknek könnyes lett volna a szeme. És ott volt Huntley is, kissé félrehúzódva állt, tátott szájjal. Szemmel láthatóan elborították az érzelmek. – Nagymama! Nagymama! – mondta Sebastian, elvékonyított hangon. – Ne menj el. Könyörgök. Kérlek, kérlek, ne hagyj itt egyedül. Az egyik szobalány csendesen sírni kezdett. – Priscilla percekig csak állt a nagy épület előtt; a kis, magányos alak figyelte, amint a nagyanyja bérelt kocsija egyre távolodik az úton, míg végleg eltűnik a szeme elől. Ott hagyták a Fitzgerald Place küszöbén, leadták, mint egy kéretlen csomagot. 232

Egy másik szobalány is szipogni kezdett. Mindhárman fogták egymás kezét. – És senki – mélyült el drámaian Sebastian hangja –, senki nem tudta, hogy ott van. A nagyanyja még csak be sem kopogott az ajtón, hogy figyelmeztesse az unokatestvérét Priscilla érkezésére. Huntley a fejét rázta, a szeme tágra nyílt a döbbenettől és a sajnálkozástól. Olivia soha nem látott még ennyi érzelmet az inasuk arcán. Sebastian behunyta a szemét, és fél kezét a szívére helyezte. – Még csak nyolcéves volt. Becsukta a könyvet. Csend. Teljes csend volt. Olivia körülnézett a teremben, és rájött, senki nem vette észre, hogy ott van. Azután... – Bravó! – Huntley szólalt meg elsőnek, és hevesen összeverte a tenyerét. Ezután a szobalányok is bekapcsolódtak, szipogva, lelkesen tapsoltak. Még Harry és a herceg is tapsolt, habár Harry nem különösebben látszott meghatottnak, inkább mintha remekül mulatott volna. Sebastian kinyitotta a szemét, és ő vette észre elsőként Oliviát. – Lady Olivia – szólalt meg mosolyogva mióta áll ott? – Mióta Priscilla könyörgött a nagyanyjának, hogy ne hagyja ott. – Szívtelen asszony volt – jegyezte meg Huntley. – Azt tette, amit tennie kellett – vitatkozott vele a herceg. – Minden tiszteletem, fenség, de... Oliviának leesett az álla. Az inasa egy királyi herceggel vitatkozik? – ...egy kicsit több erőfeszítéssel... – ...nem tudta volna etetni a gyermeket – vágott közbe a herceg. – Ezt még egy bolond is láthatta. – Lélegzetelállító volt – szólalt meg az egyik szobalány. – Engem megríkatott – tette hozzá a másik. A harmadik meg sem bírt szólalni, csak bólintott. 233

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Ön csodálatos szónok – folytatta az első szobalány. Sebastian hódító mosolyt vetett rájuk. – Köszönöm, hogy meghallgattak – mormolta. A nők felsóhajtottak. Olivia megdörzsölte a szemét. Még mindig próbálta megérteni a jelenetet. Kutató tekintettel nézett Harryre. A férfi bizonyára tud valami magyarázattal szolgálni. – Lényegesen jobb Sebastian felolvasásában – jelentette ki a férfi. – Nem is igen lehetett volna rosszabb – mormolta a nő. – Ezt le kellene fordítani oroszra – jelentette ki a herceg. – Nagyon nagy siker volna. – Mintha azt mondta volna, hogy az önök irodalmának mélyebb tradíciói vannak – jegyezte meg Olivia. – Ez nagyon mély – erősítette meg a herceg –, mint egy lövészárok. – Elkezdjem a következő fejezetet? – kérdezte Sebastian. – Igen – jött a határozott válasz. – Ó, igen – kérte az egyik szobalány. Olivia még mindig mozdulatlanul állt, csak a tekintete cikázott ide-oda. Bármilyen kitűnő volt is Sebastian előadása, nem volt benne biztos, hogy képes volna nevetés nélkül végigülni egy fejezetet. Ami nem tenné túl népszerűvé... nos, senki előtt. Olivia pedig nem akart kiesni Huntley kegyeiből. Mindenki tudta, hogy az inas irányítja a háztartást. Talán elosonhat. Még mindig nem reggelizett. És még nem végzett az újsággal sem. Ha Sebastian elszórakoztatja az összes vendéget (sőt a személyzetet is, bár Olivia efölött hajlandó volt szemet hunyni), akkor ő elszökhet az ebédlőbe, és olvashat. Vagy elmehet vásárolni. Szüksége volna egy új kalapra. Épp a különböző lehetőségeket fontolgatta, amikor Vlagyimir váratlanul megszólalt. Természetesen oroszul. – Azt mondja, hogy önnek a színpadon volna a helye – mondta Alekszej Sebastiannak. Sebastian örömmel elmosolyodott, és meghajolt Vlagyimir felé. 234

– Szpasziba – mondta, megköszönve neki a dicséretet. – Ön beszél oroszul? – fordult felé hirtelen a herceg. – Csak a legalapvetőbb dolgokat – válaszolt sietve Sebastian. – Tizennégy nyelven tudom azt mondani, hogy köszönöm. Sajnos azt, hogy kérem, csak tizenkettőn. – Tényleg? – kérdezte Olivia, aki ezt sokkal érdekesebbnek találta, mint a Miss Butterworth-t. – Milyen nyelveken? – Azt is nagyon hasznosnak találom – fordult a herceghez Sebastian –, hogy meg tudjam mondani: kérek inni. – Da – helyeselt a herceg. – Oroszul így hangzik: Ja hacsu pity. – Szpasziba – válaszolt Sebastian. – De igazán – szólalt meg ismét Olivia, bár úgy tűnt, senki nem figyel rá. – Tudni akarom, milyen nyelveken. – Tudja valaki, mennyi az idő? – szólalt meg Harry. – Van a kandallópárkányon egy óra – válaszolt Olivia, nem is nézve rá. – Kérem, Mr. Grey! – ismételte meg állhatatosan. – Egy pillanat – mondta a férfi, aztán újra a herceghez fordult. – Nagyon érdekesnek találom a szolgáját. Nem beszél angolul, ugye? Hogy tudta követni a felolvasást? A herceg és Vlagyimir sietősen váltottak pár szót oroszul, aztán a herceg Sebastianhoz fordulva azt felelte: – Azt mondja, az érzelmeket tudta követni az ön hangjában. Sebastian nagyon elégedettnek tűnt. – És tud néhány szót is – tette hozzá a herceg. – Akkor is – mormolta Sebastian. – Portugál – szólt közbe Olivia, azon tűnődve, vajon fog-e valaki rá is figyelni még aznap. – Egy kicsit biztosan megtanult portugálul a hadseregben. Hogy mondja portugálul: köszönöm? – Obrigado – válaszolt Harry. Olivia meglepetten fordult felé. A férfi vállat vont. – Én is megtanultam egy kicsit. – Obrigado – ismételte a lány. 235

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Obrigada önnek – javította ki a férfi –, nem mintha bárki is férfinak nézhetné. Nem volt ez valami egetverő bók, de Olivia azért kecses biccentéssel fogadta. – Mi a legkülönösebb nyelv, amelyen köszönetet tud mondani? – kérdezte Sebastiant. Á férfi egy pillanatig gondolkodott, aztán azt mondta: – Magyarul. – És ezt honnan tudja? – Fogalmam sincs – válaszolt a férfi. – Akkor nő van a dologban – jelentette ki a herceg sokatmondóan. – Ha nem tudja, akkor nő van a dologban. Olivia úgy döntött, nem érdemes emiatt megsértődnie – Kiitos – mondta Alekszej, és kihívóan nézett Sebastianra, mintha azt mondaná: próbáld ezt túlszárnyalni, aztán hozzátette: – finnül. – Fogadja őszinte köszönetemet – felelte Sebastian. – A repertoárom most már tizenötre bővült. Olivia arra gondolt, hogy előáll a mercivel, de aztán úgy döntött, az túl szánalmas volna. – Ön mit tud? – kérdezte a herceg Harrytől. – Igen – csatlakozott Sebastian. – Te mit tudsz? Harry hűvös pillantást vetett az unokatestvérére aztán azt felelte: – Attól tartok, bennem nincs semmi különleges. Oliviának az volt az érzése hogy néma párbeszéd zajlott a két unokatestvér között, de nem volt rá alkalma, hogy hosszasan fontolgassa ezt, mivel Sebastian újból a herceg felé fordult, és megkérdezte: – Azt hogy kell mondani finnül, hogy „kérem”? – Ole hyva. – Kitűnő. Biccentett. Láthatóan gondosan elraktározta az elméjében ezt az információt. Az ember sosem tudhatja, mikor találkozhat egy bájos finn hölggyel.

236

Olivia éppen azon tűnődött, hogyan vehetné vissza az irányítást a saját szalonjában, amikor kopogtak a bejárati ajtón. Huntley azonnal kimentette magát, és ment ajtót nyitni. Pár pillanat múlva visszatért egy fiatalemberrel, akit Olivia nem látott még soha. Habár... az átlagosnál kicsit magasabb, sötétbarna hajú... egészen olyan volt, mint... – Mr. Edward Valentine – jelentette be Huntley. Majd kissé felvonta a szemöldökét, úgy folytatta: – Sir Harry Valentine-hoz jött. – Edward – szólalt meg Harry, és azonnal felállt. – Minden rendben? – Igen, természetesen – válaszolt Edward, és feszengve nézett körül a teremben. Láthatóan nem számított ennyi emberre. Átadott Harrynek egy borítékot. – Ez neked jött. Azt mondták, sürgős. Harry átvette a borítékot, és zsebre tette, aztán bemutatta az öccsét mindenkinek a teremben, még a három szobalánynak is, akik még mindig illedelmesen a kis kanapén ültek. – Miért áll Seb egy asztalon? – kérdezte Edward. – Szórakoztatom a katonákat – válaszolt Sebastian, és szalutált neki. – Sebastian a Miss Butterworth és az őrült báróból olvasott fel – magyarázta Harry. – Ó! – kiáltott fel Edward, és az arca felragyogott, most először, mióta belépett. – Én azt olvastam. – És tetszett? – kérdezte Sebastian. – Remek volt. Rendkívül szórakoztató. Helyenként pocsékul van megírva, de a történet fantasztikus. Úgy tűnt, Sebastian ezt a megjegyzést nagyon érdekesnek találta. – Fantasztikusan jó, vagy fantasztikusan hihetetlen? – Azt hiszem, egy kicsit mindkettő – válaszolt Edward. – Csatlakozhatnék én is? Olivia már nyitotta a száját, hogy azt mondja: „hogyne, természetesen”, de megelőzte Sebastian, Harry és a herceg. Tulajdonképpen kinek az otthona volt ez? 237

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Edward ránézett – igazán különös volt, egyáltalán nem hasonlított Harryre, a színeit kivéve, ami teljesen megegyezett –, és megkérdezte: – Ööö... nem óhajt bejönni, Lady Olivia? A lány akkor vette észre, hogy még mindig az ajtóban áll. Az összes többi úriember ült, de Edward, aki csak most csatlakozott hozzájuk, ezt nem tehette volna meg, amíg Olivia áll. – Valójában arra gondoltam, hogy kimegyek a kertbe – válaszolta, de elhalt a hangja, amikor észrevette, hogy senki nem tiltakozik a távozása ellen. – Vagy inkább leülök. Keresett egy széket kissé oldalt, nem messze a három szobalánytól, akik kissé feszengve néztek rá. – Csak maradjanak – mondta nekik. – Nem foszthatom meg magukat a további szórakozástól. Hálálkodva megköszönték, Olivia pedig önkéntelenül is arra gondolt, vajon hogy fogja ezt megmagyarázni az anyjának. Ha Sebastian minden délután eljönne, hogy felolvasson – mert bizonyára nem próbálná meg egyhuzamban felolvasni az egész regényt –, a szobalányok pedig beülnének, hogy meghallgassák, meglehetősen sok kandalló maradna kitisztítatlanul. – Második fejezet – jelentette be Sebastian. Áhítatos csend telepedett a szobára, amitől Olivia a legkevésbé sem áhítatosan felvihogott. A herceg sötét pillantást vetett rá, ahogy Vlagyimir és Huntley is. – Elnézést – motyogta, és illedelmesen az ölébe helyezte a kezét. Úgy tűnt, jobb lesz, ha előveszi a legjobb modorát. Megfelelő befejezések a Miss Butterworth-höz Olivia Bevelstoke gyűjtése A báró teljesen ép elméjű, de Priscilla őrült! Ismét kitör a himlő. Egy új, még halálosabb változata. Priscilla elhagyja a bárót, és életét postagalambok gondozásának szenteli.

238

A báró megeszi a galambokat. A báró megeszi Priscillát. Ez az utóbbi egy kissé túlzó volna, bár Olivia nem látta semmi okát, miért ne őrülhetne meg a báró, miközben felfedezőúton jár a legsötétebb dzsungelben, ahol véletlenül belebotlik egy kannibál törzsbe. Megtörténhet. Harryre pillantott, hogy lássa, mit szól az előadáshoz. De a férfi szórakozottnak tűnt. A szemét résnyire húzta, és nem figyelt Sebastianra. Az ujjával pedig a kanapé karfáján dobolt – ami biztos jele volt, hogy másutt járnak a gondolatai. Talán a csókjukra gondol? Olivia remélte, hogy nem. A férfi nem úgy nézett ki, mini aki örömmámorban úszik. Te jó ég, már kezdett ő is úgy gondolkodni, mint Priscilla Butterworth. Szent isten! Már bőven benne jártak a második fejezetben, amikor Harry úgy gondolta, nem tűnne udvariatlanságnak, ha csendben kilopózna, hogy elolvashassa a levelet, amelyet Edward hozott át neki, és amelyet feltehetőleg a hadügyminisztériumból küldtek. Mielőtt elhagyta a termet, Oliviára pillantott, de a lány láthatóan mélyen elmerülve a gondolataiban, egy pontra meredt a falon. És az ajka is mozgott. Nem nagyon, de Harry észrevett minden apróságot, ha a lány ajkáról volt szó. Úgy tűnt, Edward szintén jól érzi magát. Átlósan szemben ült a herceggel, és Sebastiant figyelte, széles mosollyal az arcán. Harry még sosem látta így mosolyogni az öccsét. Sőt még nevetett is, amikor Sebastian egy különösen bosszantó figurát személyesített meg. Harry biztos volt benne, hogy még sosem hallotta az öccsét nevetni. 239

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Az előcsarnokba érve feltépte a borítékot, és kivette belőle az egyetlen lapot. Úgy tűnt, Alekszej herceget már nem gyanúsítják semmi gaztettel. Harrynek azonnal fel kellett hagynia a megfigyelésével. Magyarázatot nem adtak, hogy a herceg személye miért nem érdekli már a hadügyminisztériumot, és arra sem, hogyan jutottak erre a döntésre. Egyszerűen utasították, hogy álljon le. Semmi kérem, semmi köszönöm. Semmiféle nyelven. Harry a fejét csóválta. Nem tudta volna ezt valaki eldönteni, mielőtt őt megbízták volna ezzel a nevetséges feladattal? Ezért maradt ő inkább a fordításnál. Az ilyesmitől megőrült. – Harry. Felpillantott. Olivia kiosont a szalonból, és aggódó tekintettel tartott felé. – Remélem, nem valami rossz hír – jegyezte meg. A férfi megrázta a fejét. – Csak váratlan. Összehajtotta a lapot, és visszatette a zsebébe. Majd később eldobja, ha hazaért. – Muszáj volt kijönnöm – jelentette ki Olivia, és összepréselt ajkával megpróbálta elfojtani a mosolyát. Fejével a szalon nyitott ajtaja felé intett, amelyen keresztül el tudták csípni a Miss Butterworth egy-egy részletét. – Annyira rémes Sebastian? – Nem – felelte ámulva a lány –, ő nagyon jó. Épp ez a gond. A könyv nagyon rossz, de mintha senki nem venné észre. Mindnyájan úgy bámulnak rá, mintha Edmund Kean volna, amint a Hamletet adja elő. Egyszerűen nem bírtam tovább nevetés nélkül. – Minden elismerésem, amiért ennyi ideig bírta. – A herceg pedig – tette hozzá Olivia, hitetlenkedve csóválva a fejét –, egyszerűen el van ragadtatva. El sem hiszem. Sosem hittem volna, hogy kedveli az ilyesmit. A herceg, gondolta Harry. Micsoda megkönnyebbülés. Többé nem kell azzal a gazemberrel foglalkoznia. 240

Nem kell követnie, beszélnie vele... Az élete visszatér a rendes kerékvágásba. Remek lesz. Csakhogy... Ott van Olivia. Figyelte, amint a lány lábujjhegyen visszaóvakodott a szalon ajtajához, és bekukucskált. Egy kicsit suta volt a mozgása, és Harry egy pillanatig azt hitte, elesik. Nem volt kifejezetten ügyetlen, csak a maga utánozhatatlan módján mozgott, és Harry rájött, hogy képes volna órákig nézni. Csak ülni egy helyben, és bámulni, ahogy a keze teljesen hétköznapi feladatokat végez. Vagy figyelni az arcát, élvezni a rajta átsuhanó érzelmek játékát, a szemöldöke, ajka legkisebb rezdülését. Annyira gyönyörű volt a lány, hogy Harry foga belesajdult. Erre a gondolatra magában megjegyezte, hogy semmiképpen nem szabad versírással próbálkoznia. – Ó! – kiáltott fel halkan Olivia, és jobban előrehajolt. Harry közelebb lépett, és a lány fülébe mormolta: – Ahhoz képest, hogy nem érdekli, eléggé érdeklődőnek tűnik. A lány intett neki, hogy hallgasson, aztán egy kicsit megtaszította, hogy ne álljon hozzá olyan közel. – Mi történik? – kérdezte Harry. A lány szeme elkerekedett, és nagy élvezettel mondta: – Az unokatestvére egy haldoklási jelenetet ad elő. És az öccse is felmászott az asztalra. – Edward? – kérdezte kétkedőn Harry. Olivia bólintott, és újból vetett befelé egy pillantást. – Azt nem tudom megmondani, ki öl meg kit... mindegy. Edward halott. Ez gyorsan ment. Ó, várjon... – Olivia a nyakát nyújtogatta. – Nem, tényleg halott. Sajnálom. Megfordult, és a férfira mosolygott. A férfi egész testében érezte ezt a mosolyt. 241

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Egész jól adta elő – mormolta Olivia –, azt hiszem, az unokatestvérére ütött. – Harry legszívesebben ismét megcsókolta volna. – A szívéhez kapott – mutatta, hogyan –, felhördült, és aztán, amikor vége volt, még egyszer megvonaglott, és azzal meghalt. Csakhogy még nem volt igazán vége. – Szélesen elmosolyodott. – És aztán tényleg meghalt. Muszáj volt megcsókolnia. Most rögtön. – Mi az a helyiség ott? – kérdezte, egy ajtóra mutatva. – Az apám dolgozószobája. Miért? – Hát az? – Zeneterem. Sosem használjuk. Harry megragadta a kezét. Most használni fogják.

242

18. fejezet Olivia még meg sem lepődhetett, máris a Rudland-ház apró zenetermében találta magát, a csukott ajtó mögött. Ezután pedig csak annyi ideje volt, hogy a „Mit művel”-ből annyit nyögjön ki: „M...”, mikorra már nyilvánvaló lett, hogy Harry mit művel. A férfi ismét beletúrt kezével Olivia hajába, a lányt a falhoz szorította, és tüzesen csókolni kezdte. Szenvedélyesen, őrülten, úgy, hogy a lánynak minden porcikája elolvadt tőle. – Harry – kapott lélegzet után Olivia, amikor a férfi szája elhagyta az ajkát, hogy helyette a fülét kezdje becézni. – Nem tudtam ellenállni – jelentette ki a férfi, és lélegzete a lány bőrét csiklandozta. Olivia hallotta a hangján, hogy mosolyog. Boldognak tűnt. Olivia is boldogságot érzett. És még annál is többet. – Mert ott volt – szólalt meg Harry, miközben fél keze lekúszott a lány oldalán, és mögéje siklott. – Maga ott volt, és nekem meg kellett csókolnom, ennyi az egész. Mit számítanak Miss Butterworth és az őrült báró cikornyás szavai? Ez volt a legromantikusabb kijelentés, amelyet Olivia valaha is hallott. – Ön létezik – mélyült el Harry hangja a vágytól –, tehát akarom magát. Nem, inkább ez volt a legromantikusabb dolog.

243

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

És aztán Harry valamit suttogott a fülébe, ajkakról és kezekről, és Olivia teste melegéről, és a lány azon tűnődött, vajon nem mégis ez lehet-e a legromantikusabb dolog mind közül. Máskor is kívánták már férfiak. Néhány még azt is állította, hogy szereti. De ez... ez más volt. Valami sürgetés volt a férfi testében, a lélegzetében, a bőre alatt lüktető vérében. A férfi akarta őt. Szüksége volt rá. Ez meghaladta Harry kifejezőképességét, szavakkal nem tudta volna megmagyarázni. De Olivia így is értette, és érezte valahol a teste mélyén. Mindez a hatalom édes érzésével töltötte el. Ám ugyanakkor erőtlennek is érezte magát, mivel a férfiban lüktető érzés eláradt benne is, felgyorsítva a pulzusát, és elakasztva a lélegzetét. Mintha az egész testét betöltötte volna a sóvárgás, míg végül már nem tudott neki ellenállni. Muszáj volt megérintenie Harryt, magához szorítani. Egészen közel akarta tudni magához, ezért felnyúlt, és átkarolta Harry nyakát. – Harry – suttogta, és hallotta, milyen boldog a hangja. Ez a pillanat, ez a csók – ebben benne volt minden, amire vágyott. Meg még milliónyi más is. Harry keze lesiklott a lány hátán. Elhúzta Oliviát a faltól, aztán keringtek-forogtak a szőnyegen, míg át nem estek a kanapé karfáján. Harry a lányra zuhant, és meleg teste súlyával a párnákhoz szegezte. Ez rémítő élmény is lehetett volna Olivia számára, mivel moccanni sem tudott, de ehelyett úgy tűnt, ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő a hátán fekszik, rajta pedig ez a férfi, ez a forró, erős férfi, aki az övé. – Olivia – súgta Harry, tüzes ajkát végighúzva a lány nyakán. A lány teste ívbe hajlott alatta, és az ereiben őrülten felgyorsult a vére, amikor a férfi ajka rátapadt a vékony, érzékeny bőrre a kulcscsontján. Majd lejjebb siklott, még lejjebb, egészen a fűzője csipkés szegélyéig. A keze pedig magasabbra vándorolt, végigsimítva a lány oldalán, testét a hüvelyk- és mutatóujja közé zárva, míg el nem érte a mellét.

