MICHAEL WHITE. Napéjegyenlőség GABO

MICHAEL WHITE Napéjegyenlőség

GABO

A mű eredeti címe: Michael White: Equinox Fordította: Dobos Lídia A könyvet tervezte: Kállay Judit Copyright © Michael White, 2006 Hungarian translation © Dobos Lídia, 2006 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2006 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.

Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 963 689 004 8

Lisának, Indiának, George-nak, Noahnak és Finn-nek

ELŐSZÓ Oxford, március 20., 19 óra 36 perc Mialatt a lány a barátjánál vacsorázik, a férfi elvágja az üzemanyagkábelt a lány kocsijában. Elnézi, ahogy a benzin kicsöpög az aszfaltra, és kis patakban folyik le a dombon, egyre távolabb a kocsitól, majd lassan elpárolog. Percekkel később látja, amint a lány kijön a házból, aztán követi a kocsiját vagy kétszáz méteren át. Figyeli, hogy állítja le a haldokló járművet az út mentén. Lekapcsolja a lámpát, elfordítja a slusszkulcsot, majd csöndben odagurul, és megáll ötven méterrel a lány kocsija mögött. Figyeli, ahogy amaz hiába próbálkozik életet lehelni a kocsiba. Kiszáll az autójából, lassan végigmegy az úton, kerüli a holdfényt, és követi az árnyékok mozaikfoltjait. A lány is csak árnykép, a citromsárga holdfény ráömlik a háztetőkre, és megvilágítja a fák ágait és leveleit. A férfi műanyag papucscipője besüpped a puha pázsitba. Hallja a saját egyenletes légzését, a kifújt levegő nekiütközik az arcát borító műagyag védőmaszknak. Meggyorsítja lépteit. A lány abbahagyja a slusszkulcs forgatását, és körbenéz, de nem látja az árnyékban a kocsi felé közeledő férfit. Az viszont látja, amint a lány előveszi a mobilját valahonnan az utasülésről. Még két lépés, és az ajtónál van. Kinyitja, és fejjel előre benyomul az autóba. A lány felsikolt, ujjai elernyednek, a mobil leesik a kocsi padlójára. A férfi egy pillanat alatt odahajol. A lány nem látja az arcát, mert eltakarja a védőálarc. A lány remegni kezd, szája nyitva, nem jön ki hang a torkán a félelemtől. Már majdnem felsikolt, ám ekkor támadója a szabad kezével befogja a száját. A férfi arca pár centiméterre van most a lányétól, így az még a maszkon keresztül is érzékeli a hatalmas fekete pupillákat. A fájdalom először csak olyan, mint egy tűszúrás, de a következő pillanatban felerősödik, és szétárad a mellében. Hinni sem akarja, ahogy érzi, valami kifolyik belőle, átnedvesíti a blúzát. A penge fémjét mintha a torka belsejében érezné, ahogy nyomul felfelé az agyába. Megvonaglik, hörgés szakad ki a torkából, de azt is elnyeli a halott levegő. Aztán vér bugyog ki a szájából. Az ütőérből kispriccelő vér ráfröccsen az első ülésre és a szélvédőre. Pár másodperc még, és a lány halott.

1. FEJEZET Laura Nivent öreg barátja, a főkönyvtáros, James Lightman kísérte ki a Bodleian Könyvtár ajtaján. Az elmúlt három hétben gyakran találkoztak, ez volt a nő első oxfordi útja négy év után. Lementek az utcára vezető lépcsőn. Laura arcon csókolta az öreget, aki megfogta a nő vállát, és eltartotta magától, úgy nézte. Laura magas volt és karcsú, széles hajtókájú bordó blézerben, fakó farmerban és hasított bőr papucscipőben, szőke haját hátul laza kontyba fogta össze. Lightman úgy ingatta a fejét, mint akinek kedvére való, amit lát. – Nagyon jó volt magát újra látni, drágám – mondta. – Kérem, a legközelebbi látogatásával ne várjon ilyen sokáig. – Máskor károgó hangja feltűnően halk volt, szinte suttogott. Laura elmosolyodott, behatón tanulmányozta a ráncos, jóságos arcot. Lightman éppolyan volt, akár egy vén teknős, a páncélja maga a Bodleian, a világ legnagyszerűbb könyvgyűjteménye. Laura, mielőtt elindult volna lefelé a lépcsőn, megölelte az öreget. Leérve megállt, visszanézett, de Lightman addigra már bement. Laura nagyon szerette ezt a várost, és a gyomra összerándult arra a gondolatra, hogy nemsokára már hazaindul. Oxford akkor ivódott a vérébe, amikor diákként élt itt, több mint húsz évvel ezelőtt. Része lett a város, éppúgy, mint ahogy a maga módján ő is része lett a városnak, mintha egy szál lett volna abban a nagy emberi kárpitban, amelyből a város történelmét szőtték. Befordult a Broad Streetre, végigment a Sheldonian Színház előtt, lelépett a járdáról, de nem nézett körül minden irányban, és egy fiatal nő ősrégi Hercules biciklijén majdnem elütötte. Az utolsó pillanatban kapta el a kormányt, és dühödten csilingelt. Laura utána nézett, ahogy a St. Giles felé elhajtott. Húsz évvel korábban ez még az amerikai turisták szándékos megfélemlítésének számított volna. Biztos eléggé közhelyes lehetek, gondolta, ahogy itt az eltűnt idők nyomát keresem. De nem csak az én személyes történetemről van szó, azért szeretem, mert én is része vagyok ennek a szövedéknek. Mit is szeretek rajta? Laura nem tudta pontosan meghatározni, körülírhatatlan emberi érzés volt, éppoly titokzatos, mint a becsület, az altruizmus vagy a szentimentalizmus. Amikor itt járt egyetemre, nagyon kedvelte a régi oxfordi történeteket, és elsőéves korában hosszú-hosszú levelekben írta meg őket a barátainak Illinoisba és Dél-Karolinába, meg az otthoniaknak Kaliforniába. Mintha felvágott volna Oxforddal, mihelyt ő is a része lett. Laura számára

Oxford az álmok városa volt, valami irreális hely, amely az idegent páratlan gazdagsággal nyűgözi le, mégis friss levegőt juttat a tüdejébe. Olyan hely, gondolta, miközben átvágott a St. Gileson az étterembe, ahol fél kilencre várták, amiért érdemes élni. * Philip Bainbridge ugyanabban a pillanatban Oxfordnak egy egészen más képét látta. A régi városfaltól úgy húsz kilométerre lakott, egy Woodstock nevű faluban, és a St. John’s College-ban lakó lányáért, Joannáért ment Oxfordba. Útközben ő a városnak csak a legrosszabb arcát látta. Egy rozsdás Rover 216-os vágott elé, amelyben három hiperaktív fiatal ült a helyi lakótelepről, Blackbird Leysből. Az egyre burjánzó gettó mindössze pár kilométernyire van az álmok tornyaitól. A közlekedési lámpánál aztán egy Mini Metró sofőrje kiabált vele rondán, azzal vádolva, hogy elzárja az utat előle. Pár perccel később a Banbury Roadon egy részeg lépett a kocsija elé, épp, amikor elindult az újabb lámpánál. És még nem volt fél kilenc. De Philip hozzászokott mindehhez. Imádta a várost, a hibáival együtt. Azóta volt szerelmes bele, amióta 1980-ban a Balliolba került, hogy filozófiát, politikatörténetet és közgazdaságtant hallgasson. Most, több mint negyedszázaddal később, el sem tudta volna képzelni, hogy valahol másutt is élhetne. Dicshimnuszokat zengett Oxfordról, és teljesen komolyan azt hangoztatta, hogy ha mediterrán lenne a klímája, Oxfordot Tökéletes Paradicsomnak hívnák, és ő itt töltené az örök életet. És mindezt egy olyan ember mondta, aki idejének nagy részében az ősi város fonák oldalával foglalkozott, vagyis hát azzal kellett foglalkoznia. Évekig szabadúszó fotós volt, most pedig a Thames Valley rendőrség kötelékében helyszínelő fényképészként kereste a kenyerét. A munkában eltöltött idő alatt látott már tengernyi vért, és számtalanszor tanúja volt a szinte elviselhetetlen fájdalomnak. Épp ezek miatt tudta, hogy Oxford valójában éppen olyan, mint Los Angeles vagy a londoni East End. Ettől persze még imádta a várost, de tudta, hogy mint minden ezen a halandó világon, mindaz, amit Oxfordban isteninek vélnek, vérrel és hullák szétfröccsent szürkeállományával van beszennyezve. És azt is tudta, ilyen a világ, legyen az Venice Beachen, a Nyolcadik sugárúton vagy éppen Oxfordban, egy nyári estén. Philip leparkolt a St. Gileson, és átrohant a St. John’s portájára, ahol Joanna már várta. Kimondhatatlanul szép volt, akár egy Arthur Rackhamfestmény, fakó farmerjában és Ralph Lauren bőrdzsekijében. Vörös haja természetes csigákban hullott a vállára. Dióbarna szeme volt, sápadt bőre, széles pofacsontja és telt ajkai. – Bocs, hogy késtem.

– Apu, ismerlek, nem lepődtem meg – felelte a lány mosolyogva. Hangja kicsit rekedtes volt, mintha állandóan meg lenne fázva; annak a férfinak, akinek sikerült ellenállnia a külsejének, ettől biztosan leomlik az utolsó védőbástyája is. Philip megvonta a vállát, és a karját nyújtotta a lánynak. – Rendben. Akkor készen állsz anyával vacsorázni? – Azaz hogy készen állunk, nem? – mondta Joanna és fölnevetett. Elindultak a St. Gileson. – Na, mondd csak, hiányzik New York? – kérdezte Philip. – Még nem. – Nem sokat beszélsz a régi életedről. – Azt hiszem, azért, mert nincs róla sokat mondani. És apu, az, hogy „a régi életed”, cikisen hangzik. Csak mennyi is… hat hónapja vagyok itt. – Hosszabbnak tűnik. – Naaa, kösz! – Odafordult Philiphez, a szája nyitva maradt. – Ha a helyedben lennék, becsuknám a számat. Joanna megrázta a fejét, és vágott egy grimaszt. – Szóval jól érzem magam itt. Greenwichben… hogy is mondjam, volt egy kis klausztrofóbiám. Klassz hely, de tudod, a „túl kicsi a lakás a hirtelen híressé vált anya és kamaszlánya számára”-szindróma. – Igen, ez egész komoly társadalmi betegség. Örülök, hogy nem nekem kell megoldanom, ez is az egyik előnye annak, hogy valaki elszánt agglegény. Joanna mintha kételkedett volna ebben. – Úgy gondolod? De a hátrányait még ez sem feledteti, nem igaz? Mondtam már, mielőtt elhagyom a tudománynak ezt a megszentelt csarnokát, felszedek neked egy rendes nőt. Valakit, aki gondoskodik rólad. – Jaj, ne már! Talán föl kellene hizlalni engem? – mondta Philip és megsimogatta domborodni kezdő pocakját. Átvágtak az úton, és elhaladtak az ódon Quaker-ház előtt. A járda keskeny volt, balra fémkorlátok, jobbra az úttest. A korlátokhoz mindenütt ócska biciklik voltak láncolva. Egy rongyos koldus nem valami ügyesen narancsokkal próbált zsonglőrködni. – Lenne egy kis aprója? – motyogta reménykedve, ahogy apa és lánya elhaladtak előtte. Ekkor vagy húsz méterre tőlük megpillantották Laurát, aki a Brown étterem előtt már várta őket. * Elvitték a tányérjaikat, és a pincérnő teletöltötte a borospoharaikat. Laura szkeptikusan nézegette a desszerteket az étlapon, és kortyolt a borából. A konyhába vezető ajtó mellett ültek, és ahogy a pincérek ki s be rohangáltak,

odaláttak a benti jól szervezett káoszra. A dohányzórészleg felől átszűrődött a füst, és a száz-egynéhány vendég beszélgetése egybevegyült a hangszóróból alig hallható acid jazz hangjaival. – Hiányozni fogsz nekünk, Laura – mondta Philip a borospohara széle fölött, és először a nőre, majd a lányára nézett. Véget ért Laura oxfordi tartózkodása, másnap reggel visszaindul New Yorkba, és bár már alig várta, hogy otthon legyen szép és tágas Greenwich Village-beli lakásában, lelkének másik fele ide húzta. Neki is hiányozni fog Oxford, és az a két ember, aki a világon a legtöbbet jelenti számára, Philip és Joanna. – Biztos vagyok benne, hogy nemsokára visszajövök – mondta, és néhány szőke hajtincset visszadugott a jobb füle mögé. – Ellenőriznem kell ezt is itt – mondta, és Joannára nézett. – Ja, ellenőrzésre aztán nagy szükségem van – vágott vissza a lány, és sértetten nézett az anyjára. – Na, akkor igyunk a kellemes utazásra – emelte meg poharát Philip. Jo is kontrázott, de közben már állt fölfelé, és az óráját nézte. – Anya, tényleg bocs, de el kell mennem. Tíz perce találkoznom kellett volna Tommal – mondta, kiitta a poharát, és lerakta az asztalra. – Rendben – felelte Laura, és ő is félig fölállt. – Szaladj csak. És üdvözlöm a barátodat. Joanna, mintha meg sem hallotta volna, Philiphez fordult, és egy csókot nyomott az arcára. – Reggel még találkozunk, csak hogy megnézzem, megvan-e a jegyed és az útleveled – fordult vissza Laurához mosolyogva, majd elindult a zsúfoltan álló asztalok közt. Azok ketten követték tekintetükkel a kijáratig, ahol a lány visszafordult és integetett. Aztán mindketten az asztalra könyököltek, és egymást nézték. Laura a két nyitott tenyerébe támasztotta az állát. Ha végignézett az éttermen, eszébe jutott, hányszor üldögélt ő is itt. Diákkorában szinte törzsvendégnek számított, itt randevúzott először Philippel, és itt mondta el neki, hogy terhes Joannával. Szerette az étterem soha nem változó berendezését is, a krémszínű falakat és a régi tükröket, a fényesre polírozott tölgypadlót és a hatalmas pálmákat. Szinte látta régi önmagát valamelyik szomszédos asztalnál, és a fiatal Philipet, ahogy visszanéz rá. – Szóval megérte eljönni? – kérdezte Philip kis idő múlva. – Megtaláltad, amit kerestél? Laura kortyolt egyet a borból, letette a poharat, és a pohár szárát babrálta, figyelte, az étterem fényei milyen mintákat adnak ki a vörös folyadékban. – Igen is meg nem is – fogott bele egyet sóhajtva. – Hogy őszinte legyek, azt hiszem, zsákutcába jutottam. – Csak nem?

– Tudod, előfordul. – Ez akkor most azt jelenti, hogy csak az idődet pocsékoltad? – Nem – felelte Laura nyomatékkal. – Csak azt, hogy keményebben kell dolgoznom – mondta, majd kis szünet után folytatta: – Szóval azt hiszem, ejtem az ötletet. Philip meglepődve nézte. – De hiszen olyan ígéretesnek tűnt. – Igen, de hát az írás, az ilyen. Azt hiszed, valami működik majd, és néha valóban így is van, néha meg egyáltalán nem. – Nagyon nyugodtan beszélsz erről. – Ebben a játékban vastag kell, hogy legyen a bőr a képeden. Fél életemen át tapostam a szart a kiadók világában, és mondhatom, szívem, nem valami felemelő. Laura igazságtalan volt magához, és ezt mindketten tudták. Éveken át küszködött New Yorkban mint újságíró, és szabad idejében vagy fél tucat regényt megírt, majd elnézte, hogy mindegyik eltűnik a süllyesztőben, de egy évvel azelőtt a jó gombokat nyomta meg, és befutott. A Kárpótlás egy, a 17. századi New Amsterdamban játszódó történelmi krimi volt. A New York Times vibrálóan izgalmasnak nevezte. Megkapta a White Rose regényírói díjat, és épp elég fogyott belőle ahhoz, hogy Laura végre otthagyhassa a mindennapos munkáját. A média azonnal felfedezte és megszerette, tetszett a külseje éppúgy, mint újságírói tevékenysége. Laura New York City legrémesebb bűnügyeiről tudósított. És tudta, eljött az ő ideje, ezért belevetette magát egy új projektbe, egy a 14. századi Oxfordban játszódó regény megírásába, amelynek főszereplője valóságos személy volt, Thomas Bradwardine, a teológus és matematikus, és az akkori király, II. Edward meggyilkolására irányuló összeesküvésről szólt. – És mi van Bradwardine-nal, a titokzatos szerzetessel? – Még mindig érdekel, amúgy sosem volt szerzetes, Philip. – Elmosolyodott. – Csak épp rájöttem, hogy ő sohasem lehetett benne a király elleni összeesküvésben. Nem az a típus volt. Rejtély az az ember, afféle zseni. Mélyen vallásos, kora legnagyobb matematikusa volt, majd canterburyi érsek lett, de Rambónak nem mondható. Mindegy, eddig el sem jutottam az egésszel. Egyébként is, egy rakás más sztori van, ott keringenek az éterben, csak arra várnak, hogy elkapjam őket. És az is lehet, hogy még Bradwardine is megjelenik a radarkijelzőmön, mindenesetre most elmentettem. – Ez úgy hangzik, mintha én mondtam volna – vágta rá Philip. – Hát, tudod, lehet, hogy kicsit szigorú voltam veled kapcsolatban ezek alatt az évek alatt – mondta Laura, majd hátradőlt, kortyolt egyet, és miközben a bor zamatát ízlelgette, Philipet nézte. A férfi elfordította a fejét, egy pincért keresett. Ahogy Laura elnézte a férfi profilját, döbbenten gondolt arra, hogy több mint húsz év telt el az első találkozásuk óta, és

hogy Philip ez alatt az idő alatt alig változott. Igen, van pár ősz szál a kusza sötét fürtjei között, az arca kicsit megereszkedett, a szeme talán fáradtabb. De még mindig ugyanolyan magabiztos a mosolya, amelyet Laura annyira vonzónak talált, amikor Philip huszonkét éves volt. Annyit gondolt rá, a világ túlsó végén is! Laura oly régóta volt már távol, hogy szinte valószerűtlennek tűnt, hogy most újra itt ülnek ebben a zsúfolt étteremben, az eső veri az ablakot, és az utcai lámpák ólmos fénnyel izzanak. Most, hogy Philipet nézte, Laura rájött, miért szeretett bele elsősorban, miért adta át úgy magát neki, mint ahogy se addig, se azóta soha senkinek; egy pillanatra hinni sem akarta, hogy egyáltalán kisétált az életéből. – Kávét? Laura mintha meg sem hallotta volna. – Helló! Kérsz kávét? A pincér ott állt az asztaluk mellett, Philip meg az orra előtt integetett. – Jaj… igen… bocs, koffeinmenteset tejjel… kösz. – Mérföldekre voltál innen. Bradwardine és a Plantagenetek világában? – Azt hiszem – hazudta Laura szemrebbenés nélkül. – Szóval akkor mit csinálsz? – kérdezte Philip, miután elment a pincér. – Hát, nem igazán tudom. De majd biztosan kitalálok valamit. – Laura szándékosan adott ilyen határozatlan válaszokat, és Philip ezt pontosan tudta. Épp folytatni akarta a beszélgetést, amikor megcsörrent a mobilja. – Philip Bainbridge – szólt bele. – Igen… igen. – Szokatlanul nyers a telefonban, gondolta Laura. – Rendben, nem vagyok messze. Ott tudok lenni… lássuk csak… negyedóra múlva. Igen? Rendben – mondta, majd kikapcsolta a telefont. – Valami baj van? – Nem, csak a szokásos. A kapitányság volt. Fotóznom kell, a Perch mellett történt valami. De többet nem mondtak. Bocs, de kérnünk kell a számlát. 2. FEJEZET Philipnek nem volt annyi ideje, hogy hazavigye Laurát. Iszonyú hideg volt a harmincéves kocsiban, és Laura megkönnyebbült, amikor meglátta a kék fényeket. Lehúzódtak az útról a padka melletti sáros részre, majd megálltak a bűnügyi helyszínt jelölő, fényesen kivilágított fehér sátortól úgy tízméternyire.

Philip leállította a motort, Laura pedig kinézett a koszos szélvédőn; a sűrű sötétséget egy pár reflektor hasította ketté a sátor mellett. Egy fehér ruhás alak, hátán a zöld betűs HELYSZÍNELŐK felirattal, elment a kocsi mellett a sátor felé, fölemelte a bejárati sátorlapot, és belépett. Philip kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt, majd visszahajolva így szólt: – Laura, attól tartok, itt kell maradnod. Erre a területre csak a rendőrség léphet be. – Aztán hátrament a csomagtartóhoz, kivett belőle egy nagy bőrtáskát a felszerelésével, és a vállára vette. Belekotort, miközben előrement a kocsiajtóhoz. A digitális Nikonja lencséjével matatva újra behajolt az ablakon. – Megvársz itt, ugye? Különben sem túl kellemes hely az ott bent – tette még hozzá, és mielőtt a nő bármit is mondhatott volna, Philip már elfordult. Laura pár percig ott ült a kocsiban, de akkor úrrá lett rajta a kíváncsiság. Kilépett a sárba, és elindult a sátor bejárata felé. Senki sem járt arra, senki sem állította meg. Csak épp bekukkantok, mondta magának. Félrehúzta a műanyag lapot, és benézett, de csak két rendőrtiszt hátát látta, meg egy halottkémet, ahogy lehajol, és egy csipesszel valamit berak egy nejlonzacskóba. Mögötte egy kis piros autó volt látható, ajtajai nyitva, és az oldala tele volt fröcskölve sárral. Laura visszahajtotta a sátorlapot, és lábujjhegyen megkerülte a sátrat, amíg talált még egy bejáratot rajta. Leguggolt, és benézett a résen. A kocsi most alig volt egy méterre tőle, és Laura a nyitott ajtón jól beláthatott. A hátsó ülésen egy fiatal nő holtteste hevert. Karjai és lábai széttárva, feje hátracsúszott, szeme nyitva, vakon bámulta a kocsi tetejét. Egyszerű topot és szoknyát viselt, mindkettő át volt áztatva vérrel. Bőre olyan fehér volt, mintha minden vér kifolyt volna belőle, és a fehérséget csak fokozták a sátor belsejében égő reflektorok. A világos üléshuzatok is át voltak itatva vérrel. A kocsi egész belseje úszott a vérben, az artériákból a szélvédőre és a műszerfalra is jutott bőven. A lány nagyon fiatal volt, annyi talán, mint Jo. Nagyon csinos lehetett, hosszú, szőke haja ráomlott az ülés támlájára, de azt is vér tapasztotta össze. Mély, vörös vágás húzódott az egyik fülétől a másikig, és még egy vágás a nyakától a köldökéig. Felnyitották a bordáit, és kihajlították a csontokat. Laura fölállt. Már régóta abban a hiszemben élt, hogy épp elég bűnügyi helyszínt látott ahhoz, hogy semmi se hasson rá, de hirtelen émelygés fogta el, úgy érezte, hánynia kell. Csak túl gyorsan álltam föl, mondta magának, és mélyeket lélegzett, míg elmúlt a hányingere. Hozzászokott az efféle látványhoz, de érezte, ennek az emléke nem múlik el majd gyorsan. Kiegyenesedett, és épp indult volna vissza a kocsihoz, amikor valaki megszólalt mellette: – Jó estét! Laura gyorsan megfordult, és látta, hogy egy fiatal rendőr nézi. Biztos

rémes látványt nyújthatok, gondolta; fázott, és tudta, minden vér kifutott az arcából, a homlokán verítékcsöppek gyöngyöztek. – Én… szóval… – Erre tessék, kérem – mondta a rendőr, és megfogta Laura karját. A sátorban a rendőr odaszólt egy civil ruhásnak, míg Laura a most már egészen közelről látható autóra bámult döbbenten. – Jó estét – mondta a tiszt, és alaposan végigmérte Laurát. – Mondja, mi szél hozta erre egy ilyen csúnya hideg estén? Laura már majdnem válaszolt, amikor Philip odanézett, leengedte a fényképezőgépét, és egy nagyot sóhajtott. – A francba – morogta, és odalépett. – Monroe felügyelő – szólalt meg Philip, és ügyelt rá, hogy pillantása ne találkozzék Lauráéval. – Ismerem a hölgyet, Laura Niven. John Monroe magas, széles vállú, nagydarab ember volt, rosszul szabott barna öltönyéhez valami mustárra emlékeztető színű, jobb napokat látott nyakkendőt viselt. A negyvenes éveinek elején járt, kopasz volt, csak a feje két oldalán látszottak sötét foltok, borostára nyírva. Ígéretes sprinternek indult, de már nem volt formában. Rövid, vastag nyaka volt és hatalmas feje. Legszembetűnőbb vonása, ami talán valami vonzerőt kölcsönzött neki, de nem annyira, hogy feledtesse a sajnálatos többit, hatalmas fekete szeme volt. Intelligenciát és határozottságot sugárzott, de sem lágyság, sem humor nem tükröződött benne. – Aha, szóval az ismerőse, Mr. Bainbridge – mondta, klasszikus baritonjában némi szarkazmussal. – Igen… elnézést kérek, szóltam neki, hogy… – Az istenért, Philip! – szólt közbe hirtelen Laura. – Tudok én beszélni, nem vagyok taknyos kölyök. – Monroehoz fordult, aki kicsit meglepődött, és szúrós szemmel nézett Laurára. – Főfelügyelő úr… Monroe főfelügyelő úr… Sajnálom. Philip mondta, hogy maradjak nyugton. Csak… – Kíváncsi volt? – Igen, azt hiszem… – Miss Niven, ugye tudja, hogy ez egy gyilkossági helyszín, ráadásul különösen csúnya. A lakosságnak… – Főfelügyelő úr, én kezeskedem Lauráért – mondta Philip. – Gondolom, ő is tudja, hogy nem lett volna szabad ide jönnie, de… Szavait félbeszakította egy fehér ruhás, aki a kocsitól szólt oda. – Főfelügyelő úr! Azt hiszem, ezt látnia kéne. Monroe megfordult, és két lépést tett a kocsi felé. Philip Laurát nézte, és már éppen mondani akart valamit, amikor, legnagyobb megdöbbenésére, a nő elindult Monroe után. – Ez volt a sebben – mondta a halottkém, és kesztyűs két ujja közt

egy vérben úszó pénzérmét mutatott fel. Monroe-n is kesztyű volt, megfogta az érmét, és a fény felé tartotta. Laurának sikerült jól szemügyre vennie, mielőtt Monroe haragosan ránézett. Egy negyeddollárosnyi nagyságú volt, az egyik oldalán öt nőalakkal, akik egy tálat tartottak a fejük fölé. – Úgy nézem, színarany – mondta a halottkém –, de ezt a laborban még meg kell erősíteni. – Monroe egy nejlonzacskóba rakta az érmét, és amikor megfordult, észrevette, hogy Laura még mindig ott van. Fagyos pillantást vetett Philipre. – Mr. Bainbridge – szólalt meg, és megpróbált lazítani az ingnyakán – , ha itt végzett, lenne szíves visszakísérni a hölgyismerősét a kocsihoz, és hazafáradni? – Hát akkor, jó éjt, felügyelő – szólt Laura. – Örülök, hogy találkoztunk. 3. FEJEZET – Mi a francot képzeltél? – üvöltötte Philip. Laura nem emlékezett rá, hogy valaha is látta-e ilyen dühösnek. – Hát nem fogod fel? Nekem ez a munkám, és egy ilyenért akár ki is rúghatnak. Laura nagyon rosszul érezte magát, de továbbra is méltatlankodott. – Az istenért, Philip, nyugodj már meg. Csak belestem a sátor nyílásán. Az a zsaru csak rontott a dolgon, amikor bekísért, nem gondolod? Philip egy pillanatra ránézett a nőre, majd vissza az országútra. – Tudod, néha… – Mi van? – Hát az, a rossebbe, hogy ez tilos. A bűnügyi helyszín nem hozzáférhető a nagyközönség számára, hacsak a rendőrség nem dönt úgy. És ezt te rohadt jól tudod, Laura. – Jól van, na. Sajnálom. Elnézést is kértem volna… csak nem volt rá alkalmam. – Még az a szerencséd, hogy Monroe el volt foglalva. – Igen, igazad van. Mindketten elhallgattak. – Na, és mit tudtok erről az egészről? – Nem vagyok felhatalmazva rá, hogy beszéljek róla, Laura. – Ugyan már, Philip, hiszen én kérdeztem. Philip az utat bámulta, és Laura látta, hogy megfeszül az álla. Tudta, Philip még mindig nagyon dühös rá. – Ja, szóval erről van szó? Hírzárlat, csak mert megszegtem a szabályokat?

