1
JULIA QUINN Ma éjjel táncolnék
GABO
Ez a könyv fikciós mű. A benne szereplő nevek, karakterek, helyek és események a szerző képzeletének termékei, illetve azokat fikciós elemként alkalmazza. A valóságos eseményekkel, helyekkel, élő vagy elhunyt személyekkel való hasonlóság a véletlen műve. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Dancing At Midnight Avon Books, New York
Fordította: Bozai Ágota A könyvet tervezte: Malum Stúdió | Szabó Vince
Copyright ® 1995 by Julié Cotler Pottinger Hungárián translation © Bozai Ágota, 2013 Hungárián edition © GABO Kiadó, 2013 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.
Kiadja a GABO Könyvkiadó www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Soiymosi Éva
ISBN 978-963-689-725-3
KEDVES OLVASÓ! Valaki azt kérdezte tőlem egyszer: ”Mi van meg előbb: a karakterek vagy a cselekmény?” Az ilyen kérdésekre szinte lehetetlennek érzem a választ, mivel azt feltételezik, hogy van valami rendszer az őrületben, ami írói karrieremet jellemzi. Az igazság az, hogy ez könyvről könyvre változik. Második regényem, a Ma éjjel táncolnék esetében határozottan a karakterek voltak meg előbb. Belle Blydonnal kezdtem, aki oly jelentős szerepet játszott Csudajó című regényemben. Már tudtam, ki ő: kékharisnya, aki az olvasás mellett semmi mást nem akar, mint megtalálni az igaz szereimet. Hősöm azonban egy kicsit bonyolultabb eset. Pajkos, a szokásokkal dacoló karakterem már volt, és valami újat szerettem volna kipróbálni. Ezért teremtettem meg John Blackwood alakját, a háborús hőst, akit a borzalmak emlékei kísértenek, és úgy érzi, nem érdemli meg a boldogság esélyét. A szó minden értelmében sokat megélt, sokat szenvedett háborús hős. És hirtelen új kihívással találtam magamat szemben: írhatok regényt sötét és komoly témákról úgy, hogy közben örömteli és élvezetes legyen? Tudok-e olyan karaktereket alkotni, akiknek igazi problémáik vannak, igazi akadályokat kell legyőzniük és olvasóim mégis tudnak nevetni? Remélem, és azt is remélem, hogy örömüket lelik a Ma éjjel táncolnék olvasásában. Julia Quinn
Apámnak, aki sosem felejti elmondani nekem, mennyire büszke rám. Én is büszke vagyok rád, apa! És Paulnak, bár úgy gondolta, hogy a történeten lenne még mit javítani, úgy, hogy az egészet áttesszük az esőerdőbe.
1. fejezet Oxfordshire, Anglia, 1816
– Ha minden hőt hőül… – olvasta Arabella Blydon és pislogott. Ez így nem lehet jó. A Téli regében nincs nagy meleg. Távolabb tartotta a könyvet az arcától. Még rosszabb. Közelebb húzta. A betűk lassan kitisztultak. Ha minden nőt nőül vennél egyenként. Belle felsóhajtott, hátradőlt, hátát egy fatörzsnek támasztotta. Ennek így már van értelme. Pislogott még néhányszor azon igyekezett, hogy élénkkék szeme a könyvlapon előtte álló szavakra fókuszáljon. Nem sikerült. Ám Belle nem akart úgy olvasni, hogy fejét a könyvbe dugja, ezért hunyorogva, de a könyvet a megszokott távolságban tartva tovább olvasott. Hűvös szél suhant át a tájon, és Belle felnézett a beborult égre. Esni fog, biztosan esni fog, de ha szerencséje van, még legalább egy órát olvashat, míg az első cseppek lehullanak. Az bőven elég arra, hogy kiolvassa, ami a Téli regéből hátravan. És ez jelzi a Nagy Shakespeare Olvasás végét, közel hat hónapja ez a fél akadémikus vállalkozás foglalta le minden szabadidejét. A Minden jó, ha jó a vége cíművel kezdte, mert az angol címek ábécé sorrendjében haladt, átrágta magát a Hamleten, a Henrik-drámákon, a Rómeó és Júlián és rengeteg más drámán, amiről még nem is hallott. Nem igazán tudta, hogy miért tette, azon az egyszerű tényen kívül, hogy szeretett olvasni, de most, hogy már majdnem a végére ért, egyáltalán nem volt szándékában hagyni, hogy néhány esőcsepp az útját állja. Belle megtorpant, körülnézett, mintha attól félt volna, hogy valaki meghallotta amint gondolatban szitkozódik. Felnézett az égre. Napfénysugár hatolt át a felhők közötti kis lyukon. Belle ezt kedvező 6
jelnek vette, és kiemelt egy csirkés szendvicset a piknikkosarából. Jóízűen beleharapott, aztán újra maga elé emelte a könyvét. A betűk ugyanannyira nem akartak kitisztulni előtte, mint korábban, ezért közelebb húzta a könyvet az arcához, és az igazgatást még néhányszor megismételte, amíg talált egy olyan szöget, ahol működött. – Így jó, Arabella – mormogta. – Ha még vagy huszonöt percig képes vagy fenntartani ezt a rendkívül kényelmetlen pozitúrát, könnyen kiolvashatod, ami még hátravan a könyvből. – Igen, bár gondolom, az arcizmai addigra eléggé megfájdulnak – szólalt meg egy vontatott hang mögötte. Belle hirtelen elejtette a könyvet és hátrafordult. Alig néhány karnyújtásnyira egy elegáns öltözetű úr állt. Haja dús, csokoládészín, szeme bronzbarna. Lenézett, egyenesen Belle-re, a magányos piknikjére, és mintha felettébb szórakoztatta volna a látvány. Laza tartása azt jelezte, hogy már egy ideje figyelte a kisasszonyt. Belle meglehetősen szigorúan nézte, képtelen volt megszólalni, csak remélte, hogy megvető pillantásától a férfiú észbe kap. Ám a tekintettel való sugalmazás nem sikerült. Sőt az úr mintha még élénkebb derűvel nézte volna. – Szemüvegre van szüksége, kisasszony – jelentette ki kereken. – Ön pedig birtokháborítást követ el – riposztolt Belle. – Én? Szerintem ön követ el birtokháborítást. – Egészen biztosan nem. Ez a föld Ashbourne herceg úr tulajdona. Az unokabátyám – tette hozzá nyomatékosan. Az idegen nyugat felé mutatott. – Ashbourne herceg úr földje ott van. A mezsgye az a dombgerinc. Ön pedig birtokháborítást követ el. Belle szeme összeszűkült, hullámos barna haját a füle mögé simította. – Biztos ebben? – Abszolút mértékben. Tudom, hogy Ashbourne herceg úr birtoka hatalmas, mindazonáltal nem végtelen. Belle nyugtalanul mocorgott. – Ó, ez esetben nagyon sajnálom, hogy az ön birtokát háborítottam – szólt dölyfösen. – Már indulok is a lovamhoz, és itt sem vagyok.
– Ne butáskodjon! Remélem, nem vagyok annyira modortalan, hogy ne nézhessem el, ha egy hölgy olvas a fáim alatt. Kérem, maradjon, ameddig csak jólesik. Belle gondolkodott azon, hogy ennek ellenére távozik, de a kényelem legyőzte a büszkeségét. – Köszönöm. Órák óta itt vagyok, egészen elhúzódtam a világ elől. – Értem. – Mosolygott, de nem túl szélesen, és Belle-nek valahogy olyan érzése volt, hogy ez a férfi nem gyakran mosolyog. – Mivel a nap hátralévő részét a birtokomon fogja tölteni, hölgyem, esetleg lehetséges lenne, hogy bemutatkozzék? Belle tétovázott, képtelen volt eldönteni, vajon a férfi hangja leereszkedő vagy udvarias. – Kérem, bocsásson meg. Lady Arabella Blydon vagyok. – Örülök, hogy megismerhettem, hölgyem. John vagyok, Lord Blackwood. – Örülök, hogy megismerhettem. – Ez őszinte örömömre szolgál, kisasszony. Mindazonáltal valóban szemüvegre van szüksége. Belle érezte, hogy gerince megmerevedik. Emma és Alex hónapok óta sürgetik, hogy vizsgáltassa meg a szemét, de ők családtagok. John Blackwood teljesen idegen, nincs joga ilyen javaslattal előállni. – Biztos lehet benne, uram, hogy megfontolom az ajánlatát – mormogta kissé nőietlenül. John oldalra hajtotta a fejét, ajkán fanyar mosoly játszott. – Mit olvas? – A Téli regét – felelte Belle, azzal hátradőlt és várta a szokásos leereszkedő megjegyzéseket a nők és az olvasás viszonyáról. – Kitűnő darab, de nem hiszem, hogy Shakespeare legjobb drámája lenne. A magam részéről a Coriolanus iránt vagyok elfogult. Nem túl ismert, de nekem nagyon tetszett. Egyszer talán elolvashatná. Belle el is felejtett örülni, hogy végre olyan férfival találkozott, aki őt olvasásra biztatja. – Köszönöm szíves javaslatát. Már olvastam. – Lenyűgöz, kisasszony. És az Othellót? Bólintott. – A vihart ? – Azt is.
John elméjében kutatott, milyen alig ismert Shakespeare-műre kérdezhetne. – Na és A szenvedélyes zarándok? – Nem a kedvencem, de átrágtam magamat rajta. Belle nagyon igyekezett, de képtelen volt elrejteni az arcán végighúzódó mosolyt. A férfi felnevetett. – Gratulálok, Lady Arabella. Attól tartok, én A szenvedélyes zarándok egyetlen példányát sem láttam. Belle szélesen mosolygott, kegyesen elfogadta a bókot, a férfi iránti fenntartásai elenyésztek. – Lenne kedve csatlakozni hozzám egy kis időre? – kérdezte, a pléd üres részére mutatva. – A piknikkosár tartalmának nagy része érintetlen és örömmel megosztom önnel az ebédemet. Egy pillanatig úgy tűnt, a férfi elfogadja a szíves invitálást. Szóra nyitotta száját, hogy mondjon valamit, aztán alig hallhatóan felsóhajtott és becsukta. Amikor végre megszólalt, hangja nagyon merev és udvarias volt. – Köszönöm, inkább nem. Néhány lépést távolodott a kisasszonytól, aztán elfordította a fejét, a mezőt nézte. Belle érdeklődéssel biccentett, és éppen mondani akart volna még valamit, amikor meglepetten vette észre, hogy a férfi sántít. Arra gondolt, talán az ibériai háborúban sérült meg. Érdekes ember ez a John úr. Egyáltalán nem bánta volna, ha legalább egy fél órácskát a társaságában tölthet el. És el kellett ismernie, hogy meglehetősen szép férfi, erős, egyenletes vonásai vannak, teste a sérült lába ellenére is izmos és erős. Bársonyos, barna szemében értelem csillog, de az egészet valahogy fájdalom és kételkedés fátyolozza. Belle nagyon titokzatosnak kezdte érezni ezt a férfit. – Biztos benne, uram? – Miben? – kérdezte John, de nem fordult vissza. Belle megrezzent ettől a nyers hangtól. – Biztos abban, hogy nem akar velem ebédelni? – Egészen biztos vagyok benne. Ez felkeltette Belle érdeklődését. Még senki nem volt egészen biztos abban, hogy az ő társasága nélkül meg tudna lenni.
Belle feszengve ült a pléden. Úgy érezte, semmit nem mondhat a férfinak így, hogy az hátat fordít neki. És udvariatlanságnak tűnt volna folytatni az olvasást. John hirtelen megfordult és torkát köszörülte. – Igazán nem volt szép öntől, hogy azt mondta, szemüvegre van szükségem – szólalt meg, főként csak azért, hogy mondjon valamit, mielőtt a férfi szólalna meg. – Bocsánatát kérem. Sosem voltam az udvarias társalgás mestere. – Talán többet kéne társalognia – riposztolt Belle. – Ha más hangon mondaná ezt, kisasszony, az ember azt hihetné, hogy flörtöl velem, Belle hirtelen becsukta a Téli regét és felállt. – Ön igazat mondott. Sajnálatosan híján van az udvarias társalgás tehetségének. Ami azt illeti, semmi tehetsége nincs hozzá. A férfi vállat vont. – Ez nevezetes jó tulajdonságaim egyike – felelte. Belle szája tátva maradt a csodálkozástól. – Látom, nem nyerte el tetszését a sajátos humorom. – Nem tudom elképzelni, hogy mások így lennének ezzel. Csend állt be, aztán a férfi szemében furcsa, szomorú fény villant. Ugyanilyen gyorsan el is tűnt ez a fény a tekintetéből, és hangja élesebb lett. – Ne jöjjön ki többé ide egyedül. Belle a holmiját kezdte összeszedni. – Ne aggódjon. Többé nem háborítom a birtokát. – Nem azt mondtam, hogy nem jöhet a birtokomra. Csak ne egyedül tegye. Belle-nek fogalma sem volt, mit válaszoljon erre, ezért csak annyit mondott: – Hazamegyek. A férfi az égre nézett. – Igen. Valószínűleg jól teszi. Hamarosan esni fog. Nekem is két és fél mérföldet kell még gyalogolnom. Nyilván bőrig ázom. Belle körülnézett. – Nem lovon jött? – Néha, kisasszony, jobb, ha az ember használja a lábát. – Biccentett. – Örülök, hogy megismerhettem.
– Meglehet, hogy ön örül – mormogta Belle csak úgy, magában. Figyelte, ahogy a férfi egyre távolodik tőle. Eléggé feltűnően bicegett, de gyorsabban mozgott, mint Belle lehetségesnek gondolta volna. Addig nézett utána, amíg el nem tűnt a horizonton. Amikor azonban felült kancája nyergébe, egy igen sürgető gondolat kezdett motoszkálni a fejében. A férfi sántít. Milyen ember, aki így is szeret gyalogolni? John Blackwood hallgatta Lady Arabella lovának dobogó lépteit. Felsóhajtott. Nagyon szamár módon viselkedett. Újfent felsóhajtott, ezúttal hangosan: bánattal, önutálattal és tiszta, egyszerű bosszúsággal. A fenébe! Sosem tudta, hogyan kell szót érteni a nőkkel. Belle elindult vissza Westonbirt felé, rokonai kastélyába. Amerikai származású unokahúga, Emma néhány hónappal korábban lett Ashbourne herceg felesége. Az ifjú házasok a vidéki élet magányát részesítették előnyben a londoni társasági élettel szemben, és esküvőjük óta szinte el sem hagyták a westonbirti birtokot. Persze a társasági szezonnak már vége volt, és aki számít, amúgy sem volt már Londonban, de akkor is. Belle úgy sejtette, hogy Emma és a férje valószínűleg a következő szezonban is kerülni fogják a londoni társas köröket. Felsóhajtott. Neki kétségkívül vissza kell mennie Londonba a következő szezonra. Vissza a házasságpiacra, férjet keresni. Az egésztől rosszul volt. Már két szezont végigszenvedett, és vagy egy tucat házassági ajánlatot kapott, de mindegyiket visszautasította. A férfiak egy része egyszerűen nem illett hozzá, de a többség nagyon is jóravaló, megfelelő, jó kapcsolatokkal rendelkező, sőt kedves és szerethető volt. Belle azonban egyszerűen képtelen volt rávenni magát, hogy elfogadjon egy férfit, aki iránt nem érez mély vonzalmat. És most, hogy unokahúga révén bepillantást kaphatott abba, milyen boldog is tud lenni egy házasság, tudta, nagyon nehéz lenne elfogadni bármit, ami nem egyezik legvadabb álmaival. Egyre sűrűbben esett az eső, Belle vágtára fogta a lovát. Már majdnem három óra volt, és tudta, hogy mire visszaér, Emma teával várja. Már három hete van itt Emmával és férjével, Alexszel. Néhány héttel Emma esküvője után Belle szülei úgy határoztak, hogy Itáliába mennek vakációzni. Fiuk, Ned visszament Oxfordba, az utolsó
egyetemi évére, vagyis rá nem kellett vigyázni, és Emmára sem, mert már férjnél volt. Így csak Belle-nek kellett megfelelő gardedámot találni, és mivel Emma már férjes asszony volt, az etikett szerint erre a feladatra teljesen alkalmas. Így hát unokahúgához utazott. Belle el sem tudta volna képzelni a dolgok ennél szerencsésebb alakulását. Emma a legjobb barátnője volt, és miután annyi csínyt elkövettek együtt, igazán szórakoztató volt most gardedámnak tudni, éppen őt. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor egy kis dombon felkaptatva eléje tárult Westonbirt. A masszív épület igazán kecsesnek látszott hosszú, magas kéményeivel és a homlokzaton végighúzódó ablaksorral. Belle máris kezdte az otthonának tekinteni. Az istállók felé vette az irányt, kancáját a lovászra bízta és őrült tempóban sietett a ház felé, hogy elkerülje a vadul hullani kezdett esőcseppeket. Botladozva sietett fel a lépcsőn, de mielőtt a kilincsért nyúlhatott volna, a komornyik vidáman kinyitotta előtte a súlyos faajtót. – Köszönöm, Norwood. Biztosan leselkedett, hogy jövök-e. Norwood oldalra biccentette a fejét. – Norwood! Visszaért már Belle? – Női hang szállt a levegőben, és Belle meghallotta unokahúga lépteit az előcsarnokba vezető folyosón. – Elég nedvesre fordult az idő. – Emma befordult a sarkon, kiért a hallba. – Ó, remek! Hát visszaértél! – Egy kicsit nedvesen, de nem kimerülten – felelte Belle vidáman. – Mondtam, hogy esni fog. – Úgy érzed, most, hogy férjes matróna asszony vagy, vigyáznod kell rám? Emma olyan arckifejezést vett fel, ami pontosan megmutatta, mit gondol. – Úgy nézel ki, mint egy vízbe fúlt patkány – jelentette ki kereken. Belle ugyanolyan grimaszt vágott. – Átöltözöm és rögtön lejövök. – Alex a dolgozószobájában van – közölte Emma. – Ma ő is velünk teázik. Belle felszaladt a lépcsőn, végig a szobájába vezető folyosók és előcsarnokok labirintusán. Gyorsan levetette magáról átázott lovaglóöltözékét, halványkék ruhát vett fel, majd elindult vissza, a földszintre. Alex dolgozószobájának ajtaja csukva volt, de odabentről
nevetést hallott, ezért jobbnak látta kopogni, mielőtt belép. Pillanatnyi csend után Emma szólt ki. – Tessék! Belle mosolygott magában. Percről percre többet tud meg a házastársi szerelem dolgáról. Szép kis gardedám Emma! Ő és Alex képtelenek voltak távol tartani a kezüket egymástól, ha azt hitték, senki nem látja őket. Belle még szélesebben mosolygott. Nem tudta pontosan, hogyan lesz a gyerek, de sejtette, hogy az ilyen érintéseknek mindenképpen van valami köze ahhoz, hogy Emma máris viselős, Belle benyitott, belépett Alex nagy, jellegzetesen férfias dolgozószobájába. – Jó napot, Alex! Milyen napod volt? – Ha jól sejtem, szárazabb, mint a tiéd – felelte, azzal tejet töltött a teáscsészéjébe, ám a teáról teljesen megfeledkezett. – A hajad még csepeg. Belle lenézett a vállára. Ruhájának kelméje nedves volt a hajától. Vállat vont. – Hát, azt hiszem, ez elkerülhetetlen volt. – Leült a kanapéra, egy csésze teát töltött magának. – És milyen volt a te napod, Emma? – Elég eseménytelen. Walesi birtokaink egy részének elszámolásait és főkönyveit néztem át. Úgy tűnik, valami probléma lehet ott. Arra gondolok, hogy odautazom és személyesen mérem fel a helyzetet. – Nem utazol oda – mordult rá Alex. – Valóban? – feleselt Emma. – Még hat hónapig nem mész innen sehová – tette hozzá, szeretettel nézve lángvörös hajú, ibolyakék szemű feleségét. – És valószínűleg utána újabb hat hónapig. – Ha azt hiszed, hogy ágyban fekszem a baba megérkezéséig, akkor neked elment az eszed, drága Alex. – Neked pedig meg kell tanulnod, ki az úr a háznál. – Hát jó. Neked viszont… – Elég, elég! – nevetett Belle. – Elég legyen végre! – A fejét ingatta. Nehéz lehet náluk makacsabb két embert találni a föld hátán. Tökéletesen egymáshoz illenek. – Elmondhatnám inkább, milyen volt a napom? Emma és Alex várakozón tekintettek rá. Belle még egy korty teát ivott, hogy felmelegedjen.
– Ami azt illeti, találkoztam… illetve megismerkedtem egy nagyon furcsa férfival. – Valóban? – kérdezte Emma előrehajolva. Alex unott tekintettel hátradőlt. – Valóban. A közelben lakik. A birtoka a tietekkel határos. Lord John Blackwood. Ismeritek? Alex erre felélénkült. – Azt mondtad, John Blackwood? – Igen, azt hiszem, Lord Blackwood volt. John. Miért? Ismeritek? Ha jól sejtem, a John Blackwood elég gyakori név. – Barna hajú? Belle bólintott. – Barna szem? Ismét bólintott. – Körülbelül olyan magas, mint én és közepes testalkatú? – Azt hiszem. Nem olyan széles a válla, mint a tied, de ha jól láttam, közel olyan magas. – Sántított? – Igen! – kiáltott fel Belle. – John Blackwood. Vesszek meg, ha nem ő az – mondta Alex. Hitetlenkedve ingatta a fejét. – Biztosan a katonai szolgálataiért kapott nemesi címet. – Együtt harcoltatok a háborúban? – kérdezte Emma. Amikor Alex végre válaszolt, tekintete messze, a múlt távolába révedt. – Igen – felelte halkan. – Ő a saját egységét vezette, de gyakran találkoztunk. Sokat gondoltam rá, nem tudtam, mi történt vele. Nem is tudom, miért nem próbáltam keresni. Azt hiszem, attól tartottam, az derül ki, hogy meghalt. Ez felettébb felkeltette Belle érdeklődését. – Ezt hogy érted? – Elég furcsa volt – szólt Alex halkan, lassan. – Kiváló katona volt. Nem ismertem senkit, akire jobban támaszkodhattam volna. Önzetlen. Folyton veszélynek tette ki magát, hogy másokat megmentsen. – Miért furcsa ez? – tette fel a kérdést Emma. – Úgy hangzik, mintha nagyon becsületes férfi lenne. Alex a két hölgy felé fordult, tekintete hirtelen kitisztult.
– Az volt benne a furcsa, hogy egy olyan férfi, mint ő, aki nemigen törődik saját jólétével, meglehetősen furcsán viselkedett, amikor megsebesült. – Mi történt? – kérdezte Belle kíváncsian. – A sebész azt mondta, hogy le kel! vágni a lábát. És meg kell mondanom, John meglehetősen érzéketlenül állt a dologhoz. Még eszméleténél volt, és az a mészáros nem becsülte annyira, hogy egyenesen neki mondja meg. Csak az asszisztenséhez fordult: ”Kérem a csontfűrészt.” Belle megborzongott. A kép, hogy John Blackwooddal rosszul bántak, meglepően fájdalmas volt. – Teljesen megőrült – folytatta Alex. – Sosem láttam ilyet. Megragadta az orvost az inge elejénél fogva és lehúzta magához, úgy, hogy az orruk összeért. Ahhoz képest, hogy mennyi vért vesztett, a szorítása feltűnően erős volt. Közbe akartam avatkozni, de amikor meghallottam a hangja tónusát, inkább visszafogtam magamat. – Mit mondott? – kérdezte Belle a kanapé ülőpárnájának legszélén feszengve. – Soha nem felejtem el. Azt mondta: ”Ha levágja a lábamat, levadászom magát és levágom a maga lábát!” Az orvos elengedte. Azt mondta, hagyja meghalni, ha azt akarja. – De nem halt meg – szólt Belle. – Nem. Nem halt meg. De biztosra veszem, hogy nem is csatázott többet. Ott ért véget a katonaélete. Ami valószínűleg így a legjobb. Kitűnő katona volt, de mindig is az volt az érzésem, hogy megveti az erőszakot. – Nagyon furcsa – súgta Emma. – Hát, igen. Érdekes ember volt. Eléggé kedveltem. Kiváló humorérzéke volt, ha néha úgy döntött, hogy megvillogtatja nekünk. De többnyire hallgatag volt. És nem találkoztam még olyan emberrel, akinek nála nagyobb érzéke lett volna a becsülethez. – Nahát, Alex! – szólt Emma évődőn. – Pedig nálad becsületesebb senki sem lehet. – Ó, az én kedves, hű hitvesem! – kiáltott fel Alex, azzal előrehajolt és csókot nyomott Emma homlokára. Belle hátradőlt. Még többet akart hallani John Blackwoodról, de nem tudott udvarias ürügyet kitalálni, hogy Alexet tovább kérdezgesse róla. Meglehetősen bosszantotta, hogy
be kellett ismernie magának, de nem tagadhatta, hogy hihetetlenül felkeltette az érdeklődését ez a furcsa férfi. Belle mindig nagyon gyakorlatias volt, és soha nem volt hajlandó az önáltatásra. John Blackwood felkeltette az érdeklődését délután, de most, hogy ismeri a történetének egy kis részét, egyszerűen csodálta. Mindent, ami vele kapcsolatos, a homloka ráncolódását, a csípős megjegyzéseit, enyhén hullámos haját, most minden új értelmet nyert. És érthetőbbé vált, miért ragaszkodik a gyalogláshoz. Miután olyan heves csatát kellett megvívnia azért, hogy megmaradjon a lába, teljesen természetes, hogy használni akarja. Ennek a férfinak elvei vannak és ragaszkodik hozzájuk. Ebben a férfiban bízni lehet. Ez a férfi mélyen érző, szenvedélyes. Belle annyira meglepődött gondolatai ilyetén fordulatán, hogy egy kicsit megrezzent. Emma észlelte a mozdulatot és rögtön rákérdezett: – Jól vagy, Belle? – Tessék? Ó, csak egy kis fejfájás. Tulajdonképpen csak egy múló fejgörcs. Már el is múlt. – Ó! – Valószínűleg attól van, hogy egész nap olvastam – folytatta Belle, bár Emma egyáltalán nem forszírozta a kérdést és ejtette volna a témát. – Manapság nagyon kell igyekeznem, hogy a szavakra fókuszáljak. Azt hiszem, tényleg meg kéne vizsgáltatnom a szememet. Ha Emma meg is lepődött unokanővére hirtelen beismerésén, hogy a látása nem olyan, amilyennek lennie kéne, ezt egy szóval sem említette. – Remek. A faluban nagyon jó orvos van. Meglátjuk, mit tud tenni. Belle mosolyogva vette kézbe a teáscsészét. Az ital már kezdett kihűlni. Aztán Emma csodálatos bejelentést tett. – Tudod, mit kéne tennünk? – kérdezte a hercegnő hitvesét. – Meg kéne hívnunk ezt a John Blake urat személyese… – John Blackwood – vágott a szavába Belle hirtelen. – Elnézést. Ezt a John Blackwoodot vacsorára. Most, hogy Belle itt van, éppen párosan leszünk, nem kell még egy hölgyet kajtatnunk valahonnan. Alex letette a csészéjét. – Kitűnő ötlet, szerelmem. Azt hiszem, jó lenne felújítanunk barátságunkat.
– Akkor ezt megbeszéltük – jelentette ki Emma gyakorlatiasan. ~ Küldjek neki meghívót, vagy inkább átmennél hozzá, hogy személyesen hívd meg? – Azt hiszem, átmegyek. Szeretném mielőbb viszontlátni, és úgy érzem, otrombaság lenne nem személyesen meghívni azok után, hogy megmentette az életemet. Emma elsápadt. – Tessék? Alex ajka félénk mosolyra húzódott. – Csak egyszer, szerelmem és most már semmi ok az aggodalomra. A házaspár ebben a pillanatban olyan gyengéd pillantást váltott egymással, hogy Belle szinte fájdalmat érzett, amikor rájuk nézett. Diszkréten kimentette magát, azzal felosont a szobájába, hogy elolvassa a Téli rege hátralévő néhány oldalát. John Blackwood megmentette Alex életét? Ezt alig tudta elhinni. Nem gondolta volna. Úgy tűnik, az új szomszéd egyénisége sokkal árnyaltabb, mint a kissé mogorva modorából gondolná az ember. John Blackwoodnak titkai vannak. Belle egészen biztos volt ebben. Fogadni mert volna, hogy John Blackwood élettörténete még Shakespeare-t is megszégyenítené. Csak egy kicsit nyomozni kell utána. Ez a kis vidéki kirándulás érdekesebb lehet, mint amilyennek ígérkezett. Persze nem tudja kipuhatolni semmilyen titkát, ha előbb nem barátkozik össze vele. Márpedig John Blackwood elég világosan értésére adta, hogy nemigen kedveli. Ez átkozottul bosszantó.
2. fejezet Belle másnap reggel arra a meglehetősen kellemetlen hangra ébredt, hogy Emma hány. Megfordult az ágyában, kinyitotta a szemét és azt látta, hogy unokahúga egy éjjeliedény fölé görnyed. Belle elfintorodott a látványtól és felmordult: – Milyen gyönyörű ébredés, ó, milyen jól indul a nap! – Neked is jó reggelt! – csattant fel Emma, azzal felállt és a közeli asztalra tett kancsó vízért ment. Töltött magának egy pohárral és belekortyolt. Belle felült, nézte, ahogy unokahúga a vizet forgatja a szájában. – Gondolom, az ilyesmit nem tudnád elintézni a saját szobádban – jegyezte meg végül kissé epésen. Emma bosszús pillantással nézett rá. – Tudod, a reggeli rosszullét teljesen természetes dolog – folytatta Belle közömbös tárgyilagossággal. – Nem hiszem, hogy Alex rossz néven venné, ha a közös szobátokban okádnál. Emma kifejezetten durcásan nézett rá, miközben a vizet az éjjeliedénybe köpte. – Nem azért jöttem be hozzád, hogy ne legyek a férjem mellett. Hidd el, az utóbbi néhány hétben vagy hússzor látott ilyen állapotban. – Felsőhajtott. – Attól tartok, a múltkor a lábára hánytam. Belle elpirult, annyira együtt érzett unokahúgával. – Ó, milyen szörnyű – súgta. – Hát, igen. Ami azt illeti, azért jöttem, hogy megnézzem, ébren vagy-e, és közben hirtelen rosszul lettem. Emma elsápadt, arca zöldes színű lett, leült. Belle gyorsan felkelt, pongyolát húzott. – Hozzak neked valamit?
Emma tagadón ingatta fejét, mély levegőt vett, és hősiesen igyekezett magában tartani gyomra tartalmát. – Hát, ezzel nem csináltál nekem valami nagy kedvet a házassághoz – jegyezte meg Belle pajkosan. Emma erőtlenül elmosolyodott. – Többnyire nem ilyen kellemetlen. – Nagyon remélem. – Azt hittem, nem adom ki magamból a teát és azt a pár száraz süteményt, amit reggeliztem – sóhajtott Emma. –Tévedtem. – Könnyű elfeledkezni arról, hogy várandós vagy – szólt Belle kedvesen, remélve, hogy felvidíthatja unokahúgát. –Hiszen még olyan karcsú vagy! Emma hálás mosollyal nézett rá. – Nagyon kedves tőled. Meg kell mondanom, ez teljesen új tapasztalat nekem és nagyon furcsa. – Ideges vagy? Nekem semmi ilyesmit nem mondtál. – Nem éppen ideges, inkább… hmm… nem is tudom, hogyan írjam le. De Alex nővére három héten belül szülni fog és azt tervezzük, hogy a jövő hét utáni héten meglátogatjuk. Remélem, ott lehetek, amikor szül. Sophie biztosított róla, hogy szívesen lát minket. Biztos vagyok benne, hogy nem leszek annyira ideges, miután láttam, ha már tudom, mi vár rám és mit keil tennem – mondta Emma, és hangjában inkább remény, mint bizonyosság csengett. Belle-nek a szülésről szóló tapasztalása eléggé korlátozott volt, újszülöttet csak egyszer látott, tizenkét éves korában, amikor a bátyja egy alom kiskutyát mutatott neki. Mindazonáltal nem igazán volt biztos abban, hogy Emma jobban érezné magát attól, ha látja, hogyan hozza világra gyermekét Sophie. Belle erőtlen mosollyal nézett unoka-húgára, valami érthetetlen dolgot művelt, ami elvileg beleegyezést jelentett volna, aztán becsukta a száját. Néhány pillanat múlva Emma visszanyerte a színét, és felsóhajtott. – Tessék. Most már sokkal jobban érzem magamat. Csodálatos, milyen gyorsan elmúlik ez a betegség. Csak így lehet kibírni. Szobalány lépett be, hozta a reggelizőtálcát, rajta kakaó és zsemle. Letette a nagy tálcát az ágyra, a két hölgy közrefogta. Belle nézte, ahogy Emma tétován iszik egy kortyot a kakaóból. – Emma, kérdezhetek valamit?
– Persze. – És őszintén fogsz válaszolni? Emma ajkának egyik sarka felfelé rándult. – Tapasztaltál olyat, hogy nem őszintén válaszoltam volna? – Mondd csak, én tényleg nem vagyok rokonszenves, szeretetre méltó nő? Emma valahogy a szájához tudta kapni a szalvétát, hogy ne fröcskölje tele Belle ágyneműjét a félig lenyelt korty kakaóval. – Tessék? – Nem hiszem, hogy nem vagyok szeretetre méltó. Úgy értem, azt hiszem, az emberek többsége szeret engem. – Igen – felelte Emma halkan. – A többség. Mindenki. Ha belegondolok, még nem találkoztam olyan emberrel, aki nem szeret téged. – Talán vannak néhányan, akiket így vagy úgy, hidegen hagy a létem, de azt hiszem, nagyon ritka, aki kifejezetten ellenszenvvel viseltetik irántam. – Ki az, aki ellenszenvesnek talál téged, Belle? – A szomszédotok. John Blackwood. – Ugyan már! Alig öt percet beszéltél vele, ugye? – Igen, de… – Olyan hamar nem alakulhatott ki ellenszenve irántad. – Nem is tudott. Olybá tűnt, hogy mégis. – Biztos vagyok benne, hogy tévedsz. Belle csodálkozó arckifejezéssel, tagadón ingatta fejét. – Nem hiszem. – Olyan borzasztó lenne, ha nem kedvelne téged? – Egyszerűen nem tetszik a gondolat, hogy valaki nem kedvel engem. Ettől nagyon önző vagyok? – Nem, de… – Engem általában kedves embernek tartanak. – Igen, kedves vagy, de… Belle megfeszítette a vállát. – Ez elfogadhatatlan. Emma visszafojtotta nevetését. – Miben sántikálsz? – Azt hiszem, meg kell szerettetnem magamat vele. – Nahát, Belle! Téged érdekel John Blackwood?
– Természetesen nem – felelte Belle meglehetős hirtelenséggel. – Csak nem tudom, miért talál engem olyan visszataszítónak. Emma a fejét ingatta, képtelen volt elhinni, hogy a beszélgetés ilyen meglehetősen bizarr fordulatot vett. – Nos, hamarosan lesz alkalmad fortélyaidat alkalmazni rajta. London összes férfiúja beléd szeretett úgy, hogy te egyiküket sem provokáltad erre. El sem tudom képzelni, hogy nem sikerülne magadba bolondítanod ezt a Blackwoodot. – Hmmm – tűnődött Belle. Felnézett. – Mit is mondtál, mikor jön át? Mikorra szól a vacsorameghívás? Meglehet, Lord Blackwood nem született lord, de arisztokrata származású volt, bár családja elszegényedett. John abban a szerencsétlen helyzetben volt, hogy hetedik gyermekként született, mely helyzet szinte garantálta, hogy az élet egyetlen kegyében sem részesülhet. Szülei, Westborough hetedik grófja és hitvese természetesen nem szándékoztak elhanyagolni legfiatalabb gyermeküket, de voltak előtte még öten. A legidősebbet, Damient születésétől fogva kitüntetett figyelemben részesítették, ő az örökös, mindent megtettek érte, amit csak megtehettek. Egy évvel később született Sebastian, és mivel korban olyan közel állt Damienhez, osztozhatott mindenben, aminek a grófság örökléséhez köze volt. A gróf és a grófné gyakorlatias emberek voltak, a gyermekhalandóság ismeretében tudták, hogy Sebastiannak jó esélye lehet, hogy Westborough nyolcadik grófja legyen. Nem sokkal később gyors egymásutánban jött Julianna, Christina és Ariana, és már kicsi korukban nyilvánvaló volt, hogy a három lány igazi szépség lesz, ezért nagy figyelmet fordítottak rájuk. Az előnyös házasságok sokat jelenthetnek, hogy megteljenek a családi pénzesládák. Néhány évvel később halva született egy fiúmagzat. Senki nem örült a veszteségnek, de senki nem is gyászolt különösebben. Öt szép és okos gyermek elég szép gyermekáldásnak számított, és igazából egy újabb gyermeket egyszerűen soknak tartottak, újabb éhes száj a háznál. Tény, hogy a Blackwood család szép nagy házban lakott, de minden hónapban nagy megpróbáltatást jelentett, hogy a számlákat kifizessék. És a gróf úrnak soha nem jutott eszébe, hogy megpróbáljon dolgozni a megélhetésért.
Aztán megtörtént a tragédia: a gróf meghalt. Kocsija felborult egy viharban. Damien tízéves korában megörökölte a grófi címet. A családnak alig volt ideje gyászolni, amikor mindenki legnagyobb meglepetésére Lady Westborough bizonyosságot nyert, hogy ismét gyermeket vár. Így 1787 tavaszán életet adott utolsó gyermeküknek. Nagyon kimerítő volt a vajúdás és a grófné már nem nyerte vissza erejét. Fáradtan, bosszúsan, nem is szólva arról, hogy a család anyagi helyzete miatt aggódón rápillantott hetedik gyermekére és kijelentette: – Azt hiszem, egyszerűen Johnnak fogjuk nevezni. Túlságosan fáradt vagyok ahhoz, hogy bármi más eszembe jusson. És ez után a kedvezőtlen kezdet után Johnt – nincs erre jobb szó –, elfelejtették. A családnak nemigen volt türelme hozzá, több időt töltött tanárok társaságában, mint a rokonaival. Nem azért küldték Etonba és Oxfordba, mert nagyon aggódtak az iskoláztatása miatt, hanem mert a jó családok ezekbe az iskolákba szokták küldeni fiaikat, még a legfiatalabbakat is, akik dinasztikus szempontokból teljesen jelentéktelenek voltak. 1808-ban azonban, amikor John utolsó éves volt Oxfordban, megnyílt egy lehetőség. Anglia politikai és katonai konfliktusba keveredett az Ibériai-félszigeten, minden rendű és rangú férfiak siettek belépni a hadseregbe. John olyan területnek találta a hadsereget, ahol az ember érvényesülhet, és előadta fivérének ezt a gondolatot. Damien egyetértett vele, úgy találta, ez tiszteletre méltó módja annak, hogy öccséről ne kelljen többé gondoskodnia, így tiszti rangot vásárolt Johnnak. John a katonáskodást könnyűnek találta. Kiváló lovas volt, jól bánt a karddal és a lőfegyverekkel is. Néhányszor vállalt olyan kockázatot, amiről tudta, hogy inkább el kellett volna kerülnie, de a háború borzalmai között nyilvánvalóvá vált, hogy nem kerülheti el a vérontást. És tudta, hogy ha a sors különös szeszélyéből ép testtel sikerül kikerülni ebből a konfliktusból, a lelke nem lesz ilyen szerencsés. Négy év telt el, és John maga is meglepődött, hogy még megmenekült a haláltól. Aztán puskagolyó fúródott a térdébe és egy Angliába tartó hajó fedélzetén találta magát. A drága, zöldellő, békés Anglia. Valahogy annyira nem valóságosnak tűnt neki. Gyorsan telt az idő, a lába gyógyult, de nemigen emlékezett lábadozásának időszakára.
Az idő nagy részét részegen töltötte, képtelen volt megbirkózni a gondolattal, hogy hátralévő életét nyomorékon kell leélnie. Majd legnagyobb meglepetésére a háborúban szerzett érdemeiért bárói rangot kapott, amit meglehetősen ironikusnak talált azok után, hogy a család annyi éven át oly gyakran emlékeztette: belőle sosem lesz nemes. Ez volt számára a fordulópont, ekkor ráébredt, hogy valami jelentős dolgot kell a jövő generációra hagynia. Új céltudattal úgy határozott, hogy rendbe teszi az életét. Négy év múltán még mindig sántított, de ezt legalább a saját földjén tette. Számára kissé korábban jött el a háború vége, mint amire számított, eladta tiszti kinevezését és a pénzt kezdte befektetni. Döntései nyereségesnek bizonyultak, alig öt év telt el, és már elég pénzt takarított meg ahhoz, hogy vásárolhasson magának egy kis vidéki birtokot. Elhatározta, hogy körbegyalogolja földjének határait, másnap így ismerte meg Lady Arabella Blydont. Már egy ideje erre a találkozásra gondolt. Talán át kéne mennie Westonbirtbe és bocsánatot kéne kérnie meglehetősen nyers modorú megnyilvánulásáért. Mert az ég tudja, a kisasszony biztosan nem jönne át hozzá Bletchford Manorba azok után, ahogy viselkedett vele. John összerezzent. Mindenképpen valami más nevet kell kitalálnia a helynek. Szép az udvarház. Kényelmes. Elegáns, de nem palotaszerű és a házvezetés feladatait könnyen el tudja látni egy kisebb személyzet, ami szerencse, mert nem engedhette meg magának, hogy egész szolgahadat tartson. Hát itt van. Van otthona, ami csak az övé, nem olyan hely, amiről tudja, hogy sosem lesz a saját tulajdona, mivel öt testvére van. Szép jövedelme volt, ami egy kicsit megcsappant most, hogy házat vett, de korábbi sikerei alapján még így is eléggé bizakodó volt anyagi lehetőségeit illetően. John elővette a zsebóráját. Délután fél három volt, éppen alkalmas idő arra, hogy szemlét tartson nyugati földjein és megnézze, hogyan haladnak a mezőgazdasági munkák. A hamarosan átnevezendő Bletchford-kúriát a lehető legnyereségesebbé akarta tenni. Kinézett az ablakon, és úgy ítélte meg, nem valószínű, hogy megismétlődik az előző napi zápor, zivatar, ezért kilépett dolgozószobájából, elindult fel az emeletre, a kalapjáért. Nem jutott
messzire, mert Buxton, az idős komornyik, akit az előző tulajdonos adott át a házzal együtt, megszólította. – Látogatója van, uram – jelentette be. John meglepetten torpant meg. – Ki az, Buxton? – Ashbourne hercege, uram. Vettem a bátorságot, uram, és bevezettem a kék szalonba. John arcán mosoly jelent meg. – Itt van Ashbourne? Remek. – Amikor a Bletchford-kúriát megvette, nem is tudta, hogy a régi katonatársa ilyen közel lakik hozzá, de ez további előnynek számított. Sarkon fordult, elindult lefelé a lépcsőn, de a hallban bosszúsan megtorpant. – A pokolba is, Buxton! – mordult fel. – Melyik a kék szalon? – A második ajtó balra, uram. John elindult a hallban, majd kinyitotta a jelzett ajtót. Ahogy gondolta, egyetlen kék bútordarab sem volt a helyiségben. Alex az ablaknál állt, az ő birtokával határos mezőt nézte. – Éppen azt próbálod kitalálni, hogyan győzz meg, hogy az almáskert még a te oldaladon van? – tréfált John. Alex megfordult. – Blackwood. Átkozottul jó érzés viszontlátni téged! Az almáskert pedig az én birtokomon van. John összevonta a szemöldökét. – Talán én igyekeztem kitalálni valamit, hogy kiűzhesselek onnan. Alex mosolygott. – Hogy vagy? Miért nem jöttél át hozzám beköszönni? Nem is tudtam, hogy megvetted ezt a birtokot. Belle tegnap délután mondta. Szóval Belle a beceneve. Illik hozzá. És beszélt róla Alex-nek. John abszurd örömöt, furcsa elégedettséget érzett, hogy bár ő kételkedett abban, a kisasszony bármi kedvezőt mondhat róla. – Elfelejted, hogy az etikett szerint az ember nem köszön be csak úgy egy herceghez, hacsak a herceg nem tette meg ezt előzőleg. – Nahát, Blackwood, azt hittem, már túl vagyunk ezeken az udvariassági körökön. Aki megmentette az életemet, az akkor jön hozzám, amikor csak akar.
John enyhén elpirult, eszébe jutott a jelenet, amikor lelőtte az Alex hátába éppen kést döfni akaró férfit. – Mindenki ezt tette volna – jegyezte meg halkan. Alex ajkának jobb sarka megrezzent, ahogy gondolatban felidézte a férfit, aki Johnra támadt, miután célba vette őt. John bátorságáért szúrt sebet kapott a karján. – Nem – jelentette ki Alex. – Nem hiszem, hogy bárki megtette volna ezt. – Kihúzta magát. – De most már elég legyen ebből, hagyjuk a háborút, az elmúlt. Nem szeretek ezen tűnődni. Hogy vagy? John egy karosszékre mutatott, Alex leült. – Gondolom, ugyanúgy, mint a többiek. Megkínálhatlak egy kis itallal? Alex bólintott, John egy pohár whiskey-t vitt neki. – Nyilvánvalóan nem ugyanúgy, Lord Blackwood. – Ó, hát arra célzol. Bárói címet kaptam. Blackwood báró lettem – mondta és pajkosan tettetett, tréfás önteltséggel nézett Alexre. – Jól hangzik, ugye? – Nagyon jól hangzik. – És a te életed hogyan változott meg az elmúlt négy évben? – Azt hiszem, egyáltalán nem sok változott egészen hat hónappal ezelőttig. – Valóban? – Igen. Aztán megnősültem – közölte Alex a feszengés mosolyával. – Ezek szerint végre megállapodtál – jegyezte meg John, szótlan köszöntőre emelve poharát. – A feleségem Emma. Belle unokahúga. John arra gondolt, vajon Alex felesége hasonlít-e az unokanővérére. Ha igen, már érti, miért keltette fel a herceg figyelmét. – Ugye ő nem olvasta végig Shakespeare összes műveit? Alex felnevetett. – Ami azt illeti, elkezdte, de az utóbbi időben elég sok más irányú elfoglaltsággal terheltem le. John a kifejezés kétértelműségét felfogva összevonta a szemöldökét. Alex rögtön értette ezt a szemvillanást. – A birtokaim igazgatását bíztam rá. Ami azt illeti, eléggé jó! ért a számokhoz. Nálam is gyorsabban tud összeadni, kivonni. – Látom, tobzódik az ész a családban.
Alex elgondolkodott, hogyan tudott meg John oly sokat Belle-ről ily rövid idő alatt, de nem tett megjegyzést. – Nos, igen, azt hiszem, csak ez a tulajdonságuk hasonlít, azon kívül, hogy csodálatosképpen mindig elérik, amit akarnak. – Valóban? – Emma elég konok természet – sóhajtott fel Alex. De boldog, elégedett sóhaj volt az a hang. – És az unokanővére nem az? – tette fel a kérdést John. – Nekem elég elrettentően akaratos nőszemélynek tűnt. – Nem, nem, ne érts félre, Belle tényleg erős akaratú. De nem annyira, mint Emma. Az én feleségem annyira konok, hogy gyakran olyan helyzetekbe veti bele magát, hogy át sem gondolja előtte, helyese vagy sem. Belle nem ilyen. Ő nagyon gyakorlatias. Józan ésszel okos. Kíváncsisága kielégíthetetlen. Pokolian nehéz titkot tartani a környezetében, de meg kell mondanom, én eléggé kedvelem őt. A barátaim körében szörnyű helyzeteket láttam, így mondhatom, elég szerencsés vagyok a feleségem családjával. Alex ekkor rájött, hogy sokkal nyíltabban beszélt, mint általában szokott az olyan barátaival, akikkel évek óta nem találkozott, úgy érezte azonban, hogy a háború olyan elszakíthatatlan kötelékekkel köti egymáshoz az embereket, hogy ezért beszél úgy Johnnak, mintha nem múlt volna el négy év azóta, hogy legutóbb beszélgethettek. Vagy talán azért van ez, mert John nagyon jó hallgató. Alexnek ekkor eszébe jutott, hogy mindig is az volt. – Na de legyen elég ennyi az én családomról – szólt hirtelen. – Hamarosan úgyis megismered őket. Hogy vagy? Elég ügyesen sikerült eddig megkerülnöd a választ. John felnevetett. – Azt hiszem, ugyanúgy, mint eddig, kivéve, hogy nemesi címet kaptam. – És otthonod lett. – És lett otthonom. Úgy szereztem ezt a helyet, hogy eladtam a tiszti rangomat, a pénzt befektettem, és újra befektettem. Alex elismerően füttyentett. – Aranykezed lehet a pénzügyekben. Egyszer majd beszéljünk róla. Valószínűleg tanulhatnék tőled egy s mást. – Ami azt illeti, az anyagi siker titka egyáltalán nem bonyolult.
– Valóban? Könyörgöm, mondd el, mi az? – Józan ész. Alex felnevetett. – Azt hiszem, abból nálam az utóbbi két hónapban hiány volt, de attól tartok, ezt teszi a szerelem a férfiemberrel. Gyere át hozzánk vacsorára valamelyik nap! Meséltem rólad a feleségemnek, nagyon szeretne megismerni. Belle-t pedig már ismered. – Örömmel – felelte John, és tőle ritka érzelem kifejezéssel hozzátette: – Azt hiszem, nagyon jó, hogy barátaim élnek a környéken. Köszönöm, hogy meglátogattál. Alex átható tekintettel nézte barátját, és egy szempillantás alatt felmérte, mennyire magányos John. Ám a következő pillanatban John behunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, arckifejezése már ugyanolyan kifürkészhetetlen volt, mint máskor. – A meghívást ezennel elfogadottnak tekintem – szólt Alex udvariasan. – Holnapután? Itt nem tartjuk be a városi etikettet, szóval úgy hét óra körül fogunk vacsorázni. John bólintott. – Remek. Akkor nálunk találkozunk – összegezte Alex, azzal felállt és kezet fogott Johnnal. – Örülök, hogy útjaink újra találkoztak. – Én is. – John kikísérte Alexet a házból az istállóhoz, ahol a lova várta. Alex barátságos bólintással búcsúzott, majd nyeregbe szállt és ellovagolt. John lassan visszament a házba, mosolyogva nézett végig új otthonán. Amikor azonban beért a hallba, Buxton szólította meg. – Miközben őkegyelmességével beszélgetett, ezt hozták önnek, uram. – Azzal ezüsttálcán átadott Johnnak egy borítékot. John összevonta a szemöldökét, kihajtogatta az üzenetet. Angliában vagyok. Furcsa. Forgatta a borítékot a kezében. Nem volt rajta címzés. – Buxton! A komornyik már elindult a konyha felé. Erre megfordult és visszatért a ház ura mellé. – Amikor ezt hozták, mit mondott a küldönc? – Csak azt, hogy üzenetet hozott a ház urának. – De nem említette konkrétan az én nevemet?
– Nem, uram. Nem hiszem. Ami azt illeti, egy gyerek hozta. Nyolcvagy kilencévesnél nem lehetett több. John még egyszer elgondolkodva pillantott a papírra, aztán vállat vont. – Talán az előző tulajdonosnak szólt – jegyezte meg, azzal összegyűrte és félredobta. – Fogalmam sincs, mi ez. Később, este, amikor vacsorázott, Belle-re gondolt. Egy pohár whiskey-vel a kezében a Téli regét olvasta és a kisaszszonyra gondolt. Ágyba bújt, és rá gondolt. Gyönyörű. Kétségtelenül gyönyörű, de úgy érezte, nem ezért hatja át minden gondolatát. Élénkkék szeme úgy ragyogott! Az intelligencia… és… igen, a szenvedély csillogása. Barátkozni akart vele, ő pedig teljesen és mogorván meghiúsította a kisasszony próbálkozását. Fejét ingatta, mintha ki akarná űzni őt a gondolataiból. Tudta, jobb nem gondolni nőkre elalvás előtt. Behunyta a szemét, álomtalan alvásért imádkozott. Spanyolországban volt. Perzselően forró napon, de a csapata jó hangulatban volt, már egy hete nem csatáztak. Közel egy hónapja állomásoztak egy kisvárosban. A helyiek többnyire örültek nekik. A katonák pénzt hoztak, főként a kocsmának, de mindenki egy kicsit jobbmódúnak érezte magát így, hogy az angolok a városban voltak. John szokás szerint részeg volt. Mindent igyekezett megtenni, hogy ne hallja a sikolyokat és ne érezze a vért a kezén, mert akármennyit mosta a kezét, érezte rajta a vért. Úgy ítélte meg, hogy még néhány ital és jó úton lesz az öntudatlanság felé. – Blackwood. Felnézett, bólintott az asztalnál vele szemben ülő férfira. – Spencer. George Spencer felemelte a palackot. – Szabad? John vállat vont. Spencer öntött egy kicsit a folyadékból a magával hozott pohárba. – Van valami fogalmad arról, hogy mikor kerülünk ki ebből a pokolbugyorból ? – Ezt az általad pokolbugyornak nevezett helyet így is jobban kedvelem a csatatérnél.
Spencer a terem másik végébe, a kupákat hordó cselédlányra pillantott, megnyalta az ajkát, aztán visszafordult John felé. – Sosem gondoltam volna, hogy gyáva vagy, Blackwood. John újabb pohár whiskey-t hajtott fel. – Nem vagyok gyáva, Spencer. Csak férfi. – Mindannyian azok vagyunk. Spencer figyelme még a lányra irányult, tizenhárom éves lehetett, alig több. – Mit gondolsz arról a fehérszemélyről? John megint csak vállat vont, nem érzett késztetést a beszélgetésre. A lány, akiről az elmúlt egy hónapban megtudta, hogy Ana a neve, odalépett hozzájuk, tányért tett elé. Spanyolul köszönte meg. A lány bólintott, de mielőtt elléphetett volna az asztaltól, Spencer az ölébe rántotta. – Hát nem szép darab vagy? – mormogta, a lány alig kifejlődött keblét markolászva. – Please, no – tiltakozott a lány tört angolsággal. – Én… – Hagyd békén! – szólt katonatársára John élesen. – Az ég szerelmére, Blackwood! Hiszen ez csak egy… – Hagyd békén! – Tudod, hogy néha mekkora ökör vagy?! Spencer kilökte Anát az öléből, de előbb jól a fenekébe csípett. John a szájához emelte a villát, egy falat rizst nyelt le, aztán azt mondta: – Még gyerek, Spencer. – Én nem úgy éreztem. lohn a fejét ingatta, nem akart vitatkozni vele. – Csak hagyd békén! Spencer hirtelen felállt. – Pisálnom kell. John nézte, ahogy elmegy, aztán folytatta a vacsorát. Alig három falatot evett, amikor Ana anyja jelent meg az asztalánál. – Senor Blackwood – szólalt meg az angolt a spanyollal keverve, mert tudta, hogy Blackwood érti a nyelvet. – Az a férfi… megfogta az én Anámat. Abba kell hagyni. John néhányszor pislogott, próbálta legyőzni az alkoholmámort. – Régóta zaklatja? – Egész héten, Senor. Egész héten. Ana nem olyan. Fél.
John érezte, hogy az undor felkavarja a gyomrát. – Ne aggódjon, Senora – biztosította. – Gondoskodom róla, hogy békén hagyja. Az én egységem nem fogja zaklatni a lányát. Az asszony fejet hajtott. – Köszönöm, Senor Blackwood. Megnyugtat. Azzal visszatért a konyhába. John sejtette, hogy egész nap ki sem jön onnan, estig főzni fog. Folytatta az evést, és még egy pohár whiskey-t ivott hozzá. Egyre közelebb jutott ahhoz, hogy semmi, de semmi ne járjon a fejében. Az utóbbi időben nagyon kívánta ezt a kiüresedett állapotot. Bármit, amivel elűzheti a halál és a haldoklás gondolatait. Spencer tért vissza a kezét törölgetve. – Te még mindig eszel Blackwood? – Mindig jó érzéked volt megállapítani, ami teljesen egyértelmű. Spencer elkomorult. – Akkor csak fald ezt a moslékot. Én megyek, keresek magamnak valami szórakozást. John összevonta a szemöldökét, mintha azt mondaná: ”Itt?” – Ez a hely szerintem tele van olyasmivel, ami nagyon is jó mulatság lehet – jegyezte meg Spencer. A szeme felcsillant, azzal sarkon fordult és távozott. John felsóhajtott. Örült, hogy megszabadult ettől az embertől, aki mindig olyan nagy bosszúságot okozott. Sosem kedvelte Spencert, de engedelmes katona volt, és Angliának minden ilyen emberre szüksége volt. Befejezte az evést, a tányért áttolta az asztal másik oldalára, ízletes volt az étel, de már semmi nem esett jól neki. Talán még egy pohár whiskey. Ó, már teljesen részeg volt. Nagyon részeg. Úgy tűnik, van még néhány dolog, amiért hálát lehet adni az úrnak. Hagyta, hogy feje az asztalra koppanjon. Ana anyja nagyon ideges volt, ugyebár? Arcán a gond ráncai húzódtak, ez a kép vibrált a tudatában. És Ana, a szegény gyermek nyilván nem szeret ezek körül a férfiak körül lenni. Különösen az olyanok körül, mint Spencer. Tompa puffanást hallott odakintről. Semmi különös. Spencer. Ó, igen, éppen rá gondolt. Púp a háton. Folyton zargatja a helyieket, semmivel nem törődik, csak a saját szórakozásával.
Újabb puffanás. Mit mondott? Hogy valami szórakozást keres magának. Nagyon is rá jellemző. Újabb furcsa hang, ez női kiáltásnak hallatszott. John körülnézett. Hát rajta kívül senki nem hallotta? Mintha senki sem reagált volna. Talán azért van ez, mert ő van a legközelebb a lépcsőhöz. ”Ez a hely szerintem tele van olyasmivel, ami nagyon is jó mulatság lehet.” John a szemét dörzsölte. Valami nincs rendben. Felállt, az asztalba kapaszkodott, hogy nehogy legyűrje a kínzó, testét görcsökbe rándító hányinger. Miért van az a furcsa érzése, hogy valami nagyon nincs rendben? Újabb tompa puffanás. Újabb kiáltás. Lassan megindult a lépcső felé. Mi az? A zaj egyre hangosabb lett, ahogy az emeleti lépcsőforduló felé közeledett. Aztán megint meghallotta. Ezúttal sokkal tisztábban. – Neeeeeeeee.ee! Ana hangja. John egy pillanat alatt kijózanodott. Berontott az ajtón, zsanérostól tépte ki a helyéből. – Szent isten! Ne! – kiáltott fel. Alig látta Anát, karcsú alakja teljesen elveszett Spencer alatt, aki könyörtelenül belehatolt. De John hallotta Ana fájdalmas sikolyát. – Neee! Neeeee! Kérem neeeee! John nem állt meg gondolkodni a helyzeten. Iszonyú haraggal lerántotta Spencert a lányról, és a falhoz csapta. – Mi a franc van, Blackivood? Spencer arca olyan vörös foltos volt, mint hímtagja. – Te kurafi! – üvöltötte John, pisztolyához kapva. – Az isten szerelmére, hiszen ez csak egy spanyol kurva! – Gyereklány, Spencer! – Most már kurva – jegyezte meg Spencer, azzal megfordult, hogy felvegye a nadrágját. John keze a pisztoly markolatára feszült. – Mindig is az lesz. John rá emelte a pisztolyt. – Őfelsége katonái nem erőszakolnak.
Azzal ülepen lőtte Spencert. Spencer felüvöltött és sűrű káromkodások közepette a földre rogyott. John Anához lépett, mintha tehetne valamit, hogy enyhítse a megaláztatást. Ana arca teljesen kifejezéstelen volt. Amíg meg nem látta őt. Összerezzent. Rémülten fordult el Johntól. Rémülete láttán John hátratántorodott. Ő nem… Nem ő volt. Ó nem akarta… Ekkor Ana anyja rohant be a szobába. – Szentséges szűzanya! – kiáltott fel. – Mi ez… Ó, én Anám! Ó, Ana! – Lányához rohant, aki csillapíthatatlanul zokogott. John ott állt a szoba közepén, döbbenten, a whiskey-től mámorosan. – Nem én… – súgta. – Nem én voltam. Olyan sok zaj volt. Spencer fájdalmában üvöltött és átkozódott. Ana zokogott. Anyja istent káromolta. John mintha mozdulni sem tudott volna. Ana anyja megfordult, arcára olyan erős gyűlölet volt írva, amilyet John egyetlen emberben még sosem látott. – Te tetted ezt – csattant fel és John arcába köpött. – Nem. Nem én voltam. Én nem… – Megesküdtél, hogy megvéded! – Mintha a nő minden erejével igyekezett volna visszafogni magát, nehogy rá támadjon. – Te is lehettél volna! John pislogott. – Nem. Te is lehettél volna. Te is lehettél volna. Te is lehettél… John felült az ágyban. Teste verejtékben úszott. Valóban öt éve múlt, hogy ez történt? Visszafeküdt, próbált nem gondolni arra, hogy Ana három nappal később megölte magát.
3. fejezet Amikor másnap reggel Belle lement reggelizni, sem Emmát, sem Alexet nem találta lent. Még nem keltek fel. Ez nagyon furcsa volt, mert Emma mindig is korán kelő volt. Belle gyanította, hogy Alex valami sajátságos célból marasztalja maga mellett az ágyban, és azon tűnődött, teherbe eshet-e egy nő, aki már terhes. – Ahhoz képest, hogy általában nagyon okosnak tartanak, szánalmasan keveset tudsz a fontos dolgokról – dünnyögött halkan. – Mondott valamit, kisasszony? – kérdezte egy lakáj rögtön. – Nem, nem, csak magamban beszéltem – felelte, rosszallón ingatva fejét. Ha továbbra is így viselkedik, Westonbirt személyzetének legalább fele fogja azt hinni, hogy valami baj van nála nyaktól felfelé. Némi ételt vett magához, végigfutotta az Alexnek az asztalra készített előző napi újságot. Már az omlettet is megette, de az ifjú házasok még mindig nem bukkantak fel. Belle felsóhajtott, próbálta kitalálni, mivel foglalhatná el magát. Arra gondolt, hogy beveti magát Alex könyvtárába, de ezúttal valahogy nem volt kedve az olvasáshoz. Fényesen sütött a nap, ami ritka dolog volt ezen a rendkívül esős őszön, hirtelen az jutott eszébe, milyen jó lenne, ha nem volna egyedül, ha Alex és Emma nem aludnának sokáig ezen a reggelen, és lenne valaki, akivel együtt élvezhetné ezt a szép időt. De nem volt senki. Kivéve… A fejét ingatta. Azt nem lehet. Nem jelenhet meg csak úgy Lord Blackwood házánál, hogy beköszönjön neki. Miért is nem? Nos, elsősorban azért, mert Lord Blackwood nem kedveli őt. Erre az volt a válasza magának, hogy éppen ezért kéne meglátogatnia. Soha nem tudja jóvátenni a helyzetet, ha nem találkoznak többet.
Belle a homlokát ráncolva fontolgatta a gondolatot. Ha visz magával egy szobalányt gardedámnak, talán nem szalad nagyon túl az illendőség határán. Ami azt illeti, azért talán mégis, de nem volt a környéken senki, aki megakadályozná, és Lord Blackwood nem tűnt olyan embernek, aki nagyon fennhordja az orrát. Miután döntött, elindult a konyha felé, hogy megtudakolja, tudna-e Mrs. Goode néhány vajas süteményt adni neki. Az nagyon kellemes reggeli lenne. Meglehet, hogy Lord Blackwood még nem reggelizett. Ez így teljesen rendben lesz. Hiszen ez nem London. Nem fog negyven pletykás nyelv már aznap este rajta köszörülődni, hogy milyen botrányosan viselkedett. Ráadásul nem is valami szörnyűségre készül. Csak illendően szeretné köszönteni új szomszédjukat. Leginkább kíváncsi volt, milyen a háza, legalábbis ezzel biztatta magát. Hogyan is hívják? Alex este említette. Bletchwood Place? Blumley Manor? Blasphemous Burg? Belle kinevette magát. Csak arra emlékezett, hogy valami egészen borzalmas név. Lement a konyhába, ahol Mrs. Goode szívesen készített neki piknikkosarat. Belle hamarosan elindult. Kosarában friss dzsemek és házi sütemény. Nagyon határozottan indult az istálló felé, ahol felült Amber nevű kancája nyergébe. Nem volt egészen biztos abban, hogy merre van John háza, de annyit tudott, hogy keletre található. Ha az úton marad és a nap felé lovagol, egyenesen odaérhet. Így hát laza ügetésre fogta a lovat és elindult a Westonbirt és az országút közötti hosszú bekötőúton. Emma szobalánya tudott lovagolni, vele tartott. Keletre fordultak a főúton, és úgy negyed óra múltán találtak egy másik bekötőutat, amely mintha egy másik házhoz vezetett volna. Pár pillanat múltán Belle egy tisztáson találta magát, amelynek közepén elegáns kőház állt. Az arisztokrácia fogalmai szerint kicsi ház volt, de elegáns és nyilvánvalóan jól megépített. Éppen hozzá illő. Belle elmosolyodott erre a gondolatra. Nem látott istállót, ezért maga gondoskodott a lováról, és egy fához kötötte. Emma szobalánya követte a példát. – Bocsáss meg, Amber – súgta Belle, azzal mély levegőt vett és felment a ház lépcsőjén.
Megragadta a hatalmas rézkopogtatót, hagyta, hogy nagy koppanással lecsapódjon. Néhány pillanat múlva ősz hajú, idős férfi nyitott ajtót. Belle komornyiknak gondolta. – Jó reggelt! – köszönt udvariasan. – Ez Lord Blackwood háza? A komornyik összevonta a szemöldökét. – Igen. Belle élénk mosollyal nézett rá. – Remek. Kérem, tájékoztassa az urat, hogy Lady Arabella Blydon jött látogatóba. Buxton egy pillanatra sem vonta kétségbe, hogy a látogató igazi hölgy, hiszen szép ruhát viselt és arisztokrata kiejtéssel beszélt. Méltóságteljes biccentéssel vezette be egy levegős, világos szalonba, amelynek finom bézses és kék színei voltak. Belle nem szólt, nézte, ahogy a komornyik eltűnik a lépcsőn. Akkor Emma szobalányához fordult és azt mondta: – Talán… megnézhetnéd, hogy a konyhában… van-e személyzet. A szobalány felettébb csodálkozott, hogy így elbocsátják, de bólintott és elhagyta a helyiséget. John még ágyban volt, amikor a komornyik belépett, aznap úgy döntött, még egy kis pihenést engedélyez magának. Buxton halkan lépett a szobába, majd gazdája füléhez nagyon közel hajolva, de hangosan közölte: – Látogatója van, uram. John párnával csapott a komornyikra, és vonakodva felébredt. – Micsoda? – kérdezte álomittasan. – Látogató. – Szentséges isten! Hány óra van? – Kilenc óra van, utam. John nagy nehezen kikászálódott az ágyból, és a köntöséért nyúlt, hogy meztelenségét eltakarja. – Ki a fene jön reggel kilenckor? – Lady Arabella Blydon, uram. John döbbenten perdült hátra. – Kicsoda? – Úgy emlékszem, azt mondtam, Lady… – Tudom, mit mondott! – csattant fel John. Felettébb türelmetlen volt ettől a meglehetősen szokatlan ébresztőtől. – Mi a fenét keres itt? – Fogalmam sincs, uram, de önt keresi.
John felsóhajtott, arra gondolt, vajon mikor tanulja meg Buxton, hogy nem minden kérdésre kell válaszolni. Újra felsóhajtott. Egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy a sokat tapasztalt öreg komornyik pontosan tudta, hogy John afféle költői kérdésnek szánta a megjegyzést. – Azt hiszem, fel kéne öltöznöm – jelentette ki végül. – Én is úgy gondolom, uram. Szíves engedelmével vettem magamnak a bátorságot és szóltam Wheatley-nek, hogy szüksége lesz a szolgálataira. John megfordult és elindult az öltözőszobába. Buxton-hoz hasonlóan az inas is a házzal járt és Johnnak el kellett ismernie, hogy nem nehéz megszokni az ilyen luxust. Kisvártatva testhez simuló, krémszínű térdnadrág keményített fehér ing és tengerészkék felöltő volt rajta. Szándékosan nem kötött nyakkendőt. Ha Lady Arabella nyakkendőt szeretne látni rajta, akkor nem reggel kilenckor kéne jönnie. Vizet locsolt az arcába, nedves kezét végighúzta zabolátlan haján, igyekezett kissé megigazgatni az álomtól zilált ábrázatát. – A fenébe! – mormogta, Ezek után is úgy nézett ki, mintha még félálomban lenne. A fenébe is! Kit érdekel? Lement. Buxton a lépcsőfordulóban szólította meg. – Lady Arabella a zöld szalonban várja, uram. John mély levegőt vett, igyekezett leplezni bosszúságát. – És melyik az, Buxton? A komornyik szórakozott mosollyal nézett rá, és megmutatta. – Az ott, uram. John követte Buxton ujját, és bement a jelzett helyiségbe. Az ajtót az illendőség miatt nem csukta be teljesen. Belle egy kék szék mellett állt, tétován nézegette az egyik festett vázát. Végtelenül bájos volt és átkozottul élénknek tűnt rózsaszínű ruhájában. – Micsoda meglepetés! – szólt John. Belle a mély férfihang hallatán felnézett. – Ó, üdvözlöm, Lord Blackwood. – A férfi zilált hajára pillantott. – Remélem, nem ébresztettem fel. – Egyáltalán nem – hazudott. – Arra gondoltam, hogy nem volt éppen szerencsés a megismerkedésünk.
John egy szót sem szólt. Belle mély levegőt vett és folytatta. – Hát jó. Szóval úgy gondoltam, üdvözölnöm illenék, mint szomszédot. Hoztam önnek egy kis reggelit. Remélem, szereti a vajas süteményt. John széles mosollyal nézett rá. – Imádom a vajas süteményt. És éppen reggeliidő van. Belle homloka ráncba rándult a férfi nagyon szórakozott hangja hallatán. Mégiscsak felébresztette. – Hoztam hozzá egy kis dzsemet is – közölte, azzal leült és azon tűnődött, mi ütött belé, hogy ilyen korán beállított. John csengetett, teát, kávét hozatott és leült a látogatóval szemben. Körülnézett a helyiségben. – Látom, nincs kísérete. – Ó, dehogy nincs! Hoztam magammal egy szobalányt, de ő éppen az ön személyzetével ismerkedik. Megkértem volna Emmát, hogy kísérjen el, de még nem jött le. Tudja, korán van. – Tudom. Belle feszengett, de folytatta. – Azt hiszem, ez nem is olyan fontos. Hiszen nem Londonban vagyunk, ahol az ember minden lépése pletykák tárgya lehet. Nem mintha itt bármi veszély leselkedne rám. John elismerően pásztázta végig tekintetével a határozottan nőies alakot. – Úgy érzi, kisasszony? Belle elpirult, kihúzta magát ültő helyében. Egyenesen a férfi szemébe nézett, és a kaján, cinikus felszín alatt becsületességet látott. – Igen. Úgy érzem, nem fenyeget semmi veszély – felelte határozottan. – Nem lett volna szabad kíséret nélkül jönnie. – Mondtam, hogy nem kíséret nélkül jöttem. A szobalányom… – A szobalánya a konyhában van. Itt most egyedül van. Velem. Belle többször kinyitotta és becsukta a száját. – Ó… igen… persze… de… John nézte, csak nézte, és arra gondolt, hogy semmire nem vágyik jobban, mint hogy megcsókolja ezt a lágy ajkat, amely olyan szörnyülködve nyílik-csukódik. A fejét ingatta alig észrevehetően, hogy
elűzze ezt a gondolatot. Szedd össze magad, John! – figyelmeztette belső hangja. – Kérem, bocsásson meg! – mondta hirtelen. – Nem akartam feszélyezni önt. Csak igazán nem tipikus, hogy egy ifjú hölgy gardedám nélkül látogat meg egy agglegényt. Belle szélesen mosolygott, a bocsánatkérés valahogy megszüntette a feszültséget. – Én sem vagyok igazán tipikus. John ebben egy pillanatig sem kételkedett. A kisasszony pajkos arckifejezésére pillantott és azon tűnődött, hogy azért látogatta meg, hogy kínozza őt. – Ráadásul – folytatta Belle –, nem gondoltam volna, hogy ennyire ragaszkodik az etiketthez, uram. – Én nem is ragaszkodom hozzá. Ám a fiatal hölgyek többsége igen. Egy inas teát és kávét szolgált fel, és Belle sietve felajánlotta, hogy tölt mindkettőjüknek. Egy csésze kávét adott át a ház urának, majd teát töltött magának, közben csevegett vele. – Ezen a környéken nőtt fel? – Nem. – Akkor hol? – Shropshire-ben. – Ó, milyen szép vidék! John olyan hangot hallatott, amely veszélyesen közel volt a felmorduláshoz. Belle összevonta a szemöldökét és folytatta, mintha mi sem történt volna. – Én londoni vagyok. – Ó, milyen szép vidék! Belle az ajkát csücsörítette erre a szarkasztikus megjegyzésre. – Persze van egy házunk Sussexben, de jellemzően Londont tartom az otthonomnak. John elvett egy vajas süteményt és nagy gonddal eperdzsemet kent rá. – Milyen kár! – Nem szereti Londont? – Nem különösebben. – Ó!
Belle gondolkodott, hogy mit mondhatna még. Egy teljes perc telt el és fájdalmasan tudatában volt annak, hogy John milyen átható, tűnődő pillantást vet rá, mintha nagyon is szórakoztatná a helyzet. – Nos – szólalt meg Belle végül –, látom, hogy tegnap nem hazudott nekem. Ez a megjegyzés megragadta John figyelmét és kérdőn nézett fel. – Valóban nem mestere az udvarias társalgásnak. Sőt megkockáztatnám, talán inasa sem. John hangosan felnevetett. – Igazán nem lehet önt azzal vádolni, hogy nem okos és szellemes, kisasszony. Belle elengedte a füle mellett ezt a megjegyzést, mert nem volt biztos abban, hogy a férfi ezt bóknak szánta-e. Ahogy ránézett, eszébe jutott az előző napi beszélgetés. Ha csak egy pillanatra is, de élvezték egymás társaságát. Shakespeare-ről társalogtak, és igen, egy kicsit évődtek is egymással. Akkor másként viselkedett, szinte fiúsan. Egészen addig, amíg újra magára nem vette a férfias védekező, távolságtartó magatartást. Belle úgy sejtette, hogy valaki régen nagyon megsértette ezt a férfit. Ez azonban nem jelenti azt, hogy vele most rosszul kéne bánnia. Érezte, hogy van valami különleges ennek a férfinak a lényében, valami nemes, fénylő és nagyon-nagyon jó. És talán csak az kell, hogy valaki emlékeztesse erre. Nem látott okot arra, hogy ne dobja sutba az óvatosságot, és ne próbáljon meg barátkozni vele mindazon akadályok ellenére, amelyeket a férfi igyekezett eléje gördíteni. Kezét karba fonva kijelentette: – Beszélhet velem ilyen arrogáns hangon, ha akar, de átlátok a szitán. John összevonta a szemöldökét. – Nyugodtan elismerheti – közölte Belle teljesen tárgyilagosan. – Ön kedvel engem. John legnagyobb rémületére a kávéscsésze hangosan megcsörrent a csészealjon. – Mit mondott? – Azt, hogy ön kedvel engem – felelte Belle, azzal oldalra hajtotta a fejét és úgy nézett ki, mint a macska, aki az imént lafatyolt fel egy nagyon nagy tál tejszínt. – És megkérdezhetném, miből jutott erre a következtetésre?
– Egyszerűen tudom. Johnnak már a nyelve hegyén volt, hogy megkérdezze, vajon azt is tudja-e a kisasszony, hogy milyen nagyon kívánja őt. Vajon ezt is érzi? Talán. Ő maga eléggé meglepődött, milyen hevesen reagált rá. Tegnap olyan gyönyörű volt, ahogy ott olvasott a fa alatt, de még kissé álmos szemmel valósággal istennőnek tűnik. – Nem kéne ennyire meglepődnie éleslátásomon – jegyezte meg Belle szellemesen. Nagyon okos és cserfes istennő. – Önt – szólt John felettébb jelentőségteljesen – meg kéne ostorozni. – Remélem, nem szándékozik menten ostort keresni, hogy ezen véleményét saját kezűleg foganatosítsa. Meglehetősen kedvelem a hátsó felemet. Szentséges isten, gondolta Belle, midőn ezeket a szavakat kimondta, mikor lett ilyen merész? Nézte a férfi dühös ábrázatát. John áruló elméje azt sugallta, hogy ő is nagyon-nagyon kedvelné a kisasszony hátsó felét, és még árulóbb teste rögtön heves reakcióval illusztrálta a gondolatot. Mit képzel ez a csitri? Egy férfit nem lehet a végtelenségig provokálni. Mégsem tudta tagadni, hogy a kisasszony szavaiban volt valami igazság. Igen, meglehetősen kedveli. Így megpróbálván elterelni a beszélgetést a veszélyes vizekről, határozottan kijelentette: – Igaza van. Valóban nem vagyok az udvarias társalgás mestere. Belle nyugtázta a célzást. Kedvesen elmosolyodott. – Én az ön helyében ezen nem aggódnám túl magamat. Nem reménytelen eset. – Ó, mily megkönnyebbülés! – Ez a remény azonban percről percre gyengül – jegyezte meg Belle. John nézte, ahogy a kisasszony a vajas süteményt majszolta. Valahogy sikerült kedvesnek és kívánatosnak látszania közben. Szentséges ég, hiszen máris kezdi áttörni a lelke köré évekkel korábban vont védőfalat. Nyilván nem érdemel olyan bánásmódot, amit eddig tanúsított vele. Lenyelte a falatot, lassan, gonddal megtörölte száját a szalvétával, felállt és megfogta a kisasszony kezét. – Megengedné, hogy elölről kezdjem a ma reggelt? –szólt gálánsán, a kisasszony kezét ajkához emelve. – Attól tartok, az ágy rossz oldalán keltem fel.
Belle szíve nagyot dobbant, amint megérezte, hogy a férfi ajka az ujjait súrolja. – Nekem kéne elnézést kérnem öntől. Attól tartok, ilyen illetlenül korai órán az ágy egyik oldala sem lett volna jó. John erre elmosolyodott, visszaült és elvett még egy süteményt. – Ez nagyon finom – jegyezte meg. – A szakácsunk anyja skót. – A szakácsunk? – akadt fenn John figyelme a szóhasználaton. – Ezek szerint tartósan a hercegi házban lakik? – Nem. Amint a szüleim visszatérnek Itáliából, visszamegyek Londonba. De el kell ismernem, hogy Westonbirt már majdnem olyan, mintha az otthonom lenne. – Járt Skóciában? John megrázta a fejét, megemelte félig megevett süteményét. – Nem. És ön? – Én sem. Pillanatnyi csend után John szólalt meg: – Milyen vagyok? – Hogyhogy milyen? – kérdezte Belle csodálkozva. – Mennyire sikerül udvariasan beszélgetnem? Az utóbbi néhány percben nagyon, nagyon erősen próbálkoztam – ismerte el kisfiús mosollyal. Belle önkéntelenül is gyöngyözőn felnevetett. – Ó, nagyon jól halad! – Hamarosan szalonképes leszek a londoni szezonra – közölte a férfi az utolsó falat süteményt is befalva. Belle izgatottan előrehajolt. – Ezek szerint azt tervezi, hogy a szezonra Londonba jön? Nagyon izgalmasnak találta a gondolatot. Kezdte már unni a társasági forgatagot, John határozottan sokat javítana a helyzeten. Ráadásul nagyon erotikusnak érezte, hogy tánc közben a karjában lehetne. Delejes bizsergés futott végig gerincén, ahogy elképzelte, milyen közel lennének egymáshoz, mire élénken elpirult. John észrevette arcszíne változását és nagyon kíváncsi volt, milyen botrányos gondolattól képes elpirulni, miután ily merészen, hajnali kilenc órakor jött hozzá kéretlen vizitába. Nem szándékozott fokozni a kisasszony zavarát, ezért nem kérdezett rá a pirulás okára, így csak annyit mondott: – Nem. Ahhoz nem vagyok elég ostoba.
