JULIA QUINN. Mint a mennyben GABO

JULIA QUINN Mint a mennyben

GABO

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Julia Quinn Just Like Heaven Avon Books New York

Fordította: Bozai Ágota

Könyvterv: Malum Stúdió

Copyright ® 2011 by Julie Cotler Pottinger Hungarian translation ® Bozai Ágota, 2012 Hungarian edition ® GABO Kiadó, 2012

Minden jog fenntartva. A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva

ISBN 978-963-689-558-7

2

Ha a zene lenne a szerelem tápláléka… …a Smythe-Smith lányok nagyon nagy bajban lennének. Honoria hegedül. Nagyon rosszul. Daisy hegedül. Tényleg nagyon rosszul. Iris elég jól csellózik, de ugyan ki hallaná meg ezt a hegedűk hangjától? És szegény Sarah, aki zongorázik, megesküdött, hogy soha többé nem játszik közönség előtt. De a család minden évben zeneestet rendez, és minden évben a felismerhetetlenségig szétcincálják Mozart muzsikáját. Találkozhattak már a Smythe-Smith családdal, a Bridgertonok szemszögéből ismerhették meg őket… Most a hölgyekkel közvetlenül is találkozhatnak: figyeljék, hogy Honoria a lehető legváratlanabb helyen talál szerelemre Julia Quinn legújabb sorozatában

3

Pari Spengler-Jaffee-nek. Minden tekintetben istennő vagy. És Paulnak is, bár amikor orvosi kérdésben tanácsot kértem tőle, hogyan menthetném meg beteg hősömet, azt mondta: „Haljon meg!”

4

PROLÓGUS

Marcus Holroyd mindig egyedül volt. Négyéves volt, amikor meghalt az édesanyja, de ennek Marcus életére meglepő módon kevés hatása volt. Chatteris grófné olyan anyaian gondoskodott gyermekeiről, ahogy az ő anyja gondoskodott róla: nagy távolságtartással. Nem volt felelőtlen vagy ilyesmi; nagyon büszke volt rá, hogy gondos keresés után sikerült megtalálnia a legjobb dajkát férje újszülött örökösének. Lady Chatteris a csecsemőt Pimm karjába adta, emlékeztette a dajkát, hogy a gróf úr ki nem állhatja az epret, ezért valószínű, hogy ezzel a gyermek is így van, aztán elment, hogy élvezze a londoni társasági szezont. Marcus összesen hét alkalommal találkozott vele. Lord Chatteris jobban szerette a vidéki életet, mint a feleségét, így ideje nagy részét a Cambridgeshire északi részén lévő Fensmore-ban, abban a hatalmas Tudor korabeli házban töltötte, ami generációk óta a Holroyd család birtokában volt. De fiának olyan apja volt, ahogyan hozzá viszonyult az apja. Ez azt jelentette, gondoskodott róla, hogy a gyereket hároméves korában lóra ültessék, de nem látott semmi okot arra, hogy ezen felül törődjön vele addig, míg a fiú elég idős lesz az értelmes párbeszédhez. A grófnak nem volt szándékában új házasságra lépni, bár többen és több alkalommal figyelmeztették, tanácsos lenne tartalék örökösről gondoskodnia. Ha Marcusra nézett, megfelelően értelmes, kitűnő atléta és egészen elfogadható kinézetű ifjú embert látott benne. És ami a legfontosabb: egészséges volt, mint a makk. Semmi oka nem volt feltételezni, hogy Marcus egyszer csak fogja magát és meghal, ezért a gróf nem látott okot arra, hogy kitegye magát egy feleségkeresés újabb tortúrájának, és ami a legrosszabb, az újabb nősülés súlyos megpróbáltatásának. Inkább a fiának szentelte erőforrásait. Marcust a legjobb házitanítók oktatták. Megtanult mindent, amit úriembernek tudnia illik. Meg tudta nevezni a helyi fauna és flóra minden elemét. Úgy lovagolt, mintha nyeregbe született volna, vívásban, lövészetben alig akadhatott vetélytársa. Hosszú szövegeket írt, számításokat végzett egyetlen pacát sem ejtve. Latinul és görögül olvasott. Mindezt alig tizenkét éves korára. Talán véletlen egybeesés, hogy ez körülbelül akkor következett be, amikorra apja úgy ítélte meg, alkalmas lehet már az értelmes párbeszédre. A gróf ugyanekkor jutott arra a következtetésre, hogy ideje megnyitni fia oktatásának következő korszakát, vagyis Marcusnak el kell hagynia Fensmore-t, hogy az Eton College diákja legyen, azé a tanintézményé, ahol a Holroyd család férfiúi hagyományosan iskolai tanulmányaikat kezdik. Úgy alakult, hogy ez lett az ifjú életének legváratlanabb és

5

legboldogabb körülménye. Mivel Marcus Holroyd, a Chatteris grófság örököse, mindaddig csak egyetlen dologban szenvedett hiányt: nem voltak barátai. Egy sem. Nem voltak megfelelő ifjak Cambridgeshire északi részén, akikkel Marcus játszhatott volna. A legközelebbi szomszéd nemesi család Crowlandsben lakott, de nekik csak lányaik voltak. A rangban következő család földbirtokos köznemes volt a környéken, ami bizonyos körülmények között elfogadható lett volna, de a fiaik korban egyáltalán nem illettek hozzá. Lord Chatteris nem volt hajlandó megengedni, hogy fia parasztgyerekekkel keveredjen, ezért egyszerűen több házitanítót alkalmazott. Az elfoglalt gyerek nem lehet magányos, ráadásul az ő fia nyilván nem akarhat a mezőn rohangászni a pék lármás kölykeivel. Ha a gróf megkérdezte volna Marcus véleményét, az ifjú sem felelt volna másként. De a gróf úr naponta csak egyszer látta a fiát, vacsora előtt. Ez a találkozás körülbelül tíz percig tartott, aztán Marcus felment a gyereklakosztályba, a gróf pedig az ebédlőbe. Visszatekintve igazán figyelemre méltó, hogy Marcus nem volt teljesen elveszett ember Etonban. Fogalma sem volt, hogyan teremtsen kapcsolatot társaival. Az első napon, amikor az összes fiú úgy rohangált, mint vademberhorda (a látványra ezt a kifejezést apja inasa használta, aki az iskolába vitte), Marcus félreállt, igyekezett nem bámulni, igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha szándékosan állt volna félre és nézne másfelé. Nem tudta, hogyan viselkedjen. Nem tudta, mit mondjon. De Daniel Smythe-Smith tudta. Daniel Smythe-Smith-nek, azon kívül, hogy ő volt Winstead grófság örököse, öt testvére és harminckét első unokatestvére volt. Ha van gyerek, aki tudja, hogyan kell kijönni más gyerekekkel, akkor az ő. Alig néhány óra telt el érkezése óta, máris ő volt az etoni diákok legfiatalabb generációjának koronázatlan királya. Egyedi stílusa volt: könnyed mosoly, boldog magabiztosság, a félénkség teljes hiánya. Született vezető volt: ugyanolyan gyorsan hozott döntéseket, ahogy tréfálkozott. És a hálóteremben Marcus ágyszomszédja lett. A legjobb barátok lettek, és amikor Daniel az első vakáción meghívta magukhoz Marcust, a leendő Chatteris gróf elfogadta a meghívást. Daniel családja Windsortól nem messze, Whipple Hillben élt, így gyakran hazalátogathatott. Marcus azonban… Nos, nem mondhatni, hogy a messzi Skóciában élt, de több mint egy napig tartott az út haza, Cambridgeshire északi vidékére. Ráadásul apja sosem ment haza a rövidebb ünnepekre, és nem látott okot arra, hogy fia ebben ne kövesse példáját. Így aztán, amikor eljött a második vakáció, és Daniel ismét meghívta Marcust, igent mondott. És aztán a következő meghívásra ismét. És ismét. És ismét. Egészen addig, míg Marcus több időt töltött a Smythe-Smith családdal, mint sajátjával. Családja persze pontosan egyetlen főből állt, mégis, ha Marcus elgondolkodott (amit gyakran tett), arra jutott, hogy a Smythe-Smith család tagjaival egyenként is több időt töltött, mint az apjával. Honoriát is beleértve. Honoria volt Daniel legkisebb húga. A Smythe-Smith család többi tagjával ellentétben neki nem voltak hasonló korú testvérei. Jó öt évvel lemaradt a következő testvértől, ami feltehetőleg szerencsés körülmény volt, mert így ő volt Lady Winstead csodálatos gyermekáldás-fogadó karrierjének betetőzése. Ám öt év nagy korkülönbség, különösen, ha az ember csak hatéves; Honoria pedig csak hatéves volt, amikor Marcus először találkozott vele. Három nővére már férjnél volt vagy jegyben járt jövendőbelijével, a tizenegy éves Charlotte pedig nem talált közös hangot vele.

6

Ahogy Daniel sem, ám bátyja távolléte nyilvánvalóan nevetségesen rajongóvá tette Honoriát, mert amikor Daniel otthon volt, úgy követte, mint egy kiskutya. – Ne nézz a szemébe! – figyelmeztette Daniel egyszer, amikor lementek kirándulni a tóhoz. – Ha tudomást veszel róla, akkor neked annyi. Céltudatosan haladtak előre. Horgászni mentek, és amikor Honoria legutóbb csatlakozott hozzájuk ilyen alkalommal, kiborította az összes csali kukacot. – Daniel! – kiáltott Honoria. – Ne figyelj rá! – mormogta barátjának Daniel. – Daniel!!! – váltott kiáltásból sikításba a kishúg. Daniel megrezzent. – Gyorsabban! – sürgette barátját. – Ha sikerül beérnünk az erdőbe, nem talál meg minket. – Tudja, merre van a tó – jegyezte meg Marcus, mert úgy érezte, ezt a tényt az adott helyzetben feltétlenül meg kell említenie. – Igen, de… – Daniel!!! – …azt is tudja, hogy anya leszedi a fejét, ha egyedül be mer menni az erdőbe. Annyira még ő sem buta, hogy ebben ujjat húzzon anyával. – Dan… – Honoria hirtelen elhallgatott. Aztán olyan szívszaggató hangon, amire nem lehetett nem megfordulni, azt mondta: – Marcus! – Neeeeeeeeee! – mordult fel Daniel. – Marcus! – kiáltott Honoria élesebben. Előreszaladt, hirtelen eléjük toppant. – Mit csináltok? – Horgászni megyünk – mordult Daniel te pedig nem jössz. – De szeretek horgászni. – Én is. Nélküled. Honoria elkámpicsorodott. – Ne sírj! – vigasztalta Marcus rögtön. Danielt ez nem hatotta meg. – Csak színleli. – Nem színlelem. – Csak ne sírj! – ismételte Marcus, mert igazából nyilván ez a legfontosabb. Hogy ne sírjon. – Nem sírok – felelte Honoria szempilláit rezegtetve –, ha megengeditek, hogy veletek menjek. Hogyan képes egy hatéves lány a szempilláit rezegtetni? Egy pillanattal később már egész testében remegett és a szemét törölgette. – Most meg mi bajod? – kérdezte Daniel. – Valami belement a szemembe. – Talán egy légy – jegyezte meg Daniel ravaszul. Honoria sikított. – Talán nem volt szerencsés ezt mondani – mutatott rá Marcus. – Szedd ki! Szedd ki! – sikított a lány. – Ó, nyugodj már meg! – korholta Daniel. – Semmi bajod. Honoria azonban nem hagyta abba a sikítást, és kezével legyezte arcát. Végül Marcus megragadta a kezét, és halántékára szorítva mozdulatlanul tartotta a fejét. – Honoria – szólította nevén igen komolyan. – Honoria! A lány pislogott, levegő után kapkodott, és végre megnyugodott. – Nincs légy a szemedben. – Na de… – Valószínűleg egy szempilla volt.

7

A lány ajka csodálkozó „o”-t formált. – Most már elengedhetlek? Honoria bólintott. – Nem fogsz sikítozni? Honoria a lehetőségekhez mérten fejét ingatta. Marcus lassan elengedte és egy lépést hátrált. – Veletek mehetek? – Nem! – mordult rá Daniel. És az igazság az volt, hogy Marcus sem igen vágyott a társaságára. Hatéves. És lány. – Nagyon sok dolgunk lesz – felelte, de hiányzott belőle Daniel méltatlankodása. – Kérlek! Marcus felmordult. Olyan kétségbeesettnek tűnt könnyáztatta arcával! Oldalt elválasztott, csattal hátratűzött világos-barna haja lazán, egyenesen lógott, nem sokkal válla fölé. És a szeme… szinte teljesen olyan árnyalatú volt, mint Daniel szeme, megkapó liláskék árnyalat, tágra nyílt, könnyes, és… – Megmondtam, hogy ne nézz a szemébe! – szólt Daniel. Marcus felnyögött. – Talán csak most az egyszer! – Jaj, de jó! Jaj, de jó! – örvendezett ugrándozva, úgy, hogy az embernek meglepett macska jutott az eszébe róla, aztán Marcust az öröm (hála az égnek rövid) ölelésében részesítette. – Ó, köszönöm, Marcus! Köszönöm! Te vagy a legjobb! A legjobbak legjobbja! – Szeme összeszűkült, és félelmetesen felnőttes tekintettel nézett bátyjára. – Nem úgy, mint te. Daniel ellenségesen nézett vissza rá. – Büszke vagyok rá, hogy én vagyok az abszolút legrosszabb. – Nem érdekel – jelentette ki Honoria és megragadta Marcus kezét. – Akkor megyünk? Marcus lenézett a lány kezére, ahogy az ő kezét fogta. Teljesen idegen érzés volt; furcsa, és mellkasában kissé kellemetlen érzés kezdett remegni, amit késve ugyan, de erős riadalomként azonosított. Nem is emlékezett rá, mikor fogta meg valaki legutóbb a kezét. A dajkája esetleg? Nem, ő mindig a csuklóját fogta. Egyszer hallotta, ahogy a házvezetőnőnek azt mondja, így könnyebben meg tudja ragadni. Az apja esetleg? Vagy az anyja, mielőtt meghalt? Szíve hevesen vert, és érezte, hogy Honoria kicsi keze nyirkos lesz a kezében. Nyilván izzad, vagy a lány izzad, bár egészen biztos volt benne, hogy a saját keze nedvesedik. Lenézett a lányra. Honoria ragyogó mosollyal nézett fel rá. Marcus kivonta kezét a kezéből. – Ööö… Most mennünk kell – mondta furcsán, rekedtesen. – Most még jók a fények. Mindkét Smythe-Smith kíváncsian nézett rá. – Hiszen alig van dél – mondta Daniel. – Mennyi ideig akartok horgászni? – Nem tudom – felelte Marcus védekezőn. – Eltarthat egy darabig. Daniel a fejét ingatta. – Apám nemrégiben tölttette meg a tavat hallal. Meglehet, ott most cipővel is lehet halat fogni. Honoria vidám mosollyal nézett. Daniel rögtön feléje fordult. – Gondolni se merj rá! – De… – Ha a bakancsom csak megközelíti a vizet, esküszöm, megfojtalak és felnégyellek! Honoria fintorgott és mormogva lenézett. – Az én cipőmre gondoltam.

8

Marcus érezte, hogy a nevetés kis buborékja csiklandozza ajkát. Honoria rögtön felnézett rá, tekintetében az elárultság sértettsége vibrált. – A te cipődben csak nagyon kis hal férne el – jegyezte meg gyorsan. Úgy tűnt, ez a lányt egyáltalán nem nyugtatja meg. – A kis halat nem lehet megenni – próbálkozott tovább. – Az csupa csont. – Menjünk! – mordult Daniel. Azzal elindultak, csörtettek át az erdőn; Honoria dupla gyorsan szedte kis lábát, hogy lépést tudjon tartani velük. – Nem is szeretem a halat – jegyezte meg, mert valahogy szükségét érezte, hogy fenntartsa a társalgás folyamatosságát. – Borzasztó szaga van. És az íze olyan furcsa… Szerintem az a rózsaszín elég nagynak tűnt ahhoz, hogy meg lehessen enni. Ha az ember szereti a halat, én ugyan nem, de aki tényleg szereti a halat… – Ígérd meg, máskor nem biztatod fel, hogy velünk jöhet – Intette Daniel a barátját. – …szóval én nem szeretem a halat. De anya, azt hiszem, igen. És biztos vagyok benne, hogy szeretné azt a rózsaszín halat. – Megígérem – felelte Marcus. A durvaság netovábbjának tűnt egy kislányt kritizálni, de nagyon fárasztó volt. – Bár Charlotte-nak nem tetszene. Charlotte utálja a rózsaszínt. Ki nem állhatja. Azt mondja, rózsaszínben úgy néz ki, mint egy keszeg. Fogalmam sincs, mi az a keszeg, de kellemetlennek tűnik. Én viszont szeretem a levendulaszínt. A két fiú egyszerre sóhajtott fel és folytatta volna az utat, csakhogy Honoria eléjük toppant és elmosolyodott: – Megy a szemem színéhez. – A hal? – kérdezte Marcus, a kezében himbálózó vödörre lenézve. A vödör oldalához három szép pisztráng simult. Több is lett volna, csakhogy Honoria véletlenül felrúgta a vödröt, és ezzel Marcus első két zsákmánya visszakerült a tóba. – Nem. Hát nem is figyeltél arra, amit mondtam? Marcus sosem felejti el ezt a pillanatot. Ez volt az első alkalom, hogy szembe kellett néznie ezzel a nagyon nyugtalanító, metsző, rosszalló női pillantással: a kérdéssel, amire csak rossz válasz létezik. – A levendulaszín illik a szememhez – jelentette ki Honoria ellentmondást nem tűrő hangon. – Apa mondta. – Akkor biztosan igaz – szólt megkönnyebbülten sóhajtva Marcus. A lány ujja köré csavargatta egy hajtincsét, de amikor elengedte, a tincs azonnal kiegyenesedett. – A barna illik a hajamhoz, de a levendulaszínt jobban kedvelem. Marcus végre letette a vödröt. Kezdett nehéz lenni, a fül a tenyerébe vágott. – Jaj, ne! – szólt Daniel, és szabad kezével megemelte a vödröt, visszaadta Marcus kezébe. – Hazamegyünk – jelentette ki és szúrósan nézett húgára. – Állj el az utunkból! – Miért van az, hogy mindenkivel kedves vagy, csak velem nem? – kérdezte. – Mert púp vagy a hátunkon! – felelte bátyja szinte kiáltva. Marcus még mindig sajnálta. Néha. Mert Honoria, ha tényszerűen nem is, de gyakorlatilag egyke volt, és ő pontosan tudta, milyen érzés ez. Hiszen ez a lány nem akar mást, csak része lenni a történéseknek, benne lenni a játékokban, mulatságban, és minden olyasmiben, amiről a család folyamatosan azt mondta neki, hogy túl fiatal hozzá. Honoria rezzenéstelen arccal fogadta ezt a szópofont. Mozdulatlanul állt, dühösen nézett bátyjára. Aztán szusszant egy nagyot. Marcusnak eszébe jutott, jó lenne, ha volna zsebkendő nála.

9

– Marcus – szólalt meg, azzal odafordult hozzá, bár inkább bátyjának fordított hátat –, lenne kedved velem teázni? Daniel vihogott. – A legjobb babáimat viszem magammal – folytatta Honoria teljes komolysággal. Szentséges ég, bármit, csak azt ne! – És lesz sütemény is! – tette hozzá olyan kimért hangon, amitől Marcus kis híján halálra rémült. Döbbent pillantást vetett Danielre, de úgy tűnt, barátja egyáltalán nem akar segíteni ebben. – Nos? Teázol velem? – tette fel a kérdést Honoria sürgetőn. – Nem – bökte ki Marcus. – Nem? – a lány komoly, fontoskodó arccal nézett rá. – Nem tehetem. Sok dolgom van. – Miféle dolgod van? Marcus köhécselt. Kétszer. – Mindenféle. – Konkrétan miféle? – Csak dolgom van és kész – felelte, és szörnyen érezte magát, mert nem akart konoknak és hajthatatlannak tűnni. – Daniellel elterveztünk egy-két dolgot. Honoria lesújtottnak tűnt. Alsó ajka megremegett, és Marcus úgy látta, egyáltalán nem színlel. – Sajnálom – tette hozzá, mert nem akarta megbántani. De az ég szerelmére, teadélutánra!? Nincs a világon olyan tizenkét éves fiú, aki önként, örömmel járna teadélutánra. Babás teadélutánra. Marcus megborzongott. Honoria kipirult a dühtől, sarkon perdült, bátyja felé fordult. – Te vetted rá, hogy ezt mondja! – Egy szót sem szóltam! – felelte Daniel. – Gyűlöllek! – jelentette ki halkan, tagoltan. – Mindkettőtöket gyűlöllek. – Aztán kiáltva folytatta: – Mindkettőtöket gyűlöllek! Különösen téged, Marcus! Téged igazán gyűlöllek! Aztán elfutott a ház felé, ahogy a lába bírta, ami egyáltalán nem jelentett nagy sebességet. Marcus és Daniel csak állt, szótlanul nézték, ahogy távolodik. Amikor már majdnem beért a házba, Daniel bólintott és azt mondta: – Gyűlöl téged. Most már hivatalosan is családtag vagy. És valóban így volt. Attól a pillanattól fogva családtaggá vált. Egészen 1821-ig, amikor Daniel mindent elrontott.

10

Első fejezet 1824. március Cambridge, Anglia

Lady Honoria Smythe-Smith nagyon vágyakozott. Nagyon vágyakozott a napfényre, nagyon vágyakozott arra, hogy férjhez menjen, és miután sóhajtva nézett le elnyűtt kék lábbelijére, nagyon vágyakozott egy pár új cipő iránt is. Gondterhelten ült le a padra Mr. Hilleford finom úriemberek minden dohányzási igényét kielégítő boltja előtt, hátát a falnak támasztotta és nagyon vágyakozott arra is (már megint ez a szörnyű kifejezés!), hogy egész testét az eresz alá juttassa. Esett az eső, mintha dézsából öntötték volna. Nem szemerkélt, nem egyszerűen esett, hanem valósággal zuhogott, mintha az özönvíz készülődne. Azon sem csodálkozott volna, ha valami nagy állat hullna az égből az esővel. És büdös volt. Honoria addig úgy gondolta, a manillaszivar szagát utálja a legjobban, de nem, a penészszag még annál is rosszabb, és a Mr. Hilleford-féle, foguk sárgulását nem bánó úriemberek minden dohányzási igényét kielégítő bolt külső falán volt valami gyanúsan fekete, tapadó szubsztancia, aminek dögletes szaga volt. Lehetne ennél rosszabb helyzetben? Hát, ami azt illeti, igen. Mert (persze) teljesen egyedül volt, az eső fél perc alatt csapott át csepegésből zuhogásba. Bevásárló társa az utca másik oldalán volt, boldogan nézelődött Miss Pilaster meleg és kellemes szalag- és csecsebecse-birodalmában, ami amellett, hogy mindenféle érdekes és fodros-bodros holmi volt benne, sokkal jobb illatú volt, mint Mr. Hilleford üzlete. Miss Pilaster parfümöt árult. Miss Pilaster szárított rózsaszirmokat és vaníliaillatú kis gyertyákat árult. Mr. Hillefordnál penész tenyészett. Honoria felsóhajtott. Az ő élete már csak ilyen. Túl sokáig időzött a könyvesbolt kirakatánál, azt mondta barátainak, hogy egy-két perc múlva csatlakozik hozzájuk Miss Pilaster üzletében. A két percből öt lett, aztán, amint éppen arra készült, hogy átkeljen az úton, átszakadtak az ég csatornái és Honoriának nem maradt más választása, mint a Cambridge High Street déli oldalának egyetlen nyitott ponyvateteje alatt keresni menedéket. Szomorkásán bámulta az esőt, nézte, ahogy a víz paskolja az utcát. A cseppek hatalmas erővel csapódtak a macskakövekre, apró robbanásokkal loccsantak, fröccsentek szét a levegőben. Az ég pillanatról pillanatra sötétedett, és ha Honoria valamit is értett az angol időjáráshoz, tudta, hogy bármelyik pillanatban feltámadhat a szél, s ezzel menedékként teljesen hasznavehetetlenné válik a Mr. Hilleford üzlete előtti ponyvatető. 11

Ajka szomorú mosolyra húzódott, az égre pislogott. Cipője átázott. Fázott. És mivel egész életében egyetlenegyszer sem hagyta el Anglia földjét, elég jól ismerte az angol időjárást, és tudta, hogy körülbelül három perc múlva még nyomorultabbul fogja érezni magát. Amit azonban nem gondolt lehetségesnek. – Honoria? A kisasszony pislogott, tekintetét az égről az éppen eléje gördülő kocsira süllyesztette. – Honoria? Ismerte ezt a hangot. Marcus? Ó, szentséges ég, már csak ez hiányzott a nyomorúságához! Marcus Holroyd, Chatteris grófja, vidáman, szárazon, bársonykárpitú elegáns hintójában. Honoria érezte, hogy szája önkéntelenül tátva marad a csodálkozástól, bár valójában maga sem értette, hogy miért csodálkozik. Marcus a várostól nem messze, Cambridgeshire-ben élt. És minden ifjú közül éppen Marcusnak kell őt így, ilyen ázott, sáros, csapzott állapotában látnia! – Szent isten, Honoria! – szólalt meg Chatteris grófja, Marcus, komor pillantást vetve az ifjú hölgyre. – Hiszen te fázol! Honoriának sikerült enyhe vállrándítással válaszolnia. – Kissé hűvös az idő. – Mit csinálsz itt? – Tönkreteszem a cipőmet. – Tessék? – Vásárolgatok – felelte az utca túloldalára mutatva. – Barátnőkkel. És unokatestvérekkel. Nem mintha az unokatestvérei nem lennének egyben a barátnői is. De olyan sok unokatestvére volt, hogy szinte külön kategóriát alkottak. A hintó ajtaja kijjebb nyílt. – Szállj be! – szólt Marcus. Nem azt mondta, hogy kérlek, szállj be vagy ne ázz az esőben, szállj be, kérlek. Csak: szállj be! Más lány talán haját hátracsapva azt mondta volna: Nekem nem parancsolgathatsz! Egy másik, kissé kevésbé büszke lány nyilván ezt gondolta volna, ha nem is lett volna bátorsága hangosan kimondani. De Honoria fázott, és többre tartotta a kényelmét, mint a büszkeségét, ráadásul Marcus Holroyd invitálta a hintójába, akit kiskötényes, hátulgombolós kora óta ismert. Pontosabban hatéves kora óta. Valószínűleg az volt az utolsó alkalom, amikor sikerült előnyös oldaláról mutatkoznia, gondolta Honoria elkomorulva. Mert hétéves korában már olyan elviselhetetlen volt, hogy Marcus és testvérbátyja, Daniel Moszkitónak kezdték nevezni. Amikor azt hangoztatta, hogy a Moszkitó nevet hízelgőnek találja, olyan egzotikus és veszélyes hangzása van, a kér fiú elvigyorodott és attól kezdve Poloskának hívták. Azóta is Poloska. Ami azt illeti, Marcus látta már ennél is vizesebben. Látta bőrig ázva, amikor nyolcévesen azt hitte, teljesen elrejtőzött a Whipple Hill-i öreg tölgyfa lombkoronájában. Marcus és Daniel várat építettek a fa tövénél, ahova lányoknak tilos volt a bemenet. Kövekkel dobálták, míg a keze nem engedett, és le nem esett a fáról. Visszatekintve, valóban nem volt bölcs dolog azt az ágat választani, ami éppen a tó fölé nyúlt. Marcus azonban kihúzta őt az iszapos vízből, amit saját bátyjáról nem mondhatott el. Marcus Holroyd, gondolta Honoria keserűen. Amióta az eszét tudja, része az életének, jóval azelőtt belépett az életébe, mielőtt Lord Chatteris lett, akkor, amikor még Daniel sem

12

volt Lord Winstead. Mielőtt legfiatalabb nővére, Charlotte férjhez ment és elköltözött a szülői háztól. Mielőtt Daniel is elment. – Honoria. A kisasszony felnézett. Marcus hangja türelmetlenül csengett, de arcán némi aggodalom látszott. – Szállj be! – ismételte. Honoria bólintott és engedelmeskedett; megfogta a fiatalember felé nyújtott nagy kezét, elfogadta a segítséget, beszállt a hintóba. – Marcus! – szólt, és próbált minden kecsességét és közömbösségét összeszedve elhelyezkedni az ülésen, mintha nem képződne tócsa a lábánál, mintha valami elegáns szalonban lennének. – Milyen kellemes meglepetés viszontlátni téged! Marcus csak nézte, sötét szemöldöke alig észrevehetően összehúzódott. Honoria biztos volt benne, hogy az ifjú gróf azon gondolkodik, mi lenne a leghatásosabb módja, hogy megszidja őt. – A városban vagyok egy ideig. A Royle családnál – közölte, bár Marcus még nem kérdezte. – Öt napig maradunk; Cecily Royle, Sarah és Iris unokahúgom és én. – Honoria egy pillanatig várt, hátha felcsillan a felismerés a fiatalember szemében, aztán hozzátette: – Ugye nem emlékszel rájuk? – Nagyon sok unokatestvéred van – felelte Marcus. – Sarah a dús, sötét hajú, szemű. – Dús szemű? – mormogott halvány mosollyal a férfi. – Marcus! A fiatalember nevetett. – Jó, jó, értem. Dús haj, sötét szem. – Iris nagyon szőke. Szalmaszőke – folytatta a lány. – Még mindig nem emlékszel. – Abból a virágos családból származik. Honoria összerezzent. William bácsi és Maria néni valóban virágneveket adtak lányaiknak: Rose, Marigold, Lavender, Iris és Daisy, de akkor is… – Ismerem Miss Royle-t – jegyezte meg Marcus. – Ismerned kell, hiszen szomszédok vagytok. Marcus vállat vont. – Akárhogy is, azért vagyunk itt, Cambridge-ben, mert Cecily édesanyja úgy gondolta, mindannyiunkra ráfér egy kis csiszolódás. Marcus ajka enyhén gúnyos mosolyra húzódott. – Csiszolódás? Honoria nem igazán értette, miért van szüksége a nőknek csiszolódásra, miközben a fiúk iskolába járhatnak. – Megvesztegetett két professzort, engedjék meg, hogy az előadásaikat hallgathassuk. – Valóban? – kérdezett vissza Marcus kíváncsian. És kétkedőn. – Erzsébet királynő élete és kora – idézte Honoria kötelességtudón. – És utána valami görögül. – Beszélsz görögül? – Egy szót sem – ismerte el Honoria. – De az elsőn kívül csak ez a professzor volt hajlandó hölgyekkel szóba állni – tette hozzá pislogva. – Úgy tervezi, hogy két órát ad le egyben. A dolgozószobájában kell várakoznunk, míg a diákok el nem hagyják a szomszédos tantermet, nehogy meglássanak minket és elveszítsék józan eszüket. Marcus elgondolkodva bólintott. – Szinte lehetetlen, hogy úriember tanulmányaira figyeljen ilyen túláradó női bájosság jelenlétében.

13

Honoria körülbelül két másodpercig gondolta azt, hogy Marcus komolyan mondja, amit mondott. Elég volt egy oldalpillantás a fiatalemberre, és máris nevetésben tört ki. – Ugyan, kérlek! – szólt, és ököllel enyhén karon vágta. Ilyen bizalmasság Londonban elő nem fordulhatott, de itt Marcusszal… Hiszen olyan, mintha a bátyja lenne. – Hogy van az édesanyád? – Köszönöm, jól – felelte Honoria, bár édesanyja nem volt jól. Nem igazán. Lady Winstead sosem épült fel az után a botrány után, aminek következtében Daniel kénytelen volt elhagyni az országot. Hol minden csekélységen akadékoskodott, hol úgy tett, mintha egyetlen fia meg sem született volna. Ez az egész… nehéz volt. – Reméli, hogy visszavonulhat Bath-be – tette hozzá Honoria. – Ott lakik a nővére, és azt hiszem, ők ketten jól megértik egymást. Nem igazán szereti Londont. – Lady Winstead nem szereti Londont? – kérdezte Marcus némi csodálkozással. – Nem annyira, mint régebben – tisztázta Honoria. – Azóta, hogy Daniel… Tudod, amióta az történt. Marcus ajka megrándult. Ismerte a történetet. – Azt hiszi, az emberek még mindig erről beszélnek. – És beszélnek még róla? Honoria kétségbeesetten vállat vont. – Fogalmam sincs. Nem hiszem. Senki nem tett sértő megjegyzést, nem tesznek úgy, mintha nem vennének észre, nem mennek el mellettem köszönés nélkül. Ráadásul már majdnem három éve történt. Talán akad már más beszédtémájuk is. – Amikor az történt, ami történt, akkor is azt hittem, hogy van más beszédtémájuk – felelte Marcus komoran. Honoria összehúzta a szemöldökét, ezen a mogorva megjegyzésen gondolkodott. Van valami oka annak, hogy olyan sok első bálozó lány visszariadt Marcustól. A barátnői egyenesen rettegnek tőle. Illetve, ez nem egészen igaz. Csak a jelenlétében félnek. Máskor, szekreterüknél ücsörögve nevüket Marcus nevével összefűzve írogatják szép ívpapírosokra… nevetségesen cikornyás betűkkel, szívecskékkel, kerubokkal díszítve. Marcus Holroyd nagyon jó parti. Nem azért, mintha jóképű lett volna, mert nem volt jóképű, illetve nem egészen. Haja szép sötét; szeme is, de volt valami az arckifejezésében, amit Honoria egészen nyersnek talált. Szemöldöke túl dús, túl egyenes, szeme kissé mélyen ülő. Mégis volt benne valami, ami megragadta a tekintetét. Valami tartózkodás, valami enyhe megvetés, mintha egyszerűen nem akarna ostobaságokra időt szánni. Ettől a lányok valósággal bolondultak érte, bár némelyikük maga volt a megtestesült ostobaság. Úgy suttogtak róla, mintha valami sötét regény főhőse lenne, vagy ha nem hős, akkor gonosztevő, félelmetes és titokzatos, akit mindenáron meg kell menteni. Honoria számára ez az ifjú ember azonban egyszerűen Marcus volt, ami egyáltalán nem tette a dolgot egyszerűbbé. Nem szerette, hogy az ifjú gróf olyan leereszkedő támogatással bánik vele, olyan rosszallóan nézi. Olyan érzése volt, mint évekkel korábban, bosszantó gyereklányként, vagy idétlen kamaszként. Mégis volt valami végtelenül megnyugtató a társaságában. Már nem találkoztak olyan gyakran, mint korábban – most, hogy Daniel elment, minden megváltozott –, de ha Honoria belépett a helyiségbe és Marcus is ott volt… Tudta. És ez furcsamód nagyon jó érzés volt.

14

– Tervezed, hogy lemész a szezonra Londonba? – kérdezte Honoria udvariasan. – Egy időre – felelte Marcus kifürkészhetetlen arckifejezéssel. – Itt is van egy kis dolgom. – Természetesen. – És te? – Honoria meglepetten pislogott. – Tervezed, hogy lemész a szezonra Londonba? Honoria szóhoz sem jutott a csodálkozástól. Ezt nem kérdezheti komolyan. Hajadonként hol lehetne máshol, mint a londoni szezon eseményein? Nem mintha… – Te kinevetsz engem? – kérdezte a lány keserű gyanakvással. – Természetesen nem – felelte Marcus. De mosolygott. – Ez egyáltalán nem mulatságos. Nem mintha lenne más választásom. Ott kell legyek a szezonban. Kétségbe vagyok esve. – Kétségbe – ismételte Marcus kétkedőn. Elég gyakori volt ez a kifejezés az arcán. – Muszáj férjet találnom az idén. – Érezte, hogy feje jobbra-balra inog, bár maga sem volt biztos abban, hogy mi ellen tiltakozik. Az ő helyzete nem sokban különbözött barátnői helyzetétől. Nem ő volt az egyetlen fiatal hölgy, aki házasságot remélt. De ő nem azért akart férjhez menni, hogy7 a gyűrűt csodálja az ujján, vagy7 a gyönyörű ifjú asszony státusnak kijáró dicsőségben sütkérezzen. Saját házat akart. Családot… nagy, lármás családot, amelynek tagjai nem mindig magukkal foglalkoznak. Annyira elege volt a csendből, ami a szülői háznál eluralkodott. Gyűlölte léptei kongását a padlón, gyűlölte, hogy sokszor egész délután nem is volt semmi más hang a házban. Férjhez kell mennie. Ez az egyetlen kiút. – Ugyan, Honoria! – szólt Marcus, és a kisasszonynak látnia sem kellett a fiatalúr arcát ahhoz, hogy pontosan tudja, milyen kifejezést vett fel: leereszkedő és szkeptikus, kissé közönyös. – Nem hiszem, hogy olyan borzasztó lenne az életed. Honoria a fogát csikorgatta. Utálta ezt a hangot. – Felejtsd el, hogy bármit is mondtam – mormogta, mert igazán semmi értelme nem volt, hogy magyarázkodni próbáljon neki. Marcus sóhajtott; még a sóhajba is sikerült leereszkedő hanghordozást belevinnie. – Nem valószínű, hogy itt férjet találsz. Honoria bosszúsan szusszant. Sajnálta, hogy egyáltalán felhozta a témát. – Az itteni diákok túl fiatalok – jegyezte meg Marcus. – Velem egykorúak – felelte a kisasszony; majdnem beleesett a fiatalúr állította csapdába. De Marcus nem nézett rá kárörvendő tekintettel; ez nem volt rá jellemző. – Ezért vagy itt Cambridge-ben, ugye? Olyan diákokkal akarsz találkozni, akik még nem mentek le Londonba? Honoria határozottan előrenézett, úgy válaszolt: – Mondtam, azért vagyunk itt, hogy előadásokat hallgassunk. A fiatalúr bólintott. – Görögül. – Marcus! Az érintett erre szélesen elmosolyodott. Illetve nem is olyan szélesen. Marcus mindig olyan komoly volt, olyan merev, hogy ami nála széles mosoly, az másnál éppen csak fél mosolynak számított. Honoria azon tűnődött, milyen gyakran mosolyog Marcus úgy, hogy senki nem veszi észre. Szerencséje, hogy olyan jól ismeri. Mindenki más azt hiheti, hogy egyáltalán nincs humora. – Mit jelentsen ez? – tette fel a kérdést Marcus. A kisasszony megrezzent, ránézett. – Mi mit jelentsen? – Megrezzentél.

15

– Valóban? – Fogalma sem volt, hogy így történt-e vagy sem. De érdekesebb kérdés, hogy miért nézte olyan áthatón. Az ég szerelmére, hiszen ő Marcus. Kinézett az ablakon. – Szerinted alábbhagyott már az eső? – Nem – felelte a férfi, de egy kicsit sem mozdította fejét. Honoria szerint sem kellett mozdulnia. Ostoba kérdés volt, semmi célja nem volt vele azon kívül, hogy váltsanak végre témát. Az eső még mindig kérlelhetetlenül kopogott a hintó tetején. – Elvigyelek a Royleházba? – kérdezte udvariasan. – Köszönöm, ne – felelte Honoria, nyakát kissé nyújtva próbált kilátni az ablakon, látni akarta a vihart és Miss Pilaster üzletének kirakatát. Semmit nem látott, de a mozdulat jó kifogás volt, hogy ne kelljen a férfira nézni, ezért ki is használta a lehetőséget. – Egy pillanat, és csatlakozhatok a barátnőimhez. – Nem vagy éhes? Az imént benéztem a Flindle-hez és vettem néhány süteményt elvitelre. Honoria szeme felcsillant. – Süteményt? Nem mondta, inkább sóhajtotta a szót. Illetve, inkább vágyódva lehelte. De nem is törődött ezzel. Marcus tudta, hogy az édesség a gyengéje; ő is éppen így volt ezzel. Daniel sosem szerette a desszertet különösebben; Marcus és ő gyakran hajoltak össze, mint a gyerekek egyegy tányér krémes vagy teasütemény fölött. Daniel azt szokta mondani, úgy néznek ki, mint a vademberek, mire Marcus harsányan felnevetett. Honoria sosem értette, miért. Lenyúlt, kivett valamit a lábánál heverő dobozból. – Még mindig szereted a csokoládét? – Mindig – felelte és érezte, hogy elmosolyodik ettől a jóleső ismerősségtől. És talán várakozás is volt ebben a mosolyban. Marcus felnevetett. – Emlékszel arra a tortára, amit a szakács sütött… – Amit elcsórt a kutya? – Majdnem sírtam. Honoria összehúzta a szemöldökét. – Azt hiszem, én sírtam is. – Egy harapást tudtam csak enni. – Én egyet sem – szólt Honoria vágyakozón. – De isteni illata volt. – Igen. – Úgy nézett ki, mintha az emlék teljesen magával ragadta volna. – Az volt. – Tudod, mindig azt hittem, Danielnek köze lehetett ahhoz, hogy Buttercup bejutott a házba. – Biztos vagyok benne, hogy így volt – ismerte el Marcus. – Ahogy nézett… – Remélem, jól elpáholtad. – Kis híján agyoncsaptam – biztosította a kisasszonyt. Honoria szélesen mosolygott, aztán megszólalt: – De csak kis híján, ugye? Marcus visszamosolygott rá. – Kis híján – felelte. Felnevetett az élménytől, aztán felemelt egy kis szelet, hófehér papírba csomagolt csokoládétortát. Mennyei illata volt. Honoria mélyet szippantott ebből az illatból és boldogan mosolygott. Aztán Marcusra pillantott és újra mosolygott. Mert egy pillanatig megint úgy érezte, mintha önmaga lenne, az a lány, aki néhány éve volt, amikor kis fényes labdaként, ígéretekkel telten a lába előtt hevert a világ. Észre sem vette, mennyire hiányzott neki ez az érzés; az, hogy tartozik valahová, hogy van helye, hogy olyan emberrel van, aki nagyon jól, aki teljesen ismeri, és mégis úgy érzi, érdemes vele nevetni. Furcsa, hogy éppen Marcus az, akivel így érzi magát.

16

De sok oka van annak is, hogy ezt egyáltalán nem érzi furcsának. Átvette tőle a tortát, kérdőn nézett le rá. – Attól tartok, nincs semmiféle evőeszközöm hozzá – szólt Marcus szabadkozva. – Nem biztos, hogy sikerül szalonképesen ennem – mondta Honoria, és remélte, hogy Marcus pontosan tudja, mit akar ezzel mondani; „Kérlek, mondd, hogy nem bánod, ha morzsák szóródnak mindenfelé a kocsiba!” – Én is eszem egyet. Hogy ne érezd úgy, kilógsz a sorból. Honoria próbálta megállni, hogy elmosolyodjon. – Minő nagylelkűség! – Biztos vagyok benne, hogy ez úriemberi kötelességem. – Tortát enni? – Ez úriemberi kötelességeim egyik legkellemesebb tétele – ismerte el a férfi. Honoria kuncogott, aztán ez édességbe harapott, – Óóó! – Finom? – Mennyei! – Újabb harapás. – Illetve a mennyeinél is finomabb. A férfiú mosolygott, beleharapott a süteményébe, a felét befalta egyszerre. Aztán, miközben Honoria csodálkozva nézte, a másik felét is a szájába tolta. Nem volt túl nagy falat, de mégis. A kisasszony ismét aprót harapott, azt akarta, hogy tovább tartson. – Mindig is ezt csináltad – jegyezte meg Marcus. Honoria felnézett. – Mit? – Lassan etted a desszertet, csak hogy mindannyiunkat kínozz. – Szeretem, ha tovább tart – felelte Honoria, ferde pillantással nézve rá, majd féloldalvást vállat vont. – Ha úgy érzed, ez kínzás, az a te problémád. – Szívtelen vagy – mormogta Marcus. – Veled mindig. Marcus ismét csak nevetett és Honoria meglepetten jegyezte meg, milyen más, ha csak ketten vannak. Szinte olyan volt, mintha a régi Marcust kapta volna vissza, aki gyakorlatilag Whipple Hillben lakott. Igazi családtaggá vált, még a szörnyű pantomimjaikban is részt vett. Mindig fát játszott; ezt ő valamiért szórakoztatónak találta. Szerette ezt a Marcust. Valósággal csodálta ezt a Marcust. De az a Marcus az elmúlt években valahogy eltűnt, átvette a helyét az a néma, komor férfi, akit a világ Lord Chatterisként ismert. Ez igazán szomorú, nagyon szomorú. Neki, de valószínűleg magának Marcusnak is. Honoria megette a tortát; igyekezett tudomást sem venni az ifjú úr somolygó nézéséről, aztán elfogadta a felé nyújtott zsebkendőt és letörölte a morzsákat a kezéről – Köszönöm – adta vissza. Marcus átvette, aztán megszólalt: – És mikor… De nem tudta befejezni a mondatot, mert valaki hangosan megkopogtatta az ablakot. Honoria elnézett mellette, hogy lássa, ki az. – Bocsánat, uram – szólt egy ismerős libériás inas. – Lady Honoria van odabent? – Igen. Honoria előrehajolt. – Ő… – Valójában fogalma sem volt, hogy hívják az inast, de ő kísérte el a hölgyeket a bevásárló körútra. – A Royle család egyik inasa – közölte, és villanó, furcsa mosollyal nézett Marcusra, aztán felállt és lehajolt, hogy kiszállhasson a hintóból. – Mennem kell. A barátnőim már biztosan várnak. – Holnap meglátogatlak.

17

– Tessék? – Megdermedt, görnyedve állt, mintha öregasszony lenne. Marcus egyik szemöldöke gúnyos üdvözlésre húzódott. – A vendéglátódnak nyilván nem lesz ellenére. Hogy Mrs. Royle-nak ellenére lenne egy nőtlen, harmincon inneni gróf látogatása? Honoria csak remélni tudta, hogy meg tudja akadályozni kisebbfajta parádé előkészítését a tiszteletére. – Biztos vagyok benne, hogy nagyszerű ötlet – sikerült végre megszólalnia. – Remek – köhécselt Marcus. – Már éppen ideje. Honoria csodálkozva nézett rá. Nyilván nem gondol éppen rá, hiszen nincsenek Londonban, a társasági szezon még meg sem kezdődött. – Örülök, hogy jól vagy – szólalt meg Marcus hirtelen. Miért olyan meglepő egy ilyen kijelentés? Honoria képtelen lett volna megfogalmazni. De az volt. Igazán az.

Marcus nézte, ahogy a Royle család libériás inasa bekíséri Honoria kisasszonyt az utca túloldalán álló üzletbe, aztán, amikor meggyőződött arról, hogy a hölgy biztonságban van, háromszor kopogott a kocsi falán, jelezve a kocsisnak, hogy indulhat. Meglepődött, hogy Cambridge-ben látja a kisasszonyt. Nem tartott szoros kapcsolatot Honoriával Londonban, mégis úgy érezte, valahogy tudnia kellett volna, ha a kisasszony az ő otthonához ilyen közel időzik. Úgy érezte, itt az ideje, hogy elkezdje tervezni a szezonra való lemenetelét. Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy dolga van itt, bár valószínűleg pontosabb lett volna, ha azt mondja, egyszerűen jobban szeret vidéken lenni, mint Londonban. Nem volt semmi, ami feltétlen jelenlétét követelte volna Cambridgeshire-ben, csak sok olyan dolog volt, ami könnyebb, ha itt van. Nem is beszélve arról, hogy viszolygott a társasági szezontól. Utálta. De ha Honoria nagyon elszánta magát, hogy férjet fog, akkor lemegy Londonba, hogy gondoskodjon róla, nehogy a kisasszony végzetes hibát kövessen el. Hiszen megesküdött, hogy vigyázni fog rá. Daniel Smythe-Smith a legjobb barátja volt. Nem, az egyetlen barátja, az egyetlen igaz barátja. Ezer ismerős és egy igaz barát. Ilyen az élet. De Daniel elment, valahol Itáliában van, ha legutóbbi üzenete érvényes még. És nem fog visszatérni Angliába addig, amíg az ellene bosszút esküdött Ramsgate márki él. Micsoda átkozott baklövés volt! Marcus figyelmeztette Danielt, hogy ne kártyázzon Hugh Prentice partijában. De Daniel csak nevetett, elhatározta, hogy próbára teszi a szerencséjét. Mindig Prentice nyert. Mindig. Átkozottul tehetséges volt, ezt mindenki tudta. Matematika, fizika, történelem – a végén ő oktatta a professzorokat. Hugh Prentice nem csalt kártyán, egyszerűen azért nyert mindig, mert félelmetesen jó memóriája volt és olyan esze, hogy a világot sémákban és egyenletekben látta. Legalábbis ezt mondta Marcusnak, amikor együtt tanultak Etonban. Marcus nem is igazán értette, miről beszélt. Pedig ő volt a második legjobb matematikus. De Hugh mellett… Nos, össze sem lehetett hasonlítani őket. Épeszű ember nem kártyázik Hugh Prentice-szel, de Daniel nem volt épeszű. Akkor már ivott egy kicsit, és meglehetősen megszédült valami lánytól, akit kevéssel előtte fektetett meg, így aztán leült Hugh-val szemben az asztalhoz és elkezdődött a parti. És Daniel nyert.

18

Ezt még Marcus is képtelen volt elhinni. Nem mintha azt gondolta volna, hogy Daniel csal. Senki nem gondolta, hogy Daniel csal. Mindenki kedvelte. Mindenki megbízott benne. De senki nem nyert Hugh Prentice ellen. De Hugh ivott. És Daniel is ivott. Mindenki ivott a társaságban, és amikor Hugh az asztalra csapott és csalással vádolta Danielt, elszabadult a pokol. Marcus még mindig nem tudja pontosan, mi hangzott el, de szó szót követett és perceken belül megállapodtak: Daniel Smythe-Smith és Hugh Prentice hajnalban találkozik. Pisztolypárbaj céljából. Szerencsés esetben addigra kijózanodnak annyira, hogy felismerjék saját ostobaságukat. Hugh lőtt először; a lövedék Daniel bal vállát súrolta. És miközben mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt, Daniel felemelte a kezét és visszalőtt. Az udvarias megoldás az lett volna, ha a levegőbe lő. Daniel pedig… a kénköves pokolba! Daniel mindig rossz céllövő volt, de combtövön találta Hugh-t. Olyan sok vér volt, hogy Marcus még most is émelyeg a gondolattól. A sebész felüvöltött. A golyó ütőeret talált el; semmi más nem okozhat ilyen nagy vérfolyást. Három napig mindenki azon aggódott, vajon Hugh életben marad-e vagy meghal; senki nem törődött a törött combcsonttal. Hugh életben maradt, de bot nélkül már nem tud járni. Apja – a rendkívül nagy hatalmú és rendkívül dühös Ramsgate márki – megesküdött, hogy Danielt az igazságszolgáltatás kezébe adja. Ezért menekült Daniel Itáliába. Ezért volt Daniel ziháló, az utolsó pillanatban elsuttogott kérése: Vigyázni fogsz Honoriára, ugye? Ugye gondoskodsz róla, hogy ne valami idiótához menjen feleségül? Marcus természetesen igent mondott. Mi mást mondhatott volna? De Honoriának egy szóval sem említette a bátyjának tett ígéretet. Szent ég, az maga lenne a katasztrófa! Elég nehéz volt kapcsolatot tartani vele így, e tudomása nélkül is. Ha Honoria tudná, hogy ő in loco parentis cselekszik, nagyon dühös lenne. Legkevésbé sem volt kívánatos, hogy Honoria kisasszony kerülni kezdje a társaságát. Mert nyilván ezt tenné. Ebben egészen biztos volt. Nem mintha a kisasszony szándékosan akaratos lenne. Többnyire teljesen ésszerűen viselkedő ifjú hölgy volt. De a legésszerűbben viselkedő ifjú hölgyek is megsértődnek, ha azt hiszik, valaki uralkodni akar felettük. Ezért távolról figyelte, és titokban elriasztott egy-két kérőt. Talán hármat is. Sőt, meglehet négyet. Megígérte Danielnek. És Marcus Holroyd nem olyan ember, aki megszegi az ígéreteit.

19

Második fejezet – Mikor ér ide? – Nem tudom – felelte Honoria már vagy hetedszer. Udvariasan mosolygott a többi fiatal hölgyre a Royle család zöld és szürke színekkel dekorált szalonjában. Marcus előző napi megjelenését kitárgyalták, megvitatták, elemezték, sőt – Honoria unokahúga, Lady Sarah Pleinsworth és egyik legjobb barátnője jóvoltából – versbe is foglalták. – Esőben érkezett, a nap megédesedett – szavalta Sarah. Honoria kis híján félrenyelte a teáját. – Sáros volt az utca… Cecily Royle somolygott teáscsészéje fölött. – Szabad verset akartál írni? – …hősnőnk fájdalma… – Nagyon hideg volt – szólalt meg Honoria. Másik unokatestvére, Iris Smythe-Smith jellegzetes komor pillantásával nézett fel. – Nekem van fájdalmam – jelentette ki. – Különösen a fülem fáj. Honoria éles pillantást vetett Irisre, amivel mintegy azt mondta: légy udvarias! Iris csak vállat vont. – …színlelt aggodalma… – Nem is igaz! – tiltakozott Honoria. – Egyáltalán nem színleltem! – Nem vitatkozhatsz egy zsenivel! – szólt Iris édes hangon. – ...fondorlatának jutalma… – Ez a vers elég nagy ugrásokkal halad – jelentette ki Honoria. – Kezdem élvezni – szólt Cecily. – .. .lénye, léte puszta… Honoria felhorkant. – Hagyd már abba! – Szerintem kitűnő mű – jegyezte meg Iris –, a rímstruktúra korlátait figyelembe véve. Sarah irányába pillantott, aki hirtelen elhallgatott. Iris várakozón oldalra hajtotta a fejét; Honoria és Sarah úgyszintén. Sarah ajka szóra nyílt, de egy hangot sem hallatott, kinyújtott keze a drámai mozdulatba meredt. De mintha kifogyott volna a szóból. – Búság? – javasolta Cecily. – Hívság? – Hibbantság? – javasolta Iris. – Ez bármelyik pillanatban bekövetkezhet – jegyezte meg Honoria epésen –, ha még sokáig leszek összezárva veletek. Sarah felnevetett és a kanapéra huppant. – Chatteris grófja! – szólt vágyódó sóhajjal. – Sosem bocsátom meg, hogy tavaly nem mutattál be minket egymásnak – szólt Honoriának. – De én bemutattalak benneteket egymásnak!

20

– Akkor kétszer kellett volna megtenned, hogy meg is jegyezze – mondta Sarah hogy meg is jegyezzen. Azt hiszem, két szót, ha szólt hozzám az egész szezonban. – Hozzám se szólt két szónál többet – felelte Honoria. Sarah oldalra hajtotta a fejét, mintha azt mondaná: Valóban? – Nem túl társaságkedvelő ember – közölte Honoria. – Szerintem nagyon fess ember – szólt Cecily. – Így gondolod? – kérdezte Sarah. – Szerintem eléggé borongós. – Még fessebb attól, hogy borongós – jelentette ki Cecily határozottan, mielőtt Honoria kifejthette volna a véleményét. – Úgy látszik, valami rossz regényben ragadtam – jegyezte meg Iris csak úgy, senkinek nem címezve e közlést. – Nem válaszoltál a kérdésemre – szólt Sarah hirtelen Honoriához. – Mikorra várható az érkezése? – Nem tudom – felelte Honoria már nyolcadszorra. – Nem mondta, mikor jön. – Udvariatlan – jegyezte meg Cecily süteményért nyúlva. – Ő ilyen – szólt Honoria lazán vállat vonva. – Felettébb érdekesnek találom – dünnyögte Cecily –, hogy olyan jól ismered. – Évtizedek óta ismerik egymást – szólt Sarah. – Sőt, évszázadok óta. – Sarah! – Honoria nagyon szerette unokanővérét. Tényleg. Többnyire. Sarah somolygott, sötét szeme pajkosan csillogott. – Poloskának szokta szólítani. – Sarah! – nézett rá döbbenten Honoria. Nem szívesen emlékezett arra, hogy a birodalom egy grófja egykoron őt kártevő rovarhoz hasonlította. – Az nagyon régen volt – jelentette ki a tőle telhető legnagyobb méltósággal. – Hétéves koromban. – És ő hány éves volt ekkor? Honoria egy pillanatig gondolkodott. – Minden valószínűség szerint tizenhárom. – Ez mindent megmagyaráz – legyintett Cecily. – A fiúk vadállatok. Honoria udvariasan bólintott. Cecilynek hét öccse volt. Ha valaki, ő tapasztalatból tudja ezt. – Akkor is – szólt Cecily kissé színpadiasai! Minő véletlen, hogy összetalálkoztatok az utcán! – Feltűnő véletlen – fejezte ki egyetértését Sarah. – Szinte mintha követett volna téged – tette hozzá Cecily, azzal előrehajolt, szeme tágra nyílt. – Ez már aztán igazán ostobaság! – szólt Honoria. – Persze, persze – felelte Cecily ismét élénk, tárgyilagos hangján. – Ilyesmi sosem történne. Csak azt mondtam, hogy úgy tűnt, mintha követett volna téged. – A közelben lakik – közölte Honoria legyintve, csak úgy, a semmibe. Szörnyen rossz volt a tájékozódóképessége; akkor sem tudta volna megmondani, merre van észak, ha az élete függött volna tőle. És akárhogy is, arról sem volt fogalma, merre kell kihajtani Cambridge városából, hogy eljusson Fensmore-ba. – Birtokszomszédok vagyunk vele – jegyezte meg Cecily. – Valóban? – kérdezte Sarah nagy érdeklődéssel. – Vagy inkább azt kéne mondanom, hogy a birtokai körbeveszik a mi birtokainkat – nevetett fel Cecily. – Észak-Cambridgeshire földjeinek vagy fele az övé. Ha jól tudom, a birtokai egészen Bricstanig érnek északon, délen és nyugaton. – És keletre? – tette fel a kérdést Iris. Aztán Honoriához szólva hozzátette: – Ez a logikus következő kérdés. Cecily pislogott, ezen tűnődött.

21

– Valószínűleg ott is az ő birtokaival vagyunk határosak. Csak egy kis délnyugati szakaszon nem. De ott a plébániához lehet kijutni, szóval mi értelme? – Messze van? – kérdezte Sarah. – Bricstan? – Nem – reagált Sarah kissé türelmetlenül. – Fensmore. – Ó. Nem igazán. A mi birtokunk ide húsz mérföld, szóval csak egy kicsit távolabb – felelte Cecily és egy pillanatig elgondolkodott. – Nyilván van valami lakása a városban is. Ebben nem vagyok egészen biztos. A Royle család kelet-angliai származású; városi házat tartanak fenn Cambridge-ben és egy vidéki kúriát kissé északabbra. Ha Londonba mennek, bérelt lakásban laknak. – El kéne mennünk oda – szólalt meg Sarah hirtelen. – A hétvégén. – Menni? – kérdezte Iris. – Hova? – Vidékre – felelte Cecily. – Igen – mondta Sarah. Hangja magasabban csengett az izgalomtól. – Csak néhány nappal lenne hosszabb a látogatásunk, nyilván egyik család sem ellenezné – érvelt kissé elfordulva, egyenesen Cecilyhez intézve szavait. – Anyád rendezhetne egy kisebb vendégséget. Meghívhatnánk néhány egyetemistát. Nyilván örülnek, ha egy kicsit elszakadhatnak az egyetemi élettől. – Úgy hallottam, az egyetemen nagyon rossz az étel – jegyezte meg Iris. – Érdekes ötlet – tűnődött Cecily. – Remek ötlet – jelentette ki Sarah határozottan. – Menj, kérdezd meg anyádat. Most, még mielőtt Lord Chatteris megérkezik. Honoria alig kapott levegőt. – Ugye nem akarod őt is meghívni? Nagyon jó volt előző nap találkozni vele, de legkevésbé sem akarta, hogy egy egész vidéki vendégséget a társaságában töltsön. Ha ott lesz abban a vendégségben, lemondhat minden reményről, hogy magára vonhatja valami fess fiatalember figyelmét. Marcus igen mogorva tudott lenni, ha nem helyeselte az ő viselkedését. És mogorvaságának az volt a hatása, hogy elriasztott minden embert a környezetéből. Eszébe sem jutott az, hogy Marcus esetleg nem helyteleníti a viselkedését. – Természetesen nem – felelte Sarah, és igen türelmetlen arckifejezéssel fordult Honoria felé. – Miért is kéne ott lennie, amikor nem messze a saját ágyában alhat? De talán szívesen meglátogatna minket, ugye? Talán átjöhetne vacsorára vagy vadászni. Honoria azon a véleményen volt, hogy ha Marcust egy egész délutánra összezárják ezzel a csapat fecsegő nővel, valószínűleg rájuk kezd lövöldözni. – Tökéletes – jelentette ki Sarah. – A fiatalabb urak nagyobb valószínűséggel fogadják el meghívásunkat, ha tudják, hogy Lord Chatteris is ott lesz. Nyilván jó benyomást akarnak tenni. Tudjátok, Lord Chatteris nagyon befolyásos ember. – Azt hittem, nem hívod meg – szólt Honoria. – Nem is. Úgy értem… – intett Sarah udvariasan Cecily felé, hiszen ő volt a meghívásokat kibocsátó vendéglátó lánya –, mi konkrétan nem hívjuk meg. De elterjeszthetjük, hogy valószínűleg meglátogat minket a vendégség ideje alatt. – Ezt nyilván nagyra fogja értékelni – jegyezte meg Honoria epésen; nem mintha bárki is figyelt volna rá. – Kit fogunk meghívni? – tette fel a kérdést Sarah, figyelembe sem véve Honoria kijelentését. – Négy úriembert kell társaságul kérnünk. – Ha Lord Chatteris is átjön, akkor egyenlőtlen lesz a hölgyek és urak aránya – mutatott rá Cecily. – Annál jobb nekünk – jelentette ki Sarah határozottan.

22

– És nem hívhatunk meg csak három urat, mert akkor túl sok hölgy lenne, amikor ő nincs jelen. Honoria felsóhajtott. Unokatestvére a makacsság mintaképe volt. Nem lehetett vitatkozni Sarah-val, amikor valamit a fejébe vett. – Azt hiszem, jobb, ha most beszélek anyával – szólt Cecily, azzal felállt. – Azonnal munkához kell látnunk – mondta, azzal rózsaszín muszlinruhájának feltűnő suhogásával elhagyta a szobát. Honoria ekkor Irisre pillantott, aki nyilván érzékelte, milyen őrület van kialakulóban. De Iris csak vállat vont és azt mondta: – Ami azt illeti, ez egészen jó ötlet. – Hiszen ezért jöttünk Cambridge-be – emlékeztetett Sarah. – Hogy fiatalemberekkel ismerkedjünk. Ez igaz volt. Mrs. Royle szerette azt hangoztatni, hogy a fiatal hölgyeknek bele kell kóstolniuk a kultúrába és a tudományokba, de mindannyian tudták az igazat: pusztán társasági céllal jöttek Cambridge-be. Amikor Mrs. Royle felvetette a gondolatot Honoria anyjának, azon lamentált, hogy még nagyon sok fiatalember van Oxfordban vagy Cambridge-ben a szezon elején, vagyis nincsenek Londonban, ahol fiatal hölgyeknek kéne udvarolniuk. Mrs. Royle másnap estére vacsorát tervezett, de a városon kívül, vidéken tartott vendégség még hatékonyabb lehet. Semmi nincs olyan élvezetes, mint úriembereket csapdába ejteni úgy, hogy ne tudjanak menekülni. Honoria úgy érezte, levelet kell írnia anyjának, tájékoztatnia kell, hogy a tervezettnél néhány nappal tovább marad Cambridge-ben. Rossz érzése volt azzal kapcsolatban, hogy Marcust gyakorlatilag csalétekként használják ahhoz, hogy mások elfogadják a meghívást, de tudta, nem engedheti meg magának, hogy ilyen lehetőséget elszalasszon. Az egyetemisták fiatalok – majdnem egyidősek a négy fiatal hölggyel –, de Honoriának ez nem volt ellenére. Még ha egyikük sincs felkészülve a házasságra, némelyiküknek nyilván van bátyja. Vagy néhány unokabátyja. Vagy barátai. Felsóhajtott. Gyűlölte, milyen kiszámítottnak tűnik ez az egész, de mi mást tehetett volna? – Gregory Bridgerton – szólalt meg Sarah; szeme diadallal csillogott. – Ő tökéletes lenne. Rendkívül jó kapcsolatai vannak. Egyik nővére hercegné, a másik grófné. És végzős, vagyis nyilván hamarosan házasodni készül. Honoria felnézett. Számtalan alkalommal találkozott már Mr. Bridgertonnal, általában olyan alkalmakkor, amikor Mr. Bridgertont az anyja elvonszolta a hírhedt Smythe-Smithzeneestek valamelyikére. Honoria igyekezett nem összerezzenni. A család éves zeneestje sosem számított jó alkalomnak fiatalurakkal való ismerkedésre, hacsak az illető nem süket. A családban volt némi vita azzal kapcsolatban, hogy pontosan ki vezette be ezt a szokást, de 1807-ben négy Smythe-Smith unokatestvér került színpadra, és gyakorlatilag kivégeztek egy teljesen ártatlan zenedarabot. Miért gondolták (pontosabban anyjuk miért gondolta), hogy jó ötlet ezt a zenei mészárlást a következő évben megismételni, Honoria sosem értette, de megismételték, és a rá következő évben is, és a következőben úgyszintén. Az volt a szabály, hogy minden Smythe-Smith lánynak hangszert kell ragadnia, és ha rájuk kerül a sor, csatlakozniuk kell a kvartetthez. Amint egy lány bekerül, benn is ragad, amíg nem sikerül férjet találnia magának. Honoria szerint ez igazán jó ösztönző arra, hogy a SmytheSmith lányok igen hamar férjhez menjenek. Az egészben az volt a furcsa, hogy a család nagy részében mintha nem tudatosult volna, milyen borzalmas ez a kvartett. Unokanővére, Viola hat évig volt tagja, és vágyakozón beszélt ezekről a szép időkről. Amikor hat hónappal korábban férjhez ment, Honoria arra is számított, hogy otthagyja jövendőbelijét az oltárnál, inkább hajadon marad, csak hogy megtarthassa első hegedűsi pozícióját.

23

Megáll az ész. Honoria és Sarah ez előző évben voltak kénytelenek belépni az együttesbe; Honoria mint hegedűs, Sarah pedig zongoristaként. Szegény Sarah, még nem heverte ki ezt a traumáját. Neki van némi zenei érzéke, és pontosan játszotta a szólamát. Legalábbis Honoria másoktól így hallotta; nehéz volt bármit is hallani a hegedűktől. És a közönség szörnyülködésétől. Sarah megesküdött, hogy soha többé nem zenél együtt unokatestvéreivel. Honoria csak vállat vont; neki nem volt ellenére a zeneest – legalábbis nem nagyon. Ami azt illeti, egészen szórakoztatónak találta a dolgot. Ráadásul semmit nem tehetett ellene. Családi hagyomány volt, és Honoria számára semmi sem volt fontosabb, mint a család. Semmi. De most komolyan neki kell fognia a férjvadászatnak, ami azt jelenti, hogy botfülű férjet kell találnia magának. Vagy nagyon jó humorút. Gregory Bridgerton kitűnő jelöltnek tűnt. Honoriának fogalma sem volt, hogy Mr. Bridgertonnak van-e hallása, de két nappal korábban találkoztak vele a városban, amikor a négy ifjú hölgy teázott, és rögtön észrevette, milyen szép mosolya van a férfiúnak. Kedvelte. Gregory Bridgerton csodálatos ember; barátságos, társaságkedvelő és van benne valami, ami a saját családjára emlékeztette; amilyen régen volt, amikor együtt voltak Whipple Hillben; lármás és zsivalygó, mindig nevető család. Ez valószínűleg azért van, mert Mr. Bridgerton is népes családból származik; hat idősebb testvére van és egy húga. Honoria hat gyerek közül a legfiatalabb, így nyilván sok közös vonásuk lehet. Gregory Bridgerton. Hmmm. Nem is tudta, miért nem gondolt rá korábban. Honoria Bridgerton. Winifred Bridgerton. (Mindig is szerette volna a Winifred nevet adni, ha kislánya születik, így teljesen helyénvalónak tűnt, hogy kipróbálja ennek a névnek a hangzását is.) Mr. Gregory és Lady Honor… – Honoria? Honoria! Pislogott. Sarah látható ingerültséggel nézett rá. – Gregory Bridgerton? Mit szólsz hozzá? – Hmmm… azt hiszem, nagyon jó választás lenne – felelte Honoria a lehető legszerényebb hangon. – És még? – kérdezte Sarah, azzal felállt. – Talán listát kéne írnom. – Négy névért? – kérdezte Honoria, mert nem tudta megállni, hogy ebbéli csodálkozásának hangot ne adjon. – Szörnyen eltökélt vagy – dünnyögte Iris. – Kénytelen vagyok – felelte Sarah; sötét szeme villant. – Komolyan gondolod, hogy a következő két hétben találsz magadnak férfit, és feleségül is mehetsz hozzá? – tette fel a kérdést Honoria. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – felelte Sarah éles hangon. Honoria a nyitott ajtó felé pillantott, hogy meggyőződjön róla, senki sem közelít. – Most csak hárman vagyunk, Sarah. – Annak is játszania kell a zeneesten, aki jegyben jár? – kérdezte Iris. – Igen – felelte Honoria. – Nem – jelentette ki Sarah határozottan. – De igen – riposztolt Honoria. Iris felsóhajtott. – Te csak ne panaszkodj! – fordult hozzá Sarah rosszallón; szeme összeszűkült. – Neked tavaly nem kellett játszanod. – Ezért örökre hálás vagyok – felelte Iris. A családi tervek szerint idén, csellistaként kellett csatlakoznia a kvartetthez.

24

– Te is ugyanolyan nagyon akarsz férjet fogni magadnak, mint én – közölte Honoriával Sarah. – De nem a következő két héten belül! És nem csak azért, hogy ne kelljen játszanom a zeneesten – tette hozzá kissé méltóságteljesebben. – Én sem mennék hozzá valami borzasztó emberhez – szusszant bosszúsan Sarah. – De ha Lord Chatteris történetesen őrülten belém szeretne… – Ez a veszély nem fenyeget – felelte Honoria az illendőnél kissé határozottabban. Aztán, mivel rájött, hogy udvariatlanság volt így szólni, hozzátette: – Senkibe nem fog beleszeretni. Nekem elhiheted. – A szerelem útjai kifürkészhetetlenek – mondta Sarah. De inkább reménykedőnek, mint magabiztosnak tűnt. – Még ha Marcus beléd szeretne is, ami nem fog megtörténni, nem mintha veled lenne valami gond, egyszerűen nem olyan ember, aki hamar szerelmes lesz – mondta Honoria, aztán elhallgatott; próbált visszaemlékezni, honnan indította a mondatot, mert abban biztos volt, hogy nem fejezte be. Sarah karba fonta a kezét. – Volt valami értelem is a sértése közé rejtve? Honoria csak pislogott. – Csak az, hogy ha Marcus mégis beleszeretne valakibe, a legszokványosabb, szabályos módon tenné. – Van olyan, hogy szokványos szerelem? – kérdezte Iris. A kijelentés annyira volt filozofikus, hogy a szalonban hirtelen csend lett. De csak egy pillanatra. – Semmiképpen sem sietne az esküvővel – folytatta Honoria, egyenesen Sarah felé fordulva. – Utálja felhívni magára a figyelmet. Utálja – ismételte meg, mert ez az állítás igazán megérdemelte a külön hangsúlyt. – Az biztos, hogy ő nem fog felszabadítani téged a zeneest kötelezettsége alól. Sarah egy pillanatig egyenesen, mereven állt, aztán felsóhajtott; válla megereszkedett. – Akkor talán Gregory Bridgerton – szólt szomorúan. – Ő olyan romantikus alkatnak látszik. – Annyira, hogy elszöktetne? – kérdezte Iris. – Senki sem fog elszökni! – kiáltott fel Honoria. – És mindenki játszani fog jövő hónapban a zeneesten. Sarah és Iris egyformán nézett rá: két rész meglepetéssel, egy rész felháborodással. És jó adag rettenettel. – Így lesz – dünnyögte Honoria. – Mindannyian játszani fogunk. Ez a kötelességünk. – Kötelesség – ismételte Sarah. – Szörnyű zenét játszani kötelesség? Honoria nagy szemekkel bámult rá. – Igen. Iris nevetésben tört ki. – Ez egyáltalán nem mulatságos – mondta Sarah. Iris a szemét törölgette. – De igen. – Nem lesz az – figyelmeztette Sarah. – Amint játszanod kell. – Éppen ezért nevetek most – felelte Iris. – Amíg megtehetem. – Még mindig úgy gondolom, hogy vidéki vendégséget kell rendeznünk – jelentette ki Sarah. Mire Honoria azt felelte: – Teljes mértékben egyetértek. Sarah gyanakvón nézett rá.