Philip továbbra is úgy tett, mintha nem hallaná. – Jellemző – vetette oda Laura. Philip akkor hirtelen fékezett, és egyetlen gyors mozdulattal leállította a kocsit az út mellett. Hagyta a motort járni, és szembefordult Laurával. – Figyelj ide – kezdett bele. Nem tudta eltitkolni, mennyire dühös. – Laura, én nagyon szeretlek, de néha te vagy a legidegesítőbb, legpofátlanabb némber a világon. Laura közbe akart szólni, de a másik nem hagyta. – Nem, most az egyszer végighallgatsz – mondta, és megemelte a hangját. – Nekem ez az életem. Te holnap visszarepülsz New Yorkba, vissza a könyveidhez és a magánéletedhez. Én viszont egy héten többször is találkozom ezekkel az emberekkel. Én így keresem a kenyeremet, ez a munkám. De hiszen neked sosem volt az erősséged, hogy bármit is tiszteletben tarts! – Hogy micsoda? – vágott közbe Laura. – Ahogy mondtam. Soha nem tiszteltél semmit. Mindig is azt csináltad, ami neked tetszett. Jöttél-mentél, ahogy kedved tartotta. – Philip elhallgatott, hirtelen megbánta, hogy ennyi mindent mondott, és tudta azt is, haragjának részben semmi köze ahhoz, amit Laura az este csinált. Sokkal inkább a múlthoz van köze. Hosszú csend következett. – Nem hiszem, hogy ez tisztességes lenne – szólalt meg végre Laura. – Egyoldalúan beszélsz. Ha Joannára gondolsz, arra, ahogyan döntöttünk, akkor te éppen úgy a részese voltál azoknak a döntéseknek, mint én. – Igazán? – kérdezett vissza Philip, de már egy kicsit nyugodtabb hangon. – Igazán? Ha megkérlek rá, itt maradtál volna vele Angliában? Nem hiszem. Laura erre nem tudott mit mondani. Hogyan érzett akkor, húsz évvel azelőtt? Gyerekek voltak még, ennyire egyszerű. Ő csonka családból jött, a szülei elváltak. Anyja, Jane, a B kategóriás mozifilmek hősnője a rehabilitációs osztályról kijőve épp egy kommunában élt San Luis Obispóban, apja pedig sztárügyvéd volt Los Angelesben. Ő maga Rhodesösztöndíjat kapott, hogy Oxfordban a Magdalen College-ban művészettörténetet tanuljon. És tele volt ambícióval, nagyra törő tervekkel. És akkor, még az egyetem befejezése előtt, terhes lett, épp a záróvizsgák előtt émelygett reggelente. A többiek az utolsó vizsga után üvegből vedelték a pezsgőt, ő pedig visszament a szobájába, sírt, és hányt még egy kicsit. A szülei a diplomaosztásra Oxfordba utaztak, és Laurának sikerült beszélnie az anyjával. Jane Niven sztoikus nyugalommal fogadta a hírt, és meg sem próbálta befolyásolni a lányát, semmilyen irányba. Ő évek óta a saját démonaival küszködött, nem volt nagy ügy számára, hogy a lánya huszonegy évesen teherbe esett. Lehet, hogy ez is hozzájárult a problémáihoz, lehet, hogy jobb lett volna, ha valaki rávezeti a döntésre.

Philip megpróbálta felnőttként kezelni az ügyet, ám valójában ő is gyerek volt még. Egy évvel korábban végzett, és abból tartotta fenn magát, hogy esküvőket és kisbabákat fotózott, miközben saját kiállításról álmodozott, ami a valóságban csak egy évtizeddel később következett be. Le volt robbanva, éretlen volt, és halvány gőze sem volt róla, mit is kéne tennie. Laurának a szülés után megfordult a fejében, hogy Angliában marad, és állást keres valahol. Lehet, hogy Philippel ketten mentek volna valamire, de valami azt súgta Laurának, hogy nem fog sikerülni. A kicsi még nem volt hat hónapos, amikor Laura úgy döntött, visszaköltözik vele Amerikába. Philippel barátok maradtak, és a férfi, amikor csak tehette, átment őket meglátogatni. Amikor Laura végre rendes állást kapott a New York Postnál mint bűnügyi tudósító, kicsit jobban keresett, és akkor már ő is átátruccant Angliába Joannával. Három évvel később férjhez ment. Férje, Rod Newcombe céltudatos és szorgalmas dokumentumfilmes volt. Nagy terveket szövögettek, hogy majd együtt egy, a való életből vett krimisorozatot készítenek. Rod kedves volt Joannával, aki imádta, és egy rövid ideig boldog család voltak. És akkor 1994-ben Rod elutazott Ruandába, és egy hullazsákban tért vissza. Jo hétéves volt, és nem fogta fel, mi történt a mostohaapjával, és azt sem, hogy nem maradt meg más belőle, mint egy videofelvétel. Laura számára is igen nehéz volt az az időszak. Épp akkoriban került a bűnügyi tudósítókhoz, és még nem tudott igazán bánni a nap mint nap megtapasztalt kínokkal és rémségekkel. Egyszer egy gyilkosságról kellett tudósítania, ahol egy prostituált leharapta a vendége péniszét, majd fejbe lőtte magát. Ezután Laura antidepresszánsokat szedett, és hetente járt terápiára. Lassan hozzáedződött annak a munkának a szomorú realitásaihoz, amiből a számláit fizette, de nemegyszer megbánta élete valamennyi döntését. Valahányszor találkozott Philippel, arra gondolt, mennyire szereti, és milyen más lett volna az élete vele. De mindahányszor így érzett, azt is tudta, hogy valójában nem könnyebb, hanem nehezebb lenne nekik hármasban. Laura most rájött, mennyire bánja a korábbi viselkedését. Egy pillanatra az, amit akkor este csinált és mondott, úgy tűnt, jól jellemzi az elmúlt húsz évben tanúsított viselkedését, a tagadás univerzumát, amelyet maga köré épített. Nagyon elszomorodott, és ugyancsak össze kellett szednie magát, hogy visszafojtsa a könnyeit. Nem tudta a választ Philip kérdésére. Vajon bármit is másképp csinálna ma? Vett egy nagy levegőt, és így szólt: – Sajnálom, Philip. Ostobán viselkedtem. A férfi pár pillanatig nézte. Laura nem tudott válaszolni a kérdésére,

de Philip ezt megértette. Neki sem voltak válaszai. Gyanította, hogy Laura néha azt kívánja, bárcsak másként alakultak volna a dolgok. Mert azt tudta, hogy ő igen, mégpedig gyakrabban, mint ahogy ezt bevallotta volna magának. És amikor ezen töprengett, mindig megszólalt egy makacs hang, amely véget vetett a belső vitának azzal a logikus kijelentéssel, hogy most már késő, ami történt, megtörtént. Hirtelen elmosolyodott. – Ó, biztos vagyok benne, hogy Monroe túlteszi magát ezen. Jó zsaru, de hamar felkapja a vizet. Laura odahajolt Philiphez, és arcon csókolta, miközben az sebességbe tette a kocsit, és visszahajtott az útra. – Szóval, elmondod, amit tudsz? Philip hatalmasat sóhajtott, de a dühe már teljesen elpárolgott. – Istennőm, ugye, te sosem adod fel? – Naná, hogy nem – felelte mosolyogva Laura. – Általában nem. – Hát, hogy őszinte legyek, én sem tudok sokkal többet, mint te. A lány úgy húsz év körüli lehetett, egy barátjától ment hazafelé. Valamikor hét és fél kilenc között halhatott meg, ma este. Egy, a kutyáját sétáltató pasi talált rá. A legközelebbi ház pár száz méterre van. Senki sem látott vagy hallott semmit. – De azok a sebek… – kezdett bele Laura, de elcsuklott a hangja. – Otthon közel tizenöt éven át voltam bűnügyi riporter, de ilyesmit még sohasem láttam. – Hát, valóban nem volt szép. – Én hozzászoktam a nem szép dolgokhoz, kivágják a kurvák nyelvét, félautomaták szétloccsantják valakinek az agyát, meg effélék. De ennek a lánynak kitépték a szívét, az istenért. Jobban mondva, gondos sebészi munkával eltávolították. – Tudom, én fotóztam. – Ez nekem nem tűnik átlagos gyilkosságnak, Philip. Ez több annál… nem is tudom… valami rituális izé, azt hiszem. – Igen, az lehet – mondta Philip, és mereven nézte az utat. – Én nem vagyok zsaru. Egy darabig csönd volt, majd Laura szólalt meg: – És az az érem… Mi a frász lehetett az? – Mi ez a nagy érdeklődés? – vágott vissza Philip kicsit ingerülten. – Na, mit gondolsz? Azt hiszem, lélekben még mindig a régi bűnügyi tudósító vagyok. 4. FEJEZET A szél üvöltve rázta Philip házának ablakait. Laura rosszul aludt, éberen,

fel-felriadva álmából. Ugyanazt álmodta, amit az ilyen éjszakákon szokott. Nem is álom volt az, inkább torz emlék. Úgy kezdődött, hogy ő Los Angeles fölött repül. Éjszaka van, és a szüleit látogatja meg nem sokkal azután, hogy visszaköltözött New Yorkba. Már a külváros fölött repülnek, a pilóta még nem jelentette be, hogy megkezdi a leszállást. Tíz perccel később már a város fölött járnak, a gép lassan északnak fordul, párhuzamosan a parttal. Laura már látja az egész várost, ki van világítva, akár egy galaxis, mint a Hubble űrteleszkóp egyik képén. És minden kocsi egy csillag, minden ház egy kis naprendszer, a lámpák naprendszere. A légszennyeződés miatt csak halványan pislákol a fényük. Laura repült már ezzel a járattal korábban is, legalább egy tucatszor, de éjszaka még soha. Döbbenetes élmény volt. És akkor hirtelen megváltozott minden. A fényeket nézte, a magabiztosságnak ezt a parádéját, ahogy az emberiség beint Istennek. Micsoda pofátlanság! A 405ösön millió autó száguldott, de ezerméteres magasságból nem hasonlított útra. Laura nem látta a szalagkorlátokat, sem az aszfaltot, az út szélét sem, csak egy fekete csíkot a fények között. És a hideg fényű pontokat. Azok nem is lehetnek kocsik. Mintha testük sem lenne, csak maguktól mozognának a fényszórók. Laura döbbenten nézte az egészet, a hosszú fényfolyamokat, szabályos oszlopokban, mindkét irányban hat sáv, az egyik pont a másik után, ahogy együtt mozognak. Egy pillanatra felrémlett benne, hogy ezek fémdobozok, bennük Stan, Jim vagy Tabatha ül, és a dobozok viszik őket haza a kis Jimmyhez, Dorothyhoz, Doloreshez. De aztán csak lényeket látott, az emberiség kis buborékait, amelyekből zene szól. Laura fejében ezek a pontok afféle gondolatcsomagocskák is voltak, vágyak, óhajok, félelmek, gyöngeségek és emlékek batyui. Egyszer csak elmúlt a pillanat, és Laura már másnak látta a pontokat. Olyanok voltak, akár a vérsejtek, az egész látvány olyan, akár azokban az emberi testről szóló dokumentumfilmekben. A sztráda lett az ér, a fénypontok vérsejtek, a féklámpa a vörös vértest, a fényszóró meg a fehér, föl-le áramlottak egy valahol láthatatlanul fekvő sötét test ereiben. Laura felriadt, és felült az ágyban. Rálátott az órára, fél hat múlt két perccel. Kint tombolt a vihar. És akkor eszébe jutott, hogy amikor valamivel éjfél előtt hazaértek, Joanna még nem volt otthon, és ő nem is hallotta, hogy hazajött volna. Visszatette a fejét a párnára, de már teljesen ébren volt, és felrémlett előtte annak a lánynak a fehér teste ott az autóban. A kocsi egész belseje úszott a vérben. Laura az efféléhez már hozzászokott, de megjelent előtte a lány feltárt mellkasa. Látszott, hogy a bordákat valamilyen orvosi műszerrel vágták el, sebészek használnak ilyet. A vágás tökéletes volt, semmi fölösleges. És a szétmetszett erek, a szívhez vezető vénák és artériák

csonkjai. De azokat is pontosan vágták el. Laura hánykolódott egy darabig, forgolódott, megpróbált még aludni, hogy megszabaduljon a képektől. Aztán a saját életére gondolt. A bőröndjei be vannak csomagolva, ott állnak az ágy végében. Tízkor kell indulnia a reptérre. És holnap este már Greenwich Village-ben lesz, otthon, a lakásában, és megpróbál életet lehelni a halott virágaiba, és utat találni az új könyvéhez. Jaj, istenem, hiszen az új könyvvel nem jutok sehova, döbbent rá hirtelen, és ezzel a felismeréssel még messzebbre űzte az álmát. Megpróbálta összerakni a fejében az addig kidolgozott cselekményt, eltűnni a fantázia világában. Ezt a trükköt már korábban is alkalmazta, és gyakran működött álmatlanság ellen, de ma éjjel semmi sem tudta elszakítani a pillanattól. Bármire gondolt is, mindenből baj, probléma, aggodalom lett. Képzeletben megint a bűntény színhelyén járt, látta a rendőrtisztet. Mi is volt a neve? Monroe… Monroe, ahogy a gumikesztyűs ujjai közé fogja azt az érmét. Csillogott a reflektorfényben, kivéve ott, ahol rászáradt a vér. Laura ilyesmit addig még sohasem látott. Nagyon réginek nézett ki. És az ő hozzá nem értő szemének aranynak tűnt, régi aranynak. Miért hagy valaki ilyesmit hátra? Azonkívül, hogy árulkodó jel, biztosan egy vagyont ér. Laura ekkor Philipre meg a dühére gondolt. Teljesen igaza volt, hogy ennyire megharagudott rá, de Laura tudta, emögött több van, mint ami a felszínen látszik. Nem lehet az véletlen, hogy épp az elutazása előtti este történt minden úgy, ahogy. Előjött a régi neheztelés. Philip úgy érzi, ő elhagyta akkor, oly sok évvel azelőtt, bár mindketten sejtették, és mára már tudták is, hogy nem tudtak volna mit tenni. Ez a három hét csodás volt, és Laura beismerte, néha úgy játszott gondolatban, hogy ők egy család, hogy ő is itt él ebben a 17. századi házban, egy kis faluban Oxford mellett, és Joanna együtt nő fel velük. Jó volt így ábrándozni. Annyira belemerült az álmodozásba, hogy először meg sem hallotta a telefon csöngését lent a hallban. Aztán Philip kinyitotta a szobája ajtaját, súlyos lépteivel végigment a folyosón, le a meredek csigalépcsőn. Laura hallotta, hogy a férfi beszél, de azt nem értette, mit mond. Ahogy letette a kagylót, már jött is fölfelé. Pár pillanat múlva sietősen kopogott az ajtón, és választ sem várva azonnal belépett. Laura felült az ágyban. – Joannáról van szó – mondta Philip sápadt arccal, a hallból beszűrődő fényben. – Autóbaleset érte. A John Radcliffe-ben van. 5. FEJEZET Cambridge, 1689. február

Előző éjjel Isaac Newton még ahhoz is túl fáradt volt, hogy kicsomagoljon. Inasa, Elias Perrywinkle vonszolta föl az új szerzeményekkel megrakott bőröndöt a Trinity College kanyargós kőlépcsőjén abba a lakrészbe, amelyen Newton a legrégebbi társával, John Wickinsszel osztozott. Newton adott egy kis pénzt az inasnak, motyogott valami köszönömfélét, és intett, hogy elmehet. Alig volt ereje betuszkolni a bőröndöt a szobájával szomszédos laboratóriumba, levenni a csizmáját, és sárral szennyezett köpenyét egy székre hajítani, mielőtt ledőlt a matracra, és mély álomba zuhant. Valamivel hét óra előtt ébredt, az erőtlen téli napsugár beszűrődött a keletre néző ablakokon. Perrywinkle pár perccel később már ott is volt, egy ónkannában forró vizet hozott és tiszta lenkendőt. A víz jólesett Newtonnak, érezte, ahogy beleivódik száraz bőrébe. Amikor az ablakpárkányra támasztott kis tükörbe nézett, megállapította, hogy elég siralmasan néz ki. Úgy, mint egy olyan ember, aki szinte már nem is ismeri az egészséges, álom nélküli alvást. Miután az inas kivitte a szürke vizet, és egyedül hagyta Newtont, az tiszta inget húzott magára, fölvette a csizmáját, és előhalászta a zsebéből a laboratórium kulcsát. Útközben magához vette az ezüstözött tálat és csészét, amelyet az inas hagyott ott. A tálon egy alma volt meg egy szelet kenyér, a csészében friss, langyos víz. A szoba nem volt különösebben nagy. Bár Newton már húsz éve volt a cambridge-i egyetem matematikaprofesszora, nem mondható, hogy az egyetem vezetése túlságosan nagylelkű lett volna hozzá, de a szoba a célnak megfelelt. Newton az ajtó mindkét oldalán meggyújtott egy-egy fáklyát, amitől az ablaktalan szobában fénykörök rajzolódtak a falra. Bezárta maga után az ajtót, és bár tudta, Wickins a családjánál van látogatóban Manchesterben, nem kockáztatta meg, hogy akárki idegen betegye a lábát az ő felségterületére. Odament a kandallóhoz és megrakta fával, majd a fáklyáról meggyújtotta. Kisvártatva már lobogott a tűz, elűzte az árnyakat, és Newton is láthatott a laboratóriumban állandóan terjengő vegyszerek gőzén át. A szoba falain körben polcok sorakoztak, itt tartotta a könyveit, már vagy háromszáz kötetet, amelyek szinte kivétel nélkül az alkímiával és a hermetikus tradícióval foglalkoztak. A woolsthorpe-i családi birtok jövedelmét, valamint professzori fizetésének java részét könyvekre fordította, az övé volt talán a leggazdagabb gyűjtemény a keresztény világban. Bárkit, aki az egzotikumok, az okkult tudományok és az alternatív racionalitás valamely formája iránt érdeklődött, már a könyvek címei is lenyűgözték volna. Itt volt Giordano Bruno Hamvazószerdai vacsorája, Galilei a Vatikán által betiltott eretnek tanainak fordításai, a Smaragdtábla

átiratai, a Rózsakeresztes kiáltvány, Michael Meier Septimana Philosophica című műve, valamint Raymond Lulli, Robert Fudd és Jacob Böhmen munkái. A polcokon nem csak könyvek sorakoztak. Állt ott nagy kötegekben papír is, Newton jegyzetei és kísérleteinek leírásai, a papírfolyam átnyúlt a szoba egyik sarkában álló asztalra is. A polcok mintegy harmadát üvegek és üvegedények foglalták el. Némelyik üvegben színes folyadék volt, gondosan bedugaszolva és felcímkézve. A helyiség egyik sarkában bonyolult üvegszerkezet állt, egy desztillációs berendezés, a másikban pedig állványon teleszkóp. A hatalmas kőkandallóban állványon fémserpenyő függött. Ha idegen lépett volna a szobába, elkábult volna a szagoktól, de Newton számára az illatok már szinte a tudatküszöb alatt hatottak, és ha a megszokottakon kívül valami különös is eluralkodott, attól csak még otthonosabban érezte magát. Dermesztő hideg volt a helyiségben, de a tűztől a laboratórium csakhamar valóságos szaunává vált. Newton a laboratórium külső falába évekkel korábban speciális szellőzőlyukakat üttetett, ez az egyszerű ötlet minden bizonnyal nemegyszer mentette meg a fulladástól. Odalépett az asztalhoz, csinált egy kis üres helyet rajta, hogy letegye a tálat és a csészét, majd lekuporodott a bőrönd mellé, amelyet előző este a földre tett. Miközben a lakattal babrált, a legutóbbi londoni útjára gondolt; biztos volt benne, hogy ott találja meg a hiányzó megoldást. Akkor már közel negyedszázada kutatott, kereste minden létezés legbelső titkát, a végső igazságot, a prisca sapientiát. A tudomány volt a szeretője, és kiszívott belőle minden vért. Principia Mathematicáját két évvel korábban adták ki, ő a tudósvilág valóságos sztárja lett, de mindvégig tudta, hogy a világmindenség több mint az a mechanikus felépítmény, amelyet fenti munkájában megfigyelt és leírt. Szinte attól a pillanattól fogva, hogy 1661-ben megérkezett ide a cambridge-i egyetemre, bekerült az alkímia és az okkult tudományok bűvkörébe. Régi mentora és elődje a professzori székben, Isaac Barrow kínálta fel neki az első szikrát, amelyből a múlt nagy tudósai, Cornelius Agrippa és Elias Ashmole, John Dee és Giordano Bruno hatására pusztító tűz lett. Munkájukat a Nagy Műnek nevezték, ezek a halhatatlan elmék ugyanis bonyolult alkímiai kísérleteket végeztek füstös laboratóriumaikban. Életüket a Bölcsek Köve megszerzésének szentelték; ez a mitikus anyag lehetővé teszi az alkimista számára, hogy bármely fémből aranyat állítson elő. Ez volt a közvetítő matéria a fizikai és a metafizikai világ között, amelynek a segítségével a beavatott rátalálhat az élet vizére, az elixír vitaere, az örök ifjúság zálogára. Csakúgy, mint őelőtte valamennyi alkimista, Newton a Hermész

nyomdokain járók kiáltványára, a Smaragdtábla tanaira alapozta eszméit. Amikor fiatal volt, Barrow ismertette meg vele ezt a csodás tant, és elmagyarázta, hogy ez valamennyi alkimista kézikönyve. Még az ókoriak idejében készült, mondta Barrow, akkor, amikor az emberek sokkal többet tudtak a világegyetem működéséről, mint ma a filozófusok és a tudósok. Ezek az ókoriak a Smaragdtáblán található feliratokba sűrítették minden tudásukat. Azt, hogy hol található a tábla, senki sem tudta, eltűnt a halandó emberek szeme elől, de a szövegek fordításait nemzedékről nemzedékre adták át egymásnak az alkimisták, és mindegyikük azt az utat járta, amelyet az ókoriak által leírt abszolút igazságnak hitt. A tábla megmutatta nekik a Bölcsek Kövéhez vezető utat, azt, hogyan kell felkészíteni mind a lelküket, mind a silány fizikai anyagot, amellyel dolgoztak. Newton szerint az, hogy az alkimistáknak mindaddig nem sikerült megalkotniuk álmaik tárgyát, nem az ókoriak hibája volt, sem pedig a természeté, egyszerűen arról volt szó, hogy egyetlen filozófus vagy alkimista sem tisztította meg eléggé a lelkét, és az Igazság egyik keresője sem állt hozzá a feladathoz kellő energiával és céltudatossággal. Eltérően az összes többi alkimistától, Hermésztől a saját belső körének tagjaiig, Newton nem magáért az aranyért akart aranyat csinálni. A hallatlan gazdagságot nem tekintette értéknek. Ő az Egésznek az értelmét kereste. Számára a szivárvány túlsó végén található arany maga a tiszta tudomány, az istenek tudománya, és tudta, mindent el fog követni, hogy ráleljen. Ez volt életének értelme, egyetlen mozgatórugója. Sok évet töltött a kemence mellett a mikrokozmosz tanulmányozásával, azt viszonyítva a teleszkópja lencséjén át megfigyelt makrokozmoszhoz. Felkutatta az összefüggéseket, és a holisztikus tanokat új magaslatokra juttatta. Abban az időben már kezdte azt hinni, hogy ő maga is félisten, hogy egyetlen dolog miatt került a földre, azért, hogy megtalálja a Bölcsek Kövét, és hogy megvilágítsa az Igazságot. Úgy hitte, Isten kiválasztotta őt, és nemzedéke legnagyobb intellektusát ruházta rá, azért, hogy ő, Isaac Newton, a cambridge-i egyetem matematikaprofesszora, teljesítse az Atya által rárótt feladatot, és felfedje az emberiség többi tagja előtt a létezés értelmét, a természet legbensőbb működését, a világegyetem mechanizmusát. Nyikorogtak a bőrönd csuklópántjai, amikor Newton fölnyitotta a tetejét. Az üvegedényeket gondosan gyapjúba csomagolta, hogy megvédje őket a londoni út kátyúitól. Voltak ott vegyszerek is kis üvegcsékben. Az egyikben szürke bevonatú fémhengerek úsztak sárgás olajban. Egy másikban fekete por, a következőben bíborszínű őrlemény. Vastag gyapjúba volt csavarva egy oldalára fektetett homokóra is. A bőrönd egyharmadát gondosan egymásra rakott, bőrkötéses könyvek foglalták el. Newton felnyitotta ez egyiket, és fennhangon elolvasta a könyv gerincét: A rózsakeresztes testvérület hírneve és

vallomásai, Thomas Vaughan műve, majd letette a bőrönd mellé a földre. Az alatta levő könyv borítóján arannyal volt bevésve a cím: A kételkedő vegyész. A szerző neve, Robert Boyle, a cím alatt állt, hatalmas betűkkel. Newton belelapozott a könyvbe, majd a Vaughan-kötet tetejére rakta. Ezután kivette a többit is, és a kandallótól jobbra álló asztalon sorba rendezte a könyveket, még mielőtt a polcokra pakolta volna őket. Az egyik különösen szép, zöld marhabőrbe kötött könyv George Ripley műve volt, Az alkímia lényege: a Bölcsek Kövének felfedezéséhez vezető tizenkét kapu. Amikor Newton a kezébe vette, egy kis pergamendarab csúszott ki a könyv hátsó borítója mögül, és leesett a földre, Newton lába elé. Lehajolt, fölvette, és gondosan szétnyitotta. A pergamen száraz volt és megsárgult, de jól látszott a fakó tintás írás. Newton odalépett a kandallóhoz, és a szeméhez tartva az írást, megpróbálta kibetűzni. Arámiul volt, amely a héber régi formája. Newton ismerte ezt a nyelvet. Fejben lefordítva elsuttogta a szavakat: Ó, te kutató, az igazság keresője, ne csüggedj! Mert míg térdre borulunk a zöld tábla előtt, létezik még egy, egy még mélyebb Igazság. Barátaim, én mintegy csak álmomban láttam, de az istenek szerint valóságos. Mint ahogy zöldek a mezők és vörös az Úr vére, vörös a rubint is. És ahogy a táblának megvan a maga alakja, a rubint gömb alakú, mert valóban láttam, akárha álmomban. És ha a tábla hatalmát egynek vesszük, a rubintgömbé milliószor nagyobb. A dicsőséges tábla mutatja az utat, a gömb pedig kinyitja a világ kapuit. Ha tiszta a lelked, keresd a gömböt, és vele együtt a birtokodba kerül az ókoriak dicsősége. Keresd a gömböt a föld alatt, kőbe van rejtve, fölötte nagy tudás, alatta föld. GR Ez alatt egy kép volt: egy gömböt ábrázolt, amelyen sűrű spirálvonalban az egyik sarktól a másikig volt olvasható a szöveg. Az oldal alján egy betűkből, számokból és alkimista jelképekből álló sor állt. Newton tudta, hogy ez rejtjelezett okkult útmutatás. Végül a jobb alsó sarokban egy aprócska ábrát fedezett fel, olyan volt, akár egy parányi labirintus, gondosan kimunkált minta. Newton alig hitt a szemének. Ha ez valóban Ripleytől származik (márpedig felismerte a kézírását), akkor hallatlan értékű lelet. Számára és valamennyi alkimista számára a smaragdtábla volt a legfontosabb útmutatás a Bölcsek Kövéhez. Ripley szerint azonban létezett még valami más is: ez a rubintgömb, úgy tűnik, sokkal, de sokkal fontosabb. Ez utal arra, miért nem tárultak fel előtte ily sokáig a végső titkok. Ha ez így van,

akkor Isten akarata volt, miért éppen ezt a könyvet választotta William Cooper Szent Pál-katedrális melletti boltjában, ahol a Cambridge-be indulása előtti délutánját töltötte. És ha Isten akarata, akkor nem vallhat kudarcot vele. Tudta, az Úr majd vezeti utazásának ezen az új szakaszán. És kérlelhetetlenül eljut az Igazsághoz. 6. FEJEZET Philip később úgy mesélte, hogy semmire sem emlékezett a kórházba vezető útból, ám akkor, remegve a félelemtől, az agya valójában kattogott, és felrémlettek régi rossz emlékek is. Több mint húsz éve halt meg az apja, Maurice egy autóbalesetben. Ez az esemény teljesen más irányt szabott Philip egész életének. Huszonkét éves volt, és két héttel korábban tudta meg, hogy kiváló minősítésű lett a diplomája. A diplomaosztó ünnepség napján a lakótársaival reggelizett a Cowley Roadról nyíló rozzant házukban, amikor megszólalt a telefon. Greg volt az, a nagybátyja, az apja öccse. Elmondta, hogy az apja kocsija ütközött egy, a záróvonalat átlépő kamionnal. Maurice-nak a fejét érte az ütés, azonnal meghalt. Philip abban a hiszemben volt, hogy nem szereti az apját, hogy majd nem fog neki hiányozni, ha eljön az idő és meghal. Túl sok keserű emléket őrzött magában róla. Nem tudta elfelejteni, mennyit piszkálta, sem azt, hogy az anyja életét pokollá tette, és amikor az anyja elhagyta őket, a hallgatás fátyla ereszkedett apa és fia közé. Philip mindent megtett, amit csak tudott, hogy elnyerje az apja jóindulatát. Mielőtt egyetemre ment, lelkes fényképész volt, és díjakat nyert a munkáival; már el is adott egy-két képet. Az apja azonban lenézte ezt a tevékenységet, azt mondogatta, hogy fotózásból nem fog vagyont keresni. Philip ekkor lerakta a fényképezőgépét, és Oxfordba ment, hogy közgazdaságtant tanuljon; feladta reményeit és törekvéseit, hogy kövesse az utat, amelyet az apja jelölt ki számára. Amikor ott állt az apja nyitott koporsója mellett, az egésznek csak az iróniájára tudott gondolni. Egész életében ennek a férfinak az elismerését kereste, és akkor, a legnagyobb sikere napján, ez a gazember képes, és megöleti magát. Mintha szándékosan tette volna, csak hogy még ezzel is keresztbe tegyen a fiának. Később azonban, amikor Philip már tiszta fejjel tudott gondolkodni, felfogta, hogy több ez, mint az egyszerű érzelmi viszonyulás. Az apja kiállhatatlan ember volt, ráadásul megszállottan óvta a magánéletét. Az volt a mániás meggyőződése, hogy az egész világ utána leselkedik. Amikor Philip elnézte az élettelen testet, nem tudott megszabadulni attól a