244

Olivia lélegzete elakadt a megdöbbenéstől. Harry keze előrecsúszott, és tenyere a lány keblére tapadt a vékony muszlinon keresztül. Olivia felnyögött, a férfi nevét suttogva, aztán érthetetlen szavakat mormolva nyöszörögni kezdett. – Ön olyan... jó – mondta rekedten Harry. Lágyan megszorította, aztán behunyta a szemét, miközben egész teste reszketett a vágytól. – Olyan jó. Olivia szélesen elmosolyodott. Miközben éppen elcsábították, ő szinte vigyorgott. Tetszett neki, hogy a férfi nem nevezte gyönyörűnek, sem szépnek, sem ragyogónak. Tetszett neki, hogy a férfi annyira elvesztette a fejét, hogy a „jó” volt az egyetlen jelző, amelyet képes volt kipréselni magából. – Meg akarom érinteni – suttogta Harry, ajkát a lány arcához szorítva. – Érezni akarom... a bőrömön... a kezemben. Az ujjai feljebb kúsztak, míg el nem érték Olivia ruhája szegélyét, akkor finoman megrántotta, aztán kevésbé finoman, amíg az anyag le nem siklott a lány vállára, aztán még lejjebb – lemeztelenítve a lány kebleit. Olivia nem érezte úgy, hogy ledér volna vagy romlott. Azt érezte, ez így jó. Így helyes. A férfi lélegzete – gyors és ziháló lélegzete – volt az egyetlen hallható hang a szobában. Körülöttük a levegő mintha szikrázott volna a vágytól, és aztán Olivia már nemcsak hallotta a férfi lélegzetét, hanem érezte is a bőrén. Először hűvös volt, aztán forró, ahogy Harry ajka egyre közelebb került hozzá. Ekkor a férfi megcsókolta. Olivia csaknem felsikoltott – először a megdöbbenéstől, aztán a férfi hevétől, majd a testében végighullámzó gyönyörtől. – Harry – szakadt ki belőle, és most már ledérnek érezte magát, és bűnösnek is, nagyon. Harry feje a keblén nyugodott, ő pedig kezét a férfi hajába süllyesztette. Nem tudta biztosan, hogy el akarja vonni magától a férfit, vagy pedig magához akarja kötözni örökre.

245

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry keze a lány lábára siklott, simogatta, gyömöszölte, egyre feljebb vándorolva, aztán... – Mi volt ez? – ült fel Olivia hirtelen, lesodorva magáról Harryt. Hatalmas csattanást hallottak. Mintha fa reccsent és üveg tört volna, és valaki határozottan sikoltott is. Harry a padlón ült, és próbált újra egyenletesen lélegezni. A lányra nézett, még mindig perzselő tekintettel, és látta, hogy a külseje mennyire zilált. Olivia gyorsan felrántotta a ruháját a vállára, és védekezőn keresztbe fonta maga előtt a karját. Nem azért, mert a férfitől félt, hanem azért, mert a hatalmas zaj után attól tartott, valaki beronthat. – Mi történt? – kérdezte. Harry csak a fejét rázta, amint feltápászkodott. – A szalonból jött. – Biztos benne? A férfi bólintott, és Olivia első gondolata a megkönnyebbülés volt, bár maga sem tudta, miért. A második gondolata viszont éppen ellenkező irányt vett. Ha ő hallotta a csattanást, akkor mások is hallották a házban. És ha ez a másik személy történetesen az emeleten volt, ahogy az anyja is, esetleg futva jöhet lefelé, hogy megnézze, mi az. Márpedig ha ezt teszi, tévedésből ide is benyithat. És ott találja a lányát, meglehetősen illetlen helyzetben. Bár valójában az anyja feltehetőleg a szalonba menne be előbb. Az ajtaja nyitva, és az az első helyiség a lépcső alján. De ha az anyja oda megy be, akkor viszont ott talál három úriembert, egy torony nagyságú testőrt, az inast, három szobalányt... Oliviát pedig nem. Pánikban ugrott talpra. – A hajam! – Figyelemre méltóan érintetlen – fejezte be helyette Harry. A lány hitetlenkedve pillantott rá. – De tényleg – ismételte meg Harry, mint aki maga is kissé meglepődött ezen. – Valóban szinte... – a feje mellett hadonászva próbált érzékeltetni... valamit –, ugyanolyan. 246

Olivia odasietett a kandalló fölött lógó tükörhöz, és lábujjhegyre állt. – Ó, te jó ég! – mondta. Sally felülmúlta önmagát. Alig csúszott ki egyetlen hajfürt is a helyéről, pedig Olivia megesküdött volna, hogy Harry az egész hajkoronáját lebontotta. Olivia két hajtűt kihúzott a hajából, egy másik helyre visszatűzte őket, aztán hátralépett, és megszemlélte az eredményt. Kipirult arcától eltekintve tökéletesen tiszteletre méltó volt a külseje. Azt pedig igazán számtalan dolog okozhatta. Még a pestis is, bár valószínűleg ideje volna már egy új magyarázattal előállnia. Harryre nézett. – Elfogadható a külsőm? A férfi bólintott. De aztán hozzátette: – Sebastian tudni fogja. Olivia ajka elnyílt a megdöbbenéstől. – Micsoda? Hogyhogy? Harry csak vállat vont. Volt valami csak a férfiakra jellemző ebben a gesztusban, mintha csak azt mondta volna: egy nő talán részletesen felelne erre a kérdésre, de nekem ennyi is megteszi. – Honnan fogja tudni? – ismételte meg a kérdést Olivia. Harry ugyanazzal a pillantással nézett rá. – Egyszerűen csak tudni fogja. De ne aggódjon, hallgatni fog. Olivia végignézett magán. – Mit gondol, a herceg tudni fogja? – Mit számít, hogy a herceg tudja-e! – vágott vissza kissé ingerülten Harry. – Muszáj törődnöm a... – Olivia azt akarta mondani, hogy muszáj törődnie a hírnevével, de hirtelen megkérdezte: – Talán féltékeny? Harry úgy nézett rá, mintha a lány egy kissé meghibbant volna. – Hát persze, hogy féltékeny vagyok. Olivia térde mintha hirtelen kocsonyássá változott volna. Felsóhajtott. – Igazán? 247

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry türelmetlenül megrázta a fejét. – Mondja azt mindenkinek, hogy hazamentem. Olivia pislogni kezdett, mint aki nem érti, miről beszél a férfi. – Ugye nem akarja, hogy mindenki megtudja, mit műveltünk itt bent? – Ööö, nem – válaszolt a lány kissé vontatottan, mivel nem arról volt szó, hogy szégyellte magát. Mert nem szégyellte. De szerette a magánügyeit megtartani magának. Harry az ablakhoz ment. – Mondja nekik azt, hogy tíz perccel ezelőtt kikísért engem. Megmondhatja azt is, hogy dolgom volt otthon. – Kimegy az ablakon? A férfi fél lábát már átvetette az ablakpárkányon. – Van jobb ötlete? Lehetséges, ha gondolkodhat egy kicsit. – Magasan vagyunk – jegyezte meg és... – Ne felejtse el bezárni az ablakot utánam. Azzal eltűnt Olivia szeme elől. A lány az ablakhoz sietett, és kikukucskált. Valójában nem is volt olyan tátongó mélység az ablak alatt. Semmivel nem volt veszélyesebb, mint amivel Priscilla Butterworth-nek kellett megbirkóznia, amikor egy földszinti ablakból lógott ki, amin Olivia akkor annyit gúnyolódott. Meg akarta kérdezni Harrytől, jól van-e, de a férfi már át is vetette magát a két telket elválasztó falon. Szemmel láthatóan nem sérült meg, amikor kiugrott az ablakon. Oliviának különben sem volt több ideje társalogni. Hallotta, hogy valaki jön lefelé a lépcsőn, úgyhogy kisietett a zeneteremből, még épp időben, hogy az anyjával egyszerre érjen az előcsarnokba. – Sikoltott valaki? – kérdezte Lady Rudland. – Mi folyik itt? – Fogalmam sincs – válaszolt Olivia. – Én a mosdóban voltam. Van egy kis előadás... – Előadás? – A szalonban.

248

– Mi a csudáról beszélsz? És miért van – kérdezte az anyja felnyúlva, és kiszedve valamit Olivia hajából – egy toll a hajadban? – Meg nem tudnám mondani – válaszolt a lány, elvéve a tollat, hogy majd később kidobja. Bizonyára az egyik párna huzatából bújt ki. Azok tollal voltak kitömve, bár Olivia mindig is azt hitte, a toll szárát előbb leszedik róla. A további magyarázkodástól megmentette Huntley, aki éppen akkor jött ki a szalonból, és rendkívül zavartnak tűnt. – Asszonyom – mondta, meghajolva Olivia anyja felé –, baleset történt. Olivia megkerülte Huntley-t, és besietett a szalonba. Sebastian a padlón feküdt, és a karja valami természetellenes pózban ki volt csavarodva. Mögötte egy, feltehetőleg lebillent üvegváza szilánkjai, összetört virág, és hatalmas víztócsa. – Ó, te jó ég! – kiáltott fel a lány. – Mi történt? – Azt hiszem, eltörte a karját – jelentette ki Edward Valentine. – Harry hol van? – kérdezte Sebastian felszisszenve. Összeszorította a fogát, és a fájdalomtól kiütött rajta a veríték. – Hazament – válaszolt Olivia. – Mi történt? – Ez is az előadás része volt – magyarázta Edward. – Miss Butterworth egy sziklán állt, és... – Ki az a Miss Butterworth? – szólalt meg Olivia anyja az ajtóban. – Majd később megmagyarázom – vágta rá Olivia. Ez az ostoba regény még valaki halálát okozza. Ismét Sebastian-hoz fordult: – Mr. Grey. Szerintem orvost kellene hívnunk. – Majd Vlagyimir helyrehozza – jelentette ki Alekszej herceg. Sebastian felnézett Oliviára, és a szeme tágra nyílt a rémülettől. – Anya – szólalt meg Olivia, közelebb intve az asszonyt –, szerintem jobb, ha orvost hívunk. – Vlagyimir! – vakkantotta a herceg, aztán egy orosz nyelvű tirádával folytatta. – Ne engedjék, hogy hozzám érjen – sziszegte Sebastian.

249

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Ne is képzeld, hogy ma este lefekhetsz anélkül, hogy mindent megmagyaráztál volna – mormolta Olivia fülébe Lady Rudland. Olivia bólintott, hálásan, hogy van egy kis ideje valami hihető magyarázatot kitalálni. Bár volt egy olyan érzése, hogy az igazságot nem múlhatja felül semmi. Vagy legalábbis a gondosan megszerkesztett igazságot. Hálás volt érte, hogy Huntley-t így magával ragadta a felolvasás. Ez legalább magyarázatot adott arra, miért nem értesült Lady Rudland a lánya számos látogatójáról. – Hívd át Harryt – mondta Sebastian Edwardnak –, most azonnal. A fiatalember sebesen távozott. – Vlagyimir gyakran csinálja ezt – jelentette ki Alekszej herceg, közelebb lépve. Vlagyimir mellette állt, és összehúzott szemmel méregette Sebastiant. – Törött karokat gyógyít? – kérdezte Olivia, meglehetős kétkedéssel pillantva rá. – Sok mindent csinál – válaszolt Alekszej. – Fenség – mormolta Lady Rudland, kis pukedlivel. A férfi végül is királyi herceg volt, és a protokollt be kell tartani, tekintet nélkül a kicsavarodott végtagokra. – Pereloma ruki u nyivo nyet – mondta Vlagyimir. – Azt mondja, nincs eltörve a karja – közölte Alekszej, megragadva Sebastian vállát. Sebastian olyan hangosan ordított fel, hogy Olivia összerezzent. Vlagyimir mondott még valamit, amire Alekszej egy kérdéssel válaszolt. Vlagyimir bólintott, és mielőtt bárki bármit tehetett volna, a két férfi megragadta Sebastiant. Alekszej a dereka körül, Vlagyimir pedig a karjánál, a könyöke fölött. Vlagyimir egyet rántott és csavart, vagy talán csavart és rántott rajta. Valami rettenetes hangot lehetett hallani, amint a csont – szent isten, Olivia nem is tudta, min mozdult el a csont, de valami szörnyűnek kellett lennie, mert Sebastian vérfagyasztóan felsikoltott. Oliviát a hányinger kerülgette. – Jobb? – kérdezte Alekszej herceg, lepillantva reszkető páciensére. 250

Sebastian túlságosan döbbent volt, hogy válaszolni tudjon. – Jobban van – jelentette ki magabiztosan Alekszej. Aztán azt mondta Sebastiannak: – Pár napig fájni fog. Talán tovább. Ön... ó, hogy is mondják? – Kificamodott – nyöszörgött Sebastian, mozgatni próbálva az ujjait. – Da. A válla. Olivia kissé megmoccant, hogy elnézhessen Vlagyimir mellett, aki eltakarta a kilátást. Sebastian pocsékul nézett ki. Egész testében remegett, túl gyorsan lélegzett, a bőre pedig... – Nem zöld egy kicsit? – kérdezte csak úgy, senkihez sem intézve a szavait. Alekszej bólintott mellette. Az anyja pedig előrelépett, és azt mondta: – Talán megpróbálhatnánk... ó! Sebastian szeme felakadt, és ezután már csak azt hallották, amint a feje csattant a szőnyegen. Harry a Rudland-ház lépcsőjének az alján járt, amikor meghallotta a sikolyt. Fájdalmában sikoltott valaki, ezt azonnal tudta, méghozzá egy nő. Olivia. A szíve összeszorult a rémülettől. Anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna Edwardnak, felrohant a lépcsőn, be az előcsarnokba. Nem kopogott, még csak le sem fékezett, egyenesen berontott a szalonba, lélegzet után kapkodva. – Mi az ördög történt itt? – kérdezte elfúló lélegzettel. Olivia úgy tűnt, jól van, sőt kicsattanó egészségnek örvend. A herceg mellett állt, aki oroszul beszélt Vlagyimirral, aki viszont térdelve igyekezett ellátni... Sebastiant? Harry aggódva nézett az unokatestvérére. Sebastian egy szék lábának támasztva ült. A bőre sápadt volt, és a vállát markolászta.

251

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Az inas legyezgette a Miss Butterworth és az őrült báró nyitott kötetével. – Seb? – kérdezte Harry. Sebastian feltartotta a kezét, és a fejét rázta, amit Harry úgy értelmezett: ne is törődj velem. Így is tett. Oliviához fordult. – Jól van? – A szíve még mindig őrült módra kalapált a rémülettől, hogy a lánynak talán valami baja esett. – Hallottam egy női sikolyt. – Ó, az biztosan én voltam – szólalt meg Sebastian. Harry hitetlenségbe dermedt arccal nézett le az unokatestvérére. – Te adtad ki azt a hangot? – Fájt – vágott vissza Sebastian. Harry nehezen tudta elfojtani a nevetését. – Úgy sikoltottál, mint egy ke-es-leány. Sebastian dühösen nézett rá. – Van valami oka, hogy ezt német akcentussal mondtad? – A világon semmi – válaszolt Harry, és ki-kitört belőle a nehezen visszafojtott nevetés. – Ööö, Sir Harry – szólalt meg Olivia a háta mögött. A férfi megfordult, a lányra pillantott, és kitört belőle a nevetés. Nem volt rá különösebb oka, csak az, hogy eddig magába fojtotta, és amikor meglátta a lányt, egyszerűen már képtelen volt rá. Az utóbbi időben több érzésére is ilyen hatással volt a lány, és Harry kezdett rájönni, hogy ez nem is olyan rossz dolog. Olivia azonban nem nevetett. – Hadd mutassam be az anyámnak – mondta erőtlenül, és a mellette álló idősebb nő felé intett. Harry azonnal kijózanodott. – Nagyon sajnálom, Lady Rudland. Nem láttam, hogy ön is itt van. – Meglehetősen hangos sikoly volt – jegyezte meg szárazon az asszony. Harry eddig csak a bálterem túlsó végéből látta, de közelről megállapíthatta, hogy valóban rendkívüli a hasonlóság közte és a 252

lánya között. A hajába már néhány ezüstszál vegyült, és finom ráncok voltak az arcán, ám a vonásaik feltűnően hasonlóak voltak. Lady Rudland külsejéből ítélve Olivia szépségén sem fog majd a kor. – Anyám – mondta Olivia –, bemutatom Sir Harry Valentine-t. Ő bérli a tőlünk délre álló házat. – Igen, hallottam már – válaszolt Lady Rudland. – Örülök, hogy végre megismerkedhetek önnel. Harry nem volt benne biztos, vajon fenyegetés volt-e az asszony hangjában: tudom, hogy a lányommal hancúrozol, vagy ne is gondold, hogy még egyszer a közelébe engedlek, vagy csak képzelte az egészet. – Mi történt Sebastiannal? – kérdezte Harry. – Kificamította a vállát – magyarázta Olivia. – Vlagyimir helyrerakta. Harry nem tudta, aggódjon vagy tiszteletet érezzen emiatt. – Vlagyimir? – Da – mondta Vlagyimir büszkén. – Ez... nagyon... – Olivia kereste a megfelelő kifejezést. – Figyelemre méltó volt – talált rá végül. – Lehet, hogy én nem pontosan így írnám le – jegyezte meg Sebastian. – Nagyon bátor volt – biccentett felé anyáskodóan Olivia. – Már sokszor csinált ilyet – intett Vlagyimir felé a herceg. A még mindig a padlón ülő Sebastianra pillantva hozzátette: – Önnek szüksége lesz... – Az ujjait mozgatva próbált rátalálni a megfelelő szóra, aztán Oliviához fordult: – A fájdalomra van. – Laudanum? – Igen. Az az. – Van otthon – erősítette meg Harry. Sebastian vállára tette a kezét. – Ááááá! – Ó, bocsánat. A másik válladat akartam megfogni. – Harry felpillantott a többi jelenlévőre, akik szinte mindnyájan úgy néztek 253

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

rá, mint valami bűnözőre. – Csak bátorításnak szántam. Tudják, megveregetem a vállát, meg ilyesmi. – Talán haza kéne vinnünk Sebet – javasolta Edward. Harry bólintott, és talpra segítette az unokatestvérét. – Nálunk maradsz pár napot? Sebastian hálásan bólintott. Amint az ajtó felé tartott, megfordult, és Vlagyimirra nézett. – Szpasziba. Vlagyimir büszkén mosolygott, és azt felelte, megtiszteltetés volt egy ilyen nagy emberen segítenie. A herceg tolmácsolt, aztán hozzátette: – Egyet kell értenem vele. Az előadása nagyszerű volt. Harry magában mulatva összenézett Oliviával. Nem tudta megállni. De Alekszej még nem fejezte be. – Megtiszteltetés lenne számomra, ha a vendégem volna a jövő heti összejövetelen. Az unokatestvérem, a nagykövet házában tartjuk. Az orosz kultúra ünnepe lesz. – A többi jelenlévőre nézve hozzátette: – A meghívás természetesen mindenkire vonatkozik. Harryhez fordult, és összeakadt a tekintetük. Megvonta a vállát, mintha csak azt mondaná: még önre is. Harry válaszul bólintott. Úgy tűnt, egyelőre még nem végzett az orosz herceggel. Ha Olivia megy, akkor megy ő is. Lady Rudland megköszönte a hercegnek a kedves meghívást, aztán Harryhez fordulva megjegyezte: – Szerintem Mr. Grey-nek le kellene feküdnie. – Természetesen – mormolta Harry. Elköszönt, és a szalon ajtajához támogatta Sebastiant. Olivia kikísérte őket, és amikor a bejárati ajtóhoz értek, megszólalt. – Ugye tudatja majd velem, hogy van Mr. Grey? Harry titkos kis mosolyt villantott rá. – Legyen ma este hatkor az ablakánál. Ekkor rögtön távoznia kellett volna. Túl sok ember járt-kelt körülöttük, és Sebastiannak láthatóan fájdalmai voltak, de Harry nem 254

tudta megállni, hogy még egy utolsó pillantást ne vessen Olivia arcára. És abban a pillanatban megértette, mit jelent az, amikor azt mondják, valakinek kigyúlt a szeme. Mert amikor azt mondta neki, hogy hatkor legyen az ablakánál, Olivia elmosolyodott. És amikor a férfi a szemébe nézett, mintha az egész világ valami lágy, boldog fényben fürdött volna, és mintha minden jóság, boldogság, öröm forrása a lány lett volna. Ez az egyetlen nő, aki ott állt mellette, egy mayfairi ház ajtajában. És ekkor már tudta, hogy megtörtént. Megtörtént, épp itt, Londonban. Sir Harry Valentine szerelmes lett.