25

– Csak arra gondoltam, nagyon ambiciózus dolog lenne erre, mint a zeneesten való zenélés kötelezettsége alóli kibúvás lehetőségére gondolni. Inkább ostobaság, mint ambiciózus dolog, de Honoria ilyet sosem mondana. Sarah leült a szekreterhez, tollat vett a kezébe. – Mr. Bridgerton személyében ezek szerint megegyeztünk? Honoria ekkor Irisre nézett. Mindketten bólintottak. – És még kit hívjunk meg? – kérdezte Sarah. – Nem gondoljátok, hogy ezzel meg kéne várnunk Cecilyt? – tette fel a kérdést Iris. – Neville Berbrooke-ot! – jelentette ki Sarah határozottan. – Ő és Mr. Bridgerton rokonok. – Valóban? – kérdezte Honoria. Elég sokat tudott a Bridgerton családról, ahogy mindenki más, de nem tudott arról, hogy házasság révén kapcsolatban lennének a Berbrooke családdal. – Mr. Bridgerton bátyja feleségének húga Mr. Berbrooke bátyjához ment feleségül. Olyasféle kijelentés volt ez, ami szarkasztikus megjegyzést igényelt, de Honoria túlságosan meglepődött azon, hogy milyen sebességgel sorolta Sarah ezeket a tényeket; olyannyira meglepődött, hogy pislogni is alig tudott. Irist azonban ez nem nyűgözte le. – És ettől… gyakorlatilag csak ismerősök, ugye? – Unokatestvérek – közölte Sarah, nyűgös pillantást vetve Irisre. – Gyakorlatilag sógorok. – Harmadlagosan – dünnyögte Iris. Sarah ekkor Honoriára nézett. – Állítsd le valahogy! Honoria felnevetett. Iris is, és végül Sarah is engedett a kuncogásnak. Honoria felállt, túláradó szeretettel ölelte magához Sarah-t. – Minden rendben lesz. Meglátod, minden rendben lesz. Sarah félénken mosolygott vissza rá és éppen mondani akart valamit, amikor Cecily viharzott be a szalonba, nyomában anyja. – Anyának nagyon tetszik az ötlet! – jelentette be Cecily. – Valóban – erősítette meg Mrs. Royle. Azzal a szekreterhez sietett, leült arra a székre, amiről Sarah egy pillanattal korábban felállt. Honoria érdeklődéssel figyelte. Mrs. Royle olyan átlagos asszony; átlagos magasságú, átlagos testalkatú, haja szokványos barna, ruhája is a lila szokványos árnyalata, szegélyén átlagos fodor. De semmi szokványos nem volt az arckifejezésében is ebben a pillanatban. Úgy nézett ki, mint aki egy hadsereget is kész lenne irányítani; és nyilvánvaló volt, hogy nem szedne hadifoglyokat. – Kitűnő ötlet – jegyezte meg Mrs. Royle kissé elkomorulva, miközben keresett valamit az asztalon. – Nem is tudom, miért nem gondoltam rá korábban. Természetesen gyorsan kell cselekednünk. Még ma délután le kell küldenünk valakit Londonba, hogy értesítsük a szüléitekét, hogy csak később érkeztek haza – mondta, azzal Honoria felé fordult. – Cecily azt mondja, biztosítani tudod Lord Chatteris jelenlétét. – Nem – felelte Honoria riadtan. – Nem tudom biztosítani, hogy el is jön. Természetesen megpróbálhatom, de… – Akkor próbálkozz hathatósan – szólt Mrs. Royle sürgetőn. – Ez lesz a te feladatot, míg mi a vendégséget tervezzük. Jut eszembe, mikor is ér ide? – Fogalmam sincs – felelte Honoria. Már nem is számolta, hányadszor válaszolta ugyanezt ugyanerre a kérdésre. – Nem mondott konkrét időpontot. – Ugye nem felejtette el? – Nem olyan ember, aki elfeledkezik az ígéretéről – felelte Honoria. – Igen, nem olyannak látszik – jegyezte meg elgondolkodva Mrs. Royle. – Bár sosem lehet számítani arra, hogy egy férfiú, annyira rajongjon az udvarlás formaságaiért, mint egy nő.

26

A vészcsengő, ami addig csak hébe-hóba kondult meg Honoria lelkében, most teljes erőből bongani kezdett. Szentséges ég! Ha Mrs. Royle arra gondol, hogy ő és Marcus… – Nem udvarol nekem – jelentette ki gyorsan. Mrs. Royle elgondolkodón méregette. – Higgye el, nem udvarol nekem. Mrs. Royle tekintetét ekkor Sarah-ra emelte, aki rögtön kihúzta magát ültében. – Valószínűtlennek tűnik – szólalt Sarah, mivel nyilvánvaló volt, hogy Mrs. Royle kommentárt vár tőle. – Olyanok együtt, mintha testvérek lennének. – Ez igaz – erősítette meg Honoria. – A bátyám és ő a legjobb barátok voltak. Daniel említésére a szalonban néma csend lett. Honoria nem igazán volt biztos abban, hogy ez a tisztelet, a feszélyezettség csendje volt vagy a sajnálaté, hogy egy teljesen jó parti fiatalember elveszett az első bálozók jelen generációja számára. – Nos – szólalt meg Mrs. Royle hirtelen –, tégy meg mindent, ami tőled telik. Csak ezt kérhetjük tőled. – Ó! – kiáltott fel Cecily, az ablaktól hátralépve. – Azt hiszem, itt van! Sarah talpra ugrott, simítgatni kezdte tökéletesen ránctalan szoknyáját. – Biztos vagy ebben? – Ó, igen! – Cecily szinte felsóhajtott az örömtől. – Ó, szentséges ég! Micsoda remek hintó! Mozdulatlanul álltak, nézték a vendéget. Honoria úgy látta, hogy Mrs. Royle lélegzetvisszafojtva figyel. – Vajon nem fogjuk ostobának érezni magunkat – súgta a fülébe Iris –, ha nem is ő jött? Honoria visszafojtotta feltörni készülő nevetését és kecsesen bokán rúgta unokatestvérét. Iris csak mosolygott. A nagy csendben könnyen meghallották a kopogást a bejárat felől, aztán a nyikorgást, ahogy a komornyik ajtót nyitott. – Húzd ki magad! – szólt Mrs. Royle fojtott, de éles hangon Cecilyre. Aztán, mintha csak ekkor jutott volna eszébe, hozzátette: – Mindenki húzza ki magát! De a komornyik egyedül jelent meg az ajtóban. – Lord Chatteris sajnálattal közli, hogy nem tud ma látogatást tenni önöknél – jelentette be. Hirtelen mindenki megroskadt. Még Mrs. Royle is. Mintha mindenkibe fájdalom hasított volna, a szusz kiszorult belőlük. – Levelet küldött – közölte a komornyik. Mrs. Royle a kezét nyújtotta érte, de a komornyik újabb bejelentést tett: – Lady Honoria a címzett. Honoria kihúzta magát; tudta, hogy minden tekintet rá szegeződik; némi erőfeszítést kellett tennie, hogy leplezze a megkönnyebbülést, ami meggyőződése szerint azért így is meglátszott az arcán. – Ööö, köszönöm – szólt, azzal átvette a komornyiktól az összehajtott ívpapirost. – Mit ír? – kérdezte Sarah, még mielőtt Honoria fel tudta volna törni a viaszpecsétet. – Egy pillanat – dünnyögte Honoria, azzal néhány lépést tett az ablak felé, hogy relatív háborítatlan magányban olvashassa el Marcus levelét. – Igazából semmi különös – közölte, amint végigolvasta a három rövid mondatot. – Sürgős dolga akadt otthon, és ma délután nem tud látogatást tenni. – Csak ennyit írt? – kérdezte Mrs. Royle kissé szigorúan. – Nem szokott hosszas magyarázkodásokba bocsátkozni – közölte Honoria. – A nagy emberek nem magyarázkodnak, mit és miért tesznek – jelentette be Cecily. Csend lett, mely csend alatt mindenki ezt a kijelentést fontolgatta, aztán Honoria szándékosan vidáman megszólalt: – Mindannyiunknak minden jót kíván. – Csak nem méltóztatik megtisztelni minket a jelenlétével – jegyezte meg halkan, komoran Mrs. Royle.

27

A vidéki mulatság nyilvánvaló kérdése a levegőben lógott; a fiatal hölgyek egymásra pillantgattak, szótlanul találgatták, ki lesz az, aki végül rászánja magát a kérdésre. Végül minden tekintet Cecilyn állapodott meg. Neki kell előhozakodnia vele. Udvariatlanság lenne, ha más tenné fel a kérdést. – Mi legyen a bricstani vendégséggel? – kérdezte Cecily. De anyja éppen gondolataiba merült, ajkát csücsörítette az erőfeszítéstől, szeme összeszűkült. Cecily köhécselt, majd hangosabban szólalt meg: – Anya! – Attól még jó ötlet – felelte Mrs. Royle hirtelen. Hangja élénk volt az eltökéltségtől és Honoria szinte úgy érezte, hogy a hangok a füléről visszhangoznak. – Akkor meghívjuk a diákokat? – kérdezte Cecily. – Én Gregory Bridgertonra gondoltam – jegyezte meg Sarah segítőkészen és Neville Berbrooke-ra. – Jó választás – szólt Mrs. Royle, azzal a szalonon át határozott léptekkel a szekreterhez vonult. – Mindkettő nagyon jó család. – Elővett néhány krémszínű ívpapírt, aztán a sarkuknál felcsippentve számolni kezdte az íveket. – Rögtön meg is írom a meghívásokat – közölte, amint kiszámolt annyi papírt, amennyire szüksége volt. Aztán kinyújtott kézzel fordult Honoria felé. – Kivéve ezt. – Tessék? – kérdezte Honoria, bár pontosan tudta, mire gondol Mrs. Royle. Csak nem akarta elfogadni. – Te hívd meg Lord Chatterist, ahogy eredetileg terveztük. Nem az egész vendégségre, csak egy délutánra. Szombatra vagy vasárnapra, ami jobban megfelel neki. – Biztos vagy benne, hogy nem neked kéne meghívni? – kérdezte Cecily. – Igen. Jobb, ha Lady Honoria hívja meg – jelentette ki Mrs. Royle. – Ha a család ilyen közeli barátja invitálja, nehezebben tudja visszautasítani a meghívást. – Még egy lépést tett előre, és Honoriának nem volt más választása, mint átvenni tőle a papírt. – Természetesen jó szomszédok vagyunk – tette hozzá Mrs. Royle. – Ne gondold, hogy nem vagyunk azok. – Rendben – adta meg magát Honoria. Nem mondhatott mást. És nem tehet mást, gondolta, a kezében tartott papírra lenézve. Aztán fordult a szerencse. Mrs. Royle leült a szekreterhez, ami azt jelentette, hogy Honoriának nem maradt más választása, mint szobájába visszatérni és megírni azt a meghívót. Ami azt jelentette, hogy Honorián – és persze Marcuson – kívül senki sem fogja tudni, mi áll benne: Marcus! Mrs. Royle megkért, hívjalak meg Bricstanba erre a hétvégére. Kisebb vidéki vendégséget tervez, négy fiatal hölgy lesz jelen, akiket említettem, engem is beleértve, és négy fiatalember az egyetemről. Könyörgöm, ne fogadd el a meghívást. Nagyon feszélyezve éreznéd magadat, és feszélyezettségedet látva én is feszélyezve erezném magamat, és bűntudat mardosna. Őszinte szeretettel, Honoria Más fiatalember az ilyen „invitálást” felhívásnak tekintené, és azonnal elfogadná. De Marcus nem. Ebben Honoria egészen biztos volt. Lehet fölényes, lehet rosszalló, de az biztos, hogy nem akar rosszat. És nem fogja kitenni magát ilyen feszélyezettségnek, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza őt. Marcus időnként nagy nyűg volt Honoriának, de szíve mélyén jó ember. Es okos. Rá fog jönni, hogy Mrs. Royle összejövetele olyan esemény, amitől legjobb esetben is zsong a feje, de ez a minimum. Belegondolt, vajon Marcus miért megy le egyáltalán a londoni szezonra; társaságban mindig olyan unottnak látszott.

28

Honoria saját kezűleg pecsételte le a levelet, átadta a komornyiknak, hogy küldje el Marcusnak. Mrs. Royle-t lefoglalták az előkészületek, ezért nemigen figyelt Honoriára, egészen addig, míg hosszú órákkal később meg nem érkezett Marcus válasza. A levél ezúttal neki szólt. – Mit ír? – kérdezte Cecily elfúló hangon, nagy kíváncsisággal, és már a pecsétbontáskor anyjához szaladt. Iris szorosan a nyomában; Cecily válla fölött igyekezett a sorokat látni. Honoria hátramaradt. Várt. Tudta, mi áll benne. Mrs. Royle feltörte a pecsétet, kihajtogatta a levelet, tekintete fürgén pásztázta a sorokat. – Sajnálattal nem tudja elfogadni a meghívást – közölte kimért, színtelen hangon. Cecily és Sarah felszisszent. Mrs. Royle ekkor Honoriára pillantott. aki nagyon remélte, jól színleli a döbbent csodálkozást, amikor azt felelte: – Meghívtam. Azt hiszem, egyszerűen nem ezt a fajta szórakozást kedveli. Nem igazán társaságkedvelő. – Nos, ez nyilván igaz – mormogta Mrs. Royle. – A tavalyi szezonban csak három bálra emlékszem, amelyen táncolt. Pedig mindenhol sok fiatal hölgy volt partner nélkül. Ez egyenesen udvariatlanság volt tőle. – Pedig egészen jó táncos – jegyezte meg Cecily. Minden tekintet feléje fordult. – Igen – erősítette meg, és kissé meglepettnek tűnt, hogy kijelentése oly nagy figyelmet keltett. – A Mottram-bálon táncolt velem. – A többi kisasszony felé fordult, mintha szükségét érezné, hogy magyarázatot adjon. – Hiszen szomszédok vagyunk. Ezt kívánta az illem. Honoria bólintott. Marcus valóban jó táncos. Az biztos, hogy nála sokkal jobb. Ő sosem értette a ritmus finomságait. Sarah végtelen türelemmel próbálta magyarázni a keringő és a kétnegyedes ütem közti különbséget, de Honoria sosem volt képes felfogni. – Megtartjuk a vendégséget – jelentette ki Mrs. Royle hangosan, kezét szívére téve. – A négy úriember közül ketten már elfogadták a meghívást és biztos vagyok benne, hogy reggelre a másik kettő szándékát is megtudjuk. Ám este, amikor Honoria éppen indult nyugovóra térni, Mrs. Royle félrevonta és halkan megkérdezte: – Gondolod, van rá esély, hogy Lord Chatteris meggondolja magát? Honoria meglehetősen feszengett e kérdés hallatán. – Attól tartok, nem, asszonyom. Mrs. Royle a fejét ingatta és kis csettintő hangot hallatott. – Milyen kár! Igazán ékességünk lett volna. Hát, jó éjszakát, kedvesem. Szép álmokat!

Húsz mérfölddel távolabb Marcus egyedül ült dolgozószobájában egy pohár forró almaborral; Honoria levelén tűnődött. Felnevetett, amikor elolvasta, és úgy gondolta, Honoria szándéka éppen ez volt. Talán nem az elsődleges szándéka, hiszen elsődlegesen nyilván azt akarta elérni, hogy ne fogadja el a meghívást Mrs. Royle vendégségébe, de tudhatta, hogy szavait mosolyogtatónak találja. Újra lenézett a papírra, újraolvasta a sorokat és mosolygott. Csak Honoria képes ilyen levelet írni neki, könyörögni, hogy ne fogadjon el egy meghívást, amiről két mondattal korábban írt. Meglehetősen kellemes élmény volt viszontlátni. Régóta nem találkoztak. Nem is számolta, milyen sokszor összefutottak Londonban. Ám ezek a találkozások meg sem közelíthették azokat a boldog időket, amiket a családjánál töltött Whipple Hillben. A londoni szezonban vagy azon igyekezett, hogy kitérjen az ambiciózus anyák elől, akik meg voltak győződve arról, hogy lányuk arra született, hogy a következő Lady Chatteris legyen, vagy Honoriát próbálta szemmel tartani. Vagy a kettőt egyszerre. Visszatekintve, figyelemre méltó, hogy senkiben nem merült fel az a feltételezés, hogy ő maga mutat érdeklődést Honoria iránt. Hiszen nyilván elég időt töltött azzal, hogy diszkréten

29

beavatkozzon a dolgaiba. Az előző szezonban négy úriembert ijesztett el tőle; ketten hozományvadászok voltak, egy kegyetlenkedő hajlamú, a negyedik korosodó, nagyképű alak. Egészen biztos volt abban, hogy Honoriának meglenne a jó ízlése ahhoz, hogy az utóbbit kikosarazza, de a kegyetlenkedő hajlamú jól titkolta ezt a tulajdonságát és azt mondják, a hozományvadászok elbűvölő férfiúk voltak. Marcus úgy gondolta, ez az elbűvölőség a hozományvadászoknál előfeltétel. Lehet, hogy érdeklődést mutat az egyik fiatalember iránt, aki Mrs. Royle vendégségében jelen lesz, és nem akarja, hogy tönkretegye a lehetőséget. Nem is igazán akart ott lenni abban a vendégségben, így ebben teljesen egyetértettek. De tudnia kell, kire vetett szemet Honoria. Ha nem ismeri a fiatalembert, akkor érdeklődnie kell felőle. Nem lesz különösebben nehéz megszerezni a vendéglistát; a személyzet tudja, hogyan kell az ilyesmit kitudakolni. És talán, ha jó az idő, kilovagol egy kicsit. Vagy sétálgat. Az erdőben van egy ösvény, ami Fensmore és Bricstan között a birtokhatár közelében húzódik. Nem is emlékezett rá, mikor sétált legutóbb. Egy földbirtokosnak illik igen alaposan ismernie tulajdonát. Tehát sétálni fog. És ha összetalálkozik Honoriával és a társasággal, csak annyi ideig társalog velük, amíg megszerzi a szükséges információkat. Nem kell részt vennie a vendégségben és kiderítheti, kit szemelt ki magának a kisasszony. Marcus kiitta az almabort és mosolygott. El sem tudott volna képzelni jobb kifejletet.

30

Harmadik fejezet Vasárnap délutánra Honoria meg volt győződve arról, hogy jól választott. Gregory Bridgerton ideális férj lenne. Néhány nappal korábban, a Royle család városi házában egymás mellé ültették őket a vacsoránál, és Gregory Bridgerton valósággal elbűvölő volt. Az igaz, hogy semmi jelét nem adta annak, hogy különösebben elbűvölte volna, de a hölgyek egyike iránt sem mutatott különösebb érdeklődést. Kedves volt, udvarias és olyan humorérzéke volt, mint neki. Ennél is lényegesebb volt, hogy Honoria úgy gondolta, ha igyekezne, reális esélye lenne felkelteni maga iránt a férfiú érdeklődését. Késői, nem, a legfiatalabb fiúgyermek volt a családban, ami azt jelentette, hogy azok a hölgyek, akik rangot remélnek szerezni a férjjel, figyelemre sem méltatják. És valószínűleg pénzre van szüksége. A családja meglehetősen vagyonos, és nyilván biztosítanák a megélhetését, de a fiatalabb fiúknak hírhedten szükségük van hozományra. Honoriának pedig van hozománya. Nem egy szédítő vagyon, de Daniel elárulta neki a pontos összeget, mielőtt elhagyta az országot, és ez a hozomány egészen tisztességesnek bizonyult. Nem lép üres kézzel a házasságba. Már csak az van hátra, hogy finom ráhatásának következményeként Mr. Bridgerton belássa, tökéletes pár lennének. És Honoriának megvolt erre a terve. Vasárnap délelőtt a templomban jutott eszébe. (A hölgyek templomba mentek; az uraknak valahogy sikerült ebből kimaradniuk.) Nem volt túl bonyolult terv; csak egy napfényes napra volt hozzá szükség, egy kis tájékozódóképességre és egy lapátra. Az első feltételt könnyű volt teljesíteni, mivel a napfény adott volt. Fényesen sütött a nap, amikor beléptek a kis plébániatemplomba; valószínűleg a templomról kapta az ötletet. Ennél is lényegesebb, hogy akkor is sütött a nap, amikor a mise után kiléptek a kapun, amire az angol időjárás szeszélyességét ismerve, nem mindig lehet számítani. A második feltétel némiképp bonyolultabb. De előző nap sétáltak az erdőben és Honoria egészen biztos volt abban, hogy megjegyezte a járást. Lehet, hogy nem tudja, merre van észak és dél, de egy szépen gondozott ösvényen végig tud menni. Ami a lapátot illeti, azt később kell kitalálnia. Amikor a mise után a hölgyek visszatértek Bricstanba, megtudták, hogy az urak vadászni mentek és csak késői ebédre térnek vissza. – Nagyon éhesek lesznek – jelentette ki Mrs. Royle. – Eszerint kell előkészületeket tennünk. Nyilván Honoria volt az egyetlen, aki nem vette észre, hogy ez azt jelenti, Mrs. Royle-nak segítségre van szüksége. Cecily és Sarah rögtön felszaladt, hogy kiválassza a délutáni ruhát, Iris valami butaságot hebegett, hogy fáj a hasa és gyorsan eltűnt. Honoria így kénytelen volt bevonulni Mrs. Royle kétszemélyes különítményébe. – Azt terveztem, hogy húspástétom lesz ebédre – közölte Mrs. Royle. – Azt könnyű a szabadban felszolgálni. De azt hiszem, más húsra is szükségünk lesz. Szerinted az urak szeretik a hideg marhasültet?

31

– Természetesen – felelte Honoria, követve a hölgyet a konyhába. Azt talán mindenki szereti. – Mustárral? – Honoria szólni akart, de Mrs. Royle nyilván nem várt választ, mert csak beszélt. – Három fogást szolgálunk fel. És kompótot. Honoria egy pillanatig várt, míg nyilvánvalóvá lett, hogy Mrs. Royle ezúttal tényleg választ vár; csak ekkor szólalt meg. – Igen, az nagyszerű lenne. Nem ez volt társalgási képességeinek legnagyszerűbb példája, de a téma ismeretében ez volt a legjobb válasz, amit adhatott. – Ó! – Mrs. Royle megállt és olyan hirtelenséggel fordult meg, hogy Honoria kis híján nekiütközött. – Elfelejtettem szólni Cecilynek! – Miről? – kérdezte Honoria, de Mrs. Royle már hatlépésnyire járt a hallban, szobalányt hívott. Aztán visszatért és azt mondta: – Nagyon fontos, hogy ma délután kék ruhát viseljen. Hallottam, hogy két vendégünknek is ez a kedvenc színe. Honoriának halvány fogalma sem volt, honnan tudta ezt meg. – És a kék megy a szeme színéhez is – tette hozzá Mrs. Royle. – Igen, Cecilynek nagyon szép szeme van. Mrs. Royle furcsán nézett rá, aztán megjegyezte: – Neked is gyakrabban kéne kéket viselned. Attól kevésbé tűnne különösnek a szemed. – Szeretem a szememet – szólt Honoria mosolyogva. Mrs. Royle ajka keskeny vonalba merevült. – A színe nagyon szokatlan. – Családi vonás. A bátyám szeme ugyanilyen. – Ó, igen, a bátyád – sóhajtott Mrs. Royle. – Milyen kár! Honoria bólintott. Három évvel korábban sértésnek vette volna a megjegyzést, de most már kevésbé volt lobbanékony, inkább gyakorlatias lett. Ráadásul igaz is. Valóban kár érte. – Reméljük, hogy egy napon hazatérhet. Mrs. Royle felhorkant. – Csak akkor, ha Ramsgate meghal. Hátulgombolós kora óta ismerem; makacs, mint egy öszvér. Honoria csak pislogott. Teljesen szokatlan, váratlan Mrs. Royle-tól ilyen beszéd. – Hát, csak annyit tehetek, hogy sajnálom – sóhajtott. Mrs. Royle. – A szakács desszertnek piskótakosarat készít, eperrel és vaníliakrémmel. – Kitűnő ötlet – szólt Honoria, aki eddigre kitalálta, az a dolga, hogy lehetőség szerint mindenben egyetértsen Mrs. Royle-lal. – Talán valami linzerfélét is kéne sütnünk – szólt Mrs. Royle elkomorulva. – Nagyon ért hozzá, és az urak biztosan igen éhesek lesznek. A vadászat elég fárasztó tud lenni. Honoria kialakult véleménye az volt, hogy a vadászat a madarak számára sokkal fárasztóbb, mint az emberek számára, de ezt az adott pillanatban bölcsebbnek tartotta nem hangoztatni. Mégsem állta meg megjegyzés nélkül: – Hát nem érdekes, hogy inkább vadászni mentek, mint templomba? – Nem az én dolgom megítélni, milyen életvitelt folytatnak a fiatalurak – jelentette ki Mrs. Royle kurtán. – Kivéve, ha a fiaim, mely esetben mindig kötelesek azt tenni, amit mondok nekik. Honoria próbált iróniát felfedezni ebben az állításban, de nem talált, ezért egyszerűen bólintott. Olyan halvány érzése volt, hogy Cecily leendő férje is ebbe a „köteles azt tenni, amit mondok neki” kategóriába fog tartozni. Remélte, hogy szegény férj – akárki is lesz az –, tudja, mibe keveredik. Daniel egyszer azt mondta, a legjobb tanácsot, amit valaha a házassággal kapcsolatban (természetesen kéretlenül) kapott, Lady Danbury mondta neki, a

32

borzalmas nagyasszony, aki, úgy tűnik, abban leli örömét, hogy tanácsokat osztogat bárkinek, aki hajlandó megfogadni. És sok olyannak is, aki nem hajlandó megfogadni. Ám Daniel nyilvánvalóan komolyan vette a tanácsot, vagy legalábbis emlékezetébe véste. A tanács pedig úgy szólt, hogy a fiatalemberek tartsák észben: amikor megnősülnek, nemcsak a feleségüket veszik magukhoz a házasságban, hanem az anyósukat is. Bizonyos mértékig. Daniel pajkosan nevetett, amikor saját kiegészítését hozzátette a felidézett tanácshoz. Honoria értetlenül nézett rá, mire Daniel még jobban nevetett. Időnként nagyon gonoszkodó tudott lenni. De attól még hiányzik. Mrs. Royle igazán nem is volt olyan rosszindulatú. Egyszerűen eltökélt volt és Honoria tapasztalatból tudta, hogy a céltudatos anyák veszedelmesek. Az ő anyja is céltudatos volt valaha. A nővérei rengeteget meséltek arról, milyen volt mellette eladósorban lévő hajadonnak lenni; anyjuk olyan ambiciózusan igyekezett férjhez adni őket, amilyet az előkelő társaság még nem látott. Margaret, Henrietta, Lydia és Charlotte Smythe-Smith mindig úgy öltözött, mintha skatulyából vették volna ki, mindig jókor voltak jó helyen és mindannyian jó partit csináltak. Nem briliáns partit, de jó partit. És legfeljebb két szezon alatt. Honoria azonban a harmadik renyhe szezonnak nézett elébe, és anyja igyekezete, hogy őt minél jobb házasságban lássa, meglehetősen lanyhult. Nem mintha nem akarta volna, hogy Honoria férjhez menjen; inkább arról volt szó, hogy már nem volt képes olyan nagy igyekezettel törődni vele. Miután Daniel elhagyta az országot, nem igazán volt képes nagy igyekezetet mutatni semmi iránt. Ha tehát Mrs. Royle azon töri magát, hogy több süteményt süssenek és parancsba adja lányának, hogy milyen ruhát vegyen fel, pusztán annak alapján, hogy hallott valamit a vendégek kedvenc színével kapcsolatban, azt szeretetből teszi, és Honoria őt ezért soha nem hibáztathatja. – Nagyon kedves vagy, hogy segítesz nekem az előkészületekben – mondta Mrs. Royle, megpaskolva Honoria karját. – Anyám mindig azt szokta mondani, hogy minden feladat könnyebb, ha van még egy pár segítő kéz. Honoria úgy vélte, ő inkább segítő fülként vesz részt a munkálatokban, mert a kezére ebben nincs szükség, ám köszönetét mormolt és követte a hölgyet a kertbe, ahol Mrs. Royle a piknik előkészületeit kívánta felügyelni. – Ha jól láttam, Mr. Bridgerton meglehetős érdeklődéssel nézte az én Cecilymet – jegyezte meg Mrs. Royle a már kevésbé ragyogó napfényre kilépve. – Te is észrevetted? – Nem, én nem vettem észre – felelte Honoria. Nem vette észre. De vajon valóban ez a helyzet? – De bizony – jelentette ki Mrs. Royle elég határozottan. – Tegnap este vacsoránál. Nagyon szélesen mosolygott. Honoria köhécselt. – Mr. Bridgerton gyakran mosolyog. – Igen, de másképpen mosolygott. – Lehet – pillantott Honoria az égre. Felhők gyülekeztek, bár nem tűnt úgy, hogy eső készülődne. – Tudom – mondta Mrs. Royle, követve Honoria tekintetét, félreértve annak okát. – Nem olyan napos az idő, mint délelőtt volt. De remélem, kitart még a piknik idején. Honoria pedig ezt követően legalább két óráig reménykedett. Tervei voltak. Tervei, amelyek megvalósításához – körülnézett, hiszen a kertben voltak –, lapátra volt szüksége. – Nagy tragédia lenne, ha bent kéne ebédelnünk – folytatta Mrs. Royle. – Azt nem lehetne pikniknek nevezni.

33

Honoria szórakozottan bólintott, még mindig a felhők állását elemezte. Volt egy, ami egy kicsit sötétebb szürke volt a többinél, de vajon közeledik vagy távolodik? – Azt hiszem, nem tehetek mást, mint várok, és majd meglátom, mi lesz – szólt Mrs. Royle. – Nem sokat számít. Az urak ugyanolyan valószínűséggel esnek szerelembe a négy fal között, mint a szabadban, és ha Mr. Bridgerton valóban érdeklődést mutat az én kislányom iránt, Cecily legalább zongorajátékával elkápráztathatja. – Sarah is nagyon jól játszik – jegyezte meg Honoria. Mrs. Royle erre megállt és megfordult. – Valóban? Honoria nem lepődött meg azon, hogy Mrs. Royle meglepődött. Pontosan tudta, hogy ott volt az előző évi zeneesten. – Lehet, hogy mégsem odabent leszünk – folytatta Mrs. Royle, mielőtt Honoria bármit mondhatott volna. – Nem ígérkezik nagyon rossznak az időjárás. Hmmm. Azt hiszem, el kell ismernem, reméltem, hogy Mr. Bridgerton érdeklődést mutat az én Cecilym iránt… ó, remélem, a szobalány időben meg tudja mondani neki, hogy kék ruhát vegyen fel; bosszús lesz, ha át kell öltöznie… de természetesen Lord Chatteris még izgalmasabb lenne. Honoria riadtan fordult meg, szembenézett a hölggyel. – De Lord Chatteris nem jön. – Így van, de ő a szomszédunk. És mint Cecily a minap megjegyezte, ez azt jelenti, hogy táncolni fog vele a londoni szezonban, és az ember ott ragadja meg a lehetőséget, ahol a lehetőség mutatkozik. – Igen, természetesen, de… – Nem sok fiatal hölgyet részesít ebben a kegyben – büszkélkedett Mrs. Royle. – Téged talán a korábbi ismeretségekre való tekintettel, és még egy vagy két hölgyet. Így könnyebb lesz Cecilynek magára vonnia a figyelmét. Így, Lady Honoria – mondta a közeli asztalon elhelyezett virágcsokorra mutatva. – Ráadásul – tette hozzá –, a mi birtokunk elhelyezkedése olyan, mintha az övéből szakították volna ki. Nyilván szeretné, ha az övé lenne. Honoria köhécselt; nem igazán tudta, mit mondjon erre. – Nem mintha az egészet neki adnánk – folytatta Mrs. Royle. – Teljesen tehermentes, de nem akarnám így megrövidíteni Georgie-t. – Georgie? – A legidősebb fiam. – Fürkésző tekintettel fordult Honoria felé, aztán legyintett. – Nem, te túl idős vagy hozzá. Kár. Honoria úgy ítélte meg, hogy erre nincs megfelelő válasz, ezért inkább meg sem szólalt. – De hozzácsaphatunk néhány holdat Cecily hozományához – közölte Mrs. Royle. – Megérné, mert így lenne egy grófné a családban. – Nem hiszem, hogy nősülést fontolgatna – próbálkozott Honoria. – Butaság. Minden nőtlen fiatalember feleséget keres. Csak nem mindig tudják ezt magukról. Honoria ajka halvány mosolyra húzódott. – Ezt biztosan megjegyzem magamnak. Mrs. Royle megfordult, igen álhatón nézett Honoriára. – Jegyezd is meg – mondta határozottan, nyilván, miután arra a következtetésre jutott, hogy a kisasszony nem gúnyolódik. – Készen is vagyunk. Mi a véleményed ezekről a csokrokról? Nem túl sok bennük a krókusz? – Szerintem nagyon szépek – felelte Honoria; különösen a levendulaszínűek nyerték el a tetszését. – És még alig tavaszodon ki. Csak a krókusz virágzik. Mrs. Royle mélyet sóhajtott. – Igen, ez így van. De én elég közönségesnek találom ezeket.

34

Honoria álmodozó mosollyal nézte a virágokat, ujjait végighúzta a szirmokon. A krókusz látványa valami okból nagy elégedettséggel töltötte el. – Én inkább idillinek találom őket. Mrs. Royle megbillentette fejét, Honoria megjegyzését fontolgatta, aztán nyilván úgy ítélte meg, hogy nem kíván reagálást, mert kihúzta magát és kijelentette: – Azt hiszem, mégis szólok a szakácsnak, hogy süssön valami linzerfélét. – Itt maradhatnék? – kérdezte Honoria hirtelen. – Nagyon szeretek virágokat rendezgetni. Mrs. Royle a tökéletesen elrendezett virágokra, majd Honoriára pillantott. – Csak egy kicsit megigazgatom őket – magyarázta Honoria. Mrs. Royle legyintett. – Ha ezt szeretnéd, persze, tedd csak. De ne felejts el átöltözni, mielőtt az urak visszatérnek. De ne viselj kéket. Szeretném, ha Cecily kitűnne. – Azt hiszem, nem is hoztam magammal kék ruhát – felelte Honoria diplomatikusan. – Hát, úgy könnyű – szólt Mrs. Royle könnyeden. – Jó szórakozást a… megigazgatáshoz. Honoria mosolygott és várta, hogy a ház asszonya bemenjen. Aztán várt még egy kicsit, mert szobalányok és konyhalányok járkáltak, villákat, kanalakat, asztalneműt rendezgettek. Egy ideig a virágokkal matatott, közben körülnézett, egészen addig pásztázta a környéket tekintetével, míg az egyik rózsabokornál meg nem látott egy ezüstösen csillogó tárgyat. Kivárta, míg a személyzet csak a munkára figyel, aztán elindult a pázsiton, hogy felderítse a terepet. Kis ásó volt; nyilván a kertészek felejtették ott. „Köszönöm!” – mondta magában. Nem lapát ugyan, de megteszi. Ráadásul nem igazán tudta, hogyan lehetne a „lapát” szót és a „nem feltűnő'' kifejezést egy mondatban említeni. Az ásóval kapcsolatban is akadt némi tervezési feladat. Egyik ruháján sem volt zseb, de ha lett volna, sem tudna elrejteni egy akkora fémdarabot, mint a fél alkarja. De eldughatja valahová, ahonnan később, alkalmas időben előveheti. Ami azt illeti, pontosan ezt határozta el.

35

Negyedik fejezet Mit csinál? Marcus nem akart rejtőzni, de amikor meglátta, hogy Honoria valamit ás, önkéntelenül is elbújt. Hátralépett, visszahúzódott, csak állt és figyelt. A kisasszony egy kis ásóval dolgozott, és bármilyen lyukat ásott is, az nem lehetett túl nagy, mert alig egy perc elteltével felállt, először szemrevételezte keze munkáját, majd – ekkor Marcus óvatosan egy fa mögé húzódott – körülnézett; egy kupac száraz levelet keresett, ami alá elrejtheti az ásót. Ekkor Marcus kis híján felfedte jelenlétét. Ám a kisasszony visszafordult a lyuk felé, homlokát ráncolva nézett le rá, majd visszament a levélkupachoz és újra elővette az ásót. A kis kerti szerszámmal a kezében leguggolt és igazgatott valamit művén. Marcus csak a hátát látta, csak akkor szemlélhette meg a művet, amikor Honoria visszament a levél kupachoz, hogy elrejtse a szerszámot, ami bizonyítékul szolgálhatna. A lyuk körül laza föld volt felhalmozva. Vakondtúrást alkotott. Marcus eltűnődött, vajon a kisasszony tudja-e, hogy a vakondtúrás többnyire nem egymagában áll. Ha egy van, akkor általában van még egy és még egy, meglehetősen közel. De ez talán nem is számít. Annak alapján, hogy hányszor ellenőrizte lábával a lyukat, szándéka nyilvánvalóan az, hogy esést színlelhessen. Vagy talán, hogy valaki más elessen. Akárhogy is, kicsi a valószínűsége annak, hogy bokaficam után az ember másik vakondtúrást keressen. Percekig figyelte. Unalmas vállalkozásnak lehetne tekinteni azt, hogy az ember egy hölgyet figyel, aki nem csinál mást, mint áll a saját készítésű álvakondtúrása felett, de Marcus ezt meglepően élvezetesnek találta. Talán, mert Honoria olyan sokat tett azért, hogy távol tartsa magától az unalmat. Először is úgy tűnt, hogy mintha a kisasszony halkan recitálna valami szöveget, bár orra bosszús ráncolásából úgy tűnt, hogy a végére nem emlékszik. Aztán egy pár lépés dzsigget táncolt. Aztán keringőt; karját kinyújtotta láthatatlan partnere felé. Meglepően kecses volt ott kint az erdőben. Lényegesen jobban táncolt zene nélkül, mint valaha zenére. Halványzöld ruhájában koboldhoz hasonlított. Marcus szinte látta zöld levelekből varrt ruhában, ahogy az erdőben szökell. Mindig is vidéki lány volt. Szabadon szaladgált Whipple Biliben, fára mászott, hegyekről gurult le. Rendszerint igyekezett vele és Daniellel tartani, de még ha nem voltak hajlandók elviselni a társaságát, akkor is elszórakoztatta magát, általában a szabadban. Emlékezett rá, hogy Honoria egy délután ötvenszer kerülte meg a házat csak azért, hogy kipróbálja, meg lehet-e tenni. Nagy ház volt. Másnap minden porcikája fájt. Még Daniel is elhitte panaszait. Eszébe jutott saját birtoka, Fensmore. Hatalmas épület. Épeszű embernek nem jutna eszébe, hogy egy nap tízszer körbejárja, nemhogy ötvenszer. Egy pillanatra elgondolkodott… Vajon Honoria járt már Fensmore-ban? Fogalma sem volt, mikor lett volna erre alkalom;

36

gyerekkorában biztosan senkit nem hívott meg. Apja nem a vendégszeretetéről volt híres, és Marcus a legkevésbé sem akart vendégeket hívni gyerekkora néma mauzóleumába. Körülbelül tíz perc elteltével azonban Honoria elunta magát. Aztán Marcus kezdett unatkozni, mert a kisasszony csak ült egy fa tövénél, könyökét térdére, állát tenyerébe támasztva. Aztán meghallotta, hogy jön valaki. Honoria is hallotta, mert rögtön talpra ugrott, a művakondtúráshoz sietett és belelépett. Aztán furcsa guggoló mozdulattal leült a földre, ahol a lehető legkecsesebben helyezkedett el ahhoz képest, amennyire kecsesen fél lábbal vakondlyukban ülni lehet. Várt egy pillanatig, nyilván feszülten figyelt, aztán amikor az erdőben járó személy megfelelő közelségbe ért, a kisasszony egy igen meggyőző sikoltást hallatott. Jó szolgálatot tettek a családi pantomimjátékok. Ha Marcus nem látta volna, ahogy elrendezi az esést, ő is meg lett volna győződve róla, hogy a kisasszony valóban megsérült. Várta, hogy ki bukkan fel. És várt. És várt. A kisasszony is várt, de úgy tűnt, túl sokáig várt, mielőtt ajkát elhagyta volna a „fájdalom” második panaszos kiáltása. Mert senki nem sietett megmentésére. Még egyszer, utoljára kiáltott, de ebben már nem volt olyan meggyőzőerő. – A fenébe! – szisszent fel és kirángatta lábát a lyukból. Marcus felnevetett. Honoria lélegzete is elállt a döbbenettől. – Ki van ott? A pokolba is, nem akart hangosan nevetni. Kilépett a fák közül. Nem volt szándékában megijeszteni. – Marcus? A gróf úr üdvözlésre emelte kezét. Mondott volna valamit, de a kisasszony még a földön volt, cipellője csupa föld. És az arca… Ó, sosem látott ilyen mulatságosat. Honoria egyszerre volt dühös és megalázott, és mintha nem tudta volna, melyik érzés az erősebb. – Ne nevess! – Sajnálom – mondta, de egyáltalán nem sajnálta. A kisasszony szemöldöke mulatságosan bőszen ráncolódott. – Mit keresel te itt? – Itt lakom – felelte, azzal előrelépett, kezét nyújtotta segítségül. Ez tűnt a megfelelő úri gesztusnak. Honoria szeme összeszűkült. Nyilvánvaló volt, hogy egy pillanatig sem hitt neki. – Nos, szóval a közelben lakom – helyesbített. – Ez az ösvény nagyjából a birtokhatáron vezet. Honoria elfogadta a felé nyújtott kezet, hagyta, hogy Marcus segítsen neki felállni; közben igyekezett lesöpörni a földet szoknyájáról. De a föld nedves volt, apró göröngyök tapadtak az anyaghoz, a kisasszony bosszúsan morgolódott és sóhajtozott. Végül feladta. Felnézett. – Mióta vagy itt? Marcus szélesen elmosolyodott. – Régebben, mint szeretnéd. Honoria elgyötörtén felnyögött, aztán megszólalt: – Remélem, nem mondod el senkinek. – Egy szóval sem említem – ígérte Marcus. – De pontosan kit szerettél volna ily módon elbűvölni? A kisasszony erre valósággal felhorkant. – Te vagy az utolsó, akinek ezt elmondanám! Marcus összevonta a szemöldökét.

37

– Szóval az utolsó. – Honoria türelmetlen pillantást vetett rá. – Előbb a királynő, aztán a miniszterelnök… – Hagyd abba! – szólt rá Honoria, de nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Aztán újra leült. – Nincs ellenedre, ha visszaülök? – Egyáltalán nincs. – A ruhám már így is bepiszkolódott – mondta, azzal helyet talált magának a fa tövénél. – Még néhány perc ücsörgés a földön igazán nem számít. – Azzal leült; fanyar arckifejezéssel nézett a férfira. – Ez az a pillanat, amikor azt kéne mondanod, hogy üde vagyok, mint egy rózsaszál. – Azt hiszem, ez a rózsaszáltól függ. Erre a kisasszony mérhetetlen csalódottsággal nézett rá; olyan ismerősnek tetszett ez a nézés, hogy szinte komikus volt. Hány évig nézett rá így? Tizennégy? Tizenöt? Marcusnak egészen eddig a pillanatig nem is jutott eszébe, de szinte biztos, hogy Honoria az egyetlen nő az ismeretségi körében, aki teljesen őszintén beszél vele, és ebbe belefér egy jó adag maró gúny is. Ezért utált lemenni Londonba a szezonra. A nők kényeskednek és fecsegnek, és olyasmiket mondanak neki, amiről azt hiszik, hogy ő azt akarja hallani. A férfiak is. Az egészben az az ironikus, hogy szinte mindig tévednek. Sosem akarta, hogy talpnyalók vegyék körül. Utálta, hogy csüngnek minden szaván. Nem akarta, hogy teljesen szokványos kabátját megdicsérjék, hogy milyen figyelemre méltóan jó szabású és milyen jól áll neki. Most, hogy Daniel elment, senki nincs, aki igazán ismeri őt. Rokona sincs, hacsak nem akar négy nemzedékre visszatekintve találni közös őst valakikkel. Egyetlen gyerek egyetlen gyereke volt. A Holroyd család nem a gyereknemzésben tűnt ki. A közeli fa törzsének támaszkodva figyelte a földön ülő, fáradtnak és elgyötörtnek tűnő Honoriát. – Ezek szerint a vendégség nem olyan sikeres, mint amilyennek képzelted? Honoria kérdőn nézett fel rá. – A leveledben olyan kellemesnek írtad le – jegyezte meg. – Hát, tudtam, hogy neked egyáltalán nem tetszene. – Talán szórakoztatónak találtam volna – felelte Marcus, bár mindketten tudták, hogy ez nem igaz. Honoria ismét furcsán, rosszallón nézett rá. – Négy ifjú hajadon, négy fiatalember az egyetemről, Mr. és Mrs. Royle, és te. – Várt egy kicsit, hogy ez az információ leülepedjen, aztán hozzátette: – És talán egy kutya. Marcus fanyar mosollyal jegyezte meg: – Szeretem a kutyákat. Honoria erre felnevetett. Felkapott maga mellől egy kis ágat és köröket kezdett rajzolni vele a földre. Nagyon elhagyatottnak, nagyon reménytelennek tűnt; kontyából egyenes tincsek lógtak. Szeme is fáradtnak tűnt. Fáradtnak, és… volt benne valami más is. Valami, ami egyáltalán nem tetszett neki. Legyőzöttnek tűnt. Ez nem jól van így. Honoria Smythe-Smith sosem látszhat ilyennek. – Honoria! – szólította meg. De hangja hallatán Honoria élesen felnézett. – Huszonegy éves vagyok, Marcus. Marcus nem szólt, csak számolt. – Az nem lehet. A kisasszony ajka nyűgösen megfeszült. – Biztosíthatlak, hogy annyi vagyok. Tavaly volt néhány úriember, aki érdeklődést mutatott irántam, de egyik sem kérte meg a kezemet. – Vállat vont. – Nem tudom, miért.

38

Marcus köhécselt, aztán hirtelen szükségét érezte, hogy megigazítsa a nyakkendőjét. – Azt hiszem, így volt a legjobb – folytatta Honoria. – Egyikért sem rajongtam különösebben. És az egyikük… szóval, egyszer láttam, hogy megrúgott egy kutyát – mondta elkomorulva. – Vagyis ő szóba sem jöhetett… ha érted, mire gondolok. Marcus bólintott. Honoria kihúzta magát és mosolygott, határozottan vidámnak tűnt. Talán túl határozottan vidámnak. – De elhatároztam, hogy az idén jobban fog sikerülni. – E felől kétségem sincs. Honoria gyanakvó pillantást vetett rá. – Mi rosszat mondtam? – Semmi rosszat nem mondtál. De nem kéne ilyen leereszkedően beszélned velem. Mi a csodáról beszél? – Nem beszéltem veled leereszkedően. – Ugyan, Marcus! Kérlek! Hiszen te mindig leereszkedően beszélsz velem. – Ezt magyarázd meg! – szólt élesen a férfi. Honoria úgy nézett rá, mintha nem hinné el, hogy Marcus nem érti. – Ó, dehogynem tudod, mire gondolok. – Nem, fogalmam sincs róla, mire gondolsz. Honoria felhorkant, és nagy nehezen talpra állt. – Mindig így nézel az emberre – mondta, aztán úgy nézett rá, hogy Marcus ezt a nézést képtelen lett volna leírni. – Ha én egyszer valaha így néznék – szólt komoran Marcus –, pontosan így, hogy konkrétan fogalmazzak, felhatalmazlak, hogy lőj le. – Na tessék! – mondta Honoria győzedelmesen. – Pontosan erről van szó. Marcus azon tűnődött, vajon ugyanazt a nyelvet beszélik-e. – Pontosan miről? – Erről! Arról, amit az imént mondtál. Marcus karba fonta a kezét. Ez tűnt az egyetlen elfogadható válasznak. Úgy ítélte meg, hogy ha Honoria képtelen egész mondatokban beszélni, neki meg sem kell szólalnia. – A múlt szezonban egyfolytában rossz szemmel néztél rám. Valahányszor találkoztunk, úgy néztél rám, mint akinek nem tetszik valami. – Biztosíthatlak, hogy ez nem volt szándékom. – Legalábbis nem Honoria vonatkozásában. Soha nem rá vonatkozott a rosszallás, hanem azokra a férfiakra, akik udvaroltak neki. Honoria karba fonta a kezét, furcsán, áthatón nézett rá. Marcusnak az a halvány érzése támadt, hogy a kisasszony próbálja eldönteni, vajon bocsánatkérésnek vegye-e szavait. Függetlenül attól, hogy egyáltalán nem hangzott bocsánatkérésnek. – Van valami, amiben a segítségedre lehetek? – kérdezte Marcus, szavait és hanghordozását gondosan megválasztva. – Nincs – felelte Honoria kurtán. Aztán hozzátette: – Köszönöm. Marcus felsóhajtott; úgy gondolta, ideje változtatni a hozzáállásán. – Honoria, nem él az apád, a bátyád valahol Itáliában van, legalábbis úgy véljük, hogy ott van, anyád pedig éppen Bath-be készül visszavonulni. – Mit akarsz ezzel mondani? – mordult rá a kisasszony. – Azt, hogy egyedül vagy ebben a világban – felelte a férfi szinte ugyanolyan ingerült hangon. Nem is emlékezett rá, mikor beszélt vele legutóbb így. – Vagy egyedül lehetsz. – Vannak nővéreim – tiltakozott Honoria. – Felajánlotta valamelyikük, hogy náluk lehetsz? – Természetesen nem. Tudják, hogy anyánál lakom.

39

– Aki éppen Bath-be készül visszavonulni – emlékeztette Marcus. – Nem vagyok egyedül – felelte Honoria hevesen és rémülten vette észre, hogy hangja megbicsaklik. De ha közel is állt ahhoz, hogy elsírja magát, valahogy sikerült visszafojtania könnyeit, mert nagyon dühösen és méltatlankodva folytatta: – Rengeteg unokatestvérem van. Rengeteg. És négy nővérem, akik, ha szükségesnek tartanák, egy szempillantás alatt az otthonukba fogadnának. – Honoria… – És van egy bátyám, akkor is, ha nem tudjuk, éppen hol tartózkodik. Nincs szükségem… – elhallgatott, pislogott, mintha maga is elcsodálkozott volna, milyen szavak tolultak ajkára. De akkor is kimondta. – Nincs szükségem rád. Szörnyű csend lett. Marcus nem gondolt arra, hányszor ült vele a vacsoraasztalnál. Nem gondolt a családi pantomimokra, melyekben ő mindig fát játszott. Szörnyűek voltak, de ő imádott minden ágas, leveles pillanatot. Sosem akart főszerepet, nagyon izgalmasnak találta, hogy meg sem kellett szólalnia, de nagyon szeretett játszani ezekben a darabokban. Szeretett ott lenni. Velük. Családként. Minderre nem gondolt ekkor. Egészen biztos volt benne, hogy nem gondolt minderre, amikor ott állt és csak bámult a kisasszonyra, aki azt mondta neki, hogy nincs szüksége rá. És lehet, hogy valóban nincs szüksége rá.' És az is lehet, hogy már nem is lány. A kénköves pokolba! Mindazonáltal nagyot szusszant és emlékeztette magát, hogy semmit nem számít, mit gondol a kisasszony róla. Daniel megkérte, hogy vigyázzon rá, márpedig ő vigyázni fog rá. – Szükséged van… – sóhajtott, és azon gondolkodott, mit mondjon, hogy ne ingerelje fel. De nem jutott eszébe semmi ilyen, ezért csak azt mondta: – Szükséged van segítségre. Honoria egy lépést hátrált. – Vagyis felajánlod, hogy a gyámom leszel? – Nem! – felelte hevesen. – Nem. Hidd el, ezt a legkevésbé sem szeretném. Honoria karba fonta a kezét. – Mert olyan bosszantó nőszemély vagyok. – Nem! – Az ég szerelmére, hogyan térült el a beszélgetés ebbe az irányba ilyen gyorsan? – Egyszerűen segíteni próbálok. – Nincs szükségem még egy bátyra – szólt Honoria élesen. – Nem akarok a bátyád lenni – vágott vissza Marcus. És akkor meglátta a lányt, illetve egészen másképpen látta. Talán a szeme, talán a kipirult bőre. Vagy a lélegzése. Vagy nyaka íve. Vagy az a kis rész, ahol a… – Sáros az állad – mondta, zsebkendőt nyújtva felé. Valójában nem volt sáros az álla, de muszáj volt valamivel témát váltani. Azonnal. Honoria az arcát dörzsölgette a zsebkendővel, aztán lenézett a még mindig hófehér zsebkendőre és újra az állát dörzsölgette. – Már nincs ott – közölte vele Marcus. Honoria visszaadta a zsebkendőt, aztán csak állt ott, mogorva, kemény nézéssel szemlélve a férfit. Megint olyan volt, mintha tizenkét éves lenne, legalábbis egy tizenkét éves kamasz lány arckifejezését viselte, amit Marcus egyáltalán nem bánt. – Honoria – szólt óvatosan – mint Daniel barátja… – Ne! – Semmi több. Csak: ne! Marcus mély lélegzetet vett, arra használta ki az időt, hogy megválogassa a szavait. – Miért olyan nehéz segítséget elfogadni? – És te? – riposztolt a kisasszony. – Marcus csak állt, nem tudta mire vélni a kérdést. – Te elfogadsz segítséget? – Attól függ, ki ajánlja.

40

– Én – felelte Honoria kezét karba fonva; úgy nézett ki, mint aki nagyon elégedett a válaszával, bár ha az élete múlott volna rajta sem tudta volna megmondani, miért. – Csak képzeld el. Képzeld el, hogy fordított a helyzet. – Ha olyan dologról van szó, amiben járatos vagy, akkor igen, örömmel elfogadnék segítséget tőled – felelte, azzal ő is karba fonta a kezét, és ő is nagyon elégedett volt magával. Tökéletes mondat volt; békítő, nyájas és abszolút semmitmondó. Marcus válaszra várt, de Honoria néhány pillanat múlva kissé megrázta a fejét és azt mondta; – Vissza kell mennem. – Hiányolni fognak? – Már nyilván hiányolnak – súgta. – A kibicsaklott boka – mormogta Marcus együttérző bólintással. Honoria erre elfintorodott és nagy léptekkel elvonult. Rossz irányba. – Honoria! A kisasszony megfordult. Marcus nagy gonddal igyekezett elkerülni, hogy elmosolyodjon, miközben az ellenkező irányba mutatott. – Bricstan arra van. A kisasszony álla megfeszült, de csak annyit mondott: – Köszönöm – azzal sarkon fordult. De túl gyorsan szaladt és elvesztette az egyensúlyát. Felsikoltott, ahogy igyekezett visszanyerni, és Marcus azt tette, amit minden úriember ösztönösen tenne. Rohant hozzá, hogy megtámogassa. Csakhogy belelépett abba az átkozott lyukba. A következő meglepett kiáltás az ő torkából szakadt fel, és bár szégyellte beismerni, nem éppen szalonképes kifejezés volt. Ahogy elvesztette az egyensúlyát, mindketten elestek; nagy puffanással kerültek a nedves földre: Honoria hanyatt, Marcus pedig rá. Azonnal megtámasztotta magát a könyökével, hogy ne nehezedjen rá olyan nagyon, aztán lenézett. Azt mondta magának, azért, mert meg kell győződnie arról, hogy a kisasszony jól van. Konkrétan meg is kérdezi, amint levegőt kap. De amikor ránézett, látta, hogy Honoria is levegő után kapkod. Ajka megnyílt, tekintete elhomályosult, és Marcus azt tette, amit minden férfi ösztönösen tette. Közelebb, egyre közelebb húzódott hozzá, hogy megcsókolja.

41

Ötödik fejezet Honoria az egyik pillanatban teljesen függőleges helyzetben volt; na jó, nem függőlegesben, nem teljesen. Olyan elkeseredetten akart elszabadulni Marcustól, hogy túl hirtelen fordult, megcsúszott a nedves földön és elvesztette egyensúlyát. De majdnem egyenesen állt, és ami azt illeti, pillanatokon belül ismét egyenesen állt volna, ha Marcus nem került volna a levegőbe és nem (szó szerint) vetette volna rá magát. Ez önmagában elég zavaró tényező lett volna, ráadásul azonban a férfiú válla közvetlenül a kisasszony testének hasi régiójához csapódott. Honoria tüdejéből kiszorult minden levegő, mindketten a földre estek, Marcus egyenesen a kisasszonyra. Ekkor történt, hogy Honoriát elhagyta a gondolkodás képessége. Sosem érzett még férfi testet a testén; szentséges ég, mikor is érzett volna? Keringőt táncolt már, esetenként az illendőségnél szorosabb közelségben, de az nem is fogható ehhez. A férfi súlya, a hő. Furcsán primitív érzésnek tűnt, és ami ennél is furcsább, volt benne valami szinte kellemes. Ajkát szóra mozdította, de ahogy ott feküdt, felnézve a férfira, úgy tűnt, nem talál szavakat. Egészen másnak látta. Olyan régen ismerte ezt a férfit, hogy annál régebbre szinte emlékezni sem tud; hogy lehet, hogy eddig észre sem vette ajka formáját? Vagy a szemét. Tudta, hogy barna, de megdöbbentő, milyen dús színek játszanak benne; írisze szélén apró borostyánszínű foltok. És ezek a színek is változtak, ahogy a férfi még közelebb ért… Közelebb? Ó, szentséges ég! Meg akarja csókolni? Marcus? A lélegzete is elállt. És ajka megnyílt. És összerándult benne valami a várakozástól, és csak arra tudott gondolni, hogy… Semmi. Vagy legalábbis csak a semmire tudott gondolni, mert kiderült, hogy Marcus határozottan nem tervezte, hogy megcsókolja őt. A férfiú egy sor átkot mondott, olyan vaskosakat, amiket Daniel távozása óta nem hallott, aztán feltápászkodott róla, egy lépést hátrált, aztán… – A kénköves pokolba! Heves és hirtelen mozgás történt, aztán tompa puffanás, felmordulás, és újabb szentséggyalázó szóáradat, amin Honoria, mivel elég okos volt, az adott helyzetben egyáltalán nem sértődött meg. Rémült szusszanással félkönyékre támaszkodott. Marcus újra a földön volt, és arckifejezéséből ítélve ezúttal tényleg megsérült. – Jól vagy? – kérdezte kétségbeesetten, bár nyilvánvaló volt, hogy az ifjú gróf egyáltalán nincs jól. – A lyuk! – mordult amaz fogcsikorgatva a fájdalomtól. Aztán, mintha muszáj lenne egyértelművé tenni, hozzátette: – Megint! – Sajnálom – szólt Honoria gyorsan feltápászkodva. Aztán, mivel a helyzet nyilvánvalóan többet kívánt egyszerű sajnálkozásnál, megismételte: – Nagyon, nagyon sajnálom. Marcus nem szólt egy szót sem.

42

– Tudnod kell, nem az volt a szándékom, hogy… – kezdte Honoria, de nem fejezte be a mondatot. Üres fecsegés nem segít rajta, és valóban, Marcus úgy nézett ki, mint aki egyáltalán nem akarja hallani a hangját. Feszengett, toporgott, egy apró lépést tett a férfi felé. Marcus még a földön volt; nem hanyatt és nem egészen oldalvást. Sáros volt a csizmája és a nadrágja. És a kabátja is. Honoria összerándult az aggodalomtól. Ez nem fog tetszeni neki. Marcus sosem adott túlságosan sokat az öltözködésre, de ez nagyon szép kabát volt. – Marcus? – szólította tétován. A férfiú komor tekintettel nézett. Nem konkrétan rá, de mégis, ez a nézés elég volt ahhoz, hogy megerősítse Honoria döntését, miszerint nem szól neki a hajába tapadt száraz levelekről. Marcus kissé oldalt mozdult, ezzel majdnem teljesen hanyatt feküdt, aztán behunyta a szemét. Honoria ajka mozdult, szólni akart, de aztán mégis inkább várt. Marcus levegőt vett, majd még egyszer mélyet lélegzett, aztán, amikor kinyitotta a szemét, arckifejezése megváltozott. Nyugodtabb lett. Hála az égnek! Honoria kissé előrehajolt. Még mindig úgy ítélte meg, jobb az óvatosság, de úgy vélte, eléggé lenyugodott ahhoz, hogy feltegye a kérdést: – Segíthetek neked felállni? – Egy pillanat! – mordult Marcus. Majdnem ülő helyzetbe támaszkodott fel, aztán két kézzel megfogta alsó lábszárát, kiemelte a sérült lábat az álvakondlyukból. Honoria észrevette, hogy az álvakondlyuk jelentősen nagyobb volt most, hogy már kétszer belelépett. Nézte, ahogy a férfi óvatosan fordítja a bokáját. Előre-hátra, aztán jobbra-balra mozdította. Úgy tűnt, ez utóbbi mozdulat okozza a legnagyobb fájdalmat. – Szerinted eltört? – kérdezte Honoria. – Nem. – Kificamodott? Az igenlő válasz morgás formájában érkezett. – Mit gondolsz… A férfiú olyan gyilkos pillantást vetett rá, hogy a kisasszony jobbnak látta azonnal elhallgatni. De úgy tizenöt másodpercig nézte csak a kínlódást, amikor nem bírta tovább a szótlanságot. – Marcus! Nem nézett rá, amikor Honoria a nevét mondta, és neve hallatán sem fordult felé. De a mozdulatot azonnal félbehagyta. – Mit gondolsz, nem kéne levenni a csizmádat? A férfiú nem felelt. – Lehet, hogy megdagadt a bokád. – Tudom, hogy… – elhallgatott, szusszant egyet, aztán kissé fegyelmezettebb hangon folytatta: – miért kell levetni. Csak gondolkodtam. Honoria bólintott, bár a férfi még hátat fordított neki. – Persze, persze. Csak szólj, ha… Marcus ismét abbahagyta a mozdulatot. Honoria egy lépést hátrált. – Mindegy. Marcus előrehajolt és megérintette sérült bokáját a csizmán át, valószínűleg azért, hogy érezze, mennyire dagadt be. Honoria gyorsan megkerülte, hogy lássa az arcát. Arckifejezéséről próbálta megítélni, milyen fájdalma van, de ez nehéznek bizonyult. Rendkívül dühösnek tűnt, de ezen kívül nem sokat lehetett megállapítani róla,

43

A férfiak olyan nevetségesek ebben. Honoria felismerte, az ő hibája, hogy kificamította a bokáját, és tudta, hogy legalább egy kicsit dühös lesz rá, de akkor is nyilvánvaló, hogy segítségre van szüksége. Nem úgy nézett ki, mint aki önállóan lábra tud állni, nemhogy hazagyalogolni Fensmore-ba. Ha józanul gondolkodik, ezt ő is pontosan tudja, és előbb-utóbb hagyni fogja, hogy segítsen neki. De nem, Marcus valami okból úgy dühöng, mint egy megsebzett tigris, mintha ettől úgy érezné, a helyzet magaslatán van. – Hmmm – köhécselt Honoria. – Csak hogy biztosan helyesen cselekedjek… Segíthetek neked bármiben vagy jobb, ha egy szót sem szólok? Kínosan hosszú csend következett, aztán Marcus megszólalt: – Segítenél lehúzni a csizmámat? – Természetesen! – ugrott oda hozzá. – Hadd… – Régen csinált ilyesmit, kislány korában, amikor apjának segített, de azóta nem, és olyan férfival sosem, aki alig két perce még rajta feküdt. Érezte, hogy elpirul, arca vörösük. Honnan a csodából jött ez a gondolat? Baleset volt. És ez a férfi Marcus. Ezt nem szabad elfelejtenie. Marcus. Csak Marcus. Leült vele szemben, kinyújtott lába végénél, egyik kezével a csizma sarkát ragadta meg, a másikkal a talpát. – Készen állsz? Marcus komoran bólintott. A sarkat húzta, a talpat tolta, de Marcus olyan fájdalmasan kiáltott fel, hogy azonnal elengedte. – Jól vagy? – kérdezte, és alig ismerte fel saját hangját, olyan rémület volt benne. – Csak próbáld újra! – mordult rá a férfi. – Biztos vagy benne? Mert… – Csak csináld! – utasította kurtán Marcus. – Hát jó. – Azzal újra felemelte a lábat, összeszorította a fogát és húzta a csizmát. Erősen. Marcus ezúttal nem kiáltott, de szörnyű hangot hallatott, mint valami leölt állat kimúlás előtt. Végül, amikor Honoria már nem bírta tovább, feladta. – Nem hiszem, hogy ez menni fog – szólt, és ránézett. – Úgy értem, én soha nem leszek képes lehúzni. – Próbáld újra! A csizmát mindig nehéz lehúzni. – Ennyire? – kérdezte Honoria hitetlenkedéssel. És még azt mondják, hogy a női ruházat nem praktikus. – Honoria. – Jó, jó! – Újra próbálta, ugyanolyan eredménnyel. – Sajnálom, de azt hiszem, le kell vágni a lábadról, ha hazaérsz. Marcus arcán fájdalom vonaglott. – Hiszen csak egy pár csizma – vigasztalta Honoria együttérzőn. – Nem a csizma miatt – csattant fel a férfi. – Pokolian fáj. – Ó! – köhécselt Honoria. – Nagyon sajnálom. Marcus hosszú, remegő sóhajt hallatott. – Segítened kell felállnom. Honoria bólintott és felállt. – Add a kezed! Megfogta a férfi kezét, felrángatta, de Marcus nem tudott rendesen megállni a lábán. Egy pillanat elteltével elengedte a lány kezét. Honoria lenézett puszta tenyerére. Üresnek tűnt. És hidegnek. – A hónom alá nyúlva kell megtámogatnod – közölte a férfi. Honoria ezt korábban megdöbbentőnek találta volna, de miután megpróbálta lehúzni a csizmáját, ezt már nem találta nagyobb illetlenségnek. Ismét lehajolt, karját a férfi karja alá csúsztatta.

44

– Így ni! – mondta, és az erőfeszítéstől kis szusszanást hallatott, ahogy igyekezett talpra állítani. Furcsa volt tartani a férfit, és felettébb feszélyező. És kissé ironikus is. Ennél közelebb csak akkor voltak egymáshoz, amikor belelépet az ásott vakondlyukba és ráesett. Persze, ha nem lépett volna bele megint abba a lyukba, nem kerültek volna ebbe a helyzetbe… Némi manőverezéssel és még egy fojtott káromkodással (Marcus részéről) sikerült talpra állítani. Honoria ekkor hátralépett, hogy illő távolság legyen közöttük, bár kezét a férfi vállára tette, hogy biztosítsa az egyenes állást. – Rá tudsz nehezedni? – Nem tudom – próbálgatta Marcus a lépést. Sikerült egyet lépnie, de arca eltorzult a fájdalomtól. – Marcus? – szólt hozzá kérdőn, tétován Honoria. – Rendben lesz. Honoria azonban úgy találta, szörnyen néz ki. – Biztos vagy ebben? – kérdezte. – Mert igazán úgy hiszem… – Azt mondtam, rendben…. aúúúú! – megbotlott, a lány vállába kapaszkodott, nehogy elessen. Honoria türelmesen várt, hogy összeszedje magát, másik kezét is nyújtotta, hogy biztosan meglegyen az egyensúly. Marcus határozottan megragadta a felé nyújtott kezet és Honoria ismét megcsodálta, milyen szép keze van: erős, nagy, meleg. És biztonságot adó, gondolta, bár nem volt biztos abban, hogy ennek bármi értelme lenne. – Segítségre lehet szükségem – jelentette ki Marcus; érezni lehetett a hangjában, hogy nehezére esett ezt kimondani. – Természetesen. Én… ó. . – feléje mozdult, aztán egy kicsit el, aztán megint visszaállt eredeti pozíciójába. – Állj mellém! Rád kell támaszkodnom. Honoria bólintott, hagyta, hogy a férfi karját a válla köré fonja. Súlyosnak tűnt. És jó érzés volt. – Így jó lesz – szóit és karját a férfi dereka köré csúsztatta. – Merre van Fensmore? Marcus fejével mutatta az irányt. – Arra! – Azt hiszem, inkább az lenne a helyes kérdés, hogy milyen messze van ide Fensmore? – Három mérföld. – Három… – Honoria észrevette magát és sikításból normál hangerőre halkította hangját. – Bocsáss meg, három mérföldet mondtál? – Körülbelül. Megbolondult?! – Marcus, nem tudlak három mérföldön át támogatni. A Royle-házba kell mennünk. – Azt nem! – szólt a férfi halálos komolysággal. – Nem jelenek meg a küszöbükön ilyen állapotban. Honoria magában egyetértett vele. Sérült, nőtlen gróf, teljesen az ő segítségére hagyatkozva? Mrs. Royle ezt mennyei ajándéknak tekintette volna. Valószínűleg a betegszobába kerülne, mielőtt tiltakozni tudna. Ápolónőként pedig Cecily Royle lenne mellé rendelve. – Nem kell egész úton támogatnod. Ha megyek egy kicsit, javulni fog. Honoria ránézett. – Ennek így semmi értelme nincs. – Megtennéd, hogy valahogy segítesz hazajutni? – Kimerültnek tűnt a hangja. Talán dühösnek is. Valószínűleg egyszerre volt kimerült és dühös.

45

– Igyekszem – egyezett bele Honoria, de csak azért, mert tudta, hogy nem fog sikerülni. Öt percet jósolt, hogy Marcus belássa, kudarcot vallott ezzel a tervvel. Néhány métert haladtak, aztán Marcus megszólalt. – Az igazi vakondtúrás sokkal kisebb. – Tudom, de akkora kellett legyen, hogy beleférjen a lábam. Marcus tett még egy lépést, a következőt félig ugorva tette. – Mi volt a terved? Miféle történést akartál előidézni? Honoria felsóhajtott. Régen túljutott azon a ponton, hogy zaklatott legyen. Semmi értelme nem volt színlelni, hogy maradt még benne némi büszkeség. – Nem tudom – ismerte el a sikertelenségbe beletörődőn. – Azt hiszem, arra gondoltam, hogy jön a mesebeli herceg és megment engem. Talán éppen úgy segít engem haza, ahogy most én téged. Marcus kíváncsian nézett rá. – A te mesebeli herceged pedig név szerint… Honoria úgy nézett rá, mintha a férfi megbolondult volna. Nyilván nem gondolja, hogy megmondja a nevét. – Honoria… – sürgette a választ. – Semmi közöd hozzá. Marcus felnevetett. – Szerinted mihez kezdek ezzel az információval? – Én csak… nem akarom, hogy… – Nyomorékká tettél, Honoria. Övön aluli ütés volt, de hatásos. – Hát jó – mondta, a küzdelmet feladva. – Ha mindenáron tudni akarod, Gregory Bridgerton. Marcus megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába; meglepetten nézett a kisasszonyra. – Greg… – A legfiatalabb – vágott a szavába. – Úgy értem, a család legifjabb fia. Aki még nőtlen. – Ismerem. – Akkor jó. Mi a gond vele? – kérdezte, és várakozón oldalra billentette fejét. Marcus egy pillanatig elgondolkodott. – Semmi. – Te… Egy pillanat… – pislogott. – Semmi? Marcus a fejét ingatta, aztán egy kicsit igazított súlyeloszlásán, mert jó lába zsibbadni kezdett. – Hirtelen semmi nem jut eszembe. Ez pontosan így volt. Honoria sokkal rosszabbul is választhatott volna Gregory Bridgertonnál. – Valóban? – kérdezte gyanakvón. – Semmi kivetnivalót nem látsz a személyében? Marcus úgy tett, mintha kicsit tovább gondolkodna ezen. Nyilván szerepet játszott itt, valószínűleg a gazember szerepét. Vagy ha nem azt, akkor a mogorva öreg szerepét. – Talán egy kicsit fiatal – mondta, és előre, egy kidőlt fára mutatott. – Segítenél oda jutnom? Le kell ülnöm. Együtt botorkáltak a hosszú, vastag törzshöz. Honoria óvatosan lefejtette a férfi karját a válláról és leültette. – Nem is olyan fiatal. Marcus lenézett a lábára. Teljesen épnek tűnt a csizmában, mégis olyan érzés volt, mintha valaki béklyót kötött volna rá. Aztán az egészet begyömöszölte volna a csizmába. – Még diák – jelentette ki Marcus.

