Három választás Londonban

Havas Péter

Három választás Londonban Konzervatív polgármester a brit főváros élén

Nagy-Britanniában 2008 májusában több szinten is választásokat tartottak, aminek következtében Londonnak új polgármestere lett.

A helyzetnek az a

meghatározó sajátossága, hogy a tíz éve – három választási győzelem eredményeképpen – regnáló brit Munkáspárt népszerűsége évek óta csökken, választási eredményei a helyi és regionális választásokon igen rosszak. 2008 májusában a pártnak (nyolc év után) át kellett engedni London polgármesteri posztját a konzervatív Borisz Johnsonnak. Előállt tehát a munkáspárti kormányzás kontra ellenzéki önkormányzatok képlete,

amely

viszonylatában

gondolatmenetünkben érdemel

figyelmet.

Bár

most

elsősorban

számunkra

a

polgármester

természetesen

politikai

értelemben minden érdekes, ami a szigetországban történik, nem tagadjuk, hogy prioritása a közvetlen tapasztalatoknak van. A jelenlegi brit erőviszonyok vizsgálatakor kétségtelenül kimutathatunk bizonyos hasonlóságokat a magyarországi helyzettel: a kormány szocialista, az önkormányzatok pedig növekvő arányban konzervatívok, Budapesten egy (még mindig) szocialista-liberális koalíció irányítja a várost, a főpolgármester pedig liberális. Bár mostanában csitulnak a Demszky Gábor körül kialakult botrányok, de nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy az SZDSZ-nek és főpolgármester-jelöltjének (bárki is lesz az) nagyon nehéz dolga lesz a soron következő budapesti választásokon. Amikor tehát abból indulunk ki, hogy 2008. május 4-én a konzervatív párti Borisz Johnson nyerte meg a londoni polgármester-választást, miközben a miniszterelnök a munkáspárti Gordon Brown, akkor arra is figyelnünk kell, hogy a hasonló helyzetű magyar politika hasznosíthatja-e, és miként a Britanniában történtek tapasztalatait. Persze óvakodni kell a közvetlen összevetésektől, mert jól tudjuk, hogy nem kis szakadék van a két ország politikai kultúrája, valamint a vezető -1-

pártok között; hogy különbözik a választási rendszer, és a történelmi hagyományok is jelentősen eltérnek. Ennek ellenére ez a látszatra „száraz” hír, amennyiben a brit politika

szélesebb

összefüggéseiben

vizsgáljuk,

már

alkalmas

arra,

hogy

elgondolkozzunk azon, mi is történik Nagy-Britanniában, s vajon az ottani fordulatok miért tanulságosak számunkra. Egyfelől azt kell megállapítanunk, hogy a konzervatív győzelem összhangban volt azokkal a folyamatokkal, amelyek 2007 júniusa, a Brown-kormány megalakulása óta vannak kibontakozóban, és a brit hatalmi erőviszonyok átalakulásához is elvezethetnek Ebben az értelemben Borisz Johnson győzelme a konzervatívok számára óriási siker, amely jó hátteret biztosíthat a következő (most már valószínűsíthetően 2010-ben esedékes) parlamenti választásokhoz. Másfelől viszont a londoni választások eredményei eltértek az országos trendektől, ugyanis a konzervatív győzelemnek az országosnál szerényebb arányai azt jelezték, hogy Borisz, az „új” tory csak részben nyerte meg a munkáspárti Livingstone-nal vívott, egyébként rendkívüli korrekt versenyét. Miközben még a májusi londoni választások hatását igyekszünk felmérni, óhatatlanul felmerül az a kérdés: ugyan előállhat-e hasonló szituáció Magyarországon, és bár a választások nem holnap lesznek, mit jelentene egy konzervatív polgármester Budapesten.

Előtörténet Mielőtt azonban a londoni polgármester-választást, Borisz Johnson győzelmét és ennek reális értékét a brit politika egészéhez viszonyítanánk, beszélnünk kell bizonyos történelmi előzményekről. Amennyiben azt állítjuk, hogy Borisz Johnson a konzervatívok első londoni polgármestere, akkor ehhez hozzá kell tennünk, hogy „választott polgármestere”, no meg azt is, hogy közvetlenül városvezetőt Londonban most választottak harmadszor 2000 és 2004 után. Sokáig a várost a Nagy-Londoni Tanács vezette, és előfordult, hogy az ország élén toryk álltak, de Londont az ellenzék, a labour irányította, és ebből a múltban számos konfliktus keletkezett.