255

19. fejezet Aznap este, pontosan hat órakor Olivia kinyitotta az ablakát, és a párkányra hajolva kinézett. És meglátta Harryt, aki ugyancsak az ablakpárkányon kihajolva felfelé bámult. Rendkívül vonzónak tűnt, az ajkán tökéletes mosollyal, amely egy kissé fiús, egy kissé csibészes volt. Olivia szerette, amikor ilyen volt a férfi, boldog és felszabadult. Sötét haja nem volt tökéletes frizurába kényszerítve, és Olivia hirtelen fura késztetést érzett, hogy belemerítse a kezét, és még jobban összeborzolja. Jóságos ég, biztosan szerelmes. Ennek a váratlan felismerésnek a súlyától meg kellett volna döbbennie, de helyette egyszerűen csak jól érezte magát. Sőt csodálatosan. Szerelem, szerelem, SZERELEM. Gondolatban ízlelgette a szót, különféle módokon ejtve. Valamennyi remekül hangzott. El kellett ismernie, igen sok minden szól e mellett az érzés mellett. – Jó estét – szólalt meg Olivia, ostobán vigyorogva. – Jó estét önnek is. – Régóta vár már? – Csak egy-két perce. Ön szinte fantasztikusan pontos. – Nem szeretem váratni az embereket – jelentette ki Olivia. – Kihajolt, és majdnem volt benne annyi bátorság, hogy megnyalja az ajkát. – Kivéve, ha büntetést érdemelnek. Ez, úgy tűnt, érdekli a férfit. Jobban kihajolt az ablakán, míg mindketten egy kissé túlságosan is kilógtak az ablakukból. Úgy tűnt, 256

mintha Harry mondani akart volna valamit, de aztán megszállta valami, és kitört belőle a nevetés. Akkor a lány is nevetni kezdett. És addig kuncogtak, amíg nem potyogott a szemükből a könny. – Ó, istenem – kapkodott Olivia levegő után. – Maga szerint nem kellene esetleg... valamikor... rendesen találkoznunk? Harry megtörölte a szemét. – Rendesen? – Például egy bálban. – Már táncoltunk – emlékeztette Harry. – Csak egyszer, és akkor még nem kedvelt engem. – Ön sem engem – jegyezte meg Harry. – De maga volt az, aki jobban nem kedvelt engem. Harry elgondolkodott ezen, aztán bólintott. – Ez igaz. Olivia összerándult. – Elég rémes voltam, nem igaz? – Nos, igen – jött ismét túl gyorsan a felelet. – Nem volna szabad helyeselnie nekem. A férfi elvigyorodott. – Az jó, hogy rémes tud lenni, amikor szükséges. Ez egy hasznos képesség. Olivia az ablakpárkányra könyökölt, arcát a tenyerébe hajtva. – Fura, nem úgy tűnt, mintha az öcsém meg a bátyám így gondolnák. – A fivérek már csak ilyenek. – Maga is ilyen volt? – Én? Soha. Sőt én inkább bátorítottam erre. Minél rémesebben viselkedett a nővérem, annál nagyobb volt a valószínűsége, hogy láthatom, amint nagy bajba kerül miatta. – Ön nagyon ravasz – mormolta a lány. Válaszul Harry csak vállat vont.

257

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Azért még mindig kíváncsi vagyok – folytatta Olivia, aki nem akarta hagyni, hogy a férfi témát váltson –, hogy lehet az hasznos, ha tudok rémesen viselkedni. – Ez egy nagyon jó kérdés – jelentette ki ünnepélyesen Harry. – De nem tud rá válaszolni, igaz? – Igaz – ismerte el a férfi. – Lehetnék színésznő – vetette fel a lány. – És lemondana a tiszteletreméltóságról? – Akkor kém. – Az még rosszabb – jelentette ki Harry határozottan. – Nem hiszi, hogy jó kém lennék? – kérdezte Olivia. Tudta, hogy botrányosan flörtöl, de annyira élvezte, hogy nem akarta visszafogni magát. – Anglia egész biztosan hasznát vehetné egy olyan személynek, mint én. Én hip-hop elrendeztem volna a háborút. – Ó, afelől semmi kétségem – jelentette ki Harry, és fura módon úgy hangzott, mintha így is gondolta volna. Ám valami miatt a lány mégis visszavonulót fújt. Úgy érezte, túlságosan könnyedén beszélt olyan dolgokról, amelyek nem tűrték a humort. – Nem volna szabad tréfálkoznom ilyen dolgokkal – mondta. – Semmi baj – nyugtatta meg Harry – néha muszáj. Olivia eltűnődött, mit láthatott, mit csinálhatott a férfi. Sok évig volt a hadseregben. Biztosan nem csak díszszemlékből állt az egész, meg az egyenruháért rajongó lányokból. A férfi harcolt is. Masírozott. Meg is ölhették volna. Valahogy nem tudta elképzelni. A férfi kitűnő lovas volt, és a mai délután meggyőzte róla a lányt, mennyire erős is. Mégis, Olivia inkább intellektuális típusnak vélte, mint atlétikusnak. Lehet, hogy azért, mert annak idején olyan sokszor látta különböző iratok fölé görnyedni az íróasztalánál, amint a tolla hegye gyorsan szántotta a papírt. – Mit szokott ott csinálni? – kérdezte tőle. – Hogyan? A lány felé intett. 258

– A dolgozószobájában. Sok időt tölt az íróasztalánál. Harry némi habozás után válaszolt. – Ezt-azt. Főleg fordításokat. – Fordításokat? – A lány ajka elnyílt meglepetésében. – Tényleg? Harry kissé feszengve megmoccant. Aznap este most először tűnt úgy, mintha kényelmetlenül érezné magát. – Mondtam önnek, hogy beszélek franciául. – De fogalmam sem volt, hogy ilyen jól. A férfi szerényen vállat vont. – Sok évet töltöttem a kontinensen. Fordítások. Te jó ég! A férfi még annál is okosabb, mint gondolta. Remélte, hogy lépést tud tartani vele. Úgy gondolta, igen. Szerette azt hinni, hogy jóval intelligensebb annál, mint amilyennek legtöbben vélik. Egyszerűen csak nem tettetett érdeklődést minden olyan témával kapcsolatban, amely az útjába került. És nem foglalkozott olyan tevékenységekkel vagy témákkal, amelyekhez nem volt tehetsége. Minden értelmes ember ezt tette volna. Olivia szerint. – Nagyon különböző dolog fordítani? – kérdezte a lány. Harry félrehajtotta a fejét. – Úgy értem, a beszédhez képest – fejtette ki bővebben Olivia. – Én csak angolul tudok, úgyhogy fogalmam sincs róla. – Meglehetősen különböző – erősítette meg Harry. – Nem igazán tudom, hogyan magyarázzam meg. Az egyik... önkéntelenül jön. A másik szinte olyan, mint a matematika. – Hogyhogy? A férfi szinte szégyenkezve nézett rá. – Mondtam, hogy nem tudom megmagyarázni. – Azt hiszem, mégis értem – válaszolt a lány elgondolkodva. – Egy kirakó darabkáit kell összeillesztenie. – Egy kicsit valóban olyan.

259

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Én szeretem a rejtvényeket. – Egy pillanatig hallgatott, aztán hozzátette: – Ó, de a matematikát gyűlölöm. – A kettő ugyanaz – mondta a férfi. – Nem. Dehogy. – Ha ezt mondja, nagyon rossz tanárai lehettek. – Az vitán felül áll. Öt nevelőnőt is elfogyasztottam, ha emlékszik. A férfi rámosolygott, lassan kibomló, meleg mosollyal, a lánynak pedig bizseregni kezdett a teste. Ha valaki azt mondja neki akár csak ma reggel, hogy a matematikáról és rejtvényekről beszélgetve beleborzong a gyönyörűségbe, halálra neveti magát. De most, amint ránézett a férfira, csak arra vágyott, hogy kinyújtsa a kezét, átlebegjen a kettejüket elválasztó távolságon, és a férfi karjába simuljon. Ez őrület volt. És boldogság. – Engednem kéne, hogy menjen – szólalt meg Harry. – Hová? – sóhajtott fel Olivia. Harry felnevetett. – Ahová csak mennie kell. Magához, akarta mondani a lány. Ehelyett megfogta az ablakát, hogy lehúzza. – Találkozzunk ugyanebben az időben holnap este? Harry meghajolt, és a lánynak elakadt a lélegzete. Valami olyan kecsesség volt a férfi mozdulatában, mintha csak egy középkori lovag volna, ő pedig a hercegnője egy toronyban. – Megtiszteltetés volna számomra – mondta a férfi. Aznap este, amikor Olivia lefeküdt, még mindig mosolygott. Igen, sok minden szólt a szerelem javára. Egy héttel később Harry az íróasztalánál ült, és egy üres lapra bámult. Nem mintha bármit is szándékozott volna leírni, de az íróasztalánál ülve tudott legjobban gondolkodni, ha egy lap volt 260

előtte. Ezért, miután egy ideig az ágyában feküdt, meglehetős alapossággal tanulmányozva a mennyezetet, míg hiába próbálta kitalálni, mi volna a legjobb módja, hogy Oliviát feleségül kérje, ide jött, azt remélve, hogy itt ihletet kap. De eddig hiába. – Harry? A férfi felnézett, hálásan, hogy megzavarták. Edward állt az ajtóban. – Megkértél, hogy szóljak, amikor el kell kezdenünk készülődni. Harry bólintott, és megköszönte neki. Egy hét telt el, azóta a csodás és különös délután óta a Rudland-házban. Sebastian jóformán beköltözött hozzájuk, kijelentve, hogy Harry lakása sokkal kényelmesebb, mint az övé (arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobb itt az étel). Edward is több időt töltött otthon, és egyetlenegyszer sem jött haza részegen. Harrynek pedig egyetlenegyszer sem kellett Alekszej Ivanovics Gomarovszkij hercegre gondolnia. Egészen mostanáig. Ma este volt az orosz kultúrának az az ünnepe, amelyen részt kellett vennie. Harry valójában örömmel várta. Szerette az orosz kultúrát. És az orosz ételeket. Azóta nem evett valamire való orosz ételt, amióta a nagyanyja meghalt, és nem volt, aki veszekedjen a szakácsokkal a Valentine-háztartásban. Azt ugyan nem tartotta valószínűnek, hogy kaviárt is felszolgálnak, de azért reménykedett benne. És persze Olivia is ott lesz. Meg fogja kérni a kezét. Holnap. Még nem dolgozta ki a részleteket, de nem volt hajlandó tovább várni. Az elmúlt hét gyönyörűség volt, és egyben gyötrelem, és mindezt egy napsugár szőke, kék szemű nő testesítette meg. A lány bizonyára kitalálta a szándékát. Teljesen nyíltan udvarolt neki egész héten – természetesen az illendőség szabályai szerint: közös sétákat tettek a parkban, és bemutatkozott a családjának. És néha felrúgva minden illendőséget, lopott csókokkal, és éjféli beszélgetésekkel a nyitott ablakon keresztül. 261

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry szerelmes volt. Már régen rájött erre. Már csak a lánykérés volt hátra. És persze az, hogy Olivia igent mondjon, de Harry bízott benne. A lány ugyan nem mondta, hogy szereti, de hát azt nem is várhatta tőle. Először az úriembernek kell megvallania az érzéseit, és ő ezt még nem tette meg. Csak a megfelelő pillanatra várt. Kettesben kellett maradniuk. És nappal kellett történnie: Harry tisztán akarta látni a lány arcát, hogy minden rezdülését örökre az emlékezetébe vésse. Bevallja neki, hogy szereti, és megkéri a kezét. Aztán addig csókolja, míg bele nem szédül. Esetleg ő maga is. Ki gondolta volna, hogy ő ilyen romantikus lélek. Harry magában jót mulatva az ablakhoz lépett. Olivia függönye el volt húzva, és nyitva volt az ablaka. A férfi kíváncsian felhúzta a saját ablakát, és kidugta a fejét az enyhe tavaszi levegőbe. Egy pillanatig várt, hátha a lány meghallotta, amint kinyitja az ablakát, aztán halkan füttyentett. Pillanatokon belül megjelent a lány, vidáman, csillogó szemmel. – Jó napot – kiáltott le. – Várt rám? – kérdezte Harry. – Szó sincs róla. De ha már a szobámban kell lennem, gondoltam, miért ne nyithatnám ki az ablakot. – Ráhajolt az ablakpárkányra, és mosolyogva nézett le a férfira. – Lassan itt az ideje készülődni. – Mit vesz fel? – Te jó isten, egészen úgy hangzott, mint a lány valamelyik pletykás barátnője. De nem törődött vele. Jobban élvezte, hogy felbámulhat a lányra, hogysem ilyen dolgok miatt izgassa magát. – Az anyám a vörös bársonyt erőltette, de én olyat akarok felvenni, amit maga is lát. Nevetséges volt, milyen jólesett neki, hogy Olivia lemondana a vörösről és a zöldről a kedvéért. – Talán kéket? – tűnődött a lány. – A kék nagyon jól áll önnek. – Nagyon kedves ma délután. 262

Harry vállat vont, arcán még mindig azzal a feltehetően ostoba mosollyal. – Rendkívül jó a kedvem. – Annak ellenére, hogy Alekszej herceggel kell töltenie az estét? – Háromszáz vendége lesz, nem fog ráérni, hogy velem foglalkozzon. A lány felnevetett. – Már azt hittem, kezdi megkedvelni. Harry arra gondolt, talán úgy is van. Még mindig úgy vélte, hogy a herceg egy kissé ostoba, de valóban helyrerakta Sebastian vállát. Vagyis, pontosabban szólva, a szolgájával csináltatta. De ez végső soron ugyanaz. És, ami ennél fontosabb, a herceg végre elismerte, hogy veszített, és többé nem látogatta Oliviát. Harry balszerencséjére, a herceg Olivia iránti lángolását felváltotta egy baráti rajongás Sebastian iránt. Alekszej herceg elhatározta, hogy Sebastian lesz a legjobb barátja, és naponta meglátogatta, hogy szemmel tartsa a felépülését. Harry ilyenkor mindig behúzódott a dolgozószobájába, utólag pedig elmesélte a részleteket Oliviának, Sebastian beszámolója nyomán. Mindent egybevetve, elég mulatságos volt ez az egész, és újabb bizonyítéka annak, hogy Alekszej herceg valóban meglehetősen ártalmatlan. – Ó, ez az anyám – mondta Olivia, hátranézve. – Engem hív az előcsarnokból. Mennem kell. – Találkozunk ma este – mondta Harry. A lány mosolyogva felelt: – Már alig várom.

263

20. fejezet Mire Harry megérkezett a nagykövet rezidenciájára, már javában tartott a bál. Azt nem tudta megállapítani, hogy az orosz kultúra milyen formáját ünnepelték: a zene német volt, az étel francia. De úgy tűnt, senki nem törődik vele. A vodka patakokban folyt, és a terem visszhangzott a kacagástól. Harry rögtön Oliviát kezdte keresni, de nem látta sehol. Abban biztos volt, hogy már meg kellett érkeznie. A hintójuk több mint egy órával azelőtt kigördült a házuk elől, hogy Harry elindult volna. De rengeteg ember volt a teremben. Hamarosan rátalál. Sebastian válla már majdnem teljesen meggyógyult, de ragaszkodott hozzá, hogy a kabátja alatt felkösse – ezzel jobban magára tudja vonni a nők figyelmét, magyarázta Harrynek. És be is vált. Azonnal körülvették a nők, és Harry kissé hátrahúzódva, remekül mulatva nézte, Sebastian hogyan sütkérezik a szép hölgyek aggódó figyelmében. Azt is észrevette, hogy Sebastian nem adott pontos leírást a balesetről. Sőt meglehetősen homályos részletekkel szolgált. Szó sem volt asztal tetején álldogálásról, amint éppen egy gótikus regény sziklajelenetét adja elő. Nehéz volt megállapítani, valójában mit mondott Sebastian, de Harry hallotta, amint egyik hölgy odasúgja a másiknak, hogy Sebastiant útonállók támadták meg, a szegény, szegény drágát. Harry nem csodálkozott volna, ha az estély végére már azt hallja, hogy Sebastian egy egész francia regimentet győzött le.

264

Harry odahajolt Edwardhoz, miközben Sebastian kegyesen fogadta egy különösen dús keblű özvegy megindító aggodalmát. – A világért el ne mondd senkinek, valójában hogy történt a dolog. Sosem bocsátaná meg neked. Edward bólintott, de nem igazán figyelt Harryre. Túlságosan lefoglalta, hogy Sebastiantól tanulni próbáljon. – Válogass a maradékból – mondta Harry az öccsének, és elmosolyodott, amint arra gondolt, ő már túl van ezen. Az élet szép. Nagyon szép. Sőt olyan tökéletes és mesés, mint még soha. Holnap megkéri Olivia kezét, és holnap a lány igent mond. Biztosan igent mond vagy nem? Lehetetlen, hogy ennyire becsapják az érzései. – Láttad Oliviát? – kérdezte Edwardot. Edward megrázta a fejét. – Megpróbálom megkeresni. Edward bólintott. Harry látta, hiába is próbál beszélgetni az öccsével, amíg ennyi ifjú hölgy jár-kel körülöttük, úgyhogy elindult a terem másik vége felé, és közben az emberek feje fölött nézelődött. Egy kisebb csoport álldogált a puncsostál mellett Alekszej herceg körül, de Oliviát Harry nem látta. A lány azt mondta, kék ruhát fog viselni, amit a férfi könnyebben észrevehetne, de este mindig nehezebben tudta megkülönböztetni a színeket. Ám Olivia haja... Nos, ez már más kérdés volt. Olivia haja kiragyogott volna a tömegből. Harry továbbhaladt a tömegben, erre-arra nézelődve, míg végül, éppen amikor már kezdett kétségbe esni, valaki megszólalt mögötte: – Keres valakit? Harry megfordult, és ott állt mögötte a lány. Mosolya mintha beragyogta volna a férfi egész életét. – Igen – válaszolta, meglepődést tettetve –, de úgy tűnik, nem találom... 265

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Ó, hagyja abba – legyintett könnyedén a karjára Olivia. – Mi tartott ilyen sokáig? Már órák óta itt vagyok. – Harry felvonta a szemöldökét. – Jól van, akkor legalább egy órája. Sőt vagy kilencven perce. A férfi átpillantott a terem másik felébe, ahol Sebastian és Edward még mindig hölgyek karéjában állt, és azt mondta: – Nehezen tudtunk olyan kendőt találni Sebastian karjának, ami illett volna a kabátjához. – És még a nőkre mondják, hogy sokat foglalkoznak a külsejükkel. – Most meg kellene védenem a nememet, de mindig szívesen élcelődöm az unokatestvérem rovására. A lány dallamos hangján felnevetett, aztán megragadta a férfi kezét. – Jöjjön velem. Harry követte a tömegen át. Mély benyomást tett rá az az eltökéltség, ahogyan a lány el akart jutni oda, ahová igyekezett. Nevetve siklott előre a tömegben, míg oda nem értek egy boltíves ajtóhoz a terem másik végén. – Mi ez? – mormolta Harry. – Csitt – hallgattatta el a lány. Harry követte ki az előcsarnokba, amely nem volt üres. Számos kis csoport álldogált benne elszórtan, de sokkal kisebb volt a zsúfoltság, mint a nagyteremben. – Egy kicsit körülnéztem – jelentette ki a lány. – Azt látom. Olivia befordult egy újabb sarkon, majd megint egy másikon, és a tömeg egyre gyérebb lett. Végül a lány megállt egy csendes folyosón. Az egyik oldalon ajtók voltak, és közöttük jókora portrék a falon, tökéletes rendben, két-két festmény minden ajtóközben. A másik oldalon ablakok sorakoztak. Olivia pontosan az egyik ablak előtt állt meg. – Nézzen ki! – sürgette Harryt. A férfi kinézett, de nem látott semmi rendkívülit. – Kinyissam? – kérdezte, azt gondolva, így talán jobban lát majd. 266

– Igen. Harry megkereste a zárat, és kinyitotta, aztán felhúzta az ablakot. Az hang nélkül siklott fel. Harry kidugta a fejét. Fákat látott. És a lányt. Az ugyancsak kidugta a fejét közvetlenül mellette. – Be kell vallanom, nem értem – jelentette ki Harry. – Mit kellene látnom? – Engem – válaszolt egyszerűen a lány. – Minket. Együtt. Egy ablaknak ugyanazon az oldalán. Harry megfordult. Ránézett. És aztán... Meg kellett tennie. Nem tudott ellenállni. Kinyúlt, és magához vonta a lányt, aki készségesen jött, ajkán olyan mosollyal, amely előrevetítette azt a közös életet, amely rájuk várt. Harry lehajolt és megcsókolta Oliviát, mohón és éhesen, és érezte, hogy egész testében reszket, mivel ez több volt egy csóknál. Volt valami szent ebben a pillanatban, valami tiszta és igaz. – Szeretem – suttogta Harry. Valójában nem akarta még kimondani. Azt tervezte, akkor mondja majd Oliviának, mikor megkéri a kezét. De muszáj volt. Növekedett és eláradt benne ez az érzés, erővel és melegséggel töltve el, és egyszer csak nem tudta tovább magába fojtani. – Szeretem – mondta újra. – Szeretem. Olivia megérintette a férfi arcát. – Én is szeretem. A férfi másodpercekig csak tehetetlenül bámult rá, őrizve a pillanatot, hagyva, hogy minden apró részlete belé ivódjon. Aztán elborította egy másféle, valami ősi és vad érzés, és ő magához szorította a lányt, annak a férfinak a mohóságával, aki magának követeli a jussát. Nem tudott betelni a lánnyal, a látványával, az érintésével, az illatával. Sürgető vágy rázta meg a testét, és érezte, hogy már nem tudja uralni az akaratát, elvész a józansága, nem marad más, csak a vágy. 267

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Ujjával megmarkolta Olivia ruháját, kétségbeesetten akarta érezni a bőrét, amely bársonyos és meleg. – Akarom magát – nyögött fel, ajkával a lány arcát, állát, nyakát ízlelve. Pörögve, forogva szédültek el az ablaktól, és Harry egyszer csak egy ajtót érzett a háta mögött. Megfogta az ajtógombot, elfordította, és beestek a szobába, szédelegve, botladozva, de végül talpon maradva. – Hol vagyunk? – kérdezte Olivia reszketve. Harry becsukta az ajtót. Bezárta. – Nem érdekel. Azzal megragadta a lányt, és magához húzta. Finoman, lágyan kellett volna hozzáérnie. De ezen már túl volt. Életében először valami olyasmi vezérelte, amit nem tudott irányítani. Valami olyasmi felé tartott, aminek nem tudott ellenállni. Az egész világ megszűnt körülötte, nem maradt más, csak ez a nő, és a testük, és az, hogy megmutassa neki, a lehető legősibb módon, mennyire szereti. – Harry – lehelte a lány, és teste a férfiéhoz simult. A férfi érezte minden domborulatát a ruhán át, és muszáj volt... nem tudott ellenállni... Meg kellett érintenie. Meg kellett ismernie. A nevén szólította, de maga is alig ismert a hangjára, amely rekedt volt a vágytól. – Akarom – mondta. És mikor a lány válaszul csak nyöszörgött, miközben ajka a férfi fülcimpájára talált, Harry megismételte: – Akarom most. – Igen – válaszolt Olivia –, igen. Harry hatalmas akaraterővel elhúzódott tőle, és két kezébe fogta az arcát. – Érti, mit mondok? A lány bólintott. De ez nem volt elég. – Érti? – kérdezte Harry, a sürgető vágytól szinte nyersen. – Hallanom kell, hogy kimondja. 268

– Értem – suttogta a lány. – Én is akarom magát. A férfi mégis visszafogta még magát; nem volt képes elvágni a józanság, az illem utolsó fonalát. Tudta, hogy az életét adná Oliviáért, de még nem esküdött meg rá a templomban, a lány családja előtt. De, magasságos ég, ha a lány meg akarja állítani, most kell még megállítania. Olivia mozdulatlanul állt. Egy pillanatra mintha még a légzése is megállt volna. Aztán két kezébe fogta Harry arcát, ugyanúgy, ahogy a férfi az övét. Találkozott a pillantásuk, és Harry a lány tekintetében olyan sok, olyan mély bizalmat és szerelmet látott, hogy csaknem megbénult a félelemtől. Hogyan is lehetne erre méltó? Hogyan őrizhetné meg Oliviát biztonságban, boldogságban? Hogyan érhetné el, hogy a lány minden nap minden percében tudja, mennyire szereti őt? A lány elmosolyodott. Először édes volt a mosolya, aztán bölcs, és egy kicsit huncut. – Meg akarja kérni a kezem – mormolta –, nem igaz? A férfi ajka elnyílt a döbbenettől. – Én... Ám a lány fél kezét a férfi szájára tette. – Ne mondjon semmit. Csak bólintson, ha igen. Harry bólintott. – Ne most kérjen meg – mondta a lány, és szinte földöntúli nyugalom áradt belőle, mint egy istennőből, aki parancsol a földi halandóknak. – Ez nem a megfelelő hely és idő. Rendes lánykérést akarok. Harry ismét bólintott. – De ha tudom, hogy azt tervezi, megkér, esetleg hajlamos lennék olyan módon viselkedni... Ezzel Harry megkapta a szükséges engedélyt. Ismét magához vonta a lányt, és hevesen megcsókolta, miközben ujjai megkeresték Olivia ruhájának a hátán a szövettel bevont apró gombokat.