Belle hátradőlt, meglepődött ezen a nyíltságon. – Hát, az nem probléma – próbálta tréfával elütni a dolgot. – Az előkelő társaság fele nem elég ostoba. Úgy intézik, hogy minden este meghívják őket társas összejövetelekre, így mindig ingyen vacsoráznak. – Én sosem jártam partikra minden este. – Nem is gondoltam volna önről. Ami azt illeti, én sem. – Valóban? Azt hittem, minden bálnak ön a szépe. La plus belle femme de la balle, ahogy a francia mondja, ha megengedi ezt a szójátékot. Belle fanyar mosolyra húzta száját. – Nem leszek álszerény, nem mondom azt, hogy volt szerencsém némi társasági sikert élvezni… John vidáman felnevetett e gondos szóválasztáson. – De el kell ismernem, kezd elegem lenni a szezonból. – Valóban? – Igen. Ám attól tartok, jövőre is ott kell lennem. – Miért kell ott lennie, ha olyan unalmasnak találja? Belle elfintorodott. – Hát, az ember lányának valahogy férjet kell találnia. – Ó! – ennyit mondott John, nem többet. – Ez nem olyan könnyű, amilyennek gondolná! – Nem hiszem, hogy önnek különösebben nehéz lenne férjet találnia, Lady Arabella. Bizonyára tudja, hogy ön rendkívül szép. Belle elpirult a gyönyörtől e bók hallatán. – Volt néhány ajánlatom, de egyiket sem találtam elfogadhatónak. – Nem volt elég pénzük? Belle ezúttal a döbbenettől pirult el. – Ezt sértésnek veszem, Lord Blackwood. – Kérem, bocsásson meg. Azt hittem, ez a dolgok természetes rendje. Belle kénytelen volt elismerni, hogy sok nő számára valóban ez a dolgok természetes rendje és a bocsánatkérés elfogadásául bólintott. – Néhány úriember tájékoztatott, hogy külsőm és hozományom miatt hajlandók elnézni visszataszító kékharisnya hajlamaimat. – Én meglehetősen vonzónak találom az ön kékharisnya hajlamait, kisasszony. Belle boldogan felsóhajtott. – Milyen öröm ilyet hallani, különösen egy férfitól!
John vállat vont. – Mindig is ostobaságnak tartottam, ha egy férfi olyan nőt kíván, aki legfeljebb úgy társalog, mint egy birka. Belle előrehajolt, szeme pajkosan csillogott. – Valóban? Tekintve, hogy önnek gondjai vannak az udvarias társalgással, azt hittem, éppen ilyen hölgyet tart megfelelőnek. – Touché, kisasszony. Talált. Elismerem. Belle elégedett volt, és hirtelen nagyon, nagyon örült, hogy azon a reggelen olvasás-kirándulásra ment. – Ezt nagy dicséretnek veszem. – Annak szántam – szólt John, majd a megfogyatkozott halom vajas süteményre mutatott. – Kér egyet? Ha nem avatkozik be hamarosan, hajlamos vagyok az egészet felfalni. – Nos, én már reggeliztem, de… – Belle nézte, csak nézte a látványnak is ínycsiklandozó süteményeket. – Azt hiszem, nem árthat, ha eszem még egyet. – Szent ég, mennyire nincs türelmem olyan hölgyekhez, akik úgy esznek, mint a nyulak! – Tudom, ön inkább a birkákat kedveli. – Ismét touché hölgyem – jegyezte meg John, azzal kinézett ablakon. – Azok ott az önök lovai? Belle követte a tekintetét, azzal felállt és az ablakhoz lépett, – Igen. A bal oldali a kancám, Amber. Nem láttam istállót, ezért csak a fához kötöttem. Elégedettnek tűnik. John is felállt, és Belle mellé lépett az ablakhoz. – Az istálló hátul van. Belle nagyon is tudatában volt a férfi közelségének, érezte jellegzetes férfiillatát. Lélegzete is elállt ettől az érzéstől, és azon a délelőttön először nem talált szavakat. Miközben Lord Blackwood a kancát szemlélte, lopva az arcélére pillantott. Egyenes, patríciusorra volt, álla markáns. Ajka egyszerűen szép, telt, érzéki. Belle feszengett, kényszerítette magát, hogy a szemét nézze. Merengő, fájdalmas tekintet volt és elfogta a vágy, hogy bárcsak enyhíteni tudná azt a fájdalmat és magányt, amit látott. John hirtelen feléje fordult és rajtakapta Belle-t, hogy őt nézi. Tekintetük egymásba kapcsolódott, és John egy pillanatig nyíltan nézte
őt, belátást engedett lelkébe. Aztán elmosolyodott, megtörve a varázst és elfordult. – Szép kanca – jegyezte meg John. Beletelt néhány pillanatba, míg Belle újra szabályosan tudott lélegezni. – Igen, elég régóta megvan. – Nem hiszem, hogy Londonban rendesen meg lehet járatni. – Sajnos nem – felelte Belle, és nem értette, de tudni akarta, miért laposodott el így a társalgás. Miért húzódott el tőle? Úgy érezte, egy pillanatig sem tud vele lenni tovább, ha csak ostobaságokat beszélnek, vagy isten ments' udvarias társalgásba bonyolódnak. – Azt hiszem, jobb, ha most elmegyek – jelentette ki váratlanul. – Késő van. John erre felnevetett. Alig volt tíz óra. Sietségében, hogy minél előbb összeszedje magát, Belle nem hallotta a vidámságot a nevetésben. – Megtarthatja a kosarat. Az ennivalóval együtt ajándék. – Mindig nagy becsben fogom tartani – felelte John, azzal csengetett, hogy hívassa a vendég szobalányát a konyhából. Belle mosolygott, és legnagyobb rémületére és meglepetésére könny csillant a szemében. – Köszönöm a társaságát. Nagyon kellemes délelőttöm volt. – Nekem is. Kikísérte az előcsarnokba. Belle mosolygott, mielőtt elfordult volna tőle, és ez a mosoly John lelkéig hatolt és a vágy új hullámát indította el testében. – Lady Arabella – szólt rekedtes hangon. A kisasszony megfordult, aggodalom homályosította el vonásait. – Valami baj van? – Nem tanácsos a társaságomban lennie. – Ezt hogy érti? – Ne jöjjön ide többé. – De az imént azt mondta… – Azt mondtam, hogy ne jöjjön ide többé. Legalábbis ne egyedül. Belle pislogott. – Ne butáskodjon! Ez úgy hangzik, mintha egy rémregény hőse mondaná. – Nem vagyok hős – felelte komoran. – Jobb, ha ezt észben tartja.
– Kérem, ne gúnyolódjon velem – szólt Belle, de hangjában nem volt meggyőződés. – Nem teszem, kisasszony. – Behunyta szemét és a másodperc törtrészéig tiszta kín jelent meg vonásain. – Sok veszély van a világban, amiről ön nem tud. Amiről soha nem is szabad tudnia – tette hozzá élesen. Ekkor a szobalány megérkezett a hallba. – Jobb, ha most elmegyek – felelte Belle teljesen elbátortalanodva. – Igen. Azzal Belle megfordult és leszaladt a lépcsőn a lovához. Gyorsan nyeregbe szállt és elindult a bekötőúton az országút felé. Érezte hátán John tekintetét. Mi történt vele? Ha addig érdekelte az új szomszéd sorsa, most már végképp kíváncsi volt. Hangulata változik, mint a szeszélyes szél. Nem értette, hogy egyik pillanatban hogyan képes olyan kellemesen évődni vele, a másikban pedig oly komor és félelmetes lenni. Képtelen volt elhessegetni a gondolatot, hogy ennek a férfinek valahogy szüksége van rá. Az nyilvánvaló, hogy szüksége van valakire. Valakire, aki képes elmulasztani a fájdalmat, ami megjelent tekintetében, valahányszor azt hiszi, senki nem nézi. Belle kihúzta magát. Sosem riadt vissza a kihívásoktól.
4. fejezet Belle egész nap azon gondolkodott, amit John társaságában tapasztalt. Korán lefeküdt, remélve, hogy az éjszakai alvás új perspektívákat juttat eszébe. Ám órákig elkerülte az álom, és amint elszunnyadt, John meglepő kitartással kísértett álmaiban. Másnap reggel a szokásosnál egy kicsit később kelt fel, de amikor lement reggelizni, Alex és Emma még mindig ágyban voltak. Nem volt kedve keresni valami időtöltést magának, ezért gyorsan megreggelizett és elhatározta, hogy sétálni indul. Lenézett cipős lábára, és úgy ítélte meg, hogy a lábbeli elég masszív egy kis kiránduláshoz és miután Norwoodnál üzenetet hagyott a családnak, kiosont a főbejáraton. Friss volt az őszi levegő, de nem hideg, és Belle örült, hogy nem bajlódott kabátfelvevéssel. Gyors léptekkel indult el, vitte a lába kelet felé. Keletre, azaz John Blackwood birtoka felé. Belle felnyögött. Tudta, hogy ez fog történni. Megállt, próbálta rávenni magát, hogy megforduljon és nyugatra tartson. Vagy északra, vagy délre, vagy észak-északnyugatra, vagy bármerre, csak kelet felé ne. Ám a lába nem volt hajlandó engedelmeskedni és ment, csak botladozott tovább, azzal igyekezett menteni magatartását, hogy csak a főutat ismeri Blondwood Manor felé és itt erdős részen haladni, vagyis valószínűleg nem oda jut. Összevonta a szemöldökét. Nem Blondwood Manor a hely neve. De ha az élete múlna rajta sem tudná, hogyan nevezik, Belle a fejét ingatta és csak ment tovább. Eltelt egy óra és Belle kezdte sajnálni döntését, hogy nem hozta magával kancáját. Jó néhány mérföldet kellett megtennie Alex birtokának határáig, és abból, amit John mondott neki az előző napon, azt is tudta, hogy az ő háza is többmérföldnyire van. Kiderült, hogy cipője nem is olyan kényelmes, mint amilyennek látszik,
és felmerült benne a gyanú, hogy jobb sarkán éppen vízhólyag kezd képződni. Igyekezett tudomást sem venni róla, ment tovább, arcizma sem rezzent, de a fájdalom hamarosan az irritáció új csúcsait ostromolta. Hallhatóan feljajdulva elismerte, hogy vereséget szenvedett a vízhólyagtól. Leguggolt, megtapogatta a füvet, nem nedves-e. A kora hajnali pára már felszáradt, Belle leült a földre, kifűzte a cipőjét, lehúzta. Éppen el akart indulni, amikor rájött, hogy a kedvenc harisnyája van rajta. Megadó sóhajjal nyúlt szoknyája alá, kikapcsolta a harisnyatartóból és lassan legöngyölte lábáról. John alig tízlépésnyire volt tőle. Alig hitt a szemének. A kisasszony újfent az ő birtokára tévedt. Éppen az volt a szándéka, hogy jelenlétét tudassa vele, amikor meghallotta, hogy a hölgy valamit mond, magában beszél, aztán a lehető legkevésbé kecses, nőies módon leül a földre. Kíváncsiságát ez felettébb felkeltette, hirtelen behúzódott egy fa mögé. Ami ez után következett, az csábítóbb látvány volt, mint amilyenről álmodni mert volna. Belle előbb lehúzta a cipőjét, aztán térd fölé húzta a szoknyáját és szívfájdító, az elérhetetlenség miatt tantaluszi kínokat okozó látványban volt része: gyönyörű, formás lábat látott. John kis híján felnyögött. A jó társaságban a bokakivillanás is nagyon merésznek számított, ez pedig kifejezetten pikáns jelenet. Tudta, hogy nem lenne szabad néznie. De ahogy ott állt és nézte, ahogy Belle lehúzza a harisnyáját, nem talált jobb megoldást. Ha megszólítja, csak zavarba hozza a kisasszonyt. Legjobb, ha nem tudja, hogy ott van. Úgy sejtette, egy igazi úriembernek lenne tartása és ereje hátat fordítani, de tapasztalatból tudta, hogy azok, akik hangsúlyozottan igazi úriembernek nevezik magukat, szimpla bolondok. Egyszerűen képtelen volt levenni róla a szemét. Ártadanságában csak még csábítóbb volt – csábítóbb, mint a profi vetkőző hölgyek. A nem szándékolt sztriptíz még érzékibb volt attól, hogy Belle gyötrő lassúsággal simította le lábáról a harisnyát, nem azért, mert tudta volna, hogy közönsége van, hanem mert mintha élvezte volna, ahogy bársonyos bőrén a selyem végigsiklik. És a kisasszony mosolygott. John még sohasem találkozott olyan emberrel, aki ily gyakran beszélget magával, különösen nem ilyen édes hangon. Belle felállt, néhányszor végignézett magán, mígnem meglátott egy masnit a ruháján. Levetett harisnyáját ehhez a masnihoz rögzítette, jól
megkötötte biztonságos csomóra, aztán lehajolt és felemelte a cipőjét. John kis híján elnevette magát, amikor a kisasszony megint magában kezdett beszélni, úgy nézett a cipőjére, mintha valami kellemetlen, kártékony kis állat lenne, aztán eszébe jutott, hogy a harisnyáját nagyobb biztonságban tudhatja, ha a cipőjébe dugja. Hallotta, hogy a kisasszony hangosan felsóhajt, vagyis tényleg elég hangos lehetett, aztán vállat vont és elfordult tőle. John ennek láttán összevonta a szemöldökét. Mert a kisasszony nem hazafelé, hanem az ő háza felé indult tovább. Egyedül. Az ember azt gondolná, hogy ennek a csitrinek van annyi esze, hogy komolyan vegye a figyelmeztetését. Azt hitte, előző nap sikerült ráijesztenie. Az ég a tanú, hogy magát ijesztette meg. Önkéntelenül elmosolyodott azonban, mert Belle így, hogy csak egyik lábán volt cipő, ugyanúgy sántított, mint ő. John gyorsan visszafordult és elindult az erdő mélyére. Balesete után nagyon módszeresen edzette sérült lábát, így elég gyorsan tudott haladni, majdnem olyan gyorsan, mint egy ép lábú ember. Az egyetlen probléma az volt, hogy a túlerőltetés hatására ez a lába úgy fájt, mintha a pokolig gyalogolt – illetve ugrált – volna oda-vissza. De nem gondolt ezekre a következményekre, amikor az erdőn át sietett. Gondolatai közt elsődleges helyet foglalt el az igyekezet, hogy átvágjon az erdőn és Belle kisasszonnyal Bletchford Manorhoz közelebb találkozzon, hogy ne sejtse a meglesés tényét. Tudta, hogy az ösvény kanyarodik, ezért egyenesen átvágott az erdőn, átkozva minden kidőlt fatörzset, amelyeket már nem tudott átugrani. Amikor végül a házához körülbelül félmérföldnyivel közelebb visszaért az ösvényre, térde sajgott és zihált az erőfeszítéstől. Tenyerével a combjára támaszkodott és egy pillanatra lehajolt, hogy légzése visszatérjen a rendes ritmusába. Fájdalom nyilallt a lábába, kiegyenesíteni is kín volt. A fájdalomtól remegve dörzsölte térdét, míg a nyilalló érzés tompa fájdalommá szelídült. Éppen időben egyenesedett fel. Belle bicegve jelent meg a sarkon. John gyorsan egy lépést tett felé, hogy olybá tűnjön, mintha csak reggeli sétáját tenné az ösvényen. Belle nem látta meg rögtön, mert az ösvény talaját figyelte, kavicsokat keresett, nehogy meztelen talpával rálépjen valamelyikre. Körülbelül tízlépésnyire lehettek egymástól, amikor a kisasszony
meghallotta a léptek zaját. Felnézett és a birtok urát látta közeledni. Lord Blackwood olyan titokzatos mosollyal nézett rá, mintha tudna valamit, amit ő nem. Ami azt illeti, gondolta Belle, Lord Blackwood bizonyosan tud valamit, amit ő soha nem fog tudni. – Ó, üdvözlöm, Lord Blackwood – mondta ajkát olyan mosolyra vonva, amelyről remélte, legalább olyan titokzatos, mint a férfié. Bár sejtette, hogy ebben nem járt sikerrel, életében nem volt még egyetlen titokzatos nap sem, ráadásul túlságosan vidáman csengett a hangja. Belle gondolatai vadul kavarogtak. John bólintott. – Ha jól sejtem, azt találgatja, vajon mit keresek ismét a birtokán. John szemöldökét felvonva, kérdőn nézett rá és Belle-nek fogalma sem volt, mit jelent ez a gesztus: ön egy bosszantó, kis birtokháborító, ön mulatságos, lerázhatatlan kolonc, önnek egész lénye annyira érdektelen, hogy nem is érdemes rászánni az időt, míg gondolkodnék rajta. Így hát folytatta. – Természetesen tudomásom van róla, hogy az ön birtoka, de ma reggel kelet felé indultam sétálni Westonbirtből. Nem tudom, miért, de így történt és a keleti határ sokkal közelebb van a házhoz, mint a többi, és mivel én szeretek nagy sétákat tenni, magától értetődik, hogy egyszer elérem a birtokhatárt, és úgy gondoltam, nem lenne ellenére. Belle hirtelen becsukta a száját. Üres fecsegés volt csak, amit mondani tudott. Ez egyáltalán nem volt jellemző rá. – Nincs ellenemre – felelte John teljesen egyszerűen. – Ó! Hát, ez jó hír, azt hiszem, mert nem szeretném, ha ön erővel tenne ki a birtokáról. Ez már igazán ostobaságnak hatott. Belle újra becsukta a száját. – Valóban erőt kéne alkalmaznom, hogy kitegyem önt a birtokomról? Fogalmam sem volt, hogy önnek ennyire kedvére való ez a megoldás. Belle huncutul mosolygott. – Ön évődik velem. John újfent halvány mosollyal nézett rá, olyan mosollyal, ami nagyon sokat mondhatott volna, ha arca többi része nem lett volna olyan kifürkészhetetlen. – Ön nem túl beszédes, ugye? – fakadt ki Belle. – Nem hiszem, hogy erre szükség lenne. Ön felettébb bájosan kézben tartja a beszélgetés fonalának mindkét végét.
Belle fintorgott. – Ez utálatos megjegyzés volt öntől. – Felnézett, a férfi bársonyos barna szeme, amelyből általában semmit nem lehetett kiolvasni, most élénk, élvezetteljes vidámsággal csillogott. – De igaz – sóhajtott fel. – Tudja, általában nem beszélek ilyen sokat. – Valóban? – Igen. Szerintem azért érzek késztetést arra, hogy többet beszéljek, mert ön annyira szótlan. – Ó! Értem. Szóval az én vállamra terheli a felelősséget? Belle csábosán John vállára pillantott, amely egy kissé szélesebb volt, mint amire emlékezett. – Valóban úgy tűnik, az ön válla kissé alkalmasabb ilyen nehéz teher elviselésére. John elmosolyodott, igazi, széles mosollyal, ami pedig nem gyakran fordult elő nála. Hirtelen öröm töltötte el, hogy aznap reggel jobb kabátot öltött, pedig szokása volt a reggeli sétákra viseltesebb darabokat felvenni. Aztán bosszús volt magára, hogy ilyesmivel törődik. – Ez valami új divat? – kérdezte, a kisasszony kezében tartott cipőre mutatva. – Nem. Vízhólyag – közölte Belle, néhány ujjnyira felemelve szoknyáját. Tudta, hogy ez kockázatos, de ezzel a kockázattal nem törődött. Olyan bizarr beszélgetéseik voltak már, hogy az etikett hétköznapi szabályai mintha egyszerűen nem vonatkoztak volna rájuk. Legnagyobb meglepetésére azonban a birtok ura letérdelt eléje és meztelen lábát két kezébe fogta. – Megengedi, hogy megnézzem? Belle zavarában visszahúzta a lábát. – Nem hiszem, hogy ez szükséges lenne – mondta gyorsan. A lábát látni egy dolog. Megérinteni azonban teljesen más. John kitartott elhatározása mellett. – Ne legyen prűd, Belle. Elfertőződhet, és akkor tényleg nagyon siralmas állapotba keriii. Belle sűrűn pislogott, eléggé meglepődött, hogy a férfi ilyen merészen a keresztnevén szólította. – Honnan tudta, hogy Belle a nevem? – kérdezett rá. – Ashbourne mondta – felelte John, a csupasz talpat szemlélve. – Hol ez az átkozott vízhólyag?
– A sarkamon – felelte Belle, engedelmesen hátrafordulva. John halkan füttyentett. – A nemjóját! Ez aztán komisz példány. Kényelmesebb cipőt kell választania, ha hosszú gyalogtúrákat akar tenni a vidéken. – Nem túráztam. Csak sétáltam. És van jobb cipőm is. Csak egy kicsit sétálni akartam, de csak az után határoztam el, hogy már felöltöztem, és már nem volt kedvem átöltözni. Belle bosszúsan felsóhajtott. Miért érezte szükségét annak, hogy magyarázkodjon neki? John felállt, tiszta, hófehér zsebkendőt vett elő és karon fogta a kisasszonyt. – Van egy tó nem messze innen. Hozhatok egy kis vizet, hogy kitisztítsam a sebet. Belle leengedte a szoknyáját. – Nem hiszem, hogy ez szükséges lenne, John. John testét melegség járta át, hogy Belle meglehetősen hangsúlyosan a keresztnevén szólította, örült, hogy megelőzte, előbb ő szólította a keresztnevén és nem kért engedélyt tőle. Határozottan megkedvelte ezt a Lady Arabellát, bár az ő ízléséhez kissé túl előkelő kapcsolatai voltak. Nem emlékezett, mikor mosolygott legutóbb ilyen sokat. Belle okos és szórakoztató, egy cseppet túl szép ahhoz, hogy ne érezze feszélyezve magát mellette, de biztos volt abban, hogy egy kis erőfeszítéssel képes lesz kordában tartani iránta való vonzalmát. A kisasszony azonban meglehetősen felháborító módon nemigen törődött saját jóllétével, és nyilvánvalóan azzal sem, hogy szemüveget kéne viselnie, és nem érezte veszélyesnek hamarosan elfekélyesedő vízhólyagját, ahogy gardedám nélküli sétákra való hajlamát sem. Nyilvánvalóan szüksége van valakire, aki egy kicsit megleckézteti, jobb belátásra bírja. Mivel rajtuk kívül nem látott senkit a közelben, úgy határozott, az a valaki akár ő is lehet, ezért elindult a tó felé, szó szerint maga után vonszolva Belle-t. – Na de… na de… Jo-ohn! – Be-elle! – riposztolt John, tökéletesen utánozva a kisasszony hanghordozását. – Tudok magamra vigyázni! – szólt Belle, meggyorsítva lépteit, hogy lépést tudjon tartani vele. Ahhoz képest, hogy olyan feltűnően sántított, nagyon gyorsan mozgott.
– Nyilvánvalóan nem tud, ha tudna, már régen szemüveg lenne az orrocskáján. Belle olyan hirtelen állt meg, hogy John megingott. – Csak olvasáshoz kell – mordult fel. – Balzsam a szívemnek azt hallani, hogy beismeri. – És én még azt hittem, hogy kezdem megkedvelni önt… most már nem vagyok olyan biztos ebben. – Pedig még mindig kedvel – felelte John széles rnosollyal, és újra elindult, maga után húzva a kisasszonyt a tó felé. Belle szája tátva maradt a csodálkozástól. – De nem! – Pedig igen. – Nem… illetve… talán egy kicsit mégis – ismerte el. – De határozottan az a véleményem, hogy meglehetősen leereszkedően bánik velem. – Nekem pedig határozottan az a véleményem, hogy egy átkozottul csúnya vízhólyag van a sarkán. Szóval hagyja abba a nyafogást, ha kérhetem. – Én nem… – De igen. Belle elhallgatott, tudta, hogy túlságosan sokat fecsegett. Beletörődő sóhajt hallatva hagyta, hogy a férfi a tó felé vezesse. Amikor odaértek, Belle leült egy kis füves részre, míg John lement a partra és a vízbe mártotta a zsebkendőt. – Tiszta? – A zsebkendőm vagy a víz? – Mindkettő. John visszament hozzá, felmutatta a hófehér batisztot. – Ragyogóan tiszta. Belle felsóhajtott e férfiúi eltökéltség láttán, hogy mindenáron kezelni akarja az ő vízhólyagját, azzal kidugta csupasz lábát a szoknya alól. – Ez így nem lesz jó. – Miért nem? – Hasra kell fordulnia. – Nem hiszem – felelte Belle határozott hangon. John érdeklődőn oldalra hajtotta a fejét.
– Ahogy én látom – szólt elgondolkodva –, két lehetőségünk van. Nem folytatta, ezért Belle kénytelen volt rákérdezni. – Valóban? – Igen. Vagy hasra fordul, kisasszony, hogy elláthassam a vízhólyagját, vagy én fekszem hanyatt és a lába alá kúszom, hogy láthassam a sarkát. Ez a manőver természetesen azzal járna, hogy a szoknyája alá dugjam a fejemet, és bár ez a perspektíva felettébb izgató… – Elég legyen – mordult Belle. Hasra fordult. John a zsebkendőt gyengéden a sebre nyomta, a műveletet többször ismételve letörölte körülötte a kevés alvadt vért. Kissé csípett, de Belle érezte, hogy John igyekszik nagyon gyengéden ellátni a sebet, ezért egy szót sem szólt. Amikor azonban kést húzott elő a zsebéből, a hallgatás dolgában meggondolta magát. – Aaaaa! Sajnálatos módon az első szó, amit kimondott, nem volt túl artikulált és koherens. John meghökkent. – Valami baj van? – Mit akar tenni azzal a késsel? Lord Blackwood türelmes mosollyal nézett rá. – Csak egy kis bemetszést akartam ejteni a vízhólyagján, hogy kiszáríthassam. Így az egyszerűen visszatapad a helyére. Úgy tűnt, pontosan tudja, mit csinál, de Belle úgy érezte, mindenképpen kérdéseket kell feltennie, hiszen éppen arra készül, hogy ennek a viszonylag idegen férfinek megengedje, hogy kést szúrjon belé. – Miért akarja kiszárítani? – Úgy könnyebben gyógyul. A felhólyagzott bőr idővel leesik, alatta az új bőr megerősödik. – A szeme összeszűkült. – Még soha nem volt vízhólyagja, ugye? – Ilyen nem – ismerte el. – Tudja, nem szoktam gyalogolni. Általában lovon járok. – És a tánc? – Mi van a tánccal? – Nyilván bálokra jár, ha otthon van, Londonban. Olyankor egész este talpon lehet.
– Mindig kényelmes cipőt veszek fel – felelte bosszúsan, mintha a magától értetődőt kéne magyaráznia. John nem igazán tudta, miért találta olyan kellemesnek a kisasszony reagálását. – Nos, ne aggódjon – nyugtatta. – Sok vízhólyagot kezeltem már; ennél sokkal súlyosabbakat is. – A háborúban? – kérdezte Belle óvatosan. A férfi elkomorult. – Igen. – Gondolom, egyszerű vízhólyagoknál súlyosabb sebeket is kezelt – jegyezte meg halkan, együttérzéssel. – Meglehet. Belle tudta, hogy ezen a ponton abba kéne hagynia a kérdezősködést, a háború nyilvánvalóan fájdalmas téma neki, de a kíváncsiság legyőzte a józan belátást. – Nem voltak orvosok és felcserek az ilyen feladatokra? Szinte tapintható volt a csend, és Belle megérezte a késpenge szúrását a hólyagos bőrén. John csak azután válaszolt. – Van, hogy nincs orvos vagy felcser elérhető közelségben. Van úgy, hogy az embernek egyszerűen meg kell tennie, amit jónak lát. És imádkozunk… Akkor is, ha már nem hiszünk Istenben – tette hozzá tompa, szomorú hangon. Belle feszengett. Valami olyasmit mondott, hogy: ”Értem.” Ám valójában egyáltalán nem értette. Nem is próbálta elképzelni a háború borzalmait, és nagyon sekélyesnek tűnt volna úgy tennie, mintha értené. John újra a vízhólyagot nyomogatta a nedves zsebkendővel. – Ez így talán már jó lesz. Felállt, kezét nyújtotta, de Belle nem fogadta el. hanyatt fordult, hogy felülhessen a füves tisztáson, lohn feszengve, tétován állt, míg Belle a mellette lévő fűfelületre nem mutatott. John még mindig tétovázott, olyannyira, hogy Belle felhorkant és meglehetős erővel csapott az előbbi helyre. – Ugyan, kérem! – szólt irritáltnak tűnő hangon. – Nem harapok. John leült. – Bekötözzem? – kérdezte Belle, forgolódva, nyújtózódva, hogy lássa, milyen munkát végzett a férfi a lábán.
– Nem szükséges, hacsak nem akar újabb szoros cipőt felvenni. Gyorsabban gyógyul, ha így hagyja. Belle továbbra is a sarkát nézte, közben tőle telhetően igyekezett fenntartani az illem szigorú szabályait. – Nem hiszem, hogy túl sokan bóklásznának Westonbirten végig mezítláb, de úgy sejtem, van elég erőm, hogy nekem sikerüljön. Ön miképpen vélekedik erről? Hirtelen felnézett, napsugaras mosollyal ajándékozta meg Johnt. John pedig úgy érezte, mintha szíven ütötték volna, olyan erővel hatott rá ez a gyönyörű mosoly. Beletelt néhány pillanatba, amíg képes volt elvonni tekintetét a kisasszony ajkáról, amikor pedig végre megtette, a szemébe nézett, ami nagy hiba volt, mert Belle szeme kék volt, mint az ég. Ami azt illeti, kékebb, és szemmel láthatóan figyelmes, intelligens. John szinte tapinthatóan érezte magán a tekintetét, úgy érezte, ez a tekintet végigpásztázza a testét, bár Belle egy pillanatra sem nézett másfelé, csak a szemébe. És John beleborzongott. Belle nyugtalanul nyalintotta meg ajkát. – Miért néz rám úgy? – Hogyan? – kérdezte John súgva, alig felfogva, hogy megszólalt. – Úgy, mintha… úgy, mintha… – hebegett, nem is igazán volt bizonyos abban, hogyan néz rá a férfi. Szeme döbbenten tágra nyílt, amikor végre felismerte ezt a tekintetet. – Mintha félne tőlem. John szédült, forgott vele a világ. Hogy fél tőle? Vajon attól fél, hogy Belle képes felborítani azt a nagyra becsült belső egyensúlyt, amit csak nemrégiben sikerült megtalálnia? Lehetséges, de semmitől és senkitől nem félt jobban, mint önmagától. Amihez a kisasszonnyal tenni akart… Behunyta a szemét a kéretlenül toluló kép ellen: Spencer, ahogy ott fekszik Ana testén. Nem, ő nem ezt akarja Belle-lel, ugye? Össze kell szednie magát. El kell távolítania magától. Pislogott, hirtelen eszébe jutott a kérdés az Ashbourne házán való mezítláb átfútásról. – Azt hiszem, bármit megtehet, amit csak akar az, akinek herceg rokona van – felelte végül, kissé élesen. Belle elhúzódott, kissé sértőnek találta ezt a hangot. De a játékot ketten játsszák. – Igen, azt hiszem, ebben igaza van – felelte, állát kissé felkapva.
John nagyon ostobának érezte magát ettől. De nem kért elnézést. Talán jobb, ha a kisasszony faragatlan bugrisnak tartja őt. Nem akar semmit tőle, nem akar belebonyolódni és olyan nagyon könnyű lenne ennyiben hagyni az egészet. Miután a kisasszony az előző napon távozott a házból, megkereste a Debrett's Peerage jegyzékében. Apja rendkívül gazdag gróf, a felső tízezer számos fontos, befolyásos tagjával áll rokonságban. Olyan férfit érdemel, akinek nemesi rangja egy évnél régebbi, aki meg tudja adni neki azt az anyagi kényelmet, amihez hozzászokott, aki testileg ép, akinek a lába olyan ép, mint az övé. De, ó, szentséges ég, mennyire szerette volna látni a lábát! Felnyögött. – Rosszul van? – nézett rá Belle, nagyon igyekezett, hogy ne látsszon rajta aggodalom. – Jól vagyok – felelte John kurtán. Az illata is jó, tavaszi illat, mintha teljesen beburkolná. John belemerült ebbe az édes illatba. Arra gondolt, nem érdemli meg azt sem, hogy Belle-re gondoljon. Nem érdemli meg azok után, hogy olyan megbocsáthatatlan bűnt követett el a nők ellen. – Nos, köszönöm, hogy ellátta a vízhólyagomat – szólalt meg hirtelen Belle. – Nagyon kedves öntől. – Biztosíthatom, igazán semmiség. – Önnek talán semmiség – felelte Belle, a lehető legvidámabb hangon. – Nekem azonban hasra kellett feküdnöm egy férfi mellett, akit alig három napja ismerek – mondta, és közben szinte imádkozott magában: ó, kérlek, ne légy barátságtalan, ne tegyél kellemetlen megjegyzéseket! Kérlek, legyél olyan vidám és mókás, és kedvesen komoly, amilyen alig néhány perce voltál! Mintha gondolatait a levegő közvetítette volna és csókként értek volna Johnra, a férfiú elmosolyodott. – Biztosíthatom, kisasszony, hogy nagyon élveztem a hátsója látványát – évődött, és tétova mosolya hamar széles, kaján mosollyá szélesedett. A józan észnek teljesen ellentmondóan egyszerűen képtelen volt nyers és barátságtalan lenni Belle-lel, aki olyan szívélyesen próbált barátkozni vele. – Nahát! – horkant fel Belle, ököllel tréfásan a vállába csapva. – Micsoda borzasztó dolgokat képes mondani!
– Még senki nem csodálta az ön hátsóját? – kérdezte, és keze felcsusszant, a kisasszony kezére simult. – Biztosíthatom, hogy még senki nem volt olyan durva, hogy megemlítse – pihegte. John nem simogatta a kezét, csak lágyan érintette, teljes felületével, de az érintés melege végigkúszott Belle kezén, veszélyesen közeledett a szívéhez. John közelebb hajolt. – Nem akartam durva lenni – mormogta. – Nem? – kérdezte Belle, nyelve hegyét alsó ajkához érintve. – Nem. Csak őszinte. Nagyon közel voltak egymáshoz. Lélegzetnyire. – Valóban? John válaszolt valamit, de Belle nem értette, mert a férfi ajka már gyengéden ajkát simította. Lágyan felnyögött, és arra gondolt, hogy örökké erre vágyott, és magában hálát adott istennek és szüleinek (bár nem feltétlenül ebben a sorrendben), hogy az utóbbi két évben kapott házassági ajánlatok egyikének elfogadását sem tanácsolták. Ez az, amire mindvégig várt, ám amit megkapni alig remélt. Ez az, amiben Emmának és Alexnek része van. Ezért pillantanak folyton egymásra, ezért mosolyognak, ezért nevetgélnek zárt ajtók mögött. Ez az… John finoman végighúzta nyelve hegyét Belle ajkának belső oldalán, és a kisasszony egy pillanat alatt elvesztette a gondolkodás képességét. Nem gondolkodott, csak érzett, és ó, mennyire érzett! Bőre bizsergett, teljes felületén csiklandó jó érzés vibrált, bár a férfi alig érintette. Belle sóhajtott, belemerült, rábízta magát, ösztönösen tudta, hogy John tudja, mit kell tennie, miként érheti el, hogy ez a gyönyörűséges érzés örökké tartson. Beleolvadt, teste a férfi testének melegét kereste. Ám ekkor John hirtelen elhúzódott, éles káromkodás hagyta el ajkát, egyenetlenül lihegett. Belle zavartan pislogott, nem értette, miért viselkedik így, és úgy érezte, megfosztották valamitől. Fájdalmát, csalódottságát lenyelve felhúzott lábát testéhez ölelte, remélve, hogy John valami kedves vagy mókás megjegyzést tesz, amivel megmagyarázza, mit miért tett. És ha mégsem, legalább látja, mennyire megsértődött a hirtelen elutasítástól. John felállt, elfordult tőle, kezét csípőre tette. Sűrű szempillája mögül nézve úgy látta, van valami rendkívüli zordság abban, ahogy ott
áll. Végül John megfordult, és kezét nyújtotta. Belle elfogadta a segítséget, felállt, halkan köszönetet mondott. John felsóhajtott, ujjaival végigsimított dús haján. Nem akarta megcsókolni a kisasszonyt. Természetesen vágyott rá, de ez nem jelenti azt, hogy bármi joga lenne megérinteni. És gondolni sem merte volna, mennyire jó érzéssel tölti el és mennyire nehéz abbahagyni. Szentséges ég, mennyire nincs akaratereje! Semmivel sem jobb, mint Spencer, lerohan egy ártatlan fiatal hölgyet. Az igazság pedig az, hogy ennél is többet akart. Sokkal többet. A fülét akarta, a vállát és az álla alatti finom, puha bőrt. Végighúzni nyelvét a nyakán, le, egészen a két keble közötti völgyig. Marokra akarta fogni a fenekét, megszorítani, magához húzni, belé ágyazni vágyát. Birtokolni akarta. Minden porcikáját. Egészen, teljesen. Belle szótlanul nézte, de John kissé elfordult tőle és nem látott a szemébe. Amikor azonban újra ránézett, megdöbbent a férfi éles, fájdalmas arckifejezésétől. Egy lépést hátrált, kezét önkéntelenül arca elé kapta. – Mi… mi baj van? – pihegte. – Kétszer gondolja meg, mielőtt férfi elé veti magát, arisztokrata hölgyem – szólt John, és hangja veszélyesen közel volt ahhoz, hogy haragosnak hasson. Belle csak nézte zavartan, aztán a döbbenet, a sértettség és a düh egyszerre szakadt ki belőle: – Nyugodt lehet, uram, a következő férfi, aki elé magamat vetem – szólt jeges, rideg hangon –, nem lesz annyira híján a jó modornak, hogy úgy inzultáljon engem, ahogy ön tette. – Nagyon sajnálom, hogy nem vagyok elég kékvérű önnek, kisasszony. Kérem, ne aggódjon. Azon leszek, kisasszony, hogy többé ne okozzak bosszúságot jelenlétemmel. Belle összevonta a szemöldökét és értetlenül, kétkedőn, éles tekintettel nézett rá. – Rendben. Nos, persze nem mindenkinek lehet hercegi rokona, hogy szinte bármit megtehessen. Hangja éles volt, szava kegyetlen. Jelenetével elégedetten sarkon fordult és távozott, igyekezett olyan méltósággal lépdelni, ahogy teste időleges sutaságától, sántításától tudott.
5. fejezet John még percekig ott állt, nézte, ahogy Belle távolodik. Csak akkor mozdult meg, amikor a kisasszony már régen eltűnt a fák között. Undorodott magától és attól, ahogyan vele viselkedett. Bell most dühös rá, de majd hálás lesz neki. Nos, lehet, hogy nem neki, de amikor nagyon előnyös házasságot köt valami márkival, megköszöni valakinek, hogy megmentette John Blackwood karja közül. Végül megfordult, hogy hazainduljon, ám ekkor észrevette, hogy Belle a cipője nélkül vonult el. Lehajolt, felemelte. A pokolba is, most vissza kell adnia, de fogalma sem volt, hogyan kerüljön újra a szeme elé. John felsóhajtott, egyik kezéből a másikba vette a könnyű cipellőt, ahogy lassan ballagott hazafelé. Először is ki kell találnia valami kifogást, hogy miként került hozzá a cipő. Alex ugyan jó barát, de nyilván felkelti kíváncsiságát, hogyan került a birtokába felesége unokanővérének lábbelije Úgy gondolta, átmehetne Westonbirtbe este… John erre káromkodott egyet magában. Hiszen este át kell mennie Westonbirtbe. Elfogadta Alex vacsorameghívását. Még hevesebben káromkodott, ahogy elképzelte, milyen kínszenvedés vár rá. Egész este a szeme előtt lesz Belle, és drága estélyi ruhában nyilván káprázatosan gyönyörű. Amikor már egy újabb pillanatig is képtelen rá nézni, a kisasszony biztosan valami elbűvölő, okos megjegyzést tesz majd, amitől csak még jobban vágyik rá. És olyan nagyon veszélyes vágyni rá! Belle sem haladt sokkal gyorsabban hazafelé, mint John. Nem szokott hozzá a mezítláb gyalogláshoz, és úgy érezte, jobb lábával sikerült megtalálni minden éles kavicsot és kiálló fagyökeret az úton. Ráadásul a bal lábán cipő volt, ami ugyan alacsony sarkú, de ettől a
saroktól csak meglehetősen furcsán tudott járni, így kénytelen volt sántikálva haladni. Minden sántító lépés John Blackwoodra emlékeztette. A szörnyű John Blackwoodra. Belle magában beszélt, felsorolt szinte minden igen illetlen szót, amit fivére az ő jelenlétében véletlenül kimondott. A tiráda csak néhány másodpercig tartott, mert Ned általában vigyázott a nyelvére a jelenlétében. Mivel a szitkokból kifogyott, Belle mással folytatta: ”Ó, az átkozott férfiú!” De ez valahogy nem hozta meg a kívánt hatást. – A pokolba! – fakadt ki, egy különösen éles kavicsra lépve. Ez a baleset volt az utolsó csepp lelke poharában, olyannyira, hogy a túlcsordulás forró könnycseppként mutatkozott. Lecsorgott arcán. Belle behunyta szemét a fájdalomtól. – Csak nem fogsz sírni egy kis kavics miatt? – korholta magát. – A miatt a szörnyű férfi miatt pedig végképp nem sírhatsz! De sírt és képtelen volt abbahagyni. Egyszerűen nem értette, hogyan lehet egy férfi olyan elbűvölő az egyik pillanatban, a másikban annyira durva. John kedveli őt, ez teljesen egyértelmű. Érezhető volt abból, ahogy évődött vele, és ahogy sebesült lábát ellátta. És amikor a háborúról kérdezte, nem volt beszédes, de nem is kerülte meg a választ teljesen. Ha legalább egy kicsit nem kedvelné, nem nyílt volna meg neki. Belle lehajolt, felemelte a bűnös kavicsot és nagy erővel a fák közé hajította. Ideje abbahagyni a sírást, logikusan átgondolni a problémát és kitalálni, miért változott meg John Blackwood viselkedése olyan hirtelen. De nem. Életében először úgy határozott, hogy nem akar nyugodtan és logikusan gondolkozni. Nem érdekli, hogy gyakorlatias és ésszerű-e, amit gondolt, ahogyan viselkedik. Iszonyú dühös akart lenni. És az is volt. Rettentő dühös. Mire visszaért Westonbirtbe, felszáradtak a könnyei és mindenféle bosszúterveket forralt John ellen. Nem tervezte, hogy ezeket a valóságban is végrehajtsa, ám már maga a tervezés is jobb kedvre derítette. Végigvonult a nagy előcsarnokon, és már majdnem elérte az íves lépcsőt, amikor Emma szólt a közeli szalonból. – Te vagy az, Belle?
Belle a nyitott ajtóhoz hátrált sántikálva, bedugta a fejét és beköszönt. Emma a kanapén ült, lábát az előtte álló kisasztalra kinyújtva. Belle zilált külsejét látva összevonta a szemöldökét. – Hol voltál? – Sétálni. – És csak egy cipőt húztál? – Ez a legújabb divat. – Vagy egy nagyon hosszú történet. – Nem nagyon hosszú, de nem mondhatnám, hogy úrihölgyhöz illő. – A mezítláb általában nem úrihölgyhöz illő. Belle elfintorodott. Emmáról mindenki tudta a családban, hogy képes térdig iszapba gázolni, hogy beálljon a kedvenc horgászhelyére. – Mióta vagy az illem és kellem ily ádáz szószólója? – Amióta… mindegy. Gere, ülj ide mellém. Menten megbolondulok. – Valóban? Nahát, ez érdekesnek tűnik. Emma felsóhajtott. – Ne bosszants te is! Alex nem enged ki ebből az átkozott szalonból, mert félti az egészségemet. – Nézd a dolog jó oldalát, és vedd úgy, hogy ez örök szerelmének és rajongásának tünete – javasolta Belle. – Vagy egyszerűen megfojtom. Ha rajta múlna, azt sem engedné, hogy az ágyból felkeljek, amíg a gyermek meg nem születik. Megtiltotta, hogy egyedül kilovagoljak. – Ezt megteheti? – Mit? – Hogy megtiltson neked bizonyos dolgokat. – Nos, nem parancsolgat nekem úgy, mint a férfiak többsége a feleségüknek, de elég nyilvánvalóvá tette, hogy nagyon aggódik értem, valahányszor Boston nyergébe ülök, és a pokolba is, annyira szeretem, hogy nem akarok ellenkezni vele. Van úgy, hogy az a legjobb, ha engedek neki. – Hmmmm – dünnyögött Belle. – Nem innál egy kis teát? Teljesen átfáztam. Felállt, csengetett a szobalánynak. – Köszönöm, nem, de te nyugodtan teázz. Szobalány lépett be, Emma teát rendelt.
– Ó, és kérem, mondja meg Mrs. Goode-nak, hogy egy órán belül lemegyek hozzá és megbeszéljük az esti menüt. Vendégünk lesz, szeretném, ha valami különlegeset készítene. A szobalány bólintott, kiment. – Ki lesz a vacsoravendég? – érdeklődött Belle. – Az a John Blackwood, akivel néhány napja ismerkedtél össze. Nem emlékszel? Azt hiszem, beszéltünk róla teázás közben. Belle úgy érezte, menten elsüllyed. Teljesen elfeledkezett a vacsorameghívásról. – Azt hiszem, elkerülte a figyelmemet – mondta és azt kívánta, bárcsak felszolgálták volna már a teát, hogy arcát a csésze mögé rejthesse. Arca kellemetlenül felhevült. Ám ha Emma észrevette is Belle pirulását, nem tett megjegyzést. Belle pedig sürgősen rátért a legújabb párizsi divat taglalására és a két hölgy ezzel a témával foglalkozott egészen addig, míg a szobalány felszolgálta a teát. Belle aznap este különös gondot fordított öltözetére, és pontosan tudta, hogy e gondosság oka John. Egyszerű szabású jégkék selyemruhát választott, amely hangsúlyozta szeme színét, haját laza kontyba kötötte feje tetején, úgy, hogy néhány rakoncátlan tincs a homlokába lógjon. Mindezt gyöngysor és hozzá iilő gyöngy fülbevaló egészítette ki. Megjelenésével elégedetten indult le a lépcsőn. Emma és Alex már a szalonban voltak, John érkezését várták. Belle alig ült le, a komornyik lépett be a szalonba. – Lord Blackwood érkezett. Belle felnézett, amint Norwood kimondta John nevét. Alex felállt, az ajtóhoz sietett, barátját üdvözölni. – Blackwood, örülök, hogy viszontláthatlak! John bólintott és mosolygott. Belle-t bosszantotta a tény, hogy Lord Blackwood olyan elképesztően jóképű és rendkívül jól áll neki a fekete estélyi öltözet. – Engedd meg, hogy bemutassam hitvesemet – szólt, azzal John a kanapéhoz vezette, ahol Emma ült. – Örülök, hogy megismerhettem, kegyelmes hercegné – szólt John halkan, udvariasan, és gyors mozdulattal kezet csókolt a hölgynek, – Ó, kérem, nem tudom elviselni az etikett merev szabályait az otthonom falai között. Kérem, szólítson Emmának. Alex kijelentette,
hogy ön nagyon jó barátja, így nem gondolom, hogy ragaszkodnunk kéne a formaságokhoz. John Emmára mosolygott és megállapította magában, hogy Alex, mint mindig, a nősülés terén is nagyon szerencsés. – Köszönöm. De csak akkor, ha ön Johnnak szólít. – És persze Belle-t már ismered – folytatta Alex, John ekkor Belle felé fordult, kezébe fogta kezét. Belle karján forróság futott végig, de erőt vett magán, nem rántotta el a kezét. Semmi szükség arra, hogy John Blackwood megtudja, milyen hatással van rá. Ám amikor ajkához emelte, Belle képtelen volt türtőztetni magát, a pír szétterjedt az arcán. – Őszinte örömömre szolgál, hogy viszontláthatom önt, Lady Arabella – szólt, Belle kezét nem engedve el. – Ó… kérem… szólítson csak Belle-nek – hebegte, és gyűlölte magát, amiért ennyire elvesztette az önuralmát. John végre elengedte a kezét és mosolygott. – Ajándékot hoztam önnek – közölte, azzal átadta a szalaggal átkötött dobozkát. – Ó, köszönöm! – Belle kíváncsian bontotta ki a masnit, emelte fel a doboz tetejét. Kissé sáros cipőjét találta benne. Nevetve emelte ki. – Vízhólyagom lett – magyarázta Alex és Emma felé fordulva. – Nagyon fájdalmas volt, levetettem a cipőmet… Elharapta a szót. John ekkor Emmához fordult. – Szívesen hoztam volna önnek is, de úgy tűnik, ön mostanában nem veszített el cipőt a birtokomon. Emma széles mosolyra fakadt, azzal lába felé nyúlt. – Ezt a hiányosságot hamarosan pótolhatom, uram… John rögtön megkedvelte Alex hercegnéjét. Úgy érezte, Emmát könnyen meg lehet kedvelni. Unokanővérével ellentétben az ő láttán nem kezdett hevesen verni a szíve és nem akadt el minden pillanatban a lélegzete. – Egyelőre talán be kell érnie egy topánnal – tette hozzá Emma. – Ha legközelebb velünk vacsorázik, majd visszahozza. – Ez meghívás, asszonyom? – Természetesen, Blackwood – felelt Alex. – Mindig szívesen látunk.
A hölgyek és urak vagy negyedóráig udvarias beszélgetést folytattak a szalonban, míg várták a bejelentést, hogy tálalva van. Belle szótlanul ült, néha lopva Johnra pillantott és azon tűnődött, miért tett ilyen szép és kedves gesztust, hogy ajándékként becsomagolja a cipőjét, azok után, hogy délután olyan nyersen viselkedett vele. Hogyan kéne erre reagálnia? Újra barátkozni akarna? Halvány mosolyt merevített arcára és magában átkozta a férfit, hogy ennyire zavarba hozta. John hasonlóképpen el volt foglalva saját gondolataival, azon tűnődött, vajon hogyan fog Belle viselkedni vele az este folyamán. Nyilván nem értheti, milyen okok vezették arra, hogy távolságot akar tartani tőle, és ezeket a világ semmi kincséért sem tárná fel neki. Hiszen a szemérem elleni erőszak nem tartozik az udvarias társalgás elfogadott témái közé. Amikor a komornyik bejelentette, hogy a vacsora tálalva van, Emma valamit súgott Alex fülébe, aki erre felállt és karon fogta őt. – Remélem, megbocsátotok, ha a szokásokkal ellentétben én vezetem vacsorához a hitvesemet – szólt igen kaján mosollyal. – Belle, a kisebb, családi ebédlőben leszünk. Emma úgy gondolta, ott kényelmesebben leszünk. John felállt, felajánlotta karját Belle-nek. A házaspár kisietett a szalonból. – Úgy tűnik, magunkra hagytak minket. – Gondolom, szándékosan. – Gondolja? Belle elfogadta John karját. Felállt. – Megtiszteltetesnek kéne vennie. Úgy tűnik, Emma kedveli önt. – És ön kedvel engem, Belle? Hosszú csend. Majd határozott hangú kijelentés: – Nem. – Hát igen, azt hiszem, nem érdemlek jobbat – felelte John, azzal leejtette karját, így Emma keze is elernyedt. A kisasszony hirtelen hátrafordult. – Valóban nem. Fogalmam sincs, hogyan volt képe ide jönni ma vacsorára. – Ha emlékeztethetem, kisasszony: meghívást kaptam. – Vissza kellett volna mondania. Üzenhetett volna, hogy beteg, vagy az édesanyja beteg vagy a kedvenc kutyája, lova vagy egyebe fetreng
valami nyavalyában, bármit kitalálhatott volna, hogy ne fogadja el a meghívást. John nem felelhetett erre mást, mint azt, hogy: – Önnek természetesen igaza van. – Olyan nincs… az nem lehet, hogy megcsókol valakit, aztán úgy beszél vele, ahogy ön beszélt velem. Ez egyszerűen nem udvarias. Nem illik, és… – És ön mindig illendően viselkedik? Hangja egy cseppet sem volt gúnyos, ami Belle-t ösz-szezavarta. – Igyekszem. A magasságos ég a tanúm, igyekeztem illendően és udvariasan viselkedni önnel. John lehajtotta a fejét. – Ön valóban illendően és udvariasan viselkedett velem. – Én… – folytatta volna Belle, de erre felnézett. – Nem vitatja? John fáradt gesztussal felvonta a vállát. – Mi értelme lenne? Önnek nyilvánvalóan igaza van, és mint általában, én hibáztam. Belle értetlenül nézett rá, ajka megnyílt a csodálkozástól. – Nem értem önt. – Talán mindkettőnknek úgy a legjobb, ha meg sem próbál megérteni. Kérem, bocsássa meg a ma délelőtti viselkedésemet. Nincs rá mentség. – Mire? A csókra, vagy az utána mondott szörnyű szavaira? – kérdezte, mert a kérdés kicsúszott a száján, mielőtt bármit tehetett volna ellene. – Egyikre sem. – Elfogadom a sértések miatti bocsánatkérését. Megbocsátok. – És a csók miattit? Belle az ablakra nézett, csakis arra, az üvegen túl csillogó félholdra. – A csókért nem kell mentegetőznie. John szíve nagyot dobbant. – Nem tudom pontosan, mire gondol, kisasszony – szólt óvatosan. – Csak egy kérdésem van – szólalt meg Belle, végre elszakítva pillantását a holdról, és a férfira nézett. – Valami rosszat tettem? Megsértettem önt? John harsányan felnevetett. Alig hitt a fülének.
– Ó, istenem! Belle! Ó, ha tudnád! – Ujjaival végigsimított a haján, kezét csípőre tette. – Akkor sem tudnál megsérteni, ha nagyon akarnál! Belle szívén és tudatán egyetlen pillanat alatt, száz, egymásnak ellentmondó érzés cikázott át. A józan ész parancsa ellenére megérintette a férfi karját. Észre sem vette, hogy a megszólítás bizalmassá vált. – Akkor mi történt? Tudnom kell. John mély levegőt vett, mielőtt a szemébe nézett, – Igazán tudni akarod? Belle bólintott. John ajka mozdult, de jó néhány másodperc telt el, mire szavakat formált. – Nem olyan férfi vagyok, amilyennek gondolsz. Láttam olyasmit, ami… – Elhallgatott, nyakán hevesen rángott egy izom, mintha erősen küzdene, hogy uralkodni tudjon az arcán kifejeződő érzelmeken. – Tettem, olyasmit… Ez a kéz – úgy nézett le a kezére, mintha idegen tárgy lenne. Hangja halk suttogássá változott. – Nyomorult, állatiasan mohó alak vagyok, Belle, amiért megcsókoltalak ma délelőtt. Arra sem vagyok méltó, hogy megérintselek. Belle csak nézte, megrémült a férfi arcán látszó mély fájdalomtól. Hogyhogy nem látja, ami számára annyira nyilvánvaló? Van benne valami. Valami nagyon jó… Mintha a lelkéből ragyogna. És semmirekellőnek hiszi magát. Belle nem tudta, mi történt Johnnal, miért gondolja ezt, de ez a fájdalom nagyon bántotta. Egy lépést tett előre. – Tévedsz. – Belle – súgta –, neked elment az eszed. Belle szótlanul ingatta fejét. John mélyen a szemébe nézett, és a magasságos ég minden szentje sem tudta megóvni attól, hogy ne mozduljon a feje, ajka ne ereszkedjen lassan a kisasszony ajkára. Belle aznap már másodszor érezte a vágy oly szokatlan, sürgető bizsergését, ahogy teste a férfi teste felé hajlott. John ajka lágyan simította az ajkát és Belle merészen végighúzta nyelve hegyét a férfi alsó ajkának belső peremén, utánozta, viszonozta a reggeli csókot. John hevesen reagált, magához szorította, érezni akarta Belle testének édes melegét.
A bizalmas érintés riadót szólaltatott meg Belle tudatában, finoman elhúzódott tőle. Arca kipirult, szeme csillogott, és lényegesen több rakoncátlan hajtincs hullt az arcába, mint néhány pillanattal korábban. – Alex és Emma vár minket az ebédlőben – emlékeztette pihegve. – Nagyon feltűnő, ha késünk. John behunyta a szemét, lassan kiengedte tüdejéből a levegőt, hűteni igyekezett testét. A következő pillanatban karját nyújtotta. Ajka fanyar mosolyra húzódott. – A sántításomra fogjuk. Belle hirtelen mély rokonszenvet érzett iránta. Sajnálta. Büszke férfi, nem szívesen ismeri el, hogy sérülése miatt csak lassabban tud járni. – Ó, ez nem szükséges. Emma folyton panaszkodik, hogy túl lassúak a lépteim. Egyszerűen azt fogom mondani nekik, hogy megmutattam neked a képtárat. Alexnek van egy csodálatos Rembrandtja. John ekkor Belle ajkára érintette mutatóujját. – Csitt! A lábamra fogjuk. Ideje, hogy valami előnyöm is legyen ebből az átkozott sántításból. Kiléptek a szalonból és Belle észrevette, hogy elég gyors léptekkel halad a hosszú folyosón az ebédlő felé. – Szólj, ha már majdnem ott vagyunk! – súgta a fülébe. – A következő saroknál. John lelassított, annyira, hogy Belle azt hitte, megállnak. Aztán lenézett John lábára és észrevette, hogy a szokásosnál sokkal feltűnőbben sántít. – Szörnyű alak vagy – korholta. – Tudom, hogy ennél sokkal jobban hajlik a lábad. – Rossz napom van – felelte kifejezetten ártatlan, szinte angyali ábrázattal. Alex felállt, amikor végre beértek az ebédlőbe. – Azt hittük, eltévedtetek. – Attól tartok, a lábam ma egy kicsit jobban fáj, mint máskor – felelte John. – Belle volt oly kedves és alkalmazkodott lassú lépteimhez. Belle bólintott és azon gondolkodott, vajon hogyan volt képes uralkodni magán, hogy az ajka ne remegjen meg. Leültek a családi ebédlőben, Emma és Alex mellé. Spárgát szolgáltak fel mustáros mártásban és Emma, felismervén, hogy szomszédja és unokanővére
mintha egy kissé közelebbi ismeretségben lennének, mint azt az eltelt időből az illendőség határain belül feltételezni lehetne, kérdezgetni kezdte a vendéget. – Nagyon örülök, hogy el tudta fogadni a vacsorameghívást, John. Kérem, meséljen egy kicsit magáról. Angliának mely részéről származik? – Shropshire-ben nőttem fel. – Valóban? Sosem jártam ott, de azt mondják, nagyon szép vidék. – Igen. Elég szép. – A családja még ott él? – Úgy tudom, igen. – Ó! – Emma kissé feszélyezve érezte magát a válasz furcsa szóhasználatától, mindazonáltal folytatta. – És gyakran találkoznak? – Ritkán. – Emma, kedves – szólt Alex halkan. – Kérlek, hagyj a vendégünknek időt sűrű kérdéseid között, hogy némi ételt vehessen magához. Emma ajka szabadkozó mosolyra görbült és egy spárgakocsányt igazgatott villájával a tányéron, majd levágott belőle egy darabot. Ám mielőtt ajkához emelte volna, ismét fontosnak tartotta, hogy közöljön valamit: – Tudja, Belle rendkívül művelt, sokat olvas. Belle félrenyelt meglepetésében, nem számított arra, hogy a beszélgetés rá terelődik. ~ Az olvasásról jut eszembe: sikerült befejeznie a Téli regét, kisasszony? – kérdezte John a társasági udvariasság szabályai szerint magázódva a család előtt. – Ha jól láttam, a minap azt olvasta. Belle egy korty bort ivott. – Igen. És ezzel vége a Nagy Shakespeare Olvasás programomnak. – Igazán? Szinte félek megkérdezni, hogy mit jelent ez. – Minden színművét olvastam. – Lenyűgöző! – mormogta John. – Cím szerint ábécé sorrendben. – És rendszerető. És fegyelmezett. A hölgy maga a csoda. Belle elpirult. – Ne évődjön velem, bitang férfiú!
Alex és Emma szeme tágra nyílt a csodálkozástól az asztal fölött repdeső játékos évődő mondatok hallatán. – Jól emlékszem, hogy a vállalkozásba a költemények is beletartoztak? – szólt közbe Alex. – A verseket egyelőre kihagytam. A költészet annyira… szóval… költői, nemde? Senki nem beszél úgy, ahogy a versekben írják. John összevonta a szemöldökét. – Valóban? – szólt John, azzal Belle-hez fordult, és amikor újra megszólalt, barna szemében olyan tűz csillogott, amilyet Belle még sosem látott benne. – Mit számít, hogy többé nem tündököl, az a fény eltűnt a szemem elől, az óra vissza sose jő, mikor nyílt a virág, pompázott a mező, nem szomorkodunk: az ad erőt, ami megmarad, az örök részvét, amely mindig volt s nem múlik el, s az enyhítő gondolat, mely kínjainkból fakad, s hit, mely haláltól se fél, s az évek sora, mely bölcset farag.1 Csend volt az asztal körül, mígnem John újra megszólalt, ám továbbra is Belle szemébe nézett. – Bárcsak mindig ilyen ékesen beszélnék! Belle furcsamód mélyen meghatódott John rövid szavalatától, hangjának lágy tónusától. Volt valami varázslatos a beszédében, teljesen megfeledkezett unokanővére és hercegi férje jelenlétéről. – Ez nagyon szép volt – mondta halkan. – Wordsworth. Egyik kedvenc költőm. – Van ennek a versnek valami különös jelentése az ön számára? Megéli ezt az érzést? Nagyon hosszú csend állt be. – Nem – felelte John kereken. – Próbálom időnként, de általában nem sikerül. Belle feszengett, nagyon feszélyezte a férfi tekintetében látható fájdalom. Hirtelen új témát keresett.
– Verseket írni is szeret? John felnevetett, végre elvonta tekintetét Belle-ről, az egész társaság felé fordult. – Meglehet, élvezném a versírást, ha valaha írtam volna akár egy közelítőleg valamire való verset is. – Pedig olyan szenvedéllyel idézte Wordsworth sorait! – tiltakozott Belle. – Nyilván nagyon szereti a költészetet. – Élvezni a költészetet és verset írni teljesen más. Gondolom, ezért van az, hogy oly sok leendő és önjelölt költő tölt oly sok időt úgy, hogy mindkét kezében egy-egy pohár brandy van. – Biztos vagyok benne, hogy önnek költőlelke van, John csak mosolygott. – Attól tartok, ez irányú bizalma eltúlzott irántam, de bóknak tekintem, kisasszony. – Annak szántam. Nem nyugszom addig, míg egy verseskötete nem kerül a könyvtáram polcára – jelentette ki Belle határozottan. – Akkor jobb, ha máris munkához látok. A világért sem akarnék csalódást okozni önnek. – Biztos vagyok benne, hogy nem okozna csalódást nekem – jegyezte meg Belle halkan.
6. fejezet Másnap Belle úgy érezte, talán túl elhamarkodottan tette félre a költői műveket. Ebéd után kék lovaglóöltözetet vett fel és elindult az istálló felé. John előző esti szavalásától inspirálva magával vitte Wordsworth verseinek vékony kötetét. Az volt a terve, hogy talál egy füves domboldalt és olvasgat, de volt egy sanda sejtése, miszerint nem fogja tudni türtőztetni magát, hogy ne Blemwood Park, nem, Brinstead Manor – a fenébe, mikor tanulja meg már a hely nevét –, szóval ne arra irányítsa kancáját. Akárhogy is nevezik a helyet, ott lakik John. És Belle oda akart jutni. Ügetésre fogta a lovat, pihegett a friss őszi levegőben, ahogy keletre, John birtoka felé sietett. Fogalma sem volt, mit mond, ha véletlenül találkozik vele. Talán valami nagy ostobaságot, ha vele van, a szokásosnál sokkal gyakrabban fordul elő, hogy összefüggéstelenül beszél. – Jó napot, Lord Blackwood – próbálta ki a köszönést. Nem jó, ez nagyon feszesnek hat. – Éppen kelet felé lovagoltam… – Ez túl nyilvánvaló. És nem ezt mondta a múltkor is? Felsóhajtott, és úgy döntött, jobb az egyszerűség. – Szervusz, John! Ez jó lesz. – Szervusz! Belle lélegzete elállt. Annyira elfoglalta magát a köszönés próbálgatásával, hogy észre sem vette. Ott állt előtte. Meglepettsége láttán John összevonta a szemöldökét. – Nyilván nem lehetsz szörnyen meglepve, hogy magad előtt látsz. Hiszen köszöntél is.
– Valóban – felelte Belle nyugtalan mosollyal. Vajon John hallotta, hogy magában beszélt? Felnézett, mocorgott a nyeregben, aztán kimondta, ami legelőször az eszébe jutott. – Igazán bájos ez a ló. John e lányos zavar láttán halvány mosolyt engedélyezett magának. – Köszönöm. Bár attól tartok Thornak fenntartásai lennének a bájos jelzővel kapcsolatban. Belle pislogott és jobban szemügyre vette az állatot. John csődöre meglehetősen erős állatnak látszott. – Akkor nagyon jó testű ló – korrigált. John megpaskolta az állat nyakát. – Biztosra veszem, hogy Thor sokkal jobban érzi magát. – Mi járatban errefelé? – kérdezte Belle, nem volt egészen biztos abban, hogy még Alex birtokán van-e, vagy már átért John területére. – Éppen nyugat felé indultam… Belle elnyomta nevetését. – Értem. – És te, mi járatban vagy errefelé? – Éppen kelet felé indultam… – Értem. – Ó, John, biztosan tudod, hogy látni akartalak – ismerte el Belle. – Most, hogy láttál, mit tervezel tenni velem? – Ami azt illeti, én még nem jutottam ilyen messzire a tervezésben. Te mit tervezel tenni velem? Johnnak eszébe jutott, hogy ez irányú gondolatai nyilván nem tartoznak az udvarias társalgás témái közé, ezért inkább hallgatott, de nem tudta türtőztetni magát annyiban, hogy elismerő pillantással ne pásztázza a kisasszony alakját. Belle helyesen értelmezte ezt a tekintetet, arcszíne egy szempillantás alatt céklavörösre változott. – Ó, te pajzán gazember! – hebegte. – Nem így értettem. – El sem tudom képzelni, mire gondolhatsz – szólt John felettébb ártatlan ábrázattal. – Nagyon is jól tudod, de nem fogod kiszedni belőlem, te… Ó, mindegy. Van kedved teázni? John hangosan felnevetett. – Ó, mennyire imádom az angolokat. Mindenre gyógyír egy csésze tea.
Belle fullánkos mosollyal nézett rá. – Te is angol vagy, John, és hogy tudd, valóban mindenre gyógyír egy csésze tea. John ajka fanyar mosolyra rándult. – Bárcsak tájékoztatta volna valaki erről az orvost, aki le akarta fűrészelni a lábamat. Belle rögtön kijózanodott. Mit mondjon erre? Felnézett az égre, ahol felhők kezdtek gyülekezni. Tudta, hogy John rendkívül érzékeny a lábára, és talán kerülnie kéne ezt a témát. Mégis, ő volt, aki szóba hozta, és talán a legjobban úgy adhatja tudtára, neki nem számít, hogy a férfi sántít, ha tréfával üti el a dolgot. – Nos, uram – mondta, és közben imádkozott, hogy ne kövessen el szörnyű hibát – azon leszek, hogy ma délután leöntsem a lábát teával. Ha az nem használ, akkor nem tudom, mi. John mintha egy pillanatig tétovázott volna, aztán azt mondta: – Azt hiszem, kísérőre van szükséged, vissza, Westonbirtbe. Látom, újfent egyedül vagy. – Egy napon, John – szólt dühösen –, nagyszerű szülő lesz. John orrára ekkor kövér esőcsepp hullt, mire gúnyos megadással széttárta karját. – Vezess, kisasszony! Belle megfordította kancáját és elindultak vissza, Westonbirt felé. Néhány percig barátságos csendben haladtak, aztán a kisasszony az úr felé pillantott és rákérdezett: – Miért lovagoltál ma ki? Ne mondd, hogy csak kedved támadt nyugat felé járni egyet. – Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy reméltem, találkozhatok veled? Belle hirtelen feléje fordult, arcát fürkészte, hogy lássa, tréfál-e vele. John bársonyos barna szeme szelíden nézett, és Belle szíve nagyot dobbant az átható tekintet alatt. – Elhinném, ha nagyon kedves lennél velem ezen a délutánon – évődött vele. – Különösen kedves leszek – felelte John finom, kaján mosollyal –, ha ez azt jelenti, hogy kapok egy plusz csésze teát. – Érted mindent! Percekig lovagoltak, mígnem Amber hirtelen megtorpant. Fülét nyugtalanul hegyezte. – Valami baj van? – érdeklődött John.
– Valószínűleg valami nyúl lehet az erdőben. Amber mindig is nagyon érzékeny volt a mozgásra. Ami azt illeti, ez elég furcsa. A zsúfolt londoni utcákon úgy üget, mintha semmi nem érdekelné, de a csendes vidéki utakon minden apró neszre felfigyel. – Nem hallottam semmit. – Én sem. – Belle finoman megrántotta a gyeplőt. – Gyere, kislány. Esni fog. Amber néhány tétova lépést tett, aztán megint megállt. Fejét élesen jobbra rántotta. – El sem tudom képzelni, mi baja van – méltatlankodott Belle. Reccs. Belle puskalövést hallott a közeli erdőből, majd azt is hallotta, hogy puskagolyó süvített el kettőjük között. – Csak nem… – akarta kérdeni, de nem fejezte be a kérdést, mert a már nyugtalan Amber a hangos csattanás hallatán felágaskodott. Belle kénytelen volt minden figyelmét arra fordítani, hogy a nyeregben maradjon. Átfogta a kanca nyakát, és a fülébe súgott: – Nyugalom, kislány. Nyugalom. Nincsen semmi baj. Annyira megrémült azonban, hogy nem is tudta, vajon a lovat vagy magát nyugtatja e szavakkal. Már azt hitte, képtelen tovább tartani magát, amikor John erős karját érezte a derekán. Lord Blackwood kiemelte a nyeregből. Meglehetősen illetlen pózban került John mellé Thor hátára. – Jól vagy? – kérdezte John éles, aggódó hangon. Belle bólintott. – Azt hiszem. Egy kicsit össze kell szednem magamat. Szörnyen megijedtem. John közelebb vonta magához, alig tudta elhinni, mennyire megrémült, amikor meglátta, hogy Belle úgy kapaszkodik Amber nyakába, mintha halálfélelme lenne. A kanca nyugtalan körökben, táncolva járta körbe őket, hangosan prüszkölt, de kezdett lenyugodni. Amikor Belle érezte, hogy eléggé visszanyerte nyugalmát, elhúzódott Johntól annyira, hogy a szemébe nézhessen. – Puskalövést hallottam. John komoran bólintott. Fogalma sem volt, miért akarna bárki rájuk lőni, de eszébe jutott, hogy nem biztonságos egy helyben maradniuk, mert így jó célpontot adnak, mint a kotló kacsák.
– Így fogunk visszalovagolni. Amber jön utánunk? Belle bólintott, hamarosan vágtában haladtak Westonbirt felé. – Azt hiszem, baleset volt – jegyezte meg Belle, amikor egy kicsit lassítottak. – A puskalövés? – Igen. Alex a múltkor említette, hogy gondjai voltak orvvadászokkal. Biztos vagyok benne, hogy egy eltévedt golyó ijesztette meg Ambert. – Elég közel jött ahhoz, hogy aggódjak miatta. – Tudom, de mi más lehetett? Ugyan ki akarna ránk lőni? John vállat vont. Nem voltak ellenségei. – Erről beszélnem kell Alexszel – folytatta Belle. Biztos vagyok benne, hogy rendet fog teremteni. A szabályokat be kell tartani. Valaki megsérülhetett volna. Majdnem eltalálták őket. John bólintott, közelebb vonta magához a kisasszonyt és Thort gyorsabb ügetésre ösztönözte. Néhány perc múlva belovagoltak Westonbirt istállójába, éppen időben, mert az esőcseppek egyre gyorsabban hulltak. – Megérkeztünk, kisasszony – közölte, azzal lesegítette a nyeregből. – Be tudsz menni a házba sértetlenül? – Ó! Nem jössz be? – kérdezte Belle, feltűnő csalódottsággal. John feszengett, nyakán remegett egy izom. – Nem, igazán nem tehetem. Én… – De bőrig ázol, ha így hazalovagolsz. Be kell jönnöd teázni, hogy felmelegedj. – Belle, én… – Kérlek! John nézte, csak nézte a csodálatos kék szempárt, és arra gondolt, vajon van-e valaki ezen a földön, aki képes bármit is megtagadni tőle. Az istállóajtón túlra nézett. – Attól tartok, elég nedves az idő odakint. Belle bólintott. – Egészen biztosan belázasodsz, ha megpróbálsz így hazalovagolni. Gyere! Azzal megfogta a kezét és együtt rohantak a ház felé. Mire az ajtóhoz értek, eléggé eláztak. Bell érezte, hogy néhány hajtincse az arcához tapadt.
– Nyilván nagyon ziláltnak tűnök – jelentette ki kissé feszengve. – Át kéne öltöznöm. – Butaság – felelte John egy nedves tincset a füle mögé simítva. – Nagyon bájos vagy ilyen borúsan. Belle nem kapott levegőt, a férfikéz érintése még bizsergett az arcán. – Nyilván azt akartad mondani, hogy csapzottan. És nem hiszem, hogy bájos lennék. Úgy érzem magamat, mint egy mosogatórongy. – Biztosíthatom, Lady Arabella, hogy egyáltalán nem hasonlít mosogatórongyhoz – mondta és leejtette karját. – Bár el sem tudom képzelni, mikor láttál volna mosogatórongyot. Belle felhorkant. – Nem vagyok olyan elkényeztetett fruska, amilyennek a jelek szerint hiszel. John mohón nézte a lélegzetelállítóan gyönyörű nőt, aki ott állt előtte az előcsarnokban. Haja részben leomlott a kontyból, aranyló tincsek göndörödtek a nedves levegőben, csókolták arcát. Hosszú szempilláin esőcseppek csillogtak, ezüstgömböcskék keretezték leírhatatlan árnyalatú kék íriszét. John mély levegőt vett, és nem hagyta, hogy tekintete a lágy ajakra tévedjen. – Hidd el, egyáltalán nem gondollak fruskának – jelentette ki végül. Belle feszengett, képtelen volt megállni, hogy ne látsszon a csalódottság az arcán. Nem éppen ezeket a szavakat remélte hallani. – Talán a szalonban kéne folytatnunk a beszélgetést. Azzal megfordult, és elindult a hallban, kihúzva magát, mintha nyársat nyelt volna. John felsóhajtott és követte. Mindig sikerült valami ostobaságot mondania a jelenlétében. Legszívesebben a karjába venné, megmondaná neki, hogy szerinte egyszerűen csodálatos… szép, okos, kedves és minden, amilyennek egy férfi egy nőt kíván. Mármint olyan férfi, aki nőt érdemel. És tudta, hogy ő soha nem házasodhat meg, soha nem fogadhatja el egy nő szerelmét. Ana után nem. Amikor John a szalonba ért, Belle az ablaknál állt, nézte, ahogy az eső az ablaktáblát veri. John éppen be akarta csukni az ajtót, de aztán eszébe jutott, hogy ez nem illendő, ezért résnyire nyitva hagyta. Azzal a szándékkal indult Belle-hez, hogy hátulról megérinti a vállát, de amikor már csak egy lépésre volt, Belle hirtelen megfordult.
– Nem vagyok elkényeztetett – jelentette ki konokul. – Tudom, nem volt nehéz életem, de nem vagyok elkényeztetett. – Tudom, hogy nem vagy az – felelte John halkan. – Az elkényeztetettség azt jelenti, hogy akaratos és manipulatív az ember – folytatta Belle. – És én nem vagyok sem ez, sem az. John bólintott. – És nem is értem, miért kell mindig olyan szörnyű megjegyzéseket tenned a származásomról. A te apád is gróf. Alex mondta. – Gróf volt – igazította ki John, és megkönnyebbült, hogy Belle azt hitte, társadalmi kisebbrendűségi érzés miatt vonakodik tőle. Természetesen ez is szempont volt, de emiatt aggódott a legkevésbé. – Elszegényedett gróf, aki nyilván nem volt képes hét gyereket eltartani, mely hét gyermek közül én voltam az utolsó, de én már apám halála után születtem. – Hét gyerek? – kérdezte Belle, szeme tágra nyílt a csodálkozástól. – Valóban? – Egy lestvérem halva született. – Bizonyára nagyon boldog gyermekkorod volt, sok gyerekkel játszhattál. – Ami azt illeti, nem töltöttem sok időt a testvéreimmel. Ők a saját dolgaikkal foglalkoztak. – Ó! – Belle elkomorult, nem tetszett neki a felvázolt családi kép. – Édesanyádnak biztosan nagyon sok munkát adott a sok gyermek. John nagyon kaján mosollyal nézett. – Édesapámnak is sok munkája volt benne. Belle elpirult. – Gondolod, hogy elölről kezdhetnénk ezt a délutáni társalgást? – kérdezte John, azzal kézbe vette a kisasszony kezét és leheletfinom csókot lehelt ujjperceire. – Kérlek, bocsáss meg, hogy azt feltételeztem, sosem láttál még mosogatórongyot. Belle kuncogott. – Ez a legképtelenebb bocsánatkérés, amit valaha hallottam. – Gondolod? Én a magam részéről nagyon ékesszólónak és elegánsnak tartottam, különösen a kézcsókkal együtt. – A kézcsók csodálatos volt, a bocsánatkérés nagyon kedves. Éppen a mosogatórongyos rész volt a legvidámabb dolog.
– Felejtsük el a mosogatórongyot! – szólt John a közeli kanapéhoz vezetve a kisasszonyt. – Már el is felejtettem, uram – biztosította. John a kanapé másik végébe ült. – Észrevettem, hogy egy Wordsworth-kötet van nálad. Belle a könyvére pillantott. El is feledkezett róla. – Ó, igen. Attól tartok, te inspiráltál rá. Csak arra vagyok kíváncsi, mikor szánod rá magadat végre, hogy verset írj. Tudom, hogy nagyszerű költő lennél. John elmosolyodott e bóktól. – Az imént sem kerekedett ki semmi jó abból, hogy költői szavakat akartam használni. Azt mondtam, borúsan nézel ki, és te csapzottat értettél. A csapzott szót valahogy nem sorolom a nagyszerű versek szókészletébe. – Jaj, ne butáskodj! Aki annyira szereti a költészetet, mint te, egészen biztosan írni is tud. Csak meg kell próbálnod. John a fénylő arcra nézett. Annyira bízik benne. Ez az érzés teljesen új volt Johnnak, hiszen a családja soha nem tanúsított különösebb érdeklődést tevékenységei iránt. Képtelen volt elmondani neki, hogy talán nem méltó erre a bizalomra és elborzadt a gondolatra, hogyan reagál Belle, amikor rájön, hogy milyen ember is ő valójában. De nem akart erre gondolni. Csak a nőre akart gondolni. A nőre, akinek tavaszillata van. Azon tűnődött, vajon mennyi ideig lesz képes távol tartani múltja valóságát a tudatából. Néhány percnél tovább? Megajándékozhatja magát egy egész délutánnal a társaságában? – Ó, jaj! – szólalt meg Belle, megszakítva John kínzó gondolatainak folyamát. – Elfelejtettem teáért csengetni. Azzal felállt, és a szalon másik végébe indult, hogy meghúzza a csengőzsinórt. Vele egy időben John is felállt, testsúlya nagy részét ép lábára terhelve. Belle még vissza sem ült, amikor gyors, csendes léptekkel belépett Norwood. A kisasszony teát és süteményt rendelt, Norwood pedig olyan halk léptekkel ment ki, ahogy belépett, becsukta maga mögött az ajtót. Belle tekintetével követte a kifelé lépdelő komornyikot, aztán visszafordult és meglátta, hogy John a kanapé mellett áll. Ahogy a helyiség átellenes végéből figyelte, úgy érezte, szíve menten megáll.