-2-

Borisz Johnson, készülve a választásokra, bizonyára emlékezett arra, hogy 2008-as ellenfele, Ken Livingstone 1981-86 között még a régi felállásban vezette a Nagy-Londoni Tanácsot, akkor azonban ütközött a Thatcher-kormánnyal, és az akkor fénykorában lévő „vaslady” – élve alkotmányos jogaival – egyszerűen feloszlatta a tanácsot. A teljességhez tartozik az is, hogy Livingstone nem véletlenül kapta a „vörös” Ken nevet, ugyanis a párt radikális szárnyához tartozott, amely akkoriban szociálisan érzékeny várospolitikájával népszerű volt a brit fővárosban. Az 1997-ben hatalomra került munkáspárti kormány programjában az alkotmányos reformok, jelesül a hatalom decentralizációja kitüntetett helyet foglalt el. Ennek

értelmében

jelentős

lépés

volt

az

egyenes

polgármester-választás

bevezetése, és a fontos jogosítványokkal rendelkező önálló Nagy-Londoni Gyűlés megválasztása. Az utóbbiról egyébként a konzervatívok hallani sem akartak, de a népszavazás nagy többséggel megszavazta. Nem utolsó sorban a jelenlegi politikai viszonyokra tekintettel érdemes megemlíteni, hogy 2000-ben Tony Blair Új Munkáspártja nem Livingstone-t támogatta az első közvetlen polgármester-választáson. A „vörös” Ken ugyanis nem volt híve a blairi váltásnak, és amikor látta, hogy pártja nem támogatja, függetlenként indult a labour jelöltjével szemben. Ez az ősi munkáspárti hagyományok szerint a legnagyobb bűnnek számított, ezért ki is zárták a Munkáspártból. Nem úgy a választók, akik a „hivatalos” labour jelöltje ellenében elsöprő többséggel választották meg polgármesternek. 2004-re Livingstone és Blair viszonya rendeződött, nem utolsósorban annak hatására, hogy London kapta a 2012-es Olimpia rendezési jogát, ami mindkettőjük számára egységteremtő tényezővé vált. Ken visszakerült a pártba, és annak jelöltjeként ismét jelentős többséggel lett London első embere. Az évek folyamán politikai

nézetei

keveset

változtak,

ennek

ellenére

Livingstone

nagyszerű

„városgazda” lett, érzékelhető szociális eredményeket ért el, és vezetésével sok elhúzódó problémát oldottak meg (a metró fejlesztését, fontos beruházásokat, a 2012-es Olimpiára történő felkészülést).

-3-

A 2008 májusi konzervatív győzelem Borisz Johnsonnak tehát a nagy tekintélyű és méltán elismert Livingstone volt májusi ellenfele, és az előzmények ismeretében talán már érthető, miért is volt ez a győzelem oly fontos, és miért méltatta Borisz a tory Kent, a „vörös” munkáspártit nyolcéves, Londont szolgáló tevékenysége alapján oly elismerően. Borisz szavai, amelyek Livingstone-t „elismert közszolgának” titulálták, hozzátéve azt az ígéretet, hogy „keresni fogja az utat, amelyen haladva folytatni lehet ezt a város szeretetére épülő politikát”, minden bizonnyal többet jelentenek szokásos udvariassági gesztusnál. A konzervatív Borisz Johnson győzelme igazolta a toryk országos pozícióinak erősödését, de eredményes kampányát hiba volna csak ezzel magyarázni. Johnsonnak egy sajátos – a toryk szemszögéből – új alakot kellett megformálnia, amely konzervatív is volt, de egyben eredeti vonásokat is tartalmazott, s ezáltal mint politikai személyiség is versenyképessé vált Livingstone-nal szemben, aki – ahogy láthattuk – sajátos, az országos labourtól eltérő szereplője volt ennek a küzdelemnek. Ismét föltehetünk egy, a magyar politikai viszonyokra utaló kérdést: vajon jelenleg van-e a láthatáron Borisz Johnsonhoz hasonló figura, aki konzervatív, és egyben olyan személyiség, aki az egész város „gazdája” lehet? Talán éppen Borisz Johnson pályafutása illusztrálja számunkra, hogy ez elvileg nem lehetetlen. .Johnson kevés tapasztalattal rendelkezett a város-politizálás tekintetében, de ezt személyi adottságaival és kivívott politikai pozícióival, valamint rutinjával pótolta, hogy