46

– Idősebb nálam. A férfi visszanézett rá. – Rúgott meg mostanában kutyát? – Nincs tudomásom róla. – Nos, akkor – szólt Marcus, rá egyáltalán nem jellemző módon kezével szélesen gesztikulálva –, áldásom rá. Honoria szeme összeszűkült. – Miért van szükségem az áldásodra? Szentséges ég, micsoda körülményes nőszemély! – Nincs szükséged az áldásomra. Nagyon fáj elfogadni? – Nem – felelte halkan –, de… Marcus várt egy ideig. Aztán végül megszólalt. – De micsoda? – Nem tudom. – Figyelemre méltóan pontos artikulációval ejtette a szavakat, tekintetét egy pillanatra sem véve le a férfiról. Marcus képes volt megállni, hogy ne nevesse el magát. – Miért vagy olyan gyanakvó az indítékaimat illetően? – Ó, nem is tudom – felelte Honoria gúnyosan. – Talán azért, mert az elmúlt szezonban egyfolytában éreztetted velem rosszallásodat. – Ez nem igaz. Honoria felhorkant. – Dehogynem. – Az lehet, hogy egyik-másik udvarlóddal szemben éreztettem rosszallásomat – a fenébe, nem akarta ezt kimondani –, de veled szemben soha. – Ezek szerint te kémkedtél utánam – jelentette ki Honoria győzedelmesen. – Ez természetesen nem igaz – hazudta Marcus. – De nem igazán tudtalak nem észrevenni. Honoria rémületében levegőt venni is elfelejtett. – Mit jelentsen ez? A kénköves pokolba, ebbe most jól belekeveredett! – Az égvilágon semmit. Londonban voltál. Én is Londonban voltam. – Mivel a kisasszony nem válaszolt, hozzátette: – Minden hölgyet láttam. – Aztán, mielőtt észbe kaphatott volna, hogy ez volt a lehető legrosszabb dolog, amit mondhatott, hozzátette: – De csak rád emlékszem. Honoria mozdulatlanná dermedt; zavartan, értetlenül nézett rá. Marcus ki nem állhatta, ha ilyennek látta. Ez azt jelentette, hogy túl erősen gondolkodik vagy túl sokat lát, és nagyon pőrének érezte magát. Gyerekkorukban is az volt az érzése, hogy Honoria mélyebben belelát, jobban ismeri, mint a család többi tagja. Nem értette; Honoria többnyire vidám, derűs lány volt, de időnként így nézett rá azzal a csodálatos levendulaszín szemével és Marcus rájött arra, amire a család nem, hogy Honoria érti az embert. Megérti őt. Fejét ingatta, igyekezett kirázni belőle az emlékeket. Nem akart Honoria családjára gondolni, arra, hogy milyen érzés volt az asztaluknál ülni, része lenni az ő világuknak. És rá sem akart gondolni. Nem akart a szemébe nézni és arra gondolni, hogy a szeme éppen olyan színű, mint a fürtös jácint, ami éppen nyílni kezdett szerte a vidéken. Minden évben ez idő tájt bújtak elő és mindig arra gondolt – most csak egy pillanatig, aztán gyorsan elsüllyesztette magában a gondolatot –, hogy a fürtös jácint az ő virága. De nem a szirmok; a szirmok túl sötétek. Honoria szeme színe a virágszirom fiatalabb, tövi részéhez illett, ami még nem kékült meg nagyon.

47

Szorítást érzett mellkas tájon; mély lélegzetet próbált venni. Nem akart arra gondolni, hogy csak ránéz egy virág szirmára és pontosan meg tudja mondani, mely része felel meg szeme színének. Remélte, hogy Honoria mond valamit, de persze nem szólt. Most nem, éppen most nem, amikor pedig szívesen hallgatta volna csacsogását. Aztán végül halkan, lágyan megszólalt. – Bemutathatnálak. – Tessék? – Fogalma sem volt, miről beszél. – Bemutathatnálak – ismételte meg. – Fiatal hölgyeknek. Akikről azt mondtad, nem ismered őket. Ó, az ég szerelmére, hát azt hiszi, ez a baj? Minden hölggyel találkozott Londonban. Mindenkinek bemutatták. Csak nem ismeri őket. – Örömmel tenném – szólt Honoria kedvesen. – Nem szükséges – felelte Marcus nyersen. – Nem, persze, hiszen bemutattak téged… – Egyszerűen nem szeretem. – Butának tartasz minket… – Semmiségekről fecsegnek… – Én is unnám… – Az igazság az, hogy gyűlölöm Londont – jelentette ki Marcus, arra is elszánva, hogy ezzel vége a beszélgetésnek. Hangja a szándékoltnál sokkal hangosabb volt és ettől elég ostobának érezte magát. Ostobának, aki valószínűleg kénytelen lesz késsel lehántani a lábáról második legjobb csizmáját. – Nem fog menni – jelentette ki. Honoria csodálkozva nézett rá. – Így sosem érünk Fensmore-ba. – Látta, hogy a kisasszony nagyon küszködik, hogy ne mondjon valami ugye én megmondtam jellegűt, és úgy döntött, mindkettőjüket megmenti a méltatlan megalázottságtól azzal, hogy azt mondta: – Menj Bricstanba. Közelebb van és ismered az utat. – Aztán eszébe jutott, kinek is mondja ezt. – Ugye visszatalálsz? Honoria javára legyen mondva, nem sértődött meg. – Az ösvényen maradok, amíg el nem érek a kis tóig. Aztán fel a hegyre és már majdnem ott vagyok. Marcus bólintott. – Küldened kell valakit értem. Nem Bricstanból. Üzenj Fensmore-ba. Jimmynek. – Jimmynek? – Az istállómesternek. Csak annyit üzenj neki, hogy a bricstani ösvényen vagyok, a háztól hárommérföldnyire. Tudni fogja, mit kell tennie. – Nem lesz semmi bajod, ha egyedül maradsz? – Nem. Feltéve, hogy nem ered el az eső. – Mindketten felnéztek. Sűrű szürke felhőréteg húzódott az égen, meglehetősen fenyegetőn. – A fenébe! – Szaladok – jelentette ki Honoria. – Ne! – Még belelép egy igazi vakondlyukba. Akkor lennének igazán gondban. – Semmi szükség arra, hogy te is eless. Honoria megfordult, indulni készült, de megállt, visszanézett. – Ha biztonságban otthon leszel, tudatod velem? – Természetesen. Nem is emlékezett rá, mikor fordult elő legutóbb, hogy bárkivel is tudatnia kellett, hogy biztonságban hazaért. Volt ebben valami nagyon zavaró, De valami szívszorítóan gyönyörű is. Nézte a távozó kisasszonyt hallgatta lépteit, míg eljutott hozzá a hang. Mennyi ideig tarthat, míg megérkezik a segítség? Vissza kell érnie Bricstanba, ami egy kicsit több, mint egy

48

mérföld, feltéve, hogy út közben nem téved el. Aztán levelet kell írnia és át kell küldenie valakivel Fensmore-ba. Aztán Jimmynek fel kell nyergelnie két lovat és az erdőn át el kell jutnia hozzá az ösvényen, ami inkább gyaloglásra, mint lovaglásra alkalmas. Egy óra? Nem; kilencven perc. Talán több is. A földre csusszant, hogy hátát a kidőlt fatörzsnek támaszthassa. Szent ég, nagyon fáradt. A bokája annyira fájt, hogy a fájdalomtól nem tudott aludni, de azért behunyta a szemét, Ekkor érezte az első esőcseppet a bőrén.

49

Hatodik fejezet Mire Honoria elért Bricstanba, bőrig ázott. Öt perccel az után eredt el az eső, hogy Marcust otthagyta a kidőlt fánál. Kezdetben csak szemerkélt… néhány kövér csepp itt-ott. Elég ahhoz, hogy bosszús legyen tőle az ember, de ahhoz nem, hogy kárt okozzon. Ám mire az ösvény végéhez ért, hevesen csapkodott. Sietett át a pázsiton, ahogy a lába vitte, de nem számított. Alig tíz másodpercet volt az esőben, máris bőrig ázott. Nem is akart arra gondolni, hogy Marcusnak még legalább egy órát kell az erdőben maradnia. Próbált visszaemlékezni a terepre, ahol hagyta. Vajon a fák megvédik az esőtől? Alig tavaszodott még, az ágakon kevés a levél. Először a hátsó ajtón próbált bejutni a házba, de az zárva volt, ezért meg kellett kerülnie az épületet, hogy elölről menjen be. Az ajtó kinyílt, mielőtt kopoghatott volna. Szinte beesett rajta. – Honoria! – kiáltott fel Sarah. – Az ablakból figyeltelek. Hol voltál? Nagyon aggódtunk érted. Már éppen embereket akartunk küldeni a keresésedre. Azt mondtad, virágot szedsz, de nem jöttél vissza. Honoria minden mondatnál közbe akart szólni, de csak annyit tudott mondani: – Hallgass! Lenézett; lábánál tócsákba gyűlt a víz. Apró esővízér indult a tócsából a fal felé. – Meg kell szárítanunk – szólt Sarah. Kézen fogta. – Hiszen te fázol! – Sarah, hallgass! Hallgass meg – húzta el Honoria a kezét, és megragadta unokanővére vállát. – Kérlek! Papírra van szükségem. Levelet kell írnom. Sarah úgy nézett rá, mintha őrültnek gondolná. – Most! Muszáj… – Lady Honoria! – sietett Mrs. Royle a haliba. – Mindannyian aggódtunk érted! Hol a csodában voltál? – Csak virágot akartam szedni – hazudta Honoria. – De kérem, sürgősen levelet kell írnom. Mrs. Royle megtapintotta a homlokát. – Nincs lázad. – Remeg – közölte Sarah, és Mrs. Royle-ra nézett. – Nyilván eltévedt. Szörnyen rossz a tájékozódóképessége. – Igen, igen – mondta Honoria és készségesen egyetértett minden inzultussal, ami e párbeszéd végét jelentheti. – De kérem, hallgasson meg egy pillanatra. Gyorsan kell cselekednem. Lord Chatteris megsebesült az erdőben és megígértem neki, hogy… – Tessék? – sikoltott Mrs. Royle. – Miről beszélsz? Honoria röviden vázolta a történetet, amit siettében kitalált. Elvált a csoporttól és eltévedt. Lord Chatteris az erdőben sétált. Azt mondta, az ösvény nagyjából a birtokhatáron van. Kificamította a bokáját. Ez majdnem igaz is volt így. – Idehozzuk – közölte Mrs. Royle. – Rögtön kiküldők érte valakit. – Nem! – szólt Honoria kissé kifulladva. – Haza akar menni. Megkért, hogy üzenjek a főlovászának. Pontos utasítást adott, hogy mit kell tennem.

50

– Nem – jelentette ki Mrs. Royle határozottan. – Azt hiszem, ide kell jönnie. – Mrs. Royle, kérem. Minden pillanat számít. Míg mi itt vitázunk, ő ott van kint az esőben. Mrs. Royle nyilván viaskodott egy ideig magával, aztán bólintott. – Gyere utánam! A hallban egy kis benyílóban állt egy szekreter. Papírt, tollat, tintát vett elő, és hátralépett, hogy Honoria leülhessen. De Honoria ujjai merevek voltak; alig tudta tartani a tollat. Hajáról víz csepegne a papírra. Sarah lépett elő. – Megírjam helyetted? Honoria hálásan bólintott, és miközben diktálta a szöveget, igyekezett figyelmen kívül hagyni Mrs. Royle-t, aki ott sürgölődött körülötte és hasznosnak gondolt megjegyzésekkel szakította félbe. Sarah befejezte a levelet, aláírta Honoria nevét, aztán Honoria bólintására átadta Mrs. Royle-nak. – Kérem, küldje el a leggyorsabb lovassal! – könyörgött Honoria. Mrs. Royle átvette a levelet és elsietett. Sarah rögtön kézen fogta unokahúgát. – Fel kell melegedned – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. – Most velem jössz. Már szóltam egy szobalánynak, hogy melegítsen fürdővizet. Honoria bólintott. Megtette, amit meg kellett tennie. Most végre megpihenhet.

Másnap reggel gúnyosan szép, tiszta volt az idő. Honoria tizenkét órát aludt egyfolytában, összegömbölyödve a takarók alatt, lábánál melegített tégla. Egyszer beosont hozzá Sarah és közölte, hogy üzenetet kaptak Fensmore-ból; Marcus biztonságban hazaért és valószínűleg a saját ágyában van, lábát nyilván ő is téglával melengeti. De amikor Honoria felöltözött, még mindig aggódott. Mire visszaért Bricstanba, teljesen átfázott, Marcus pedig sokkal tovább volt az esőben. Ráadásul szeles volt az idő; fürdés közben az ablakon át hallotta a fák suhogását, recsegését. Szinte biztos, hogy Marcus meghűlt. És mi van akkor, ha a bokája nem egyszerűen kificamodott, hanem eltört? Vajon küldenek sebészt, hogy helyrerakja? Vajon tudják, hogy ezt kell tenni? Egyáltalán, kik vannak vele? Amennyire tudomása volt róla, Marcusnak nincs családja. Ki viseli gondját, ha megbetegszik? Van valaki Fensmore-ban a személyzeten kívül? Majd ő törődik vele. Gondoskodik róla. Különben nem tudna elszámolni a lelkiismeretével. A reggelizőasztalnál a vendégek meglepetéssel fogadták. Az urak visszatértek Cambridgebe, de a hölgyek az asztal körül ültek; főtt tojást ettek pirítóssal. – Honoria! – kiáltott fel Sarah. – Miért keltél fel? – Teljesen jól vagyok – biztosította Honoria. – Egyet sem tüsszentettem. – Tegnap este az ujjai teljesen át voltak fagyva – mondta Sarah Cecilynek és Irisnek. – A tollat sem tudta megfogni. – A forró fürdő és a nagy alvás kikúrált. De ma délelőtt szeretnék ellátogatni Fensmore-ba. Az én hibámból ficamodon ki Lord Chatteris bokája, és úgy érzem, kötelességem meglátogatni. – Hogy lehetett a te hibád? – tette fel a kérdést Iris. Honoria kis híján az ajkába harapott. El is feledkezett róla, hogy a meséjéből ezt az elemet kihagyta. – Igazán semmiség volt – improvizált. – Megbotlottam egy gyökérben és odalépett hozzám, hogy el ne essek. Ekkor léphetett bele a vakondtúrásba. – Utálom a vakondokat – közölte Iris. – Szerintem nagyon bájosak – szólt Cecily.

51

– Beszélnem kell az édesanyáddal – szólt Honoria. – Kocsira van szükségem. Illetve azt hiszem, át is tudnék lovagolni. Már nem esik. – Előbb reggelizned kell – korholta Sarah. – Úgysem hagyja, hogy egyedül menj – felelte Cecily. – Fensmore agglegénylak. – Nem hiszem, hogy egyedül lenne – jegyezte meg Iris. – Biztosan nagy személyzetet tart. – Szerintem legalább százan vannak – jegyezte meg Cecily. – Láttad már azt a házat? Hatalmas. De ez nem számít. – Honoriához fordult. – Akkor is egyedül él. Senki nincs, aki megfelelő gardedámod lehetne. – Akkor magammal viszek valakit – felelte Honoria türelmetlenül. – Igazán nem érdekel hogyan, egyszerűen át kell mennem. – Kit akarsz magaddal vinni? – kérdezte Mrs. Royle, aki éppen ekkor lépett be a reggelizőszobába. Honoria megismételte kérését Mrs. Royle-nak, aki rögtön beleegyezett. – Teljes mértékben egyetértek. Meg kell győződnünk róla, hogy a gróf úr jól van. Felettébb keresztényietlen lenne, ha nem ezt tennénk. Honoria pislogott. Nem remélte, hogy ilyen könnyű lesz. – Veled megyek – közölte Mrs. Royle. Teáscsésze csattant csészealjra. Amikor Honoria végignézett az asztalon, azt látta, hogy Cecily halványan, feszülten mosolyog, de ujjai elfehéredtek a teáscsésze falán. – Anya! Ha te mész, nekem is mennem kell. Mrs. Royle ezen egy pillanatig gondolkodott, de mielőtt válaszolni tudott volna, Sarah közbeszólt: – Ha Cecily megy, én is megyek! – Miért is? – kérdezte Cecily, – Én egészen biztos vagyok benne, hogy semmilyen körülmények között nem megyek – közölte Iris. – Nem igazán érdekel, ki kísér el engem – szólt Honoria és nagyon igyekezett, hogy hangjában ne hallatsszon az ingerültség. – Csak szeretnék mielőbb elindulni. – Cecily megy veled – jelentette ki Mrs. Royle. – Én itt maradok Irisszel és Sarah-val. Sarah láthatóan nehezményezte az események ilyetén fordulatát, de nem vitatkozott. Cecily azonban széles mosollyal ugrott talpra. – Cecily, menj le, és Frances fésülje meg a hajadat! – utasította Mrs. Royle. – Nem mehetsz így… – Kérem! – vágott a szavába Honoria. – Inkább hadd induljunk azonnal! Mrs. Royle kissé tépelődni látszott, de még ő sem tudta meggyőzni magát, hogy lánya frizurája fontosabb, mint Chatteris grófjának hogyléte. – Hát jó – felelte kurtán. – Akkor induljatok. De tisztázzunk valamit! Ha nagyon beteg, ragaszkodnotok kell ahhoz, hogy áthozzátok ide; itt majd gondját viseljük. Honoria egészen biztos volt abban, hogy erre nem kerül sor, de szó nélkül lépkedett az ajtó felé; nyomában Cecily és Mrs. Royle. – És mindenképpen adjátok tudtára, hogy még hetekig nem térünk vissza Cambridge-be – folytatta Mrs. Royle. – Nem megyünk vissza? – kérdezte Cecily. – Nem. És mivel semmi más dolgotok nincs, mindennap átmehettek hozzá meglátogatni, ellenőrizni, rendesen ápolják-e – közölte, aztán egy időre elhallgatott, majd hozzátette: – Ha Lord Chatteris úgy kívánja. – Természetesen, anya – mondta Cecily, de zavartnak tűnt. – És adjátok át neki üdvözletemet – folytatta Mrs. Royle.

52

Honoria lesietett a lépcsőn, hogy várja a hintót. – És mondjátok meg neki azt is, hogy Mr. Royle és én mihamarabbi gyógyulásáért imádkozunk. – Anya, lehet, hogy nem is beteg! Mrs. Royle komoran nézett lányára. – De ha mégis… – Igen, átadom neki jókívánságaidat – fejezte be a mondatot anyja helyett Cecily. – Itt a kocsi! – szólt Honoria sürgetőn. Nagyon szeretett volna mielőbb indulni. – Ne feledd! – kiáltott Mrs. Royle a lányok után, miközben Honoriát és Cecilyt egy lakáj segítette beszállni. – Ha beteg, hozzátok ide! De a hintó ekkor már elindult.

Marcus még ágyban volt, amikor komornyikja halkan belépett a szobába és tájékoztatta, hogy Lady Honoria Smythe-Smith és Miss Royle érkezett, és a sárga szalonban várják. – Mondjam azt nekik, hogy nem tud vendégeket fogadni? – kérdezte a komornyik. Egy pillanatig erős késztetést érzett, hogy igennel feleljen. Szörnyen rosszul érezte magát, és biztos volt benne, hogy még rosszabbul néz ki. Mire előző este Jimmy megtalálta, úgy reszketett, hogy azon csodálkozott, nem estek ki a fogai a vacogástól. Amikor hazaértek, le kellett vágni a lábáról a csizmát. Ami önmagában is elég baj, mert szerette ezt a csizmát, de az inasa a szükségesnél vehemensebben végezte a műveletet, így most tenyérnyi hosszú vágás éktelenkedett a bal lábán. De ha fordított lenne a helyzet, ő is ragaszkodna ahhoz, hogy saját szemével győződjön meg Honoria jóllétéről, így engednie kell neki. Ami a másik kisasszonyt illeti – ha jól értette a komornyik szavát, Miss Royle remélte, hogy nem érzékeny lelkű hölgy. Mert amikor legutóbb a tükörbe nézett, megesküdött volna rá, hogy a bőre zöld. Inasa segítségével öltözött fel és ment le a lépcsőn. Remélte, hogy viszonylag szalonképesen üdvözli a hölgyeket. – Szentséges ég, Marcus! – kiáltott fel Honoria ültő helyéből felugorva. – Szörnyen nézel ki! Ezek szerint tévedett. – Mily öröm viszontlátni téged, Honoria! – A közeli kanapéra mutatott. – Szabad leülnöm? – Persze, csak nyugodtan. Borzasztóan be van esve a szemed. – Összerezzent, amikor látta, hogyan manőverezik Marcus az asztal mellett, a kanapé felé menet. – Segítsek? – Nem, köszönöm, egészen jól vagyok. – Kettőt szökkent, hogy a párnázat szélére csusszanjon, aztán egyenesen hanyatt esett. Úgy tűnik, a méltóságnak nincs helye a betegszobában. – Miss Royle! – bólintott a másik hölgy felé. Biztos volt benne, hogy az elmúlt évek során egyszer-kétszer találkozott vele. – Lord Chatteris! – szólt Cecily udvariasan. – A szüleim üdvözletüket küldik, és mielőbbi gyógyulást kívánnak önnek. – Köszönöm – bólintott Marcus erőtlenül. Hirtelen igen erős fáradságot érzett. Úgy tűnik, az emeletről való lemenetel nehezebb volt, mint gondolta. Nem aludt jól az éjszaka. Amint a párnára hajtotta a fejét, köhögni kezdett, és azóta is egyfolytában köhécsel. – Elnézést – mondta a két hölgynek, azzal párnát tett az előtte álló kis asztalra és feltette a lábát. – Azt mondták, hogy polcolni kell. – Marcus! – szólt Honoria, azonnal feladva az udvarias társalgásra tett minden kísérletet. – Neked ágyban lenne a helyed!

53

– Ágyban voltam – felelte kímélten. – Egészen addig, míg a komornyikom nem tájékoztatott, hogy látogatóim vannak. Erre olyan rosszalló nézés volt a válasz, hogy Marcusnak régi-régi dajkája, Miss Pimm jutott az eszébe. – Üzenned kellett volna a komornyikkal, hogy nem fogadsz látogatókat. – Valóban? Biztos vagyok benne, hogy jámboran elfogadtad volna ezt a kifogást és jó egészségi állapotomról meggyőződve hazamentél volna. – Fejét oldalra biccentve, ironikus tekintettel nézett a másik hölgyre. – Ön mit gondol erről, Miss Royle? Ön szerint Lady Honoria a felvázolt esetben szó nélkül távozott volna? – Nem, uram – felelte Miss Royle; ajka megrándult a mulatságtól. – Nagyon elszánt volt, hogy láthassa önt. – Cecily! – szólt Honoria méltatlankodva. Marcus úgy határozott, hogy tudomást sem vesz e méltatlankodásról. – Valóban, Miss Royle? – szólt Marcus, még jobban a szomszéd kisasszony felé hajolva. – Repes a szívem, hogy így aggódik értem. – Marcus! – szólt rá Honoria. – Azonnal hagyd abba! – Nagyon vehemens a hölgy – jegyezte meg a férfi. – Marcus Holroyd – szólt Honoria igen komoran –, ha nem hagyod abba azonnal, hogy tréfát űzz belőlem, tájékoztatom Mrs. Royle-t, hogy szeretnéd, ha Bricstanban ápolnának, míg fel nem épülsz. Marcus megdermedt; nagyon igyekezett, hogy el ne nevesse magát. Miss Royle-ra nézett, aki szintén kitörni készülő nevetés elfojtásával küszködött. Mindketten elvesztették a csatát. – Mrs. Royle nagyon lelkesen tenne tanúságot betegápolási képességeiről – tette hozzá Honoria ördögien higgadt mosollyal. – Te nyertél, Honoria – mondta Marcus, a kanapé párnáinak dőlve. De nevetése köhögésbe torkollt, és közel egy percig eltartott, míg egy kicsit jobban lett. – Mennyi ideig voltál kinn az esőben tegnap este? – kérdezte Honoria szigorúan. Felállt, odalépett hozzá, megérintette a homlokát, mely bizalmasságtól Miss Royle szeme tágra nyílt. – Lázam van? – kérdezte halkan Marcus. – Nem hiszem – felelte Honoria, de elkomorult. – Talán egy kicsi. Azt hiszem, jobb, ha hozok neked egy takarót. Marcus éppen szólni akart, hogy ez nem szükséges, de aztán rájött, hogy a takaró egészen jó ötlet. És furcsamód hálás volt, hogy Honoria ezzel a javaslattal állt elő. Így hát bólintott. – Majd én hozom – mondta Miss Royle, talpra állva. – Láttam egy szobalányt a hallban. Amint Cecily kiment, Honoria visszaült; aggodalommal nézte Marcust. – Bocsáss meg – szólt, amikor kettesben maradtak. – Nagyon sajnálom, ami veled történt. Marcus elhessegette a bocsánatkérést. – Meggyógyulok. – Nem feleltél a kérdésre, hogy mennyi ideig maradtál odakint az esőben – emlékeztette. – Egy órát… talán kettőt. Honoria ajkát keserves sóhaj hagyta el. – Nagyon sajnálom. Marcus halvány mosollyal nézett rá. – Ezt már mondtad. – De tényleg sajnálom. Marcus újra mosolyogni próbált, mert a beszélgetés igazán mulatságos volt, de újabb köhögésroham fogta el. A kisasszony mély aggodalommal nézte. – Talán tényleg át kéne jönnöd Bricstanba. Marcus még nem tudott beszélni, de igen szúrós tekintettel válaszolt e felvetésre.

54

– Aggódom miattad, hogy egyedül vagy itt. – Honoria – sikerült végre megszólalnia, aztán még kétszer kellett köhögnie, mielőtt folytatni tudta a mondatot hamarosan visszamész Londonba. Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Royle a legkedvesebb szomszéd, de sokkal jobban szeretnék inkább itthon lábadozni. – Igen, ezt megértem – felelte Honoria a fejét ingatva –, nem is szólva arról, hogy még ebben a hónapban feleségül vetetné veled Cecilyt. – Engem emlegetett valaki? – kérdezte vidáman Cecily, aki éppen ekkor lépett be a szalonba, kezében kék takaróval. Marcust újabb köhögésroham kapta el, ezúttal kis színlelés is volt benne. – Tessék! – szólt Cecily. Odalépett hozzá a takaróval és mintha nem tudta volna, mit kezdjen magával. – Talán segítened kéne neki – szólt Honoriához. Honoria átvette tőle a takarót, elindult Marcus felé, közben kihajtogatta. – Tessék – mondta halkan, azzal lehajolt és ráterítette a gyapjúplédet. Kedvesen mosolyogva gyűrte be a sarkokat. – Nem túl szoros? Marcus tagadón ingatta a fejét. Furcsa érzés volt, hogy ápolják. Amikor Honoria végzett a feladattal, felegyenesedett, nagyot szusszant és kijelentette, hogy a betegnek teára van szüksége. – Ó, igen – fejezte ki egyetértését Miss Royle. – Teát kell fogyasztania. Marcus ezúttal meg sem próbált tiltakozni. Biztos volt benne, hogy szánalmasan néz ki takaróba bugyolálva, lábát az asztalon nyugtatva, és el sem tudta képzelni, mit gondolnak róla, amikor köhögni kezdett. De meglehetősen kényelmesnek találta, hogy ennyire a gondját viselik és ha Honoria úgy ragaszkodik hozzá, hogy neki teára van szüksége, akkor szívesen iszik, ha ez a kisasszonyt boldoggá teszi. Megmondta, hol találja a csengőt, hogy teát rendeljen; Honoria csengetett, aztán miután bejött a szobalány és megrendelte a teát, visszaült a helyére Marcusszal szemben. – Járt már itt a sebész, hogy megvizsgálja a bokádat? – Nem szükséges. Nincs eltörve. – Biztos? Ez nem olyan dolog, amivel az ember csak úgy szerencsét próbálhat. – Biztos vagyok benne, hogy nincs eltörve. – Megnyugtatna, ha… – Honoria, elég. Nincs eltörve. – És a csizmád? – A csizmája? – kérdezte Miss Royle csodálkozva. – Attól tartok, az tönkrement. – Ó, jaj! – szólt Honoria. – Gondoltam, hogy le kell vágni a lábadról. – Levágni a csizmát? – visszhangozta Miss Royle. – Ó, de hát ez szörnyű! – Rettenetesen megdagadt a bokája – mondta Honoria. – Nem volt más mód. – De egy csizma! – sopánkodott Miss Royle. – Nem ez volt a kedvenc csizmám – próbálta Marcus felvidítani szegény Miss Royle-t. Úgy nézett ki, mintha valaki lefejezett volna egy kiskutyát vagy hasonló szörnyűség történt volna. – Nem tudom, lehet-e fél pár csizmát csináltatni – tűnődött Honoria. – Olyat, ami tökéletesen illik a másik félhez. Akkor nem menne teljesen veszendőbe. – Ó, az ilyesmi sosem működik! – szólt Miss Royle, aki az ilyen ügyek avatott szakértőjének bizonyult. – A bőr sosem ugyanolyan. Marcust a lábbelikről való hosszas társalgástól Mrs. Wetherby megjelenése mentette meg. Az asszony igen régen szolgált már házvezetőnőként a grófi családnál. – Még nem is kérte, már feltettem a teavizet – mondta a tálcával besietve.

55

Marcus mosolygott. Egyáltalán nem volt meglepve. Mrs. Wetherby már csak ilyen. Bemutatta Honoriának és Miss Royle-nak, és amikor Honoriát üdvözölte, az asszony szeme felragyogott. – Ó! Ön bizonyára Daniel úrfi húga! – kiáltott fel Mrs. Wetherby, letéve a teaszervizt. – Igen – felelt Honoria ragyogó mosollyal. – Ezek szerint ismeri? – Igen. Néhányszor járt itt, általában olyankor, amikor az előző gróf úr elutazott. És persze akkor is volt itt egyszer-két-szer, amikor Marcus úrfi lett a gróf. Gyerekkori megszólításának hallatán Marcus érezte, hogy elpirul. De nem lenne képes kiigazítani. Mrs. Wetherby olyan volt, mintha anyja helyett anyja lett volna; gyakran ő volt az egyetlen vigasza, tőle kapta az egyetlen kedves mosolyt, biztató szót Fensmore-ban. – Örülök, hogy megismerhetem – folytatta Mrs. Wetherby. – Sokat hallottam önről. Honoria meglepetten pislogott. – Valóban? Marcus is meglepetten pislogott. Nem emlékezett, hogy valaha említést tett volna bárkinek Honoriáról, legkevésbé a házvezetőnőjének. – Ó, igen – felelte Mrs. Wetherby. – Persze akkor még gyerekek voltak. Bevallom, még mindig gyerekként gondoltam önre. De egészen felnőtt, ugye? Honoria mosolyogva bólintott. – Hogyan issza a teáját? – kérdezte, aztán miután Honoria és Miss Royle is közölte teaízlését, mindhárom csészébe tejet loccsintott. – Olyan régen nem láttam Daniel úrfit! – folytatta, azzal felemelte a teáskannát, hogy öntsön. – Egy kicsit csibész, de én nagyon kedvelem. Jól van? Furcsa csend támadt, Honoria segítségért Marcusra nézett. Marcus pedig rögtön köhécselni kezdett és azt mondta: – Bizonyára nem említettem önnek, Mrs. Wetherby. Lord Winstead évek óta külföldön van. Majd később elmondja neki a történetet, de nem Honoria és a barátnője előtt. – Értem – felelte az asszony; helyesen értelmezte a csendet, jelzésként, hogy ne forszírozza a témát. Ő is köhécselt néhányszor, majd az első csészét csészealjastól Honoria felé nyújtotta. – Ez pedig az öné – szólt halkan, a másodikat Miss Royle kezébe adva. Mindketten megköszönték. A harmadikat Marcusnak adta. Aztán megfordult és Honoriához szólt. – Ugye gondoskodik róla, hogy az utolsó cseppig megigya? Honoria szélesen mosolygott. – Biztosíthatom. Mrs. Wetherby lehajolt és hangos suttogással megjegyezte: – Az urak nagyon rossz betegek. – Hallottam – szólalt meg Marcus. A házvezetőnő pajkos pillantást vetett rá. – Szándékos volt. – Azzal meghajolt és elhagyta a szalont. A látogatás többi része incidens nélkül zajlott. Kiitták teájukat (Honoria unszolására Marcus két csészével is megivott), megették a teasüteményt és semmiségekről társalogtak, míg Marcus újra köhögni nem kezdett, ezúttal olyan sokáig, hogy Honoria megállapította, ágyban a helye, és ragaszkodott hozzá, hogy lefeküdjön. – Amúgy is ideje indulnunk – közölte, és Miss Royle-lal együtt felállt. – Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Royle már nagyon vár minket. Marcus bólintott, mosolyogva köszönetét mondott, amikor ragaszkodtak hozzá, hogy miattuk ne álljon fel. Tényleg szörnyen érezte magát és arra gondolt, büszkeségét félretéve hagyja, hogy felvigyék a szobájába. Persze csak az után, hogy a hölgyek távoztak.

56

Sikerült megállnia nyöszörgés nélkül. Utált betegnek lenni.

Honoria a kocsiban végre hátradőlhetett és megnyugodhatott. Marcus betegnek tűnt, de nem olyan súlyos betegnek, hogy ne gyógyítsa meg egy jó hétnyi pihenés és sok-sok húsleves. De a béke pillanatának hamar vége lett, amikor Cecily bejelentette: – Egy hónap. Honoria felnézett. – Tessék? – Ez a jóslatom – közölte Cecily és mutatóujjával körözött egy kicsit, majd egyenesen mutatott. – Egy hónap és Lord Chatteris bejelenti nősülési szándékát. – Kit vesz el? – kérdezte Honoria; nagyon igyekezett leplezni döbbenetét. Marcus egyáltalán nem mutatott különös érdeklődést Cecily iránt, Cecily pedig egyáltalán nem volt dicsekvő típus. – Téged, te mulya! Honoria kis híján lenyelte saját nyelvét. – Ó! – szólt elérzékenyülve. – Ó! Ó! Ó! Ó, nem! Cecily vigyorgott. – Nem, nem. – Honoriát talán egy szótagos mondatokban beszélő idiótának lehetett tekinteni, de akkor elég harsány egy szótagos mondatokban beszélő idióta volt. – Nem – ismételte. – Ó, nem! – Akár fogadást is mernék kötni – szólt Cecily pajkosan. – A szezon végére férjes asszony leszel. – Remélem – felelte Honoria végül, amikor végre talált szavakat –, de nem Lord Chatteris felesége. – Ó, szóval már Lord Chatteris? Azt hiszed, nem vettem észre, hogy végig a keresztnevén szólítottad? – Mindig is a keresztnevünkön szólítottuk egymást – tiltakozott Honoria. – Hatéves korom óta ismerem. – Lehet, de ti ketten… Hogy is mondjam? – szólt Cecily ajkát csücsörítve, a hintó mennyezete felé nézve. – Úgy viselkedtetek, mintha már házasok lennétek. – Ne butáskodj! – Az igazat mondom, csakis az igazat – szólt Cecily és rendkívül elégedettnek tűnt magával. Kuncogott. – Alig várom, hogy elmondhassam a többieknek. Honoria kis híján kiugrott a kocsiból rémületében. – Nehogy elmondd nekik! – Azt hiszem, a hölgy túl sokat fogadkozik. 1 – Ugyan már, Cecily, biztosíthatlak, hogy nincs szerelem Lord Chatteris és köztem, és szavamat rá, hogy sosem házasodunk össze. Az ilyen pletykák terjesztése csak megkeseríti az életemet. Cecily oldalra billentette a fejét. – Nincs szerelem köztetek? – Kiforgatod a szavaimat. Természetesen szeretem, vagyis törődök vele. Olyan volt, mintha a bátyám lenne. – Hát jó – szólt Cecily. – Akkor nem mondok semmit. – Kö… – Egészen az eljegyzésig. Aztán elmondom mindenkinek, aki meghallgatja: én ezt előre megjósoltam! 1

Shakespeare: Hamlet, Arany János fordítása

57

Honoria ezt válaszra sem méltatta. Nem lesz eljegyzés, ezért nem kell kikiáltani semmit. De csak később jutott eszébe, hogy először mondta ki: Marcus olyan volt neki, mintha a bátyja lenne. Múlt idő, feltételes mód. De ha már nem olyan, mintha a bátyja lenne, akkor milyen?

58

Hetedik fejezet Honoria másnap visszatért Londonba. A szezon kezdetéig még több mint egy hónap van, de rengeteg a tennivaló az előkészületekkel. Nemrégiben férjhez ment unokatestvére, Marigold szerint, aki a városba visszatérte utáni első délutánon látogatást tett náluk, a rózsaszín a legújabb divatőrület, de vigyázni kell, hogy a divatárusnőnél mindenképpen csak mályvaszínt, pinket vagy halványrubint szabad mondani. És egyszerűen kötelező néhány karkötő; anélkül nem lehet meglenni, állította Marigold igen határozottan. Mivel ez Marigold divattanácsainak csak a kezdete volt, Honoria terveket szőtt arra, hogy a hét vége felé ellátogat a divatárusnő üzletébe. Ám mielőtt ki tudta volna választani kedvenc rózsaszín (mályvaszín, pink vagy halványrubin) árnyalatát, levelet kapott Fensmore-ból. Honoria azt hitte, Marcus írt neki, sietve kibontotta; csodálkozott, hogy időt szánt a levélírásra. De amikor kibontotta a nagy ív papírt, az írás túl nőiesnek tűnt ahhoz, hogy az ifjú gróf írhatta volna. Aggodalom ráncolta szemöldökét; leült, hogy elolvassa a levelet. Kedves Lady Honoria! Kérem, bocsássa meg nekem, hogy talán oktalanul beleavatkozom, de nem tudom, kihez forduljak, ezért írok önnek. Lord Chatteris nincs jól. Három napja lázas és tegnap éjjel eszméletlen volt. Az orvos minden délután felkeresi, de nem tudott más tanácsot adni, mint azt, hogy várjunk és figyeljük az állapotát. Mint tudja, a gróf úrnak nincs családja. Mégis úgy éreztem, hogy értesítenem kell valakit, és mindig nagy szeretettel beszélt az ön családjáról. Tisztelettel: Mrs. Wetherby Chatteris grófjának házvezetőnője – Ó, ne! – súgta Honoria és nézte a levelet, míg látta. Hogyan lehetséges ez? Amikor Fensmore-ból eljöttek, Marcus ugyan szörnyen köhögött, de a láznak semmi jele nem volt. Semmi nem utalt arra, hogy ilyen hirtelen rosszabbra fordul az állapota. És mi volt Mrs. Wetherby szándéka azzal, hogy írt neki? Egyszerűen tájékoztatni akarta Marcus állapotáról, vagy taktikusan arra akarja kérni, hogy menjen vissza Fensmore-ba? Ha pedig ez utóbbi volt a cél, ez azt jelenti, hogy Marcus állapota súlyos? – Anya! – kiáltott fel Honoria. Gondolkodás nélkül talpra ugrott, elindult, ment végig a házon. Szíve hevesen kezdett verni, egyre gyorsabban haladt. Hangja is erősebb lett. – Anya! – Honoria! – Lady Winstead jelent meg a lépcső tetején, kedvenc kínai selyemlegyezőjével hűsítve magát. – Mi a baj? Valami gond volt a divatárusnőnél? Azt hittem, Marigolddal akarsz menni. – Nem, nem arról van szó – szólt Honoria és felsietett a lépcsőn. – Marcus. – Marcus Holroyd?

59

– Igen, Levelet kaptam a házvezetőnőjétől. – A házvezetőnőtől? Ugyan miért… – Emlékszel? Meséltem, hogy találkoztam vele Cambridge-ben. Azt is mondtam, hogy… – Ó, igen, igen – mosolygott Lady Winstead. – Milyen kellemes egybeesés, hogy véletlenül összetalálkoztatok. Mrs. Royle írt róla. Azt hiszem, azt reméli, hogy a gróf úr gyengéd érzéseket táplál a lánya iránt. – Anya, kérlek, olvasd el ezt! – mutatta Honoria a levelet, amit Mrs. Wetherby írt. – Marcus nagyon beteg. Lady Winstead gyorsan elolvasta a rövid üzenetet; ajka aggodon keskeny vonalba húzódott. – Ó! Ez valóban felettébb rossz hír. Honoria anyja karjára tette kezét; a mozdulat komolyságával jelezte a helyzet súlyát. – Fensmore-ba kell mennünk. Most azonnal! Lady Winstead meglepetten nézett fel. – Mennünk? – Nincs senkije. – Ez nem lehet igaz. – De igaz – bizonygatta Honoria. – Hát nem emlékszel, hogy milyen gyakran jött hozzánk, amikor Daniel tanulótársa volt Etonban? Azért jött hozzánk, mert nem volt hova mennie. Nem hiszem, hogy az apjával jól kijöttek. – Hát, nem tudom; ez nagyon merész tervnek tűnik – felelte anyja és elkomorult. – Nem vagyunk a családja. – Nincs családja! Lady Winstead alsó ajkába harapott. – Nagyon kedves fiú volt, de nem hiszem, hogy… Honoria csípőre tette a kezét. – Ha nem jössz velem, egyedül megyek. – Honoria! – kiáltott Lady Winstead döbbenten és egy lépést hátrált. Beszélgetésük során először villant szikra fakó szemében. – Ezt nem teheted! Azonnal odalenne a hírneved! – Lehet, hogy haldoklik! – Biztos vagyok benne, hogy nem ennyire súlyos a helyzet. Honoria összekulcsolta a kezét. Keze ugyanis remegni kezdett, ujjait borzasztó hidegnek érezte. – Nem hiszem, hogy a házvezetőnője levelet írt volna, ha nem így lenne. – Hát jó – felelte Lady Winstead apró sóhajjal. – Holnap indulunk. Honoria a fejét ingatta. – Még ma. – Még ma? Honoria, hiszen tudod, hogy az utazást meg kell tervezni. Nem tudok… – Még ma indulnunk kell, anya. Nincs vesztegetni való időnk – szólt Honoria, azzal leszaladt a lépcsőn. Válla fölött szólt vissza: – Szólok, hogy készítsék elő a kocsit. Egy óra múlva legyél útra készen. Ám Lady Winstead, tanúságot téve arról a tűzről, ami benne égett, mielőtt egyetlen fiát gyakorlatilag száműzték az országból, még ennél is jobban teljesítette a kérést. Negyvenöt perc alatt készen volt; útitáskák becsomagolva, szobalánya szolgálatra készen; a hallban várták Honoriát. Ötven perc múlva már úton voltak.

Egy (hosszú) nap alatt meg lehet tenni az utat Cambridgeshire északi részébe, így majdnem éjfél volt, amikor a Winstead-hintó megállt a fensmore-i kastély kapuja előtt. Lady Winstead

60

nem sokkal Saffron Walden után elaludt, de Honoria nagyon is ébren volt. Attól a pillanattól fogva, hogy befordultak a Fensmore-ba vezető hosszú fasorba, testtartása feszült, éber lett, mintha minden erejét össze kéne szednie, hogy ne ragadja meg a hintó ajtajának kilincsét. Így amikor a kocsi végre megállt, nem várt senkire, hogy a segítségére legyen. Pillanatok alatt kinyitotta az ajtót, leugrott és felszaladt a főbejárat lépcsőjén. A házban csend honolt, és Honoriának legalább öt percig erősen kellett vernie a kopogtatóval az ajtót, mielőtt végre meglátta az egyik ablakban a halvány gyertyafényt, majd sietős lépteket hallott közeledni. A komornyik nyitott ajtót – Honoria nem emlékezett a nevére. És mielőtt a derék ember egy szót is szólhatott volna, tájékoztatta jövetele céljáról: – Mrs. Wetherby írt nekem a gróf úr állapotáról. Azonnal látnom kell Lord Chatterist. A komornyik egy lépést hátrált; modora éppoly büszke és arisztokratikus volt, mint uráé. – Attól tartok, kisasszony, ez lehetetlen. Honoria kénytelen volt az ajtófélfában megkapaszkodni, hogy el ne essen. – Ezt hogy érti? – kérdezte súgva. Az nem lehet, hogy Marcus ilyen rövid idő, Mrs. Wetherby levelének elküldése óta megadta magát a láznak. – A gróf úr alszik – felelte a komornyik ingerülten. – Nem fogom éjnek évadján felébreszteni. A megkönnyebbülés hulláma úgy érte el Honoria szívét, ahogy vér a zsibbadt végtagot. – Ó, köszönöm! – szólt hevesen, azzal megfogta a komornyik kezét. – De kérem, muszáj most látnom. Megígérem, hogy nem fogom zavarni. A komornyik mintha kissé zavarba jött volna attól, hogy a kisasszony megfogta a kezét. – Nem engedhetem a gróf úrhoz ezen az éji órán. Szeretném emlékeztetni, hogy a nevét sem méltóztatott közölni. Honoria csak pislogott. Olyan gyakoriak a látogatók Fensmore-ban, hogy nem emlékszik látogatására, ami óta még egy hét sem telt el? Aztán rájött, hogy a sötétben hunyorog. Szentséges ég, a komornyik nyilván nem is látja tisztán! – Kérem, bocsásson meg – szólt legengesztelőbb hangján. – Lady Honoria Smythe-Smith vagyok; édesanyám, Winstead grófné a kocsiban várakozik a szobalánnyal. Valaki talán segíthetne neki. Jelentős változás állt be a komornyik ráncos arcának kifejezésében. – Lady Honoria! – kiáltott fel. – Kérem, bocsásson meg! Nem ismertem meg a sötétben. Kérem, fáradjon be! Azzal karon fogta és bevezette a hölgyet. Honoria hagyta, hogy vezesse, csak egy kicsit lassított, hogy visszaforduljon és a hintó felé nézzen. – Az édesanyám… – Rögtön küldök hozzá egy lakájt – biztosította a komornyik. – De önnek azonnal szobát kell adnunk. Nincs előkészítve egy sem, de több olyan is van, amit nagyon hamar a rendelkezésére tudunk bocsátani. – Megállt az ajtóban, behajolt, többször megrántott egy zsinórt. – A szobalányok rögtön felkelnek. – Kérem, ne riassza fel az egész házat miattam – szólt Honoria, bár abból, hogy a férfi milyen vehemenciával rángatta meg a csengőzsinórt, gyanította, hogy ezzel a kéréssel kissé elkésett. – Beszélhetnék Mrs. Wetherbyvel? Igazán nem szívesen ébresztem fel, de rendkívül fontos. – Természetesen, természetesen – biztosította a komornyik, beljebb vezetve a házba. – És az édesanyám… – szólt Honoria, nyugtalanul pillantva visszafelé. Kezdeti tiltakozása ellenére Lady Winstead egész nap kitűnően viselte a helyzetet. Honoria nem akarta, hogy ott aludjon a hintóban. A kocsis és a lovászok persze vigyáznának rájuk, és a szobalány a szemközti ülésen hevert, szintén mély álomban, de az egész valahogy nem tűnt helyesnek.

61

– Üdvözölni fogom és gondoskodok róla, amint önt elvezettem Mrs. Wetherbyhez – közölte a komornyik. – Köszönöm, hmmm… – furcsa volt, hogy nem tudja a nevét. – Springpeace, my lady. – Két kézzel fogta meg Honoria kezét és megszorította. Keze nyirkos volt, szorítása reszkető, de volt valami sürgetés ebben a kézfogásban. És hála is. Felnézett, sötét szemével Honoria kék szemébe nézett. – Mondhatom, mylady, nagyon örülök, hogy ön itt van.

Tíz perccel később Mrs. Wetherby és Honoria ott álltak Marcus szobájának ajtaja előtt. – Nem tudom, hogy a gróf úr szeretné-e, hogy ilyen állapotban lássa – mondta a házvezetőnő. – De az, hogy ön ilyen messzire eljött miatta… – Nem fogom zavarni – biztosította Honoria. – Csak meg kell győződnöm róla, hogy jól van. Mrs. Wetherby feszengett, egyenesen a szemébe nézett. – Nincs jól, kisasszony. Erre fel kell készülnie. – Én… nem úgy értettem, hogy jól van – helyesbített Honoria. – Úgy értem… ó, nem is tudom, hogyan értem, csak… A házvezetőnő gyengéden megérintette a karját. – Megértem. Egy kicsit jobban van, mint tegnap volt, amikor írtam önnek. Honoria bólintott, de a mozdulat kimértnek, furcsának tűnt. Úgy gondolta, hogy a házvezetőnő ezzel azt akarja mondani, hogy Marcus nincs a halál kapujában, de ez őt nem nyugtatta meg, mert ez egyben azt jelenti, hogy a halál kapujában volt. És ha ez igaz, semmi nem garantálja, hogy ez nem ismétlődik meg. Mrs. Wetherby ajkához emelte mutatóujját, jelezve Honoriának, hogy maradjon csendben, amikor belépnek a szobába. Lassan fordította el az ajtógombot, az ajtó hangtalan sarokvasakon nyílt. – Alszik – súgta Mrs. Wetherby. Honoria bólintott, előrelépett, hunyorgott a halvány fényben. Odabent nagyon meleg volt, a levegő sűrű, párás. – Nincs melege? – súgta Mrs. Wetherbynek. Alig kaptak levegőt a fülledt legevőjű helyiségben, és Marcus mintha rengeteg pléd és takaró alatt szuszogott volna. – Ezt tanácsolta a doktor – felelte Mrs. Wetherby. – Semmiképpen sem szabad megfáznia. Honoria úti ruhájának nyakrészét rángatta, azt kívánta, bárcsak meg lehetne valahogy lazítani a gallért. Szent ég, ha neki is kényelmetlen ez a meleg, Marcus nyilván nagyon kínosan érzi magát. Nem tudta elképzelni, hogy egészséges lehet ilyen hőségben begubózva feküdni. De ha melege van is, legalább alszik. Légzése szabályosnak tűnt, legalábbis Honoria annak találta. Fogalma sem volt, mire reagál az ember a betegágyon; arra gondolt, hogy valami olyasmire, ami nem tartozik a szokványos jelenségek közé. Kissé közelebb lépett, lehajolt. Marcus láthatóan szörnyen izzadt. Csak az arcának egyik oldalát látta, de bőre természetellenesén csillogott; a levegőben az emberi erőlködés pállott szaga terjedt. – Nem hiszem, hogy ilyen vastagon kell betakarni – súgta Honoria. Mrs. Wetherby tehetetlenül vállat vont. – Az orvos határozottan így rendelte. Honoria még közelebb lépett, lába az ágy oldalához ért. – Nem lehet kényelmes neki. – Tudom – fejezte ki egyetértését Mrs. Wetherby. Honoria tétován kinyújtotta a kezét, hátha lejjebb tudja húzni a takarókat, ha csak egy kicsit is. Megfogta a legfelső takaró szélét, igen óvatosan mozdította, és…

62

– Aúúúúú! Honoria felsikoltott, hátraugrott, Mrs. Wetherby karjába kapaszkodott. Marcus úgy ült fel, mintha rugó rántotta volna; vadul nézett körül a szobában. És úgy tűnt, nincs rajta semmi ruha. Legalábbis deréktól felfelé, mert csak ennyit lehetett látni belőle. – Semmi baj, semmi baj – nyugtatta Honoria, de hangjában nem volt meggyőződés. Nem találta helyesnek a helyzetet és fogalma sem volt, hogyan mondja ezt úgy, mintha másként gondolná. Marcus zihált, szörnyen izgatott volt, de tekintete mintha nem rá fókuszált volna. Honoria nem is igazán volt biztos abban, hogy észrevette őt. Feje előre-hátra mozgott, mintha keresne valamit, aztán furcsán remegni kezdett. – Nem… – mondta Marcus szinte erőltetetten. Nem tűnt dühösnek, csak zaklatottnak. – Nem… – Nincs ébren – szólt Mrs. Wetherby halkan. Honoria lassan bólintott, aztán megértette e kijelentés borzalmasságát. Semmit nem tudott a betegségekről, és azt sem tudta, hogyan kell lázas beteget ápolni. Miért is jött ide? Ápolni? Annyira eluralkodott rajta a rémület, miután elolvasta Mrs. Wetherby levelét, hogy nem tudott másra gondolni, mint hogy azonnal meg kell látogatnia. Ezen túlra egyáltalán nem gondolt. Micsoda idióta volt! Mit gondolt, mit fog tenni, amikor végre szemtől szembe látja? Sarkon fordul és hazamegy? Muszáj ápolnia. Hiszen most itt van és elképzelhetetlen, hogy mást tegyen. Ám ez a perspektíva félelemmel töltötte el. Mi van akkor, ha valamit rosszul csinál? Mi van akkor, ha miatta rosszabbodik az állapota? De mi mást tehetne? Marcusnak szüksége van rá. Marcusnak senkije sincs, és Honoria megdöbbent és kicsit szégyellte is magát, hogy erre egészen addig egyáltalán nem gondolt. – Virrasztók mellette – közölte Mrs. Wetherbyvel. – Ó, nem, kisasszony, nem teheti. Az nem lenne… – Valakinek vele kell maradnia – jelentette ki Honoria határozottan, azzal megragadta a házvezetőnő karját és a szoba másik végébe vezette. Lehetetlen volt Marcushoz olyan közel állva beszélgetni. Hanyatt feküdt, de olyan erősen forgolódott és hánykolódott, hogy Honoria összerezzent, valahányszor ránézett. – Majd én virrasztók vele – jelentette ki Mrs. Wetherby. De nem úgy hangzott, mint aki igazán ezt akarja. – Ha jól sejtem, ön már eddig is sok órát töltött mellette. Felváltom. Önnek pihennie kell. Mrs. Wetherby hálásan bólintott, aztán mielőtt kilépett a folyosóra, azt mondta: – Senki egy szót sem fog mondani arról, hogy a szobájában van. Megígérem, hogy Fensmore-ban senki egy szóval sem fogja említeni. Honoria biztató mosollyal nézett rá. – Anyám is velem jött. Nincs ugyan itt a szobában, de Fensmore-ban van. Ennek önmagában elégnek kell lennie, hogy elejét vegye a pletykáknak. Mrs. Wetherby bólintott és kiosont a szobából. Honoria hallgatta távolodó léptei zaját, aztán csend lett. – Ó, Marcus! – szólt halkan, és lassan visszament mellé. – Mi történt veled? – Kezét nyújtotta, hogy megérintse, aztán azt gondolta… nem, inkább nem. Ez nem lenne helyes, és nem is akarta még jobban zavarni. Marcus hirtelen kinyúlt a takaró alól, mozdult, oldalra fordult; szabad keze a takarón nyugodott. Honoria addig nem is vette észre, hogy milyen izmos. Azt persze tudta, hogy erős. Az teljesen nyilvánvaló volt. Hiszen Marcus… Egy pillanatra elgondolkodott. Hiszen nem is nyilvánvaló. Nem emlékezett rá, mikor látta legutóbb, hogy felemelt volna valamit. De

63

erősnek tűnt. Látszott rajta. Határozottság sugárzik róla. Nem minden férfi van így ezzel. Ami azt illeti, a többség nem ilyen, legalábbis Honoria ismeretségi körében. Mindazonáltal egészen eddig nem figyelte meg, hogy egy férfikar izmai ilyen jól kirajzolódnak. Érdekes. Még jobban előrehajolt, oldalra fordította a fejét, aztán kissé közelebb vitte a gyertyát. Hogy hívják a vállnál látható izmot? Marcus karján ez a rész igazán szép volt. Honoria lélegzete is elállt; megdöbbent, milyen illetlen irányba kalandoztak gondolatai, és egy lépést visszalépett. Nem azért van itt, hogy szegény beteget vágyakozva bámulja, hanem hogy ápolja. Sőt, ha valakit vágyakozva bámul, az nem szabad, hogy Marcus Holroyd legyen. Néhány lépésnyire szék állt; megfogta, közelebb húzta az ágyhoz, annyira, hogy egy pillanat alatt felugorhasson és a beteg mellett lehessen, de nem elég közel ahhoz, hogy Marcus megüthesse, ha nyugtalanul, öntudatlanul hánykolódik. Soványabbnak tűnt. Honoria nem is tudta igazán, honnan tudja ezt a rengeteg takaró és pléd alatt fekvő testről megállapítani, de határozottan fogyott. Arca beesett volt, és még a halvány gyertyafényben is szokatlan sötét karikák látszottak szeme alatt. Honoria percekig ült mozdulatlanul; ami azt illeti, nagyon ostobának, nagyon tehetetlennek érezte magát. Úgy érezte, tennie kell valamit. Úgy tűnt, Marcus megnyugodott; időnként nyugtalanul moccant a takaró alatt, de többnyire aludt. De szent ég, nagyon meleg volt a szobában. Honoria még mindig úti ruhájában volt, hátul gombolódó darabban. Olyan nevetséges nőies öltözet volt, amibe egyedül nem tudott felöltözni, amit egyedül nem volt képes levetni. Elmosolyodott. Mint Marcus csizmája. Jó tudni, hogy a férfiak is legalább annyira ragaszkodnak a divathoz, bármennyire kényelmetlen legyen is, mint a nők. Ám ez a ruha egyáltalán nem volt alkalmas betegszobai viseletnek. Mire sikerült kigombolnia néhány gombot; levegőért kapkodott. – Ez nem lehet egészséges – mondta ki hangosan, gallérját két ujjal előre-hátra rángatva próbálta legyezni kicsit verejtéktől csillogó nyakát. Lenézett Marcusra. Nem tűnt úgy, mintha zavarná a hangja. Honoria lerúgta a cipőjét, aztán, mivel már eléggé zilált volt a ruházata ahhoz, hogy tönkremenjen a hírneve, ha bárki belép a szobába, lenyúlt és lehúzta a harisnyáját. – Ajaj! – Undorral nézett le lábára. A harisnya szinte teljesen átázott. Beletörődő sóhajjal fektette a szék támlájára, aztán jobb gondolata támadt. Talán jobb lenne, ha nem tenné ennyire látható helyre. Összegyűrte, begyömöszölte a cipőjébe. Aztán csak állt ott, fogta a szoknyáját és előre-hátra lengetve próbálta hűteni lábát. Ez elviselhetetlen. Nem számít, mit mond az orvos. Nem tudja elhinni, hogy ez egészséges lenne. Visszament a betegágy mellé, újra csak nézte a férfit, biztonságos távolságból, hogy ne érje el, ha véletlenül újra kicsap. Aztán óvatosan, lágyan kinyújtotta a kezét. Nem érintette a férfit, de majdnem. Válla körül a levegő legalább tíz fokkal melegebb volt a szoba hőmérsékleténél. Némi túlzást megengedve, amire véleménye szerint a szó szoros értelmében vett túlfűtött állapotában joga is volt. De akkor is. Körülnézett a szobában, keresett valamit, amivel legyezhetné. A csodába is, el kellett volna csennie anyja egyik kínai selyemlegyezőjét! Anya mostanság folyton legyezi magát. Sehová sem megy anélkül, hogy legalább három darabot be ne csomagoljon úti ládájába. Ami talán rendben is volt, mert jellemzően városszerte elhagyta őket. De semmi olyasmit nem talált, ami legyezésre alkalmas lett volna, ezért Honoria lehajolt és lágyan ráfújt Marcusra. Meg sem mozdult, amit jó jelnek értelmezett. Sikerétől felbuzdulva (ha ezt valóban sikernek lehet nevezni, bár erről fogalma sem volt) újra próbálkozott, némiképp erősebben. Ezúttal Marcus kissé megborzongott.

64

Honoria homlokát ráncolta, nem tudta, hogy ez jó jel-e vagy sem. Ha Marcus annyira izzad, mint ahogy látszik, fennáll a kockázat, hogy a hűvösebb levegőtől meghűl, az orvos pedig kifejezetten figyelmeztetett, hogy ez kerülendő. Visszaült, aztán megint felállt, nyugtalanul dobolt kezével a combján. Olyan kényszeres mozdulatokat tett, hogy kénytelen volt erősen leszorítani a kezét, hogy megakadályozza a mozgást. Ez nevetséges. Talpra ugrott, visszament az ágyhoz. Marcus újra mocorgott, fészkelődött a takaró alatt, bár nem olyan erősen, hogy ledobja magáról. Megérintheti. Meg kell érintenie. Nincs más módja, hogy meggyőződjön arról, milyen forró a bőre. Bár abban nem volt egészen biztos, hogy mihez kezd ezzel az információval. Ha az ápolónője – és úgy tűnt, hogy az –, akkor pontosan ismernie kell az állapotát. Kezét nyújtotta, ujjaival lágyan megérintette a vállát. Nem tűnt olyan melegnek, mint amilyenre számított, de ez talán csak annak tudható be, hogy neki is nagyon melege van. Esetleg próbáljon levenni róla takarót? A többi még takarja. Megfogta az alsó takarót és megrántotta; másik kezével a felső takarót igyekezett a helyén tartani. De nem működött; az egész feléje csúszott, feltárult egy hosszú, kissé behajlított láb. Honoria ajka megnyílt. Ott is meglehetősen izmos volt. Nem, nem, nem, nem, nem, nem, nem. Nem fogja Marcust nézni. Nem. Őt nem. Őt határozottan nem. És vissza kell húznia rá egy takarót, mielőtt átfordul és teljesen felfedi magát, mert fogalma sem volt, hogy visel-e alsóneműt. Semmi sem volt a karján, semmi a lábán és jó oka volt azt feltételezni, hogy… A derekát nézte. Nem teheti. Marcuson természetesen még volt takaró, de ha ő véletlenül ráesik az ágyra… Megragadta az egyik takaró csücskét, próbálta visszatakarni. Valakinek majd ágyneműt kell cserélnie. Szent ég, milyen melege van! Hogy a csudába lett itt ilyen meleg? Talán kimehetne egy pillanatra. Vagy résnyire nyithatná az ablakot és mellé állhatna. Kezével legyezte arcát. Vissza kéne ülnie. Kényelmes az a szék, ott ülhet kezét illedelmesen ölében összekulcsolva hajnalig. Csak még egy pillantást vet rá, csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy jól van. Fogta a gyertyatartót, a férfi arca fölött tartotta. Marcus szeme nyitva volt. Honoria óvatosan hátralépett. Korábban is nyitva volt a szeme. De ez még nem feltétlenül jelenti azt, hogy ébren is van. – Honoria! Mit keresel itt?

65

Nyolcadik fejezet Pedig ezúttal azt jelentette. Marcus pokolian érezte magát. Nem, úgy érezte magát, mintha a pokolban járt volna. És onnan jött volna vissza. És talán újra odament, mert először nem volt elég meleg. Fogalma sem volt, mennyi ideje beteg. Talán egy napja? Kettő? Mikor is lázasodott be? Kedden? Igen, kedden, bár ennek nem volt jelentősége, mert fogalma sem volt, milyen nap van. Illetve éjszaka. Úgy vélte, talán éjszaka lehet. Sötétnek tűnt, és… a pokolba is, rettentő meleg. Igazából nehéz volt másra gondolni, mint a rettentő melegre. Talán tényleg a pokolban járt, és amikor visszatért, magával hozta az egész átkozott helyet. Vagy még mindig a pokolban van, bár ha ez valóban így van, meg kell hagyni, az ágyak egészen kényelmesek. Ami ellentmondani látszott mindannak, amit a pokolbeli állapotokról a templomban hallott. Ásított, fejét emelte, jobbra-balra mozdította nyakát aztán újra leeresztette a párnára. Ismeri ezt a párnát. Lágy, libatollal tömött, éppen megfelelően vastag. Saját ágyában, saját hálószobájában van. És egyértelműen éjszaka van. Sötét. Ezt érezte úgy is, hogy nem igazán volt ereje kinyitni a szemét. Hallotta, hogy Mrs. Wetherby neszei a szobában. Feltételezte, hogy házvezetőnője mellette volt betegsége folyamán. Ez egyáltalán nem lepte meg, mégis hálás volt a gondoskodásért. A betegség első jelére húslevest főzött neki, és halványan emlékezett arra is, hogy az orvossal beszélgetett a betegágynál. Valahányszor felébredt lázából, Mrs. Wetherby mindig ott volt, vigyázott rá. Megérintette a vállát; ujja lágy, könnyed. Bár ez az érintés nem volt elég ahhoz, hogy felébressze bódulatából. Képtelen volt mozdulni. Túl fáradt volt. Nem emlékezett, hogy lett volna valaha ennyire fáradt. Egész teste sajgott, lába nagyon fájt. Nem akart mást, csak aludni. De rettentő meleg volt. Miért kell ilyen meleget tartani a szobában? Mintha kitalálta volna a gondolatait, Mrs. Wetherby meghúzta a takarót és Marcus boldogan fordult oldalra, ép lábát kidugva a takaró alól. Levegő! Szent ég, milyen jó érzés! Talán teljesen kitakarózhatna. Vajon megbotránkozna, ha ott feküdne előtte szinte teljesen meztelenül? Lehet. De ha ez kell a gyógyuláshoz… Aztán Marcus érezte, hogy visszahúzza rá a takarót, amitől szinte felnyögött. Minden erejét összeszedve kinyitotta a szemét, és… Nem Mrs. Wetherby volt mellette. – Honoria? – szólt rekedt, tompa hangon. – Mit keresel itt? Honoria kis híján egy métert ugrott hátra, furcsa sikoltással, ami eléggé bántotta Marcus fülét. Újra becsukta a szemet. Nem volt ereje beszélgetni vele, bár jelenléte meglehetősen furcsa volt. – Marcus! – szólt a kisasszony furcsán, sürgetőn. – Tudsz beszélni? Ébren vagy?

66

Marcus nagyon halványan bólintott. – Marcus! – most közelebb volt, nyakán érezte leheletét. Szörnyű volt. Túl forró és túl közel. – Mit keresel itt? – tette fel újra a kérdést; szavai forró szirupként csorogtak ajkán. – Neked most… – Hol is kéne lennie, most? Talán Londonban. Így lehet. – Ó, hála az égnek! – Megérintette a férfi homlokát. Bőre forró volt, de persze a szobában nagyon meleg volt. – Hon… Honor… – képtelen volt kimondani a nevet teljesen. Próbálta; ajkát mozdította, még néhányat szusszant. De nagyon nagy erőfeszítést igényelt, különösen, miután a kisasszony mintha nem válaszolt volna a kérdésére. Miért van itt? – Nagyon beteg voltál – közölte. Bólintott. Vagy legalábbis akart. Legalábbis gondolt arra, hogy bólint. – Mrs. Wetherby írt nekem Londonba. Szóval erről van szó. Így is nagyon furcsa. Kezébe vette a férfi kezét, tétován megpaskolta. – Jöttem, amint tudtam. Anyám is itt van. Lady Winstead? Marcus mosolyogni próbált. Kedvelte Lady Winsteadet. – Azt hiszem, még mindig lázas vagy – mondta Honoria kissé bizonytalanul. – A homlokod meleg. Bár meg kell mondanom, rettentő meleg van itt. Nem tudom megállapítani, hogy lázat érzek a homlokodon vagy a szoba melegét. – Kérlek – nyögött fel, kezét nyújtva a kisasszony felé. Kinyitotta a szemét, pislogott a félhomályban. – Az ablakot. Honoria tagadón ingatta a fejét. – Sajnálom. Bárcsak megtehetném. Mrs. Wetherby azt mondja, orvosi utasítás… – Kérlek! – Könyörgött… a pokolba is, hiszen olyan könyörgés volt a hangjában, hogy szinte sírt. De nem érdekelte. Csak azt akarta, hogy Honoria végre kinyissa az ablakot. – Marcus, én nem… – láthatóan nagyon erősen tusakodott magában. – Nem kapok levegőt! – És valóban úgy érezte, nem túloz. – Hát jó – mondta az ablakhoz sietve. – De ne mondd el senkinek. – Megígérem – mormogta. Nem volt képes annyira összeszedni magát, hogy nézze, de az éjszaka sűrű csendjében minden mozdulatát hallotta. – Mrs. Wetherby határozottan utasításba adta – mondta a függönyt elhúzva –, hogy a szoba maradjon meleg. Marcus felmordult, próbálta felemelni a kezét, hogy legyintsen. – Semmit nem tudok a betegápolásról – mondta; ekkor hallani lehetett, hogy nyílik az ablak, de azt hiszem, nem egészséges lázasan ilyen melegben aszalódni. Marcus érezte, a hűvösebb levegő első fuvallatait a bőrén és kis híján felkiáltott a boldogságtól. – Nekem sosem volt lázam – mondta Honoria és mellé lépett. – Legalábbis nem emlékszem rá. Nem furcsa? Marcus hallotta hangjában a mosolyt. Azt is tudta, milyen mosoly; kissé zavart, árnyalatnyi csodálkozással. Gyakran mosolygott így. És ajka jobb széle mindig kicsit magasabbra húzódott, mint a bal. És most kihallotta a hangjából. Ez nagyon jó. És nagyon furcsa. Milyen különös, hogy ilyen jól ismeri. Természetesen jobban ismeri, mint szinte bárki más. De ez nem ugyanaz, mint ismerni valaki mosolyát. Vagy igen? Honoria közelebb húzta a széket az ágyhoz és leült. – Eszembe sem jutott, mielőtt ide jöttem ápolni téged. Hogy nekem sosem volt lázam. Anyám azt mondja, szörnyű, ha az embernek láza van.

67

Honoria miatta jött? Nem tudta, miért találta ezt annyira nagy jelentőségűnek. Hiszen Fensmore-ban senki más nem volt, aki miatt jöhetett volna, és itt van a betegszobában, mégis, valahogy úgy tűnik… Ami azt illeti, nem is furcsa. Nem is meglepő. Csak… Váratlan. Igyekezett működésre bírni fáradt elméjét. Van olyan, hogy valami nem meglepő, mégis váratlan? Mert ez az. Sosem várta volna el Honoriától, hogy mindent hátrahagyva Fensmoreba jöjjön és ápolja őt. Mégis most, hogy itt van, ez egyáltalán nem meglepő. Szinte teljesen természetesnek tűnt. – Köszönöm, hogy kinyitottad az ablakot – mondta halkan. – Szívesen. – Mosolyogni igyekezett, de nem tudta eltüntetni arcáról az aggodalom kifejezését. – Attól tartok, nem volt nehéz meggyőzni. Talán soha ilyen melegem nem volt még. – Nekem sem – próbált tréfálni Marcus. Honoria igazi, szívből jövő mosollyal mosolygott. – Ó, Marcus! – szólt, kezét mozdította és kisimította a férfi homlokára tapadt tincseket. Fejét ingatta, de nem úgy tűnt, mintha tudná, pontosan miért is teszi ezt. Az ő haja is a homlokába hullt, egyenes tincsekben, mint mindig. Fújt egyet, igyekezett eltávolítani szájából, de a tincsek rögtön visszahulltak. Végül ujjaival tűrte a füle mögé. Így is rögtön újra az arcába hullt. – Fáradtnak tűnsz – szólt Marcus rekedtesen. – Mondja ezt valaki, aki a szemét sem tudja kinyitni. – Touché! – mondta, és mintha a találatot jelezné, mutatóujjával intve hangsúlyozta kijelentését. Honoria egy pillanatig csendben volt, aztán riadtan megszólalt. – Kérsz valamit inni? Marcus bólintott. – Bocsáss meg! Abban a pillanatban meg kellett volna kérdeznem, amikor felébredtél. Bizonyára nagyon szomjas vagy. – Csak egy kicsit – hazudta. – Mrs. Wetherby hagyott itt egy kancsó vizet – mondta, és a háta mögött lévő asztalról elvett valamit. – Nem hideg, de szerintem így is frissítő. Marcus ismét bólintott. Ami nem forró, az csak frissítő lehet. Honoria poharat nyújtott felé, aztán rájött, hogy a beteg így, hanyatt fekve nem tud inni. – Hadd segítsek felülni! – szólt, azzal letette a poharat az asztalra. Átfogta Marcus vállát és nagyobb elszántsággal, mint erővel segített neki felülni. – Tessék! – szólt oly magabiztosan, mint valami nevelőnő. – Csak… be kell gyűrnünk egy kicsit azt a takarót, és innod kell. Marcus pislogott néhányszor; minden mozdulat olyan lassú volt, hogy nem igazán volt biztos abban, hogy újra ki tudja nyitni a szemét. Nem viselt inget. Milyen furcsa, hogy ezt csak most veszi észre. Még furcsább, hogy mintha nem igazán lett volna képes aggódni Honoria szűzies érzékenységére. Lehet, hogy elpirult. Ezt nem tudta volna megállapítani. Ahhoz túl sötét volt. De nem számított. Hiszen ő Honoria. Jó lány. Okos lány. Nem okoz neki életre szóló lelki sérülést, ha meglátja az ő csupasz mellkasát. Ivott egy korty vizet, aztán még egyet; alig vette észre, hogy az állán is folyt egy kis vízér. Szentséges ég, micsoda mennyei érzés volt! Nyelve megduzzadt, ínye kiszáradt a szomjúságtól. Honoria dünnyögött egy kicsit, aztán kezével törölte le a nedvességet Marcus bőréről. – Bocsáss meg, nincs nálam zsebkendő. Marcus lassan bólintott; aztán valami felidézte emlékezetében ezt az érintést, ahogy a kisasszony ujjai az arcához értek.