John olyan szép volt, olyan erősnek tűnt lovaglóöltözetében! Önkéntelenül elismerést vélt villanni a férfi tekintetében, ahogy pillantását viszonozta, Eszébe jutott, mit mondott egy nappal korábban. Nem olyan férfi vagyok, amilyennek gondolsz. Vajon ez igaz? Vagy lehetséges, hogy nem olyan férfi, amilyennek gondolja magát? Az egész olyan nyilvánvalónak tűnt számára. Tudta. Abból, ahogy verset mondott és abból, hogy milyen határozottan ölelte maga előtt a nyeregben. Szüksége van valakire, aki rámutat, hogy jó ember és erős. Vajon merheti remélni, hogy Johnnak… rá van szüksége? Nyugtalan léptekkel megindult, és egyenesen előtte állt meg. – Azt hiszem, te nagyon jó ember vagy – jelentette ki halkan, kedvesen. John lélegzet-visszafojtva állt, csak állt, a vágy sürgető hulláma áradt benne. – Belle, nem vagyok az. Amikor teáért csengettél, éppen azt akartam mondani… – Szentek az égben, hogyan mondhatná meg neki? – Azt akartam mondani, hogy… – Mit, John? – kérdezte rendkívül lágy hangon. – Mit akartál mondani nekem? – Belle, én… – A csókról akartál mondani valamit? Igazi erotikus rémálom ez. Ott áll előtte, gyakorlatilag felajánlja magát, és olyan átkozottul nehéz a lelkiismeretére hallgatni, és helyesen cselekedni. – Ó, istenem, Belle! – nyögött fel. – Te nem is tudod, mit beszélsz! – De igen. A tóparti csókunk minden pillanatára élénken emlékszem. Isten legyen irgalmas, John egy kicsit közelebb hajolt a kisasszonyhoz. Kezét nem az elméje vezette. Lágyan két tenyere közé zárta Belle kezét. – Ó, John! – sóhajtott fel és lenézett a kezére, mintha ez a kéz képes lenne a világot minden bajtól megtisztítani. Ez a rajongás, ez a hit, ez a tiszta szépség túl sok volt Johnnak. Gyönyör és kín vegyült a mély sóhajba, ahogy hirtelen szenvedéllyel magához vonta Belle-t. Ajka megtalálta Belle ajkát, szenvedélyes csókban simult vele össze és úgy itta ezt a csókot, mint aki évek óta
táplálék nélkül élt. Ujjait Belle hajába fúrta, élvezte lágy selymességét, és ajka végigsiklott arca finom bőrén, szemét imádta, orrát, állát. A csók folyamán valamikor nem tudta, mikor, érezte, hogy gyógyulni kezd. Szívéből nem tűnt el a sötétség, de megrepedt, zsugorodásnak indult. Válláról nem emelkedett fel a súly, de mintha nem nehezedett volna rá már akkora teher. Lehetséges, hogy Belle teszi ezt vele? Olyan tiszta és jó, hogy le tudja mosni lelke foltját? John szédült, még szorosabban vonta magához, apró csókokkal halmozta el a haj tövét. Belle felsóhajtott. – Ó, John! Olyan jó érzés! És John tudta, hogy Belle gyönyörűségét leli ebben. – Mennyire jó? – súgta, ajka csücskét csókolgatva. – Nagyon, nagyon jó – kacagott Belle, hevesen viszonozva a csókot. John ajka végigaraszolt Belle arcán, egészen füléig, fülcimpáját kóstolgatta játékosan. – Olyan édes kis füled van – súgta rekedtes hangon. –Mint a sárgabarack. Belle hátrahúzódott, arcán a meglepettség mosolya játszott. – Sárgabarack? – Mondtam, hogy nincsenek költői hajlamaim. – Imádom a sárgabarackot – jelentette ki Belle. – Gyere, húzódjunk inkább oda – szólt John halk, sürgető mordulással. Leült a kanapéra és magával húzta a kisasszonyt. – Ó, ahogy óhajtja, uram – felelte Belle, és nagyon igyekezett kacér, kihívó nézést imitálni. – Micsoda kéjsóvár fehérszemély vagy! – Kéjsóvár fehérszemély? Ez valóban nem valami költői kifejezés. – Ó, csitt! – figyelmeztette John, és kérését újabb csókkal nyomatékosította. Hátradőlt a kanapén, magára húzta Belle-t. – Mondtam már neked – szólt csókok között –, hogy te vagy a legszebb lány, akit valaha láttam? – Nem. – Nos, így van. És te vagy a legokosabb és legkedvesebb és… – John keze végigsiklott a kisasszony testén, tomporára simult és megszorította a ruganyos halmot. – És neked van a leggyönyörűbb farod, amit valaha láttam.
Belle szűzies becsületében tettetett sértettséggel húzódott el, aztán kuncogva visszasimult hozzá. – Senki nem mondta, hogy a csókolózás ilyen mulatságos. – Természetesen. Hiszen a szüleid nem akarták, hogy mindenkivel csókolózz. Belle megérintette John arcát, borostáihoz dörzsölte kezét. – Nem is akarok. Csak veled. John nem feltételezte, hogy Belle szülei különösebben helyeselnék, hogy vele csókolózik, de elhessegette a gondolatot, nem akarta elrontani a pillanat tökéletességét. – Az emberek többsége nem nevetgél csókolózás közben – közölte fiúsan vigyorogva, megcsavarintva a kisasszony orrát. Belle válaszul a hátába csípett. – Valóban? Ó, nem tudják, mit veszítenek! John szoros, szenvedélyes ölelésbe vonta, mintha puszta erővel magához tudná kötni. Talán Belle jóságából valami belé ivódik, megtisztítja a lelkét, és… Behunyta szemét. Kezd képzelődni. – El sem tudod hinni, milyen tökéletes ez a pillanat, mennyire jó veled így – mormogta Belle hajába. Belle még szorosabban simult hozzá. – Pontosan tudom, milyen tökéletes. – Sajnálatos módon bármelyik pillanatban megérkezhet a teád, és nem hiszem, hogy a személyzetnek tudnia kéne, milyen jól érezzük magunkat együtt. – Ó, istenem! – rebbent Belle, kis híján a helyiség másik végébe szaladt. – Szalonképes vagyok? Látszik, hogy én… hogy mi… – Én látom – közölte John tárgyilagosan, igyekezett tudomást sem venni a testében pulzáló kielégítetlen vágytól. – De ha lesimítod a hajadat, azt hiszem, más nem látja. – Esik az eső – szólt Belle remegő hangon. – Norwood azt fogja hinni, hogy azért vagyok ilyen zilált. Bármennyire is merészen viselkedett ezen a délutánon, Belle nem szerette volna, ha unokahúga komornyikja szerelmes jelenetben találja. – Ülj vissza! – rendelkezett John. – Felnőttekként fogunk társalogni, okosan, udvariasan és akkor Norwood semmit nem gyanít. – Szerinted nem sejti? Annyira feszélyez…
– Csak ülj vissza, kérlek, és addig fogunk kellemesen társalogni, amíg a komornyikotok ide nem ér. – Nem hiszem, hogy képes vagyok rá – közölte Belle suttogásnál alig hallhatóbban. – Miért nem? Belle erősen fegyelmezte magát, leroskadt az egyik karosszékbe és csak a saját lábát nézte, semmi mást. – Mert valahányszor rád nézek, mindig az jut eszembe, ahogy a karodban tartottál. John szíve erősen megdobbant. Mély levegőt vett, azzal az egyre erősödő késztetéssel küszködött, hogy felugorjon, át a pamlagon és ott helyben magáévá tegye. Hála az égnek, diszkrét kopogtatás mentette meg attól, hogy megadja magát ennek az erős érzelmi késztetésnek. Nyílt az ajtó. Norwood lépett be egy tálca teával és süteménnyel. Belle megköszönte, aztán felemelte a teáskannát és töltött. John észrevette, hogy Belle keze remeg. Szó nélkül átvette a felé nyújtott csészét és az italba kortyolt. Belle is a teáját kortyolgatta és erősen kívánta, hogy szűnjön meg végre keze remegése. Nem mintha szégyellte volna viselkedését, egyszerűen megdöbbent, milyen hevesen reagál a férfira. Soha nem is álmodta volna, hogy a testét ilyen melegség járja át. – Egy pennyt adok, ha megmondod, mire gondolsz – szólalt meg John hirtelen. Belle a teáscsésze pereme fölött ránézett és mosolygott. – Ó, egy pennynél sokkal többet ér. – Egy font? Körülbelül egy másodpercig eljátszott a gondolattal, hogy elmondja neki, mire gondol valójában. De csak egy másodpercig. Anyja nem ilyen szemérmetlen nőszemélynek nevelte. – Arra gondoltam, vajon most szeretnéd a teát a lábadra kapni, vagy várjak, amíg egy kicsit hűl. John a lehető legmesszebbre nyújtotta ki sérült lábát, alaposan megnézegette, mintha komolyan fontolgatná a lehetőséget. – Nem gondolod, hogy nagyon forró? Belle pajkos mosollyal emelte fel a teáskannát. – Ha használ, örökre átírjuk az orvostudomány vonatkozó fejezeteit. – Azzal föléje hajolt és John egy pillanatra valóban azt hitte, hogy
leönti teával a lábát. Belle azonban az utolsó pillanatban kiegyenesítette a kannát és visszatette az asztalra. – Most már úgy zuhog az eső, mintha dézsából öntenék. Jó ideig nem tudsz hazamenni. – Ha jól sejtem, le tudjuk foglalni magunkat. Belle egy pillantást vetett az arcára és pontosan tudta, mivel szeretne Lord Blackwood foglalatoskodni. Nem tagadta le maga előtt, hogy ő is vágyott a karjaiban tölteni az egész délutánt, ám fennállt a veszély, hogy Alex vagy Emma rájuk nyit, és a legkevésbé sem szerette volna, ha unokanővére vagy herceg hitvese illetlen helyzetben találja őket. – Azt hiszem, mással kell elütnünk az időt – vetette fel Belle. John olyan csalódottnak tűnt, hogy a kisasszony alig tudta elfojtani kitörni készülő nevetését. – Mit javasolsz? Mit tegyünk? Belle letette a csészéjét. – Tudsz táncolni?
7. fejezet John lassan, nagyon lassan tette le a csészét. – Belle, tudnod kell, hogy nem tudok. – Butaság. Mindenki tud táncolni. Csak meg kell próbálnod. – Belle, ha ez valami vicc… – Természetesen nem vicc – vágott a szavába gyorsan. – Tudom, hogy sérült a lábad, de úgy látom, nem sokkal mozogsz lassabban. – Meglehet, megtanultam elfogadható sebességgel járni, de egyáltalán nem vagyok kecses léptű – mondta és keze öntudatlanul combjára mozdult. Gondolataiban felrémlett a rémálomszerű látomás, hogy ügyetlenül botladozik a táncparketten. – Biztosan találunk valami más időtöltést ahelyett, hogy tánccal próbálkozó bolondot csináljak magamból. Ráadásul zenénk sincsen. – Hmmm. Ez valóban probléma. Belle körülpillantott, szeme a sarokban álló zongorán akadt meg. – Úgy tűnik, két választásunk van. Az első az, hogy megkérem Emmát, játsszon nekünk, ám attól tartok, ő sosem volt zenei tehetség birtokában. A legádázabb ellenségemnek sem kívánnám azt a disszonáns zajártalmat, amit ő zene gyanánt produkál. – Napsugaras mosollyal nézett Johnra. – Az egyik legjobb barátomat pedig kifejezetten szeretném megkímélni ettől a kellemetlenségtől. Mosolyának ereje egyenesen szíven találta Johnt. – Belle – szólt halkan. – Nem hiszem, hogy ez menni fog. – Nem tudhatod, míg ki nem próbáltad. – Felállt, lesimította ruháját. – Azt hiszem, megegyezhetünk abban, hogy Emma, mint zongorista nem jöhet szóba, ezért úgy gondolom, nem marad más, énekelnem kell. – És tudsz?
– Énekelni? John bólintott. – Valószínűleg úgy, ahogy te táncolni. – Ebben az esetben, kisasszony, azt hiszem, valóban súlyos a helyzetünk. – Ugyan, csak tréfáltam. Nem vagyok egy díva, de megbirkózom a dallamokkal. Mennyire fáj azt színlelni – ha csak egy délutánra is –, hogy Belle az övé lehet, hogy az övé, hogy talán megérdemelheti? Felállt, elhatározta, hogy egy kicsit, amennyire tud, belekóstoljon a mennyországba. – Remélem, lesz annyira udvarias, kisasszony, hogy nem sikít fel hangosan, ha a lábára lépek. – Ó, ne aggódjék, uram, nagyon halkan fogok sikítani – azzal hirtelen elhatározással lábujjhegyre állt, megcsókolta John arcát és azt súgta: – Nagyon biztos lábakon állok. – A te érdekedben remélem, hogy így van. – Milyen táncot ismersz? – Semmilyent. – Semmilyent? Akkor mivel töltötted az időt Londonban? – Sosem érdekelt a társasági pezsgés. – Ó! – Belle zavarában alsó ajkába harapott. – Akkor ez nagyobb kihívás lesz, mint amire számítottam. De ne félj, biztosan meg tudsz felelni a feladatnak. – Azt hiszem, alkalmasabb kérdés, hogy te meg tudsz-e felelni a feladatnak. – Ó, igen – felelte Belle könnyed mosollyal. – Hidd el, hogy igen. Nos, szerintem keringővel kéne kezdenünk. A többi tánc talán egy kicsit megerőltető lenne a lábadnak. Bár talán mégsem. Te mondtad, hogy elég gyorsan tudsz mozogni. John alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – A keringő nagyon is megfelel. Csak mondd, mit kell tennem. – Tedd ide a kezedet, így – Belle megfogta a kezét, karcsú derekára helyezte. – Én pedig a válladon tartom a kezemet, így. Hmmm. Elég magas vagy. – Ezt vegyem bóknak? – Igen. Bár akkor sem kedvelnélek kevésbé, ha alacsonyabb lennél. – Nagyon jóleső érzés hallani.
– Most tréfát űzöl velem? – Csak egy kicsit. Belle pajkosan pillantott rá. – Nos, ha csak egy kicsit, akkor azt hiszem, nincs kifogásom ellene. De ne fokozd. Szörnyen érzékeny vagyok. – Igyekszem visszafogni magamat. – Köszönöm. – Bár ezt néha nagyon megnehezíted. Belle játékosan mellkasánál megtaszította és folytatták a táncórát. – Csitt! Most pedig fogd meg a kezemet. Így. Nagyon jó. Beálltunk. – Valóban? – kérdezte John, kételkedve. – Elég távol állunk egymástól. – Ez a helyes pozitúra. Már ezerszer csináltam. – Még egy embert magunk közé engedhetnénk. – El sem tudom képzelni, miért tennénk. John lassan szorosabban fogta Belle derekát, és közelebb húzta magához, olyannyira, hogy érezte teste melegét. – Hát nem jobb így? – mormogta. Belle alig kapott levegőt. John nagyon közel volt, alig egyujjnyira, közelségétől egyre hevesebben vert a szíve. – Így sosem engednének minket táncolni tisztességes bálteremben – jegyezte meg fátyolos hangon. – Én jobban szeretek kettesben táncolni – felelte John, azzal lehajolt és ajkát lágyan végighúzta a kisasszony ajkán. Belle feszengve nyeldekelt. Élvezte a csókot, de úgy érezte, olyan helyzetbe keveredik, amit nem tud kezelni. Így többször sajnálkozva hátralépett, hogy John keze engedjen, egészen addig, míg ismét a megfelelő távolságban volt egymástól a testük. – Nem tudlak megtanítani táncolni, ha nem a rendes pozíciót vesszük fel – magyarázta. – A keringő lényege, hogy háromnegyedes ütem. A többi tánc szokványos ritmusú. – Vagyis? – Négynegyedes. A keringő lépésének ritmusa: egy-két-há', egy-kéthá' A többi: egy-két-há'-négy. – Azt hiszem, értem a különbséget.
Belle ismét élesen pillantott rá. A szeme körüli kis vonalak vidám ráncot vetettek. Ajka két sarka felfelé mozdult, mosolyt igyekezett elnyomni, kevés sikerrel. – Remek. Szóval a keringő zeneileg valami ilyesmi… Azzal elkezdett dúdolni egy dallamot, ami az elmúlt szezonban nagyon népszerű volt Londonban. – Nem hallom – szólt John és kezdte ismét közelebb húzni magához. Belle visszamocorogta magát az eredeti pozícióba. – Akkor énekelem. John keze finoman a derekára feszült. – Még mindig nem hallom. – De hallod. Hagyd ezeket a kisded játékokat, különben sosem tanulunk meg táncolni. – Én inkább csókleckét vennék. Belle mélyen elpirult. – Az ma már megvolt. És különben is, Emma vagy Alex bármelyik pillanatban betoppanhat. Vissza kell térnünk a tárgyra, vagyis táncolni tanulunk. Előbb én vezetek, aztán ha megtanultad a lépéseket, átveszed tőlem. Készen állsz? – Akár egész délután. Belle nem gondolta volna, hogy lehetséges mélyebben elpirulni, de hamar rá kellett döbbennie, hogy tévedett. – Hát jó. Egy-két-há', egy-két-há… – mondta, és John vállát enyhén megnyomva indította a keringő lassú fordulatát. Rögtön John lábára lépett. John pedig kisfiúsán elmosolyodott. – Képzelheted, mennyire örülök, hogy te botlottál elsőként! Belle durcásan nézett fel rá. – Nem szoktam hozzá, hogy vezessenek. És úriemberhez méltatlan, hogy szóvá teszed a hibámat. – Én nem találtam hibának. Ami azt illeti, nagyon is élveztem, hogy elkaphattalak. – Gondolom – dünnyögte Belle. – Megpróbálhatnánk még egyszer? Belle bólintott és visszahelyezte kezét a férfi vállára.
– Egy pillanat. Azt hiszem, fogást kéne cserélnünk. – Azzal kezét lecsúsztatta a férfi derekán. – Így. Tedd a kezedet a vállamra. Most képzeld azt, hogy én vagyok a férfi. John lenézett Belle keblének csábos halmára. – Az rendkívül nehéz mentális feladat. Belle nem látta a férfi vággyal telt pillantását, ami talán jobb is így, mert érzékei már így is eléggé telítettek voltak. – Tehát ha én lennék a férfi és te a nő, egy kicsit megnyomnám a derekadat, így, te pedig így mozdulnál – és ahogy lágyan énekelni kezdte a keringő dallamát, keringeni kezdtek a szalonban, John sérült lába olyan kecsességgel mozgott, hogy nem is álmodott volna magának ilyen képességet. – Csodálatos! – kiáltott Belle diadalmasan. – Ez egyszerűen tökéletes. – Egyetértek – felelte John, nagyon élvezte, hogy a karjában tarthatta. – Gondolod, hogy egy időre lehetnék esetleg én a férfi? Belle rögtön felvette a megfelelő pozíciót, John vállára tette a kezét, tekintetük gyengéden összefonódott. Szólni akart, ajka mozdult, de torka kiszáradt. Feszengve pislogott, és bólintott. – Jó. Így sokkal jobban szeretem – szólt John, azzal megragadta a kisasszony derekát és magához vonta. Belle ezúttal nem tiltakozott, a férfitest melege, a helyzet izgalma magával ragadta. – Jól csinálom? – kérdezte, és lépdelt, vezette a táncot. – Ó… igen, azt hiszem. – Csak hiszed? Belle visszazökkent a valóságba. – Nem, természetesen nem. Tudom. Nagyon elegánsan táncolsz. Biztosan nem keringőztél még? – Ami azt illeti, a nővéreim kényszerítettek, hogy legyek a partnerük, amikor táncolni tanultak. – Tudtam, hogy nem vagy újonc. – Csak kilencéves voltam. Belle elgondolkodón csücsörítette ajkát, fogalma sem volt róla, milyen csókkísértést jelent ez Johnnak. – Szerintem amikor kilencéves voltál, még nem volt szokás keringőzni.
Ahogy a szalonban keringőztek, John azon tűnődött, vajon vesztett csatát vív-e. Igyekezett győzködni magát, hogy távol kell tartania magát Belle-től, ám ezen igyekezete hasztalannak bizonyult a napfényes szép mosoly közelében. Tudta, hogy nem veheti feleségül, ha megtenné, azzal ártana a hölgynek, akit pedig védelmezni akart, akit gyengéden szeretni, akiről gondoskodni vágyott. Azok után, amit Spanyolországban tett, csalónak érezte magát már attól, hogy mellette állt. John lassan szusszant, sóhajtott, a hangban elégedettség és feszélyezettség elegyedett. Ezt a délutánt ígérte magának. Csak néhány óra boldogságot úgy, hogy nem törnek rá az emlékek, nem jut eszébe Ana. – Beszélgetnünk is kéne – szólalt meg Belle hirtelen. – Valóban? – Igen. Különben aki minket lát, azt gondolhatja, hogy nem kedveljük egymást. – Nincs itt senki, aki ilyen vagy olyan véleményt kialakíthatna – mutatott rá John. – Ezt én is pontosan tudom, de éppen keringőzni tanítalak és keringőzni többnyire nem szalonokban, hanem báltermekben szoktak. – Felettébb sajnálatos. Belle mintha tudomást sem vett volna erről a megjegyzésről. – Ezért gondolom azt, hogy a tánc közbeni beszélgetést is meg kéne tanulnod. – Az olyan nehéz? – Nehéz tud lenni. Vannak férfiak, akik csak úgy tudják tartani a ritmust, ha közben számolják az ütemet, márpedig elég nehéz beszélgetni olyan emberrel, aki közben azt mondogatja, hogy egy-kéthá', egy-két-há'. – Nos, akkor mindenképpen beszélgessünk. – Rendben – mosolygott Belle. – írtál mostanában verset? – Ó, csak ürügyet kerestél, hogy feltedd nekem ezt a kérdést – jegyezte meg John vádlón. – Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. – Belle, mondtam neked, hogy nem vagyok költő. – Nem hiszek neked. John felhördült és zavarában elvétett egy lépést.
– Na, jó, megpróbálok írni neked egy verset – mondta végül. – Csudajó! – kiáltott fel Belle. – Alig várom! – Én a te helyedben nem támasztanék nagy reményeket. – Butaság! – szólt Belle valósággal ragyogva. – Alig várom! – Mi ez? – szólalt meg hirtelen egy harmadik hang. –Táncmulatság az otthonomban és engem nem hívtak meg rá? John és Belle fordulás közben torpant meg körülnéztek, meglátták a belépő Emmát. – Éppen Johnt tanítom keringőzni – magyarázta Belle. – Zene nélkül? – Úgy gondoltam, jobb, ha nem kérem, kísérj minket zongorán. Emma elfintorodott. – Ez valószínűleg nagyon is jó elhatározás volt – mondta, azzal Johnra nézett. – Még nem találkoztam olyan teremtménnyel, akinek zongoratudása alulmúlná az enyémet. Beleértve az istállólakókat. – Értesültem róla. Emma mintha meg sem látta volna John pajkos mosolyát. – Élvezte a táncórát, John? – Nagyon. Belle kiváló táncos. – Mindig is így gondoltam. Én természetesen még nem táncoltam vele – felelte Emma, azzal az egyik karosszékhez lépett és leült. – Nem bánják, ha csatlakozom teára? Bátorkodtam szólni Norwoodnak, hogy hozzon még egy csészét. Remélem, nem hűlt ki teljesen. – Természetesen szívesen látjuk – felelte John kegyesen. – Hiszen ez az ön háza. Emma sokat tudón elmosolyodott, amikor észrevette, hogy John és Belle még mindig összeölelkezve áll. – Kérem, ne zavartassák magukat. Nyugodtan folytassák a táncot – mondta pajkos mosollyal. A pár erre rögtön zavartan szabadkozni kezdett, elengedték egymást, Belle leült a szófára. John valami olyasmit mormogott, hogy haza kell mennie, mire Emma nagyon és élénken gyorsan reagált: – Ó, azt nem teheti! Belle gyanakvó pillantást vetett unokanővérére, és röglön rájött, hogy Emma szerint ő és John nagyon jól összeillenek. – Esik, mintha dézsából öntenék – tette hozzá Emma gyorsan, magyarázón. – Itt kell maradnia, amíg az eső egy kicsit csillapodik.
John inkább nem mutatott rá, hogy a zápor máris csillapodott, és ha tovább vár, akkor talán megint még jobban elered. Kifürkészhetetlen mosollyal nézett a két hölgyre, azzal leült velük szembe egy elegáns, de nagyon kényelmetlen székre. – Ó, ne oda üljön! – szólt Emma. – Az szörnyen kényelmetlen, már régen megszabadultam volna tőle, ha Alex édesanyja nem világosított volna fel, hogy felbecsülhetetlen értékű darab. Miért nem ül a szófára, Belle mellé? John felvonta egyik szemöldökét. – Ki nem állhatom, amikor emberek így viselkednek – jegyezte meg Emma halkan, szinte csak magának. – Biztosíthatom, hogy ha azon a széken öt percnél tovább marad, holnap szörnyű hátfájása lesz. John erre felállt, és kényelmesen leült Belle mellé, – Alázatos szolgája vagyok, kegyelmes hercegné – felelte udvariasan. Emma elpirult. Hallotta a humor és a pajkos gúny csengését a férfi hangjában. – Ó, jaj! – szólt Emma hangosan. – Nem tudom, milyen akadály állt elő, hogy még nem ért ide a tea! Megyek, meg kell néznem. Azzal felállt, és igen figyelemreméltó sebességgel elhagyta a helyiséget. John és Belle egymás felé fordult, Belle aranyló haja tövéig elpirult. – Az unokanővéred nem sajátította el a tapintatosság művészetét – jegyezte meg John fanyarul. – Hát igen. Illetve… valóban nem. – Nem igazán értem, mit akar ezzel elérni. Meglehet, kétlépésnyire az ajtótól összefut a teát hozó szobalánnyal. Belle feszengve mocorgott a szófán. Eszébe jutott, amikor Alex nővére, Sophie és ő szándékosan öt egész percre kettesben hagyták Emmát leendő férjével, azzal az ürüggyel, hogy feltétlenül meg kell szemlélniük egy nem létező csembalót. – Azt hiszem, képes kitalálni valami ürügyet. – Bármennyire szeretnélek a karomba zárni, nem szeretném, ha a teával visszatérő unokanővéred rajtakapna minket. – Ó, emiatt nem aggódnék – mormogta Belle. – Megtalálja a módját, hogy figyelmeztessen minket közelgő visszatérésére. Eléggé találékony tud lenni.
Mintha végszóra történne, meghallották Emma kiáltását odakintről. – Micsoda meglepetés! – jegyezte meg Belle fanyar mosollyal. – Azt hittem, egy kicsit több időt ad nekünk. Nyílt az ajtó. – Nocsak, kivel találkoztam össze a hallban! – szólt Emma, Alex kezét fogva. – Csak késő estére vártam haza. – Úgy látszik, a gondosan szövögetett terveit felborította a figyelmes férj – súgta John, azzal felállt. Belle kitörni készülő nevetését elfojtva szólalt meg: – Ó, milyen öröm, hogy viszontlátunk, Alex! – Kint jártam, a földeket szemléztem – felelte Alex, arca egy pillanatra csodálkozó grimaszba rándult. – Akkor is nagyon jó, hogy visszajöttél – jelentette ki Emma nem túl meggyőzően. – Sikerült felderíteni a tea hollétét? – kérdezte John. – A teát? Ó, igen, a teát. Ó, ami azt illeti, nem. – Hmm… Emma összerezzent a hangtól. Norwood állt közvetlenül mögötte, diszkréten köhécselt. – A teája, kegyelmes hercegné. – Ó, köszönöm, Norwood. Talán oda, az asztalra tegye, kérem. – A tea nagyon jólesne, miután olyan esőben lovagoltam egész délután – jegyezte meg Alex udvariasan. – Bár úgy tűnik, már csillapodik az eső. Belle nem volt egészen biztos abban, hogy jól hallotta, de Emma mintha felnyögött volna. Emma töltött egy csésze teát Alexnek, ami, miután nagyot kortyolt a meleg italból, megjegyezte: – Holnap vásár lesz a faluban. Láttam az előkészületeket. – Igazán? – szólt Emma örvendezve. – Imádom a vásárokat. Elmegyünk? – Nem is tudom. Nem tetszik a gondolat, hogy a te állapotodban sokadalomba menj. E megjegyzésre Emma lázadó pillantást vetett hitvesére. – Ó, ne légy már ilyen földhözragadt! Nem tarthatsz örökre bezárva!
– Hát jó. De meg kell ígérned, hogy óvatos leszel – engedett Alex, azzal John és Belle felé fordult, akik láthatóan derűs élvezettel figyelték a házastársi szóváltást. – Lenne kedvetek csatlakozni hozzánk? John ajkára önkéntelenül a meghívás visszautasítása tolult, de mielőtt megszólalhatott volna, eszébe jutott, ahogy Belle-t tánc közben a karjában tartotta. Keringőztek… És boldogság ragyogott a kisasszony szemében. John szíve gyengédséggel, teste vággyal telt. Talán mégis része lehet egy kis örömben ebben az életben. Talán öt év pokol elég bűnhődés volt bűneire. Belle felé fordult. A kisasszony oldalra hajtotta a fejét, és mosolygott, biztatón vonta fel szemöldökét. – Szívesen – felelte John. – Ebéd után átjövök, és együtt mehetünk. – Remek. – Alex még egy kortyot ivott, és kinézett az ablakon. Az ég vészjóslón sötétedni kezdett. – Nem akarok udvariatlan lenni, Blackwood, de én a te helyedben elindulnék haza, amíg csak alig csepereg. Úgy tűnik, hamarosan újabb nagy esőt kapunk. – Én is éppen erre gondoltam – felelte John, azzal felállt és meghajolt a hölgyek felé. Belle természetesen sajnálta, hogy távozni látja, de olyan mulatságos látvány volt, ahogy Emma szomorúan visszahuppant a székébe, miután férje figyelmetlenül meggátolta oly gondosan felépített mesterkedésének megvalósulását, hogy ez ellensúlyozta a csalódottságot. Amikor John aznap délután hazaért, újabb üzenet várta. Oxfordshire-ben vagyok. John a fejét ingatta. Kapcsolatba kell lépnie valahogy Bletchford Manor korábbi tulajdonosaival. Egy kissé hibbantnak tűntek… éppen olyannak, akikről feltételezhető, hogy ilyen furcsa üzeneteket írogató barátaik vannak. Eszébe sem jutott, hogy az üzenetnek bármi köze lehetne az erdőben eldördült puskalövéshez. John aznap este töltött magának egy pohár brandyt, mielőtt felment a lépcsőn a hálószobájába. Ivott egy kortyot, aztán letette a poharat az éjjeliszekrényére. Nélküle is elég melege volt. Vajon ez a boldogság? Oly sokáig hiányzott ez az érzés az életéből, hogy már nem is tudta, miről lehet felismerni. Elégedetten feküdt le. Nem várt álmot.
Spanyolországban volt. Forró nap volt, de a csapata jó hangulatban töltötte az időt, már legalább egy hete nem csatáztak. Asztalnál ült egy fogadóban, előtte üres tányér. Mi ez a furcsa, dübörgő hang odafentről? Töltött magának még egy adag italt. Puff. Ez a hely szerintem tele van olyasmivel, ami nagyon is jó mulatság lehet. John a szemét dörzsölte. Ki is mondta ezt? Újabb tompa puffanás. Újabb kiáltás. John lassan a lépcső felé ment. Mi a baj? A hang egyre erősödött, ahogy a folyosón haladt előre. És akkor újra hallotta. Ezúttal tisztán. ”Neeeeeee!” Ana hangja. Berontott az ajtón, zsanérostól tépte ki a helyéből. ”Szent isten! Ne!” – kiáltott fel. Alig látta Anát, karcsú alakja teljesen elveszett Spencer alatt, aki könyörtelenül belehatolt. De hallotta Ana fájdalmas sikolyát. ”Neee! Neeeee! Kérem neeeee!” John nem állt meg gondolkodni a helyzeten. Iszonyú haraggal lerántotta Spencert a lányról és a falhoz csapta. Újra lenézett Anára. A haja… mi történt? Szőke lett. Belle volt az. Ruhája elszakadt, teste sebzett. ”Istenem, ne! Ezt ne!” A kiáltás mintha John lelkének legmélyéről tört volna fel. Visszafordult a falhoz kent férfi felé, keze pisztolya markolatára feszült. – Nézz rám, Spencer? – parancsolta. A férfi felemelte a fejét, de már nem Spencer volt az. John a saját szemébe nézett. – Ó, istenem! Nem! – dadogott, az ágy felé hátrálva. – Nem én. Én ezt nem tehettem. Én ilyet nem… A másik John csak nevetett. Beteges, őrült, mániás hang. Lenézett az ágyra, de már üres volt. – Ne! Belle! John saját sikolyának hangjára ébredt. Levegőért kapkodott, gyomrára szorította kezét. Hánykolódott az ágyban, testét hangtalan zokogás rázta.
8. fejezet Belle az ágyban ült, és a Wordsworth-kötetet lapozgatta, amit a délután folyamán nem sikerült elolvasnia. Úgy találta, hogy a szokásosnál is jobban kell hunyorognia, ezért az éjjeliszekrényhez hajolt és meggyújtott még egy gyertyát. Amint újra kényelmesen elhelyezkedett, valaki kopogott az ajtón. – Tessék! Emma perdült be a szobába, ibolyaszín szemében élénk izgalom ragyogott. – Sophie szül! – kiáltott fel. – Három héttel idő előtt! Az imént jött egy futár a férje üzenetével. – Ó, ez csodálatos! – sóhajtott Belle. – Csodálatos, ugye? – Ó, igen! A gyermeknek nem jó, hogy korábban jön, de három hét nem sok, és Olivér azt írta, lehet, hogy Sophie rosszul számolt. – Akkor reggel indulsz Alexszel? – Nagyon korán. Most rögtön indulni akartam, de Alex erről hallani sem akart. – Tudod, igaza van. Az utak éjszaka nagyon veszélyesek. – Tudom – felelte Emma csalódottan. – Csak tudatni akartam veled, ha velünk akarnál jönni. Vagy ha nem akarsz jönni, akkor tudd, hogy mit tervezünk, mert olyan korán indulunk, hogy még biztosan alszol. – Azt hiszem, inkább nem mennék veletek – mondta Belle lassan, gondosan mérlegelve szavait. Egész este a vásári forgatag járt az eszében, és nem szívesen mondott volna le a Johnnal tölthető délutánról. Különösen így, hogy kettesben lehetnek. – Nem hiszem, hogy Sophie szeretné, ha tele lenne a ház vendéggel, amikor szül. Meglátogatom majd, ha egy kicsit megerősödik a baba.
– Jó, akkor átadom üdvözletedet – felelte Emma, majd kissé elkomorult. – Bár nem tudom, itt hagyhatlak-e egyedül. Nem hiszem, hogy megfelel az illemnek. – Egyedül? – kérdezte Belle hitetlenkedve. – Hiszen több mint száz szolga van itt. – Nincsenek százan – helyesbített Emma. – És megígértem anyádnak, hogy jó gardedámod leszek. – Nem tudom, milyen őrület lett úrrá anyámon, amikor azt gondolta, hogy jó gardedám leszel. – Hiszen ismered a jó társaságot. Ha azt hiszed, hogy nem lesz méltatlankodás és felháborodás… – Tudom, hogy nem lesz. Hiszen nem Londonban vagyunk. Nem hiszem, hogy bárki tudomást szerezne arról, hogy őrizet nélkül hagytál. És ha mégis, akkor sem lenne nagy felbolydulás, hiszen száz szolga van körülöttem. – Hát jó – egyezett bele Emma végül. – Csak ne hívd meg ide Lord Blackwoodot, kérlek. Nem akarom, hogy kitudodjék, kettesben voltatok, gardedám nélkül. Belle felhorkant. – Ennyit a délutáni mesterkedésedről. – Az teljesen más – riposztolt Emma védekezőn. Mégis, volt benne annyi jó érzés, hogy legalább elpirult. – És ne is próbáld tagadni, hogy nem vetted jó néven az én úgynevezett mesterkedésemet, Láttam, hogyan néztél rá. Belle felsóhajtott, lejjebb csusszant a takaró alatt. – Nem próbálom tagadni. Emma előrehajolt, közelebb hozzá, mert ez a közlés erősen felkeltette az érdeklődését. – Szerelmes vagy belé? – Nem tudom, Honnan tudhatnám? Emma egy pillanatig elgondolkodott, mielőtt válaszolt. – Az ember valahogy egyszerűen tudja. Beivódik a csontjaiba. A költők olyasmit írnak, hogy szerelem első látásra, de nem hiszem, hogy így történik. Belle vágyódó mosollyal szólalt meg. – Szerintem ilyen csak a romantikus regényekben van.
– Igen – felelte Emma és hirtelen felegyenesedett. – Azt hiszem, jobb, ha most lefekszem. Holnap hajnalban indulunk. – Jó utat! – Remélem, jó utunk lesz. Ó, és kérlek, ments ki minket Lord Blackwoodnál holnap, kérj elnézést a nevünkben, amiért nem tudunk veletek menni a vásárba. – Természetesen. Emma elfintorodott. – De utána ne hívd meg ide. És akármit is teszel, ne menj át egyedül Bellamy Parkba. – Nem így hívják a helyet. – Hanem? Belle felsóhajtott. – Nem emlékszem. Valami B betűs. – Hát, akárhogy is hívják, ne menj át oda. Anyád a fejemet venné. Belle bólintott és amint Emma kilépett a szobából, elfújta a gyertyát. Másnap, nem sokkal dél után John elindult Westonbirt felé, és vagy századszor emlékeztette magát, hogy véget kell vetnie a Belle iránti rajongásának. Kezd átkozottul nehéz lenni, hogy eltávolítsa magától. Úgy tűnik, olyan nagyon hisz benne, ahogy ő majdnem elhitte, hogy megérdemli a boldogságot, amit a kisasszony kínált. Ám az álmok furcsamód átszivárognak az ébrenlétbe, a való életbe, és John képtelen volt lerázni azt a képet, hogy Belle ott fekszik azon az ágyon Spanyolországban, sebzett, meggyötört testtel. Nem lehet vele. Most jobban tudta, mint valaha. Ma megmondja neki. Megesküdött magának, hogy megteszi, bármennyire is fáj megtennie. Megteszi… a vásár után. Még egy áldott, kellemes délután nem árthat. Lóháton csak tizenöt perc eljutni Westonbírtbe. John az istállóban hagyta erős csődörét, a főbejárathoz ment, és felemelte a kezét, hogy kopogjon. Ujja még nem ért a fához, amikor Norwood ajtót nyitott. – Üdvözlöm, uram – köszöntötte a komornyik udvariasan. – Lady Arabella a sárga szalonban várja önt. – Nem várom. Illetve nem ott várom – szólt Belle csengő hangja, és kidugta fejét a hatalmas hallt szegélyező sok helyiség egyikéből. –
Szervusz, John. Tudom, hogy szépen üldögélve kéne a szalonban várnom rád, de túlságosan türelmetlen vagyok. Találd ki, mi történt! – Fogalmam sincs. – Alexnek és Emmának hajnalban hirtelen el kellett utaznia. Alex nővére gyermeknek ad életet. – Gratulálok! – felelte John automatikusan. – Ez azt jelenti, hogy a programunk meghiúsult? – Természetesen nem jelenti azt. – Hát nem látja, hogy a legjobb lovaglóruhája van rajta? – Nem látok okot, hogy miért ne tölthetnénk együtt, kellemesen ezt az időt. John elmosolyodott a finom szóhasználaton, de lelke mélyén tudta, hogy nagyon veszélyes vizekre evez – Ahogy óhajtja, kisasszony. Békés csendben lovagoltak egymás mellett, élvezték az őszi időben támadt kellemes, friss szelet. A vásár közelebb esett John udvarházához, mint Westonbirthez, ezért a két birtok határán átkelve ellovagoltak Bletchford Manor mellett. Ahogy a szép épület közelébe értek, John, mint mindig megjegyezte: – A pokolba is! Ki kell találnom valami más nevet ennek a helynek! – Tökéletesen egyetértek – felelte Belle. – A Brimstone Park nem jó név a kénköves pokol tüzét idézi. John furcsán nézett rá. – Nem Brimstone Park a neve, – Nem? Ó, hát persze. Tudtam. – Belle kényszeredetten mosolygott. – Hogy is hívják? – Bletchford Major – felelte John önkéntelenül megborzongva. – Szentséges ég, az még rosszabb! A Brimstone Parknak legalább volt valami jellege. – Hidd el, pontosan tisztában vagyok azzal, milyen kellemetlen hangzású ez a név. – Ne aggódj, majd kitalálunk valamit – Belle a nyeregben áthajolva nyugtatón paskolta meg John alkarját. – Csak adj egy kis időt. Elég jól értek a szavakhoz. Elérték a vásárteret, Belle figyelmét rögtön megragadta a tőlük alig néhány yardnyira gólyalábakon járó férfi. Hamarosan elragadta őket a vásár forgataga.
– Sokat gondolkodtam azon, hogyan csinálják – mutatott Belle egy élénk ruhájú zsonglőrre. – Azt hiszem, csak azon múlik, hogy pontosan a megfelelő időben kell feldobni a labdákat a levegőbe. Belle könyökkel oldalba bökte. – Jaj, ne rontsd el a kedvemet! Képes vagy mindent varázstalanítani. Ó, nézd azokat a szalagokat… – azzal kihúzta kezét John karjából, a szalagárushoz sietett, a portékát szemlélte. Mire John odaért hozzá, már két szalag volt a kezében, nézegette őket. – Melyik tetszik jobban, John? Ez? – tartott a hajához egy rózsaszín szalagot. – Vagy ez? – kérdezte a rózsaszín helyébe pirosat téve. John kezét karba fonva figyelte, és úgy tett, mintha alaposan elgondolkodna, mielőtt egy élénkkéket elvett volna az asztalról. – Ez jobban tetszik. Pontosan olyan színű, mint a szemed. Belle ránézett, látta simogató pillantását és egyszerűen elolvadt a gyönyörűségtől. – Akkor legyen a kék – mondta lágyan, szelíden. Ott álltak, tekintetük egymáséba fonódott. A szalagárus törte meg a pillanatot, hangos köhécseléssel. Belle szeme rebbent, megtört a varázs, retiküljébe nyúlt, de mielőtt pénzt vehetett volna ki belőle, John már kifizette a szalagot és a kezébe adta. – Ajándék, kisasszony. Azzal lehajolt, kezet csókolt. Belle érezte, hogy a csók melege felkúszik karján, lelkéig hatol. – Kincseim között fogom tartani. Idilli volt a pillanat. – Éhes vagy? – kérdezte John hirtelen, nagyon igyekezett hétköznapibb témára terelni a beszélgetést. – Mint a farkas. John az ételessátrakhoz vezette, ahol spenótos pitét és epres lepényt vettek. Kezükben tányérral kerestek maguknak egy csendes helyet. John a földre terítette kabátját, leültek rá, mohón nekiestek az ételnek. – Tartozol nekem egy verssel – emlékeztette Belle két falat pite között. John felsóhajtott. – Valóban. – Meg sem próbáltad, ugye? – kérdezte Belle vádlón.
– Természetesen megpróbáltam. Csak nem fejeztem be, amit elkezdtem. – Akkor mondd el, ami megvan belőle. – Nem is tudom – hebegte. – Egy igazi költő nem fedne fel semmit a munkájából, amíg nem biztos abban, hogy készen van. – Kééééééééééééérlek! – könyörgött, arca olyan kifejezést vett fel, amilyet ötéves gyerekeken lehet látni. John képtelen volt ellenállni a könyörgésnek. – Hát jó. Mit szólsz ehhez? Ahogy ittjár-kél, szép, miként a csillagtüzes éjszaka, Fénybe árnyat és árnyba fényt szűr arca, szeme, mosolya: oly szelíden ragyog felénk, ahogy a vad nappal soha.2 – Ó, John! – sóhajtott Belle gyönyörűséggel. – Ez nagyon szép volt. Olyan szépnek érzem magamat tőle. – Valóban szép vagy. – Köszönöm – szólt Belle mintegy megszokásból. – De azt hiszem, szépnek lenni nem olyan fontos, minthogy az ember szépnek érezze magát, ezért is érintett olyan mélyen a versed. Olyan romantikus volt! Olyan… Egy pillanat? –Felült, elgondolkodva ráncolta homlokát. John hirtelen minden figyelmét a kezében tartott spenótos pitére fordította. – Ezt már hallottam – folytatta Belle. – Azt hiszem, olvastam. Nem is olyan régen! – El sem tudom képzelni, hogyan lehetséges – mormogta John, tudta, hogy nagyon nagy slamasztikába került. – Ezt Lord Byron írta! El sem tudom hinni, hogy Lord Byron versét a magadénak akartad mondani! – Eléggé sarokba szorítottál. Mondhatni kényszerítettél, hogy verset mondjak. – Tudom, de ez nem lehet indok a plágiumra! És én még azt hittem, hogy te írtál ilyen szép verset és nekem írtad. El tudod képzelni, mennyire csalódtam? – Képzeld, én mekkorát csalódtam! – mormogta John. –Szinte biztos voltam benne, hogy még nem olvastad. Csak tavaly adták ki. – A bátyámmal kellett megvetetnem. Lord Byron műveit nem árulják a hölgyek könyvesboltjában. Azt mondják, túlságosan pikáns.
– Felettébb leleményes vagy – mormogta John, azzal hátradőlt, könyökére támaszkodott. – Ha csak azokat a könyveket olvastad volna, amiket a hölgyeknek szántak, most nem lennék ilyen bajban. – Én egy cseppet sem sajnálom – jelentette ki Belle élesen. – Számomra elviselhetetlen ostobaságnak tűnt, hogy pusztán azért, mert hajadon vagyok, nem olvashatom, amiről az egész előkelő társaság suttog. – Menj férjhez – javasolta John tréfásan. – Akkor azt olvashatsz, amit csak akarsz. Belle előrehajolt, szeme izgatottan csillogott. – Lord Blackwood, ez ugye nem lánykérés akar lenni? John elsápadt. – Most tényleg sarokba szorítottál. Belle hátradőlt, igyekezett titkolni csalódottságát. Nem is tudta, mi szállta meg, hogy ilyen botrányosan nyíltan beszéljen, és fogalma sem volt, milyen reagálást várt tőle. Ám az a vád, hogy sarokba szorította, nyilván nem tartozott a remélt reakciók közé. – Még mindig úgy gondolom, hogy verset kéne írnod – jelentette ki Belle, remélve, hogy hangjának vidám tónusa elfedi a tekintetében bujkáló, leplezhetetlen szomorúságot. John úgy tett, mintha alaposan elgondolkodna. – Mit szólsz ehhez? – kérdezte pajkos mosollyal. Szívemnek nincsen semmi drágább Mint hölgyem, kinek eperdzsem piroslik ajkán. Belle elfintorodott. – Ez borzalmas volt. – Valóban így gondolod? Szerintem ez nagyon is romantikus volt. Különösen azért, mert epermaszat van az arcodon. – Nem igaz. – De igen. Éppen itt. Azzal John kinyújtotta a kezét és gyengéden megérintette Belle ajkának sarkát. Egy pillanatig tétovázott, szerette volna végigsimítani az ajak körvonalát, de elég hirtelen elhúzta a kezét, mintha valami megégette volna. Olyan közel volt a kísértéshez! Csak annyi kellett, hogy Belle itt üljön vele szemben egy rögtönzött pikniken, és egész teste életre kelt.
Belle az arcához kapta a kezét, ösztönösen azt a helyet érintette, ahol a férfiujj volt az imént. Furcsa, hogy bizsereg ott a bőr. Még furcsább, hogy az érzés lassan átterjedt egész testére. Johnra nézett, aki mohón pillantott rá, sötét szemében kielégítetlen vágy remegett. – Olyan… olyan sokan vannak itt, uram – hebegte. John látta rajta, hogy feszeng. Különben nem lépett volna vissza a nagyon hivatalos ”uram” kifejezés használatára. Elhúzódott, behunyta a szemét, tudta, hogy pillantásában látszik a vágy és Belle ettől feszeng. Mélyen lélegezve igyekezett csillapítani őrült vágyát. Teste nem volt hajlandó engedelmeskedni, nem akart tudomást sem venni a bámulatosan szép nőről, aki alig egy karnyújtásnyira ült tőle. John magában átkozódott. Ez őrület. Végtelen őrület. Olyan nőbe szerelmes, akivel nem remélhet jövőt. Bátyja, Damien hangja visszhangzott fejében. Nem vagy nemesember. Nincs címed, rangod. Nem vagy nemes. John alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. Furcsa, hogy milyen fordulatokat tud venni az élet. Nemesi rangot vívott ki magának, de a lelke fekete, mint a bűn. – John – kérdezte Belle halkan. – Valami baj van? Olyan szótlan vagy. John felnézett, aggodalmat látott Belle szemében. – Nem, csak gondolkodtam. – Miről? – Rólad – felelte határozottan. – Remélem, jókat gondoltál rólam – jegyezte meg Belle a komor hangtól megszeppenve. John felállt, kezét nyújtotta. – Gyere, menjünk egy kicsit sétálni az erdőbe, amíg süt a nap. A lovak mögöttünk jönnek. Belle szó nélkül felállt, követte Johnt oda, ahol hátasaikat hagyták. lassan, gyalog indultak tovább, a fák között haladtak Westonbirt és Bletchford Manor felé. A lovak engedelmesen baktattak utánuk, időnként megálltak, felfigyeltek az erdőben bóklászó kis állatokra. Úgy negyed óra vészjósló csend után John hirtelen megtorpant. – Belle! Beszélnünk kell. – Valóban? – Igen, ez… – küszködött, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, de nem járt sikerrel. – Ez a dolog kettőnk között… ennek véget kell érnie.
Lassan mély, sötét fájdalom képződött Belle gyomra mélyén és terjedt szét testében. – Miért? – kérdezte halkan. John nem nézett rá. Képtelen volt a szemébe nézni. – Azért, mert nem vezet sehova. Ezt neked is tudnod kell és be kell látnod. – Nem – felelte Belle élesen, a fájdalomtól felbátorodott, szinte éles hangon. – Nem, nem tudom, nem látom, és nem látom be. – Belle, nekem nincs vagyonom, a lábam hasznavehetetlen és alig száradt meg a tinta a nemesi levelemen. – Miért mondod ezt? Nekem ezek a dolgok nem számítanak. – Belle, nincs olyan férfi a világon, akit ne kaphatnál meg. – De én téged akarlak. Ez a lelkes, szenvedélyes válasz a levegőben lógott. John egy hosszú percig képtelen volt bármit is mondani. – A te érdekedben teszem. Belle hátralépett. Kis híján elvakította a fájdalom és a düh. John szavai úgy záporoztak rá, mintha minden egyes hang ütés lett volna a testén, és az jutott eszébe, vajon lesz-e valaha része boldogságban ebben az életben. – Hogy merészelsz ilyen lekezelően beszélni velem? – Belle, nem hiszem, hogy eléggé belegondoltál ebbe. A szüleid soha nem egyeznének bele, hogy magamfajtához menj feleségül. – Nem ismered a szüleimet. Nem tudod, mit akarnak nekem. – Belle, te grófkisasszony vagy. – És mint korábban rámutattam, a te apád is gróf volt, tehát nem látok problémát. – Világnyi a különbség köztünk, és ezt te is tudod. John tudta, hogy szalmaszálakba kapaszkodik. Igyekszik elkerülni, hogy megmondja neki az igazat. – Mit akarsz, John? – kérdezte Belle szenvedélyes haraggal. – Azt akarod, hogy könyörögjek? Erről szól ez az egész? Mert nem fogok könyörögni neked. Ez valami perverz bókprovokálás? Azt akarod, hogy felsoroljam az összes okot, hogy miért akarlak? Az összes okot, amiért úgy gondoltam, hogy nemes és jó ember vagy? John összerezzent a múlt idő használatára. – Éppen nemes módon próbálok viselkedni – jelentette ki mereven.
– Nem. Éppen mártír akarsz lenni és remélem, legalább te élvezed, mert én nem. – Belle, hallgass meg! – könyörgött. – Én… én nem olyan férfi vagyok, amilyennek gondolsz. Hangjának nyers fájdalmától Belle döbbenten elhallgatott és tátott szájjal bámult. – Én,., tettem bizonyos dolgokat – vallott komoran, elfordulva, hogy ne kelljen a szemébe nézni. – Bántottam embereket. Bántottam… ártottam nőknek. – Nem hiszek neked – felelte Belle halkan, gyorsan. – A pokolba is, Belle! – megpördült, ököllel vágott egy fa törzsébe. – Mit tegyek, hogy elhidd? Mit kell tudnod? Szívem legsötétebb titkát? Azt, ami letörölhetetlen foltot hagyott a lelkemen? Belle egy lépést hátrált. – Én… én nem tudom, miről beszélsz. És nem hiszem, hogy te tudod, miről beszélsz. – Ártanék neked, Belle. Akaratlanul is ártanék neked. Ártok neked… az ég szerelmére, nem elég csak annyi, hogy ártok neked? – Nem árthatsz nekem – mondta halkan Belle, és megérintette John ingének ujját. – Ne ringasd magadat abba a hitbe, hogy hős lennék, Belle. Nem vagyok az… – Nem gondolom, hogy hős lennél – vágott a szavába Belle. – Nincs is szükség arra, hogy hős legyél. – Istenem! – szólt John sötét, mély, gúnyos nevetéssel. – Ez az első reális gondolat, amit ma mondtál. Belle megmerevedett. – Ne légy kegyetlen, John! – Belle! – hördült fel. – Nekem is megvan a tűréshatárom. Ne feszítsd túl a húrt! – Konkrétan mit akarsz mondani ezzel? – kérdezte Belle bosszúsan. John megragadta a vállánál fogva, mintha valami észt próbálna beleverni. Szentséges ég! Olyan közel van, hogy érezni lehet az illatát! Érzi hajának lágy pászmáját, amit éppen feléje fújt a szél. – Azt… hogy minden akaraterőmmel küzdenem kell… hogy ne hajoljak előre, és… ne csókoljalak meg most rögtön.
– Miért nem teszed? – szólt remegőn suttogva. – Nem akadályoznám meg. – Azért, mert nem állnék meg ott. Végighúznám az ajkamat lágy nyakadon egészen addig, míg el nem érném lovaglóruhád ingerlő gombjait. Aztán lassan kigombolnám őket és szétnyitnám mellrészének két szárnyát. – Szentséges isten! Kínozni akarja magát? – Valami selymes kis alsóinget viselsz, ugye? És John legnagyobb rémületére Belle bólintott. John megborzongott, a vágy hullámai cikáztak testén. – Imádom a selyem érzetét – mormogta. – És te is. – Honnan… honnan tudod? – Figyeltelek, amikor vízhólyagos lett a lábad. Láttam, ahogyan a harisnyádat lehúztad. Belle felszisszent, megdöbbent, hogy John leste őt, mégis furcsán izgatta az érzés. – Tudod, mit tennék? – kérdezte John rekedtes hangon, tekintetét le sem véve Belle-ről. És Belle szótlanul ingatta a fejét. – Lehajolnék és megcsókolnálak a selymen keresztül. Számba venném sötét mellbimbódat, és addig szopogatnám, míg duzzadó rüggyé nem keményedne. És ha ez sem lenne elég, felcsúsztatnám a selymes kis alsóingedet, úgy, hogy csupasz legyen a kebled, kitárulkozzon nekem, és ugyanezt tenném, selyem nélkül. Belle nem moccant, egyetlen izma sem mozdult, földbe gyökerezett a lába a szavak érzéki rohamára. – És azután mit tennél? – kérdezte súgva, érezte a férfi forró kezét a vállán. – Büntetni akarsz, ugye? – kérdezte John, szorosabban markolva. – De ha már megkérdezted. Lehámoznék rólad minden egyes ruhadarabot, míg dicsőségesen mezítelenül lennél a karomban. Aztán csókolni kezdenélek, bőröd minden pórusát végigcsókolnám, egészen addig, míg remegnél a vágytól. Valahol Belle szenvedélytől zsibbadt tudatának mélyén érzékelte a tényt, hogy máris remeg. – Aztán lefektetnélek, és testemmel fedném be a testedet, a földhöz nyomnálak. És lassan, nagyon lassan beléd hatolnék, és élvezném minden pillanatát, ahogy magamévá teszlek. – John hangja elhalt,
lélegzete is elállt, ahogy felderengett benne a gondolat és elképzelte Belle combját a dereka körül. – Mit mondasz erre? Belle tudomást sem vett erről a nyers kérdésről, testét valósággal ellepte a sok érzéki kép, amit e szavak keltettek benne. Mintha tűzben égett volna, akarta, minden lehető módon akarta. Tudta, hogy most vagy soha pillanat ez, és megrémült, hogy teljesen elveszítheti. – Akkor sem tiltakoznék – súgta. Hitetlenkedés és vágy harcolt John tudatában, egészen addig, amíg durván ellökte magától a kisasszonyt. Nagyon jól tudta, hogy képtelen lenne ellenállni a kísértésnek, ha még egy pillanatig érinti. – Az ég szerelmére, Belle, tudod te, mit beszélsz? Tudod egyáltalán? – Végighúzta a kezét a haján, mélyeket lélegzett, próbált tudomást sem venni teste fájdalmas feszüléséről. – Igen, tudom, mit beszélek – kiáltotta Belle. – Csak te nem akarod meghallani. – Te nem is tudod, ki vagyok én. Felépítettél magadban egy romantikus képet a szegény, sebesült háborús hősről. Ó, milyen jó móka lenne férjhez menni egy igazi hőshöz! Rossz hírem van, kisasszony. Az nem én vagyok. Néhány hónap múltán rájönnél, hogy nem vagyok hős, és nem is olyan jó móka egy szegény ember feleségének lenni. Belle-t olyan düh fogta el, amilyet még soha nem érzett magában. Rávetette magát a férfire és püfölte, csak püfölte, kegyetlenül ütötte a mellét. – Te nyavalyás! Te öntelt korcs! Hogy mered azt mondani nekem, hogy nem tudom, mit beszélek? Azt hiszed, olyan ostoba vagyok, hogy nem látom, ki vagy te valójában? Egyfolytában azt hajtogatod, hogy valami rosszat tettél, de nem hiszek neked. Azt hiszem, csak ürügyül mondod, hogy eltaszíts magadtól! – Ó, istenem! Belle! – tiltakozott rekedtes, szomorú hangon. – Nem azért, hogy… – Azt hiszed, nekem számít, hogy sérült a lábad? Azt hiszed, nekem számít, hogy a nemesi címed nem évszázados? Az sem érdekelne, ha közember lennél! – Belle! – szólt John békítő hangon. – Elég legyen! Egy szót se szólj többet. Rosszul vagyok tőled! Azzal vádolsz, hogy el vagyok kényeztetve, de te vagy sznob! Annyira
rögeszméd lett a cím, a pénz és a társadalmi pozíció, hogy nem engeded meg magadnak, hogy kinyújtsd a kezedet azért, akit igazán akarsz! – Belle! Alig egy hete ismerjük egymást. Nem értem, hogyan juthattál arra a következtetésre, hogy én vagyok neked a megfelelő férfi – mondta John, de miközben ezt mondta, pontosan tudta, hogy hazudik, mert ő is erre a következtetésre jutott Belle-lel kapcsolatban. – Magam is kezdek elgondolkodni ezen – felelte Belle élesen, mert úgy meg akarta sebezni, ahogy John megsebezte őt. – Tudom, hogy megérdemeltem ezt, de hamarosan rájössz, hogy jót tettem ezzel. Talán nem holnap döbbensz rá, de ha lehiggadsz, tudni fogod. Belle elfordította a fejét, nem akarta, hogy a férfi lássa, könnycseppet töröl le. Zihált, levegő után kapkodott, és jó néhány pillanat telt el, amíg válla rázkódása csillapodott. – Tévedsz – felelte halkan, és visszafordult felé, hogy vádló tekintettel nézhessen rá. – Sosem fogom belátni, hogy ezzel azt tetted, ami helyes. Mert nem azt tetted! Tönkretetted a boldogságomat! – Nyeldekelt zavarában, mintha gombóc lenne a torkában. – És ha a szívedbe nézel, rájössz, hogy a saját boldogságodat is. John elfordult, megrendült a Belle szemében látott rendíthetetlen őszinteségtől. Tudta, hogy nem mondhatja meg neki az igazi okot, miért taszítja el magától, ezért a vele született praktikus gondolkodásra apellált. – Belle, te teljes luxusban nőttél fel. Én mindezt nem tudom megadni neked. Londoni házat sem tudok adni neked. – Ez egyáltalán nem számít. Ráadásul nekem is számottevő vagyonom van. John megdermedt. – Nem fogadok el pénzt tőled. – Ó, ne butáskodj! Teljesen biztos, hogy nagy hozományom van. John vad erővel fordult meg, tekintete szikrázó, halálosan komoly. – Nem kell a hozományod. Nem vagyok hozományvadász. – Ó, hát erről van szó! Attól tartasz, hogy mit mondanak az emberek? Szentséges, isten! Azt hittem, te ezen felül állsz! Belle sarkon fordult, elindult hátrább legelésző kancája felé. Megragadta a kantárt, nyeregbe szállt, élesen elutasította John felajánlott segítségét.
– Tudja, igaza van – szólt kegyetlen tónusú hangon. –Valóban nem az a férfi, akinek gondoltam – fejezte be mondanivalóját, de az utolsó szón megtört a hangja, és tudta, hogy John átlát tettetett bátorságán. – Viszontlátásra, Belle – köszönt el John, és tudta, ha most odamenne hozzá, nem lenne képes elengedni többé. – Nem várok önre – kiáltott Belle. – És egy napon talán meggondolja magát, és vágyik majd rám. Olyan erősen vágyik rám, hogy minden tagja belefájdul. És nem csak az ágyában akar engem. Az otthonában, a szívében, a lelkében is. És én nem leszek ott. – Egy pillanatig sem kételkedem ebben. John nem tudta, vajon valóban kimondta ezeket a szavakat, vagy csak gondolta, de nyilvánvaló volt, hogy Belle nem hallotta. – Viszontlátásra, John – szólt zokogástól elfojtott hangon. – Tudom, hogy Alex és Emma a barátai, de nagyra értékelném, ha nem jönne át Westonbirtbe, míg el nem utazom. – Látását könnyek homályosították, de lovaglóostorával kancájára csapott és szédítő sebességgel elindult Westonbirt felé. John csak nézett utána, aztán amikor már nem látta, vágtató lova patáinak neszezését hallgatta. Percekig állt ott, elméje nem volt hajlandó feldolgozni mindazt, ami történt. A szégyen és önutálat hosszú évei után végre helyesen cselekedett, végre azt tette, amit a becsület követelt, de úgy érezte magát, mint a gazember valamelyik Mrs, Radcliffe-regényből. Hangosan felnyögött, aztán káromkodott, mint egy kocsis, követ rúgott el az útjából. Egész életében így volt ez. Amikor úgy érezte, végre elért valamit, amit akart, amikor valami nagyobb jutalom lehetősége merült fel – olyasmi, amiről tudta, hogy sohasem érheti el, sohasem lehet az övé. Bletchford Manor is ilyen álom volt, álom rangról, helytállásról, becsületről, ezzel mutathatta meg családjának, hogy egyedül is képes boldogulni, hogy nem kell nemesi címet és birtokot örökölnie, hogy úriember lehessen. De itt, Bletchford Manorban ismerte meg Belle-t és ez majdnem olyan volt, mintha az istenek kinevetnék, mintha azt mondanák: ”Látod, sosem fog sikerülni neked, John. Ez az, ami sosem lehet a tiéd.” Behunyta a szemét. Helyesen cselekedett. Vagy mégsem? Tudta, hogy ártana Belle-nek. Elemi, égő fájdalom volt a tekintetében. Lelki szemeivel még látta az arcát. És akkor Belle mellé
került Ana, némán vádló tekintettel nézett rá. ”Neeee!” – nyögte Ana. – ”Neeee!” És aztán Ana anyjának hangja: ”Te is lehettél volna!” John erőnek erejével kényszerítette magát, hogy felnyissa a szemét. Próbálta kiűzni a nőket a gondolataiból. Helyesen cselekedett. Ő már sosem lehet olyan tiszta lelkű, amilyen férfit Belle megérdemel. Az álombeli jelenet villant tudatába. A női testen feküdt. És a nő sikoltott. Helyesen cselekedett. Túlságosan intenzív volt az iránta való vágya. Belle megtört volna a szenvedély ereje alatt. Tompa fájdalom szorította mellkasát, facsarta tüdejét. Egyetlen könnyed mozdulattal csődöre hátán termett, és még Belle-nél is gyorsabban elvágtatott. Az erdőn át száguldtában faágak csaptak az arcába, de John nem is igyekezett elkerülni őket, a fájdalmat büntetésként vette magára.
9. fejezet Belle nem emlékezett arra, hogy milyen nyaktörő vágtával került haza. Saját biztonságával, testi épségével nem törődve vágtatott, csak az számított, hogy minél hamarabb visszajusson Westonbirtbe és a lehető legnagyobb legyen a távolság közte és John Blackwood között. Ám amint visszaért és felviharzott a szobájába, rájött, hogy Westonbirt nincs elég messze. Hogyan maradhatna unokahúgával és férjével, amikor a férfi, aki összetörte a szívét, csak egy rövid lovaglásnyira van tőle? Szobájába viharzott, heves mozdulattal letépte magáról a köpönyeget, és az öltözőszobából három utazótáskát húzott elő. Haragosan csomagolni kezdett, ruhákat gyömöszölt beléjük. – Kisasszony, kisasszony, mit csinál? Belle felnézett. Szobalánya állt az ajtóban, arcán a rémület kifejezése. – Csomagolok – csattant fel. – Szerinted nem csomagolásnak tűnik? Mary beszaladt, próbálta elvenni tőle a táskát. – Na de kisasszony, nem is tudja, hogyan kell csomagolni! Belle szemét kitörni készülő forró könnyek bizsergették. – Nem lehet olyan nehéz – fakadt ki. – A ruhákat kofferbe kell pakolni, kisasszony, különben összegyűrődnek. Belle elengedte a táskákat, hirtelen ürességet érzett magában. – Jó. Hát igen. Igazad van. – Kisasszony? Belle próbált uralkodni magán, nem akarta kimutatni érzelmeit. Bárcsak kijuthatna innen, hogy ne legyenek egy helyiségben! – Csak csomagolj össze mindent, amit jónak látsz. Amint a herceg és a hercegné visszajön, elmegyek innen.
Azzal kirohant a szobából, végigszaladt a folyosón, Emma dolgozószobájába zárkózott és a nap további részét ott töltötte, zokogva. Emma és Alex egy hétig volt távol. Belle nem is tudta, mit csinált ez idő alatt, mivel foglalta el magát. Többnyire csak bámult kifelé az ablakon. Amikor Emma megérkezett, természetesen meglepődött, ahogy a hallból nyíló kis raktárszobában meglátta Belle szépen összecsomagolt holmiját. Rögtón megkereste unokanővérét. – Belle, mit jelentsen ez? És miért van rajtad az én ruhám? Belle lenézett az ibolyaszín ruhára. – Az enyéimet bepakoltam. – Miért is? – Nem maradhatok itt. – Belle, fogalmam sincs, miről beszélsz. – Londonba kell mennem. Holnap. – Tessék? Holnap? Van ennek valami köze Lord Blackwoodhoz? Belle elfordította a fejét, és Emma ebből tudta, hogy igaza van. – Mi történt? Belle feszengett, gombóc volt a torkában, nyeldekelt. – Megalázott. – Ó, istenem! Belle! Ugye nem… – Nem. De bárcsak megtette volna! Akkor feleségül kéne vennie és én… – képtelen volt folytatni, zokogásban tört ki. – Belle, te nem tudod, mit beszélsz! – Pontosan tudom, mit beszélek. Miért van az, hogy senki nem feltételezi rólam, hogy tudom, mit beszélek? Emma szeme tágra nyílt, felettébb csodálkozott, hogy unokanővére így elvesztette az önuralmát. – Esetleg elmondhatnád, mi történt a távollétemben. Belle remegő hangon elmesélte az eseményeket. Mire a végére ért, berekedt és remegett, annyira, hogy le kellett ülnie. Emma leült a Belle széke melletti kis asztalra, és kezét gyengéden a karjára helyezte. – Azonnal indulunk Londonba – jelentette ki halkan. Belle egy hét után először érezte, hogy valami élet van benne. Úgy érezte, talán képes meggyógyítani magát, ha el tudna szabadulni a helytől, ahol megszakadt a szíve. Emmára pillantott.
– Alexnek nem fog tetszeni, hogy elmész. – Valóban. De neked nem sok választásod van, ugye? – Velünk jöhetne. Nem lenne ellenemre. Emma felsóhajtott., – Úgy tudom, van valami fontos dolga a birtokon, amit mindenképpen el kell intéznie. Belle tudta unokanővéréről, mennyire nem szeret távol lenni a férjétől, de ő nagyon szeretett volna elmenekülni. – Nagyon sajnálom – szabadkozott. – Nincs semmi baj – felelte Emma, azzal felállt, kihúzta magát. – Úgy tervezzük, hogy holnap indulunk. Belle érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. – Köszönöm. Belle-nek egy dologban igaza volt: Alexnek egyáltalán nem tetszett, hogy felesége olyan sebtében Londonba megy. Bell nem tudhatta, mi zajlott kettőjük között a hálószobában, ám amikor másnap a két hölgy elindult lefelé a lépcsőn, hogy kocsiba szálljon, Alex nem volt jó hangulatban. – Egy hét – figyelmeztetett. – Egy hét és értetek megyek. Emma csitítón megérintette férje karját. – Drágám, tudod, hogy a nagynéném és nagybátyám két hétig nem jönnek vissza. Addig én sem térhetek haza. – Egy hét. – Meglátogathatsz minket. – Egy hét. És ez után olyan szenvedéllyel csókolta meg feleségét, hogy Belle elpirult. A két hölgy hamarosan bevette magát a Grosvenor Square-i Blydonház kényelmébe. Most, hogy némi távolság volt közte és John között, Belle úgy érezte, fokozatosan visszanyeri az erejét, de képtelen volt a lelkére telepedett mélabút lerázni. Emma minden tőle telhetőt megtett, hogy felvidítsa, szinte kibírhatatlanul vidám volt, de nyilvánvalóan hiányzott neki Alex. Az sem használt Emma kedélyállapotának, hogy férje naponta kétszer üzenetet küldött neki, és minden üzenetben azt írta, hogy nagyon hiányzik neki és menjen haza. Belle senkivel nem tudatta, hogy visszatért a városba, de a harmadik napon a komornyik bejelentette, hogy látogatója van.
– Valóban? – kérdezte nem túl nagy érdeklődéssel. –Kicsoda? – Az úr azt kérte, hogy legyen meglepetés, kisasszony. Belle szíve a torkában dobogott. – Barna hajú, barna szemű? – kérdezte nagyon nyugtalanul. – Az úr azt kérte, hogy legyen meglepetés, kisasszony. Belle annyira ideges volt, hogy megragadta a komornyikot és megrázta. – Valóban? Kérem! Meg kell mondania. – Igen, kisasszony. Az úrnak barna szeme és barna haja van. Belle keze elernyedt, a közeli karosszékbe roskadt. – Kérem, mondja meg neki, hogy nem kívánom fogadni. – Azt hittem, Mr. Dunford a legközelebbi barátai körébe tartozik, kisasszony. Nem szeretném elküldeni. – Ó, hát Dunford! – sóhajtott Belle, egyszerre megkönnyebbülten és csalódottan. – Kérem, mondja meg neki, hogy rögtön lemegyek. Néhány pillanattal később felállt, a tükörhöz lépett és gyorsan ellenőrizte megjelenését. William Dunford évek óta jó barátai közé tartozott. Dunford rövid ideig udvarolt neki, és ő fogadta az udvarlását, de hamarosan kiderült, hogy nem illenek egymáshoz, és úgy döntöttek, nem rontják el barátságukat az udvarlás forszírozásával. Dunford ráadásul Alex legjobb barátja volt és jelentős szerepet játszott abban a nem könnyű feladatban, hogy Alex és Emma oltár elé állhasson. – Ó, Dunford, de örülök, hogy látlak! – kiáltott fel Belle, amint a szalonba lépett. Odament hozzá, megölelte. – Jó, hogy újra itt vagy, Belle. Élvezted a kis vidéki vakációt az ifjú házasokkal? – Westonbirt csodálatos volt – felelte Belle szinte gépiesen, azzal leült a szófára. – Bár szokatlanul nagy mennyiségű eső esett. Dunford lustán lehuppant egy karosszékbe. – Hát, Anglia már csak ilyen. – Igen – felelte Belle, de gondolatai ezer mérfölddel távolabb jártak. Dunford egy teljes percig várt türelemmel, aztán megszólalt. – Belle! Hahó! Belle hirtelen visszazökkent a jelenbe. – Tessék? Ó, bocsáss meg, Dunford. Csak elgondolkodtam. – Nyilvánvalóan nem én jártam a gondolataidban. A kisasszony zavartan elmosolyodott.
– Bocsáss meg kérlek. – Belle, valami baj van? – Minden rendben van. – Annyi teljesen világos, hogy nincs minden rendben – jegyezte meg, aztán elhallgatott és elmosolyodott. – Férfi van a dologban, ugye? – Tessék? – Ó! Szóval eltaláltam. Belle tudta, semmi esélye félrevezetni, mindazonáltal úgy érezte, legalább egy halvány próbálkozást muszáj tennie. – Talán. – Nahát! – horkant fel Dunford. – Ez elképesztő! Évekig omlottak a lába elé a férfiak, és tessék, most a kis Arabellát érte utol ez a sors. – Ez egyáltalán nem mulatságos, Dunford. – Au contraire. Nagyon is mulatságos. – Szívtelen jégkirálynőnek állítottál be. – Ugyan, dehogy, Belle! – szabadkozott rögtön. – El kell ismernem, mindig is rendkívül udvarias voltál minden pattanásos képű fiúval, aki felkért táncolni. – Köszönöm. Meglehet. – Talán ezért volt, hogy olyan sok pattanásos képű fiú kért táncra. – Dunford! – figyelmeztette Belle. – Csak, tudod, miután isten tudja, hány házassági ajánlatot utasítottál vissza, melyek egyikének elfogadására sem mutattál hajlandóságot, mulatságos látni, hogy fülig szerelmes vagy. – E hosszú magyarázat után Dunford hátradőlt. Mivel Belle nem kommentálta a diagnózist, hozzátette: – Szóval nem tévedek. Férfi van a dologban. – Miért? Mi lenne ennek ellentéte? Nő? – Csattant fel Belle. – Persze, hogy férfi. – Hát, lehet, hogy egyáltalán nem jó helyen tapogatóztam. Esetleg a kedvenc spánieled múlt ki. – Nincs spánielem – felelte Belle durcásan. – Férfi. – Aki nem viszonozza az érzelmeidet? – Nem. Hangja szívszorítóan szomorú volt. – Ez biztos?
– Okom van feltételezni, hogy ő… – fogalmazott Belle nagyon óvatosan – gyengéd érzelmekkel viseltetik irántam, de úgy érzi, nem cselekedhet ezen érzelmei szerint. – Úgy hangzik, mint akiben túlteng a becsület. – Valami ilyesmi. – A kíváncsiság szól belőlem, Belle, de mondd csak, mi van ebben a férfiban olyan különleges, hogy ennyire beleszerettél? Belle arcvonásai rögtön meglágyultak. – Nem tudom, Dunford. Tényleg nem tudom. Csodálatos becsülettudat van benne. És jó a humora. Évődik velem, természetesen nem rosszindulatúan, és hagyja, hogy én is csipkelődjek vele. Verbálisan, persze. És van benne valami nagyon jó. Ő nem látja, de én igen. Ó, Dunford! Szüksége van rám. Dunford egy pillanatig nem szólt. – Biztos vagyok benne, hogy nincs minden veszve. Észre téríthetjük. – Mi? Dunford hamiskás pillantással nézett rá. – Ez úgy hangzik, hogy évek óta nem volt ilyen jó mulatságban részem. – Nem hiszem, hogy megéri a fáradságot. – Persze, hogy megéri, – Nem is tudom, hogy akarom-e még őt. – Teljesen világos, hogy akarod. Nem hallottad a saját, alig fél perce elhangzott szavaidat? – Bárcsak olyan bizonyosságom lenne, mint neked! – Nézd, Belle! Az utóbbi két évben folyton azt hajtogattad, hogy szerelmi házasságot akarsz. Tényleg el akarod dobni magadtól egy kis büszkeség miatt? – Találhatnék egy kedves férfit, akihez feleségül mehetnék – mondta Belle különösebb meggyőződés nélkül. –Biztos vagyok benne, hogy találhatnék ilyen embert. Sokan kértek feleségül. Nem lennék boldogtalan. – Lehet, hogy nem. De boldog sem. Belle magába roskadt. – Tudom. – Ma este elkezdjük tervem megvalósítását. – Pontosan miből is áll a terved?
– Ahogy én látom, ha ez a férfi… hogy is hívják? – John. Dunford vigyorgott. – Ugyan, Belle, ezt nem mondod komolyan. – De! Komolyan mondom – méltatlankodott Belle. –Tényleg John a neve. Megkérdezheted Emmát. – Jól van, jól van. Ha az a John nevű ember tényleg szeret téged, hiába próbál nemesen viselkedni és lemondani rólad, elvakultan féltékeny lesz, amikor megtudja, hogy férjhez akarsz menni. – Érdekes terv. De kihez akarnék hozzámenni? – Hozzám. Belle végtelenül hitetlenkedő pillantást vetett rá. – Ugyan már! – Nem úgy értettem, hogy tényleg összeházasodnánk – riposztolt Dunford. Aztán kissé védekezőn hozzátette: – És nem kéne olyan undorral fogadnod ezt az ötletet. Tudod, meglehetősen jó partinak számítok. Egyszerűen azt tervezem, hogy pletykát keltünk, miszerint össze akarunk házasodni. Ha ez a John tényleg akar téged, ez a hír megteszi a hatását. – Nem is tudom – tétovázott Belle. – Mi van akkor, ha nem is akar engem? Akkor mi van? – Hát, akkor természetesen szakítasz velem. – Nem vennéd rossz néven? – Persze, hogy nem. Ami azt illeti, a társasági életemnek nagyon is jót tenne. Valóságos csodákat művelne ez a manőver. Rengeteg szép kisasszony ajánlana vigaszt nekem, – Azt hiszem, legjobb lenne téged kihagyni ebből. Talán név említése nélkül kéne elhíresztelnünk, hogy hamarosan férjhez megyek. – És ugyan milyen messzire vezetne ez? – fejezte ki ellenvetését Dunford. – Hiszen egész Londonban minden hajadon azt tervezi, hogy hamarosan férjhez megy. A te embered sosem tudná meg, különösen, ha vidéki magányába temetkezett. – Igen, de az is lehet, hogy semmilyen pletyka nem jut tudomására, akármilyen szaftos hír legyen. Nem követi az előkelő társaság eseményeit. Csak akkor tudná meg biztosan, hogy össze akarunk házasodni, ha megjelentetnénk a Times hirdetései közt. Dunford elsápadt a gondolatra.
– Vagyis – folytatta a gyakorlatias Belle. – Csak akkor érheti el ez a pletyka, ha nem pletyka, hanem szándékosan az útjába állított információ. – Feszengett, mocorgott, nyeldekelt, alig tudta elhinni magáról, hogy ilyen tervet egyáltalán fontolóra vesz. – Talán beavathatnánk Emmát a tervünkbe. Mintegy mellékesen megemlíthetné Johnnak, hogy hamarosan férjhez megyek. Nem kell megemlítenie a nevedet. Semmilyen nevet nem kell említenie, csak mondja azt neki, hogy hamarosan bejelentjük az eljegyzést. – És nem veszi ki furcsán magát, ha csak úgy elejti ezt a megjegyzést? – Szomszédok. Semmi különös nincs abban, ha meglátogatja és beköszön neki. Dunford vigyorogva dőlt hátra, fehér foga ragyogott. – Kiváló stratégia, Arabella. És így megmenekülök attól, hogy el kelljen játszanom melletted a szerelmest. Belle rosszallón ingatta fejét. – Lehetetlen alak vagy. – Ha a szívszerelmed erre nem jelenik meg a színen fehér lovon, teljes fegyverzetben, hogy ellovagoljon veled a naplementébe, akkor lehet, hogy eleve érdemtelen, szóval nem volt érdemes nagy reményeket fűzni hozzá. Belle ebben nem volt egészen biztos, de bólintott. – Közben forgatnunk kell téged a társaságban. Ez a John nevű ember… mit is mondtál, mi a vezetékneve? – Nem mondtam a vezetéknevét. Dunford összevonta a szemöldökét, de nem forszírozta a részleteket. – Azt akartam mondani, hogy a te kis hazugságod nem lesz túl meggyőző, ha rájön, hogy hazaérkezésed óta ki sem mozdultál ebből a mauzóleumból. – Valóban, de nem hiszem, hogy nagy társasági élet lenne a városban. Nemigen lehet hova menni. – Ami azt illeti, engem ma estére történetesen meghívtak egy rendkívül borzasztónak ígérkező zeneestre, a ház ura távoli rokonom. Sajnos semmiképpen nem menthetem ki magamat. Belle szeme összeszűkült. – Ugye nem a Smythe-Smith unokanővérek? – Attól tartok, ráhibáztál.