azután

ezeket

az

értékeket

„átválthassa”

a

polgármester-választási

kampányában. Borisz egész megjelenésével tükrözte konzervatív mivoltát, de ugyanakkor kitűnt olyan tulajdonságokkal, amelyek szokatlanok voltak a mindennapi tory politizálásban. A sors úgy hozta, hogy ezek tették őt ismert és eredeti politikai figurává, és tették reálissá polgármesteri ambícióit. Úgy is, mint parlamenti képviselő (2001-től 2008-ig), de úgy is, mint a konzervatív árnyékkormány tagja, nemkülönben, mint újságíró és ismert TV-műsorok résztvevője Borisz kitűnt nyitottságával, kemény, szarkasztikus, helyenként gunyoros, korrupcióellenes, de egyben szellemes és színvonalas hozzászólásaival, amelyek nem válogattak a címzettek pártállásai között, és kikerültek a széles nyilvánosság elé. Nem véletlenül terjedt el az -4-

Alsóházban, hogy amikor Borisz felszólalt, kiürültek a büfék és a sajtópáholyok. Borisz Johnson tehát kitűnt közvetlenségével, Cameron mellett ő volt az, akit keresztnevén lehetett szólítani, és ő volt az a ritka kivétel a tory politikusok között, akit a munkáspárti politikusok is hasonlóképpen szólítottak. London és az országos tendenciák Borisz Johnson győzelme világosan jelzi, hogy az országos folyamatok ebben az esetben is hatással vannak a helyiekre, de ha figyelmesebben szemügyre vesszük az eredményeket, nem kerülheti el figyelmünket az sem, hogy Londonban ezek a hatások, vagyis a helyi és országos tényezők korrelációi csak részben érvényesültek. Arról van szó, hogy London, mint főváros, mint az ország politikai jelképe is fontos faktor, de a munkáspárti kormány – már említett – reformjai eredményeként az országos folyamatoktól nem teljesen független, de azért mégiscsak önálló terrénum. A polgármesteri választásokon több mint ötmillióan szavaznak (ami több mint Skóciában vagy Wales-ben), de ami talán ennél is fontosabb, a polgármesternek (és az általa vezetett londoni gyűlésnek, parlamentnek) reális hatalma van a főváros közlekedése, a gazdaság megújításához szükséges infrastruktúra, a városi beruházások, a város költségvetése kérdéseiben. Lényegesen több a mozgástere, mint a helyi szerveknek általában, és nem kevesebb, mint a skót és walesi parlamentnek,

gyűlésnek,

illetve

az

ezekre

épülő

kormányzati,

végrehajtó

szerveknek. Ezzel magyarázható, hogy a polgármester-választások egyszerre tekinthetők „mini-népszavazásoknak”, a közvélemény általános tükrének és egy nagy közösség életét közvetlenül is befolyásoló aktusnak. A politológiai szakirodalom hajlamos különbséget tenni az „elsőrangú” választások (a parlamenti választások, ahol a tét a hatalom, az ország kormányzása) és a „másodrangú” (helyi vonatkozású vagy az Európa-parlamenti) választások között, ahol a tét korántsem akkora. A skót parlamenti és walesi gyűlés választása és ugyanígy a londoni választások tétje azonban már sok szempontból a hatalom és az alkotmányos viszonyokat érinti. Itt már súlyos tétje is van a voksolásnak, tehát megállapíthatjuk, hogy ezek a választások egyre inkább az „elsőrangú” választások felé történő átmenet stádiumában vannak. Nem véletlen, hogy a választásokon történő részvétel mintegy -5-