68

– Te voltál itt korábban is. Honoria kérdőn nézett rá. – Te érintettél meg. A vállamon. Halvány mosoly suhant át Honoria ajkán. – Az csak az imént volt. – Igen? – Ezen elgondolkodott. – Ó! – Órák óta itt vagyok. Marcus álla megmoccant. – Köszönöm. – Ez az ő hangja? A pokolba is, nagyon gyengének tűnik. – El sem tudom mondani, milyen megkönnyebbülést érzek, hogy láthatlak. Úgy értem, szörnyen nézel ki, de sokkal jobban nézel ki, mint korábban. Már tudsz beszélni. Értelmesen. – Hirtelen felemelte a kezét, összecsapta a tenyerét; a gesztus ideges volt, talán egy kicsit viharos. – Ez több, mint amit jelenleg magamról el tudok mondani. – Ne butáskodj! Honoria gyorsan felkapta a fejét, aztán másfelé nézett. De Marcus látta, hogy gyorsan megtörli a szemét. Megríkatta. Érezte, hogy feje kissé oldalra dől. A gondolat is fárasztotta. Szívszakasztó volt. Sosem akarta volna megríkatni Honoriát. Ő… Neki nem kéne… Feszengett. Nem akarta, hogy sírjon. Nagyon fáradt volt. Úgy érezte, nem sokat tud, de ezt biztosan. – Megijesztettél – mondta. – Fogadni mernék, hogy nem hitted, hogy erre képes vagy. – Úgy hangzott, mintha tréfálni akart volna vele, de Marcus sejtette, hogy csak tetteti. De a szándékot is nagyra értékelte. – Hol van Mrs. Wetherby? – Elküldtem, hogy feküdjön le. Nagyon kimerült. – Rendben. – Nagyon odaadóan ápolt téged. Marcus megint bólintott; remélte, Honoria meglátja ezt a gyenge mozdulatot. Házvezetőnője ápolta akkor is, amikor legutóbb lázas volt, tizenegy éves korában. Apja egyszer sem lépett be a betegszobába, de Mrs. Wetherby nem mozdult el mellőle. El akarta ezt mondani Honoriának, ahogy azt is, hogy apja még karácsony előtt elment otthonról és Mrs. Wetherby kötelességének érezte, hogy olyan sok magyallal díszítse fel a házat, hogy Fensmore-nak hetekig átható erdőszaga volt. Ez volt a legjobb karácsonya egészen addig, míg a következő ünnepre már a Smythe-Smith család hívta meg. Az volt a legjobb. Mindig is az marad a legjobb. – Kérsz még vizet? Kért, de nem volt biztos abban, hogy van elég ereje lenyelni. – Segítek – mondta Honoria, ajkához tartva a poharat. Marcus aprót kortyolt, aztán fáradtan felsóhajtott. – Fáj a lábam. – Valószínűleg még ki van ficamodva – mondta Honoria és bólintott. Ásított. – Egy kicsit… gyulladt. Meleg. Mint a piszkafa. Honoria szeme tágra nyílt. Marcus nem tudta hibáztatni. Neki sem volt fogalma, mire gondolt. – Melegszik a szíved. Marcus mosolyogni próbált. Legalábbis úgy gondolta, ajkának egyik oldala mosolyra húzódott. – Volt olyan, hogy nem volt meleg? – Nem – ismerte el a kisasszony. – De már nem fázol.

69

– Jön-megy. – A láz? Bólintott. Honoria ajka merev vonallá húzódott, idősebbnek tűnt, mint amilyennek Marcus valaha látta. Illetve nem öreg; talán nem is tűnhet öregnek. Inkább aggódónak tűnt. Haja ugyanolyan volt, a szokásos laza kontyba kötve. És ugyanolyan volt a mozgása, olyan jellegzetes kecses mozdulatokat tett. De a szeme más volt. Valahogy sötétebb. Aggodalom látszott a szemében. Marcusnak ez nem tetszett. – Kérhetek még egy kis vizet? – Nem emlékezett rá, hogy volt-e valaha ilyen szomjas. – Persze – felelte gyorsan Honoria, és a kancsóból ismét vizet töltött a pohárba. Marcus kortyolt, megint túl gyorsan, de ezúttal maga törölte le kezével a kicsordult vizet. – Lehet, hogy visszajön – figyelmeztetett. – A láz – jegyezte meg Honoria, ezúttal nem kérdésként. Marcus bólintott. – Úgy gondoltam, tudnod kell. – Nem értem – vette el remegő kézzel a poharat. – Amikor legutóbb láttalak, teljesen jól voltál. Marcus a homlokát próbálta ráncolni. Nem volt bizonyos benne, hogy ez sikerült. – Illetve, ha talán nem is nagyon jól – helyesbített –, láthatóan a gyógyulás útján voltál. – Akkor is köhögtem – emlékeztette. – Tudom. Csak nem gondolom, hogy… – Rosszallóan horkant és fejét ingatta. – Jaj, miket beszélek! Semmit nem tudok a betegségről. Azt sem tudom, miből gondoltam, hogy képes leszek téged ápolni. Igazából nem is hiszem, hogy képes vagyok rá. Marcusnak fogalma sem volt, miért mondja ezt, de valami megmagyarázhatatlan okból ez örömmel töltötte el. Honoria leült az ágy mellé állított székre. – Csak jöttem. Megkaptam Mrs. Wetherby levelét és bele sem gondoltam, hogy semmiben nem tudok segíteni neked. Csak jöttem. – Segítesz – súgta Marcus. És valóban így volt. Máris jobban érezte magát.

70

Kilencedik fejezet Honoria másnap reggel fájdalommal ébredt. Nyaka merev volt, háta sajgott, bal lába teljesen elzsibbadt. Ráadásul melege volt és nagyon izzadt, ami azon kívül, hogy kényelmetlenségnek találta, megítélése szerint sokat rontott vonzó megjelenésén. És nem is volt szagtalan. Sőt, a szag… Ó, pontosan tudta, milyen ez a szag, és tudta mindenki, aki öt lépésnél közelebb ment hozzá. Miután Marcus elaludt, becsukta az ablakot. Nagyon nehezére esett ezt tenni; teljesen ellenkezett a józan ésszel. De nem volt elég magabiztosság benne ahhoz, hogy dacoljon az orvos utasításaival és nyitva hagyja. Toporgott, lábát rázta, a zsibbadás csillapodásával járó apró, tűszúrásszerű fájdalomtól össze-összerezzent. Rettenetesen gyűlölte, ha elzsibbadt a lába. Lehajolt, hogy megdörzsölje, próbálta helyreállítani a vérkeringést, de ettől úgy érezte, mintha egész lába tűzben égne. Ásítva, nyűgösen állt talpra, igyekezett tudomást sem venni ízületei vészjósló ropogásáról. Van valami oka annak, hogy az ember nem széken alszik, gondolta. Ha éjjel is ő virraszt itt, nyilván azt választja, hogy inkább elnyúlik a padlón. Botladozva az ablakhoz ment, azzal az eltökélt szándékkal, hogy elhúzza a függönyt és legalább egy kis napfényt beengedjen. Marcus aludt, nem akart nagy fényességet csinálni, de nagyon szerette volna látni. A bőre színét, a karikákat a szeme alatt. Nem igazán tudta, mihez kezdjen ezzel az információval, de ami azt illeti, szinte semmiben sem volt biztos azóta, hogy az éjjel belépett a betegszobába. És okot kellett találnia, hogy felkeljen abból az átkozott székből. Elhúzta a függöny egyik szárnyát, hunyorgott a kora reggeli fényáradatban. Nem járhatott későre; az égen még ott volt a hajnal rózsaszínes, barackszínű pírja, a köd lágyan gomolygott a pázsiton. Gyönyörű volt odakint; minden lágy és friss, és Honoria újra kinyitotta az ablakot, csak résnyire, arcát a nyiladékhoz szorította, hogy belélegezhesse a hűvös párásságot. Ám eszébe jutott, hogy tennivalói vannak. Ezért egy lépést visszalépett, megfordult és minden szándéka az volt, hogy lágyan megtapintja Marcus homlokát, ellenőrizendő, hogy visszatért-e a láz. De alig tett még két lépést, Marcus álmában megfordult, és… Szentséges ég, ilyen vörös volt az arca az éjjel is? Melléje sietett, még zsibbadó lábával botladozott. Szörnyen nézett ki; vörös volt az arca és puffadt, és amikor megérintette, száraz volt bőrének tapintása. És forró. Félelmetesen forró. Honoria gyorsan a kancsó vízhez szaladt. Nem látott törülközőt, se zsebkendőt, így csak belemártotta a kezét és a férfi arcához érintette tenyerét; hűteni próbálta. Ám nyilvánvaló volt, hogy ezzel nem ér el tartós hatást, ezért a komódhoz sietett, kinyitogatta a fiókokat, míg végül talált valami, amit zsebkendőnek vélt. Csak akkor jött rá, hogy nem az, amikor kihúzott egyet és a kancsó vízbe akarta mártani. Ó, szentséges ég! Egy ki nem mondható nevű ruhadarabot készült az arcára tenni.

71

Érezte, hogy mélyen elpirul, ahogy a felesleges vizet csavarta ki az anyagból, és visszasietett hozzá. Bocsánatkérés-félét dünnyögött – nem mintha Marcus annyira éber lett volna, hogy megértse, vagy felfogja, milyen sértést követ el ellene –, aztán homlokára szorította a nedves lenvásznat. Marcus rögtön hánykolódni kezdett; furcsa, aggasztó hangokat hallatott; morgott, hörgött, félszavakat, értelem nélküli hiányos mondatokat mormogott. Honoria csak hallgatta: Elég! és Ne!, de mintha azt is hallotta volna, hogy Megkönnyíteni és Ördöghal és Palló. És határozottan hallotta azt is, hogy Daniel nevét említette. Könnyeivel küszködve lépett el mellőle, hogy közelebb vigye a kancsó vizet. De mire visszaért, Marcus leverte a hideg borogatást az arcáról, és amikor vissza próbálta tenni, eltolta a kezét. – Marcus – szólt komoran, bár tudta, hogy a férfi nem hallja –, engedned kell, hogy segítsek neked. De Marcus ellenállt, hánykolódott, forgolódott, míg Honoria gyakorlatilag ráült, hogy lefogja. – Hagyd abba! – csattant fel, amikor Marcus erővel fel akart ülni. – Ebben. Te. Nem. Győzhetsz. És ez alatt – mondta és alkarjával erősen lenyomta a férfi vállát – azt értem, hogy ha én nyerek, te nyersz. Marcus hirtelen felült, fejük összekoccant. Honoria felnyögött a fájdalomtól, de nem adta fel. – Vagy nem – mordult a férfira –, és ez alatt azt értem – vitte arcát közelebb az arcához –, hogy nem halsz meg. Súlyából nyerhető minden erejét összeszedte, hogy lenyomja, közben egyik karjával a kancsó felé nyúlt, hogy újra megnedvesítse a vásznat. – Holnap haragudni fogsz rám, ha megtudod, mit tettem az arcodra – mondta, azzal visszahelyezte a borogatást a helyére. Nem akart durva lenni, de Marcus nem adott neki lehetőséget a gyengéd mozdulatokra. – Nyugodj meg – mondta halkan, nyakát törölve a vizes ruhával. – Ha nyugodt maradsz, sokkal jobban leszel. Megígérem. – Azzal megint beáztatta a vásznat. – Ami nem is érhet fel azzal, hogy én mennyivel jobban fogom érezni magamat. A következő mozdulattal a férfi mellét törölgette a vizes ruhával; már nem is figyelt fel rá, hogy csupasz. De Marcusnak ez mintha ellenére lett volna; erősen meglökte ápolóját, olyannyira, hogy Honoria az ágy végébe zuhant, majd hangosan a szőnyegre nyekkent. – Ó, ne! – sóhajtott, és kész volt folytatni a műveletet. Az ágy mellett igyekezett a kancsóért, de nem ért oda, mert Marcus hirtelen kirúgott a takaró alól és a gyomrát találta el. Honoria megbotlott, kétségbeesetten igyekezett megkapaszkodni valamiben, nehogy megint a padlóra essen. Gondolkodás nélkül megragadta az első szilárd fogódzót, ami a keze ügyébe akadt. Marcus felkiáltott. Honoria szíve háromszoros sebességgel vert, rögtön eleresztette a fogódzót: Marcus lábát. Mivel semmibe sem kapaszkodott, a padlóra esett, jobb könyökére. – Aúúú! – kiáltott fel fájdalmában; a lüktető kín ujjaiba sugárzott. De valahogy sikerült talpra állnia, könyökét oldalához szorítva. A hang, amit Marcus hallatott… Mintha nem is emberi hang lett volna. Még mindig erősen zihált és nyöszörgött, amikor Honoria az ágy mellé ért; olyan felszínes lélegzés volt, amire csak nagy fájdalomban képes az ember. – Mi történt? – súgta Honoria. Nyilván nem a láz. Valami annál sokkal fájdalmasabb. A lába. A lábát ragadta meg. Ekkor vette észre, hogy a keze ragacsos. Még mindig könyökét szorítva elfordította szabad tenyerét, és meglátta: vér.

72

– Ó, istenem! Gyomra furcsán háborgott, de közelebb lépett hozzá. Nem akarta megriasztani; hiszen Marcus már kétszer megütötte. De a vér… Nem a tenyeréből eredt. Visszahúzta lábát a takaró alá, ezért Honoria óvatosan felemelte a takarót úgy, hogy a sérült láb térdig látható lett. – Szentséges ég! Hosszú, mély vágás éktelenkedett lábszárán, vér szivárgott belőle és valami más, amire gondolni sem akart. A láb szörnyen feldagadt és elszíneződött, a seb körül a bőr vörös, feszülő, vészjóslón fénylő. Borzasztó látvány volt; mintha valami rothadt volna, és Honoria rémülten gondolt bele, hogy valóban rothad a seb. Visszaejtette a takarót és hátrahúzódott; alig volt képes gyomortartalmát visszatartani. – Ó, istenem! – ismételte; képtelen volt mást mondani, alig volt képes másra gondolni. Nyilván ez a láz oka. Semmi köze a megfázáshoz és a köhögéshez. Gondolatai hevesen kavarogtak. Elfertőződött sebe volt. Akkor keletkezhetett, amikor levágták a lábáról a csizmát. De Marcus nem említette, hogy megvágták volna. Miért nem szólt róla? El kellett volna mondania valakinek. Említenie kellett volna neki. Valaki halkan kopogott az ajtón, aztán Mrs. Wetherby dugta be a fejét. – Minden rendben? Nagy zajt hallottam. – Nem, nincs rendben – felelte Honoria döbbent, riadt hangon. Értelmesen kell beszélnie. Így senkinek sem segít. – A lába. Tudott a sebről a lábán? – Miről beszél? – kérdezte Mrs. Wetherby, gyorsan mellé lépve. – A lába. Borzasztóan elfertőződött. Biztos vagyok benne, hogy az okozza a lázat. Nincs más magyarázat. – A doktor azt mondta, a köhögés miatt van. Ő… ó! – Mrs. Wetherby összerezzent, amikor Honoria felemelte a takarót és megmutatta Marcus lábát. – Ó, szentséges ég! – Egy lépést hátrált, kezét szája elé kapta. Úgy nézett ki, mint aki menten rosszul lesz. – Fogalmam sem volt. Egyikünknek sem. Hogyhogy ezt nem láttuk? Honoria is ezen tűnődött, de az idő nem volt alkalmas arra, hogy egymást hibáztassák. Marcusnak csak arra volt szüksége, hogy együttműködjenek egészsége érdekében, nem arra, hogy azon vitatkozzanak, ki hibáztatható a helyzetért. – Hívatnunk kell az orvost – mondta Mrs. Wetherbynek. – Azt hiszem, ki kell tisztítani a sebet. A házvezetőnő rögtön rábólintott. – Máris küldetek érte. – Mennyi idő alatt ér ide? – Attól függ, hogy otthon van-e vagy beteghez ment. Ha otthon van, az inas úgy két óra alatt itt lehet vele. – Két óra! – Honoria az ajkába harapott, megkésett próbálkozás volt, hogy elfojtsa rémült kiáltását. Sosem látott még ilyen sebet, de hallott az efféle sérülésről. Olyan fertőzés ez, ami megöli az embert. Gyorsan. – Nem várhatunk két órát. Azonnal orvosi segítségre van szüksége. Mrs. Wetherby rémülten nézett rá. – Tudja, hogyan kell sebet kitisztítani? – Természetesen nem tudom. És ön? – Nem értek hozzá – felelte Mrs. Wetherby, aggodon szemlélve Marcus lábát. – Hogyan kezelne ki egy kisebbet? – kérdezte Honoria. – Úgy értem, egy kisebb sebet. Mrs. Wetherby a kezét tördelte, ijedten pillantott Honoriára, aztán Marcusra, és vissza. – Nem tudom – hebegte. – Azt hiszem, borogatással. Tennék rá valamit, ami kihúzza a mérget.

73

– A mérget? – visszhangozta Honoria. Szentséges ég, ez úgy hangzik, mint valami középkori kuruzslás! – Hívassa kérem az orvost – mondta, és igyekezett magabiztosabbnak tűnni, mint amilyennek érezte magát. – Most. Aztán rögtön jöjjön vissza. Hozzon forró vizet. És törülközőket. És bármit, amit még hasznosnak gondol. – Szóljak az édesanyjának is? – Anyámnak? – Honoria csak bámult; nem azért, mert lett volna valami különösen rossz abban, hogy anyja a betegszobába lépjen. Inkább azon csodálkozott, miért gondol erre most Mrs. Wetherby. – Nem tudom. Tegye, amit jónak lát. De kérem, siessen! Mrs. Wetherby bólintott és kisietett. Honoria ismét Marcust nézte. Lába még szabadon volt, az elmérgesedett seb szörnyű látványt nyújtott. – Ó, Marcus! – súgta. – Hogyan történhetett ez veled? – Megragadta a kezét, és Marcus ezúttal nem húzta el. Mintha egy kicsit megnyugodott volna; légzése egyenletesebb volt, mint néhány perccel korábban, és lehetséges, hogy bőre nem annyira vörös? Vagy annyira kétségbeesetten akarta látni a javulás bármilyen jelét, hogy olyasmit képzelt, ami a valóságban nem létezik? – Lehetséges – mondta ki hangosan. – De a remény jelének veszem. – Erőt vett magán, hogy közelebbről is megnézze magának a sebet. Gyomra vészesen kavargóit, de legyűrte undorát. Hozzá kell fognia, hogy kitisztítsa a sebet. Ki tudja, mikor érkezik meg az orvos, és bár a forró vizes borogatás hatásosabb, nem szólt semmi az ellen, hogy azzal fogjon hozzá, ami kéznél van. Marcus a borogatásként használt nedves vásznat a szoba másik végébe dobta, ezért Honoria újra a komódhoz ment és elővett még egy megnevezhetetlen ruhadarabot; igyekezett csak azt figyelembe venni, hogy a célnak megfelelő puha anyaga van. Laza, henger alakúra csavarta, és egyik végét a vízbe mártotta. – Bocsáss meg, Marcus – súgta, aztán az anyag nedves végét óvatosan a sebhez érintette. Marcus meg sem rezzent. Honoria végre fellélegzett. Lenézett az anyagra. Vörös vérfoltok voltak rajta és sárga területek is, a sebből szivárgó gennytől. Kissé magabiztosabbá vált ápolási képességeit illetően; aztán az anyag egy tiszta felületét újra a sebre nyomta, az előzőnél kissé erősebben. Úgy látszott, ez Marcusnak egyáltalán nem fáj, ezért megismételte a műveletet, egészen addig, míg nagyon kevés tiszta felület maradt a ruhán. Aggodon pillantott az ajtó felé. Hol van Mrs. Wetherby? Honoria némi haladást ért el, de biztos volt benne, hogy jobb lenne a forró víz. Mégsem hagyta abba, nem, ha Marcus ilyen viszonylag nyugodtan tűri. A komódhoz ment, újabb említhetetlen nevű ruhadarabot vett elő. – Nem tudom, mit veszel magadra, ha végzek a sebtisztítással – szólt hozzá csípőre tett kézzel. – Megint a vízbe – biztatta magát az anyagot nedvesítve –, és megint rányomni. Ezúttal még erősebben nyomta. Annyit tudott, hogy vágásoknál a vérzést szorítással kell csillapítani. Marcus ugyan nem vérzett, de a nyomás nyilván nem árthat. – Úgy értem, hosszú távon nem árthat – szólt Marcushoz, aki ez esetben szerencsére nem volt eszméleténél. – Bár lehet, hogy most éppen fájdalmat okozok. Tiszta foltot talált és újra a sebre nyomta az anyagot, aztán a sebnek arra a részére tért át, amit még nem érintett. A vágás csúcsán volt egy folt, ami a többinél csúnyább volt – egy kicsit sárgásabb és határozottan duzzadtabb. Könnyeden törölgette, nehogy fájdalmat okozzon neki, aztán, mivel Marcus nem tiltakozott, csak motyogott álmában, erősebben nyomta.

74

– Egyszerre csak egy kis lépést – súgta, és mély levegőt vett, ezzel tudatosan nyugtatva magát. – Egyszerre csak egyet. Meg tudja tenni. Képes segíteni neki. Meg tudja gyógyítani. Mintha élete ebben a cselekvésben teljesedne be. – Ezért nem mentem férjhez tavaly – mondta. – Akkor nem lennék itt, hogy ápoljalak. – Ezen egy pillanatra elgondolkodott. – Persze az is igaz, hogy nem lennél ebben a helyzetben, ha nem lettem volna, akkor, és éppen ott… De ne ragadjunk le ennél. Folytatta a munkát; óvatosan tisztította ki a sebet, aztán megállt, nyakát tornáztatta. Lenézett a kezében tartott ruhára. Még mindig gusztustalan volt a váladék, de már nem törődött vele. – Látod, ez nyilván azt jelenti, hogy kezdek egészen belejönni. Maga is úgy érezte, hogy egyre jobban csinálja. Annyira igyekezett okos, gyakorlatias lenni, aztán rögtön az után, hogy azt gondolta, kezd belejönni „ebbe”, a semmiből előbukkant egy gondolat, mire a döbbenet hangja szakadt fel torkából. Zihálás volt és félelmetes sóhaj; teljes meglepetésként érte. Marcus meghalhat. Ennek a lehetőségnek tudata olyan erővel csapott le, hogy Honoria alig kapott levegőt. Meghalhat, és akkor ő teljesen egyedül marad. Nem mintha az utóbbi években sokat látták volna egymást, kivéve természetesen az elmúlt néhány hétben. De mindig tudta, hogy Marcus van. A világ egyszerűen jobb hely volt úgy, hogy tudta, Marcus is jelen van benne. És most meghalhat. Nagyon elveszett lenne nélküle. Hogyhogy ez eddig nem is tűnt fel neki? – Honoria! Honoria megfordult. Anyja nyomult be az ajtón. – Jöttem, amint csak tudtam – mondta. Aztán meglátta Marcus lábát. – Szentséges ég! Honoriát megint az egyensúlytalanság furcsa érzése fogta el. Volt valami különös abban, hogy anyját látja, hogy anyja Marcust látja. Olyan volt, mint amikor tizenkét éves korában leesett a lóról. Azt hitte, semmi baja nem esett; a saját lábán ment haza, horzsolásokkal, fájdalommal ugyan, arcát felsértette a kő. Aztán meglátta anyját, és anyja arckifejezését, és sírva fakadt. Ez is éppen olyan volt. Legszívesebben sírva fakadt volna. Szentséges ég, kis híján hátralépett, elfordult volna és sírna, csak sírna. De nem sírhatott. Marcusnak szüksége van rá. Nyugodtnak kell maradnia. És készen kell állnia. És minden erejével segítenie kell. – Mrs. Wetherby vizet forraltat – mondta anyjának. – Nemsokára itt lesz. – Jó. Sok kell. És brandy. És kés. Honoria meglepetten nézett anyjára. Úgy hangzott, mintha tudná, mit csinál. – Az orvos biztosan le akarja vágni a lábát – mondta Lady Winstead. – Tessék?! – Honoria erre nem is gondolt. – És lehet, hogy igaza van. Honoria szíve kihagyott néhány dobbanást, míg anyja hozzá nem tette; – De még nem. Honoria döbbenten nézett anyjára. Nem is emlékezett, mikor hallotta legutóbb ilyen határozottan beszélni. Amikor Daniel elhagyta az országot, távozott vele anyja lelkének egy darabja is. Nagyon szomorú volt, képtelen volt teljes szívével, teljes figyelmével fordulni bármi és bárki, még lánya felé is. Olyan volt, mintha képtelen lenne dönteni, mert ha bármiben is döntene, az azt jelentené, hogy elfogadja az életét olyannak, amilyen, beletörődne, hogy egyetlen fia talán örökre távozott. De talán csak ok kellett, hogy felébredjen. Kritikus pillanat. Talán csak arra volt szükség, hogy szükség legyen rá. – Engedj oda – szólt Lady Winstead ruhaujját felgyűrve.

75

Honoria oldalra lépett; próbált nem venni tudomást a féltékenység lelkében feltörő hullámáról. Neki nincs szüksége az anyjára? – Honoria? Anyjára nézett, aki várakozóan tekintett rá. – Bocsáss meg – dünnyögte, a vásznat kezében tartva. – Ezt kéred? – Nem. Tisztát. – Persze, persze. Honoria a komódhoz sietett, tovább apasztotta Marcus alsóneműkészletét. Anyja átvette a vásznat, zavartan nézte. – Mi ez a… – Csak ezt találtam – magyarázkodott Honoria. – És úgy gondoltam, hogy nincs vesztegetni való idő. – Valóban – felelte anyja. Felnézett, komor közvetlenséggel nézett lánya szemébe. – Láttam már ilyen sebet. Apádon. Mielőtt megszülettél. – Mi történt? Lady Winstead alaposan megvizsgálta Marcus sebét; szeme összeszűkült. – Próbáljunk kicsit több fényt beengedni – mondta, aztán, míg Honoria az ablak felé tartott, hogy teljesen elhúzza a függönyt, azt mondta: – Nem tudom, hogyan vágta meg magát. Csak azt tudom, hogy szörnyen elfertőződött a vágás. – És nagyon halkan hozzátette: – Majdnem olyan csúnya volt, mint ez. – De apa meggyógyult – jegyezte meg Honoria anyja mellé visszalépve. Ennek a történetnek ismerte a végét. Apja egészen haláláig tökéletesen tudta használni mindkét karját. Lady Winstead bólintott. – Szerencsénk volt. Az első orvos amputálni akarta. És én… – Hangja megtört, csak kis szünet után tudta folytatni. – Én hagytam volna, hogy megtegye. Annyira aggódtam az életéért. – A tiszta vászonnal törölgette Marcus lábát. Amikor újra megszólalt, hangja nagyon lágy volt: – Megtettem volna mindent, amit mondanak. – Miért nem vágták le a karját? – kérdezte Honoria halkan. Anyja halkan felsóhajtott, mintha rossz emléket akarna száműzni tudatából. – Apád ragaszkodott hozzá, hogy hívjunk másik orvost. Azt mondta, hogy ha a második orvos véleménye megegyezik az elsővel, akkor beleegyezik. De nem engedi levágni a karját azért, mert egy ember azt mondta. – A második orvos azt mondta, hogy nem kell levágni? Lady Winstead keserűen felnevetett. – Nem. Ő is azt mondta, hogy szinte biztosan le kell vágni. De azt mondta apádnak, hogy megpróbálhatják előbb kitisztítani a sebet. Nagyon kitisztítani. – Ezt tettem – mondta Honoria sietve. – Azt hiszem, a fertőzés nagy részét eltávolítottam. – Ez kezdetnek jó. De… – De? Lady Winstead továbbra is csak Marcus sebére koncentrált, lágyan nyomkodta, vizsgálta. Nem nézett lányára, csak kijelentette: – Az orvos azt mondta, hogy ha apád nem ordít a fájdalomtól, akkor nem tisztítottuk meg eléggé a sebet. – Emlékszel arra, hogy mit csinált? – kérdezte Honoria súgva. Lady Winstead bólintott. – Mindenre. Honoria várt még egy kicsit. Aztán azt kívánta, bárcsak ne várt volna. Anyja végül felnézett. – Le kell kötöznünk – közölte.

76

Tízedik fejezet Marcus betegszobája kevesebb mint tíz perc alatt változott rögtönzött műtővé. Mrs. Wetherby forró vizet és tiszta vásznat hozott. Két lakájnak utasításba adták, hogy kötözzék Marcust szorosan az ágyhoz, amit meg is tettek, bár arcukon végtelen rettenet látszott. Lady Winstead ollót kért. A legkisebb, legélesebb ollót, ami a háznál csak akadt. – Ki kell vágnom az elhalt bőrt – mondta Honoriának; ajka szélén az elszántság apró ráncai jelentek meg. – Láttam, ahogy az orvos az apáddal csinálta. – De te csináltál már ilyet? – tette fel a kérdést Honoria. Lady Winstead a szemébe nézett, aztán elfordult. – Nem. – Ó! – feszengett Honoria. Nemigen tudott más választ kitalálni. – Nem nehéz, ha az ember tud parancsolni az idegeinek. Nem kell szörnyen pontosnak lenni. Honoria ekkor Marcusra nézett, aztán anyjára. Szája is tátva maradt a döbbenettől. – Nem kell pontosnak lenni? Ezt hogy érted? Hiszen a lábáról van szó! – Tudomásom van róla. De hidd el, nem árthat neki, ha egy kicsit többet vágok ki. – Nem árthat… – Persze fájni fog – mondta Lady Winstead és sajnálkozón nézett le Marcusra. – Ezért kell lekötöznünk. De nem okoz maradandó károsodást. Jobb, ha egy kicsit többet vágok ki, mint ha meghalna. Alapvető fontosságú, hogy a fertőzést teljesen eltávolítsuk. Honoria bólintott. Ennek volt értelme. Borzalmas volt, de volt értelme. – Akkor neki is látok – közölte lady Winstead. – Olló nélkül is sokat tehetek. – Nyilvánvaló. – Honoria nézte, ahogy anyja leül Marcus mellé és vásznat márt a gőzölgő vízbe. – Segíthetek valamiben? – kérdezte, mert kissé tehetetlennek érezte magát az ágy lábánál. – Ülj a másik oldalra! – felelte anyja. – A fejéhez. És beszélj hozzá. Talán megnyugtatja. Honoria nem igazán volt biztos abban, hogy Marcusra nyugtatóan hat-e bármi, amit ő tesz. Bármi jobb lenne, mint tehetetlenül, ostobán állni és nem tenni semmit. – Szervusz, Marcus – mondta, közelebb húzva a széket az ágyhoz. Nem várt választ és Marcus valóban nem is válaszolt. – Tudod, most elég beteg vagy – folytatta; próbált vidámnak tűnni akkor is, ha a szavaknak, amiket mondott, egyáltalán nem vidám jelentése volt. Feszengett, mocorgott egy kicsit, aztán a lehető legélénkebb hangján azt mondta: – De kiderült, hogy anya ért valamennyire ezekhez a dolgokhoz. – Egyre nagyobb büszkeséggel nézett anyjára. – Be kell vallanom, fogalmam sem volt, hogy ilyesmit tud. – Közelebb hajolt, Marcus fülébe súgta: – Inkább olyannak néztem, aki ha vért lát, elájul. – Hallottam! – jegyezte meg Lady Winstead. Honoria bocsánatkérő mosollyal nézett rá. – Bocsáss meg. De…

77

– Nem kell elnézést kérned – szólt Lady Winstead, fanyar mosollyal pillantott lányára, aztán folytatta a munkát. Nem nézett fel azonban, amikor újra megszólalt. – Nem mindig voltam ilyen… Egy pillanatig csend volt, csak olyan hosszú, hogy Honoria észlelje, anyja nem igazán tudja eldönteni, mit mondjon. – Ilyen határozott, amilyen határozottságra talán szükséged lett volna – fejezte be a mondatot Lady Winstead. Honoria mozdulatlanul ült, felső ajkába harapott, anyja szavain gondolkodott. Bocsánatkérés volt, mintha azt mondta volna: sajnálom. De kérés is volt egyben. Anyja nem akart többet erről a témáról beszélni. Elég nehéz volt kimondani azt is, amit mondott. És Honoria elfogadta a bocsánatkérést, pontosan úgy, ahogy anyja remélte. Visszafordult Marcus felé és azt mondta: – Akárhogy is, nem hiszem, hogy bárki is gondolt volna arra, hogy megnézze a lábadat. Tudod, a köhögés miatt. A doktor azt hitte, az okozza a lázat. Marcus felnyögött a fájdalomtól. Honoria hirtelen hátrapillantott. Látta, hogy anyja már az ollóval dolgozik, amit Mrs. Wetherby hozott. Szétnyitotta az olló szárát és egyik élét, mintha szike lenne, Marcus sebéhez közelítette. Gyors mozdulattal hosszú vágást ejtett a seb közepén. – Meg sem rezzent – jegyezte meg Honoria meglepetten. Anyja nem nézett fel. – Nem ez a fájdalmas rész. – Ó! – szólt Honoria visszafordulva Marcus felé. – Látod, nem is volt olyan rossz. Marcus felkiáltott. Honoria hirtelen hátranézett, éppen időben ahhoz, hogy lássa, anyja egy palack brandyt ad vissza az egyik inasnak. – Hát jó, ez tényleg fájhatott – mondta Marcusnak. – De a jó hír az, hogy valószínűleg ennél rosszabb nem lesz. Marcus megint felkiáltott. Honoria feszengett. Anyja a megfelelő helyre igazította az ollót és már a test szövetét vágta. – Na jó – nyugtatta Marcust, lágyan paskolva vállát –, lehet, hogy nem lesz jobb sem. Az a helyzet, hogy fogalmam sincs. De végig itt leszek melletted. Megígérem. – Ez csúnyább, mint gondoltam – mondta Lady Winstead, leginkább magának. – Ki tudod tisztítani? – kérdezte Honoria. – Nem tudom. Megpróbálhatom. Csak… – Lady Winstead elhallgatott, hosszú, fáradt sóhajt hallatott. – Meg tudná törölni valaki a homlokomat? Honoria mozdult, hogy felálljon, de Mrs. Wetherby megelőzte; hűvös vizes ruhával törölte meg Lady Winstead arcát. – Nagyon meleg van idebent – jegyezte meg Lady Winstead. – Csukva kellett tartanunk az ablakot – magarázta Mrs. Wetherby. – A doktor úr mondta. – Ugyanaz az orvos, aki nem vette észre ezt a súlyos fertőzést a lábán? – kérdezte Lady Winstead élesen. Mrs. Wetherby nem válaszolt, de az ablakhoz ment és rés-nyire kinyitotta. Honoria átható pillantással nézte anyját; alig ismerte fel ezt a céltudatos, határozott asszonyt. – Köszönöm, anya – súgta. Anyja felnézett. – Nem hagyom, hogy ez a fiú meghaljon.

78

Marcus persze már nem volt fiú, de Honoria nem lepődött meg, hogy anyja még mindig így gondol rá. Lady Winstead folytatta a munkát és nagyon halkan megjegyezte: – Ezzel tartozom Danielnek. Honoria meg sem moccant. Ez volt az első alkalom, hogy kimondta a nevét, mióta bátyja kénytelen volt elmenekülni az országból. – Danielnek? – visszhangozta színtelen, óvatos hangon. Lady Winstead ezúttal nem nézett fel. – Egy fiamat már elvesztettem. Nem mondott többet. Honoria döbbenten nézett anyjára, aztán Marcusra és vissza. Nem is fogta fel, hogy anyja így gondol rá. És azon tűnődött, vajon Marcus tudja-e ezt, mert… Megint lenézett rá; könnyeivel küszködött. Marcus egész életében családra vágyott. Vajon tudja, hogy az ő családjában családra lelt? – Nem kell egy kicsit pihenned? – kérdezte Lady Winstead. – Nem – felelte Honoria fejét ingatva, bár anyja nem nézett rá. – Nem, egészen jól vagyok. – Egy pillanatig eltartott, míg összeszedte magát, aztán lehajolt Marcus fülébe súgta: – Hallottad ezt? Anya eléggé elszánt. Ne okozz neki csalódást. – Azzal megsimogatta a haját, homlokából simított ki egy sűrű, sötét tincset. – És nekem se. – Aúúúúú! Honoria összerezzent a kiáltástól. Anyja időnként olyasmit tett, ami nagyon fájhatott neki; teste megfeszült, feszítette a kötést, amivel az ágyhoz rögzítették. Szörnyű látvány volt, még rosszabb volt érezni. Mintha Honoria testébe hasított volna a kín. Csakhogy nem fájt. Inkább rosszul volt tőle. Háborgott a gyomra. Undorodott magától. Az ő hibája, miatta van, hogy Marcus belelépett abba az idétlen művakondlyukba, az ő hibája, hogy kibicsaklott a bokája. Az ő hibája, hogy le kellett vágni a lábáról a csizmát, az ő hibája, hogy emiatt ilyen beteg lett. És ha meghal, az is az ő hibája lesz. Feszengett, próbálta eloszlatni a torkában formálódó gombócot, aztán kicsit közelebb hajolt és azt mondta: – Sajnálom. El sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Marcus nem mozdult, és Honoria egy röpke pillanatra azt hitte, hallotta, amit neki mondott. De aztán rájött, csak azért volt a mozdulatlanság, mert anyja szünetet tartott a munkában. Anyja hallotta, amit mondott, nem Marcus. De ha Lady Winstead kíváncsi is lett, nem kérdezett. Nem tudakolta Honoria bocsánatkérésének okát, csak bólintott és folytatta a munkát. – Azt hiszem, ha jobban leszel, Londonba kell jönnöd – folytatta Honoria, vidámságot tettetve. – Ha másra nem is, egy pár új csizmára mindenképpen szükséged lesz. Talán egy kicsit tágabbra. Tudom, hogy nem divat, de talán új divatot teremthetsz. Marcus megrezzent. – Vagy maradhatunk vidéken. Kihagyjuk a szezont. Tudom, azt mondtam, nagyon szeretnék idén férjhez menni, de… – Titkon anyjára pillantott, aztán közelebb hajolt Marcus füléhez és azt súgta: – Anyám hirtelen egészen másnak tűnik. Azt hiszem, kibírok még egy évet a társaságában. És huszonkét évesen sincs olyan későn férjhez menni. – Huszonegy éves vagy – szólt Lady Winstead, fel sem pillantva. Honoria megdermedt. – Mennyit hallottál abból, amit mondtam? – Csak az utolsó mondatot.

79

Honoriának fogalma sem volt, vajon anyja igazat mond-e. De mintha hallgatólagosan megegyeztek volna, hogy ne tegyenek fel kérdéseket, így Honoria elhatározta, hogy reagál erre: – Úgy értettem, nem bánom, ha csak jövőre, huszonkét éves koromban megyek férjhez. – Ez azt jelenti, hogy még egyszer kell játszanod a zeneesten a családi kvartettben – mondta Lady Winstead mosolyogva. Nem kaján mosollyal, hanem teljesen őszinte, biztató mosollyal. Honoria nem először tűnődött el azon, nem lenne-e jobb, ha anyja hallása nem lenne olyan jó. – Biztos vagyok benne, hogy az unokatestvéreid szívesen játszanak veled még egy hangversenyen. Ha már nem játszol, Harriet veszi át a helyedet, de ő még egy kicsit fiatal, azt hiszem, a tizenhatot sem töltötte még be. – Csak szeptemberben lesz tizenhat – pontosított Honoria. Unokahúga, Harriet, Sarah húga, talán a legrosszabb zenész volt a Smythe-Smith családban. És ez nem semmi. – Azt hiszem, egy kicsit többet kéne gyakorolnia – fejtette ki véleményét Lady Winstead homlokát kissé ráncolva. – Szegény kislány. Egyszerűen képtelen a lényegét felfogni. Nehéz lehet neki egy ilyen muzikális családban. Honoria igyekezett, hogy ne bámuljon nagyon feltűnően. – Hát, úgy tűnik, jobban kedveli a pantomimet – jelentette ki kissé elkeseredetten. – Nehéz elhinni, hogy közted és Harriet között nincs senki, aki hegedül – jegyezte meg Lady Winstead. Elkomorult, lenézett Marcus lábára, aztán folytatta a munkát. – Csak Daisy – felelte Honoria a család másik ágából származó unokatestvérére utalva –, de őt már besorozták a kvartettbe most, hogy Viola férjhez ment. – Besorozták? – visszhangozta anyja halk nevetéssel. – Ezt úgy mondtad, mintha kötelesség lenne. Honoria egy pillanatig nem szólt, így akarta megakadályozni, hogy szája tátva maradjon. Vagy elnevesse magát. Vagy sírva fakadjon. – Természetesen nem az – sikerült végre kimondania. – Imádom a kvartetteket. Ez igaz is volt. Szeretett gyakorolni az unokatestvéreivel, akkor is, ha jó előre vattával kellett betömnie a fülét. Csak a fellépések voltak szörnyűek. Vagy, ahogy Sarah előszeretettel mondja: borzalmasak. Rettenetesek. Apokaliptikusak. (Sarah mindig hajlamos volt egy kicsit a túlzásokra.) De Honoria valami okból sosem sértődött meg, nem vette magára a kritikus megjegyzéseket, és képes volt végig mosolyogni. És amikor állához emelte a hangszert, élvezettel tette. Hiszen az egész család nézi, és ez nagyon sokat jelentett nekik. – Nos, akárhogy is… – szólalt meg, igyekezvén, hogy visszavigye a beszélgetést az előző témára, ami annyira „előző” volt, hogy el kellett egy kicsit gondolkodnia rajta, hogy mi is volt. – Biztos vagyok benne, hogy nem hagyom ki a szezont. Csak mondtam valamit, csak azért, hogy mondjak valamit – feszengett. – Csak fecsegtem. – Jobb jó emberhez feleségül menni, mint katasztrófába rohanni – jegyezte meg Lady Winstead, nagyon bölcsnek tűnőn. – A nővéreid mind jó férjet találtak maguknak. Honoria ezzel egyetértett; még ha sógorai általában nem olyan emberek is, akiket ő maga vonzónak találna. De mindegyikük tisztelettel bánik a feleségével. – Ők sem az első szezonjukban mentek férjhez – tette hozzá Lady Winstead, fel sem nézve a munkából. – Ez igaz, de ha jól emlékszem, a másodikban igen.

80

– Valóban? – nézett fel anyja pislogva. – Azt hiszem, igazad van. Még Henrietta is? Nos, azt hiszem, tényleg, de egészen a szezon végén – jegyezte meg, azzal visszafordult a feladathoz. – Nem aggódom. Te is találsz magadnak valakit. Honoria nagyot szusszant. – Örülök, hogy te nem aggódsz. – Nem tudom, mi történt tavaly. Komolyan azt hittem, hogy Travers megkéri a kezedet. Vagy ha ő nem, akkor Lord Fotheringham. Honoria értetlenül ingatta fejét. – Fogalmam sincs. Én is azt hittem. Különösen Lord Bailey érdeklődött irántam. De aztán hirtelen… semmi. Mintha egyik napról a másikra elvesztették volna az érdeklődésüket. – Vállat vont, Marcusra nézett. – Lehet, hogy így a legjobb. Te mit gondolsz erről, Marcus? Egyiküket sem kedvelted. – Felsóhajtott. – Nem mintha ennek bármi köze lenne a dologhoz, de tudod, adok a véleményedre. – Halkan, gyöngyözőn felnevetett. – Nahát, hogy ezt kimondtam! Marcus megmozdította a fejét. – Marcus! Vajon ébren van? Figyelmesebben nézte, arcát fürkészte valami jelért… hátha lát rajta valamit. – Mi az? – kérdezte Lady Winstead. – Nem vagyok biztos benne. Elfordította a fejét. Volt már ilyen korábban is, de ez most valahogy más – megragadta a vállát, imádkozott, bárcsak érezné érintését nagy lázában. – Marcus! Hallod, amit mondok? És Marcus száraz, repedezett ajka enyhén mozdult. – Hon… Hon… Ó, hála az égnek! – Ne beszélj! Minden rendben lesz. – Fáj! – zihálta. – Pokolian fáj. – Tudom. Tudom. Sajnálom. – Eszméletén van? – kérdezte Lady Winstead. – Alig – Honoria végigsimított a takarón, hogy megfoghassa Marcus kezét. Ujjait ujjai közé fűzte, és szorosan tartotta. – Szörnyű seb van a lábadon. Próbáljuk kitisztítani. Fájni fog. Attól tartok, nagyon fog fájni, de meg kell tennünk. Marcus gyengén bólintott. Honoria ekkor Mrs. Wetherbyre nézett. – Van a háznál laudánum? Talán be kéne adnunk neki egy kicsit, amíg képes lenyelni. – Azt hiszem, van – felelte a házvezetőnő. Amióta behozta a forró vizet és a törülközőket, egyfolytában a kezét tördelte, és mintha megkönnyebbült volna, hogy végre van mit tennie. – Megyek, megkeresem. Illetve, egyetlen hely van, ahol lehet. – Jó elgondolás – mondta Lady Winstead. Aztán felállt és az ágy fejéhez lépett. – Hallasz engem, Marcus? A férfi álla mozdult. Nem nagyon, csak egy kicsit. – Nagyon beteg vagy. Marcus erre elmosolyodott. – Igen, igen – felelte Lady Winstead a mosolyt viszonozva. – Tudom, ez nyilvánvaló. De teljesen meg fogsz gyógyulni. Biztosíthatlak, hogy így lesz. Csak az eleje egy kicsit fájdalmas lesz. – Kicsit?

81

Honoria tétova mosolyt érzett ajkán, Alig volt képes elhinni, hogy ilyen pillanatokban tréfálni képes. Nagyon büszke volt rá. – Túljutunk ezen, Marcus – mondta, aztán mielőtt észbe kaphatott volna, hogy mit tesz, lehajolt és megcsókolta a férfi homlokát. Marcus pedig újra odafordult felé; szeme szinte teljesen nyitva volt. Légzése szaggatott volt, bőre még mindig rettenetesen forró. De amikor Honoria a szemébe nézett, ott látta őt túl a lázon, a fájdalom alatt. Marcus. Nem hagyja, hogy bármi rossz történjen vele.

Harminc perccel később Marcus szeme ismét csukva volt; alvását lényegesen segítette egy jó adag laudánum. Honoria úgy igazgatta el fektében, hogy foghassa a kezét, és folyamatosan beszélt vele. Úgy látszott, nem igazán számít, mit mond neki, de nem ő volt az egyetlen, aki észrevette, hogy hangja megnyugtatóan hat a betegre. Vagy legalábbis remélte, hogy így van, mert ha mégsem, akkor teljesen haszontalan, amit tesz. És ezt képtelen lett volna elviselni. – Azt hiszem, már majdnem végeztünk – közölte. Aggódó pillantást vetett anyjára, aki még mindig szorgalmasan dolgozott a lábán. – Most már ideje. El nem tudom képzelni, mi tisztítanivaló maradt. De Lady Winstead zavartan szusszant és hátradőlt; szünetet tartott, hogy homlokát megtörölje. – Valami gond van? – kérdezte Honoria. Anyja tagadón ingatta a fejét és folytatta a munkát, de alig egy perc múlva elhúzódott. – Nem látok. – Tessék? Nem, az lehetetlen – szólt Honoria és igyekezett egyenletesen lélegezni, hogy nyugalmát megőrizze. – Csak hajolj közelebb. Lady Winstead tagadón ingatta a fejét. – Nem az a gond. Olyan, mint amikor olvasok. Távolabb kell tartani a könyvet a szememtől. Csak… csak… – lemondó, türelmetlen sóhajt hallatott. – Nem látok elég jól. – Majd én befejezem – szólt Honoria; hangjában sokkal nagyobb bizonyosság volt, mint magában. Anyja ránézett, de nem lepődött meg. – Nem könnyű. – Tudom. – Lehet, hogy kiáltozni fog. – Azt már megtette – mondta Honoria. De torka elszorult, szíve hevesen vert. – Rosszabb hallgatni, ha a te kezedben van az olló – szólt anyja halkan. Honoria valami elegáns megjegyzéssel akart válaszolni, valami hősieset akart mondani arról, hogy mennyivel nehezebb lenne, ha Marcus meghal és ő nem tett meg mindent, amit megtehetett volna, hogy megmentse. De nem mondott ilyesmit. Képtelen volt. Csak ennyi erő maradt benne és az erő felhasználására már nem a szavak voltak a legjobbak. – Meg tudom tenni – csak ennyit mondott. Marcusra nézett; még mindig szorosan oda volt kötve az ágyhoz. Bőre színe az elmúlt órában valamikor égő vörösből halálsápadttá változott. Ez vajon jó jel? Anyját kérdezte, de ő sem tudta. – Meg tudom tenni – mondta ismét, bár anyja már átadta neki az ollót. Lady Winstead felkelt a székről, Honoria leült a helyére, mély levegőt vett. – Egyszerre csak egy lépést – biztatta magát, alaposan szemlélve a sebet, mielőtt belekezdett. Anyja megmutatta neki, honnan tudja, milyen szövetet kell kivágni. Csak annyit kell tenni, hogy megtalálja, amit ki kell vágni, és kivágja. És ha végzett, keres egy másikat.

82

– Igyekezz az egészséges szövethez a legközelebb vágni – magyarázta Lady Winstead. Honoria bólintott, ollóját közelebb vitte a sebhez. Fogcsikorgatva belevágott. Marcus felnyögött, de nem ébredt fel. – Jól csinálod – jegyezte meg Lady Winstead. Honoria könnyeivel küszködve bólintott. Hogy lehet, hogy ilyen egyszerű szavak hallatán így elérzékenyül? – Volt egy kis rész a seb mélyén, amit nem értem el. Nem láttam rendesen a széleit. – Én látom – szólt Honoria komoran. Levágott az elhalt bőrből, de a vágás felülete még gyulladtnak tűnt. Ahogy anyjától látta, az olló hegyével szúrt a sebbe, hogy kifolyjon a genny. Marcus a köteléknek feszült; Honoria bocsánatkérést rebegett, de nem hagyta abba. Sebrongyot vett a kezébe és erősen rányomta. – Vizet kérek. Valaki egy csészényi vizet adott a kezébe; a sebre öntötte; nagyon igyekezett, hogy ne hallja Marcus fájdalmas nyögését. A víz forró volt, nagyon forró, de anyja megesküdött, hogy a forró víz mentette meg apja életét oly sok évvel korábban. A forróság leapasztotta a fertőzést. Honoria imádkozott, hogy ez így legyen. Sebrongyot nyomott a bőrre, felitatta a felesleges vizet. Marcus újra furcsa hangot hallatott, bár nem olyan kínkeserves kiáltást, mint korábban. Aztán remegni kezdett. – Ó, istenem! – kiáltott fel Honoria, elrántva a rongyot. – Mit tettem vele? Anyja csodálkozva nézett le rá. – Szinte olyan, mintha nevetne. – Adhatunk neki még laudánumot? – kérdezte Mrs. Wetherby. – Nem hiszem, hogy szabadna – felelte Honoria. – Hallottam olyat, hogy ha az embernek túl sokat adnak, nem ébred fel többé. – Tényleg úgy néz ki, mint aki nevet – ismételte meg Lady Winstead. – Nem nevet – közölte Honoria kimérten. Szentséges ég, mi a csodát nevetne ilyenkor? Intett anyjának, hogy lépjen hátrébb, és újabb adag forró vizet öntött Marcus lábára; ezt a műveletet folytatta addig, míg úgy nem találta, hogy legjobb tehetsége szerint megtisztította a sebet. – Azt hiszem, végeztem – jelentette ki és hátradőlt székén. Mély levegőt vett. Reménytelenül feszült volt, testének minden izma megfeszült. Letette az ollót, próbálta kinyújtani ujjait, de mintha merev karmok lettek volna. – Mi lenne, ha közvetlenül a sebre öntenénk laudánumot? – kérdezte Mrs. Wetherby. Lady Winstead pislogott. – Fogalmam sincs. – Nem árthat, ugye? – kérdezte Honoria. – Nem irritálhatja a bőrt, ha belső használatra adják. És ha csillapítja a fájdalmat… – Itt is van – szólt Mrs. Wetherby, kis barna fiolát tartva kezében. Honoria átvette, kihúzta a dugót. – Anya? – Csak egy kicsit – felelte Lady Winstead; nem tűnt biztosnak döntésében. Honoria egy kis laudánumot öntött Marcus lábára, aki rögtön felnyögött a fájdalomtól. – Ó, szent egek! – jajdult fel Mrs. Wetherby. – Annyira sajnálom! Az én ötletem volt. – Nem, nem – mondta Honoria. – Ez a sherry. Tudom, hogyan készítik. Azt, hogy honnan tudta, fogalma sem volt, de abban egészen biztos volt, hogy az ominózus címkézett üvegcsében (amin a MÉREG felirat sokkal nagyobb volt, mint a laudanum), fahéjés sáfránytartalmú folyadék volt. Beledugta az ujját és megkóstolta. – Honoria! – kiáltott fel anyja.

83

– Ó, istenem, ez borzalmas! – szólt Honoria, nyelvét szájpadlásához dörzsölve, eredménytelen erőfeszítést téve, hogy megszabaduljon az íztől. – De határozottan sherry van benne. – El sem tudom hinni, hogy megkóstoltad – szólt Lady Winstead. – Veszélyes. – Csak kíváncsi voltam. Elfintorodott, amikor lenyelettük vele. És nyilvánvalóan fájdalma volt, amikor a sebre öntöttük. És csak egy csepp volt. Anyja felsóhajtott, nagyon bosszúsnak tűnt. – Bárcsak ideérne a doktor! – Még beletelik egy kis idő, amíg ideér – jegyezte meg Mrs. Wetherby. – Legalább egy óra, azt hiszem. De csak akkor, ha az inas otthon találja. Ha nincs otthon… – Nem fejezte be a mondatot, hangja elhalt. Percekig nem szólalt meg senki. Csak Marcus lélegzését lehetett hallani. Végül Honoria képtelen volt elviselni a csendet. – Most mit tegyünk? – Lenézett Marcus lábára. A tátongó sebből helyenként vér szivárgott. – Bekötözzük? – Azt hiszem, igen – mondta Lady Winstead. – Csak akkor kell levennünk a kötést, ha megjön az orvos. – Éhes? – kérdezte Mrs. Wetherby. – Nem – felelte Honoria. Pedig éhes volt. Farkaséhes. Csak úgy érezte, képtelen enni. – Lady Winstead? – szólt Mrs. Wetherby halkan. – Talán valami könnyűt – felelte halkan, tekintetét le sem véve Marcusról. – Egy szendvicset esetleg? – javasolta Mrs. Wetherby. – Ó, szent ég! A reggeli! Egyikük sem reggelizett! Szóljak a szakácsnak, hogy süssön szalonnás tojást? – Ami a legkönnyebb – felelte Lady Winstead. – És kérem, hozzon valamit Honoriának is. – Lányára nézett. – Meg kell próbálnod enni egy kicsit. – Tudom. Én csak… – Nem fejezte be a mondatot. Biztos volt benne, hogy anyja pontosan tudja, mit érez. Lágy érintést érzett a vállán. – És le kell ülnöd. Honoria leült. És várt. Ez volt a legnehezebb, amit valaha tett.

84

Tizenegyedik fejezet A laudánum kiváló patikaszer. Marcus általában tartózkodott ettől a csillapítótól és korábban rossz véleménnyel volt azokról, akik éltek vele, de most azon tűnődött, hogy talán bocsánatkéréssel tartozik nekik. Talán az egész világnak bocsánatkéréssel tartozik. Mert nyilvánvaló, hogy addig még soha nem érzett valódi fájdalmat. Ilyet nem. Nem is annyira a bökdösés és a vágások fájtak. Az ember azt hinné, fájdalmas lehet, ha az ember testével úgy bánnak, mint fakopács a fatörzzsel, de az tulajdonképpen nem is volt olyan rossz. Fájt, de nem volt elviselhetetlen. Nem, ami rettenetesen fájt (vagy legalábbis olyan érzést keltett), az volt, amikor Lady Winstead elővette a brandyt. Időnként mintha egy gallonnyit öntött volna a szeszből a tátongó sebre. Az sem fájt volna annyira, ha felgyújtja a bőrét. Soha többé egy korty brandyt sem fog inni. Kivéve, ha nagyon jóféle. De akkor is csak elvből. Mert olyan jóféle. Amit meg kell inni. Ebbe belegondolt egy pillanatra. Volt értelme, amikor először belegondolt. Nem, még mindig van értelme. Ugye? Akárhogy is, nem sokkal az után, hogy Lady Winstead a lábára öntötte a brandyt, amiről csak remélni tudta, hogy nem a legjobb fajtából való volt, leöntöttek a torkán egy adag laudánumot, és meg kell hagyni, az… egészen élvezetes volt. A lába még mindig úgy fájt, mintha nyárson sütögetnék, amit az emberek többsége felettébb kellemetlennek tartana, de miután érzéstelenítés nélkül kibírta Lady Winstead „gondos kezelését”, kifejezetten élvezetesnek találta, hogy ópiumtartalmú szer hatása alatt pengével döfködik. Majdnem megnyugtató volt. Ráadásul meglehetősen megmagyarázhatatlanul boldog volt. Felmosolygott Honoriára, illetve pontosabban arra a helyre, ahol Honoriát gondolta; szempillája mintha mázsás súlyú lenne. Ami azt illeti, csak gondolta, hogy mosolygott; ajka is meglehetősen súlyosnak tűnt. De mosolyogni akart. Megtette volna, ha képes lett volna rá. Nem lehet ennél fontosabb. Lába sajgó fájdalma alábbhagyott, aztán újra kezdődött. Majd egy kis kellemes szünet következett, és… A fenébe is, ez nagyon fájt! De nem annyira, hogy kiáltson. Bár talán felnyögött. Ebben nem volt egészen biztos. Forró vízzel öntötték le. Sok-sok forró vízzel. Azon tűnődött, vajon nem akarják-e egyenesen megfőzni a lábát. Főtt hús. Mily szörnyen brit szellemiség, hogy ilyenre gondolnak! Halkan nevetett. Mulatságos. Ki tudta, hogy ilyen mulatságos? Hallotta, hogy Honoria felsikolt: – Ó, istenem! Mit tettem vele? Megint felnevetett. Mert Honoria ezt olyan nevetségesen mondta. Mintha ködkürtből szólna a hangja.

85

Óóóóóóóóóóóóóóh iiiiiiiiiiiisteeeeneeeem! Azon tűnődött, vajon Honoria is hallja-e. Egy pillanat… Honoria kérdezi, hogy mit tett vele? Ez azt jelenti, hogy most már az ő kezében van az olló? Nem igazán tudta, mit érezzen emiatt. Egyrészt… főtt hús! Megint csak felnevetett; úgy döntött, hogy nem érdekes. Szent ég, milyen mulatságos! Hogyan lehetséges, hogy senki nem mondta neki eddig, milyen mulatságos ember? Hallotta, ahogy Mrs. Wetherby azt mondta: – Adjunk neki még laudánumot? Ó, igen, kérem! De nem adtak. Hanem megint forralni igyekeztek, még egy kicsit böködték és nyesegették. De alig néhány perc múlva végeztek. A hölgyek megint a laudánumról kezdtek beszélni, ami, mint kiderült, rendkívül kegyetlen tett volt részükről, mert egyikük sem vett elő kanalat vagy üvegcsét, hogy a szájába töltse a folyadékot. Inkább a lábára töltötték, ami… – Aúúúúúú! Érezhetően jobban fájt, mint a brandy. A hölgyek végül nyilván úgy döntöttek, hogy végeztek kínzásával, mert némi tanakodás után eloldozták kötelékeit és az ágy másik felére mozdították, arra a részre, ami nem ázott át a forró víztől. És aztán, nos… Talán aludt egy kicsit. Remélte, hogy aludt, mert egészen biztos volt benne, hogy egy hat láb hosszú nyulat látott ugrálni a hálószobában, és ha ez nem álom, akkor komoly probléma van, mindannyian nagy veszélynek vannak kitéve. Bár igazából a nyúl nem volt olyan veszélyes, mint a hatalmas répa, amit az állat buzogányként lengetett a kezében. Akkora répa volt, hogy azzal egy egész falu jóllakhatott volna. Szereti a répát. Bár a narancsszín sosem volt a kedvenc színe. Mindig is egy kicsit rikítónak találta. Akkor tűnt fel, amikor az ember a legkevésbé számított rá, és ő személy szerint szerette az életét meglepetések nélkül élni. Kék. Az egy rendes szín. Kellemes és megnyugtató. Világoskék. Mint az ég. Napfényes napon. Vagy Honoria szeme. Ő levendulaszínnek nevezi – már gyerekkora óta –, de Marcus nem levendulaszínnek találta. Először is azért, mert levendulához képest túl fényes. A levendula matt színű. Szinte annyi szürke van benne, mint lila. És túl pompázatos. A gyászoló idős hölgyek jutottak eszébe róla. Akik turbánt viseltek. Sosem értette, miért illendő a gyászruhát előbb levendulaszínre váltani. Nem lenne alkalmasabb szín a barna? Vagy valami más moderált szín? És miért viselnek az öreg hölgyek turbánt? Ez tényleg nagyon érdekes. Nem gondolta, hogy valaha ilyen intenzíven elgondolkodik a színekről. Talán jobban kellett volna figyelnie, amikor apja oly sok éve festészetre taníttatta. De igazából melyik tízéves fiú akar négy hónapot tölteni egy tál gyümölcs ábrázolásával? Megint Honoria szemére gondolt. Tényleg inkább kék, mint levendulaszín. Bár volt benne valami lilás árnyalat, amitől olyan különlegesnek tűnt. Ez igaz… senkinek nincs ilyen szeme. Még Daniel szeme sem pontosan ilyen. Az övé sötétebb. Nem sokkal, de Marcus érezte a különbséget. Honoria azonban ezzel nem értett volna egyet. Kislány korában gyakran hangoztatta, hogy Daniel és az ő szeme pontosan ugyanolyan színű. Marcus mindig úgy gondolta, hogy ezzel köteléket keres maguk között, valamit, ami különleges kapocs közöttük. Csak szeretett volna velük lenni, benne lenni az élet sűrűjében. Csak ezt akarta. Nem csoda, hogy annyira vágyott rá, hogy férjhez menjen és elhagyja néma, üres otthonát. Zajt akart. Nevetést.

86

Azt, hogy ne legyen egyedül. Arra volt szüksége, hogy soha, soha ne legyen egyedül. Vajon még a szobában van? Nagy csend volt. Próbálta újra kinyitni a szemét. Oldalra fordult, örült, hogy már kiszabadult, nem kötik az átkozott kötelékek. Mindig is oldalra fordulva feküdt. Valaki megérintette a vállát, aztán felhúzta rá a takarót. Igyekezett valami mormogó hangot kiadni, hogy háláját kifejezze, és úgy tűnt, ebben sikerrel járt, mert Honoria hangját hallotta. – Ébren vagy? Ugyanezt a hangot hallatta. Úgy tűnt, ez az egyetlen, amivel jelezni tud. – Hát, talán egy kicsit ébren van – mondta a kisasszony. – Azt hiszem, ez több a semminél. Marcus ásított. – Még mindig várjuk az orvost – szólt Honoria. – Reméltem, hogy mostanra ideér. – Néhány pillanatig csendben volt, aztán élénk hangon hozzátette: – Úgy tűnik, a lábad sokat javult. Legalábbis anyám szerint. Őszintén szólva, szerintem még mindig elég rémesen néz ki. De határozottan nem olyan rémes, mint délelőtt volt. Délelőtt? Ez azt jelenti, hogy már délután van? Bárcsak ki tudná nyitni a szemét! – A szobájába ment. Mármint anyám. Azt mondja, egy kicsit pihennie kell ez után a hőség után. – Elhallgatott, kis idő múltán folytatta. – Tényleg nagyon meleg van itt. Kinyitottuk az ablakot, de csak egy kicsit. Mrs. Wetherby aggódott, hogy megfázhatsz. Tudom, nehéz elképzelni, hogy megfázhatsz ilyen rekkenő melegben, de határozottan állítja, hogy ez igenis lehetséges. Én hideg szobában szeretek aludni, vastag takaró alatt – tette hozzá. – Nem mintha azt hinném, ez érdekel téged. Érdekelte. Illetve nem az, amit Honoria mondott. Egyszerűen szerette hallani a hangját. – És anyának az utóbbi időben folyton melege van. Ezt nem egészen értem. Az egyik pillanatban melege van, aztán fázik, és megint melege van, és meg mernék esküdni, hogy ebben nincs semmi rendszer és ésszerűség. De gyakrabban van melege, mint fázik. Ha valaha azt fontolgatnád, hogy ajándékot veszel neki, legyezőt javaslok. Arra mindig szüksége van. Újra megérintette a férfi vállát, aztán a homlokát, könnyű mozdulattal kisimította a hajat a homlokából. Jó volt. Lágy, szelíd és gondoskodó; teljesen ismeretlen érzés. Mint amikor meglátogatta és teát itatott vele. Ki hitte volna, hogy jólesik neki, ha így fontoskodnak körülötte. Jólesőn felnyögött. Nagyon kellemes érzéssel töltötte el a helyzet. Remélte, hogy ezt Honoria is így gondolja. – Elég régóta alszol – mondta Honoria. – De a lázad mintha lement volna. Nem egészen, de nyugodtnak tűnsz. Tudtad, hogy álmodban beszélsz? Tényleg? – Tényleg. Megesküdtem volna, hogy valami ördöghalat emlegettél. És nem sokkal ezelőtt hagymáról beszéltél. Hagymáról? Nem répáról? – Nem tudom, mire gondolsz. Ételre? Ördöghal hagymával? Én nem ezt kívánnám, ha beteg lennék, de nem vagyunk egyformák. – Újra végigsimított a haján, aztán Marcus teljes meglepetésére és örömére könnyeden arcon csókolta. – Tudod, nem is vagy olyan borzasztó – mondta mosolyogva. Marcus nem látta a mosolyt, csak tudta. – Szeretsz úgy tenni, mintha nagyon kimért és merengő lennél, de nem vagy az. Bár egy kicsit mogorva vagy. Valóban? Nem akart az lenni. Vele nem. – Tudod, majdnem engem is megtévesztettél. Igazán kezd-telek nem kedvelni Londonban. De csak azért, mert elfelejtettelek. Úgy értem, azt, amilyen voltál. Aki még valószínűleg vagy.

87

Fogalma sem volt, miről beszél. – Nem szereted megmutatni másoknak, hogy milyen vagy valójában. Elhallgatott, és Marcus mintha mozogni hallotta volna, talán csak fészkelődött a széken. És amikor megszólalt, Marcus hallotta a mosolyt a hangjában. – Szerintem te félénk vagy. Az ég szerelmére, ezt akár meg is mondhatta volna nekik. Valósággal viszolygott attól, hogy ismeretlenekkel beszélgessen. Mindig is ilyen volt. – Nehéz ezt gondolni rólad – folytatta Honoria. – Az ember nem gondolná, hogy egy férfi félénk. Marcus nem értette, miért nem. – Magas vagy – szólt Honoria elgondolkodva. – Izmos és okos, olyan, amilyennek egy férfinak lennie kell. Feltűnt, hogy jóképűnek nem nevezte. – Nem is szólva arról, hogy nevetségesen gazdag vagy, és persze nemesi címed is van. Ha rászánnád magadat, hogy megházasodj, biztosan bárkit választhatnál. Vajon Honoria csúnyának találja? A kisasszony megbökte a vállát. – El sem tudod képzelni, hányan szeretnének a helyedben lenni. Nyilván nem ebben a pillanatban. – De félénk vagy – mondta szinte tűnődőn. Marcus érezte, hogy közelebb húzódott hozzá; lehelete lágyan simította bőrét. – És azt hiszem, nekem tetszik, hogy félénk vagy. Valóban? Mert ő mindig is szenvedett tőle. Az iskolában oly sok évig nézte, hogy Daniel mindenkivel, bárkivel egy-pillanatnyi tétovázás nélkül beszédbe elegyedik. Neki mindig egy kicsivel több időre volt szüksége, hogy kiderítse, beleillik-e a társaságba. Ezért szeretett olyan sok időt tölteni a Smythe-Smith családdal. Az ő otthonukban mindig élénk élet folyt; szinte észrevétlenül folyt bele életükbe, melyben nem volt semmi merevség, semmi megrögzöttség; a család részévé vált Nem ismert más családot. Honoria ismét megérintette az arcát, ujját orrnyergén húzta végig. – Ha nem lennél félénk, túl tökéletes lennél – mondta. – Olyan, mintha valami regényhős lennél. Biztos vagyok benne, hogy sosem olvasol regényeket, de mindig úgy gondoltam, hogy a barátnőim olyannak láttak, mintha Mrs. Gorely valamelyik borzongató regényéből léptél volna ki. Marcus tudta, oka van annak, hogy sosem kedvelte Honoria barátnőit. – Bár sosem tudtam, hogy a hős, vagy az intrikus vagy. Marcus úgy határozott, inkább nem veszi sértésnek ezt az állítást. Érezte, hogy Honoria ezt mosolyogva mondja. – Fel kell gyógyulnod – súgta. – Nem tudom, mihez kezdek, ha nem leszel jobban. – Aztán olyan halkan, hogy Marcus alig hallotta, hozzátette: – Azt hiszem, te vagy az én támaszom. Marcus ajkát próbálta mozdítani, mondani akart valamit, mert az ilyesmit az ember nem hagyhatja válasz nélkül. De feje mindig nehéznek tűnt, arca puffadt, és csak levegőért kapkodó hangokat tudott hallatni. – Marcus! Kérsz egy kis vizet? Nagyon szomjas volt. – Egyáltalán ébren vagy? Nem egészen. – Tessék! Próbált meg ezt. Hűvösséget érzett ajkán. Kanál volt, amiből langyos víz folyt a szájába. De nehéz volt nyelni, és Honoria csak néhány cseppet adott neki.

88

– Nem hiszem, hogy ébren vagy. Marcus hallotta, hogy visszaül a székre. Honoria felsóhajtott. Fáradtnak tűnt a hangja. Ezt szinte elviselhetetlennek találta. De örült, hogy ott van mellette. Olyan érzése volt, hogy Lady Honoria az ő támasza.