269

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Könnyedén átbújtatta őket a kis füleken, és a ruha pillanatokon belül suhogva omlott a lány lábához. Ott állt előtte Olivia ingvállban és fűzőben. A világos anyag puha fénnyel ragyogott a szoba egyetlen, elfüggönyözetlen ablakán beszűrődő holdfényben. A lány olyan szép volt, olyan légies, és tiszta – Harry megállt, hogy magába igya a látványt, bár a teste égett a vágytól, hogy közelebb kerüljön hozzá. Kibújt ő is a kabátjából, aztán meglazította a kravátliját. Eközben a lány mozdulatlanul állt, némán figyelve őt, az ámulattól és izgalomtól tágra nyílt szemekkel. Harry kigombolta az ingén a legfelső néhány gombot, a fején áthúzta az inget, és utolsó józan gondolatait követve elrendezte egy széken, hogy ne gyűrődjön meg. Olivia felkuncogott, a szájára tett keze mögül. – Mi az? – Maga annyira rendes – válaszolt Olivia, és mintha zavarban lett volna, amiért ezt szóvá tette. Harry csípősen válaszolta: – A mögött az ajtó mögött négyszáz ember van. – De maga elcsábít engem. – És azt nem tehetem rendesen? A lány felnevetett. Lehajolt, felemelte a ruháját a padlóról, és átnyújtotta a férfinak. – Volna szíves ezt is összehajtani? A férfi összeszorította az ajkát, hogy elfojtsa a nevetését. Szó nélkül átvette a lánytól a ruhát. – Ha valaha megszorulna – jegyzi meg Olivia, figyelve, amint a férfi a szék hátára fekteti a ruháját –, egy lelkiismeretes komorna mindig talál állást. Harry megfordult, és fanyarul elmosolyodott. Aztán megérintette a halántékát a szeme közelében: – Színvak vagyok, ha elfelejtette volna. – Ó, jaj – csapta össze a kezét a lány, restelkedve. – Az valóban probléma lenne. A férfi egy lépést tett felé, majd' felfalta a szemével. 270

– Esetleg kárpótolhatnám az úrnőm iránti végtelen odaadásommal. – A lojalitást és hűséget mindig nagyra értékeljük a személyzetben. A férfi közel jött hozzá, egészen közel, míg az ajka már csaknem megérintette Olivia szája sarkát. – Hát a férjeknél? – Ezt nagyra becsülik a férjeknél is – suttogta a lány akadozó lélegzettel, amelynek érintésétől felgyorsult a férfi pulzusa. A fűző kötőjéhez nyúlt. – Én nagyon lojális vagyok. Olivia lelkesen bólogatott. – Az jó. Harry a szalaggal küzdött. Először kibontotta a masnit, aztán ujját a csomó alá csúsztatta. – Három nyelven tudom mondani a „hűséget”. – Valóban? Valóban, és nem bánta, ha a lány tudta. Mindhárom nyelven szeretkezni akart vele, de az első alkalommal, úgy gondolta, az angolhoz tartja magát. Nos, főleg. – Hűség – suttogta. – Fidelité. Vernoszty. Azzal megcsókolta a lányt, mielőtt Olivia bármit is kérdezhetett volna. El fog mondani neki mindent, de nem most. Nem most, amikor ő ing nélkül áll előtte, Olivia kibontott fűzője pedig csúszik lefelé a lány testéről. Nem most, amikor ujjai a lány ingvállának pántját gombolják, hogy lehúzhassa Olivia válláról a ruhadarabot. – Szeretem – mondta a férfi, csókot lehelve a lány kulcscsontja fölötti mélyedésbe. – Szeretem – súgta forrón a lány fülébe, és a pántot elengedve hagyta, hogy az utolsó ruhadarab is lehulljon a lány testéről. Olivia kezével eltakarta magát. Harry könnyedén megcsókolta a lány ajkát, miközben kikapcsolta a nadrágját. Fájdalmasan sóvárgott a lány után. Teste forró volt, és elnehezült a vágytól. Fogalma sem 271

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

volt, hogyan tudott olyan gyorsan megszabadulni a csizmájától, de aztán egy szempillantás alatt karjába kapta a lányt, és a díványhoz vitte. – Rendes ágy kellene magának – mormolta –, rendes lepedővel és párnákkal... De Olivia csak a fejét rázta, és kezét a férfi nyaka mögött összefűzve lehúzta magához Harryt, és megcsókolta. – Most nem akarok rendes lenni – suttogta Harry fülébe. – Csak magát akarom. Elkerülhetetlen volt, ami történt. Harry tudta, amióta csak a lány ravaszul megkérdezte, meg akarja-e kérni a kezét. Ennek ellenére, mintha ez lett volna az a pillanat, amikor valami megváltozott köztük, amikor ledőlt a férfiban minden ellenállás, és eltűnt minden józansága. A lányt a hátára fektette, és azonnal betakarta a testével. Mintha áram futott volna végig a testén. Összeért a bőrük, testük valami lélegzetelállító intimitással simult össze. Harry rettenetesen szerette volna beletemetni magát a lány testébe, birtokba venni, megismerni a lányt, de tudta, hogy nem sietheti el. Nem tudta, képes lesz-e kielégíteni Oliviát. Még soha nem szeretkezett szűzzel, és fogalma sem volt, hogy lehetséges-e. De a magasságos égre, mindent elkövet, hogy a lánynak jó legyen. Hogy utána a lány tudja, hogy felmagasztalták a testét. Tudja, hogy szeretik. – Mondja meg, mit szeret – mormolta Harry, szájon csókolva Oliviát, mielőtt tovább ment volna a nyakához. Hallotta a lány rekedt, izgatott, kicsit értetlen hangját. – Hogy érti? Harry tenyerébe zárta a lány mellét. – Ezt szereti? Hallotta, hogy elakad a lány lélegzete. – Igen? – kérdezte lágyan, ajkát végighúzva a nyakán. Olivia bólintott, többször is gyorsan megbiccentve a fejét.

272

– Mondja meg, hogy mit szeret – mondta ismét Harry, amint az ajka rátalált a lány mellbimbójára. Kissé rálehelt, aztán a nyelve hegyével körbejárta, végül foglyul ejtette az ajkával. – Ezt szeretem – préselte ki magából a lány. Én is, gondolta Harry, és a másik oldalon megismételte. Az egyensúly kedvéért, mondta magának. De valójában a maga kedvéért volt, meg a lány kedvéért, és mert képtelen volt a lány testének egy centiméterét is érintetlenül hagyni. Olivia teste ívbe feszült az ajka alatt, és Harry fél kezét a lány alá csúsztatta, tenyerébe véve, és kissé megszorítva a fenekét. Aztán ujjai rátaláltak Olivia combja belsejének finom bőrére. Megszorította, és ekkor az ujjai egészen közel voltak, olyan közel voltak a lány testének titkos rejtekéhez, hogy a férfi érezte a hevét. Ajkát a lány ajkára tapasztotta, miközben ujjai becézték, cirógatták a lányt, majd belé hatoltak. – Harry! – kiáltott fel meglepetten Olivia, de nem tűnt haragosnak a hangja. – Mondja meg, mit szeret – ismételte meg Harry. – Azt – szakadt ki a lányból –, de én nem... A férfi mélyebbre hatolt, ki és be; a lány nedvessége égő vágyat keltett benne. – Mit nem? – kérdezte. – Nem tudom. Harry elmosolyodott. – Mit nem tud? – Nem tudom, mit nem tudok! – csattant fel a lány. A férfi elfojtotta a feltörő nevetést, és az ujjai megálltak egy pillanatra. – Ne hagyja abba! – kiáltott fel a lány. Így Harry nem hagyta abba. Akkor sem, amikor a lány a nevét nyögte, sem akkor, amikor Olivia olyan erővel szorította meg a vállát, hogy Harry biztos volt benne, meg fog látszani a zúzódás. És különösen akkor nem hagyta abba, amikor a lány görcsösen 273

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

összehúzódott körülötte, olyan gyorsan és erősen, hogy majdnem kilökte magából. Egy úriember ekkor talán megállt volna. A lány elérte az orgazmusát, és még mindig szűz volt. Harry úgy érezte, vadállat, hogy igazából szeretkezni akar vele, de egyszerűen nem volt képes... ellenállni. Olivia az övé. De nem annyira, döbbent rá hirtelen, mint amennyire ő a lányé volt. Mielőtt Olivia lesiklott volna orgazmusa hullámhegyéről, mielőtt a kimerültségtől összeesett volna, Harry kihúzta az ujját, és elhelyezkedett fölötte. – Szeretem – mondta, az érzésektől érdes, rekedt hangon –, meg kell magának mondanom. Tudnia kell. Azt akarom, hogy most tudja. Azzal előrenyomult, ellenállásra számítva. De Olivia annyira forró volt és felajzott, hogy a férfi könnyedén siklott be a testébe. Harry megremegett a gyönyörtől, amint egybefont a testük. Olyan volt, mintha ez lett volna életében az első alkalom – elborította a vágy, és ő elvesztette a teste fölött az irányítást. Ezután pedig, olyan gyorsan, ami szégyenletes lett volna, ha nem közvetlenül azelőtt juttatja el az orgazmusig a lányt, Harry felkiáltott, megmerevedett, majd végül Olivia testére zuhant.

274

21.

fejezet

Olivia távozott elsőnek. Nem tudta, mennyi ideig feküdtek ott a díványon, míg próbálták visszanyerni a józanságukat, és amikor már képesek voltak egyenletesen lélegezni, időbe telt, míg rendbe hozták a külsejüket. Harry nem tudta a nyakkendőjét olyan tökéletesen összehajtogatni, mint az inasa, Olivia pedig kénytelen volt rájönni, hogy egyetlen zsebkendő nem elegendő ahhoz, hogy... Te jó ég, még gondolatban sem volt képes kimondani a szavakat. Nem bánta meg, amit tett. Hogy is bánhatná? Ez volt élete legcsodálatosabb, legelképesztőbb, leggyönyörűségesebb élménye. De most... ragacsos volt. A távozásukat késleltette számos lopott csók is, legalább két kéjes pillantás, amelyek azzal fenyegettek, hogy egyenesen visszajuttatják őket a díványra, és egy különösen csintalan csípés a férfi hátsójába. Olivia erre még mindig büszke volt. De végül sikerült elég illedelmes külsőt ölteniük, hogy ismét csatlakozhassanak a jól nevelt társasághoz, és úgy döntöttek, hogy Olivia távozik elsőnek, Harry pedig öt perc múlva követi. – Biztos benne, hogy rendben van a frizurám? – kérdezte Olivia, kezét az ajtógombra téve. – Nem – ismerte be Harry. Olivia szeme tágra nyílt a rémülettől. – Nem néz ki túl rosszul – mondta Harry, aki, mint a többi férfi, képtelen volt pontosan leírni egy frizurát. – De azt hiszem, nem pontosan olyan, mint amikor megérkezett – tette hozzá halvány 275

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

mosollyal jelezve, maga is tisztában van az ez irányú fogyatékosságával. Olivia visszasietett a szoba egyetlen tükréhez, de az a kandallópárkány fölött volt, és a lány még lábujjhegyre állva sem látta az egész arcát. – Semmit sem látok – zsörtölődött –, muszáj lesz egy mosdót keresnem. Így változtattak a terven. Olivia kimegy, keres egy mosdót, és ott marad legalább tíz percig, Harry pedig öt perccel Olivia után távozik, és öt perccel a lány előtt ér a bálterembe. Olivia kimerítőnek találta ezt az álcázást. Hogy boldogulnak ezzel mások? Hogy úgy osonnak ide-oda, mint a tolvajok? Belőle szörnyen rossz kém lenne. A bosszúsága valószínűleg meglátszott az arcán, mert Harry odament hozzá, és lágyan arcon csókolta. – Hamarosan összeházasodunk – ígérte –, és soha többé nem kell ezzel foglalkoznunk. Olivia már nyitotta a száját, hogy azt mondja, az anyja ragaszkodni fog legalább három hónapos jegyességhez, de a férfi felemelte a kezét, és azt mondta: – Ne aggódjon, ez még nem a lánykérés. Amikor megkérem a kezét, azt tudni fogja, megígérem. A lány magában elmosolyodott, és búcsút mormolt, aztán kikukkantott az ajtón, nem jön-e valaki, majd kisurrant a holdfényes, csendes folyosóra. Tudta, hol van a mosdó. Aznap este már volt egyszer ott. Próbált pontosan a megfelelő tempóban lépkedni. Nem túl gyorsan: nem akarta, hogy úgy tűnjön, siet. De nem is túl lassan; az a jó, ha úgy tűnik, céltudatosan megy valahová. Senkivel nem találkozott útban a mosdóhoz, amiért nagyon hálás volt. Amikor azonban kinyitotta az ajtót, és belépett a külső helyiségbe, ahol a hölgyek meg tudják mosni a kezüket és az arcukat, valaki rászólt: – Olivia! Olivia majdnem kiugrott a bőréből. Mary Cadogan a tükörnél állt, és az arcát csipkedte. 276

– Te jó ég, Mary – mondta Olivia, próbálva egyenletesen lélegzeni –, megijesztettél. A legkevésbé sem akart Mary Cadogannal beszédbe elegyedni, viszont, ha már muszáj volt összefutnia valakivel, akkor jobb, ha az illető egy barátnője. Mary esetleg csodálkozik Olivia zilált külsején, de sosem gyanítaná az igazságot. – Borzalmasan néz ki a hajam? – kérdezte Olivia, és felnyúlva megveregette a frizuráját. – Elcsúsztam. Valaki kiöntötte a pezsgőt. – Ó, azt gyűlölöm. – Mit gondolsz? – kérdezte Olivia, abban reménykedve, hogy sikeresen eltérítette Maryt a további kérdezősködéstől. – Nem olyan rossz – válaszolta megnyugtatóan Mary. – Majd én segítek. A húgom haját számtalanszor megcsináltam már. Oliviát belenyomta egy székbe, és elkezdte elrendezni a hajtűit. – Úgy néz ki, a ruhádnak nem lett baja. – Biztos vagyok benne, hogy a szegélye piszkos lett – válaszolt Olivia. – Ki öntötte ki a pezsgőt? – érdeklődött Mary. – Nem tudom biztosan. – Fogadni mernék, hogy Mr. Grey volt az. Tudod, az egyik karja fel van kötve. – Láttam – mormolta Olivia. – Azt hallottam, a nagybátyja lelökte egy lépcsőn. Olivia alig tudta eltitkolni a megdöbbenését a pletyka hallatán. – Az nem lehet igaz. – Miért nem? – Nos... Olivia pislogva igyekezett valami elfogadható magyarázattal előállni. Nem akarta azt mondani, hogy Sebastian egy asztalról esett le náluk – Mary kérdésekkel bombázná őt, ha megtudná, hogy közeli részleteket tud az incidenssel kapcsolatban. Végül annyit mondott: – Nem gondolod, hogy ha egy lépcsőn esik le, súlyosabb sérüléseket szerzett volna? 277

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Úgy látszott, Mary eltöpreng ezen. – Talán egy rövid lépcsősor volt. Mondjuk a bejáratnál. – Lehet – válaszolt Olivia, és reménykedett, hogy ezzel befejezik a témát. – Habár – folytatta Mary, rácáfolva Olivia reményeire –, az ember azt gondolná, kellett, hogy legyenek szemtanúk is, ha kint történt. Olivia úgy döntött, erre nem válaszol. – Esetleg éjszaka történhetett – tűnődött tovább Mary. Olivia arra gondolt, Mary maga is írhatna egy Miss Butterworthszerű regényt. Az biztos, hogy a kellő képzelőerő megvolt benne. – Tessék – mondta Mary. – Olyan, mint új korában. Vagy majdnem. A füled mögött azt a kis göndör fürtöt nem tudtam megcsinálni. Oliviára mély benyomást tett, hogy Mary még a kis hajfürtre is emlékszik a fülénél. Ő egyáltalán nem emlékezett rá. – Köszönöm – mondta –, nagyon hálás vagyok érte. Mary kedvesen rámosolygott. – Örülök, hogy segíthettem. Visszamegyünk a bálba? – Menj csak előre – válaszolt Olivia, és a mosdó belső, diszkrétebb része felé intett. – Én még maradok egy pillanatra. – Megvárjalak? – Ó, nem, nem, nem – felelte Olivia, és remélte, nem túl gyanús a tiltakozása. De igazán szüksége volt pár nyugodt percre egyedül, csak hogy összeszedje a gondolatait, néhány mélyet lélegezzen, és megpróbálja visszanyerni a nyugalmát. – Ó, rendben. Akkor majd később látjuk egymást. Mary biccentett, és kiment a kis helyiségből, magára hagyva Oliviát. Olivia egy pillanatra behunyta a szemét, és végre egy mély lélegzetet vett. Még mindig kicsit remegett a lába, és szédült. Meg volt döbbenve a saját viselkedése miatt, de ugyanakkor szinte megrészegítette az öröm.

278

Nem tudta, mi döbbenti meg jobban – hogy éppen most vált meg a szüzességétől az orosz nagykövet házában, vagy hogy arra készül, ismét csatlakozzon a társasághoz, mintha mi sem történt volna. Vajon látják majd az arcán az emberek? Másképpen néz ki? Mert annyi bizonyos, hogy egészen másként érezte magát. Pár centimétert előrehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye a tükörképét. Az orcája rózsaszín volt, ezt nem lehetett elrejteni. És talán a tekintete is fényesebb volt, szinte ragyogott. Csak képzelődik. Senki nem fogja tudni, mi történt. Kivéve Harryt. A szíve nagyot dobbant. Szó szerint majd' kiugrott a melléből. Harry tudni fogja. Emlékezni fog a legkisebb részletre is, és amikor majd ránéz, a vágytól tüzes tekintettel, ő majd elolvad megint. És hirtelen már nem volt biztos benne, hogy képes lesz ezt végigcsinálni. Senki nem tudná, hogy mit tett, ha csak ránéz. Ám ha véletlenül akkor pillant rá valaki, amikor ő Harryre néz... Felegyenesedett, és kihúzta magát. Eltökélten arra gondolt, hogy meg tudja csinálni. Ő Lady Olivia Bevelstoke, és bármilyen társasági helyzetben feltalálja magát, nem igaz? Ő Lady Olivia Bevelstoke, aki hamarosan... Halkan felsikkantott, amint erre gondolt. Hamarosan Lady Valentine lesz. Ez tetszett neki. Lady Valentine. Ez olyan romantikus volt. Igazán, nem is volt ennél szebb név. Olivia az ajtó felé fordult, és a kilincs után nyúlt. Ám valaki hirtelen kinyitotta az ajtót. Olivia hátrébb lépett, hogy elkerülje az ütközést. De nem tudta elkerülni. Egy ütést érzett. – Ó! Hol a pokolban van Olivia?