gondolattól, hogy ez az ember senkiben sem bízott, iratmegsemmisítőbe rakta a levelezését, mielőtt kidobta volna, háromszoros zárral csukta be a házát minden este, és most itt fekszik minden méltóságától megfosztva; egy közszemlére kitett holttest. Philip ekkor félretett mindent, ami addig történt, és új életet kezdett. Mindig az apja elismerésére vágyott, de a felszín alatt tudta, hogy a jelleme sokkal közelebb áll az anyjáéhoz, Joanéhoz. Joan Bainbridge, született Ghanmora valaha a Karib-tengeri világ egyik legsikeresebb festőművésze volt. Fekete bőrű apja eltűnt, még amikor ő kislány volt, őt skót anyja, Elizabeth nevelte, aki hatéves korától arra biztatta, hogy festő legyen. Akkor találkozott Philip apjával, amikor a férfit a főnöke meghívta Joan első New York-i kiállítására 1957-ben. Philip soha nem értette, mit evett az anyja Maurice-on. Üzletember volt, alig konyított a művészethez, sőt, a kultúra sem igen érdekelte. Egész életét a számoknak, a könyvelési nyilvántartásoknak szentelte, míg Joan épp az ellentéte volt, szabad szellem, akit nem izgatott a pénz, még a hírnév sem igazán. Philip kapcsolatban maradt az anyjával, és néha meglátogatta Velencében, ahol az asszony huszonöt éven át élt második férjével, egy operaénekessel, és bár igen vonzónak találta az anyja életét, ő más utat járt. Maurice halálával egy sor ajtó hirtelen kinyílt Philip lelkében. Néhány hónappal azután, hogy megszerezte a diplomáját közgazdaságtanból, hátat fordított mindannak, amit az apja ajánlott neki. Otthagyta a Cityt és a beígért hat számjegyes fizetést, a vállára vette a fényképezőgépet, és megfogadta, hogy a fotózásnak él majd. A változások azonban még ennél is mélyebbek voltak. Soha nem érdekelték a paranormális dolgok, de csakhamar lenyűgözte az aura és Kirljan fényképei. Minden könyvet elolvasott a témáról, amit csak meg tudott szerezni, és különféle tanfolyamokra meg workshopokra járt. És akkor, két ebben a világban eltöltött év után hirtelen abbahagyta az egészet. Sohasem elemezte, miért fordított hátat korábbi hobbijának, és miért kezdett el a bűnügyi helyszínek és a hullák fényképezésére összpontosítani. Philip számára ez csupán munka volt, azért, hogy ki tudja fizetni a számláit, de továbbra is alkotott, kiállított és nemzetközi hírnévről álmodozott. Akik közel álltak hozzá, érteni vélték az indítékait, de megtartották véleményüket maguknak. Azzal, mondták, hogy hullákat fényképez, valami olyasmit keres, amit nem talált meg a halott apjában, valamit, ami hasonlít a lélekhez. Ahogy közeledtek a kórház felé, újra rázendített az eső, és ettől Philip kizökkent az álmodozásból, vissza a rideg valósághoz. Behajtottak a kórház területére, az első lehetséges helyen leparkoltak, majd futva tették meg az utat a fényesen kivilágított recepcióra. Egyikük sem vette észre, hogy vörös

izzással éppen jön fel a nap a fejük felett. Joanna egyik barátnője, Samantha hívta őket, aki Joannával és barátjával, Tommal együtt ült a kocsiban. Samantha csak kisebb horzsolásokat szenvedett, de fogalma sem volt róla, milyen állapotban vannak azok ketten. A recepciónál találkoztak, a lány egy fiatal orvossal beszélt éppen, aki elvezette őket egy kis négyágyas kórterembe. Joanna a terem végében egy paravánnal elválasztott ágyban feküdt. A szülők nagy megkönnyebbülésére ülve fogadta őket. A jobb szeme fölött volt egy csúnya vágás, és a keze könyékig be volt pólyálva. – Agyrázkódása van – mondta az orvos Joanna kórlapjára pillantva. – De a CT-je tiszta. Pár öltést kapott, amúgy minden rendben. Laura átölelte a lányát, aki rámosolygott az ágy végében álldogáló Philipre. – Istenem, Jo – mondta Laura. – Már azt hittem… – Nem, anya, még élek – suttogta, és megérintette Laura arcát. – Tom is jól van? – kérdezte Philip, és odafordult az orvoshoz. – Neki is nagy szerencséje volt. Pár bordája meg két ujja eltört, és kicsivel több rajta a horzsolás és a seb. A folyosó végén van a kötözőben. – Mi a fene történt, Jo? Ugye, Tom nem ivott? – Nem, anya, Tom nem iszik – felelte Joanna kicsit ingerülten. – Egyébként is én vezettem. Laura kicsit meglepődött. Rámosolygott a lányára, és megfogta a kezét. – A St. Aldate-en mentünk visszafelé Carfaxba, amikor egy kocsi elénk vágott egy mellékutcából. Azt hiszem, túl nagyot fékeztem, megpördültünk, és megcsúsztunk a nedves úton. Egy lámpaoszlopnak mentünk neki. – Szerencsésen megmenekültetek – mondta Philip, és leült Joanna ágyának másik szélére. – De anya, neked nem a reptérre kéne menned? Laura úgy nézett a lányára, mintha valami múltbeli dolgot emlegetne föl. Megdörzsölte fáradt szemét, majd megsimogatta Joanna arcát. – Az a terv ugrott. Semmiképpen sem utazom el, míg teljesen rendbe nem jössz. Joanna ellenkezni próbált, de akkor hirtelen megszólalt Philip mobilja. Rápillantott az orvosra. – Atyaisten, bocsánat. Ki kellett volna kapcsolnom. Egy pillanat – mondta, majd a gombokkal babrálva az ablakhoz lépett, és halkan mondott valamit a telefonba. Az orvos ingerültnek tűnt, de odafordult Joannához, és így szólt: – Bármikor elmehet, ha jobban érzi magát. – És mi van Tommal? – Azt hiszem, pár óra múlva ő is kész lesz. Néhány vizsgálatot még el

kell végeznünk, de odamehet hozzá, ha akar. – Az ajtó felé menet pillantása összeakadt a Philipével, és megköszörülte a torkát. Philip szégyenlősen bólintott, és gyorsan kinyomta a telefont. Visszament Joanna ágyához, és így szólt: – Sajna, mennem kell. Még egy gyilkosság történt. 7. FEJEZET A gyilkosság színhelye valamivel több mint két kilométerre volt a kórháztól, de kezdett beállni a forgalom az M40-esről Headington felől Oxfordba, így aztán Philipnek majdnem húsz percébe került, míg odaért. Laura bent maradt a kórházban Joannával, aminek Philip nagyon örült. Semmi kedve sem volt megismételni az előző napi jelenetet Monroeval. Bár még mindig szinte béna volt a félelemtől a lánya balesete miatt, tudta, hogy az előtte álló feladatra kell összpontosítania. Leparkolt a csak helyi lakosok számára kijelölt zónában, a Cave Street alján, a folyóhoz közel, kirakta a rendőrségi igazolást a szélvédőre, előszedte a táskáját a csomagtartóból, és elindult a Cherwell folyó mellékfolyójával párhuzamosan futó vontatóút felé. A folyóhoz vezető út csúszós volt, Philip lassan lépdelt rajta lefelé. Újra eleredt az eső. A folyó szürkésen hömpölygött, és ahogy az esőcseppek elérték a víz felszínét, ezernyi apró kráter keletkezett, amelyek abban a pillanatban, ahogy megszülettek, már el is tűntek. Vagy tízméternyire, balra állt egy ugyancsak megviselt csapat, két egyenruhás, Monroe, háttal az útnak és egy őrmester, aki esernyőt tartott a főfelügyelő feje fölé. Távolabb Philip megpillantott két helyszínelő srácot, akik a folyó fölött egy cölöpökön álló ház felé indultak éppen. Az eső rázendített, és Philip egy pillanatra megtorpant, ne fusson-e vissza a kocsijához az esernyőjéért, de abban a pillanatban Monroe megfordult, meglátta, és odaintette magához. – Mr. Bainbridge, ma csak így egyedül? Philip sóhajtott, zsebre vágta a kezét, és megkockáztatott egy mosolyfélét. – Hát, szóval nem akármi van itt magának ma reggel. Jobb, ha felkészül rá. – Hogy micsoda? Rosszabb, mint a tegnap esti? – Hát az attól függ, mennyire finnyás, gondolom. Még egy lány. Hét körül találta meg egy nő, aki erre kocogott. Az orvosszakértő szerint négy és hat között halhatott meg. Jöjjön utánam. Nem lesz könnyű megfelelő szöget találnia a fotózáshoz, és vigyázzon, csúszik. Monroe mutatta az utat. Philip észrevette, hogy az egyik parti fára műanyag fóliát húztak, és a legalsó faág alatt egyetlen reflektor világított.

Monroe óvatosan araszolgatott a sáros parton, Philip szorosan a nyomában. És akkor alig egyméternyire a víztől meglátta egy ladik vörös színű farát. A fa ágait szalaggal visszakötötték, hogy meg lehessen közelíteni a csónakot, ám amikor Philip megpillantotta az eléje táruló rémséget, azt kívánta, bárcsak a fa még mindig takarná. Érezte, ahogy a vér kifut az arcából, teljesen megbénult, attól félt, nem bírja tovább. Egy fiatal nő volt az, félig ülő, félig fekvő helyzetben a csónak egyik végében. Farmer és póló volt rajta, élettelen szemével a partot nézte. Mintha minden vér kifolyt volna belőle. Két karja szélesre tárva, a bal lelógott a csónak oldaláról, rajta vércsíkok. A szeme nyitva volt, de a fehérje szinte teljesen vörös, megpattantak benne az erek. A lánynak elvágták a torkát, és eltávolították a koponyája tetejét. Pontosan, nagy szakértelemmel. Ahol valaha az agya volt, most semmi, csak egy vörösesfekete üreg. Néhány helyen le is kaparták az elhalt szövetet, kilátszott a döbbenetesen fehér koponyacsont. A lány koponyaüregében egy ezüstérme csillant meg. Annak az aranyérmének volt a párja, amelyet Philip előző nap látott Monroe főfelügyelő gumikesztyűs kezében. Philip hirtelen elfordult, és vett néhány nagy levegőt. Amikor Monroe-ra nézett, látta, hogy még őt is megrázta a borzalmas látvány, arca elnyűtt volt, szeme tompán, kifejezéstelenül fénylett. – Kap pár percet, Philip – mondta, és visszakapaszkodott az útra –, de egy órán belül a kapitányságon legyenek a képek – tette hozzá, miközben a vizet bámulta, majd visszament oda, ahol az őrmester várta az esernyővel. A töltés tetején még egyszer visszanézett Philipre. Monroe tudta, Philip Bainbridge-re az ilyen helyzetekben minden bogarassága ellenére számítani lehet. Külső szemlélő számára talán különösnek tűnhetett volna az a látszólag hűvös nyugalom, amellyel Philip azonnal munkához látott. A hosszú tapasztalat megtanította, ez az egyedüli módja annak, hogy az efféle helyzetekkel megbirkózzék. Minél rettentőbbek voltak az előtte feltáruló képek, annál jobban ki kellett kapcsolnia, átmenni valamiféle robotállapotba, amelyben egyszerűen csak teszi a dolgát, mintha nem is látná, ami a gépe lencséje előtt van. Készített egy sorozatot a ladik orráról, néhány közelit teleobjektívvel és néhány totált, amelyben benne volt háttérként a folyó is, mindkét part és a ladik, meg a part menti ágak és nádas. Ezután végigment a parton, és oldalról is csinált néhány felvételt, majd odament egészen közel a csónakhoz, ahonnan a legrettentőbb képeket készítette. A digitalizált rémséget a gépe memóriája tárolta – egy emberi életet pixelekre redukálva. Philip fölmászott a partról a töltésre, intett a két egyenruhásnak, és befordult a Cave Streetre. Akkor vette csak észre, mennyire remeg a keze.

Odaérve a kocsijához, hátralépett a csomagtartóhoz, és már majdnem kinyitotta, amikor elfogta a hányinger. Az egyik kezével megtámaszkodott az autó hátulján, hogy ne essen el, és belehányt a csatornába. Aztán elnézte, amint elmossa az utcán patakokban folyó esővíz. 8. FEJEZET London, 1689. október A londoni mocsok és nyomor után a város szívében álló Gresham College felért egy oázissal. Bár a régi épület omladozott, és egyre inkább felújítás után kiáltott, olyan bűvöletes nyugalom áradt belőle, ami elfedte nyomorúságos fizikai állapotát. Ez volt a kor és minden korok legnagyobb elméinek rendszeres találkozóhelye. A Royal Societyt közel harminc évvel korábban alapította Christopher Wren és néhány közeli társa. A szervezet gyorsan növekedett, a király is elismerte, ezzel nevet is kapott, Királyi Társaság, de az utóbbi években tagjainak száma megfogyatkozott. Ennek az illusztris gyülekezetnek az volt az egyik problémája, hogy sehol sem tudott hosszabb ideig letelepedni. Eredeti otthonuk itt volt, a Gresham College megkopott pompájú falai közt, de a rettenetes 1665-ös pestisjárvány, és az egy évre rá pusztító tűzvész után az épületet kisajátították először a városi kereskedők, akiknek elpusztult a székhelyük, majd ideiglenesen, míg az új pénzügyi központ épült, tőzsde tett belőle. A Royal Societynak, a maga könyveivel és kísérletezéshez szükséges berendezéseivel, szextánsaival és térképeivel, teleszkópjaival és mikroszkópjaival a tulajdonos, Norfolk grófja felajánlotta az Arundel House könyvtárát. Néhány mérföldnyire nyugatra állt az épület, a Strand melletti utcában. Egy ideig itt vitatta meg a társaság a legújabb tudományos elméleteket, és itt folyatták le kísérleteiket Robert Hooke, a kísérletezések kurátorának vezetésével. Az Arundel House-beli tartózkodása alatt kezdett a társaság könyveket is kiadni, többek közt Hooke Micrographiáját és John Evelyn Sylva című művét, és a Galilei Itáliájában megkezdett hagyományokat folytatva folyóiratot is publikált Philosophical Transactions címen, amely a társaság tagjainak munkáit és az előadásokról szóló jelentéseket tartalmazta. Aztán néhány éves otttartózkodás után újra a Greshamben kezdtek gyűlésezni a befolyásos Hooke, a kollégium tanárának részére fenntartott termekben. Amikor Isaac Newton két perccel hat előtt belépett a Gresham College fő épülettömbjébe, már esteledett, narancsszínűvé vált az ég. Newton semmilyen közösséget nem érzett a Royal Societyval, annak ellenére, hogy tizenhét éve volt a tagja, és a társaság adta ki azt a művét, a

Principia Mathematicát, amely a tudomány világszerte ismert és fontos szereplőjévé tette. Az elmúlt évtizedben jó, ha néhányszor jelen volt az üléseken. Egyetlen tagot sem mondhatott a barátjának, és nemigen bízott meg senkiben, legfeljebb, ha háromnak adott némi hitelt. Az egyik volt az idősödő Robert Boyle, a másik a fiatal zseni, Edmund Halley, a harmadik pedig az a férfi, aki rávette, lépjen ki a cambridge-i Trinity College-beli szerzetesi cellájából, és látogasson Londonba ezen az estén. Ő volt a felbecsülhetetlen tudású Christopher Wren. Annak azonban, hogy nem járt el a társaság gyűléseire, a legfőbb oka Robert Hooke jelenléte volt. Esküdt ellenségének tekintette szinte a találkozásuk pillanata óta, és amikor 1676-ban a társaság tagjai Hooke-ot választották titkárnak Henry Oldenburg helyére, Newton felajánlotta, hogy lemond tagságáról. Azok, akik túl értékesnek tartották őt ahhoz, hogy elveszítsék, rábeszélték a maradásra. Nagy nehezen bele is ment, de megesküdött, hogy csak igen ritkán jár el az ülésekre, és csakis akkor, ha kedve úgy tartja. Newton tudta, hogy az emberek összeférhetetlennek tartják. Az vitathatatlan, hogy kerülte a többiek társaságát, és nem volt tekintettel mások érzékenységére. Tökéletesen jól elvolt magában, és rendkívül büszke volt erre a tényre. Senkire nem volt szüksége, de az embereknek őrá igen, és tudta, a jövőben még inkább számítani fognak rá. Tudta, ezért is marad ő meg cambridge-i laboratóriumában. Az egyetlen ember, akiben úgy-ahogy megbízott, John Wickins volt, a teológiatudós, és immár több mint huszonöt éve a szobatársa. De – gondolta, miközben átment az épület előtt, és egy árkádsor alatt elhaladva balra fordult – még Wickins is csak a töredékét érti az ő tudományának, és fogalma sincs, mi is folyik valójában a hálószobája melletti laboratóriumban. Miközben ezeken járt az esze, felrémlett előtte az a fél évvel korábbi reggel, amikor meg kellett változtatnia vizsgálódásai irányát, az a reggel, amikor tudomást szerzett a rubintgömbről. Erről senkinek még csak halvány fogalma sem volt, ez volt az ő legféltettebb titka, amiről senkivel sem lehet beszélni. Azóta a sorsszerű esemény óta nem sok egyebet tett, mint George Ripley üzenetén elmélkedett. Átvizsgált minden birtokában levő szöveget. Visszatért Londonba, hogy Cooper könyvesboltjában, abban a dohos kis lyukban mindent átkutasson, és megvesztegette a boltost, engedje, hogy penészes raktárait is végignézze. Lassan és gondosan összerakva, amit tudott, kezdte kihámozni a jelentését. Ripley egyértelműen egy régi és alapvető fontosságú tárgyról, a rubintgömbről írt. Ez volt kétségkívül a hiányzó láncszem, a világegyetem kulcsa, mert Ripleyben meg lehetett bízni. Az a szöveg, amely erről a csodáról tudósított, Ripley keze írásával íródott, és a két évszázaddal korábban élt Ripley tudós és becsületes ember volt. De Newton még Ripley

segítségével sem sokat tehetett anélkül, hogy ténylegesen a birtokában lett volna a gömb. Tudta, föl kell fedeznie a gömb rejtekhelyét. Ám a hozzávezető úton nem sok segítségre számíthatott. Egy héttel korábban kapott meghívást Christopher Wrentől, látogasson el a Royal Society Gresham College-beli ülésére, hogy megünnepeljék az oxfordi Sheldonian Színház húsz évvel korábbi felavatását. Az volt Wren első megbízatása, fényes életpályájának nagyszerű kezdete. Newton először az íróasztalán tornyosuló irathalomba akarta lökni a meghívót, oda, ahol a többi meghívó, kérelem és levelezés is állt, amelyre ügyet sem vetett, de valami azt súgta neki, mégse tegye. Wickinst leszámítva Wren állt hozzá a legközelebb, jobban tisztelte, mint bárki más halandót, és ugyan szerinte egy problémát csak úgy lehet megoldani, ha az ember arra összpontosít, és minden mást kizár, úgy érezte, tele az agya, ki kell kicsit kapcsolódnia. Az ülésterem ajtajában Newton vett egy nagy levegőt, és lenyomta a kilincset. A helyiség nem volt túl tágas, de Wren, a társaság korábbi elnöke, és Anglia egyik leghíresebb tudósa nagy tömegeket vonzott, így a terem dugig megtelt. Minden ülőhely foglalt volt már, így Newtonnak meg kellett állnia az ajtó mellett. Végigjártatta szemét a termen. Három oldalán polcok sorakoztak padlótól a mennyezetig, könyvekkel sűrűn megrakva, a néhány gyertyatartóból sugárzó fényben nem lehetett kibetűzni bőrgerincükön álló címeiket. A negyedik fal kék színű volt, néhol lepattogzott a festék, és egy hagy hasadás is végigfutott rajta; olyan volt, akár egy vadszőlőinda. A tagok közül vagy százan voltak jelen. Newton látásból csaknem mindegyiküket ismerte, de szorosabb kapcsolatban csak néhányukkal volt. Elöl ült Halley, mellette Samuel Pepys rikító narancsszínű kabátban. John Evelyn egy sorral mögöttük foglalt helyet, és elnyűtt tubákos-zacskójában kotorászott. Mellette a társasági festő, Godfrey Knelle, akivel Newton pár hónappal korábban találkozott Cambridge-ben, amikor az megrendelésre festményt készített róla. A terem túlsó végén ült Robert Boyle, egy kivételesen magas és igen sovány férfi, fehér parókája természetellenesen világított a gyertyafényben. Pár sorral hátrább Newton felfedezett két itáliait, a társaság vendégprofesszorait. Giuseppe Riccini és Marco Bertolini három hónappal korábban érkezett Veronából, széltében-hosszában azt pletykálták róluk, hogy nagyon szeretik a lánynak öltözött és különleges szolgáltatásokat nyújtó fiúkat. Tőlük balra Newton megpillantotta Nicholas Fatio du Duillier elbűvölő profilját, ennek az igen érdekes fiatalembernek pár héttel korábban mutatták be. A fiú megfordult, és meglátván Newtont, kedvesen elmosolyodott. A terem túlsó végén, egy emelvényen ült Robert Hooke és a társaság

elnöke, John Vaughan, Carbery harmadik grófja bíborszínű és arany brokát tunikában és bőségesen púderezett parókában. És míg Newton szemében a gróf az angol nemesség legszebb erényeinek és tulajdonságainak megtestesítője volt, a mellette ülő kis patkányt a világ legutolsó teremtményének tartotta. A hajlott hátú, magas sarkú cipőben is csupán másfél méter magas Hooke mintha még össze is zsugorodott volna a székében, amely mulatságosan túl nagynak bizonyult ennek a torz, cingár kis alaknak. Newton lénye minden sejtjével utálta ezt az embert, és tudta, Hooke ugyanígy érez iránta. Tisztában volt vele, hogy a társaság titkára mindent megtenne, hogy diszkreditálja és megfossza őt a hírnevétől. Newton nevetett magában, amikor felidézte azt a kétszínű levelet, amelyet ennek a törpének írt, és amelyben az állt, hogy ha ő, Isaac Newton valaha is elért valamit mint tudós, azt csak az óriások vállára állva érte el. Nagyon meg volt elégedve ezzel a kis tréfával. Miközben efféléken elmélkedett, alig vette észre, hogy Wren lép az emelvényre. A társaság tagjai felálltak, és egy emberként tapsoltak, mielőtt újra helyet foglaltak volna. Wren nagyszerű benyomást keltett, és királyi méltósággal viselkedett. Még Newton is tisztelte. Jelentős tudós volt, az asztronómia professzora, nemzetközi hírű építész, orvosi kísérleteket folytatott, és zseniális író is volt. Mindezek ellenére rendkívül szerény is. Évekkel korábban, amikor még Newton kisfiú volt, Wren volt az első, aki megfigyelte a Szaturnusz gyűrűit. És amikor a németalföldi csillagász, Christiaan Huygens elsőként publikálta megfigyeléseit, és elfogadta a felfedezéseiért járó babérkoszorút, Wren higgadtan vette tudomásul, és igen nagylelkűen viselkedett. Newton ezt a hozzáállást teljességgel érthetetlennek tartotta, de a lelke legmélyén tudta, hogy Wren jobb ember, mint ő, épp azért, mert ilyen nemes lelkű tud lenni. A következő fél órában Wren szinte a székéhez szögezte hallgatóságát. Mély és dallamos, ám mégsem altató hatású hangja volt, még a legbonyolultabb témát is érdekessé és könnyen elképzelhetővé tette. Beszédét ábrákkal illusztrálta, először elmondta, hogyan tervezte a Sheldonian Színházat, majd leírta azokat a műszaki kihívásokat, amelyek elé őt, az ifjú építészt a feladat állította, hiszen jó benyomást akart gyakorolni mestereire. A színház építésének minden fázisáról kifogástalan rajzot készített, az alaprajztól az építési folyamat szakaszain át a kész épület 1669-es leleplezéséig, öt évvel az építkezés megkezdése után. Newton élvezte az előadást, de egy idő után azon kapta magát, hogy megint csak arra a problémára gondol, amely február óta egyvégtében foglalkoztatta, azaz Ripley rejtélyes üzenetének jelentésére. A gondolat teljesen lefoglalta az agyát, a terem falai mintha leomlottak volna, Wren hangja pedig szinte alig hallhatóvá enyészett. Newton csak Ripley szavait

látta, a kódolt üzenetet és a különös ábrát, mintha épp a kezében tartaná a dokumentumot. Kiváló emlékezőtehetségével úgy tudta felidézni a tekercset, hogy még az utolsó kis gyűrődést is látta rajta, ám sajna, még az ő csodával határos memóriája sem volt segítségére a jelentés kibogozásában. Ebben a pillanatban, amikor újra megpróbált elmélyedni a rejtély megoldásában, egyszer csak, mintha valaki oldalba bökte volna, ismét jelen volt a teremben, és teljes figyelmével az emelvényen álló Wren felé fordult, aki jóságosan mosolygott hallgatóságára. Mit is mondott éppen? – Döbbenetes pillanat volt – mondta Wren. – Az alapok már majdnem teljesen készen voltak, és én nem óhajtottam tovább késlekedni, de valami felkeltette a kíváncsiságomat. Megengedtem magamnak, hogy felfüggesszem a munkát egy napra. Megérte. Egy természetes és minden bizonnyal igen nagy kiterjedésű barlangrendszer húzódott Oxford eme része alatt. Annak rendje és módja szerint feljegyeztem a naplómba, és a Hertford College igazgatójának engedélyével egy keskeny folyosót nyitottam ebből a föld alatti üregből a közeli kollégium pincéjéig, arra gondolván, hogy egy nap majd visszamegyek, hogy többet is megtudjak róla. Sajnos, mindez huszonöt évvel ezelőtt történt, és őfelsége megbízásai miatt kordában kellett tartanom lelkesedésemet. A közönség felnevetett, Wren pedig sóhajtott egy nagyot. – Kérem, bocsássák meg ezt a kis kitérőt. Nos, ami a tető szerkezetét illeti… Newton úgy érezte, mintha hirtelen sokkot kapott volna, a gerincében érzett bizsergés lassan szétterjedt az egész testén, le a lábáig. Ahogy ott állt döbbenten, a nagy építészt bámulva, inkább érezte, semmint hallotta Ripley szavait, amint bent a fejében visszhangzanak… Keresd a gömböt a föld alatt, kőbe van rejtve, fölötte nagy tudás, alatta föld. * Amikor Newton kopogott az ajtón és belesett, Wrent egyedül találta a nagy előadóterem előterében, épp a parókáját vette le, és megpróbálta kócos, szürke haját lesimítani. Az idős ember meglepődött Newton láttán, de kedvesen mosolygott. – Micsoda nagyszerű meglepetés… – mondta. – Zavarhatom egy pillanatra, Sir Christopher? – kérdezte Newton magas és halk hangján. – Természetesen, uram, fáradjon csak be. Foglaljon helyet, kérem. Tetszett az előadásom? – Igen, nagyon is – felelte Newton komoran. Megpróbált úrrá lenni izgatottságán, de attól félt, Wren azt hiszi majd, ideges, ami persze csak ront a dolgokon. Tudta, Wren kiváló megfigyelő. – Megtisztelt a jelenlétével, uram. Valóban remek közönség volt ma,

nemde? Segíthetek valamiben? – kérdezte, majd hagyta a haját, és a kabátját vette le. Newton észrevette, hogy teljesen át van izzadva. – Igen érdekesnek találtam a Sheldonian építésének leírását – fogott bele, majd kicsit elbizonytalanodott. – Különösen lenyűgözött a föld alatti barlangrendszer említése. – Valóban? Kétségbe vagyok esve, uram – mondta Wren komoly képpel. – Azt hittem, önnek jobban elnyeri majd a tetszését a mérnöki munka leírása, a tervezés nagyszerűsége, és a természet erőinek rendkívüli… Newton zavarba jött. – Kérem, bocsásson meg – dadogta. – Nem úgy gondoltam… – Csak tréfáltam, Isaac. Igaz, amit mondanak, önökről, istenekről, hogy sohasem nevetnek, és mosolyogni is mindössze csak egyszer látták önöket. Most Newtonon volt a sor, hogy megsértődjék, de csak nézett Wrenre, aki jókat mulatott magában. Az elképedt Newton nem szólt semmit, és Wren, megérezvén, hogy valóban megbántotta a tudóst, a vállára tette a kezét. – Bocsásson meg, nem akartam megsérteni, barátom. Newton fölengedett kicsit, hátralépett és meghajolt. – Semmi sértés, ebben biztos vagyok. Uram, nagyon tetszett az egész előadása, de a barlangok lenyűgöztek, többet szeretnék megtudni róluk. Wren értetlenkedve nézett Newtonra. Az a szemébe nézett, de érezte, Wren át akar látni rajta, tudni akarja, miért vette a fáradságot, hogy itt felkeresse, hiszen ez egy csöppet sem volt jellemző rá. – Hát, én nem túl sokat tudok. Sőt, mondhatnám, szinte semmit azonkívül, amit már elmondtam ma este. Negyedszázada történt. Fiatal voltam és idealista, azt hittem, majd visszamehetek és kutathatok kedvemre. Sajnos, nem így volt megírva számomra. Ráadásul talán túl sokat képzeltem arról az egészről. Newton kifejezéstelen arccal bámulta. – De vannak, ugye, barlangok a Sheldonian alatt? – Ó, igen, valóban vannak. Sajnálatos módon nem tárták fel őket. – Értem. Lejegyezte, amit megtudott erről? – A legnagyobb sajnálatomra, nem. – De mégis, mit látott? – erősködött Newton. Wren összevonta a szemöldökét, és a távolba révedt, mintha emlékei közt kutatna. – Úgy rémlik, két nyílás volt. Megmondtam a munkásoknak, hogy egy napon át ássanak ott, mint említettem. Egy lapos tetőt, egy kanyargós folyosót és alagutakat találtak. Emlékszem, két embert le is küldtem lámpásokkal. Igen, igen, most már rémlik. Igen hosszú ideig mentek előre. Már éppen a keresésükre akartunk küldeni valakiket, amikor megjelentek, egy kicsit összetörve, talán… lesújtva.