– Azt hittem, említettem már, hogy nem vagyok hajlandó a lábamat még egyszer betenni olyan társaságba, ahol ők zenélnek. A legutóbbi alkalom után tudom, hogyan hangzana Mozart muzsikája, ha a birkák zenélni tudnának. – Mire számíthatnál, ha a Smythe-Smith névvel vert volna meg a sors? Mindazonáltal nincs sok választásod. Már eldöntöttük, hogy meg kell mutatnod magadat a társaságban és a közeljövőre vonatkozóan nemigen látok más meghívást a láthatáron. – Milyen kedves tőled, hogy erre rámutattál! – Ezt igennek veszem, és eljövök érted ma este. És ne vágj olyan savanyú képet! Gyanítom, hogy a te szívszerelmed most már bármelyik nap megérkezhet a városba, és akkor megmenekülsz a muzsika további mészárlásaitól. – Ami azt illeti, legalább két hétig nem fog megjelenni, mert Emma a gardedámom, amíg a szüleim vissza nem érnek Itáliából. Emma nyilván nem lehet két helyen egyszerre, és nem hiszem, hogy John elhinné, hogy ilyen hamar beleszerettem valakibe. Attól tartok, két hétig kénytelen vagy elviselni a társaságomat. Feltéve, persze, hogy nem kell újabb zeneesteken részt vennem. – Meg vagyok sértve, hogy képes vagy ilyen kegyetlenséget feltételezni rólam. Akkor este találkozunk, Belle! – szólt Dunford, azzal kecsesen meghajolt és kaján mosollyal távozott. Belle még percekig ott ült a szófán és azon elmélkedett, miért nem tudott John helyett Dunfordba beleszerelmesedni. Minden sokkal egyszerűbb lenne. Illetve talán nem lenne sokkal egyszerűbb, mert Dunford sem volt szerelmes belé, illetve csak barátok voltak. Aztán Belle felállt, elindult felfelé a lépcsőn, és azon tűnődött, vajon helyesen cselekedett-e. A kudarc rendkívül fájdalmas lehet, de tudta, hogy nem tudna békében élni magával, ha legalább nem próbálná meg, ha nem küzdene azért, hogy Johnnal élhessen. Csak néhány hetet kell várnia.
10. fejezet Ami azt illeti, Belle-nek nem kellett két hetet várni arra, hogy Dunford terve beinduljon. Pontosan egy héttel azután, hogy ő és Emma Londonba érkeztek, Alex határozott léptekkel besétált a főbejáraton, és mögötte kissé dundi, középkorú hölgy tipegett. Belle történetesen éppen a hallban volt, amikor a herceg berontott a házba. – Ó, jaj! – kiáltott fel tréfás rémülettel, amikor meglátta a kis társaságot. – Hol a feleségem? – kérdezte Alex szigorúan. – Azt hiszem, odafent – felelte Belle. – Emma! – bődült el a herceg. – Emma! Gyere le! Emma pillanatokon belül megjelent a lépcső tetején. – Alex?! – kérdezte hitetlenkedve. – Mit keresel te itt? És… a vendégedben kit tisztelhetünk? – Lejárt az egy hét – jelentette ki Alex ellentmondást nem tűrő hangon. – Most pedig hazaviszlek. – Na de… – Ő pedig – vágott a szavába Alex, a mellette álló hölgyre mutatva – anyám nagynénje, Persephone néni, aki volt szíves elvállalni, hogy Belle gardedámja legyen. Belle egy pillantást vetett Persephone néni határozottan elgyötört arckifejezésére, és elgondolkodott, vajon a hölgynek volt-e választási lehetősége. Aztán Alex eltökélt nézése láttán úgy ítélte meg, hogy Persephone ebben valószínűleg nem dönthetett. – Persephone? – ismételte Emma a nevet hebegve. – A szüleimet nagyon érdekelte a mitológia – közölte a hölgy mosolyogva.
– Tessék, ez a válasz – szólt Alex. – A szülei szerették a mitológiát. Ez mindent megmagyaráz. – Valóban? – kérdezte Belle. Alex olyan megsemmisítő pillantást vetett rá, hogy Belle riadtan elhallgatott. – Emma – szólt Alex halkan, és lassan elindult felfelé a lépcsőn. – Ideje hazajönnöd. – Tudom. Nekem is hiányzol, de csak még egy hetet akartam maradni és el sem tudom hinni, hogy képes voltál a nagynénikédet a fél országon át iderángatni. Persephone mosolygott. – Ami azt illeti, az egész országon át. Yorkshire-i vagyok. Belle kis híján felnevetett, úgy gondolta, hogy ő és Persephone nagyon jól meg fogják érteni egymást. – Csomagold össze a holmidat, Emma! Belle és Persephone leplezetlen érdeklődéssel nézték, ahogy a házaspár összeölelkezik és Alex ajka forrón Emma ajkára tapad. Ekkor Persephone diszkréten elfordult. Belle kíváncsian nézte őket, de volt benne annyi jóérzés, hogy legalább elpiruljon. De csak csókolóztak és csókolóztak, olyan sokáig, hogy kezdett nagyon kellemetlen lenni Belle-nek, Persephone-nek és mind a hat szolgának, akik a hallban álltak. A furcsa szituációt menteni próbálva Belle vidáman mosolygott Persephone nénire, és bemutatkozott: – Üdvözlöm, asszonyom. Lady Arabella Blydon vagyok, de azt hiszem, ezt már tudja. Az idősebb hölgy bólintott. – Miss Persephone Scott vagyok. – Örülök, hogy megismerhettem, Miss Scott. – Ó, kérlek, szólíts csak Persephone-nek. – Az én nevem Belle. – Remek, remek. Azt hiszem, nagyon jól elleszünk együtt. – Persephone feszélyezett pillantást vetett hátrafelé, torkát köszörülve. – Még mindig? – kérdezte súgva. Belle felnézett és bólintott. – Tudja, csak egy hét. – Egy hétig fogják ezt csinálni?
– Nem – nevetett Belle. – Úgy értem, a szüleim egy hét múlva hazajönnek. Azután visszanyeri a szabadságát és azt csinál, amit akar. – Gondolom, hogy így lesz. Alex hatalmas pénzt fizetett azért, hogy lejöjjek ide. – Valóban? – Igen. Persze akkor is jöttem volna, ha csak az útiköltségemet fizeti ki. Ritkán jutok el Londonba. Elég nagy kaland. De mielőtt bármit mondhattam volna, óriási összeget kínált. Így azonnal elfogadtam az ajánlatát. – Ki nem tette volna? – Valóban. Persephone néhány furcsa, rángatózó mozdulatot tett fejével. – Még mindig csókolóznak – közölte Belle, helyesen értelmezve a jelzést. – Ez a viselkedés nem éppen… udvarias. Különösen így, hogy fiatal kisasszony van a közelben. – Belle-re nézett és mosolygott. – Még sosem voltam gardedám. Jól hangzott? – Nem elég szigorú. – Valóban? – Igen. De nekem így sokkal jobban tetszik. És miattuk ne aggódjon – biccentett a lépcsőfordulóban csókolózó pár felé. – Általában sokkal körültekintőbbek. Azt hiszem, ez csak azért van, mert nagyon hiányoztak egymásnak. Egy hetet töltöttek egymástól távol. – Akkor azt hiszem, el kell ezt néznünk nekik. Nyilvánvalóan nagyon szeretik egymást. – Igen – felelte Belle halkan, és abban a pillanatban tudta, hogy helyesen tette Johnnal kapcsolatban, amit tett, mert tudta, olyan férfit akar, aki annyira szereti és vágyja őt, hogy akár öt percig csókolja nyolc ember szeme láttára. És persze magától értetődő volt, hogy a szóban forgó férfinak olyan embernek kell lennie, akit ő is annyira akar, hogy viszonozza a csókot, nem számít, hogy látják őket. Belle felsóhajtott. Johnnak kéne ennek az embernek lennie. Hirtelen eszébe jutott azonban, hogy Emmát még nem avatta be a tervébe. – Ó, jaj! – szólalt meg. Kell találnia egy pillanatot, amikor kettesben lehet vele, még mielőtt Alex visszarángatná Westonbirtbe, és ahogy a dolgok állnak, úgy tűnik, egész úton így összefonódnak.
– Valami baj van? – érdeklődött Persephone. – Ó, jaj! – szólt Belle ismét, azzal megiramodott felfelé a lépcsőn, és kiragadta Emma kezét Alex hajából. – Nagyon sajnálom, Alex, szép látvány volt, jó mulatság, de beszélnem kell Emmával. Elég fontos. – Azzal meglehetős erővel maga felé rántotta unokanővérét. Alexet mintha a szenvedély kábulata kerítette volna hatalmába, valószínűleg e gyengeség tette lehetővé, hogy Belle ki tudta vonni öleléséből Emmát. A két nő néhány pillanat múlva már Emma hálószobájában volt. Belle gyorsan bezárta mögöttük az ajtót. – Meg kell tenned valamit értem! – hadarta. Emma csak pislogott, még szédült Alex szenvedélyes csókjától. Belle néhányszor csettintett unokanővére szeme előtt. – Hahó! Ébresztő! A csóknak vége! – Tessék? Ó, bocsánat! Mire van szükséged? Belle gyorsan előadta a tervet. Emma nem volt meggyőződve arról, hogy sikerülhet, de megígérte, hogy eljátssza a szerepét. – Csak egy kósza gondolat – tette hozzá. – Tényleg el fogja hinni, hogy olyan gyorsan túltetted magadat rajta? – Nem tudom. De ha tényleg feljön Londonba, hamarosan megtudja, hogy nem ültem itthon magamba roskadva. Dunford gondoskodott róla, hogy a lehető legtöbb nőtlen fiatalembernek és agglegénynek bemutassanak. Az elmúlt héten három gróf és egy márki került az ismeretségi körömbe… ha jól emlékszem. Meglepő, hányan vannak Londonban így, szezonon kívül. – Remélem, tudod, mit csinálsz. – Fogalmam sincs, mit csinálok – ismerte el Belle felsóhajtva. – De nem tudom, mi mást tehetnék. John belevetette magát a munkába Bletchford Manorban, felügyelte a ház felújítási munkálatait, némely munkákban még segített is. A fizikai munkát furcsamód megnyugtatónak érezte, időnként sikerült másra is gondolnia, mint Belle-re. A ház munkálatai és a környező földek művelése nap közben lefoglalták, estéit a pénzügyeknek próbálta szentelni, újra fel akarta tölteni a Bletchford Manor megvásárlása miatt megcsappant pénzalapjait. Ám ahogy az este éjszakába olvadt, gondolatai rögtön a szőke kisasszonyra rebbentek, aki jelenleg háromórányi útra,
Londonban lakozik. Nem vesztegette az időt, az első adandó alkalommal a lehető legtávolabbra menekült tőle. Önkéntelenül felidézett minden pillanatot, amit a társaságában töltött, minden jelenet, ami lelki szemei előtt lepergett, olyan volt, mintha tőrt forgatnának a szívében. Szinte minden éjjel felajzottan ébredt, teste elárulta, hogy róla álmodott. Megfordult a fejében, hogy elindul a közeli faluba és keres egy nőt, aki csillapítja gerjedelmét, de hamar elvetette ezt az ötletet, rájött, nincs olyan nő, akitől jobban érezné magát, legalábbis Belle-en kívül nincs más. Meglepődött, amikor Buxton bejelentette, hogy Ashbourne hercegné érkezett látogatóba. Nem fogsz tőle érdeklődni Belle-ről, fogadta meg mielőtt elindult a kék szalonba a hercegnéhez. – Üdvözlöm, kegyelmes hercegné – köszönt udvariasan. Emma vidámnak tűnt, haja különösen élénken fénylett. – Ha jól emlékszem, tegeződtünk – korholta Emma. – Bocsáss meg. A megszokás. – Hogy vagy? Minden rendben? – Jól vagyok, köszönöm. Hogy van Belle? Ha magába tudott volna rúgni úgy, hogy a hercegné ne vegye észre, megtette volna. Erősen. Emma elmosolyodott. A mosoly oka az volt, hogy rájött, Belle terve nagyon is sikeres lesz. – Elég jól. – Remek. Ennek örülök. – És valóban örült neki, bár jó lett volna tudni, hogy egy kicsit bánkódik miatta. – Ami azt illeti, azt fontolgatja, hogy férjhez megy. – Micsoda? Emma arra gondolt, milyen jó lenne, ha valamiképpen megörökíthetné John arckifejezését, hihetetlenül érdekes látvány volt. – Azt mondtam, azt fontolgatja, hogy férjhez megy. – Hallottam, amit mondtál – csattant fel John. Emma megint csak elmosolyodott. – És ki a szerencsés férfiú? – Azt nem árulta el. Csak azt mondta, hogy a múlt héten ismerkedtek meg Londonban. Ha jól emlékszem, valami gróf. Vagy márki. Nem tudom pontosan. Szinte minden este valami társasági eseményen vett részt.
– Nyilvánvalóan – jegyezte meg John, és meg sem próbálta ezt gúnyos él nélkül mondani. – Úgy tűnik, nagyon jól érzi magát. – Az biztos, hogy nem vesztegette az idejét, férfit akart találni magának, és lám, talált is – jelentette ki sértetten John. – Hát, tudod, hogy van ez… – Micsoda? – Ó, hát a szerelem első látásra. – Igen – felelte John komoran. – Ami azt illeti… – szólt Emma közelebb hajolva. – Mit? Kitűnően csinálom, gondolta Emma. Remekül. – Ami azt illeti – szólt Emma még közelebb hajolva – azt mondta, az a férfi hasonlít rád. Szóval rád emlékezteti. Düh, féltékenység, tomboló harag és még vagy száz ádáz érzelem cikázott John elméjében rendkívül egészségtelen arányban. – Milyen szép tőle! – mordult fagyosan, merev arckifejezéssel. – Tudtam, hogy ennek örülni fogsz – jegyezte meg Emma könnyedén. – Hiszen olyan jó barátok voltatok. – Igen, azok voltunk. – Gondoskodom róla, hogy kapj meghívót az esküvőre. Biztos vagyok benne, hogy Belle-nek sokat jelentene, ha jelen lennél. – Akkor nem érek rá. – De hiszen nem is tudod, mikor lesz az esküvő. Még ki sem tűzték az időpontját. – Akkor sem érek rá – ismételte John nyersen. – Értem. – Nem kétlem, hogy érted. – John azon tűnődött, hogy Alex felesége szokatlanul kegyetlen vagy rendkívül naiv – Nagyon kedves volt tőled, hogy benéztél hozzám és hírt hoztál Belle-ről, de attól tartok, most halaszthatatlan dolgom van. – Ó, persze, persze – szólt Emma és mosolyogva felállt. – Átadom üdvözletedet Belle-nek. – Mivel a férfi nem reagált, ártatlan tekintettel rákérdezett: – Mert üdvözlöd, ugye? John csak felmordult. Emma hátralépett, sikerült megállnia nevetés nélkül.
– Akkor átadom neki üdvözletedet. És kérlek, gyere át hozzánk mielőbb. Biztos vagyok benne, hogy Alex nagyon örülne neked. A lépcsőn lefelé menet arra gondolt, tanácsos lenne mielőbb üzenetet küldeni Belle-nek, hogy John hamarosan Londonba érkezik. John nézte, ahogy Emma kocsija eltűnik a kocsibejárón. Amint látótávolságon kívül került, kegyetlen káromkodásban tört ki, a biztonság okáért megrugdalta a ház oldalát, és óriás léptekkel visszavonult a dolgozószobájába, ahol első dolga volt egy nagy pohár whiskey-t tölteni magának. – Az átkozott, semmirekellő, ingatag nőszemély! – mormogta, jó nagyot kortyolva. Az ital égette a torkát, de John alig érezte. – Férjhez megy? – szólt hangosan. – Férjhez megy? Nahát! Remélem, szerencsétlen lesz. Kiitta az italt, töltött magának még egyet. Sajnálatos módon a whiskey nem csillapította a szívét facsaró fájdalmat. Amikor azt mondta Belle-nek, hogy jobb lesz neki nélküle, sosem gondolta volna, milyen fájdalmas lesz belegondolni, hogy egy másik férfi öleli. Ó, persze tudta, hogy Belle egy napon majd férjhez megy, de ez a kép homályos, életlen volt tudatában. Most pedig nem tudta kiverni fejéből a képet, ahogy Belle ott áll az arctalan gróf vagy akárki mellett. Folyton azt látta maga előtt, ahogy Belle pajkosan mosolyog és lábujjhegyre áll, hogy megcsókolja. És aztán, miután férjhez megy, ó, szentséges ég ez szörnyű! Látta Belle-t meztelenül a gyertyafényben, ahogy karját nyújtja az idegen felé. Aztán a férje testével fedi el testét és… John kiitta a második pohár whiskey-t is. Legalább nem tudja, hogy néz ki ez a férfi. Nyilván semmi szükség arra, hogy még részletesebben lássa maga előtt a jelenetet. – Az istenit, az istenit, az istenit! – mormogta, minden ”az istenit!” kiáltásra az íróasztal oldalába rúgva. A bútordarab nyerte a csatát, mivel tömör tölgyfából készült és John lábán másnap kétségtelenül újabb sérülések látszanak. Így lesz ez már élete végéig? Másnap bement a faluba, és minden nő Belle-re emlékeztette. Az egyik nő kék szemű volt. A másik szinte ugyanolyan magas. Vajon szíve mindig ilyen vadul kezd zakatolni már, ha szőke hölgyet lát a tömegben? A padlóra rogyott, az íróasztal oldalához dőlt. – Idióta vagyok – nyögte. – Féleszű idióta.
Ez a litánia visszhangzott tudatában, míg végül elaludt. Házban járt. Pazar, fényűző házban. John kíváncsian haladt tovább. Mi volt az a furcsa dörömbölő hang? A hall végén az egyik ajtó mögül hallatszik. Közelebb ment, rémülettel, hogy vajon mit fog találni. Közelebb. Közelebb. Nem dörömbölés volt. John érezte, hogy a félelem kezd elillanni testéből. Ez… ez tánc. Valaki táncol. Már hallotta a zenét. Kinyitotta az ajtót. Bálterem. Több száz pár forog, kering könnyedén. Valcer. És középen… Szíve megállt. Belle. Olyan gyönyörű volt! Fejét hátravetve nevetett. Vajon látta valaha ilyen boldognak? John még közelebb ment. Meg akarta nézni, ki a táncpartnere, de a férfi vonásai homályosak maradtak. A többi pár egyenként eltűnt látóteréből, míg csak hárman maradtak a helyiségben. John, Belle és az a férfi. El kell mennie innen. Nem bírja elviselni a látványt, hogy Belle a szeretőjével van. Mozdulni akar, de lába a földbe gyökerezett. Másfele nézne, de nyaka nem fordul. A zene egyre hangosabb lett. A táncoló pár keringett, csak keringett… aztán már nem tánc volt a mozgás. John szeme összeszűkült, igyekezett jobban látni. Mi történik? A pár veszekszik. Belle mintha valamit meg akarna magyarázni a férfinak. És megüti a férfi. Keze fonákja Belle arcán csattant, pecsétgyűrűi nyomot hagytak Belle halvány bőrén. John a nevét kiáltotta, de a pár mintha nem hallotta volna. Próbált odamenni hozzá, de lába, amely az imént még nem volt hajlandó elindulni kifelé, most az ellenkező irányba sem mozdult. A férfi újra megütötte Belle-t, aki a padlóra esett, kezét védekezőn emelte maga elé. John feléje nyúlt, de karja mintha nem lett volna elég hosszú. Nevét kiáltotta, aztán a pár képe szerencsére köddé vált. Másnap reggel John már nem sajnálta olyan nagyon magát, bár úgy fájt a feje, hogy az megérdemelte a sajnálatot, akár az önsajnálatot is. Nem egészen emlékezett arra, hogy mit álmodott az éjjel, de bármi is volt az álom, azzal a meggyőződéssel ébredt, hogy nem fog csak ücsörögni és tétlenül nézni, hogy Belle valami züllött grófnak dobja oda
az életét. Nem tudta biztosan, hogy a leendő vőlegény gróf-e, illetve züllött-e, ez fel sem merült a képben. Mi van akkor, ha az a férfi bántalmazza őt? Mi van, ha megtiltja neki, hogy olvasson? John tudta, hogy ő nem elég jó Belle-nek, de már abban sem volt biztos, hogy bárki is megfelelő lenne. John legalább megpróbálná boldoggá tenni. Megadna neki mindent, amit tud, lelke még ép részének minden darabkáját odaadná neki. Belle olyan embert érdemel, aki értékeli szellemességét, bölcsességét, kecsességét, szépségét. Elképzelte, hogy úgy kell becsempésznie könyveket a házba a rosszalló, arisztokrata férje háta mögött. A férje nyilván nem beszélne meg vele fontos döntéseket, mert úgy gondolja, hogy a nők nem elég intelligensek ahhoz, hogy a véleményüket figyelembe lehetne venni. Nem. Belle-nek rá van szüksége. Meg kell mentenie egy katasztrofális házasságtól. Aztán úgy gondolta, egyszerűen feleségül veszi. John pontosan tisztában volt azzal, hogy ezzel a történelem talán legnagyobb pálfordulását hajtja végre. Csak remélni tudta, hogy a kisasszony megérti: rájött, hogy helytelenül viselkedett, hogy tévedett és Belle-nek mindvégig igaza volt. Az ember hibázik, nemde? Hiszen ő nem valami könyvbeli, tévedhetetlen és gáncs nélküli hős. – Nem, Persephone néni, szerintem tartózkodnia kell a levendulaszíntől. Belle és gardedámja vásározni mentek. Persephone hajlandó volt megszabadulni az Alextől kapott busás pénzösszeg egy részétől. – Pedig én mindig is kedveltem a levendulaszínt. Az egyik kedvenc színem. – Nos, akkor olyan ruhát keresünk, amin van valami levendula árnyalat, de attól tartok, ez a szín nem áll olyan jól önnek, mint más színek. – Mit javasolsz? Belle mosolygott az idősebb hölgyre, majd sötétzöld bársonyt tapintott és Persephone álla alá tartotta. Persephone nagyon élvezte Alex hajadon unoka-sógornőjének társaságát, de néha úgy tűnt, szerepet cseréltek. Persephone folyton Belle véleményét kérdezte különböző dolgokban, az ételektől a divaton át az irodalomig. Nagyon ritkán mozdult ki Yorkshire-ből, magyarázta, és fogalma sincs a londoni
életről. Ám Persephone néni nagyon okos volt és kiváló humorérzékkel áldották meg az égiek, amit Belle nagyon élvezett. Ám ezen a délutánon nem Persephone társasága csalt oly kellemes mosolyt Belle arcára. Sürgős üzenetet kapott Emmától, hogy készüljön fel, mert John bármelyik napon a városba érkezhet. Úgy tűnik, nem fogadta hűvös nyugalommal a közelgő házasság hírét. Ez remek, gondolta Belle kissé elbizakodottan. Megborzongott a gondolatra, hogyan reagált volna ő, ha valaki ilyen hírt hoz neki Johnról. Valószínűleg erős késztetés ébredt volna benne, hogy kikaparja az illető nő szemét. Pedig Belle nem is erőszakos természet. – Szerinted ez a zöld jól áll? – kérdezte Persephone, fintorogva az anyag láttán. Belle kizökkent révedéséből. – Hmmm? Ó, igen. Olyan szép zöld foltok vannak a szemében. Ez a szín kiemeli őket. – Gondolod? – kérdezte Persephone, azzal maga elé vette a vég lila bársonyt, és határozottan, nőiesen oldalra hajtotta fejét. – Ó, nagyon is. De ha annyira tetszik a levendulaszín, talán inkább ezt a mélylilát válassza. Szerintem nagyon jól áll. – Hmmm. Lehet, hogy igazad van. Valósággal imádom az ibolyát. Világ életemben ibolyaparfümöt használtam. Így, hogy Persephone érdeklődése sikeresen le volt foglalva, Belle odalépett Madame Lamberthez, az üzlet tulajdonosnőjéhez, aki magát az előkelő körökben francia származásával is hirdette. – Ó, Lady Ahabella! – áradozott. – Ollyan jó önt visszonlátni. Hónapok óta nem jáht nállunk. – Vidéken voltam – felelte Belle kedvesen. – Lehetne egy különleges kérésem? Madame Lambert kék szeme izgalommal ragyogott fel, és kétségtelenül attól a lehetőségtől is, hogy Belle kérése egy rakás pénzt hoz neki. – Pahancsoljon! – Szükségem van egy ruhára. Egy nagyon különleges ruhára. Ami azt illeti, két ruhára. Talán háromra. Belle a közelgő vásárlásra gondolva elfintorodott. Egyszerűen káprázatosnak kell lennie, ha John Londonba jön. Sajnálatos módon
fogalma sem volt, mikor érkezik, vagy – rossz rágondolni is –, megérkezik-e egyáltalán. – Ez nem lehet phoblema kisasszony. – Másfajta ruhára lenne szükségem, mint amilyeneket rendelni szoktam. Valami… csábosabbra. – Éhtem, kisasszony – felelte Madame Lambert sokat tudó mosollyal. – Talán egy bizonyos uhat szehetne elcsábosítani. Biztosíthatom, hogy gyönyöhűen fog kibenézni. Na de mikorra lehhe szüksége ezekre a viseletekhe? – Ma estére? – szólt Belle, inkább kérdőn, mint válaszul. – Ó, szentséges tehremtőm! – sikoltott fel Madame Lambert, akcentusáról teljesen megfeledkezve. – Értek a mesterségemhez, de csodákat én sem tudok tenni! – Elhallgatna egy percre? – súgta Belle sürgetőn. Nyugtalanul nézett körül. Kedvelte Persephone-t, de úgy gondolta, gardedámjának nem kell feltétlenül tudnia, hogy csábítást tervez. – Ma estére csak egy ruhára van szükségem. A többi várhat. Legalábbis holnapig. Az nem lehet olyan nehéz. Már minden méretem megvan önnek, és biztosíthatom, hogy a legutóbbi ruhapróba óta nem híztam. – Nagy kérés, kisasszony. – Nem kérném, ha nem lennék benne egészen biztos, hogy meg tudja csinálni. Hiszen megrendelhetném a ruhákat Madame Laroche-nál is. Belle mosolygott, hagyta, hogy a mondat leülepedjen. Madame Lambert színpadiasan felsóhajtott, és kijelentette: – Van egy ruhám. Egy másik hölgy számára készült. Illetve nem edészen hölgy. – Belle rémült arckifejezése láttán sietett hozzátenni: – De biztosíthatom, hogy a hölgynek naggyon jó ízlése volt. Az történt, hogy sajnálatos módon elveszejtette a pénzfohhását és nem tudott fizetni az estélyi öltözéket. Néhány aphóbb igazítással azt hiszem, az a ruha illene önre. Belle bólintott és szólt Persephone-nek, hogy egy pillanatra bemegy a hátsó próbaszobába. Követte Madame Lambert-t, aki az egyik szobácskába vezette. – Ha úgy akar csábosítani féhfit, hoty ne tűnjék vulgáhisnak, ehhe van szüksége – mondta, és széles mozdulattal elővett egy éjfélkék, egyszerűségében gyönyörű ruhát. Nem volt rajta semmi cicoma, dísze az elegáns szabás volt.
Belle végighúzta kezét a lágy bársonyon, csodálta a mellrész finom ezüstszál hímzését. – Gyönyörű – jelentette ki. – De nem sokban különbözik az egyik ruhámtól. – Az eleje neki oly, mint többi, de az hátrésze… – azzal Madame Lambert megfordította a ruhát és Belle látta, hogy a háta nagy része szabadon lenne. – Fel kell haját tűzdelni – folytatta a divatárusnő –, hogy hatás elrontva ne legyen. Belle vonakodva elszakította pillantását a ruháról és Madame Lambert-re nézett. – Jó lesz. Megveszem. John kitűnő idővel, igen gyorsan Londonba ért, különösen azért, mert nem hagyott Wheatley-nek sok választást. Az ügyes komornyik figyelemre méltó fürgeséggel összepakolta a szükséges holmit. John remélte, hogy nem tart sokáig visszanyerni Belle kegyeit, mert úgy találta, két hétnél hosszabb időre nincs elég elegáns ruhája. Mindig is a minőséghez ragaszkodott inkább, de a minőség drága volt, így nem volt sok ruhája. Mély levegőt vett, aztán elindult felfelé bátyja londoni házának lépcsőjén. Évek óta nem találkozott Damiennel, bár amikor nemesi rangra emelték, bátyja rövid gratuláló üzenetet küldött neki. Damien talán nem fog különösebben örülni a találkozásnak, de az ember nem küldheti el a saját testvéröccsét, ugye? Ráadásul Johnnak nem is volt más választása. Nem volt ideje megfelelő bérleményt keresni, ahol lakhatna. Mert úgy tudta, Belle talán már el is jegyezte magát. Nagy levegőt vett, felemelte a nehéz rézkopogtatót és az ajtólapra ejtette. Szinte rögtön megjelent a komornyik. – A gróf úr itthon van és fogad? – érdeklődött John udvariasan. – Mit mondhatok, ki keresi? John tiszta fehér vizitkártyát adott át. A komornyik egy pillantást vetett a vezetéknévre, és összevonta a szemöldökét. – A fivére – közölte egyszerűen. A komornyik a hallból tágas szalonba kísérte. Néhány perccel később Damien lépett be, láthatóan meglepve. John, mint mindig most is meglepődött, milyen hasonlóság van közöttük. Damien olyan volt, mint ő, csak kissé idősebb és lágyabb, fiatalabbnak nézett ki
harminckilenc évesnél. Mindig is jóképű volt, klasszikus férfiszépség míg John arca kissé túl sovány volt ahhoz, hogy megfeleljen az arisztokratikus elegancia szabványának. – Ezer éve nem láttalak! – szólalt meg végül Damien, kezet nyújtva. – Mi szél hozott a városba? John erős szorítással, határozottan kezet fogott fivérével. – Sürgős dolgom van a városban, és nem volt időm előre szállást foglalni. Reméltem, számíthatok a vendégszeretetedre, míg elintézem az ügyeimet. – Természetesen. John tudta, hogy Damien befogadja. Nem hitte, hogy bátyja lelkesedne a látogatásáért, sőt talán nem tetszik neki a kérés, de Damien mindig is adott a jó modorra és a családi kapcsolatokra, így nyilván nem tagadja meg vendégszeretetét testvéröccsétől. Természetesen annyiban, amennyiben testvéröccse nem él vissza ezzel a kiváltsággal. – Köszönöm – felelte John. – Biztosíthatlak, hogy amennyiben nyilvánvalóvá lesz, hogy az ügyet, ami miatt itt vagyok, nem sikerül két hét alatt elintéznem, más szállást keresek magamnak. Damien bólintott. – Hoztál magaddal valakit? – Csak az inasomat. – Remek. Gondolom, van estélyi öltözéked. – Igen. – Jó. Ma estére meghívásom van egy kisebb társasági eseményre, és a ház asszonya egy órával ezelőtt üzent, hogy vihetek magammal még valakit. Úgy tűnik, az egyik meghívott megbetegedett és most túl sok a hölgy. Johnnak egyáltalán nem tetszett a gondolat, hogy este társaságba menjen, de elfogadta a meghívást, mert így esélye nyílt megtudakolni, hogy kihez akar férjhez menni Belle. – Kitűnő – felelte Damien. – Rögtön üzenek Lady Forthrightnak. Ó, és így legalább megismerheted a hölgyet, akinek udvarolni szándékozom. Tudod, éppen ideje megházasodnom. Már nagyon kéne egy örökös. – Ez teljesen nyilvánvaló – mormogta John. – Szerintem kitűnő választás, bár még utána kell érdeklődnöm. Jó származású, nagyon bájos. Intelligens, de nem kékharisnya.
– Úgy hangzik, mint az ideális nő mintaképe. Damien hirtelen öccse felé fordult. – Talán ismered. Nemrégiben egy hónapot töltött rokonoknál a te új birtokod közelében. Hogy is hívják? Nem emlékszem. John gyomra mélyén kínzó, sajgó fájdalom csikordult és hirtelen minden porcikájára kiterjedt. – Bletchford Manor – felelte hűvösen. – Szörnyű név Igazán tarthatatlan. Meg kell változtatnod. – Szándékomban áll. Mit is mondtál, ki az a… – Ó, igen. A hölgy neve. Lady Arabella Blydon.
11. fejezet John úgy érezte, mintha arcul csapták volna. Fojtogatóvá vált a levegő, és Damien arca érdemtelenül gonosz kifejezést vett fel. – Ismerem Lady Arabellát – sikerült végre kimondania. Keserédes örömet lelt abban, hogy a hangja legalább normálisnak hatott. – Remek – szólt Damien megelőlegezett örömmel. – Ő is ott lesz a ma esti összejövetelen. – Örömömre szolgál, hogy felújíthatom a vele való ismeretségemet. – Jó. Most foglald el a szobádat. Lightbody mutatja az utat. Később kereslek, elmondom, mit kell tudni az esti eseményről – közölte Damien kedves mosollyal, azzal elhagyta a szalont. A komornyik gyors, halk léptekkel érkezett, és tájékoztatta Johnt, hogy a holmiját az egyik emeleti vendégszobába vitték. John még mindig nem tért magához a döbbenetből, szinte kábultan követte a komornyikot a szobába. Ott lefeküdt az ágyra, a mennyezetet bámulta és hagyta, hogy a düh tomboljon testében. A bátyja? A testvérbátyja? Soha nem gondolta volna, hogy Belle-ben ilyen rosszindulat lakozik. Azt akarta, hogy teljesen elfelejtse a kisasszonyt. Ez az egész túlságosan felzaklatja, és Belle nyilvánvalóan nem ér ennyit. Nem járt sikerrel. Valahányszor sikerült gondolatait valami másra terelni, valahányszor ételre, lovakra vagy más, semleges témára gondolt, ismerős szőke fej és élénk mosoly tolult tudatába. Aztán a mosoly fokozatosan vigyorrá változott, ahogy nézte, amint a bátyjával elvonul. Az átkozott nőszemély! Amikor elérkezett az idő, hogy a partira készülődjenek, John különös gonddal öltötte magára szénfekete frakkját, aminek feketeségét csak az ing hófehérje és a nyakkendő törte meg. A kocsiban udvarias társalgást
folytatott bátyjával, de túlságosan lefoglalta a gondolat, hogy viszontlátja Belle-t, mintsem hogy figyelni tudott volna arra, amit Damien mond. Nem hibáztatta bátyját, hogy tetszik neki, ahhoz túlságosan jól ismerte Belle szépségét, kedvességét. De nagyon dühös volt Belle-re, amiért olyan gonosz bosszút akar állni rajta. Amikor megérkeztek a Forthright-palotába, John hagyta, hogy a komornyik elvegye a kabátját, és rögtön Belle-t kereste a teremben. Az egyik sarokban volt, élénk beszélgetést folytatott egy magas, sötét hajú és sötét szemű férfivel. Nyilvánvalóan nagyon elfoglalt volt abban a két hétben, mióta nem találkoztak, gondolta keserűen. Damien figyelmét lefoglalta egy barátja, és mivel a ház asszonyát nem találták, John szerencsésen elkerülte a hosszadalmas bemutatásokat. Egyenesen Belle felé indult, fegyelmezve magát, hogy kordában tartsa tomboló haragját. Aztán odaért hozzá, közvetlenül mögéje lépett és megszólította: – Jó estét, Lady Arabella! Nem bízott magában, hogy bármi mást mondjon. Belle megperdült, annyira izgatott volt, hogy elfelejtett jeges hangon szólni. – John! – kiáltott fel, szemében leplezetlen boldogság csillant. – Micsoda meglepetés! Hát eljött. Eljött. Megkönnyebbülés és öröm vett erőt rajta, aztán bosszúság öntötte el. A fenébe! Nem azt a merész kék ruhát vette fel. Nem is álmodott volna arról, hogy John ilyen gyorsan Londonba ér. – Valóban? Belle csak pislogott. – Tessék? – Talán bemutathatna a barátjának. John mindennél jobban akarta, hogy kettesben lehessen Belle-lel, de semmiképpen nem tehetett úgy, mintha észre sem vette volna a férfit. – Ó, igen… persze… természetesen… Lord Blackwood, az úr jó barátom, Mr. William Dunford. Dunford úgy mosolygott rá, hogy azt a mosolyt John túlságosan is bizalmasnak találta. – Nem is tudtam, hogy tudod a keresztnevemet, Belle – évődött vele Dunford. – Ó, hallgass már, Dunford! Legközelebb Edwardként foglak bemutatni, csak hogy bosszantsalak.
Belle és Dunford közvetlensége miatt Johnra a féltékenység újabb rohama tört. Ám megszokásból kezet nyújtott. Dunford kezet rázott vele, kölcsönösen üdvözléseket mormogtak, aztán udvariasan kimentette magát. Amint azonban Dunford távozott, John igazi érzései a felszínre törtek. Belle összerezzent, egy lépést hátrált a férfi szeméből sugárzó nyers düh elől. – John, mi a baj? – Hogyan voltál képes erre, Belle? Hogyan voltál képes rá? Belle csak pislogott. Számított rá, hogy féltékeny lesz, de erre a tomboló haragra nem. – Mire? – Ne játszd az ártatlant. Nem áll jól neked. – Miről beszélsz? – kérdezett rá Belle ismételten. Kezdett nagyon nyugtalan lenni. John csak bámult rá. Aztán eszébe jutott a hazugság, amit Emma mondott neki, hogy Londonba csalja. Talán azt hiszi, hogy ő és Dunford… – Dunfordról van szó? – kérdezte hirtelen. – Mert ha igen, nincs min aggódni. Nagyon régi jó barátom, de ennyi. És Alex legjobb barátja. – Nem róla van szó – mordult John. – Hanem a bátyámról. – Kiről? – Jól hallottad. – A bátyádról? John kurtán bólintott. – Hiszen nem is ismerem a bátyádat! – Ha tovább hurcolod a hazugságaidat, Belle, elbotlasz bennük. És hidd el, én nem leszek ott, hogy elkapjalak, amikor elbuksz. Belle feszengett. – Azt hiszem, jobb, ha ezt a beszélgetést négyszemközt folytatjuk – közölte, azzal állát felszegve elindult, kivonult a teremből a balkonra. Mire kiért, zavarának egy része haraggá változott, és amikor felé fordult, hogy szembenézzen vele, tekintete vadul villant. – Hát rendben, Lord Blackwood. Már nem kell közönség előtt szerepelnünk. Elvárom, hogy most elmondja, mi volt ez a kis jelenet. – Ön nincs abban a helyzetben, hogy bármit is követeljen tőlem, kisasszony.
– Biztosíthatom, semmi jelét nem észleltem, hogy kérdésemnek ily korlátai lennének. John valósággal forrongott. Legszívesebben megragadta és megrázta volna a kisasszonyt. Csak rázná, rázná és aztán… Ó, szentséges ég! Legszívesebben megcsókolná. De Johnnak nem volt szokása dühében csókolózni, ezért egyszerűen lesütötte szemét és azt mondta: – Tudom, hogy nem mindig viselkedtem önnel feddhetetlenül, de az, hogy éppen a bátyámra vetette ki a hálóját, kisasszony, az meglehetősen gyerekes dolog. Nem is szólva arról, hogy gusztustalan… kétszer olyan idős, mint ön. Belle még mindig nem tudta pontosan, miről beszél John, de nem volt kedve magyarázkodni, ezért állát felszegve riposztolt: – Az előkelő társaságban elég gyakori, hogy a hölgyek náluk sokkal idősebb urakhoz mennek feleségül. Véleményem szerint a nők gyorsabban érnek, ezért a velünk egyidős férfiakat, sőt a nálunk nyolc-tíz évvel idősebbeket is – tette hozzá meglehetős célzatossággal – gyerekesnek és kellemetlenkedőnek találjuk. – Engem nevez gyerekesnek és kellemetlenkedőnek? –kérdezte John halk, halálosan komoly hangon. – Nem is tudom. Annak neveztem? Most pedig, ha megbocsát, ezt a társalgást meglehetősen gyerekesnek és kellemetlenkedőnek érzem. Ennél kellemesebben is el tudom tölteni az időt. John vasmarokkal ragadta meg. – Nem bocsátok meg és nekem nincs kellemesebb időtöltésem. Kérdeztem valamit tőled és választ akarok. – Elhallgatott, és a csend arra kényszerítette Belle-t, hogy a szemébe nézzen. – Mindig ilyen szándékosan kegyetlen voltál? Belle elkapta a karját. – Pofon vágnám, uram – csattant fel de attól tartok, az arca megfertőzné a kezemet. – Biztos vagyok benne, hogy örömére szolgál, hogy megbántott. De csak egy pillanatra, kisasszony. Mert rájöttem, nem akarom, hogy bármi közöm legyen egy olyan nőhöz, aki annyira lealacsonyodik, hogy kikezd a bátyámmal, csak azért, hogy bosszút álljon rajtam. Belle-ből erre kitört az elkeseredettség. – Az ég szerelmére, fogalmam sincs, hogy kicsoda a bátyád! – Ez érdekes. Mert ő ismer téged.
– Nagyon sokan ismernek engem. John nagyon közel hajolt Belle arcához. – Azt tervezi, hogy feleségül vesz téged. – Tessék? – Hallottad. Belle meglepetten pislogott és zavara eloszlatta a düh egy részét. – Ami azt illeti, ha jól sejtem, tervezgetik néhányan, hogy feleségül vesznek – jelentette ki elgondolkodva. – De ez nem jelenti azt, hogy mindegyikük ajánlatot tett. Azt pedig egyáltalán nem jelenti, hogy bármelyikük érzelmeit viszonoznám. John egy pillanatra hinni akart neki, de aztán eszébe jutottak Emma szavai. Ami azt illeti, azt fontolgatja, hogy férjhez megy… valami gróf. Vagy márki… Ami azt illeti, azt mondta, az a férfi hasonlít rád. Szóval rád emlékezteti. – Ne próbáld kimagyarázni magadat, kislány! – figyelmeztetett. – Kislány? Kislány? Fenébe a fertőzésveszéllyel, azt hiszem, mégis pofon váglak! Belle felemelte a kezét, de John könnyedén elfogta. – Nincsenek olyan ösztöneid, mint nekem, Belle! – szólt bársonyos hangon. – Sosem nyernél, ha mi ketten csatázunk. Ez a leereszkedő hangnem csak olaj volt a tűzre, Belle haragja tomboló dühvé változott. – Hadd mondjak önnek valamit, Lord Blackwood – dühöngött, kezét elrántva. – Először is, fogalmam sincs, kicsoda az ön bátyja, másodszor, ha valóban feleségül akarnék menni hozzá, nem értem, mi köze lenne önnek ehhez, hiszen teljesen egyértelműen méltóztatott tudtomra adni, hogy nem óhajtja társaságomat. És harmadszor: nem látok semmi indokot arra, hogy éppen önnek magyarázkodnom kelljen bármi miatt. Így hát negyedszer… – Állj meg háromnál, Belle – szólt John affektálva. –Kezdem elveszteni az érdeklődésemet. Belle tőle telhetően igyekezett gúnyosan mosolyogni, és felemelte a kezét, mintha ismét meg akarná ütni. Így, hogy John figyelmét eléggé lekötötte, teljes erőből a lábára lépett. John meg sem rezzent. Belle nem is gondolta, hogy megrezzenne. Báli cipellője nem különösebben erős anyagból volt. Mégis jobb kedvre
derült ettől a kis győzelemtől, és gúnyosan felhorkant: – Úgy látom, az ösztöneid kezdenek a korral tompulni, John. – Ha komoly kárt akarsz okozni, vegyél fel keményebb cipőt, Belle. Az megvéd az újabb vízhólyagoktól, ha legközelebb túrázni mész. Belle zavarban volt, eszébe jutott, milyen gyengéden látta el John a sebét. Nehéz volt összeegyeztetni azt a gyengéd férfit ezzel a gúnyos és sértegető alakkal, aki most előtte állt. Szándékosan türelmetlen sóhajjal a szemébe nézett és kijelentette: – Szeretnék visszamenni a társaságba. Ha lennél oly kedves félreállni… John meg sem moccant. – Kihez akarsz férjhez menni? Belle nagyon dühös volt magára most, hogy hazugsága visszahullt rá. – Semmi közöd hozzá! – csattant fel. – Azt kérdeztem, hogy kihez akarsz férjhez menni? – Én pedig azt válaszoltam, hogy semmi közöd hozzá. John közelebb hajolt. – Ugye, véletlenül sem Westborough gróf az illető? Belle szeme tágra nyílt. – Ő a bátyád? Nem is tudta, hogy rokonok. Ilyen kifejezést nem lehet színlelni. De John teljes bizonyosságot akart. – Nem emlékszel a vezetéknevére? – Csak a múlt héten mutattak be neki. Nem tudom a vezetéknevét. Egyszerűen Westborough grófként mutatták be. És mielőtt egyéb förtelmes bűnökkel vádolnál, hadd közöljem: csak azért tudom, hogy apád gróf volt, mert Alex említette. Fogalmam sem volt, hogy melyik grófságból. John egy szót sem szólt, csak állt mozdulatlanul és Belle-t figyelte. Ezt Belle rendkívül irritálónak találta. Valahogy reagálnia kellett. – Bár most, hogy így említed, valóban hasonlít rád. Talán egy kicsit elegánsabb, és nem sántít. John elengedte a füle mellett ezt a sértést, helyesen ismerte fel, hogy esztelen támadás, ahogy egyik sebzett állat a másikba mar. – Te tényleg nem tudtad, hogy ő a bátyám?
– Esküszöm, hogy nem! – És Belle úgy érezte, mintha megbocsátásért könyörögne, pedig nem tett semmi rosszat, ezért azt mondta: – De ez nem változtat a terveimen. – A terveiden? Hogy feleségül mész hozzá? – Ha jónak látom, majd tájékoztatlak a terveimről. – Remélem, hogy tájékoztatom magamat is a terveimről, ha alkalmasnak találom, gondolta Belle zavartan. Mert fogalmam sincs, mit beszélek. John erősen megragadta a vállát. – Kihez akarsz hozzámenni? – Nem mondom meg. – Mint egy hároméves gyerek! – Mert úgy bánsz velem, mint egy hároméves gyerekkel. – Nem kérdezem többször – figyelmeztetett John halkan, és arca egyre közeledett Belle arcához. – Nincs jogod így beszélni velem – súgta Belle. – Azok után nem, hogy.,. – Az ég szerelmére, Belle, ne vágd ezt megint az arcomba! Már beismertem, bogy igazságtalan és modortalan voltam veled. De tudnom kell. Érted? Tudnom kell! – John szemében élénk szenvedély égett. – Kihez akarsz feleségül menni? Belle látta az elszánt elkeseredettséget a szemében és határozottsága megingott. – Senkihez! – fakadt ki. – Senkihez! Hazugság volt! Csak hazugság hogy Londonba gyere. Mert hiányoztál. John keze elernyedt a meglepetéstől. Belle hirtelen megperdült, és hátat fordított neki. – Most már tényleg teljes a megaláztatásom, Lord Blackwood. Remélem, elégedett vagy. John tátott szájjal bámult, ahogy megértette e szavakat. Hiszen Belle még mindig szereti. Ez a tudat balzsam volt sajgó szívére. Ám egyáltalán nem tetszett neki a kín, amit Belle okozott neki, és ezt feltétlenül közölni akarta vele. – Nem szeretem, ha manipulálnak – mondta halkan. Belle hevesen visszafordult, valósággal tombolt. – Nem szereted, ha manipulálnak? Ez minden, amit mondani tudsz? Nem szereted, ha manipulálnak? Hadd mondjak neked valamit. Én
pedig nem szeretem, ha sértegetnek. És a viselkedésedet rendkívül sértőnek találtam. Azzal ellépett mellette, szálfaegyenesen, fejét olyan méltósággal tartva, amilyet nem érzett magában. Johnt annyira meglepte ez a hihetetlen vallomás, hogy a mozdulat teljes meglepetésként érte, és már csak Belle ujjait tudta elkapni, hogy megállítsa. – Belle! – szólította érzelmektől rekedtes hangon. – Kérlek, ne menj! A kisasszony könnyen elhagyhatta volna a balkont, John érintése olyan erőtlen volt. Ám volt valami a rekedtes hangban, ami arra késztette, hogy visszaforduljon, és amint ránézett, megbűvölte a vágyódó tekintet. Ajka kiszáradt, lélegezni is elfelejtett. Fogalma sem volt, milyen hosszú ideig állt ott, pillantását magára vonta ez a férfi, aki olyan sokat jelentett neki. – John – súgta. – Nem tudom, mit akarsz. – Téged akarlak. Szavai a levegőben sűrűsödtek, míg Belle szíve könyörgött az eszének, hogy hadd higgyen neki. Hogy érti azt, hogy őt akarja? Csak meg akarja érinteni? Meg akarja csókolni? Azt már tudta, hogy John nagyon vonzódik hozzá, ezt soha nem volt képes titkolni, ahogy az is eléggé nyilvánvaló volt, hogy ő is ugyanúgy érez iránta. Vagy azt akarja, hogy az életében legyen jelen? Mint barát, vagy mint feleség? Belle megrémült a kérdéstől. John egyszer már összetörte a szívét, nem igazán szerette volna ezt még egyszer hagyni. John látta a bizonytalanságot a tiszta kék szempárban, és gyűlölte magát, hogy olyan bizalmatlanná tette. Tudta, éppen ideje megmondani, mennyire szereti. Ám saját félelmei visszatartották és csak annyit mondott: – Megcsókolhatlak? Belle lassan bólintott, közelebb lépett, John megfogta a másik kezét. Olyan félénkség tört rá, hogy hirtelen lesütötte tekintetét. – Nézz rám! – súgta John, állát simítva. Gyengéden felemelte Belle fejét, egyre közelebb és közelebb ment. –Olyan gyönyörű vagy! És olyan kedves és olyan okos és… – Elég! Orruk már összeért. – Miért? – Túl sok – felelte remegve.
– Nem. Nem az. Sosem lehet túl sok. Azzal lehajolt, hogy ajka gyengéden súrolhassa Belle ajkát, és a kisasszony érezte, hogy az izgalom hullámai járják át testét. Egy hosszú percig álltak így, ajkuk alig érintkezett, aztán John nem bírta tovább és szorosan magához vonta. – Ó, istenem, Belle! Olyan ostoba voltam! – hördült fel. Nem csókolta meg, csak magához vonta, mintha valahogyan teste lenyomatát akarná magára venni. Szorosan ölelte, remélve, hogy Belle gyengéd jósága és bátorsága átszivároghatna belé. – Bocsáss meg! Soha nem akartalak megbántani! – súgta zaklatott, rekedtes hangon. – Nem akartalak bántani soha! – Cssss – hallgattatta el Belle. Nem tudta elviselni, hogy John így kínozza magát. – Csak csókolj meg. Kérlek! Tudod, napokig gondolkodtam rajta és… Johnnak nem volt szüksége további biztatásra, és ez a csók olyan heves volt, amilyen gyengéd az első. Mohón csókolta, magába itta lényét, ajkát, és közben szerelemről, vágyról mormogott érthetetlen és értelmetlen szavakat. John keze mindenütt ott volt, és Belle mindenütt akarta. Belle ujjait a férfi dús hajába fúrta, élvezettel simította végig akkor is, amikor John ajka végigcsusszant a nyakán. – Ezt nem hiszem el! – nyögött fel. – Mit? – sikerült a csókok között kérdeznie. – Ezt. Mindent. Amit érzek, amikor te… Ó! – Belle halkan felsikoltott, amikor John ajka a füle mögötti nagyon érzékeny részt érintette. – És még mit nem tudsz elhinni? – kérdezte a férfi évődő mosollyal. – Azt, hogy… azt akarom, hogy csókolj még – tette hozzá a kisasszony mámorosan. – És hogy… itt… mellettünk a bálteremben olyan sokaság van. Belle szavainak nem szándékolt hatása lett az, hogy John elhúzódott tőle és elfojtott káromkodás hagyta el ajkát. – Majdnem el is feledkeztem róla! – mormogta. – Bármelyik pillanatban rajtakaphat minket itt valaki. Belle hihetetlenül fázott így, hogy nem érezte magán John karját, és képtelen volt megállni, hogy ne akarja megölelni. Karját nyújtotta feléje. – Kérlek! – súgta. – Annyira hiányoztál!
Nagyon erős volt a kísértés, de John szilárdan kitartott. – Nem azért jöttem Londonba, hogy tönkretegyem a jó hírnevedet. – Bárcsak megtennéd! – dünnyögte Belle halkan, mintha csak magának mondaná. – Tessék? – Semmi, semmi. – Külön-külön kell visszamennünk. Belle mosolygott John aggodalmán. – Ne aggódj! Biztos vagyok benne, hogy Dunford remekül fedez minket. – John összevonta a szemöldökét, mire hozzátette: – Meséltem neki rólad egy kicsit. John elfojtotta a lelkében fortyogó bűntudatot. Belle még nem tudja, mi az ő legnagyobb titka, amit előbb-utóbb el kell mondania neki. Utóbb. Nem most. Most nem kell elmondani. – Kócos a hajad – mondta inkább. – Biztosan meg akarod igazgatni. Én megyek vissza előbb a társaságba. A bátyám már biztosan keres. Belle bólintott, együtt mentek vissza a sötét hallba. Mielőtt azonban elváltak, Belle megfogta a kezét. – John, mi lesz most? Nem is tudom. – Hogy mi lesz most? – kérdezett vissza fesztelen mosollyal. – Most udvarolok neked. Nem így kell történnie? Belle boldog mosollyal válaszolt, azzal elszaladt. Amikor John visszaért a terembe, nem lepődött meg azon, hogy bátyja igen kíváncsi arckifejezéssel nézte. – Hova tűntél el? – kérdezte Damien. – Csak egy kicsit levegőzni akartam. – Ha Damien észre is vette, hogy Lady Arabella ugyanakkor hagyta el a termet, nem említette. – Miért nem mutatsz be néhány barátodnak? Damien udvariasan bólintott. Miközben ő azzal volt elfoglalva, hogy Johnt bemutassa néhány embernek, Belle visszatért a terembe és egyenesen Dunford felé indult. – Ez aztán szép kivonulás volt! – jegyezte meg vigyorogva. Belle elpirult. – Senki nem vette észre, ugye? Dunford a fejét ingatta.
– Nem hiszem. Figyeltelek, hátha meg kell menteni vagy ilyesmi. Én a te helyedben a jövőben azonban igyekeznék az ilyen találkáimnak ötperces időhatárt szabni. – Ó, jaj! Mennyi ideig… ööö… voltam távol? – Biztos vagyok benne, hogy tovább, mint szándékoztál. Elterjesztettem, hogy ruhabaleset ért. Minden hölgy nagyon együttérző volt. – Nélkülözhetetlen vagy. Dunford! – vigyorgott Belle. – Ahogy te is, Lady Arabella. Belle megfordult, és azt látta, hogy Lord Westborough közeledik. John is mellette volt, sokat tudón mosolygott. – Milyen öröm viszontlátni önt – szólt udvariasan. – Úgy gondolom, a fivéremmel már találkozott – tette hozzá Damien. – Lord Blackwood. – Igen, természetesen. Jól ismerjük egymás – felelte Belle és megrezzent a kifejezés kettős jelentésétől, nem volt hajlandó Johnra pillantani, attól tartva, hogy kaján mosolyt látna rajta. A feltehetően kellemetlen beszélgetéstől a ház asszonya, Lady Forthright érkezése mentette meg. – Ó, Westborough! – csicsergett a hölgy. – Nem láttam, hogy megérkezett. És Lady Arabella, mindig örülök, ha körünkben van. Belle mosolygott és udvariasan meghajolt – Az úr bizonyára a testvéröccse – folytatta Lady Forthright. Damien bólintott, bemutatta őket egymásnak. Damien ekkor meglátta egy másik barátját és kimentette magát. Johnt és Belle-t nem túl kedves vendéglátójuk karmai közt hagyta. – Lord Blackwood? Ugye báró? – érdeklődött. – Hmmm. Nem ismerem ezt a címet. Belle zsigerei görcsbe rándultak a haragtól. Lady Forthright mindig is tolakodó nőszemély volt, aki azzal próbálta saját önbizalomhiányát ellensúlyozni, hogy másokat inzultált. – Ez egy viszonylag új nemesi cím, kisasszony – felelte John szándékosan nyugodt, rezzenéstelen arccal. – Mennyire új ez ”viszonylag”? – kérdezte és e kis tréfát követően cinkos mosollyal nézett Belle-re, vajon ő is megvetéssel fogadja-e ezt az új jövevényt a köreikben. Belle elkomorult, és komorsága fokozódott, amikor rájött, hogy a terem néhány pillanattal korábban
meglehetősen elcsendesedett. Szentséges ég! Senkinek nincs jobb dolga, mint hallgatni Lady Forthright őrült beszédeit? És hova lett Damien? Nem kéne megvédenie az öccsét? – Néhány éve alapították – felelte John halkan. – Hadi szolgálataimért kaptam. – Értem – felelte Lady Forthright, azzal kihúzta magát, vállát megfeszítette, közönségnek beszélt. – Semmi kétségem, hogy ön nagyon bátor, de a magam részéről nem helyeslem, hogy olyan meggondolatlanul osztogatják a nemesi címeket mostanában. Nem helyes, hogy az arisztokrácia köreibe manapság, hogy is mondjam, szinte bárki bekerülhet. – Lord Blackwood grófi származású – jegyezte meg Belle halkan. – Ó, nem a származása ellen van kifogásom – felelte a ház asszonya. – De nem lenne jó, ha oda jutnánk, mint az oroszok, akik szinte mindenkinek nemesi címet osztogatnak. Tudta, hogy az orosz hercegeknek minden fiúgyermeke hercegi címet kap? Nemsokára hemzsegnek majd a hercegek az országban. Akkor pedig anarchia lesz. Jegyezze meg, amit most mondok: Oroszország szét fog hullani, és az egész a hercegek miatt lesz. – Érdekes felvetés – felelte Belle ridegen. Lady Forthright mintha észre sem vette volna Belle bosszúságát. – Kissé idomtalannak találom ezeket az új címeket. Ön is így találja? Belle hallotta, hogy egyesek felszisszennek körülöttük, a hallgatóság az ő válaszát várta. Damien visszaért melléjük, Belle rideg mosollyal nézett rá. – Bocsásson meg, Lady Forthright – szólt kedves bájjal. –Attól tartok, nem vagyok képes követni a gondolatmenetét. Az ön férje Forthright ötödik vikomtja? – A hatodik – felelte a hölgy élesen. – Apám pedig Windemere nyolcadik grófja volt. – Értem – felelte Belle nyugodtan. – Tehát egyikük sem tett semmit azért, hogy elnyerje a címet, azon kívül, hogy egyszerűen megszülettek. – Nem egészen értem az okfejtését, Lady Arabella. Szabad emlékeztetnem önt, hogy az ön családjának grófi címe évszázadokra nyúlik vissza? – Ó, nem szükséges emlékeztetnie! Biztosíthatom, hogy tudomásom van e tényről, Lady Forthright. És a grófi címet fontos családi
megtiszteltetésnek vesszük. De az apám pontosan azért jó ember; mert jó ember, nem pedig azért, mert egy ősi cím birtokosa. Ami pedig Lord Blackwoodot illeti, az ő címét még megtisztelőbbnek érzem, mert az ön előtt álló ember nemességét mutatja, nem pedig egy rég halott ős érdemeit. – Szép beszéd volt, Lady Arabella, különösen olyan hölgytől, aki társadalmi rangjának minden előnyét élvezi. De nem egészen illik egy jól nevelt úrhölgyhöz. Kissé kékharisnyás lett, kedvesem. – Ó, végre! Egy bók. Sosem gondoltam volna, hogy dicsérni is képes. Most pedig ha megbocsát, kezdem elunni ezt a társaságot – szólt Belle és szándékosan hátat fordított vendéglátójának, miközben tudta, milyen botrányt kelt ezzel a rossz modorral. – John, örülök, hogy viszontláthattam. Remélem, hamarosan meglátogat, de most meg kell találnom Dunfordot, hogy hazakísérjen. Jó estét! John még nem ocsúdott fel a szenvedélyes védőbeszédből, miközben Belle a legragyogóbb mosolyával nézett rá és ellibbent mellette. Ott maradt a dühös Lady Forthrighttal, aki egyszerűen mordult valamit, azzal elsietett. John képtelen volt türtőztetni magát. Felnevetett. Ugyanezen az estén, később, amikor a Blackwood fivérek hazafelé tartottak, Damien felhozta a témát, hogy Belle nyilvánvalóan közelebbi barátságban van Johnnal. – Nem tudtam, hogy te és Lady Arabella ilyen jól ismeritek egymást – jegyezte meg kelletlenül. John ajka fanyar mosolyra húzódott. – Ő mondta, hogy jól ismerjük egymást? – Felettébb szenvedélyesen védelmezett téged, ami arra enged következtetni, hogy eléggé jól ismeritek egymást. – Igen. Eléggé. Damien néhány pillanatig kerülte a témát, ám kíváncsisága végül felülkerekedett rajta. – Udvarolni szándékozol neki? – Ezt már közöltem az említett hölggyel. – Értem. John felsóhajtott. Elég nyersen viselkedett fivérével, és Damien nem igazán érdemelte ezt.
– Bocsáss meg, ha ez valamiképpen ütközik a te terveiddel. Biztosíthatlak, érkezésem előtt nem tudtam, hogy gyengéd érzéseid vannak Belle iránt. Ha mindenképpen tudnod kell: ő volt az elsődleges ok, hogy ide jöttem. Damien ezen lassan, alaposan elgondolkodott. – Nem mondhatnám, hogy gyengéd érzéseim vannak iránta. Pusztán arra gondoltam, hogy jó feleség lenne belőle. John furcsán nézett rá. Nem gondolta volna, hogy bátyja a csodálaton és az enyhe undoron kívül más érzelemre is képes. – Nyilvánvaló azonban – folytatta Damien –, hogy egyáltalán nem illenénk egymáshoz. Tény, hogy nagyon szép, de nekem nem lehet olyan feleségem, aki radikális nézeteit nyilvánosan hangoztatja. John ajka megvonaglott. – Nyilván te sem nézed jó szemmel, hogy nemesi rangra emeltek. – Ugyan már! – szólt Damien, hallhatóan sértve érezte magát ettől a feltételezéstől. – Te kiérdemelted azt a címet. És apánk gróf volt. De el kell ismerned, hogy túl sok közember jut be az arisztokrácia köreibe, vagy rangot vásárolnak, vagy beházasodnak. Csak a magasságos ég tudja, mire jutunk így. – Szeret olvasni – bökte ki John, csak azért, hogy bátyja Belle iránti rajongása véletlenül se újuljon ki. – Shakespeare minden művét olvasta. Damien rosszallón ingatta a fejét. – El sem tudom képzelni, mi szállt meg. A kékharisnyák bármennyire is szépek, olyan idegesítőek tudnak lenni! Nagyon fárasztóak. John elmosolyodott. – Egyáltalán nem illenénk össze – folytatta Damien. –De udvarolhatsz neki, ha akarod. Jó parti lenne egy olyan férfinak, mint te. Bár figyelmeztetnem kell, hogy a szüleinek ez talán nem tetszene. Szerintem, ha akarná, herceg férjet is kaphatna. – Meglehet – mormogta John. – Persze, ha akarná. A kocsi Damien városi háza előtt megállt. Amikor beléptek a hallba, Lightboy üdvözölte őket, és átadott egy üzenetet, amit, mint mondta, kifejezetten Lord Blackwood számára hoztak. John széthajtogatta a papírlapot. Londonban vagyok.
John elkomorult. Eszébe jutott a két hasonló üzenet, amiket néhány héttel korábban kapott. Azt hitte, hogy Bletchford Manor korábbi tulajdonosainak szóltak, de ekkor rájött, hogy tévedett. – Ismerőstől? – kérdezte Damien. – Nem is tudom – felelte John lassan, megfontoltan. – Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy ismerem-e.
12. fejezet Másnap reggel John egy ölnyi virággal és csokoládéval jelent meg Belle otthonában. Nagyon csodálta, milyen könnyű, egyszerűen el kell engednie magát, hagyni, hogy Belle felvidítsa a szívét. Egész délelőtt mosolygott. Belle a lépcsőn lefelé menet nem tudta visszafogni magát, képtelen volt titkolni, mennyire örül. – Mivel érdemeltem ki a megtiszteltetést, hogy társaságodat élvezhetem? – kérdezte élénk mosollyal. – Hát nem mondtam, hogy udvarolni fogok neked? –kérdezte, azzal a kezébe nyomta a virágokat. – Vedd úgy, hogy udvarolok neked. – Ó, milyen romantikus! – felelt Belle, a gúny legkisebb árnyalata nélkül. – Remélem, szereted a csokoládét. Belle mosolyt igyekezett elfojtani. Erősen próbálkozott. – Nagyon szeretem. – Remek – felelte John könnyedén. – Ellenedre lenne, ha vennék egyet? – Dehogy! Parancsolj! Persephone éppen ezt a pillanatot választotta, hogy levonuljon a lépcsőn. – Jó reggelt, Belle – köszöntötte. – Bemutatnád a vendégedet? Belle megejtette a bemutatást, és miközben John éppen azt fontolgatta, melyik csokoládét kapja be, Persephone a kisasszonyhoz hajolt és súgva közölte: – Nagyon jóképű! Belle bólintott. – És nagyon férfiasnak tűnik – tette hozzá Persephone. Belle szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Persephone néni – súgta –, úgy érzem, tájékoztatnom kell, hogy ez nem tartozik a gardedám és gyámoltja között megengedett társalgási témák körébe. – Valóban? Pedig szerintem üdvös lenne. Ó, hát attól félek, sosem leszek megfelelő gardedám. Kérlek, ne szólj Alexnek e hiányosságomról! – Persephone néni, én így kedvelem, ahogy van – felelte Belle őszintén. – Ó, ez nagyon kedves tőled, kicsim. Jaj, indulnom kell. A kocsis megígérte, hogy megmutatja nekem Londont, és mindenképpen szeretném végigjárni a veszélyes részeket még sötétedés előtt. Mivel még délelőtt volt, Belle-nek fogalma sem volt, milyen útvonalat akarhat Persephone néni bejárni, de egy szót sem szólt, amikor az idősebb hölgy az ajtó felé sietett. – Nem valami hivatástudattól buzgó gardedám – jegyezte meg John. – Nem az. – Visszavonulhatnánk a szalonba? Nagyon vágyom rá, hogy megcsókoljalak, és a hallban inkább nem tenném. Belle elpirult, és elindult a közeli szalon felé. John berúgta maga mögött az ajtót, és magához ölelte. – Egy egész napra gardedám nélkül vagy – mormogta csókok között. – Érhet ennél nagyobb szerencse férfit? – Érhet ennél nagyobb szerencse nőt ? – kérdezett vissza évődőn Belle. – Gyere a kanapéra, hogy csokoládéval és virággal édesgethesselek! – azzal megfogta a kezét és maga után vonta. Belle halkan kuncogott és hagyta, hogy John a kanapéhoz vezesse. Sosem látta még ilyen könnyednek, ilyen gondtalannak. Tekintetében még látható volt a szomorúság és tétovázás fátyla, de egyáltalán nem olyan űzött, zaklatott tekintet volt ez, mint Oxfordshire-ben. – Csak magadat édesgeted a csokoládéval. Már hármat megettél. John leült, lehúzta magához. – Alapszabály: csak olyan ehető ajándékot szabad vinni egy hölgynek, amit szeretünk is. Különben semmi értelme. Tessék, vegyél. Nagyon finom – mondta, azzal kivett egy édességet és Belle ajka elé tartotta.
Belle mosolyogva leharapta a felét, és közben szándékosan csábítón nyalta meg az ajkát. – Igen. John nem a csokoládéról beszélt. Belle előrehajolt, hogy a másik felét is bekapja, szájába vette, merészen megnyalva John ujját. – Egy kicsit a bőrödre olvadt – jelentette ki ártatlanul. – Egy kicsit a te bőrödre is olvadt – mozdult John, és Belle szája sarkát nyalintotta meg, ami a kisasszony testén a vágy hullámait bizsergette végig, egészen lába ujjáig. Előrehajolt, végighúzta nyelve hegyét a felső ajak lágy peremén. – Itt is – súgta és és itt is. Aztán az alsó ajakra tért át, gyengéden harapdálta. Belle lélegezni is elfelejtett. – Azt hiszem, tetszik, ha udvarolnak nekem – pihegte. – Még nem udvaroltak neked? – harapott John a finom fülcimpába. – Így még nem. – Remek – mosolygott John birtokló örömmel. Belle szép nyakát hátra, ívbe hajlította, ahogy finom bőrét csókok özöne érte. – Remélem, nem udvaroltál még senkinek ilyen különleges… ó… meggyőzési módszerrel. – Soha – vallotta John. – Remek – felelt Belle hasonló birtokló örömmel. –De tudod… – szólt, elakadó lélegzettel, ahogy a férfikéz a keblére simult. – Az udvarlás nem csak virág és csokoládé ajándékból áll. – Mmm-hmm. Természetesen. Csókolózásból is – közölte, azzal erősebben markolta Belle keblét, és Belle bájosan felsikoltott a meglepetéstől. – Ó, igen – sóhajtott. – Nem volt szándékomban ezt kihagyni. – Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ezt mindenképpen tudatom előterében tartsam – szólt John, és azon mesterkedett, hogy a ruha fogságából a lehető legjobb módszerrel kiszabadítsa az egyik gyönyörű keblet. – Ez jó. De ne feledd, nem hagyom, hogy elfelejtsd: tartozol nekem egy verssel. – Makacs kis fehérszemély vagy, ugye? – szólt John, és közben úgy döntött, hogy a legjobb módszer a ruha lehúzása az érintett területről, és
hálát adott az égieknek, hogy nem volt divatban az apró gombok végtelen sora. – Nem különösebben – nevetett fel Belle halkan. – De attól még akarom azt a verset. John ideiglenesen elvonta Belle figyelmét a terv megvalósításának követelésétől. Elmosolyodott és tiszta férfigyönyörrel sóhajtott fel, amint lenézett a vágytól feszülő sötét bimbóra. Megnyalta ajkát. – John… ugye nem fogsz… John bólintott és fogott. Belle érezte, hogy végtagjai elgyengülnek, valósággal elolvadt, a kanapé párnázatába süppedt, magával húzta Johnt. John pedig egy egész percig imádta a szabad keblet, aztán áttért a másikra, Belle tehetetlen volt, megadta magát az érzéki támadásnak, képtelen volt türtőztetni magát, a vágy apró sikolyai hagyták el ajkát. – Mondj valamit, kérlek – sóhajtott fel. – Hasonlítsalak egy nyári naphoz? ”Az vagy nekem…” – Ó, kérlek, John – szólt és elvonta John fejét a kebléről, hogy barna szemébe nézhessen. – Ha plagizálni akarsz, legalább legyen benned annyi jó érzés, hogy valami kevésbé híres verset válassz. – Ha nem hallgatsz el azonnal, Belle, drasztikusabb lépésekre kell szánnom magamat. Drasztikus lépések? Hmmm. Ez érdekesnek tűnik… Azzal visszahúzta magára és csókolta hévvel, szenvedéllyel. Ekkor kínosan ismerős hangot hallottak a hallból – Ó, milyen ostoba vagyok, hogy itt felejtettem a meleg kesztyűmet! – szólt Persephone. – Olyan csípős a levegő! Belle és John azon pillanatban szétrebbentek. Mivel Belle nem volt elég gyors küllemének igazításában, John vette kézbe a helyzetet és visszarángatta rá a ruhát, gyakorlatilag az álláig. Miközben igen nagy igyekezettel próbálták zilált külsejüket elfogadhatóvá tenni, újabb hang ütötte meg a fülüket, halk, mélyebb hang, valószínűleg az egyik inas hangja, akivel Persephone beszélt. – Ó, ez nagyon kedves öntől – mondta Persephone. –A szalonban fogok várakozni, Belle kisasszonnyal és a vendégével, amíg idehozza nekem. Köszönöm. Belle-nek éppen csak sikerült a szófával szembeni karosszékbe huppannia, amikor gardedámja belépett.
– Persephone néni! Micsoda meglepetés! Persephone meglehetősen sokatmondó pillantást vetett feléje. Szeleburdisága ellenére nem volt ostoba. – Nem kétlem, kedvesem. Persephone beléptekor John udvariasan felállt. – Parancsol egy kis csokoládét? – kérdezte, a dobozt nyújtva felé. – Örömmel. Belle kis híján elpirult, amikor eszébe jutott, mi történt, amikor John őt kínálta csokoládéval. Szerencsére Persephone túlságosan el volt foglalva azzal, hogy az édességből válasszon. – Nagyon szeretem a diósat – mondta, kiemelve egyet a dobozból. – Valóban olyan hideg van odakint? – érdeklődött Belle. – Hallottam, azt mondta, melegebb kesztyűre van szüksége. – Tegnap óta határozottan hűvösebb van. Bár valóban megállapítható, hogy még így is meleg van. Belle az ajkába harapott, hogy el ne mosolyodjon. Amikor azonban Johnra pillantott, nevetni látta. – A kesztyűje, madame. – Remek. Köszönöm. – Persephone felállt, odalépett az ajtónál álló lakájhoz. – Akkor most megyek. – Jó szórakozást – szólt Belle. – Bizonyára jó lesz, kedvesem. Bizonyára – felelte Persephone, azzal kilépett a küszöbön és elkezdte becsukni maga mögött az ajtót. – Ami azt illeti – szólt vissza kissé elpirulva –, azt hiszem, jobb, ha ezt az ajtót mégis nyitva hagyom, ha nincs ellenetekre. Csak mert így jobban átszellőzik a helyiség. – Természetesen, asszonyom – felelte John. Aztán amikor Persephone kiment, előrehajolt és azt súgta: – Becsukom az ajtót, amint elhagyta a házat. – Cssss! – korholta Belle. Amint meghallották a bejárati ajtó csukódását, John felállt és becsukta a szalon ajtaját. – Ez nevetséges – mormogta. – Már majdnem harmincéves vagyok. Jobb dolgom is van, mint gardedámok éberségét kijátszani. – Valóban? – Tudod, ez eléggé méltóságon aluli és nevetséges – mondta, azzal visszalépett a szófához és leült.
– Fáj a lábad? – kérdezte Belle aggodalmas tekintettel. – Mintha a szokásosnál kissé jobban bicegnél. John csak pislogott a témaváltásra és lenézett suta lábára. – Azt hiszem. Észre sem vettem. Azt hiszem, hozzászoktam a fájdalomhoz. Belle felállt, a szófához ment, visszaült korábbi helyére. – Használna, ha megmasszíroznám? – azzal kezét a férfi lábára tette, és elkezdte masszírozni a térd feletti izmokat. John behunyta a szemét és hátradőlt. – Csodálatos érzés! – Percekig szótlanul élvezte a masszázst, aztán megszólalt: – Belle… ami tegnap éjjel történt. .. – Mi történt tegnap éjjel? – folytatta a láb masszírozását. John kinyitotta a szemét, és kezét Belle kezére téve megállította a mozdulatot. Belle pislogott, John komoly arckifejezése láttán visszazökkent a valóságba. – Senki… még senki – mondta, tétován keresve a szavakat. – Senki nem védett meg még így. – A családod? – Gyerekkoromban nem sokat voltunk együtt. Nagyon elfoglaltak voltak. – Nahát! – szólt Belle, hangjában hallható rosszallással. – Világosan a tudtomra adták, hogy egyedül kell boldogulnom a világban. Belle hirtelen felállt és egy vázához lépett, nyugtalanul rendezgette a virágokat. – Soha nem mondanék ilyet a gyermekemnek – jelentette ki feszült hangon. – Soha. Szerintem a gyereket szeretni kell és dédelgetni, és… – Megpördült. – Szerinted? John komoly tekintettel bólintott, megbűvölte Belle szenvedélye. Olyan… annyira… jó. Ez a legjobb szó. A legszebb szóvirág sem tudná jobban kifejezni. Sosem lehet méltó hozzá. John ezt pontosan tudta. De szeretheti őt, védelmezheti és megpróbálhat olyan életet biztosítani neki, amilyet megérdemel. A torkát köszörülte. – Mikor jönnek vissza a szüleid? Belle a hirtelen témaváltás hatására oldalra fordította a fejét.
– Most már bármelyik napon hazaérkezhetnek, de Emma nemrégiben továbbküldött nekem egy levelet, amelyben azt írják, annyira jól érzik magukat, hogy még egy kicsit maradnak. Miért kérdezed? John felmosolygott rá. – Megtennéd, hogy még egy kicsit masszírozod a lábamat? Évek óta nem volt ilyen jó érzése. – Természetesen – felelte Belle és visszament hozzá. Mivel lohn nem folytatta a beszélgetést, ő vette fel a szálat. – A szüleim… – Ó, igen. Csak azt akartam tudni, mikor kérhetem meg apádtól a kezedet, hogy rövidre zárjuk ezt az egészet – mondta pajkos pillantással. – Tudod, annak is megvan a maga öröme, hogy lopva, sötét zugokban vétkezzek veled az illem ellen, de jobban szeretném, ha egészen az enyém lehetnél, és otthonom biztonságában tölthetném rajtad kedvemet, – Kedvedet akarod tölteni rajtam? – kérdezte Belle hitetlenkedve, John kinyitotta a szemét, kaján vigyorral nézett rá. – Tudod, mire gondolok. Szerelemre – jelentette ki, azzal magához húzta és folytatta nyakának gyengéd csókolgatását. – Csak szeretnék… egy kis időt… zavartalanul veled tölteni. Úgy, hogy… ne kelljen félni… hogy valaki bármelyik pillanatban ránk nyithat. … Azt akarom, hogy befejezhessem, amit elkezdek. Belle azonban ezt mintha meg sem hallotta volna, elhúzódott. – John Blackwood, ez házassági ajánlat akart lenni? John nem mozdult, még hátradőlve ült, szempillája alól nézett fel rá és mosolygott. – Szerintem igen. Szerinted? – ”Szerintem igen. Szerinted?” – utánozta Belle. – Szerintem pedig ez a lehető legkevésbé romantikus lánykérés volt. Ehhez fogható prózai szöveget még sosem hallottam. – Ezek szerint sok házassági ajánlatot kaptál már? – Ami azt illeti, igen. John nem egészen erre számított. – Azt hittem, te vagy a gyakorlatias és józanul gondolkodó a családodban. Azt hittem, te nem akarsz szirupos szerelmi vallomást. Belle ököllel tréfásan a vállába csapott.