89

Tizenkettedik fejezet – Doktor úr! – Honoria körülbelül húsz perccel később hirtelen talpra ugrott. Meglepően fiatal férfi lépett a betegszobába. Azt hitte, az orvosok kivétel nélkül ősz hajú öregurak. – A lába… Nem hiszem, hogy látta, amikor… – Még nem vizsgáltam a beteget – felelte az orvos kissé nyersen. – Apám volt nála. – Ó! – Honoria tisztelettel hátrébb lépett, ahogy az orvos Marcus sebe fölé hajolt. Anyja, aki az orvos mögött lépett a helyiségbe, Honoria mellé lépett. Megfogta a kezét és Honoria úgy kapaszkodott bele, mintha mentőkötél lenne. Hálás volt az érintkezésért. A fiatal orvos nem vizsgálta olyan hosszasan Marcus lábát, amennyire Honoria szükségesnek tartotta volna; lehajolt, és fülét a beteg mellkasára szorította. – Mennyi laudánumot adtak neki? Honoria az anyjára nézett. Ő adta be neki a szert. – Egykanálnyit – felelte Lady Winstead. – Talán kettőt. A doktor ajka feszes vonallá húzódott, ahogy felegyenesedett és szembenézett velük. – Tehát egy- vagy kétkanálnyit? – Nehéz megállapítani – felelte Lady Winstead. – Nem nyelte le mind. – Le kellett törölnöm az arcáról – jegyezte meg Honoria. Az orvos ezt nem kommentálta. Újra Marcus szívverését hallgatta, ajka mozgott, mintha magában számolna. Honoria várt, amíg képes volt várni, aztán megszólalt. – Doktor… – Winters – szólt anyja. – Igen… Dr. Winters, kérem, túl sokat adtunk neki? – Nem hiszem – felelte dr. Winters, de nem egyenesedett fel, továbbra is Marcus mellkasának zörejeit figyelte. – Az ópium gyengíti a tüdőt. Ezért olyan felszínes a légzése. Honoria rémülten kapta ajkához kezét. Észre sem vette, hogy Marcus légzése felszínes. Ami azt illeti, úgy érezte, könnyebben lélegzik. Békésebben. A doktor felegyenesedett, és Marcus lábára fordította figyelmét. – Nagyon fontos, hogy minden lényeges információt megkapjak a betegről – jelentette ki komoran. – Sokkal jobban aggódnék, ha nem tudnám, hogy laudánumot kapott. – Nem aggódik? – kérdezte Honoria kissé bizonytalanul. Dr. Winters éles pillantást vetett rá. – Nem azt mondtam, hogy nem aggódom – mondta, figyelmesen vizsgálva Marcus lábát. – Azt mondtam, jobban aggódnék, ha nem kapott volna laudánumot. Ha a légzése a szer nélkül lenne ilyen felszínes, azt jelentené, hogy nagyon súlyos a fertőzés. – Ezek szerint nem súlyos? A doktor megint csak bosszúsan nézett rá. Nyilvánvaló volt, hogy nem veszi jó néven Honoria kérdéseit. – Kérem, tartózkodjon a megjegyzésektől, amíg befejezem a beteg vizsgálatát.

90

Honoria érezte, hogy arca megrándul a dühtől, de hátrébb lépett. Ha belepusztul is, udvarias lesz dr. Wintersszel; ha valaki meg tudja menteni Marcus életét, akkor az ő. – Mondja el pontosan, hogyan és mivel tisztították ki a sebet – szólította fel az orvos, felpillantva a seb vizsgálatából. – És azt is tudni akarom, milyen volt, mielőtt megtisztították. Honoria és Lady Winstead felváltva számoltak be tevékenységükről. Az orvos mintha elismerően nézett volna, vagy legalábbis nem helytelenítette, amit tettek. Amikor a beszámoló végére értek, újra megnézte Marcus lábát, és hosszú sóhajt hallatott. Honoria egy pillanatig várt. Az orvos úgy nézett ki, mintha időre lenne szüksége a gondolkodáshoz. De a pokolba is, elég hosszú ideig gondolkodik. Végül Honoria képtelen volt tovább várni. – Mi a véleménye, doktor úr? Dr. Winters lassan beszélt, mintha hangosan gondolkodna. – Lehet, hogy nem kell levágni a lábát. – Lehet? – visszhangozta Honoria. – Túl korai még ezt biztosan kijelenteni. De ha nem kell levágni – nézett a hölgyekre az önök jó munkájának köszönheti. Honoria meglepetten bólintott; nem várt dicséretet. Aztán feltette azt a kérdést, amitől a legjobban tartott. – De túléli? Az orvos egyenesen Honoria szemébe nézett. – A túlélés akkor biztos, ha levágjuk a lábát. Honoria ajka megremegett. – Mit jelent ez? – súgta. De pontosan tudta, mit jelent; csak azt akarta, hogy az orvos mondja ki. – Biztos vagyok benne, hogy ha most levágjuk a lábát, élni fog – mondta és Marcusra nézett, mintha ettől várná az ötletet. – Ha nem vágom le most a lábát, lehet, hogy teljesen felgyógyul. De az is lehet, hogy meghal. Nem tudom megjósolni a fertőzés lefolyását. Honoria mozdulatlanná dermedt. Csak szeme mozdult dr. Winters arcáról Marcus lábára és vissza. – Honnan tudjuk? – kérdezte halkan. Dr. Winters kérdőn nézett. – Honnan tudjuk, mikor kell meghozni a döntést? – tisztázta egyre erősödő, határozottabbá váló hangon. – Vannak jelek, amiket figyelni kell – felelte az orvos. – Ha például azt látjuk, hogy vörös csík kúszik felfelé a lábán, tudni fogjuk, hogy amputálnunk kell. – De ha ez nem történik, az a gyógyulás jele? – Nem feltétlenül – ismerte el az orvos. – De ezen a ponton, ha nincs változás a seb állapotában, azt jó jelnek veszem. Honoria lassan bólintott, próbálta felfogni, amit hallott. – Itt marad Fensmore-ban, doktor úr? – Nem tehetem – felelte az orvos, táskájáért nyúlva. – Másik beteghez kell mennem, de ma este visszajövök. Nem gondolom, hogy addig döntést kéne hoznunk. – Nem gondolja? – kérdezte Honoria élesen. – Ezek szerint nem biztos benne? Dr. Winters sóhajtott, és mióta belépett a betegszobába, először tűnt fáradtnak. – Az orvostudományban semmi sem biztos, mylady. Bárcsak ne így lenne! – Kinézett az ablakon; a függöny el volt húzva, Fensmore déli pázsitjának végtelen zöldje látszott. – Lehet, hogy ez egy napon megváltozik. De attól tartok, nem a mi életünkben. Egészen addig a munkám legalább annyira művészet, mint tudomány.

91

Honoria egyáltalán nem ezt akarta hallani, de tudta, hogy igaz, ezért bólintott, megköszönte a doktor figyelmét. Dr. Winters meghajlással viszonozta az udvarias gesztust, majd utasításokat adott a betegápolásra és azzal az ígérettel távozott, hogy este még benéz. Lady Winstead kísérte ki, ismét egyedül hagyva Marcusszal, aki ijesztően mereven feküdt az ágyban. Percekig állt mozdulatlanul a szoba közepén; furcsán erőtlennek és tehetetlennek érezte magát. Tényleg nem volt semmi tennivaló. Ugyanennyire aggódott délelőtt is, de akkor legalább képes volt arra koncentrálni, hogy Marcus sebét kezelje. Most nem tehetett mást, csak várt és elméjét, mivel nem foglalta le feladat, félelem töltötte ki. Micsoda választás! Az élete vagy a lába. És éppen neki kell ezt a döntést meghoznia. Nem akarta ezt a felelősséget. Szent ég, egyáltalán nem akarta. – Ó, Marcus! – sóhajtott fel, végül odalépve az ágy mellett álló székhez. – Hogyan történt ez veled? Miért történt? Ez nem igazságos! Leült, lehajolt, a matracra támaszkodott, kezét összekulcsolta, fejét könyöke hajlatába támasztotta. Természetesen dönthet úgy, hogy feláldozza Marcus lábát, hogy életben maradjon. Ezt választaná Marcus is, ha tudatánál lenne és dönteni tudna. Büszke férfi, de nem annyira, hogy a halált választaná a testi hiba helyett. Ezt tudta róla. Sosem beszéltek erről, természetesen… ugyan ki beszélne ilyesmiről? Senki nem folytat olyan társalgást az ebédlőasztalnál, hogy amputálás vagy halál. De tudta, mit akarna. Tizenöt éve ismeri. Nem volt szüksége arra, hogy feltegye neki ezt a kérdést; tudta a választ. Nyilván dühös lesz. De nem rá. Nem is az orvosra. Az életre. Talán Istenre. De életben lesz. Erről gondoskodik. Nem mozdul mellőle, amíg… amíg… Szentséges ég, ebbe bele sem tudott gondolni. Ó, szentséges ég! El sem tudta képzelni azt a lehetőséget. Mély levegőt vett, próbálta összeszedni magát. Legszívesebben kirohant volna a szobából, míg utolérheti dr. Winterst, és könyörgött volna neki, hogy azonnal vágja le Marcus lábát. Ha akkor Marcus biztosan életben marad, akár fűrészelni is segít az orvosnak. Vagy legalábbis a kezébe adja. Nem volt képes szembenézni azzal, hogy olyan világban kell élnie, amiben Marcus nem él. Még ha nincs is jelen az életében, még ha Cambridgeshire-ben lakik és ő már férjhez megy valakihez Yorkshire-be, vagy Walesbe, vagy az Orkney-szigetre, és sosem látja Marcust, akkor is tudni fogja, hogy él és jól van, lovagol, könyvet olvas, vagy a kandalló mellett üldögél. De még nincs itt az idő, hogy meghozza ezt a döntést, bármennyire is gyűlölte ezt a bizonytalanságot. Nem lehet önző. Amíg lehet, fenn kell tartania testének épségét. De mi van akkor, ha ebbéli igyekezetében túl sokat vár? Szorosan behunyta a szemét, fejét karjába temette. Érezte, hogy szempilláit könny áztatja; bármelyik pillanatban kitörhet a keserűség, a felgyülemlett félelem, tehetetlenség könnyáradata. – Kérlek, ne halj meg! – súgta. Arcát karjához dörzsölte, próbálta letörölni könnyeit, aztán újra könyökhajlata bölcsőjében nyugtatta fejét. Talán nem hozzá, hanem a lábához kéne könyörögnie. Vagy talán Istenhez, vagy az ördöghöz, vagy Zeuszhoz, vagy Thorhoz. A fejőházban dolgozó tehenészekhez is könyörögne, ha úgy érezné, az használ. – Marcus! – szólította, mert mintha nevének kimondása is vigasz lett volna. – Marcus! – Noria. Honoria egy pillanatra megdermedt, aztán felült. – Marcus?

92

A férfi nem nyitotta ki a szemét, de Honoria látta, hogy szemhéja alatt mozog a szeme, álla kicsit fel-le mozdult. – Ó, Marcus! – Zokogott. Előtörtek sűrű könnyei. – Ó, bocsáss meg! Nem lenne szabad sírnom. – Kétségbeesetten keresett zsebkendőt, aztán végül az ágyneművel törölte meg a szemét. – Csak olyan boldog vagyok, hogy hallom a hangodat. Akkor is, ha nagyon furcsa a hangod. – V… v… v… – Vizet kérsz? – kérdezte, félszóból is megértve. Marcus biccentett. – Hadd ültesselek fel egy kicsit! Úgy könnyebb. – Marcus karját megtámasztva sikerült egy kicsit felültetnie. Nem sokat mozdult, de valamennyit igen. Az éjjeliszekrényen egy pohár víz állt, még benne a kanál azóta, hogy legutóbb itatni próbálta. – Csak néhány cseppet adok. Egyszerre csak egy kicsit. Attól tartok, ha túl sokat adok, megfulladsz. Marcus azonban ezúttal sokkal jobban nyelt, és Honoriának nyolckanálnyi vizet sikerült megitatnia vele, mielőtt jelezte, hogy elég volt és visszafeküdt. – Hogy érzed magad? – kérdezte, közben igyekezett kicsit felrázni a párnát. – Azon kívül, hogy borzalmasan. Marcus kissé oldalra fordította a fejét. Talán vállvonásnak lehetett volna értelmezni a mozdulatot. – Persze, hogy borzalmasan érzed magad – jelentette ki. – De van valami változás? Borzalmasabb? Kevésbé borzalmas? Marcus nem válaszolt. – Ugyanolyan borzalmas? – Nevetett. Tényleg képes volt nevetni. Csodálatos. – Jaj, ez nagyon nevetségesnek hangzik. Marcus bólintott. Apró mozdulat volt, mégis nagyobb, mint amire addig képes volt. – Ezek szerint hallottad, amit mondtam – mondta Honoria és képtelen volt megállni, hogy szélesen, remegőn el ne mosolyodjon. – Kigúnyoltál, de hallottad. Ismét bólintott. – Ez jó. Nyugodtan gúnyolj csak. Ha jobban leszel, márpedig jobban leszel, majd nem teheted, vagyis akkor mát nem gúnyolódhatsz velem, de egyelőre azt csinálsz, amit akarsz. Ó! – Talpra ugrott, hirtelen majd' kicsattant az energiától. – Meg kell néznem a lábadat. Tudom, nemrégen ment el dr. Winters, de nem látom okát, hogy ne nézzem meg. Két lépésbe és egy másodpercbe telt meggyőződni róla, hogy a láb állapota változatlan. A vágás még mindig élénk, vöröslő seb, de már nem volt benne az a ragadós sárga genny, és ennél is fontosabb volt, hogy nem indult vörös csík felfelé a bőrön. – Ugyanolyan – közölte. – Nem mintha azt hittem volna, hogy valami változás lesz, de mind mondtam, nincs értelme nem… hiszen tudod – félénken mosolygott. – Már mondtam. Egy pillanatig csendben maradt, megelégedett azzal, hogy nézze. Marcus szeme csukva volt, és ami azt illeti, nem látszott változás ahhoz képest, amilyen akkor volt, amikor dr. Winters vizsgálta, de Honoria hallotta a hangját és megitatta és ez elég volt ahhoz, hogy remény költözzön a szívébe. – A lázad! – kiáltott fel hirtelen. – Meg kell néznem, hogy lázas vagy-e. – Megérintette a férfi homlokát. – Szerintem ebben sincs változás. Ami azt jelenti, hogy melegebb, mint lennie kéne. De jobb, mint amilyen volt. Határozottan jobban vagy, mint voltál. – Elhallgatott, azon tűnődött, hogy nem a semmibe beszél-e. – Még hallasz engem? Marcus válaszul a fejét mozdította. – Az jó, mert tudom, hogy ostobán hangzott, amit mondtam, és semmi értelme ostobának mutatkozni, ha senki nem hallja. Marcus ajka mozdult. Honoria úgy érezte, még mindig mosolyog. Valahol tudata mélyén Marcus mosolygott.

93

– Örülök, hogy ostobának mutatkozhatom előtted – jelentette ki. Marcus bólintott. Honoria meglepetésében ajkához kapta a kezét, könyökét másik, csípőre tett karjához támasztotta. – Bárcsak tudnám, mire gondolsz! Marcus gyengén, de vállat vont. – Azt akarod mondani, hogy egyáltalán nem is gondolkodsz semmiről? – mutatott rá ujjal. – Mert ezt nem hiszem el. Ahhoz túl jól ismerlek. – Újabb választ várt, bármilyen csekély legyen is. Nem kapott. Ezért tovább beszélt. – Talán azon gondolkozol, hogyan lehetne még nagyobb búzatermést elérni az idén. Vagy azon tűnődsz, hogy a földbérletesek túl keveset fizetnek. – Ezen elgondolkodott egy pillanatig. – Nem, nem, nyilván arra gondolsz, hogy túl sokat fizetnek. Szinte biztos vagyok benne, hogy jószívű földesúr vagy. Nem akarnád, hogy bárkinek is keményen kéne küszködnie miattad. Marcus gyenge mozdulattal, de fejét ingatta. Csak annyira, hogy Honoria tudja, mire gondol. – Nem, nem akarod, hogy bárkinek is küszködnie kelljen, vagy nem erre gondolsz? – Rád – szólalt meg rekedtes hangon. – Rám gondolsz? – súgta. – Köszönöm. – Hangja alig volt hallható, de Honoria hallotta. És minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne sírja magát az örömtől. – Nem hagylak el – mondta, kezét kezébe fogva. – Melletted maradok, amíg jobban nem leszel. – Kö… Kö… – Hagyd csak. Nem kell ismételni. Először sem kellett volna mondanod. De örült, hogy megtette. És nem volt biztos benne, melyik kijelentés hatotta meg jobban; a köszönet vagy az első, egyszerű: „Rád.” Hogy rá gondolt. Róla gondolkodott. Ahogy ott fekszik, talán a halál kapujában, de valószínűbb, hogy az amputáció meredélyén, rá gondol. Fensmore-ba érkezése óta először nem volt benne félelem.

94

Tizenharmadik fejezet Amikor Marcus legközelebb felébredt, érezte, hogy valami megváltozott. Először is, a lába megint pokolian fájt. De valahogy érezte, hogy ez nem is olyan rossz dolog. A második változás az éhség volt. Rettentő éhséget érzett, mintha napok óta nem evett volna. Ami valószínűleg igaz is volt. Fogalma sem volt, mennyi idő telt el azóta, hogy megbetegedett. És a legutolsó újdonság az volt, hogy ki tudta nyitni a szemét. Ez kitűnő fejlemény volt. Fogalma sem volt, mennyi az idő. Sötét volt, de lehetett hajnali négy óra vagy este tíz. Az ember átkozottul elveszti a tájékozódóképességét, ha beteg. Nyelt egyet, próbálta benedvesíteni torkát. Még egy kis víz nagyon jólesne. Az éjjeliszekrény felé fordította a fejét. Szemének még hozzá kellett szokni a sötéthez, de azt látta, hogy valaki alszik az ágy mellett álló széken. Honoria? Valószínűleg. Olyan érzése volt, mintha betegsége alatt Honoria végig mellette lett volna. Pislogott; próbált visszaemlékezni, hogyan került Honoria a fensmore-i kastélyba. Ó, igen; Mrs. Wetherby levelet írt neki. Fogalma sem volt, miért gondolt házvezetőnője arra, hogy ezt tegye, de nagyon hálás volt, hogy megtette. Gyanította, hogy már nem lenne az élők sorában, ha Honoria és az anyja nem tettek volna meg oly sokat a lába megmentéséért. De nem csak erről volt szó. Tudta, hogy csak időnként volt eszméleténél, sokszor vesztette el a tudatát, és azt is tudta, hogy nagy hézagok vannak memóriájában erről a szörnyű időszakról. Honoria a kezét fogta és beszélt hozzá; lágy hangja a lelkéig hatolt akkor is, ha a szavak jelentését felfogni képtelen volt… Egyszerűen könnyebb volt. Nem volt egyedül. Életében először nem volt egyedül. Felhorkant. Ezt talán túldramatizálta. Nem mintha valami láthatatlan pajzsot hordozott volna magával, amivel távol tartotta az embereket. Lehetett volna több ember az életében. Sokkal több ember. Hiszen az ég szerelmére, gróf! Csak egyet kell csettintenie és megtelik a ház. De sosem akart társaságot csak azért, hogy üres fecsegéssel töltse az idejét. És mindenre, aminek értelme van az életében, egyedül volt. Ezt akarta. Úgy hitte, ezt akarja. Pislogott még néhányszor, a szoba képe kezdett kitisztulni. A függönyöket nem húzták be, a hold elég fényt adott ahhoz, hogy a színeket megkülönböztesse. Vagy egyszerűen csak tudta, hogy a falak burgundivörösek és a kandalló fölötti hatalmas tájkép alapszíne zöld. Az ember azt látja, amit látni akar. Ez az élet egyik legnagyobb igazsága. Ismét elfordította a fejét, a széken ülő személyre nézett. Határozottan Honoria az; nem csak azért, mert őt várta látni. Haja részben kibomlott a kontyból és tisztán látta, hogy világosbarna; nem annyira sötét, hogy Lady Winstead legyen. Azon tűnődött, mennyi ideig ült ott. Nyilván nem kényelmes ott neki.

95

De nem akarja zavarni. Biztosan szüksége van az alvásra. Próbált ülő helyzetbe fészkelődni, de kénytelen volt beletörődni, hogy néhány ujjnyinál többet nem tud változtatni pozícióján. Még túl gyenge volt. De ahhoz elég jól látott, hogy megkockáztassa, hogy átnyúl Honoria előtt az éjjeliszekrényen álló pohár vízért. Vagy talán mégsem. Úgy egykönyöknyire sikerült felemelnie a karját, amikor nem bírta tovább, az ágyra ernyedt. A fenébe, nagyon fáradt. És szomjas. Úgy érezte, mintha fűrészporral lenne bélelve a szája. A fenébe! Felsóhajtott, aztán nagyon megbánta, mert szörnyű fájdalmat érzett bordatájon. Egész teste fájt. Hogyan lehetséges, hogy egy test szinte mindenhol sajog? Kivéve a lába, ami valósággal égett. De úgy érezte, mintha már nem lenne láza. Legalábbis nem olyan magas. Nehéz volt megmondani. Azt határozottan érezte, hogy a tudata tisztább. Körülbelül egy percig nézte Honoriát. Álmában nem mozdult. Feje furcsa szögben billent oldalra, és Marcus csak arra tudott gondolni, hogy ha így marad, nagyon fog fájni a nyaka, amikor felébred. Talán fel kéne ébresztenie. Ezt kéne tennie. – Honoria – szólt rá rekedtes, erőtlen hangon. Meg sem mozdult. – Honoria! – próbálkozott hangosabban, de hangja ugyanolyan érdes, reszelős volt, mintha valami rovar verdeste volna az ablakot. Nem is beszélve arról, hogy az erőfeszítés kimerítő volt. Próbálta újra elérni. Karját tehetetlen súlynak érezte, de valahogy sikerült elemelnie az ágytól. Csak meg akarta érinteni, de keze erővel csapódott Honoria kinyújtott lábára. – Aúúúúú! – Honoria hirtelen kiáltással felébredt, feje olyan gyorsan mozdult, hogy beverte az ágy tartóoszlopába. – Aúúú! – nyögött fel, a sajgó pontot dörzsölgetve. – Honoria – szólt újra; igyekezett figyelmét felkelteni. Motyogott valamit és nagyot ásítva keze fejével dörzsölgette arcát. Aztán megszólalt: – Marcus? Álmosnak tűnt. Csodálatos volt a hangja. – Kérhetek egy kis vizet? – Talán valami mélyebb értelmű kijelentést kellett volna tennie, hiszen gyakorlatilag a halál kapujából fordult vissza. De szomjas volt. Mintha szomjasan kóborolt volna a sivatagban. És vizet kérni a legmélyebb értelem, ami az ő állapotában elérhető. – Természetesen. – A sötétben matatott, míg meg nem találta a poharat. – Ó, a csodába! Egy pillanat. Marcus nézte, ahogy talpra áll és az asztalhoz megy, felemeli a kancsót. – Nem sok maradt – közölte támolyogva. – De elégnek kell lennie. – Öntött a pohárba, kézbe vette a kanalat. – Tudok inni. Honoria őszinte csodálkozással nézett rá. – Valóban? – Segítenél felülni? A kisasszony bólintott, köré fonta a karját, szinte ölelőn. – Tessék! Szavai lágyan, csókként simították Marcus tarkóját. Marcus felsóhajtott, nem mozdult, átadta magát a pillanatnak, élvezte leheletének melegét a bőrén. – Jól vagy? – kérdezte Honoria hátralépve.

96

– Igen, igen, persze, jól vagyok – felelte, olyan gyorsan kizökkenve ábrándozásából, ahogy az ő állapotában lévő férfinál ez lehetséges. – Bocsáss meg. Sikerült felültetni, Marcus átvette a poharat és segítség nélkül ivott. Figyelemre méltó, hogy ezt milyen diadalként élte meg. – Sokkal jobban nézel ki – mondta Honoria, az álmosságot pislogva ki szeméből. – Én… én… – Megint csak pislogott, de Marcus ezúttal úgy érezte, inkább könnyeit akarja visszafojtani. – Olyan jó újra látni téged. Marcus bólintott és a poharat nyújtotta. – Kérek még. – Máris. – Újabb pohár vizet töltött, átadta neki. Marcus mohón ivott, csak akkor vett levegőt, amikor az utolsó cseppet is kiitta. – Köszönöm – mondta, azzal visszaadta a poharat. Honoria átvette, az asztalra tette és visszaült. – Nagyon aggódtam miattad. – Mi történt? – kérdezte. Csak emlékfoszlányokat volt képes felidézni; Lady Winstead, az olló, az óriásnyúl. És hogy Honoria támasznak nevezte. Ezt sosem felejti el. – Az orvos kétszer is vizitált nálad. Dr. Winters. A fiatalabb dr. Winters. Az apja… Nem tudom, mi történt az apjával, de igazából már nem is érdekel. Meg sem nézte a lábadat. Fogalma sem volt, hogy elfertőződött sebed van. Ha látta volna, mielőtt annyira elmérgedt, azt hiszem, akkor is ugyanez történhetett volna. – Ajka zavarában keskeny vonallá feszült. – De lehet, hogy nem. – Mit mondott dr. Winters? – kérdezte Marcus, aztán pontosított: – A fiatalabb. Honoria elmosolyodott. – Szerinte megtarthatod a lábadat. – Tessék?! – Fejét ingatta, próbálta megérteni a helyzetet. – Attól tartottunk, hogy amputálni kell. – Ó, istenem! – Érezte, hogy a párnára hanyatlik. – Ó, édes istenem! – Talán így a legjobb, hogy erről a lehetőségről nem hallottál – jegyezte meg halkan Honoria. – Ó, szentséges ég! Képtelen volt elképzelni az életet fél lábbal. Úgy érezte, senki nem tudja elképzelni, amíg nem kénytelen megélni. Honoria megfogta a kezét. – Nem lesz semmi baj. – A lábam! – súgta Marcus. Irracionális késztetést érzett, hogy felüljön és megnézze, csak hogy biztos legyen benne, hogy még megvan. Erőt kellett vennie magán, hogy ne mozduljon; Honoria nyilván bolondnak tartja, hogy a saját szemével akar meggyőződni róla. De fájt. Nagyon fájt, és hálás volt a fájdalomért. Legalábbis abból tudta, hogy a lába még ott van, ahol lennie kell. Honoria elhúzta a kezét, hogy hatalmas ásítást takarjon el. – Ó, kérlek, bocsáss meg! – mondta, amikor végre sikerült megszólalnia. – Attól tartok, nem aludtam eleget. Marcus rájött, hogy ez miatta van, az ő hibája. Még egy ok, amiért hálásnak kell lennie neki. – Az a szék nem látszik túl kényelmesnek. Feküdj le az ágy másik felén! – Azt nem tehetem! – Nem számíthat nagyobb illetlenségnek, mint ami ma történt.

97

– Nem – szólt Honoria, és úgy nézett ki, mint aki harsányan nevetne, ha nem lenne ilyen fáradt. – Úgy értem, tényleg nem tehetem. A matrac még nedves a víztől, amivel a sebedet mostuk ki. – Ó! – És Marcus nevetett. Mert ez az egész olyan mulatságos volt. És mert olyan jó volt mosolyogni! Honoria mocorgott egy kicsit a széken. – Esetleg takaróra fekhetnék – mondta nyakát nyújtva, a tágas helyre tekintve. – Ahogy jólesik. Honoria kimerültén felsóhajtott. – A lábam nedves lehet. De nem hiszem, hogy ez zavarna. Egy pillanat múlva már az ágyon volt, a takaróra feküdt. Ami azt illeti, Marcus is takarón feküdt, bár teste nagy része egy másik takaró alatt volt; úgy gondolta, hogy sebes lábát akarták a levegőn hagyni. A kisasszony ismét ásított. – Honoria – súgta Marcus. – Mmmm? – Köszönöm. – Mmm-hmm. Eltelt egy pillanat, aztán mivel úgy érezte, ki kell mondania, kimondta; – Örülök, hogy itt voltál. – Én is – felelte Honoria kissé bátortalanul. – Én is. Lélegzése lassan egyenletessé lett, és Marcus is azonos ritmusban vett levegőt. És elaludtak.

Reggel Honoria kellemesen kipihenten, melegben ébredt. Szeme még csukva volt; kinyújtotta a lábujjait, talpát tornáztatta, bokáját forgatta jobbra-balra. Ez volt a reggeli rituáléja; az ágyban való nyújtózkodás. A keze következett. Ujjait kinyújtotta, mintha apró tengeri csillagok lennének, aztán újra ökölbe szorította. A nyaka következett; előre, hátra, körbe. Ásított, kezét ökölbe szorítva kinyújtotta karját, és… Valaki feküdt mellette. Hozzáért a keze. Megdermedt. Kinyitotta a szemét. Minden eszébe jutott. Szentséges ég, Marcus ágyában van. Nem! Ez nem megfelelő kifejezés. Marcus mellett van ágyban. De vele van. Illetlen, igen, de nyilván különleges elbírálás alá esnek azok a fiatal lányok, akik olyan úriemberrel vannak ágyban, aki nyilvánvalóan túl beteg ahhoz, hogy kompromittálja őket. Lassan próbált elhúzódni. Még csak az hiányzik, hogy felébressze. Talán fogalma sincs, hogy ott van mellette. És ott alatt azt értette, hogy közvetlenül mellette, lába a férfi lábához ért. Egyáltalán nem az ágy másik felén, ahova előző éjjel lefeküdt. Térdét behajlította, talpát a matracra simította, hogy folytassa a szokásos nyújtózkodást. Előbb csípőjét emelte meg, aztán a vállát. Aztán megint a csípőjét, aztán megint a lábát. A váll következett, és akkor… Puff! Marcus keze csapódott súlyosan rá. Honoria megint csak megdermedt. Szentséges ég, mihez kezdjen most? Talán ha vár egy kicsit, visszagurul előző pozíciójába. Várt. És Marcus megmozdult. Felé.

98

Honoria kínosan feszengett. Nem tudta, mennyi az idő; hajnal elmúlt már, de ezen kívül fogalma sem volt… és egyáltalán nem akarta, hogy Mrs. Wetherby belépve Marcushoz nyomulva találja őt az ágyban. Vagy ami annál is rosszabb, az anyja. Nyilván senki sem feltételezne rosszat róla, különösen az előző nap történései után. De ő hajadon, Marcus nőtlen, és ágyban vannak, és Marcus alig visel valami ruhát a testén és… Ennyi. Mindenképpen fel kell kelnie. Ha Marcus felébred, hát felébred. Legalább nem arra ébred, hogy jelképesen pisztolyt tartanak a hátához, hogy teljesítse úri kötelességét és kénytelen legyen megnősülni. Kikászálódott az ágyból; igyekezett tudomást sem venni a meglehetősen kellemes álmos hangokról, amiket Marcus hallatott, miközben megfordult és befészkelte magát a takaró alá. Amint Honoria szőnyeget érzett a talpa alatt és szilárdan állt, egy gyors pillantást vetett a sebre. Úgy tűnt, szépen gyógyul; semmi jele a vészjósló vörös csíknak, amire dr. Winters figyelmeztetett. – Köszönöm – suttogta, a gyógyulás folytatásáért mondott sietős imájában. – Szívesen – mormogta Marcus. Honoria meglepetésében felsikoltott, majdnem egy lépésnyit hátraugrott. – Bocsáss meg – szólt Marcus, de nevetett. A legkedvesebb, legbájosabb Honoria volt, akit valaha hallott. – Nem neked mondtam köszönetét – felelte cserfesen. – Tudom – mosolygott. Próbálta lesimítani szörnyen összegyűrődött szoknyáját. Ugyanaz a kék ruha volt rajta, amiben Londonból érkezett, vagyis… ó, szent egek… már két napja nem öltözött át. El sem tudta képzelni, milyen borzalmas látványt nyújthat. – Hogy érzed magad? – kérdezte. – Sokkal jobban – felelte és felült. Honoria észrevette, hogy magával húzta a takarót. Talán csak ezért volt, hogy amikor elpirult, arca nem vörös, hanem csak rózsaszín lett. Mulatságos volt… Majdnem. Már vagy százszor látta a férfi meztelen mellkasát, szurkálta, vagdosta a lábát, és – nem mintha ezt valaha elmondaná neki – a tomporát is látta egy pillanatra, amikor lázasan forgolódott. De most, amikor mindketten teljesen ébren voltak, és Marcus már nem a halál kapujában áll, pontosabban fekszik, arra is képtelen volt, hogy a férfi szemébe nézzen. – Nagyon fáj még? – kérdezte a takaró alól kilógó lábára mutatva. – Inkább csak tompán sajog. – Csúnya heg marad a helyén. Marcus fanyar mosollyal nézett. – Büszkén és nagyotmondón fogom viselni. – Nagyotmondón? – visszhangozta a kisasszony; képtelen volt elrejteni, mennyire mulattatja ez a kijelentés. Marcus oldalra hajtotta a fejét, a lábán húzódó nagy sebet nézegette. – Azt hiszem, azzal fogok dicsekedni, hogy tigrissel küzdöttem meg. – Tigrissel. Cambridgeshire-ben. Vállat vont. – Valószínűbb, mint egy cápa. – Legyen vaddisznó – tett határozott javaslatot Honoria. – Az méltóságon aluli állat. Honoria összeszorította ajkát, aztán kibuggyant belőle a nevetés. Marcus is nevetett, és Honoria csak ekkor merte elhinni: meg fog gyógyulni. Ez valóságos csoda. Nem tudott más szavakat találni arra, hogy ezt leírja. Visszatért a szín az arcába, és ha egy kicsit soványnak is tűnt, ennek semmi jelentősége nem volt ahhoz képest, hogy tekintete teljesen tiszta volt. Meg fog gyógyulni. – Honoria?

99

A kisasszony kérdőn nézett le rá. – Megtántorodtál egy kicsit – mondta Marcus. – Segítenék, de… – Valóban egy kicsit szédülök – mondta a lány, és az ágy melletti székhez botorkált. – Azt hiszem… – Ettél valamit? – Igen… Illetve nem. Pár falatot. Talán tényleg ennem kéne. Azt hiszem, csak… megkönnyebbültem – mondta, aztán legnagyobb rémületére elfogta a zokogás. Hirtelen jött, hatalmas óceáni hullámként csapott le rá. Minden porcikája megfeszült. Addig tartotta magát akarattal egyben, amíg tudta, és most, hogy tudta, Marcus meg fog gyógyulni, szinte szétesett. Olyan volt, mint egy hegedűhúr, amit túlfeszítenek és szétpattan. – Bocsáss meg – mondta, zokogva, levegőért kapkodva. – Nem tudom… Nem akartam… Csak olyan boldog vagyok! – Csssss – csitította Marcus, kezét kezébe véve. – Nincs semmi baj. Minden rendben lesz. Minden rendben lesz. – Tudom – zokogta. – Tudom. Azért sírok. – Én is azért sírok – szólt Marcus halkan. Honoria megfordult. Nem volt könnyes az arca, de szeme különösen csillogott. Sosem látta még, hogy ennyi érzelem jelent volna meg az arcán, nem is gondolta volna, hogy ennyi érzelmet képes kifejezni. Remegő kézzel nyúlt felé, megérintette az arcát, aztán szeme sarkát, könnycsepp gördült a bőrére, visszahúzta az ujját. Aztán olyasmit tett, amire ő sem, egyikük sem számított, amin mindketten meglepődtek. Hirtelen átölelte Marcust, arcát nyaka hajlatába temette és szorosan hozzásimult. – Annyira féltem – súgta. – Magam sem vagyok képes felfogni, mennyire féltem. Marcus karja köréje simult, előbb tétován, aztán mintha csak erre a kis biztatásra lett volna szüksége, belesimult az ölelésbe, lágyan magához vonta a kisasszonyt, haját simogatta. – Csak nem tudtam – szipogta Honoria. – Nem vettem észre. Ám ezek már csak olyan szavak voltak, amiknek jelentését maga sem tudta. Fogalma sem volt, mit beszél… nem tudta, vagy nem értette, mit mond. Csak… csak… Felnézett. Látnia kellett Marcus arcát. – Honoria – súgta a férfi, és úgy nézett le rá, mint aki még sosem látta. Lágyság volt a tekintetében, szeme lágy csokoládébarna, érzelemmel teli. Valami villant tekintete mélyén, valami, amit Honoria nem ismert fel és Marcus ajka lassan, nagyon lassan az ő ajka felé közeledett. Marcus nem tudta volna megmagyarázni, miért csókolta meg Honoriát. Fogalma sem volt, miért tette. Ölelte, amikor sírt és ez a csók a legtermészetesebb, legártatlanabb dolognak tűnt. De nem volt szándéka megcsókolni és nem volt szándéka ennél tovább menni sem. Ám Honoria ekkor ránézett. A szeme… ó, az a csodálatos szempár, könnytől csillogott és telt ajka megremegett. Elállt a lélegzete. Gondolkodni is elfelejtett. Valami erőt vett rajta, valami mélyen legbelül megremegett benne, hogy nőt tart a karjában és teljesen elvesztette a fejét. Megváltozott. Meg kellett csókolnia. Muszáj volt. Olyan elemi, olyan lét-szükséglet volt, mint a lélegzés, a vére, a lelke. És amikor megtette… A föld megszűnt forogni. Madárdal bennszakadt. A világon minden megállt, nem volt más, csak ők ketten, és a pihekönnyű csók közöttük.

100

Valami életre kelt benne; szenvedély, vágy. És érezte, hogy ha nem lenne ilyen gyenge, ilyen erőtlen, folytatta volna. Képtelen lett volna türtőztetni magát. Testét testéhez szorította volna, élvezte volna lágyságát, illatát. Mély szenvedéllyel csókolta és megérintette volna. Mindenhol. Könyörgött volna neki. Könyörgött volna, hogy maradjon, hogy fogadja szenvedélyét, fogadja magába. Akarta. És ennél jobban semmi sem rémítette. Hiszen ő Honoria. Megesküdött, hogy védelmezi. És ehelyett… Elvonta ajkát ajkáról, de képtelen volt elhúzódni tőle. Homlokát homlokához támasztotta, még egy érintést élvezni akart, és azt súgta: – Kérlek, bocsáss meg. És Honoria kiment. Nem tudott elég gyorsan távozni a betegszobából. Marcus nézte, látta, hogy keze, ajka remeg. Vadállat vagyok, gondolta. Megmentette az életemet, és ezzel viszonzom jótettét? – Honoria – súgta. Ujjait ajkához érintette, mintha ott érezhetné valahogy. És érezte. Ez volt a legátkozottabb dolog az egészben. Még mindig érezte a csókját, ajkán még mindig ott remegett a lány ajkának könnyed érintése. Vele volt még. És olyan furcsa érzése támadt, hogy mindig is vele marad.

101

Tizennegyedik fejezet Honoriának szerencsére nem kellett élete következő napját azzal töltenie, hogy Marcus könnyed csókja miatti gondolatokkal tépelődik. Aludt. Marcus hálószobájától csak rövid utat kellett megtenni az ő szobájáig, így hát nekifogott a feladatnak: egyik lábát a másik elé tette, szorgosan ismételte a műveletet és közben igyekezett elég hosszú ideig tartani függőleges testhelyzetét ahhoz, hogy elérje ajtaját. Amint ezt sikeresen teljesítette, az ágyra feküdt és huszonnégy óráig fel sem kelt. Ha álmodott is, nem emlékezett semmire. Reggel volt, mire végre felébredt és még ugyanabban a ruhában volt, amit Londonban magára vett… Hány napja is? Nagyon ideje volt megfürödni, ruhát váltani és utána persze reggelizni. A reggelizőasztalánál örömmel invitálta Mrs. Wetherbyt, hogy csatlakozzon hozzá és beszélgessenek mindenféléről. Mindenről, aminek Marcushoz nincs köze. A tojás rendkívül érdekes, és a szalonna is, és a hortenziák az ablak előtt egyszerűen csodálatosak. Hortenzia. Ki hitte volna? Nemcsak Marcust, hanem a rá való gondolást is igyekezett kerülni, egészen addig, míg Mrs. Wetherby rákérdezett: – Meglátogatta már ma reggel őlordságát? Honoria hallgatott, a sütemény megállt félúton szája felé. – Ööö… még nem. A süteményről a vaj a kezére csöpögött. Visszatette a tálcára és megtörölgette az ujjait. Aztán Mrs. Wetherby azt mondta: – Biztos vagyok benne, hogy őlordsága nagyon szeretné önt látni. Ami azt jelenti, hogy be kell mennie hozzá. Mindazok után, hogy úgy ápolta és úgy gondoskodott róla legnagyobb lázában, nagyon furcsán venné ki magát, ha csak legyintene, és azt mondaná: „Erre egyáltalán nincs szükség.” A reggelizőszobából Marcus hálószobájába az út körülbelül három percig tartott, ami éppen három perccel hosszabb, mint amennyi időt a három másodperces csókra való gondolással tölteni akart. Megcsókolta a bátyja legjobb barátját. Megcsókolta Marcust… akiről azt hitte, hogy az ő legjobb barátja is lett. És ettől a gondolattól megtorpant; majdnem annyira megdöbbentette, mint a csók. Hogyan történt ez? Marcus mindig Daniel barátja volt, nem az övé. Vagy inkább előbb Daniel barátja, aztán az övé. Ami nem jelenti azt, hogy… Megállt. Még megszédül magától. Ó, a fene egye meg! Marcus valószínűleg bele se gondolt ebbe. Lehet, hogy még egy kicsit kába volt a betegségtől. Talán nem is fog emlékezni rá. És azt az érintést valóban csóknak lehet nevezni? Nagyon, nagyon rövid volt. És jelent valamit, ha a csók adója (Marcus) nagyon hálás volt a csók kapójának (neki) és talán tartozott is neki a szó legelemibb értelmében?

102

Hiszen megmentette az életét. Ilyen helyzetben egyáltalán nem szokatlan a csók. Ráadásul bocsánatot is kért utána. Vajon csóknak számít az, amiért bocsánatot kérnek? Honoria ezt nem így gondolta. Mégis legkevésbé szerette volna, hogy beszéljen vele erről, így amikor Mrs. Wetherby tájékoztatta, hogy amikor legutóbb benézett hozzá, a gróf úr még aludt, Honoria menten úgy határozott, hogy azonnal meglátogatja, így talán ő sem találja ébren. Ajtaja résnyire nyitva volt, ezért tenyerét a sötét fának feszítve lassan benyitott. Elképzelhetetlen volt, hogy egy olyan jól gondozott házban, mint Fensmore, nyikorogjon valamelyik ajtó, de az ember nem lehet elég óvatos. Amint annyira kinyitotta az ajtót, hogy befért a feje, belesett, nyakát úgy fordította, hogy láthassa a beteget, és… Marcus megfordult és egyenesen ránézett. – Ó, hát ébren vagy! – szólt; a szavak úgy szálltak ajkáról, mintha madár csiripelne. A csudába! Marcus ült az ágyban, takarói szépen begyűrve dereka körül. Honoria megnyugvással látta, hogy végre hálóinget vett fel. Könyvet tartott a kezében. – Olvasni próbáltam. – Ó, akkor nem zavarlak – mondta gyorsan, bár Marcus hangjának határozottan olyan tónusa volt, mintha azt mondaná: olvasni próbáltam, de nem igazán tud lekötni a könyv. Aztán meghajolt. Meghajolt! Mi a csodáért hajolt meg? Életében nem hajolt még meg Marcus előtt. Bólintani szokott, vagy térdét kissé behajlítva kis pukedliszerű üdvözléssel köszönteni, de az ég szerelmére, Marcus talán meghalna a nevetéstől, ha hajlongana előtte. Ami azt illeti, lehet, hogy ebben a pillanatban is nevet. De ezt már nem fogja megtudni, mert kimenekült a szobából, mielőtt Marcus megszólalhatott volna. Amikor azonban később anyjával és Mrs. Wetherbyvel találkozott a nappaliban, a legőszintébben és a valóságnak megfelelően tudta mondani, hogy meglátogatta Marcust és azt látta, hogy állapota nagyon sokat javult. – Sőt, könyvet olvas – közölte Honoria felhőtlen könnyedséggel. – Ez nyilván nagyon jó jel. – Mit olvasott? – kérdezte Lady Winstead udvariasan, azzal a kannáért nyúlt és töltött neki egy csésze teát. – Hmmm… – pislogott Honoria, mert csak a könyv mélyvörös bőrkötésére emlékezett. – Ami azt illeti, nem figyeltem meg. – Esetleg több könyvet kéne hoznunk neki, amik közül választhat – szólt Lady Winstead, átadva a csészét lányának. – Vigyázz, forró – figyelmeztetett, aztán folytatta: – Szörnyen unalmas tud lenni, ha az ember ágyhoz van kötve. Tapasztalatból tudom. Amikor veled voltam várandós, négy hónapig feküdtem, Charlotte-tal hármat. – Nem is tudtam. Lady Winstead csak legyintett. – Semmit sem tehettem. Nem volt más választásom. De mondhatom, hogy a könyvek segítettek fenntartani elmém épségét. A könyvek mentették meg elmém épségét. Agyhoz kötve az ember vagy olvas, vagy hímezget, és nem tudom elképzelni, hogy Marcus tűt és cérnát ragadna. – Nem – ismerte el Honoria, a gondolatra is mosolyogva. Anyja még egyet kortyolt a teából.

103

– Meg kell nézned, mi van a könyvtárában, hogy lásd, mit találsz neki. Ha elmegyünk, itt hagyhatom neki a regényemet – mondta és letette a csészét. – Megvettem azt a Sarah Gorelykönyvet. Már majdnem kiolvastam. Idáig csodálatos volt. – Miss Butterworth és a bolond báró? – Kérdezte Honoria kétkedőn. Ő is olvasta a könyvet, és rendkívül szórakoztatónak találta, de szinte nevetségesen érzelgős volt és el sem tudta képzelni, hogy Marcus ezt az olvasmányt értékelné. Amennyiben Honoria jól emlékszik, rengeteg helyen ért véget a fejezet a legizgalmasabb jelenetnél a levegőben lógva. És fákról, például. És ablakpárkányokról. – Nem gondolod, hogy inkább valami komolyat olvasna? – Biztos vagyok benne, hogy úgy gondolja, inkább valami komolyat olvasna. De ez a fiú így is elég komoly. Kicsit több könnyedségre van szüksége az életében. – Már nem gyerek. – Nekem mindig az marad – felelte Lady Winstead, azzal Mrs. Wetherby felé fordult, aki a beszélgetés alatt csendben volt. – Egyetért velem? – Ó, természetesen – felelte Mrs. Wetherby. – Én pelenkás kora óta ismerem. Honoria egészen biztos volt abban, hogy Marcusnak nem tetszene ez a beszélgetés. – Talán válogathatnál neki néhány könyvet, Honoria – szólt Lady Winstead. – Te nyilván jobban ismered az ízlését, mint én. – Ami azt illeti, ebben nem vagyok biztos – felelte Honoria. Ez valami okból bántotta. – Nagy könyvtárunk van itt Fensmore-ban – szólt Mrs. Wetherby büszkén. – Biztosan találok valamit – szólt Honoria, ragyogó mosolyra feszítve ajkát. – Muszáj is lesz találnod valamit – szólt Lady Winstead. – Hacsak nem akarod megtanítani hímezni. Honoria riadtan nézett rá, aztán meglátta a nevetést a szemében. – Ó, el tudod képzelni? – nevetett. – Tudom, hogy a férfiak kitűnő szabók tudnak lenni, de biztosra veszem, hogy rengeteg varrónőt alkalmaznak a műhelyek hátsó szobáiban. – Túl nagyok az ujjaik – jegyezte meg Mrs. Wetherby. – Nem tudják rendesen tartani a tűt. – Hát, nem bánhat vele rosszabbul, mint Margaret – szólt Lady Winstead a házvezetőnőhöz, aztán magyarázatul hozzátette: – A legidősebb lányom. Nem láttam még senkit, akinek olyan kevés tehetsége lett volna a kézimunkához. Honoria érdeklődéssel nézett anyjára. Nem is vette észre, hogy Margaret annyira ügyetlen lenne a kézimunkában. Csakhogy Margaret tizenhét évvel idősebb nála. Férjhez ment és kikerült a Smythe-Smith házból mielőtt Honoriának emlékei lehetnének. – Még szerencse, hogy olyan nagy tehetsége van a hegedűhöz – folytatta Lady Winstead. Honoria erre felnézett. Hallotta Margaret játékát. Annak leírására a „tehetség” szó nem éppen alkalmas. – Minden lányom hegedül – jelentette ki Lady Winstead büszkét. – Ön is, Lady Honoria? – kérdezte Mrs. Wetherby. Honoria bólintott. – Én is. – Bárcsak elhozta volna a hangszerét! Akkor hallhatnám játszani. – Én korántsem vagyok olyan tehetséges, mint Margaret nővérem – mondta Honoria. Ami sajnálatos módon igaz volt. – Ó, ne butáskodj! – szolt anyja és játékosan megpaskolta a karját. – Tavaly egyenesen csodálatosnak találtalak. Csak egy kicsit többet kell gyakorolnod – mondta, aztán újra Mrs. Wetherby felé fordult. – A családunk minden évben zeneestet rendez. Kitüntetés meghívást kapni erre, nagyon sokan szeretnének bejutni. A város egyik híres eseménye. – Milyen kincs, ha valaki ilyen muzikális családból származik! – Ó! – szólt Honoria, és kételkedett magában, hogy képes még sokáig elviselni ezt a helyzetet. – Igen.

104

– Remélem, az unokatestvéreid távollétedben is gyakorolnak – szólt Lady Winstead aggodon. – Nem igazán tudom, hogyan gyakorolhatnának – jegyezte meg Honoria. – Kvartettben játszunk. Nem lehet gyakorolni, ha az egyik hegedű hiányzik. – Igen, azt hiszem, igazad van. Csak Daisy olyan tapasztalatlan? – Daisy? – kérdezte Mrs. Wetherby. – Az unokahúgom – magyarázta Lady Winstead. – Meglehetősen fiatal, és… – hangja suttogássá halkult, bár Honoria ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudta volna kitalálni, hogy miért – …nem túl tehetséges. – Ó, jaj! – jajdult Mrs. Wetherby, szívéhez kapva. – És mit fognak tenni? Így tönkremegy a zeneest. – Biztos vagyok benne, hogy Daisy felzárkózik hozzánk – jegyezte meg Honoria halvány mosollyal. Ami azt illeti, Daisy tényleg rosszul játszott. De nehéz volt elképzelni, hogy tőle még rosszabb lenne a kvartett. És legalább lelkesedést vitt az együttesbe, amire nagy szükség volt. Sarah még mindig fenntartotta, hogy inkább a fogát húzzák ki, mintsem még egyszer fellépjen a kvartettel. – Lord Chatteris volt már vendég ezen a zeneesten? – kérdezte Mrs. Wetherby. – Ó, minden évben eljön – felelte Lady Winstead. – És az első sorban ül. Marcus egy szent, gondolta Honoria. Legalábbis évente egy estén. – Nagyon szereti a zenét – jegyezte meg Mrs. Wetherby. Tényleg egy szent. Sőt: mártír. – Azt hiszem, az idén ki kell hagynia – szólt Lady Winstead szomorú sóhajjal. – Talán megoldható, hogy a lányok feljöjjenek ide és külön koncertet adjanak neki. – Nem! – kiáltott fel Honoria, olyan hangosan, hogy mindketten ránéztek. – Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy ezt nem szeretné. Nem szereti, ha túlságosan a kedvében járnak. – Anyja arcán látta, hogy ezt nem találja elég erős érvnek, ezért hozzátette: – És Iris nem is igazán bírja az utazást. Szemenszedett hazugság, de ez volt a legjobb, amit hirtelen ki tudott találni. – Hát, lehet – fogadta el ezt az álláspontot Lady Winstead. – De mindig van következő év. – Aztán tekintete riadtan villant és hozzátette: – De biztos vagyok benne, hogy azon te már nem játszol. – Mivel nyilvánvaló volt, hogy ez a kijelentés magyarázatot kíván, Mrs. Wetherbyhez fordult és azt mondta: – A Smythe-Smith lányok nem látszhatnak többé a kvartettben, ha férjhez mennek. Ez hagyomány nálunk. – Jegyben jár, Lady Honoria? – kérdezte Mrs. Wetherby, zavartan, értetlenül ráncolva homlokát. – Nem – felelte Honoria –, és én… – Azt akarja mondani – vágott a szavába anyja –, hogy reméljük, a szezon végén férjhez megy. Honoria csak bámult. Anyja nem tett tanúbizonyságot nagy elszántságról és stratégiáról az első két szezonja alatt. – Remélem, nem késtünk el Madame Brovardtól – tűnődött Lady Winstead. Madame Brovard? A legexkluzívabb divatárusnő egész Londonban? Honoria felettébb csodálkozott. Néhány napja anyja csak azt mondta, hogy menjen el unokanővérével, Marigolddal vásárolni és „vegyenek valami rózsaszínt”. Most pedig azt akarja, hogy keresse fel Madame Brovard üzletét? – Nem használja kétszer ugyanazt a jellegzetes anyagot – magyarázta Mrs. Wetherbynek. – Ezért tekintik a legjobbnak. Mrs. Wetherby elismerően bólintott, nyilvánvalóan élvezte a beszélgetést.

105

– De az a hátránya, hogy ha valaki későn megy hozzá a szezonban – szólt Lady Winstead kezét végzetidézőn tartva fel. – Minden jó anyagot elvittek már tőle. – Ó, az borzasztó! – felelte Mrs. Wetherby. – Tudom, tudom. És biztos akarok lenni abban, hogy idén megtaláljuk a megfelelő színeket Honoriának. Tudja, hogy kiemeljük a szeme színét. – Csodálatos szeme van – ismerte el Mrs. Wetherby. Aztán Honoriához fordult: – Gyönyörű szeme van, kisasszony. – Ö… köszönöm – felelte Honoria megszokásból. Furcsa volt így látni az anyját… olyan mint… őszintén szólva olyan, mint Mrs. Royle. Ez elképesztő. – Azt hiszem, most inkább a könyvtárba megyek – jelentette be. A két idősebb hölgy élénk beszélgetést folytatott arról, hogy a levendulaszín vagy a télizöld lenne alkalmasabb. – Jó szórakozást, kedvesem – szólt Lady Winstead, nem is nézve lányára. – Szerintem, Mrs. Wetherby, ha lenne világosabb árnyalatú télizöld… Honoria értetlenül ingatta fejét. Könyvre volt szüksége. És talán még egy kis szunyókálásra. És egy szelet pitére. Nem feltétlenül ebben a sorrendben.

Aznap délután benézett dr. Winters és megállapította, hogy Marcus a gyógyulás útjára lépett. Láza teljesen elmúlt, a seb kitűnően gyógyult, és nem volt már bedagadva megrándult bokája sem, amiről egészen elfeledkeztek. Mivel Marcus élete nem volt már veszélyben, Lady Winstead bejelentette, hogy ő és Honoria becsomagolják holmijukat és azonnal visszaindulnak Londonba. – Először is rendkívül szokatlan, hogy egyáltalán vállalkoztak az utazásra – mondta Marcusnak négyszemközt. – Nem hiszem, hogy pletykák indulnának, mivel már régóta jó kapcsolat van közöttünk és az egészséged veszélyben forgott, de mindketten tudjuk, hogy a társaság nem lesz elnéző, ha sokáig maradunk. – Természetesen – felelte Marcus. Valóban ez volt a legjobb. Nagyon unatkozott és hiányozni fognak neki, de a szezon hamarosan elkezdődik, és Honoriának vissza kell jutnia Londonba. Grófkisasszonyként megfelelő férjet kell keresnie magának; az évnek ebben a szakában nem is lehetett máshol. Neki is le kéne mennie, hogy betartsa Danielnek tett esküjét és gondoskodjon róla, hogy Honoria ne valami idiótához menjen férjhez, de az orvos utasítására még legalább egy hétig ágyhoz lesz kötve (képletesen). Utána még egy, talán két hétig otthon kell maradnia, amíg dr. Winters meg nem bizonyosodik arról, hogy megszabadult a fertőzéstől. Lady Winstead megígértette vele, hogy betartja az orvos utasításait. – Nem azért mentettük meg az életedet, hogy elpocsékold – mondta. Majdnem egy hónap, míg utánuk mehet a városba. Ezt megmagyarázhatatlanul bosszantó, nagy akadálynak tekintette. – Honoria a közelben van? – kérdezte Lady Winsteadtől, bár még ő is tudta, hogy nem illendő egy hajadonról az anyjától érdeklődni, még e hölgyek vonatkozásában sem. De nagyon unatkozott. És hiányzott neki a társasága. Ami egyáltalán nem ugyanaz, mintha ő hiányzott volna neki. – Az imént teáztunk – szólt Lady Winstead. – Említette, hogy bent meglátogatott ma reggel. Azt hiszem, éppen könyveket keres neked a könyvtárban. Talán estére behozza. – Azt nagyra értékelném. Már majdnem kiolvastam ezt… – az éjjeliszekrényre nézett. Mit is olvasott? – Filozófiai értekezések az emberi szabadság lényegéről. Lady Winstead összevonta a szemöldökét. – És élvezed?

106

– Nem mondhatnám. – Akkor szólok Honoriának, hogy siessen a könyvekkel – felelte Lady Winstead halvány mosollyal. – Alig várom. Elmosolyodott, aztán észrevette magát és komolyabb kifejezést vett magára. – Biztos vagyok abban, hogy ő is így van ezzel – jegyezte meg Lady Winstead. Ebben Marcus nem volt olyan biztos. Ám ha Honoria nem említette a csókot, akkor ő sem fogja. Igazán semmiség volt. Vagy ha mégsem, annak kellett volna lennie. Könnyen feledhetőnek. Hamarosan visszaáll a régi baráti viszony közöttük. – Azt hiszem, még mindig fáradt. Bár el nem tudom képzelni, miért. Tudtad, hogy huszonnégy órát aludt? Nem tudta. – Nem mozdult mellőled, míg le nem ment a lázad. Felajánlottam, hogy felváltom, de nem engedte. – Nagyon hálás vagyok neki – mondta Marcus halkan. – És önnek is. Lady Winstead egy pillanatig nem szólt. De aztán ajka mozdult, mintha mégis mondani akarna valamit. Marcus várt, mert tudta, hogy néha a csend a legjobb biztatás, és néhány másodperccel később Lady Winstead némi köhécselés után valóban megszólalt: – Nem jöttünk volna Fensmore-ba, ha Honoria nem tartott volna ki elhatározása mellett. Erre Marcus nem tudta, mit mondjon. – Mondtam neki, hogy nem kéne jönnünk, nem illendő, mivel nem vagyunk rokonok. – Nekem nincs családom – jegyezte meg Marcus halkan. – Igen, Honoria is ezt mondta. Marcus hirtelen furcsa fájdalmat érzett. Persze Honoria tudta, hogy nincs családja; mindenki tudta. De ezt tőle vagy tőle idézve hallani valahogy… Fájt. Csak egy kicsit. És nem értette, miért. Honoria túllátott mindezen, túl egyedüllétén, magányosságába. Látta ezt – nem, őt látta – úgy, ahogy még maga Marcus sem értette. Mert Marcus egészen addig fel sem fogta, milyen magányos az élete, amíg Honoria újra meg nem jelent. – Nagyon ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk – mondta Lady Winstead, megszakítva Marcus gondolatait. Aztán alig hallhatóan hozzátette: – Úgy gondoltam, ezt tudnod kell.

107

Tizenötödik fejezet Órák múltán Marcus az ágyban ült, nem is tettette, hogy lekötné a Filozófiai értekezések az emberi szabadság lényegéről olvasása. Nem is tettetett olvasást, amikor Honoria belépett látogatóba. Kezében vagy fél tucat könyv, mögötte szobalány a vacsoratálcával. Marcus nem lepődött meg, hogy Honoria kivárta, amíg más is a szobába megy. – Hoztam neked néhány könyvet – mondta határozott mosollyal. Megvárta, míg a szobalány az ágyra teszi a tálcát, aztán a könyveket az éjjeliszekrényre tette. – Anya azt mondta, szórakozásra van szükséged. – Megint mosolygott, de arckifejezése túl feszült volt ahhoz, hogy spontánnak hasson. Kis bólintással megfordult és elindult a kifelé menő szobalány után. – Várj! – szólt utána. Nem hagyhatja, hogy elmenjen. Még nem. Megállt, megfordult, kérdőn nézett rá. – Itt maradnál velem? – kérdezte, a szék felé biccentve. Honoria tétovázott, ezért szükségét látta hozzátenni: – Két napja szinte mindig egyedül vagyok. – Honoria még mindig bizonytalannak tűnt, ezért elmosolyodott és fanyar mosollyal megjegyezte: – Attól tartok, kissé unatkozom. – Csak kissé? – kérdezte Honoria, valószínűleg azért, mert elkerülte a figyelmét, hogy elhatározta, nem bocsátkozik párbeszédbe. – Szenvedek tőle, Honoria. A kisasszony felsóhajtott, de azt mélázó mosollyal tette és visszalépett a szobába. Félig nyitva hagyta az ajtót; most, hogy Marcus már nem a halál kapujában van, vannak bizonyos illemszabályok, amiket mindenképpen be kell tartani. – Gyűlölöm ezt a szót. – A szenvedés szót? – találgatott Marcus. – Úgy találod, hogy kissé elcsépelt? – Nem – felelte Honoria, azzal helyet foglalt az ágy melletti széken. – Túl gyakori. Marcus bólintott, bár igazság szerint úgy érezte, nem igazán szenvedést értett szenvedés alatt. Magányosságot biztosan, de szenvedést talán nem. Honoria csendesen, kezét ölében összekulcsolva ült mellette. Hosszú csend volt; nem egészen furcsa csend, de nem is kellemes csend, aztán meglehetősen hirtelen megszólalt: – A húsleves marhából van. Marcus lenézett a tálcán álló kis porcelán levesestálra, amin még rajta volt a fedő. – A szakács azt mondta, boeuf consommé – folytatta, a szokásosnál kicsit gyorsabb beszédtempóval. – De egyszerűen húsleves. Mrs. Wetherby szerint gyógyereje semmi mással nem hasonlítható össze. – Ha jól látom, a húslevesen kívül nem kaptam semmit – mondta Marcus bánatosan, a gyéren rakott tálcára nézve. – Száraz pirítós – jegyezte meg Honoria együttérzőn. – Sajnálom. Marcus úgy érezte, feje újabb ujjnyit lekonyul. Mit meg nem adott volna egy szelet Flindle-féle csokoládétortáért! Vagy krémes almatortáért. Vagy porhanyós teasüteményért, vagy Chelsea mazsolás kalácsért, vagy bármi másért, amiben sok cukor van.

108

– Nagyon jó illata van – szólt Honoria. – A húslevesnek. – Valóban jó illata volt, de nem olyan jó, mint a csokoládénak. – Marcus felsóhajtott, kivett egy kanálnyit, megfújta, mielőtt megkóstolta volna. – Finom – jelentette ki. – Valóban? – Honoria mintha kételkedett volna. Marcus bólintott és még egy kicsit evett. Illetve inkább ivott. Az ember a levest eszi vagy issza? És ami lényegesebb: lehet sajtot olvasztani a tetejére? – Te mit vacsoráztál? Honoria tagadón ingatta a fejét. – Nem hiszem, hogy szeretnéd hallani. Marcus újabb kanálnyi levest evett-ivott. – Lehet, hogy jobb, ha nem tudom – mondta, aztán nem tudta megállni: – Sonka is volt? Honoria nem válaszolt. – Ezek szerint volt – szólt Marcus szinte vádlón. Lenézett a leves utolsó cseppjeire. Úgy ítélte meg, hogy a száraz pirítóssal felitathatná. De nem volt már elég a folyadék. És két harapás után a pirítás nagyon száraz volt. Mint a fűrészpor. Mintha az ember szomjasan bolyongna a sivatagban. Egy pillanatig elgondolkodott. Néhány nappal korábban nem ő bolyongott szomjasan a sivatagban? Harapott egyet a teljesen élvezhetetlen pirításból. Életében nem járt még sivatagban, és valószínűleg soha nem is fog, de ami a földrajzi környezetet illeti, az utóbbi időben számtalan hasonlóság mutatkozik. – Miért mosolyogsz? – kérdezte Honoria kíváncsian. – Mosolygok? Biztosíthatlak, hogy nagyon szomorú mosoly volt. – A pirítást nézte. – Tényleg ettél sonkát? – Aztán bár maga is tudja, hogy nem lenne jó hallania a választ, rákérdezett: – Puding is volt? Marcus rápillantott. Honoria arcán bűntudatos kifejezés jelent meg. – Csokoládé? – súgta. Honoria a fejét ingatta. – Pici bogyós gyümölcsök? Szamó… Ó, szent egek, a szakács melaszos lepényt sütött? Senki nem készíti úgy a melaszos lepényt, mint Fensmore szakácsa. – Nagyon finom volt – ismerte el Honoria azzal a bámulatosan boldog sóhajjal, amit a legjobb desszertek emlékének tartogatott. – Sűrű tejföllel és eperrel szolgálták fel. – Maradt valamennyi? – kérdezte Marcus vágyakozón. – Azt hiszem, igen. A tálca, amin felszolgálták, hatalmas… Egy pillanat – szeme összeszűkült, gyanakvó pillantással méregette. – Ugye nem arra akarsz rávenni, hogy lopjak neked egy szeletet? – Megtennéd? – Remélte, hogy arca ugyanolyan könyörgő, mint hangja. Nagy szüksége volt arra, hogy Honoria megszánja. – Nem! – De ajka feszes vonallá feszült, ami nyilvánvalóan mutatta, hogy a nevetéssel küszködik. – A melasztorta nem betegnek való étel. – Nem értem, miért – felelte Marcus a legőszintébb csodálkozással. – Mert húslevest kell enned. És borjúlábszár-kocsonyát. És csukamájolajat. Ezt mindenki tudja. Marcusnak erőt kellett vennie magán, hogy a gyomra ne háborogjon a borzalmas étkek neve említésére. – E finomságok valamelyikétől jobban lettél valaha? – Nem, de nem hiszem, hogy ez lényeges. – Már hogyne lenne lényeges? Honoria ajka gyors válaszra mozdult, de aztán meglehetősen mulatságosan megdermedt. Szeme előbb fennakadt, aztán gyorsan balra nézett, szinte mintha tudatában keresgélne megfelelő riposztot. Végül szándékosan lassan, tagoltan azt mondta: – Nem tudom.

109

– Akkor lopsz nekem egy szelet melasztortát? – kérdezte Marcus könyörögve, legkellemesebb mosolyával. Vagy legalábbis ilyennek remélte. Az igazság az volt, hogy nem volt túl tapasztalt a flörtben. Tényleg nem lehetett megállapítani, mit jelentett. – Van fogalmad arról, hogy milyen bajba kerülhetek? – kérdezte Honoria és cinkosan előrehajolt, mintha fennállna a veszély, hogy valaki kémkedik utánuk. – Nem hiszem, hogy bármi bajba kerülhetnél. Ez az én házam. – Ez nem sokat számít, amikor Mrs. Wetherby, dr. Winters és anyám kollektív rosszallásával kell szembenéznem. Marcus vállat vont. – Marcus… De ezen kívül nem tudott összefüggő tiltakozással előállni, ezért Marcus kitartott kérése mellett. – Kérlek… Honoria ránézett. A beteg igyekezett szánalmasnak tűnni. – Ó, rendben, rendben. – Felhorkant, semmi kecsesség nem volt abban, ahogy kapitulált. – Azonnal menjek? Marcus ájtatosan összetette két kezét. – Nagyra értékelném, ha megtennéd. Honoria nem mozdította a fejét, de jobbra-balra nézett, és Marcus nem igazán tudta volna megállapítani, hogy a kisasszony milyen taktikát követ ezzel a látványos behódolással. Aztán felállt, szoknyája halványzöld anyagába törölte kezét. – Hamarosan visszajövök. – Alig várom. Honoria az ajtóhoz lépdelt, onnan visszafordult. – Hozok melaszos lepényt. – A megmentőm vagy. Honoria összevonta a szemöldökét. – Tartozol nekem. – Sokkal többel tartozom neked holmi melaszos lepénynél – jelentette ki Marcus nagyon komolyan. Honoria szó nélkül kilépett a betegszobából, otthagyta Marcust az üres levesestállal és pirítósmorzsákkal. És a könyvekkel. Marcus az éjjeliszekrényre nézett, ahova Honoria a könyveket tette neki. Óvatosan, nehogy felborítsa a langyos citromos vizet, amit Mrs. Wetherby készített neki, az ágy másik oldalára tette át a tálcát. Aztán az éjjeliszekrényhez hajolt, elvette az első könyvet és belenézett. Az Earn-tó nagyszerű, csodálatos, gyönyörű és érdekes környékének élénk, festői leírása. Szentséges ég, ezt a könyvtárban találta? Kézbe vette a következőt. Miss Butterworth és a bolond báró. Nem olyan könyv volt, amit rendes körülmények között választana, de Az Earn-tó nagyszerű, csodálatos, gyönyörű satöbbi valahol Skócia vadonjában halálra untatlak opuszhoz képest határozottan magvas olvasmánynak ígérkezett. Kényelmesen elhelyezkedett a párnán, lapozott néhányat, míg elért az első oldalig, aztán nekilátott az olvasásnak. Sötét, szeles éjszaka volt… Nem hallotta ezt már valahol? …és Miss Priscilla Buttenvorth biztos volt benne, hogy bármelyik pillanatban eleredhet az eső, vastag pászmákban zuhog, mintha dézsából öntenék… Mire Honoria visszatért, Miss Butterworth egy küszöb előtt találta magát elhagyatottan, túlélte a pestist, és vadkan üldözte.

110

Elég gyors lábú nőszemély ez a Miss Butterworth. Marcus kíváncsian lapozott a harmadik fejezetre, amelyben a bevezető szerint arra számíthatott, hogy Miss Butterworth sáskajárást él át és eléggé elmerült az olvasásban, amikor Honoria pihegve megjelent az ajtóban, abrosszal a kezében. – Ezek szerint nem sikerült szerezned? – kérdezte a Miss Butterworth-kötetből felpillantva. – Természetesen sikerült – felelte Honoria némi rosszallással. Letette az abroszt, széthajtogatta, és feltárult egy némiképp morzsás, mindazonáltal felismerhető melaszos lepény. – Egy egész lepényt hoztam. Marcus érezte, hogy tekintetében vibrál az izgalom. Valósággal reszketett a várakozástól. Miss Butterworth és a sáskajárás izgalma közel sem volt ehhez fogható. – Te vagy az én hősnőm. – Nem is szólva arról, hogy megmentettem az életedet – jegyezte meg Honoria cserfesen. – Azért is – felelte Marcus kissé tétovázva. – Az egyik inas megkergetett – mondta hátrapillantva az ajtó felé. – Azt hiszem, azt gondolta, hogy tolvaj vagyok, bár nem igazán értem, hogy ha Fensmore-t akarnám kirabolni, miért a melaszos pitével kezdeném. – Tényleg? – kérdezte Marcus mennyei jó ízzel teli szájjal. – Én kifejezetten azzal kezdeném. Honoria is letört egy darabkát a süteményből és megkóstolta. – Ó, ez tényleg jó! – sóhajtott. – Még eper és tejföl nélkül is. – Nem tudok ennél jobbat elképzelni – jelentette ki Marcus boldog sóhajjal. – Illetve talán a csokoládétortát. Honoria az ágy szélére ült és még egy kis darab süteményt vett magához. – Bocsáss meg – szólt, aztán lenyelte a falatot és folytatta. – Nem tudtam, hol vannak a villák. – Semmi gond – felelte Marcus és valóban nem volt ellenére kézzel enni. Annyira boldog volt, hogy igazi ízű, igazi ételt ehet. Amit tényleg rágni kell. Fogalma sem volt, miért alakult ki az általános nézet, hogy az üres folyadék segíti legjobban a lázból való felgyógyulást. Burgonyás rakott húsról kezdett ábrándozni. A desszert csodálatos volt, de igazi, tartalmas ételre vágyott. Marhavagdalt. Kissé ropogósra sütött tepsis burgonya. Szinte a szájában érezte az ízét. Honoriára nézett. Valahogy nem tudta elképzelni, hogy azt abroszban el tudná csenni a konyhából. A kisasszony újabb darab melaszos pitéért nyúlt. – Mit olvasol? – Miss Butterworth és a, ööö… – Lenézett a gerincével felfelé az ágyra tett nyitott könyvre – bolond báró, ha jól látom. – Valóban? – kérdezte Honoria csodálkozva. – Nem tudtam rávenni magamat, hogy akár résnyire is kinyissam az Egy kis lakatlan skót vidék fényeinek tükröződéseit. – Mit? – Ezt – felelte, átadva a kötetet. Honoria lenézett és Marcus észrevette, hogy a kisasszony tekintetének nagy utat kellett megtennie, hogy végigfusson a teljes címen. – Nagyon leíró jellegűnek tűnt – mondta vállát kissé rándítva. – Azt hittem, élvezni fogod. – Csak ha azon a láz elemésztő hatását akarnám beteljesíteni – horkant fel Marcus. – Pedig érdekesnek hangzik. – Akkor el kéne olvasnod – mondta a férfi kegyesen legyintve. – Nekem nem hiányzik. Honoria ajka durcásan lefittyedt. – Megnézted a többi könyvet, amit hoztam?