Newtonnak felszaladt a szemöldöke. – Miért, mi történt velük? – Sohasem bizonyosodtam meg az igazságról, uram. Az emberek zavartan viselkedtek, és alig tudták magukat kifejezni. Néhány tényt azért sikerült kiszednem belőlük. A nyílás mögött valami labirintusféle volt, de még ebben sem voltak egészen biztosak. Az egyikük azt mondta, hogy a barlangok természetesek voltak, a másik szerint valami démoni építmény. Persze ezek babonás és tudatlan emberek voltak, de akkoriban nem tellett nekem intelligensebb munkásokra. Mint már említettem, talán nem volt egészen helyes tőlem, hogy eltértem a megbízatásomtól. Úgy tűnik, természetes folyosók voltak a Hertford College irányában délkeletre, és szinte egyenesen délre a Bodleian Könyvtár alatt. Tapasztalatból tudtam, hogy a Hertford College-nak igen kiterjedt pincerendszere van, és onnan alagutak vezetnek a színházam felé. Természetes lett volna összekötni őket, és így azt gondoltam, kielégítem a kíváncsiságomat, és egyben tiszteletben tartom a múzsámat is. Érti? Newton mintha messze járt volna. Amikor Wren elhallgatott, csak nézett rá, és meg sem bírt szólalni. Wren megköszörülte a torkát, és erre Newton is visszazökkent a pillanatba. – Bocsánat, uram – motyogta. – Ittam a szavait. Igen, valóban értem, mert a múzsánknak engedni kell, különben elfonnyad, mi pedig meghalunk. – Pontosan. Úgy tűnt, Newton már semmi újat nem tud mondani, így kényelmetlen csend ült közéjük. Wren úgy érezte, Newton bizonyos értelemben már nincs is jelen. Zavaró élmény volt, nem szeretett volna mélyebben belemerülni. – Nos, ha ez minden, amit tudni akart, Isaac… – kezdett bele félreérthetetlen hangsúllyal. Newtonnak megint csak belekerült egy kis idejébe, hogy felfogja, hol is van. Nagy nehezen végre kihúzta magát, és áthatón nézett Wrenre. – Nagyon hálás vagyok önnek, uram – mondta immár határozott hangon. Korábbi szorongása teljesen megszűnt, a varázs, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szerte is foszlott. – Igen hálás vagyok. Isten önnel, Sir Christopher – mondta, meghajolt, sarkon fordult, megragadta a kilincset, és már ott sem volt. 9. FEJEZET Philip házában a hősugárzó a maximumra volt állítva, és Laura épp azon csodálkozott, hogyan képes valaki központi fűtés nélküli házban élni, amikor meghallotta, hogy Philip épp leparkol odakint. – Jesszusom, rémesen nézel ki – mondta, amint Philip belépett az

ajtón. A férfi a hallban fölakasztotta átázott kabátját, és egyenesen az ebédlőbe lépett. A tévé a sarokban be volt kapcsolva, Philip levette a hangot. – Rémesen is érzem magam – felelte anélkül, hogy Laurára nézett volna. – Hogy van Jo? – Fent alszik az emeleten. Kicsit össze van törve, de végül is egyben van. – És ennyire fázik? – kérdezte Philip némi éllel, ahogy belépett a konyhába, hogy megnézze a fűtést. – Nem hiszem el, amilyen hőség van ebben a házban. – Én meg azt nem hiszem el, hogy ennyire szeretsz a kőkorszakban élni. Nem hallottál még arról, hogy feltalálták a radiátort? Philip sóhajtva lerogyott egy székbe, az asztalra könyökölt, és a tenyerébe támasztotta a fejét. – Ja, persze, mindegy is… – Rossz napod volt? – Azt meghiszem. – Akarsz róla beszélni? Philip az asszonyra nézett véraláfutásos szemével. – Innék valamit. – Már viszem is. Laura odanyújtotta neki a hatalmas adag whiskyt, és leült a mellette levő székbe. – Úgy nézel ki, mint aki jobb, ha elmondja, ami a szívét nyomja. Philip nagyot kortyolt az italból. – Igen, te meg amúgy sem hagysz nekem békét, amíg el nem mondom, nem igaz? – De igaz. Na, szóval, mi történt? Philip Laura válla fölött átnézve a tévére meredt. Épp kezdődtek a helyi hírek, és Monroe főfelügyelő interjút adott egy riporternek. – Nézzük csak… – szólt Philip és a távkapcsolóval hangot adott a tévének. – Tehát, főfelügyelő úr – kezdett bele a riporter –, meg tudja erősíteni a második esetet is? Monroe megköszörülte a torkát, és inkább a riporterre nézett, semmint a kamerába. – Igen, ma reggel a Cherwell egyik mellékfolyójánál, a városközponthoz közel egy fiatal női holttestet találtak. – És hasonlított ez a gyilkosság a tegnap este felfedezetthez? – Vannak bizonyos közös jegyeik – felelte Monroe óvatosan. – Értem. Egyesek szerint egy sorozatgyilkos garázdálkodik a városban. Meg tudja ezt erősíteni vagy cáfolni? – Még túl korán van ahhoz, hogy következtetéseket lehessen levonni. Biztosíthatom afelől, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy megoldjuk ezeket a rettenetes bűntényeket. Dolgozunk a két gyilkosság között fennálló lehetséges kapcsolaton, de ismétlem, még nem tudjuk megerősíteni, hogy sorozatgyilkosságról volna szó. – De – makacskodott a riporter – igaz az, hogy a gyilkosságoknak van

valamilyen rituális eleme? Monroe egyre ingerültebben nézett a riporterre. Megszokta már ezeket a helyzeteket, és nagyon büszke volt arra, hogy már régóta egyetlen újságíró vagy riporter sem fogott ki rajta, és ezúttal sem akarta, hogy ez megtörténjék. – A „rituális” szó használatát túlzottnak érzem. Jelen pillanatban mindössze annyit mondhatunk, hogy vannak a gyilkosságoknak közös jellemzőik, hasonló az elkövetés módja. – Szóval… – De mindemellett – folyatta Monroe – az én gyakorlatomban ez nem szokatlan. A riporter gyorsan váltott. – És főfelügyelő úr, most mi fog történni? Tud valamit mondani a nézőknek? – Igen, tudok. Ismétlem, mindent megteszünk, hogy megtaláljuk a gyilkosságok elkövetőjét vagy elkövetőit. Kérjük, mindenki őrizze meg nyugalmát, és segítse a nyomozást, amilyen eszközökkel csak tudja, és amennyiben valakinek van valamilyen információja a bűnesetekkel kapcsolatban, közölje velünk. Philip kikapcsolta a tévét, és hátradőlt a székben. – Ravasz egy pasas – jegyezte meg Laura. – Hát, muszáj neki. Soha ne adj ki semmilyen részletet, mert az zavarja a nyomozást. Ha valakinek van valami bizonyítéka, amely alátámasztja azokat a tényeket, amelyeket addig szándékosan elhallgattak, akkor a rendőrség tudja, hogy ezeket a nyomokat érdemes követni. És így csökkenteni lehet annak az esélyét is, hogy egy őrült utánozza a módszereket. – Igen, Philip, ezt én is tudom. Emlékszel még, mi volt a munkám New Yorkban? Philip elmosolyodott. – Bocs – tette hozzá. – Szóval, remélem, te valamivel bőbeszédűbb leszel Monroe-nál. – Hát persze, Laura – szólt Philip. Hátradőlt, kinyújtotta a lábát, és hatalmasat sóhajtott, mielőtt beszélni kezdett arról a nőről a csónakban. Miután leírta a képeket, elhallgatott, kiitta a poharát, és megforgatta a whiskyt a szájában, mielőtt lenyelte volna. – Jézus isten – mondta Laura vontatottan. – Azt hittem, New York a brutális hely. De mondd, ugye, az ilyesmi azért nem mindennapos Oxfordban? – Nem, nem mindennapos. De ettől ez még megtörtént. – Mit mondtak, mennyi ideje volt ott a holttest? Négy óra hosszat? – Részben takarták egy fa ágai. Egy nő talált rá ma reggel. – Mondhatom, szép lehet ilyesmire bukkanni séta közben. Philip bólintott. – Szóval a gyilkosság akkor olyan hajnali három-négy körül

történhetett, ugye? – Gondolom – felelte Philip, és megtört tekintettel nézett Laurára. – Persze hogy van kapcsolat a gyilkosságok között, ugyanaz az elkövetés módja, fiatal nő, elvágott torokkal, és hiányzik az egyik létfontosságú szerve. Ezúttal a szegény lánynak az agyát vitték el. – Ez a Monroe… ugye, Monroe-nak hívják… szóval, tud valamit a lányokról? – Amikor visszaértek a kapitányságra, beszéltem az egyenruhásokkal, akik lent voltak a folyónál. Ők is törik a fejüket – mondta, majd ránézett Laurára, aki felfogta a szójátékot, és az égre nézett. – Perverz állat vagy. – Aha, igen, bocs. Vagy így teszek, vagy én megyek tönkre. Szóval… A meggyilkolt lány egy folyóparti házban lakott. Nincsenek már kint turisták számára ladikok, de hát nincs is idény. Ez a család ladikja volt. A lány szülei Európában vannak. A lányt azonban nem a csónakban gyilkolták meg. Monroe bement a házba. A lány hálószobája úgy néz ki, mint a vágóhíd. Egyértelmű, hogy ott mészárolták le, és később tették a ladikba, amelyet betoltak a fák alá. – Nyilvánvaló, hogy jól kitervelt gyilkosság volt, éppúgy, mint a tegnapi, mert arra semmiképpen sem mondható, hogy felindultságból követték el. – Nem. És sokat gondolkodtam az érméken is. Ez most ezüst volt, az előző arany. – Én is ezen töprengtem. Nagyon fura, hogy a helyszínen hagyják, de persze szándékos. – Laura a gondolataiba merülve bámulta az üres képernyőt. Mindketten hallgattak. – Azt mondod, hogy az érmét a lány koponyájába tették? – Igen, azt. – Láttad, hogy a tegnapinál hol volt pontosan az aranyérme? Láttad, mielőtt Monroe megfogta? – Nem. – Amikor először beléptél abba a sátorba, biztosan senki nem nyúlt semmihez, amíg te meg nem csináltad a fotókat, ugye? – Nem. De nagy volt az összevisszaság. A halottkém azt mondja, a mellüregben volt az érme, csak akkor találták meg, amikor a sebet megvizsgálták. – Na tessék, egy újabb rituális elem. – Mire gondolsz? – Háát, igazából semmire – felelte Laura a fejét rázva. – Bárcsak érteném, de azért van valami kapcsolat, nem igaz? Az első gyilkosságnál a szív és az aranyérme. A másodiknál az agy meg egy ezüstérme. És a két

eset között csak néhány óra telt el. Két fiatal lány, és mindkét esetben sebészi pontossággal csonkították meg őket. – És? – Hát, én már hallottam hasonlóról. Az 1880-as években, Whitechapelben. Fiatal nőket gyilkoltak és csonkítottak meg. Philip Laurára nézett, és nyújtotta a poharát, hogy töltse újra. – Hát ez nagyszerű – mondta halkan. – Oxfordnak másra sincs szüksége, mint egy huszonegyedik századi Hasfelmetsző Jackre. 10. FEJEZET – Hát ezt meg mire véljem? – Kérdezte Philip Laurától, aki az ágya szélén ült, és egy reggelizőtálcát tett a paplanra. – Ilyen kedvem volt – vetette oda Laura. – No ne hülyéskedj már – motyogta Philip, felült, és a szemét dörzsölgette. – Te akarsz valamit. – Philip… ez sértő volt. – Ez is hülyeség. – Édes istenem, hát csak arra gondoltam, hátha szeretnél egy rendes reggelit. – És nyomozni akarsz, mi? Laura mindent megtett, hogy közömbösnek tűnjék, de a végén megadta magát. – Egész éjjel ezen gondolkoztam, le sem hunytam a szemem. – De, Laura, ez egy rendőrségi nyomozás. Neked nincs felhatalmazásod… Még nekem sincs, az isten szerelmére! – Nem arra gondolok, hogy felvétetem magam a rendőrség kötelékébe, Philip. Csak… szóval hogy párhuzamosan kezdenék nyomozni. – Párhuzamosan nyomozni? – csattant fel Philip. – Nem kevered te itt a mesét a tényekkel? Ez nem a Kojak. – Észrevettem – vágta rá Laura egy kicsivel agresszívebben, mint szerette volna. – De azt hiszem, tudnék segíteni. Philip nem szólt semmit, csak belenézett Laura szemébe. Az asszony azonban máris folytatta: – Akarod hallani, vagy nem? Philip sóhajtott. – Ihatnék előbb egy kis teát? Laura közelebb tolta a tálcát, és tejet öntött a férfi csészéjébe. Philip felemelte a kezét. – Jaj, ezek az amerikaiak meg a tea! Majd én megcsinálom. Na, mondd, mit sütöttél ki az éjjel? Philip a teájával volt elfoglalva, miközben Laura néhány párnát egymásra rakott, és kényelmesen elhelyezkedett az ágy végében, a kovácsoltvas támlánál. – Hát, pontosan azon gondolkoztam, amit tegnap

este mondtam, tudod, a Hasfelmetsző Jackről. De aztán rájöttem, hogy igazából elég kevés hasonlóság van a mi gyilkosságaink és azok között. A Hasfelmetsző is kivágta az áldozatai szerveit, és voltak ott is rituális szempontok. Akkoriban a rendőrség valami szabadkőműves-kapcsolatról is beszélt, de valójában soha nem jöttek rá az igazságra. És még ma sem tudják pontosan, ki is volt a gyilkos. – És ezzel mit akarsz mondani? – Csak azt, hogy félrevezető lenne azt hinni, hogy ezek a mostani gyilkosságok hasonlítanak a Hasfelmetsző által elkövetett bűntényekre. – Miért? – Hát először is, azok a lányok prostituáltak voltak, mint ahogy a Hasfelmetsző többi áldozata is. És ahogy ezeknek a lányoknak a szerveit eltávolították, az sem hasonlít. Igaz, a Whitechapelben történt gyilkosságoknál is elvágták a lányok torkát, balról jobbra, de ott mindegyik gyilkosság brutálisabb volt, mint az előző. Utolsó áldozatát, Marie Kellyt a Hasfelmetsző gyakorlatilag szétmarcangolta. És azoknak a gyilkosságoknak egyértelmű volt a szexuális indítékuk is. Az elkövetés módja teljesen más. – Szépen megcsináltad a házi feladatodat – mondta Philip tréfásan. – Mindezt honnan tudod? Laura megvonta a vállát. – Olvastam pár könyvet Hasfelmetsző Jackről. Mindig is lenyűgözött. – Akkor értem már. Folytasd. – Az nyilvánvaló, hogy itt van valamiféle rituális vonatkozás. Aranyérme, ezüstérme, szív, agy. Lehet talán abban is valami, hogy a második lányt a vízen találták meg, míg az elsőt a szárazföldön. De ez nem valami sok, ugye? Tegnap megtudtál még valamit? – Nem igazán, Laura. Én rendőrségi fotós vagyok. Egész nap a képeket nyomtattam és elmentettem őket, elküldtem az anyagot a Scotland Yardnak, és megnéztem a képeket a rendőrségi adatbázisban. – De hát csak vannak ott haverjaid a kapitányságon? Tudnod kell, mit tudnak a gyilkosságokról. Philip öntött magának még egy csésze teát, de nem szólt semmit, Laura is hallgatott. Aztán Philip elvett egy szelet pirítóst. – Hát persze, hogy hallgatóztam egy keveset, de miért számoljak be erről neked? Laura teljesen összeomlott. – Jaj, istenem, ne nézz már így rám! Hiszen te visszautazol New Yorkba, nem? Mit akarsz tulajdonképpen? – Hát, ami azt illeti, úgy döntöttem, maradok még egy kicsit. – Csak nem? – Ha neked nem alkalmas, nem muszáj, hogy itt lakjak… – Jaj, Laura, hallgass már el. Figyelj ide egy kicsit. Persze, hogy maradhatsz, ameddig csak akarsz… ha a fűtés megfelel neked…

Laura elmosolyodott. – Joanna balesete miatt… – Tudom, de most? – Most, most meg már érdekel ez az ügy. Hagyom a fenébe Thomas Bradwardine-t, és inkább valami mai krimit írok. – Na, ez legalább őszinte volt. – Nem úgy gondoltam… – Jól van, na – mondta Philip kedvesen. – Letette a csészéjét, és komoly képpel nézett Laurára. – Hát, látom, nem úszom meg. Te nem repülsz haza, szóval, mit akarsz tudni? – Hát… mindent, Philip. Az egész ügyről mindent. A férfi nagyot kacagott, és visszadőlt a párnákra. – Döbbenetes vagy. – Tudom, hogy az vagyok. És akkor? – Hát, én nem tudok azért olyan sokat… azaz hogy ők sem tudnak valami sokat, Monroe és a fiúk. Laura csöndben hallgatta. – Mindkét lány egyetemista volt. Az első, a kocsiban talált áldozat Rachel Southgate. Tizennyolc éves, első évfolyamos, egy püspök, Leonard Southgate lánya, az özvegy apa Surreyben lakik. Rachelnek három nővére van. A csónakban talált lány Jessica Fullerton. Tizenkilenc, most kezdte a másodévet. Oxfordi család, vagy száz méterre laknak onnan, ahol a holttestet megtalálták. Egyetlen gyerek, és a szülei hallatlanul büszkék voltak arra, hogy a lányuk bekerült az egyetemre. Ahogy tegnap este is mondtam, egyedül volt a házban, mert a szülei elutaztak Európába. Tegnap értesítették őket. Mostanára már biztos meg is érkeztek. – Gondolod, hogy az egyetemnek valami köze van ehhez? Hiszen mindkét lány oda járt. – Hát lehet, de egyébként itt Oxfordban a tizenkilenc-húsz évesek nagy része egyetemista, így ez nem jelent valami sokat. – Aha, igazad van. Egyéb? – Monroe végigcsinálja a szokásosakat, lefuttatja a tényeket az adatbázisban, hogy kiderüljön, volt-e hasonló eset az elmúlt huszonöt évben. De eddig úgy néz ki, eddig semmit sem talált. – Volt valami kapcsolat az áldozatok között? Azonkívül, hogy mindketten diákok voltak. Melyik kollégiumba jártak? – Nincs összefüggés. Jessica a Balliolban jogot tanult, Rachel pedig a Mertonban angolt. – Hát a külső jellemzőik? A családjaik? Barátaik? Ismerték egymást? – Jessica szőke, magas, karcsú, Rachel barna volt, alacsonyabb, kicsit kövérebb. Mindketten középosztálybeli családból. Senki sem tudja, ismerték-e egymást. Azt hiszem, a fiúk ellenőrzik, ez rutindolog. Laura bólintott, és kinézett a hálószoba ablakán. Friss, csípős tavaszi reggel volt, az előző napi eső már fel is száradt. – Szóval ezek közül egyik

sem mond nekünk túl sokat, nem igaz? Maradnak a puszta tények, a holttestek, az érmék és a sebészi úton eltávolított létfontosságú szervek. – Igen, az érmék – mondta Philip. – Felhívtam az egyik srácot tegnap a kapitányságon. A helyszínelők szerint nemesfémből vannak, de nem régiek. Mostanában készülhettek, és antikizálták őket, hogy réginek nézzenek ki. Most nyomozzák le az érméket. – Arany- és ezüstérmék. Ennek nyilván nagyon nagy jelentősége van. Bármi legyen is az eredetijük, biztos nagyon ritkák, de annak, hogy régi érmék mai utánzatait hagyta hátra, valami jelentőségének kellett lennie a gyilkos számára. – Egy pillanatra elhallgatott. – Jól megnézted őket? – Hát, nem igazán. Miért? – Le tudnád rajzolni őket? Volt rajtuk valami ábrázolás? – Jesszusom, hadd gondolkodjam kicsit. Laura odalépett egy fiókos szekrényhez, ahol talált egy darab papírt és ceruzát, és Philip elé tette az ágyra. – Erre igazából nincs is szükség. Tudok jobbat, feltéve, ha bírja a gyomrod. – A fényképek. – Pontosan – mondta Philip. – Ha úgy gondolod, a hallban van a gépem. A Nikon memóriakártyájából a közelképek közül kiválasztott egyet, rázoomolt az érmére, és megfordította a gépet, hogy Laura is láthassa. – Azt hiszem, ez a legjobb. Kinyomtathatom, ha akarod. Laura megpróbált nem tudomást venni az érmét körülvevő vörös és fekete húsról, és a kép közepén levő tárgyra összpontosítani, a Jessica Fullerton üres koponyájában levő ezüstérmére. Egy profilból ábrázolt képmás volt, keskeny, szögletes androgün fej, hosszú, nemes orral. Valami szögletes fejéket viselt. – Várj csak, ezt az oldalát még nem láttam – mondta. – Az első helyszínen épp csak rápillantottam az aranyérmére, de biztos vagyok benne, hogy valami nőalakok voltak rajta, nem igaz? – Igen, azt hiszem én is – felelte Philip. Laura sebesen firkálni kezdett a füzetébe. – Valami ilyesmi volt, nem? – kérdezte, és odamutatta Philipnek a tálat tartó nőalakokról készült rajzát. – Hát, nem egy Rembrandt, de azt hiszem, valami efféle volt. – Alapvetően ilyesmi, igaz? És mit gondolsz, mit ábrázol? – Fogalmam sincs. – És ez a fej… Valahonnan rémlik – mutatott a fotóra. – Ez a nő vagy férfi úgy néz ki, mint egy ókori egyiptomi figura, egy fáraó, nem gondolod? Philip megvonta a vállát. – Most, hogy mondod, valóban, szerintem is. A másik oldala pedig talán valami vallási jelkép. Lehet – és Laura rajzára mutatott –, hogy ez a tál a napot szimbolizálja.

– Szerintem igazad van – mondta Laura, és hol a fotót, hol az általa készített rajzot nézte. – Jó lenne, ha ezt kinyomtatnád nekem – mutatott a gép képernyőjére. – És akkor lesz egy kis kutatnivalóm. 11. FEJEZET – Az öreg Fotherinhay a St. John’sból elmesélte, mi történt Joannával – mondta James Lightman Laurának az irodájához vezető folyosón menet. A falak, a padló és a mennyezet is mészkőből készült, és a cipőjük koppanása körben visszhangzott. Laura követte az öreget fölfelé a széles márványlépcsőn, és egy ajtórésben megpillantott egy nagy termet, melybe széles sugarakban ömlött be a napfény. – Bocs, hogy nem hívtam, James. Kicsit a fejük tetejére álltak a dolgok. – Jaj, istenem, Laura, értem én. A jó hír az, hogy így tovább marad. Hiszen csak pár napja, hogy elbúcsúzott tőlem. – Tudom, és így kicsivel több időm maradt a kutatásra is, legalább egy héttel. Elértek Lightman irodájához, és az öregember kitárta a súlyos tölgyfa ajtót Laura előtt. A nő belépett és körülnézett, mellbe vágta az ismerős hangulat, amely először tizennyolc éves korában érte. Boltíves helyiség volt, telezsúfolva ódon könyvekkel, a polcokon régi műkincsek és mindenféle kacat, egy kitömött bagoly üvegbura alatt, egy rézpiramis, fura húros hangszerek és intarziás dobozok Észak-Afrikából. Halk Bach-zene szólt a háttérben, mintha öröktől fogva és állandóan jelen lett volna, és miközben Laura azon gondolkodott, vajon melyik concertóból van, beszívta a régi papír, fa és kő illatát. Nem sokkal több mint egy héttel azután, hogy életében először megérkezett Oxfordba, az első délelőttjét a Bodleian Könyvtárban töltötte, szinte lubickolva abban, hogy belépője van a világ legnagyszerűbb könyvtárába. Az újonnan berendezett művészettörténeti részlegben nézelődött éppen, amikor épp fölötte összedőlt egy könyvespolc, és a fejére esett egy csomó nehéz könyv. Nagy szerencséje volt, hogy a haja szála sem görbült, csak a jobb karját horzsolta meg kicsit. De James Lightman szinte azonnal ott termett. Kedves de határozott módján hamar úrrá lett a helyzeten, ragaszkodott hozzá, hogy Laura üljön le, míg ő megnézi a sérüléseit, és kikérdezi, hogyan is történt az eset. Ebben az irodában történt az is, hogy egy csésze erős teával és aprósüteménnyel megkínálta Laurát, és magáról beszéltette. Ez volt a kezdete annak a későbbi szoros kapcsolatnak, amely végig kitartott Laura oxfordi tanulmányai alatt. A barátság túlélte a nő Amerikába

költözését is, és azt, hogy csak nagy ritkán látogatott el Angliába. Tanulmányai alatt Lightman afféle pótnagybácsivá lépett elő, olyan apafigurává, aki közelebb állt hozzá, mint a saját több ezer kilométerre levő szülei. Bár más és más területeken dolgoztak, intellektuálisan egymásra voltak hangolva. Lightman mindenhez értett, nagyszerű tudós volt, világhírre tett szert az ókori nyelvekben való jártassága miatt, különösen a görög-római irodalomban jeleskedett. Laura kedvenc korszaka a reneszánsz volt, a klasszikus hatás feléledését kutatta a művészetben. Először akkor hallott James Lightman felől, amikor tizenöt éves korában, koraérett gimnazistaként Santa Barbarában a klasszikus festészetről olvasott. Laura azt csak később, amikor már hónapok óta ismerte, tudta meg, hogy Lightman valaha nős is volt, Lady Susanna Gatting, Brill grófnője volt a felesége, aki lányukkal, Emilyvel együtt 1981-ben, alig egy évvel azelőtt, hogy Laura Oxfordba érkezett, autóbaleset áldozata lett. Emily épp egyidős lett volna Laurával. Lightman leült egy kopott bőrszékbe az íróasztala mellett, és intett Laurának is, hogy foglaljon helyet. Laura ekkor figyelt fel rá, hogy még valaki van a szobában. A fal mellett, a Lightmanétól a legtávolabbi sarokban ült egy fiatalember. Jól szabott fekete öltönyt és fehér inget viselt. Hosszú haja hátra volt zselézve a füle mögé. Hosszú, csőrszerű orra és kiugró pofacsontja volt. – Még nem találkozott Malcolmmal, ugye, Laura? – szólt Lightman, észrevéve a nő meglepődését. Odavezette a fiatalemberhez, aki felállt. – Malcolm Bridges, a személyi titkárom. Malcolm, ő Laura Niven. Bridges kinyújtotta csontos kezét. – Sokat hallottam már magáról – mondta kifejezéstelen arccal. Hangja meglepően mély volt, enyhén walesi akcentusa kicsit emlékeztetett Anthony Hopkinséra. Hangja valahogy nem illett a megjelenéséhez. – Bízom benne, hogy nem csak rosszat – mondta Laura, miközben Bridges arcát tanulmányozta. Volt benne valami, ami miatt azonnal ellenszenves volt számára, de nem tudta volna pontosan megmondani, mi is az. Aztán Lightmanhez fordult: – Remélem, nem jöttem rosszkor. – Ugyan, ne butáskodjék már – felelte az öreg. – Malcolm, ugye kész vagyunk a fogadás részleteinek megbeszélésével? Bridges bólintott, és lehajolt, hogy egy kisasztalról felvegyen néhány papírt. – Igen, azt hiszem, kész vagyunk. Majd én intézem a dolgokat – mondta, és Laurához fordult. – Remélem, nemsokára találkozunk, Laura. – Azzal megfordult és kiment a szobából. Lightman visszacsoszogott a székéhez, és leült, Laura pedig hátradőlt, és keresztbe rakta a lábát. – No, kedvesem, miben segíthetek? Valamiért nagyon izgatottnak tűnt ma reggel a telefonban.