– Dehogynem! Minden nő azt akarja. Különösen attól a férfitól, akinek az ajánlatát el akarja fogadni. Szóval találj ki valami könnyfakasztó szöveget és én… – Aha! Szóval elfogadod az ajánlatomat! – vigyorodott el John győzedelmesen és magára húzta a kisasszonyt. – Azt mondtam, hogy el akarom fogadni az ajánlatot. Nem azt, hogy elfogadtam. – Az csak részletkérdés – felelte, azzal újra csókolni kezdte, alig tudta elhinni, hogy hamarosan igazán egymáséi lesznek. – Részletkérdés?! – mordult bosszúsan Belle. – El sem tudom hinni, hogy képes voltál ezt mondani nekem. Hogy feleségül akarsz venni, hogy legyünk végre túl az egészen?! Szentséges ég, ez szörnyű! John rájött, hogy baklövést követett el, de készségesen korrigált. – Nos, ha lánykérésem híján volt a kellemnek, legalább őszinte volt. – Még szép, hogy legalább őszinte volt – nézett rá Belle mogorván. – igent mondok, amint rendesen megkérsz. John vállat vont, újra magához vonta szíve hölgyét. – Még egy kicsit csókolni akarlak. – Nem akarsz előbb kérdezni valamit tőlem? – Nem. – Nem? – Nem. – Ezt hogy érted? – Belle próbált elhúzódni, de John erősen fogta. – Úgy, hogy csókolni akarlak. – Azt tudom, te mamlasz. Azt akarom tudni, miért nem akarsz valamit kérdezni tőlem most rögtön. – Ó, nők! – sóhajtott John tettetett érzelgősséggel. –Mindig van valami bajuk. Ha… Belle megint ököllel a karjára csapott. – Belle – szólt John nyugtatón, türelmesen. – Nyilván tudod, hogy idedobtad nekem a kesztyűt. Nem mondasz igent, amíg annak rendje és módja szerint nem kérem meg a kezedet, igaz? Belle bólintott. – Akkor legalább egy kis időt hagyj nekem! Idő kell ahhoz, hogy valami eredetit kitaláljak. – Értem – felelte Belle. Ajkának két szeglete rögtön mosolyra húzódott.
– Ha romantikát akarsz, igazi románcot, néhány napot várnod kell. – Azt hiszem, annyit kibírok. – Remek. Most megtennéd, hogy hozzám bújsz, és újra megcsókolsz? Belle engedelmeskedett. John a hét folyamán újra meglátogatta Belle-t. Amint kettesben voltak, magához vonta és azt mondta: – Az ékszer nem kell, az csak elvakít, mintha Atlanta kincseket hajít, s a bolond férfi szeme ottragad gyöngyön, gyémánton…2 – …mert azt látja csak, ami képkeret, könyvön díszkötés, amatőröröm. De ennyi kevés. – fejezte be a verset Belle. –Attól tartok, téged az a balszerencse ért, hogy a nevelőnőm rajongott John Donne költészetéért. Szinte minden versét betéve tudtom. – John bosszús arcát látva hozzátette: – De meg kell dicsérjelek a szenvedélyes szavalatért. Nagyon megható volt. – Nyilvánvalóan nem elég megható. Vagyis nem felelt meg. Még dolgoznom kell rajta – mondta John, azzal fejét leszegve kivonult. – És tartózkodj John Donne-tól! – kiáltott fel Belle. –Egyetlen versével sem tudsz becsapni. Belle nem lehetett egészen biztos benne, de mintha valami egyáltalán nem elegáns szót hallott volna mormogni, mielőtt John becsukta maga mögött az ajtót. John egész héten említést sem tett a közelgő lánykérésről, bár néhány eseményre elkísérte Belle-t és szinte minden délelőtt meglátogatta. Belle sem hozta fel a témát. Belle tudta, hogy John letagadná, de látszott rajta, hogy élvezi saját tervét, és nem akarta elrontani az örömét. John időnként furcsa pillantásokat vetett rá, és Belle tudta, hogy készül valamire. Gyanúja beigazolódott egyik reggel, amikor John három tucat tökéletes rózsával állított be a Blydon-házba, mely virágokat rögtön a kisasszony lába elé fektetett a nagy hall kellős közepén. Térden állva szavalta: – Szemed ha csak koccint reám, téged köszönt szemem, ha csókot hagysz poharamon, a bort nem ízlelem, égi ital, amit kivan a lélek szüntelen,
de hogyha csókod szívhatom, nektár se kell nekem.” Majdnem sikerült. Belle szeme elfátyolosodott, és amikor a ”csókot hagysz poharamon” részhez ért, önkéntelenül a szívéhez kapott. – Ó, John! – sóhajtott. Aztán beütött a katasztrófa. Persephone lépdelt lefelé a lépcsőn. – John! – kiáltott fel örömmel. – Ez a kedvencem! Honnan tudta? John lehajtotta a fejét, kezét ökölbe szorította combja mellett. Belle elmozdította kezét a szívéről és csípőre tette. – Apám szokta ezt szavalni anyámnak – folytatta Persephone kipirulva. – És anyám mindig ragyogott az örömtől. – Azt képzelem… – mormogta Belle. John zavartan nézett fel rá. – És, tudja, különösen találó volt – tette hozzá Persephone –, mivel anyámat is Celiának hívták, isten nyugosztalja. – Találó? – kérdezte Belle, szemét le sem véve Johnról, aki bölcsen hallgatott. – Igen – felelte Persephone mosolyogva. – Mert a vers címe: Celiához. Szerzője pedig Ben Jonson. – Igazán? – szólt Belle fanyar ábrázattal. – John, ki az a Celia? – Persephone úrhölgy kedves édesanyja, természetesen. Belle önkéntelenül csodálta, hogy John képes volt ezt rezzenéstelen arccal kimondani. – Nos, én örülök, hogy Johnson írta ezt a verset. Rossz lenne belegondolni, hogy egy Celia nevű nőnek írtál verset, John. – Attól tartok, nem ismerem Celia kedves nevét. Belle erőltetetten negédes mosollyal nézett rá. – Szerintem rájössz, hogy a Belle névhez könnyebben találsz rímet. – Ez nyilvánvalóan így van, de én szeretem a kihívásokat. Na de a Persephone név igazán kihívás lenne az intellektusomnak. – Ó, ne, kérem, hagyja abba! – nevetett Persephone. – Persephone. Hmmm, lássuk csak, használhatnánk a ”periszkópív” kifejezést rímként, de az nem túl elegáns. Belle-t önkéntelenül magával ragadta John jó humora – És mit szólnál ahhoz, hogy ”perzsa póni”? – ajánlotta. – Vannak benne lehetőségek. Azonnal elkezdek rajta dolgozni.
– Elég legyen az évődésből, drága fiam – szólt Persephone, azzal anyaian megfogta John kezét. – Fogalmam sem volt, hogy ennyire kedveli Ben Jonsont. Őt különösen kedvelem. A színdarabjait is szereti? Én imádom a Volpone, avagy a pénz uralmát, bár eléggé erős és szinte illetlen darab. – Az utóbbi időben én is elég illetlennek éreztem magamat. Persephone kezét ajka elé kapva nevetett. – Ó, remek. Mert plakáton láttam hirdetni az előadást. Reméltem, hogy találok valakit, aki elkísér. – Természetesen nagy örömmel megtenném. – Ám Belle kisasszonyt talán nem kéne magunkkal vinnünk. Nem vagyok biztos abban, hogy a darab megtekintése ifjú hölgyek lelki üdvét szolgálná, Belle kisasszony pedig többször is hangoztatta nekem, hogy nem tart elég szigorú gardedámnak. – Ezt valóban Belle kisasszony mondta? – Nos, nem egészen ezekkel a szavakkal, természetesen. Nem hiszem, hogy tönkre akarna tenni valamit, ami olyan jó neki, de én tudom, honnan fúj a szél. – Nem mehetnek a színházba nélkülem – szólt közbe Belle. – Attól tartok, mégis magunkkal kell vinnünk – jelentette ki John affektált sóhajjal. – Nagyon makacs tud lenni, ha valamit a fejébe vesz. – Ó, hallgass már! – riposztolt Belle. – És láss munkához. Úgy emlékszem, írnod kell valamit. – Igen, azt hiszem, valóban így van – felelte John, azzal a hallból éppen távozó Persephone felé biccentett. – ”Persephone a perzsa pónin”, biztosra veszem, hogy mestermunka lesz. – Ha nem fogsz rögtön munkához, a vers címe ”Belle a pokolba küld el” lesz. – Minden ízemben remegek. – Helyes. John elegánsan biccentett, aztán előrelépett és karját kitárva a drámai szavalat pózát vette fel. – ”Persephone a perzsa pónin fékezhetetlenül eleven” – vigyorgott kisfiúsán. – Szerinted? – Szerintem ez gyönyörű! John lehajolt, megcsókolta Belle orra hegyét.
– Mondtam már hogy az utóbbi néhány hétben többet nevettem, mint egész eddigi életemben? Belle nem szólt, csak a fejét ingatta. – Mert így van. Te vagy rám ilyen hatással. Nem igazán tudom, hogyan csinálod, de eloszlattad haragomat. A sebzettség, a fájdalom, a cinizmus az évek folyamán érzéketlenné tett, de most már újra érzem a napot. Belle éppen azt akarta mondani, hogy ez neki elég költői, ezt elfogadja versnek, de ekkor John megcsókolta és elment. Néhány nappal később Belle este ágyban feküdt, verseskötetekkel körülvéve. – Nem fog még egy ”Celiához” verssel bolonddá tenni – mondta magában. – Felkészülök. Aggódott kicsit, hogy egy kortárs költő versét esetleg nem ismerné fel. A nevelőnője csak a klasszikusokat tanította meg neki, és Lord Byron Ahogy itt jár-kél című versét is csak azért ismerte, mert a szerző olyan hírhedt volt. Aznap délután villámlátogatást tett a könyvesboltba, melynek során beszerezte William Wordsworth és Samuel Taylor Coleridge Lírai balladák kötetét, valamint egy William Blake nevű, eléggé titokzatos szerző Az ártatlanság és a tapasztalás dalai című művét. A könyvesboltos biztosította, hogy Blake egykor majd híres lesz és próbálta rásózni a Menny és pokol házassága című kötetet is, de Belle nem vette meg, mert úgy találta, hogy John abban nem találhat semmi romantikusat. Belle mosolyogva nyitotta ki a Dalokat, és belelapozott, hangosan olvasta. Tigris! Tigris! éjszakánk Erdejében sárga láng, Mely örök kéz szabta rád Rettentő szimetriád? Ajkát csücsörítve felnézett. – Ezek a modern versek nagyon furcsák – dünnyögte, azzal fejét ingatva visszafordult a könyv felé. Bang! Belle lélegzete is elállt. Mi volt ez? Bang!
Kétségtelen: valaki van az ablaka előtt. Rémület fogta el, kibújt az ágyból, a padlóra lapult. Négykézláb mászott az öltözőasztaláig. Leemelt egy ón gyertyatartót, amit Emma még Bostonból hozott és néhány évvel korábban születésnapi ajándékként adta neki. Belle lapulva az ablakhoz osont. Óvatosan, hogy a betolakodni készülő személy meg ne láthassa, felállt az ablak melletti székre. A félelemtől remegve várt. Az ablak megreccsent, Belle látta, hogy valaki felhúzza az ablaktáblát. Fekete kesztyűs kéz jelent meg az ablakpárkányon. Belle lélegzete is elállt. Aztán egy másik kéz jelent meg. Aztán egy erős test bukfencezett be hangtalanul a padlóra. Belle felemelte a gyertyatartót, a betolakodó fejére célzott, amikor az hirtelen megfordult és ránézett. – Jesszus! Meg akarsz ölni? – John?!
13. fejezet – Mit keresel te itt? – kapkodott levegő után Belle. – Letennéd azt az ütőeszközt? Belle végül leengedte a gyertyatartót, és a kezét nyújtotta Johnnak, aki ezt elfogadta és felállt. – Mit keresel te itt? – ismételte meg a kérdést. Szíve hevesen kezdett verni, ahogy meglátta őt a hálószobában. – Hát nem nyilvánvaló? Meglehet, azért jött, hogy elrabolja és gyorsan Gretna Greenbe menjenek, a skót határon túlra, ahol szabadon összeházasodhatnak, vagy a magáévá akarja tenni, vagy egyszerűen csak beköszönt. – Nem nyilvánvaló – mondta lassan, halkan. – Egyáltalán nem nyilvánvaló. – Észlelted, hogy az elmúlt héten kétszer Persephone, kétszer a bátyám, egyszer Dunford társaságában láttalak, és háromszor társasági eseményeken, ahol csak hatvan év feletti nők jelenlétében beszélhettem veled? Belle alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – Amikor eljöttél hozzánk, kettesben lehettünk. – Nem számolom kettesben töltött időnek azt, amikor azért kellett aggódnom, hogy Miss Perzsa Póni bármelyik pillanatban ránk nyithat. Ezt olyan durcásan mondta, hogy Belle lelki szemei előtt valami szörnyű igazságtalanság miatt toporzékoló nyolcéves fiú képe jelent meg. – Ugyan már! – kuncogott. – Persephone nem is olyan rémes. – Gardedámnak valóban kiváló, de ez nem kisebbíti a tényt, hogy átkozottul rosszul tudja időzíteni a megjelenéseit. Hiszen szinte félek megcsókolni téged. – Nem tapasztaltam hanyatlást a megcsókolási kísérletek számában.
John olyan pillantással nézett rá, amely arra utalt, hogy nem egészen értékeli a humort. – Csak azt akarom mondani, hogy átkozottul elegem van abból, hogy másokkal kell osztoznom rajtad. – Ó! Belle úgy érezte, ilyen szépet még senki nem mondott neki. – Az imént másztam fára, végigkúsztam egy bizonytalan ágon, egyáltalán nem biztonságos magasságban. Mindezt a sérülés miatt suta lábammal – jelentette ki John, azzal lehúzta a kesztyűjét és kezdte leporolni magát. – Mindezt csak azért, hogy veled lehessek, kettesben. Belle feszengve nézett rá, halványan felfogta, hogy John az imént a keserűség vagy gyötrődés jele nélkül említette a sérült lábát. – Romantikus lánykérést akartál. Hidd el, ennél romantikusabb már nem leszek – azzal zsebéből egy szál gyűrött vörös rózsát vett elő. – Hozzám jössz feleségül? Belle-t elárasztották az érzelmek, pislogott, nehogy kicsorduljon szeméből a könny. Szóra nyitotta ajkát, de hang nem jött ki a torkán. John előrelépett, megfogta két kezét. – Kérlek! – szólt, és ez az egyetlen szó segített, elég volt ahhoz, hogy Belle hevesen bólogatni kezdjen. – Igen. Ó, igen! – azzal John karjába vetette magát, fejét mellkasára hajtotta. John pedig percekig szorosan magához ölelte, élvezte testén teste melegét. – Olyan régen meg kellett volna kérnem a kezedet? –súgta hajába. – Már Westonbirtben. De megpróbáltalak eltávolítani magamtól. – Miért? John torka elszorult. – John, beteg vagy? Úgy nézel ki, mintha valami romlottat ettél volna. – Nem, Belle, én… – küszködött, hogy szavakat találjon. Nem fogja becsapni Belle-t. Nem fog hazugságon alapuló házasságra lépni. – Amikor azt mondtam neked, hogy nem olyan férfi vagyok, akinek gondolsz, akkor… – Emlékszem – vágott a szavába Belle. – És még mindig nem értem, mire gondolsz…
– Cssss – hallgattatta el, ujját ajkára téve. – Van valami a múltamban, amit el kell mondanom neked. A háború alatt történt. Belle szó nélkül megfogta a kezét és az ágyához vezette. Leült, hellyel kínálta Johnt, de ő túlságosan nyugtalan volt. Hirtelen megfordult, az ablakhoz lépett, a párkányra támaszkodott. – Megerőszakoltak egy lányt – bökte ki, és hálás volt, hogy nem látta Belle arcát. – Az én hibám volt. Belle elsápadt. – Ezt… ezt hogy érted? John részletesen elmesélte. – Így történt. Legalábbis így emlékszem. Részeg voltam – fejezte be a történetet és keserűen felnevetett. – John, nem a te hibád volt – nyugtatta Belle lágy, szeretetteljes, hittel telt hangon. John hirtelen megfordult. – Te nem voltál ott. Ismerlek. Nem hagytad volna, hogy ilyesmi történjen, ha meg tudtad volna akadályozni. John szembenézett vele. – Nem figyeltél rám? Részeg voltam. Ha józan lettem volna, teljesíteni tudtam volna Ana anyjának tett ígéretemet. – Ez a Spencer megtalálta volna a módját, hogy meg tegye. Nem vigyázhattál a lányra a nap minden percében. – Megtehettem volna, hogy… – elhallgatott. – Nem akarok beszélni róla. Belle felállt, odament hozzá, gyengéden megérintette a karját. – Pedig talán jobb lenne, ha… – Nem! Nem akarok beszélni róla. Nem akarok rá gondolni. Én… – hangja elcsuklott.. – így is feleségül jössz hozzám? – Hogy kérdezhetsz ilyet? – súgta. – Hiszen sze… – elhallgatott, túlságosan félt attól, hogy felborítja a kényes egyensúlyt, ami köztük igazi érzései kifejezésére kialakult. – Nagyon szeretlek. Tudom milyen jó és becsületes ember vagy, akkor is, ha te ezt nem érzed magadról. John karja mozdult, erősen magához vonta. Ölelte, csak ölelte, csókokkal borította el Belle arcát. – Ó, Belle! Olyan nagyon szükségem van rád! Nem tudom, hogyan éltem eddig nélküled!
– Én sem tudom, hogyan élhettem eddig nélküled. – Kincs vagy, Belle. Igazi ajándék nekem – mondta, azzal hirtelen megperdült, szédítő keringőben táncoltak. Forogtak, körbe-körbe, míg az ágyra nem zuhantak nevetve, kifulladva. – Nézz rám – lihegett John. – Nem is emlékszem, mikor engedtem magamat legutóbb boldognak lenni. Most pedig egész nap nem lankad le a mosoly az arcomról és nem tudom, miért. Megmásztam egy nyavalyás fát, bemásztam az ablakodon és itt vagyok… és nevetek. – Azzal talpra ugrott, magával húzva a kisasszonyt. – Éjnek évadján veled lehetek. Ma éjjel táncolnék, éreztem, és táncolok, tessék, a tökéletességet tartom a karomban. – Ó, John! – sóhajtott, képtelen volt megfelelő szavakat találni érzelmeinek. John megérintette a kisasszony állát, és közelebb húzta, még közelebb. Belle szíve a torkában dobogott, ahogy John ajka az ajkára tapadt. Ez a csók más volt, mint az addigiak. Olyan szenvedély volt benne, mint még soha, birtokló hév. És Belle kénytelen volt elismerni, hogy ez a birtoklásvágy nem egyoldalú. Ahogy csókolta, teljes szerelemből… mindezzel azt akarta kimutatni, hogy senki máshoz nem tartozik, csak az övé. John keze Belle hátát simogatta, melegséget sugárzott szét a hálóing vékony anyaga alatt. Letévedt egészen tomporáig, tenyerét rásimította, szorosan magához vonta, hogy Belle érezhesse vágyának feszülő bizonyítékát. – Van fogalmad arról, mennyire akarlak? – kérdezte rekedtesen. – Tudod, mennyire? Belle képtelen volt megszólalni, mert John csókkal tapasztotta be száját. Bólintani sem tudott, mert John keze dús hajában volt, hátulról és mozdulatlanul tartotta fejét, így Belle úgy válaszolt, ahogy tudott, vagyis hátranyúlt, John tomporához és közelebb vonta magához. A válasz rekedtes nyögés volt, és Belle testében a nőiség izgalma cikázott a tudattól, hogy milyen hatalma van a férfi felett. John letérdelt elé, ajka forró ösvényt égetett a hálóing anyaga alá, csúszott egyre lejjebb, a keblek között indult lefele és köldöktájt állapodott meg. – John? – szólt pihegve. – Mit…
– Csss, hagyd, hogy… majd én – azzal még lejjebb csusszant, a bokáját ölelte át. – Olyan lágy! – mormogta. –A bőröd a holdfényben. – Holdfény? – kérdezte Belle elfojtott hangon. A testét átjáró erős érzés szinte használhatatlanná tette hangját. – Lágy és puha, és van benne egy kis titokzatosság. Keze lassan felfelé kúszott a lábikrán, felfelé tolva a hálóinget. Félúton volt, amikor hirtelen mögéje került, hogy egy-egy lágy csókot leheljen a térdhajlatára. Belle felkiáltott és majdnem elesett, John fejébe kellett kapaszkodnia, hogy megtámaszkodjon. – Ezt szereted, ugye? Nem felejtem el – mondta, azzal tovább csusszant felfelé, a comb finom bőrét csodálva. Ördögi mosollyal a hálóing már meglehetősen magasan lévő pereme alá dugta a fejét, és belecsókolt a comb és a csípő közötti kis mélyedésbe. Belle azt hitte, menten elájul. A hálóing még feljebb mozdult, csípő fölé, és Belle némiképp megkönnyebbült, hogy John ajka a combjáról a hasára csusszant, kikerülve a legintimebb testtájat. Ahogy John még feljebb tolta a hálóing anyagát, talpra állt, kissé elidőzött, mielőtt a kebleket felfedte. – Nem felejtettem el a múltkor megemlíteni, hogy tökéletesek? – súgta fátyolos hangon a fülébe. Belle szótlanul ingatta a fejét. – Kerek, ruganyos és gyönyörű kis rózsaszín bimbó van rajtuk. Egész nap tudnám szopogatni. – Ó, istenem! – sóhajtott Belle, és a térde megint teljesen elgyengült. – Még nem végeztem, szerelmem! – A keblek pereme alatt tartotta a hálóinget, aztán bőréhez simította. Ahogy felfelé húzta, Belle érezte, hogy a nyomás keble alsó részéről felfelé vándorol. A gyönyör hullámai indultak meg testében, ahogy a szegély a mellbimbókhoz ért és a két rózsaszín halmocskába akadva a keblek finoman megrezegtek. Észre sem vette, máris teljesen meztelen volt, bőre fehéren ragyogott a gyertyák halvány fényében. John felsóhajtott. – Életemben nem tárult még a szemem elé ilyen gyönyörűség – súgta lázasan. Belle elpirult az örömtől, és mintha ekkor hirtelen rádöbbent volna, hogy anyaszült meztelen.
– Ó, istenem! – nyögött fel. A szemérem hűvös szélként csapta meg, keze moccant, csusszant, hogy eltakarja magát. Már amennyire tudta. Ami nem volt eléggé hathatós. John nevetett és a karjába vette. – Tökéletes vagy. Szégyenkezésre semmi okod. – Nem vagyok azr – felelte halkan. – Veled nem. Ez olyan furcsa. Én nem… nem vagyok ehhez hozzászokva. – Remélem is. Azzal odébb tolta a könyveket az ágyról és a puha fehér ágyneműre engedte Belle fejét. És a kisasszony lélegzete is elakadt, amikor azt látta, hogy John vetkőzni kezd. Előbb az ingét vetette le, feszes izomzatú mellkas tárult fel, évek hosszú sora, kemény munka kellett hozzá, hogy így meg edződjön. A látvány meleg csiklandós érzést keltett Belle hasában, nem gondolkodott, csak kezét nyújtotta a férfi felé, bár túl messze volt, hogy elérje. John elmosolyodott és felnyögött ettől a kíváncsiságtól. Egyre nehezebben tudta türtőztetni magát, különösen így, hogy Belle nagy, kék szemével nézett fel rá. Leült az ágy szélére, lerángatta a csizmáját, aztán a nadrágiát. Belle felszisszent, amikor meglátta férfiasságát, hatalmas, és… nem, ez nem fog menni. Vagy nagyobb az átlagnál, vagy Ő szűkebb, mint az átlag, de… újra levegő után kapkodott. A térde. – Szentséges ég! – súgta. Mert John térde csupa seb volt, és úgy látszott, mintha térd fölött egy nagy darab húst vágtak volna ki belőle. A feszes bőr fehér volt, szőrtelen, puszta léte emlékeztető a háború borzalmaira. John ajka megrándult. – Nem kell ránézned. Belle elkapta tekintetét, John szemébe nézett. – Nem arról van szó. Egyáltalán nem csúnya. – Azzal, hogy állítását igazolja, lecsusszant az ágyról, John elé térdelt, megcsókolta a hegeket. – Bánt, ha arra gondolok, mennyire fájhatott ez neked – súgta. – És milyen kevésen múlt, hogy elveszítsd a lábadat. Olyan életerős, olyan eleven vagy! El nem tudom képzelni, mi lett volna úgy veled. Azzal újra csókolni kezdte, a szeretet lágy áramával árasztotta el.
John olyasmit érzett, amit sosem gondolt volna, amiről sosem álmodott volna, és ezek az érzések most többszörös erővel feszítették. Határozott mozdulattal talpra rántotta. – Ó, istenem, Belle – súgta érzelmektől rekedtes hangon. – Annyira akarlak! Az ágyra zuhantak, úgy, hogy John kemény teste teljesen betakarta Belle-t, akiből kiszorult a szusz, de olyan jóleső érzés volt a férfi súlyát viselni! Még sosem érzett ilyesmit. És John csókolta, csókolta egészen addig, amíg bizonyosságot nem szerzett, hogy Belle szinte elolvad a gyönyörűségtől, aztán hirtelen felemelte a fejét és mélyen a szemébe nézett. – Azt akarom, hogy előbb neked legyen jó. Hogy tudd, nincs mitől félni, csak szépség van és gyönyörűség. – Nem félek – súgta Belle. Aztán eszébe jutott, milyen nagynak tűnt. – Talán egy kicsit aggódom. John nyugtatóan mosolygott rá. – Nincs tapasztalatom ártatlan lányokkal, de azt akarom, hogy ez tökéletes legyen neked. Azt hiszem, könnyebb, ha előbb neked lesz jó. Belle-nek fogalma sem volt, miről beszél John, de bólintott. – Ezt úgy mondod, mintha sokat gondolkodtál volna rajta. – Hidd el – mondta érzelmektől fűtött, rekedtes hangon – szinte csak erre gondoltam, semmi másra. Keze gyengéden lecsusszant Belle testén. Belle pedig kezét mozdította, megérintette arcát és azt mondta: – Bízom benned. John ajkát végighúzta Belle ajkán, hogy elvonja a figyelmét, amikor nőiségének leglényegére tapintott. Talán nyugtalan lenne, és John nem akarta, hogy döbbent legyen. De az volt. Belle kis híján leugrott az ágyról. – Biztos vagy benne, hogy ezt kell tennünk? – kérdezte pihegve. – Igen. És ujjai mellé ajka csatlakozott. Belle szinte biztos volt benne, hogy meghalt. Semmi nem lehet ennél erkölcstelenebb. .. vagy nagyobb gyönyör. – Ó, John! – zihált, képtelen volt megakadályozni, hogy lelke ne sodródjon az öntudatlanságba vezető örvényben. – Nem hiszem, hogy… nem tudok…
De tudott. Olyan érzés volt, mintha hirtelen minden idegvégződése a gyomrába vándorolt volna. Megfeszült, aztán kirobbant az érzés. Hosszú percekig lebegett ebben az érzésben, mire vissza tudott lebegni a felszínre és csak annyit tudott mondani: – Szentséges mennyek! Hallotta, hogy John nevet, és amikor kinyitotta a szemét, azt látta, hogy derűsen néz le rá. Aztán lehajolt, megcsókolta az orrát. – Ez teljesen normális volt? – kérdezte alig hallhatóan. John bólintott. – Annál is jobb. – Valóban? John megint bólintott. – És neked…? – nem fejezte be a mondatot. Ez teljesen új volt neki, és fogalma sem volt, hogyan fejezze ki magát. John gyengén ingatta fejét. – Amikor én elélvezek, tudni fogod. – Olyan jó lesz neked is, mint amit én… – ezt a mondatot sem tudta befejezni. John szeme elsötétült a vágytól. Bólintott. – Jó – sóhajtott Belle. – Nem szeretném, ha neked nem lenne olyan jó, mint nekem. De ha nincs ellenedre, szeretnék pár percig hozzád bújni. Feszülő férfiassága ellentmondott e szavaknak, de kijelentette: – Nem vágyom semmi másra. Alig néhány pillanatig tarthatta karjában azonban, amikor szörnyű hang ütötte meg a fülüket. Persephone hangja. És kopogott az ajtón. – Ó, Belle! – szólt színpadi suttogással. – Belle! Belle rögtön felült. – Persephone? – Bejöhetek egy pillanatra? Belle rettenetesen megijedt. – Hát… jó, de tényleg csak egy pillanatra! – Hála az égnek, az ajtaja be volt zárva. – Bújj el! – súgta Johnnak. – Igyekszem – felelte szintén súgva. Leugrott az ágyról, átkozta a hideg éjszakát. Összeszedte a ruháit, remélve, hogy nem hagyott hátra semmit, és egyenesen Belle öltözőszobájába ment.
Belle pongyolát kapott magára, és az ajtóhoz ment. Elfordította a kulcsot, kinyitotta, csodálkozott, hogy egyáltalán meg tud állni remegő lábán. – Jó estét, Persephone néni! – Bocsáss meg, hogy zavarlak, de nem tudtam aludni, és tudom, hogy ma a könyvesboltban jártál. Arra gondoltam, nem tudnál valami olvasnivalót kölcsönadni? – Dehogynem – felelte Belle, azzal visszalépett a szobába és néhány könyvet szedett össze. – Csupa verseskötet, de ma este már nem akarok olvasni. Persephone észrevette Belle csupasz lábszárát a pongyola alatt. – Nem viselsz hálóinget? Belle elpirult, és magában hálát adott az éj sötétjének, hogy nem olyan feltűnő a zavara. – Melegem volt. – Nem is értem, hogy miért. Az ablak tárva-nyitva van. Még megfázol. – Nem hiszem – felelte Belle, azzal Persephone kezébe nyomta a könyveket. – Köszönöm – szólt Persephone, de nem mozdult. Orrát ráncolta, szimatolt. – Mi ez a szag? Nagyon különös. Belle imádkozott, hogy Persephone hajadon nagynéni státusa megfeleljen a valóságnak, mert a helyiségben a szeretkezés szagai terjengtek. Csak remélni lehetett, hogy a vénkisasszony nem ismeri fel. – Azt hiszem, odakintről jön. – El sem tudom képzelni, mi lehet ez, de ne felejtsd el becsukni az ablakot, mielőtt ágyba bújsz. És ha akarod, hozok neked egy kis ibolyaparfümöt. Ha egy kicsit körbepermetezel belőle, ez a szag biztosan eltűnik. – Talán majd reggel – felelte Belle, és elindult vissza, az ajtó felé. – Akkor jó éjszakát. Reggel találkozunk, – Jó éjszakát! Belle becsukta az ajtót és gyorsan bezárta. Megkönnyebbült sóhajjal támasztotta hátát az ajtólapnak. Ekkor kivágódott az öltözőszoba ajtaja. – Szentséges ég, te nőszemély, rengeteg ruhád van. Belle mintha meg sem hallotta volna.
– Annyira féltem! – Én pedig átkozottul éreztem magamat. Figyelmeztetlek, hogy ezt nem bírom sokáig – közölte, azzal rossz lábát bosszús, erőteljes mozdulattal a nadrágba csúsztatta. – Nem bírod? – kérdezte Belle tétován. – Semmiképp. Felnőtt férfi vagyok. Harcoltam egy véres háborúban, majdnem szétlőtték a lábamat, közel öt évig tőzsdézgettem és elég pénzt gyűjtöttem ahhoz, hogy megvegyem azt az átkozott házat. Szerinted szeretek öltözőkben bujkálni? Belle úgy gondolta, erre a kérdésre nem kell válaszolnia. – Merthogy nem szeretek. Egyáltalán nem. Leült a közeli székbe, hogy jó lábára is fel tudja húzni a nadrágot. Belle úgy gondolta, azért teszi ezt, mert sérült lába nem elég erős ahhoz, hogy sokáig megtartsa a súlyát. – És mondok valami mást is – tette hozzá, meglehetős haragra hergelve magát. – Az enyém vagy. Érted? És nem szeretem, ha úgy kell éreznem, mintha tolvaj lennék, ha azt akarom élvezni, ami az enyém. – Mit fogsz tenni? – kérdezte Belle. John az ingét vette fel. – Azonnal feleségül veszlek. Aztán visszaviszlek Bletchford Manorba, ágyba duglak és egy hétig nem kelünk fel. És nem kell aggódnunk, hogy Miss Perzsa Póni dörömböl az ajtón és tönkreteszi a hangulatot. – Igazán új nevet kéne adnod már a birtokodnak. – Az otthonomnak – igazította ki, rossz néven véve, hogy témát próbál váltani. – És az utóbbi időben túlságosan el voltam foglalva azzal, hogy udvaroljak neked, így nem volt időm gondolkodni a dolgon. – Segítek neked – mosolygott Belle. Tehát szereti. Lehet, hogy John ezt nem mondta ki szavakkal, de ott volt a szemében. – Jó. Most, ha megbocsátasz, ki kell másznom az ablakodon, lecsúszni azon a fán, és visszamenni Damien házába, hogy aludjak egy kicsit. Holnap pedig el kell intéznem, hogy kivételes házassági engedélyt kapjunk. – Kivételes házassági engedélyt? – Nem vagyok hajlandó ezt az ostoba helyzetet elviselni tovább, mint feltétlenül szükséges. Ha szerencsénk van, a hét végére már házasok lehetünk.
– A hét végére? – ismételte Belle. – Meg vagy bolondulva? Nem mehetek férjhez ezen a héten. Hivatalosan el sem jegyezhetem magamat, amíg a szüleim vissza nem térnek. John felhördült. Káromkodva húzta fel a csizmáját. Ezt az oldalát Belle még egyáltalán nem ismerte. – Mikor jönnek vissza? – kérdezte nagyon halkan. – Nem vagyok biztos benne. – Lehetséges lenne, hogy valami becslést adj? – Néhány hétnél nem maradnak tovább, azt hiszem – felelte Belle és kifejtette, hogy a szülei hazatérése után is legalább egy-két hónapot kéne várniuk, mielőtt összeházasodhatnak. Mert az anyja nyilván ragaszkodik a nagy esküvőköz. Ebben egészen biztos volt. John megint káromkodott. – Ha két héten belül nem érnek vissza, Alex is férjhez adhat. Vagy haza kell hívni a bátyádat Oxfordból. Nekem mindegy, melyik megoldást választod. – Na de… – Nincs semmi de. Ha a szüleid kérdéseket tesznek fel, egyszerűen mondd azt nekik, hogy össze kell házasodnunk. Belle feszengve bólogatott. Mi mást tehetett volna? – Én el… – elvesztette bátorságát, a mondat többi része kimondatlan maradt. John megfordult. – Mit akartál mondani? – Én… semmit. Óvatosan mássz le azon a fán. Elég magas. – Pontosan két emelet magas – felelte, és széles mosolya fertőzőnek bizonyult, mert Belle szája széle is felfelé mozdult, ahogy az ablakhoz kísérte. Belle lehajolt, súgva köszönt el. – Egy búcsúcsókot! És ajkuk egy utolsó, szenvedélyes csókban összeforrt. Belle-nek alig volt ideje viszonozni a csókot, John elhúzódott, felhúzta kesztyűjét és eltűnt odakint. Belle kinézett, mosolyogva figyelte, ahogy lemászik a fán. – Az ajtón is kimehetett volna – mormogta magában. –Persephone szobája a másik irányban van.
Persze az egész így sokkal jobb mulatság és egészen bizonyosan sokkal romantikusabb. Feltéve, hogy nem töri ki azt a makacs nyakát lefelé menet. Belle egy kicsit jobban kihajolt, fellélegezve sóhajtott fel, amikor hallotta, hogy földet ért. John lehajolt, sérült térdét dörzsölte, és Belle együttérzőn felszisszent. Nézte, amíg láthatta, álmodozón hajolt ki az ablakon. Eltűnődött, milyen szép is tud lenni London időnként. Mint most, a kihalt utcákkal és… Valami mozgás ragadta meg figyelmét. Egy férfi? Nem igazán látta. Eszébe jutott, vajon mit keres valaki éjnek évadján gyalog az utcán. Gyöngyözőn felnevetett. Talán ezen az estén minden londoni úr úgy döntött, hogy szíve hölgyének egészen rendkívüli módon udvarol. Tüdejét teleszívta a friss levegővel, becsukta az ablakot és ágyba bújt. Már kényelmesen elhelyezkedett a meleg takarók alatt, amikor eszébe jutott, hogy John nem lelt kielégülést. Ajka fanyar mosolyra húzódott. Nem csoda, hogy olyan bosszús volt. John elindult vissza, bátyja házához. Keze egész úton pisztolya markolatán volt. London egyre veszélyesebb város, az ember nem lehet elég óvatos. Mégsem akart kocsit vinni Belle házához. Valaki megláthatta volna és ő nem akarta gonosz pletykáknak kitenni. Ráadásul Damien háza csak néhány saroknyira állt. Mintha az előkelő társaság London egy szűk kerületében lakna. Sokan talán nem is tudják, hogy a Grosvenor Square határán túl is laknak emberek. Félúton járhatott, amikor lépteket hallott. Megfordult. Valaki követi? Nem látott mást, csak árnyékokat. Folytatta útját. Biztosan csak képzelődött. Nyilván a háború miatt vannak ilyen üldözési téveszméi, akkor minden hang halált jelenthetett. Éppen az utolsó sarkon fordult be, amikor ismét meghallotta a lépteket. És abban a pillanatban golyó süvített el a füle mellett. – Mi a fene? Ekkor jött a következő golyó, ez a karját súrolta, vér serkent ki. Előkapta a pisztolyát, megperdült. Árnyalakot látott az utca másik oldalán, az alak éppen azon igyekezett, hogy újratöltse a fegyverét. John nem vesztegette az időt, rögtön tüzelt, a gazember vállát érte a lövés. Elesett.
A fenébe! Nem célzott elég jól. John pisztollyal a kézben elindult a férfi felé, aki meg akarta ölni. Az orvgyilkos látta, hogy közeledik, vállához kapott, nagy nehezen feltápászkodott. Aggódó pillantást vetett John felé, de arcát álarc takarta, így John semmiképpen nem ismerhette fel. A gazember még egyszer rápillantott, aztán eliszkolt. John visszament az utca másik oldalára, sérült lábát átkozta, az lassította le. Sosem volt még ilyen dühös a sorsra, hogy így megnyomorította. Nem tudott volna támadójával lépést tartani. Beletörődött a vereségbe, felsóhajtott, megfordult. Ez baj. És nincs joga Belle-t belerángatni. Keze a karjára csúszott, érezte, hogy vérzik. Alig érezte a fájdalmat, dühe minden más érzést felülírt. Valaki üldözi, de nem tudja, miért. Valami őrült rejtélyes üzeneteket küldözget neki és a halálát akarja. Akárki is az, valószínűleg egy percig sem gondolkodna, hogy belevonja Belle-t, ha rájönne, milyen sokat jelent neki. Márpedig ha az elmúlt héten végig követte, tudja, hogy minden szabad percét Belle társaságában töltötte. Káromkodva lépkedett felfelé Damien házának lépcsőjén. Nem teheti ki Belle-t veszélynek, akkor sem, ha emiatt el kell halasztania az esküvőt. A kénköves pokolba!
14. fejezet – Bocsásson meg, kisasszony, üzenete érkezett, Belle felnézett. Lakáj lépett be. Addig álmodozva üldögélt, már vagy ötvenedszer játszotta le újra, mi történt közte és John között az éjjel. Átvette a lakájtól az üzenetet, kibontotta, elolvasta. Kedves Belle! Sajnálom, hogy nem tudtam előbb értesíteni. Közbejött valami előre láthatatlan dolog, így ma este nem tudom elkísérni Önt és Miss Persephone-t a színházba. Üdvözlettel: John Blackwood Belle már vagy egy perce nézte az üzenetet. Nem értette, miért ez a hűvösebb stílus. Vállat vont, nem tartotta érdekesnek a dolgot. Vannak, akik mindig távolságtartóbban írnak, mint ahogyan beszélnek, vagyis nem kéne nagyon bánkódnia, hogy nem ”szeretettel” a búcsúzás, hanem csak ”üdvözlettel” Az sem számított igazán, hogy nemcsak a keresztnevét, hanem a vezetéknevét is aláírta. Eltette a levelet, azzal biztatta magát, hogy ne legyen túl élénk a képzelete. Vállat vont. Talán Dunfordot érdekli a színházi este, és hajlandó a kísérőjük lenni. Dunfordnak valóban volt kedve színházba menni, jól érezte magát Belle és Persephone társaságában. Mindazonáltal Belle gondolatai gyakran kalandoztak a férfira, aki előző éjjel a hálószobájába lopózott. Azon gondolkodott, milyen akadály merült fel, hogy nem lehet vele azon az estén, de úgy gondolta, hogy majd másnap mindent megmagyaráz. Csakhogy másnap nem látogatta meg. És harmadnap sem. Belle ezen nagyon csodálkozott. Sőt igen dühös volt. Figyelmeztették, hogy vannak férfiak, akik a nőket kihasználják, hogy
vágyukat töltsék velük, aztán ha ezt sikerült elérniük, elhagyják őket, de képtelen, volt elhinni, hogy John is ezek közé tartozna. Először is nem volt hajlandó elhinni, hogy képes lenne beleszeretni egy olyan férfiba, aki ilyen alapvetően becstelen, másrészt pedig éjjel ő nyögött fel a gyönyörtől, nem pedig John. Két nap várakozás és a viszontlátásban reménykedés után Belle elhatározta, hogy saját kezébe veszi a dolgokat és üzenetet küldött neki, kérte, hogy látogassa meg. Nem kapott választ. Belle valósággal tombolt. John nagyon is jól tudja, hogy ő nem látogathatja meg. A bátyja házában lakik és mindketten nőtlenek. Teljességgel elfogadhatatlan volt, hogy egy hajadon hölgy ilyen házba betegye a lábát. Különösen itt, Londonban. Anyja a fejét venné, ha ilyesmi a tudomására jutna, aminek pedig elég nagy a valószínűsége most, hogy a szülei bármikor hazaérkezhetnek. Újabb üzenetet küldött Johnnak, ezúttal óvatosabban fogalmazott, rákérdezett, tett-e valamit, amivel megbántotta, és kérte, legyen kedves válaszolni. Belle ajka fanyar mosolyra rándult, miközben e szavakat leírta. Nem igazán volt tehetsége ahhoz, hogy a kissé gúnyos hangvételt elnyomja. Néhány utcával távolabb John felnyögött, amikor elolvasta ezt az üzenetet. Nyilvánvaló, hogy Belle kezd dühös lenni rá. És ki hibáztatná ezért? Két hétig rendszeresen találkoztak, virágok, csokoládé, versek, és végül egy szenvedélyesen romantikus találka, minden joga megvan ahhoz, hogy elvárja, találkozzanak. De mi mást tehetne? A támadás után újabb névtelen üzenetet kapott: Legközelebb nem hibázok. John egy pillanatig sem kételkedett abban, hogy ha Belle tudna a veszélyről, mindenképpen megpróbálná kideríteni, ki akarja megölni őt. És mivel nem tartotta valószínűnek, hogy megvédhetné Belle, az ilyen vállalkozás biztosan csak azt eredményezné, hogy ő is megsérül. Kétségbeesetten sóhajtott fel, fejét tenyerébe hajtotta. Most, hogy a boldogság végre karnyújtásnyira volt, hogyan tölthetné élete hátralévő részét azzal, hogy aggódik, mikor találja el egy váratlan golyó. Elkomorult. Az ”élete hátralévő része” kifejezés hirtelen új értelmet nyert. Ha az orvgyilkos tovább próbálkozik, előbb-utóbb sikerrel jár. Valamit ki kell találnia.
Ám közben gondoskodnia kell arról is, hogy Belle ebből kimaradjon… és semmiképpen ne kerüljön a rá irányuló golyó útjába. Végtelenül szomorúan fogott tollat, mártotta tintába. Kedves Belle! Egy ideig nincs módomban találkozni önnel. Nem magyarázhatom meg, miért. Kérem, legyen türelemmel. Maradok őszinte híve: John Blackwood Tudta, legjobb lenne egyszerűen szakítani, de képtelen volt rávenni magát. Belle volt az egyetlen az életben, aki igazi örömöt okozott neki, és ezt semmiképpen nem akarja elveszíteni. Úgy vitte le az ominózus papírdarabot, mintha betegséget terjesztene, és odaadta az egyik lakájnak. Belle egy órán belül megkapja. Nem is akar gondolni erre az üzenetre. Amikor Belle elolvasta a levelet, első reakciója az volt, hogy pislogott. Ez nem lehet igaz. Megint pislogott. A szavak nem tűntek el, ott álltak a papíron fehéren-feketén. Itt valami nagyon nincs rendben. John már megint megpróbálja eltávolítani magától. Nem értette, miért, és azt sem értette, miért gondolja John, hogy ez sikerülhet neki, de nem engedhette meg magának, hogy elhiggye, John valóban nem vágyik a társaságára. Hogyan ne vágyna rá, amikor oly heves bizonyságot adott róla? Isten nem lehet ennyire kegyetlen. Belle gyorsan elhessegette ezeket a nyomasztó gondolatokat. A megérzésére kell hallgatnia, a megérzése pedig azt súgta, hogy John szereti. Nagyon szereti. Legalább annyira, mint ő Johnt. Azt kérte, hogy legyen türelemmel. Ez azt jelenti, hogy igyekszik elhárítani a körülményt, ami megakadályozza, hogy együtt legyenek. Lehet, hogy valami bajban van, és nem akarja őt bevonni. Mennyire rá vall! Felmordult. Mikor tanulja meg végre, hogy a szerelem azt jelenti, megosztjuk egymással gondjainkat? Kemény galacsinná gyúrta a levelet és öklébe szorította. Még ma délután megkapja az első leckét, mert a pokolba az illemmel, bármit is mondjanak a rossz nyelvek, meg fogja látogatni.
És volt még valami, ami az utóbbi néhány napban korábban elképzelhetetlen mértéket öltött. Maga is meglepődött rajta, Belle félredobta a levelet és összedörzsölte a tenyerét. Élvezetét lelte abban, hogy a nyelvét köszörülte John Blackwoodon és nem válogatta meg a szavait. Nem is vette a fáradságot, hogy szebb ruhába öltözzön, csak köpönyeget vett és elindult, hogy megkeresse a szobalányát. Az öltözőszobában találta meg, éppen a ruhákat nézte át, nincs-e valamelyiken szakadás, egyéb varrnivaló. – Üdvözlöm, kisasszony – köszönt Mary, amint megpillantotta. – Tudja már, melyik ruhát kívánja felvenni ma este? Ki kell vasalnom. – Nem számít, nem számít. Azt hiszem, ma este nem megyek sehova. De ma délután szeretnék egy rövid sétát tenni, és szeretném, ha elkísérnél. – Azonnal, kisasszony. – Mary vette a kabátját és követte Belle-t le a lépcsőn. – Hova megyünk? – Ó, nem messze – felelte Belle titokzatosan. Ajkát elszántan összezárta, kinyitotta az ajtót és leszökellt a lépcsőn. Marynek szednie kellett a lábát, hogy lépést tarthasson vele. – Még sosem láttam ilyen gyorsan menni, kisasszony. – Mindig gyorsan megyek, ha dühös vagyok. Marynek erre nem volt válasza, így csak felsóhajtott és meggyorsította a lépteit. Néhány háztömbnyit haladtak, amikor Belle hirtelen megállt. Mary kis híján nekiütközött. – Hmmm – mondta Belle. – Hmmm? – Ez az a hely. – Milyen hely? – Westborough gróf háza. – Milyen gróf? – John bátyja. – Ó! – Mary az utóbbi hetekben gyakran találkozott Johnnal. – Miért vagyunk itt? Belle mély levegőt vett, állát makacsul felszegte. – Látogatóba. Azzal Mary válaszát meg sem várva fellépdelt a lépcsőn és háromszor lecsapta a kopogtatót.
– Kisasszony! – szólt Mary, majdnem sikoltva. – Nem jöhet csak úgy ide. – – De igen. És meg is teszem – felelte Belle, és türelmetlenségében még egyszer kopogott. – De… de… itt csak férfiak laknak! Belle igen furcsán nézett rá. – Igazán nem kéne úgy beszélned róluk, mintha valami különleges faj lennének. Olyanok, mint te meg én. – Elpirult. – Illetve majdnem olyanok. Éppen felemelte a kezét, hogy újra megragadja a kopogtatót, amikor a komornyik ajtót nyitott. Belle átadta a vizitkártyáját és közölte, hogy Lord Blackwooddal szeretne beszélni. Mary annyira zavarban volt, hogy csak Belle térdmagasságáig volt képes tekintetét emelni. A komornyik a nagy hallból nyíló kis szalonba kísérte a két hölgyet. – Miss Persephone rögtön az utcára tesz – súgta Mary, fejét ingatva. – Nem fog az utcára tenni, amúgy is nekem dolgozol, vagyis ő nem bocsáthat el téged. – De nem fog tetszeni neki. – Nem látok okot arra, hogy erről egyáltalán tudomást kéne szereznie – felelte Belle határozottan. De egész belsője remegett. Ez teljesen ellentmondott az illemszabályoknak, és ha van valami, amire édesanyja nem nevelte, az éppen az, hogy az illemszabályok ellen vétsen. Ó, nem először jár Johnnál egyedül, de az vidéken volt, ahol az etikett nem olyan szigorú. Amikor azt hitte, idegei húrját már nem lehet tovább feszíteni, megjelent a komornyik. – Lord Blackwood nem fogad vendéget, kisasszony. Belle alig kapott levegőt. Ez nagy sértés. John nem hajlandó találkozni vele. Talpra ugrott, és kivonult a szalonból, egyenes háttal, olyan méltósággal, amire születése óta nevelték. Meg sem állt, csak akkor nézett vissza, amikor már lefelé ment a lépcsőn, az utcára. Akkor azonban nem tudta megállni, visszanézett, John ott állt egy második emeleti ablakban és őt nézte. Amint meglátta, hogy ő visszafordul, ellépett az ablaktól és a függöny visszahullt a helyére. – Hmmm – szólt Belle, még az ablakra nézve.
– Mi az? – kérdezte Mary és követte a kisasszony pillantását, de semmi érdekeset nem látott. – Micsoda szép fa van az épület előtt! Mary összevonta a szemöldökét. Úgy találta, hogy munkaadójának elment a józan esze. Belle az állát simogatta. – Szokatlanul közel van a külső falhoz. – Furcsán mosolygott. – Gyere, Mary, dolgunk van. – Nekünk? Ám Belle meg sem hallotta Mary szavait, mert már jó néhány lépcsőfokkal előtte járt. Amikor hazaért, Belle egyenesen a szobájába vonult, szekreteréhez ült, és üzenetet írt Emmának, aki kamasz korában még nála is zabolátlanabb kisasszony volt. Drága Emma! Hogyan kell fára mászni? Szeretettel: Belle Miután Belle elküldte a levelet unokahúgának, átadta magát a bánatnak, oly módon, hogy a lehető legjobban csillapítsa fájdalmát. Vásárolni ment. Erre a kirándulásra magával vitte Persephone-t. A vénkisasszony nem tudott betelni a londoni üzletekkel. Sokkal nagyobb a választék, mint Yorkshire-ben, magyarázta. Ráadásul jó mulatság volt Alex pénzét költeni. A legutóbbi bevásárlókörüt után egyik hölgynek sem volt igazán szüksége ruhára, de közeledtek az ünnepek, ezért olyan üzletekbe tértek be, ahol apró csecsebecséket, ajándékokat lehetett kapni. Belle talált egy furcsa kis teleszkópot a bátyjának, anyjának pedig egy édes kis zenélődobozt, de azt kívánta, bárcsak Johnnak vásárolhatna. Egyszerűen hinnie kell, hogy minden jóra fordul. Nem hihet semmi mást. Az a másik lehetőség nagyon, túlságosan fájdalmas lenne. Talán azért nem vette észre az egyik sikátorban ólálkodó, két meglehetősen rosszarcú alakot, mert annyira lefoglalták gondolatai. Egyikük egy szempillantás alatt elkapta a karját és elkezdte mélyebbre húzni a sikátorba.
Belle sikoltott, minden erejével küzdött. A gazember elég mélyre rántotta a sötét átjáróba, hogy a járókelők nem látták. London olyan zajos város lett, hogy érthető, miért nem figyelt fel senki a kiáltásra. – Engedjen el, maga tuskó! Karját mintha kitépték volna a helyéből, de ellenállt, nem törődött a fájdalommal, mindenáron menekülni akart. – Ez a' – mondta az egyik gazember a másiknak. – Szavamra, eztet akartajaza pacák. – Fogjad má be, oszt hozzad ide. Ekkor előlépett a másik férfi, és Belle rémülete menten megtízszereződött. Semmiképpen nem tud szembeszállni két férfi erejével. Ám amikor már úgy tűnt, minden elveszett, megmentő érkezett, mégpedig meglehetősen valószínűtlen hősnő: Persephone. Egy különösen érdekes kirakat vonta el a figyelmét, amikor Belle eltűnt a sikátorban, és meglehetősen megdöbbent, amikor visszanézett és azt látta, hogy gyámoltja eltűnt. Amikor Belle nevét kiáltotta és nem kapott választ, aggódni kezdett és igen riadtan kereste. – Belle! – kiáltott ismét, ezúttal hangosabban. Persephone a fejét forgatva elindult visszafelé. Aztán, amint elhaladt egy sikátor előtt, mozgást látott és Belle ismerős szőke haját. – Szentséges ég! – sikoltott olyan hangosan, hogy a járókelők többsége megtorpant és őt nézte. – Engedjék el, maguk vadállatok! – azzal az esernyőt a feje fölött lengetve előrelendült. – Megmondtam, hogy engedjék el! – kiáltotta és fegyverével az egyik támadó fejére sújtott. – Fogd be a pofádat, vén kurva! – üvöltött fel fájdalmasan a megtámadott. Persephone válaszul vízszintes, kaszáló mozdulatot tett, teste közepén találta el a férfit, akinek a lélegzete is elállt, és a földre zuhant. A másik gazember a pánik és a puszta bírvágy között vacillált, nagyon vágyott a pénzre, amit beígértek nekik, ha elfogja a sárga hajú hölgyet. Még egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett, bár tudta, hogy Persephone kiáltásai nyomán többen is a sikátorba siettek. – Azt mondtam, engedje el! – mennydörögte Persephone. Támadási taktikát változtatott, és az esernyő hegyével kezdte döfködni. Amikor
kis híján ágyékon bökte, a gazember végre elengedte Belle-t és fájdalmasan kétrét görnyedve elfutott. – Persephone, nagyon köszönöm – pihegett Belle. Ha késve is, a rémület megjelent tekintetében. De Persephone nem figyelt rá. Minden figyelmét a járdán fekvő férfire fordította. A gazember mozdult, mintha fel akarna kelni, de Miss Persephone gyomron bökte. – Ne olyan hevesen, mister – szólt rá erélyesen. Belle szeme tágra nyílt. Nem is álmodta volna, hogy a jó öreg Persephone ilyen talpraesett és vérmes tud lenni. A gazember látta, hogy egyre többen gyűlnek köréjük. Rájött, hogy a menekülés lehetetlen. Behunyta a szemét. Belle nagy megkönnyebbülésére hamarosan megjelent a helyszínen egy rendőr, akinek elmondta, mi történt. A rendőr kérdéseket tett fel a támadónak, de az egy szót sem szólt. Egészen addig, amíg a biztos úr fel nem világosította, milyen büntetést kaphat azért, mert megtámadott egy úrihölgyet. Ezután a férfi dalolt, mint egy kanári. Felbérelték, hogy elrabolja a kisasszonyt. Igen, éppen őt. Nem, nem valamilyen szép szőke hölgyet, hanem éppen ezt a kisasszonyt. Az úr, aki pénzt ígért neki ezért, előkelő kiejtéssel beszélt. Határozottan arisztokrata születésűnek tűnt. Nem, a nevét nem tudja, és addig sosem látta, de egyenes szőke haja van és kék szeme, és ha ez segít, a karja fel van kötve. A kihallgatás végeztével a rendőr letartóztatta, és felhívta Belle figyelmét, hogy legyen nagyon óvatos. Talán tanácsos lenne a Bow Street-i magándetektívek segítségét kérni védelmül. Belle remegett a félelemtől. Van egy ellensége. Aki valószínűleg meg akarja ölni. Ahogy a tömeg oszlani kezdett, Persephone odafordult hozzá és aggódón kérdezte: – Jól vagy, kedvesem? – Igen, igen – felelte Belle. – Jól vagyok. – Aztán lepillantott a karjára, ahol az a szörnyű ember megragadta. Ruha és kabát volt a bőre és a férfi keze között, mégis mocskosnak érezte magát. – Fürdeni szeretnék. Persephone bólintott. – Teljességgel megértelek.
Másnap késő délelőtt lakáj kézbesítette Emma válaszát. Drága Belle! El nem tudom képzelni, miért akarsz hirtelen megtanulni fára mászni, hiszen kis korodban soha nem mutattál ez iránt érdeklődést. Az első lépés, hogy olyan fát találj, amelynek megfelelően alacsonyra nyúlnak az ágai. Ha nem éred el a legalsó ágat, nem jutsz fel… A levél még két oldalon át folytatódott. Emma rendkívül részletesen leírta a módszert. Egy kicsit gyanakodott azonban, mint az a levél befejezéséből kitűnt. Remélem, mindezt hasznosnak találod, bár meg kell mondanom, nem igazán tudom, hol akarsz fára mászni Londonban. Megvallom, gyanítom, ennek valami köze lehet John Blackwoodhoz. A szerelem furcsa dolgokra tudja késztetni a nőket, ahogy azt magam is megtapasztaltam. Bármit teszel, légy óvatos, annyit mondhatok, hogy megkönnyebbült sóhajjal tudom nyugtázni, hogy már nem vagyok a gardedámod. Isten legyen irgalmas Miss Persephone-hez. Ölel: Emma Belle erre önkéntelenül felnevetett. Ha még Emma lenne a gardedámja, valószínűleg ragaszkodna hozzá, hogy vele tartson. Mert Emma nem arról volt híres, hogy mindig és minden helyzetben csakis az etikett szabályainak megfelelően viselkedik. Belle újraolvasta a levelet, gondosan tanulmányozta a famászás technikájáról szóló részeket. Vajon tényleg meg akarja ezt tenni? Amikor megállt Damien háza előtt és meglátta azt a fát, nem is gondolt arra, hogy bármit kezdhetne vele. Ő nem olyan merész nő, aki képes felmászni egy fára és a második emeleti ablakon át betörni egy gróf házába. Már csak azért is, mert tériszonya volt. Ám mint Emma bölcsen rámutatott, a szerelem furcsa dolgokra képes rávenni a nőket. A szerelem és a veszély. Az a furcsa történés azzal a két gazemberrel a sikátorban meggyőzte, hogy ideje határozottan cselekedni. Illetve talán a meggondolatlanság a jobb szó. Belle a fejét ingatta. Nem számít. Már elszánta magát. Félt, és szüksége volt Johnra.
De azok a gazemberek egy kissé felborították a terveit. Nem mehet éjnek évadján egyedül Damien házához, amikor valakik el akarják rabolni. Mary pedig nyilván nem jelent elég védelmet. Persephone és a fegyvernek látszó esernyője már más történet, de Belle-nek erős kétségei voltak aziránt, hogy Persephone hajlandó lenne vele menni. Meglehet, hogy gardedámnak meglehetősen engedékeny, de azt nyilván semmiképpen nem engedné, hogy Belle betörjön egy férfi szobájába. Mit lehet tenni? Mit lehet tenni? Belle ajka pajkos mosolyra húzódott. Tollat ragadott, levelet írt Dunfordnak. – Szó sem lehet róla! – Ne légy ilyen vaskalapos, Dunford! – kérlelte Belle. –Szükségem van a segítségedre. – Nem segítségre van szükséged, hanem istrángra. És nem vaskalapos vagyok, hanem józan gondolkodású. Úgy tűnik, elfelejtetted, mit jelent ez a szó. Belle makacsul karba fonta kezét, és hátradőlt székében. Dunford fel-alá járkált a szobában, erősen gesztikulálva beszélt. Belle még sosem látta ilyen dühösnek. – Átkozott nagy ostobaság, hogy ilyesmi egyáltalán az eszedbe jutott, Belle. Ha és amennyiben nem töröd ki a nyakadat, és itt nagyon nagy hangsúly van azon, hogy ”ha és amennyiben” nem töröd ki a nyakadat, hiszen famászási tudományodat az unokahúgod által írt levélből, vagyis teljesen elméleti síkon szerezted, valószínűleg letartóztatnak magánlaksértésért. – Nem fognak letartóztatni. – Valóban? És honnan tudod, hogy találomra a megfelelő szobába toppansz be? Amilyen szerencséd van, a gróf hálószobájába is juthatsz. Szerintem nagyon örülne a szerencsének. – Nem örülne. Tudja, hogy a bátyja érdekel. És nem fogok csak úgy ”találomra betoppanni” a szobába, hogy a te szavaiddal éljek. Pontosan tudom, hogy melyik John szobája. – Meg sem kérdezem, honnan tudod. Belle már azon volt, hogy megvédje hírnevét, de inkább csendben maradt. Mert ha Dunford úgy gondolja, hogy járt már John hálószobájában, talán kevésbé vonakodik segíteni, hogy újra bejusson.
– Nézd, Belle! A válaszom még mindig nem. Szó sem lehet róla. Három felkiáltójellel – tette hozzá. – Ha a barátom vagy… – mormogta Belle. – Pontosan azért nem segítek, mert a barátod vagyok. Mégpedig elképesztően jó barátod. Éppen ezért akármit mondasz, nem segítek neked. Belle felállt. – Hát, köszönöm, Dunford. Reméltem, hogy segítesz nekem, de már látom, hogy egyedül kell megtennem. Dunford felhördült. – Csak azt ne, Belle! Egyedül végképp nem mehetsz oda! – Nincs más választásom. Sürgősen beszélnem kell vele. Ő pedig nem fogad engem. Azt hiszem, felfogadok egy magándetektívet, hogy távolból kövessen, hogy ne legyek egyedül olyan késő éjszaka, de… – Jól van, jól van! – egyezett bele Dunford felettébb bosszúsan. – Segítek neked, de tudd, hogy egyáltalán nem helyeslem, amit tenni készülsz. – Ne aggódj, teljesen egyértelművé tetted. Dunford leült, elgyötört ábrázattal hunyta be szemét. – Isten könyörüljön rajtunk! – hördült fel. – A Mindenható könyörüljön mindannyiunkon. Belle mosolygott. – Ó, szerintem meg fog könyörülni rajtunk és segít.
15. fejezet – Amúgy hogy a csodába jutott eszedbe ilyen eszement ötlet? – Az nem számít – felelte Belle, vonakodó bűntársára pillantva. Dunford egyáltalán nem örült, hogy ott állhat mellette John bátyjának háza előtt hajnali háromkor, és egyáltalán nem türtőztette magát, hogy e haragját kimutassa. Igen rosszkedvűen állt bakot, hogy Belle felléphessen a fára. – Nem mozdulok innen, míg nem látom, hogy elhagyod ezt a házat. Lehetőleg a főbejáraton át. Belle nem nézett le rá, ahogy megragadta az első ágat. – Pedig akár el is mehetnél. Nem tudom, mennyi ideig leszek odabent. – Éppen ettől félek… – Dunford, még ha megvet is, John úriember, nyilván ragaszkodik hozzá, hogy hazakísérjen. Mert ő ilyen ember. Ha vele vagyok, nem kel! aggódnod miattam. – Lehet, na és mi van a jó hírneveddel? – Nos, az az én gondom, nemde? – szólt Belle, azzal felhúzódzkodott a következő ágra. – Ez sokkal könnyebb, mint amilyennek eleinte tűnt. Másztál már fára, Dunford? – Hát persze, hogy másztam már fára – felelte Dunford bosszúsan. Belle már az első emeleti ablak magasságában volt. Dunford pedig nem először átkozta magát azért, hogy hagyta magát belevinni ebbe az őrült vállalkozásba. Ám ha nem segítene neki, nyilván egyedül is megpróbálná, ami még nagyobb őrültség. Még sosem látta ilyennek Belle-t. Az ő érdekében remélte, hogy ez a Blackwood nevű ember viszonozza az érzéseit.
– Már majdnem ott vagyok, Dunford – szólt le halkan, közben az ág erősségét próbálgatta, amelynek el kell bírnia majd a súlyát, és vízszintesen araszolt az ágon az ablak felé. – Megígéred, hogy elmész, miután bejutottam? – Ilyet nem ígérek. – Kérlek! – könyörgött. – Megfagysz idekint. – Csak akkor megyek el, ha Blackwood az ablakhoz jön és úri becsület szavát adja, hogy biztonságban hazakísér – felelte Dunford magában felsóhajtva. Nem volt képes megvédeni Belle erényét, már ha maradt valami, amit meg lehetne védeni, márpedig őszintén remélte, hogy így van, de legalább gondoskodhat arról, hogy biztonságban hazakerüljön. – Rendben – egyezett bele Belle, azzal araszolva elindult a vastag ágon az ablak felé. Körülbelül három másodpercig haladt négykézláb, aztán jobb ötlete támadt és ráült az ágra. Még szerencse, hogy a bátyjától úgymond kölcsönvett egy nadrágot erre a feladatra. Kezével megtámaszkodva lassan haladt, csusszant előre. Amikor az ablakhoz ért, az ág vészesen megreccsent és Belle gyorsan felmászott a széles ablakpárkányra. Hallotta Dunford sürgős lépteit odalent, ahogy az épület felé igyekezett, nyilván arra gondolt, hogy hamarosan el kell kapnia. – Jól vagyok – értesítette halkan. Azzal elkezdte felhúzni az ablaktáblát. John arra ébredt, hogy az ablak csikordulva csusszan. Éveket töltött a hadseregben, sosem aludt mélyen, az élete elleni legutóbbi támadás pedig még jobban megélesítette érzékeit. Egyetlen laza mozdulattal felkapta pisztolyát az éjjeliszekrényről, legördült a padlóra, az ágy mellett hasalt. A hirtelen mozdulattól éles fájdalom hasított lábába. Amikor rájött, hogy a betolakodónak gondjai vannak az ablakkal, kihasználta a késlekedés előnyét és hálóköntöst vett magára. A falnak háttal haladt a szobában, mígnem elért az ablak mellé. Ezúttal nem éri meglepetésként a támadás. Belle nagy nehezen feltolta az ablaktáblát. Amint elég hely lett, hogy beférjen, leintegetett Dunfordnak, majd kiiszva-mászva megindult. Abban a pillanatban, hogy a lába a padlót érte, érezte, hogy acélmarok ragadja meg és pisztolycső nyomul a nyakához. A félelemtől megdermedt, merev lett, mint a deszka.
– Most pedig beszélj! – reccsent egy dühös hang a háta mögül. – Tudni akarom, ki vagy és mit akarsz tőlem. – John! – szólalt meg Belle döbbenten. John megperdítette. – Belle? Bólintott. – Mit keresel te itt? Belle feszengve toporgott. – Megtennéd, hogy leteszed a pisztolyt? John rájött, hogy még mindig a kezében van a fegyver. Egy közeli asztalra ejtette. – Az ég szerelmére, megölhettelek volna! Erre Belle valahogy képes volt uralni végre izmait, és remegő mosolyra húzta ajkát. – Örülök, hogy nem tetted. John végigsimított dús haján és alaposan végignézte a betolakodót. Tetőtől talpig feketében volt. Aranyszőke haja nyilván kitűnt volna a sötétben, ezért sapka alá rejtette, és fiús térdnadrágot viselt. Egészen szépen kidomborodtak formás vonalai ebben a hölgytől meglehetősen szokatlan viseletben, és John úgy vélte, nincs olyan kicsi férfinadrág amely ilyen szépen kiemelte volna hátsóját. – Mi van rajtad? – kérdezte felsóhajtva. – Nem tetszik? – kérdezett vissza Belle mosolyogva. Elhatározta, hogy vakmerő lesz. Levette a sapkáját, hagyta, hogy aranyló hajtömege végigomoljon a hátán. – Emmától kaptam az ötletet. Azt mondta, ő egyszer fiúruhát öltött, és… – Kímélj meg a történettől. Ashbourne nyilván legalább olyan dühös volt, mint most én. – Szerintem is. Én nem voltam ott. De másnap… – Elég legyen! – emelte fel a kezét John. – Hogy a pokolba jutottál fel ide? – Felmásztam a fára. – És honnan vetted ezt az eszement ötletet? – Muszáj megkérdezned? John úgy nézett rá, amely egyértelműen jelezte, nem szereti, ha utánozzák. – Kitörhetted volna a nyakadat!
– Nem sok más lehetőséget hagytál nekem – szólt, és megérintette John karját. John hátrahőkölt. – Ne érj hozzám! Nem tudok gondolkodni, ha hozzám érsz! Ez biztató, gondolta Belle, és újra kezét mozdította. – Azt mondtam, hagyd abba! Nem látod, hogy dühös vagyok rád? – Miért is? Hogy vállaltam a kockázatot és feljöttem ide hozzád? Nem lett volna erre szükség, ha nem lettél volna olyan féleszű idióta, hogy nem jössz le hozzám, amikor itt voltam. – Nagyon jó okom volt nem fogadni téged! – csattant fel John. – Valóban? Éspedig? – Az egyáltalán nem tartozik rád, – Látom, olyan gyerekes vagy, mint mindig – csattant fel Belle. – Aúú! – hátraugrott, mert kő csapódott a karjának. – Mi volt ez? – mordult rá John, azzal megint felkapta a pisztolyt, és elrántotta Belle-t az ablaktól. – Mióta vagy ilyen üldözési mániás? Hiszen ez csak Dunford. Nyilván bosszús rám, mert olyan sokáig várattam, nem értesítettem, hogy biztonságban bent vagyok – közölte Belle, azzal addig mocorgott, míg kivonta magát a szorításból és a nyitott ablakhoz lépett, Dunford nézett fel rá. Belle nem látta az arcát tisztán, de tudta, hogy aggodalommal tekint felfelé. – Jól vagyok, Dunford – szólt le. – Hazakísér? – Igen. Minden rendben. Ne aggódj! – Tőle akarom hallani. – Micsoda makacs alak! – mormogta Belle. – John! Dunford addig nem mozdul innen, amíg szavadat nem adod, hogy biztonságban hazajuttatsz. John felmordult és az ablakhoz lépett. – Mégis hogy a fenébe képzelted ezt? – Szerettem volna látni, hogy te vissza tudod-e fogni – mordult vissza Dunford. – Hazakíséred, vagy itt kell maradnom és… – A fenébe, hiszen te is pontosan tudod, hogy hazakísérem. Holnap beszélnünk kell. Talán ostoba vagy, talán részeg, vagy mindkettő, hogy engedted…
– Engedni? Őt engedni? Ó, Blackwood, megnézem majd, hogyan tudod kordában tartani, ha a férje leszel. Én nem engedtem meg neki semmit. Maga Napóleon sem tudta volna visszafogni. Sok szerencsét! Szükséged lesz rá. Azzal sarkon fordult, és visszament a kocsihoz, amit kétsaroknyira hagyott. John visszafordult Belle-hez. – Felteszem, nagyon jó okod van arra, hogy egy ilyen merész lépést megtettél. Belle csak bámult, csodálkozva. – Mondtam már, hogy mindenképpen találkoznom kellett veled. Mi lehet ennél jobb ok? És megtennéd, hogy becsukod az ablakot? Elég hideg van itt. John felmordult, de becsukta az ablakot. – Hát jó. Akkor most beszélj! – Azt akarod, hogy én kezdjek beszélni? Miért nem te? Volt időm gondolkodni azon, miért van az, hogy egy férfi egyik éjjel bemászik a hálószobám ablakán, szeretkezik velem, másnap pedig nem hajlandó fogadni. – A te érdekedben tettem, Belle – felelte John fogcsikorgatva. – Ó, jól emlékszem, hogy ezt már hallottam valahol? –kérdezte Belle maró gúnnyal. – Ne dobd ezt vissza rám, Belle! Az teljesen más helyzet volt. – Meglehet, felfogná csekély elmém, ha elmondanád, mi folyik itt. És miközben te a saját dolgaiddal foglalkozol, nekem volt egy kis kalandom. – Mi a fenét akar ez jelenteni? – Azt a fenét akarja jelenteni, hogy két napja valaki megpróbált elrabolni engem – közölte Belle, és mivel elfordult, nem látta, hogy John mennyire elsápadt. Belle mély levegőt vett, mindent kockára tett és azt mondta: – Ha igazán szeretnél, gondoskodnál a biztonságomról. Tudod, ezt nem szívesen csinálnám egyedül végig. John hirtelen elkapta, vállánál fogva maga felé fordította. Belle a tekintetéből látta, hogy még mindig szereti, és végtelen öröm töltötte volna el, ha nem tűnt volna olyan gyötrődőnek. – Mondd el, mi történt! – Homlokára sűrű ráncokat gyűrt az aggodalom. – Mondj el mindent!
Belle pedig gyorsan felvázolta, mi történt a sikátorban. – A pokolba! – robbant ki John, ököllel csapva a falba. Belle félszisszent. A gipszvakolaton hosszú repedés keletkezett. – Biztos vagy benne, hogy egy arisztokrata úriember akart téged? Konkrétan téged? Belle bólintott és felszisszent, mert John megrázta, hogy válaszoljon. – És a karja fel volt kötve. John igen cifrán káromkodott. Néhány napja, azon az éjszakán, amikor Belle-nél járt, vállon lőtte támadóját. Nehéz sóhajt hallatott, aztán az asztalhoz bicegett, amelyen egy palack whiskey és egy pohár állt. Mindkettőt felemelte, aztán letette a poharat és az üvegből nagy kortyot ivott. Újfent káromkodott és felkínálta a palackot Belle-nek. – Kérsz? – Köszönöm, nem – felelte Belle a fejét ingatva, aggódva John éles nézése miatt. – Lehet, hogy meggondolod magadat – mondta, élesen nevetve. – John, mi a baj? – kérdezte Belle, gyorsan hozzá lépve. – Mi folyik itt? John egyenesen a szemébe, tökéletes kék szemébe nézett, amit maga előtt látott álmában, ébren, minden éjszaka. Nincs értelme, hogy titkolja előle az igazat. Semmi értelme ennek azok után, hogy az ő ellensége már rá is értékes célpontként tekint. Megváltozott a helyzet. Szorosan maga mellett kell tartania Belle-t, ha biztonságban akarja tudni. Nagyon szorosan. Mindig. – John? – követelt választ Belle. – Kérlek, mondd el! – Valaki meg akar ölni engem. Lavinaként zúdultak rá ezek a szavak. – Tessék? Megszédült és elesett volna, ha John el nem kapja. – Ki akar megölni téged? – Nem tudom. Éppen ez ebben az egészben a legfurcsább. Hogy a fenébe védjem magamat, ha fogalmam sincs, mire kell figyelnem? – Vannak ellenségeid? – Nincs tudomásom róla. – Irgalmas ég! – pihegte Belle és John önkéntelenül elmosolyodott azon, hogy Belle milyen nőiesen átkozódik.
– Akárki akar engem holtan látni, rájött, hogy nagyon, de nagyon fontos vagy nekem, és arra vetemedett, hogy szándékaihoz téged is fel akar használni. – Az vagyok? – Micsoda? – Nagyon, de nagyon fontos neked? John nagyot szusszant. – Az ég szerelmére, Belle! Te is tudod, hogy az vagy. Az utóbbi néhány napban csak azért nem jártam utánad, mint egy öleb, mert reméltem, hogy támadóm még nem jött rá a köztünk lévő kapcsolatra. A John biztonsága iránt való aggódás kínjai között Belle kimondhatatlan melegséget érzett e szavak hallatán. Ezek szerint mégis jól ítélte meg a jellemét. – Most mit fogunk tenni? John tanácstalan sóhajt hallatott. – Fogalmam sincs, Belle. Számomra az a legfontosabb, hogy te biztonságban legyél. – És remélem, a saját biztonságodat is fontosnak tartod. Nem tudnám elviselni, ha valami történne veled. – Nem fogom az egész életemet azzal tölteni, hogy az ellenségem elől fussak, Belle. Illetve inkább bicegjek – tette hozzá fanyar grimasszal. – Igen, ezt érzékeltem. – A fenébe! – káromkodott és ujjai a whiskey-s üvegre feszültek, olyan erősen, hogy talán a falhoz csapta volna. ha Belle nem lett volna ott és nem moderálta volna magát előtte. – Bárcsak tudnám, ki üldöz engem! Olyan átkozottul tehetetlennek érzem magamat! És hasznavehetetlennek. Belle sietett vigasztalni. – Kérlek, kedvesem! – könyörgött. – Ne légy olyan szigorú magaddal! Senki sem tehetne nálad többet. De azt hiszem, eljött az ideje, hogy segítséget kérjünk. – Valóban? – kérdezte John gúnyosan. Belle tudomást sem vett erről a hangról. – Azt hiszem, el kell mennünk Alexhez. És talán Dunfordnak is tudnia kell róla. Nekik nagyon jó elgondolásaik vannak. Azt hiszem, ők segíthetnének.
– Nem fogom ebbe bevonni Ashbourne-t. Felesége van és hamarosan gyermekük születik. Ami pedig Dunford barátodat illeti, a mai este után nem igazán tudok bízni józan ítélőképességében. – Ó, kérlek, ne hibáztasd Dunfordot ezért. Nem hagytam neki sok választási lehetőséget. Azt mondtam, hogy vagy eljön velem és vigyáz rám, vagy egyedül jövök. – Szép kis firma vagy, Belle Blydon. Belle erre elmosolyodott és úgy határozott, hogy ezt bóknak veszi. – Ami pedig Alexet illeti… tudom, hogy egyszer megmentetted az életét. John éles pillantással nézett fel. – Ő mondta – magyarázta Belle, csak egy kicsit torzítva az igazságot. – Vagyis nem hiszem, hogy letagadhatnád. És elég jól ismerem Alexet ahhoz, hogy tudjam: készséggel viszonozza a régi segítséget, úgy érzi, ezzel tartozik neked. – Én nem tekintem ezt tartozásnak. Azt tettem, amit minden férfi megtett volna. – Ezzel nem értek egyet. Ismerek olyan férfiakat, akik nem hajlandók kilépni az ajtón, ha esik az eső, mert attól tartanak, hogy tönkremegy a nyakkendőjük, nemhogy az életüket kockáztatnák valakiért. Az ég szerelmére, John! Ezt nem csinálhatod egyedül. – Nem csinálhatom másképpen, csakis egyedül. – Ez nem igaz. Már nem vagy egyedül. Vannak barátaid. És itt vagyok neked én. Nem engeded, hogy segítsünk neked? John nem válaszolt azonnal, ezért Belle újabb pánikszerű szóáradatba kezdett. – Tudom, hogy csak a büszkeség tart vissza. Tudom, és nem bocsátanám meg magamnak, ha… ha meghalnál csak azért, mert túlságosan kőfejű voltál és nem kértél segítséget azoktól, akik szeretnek. John ellépett tőle, az ablakhoz ment, képtelen volt másra gondolni, mint a férfira, aki üldözi. Vajon ott van, a vékony függönyön túl? Vajon csak vár és vár, kivárja a megfelelő időt? Vajon Belle-t is bántaná? Szent isten, ne engedd, hogy Belle-nek baja essék! Eltelt egy hosszú perc, aztán Belle végül megszólalt, remegő hangon. – Azt… azt hiszem, tudnod kell, számítok arra, hogy megvédj. Szembenézek bármivel, ami ránk vár, de nem egyedül.
John visszafordult feléje, arcán érzelmek cikáztak. Szólni akart, ajka mozdult, de hang nem jött ki a torkán. Belle odalépett hozzá, megérintette az arcát. – Ha engeded – szólt halkan, szelíden –, én is meg akarlak védeni téged. John a kezére simította tenyerét. – Ó, Belle, mit tettem, hogy megérdemellek? Belle végre elmosolyodott. – Semmit. Nem kellett tenned semmit. John felnyögött és magához vonta. – Soha többé nem engedlek el – jelentette ki a férfi nagy elhatározással, azzal a dús szőke hajkoronába fúrta ujjait. – Kérlek, mondd, hogy ezúttal tényleg komolyan gondolod! John elhúzódott, két keze közé fogta Belle arcát, barna szemével egyenesen a kék szempárba nézett. – Megígérem. Együtt nézünk ezzel szembe. Belle átölelte a derekát, arcát mellkasára hajtotta. – Lehetséges lenne, hogy ne foglalkozzunk ezzel reggelig? Vagy legalább néhány óráig? Tehetnénk úgy, mintha minden rendben lenne? John lehajolt, ajkával gyengéden végigsimított Belle ajkán. – Ó, drágám, minden tökéletes! Belle úgy mozdította arcát, hogy tapasztalatlan vágyával viszonozni tudja a csókot. Szenvedélye még jobban feltüzelte John vágyát, és Belle észre sem vette, mikor emelte fel, mikor vette karjába, hogyan tette rneg vele John az ágyig tartó pár lépést. Lefektette, kisimította arcából a hajat, olyan áhítattal, hogy könnyek szöktek Belle szemébe. – Ma éjjel a magamévá teszlek – jelentette ki heves-gyengéd szenvedéllyel. Belle egyetlen szót volt képes súgni: – Kérlek! John ajka forró csókokban haladt nyaka oldalán, gyors ujjai hamar megfosztották minden ruházatától. Kielégíthetetlennek tűnő mohósággal érintette, simogatta, dörzsölte, szorította. – Nem tudok… nem tudok lassítani – szólt rekedt hévvel. – Jó így – nyögött fel Belle. Érezte, hogy az izgalom ismerős bizsergése csusszan felfelé a lábán, karján lefelé, egészen lénye közepéig. Belle megkönnyebbülést akart, könyörgött, esedezett érte.