111

– Ami azt illeti, nem – mutatta fel a Miss Butterworth-kötetet. – Ez igazán érdekes. – El sem tudom hinni, hogy neked ez tetszik. – Ezek szerint te olvastad? – Igen, de… – Kiolvastad? – Igen, de… – Tetszett? Úgy tűnt, Honoriának erre nincs kész válasza, így Marcus kihasználta a tétovázást és közelebb húzta magához az abroszt. Még néhány ujjnyi és a melaszos pitét a kisasszony egyáltalán nem éri el. – Tetszett – mondta ki végül. – Bár néhány részt meglehetős lehetetlenségnek találtam. Marcus megfordította a könyvet, lepillantott rá. – Valóban? – Látom, még csak az elején tartasz – szólt Honoria, azzal visszahúzta az abroszt egy kicsit maga felé. – Az anyját galambok csipkedik halálra. Marcus újonnan ébredt tisztelettel tekintett a kötetre. – Valóban? – Eléggé hátborzongató. – Alig várom. – Ugyan, kérlek! Nem hiszem, hogy te ezt komolyan el akarod olvasni. – Miért nem? – Ez olyan… – legyintett, mintha a megfelelő szót keresné. – Komolytalan. – Én nem olvashatok komolytalan könyvet? – De, természetesen igen. Csak nehezen tudom elképzelni, hogy ilyesmit választanál. – És miért? Honoria a homlokát ráncolta elgondolkodón. – Miért tűnik úgy, hogy nagyon védekezel? – Kíváncsi vagyok. Miért nem választanék komolytalan olvasmányt? – Nem tudom. Azért, mert te vagy te. – Miért érzem ezt inzultusnak? – kérdezte Marcus színtiszta kíváncsisággal. – Nem az. – Honoria újabb darab melaszos lepényt vett magához és beleharapott. Ekkor a lehető legfurcsább dolog történt. Marcus tekintete a kisasszony ajkára tévedt és nézte, ahogy Honoria nyelve kibukkan és lenyal egy félrement morzsát. Nagyon apró mozdulat volt, alig egy másodperc. De Marcust mintha villámcsapás érte volna és a lélegzete is elállt, amikor rájött, hogy nem más ez, mint vágy. Forró, zsigeri vágy. Honoria iránt. – Jól vagy? – kérdezte a kisasszony. Nem. – Ó… igen… miért? – Azt hittem, megsértettelek valamivel – ismerte el Honoria. – Ha ez történt, kérlek, fogadd el őszinte bocsánatkérésemet. Igazán nem akartalak inzultálni. Kedves és rendes vagy úgy, ahogy vagy. – Kedves és rendes? – Micsoda lágy, finom szavak! – Jobb, mint a kedvetlen és nem rendes. Ez volt az a pillanat, amikor más férfi megragadta volna a kisasszonyt és megmutatta volna neki, mit jelent pontosan a „nem rendes”, és ami azt illeti, Marcus eléggé „nem rendes” volt ahhoz, hogy a legapróbb részletekig elképzelje a jelenetet. De még mindig szenvedett a kis híján halálos láz utóhatásaitól, nem is szólva arról, hogy az ajtó félig nyitva volt és a

112

kisasszony anyja odalent lehet a hallban. Ezért inkább csak azt mondta: – Milyen olvasnivalót hoztál még? A beszélgetés így sokkal biztonságosabb területre terelődött, különösen, miután a nap nagy részét azzal töltötte, hogy meggyőzze magát, annak, hogy korábban megcsókolta a kisasszonyt, semmi köze a vágyhoz. Teljes aberráció volt, pillanatnyi elmezavar, amit a felfokozott érzelmi állapot hozott ki belőle. Ezt az érvelést azonban sajnálatos módon a jelen történései szaggatták darabokra. Honoria mocorgott, hogy elérhesse a könyveket, de ne kelljen felállnia, és ez azt jelentette, hogy tomporát egy kicsit közelebb mozdította a… szóval Marcus tomporához, vagy pontosabb fogalmazásban csípőjéhez. Ágynemű és takaró volt közöttük, nem is szólva a hálóingről, és a kisasszony ruhájáról, és az ég tudja miről, amit még a ruha alatt viselt, de szentséges ég, sosem volt még ember annyira tudatában egy másik ember jelenlétének, mint ahogy ő abban a pillanatban érezte Honoriát. És fogalma sem volt, hogyan történhetett. – Az Ivanhoe-t – felelte a kisasszony. Miről beszél? – Marcus? Figyelsz te rám? Az Ivanhoe-t hoztam. Sir Walter Scott. Bár nézd meg ezt. Hát nem érdekes? Marcus pislogott; biztos volt benne, hogy kiesett a tudatából valami. Honoria kinyitotta a könyvet, belelapozott az elején. – Nincs rajta a szerző neve a köteten. Sehol sem látom. – Megfordította, szeme elé tartotta. – Ó, csak azt írja, hogy a Waverley szerzőjétől. Nézd, még a gerincen is azt írja. Marcus bólintott, mert úgy érezte, ez az elvárás vele szemben. De képtelen volt elvonni tekintetét a kisasszony ajkáról, ami most olyan rózsasziromszerű csücsörben állt, ami heveny gondolkodás esetén volt nála megfigyelhető. – Nem olvastam a Waverley-t. Te igen? – nézett fel Honoria csillogó tekintettel. – Nem olvastam – felelte Marcus. – Talán el kéne olvasnom – tűnődött. – A nővérem azt mondja, neki tetszett. De akárhogy is, nem a Waverley-t hoztam, hanem az Ivanhoe-t. Illetve az első kötetet. Nem láttam értelmét, hogy mind a hármat ide cipeljem. – Az Ivanhoe-t olvastam. – Ó, akkor tegyük félre – mondta Honoria, és a következő kötetet nézte. Marcus pedig őt. A szempilláját. Hogyhogy eddig nem vette észre, milyen hosszú? Ez elég szokatlan, mert Honoria haja, szeme színével általában nem jár hosszú szempilla. Talán azért nem vette észre, mert hosszú volt, de nem sötét. – Marcus? Marcus! – Hmmm? – Jól vagy? – előrehajolt, aggodon szemlélte a férfit. – Mintha egy kicsit kipirult lennél. Marcus köhécselt. – Talán egy kis citromos vizet kéne még innom. – Kortyolt egyet, aztán még egyet. – Szerinted is meleg van itt? – Nincs – húzta össze szemöldökét Honoria. – Szerintem nincs meleg. – Biztos vagyok benne, hogy semmiség. Én… De Honoria ekkor már a homlokára tette a kezét. – Nem tűnik melegnek. – Mit hoztál még? – kérdezte Marcus gyorsan, a könyvekre mutatva. – Ó… nézzük csak – Honoria újabb kötetet vett kézbe, elolvasta a borítót. – A Szentföld visszaszerzésére és megtartására indított keresztes háborúk története. Ó, jaj!

113

– Mi az? – Csak a második kötetet hoztam. Nem kezdheted azzal az olvasást. Így teljes egészében kimaradna Jeruzsálem ostroma, és a norvégokról sem esik szó. Jegyezzük meg, gondolta komoran, hogy semmi sem lankasztja hatásosabban egy férfi kedvét, mint a keresztes háborúk története… Ámde… Kérdőn nézett a kisasszonyra. – Norvégokról? – Egy kevésbé ismert keresztes hadjárat még az elejéről – legyintett Honoria laza csuklómozdulattal a történelem közel egy évtizedére. – Szinte alig esik szó róla. – Marcusra nézett, arcán a teljes elképedés kifejezését látta. – Szeretem a keresztes háborúk történetét – mondta vállat vonva. – Ez… kitűnő. – És mit szólnál a Wolsley bíboros élete és halála történethez? – kérdezte a kötetet felmutatva. – Nem? Itt van Az amerikai forradalom felemelkedése, eseményei és befejezése is. – Te tényleg elég unalmasnak gondolhatsz engem. Honoria vádlón nézett rá. – A keresztes háborúk története nem unalmas. – De csak a második kötetet hoztad el – figyelmeztette. – Visszamehetek az elsőért. Marcus ezt visszavonulásként értelmezte. – Ó, itt van ez. Ezt nézd! – Nagyon kicsi, zsebméretű kötetet mutatott győzedelmesen. – Van itt egy Byron. Ő a legkevésbé unalmas ember. Legalábbis azt mondják. Bár én nem találkoztam vele személyesen – jegyezte meg, azzal kinyitotta a kötetet a címlapon. – Olvastad A kalózt? – A megjelenés napján. – Ó! – Honoria homlokát ráncolta. – Akkor itt egy másik Sir Walter Scott-mű. A Peveril lovag. Elég hosszú. Egy ideig biztosan lekötne. – Még a Miss Butterworth történetet olvasom. – Ahogy óhajtod – felelte és tekintete mintha azt mondta volna: elképzelhetetlen, hogy élveznéd azt a regényt. – Anyáé. Bár azt mondta, hogy megtarthatod. – Ma másért nem, ezért felelevenítem a galambhúspástétom iránti étvágyamat. Honoria felnevetett. – Szólhatok a szakácsnak, hogy készítsen neked holnap, miután elmegyünk. – Hirtelen felnézett. – Tudtad, hogy holnap visszamegyünk Londonba? – Igen, anyád említette. – Maradnánk, ha nem lenne teljesen bizonyos, hogy felépülsz – biztosította. – Tudom. Tudom, hogy sok dolgod van a városban. Honoria összevonta a szemöldökét. – Tényleg, a próbák. – Próbák? – Tudod, a… Ó, ne! – …a zeneest. Ó, ne! A Smythe-Smith-zeneest. Ez beteljesítette azt a folyamatot, amit a keresztes háborúk említése elindított. Nincs olyan férfi, akiben romantikus gondolatnak nyoma maradna, ha a Smythe-Smith-zeneest emlékével – vagy a kötelező részvétel fenyegetésével – kell szembenéznie. – Még mindig hegedűs vagy a kvartettben? – kérdezte udvariasan.

114

Honoria furcsa csodálkozással nézett rá. – Csak tavaly kezdtem; előtte csellista voltam. – Persze, persze. – Ostoba kérdés volt. De talán az egyetlen udvarias kérdés, ami eszébe jutott. – Tudod már, milyen napra tervezik a zeneestet az idén? – Április tizennegyedikére. Már nem sok van hátra. Alig több mint két hét. Marcus elvett még egy darab melaszos pitét és beleharapott. Próbálta kikalkulálni, mennyi időre van szüksége ahhoz, hogy felgyógyuljon. Három hét tűnt alkalmasnak a teljes gyógyulásra. – Attól tartok, idén nem lehetek jelen. – Valóban? – Határozottan hitetlenkedés hallatszott a hangjában. Marcusnak fogalma sem volt, mit jelentsen ez. – Szinte mindig ott voltam – mondta kissé hebegve. Sosem tudott különösebben jól hazudni. – Évekig nem hagytam ki. – Tudom – felelte Honoria fejét ingatva. – Rendkívüli áldozat lehetett ez tőled. Marcus ránézett. Honoria ránézett. Marcus még áthatóbban nézte. – Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte óvatosan. Honoria arca kissé elpirult. – Nos – szólt a kisasszony a teljesen fehér falfelületre fordítva figyelmét pontosan tudom, hogy nem mi vagyunk a lég…. – Köhécselt. – Van a disszonánsnak szinonimája? Marcus hitetlenkedve nézett rá. – Azt akarod mondani, hogy tudod, hogy… hmmm… hogy is mondjam… – Hogy borzasztóak vagyunk? – fejezte be Honoria helyette a mondatot. – Persze, hogy tudom. Ostobának nézel? Vagy süketnek? – Nem – mondta Marcus lassan, vontatottan, hogy ideje legyen gondolkodni. Bár arról, hogy ez milyen előnyt jelenthet neki, fogalma sem volt. – Csak azt gondoltam… Nem fejezte be a mondatot. – Borzalmasak vagyunk – jelentette ki Honoria vállat vonva. – De színlelésnek vagy duzzogásnak semmi értelme. Nem tehetünk semmit. – Gyakorlás esetleg? – javasolta Marcus nagyon óvatosan. Nem hitte volna, hogy az ember egyszerre fejezhet ki megvetést és derűt, Honoria arcán mégis ez a két érzelem keveredett. – Ha hinnék abban, hogy a gyakorlástól tényleg jobb lesz a játékunk – szólt a kisasszony nevető tekintettel, ajkát enyhén csücsörítve –, hidd el, én lennék a legszorgalmasabb hegedűsnövendék, akit a föld valaha a hátán hordott. – Talán, ha… – Nem – szólt Honoria határozottan. – Borzalmasak vagyunk. Ennyi. Semmi érzékünk nincs a zenéhez, és ez különösen a hallásunkra igaz. Marcus képtelen volt elhinni, amit hallott. Olyan sok Smythe-Smith-zeneesten volt, az a csoda, hogy még képes értékelni a muzsikát. És tavaly, amikor Honoria először mutatkozott be hegedűsként, határozottan ragyogó jelenség volt; olyan széles mosollyal játszotta szólamát, hogy azt lehetett hinni, valósággal extázisba került. – Ami azt illeti – folytatta Honoria –, az egészet valahogy kedvesnek találom. – Marcus nem igazán volt biztos abban, hogy találna élő embert, aki ugyanezen a véleményen lenne, de nem látott okot arra, hogy ennek a véleményének hangot is adjon. – Ezért csak mosolygok, és úgy teszek, mintha élvezném. És bizonyos értelemben élvezem is. A Smythe-Smith család 1807 óta rendez zeneestet. Ez afféle családi hagyomány lett. – Aztán halkabban, tűnődőbb hangon hozzátette:

115

– Meglehetősen szerencsésnek mondhatom magamat, hogy vannak családi hagyományaink. Marcus a saját családjára gondolt, vagy inkább arra a nagy űrre, ami sosem volt családja helyén tátongott. – Igen – felelte halkan. – Szerencsés vagy. – Például szerencsecipőt veszek fel. Marcus szinte biztos volt benne, hogy valamit félrehallott. – A zeneest alatt – magyarázta Honoria kis vállvonással. – Különösen a családnak abban az ágában szokás ez, amibe én is tartozom. Henrietta és Margaret folyton azon vitatkoznak, hogy ki találta ki, de mindig piros cipőt veszünk fel. Piros cipőt. A vágynak az a kis lángja, ami az amatőr muzsikusok keresztes háborújának témájára kis híján kialudt, újra életre kelt. Hirtelen semmi nem tűnt csábítóbbnak a világon, mint a piros cipő. Szentséges ég! – Biztos vagy benne, hogy jól vagy? – kérdezte Honoria. – Egy kicsit mintha kipirult lennél. – Jól vagyok – felelte Marcus rekedtesen. – Anya nem tudja. Mit? Ha addig nem pirult volna el, most igen. – Tessék? – A piros cipőt. Fogalma sincs róla, hogy piros cipő van rajtunk. Marcus köhécselt. – Van valami különleges oka annak, hogy ezt titokban tartjátok? Honoria egy pillanatra elgondolkodott, aztán újabb darab melaszos pite után nyúlt. – Nem tudom. Nem hiszem, hogy lenne. – Ajkához emelte, beleharapott, vállat vont. – Ami azt illeti, most, hogy belegondolok, nem tudom, miért éppen piros cipőt veszünk fel. Lehetne zöld is. Vagy kék. Illetve kék nem. Az egy cseppet sem lenne rendkívüli. De a zöld igen. Vagy a rózsaszín. Semmi nem hatna olyan jól, mint a vörös. Marcus ebben egészen biztos volt. – Gondolom, amint visszaérek Londonba, próbálni kezdünk – mondta Honoria. – Részvétem. – Ó, ne sajnálj! A próbákat nagyon szeretem. Különösen most, hogy minden nővérem férjhez megy, egyikük sem lakik otthon és a házunkban nincs más hang, mint az órák tiktakolása és tálcán vitt porcelán csengése. – Félénken nézett a férfira. – Legalább annyit beszélgetünk, mint próbálunk. – Ez egyáltalán nem lep meg – mormogta Marcus. Honoria olyan pillantást vetett rá, amivel jelezte, nem kerülte el a figyelmét ez a kis éle. De nem vette sértésnek; Marcus tudta, hogy nem teszi. Aztán rádöbbent, mennyire tetszik neki, hogy előre tudta, nem veszi sértésnek. Volt valami csodálatos abban, hogy ennyire jól ismer egy másik embert. – Szóval – folytatta Honoria egészen elszántan, hogy befejezi, amit elkezdett mondani –, idén Sarah zongorázik; ő a legeslegjobb barátnőm. Nagyon jól érezzük magunkat, ha együtt vagyunk. És Iris kísér minket csellón. Majdnem egykorúak vagyunk, és mindig szerettem volna több időt tölteni vele. A Royle családnál is ott volt, és… – Mi az? – kérdezte Marcus. Mert Honoria felettébb aggodénak tűnt. Honoria pislogott. – Ami azt illeti, azt hiszem, hogy ő talán jó lehet. – A csellónál? – Igen. El tudod képzelni? Marcus ezt inkább költői kérdésnek tekintette.

116

– Akárhogy is – folytatta Honoria –, Iris játszik, és a húga, Daisy is, aki… attól tartok… tényleg borzasztó. – Hmmm… – Hogyan lehet ezt udvariasan megkérdezni? – Az emberiség többi részéhez vagy a Smythe-Smith család zenélő tagjaihoz képest szörnyű? Honoria úgy nézett ki, mintha nagyon próbálná visszafojtani mosolyát. – Még hozzánk képest is szörnyű. – Akkor nagyon súlyos a helyzet – jegyezte meg Marcus csodálatos módon rezzenéstelen arccal. – Tudom. Azt hiszem, szegény Sarah reméli, hogy a következő három hétben valamikor villám csapja agyon. Csak nemrégiben sikerült teljesen kihevernie a tavalyi megpróbáltatást. – Ha jól érzékelem, ő nem mosolygott és nem viselte bátran a helyzetet. – Nem voltál ott? – Nem Sarah-t figyeltem. Honoria ajka megnyílt, de nem a csodálkozástól; illetve először nem azért. Szemében még mindig a várakozás öröme csillogott, amilyent akkor érez az ember, ha briliáns, szellemes megjegyzést kíván tenni. De aztán még mielőtt bármilyen hangot hallathatott volna, rájött, hogy mit mondott Marcus. És Marcus is csak ekkor jött rá, mit jelentenek szavai. Honoria lassan oldalra hajtotta a fejét, és úgy nézett, mintha… Mintha… Marcus nem tudta. Nem tudta, mit jelent ez, csak azt, hogy megesküdött volna, hogy Honoria szeme ott, ültő helyében sötétebb lett, ahogy őt nézte áthatón. Sötétebb, mélyebb és Marcus csak arra tudott gondolni, hogy belé lát, egyenesen a szívébe. Lelke mélyére. – Téged néztelek – mondta olyan halkan, hogy ő maga is alig hallotta. – Csak téged néztelek. De ez még az előtt volt, hogy… Honoria megérintette a kezét. Kicsinek, finomnak, rózsaszínesen halványnak tűnt. Tökéletesnek látszott. – Marcus? – súgta. És Marcus végre tudta. Az még az előtt volt, hogy beleszeretett.

117

Tizenhatodik fejezet Egészen rendkívüli, gondolta Honoria, de a világ megszűnt forogni. Ebben egészen biztos volt. Nincs más magyarázat a szédülésre, a kábulatra, a pillanat különösségére; ahogy az a pillanat eltelt ott a szobájában, a vacsoratálcával és a lopott melaszos pitével, és az egyetlen, tökéletes csók iránti lélegzet-visszafojtott várakozással. Honoria megfordult és érezte, hogy feje kissé oldalra billen, mintha valahogy, ha látószöget változtatna, tisztábban láthatná Marcust. És csodálatos módon valóban így volt. Elmozdult, és Marcus arca fókuszba került, ami nagyon furcsa volt, mert megesküdött volna rá, hogy az előző pillanatban is kristálytisztán látta. Mintha addig soha nem látta volna igazán. Szemébe nézett és színnél, formánál többet látott. Nem csak azt, hogy írisze barna, a pupilla fekete. Ő volt a szemében és Honoria látta, minden részletében látta Marcust. És arra gondolt… Szeretem. Ez a gondolat visszhangzott tudatában. Szeretem. Semmi nem lehet ennél meglepőbb, ám ugyanakkor egyszerű és igaz is volt. Úgy érezte, hogy valami, ami évekig nem volt a helyén, három egyszerű szóval – nem Sarah-t figyeltem – a helyére került volna. Szereti Marcust. Mindig is szeretni fogja. Így kell lennie. Ki mást szeretne, ha nem Marcus Holroydot? – Téged néztelek – mondta Marcus olyan halkan, hogy Honoria nem volt egészen biztos abban, hogy jól hallja. – Csak téged néztelek. Honoria lenézett. Keze Marcus kezén pihent. Nem emlékezett rá, hogy mikor tette oda. – Marcus? – súgta, és maga sem tudta, miért volt ez kérdés. De képtelen volt más szót kimondani. – Honoria – súgta Marcus, és akkor… – Szentséges ég! Szentséges ég! Honoria hátrarebbent, kis híján leesett a székről. A folyosón kisebb tumultus volt, lépések közeledtek feléjük. A kisasszony hirtelen felállt, a szék mögé lépett. Egy pillanattal később anyja és Mrs. Wetherby rohant a szobába. – Levél érkezett – közölte anyja zihálva. – Danieltől. Honoria kissé megingott, a szék támlájába kapaszkodott, hogy el ne essen. Több rnint egy éve semmi hírt nem kaptak bátyjáról. Marcus talán igen, de ő nem, és Daniel már régen felhagyott azzal, hogy anyjának írjon. – Mi áll a levélen? – kérdezte Lady Winstead, bár jól látható volt, hogy Marcus éppen csak a pecsét feltörésével próbálkozik. – Hadd nyissa ki előbb! – dorgálta Honoria. Már a nyelve hegyén volt, hogy azt mondja, illendő lenne inkább kimenniük a szobából, hogy Marcus nyugodtan elolvashassa a neki szóló magánlevelet, de nem tudta rávenni magát. Daniel az egyetlen bátyja, és nagyon hiányzott neki. Ahogy teltek a hónapok, és egyetlen üzenet sem jött tőle, azzal biztatta magát, hogy

118

Daniel nem akarhatott elfeledkezni róla. Nyilván írt, csak elkallódott a levél; a nemzetközi postaszolgálat hírhedten megbízhatatlan. De most határozottan kíváncsi volt, miért nem hallott róla oly régóta; tudni akarta, hogy mit írt a Marcusnak szóló levélben. Így hát ott álltak mindannyian, visszafojtott lélegzettel figyelték a ház urát. Nagyon nagy illetlenség volt, szinte már durva, de senki nem volt hajlandó mozdulni. – Jól van? – kérdezte végül Lady Winstead, amikor Marcus az első oldal végére ért. – Igen – mormogta és pislogott, mintha nem tudná elhinni, amit olvas. – Igen. Ami azt illeti, hazajön. – Tessék? – Lady Winstead elsápadt, Honoria rögtön melléje lépett, arra az esetre, ha meg kell támogatni. Marcus köhécselt, – Azt írja, hogy valamiféle levelezésben állt Hugh Prentice-szel. Ramsgate végül beleegyezett, hogy borítsanak fátylat a múltra. Honoria önkéntelenül arra gondolt, hogy elég nagy fátyolra van szükség. Mert amikor legutóbb találkozott Ramsgate márkival, a férfiú az ő láttán majdnem gutaütést kapott. Persze annak már több mint egy éve, de akkor is. – Lehetséges, hogy Lord Hugh valami trükköt vet be ezzel? – tette fel a kérdést Honoria. – Így akarja visszacsábítani az országba Danielt? – Nem hiszem – felelte Marcus, a levél második oldalát olvasva. – Nem olyan. – Nem olyan? – visszhangozta Lady Winstead; hangja a hitetlenkedéstől egy oktávval feljebb csúszott. – Tönkretette a fiam életét. – Ettől olyan furcsa ez az egész – mondta Marcus. Fel sem emelte tekintetét az olvasásból, úgy válaszolt: – Hugh Prentice mindig jó ember volt. Különc, de van benne becsület. – Daniel közli, mikor jön haza? – kérdezte Honoria. Marcus tagadón ingatta fejét. – Nem mondja meg konkrétan. Csak azt mondja, hogy néhány dolgot el kell intéznie még Itáliában, aztán elindul hazafelé. – Ó, szent egek! – szólt Lady Winstead egy közeli székre roskadva. – Sosem gondoltam volna, hogy megérem ezt a napot. Szándékosan kerültem ezt a gondolatot. Ami persze azt jelentette, hogy nem gondoltam másra. Honoria egy pillanatig csak állt és mozdulni sem tudott. Három éve ki sem mondta Daniel nevét. És most azt mondja, hogy folyton csak rá gondolt? Fejét ingatta. Semmi értelme nem volt, hogy dühös legyen az anyjára. Bármit tett, bármilyen volt is az elmúlt években, az utóbbi néhány napban mindent bőven jóvátett. Honoria kétség nélkül tudta, hogy anyja ápolási tudása nélkül Marcus már nem élne. – Mennyi időbe telik, hogy egy levél Itáliából Angliába érjen? – kérdezte Honoria, mert ezt nyilvánvalóan fontos kérdésnek találta. Marcus felnézett. – Fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy Itália mely részén van. Honoria bólintott. Bátyjára mindig is jellemző volt, hogy történeteket mesél, és fontos részeket hagy ki belőlük. – Ez remek hír! – szólt Mrs. Wetherby. – Tudom, hogy nagyon hiányolta. Egy pillanatra néma csend lett. Olyan nyilvánvaló megjegyzés volt ez, hogy senki nem tudta, hogyan fejezze ki egyetértését. Végül Lady Winstead szólalt meg: – Jó, hogy eleve úgy terveztük, holnap visszamegyünk Londonba. Nagyon nem szeretnék máshol lenni, amikor hazaérkezik. – Ekkor Marcusra nézett és azt mondta: – Akkor mi most nyugovóra térünk. Biztos vagyok benne, hogy pihenni akarsz. Gyere, Honoria. Meg kell beszélnünk bizonyos dolgokat. Mint kiderült, Lady Winstead azt kívánta megbeszélni legkisebb lányával, hogy miként ünnepeljék meg Daniel visszatérését. Ám a beszélgetés nem vezetett nagy eredményre, mert

119

Honoria azt hangsúlyozta, hogy nem sokat tehetnek, ha nem ismerik Daniel hazaérkezésének pontos napját. Lady Winsteadnek ezt a tényt legalább tíz teljes percig sikerült figyelmen kívül hagynia; azon lamentált, hogy kis összejövetel legyen vagy nagy, és hogy meghívják-e Lord Ramsgate-et és Lord Hugh-t, és ha igen, biztosra lehet-e venni, hogy nem fogadják el a meghívást? Minden értelmes ember ezt tenné, de Lord Ramsgate esetében ezt sosem lehet tudni. – Anya! – szólt Honoria ismét. – Nem tehetünk semmit, amíg Daniel meg nem érkezik. Lehet, hogy nem is akar ünnepséget. – Butaság. Persze, hogy akar ünnepséget. Ő… – Botrány miatt hagyta el az országot – vágott a szavába Honoria. Nagyon viszolygott attól, hogy ilyen szókimondó legyen, de kénytelen volt. – Igen, de ez az egész nem volt fair. – Nem számít, hogy fair volt-e vagy sem. Történt, ami történt, és meglehet, nem szeretné, ha bárkit is emlékeztetnénk rá. Ezt az érvet Lady Winstead mintha nem találta volna meggyőzőnek, de nem forszírozta a témát. Aztán nem maradt más, mint tényleg nyugovóra térni.

Másnap reggel Honoria arra ébredt, hogy szobájába besüt a nap. Korai indulást terveztek; csak így lehet Londonba érni egy nap alatt, hogy ne kelljen megszállni éjszakára. Gyors reggeli után Marcus szobájába ment, hogy elbúcsúzzon. És talán másért is. De amikor odaért, Marcus nem volt a szobájában. Ott volt viszont egy szobalány, aki éppen ágyneműt cserélt. – Tudja, hol van Lord Chatteris? – kérdezte Honoria, remélve, hogy nem történt semmi rendkívüli. – A szomszéd szobában – felelte a szobalány. Aztán egy kicsit elpirult. – Az inasával. Honoria toporgott egy kicsit, feszengett, ő is elpirult; megértette, ez azt jelenti, hogy Marcus éppen fürdik. A szobalány az ágyneműbatyuval távozott, és Honoria kis időre egyedül maradt a hálószobában; gondolkodott, mit tegyen. Arra gondolt, írásban búcsúzik. Nem várhatja meg itt; az abszolút az illem ellen való lenne, még nagyobb vétek az illem ellen, mint amit az elmúlt héten elkövettek. Vannak az illendőségnek bizonyos szabályai, amiket lehet rugalmasan kezelni, ha valaki halálos beteg, de Marcus most már él és virul, és feltételezhetően kissé hiányos öltözete nem tűnik szalonképesnek. Jelenléte a férfi szobájában csakis hírneve teljes lerombolásához vezethet. Ráadásul anyja türelmetlenül várja az indulást. Körülnézett a szobában, papírt és tintát keresett. Az ablak mellett volt egy kis íróasztal, és az éjjeliszekrényen meglátta… Daniel levelét. Ott hevert, ahol Marcus előző éjjel hagyta; két gyűröttes lapon apró, szorosan egymás mellé írt betűk; akkor ír így az ember, ha postaköltségen szeretne spórolni. Marcus nem mondott semmit a levél tartalmáról azon kívül, hogy Daniel hazajön. Természetesen ez a legfontosabb, de akkor is nagyon vágyott minden hírre. Olyan régen nem tudott róla semmit. Az sem érdekelte, ha csak az áll a levélben, hogy mit evett reggelire… Akkor is nyilván itáliai reggeliről ír, és ez borzasztóan egzotikus. Mit csinál? Vajon unatkozik? Megtanult olaszul? Nézte, csak nézte a két ív papírt. Olyan borzalmas lenne, ha belepillantana? Nem. Nem szabad. Azzal nagyot vétene a bizalom ellen, teljesen betolakodna Marcus magánéletébe. És Daniel magánéletébe is. De ugyan miről értekezhetnek, amit ő ne tudhatna meg?

120

Megfordult, az ajtó felé nézett, amire a szobalány mutatott. Nem hallott semmi zajt odaátról. Ha Marcus befejezné a fürdőjét, nyilván hallaná mozogni. A levélre nézett. Gyorsan olvasott. Végső soron nem igazán hozott döntést, hogy elolvassa a levelet, amit Daniel írt Marcusnak. Inkább arról volt szó, hogy nem engedte meg magának, hogy a nem olvasás mellett döntsön. Ez apró különbség, de valahogy lehetővé tette számára, hogy figyelmen kívül hagyja saját erkölcsi parancsát és olyat tegyen, amitől ő felettébb felháborodott volna, ha az ő levele hevert volna az asztalon. Gyorsan mozdult, mintha a sebesség kisebbítené a bűnt; felkapta a két ív papírt. Kedves Marcus, satöbbi, satöbbi… Daniel a lakásról írt, amit bérelt; érdekes részletességgel leírta a környékbeli üzleteket, de valahogy sikerült kihagynia a város nevét. Aztán az ételről írt, amiről azt mondta, sokkal jobb, mint az angol koszt. Aztán volt egy kis bekezdés a hazatérési terveiről. Honoria mosolyogva fordított a levél második oldalára. Daniel úgy írt, ahogy beszélt, és valósággal hallotta a hangját a sorok között. A következő bekezdésben Daniel megkérte Marcust, hogy tájékoztassa anyját közelgő hazatértéről, amire Honoria még szélesebben elmosolyodott. Daniel sosem gondolná, hogy ott álltak Marcus mellett, amikor levelét olvasta. A végén Honoria saját nevét látta. Nem kaptam hírt arról, hogy Honoria férjhez ment volna, így azt feltételezem, hogy még hajadon. Fogadd ismételt köszönetemet, hogy tavaly elriasztottad tőle Fotheringhamet. Vérbeli semmirekellő, és a gondolat is feldühít, hogy egyáltalán megpróbált udvarolni neki. Mi ez? Honoria úgy pislogott, mintha ezzel valahogy megváltoztathatná a leírt szavalat. Marcusnak valami köze van ahhoz, hogy Lord Fotheringham végül nem kérte meg a kezét? Már korábban úgy döntött, hogy nem tetszik neki Lord Fotheringham és nemet mond neki, de akkor is… Travers is rossz frigy lett volna. Remélem nem kellett fizetned neki, hogy hagyja békén, de ha mégis, természetesen visszafizetem neked. Tessék?! Fizetnek azért, hogy… Miért is? Hogy ne udvaroljon neki? Ennek tényleg semmi értelme. Nagyon hálás vagyok, hogy vigyázol rá. Nagy felelősség volt ilyesmire kérnem téged, és tudom, nem hagytam sok választási lehetőséget azzal, hogy távozásom estéjén kértelek meg erre. Amikor hazaérek, átveszem tőled ezt a felelősséget és elhagyhatod Londont. Tudom, hogy utálod a várost. És ezzel Daniel levele véget ért. Marcus megszabadul a szörnyű tehertől, ami minden bizonnyal ő. Letette a levelet, pontosan úgy, ahogy találta, mintha el sem mozdította volna a helyéről. Daniel megkérte Marcust, hogy vigyázzon rá? Miért nem mondott Marcus erről semmit? És milyen ostoba is, hogy erre eddig nem jött rá! Abszolút logikus. Összeáll a kép. Az a sok társasági esemény, amikor rajtakapta Marcust, hogy rosszallón néz felé; nem azért, mert helytelenítette a viselkedését; azért volt rossz hangulatban, mert Londonban ragadt egészen addig, míg ő méltó házassági ajánlatot nem kap. Nem csoda, hogy végig olyan nyomorultul érezte magát. És az udvarlók, akik egyik napról a másikra titokzatos módon eltűntek… Marcus ijesztette őket el. Marcus úgy ítélte meg, hogy nem olyan emberek, akiket Daniel akarna neki és a háta mögött elriasztotta őket. Dühösnek kéne lennie. De nem volt dühös. Nem ezért volt dühös. Csak arra tudott gondolni, amit Marcus előző este mondott. Nem Sarah-t figyeltem.

121

Persze, hogy nem Sarah-t figyelte. Őt figyelte, mégpedig azért, mert kötelessége volt, hogy azt tegye. Azért figyelte őt, mert a legjobb barátja kérte meg rá és szavát adta. Kötelességből figyelte. És ő most beleszeretett. Elborzadt, hirtelen önkéntelenül felnevetett. Ki kell jutnia a szobából. Ezt a kínos helyzetet már csak az fokozhatná, ha rajtakapnák, hogy Marcus levelezését olvasta. De nem mehet el úgy, hogy ne hagyna üzenetet. Ez teljesen idegen tőle; Marcus abból rögtön tudná, hogy valami nincs rendben. Talált papírt, tollat, tintát és személyes búcsúzás helyett tökéletesen köznapi, tökéletesen érdektelen levelet írt. Aztán elment.

122

Tizenhetedik fejezet A következő héten a londoni Winstead House egy frissen szellőztetett helyiségében.

– Idén Mozartot játszunk – jelentette be Daisy Smythe-Smith. Olyan vehemenciával tartotta új hegedűjét, hogy szőke fürtjei kis híján kibuggyantak frizurájából. – Hát nem pompázatos? Ez egy Ruggieri. Apa a tizenhatodik születésnapomra vette. – Gyönyörű hangszer – ismerte el Honoria –, de tavaly is Mozartot játszottunk. – Minden évben Mozartot játszunk – szólt be Sarah a zongora mellől. – De tavaly én nem játszottam – közölte Daisy. Durcás pillantást vetett Sarah felé. – Te pedig még csak másodszor vagy a kvartettben, szóval te nem panaszkodhatsz, hogy minden évben Mozartot játszunk. – Úgy sejtem, még a szezon vége előtt megöllek – jegyezte meg Sarah ugyanolyan hangon, mintha azt mondta volna: „Azt hiszem, inkább limonádét kérek tea helyett.” Daisy kiöltötte a nyelvét. – Iris? – nézett Honoria csellista unokahúga felé. – Nekem mindegy – felelte Iris morózusan. Honoria felsóhajtott. – Nem játszhatjuk azt, amit tavaly játszottunk. – Nem értem, miért ne játszhatnánk ugyanazt – szólt Sarah. – El nem tudom képzelni, hogy valakinek feltűnne; senki nem ismeri fel a darabot abból, ahogy mi játsszuk. Iris magába roskadt. – De a címet kinyomtatják a műsorfüzetben – mutatott rá Honoria. – Te komolyan azt hiszed, hogy van valaki, aki megőrzi a műsorfüzeteket egy teljes évig? – tette fel a kérdést Sarah. – Anya elteszi őket – mondta Daisy. – Az én anyám is – felelte Sarah –, de nem veszi őket elő, hogy tételről tételre összehasonlítsa. – Az én anyám igen – szólalt meg Daisy ismét. – Szentséges ég! – nyögött fel Iris. – Nem mintha Mozart csak egyetlen darabot írt volna – szólt Daisy vidáman. – Rengeteg mű közül választhatunk. Szerintem játsszuk a Kis éji zenét. Ez az abszolút kedvencem. Olyan élénk és vidám. – Abban nincs zongoraszólam – figyelmeztette Honoria. – Nekem nincs ellenvetésem – jelentette ki Sarah a zongora mellől. – Ha nekem játszanom kell, akkor neked is – mondta Iris fojtott haraggal, szinte sziszegve. Sarah hátrébb húzódott a zongorapadon.

123

– Fogalmam sem volt, hogy ilyen mérges tudsz lenni, Iris. – Csak azért, mert nincs szempillája – közölte meglátását Daisy. Iris teljes nyugalommal feléje fordult és azt mondta: – Gyűlöllek. – Szörnyű ilyesmit mondani, Daisy – figyelmeztette Honoria komoran feléje fordulva. Tény, hogy Iris rendkívül sápadt, haja szalmaszőke, szempillája, szemöldöke olyan világos, hogy szinte láthatatlan. De ő mindig nagyon szépnek, szinte éterinek találta Irist. – Ha nem lenne szempillája, már nem élne – szólt Sarah. Honoria odafordult feléje; képtelen volt elhinni a társalgás ilyetén fordulatát. Illetve, ez így nem egészen pontos. Sajnálatos módon képes volt elhinni. Csak nem értette. – Pedig ez igaz – mondta Sarah védekezőn. – Vagy legalábbis vak lenne. A szempilla tartja távol a port a szemünktől. – Miért is beszélünk erről? – tűnődött Honoria hangosan. Daisy rögtön megválaszolta a kérdést: – Azért, mert Sarah azt mondta, szerinte Iris igen mérges tud lenni, mire én azt mondtam… – Tudom – vágott a szavába Honoria, aztán amikor rájött, hogy Daisy szája tátva maradt, mintha csak arra várna, hogy befejezhesse a mondatot, megismételte: – Tudom. Hipotetikus kérdés volt. – Akkor is tökéletesen adekvát választ adtam – felelte Daisy kissé sértődötten. Honoria ekkor Irishez fordult. Ő is huszonegy éves volt, de Irisnek ez az első fellépése a kvartettel. Nővére, Marigold volt a csellista, de tavaly ősszel férjhez ment. – Te mit javasolsz, Iris? – kérdezte Honoria vidáman. Iris keresztbe fonta a kezét és hátát meggörbítve előrehajolt székén. Honoria úgy látta, mintha az észrevétlenségbe akarná összehajtogatni magát. – Mindegy, csak ne legyen benne csellószólam – dünnyögte. – Ha nekem játszanom kell, akkor neked is! – szólt Sarah az önelégültség leghalványabb árnyalata nélkül. Iris a félreértett művész dühével pillantott rá. – Te ezt nem értheted. – Ó, hidd el nekem, nagyon is értem! – jelentette ki Sarah hevesen. – Ha emlékszel, tavaly én játszottam. Egy egész évem volt megérteni. – Miért panaszkodik mindenki? – kérdezte Daisy türelmetlenül. – Ez érdekes! Felléphetünk. Tudjátok, milyen régen várok erre a napra? – Sajnos tudjuk – vetette oda Sarah kedvetlenül. – Amióta én rettegek tőle – dünnyögte Iris. – Figyelemre méltó, hogy ti ketten testvérek vagytok – jegyezte meg Sarah. – Én is minden nap ezen csodálkozom – mordult Iris. – Zongoraszólamos kvartett kell legyen – szólt Honoria gyorsan, még mielőtt Daisy észrevehette volna, hogy inzultus érte. – Sajnos, abból nem nagy a választék. Senki nem állt elő javaslattal. Honoria erőt vett magán, hogy fel ne nyögjön. Nyilvánvaló volt, hogy a kezébe kell vennie az irányítást, különben fennáll a veszély, hogy zenei anarchia támad. Bár úgy vélte, hogy az anarchia valójában továbblépés a dolgok szokásos, Smythe-Smith-féle állásához képest. Szomorú, de tény. – Mozart első vagy második zongorakvartettje – jelentette be, a két kottát felmutatva. – Van valakinek véleménye? – Amelyiket tavaly nem játszottuk – sóhajtott Sarah. Fejét a zongorára hajtotta. Aztán homloka a billentyűkre csúszott. – Ez jól hangzott – szólt Daisy meglepetten. – Mint amikor egy hal okádik – mondta Sarah a zongorába.

124

– Elbűvölő kép – jegyezte meg Honoria. – Nem hiszem, hogy a halak hánynak – fejtette ki meglátását Daisy és ha mégis, nem hiszem, hogy a hangja olyan… – Nem lehetnénk mi az első csoport lázadó unokatestvér? – szólt közbe Sarah, fejét felemelve. – Nem mondhatunk egyszerűen nemet? – Nem! – bődült Daisy. – Nem – fejezte ki egyetértését Honoria. – Esetleg mégis – szólt Iris halkan. – El sem tudom hinni, hogy te ezt még egyszer végig akarod csinálni – mondta Sarah rezignáltan Honoriának. – Ez hagyomány. – Borzasztó hagyomány, és utána legalább hat hónap, míg helyrejövök. – Én sosem heverem ki – lamentált Iris. Daisy úgy nézett ki, mint aki menten toporzékol. Valószínűleg meg is tette volna, ha Honoria nem vetett volna rá igen éles, rosszalló pillantást. Honoria éppen Marcusra gondolt, aztán erőt vett magán, hogy ne gondoljon rá. – Ez hagyomány – ismételte. – És szerencsések vagyunk, hogy olyan családhoz tartozunk, amely nagyra értékeli a hagyományokat. – Miről beszélsz? – kérdezte Sarah fejét ingatva. – Vannak, akiknek senkijük sincs – szólt Honoria szenvedélyesen. Sarah egy pillanatig nézte, aztán megismételte a kérdést: – Bocsáss meg, de miről beszélsz? Honoria unokatestvéreire nézett; tudta, hogy hangja az érzelemtől megemelkedik, de teljességgel képtelen volt modulálni. – Lehet, hogy nem szeretek a zeneesten fellépni, de nagyon szeretek veletek próbálni. Három unokatestvére csak bámult, egy pillanatra teljesen megzavarodtak. – Hát nem látjátok, milyen szerencsések vagyunk? – szólt Honoria, aztán mivel senki nem sietett egyetértését kifejezni, hozzátette: – Igenis szerencsések vagyunk, hogy vagyunk egymásnak. – Nem lehetnénk egymásnak például kártyázással? – javasolta Iris. – Smythe-Smith lányok vagyunk – mordult Honoria. –A Smythe-Smith lányok pedig zenélnek. – Aztán mielőtt Sarah tiltakozhatott volna, hozzátette: – Te is az vagy. Függetlenül attól, hogy más a vezetékneved. Anyád Smythe-Smith lány, és csak ez számít. Sarah felsóhajtott; hangos, hosszú, beletörődő sóhaj volt. – Most fogjuk a hangszereinket és Mozartot játszunk – jelentette ki Honoria. – Mégpedig mosolyogva. – Fogalmam sincs, miről beszélsz – szólt Daisy. – Rendben, játszom – szólt Sarah –, de a mosolyra nem tehetek ígéretet. – A zongorára nézett és pislogott. – És én nem fogom a hangszeremet. Iris kuncogott. Aztán felcsillant a szeme. – Segíthetek neked. – Fogni? Iris mosolya ördögivé fajult. – Nincs messze az ablak… – Mindig is tudtam, hogy szeretlek – szólt Sarah széles mosollyal. Miközben Sarah és Iris terveket szőtt Lady Winstead vadonatúj zongorájának tönkretételére, Honoria a zenére fordította figyelmét; próbálta eldönteni, melyik kottát válassza. – Tavaly a Második zongoranégyest játszottuk – mondta, bár csak Daisy hallgatta. – De tétovázok, hogy az Első zongoranégyest válasszuk.

125

– Miért? – kérdezte Daisy. – Hírhedten nehéz. – Miért is? – Nem tudom – ismerte el Honoria. – Csak hallottam, hogy az, és ez elég, hogy aggódjak. – Van Harmadik zongoranégyes is? – Attól tartok, nincsen. – Akkor azt hiszem, az elsőt kell játszanunk – jelentette ki Daisy. – Kockázat nélkül nincs győzelem. – Igen, de a bölcs ember tudja, hol húzódik képességei határa. – Ki mondta ezt? – kérdezte Daisy. – Én – felelte Honoria türelmetlenül, azzal felmutatta az Első zongoranégyes kottáját. – Nem hiszem, hogy ezt képesek lennénk megtanulni, akkor sem, ha háromszor ennyi időnk lenne gyakorolni. – Nem kell megtanulnunk. Előttünk lesz a kotta. Ez sokkal rosszabb lesz, mint amitől tartott, gondolta Honoria. – Szerintem az Első zongoranégyest kell előadnunk – fejtette ki véleményét Daisy. – Nem elegáns, hogy ugyanazt a darabot játsszuk két egymást követő évben. Úgy tűnik, mindenképpen kínos lesz, függetlenül attól, hogy milyen zenét választanak, de Honoriának nem volt szíve ezt szemtől szembe megmondani neki. Másrészt akármelyik darabot játsszák, a felismerhetetlenségig tönkreteszik. Vajon, ha egy nehéz darabot rosszul játszanak, az sokkal rosszabb, mintha egy kevésbé nehéz darabot játszanak rosszul? – Miért is ne? – egyezett bele Honoria. – Akkor az Első zongoranégyest fogjuk játszani. – Fejét ingatta. Sarah ettől biztosan dühös lesz. A zongoraszólam különösen nehéz. Másrészt azonban Sarah egyáltalán nem kívánt részt venni a kiválasztás folyamatában. – Bölcs döntés – szólt Daisy nagy meggyőződéssel. – Akkor az Első zongoranégyest játsszuk! – kiáltott hátra a válla fölött. Honoria elnézett mögé, Sarah és Iris felé, akik együttes erővel néhány lábnyira eltolták már a zongorát a szobában. – Mit csináltok? – kérdezte szinte sikítva. – Ó, ne aggódj! – szólt Sarah nevetve. – Igazából nem dobjuk ki a zongorát az ablakon. Iris a zongorapadra roskadt, egész testében rázkódott a nevetéstől. – Ez egyáltalán nem nevetséges – szólt Honoria, pedig nagyon is az volt. Semmit sem szeretett volna jobban, mint csatlakozni unokatestvéreihez ebben az esztelenségben, de valakinek át kellett vennie az irányítást, és ha nem ő, akkor Daisy dirigál. Szentséges ég! – Mozart Első zongoranégyesét választottuk – ismételte meg a közlést Daisy. Iris teljesen elsápadt, ami nála azt jelentette, hogy kísérteties színe lett. – Ugye csak vicceltek? – Nem – felelte Honoria. Egy kicsit már elege volt az egészből. – Ha markáns véleményetek lett volna a darabról, bekapcsolódhattatok volna a beszélgetésbe. – De tudod te, hogy az milyen nehéz? – Pontosan ezért adjuk azt elő – jelentette ki Daisy. Iris egy pillanatig húgát nézte, aztán ismét Honoria felé fordult, akit nyilvánvalóan kettőjük közül a józanabbiknak ítélt. – Honoria! Nem játszhatjuk el az Első zongoranégyest. Ez lehetetlen. Hallottad valaha előadásban? – Csak egyszer – ismerte el Honoria. – De nem emlékszem rá nagyon jól. – Az lehetetlen! – kiáltott fel Iris. – Az a darab nem amatőröknek való!

126

Honoria nem volt annyira ártatlan lélek, hogy legalább egy kicsit ne élvezte volna unokatestvérei kínját. Iris egész délután csak panaszkodott. – Figyelj rám! – szólt Iris ismét. – Ha megpróbáljuk eljátszani azt a darabot, lemészárolnak minket. – Kicsoda? – kérdezte Daisy. Iris csak bámult rá, egyszerűen képtelen volt választ artikulálni. – A zene szed darabokra minket – vetette fel Sarah. – Ó, szóval úgy döntöttetek, hogy mégis részt vesztek a megbeszélésen – nyugtázta Honoria. – Ne gúnyolódj! – csattant fel Sarah. – Hol voltatok ti ketten, amikor megpróbáltam valamit kiválasztani? – A zongorát löködték. – Daisy! – kiáltottak rá egyszerre hárman. – Ugyan mit mondtam? – kérdezte Daisy sértődötten. – Ne vegyél mindent szó szerint! – csattant fel Iris. Daisy hümmögött és belelapozott a kottába. – Én csak igyekeztem fenntartani a hangulatot – szólt Honoria és csípőre tette a kezét, úgy nézett szembe Sarah-val és írisszel. – Előadásra kell gyakorolnunk, és függetlenül attól, hogy mennyit panaszkodtok, nem bújhatunk ki a feladat alól. Tehát ne nehezítsétek tovább az életemet és tegyétek, amit mondok. Sarah és Iris szóhoz sem jutott a döbbenettől. – Ööö… kérlek – tette hozzá Honoria. – Talán ideje lenne egy rövid szünetet tartani – javasolta Sarah. Honoria felhorkant. – Hiszen még el sem kezdtük! – Tudom. De szünetre van szükségünk. Honoria egy pillanatig nem mozdult; érezte, hogy teste összetöpped. Ez kimerítő volt. És Sarah-nak igaza van. Szünet kell. Szünet az abszolút semmittevésben, de attól még szünet. – Ráadásul teljesen kiszáradtam – panaszolta Sarah fortélyos pillantással. Honoria összevonta a szemöldökét. – A sok panaszkodásban és kifogáskeresésben szomjaztál meg? – Pontosan – felelte Sarah pajkos mosollyal. – Van egy kis limonádé a háznál, drága unokahugicám? – Nem tudom – sóhajtott Honoria –, de azt hiszem, talán megérdeklődhetem. A limonádé jól hangzott. És őszintén szólva, a nem gyakorlás is jól hangzott. Felállt, hogy csengessen a szobalánynak, és alig ült vissza a helyére, amikor Poole, a Winstead-ház hűséges öreg komornyikja jelent meg az ajtóban. – Ez gyors volt – jegyezte meg Sarah. – Látogatója van, Lady Honoria – jelentette be Poole. Marcus? Honoria szíve hevesen vert, míg rá nem jött, hogy nem lehet Marcus. Hiszen Marcusnak még Fensmore-ban kell lennie, dr. Winters szigorú utasítása szerint. Poole odalépett a kisasszonyhoz a tálcával és előrenyújtotta, hogy Honoria elolvashassa a névjegyet. CHATTERIS GRÓFJA Szentséges ég! Tényleg Marcus. Mi a csodát keres Londonban? Honoria teljesen elfelejtett döbbentnek vagy dühösnek lenni, vagy bármilyen érzelmet mutatni (maga sem volt egészen biztos abban, hogy mit érzett), rögtön a harag tört elő benne. Hogy meri kockáztatni az egészségét? Nem azért szolgált az ágya mellett, nem azért bírta ki a meleget, a vér látványát, a

127

delíriumot, hogy Londonban összeesni lássa, mert olyan bolond volt, hogy nem maradt otthon, ahol lennie kéne. – Kérem, azonnal vezesse be! – csattant fel, és nyilván meglehetősen vadul harsant a hangja, mert három unokatestvére egyszerre feléje fordult és kérdő kíváncsisággal néztek rá. Honoria meglehetősen dühösen nézett rájuk. Daisy egy lépést hátrált is. – Nem lenne szabad fent lennie – mordult Honoria. – Lord Chatteris – szólt Sarah teljes magabiztossággal. – Maradjatok itt – szólt Honoria a többieknek. – Nemsokára visszajövök. – Gyakoroljunk nélküled? – érdeklődött Iris. Honoria szeme fennakadt, de nem volt hajlandó lealacsonyodni odáig, hogy erre a kérdésre bármit válaszoljon. – Őlordsága már a szalonban várakozik – tájékoztatta Poole. Természetesen. Egyetlen komornyik sem inzultálna azzal egy grófot, hogy arra kényszeríti, hagyja a névjegyét az ezüsttálcán és távozzék. – Rögtön visszajövök – közölte Honoria a lányokkal. – Ezt már mondtad – jegyezte meg Sarah. – Ne gyertek utánam! – Ezt is mondtad – szólt Sarah. – Vagy valami ilyesmit. Honoria még egyszer komor pillantást vetett rá, aztán kiment a zeneszobából. Nem sokat mesélt Sarah-nak a Fensmore-ban töltött időről, csak azt, hogy Marcus beteg volt és anyjával ketten segédkeztek felgyógyulásában. De Sarah mindenkinél jobban ismerte; nyilván kíváncsi lesz, különösen azok után, hogy Honoria majdnem kijött a sodrából Marcus névjegykártyájának puszta látványától. Honoria átvonult a házon, minden lépéssel egyre nőtt haragja. Mi a csodát gondol? Dr. Winters nem is mondhatta volna egyértelműbben. Marcusnak egy hétig ágyban kell maradnia, aztán egy, talán két hétig nem hagyhatja el a házat. Nincs a világon olyan matematikai egyenlet, olyan naptári számítás, ami az orvosi tanács megszegése nélkül lehetővé tenné, hogy az adott pillanatban Londonban legyen. – Mi a csodát… – beviharzott a szalonba, de azon nyomban megtorpant, amint ott látta Marcust a kandalló előtt állni. Maga a megtestesült egészség. – Marcus? Lord Chatteris mosolygott, és Honoria szíve – átkozott, áruló szerv – meglágyult. – Honoria! – szólt Marcus. – Én is örülök, hogy viszontlátlak. – Te… te… – csak pislogott, még mindig nem akart hinni a szemének. Jó színe volt, szeme már nem beesett, és mintha visszanyerte volna a súlyát. – Nahát! – fejezte be a hiányos mondatot. Képtelen volt leplezni kíváncsiságát. – Dr. Winters utazáshoz egészségesnek nyilvánított – magyarázta. – Azt mondta, még soha senkit nem látott ilyen gyorsan felgyógyulni a lázból. – Bizonyára a melaszos pite tette meg a hatását. Marcus tekintetében meghittség csillant. – Bizonyára. – Mi hozott a városba? – kérdezte. Legszívesebben hozzátette volna: „Hiszen nemrégiben felmentést kaptál kötelezettséged alól, hogy megakadályozd, hogy valami idiótához menjek feleségül.” Talán egy kicsit keserűbb volt a kelleténél. De nem volt dühös. Semmi értelme, sőt oka sincs rá, hogy dühös legyen Marcusra. Csak azt tette, amit Daniel kért tőle. És nem akadályozott igazi románcot. Honoria nem rajongott különösebben egyik udvarlójáért sem. Ha valamelyikük megkérte volna a kezét, valószínűleg nem fogadta volna el a házassági ajánlatot. De akkor is nagyon kínos volt. Miért nem mondta neki senki, hogy Marcus beavatkozik az életébe? Talán hűhót csapott volna… persze, nyilván hűhót csapott volna, de nem nagyot.

128

És ha erről tudott volna, nem értelmezte volna félre Marcus viselkedését Fensmore-ban. Nem gondolta volna, hogy Marcus talán egy kicsit belészeretett. És nem engedte volna meg magának, hogy belészeressen. De ha valamiben biztos, az, hogy a legkisebb mértében sem engedi tudnia, hogy valami nincs teljesen rendben. Hiszen Marcus még úgy tudja, hogy ő semmit nem tud a machinációiról. Ezért hát legszebb mosolyát öltötte fel és olyan kifejezést vett magára, hogy végtelenül érdekli minden, amit Marcus mond. Marcus pedig a kérdésre azt felelte: – Nem akarok lemaradni a zeneestről. – Ó, tudom, hogy most hazudsz. – Nem, nem. Tényleg nem hazudok – bizonygatta. – Az, hogy ismerem valódi érzéseidet, teljesen más színezetet ad az egész vállalkozásnak. Honoria csak pislogott. – Ugyan, kérlek. Mindegy, hogy azt gondolod, velem és nem rajtam nevetsz, nem menekülhetsz a szörnyű kakofónia elől. – Azon tűnődöm, hogy diszkréten vattacsomókat tömök a fülembe. – Ha anyám rajtakap, halálosan megsértődik. Ő, aki megmentett téged a halál torkából. Marcus meglehetős meglepetéssel nézett rá. – Még mindig tehetségesnek talál téged? – Mindegyikünket tehetségesnek talál – erősítette meg Honoria. – Azt hiszem, egy kicsit szomorú, hogy én vagyok az utolsó lánya, aki a kvartettben szerepelhet. De szerintem hamarosan új generációnak adjuk át a stafétabotot. Sok unokahúgom van, akik kicsi ujjaikat kicsi hegedűiken jártatják. – Valóban? Kicsik? – Nem. Csak így jobb volt leírni. Marcus erre felnevetett, aztán elhallgatott. Hallgattak, csak álltak a szalonban, tőlük szokatlanul, furcsán feszengve és… szótlanul. Különös volt. Rájuk egyáltalán nem jellemző. – Lenne kedved sétálni egyet? – kérdezte Marcus hirtelen. – Szép idő van. – Nem – felelte Honoria a szándékoltnál kissé nyersebben. – Köszönöm. Marcus arcán mintha a csalódottság árnyéka suhant volna át, de olyan hamar tovatűnt, hogy Honoria azt hitte, csak képzelődik. – Hát jó – nyugtázta Marcus kurtán. – Nem tehetem – tette hozzá a kisasszony, mert igazán nem akarta megsérteni Marcus érzéseit. Vagy talán meg akarta és bűntudata támadt. – Itt van minden unokatestvérem a kvartettből. Próbálunk éppen. – Marcus arcán a riadalom enyhe rebbenése tűnt fel. – Lehet, hogy nemsokára lázasan keresel magadnak valami elfoglaltságot, ami elszólít a Mayfair negyedből – figyelmeztette. – Daisy ugyanis még nem tanulta meg a pianissimót. – Marcus értetlen tekintete láttán hozzátette: – Csak nagyon hangosan tud játszani. – És a többiek nem? – Touché! De nem. Nem annyira. – Vagyis ezzel azt akarod mondani, hogy ha jelen leszek azon a zeneesten, meg kell kísérelnem valahol a hátsó sorokban helyet találni? – Ha teheted, inkább a szomszéd szobát javaslom. – Valóban? – Figyelemre méltóan, nem, inkább komikusán reménykedőnek látszott. – Lesznek székek a szomszéd szobában is?

129

– Nem – felelte Honoria ismét pislogva. – De nem hiszem, hogy a hátsó sorban megmenekülhetsz. Daisy elől nem. – Marcus felsóhajtott. – Ezt figyelembe kellett volna venned, amikor annyira siettetted felgyógyulásodat. – Kezd formát ölteni bennem e felismerés. – Nos – mondta, és nagyon igyekezett hangjával is azt a látszatot kelteni, hogy nagyon elfoglalt fiatal hölgy, akinek számos előre lefixált találkozója van és sok a dolga, és történetesen nem epekedik utána. – Most már tényleg vissza kell mennem. – Természetesen. Menj csak – mondta Marcus, és udvarias bólintással búcsúzott. – Goodbye – köszönt el Honoria, de nem mozdult. – Goodbye. – Nagyon jó volt viszontlátni téged. – Részemről az öröm. Kérlek, add át üdvözletemet édesanyádnak. – Átadom. Nagyon fog örülni, hogy ilyen jól vagy. Marcus bólintott. És csak állt ott. Aztán végre megszólalt. – Örültem… – Én is – felelte Honoria sietősen. – Most mennem kell. Goodbye – köszönt el, ezúttal azonban valóban kiment a szalonból. Nem is pillantott vissza. Ami nagyobb teljesítmény volt, mint amiről valaha álmodott.

130

Tizennyolcadik fejezet Az igazság az, gondolta Marcus londoni otthonának dolgozó-szobájában ülve, hogy nagyon keveset tud arról, hogyan kell udvarolni fiatal hölgyeknek. Sokat tudott azonban arról, hogyan kell elkerülni őket, és talán még többet arról, hogy anyjukat hogyan kerülje el. Diszkrét megfigyelés révén meglehetősen sokat megtudott továbbá más férfiakról, akik fiatal hölgyeknek (pontosabban Honoriának) udvaroltak, de legfőképpen abban volt szakértő, hogy finom, de határozott fenyegető modorral meggyőzze őket, hagyjanak fel az udvarlással. De ami őt magát illeti, fogalma sem volt. Virágok? Látott más férfiakat virággal. A nők szeretik a virágot. A fenébe, hiszen ő is szereti a virágot. Van ember, aki nem szereti? Arra gondolt, talán fürtös jácintot kéne szereznie, ami Honoria szeme színére hasonlít, de a fürtös jácintnak kicsi a virága, ráadásul úgy találta, hogy nemigen lehet csokorba kötni. És talán azzal adja át neki, hogy a szeme színére emlékezteti? Mert akkor meg kéne magyaráznia, hogy a virág egy nagyon egyedi helyére gondol, a szirom tövénél, a szárközeli részre. El sem tudott képzelni olyat, ami ennél ostobábbnak mutatná. A virágokkal ezen kívül még az volt a probléma, hogy Honoriának soha nem adott még virágot. Rögtön kíváncsi lenne, gyanakodó, és ha nem viszonozza érzelmeit (és nem volt különösebb oka azt feltételezni, hogy viszonozza), akkor megeshet, hogy csak ott áll Lady Honoria szalonjában és teljesen idiótának érzi magát. Mindent összevetve ezt az eshetőséget inkább elkerülné. Úgy döntött, biztonságosabb, ha nyilvánosan udvarol neki. Másnap Lady Bridgerton születésnapi bált ad, tudta, hogy Honoria is ott lesz. Akkor is elmenne, ha nem lenne kedve hozzá. Túl sok fiatalember, túl sok lehetséges parti lesz ott ahhoz, hogy egy ilyen meghívást elutasítson. Jelen lesz természetesen Gregory Bridgerton is, akivel kapcsolatban Marcus felülvizsgálta véleményét; túlságosan zöldfülű még ahhoz, hogy megnősüljön. Ha Honoria úgy dönt, hogy mégis érdeklődést mutat Mr. Bridgerton iránt, az részéről az előző szezonban megtetthez hasonló beavatkozást igényel. A rá jellemző csendes és színfalak mögötti módon, természetesen. De ez is indokolja, hogy jelen legyen azon a születésnapi bálon. Lenézett íróasztalára. Bal oldalon a Bridgerton-ház metszett betűs báli meghívója. Jobb oldalon a levél, amit Honoria hagyott neki Fensmore-ban a múlt héten, távozása előtt. Meglepően semmitmondó üzenet volt. Üdvözlés, aláírás, közte két szokványos mondat. Semmi nem utalt arra, hogy életmentés történt, csók esett, és melaszos pite került ellopásra… Olyan üzenet volt, amilyet akkor szoktak írni, ha köszönetét mondanak egy tökéletesen rendben lezajlott, udvarias keretek között folyt kerti partiért. Nem olyan üzenet volt, amit annak a személynek ír az ember, akivel házasságot tervezhet. Mert Marcus házasságot tervezett. És amint Daniel visszaszállíttatja nyomorult seggét Angliába, megkéri tőle húga kezét. De addig neki kell udvarolni. Itt keletkezik a dilemma.

131

Felsóhajtott. Vannak férfiak, akik ösztönösen tudják, hogyan kell a nőkkel feszélyezettség nélkül beszélni. Nagyon jó lenne, ha ő is közéjük tartozna. De nem így volt. Ő csak Honoriával tudott fesztelenül beszélgetni. És az utóbbi időben ebben is támadt némi zavar. Így másnap éjjel olyan helyen találta magát, amit a legkevésbé szeretett a világon: egy londoni bálteremben. Felvette szokásos pozícióját, a parkett szélén, háttal a falnak, hogy megfigyelhesse a történéseket és úgy tegyen, mint akit az egész nem érdekel. Életében először jutott eszébe, milyen végtelenül szerencsés, hogy nem nőnek született. Balra tőle egy fiatal hölgy petrezselymet árult; hogy kivonja magát a táncolás kötelezettsége alól, komornak, magának valónak, merengőnek kell tűnnie. A bál őrült forgatag volt, lévén Lady Bridgerton rendkívül népszerű, és Marcus nem tudta volna megmondani, vajon Honoria megérkezett-e már. Nem látta, de az ajtót sem látta, amin nem sokkal korábban ő belépett a terembe. Fel nem foghatta, hogyan várják el a bálozók(tól), hogy jól érezzék magukat ilyen hőség, izzadás és tömeg közepette. Titokban újra a tőle balra álló hölgyre pillantott. Ismerősnek tűnt, de nem igazán tudta hova tenni. Talán már túl volt fiatalsága virágán, de Marcus úgy látta, nem lehet nála sokkal idősebb. A hölgy felsóhajtott; hosszú, fájdalmas sóhajt hallatott, és Marcus önkéntelenül is arra gondolt, hogy rokon-lélek áll mellette. A hölgy is a tömeget pásztázta, próbált úgy tenni, mintha senkit nem keresne különösebben. Marcus fontolgatta, hogy köszön neki vagy megkérdezi, ismeri-e Honoriát és ha igen, látta-e a báli közönségben. De mielőtt feléje fordulhatott volna, hogy üdvözölje, a hölgy az ellenkező irányba fordult és Marcus megesküdött volna, hogy halk dünnyögést hallott: „A fenébe! Inkább szerzek egy éclairt!” A hölgy eltűnt, belevegyük a tömegbe és tört előre. Marcus érdeklődéssel figyelte; ezek szerint pontosan tudja, hova megy. Ami, ha jól hallotta, azt jelenti… Tudja, hol lehet éclair süteményt szerezni. Azonnal elindult utána. Ha már kényszerűen itt ragad ebben a bálteremben úgy, hogy nem láthatja Honoriát, pedig kizárólag miatta tette ki magát ennek a megpróbáltatásnak, legalább némi desszerthez jusson. Régen tökélyre fejlesztette a céltudatos haladás művészetét, akkor is, ha nem volt kifejezett célja, és sikerült elkerülnie a felesleges beszélgetéseket egyszerűen azzal, hogy állát felszegve, tekintetét magasra, a tömeg fölé emelve haladt. Egészen addig, míg valami nem ütötte meg a lábát. Aúúúú! – Miért vág ilyen képet, Chatteris? – szólt egy türelmetlen női hang. – Hiszen alig értem magához. Marcus megtorpant. Ismerte ezt a hangot és tudta, hogy nincs menekvés előle. Halvány mosollyal nézett le a Brit-szigetek úri populációját megszámlálhatatlanul sok nemzedék óta vegzáló Lady Danbury ráncos arcára. Legalábbis úgy tűnt. Nagyapjának nagynénje volt és Marcus megesküdött volna, hogy legalább százéves. – Seb van a lábamon, my lady – közölte a lehető legtiszteletteljesebb meghajlással. Lady Danbury koppintott egyet a padlón társasági fegyverével (mások sétapálcának nevezik, de Marcus jobban tudta). – Leesett a magas lováról? – Nem… én… – Lebucskázott a lépcsőn? Palackot ejtett a lábára? – kérdezte egyre kajánabbá váló arckifejezéssel. – Vagy valami nő van a dologban?

132

Marcus legyűrte késztetését, hogy kezét karba fonja. Az idős hölgy felettébb önelégült somolygással nézett fel rá. Nagy élvezetet lelt a társaság szekírozásában; egyszer azt mondta neki, az öregedésben az a legjobb, hogy az ember büntetlenül kimondhat bármit, amit csak akar. Lehajolt és nagy komolysággal közölte: – Ami azt illeti, az inasom döfött pengét belém. Talán egész életében ez volt az egyetlen alkalom, amikor sikerült Lady Danburyt annyira meglepnie, hogy a matróna szóhoz sem jutott. Szája tátva maradt, szeme tágra nyílt, és Marcus szívesen gondolta volna, hogy el is sápadt, de az öreg hölgy bőrének olyan furcsa árnyalata volt, hogy ezt nehéz lett volna megmondani. Aztán, amikor végre elmúlt a döbbenet pillanata, Lady Danbury felnevetett és azt mondta: – Ezt nem mondja komolyan. Pontosan mi történt? – Pontosan úgy történt, ahogy mondom. Belém döfött. – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Ha nem a bálterem kellős közepén lennénk, megmutatnám. – Komolyan? – Ez tényleg felkeltette az érdeklődését. Közelebb hajolt, tekintetében kísérteties kíváncsiság villant. – Nagyon súlyos? – Az volt – ismerte el Marcus. Lady Danbury összeszorította az ajkát, szeme összeszűkült és feltette a kérdést: – És hol van most az inasa, Chatteris? – A Chatteris-kastélyban. Valószínűleg éppen a legjobb brandymet szopogatja. Lady Danbury újra rekedtes staccato nevetést hallatott. – Mindig is csodáltam magát – jelentette ki. – Azt hiszem, maga a második legkedvesebb unokaöcsém. Marcus képtelen volt más választ kitalálni, csak azt tudta hebegni: – Igazán? – Ugye tudja, hogy az emberek többsége sótlannak és humortalannak találja magát? – Ön tényleg szeret nyersen fogalmazni – mormogta Marcus. Lady Danbury vállat vont. – Maga az unoka-unokaöcsém. Olyan nyersen fogalmazhatok magával kapcsolatban, ahogy akarok. – Úgy tűnik, a rokonság sosem volt gátló tényező abban, hogy csomagolatlanul beszéljen. – Touché – felelte a hölgy elismerően bólintva. – Csupán arra akartam rámutatni, az ön jó humora meglehetősen rejtett kincs. Ezt teljes szívemből üdvözlöm. – Repesek az örömtől. Lady Danbury mutatóujját ingatva fenyegette. – Pontosan erről beszélek. Ön igazán szórakoztató egyéniség; nem mintha ezt bárki észrevenné. Marcus ekkor Honoriára gondolt. Őt meg tudja nevettetni. Az ő nevetése a legszebb hang, amit valaha hallott. – Jól van – szólt Lady Danbury, sétapálcájával koppintva elég legyen ebből. Miért jött ide? – Azt hiszem, azért, mert meghívást kaptam a bálba. – Ugyan már! Utálom a mellébeszélést. Marcus vállat vont. – Szerintem pedig a Smythe-Smith lány után jár. Marcus éppen Lady Danbury válla fölött pásztázta tekintetével a helyiséget, az éclairlelőhelyet akarta lokalizálni, de erre hirtelen felkapta a fejét. – Ó, ne aggódjon – szólt az öreg hölgy legyintve. – Nem teszem közhírré, hogy érdeklődik iránta. A hegedűs, ugye? Szentséges ég, maga egy hét alatt megsüketül mellette. Marcus szólni akart Honoria védelmében, azt akarta mondani, hogy még ő is viccelődik ezen, csakhogy neki ez egyáltalán nem tréfa. Pontosan tudja, hogy a kvartett borzasztó, de

133

folytatja a hagyományt, mert a családjának fontos. Ahhoz, hogy pódiumra lépjen és úgy tegyen, mintha virtuóz hegedűsnek képzelné magát… hatalmas bátorság kell. És szeretet. Nagyon mélyen szeret, és Marcus képtelen volt másra gondolni, mint… Ezt akarom. – Maga mindig szoros kapcsolatban állt a családdal, Chatteris – jegyezte meg Lady Danbury, gondolatainak folyamát megszakítva. Marcus csak pislogott, szüksége volt egy pillanatra, hogy visszatérjen a társalgás jelenébe. – Igen – felelte végre. – A bátyja iskolatársa voltam. – Ó, persze, persze – sóhajtott a matróna. – Micsoda hűhó volt! Azt a fiút nem kellett volna elűzni az országból. Ramsgate-et mindig is idiótának tartottam. Marcus döbbenten nézte. – Mint volt szíves megjegyezni, Chatteris, a rokonság nem előfeltétele a keresetlen beszédnek. – Valóban úgy tűnik, mylady. – Ó, nézze! Ott van! – kommentálta Lady Danbury. Oldalra hajtotta fejét, Marcus követte tekintetét és meglátta Honoriát, aki két másik hölggyel társalgóit éppen, akiket a távolból nem ismert fel. Honoria még nem látta meg őt, és Marcus kihasználta a pillanatnyi előnyt, hogy a kisasszony látványát magába szívja. A haja másmilyennek tűnt; nem tudta volna megmondani, pontosan mi a változás – sosem értett a női frizurák finom részleteihez –, de nagyon bájosnak találta. Talán más, költőibb kifejezést is találhatott volna leírására, de néha a legegyszerűbb szavak a leginkább szívből jövőek. Bájos. És nagyon vágyik utána. – Maga tényleg szereti a kisasszonyt – sóhajtott Lady Danbury. Marcus hirtelen elkapta tekintetét. – Miről beszél, mylady? – Az arcára van írva, gróf úr, bármily banális ez a kifejezés, de az ön esetében egyértelműen igaz. Menjen már, kérje táncra! – mondta az öreg hölgy, sétapálcájával Honoria felé mutatva. – Ennél sokkal rosszabbat is tehetne. Marcus csak állt. Lady Danbury egyszerű mondatait is nehéz volt értelmezni. Nem is szólva arról, hogy a sétabotot még nem tette le. Az ember sosem lehet elég óvatos, ha ez a sétabot mozgásban van. – Menjen, menjen! – sürgette. – Ne törődjön velem! Találok más szerencsétlen és gyanútlan esztelent, akit kedvemre kínozhatok. És igen, mielőtt szükségét érezné, hogy tiltakozzon, jól hallotta: valóban esztelennek neveztem magát is. – Azt hiszem, ez rokoni kapcsolat adta kiváltság. Lady Danbury kibuggyanó, rekedtes nevetéssel nyugtázta ezt a megjegyzést. – Ön herceg az unokaöcséim között – jelentette ki. – A második kedvence – mormogta Marcus. – A lista elejére kerülhet, ha talál valami módot a hegedűje megsemmisítésére. Marcusnak nem lett volna szabad nevetnie, de felnevetett. – Ez valóságos átok – szólt Lady Danbury. – Én vagyok az egyetlen, akinek ilyen idős korban tökéletes a hallása. – A legtöbben ezt áldásnak tekintenék. Az öreg hölgy felhorkant. – Kivéve, ha az a bizonyos zeneest lebeg a horizonton. – Miért tiszteli meg jelenlétével a társaságot? Nincs különösen közelebbi rokonságban a családdal. Könnyen lemondhatná a részvételt. Lady Danbury felsóhajtott, tekintete egy pillanatra ellágyult. – Nem tudom – ismerte el. – Talán azért, mert valakinek csak meg kell tapsolnia szegény lányokat!