Laura elnézte az ismerős arcot, a sötétbarna szempárt a súlyos szemhéjakkal, és a hosszú, borzas fehér hajat. Mint W. H. Auden időskorában, máskor meg, mint egy bibliai pátriárka szakáll nélkül. Laura tudta, Lightman nincs még hetven, de idősebbnek nézett ki. Pergamenszerű volt a bőre, a homlokán annyi ránc futott végig, hogy közelről olyan volt, akár a NASA egyik felvétele a Marsról. – Hát, ami igaz, az igaz, kicsit izgatott vagyok – fogott neki Laura. – A könyvről van szó, amelyen dolgozom. – Az a Thomas Bradwardine-regény, amelyről a minap beszélt? – Hát, nem éppen – felelte kicsit zavarban Laura. – Úgy döntöttem, azt félreteszem. Most mai témájút szeretnék írni, egy misztikus krimit. – Csak nem? – És arra gondoltam, itt Oxfordban játszódna, de lehet, hogy Cambridge-ben. Ebben még nem vagyok biztos. – Laura, az isten szerelmére, nehogy arról a „másik helyről” írjon már! Szentségtörés lenne. Az egy szemétdomb. Laura elmosolyodott. – Hát, majd meglátom. És szeretném a gyilkosságokat valami rituális szállal összekötni. Mondjuk a gyilkos valami jelentős tárgyat hagy hátra minden tett színhelyén. – Micsoda? Valami jelképet vagy effélét? Vérrel felírva, mint a hollywoodi filmekben? – Nem! – kiáltott fel Laura, és sértetten nézett vissza Lightmanre. – Először valami díszes késre vagy tőrre gondoltam, de tegnap este aztán az érme jutott az eszembe. Hogy a rendőrség azt fog találni az áldozatok mellett. – Érméket? – Igen. Túl sokat nem mondanék a cselekményről, de régi pénzekre gondoltam. A baj csak az, hogy szinte semmit sem tudok róluk. – Aha – mondta az öreg, és egy furcsa, V alakú szerkezetet vett fel egy kisasztalról a széke mellől. Sűrű rugókból állt, két fogantyúval. Laura kíváncsian nézte. – Az ízületeim – magyarázta Lightman, a nő arckifejezésén mosolyogva. – Az orvos mondta, hogy ezt óránkét öt percig szorítsam össze, különben a csuklóm teljesen lemerevedik. De engem nem győzött meg. – Párszor összenyomta a rugót, majd abbahagyta, és Laurára nézett. – Szóval, régi pénzek – mondta mintegy hangosan gondolkodva, és újra szorítani kezdte a rugókat. Pár percen át csak a kattogás hallatszott a szobában. – Zseniálisnak tűnik az ötlet, drágám. De hogyan segíthetnék én? Az érmék nem igazán az én szakterületem. – Nem is azért kértem, csak… szóval úgy gondoltam, itt a könyvtárban biztos van erről is anyag. A gond csak az, hogy már nincs tagsági kártyám. Amerikai turisták kutathatnak? – tette hozzá, és kacsintott

egyet. Lightman felkacagott. – Csak az egészen különlegesek. Nézze, csak… gondolom, siet most is. Maga mindig siet. Laura félrehajtotta a fejét. – Sajnos, erről nem tehetek. – Van egy kiváló numizmatikai részlegünk. Levihetem oda, és már hozzá is kezdhet. Az űrlapok kitöltögetésétől pedig eltekinthetünk. Amikor felállt, hirtelen felkiáltott: – Te jóságos ég, Laura! Hiszen ezt a függőt tőlem kapta… mikor is? Laura lenézett, és felmutatta a nyakában viselt függőt: egy finom ezüstláncon egy kis opált. Ma reggel, amikor felvette, nem is gondolt rá, hogy ezt épp Lightmantől kapta. – Még amikor itt tanultam. Talán 1983ban lehetett. Régen volt. De majdnem mindennap viselem. – Ezt jó hallani. Opál. – Elkapta a tekintetét, és pillantása a messzibe révedt. – Mondtam már, hogy ez volt a lányom köve? Laura nemet intett a fejével, és megsimogatta a követ. – Nem, nem mondta. – No, akkor mehetünk is. Laura követte Lightmant a parkettázott folyosókon, amelyek mentén végig tölgyfa polcok álltak. A csarnok túlsó végén Lightman egy nagy ajtón lépett be, majd balra fordult, végig egy szűkebb folyosón, egy boltíves átjárón jobbra, és be egy másik terembe, a nagy csarnok kicsinyített másába. Félúton ismét jobbra fordult, és megállt egy könyvespolcnál, amely előtt egy nagy asztalon számítógép állt. Rajtuk kívül senki sem volt a könyvtárnak ebben a részében. – Hát itt vagyunk – mondta Lightman a polcokat nézegetve. – Ez az a részleg. Szerintem itt mindent megtalál, Laura, amit keres. Ha valamire szüksége lenne, Mrs. Sitwell itt van a szomszédban – mutatott a szoba túlsó végén egy ajtóra. – Úgy ismeri ezt a részleget, mint a tenyerét. De ha úgy véli, én is tudok további felvilágosítással szolgálni, bátran forduljon hozzám. Most azonban föl kell mennem, hogy mindenféle bürokratikus marhasággal foglalkozzam. – Odahajolt Laurához, és megveregette az arcát. – De mielőtt elmegy, nézzen be hozzám. Laura leült, és a könyveket bámulta. Hirtelen bűntudatot érzett, amiért nem volt egészen őszinte az öreghez, de tudta, nem tehetett mást. Aztán a könyvek gerincét kezdte vizsgálni. Nem volt világos számára, mit is keres, és úgy döntött, találomra vesz le valamit. Az első kötetnek, amit kiválasztott, Régi érmék volt a címe, kiadta az Oxford University Press. Aztán elővette Philip fotóját és a jegyzetfüzetét, amelybe felvázolta az érme másik oldalán levő ábrát. Mielőtt kinyitotta a könyvet, alaposan szemügyre vette őket. Pár perc alatt megtudta, hogy bár úgy tartják, a görögök vertek először pénzt, a legelső ismert pénzérméket Kis-Ázsiában, Lükiában

találták, Artemisz Kr. e. 6. századi temploma mellett. A gyilkosságok színhelyén hagyott érmék Laura szerint egyiptomiak lehettek, és ebben a könyvben egyetlen szó sem esett az onnan származó régi érmékről. Levett egy másik kötetet a polcról: Érmék az ókorban, írta Luther Neumann. Ez már használhatóbbnak tűnt. Már az elején említést tett a római uralom alatt vert egyiptomi pénzekről. Nem tűnt túl fontosnak, és a szerző nem is szentelt neki többet egy rövidke bekezdésnél, amely szerint a legkorábbi egyiptomi érméket alkimisták és okkult tudósok tervezték, mert ők voltak az arany és az ezüst megszállottjai. Némelyikük a fáraók udvarában volt varázsló. Laura becsukta a könyvet, és megsimogatta a bőrborítót. Már éppen vissza akarta tenni a polcra, amikor különös gondolata támadt. „Az opál a lányom köve volt”, mondta ki Laura James szavait hangosan, majd újra kinyitotta a könyvet. Még egyszer elolvasva az iménti szavakat, a szemébe öltött az „alkimista” szó. Szaporábban vert a pulzusa, és a jegyzetfüzetébe lefirkantotta az alkimista, varázsló, ókori egyiptomiak, kövek, arany és ezüst szavakat, majd négy nagy kérdőjelet. Laura visszarakta a két kötetet a polcra, és megnézett a számítógépes katalógusban mindent, aminek valami köze lehetett a legkorábbi érmékhez. Csak egy címet talált, egy bizonyos, a viktoriánus korban élt Samuel Cohen professzor Elveszett érmék című művét. Aztán rákeresett az „alkimisták Egyiptomban” szócikkre. Egy sor mai, szenzációvadász cím mellett, amelyekben valahogy nem bízott, itt is talált egy eredeti tudományos munkát, egy hasonlóan obskúrus viktoriánus kötetet. A fáraók fekete művészete, egy bizonyos Erasmus Fairbrook-Dale könyve. Laura elemében érezte magát. Mintha újra diák lett volna, amikor ilyen délutánokon ugyanígy kutatott, keresgélt, az egyik szó vagy fogalom vezette el a másikhoz az intellektuális labirintus kanyargós útján. Lehet, gondolta, amikor kinyitotta az Elveszett érméket, és nagy műgonddal forgatta a hatalmas oldalakat, ez inspirálta a bűnügyi újságírásra: a rejtély megoldásának kulcsát keresni. Ha ez igaz, akkor ugyanez vezette tovább is, hogy krimiíró legyen. És akkor meglátta. A kilencedik oldal közepén két kör alakú képet, egy érme két oldalát. Az elsőn öt nőalak, hosszú libegő ruhában, egy nagy mély tálat tart a feje fölé. Mellette a másik oldal, egy fiatal fáraó feje. Az arc kicsit különbözött a Philip által lefényképezettől, de egyébként minden pontosan egyezett. Laura növekvő izgalommal olvasta a képpár alatti szöveget: Az ún. Arkhanon-érméket (Kr. e. 400 körül, Napata környéke) kézi munkával készítették Alara király udvari mágusai.

Valamennyi ábrázolás az ókori egyiptomiaknak azzal a felfogásával függ össze, hogy minden dolog egységben van, és a kiegészítő elemek holisztikusan párban állnak. A fenti példa egy aranyérme, amelyen öt nőalak tartja magasra a Nap jelképét. Ugyanezen a lelőhelyen feltártak még két igen hasonló Arkhanon-érmét is. Az ezüstön öt nőalak a Holdat szimbolizáló tálat tartja, a harmadik vasból van, és egyesek szerint a Mars jelképét ábrázolja, szintén öt nőalak kíséretében. – Te jóságos ég! – mondta Laura fennhangon, és az előtte levő könyvoldalra meredt. – Hogy én milyen okos vagyok! – Elővette a második könyvet a fáraók fekete művészetéről, átlapozta, majd elérkezett „A holisztikus eszme születése” című fejezethez. Három órával később, amikor kilépett a könyvtárból, látta, hogy a nap áttörte magát a fekete felhőkön, és szokatlanul erősen süt. Az úttesten látszott, hogy nemrégen esett, az égbolton szivárvány feszült. Laura azonban szinte észre sem vette mindezeket, elmerült a mágia és okkultizmus ókori világában, és beleremegett, ha arra gondolt, hogy talán a gyilkos nyomára vezető fontos dologra akadt. 12. FEJEZET A Remete büszke volt az elvégzett munkára. Egy régóta dédelgetett álom beteljesülésének vélte. A legnagyobb élő férfiak egyike megbízásából dolgozik, olyan munkát végez, amely más, mint a többi, amelynek értelme és célja van. Ezáltal ő is egy nagy terv részese lett, a Nagy Műé, ahogy évszázadokkal korábban nevezték. Sok éven át készült, hogy el tudja végezni a rá bízott feladatokat. Nem volt könnyű. A legjobb orvosi egyetemeken tanult, három nemzetközi hírű kórház műtőiben szerezte a gyakorlatot, veleszületett tehetsége mellé megtanult minden fogást. Hallgatott kriogenetikát, pszichológiát és matematikát, tanulmányozta az okkult tudományokat, a numerológiát, az asztrológiát és az alkímiát. Szeretett úgy gondolni magára, mint a csapat fontos tagjára, egy fogaskerékre a hatalmas gépezetben, a Nagy Mű lényeges elemére. Fekete Toyotájával beállt az oxfordi Somerville College látogatók részére fenntartott parkolójába, és kilépett a murvával felszórt útra. Kézi varrású fekete bőrcipőjének talpa megcsikordult az apró köveken. Makulátlan Cerruti öltönyéről lesöpörte a képzeletbeli porszemeket, pár hajszálat hátrasimított a füle mögé, fölöslegesen megigazította amúgy is tökéletesen álló selyem Hermes nyakkendőjét, az egyik hátsó ablakban

megnézte magát, majd megfordult, és elindult a kollégium főépülete felé. Rápillantva Patek Philippe karórájára látta, hogy már majdnem három óra. Tudta, hogy Samantha Thurow harmadéves történelem-politológia szakos hallgató bármely pillanatban megjelenhet a hetes lépcsőnél. Attól a pillanattól fogva, hogy feltűnik, pontosan kilenc óra nyolc percig szorosan követi a mozgását. Nagy vonalakban már tudta, merre megy majd, poloskát szerelt a lánynak a várostól északra, Summertownban álló diákotthoni szobájába, és lehallgatta a telefonjait is. Miközben ezekre gondolt, és átjárta a várakozás édes bizsergése, megpillantotta Samanthát, ahogy a sötétből kilép a hetes lépcsőhöz. Egy másik diákkal, egy alacsony ázsiai lánnyal beszélgetett. Samantha különlegesen csinos volt, magas, barna lány, érzéki, mandulavágású szemekkel és telt ajkakkal. Haját hátrafésülte, és nagy gonddal rendezte el úgy, hogy kócos benyomást keltsen. Fekete gyapjúharisnyát és rövid skót kockás szoknyát viselt, fekete Doc Martens cipőt, szűk, piros pulóvert és fekete kardigánt. A keze tele volt könyvekkel, bal vállán egy kis bőrtáska lógott. A Remete megvetéssel gondolt Samantha Thurow ízlésére, miközben lassan megkerülte a tömböt, és látta, amint a két lány belép az utcára vezető portaépületbe. Emlékezetből tudott minden életrajzi adatot Samantha Thurow-ról. 1986. május 19-én született a Surrey megyei Godalmingban, apja vállalkozó, anyja tanítónő, két bátyja és egy húga van. Harmadéves ösztöndíjas a Somerville-ben. Orvosi adatai: kiváló általános egészségi állapot, a szokásos gyermekbetegségek, kilencéves korban egy törött kar, a vesék A1-es állapotúak. Szerelmi élete: jelenlegi barátja, Simon Welding gyakorló tanár, huszonnégy éves. Két másik diákkal együtt lakik Oxford keleti részén, és a tanévben Samantha legalább heti két alkalommal nála tartózkodik. Samantha elkötötte a kerékpárját a fal mellől, búcsút intett a barátnőjének, és jobbra fordulva átvágott a St. Gileson a városközpont irányába. A Remete tudta, hova megy a lány, és nem érezte szükségesnek, hogy a kocsijához siessen. Amikor odaért a Toyotához, felhúzta a kesztyűjét, elővett egy törlőkendőt a mindig nála levő csomagból, és letörölte a vezetőülést, mielőtt a kocsiba szállt volna. Letisztította a műszerfalat és a kormányt, majd az utasülésen levő nejlonzacskóba dobta a kendőt. Ezután lesimította a nadrágját és zakóját, és úgy helyezkedett el, hogy csak a minimális gyűrődést ejtse az öltönyén. Elfordította a slusszkulcsot, és elindult. A St. Gileson előzte meg Samanthát, a lány egy csomó más kerékpár között kerekezett. A Remete ráérősen hajtott a várost elkerülő úton, végig a Cowley Roadon, majd elért a Princes Streetre, és leparkolt a 268-as számú házzal szemben. Samantha tíz perccel később tűnt fel az utca Cowley Road

felőli oldalán, végigkerekezett a keskeny úton, majd megállt a ház előtt. Feltolta a kerékpárt az úton, a ház falához lakatolta, és a saját kulcsával nyitotta ki az ajtót. Samantha tudta, hogy a barátja, Simon Welding még legalább négy órán át távol lesz, ezért úgy tervezte, hogy az egész délutánt tanulással tölti. Este kettesben lesznek, mert a ház többi lakója a közelbe hivatalos egy partira. A Remete tudta, ő valamivel kilenc előtt lép majd be a 268-as számú házba a felszerelésével, és kilenc óra tizenötre már kint is lesz. Azután negyedórával már a Mesternél jelentkezik, és egy lépéssel megint közelebb lesznek a Nagy Mű befejezéséhez. 13. FEJEZET – Te tényleg belevágsz ebbe? – kérdezte Joanna hitetlenkedve. – Te csak ne légy ilyen kételkedő. Nem újdonság számomra a bűnügyi nyomozás, igaz? Emlékszel, mivel kerestem a kenyeremet, mielőtt híres írónő lett belőlem? – vágott vissza Laura. Joanna először volt fönt a balesete óta, Philip kanapéján feküdt, egy pokrócba csavarva, kezében egy csésze levessel. Mintás pizsamája legalább három számmal volt nagyobb a kelleténél. A hallban álló óra épp elütötte a hatot, és Laura meg Philip elmesélték neki, mi történt az elmúlt két napban, egészen addig, hogy aznap délután Laura meglátogatta James Lightmant. – Ráadásul – mondta Laura felélénkülve, és Philipre nézve –, azt hiszem, nagyot léptem előre. – Nocsak – mondta Philip érdeklődéssel a hangjában. – És hogyan? – A könyvtárban végzett négyórás intenzív kutatásom eredményeképpen. Philip nem szólt semmit. – Rávettem Jamest, hogy megmutassa a helyes irányt. De valami azt súgta nekem, hogy minél többet meg kell tudnom az érmékről. Szerintem az az egész ügy kulcsa. – És igazad volt? – Bingó, drágám. Bingó. Kiderült, hogy az érmék egy Arkhanon nevű valaminek a másolatai. Ez a legrégebbi ismert egyiptomi érme, úgy Kr. e. 400 körülről származik, azelőtt az egyiptomiak cserekereskedelmet folytattak. És ami a legfontosabb, ezeket az érméket a fáraók szolgálatában álló alkimisták tervezték. Egy jeles forrás szerint a nőábrázolások és a tál az alkimisták holisztikus eszmék iránti elkötelezettségéről tanúskodik, a látszólag kapcsolatban nem levő dolgok összefüggéséről. És akkor tovább kutakodtam, hogy rájöjjek, miről szólt ez az egész. – Alkimisták? – kérdezte Philip. – Igen, hát persze, az ókori

Egyiptomban is voltak alkimisták. Mintha olvastam volna valahol, hogy igazából ott kezdődött ez az egész marhaság az aranycsinálással és az örök élet vizével. Laura épp mondani akart valamit, amikor Joanna közbeszólt: – Anya? Minden rendben van nálad? Alkímia? Az az egész… hogy finoman fejezzem ki magam, baromság. Laura felemelte a kezét. – Hagyjátok, hadd mondjam végig, jó? Philip és Joanna némán egymásra néztek. – Rendben. Szóval, a következő a helyzet. Kiderült, hogy az alkimisták számára az egyik legfontosabb az ember és az univerzum közötti kapcsolat volt. A legtöbb alkimista megpróbált összefüggést találni az emberi test, a bolygók, a csillagok és az égbolt mozgása között. Abban hittek, hogy az emberi alak az égbolt tükröződése, és hogy isten teremtette ezeket a másolatokat, ha úgy tetszik, és hogy az ő dolguk az, hogy a kapcsolatokat felfedjék. – Philipre és Joannára nézett. – A kötelességüknek tartották. – És úgy gondolod, ennek valami köze lehet a gyilkosságokhoz? – kérdezte Philip. Látszott rajta, teljesen össze van zavarodva. – Az alkimisták abban hittek, hogy csak akkor tudnak aranyat előállítani, ha rálelnek a Bölcsek Kövére. Ez valami mágikus anyag, amelyet ha egy fémmel egyesítenek, azt színarannyá képes változtatni. A Bölcsek Kövét csak a nemes lelkülettel bírók képesek megtalálni, olyan alkimisták, akik értik a világegyetem holisztikus lényegét, és akik képesek megszabadítani a szellemüket, hogy az az egyetemes lélekkel együtt áramoljék. És ami a legfontosabb, az alkimisták kapcsolatot tételeztek fel a fémek és a testrészek között. – Ne mondd már – szólt közbe Philip –, hogy az aranyat a szívvel, az ezüstöt pedig az aggyal kapcsolták össze? – Tíz pluszpont Mr. Bainbridge-nek. De van itt még más is. Az alkimisták szerint a test és az égbolt egymás tükörképei. Így aztán a bolygókat is össze lehet kapcsolni a szervekkel. – Anya, csak, hogy értsem – szólalt meg Joanna. – Te az egész délutánt azzal töltötted, hogy alkimista kapcsolatokat keress… mi között is? Az arany, a Nap és a szív között? De mire jó ez az egész? Laura szigorúan pillantott a lányára. – Majd meglátod, mire jó, és igen, pontosan azt csináltam, amit mondtál. – Rendben. – Azt hiszed, meghülyültem, igaz? – Én azt nem mondtam, anya. Csak… – Szerintem – szólt közbe Philip –, anyád azt akarja mondani, hogy bármit gondolsz is te, vagy gondolok én erről az egészről, mindenképpen létezik valami fura kapcsolat a gyilkosságok és az alkímia között. Igazam

van? – fordult Laurához. – Igen, igen, Philip, pontosan erre akarok kilyukadni felelte az asszony, és Joannához fordult. – Minek nézel te engem? A lényeg az, hogy azért van nagy valószínűséggel összefüggés a gyilkosságok és e között a hókuszpókusz között, mert a gyilkos hisz benne. Nem lényeges, hogy az egész úgy marhaság, ahogy van. – Jól van, na – mondta Joanna. – Bocsáss meg. – Na és, mire megyünk mi ezzel az egésszel? – kérdezte Philip. – Hát, valójában van itt még más is – felelte Laura. – Persze, csak ha akarjátok hallani. – Meghalok a kíváncsiságtól – vágta rá Joanna grimaszolva. Laura elmosolyodott, és folytatta: – Hát jó, ti azt gondoljátok, hogy amit elmondtam, elég furcsa. De most jön az igazán rázós. Néhány alkimista az egész életét annak a nem épp hálás feladatnak szentelte, hogy megtalálja a Bölcsek Kövét. Évszázados remények fűződnek hozzá, az ókortól kezdve… és hát egyesek szerint még ma is vannak alkimisták. De a lényeg az, hogy a Kő felkutatásáért vagy előállításáért hallatlan erőfeszítéseket tettek. A beavatottaknak egy sor különféle forrásból származó utasítást kellett végrehajtaniuk, szó szerint hónapokat, néha éveket töltöttek egyetlen kísérlettel. Szóval, ahogy olvastam ezt az egészet, azon kezdtem gondolkodni, mi vezérelhette őket. És akkor számba vettem a legfontosabb kapcsolatokat, amelyeket az alkimisták fontosnak tartottak, és rádöbbentem, hogy a legtöbbjüknek asztrológusnak is kellett lennie. Egyetemista koromban én is beleástam magam az asztrológiába. De elég gyorsan kiábrándultam belőle – tette hozzá, és Joannára nézett, aki a fejét csóválta, és sóhajtozott. – És kiderült, hogy igazam volt, az alkímia és az asztrológia is kapcsolatban van egymással. Az alkimisták mindent a csillagok állása szerint csináltak. A folyamat minden fázisát bizonyos napokon végezték el, ráadásul a jelentős asztrológiai együttállások órájában. Kutatásaikat a legmegfelelőbb napon kezdték el. Philip és Joanna csöndben hallgatták, amit Laura mond. – Az alkimisták számára az év egy bizonyos napja bír a legnagyobb fontossággal. – Csak nem? – mondta Philip. – A tavaszi napéjegyenlőség. – A micsoda? – kérdezte Joanna. – A tavaszi napéjegyenlőség, a csillagászati tavasz első napja, amikor a nappalok kezdenek hosszabbak lenni – vetette közbe Philip. – Úgy bizony. Az alkimisták szerint ekkor a legmegfelelőbb egy új terv megvalósításába kezdeni. Általában ilyenkor fogtak hozzá a Bölcsek Köve keresésének egy új kísérletsorozatához is. Ez március 20-ára esik, két

nappal ezelőttre… szóval az első gyilkosság napjára. Philipen látszott a megdöbbenés. Joanna csak csöndben bámulta az anyját. – Laura, te mit gondolsz? – kérdezte Philip egy kis szünet után. – Hát, elég cikis… ez az egybeesés, de hogy segít ez nekünk megtalálni, ki öldösi le ezeket a nőket? – Amióta kiléptem a könyvtárból, másra sem tudok gondolni. Nem tudom, most segíthet-e nekünk ez az elmélet, de talán meg lehet akadályozni a további gyilkosságokat. – Hogyan? – Hát gondolj csak bele! Monroe mondta neked, hogy a halottkém szerint Rachel Southgate-et huszadikán este gyilkolták meg. Ekkor lépett be a nap a Kos csillagjegybe, a Földön pedig napéjegyenlőség volt. A gyilkos számára ez egy új kezdet, egy új projekt kezdete. – Szép! – kiáltott fel Joanna. – A gyilkosság mint projekt. – Én most a gyilkos fejével gondolkodva mondtam. – Tudom. Csakhogy… – Figyelj csak! – folytatta Laura. – Arról van szó, hogy a második gyilkosság időzítésének is valószínűleg van valami asztrológiai kapcsolata. Az isten tudja, micsoda, de ha igen, és ha terveznek még egy harmadik és negyedik gyilkosságot is, akkor azok is pontos napokhoz és órákhoz köthetők. Philip bólintott. – Igen – mondta mintegy magának. – Szerintem ennek így van értelme. – Hát persze, hogy van – csattant fel Laura. – A gond csak az, hogy akkoriban nem igazán ástam magam bele az asztrológiába, és különben is, már azt is elfelejtettem, amit akkor tudtam. – Philipre, majd Joannára nézett. – Rám ne nézz! – kiáltott fel döbbenten Jo. – Én matematikus vagyok. – Bocsáss meg! – mondta nevetve Laura. – De… csak azt akartam mondani, lehet, hogy mázlid van. – Hogyhogy? – Tom, a legnagyobb sajnálatomra, foglalkozik ezzel az izével. Nem értem, mert egyébként rém okos srác – mondta Joanna erőltetett brit akcentussal. – És úgy néz ki, átjön ma este. – Átjön? – kérdezte Philip. – Remélem, apu, nem bánod. Meg akarja nézni, hogy vagyok. Philip fölemelte a kezét. – Semmi gond. – Hát akkor nagyszerű – mondta Laura. – Meg fog dolgozni a vacsorájáért. Tom húsz perccel később már meg is érkezett. Meglepően egészséges

benyomást keltett, attól eltekintve, hogy a bal keze két ujja sínbe volt téve. Orvostanhallgató és rögbisztár volt az Orielen, százkilencven centi magas, és kilencven kilója ellenére egy deka zsír sem volt rajta. Szögletes álla volt és nagy kék szeme, szépen nyírt, hullámos barna haja. Feltűnően csinos fiú volt. Leült Joanna mellé a kanapéra, és Laura elmondta, miről is van szó, miközben Philip kiment a konyhába egy italért. Tom áthatón nézte Laurát, és amikor az befejezte, milyen összefüggésekre jött rá, látszott rajta, hogy elborzadt, de egyszersmind le is van nyűgözve. – Azt a mindenit! – mondta a Laura monológja után beállt rövid csendet megtörve. – És mindez nem mese? – Attól tartok, nem – felelte Philip, amikor visszajött a konyhából, és átadott Tomnak egy pohár gyümölcslét. – Gondolom, Laura nem hagyott ki egyetlen borzalmas részletet sem. – Remélem, nem – nevetett föl Tom. – Szóval azt gondolják, hogy a gyilkos az asztrológiai táblázat szerint tervezi a tetteit? – Hát, még nem vagyok benne egészen biztos. – De abban igen, hogy az első gyilkosságot a tavaszi napéjegyenlőség idején követte el és egy aranyérmét hagyott hátra, és kivette… – kis szünetet tartott – a lány szívét? A második gyilkosság pedig nem egészen tizenkét órával az első után történt, és a gyilkos egy ezüstpénzt hagyott az áldozat agyveleje helyén. – Pontosan így történt. – Hát, igaza van az összefüggéseket illetőn. Az agy az ezüsttel és a Holddal van kapcsolatban. Úgy gondolom, nyilvánvaló, hogy a Hold a második gyilkosság idején lépett a Kosba. – Hogy érted ezt? – Hát persze – kiáltott fel Laura. – Hogy erre én nem gondoltam! – Mire nem gondoltál? – kérdezte egyszerre Philip és Joanna. – Hát, most már nyilvánvaló. A Nap, a Hold és a bolygók mind az égen mozognak, nem? A Nap éves mozgása az állatöv mentén adja az értelmét a tizenkét csillagjegynek. Ugye, Tom? – kérdezte a fiúhoz fordulva. Az bólintott. – Így aztán – folytatta Laura – az év első hónapjában a Nap a Bak csillagképben látható, majd a Vízöntőben, a Halakban és így tovább. A Nap valamikor később, mikor is, március 20-án vagy 21-én hajnalban lép be a Kosba? És ez egyben a tavaszi napéjegyenlőség ideje is. Ezután jön a Bika és a többi. De a bolygók és a Hold szintén beléphet a csillagképbe a hónap folyamán, és el is hagyhatja. – Igen, de ez nem történik meg túl gyakran – tette hozzá Tom. – A Hold és a bolygók a hónap folyamán az égbolt túlsó felén is lehetnek, de néha egymást követik a csillagképben. – Jó, de… – kezdett bele Joanna, de Tom megelőzte: – Tudom, mit

akarsz mondani. Már vitatkoztunk erről korábban is. Szerinted mindez hülyeség, de különbséget kell tenned a valódi asztrológia és a női lapokban meg a vasárnapi mellékletekben megjelenő marhaságok között. Az csak kitaláció, és semmi máson nem alapul, mint az úgynevezett asztrológus képzeletén, aki írja. Egy rendesen képzett asztrológus sokkal bonyolultabb dolgokkal foglalkozik, valamennyi égitest lehetséges hatásával, nemcsak a Napéval. – És arról van szó – szólt közbe Philip –, hogy a többi égitest néha a Nap után lép a csillagképbe, és akkor fölerősíti az asztrológiai hatást? – Pontosan. – Akkor tehát lehetséges, hogy a Hold nem sokkal azután lépett be a Kosba, hogy az lett az uralkodó csillagkép, és ez a kapcsolat a második gyilkosság időpontjával. – Akár fogadni is mernék rá. – Ez valóban döbbenetes – mondta Philip. – Igen, de várjatok csak – szólalt meg Joanna, ezúttal komoly hangsúllyal. – Itt azonban még így sem stimmel valami. – Micsoda? – Lehet, hogy jól lehordasz, de nincs itt egy alapvető tévedés? – Joanna, ki vele! – kiáltott rá Laura. Felállt, odament a kandallóhoz, és összedörzsölte a két kezét, azt remélve, hogy kicsit fölmelegszik. – A csillagképeket mikor is… állapították meg, tízezer éve? – kérdezte Joanna Tomtól. – Hát, azért nem annyira régen. Vagy hatezer éve. Az asztrológia Mezopotámiában kezdődött, időszámításunk előtt körülbelül négyezerben. – Mindegy, szóval hatezer éve. A gond csak az, hogy a konstellációk nem lehetnek ugyanazok, mint akkor voltak, mert a Földhöz viszonyítva a csillagképek néhány ezer év alatt meglehetősen elmozdultak. Nem az már az alakjuk, mint az ókorban volt, és semmiképpen sincsenek ugyanazon a helyen, mint akkor. Ez nem teszi az egészet nevetségessé? Tom komolyan elgondolkodott azon, amit a lány mondott, Laura és Philip csak néztek rá. – Te jössz, Tom – mondta Philip, de még mielőtt a fiú bármit is tudott volna mondani, Laura megszólalt: – Hát, Joanna, ez valójában nem lényeges. – Miért? – Mert ez csak a bulvársajtó asztrológusai számára fontos. Joannán látszott, semmit sem ért. – Gondolj csak bele. Ha minden elmozdult egy csillagképpel vagy még többel, az nem számít, kivéve azoknak, akik bizonyos jellemzőkkel akarják felruházni a valamelyik csillagjegyben születetteket. Tudod… ha te Vízöntő vagy, akkor nem tiszteled a hagyományokat, és gyenge a bokád.