Soha nem álmodta volna, hogy a vágy ilyen gyorsan tör rá, de miután egyszer megízlelte, képtelen volt rávenni magát, hogy eloltsa ezt a tüzet. John hálóköntösébe kapaszkodott, vágya vezette, érezni akarta bőrét a bőrén. John mintha ugyanilyen késztetést érzett volna, mert sietségében kis híján letépte magáról a köntöst, annyira akarta mellkasán érezni a két finom bimbót. – Szentséges isten, mennyire akarlak! – hördült, egyik kezét végigcsúsztatta Belle hasán, és a pihe göndör fészekben megállt. Nedves volt, és ettől az érzéstől John kis híján eszét vesztette. Nem tudta, mennyi ideig bírja, hogy ne nyomuljon belé, de teljes bizonyosságot akart arról, hogy Belle kész befogadni őt, így egy ujját finoman becsúsztatta. Érezte, hogy az izmok megfeszülnek körülötte és csodálta ezt a nyers, őszinte vágyat. – Kérlek! – könyörgött Belle. – Akarom… – mondta, de nem folytathatta, hangja elcsuklott. – Mit akarsz? – Téged – pihegte. – Most! – Én is akarlak téged, drágám! Azzal gyengéd sürgetéssel széttárta combját és közéje helyezkedett, készen állt, hogy behatoljon, de nem érintette. Zihált, alig tudta türtőztetni magát és minden erejét össze kellett szednie, hogy fel tudja tenni a kérdést: – Biztos vagy benne, szerelmem? Mert amint megérintelek, képtelen leszek abbahagyni. Belle válaszképpen megfogta John csípőjét és maga felé húzta. És John végre megengedte magának, hogy azt tegye, amiről hetek óta álmodott: lassan beléhatolt. Ám szűk volt, és John rettegett, hogy fájhat, árthat Belle-nek, így nagyon lassan, óvatosan haladt előre, aztán visszahúzódott, hagyta, hogy teste alkalmazkodjon hozzá. – Fáj? – kérdezte súgva. Egy kicsit kényelmetlen volt, amikor befelé nyomult, de Belle érezte, hogy teste elernyed, enged, így fejét ingatta, nem akart aggodalmat okozni. Ráadásul tudta, mi lesz a hatás és végtelenül vágyott rá. John felhördült, amikor a szüzesség vékony akadályához ért. Minden erejével türtőztetnie kellett magát, hogy ne nyomuljon úgy előre, ahogy teste követelte.
– Ez egy kicsit fájhat, szerelmem. Bárcsak ne így lenne, és bárcsak én viselhetném helyetted a fájdalmat, de ígérem, csak most fog fájni, és… – John? – vágott a szavába Belle gyengéd hangon. – Mondd, szerelmem. – Szeretlek. John torka kis híján elszorult. – Nem, Belle, nem… – zihált. – Az nem lehet. Te… – Pedig így van. Szeretlek. – Ne, kérlek! Ne mondd! Ne mondj semmit! Ne… – képtelen volt beszélni. Képtelen volt lélegezni. Belle az övé, de ennyi erővel meg is szöktethette volna. Több mint amit megérdemel, és ha elég mohó ahhoz, hogy maga mellett akarja az életében, annyira nem lehet gazember, hogy a szívét is kérje. Belle látta a gyötrődést a tekintetében. Nem értette, de mindennél jobban akarta, hogy kisimuljanak homlokán a ráncok. Szavakkal nem lehet meggyógyítani, így azzal demonstrálta szerelmét, hogy felemelte karját és John fejét magához húzta. A lágy, gyengéd mozdulattól John minden fenntartása odalett, előrenyomult, teljesen belemerítkezett. Olyan jó érzés volt benne, rajta, körülötte lenni, amilyet még soha nem érzett, de egy percig türtőztette magát, nem mozdult, míg nem érezte, hogy a feszes izmok engednek, alkalmazkodnak hozzá. Belle tétova mosollyal nézett. – Olyan nagy vagy. – Mint bármelyik férfi. Bár nem szeretném, ha valaha is összehasonlítási alapod lenne. Azzal mozogni kezdett benne, lassan visszahúzódott, újra betolult, élvezte testük édes súrlódását. És Belle érezte őt. – Ó! – Valóban. Ó! – Azt hiszem, ez tetszik nekem – szólt Belle, azzal csípőjét kezdte mozgatni, kissé felemelve, hogy mélyebben magába fogadhassa. Lábát John dereka köré kulcsolta, combja csípőjéhez nyomult, így lohn még mélyebben beléhatolhatott, olyan mélyre, hogy Belle úgy érezte, a szívéig ér.
John egyre gyorsabban, erősebben mozgott, Belle-t magával ragadta ez a hév és együtt sodródtak az érzékek tajtékos tengerén a kielégülés békés kikötője felé. Belle körmeit John hátába mélyesztette a szenvedély hevében, végigszántott rajta, ahogy közelebb, még közelebb akarta húzni magához. – Most… akarom! – Ígérem… megkapod! – felelte John, azzal kezét testük közé csúsztatta, és megérintette a női szemérem legérzékenyebb dudorát. Az érintés pillanatában Belle testében kirobbant a gyönyör, felkiáltott szenvedélyében, testének minden izma megfeszült, majd bizsergőn vibrálni kezdett. Ahogy a finom izmok remegtek duzzadó vesszeje körül, John nem bírta tovább, erőteljes lökéssel nyomult be, hangosan felnyögött és beleömlött. Elernyedve feküdtek az ágyon, révületben, verejtékben, kezük-lábuk összegabalyodva, testükből forróság párállott. Miután John újra képes volt szabályosan lélegezni, kisimított egy nedves hajtincset Belle homlokából. – Milyen érzés? Belle felmosolygott rá. – Még kérded? John megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ezek szerint Belle nem fog rákérdezni, miért nem fogadta el szerelmi vallomását. Érezte, hogy teste ellazul, sőt évődő mosollyal tudott Belle-re nézni: – A kedvemért! – Csodálatos volt, John. Soha életemben nem éreztem ilyesmit. Köszönettel tartozom neked. John megcsippentette az orrát. – Te is jelentős szerepet játszottál benne. – Hmmm… de te vezettél te gondoskodtál róla, hogy minden… jó legyen – felelte Belle diplomatikusan. – Elhallgatott, képtelen volt jobb szavakat találni. Mivel John nem tiltakozott, kezét az ajkára tette, és azt mondta: – Csss. Látom az arcodban. Olyan gyengéd, gondoskodó férfi vagy, de igyekezz ezt nem kimutatni, mások ne lássák ezt az oldaladat! Mindent úgy csináltál, hogy nekem jó legyen. Megmutattad nekem, milyen a gyönyör, hogy ne féljek az érzéseimtől ma éjszaka. – Ez azért van, mert… mert szeretlek, Belle. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen neked.
– Ó, ez annyira rád vall, John! – szólt elégedett sóhajjal. – Annyira te vagy! – Védelmezni foglak! – esküdött hevesen. – Gondoskodom a biztonságodról! Belle az erős férfikar hajlatába bújt. – Tudom, drágám. Én is gondoskodom a biztonságodról. John elmosolyodott, mert lelki szemei előtt megjelent a pallost forgató Belle képe. – Tudod, nem is vagyok olyan gyámoltalan. – Tudom, tudom – felelte John atyáskodó hangon. Ez a hang egyáltalán nem tetszett Belle-nek, megfordult, szembenézett vele. – Tényleg nem vagyok gyámoltalan – tiltakozott. – Jobb, ha ezt észben tartod, mert nem vagyok hajlandó hagyni, hogy egyedül nézz szembe ezzel a szörnyeteggel. John lenézett rá, összevonta a szemöldökét. – Nyilván nem gondolod, hogy hagyom, hogy veszélynek tedd ki magadat. , – Hát nem érted, John? Ha te veszélynek teszed ki magadat, azzal engem is veszélynek teszel ki. Az egy és ugyanaz. John ugyan nem értette, de nem akart foglalkozni a kérdéssel addig, amíg Belle a karjába simult. – Nem azt mondtad, hogy egy kicsit néhány órára meg akarsz feledkezni minden problémáról? – De igen, azt hiszem, valóban ezt akartam. De nehéz, ugye? John keze karsebére tévedt, ahol néhány napja eltalálta a támadó golyója. – De, az – felelte komoran. – Valóban nehéz.
16. fejezet Nagyon hamar virradt a másnap, és Belle hamar rájött, hogy muszáj hazamennie. Gyorsan felöltözött, még mindig alig hitte el, hogy az éjjel képes volt bemászni John szobájába. Nem tartotta magát meggondolatlan, merész nőszemélynek. Felsóhajtott, és elkönyvelte magában, hogy a nők, ha szerelmesek, furcsa dolgokra képesek ragadtatni magukat. – Valami baj van? – kérdezte John rögtön, fehér inget magára véve. – Tessék? Ó, semmi, semmi, csak arra gondoltam, hogy nem szeretnék még egyszer megmászni egy kétemeletes fát. – Ámen! – Nem mintha nagyon félelmetes lett volna ide feljutni. De végigaraszolni azon az ágon az ablakodig… – Mindez nem számít – vágott a szavába John igen határozottan –, mivel többé nem teszel ilyet. Olyan nyilvánvalóan aggódott érte, hogy Belle meg is feledkezett arról, hogy megsértődjön e lekezelő hangnemen. Halkan osontak végig Damien házán, és Belle közben arra gondolt, vajon bölcs dolog-e, ha kettesben sétálnak haza, miközben John ellensége talán a közelben ólálkodik. A lépcsőhöz érve hangot adott ezen aggodalmának. John tagadón ingatta fejét. – Szerintem gyáva. Arra utalt, ahogy viselkedett. Inkább a sötétség leple alatt támad. – Engem fényes nappal támadott meg – emlékeztette Belle, és makacsul megállt, tapodtat sem mozdult. – Igen, de gazembereket bérelt fel, és te nő vagy. – John látta, hogy Belle tiltakozni akar erre a kissé fölényes válaszra, ezért diplomatikusan hozzátette: – Nem mintha ezzel azt akarnám mondani, hogy kevésbé
lennél ügyes és talpraesett, de be kell látnod, a férfiak többsége nem lát nagy fenyegetést személyedben. Ráadásul nincs oka arra, hogy ilyen korán reggel ébren legyen. Miért várna idekint, amikor én valószínűleg még órákig ágyban maradok? – De lehet, hogy tegnap éjjel meglátott engem. Ebből rögtön tudja, hogy haza kell kísérned engem. – Ha valóban meglátott tegnap, elrabolt volna. – A gondolattól félelem markolt John zsigereibe, megremegett, aztán összeszedte magát és elhatározta, hogy a lehető leghamarabb véget vet ennek a közjátéknak. Állát határozottan felszegte, azzal kézen fogta Belle-t és elindultak lefelé a lépcsőn. – Induljunk! Még délelőtt szeretnélek hazajuttatni. Belle mélyen beszívta a friss, hűvös levegőt. – Nem emlékszem, hogy ilyen korán jártam volna az utcán. Legalábbis szándékoltan nem. John pajkos mosollyal nézett rá. – És azt, hogy most itt vagy, szándékoltnak tekinted? – Nos, lehet, hogy nem egészen – felelte elpirulva. – De reméltem, hogy… – Szégyentelen vagy! – Lehetséges, de meglátod, ennek a történetnek jó vége lesz. John újra arra a titokzatos férfira gondolt, aki közvetve vagy közvetetten mindkettejükre rátámadt. – Sajnálatos módon ez a fejezet konkrétan még nem ért véget. – Nos, akkor boldog történetközepet! Vagy akárhogy nevezik azt, ami közvetlenül a csúcspont előtt van. – Azt hittem, az éjjel eljutottunk a csúcspontra. Belle arcszíne a rózsaszín legmélyebb árnyalataiba változott. – Természetesen képletesen gondoltam… – mormogta szükségtelenül. John úgy döntött, nem kínozza tovább, inkább mosolyogva elhallgatott. Illő hosszúságú csend után feltette a kézenfekvő kérdést: – Szerinted Persephone már felkelt? Belle elfintorodott, az égre nézett. Az égbolt még rózsaszín és narancsszínű volt a hajnal utolsó sugaraitól.
– Nem vagyok biztos benne. Furcsa szerzet. Nem is tudom, mit gondoljak róla. Ráadásul ilyenkor ritkán kelek fel, vagyis nem tudom, korán kelő-e. – Nos, a te érdekedben remélem, hogy még ágyban van. Igazán csak azt tehetné, hogy ragaszkodik az azonnali esküvőhöz, ami nem lenne probléma, mert pontosan azt tervezem, mégpedig a lehető leggyorsabban. Ugyanakkor szeretném elkerülni a női sikolyokat, az elalélást és az összes ilyen női butaságot. Belle éles pillantást vetett rá a ”női butaság” szó hallatán, és nemtetszésének morgolódással adott hangot. – Azt hiszem, Persephone és én képesek vagyunk türtőztetni magunkat. Tudunk viselkedni. Nem fogjuk megsérteni férfiúi érzékenységedet. John ajka rebbent. – Merem remélni. Belle-t megkímélte a további megjegyzésektől a tény, hogy hazaérkeztek. Előző este volt olyan előrelátó, hogy vitt magával kulcsot, és a lehető leghalkabban beléptek. John rögtön indulni készült, nem akart jelenetet. – Kérlek, ne menj még! – szólt Belle gyorsan, kezét John karjára téve. Szerencsére a személyzet egyetlen tagja sem lett tanúja a titkos belépőnek. – Várj meg a könyvtárban. Felszaladok és átöltözök. Valami rendes ruhát öltök magamra. John mosolyogva pillantott a fiús ruházatra, bólintott, Belle pedig rögtön felszaladt a lépcsőn. A lépcsőfordulóban megállt, pajkos mosollyal nézett vissza, és kijelentette: – Sok mindent kell megbeszélnünk. John ismét bólintott, és bement a könyvtárba. Végighúzta ujjait a könyvek gerincén, aztán talált egyet, amelynek címe érdekesnek ígérkezett, levette a polcról, belelapozott. Nem igazán figyelt a szavakra. Gondolatai az emeleten készülődő szőke angyalon jártak. Mi szállta meg, hogy fára mászva hatoljon be egy második emeleti ablakon? Nem mintha elégedetlen lett volna az eredménnyel, de mégis.. ha még egyszer ilyennel próbálkozik, akkor megnézheti magát! Felsóhajtott, ahogy testét melegség járta át, nem a vágy, hanem az öröm melege.
Belle az övé. Még mindig nem igazán tudta, hogyan történt, de az övé. Ekkor lépett a könyvtárba Belle. Halvány rózsaszín ruhát öltött magára, amely kiemelte arcbőrének természetes rózsaszínét. Haját sietősen laza kontyba tűzte, bár ez a frizura korántsem nevezhető divatosnak, legalább szalonképes. John elcsodálkozott a gyors átalakuláson. – Csak öt perc, kisasszony. Csodálkozom és le vagyok nyűgözve. – Ugyan már, egyáltalán nem nehéz felöltözni – mondta Belle. – A nővéreimnek legalább két óra kell hozzá. – Azt hiszem, minden attól függ, mennyire akar az ember oda menni, ahová az öltözés után szándékozik. – És nagyon vágytál ide jönni? – Ő, igen! – pihegett Belle. – Nagyon, nagyon. – Azzal egy lépést tett feléje, és még egyet, és még egyet, míg egészen közel nem álltak egymáshoz. – Attól tartok, buja nő-zeméllyé tettél. – Nagyon remélem. Belle észrevette, hogy John kissé furcsán, szaggatottan veszi a levegőt, és elmosolyodott. Jó érzés volt, hogy ilyen hatással van rá. – Jut eszembe – szólt csak úgy, mellékesen –, többnyire valóban öt percnél hosszabb ideig tart, hogy egy hölgy átöltözzön. – Tessék? John szeme elhomályosult a vágytól, elméje nem volt hajlandó felfogni a kijelentést. Belle megfordult. – A gombok. John lélegzete elállt, ahogy nézte a szép fehér hátat a tátongó, begombolatlan ruhában. – Megtennéd, hogy begombolod? – kérdezte lágy, édes hangon. John szó nélkül becsúsztatta a gombokat a lukakba, ujjai minden adandó alkalommal a kellemes meleg bőrt érintették. Amikor a legfelső gombhoz ért, lehajolt és puha csókot lehelt Belle nyakának illatos bőrére. – Köszönöm – sóhajtott Belle, és megfordult. Nyakán, hátán mintha hirtelen feléledt volna minden idegszál. Tudta, hogy kissé illendőbben kell viselkedniük – hiszen apja könyvtárában voltak –, az egyik bőr
karosszékhez lépett és leült. Kényelmesen elhelyezkedett, majd azt mondta: – Meg kell beszélnünk néhány dolgot. – Holnap – foglalt helyet John a szomszédos karosszékben. – Tessék? – Holnap házasodunk össze. Belle pislogott. – Az egy kicsit korai, nem gondolod? Már belenyugodott, hogy nem álmai esküvőjében lesz része, de úgy gondolta, mégis valami különlegeset érdemel. Ha John megvalósítja ezt a tervét, az ő rokonai nem tudnak ilyen hirtelen Londonba utazni, hogy jelen legyenek. – Legszívesebben ma vennélek feleségül, de úgy vélem, egy hölgynek kell egy kis időt adni. Belle furcsán, kissé gyanakvón nézett rá, remélte, hogy tréfál. – Nem kell annyira sietni. Johnt nem aggasztották ezek a szavak. Tudta, hogy nem halasztani akarja az esküvőt. Mégsem szeretett volna hosszú jegyességet. Azok után, amit éjjel megízlelhetett, semmiképpen nem akart sokat várni. – Szerintem pedig a lehető leghamarabb össze kell házasodnunk. Magam mellett akarlak tartani, hogy gondoskodni tudjak a biztonságodról. Nem is beszélve arról, hogy talán már a gyermekemet hordod a szíved alatt. Belle elsápadt. Annyira elragadta a szenvedély, hogy nem gondolt a lehetséges következményekre. – Nem azt mondtam, hogy hónapokat várjunk. Csak körülbelül egy hetet kértem. Ahhoz is idő kell, hogy a különleges házassági engedélyt megszerezd. – Megszereztem. – Már megvan? – Múlt héten kértem. Amikor két hetet adtam, hogy a szüleid hazaérjenek. – Még nem telt le a két hét – mosolygott Belle győzedelmesen és hátradőlt. Így legalább néhány napot nyert. – Sajnálom, de ez a határidő még akkor került megállapításra, amikor nem tudtam, hogy meglehetősen kellemetlen ellenségünk van. Már nem vagyok hajlandó ilyen sokat várni. És még egyszer mondom: a közelemben akarlak tudni, hogy szemmel tarthassalak.
Belle magában felsóhajtott. John tényleg romantikus, ő pedig egyáltalán nem volt érzéketlen egy kis románcra. Mégis kételyei voltak azzal kapcsolatban, hogy akár ruhát is tudna keríteni magának, ha már másnap lenne az esküvő. A gondolat, hogy valamelyik régi ruhájában álljon az oltár elé, egyáltalán nem volt romantikus. Felnézett rá, próbálta eldönteni, van-e valami értelme az érvelésnek, kérlelésnek. John hajthatatlannak látszott. – Hát jó. De akkor holnap este – tette hozzá gyorsan. – Úgy tudtam, az esküvőket délelőtt szokták tartani. – Ezt nem akkor fogják – jelentette ki Belle. John kegyesen bólintott. Ennyit engedhet neki. Felállt, lesimította kabátját. – Ha megengeded, most el kell intéznem egy-s-mást. Van kedvenc papod? Olyan egyházi személy, akit különösen szeretnél hallani? Ki vezesse a szertartást? Belle meghatódott, hogy ezt egyáltalán megkérdezte, de azt mondta, nincs preferenciája, mindegy, ki vezeti a szertartást. – De jobb lenne, ha néhány lakájunk elkísérne. Nem akarom, hogy egyedül menj. John beleegyezett. Határozottan úgy gondolta, hogy ellensége éjjel, lesből támad, de az óvatosság sosem árt. – És azt akarom, hogy itt maradj. Ne mozdulj ki a házból! – figyelmeztetett. Belle elmosolyodott az aggódó hang hallatán. – Biztos lehetsz benne, hogy ha el is megyek, legalább nyolc kísérőt viszek magammal. – Saját kezűleg fojtalak meg, ha nem így lesz – mordult John. – Később, ha szereztem papot, visszajövök. Belle kikísérte a hallba, és utasítást adott, hogy két lakájuk vele töltse az egész napot. Azzal az ajtóig követte, ahol John megfogta a kezét és gyengéd csókot lehelt a tenyerébe. – Ó, John! – sóhajtott. – Alig tudok betelni veled! Vajon ez mindig így lesz? – Nagyon remélem. Én még nagyon sokszor szeretnék azon igyekezni, hogy betelj velem – felelte pajzán mosollyal, azzal fürgén kilépett az ajtón.
Belle fejét ingatva, álmodozón indult felfelé a lépcsőn. Szentséges ég! Vajon holnap tényleg férjhez megy? Felsóhajtott. Tényleg. A hálószobába ment, ott szekreteréhez ült. Írópapírt, tollat vett elő. Hol kezdje? Elhatározta, hogy előbb fivérének ír. Drága Ned! Holnap este férjhez megyek. Eljössz az esküvőre1 Belle Mosolyogva csúsztatta a talányos üzenetet krémszínű borítékba. Erre biztosan rögtön Londonba jön. Hasonló üzenetet küldött Dunfordnak, azzal a különbséggel, hogy abban megemlítette John nevét. Nem mintha ez meglepetésként érné. Emma nem tolerálná, ha ilyen titokzatos tartalmú levelet kapna, ezért Belle úgy döntött, vele teljesen őszinte lesz. Unokahúga ráadásul elég sokat tudott a Johnnal való kapcsolatáról. Drága Emma! Legnagyobb örömömre John és én úgy határoztunk, hogy összeházasodunk. Ezt azonban sajnálatos módon nagy sietséggel kell tennünk. Belle elfintorodott, nem tetszett neki ez a megfogalmazás. Emma minden bizonnyal a legrosszabbra gondolna. Persze ebben teljesen igaza lenne, Belle úgy ítélte meg hogy életének legutóbbi eseményeit egyáltalán nem lehet a ”legrosszabb” jelzővel illetni. Mindazonáltal folytatta a levelet. Tudom, hogy szörnyen rövid az idő, és nagyon későn szólok, de remélem, hogy te és Alex el tudtok jönni az esküvőmre holnap este. Sajnálatos módon nem tudom, hogy pontosan hány órakor lesz a szertartás, de az biztos, hogy este lesz. Fintora grimasszá mélyült. Túl sok a ”sajnálatos módon” ahhoz képest, hogy az esemény örömteli. Ezt tényleg kezdi összekuszálni. Feladta a próbálkozást, hogy elegáns levelet írjon, gyorsan befejezte az írást. Gondolom, meg vagy lepődve. Magam is meg vagyok lepve egy kicsit. Ha megérkezel, mindent megmagyarázok. Sok szeretettel: Belle
Éppen le akarta vinni a leveleket, hogy megkérjen egy lakájt, sürgősen indítson útnak három gyors futárt, amikor Persephone lépett be a nyitott ajtón. – Szentséges ég! Már fent vagy?! – kiáltott fel a vénkisasszony. Belle mosolyogva bólintott, sikerült elfojtania magában a kaján késztetést, hogy rámutasson, nem is aludt az ágyában. – Van valami különös oka annak, hogy itt talállak? –érdeklődött Persephone. – Igen. Holnap férjhez megyek – felelte Belle köntörfalazás nélkül. Persephone pislogott, mint valami bagoly. – Tessék? – Férjhez megyek. A pislogás folytatódott. Belle kissé változtatott korábbi véleményén, és úgy ítélte meg, hogy gardedámja nem egyszerű bagolyhoz, hanem hibbant bagolyhoz hasonlatos. Néhány pillanat elteltével azonban madárszerű barátnője visszanyerte a hangját. – Ismerjük az illetőt? – Hogyne ismernénk. Természetesen Lord Blackwood – csattant fel Belle bosszúsan. – Ki más lehetne? Persephone vállat vont. – Jó ideje nem látogatott meg minket. – Néhány napot nem neveznék ”jó időnek” hosszú idő értelemben – védekezett Belle. – És különben is, ez egyáltalán nem számít, mert kibékültünk és holnap este összeházasodunk. – Nyilván. – Nem is gratulál nekem? – Dehogynem. Gratulálok, kedvesem. Te is tudod, hogy nagyon jóravaló úriembernek tartom. De valahogy úgy érzem, nem sikerült teljesítenem gardedámi feladataimat. Hogyan fogom ezt megmagyarázni a szüleidnek? – Nem is ismeri a szüleimet, ráadásul fogalmuk sincs, hogy gardedámom van – felelte Belle és amikor Persephone-re nézett, rögtön tudta, hogy valami rosszat mondott. Az idősebb hölgy bagolyból mintha izgatott vadászmenyétté változott volna. – Próbálja meg ezt így felfogni – tette hozzá Belle reménykedőn. – Úgy tudom, minden fiatal hölgy célja, hogy férjhez menjen. Így van? Persephone bólintott, de kétkedőnek tűnt.
– Férjhez megyek. Tehát nemes célt értem el, és ez önre, mint gardedámomra és társalkodónőmre kétségtelenül jó fényt vet. Belle halványan mosolygott. Nem emlékezett, mikor adott elő legutóbb ilyen zagyva szöveget. Persephone olyan pillantást vetett rá, mintha azt mondaná: ”Ó, valóban?”, mégpedig nagyon gúnyos hangon. – Hát jó – adta meg magát Belle. – Elismerem, valóban nagyon szokatlan a szituáció. És a társaságban talán hetekig beszédtéma lesz. Egyszerűen igyekeznünk kell a legjobbat kihozni belőle. Ráadásul nagyon boldog vagyok. Persephone ajka édes-romantikus félmosolyra húzódott. – Csak ez számít, semmi más. Belle egészen biztos volt abban, hogy aznap éjjel nem fog tudni aludni, de reggel elég frissen ébredt. Előző este John eljött hozzá és közölte, hogy talált egy papot, aki másnap este hét órakor összeadja őket. Belle mosolyogva fogadta a hírt, ragaszkodott hozzá, hogy az inasok egész nap vele maradjanak és udvariasan kitessékelte a házból. Sok dolga volt. Elhatározta, hogy a lehető legnagyobb mértékben igyekszik betartani a hagyományokat, ezért több tucat csokor virágot hozatott a házba, és elvonszolta Persephone-t, hogy esküvői ruhát vegyenek. Természetesen a ház személyzetéből számos inast és lakájt vittek magukkal kíséretül. Belle nem volt különösebben ijedős természetű, de nem kívánta, hogy újra berángassák valami mocskos sikátorba. Madame Lambert felsikoltott, hogy olyan rövid idő alatt kell esküvői ruhával előállnia, mindazonáltal történetesen tudott adni egy rendkívül elegáns zöld selyemruhát, amin csak minimális átalakításokat kellett végezni. Egyszerű szabású darab volt, a szoknyarész magas, empire szabott derékvonaltól hullt kecsesen a földig. A dekoltázs egy kicsit látni engedett vállából, díszítése több réteg fehér fátyolanyag. A ruha inkább melegebb időjárásra való volt, de Belle úgy érezte, a körülményekhez képest nincs panaszkodnivalója. A nap többi része meglepő lassúsággal telt. Belle mindig úgy gondolta, hogy az esküvőkhöz tengernyi előkészületre van szükség, ám ez a tenger hamar elpárolgott, amikor rájött, hogy nincs szükség sok előkészületre, amikor az esküvőt otthon rendezik, alig fél tucat vendéggel.
Most pedig elérkezett az esküvő napja és abszolút semmi dolga nem volt azon kívül, hogy csak üljön és aggódjon. Úgy gondolta, rögtön jobban érzi magát, ha Emma megérkezik. Egy kis női társaságra volt szüksége. Persephone nagyon kedves, de sosem volt férjnél és ez sajnos hátrány volt. Az esküvő előtti estén próbált egy kicsit ”beszélni” Bellelel, de viszonylag korán kínosan nyilvánvaló lett, hogy neki nincs annyi személyes tapasztalata a témában, mint Belle-nek. Belle pedig elhatározta, hogy meg sem szólal ez ügyben. A beszélgetés hamar szétesett. Sajnálatos módon Emma nem sietett Londonba. Belle egész nap céltalanul bóklászott a házban, alig tudott koncentrálni. Reggelinél csak csipegetett, az ebédjéhez alig nyúlt, aztán anyja szalonjában az ablak mellé telepedett és az utcára bámult. Persephone bedugta a fejét a szalonba. – Minden rendben, kedvesem? Belle nem fordult meg. Tekintete valami okból nem mozdult az utca túloldalán ugató kiskutyáról. – Jól vagyok. Csak gondolkodom. – Biztos? Egy kicsit… egy kicsit furcsának tűnsz. Belle tekintete végre rebbent, már nem a városképet nézte, hanem Persephone felé fordult. – Tényleg jól vagyok. Csak nincs semmi dolgom. És ha lenne is, azt hiszem, nem tudnék arra koncentrálni. Persephone mosolygott és bólintott. Az esküvő már csak ilyen, az ember remeg az izgalomtól. Kiment a szalonból. Belle visszafordult az ablak felé. A kutya már nem volt ott, így inkább az út másik oldalának fáit, a rezgő leveleket nézte, ahogy az erős szél lefújja őket. Szentséges ég mikor lett ilyen szentimentális? Már értette, miért csinálnak az emberek akkora hűhót az esküvőből. Azért, hogy a menyasszony lefoglalja magát és ne essen furcsa, tátongó lelki szakadékokba. Tátongó lelki szakadékok? Ezt meg honnan szedte? Ebből tudta, hogy tényleg bajban van. Visszament a hálószobájába, lefeküdt az ágyra és erős akarattal alvásra késztette magát. Csak akkor jött rá, hogy tényleg elaludt, amikor Persephone a vállánál fogva rázni kezdte.
– Szentséges ég kisasszony! – sápítozott. – El sem tudom hinni, hogy szunyókálsz az esküvőd napján! Belle a szemét dörzsölgette, csodálta, hogy tényleg képes volt elaludni. – Nem volt jobb dolgom – felelte álomittasan. – Hát, Lord Blackwood odalent van Dawes tisztelendő úrral és meglehetősen türelmetlenül le akarja folytatni a szertartást. – Mennyi az idő? – kérdezte Belle, hirtelen felébredve. – Fél hét. Szentséges ég, mennyi ideig aludt? – Megérkeztek már a rokonaim? Mind a hárman, gondolta Belle keserűen. – Nem, de úgy hallottam a városon kívül elég sárosak az utak. Belle felsóhajtott. – Hát, azt hiszem, nem várhatjuk őket egész este. Kérem, mondja meg Lord Blackwoodnak, hogy amint tudok, lemegyek. Ó, és ha nem gond, kérem, ne árulja el, hogy aludtam. Persephone bólintott és elhagyta a szobát. Belle felállt, az öltözőszobába ment, ahol kissé túl elegáns esküvői ruhája lógott. Úgy gondolta, csengetnie kéne a szobalányának, hogy segítsen felöltöznie. Mindig arról álmodott, hogy az anyja és Emma és talán néhány barátnő segíti az esküvői ruhájába. Nevetgélnek és viccelődnek, kuncognak minden apróságon. Nagy esküvő lesz és királynőnek érzi magát. De nem volt vele senki. Egyedül kellett lennie. Egyedül az esküvője napján. Milyen nyomasztó gondolat! Johnra gondolt, aki nyilván türelmetlenül várja odalent. Látta lelki szemei előtt, ahogy fel-alá járkál a szalonban, biceg, és Belle ezt a bicegést olyannyira megkedvelte! Elmosolyodott. Nem lesz egyedül. Soha többé nem lesz egyedül. Éppen a ruháért nyúlt, amikor hangokat hallott odalentről. Ösztönösen.az ajtó felé fordult, mielőtt az hirtelen kinyílt. Emma szó szerint berontott a szobába. – Szentséges isten. Drága unokanővérem! – szólt pihegve. Belle tudta, hogy kettesével vette a lépcsőket felfelé. –Nem gondolod, hogy egy kicsit kevés időt hagytál nekem? – Az egész egy kicsit hirtelen történt – hebegett Belle. – Gyanítom, hogy ez gyenge kifejezés a valós helyzetre.
Figyelmüket még erősebb hangok vonták el. A hallból jött a tumultus zaja. – Ó, jaj! – dünnyögte Emma. – Ez nyilván Alex. Az említett férfiú ekkor berontott az ajtón. – Valóban – konstatálta Belle fanyar humorral. Alex zihált az erőfeszítéstől, mellkasa fel-le hullámzott. Belle úgy saccolta, hogy hármasával vette a lépcsőket. Metsző pillantást vetett hitvesére, akiben volt annyi jó érzés, hogy legalább egy kicsit feszengett. – Ha még egyszer meglátom, hogy így kiugrasz a kocsiból, megfojtalak. Megértetted?! Emma a legkisebb ellenállás útját választotta és nem szólt férjéhez. – Tudod, az állapotom miatt mintha túlságosan aggódna értem – mondta Belle-nek. – Emma! – szólt Alex figyelmeztetőn. John ezt a pillanatot választotta, hogy megjelenjen az ajtóban. – Mi a bánat folyik itt? Belle felsikoltott, kezét rögtön a levegőbe emelte, és beszaladt az öltözőszobába. – Nem láthatsz engem! – kiáltotta. – Az ég szerelmére, Belle! Ez nem olyan, mint egy hagyományos esküvő, – Olyan hagyományos lesz, amilyennek én akarom. Szóval kifelé. Odalent találkozunk. – Hangja a rengeteg ruha közül, a meglehetősen vastag faajtón át csak tompán hallatszott ki. Alex grimaszt vágott és mormogott magában. – Nők! – mire hitvese igen éles pillantást vetett rá. – Erre most jólesne egy ital. Azzal kivonult a szobából. John követte, vissza sem nézett. Emma gyorsan becsukta az ajtót mögöttük, és az öltözőszoba ajtajához sietett. – Elmentek – szólt be halkan, maga sem tudta, miért suttog. – Biztos? – Az ég szerelmére, Belle! Hiszen van szemem. Mondom, hogy elmentek.
Belle résnyire nyitotta az ajtót, kidugta a fejét és miután a saját szemével meggyőződött arról, hogy nincsenek hímnemű lények a helyiségben, kilépett onnan. – És én régebben azt hittem, te vagy a legracionálisabb teremtés, akit ismerek – mormogta Emma. – Elvesztettem a józan eszemet – felelte Belle és komolyan gondolta. – Biztos vagy benne, hogy kész vagy arra, amire készülsz? Belle bólintott, szemébe könny szökött. – Csak azt hittem, más lesz. Anyám sincs itt – mondta, és hangosan szipogott. Emma megérintette a karját, mélyen meghatódott unokanővére könnyeitől. – Várhattok, Belle. Semmi ok nincs arra, hogy még ma megesküdjetek. Belle tagadón ingatta fejét. – Nem várhatok, Emma. Egy napot sem késlekedhetünk. Azzal elmondta az egész történetet.
17. fejezet Amint Emma bizonyosságot szerzett, hogy Belle igazán szereti Johnt, segített unokanővérének felölteni az esküvői ruhát, és kijelentette, hogy ő a legragyogóbb menyasszony, akit valaha látott. – Remélem, ez azt jelenti, hogy a szemem már nem karikás – tréfált Belle. Elég sok könnyet hullatott. Emma ünnepélyesen ingatta a fejét. – Akarod, hogy Alex adjon át a vőlegénynek? Belle elkomorult. – Reméltem, hogy Ned már ideért. Ha apám nem lehet itt, legalább a bátyám tegye meg. Ami azt illeti, apa nagyon dühös lesz, hogy nem ő adhatott férjhez. – Hát, engem ő adott át a férjemnek – jelentette ki Emma. – Azzal meg kell elégednie. Ned válaszolt? – Nem volt rá idő. Emma az alsó ajkába harapott. – Azt hiszem, jobb, ha lemegyek és megnézem, mi a helyzet. Rögtön visszajövök. Kiosont az ajtón, lement a szalonba. John fel-alá járkált, nem az idegesség, hanem a türelmetlenség hajtotta. – Mi tartott ilyen sokáig? – csattant fel. Emma ajkát csücsörítve az órára nézett. – Tíz perc múlva hét óra. Teljesen jó időben vagyunk egy olyan esküvőre, ami eleve csak hétkor kezdődik. – Nők! Ezt hitvese mondta, aki éppen az egyik szófán terpeszkedett, amely az ő termetéhez meglehetősen kicsinek bizonyult. Dunford vele átellenben ült, somolyogva.
Emma mindkettőjükre meglehetősen rosszalló pillantást vetett, aztán visszafordult leendő unokasógora felé. – Csak még egy kis időre van szükségünk – szabadkozott. – Emma, drágám! – szólt férje hihetetlenül gyengéd hangon. – Megtennéd, hogy egy pillanatra idejössz? Emma gyanakvón nézett rá, de odament a szófához. – Látod ott a papot? – súgta. Emma bólintott. – Látsz valami… hogy is mondjam… furcsát rajta? Emma oldalra fordította a fejét, a pocakos urat bámulta. – Mintha egy kicsit balra húzna a teste. – Pontosan. Harminc perce van itt és a negyedik pohár brandyt fogyasztja. Azt hiszem, el kéne kezdenünk a szertartást, amíg képes levezetni. Emma szó nélkül elhagyta a szalont, és felment Belle szobájába. – Nem hiszem, hogy sokáig időzhetünk idefent. – Még néhány percig sem? – Nem, ha még ma este férjes asszony akarsz lenni. Belle-nek fogalma sem volt, mit jelentsen ez, de úgy döntött, hogy inkább nem kérdezne rá. Fehér spanyol csipkét tűzött hajára. – Azt hiszem, nem várhatunk tovább Nedre. Azt hiszem, jobb, ha szólsz Alexnek, adjon ő férjhez. Emma leszaladt a lépcsőn, kézen fogta férjét és megkérte Persephone-t, hogy kezdjen játszani. Emma és Alex éppen akkor értek fel Belle-hez, amikor Persephone a billentyűk közé csapott. – Szentséges ég! – nyögött fel Alex a disszonáns hangok hallatán. – Ez Beethoven? – Megesküdtem volna, hogy Bachot kértem – szólt Belle a homlokát ráncolva. – Nem hiszem, hogy Bach lenne – jegyezte meg Alex. –Nem hiszem, hogy egyáltalán zeneszerző műve. – Csak remélni tudjuk, hogy nem kezd énekelni – jelentette ki Emma. Azzal még egy mosollyal biztatta unokanővérét, mielőtt elindult lefelé a lépcsőn, mint a ház tiszteletbeli asszonya. – Nálad nem játszhat rosszabbul – incselkedett vele Alex. Belle ekkor unokahúgára pillantott, aki már félúton járt lefelé a lépcsőn.
– Nem hiszem, hogy ezt hallotta. – Az valószínűleg nagy áldás. Mehetünk? – nyújtotta karját Alex. – Azt hiszem, mi jövünk. Alex karján végül beért a szalonba, és ahogy meglátta Johnt büszkeségtől és vágytól ragyogó szemmel a pap mellett állni, alig tudta türtőztetni magát, hogy ne rohanjon hozzá, ne vesse magát a karjába. Ahogy méltóságteljesen lépkedtek lefelé a lépcsőn, a rózsaszín és fehér rózsák mellett, amelyeket Belle külön így rendelt, a sietős esküvő miatti nyugtalansága és csalódottsága egy szempillantás alatt elszállt, nem érzett mást, mint mély elégedettséget és örömöt. Minden lépés közelebb vitte a férfihoz, akit szeret, a férfihoz, akinek élete hamarosan végérvényesen összefonódik az övével. – Kedves ifjú pár! – bődült el Mr. Dawes. Belle orrát alkoholpára csapta meg. Diszkréten köhécselt, és egy kis lépéssel hátrált. Persephone nem vette észre a végszót és tovább klimpírozott, nagyon élvezte, hogy zenélhet, ha azt, amit művelt, zenének lehet nevezni. Dawes nyilvánvalóan bosszús pillantással fordult felé és újfent elbődült: – Azt mondtam, kedves ifjú pár! Persephone zenei merénylete kifulladt, az utolsó ütem lassú, fájdalmas halált halt. Belle kihasználta, hogy Dawes figyelme pillanatnyilag másra terelődött, és odasúgta Johnnak: – Biztos vagy benne, hogy Isten szolgája? John kis híján elmosolyodott. – Elég biztos vagyok benne. Dawes ekkor visszafordult a házasulandók felé. – Mint mondtam, kedves ifjú pár! Azért…- néhányszor pislogott, a kis létszámú közönséget szemlélte. – Vagy inkább azt kéne mondanom – mormogta –, hogy kedves egybegyűlt háromság. Belle képtelen volt türtőztetni magát. – Ha szabad megjegyeznem, négy vendég van. – Tessék? – Azt mondtam – szólt a menyasszony határozottan – hogy négy vendég van. Tudatában vagyok, hogy ez egy nem szokványos esküvő, de szeretném, ha mind a négy vendégemet megtisztelné.
Érezte, hogy John testét néma nevetés rázza. Dawes azonban nem olyan ember volt, aki könnyen megadja magát egy csitrinek, különösen, miután önbizalmát négy pohár jóféle papramorgóval erősítette meg. – Én hármat látok. – Négy vendég van. Dawes ujjal mutatott Alexre, aztán Emmára, majd Dunfordra. – Egy… kettő… három… – Négy! – fejezte be Belle győzedelmes mozdulattal mutatva Persephone-re, aki látható csodálattal és vidámsággal nézte a jelenetet a zongora mellől. Ekkor Dunford nevetésben tört ki, amely ragályosnak bizonyult, mert Emma és Alex is nevetett, akiknek pedig addig sikerült türtőztetniük magukat. Dawes elvörösödött és kijelentette: – Ő a zongorista. – A vendégem. – Jól van, jól van, maga szemtelen fruska – mordult, és gyűrött zsebkendővel megtörölte homlokát. – Kedves ifjú pár! Azért gyűltünk itt össze négy tanú előtt, hogy… A szertartás hosszú percekig áldott eseménytelenségben folyt. John alig hitt a szerencséjének. Még néhány perc, gondolta, és hűséget esküsznek egymásnak, gyűrűt cserélnek és Belle örökre az övé lesz. Öröm és türelmetlenség töltötte el, igen erősen kellett küzdenie, hogy ne rázza meg a szószátyár papot, így ösztökélve gyorsabb beszédre. Tudta, hogy a szertartás minden percét élveznie kéne, de igazán csak arra vágyott, hogy végre vége legyen és valami csendes helyen legalább egy hétig kettesben lehessen ifjú hitvesével. A szertartás gyors lefolyása iránti reményei azonban menten szertefoszlottak, amikor hallotta, hogy a bejárati ajtó erőteljesen nyílik, hangosan becsapódik. Dawes a szeme sarkából ránézett, John pedig kurtán bólintott, jelezve, hogy folytatódjék a szertartás. Dawes mondta, csak mondta a szöveget akkor is, amikor döngő léptek közeledtek feléjük a hallban. Belle eltökélte magát, hogy nem szól többet közbe, de John képtelen volt uralkodni magán, megfordult éppen akkor, amikor egy sötét hajú fiatalember rontott be. Szeme olyan kék volt, hogy nem lehetett más, mint Belle bátyja.
– Szentséges isten! – kiáltott fel Ned Blydon a szófát átugorva. – Eljutottak már a ”most szóljon, vagy hallgasson örökre” részhez? – Hát… még nem – hebegte Dawes, göbös orra valósággal világolt a gyertyafényben. – Ott még nem tartunk. – Jó! – mordult Ned, azzal elkapta Belle szabad kezét és elrángatta a rögtönzött oltártól. – Tudod, mit csinálsz? – kérdezte tompa haraggal. – Ki ez az ember? Tudsz róla valamit? Mi folyik itt? És hogyan merészelsz olyan üzenetet küldeni nekem, hogy másnap férjhez mész? Mit gondoltál magadban? Belle türelmesen várta, hogy véget érjen a szóáradat. – Melyik kérdésedre szeretnél előbb választ? – Na de kérem! – méltatlankodott Dawes. – Folytatódjék a szertartás, vagy ne? Nekem még sok… – Folytatódik – közölte John halálosan komolyan. – Elfoglalt ember vagyok – fröcsögött Dawes. – Nekem még… – Mr. Dawes – szólt közbe Dunford udvariasan, lehengerlő mosollyal. – Kérem, bocsásson meg ezért a kis közjátékért. Botrányos, hogy egy olyan tiszteletre méltó úrral, mint ön, ilyen méltatlanul viselkednek. Elfogyasztana velem egy pohárka jóféle brandyt, amíg ez a dolog rendeződik? Belle nem is tudta, hogy hálát rebegjen Dunfordnak, vagy megfojtsa. Ha ez így folytatódik, Dawes túl részeg lesz, hogy folytassa a szertartást. Homlokát ráncolva fordult vissza, bátyja felé, aki nagyon aggodalmasan nézett rá. – Biztos, hogy ezt akarod tenni? – kérdezte. – Ki ez az ember? Ekkor Alex lépett elő, megpaskolta Ned vállát. – Jó ember – közölte halkan. Mellette Emma buzgón bólogatott. – Szereted? – kérdezte Ned. – Igen – súgta Belle. – Teljes szívemből. Ned a szemébe nézett, próbálta felmérni érzései mélységét. – Akkor jó. Bocsánat, hogy megzavartam a szertartást – mondta hangosan. – De elölről kell kezdenünk, mert én akarom kiadni a húgomat. – Nézze, fiatalember! Mát több mint a felén túljutottunk – mordult Dawes. – Én elfoglalt ember vagyok!
– Maga egy vörös képű részeg alak – mormogta Belle magában, ám rá jellemzően félhangosan. – Mondott valamit? – kérdezte Dawes, sűrűn pislogva. Dunfordhoz fordult, akit a történtek után szövetségesének tekintett, megragadta a vállát. – Mondott valamit? Dunford óvatosan kibontakozott a pap fogásából. – Ne aggódjon, jóember, gondoskodom róla, hogy megháláljuk a többletfáradozását. Belle és Ned sietett fel a lépcsőn, éppen felértek, amikor hallották, hogy Dawes megszólal: – Megint lesz zongorázás? A kérdést hangos, fülsüketítő zaj követte, melynek eredetét Belle nem akarta tudni. Alig néhány másodperc telt el, Persephone nagy hévvel újra a billentyűk közé csapott, és Belle másodszor is elindult férjhez. – Szép vagy – súgta Ned. – Köszönöm – mosolygott Belle. Mélyen meghatódott. Fivérével szerették egymást, de nem amolyan dicsérő szeretet volt ez, hanem inkább évődő, csipkelődő. Amikor Belle újra a szalonba ért, John szeme még mindig csillogott, szerelem és büszkeség látszott benne, de ezúttal egy kis vidámság is. Visszamosolygott rá, bohókás félmosollyal tudatva: nem bánja, hogy az esküvője ilyen kusza lett. Csak őt akarja. A szertartás a korábbi hibákhoz képest meglepően zökkenőmentesen folyt. Persephone sem tévesztett, azonnal abbahagyta a klimpírozást, amikor a pap azt mondta, hogy ”Kedves ifjú pár!” John és Belle hamarosan férj és feleség lettek. Nagy éljenzés volt, amikor megcsókolták egymást. Az első hitvesi csók. Bár Dunford megjegyezte, nem elsősorban az ifjú pár boldogságáért tapsolt, hanem inkább azért, mert a szertartás sikeresen befejeződött. A szokásos gratulációkat követően, miután az ifjú asszonyt szokás szerint minden férfi vendég megcsókolta (mivel csak hárman voltak, ez nem tartott sokáig), Ned csillogó szemmel nézett húgára és felettébb gyakorlatias kérdést tett fel: – Hol a fogadás? Farkaséhes vagyok. Belle nagyon csodálkozott. Teljesen elfeledkezett a fogadásról. Rögtön eszébe jutott, hogy ő még arról panaszkodott, nincs mit csinálnia. Ellenben bár ragyogott a boldogságtól, hogy végre férjhez
ment, még ő is úgy érezte, hogy ha aznap este fogadást adnának, az inkább vacsoravendégségnek mint esküvői lakomának hatna. – Belle úgy határozott, hogy elhalasztjuk a fogadást – felelt meg helyette John. – Addig, míg a szülei hazaérnek. Úgy érezte, hogy az édesanyja így szeretné. Ned arra gondolt, hogy anyjuk inkább azt szerette volna, ha Belle az esküvőt is elhalasztotta volna, de inkább nem szólt. Nyájasan mosolygott újdonsült sógorára, majd feltette azt a kérdést, ami egész este a fejében járt. – Hogyan ismerkedtél meg a húgommal? – Nemrégiben birtokot vettem Ashbourne birtoka mellett, Westonbirtben – felelte John. – Ott találkoztunk. – És együtt harcolt Alexszel az Ibériai-félszigeten – tette hozzá Belle. – Jó barátok voltak. Ned kezdett más szemmel nézni Johnra. – A háborúról jut eszembe – szólt közbe Alex. – Nem fogod kitalálni, kit láttam a kocsimból, amikor megérkeztünk. John rögtön feléje fordult. – Kit? – George Spencert. Belle érezte, hogy John ujjai a karjára szorulnak. Mintha mondani akart volna valamit, de nem jönne ki hang a torkán. – Nyilván emlékszel rá – jegyezte meg Alex. – Ki az a George Spencer? – kérdezte Belle. – Csak egy régi ismerős – felelte John. Alex lehajolt, atyai csókot lehelt Belle arcára. – Ha jól emlékszem, éppen búcsúzni akartunk, hogy az ifjú párt magára hagyjuk – mosolygott Emmára, aki rögtön mozdult, hogy induljanak. John azonban visszatartotta Alexet, határozottan megérintette a karját. – Ashbourne – szólt halkan –, beszélhetnénk négyszemközt, mielőtt elmentek? Alex bólintott, a két férfi elindult a könyvtárszoba felé. John becsukta mögöttük az ajtót. – Azt hiszem, nem ismered George Spencer teljes történetét. Alex kíváncsian oldalra hajtotta a fejét.
– Annyit tudok, hogy kényszerítetted, hagyja ott a sereget. – Miután meglőttem. – Tessék? – Az alfelén. Alex a közeli asztalhoz ment, töltött magának egy pohár whiskey-t és kiitta. – Volt valami konkrét okod erre? – Megerőszakolt egy spanyol lányt. Megesküdtem, hogy megvédem azt a lányt. Alex káromkodott, ujjpercei elfehéredtek a poháron, olyan erősen szorította. – Ha valóban George Spencer ólálkodott odakint, nem hiszem, hogy jókívánságait akarta kifejezni az ifjú párnak. Alex összevonta a szemöldökét. – Van még valami ebben a történetben, vagy ez minden? John mérlegelte, milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, ha feltárja Alexnek a kellemetlen valóságot. Legkevésbé sem szerette volna, hogy egy nős embert, aki hamarosan apa lesz, bevonjon egy potenciálisan halálos helyzetbe. De már neki is felesége van és a közeljövővel kapcsolatos tervei következményeként az ő gyermeke is hamarosan úton lehet. Nagy súllyal nehezedtek rá az új felelősségek és eszébe jutott, mit mondott Belle néhány nappal korábban. Ezt nem csinálhatod egyedül. John nem igazán tudta, hogyan követhetné ezt a tanácsot. Olyan sokáig volt egyedül, hogy fogalma sem volt, hogyan kell segítséget kérni, ahogy arról sem, hogyan kell elfogadni. Alexszel már rokonságban van, igaz, csak harmadfokúban, de attól még rokonok. John közelebbi rokonának érezte őt, mint a fivéreit vagy nővéreit. Damien el sem jött az esküvőre. Alex és Emma azonban vidékről siettek Londonba. A családi összetartozás ismeretlen érzése kezdte melengetni lelkét. Alexre nézett, aki figyelmesen nézte őt. – Van egy problémám – szólt John halkan. Alex kíváncsian oldalra döntötte fejét. – George Spencer meg akar engem ölni. Halk felszisszenés hallatszott, aztán Alex reagált a bejelentésre. – Biztos vagy ebben?
– Biztos vagyok abban, hogy valaki meg akar ölni – felelte lohn. – És nem tudom elfogadni, hogy jelenléte a ház előtt puszta véletlen lenne. Alex végigsimított a haján. Eszébe jutott, milyen düh tombolt Spencerben, amikor John kényszerítette, hogy hagyja el a hadsereget. – Nem. Valóban nem lehet véletlen. Tennünk kell valamit. John meglepődött, mennyire megnyugtató, bátorító érzés volt hallani, hogy Alex többes számban beszélt. – Hol alszol ma éjjel? Nem volt ésszerűtlen kérdés. Hiszen John alig egy órája házas, ez a mézeshetek ideje. Rendes körülmények között ő és Belle most nászútra indulnának, vagy vissza Bletchford Manorba, hogy kettesben lehessenek. De úgy érezte, vidéken nem lenne biztonságban, az udvarházban túl sok ablak és ajtó van, amin Spencer bejuthat. London talán biztonságosabb lenne, ha másért nem, azért, mert sokan lehetnek tanúi Spencer támadásainak. – Nem tudom – felelte John végül. – Nagyon el voltam foglalva. Erre nem is gondoltam. Nem igazán szeretném Belle-t a fivérem házába vinni. – Maradj itt – javasolta Alex. – Persephone-t átköltöztetem hozzánk. Belle-nek már nyilván nincs szüksége gardedámra – jegyezte meg pajkos mosollyal nézve Johnra. – Erről elég rövid úton gondoskodtál. John önkéntelenül vigyorgott. – Átküldök még néhány inast és lakájt – közölte Alex. –Itt is nyüzsögnek, de nem árthat, ha többen vannak. Minél nagyobb az őrzés, annál nagyobb biztonságban vagy. – Köszönöm. Én is gondolkodtam azon, hogy a következő néhány hétre testőrt fogadok. – Jó ötlet. Intézkedek. – Ez igazán nem szükséges. – Az ég szerelmére, hiszen most nősültél! Hadd intézkedjek én a testőrök dolgában. John bólintott és arra gondolt, hozzá tudna szokni a gondolathoz, hogy olyan családja van, amelynek számít, amely törődik vele. – Emma és én a városban maradunk, amíg ez el nem rendeződik – folytatta Alex. – Keress reggel és eldöntjük, mit lépjünk ebben a Spencer-dologban.
– Így lesz. – Közben kellemes estét, élvezd a nászéjszakát! John szélesen mosolygott. – Nagyon igyekszem. Kopogás hallatszott, Belle dugta be a fejét az ajtón. – Végeztél vele, Alex? – kérdezte. – Mert ez az én nászéjszakám, és tudod, szerintem jogom van a vőlegényemhez… illetve a hitvesemhez. – Ami azt illeti, éppen erről beszéltünk – felelte Alex pajzán mosollyal. – És arra jutottunk, hogy most megkeresem a feleségemet és hazamegyünk. Belle rosszallón ingatta a fejét, amint Alex kilépett az ajtón. – Mi a csodáról beszéltetek? – vonta kérdőre férjét. John átfogta a vállát, és elindultak kikísérni Alexet. – Majd holnap elmondom. A maroknyi vendég hamarosan távozott. Emma előbb kézen fogta Belle-t és félrevonta. – Gondolod… szóval akarsz beszélni velem? – kérdezte súgva. – Nem hiszem – felelte Belle, szintén súgva. – Biztos vagy ebben? – Miben? – Hogy nem szükséges beszélned velem. – Emma, miről beszélsz? – A házaséletről, te tompa eszű! A testi szerelemről. – Ő… nem. Nem szükséges. Emma elhúzódott, arcán enyhe mosoly jelent meg. – Sejtettem, hogy így lesz – jegyezte meg, azzal elengedte unokanővére kezét, elindult, de néhány lépés után visszafordult. – Hát, akkor jó éjszakát! Belle mosolygott. – Ó, az lesz. Az lesz. – Mi volt ez? – kérdezte John, miután az összes vendég távozott, és lehajolt, hogy megcsókolja felesége nyakát. – Majd holnap elmondom. – Remek. Ma éjjel más jár az eszemben – terelte a lépcső felé. – Nekem is – felelte vidáman. – Mire gondolsz? – érdeklődött John, amikor a lépcsőfordulóra értek. – Most éppen… mire gondolsz?
– Arra, hogy milyen jó, hogy ma éjjel itt maradunk. – Hmmm… én is. Hosszú lett volna az út hazáig. – A fivéred házáig? – Ugyan, buta libuska. Bletchford Manorba. Az emlékek mosolyt csaltak Belle arcára. – Mintha nagyon régen lettem volna ott. Eszembe sem jutott, hogy új otthonom van. – Nem túl nagystílű – jegyezte meg John halkan. – Nekem megfelel. – A neve rettenetes. – Azon lehet változtatni. – A személyzet nem elég népes. – Nincs sok személyre szükségem. És hagyd abba ezt a lekicsinylést. Bletchford Manor szép hely. Számos kitűnő tulajdonsága van. – Valóban? Ekkor már elérték a lépcső tetejét. – Ó, igen. A rózsabokrok igazán szépek. – Ez minden? – A nappaliban gyönyörű az Aubusson szőnyeg. – Ez minden? – Nos… – szólt Belle mosolyogva, ahogy befordultak a hálószobájába. – A legjobb az egészben a ház ura. – A ház ura? John szeme felcsillant az örömtől. – Nagyon fess férfi. – Gondolod? – kérdezte John, azzal berúgta maguk mögött az ajtót. – Ó, igen. Nagyon is az. John keze a gyönyörű zöld ruha hátán végigfutó gombokra csusszant. – Van egy titkom neked. – Valóban? Belle érezte, hogy szíve egyre hevesebben ver, ahogy John kezének melege a bőrét érte. – Hmmm. A ház ura, akit az imént említettél… – Igen? – Ő is kedvel téged. – Valóban?
John kigombolta az utolsó gombot is, és hagyta, hogy a ruha lecsússzon Belle testéről. Asszonya ott állt egy szál selyem alsóingben, amelytől minden érzéke megvadult. – Igen, ráadásul ma éjjel uralni akar réged. – Uralni engem? – kérdezte Belle, és csak egy kicsit volt rosszalló a hangja a birtoklón férfias szóhasználat miatt. – Nos, ami azt illeti, egyszer már megtette veled és meglehetősen élvezte. – Valóban? Belle alig tudott beszélni, mert John keze most elindult felfelé a lábán, combján felfelé tolva a selyem alsóinget. – Nagyon, nagyon. – Annyira, hogy egy életen át tudná csinálni? John pajkosan oldalra fordította a fejét, úgy válaszolt. – Hmmmm. Annyira, hogy hagyja, hogy urald őt. Belle erre szintén pajkosan oldalra hajtotta a fejét és mosolygott. – Valóban? – Ó, igen. És John ajka megtalálta a mélyedést asszonya nyakának és vállának határán. Belle érezte, hogy hátrafele haladnak, majd lába az ágyat érintette. John ajka lejjebb csúszott, keblére tapadt, és Belle hirtelen nagyon nehezen tudott megállni. Együtt estek az ágyra. A férfitest heve a matracra nyomta, csak egy pillanatra emelkedett fel róla, amikor letépte magáról az inget. – Szentséges ég, Belle! – szólt vágytól rekedtes hangon. – Bárcsak tudnád… – Mit? – kérdezte halkan. Tekintete csodálattal pásztázta a férfi erős mellkasát. John éppen nadrágját gombolta, keze erre megállt. – Azt, hogy… hogy mennyire… hogy te mit… – Megrázta a fejét, mintha így kiszabadíthaná a hangokat torkából. – Az életem eddig… – Zavarában nyeldekelt. – Nem is tudom, mit mondjak. Belle keze mozdult, megfogta férje kezét. – Inkább mutasd. John pedig megfogta Belle kezét, hasára simította és felhúzta egészen a szívéig.
– Érted dobog – súgta. – Csak érted. És lassan mozdult felé, mintha valami láthatatlan szál húzná egymáshoz őket. A férfiruha a földre hullt, és John csak Belle-lel volt, csak vele, egyik forró testet a másiktól a selyem alsóingen kívül semmi más nem választotta el. Belle érezte, milyen sürgető vágy feszül férjében. John keze szinte tomboló hévvel pásztázta, simogatta testét. Belle testében örvénylett a vágy, a férfikéz, az ajak, az érthetetlen, összefüggéstelen suttogások nyomában a vágy forró, fehér tajtéka járt. Belle a selyem alsóingbe markolt, fel akarta húzni testén, levetni, de John visszafogta. – Hagyd csak. Tetszik. – De én érezni akarlak – pihegte. – Érezhetsz – simított végig a hasán –, ahogy én is érezlek. Érzem a selymet, a forróságot, a vágyat. Belle érezte, hogy valami sürgető élénkség keletkezik zsigereiben. Légzése szaggatottá vált, zihált, pihegett. John csípője az ő csípőjéhez nyomult, vágyának bizonysága az asszonyi ölhöz nyomult. – John, én… – Mondd, szerelmem… – Érezni akarlak. John egész testében megborzongott a gyönyörűségtől, és Belle érezte izmai feszülését, ahogy vágyát próbálta uralni. – Nem kell óvatoskodnod – súgta. – Én is akarom. John rápillantott, a szemébe nézett. – Belle, nem akarok fájdalmat okozni neked. – Nem fogsz. Sosem okoznál fájdalmat nekem. John keze Belle combjára csusszant, lassan széttárta, közben felnyomva a selyem alsóinget. Férfiasságának csúcsa megtalálta a nőiség legközepét, és megindult előre. Belle lélegzete elakadt, ahogy John beléhatolt. Ez volt a legbizalmasabb, leggyönyörűségesebb csók, és csípeje felívelt, hogy még közelebb vonzza magához. A mozgás felgyorsult, egyre vadabb lett. Valami feszült Belle testében. Valami erő. Egyre nagyobb lett, kitöltötte egészen.
John zihált. Belle hajába fúrta ujjait, nevét lihegte, ahogy előre-hátra mozdult, teste ősi, elemi ritmusban járt. Belle a kéj örvényébe került. Körmeit John hátába vájta, próbált elérni valamit, ami annyira közel volt… és egyszer csak eljutott oda. Elragadta a gyönyör… hullámzón… ellenállhatatlanul… és John nevét sikoltotta. De John ezt nem hallotta meg. Belle kiáltásait elnyomta a hangja, ahogy előrenyomult még egyszer, még egy utolsó lökés és kirobbant benne. Ráhanyatlott, teste elernyedt, lüktetett a kimerültségtől. Jó néhány perccel később az oldalára gördült, magával húzva Belle-t. Testük már különvált, de John szorosan ölelte feleségét. – Úgy akarok elaludni, hogy ölellek – súgta. – Érezni akarom a bőrödet és az illatodat. Tudni akarom, hogy itt vagy velem. Belle mocorgott, közelebb húzódott hozzá. – Nem megyek sehová. John felsóhajtott, ajkán mosoly rebbent. Belle hajába fúrta arcát, megcsókolta feje tetejét. – Édes feleségem – mondta olyan hangon, ahogy csodáról beszél az ember, áhítattal. – Feleségem.
18. fejezet Belle-nek csak másnap reggel jutott eszébe rákérdezni, milyen beszélgetést folytatott Alexszel. John egy ideig gondolkodott rajta, hogy eltitkolja az igazságot előle, de elég volt egy pillantás a mélyre látó kék szempárba, hogy eszébe jusson: túlságosan tiszteli ahhoz, hogy bármilyen ürüggyel kibújjon a válaszadás alól. – Tudom, ki akar megölni – mondta végül halkan. Belle felült az ágyban, mellére húzva a takarót. – Kicsoda? – George Spencer – felelte torkát köszörülve. – Akiről meséltem neked. Belle elsápadt. – Úgy tudtam, elhagyta az országot. – Én is úgy tudtam. Ashbourne az esküvő előtt itt látta a ház környékén. – Biztos vagy benne, hogy ő akar megölni? John behunyta a szemét. Emlékei visszavitték Spanyolországba. Üzekedés és vér szaga. Ana szemében a kín. Spencer tekintetében a tomboló düh. – Igen. Belle átölelte és magához vonta. – Most legalább tudjuk, ki az. Így fel tudjuk venni vele a harcot. John lassan, megfontoltan bólintott. – Mit fogunk tenni? – Még nem tudom, szerelmem. Sok mindent kell figyelembe vennünk. De még nem akart erre gondolni. Most nem, amikor itt feküdt az ágyban feleségével, akivel kevesebb mint huszonnégy órája házas. Hirtelen témát váltott, újra megcsókolta és azt kérdezte:
– Élvezted az esküvőt? – Természetesen – felelte Belle hű hitvesi engedelmességgel. – Biztos? – John nem szívesen gondolt bele, hogy a sietség tönkretehette Belle életének legvarázslatosabb napját. – A szertartás előtt kissé zaklatottnak tűntél. – Ó! – felelt Belle kissé elpirulva. – Csak egy kicsit nyugtalan voltam. – Remélem, nem azon gondolkodtál, hogy mégsem kéne feleségül jönnöd hozzám! Remélte? Imádkozott. – Nem, persze, hogy nem – felelte Belle, játékosan vállon bokszolta. – Soha, soha, de soha nem gondoltam úgy, hogy hibáznék. Csak egy kicsit meghasonlottam magammal, mert az esküvőm nem olyan volt, amilyennek álmodtam. – Nagyon sajnálom. – Ne, ne sajnáld. Önmagában az, hogy nem olyan volt, amilyennek gondoltam, nem jelenti azt, hogy nem volt teljesen tökéletes. Ó, jaj, van ennek valami értelme? John komolyan, ünnepélyesen bólintott. – Azt hittem, hogy templomi esküvő kell, több száz vendég és zene, amely akusztikailag is valóban zenének hat, de tévedtem. Részeg pap kellett és fesztelen vendégek, és olyan társalkodónő, aki valami botfülű kecskétől tanult zongorázni. – Akkor pontosan azt kaptad, amit akartál. – Szerintem is. De csak rád volt szükségem. John újabb csókra hajolt, és a következő órában csak ezzel foglalkoztak. Idővel John ráébredt, hogy tennie kell valamit George Spencer ügyében. Nyilván nem fog ölbe tett kézzel ülni és várni, hogy Spencer végül golyót repítsen a mellkasába. Megbolondulna, ha türelmesen kéne várnia, hogy az ellensége lépjen. Ezért elméje épségének megőrzése érdekében ki kell találnia valamit. Méltatlan és visszataszító volt a gondolat, hogy az árnyékban lapuljon, ezért elhatározta, hogy szembenéz a helyzettel és Spencerrel is. Ehhez természetesen meg kéne tudni Spencer tartózkodási helyét. Johnnak nem volt kétsége afelől, hogy ilyen információt nem nehéz szerezni. Londonban még szezonon kívül is gyorsan terjednek a hírek,
és Spencer elég jó családból származott ahhoz, hogy érkezése feltűnést keltsen. Csak a megfelelő embereket kell kérdezni. John a könyvtárba ment és rögtön üzenetet írt Alexnek, melyben segítséget kért. A válasz alig húsz perc múlva meg is érkezett. Spencer bérelt lakásban lakik a Bellamy Lane 14. szám alatt. Saját néven tért vissza Londonba, és meglehetősen lagymatag fogadtatásban részesül. Úgy tűnik, közvetlenül a háború után megpróbált visszatérni Angliába, de dezertőrnek tekintették és megvetés tárgya lett. A helyzete azóta javult, de nem sokat. Nem kap sok meghívást, de nem hiszem, hogy nehéz lenne nagy bálokra és társas összejövetelekre meghívót szereznie. Megfelelő akcentussal beszél, és megfelelő öltözékben jelenik meg. Jobb, ha óvatosak vagytok. Kérlek, tájékoztass a terveidről. Ashbourne Alex az előző este óta sokat megtudott, John csodálattal ingatta fejét. Leült, tollat, papírt vett maga elé. Számos piszkozat után végül az egyszerűség mellett döntött és ezt a levelet küldte: Spencer! Tudom, hogy Londonban vagy. Sok mindent meg kell beszélnünk. Gyere át teázni, ha van kedved. Rokonaimnál lakom, a Grosvenor Square-en. Blackwood John futárral küldte a levelet, és azt az utasítást adta neki, hogy várja meg a választ. Kiment a hallba, Belle-t kereste. Még mindig nem ismerte ki magát a családi rezidencián, ami városi viszonylatban igen nagynak számított. Átkozottul furcsán érezte magát valaki másnak a házában, különösen mivel a tulajdonosok Itáliában voltak és fogalmuk sem volt, hogy ő időközben feleségül vette egyetlen lányukat. Ha a Blydon házaspár otthon lett volna, valóban vendégnek érezte volna magát, de így olyan érzése volt, mintha bitorolná a ház urának tisztségét. A furcsa helyzet tovább erősítette benne az elhatározást, hogy véget vessen a Spencerrel fennálló problémájának. Öt évig spórolt, hogy saját házat vegyen, és most még csak nem is használhatja. Ha nem lenne friss házas, nagyon rosszul érezné magát. Belle-t a szalonjában találta, egy kanapén aludt. John mosolygott és úgy találta, megérdemli a pihenést. Nem akarta zavarni, ezért
lábujjhegyen kiosont a szobából, visszament a könyvtárba, leült egy karosszékbe A szenvedélyes zarándok példányával. Arra gondolt, ha Belle tudta olvasni, akkor ő is. Nagyon dühítette, hogy kénytelen ott ülni és olvasni, miközben valaki meg akarja ölni, de ha jelenlegi stratégiájához tartja magát, úgy tűnt, nem tehet mást, mint hogy vár, csak vár. Már jól benne járt a második fejezetben, amikor Belle bekopogott. – Tessék! Belle bedugta a fejét. – Zavarlak? – Házasságom első napján? Nem hiszem. Az ifjú asszony belépett, becsukta maga mögött az ajtót és odalépett John széke mellé. – Hmmm – szólt John, azzal elkapta asszonya karját. –Gyere csak ide! Egy erőteljes rántás, és Belle máris az ölébe huppant. Nevetett, gyöngyözőn nevetett és két csókot nyomott férje arcára, csodálkozott, mennyire megszokta ezt a férfit, milyen jó vele lenni. – Mit olvasol? – pillantott a könyvre. – A szenvedélyes zarándok? Miért? – Te olvastad. – És? John megcsavarintotta neje orrát. – És eszembe jutott, milyen bájos voltál, amikor megismerkedésünk napján erről beszéltünk. Belle újabb csókkal válaszolt. – Rájöttem, mi volt a baj az esküvőnkkel – tűnődött John. – Micsoda? John előrehajolt, ajkát Belle ajkának sarkához érintette. – A házaspárok többsége – mormogta, apró nyalintásokkal hangsúlyozva szavait – egy egész hetet tölt ágyban az esküvő után. Mi pedig nem is maradtunk ágyban sokáig. Belle szempilláját rezegtette. – Visszabújhatunk – javasolta. John keze felkúszott a karcsú derékon, bal keble halmán állapodott meg. – Érdekes gondolat.
– Úgy véled? – kérdezte pihegve. John válaszul gyengéden megmarkolta, élvezte a női test reakcióját. – Mmm-hmm – mosolygott férfias örömmel, amikor érezte, hogy Belle gerince ívbe feszül. Érezte a mellbimbó megkeményedését, és az ő férfiteste is hasonlóképpen válaszolt. – Mindig ilyen lesz? – kérdezte Belle. – Szent ég! Remélem. – Azzal előrehajolt és ajkát heves, követelő csókkal zárta le. Nyelve könyörtelen volt, mindent akart, mindenét és fáradhatatlanul igyekezett a lelkét is magáévá tenni. Belle hamar és hevesen reagált. John vad csókja felkorbácsolta a vágyát, mértékében és minden mozzanatában viszonozta, körmeivel végigszántotta John hátát. És John forró ajka elindult lefelé, a vágy égő vonalát húzva Belle bőrén. – Bezártad az ajtót? – kérdezte John zihálva, de egy pillanatra sem szakadva el hitvesétől. – Tessék? Belle-t annyira elragadták a szenvedély hullámai, hogy alig hallotta meg a kérdést. – Bezártad az ajtót? Az ifjú ara erre fejét ingatta. – A fenébe! John vonakodva elvonta ajkát a puha bőrről, kicsúszott Belle alól, aki a szófa kárpitjára huppant. Férje zihálva, nagy léptekkel az ajtó felé tartott. Határozott mozdulattal elfordította a kulcsot, majd vágytól csillogó szemmel fordult vissza, asszonya felé. Sajnálatos módon azonban alig két lépést tett meg, amikor hangos kopogást hallott. Halk szitokáradatot hallatott, és Belle felé pillantva meggyőződött arról, hogy külseje megfelelő. Bosszúságát az ajtókilincsen töltötte ki, kis híján kiszakította a helyéről, ahogy ajtót nyitott. – Mi az? – mordult. – Uram – szólt az ajtónál álló lakáj remegő hangon. –Levele van, uram. John kurtán bólintott, a felé nyújtott ezüsttálcáról elvette az összehajtott papírt. – A papírvágó kés ott, az íróasztalon szokott lenni – mutatott a jelzett irányba Belle.
John odalépett, felnyitotta a viaszpecsétet. A levelet drága fehér papírra írták. Kedves Lord Blackwood! Ostobának néz? Ha találkozni akar velem, kész vagyok. Egyeztessünk időt, a hely azonban legyen semleges terep. A dokkok környékét preferálom. George Spencer – Kitől jött? – kérdezte Belle. John összegyűrte a papírt. – George Spencertől – közölte elgondolkodva. – Tessék? – sikoltott Belle. – Miért ír neked? – Hát, mert tényleg meg akar ölni – felelte John megenyhülten. Szenvedélye sajnos lelappadt a közjáték alatt. – Tulajdonképpen csak válaszolt. Ma reggel levelet küldtem neki. – Tessék? Miért? Miért nem mondtad ezt nekem? John felsóhajtott. – Ez máris úgy hangzik, mintha zsémbes asszony kezdenél lenni. – Hát, az asszonyosításról tegnap gondoskodtál, ami pedig a zsémbeskedést illeti, úgy vélem, jelenlegi tolerálhatatlan helyzetünkben ehhez minden jogom megvan. Most pedig szíveskednél válaszolni a kérdésemre? – Melyikre? – Mindegyikre – mordult vissza Belle. – Azért írtam neki levelet, mert úgy gondoltam, jobb esélyem van megvédeni magamat, ha szemtől szembe tudnék találkozni vele, és megtudnám, milyen természetű és mértékű az irántam való gyűlölete. Azért nem mondtam el neked, mert aludtál. Aztán pedig… mással voltál elfoglalva. – Bocsáss meg, hogy zsémbeskedtem – szólt Belle némiképp lecsendesedve. – De nem értem, mit várhatnál attól, hogy találkozol vele. Csak lehetőséget adsz neki, hogy megöljön. – Nem tervezem, hogy szükségtelen kockázatot vállaljak, szerelmem. Azt kértem, hogy jöjjön ide, találkozzunk itt. Nyilván nagyon elszánt, ha bármivel próbálkozik az otthonomban, illetve a te otthonodban. Amint e szavakat kimondta, tudta, hogy hiba volt, mert Belle felkiáltott.
– De nem tudod, mennyire elszánt! Ha tényleg olyan nagyon gyűlöl téged, lehet, nem zavarja, hogy tanúk előtt öljön meg. Drágám, nem engedhetem meg, hogy ilyen kockázatot vállalj. – Hangja elcsuklott. – Nem engedhetem meg… hiszen annyira szeretlek. – Belle, ne mondd… – Azt mondok, amit csak akarok! Az életedet kockáztatod, nem is mondod, hogy szeretsz, és azt sem engeded, hogy elmondjam, mennyire szeretlek. – Ekkor artikulálatlan hangokat adott ki és ököllel csapott a falba, hogy szűnjék zokogása. – Ez egyáltalán nem is érdekel téged? John meglepő erővel kapta el felesége karját. – Érdekel, Belle. Szeretlek – felelte szinte mordulva. – Ne hagyd, hogy mások mást próbáljanak mondani. – Senki nem próbál mást mondani. Csak te. John testét mély, szaggatott sóhaj rázkódtatta. – Nem lehetne elég, hogy tudod, szeretlek? Hogy szívem olyan mélységeibe sikerült hatolnod, amiknek létéről sem tudtam? Nem elég ez egyelőre? Belle feszengett. Szentséges ég, mennyire gyűlöli, amikor nem érti Johnt! Mégis bólintott. – Egyelőre elég. De nem sokáig. Biztosan nem örökké. John két tenyere közé fogta hitvese arcát, lehajolt, hogy megcsókolja, de Belle elhúzódott tőle. – Azt hiszem, előbb el kell bánnunk ezzel a szörnyeteggel. Nehéz jó házasságot felépíteni, ha az életedért kell aggódnom. John igyekezett tudomást sem venni arról az ürességről, amely szívében keletkezett, amikor Belle elhúzódott mellőle. – Megígérem, drágám, hogy a lehető legóvatosabban járok el. Nincs szándékomban meghalni, de nem tölthetem az életemet azzal, hogy Spencer elől bujkáljak. Végül úgyis megtalálna. – Tudom, tudom. Mit írt? John felállt, az ablakhoz lépett. – Azt, hogy nem hajlandó itt találkozni velem – mondta, a forgalmas utcát nézve. – Azt hiszem, úgy gondolja, ez valami csapda. – És az? – Csapda? Nem. Bár ha belegondolok, van ráció ebben az ötletben. – Mit írt még? – A dokkoknál akar találkozni velem.
– Remélem, nem tervezed, hogy oda menj! Belle megborzongott a gondolatra. Sosem volt a dokkoknál, de minden londoni tudta, hogy az a város legveszélyesebb, legfélelmetesebb része. – Nem vagyok ostoba – felelte John, önkéntelenül Spencer szavait használva. – Mindenképpen valami más, nyilvános helyen fogok találkozni vele. Valami zsúfolt helyen – tette hozzá, főként Belle megnyugtatására. – Semmi esetre se menj egyedül. Biztos vagyok abban, hogy Alex és Dunford örömmel elkísér. És Ned is, ha még nem ment vissza az egyetemre. – Nem hiszem, hogy Spencer hajlandó lenne mások előtt elmondani nekem, hogy mit akar, Belle. Ne aggódj, úgy fogok találkozni vele, hogy mindenképpen barátok fognak körülvenni. Nem lesz lehetősége semmiféle trükkre. – De miért akarna találkozni veled, hacsak azért nem, mert meg akar ölni? John a fejét vakarta. – Nem tudom. Talán azt akarja közölni, hogy miként akar megölni engem. Vagy mennyire szeretne megölni. – Ez egyáltalán nem mulatságos, John. – Nem tréfának szántam. Belle férje tenyerébe fúrta arcát. – Ó, John! Annyira félek, hogy elveszítelek! Ez szinte nevetséges. Részben azért szerettem beléd… – felemelte kezét. – Ne, kérlek, ne szólj közbe, hadd mondjam végig! Részben azért szerettem beléd, mert úgy gondoltam, szükséged van rám. Valóságos hordányi ember van körülöttem, aki kedvel vagy szeret engem, de senkinek nem volt szüksége úgy rám, mint neked. Most azonban rájöttem… – elhallgatott, könnyeit nyelte. – Mire, életem? – súgta. – Mire jöttél rá? – Ó, John! Nekem is szükségem van rád. Ha valami történne veled… – Semmi sem fog történni velem – jelentette ki a férfi határozottan. És évek óta először érezte úgy, hogy van miért élnie. Nem hagyja, hogy egy hitvány erőszaktevő ezt elvegye tőle. Belle könnyek között nézett fel rá. – Mit fogunk tenni?