barométerként követi ezt a változást, sőt – ahogy láttuk – a londoni választások jelentőségét, ha nem is emeli a Westminsteri szintjére, de előbb-utóbb olyan tényezővé alakíthatja, amely nélkül az országos választások sem értékelhetők teljes egészében. Az utolsó parlamenti választásokon (2005) a részvétel alig haladta meg a 60%-ot, a helyi választásokon a választópolgárok 33-34%-a vett részt. Az európai parlamenti választásokon a részvétel ennél alacsonyabb, viszont a londoni választásokon a részvétel 45-46%-os volt. Valószínűsíthető, hogy az országostól eltérő igen szoros eredmények, Borisz Johnson és Ken Livingstone versenyének nyitottsága ezzel a kettősséggel is magyarázható. A Munkáspárt országosan igen rosszul szerepelt, de Londonban ennél lényegesen jobb eredményeket ért el. Országosan a munkáspárti szavazók egy jelentős része a „maradj otthon” álláspontját képviselte, a 2008 májusi helyi választásokon Londonban pedig 30%-kal nőtt a szavazók aránya.

2004-ben

Livingstone 10.8 %-kal kapott több szavazatot, mint a Munkáspárt országosan a párhuzamosan tartott helyi választásokon, 2008-ban pedig 13%-kal. Livingstone, bár (minimális arányban) elvesztette első helyét az ún. második preferenciák tekintetében, valamennyivel meg is előzte ellenfelét. ⊗ A londoni gyűlésben a munkáspártiak egy képviselővel még növelték is frakciójuk létszámát. Az említett eredmények azt jelzik, hogy Borisz Johnson sikere, ha viszonylagos is, a konzervatívok országos pozícióit erősítik. Az igazi kérdés azonban az, hogy változik-e egy esetleges konzervatív kormányzat viszonya Londonhoz. Nem titok, hogy Livingstone sikerei elválaszthatatlanok a munkáspárti kormány aktív és konstruktív London-politikájától. Ezt egy tory kormány nehezen követheti, mert ellentétben

van

a

konzervatív

logikával.

⊗

Köztudott,

hogy

Livingstone-t

a

A polgármester-választásokon nem a hagyományos többségi választási rendszert alkalmazzák, hanem ún. alternatív rendszert., amely szerint a választók szavazatait preferenciák szerint adják le, jelezve, hogy milyen sorrendben támogatják a jelölteket, akik természetesen többen is vannak, mint a nagy esélyesek A győztes az lesz, akit a választók közül a legtöbben támogatnak az első helyen, aki tehát az első helyen preferált szavazatok több mint felét elnyeri. A verseny addig tart, amíg ez az állapot bekövetkezik. Közben a preferációk sorrendje változhat, tehát előfordulhat, hogy 1-1 körben egyesek előre kerülnek, mások lemaradnak. Így fordulhatott elő 2008-ban, hogy míg végül is Johnston első helyét 1.168 millió szavazat támogatta Livingstone 1.028 milliója ellenében, de a második preferáció tekintetében Borisz kevesebb támogatást kapott, mint Ken. Ennek a rendszernek az az előnye, hogy bár formálisan nem arányos, de a támogatottság sorrendjének megállapításával jobban fejezi ki a választók akaratát, kevesebb szavazat vész el, a végeredmény közelebb kerül a választók többségének akaratához.

-6-

polgármester-választásokon az üzleti körök nagyobb része is támogatta, és ez nem véletlen. Ken nyolcéves regnálása alatt ugyanis a „tőke” felismerte, hogy a munkáspárti polgármester, együttműködve a munkáspárti kormánnyal, sok stratégiai jellegű beruházást valósított meg, beleértve a metró modernizálását, a hagyományos vasút beépítését a londoni közlekedésbe, a város levegőjének egészségesebbé tételét. Ken-ék sokat tettek a fiatalok szakmai képzéséért. London adja, illetve tölti be az ún. C40, a negyven fővárost tömörítő nemzetközi klímajavító szervezet elnöki posztját. London jelene Alig másfél hónappal Borisz Johnson megválasztása után érdemes rámutatni egy pár olyan tanulságra, amelyek hazai viszonyaink között is figyelmet érdemelnek. Johnson pozíciói egyre erősödnek. A londoni gyűlés döntése, amely kizárja a szeszesitalok fogyasztását a városi közlekedés területéről pozitív visszhangra találtak, s ugyanígy annak bejelentése, hogy a metróban és autóbuszokon a hivatalos, „egyenruhás” személyek számát növelni kívánják a biztonságosabb utazás érdekében. Ezeket az intézkedéseket a munkáspárti kormány elnöke is méltatta, és ennek értékét aligha csökkenti, hogy ezt Gordon Brown Johnson ösztönzése után tette meg. ⊗ ⊗ Másrészt érdemes megemlíteni, hogy a Konzervatív Pártban nem mindenki rokonszenvezik Johnson közvetlen stílusával, és ennek eredményeként Borisz visszafogottabb lett, ami aligha tesz jót politikai arculatának. Nagy kérdés, hogy ilyen körülmények között addig, amíg pártja ellenzékben van a Westminsterben, mekkora lesz a mozgástere, vagyis képes lesz-e további olyan önálló lépésekre, mint a már említett „szeszellenes” és biztonsági intézkedések.