Meg a hasonló baromságok. – Laurának igaza van – szólalt meg Tom. – Ezt az elmozdulást csak az igazi asztrológusok veszik számításba. – De hiszen akkor a tavaszi napéjegyenlőség nem a Kosra esik. – És akkor? – nézett rájuk Laura. – Igazából nem számít, hacsak nem a vasárnapi melléklet horoszkópjára fizettél elő. Joanna felsóhajtott. – Hát, talán – mondta kételkedve. Laura elmosolyodott. – Semmi baj, kicsikém, hiszen te csak egy matematikus vagy. Joanna fölnevetett, és kortyolt egyet a leveséből. – És különben is – tette hozzá Philip –, mint ahogy Laura mondta, nem érdekes, mit gondolunk mi az asztrológiáról. A lényeges az, hogy ezek a viták belső viták, nem igaz? A mi gyilkosunk, úgy tűnik, az asztrológia hatása alatt áll. Arra kell koncentrálnunk, hogy ő miben hisz, nem arra, hogy mi bevesszük-e ezt az egészet. – Rendben – mondta Laura. – Térjünk vissza az eredeti kérdéshez. Tom, szerinted lehet, hogy a második gyilkosság idején lépett a Hold a Kosba? – Hát ezt nem nehéz megtudni. – Hogyan? – Csak meg kell nézni az almanac.com-on. Én regisztráltattam magam. – Te jóságos ég! – szólalt meg Joanna. Tom mintha meg sem hallotta volna a lány megjegyzését, odalépett a kanapé melletti íróasztalon álló számítógéphez. – Fel tudok menni a netre? – Igen, van ADSL-em – mondta Philip, és ő is odalépett a fiú mellé. Megnyitották a Google-t, és Tom beütötte az almanac.com-ot. Egy másodperc múlva meg is jelent, és Tom begépelte az azonosítóját. Ekkor új menü jelent meg a képernyőn. A bal oldali oszlopban egy sor kérdés állt, üres bokszokkal a válaszoknak. Laura is csatlakozott hozzájuk, de Joanna a kanapén maradt. – Csak néhány számot kell beütnöm – mondta Tom. – Jó kis honlap, egy szoftver bármely bolygónak a Holdhoz viszonyított helyzetét kiszámítja bármikor, mostantól a háromezredik évig – mondta, és a billentyűzeten babrált. – Nahát akkor, a Hold, dátum: 2006. március 21. Még pár számot beírt, és néhány kérdésre válaszolt, mielőtt rákattintott volna a „Keresés”re. Meglepő gyorsan megjött a válasz. Laura és Philip a képernyőre meredt, egyikük sem tudott mit kezdeni az információval, de Tom értette a dolgát. – Ez nem semmi – mondta. – Mi van? – kérdezte Laura.

– A Hold március 21-én három óra negyvenhét perckor lépett be a Kos csillagképbe. – Ez lehetett pontosan a második gyilkosság időpontja – mondta Philip ámuldozva. – Döbbenetes. – Monroe biztos volt az időpontban? – kérdezte Laura Philiphez fordulva. – Azt mondta, a helyszínelők szerint négy-hat órával korábban lehetett, mint hogy én odaértem. Az valamivel fél kilenc előtt volt, így a gyilkosság feltételezett ideje szerintük két óra harminc és négy óra harminc között lehetett. Egy darabig egyikük sem szólalt meg, mindnyájan a tényeket emésztették. Philip leült, Laura pedig a képernyőt tanulmányozta. Joanna is felkelt, és átnézett Philip válla fölött. – Tom, ezzel a szoftverrel bármelyik bolygót, és a Holdat is nyomon lehet követni? – kérdezte Laura. – Úgy van. – Meg kell tudnunk, hogy belép-e valamelyik bolygó a Kosba, és azt is, mikor. Sorra vehetjük őket? – Én jobbat tudok – felelte Tom. – Meg tudom határozni a bolygók mozgását a jövőben, bármely időpontban. – Ne túlozz, Tom, csak háromezerig. Philip felkacagott. De Tom nem vett róla tudomást, és a billentyűkön kopogott, válaszolva egy sor kérdésre. Pár perc múlva rákattintott a „Keresés” gombra, és hátralökte a székét. – Na, csak dolgozz szépen – mondta a gépnek. Ezúttal valamivel hosszabb ideig tartott, de vagy húsz másodperc után új képernyő jelent meg, tele ábrákkal és egy sor számmal. Tom gyakorlott szemmel olvasta az információt, Laura és Philip odahajolt a képernyőhöz. – Na, mit mond nekünk? – türelmetlenkedett Laura. – Máris – felelte Tom –, csak még… – Legörgette a képernyőt, közelről megnézte, majd becsukta a szemét. Rákönyökölt az íróasztalra, kezébe támasztotta a fejét, arca szinte súrolta a képernyőt. – Te jóságos ég! – Mi van? – kérdezte Philip, Jo is a gépet bámulta. – Ez aztán már valami! – Megtennéd, hogy… – sziszegte Laura. – Bocsánat. Szóval ebben a hónapban valami igazán ritka jelenségnek lehetünk tanúi. Néha megtörténik az, amit úgy neveznek, a bolygók együttállása. – Amikor egy sorba kerülnek? – szólt közbe Philip. – Igen, amikor két vagy annál több égitest, a Hold és a bolygók a Földről nézve egy sorban állnak. Az elég gyakran megesik, hogy két bolygó vagy a Hold meg egy bolygó egy vonalba kerül a Földdel, ez a hármas

együttállás. A négyes már ritkább, csak pár évenként történik meg. Mához egy hétre, március 31-én hajnalban, azaz, hogy pontos legyek, pár perccel éjfél után a Hold és három bolygó kerül egy vonalba, így ötös együttállásról lehet beszélni. Ez annyira ritka, hogy az elmúlt ezer év során csak vagy tízszer fordult elő. Csönd telepedett a szobára. Laura volt az első, aki reagált. – Így hát ez azt jelenti, hogy még három bolygó fog belépni a Kosba a következő néhány nap folyamán? – Aha, azt. – Meg tudod mondani, melyek azok? – Igen, a Vénusz, a Mars és a Jupiter, ráadásul ebben a sorrendben. – Mikor? – A Jupiter március 31-én nem sokkal éjfél után, a Mars pár órával korábban, március 30-án este, a Vénusz pedig… hadd lássam csak… – mondta lefelé görgetve a képernyőt –, a Vénusz ma este, nyolc perccel kilenc után lép be a Kos jegyébe. 14. FEJEZET Cambridge, 1690. augusztus 10., este John Wickins 1663-ban került Cambridge-be, és már úgy ismerte, mint a tenyerét. Minden utca minden egyes fordulója ismerős volt, minden növény és minden szál gyom, amely a rendszeres sétáinak útjában a kockakövekből kisarjadt. Ismerőse volt minden diák, és a városlakók is, akikkel találkozott. Már közel három évtizede ugyanazt csinálta, ugyanott vásárolta a könyveit, a tintatartóját is ugyanannál az írószerboltosnál töltette meg, ruháit ugyanaz az immár idősebb szabómester készítette ugyanolyanra, és tubákját is ugyanattól az árustól szerezte be, aki több mint húsz éve az első zacskóval eladta neki. Most azonban elmegy, és mintha már nem lenne ugyanolyan semmi. Nagy sietségében lovat bérelt, hogy aznap este visszaérjen Oxfordból. Hajnalban érkezett, átadta a gyeplőt a lovászfiúnak, a lovat pedig megetették és megitatták a kollégium istállójában. Szokatlan volt ez a luxus, amelyet megengedett magának, de nagy tervei voltak, és nem akarta az időt vesztegetni a zsúfolt, ráadásul csigalassúságú batárban. Az tagadhatatlan, hogy izgatta a neki felajánlott új állás, az oxfordi St. Mary kollégium rektori pozíciója. Ezt a lehetőséget, tudta, nem hagyhatja ki, itt az ideje, gondolta, elszakadni Cambridge-től, és mindentől, amiből addig az élete állt. És természetesen ez azt is jelentette, hogy Isaac Newtont is itt hagyja.

Igen különös viszony volt az övék. Elsőéves korukban találkoztak, mindketten nyomorúságosak voltak, és ki nem állhatták a többieket az egyetemen. Mindketten nagy várakozásokkal érkeztek, ami a tanulást illeti, ám azt tapasztalták, hogy csak igen kevés diák törődik mással, mint a kocsmázással, a játékkal meg a kurvákkal. Hasonló családból származtak, az alsóbb kisnemesség soraiból. Az ő apja tanár volt, a Newtoné meghalt, mielőtt a fia megszületett volna, az anyja pedig feleségül ment a falubeli paphoz. Egyikükben sem volt semmi közös a legtöbb évfolyamtársukkal, akik majdnem mindnyájan gazdag földbirtokosok és sikeres kereskedők fiai voltak. A leglustábbaknak és legbutábbaknak a nemesek ivadékait tartották, akiknek a családja fizetett a fiaiak tanulmányi sikeréért. Amikor ezekre gondolt, Wickins mintha megbánta volna döntését, fogalma sem volt róla, mit is fog mondani régi barátjának és szobatársának. Belépett a Trinity College-ba, és végigment a lakrésze felé vezető boltíves folyosón. Észrevette, milyen lassan lépdel, szinte mintha késleltetni akarta volna az elkerülhetetlent. Sok jóban is volt része itt, ebben a nagyszerű városban. Igaz, az egész életét a tanulás és a teológiai kutatás tette ki. De volt, hogy segédkezett Newtonnak a tudományos munkájában, szövegeket másolt neki, és segítette, ahol tudta. Ezekben az időszakokban bízvást elmondhatta magáról, hogy közelebb állt a nagy Isaac Newtonhoz, mint bárki emberfia. És voltak idők, amikor a testi szükség különleges közelségbe hozta őket. Ezekről a dolgaikról sohasem beszéltek, és a világgal sem osztották meg őket. Természetesen volt még egy célja is annak, hogy ilyen közelségben élt Newtonnal, az, amiért legelőször is találkozott vele és a barátja lett. Tudta ugyanis, hogy Newton a világ legveszélyesebb élő embere. Amikor odaért a szobáikba nyíló ajtóhoz, kihalászta tunikája zsebéből a kulcsot, és elfordította a zárat. A folyosót és a balra, valamint jobbra nyíló szobákat homály burkolta. A folyosó végén egy nyitott ablakon át meleg levegő áramlott az ódon falak közé. Az ő hálószobájának ajtaja csukva volt, de a jobb oldalsó, a Newtonéhoz, majd a laboratóriumába vezető nyitva állt. Szokatlan csönd volt, az egyetlen zajt egy rigópár keltette, épp az ablak alatti szilfán fészkeltek. Most, hogy Wickins ismét itt volt, hirtelen ugyancsak elbizonytalanodott a terveit illetőn. Hiszen ez az otthona, itt biztonságban érzi magát, ezen a helyen megtalálja az egész világot. Vajon helyesen teszie, ha mindezt eldobja magától, és új életet kezd Oxfordban? Tudta ugyanakkor, hogy itt, Cambridge-ben véget ért a küldetése, az az igen fontos munka, ami miatt előbb úgysem mehetett volna el, emiatt tehát nem érzett bűntudatot. A bolygók együttállása másnap, augusztus 11én volt várható, és világos volt, hogy senki sem fog kísérletezni, mert ha Newton nem készül rá, akkor senki nem lett volna sem képes, sem eléggé

ambiciózus hozzá. Oxfordi barátai árulkodó jelek után kutattak, de úgy tűnt, semmi gyanús nincs készülőben. Egy gyilkosságról hallottak az előző héten, de kiderült, hogy a lányt a szeretője ölte meg, aki később magával is végzett. De még Wickins barátainak is be kellett látniuk, hogy sok bűntényt könnyen lehet álcázni, és hogy biztosat sohasem lehet tudni. A legfontosabb azonban az, gondolta Wickins, miközben levette válltáskáját, a kabátját és a kalapját, és felakasztotta a folyosón levő kampóra, hogy a rubintgömb minden bizonnyal biztonságban nyugszik a helyén, és egyetlen alkimista géniusz sem találta meg az ősi kódokat és Hermész tudását, hogy megszerezze az értékes holmit. Így tehát, gondolta, miközben végigment a Newton szobái felé vezető folyosón, ez nem lehet oka a nyugtalanságának. Lehet, hogy ennek inkább a személyes érzéseihez van köze, ahhoz a tényhez, hogy mindent itt fog hagyni, amit szeretett, amit az otthonának nevezhetett, és azt a rendkívül nehéz embert, akit a barátjának hívhatott. Amikor belépett, látta, hogy nyitva van a Newton laboratóriumához vezető ajtó. A hálószoba fenekestől felfordítva, az ágynemű egy gyűrött kupac, a földön tálak, bennük étel. Az ablak nyitva, és a széles párkányon egy tálban a víz tiszta, érintetlen. A laboratóriumból azonban baljós izzó vörös fény szűrődött ki. Wickins odasietett; a szíve majd’ kiugrott a helyéből, hirtelen megmagyarázhatatlan félelem fogta el. Hiszen Newton mindig is kényes volt arra, hogy zárja az ajtókat. Nem tudta mire vélni a látványt. Newton háttal ült a laboratórium ajtajának, a tűz fénye bevilágította az arca egyik felét. Természetfölöttinek tűnt azonban az a valami, amit a két tenyerében tartott. Wickins még soha életében nem látta, a mítoszok világába tartozott, ám ugyanakkor azt is tudta, létező valóság, mindennél szentebb, minden jelentős dolog egysége: a rubintgömb. Wickins percekig mozdulni sem tudott, egymásnak ellentmondó érzések kerítették hatalmukba, életében először érezte, mintha testbenlélekben megbénult volna. Egyetlen izmát sem volt képes megmozdítani, egyetlen értelmes gondolat sem jutott az eszébe. Nem érzett egyebet, mint szinte állati félelmet, amely végigfutott az egész testén, és a torkát szorongatta. Attól tartott, mindjárt sikítani fog, de szerencsére nem jött ki hang a torkán. A rettegés azonban nem múlt el. Szinte emberfeletti erővel sikerült az egyik kezét az arcához emelnie, és a körmével belecsípnie az arcába. Szinte öntudatlanul, mintha meg akart volna győződni róla, hogy még él, és hogy aminek tanúja, az a valóság. Ekkor halk kopogást hallott a háta mögül. Az egyik rigó leszállt az ablakpárkányra, és megkopogtatta csőrével a mosdótálat. Newton megfordult. A következő két másodpercben millió gondolat ütközött egymásnak

Wickins fejében, de csak kettőnek volt igazán a tudatában. Az egyik azt súgta neki, meneküljön, rohanjon Oxfordba, és figyelmeztesse a barátait. A másik pedig az, hogy rontson be a szobába, és kaparintsa meg a gömböt. Miközben eljutott addig a helyig, ahol Newton ült, a tudós már felállt a székéből, és készült a támadásra. Wickins alig volt tudatában annak, mit tesz, vagy próbál tenni, kivéve azt a mindent elsöprő gondolatot, hogy meg kell szereznie a gömböt. Egy közel ötvenéves emberhez képest, aki egész életét a dolgozószobájában töltötte, Newton meglepőn mozgékony volt. Wickins utánakapott, de Newton kilépett oldalra, ő pedig kibillent az egyensúlyából. Majdnem elesett, de sikerült még idejében elkapnia a kandalló mellett álló asztalt. Megpördült, és látta, hogy Newton egy közeli asztalon fekvő papírhalom után kap. – Isaac, ezt nem teheti meg! – üvöltötte Wickins. – Kérem… nem tudja, mit… Newton azonban mintha meg sem hallotta volna. Wickinst hirtelen hatalmába kerítette a düh, egy pillanat alatt felfogta, hogy hiábavaló minden erőlködése. Előreugrott, és megragadta Newton vállát, az ujjait belemélyesztette az inge szövetébe. A tudós megfordult, Wickinsnek elernyedtek az ujjai, és pördült egyet. Látta, hogy a gömb ott van Newton jobb kezében, és akkor, akár egy lassított felvételen, azt is látta, hogy a gömböt tartó kéz az ő arca felé közeledik. Az első ütésnél épphogy sikerült kilépnie oldalra, és közben Newton arcába kapott, megkarmolta a bőrét. Newton feljajdult fájdalmában, és vak dühvel támadt Wickinsre, épp az állcsontján találta el. – Ez az enyém! – üvöltötte, a szeme vérben forgott. Wickins hátratántorodott, de megpróbált talpon maradni. Nem sikerült, nekiesett a polcoknak, és ahogy bevágta a fejét, néhány üveg és lombik a földre esett. Kivéve egyet, amelynek a címkéjén az állt „Vitriol”, az épp Wickins vállán landolt, kiesett belőle a dugó, és a tartalma Wickins karjára ömlött. Wickins felüvöltött, de még mielőtt a hang elhagyhatta volna a torkát, Newton eszelős dühvel előrerontott és egyenesen az arcába rúgott. Wickins eszméletét vesztve rogyott össze. * Teljes sötétség volt, amikor Wickins magához tért. A tűz kihunyt, hideg volt, és fojtogató szagok terjengtek a laboratóriumban. A legrémesebb közülük az égett húsé volt. És akkor rátört a fájdalom és vele együtt az emlékezés. Lassan feltápászkodott. Annyira fájt a feje, hogy majdnem térdre esett, a karja veszettül lüktetett. Áttámolygott a másik szobába, ahol valamivel több volt a fény, a Hold feljött, és mindent bevont ezüst

homállyal. Wickins a karjára nézett. Az inge szövete elégett, kilátszott a vörös, felhólyagzott hús. Odavánszorgott az ablakpárkányon álló mosdótálhoz, és egy ott heverő inget beáztatva a karjára tette. Teljesen meg volt zavarodva, de kettejük összecsapásának képei élénken éltek az emlékezetében. Tehát Newton megszerezte a rubintgömböt. Valóra vált a lidérces álom, kész katasztrófa! Wickins minden fájdalma ellenére megpróbálta összeszedni a gondolatait. A langyos víz jólesett a karjának, de az égés még így is hasogatott, a fejét meg mintha egy tucat munkás verte volna kalapáccsal, akár egy kemény földkupacot. Emlékezett, hogy Newton tart a szobájában egy időmérőt, odalépett hozzá. Elmúlt a negyedik óra is éjfél után. Nagyon sokáig volt öntudatlan. Elmormolt egy káromkodást, és nyelt egyet, hogy elmúljék a vér íze a szájából. Kortyolt a tálból, és mielőtt kiköpte volna, megforgatta a szájában. Véres volt. Megpróbálta összeszedni a gondolatait, de a fájdalom megbénította az agyát. Newton elment. Már közel járhat Oxfordhoz, vagy valahova máshová ment felkészülni. Nem egészen huszonnégy óra volt hátra a bolygók együttállásáig. Mit tegyen? Küldhetne üzenetet Oxfordba, de vajon rábízhat-e egy küldöncre ilyen fontos dolgot, és különben is, mit mondana neki? Körbenézett a holdsütötte szobában, megpróbált gondolkodni, és pár perccel később már kabátban, kalappal a fején, táskájával a vállán az istállóban volt. A lovászfiú nem örült neki, de egy shilling jobb kedvre derítette. Newton már járt erre az este, mondta a fiú, de nem szólt semmit, és még a szokásosnál is barátságtalanabb és szórakozottabb volt. Wickins egy barna kancát választott, az istálló egyik legjobb lovát, és egy lepecsételt borítékban odaadta a fiúnak a ló bérét a számvevő számára. Majd, ha pár nap múlva visszatér, mindent elmagyaráz az istállómesternek, mondta. Nagyon sürgős elintéznivalója van, egyetlen percet sem vesztegethet. És akkor, bár félholtnak érezte magát, Wickins felült a nyeregbe, megmarkolta a gyeplőt, körbevezette a kancát, és elindult a kapu, és az azon túl futó országút felé. Két óra alatt tette meg Cambridge-ből a hatvan mérföldnyi utat Ickwellbe, és amikor a nap feljött a sövény fölött, már egy új lóval, egy szürke herélttel folytatta útját Brillbe, Horton-cum-Studleyba, majd Islipbe, mielőtt rátért volna az Oxford keleti kapujához vezető országútra. Másfél órával később már a városfalnál járt. Befordult a Merton Streetre, majd leszállt a lóról, és átadta a lovat egy fiúnak, hogy vezesse el. Wickins egyenesen a University College felé irányította lépteit. *

– Hogy a mennydörgős mennykő csapjon belé! – kiáltott fel Robert Hooke, amint John Wickins befejezte a történetét, majd nagyot szívott a tubákból. A University College egyik tágas lakrészében ültek. A szobákat Robert Boyle foglalta el minden augusztusban, ez is a juttatásaihoz tartozott. Wickins teljesen kimerült, lüktetett a karja és a feje. Boyle, annak ellenére, hogy maga is gyengélkedett, ragaszkodott hozzá, hogy azonnal ellássa a sebet. Gyakorlott mozdulatokkal vizsgálta meg a felhólyagzott bőrt Wickins karján, mielőtt szorosan bepólyálta volna. Wickins fájós fejére macskavizeletből és egérürülékből tett kenőcsöt, tudta, kiváló szer fejfájás ellen. Miközben az öreg tudós ellátta, Wickins elmesélte neki, mi történt Cambridge-ben. Boyle megőrizte hidegvérét, csak néha sóhajtott vagy mordult egyet. Olykor abbahagyta a sebkötözést, és Wickins arcát kémlelte, mintha szúrós zöld szemével belehatolt volna az agyába, valami ellentmondást keresve. Akkor megérkezett Hooke, aki megkapta a küldönc sürgős üzenetét. Tökéletes ellentéte volt Boyle-nak, szitkozódott és dohogott, káromkodott és átkozódott, mielőtt leült volna a kandalló melletti üres karosszékbe, és a tubákos zacskója után nyúlt volna. – Az az undorító teremtmény, az a… csatornatöltelék! Wickins minden fájdalma ellenére megbotránkozott. – No de, uram… kérem, tartózkodjék… – Mitől is? – vágott vissza Hooke. – Nincs jobb szó rá, hogy jellemezzem a maga igen tisztelt professzorát. Sőt, még túl enyhe is ez a kifejezés. És hozzátehetem, uram, hogy ön sem sokkal jobb nála. Wickins megütközve nézett Hooke-ra, abban a pillanatban pontosan megértette, miért utálja Newton annyira azt az embert. Arra gondolt, hogy külső jobban még nem illett belsőhöz, Hooke torz alakja majdnem olyan rút volt, mint a személyisége. – Ugyan már, uraim – szólt közbe Boyle –, úgy vélem, John barátunk boldogan beismeri most itt előttünk, hogy tévedett a szobatársát illetőn. Ám most nem ez a fontos, hanem az, hogy valami megoldást találjunk. – De hiszen én voltam az, aki mindkettejüket figyelmeztettem – makacskodott Hooke, majd odafordult Boyle-hoz, és így szólt: – Határtalan annak az embernek a nagyratörése. Mondtam önnek, uram, még Londonban, ugye, hogy Wren előadása után Newton valami fontos dologra jött rá. – Még csak arra sem emlékszem, hogy egyáltalán jelen volt – mondta Boyle. – A terem hátsó végében állt, közel az ajtóhoz. Láttam az emelvényről. Nem tévedek. Alighogy Wren befejezte a beszédét, Newton már ott sem volt – mondta szipogva Hooke. – És azt mondja, Wrennel is beszélt a dologról, nemde? Hogy

egyenesen megkérdezte tőle, vajon Newton aziránt érdeklődött-e, amit ő mondott, igaz? – Így van – felelte Hooke, szinte suttogva. – De Wren nem mondott semmit. Az az ember sohasem kedvelt engem. – Mesterem – szólalt meg Wickins Boyle-hoz fordulva. – Le vagyok sújtva, mennyire ostoba voltam ebben az ügyben, de ha kifejezhetem a véleményemet, annyit szeretnék mondani, hogy még ha valóban gyanítottuk volna is, hogy Newton tud a rubintgömbről – és Hooke-ra nézett –, akkor is szinte lehetetlennek tartottam volna, hogy képes ezt az értékes holmit a maguk szeme előtt eltulajdonítani, és arról sem volt fogalmam, hogy tudhat arról, mit tegyen vele. Még mielőtt Boyle válaszolni tudott volna, Hooke hangosan felkiáltott: – Ha! De hiszen nem evidens, hogy a birtokában van ennek a tudásnak? – sziszegte. – Hiszen a maga feladata volt, maga tökfej, hogy szemmel tartsa a démont. Wickins felállt a székéből, de Boyle meglepő gyorsasággal odaállt Hooke elé, akinek egy izma sem rezdült. – Üljön le – mondta Boyle hangosabban annál, mint ahogy szándékában állt. – Kérem, uraim… figyeljenek, mert sem energiám, se kedvem ismételni magamat ezen a szerencsétlen reggelen. Hagyjanak fel az egymás elleni áskálódással, különben mindennek vége. Ha nem öltik magukra az értelem és a méltóság palástját, barátunk, Isaac Newton elbánik mindnyájunkkal. Mert, ne feledjük, nagyszabású ellenféllel állunk szemben. Egy pillanatra elhallgattak, és mintha életében most először hallaná, Wickins felfigyelt a város nyitott ablakon át beszűrődő zajaira. Már majdnem kilenc óra volt, és bár Oxfordban alig volt diák, a kereskedők és az utcai árusok nyüzsögtek a főutcán, kalapács csattogott és fűrész énekelt, ahogy az építők a kollégium tetején dolgoztak. Wickinsre hirtelen rátört a kimerültség. – Mire gondol, mesterem? – kérdezte Hooke. – Ismeri a Newton iránt táplált érzéseimet. Fertelmesen büszke, ezt mindenki tudja, egyesek keserű tapasztalatból, ám csak a bolond tagadná, milyen ragyogó elme. Boyle nem válaszolt azonnal. Először Hooke-ra, majd Wickinsre nézett. – Kemények a szavai, Robert, mint ahogy azt öntől már megszokhattuk, ám természetesen igaza van. Fáj kimondanom, de attól tartok, a legrosszabbat kell feltételeznünk. Newtonnak együtt kell működnie másokkal, ezt nem kerülheti el, bármennyire ódzkodik is ettől. Azt is feltételeznünk kell, hogy ezek az emberek egy ideje már a városban vannak, és annak ellenére, hogy nekünk nem sikerült tudomást szereznünk róla, máris vér tapad a kezükhöz. Mindnyájan pontosan tudjuk, miben áll a szertartás – mondta, majd elhallgatott, és a másik kettőt nézte. – Uraim, ha nem teszünk semmit, rettentő veszély leselkedik ránk.