– Mi semmit nem fogunk tenni – felelte, azzal odalépett hozzá, játékosan meghúzta a haját. Aztán leguggolt felesége mellé, gyengéden elhúzta kezét az arcáról és homlokon csókolta. – Én azonban levelet írok Spencernek. Azzal az asztalhoz ment, ahol a korábban használt tollat, papírt hagyta. – Mit javasolsz, mit mondjak neki? – kérdezte gyengéd hangon, így próbálta elterelni Belle figyelmét félelméről, aggodalmáról. – Azt hiszem, legjobb lenne, ha a megszólítás valami olyasmi lenne, hogy te idióta ku… – Szerintem ez nem jó ötlet – vágott a szavába John nyugtatóan, és egy pillanatig arra gondolt, vajon honnan tanult hitvese ilyen cifra szavakat. – Nem akarjuk megsérteni. – Lehet, hogy te nem akarod, de én igen. – Belle – sóhajtott, mosolyát titkolva. – Te páratlan drágakő vagy. Mivel érdemeltelek ki? – Nem tudom – felelte, azzal felállt. – De ha meg akarsz tartani, van egy fontos tanácsom: ne halj meg! Azzal mélyet sóhajtott és elhagyta a helyiséget. Képtelen volt egy olyan üzenet közelében maradni, amely John halálát okozhatja. John a fejét ingatta, távozó feleségét nézte. Nem fogadta valami jól. De hogyan is hibáztathatná ezért? Ha valaki meg akarná ölni Belle-t, őrültként üldözné egész Londonban, hogy mindenképpen ő érhesse el elsőként azt a megátalkodottat. Kiűzte ezeket a nagyon nyomasztó gondolatokat tudatából, visszafordult az előtte heverő toll és papír felé. Milyen furcsa, hogy az ember a saját orvgyilkosával levelezik! Spencer! Ostobának néz? Javaslom, hogy találkozzunk valami olyan helyen, ami jobban megfelel a jó ízlésnek. Legyen a Hardiman's Tea and Pastry Shoppe. Maga mondja meg, mikor. Blackwood Rövid udvarlásuk idején számtalanszor elvitte Belle-t a Hardiman's teázóba. Ott kaphatnak olyan asztalt, ahol nyugodtan beszélgethetnek, de ennél is fontosabb volt, hogy a helyet elég társasági matróna és debütáns kisasszony látogatta, hogy ott Spencer nyilván nem
próbálkozik semmi ostobasággal. Ráadásul Alex nyugodtan ülhetne néhány asztallal odébb. John újra útnak indította a futárt Spencer lakása felé. Gyors választ várt, Spencer nyilván otthon ül és várja a választ a meghívására. Felsóhajtott, végigsimított a haján. Beszélnie kell Belle-lel. Nagyon kínozta, hogy olyan nyugtalannak látta, de nem tudta, mit mondhatna neki. Nem tudta, mivel vigasztalhatná meg. Még nincs egy egész napja, hogy házasok és máris nagyon szomorú miatta. Bánatot okozott a feleségének, úgy érezte, képtelen enyhíteni szenvedését. Hitvese. John ajka halvány mosolyra húzódott. Jó szó, nagyon kedvére való szó. A hitvese. Hirtelen felállt, széke hangosan karistolta a keményfa padlót. Kisietett a hallba, amilyen gyorsan csak sérült lába vitte. – Belle! – kiáltott, a lépcsőn felfelé menet. – Belle! Merre vagy? Belle rögtön megjelent a lépcső tetején. Rémület vibrált tekintetében. – John! Valami baj van? Mi történt? – Csak az, hogy látni akartalak – mosolygott, igyekezett eloszlatni Belle aggodalmát. – Mindig két kérdést teszel fel, amikor egy is elég lenne? – Az ég szerelmére, John, kis híján szívszélhűdést kaptam. Kérlek, máskor ne kiabálj így. Enélkül is eléggé zaklatott vagyok. John felért hozzá, átölelte. – Kérlek, drágám! Betegre aggódod magadat. Menjünk vissza a szobádba és beszélgessünk. – Az én szobámba! – duzzogott Belle. – Tessék? – A mi szobánkba. Már férjes asszony vagyok. Már nem kell külön szoba. – Én sem akarom, hogy külön szobában lakj. Belle, hamarosan rendes életünk lehet, úgy élhetünk, mint bárki más. Megígérem. Belle hagyta, hogy férje a hálószobába vezesse. Nagyon akart hinni neki. – Nem tehetek róla, én félek, John – mondta halkan. John magához vonta, beszívta hajának édes illatát. – Tudom, kedves, tudom. De tegyük ezt félre egy pillanatra. Itt és most nincs mitől félni.
Belle ajka apró mosolyra rebbent. – Ebben a szent pillanatban… – Csak én vagyok – mondta John, és ajka végigcsusszant hitvesének arcélén, füléhez vágyódon közel. És ez még nem volt elég. Keze a domború tomporra simult, még közelebb vonta magához feleségét. Megcsókolt minden fedetlen bőrfelületet, amint nyakával betelt, kezére, csuklójára tért át. Éppen a fülcimpánál járt újra, amikor hangot hallottak az ajtó irányából. – Hhmmm. John meg sem fordult, csak intett a tapintatlan lakájnak. – Khmmm. A hang még sürgetőbb volt, így John vonakodva elhúzódott Belle-től és fejét az ajtó felé fordította. Nagyon jól öltözött hölgy állt az ajtóban, igen furcsa arckifejezéssel. John még soha nem találkozott vele, bár a hölgynek nagyon gyönyörű kék szeme volt… nagyon-nagyon élénkkék, mint… Hirtelen kellemetlen érzés feszült benne, ahogy lassan Belle felé fordult, aki meglehetősen szorosan tapadt hozzá. Hitvese betegnek tűnt. Nagyon betegnek. Arcszíne szinte zöld volt. – Anya! John döbbenetes sebességgel ugrott el Belle-től. Caroline, Worth grófné, gyakorlott mozdulatokkal húzta le kesztyűjét, ám ezeken az apró, erőteljes mozdulatokon látszott, mennyire dühös. – Látom, nagyon jól elfoglaltad magadat, amióta kitettük a lábunkat itthonról, Arabella. Belle csak tátogott. Az, hogy anyja nem becézte, hanem teljes keresztnevét mondta, nem adott okot derűlátásra. – Nos, igen – hebegett. – Valóban. Caroline ekkor Johnhoz fordult. – Azt hiszem, jobb, ha most távozik, uram. – Nem mehet el – felelte Belle gyorsan. – Itt lakik. Caroline felindultságának egyetlen jele az volt, hogy nyakizmai lassú nyeldeklő mozdulatot tettek. – Biztosan nem jól hallottam. John ekkor előrelépett. – Talán úgy illik, hogy bemutatkozzam. Blackwood vagyok…
Caroline nem nyújtott kezet neki. – Örvendhet a szerencsének – szólt maró gúnnyal. – A hölgy pedig – mutatott Belle felé – a hitvesem, Lady Blackwood. – Tessék? – kérdezte Worth grófné, de a szeme sem rebbent. – Összeházasodtunk, anya – közölte Belle bágyadt mosollyal. – Tegnap. Caroline hitetlenkedő pillantást vetett előbb a lányára, majd a férfira, akihez feleségül ment, aztán megint a lányára. – Belle, beszélhetnénk egy pillanatra négyszemközt? –azzal megragadta lánya kezét és nagy erővel rántotta maga után, mely heves mozdulat éles ellentétben állt higgadt szavaival. A helyiség másik végébe húzódtak. – Meg vagy bolondulva?! Van fogalmad arról, hogy mit tettél? Hol a csodában van Emma? És hogy engedhette, hogy ezt tedd? A szoba másik végében John azon gondolkodott, vajon családi hajlam-e az ilyen gyors egymásutánban, a válasz megvárása nélkül való kérdésfeltevés. Belle láthatóan szólni akart, de Caroline felemelte a kezét. – Ne szólj semmit! – figyelmeztette. – Egy szót se szólj hozzám. – Azzal ügyes mozdulattal visszaperdítette Belle-t John mellé. – Anya! Ha csak egy pillanatra… Elhallgatott Caroline hervasztó pillantást vetett rá. – Most pedig, ha megengedik… – szólt Caroline nagyon udvariasan, és elhagyta a szobát. Odakint azonban már nem volt annyira finom úri a hangja. – Henry! Bell és John távoli, halk választ hallottak. – Most! Henry! – Nem szeretem, ha engedetlen gyereknek tekintenek – súgta John bosszúsan Belle fülébe. – De én engedetlen gyerek vagyok – súgta Belle. – Legalábbis nekik. Kérlek, légy türelemmel! Belle apja jelent meg az ajtóban. Henry, Worth grófja szép férfi volt, modora könnyed, nyugodt. Szemében egyetlen lánya iránti szeretet nyilvánvaló fénye gyúlt, amikor megpillantották egymást. – Belle, drágám! Mit keresel te Londonban? – Ó, adódott ez meg az.
– Férjhez ment – közölte Caroline kereken. Henry egy szót sem szólt. – Henry! Hallotta, mit mondtam? – fakadt ki Caroline, fegyelmezett arcvonásai meggyűrődtek. – Férjhez ment. Henry elgyötörten felsóhajtott, kezét végighúzta gyérülő haján. – Volt valami oka, hogy nem tudtál várni, Belle? – Egy kicsit siettünk. Caroline elpirult, nem óhajtott belegondolni, mit is takar, illetve fed fel ez a kijelentés. – Nyilván várhattál volna néhány napot – folytatta Henry. – Azt gondoltad, nem engednénk, hogy hozzámenj szíved választottjához? Bizonyára jobban ismersz minket ennél. Hagytuk, hogy kikosarazz vagy egy tucat nagyon jó partit, köztük az ifjú Actont, akinek apja a legjobb barátom. Ez a férfi elég jó embernek tűnik. Talán nem tiltakoztunk volna… Mert gondolom, ő az, akihez feleségül mentél. Belle bólintott, azon tűnődött, hogy ha apja dorgálja, miért érzi mindig hétévesnek magát. – Van neve az úrnak? – Lord Blackwood – felelte Belle tiszta, csengő hangon. John ekkor magához ragadta a kezdeményezést, előrelépett, kezet nyújtott. – John Blackwood, uram. Örülök, hogy megismerhetem. – Részemről a szerencse – szólt Henry kurtán. – Megvannak az anyagi eszközei, hogy eltartsa a lányomat? – Nemrégiben vásároltam birtokot udvarházzal, így nem sok szabad felhasználású pénzem van – felelte John őszintén. – De hozzáértéssel és óvatosan kezelem a befektetéseimet. A feleségem semmiben nem fog hiányt szenvedni. – Hová való? – Shropshire-ben nőttem fel. Apám Westborough grófja volt. A bátyám örökölte a nemesi címet. – A sajátját hogyan szerezte? John röviden elmondta, milyen háborús eseményekben vett részt. Henry elismerően bólintott, majd feltette a kérdést: – Szereti a lányomat? – Nagyon szeretem, uram.
Henry alaposan végigmérte a fiatalembert, akinek kezét meglehetősen határozottan fogta Belle. – Nos, Caroline, azt hiszem, egyszerűen bíznunk kell a lányunk választásában. – Nemigen tehetünk mást – felelte Caroline keserűen. Henry csitítón tette kezét neje vállára. – Azt hiszem, bőven lesz időnk feltárni a részleteket. Egyelőre arra kéne koncentrálnunk, hogy megismerjük új vejünkkel. Ugye, te is így gondolod? Caroline bólintott, mert túlságosan szerette Belle-t ahhoz, hogy másképpen tegyen. Belle átölelte anyját. – Majd meglátod, mama – súgta. – Ő az igazi. Caroline elmosolyodott lánya nagy boldogsága láttán, és hasonlóképpen suttogva válaszolt. – Senki sem tökéletes, Belle. – Nekem ő tökéletes. Caroline még egyszer megszorongatta a lányát, mielőtt kartávolságba tolta volna, hogy jobban megnézhesse. – Remélem, igazad van. Most pedig hagyjuk, hogy apád jobban megismerkedjen a férjeddel, te pedig segíthetnél nekem egy kicsit. Rendkívül hosszú utunk volt. Belle arra gondolt, hogy anyja összességében meglepően jól fogadta a hírt. Lopva Johnra mosolygott, és elindult anyja után kifelé. – Gondolom, a Timesban nem jelentettétek meg a hírt – szólt Caroline a lépcsőn felfelé menet. – Nem volt rá időnk. – Hmmm. Szólok apádnak, hogy gondoskodjon róla. Hol van ez az új ház, amit John megvett? – kérdezte Caroline a lépcső tetejéről visszafordulva, aggódón. – Azt mondta, Johnnak hívják, ugye? – Igen, anya. A birtok pedig Westonbirt szomszédságában van. Akkor ismerkedtünk meg, amikor Emmáéknál voltam. – Ó! – Caroline belépett a hálószobájába, ahol egy szobalány éppen a ruhásládákat pakolta ki. – Azt hiszem, jövő tavasszal adok a tiszteletetekre igazi fogadást, amikor mindenki a városban van. De muszáj lesz most is rendeznünk valami kis ünnepséget, ha másért nem, azért, hogy mindenki megtudja, összeházasodtatok,
Belle magában azon csodálkozott, miért olyan fontos, hogy ”mindenki” azonnal értesüljön a családi állapotáról. – Nem elég a Timesban bejelenteni? – Egyáltalán nem elég, drágám. Tudatnunk kell a jó társasággal, hogy ezt a jóváhagyásunkkal tetted. Nem kell mindenkinek megtudnia, hogy egészen a mai napig nem is találkoztunk Johnnal. – Igen, ez ésszerűnek tűnik. Caroline hirtelen összecsapta a tenyerét. – Tudom már! A Tumbley család téli bálja! Ez tökéletes alkalom. Arra mindenki feljön vidékről. Belle feszengett, toporgott. Tumbley gróf és grófné minden év novemberében bált ad. Ez azon néhány esemény egyike, amelyre az arisztokrácia télen visszautazik Londonba. Rendes körülmények között szívesen ment volna, de úgy találta, nem lenne biztonságos, ha John és ő olyan nagy tömegben lennének éjszaka. – Hát.., mikor is lesz az a bál? – Azt hiszem, néhány hét múlva. Meg kell néznem a pontos dátumot a levelezésemben. Rengeteg levelet kell átolvasnom. – Nem hiszem, hogy szeretnénk elmenni abba a bálba, anya. Hiszen, tudod, újházasok vagyunk, és szeretnénk egy kicsit kettesben lenni. – Ha valóban olyan nagyon vágynátok arra, hogy kettesben legyetek, a boldogító ”igen” után rögtön visszamentetek volna vidékre. De ha már itt vagytok, elmentek abba a bálba, mégpedig mosolyogva. Utána visszamehettek oda, ahova akartok, és élvezhetitek a vidéki életet. Hogy is hívják azt a helyet? – Bletchford Manor. – Milyen Manor? – Bletchford Manor. – Először is hallottam. Borzasztó név, Belle. – Tudom. – Nem. Úgy értem, borzalmas. – Tudom. Tervezzük, hogy megváltoztatjuk. – Mindenképpen tegyétek meg. A Tumbley-bál után. Mert addig nem teszitek ki a lábatokat Londonból.
19. fejezet John másnap a Hardiman's Tea Shoppe-ban ült, háttal a falnak, várta az embert, akit több mint öt éve nem látott, az embert, aki holtan akarta látni őt. Hátul foglalt asztalt, Alex és Dunford néhány asztalnyi távolságban diszkréten figyelték. John az ajtón tartotta a szemét, tíz perccel a megadott idő után George Spencer lépett a helyiségbe. John úgy érezte, hogy nem is illant el az öt év, hogy újra ott vannak abban a spanyol tavernában és nézi, hogy honfitársa megerőszakol egy ártatlan lányt. Spencer jeges kék tekintetével végigpásztázta a helyiséget, aztán pillantása megállt Johnon. Felszegte fejét, megrázta, hogy egyenes szőke hajtincse eltűnjön szeméből. Arrogáns léptekkel vonult végig a helyiségen, míg elért John asztalához. – Blackwood – szólt rideg hangon. – Spencer. Remélem, megbocsát, ha nem teljesítem az udvariassági szabályt, hogy felálljak. – Meg. Hallottam, hogy béna. Nem venném a lelkemre, ha miattam megerőltetné magát – mondta, azzal hátrahúzott egy széket és leült. John engedékenyen bólintott. – Háborús sebesülés. Voltak, akik végigszolgálták a háborút. Hova ment, Spencer? Franciaországba? Svájcba? Spencer megragadta az asztalt, dühében kis híján felugrott. – A büdös életbe, Blackwood! Te is tudod, hogy te kényszerítettél dezertálásra. Tudod te, milyen érzés becstelenül visszajönni Angliába? Apámnak le kellett fizetni a hatóságokat, hogy ne tartóztassanak le. John erősen küzdött, hogy ne adjon utat haragjának. – És úgy gondolod, nem érdemled meg, hogy letartóztassanak azok után, amit tettél? Fel kellett volna akasztani.
– Kímélj meg az érzékenykedéstől, Blackwood. Az a lány egy senki volt. Egy ostoba parasztlány, semmi több. Már vagy tucatnyi férfi élvezhette a bájait előttem. – Láttam a vért a lepedőn, Spencer. És hallottam a sikoltásait. – Az ég szerelmére, Blackwood, szívességet tettem annak a lánynak. Előbb-utóbb meg kellett szabadulnia tőle. John megragadta az asztal szélét, nehogy felálljon és megfojtsa Spencert. – Három nappal később öngyilkos lett. – Valóban? – szólt Spencer közönyösen. – Semmi bűntudatod nincs? – Az a nyavalyás város amúgy is túl népes volt. – Spencer előrenyújtotta a kezét, körmeit nézegette komótosan. – Azok a spanyolok úgy szaporodnak, mint a nyulak. – Ártatlan lány volt – mordult John. – Mindig csodáltam, mennyire túlteng benned a lovagiasság. Persze te mindig is odavoltál a hölgyekért. Gratulálhatok felettébb kalandos házasságodhoz? Nagyon sajnálom, hogy olyan rövid frigy lesz. – Hagyd ebből ki a feleségemet – mordult John. – Arra sem vagy méltó, hogy a nevét kimondd. – Ó, jaj! Hát nem kezdünk nagyon érzelgősek lenni? Remélem, a szerelemtől nem lettél puhány, Blackwood. Vagy talán ezt a térded már évekkel korábban elintézte. John mély levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy ötig számoljon, mielőtt válaszol. – Pontosan mit tervezel, Spencer? – Hogyhogy mit tervezek? Természetesen meg akarlak ölni. Azt hittem, erre már rájöttél. – Megkérdezhetem, miért? – kérdezte John jeges hangon. – Senki sem szórakozhat velem, Blackwood, senki. Megértetted? – Spencer kezdett dühbe jönni, homloka ráncot vetett, verejtékcseppek jelentek meg rajta. – Amit te tettél… – mutatott ujjal Johnra. – Azért megöllek. Évek óta erről álmodom. – Mi tartott olyan sokáig? John nyugalmától Spencer még jobban feldühödött. – Tudod, mi történik, ha egy férfi dezertál? Nem fogadják tárt karokkal Angliában. A menyasszonya úgy dönt, hogy inkább mást
választ. A nevét kihúzzák minden listáról, ami számít. Ezt tetted velem. Te tetted ezt velem. – És most Anglia hirtelen tárt karokkal fogad? Hallottam, nem láttak szívesen a legjobb partikon. John egy pillanatig azt gondolta, hogy Spencer átugrik az asztalon és a torkának esik. A szőke férfi azonban hirtelen megnyugodott. – Az, hogy megöllek, természetesen nem oldja meg minden problémámat. De nagy örömet jelent nekem az életben. John felsóhajtott. – Nézd – szólt John nyugodtan –, azt hiszem, nem kell mondanom neked, hogy nem szeretném, ha megölnél. Spencer kurtán felnevetett. – Elegáns szöveg, amire csak azt tudom mondani, hogy jobban szeretném, ha nem tetted volna tönkre az életemet. – Miért jöttél ide ma? Miért ültél le velem haszontalan beszélgetésre? – Talán, mert kíváncsi voltam. És te? Az ember azt hihetné, nemigen szeretnél találkozni a gyilkosoddal – mondta, azzal hátradőlt és fesztelen vigyorral nézte Johnt. John kezdte azt gondolni, hogy Spencer őrült. Nyilvánvalóan megszállott, ugyanakkor mintha mindenáron fenn akarná tartani a normalitás látszatát, itt ül és beszélget vele, mintha régi barátok lennének. – Talán én is kíváncsi voltam. – Felettébb különös helyzet. Szerencsés ember, akinek van alkalma ilyen civilizált körülmények között találkozni a gyilkosával. Spencer vigyorgott, és oldalra hajtotta a fejét, kegyesen jelezve, hogy ezt bóknak szánta. – Tegyük fel, hogy elmondod, mit tervezel. Nyilván valami különleges dologra gondolsz, olyasmire, ami kihívás. – Egyáltalán nem érdekel, hogy különleges legyen. Csak holtan akarlak látni. Mindegy, hogyan. John feszes mosolyra húzta a száját. Spencer nyilvánvalóan nem híve a rejtett utalásoknak. – Semmi burkolt jelzés, hogy mire számíthatok? – Azt hiszem, valami gyors és könnyű halált választok neked. Nincs szükség arra, hogy szenvedj.
– Milyen kedves tőled! – Nem vagyok szörnyeteg, csak fegyelmezett ember. Nekem elveim vannak. Miközben John ezt a hihetetlen kijelentést próbálta feldolgozni, Spencer a válla fölött nézett valamit. – Az ott a bájos feleséged, Blackwood? Elismerésem. Szép darab. John úgy érezte, zsigerei menten megfagynak. Megfordult székében, a termet pásztázta, míg pillantása megtalálta Belle-t, aki éppen akkor lépett be Emma és Persephone társaságában. John megint mély levegőt vett, elszámolt tízig, próbálta türtőztetni magát. Ezért a térdére fekteti és vízhólyagosra veri a fenekét. Egy hétig szobafogságba zárja. És… – Látom, nem örülsz nagyon, hogy itt látod. John hirtelen visszafordult Spencer felé és rámordult: – Még egy szó és ültő helyedben megfojtalak. Spencer hátradőlt és harsányan nevetett, láthatóan nagyon élvezte a helyzetet. – Beszélgetésünknek vége – szólt John, azzal felállt és hátra sem nézve elindult a teremben. Alex és Dunford gondoskodik róla, hogy Spencer ne támadjon rá. Elkapta Belle karját, mielőtt leülhetett volna, vészjóslón a fülébe súgott: – Ezt nagyon, de nagyon megbánod. Belle-ben volt annyi jó érzés, hogy egy szót sem szólt. De lehet, hogy meghalt volna a kíváncsiságtól, ha nem vethet egy pillantást George Spencerre, aki Johnt követően szintén felállt és indulni készült. Közvetlenül mellettük haladt el, megemelte kalapját és halkan köszönt: – Kisasszony. John rémálmának egyetlen fényes pontja az volt, ahogy Belle ekkor nézett. Kétsége sem volt a tekintetben, hogy Belle legszívesebben tíz körömmel karmolna Spencer arcába, ha ő nem fogná olyan erősen a karját. Amikor Spencer végre elhagyta a helyiséget, John megrántotta a karját, hogy szembeforduljon vele és szinte ráripakodott: – Mi a fenét gondoltál magadban?! Tudod te, mit csinálsz? Ám mielőtt Belle-nek lehetősége lett volna válaszolni, Alex mellettük termett, hasonlóképpen megragadta Emmát és számon kérte: – Mi a fenét gondoltál magadban?! Tudod te, mit csinálsz?
Persephone ekkor Dunfordra nézett és mosolygott, várta a sorát, de legnagyobb csalódására Dunford csak állt és bámulta a három hölgyet. – John – szólalt meg Belle. – Nem hiszem, hogy ez az alkalmas idő. – Azzal a csoport többi tagja felé fordult, és széles, de lagymatag mosollyal nézett rájuk. – Elnézést, de muszáj elmennünk. John felmordult. Persephone ezt az egyetértés jelének vette és integetett neki. – A mielőbbi viszontlátásra! – köszönt el vidáman. John megint csak felmordult, és Persephone ezúttal nem szólalt meg. Belle felnézett férjére. – Akkor megyünk? John megindult kifelé, és mivel szorosan fogta hitvese karját, Belle kénytelen volt követni. Amikor kiértek az utcára, John odafordult hozzá és kurtán rákérdezett: – Elhoztad a kocsit? Belle tagadón ingatta fejét. – Bérkocsit fogadtunk. Ez mintha nem tetszett volna Johnnak, de Belle egy szót sem szólt, miközben leintettek egy másikat. Egész úton nem szóltak egymáshoz. Belle időnként férje arcélére pillantott, és észrevette, hogy a szeme alatt egy izom erősen rángatózik. Látszott rajta, hogy nagyon dühös. Megint rápillantott. Az izomrángatózás erősödött. Több mint dühös. Csak azt várja, hogy hazaérjenek. Nem akarta a kocsis előtt kínos helyzetbe hozni. Belle úgy gondolta, talán illene hálásnak lennie az ilyen apró szívességekért. A bérkocsi megállt a Blydon-ház előtt, John kifizette a kocsist. Az ifjú asszony felszaladt a lépcsőn, át a hallon, egyenesen a hátsó szalonjába. Nem szándékosan kerülte Johnt… illetve talán megpróbálta volna, ha reménye lett volna arra, hogy bármi esélye lehet. De a helyzet úgy állt, hogy egyszerűen olyan helyiséget keresett, amely a lehető legtávolabb esik a személyzet útvonalától. John néhány lépésnyi távolságból követte, annyira dühös volt, hogy alig bicegett. Becsapta maguk mögött az ajtót. – Mi a fenét gondoltál magadban?! – Aggódtam miattad. – Tehát követtél a Spencerrel való találkozómra? Bocsáss meg, ha ezt nem tudom a józan ész megnyilvánulásai közé sorolni.
– Na de… – Fel tudod fogni, milyen ember ez a Spencer? – bődült rá John. – Nőket erőszakol. Erőszaktevő. Van fogalmad a ”szemérem elleni erőszak” kifejezés jelentéséről? Belle karba fonta a kezét. – Gyűlölöm, amikor gúnyos vagy. – Kénytelen vagy elviselni. Belle a fogát csikorgatta a harsány hang hallatán és elfordult. – A fenébe is, asszony! Veszélyes helyzetbe keverted magadat! Emmát és Persephone-t is belerángattad. Ez eszedbe sem jutott? – Úgy gondoltam, szükséged lehet rám – mordult rá Belle. – Szükségem lehet rád? Hát persze, hogy szükségem van rád. De úgy, hogy biztonságban vagy, házon belül. Nem úgy, hogy gyilkosok előtt mászkálj. Belle hirtelen visszafordult. – Nem vagyok gyámoltalan kisasszony, aki hajlandó ölbe tett kézzel, szendén otthon ücsörögni, miközben te a városban nők szoknyája körül foroghatsz. És ha azt hiszed, hogy nem teszek meg mindent, ami tőlem telik, hogy megvédjelek, akkor elment az eszed. – Ide hallgass, Belle – szólt John halkan, türelmesebben. – Nem tudtunk semmit erről a Spencerről. Fogalmunk sem volt róla, hogy mit akar tenni. Azt azonban tudjuk, hogy talán úgy döntött, a legjobb módja, hogy engem elkapjon, az, ha téged használ fel eszközül. Ma délután akár el is rabolhatott volna. – Ha jól emlékszem, azt mondtad, szerinted Spencer nem próbálkozik semmivel egy zsúfolt teaházban. Hazudtál nekem? Hazudtál? Azért hazudtál nekem, hogy ne aggódjak miattad? – A kénköves pokolba! Természetesen nem hazudtam. Nem gondoltam, hogy Spencer bármit is tenne a Hardiman teaházban. Ugyanakkor nem lehettem benne száz százalékig biztos, és semmiképpen nem akartalak veszélynek kitenni. – Segítek neked, John, akár akarod, akár nem. – Szentséges ég, asszony, ne legyél már ilyen konok! Az ilyen dolgokhoz megfontoltság és fortély kell. Ha folyton óvatlanul beleavatkozol a dolgomba, akkor csak útban leszel nekünk. – Ó, kérlek, John! Nem óhatatlankodnék bele semmibe, ha bevonnál a dolgokba.
– Nem akarlak olyan helyzetbe hozni, ahonnan nem tudsz szabadulni. – Tegyél meg nekem egy szívességet, John! Aggódj csak magad miatt. Tudok gyorsan futni. Gyorsabban futok, mint te. John összerezzent, mintha megütötték volna. – Nem tudtam, hogy a sérülésem miatt ennyire lekicsinyelsz. – Ugyan már John! Te is tudod, hogy nem úgy gondoltam! Belle átölelte, magához vonta. – Csak annyira félek, és olyan dühös vagyok, erre az emberre – mondta, aztán elhallgatott, maga is meglepődött, hogy nagyobb dühöt érez, mint félelmet. – Dühös vagyok és rajtad töltöttem ki a dühömet és ez nem volt szép. Csak azért, mert annyira szeretlek, és… – Belle, kérlek! Belle elengedte, dühösen eltolta magától férjét. – Mire kérsz? Arra, hogy ne mondjam, hogy szeretlek? Arra, hogy ne szeresselek? – Ezt nem tudom elfogadni, Belle. – Mi bajod? – fakadt ki. – Miért nem tudsz… – Hogy mi bajom van? – kérdezte John jeges hangon, és bilincsként szorította Belle karját. – Az a bajom, hogy megerőszakoltam egy lányt. – Nem! Nem te voltál. Azt mondtad, hogy nem te voltál. – Lehettem volna akár én is – mondta, öntudatlanul Ana anyjának szavait idézve. – John, ne mondj ilyet! Nem a te hibád volt. John hátborzongató hirtelenséggel engedte el neje karját és az ablakhoz ment. – Ezerszer felmehettem volna abba a szobába, mielőtt ténylegesen megtettem. Belle keze rebbent, eltakarta rémült ajkát. – Ó, John! Mit tett ez az egész veled? – Hogy sokat kivett belőlem? Igen. Hogy megfeketítette a lelkemet? Igen. Hogy… – Hagyd abba! – Belle befogta a fülét, képtelen volt hallgatni. – Nem akarom ezt hallani! John nagy erővel fordult feléje. – Márpedig hétszentség, hogy meg fogod hallgatni. –Belle nem mozdult, ezért John odalépett hozzá és lefeszegette kezét a füléről. –
Nézd csak! Ehhez a férfihez mentél feleségül. Jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek! – Mikor fogod végre megérteni, hogy engem nem érdekel, mi történt Spanyolországban? Sajnálom, hogy az történt és imádkozom annak a szegény lánynak a lelkéért, de azon túl nem érdekel! Nem lettél tőle gonosz ember, és ettől nem szeretlek kevésbé! – Belle! – szólt John kurtán, határozottan. – Nem akarom a szerelmedet. Nem fogadhatom el. Belle ösztönösen cselekedett, nem is jutott el a tudatáig, mit tesz, keze lendült, arcul csapta férjét. – Hogy merészeled? – kiáltott. Egész testében rázkódott a haragtól. – Hogyan merészelsz így megalázni? – Mi a fenéről beszélsz? – Soha, egész életemben soha egyetlenegyszer sem adtam más férfinak a szerelmemet. És most visszadobod nekem, mintha holmi értéktelen vacak lenne? John elkapta hitvese csuklóját. – Félreértesz. Azért nem fogadhatom el, mert nagyon szeretlek. – Azért nem fogadod el, mert nem akarod elfogadni. Elvakít az oktalan bűntudat és önsajnálat. Hogyan építsek fel egy életet olyan emberrel, aki nem képes ott hagyni a múltat, ahova tartozik? John elengedte a karcsú kezet, alantas állatnak érezte magát egyszerűen azért, mert megérintette. – Hogyan szeressek egy olyan embert, aki soha nem képes viszontszeretni engem? John csak bámult rá, egész testét nagyon furcsa érzés járta át. – De Belle – súgta. – Szeretlek. John nem igazán tudta, milyen választ vár, de nyilvánvalóan nem olyat, amilyet kapott. Belle hátrahőkölt, mintha ütés érte volna, és képtelen volt megszólalni. Ujjal mutatott férjére, torka megfeszült, hangokat akart kiadni. – Nem – mondta ki végül zihálva. – Nem. Ne mondd ezt! Nekem ezt ne mondd! John nézte, csak nézte. Minden Belle iránti érzelme kiült az arcára: szerelem, bűntudat, remény, vágy, félelem… Mind az arcára volt írva. – Ezt nem teheted, John! – mondta, és minden szó mintha fájdalommal nyilallt volna belé. – Ez egyenesen tilos. Nem mondhatsz
ilyet, és nem teheted, hogy nem engeded meg ugyanazt nekem. Ez egyszerűen nem tisztességes. John feléje nyújtotta a kezét. – Belle, én… – Ne! – kiáltott hátrahőkölve. – Ne érj hozzám! Én… Ne érj hozzám! – Belle, nem is tudom, mit mondjak. – Lehajtotta a fejét. – Nem beszélhetek veled – jelentette ki Belle nagy hévvel. – Most nem. Képtelen vagyok veled beszélni. Én… én… én… – A szavak elszorították a torkát. Egész testét eltelítette a sok érzelem, olyannyira, hogy nem tudott már beszélni. Feszengett, toporgott, aztán a kilincshez kapott és kiszaladt az ajtón. – Belle! – kiáltott utána John. Ő azonban nem hallotta. John egy karosszékbe rogyott. – Szeretlek. De ezt a vallomást maga is szánalmasnak találta.
20. fejezet Belle-nek fogalma sem volt, hova megy, amikor kilépett a szobából, ám amikor a folyosón összefutott szobalányával, Maryvel, tudta, mit kell tennie. – Vegyél magadra kabátot, Mary! – szólt rá egyáltalán nem jellemző éles hangon. – El kell mennem itthonról. Mary kinézett az ablakon. – Nagyon borús az idő, kisasszony. Biztosan nem várhat a dolog holnapig? – Nincs semmi dolgom. Csak el akarok menni itthonról. Mary hallotta úrnőjének hangjában az elkeseredettséget, bólintott. – Azonnal, asszonyom. Belle szorosabbra húzta magán a kabátot. Még nem volt ideje levetni, amióta John és ő visszatértek a Hardiman teaházból. Mary egy pillanat múlva már szaladt is le a lépcsőn. Belle meg sem várta, hogy leérjen, már nyitotta is a bejárati ajtót. Friss levegőre volt szüksége. Muszáj volt sétálnia. Az Upper Brook Streeten haladtak a Park Lane felé. Mary dél felé akart fordulni. – Nem a Rotten Row-ra akar menni, asszonyom? – kérdezte, amikor Belle nélküle haladt tovább nyugat felé. Belle vadul rázta a fejét. – Nem akarok tömegben lenni. – Én emiatt nem aggódnék, kisasszony. – Mary körülnézett. A londoni hölgyek és urak sietve hagyták el a parkot. Az ég vészjóslóan sötét volt, mintha bármelyik pillanatban leszakadhatna az ég. – Asszonyom, azt hiszem, jobb lenne, ha hazamennénk. Biztosra veszem, hogy nemsokára esni fog. És gyorsan sötétedik. Az édesanyja a fejemet veszi. Vagy a férje.
Belle hirtelen hátrafordult. – Őt ne is említsd! Mary egy lépést hátrált. – Igenis, asszonyom! Belle bűnbánón sóhajtott. – Bocsáss meg, Mary. Nem akartam goromba lenni veled. A szobalány nyugtatón érintette úrnője karját. Már évek óta szolgált nála, jól ismerte munkaadóját. – Semmi baj, asszonyom. John úr nagyon szereti önt. – Éppen ez a probléma – dünnyögte Belle. Felsóhajtott és még mélyebben hatolt a parkba. Nem is tudta, milyen messzire juthattak. Valószínűleg nem túl messzire, de a szél és a hideg miatt nagyon eifáradt. Végül megfordult. – Menjünk haza, Mary! A szobalány megkönnyebbülten sóhajtott fel. Néhány pillanatig haladtak csak, amikor Belle hirtelen megálljt intett. – Állj! – súgta halkan. – Mi a baj? Belle hunyorgott, az ösvényen előttük úgy harminclépésnyire egy szőke férfit látott. Vajon Spencer az? Nem látta, ahhoz gyenge volt a szeme. Nem lett volna szabad a parkba jönnie egyetlen szobalánnyal, de képtelen volt normálisan gondolkodni. Kövér esőcsepp hullt orrára, és felriasztotta dermedt révedéséből. – Vissza – súgta Marynek. – Nagyon lassan. Nem akarom magunkra vonni a figyelmet. Lábujjhegyen hátráltak vissza a fás területre. Belle úgy találta, hogy a szőke férfi nem látta meg őket, de idegei vitustáncot jártak. Nyugtatgatta magát, hogy valószínűleg nem Spencer volt az a férfi. Ha mégis ő, az túl nagy véletlen lenne, hogy éppen ilyen hideg, szeles napon sétál a Hyde Parkban és csak azért, hogy friss levegőt szívjon. Ha ő az, akkor jelenlétének nem lehet más oka, minthogy őt követi, márpedig az ösvényen az a szőke férfi nem tűnt úgy. mintha őt követné. Mégis jobb az óvatosság. Még mélyebbre húzódott a fák közé. Hirtelen mennydörgés hasított a levegőbe és eleredt az eső, ömlött, mintha dézsából öntenék. Belle és Mary pillanatok alatt bőrig áztak. – Haza kell mennünk! – kiáltotta Mary a fülsüketítő dörgés közepette. – Addig nem, amíg az a szőke férfi…
– Már elment! – szólt Mary és úrnője karját rángatva igyekezett őt a tisztás felé vonszolni. Belle visszahúzta a karját. – Nem! Nem tehetem! Nem, ha az a… Kinézett. Nem látta a férfit. Nem mintha sokat látott volna. Kezdett sötétedni, és az eső sem javított a látási viszonyokon. Hirtelen erős reccsenő hang hasított a fülébe. Belle felszisszent, hátrahőkölt. Villámlás volt? Vagy pisztolylövés? Futásnak eredt. – Kisasszony! Ne! – rohant utána Mary. Belle riadtan szaladt, csak szaladt az erdőben, ruhája faágakon akadt fenn, haja a szemébe csapott. Megbotlott, elesett, felállt. Erősen zihált, teljesen zavart volt. Nyilván nem látta az alacsonyra nyúló faágat. Egyenesen a homlokába csapódott. Elterült a földön, – Ó, szentséges úr! – kiáltott fel Mary. Letérdelt, úrnője vállát rázta. – Asszonyom! Térjen magához! Belle feje jobbra-balra ingott. – Ő, ne! Ó, ne! – kántálta Mary. Megpróbálta az ösvény felé húzni, de ruháikat átáztatta az eső, túl nehéz volt, nem bírta. Mary riadtan felkiáltva egy fa törzsének támasztotta Belle-t. Vagy vele marad, vagy segítséget hoz. Egyáltalán nem tetszett neki a kényszerű helyzet, hogy egyedül hagyja, de az alternatíva… Körülnézett. Fák vették körül őket. Senki nem láthatta meg őket. Meghozta a döntést, felállt, felcsippentette szoknyáját és futásnak eredt. John a könyvtárszobában ült, egy pohár whiskey-t dédelgetett. A bánat olyan ritka állapotába került, amit az alkohol sem enyhített, így egy kortyot sem fogyasztott az italból, csak a poharat forgatta két tenyere között. Gyötrő mozdulatlanságban ült, nézte, ahogy a nap a horizontot érinti, majd alábukik, hallgatta, hogy az apró esőcseppek az ablak üvegtábláit verik, és vastag patakokként csorognak alá. Meg kell keresnie Belle-t. Bocsánatot kell kérnie. Meg kell mondania neki, hogy szereti. Tudta, hogy nem érdemli meg őt, de ha Belle-t felzaklatja az igazság… Semmi nem okozott neki nagyobb szívfájdalmat, mint Belle könnyeit látni.
Felsóhajtott. Sok mindent kéne tennie. De elrontotta és gyáva és… rettegett, hogy ha a karjába akarja venni, csak eltolná magától. Aztán letette a poharat. Beletörődő, lesz-ami-lesz sóhajjal felállt. Megkeresi. Odaáll elé. És ha eltolja magától… A fejét ingatta. Túl fájdalmas volt a gondolat. John a hálószobájukba ment, de semmi jele nem volt annak, hogy veszekedésük után Belle odament volna. Csodálkozva visszaindult a földszintre, a lépcsőfordulóban találkozott a komornyikkal. – Elnézést – szólt John. – Nem látta Lady Blackwoodot? – Sajnálom, uram – felelte Thornton. – Azt hittem, önnel van. – Nem velem van – felelte John elgyötört hangon. – Lady Worth itthon van? Caroline biztosan tudja, hol lehet Belle. – Lady és Lord Worth ma este őkegyelmessége Ashbourne herceg úrral és hercegnével vacsorázik. Egy órája mentek el. John pislogott. – Értem. Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy valahol megtalálom a feleségemet. Az utolsó lépcsőfokokon is leért, és éppen indult volna, hogy benézzen Lady Worth kedvenc szalonjába, amikor hirtelen, nagy csattanással kinyílt a bejárati ajtó. Mary zihált, barna haja az arcába tapadt, egész testében reszketett a megerőltetéstől. Szeme tágra nyílt, amikor meglátta asszonya férjét. – Ó, uram! Jeges félelem markolt John szívébe. – Mary? – súgta riadtan. – Hol van Belle? – Elesett – pihegte Mary. – Elesett. Beütötte a fejét. Próbáltam vonszolni. Vonszoltam, amíg tudtam. Esküszöm. John már kabátot vett. – Hol van? – A Hyde Parkban. Ő… én… John megragadta a vállát és megrázta. – Hol, Mary? – Az erdős részen. Ott… – Mary a hasához kapott és erősen köhögött. – Sosem találja meg egyedül, uram. Én is megyek. John kurtán bólintott, megragadta a szobalány kezét és kirángatta az éjszakába.
Néhány perccel később már csődörén ült. Mary és egy lovász Belle hátasa, Amber nyergében ülve követte. John sebesen haladt a fák között, ruháját fújta a szél. Már nagyon erősen zuhogott a hideg eső és a gondolattól, hogy Belle ilyen időben egyedül van a szabad ég alatt, John teljesen magánkívül volt. Hamarosan elérték a Hyde Park szélét. Intett a lovásznak, hogy léptesse közelebb Ambert. – Merre? – kiáltott. A süvöltő szélben alig hallotta Maiy szavát. Nyugat felé mutatott, egy fás részre. John vágtára sarkantyúzta Thort. A hold nem világított a sűrű esőfelhők mögül, ezért lámpással kellett világítania, a láng pislákolt a szélben. Ügetésbe lassította a lovat, az erdőt pásztázta, fájdalmasan tudatában volt, milyen nehéz lehet megtalálni Belle-t az erdőben. – Belle! – kiáltott, remélve, hogy hangja a viharban is hallható. Semmi válasz. Belle már vagy egy órája öntudatlanul feküdt. Amikor felébredt a sötétben, egész testében, csillapíthatatlanul remegett, egykor divatos nappali ruhája teljesen átázott. Megpróbált felülni, de nagyon szédült. – Szentséges ég! – nyögött fel, homlokához kapva, mintha érintéssel el tudná oszlatni homloka lüktető fájdalmát. Körülnézett. Maryt nem látta sehol, és azt sem tudta, hol van. Merre lehet a Mayfair negyed? – Ördög és pokol! – átkozódott, és ezúttal semmilyen lelkiismeretfurdalása nem volt az úrihölgyhöz nem illő szavak miatt. A közeli fába kapaszkodva nagy nehezen felállt, de a szédülés hamarosan legyűrte és kénytelen volt visszaülni a földre. A tehetetlenség könnyei gyűltek szemébe, folytak le arcán, vegyültek a könyörtelenül hulló esőbe. Tudta, hogy nincs más választása, négykézláb indult el. Aztán magában bocsánatért könyörögve minden olyan alkalomért, amikor templomba kellett volna mennie, de nem ment, imádkozni kezdett. – Istenem, ó, istenem, engedd, hogy hazajussak, csak hagyd, hogy hazaérjek, mielőtt megfagyok. Mielőtt megint elájulok, mert olyan nagyon fáj a fejem! Ó, kérlek! Megígérem, hogy ezentúl odafigyelek a miséken. Nem bámulom a színes ólomüveg ablakokat. Nem káromkodok, szót fogadok a szüleimnek, és még Johnnak is megpróbálok megbocsátani, bár azt hiszem, tudod, hogy milyen nehéz lehet ez nekem!
Belle szenvedélyes litániája folytatódott, miközben a fák között araszolt előre, már csak az ösztöne vezette, mert teljesen besötétedett. Jéghideg eső hullt, ruhája könyörtelenül tapadt testéhez, fagyos ölelésbe vonta. Egyre erősebben remegett, foga hangosan vacogni kezdett. Imáit mind buzgóbban mondta, de már nem arra kérte istent, hogy hazajuthasson, hanem hogy életben maradjon. Keze ráncos és szilvalila lett az ösvény nedves hidegétől. Aztán éles reccsenést hallott. Ruhája fennakadt egy, az ösvényre hajló tüskés bokron. Küszködött, hogy kiszabadítsa magát, de ereje majdnem a végéhez ért. Fel-felsajduló fejfájásától szisszenve összeszedte maradék erejét és kiszabadította ruháját a bokor fogságából. Alig indult el újra, lassan mászva, amikor villám cikázott végig az égen. Belle testét görcsbe rántotta a rémület, rettenettel nézett körül, próbálta felmérni, milyen közel csaphatott le. A villámlást hamarosan követte a mennydörgés, félelmében összerezzent, keze-lába összecsuklott, oldalvást, tomporára huppant. Hosszú pillanatokig ült a sáros ösvényen, próbálta visszanyerni uralmát remegő teste felett. Lassan, bizonytalan kézmozdulatokkal kisimított néhány hajtincset az arcából, próbálta a füle mögé gyűrni. De kegyetlenül fújt a szél, zuhogott az eső és a tincsek hamarosan újra az arcába hulltak. Olyan szörnyen fáradt volt. Úgy fázott, annyira gyenge volt! Újabb villám cikázott a sötét égen, ám ezúttal a félelmetes fényben ló és lovas látszott az ösvényen. Lehetséges? Belle lélegzetét visszafojtva figyelt, elfeledte minden haragját, amit a felé lovagló férfi iránt érzett. – John! – kiáltott fel, és imádkozott, hogy meghallja a süvöltő szélben is, mert ha nem, hamarosan Thor patái alá kerül. John szíve kis híján megállt, amikor hallotta, hogy Belle kiált. Aztán amikor újra meghallotta a kiáltást, szívverésének ritmusa duplájára gyorsult. Alig látta az ösvényen tízlépésnyire előtte kuporgó alakot. Haja olyan szőke volt, hogy az oszló felhők között kivillanó holdfény megcsillant rajta, ragyogásba vonta, mintha glóriája lenne. Gyorsan odaért hozzá, leugrott a nyeregből. – John? – hebegte Belle. Alig tudta elhinni, hogy férje ott van előtte. – Csss, szerelmem, most már itt vagyok! – Letérdelt a sárba, két tenyere közé fogta Belle arcát. Hol fáj?
– Nagyon fázom! – Tudom, szerelmem! Hazaviszlek. John öröme, hogy megtalálta a feleségét, hamarosan rémületté változott, amikor a karjába vette és érezte, mennyire remeg. Szentséges isten! Legalább egy óráig kint volt ebben a szakadó hideg esőben és ruhája teljesen átázott. – Én… én… próbáltam ha… hazamászni – sikerült kimondania. – Úgy fázom! ~ Tudom, tudom – csitította. A pokolba, miért kellett másznia? De Johnnak nem volt ideje ezen tűnődni. Belle ajkának színe a kék veszélyesen lilás árnyalatába hajlott, és tudta, hogy azonnal fel kell melegítenie. – Meg tudsz ülni a nyeregben, szerelmem? – kérdezte, felültetve a lóra. – Nem tudom. Annyira fázok! John próbált felülni mögé, de Belle kezdett lecsúszni, vissza kellett tolnia a lóra. – Csak hajolj Thor nyakára, amíg felülök mögéd. Megígérem. erősen tartalak egész úton! Belle fogvacogva bólintott, és minden erejével a csődörbe kapaszkodott. John kisvártatva mögötte ült, erős karjával fogta derekát. Belle hozzásimult, behunyta a szemét. – Én… cccssak vavacohogok – szólt halkan, erőtlenül, mint egy gyerek, akinek valamiért magyarázkodnia kell. –Ahannyihira fáházom. – Tudom, szerelmem. Mary és a lovász jelent meg. – Kövessenek – kiáltott hátra John. Nem volt ideje tudatni velük Belle állapotát. Vágtára fogta Thort, száguldottak a fák között. Belle erősen John testéhez simult, lassan megadta magát az erős vágynak, amely korábban, még az ösvényen támadt benne. Érezte, hogy tudata egyre távolodik tőle, kicsusszan testéből, és az igazat megvallva olyan átkozottul fáradt volt, annyira fázott és olyan fájdalma volt, hogy örült az álomnak, ha alszik, nem érez fájdalmat. Teste elernyedt, furcsamód elégedettséget érzett, hogy fájdalmai csillapodnak. – Már nem fázom – szólt hátborzongató hangon.
– Ó, édes Jézus! – káromkodott John, remélve, hogy nem hallotta jól. Erősen megrázta. – Csinálj, amit akarsz, Belle, csak ne aludj el! Hallod? Ne aludj el! Mivel Belle nem reagált, még erősebben meglökte. Belle ki sem nyitotta a szemét. – De nagyon fáradt vagyok! – Nem érdekel! – szólt John szigorúan. – Ébren maradsz! Értetted? Beletelt néhány pillanatba, míg Belle elméje felfogta a parancsot. – Ha te mondod – szólt engedelmesen. Az út hátralévő részében John hol Thort késztette gyors vágtára, hol Belle-t rázta, hogy el ne aludjon. Minél előbb haza kell juttatni és fel kell melengetni. Attól rettegett, ha Belle elaludna, nem lenne ereje újra felébredni. Mintha órákig tartott volna, míg kiértek a fák közül a park széles útjaira, aztán már London utcáin vágtattak. A Blydon-ház széles lépcsősora előtt álltak meg. John gyorsan leszállt a nyeregből, magával vonva Belle-t. A Maryt maga előtt fogva lovagló lovász is odaért, megfogta Thor kantárát és visszavezette az istállóba. John röviden köszönetet mondott neki, majd Belle-t karjába fogva a hallba lépett. – Thornton! – kiáltott. A komornyik pillanatokon belül megjelent. – Azonnal készíttessen meleg fürdőt. A szobámban. – Igenis, uram. Azonnal, uram. Thornton ekkor a házvezetőnőhöz, Mrs. Crane-hez fordult, aki szintén kijött a hallba. Mondani sem kellett neki, az asszony bólintott és hátrasietett. John úgy igyekezett felfelé, ahogy csak a lába vitte. Jó lábával kettesével vette a lépcsőket. Végigrohant a folyosón, Belle-t gyengéden magához szorítva. – Mindjárt odaérünk, drágám – mormogta. – Megígérem, hogy jól felmelengetünk. Belle feje gyengén mozdult. John remélte, hogy hallotta, amit neki mondott és bólint, de ott rejtőzött benne a félelem is, hogy a mozdulat csak attól volt, hogy olyan erőteljes lépésekkel viszi. Amikor a szobába értek, két szobalány már a kádat töltötte meleg vízzel. – A lehető leghamarabb melegítünk még vizet, uram – szólt az egyik pukedlizve.
John kurtán bólintott, azzal lefektette Belle-t az ágytakaróra terített sűrű vászon fürdőlepedőre. Haja kisimult szeméből, feltárult a homlokán húzódó csúnya, lila seb. John alig kapott levegőt, kimondhatatlan düh támadt benne. Nem igazán tudta, mire dühös. Talán magára. – John? – kérdezte Belle erőtlenül, szempillája rebbent. – Itt vagyok, szerelmem. Itt vagyok. – Furcsán érzem magamat. Olyan furcsa. Fázom, és mégsem fázom. Azt hiszem, én… azt hiszem… én most… Majdnem kimondta, hogy ”meghalok”, de az utolsó racionális gondolata, mielőtt belezuhant az eszméletlenségbe az volt, nem akarja, hogy John aggódjon. John káromkodott, amikor Belle elvesztette az eszméletét. Ügyetlen, de állhatatos ujjal kezdte gombolni a ruha fagyos gombjait. – Ne menj el, Belle! – kiáltotta. – Hallod? Nem hagyhatsz most itt! Mrs. Crane rontott a szobába, még két vödör gőzölgő meleg vizet hozott. – Uram… biztos, hogy ön akarja? Talán egy asszony… John a házvezetőnő felé fordult és rendkívül fagyosan közölte: – A feleségem. Majd én gondoskodom róla. Mrs. Crane mereven bólintott és elhagyta a szobát. John figyelmét ismét Belle gombjaira fordíthatta. Amikor mindegyiket sikerült kigombolnia, szétnyitotta a ruhát és kihámozta a karját a ruhaujjakból. Halk szabadkozással feltépte a selyem alsóinget. Annyira a testéhez tapadt, hogy túl sokáig tartott volna lehámozni róla. Ráadásul így fekve maradhatott. Szó nélkül Belle mellkasára simította a tenyerét. Belle bőre sápadt és nyirkos volt. John félelme kiújult, megkétszerezett igyekezettel húzta le hitvese ázott szoknyáit. Amikor meztelenül feküdt a karjában, a már majdnem teli kádhoz vitte. Letérdelt, beledugta az ujját. Homlokán ráncok mélyültek. A víz egy kicsit túl meleg volt, de úgy ítélte meg, hogy nem igazán van ideje kivárni, hogy kihűljön. Imádkozott, hogy minden jóra forduljon, és óvatosan beleengedte Belle-t a vízbe. – Tessék, szerelmem. Megígértem, hogy felmelengetünk. Belle nem reagált a melegre. – Ébredj, Belle! – kiáltott rá, megrázva vékony vállát. –Nem alhatsz el, amíg nem melegedtél fel!
Belle valami értelmetlen zagyvaságot motyogott, legyintve igyekezett eltávolítani férjét. John ezt a hevességet jó jelnek vette, ám úgy találta, mindenképpen teljesen fel kell ébresztenie. Újra megrázta, és mivel ez sem hatott, megtette azt az egyetlen dolgot, amire gondolni tudott. Lenyomta a fejét a víz alá. Belle prüszkölve, köpködve bukkant a felszínre és egy röpke pillanatra éberség volt a szemében. – Mi a fene? – kiáltott. – Csak felmelegítünk, szerelmem! – szólt John mosolyogva. – Hát, nem vagytok valami ügyesek. Még mindig fázom. – Igyekszem, ahogy tudok. – A víz fáj. – Attól tartok, az ellen semmit nem tehetek. Egy kicsit csípni fog, ahogy felmelegszel. – Nagyon forró! – Nem, szerelmem. Azért érzed forrónak, mert fázol. Belle fáradtan nyűgösködött, mint valami gyerek. Aztán lenézett, látta, hogy John nagy keze gyengéden dörzsöli csupasz bőrét és ismét elájult. – Magasságos Krisztus! – szentségelt John. Belle megint elernyedt, és ha csak egy pillanatra is elengedi, biztosan megfullad. – Thornton! – üvöltött. Thornton, aki tanácstalanul téblábolt az ajtó előtt, rögtön megjelent. Egy pillantást vetett csak a kádban elernyedt meztelen nemes asszonyra, aztán zavartan, diszkréten hátat fordított. – Parancsoljon, uram! – Rakasson tüzet! Olyan hideg van itt, mint egy hullaházban! – Igenis, uram! Személyesen gondoskodom róla. Thornton a kandallóhoz lépett, hozzáfogott a tűzrakáshoz. Gondosan hátat fordított a kádnak. Néhány perc múltán John elégedetten érezte, hogy Belle bőre már nem hideg, de egy pillanatra sem kételkedett abban, hogy belül még mindig vacog. Kiemelte a vízből, gyengéden megtörölgette és az ágyba fektette. Betakarta, bebugyolálta, ahogy egy kisgyerekkel bánt volna. Néhány pillanat múlva azonban Belle megint dideregni kezdett. John a
homlokára tette a kezét. Meleg volt. Ha nem téved, egy óra múlva tűzforró lesz. Felsóhajtott, leroskadt egy székbe. Rémületesen hosszú éjszaka lesz. Annyira, annyira fázik. Miért, nem képes felmelegedni? Belle forgolódott, hánykolódott a nagy ágyon. Testét ösztönösen a lepedőhöz dörzsölte, hogy meleget csiholjon magának. Ez szörnyű. Visszatért a fájdalom, teste minden izma, minden ízülete belesajdult. És mi ez a szörnyű, csattogó hang? Nyilván nem a foga. És miért fázik ilyen átkozottul? Összeszorította a fogát, felkészült az erőfeszítésre, kényszerítette magát, hogy kinyissa a szemét. A kandallóban tűz lobogott. Tűz. A tűz. biztosan meleg. Lerúgta magáról a takarót, az ágy lábvégéhez mászott. Még mindig túl messze volt. Kínzó lassúsággal átvetette lábát az ágy szélén. Zavartan nézett végig magán. Miért nincs rajta ruha? Mindegy, gondolta, elhessegetve a gondolatot. Csak arra a tűzre kell koncentrálnia. Talpa a padlót érintette, megingott a lába. Elesett, fájdalmas lüktetéssel esett a padlóra. John, aki az ágy mellé állított széken elaludt, erre rögtön felébredt. Látta, hogy üres az ágy. Felugrott. – Belle! – rémülten nézett körül a szobában. Hova mehetett az ő állapotában? Ráadásul anyaszült meztelenül. Az ágy másik oldaláról fájdalmas kiáltást hallott, odaugrott. Belle görnyedt halomban hevert a padlón. John lehajolt, felemelte. – Mi a csodát keresel itt lent, szerelmem? – Tüzet – felelte Belle gyenge, rekedtes hangon. John értetlenül nézett rá. – Tüzet – ismételte Belle, kissé türelmetlenebbül, enyhén meglökve hites urát. – Mi van a tűzzel? – Fázom. – Melegedni akartál? Belle sóhajtva bólintott. – Azt hiszem, jobb, ha ágyban maradsz. Hozok még neked takarót. – Ne! – kiáltotta Belle és John megdöbbent, milyen hévvel mondta. – A tüzet akarom.
– Tudod, mit? Visszaduglak az ágyba, jól betakargatlak és hozok neked egy gyertyát. – Lüke! John majdnem felnevetett. – Ugyan már, drágám! Vissza az ágyba! – Lefektette, betakargatta. Zavarban volt, feszélyezve érezte magát. Belle olyan imádnivaló, olyan mókás volt, hogy egy pillanatra el tudta felejteni, milyen súlyos az állapota. De nem áltathatta magát. Csak a csoda segíthetne, hogy gyenge testét elhagyja a láz és John nemigen hitt a csodákban. Biztosan rosszabbul lesz, mielőtt jobban lenne. Belle még mindig nyugtalan volt. – Vizet – hörögte. John poharat tartott az ajkához, törülközővel törölte le az állára csorgó vizel. – Így jobb? Belle végignyalta kiszáradt ajkát. – Ne hagyj itt! – Nem hagylak itt. – Félek, John! – Tudom, hogy félsz, de nincs semmi, ami miatt aggódnod kéne – hazudta. – Majd meglátod. – Már nem fázom annyira. – Az jó – biztatta. – A bőröm még egy kicsit fázik, de belül… – köhögött, egész testét görcsök rázták. Amikor végül elmúlt a köhögésroham, befejezte a gondolatot. – Belül tűzforró vagyok. John nagyon igyekezett nem mutatni, mennyire elkeseredett. Miatta, érte erősnek kell lennie. Együtt kell megvívniuk ezt a csatát. Biztos volt benne, hogy ezt nem tudja egyedül megnyerni. – Cssss, drágám – mondta nyugtatón, tenyerét gyengéden a homlokára simítva. – Most aludj! Pihenned kell. Belle már álomország felé tartott. – Elfelejtettem megmondani neked, John – dünnyögte. – Elfelejtettem megmondani neked ma délután. Ma délután? Szent ég, gondolta John, mintha egy örökkévalóság telt volna el a ma délután óta.
– Elfelejtettem megmondani neked… – erőlködött Belle. – Mit? – kérdezte John halkan. – Szeretlek és szeretni foglak. Nem számít, viszontszeretsz-e. És John furcsa, fojtogató érzése azonnal elmúlt.
21. fejezet John az ágy mellől nézett le Belle-re, tekintetét aggodalom fátyolosította el. Több óra telt el azóta, hogy Belle a tűzhöz próbált menni. Még mindig remegett, láza folyamatosan emelkedett. Nagyon rossz állapotban volt. Egyetlen koppantás hallatszott, és már nyílt is az ajtó. Caroline lépett be, arcán az aggodalom mély ráncai. – Mi történt? – kérdezte sürgetőn, súgva. – Most jöttünk haza, és Thornton mondta, hogy Belle beteg. John vonakodva elengedte Belle kezét, és kikísérte Caroline-t a hallba. – Belle sétálni ment és elkapta az eső. Beütötte a fejét. Röviden elmondta, mi történt. Kihagyta a veszekedést, amely arra késztette feleségét, hogy kirohanjon a házból. Hiszen csak alig egy napja ismeri apósát, anyósát. Ha Belle el akarja mondani a szüleinek, mi a gond, akkor jó. Ő, aki gyakorlatilag idegen ebben a házban, ezt nem fogja megtenni. Caroline aggódón ajkához kapott. – Szörnyen fáradtnak látszik, John. Miért nem alszik egyet? Addig vele maradok. – Nem. – De John! – Benn maradhat velem, Caroline, de nem megyek el mellőle – azzal sarkon fordult és visszatért Belle ágya mellé. A beteg egyenletesen lélegzett. Ez jó jel. Homlokára tette a kezét. A fenébe! Még forróbb volt, mint korábban. Egy óra sem telik bele, már nem lesz olyan egyenletes a légzése. Caroline követte, odaállt mellé.
– Egész este ilyen volt az állapota? – kérdezte súgva, John bólintott. Azzal a tálnyi hűvös vízbe nyúlt, kivette a borogatókendőt és kicsavarta. – Tessék, szerelmem – gügyögte, a borogatást felesége forró homlokára téve. Belle valamit motyogott álmában, és egyenetlen mozdulatokkal mocorgott. Hánykolódott az ágyban, aztán hirtelen tágra nyitotta a szemét. Tekintetében vad félelem csillant. – Cssss, itt vagyok – csitította John, arcát simogatva. Belle ettől mintha megnyugodott volna, pillája lassan lecsukódott. John úgy érezte, hitvese nem is látta őt, nézett, de nem látott. Caroline nyugtalanul toporgott. – Azt hiszem, orvosért kéne küldenünk. – Ilyen későn? – Caroline bólintott. – Intézkedek. Ahogy John ott ült Belle ágyánál, gondosan és aggódón figyelte, gondolatai önkéntelenül folyton arra a lesújtó megjegyzésre tértek vissza, amit órákkal korábban mondott. Nem számít, viszontszeretsz-e. Lehetséges, hogy Belle feltétel nélkül szereti őt? Annak ellenére, hogy a múltjában az történt, ami történt? Szeretlek és szeretni foglak. És hirtelen eszébe jutott, hogy soha senki nem mondott ilyet neki. John levette a borogatást Belle homlokáról és a tálnyi vízben hűtötte le. Nem volt ideje ücsörögni és sajnálni magát boldogtalan gyerekkora miatt, Nem éhezett, nem verték. Csak nem szerették, és gyanította, hogy Britanniában több ezer gyereknek jutott ilyen sors. Belle hánykolódni kezdett az ágyban. John neki szentelte teljes figyelmét. – Ne! – nyögte. – Mit ne, szerelmem? – Ne! Odahajolt hozzá, gyengéden megrázta a vállát. – Csak rosszat álmodtál. Szentséges ég! A szíve szakad meg, hogy így kell látnia Belle-t. Arca lángvörös, lázban ég, egész testét vékony verejtékréteg borította. Próbálta kisimítani a hajat a szeméből, de Belle hárította a kezét. Bárcsak tudná, hogyan kell használni azokat az istenverte hajcsatokat,
amik mindig szanaszét voltak a hálószobában. Kényelmesebb lenne neki, ha eltűzhetné a nedves fürtöket az arcából. – Tűz – nyöszörgött Belle. – Nincs tűz, csak a kandallóban. – Túl meleg. John gyorsan kicsavarta a borogatást. – Ne, ne, ne…! – Belle hirtelen felült és sikított. – Nem, szerelmem, nincs semmi baj, feküdj szépen vissza! John a verejtéket kezdte törölni testéről, remélve, hogy a mozgás lehűti. Belle szeme tágra nyílt, őt nézte, de a felismerésnek semmi jele nem volt a tekintetében. – Ne, ne! – sikoltott, férje kezét félrelökve. – Ne érj hozzám! Túl forró! – Én csak próbálok… – Mi történik itt? – nyitott Caroline a szobába. – Félrebeszél – mondta John, és megpróbálta betakarni Belle-t egy lepedővel. – Nagyon sikoltozott. – Mondom, hogy félrebeszél! – csattant fel John és igyekezett a lepedőt Belle hánykolódó testén tartani. – Kérem, nézze meg van-e kéznél laudanum. Valahogy le kell nyugtatnunk – sóhajtott, mert eszébe jutott, hogy az anyósával beszél. – Kérem, bocsásson meg, Lady Worth. Én csak… Caroline felemelte a kezét. – Megértem. Megyek, keresek laudanumot. Belle minden erejével küzdött. Erejét jelentősen megnövelte a láz. Ám Johnnal, akinek izmait a hadseregben töltött évek megacélosították, nem vehette fel a küzdelmet. – Ébredj, a fenébe is! – szólt elég hevesen. – Ha felébredsz, elalszik a tűz. Megígérem. Belle csak azzal reagált, hogy még jobban küzdött. John egy kicsit sem engedett. – Belle! – könyörgött rekedten, erőlködve. – Kérlek. – Szállj le rólam! – sikoltott Belle. Caroline éppen ezt a szerencsétlen pillanatot választotta, hogy egy kis palack laudanummal belépjen. – Mit csinál vele, John?
John kérdéssel válaszolt. – Hol a laudanum? Caroline töltött egy keveset egy pohárba és átadta neki. – Tessék, Belle – szólt hozzá halkan, próbálta felültetni Belle-t, és úgy fogni, hogy nyugton maradjon. Szájához tartotta a poharat. – Igyál egy kicsit! Belle valahova John háta mögé nézett, egy bizonyos pontra és megint sikított. Kezét hirtelen a feje fölé emelte, kiütve a poharat John kezéből. A pohár a padlóra esett, a gyógyszer kiömlött belőle. – Most majd én itatom, csak fogja le – szólt Caroline, azzal lánya ajkához tartotta a poharat és belediktált egy kortyot. Néhány pillanat múlva Belle megnyugodott, anya és férj kimerülten sóhajtott fel. – Csssss – csitította hitvesét John. – Most aludj. A rémálom elmúlt. Pihenj, szerelmem. Caroline kisimította Belle dús, nehéz fürtjeit az arcából. – Biztosan tehetnénk valamit, hogy kényelmesebb legyen neki. John a komódhoz lépett és elvett róla valamit. – Valami hajtartó. Talán összefoghatná a haját hátul. Caroline mosolygott. – Hajráfnak hívják, John – mondta, azzal összefogta Belle haját és csatakos kontyba rögzítette. – Biztos, hogy nem akar aludni néhány órát? – Nem tudok – felelte John érdes, fojtott hangon. Caroline együttérzőn bólintott. – Akkor én most alszom. Reggelre nagyon elfárad a virrasztásban. Akkor majd pihennie kell. Az ajtóhoz lépett. – Köszönöm – szólt John hirtelen. – Ez a legkevesebb, amit tehetek. Belle a lányom. John feszengett. Kínos érzés vett rajta erőt, eszébe jutott, milyenek voltak gyerekkori betegségei. Az ő anyja soha nem ment az ágya mellé, nem látogatta meg. Ajka mozdult, de nem szólt. Csak bólintott. – Én tartozom köszönettel – folytatta Caroline. John felkapta a fejét, tekintetében őszinte kérdéssel nézett. – Miért? – Mert szereti. Nem kívánhatnék többet. Nem remélhetnék többet.
Azzal kiment. Belle hamarosan mély álomba merült. John az ágy másik felére tette, ahol az ágynemű nem volt annyira átizzadt. Lehajolt, megcsókolta a homlokát. – Meg tudod vívni ezt a csatát – súgta. – Bármit meg tudsz tenni. Visszament székéhez, leroskadt. Bizonyára elszundított, mert amikor kinyitotta a szemét, már jócskán hajnalodott, bár ezt a zuhogó esőtől nem lehetett könnyű megállapítani. Borús, szürke idő volt, semmi sem utalt arra, hogy az eső egyhamar alábbhagyna. John a városképet nézte, próbált egyetlen olyan helyet keresni, ahol talán nagyobb a fény, hátha ez némi optimizmusra ad okot. Aztán olyat tett, amit már évek óta nem. Imádkozni kezdett. Belle állapota napokig nem javult, ahogy az idő sem. John végig ott őrködött páciense ágyánál, vizet és erőlevest diktált belé, amikor csak tudott, és ha hisztériás rohamot kapott, laudanumot adott neki. A harmadik nap végére John tudta, hogy nagy baj lesz, ha a láz nem hagy alább. Belle nem vett magához szilárd táplálékot és fogyott, nagyon sovány lett. Amikor legutóbb megmosdatta nedves ruhával, fájdalmas látvány volt, hogy már a bordái látszottak. Az orvos minden nap meglátogatta, megvizsgálta, de nem tűnt különösebben reményre okot adónak a beteg állapota. Azt mondta a családnak, hogy semmit sem tehetnek azon kívül, hogy várnak és imádkoznak. John nem mutatva mély aggodalmát, megérintette Belle homlokát. A betegnek mintha tudomása sem lett volna az ő jelenlétéről. Mintha semmi másról nem lett volna tudomása, csak a rémálmokról, amelyek lázas elméjét gyötörték. John nyugodt volt és megfontolt, amikor ápolni kezdte, de kedélye egyensúlya kezdett felborulni. Három napja alig aludt és nem sokkal evett többet, mint Belle. Szeme véreres volt, arca elnyűtt; a tükörbe pillantott és megállapította, hogy majdnem olyan rosszul néz ki, mint betege. Kezdett úrrá lenni rajta a kétségbeesés. Ha Belle nem épül fel hamarosan, nem tudja, mihez kezd. Virrasztása során sokszor ejtette fejét kétségbeesetten a kezébe, meg sem próbálta visszafojtani könnyeit. Arra gondolt, nem bírná ki, ha Belle meghalna. Elgyötört arccal állt fel, odament az ágyhoz és leült Belle mellé a matracra. Felesége elég békésen feküdt, de John apró változást vett észre az állapotában. Mozdulatlan volt, természetellenesen mozdulatlan,
és légzése felszínessé vált. Johnon pánik lett úrrá, mintha jeges kéz markolt volna a szívébe. Lehajolt, megragadta a vállát. – Lemondasz rólam? – kérdezte élesen. – Lemondanál rólam? Belle feje oldalra billent, nyöszörgött. – A fenébe is! Nem adhatod fel! John még erősebben rázta. Belle mintha hosszú, nagyon hosszú alagút végéről hallotta volna a hangot. Olyan volt, mint John hangja, de mintha hosszú-hosszú folyosó végéről ért volna el hozzá. El sem tudta képzelni, mit keres a hálószobájában. Dühösnek tűnt. Tényleg dühös rá? Felsóhajtott. Nagyon fáradt volt. Túl fáradt ahhoz, hogy egy dühös férfivel szembeszálljon. – Hallasz engem, Belle? Soha nem bocsátok meg neked, ha most feladod. Belle felszisszent, érezte, hogy egy nagy kéz szorítja meg felső karját. Felnyögött volna a fájdalomtól, de ahhoz sem volt energiája. Miért nem hagyja békén? Nem akart mást, csak aludni. Még sosem volt ennyire fáradt. Legszívesebben összegömbölyödne, és örökre aludna. Minden erejét összeszedve azt mondta: – Menj el! – Aha! – kiáltott John győzedelmesen. – Még mindig itt vagy velem. Tarts ki, Belle. Hallasz engem? Persze, hogy hallom, amit mondasz, gondolta Belle dühösen. – Menj el! – utasította kicsit nagyobb erővel. Nyugtalanul mocorgott, még jobban bebújt a takaró alá. Ha alhatna még egy kicsit, sokkal jobban érezné magát. John érezte, hogy bár Belle tudott még beszélni, kezdi elhagyni az akaraterő. Látta már ezt az arckifejezést olyan férfiakon, akiket a háborúból ismert. Nem a szerencséseken, akik csatában haltak meg, hanem azokon a szegény lelkeken, akik sebesülésük után még hetekig küzdöttek a lázzal és fertőzésekkel. Képtelen volt elviselni a látványt, hogy Belle lassan elengedi magától az életet, és valami elpattant benne. Dühös lett, elfelejtette fogadalmát, hogy gyengéd és figyelmes lesz betegségében hitvesével. – A fenébe is, Belle! – kiáltott dühösen. – Nem fogok itt ülni és végignézni, ahogy meghalsz. Ez nem igazság! Nem hagyhatsz el most. Nem engedem! Belle nem válaszolt. John hízelegni próbált.
– Tudod, milyen dühös leszek, ha meghalsz? Örökké gyűlölni foglak, mert itt hagytál. Ezt akarod? Kétségbeesetten kutatta Belle arcvonásait, remélte, hogy lát rajta valami jelet, gúnyos fintort, bármit, de nem látott. Minden dühe, aggodalma egy pontba gyűlt benne, így történt, hogy erősen megragadta, karjába vette, és átölelte feleségét. – Belle! Nem tudok élni nélküled! – Elhallgatott, míg remegés rázta testét. – Azt akarom, hogy mosolyogj, Belle. Boldogan mosolyogj, hogy kék szemedben napfény és jóság ragyogjon. Azt akarom, hogy könyvet olvass, nevess a tartalmán. Olyan nagyon akarom, hogy boldog legyél! Sajnálom, hogy nem fogadtam el a szerelmedet. Elfogadom. Ígérem. Ha te, a te végtelen jóságoddal és bölcsességeddel találtál valamit bennem, ami szeretetre érdemes, nos, akkor… nos, akkor… azt hiszem, nem vagyok olyan rossz, mint amilyennek magamat tartottam. Ó, istenem, Belle! – zokogott. –Kérlek, tarts ki! Ha értem nem tudod megtenni, tedd meg a családodért! Nagyon szeretnek. Nem akarsz fájdalmat okozni nekik, ugye? És gondolj arra a rengeteg könyvre, amit nem olvastál még. Megígérem, hogy megszerzem neked Byron következő művét, ha a te könyvesboltodban nem árulják. Még olyan sok tennivalód van, szerelmem! Nem mehetsz el most! John szenvedélyes monológja alatt Belle teste ernyedt, légzése felületes maradt. És John végül, végső kétségbeesésében megtört és feltárta lelkét. – Belle, kérlek! – könyörgött. – Kérlek, kérlek, ne hagyj el engem! Belle, szeretlek! Szeretlek, és nem bírnám ki, ha meghalnál. Istenem, nagyon szeretlek! Hangja megtört, és mint aki hirtelen felismerte, mennyire reménytelen a helyzet, rekedt, sírás közeli hangon felsóhajtott. Képtelen volt visszatartani az arcán legördülő könnycseppet. Óvatosan felhúzta a takarót, bebugyolálta Belle-t. Mély levegőt vett, lehajolt. Szentséges ég, milyen kínszenvedés így látni, így a közelében lenni! Fülét súrolta ajkával és azt súgta: – Szeretlek, Belle. Ez mindig jusson eszedbe! Azzal kiment a szobából és imádkozott, hogy a ”mindig” tovább tartson a következő óránál. Belle néhány órával később az ágyban fekve azt érezte, hogy testét megnyugtató melegség veszi körül. Mulatságos, hogy a lábujjai olyan
sokáig fáztak, akkor is, amikor testében mintha tűz égett volna. De most melegek, sőt rózsaszínek. Azon csodálkozott, vajon a lábujj tényleg lehet-e rózsaszín, és úgy találta, hogy igen, mert pontosan ez a szó volt a legalkalmasabb leírni, miként érezte lábujjait. Ami azt illeti, egész teste rózsaszínnek tűnt. Rózsaszínnek, melegnek és egy kicsit spiccesnek, de túlnyomóan jó érzés volt. Jó ideje nem érezte magát ilyen jól… elkomorult, rájött, hogy fogalma sincs, mióta beteg. Óvatosan ülő helyzetbe húzódzkodott. Elcsodálkozott, milyen gyengék az izmai. Néhányszor pislogott, a környezetét szemlélte. A szobájában volt, abban a szobában, ahol Johnnal a nászéjszakát töltötte. Hogy került vissza ide? Csak az esőre és a szélre emlékezett. Ó, és a veszekedésre. Arra, hogy olyan szörnyű veszekedést folytatott Johnnal. Felsóhajtott. Csontig hatoló fáradtságot érzett. Már nem érdekelte, hogy John nem akarja, hogy kimondja, mennyire szereti. Elfogadja olyannak, amilyen. Csak azt akarta, hogy véget érjen már ez a rendkívül bosszantó ügy George Spencerrel és visszamehessen vidékre, Bunford Manorba. Bunford Manor? Nem, ez így nem jó. A fenébe! Képtelen megjegyezni annak a helynek a nevét. Oldalra hajtotta fejét. Fájt. Megmozgatta ujjait. Fájt. Lábujjait spiccbe feszítette és felnyögött. Egész teste fájt. Ahogy ott ült és különböző testrészeit ellenőrizte, halkan fordult az ajtógomb, John lépett be a szobába. Hosszú idő után végre tizenöt perc szünetet engedélyezett magának, hogy egy kis vizet fröcsköljön arcára és némi ételt leengedjen a torkán. Rettenetesen félt, hogy amikor visszatér, azt találja, hogy Belle feladta az élethez való ragaszkodást. Legnagyobb meglepetésére azonban, amikor az ágyhoz ért, azt látta, hogy elkeseredett aggodalmának tárgya ül az ágyban és a vállát rángatja. Fel, le, fel, le. – Szervusz, John! – szólt halkan. – Hogy hívják a házadat Oxfordshire-ben? John annyira meglepődött, hogy teljesen kizökkentette a bizarr kérdés, hosszú pillanatokba telt, míg összeszedte magát és válaszolt. – Bletchford Manor – felelte végül. – Szörnyű egy név – szólt Belle elfintorodva. Aztán ásított, mert a mondat túl sok energiát vett igénybe.