279

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Harry már több mint fél órája visszatért a bálba, és nem látta a lányt sehol. Ő tökéletesen játszotta a maga szerepét, egy csomó szép ifjú hölggyel csevegett, sőt még táncolt is az egyik Smythe-Smith kisasszonnyal. Megnézte Sebastiant – nem mintha szükség lett volna rá, az unokatestvérének már napok óta semmi baj nem volt a vállával. Olivia azt mondta, bemegy a mosdóba, hogy ellenőrizze a külsejét, ezért Harry nem is várta, hogy azonnal visszaérjen, de akkor is, nem kellene már itt lennie? Harry szemében nagyon csinosnak tűnt, amikor utoljára látta, úgyhogy nem értette, mi dolga lehet ilyen sokáig. – Ó, Sir Harry! Megfordult a női hangra. Az az ifjú hölgy volt, akit Oliviával látott a parkban. A fenébe, mi is a neve? – Nem látta Oliviát? – kérdezte a lány. – Nem – válaszolt a férfi. – De nem régóta vagyok a bálteremben. Az ifjú hölgy a homlokát ráncolta. – Nem tudom, hol lehet. Nem régen együtt voltunk. Harry kissé nagyobb érdeklődéssel nézett rá. – Valóban? A lány bólintott, fél kezével intve, mintha azt akarta volna jelezni, hogy valahol másutt. – Segítettem megcsinálni a haját. Valaki pezsgőt locsolt a ruhájára, tudja. Harry nem egészen értette, ez hogy függ össze Olivia hajával, de több esze volt, mint hogy megkérdezze. Bármilyen történetet talált is ki Olivia, sikerült vele a barátnőjét meggyőznie, Harry pedig nem akart ellentmondásba keveredni vele. Az ifjú hölgy homlokráncolva, fejét ide-oda forgatva pásztázta tekintetével a tömeget. – Valami fontosat kellett volna mondanom neki. – Mikor látta utoljára? – kérdezte Harry, udvarias, szinte atyai hangon.

280

– Jó ég, nem is tudom. Egy órája? Nem, olyan régen még nem lehetett. Tovább kutatott tekintetével a táncparketten, de Harry nem tudta volna megmondani, hogy Oliviát keresi, vagy csak nézelődik, ellenőrizve a vendéglistát. – Látja Oliviát? – mormolta Harry, főleg, mivel kínos volt csak úgy ott állni mellette, miközben a lány mindenkire nézett a teremben, csak őrá nem. Mary csak a fejét rázta, aztán feltehetőleg észrevett valakit, aki fontosabb lehetett számára Harrynél, mert sietve azt mondta: – Ha látná, mondja meg neki, hogy keresem – azzal intett a férfinak, és belevetette magát a tömegbe. Ez nem nagy segítség volt, gondolta Harry, és elindult a kertbe vezető ajtók felé. Nem gondolta ugyan, hogy Olivia kiment volna, de az ajtókhoz három lépcsőfok vezetett, amelyek tetejéről jobban beláthatta a süllyesztett táncparkettet. Onnan hamarabb észrevehette a lányt. Amikor azonban elfoglalta magaslati leshelyét, még mindig nem látta Oliviát. Mindenki ott volt, akit csak ismert, kivéve a lányt. Sebastian még mindig a hölgyeket bűvölte, az útonállókról szóló meséjével. Edward mellette állt, és próbált idősebbnek tűnni valódi életkoránál. Olivia barátnője (még mindig nem jutott eszébe a neve) egy pohár limonádét kortyolgatott, miközben úgy tett, mintha egy idős úrra figyelne, aki kiabálva magyarázott neki. És ott volt Olivia ikertestvére is; unott arccal támaszkodott a falnak. Még Vlagyimir is ott volt. Céltudatosan vágott át a báltermen, és nem foglalkozott vele, hogy elnézést kérjen, amint félrelökdöste a különböző lordokat és ladyket. Nagyon komolynak látszik, gondolta Harry, és arra gondolt, talán ki kellene derítenie, mi járatban van, amikor észrevette, hogy a hatalmas orosz egyenesen felé tart. – Jöjjön velem – mondta Harrynek. Harry meglepődött. – Maga beszél angolul? 281

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Nyet ták haraso, kak tü gavaris pa russzki. Nem olyan jól, mint te oroszul. – Mi folyik itt? – kérdezte Harry, óvatosságból angolul. Vlagyimir tekintete acélos határozottsággal meredt rá. – Én ismerem Winthropot – mondta. Ez majdnem elég volt, hogy meggyőzze Harryt, bízhat benne. Azután Vlagyimir azt mondta: – Lady Olivia eltűnt. És egyszerre nem volt fontos, hogy bízik benne vagy sem. Oliviának fogalma sem volt róla, hol van. Vagy, hogy hogyan került oda. Vagy, hogy a két keze miért van hátrakötve, a két lába megkötözve, és miért tekertek egy rongyot a szája köré. Vagy, gondolta, sűrűn pislogva, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz, hogy miért nem kötötték be a szemét. Az oldalán feküdt, egy ágyon, a falra meredve. Talán az, aki idehozta, arra gondolt, úgysem tud mozdulni, vagy zajt csapni, úgyhogy mindegy, mit lát. De ki volt az? Miért? Mi történt vele? Gondolkodni próbált. Rendezni próbálta zaklatottan száguldó gondolatait. A mosdóban volt. Mary Cadogan is ott volt, aztán elment, és Olivia egyedül maradt... mennyi időre? Legfeljebb pár percre. Legyen, mondjuk öt perc. Végül összeszedte a bátorságát, hogy visszamenjen a bálba, de hirtelen kinyílt az ajtó, és aztán... Mi történt? Mi történt? Gondolkodj, Olivia, gondolkodj. Miért nem emlékszik? Mintha szürke köd borítaná az emlékezetét. Zihálni kezdett. Kapkodóvá vált a lélegzete. Elfogta a pánik. Nem tudott értelmesen gondolkodni. Vergődni kezdett, bár tudta, hogy hiába. Sikerült átfordulnia a másik oldalára. De nem sikerült megnyugodnia, összeszednie a gondolatait, vagy... 282

– Szóval felébredt. Megdermedt. Egy pillanat alatt mozdulatlanná vált, csak a melle emelkedett és süllyedt gyors tempóban. Nem ismerte fel a hangot. És amikor a hang tulajdonosa közelebb jött, ő sem volt ismerős. Ki maga? De persze nem tudott beszélni. A férfi azonban látta a kérdést rémült tekintetében. – Nem számít, hogy ki vagyok – mondta a férfi, és Olivia valamiféle akcentust hallott a hangjában. De nem tudta megállapítani, milyen nemzetiségű lehet. Ahogy a nyelvekkel sem boldogult soha, ugyanúgy nem ismerte fel az akcentusokat sem. A férfi közelebb húzódott, és leült egy székre Olivia mellett. Idősebb volt a lánynál, és őszülő haja rövidre volt vágva. A szeme... Olivia a sötétben nem tudta megmondani, milyen színű lehet. Nem barna. Világosabb. – Alekszej herceg nagyon odavan magáért – jegyezte meg a férfi. Olivia szeme tágra nyílt. Alekszej herceg tette ezt vele? Fogvatartója felnevetett. – Nem túl jól álcázza az érzelmeit, Lady Olivia. Nem a herceg hozatta ide. De a herceg lesz az – hajolt fenyegetően közelebb, hogy Olivia érezte a leheletét –, aki fizet majd érte, hogy visszavigyük. Olivia a fejét rázta. Próbálta elmagyarázni, hogy a herceg nincs oda érte, ha esetleg valaha volt is, most már semmiképpen sincs. – Ha elég értelmes, nem küszködik – folytatta a férfi. – Kiszabadulni úgysem tud, akkor meg minek pazarolja az erejét? Ám a lány nem tudta abbahagyni a próbálkozást. Elhatalmasodott rajta a rémület, és képtelen volt uralkodni magán. Az ősz hajú férfi felállt, és kis mosollyal lenézett rá. – Később majd hozok magának élelmet és innivalót. Kiment. Olivia érezte, hogy a torka összeszorul a rémülettől, amint hallotta az ajtó csukódását, és aztán kétszer kattant a zár. Nem fog tudni kijutni innen. Magától nem. 283

A MI L ONDONBAN De vajon tudja valaki, hogy eltűnt?

284

TÖRTÉNT

22.

fejezet

– Hol van? Harry mindössze ennyit tudott kipréselni magából, mielőtt a hercegre vetette volna magát. Követte Vlagyimirt egy szobába a ház másik végén, és érezte, amint a rémület minden lépéssel egyre nő benne. Tudta, hogy ostobán viselkedik, ez csapda is lehet. Valaki nyilvánvalóan tudta, hogy ő a hadügyminisztériumban dolgozik. Másként hogyan tudta volna Vlagyimir, hogy ő beszél oroszul? Lehet, hogy a saját kivégzésére tart. De ezt a kockázatot vállalnia kellett. Ám amikor meglátta a herceget a szobában, amelyet az asztalon álló egyetlen gyertya világított meg, Harry elvesztette az önuralmát. A félelem megkétszerezte az erejét, és így, amikor elestek, megdöbbentő erővel csapódtak a földnek. – Hol van? – ordította Harry újra. – Mit csinált vele? – Állj! Vlagyimir a két férfi közé vetette magát, és szétválasztotta őket. Csak amikor már felállt, miközben Vlagyimir kartávolságnyira tartotta őt a hercegtől, akkor vette észre Harry, hogy Alekszej nem ütött vissza. Harry gyomrában eláradt a félelem. A herceg sápadt volt és komor. Rémültnek tűnt. – Mi folyik itt? – suttogta Harry. Alekszej átadott neki egy darab papírt. Harry odavitte a gyertyához, és rápillantott. Cirill betűkkel írták. Harry nem

285

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

tiltakozott. Ez nem az az alkalom volt, amikor úgy tehetett volna, mint aki nem tud oroszul. A hölgy életben marad, ha ön együttműködik. Sokba fog kerülni. Ne szóljon senkinek. Harry felnézett. – Honnan tudjuk, hogy róla van szó? Nem említik a nevét. Alekszej némán előrenyújtotta a kezét. Egy hajfürt volt benne. Harry azt akarta mondani, lehet, hogy nem Oliviáé, hogy más nőnek is lehet ilyen színű haja, a napsugárnak és az olvadt vajnak ez a hihetetlen keveréke, és ilyen gyűrűkkel, vagy inkább hullámokkal benne. De tudta. – Ki írta ezt? – kérdezte oroszul. Vlagyimir szólalt meg először. – Azt hisszük... – Azt hiszik? – ordította Harry. – Azt hiszik? Jobban teszik, ha biztosat tudnak, méghozzá minél előbb. Ha valami baj történik vele... – Ha bármi történik vele – vágott közbe jeges hangon a herceg – magam vágom el a torkukat. Igazságot teszünk. Harry lassan felé fordult, miközben érezte, hogy fájdalmasan összeszorul a gyomra. – Nem akarok igazságot – mondta, és a hangja elfúlt a visszafojtott dühtől. – Őt akarom. – És vissza is szerezzük – mondta sietve Vlagyimir. Figyelmeztető pillantást vetett a hercegre. – Nem lesz semmi bántódása. – Kicsoda maga? – kérdezte Harry. – Nem számít. – Szerintem igen.

286

– Én is a hadügyminisztériumnak dolgozom – jelentette ki Vlagyimir. Aztán kissé megvonta a vállát. – Néha. – Bocsássa meg, ha nem igazán hiszek magának. Vlagyimir ismét ránézett, ugyanazzal a kemény tekintettel, amely már a bálteremben is elbátortalanította Harryt. Nyilvánvaló volt, hogy Vlagyimir jóval több, mint egy fenyegető testőr, akinek kiadja magát. – Ismerem Fitzwilliamet – mondta Vlagyimir halkan. Harry megdermedt. Senki nem ismerte Fitzwilliamet – kivéve azokat, akiket kiválasztott. Harry szédült. Miért utasíthatta őt Winthrop, hogy figyelje Alekszej herceget, ha Vlagyimirt már elhelyezték a környezetében? – A maga embere, Winthrop, nem tudott rólam – jegyezte meg Vlagyimir, elébe menve Harry következő kérdésének. – Ő nincs elég magas rangban, hogy tudjon rólam. Harry tudomása szerint az egyetlen személy, aki magasabb rangban volt Winthropnál, maga Fitzwilliam volt. – Mi folyik itt? – kérdezte, uralkodni próbálva a hangján. – Én nem vagyok Napóleon támogatója – szólalt meg Alekszej herceg. – Az apám az volt, de én... – A padlóra köpött. – Én nem vagyok. Harry Vlagyimirra nézett. – Ő nem velem dolgozik – mondta Vlagyimir, fejével a herceg felé intve. – De... támogatja a munkánkat. Pénzt adott. És használhatjuk a birtokát. Harry megrázta a fejét. – Mi köze ennek... – Vannak, akik fel akarják használni – vágott közbe Vlagyimir. – A herceg értékes, élve vagy halva. Én vigyázok rá. Ez elképesztő volt. Vlagyimir valóban Alekszej testőre volt. Az igazság egy parányi szemcséje a hazugságok hálójában. – Azért jött, hogy meglátogassa az unokatestvérét, ahogy mondja – folytatta Vlagyimir. – Én pedig így kényelmesen találkozhatok a 287

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

londoni kapcsolataimmal. Sajnos, a herceg érdeklődése Lady Olivia iránt nem maradt észrevétlen. – Ki rabolta el? Vlagyimir egy pillanatra elfordította a tekintetét, és Harry ebből tudta, hogy súlyos a helyzet. Ha Vlagyimir nem volt képes a szemébe nézni, akkor Olivia valóban életveszélyben lehetett. – Nem vagyok biztos benne – mondta végül Vlagyimir. – Még nem tudom megmondani, van-e politikai szándék is mögötte, vagy csak a pénzről szól a dolog. A herceg rendkívül vagyonos ember. – Nekem azt mondták, veszített a vagyonából – jegyezte meg kurtán Harry. – Úgy van – erősítette meg Vlagyimir, felemelt kezével megakadályozva, hogy a herceg tiltakozzon de még mindig jócskán maradt belőle. Föld. Drágakövek. Több mint elegendő egy bűnöző számára, hogy váltságdíjért elraboljon valakit, aki közel áll hozzá. – De Olivia nem... – Valaki azt hiszi, meg akarom kérni a kezét – vágott közbe Alekszej. Harry feléje fordult. – És így van? – Nem. Korábban talán gondoltam rá. De ő... – Legyintett. – Ő magába szerelmes. Nem szükséges, hogy a feleségem szeressen engem. De olyan nő nem kell, aki mást szeret. Harry keresztbe fonta a karját. – Úgy tűnik, a szándékait nem tisztázta az ellenségei előtt. – Emiatt bocsánatot kérek. – Alekszej nagyot nyelt, és amióta csak Harry ismerte, most először tűnt úgy, hogy kínosan érzi magát. – Nem befolyásolhatom, hogy mások mit gondolnak rólam. Harry Vlagyimirhoz fordult. – Most mit teszünk? Vlagyimir olyan pillantást vetett rá, amely elárulta Harrynek, hogy nem fog örülni annak, ami következik. – Várunk – mondta a férfi. – Ismét kapcsolatba lépnek majd velünk. 288

– Nem fogok itt állni, és... – Mit javasol helyette? Kérdezzünk ki minden egyes vendéget? Az üzenetben az áll, ne szóljunk senkinek. Már így is megszegtük ezt, amikor szóltunk magának. Ha ezek azok, akikre gondolok, nem akarnám őket magunkra haragítani. – De... – Okot akar adni nekik, hogy bántsák Lady Oliviát? – kérdezte Vlagyimir. Harry úgy érezte, megfullad. Mintha valaki felnyúlt volna a gyomrából, és belülről fojtogatná. Tudta, hogy Vlagyimirnak igaza van, vagy legalábbis tisztában volt vele, hogy neki sincs jobb ötlete. És ebbe majd' beleőrült. A félelembe. A tehetetlenségbe. – Valakinek látnia kellett valamit – mondta. – Megpróbálom kideríteni – válaszolt Vlagyimir. Harry azonnal az ajtó felé indult. – Magával megyek. – Nem – állította meg Vlagyimir felemelt keze. – Magában most túl sok az érzelem. Nem hozna helyes döntéseket. – De nem tudok itt tétlenül várakozni – jelentette ki Harry. Ismét kicsinek érezte magát, fiatalnak és tehetetlennek, amint hiába keres megoldást egy problémára. – Nem is fog – biztosította Vlagyimir. – Sok teendője lesz még. De majd csak később. Harry figyelte, amint Vlagyimir az ajtóhoz megy, de mielőtt kilépett volna, rákiáltott: – Várjon! Vlagyimir megfordult – A mosdóba ment – mondta Harry –, a mosdóba ment, miután. .. – Megköszörülte a torkát – Tudom, hogy a mosdóba ment. Vlagyimir lassan bólintott. – Jó, hogy ezt tudom. Kiosont az ajtón, és eltűnt. Harry Alekszejre nézett. – Ön beszél oroszul – mondta Alekszej. 289

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– A nagyanyám – válaszolt Harry – nem volt hajlandó angolul beszélni velünk. Alekszej bólintott. – Az én nagyanyám Finnországból származott. Ő ugyanígy volt velünk. Harry hosszasan nézett rá, aztán belerogyott egy székbe és a tenyerébe hajtotta a fejét. – Jó, hogy beszéli a nyelvünket. Kevés honfitársa beszél oroszul. Harry igyekezett nem figyelni rá. Gondolkodni akart. Nem tudta, hol kezdje, mit tudhat, ami esetleg segíthet neki megtalálni Olivia tartózkodási helyét, de azt tudta, hogy muszáj lesz alaposan végiggondolnia mindent. Alekszej azonban nem hallgatott el. – Mindig meglepődöm, amikor... – Elég! – fakadt ki Harry. – Hallgasson. Ne beszéljen. Ne szóljon egyetlen átkozott szót sem, ami nem arról szól, hogyan találjuk meg Oliviát. Megértette? Alekszej egy pillanatig dermedten állt. Aztán némán átvágott a szobán, és egy könyvszekrényből előhúzott egy palackot két pohárral. Valami folyadékot töltött – valószínűleg vodkát – mindkét pohárba, aztán az egyiket némán letette Harry elé. – Én nem iszom – jelentette ki Harry, fel sem nézve. – Ez segít. – Nem. – Azt állítja, hogy orosz? És nem iszik vodkát? – Nem iszom semmit – válaszolta kurtán Harry. Alekszej kíváncsian vizsgálgatta egy darabig, aztán leült a szoba távolabbi végében. A pohár érintetlenül állt vagy egy órát, amikor is Alekszej látván, hogy Harry igazat mondott, felvette, és kiitta maga. Vagy tíz perc múlva Olivia képes volt annyira megfékezni a testét, hogy józanul tudjon gondolkodni. Fogalma sem volt, hogy mit

290

tehetne a szabadulása érdekében, de hasznosnak tűnt összegyűjteni minden információt, amit csak lehet. Képtelenség volt kideríteni, hol tartják fogva. Vagy mégsem? Ülő helyzetbe küzdötte fel magát, és amilyen alaposan csak tudta, szemügyre vette a szobát. Alig látott bármit is a félhomályban. Korábban volt a helyiségben egy gyertya, de azt a férfi magával vitte. A szoba kicsi volt, és gyéren bútorozott, de nem volt kopottas. Olivia közelebb tornászta magát a falhoz, és megnézte a vakolatot. Aztán hozzá dörgölte az arcát. Sima volt, és jó állapotú, nem volt rajta repedés, és nem hámlott. Amint felpillantott, korona alakú gipsz díszítést látott, ahol a fal a mennyezettel találkozott. Az ajtó pedig... nem volt könnyű megítélni onnan, ahol az ágyon ült, de az ajtógomb jó minőségűnek tűnt. Még mindig a nagykövet rezidenciáján volna? Lehetségesnek tűnt. Előrehajolt, és az arcát fedetlen karjára fektette. A bőre meleg volt. Nem lenne hideg, ha kivitték volna? Persze azt nem tudta, mennyi ideig volt eszméletlen. Lehetséges, hogy már órák óta van idebent. De mégis úgy érezte, nem volt közben kint. Kitörni készülő ideges nevetés feszítette a torkát. Mit is képzelt? Úgy érezte, nem volt kint? Ez meg mit jelentett? Csak nem kezd el az érzései alapján levonni következtetéseket arról, mi történt, vagy nem történt, amíg eszméletlen volt? Kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Nem ér el semmit, ha ötpercenként kezd hisztériázni. Ő ennél okosabb. Képes tiszta fejjel gondolkodni. Muszáj tiszta fejjel gondolkodnia. Mit tud a nagykövet rezidenciájáról? Kétszer járt ott. Először napközben, amikor bemutatták Alekszej hercegnek, aztán este, a bálon. Hatalmas épület volt, valóságos kúria, London kellős közepén. Biztosan van egy sereg szoba, ahol el lehet rejteni valakit. Talán a személyzeti szárnyban van. Homlokát ráncolva igyekezett visszaemlékezni a személyzet szobáira a Rudland-házban. Ott is volt 291