Mindent meg kell tennünk, ami csak telik tőlünk – mondta, és olyan pillantást vetett Hooke-ra, amelytől egy nálánál erősebb valaki megsemmisült volna –, hogy meggátoljuk a professzort tette végrehajtásában. Az idő ellenünk dolgozik, barátaim. Azonnal hozzá kell fognunk az előkészületekhez. 15. FEJEZET Monroe főfelügyelő irodája éppolyan rideg volt, mint ő maga. Az íróasztala a szobája egyharmadát elfoglalta, és üres volt, kivéve a legújabb típusú számítógépet, néhány telefont és egy tolltartót. A falon nem voltak képek, és egyetlen, félhalott kúszónövény csüngette lefelé nyomorúságos leveleit egy iratszekrényről. Az íróasztal két sarkánál, szemben Monroe forgószékével két kopott huzatú szék állt. Mégis, az első benyomást nem ezek a tárgyak keltették, hanem a gyorséttermek kínálatának kellemetlen illata. Ahogy Laura belépett az irodába, és leült a főfelügyelő által mutatott helyre, azon gondolkodott, Monroe biztos az a fajta ember, aki szerint a rendes ebéd csupán idő- és pénzpocsékolás. Amint a felügyelő helyet foglalt, Laura a szoba egyik oldalán végigfutó üvegfalat nézte. Rálátott az irodára: a falakon mindenütt ábrák függtek, a monitorok villództak, egyenruhás és civil rendőrök ültek a számítógépek előtt, kávét ittak, a képernyőkre meredtek, élénken beszélgettek, hátradőltek a székben lábukkal az íróasztalon, papírokat nézegettek, a hajukba túrtak, jegyzeteket készítettek, a billentyűket verték, a telefon gombjait nyomogatták, beszéltek és hallgattak. Háromnegyed nyolc volt, de lehetett volna a nap bármely szaka is, a helyiségben túl sok volt a fény, a zaj; olyan volt, akár egy méhkas. Laura tudta, bárhol legyen is a világon, a rendőrkapitányság soha nem alszik. – Szóval, Miss Niven – szólalt meg Monroe lassan, és áthatón nézett Laurára fekete szemével –, azt állítja, rendelkezik valami olyan információval, amely segíthetné az általam vezetett nyomozást. – Hangjába némi kételkedés és talán egy kis türelmetlenség is vegyült. Laura ismerte ezt a típust, nem is akárhogy. Monroe tipikus alak, a megkérgesedett karrierrendőrök brit változata, sokakkal találkozott már bűnügyi tudósító korában. Az ilyen alakokkal szemben Laura tehetetlen volt, ezek ellen tudtak állni mindannak, amit más férfitársaságokban oly hatásosan fel tudott használni. A rábeszélésnek és annak, hogy keresztülvigye az akaratát. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az ilyen Monroe-félék a legjobb zsaruk. Ezeknek nincs magánéletük, semmi érzelmi csomagjuk, amit magukkal cipeljenek; semmi sem lágyíthatja meg vagy téríti el őket. – Igen, így van – felelte, és előbb Philipre nézett, csak aztán állta

Monroe pillantását. – És szerintem fontos dolog. – Ezt jó hallani. Laura nem vette tudomásul Monroe hangsúlyát, és újra Philipre nézett, mintegy a beleegyezését várva, hogy elmondja az egész történetet. Nekifogott elmagyarázni, mire jött rá: az almanac.com-on való keresést, a bolygók várható együttállását, és csak néha tartott egy kis szünetet, hogy kiderítse, mit is gondol Monroe. A felügyelő szinte rezzenéstelen arccal ült. Olykor összevonta a szemöldökét, innen lehetett tudni, hogy egyáltalán odafigyel arra, amit Laura mond. Amikor az asszony befejezte, Monroe hátradőlt, és összefonta a karját a mellén. Zakója ujja felcsúszott, és úgy megfeszült, hogy Laura attól tartott, bármelyik pillanatban szétreped. Hirtelen mintha nagyobb hangerőre kapcsolt volna az egész kapitányság. – Asztrológia – bökte ki végül Monroe, a plafont bámulva, mintha a szót emésztené összevont szemöldökkel. – Tudom, mit gondol. Igen, különösen hangzik, elismerem. De ugye, látja az összefüggéseket? – kérdezte Laura. – Maga szerint a gyilkos egy, a csillagokban megírt menetrend szerint dolgozik? Egy eszelőssel van dolgunk, aki gondos tervek alapján teszi, amit tesz? – Igen. – És mindezt az ön által felfedezett véletlen egybeesések miatt gondolja így? Laura felhorkant. – Tudom – vágott közbe Monroe, és feltartotta a kezét –, tudom, hogy maga nem véletlen egybeeséseknek tartja őket. Philip előrehajolt, és először szólalt meg, amióta betették a lábukat a szobába. – Főfelügyelő úr, szerintem ezekben a tényekben több van, mint csupán véletlen. Én magam nem hiszek az asztrológiában, és tudom, Laura is meglehetősen szkeptikus. – Nézzék. Értem, mire akarnak kilyukadni. És azt is tudom, hogy nem kell valakinek hinnie az asztrológiában ahhoz, hogy arra a következtetésre jusson, hogy egy gyilkos eszerint működik, de nem gondolják, hogy olyan tényekhez ragaszkodnak, amelyekre számtalan más magyarázat is létezik? Oxfordba menet az autóban Philip figyelmeztette Laurát, hogy Monroe-t nem könnyű meggyőzni bármiről is. Sőt, tette hozzá, Monroe úgy ahogy van, nem könnyű ember. De Laura nem törődött ezzel. – Mint például? – próbálkozott tovább Laura. Monroe széttárta a karját, előrecsúszott a székével, és a tenyerével rátámaszkodott az íróasztalra. – Lehet, hogy a gyilkos szándékosan hagy hamis nyomot. Lehet, hogy azt akarja elhitetni velünk, csak bosszantásból, hogy valami őrült terv szerint dolgozik. Vagy, ami a legegyszerűbb, mint már említettem, lehet az egész véletlen egybeesés is.

– Egyiket sem veszem be – vágta rá Laura ingerülten. – Nem veszem be azt, hogy valaki kitervel egy sor gyilkosságot, amelyek beleillenek abba a rendszerbe, amelyre rájöttünk, csak azért, hogy aztán valami egészen mást csináljon. És azt még kevésbé veszem be, hogy az egész csupán a véletlen műve. Monroe akarata ellenére is csodálta ezt az eszes amerikai nőt, de mindez nem akadályozta meg abban, hogy elvesse az ötletét. – És mennyire pontosak ezek az adatok, Miss Niven? – Nem tudok annyit az asztrológiáról, hogy teljesen feljogosítva érezzem magam beszélni róla, de egy igen jófejű orvostanhallgató megmutatta nekem és Philipnek, hogyan működik ez az egész, és bár a lányom, Joanna szkeptikus, igazolta a bolygóegyüttállások tényét matematikailag, ugyanis a St. John’son matematikushallgató. – Értem én, Miss. Niven. Felfogtam, hogy a csillagászati tények, szemben az asztrológiai értelmezéssel megcáfolhatatlanok, de mennyire pontos az a számítógépes program? Laura egy pillanatra elbizonytalanodott, és nem is tudta leplezni zavarát. – Érti, ugye, amit mondok? – tette hozzá Monroe lassan, kihasználva hirtelen előnyét. – Az ön egész elmélete a pontos időzítésen alapul, ami a gyilkosságokat ahhoz köti, amikor a bolygók belépnek a… mi is volt az? A Kosba, igaz? Philip és Laura bólintott. – Nincs okom azt feltételezni, hogy az említett honlap ne lenne pontos – mondta Laura elszántan. – És mi van a gyilkosságok időpontjával? – kérdezte Monroe, tudomást sem véve arról, amit Laura mondott. – Rachel Southgate-et március 20-án este hét és nyolc óra harminc között ölték meg – felelte Philip. – Jessica Fullertont másnap hajnalban, valamikor kettő harminc és négy harminc között. – Igen, de tudja jól, hogy a halottkém nem képes azzal a pontossággal megállapítani a halál időpontját, amire önöknek szükségük van. Úgy tűnik, az asztrológia sokkal egzaktabb tudomány – mondta Monroe, és minden humor nélkül rámosolygott Laurára és Philipre. – Ez mellébeszélés, és ezt maga is jól tudja, főfelügyelő úr! – vágott vissza Laura. Dühös volt, de megpróbálta fékezni magát. – Sokkal többről van itt szó, mint merő véletlen egybeesésről. Ráadásul, az istenért, meghalt két fiatal nő. Magának van jobb elmélete? Hibázott, és ezt abban a pillanatban tudta, amint a szavak elhagyták a száját. Philip ingerült pillantást vetett rá, de Laura nem bánta meg, amit mondott, és túlságosan büszke volt ahhoz, hogy visszakozzék. Monroe hideg maradt, akár a jégcsap. Megint hátradőlt, és újra összefonta a karját a mellén. – Természetesen tisztában vagyok a helyzet

komolyságával – kezdte, először Laurára, majd Philipre pillantva. – És igenis, nekünk is vannak elméleteink. Hálás vagyok, hogy a drága idejüket erre pazarolták. Most azonban, ha megbocsátanak… – Micsoda? – kiáltott fel Laura. Egy, a közelben a számítógépénél dolgozó civil ruhás rendőr odanézett, majd visszafordult a képernyőjéhez. – Mindezt, amit mondtam, semmibe veszi, amikor a következő gyilkosság kilenc utánra van betervezve? Mindjárt… – gyorsan megnézte az óráját. – Alig több mint egy óra múlva! Monroe rezzenéstelen arccal nézte. – Attól tartok, igen, Miss Niven. Nem áll rendelkezésemre korlátlanul erőforrás. Húsz tisztből áll a csoportom, ők nyomoznak, hogy is mondjam, ortodoxabb vonalon. És mondja, tulajdonképpen mit vár tőlem? Ez persze jó kérdés volt, mindketten gondoltak erre már korábban is a kocsiban, de nem beszéltek róla. Még ha helyes is az elméletük, és a főfelügyelő vevő lett volna rá, mire jó ez az információ éppen most? Még ha minden, amit állítanak, pontos is, nincs semmi, amit akár Laura, akár Philip, vagy Monroe, de még az egész körzeti rendőrség is tehetne, hogy megakadályozza a ma esti gyilkosságot. – Nézze Miss Niven – szólalt meg Monroe, és a hangja hozzá képest igen lágy volt –, én nagyra értékelem, amit tett. Biztos vagyok benne, hogy a jó szándék vezérelte, de… – Rendben van – szólt Laura nyersen. Fölkapta a táskáját, és már fel is pattant. – Elnézést, hogy zavartuk. Nyomozzon csak a maga elképzelései szerint. És remélem, hogy igaza lesz. * Amikor Monroe főfelügyelő belökte a helyszínelők laborjába nyíló ajtót, az orvosszakértői csoport főnöke, Mark Langham odafordult a főtechnikushoz, és arcára kiült „a rossebbe, már megint rajta van az ötperc” kifejezés. Amikor az ajtóban az egyik munkaasztalnál találkozott Monroe-val, bólintott, és valami köszönésfélét mormolt. – Csak aztán valami jót mondjon – vágta oda Monroe, de átnézett Langhamen. Épp akkor jött ki a szobájából, ahol azzal az amerikai nővel meg Philip Bainbridge-dzsel találkozott, és nem volt jó kedvében. Langham egy szót sem szólt, odavezette Monroe-t a szoba közepén álló fehér asztalhoz. Az átvilágító asztal üvegén egy körülbelül harmincszor harmincas műanyag lap feküdt, úgy nézett ki, mint egy röntgenkép. Monroe csöndben nézte. A kép közepén egy hét-nyolc centi hosszú fekete-fehér alakzat, egy ovális negyedrésze, a széle körül apró pontokkal és vonalakkal. – Mi ez? – kérdezte Monroe az asztalról Langham megvilágított

profiljára nézve. Langham válasz helyett egy nagyítót helyezett a képre. – Nézze meg közelebbről. Monroe a lencséhez illesztette a szemét, és körbemozgatta a műanyag lapon. – Egy talpnyom részlete – szólt Langham szárazon. – Nézze a szélén… varrás. Drága cipő. Monroe kiegyenesedett. – Kézzel varrott? – Nagy valószínűséggel. – Más egyéb, amit tudni lehet róla? – Ebből a részletből ítélve tízes méret lehet, normál szélességben. – Hol találták? – kérdezte Monroe. Hirtelen sokkal jobb kedvűnek tűnt. – A ház mellett, nem messze onnan, ahova a csónakot kötötték – szólt a válasz, és Langham átadta Monroe-nak a sárban épphogy csak látható nyomokról készült fekete-fehér fotókat. Miközben Monroe elmélyülten nézegette a képeket, Langham megkerülte az asztalt, és egy munkapadhoz lépett. A makulátlan acéllapon egy sor gép, digitális kijelzőkkel. Előttük két Petri-csésze. Monroe követte. – Ezeket találtuk a nyomban – mondta Langham, és az egyik Petricsészéből egy csipesszel kivett valamit. – Bőr, a legjobb minőség, vadonatúj. – Hát ez mi? A másik edényből Langham egy hasonlóan kicsi zöld anyagdarabkát emelt ki. – Műanyag. Jobban mondva a polipropilén egy fajtája. Ez is drága holmi, polimer, igen könnyű, de nagyon erős. – Ez is a cipőnyomban volt? Langham bólintott. – És mikroszkopikus mennyiségben találtunk még végig, a földszinti hálószobától a földszinten át a kikötőig vezető út mentén. – Tud még valamit erről a műanyagról? Mennyire speciális? – kérdezte Monroe. – Sajnos azért nem annyira ritka, és az eddig talált darabokon nincs semmiféle jelzés. Jó lenne egy pár centis darab a gyártó nevével. – Tudok még egy-két dolgot, ami jó lenne. Langham nevetett, majd a másik Petri-csészéhez lépve így szólt: – Ezzel talán több szerencsénk lesz. A Woolworthben nem sok ilyen bőrből készült és kézzel varrott cipőt talál. Monroe fogta a csipeszt, és a fény felé tartotta a kis bőrfoszlányt. Nem volt rajta semmi feltűnő, pár milliméteres barna maszat. – Ellenőrzöm az adatbázisban, és elküldök valakit, nézzen körül a városbeli cipészeknél. Maga szerint új ez a cipő? – A bőr új, és a nyom meglepően tiszta. Lehet persze, hogy nemrég

újratalpalták. Monroe átadta Langhamnek a csipeszt, és a szemébe nézett. – Ne reménykedjünk túlságosan ezekkel kapcsolatban. És… egyelőre senkinek egy szót sem, rendben? – Elindult kifelé, de mentében még odaszólt: – Szép munka volt, Mark –, anélkül, hogy megfordult volna. 16. FEJEZET A Remete közel hat órán keresztül türelmesen várakozott a kocsiban, s csak nagy ritkán vette le a szemét a Princes Street 268-as számú házáról. Látta, ahogy az ott lakók és barátaik megérkeznek, majd távoznak. Hat óra négy perckor megjött az a két diák, aki Samantha fiújával, Simon Weldinggel közösen bérelte a házat. Huszonhét perccel később befutott két lány, a Brookes Egyetem két harmadévese, Kim Rivedon és Claudia Meacher. Huszonegy percen át tartózkodtak a házban, és négyesben léptek ki az ajtón hat óra ötvenkét perckor. A Remete korábbi megfigyeléseiből, valamint összeköttetései révén tudta, hogy a Simon Weldinggel együtt lakó két diák, Dan Smith és Evelyn Rose, valamint a két lány tizenegy előtt nemigen tér majd haza. Simon Welding ütött-kopott, tízéves Mazdája hét óra harminckettőkor állt meg a ház előtt. Welding nem fogja élve elhagyni a házat. Két perccel kilenc előtt a Remete kiszállt a kocsijából. A cipőjén nejlonpapucs, bal kezében egy egyszerű fémdobozt vitt. Az erős zárral ellátott, harmincöt centi hosszú, huszonöt centi mély és ugyanolyan magas hűtődoboz a szervek tárolására szolgált, egyike volt annak az ötnek, amelyet egy osztrák szakember készített az általa megadott paraméterek alapján. Jobb kezében kis fekete műanyag táska volt behúzott és lelakatolt cipzárral. A Remete mindkét irányban körülnézett az utcán. A túlsó végén egy zajos kocsma állt, merőlegesen a Princes Streetre pedig a forgalmas Cowley Road futott, ez bonyolította a városba keletről és London felől bejövő forgalmat. Egy útkanyar takarta mindkettőt, így az utcának ez a fele csöndesebb és sötétebb volt. A férfi egy fakapun lépett be a kertbe, majd fürgén odament az oldalsó bejárathoz, amely a ház mellett végigfutó folyosóhoz és a hátsó kerthez vezetett. Nagyon sötét volt a keskeny folyosón, a holdat felhők takarták, és a közeli utcai lámpák acélos izzásából áradó fény ide nemigen ért el. Az út kétharmadánál a Remete megállt. Az utcáról nem láthatta senki. Letette a földre a dobozt és a táskát, kinyitotta az utóbbit és kivett belőle egy átlátszó műanyag ruhát, kesztyűt, maszkot és egy sapkát. Nagy műgonddal felvette a ruhát, tépőzárral lezárta a nyaka, csuklója, bokája és dereka körül, úgy, hogy testének minden felülete takarva volt. Az órájára nézett. Kilenc óra

múlt négy perccel. A hátsó kert gyomos volt és elhanyagolt. A Remete lassan, óvatosan haladt előre a kertből közvetlenül a konyhába vezető ajtóhoz. Megállt, hogy figyelje a házból kiszűrődő zajokat. Semmi mást nem hallott, csak távoli zenefoszlányokat, amelyek mintha fentről jöttek volna. A konyhából átment a hallba, és lassan fel a lépcsőn. Minden érzékszerve a maximumon működött, mindenre készen állt. Miután felért a lépcsőfordulóra, ellenőrizte valamennyi szobát, hogy megbizonyosodjék felőle, egyedül van áldozatával, majd elindult a hálószoba felé. Most már tisztán kivehető volt a zene, Schubert d-moll vonósnégyesének Allegrotétele, az egyik kedvence. És hallotta a lihegést, a nyögéseket is. Belökve az ajtót, belátott a szobába. Samantha volt fölül, arccal a mennyezetnek, a háta ívben meggörbült. Simon mintha teljesen beleolvadt volna, két kezével a szinte eksztázisban levő lány kicsi, de kemény mellét markolta. A Remete megborzongott, féltékenység, undor és izgalom vegyes érzései fogták el, és összeadódva szexuális energiává lettek, amely végigfutott a gerincén. Érezte, hogy megmerevedik a nemi szerve. Aztán, tudva, nem várhat egyetlen percet sem tovább, mert küldetése minden másnál fontosabb, kivett a zsebéből egy szikét, kinyitotta, majd három gyors lépessel az ágy végénél termett, jóval előbb, mint hogy akár Simon, akár Samantha észrevette volna. Mint a villám ugrott fel az ágyra, hátrahúzta Samantha fejét, és egyetlen mozdulattal átvágta a lány torkát. Átmetszette a nyaki verőeret, a vér szertefröcskölt a szobában. Továbbnyomva a szikét, elvágta a lány gégéjét is. Alig tört fel Samanthából a sikoltás, már el is némult. A földre zuhant, a nyakát fogta, a vér az ujjai közül bugyogott elő. Fölnézett a Remetére tágra nyílt szemmel, mintha próbálná megérteni, mi történt. Simont megbénította a sokk, és a Remete kihasználta az így nyert egy-két másodperces előnyt. Tudomást sem véve a férfi meredező erekciójáról, olyan erővel vágta át a torkát az egyik fülétől a másikig, hogy szinte lefejezte. Vér fröccsent a Remete maszkjára, letörülte. Simon Welding teste rándult egyet, szájából sötét vér bugyogott elő, folyékony vörös maszkkal borítva be az arcát. Otthagyva a fiút a véráztatta lepedőn, a Remete leugrott az ágyról, és leguggolt Samantha mellé. A lány még élt, pislogott az őt fojtogató vérfátyol alatt. Teste görcsökben vonaglott. A Remete tudta, nincs egyetlen pillanatnyi vesztegetni való ideje sem. Az egyik kezét a lány homlokára, a másikat a nyaka alá téve egyetlen rántással eltörte a gerincét az egyes és kettes nyakcsigolya között. A lány nem mozdult többé. A Remete elővette a hűtődobozt, maga mellé rakta, majd a hasára gördítette Samanthát. A lány gerincének mindkét oldalán húszcentis vágásokat ejtve, gyors mozdulatokkal fölmetszette a testét, széthúzta az

izmokat, hogy lássa a bordákat. Egy elemes sebészfűrészt vett elő a cipzáras táskából, és másodpercek alatt átvágta a bordákat, majd szétfeszítve őket, szikéjével gondosan elvágta a vesékhez vezető ereket. Kinyitotta a hűtődobozt, megcsapta a kiáramló jeges hideg. Az ágy felől gurgulázó hangot hallott, ahogy Simon Welding vonaglott egyet, és kilehelte lelkét. A Remete gumikesztyűs kezét Samantha Thurow meleg testébe mélyesztette. Óvatosan kiemelte a veséket, külön-külön nejlonzacskóba rakta őket, és a hűtődobozba tette. A doboz oldalán levő zsebből kivett egy fémből készült érmét, és gondosan a holttest jobb oldali nyílásába helyezte. Ezután becsukta a hűtődoboz tetejét, és bezárta a számzárat. Zsebéből tisztítószeres törlőkendőt vett elő, letörölte kesztyűs kezét, és a fémdoboz fogantyúját, majd zsebre rakta a kendőt. A szikét visszatéve tokjába, azt is a zsebébe tette. Pontban kilenc óra tizenhárom perckor, kilenc perccel azután, hogy belépett a házba, újra a ház melletti sötét és keskeny folyosón lépdelt. Levette a maszkot, a kesztyűt, az egybeszabott védőruhát és a cipőjéről a papucsot, vigyázva, nehogy egyetlen csepp vér vagy szövetdarabka is a bőréhez vagy a ruhájához érjen. Tiszta gumikesztyűt és nejlon cipővédőt húzott, a nadrágja zsebéből elővett egy kis zacskót, amelybe belerakta a védőruhát, a maszkot, az első pár cipővédőt és kesztyűt, a szikét, valamint a törlőkendőt. Ekkor levette a második pár kesztyűt, és azt is a zacskóba tette, majd lezárta. Felkapta a hűtődobozt, gyors léptekkel a ház főbejáratához ment, és kinézett az utcára. Egy fiatal pár közeledett a Cowley Road felől, két házzal távolabb tőle. Lehajolt, míg azok ketten nevetgélve elhaladtak a ház előtt. Amint a pár elért az utca végébe, a Remete ismét körbekémlelt. Tiszta volt a levegő. Gyors, de nyugodt mozdulatokkal átlépett az alacsony kerítésen. Nem a távkapcsolóval, hanem kulccsal nyitotta ki a Toyota csomagtartóját, berakta a fémdobozt, és két bőrszíjjal rögzítette. Mellé helyezte a nejlonzacskót, lezárta a csomagtartó tetejét, és előrement a vezető oldali ajtóhoz. Beszállt, majd levette a cipővédőt, és egy, az ülésen levő nejlonzacskóba tette azt is. Megtörülte a kezét, a kendő szintén a zacskóba került. Harminc másodperccel később már Oxford központja felé tartott, egy Beethoven-zongoraszonátát dúdolt, és nagyon meg volt elégedve az aznap esti munkájával. 17. FEJEZET Oxford, 1690. augusztus 11., este

Hat óra volt, amikor egy mérföldre a város falaitól, a batár leereszkedett a Headington Hillről. Még mindig igen nagy volt a hőség. A fogadóban, a Bear Innben egy szolga felvitte a csomagját a fa csigalépcsőn, és megkérdezte tőle, a szobájába kéri-e a vacsorát. Miután elment, Newton végre lepihenhetett, élvezte az egyedüllétet, és elgondolkodott az elmúlt huszonnégy óra történésein. Szélsebesen vágtatott el Cambridge-ből, agyonhajszolta a szegény lovat. De mivel kétszer lovat cserélt, először Standon Puckeridge-ben, majd Great Hadham-ben, nem sokkal több mint négy óra alatt tette meg az utat, és még déli tizenkét óra előtt a fővárosba ért. Mint utazásai során rendesen, most is a Mr. William Petty nevet használta, így éjszakázott Londonban, a Grays Inn Lane-en, a Swan fogadóban. Az utazás és londoni pihenője alatt végig az előtte álló feladatra gondolt, de újra meg újra eszébe jutottak a Cambridge-ben történtek. Még mindig nem értette igazán, mi lelte Wickinst. Talán elment az esze? Vagy az is lehet, hogy a gömb rendelkezik valami olyan erővel, ami ezt teszi némelyekkel? Egyet tudott biztosan: az a különös incidens a laboratóriumban csak fokozta amúgy is meglevő veszélyérzetét. Tudta, minden sarkon ellenség leselkedhet rá. Senkiben sem bízhat. Így aztán, hogy megtévessze lehetséges vetélytársait, bárkit, aki úgy gondolja, ellophatja a becses gömböt, elhatározta, mindent megtesz, hogy ne hagyjon nyomot maga után. Először a fővárosba lovagolt, onnan batárral utazott tovább, hogy ugyanúgy érkezzék meg Oxfordba, mint a többi utazó. A Wickins okozta karmolás az arcán még mindig nagyon sajgott, és nem sokat tehetett, hogy elrejtse a sebet. Ha viszont nem öltözik feltűnőn, észrevétlen maradhat. Az inas ébresztette hajnali négykor nyugtalan álmából, hogy folytassa útját Oxfordba, ahová tizenhárom órával később meg is érkezett. És most itt, a Bear Innben egyszer csak úgy érezte, teljesen kimerült, és alvásra van szüksége, de az izgatottságtól nem jött álom a szemére. Evett egy kis levest, és olvasott a gyertya fényénél, közönyösen nézte, amint egy patkány végigszalad a padlón. Pontban tíz órakor hallotta, hogy érkezik a barátja, és a megbeszélés szerint halkan kopog a szobája ajtaján. Newton az ajtóhoz ment, és kinyitotta az érkezőnek, Nicholas Fatio du Duillier-nek. A fiú fekete hajzuhatagával fiatalabbnak és szebbnek tűnt, mint ahogy Newton emlékezett rá, pedig csak három hete nem látta. Intett, hogy kerüljön beljebb, és a fiú széles mosollyal az arcán belépett. Megölelték egymást. – Az arca… – mondta aggodalommal a hangjában Fatio. – Ugyan, semmiség – felelte Newton ingerülten, és elfordult. – Nem néz ki jól, barátom. Történt valami? Newton csak legyintett. – Egy aprócska baleset még Cambridge-ben.