– Meg akartam változtatni. – Igen, hát, minél előbb meg kell tenned. Nem illik hozzád. És ami azt illeti, hozzám sem. – Megint ásított, és visszacsúszott, fekvő helyzetbe, a takaró alá. – Ha megbocsátasz, rendkívül fáradt vagyok. Azt hiszem, aludnom kell egy kicsit. John arra gondolt, milyen sokszor könyörgött neki, hogy ébredjen fel rémálmából és azon kapta magát, hogy bólogat. – Igen – felelte halkan. – Valóban aludnod kell egy kicsit. Azzal kimerülten a karosszékbe hanyatlott, amely felesége ágya mellett imádkozással töltött virrasztása idején lakhelye volt. A láz elmúlt. Furcsamód, csodálatos módon, a láz elmúlt. Belle meg fog gyógyulni. John meglepődött, milyen hatalmas erővel hat rá ez az érzés. Megkönnyebbült, mintha hatalmas súly esett volna róla le. Mert imái meghallgatásra találtak. Aztán nagyon különös dolog történt. Szokatlan melegség keletkezett valahol szívtájékon, és terjedni kezdett. Megmentette a felesége életét. Érezte, hogy fokozatosan csökken rajta a teher. Testi valóságban érezte. Megmentett egy életet. Hang remegett a helyiségben. Megbocsáttatott. Rögtön Belle-re pillantott. Ő mintha nem hallotta volna ezt a hangot Milyen különös! Ő rendkívül harsánynak találta. Női hang. Mint Ana hangja. Ana. John behunyta szemét és öt év után először nem látta maga előtt azt az arcot. Végre sikerült jóvá tennie bűnét? Vagy lehetséges, hogy a bűne soha nem jelentett örök kárhozatot, ahogy gondolta? Újra Belle-t nézte. A felesége mindig is hitt benne. Mindig. Sokkal erősebb így, hogy Belle mellette van. És talán ő is erősebb. Együtt szálltak szembe a legerősebb ellenséggel és győztek. Belle életben marad, és neki soha többé nem kell egyedül szembenéznie a jövővel. John mély levegőt vett, a combjára könyökölt, arcát a kezébe temette. Eszelős mosoly törte meg komor ábrázatát és harsány nevetésre fakadt. Az elmúlt néhány nap minden feszültsége és fájdalma ebben a furcsa, rengő nevetésben tört ki belőle.
Belle megfordult és a hangra kinyitotta a szemét. Bár John arca nem látszott, Belle látta, hogy elgyötört, szeme beesett. Karján feszült a bőr, ingének felső néhány gombja lezserül ki volt gombolva. Lassan felemelte a fejét és feleségére nézett, barna szemében olyan érzelem volt, amit Belle nem tudott volna megnevezni. És Belle nézte, csak nézte, rezzenéstelenül, fürkészőn. John komoran nézett, állán többnapos szakáll. Dús, fényes haja most csapzott volt. Belle elfintorodott, kinyújtotta a karját, és kezét férje kezére tette. – Szörnyen nézel ki – mondta. Hosszú pillanatok teltek el, mire John megtalálta a hangját és képes volt megszólalni. – Ó, Belle! – szólt érzelmekkel telt, rekedtes hangon. –Gyönyörű vagy! Néhány nap múlva Belle már sokkal jobban érezte magát. Még egy kicsit gyenge volt, de visszatért az étvágya, és látogatók fogyni nem akaró serege szórakoztatta, Johnt több mint egy napig nem látta. Amint bizonyosságot szerzett, hogy Belle már nincs veszélyben, összeesett a kimerültségtől. Caroline folyamatosan tájékoztatta az állapotáról, ám a beszámolók csak arról tudtak szólni, hogy ”még mindig alszik” Végül, a láz elmúltát követő harmadik napon, férje kissé félénk mosollyal belépett az ajtón. – Már kezdtem aggódni, hogy sosem látlak többé – szólt Belle. John leült az ágy szélére. – Attól tartok, aludtam. – Igen, hallottam. – Megérintette férje állát. – Olyan jó, hogy láthatom az arcodat. John mosolygott. – Hajat mostál. – Tessék? – Ujjai közé vett egy hosszú tincset. – Ó, igen. Azt hiszem, már nagyon rám fért. John, én… – Belle, én… Egyszerre szóltak. – Te mondd előbb – szólt John. – Nem, előbb te. – Ragaszkodom hozzá.
– Ó, ez ostobaság. Hiszen összeházasodtunk, mégis olyan idegesek vagyunk. – Mitől vagy ideges? – Spencer miatt. – A név másodpercekig a levegőben lógott, mielőtt Belle folytatta. – Ki kell iktatnunk az életünkből. Elmondtad a szüleimnek a helyzetet? – Nem. A belátásodra bíztam. – Nem akarom elmondani nekik. Csak aggódnának. – Ahogy jónak látod. – Kitaláltál már valami tervet? – Nem. Amikor beteg voltál… – feszengett, valahogy mintha gombóc lett volna a torkában. Az emléktől is rémület fogta el. – Amikor beteg voltál, semmi másra nem tudtam gondolni, csak rád. Azután pedig aludtam. – Én gondoltam rá. John felnézett. – Azt hiszem, a Thumbley-bálon kell konfrontálódnunk vele. – Azt már nem! – Anya ragaszkodik hozzá, hogy legyünk ott. Ezt az alkalmat akarja kihasználni, hogy bemutasson minket a társaságnak. – Belle, ott nagyon sok ember lesz. Hogyan tartsalak szemmel, amikor… – A tömeg megvéd minket. Alex, Emma és Dunford a közelünkben lehet úgy, hogy nem keltenek gyanút. – Megtiltom… – Legalább gondolkodnál rajta? Együtt szállunk szembe vele. Azt hiszem, hogy együtt… bármit elérhetünk. Megnedvesítette ajkát, érezte, hogy hebeg és feleslegesen sokat beszél. – Rendben, gondolkodom rajta – egyezett bele, részben azért, mert témát akart váltani, de főként azért, mert a látvány, hogy Belle az ajkát nyalta, minden ésszerű gondolatot kiűzött elméjéből. Belle megsimogatta férje kezét. – Köszönöm, hogy ápoltál. – Belle… Belle – hebegett John. – Szeretlek. És Belle mosolygott. – Tudom. Én is szeretlek.
John megfogta felesége kezét, ajkához emelte, szenvedéllyel csókolta. – Még mindig nem tudom elhinni, hogy szeretsz, de… – látta, hogy Belle szeretne közbeszólni, gyengéden ajkára tette a kezét. – Olyan örömet ad ez nekem, amilyet lehetségesnek nem gondoltam soha. Annyi örömet, hogy azt hittem, ennyi nincs is a világon. – Ó, John! – Segítettél nekem, hogy meg tudjak bocsátani magamnak. Akkor jöttem rá erre, amikor már biztos volt, hogy nem fogsz meghalni, amikor megtudtam, hogy megmentettem az életedet. – Elhallgatott, révedten nézett, mintha még mindig képtelen lenne elhinni a csodát, ami ebben a szobában történt. – Akkor már tudtam. – Mit tudtál? – Hogy megfizettem az adósságomat. Életet életért. Anát nem tudtam megmenteni, de téged igen. – John… az, hogy megmentetted az életemet, nem jóvátétel volt azért, ami Spanyolországban történt. John rémülten pillantott hitvesére. – Nem kell jóvátételnek lennie. Mikor fogod már fel, mikor fogadod végre el, hogy nem voltál felelős azért, ami történt? Öt évig kínoztad magadat egy másik ember tette miatt. John csak nézte. Belenézett abba az élénkkék szempárba és szavai először kezdtek értelmet nyerni. Belle megszorította a kezét. És John csak pislogott. – Lehet, hogy az igazság valahol a kettő között van. Igen, védelmeznem kellett volna és ebben kudarcot vallottam. De nem erőszakoltam meg. – Fejét ingatta, hangja határozottá erősödött. – Nem én voltam. – A szíved már szabad. – Nem – súgta. – A tiéd.
22. fejezet John nyugtalanul rángatta nyakkendőjét. – Ez ostobaság. Belle – bosszankodott. – Ostobaság. Belle ott téblábolt John inasa körül, aki fájdalmasan felhördült, látván, milyen méltatlan véget ért keze gondos munkája. – Hányszor kell ezt még végigjátszanunk? Már százszor megmondtam, hogy semmiképpen nem menthetjük ki magunkat a Tumbley-bálról. Anya a fejemet venné, ha nem mutatnám meg magamat az előkelő társaság előtt, mint annak rendje és módja szerint férjhez ment hölgy. John kurta bólintással elbocsátotta inasát, inkább négyszemközt szerette volna folytatni a beszélgetést. – Pontosan erről van szó, Belle. Most már férjes asszony vagy. Már nem kell a szüleidnek engedelmeskedned. – Vagyis ha jól értem, a szüleim utasításai helyett a tieidet kel! betartanom. Bocsáss meg, ha nem szökellek az örömtől. – Ne gúnyolódj, Belle. Nem áll jól neked. Csak azt mondom, hogy már nem kell azt tenned, amit a szüleid mondanak neked. – Próbáld ezt megmagyarázni anyámnak. – Felnőtt nő vagy – mondta John, azzal a tükörhöz lépett és kezdte újrakötni a nyakkendőjét. – Ezúton hozom szíves tudomásodra, hogy a szülők nem szűnnek meg szülők lenni, ha a gyerekeiket kiházasították. Különösen az anyák nem szűnnek meg anyák lenni. John eltévesztette a kötést. Szitkozódott. – Úgy kellett volna hagynod, ahogy Wheatley elrendezte. Szerintem egészen elegáns volt. John olyan pillantást vetett hitvesére, mellyel világosan jelezte, hogy erről hallani sem akar.
– Nézd ezt másképpen – folytatta Belle, és leült az ágyra, előbb eligazgatva szoknyáját, hogy meg ne gyűrődjön. – A szüleim még csak ismerkednek veled. Gyanúsnak találhatnák, ha nem lennél hajlandó a nyilvánosság előtt mutatkozni velem. Ugye nem akarsz életre szóló haragot az anyósoddal és apósoddal? – Halott sem akarnék lenni. – John, ez egyáltalán nem vicces. Nem akarom, hogy ilyesmivel tréfálkozz. John egy pillanatra felfüggesztette a nyakkendővel bíbelődést, megfordult, hogy egyenesen felesége szemébe nézzen. – Nem tréfálok, Belle. Ma este valóságos bolondok háza lesz ott. Fogalmam sincs, hogyan tudok gondoskodni a biztonságunkról. Belle az ajkába harapott. – Alex és Dunford is ott lesz. Biztos vagyok abban, hogy sokat segítenek. – Én is biztos vagyok benne. De ez nem garantálja a biztonságunkat. Nem értem, miért nem akartad elmondani a szüleidnek az igazat. – Ó, azzal aztán jó színben tűnnél fel! – jegyezte meg Belle gúnyosan. – Igazán a szívükbe zárnának, ha rájönnek, hogy életveszélynek tettél ki. – John fintorát látva hozzátette: – Természetesen akaratlanul. John végül feladta a próbálkozást és felkiáltott: – Wheatley! – Aztán Belle-hez fordult és gyorsan közölte: – Az életünket többre becsülöm a szüleid véleményénél, és jobb, ha ezt észben tartod. – John, szerintem minden rendben lesz, amíg Alex és Dunford közelében maradunk. Talán esélyünk lesz, hogy csapdába… ó, üdvözlöm, Wheatley. Úgy tűnik, őlordságának van egy kis problémája a nyakkendőjével. Attól tartok, rossz kedve valahogy kivonta az ügyességet az ujjaiból. Gondolja, hogy segíthetne neki ebben a próbálkozásában? John igen komoran nézett. Belle a komor nézést élénk mosollyal viszonozta és felállt. – Megyek, megnézem, előállt-e a kocsi. – Tedd azt. Belle az ajtó felé fordult, egy lépést tett előre. John felmordult.
– Magasságos egek! Asszony! Mi van rajtad? Illetve inkább: mi nincs rajtad? Belle mosolygott. Az éjfélkék bársonyruhát vette fel, amit néhány héttel korábban vásárolt, amikor el akarta csábítani. – Nem tetszik? – kérdezte, továbbra is háttal fordulva felé, hogy John ne láthassa, milyen szélesen mosolyog. Hiba volt. Mert a ruhának nem volt hátrésze, illetve csak elhanyagolgató. – Ez illetlen – mordult John. – Nem az – felelte Belle, de képtelen volt megfelelő tiltakozó hangot megütni. – Nagyon sok nő visel ilyet. Vannak, akik fátyolszövet ruhát vesznek fel és megnedvesítik, hogy áttetsző legyen. – Nem akarom, hogy más férfiak is lássák a hátadat. Ez az utolsó szavam a témában. Belle úgy gondolta, hogy egyáltalán nincs ellenére ez a birtokló vágy. – Hát, ha innen nézed… Azzal kiszaladt a szobából, a hálószobájukba, ahol Mary várta egy másik, frissen vasalt ruhával. Mert Belle gyanította, hogy talán át kell öltöznie. De elérte célját. Legalább néhány percre elterelte John gondolatait Spencerről. Miután átöltözött, elindult lefelé a lépcsőn és éppen akkor ért le, amikor nyílt a bejárati ajtó és Alex, Emma, Dunford, valamint Persephone lépett be. A négyes nagyon hangosan beszélgetett. – Mit kerestek itt? – kérdezte Belle. Emma hátranézett, meg akart győződni arról, hogy a bejárati ajtó még mindig nyitva van és elkiáltotta magát: – HOGYHOGY MIT KERESÜNK ITT? MI VISZÜNK BENNETEKET A BÁLBA MA ESTE! – Igazán? – TERMÉSZETESEN. – De miért? Emma látta, hogy a komornyik be akarja csukni az ajtót. – Még ne csukja be! – súgta neki, aztán Belle-hez fordult. – HÁT MERT TE KIFEJEZETTEN MEGKÉRTÉL RÁ! – Ó, persze, persze. Milyen ostoba vagyok! Lady Worth lépett a hallba.
– Mi ez a felbolydulás? – Halvány fogalmam sincs – mormogta Persephone, furcsa pillantást vetve Emmára. – ELVISSZÜK BELLE-T ÉS JOHNT A BÁLBA! – harsogta Emma. – Remek. Felőlem vigyék, csak ne kiabáljanak. Alex gyorsan becsukta az ajtót és azt mondta: – Már kértem, hogy vizsgáltassa meg a hallását. Három napja ezt csinálja. Emma félrevonta Belle-t és odasúgta: – Csak tudatni akartam a… szóval az ellenségünkkel, hogy ma este a mi kocsinkban utaztok. – Rájöttem. – Nem fog semmivel próbálkozni, ha annyian vagyunk a kocsiban. – Elvághatná a tengelyt vagy ilyesmi. Akkor mindannyian bajba kerülnénk. – Nem hiszem. Túl nagy lenne az esélye, hogy nem John sérül meg. Kivárja a lehetőséget. – Miről sugdolóztok? – kérdezte Caroline szigorúan. –És mi van a fülfájásoddal, Emma? Úgy tudtam, csak kiabálni tudsz. Gyere ide, ahol világosabb van. Belenézek. Talán csak alaposan ki kéne tisztogatni. Emma elfintorodott, de hagyta, hogy Caroline a szomszéd szobába vezesse. – Azt hiszem, én is megyek – közölte Persephone. –Egész este olyan furcsán viselkedett! – Köszönöm – szólt Belle, amint anyja hallótávolságon kívülre került. – Szóra sem érdemes – felelte Alex és legyintett. – Bár nagyon megszenvedtünk, hogy mindezt titokban tartsuk Persephone előtt. – Nagyon okos. – Tapasztaltam. – Nem hagyja, hogy összecsomagold a holmiját és visszaküldd Yorkshire-be, miután oly nagyon élvezte Londont. Alex vállat vont, aztán sürgetőbb ügyekre tért át. – Hol a férjed? – Odafent morcoskodik. – Gond van a paradicsomban? – kérdezte Dunford kaján vigyorral. – Ne is gondolj arra, hogy kárörvendj a bajunkon, te gazember! – Vedd ezt bóknak. Senki baja nem okoz nekem ilyen örömet.
– Mindent a te szórakoztatásodért, Dunford – mondta, azzal visszafordult Alex felé. – Egy kissé irritált, hogy el kell mennie a ma esti bálba. Úgy gondolja, hogy nem biztonságos. – Nem az. De nem maradhattok örökre foglyok. A Tumbley-bál talán a legbiztonságosabb társasági esemény, amit csak ki tudtunk találni. Ha Spencer bármivel próbálkozik, száz tanúnk lesz. Könnyű lesz félreállítani. – Próbáltam ezt megmagyarázni neki, de nem hallgatott rám. Azt hiszem, miattam aggódik. Alex mosolygott. – A férjek már csak ilyenek, aggódnak a feleségükért. Ezt magam is elég gyorsan megtanultam. Semmit nem tehetsz ellene, kivéve persze, hogy tartózkodsz a rendkívül ostoba viselkedéstől. Szerinted mikor fog lejönni végre? Most már tényleg indulnunk kéne. – Azt hiszem, most már bármelyik pillanatban lejöhet. Mintha végszóra tenné, John ekkor megjelent a lépcső tetején. – Ó, remek! Hát itt vagy! – kiáltott fel Belle. – Nem tűnsz valami vidámnak. Belle mentegetőző pillantást vetett társaira és igyekezett jóvá tenni férje nyersességét. A két férfi mintha nagyon jót szórakozott volna ezen, Belle a fejét ingatta és velük együtt várta, hogy John lejöjjön végre. A lépcsőn mindig lassabban tudott járni. Amint azonban lelépett az utolsó lépcsőfokról is, meglepő fürgeséggel közeledett feléjük. – Ashbourne. Dunford – kurta bólintással üdvözölte vendégeit. – Úgy gondoltuk, biztonságosabb lehet, ha velünk jöttök ma este – közölte Dunford. – Jó ötlet. Hol van Emma? Ő nem jön? – Éppen a fülébe néznek – felelte Belle. – Tessék? – Hosszú történet. – Biztosan – jegyezte meg John vontatottan. Belle megragadta a kezét, és határozottan maga felé rántotta. – Kezdem unni, ahogy viselkedsz, John. – Legalább egy hétig ne várj tőlem kellemes modort – mordult fel John. – Tudod, mi a véleményem erről.
Belle határozottan becsukta a száját, ajka feszes vonallá merevedett. Aztán visszafordult Alex és Dunford felé, Alex a mennyezetet nézte és fütyörészett magában. Dunford szélesen vigyorgott. – Ó, fogjátok be! – fakadt ki végül Belle. – Én egy szót sem szóltam – tiltakozott egyszerre Dunford és John. – Férfiak! Elegem van belőletek. Emma! Emma! Szükségem van rád. Most! Emma erre meglepő sietséggel kiszaladt a hallba. – Elnézést, Caroline néni! – kiáltott hátra. – Belle-nek szüksége van rám. – Meg sem állt addig, míg szinte össze nem ütközött Belle-lel. – Hála az égnek és neked! Az hittem, megöl. – Indulhatunk? – kérdezte Alex társasági udvariassággal. – Hol van Persephone? – Úgy határozott, hogy Caroline nénivel és Henry bácsival kocsizik – felelte Emma, azzal karon fogta unokanővérét és magukra hagyták a férfiakat. – Valami szörnyű folyadékot öntött a fülembe – súgta. – Azt mondta, piszkos volt. Belle mosolygott és a fejét ingatta. – Csak a bolondját járatta veled. Utálja, ha valamit titkolnak előle. Emma engedte, hogy Alex felsegítse a kocsiba. – Lady Worth még Napóleont is meg tudná ríkatni – jegyezte meg, és John e megjegyzés hallatán hangos egyetértését fejezte ki. Belle dühös pillantást vetett rá és leült Emma mellé. John velük szemben helyezkedett el, de Belle-t nem vezette félre férje laza testtartása. Tudta, hogy minden ízében riadó készültségben van, bármelyik pillanatban kész a helyzetnek megfelelően cselekedni. John ébersége átragadt Alexre és Dunfordra is, ők is fél szemmel az ajtókat, fél szemmel a hölgyeket figyelték. Belle igyekezett nem nézni rájuk, nyugtalanság fogta el tőlük, és annak ellenére, hogy John előtt nagyon tartotta magát, ő is nyugtalan volt az estével kapcsolatban. Szerencsére Emma sikeresen igyekezett azon, hogy fenntartsa a beszélgetést, így kellemesen csevegve gördültek úti céljuk felé. – És a reggeli rosszullétek teljesen elmúltak – szólt Emma. – legalábbis remélem. Legalább egy hete nem voltam rosszul. – Az jó. És már látszik a pocakod? – kérdezte Belle halkan. Ez a téma igazán nem volt vegyes társasághoz illő.
– Egy kicsit, de a mostani ruhadivat szerencsére egészen jól eltakarja. És persze a bő köpönyegek alatt amúgy sem látszik… Mi a…! A kocsi erősen jobbra dőlt. John Belle-re vetette magát, ösztönösen védve az ismeretlen veszélytől. – Megsérültél? – kérdezte sürgető hangon. – Nem. Jól vagyok. Semmi bajom, … Ó! A jármű egy kicsit imbolygott, aztán balra dőlt. – Mi a fene van? – bődült el Alex, azzal Emma elől az ablakhoz mozdult, és kihajolt. – Alex, ne! – kiáltott fel Emma. – Ha felborulunk, összezúz a kocsi. Alex vonakodva visszahúzódott. Nem úgy nézett ki, mintha rendkívüli veszélyben lettek volna. A kocsi rázkódott és imbolygott, de szinte gyengéd mozgásnak lehetett értelmezni. Végül, mintha a megkönnyebbülés sóhaja szakadna fel belőle, a kocsi hangos reccsenéssel balra dőlt és a kocsiszekrény rézsútosan állt meg. Amikor nyilvánvaló lett, hogy a kocsi nem mozog tovább, Belle magában hálaimát mondott, hogy a rakás tetején kötött ki, majd nekifogott, hogy óvatosan lefejtse karját Alex nyakából. – Úgy tűnik – szólt az ablakhoz mászva –, hogy fának ütköztünk. Azért nem borultunk fel teljesen. – Aúúúú! – kiáltott fel Emma. – Átkozottul éles térded van. Belle! Vigyázz, hova támaszkodsz! – Bocsáss meg! Elég szűk a hely idebent. Mindenki jól van? – lenézett. – Hol van Dunford? – Mmmph grhrsmp. Belle szeme tágra nyílt. A rakás alján? Az nem lehet valami kényelmes helyzet. – Én… egy pillanat… rögtön leszállunk rólad. Azt hiszem, a felső ajtón kell kimásznunk. Ha ezt kinyitjuk, kiesünk és beverjük a fejünket. – Megint kinézett az ablakon. – Ami azt illeti, nem hiszem, hogy az ajtó eléggé kinyílik ahhoz, hogy ki tudjunk mászni. A fa elállja az utat. – Csak csináld, Belle – mordult Alex. – John, jól vagy? Nem szólaltál meg. – Jól vagyok, Belle, csak egy kicsit kényelmetlenül. Három ember van fölöttem.
– Brmmph thmgish – riposztolt Dunford elegáns morgással. Belle nyugtalanul nézett le a dühös testek tömegére és a másik irányba mászott, figyelembe sem véve Emma gyakori fájdalmas, dühös felkiáltásait. Szoknyái jelentősen akadályozták a mozgásban, ezért az illem minden látszatát feladva térdig felhúzta és araszolva elindult felfelé a megdőlt kocsiban, míg elérte a kilincset. – Már majdnem megvan! Na, most… Ha ki tudom lökni az ajtót… – Elfordította a kilincset, és meglökte az ajtót, de a gravitáció ellene dolgozott és a természeti törvény kerekedett felül. Az ajtó minden alkalommal visszazuhant. – Nagyon sajnálom, de nagyobb emelőhatást kell kifejtenem. Muszáj felállnom. Elemelkedett az üléstől, lábát a legközelebbi támaszlehetőségre helyezte, ami történetesen Alex feje volt. Emma kuncogott, a hangra Belle visszafordult. – Valami baj van? – Semmi, semmi – felelte Alex teljesen nyugodtan. ~ Próbálkozz csak tovább. Belle ismét lenyomta a kilincset, és minden erejével tolta felfelé az ajtót. Ezúttal sikerült átlendítenie a holtponton, így végre kinyílt Örömében felkiáltott és még feljebb mászott az ülésen, hogy kidughassa a fejét a nyíláson. – Ó, üdv Bottomley – trillázott, felismerve Alex és Emma kocsisát. – Mi történt? – Kiesett egy kerék, milady. Fogalmam sincs, hogyan történhetett. – Hmmm… ez felettébb furcsa. – Ha nincs nyomós érv ellene, kérem ezt a beszélgetést későbbre halasztani – szólt John a halom közepéből. – Szeretnénk mielőbb kijutni. – Ó, jaj! Bocsánat. Bottomley, elkap, ha lecsúszom? –A kocsis bólintott, mire Belle kimászott a nyíláson és lecsúszott a kocsi oldalán. – Várja itt meg a hercegnét. Azt hiszem, ő a következő – mondta, azzal a kocsi másik oldalára ment, hogy megszemlélje a kárt. A bal oldali kerék kiesett, elgurult az utcán, egy csapat utcagyerek már a magáénak tekintette. – Mit látsz? – kérdezte Emma, mellé érve.
– Úgy tűnik, valaki egyszerűen kilazította a kereket. Amennyire meg tudom ítélni, nincs helyrehozhatatlan kár, semmi nem tört, semmi nem szakadt. – Megtennétek, hogy nem álltok az úton?! – szólt Alex, a következő, aki kijutott. Ő is meg akarta szemlélni a kocsit. Azzal feleségébe karolva felrántotta a járdára. – A jelek szerint nagyon gyenge támadónk volt – közölte Emma. – Vagy nem tudja használni a fűrészt. John jelent meg a sarkon, rendkívül dühösnek tűnt. – Mit fűrészelt el? – Semmit – felelte Alex. – Csak meglazított egy kereket. John alig hallhatóan, de cifrán káromkodott. – Sajnálom, hogy veszélynek tettelek ki téged és a feleségedet. Belle és én most hazamegyünk és átküldöm neked a kocsi megjavíttatásának költségeit. Mielőtt Belle tiltakozhatott volna, Alex tiltakozón emelte fel a kezét. – Ostobaság. Nem keletkezett maradandó kár. Csak egy másik kerékre van szükségünk. – Mi van a kerékkel? – kérdezte Dunford, aki végre szintén kikászálódott a kocsiból, és meglehetősen elgyötörtnek látszott. – Kiesett – felelte a két úr és a két hölgy egyszerre. – Nem kell ennyire ingerlékenyen válaszolni. Csak most értem ki. – Bocsáss meg – szólt Belle. – Úgy érzem, mintha már egy órája állnánk itt. – Lehetséges, hogy így van – felelte Dunford pikírten. – Szeretném felhívni a szíves figyelmeteket arra, hogy megvolt az a hatalmas előnyötök, hogy a kupac tetejére kerültetek. Jut eszembe, visszaküldtem Bottomley-t a házatokba, Ashbourne, hogy hozzon segítséget, és megoldhassuk ezt a problémát. Nem hiszem, hogy sokáig tartana neki. Hiszen csak néhány saroknyira laksz. – A bal hátsó kerék helyéhez lépett. – Meg kell mondanom, Spencer meglehetősen gyatra munkát végzett. Ha azt akarta, hogy a kocsi összetörjön, annak sokkal okosabb módjai is vannak. Hiszen ötünknek egyetlen csontja sem törött. Belle pislogott. – Nagy tehetséged van ahhoz, hogy mindennek meglásd a pozitív oldalát. John komoran nézett előre, és szorosan magához ölelte Belle-t.
– Hálás vagyok, hogy senki sem sérült meg, de bocsássatok meg, ha én ezt nem tudom pozitívumként látni. Nem akarok halálotok okozója lenni. Induljunk, Belle! Hazamegyünk. – Hogy golyót repítsen beléd, miközben hazafelé sétálunk? Szerintem éppen ezt akarja. – Belle-nek igaza van – szólt Alex. – Sokkal nagyobb biztonságban vagytok velünk, mint nélkülünk. – Igen – jegyezte meg John fanyar éllel. – De ti sokkal nagyobb biztonságban vagytok nélkülünk, mint velünk. – Megbocsátotok egy pillanatra? – kérdezte Belle, néhány lépést odébb vonva férjét a társaságtól. – Figyelj rám, John – súgta, – Nem te mondtad nekem, hogy nem akarod, hogy életünk hátralévő részében ez elől az ember elől kelljen folyton kitérnünk? Elég őrültnek tűnik ahhoz, hogy ma este a Tumbley-bálon próbálkozzon valamivel. Ha figyelünk rá, több száz tanúnk lesz. És élete hátralévő részére elzárják. – Talán. De mi van akkor, ha sikerül véghezvinnie, amit eltervezett? Vagy ami még rosszabb: ha célt téveszt és téged talál el? Belle, megígérem, hogy nem kell menekülnünk előle életünk hátralévő részében. Megoldom. De nem akarlak téged veszélynek kitenni. Bíznod kell bennem… ez a Spencer nem olyan ember, akivel egy hölgy kettesben akarna lenni – mondta John, és erősen megmarkolta felesége vállát. – Belle, én nem tudok nélküled élni. Hát nem érted, hogy most már két célpontja van? Ha téged megöl, akkor közvetve engem is megöl. E heves, indulatos szavakra Belle szemében könnyek gyűltek. – Én is szeretlek, John. És tudod, mennyire aggódom a biztonságodért. De én sem tudom úgy leélni az életemet, hogy folyton a hátam mögé kell nézni. És a mai esténél nem lesz jobb esélyünk arra, hogy elkapjuk Spencert. – Akkor elmegyek a bálra – felelte John, csípőre téve kezét. – De te hazamész. – Nem fogok a szobámban várni, mint valami rémült kisegér – közölte Belle. Szeme szikrázott a haragtól. – Együtt bármit el tudunk érni. Külön semmit nem érünk. Higgy bennem, John. – Ha jól emlékszem, könyörögtél nekem, hogy ne vállaljak szükségtelen kockázatot. Engedd meg, hogy ugyanezt kérjem tőled.
Menj haza, Belle. Elég sok mindenre kell figyelnem ahhoz, hogy téged is szemmel kelljen tartsalak. – John, még egyszer utoljára figyelj rám. Szeretsz engem? – Az ég szerelmére, Belle! Hiszen tudod. – Nos, a nő, akibe beleszerettél, nem olyan, aki türelmesen otthon tud ücsörögni, amikor a férfi, akit szeret, veszélyben van. Hiszem, hogy csapdába tudjuk ejteni Spencert, ha elég sok ember van a mi oldalunkon. Mert ez a Spencer nyilvánvalóan nem elég okos. Egy hintót sem tudott rendesen tönkretenni. Ha öten összefogunk, le tudjuk győzni. És ma este tökéletes lehetőség adódik. – Belle, ha valami történik veled… – Tudom, drágám! Én is ugyanígy érzek miattad. De semmi sem fog történni. Túlságosan szeretlek ahhoz, hogy a leghalványabb lehetőséget is adjak ilyesmire. John lenézett felesége élénkkék szemébe. Szerelem csillogott benne, hit és remény. – Ó, drágám – súgta. – Te vagy az én gyógyírom. Hitet adsz nekem, hogy talán megérdemlem ezt a boldogságot. – Megérdemled. John gyengéden megérintette hitvese vállát. – Maradj így egy pillanatra – szólt gyengéden. – Csak nézni akarlak. Ezt a képet akarom őrizni rólad életem hátralévő részében. Nem hiszem, hogy voltál valaha olyan szép, mint most. Belle elpirult a gyönyörűségtől. – Jaj, ne butáskodj! A ruhám gyűrött, és szinte biztos, hogy kócos a hajam, és… – Csssss. Ne mondj semmit! Csak nézz rám! Ebben a fényben a szemed szinte lila. Mint a szeder. Belle halkan felnevetett. – Úgy látszik, te folyton éhes vagy. Mindig gyümölcsökhöz hasonlítasz. – Valóban? – John képtelen volt levenni a szemét felesége ajkáról, amelyről éppen az imént gondolta, hogy olyan, mint az érett cseresznye. – Igen, egyszer azt mondtad, a fülem olyan, mint az őszibarack. – Valóban. Emlékszem. Mohó vagyok, amióta megismertelek. Belle elpirult. – Nahát, nahát! Az ifjú szerelmesek!
John és Belle felocsúdtak egymás nézéséből, és pislogva fordultak Dunford felé, aki feléjük tartott. – Ha abba tudnátok hagyni a verbális szeretkezést, indulhatnánk. Ha nem vettétek volna észre, jött egy új kocsi. John mély levegőt vett, mielőtt Dunfordhoz fordult. – Ha jól sejtem, a tapintatosság nem képezte neveltetésed részét. Dunford vidáman mosolygott. – Valóban nem kaptam gyakorlati oktatást e téren. Indulhatunk? John Belle-hez fordult, és karját nyújtotta. – Drágám? Belle mosolyogva elfogadta a gesztust, de amikor elhaladtak Dunford mellett, felé fordult és odasúgta neki: – Ezért megöllek. – Biztos vagyok benne, hogy megpróbálod. – Ez a kocsi nem olyan meleg, mint az előző – szólt Alex szabadkozó mosollyal. – Télen nem szoktam ezt használni. Néhány pillanat múlva az egész társaság beszállt és úton voltak a Tumbley-bál felé. Belle és John az egyik sarokba húzódtak, összebújtak a hidegben. John felesége kezét fogta, ujjaival tétován dobolt Belle ujjpercein. Belle úgy érezte, minden érintés melegíti, felnézett rá. John pedig őt nézte bársonybarna, lágy tekintetével. Belle képtelen volt türtőztetni magát. Felsóhajtott az elégedettségtől. – Ó, az ég szerelmére! – kiáltott fel Dunford, hirtelen Alex és Emma felé fordulva. – Nézzétek őket! Még ti sem voltatok ennyire émelyítően szerelmesek… – Egyszer majd te is megtalálod a nagy őt – vágott a szavába Belle mély, komoly hangon –, és akkor meglátod, visszakapod, megkeserítem az életedet. – Ne aggódj, kedves Arabella. Álmaim asszonya olyan eszménykép, hogy a valóságban valószínűleg nem is létezik. – Ugyan már! – mordult Belle. – Fogadni mernék, hogy egy éven belül meggyűrűznek, megbéklyóznak, és még tetszeni is fog neked. – Elégedett mosollyal dőlt hátra. Mellette John rázkódott a hangtalan nevetéstől. Dunford a térdére könyökölve előrehajolt. – Ezt fogadásnak veszem. Mennyit vagy hajlandó veszíteni? – Te mennyit vagy hajlandó veszíteni? Emma ekkor Johnhoz fordult.
– Úgy látom, szerencsejátékos nőt vettél feleségül. – Biztos lehetsz benne, hogy ha ezt tudtam volna, alaposabban megfontolom a döntésemet. Belle játékosan oldalba könyökölte, és gyilkos pillantást vetve Dunfordra, választ sürgetett. – Nos? – Ezer fontot. – Tartom. – Meg vagy bolondulva? John erősen megszorította a kezét. – Tekintettel kéne lennem arra, hogy csak férfiaknak illik fogadásokat kötniük? – Senki nem köt ilyen ostoba fogadást, Belle – korholta John. – Éppen azzal az emberrel fogadtál, aki az eredményt befolyásolni tudja. Ezen csak veszthetsz. – Ne becsüld alá a szerelem hatalmát, drágám. Bár Dunford esetében talán elég a kéjvágy. – Megsebeztél – felelte Dunford, színpadias mozdulattal szívéhez kapva. – Azt feltételezed, hogy magasabb rendű érzelmekre teljességgel képtelen vagyok. – Miért? Képes vagy? John, Alex és Emma nagy érdeklődéssel és élvezettel hallgatták a szóváltást. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen félelmetes ellenfél vagy, drágám – szólalt meg John. – Sok mindent nem tudsz még rólam – mondta Belle elégedett mosollyal. – Csak várd ki az este végét. John zsigereit furcsa érzés szorongatta. – Minden pillanatát rettegem.
23. fejezet – Szentséges egek! – szólt egy szörnyű, sikoltó hang. – Mi történt? Belle összerezzent. El is feledkezett róla, milyen fülsüketítő hangja van Lady Turnbley-nek. Folyamatosan szoprán regiszterben szól. – Hintóbaleset – közölte Alex nyugodtan. – De nagyon igyekeztünk, hogy itt lehessünk ma este, ezért úgy döntöttünk, nem megyünk haza átöltözni. Csak egy kicsit gyűröttek vagyunk. Remélem, megbocsát nekünk. Még a kocsiban eldöntötték, hogy Alex, a csoport legmagasabb rangú tagja lesz a szószólójuk. Elegáns beszéde, valamint legkedélyesebb mosolya megtette hatását és Lady Tumbley hamarosan rendkívül fülsértő sopánkodásba kezdett. – Ó, hát hogyne bocsátanék meg kegyelmes herceg úr! – szólt negédesen. – Nagy megtiszteltetés, hogy elfogadta a meghívásomat. Hiszen évek óta nem láttuk a bálon. Belle észrevette, hogy Alex mosolya feszélyezett lett. – E hibát feltétlenül ki kell igazítanom – jelentette ki. Lady Tumbley a szempilláit rezegtette, ami egyáltalán nem illett az ő korában járó és dereka körméretével élő hölgyhöz. Amikor szempillái végre nyugalomba kerültek, Johnra nézett és feltette a kérdést: – És nocsak, ki van itt? Belle előrelépett, – A férjem, kisasszony. – A micsoda? Belle visszalépett. Újabb rikoltozó hangözön volt várható. John megfogta Lady Tumbley kezét, és megcsókolta. – John Blackwood, szolgálatára, kisasszony.
– Na de Lady Arabella, kedvesem, úgy értem, Lady Blackwood, én csak… nos, én nem is hallottam, hogy összeházasodtak. Mikor? És… nagy esküvő volt? Más szóval: őt miért nem hívták meg? – Elég szűk körű esküvő volt, Lady Tumbley – felelte Belle. – Két hete. – Két hete? Már tizennégy nap eltelt? És én rnég nem hallottam róla? – Benne volt a Timesban – szólt közbe John. – Lehet, de én… – Talán gyakrabban kéne olvasnia a lapot – szólt Belle kedvesen. – Lehetséges. Ó, kérem, bocsássanak meg – szólt Lady Tumbley furcsán, azzal biccentett és bevette magát a tömegbe. – Az első célunkat elértük – jelentette ki Belle. – Öt percen belül mindenki tudni fogja, hogy egy: zilált külsőnk hintóbaleset miatt van, kettő: férjhez mentem egy felettébb titokzatos férfihez, akiről senki nem tud semmit. – Más szóval, mindenki megtudja, hogy itt vagyunk – szólt John, – Beleértve Spencert is. – Ha egyáltalán eljön – jegyezte meg Emma elgondolkodva. – Nem hiszem, hogy kapott meghívót. – Egy nagy társasági eseményre elég könnyű hívatlanul is beosonni – mondta Dunford. – Én is megtettem már néhányszor. Emma furcsán nézett rá, aztán rákérdezett: – Most mit csináljunk? – Szerintem vegyüljünk el a tömegben – felelte Belle. – De igyekezzünk egymás közelében maradni. Hátha segítségre lesz szükségünk. Belle körülnézett. Lady Tumbley idén igazán kitett magáért, az estélyen rengeteg gyertya, ékszer és mosoly ragyogott. A bálterem igazán különlegesnek számított Londonban, a falak mellett galéria futott végig rajta. Belle sokszor gondolt arra, hogy a Tumbley gyerekek bizonyára számos éjszakát töltöttek ott a lent táncoló elegáns urakat és hölgyet nézegetve. Felsóhajtott. Magában imádkozott, hogy ő és John szerencsésen túléljék ezt az éjszakát, hogy gyermekeik egyszer majd ugyanígy leselkedhessenek. A következő másfél órában a kvintett eljátszotta az ártatlan bálozok szerepét. Belle és John a gratulációk végtelen özönét fogadta, a jókívánságukat kifejezők többsége nem is próbálta elrejteni
kielégíthetetlen kíváncsiságát John és a felettébb sietve megkötött házasság iránt. Alex és Emma a közelükben állt, puszta jelenlétük jelezte, hogy helyeslik a frigyet. Ennél is fontosabb volt azonban, hogy szemmel tudták tartani Spencert, miközben John és Belle udvarias társalgásba merült. Dunfordnak szabad mozgása volt, feladata a kémkedés. Feltűnés nélkül járta a báltermet, a bejáratokat és kijáratokat ellenőrizte. Közel két óra múltán végre megérkezett Caroline, Henry és Persephone és rögtön Belle-t és Johnt keresték. – Nem fogjátok elhinni, mi történt velünk! – kiáltott fel Caroline. – Csak nem hintóbaleset? – kérdezte John közönyösen. – Honnan tudtad? – Hintóbalesetük volt? – kérdezte Belle rémülten. – Semmi komoly. Nem voltunk veszélyben. A bal hátsó kerék kiesett és egy kicsit oldalra dőltünk. Kényelmetlen volt, de senki sem sérült meg. Persze haza kellett mennünk átöltözni, ezért nagyon elkéstünk – mondta Caroline, és pislogva szemlélte lánya kissé zilált ruháját. – Ez a ruha ugye nem tört bársony? – Sajnálatos módon mi is hintóbalesetet szenvedtünk – közölte John. – Nahát! – kiáltott fel Persephone, azzal a frissítőkkel megrakott asztal felé vette az irányt. – Ez furcsa – szólt Lord Worth. – Nagyon furcsa. John komoran nézett maga elé. Ekkor Dunford jelent meg mellettük. – Jó reggelt, Lady Worth, Lord Worth. Mondhatom, korábbra vártam önöket. Blackwood, válthatnánk néhány szót? John kimentette magát és néhány lépésnyire eltávolodott a társaságtól, hogy nyugodtan beszélhessenek. – Mi történt? – Itt van. És elég dühösnek tűnik. A hátsó ajtón jött be, néhány perccel ezelőtt. Úgy vélem, nem kapott meghívót. Vagy nem akarja, hogy a komornyik bejelentse. De frakkban van. Senkinek nem fog feltűnni. El tud vegyülni a társaságban. John kurtán bólintott. – Próbálkozni fog valamivel. – Ki kell találnunk valami tervet. – Semmit sem tehetünk, amíg nem lép. – Csak vigyázz.
– Vigyázok. Ó, és Dunford! Kérlek, vigyázz Belle-re! Megígéred? – John zavartan nyeldekelt, a megfelelő szavakat kereste. – Ha bármi történne vele, nagyon… nagyon rossz lenne nekem. Dunford ajka mosolyra húzódott. Bólintott. – Téged is figyellek. Nagyon… nagyon rossz lenne neki, ha bármi történne veled. John a szemébe nézett. Nemrégen ismerték egymást, de közös volt bennük, hogy mindketten szerették Belle-t, Dunford mint régi barát, John mint szenvedélyesen rajongó férj. John visszament Belle és anyósa, apósa mellé, nagyon szívélyesen üdvözöltek egy testes párt, akik őszinte gratulációjukat fejezték ki a nemrégiben köttetett esküvő kapcsán és szintén őszinte sajnálatuknak adtak hangot, hogy nem lehettek jelen a szertartáson. John csak a beszélgetés végére ért vissza, és ajkába kellett harapjon, hogy fel ne nevessen, ahogy Belle láthatóan a fogát csikorgatva türtőztette magát a megjegyzéstől, hogy azért nem lehettek jelen, mert nem kaptak meghívót. Szeme felcsillant, amikor a pár távozott. – Megérkezett a barátunk – szólt halkan. – Ó, ki az? – érdeklődött Caroline. – John egyik katonatársa – improvizált Belle, némi vigaszt merítve a tényből, hogy ennek a közlésnek van is igazságtartalma. – Akkor mindenképpen meg kell keresnie. – Ó, azt hiszem, megtalál minket – jegyezte meg John fanyar éllel. Caroline figyelmét ekkor egy barátnője keltette fel, akivel nem találkozott, amióta visszatértek Itáliából. Belle Johnhoz fordult. – Most mit fogunk tenni? – Semmit. Csak légy éber. Belle mély levegőt vett, ajkát csücsörítette. Nem volt türelmes kedvében. – Alex és Emma tudja már? – Dunford megmondta nekik. – Szóval csak itt állunk, miközben ő véghezviszi alantas tervét? – Nagyjából igen. Belle arca grimaszba torzult és rendkívül furcsa hang hagyta el ajkát. John csodálkozva nézett rá. – Jól hallottam, hogy felmordultál?
– Meglehet. – Szentséges isten, jobb, ha gyorsan megszabadulunk Spencertől, különben a feleségem állattá változik! – Ráadásul, ha rajtam múlik, meglehetős fenevaddá! –Belle felsóhajtott, végignézett a báltermen. – John! Nem ő az ott? – kérdezte, és diszkréten egy szőke férfira mutatott, aki éppen pezsgőt kortyolgatott. John követte a mutatott irányt, aztán kurtán bólintott és attól kezdve egy pillanatra sem vette le tekintetét Spencerről. És abban a pillanatban az a gazember felnézett a poharából és tekintetük találkozott. John érezte, hogy jeges borzongás fut végig gerincén, hirtelen minden korábbinál jobban meg volt győződve arról, hogy rossz ötlet volt a bálba menni. Valahogy ki kell juttatnia innen Belle-t. A saját módszerével kell megküzdenie Spencerrel. – Felénk tart! – súgta Belle. John szeme összeszűkült. Spencer egy közeli asztalra tette a poharát és elindult feléjük a bálteremben. John észrevette, hogy már nem őt nézi, pillantása Belle-re rögzült. Düh és félelem tusakodott Johnban, keze görcsösen Belle kezére szorult. – Jó estét, Lord Blackwood, Lady Blackwood – szólt Spencer gúnyosan. – Mi a fenét akarsz? – csattant fel John. Minden önuralmát össze kellett szednie, hogy ne ugorjon rá ott helyben, és ne ragadja meg a torkát. – Ugyan, ugyan, Blackwood, miért ez a komorság? Csak azért jöttem, amiért mindenki más: hogy üdvözöljelek téged és persze ifjú hitvesedet. Ilyesmiért vannak ezek az események, nemde? Bár lehet, hogy a memóriám tréfát űz velem. Régen voltam londoni bálban. Mint tudod, elég sokáig vidéken éltem. – Mit akarsz ezzel mondani? – Régen nem táncoltam. Reméltem, hogy Lady Blackwood megtisztelne egy tánccal. John még közelebb húzta magához Belle-t. – Szó sem lehet róla. – Nem gondolod, hogy ezt a hölgynek kell eldönteni? Belle nyeldekelt, mintha gombóc nőtt volna hirtelen kiszáradt torkában, próbált megszólalni. Nagy nehezen sikerült.
– Nagyon kedves a meghívása, Mr. Spencer. Attól tartok eleve azzal az elhatározással jöttem ide, hogy ma éjjel nem táncolok. – Igazán? Milyen különös! – szólt Spencer, és szemében ezüstkéken villant a rosszindulat. – A férjem iránti tiszteletből – improvizált Belle. – Mint tudja, ő nem táncol. – Ó, igen. Nyomorék. El is feledkeztem erről. De nem hiszem, hogy e sajnálatos ténynek akadályoznia kéne önt abban, hogy jól érezze magát – mondta, azzal közelebb lépett és revolvert nyomott John gyomrának úgy, hogy biztosan halálos legyen a lövés. Belle lenézett. Zsigerei összeszorultak a félelemtől, és egy pillanatig úgy érezte, ott helyben rosszul lesz. Sokan, nagyon sokan voltak a bálban. Senki nem veszi észre, ha egy vendég fegyvert fog egy másik vendégre. Ha sikolt, Spencer biztosan lelövi Johnt, mielőtt valaki kicsavarná a fegyvert a kezéből. – Örömmel táncolok önnel, Mr. Spencer – hebegte. – Nem, Belle – szólt John halkan. – A férjem nagyon féltékeny – próbált tréfálkozni Belle. – Nem szereti, ha más férfivel táncolok. – Biztos vagyok benne, hogy ezúttal nem lesz ellenére. Azzal Spencer eltette a fegyvert, megfogta Belle kezét és a táncparkettre vezette a hölgyet. John ott állt, mintha földbe gyökerezett volna a lába, alig kapott levegőt. Keze ökölbe szorult, de nem érezte, hogy a körme a tenyerébe vág. Minden figyelme, minden energiája, teljes lelke a parketten keringő ellensége és felesége szőke fejére összpontosult. Tudta, hogy Spencer nem fogja bántani Belle-t. A zsúfolt bálteremben legalábbis nem. Ha bármi történne Belle-lel ennyi szemtanú előtt, Spencernek nem lenne esélye kiiktatni igazi célpontját. És John tudta, hogy Spencer az ő halálát akarja. – Mi történt? Miért táncol vele Belle? John megfordult és Emmát látta. Homlokát az aggodalom és félelem ráncai szántották, – Fegyvert szegezett nekem, úgy kérte fel Belle-t. – Látta valaki? John tagadón ingatta fejét. – A fenébe! Jó lett volna, ha van egy független, a családhoz nem tartozó tanú.
Alex megragadta Emma kezét. – Gyere, drágám, mi is táncolunk! Azzal Ashbourne hercege és hercegnéje gyorsan és nem túl kecsesen elindultak a táncparkett felé. – Mit akar? – kérdezte Belle súgva, miközben lába automatikusan lépte a keringő lépéseit. Spencer széles vigyorral nézett rá. – Csak a társasága gyönyörét, kisasszony. Ezt olyan hihetetlennek tartja? – Igen. – Talán csak meg akartam ismerkedni önnel. Hiszen az életünk, mondhatjuk, összefonódott. Belle érezte, hogy hatalmas düh gerjed benne, és ez az érzés erősebb, mint a félelem. – Nagyra értékelném, ha megszüntetné ezt az összefonódást. – Ó, ne aggódjon, természetesen ez a tervem. Ha minden jól megy, még ma este megteszem. Belle ekkor Spencer lábára lépett, majd kedvesen elnézést kért. Alex és Emma ekkor már Spencer háta mögött táncolt, és Belle lassan, mélyet sóhajtott, nagyon megnyugodott a jelenlétüktől. – De meg kell vallanom önnek, végtelenül élvezem a férje ábrázatát. Nem hiszem, hogy szívesen látja önt a karomban. – Feltételezem, hogy valóban így van – felelte Belle és újra rálépett a lábára, ezúttal olyan erősen, hogy Spencer arca eltorzult a fájdalomtól. – Ön elég kellemes nőnek tűnik – folytatta Spencer. –Sajnálom, hogy kénytelen vagyok kellemetlenséget okozni önnek azzal, hogy megölöm a férjét, de attól tartok, ez ellen semmit nem lehet tenni. Szentséges ég, gondolta Belle. Ez az ember kétségkívül őrült. Semmi alkalmas válasz nem jutott az eszébe, ezért megint Spencer lábára lépett, ezúttal nagy erővel. – Látom, erősen túloztak az ön kelleméről és illemtudásáról szóló mesék – szólt Spencer, végül méltatlankodásra ragadtatva magát. Belle bájosan mosolygott. – A felét sem kéne elhinnie annak, amit az előkelő társaság mesél. Ó! Hát véget ér a tánc? Mennem kell! – Ne olyan gyorsan! – Megragadta a karját. – Attól tartok, még nem engedhetem el.
– De a táncnak vége, uram, és az illem úgy kívánja, hogy… – Fogd be a szád! – csattant fel Spencer. – Kellesz. Veled csalom el a férjedet egy félreeső szobába. Nem ölhetem meg egy zsúfolt bálteremben. Innen nem tudnék elmenekülni. – Ha megöli, akkor sem ússza meg. Túl sokan tudják, hogy a halálát akarja. Perceken belül letartóztatják. Ám ha mégsem, akkor sem teheti be a lábát többé Angliába. – Ostoba nőszemély! Tényleg azt gondolod, hogy ha lelövök egy nemes embert, arra számítok, hogy könnyen és szabadon élhetek tovább, mintha mi sem történt volna? Öt évig éltem száműzetésben. Hozzászoktam. Jó lenne újra elfoglalni méltó helyemet a társaságban, de inkább a bosszút választom. Most pedig gyere velem. – Azzal vadul megrántotta a karját, és az egyik ajtó felé húzta, ahonnan a ház többi helyiségébe lehetett jutni. Belle puszta ösztönből cselekedett. Spencer nem bánthatja most. Addig nem, amíg nem jut el Johnhoz. Nagy erővel kirántotta karját a szorításból és futott, futott, vissza Johnhoz, aki már elindult feléjük. – Gyorsan! El kell tűnnünk előle. Őrült! John megfogta a kezét és bevették magukat a tömegbe. Belle hátranézett. Spencer egyre közelebb ért hozzájuk. Alex és Emma mögötte, de párként nem tudtak olyan gyorsan haladni, mint Spencer egyedül. – Ez így túl lassú – szólt Belle idegesen. – Utolér minket, mielőtt az ajtóhoz érnénk. John nem válaszolt. Gyorsított, bár sérült lábának igazi kínzás volt ez. – John, nem haladunk elég gyorsan. Oda kell jutnunk – mutatott Belle a bálterem másik végéből nyíló ajtókra. Köztük és a menekülés útja között több száz táncoló úr és hölgy volt. – És szerinted hogyan jutunk oda? Táncolva? Belle pislogott. – Igen! A düh és rémület adott erőt neki. Megállt, Johnt is megállásra kényszerítette, kezét férje vállára tette és keringőzni kezdett. – Meg vagy bolondulva, Belle? – Csak keringőzzünk! És vezess a terem másik végébe. Mindjárt ott leszünk. Még Spencer sem merne utánunk jönni a táncparketten át.
John lassan táncolni kezdett, és minden lépéssel közelebb jutott a célhoz. Sietségében Belle sürgetőn férje vállába mélyítette ujjait. – Megengeded, hogy én vezesselek? – méltatlankodott John. – Bocsánat! – mondta, amikor összeütköztek egy másik táncoló párral. Belle a nyakát nyújtogatta. – Látod? – A fal mellett igyekszik előre. Soha nem fog utolérni. Belátom, remek terv volt, szerelmem. Szörnyű rosszul táncoltak, szinte sosem voltak ütemben, de néhány pillanattal később elérték a bálterem ellentétes oldalát. – Most mit fogunk tenni? – kérdezte Belle. – Most hazaviszlek. Aztán jelentem a hatóságoknak. Már régen meg kellett volna tennem, de nem hiszem, hogy szóbeli fenyegetésre bármit léptek volna. De ha az embernek fegyvert nyomnak a gyomrához… ezzel legalábbis egy időre nyilván kivonják a társaságból. Belle bólintott, követte az ajtóhoz. – Tanúsíthatom, hogy ezt tette. És biztos vagyok benne, hogy Alex, Emma és Dunford is tanúsítja. Megkönnyebbülten felsóhajtott, örült, hogy nem akarja a saját kezébe venni az igazságszolgáltatást. Ha megölné Spencert, felakasztanák. Éppen kiértek a hideg éjszakába, amikor Dunford hirtelen megjelent mögöttük. – Várjatok! – kiáltotta lihegve. – Túszul ejtette édesanyádat, Belle. – Tessék? – Belle halottfehérre sápadt. – Hogyan? – Fogalmam sincs, de láttam, hogy az imént elhagyta a báltermet és nagyon-nagyon közel fogta magához Lady Worth-öt. – Ó, John! Tennünk kell valamit. Anyám nyilván nagyon fél. – Nem ismerek anyádnál talpraesettebb embert – szólt John, így igyekezve megnyugtatni Belle-t. – Már valószínűleg megkötözte Spencert és meglehet, a rendőr is perceken belül megérkezik. – John, hogy tréfálhatsz ezzel? – kiáltott fel Belle. – Ő az anyám! – Bocsáss meg, szerelmem – mondta John, biztatón megszorítva a kezét. – Dunford, hová mentek? – Kövessetek!
Kivezette őket egy oldalajtón, végig egy sötét folyosón, ahol Alex és Emma várta őket. – Tudjátok, melyik helyiségbe mentek be? – súgta John. Alex a fejét ingatta. – Emma! – szólt feleségének. – Azt akarom, hogy te és Belle menjetek vissza a bálterembe. – Szó sem lehet róla! – jött a heves válasz. A három férfi egyszerre nézett Belle-re. – Anyám veszélyben van – felelte indulatosan. – Nem fogom magára hagyni a bajban. – Hát jó – sóhajtott Alex, mert rájött, hogy a közvetlen paranccsal csak az időt vesztegetnék. – De maradjatok hátul! A két hölgy bólintott, azzal a kvintett elindult a folyosón, benéztek minden ajtón, óvatosan, hogy lehetőleg ne nyikorduljanak meg az ajtózsanérok. Végül elértek egy helyiséghez, amelynek ajtaja félig nyitva volt. John ment elöl. Rögtön felismerte Spencer hangját. Visszafordult, ujját ajkára téve jelzett a többieknek, hogy maradjanak csendben. A három férfi szótlanul elővette pisztolyát. – Maga ostoba! – szólt Caroline megvetően. – Mit remél elérni ezzel? – Hallgasson! – Nem hallgatok – jött az erélyes válasz. – Kivonszolt a bálból egy eldugott szobába, pisztolyt szegezett nekem, amelyről csak azt tudom feltételezni, hogy meg van töltve és elvárja tőlem, hogy hallgassak? Biztosan elment a józan esze, kedves uram, és… – Azt mondtam, fogja be a száját! – Hmmph. Belle az ajkába harapott. Hallotta már ezt a hangot. Ha nem félt volna annyira, akár mulatságos is lehetett volna. John, Alex és Dunford egymásra nézett. Ha nem lépnek hamar, valaki meghal, bár nem voltak biztosak abban, hogy az áldozat feltétlenül Caroline lesz. John felemelte a kezét és szó nélkül számolt az ujján. Egy. Kettő. Három! A férfiak berontottak a szobába, szétszórtan elhelyezkedtek a hátsó fal mellett, és pisztolyaikkal Spencerre céloztak.
– Elég sokáig tartott – mordult rájuk Spencer. Fájdalmasan erősen tartotta Caroline karját, halántékához pisztolyt fogott. – Felettébb goromba a modora, uram – korholta Caroline. – Nem áll jól önnek… – Anya, kérlek! – könyörgött Belle, belépve. – Ne provokáld! – Ah! – szólt Spencer elismerően. – Hát elhozták a hölgyeket is. Micsoda kiszolgálás! Belle nem látta John arcát, de vállának tartásából látta, hogy dühös rá, amiért nem maradt kint a folyosón. – Engedje el az anyámat! Nem ártott magának. – Lehet, hogy elengedem, ha hajlandó a helyére lépni. Belle egy lépést tett előre, de John vasmarokkal kapta el. – Ne, Belle! – Igazán, Belle, ne butáskodj! – szólt Caroline. – Egyedül is el tudok bánni féleszű barátunkkal. – Elegem volt magából! – üvöltött fel Spencer és arcul ütötte Caroline-t. Belle megvető kiáltást hallatva előrelendült, kiszabadítva magát John markából. – Eressze el! Spencer keze hirtelen mozdult, elkapta Belle csuklóját és magához rántotta. Belle émelygett az undortól, de lenyelte félelmét. – Most pedig engedje el az anyámat! Spencer erre vadul ellökte Caroline-t, aki messze, a földre esett. Fektéből is szólni akart, szidalmazni a gazembert, mégis csendben maradt. Nem érzett magában olyan nagy bátorságot most, hogy egyetlen lányát túszul ragadták. John ekkor már nem kapott levegőt. Úgy érezte, hogy Spencer keze az ő torkát szorítja. Belle ott állt mellette, igyekezett bátornak tűnni, de John látta szemében a félelmet és a megvetést. Letette pisztolyát, felemelte a kezét és előrelépett. – Engedd el, Spencer. Engem akarsz. Spencer végigsimította Belle arcát. – Lehet, hogy meggondoltam magamat. John önuralmának egy pillanat alatt vége volt, ellenségére ugrott volna, ha Alex nem ragadta volna meg az ingénél fogva.
– Azt mondtam, engedd el! – ismételte John. Teste remegett a dühtől. Spencer keze Belle tomporára csúszott, megmarkolta, kissé megszorította. – Még gondolkodom rajta. Belle arca grimaszba torzult, de minden igyekezetével azon volt, hogy csendben maradjon. John élete a tét, és ha azzal mentheti meg, hogy hagyja ennek az embernek markolászni, isten úgy segítse, hát tegye, ameddig csak kedve tartja. Csak azért imádkozott, hogy ennél bizalmasabb dolgot ne akarjon. Torkát mardosó hányingere volt. John teste megfeszült a dühtől. – Utoljára mondom, Spencer! Engedd el, vagy… – Vagy mit csinálsz? – kérdezte Spencer gúnyosan. – Mit is tehetnél? Nekem van pisztolyom. Neked nincs. Ráadásul nálam van a feleséged. – Eszelősen felnevetett. – Nálad meg nincs. – Ne feledkezzen meg rólunk – szólt Dunford lassan, higgadtan, Alex felé biccentve. Pisztolyuk torkolata Spencer mellkasára irányult. Spencer ellenségeire nézett, hol az egyikre, hol a másikra, aztán felnevetett. – El nem tudom képzelni, hogy bármelyikük is bármilyen ostobaságot követne el, például megpróbálna lelőni engem, amíg töltött pisztolyt fogok a bájos Lady Blackwoodra. Mégis, nem ő a fő oka, hogy ma ide jöttem, és attól tartok, hogy kénytelen vagyok becserélni a hölgyet. Blackwood? John még egy lépést tett előre. – Engedd el! – Még nem – mondta Spencer, azzal lerángatta a nyakkendőjét és odadobta Belle-nek. – Kösse össze a kezét a háta mögött. – Tessék? Csak nem képzeli, hogy… – Tegye, amit mondtam! – azzal felemelte a fegyvert és John homlokára célzott. – Én nem tudom megkötni a kezét és célozni egyszerre. – Ó, John! – nyöszörgött Belle. – Tedd, amit mond! – mondta John. Érezte, hogy a háta mögött Alex és Dunford izmai megfeszülnek, bármelyik pillanatban cselekvésre készek.
– Nem tudom megtenni – felelte Belle könnyes szemmel. – Egyszerűen képtelen vagyok rá. – Kösse össze a kezét! – parancsolta Spencer. – Tegye meg, míg háromig számolok, mert háromra lelövöm a férjét. – Összeköthetném a kezét elöl? Az nem olyan barbár… – Az ég szerelmére, kösse, ahogy akarja. Csak csinálja már és fejezze be. Belle remegő kézzel megkötötte a nyakkendőt John keze körül úgy, hogy a lehető leglazább legyen, de ne keltsen Spencerben gyanút. – Lépjen hátra! – parancsolta. Belle egy gyereklépésnyit hátrált Johntól. – Még! – Mit akar tenni vele? – kérdezte. – Még nem találta ki? – Mr. Spencer, könyörgöm… Spencer ezt mintha meg sem hallotta volna. – Fordulj meg, Blackwood. Tarkólövést fogunk alkalmazni. Belle lába elgyengült, a földre esett volna, ha nem egy kisasztalnak dől. Szeme sarkából látta, hogy Dunford lassan araszol előre, de nem remélte, hogy képes lenne megmenteni Johnt. Spencer látja minden mozdulatát, nem lehet meglepetéssel támadni rá. Mire Dunford a földre birkózná, már eldördülne a végzetes lövés. Ráadásul a helyiségben rengeteg volt a bútor, mintha a Tumbley család minden felesleges kanapét, szófát és asztalt ide zsúfolt volna be. Dunfordnak két széket és egy kisasztalt kéne átugrania, ha direkt útvonalat akar. – Maga! – mordult Spencer, fejét Belle irányába biccentve, de nem nézve rá. – Még messzebb! Nem kétlem, megvan magában a készség, hogy a hősnőt játssza, de nem akarom, hogy egy hölgy vére száradjon a lelkemen. Belle nem hátra, hanem oldalra lépett, mert a kis asztal elállta az útját. Diszkréten a levegőbe szimatolt. Ibolyaillatot érzett. Milyen furcsa! – Messzebb! Belle még egy lépést tett hátrafelé és valami szilárd tárgyba ütközött. Illetve nem tárgyba, hanem határozottan emberi alakba. Végigpásztázta a helyiséget. Alex, Dunford, Emma és az anyja jól látható volt. – Fogd ezt! – szólt egy suttogó hang.
Szentséges ég! Persephone! És pisztolyt nyomott Belle tenyerébe. Spencer felemelte a kezét és célzott. Belle úgy érezte, menten meghal. Rá kéne lőnie Spencerre, és imádkozni, hogy pontosan célozzon. Semmiképpen nem tudja átadni a fegyvert Johnnak. A fenébe, miért nem hagyta, hogy Emma megtanítsa lőni? John elfordította a fejét, amennyire csak tudta. – Lehet egy utolsó kívánságom? – Mi az? – Szeretnék búcsúcsókot adni a feleségemnek. Persze, csak ha megengeded. Spencer kurtán bólintott, mire Belle a férjéhez ugrott, a fegyvert szoknyája ráncai közt elrejtve. Szabad kezével John arcát simogatta úgy, hogy Spencer jól lássa. John lepillantott a kezére és látta, hogy Belle kiszabadította kezét a gyenge kötésből. – Ó, John! – súgta hangosan. – Szeretlek! Ugye tudod? John bólintott. ”Add oda a pisztolyt!” – formálta ajka a szavakat hangtalanul. – Ó, John! – kesergett Belle, mert rájött, hogy minél jobban játszik, annál több időt nyer a tervre. Szabad kezét John tarkója mögé csúsztatta, közelebb húzta magához és ajkuk perzselő csókban forrt össze. A lehető legközelebb bújt Johnhoz, és imádkozott, hogy Spencer ne vegye észre, mi történt a testük közötti szűk térben. John kezébe adta a fegyvert, közben gyorsan levette kezéről a meglazult nyakkendőt. – Csókolj még! – súgta. Belle érezte, hogy John keze a fegyver markolatára simul. Nyelve kicsusszant, John ajkát pásztázta, élvezte bőrének kissé sós ízét. – Nyisd meg az ajkad, szerelmem – kérte John lágy hangon. Belle szót fogadott és John nyelve becsusszant, még mélyebben csókolták egymást. Belle hasonló hévvel válaszolt, de közben fél szemmel Spencert figyelte, aki szinte elragadtatottan nézte őket. Karja kicsit lejjebb ereszkedett, és Belle tudta, hogy csókjuk elvonta kissé a figyelmét attól a rögeszméjétől, hogy megölje Johnt. Elhatározta, hogy teljesen elvonja a figyelmét, hangosan, gyönyörrel felnyögött. John apró csókokkal kezdte elhalmozni arcát, és Belle ívbe hajlította a nyakát, hogy jobban hozzáférjen, de érezte, hogy John valami másra figyelt. Érezte, hogy bólint, aztán az árnyékból félelmetes, szinte nem is
emberi hang hallatszott. Rémisztő volt. Belle valósággal rosszul lett tőle. – Mi a pokol? – Spencer kizökkent leselkedő révedéséből, és önkéntelenül a szörnyű hang felé kapta a fejét. John hirtelen elengedte Belle-t, és a földre lökte. John megpördült, előretolta a fegyvert és egyetlen tiszta lövéssel kilőtte Spencer kezéből a pisztolyt. Alex és Dunford odaugrottak, a földre teperték a döbbent férfit. Ekkor előlépett Persephone, kezét karba fonta, arcán elégedett mosoly jelent meg. – Néha ugye jó az öreglány a háznál?! – Persephone, mit keresel te itt? – kérdezte Alex, miközben Spencer kezét tekerte hátra. – Micsoda fogadtatás ez, azok után, amit tettem, azok után, hogy megmentettem a helyzetet! – Ó, Persephone! – szólt Belle nagy örömmel, hálatelt hangon. – Köszönöm! – Azzal feltápászkodott, és átölelte a hölgyet. – De mi volt az a szörnyű hang? – Én voltam – felelte Persephone szélesen mosolyogva. Caroline hitetlenkedve vonta össze szemöldökét. – Az nem is emberi hang volt! – Dehogynem! – Nyilván megtette a hatását – szólt John a hölgyekhez lépve, miután meggyőződött róla, hogy Spencert megfelelően megkötözték. – Bár el kell ismernem, nem is álmodtam volna arról, hogy ilyen hangot ad ki, miután jeleztem, hogy csináljon egy kis zűrzavart – Te tudtad, hogy itt van? – kérdezte Belle. – Csak az után, hogy megláttam, amint átadta neked a pisztolyt. Szép munka volt, Persephone – mondta John, azzal hátrasimította a haját és észrevette, hogy a keze remeg. Hosszú időnek kell eltelnie, mire elhalványul emlékezetében a kép, hogy Spencer túszul tartja Belle-t. – Hogy a csodába jutott be ide? – kérdezte Belle. – Ó, tudtam, hogy valami gonosz dolog van készülőben. Senki nem tartott alkalmasnak, hogy beavasson – duzzogott Persephone. – De kiderítettem. És sokat hallgatóztam. És aztán rájöttem… – Bocsánat! – szólt Dunford.
Hat szempár nézett rá. – Azt hiszem, célszerű a hatóságokat értesíteni róla – mondta Spencer felé biccentve, aki megkötözve, szájában pecekkel a padlón hevert. Belle legyintett, sokkal jobban érdekelte Persephone története. – Így úgysem jut sehová. Dunford e nemtörődömség hallatán összevonta a szemöldökét, majd a tréfa kedvéért csizmás lábával Spencer hátára lépett. – Folytathatom? – kérdezte Persephone, aki nagyon élvezte a nap hősnője szerepet. – Kifejezetten kérem – felelte Belle. – Mint mondtam, véletlenül meghallottam, ahogy Alex és Emma a ma esti bálról beszéltek, és rájöttem, hogy John és Belle veszélyben lehet. Ezért ragaszkodtam hozzá, hogy én is eljöhessek. – Ekkor Bellehez fordult. – Most már tudom, hogy nem tartozom a legszigorúbb gardedámok közé, de komolyan vettem a feladatomat, úgy éreztem, nem teljesíteném a megbízatásomat, ha nem sietnék a segítségedre. – Amiért rendkívül hálás vagyok – köszönte meg Belle, mert úgy érezte, ezért mindenképpen érdemes közbeszólnia. Persephone nyájasan mosolygott. – Rájöttem, hogy ma éjjel esetleg szükséged lehet egy titkos fegyverre. Olyan titkos fegyverre, amiről még te sem tudsz. Annyira el voltatok foglalva a tervetekkel, hogy észre sem vettétek, amikor rögtön az érkezésünk után eltűntem. Felmentem az erkélyre, ahonnan az egész báltermet be lehet látni és figyeltem. Láttam, hogy ez a férfi kényszerít, Belle, és üldöz benneteket, és azt is láttam, hogy édesanyádat fenyegetéssel kivezeti a teremből. – De hogyan jutott be ide, Persephone néni? Persephone arcán fortélyos mosoly jelent meg. – Nyitva hagytátok az ajtót. Egyszerűen beosontam. Senki nem vett észre. És hála az égnek, elég sok a bútor idebent. Egyszerűen a székek és kanapék takarásában haladtam. – El sem tudom hinni, hogy nem láttuk meg – mormogta John. – Bizonyára az ösztöneim mondták fel a szolgálatot. – Sötét van idebent – felelte Persephone. Nyugtatni igyekezett a zaklatott Lord Blackwoodot. – És a figyelme akkor másfelé fordult. Én
emiatt nem aggódnék, uram. Ráadásul ön vett észre engem először. Belle után, persze. John csodálattal ingatta fejét. – Ön egy igazi kincs, Persephone. Valóságos csoda. Nem tudom eléggé megköszönni. – Az elsőszülött lányotokkal talán – javasolta kajánul Dunford. – A Persephone nagyon szép név. Belle igen vészjósló tekintettel nézett rá. Nyilván szép név de nem az ő gyermeküknek. De mégis… Belle szeme felcsillant, amint a gondolat kibontakozott tudatában. Olyan tökéletes, olyan jól időzített gondolat… – Én is nagyon hálás vagyok – mondta, az idősebb hölgybe karolva. – De nem hiszem, hogy az elsőszülött lányom névválasztása lenne a köszönet legalkalmasabb módja. – Vajon miért nem? – kérdezte Dunford fülig érő kaján vigyorral. Belle pajkosan mosolygott, és megcsókolta egykori gardedámja arcát. – Ó, Persephone néni, e téren nagyobb terveim vannak!
24. fejezet Néhány héttel később John és Belle a viszonylagos békét és nyugalmat élvezték a Persephone Parkban. Ágyban feküdtek, összebújva. Belle könyvet lapozott, ami elalvás előtt szokása volt, John pedig egy halom üzleti iratot olvasott át. – Nagyon jól áll az új szemüveged – mondta John mosolyogva. – Tényleg? Szerintem okosnak látszom benne, – Mert okos vagy. – Igen, de sokkal komolyabbnak nézek ki tőle. – Lehet – felelte John, azzal letette az iratokat az éjjeliszekrényre, aztán feleségéhez hajolt és heves csókot nyomott a szemüveglencsékre. – Jo-ohn! – méltatlankodott Belle, azzal levette a szemüvegét és a takarón tisztogatni kezdte. John kivette a kezéből. – Ne vedd fel! – Igen, de nem látom a könyvet, ha… – Nem lesz rá szükséged. – A könyv a földre esett, John testével fedte el felesége testét. – Ideje az ágynak szentelnünk magunkat, nem gondolod? – Lehetséges. – Csak lehetséges? – kérdezte évődve, gyengéden Belle orrába harapva. – Gondolkodtam. – Mertem remélni. – Jaj, ne ingerelj már! – Azzal bordán bökte hites urát. – Komolyan mondom. John neje ajkát nézte és arra gondolt, hogy azt is szívesen megharapdálná. – Mire gondoltál, drágám?
– Arra, hogy még mindig akarom azt a verset. – Milyen verset? – Szerelmes verset. Megígérted, hogy írsz nekem. John felsóhajtott. – Olyan romantikusan kértem meg a kezedet, amilyen lánykérésben soha egyetlen nőnek sem volt része. Fára másztam miattad. letérdeltem előtted. Miért kéne még egy vers is? – Kell valami, amit megtarthatok. Valami, amit az ük-ükunokáink megtalálnak jóval a halálunk után, és azt mondják: ”Ük-üknagyapa biztosan nagyon szerette ük-üknagyanyát.” Szerintem ez nem is ostobaság. – És te írsz nekem verset? Belle ezen egy pillanatig elgondolkodott. – Megpróbálhatom, de nem vagyok olyan költői alkat, mint te. – Honnan tudod? Biztosíthatlak, hogy költészetem egyenesen botrányos. – Mielőtt megismertelek, nem szerettem a verseket. Te mindig is szeretted. Ebből csak azt a következtetést tudom levonni, hogy te költőibb alkat vagy, mint én. John lenézett asszonyára. Belle arcán szerelem és rajongás ragyogott a gyertyafényben, és John tudta, hogy semmit nem tudna megtagadni tőle. – Ha megígérem, hogy írok neked verset, megígéred, hogy az önkívületbe csókolhatlak, valahányszor csak kívánom? Belle kuncogott. – Eddig is azt tetted. – De bármelyik helyiségben? Megtehetem a dolgozószobámban, a nappalidban, a zöld szalonban, a kék szalonban és a… – Elég, elég! Könyörgöm! – nevetett Belle. – Melyik a zöld szalon? – Amelyikben kék bútorok vannak. – Akkor melyik a kék szalon? John komor képet vágott. – Nem tudom. Belle alig tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon. – De megcsókolhatlak abban a szalonban? – Azt hiszem, igen. De csak akkor, ha most megcsókolsz. John felnyögött a gyönyörtől.
– Szolgálatára, kisasszony. Néhány nappal később Belle a szalonjában töltötte a délutánt, leveleket olvasott és írt. Johnnal azt tervezték, hogy átlovagolnak Westonbirtbe meglátogatni Alexet és Emmát, de a kellemetlen időjárás meghiúsította ezt a tervüket. Belle az íróasztalánál ült, nézte, ahogy az eső veri az ablaküveget, amikor John belépett. Keze kisfiúsán a zsebében. – Milyen kellemes meglepetés! – szólt Belle. – Azt hittem, a befektetési adatokat nézed, amiket Alex küldött át neked. – Hiányoztál. Belle mosolygott. – Áthozhatod ide azokat az iratokat és itt is olvashatod. Megígérem, hogy nem zavarlak. John kezet csókolt hitvesének. – Puszta jelenléted elvonja a figyelmemet, szerelmem. Egy szót sem lennék képes olvasni. Megígérted, hogy bármelyik helyiségben megcsókolhatlak. Emlékszel? – Erről jut eszembe: nem úgy volt, hogy cserébe szerelmes verset írsz nekem? John ártatlanul ingatta fejét. – Nem hiszem. – Határozottan emlékszem a versről szóló megállapodásunkra. Vers hiányában kénytelen vagyok a csókengedélyt az emeleti helyiségekre korlátozni. – Ez tisztességtelen harcmodor, Belle – szólt vádlón a férfi. – Az ilyesmihez idő kell. Gondolod, hogy Wordsworth csak úgy megrendelésre ontotta a verseket? Nem hiszem. A költők gondosan kimunkálnak minden szót. A költők… – Írtál? – Nos, elkezdtem egyet, de… – Ó, kérlek! Kérlek, mondd el! Belle szeme csillogott az izgalomtól és John arra gondolt, hogy egy ötéves gyerek viselkedik így, aki az imént tudta meg, hogy kaphat még egy cukorkát. – Hát jó. Felsóhajtott, és szavalni kezdett: – Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte: leírtam újra minden betűjét, de jött a dagály s munkám eltörölte. Hiú ember, hiú vágy – szólt pörölve a lány – megfogni a pillanatot, hisz magam is így omlok egykor össze és nevemmel együtt elpusztulok.3 Belle szeme összeszűkült. – Ezt előtted néhány évszázaddal már megírták. Spenser, ha nem tévedek. – Azzal mosolyogva felemelte a kötetet, amit éppen olvasott. Edmund Spenser összegyűjtött versei. –Korábban kell felkelned, ha ilyennel akarsz megtéveszteni. John bosszús arcot vágott. – Ugyanezt írtam volna, ha ő nem írta volna le előbb. Belle türelmesen várt. – Hát, ahogy akarod. Akkor felolvasom, amit írtam. Khmmm. Khmm. Ahogy itt jár-kél… – Az ég szerelmére, John! Ezzel már próbálkoztál! – Valóban? – mormogta. – Tényleg mondtam már ezt? Belle bólintott. John mély levegőt vett. – Xanaduban Kubla kán épített tündérpalotát, hol roppant barlangokon át örök éjbe veti magát.4 – Kezdesz szánalmas lenni, John. – Ó, az ég szerelmére, Belle, tényleg felolvasom neked a verset, amit írtam. De figyelmeztetlek, ez… szóval… majd meglátod. Azzal a zsebébe nyúlt és előhúzott egy sokszor összehajtott papírost. Belle ültő helyéből is látta, hogy a papír tele van javításokkal, áthúzásokkal, átfirkálásokkal, pacákkal. A gondos szerkesztés jelei. John köhécselt, a torkát köszörülte, majd felnézett hitvesére. Belle várakozón, bátorítón mosolygott. John megint csak köhécselt. – Szerelmem szeme kék, mint, a tiszta ég Gyönyörűséges, szelíd mosolyra kél Lehoznám neki a csillagokat én. Amikor mellém simul drága teste Karomra hajtja szép fejét a kedves Tudom, hogy nagyon, nagyon szeretem.
Világom egykor fekete-fehér volt, Jött ő, s felettem kékben tündököl az égbolt. Holdfényben csókolom, fürdet minket napfény. Ma éjjel táncolnék még, még, még Tétován nézett fel hitvesére. – Egy kicsit dolgozni kell még rajta, de azt hiszem, a rímeket eltaláltam. Belle ránézett. Alsó ajka remegett a tobzódó érzelmektől. Ami elegancia dolgában hiányzott ebből a versből, azt a szív és a jelentés pótolta. Az, hogy olyan sokáig dolgozott egy olyan feladaton, amihez nyilvánvalóan nincs adottsága, csak azért, mert ő kérte rá, nem tudta megállni, hogy el ne sírja magát az örömtől, könnycseppek csorogtak le arcán. – Ó, John. Te tényleg, igazán szeretsz engem! John odalépett hozzá, felállította hitvesét ültő helyéből és magához ölelte. – Szeretlek, szerelmem. Hidd el, igazán, szívem legmélyéből szeretlek.
1
Wordsworth: Óda: A halhatatlanság sejtelme a kora gyermekkor emlékeiből. Ferencz Győző fordítása 2 John Donne: Elégia a vetkőzésrö!, Faludy György fordítása. 35 Edmund Spenser: Amoretti: 75. szonett. Szabó Lőrinc fordítása. 4 Sámuel Taylor Coleridge: Kubla kán
A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DHPO ll Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23-232-336 E-mail:
[email protected] A Gabo Kiadó könyvei megvásárolhatók a Talentum Könyvesboltban Cím: 1054 Budapest, Bajcsy-Zsilinszky út 66. Telefon: + 36 1 311 8824
Készült a Borsodi Nyomda Kft.–ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató