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

koronás díszítés? És az ajtógombok olyan finomak voltak, mint másutt a házban? Fogalma sem volt. A fenébe! Miért nem tudja? Tudnia kellene! A távolabbi fal felé fordult. Ott volt egy ablak, de nehéz bársonyfüggöny takarta. Talán sötétvörös? Sötétkék? Lehetetlen volt megállapítani. Az éjszaka kiszívta a színeket Olivia környezetéből. Csak némi holdfény szűrődött be a félköríves ablakon az elfüggönyözött négyzet fölött. Olivia eltöprengett. Valami motoszkált az emlékeiben. Arra gondolt, vajon ki tudna-e nézni az ablakon. Vajon képes volna-e leügyeskedni magát az ágyról. Nehéz lesz. A bokáit olyan szorosan összekötözték, hogy nehezen tudna tipegni is. És nem tudta, mennyire lesz képes megőrizni az egyensúlyát hátrakötözött kézzel. Arról nem is beszélve, hogy teljes csendben kell mozognia. Katasztrófa volna, ha a fogvatartója visszatérne, és nem az ágyon találná, ahol hagyta. Nagyon óvatosan, és nagyon lassan, Olivia lenyújtotta az ágyról a lábát, és addig araszolt előre az ágy széléig, amíg a talpa el nem érte a padlót. Hasonló óvatossággal álló helyzetbe tornászta magát, és ezután, különböző bútordarabokra támaszkodva elindult az ablak felé. Az ablak. Miért tűnt az ablak olyan ismerősnek? Valószínűleg, mivel egy ablak volt, mondta magának türelmetlenül. És az ablakokra nem jellemzőek az egyedülálló építészeti részletek. Amikor elérte az ablakot, óvatosan előrehajolt, és megpróbálta a függönyt félretolni a fejével. Az arcával kezdte, aztán, amikor egy kissé sikerült oldalra mozdítania, előrébb nyomta az arcát, és megpróbálta az orrával kiakasztani a függöny szélét. Négy próbálkozás után sikerült. Sőt még a vállát is sikerült előretolnia, így megakadályozva, hogy a függönyszárnyak újból összecsapódjanak. Amint az üvegnek hajtotta a fejét... nem látott semmit. Csak a leheletétől bepárásodott üveget. Ismét félrehajtotta a fejét, és az

292

arcával letörölte a párát. Aztán, lélegzetét visszafojtva újra kinézett az ablakon. De még így sem látott sokat. Csak annyit tudott megállapítani, hogy elég magasan van, talán az ötödik vagy hatodik emeleten. Látta a többi épület tetejét, de mást nem nagyon. A hold. Látta a holdat. Látta a holdat a másik szobában is, ott, ahol szeretkeztek Harryvel. Látta a holdat a legyezőablakon keresztül. A legyezőablak. Visszaaraszolt, óvatosan, nehogy elveszítse az egyensúlyát. Ennek az ablaknak ugyancsak legyezőablak volt a tetején. Ami nem jelentett sokat, csak azt, hogy olyan volt a mintája, mint egy kézben tartott, nyitott legyező. És pontosan ilyen volt a földszinten is. Még mindig a nagykövet rezidenciáján van. Lehetséges volt ugyan, hogy átvitték egy házba, ahol pontosan ugyanolyan volt az ablak mintázata, de nem volt túlságosan valószínű, nem igaz? A nagykövet rezidenciája pedig hatalmas volt. Nem pontosan a város közepén állt, hanem inkább Kensingtonon túl, ahol jóval több hely volt ilyen fényűző épületeknek. Ismét közelebb ment az ablakhoz, és a fejével elhúzta a függönyt. Most már az első kísérletre sikerült. Fülét az üvegre helyezte, és hallgatózott. Mit akart hallani? Zenét? Emberek zaját? Nem kellett volna hallania valamit, ha már ilyen hatalmas bál zajlott az épületben? Talán mégsem a nagykövet rezidenciáján van. De igen, ez hatalmas épület, nagyon is lehetséges, hogy olyan messze van, ahonnan már nem hallani semmit. De lépteket hallott. A szíve zakatolni kezdett, és félig csoszogott, félig vetődött, míg az ágyhoz ért. Éppen akkor sikerült rádobnia magát, amikor hallotta a két zár kattanását. Amint kinyílt az ajtó, vergődni kezdett. Ez volt az egyetlen dolog, ami megmagyarázhatta, miért kapkod levegő után. 293

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Mondtam már, hogy ne csinálja ezt – feddte meg a fogvatartója, aki egy tálcán teáskannát hozott, két csészével. Olivia megérezte a tea illatát. Mennyei illat volt. – Nagyon civilizált vagyok, igaz? – kérdezte a férfi, kissé megemelve a tálcát, mielőtt elhelyezte egy asztalkán. – Nekem is volt már így kipeckelve a szám – intett Olivia felé. – Nagyon kiszárad tőle az ember szája. Olivia csak bámult rá. Fogalma sem volt, hogyan válaszolhatott volna neki. Szó szerint hogyan. A férfinak tudnia kellett, hogy ő nem tud beszélni. – Elveszem, hogy ihasson egy kis teát – jelentette ki a férfi. – De csendben kell maradnia. Ha hangosabb zajt csap, mint hogy suttogva megköszönje a teát, ismét kénytelen leszek elkábítani. Olivia szeme tágra nyílt. A férfi megvonta a vállát. – Nem nagy ügy. Egyszer már megcsináltam, és azt kell mondanom, elég jól. Még csak a feje sem fáj, ha jól sejtem. Olivia pislogott. Valóban nem fájt a feje. Mit csinált vele a férfi? – Csendben marad? A lány bólintott. Muszáj volt megszabadulnia a pecektől. Talán ha beszélhet a férfival, meg tudja győzni, hogy ez az egész csak tévedés. – Ne próbáljon hősködni – figyelmeztette a férfi, bár a szeme vidámnak tűnt, mintha el sem tudná képzelni, hogy a lány bármiféle meglepetést okozhatna neki. Olivia megrázta a fejét, és komoly tekintettel nézett rá. Ez volt a kommunikáció egyetlen eszköze, amíg be volt kötve a szája. A férfi előrehajolt, kinyújtotta a kezét, aztán megállt, és visszahúzódott. – Azt hiszem, a tea elkészült – mondta. – Nem volna jó, ha túl... hogy is mondják? Orosz volt. Ezzel a kifejezéssel – hogy is mondják – Olivia végre képes volt ráismerni az akcentusára, és megállapítani a nemzetiségét. Pontosan úgy beszélt, mint Alekszej herceg.

294

– Milyen buta vagyok – jegyezte meg a férfi, kitöltve két csésze teát. – Hiszen nem tud beszélni. Odament a lányhoz, és kivette a pecket a szájából. Olivia köhögött, és pár pillanatba telt, míg elég nedves volt a szája, hogy beszélni tudjon. Amikor megszólalt, egyenesen a fogvatartójára nézett, és azt mondta: – Túl erős. – Tessék? – A tea. Nem akarja, hogy túl erős legyen. – Túl erős – ismételte meg a férfi a kifejezést, mint aki próbálja elraktározni az emlékezetébe. Aztán biccentett, és Olivia felé nyújtott egy csészét. A lány elfintorodott, és kissé megvonta a vállát. Mit gondolt a férfi, hogy fogja majd meg? A keze még mindig hátra volt kötve. A férfi elmosolyodott, de nem volt kegyetlen a mosolya. Még csak lekezelő sem volt. Inkább szinte... szomorú volt. Amiből Olivia reményt merített. Nem túl sokat, de azért valamennyit. – Attól tartok, nem bízom annyira önben, hogy kiszabadítsam a kezét – jelentette ki a férfi. – Megígérem, hogy nem fogok... – Ne tegyen olyan ígéretet, amit nem tud megtartani, Lady Olivia. A lány tiltakozásra nyitotta a száját, de a férfi elhallgattatta. – Ó, nem hiszem, hogy tudatosan hamis ígéretet tesz, de esetleg úgy véli majd, hogy valamivel próbálkozhat, és nem lesz képes ellenállni. Tesz valami butaságot, én pedig kénytelen leszek bántani. Ezzel véget is vetett a további vitának. – Gondoltam, hogy belátja majd az igazamat – szólt a férfi. – Az a kérdés, megbízik-e bennem annyira, hogy megengedje, tartsam magának a csészét? Olivia lassan megrázta a fejét. A férfi felnevetett. – Egy okos nő. A legjobb fajtából. Az ostobasághoz nincs türelmem. 295

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Valaki, akit nagyra tartok, egyszer azt mondta nekem, sose bízzak olyan férfiban, aki azt mondja nekem, hogy bízzak benne – jegyezte meg halkan Olivia. A fogvatartója ismét felnevetett. – Az a személy egy férfi? – Olivia bólintott. – Ő egy jó barát. – Tudom. – Tessék – mondta a férfi, a lány szájához emelve a csészét. – Nincs más választása, ezúttal meg kell bíznia bennem. A lány ivott egy kortyot. Valóban nem volt más választása, és a torka teljesen kiszáradt. A férfi lerakta a csészét, és felvette a sajátját. – Ugyanabból a kannából lettek kitöltve – jegyezte meg, belekortyolva. Aztán hozzátette: – Nem mintha bízhatna bennem. Olivia a férfi szemébe nézett, és azt mondta: – Nincs semmi kapcsolatom Alekszej herceggel. A férfi szája sarka mosolyra húzódott. – Ostobának néz, Lady Olivia? A lány megrázta a fejét. – Régebben udvarolt nekem, ez igaz. De már nem. A fogvatartója pár centit előrehajolt. – Ma este majdnem egy órára eltűnt, Lady Olivia. – A lány ajka elnyílt. Érezte, hogy elpirul, és imádkozott, hogy a férfi ne vegye észre a sötétben. – És Alekszej herceg is. – Nem velem volt – jelentette ki sietve Olivia. Az ősz hajú férfi hanyagul ivott egy korty teát. – Nem tudom, hogy mondjam ezt, anélkül, hogy megbántanám – mormolta –, de önnek olyan az illata, mint aki... Hogy is mondják ezt? Oliviának volt egy olyan érzése, pontosan tudja, hogy mondják. És bármilyen megalázó volt is, nem volt más választása, mint hogy azt mondja: – Egy férfival voltam. Egy másik férfival. Nem Alekszej herceggel. Ez megragadta a férfi érdeklődését. – Valóban? 296

A lány kurtán biccentett, jelezvén, hogy nem óhajt többet mondani. – Tudja a herceg? – A hercegnek semmi köze hozzá. A férfi még egy korty teát ivott. – Lehet, hogy ő nem így gondolná? – Tessék? – Lehet, hogy Alekszej herceg úgy gondolná, van hozzá köze? És haragudna érte? – Nem tudom – mondta Olivia, igyekezve őszintén felelni. – Már egy hete nem látogatott meg. – Egy hét nem túl hosszú idő. – Ő is ismeri a másik úriembert, és azt hiszem, tisztában van az érzéseimmel iránta. A fogvatartója hátradőlt, ezt az új információt fontolgatva. – Kaphatnék még egy kis teát? – kérdezte Olivia, mivel a tea jó volt, ő pedig nagyon megszomjazott. – Természetesen – mormolta a férfi, ismét előrenyújtva a csészét. – Hisz nekem? – kérdezte Olivia, miután ivott a teából. A férfi lassan felelt. – Nem tudom. Olivia várta, hogy Harry kiléte felől érdeklődik majd, de nem tette, amit a lány különösnek talált. – Mit fog tenni velem? – kérdezte halkan, és imádkozott, hogy ne kelljen megbánnia a kérdést. A férfi egy pontra bámult Olivia válla fölött, de most hirtelen a lányra siklott a tekintete. – Az attól függ. – Mitől? – Meglátjuk, Alekszej hercegnek továbbra is kedves-e. Nem hiszem, hogy beszámolnánk neki az ön kis botlásáról. Csak abban az esetben, ha ő még mindig azt reméli, hogy ön a felesége lesz. – Nem hinném, hogy ő... 297

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Ne vágjon a szavamba, Lady Olivia – mondta a férfi figyelmeztetően, a hangjában épp csak annyi fenyegetéssel, hogy emlékeztesse rá a lányt, nem a barátja, és ez nem egy szokásos ötórai tea. – Sajnálom – mormolta a lány. – Ha még mindig kívánja önt, akkor önnek az az érdeke, hogy azt gondolja, még szűz. Egyetért velem? Olivia hallgatott, amíg nyilvánvaló nem lett, hogy ez nem szónoki kérdés volt. Akkor bólintott. – Miután a herceg fizet, hogy visszakapja önt – a férfi megvonta a vállát –, ön már úgy intézi a dolgokat, ahogy akarja. Az engem már nem fog érdekelni. Némán meredt rá pár pillanatig, aztán megszólalt: – Tessék, igyon még egy kortyot a teából, mielőtt újra bekötném a száját. – Muszáj? – Attól tartok, igen. Ön sokkal okosabb, mint gondoltam. Nem hagyhatok magának semmilyen fegyvert, még a hangját sem. Olivia ivott egy utolsó kortyot, aztán behunyta a szemét, amint az elrablója visszatette a pecket a szájába. Amikor végzett, Olivia a hátára feküdt, és merev arccal a mennyezetre meredt. – Azt ajánlanám, hogy pihenjen, Lady Olivia – fordult vissza a férfi az ajtóból. – Mást úgysem csinálhat itt. Olivia rá sem nézett. Bizonyára nem vár választ a férfi, még egy pillantást sem. A férfi némán becsukta maga mögött az ajtót. Olivia hallotta, ahogy ráfordítja a két zárat, és aztán, az egész megpróbáltatás során most először legszívesebben sikoltott volna. Érezte, amint a forró könnycseppek némán legördülnek a halántékán, a párnára. Nem tudta megtörölni az arcát. Valahogy ez tűnt a legmegalázóbb dolognak. Mit tegyen most? Itt feküdjön, és várjon? Pihenjen, ahogy az elrablója tanácsolta? Az lehetetlen volt. Gyötörte a tehetetlenség.

298

Harry mostanára már biztosan észrevette, hogy eltűnt. Még ha Olivia csak pár percig volt is eszméletlen, a férfinak észre kellett időközben vennie. Hiszen már vagy egy órája van bezárva ide. De tudná a férfi, mit tegyen? Igaz, katona volt, de ez itt nem a csatamező, tisztán felcímkézett ellenséggel. És ha Olivia még mindig a nagykövet rezidenciáján van, hogy kérdezhetne meg Harry bárkit is? A személyzet több mint fele csak oroszul beszél. Harry tudja, hogy kérem és köszönöm portugálul, de azzal itt nem jut messzire. Oliviának magát kell megmentenie. Vagy legalábbis meg kell könnyítenie, amennyire tudja, hogy valaki más megmenthesse. A lábát átlendítette az ágy pereme felett, és felült, az önsajnálatot határozottan maga mögé utasítva. Nem ülhet itt tétlenül várakozva. Talán tud valamit kezdeni a kötelékeivel. Szorosak voltak, de nem annyira, hogy a húsába vágtak volna. Talán eléri a bokáját a kezével. Kényelmetlen lesz, mivel hátrafelé kell hajolnia, de megér egy próbát. Az oldalára fordult, felhúzta a lábát maga mögött, és nyújtózkodott, nyújtózkodott, hogy elérje. Így. Elérte a kötelet. Bár nem is kötél volt, inkább egy textilcsík, rendkívül erős csomóra kötve. Olivia felnyögött. Az ilyen köteléket könnyebb lett volna átvágni, mint kibogozni. Neki különben sem volt türelme az ilyesmihez. Ugyanolyan volt, mint a hímzés, amit utált, és a tanórák, amelyekről ellógott... Ha sikerül kibogoznia ezt a csomót, megtanul franciául. Nem, inkább megtanul oroszul. Az nehezebb volna. Ha sikerül kibogoznia, befejezi a Miss Butterworth és az őrült bárót. Sőt megkeresi azt, amelyik a titokzatos kapitányról szól, és elolvassa azt is. Több levelet fog írni, és nem csak Mirandának. Ki is szállítja az adománycsomagokat, nem csak összepakolja. A fenébe is, végigcsinál mindent, amibe csak belekezdett. Mindent.

299

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

És arról szó sem lehet, hogy miután beleszeret Sir Harry Valentine-ba, ne menjen feleségül hozzá. Szó sem lehet róla.

300

23. fejezet Harry némán ült, amíg Alekszej felhajtotta a második pohár vodkát. Nem szólt, mikor ivott egy harmadikkal, sőt egy negyedikkel is, ami mellesleg az volt, amelyet Harrynek töltött ki. De amikor a herceg ismét a palack után nyúlt, hogy az ötödik pohárral is kitöltse, Harry rávakkantott: – Ne! Alekszej meglepetten nézett rá. – Tessék? – Ne igyon többet. A herceg zavarodottan kérdezte: – Azt mondja nekem, hogy ne igyak? Harry egyik keze keményen ökölbe szorult. – Azt mondom, hogy ha szükségünk lesz a segítségére, hogy megtaláljuk Oliviát, nem akarom, hogy itt botladozzon, vagy hogy végigokádja a folyosót. – Biztosíthatom, sosem szoktam botladozni. Sem... mi az, hogy okádni? – Tegye le az üveget. Alekszej nem engedelmeskedett. – Tegye. Le. – Azt hiszem, elfelejti, hogy ki vagyok. – Én sosem felejtek el semmit. Jobb lenne, ha ezt észben tartaná. Alekszej rámeredt. – Összevissza beszél. Harry felállt. – Jobban teszi, ha most nem provokál. 301

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Alekszej figyelmesen nézett rá egy ideig, aztán visszafordult a poharához, és tölteni kezdte az italt. Harrynek vörös köd ereszkedett a szeme elé. Ez volt az első átkozott alkalom az életében, hogy látta ezt a színt, de esküdni mert volna rá, hogy az egész világ hirtelen valami melegebb árnyalatban játszott. Zúgott a füle, a teste megfeszült, és már nem volt képes uralkodni magán. Vagy bármin. A teste szinte magától lendült előre, és az agya semmit sem tett, hogy megállítsa. Élő ágyúgolyóként vágódott a hercegnek, és az ütközéstől az asztalt magukkal sodorva a földre estek, ahol mindkettőjükre ráfolyt a vodka. Harry szinte fuldoklott az alkohol erős illatától, amely átáztatta a ruháját, és aztán hidegen tapadt a bőrére. De még ez sem állította meg. Semmi sem tudta volna megállítani. Nem tudott szólni, nem tudta, mit mondhatna. Életében először nem talált szavakat. Csak a düh tombolt benne. Eláradt benne, az ereiben lüktetett, és amikor felemelte az öklét, hogy lesújtson a herceg arcára, csak egy dühös kiáltásra futotta tőle. És... – Állj! Vlagyimir volt az. Fürgén közéjük vetette magát. Harryt lerántotta Alekszejről, és a túlsó fal felé tolta. – Mi az ördögöt művel? – Elment az esze – sziszegte Alekszej, a torkát dörzsölgetve. Harry nem szólt. Csak dühös zihálását lehetett hallani. – Fogja be – mondta Vlagyimir. Dühösen nézett Harryre, mintha arra számítana, hogy az közbevág. – Mindketten. És most figyeljenek. Előrelépett, és a lába beleakadt a palackba. Az átszánkázott a szobán, szétspriccelve a maradék vodkát. Vlagyimir undorodva felmordult, de nem tett semmilyen megjegyzést. Pár pillanatig csak méregette a két férfit, aztán beszélni kezdett. – Körbejártam az épületet, és azt hiszem, Lady Olivia még mindig itt van. – Miből gondolja? – kérdezte Harry. 302

– Három őr áll minden ajtónál. – Egy bálban? Vlagyimir vállat vont. – Sok oka lehet, ha védelmezik a házat. Harry várta, hogy folytassa, de Vlagyimir nem mondott többet. Magasságos ég, ez éppen olyan volt, mint amikor Winthroppal beszélgetett. Harry csak ebben a pillanatban döbbent rá, mennyire gyűlöli ezt – azt a sok ködös kijelentést, és a „megvannak a módszereink” mondatot. – Egyik őr sem látta távozni – folytatta Vlagyimir. – Az egyetlen ajtó, ahol észrevétlenül távozhatott volna, a főbejárat, ahol a bál van. – Nem tért vissza a bálba – jelentette ki Harry, aztán hozzátette: – Elment a mosdóba, de nem tért vissza a bálba. – Biztos benne? A férfi határozottan bólintott. – Igen. – Akkor azt kell feltételeznünk, hogy nem hagyta el az épületet. Nem tudjuk, elért-e a mosdóba... – Igen – vágott közbe Harry. Ostobán érezte magát, amiért ezt nem említette előbb. – Egy darabig ott volt. A barátnője mondta nekem, hogy ott látta. – Ki ez a barátnő? – kérdezte Vlagyimir. Harry a fejét rázta. – Nem jut eszembe a neve. De nem szolgálhat semmi hasznos információval. Azt mondta, előbb eljött, mint Olivia. – Esetleg láthatott valamit. Keresse meg – utasította Vlagyimir. – Hozza ide hozzám. Majd én kikérdezem. – Az rossz ötlet – mondta neki Harry. – Hacsak nem akarja őt is foglyul ejteni. Akkor sem lenne képes megőrizni egy titkot, ha a saját élete múlna rajta, nemhogy, ha másé. – Akkor kérdezze ki maga. És majd itt találkozunk. – Vlagyimir Alekszejhez fordult. – Maga itt marad. Hátha küldenek újabb üzenetet. 303

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Alekszej válaszolt valamit, de Harry nem hallotta. Már a folyosón járt, hogy megkeresse azt a lányt – bárhogy hívják is. – Állj! – kiáltott utána Vlagyimir. Harry azonnal megállt, és türelmetlenül hátrafordult. Nem volt vesztegetni való ideje. – Nem szükséges megkeresnie – jelentette ki mogorván Vlagyimir. – Csak ürügy volt, hogy magát kihozzam a szobából, őt pedig otthagyjam – intett a fejével a kis szalon felé, ahol Alekszej várakozott –, bent. Harry gondolatai meglódultak, de a hangja nyugodt volt, amikor megkérdezte: – Azt gyanítja, hogy ő is benne van? – Nyet. De sok baj volna vele. Maga viszont, most, hogy már megnyugodott... – Ne tévessze meg a látszat – vágott közbe Harry. Vlagyimir felvonta a szemöldökét, de azért benyúlt a kabátjába, és előhúzott egy pisztolyt, a markolatával előre. Harry felé nyújtotta. – Nem hiszem, hogy bármi ostobaságot tenne. Harry megragadta a fegyver markolatát, de Vlagyimir nem engedte el. – Vagy igen? – kérdezte. Tesz-e bármi ostobaságot? – Nem – válaszolt Harry. És imádkozott, hogy így is legyen. Vlagyimir még pár percig tartotta a pisztolyt, aztán hirtelen elengedte, és várt, amíg Harry megvizsgálta a fegyvert. – Jöjjön velem – utasította Harryt, és fürgén elindultak a folyosón, majd befordultak egy sarkon. Vlagyimir megállt egy ajtó előtt, körülnézett, majd becsusszant egy üres szobába, és intett Harrynek is, hogy kövesse. Ujját a szája elé emelve Vlagyimir meggyőződött róla, hogy a helyiség üres. – Lady Olivia a nagykövetnél van – mondta –, vagy pontosabban az embereinél. A nagykövet még itt van a bálban. – Hogyan? Harry sosem találkozott a férfival, kivéve aznap este, amikor az fogadta a vendégeket, de ezt mégis nehéz volt elhinnie. 304

– Pénzre van szüksége. Hamarosan visszahívják Oroszországba, és a saját vagyona nagyon csekély – Vlagyimir vállat vont, aztán körbeintett a fényűző teremben. – Hozzászokott, hogy ebben a palotában éljen. És mindig is féltékeny volt az unokatestvérére. – Miből gondolja, hogy ő vitette el Oliviát? – Vannak itt is embereim – hangzott a titokzatos válasz. – És ez minden, amit hajlandó elmondani nekem – jegyezte meg Harry undorral, mivel torkig volt már azzal, hogy sosem mondták el neki a dolgokat egészen. – Ez minden, amennyit elmondok magának, barátom – mondta Vlagyimir. Megvonta a vállát. – Így biztonságosabb. Harry hallgatott. Úgy érezte, jobb, ha most nem szólal meg. – Lady Olivia szülei észrevették az eltűnését – jegyezte meg Vlagyimir. Harryt ez nem lepte meg. Már jóval több, mint egy óra telt el. – Legjobb tudomásom szerint másnak nem tűnt fel – tette hozzá Vlagyimir. – Túl sok vodka folyik a teremben. Szerintem nem veszik észre, hogy a limonádéban is van. Harry éles tekintetet vetett rá. – Micsoda? – Nem tudta? A férfi a fejét rázta. Hány pohárral ivott? A fenébe! Tisztának érezte a fejét, de hát észrevenné-e a különbséget? Sosem volt részeg, még egy kicsit spicces sem. – Azt szintén észrevették, hogy a herceg eltűnt – folytatta Vlagyimir. – Lady Olivia szülei aggódnak, hogy ők ketten együtt vannak. Harry szája egyetlen kemény vonallá préselődött. Felháborította ez a feltételezés, de nem ez volt a megfelelő pillanat a féltékenykedésre. – Ezt titokban akarják tartani. Most éppen a nagykövettel vannak. – Vele vannak? És ő...