134

Marcus figyelte, ahogy az öreg hölgy arca visszakapja szokásos, érzelemmentes kifejezését. – Ön kedvesebb, mint amilyennek mutatja magát. – Nehogy ezt bárkinek is elmondja! Hmmm. – Koppintott sétapálcájával. – Magával végeztem. Marcus a rettentő nagy-nagynéninek kijáró tisztelettel bólintott, aztán elindult Honoria felé. A kisasszony ruhája a kék leghalványabb árnyalata volt, szabását nem tudta volna leírni, kivéve, hogy a vállát szabadon hagyta, amit nagyon is méltánylandónak talált. – Lady Honoria! – szólította meg, amint melléje ért. A kisasszony megfordult, udvariasan bólintott. Boldogság villant a tekintetében, kissé meghajolt, halkan üdvözölte a gróf urat: – Lord Chatteris, nagyon örülök. Ezért utálta ezeket a társasági eseményeket. Egész életükben tegezték egymást, de egy londoni bálteremben hirtelen Lord Chatterisnek kell lennie. – Nyilván emlékszik Miss Royle-ra – szólt Honoria, a jobb oldalán álló, sötétebb kék árnyalatú ruhát viselő fiatal hölgyre mutatva. – A hölgy pedig az unokahúgom, Lady Sarah. – Miss Royle, Lady Sarah – hajolt meg a hölgyek felé. – Milyen meglepetés, hogy itt látom – szólt Honoria. – Meglepetés? – Nem gondoltam volna, hogy… – Elhallgatott, arca érdekes rózsaszín árnyalatúra változott. – Semmiség – mondta, egészen nyilvánvalóan hazudva. De Marcus nem forszírozhatta nyilvánosan, hogy mondja ki, amit gondolt, ezért rendkívül mélyen szántó és érdekfeszítő kijelentést tett: – Elég élénk és sűrű a társaság ma este, ugye? – Ó, igen – felelte a három hölgy egyszerre, de eltérő hangerővel. Egyikük hozzátette: – Valóban. Volt egy pillanatnyi csend, aztán Honoria szólalt meg: – Van újabb híre Danielről? – Nincs. Remélem, ez azt jelenti, hogy már útra kelt. – Ezek szerint nem tudja, mikor érkezik vissza. – Nem – felelte. Érdekes. Azt hitte, ez az előző mondatból teljesen nyilvánvaló. – Értem – szólt Honoria. – Biztos vagyok benne, hogy alig várja a hazaérkezését, Lord Chatteris – tette hozzá Lady Honoria, miután számos másodperc telt el anélkül, hogy bármelyikük is megszólalt volna. Nyilvánvaló volt, hogy volt valami mögöttes értelem a kijelentésében, de Marcusnak fogalma sem volt, micsoda. Nyilván nem az, amire ő gondol, vagyis hogy azért várja annyira Danielt, hogy végre megkérhesse tőle a kezét. – Igen, alig várom, hogy viszontlássam. – Mi is így vagyunk ezzel – szólalt meg Miss Royle. – Ó, igen – szólalt meg Honoria addig szótlan unokahúga. Újabb hosszú csend után Marcus végül Honoriához fordult: – Remélem, megtisztel egy tánccal. – Természetesen – felelte a kisasszony, és Marcus mintha úgy látta volna, hogy a felkérés megelégedettséggel töltötte el, de ezen az estén mintha rendkívül nehezen tudta volna olvasni arckifejezését. A másik két hölgy csak állt, teljesen mozdulatlanul, szemük tágra nyílt, pislogni is elfelejtettek. Olyanok voltak, mint két strucc, aztán Marcus rájött, hogy mi az elvárás vele szemben. – Remélem, mindhárman megtisztelnek egy tánccal – szólt udvariasan.

135

Rögtön előkerültek a táncrendek. A menüettet Miss Royle-nak ígérte, egy paraszttáncot kapott Lady Sarah, a keringőt akarta Honoriával táncolni. Terjesszenek a pletykafészkek, amit csak akarnak. Nem mintha sosem táncolt volna még keringőt vele. Amint megegyeztek a táncok vonatkozásában, megint csak álltak; néma kis kvartett (minden kvartettnek ilyen csendesnek kéne lennie, gondolta Marcus), egészen addig, míg Honoria unokatestvére némi köhécselést követően megjegyezte: – Ami azt illeti, azt hiszem, a tánc éppen most kezdődik. Ami azt jelentette, hogy a menüett következik. Miss Royle ránézett. Valósággal ragyogott az arca. Marcusnak csak kissé megkésve jutott eszébe, hogy a kisasszony anyjának olyan tervei vannak, hogy kettőjüket összeboronálja. Honoria ránézett, tekintete mintha azt mondta volna: Jó okod van félni. Marcus pedig csak arra tudott gondolni: A fenébe! Nem is sikerült éclairhez jutnom!

– Kedvel téged – jegyezte meg Sarah abban a pillanatban, amikor Marcus és Cecily távozott a menüettre. – Tessék? – kérdezte Honoria. Muszáj volt pislognia. Látása mintha fokuszálatlan lett volna azóta, hogy Marcus távolodó hátát nézte. – Kedvel téged – ismételte meg Sarah. – Miről beszélsz? Persze, hogy kedvel. Örök idők óta barátok vagyunk. Nos, ez nem volt egészen igaz. Nem örök idők óta ismerték egymást. Meglehetősen friss fejlemény, hogy barátok – igazi barátok – lettek. – Nem. Határozottan kedvel téged – jelentette ki Sarah különös hangsúllyal. – Tessék?! – ismételte magát Honoria, mert úgy ítélte meg, hogy kedves rokonának nyilvánvalóan elment az esze. – Ó! Nem. Nem, egyáltalán nem úgy. Szíve mégis hevesebben vert. Sarah lassan ingatta a fejét, mintha aközben érte volna a felismerés, míg Honoria tiltakozott. – Cecily említette nekem, hogy gyanítja, még amikor ketten elmentetek meglátogatni Fensmore-ba, miután megfázott, de azt hittem, csak képzelődik. – Csak azt vedd figyelembe, amit magad is tapasztalsz. Az első gondolat a legjobb – szólt Honoria sietősen. Sarah csak legyintett. – Hát nem láttad, hogyan nézett rád? Honoria szinte könyörgött, hogy unokahúga mondjon ellent neki. – Nem engem nézett. – Dehogynem – cáfolta Sarah. – Ó, jut eszembe, ha emiatt aggódnál, én nem érdeklődöm a gróf úr iránt. Honoria csak pislogott. – A Royle-birtokon – emlékeztette Sarah –, amikor azt a lehetőséget fontolgattam, hogy elég hamar belém szerethet. – Ó, persze, persze – idézte fel Honoria, és próbálta figyelmen kívül hagyni, mennyire összeszorult a gyomra a lehetőségre, hogy Marcus beleszeret valaki másba. Köhécselt. – El is felejtettem. Sarah vállat vont. – Kétségbeesett reménykedés volt. – A tömeget pásztázta tekintetével. – Nem tudom, akad-e úriember a társaságban, aki hajlandó lenne még szerda előtt feleségül venni. – Sarah! – Csak tréfálok. Szentséges ég, hiszen tudhatnád, hogy csak tréfálok! – mondta, aztán hozzátette: – Most is téged néz.

136

– Tessék?! – Honoria láthatóan összerezzent a meglepetéstől. – Nem, az nem lehet. Hiszen Cecilyvel táncol. – Igen, Cecilyvel táncol és téged néz – felelte Sarah, megfigyelőképességével meglehetősen elégedetten. Honoria szerette volna azt gondolni, hogy ez azt jelenti, Marcus őszintén szereti, de miután Daniel levelét elolvasta, tudta, mi a valóság. – Nem azért nézett úgy, mert kedvel – közölte fejét ingatva. – Valóban? – Sarah úgy nézett ki, mint aki legszívesebben karba fonná a kezét. – Akkor könyörgöm, miért? Honoria feszengett; lopva körülnézett. – Tudsz titkot tartani? – Természetesen. – Daniel megkérte, hogy „tartson szemmel”, míg ő távol van. Sarah ettől egyáltalán nem hatódott meg. – Miért lenne ez titok? – Nem hiszem, hogy titok lenne. Illetve igen. Mert nekem erről senki egy szót sem szólt. – Akkor honnan tudod? Honoria érezte, hogy arca hirtelen felmelegszik. – Talán olvastam valamit, amit nem nekem szántak – mondta. Sarah szeme tágra nyílt. – Valóban? – kérdezte, titokzatosan közelebb hajolva. – Ez egyáltalán nem rád vall. – Pillanatnyi gyengeségemben tettem. – És most már bánod? Honoria ezen egy pillanatra elgondolkodott. – Nem – ismerte el. – Honoria Smythe-Smith – szólt Sarah határozottan széles mosollyal –, nagyon büszke vagyok rád. – Kíváncsi lennék, miért – felelte Honoria aggodon –, de attól tartok, nem igazán szeretném tudni a választ. – Meglehet, ez a legilletlenebb dolog, amit valaha tettél. – Ez nem igaz. – Esetleg azt felejtetted elmondani nekem, amikor meztelenül rohantál végig a Hyde Parkon? – Sarah! Sarah kuncogott. – Mindenkivel előfordult már élete folyamán valamikor, hogy olyasmit olvasott, amit nem lett volna szabad olvasnia. Csak örülök, hogy végre része lettél az emberi társaságnak. – Nem vagyok olyan merev és illemtudó – tiltakozott Honoria. – Persze, hogy nem vagy az. De különösebben merésznek sem neveznélek. – Ami azt illeti, én sem téged. – Nem – felelte Sarah; válla lejjebb csusszant. – Nem vagyok az. Ott álltak egy pillanatig, kicsit szomorúan, emlékezőn, elmélkedőn. – Nos – szólt Honoria, hogy kicsit könnyedebbé tegye a helyzetet –, ugye nem tervezed, hogy meztelenül végigfutsz a Hyde Parkon? – Csak ha te is velem futsz – felelte Sarah pajkosan. Honoria erre nevetett, aztán hirtelen felindulásában megölelte unokahúgát. – Tudod, hogy szeretlek! – Persze, hogy tudom – felelte Sarah. Honoria várt. – Ó, igen; én is szeretlek – mondta Sarah.

137

Honoria elmosolyogott és egy pillanatra minden rendben lévőnek tűnt a világban. Vagy, ha nem teljesen rendben lévőnek, akkor legalábbis szokványosnak. Londonban van, bálon, kedvenc unokahúga mellett áll. Semmi sem lehetne ennél rendben lévőbb. Kissé oldalra hajtotta a fejét, a tömeget figyelte. A menüett igazán kellemesen látványos tánc, kecses és felséges. És talán csak Honoria képzelte, de mintha a hölgyek hasonló színekbe öltöztek volna; a kék, a zöld, az ezüstszín árnyalataiban pompáztak a parketten. – Ez az egész majdnem úgy néz ki, mint egy zenedoboz – jegyezte meg halkan, tűnődve. – Valóban – fejezte ki egyetértését Sarah, aztán a következő megjegyzésével elrontotta a pillanatot: – Utálom a menüettet. – Valóban? – Igen. Nem tudom, miért. Honoria a táncosokat nézte. Hányszor álltak így egymás mellett, ő és Sarah? Egymás mellett, a báli közönséget figyelve, egymásra nem nézve. Nem volt rá szükségük; olyan jól ismerték egymást, hogy az arckifejezések nem voltak szükségesek arra, hogy tudják, mit érez a másik. Aztán látóterükbe került Marcus és Cecily és Honoria figyelte, ahogy előre-hátra mozdultak. – Szerinted Cecily Royle kivetette a hálóját Marcusra? – kérdezte. – Szerinted? – kérdezett vissza Sarah. Honoria csak Marcus lábát figyelte. Ahhoz képest, hogy milyen magas, nagyon kecsesen mozog. – Nem tudom – dünnyögte. – És érdekel? Honoria egy pillanatig elgondolkodott, mennyit osszon meg érzelmeiből. – Azt hiszem, igen – felelte végül. – Nem számít – jegyezte meg Sarah. – Lord Chatteris szemernyi érdeklődést sem mutat iránta. – Tudom – felelte Honoria halkan, beletörődőn –, de úgy látom, irántam se. – Csak várd ki a végét! – szólt Sarah és Honoria felé fordult, egyenesen a szemébe nézett. – Csak várd ki a végét!

Egy órával később Honoria a desszertasztalnál, egy üres tálca mellett állt és gratulált magának, hogy sikerült megszereznie az utolsó éclair süteményt, amikor Marcus odalépett hozzá, hogy felkérje a keringőre. – Sikerült szerezned? – kérdezte. – Mit? – Éclairt. Mennyei volt. Ó! – Mosolyogni próbált. – Sajnálom. Ha az arckifejezésedről jól érzékelem, neked már nem jutott. – Egész este ide akartam eljutni – ismerte el Marcus. – Lehet, hogy maradt még – biztatta Honoria legjobb optimista kifejezését magára véve. – Marcus szemöldökét ráncolva nézett rá. – De lehet, hogy mégis az utolsó darabig elfogyott – helyesbített Honoria. – Borzasztóan sajnálom. Talán megkérdezhetnénk Lady Bridgertont, hogy honnan hozatja. Vagy – szólt csintalan mosollyal –, ha a saját szakácsa készíti, talán el lehetne csábítani tőle. Marcus mosolygott. – Esetleg táncolhatnánk. – Esetleg táncolhatnánk – egyezett bele a kisasszony boldogan. Elfogadta a férfi karját, hagyta, hogy' Marcus a táncterem közepére vezesse. Táncoltak már együtt, keringőt is egyszer-kétszer, de ez egészen más volt. Még meg sem szólalt a zene, Honoria máris úgy

138

érezte, hogy siklik, erőfeszítés nélkül lebben e fényes fapadlón. És amikor Marcus karja a derekára csusszant, és felnézett a szemébe, valami forró, átható érzés kezdett kavarogni benne. Súlytalan volt. Levegőt sem vett. Mohó volt, egyre éhesebb. Olyasmit akart, amit nem tudott volna szavakba önteni, és olyan erősen akarta, hogy vágya erejétől maga is megrettent volna. De mégsem. Nem, hiszen Marcus keze támasztotta a derekát. Az ő karjában biztonságban érezte magát, akkor is, ha egész teste lázasan vibrált. A férfi bőrének melege furcsa erőként szivárgott belé ruháján át, mintha mámorító italként, és legszívesebben lábujjhegyre emelkedett és elreppent volna. Akarta a férfit. Egy pillanat alatt tört rá a felismerés. Ez a vágy. Nem csoda, hogy a lányok tönkreteszik a jó hírnevüket. Hallott olyan lányokról, akik „hibát követtek el”. Az emberek olyasmit súgtak róluk, hogy fékezhetetlenek, hogy tévútra vezették őket. Honoria nem igazán értette. Miért dobná el bármi a holtig tartó létbiztonságot egyetlen szenvedélyes éjszakáért? Most már tudta. És ugyanezt akarta tenni. – Honoria? – Marcus hangja hullócsillagként ért füléig. Felnézett, látta, hogy a férfi kíváncsian nézi. Megszólalt a zene, de Honoria lába nem mozdult. Marcus kissé oldalra hajtotta a fejét, mintha kérdezni akarna, de nem kellett megszólalnia, és Honoriának nem kellett válaszolnia. Megszorította Marcus kezét és táncolni kezdtek. Áradt-apadt a zene, és Honoria érezte, hogy Marcus vezeti, tekintetét egy pillanatra sem véve le róla. A zene felemelte, vitte, és úgy érezte, élete hátralévő részében tudni fogja, soha nem felejti el, mit jelent táncolni. Lába pontosan követte a keringő ritmusát – egy-két-há, egykét-há –, és szíve repesett. Bőrén érezte a hegedűt. A fafúvósok az orrát csiklandozták. Eggyé vált a zenével, és amikor véget ért, amikor elváltak egymástól és Marcus bólintással köszönte mg a táncot, Honoria úgy érezte, megfosztották valamitől. – Honoria? – szólította Marcus halkan. Aggódónak tűnt. Nem úgy nézett ki, mint aki szerelmes. Úgy nézett ki, mint egy olyan ember, aki aggódik, hogy olyasvalaki mellett áll, akinek akutan háborog a gyomra. Honoria táncolt vele és a tánc után úgy érezte, teljesen átalakult. Ő, aki képtelen volt szólamot vinni, aki nem tudott ritmusra tapsolni, valósággal elvarázsolódott Marcus karjában. A tánc olyan volt, mint a mennyország és nagyon bántotta, hogy Marcus nem érez így. Nem lehet, hogy így érez. Honoria ezt alig volt képes elviselni.. . és Marcus olyan volt… Önmaga volt. A régi jó Marcus, aki tehernek tekinti őt. Nem teljesen kellemetlen tehernek, de azért tehernek. Tudta, miért várja olyan nagyon Daniel hazatérését. Ez azt jelenti, hogy elhagyhatja Londont, visszamehet vidékre, ahol boldogabb. Daniel hazatérése a szabadságot jelenti neki. Marcus ismét a nevén szólította, és Honoriának valahogy sikerült kizökkennie révedő állapotából. – Marcus – szólalt meg hirtelen –, miért vagy itt? A férfi egy pillanatig csak nézte, mintha még egy feje nőtt volna. – Meghívást kaptam – felelte kissé méltatlankodón. – Nem. – Honoria feje fájt, legszívesebben megdörzsölte volna a szemét, és mindenekelőtt sírhatnékja volt. – Nem most, ezen a bálon, hanem itt Londonban. Marcus szeme gyanakvón összeszűkült. – Miért kérdezed ezt? – Azért, mert utálod Londont.

139

Marcus megigazgatta a nyakkendőjét. – Nos, nem utálom… – Utálod a szezont – vágott a szavába. – Te magad mondtad nekem. Marcus mondani akart valamit, de fél szótag után abbahagyta. Honoria ekkor eszmélt rá: hiszen Marcus nagyon ügyetlenül hazudik. Sosem tudott hazudni. Gyerekkorukban ő és Daniel egyszer lerántottak egy csillárt a mennyezetről. Honoria a mai napig nem tudja, hogyan csinálták. Amikor Lady Winstead követelte, hogy vallják be, Daniel egyenesen anyja arcába hazudott, mégpedig olyan elbűvölően, hogy Honoria látta, anyja tétovázik, nem tudja eldönteni, hogy Daniel igazat mond-e. Marcus azonban egy kicsit elpirult és úgy rángatta a gallérját, mintha viszketett volna a nyaka. Éppen úgy, ahogy most. – Vannak… bizonyos kötelezettségeim itt – felelte kurtán-furcsán. Kötelezettségek. – Értem – felelte Honoria, szinte fuldokolva a szótól. – Honoria, biztosan jól vagy? – Jól vagyok! – csattant fel, és utálta magát, hogy ilyen könnyen képes elveszíteni a türelmét. Nem tehet róla, hogy Daniel megterhelte vele. Arról sem ő tehet, hogy Lord Chatteris elfogadta ezt a felelősséget. Minden úriember ezt tette volna. Marcus nem mozdult, de oldalra pillantott, mintha valami magyarázatot követelne furcsa viselkedésére. – Dühös vagy… – mondta kissé békítőn, talán kissé leereszkedőn. – Nem vagyok dühös! – csattant fel Honoria. Más ember megcáfolta volna, hogy igenis dühösnek tűnik, de Marcus nézte, csak nézte a maga idegesítően nyugodt módján. – Nem vagyok dühös – súgta Honoria, mert Marcus hallgatása szinte megkövetelte, hogy mondjon valamit. – Persze, persze. Honoria felkapta a fejét. Marcus tényleg leereszkedően bánik vele. Minden mást csak képzelhetett, de ezt nem. Marcus nem szólt. Nyilván nem szólt. Nem olyan, hogy jelenetet rendezzen. – Nem érzem jól magam – mondta ki végül. Ez legalább igaz volt. Fájt a feje, nagyon melege volt és szédült, és nem akart mást, csak hazamenni és a fejére húzni a takarót. – Kiviszlek egy kicsit a levegőre – mondta Marcus kimérten, és Honoria hátára simította tenyerét, hogy a kertre nyíló erkélyajtó felé terelje. – Ne! – szólt Honoria túl hangosan, disszonánsán. – Úgy értem, köszönöm, nem szükséges. – Toporgott. – Azt hiszem, hazamegyek. Marcus bólintással nyugtázta a bejelentést. – Megkeresem édesanyádat. – Majd én. – Örömmel… – Tudok gondoskodni magamról! – csattant fel Honoria. Szentséges ég, utálta saját hangját! Tudta, hogy ideje végre elhallgatni. Mintha képtelen lenne megtalálni a helyes szavakat. És mintha képtelen volna abbahagyni. – Nincs szükség arra, hogy teljesítsd ezt a kötelezettségedet. – Miről beszélsz? Erre a kérdésre talán jobb lenne nem válaszolni. Ezért inkább azt mondta: – Haza akarok menni. Marcus egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nézte, csak nézte, aztán mereven bólintott. – Ahogy kívánja. És elment.

140

Honoria pedig hazament. És kívánta. Azt kapta, amit kért. És ez szörnyű volt.

Tizenkilencedik fejezet A zeneest napja. Hat órával az előadás előtt.

– Hol van Sarah? Honoria felnézett a kottából. A lapszélre írt megjegyzéseket. Nem mintha ez bármit is számított volna, de megadta azt az illúziót, hogy egy kicsit tudja, mit csinál, így minden oldalra írt valamit. Iris a zeneszóba közepén állt. – Hol van Sarah? – tette fel a kérdést újra. – Nem tudom – felelte Honoria. Jobbra-balra nézett, aztán megszólalt: – Hol van Daisy? Iris ideges mozdulattal mutatott az ajtóra. – Közvetlenül az érkezésünk után sürgős igazgatnivalója akadt magán. Miatta ne aggódj! A világ semmi kincséért se hagyná ki ezt a fellépést. – Sarah nincs itt? Iris úgy nézett ki, mint aki menten felrobban. – Miért? Te látod? – Iris! – Bocsáss meg! Nem akartam durváskodni. De hol a pokolban lehet? Honoria bosszúsan szusszant. Nincs Irisnek fontosabb dolga? Muszáj éppen ezen aggódnia? Ő nem csinált magából tökéletes idiótát egy olyan férfi előtt, akit, mint utóbb rájött, szerelemmel szeret. Három nap telt el, és a gondolatába is belebetegedett. Honoria képtelen volt visszaemlékezni, mit mondott pontosan. Csak arra emlékezett, hogy szörnyű volt a hangja, fojtott, feszült, rekedtes. Emlékezett arra, hogy józan esze könyörgött ajkának, hagyd végre abba, ne szólj egy szót se, és azt is tudta, hogy ajka ezt a tanácsot nem fogadta meg. Teljesen irracionálisan viselkedett, és ha Marcus korábban felelősségnek tekintette őt, ezek után már nyilván nyűgnek tartja. És még az előtt, még mielőtt ostobaságokat kezdett beszélni és olyan érzelmesen viselkedett, hogy a világ összes férfija nyilván teljes joggal tekinti a női nemet szeleburdinak, ő akkor is Honoria, az idióta Honoria. Úgy táncolt vele, mintha ő lenne a megmentője, úgy nézett fel rá, hogy az egész lelke a tekintetében volt, és Marcus azt mondta… Semmit. Nem mondott semmit. Csak a nevét. Aztán úgy nézett rá, mintha megzöldült volna. Talán azt gondolta, hogy valami cselt eszelt ki és még egy tökéletes pár lábbelijét tönkre akarja tetetni vele. Ennek három napja. Három napja. Szó nélkül. – Már vagy húsz perce itt kéne lennie – morgolódott Iris. Mire Honoria magában motyogott: „Neki pedig már két napja itt kellett volna lennie.”

141

Iris felcsattant. – Mit mondtál? – Nem lehet, hogy csak nagy a forgalom? – próbálkozott Honoria, visszazökkenve a rendes kerékvágásba. – Alig fél mérföldre lakik innen. Honoria elgondolkodva bólintott. lenézett a második oldalra írt jegyzeteire és rájött, hogy Marcus nevét írta le. Kétszer. Nem, háromszor. Volt egy kis, kacskaringóval körülvett M. H. egy pontozott félhang mellett. Szentséges ég! Ez szánalmas! – Honoria! Honoria! Figyelsz te rám? Már megint Iris. Honoria minden erejét összeszedte, hogy figyelni tudjon. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan itt lesz – nyugtatta. – Biztos vagy benne? – kérdezte Iris. – Mert én nem. Tudtam, hogy képes ezt tenni velem. – Mit? – Hát nem érted? Nem jön. Honoria végre felnézett. – Ugyan, ne butáskodj! Sarah soha nem tenne ilyet. – Valóban? – Iris teljes hitetlenkedéssel nézett rá. És döbbenettel. – Valóban? Honoria egy hosszú pillanatig csak nézte, aztán megszólalt: – Ó, szentséges ég! – Megmondtam, hogy nem kellett volna az Első zongoranégyest választanod. Sarah nem is olyan rossz a zongoránál, de ez a darab túl nehéz. – Nekünk is nehéz – jelentette ki Honoria elcsukló hangon. Rosszullét kerülgette. – De nem olyan nehéz, mint a zongoraszólam. Ráadásul teljesen mindegy, milyen nehéz a hegedűszólam, mert… – Iris itt elhallgatott. Idegesen toporgott, elpirult. – Nem fogok megsértődni – biztatta Honoria. – Tudom, hogy szörnyen játszom. És tudom, hogy Daisy még nálam is rosszabb. Bármilyen zenedarabbal ugyanolyan szánalmasan teljesítenénk. – Nem tudom elhinni – szólt Iris; nyugtalanul járkált fel-alá a zeneszobában. – Nem tudom elhinni, hogy ezt teszi velünk. – Nem tudjuk, hogy nem fog játszani – jegyezte meg Honoria. Iris megpördült. – Nem? Honoriát is elfogta az aggodalom. Irisnek igaza volt. Sarah sosem késett húsz… most már huszonöt percet próbáról. – Ez nem történt volna meg, ha nem ilyen nehéz darabot választottunk volna – mondta Iris vádlón. Honoria toppantott. – Ne próbálj engem hibáztatni! Nem én vagyok az, aki a múlt héten egyfolytában panaszkodott. Ó, mindegy is. Itt vagyok, ő pedig nincs itt, én nem látom, miért lenne ez az én hibám. – Nem, nem az, persze, hogy nem – szólt Iris, fejét ingatva. – Csak… Ó! – Hangos, elnyújtott, dühös kiáltást hallatott. – Nem tudom elhinni, hogy ezt tenné velem! – Velünk – emlékeztette halkan Honoria. – Igen, de én vagyok az, aki nem akart fellépni. Neked és Daisynek mindegy. – Nem értem, ennek mi köze ehhez. – Nem tudom – nyöszörgött Iris. – Csak úgy volt, hogy mindannyian benne leszünk, így kell lennie. Ha én, akkor a többiek is. Ezt mondogattad minden nap. És kész lettem volna lenyelni büszkeségemet, és nyilvánosan, minden ismerősöm előtt megalázni magamat, mert Sarah kénytelen ugyanezt tenni.

142

Ekkor lépett be Daisy. – Mi folyik itt? Iris miért olyan feldúlt? – Sarah nincs itt – magyarázta Honoria. Daisy a kandallópárkányon álló órára nézett. – Ez nagyon udvariatlan dolog tőle. Majdnem fél órát késik. – Nem fog eljönni – közölte Iris nyersen. – Ezt nem tudjuk biztosan – igazította ki Honoria. – Mit értesz az alatt, hogy nem fog eljönni? – kérdezett vissza Daisy. – Nem teheti, hogy nem jön el. Hogyan játsszunk zongoranégyest zongora nélkül? Hosszú csend következett, aztán Iris arca felragyogott. – Daisy, te lángelme vagy! Daisy elégedettnek tűnt, mindazonáltal visszakérdezett. – Valóban? – Így lemondhatjuk az előadást! – Nem! – szólt Daisy igen hevesen ingatva fejét. Honoriához fordult. – Én azt nem akarom. – Nem lesz más választásunk – folytatta Iris; szeme pajkosan villant. – Ahogy mondod. Nem játszhatunk zongoranégyest zongora nélkül. Ó, Sarah egy lángész. Honoria azonban erről nem volt meggyőződve. Imádta Sarah-t, de nehéz volt elképzelni, hogy képes lenne ilyen önzősége, különösen az adott körülmények között. – Komolyan azt hiszed, hogy ez egy kísérlet arra, hogy az egész előadást lemondjuk? – Nem érdekel, miért tette – jelentette ki Iris kereken. – Csak úgy örülök, hogy… – Egy pillanatig szó szerint nem jutott szóhoz. – Szabad vagyok! Szabadok vagyunk! Mi… – Lányok! Lányok! Iris torkára fagyott a szó, minden tekintet az ajtó felé fordult. Sarah anyja, Charlotte néni – akit mindenki más Lady Pleinsworth-ként ismert – sietett a zeneszobába. Mögötte egy fiatal, sötét hajú nő; ruhája jól szabott, ám nagyon egyszerű, amiből rögtön látszott, hogy nevelőnő. Honoriának nagyon rossz érzése támadt. Nem a nővel kapcsolatban. A nő egészen kellemesnek tűnt, talán egy kicsit zavarta, hogy családi perpatvarba rángatták. De Charlotte néni szeme vészjóslón csillogott. – Sarah megbetegedett – jelentette be. – Ó, ne! – kiáltott fel Daisy és színpadiasan karosszékbe roskadt. – Most mit tegyünk? – Megölöm! – súgta Honoria fülébe Iris. – Természetesen nem engedhetem, hogy az előadást lemondjuk – folytatta Charlotte néni. – Nem tudnék nyugodt lelkiismerettel élni, hogy ilyen tragédia történt. – Ó, én viszont igen – súgta Iris. – Az első gondolatom az volt, hogy megtörjük a hagyományt, és valamelyik korábbi fellépőnket hívjuk a kvartettbe, de nem volt zongoristánk azóta, hogy Philippa játszott, az pedig 1816-ban volt. Honoria csodálkozva nézett nagynénjére. Tényleg emlékszik ezekre a tényekre, vagy felírta magának? – Philippa várandós, feküdnie kell – közölte Iris. – Tudom – felelte Charlotte néni. – Szegénynek alig egy hónapja van vissza és hatalmasra hízott. Hegedűn talán még tudna játszani, de a zongorához nem férne oda. – Ki zongorázott Philippa előtt? – tette fel a kérdést Daisy. – Senki. – Hát, ez nem lehet igaz – szólt Honoria. Tizennyolc éve folynak a zeneestek, és a SmytheSmith családban csak két zongorista volt?

143

– Pedig igaz – erősítette meg Charlotte néni. – Én is ugyanúgy meglepődtem, mint te. Végignéztem az összes műsorfüzetet, csak hogy megbizonyosodjak róla. Többnyire két hegedű van, egy brácsa és egy cselló. – Vonósnégyes – jegyezte meg Daisy teljesen szükségtelenül. – Négy hangszer klasszikus felállása. – Ezek szerint lemondjuk a koncertet? – tette fel a kérdést Iris, és Honoriának figyelmeztető pillantást kellett vetnie rá. Iris mintha izgatott örömmel viszonyult volna a lehetőséghez. – Egyáltalán nem – közölte Charlotte néni, és a mellette álló nőre mutatott. – Bemutatom Miss Wyntert. Ő fogja játszani a zongoraszólamot Sarah helyett. Mindannyian a Charlotte néni mellett, tőle egy lépéssel hátrébb álló sötét hajú nőre néztek. Nem volt rá más szó: gyönyörű. Mindene tökéletes; fényes haja, tejfehér bőre. Arca szív alakú, ajka telt, rózsaszín, szempillái olyan hosszúak, hogy Honoria úgy gondolta, ha túl nagyra nyitja a szemét, a pillák vége a szemöldökéig ér. – Nos – dünnyögte Honoriának Iris –, legalább senki nem fog minket nézni. – A nevelőnőnk – magyarázta Charlotte néni. – És tud zongorázni? – kérdezte Daisy. – Nem hoztam volna át, ha nem tudna – közölte Charlotte néni, némiképp türelme fogytán. – Ez egy nehéz darab – szólt Iris a kegyetlenséggel határos hangon. – Nagyon nehéz darab. Nagyon, nagyon… Honoria oldalba könyökölte. – Már tudja – világosította fel a hiányos kvartett tagjait Charlotte néni. – Tudja? – kérdezte Iris. Hitetlenkedve, és ami azt illeti, érezhető csalódottsággal nézett Miss Wynterre. – Valóban tudja? – Nem nagyon – felelte Miss Wynter halkan. – De többször játszottam már belőle tételeket. – Már kinyomtattuk a programfüzeteket – próbálkozott Iris. – Sarah nevét írták rá zongoristaként. – Hagyd a csudába a programot! – szólt Charlotte néni ingerülten. – Majd a koncert előtt bejelentjük a változást. A színházban is ezt szokták tenni. – Azzal intett Miss Wynternek, de véletlenül meglegyintette a vállát. – Tekintsétek Sarah beugrójának. Kissé udvariatlan csend következett, aztán Honoria lépett elő. – Üdvözöljük, Miss Wynter – mondta elég határozottan ahhoz, hogy Iris és Daisy megértse, követniük kell példáját, különben komor következményekkel kell szembenézniük. – Örülök, hogy megismerhettem. Miss Wynter kecsesen meghajolt. – Én is… – Jaj, borzasztóan sajnálom! Lady Honoria Smythe-Smith vagyok, de kérem, ha velünk szeretne zenélni, tegeződjünk. – Unokatestvéreire mutatott. – Iris és Daisy. Szintén Smythe-Smith. – Én is az voltam – jegyezte meg Charlotte néni. – Anne vagyok – mutatkozott be Miss Wynter. – Iris csellista – folytatta Honoria. – Daisy és én hegedűsök. – Akkor most magára hagyom a kvartettet. Tessék gyakorolni! – mondta Charlotte néni és kifelé indult. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon sok dolgotok lesz ma délután. A négy zenész várt, míg a nagynéni kiment a szobából, aztán Iris szólalt meg. – Ugye, valójában nem is beteg? Anne megrezzent; láthatóan meglepte Iris hangjának hevessége. – Tessék? – Sarah – szólt Iris nem igazán kedvesen. – Tudom, hogy szimulál.

144

– Nem igazán tudnám megmondani – felelte Anne, jelentős diplomáciai érzékről téve tanúságot. – Nem is láttam. – Lehet, hogy pattanása nőtt – jegyezte meg Daisy. – Senki előtt nem akarna pattanásosan mutatkozni. – Én csak akkor lennék elégedett, ha maradandóan megcsúnyulna – mordult Iris. – Iris! – korholta Honoria. – Nem ismerem Lady Sarah-t nagyon jól – felelte Anne. – Csak idén kerültem a családhoz, neki pedig már nincs szüksége nevelőnőre. – Amúgy sem hallgatna rád – fejtette ki meglátását Daisy. – Egyáltalán, idősebb vagy nála? – Daisy! – figyelmeztette Honoria. Szentséges ég, rengeteg fegyelmezési feladata van! Daisy vállat vont. – Ha már tegeződünk, azt hiszem, azt is megkérdezhetem, hogy hány éves vagy. – Nálad biztosan idősebb – szólt Honoria –, ami azt jelenti, hogy te nem kérdezheted meg. – Nem titok – mondta Anne, kedves mosollyal nézve Daisyre. – Huszonnégy éves vagyok. Harriet, Elizabeth és Frances van a gondjaimra bízva. – Az Úr legyen irgalmas hozzád! – mormogta Iris. Honoria nem tudta rávenni magát, hogy ellentmondjon. Sarah három húga külön-külön nagyon kedves. Együtt azonban… Nem véletlen, hogy a Pleinsworth-házból sosem hiányoztak a drámai jelenetek. Honoria felsóhajtott. – Azt hiszem, próbálnunk kéne. – Figyelmeztetnem kell – szólt Anne –, nem vagyok valami jó zongorista. – Semmi gond. Mi sem. – Ez nem igaz! – tiltakozott Daisy. Honoria odahajolt Miss Wyntershez, hogy mások ne hallhassák, és azt súgta: – Ami azt illeti, Iris nagyon tehetséges, Sarah is elég jó volt, de Daisy és én borzalmasak vagyunk. Azt tanácsolom, olts magadra bátor arckifejezést és valahogy legyünk túl rajta. Anne kissé riadtnak tűnt. Honoria vállat vont. Nemsokára úgyis megtudja, mit jelent a Smythe-Smith-zeneesten szerepelni. Ha nem, akkor belebolondul a nagy igyekezetbe.

Marcus aznap este korán érkezett, bár nem volt egészen biztos abban, hogy biztonságos-e az első sorokban ülnie, vagy inkább hátra üljön. Vitt virágot – nem fürtös jácintot, mert amúgy sem lehetett kapni, hanem két tucat nagyon vidám holland tulipánt. Még soha nem vett virágot nőnek. Erről eszébe jutott, hogy ugyan mi az ördögöt kezdett addig az életével. Arra gondolt, hogy inkább kihagyja az előadást. Honoria olyan furcsán viselkedett Lady Bridgerton születésnapi bálján. Láthatóan dühös volt rá valamiért. Fogalma sem volt, miért, de abban sem volt biztos, hogy ez számít egyáltalán. És rá egyáltalán nem jellemző módon hűvösen viselkedett vele, amikor Londonba való visszatérésekor felkereste. De amikor táncoltak… Varázslatos volt. Megesküdött volna, hogy Honoria is annak találta. A világ többi része egyszerűen megszűnt létezni. Csak ketten voltak, a színek és hangok kavalkádjában, és Honoria egyszer sem lépett a lábára. Ami önmagában is fontos és jelentős tény. De lehet, hogy csak képzeli. Az is lehet, hogy egyoldalú volt az érzés. Mert amikor a zene elhallgatott, Honoria szűkszavú és kimért volt és bár azt mondta, nincs jól, nem volt hajlandó elfogadni a felajánlott segítséget.

145

Sosem fogja megérteni a nőket. Azt gondolta, ő talán kivétel lehet, de nyilvánvalóan nem ez a helyzet. És az utóbbi három napot azzal töltötte, hogy az okokat próbálta kitalálni és ürügyet keresett, hogy távol maradjon a következő társasági eseményről. A végén azonban rájött, hogy nem hagyhatja ki a zeneestet. Mint azt Honoria oly ékesszólóan kifejtette, ez hagyomány. Nagykorúsága óta, amikor már egyedül járhatott Londonban, jelen volt minden egyes zeneesten, és ha nem lesz ott, minek utána azt mondta, ez a fő oka annak, hogy betegsége után ilyen gyorsan a városba ment, Honoria azt valósággal arcul-csapásnak vehetné. Ezt nem teheti meg vele. Nem számít, hogy dühös rá. Az sem számít, hogy ő dühös a kisasszonyra és úgy véli, erre minden oka meg is van. Hiszen Honoria a lehető legfurcsább és legellenségesebb modorban viselkedett vele, és semmi magyarázatot nem adott, miért. A barátja. Még ha soha nem is szerette, akkor is barátok maradnak. És előbb vágná le a jobb kezét, mintsem szándékosan megsértse. Lehet, hogy csak nemrégiben szeretett bele, de már tizenöt éve ismerik egymást. Tizenöt éve tudja, milyen szíve van. Nem fogja megváltoztatni a véleményét egyetlen furcsa éjszaka miatt. A zeneszobába ment, ahol már igen serény tevékenység folyt; a személyzet a termet készítette elő a közelgő előadásra. Tényleg csak egy pillanatra akarta látni Honoriát, talán néhány biztató szót váltani vele a koncert előtt. A fenébe, valójában neki kellett biztatás. Fájdalmas lesz ott ücsörögni és nézni, ahogy Honoria minden erejét összeszedve játszik, csak azért, hogy családjának kedvére tegyen. Mereven állt a szoba egyik végében; azt kívánta, bárcsak ne érkezett volna olyan korán. Eredetileg jó ötletnek tűnt, de most fogalma sem volt, miért gondolta annak. Honoria nem volt a helyiségben. Tudhatta volna, hogy nem lesz ott; az unokatestvéreivel nyilván a ház valamelyik másik helyiségében hangolták hangszereiket. A személyzet furcsa pillantásokat vetett rá, mintha azt kérdeznék: Mit keres ön itt? Felszegte állát és úgy nézett végig a termen, ahogy elegáns társasági eseményeken viselkedni szokott. Talán unottnak látszott, büszkének nyilván, de igazából egyik sem volt. Gyanította, hogy még legalább harminc percig nem érkezik vendég és azon tűnődött, vajon a szalonban várjon-e, ahol nyilván nincs senki. Ekkor hirtelen meglátott valami rózsaszínt. Rájött, hogy Lady Winstead az; rá egyáltalán nem jellemző nyugtalansággal sietett át a termen. Meglátta Marcust, hozzá sietett. – Ó, hála az égnek, hogy itt vagy! Marcus értetlenül nézett. – Valami baj van? – Sarah megbetegedett. – Sajnálattal hallom – felelte Marcus udvariasan. – Remélem, nem nagyon súlyos a betegsége. – Fogalmam sincs – felelte Lady Winstead, pontosan felmérve, hogy unokahúga egészségi állapotáról oszt meg információt. – Nem láttam. Csak azt tudom, hogy nincs itt. Marcus próbálta elnyomni rossz érzését; szédült, szorítást érzett mellkasában. – Ezek szerint le kell mondani az előadást? – Miért kérdezi mindenki folyton ezt? Természetesen nem mondhatjuk le. A Pleinsworth család nevelőnője minden jel szerint tud zongorázni, ő vette át Sarah szólamát. – Akkor minden rendben van – szólt Marcus. Aztán köhécselt egy kicsit. – Ugye? Lady Winstead úgy nézett rá, mintha gyenge felfogású gyerekhez beszélne. – Nem tudjuk, jól játszik-e ez a nevelőnő. Marcus nem értette, hogy egy nevelőnő zongoratudása jelent-e valamit az előadás minősége vonatkozásában, de tartózkodott attól, hogy ennek a gondolatának hangot adjon.

146

Inkább valami olyasmit mondott volna, hogy: „Hát jó.” Vagy esetleg: „Az igaz.” Akárhogy is, megfelelt a célnak, vagyis hangot adott ki, de nem mondott semmi értelmeset. És tulajdonképpen ez volt a legjobb, amit adott körülmények között remélhetett. – Ez a tizennyolcadik zeneestünk, tudtad? – kérdezte Lady Winstead. Marcus nem tudta. – Mindegyik sikeres volt, és most ez történt… – Lehet, hogy a nevelőnő nagyon tehetséges – próbálta vigasztalni Marcus. Lady Winstead bosszús pillantást vetett rá. – A tehetség keveset számít, ha az embernek csak hat órája van gyakorolni. Marcus belátta, hogy ez a beszélgetés semmire nem visz, mindig ugyanoda jutnak vissza, azért udvariasan megkérdezte, van-e valami, amivel segítheti az előadást; teljes bizalommal remélte, hogy Lady Winstead nem talál neki feladatot, így átadhatja magát a magánynak a szalonban, és várakozás közben elkortyolhat egy pohár jóféle brandyt. Ám legnagyobb meglepetésére, sőt rémületére Lady Winstead hevesen megragadta a kezét és azt mondta: – Igen! Marcus megdermedt. – Tessék? – Vinnél limonádét a lányoknak? Azt akarja, hogy… – Tessék? – Mindenki el van foglalva. Mindenki – mutatott körbe mintegy a súlyos helyzetet demonstrálva. – Az inasok már háromszor átrendezték a székeket. Marcus körülnézett a helyiségben. Mi lehet olyan komplikált tizenkét egyenletes széksorban? – Azt szeretné, hogy vigyek limonádét? – tisztázta a feladatot. – Nagyon szomjasak lesznek – magyarázta Lady Winstead. – Csak nem énekelnek? – Szentséges ég, micsoda borzalom! Lady Winstead idegesen szorította össze az ajkát. – Természetesen nem. De egész nap próbáltak. Kemény munka. Zenélsz? – Hangszeren? Nem. – Ez azon kevés képesség közé tartozott, aminek ismeretét apja nem tartotta szükségesnek megtanulnia. – Akkor nem értheted – mondta Lady Winstead nagy átéléssel. – Szegény lányok teljesen kiszáradnak. – Limonádét – ismételte és azon tűnődött, hogy elvárás-e, hogy tálcán szolgálja fel. – Rendben. Lady Winstead a homlokát ráncolta, láthatóan kissé dühösnek tűnt Marcus lassú felfogása miatt. – Gondolom, elég erős vagy ahhoz, hogy elbírj egy kancsót. Inzultusnak elég gyenge volt ez a kijelentés ahhoz, hogy ne sértődjön meg. – Igen. Azt hiszem, meg tudok birkózni a feladattal – felelte hűvösen. – Jó. Ott van – mutatott a helyiség másik végében álló asztalra. – Honoria pedig abban a szobában van – intett az ajtó felé. – Csak Honoria? Lady Winstead szeme összeszűkült. – Természetesen nem csak ő. Az egész kvartett. Azzal távozott. Inasokat utasított, szobalányokat vont kérdőre, és általában igyekezett felügyelni az előkészületeket, amik Marcus meglátása szerint nagyon gördülékenyen haladtak. Odalépett az egyik frissítős asztalhoz és elvett egy kancsó limonádét. Még nem tettek ki poharakat, így elgondolkodott azon az eshetőségen, vajon Lady Winstead azt várja-e, hogy a limonádét leöntse a lányok torkán.

147

Elmosolyodott. Nagyon élénk és szórakoztató kép volt. Kancsóval a kezében belépett az ajtón, amire Lady Winstead rámutatott. Halkan nyitott be, nehogy megzavarja a próbát. Nem volt próba. Négy nőt látott, akik úgy vitáztak, mintha a Brit Birodalom sorsa múlna rajtuk. Illetve csak hárman vitatkoztak. A zongoránál ülő hölgy – akiben a nevelőnőt feltételezte – bölcsen kimaradt a vitából. Az egészben az volt a figyelemre méltó, hogy a három Smythe-Smith lánynak sikerült ezt úgy tennie, hogy fel sem emelték a hangjukat; úgy sejtette, hallgatólagos megegyezés volt ez közöttük, arra való tekintettel, hogy hamarosan kezdenek érkezni a vendégek a szomszéd helyiségbe. – Ha mosolyognál, Iris – csattant fel Honoria –, az egész sokkal könnyebb lenne. – Kinek? Neked? Mert biztosíthatlak, hogy nekem nem könnyebb attól, ha mosolygok. – Engem nem érdekel, hogy mosolyog-e vagy sem – mondta a másik hölgy. – Az sem érdekel, hogy az életben valaha mosolyog-e. Gonosz. – Daisy! – kiáltott fel Honoria. Daisy a homlokát ráncolta és Irisre bámult. – Gonosz vagy. – Te meg idióta. Marcus a nevelőnőre pillantott. Fejét a zongorára hajtva pihent, amitől arra gondolt, vajon mióta veszekednek a Smythe-Smith lányok. – Legalább megpróbálnál egy kicsit mosolyogni? – kérte Honoria kimerültén. Iris olyan félelmetes kifejezésre húzta száját, hogy Marcus kis híján elhagyta a helyiséget. – Szentséges ég! – szólt Honoria rémülten. – Ne csináld ezt! – Nehéz jókedvet színlelni, ha csak az jár az eszemben, hogy legszívesebben kiugranék az ablakon. – Az ablak be van csukva – közölte Daisy előzékenyen. Iris pillantása vegytiszta gyűlölet volt. – Pontosan. – Kérlek! – könyörgött Honoria. – Nem próbálhatnánk inkább? – Szerintem nagyon jól játszunk – jegyezte meg Daisy nagy szusszanással. – Senki nem mondaná meg, hogy csak hat óránk volt gyakorolni Anne-nel. Neve említésére a nevelőnő felnézett, aztán mikor kiderült, hogy nincs szükség válaszra, újra leszegte pillantását. Iris a rosszindulattal határos megjegyzést tett húgára: – Honnan is tudnád éppen te, hogy mi a jó… Aúúú! Honoria! – Bocsánat! A könyököm volt? – A bordáim között. Honoria sziszegett valamit Irisnek, amiről Marcus gyanította, hogy csak neki szánta, de a megjegyzés nyilván Daisyvel volt kapcsolatos, mert Iris igen lekicsinylő pillantást vetett húgára, aztán némi pislogás után kijelentette: – Jó. Marcus ismét a nevelőnőre nézett. Úgy tűnt, a mennyezeten számol valamit. – Elpróbáljuk még egyszer, utoljára? – tette fel a kérdést Honoria nagy elszántsággal, – Fogalmam sincs, mi haszna lenne. Iris volt az, természetesen. Daisy hervasztó pillantást vetett rá és felcsattant: – A gyakorlás tökéletesíti az előadást! Marcus úgy látta, mintha a nevelőnő azon küszködne, hogy el ne nevesse magát. Aztán felnézett és meglátta őt, ahogy ott áll az ajtóban, kezében a kancsó limonádéval. Ajkára tette ujját, jelezve, hogy ne szóljon, a nevelőnő pedig bólintott, halványan elmosolyodott és visszafordult a zongora felé.

148

– Akkor kezdhetjük? – kérdezte Honoria. A hegedűsök felemelték hangszerüket. A nevelőnő kezét a zongora billentyűzete fölé emelte. Iris fájdalmasan felnyögött, de a cselló elé emelte a vonót. És elszabadult a szörnyűség.

149

Huszadik fejezet Marcus nem is tudta volna leírni azt a hangot, ami a Smythe-Smith-próbateremben a négy hangszerből áradt. Kételkedett benne, hogy egyáltalán vannak szavak, amelyek pontosak lehetnének, legalábbis udvarias társaságban. Egészen őszintén gyűlölte volna e hangokat zenének nevezni, inkább fegyver volt. Egyenként nézett a hölgyekre. A nevelőnő kissé kétségbeesettnek tűnt, feje le-fel billegett a kotta és a billentyű között. Daisy behunyta a szemét, előre-hátra dőlt, ringatózott, mintha a… talán tényleg nincs más szó rá… feltételezett zene bűvöletében lenne. Iris úgy nézett ki, mint aki legszívesebben sírva fakadna. Vagy meggyilkolná Daisyt. És Honoria… Olyan gyönyörű volt, hogy Marcus legszívesebben elsírta volna magát. Vagy talán megsemmisítette volna a hegedűjét. Nem olyan volt, mint az előző évi zeneesten, amikor üdvözült mosollyal játszott, szemében szenvedély égett. Ezúttal komor határozottsággal támadt a hangszernek; szeme összeszűkült, fogát csikorgatta, mintha csapatot vezetne csatába. Ő volt az enyv, mely összetartotta ezt a nevetséges kvartettet és Marcus ezért nem is szerethette volna jobban. Nem igazán hitte, hogy szeretné az egész darabot végighallgatni, de hála az égnek Iris felnézett és hangosan felkiáltott: – Ó! Ezzel le is állt a próba folyamata. – Marcus! – kiáltott fel Honoria és Marcus megesküdött volna, hogy úgy tűnt, örül, hogy ott látja, kivéve, hogy Marcus már nem volt biztos saját meglátásaiban e téren. – Mit keresel itt? Lord Chatteris felmutatta a kancsót. – Lady Winstead küldött be limonádét. Honoria egy pillanatra csak bámult, aztán nevetésben tört ki. Iris követte, és a nevelőnő is elmosolyogott. Daisy csak állt, mint aki semmit nem ért az egészből. – Mi olyan nevetséges? – kérdezte dühösen. – Semmi – hadarta Honoria. – Egyszerűen… szentséges ég, az egész nap… és most anyám egy grófot küld be hozzánk limonádéval. – Én ezt egyáltalán nem találom mulatságosnak – szólt Daisy. – Sőt, rendkívül udvariatlannak találom. – Ne is figyelj rá – szólt Iris. – Semmi humorérzéke nincsen. – Ez nem igaz! Marcus igyekezett a lehető legmozdulatlanabbul állni, csak Honoria felé pillantott útmutatásért. A kisasszony apró mozdulattal bólintott; megerősítette Iris véleményét. – Mondja, mylord – szólt Iris nagyon izgatottan –, mit gondol az előadásunkról? Marcus semmilyen körülmények között nem volt hajlandó erre a kérdésre válaszolni. – Én csak azért jöttem, hogy behozzam a limonádét.

150

– Ügyes – dünnyögte Honoria, azzal felállt és odalépett mellé. – Remélem, vannak poharaik. Mert odakint nem találtam, így nem hozhattam sajnos. – Igen. Kérem, először Miss Wynternek töltsön. Ő dolgozott a legkeményebben, hiszen csak ma délután csatlakozott hozzánk. Marcus egyetértést mormolt és a zongorához lépett. – Ööö… tessék – mondta kissé mereven, mert nem szokott hozzá, hogy italt kínáljon. – Köszönöm, mylord – szólt a nevelőnő, poharat tartva felé. Marcus töltött, aztán udvariasan meghajolt. – Találkoztunk már? – kérdezte. A nevelőnő átkozottul ismerősnek tűnt. – Nem hiszem – felelte a hölgy, és gyorsan kortyolt. Marcus magában napirendre tért a válasz fölött és Daisyhez fordult. Feltételezhette volna, hogy a nevelőnőnek egyszerűen olyan arca van, de nem így volt. Elképesztően gyönyörű volt a maga csendes derűjében. Egyáltalán nem olyan személy, akit az anyák általában nevelőnőként alkalmaznak. Arra gondolt, hogy Lady Pleinsworth ezt biztonságban megtehette; nem voltak fiai, és ha férje egyáltalán elhagyta valaha Dorsetet, Marcus sosem találkozott vele. – Köszönöm, mylord – szólt, amikor neki töltött. – Nagyon demokratikus érzületre vall öntől, hogy felvállalta ezt a feladatot. Marcusnak fogalma sem volt, mit mondjon erre, azért hát csak furcsán bólintott és Irishez fordult, aki különféle arcokat vágott, ezzel gúnyolva húgát. Iris köszönetül mosolygott, amikor neki töltött, így Marcus végül ismét Honoriához fordulhatott. – Köszönöm – szólt Honoria és italába kortyolt. – Mit fogtok csinálni? Honoria kérdőn nézett rá. – Mivel kapcsolatban? – A zeneesttel – felelte, mert azt hitte, ez egészen egyértelmű. – Ezt hogy érted? Természetesen játszani fogok. Mi mást tehetnék? Marcus alig észrevehetően a nevelőnő felé biccentett. – Tökéletes okotok van, hogy lemondjátok. – Nem tehetem – közölte Honoria. Hangjában nem csekély sajnálat remegett. – Nem kell feláldoznod magadat a családodért – jegyezte meg halkan Marcus. – Ez nem áldozat. Ez… – félénken, tán kissé vágyódón mosolygott. – Nem tudom, mi ez, de nem áldozat. – Felnézett, tekintete lágy volt, szeme tágra nyílt. – Csak megteszem. – Én… Honoria várt egy pillanatig, aztán rákérdezett. – Mi az? Marcus azt akarta mondani, hogy szerinte Honoria talán a legbátrabb, a legkevésbé önző ember, akit valaha ismert. Azt akarta mondani, hogy végigülne akár ezer Smythe-Smithzeneestet, ha ő ott lenne mellette. Azt akarta mondani, hogy szereti. De nem mondhatta ott, a zeneszobában. – Semmi, semmi. Csak csodállak. Honoria gyöngyözőn, halkan felnevetett. – Az est végére visszaszívhatod ezt a kijelentésedet. – Én nem lennék képes megtenni, amit te – jegyezte meg halkan Marcus. Honoria egyenesen feléje fordult és ránézett; meglepte Marcus hangjának komolysága. – Ezt hogy érted? Marcus nem igazán tudta, hogyan fogalmazza meg ezt, ezért tétován zárta a beszélgetést: – Én nem szeretek a figyelem középpontjában lenni. Honoria kissé oldalra hajtotta a fejét, egy hosszú pillanatig nézte a férfit, aztán megszólalt. – Nem. Te valóban nem. – Aztán: – Mindig fa voltál.

151

– Tessék? Honoria tekintete el fátyolosodott az emlékezéstől. – Amikor gyerekkoromban előadtuk azokat a szörnyű pantomimjainkat. Te mindig fa voltál. – Sosem kellett mondanom semmit. – És mindig a háttérben kellett maradnod. Marcus érezte, hogy elmosolyodik. Bár kissé fanyar, féloldalas volt ez a mosoly. – Nagyon szerettem fa lenni. – Nagyon jó fa voltál – mosolygott Honoria ragyogó, csodálatos mosollyal. – A világnak több fára van szüksége.

A zeneest végére Honoria arca fájt a sok mosolygástól. Halványan mosolygott az első tétel alatt, szélesen a második tétel alatt, és mire a harmadikig értek, olyan volt, mintha a fogorvosnál lenne, annyi foga látszott. Az előadás pontosan olyan szörnyű volt, mint amennyire tartott tőle. Ami azt illeti, lehetséges, hogy ez volt a legrémségesebb a Smythe-Smith-zeneestek történetében, és ez nem üres beszéd. Anne meglehetősen jól teljesített a zongoránál, és több mint hat órája volt, hogy gondolkozzon, hogy mit is csinál, akár jól is teljesíthetett volna, de ami azt illeti, következetesen vagy másfél ütemmel mindig lemaradt a kvartett többi részétől. A helyzetet bonyolította, hogy Daisy viszont másfél ütemmel előbbre járt. Iris kitűnően játszott, illetve kitűnően játszhatott volna. Honoria hallotta egyedül gyakorolni és annyira meglepődött tudásszintjén, hogy azon sem csodálkozott volna, ha Iris hirtelen feláll és bejelenti, hogy őt örökbe fogadták. De Iris olyan nyomorultul érezte magát azért, hogy kénytelen volt fellépni arra a rögtönzött színpadra, hogy egyáltalán nem tűnt lendületesnek. Válla leesett, fájdalmas arcot vágott és valahányszor Honoria ránézett, úgy tűnt, mintha legszívesebben leszúrná magát a cselló nyakával. Ami magát Honoriát illeti… Nos, egyenesen szörnyű volt. De tudta, hogy az lesz. Ami azt illeti, úgy gondolta, hogy még a szokásosnál is borzalmasabban játszik. Annyira arra koncentrált, hogy ragyogó mosolyba feszítve tartsa ajkát, hogy gyakran elvesztette szem elől a kottát. De megérte. Az első sorokban főként a családtagok ültek. Ott volt az anyja és minden nagynénje. Több nővére, rengeteg unokatestvére.., Mind visszamosolyogtak rá; olyan büszke volt és örült, hogy részese lehet a családi hagyománynak. És ha a közönség többi része láthatóan kissé rosszul is volt, tudhatták, mibe keverednek. Tizennyolc év után senki nem ment úgy a Smythe-Smith-zeneestre, hogy ne számított volna arra, milyen zenei borzalmakat kell átélnie. Elég nagy taps volt a végén, szinte biztosan azért, hogy ezzel ünnepeljék a koncert végét, és amikor végeztek, Honoria tovább mosolygott és üdvözölte azokat a vendégeket, akik vették a bátorságot és megközelítették a színpadot. Gyanította, hogy a többség kételkedett azon képességében, hogy képes megőrizni komolyságát, amikor gratulál a fellépőknek. Aztán, éppen amikor azt hitte, már nem kell tovább színlelnie, hogy hisz azoknak, akik azt színlelik, hogy élvezték az előadást, megérkezett az utolsó gratuláló. Sajnos nem Marcus volt. Úgy tűnt, Marcus éppen élénk beszélgetésbe bonyolódott Felicity Featheringtonnal, akiről mindenki tudta, hogy a legszebb a négy Featherington lány közül. Honoria igyekezett újra mosolyra igazítani zsibbadt ajkát, amikor üdvözölte… Lady Danbury. Ó, szentséges ég! Honoria próbált nem riadtnak tűnni, de a csodába is, az öreg hölgy megrémítette.

152

Kopp, kopp (koppant a sétapálca), aztán megszólalt tulajdonosa: – Te nem az újak közül vagy, igaz? – Bocsásson meg, nem értem, asszonyom – felelte Honoria, mert tényleg fogalma sem volt, mire kíváncsi az öreg hölgy. Lady Danbury közelebb hajolt, arca olyan ráncot vetett, hogy szeme szinte eltűnt. – Te tavaly is játszottál. Megnézném a műsorfüzetben, de nem őrzöm meg őket. Túl sok a papír. – Ó, értem – felelte Honoria. – Nem, asszonyom, úgy értem, igen, asszonyom. Nem az újak közül vagyok. Igyekezett kerülni a kettős tagadást, aztán úgy érezte, teljesen mindegy, hogy nyelvtanilag helyesen mondja-e, mert Lady Danbury mintha így is megértette volna. Nem is szólva arról, hogy tudatának legalább felével Marcusra koncentrált és arra a tényre, hogy még mindig Felicity Featheringtonnal beszélget. És Honoria önkéntelenül is észrevette, hogy Felicity Featherington rendkívül bájos jelenség a kankalinrózsaszínnek abban az árnyalatában, amit ő szándékozott megvásárolni mielőtt elhagyta Londont, hogy Marcust ápolja betegségében. Mindennek megvan a helye és az ideje, gondolta Honoria. Még a kicsinyességnek is. Lady Danbury közelebb hajolt és lenézett a hegedűre, amit még nem tett le. – Hegedű? Honoria megerőltette magát, hogy tekintetét újra Lady Danburyre fordítsa. – Ööö… igen, asszonyom. Az idős grófnő fondorlatos pillantással nézett rá. – Látom rajtad, azt akartad mondani, hogy nem zongora. – Nem, asszonyom. – Aztán mivel ez eleve ilyen este volt, Honoria azt felelte: – Azt akartam mondani, hogy nem cselló. Lady Danbury ráncos arcán mosoly húzódott; annyira hangosan nevetett, hogy Honoria anyja riadtan feléjük pillantott. – Nehezen tudom megkülönböztetni a hegedűt a brácsától – szólt Lady Danbury. – És te? – Én nem – felelte Honoria egy kicsit bátrabban azok után, hogy már belemelegedett a beszélgetésbe. – De lehet, ez azért van, mert én játszom is rajta. Nos, tette hozzá mintegy utógondolatként, a játék talán túl ambiciózus meghatározás. De ezt megtartotta magának. Lady Danbury koppintott sétapálcájával. – Nem ismertem fel a zongorista lányt. Ki az? – Miss Wynter, a fiatalabb Pleinsworth lányok nevelőnője. Sarah unokahúgom megbetegedett és helyettesíteni kellett – felelte Honoria elkomorulva. – Azt hittem, bejelentik. – Lehet, hogy bejelentették. De nem figyeltem. Honoriának már a nyelve hegyén volt, hogy reméli, Lady Danbury semmire sem figyelt egész este, de inkább lenyelte ezt a megjegyzést. Fenn kellett tartania a vidámság látszatát és teljes mértékben Marcust – és kisebb mértékben Felicity Featheringtont hibáztatta – azért, hogy ilyen ingerlékeny lett. – Kit nézel? – kérdezte Lady Danbury alattomos fortélyosan. Honoria felettébb gyors választ adott: – Senkit. – Akkor kit keresel? Szentséges ég, ez a nő lerázhatatlan, mint a kullancs. – Erre is ugyanazt a választ kell adnom, asszonyom. Senkit – felelte Honoria bájosnak szánt hangon. – Hmmm. Tudod, az unokaöcsém. Honoria nagyon igyekezett nem mutatni, mennyire megriadt. – Tessék?

153

– Chatteris. A dédunokaöcsém, ha nagyon pontosan akarunk fogalmazni, de tudod, a múltra való utalások, még ha rokonsági fokot jelölnek is, nagyon öregnek láttatnak engem. Honoria ekkor Marcusra pillantott, majd megint Lady Danburyre. – Mar… úgy értem, Lord Chatteris az ön unokaöccse? – Nem mintha olyan gyakran látogatna, amilyen gyakran kellene. – Nem szereti Londont – dünnyögte Honoria gondolkodás nélkül. Lady Danbury megint csak furfangosan kuncogott. – Szóval, te tudod ezt. Honoria gyűlölte, hogy arca melegedett. – Kicsi koromtól ismerem. – Persze, persze – mondta Lady Danbury meglehetősen türelmetlenül, mint aki hanyagolni szeretné ezt a vonalat. – Hallottam. Nagyon… – valami megragadta a figyelmét, aztán szeme ijesztőn villant és az öreg hölgy közelebb hajolt. – Nagyon nagy szívességet fogok tenni neked. – Bárcsak ne tenné, asszonyom! – szólt Honoria halkan, gyötrődőn, mert Lady Danbury arckifejezése alapján semmi jóra nem számíthatott. – Ugyan! Bízd csak rám. Kiváló eredményeim vannak az ilyesmiben – mondta, aztán kis szünet után hozzátette: – Egyes esetekben, persze, de optimista vagyok a jövőt illetően. – Tessék? – kérdezte Honoria kétségbeesetten. Lady Danbury tudomást sem vett róla. – Mr. Bridgerton! Mr. Bridgerton! – kiáltott lelkesen. Jobb kezét emelte, hogy integessen, ám eme végtagja sajnálatos módon a sétapálcához volt rögzülve, és Honoria kénytelen volt hirtelen jobbra elhajolni és térdét beroggyantani kissé, hogy elkerülje fülének leütését. Mire Honoria kiegyenesedett, csatlakozott hozzájuk egy ragyogóan szép, pajkos zöld szemű fess fiatalember. Beletelt kis időbe, de még a bemutatás előtt felismerte, hogy Colin Bridgerton az, Gregory Bridgerton egyik bátyja. Honoria nem ismerte személyesen, de hallotta, hogy nővérei még lánykorukban folyamatos sóhajtozások közepette epekedtek utána. Sármja majdnem olyan legendás volt, mint a mosolya. És ez a mosoly jelen pillanatban éppen rá irányult. Honoria úgy érezte, mintha pillangók repdesnének gyomrában, de gyorsan elhessegette őket. Ha nem lenne halálosan szerelmes Marcusba (akinek mosolya sokkal kevésbé kifejező, de sokkal jelentőségteljesebb volt), nagyon veszélyes férfinak tartaná. – Nem voltam az országban – mondta Mr. Bridgerton könnyedén, miután kezet csókolt a kisasszonynak –, ezért nem vagyok biztos abban, hogy bemutattak minket egymásnak. Honoria bólintott és éppen valami teljesen feledhető társasági társalgási mondatot akart kimondani, amikor meglátta, hogy a fiatalember keze be van kötve. – Remélem, a sebesülése nem súlyos – szólt udvariasan. – Ez? – a férfi feltartotta a kezét. Ujjait mozgatni tudta, de keze többi része úgy nézett ki, mintha egyujjas kesztyűt húzott volna rá. – Semmiség. Egy kis összetűzés egy papírvágó késsel. – Kérem, legyen óvatos, nehogy elfertőződjön a seb – mondta Honoria, az illendőnél talán egy kissé erőteljesebben. – Ha bepirosodik vagy feldagad, vagy ami még rosszabb, sárgás színt kap, azonnal mutassa meg orvosnak. – Zöld nem lehet? – kérdezte Mr. Bridgerton vidáman. – Tessék? – Olyan sok figyelendő színt említett, kisasszony. Honoria egy pillanatig csak bámult. A sebfertőzés egyáltalán nem nevetséges. – Lady Honoria? – szólította halk szóval a férfi.

154

A kisasszony úgy döntött, folytatja a beszélgetést, mintha mi sem történt volna. – Ami a legfontosabb, figyelje, nem indul-e ki vörös csík a sebből. Az a legrosszabb. Colin Bridgerton pislogott, de ha meg is lepődött a társalgás ilyetén fordulatán, ennek semmi jelét nem adta. Kíváncsian szemlélte sebét. – Mennyire vörös? – Tessék? – Mennyire kell vörösnek lennie a csíknak, mielőtt aggódnom kell? – Honnan tud ilyen sokat az orvoslásról? – vágott a szavába Lady Danbury. – Nem tudom, mennyire kell vörösnek lennie – felelte Honoria előbb Mr. Bridgerton kérdésére. – Úgy vélem, minden, ami vöröses és csík alakot ölt, aggodalomra ad okot. – Aztán Lady Danbury felé fordult: – Nemrégiben ápoltam valakit, akinek szörnyen elfertőződött sebe volt. – A kezén? – mordult Lady Danbury. Honoria el sem tudta gondolni, mi jár az öreg hölgy fejében. – Hol volt az a seb? A karján? A lábán? Minden a részleteken múlik, kisasszony – mondta és sétapálcájával koppintott; kis híján eltalálta Mr. Bridgerton lábát. – Különben a történet unalmas. – Elnézést… hmmm… lábseb volt – felelte Honoria és nem látott semmi okot arra, hogy a beteg nemét említse. Lady Danbury egy pillanatra elgondolkodott, aztán felnevetett. Honoriának halvány fogalma sem volt a nevetés okáról. Aztán valami olyasmit mondott, hogy beszélnie kell a másik hegedűs lánnyal, és távozott, magára hagyva Honoriát – amennyire két ember magára hagyva lehet egy zsúfolt teremben – Mr. Bridgertonnal. Honoria önkéntelenül figyelte, ahogy az öreg hölgy Daisy felé tart. Mr. Bridgerton ekkor megjegyezte: – Ne aggódjon. Többnyire teljesen ártalmatlan. – Daisy unokahúgom? – kérdezte a kisasszony kétkedőn. – Nem – felelte a Mr. Bridgerton kissé zavartan. – Lady Danbury. Honoria a férfi háta mögé nézett, Daisyt és Lady Danburyt figyelte. – Rossz a hallása? – Daisy unokahúgának? – Nem. Lady Danburynek. – Nem hiszem. – Ó! – Honoria összerezzent. – Kár. Lehet, hogy az lesz, mire Daisyvel végez. Erre Mr. Bridgerton képtelen volt megállni, hogy hátra ne nézzen. Érdekes látványban, illetve inkább akusztikus élményben volt része: Daisy minden mondatot hangosan és lassan, tagoltan ejtett Lady Danburynek. Megrezzent a viszolygástól. – Ennek sosem lesz vége – mormogta. Honoria nem tehetett mást, fejét rázva fejezte ki egyetértését és halkan megjegyezte: – Nem. – Mit gondol, az unokahúga fontosnak tartja a lábujjait? Honoria zavartan pislogott. – Azt hiszem, igen. – Ez esetben tanácsos lenne gondosan szemmel tartani a sétapálca mozgását. Honoria éppen abban a pillanatban nézett oda, amikor Daisy megpróbált kis sikollyal hátrébb ugrani. Utóbbi próbálkozása nem járt sikerrel. lady Danbury sétapálcája valósággal a padlóhoz szegezte. Egy ideig csak álltak, próbáltak nem mosolyogni, aztán Mr. Bridgerton megszólalt: – Hallom, a múlt hónapban Cambridge-ben volt. – Igen – felelte Honoria. – Abban az örömben volt részem, hogy az öccsével vacsorázhattam.