⊗⊗

Borisz Johnson megválasztása után lemondott képviselői mandátumáról, és utolsó parlamenti beszédében – többek között – az alábbiakat mondta: „Hadd használjam fel a nemzet ezen zöld vezérlő fülkéjében (vagyis a Westminsterben H.P) elmondott utolsó szavaimat, hogy megkérjem a miniszterelnököt, csatlakozzon London vezető tisztségviselőihez címzett gratulációimhoz, amiért sikeresen tiltották be az alkohol fogyasztását a főváros közlekedési hálózata területén, és megduplázták a közlekedés biztonságáért felelős személyek számát a földalatti vasúton és az autóbuszokon…”

-7-

Livingstone, más előjellel ugyan, de hasonló cipőben jár, mint Johnson. A Munkáspárt országosan egyre rosszabb eredményeket ér el a közvéleménykutatások felmérésein, de ez ma még csak részben köti meg a londoni labour kezét. Mind több jele van annak, hogy egyik fél sem kívánja kihasználni ezt a felemás állapotot, mert jól tudják, hogy London érdekének, a közelgő Olimpiának és a tervbe vett beruházásoknak az együttműködés teremthet megfelelő kereteket.. Nagyon is tanulságos, hogy Livingstone, aki az ideológiai kérdésekben talán ma is „vörösebb” a párt országos vezetésénél, fellép azok ellen a munkáspárti vélemények ellen, miszerint a Munkáspárt jelenlegi válságából a kitörés „balra” képzelhető el. Livingstone világosan látja, hogy ez Londonban nem járható út, ellenkezőleg, a várospolitika hatékonysága érdekében inkább egy progresszív szövetség centrumában látja a Munkáspárt helyét, ez felel meg leginkább az ország, a város érdekeinek. Az új választási rendszer az eddiginél plurálisabbá teheti a politikai viszonyokat Londonban, ezt jelzi például, hogy a Zöld Párt célkitűzéseinek érdekében hajlandó volt 40 ezer híve első preferenciás támogatásáról biztosítani Livingstone-t, ami – ismerve a „vörös-zöld” viszonyokat, a munkáspártiak fenntartásait a zöldekkel szemben – fontos változások jeleként is értelmezhető. A szigetországban tehát a kormánypárt helyzete folyamatosan romlik, az ellenzék befolyása erősödik, ami a helyi választások során is megnyilvánul, és az eltérő színezetű városi és országos vezetés könnyen patthelyzetet teremthet (főleg, ha figyelembe vesszük a brit politika előtörténetét). A politikai józanság és London érdekei ezért a szembenállók egymás iránti toleranciáját és egyértelműen az együttműködést követeli meg a politikai ellenfelektől. Jelen pillanatban a két fél – bár egyenlőre csak a gesztusok szintjén – alkalmasnak tűnik a konszenzusos együttműködésre. Egy azonban bizonyos: olyan helyzet Londonban nem fordulhat elő, hogy a leköszönő polgármester a továbbiakban ne tegyen meg mindent a főváros és a leendő Olimpia érdekében, de az is elképzelhetetlen, hogy Borisz Johnson – pusztán az eltérő politikai színezet miatt – megkérdőjelezze elődje sokéves városépítő munkáját. -8-