305

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Tökéletesen játssza az aggódó házigazdát. – Vlagyimir a padlóra köpött. – Én sosem bíztam benne. Harry meglepve nézett a nedves foltra a padlón. Ez volt a leglátványosabb érzelemnyilvánítás, amit eddig a férfitól látott. Amikor felpillantott, látta, hogy Vlagyimir észrevette a kíváncsiságát. A hatalmas orosz acélos tekintettel nézett rá. – Mélységesen megvetem az olyan férfiakat, akik nőket bántanak. Érezhetően egy történet volt e kijelentés mögött, de Harry tudta, jobb, ha nem kérdez semmit. Bólintott – kifejezve tiszteletét –, aztán megkérdezte: – És most? – Azt tudják, hol a herceg. Oda fognak kézbesíteni egy üzenetet. Határozottan utasítottam, hogy ne tegyen semmit, és azt hiszem, elég bölcs hozzá, hogy azt tegye, amit mondok. Harry remélte, hogy ez igaz. Feltehetőleg így volt, de hát Alekszej herceg sokat ivott. – Míg ő várakozik, mi kutatunk. – Milyen nagy ez az átkozott mauzóleum? Vlagyimir megrázta a fejét. – Nem tudom pontosan. Az biztos, hogy több mint negyven szoba van benne. Talán több is. De ha én akarnék fogva tartani valakit, az északi szárnyba vinném. – Mi van az északi szárnyban? – Az távolabb van. És kisebbek a szobák. – De nem gondolja esetleg, hogy ott keresnénk először? Vlagyimir az ajtóhoz ment. – Nem tudna róla, hogy bárki is kutat. Engem ostoba szolgának néz. – Aztán Harryre emelte a tekintetét. – Magáról meg nem tud semmit. – Megfogta a kilincset. – Kész van? Harry ujjai szorosabbra zárultak a pisztoly markolatán. – Mutassa az utat.

306

Csaknem fél órába telt, és Olivia meg volt róla győződve, hogy a két válla kiugrott a helyéből, de az ujjai végül becsusszantak az anyag alá, és részben ki tudta bontani a csomót. Megállt, és hallgatózott. Lépteket hallott volna? Egyenesen elnyúlt, felvéve ugyanazt a pózt, amelyben a fogvatartója hagyta. De nem, semmi. Nem zörögtek a zárak, nem nyílt az ajtó. Újból visszatornázta magát az előbbi pozícióba, míg ismét elérte a bokáján a csomót. Határozottan kisebb volt már, de még volt dolga elég. Nem volt biztos benne, de dupla takácscsomónak tűnt. Nos, most már csak másfél volt. De ha a következő részt kibogozza, akkor... Akkor még mindig nem jutott sehova. Nagyot sóhajtott. Nemcsak a teste fáradt el, hanem a lelkiereje is elfogyott. Ha ilyen sokáig tartott, amíg a csomó egyetlen parányi részét kioldotta... Aztán megdorgálta magát. Folytatnia kell. Ha a következő két darabot sikerül kibontania, akkor a maradék már szétcsúszna, ha egy kicsit fészkelődik. Meg tudja csinálni. Képes rá. Összeszorította a fogát, és folytatta a munkát. Talán ez már könnyebb lesz, most, hogy tudta, mit csináljon. Tudta, hogyan mozgassa az ujjait, beillesztve az egyik ráncba, aztán előre-hátra mocorgott, hintázott, így próbálta meglazítani a csomót. Vagy talán azért megy majd gyorsabban, mert a válla teljesen elzsibbadt. A fájdalom hiánya biztosan előnyére válik. Beakasztotta az ujját... aztán kicsit mocorgott... és újra, és aztán újból..., majd ívbe feszítette a hátát, aztán nyújtózott, és hempergett... aztán visszagördült... És elvesztette az egyensúlyát. Nagy huppanással esett a padlóra. Igazán hangos huppanással. Összerándult. Remélte, a bokája körül lévő kötés változása nem túl feltűnő. Hallgatózott, nem hallja-e a zárak kattanását. De nem hallott semmit. 307

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Lehetséges, hogy a férfi nem hallotta meg? Lehetetlennek tűnt. Olivia sosem volt kecses. Összekötött kézzel-lábbal pedig kifejezetten esetlen lett. Talán felesleges is mondani, hogy nem csendben ért földet. Talán nem volt ott kint senki. Ő eddig azt feltételezte, hogy az elrablója az ajtó előtt ül egy széken, de őszintén szólva fogalma sem volt, miért gondolta ezt. A férfi nem feltételezhette, hogy ő meg tud szökni, Olivia pedig egészen biztos volt benne, hogy az épületnek ez a szárnya elhagyatott lehet. Csak akkor hallott lépteket, amikor közvetlenül utána megjelent az ősz hajú férfi. Egy percig még várt ott, az ágy lábánál, ahová esett, hátha mégis bejön valaki. Aztán odakúszott a padlón keresztül az ajtóhoz, ahol kikukucskálhatott az ajtó alatt, ahol volt vagy fél centiméternyi rés. Olivia nem látott sokat – a folyosó alig volt a szobánál jobban megvilágítva. De arra gondolt, egy árnyékot észrevenne, ha ott van az ajtón túl. De úgy gondolta, nincs. Szóval nem őrizték. Ez hasznos információ lehet, bár jelenlegi megkötözött állapotában nem tudta volna, mit kezdjen vele. És azt meg végképp nem tudta, hogyan manőverezze magát vissza az ágyra. Esetleg megpróbálhatna megtámaszkodni az ágy egyik lábánál, de az asztal a teáskannával még mindig útban volt, és... A teáskanna! Elfogta az izgalom, és eláradt benne az erő. Tolta, lökte, lendítette magát előre, hogy mielőbb visszaérjen az asztalhoz. Végül odaért. Most hogy tudná lelökni? Ha el tudná tömi a teáskannát, a cserepekkel el tudná vágni a kötelékeit. Nagy erőlködéssel sikerült maga alá húznia a lábát. Az ágy lábát használva támasztéknak, lassan felemelkedett, miközben minden izma tiltakozott a megpróbáltatás ellen. De végül állt. Várt egy pillanatot, amíg újra kapott levegőt, aztán odahátrált az asztalkához. Meghajolt térdben, amíg a keze épp a megfelelő magasságba került, hogy megragadja a teáskanna fülét. Édes istenem, add, hogy ne legyen odakint senki, kérlek, kérlek. 308

Jókora erővel kellett odavágnia. Nem ejthette csak úgy le a padlóra. Körbepillantott a szobában, valami ihletre várva. Forogni kezdett. Kérlek, kérlek, kérlek. Egyre gyorsabban és gyorsabban forgott, és aztán... Elengedte a teáskannát. Az átrepült a szobán, és hatalmas csattanással vágódott a falnak. Olivia, attól rettegve, hogy valaki beront a szobába, visszaugrált az ágyhoz, és a hátára feküdt, habár fogalma sem volt, hogyan magyarázza meg a törött teáskannát. Ám nem jött be senki. Olivia visszafojtotta a lélegzetét. Lassan felemelkedett. A cipője éppen a földre ért, amikor... Léptek zaja. Gyorsan közeledtek felé. Ó, istenem! Hangokat is hallott. Valakik oroszul beszéltek. Sürgető, dühös volt a hangjuk. Biztosan nem bántják, nem igaz? Túl értékes. Váltságdíjat vártak érte Alekszej hercegtől, és... És mi van, ha Alekszej herceg nem törődik vele? Már nem udvarol neki. És tudja, hogy Olivia odavan Harryért. Mi van, ha megsértődött? Mi van, ha bosszút akar állni? Olivia visszakuporodott az ágyra, és behúzódott a sarokba. Olyan jó volna bátornak lenni, és bármi jön is, mosollyal az ajkán, és büszke fővetéssel fogadni. De ő nem Marié Antoinette, aki fehérbe öltözött a kivégzéséhez, és fenségesen bocsánatot kért a hóhértól, amiért a lábára lépett. Nem, ő Olivia Bevelstoke, és nem akart méltósággal meghalni. Nem akart itt lenni, érezni ezt a szörnyű rettegést, amely a gyomrába mart. Valaki ütni kezdte az ajtót, erősen, ritmikusan és vadul.

309

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Oliviát elfogta a reszketés. Összekuporodott amilyen kicsire csak tudott, és a térdei közé temette a fejét. Kérlek, istenem, kérlek, kérlek, kántálta gondolatban, újra és újra. Harryre gondolt, a családjára, és... A fából készült ajtó kezdett beszakadni. Olivia imádkozott magában, hogy ne veszítse el a fejét. Aztán egyszer csak az ajtó nagy reccsenéssel betört. Olivia sikoltott, a torka mélyéről szakadt fel fájdalmasan a hang. Érezte, amint az anyag, amivel a száját bekötötték, belevág a nyelvébe. Forró levegő szaggatta fájdalmasan száraz légcsövét. Aztán a nevén szólította valaki. A szobában sötét volt, és por szállt a levegőben, ezért csak annyit látott, hogy egy megtermett férfi jön felé. – Lady Olivia – szólalt meg érdes, mély hangon, amelyben érezhető volt az idegen akcentus. – Megsérült? Vlagyimir volt az, Alekszej herceg hatalmas és általában hallgatag testőre. Olivia ekkor már csak arra tudott gondolni, ahogyan a férfi rángatta és csavargatta Sebastian Grey karját, és ha azt képes volt megtenni, akkor, édes istenem, őt egyenesen ketté tudná törni, és... – Hadd segítsek – mondta Vlagyimir. Tud angolul? Mióta tud angolul? – Lady Olivia? – ismételte a férfi. Mély hangja szinte morgásnak tűnt. Előhúzott egy kést, és a lány összerándult, de Vlagyimir csak elvágta a tarkóján az anyagot, amivel kipeckelték a száját. Olivia köhögött és fulladozott, közben alig hallotta a férfit, aki ismét kiáltott valamit oroszul. Valaki válaszolt, ugyancsak oroszul, és a lány lépteket hallott... rohanó lépteket... egyre közelebb... és aztán... Harry? – Olivia! – kiáltott fel a férfi, és odarohant hozzá. Vlagyimir mondott neki valamit – oroszul –, és Harry kurtán válaszolt neki. Szintén oroszul. Olivia döbbenten nézett rájuk. Mi folyik itt? Miért beszél Vlagyimir angolul? 310

Miért beszél Harry oroszul? – Olivia, hála az égnek! – mondta Harry, két kezébe fogva a lány arcát. – Ugye nem sérült meg? Kérem, mesélje el, mi történt magával. De a lány nem volt képes mozdulni, alig tudott gondolkodni is. Amikor Harry oroszul beszélt – olyan volt, mintha nem is ugyanaz a személy volna. A hangja más volt, az arca is más volt. Egészen másként mozgott a szája, és az izmok az arcán. Olivia elhúzódott az érintése elől. Ismeri ezt a férfit? Ismeri egyáltalán? Elmondta neki, hogy az apja részeges volt, és a nagyanyja nevelte fel – igaz volt ebből bármi is? Mit tett, édes istenem? Odaadta magát valakinek, akit nem is ismer, akiben nem is bízhat. Vlagyimir átadott valamit Harrynek, aki bólintott, és megint mondott valamit oroszul. Olivia hátrálni próbált, de már egészen a falnál állt. Kapkodva lélegzett. Csapdába esett. Nem akart itt lenni, ezzel a férfival, aki nem is Harry, és... – Ne mozogjon – szólalt meg Harry, és felemelte a kést. Olivia felnézett, meglátta, amint a feléje tartó penge megcsillan, és felsikoltott. Ezt a hangot Harry soha többé nem akarta hallani. – Nem akarom bántani – mondta, a lehető legmegnyugtatóbb hangján. Határozott kézmozdulattal elvágta a lány kötelékeit, de belül még mindig remegett. Eddig is tudta, hogy szereti a lányt. Tudta, hogy szüksége van rá, hogy nélküle nem lehetne boldog. De addig a pillanatig nem értette meg ennek az érzésnek a mélységét. Azt, hogy a lány nélkül ő semmi. És amikor a lány felsikoltott, és Harry látta, hogy fél tőle... majdnem belehalt a fájdalomba. Először a lány bokáját szabadította ki, aztán a csuklóit, de amint felé nyúlt, hogy megnyugtassa, a lány szinte állati hördüléssel 311

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

leugrott az ágyról. Olyan gyorsan mozgott, hogy Harry nem tudta megállítani. Aztán, amikor felállt volna – biztosan teljesen elzsibbadt a lába –, összecsuklott a térde, és a padlóra rogyott. Édes istenem, retteg tőle. Tőle. Mit mondtak neki? Mit tettek vele? – Olivia – szólalt meg Harry óvatosan, és lassú mozdulattal felé nyúlt. – Ne érjen hozzám – nyöszörgött a nő. Megpróbált odébb mászni, használhatatlan lábát maga után húzva. – Olivia, hadd segítsek. De mintha a lány meg sem hallotta volna. – Mennünk kell – mondta Vlagyimir oroszul. Harry rá sem pillantott, ahogy még egy percet kért tőle. Az orosz szavak könnyedén gördültek le a nyelvéről. Olivia szeme tágra nyílt, és kétségbeesetten pillantott az ajtó felé. Láthatóan az volt a szándéka, hogy arrafelé meneküljön. – El kellett volna mondanom – szólalt meg Harry, hirtelen ráébredve a lány rémületének okára. – A nagyanyám orosz volt. Csak oroszul beszélt velem gyerekkoromban. Ez az oka, hogy... – Nincs időnk magyarázkodásra – vágott közbe nyersen Vlagyimir. – Lady Olivia, mennünk kell. Most azonnal! A lány valószínűleg a férfi hangjában lévő parancsoló hangsúlyra reagált. Bólintott, és bár még mindig bizonytalannak és ijedtnek tűnt, hagyta, hogy Harry felsegítse. – Mindent megmagyarázok hamarosan – mondta a férfi. – Megígérem. – Hogy találtak meg? Harry lepillantott rá, amint sietve elhagyták a szobát. A lány tekintete megváltozott, még mindig feldúltnak tűnt, de a tekintete mélyén már a régi Oliviát látta, nem a rettegést. – Meghallottuk, amikor zajt csapott – válaszolt Vlagyimir, aki a pisztolyát készenlétben tartva, éppen kikukkantott egy saroknál. – Nagy szerencse volt, és ugyanakkor valószínűleg nagy butaság is öntől. De jó, hogy megtette. 312

Olivia bólintott, aztán megkérdezte Harrytől: – Miért beszél Vlagyimir angolul? – Egy kicsit több mint egyszerű testőr – válaszolt Harry, azt remélve, hogy ennyi egyelőre elég lesz. Nem ez volt a megfelelő pillanat, hogy az egész történetet elmesélje. – Jöjjenek – mondta Vlagyimir, és intett, hogy kövessék. – Miért, ki ő? – suttogta Olivia. – Igazán nem tudnám megmondani – válaszolt Harry. – Soha többé nem fog látni engem – jelentette ki szinte odavetve Vlagyimir. Bármennyire kezdte is Harry megkedvelni és tisztelni a férfit, szívből remélte, hogy ez valóban igaz. Ennyi volt. Amikor kiérnek innen, beadja a felmondását a hadügyminisztériumnál. Feleségül veszi Oliviát, kiköltöznek Hampshire-be, lesz egy sereg kétnyelvű gyerekük, ő pedig minden nap odaül az íróasztalához, ahol nem csinál semmi izgalmasabbat, mint hogy számokat ír egy táblázatba. Szerette az unalmas dolgokat. Vágyott az unalmas dolgok után. De sajnos az este további részét nem az unalmas szó jellemezte...

313

24. fejezet Amikorra leértek a földszintre, Olivia lábába is visszatért az élet, és nem kellett már olyan erősen támaszkodnia Harryre. De a férfi kezét nem engedte el. Még mindig pánikot érzett, zakatolt a szíve, és lüktetett a pulzusa. Nem értette, miért beszél Harry oroszul, és miért van nála pisztoly. Nem volt benne biztos, hogy bízhat-e benne, sőt ami még rosszabb, nem tudta, bízhat-e önmagában, mert attól félt, akibe beleszeretett, csak egy délibáb, olyan ember, aki nem is létezik. Ennek ellenére nem engedte el Harry kezét. Ebben a rémítő helyzetben ez volt az egyetlen biztos pont az életében. – Erre – mondta kurtán Vlagyimir, és előrement. A nagykövet dolgozószobája felé tartottak, ahol Olivia szülei várakoztak. Még elég nagy utat kellett megtenniük, erre következtetett Olivia a folyosók csendjéből. Majd ha meghallja a bál zaját, abból tudni fogja, hogy már közel vannak. De csak lassan haladtak. Minden saroknál, minden lépcsősor tetején és alján Vlagyimir megállt, ajkához emelte az ujját, aztán a falhoz simulva óvatosan kikukucskált a sarkon. Harry pedig minden alkalommal ugyanígy tett, testével fedezve a lányt. Olivia megértette, hogy óvatosnak kell lenniük, de úgy érezte, valami majd' szétpattant benne. Legszívesebben kitépte volna a kezét, és elrohant volna, hogy érezze, amint a levegő elsuhan az arca mellett, amint végigröpül a folyosókon. Haza akart menni. Az anyját akarta. 314

Le akarta vetni ezt a ruhát, és elégetni, lemosni magát, inni valami édeset, vagy savanyút, vagy mentolosat – bármit, ami csak kimosná a félelem ízét a szájából. Össze akart kuporodni az ágyán, és a fejére húzni a párnát. Nem akart erre az egészre gondolni. Életében először arra vágyott, hogy ne legyen kíváncsi. Lehet, hogy holnap majd választ akar kapni a miértekre és hogyanokra, de ebben a pillanatban csak szerette volna behunyni a szemét. És Harry kezét fogni. – Olivia! Ránézett a férfira, és csak akkor vette észre, hogy valóban behunyta a szemét. És majdnem elveszítette az egyensúlyát. – Jól van? – kérdezte a férfi suttogva. A lány bólintott, bár nem volt jól. De úgy gondolta, talán eléggé jól lehet. Elég jól ahhoz, amit ma éjjel tennie kell, bármi legyen is az. – Bírja még? – kérdezte Harry. – Muszáj. – Mert valójában mi más választása volt? Harry megszorította a kezét. Olivia nagyot nyelt, és lenézett oda, ahol összeért a bőrük. Harry szorítása meleg volt, szinte forró, és Olivia eltűnődött, vajon az ujjai apró, éles jégcsapoknak tűnnek-e a férfi tenyerében. – Már nincs messze – biztatta Harry. Miért beszélt oroszul? A kérdés ott volt az ajkán, majdnem kibukott belőle, de Olivia visszaparancsolta. Nem ez volt a megfelelő pillanat a kérdésekre. Most arra kell koncentrálnia, amit csinál, amit a férfi csinál érte. A nagykövet rezidenciája hatalmas volt, és Olivia eszméletlen volt, amikor felvitték a kis emeleti szobába. Nem tudna visszatalálni egyedül a bálterembe magától, nem igaz? Legalábbis anélkül, hogy többször el ne tévedjen. Bíznia kell benne, hogy a férfi elvezeti egy biztonságos helyre. Nincs más választása. Bíznia kell benne. 315