155

– Gregoryval? Igazán? Ezt örömnek nevezi? – kérdezte, de közben mosolygott és Honoria el tudta képzelni, milyen lehet az élet a Bridgerton-házban: rengeteg évődés, tréfák és sok-sok szeretet. – Nagyon kedves volt velem – felelte Honoria mosolyogva. – Elmondhatok önnek egy titkot? – súgta Mr. Bridgerton, és Honoria úgy döntött, hogy az ő esetében helyes és illendő meghallgatnia a pletykát. Mert Mr. Bridgerton elképesztően udvarló típus. – Meg kell tartanom a titkot? – kérdezte, enyhén közelebb hajolva. – A válasz: határozott nem. Honoria napsugaras mosollyal nézett rá. – Akkor kérem, mondja el. Mr. Bridgerton körülbelül ugyanannyira hajolt előre, mint Honoria. – Az öcsém arról hírhedt, hogy borsószemeket katapultál a vacsoraasztalnál. Honoria nagyon komoran bólintott. – Tett ilyet az utóbbi időben? – A közelmúltban nem. Honoria összeszorította ajkát, próbált nem mosolyogni. Nagyon bájos, ha az embertanúja lehet a testvéri évődés ilyen megnyilvánulásának. Az ő otthonában is sok ilyesmiben volt része, bár legtöbbször ő csak tanúja volt az ilyesminek. Sokkal fiatalabb volt testvéreinél; igazából többnyire talán el is felejtették őt szekálni. – Volna egy kérdésem, Mr. Bridgerton. A férfiú kérdőn hajtotta kissé oldalra a fejét. – Hogyan volt megkonstruálva az a katapult? Colin Bridgerton mosolygott. – Egyszerű kanál volt, Lady Honoria. De Gregory ravasz kezében semmi egyszerű nem volt benne. Honoria erre felnevetett; meglehetősen hirtelenül érte az érzés, hogy valaki megfogja a könyökét. Marcus volt az. És felettébb dühösnek tűnt.

156

Huszonegyedik fejezet Marcus nem emlékezett, mikor ragadtatta legutóbb erőszakra magát, de ahogy ott állt és Colin Bridgerton kaján képébe nézett, határozottan kísértést érzett erre. – Lord Chatteris – mormogta Bridgerton, udvarias bólintással köszöntve. Udvarias bólintással és rosszalló nézéssel. Ha Marcus jobb hangulatban lett volna, meg tudta volna fogalmazni, mi volt abban a nézésben, ami annyira irritálta, de Marcus éppen nem volt jó hangulatban. Korábban jó hangulatban volt. Ami azt illeti, korábban nagyon jó hangulatban volt, annak ellenére, hogy az emberiség történetének legrosszabb Mozart-előadását kellett kiállnia. Nem számított, hogy hallásának valamely tragikus része ezen az éjjelen végleg elhalt; lénye többi részében vibrált az öröm. Ült a székén és Honoriát nézte. Ha az utolsó próbán komor harcosnak tűnt, az előadáson a csapat boldog tagjának mutatkozott. Egész idő alatt mosolygott, és Marcus tudta, hogy nem a közönségnek, nem is a zenének mosolyog. Azoknak mosolyog, akiket szeret. És ha csak rövid ideig is, de el tudta képzelni, hogy ő is közéjük tartozik. Marcus szíve mélyén úgy érezte, hogy neki mosolyog. De most Colin Bridgertonra mosolyog, éppen Colin Bridgertonra, aki vonzerejéről és ragyogó zöld szeméről híres. Ez még szinte elviselhető volt, de amikor Colin Bridgerton is rá mosolygott… Vannak dolgok, amiket nem lehet kibírni. Ám mielőtt közbeléphetett volna, valahogy ki kellett szabadulnia a Felicity Featheringtonnal folytatott beszélgetésből… illetve a Felicity Featherington anyjával való diskurzusból, mert a hölgy valóságos szókalodába zárta. Valószínűleg udvariatlan volt; nem, nyilvánvalóan udvariatlan volt, de a Featherington hölgyektől való szabadulást nem lehet tapintattal és finom elmésséggel végrehajtani. Végül, miután szó szerint ki kellett tépnie karját Mrs. Featherington szorításából, elindulhatott Honoria felé, aki valósággal ragyogva vidáman társalgóit Mr. Bridgertonnal. Minden szándéka az volt, hogy udvarias lesz. Valóban. De amint közeledett, azt látta, hogy Honoria egy lépést tesz oldalt, és szoknyája alól egy vörös szatént látott kivillanni. A vörös szerencsecipő. És hirtelen lángra lobbant a szíve. Nem akarta, hogy más férfi is meglássa a cipőjét. Nem akarta, hogy más férfi egyáltalán tudjon róla. Nézte, ahogy megállapodik a helyén, a csábító kis vörös csík újra eltűnik a szoknya alatt. Marcus odalépett hozzá, és a szándékoltnál tán kissé fagyosabb hangon megszólította: – Lady Honoria! – Lord Chatteris – felelte a kisasszony. Marcus valósággal utálta, ha Lord Chatterisnek szólította. – Nagyon örülök – hangja olyan volt, mintha udvarias ismerősi vagy távoli unokatestvéri viszonyban lennének. – Ismeri Mr. Bridgertont?

157

– Igen – felelte kurtán a férfi. Bridgerton bólintott, Marcus is bólintott, és úgy tűnt, mindössze ennyi társalgásba kívánt bocsátkozni a két férfi. Marcus várta, hogy Bridgerton kitaláljon valami kifogást, mert nyilván érzi, mi az elvárás vele szemben. De az a nyavalyás, kellemetlen alak csak állt ott és vigyorgott, mintha a világon semmi nem érdekelné. – Mr. Bridgerton éppen azt mondta… – kezdte Honoria, pontosan akkor, amikor Marcus megszólalt: – Kérem, bocsásson meg. Négyszemközt kell beszélnem Lady Honoriával. De Marcus volt a hangosabb, és ami lényegesebb, ő befejezte a mondatot. Honoria elhallgatott, merev csendbe burkolózott. Mr. Bridgerton elgondolkodón nézett Marcusra, csak addig tartotta állásait, hogy Lord Chatteris álla megfeszüljön, aztán mintha ez a pillanat soha meg nem történt volna, egy szempillantás alatt elbűvölővé változott, könnyedén meghajolt, és azt mondta: – Természetesen. Éppen arra gondoltam, hogy nagy szükségem lenne egy pohár limonádéra. Mosolyogva meghajolt, és elment. Honoria megvárta, míg hallótávolságon kívülre ért, aztán dühös, komor tekintettel Marcushoz fordult: – Ez hihetetlenül durva volt tőled. Marcus szigorúan nézett rá. – A fiatalabb Mr. Bridgertonnal ellentétben ez nem zöldfülű. – Miről beszélsz? – Nem lenne szabad flörtölnöd vele. Honoria szája tátva maradt a döbbenettől. – Nem flörtöltem vele! – Dehogynem. Láttam. Figyeltelek. – Nem figyeltél! – vágott vissza Honoria. – Felicity Featheringtonnal voltál! – Aki nálam egy teljes fejjel alacsonyabb. Átláttam a feje fölött. – Ha nagyon tudni akarod – mordult Honoria, és nem igazán volt képes elhinni, hogy Marcus a sértett fél szerepét játssza –, a nagynénikéd hívta ide hozzám. Olyan faragatlannak tekintesz, hogy a saját otthonomban ne beszéljek vele? Egy olyan eseményen, amire, hozzáteszem, személyre szóló meghívót kapott? Az utóbbival kapcsolatban nem volt egészen bizonyos, de el nem tudta képzelni, hogy anyja ne hívta volna meg valamelyik Bridgertont. – A nagynéném? – Lady Danbury. Az ük-ük-ük… Marcus csak bámult rá, értetlenül. – A déd-ük-ük-ük… – folytatta, csak hogy bosszantsa. Marcus magában mondott valamit, aztán szalonképesebb hangon megjegyezte: – Valóságos veszedelem. – Én kedvelem – felelte Honoria dacosan. Marcus erre nem mondott semmit, de határozottan dühösnek tűnt. És Honoria csak arra tudott gondolni: Miért? Mi az oka annak, hogy Marcus ilyen dühös? Szerelmes egy olyan férfiba, aki őt nyilvánvalóan tehernek tekinti. Olyan tehernek, akivel kellemes baráti kapcsolata volt, de akkor is tehernek. Még most is a Danielnek tett ostoba ígérete vezérli, elijeszti azokat a férfiakat, akiket ő nem talál megfelelőnek. Ha sosem fogja szeretni őt, legalább felhagyhatna azzal, hogy elrontsa az esélyeit mindenki másnál. – Most elmegyek – jelentette ki, mert ezt egyszerűen nem bírta tovább. Nem akarta látni Marcust és nem akarta látni Daisyt és Irist, és az anyját és Mr. Bridgertont sem, aki a sarokban állt a limonádéjával és éppen elbűvölően társalgóit Felicity Featherington nővérével.

158

– Hova mész? – kérdezte szigorúan. Honoria nem válaszolt. Nem gondolta, hogy ez Marcusra tartozik. Vissza sem pillantott, elindult, elhagyta a helyiséget.

A kénköves pokolba! Marcus legszívesebben egyenesen utánarohant volna, de annál nagyobb botrányt elképzelni sem lehet. Szerette volna azt hinni, hogy senki nem vette észre vitájukat, de limonádéja fölött Colin Bridgerton vigyorgott a sarokból és Lady Danbury azzal a szokásos mindentudó nézésével nézte, amit Marcus rendes körülmények között figyelembe sem vett. Ezúttal azonban az a sanda gyanúja támadt, hogy valamiképpen a matróna rendezte el bukását. Végül, amikor az idegesítő Mr. Bridgerton gúnyos üdvözlésként felemelte bekötött mancsát, Marcus úgy érezte, végképp elege van és dühös léptekkel kivonult ugyanazon az ajtón, amin Honoria távozott. A pokolba a pletykákkal! Ha valaki észrevette, hogy mindketten ugyanoda távoztak és hűhót csap, követelhetik, hogy kérje a kisasszonyt feleségül. Neki ezzel semmi gondja nem volt. Kereste a kertben, a nappaliban, a zeneszobában, a könyvtárban, még a konyhában is, és végül a hálószobájában találta meg Honoriát; azon a helyen, amit nagyon tudatosan igyekezett kihagyni a számításból. De elég időt töltött a Winstead-házban ahhoz, hogy tudja, merre vannak a magánlakosztályok, és miután végigjárta a ház minden más átkozott szobáját… Vajon Honoria tényleg azt képzeli, hogy ott nem találja meg? – Marcus! – kiáltott fel a kisasszony szinte sikoltva. – Mit keresel itt? Úgy tűnik, tényleg nem számított arra, hogy itt találja. Marcus első mondata kétségkívül egyáltalán nem volt szerencsés, bölcs megfogalmazás: – Mi bajod van? – Hogy nekem mi bajom van? – Hirtelen felült az ágyán, hátát az ágytámlának támasztotta, mint valami rák. – Neked mi bajod van? – Nem én rohantam ki a partiról, hogy egy sarokban duzzogjak. – Nem parti. Zeneest. – A te zeneested. – Akkor duzzogok, amikor csak akarok. – Tessék? – Semmi. – Honoria csak nézte, karját melle előtt szorosan összefonva. – Nem lenne szabad itt lenned. Marcus kezét tenyérrel felfelé a levegőbe emelte, mintha (meglehetősen gúnyosan) azt akarná mondani: Ó, valóban? Kezére nézett, aztán az arcára. – Mit jelentsen ez? – Hiszen te közel egy hetet töltöttél az én hálószobámban! – Az más. Alig éltél. Ebben eléggé igaza volt, de Marcus nem volt hajlandó elfogadni ezt. – Ide figyelj! – szólt, visszatérve arra a témára, ami az adott helyzetben fontos volt. – Szívességet tettem neked, amikor megkértem Bridgertont, hogy távozzon. Honoria szája tátva maradt a haragtól. – Te… – Nem olyan ember, akivel egy társaságban kéne mutatkoznod – szólt a szavába vágva. – Tessék?! – Lennél szíves nem kiabálni? – mordult rá. – Egy szót sem szóltam, amíg be nem jöttél ide – sziszegte vissza.

159

Marcus egy lépést tett előre; képtelen volt kordában tartani a testét. – Ő nem hozzád való. – Sosem mondtam, hogy az lenne. Lady Danbury hívta oda hozzám. – Valóságos veszedelem. – Ezt már mondtad róla. – Ismétlést kíván. Honoria – végre! – lekászálódott az ágyról. – Ugyan mi veszedelmes lehet abban, hogy bemutatott Colin Bridgertonnak? – Az, hogy féltékennyé akart tenni engem! – kiáltotta Marcus. Csend lett. Egyikük sem szólt. Aztán miután pillantást vetett a nyitott ajtóra, Marcus gyorsan odalépett és becsukta. Amikor visszafordult Honoria felé, olyan mozdulatlanul állt, hogy nyaka izmait remegni látta. Szeme tágra nyílt, olyan bagolyszerű nézéssel nézte, ami Marcust mindig is bosszantotta. A pislákoló gyertyafényben szeme szinte ezüstösen csillogott és Marcus úgy érezte, megbabonázták. Honoria gyönyörű. Ezt már tudta, de újra rátört a felismerés, olyan erővel, hogy lábából szinte kiment az erő. – Miért akarta volna ezt tenni? – kérdezte halkan. Marcus összeszorította állkapcsát, igyekezett nem válaszolni, de végül azt mondta: – Nem tudom. – Miből gondolhatta, hogy féltékennyé tud tenni téged? – firtatta tovább a kérdést Honoria. – Mert azt hiszi, hogy mindent megtehet – felelte Marcus kétségbeesetten. Mindenre képes lett volna, hogy ne kelljen megmondania az igazat. Nem mintha nem akarta volna megmondani neki, hogy szereti, de ez nem alkalmas idő. Nem alkalmas helyzet. Nem így akarja megmondani neki. Honoria nyakizma megint megrándul; mozdulatlansága kihangsúlyozta a moccanást. – És miből gondolod, hogy a te feladatod kiválasztani, mely férfiak társaságában tanácsos lenni és melyekében nem? Marcus erre nem mondott semmit. – Miért, Marcus? – Daniel kért meg rá – közölte szégyenkezés nélkül. Azt sem szégyellte, hogy korábban erről nem szólt neki. De nem szerette, ha sarokba szorítják. Honoria hosszan, remegőn mély lélegzetet vett, aztán sóhajtott. Kezét ajkához emelte, a levegő utolsó áramát elérte, aztán szorosan behunyta szemét. Marcus egy pillanatra azt hitte, sírva fakad, de rájött, csak azt teszi, amit érzése szerint tennie kell, hogy elrejtse érzelmeit. Bánat? Düh? Nem tudta volna megmondani, és valami okból ez úgy fájt neki, mintha tüske ment volna a szívébe. Ismerni akarta. Meg akarta ismerni teljesen. – Nos – szólalt meg végül Honoria –, hamarosan hazajön, így megszabadulsz kötelességedtől. – Nem. Úgy szakadt ki a szó belőle, mint az eskü; lénye legmélyéről tört fel. Honoria bosszús értetlenséggel nézett rá. – Ezt hogy érted? Előrelépett. Fogalma sem volt, mit csinál. Csak azt tudta, hogy nem képes abbahagyni. – Úgy értem. Nem. Nem akarok megszabadulni. Honoria döbbenten állt. Marcus újabb lépést tett felé. Szíve hevesen vert és valami felforrósodott benne, mohóság fogta el, és ha volt valami a világon rajta kívül, rajtuk kívül… akkor arról nem tudott.

160

– Akarlak – mondta ki a szót nehézkesen, szinte érdesen, de abszolút elvitathatatlan igazsággal. – Akarlak – ismételte és kezét nyújtotta, hogy megfogja Honoria kezét. – Én akarlak. – Marcus, én… – Meg akarlak csókolni – mondta, és ujját bársonyos ajkához érintette. – Meg akarlak ölelni. – Aztán, mivel egy másodperccel tovább sem volt képes magában tartani, kimondta: – Érted égek. Két tenyere közé fogta Honoria arcát és megcsókolta. Ebben a csókban benne volt minden érzelem, ami addig halmozódott benne, minden fájdalom, a vágy minden mohósága. Attól a pillanattól fogva, hogy felismerte, mennyire szerelemmel szereti, gyülemlett benne ez a szenvedély. Talán mindig is megvolt ez az érzés, csak várt, hogy ő ismerje fel. Szereti. Akarja. Szüksége van rá. És most azonnal van rá szüksége. Tökéletes úriemberként élte az életét. Sosem flörtölt. Sosem volt gazember. Nem szeretett a figyelem középpontjában lenni, de szentséges ég, az ő figyelme középpontjába akart kerülni. Azt akarta tenni, ami rossz, ami helytelen. Karjába venni és az ágyhoz vinni. Lehámozni a testéről minden ruhadarabot és imádni. Meg akarta mutatni neki mindazt, amit elmondani talán képtelen. – Honoria – szólt, mert a nevét legalább ki tudta mondani. És talán hangjából kihallja, mit érez iránta. – Én… én… – megérintette a férfi arcát, fürkészőn pásztázta tekintetével. Ajka megnyílt, csak annyira, hogy Marcus láthatta, nyelve rózsaszín hegye kicsit kicsusszan, megnedvesíti. Aztán nem bírta tovább. Újra meg kellett csókolnia. Ölelni akarta, érezni, ahogy teste a testéhez simul. Ha nemet mondott volna, ha fejét rázza vagy bármely más módon jelzi, hogy nem akarja, megfordult volna és kisétál a szobából. De Honoria semmi ilyet nem tett. Csak nézte őt, szeme tágra nyílt a csodálkozástól, és Marcus ezért magához húzta őt, karjába zárta és újra megcsókolta, ezúttal teljesen elengedve magát, a feszültség utolsó csomóját is feloldva. Magához húzta, élvezte testének íveit, görbületeit. És Honoria halkan felnyögött – gyönyör? vágy? –, és ezzel a szikra lánggá lobbant. – Honoria – nyögött fel Marcus; keze hévvel simogatta hátát, válltól a tompor édes domborulatáig. Megszorította, és még közelebb húzta magához, hasnak lágyságát még jobban gerjedelmére vonta. Honoria lélegzete az érintés meglepetésétől kihagyott, de Marcus nem akart elhúzódni és magyarázkodni. Ártatlan, ezt Marcus is tudta, és valószínűleg fogalma sincs, mit jelent, ha teste így reagál. Lassabban kellett volna haladnia, fokozatosan bevezetni ebbe, de képtelén volt. Vannak határai annak, mennyire tud a férfiember uralkodni magán, és ez a pillanat elmúlt akkor, amikor Honoria megérintette az arcát. Lágy volt és hajlékony az ölelésben; tapasztalatlan ajka készségesen viszonozta a csókot, és Marcus a tőle telhető legnagyobb gyengédséggel fektette le, aztán ruhástól feküdt rá; szinte szétrobbant a teste, ahogy a lány testét érezte maga alatt. Honoria olyan puffos ujjú ruhát viselt, amilyet a hölgyek előszeretettel vettek magukra a szezonban, és Marcus hamarosan felfedezte, hogy fekvő helyzetben ez a ruha meglehetősen laza a bőrön. Ujjai megtalálták a dekoltázst és becsusszantak alá, lemeztelenítve az egyik tejfehér vállat. Zihálva húzódott el és nézett le rá. – Honoria… – nyögte, és ha nem lett volna oly izgatott, felnevetett volna. Úgy tűnt, a nevén kívül mást kimondani képtelen.

161

Talán nem is számít semmi más, csak ez a szó. Honoria felnézett rá, ajka a bizalmas érintéstől telt és duzzadt. Hozzá hasonló szépet még sosem látott; szeme csillogott a vágytól, melle minden, egyre gyorsuló lélegzetével emelkedett és süllyedt. – Honoria – sóhajtott megint, és ezúttal kérdés volt, vagy inkább könyörgés. Felült, hogy levesse ingét, nadrágját. Kellett, hogy levegőt érezzen a bőrén; kellett, hogy őt érezze a bőrén. Ruhái a földre estek, és Honoria kinyújtotta a kezét és megérintette; lágy ujjait meztelen mellkasához érintette. A férfi nevét suttogta, és a férfinak nem volt visszaút.

Honoria nem igazán tudta, mikor határozta el, hogy neki adja magát. Talán amikor Marcus kimondta a nevét és ő megérintette az arcát. Vagy talán akkor, amikor Marcus olyan forró és mohó tekintettel ránézet és azt mondta: – Érted égek. De Honoria úgy érezte, ez a pillanat inkább már akkor bekövetkezett, amikor Marcus berontott a szobába. Valami mélyen legbelül már akkor megsúgta, hogy ez fog történni, hogy ha bármit tesz, amivel jelzi, hogy szereti, vagy csak hogy akarja őt, akkor elveszett. Az ágyán ült, próbálta végiggondolni, mitől és hogyan alakult ilyen fonákul az este, aztán hirtelen ott volt Marcus, mintha megidézte volna. Vitatkoztak, és ha bárki ott lett volna, hogy megkérdezze, azt felelte volna, egyetlen célja az, hogy kipenderítse a szobájából és bezárja utána az ajtót, de mélyen legbelül valami lángra lobbant és ragyogott. A szobájában vannak. Az ő ágyán. Megsemmisítő erejű volt a pillanat intimitása. Így esett, hogy amikor Marcus közelebb lépett és azt mondta: „érted égek”, nem tagadhatta tovább a vágyát, ahogy a levegővételt sem tagadhatja meg magától az ember. Amikor az ágyra fektette, csak arra tudott gondolni, hogy ez az a hely, ahova tartozik, és Marcus is ide, hozzá tartozik. Az övé. Ilyen egyszerű. Levetette az ingét. Látta már, persze, de nem így. Nem úgy, hogy a férfi fölé hajol és szemében elemi vágy csillog, hogy magáévá tegye végre. És Honoria akarta ezt. Ó, nagyon akarta. Ha az övé lehet, boldogan teszi. Örökre. Kezét nyújtotta, megérintette a férfitestet, csodálta melegét. Érezte, hogy ver a szíve és hallotta, hogy nevét suttogja. Olyan szép, olyan komoly, olyan… jó. Jó. Jó szívű, jó ember. És szent ég, akármit is csinál az ajkával a nyakán… abban is nagyon jó. Még az előtt lerúgta lábáról a topánt, hogy Marcus a szobába érkezett; harisnyás lábát végighúzta a… Nevetésben tört ki. Marcus hátrahúzódott. Kérdő, de nagyon, nagyon vidám tekintettel. – A csizmád – hadarta. Marcus megmeredt, aztán lassan a lábára nézett. Aztán: – A fenébe! Honoria még jobban nevetett. – Ez nem mulatságos – mormogta. – Ez… Honoriának valahogy sikerült türtőztetnie magát. – …mulatságos – ismerte el. Honoria megint felnevetett, olyan hevesen, hogy az ágy rázkódott tőle. – Le tudod vetni? – kapkodott levegő után nevettében. Marcus büszke sértődöttséggel nézett rá és az ágy szélén felült. Honoria néhány mély levegővétel után képes volt megszólalni végre. – Semmi körülmények között sem vagyok hajlandó késsel levágni a lábadról.

162

Marcus válasza tompa puffanás volt; a jobb csizma a padlón koppant. – Nem lesz szükség késre. Honoria igyekezett komoly arcot vágni. – Ezt nagy örömmel hallom. A másik csizma is a padlóra koppant. És Marcus olyan átható nézéssel fordult vissza feléje, hogy Honoria zsigerei szinte elolvadtak tőle. – Én is.– mormogta, elnyújtózva mellette. – Én is. És Marcus ujjai megtalálták a ruha hátán húzódó apró gombok sorát, és a selyem mintha leolvadt volna, úgy hullt le a testről, mint a suttogás. Honoria kezével ösztönösen eltakarta keblét. Marcus nem vitatkozott, nem próbálta elhúzni onnan a kezét. Csak megcsókolta újra; ajka forrón, szenvedélyesen tapadt szerelme ajkára. És Honoria minden mélyülő pillanattal nyugodtabb volt a karjában, és egyszer csak észrevette, hogy nem az ő keze takarja mellét, hanem Marcusé. Gyönyörűségesnek találta ezt. Nem ismerte fel, hogy teste – testének minden porcikája – olyan érzékeny, olyan vágyódó volt. – Marcus! – lehelte; háta ívbe feszült, ahogy a férfiujjak a mell rózsaszín bimbójára találtak. – Olyan gyönyörű vagy! – súgta Marcus és Honoria valóban gyönyörűnek érezte magát. Amikor Marcus ránézett, amikor megérintette, úgy érezte, ő a leggyönyörűbb nő a világon. Az ujjak helyét átvették az ajkak, és a lány a meglepetés halk nyöszörgésével fogadta, és lába hosszan elnyúlt, ahogy a férfiujjak a hajában matattak. Meg kell kapaszkodnia valamibe. Muszáj. Különben egyszerűen lebillen a világ pereméről. Vagy ellebeg. Vagy csak eltűnik, felrobban a felgyülemlett hőségtől és energiától. Testét nagyon idegennek érezte, teljesen másnak, mint amit valaha elképzelt. Az egész mégis nagyon természetesnek tűnt. Keze szinte magától tudta, hova kell érnie és csípője tudta, hogyan mozogjon, és amikor a férfi ajka az óvatosan lehámozott, lefelé húzott ruhát követve a hasára csusszant, tudta, hogy helyes, hogy jó, és nem csak akarta, még többet akart. És rögtön. A férfikéz combjait lágyan szétnyitotta, és Honoria beleolvadt testének ebbe a helyzetébe és felnyögött: – Igen… Kérlek! Marcus! És Marcus előbb megcsókolta őt. Honoria nem számított erre és azt hitte, menten meghal az örömtől. Amikor szétnyitotta combját, Honoria lélegzet-visszafojtva várta az intim inváziót. De Marcus imádta, ajkával, nyelvével, míg csak remegett, pihegett, szinte öntudatlan lett a vágytól. – Kérlek, Marcus! – könyörgött, és azt kívánta, bárcsak pontosan tudná, miért is könyörög. Tudta, hogy bármi is az, Marcus meg tudja adni neki. Képes csillapítani a benne feszülő furcsa vágyakozást. A mennyországba tudja juttatni, és vissza tudja hozni a földre, hogy egy életet tölthessen a karjában. Marcus egy pillanatra elhúzódott tőle, és Honoria kis híján felkiáltott, amiért érintését elvesztette. A férfi letépte magáról a nadrágot, és amikor visszatért hozzá, egymás mellett voltak, arcuk kis híján összeért, fogták egymás kezét és Marcus csípője sürgetőn becsusszant a lány combjai közé. Honoria ajka megnyílt, próbált egyenletesen lélegezni. Felnézett a férfira, a férfi őt nézte, és csak annyit mondott: – Fogadj be engem. Csúcsa hozzáért, megnyitotta, és ekkor Honoria megértette. Nehéz volt, mert teste minden izma feszülni, csak feszülni akart, de valahogy sikerült annyira ellazulnia, hogy Marcus minden mozdulattal mélyebben hatolt belé, míg a meglepetés halk kiáltásával rá nem jött, hogy teljesen sikerült befogadnia.

163

Marcus megborzongott a gyönyörtől, és ritmusosan mocorogni kezdett, előre-hátra csusszant benne. Honoria beszélt, szavakat mondott, de nem tudta, mit. Talán könyörgött neki, vagy valami egyezségre akart jutni vele, hogy vigye magával és vessen véget neki és sose legyen vége és… Valami történt. Lényének minden porcikája egyetlen szűk kis golyóvá állt össze, aztán szétrobbant, mint a tűzijáték. Marcus is felkiáltott, és még egyszer, utoljára mélyen beléhatolt, szétömlött benne, aztán leroskadt rá. Honoria percekig képtelen volt mást tenni, csak feküdt ott, élvezte teste melegét maga mellett. Marcus lágy takarót húzott magukra, és a maguk teremtette mennyországba feledkeztek. Ujjaik egymásba fonódtak, és Honoria nem tudott ennél békésebb, szebb pillanatot elképzelni sem. Az övé. Élete hátralévő részére. Marcus nem említett házasságot, de Honoria ezen nem aggódott. Ő Marcus. Sosem hagyna el egy nőt egy ilyen pillanat után. És talán csak arra várt, hogy megfelelően megkérhesse a kezét. Az ő Marcusa szereti helyesen tenni, amit tesz. Az ő Marcusa. Tetszett neki ez a megfogalmazás. Persze, gondolta pajkos szemvillanással, ezen az estén egyáltalán nem azt tette, ami illendő és helyes. Így talán… – Mire gondolsz? – kérdezte Marcus. – Semmire – füllentette. – Miért kérdezed? Marcus megmoccant, hogy felkönyökölhessen és lenézhessen rá. – Borzasztó kifejezést látok az arcodon. – Borzasztót? – Fondorlatost – egészítette ki Marcus. – Nem is tudom, melyiket válasszam. Marcus nevetett, halk, mély, szívből jövő nevetéssel, mely testéből Honoria testébe visszhangzott. Aztán elkomorult. – Vissza kell mennünk. – Tudom – sóhajtott Honoria. – Hiányolni fognak minket. – Engem nem, de téged igen. – Mondhatom azt anyámnak, hogy rosszul lettem. Azt fogom mondani, hogy elkaptam Sarah betegségét, bármi is az. Vagyis semmi, de ezt nem tudja más, csak Sarah. – Nyűgösen összeszorította az ajkát. – És én. És Iris. És talán Miss Wynter is. De akkor is. Marcus felnevetett, aztán lehajolt és könnyeden megcsókolta Honoria orra hegyét. – Örökre itt maradnék, ha tehetném. Honoria mosolygott, ahogy szavainak melege csókként siklott át rajta. – Éppen arra gondoltam, hogy az olyan lenne, mint a mennyben. Mintha a mennyországban lennénk. Marcus egy pillanatig hallgatott, aztán halkan, olyan halkan, hogy Honoria nem lehetett biztos abban, hogy jól hallja, azt mondta: – A mennybeli boldogság talán nem is hasonlítható ehhez.

164

Huszonkettedik fejezet Honoria szerencséjére a haja nem volt nagyon bonyolult frizurába rendezve. A délutáni pluszpróbák miatt erre nem volt idő. Így nem volt nehéz ugyanolyanra fésülni, mint volt. Marcus nyakkendőjével már egészen más volt a helyzet. Akármivel próbálkoztak, nem tudták visszakötni a vasalt, komplikált formát. – Sosem bocsáthatod el szolgálatodból az inasodat – jegyezte meg Honoria, miután a harmadik próbálkozás is sikertelen volt. – Ami azt illeti, lehet, hogy fizetésemelést kell adnod neki. – Már említettem Lady Danburynek, hogy ő sebesített meg – mormogta Marcus. Honoria ajka elé kapta a kezét. – Próbálok nem mosolyogni – mondta. – Mert ez egyáltalán nem mulatságos. – Pedig az. Honoria kitartott, amíg ki tudott tartani. – Az. Marcus rá nézett, és Honoria olyan boldognak, olyan gondtalannak tűnt! Szíve valósággal táncolt. Milyen furcsa, mégis milyen nagyszerű, hogy boldogsága ennyire a másik boldogságától függhet! – Hadd próbáljam meg! – szólt Marcus, azzal fogta a nyakkendő két végét és a tükör elé állt. Honoria körülbelül két másodpercig nézte, majd kijelentette: – Haza kell menned. Marcus fel sem nézett nyakravalója tükröződéséről. – Az első csomót sem kötöttem meg. – És nem is fog sikerülni. Marcus gyanakvón nézett rá, homlokát ráncolta erre a csípős megjegyzésre. – Nem tudod rendesen megkötni. Meg kell hagyni, a csizmád és a nyakkendőd alapján felül kell vizsgálnom a férfi és női öltözék bonyolultságáról alkotott eddigi véleményemet. – Valóban? Tekintete a tökéletesen csillogóra subickolt csizmára tévedt. – Az én lábbelimet soha nem kellett késsel levágni a lábamról. – Én nem viselek olyasmit, amit csak hátul lehet gombolni – vágott vissza Marcus. – Igaz, de én választhatok olyan ruhát is, ami elöl gombolódik, míg te nem járhatsz nyakkendő nélkül. – Fensmore-ban igen – mormogta Marcus; ujjai még mindig az egyre gyűröttebb nyakravalót babrálták. – De nem Fensmore-ban vagyunk – emlékeztette Honoria nevetve. – Megadom magamat! – mondta végül a férfi, lerántva nyakából a kravátot. Zsebébe gyűrte, fejét ingatta. – Tényleg így a legjobb. Még ha sikerülne is visszakötnöm valahogy ezt az átkozott holmit, semmi értelme nem lenne, hogy visszamenjek a társaságba. Biztos vagyok benne, hogy mindenki azt hiszi, hazamentem. – Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta: – Ha valakinek egyáltalán eszébe jutok.

165

Mivel rengeteg hajadon kisasszony volt a társaságban, és ami talán ennél is lényegesebb, számos hajadon kisasszony anyja volt jelen, Honoria szinte egészen biztos volt abban, hogy Lord Chatteris távozása feltűnt. Terve azonban így is nagyon jó. Együtt osontak le a hátsó lépcsőn. Honoria úgy gondolta ki, hogy számos helyiségen átvágva visszajut a zeneest helyszínéhez közeli próbaterembe, míg Marcus a személyzeti bejáraton át feltűnés nélkül távozik. Azon a helyen, ahol útjaik elváltak egymástól, Marcus lenézett rá, gyengéden megérintette az arcát. Honoria mosolygott. Túl sok boldogság gyülemlett fel benne ahhoz, hogy magában tartsa. – Holnap meglátogatlak – ígérte Marcus. Honoria bólintott. Aztán mert nem tudta türtőztetni magát, odasúgta: – Kapok egy búcsúcsókot? Marcusnak nem kellett több biztatás; lehajolt, kezébe vette arcát és szenvedélyes csókkal tapadt rá. Honoria úgy érezte, hogy elolvad, elpárolog. Kis híján felnevetett az örömtől; lábujjhegyre emelkedett, hogy közelebb kerüljön, aztán… Marcus nem volt ott. Szörnyű kiáltás hallatszott, és Marcus a szűk hall másik fala felé repült és rajta csattant. Honoria felkiáltott, rögtön odaugrott hozzá. Betolakodó jutott be a házba, ragadta torkon Marcust. Honoriának ideje sem volt, hogy megijedjen. Gondolkodás nélkül rávetette magát, a hátára ugrott. – Eressze el! – mordult; próbálta elkapni a karját, nehogy még egyszer megüsse Marcust. – Az ég szerelmére! – csattant fel az illető. – Szállj le rólam Poloska! Poloska? Elernyedt. – Daniel? – Ki a kénköves mennykő lehetne más? Honoria elég sok más eshetőséget tudott kitalálni, figyelembe véve ama nem elhanyagolható tényt, hogy Daniel több mint három évig nem volt az országban. Persze írta, hogy visszatérni készül; csak azt nem tartotta fontosnak közölni senkivel, hogy mikor. – Daniel – szólt ismét, és leugrott bátyja hátáról. Egy lépést távolodott és csak nézte. Idősebbnek tűnt, és persze idősebb is volt, de ez nem látszott években kifejezhetőnek. Talán fáradtabb volt, talán életuntabb. Vagy csak az utazás miatt volt elgyötört. Ruhája még poros volt, haját összefútta a szél; mindenki fáradtnak és életuntnak tűnt egy olyan hosszú út után, míg Itáliából Londonba eljut. – Hát visszajöttél – szólt meglehetősen bárgyún. – Mint a mellékelt ábra mutatja – felelte Daniel élesen. – Mi a fene történik itt? – Én… Daniel felemelte a kezét. – Maradj ki ebből Honoria. Hát nem az imént tett fel egy kérdést? – Szentséges ég, Daniel! – szólt Marcus. Kicsit támolygott, tarkóját dörzsölte ott, ahol a fallal kapcsolatba került. – Legközelebb esetleg értesíthetnél minket… – Te kurafi! – üvöltött fel Daniel, és ököllel Marcus arcába csapott. – Daniel! – sikoltott Honoria. Ismét bátyja hátára ugrott, illetve inkább megpróbálta, mert Daniel lerázta, mint egy… Nos, mint egy poloskát; bármilyen bosszantó is ez a hasonlat. Honoria próbált talpra állni, hogy időben megállíthassa, de Daniel mindig is fürge volt, és most dühös is. Mielőtt felállhatott volna, újra lesújtott Marcusra. – Nem akarok verekedni veled, Daniel – szólt Marcus, zakója ujjával törölve le a vért álláról.

166

– Mi a fenét csináltál a húgommal? – Te… Aúúúú! Meg vagy bolondulva! – mordult Marcus; úgy tűnt, mintha a mondatot beléje fojtotta volna az ütés ereje, amivel Daniel ökle a gyomrába csapódott. – Azt kértem, hogy vigyázz rá – mordult Daniel, minden szót gyomortáji ütéssel hangsúlyozva. – Hogy… vigyázz… a… húgomra. – Daniel, hagyd abba! – könyörgött Honoria. – Ő a húgom – köpött ki Daniel. – Tudom – mordult vissza Marcus. Úgy látszott, visszanyerte lelki egyensúlyát; hátrébb húzta karját, öklével Daniel ál Iára csapott. – Te meg… De Danielt nem érdekelte a társalgás, legalábbis addig nem, míg Marcus nem válaszolt konkrét kérdéseire. Ám mielőtt Marcus befejezhette volna a mondatot, Daniel torkon ragadta és a falhoz nyomta. – Mit műveltél a húgommal? – szegezte neki ismét a kérdést. – Megölöd! – sikoltott Honoria. Ismét előrelendült, igyekezett Danielt visszahúzni, de Marcus képes volt megvédeni magát, mert térde lendült és egyenesen Daniel ágyékába talált. Daniel határozottan nem emberi, artikulálatlan hangot hallatott, és elesett, magával rántva húgát. – Ti megvagytok bolondulva! – kapkodott Honoria levegő után; próbálta kirángatni a lábát bátyja teste alól. De a két férfi nem hallgatott rá; akár a falnak is beszélhetett volna. Marcus a torkát dörzsölgette, ahol Daniel megragadta. – Az ég szerelmére, Daniel! Kis híján megöltél. Daniel a padlóról gyilkos pillantással nézett fel rá, bár fájdalmában csak lihegett. – Mit csináltál Honoriával? – Ez egyáltalán nem… – próbált közbeavatkozni Honoria, azt akarta mondani, hogy nem számít, de Marcus a szavába vágott: – Mit láttál? – Nem számít, mit láttam! – csattant fel Daniel. – Arra kértelek, hogy vigyázz rá, nem pedig arra, hogy kihasználd… – Megkértél – vágott a szavába dühösen Marcus. – Igen, gondoljunk csak bele. Arra kértél, hogy vigyázzak a fiatal, hajadon húgodra. Én! Mit tudok én arról, hogyan kell bevezetni a társaságba egy fiatal hölgyet? – Láthatóan többet, mint tudnod kéne – köpte Daniel. – Lenyomtad a nyelvedet a… Honoria szája tátva maradt a csodálkozástól, és ezen indulattól vezérelve hatalmas pofont kevert le testvérbátyjának. Újra megütötte volna, ha Daniel válaszul meg nem löki, de mielőtt még egyszer üthetett volna, Marcus repült feléjük. – Hhhhhhhhrrrrrrrrrcccccchhhh! – hang tört fel torkából; teljesen érthetetlen kiáltás. A düh nyers, tiszta hangja. Honoriának éppen csak sikerült elugrania az útból, mielőtt a rávetette magát a férfira, akit mindig a legjobb barátjának gondolt. – Az isten szerelmére, Marcus! – kapkodott levegő után az ütések között. – Mi a franc bajod van? – Soha többé ne merj így beszélni róla! – hörögte Marcus. Daniel kivergődött alóla és talpra állt. – Hogyan? Téged inzultáltalak. – Igazán? – mennydörgött Marcus, szintén talpra állva. – Akkor ezt – csapott le Daniel arcára ököllel – az inzultusért, ezt pedig – csapott arca másik felére – azért, mert itt hagytad. Ez nagyon kedves volt tőle, de Honoria nem volt egészen biztos abban, hogy pontos.

167

– Ami azt illeti, Daniel nem… Daniel vérző szájához kapta a kezét. – Meg akartak ölni! Marcus meglökte Danielt a jobb vállán, aztán a másikon. – Már régen hazajöhettél volna! Honoria döbbenten állt. Ez igaz? – Nem – felelte Daniel, hasonlóképpen meglökve Marcust. – Nem jöhettem haza korábban. Talán nincs tudomásod arról, hogy Ramsgate teljesen bolond? Marcus karba fonta a kezét. – Több mint egy éve nem írtál neki. – Ez nem igaz. – De igaz – szólt Honoria. Nem mintha bárki is figyelt volna rá. És ekkor jött rá. Hogy nem figyelnek rá. Legalábbis így veszekedés közben. – Anyád kis híján belebetegedett a bánatba – közölte Marcus. – Erről én nem tehetek – riposztolt Daniel. – Elmegyek – közölte Honoria. – Írhattál volna neki. – Anyámnak? Írtam! Sosem válaszolt. – Elmegyek – ismételte meg Honoria, de a két férfi orra szinte összeért, különböző jelzőkkel illették egymást, és ki tudja még miket mondtak. Honoria vállat vont. Legalább már nem akarják megölni egymást. Minden rendbe jön. Korábban is összekaptak már, és nyilván lesz még ilyen, és be kellett ismernie, hogy egy kicsit, igazán csak egy nagyon kicsit, még izgalmasnak is találta, hogy ökölharcig jutottak miatta. Nem a bátyja, hanem Marcus… Felsóhajtott, eszébe jutott az a vadság az arcán, amikor őt védte. Szereti. Még nem mondta ki, de szereti és szeretni fogja. Daniellel majd rendbe hozzák, amit rendbe kell hozniuk, és ez a szerelmi történet – az ő szerelmi története, gondolta álmodozón – áldott boldog véget ér. Összeházasodnak, rengeteg gyerekük lesz, akik olyan boldog, évődő családot alkotnak, amilyen az ő családja volt. Olyan boldog család lesznek, amilyet Marcus mindig is megérdemelt. És legalább hetente egyszer lesz melaszos pite. Nagyszerű lenne. Még egy utolsó pillantást vetett a férfiakra, akik vállon löködték egymást, bár szerencsére már nem olyan erővel, mint korábban, ő akár vissza is mehet a zeneestre. Valakinek el kell mondania az anyjának, hogy Daniel hazatért.

– Hova ment Honoria? – kérdezte Daniel néhány perccel később. Hátukat a falnak támasztva, egymás mellett ültek a padlón. Marcus lába behajlítva; Danielé hosszan elnyújtva. Bizonyos ponton a lökdösődés abbamaradt és csendes egyetértésben leroskadtak a fal mellé; elméjük végre felvette a lépést testükkel és a fájdalomtól nyöszörögve végre felfogták, mit tettek egymással. Marcus felnézett. – Azt hiszem, visszament a vendégségbe. Őszintén remélte, hogy Danielt nem fogja el újra a harci kedv, mert nem volt biztos abban, hogy lenne ereje újra rávetni magát. – Pokolian nézel ki – szólt Daniel. Marcus vállat vont. – Te még rosszabbul – felelte. Legalábbis remélte, hogy így van. – Megcsókoltad – szólt Daniel. Marcus dühös pillantást vetett rá.

168

– És? – És mit akartál tenni? – Meg akartam kérni a kezét tőled, mielőtt gyomron vágtál. Daniel pislogott. – Ó! – Mit gondoltál, mi a fenét akarok tenni? Elcsábítom és a farkasok elé vetem? Daniel rögtön megfeszült, szemében éktelen düh villant. – Te elcsá… – Ne! – emelte fel a kezét Marcus. – Ne tedd fel ezt a kérdést! Daniel elhallgatott, de gyanakvón méregette Marcust. – Ne! – szólt Marcus megint, nyomatékosítva. Megérintette az állát. Pokolian fájt. Danielre nézett, aki ujjait próbálgatva szinte vonaglott a fájdalomtól és az ujjízületein keletkezett sebeket vizsgálta. – Ami azt illeti, isten hozott újra itthon! Daniel felnézett, homlokát ráncolta. – Legközelebb értesíts minket érkezésed idejéről. Daniel mintha válaszolni akart volna, de csak pislogott. – Anyád három évig nem mondta ki a nevedet – szólt Marcus halkan. – Miért mondod ezt nekem? – Mert elmentél. Elmentél, és… – Nem volt más választásom. – Visszajöhettél volna – jelentette ki Marcus rezignált legyintéssel. – Te is tudod, hogy… – Nem – vágott a szavába Daniel. – Nem jöhettem haza. Ramsgate valakit utánam küldött, végig követett a kontinensen. Marcus egy pillanatig nem szólt. – Sajnálom. Nem tudtam. – Nem baj – sóhajtott Daniel, aztán a falnak támasztotta a fejét. – Nem válaszolt a leveleimre. Marcus felnézett. – Anyám – egyértelműsítette Daniel. – Nem csodálkozom, hogy soha nem említette a nevemet. – Honoriának is nehéz volt – mondta Marcus nyugodtan. Daniel láthatóan feszengett. – Te mióta… – Csak tavasz óta. – Mi történt? Marcus elmosolyodott. Illetve csak szája egyik sarka indult felfelé. A másik éppen kezdett feldagadni. – Nem igazán tudom – ismerte el. Nem tűnt helyesnek, hogy a vakondlyukról, a kificamodott bokáról, a sebfertőzésről, a melaszos pitéről meséljen. Ezek csak történések. Nem az, ami a szívében történt. – Szereted? Marcus felnézett. Bólintott. – Akkor jó – felelte Daniel, egyik vállát megvonva. Csak ennyit kellett mondaniuk egymásnak. Marcus tudta, hogy ennél többet nem is fognak mondani egymásnak erről. Férfiak, a férfiak pedig ilyenek. De ennyi elég volt. Kezét mozdította, hogy lábon vagy vállon paskolja Danielt, de inkább könyékkel oldalba bökte. – Örülök, hogy hazajöttél. Daniel sokáig nem szólalt meg. Aztán mégis: – Én is, Marcus. Én is.

169

Huszonharmadik fejezet Miután Marcust és Danielt a hallban hagyta, Honoria csendben a próbaterembe osont. Jól gondolta, nem volt ott senki; fénypászmát látott az ajtó alatt, ahol a nagyterembe vezető ajtó résnyire nyitva volt. Honoria még egyszer megnézte magát a tükörben. Sötét volt, nem lehetett biztos benne, de úgy érezte, szalonképesen néz ki. Még mindig elég sok vendég volt, elegen ahhoz, hogy Honoria joggal remélhesse, távozását senki nem vette észre, legalábbis a családtagokon kívül senki. Daisy a terem közepén állt udvartartásával, elmagyarázta bárkinek, aki hajlandó volt meghallgatni, hogy hogyan készítették az ő Ruggieri hegedűjét. Lady Winstead a közelben állt; nagyon boldognak tűnt, és Iris… – Hol voltál? – vicsorgott rá Iris. Úgy tűnik, közvetlenül mellette áll. – Nem éreztem jól magamat – felelte Honoria. Iris undorral horkant fel. – Ó, mindjárt azzal állsz elő, hogy elkaptad azt a nyavalyát, amiben Sarah szenved! – Ööö… lehet. Sóhaj volt a válasz. – Semmit nem akarok jobban, mint végre hazamenni, de anya hallani sem akar róla. – Sajnálom – szólt Honoria. Nehéz volt őszintén együttérzőnek tűnni, amikor őt majd' szétvetette az öröm, de azért megpróbálta. – Daisy a legrosszabb – jegyezte meg Iris sugárzó rosszindulattal. – Úgy parádézik, mint… Csak nem vér az ott az ujjadon? – Tessék? – Honoria a nyakát forgatta, hogy láthassa. A ruhaujj buggyos részén egypennys nagyságú vérfolt látszott. Csak a jóisten tudja, melyik férfi vére, mire otthagyta őket, mindketten véreztek. – Ó. Ööö… nem tudom, mi az. Iris elkomorult, közelebbről is megnézte. – Szerintem ez vér. – Biztosan tudom, hogy nem lehet az – hazudta Honoria. – Akkor micsoda, ha… – Mit csinált Daisy? – váltott témát Honoria gyorsan. És amikor Iris csak pislogott, hozzátette: – Azt mondtad, ő a legrosszabb. – Tényleg ő a legrosszabb – jelentette ki Iris hevesen. – Semmi különöset nem kellett tennie. Csak… A mondatot harsányan trillázó nevetés szakította félbe. Daisy nevetett. – Mindjárt elsírom magamat – közölte Iris. – Ne, Iris, te… – Akkor is nyomorultul érzem magamat – vágott a szavábaIris. – Sajnálom – dünnyögte Honoria bűnbánón.

170

– Ez volt életem legmegalázóbb napja – ingatta fejét, szinte kábultan. – Nem vagyok képes ezt újra megtenni, Honoria. Hidd el nekem. Nem vagyok képes. Nem érdekel az sem, ha nincs más csellista, aki a helyemre pályázna. Képtelen vagyok még egyszer megtenni. – Ha férjhez mész… – Igen, ezt én is tudom – felelte Iris dühösen. – Ne hidd, hogy az én fejemben nem fordult meg ez tavaly. Majdnem elfogadtam Lord Venabie ajánlatát, csak azért, hogy kikerülhessek a kvartettből. Honoria összerezzent. Lord Venabie olyan öreg volt, hogy a nagyapja lehetett volna. Vagy még annál is öregebb. – Kérlek, ne tűnj el újra! – könyörgött Iris a sírás határán. – Ki nem állhatom, ha idejönnek hozzám gratulálni a remek előadásért. Fogalmam sincs, mit mondjak nekik. – Rendben – szólt Honoria, azzal nyugtatólag megfogta unokatestvére kezét. – Honoria, hát itt vagy! – Anyja volt, hozzá sietett. – Hol voltál? Honoria köhécselt. – Felmentem, lefeküdtem egy kicsit. Hirtelen nagy fáradtság vett erőt rajtam. – Hát igen. Elég hosszú nap volt – mondta anyja bólintva. – Nem is tudom, mennyi idő telt el. Lehet, hogy elszundítottam egy kicsit – szabadkozott Honoria. Ki gondolta volna, hogy ilyen jól tud hazudni? Előbb a vér, aztán ez. – Semmi jelentősége – szólt Lady Winstead, aztán Irishez fordult. – Láttad Miss Wyntert? Iris tagadón ingatta a fejét. – Charlotte hazamenne, de nem találja sehol. – Talán a toalettre ment – vetette fel Iris. Lady Winstead ebben kételkedni látszott. – Ahhoz elég hosszú ideje van már távol. – Ööö, anya – szólt Honoria, mert eszébe jutott a folyosón hagyott Daniel –, beszélhetnénk? – Arra egy kicsit várni kell – felelte Lady Winstead fejét ingatva. – Kezdek aggódni Miss Wynter miatt. – Talán neki is le kellett feküdnie egy kicsit – próbálkozott Honoria. – Gondolom. Nagyon remélem, Charlotte gondol rá, hogy egy plusz szabadnapot adjon neki a héten – jegyezte meg Lady Winstead és finoman bólintott, mintha nagyon egyetértene magával. – Azt hiszem, most rögtön szólok is neki és magam javaslom ezt. Ez a legkevesebb, amit megtehetünk. Miss Wynter megmentette az előadást. Honoria és Iris nézték, ahogy távozik, aztán Iris megszólalt: – Gyanítom, ez attól függ, hogyan értelmezed a „megment” szót. Honoria halkan felnevetett, átölelte unokahúgát. – Gyere velem! Körbejárunk egy kicsit, vidáman, büszkén. – A boldogság és büszkeség pillanatnyilag meghaladja a képességeimet, de… Iris szavát harsány reccsenés szakította félbe. Illetve nem csak reccsenés. Inkább hasadás. És néhány pukkanás. És pengés. – Mi volt az? – kérdezte Iris. – Nem tudom – felelte Honoria nyakát nyújtva, a hang forrását keresve. – Olyan volt, mint… – Ó, Honoria! – kiáltott Daisy. – A hegedűd! – Mi? – Honoria lassan a csődület felé lépkedett, nem tudta mire vélni a történést. – Ó, szentséges ég! – szólt Iris hirtelen, kezét ajkához kapva. Megérintette Honoria vállát, mintha visszatartaná, mintha azt mondaná: jobb, ha ezt nem látod. – Mi folyik itt? Én… – Honoria döbbenten állt. – Lady Honoria! – szólt Lady Danbury rekedtes hangon.

171

– Nagyon sajnálom a hegedűdet. Honoria csak pislogott, hangszere roncsait szemlélte. – Mi történt? Hogyan… Lady Danbury sajnálkozón ingatta fejét, amit Honoria némiképp túlzónak talált. – Fogalmam sincs. Tudod, a sétapálca… Nyilván véletlenül levertem az asztalról. Honoria érezte, hogy ajka szóra nyílik, de nem jön ki rajta hang. A hegedűje nem úgy nézett ki, mintha asztalról verték volna le. Igazából fogalma sem volt, milyen behatás kellett ahhoz, hogy ilyen állapotba kerüljön. Teljesen tönkrement. Minden húr megszakadt, fadarabok váltak le, az álltámasz sehol. Mintha egy elefánt lépett volna rá. – Ragaszkodom hozzá, hogy vegyek neked egy újat – jelentette ki Lady Danbury. – Ó, nem – szólt Honoria, de hangjából furcsamód hiányzott a szenvedély. – Nem szükséges. – Kárpótlásul – szólt Lady Danbury, teljesen figyelmen kívül hagyva Honoria megnyilatkozását – Ruggieri lesz. Daisy alig kapott levegőt. – Nem, ez tényleg nem szükséges – felelte Honoria. Képtelen volt levenni a szemét a hegedűjéről. Volt benne valami figyelemre méltó. – Én okoztam ezt a kárt – jelentette ki Lady Danbury grandiózusán. Széles gesztust tett kezével, inkább a közönség, mint Honoria felé –, nekem kell helyrehoznom. – Na de egy Ruggieri! – kiáltott fel Daisy. – Tudom – szólt Lady Danbury, szívére téve kezét. – Szörnyen drága, de ilyen esetben csak a legjobb hangszer felel meg. – Elég hosszú a várólista – duzzogott Daisy. – Igen. Ezt már korábban is mondtad. – Hat hónap. Akár egy év is. – Vagy annál is hosszabb idő? – kérdezte Lady Danbury alig érezhető vidámsággal. – Nincs szükségem még egy hegedűre – felelte Honoria. És ez valóban így volt. Hiszen feleségül megy Marcushoz. Többé nem kell fellépnie családi zeneesten. Ezt persze nem mondhatta el senkinek. És Marcusnak még meg kell kérnie a kezét. De ez semmiségnek tűnt. Biztos volt benne, hogy megteszi. – Használhatja az én régi hegedűmet – ajánlotta fel Daisy. És miközben Lady Danbury ezen vitázott vele, Honoria tekintetét a roncsokról le nem véve odahajolt lrishez és megjegyezte: – Igazán figyelemre méltó. Szerinted hogyan csinálta? – Nem tudom – felelte Iris, szintén tanácstalanul. – Szerintem ehhez a sétapálca nem elég. Ehhez a pusztításhoz elefánt kell. Honoria valósággal repesett az örömtől és végül sikerült felpillantani a szilánkokról. – Én is pontosan erre gondoltam! Egymásra néztek, nevetésben törtek ki; úgy kacagtak, hogy Lady Danbury és Daisy azonnal abbahagyták a vitatkozást és őket nézték. – Azt hiszem eléggé felizgatta magát – jelentette ki Daisy. – Persze, te féleszű – mordult rá Lady Danbury –, hiszen az imént vesztette el a hegedűjét. – Hála az égnek! – szólt valaki nagy átéléssel. Honoria ránézett. Azt sem tudta, kicsoda. Középkorú, divatosan öltözött úriember volt, mellette hasonlóan divatos öltözetű hölgy. Azokra a rajzokra emlékeztették, amiket Beau Brummelről látott; ő volt a legdivatosabb férfi a világon, amikor nővérei első bálozók voltak. – Ennek a lánynak nem hegedűre van szüksége – tette hozzá a férfi. – Inkább le kéne kötni a kezét, hogy soha többé ne nyúlhasson hangszerhez. Volt, aki kuncogott. Mások nagyon kényelmetlenül toporogtak.

172

Honoriának fogalma sem volt, mit tegyen. Íratlan szabály volt Londonban, hogy bár lehet gúnyolni a Smythe-Smith-zeneestet, ezt soha nem szabad az Smythe-Smith család tagjainak hallótávolságában tenni. Még a pletykarovat-publicisták sem említették soha, mennyire szörnyűek. Hol az anyja? Charlotte néni? Ők hallották? Belepusztulnának. – Ugyan! – szólt a férfi a köréjük gyűlt kisebb tömegnek. – Senki sem akarja kimondani az igazat? Szörnyűek. A zene megerőszakolása, amit művelnek. Néhányan nevettek, kicsit többen, mint az imént. Csak a kezük takarásában, természetesen. Honoria ajka mozdult, szólni próbált, bármilyen hangot hallatni, amivel családja védelmére kelhet. Iris a karjába kapaszkodott; úgy nézett ki, mint aki menten meghal; Daisy egyszerűen döbbenten állt. – Könyörgöm – szólt az úriember egyenesen Honoriához fordulva –, ne fogadja el az új hegedűt a grófnétól! – Aztán társához fordult és némi kacagás után, mintha azt mondaná; csak várd ki, mit mondok neki majd most, azt mondta Honoriának; – Ön pocsékul játszik. Öntől még az énekes madarak is sírva fakadnak. Kis híján elsírtam magamat, olyan borzalmas volt. – Nálam még nem múlt el ez a veszély – szólalt meg társa. Szeme villant, vidáman nézett az egybegyűltekre. Büszke volt a sértésre, örült, hogy kegyetlenségének ilyen szellemes élt adott. Honoria feszengett, a düh kitörni készülő könnyeit pislogta vissza. Mindig azt hitte, hogy ha valaki nyilvánosan inzultálja, szellemes, metsző gúnnyal tud reagálni. Az időzítés kifogástalan; olyan stílusos, határozott és megszégyenítő megjegyzéssel válaszol, hogy ellenfelének nem marad más választása, mint képletesen behúzott farokkal eloldalogni. De most, hogy ez történt, teljesen megbénult. Csak bámult, keze remegett, igyekezett megtartani önuralmát. Éjjel majd eszébe jut, mit kellett volna mondania, de most gondolatai alaktalanul kavarogtak. Ha Shakespeare összes műveit adták volna a kezébe, akkor sem tudott volna kitalálni egyetlen ép mondatot sem. Hallotta, hogy valaki hangosan felnevet, aztán még valaki. Az a férfi nyerésre állt. Ez a szörnyű ember, akinek még a nevét sem tudja, eljött a házukba, inzultálta minden ismerőse előtt, és nyerésre állt. Sok okból helytelen volt ez, de alapjaiban nem. Valóban borzalmasan játszott. De az embereknek több eszük van annál, hogy így viselkedjenek. Valaki nyilván előlép a védelmére. Aztán az elfojtott nevetések és suttogások közepette csizmás léptek összetéveszthetetlen kopogását lehetett hallani a fapadlón. Lassan, mintha révületből ébrednének, az emberek az ajtó felé néztek. És akkor meglátták… Honoria újra beleszeretett. Marcus, aki mindig fa akart lenni a pantomimeken; Marcus, a férfi, aki mindig jobban szerette a feltűnésmentes, színfalak mögötti életet; Marcus, aki utál a figyelem középpontjában lenni… Arra készült, hogy nagyon nagy jelenetet rendezzen. – Mit mondott neki? – kérdezte, miközben dühös istenként lépkedett felé a teremben. Sebesült, átkozottul dühös isten, akin történetesen nem volt nyakkendő, de így is határozottan dühös. És Honoria megítélése szerint határozottan isten. A vele szemben álló úriember meghátrált. Ami azt illeti, elég sokan meghátráltak; Marcus elég vadnak tűnt. – Mit mondott neki, Grimston? – ismételte meg a kérdést Marcus, és meg sem állt, míg kínzójához nem ért. Honoria emlékezetébe bevillant valami. Basil Grimston. Évekig távol volt Angliától, de fénykorában brutális szellemességéről volt ismert. A nővérei utálták.

173

Mr. Grimston felszegte állát és azt mondta: – Csak az igazat mondtam. Marcus ökölbe szorította egyik kezét, másik kezét rásimította. – Nem maga lenne az első ember, akit ma este megütök – jelentette ki nyugodtan. Honoria ekkor látta meg teljesen. Határozottan vadnak tűnt; haja zilált, szeme körül feketés-kékes karikák, ajka bal oldala, mintha kezdett volna feldagadni. Ingje szakadt, vértől és portól szennyezett, és ha nem téved, a kabátja vállán ott egy apró tollpihe. Úgy érezte, Marcus a legszebb férfi a világon. – Honoria? – súgta Iris, ujjait unokahúga karjába mélyesztve. Honoria csak ingatta a fejét. Nem akart beszélni Irisszel. Egy pillanatra sem akarta elfordítani tekintetét Marcusról. – Mit mondott neki? – tette fel a kérdést Marcus újra. Mr. Grimston a társasághoz fordult. – Ezt az embert ki kell vezettetni. Hol a vendéglátónk? – Itt – felelte Honoria és előrelépett. Ez nem volt egészen igaz, de anyja nem volt a közelben, és úgy ítélte meg, ez a legjobb, amit tehet. De amikor Marcusra nézett, azt látta, hogy alig láthatóan ingatja a fejét, és halkan visszalépett Iris mellé. – Ha nem kér bocsánatot Lady Honoriától – közölte Marcus halk, éppen ettől félelmetes hangon –, megölöm magát. A közönség felszisszent, Daisy ájulást színlelt, elegánsan Iris felé dőlt, aki fürgén oldalt lépett és hagyta, hogy a földre zuhanjon. – Ugyan már! – szólt Mr. Grimston. – Csak nem fajul odáig a dolog, hogy hajnalban pisztolyt ragadjunk! – Nem párbajt említettem. Itt és most ölöm meg magát. – Ön őrült – kapkodott levegő után Mr. Grimston. Marcus vállat vont. – Lehet. Mr. Grimston előbb Marcusra, aztán barátjára, majd a tömegre nézett, aztán megint a barátjára. Úgy tűnt, senki nem ad neki tanácsot, se szóval, se szavak nélkül, ezért igazi piperkőcként, aki nem szeretné arcát pépes állagúvá tetetni, köhécselt egy kicsit, aztán Honoria felé fordult és kissé elnézve a feje fölött, mintegy a homlokának azt mondta: – Sajnálom, Lady Honoria! – Rendesen kérjen bocsánatot! – mordult rá Marcus. – Elnézést! – szólt Mr. Grimston fogcsikorgatva. – Grimston… – figyelmeztette Marcus. Végül Mr. Grimston lejjebb billentette fejét, Honoria szemébe nézett. – Kérem, fogadja bocsánatkérésemet – mondta. Nyomorultul nézett ki, dühösnek tűnt a hangja, de megtette. – Köszönöm – szólt Honoria gyorsan, mielőtt Marcus úgy dönthetett volna, hogy a bocsánatkérés nem felel meg. – Most távozzon! – utasította Marcus. – Mintha arról álmodnék, hogy maradjak! – horkant fel Mr. Grimston. – Kénytelen leszek megütni – mondta Marcus, fejét hitetlenkedőn ingatva. – Arra nem lesz szükség – szólt Mr. Grimston ismerőse. A hölgy előrelépett, megragadta a férfi karját, egy lépést hátrébb rángatta. – Köszönöm a kellemes estét – szólt Honoriához. – Biztosíthatom, ha bárki kérdezi, azt mondom, incidens nélkül telt. Honoria még mindig nem tudta, ki ez a hölgy, de bólintott.

174

– Hála az égnek, végre elmentek – mormogta Marcus, ahogy a pár kifelé lépkedett. Öklét dörzsölgette. – Igazán nem szívesen ütöttem volna meg még valakit. A bátyádnak kemény feje van. Honoria érezte, hogy elmosolyodik. Nevetséges volt, hogy ezen mosolyog, még nevetségesebb az alkalom. Daisy még mindig a padlón hevert, színlelt ájulásában nyöszörgött, Lady Danbury pedig rámordult mindenkire, aki hajlandó volt rá figyelni, hogy „Nincs itt semmi látnivaló! Nincs itt semmi látnivaló!”, és Iris kérdésekkel árasztotta el az ég tudja miről. De Honoria nem figyelt Irisre. – Szeretlek – mondta, amint Marcus ránézett. Nem akarta ott, akkor kimondani, de képtelen volt magában tartani. – Szeretlek. Mindig szeretni foglak. Valaki meghallhatta, amit mondott, és ez a valaki továbbmondhatta egy másik valakinek, aki ismét továbbmondta valaki másnak, mert a helyiségben másodperceken belül néma csend lett. És Marcus ismét a figyelem középpontjában találta magát. – Én is szeretlek – jelentette ki tiszta, határozott hangon. Ott, az előkelő londoni társaság jelenlévő fele őt figyelte, ő pedig fél térdre ereszkedett és azt mondta: – Lady Honoria Smythe-Smith, részesítene abban a nagy megtiszteltetésben, hogy feleségül jön hozzám? Honoria próbált igent mondani, de torka elszorult az érzelemtől. Ezért csak bólintott. Könnyein át bólintott. Olyan hevesen és lelkesen bólintott, hogy kis híján elvesztette az egyensúlyát, és nem volt más választása, mint Marcus karjába dőlni. – Igen – súgta végül. – Igen. Iris később azt mondta neki, hogy az egész társaság éljenzett, de Honoria nem hallott semmit. Abban a tökéletes pillanatban csak Marcus volt és ő, és ahogy Marcus mosolygott, és ahogy az orrát az orrához illesztette. – Én akartam mondani, de megelőztél. – Nem akartam. – A megfelelő alkalmat vártam. Honoria lábujjhegyre állt és megcsókolta, és ekkor már hallotta a körülöttük kitörő éljenzést. – Azt hiszem, ez a megfelelő alkalom – súgta Honoria. Marcus ezzel minden bizonnyal egyetértett, mert újra megcsókolta. Ott, az előkelő társaság előtt.

175

EPILÓGUS

Egy évvel később

– Nem vagyok biztos abban, hogy az első sor a legjobb megfigyelőpont – szólt Marcus, vágyódón nézve a többi üres széket. Ő és Honoria korán érkeztek a rendes évi Smythe-Smithzeneestre; Honoria ragaszkodott hozzá, hogy a „legjobb” helyet foglalhassák el. – Ez nem a megfigyelőpontról szól – mondta a széksorokat nézegetve, felmérve a helyzetet. – A hallgatásról van szó. – Tudom – felelte Marcus morózusan. – Illetve nem is igazán a hallgatásról, hanem arról, hogy támogatásunkat kimutassuk. – Élénk mosollyal nézett férjére, és helyet foglalt a kiválasztott széken, az első sorban, éppen középen. Marcus felsóhajtott és mellé ült. – Kényelmesen ülsz? – kérdezte feleségét. Honoria várandós volt, elég előrehaladott állapotban ahhoz, hogy nem kellett volna nyilvánosan mutatkoznia, de ragaszkodott hozzá, hogy a zeneest kivétel. – Családi hagyomány – mondta. És számára ez kivételt jelentett. Marcus éppen ezért szerette. Olyan furcsa volt saját családjához tartozni! Nem csak a rengeteg Smythe-Smith miatt, akik olyan sokan voltak, hogy nem tudott mindenkit megjegyezni. Éjszakánként, amikor felesége mellé feküdt, alig hitte el, hogy tényleg hozzá tartozik. És viszont. Család. És hamarosan hárman lesznek. Csodálatos. – Sarah és Iris még mindig duzzog, hogy fel kell lépniük – súgta Honoria, bár senki más nem volt a közelben. – Ki veszi át a te helyedet? – Harriet – mondta, aztán hozzátette: – Sarah húga. Még csak tizenöt éves, de rajta kívül senki nincs megfelelő korban. Marcus arra gondolt, hogy felteszi a kérdést, vajon Harriet jó zenész-e, de aztán úgy döntött, hogy mégsem akarja tudni a választ. – Idén két nővér játszik a kvartettben – magyarázta Honoria, pedig láthatóan ő is csak ebben a pillanatban ismerte ezt fel. – Nem tudom, volt-e már ilyen a zeneestek történetében. – Anyád biztosan tudja – vetette fel Marcus tétován. – Vagy Charlotte néni. Ő lett a családtörténész.

176

Valaki elhaladt mellettük a legtávolabbi sarokban álló székek felé menet és Marcus körülnézett; látta, hogy a terem kezd megtelni. – Olyan izgatott vagyok – szólt Honoria kissé feszengő mosollyal. – Ez az első alkalom, hogy a közönségben vagyok. Marcus zavartan pislogott. – És mi van azokkal az évekkel, amikor még nem játszottál? – Az más – felelte. – Ó! Figyeljünk! Mindjárt kezdődik. Marcus megpaskolta felesége kezét, aztán kényelmesen elhelyezkedett, nézte, ahogy Iris, Sarah, Daisy és Harriet helyet foglal. Mintha Sarah panaszos sóhaját hallotta volna. Aztán játszani kezdtek. Szörnyű volt. Természetesen tudta, hogy szörnyű lesz; mindig szörnyű. De a füle mintha elfelejtette volna, mennyre szörnyű. Vagy a szokásosnál is szörnyűbbek. Harriet kétszer leejtette a vonót. Ez nem jelenthet jót. Marcus ekkor Honoriára nézett; biztos volt benne, hogy az együttérzés jelét látja az arcán. Hiszen eljött. Pontosan tudta, milyen érzés ott lenni azon a színpadon és ilyen zajt kreálni. De Honoria láthatóan egy kicsit sajnálta unokahúgait. Ragyogó mosollyal nézett rájuk, szinte, mint egy büszke anya, aki csodálatos gyermekei dicsőségében sütkérezik. Marcus kétszer is megnézte, hogy biztosan lássa, nem képzelődik. – Hát nem csodálatosak? – dünnyögte Honoria, fejét kissé férje feje felé billentve. Marcus szája tátva maradt a döbbenettől. Fogalma sem volt, mit válaszoljon. – Nagyon sokat fejlődtek – súgta Honoria. Lehetséges. Ha ez valóban így van, Marcus nagyon örült, hogy egyetlen próbát sem kellett végigülnie. A koncert többi részét azzal töltötte, hogy Honoriát figyelte. Valósággal ragyogott; sóhajtozott, egyszer a szívére vonta a kezét. És amikor unokatestvérei végre letették hangszereiket (Sarah jobbra-balra pillantva levette ujjait a billentyűkről), Honoria volt az első, aki talpra ugrott és lelkesen tapsolt. – Hát nem csodálatos lesz, amikor nekünk is lányaink lesznek, akik játszhatnak a kvartettben? – szólt, és nagy örömében arcon csókolta férjét. Marcus ajka mozdult, szólni akart, de igazából fogalma sem volt, hogy mit akart mondani. De nyilván nem azt, amit valóban mondott: – Alig várom. De ahogy ott állt, kezét lágyan felesége derekán nyugtatva, és hallgatta, hogy unokahúgaival cseveg, tekintete lecsusszant a hasára, ahol új élet formálódott. És tudta, hogy igaz. Alig várta. Legyen. Lehajolt, és Honoria fülébe súgta: – Szeretlek. Csak mert meg akarta mondani neki. Honoria nem nézett fel, csak mosolygott. És mosolygott Marcus is.

177

Készült a Borsodi Nyomda Kft.–ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató

A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPÓ II Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail: [email protected]

178