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Muszáj. Aztán a férfira nézett, jól megnézte, most először, mióta ő meg Vlagyimir megmentették. A fura köd, amely korábban elborította, kezdett felszállni, és Olivia rájött, hogy végre kitisztult az agya. Vagy legalábbis, gondolta szomorkás mosollyal, eléggé kitisztult Eléggé ahhoz, hogy tudja, bízik a férfiban. Nem azért, mert muszáj, hanem azért, mert szereti. És lehet, hogy nem tudja, a férfi miért nem árulta el neki, hogy beszél oroszul, de azt tudja, hogy milyen ember Harry. Ismeri. Amikor az arcára néz, azt látja, amint a Miss Buttenvorth-t olvassa fel neki, és megdorgálja, amiért közbevág. Látja, amint a szalonban ül, azt állítva, hogy meg kell védelmeznie a hercegtől. Látja, mint mosolyog. Látja, ahogy nevet. És látja a tekintetét, amely lemezteleníti a lelkét, amikor azt mondja neki, szereti. – Bízom magában – suttogta Olivia. A férfi nem hallotta, de ez nem számított. Nem neki szánta a szavait. Saját magának. Harry már elfelejtette, mennyire gyűlöli ezt. Elég csatát megvívott már, hogy tudja, voltak férfiak, akiket a veszély éltetett. És az elégnél is több csatát vívott ahhoz, hogy rájöjjön, ő nem tartozik közéjük. Nem veszítette el a fejét, képes volt nyugodtan és racionálisan cselekedni, de utána, amikor a biztonság, mint egy lepel borult rá, reszketni kezdett. A lélegzete felgyorsult, és görcsbe rándult a gyomra. Nem szerette a félelmet. És soha életében nem félt még ennél jobban. A férfiak, akik elrabolták Oliviát, kegyetlenek voltak, legalábbis Vlagyimir ezt mondta neki, amikor a lány után kutattak. Évek óta szolgálták a nagykövetet, aki bőségesen megjutalmazta a gaztetteiket. Lojálisak voltak, és erőszakosak – ami rémítő 316

kombináció. Az egyetlen remény az volt, hogy valószínűleg nem bántják Oliviát, ha azt gondolják, sokat ér Alekszej hercegnek. De most, hogy elszökött, ki tudja, hogyan ítélnek felőle. Lehet, hogy úgy gondolják, selejtes áru, tökéletesen feláldozható. – Már nincs nagyon messze – mondta Vlagyimir oroszul, amint a lépcsősor aljára értek. Már csak a hosszú folyosón kell végigmenniük, át a ház nyilvános részébe. Ha oda érnek, ott biztonságban lesznek. A bál még mindig tartott, és senki nem próbálkozna erőszakkal, Anglia több száz prominens személyisége szeme láttára. – Már nincs messze – suttogta Harry Oliviának. A lány keze jéghideg volt, de egyébként úgy tűnt, Olivia nagyjából túljutott a sokkon. Vlagyimir előrearaszolt. A cselédlépcsőt használták, amely sajnos egy bezárt ajtóban végződött. Vlagyimir az ajtóra szorította a fülét, és hallgatózott. Harry közelebb húzta Oliviát. – Most – mondta halkan Vlagyimir. Nagyon lassan kinyitotta az ajtót, belépett, aztán intett nekik, hogy kövessék. Harry egy lépést tett előre, aztán még egyet. Olivia egy lépéssel lemaradva követte. – Most, gyorsan – suttogta Vlagyimir. Fürgén, némán mozogtak, a falhoz lapulva, aztán... Durr! Harry erősen megrántotta Olivia kezét, mivel ösztönösen valami búvóhelyre akarta őt betuszkolni. Aztán rájött, hogy nincs hová. Nincs menedék, búvóhely, nincs más, csak a széles, nyitott folyosó, és valaki, valahol egy pisztollyal. – Futás! – kiáltott Vlagyimir. Harry elengedte Olivia kezét – a lány gyorsabban futhat, ha mindkét keze szabad –, és rákiáltott. – Menjen!

317

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

És rohantak. Végigfutottak a folyosón, és élesen befordultak a kanyarban Vlagyimir után. Mögöttük egy hang oroszul rájuk kiáltott, utasítva őket, hogy álljanak meg. – Menjen tovább! – kiáltotta Harry Oliviának. Újabb lövést hallottak, méghozzá közel, ez közvetlenül Harry válla mellett hasított át a levegőn. Vagy lehet, hogy a vállába hasított. Nem tudta megmondani. – Erre – szólt Vlagyimir, és ismét befordultak a nyomában egy sarkon, aztán végigszaladtak egy folyosón. A lövöldözés abbamaradt, és nem hallottak rohanó lépteket maguk mögött. Aztán egyszer csak, valahogyan, mindnyájan betódultak a nagykövet dolgozószobájába. – Olivia! – sikoltott fel az anyja. Harry nézte, amint megölelik egymást, és Olivia, aki addig egyetlen könnyet sem ejtett, zokogva omlik az anyja karjába. Harry a falnak támaszkodott. Kicsit szédült. – Jól van? – Harry pislogott. Alekszej herceg nézett rá aggódva. – Vérzik. Harry lepillantott. A vállát fogta, de eddig nem is vette észre. Felemelte a kezét, és lenézett a vérére. Fura, de nem fájt. Talán valaki másnak a válla volt. Összecsuklott a térde. – Harry! És aztán... valójában nem volt ez sötétség. Miért mondja mindenki, hogy elsötétült minden, amikor elájultak? Ő vöröset látott. Vagy talán zöldet. Vagy esetleg... Két nappal később Élmények, amelyekben remélhetőleg soha többé nem lesz részem írta: Olivia Bevelstoke

318

Olivia kis szünetet tartott, és belekortyolt a teába, amelyet aggódó szülei küldtek föl neki, egy nagy tálca süteménnyel. Igazán, hol fogjon hozzá az ember egy ilyen listához? Kezdje azzal, hogy elkábították (állítólag valamiféle droggal átitatott rongyot nyomtak a szájához, mint később megtudta). És nem lehet kihagyni azt sem, hogy felpeckelték a száját, vagy hogy összekötötték a bokáját, meg a csuklóját. Ó, és azt sem hagyhatta ki, hogy gőzölgően forró teát adtak neki, ráadásul ugyanaz a férfi, aki az összes fent említett dologért felelős volt. Ez inkább csak a méltóságán ejtett sebet, de azért ez a mozzanat elég előkelő helyet foglal majd el a listáján. Oliviának fontos volt a méltósága. Lássuk csak, mi van még... Szem- és fültanúja volt, amint berúgnak egy ajtót. Azt nem élvezte nagyon. A szülei arckifejezése, amikor végül visszavitték hozzájuk – megkönnyebbülés volt az arcukon, az igaz, de ezt a hatalmas megkönnyebbülést ugyanilyen nagy rettegésnek kellett megelőznie, és Olivia nem akarta, hogy bárki, akit szeret, valaha is újra átélje ezt az érzést. És aztán, édes istenem, ez volt a legrosszabb: nézni, ahogy Harry a földre hanyatlik a nagykövet dolgozószobájában. Olivia nem is tudta, hogy a férfit meglőtték. Hogy lehet ez? Annyira elfoglalta, hogy az anyja karjában zokogjon, hogy nem vette észre, hogy a férfi arca halálosan sápadt, sem azt, hogy a vállát markolássza. Olivia volt már párszor megrémülve korábban is, de semmi – semmi – nem ért fel annak a harminc másodpercnek a rettegéséhez, ami eltelt aközött, hogy Harry a földre esett, és hogy Vlagyimir megnyugtatta, csak könnyű sérülése van. És valóban úgy volt. Ahogy azt Vlagyimir megjósolta, Harry már a következő nap ismét talpon volt. Beállított Oliviához, miközben a lány reggelizett, és elmagyarázott neki mindent. Miért nem mondta el, hogy tud oroszul, valójában mit csinált az íróasztalánál, amikor Olivia kémkedett utána, még azt is, miért látogatta meg azon az első, őrült, csodálatos délutánon a Miss Butterworth és az őrült báróval. 319

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Nem jó szomszédságból, sem azért, mert az ellenszenven kívül valami mást is érzett volna iránta. Azért ment, mert utasították erre. Méghozzá a hadügyminisztérium. Ezt elég nehéz volt egyszerre megemészteni a főtt tojás és a tea felett. De Olivia figyelmesen hallgatott, és megértette. És most már minden a helyére került, minden szálat rendesen elvarrtak. A nagykövetet letartóztatták, az embereivel együtt, beleértve Olivia ősz hajú elrablóját is. Alekszej herceg formális bocsánatkérést küldött írásban Olivia családjának, az egész orosz nemzet nevében, Vlagyimir pedig az ígéretéhez híven eltűnt. És Olivia mégsem látta Harryt több mint huszonnégy órája. Reggeli után távozott, és Olivia feltételezte, hogy ismét meglátogatja majd, de... Semmi. A lány nem aggódott. Még csak egy kicsit sem. De azért ez fura volt. Eléggé fura. Ismét belekortyolt a teájába, aztán letette a csészét a csészealjra. Majd mindkettőt a Miss Butterworth tetejére helyezte. Mivel állandóan a könyv után nyúlt. És nem akarta felvenni. Harry nélkül nem. Különben sem végzett még az újságolvasással. A végét már elolvasta, és nagy örömmel várta, hogy végre a komolyabb hírekhez érjen, a lap elején. Voltak olyan híresztelések, hogy Monsieur Bonaparte egészsége egyre hanyatlott. Olivia feltételezte, hogy még nem halhatott meg, mivel azt az első oldalon hozták volna, olyan feltűnő címsorral, ami semmiképpen nem kerülhette volna el a figyelmét. De azért még lehetett valami fontos dolog az újságban, úgyhogy ismét felemelte, és éppen talált egy ígéretes cikket, amikor kopogtak az ajtaján. Huntley volt az, egy darabka papírral a kezében. Amikor közelebb ért, Olivia látta, hogy egy háromrét összehajtott lap volt, sötétkék viaszpecséttel lezárva. Olivia megköszönte az inasnak, majd amikor 320

az távozott, jobban szemügyre vette a pecsétet. Egészen egyszerű volt, csak egy elegáns kézírással írott V betű, amely csigavonallal kezdődött, és hullámvonalban végződött. Olivia a pecsét alá csúsztatta az ujját, kilazította, és óvatosan széthajtotta a lapot. Jöjjön az ablakához. Ennyi volt az egész. Csak egy mondat. Olivia elmosolyodott, még egyszer elolvasta az üzenetet, aztán kiült az ágya szélére, majd leugrott róla. Pár pillanatig várt, mielőtt átvágott a szobán. Várnia kellett. Ott akart állni egy kicsit, és élvezni a pillanatot, mert... Mert Harry alkotta ezt a pillanatot. És Olivia szerette a férfit. Jöjjön az ablakához. Olivia szélesen elmosolyodott, majdnem kuncogni kezdett. Általában nem szerette, ha utasítgatták, de ebben az esetben ez csodálatos volt. Odasétált az ablakhoz, és félrehúzta a függönyt. Látta a férfit az üvegen át, amint a saját ablakában állva őrá vár. Olivia feltolta az ablakot. – Jó reggelt – mondta Harry. Nagyon komolynak tűnt. Vagyis, a szája tűnt komolynak. A szeme úgy csillogott, mintha készülne valamire. Olivia érezte, hogy az ő szeme is csillogni kezd. Hát nem fura? Hogy ezt érezte? – Jó reggelt – mondta. – Hogy érzi magát? – Köszönöm, sokkal jobban. Azt hiszem, egy kis pihenésre volt szükségem. A férfi bólintott. – Az embernek kell egy kis idő, ha sokk éri. – Tapasztalatból beszél? – kérdezte a lány. De nem is kellett volna kérdeznie, a férfi arckifejezéséből látta, hogy így van. – Amikor még a hadseregben szolgáltam. 321

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

Milyen fura. A beszélgetésük egyszerű volt, de nem unalmas. És nem érezték magukat kínosan. Ez csak afféle bemelegítés volt. Olivia máris kezdte érezni az örömteli várakozás első rezdüléseit. – Vettem egy másik példányt a Miss Butterworth-ből – jelentette be Harry. – Igazán? – hajolt ki a párkányon Olivia. – És végigolvasta? – Úgy van. – Később jobb lett? – Nos, meglepően részletesen foglalkozik a galambokkal. – Nem! Te jó ég, ő is el fogja olvasni azt az átkozott regényt. Ha a szerző valóban bemutatja a galamb általi halált... nos, akkor érdemes rászánnia az idejét. – De, valóban – mondta Harry. – Kiderül, hogy Miss Butterworth tanúja volt a szomorú eseménynek. És újra átéli egy álomban. Olivia megborzongott. – Alekszej herceg imádni fogja. – Ami azt illeti, megbízott vele, hogy az egész könyvet fordítsam le oroszra. – Most tréfál. – Nem. – Ravasz, és ugyanakkor elégedett pillantást vetett a lányra. – Épp most dolgozom az első fejezeten. – Ó, milyen izgalmas! Úgy értem, rémes is, mivel valóban el kell olvasnia, de gondolom, egészen más, ha fizetnek is érte. Harry felnevetett. – Meglehetős nagy váltás a hadügyminisztérium dokumentumai után, meg kell, hogy mondjam. – Tudja, mit, szerintem én azokat jobban kedvelném. Az unalmas, száraz tények sokkal inkább megfeleltek az ízlésének. – Valószínűleg – értett egyet vele Harry. – De hát ön fura egy nőszemély. – Elbűvölően bókol, mint mindig, Sir Harry. – A szavak embere lévén, ez elvárható tőlem. 322

Olivia érezte, hogy szélesen elvigyorodik. Kilóg az ablakán, és vigyorog. És ráadásul örül is neki. – Alekszej herceg igen szép summát fizet – tette hozzá Harry. – Úgy érzi, a Miss Butterworth hatalmas siker lesz Oroszországban. – Az biztos, hogy ő meg Vlagyimir nagyon élvezték. Harry bólintott. – Ez azt jelenti, hogy visszavonulhatok a hadügyminisztériumból. – Ezt szerette volna? – kérdezte Olivia. Még csak most értesült a férfi munkájáról, arról fogalma sem volt, hogy vajon kedvelte-e. – Igen – válaszolt a férfi. – Azt hiszem, ebben az utóbbi néhány hétben jöttem rá igazán, hogy mennyire. Belefáradtam a sok titokba. Élvezem a fordítást, de ha a gótikus regényeknél maradhatok... – A szörnyűséges gótikus regényeknél – helyesbített Olivia. – Valóban – bólintott Harry. – Én... ó, elnézést, a másik vendégünk is megérkezett. – A másik... – Olivia jobbra-balra nézegetett, aztán zavartan pislogva kérdezte: – Van itt még valaki más is? – Lord Rudland – bólintott Harry tisztelettel az Olivia ablakától kissé balra, egy emelettel lejjebb lévő ablak felé. – Apám? – nézett le Olivia meghökkenve. És talán egy kicsit szégyenkezve is. – Olivia? Az apja kidugta a felsőtestét az ablakon, és kényelmetlenül kicsavarodva felnézett rá. – Mit keresel itt? – Én ugyanezt akartam kérdezni – ismerte be a lány, szégyenlős hangon, amely elvette a megjegyzés tiszteletlen élét. – Kaptam egy üzenetet Sir Harrytől, amelyben arra kért, hogy jelenjek meg ennél az ablaknál. – Lord Rudland visszafordult, hogy szembenézhessen Harryvel. – Mi ez az egész, fiatalember? És miért lóg ki a lányom az ablakából, mint egy halaskofa? – Anya is itt van? – kérdezte Olivia. – Itt van az anyád is? – fortyant fel az apja. 323

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Nem, csak kérdeztem, mivel maga itt van, és... – Lord Rudland – vágott közbe Harry, elég hangosan, hogy mindkettőjüket elhallgattassa. – Engedje meg, hogy tisztelettel megkérjem öntől a lánya kezét. Oliviának hallhatóan elakadt a lélegzete, aztán felsikkantott, majd szökdécselni kezdett, ami rossz ötletnek bizonyult. – Au! – kiáltott fel, amint beütötte a fejét az ablakba. Aztán újból kidugta a fejét, és könnyes szemmel, sugárzó mosollyal nézett le Harryre. – Ó, Harry – sóhajtotta. A férfi szabályos leánykérést ígért neki. És meg is tartotta. Semmi sem lehetett volna ennél csodálatosabb. – Olivia? – szólt fel neki az apja. A lány lenézett, a szemét törölgetve. – Miért egy ablakon keresztül kéri meg? Olivia fontolóra vette a kérdést, aztán a lehetséges válaszokat, majd úgy döntött, az őszinteség lesz a legjobb. – Egészen biztos vagyok benne, hogy nem szeretnéd hallani a választ erre a kérdésre – jelentette ki. Az apja behunyta a szemét, és a fejét csóválta. Olivia látta már tőle ezt a gesztust. Azt jelentette, igazán nem tudja, mit kezdjen vele. Szerencsére hamarosan már nem az ő gondja lesz. – Szeretem a lányát – mondta Harry –, méghozzá nagyon szeretem. Olivia a szívére tette a kezét, és felsikkantott. Nem tudta, miért teszi, egyszerűen kitört belőle, mint az öröm egy apró buboréka. Amit a férfi mondott – a lehető legtökéletesebb szerelmi vallomás volt. – Olivia gyönyörű – folytatta Harry. – Olyan gyönyörű, hogy belesajdul a fogam, de nem ezért szeretem őt. – Ez még tökéletesebb volt, a fogfájással egyetemben. – Szeretem, hogy minden nap elolvassa az újságot. Olivia lepillantott az apjára. Az úgy bámult Harryre, mintha annak elment volna az esze. – Szeretem, hogy nem tudja elviselni az ostobaságot. Ez igaz, gondolta Olivia buta mosollyal. Harry olyan jól ismeri őt. 324

– Szeretem, hogy én jobb táncos vagyok, mint ő. A lány arcáról eltűnt a mosoly, de el kellett ismernie, hogy ez is igaz. – Szeretem, hogy kedves a kisgyerekekhez, és a nagy kutyákhoz. Micsoda? A lány ferde szemmel nézett rá. – Csak találgatok – ismerte be a férfi. – Olyan típusnak látszik. Olivia összeszorította az ajkát, nehogy elnevesse magát. – De főleg – folytatta Harry, és bár Olivia apjára nézett, úgy tűnt, mintha a lányt nézte volna –, szeretem őt. Imádom őt. És nem szeretnék semmit jobban, mint a hátralévő életem az ő férjeként, vele leélni. Olivia ismét lenézett az apjára. Az még mindig Harryre meredt, teljes döbbenettel az arcán. – Apám? – kérdezte bátortalanul a lány. – Ez meglehetősen szokatlan – jelentette ki az apja. De nem tűnt haragosnak, inkább csak kábultnak. – Az életemet adnám érte – mondta Harry. – Tényleg? – kérdezte a lány alig hallható, boldog hangon. – Ó, Harry, én... – Csitt – szólt rá Harry –, most az apjával beszélek. – Beleegyezem – szólalt meg váratlanul Lord Rudland. Olivia sértődötten kérdezte: – Azért, mert azt mondta, hogy hallgassak? Az apja felnézett rá. – Ez szokatlan mértékű józan észre vall. – Micsoda ? – És egészséges életösztönre – tette hozzá Harry. – Tetszik nekem ez az ember – jelentette ki Olivia apja. És akkor Olivia hirtelen meghallotta, hogy kinyílik egy másik ablak. – Mi folyik itt? – szólalt meg az anyja a szalonban, pontosan háromablaknyira az apja fölött. – Kivel beszélget? – Olivia férjhez megy, drágám – mondta Lord Rudland. – Jó reggelt, mama – tette hozzá Olivia. Az anyja pislogva felnézett. – Te mit csinálsz itt? 325

A MI L ONDONBAN

TÖRTÉNT

– Úgy tűnik, férjhez megyek – válaszolt Olivia, meglehetősen buta mosollyal. – Hozzám – szólt közbe Harry, hogy tisztázza az ügyet. – Ó, Sir Harry, ööö... örülök, hogy újra látom. – Lady Rudland átnézett a férfira, és párat pislantott. – Nem vettem észre, hogy ön is itt van. Harry kecsesen meghajtotta magát jövendőbeli anyósa felé. Lady Rudland a férjéhez fordult. – Olivia hozzámegy Sir Harryhez? Lord Rudland bólintott. – Szívből jövő áldásommal. Lady Rudland ezen eltöprengett egy kicsit, aztán ismét Harryhez fordult. – Négy hónap múlva elveheti. – Aztán Oliviára nézett. – Sok mindent kell megterveznünk addig kettőnknek. – Én inkább négy hétben gondolkodtam – vetette közbe Harry. Lady Rudland hirtelen feléje fordult, és felemelte a mutatóujját. Ezt a mozdulatot Olivia már jól ismerte. Azt jelentette, hogy az életét kockáztatja az, aki vitázni mer. – Sokat kell még tanulnia, fiam – jegyezte meg Lord Rudland. – Ó! – kiáltott fel Harry. Intett Oliviának. – Ne mozduljon. A lány várt, míg a férfi egy pillanat múlva visszatért egy apró ékszerdobozzal. – Egy gyűrű – jelentette ki, habár teljesen nyilvánvaló volt. Kinyitotta a dobozt, de Olivia túl messze volt, így csak egy kis csillogást látott. – Látja? – kérdezte a férfi. A lány a fejét rázta. – De biztos vagyok benne, hogy szép. Harry még jobban kidugta a fejét az ablakon, és összehúzott szemmel méricskélte a távolságot. – El tudja kapni? Olivia hallotta, hogy az anyjának elakad a lélegzete, de tudta, hogy erre csak egyetlen lehetséges válasz van. Fensőbbséges

326

tekintettel lepillantott jövendő férjére, és kijelentette: – Ha maga fel tudja dobni, én el tudom kapni. Harry felnevetett. És dobta. Olivia pedig elhibázta. Szándékosan. Így sokkal jobb volt, gondolta, amikor félúton találkoztak a gyűrű keresése közben. Egy illendő leánykérés illendő csókot érdemel. Vagy, mormolta neki Harry, a lány két szülője szeme láttára, talán inkább egy illetlent? Illetlent, gondolta Olivia, amint a férfi ajka az övéhez ért. Határozottan illetlent.

327