Jó Fatio, ne aggódj emiatt. Nos hát, készen állsz? A fiatalemberen látszott, nem győzte meg Newton válasza. – Nem könnyű, amit kért, de mindent megtettem, amit csak tudtam, uram. Landsdownnal már két hete itt vagyunk, és mindent begyűjtöttünk, ami kell. Naponta ellenőrzöm az érckoporsókat, és bár egyetlen percet sem késlekedhetünk, hiszem, hogy minden rendben lesz. Newton elnézte a fiú csinos fiatal arcát. – No, ez jó hír. – A kincs biztonságban van? – Már hogyne volna! Akkor most tekintsük át még egyszer a folyamatot. Félóra múlva kettesben léptek ki a fogadó ajtaján. Nem volt hosszú az út a kollégiumig, csöndben lépdeltek egymás mellett. Már várta őket valaki, akit egymás közt csak Mr. Landsdownnak hívtak. Még magasabb volt, mint Fatio du Duillier, és izmosabb is, őszülő halántékkal. – Jó, hogy látom – mondta Landsdown. – Minden megvan? Newton megtapogatta a bal válla alatt az ingét. – Minden rendben. – Akkor menjünk. Kövessenek. Landsdown bevezette őket az épületbe, egy hosszú keskeny folyosóra, amelyből jobbra és balra ajtók nyíltak. Balról a negyedik ajtónál a három férfi megállt. Landsdown kulcsot vett elő a nadrágzsebéből, és a zárba tette, majd lassan kinyitotta az ajtót. Közvetlenül előttük még egy ajtó volt, az nyitva állt. Egy meredek, keskeny kőlépcsőt pillantottak meg, amely a sötétbe vezetett. A lépcső tetején a fali tartóban fáklya égett. Landsdown kivette, és előre ment. Miután leértek néhány lépcsőfokon, egy helyiségben találták magukat, amelyen körben polcok és állványok sorakoztak, számtalan üveg bor, portói és brandy; ez volt a kollégium borospincéje. Landsdown megmutatta nekik az utat a helyiség túlsó végébe, és megállt a falnál, amely hideg és nyirkos volt, a fáklya fényénél csillogott a víztől. Landsdown lassan végigsimította a tenyerével a falat. Közel tartotta a fáklyát, de látszott, inkább a tapintása, semmint a látása vezérli. Egyszer csak megfogott egy kis fémgyűrűt, nem nagyobbat egy aprópénznél. Erősen meghúzta, olyan hang hallatszott, mint amikor valami nagy súly esik le. És ekkor lassan, igen lassan a falban az egyik tömb elmozdult. A nyílás nem volt szélesebb egy ember vállánál. – Uraim, kezdődik az esti munkánk – fordult oda Landsdown a társaihoz. – Készen állnak? – kérdezte, de választ sem várva visszafordult, és összehúzódva átpréselte magát a nyíláson a sötétségbe. 18. FEJEZET

Hajnali ötkor Philip házát valami különös szépség járta át, olyan, amilyen Laura életéből már legalább húsz éve hiányzott. Greenwich Village-ben a hajnali öt nem sokban különbözik a nap bármely más órájától. A lakásába egész nap és egész éjjel fölhallatszik a forgalom, a szirénák és az autók dudáinak zaja. Háttérzajnak számított, Laura csak a hiányát érzékelte már. Itt, ebben az álmos oxfordshire-i kis faluban, kora reggel az Ötödik sugárút autói mintha sose léteztek volna. Laura gyapjústólát terített a vállára, és a kályha mellé ült melegedni, míg várta, hogy felforrjon a víz. Később, a csésze forró kávéval a kezében átment a hallon keresztül az alacsony gerendás nappaliba. Recsegtekropogtak a padlódeszkák, és mivel Laura tudta, hogy Philip és Joanna alszik fönt, becsukta maga mögött az ajtót. Felgyújtott néhány lámpát, és odament a kandallóhoz. Még maradt benne egy kis meleg, felidézve az előző estét, amikor Tom átjött, és ők annyi mindent megtudtak a gyilkosságok időpontjáról, azokéról is, amelyeket már elkövettek és azokéról is, amelyeknek a bekövetkeztében Laura teljesen biztos volt. Ha az elmélete helyes, nem messze innen egy másik fiatal lány fekszik holtan, és valószínűleg még fel sem fedezték a holttestét. Laura a kávéját szürcsölgetve szórakozottan nézegette Philip képeit a falon. Három festmény az anyjától, fantasztikusan merész színfoltok, az előtérben apró alakokkal, akiket mintha lenyűgözne valami láthatatlan, de rettenetes dolog. Ezek a képek nyugodtan lóghatnának egy manhattani vagy egy milánói műteremben is, és, gondolta Laura, meglehet, hogy valóban találna is ott néhányat. Philipnek különös, eklektikus ízlése volt a művészet terén. Az anyja modern festményei mellett Viktória korabeli olajfestmények lógtak, sőt, néhány tájkép is az 1940-es évek elejéről. Ugyanezen a falon volt még néhány Philip kedvenc fotói közül, főleg a 80-as évek közepén készült absztrakt kompozíciók. És mindennek a tetejébe volt még ott pár nagyon régi családi fénykép a 19. századból, ükanyák és ükapák főkötőben és magas gallérral. Lehet, hogy a sokféle benyomás okozta, az előző esti felfedezések közelsége és ezeknek a meglehetősen szomorú alakoknak a távolisága, de Laura hirtelen úgy érezte, rájött valamire, ahogy ott bámulja az össze nem illő képeket. Mintha Tom hangját hallotta volna. Este mondott valamit, amire akkor Laura nem figyelt föl, de ott motoszkált a fejében. Mi is volt az? Laura leült, és a hamvadó parazsat nézte. És akkor beugrott neki. – Ez annyira ritka dolog – mondta Tom –, talán ha tíz alkalommal megtörtént az elmúlt ezer évben. – Hát persze – mondta Laura hangosan. – Hát persze. Tízszer az elmúlt ezer évben. Ami azt jelenti, hogy a közelmúltban csak néhányszor. Felállt, és a számítógéphez lépett, amelyet úgy hagytak, bekapcsolva.

A Netscape-en megkereste a „történelem” szót, és az almanac.com-ot. Tom fent hagyta a jelszavát, ha szükség lenne rá. Laura felidézte magában, milyen lépéseket is kell megtennie, beütötte az információt, és megnyomta az enter billentyűt. Kortyolt egyet a kávéból, és nézte a képernyőt, míg egy új oldal jelent meg. Végiggörgetve nemsokára megtalálta, amit keresett. 1500 és 2000 között a bolygók ötös együttállása a következő években történt: 1564, 1690, 1851. Laura elmosolyodott, és az ujjaival dobolt az íróasztalon. – Nézzük csak, mi az, amit tudsz – mondta fennhangon. Hátradőlt, kortyolt még egyet a kávéból, és tovább tanulmányozta a képernyőt. Aztán bezárta a honlapot, és felment a Google-ra, majd beütötte: „1851 + Oxford + gyilkosságok”. Az eredmény kiábrándító volt. A kereső a maga utánozhatatlan módján egy csomó mindent behozott, ami a három megadott szóval kapcsolatban volt. Először az 1851. évi világkiállítás, aztán egy dél-londoni rendőr halála ugyanabban az évben. Ott volt az Oxford-szótár meghatározása a „gyilkosság” szóról, 1851-ben kiadott könyvek, amelyeknek a címében szerepelt a „gyilkosság” szó is, majd egy link az amerikai akusztikuspop-együtteshez, a Murder in Oxfordhoz. Laura azonban a több mint kétezer link láttán sem adta fel, és a következő oldalra klikkelt, de semmi érdekeset nem talált. Megnézte a 60– 80 sorszámú linkeket, és valamin megakadt a szeme. „Viktoriánus pszicho?” Laura egy darabig habozott az egérrel, majd rákattintott. – Oké, ez már jobban tetszik – mondta a képernyőnek, és olvasni kezdett. Egy amatőr szájt volt, az anyag nagy része afféle homályos áltudomány. Norman testvér konspirációs archívuma volt a címe, szerzője, Norman, Laura szerint a szokásos témákért rajongott, Roswell, a Kennedygyilkosság, Diana hercegnő párizsi halála, a CIA összeesküvése, hogy ne szegény ártatlan Bin Ladent hibáztassák szeptember 11-ért. Laura látta már ezeket korábban is, és ügyet sem vetett a bal oldali bokszban hivalkodó címekre, mint „Új leleplezések, amelyek megingatják a világodat”. Türelmetlenül görgetett lefelé, és végre talált egy ígéretes címet: „Mészárlás Oxfordban: Charles Manson Viktória korában?” Rákattintott a címre, és megjelent az oldal. Laura bánatára mindössze három bekezdésből állt. Norman testvér terjengős stílusban írta le a konspirációelmélettel foglalkozók számára ismert tényeket. Három gyilkosság történt Oxfordban 1851 nyarán. Három nőt öltek és csonkítottak meg. Vajon Hasfelmetsző Jack előfutára lehetett, aki negyven évvel később bukkant csak fel Londonban? Vagy a brit parlament által terjesztett összeesküvés-elméletről van szó? Vagy volt a gyilkosságoknak némi sátánista felhangja? Ahogy Laura a bekezdés végére ért, sóhajtott egy nagyot. Hirtelen

fáradtnak érezte magát, megdörzsölte a szemét, és kiitta a maradék kávéját. Vajon mennyi a hihető mindebből? Ha lett volna 1851-ben gyilkosságsorozat, nem kellett volna már hallania róla? Csak nézte, de nem látta a képernyőt, agyában egymást kergették a gondolatok. 1851… gondolta. Jó régen volt. Lehet, hogy már mindenki elfeledkezett a gyilkosságokról. Vajon akkoriban is volt rendőrség? Vajon készült jelentés a gyilkosságokról? És hát, másfél évszázada voltak egyáltalán újságok Oxfordban? Mennyi kérdés, és milyen kevés válasz! És ami még rosszabb, valahányszor úgy gondolta, hogy a rejtély egy darabkáját sikerült kihámoznia, újabb rejtélyek bukkantak fel. Mindössze a darabkái voltak meg a kirakós játéknak, össze nem illő furcsaságok. Sőt, mintha a darabok több különféle kirakós játék alkotóelemei lettek volna, bármi került elő, sehogy sem illett össze a többivel. Úgy gondolta, tovább keresgél a neten, de rájött, nincs igazán kedve hozzá. Az ilyen honlapok a tényeknek és a fikciónak jobbára ugyanazt a laza együttesét tartalmazzák. Igen, mondta magának, ennek a rejtélynek vannak bizonyos alapvető és vitathatatlan tényei. Már igen nyomósnak tűnik a bizonyíték. Egy mai gyilkos baljós asztrológiai terv szerint dolgozik, és ha hinni lehet Norman testvérnek, valami hasonló történt a bolygók utolsó együttállásakor, sőt, lehet, hogy korábban is. A kapcsolat pedig az asztrológia, az okkult tanok és valami őrült alkimista praktikák közt olyan különös, hogy Laura alig értette. Az érmék indították el felfedezőútján, de most már olyan területekre tévedt, amelyekről semmit sem tudott. Itt már nem számított az, hogy éveken át követte figyelemmel a New York-i gyilkosságokat és a bűnözést. Ahhoz, hogy valamire jusson, kívülre kell kerülnie. És miközben a képernyőt bámulta, és már nem koncentrált Norman testvér szavaira, akkor jött rá, pontosan mi lesz a következő lépése. * Két órával később már a Londonba tartó vonaton ült, és a bepárásodott ablakon át nézte a harmatos földeket. Nem találkozott Philippel, de hagyott neki egy levelet, amelyben csak annyi állt, hogy egy napra elutazik Londonba, mert egy szálat le akar nyomozni, és ha van valami újság, hívja fel a mobilján. Annyira világos volt, hogy Charlie Tuckert kell megkeresnie, hogy Laura azon csodálkozott, miért is nem gondolt rá előbb, de aztán azzal nyugtatta magát, hogy sokszor a legegyértelműbb ötletek nem jutnak az ember eszébe. Charlie Tucker Laura egyik legjobb barátja volt az egyetemi évek alatt, és egy darabig még a diploma után is tartották a kapcsolatot. Charlie

az egyik legizgalmasabb és legdinamikusabb ember volt, akit Laura csak ismert. Essexi munkásosztálybeli családjából színes élményeket hozott magával. Apjának gyümölcsösstandja volt a southendi piacon, anyja valaha sztriptíztáncosnő volt, és harminckilenc éves korában rákban halt meg. Charlie-t a legmagasabb elérhető pontszámmal vették fel Oxfordba, de utálta a várost és az egyetemet is. Aktívan politizált, legalább háromszor épphogy elkerülte a börtönt felforgató tevékenysége miatt. Még nem volt huszonegy éves, amikor az MI6 kihallgatta, mert egy ultrabalos csoporttal állt kapcsolatban. Harmadéves korában alig tudott leszigorlatozni, állandóan tüntetett és titkos anarchista tevékenységet folytatott. És ami a legmegdöbbentőbb, végül is jelesre vizsgázott matematikából. Laurát sohasem érdekelte a politika, talán épp ezért álltak annyira közel egymáshoz. Amerikai lévén nem izgatta a modern brit politika, bár a korábbi századoké lenyűgözte, sokat hasznosított belőle művészettörténeti tanulmányai során. Charlie-t az energikussága, a szellemessége és éles esze miatt kedvelte, a fiú meg őt talán épp azért, mert nem izgatták a nézetei. Laura fehér lap volt, amelyre bármilyen politikai jelszót bátran felírhatott. Amikor Laura otthagyta Oxfordot, Charlie akkor kezdte a PhDképzést rejtjelfejtésből és halmazelméletből. Egy darabig úgy tűnt, megelégszik ezzel, de egyszer csak minden látható ok nélkül abbahagyta, és nyoma veszett. Utolsó Oxfordból írott levelében csak annyit közölt, hogy már nem tanul, de semmi magyarázatot nem fűzött hozzá. És ez így volt egészen addig, amíg egy évvel korábban Laura kapott a greenwichi címére egy képeslapot. Charlie-tól jött, és a bélyegző szerint Londonban adták fel. Azt írta, az Egyesült Államokba utazik, találkozhatnának-e New Yorkban. Charlie természetesen mélyen megvetette New Yorkot, bár Laura látta, nem tudja leplezni a város tagadhatatlan varázsa iránti csodálatát. A Nyugati Harmincnegyedik utcában elmentek egy étterembe, és Laura végighallgatta, amint a fiú Manhattan hívságán gúnyolódik, de közben látszott, titokban elismeri, hogy ez a város azért valami bámulatra méltó. Charlie néhány évvel korábban lett negyvenéves, és belátta, belefáradt a radikalizmusba, belefáradt abba, hogy oly kevés valósul meg az erőfeszítéseiből, belefáradt az életbe. Nem adta azonban fel. Tíz évvel korábban elkezdett írni egy könyvet 13. századi tudósok egy csoportjáról, akik az „oxfordi matematikusok” néven lettek híresek, közéjük tartozott William Heytesbury Richard Swineshead, John Dumbleton és mindenekelőtt Thomas Bradwardine. A könyv ugyan sosem készült el, de kutatásai elvezették Charlie-t Roger Baconhoz, az eretnek filozófushoz, és onnan a középkori okkultizmus világába. Már néhány évvel korábban történt, hogy politikai érdeklődését felváltotta az alternatív életmódok iránti érdeklődés. Mélyen beleásta magát

a miszticizmusba és az okkult tanokba. Nyitott egy kis boltot a British Museum mellett Bloomsburyben, a Fehér Szarvast, amely az okkult és alternatív irodalomra szakosodott. Charlie valahogy megélt az üzletből, és maradt ideje a saját kutatásaira is. Laurát nem lepte meg Charlie életének ez a fordulata. Őt magát sohasem érdekelték az okkult tanok, de ahogy Charlie-t hallgatta, megértette, hogy miért kötik le annyira. Közvetett módon épp Charlie látogatása adta neki az ötletet a Thomas Bradwardine és II. Edward király meggyilkolásáról szóló történethez. Most, ahogy London felé vonatozott, azt remélve, Charlie ott fog ülni a kis boltjában, lelkifurdalást érzett, amiért a három hét alatt még csak nem is kereste, sőt, azt sem közölte vele, hogy Angliában lesz. Pár perccél fél kilenc után érkezett meg a Paddington állomásra, majd felszállt a Warren Street felé tartó földalattira. Nagy volt a kora reggeli forgalom, és Laura rájött, Charlie-nak ez még túl korán van. Hogy eltöltse az időt, megállt egy kávéra és kiflire egy Starbucksban, majd délnek indult a Tottenham Court Roadon. Az egyik internetkávézóban megnézte a postáját, vett egy újságot, és ivott még egy kávét, mielőtt kelet felé indult volna a New Oxford Streeten, a Museum Streetre, ahol Charlie boltja volt. Útközben hívta Philipet a mobilján, de csak a hangpostát találta. Amint befordult a Pied Bull Yardra, egy pár méter széles kis utcába, ahonnan látszott a British Museum is, azonnal megpillantotta az aprócska bolt kirakatát, tele könyvekkel. Az ajtó fölött régimódi cégér, egy festett fehér csodaszarvassal. Kintről sötét és csöndes volt az üzlet, de az ajtó nyitva volt, és Laura halkan belökte. Régi könyvek és cigarettafüst illata terjengett. Egyetlen csupasz körte lógott a repedezett mennyezetről, a padlódeszkák össze voltak karistolva. A falak mentén mindenütt polcok különböző alakú, nagyságú és színű könyvekkel. Kopottas volt az egész, de fura módon megnyugtató. Az egyetlen helyiség túlsó végében egy íróasztal állt, csúf, faragott kőrisfa lábai voltak, a tetején papírok hevertek szanaszéjjel. Az egyik oldalán ósdi számítógép, a másikon egy csikkekkel teli hamutartó állt, az asztal mellett papírkosár, teletömve gyűrött papírral, és más szeméttel. Az íróasztal mögött nyitva volt az ajtó, egy kis kamrafélébe vezetett, ahonnan sápadt narancsszínű fény szűrődött ki, és fütyült a teáskanna. Pár perccel később egy férfi jelent meg az ajtóban, és odalépett az íróasztalhoz. Látszott, nem veszi észre Laurát. Szájában cigaretta lógott, kezében szürke, gyanús kinézetű bögre. Laura köhintett egyet, és Charlie Tucker fölnézett. – Te jóságos ég! – kiáltott fel, és úgy rakta le a bögrét az asztalra, hogy java része kilöttyent egy közelben fekvő papírhalomra. Charlie eloltotta a cigarettáját, megkerülte az asztalt, és kinyújtott karral közeledett

Laura felé. – Laura, drágám – mondta, miközben megölelte Laurát. Laura nevetett, és megölelte Charlie-t, aki aztán nyújtott karral eltartotta magától, úgy nézegette. – Lefogytál, te lány, és túl rövid a hajad. – Akcentusa a régi, essexi volt, mit sem rontott rajta Oxford meg a sok misztikus irodalom és az öt év Bloomsburyben. – Kérsz egy csészével? Laura sóhajtott egyet. – Nem, kösz, Charlie, egy évre való koffeint vettem ma már magamhoz. Istenem, de jó látni téged! Charlie odavezette Laurát az íróasztalhoz, előhúzott neki egy ütöttkopott széket, amelynek letörölte az ülését. Aztán odament az ajtóhoz, bezárta, és megfordította a NYITVA táblát. – Az ember sohasem tudhatja, amilyen népek errefelé járnak… – mondta nevetve, majd lehuppant a székébe az íróasztal mögött. Laura alaposan megnézte Charlie-t. Rémesen néz ki, gondolta. Sohasem volt épp az egészség szimbóluma, mindig is sovány és inas volt, de most egyenesen nyúzottnak tűnt, és sokkal idősebbnek is a negyvennégy événél. Épp egy évvel korábban találkoztak, de Charlie azóta is fogyott, és sápadtabb is lett. Mint aki halálos beteg, gondolta Laura. – Charlie, bocs, hogy kimondom, de rémesen nézel ki. A férfi megvonta a vállát. – Marha sokat dolgozom. De remekül vagyok. Csak a hajam hullik – mondta, és beletúrt a fülére nőtt zsíros barna fürtökbe. – Mindegy, ne aggódj miattam – mondta, ezzel előhalászott egy cigarettát a papírok mellett fekvő dobozból, és egy régimódi öngyújtóval meggyújtotta. – Mi szél hozott errefelé? – Hogy mi? Azonkívül, hogy téged lássalak? – Jól van, jó, hagyd a szöveget – felelte a férfi. – Te most híres írónő vagy, miért jönnél te meglátogatni az öreg Charles Tuckert? Laura úgy tett, mintha megsértődött volna. – Tulajdonképpen te inspiráltad ezt az angliai utamat. – Ne mondd! – Egy új regényt kezdtem el írni Thomas Bradwardine-ról. Emlékszel, New Yorkban beszélgettünk róla. Miután elmentél, felvázoltam a cselekményt. – Azt mondod, elkezdted. Befuccsoltál? Leblokkoltál? Laura kis ideig nem válaszolt, majd a falak mellett sorakozó könyveket nézegette. Hirtelen nagyon kicsinek érezte magát, az erőfeszítéseit pedig hiábavalóknak. – Nem, jobb ötletem támadt. – Csak nem? – Figyelj, Charlie, rátérek a lényegre. Láttad a hírekben az oxfordi gyilkosságokat? – Igen – felelte a férfi értetlenül. – Mondd, megbízhatom benned? Mint régi barátban? – Hát persze – felelte Charlie meglepetten és kicsit talán sértődötten

is. – Hiszen tudod, hogy… – Persze, bocs. Csak… Szóval a rendőrség nem hozott mindent nyilvánosságra, amit tud. És hát különben is, tagadják… legalábbis, amikor utoljára beszéltem velük. – Nem értem, amit mondasz, Laura. – Bocsáss meg – felelte Laura. – Arról van szó, hogy a gyilkosságoknak bizonyos rituális vonatkozásuk van. Azazhogy a gyilkos egy asztrológiai rendszert követ. Valamiféle okkult terv szerint dolgozik. Charlie-nak összeszűkült a szeme. Egy darabig nem szólt semmit, csak nagyot szívott a cigarettájából. – Azt mondod, a gyilkos valami terv szerint dolgozik, amiből az derül ki, hogy szerinted még nem fejezte be. – Pontosan ezt gondolom. Hogy még csak épp most kezdett bele. – Oké – mondta Charlie vontatottan, hátradőlt, és nagyot szívott a cigarettájából. A füstön keresztül nézte Laurát. – Elkezdenéd az elejéről? Valami fogódzót kell keresnem. Laura elmondott neki, amennyit csak mert. Elmesélte az asztrológiai információt, amelyet Tom segítségével megtudtak, a gyilkosságok időpontját és az arany- meg az ezüstérméket. Amikor befejezte, mindketten hallgattak, és Laura riadtan vette észre, hogy Charlie még a szokásosnál is sápadtabb. – Ugye, Charlie, te tudsz valamit erről? Charlie visszanézett Laurára, szívott még egyet a cigarettájából, majd elővett a zsebéből egy másik dobozzal, és a csikkről gyújtott rá. – Miért mondod ezt? – Ismerlek. Valami aggaszt. Te tudsz valamit. Charlie az asztalt bámulta, a két tenyerét rátette a papírokra. Koszos volt a körme alja, és a jobb keze mutató- és középső ujja, ahonnan kiállt a cigaretta, sárgára volt színeződve. – Figyelj, én csak pletykákat hallottam, sutyorognak valamit a közösségben. Manapság így működik az okkultizmus. Az egész egy internetes chatszoba, de diszkrétnek kell lennünk. Csak a bennfentesek értik. – És te érted, Charlie? A férfi nagyot szívott a cigarettájából, egészen bemélyült keskeny arca, olyan lett tőle, mint egy maszk. – Valami nagyszabású dolog van történőben, nagyszabású és ocsmány. – Hogy érted ezt? – Egy csoport, egy teljesen névtelen kis csoport nagy eszméket kerget. És veszélyes játékot játszik. – Oxfordban? – Igen, Oxfordban. – Miféle eszméket? És miféle játékot?

– Azt, édesem, nem mondhatom meg, mert nem tudom. – Nem tudod? És találgatni sem tudsz? – Mint mondtam, beszélnek mindenfélét, sutyorognak. De az emberek zavarba jönnek, amikor erről kéne beszélni. – Rendben – mondta Laura kiábrándultan, mint aki feladta. – Értem én, hogy kényes téma, de te tudsz valamit. Ne mondj részleteket, csak nagy vonalakban. Charlie erőtlenül elmosolyodott, és Laura észrevette, hogy néhány foga is kiesett az elmúlt évben. Megint a cigarettáját szívta, még több füsttel töltve meg a helyiséget. Végül megszólalt: – Hogy nagy vonalakban? Hát, azt beszélik, hogy igen nagy fejesek vannak a dologban. Nem tudom, mit csinálnak, és, hogy őszinte legyek, nem is akarom tudni. De hallottam… – Elhallgatott. – Azt hallottam, hogy van valami kézirat. – Kézirat? Charlie bólintott. – Miféle… Charlie fölemelte a kezét, majd áthajolt az íróasztalon, eloltotta a cigarettáját, kortyolt egyet a teából, fölvette az öngyújtót, meggyújtotta, majd eloltotta. Laura megpróbált nem odafigyelni, de miután Charlie mindezt négyszer megismételte, hirtelen odaugrott, és kivette a gyújtót a kezéből. – Charlie… miféle kéziratról beszélsz? A férfi döbbenten nézett. – Drága Laura, ha tudnám, megmondanám, de látod, ez van. Mindent elmondtam neked, amit tudok. Én magam is benne vagyok ebben. Ne feledd, én belül vagyok a körön, az én világom ma már az okkultizmus világa. Azt beszélik, hogy felbukkant egy ritka egyedi kézirat, és valaki vagy egy erős csoport ismeretlen célra használja. Elhallgatott, majd hátranézett az ajtó felé, amely egy keskeny utcára nyílt. – Arról van szó, hogy az embereket aggasztják a pletykák. Bárki áll is emögött, nagykutya lehet, ráadásul nem csak a közösségen belül. Valaki fontos emberről van szó, valaki olyanról, akinek nagy hatalma van. 19. FEJEZET Miután Laura kijött Charlie boltjából, újra próbálta hívni Philipet, de még mindig csak a hangposta felelt. Ingerülten csukta be a telefonját. Bizonyos fokig majdnem kész volt elhinni, hogy Monroe-nak végül is igaza van, és hogy ostobaság az az asztrológiai vonal, amelyet üldöz. De akkor megint eszébe jutott, amit Charlie Tucker mondott. Öt perccel később megcsörrent a mobilja. Philip volt az. – Philip, mi van? Semmi?

– Semmi újság – felelte. – Két nem fogadott hívásom volt tőled. Bocs, de lemerült az aksim. Mikor jössz vissza? Laura az órájára nézett. – Hát, hogy most már itt vagyok Londonban, akár egész napra is maradhatnék. Valószínűleg úgy öt körül megyek majd egy vonattal. Van sanszom, hogy elém gyere? – Persze, persze, a Paddingtonról majd hívjál. Laura az öt óra huszonkilences vonat mellett döntött, ami rossz választásnak bizonyult, mert tele volt ingázókkal. Szerencsére korán kiért az állomásra, és talált ülőhelyet, de még így is nagyon zsúfolt volt a vonat, és majdnem mindenki Oxfordig utazott. Hagyta, hogy az utasok kiáramoljanak előtte, és az utolsók közt szállt le. Átadta a jegyét a kalauznak, és látta, hogy Philip már várja a kijáratnál. – Valami történt – mondta, és zsebre dugta a kezét. Lenézett a lába elé, csak utána nézett Philip szemébe. Philip átkarolta a vállát, és így mentek a pár méterre parkoló kocsijához. Meglátszott a leheletük a hidegben. Tiszta, csillagos este volt, a hőmérséklet hirtelen nagyot esett. Laura begyömöszölte magát az apró kis kocsi ülésére, és Philip a maximumra állította a fűtést. – Na, mondd – fordult oda Laura Philiphez –, és ne kímélj meg a véres részletektől sem. Tudod, hogy kemény vagyok, ha kell. Philip beindította a motort, és sebességbe rakta a kocsit. Kitolatott a parkolóból, majd beálltak a Botley Roadra vezető kocsisorba. – Telefonáltam volna – fogott neki Philip –, de nekem is csak egy órája szóltak, te akkor a vonaton voltál, és úgy gondoltam, jobb lesz, ha… – Persze, persze, rendben van, Philip – mondta bágyadt mosollyal Laura. – Nem haragszom én rád. Csak… rohadtul dühös vagyok. Ennyi. Na, mi történt? – Az orvosszakértő szerint a gyilkosság tegnap este nyolc és tíz óra között történt. Ezúttal egy pár, egyébként az elkövetés módja ugyanaz. – Egy pár? – Igen, szerelmeskedés közben lepték meg őket. – Nehogy azt mondd, hogy a lánynak a veséjét vették ki! – De igen – vágta rá Philip meglepetten. – Olvastam kicsit a vonaton, Evan Tarintara könyvét, az Ókori asztrológiát. Marhaság, természetesen, de van benne néhány hasznos utalás ahhoz, hogy egy ebben hívő gondolatait követni tudjam. A Vénusz, az a bolygó, amely tegnap belépett a Kos jegyébe, a vesével van kapcsolatban. És gondolom, a gyilkos itt is hagyott egy érmét, ezúttal rezet, nem? Philip bólintott. – Úgy néz ki, igazad volt. Hogy jönnek össze a bolygók, az időpontok meg a fémek? – Hát abból, amit Tom megtudott, úgy tűnik, még két bolygónak kell kapcsolódnia az együttálláshoz, a Marsnak és a Jupiternek, eszerint még két

gyilkosság van tervbe véve. És Tarintara könyve szerint a Mars a vashoz és az epehólyaghoz, a Jupiter pedig az ónhoz és a májhoz kapcsolódik. Philip bólogatott, de nem szólt semmit, látszott, teljesen el van merülve a gondolataiban. – Szóval mi van ezzel a legújabb gyilkossággal? – kérdezte Laura tompán. – Hát… két diák, Oxford keleti részén van a ház. Szeretkeztek éppen, amikor a gyilkos lecsapott rájuk. Mindkettőnek elvágta a torkát. A srác… A férfi elhallgatott. – Simon, Simon Welding, hozzá nem nyúlt, miután kinyírta. A lány, Samantha Thurow, nagyon szép… volt… – Elhallgatott, mereven nézett ki a szélvédőn, amikor felkanyarodtak a sztrádára. Laura látta, hogy Philipnek megfeszül az állkapcsa. Várta, hogy folytassa. – Gyönyörű lány volt. Igen, a veséjét sebészi pontossággal távolították el. A laboros srácok szerint a tettes egyetlen ujjlenyomatot vagy DNS-t sem hagyott hátra a helyszínen, épp úgy, mint az első két alkalommal. Tökéletesen tiszta gyilkosságok, ha úgy tetszik. Profi munka. – A tenyerével hirtelen rácsapott a kormánykerékre, amitől Laura összerezzent. Egyikük sem szólalt meg jó darabig. – Bocs – mondta Philip és Laurára nézett. – Hiszen érted… tudom, hogy te is így érzel. – Aha. – Laura kinézett az ablakon, bámulta a tovasuhanó épületeket. Épp akkor váltott a lámpa, amikor odaértek, Philip lassított és megállt. – Mit talált még Monroe? – kérdezte Laura. – A két holttestet csak ma este fedezték fel. A pár másokkal együtt bérelte ki a házat. Két másik egyetemista a partnereikkel úgy éjfél körül ment haza, de egyenesen lefeküdtek, ma reggel pedig órára mentek. Csak az előadásokról visszaérve vette észre az egyikük a pár szobájából kifelé vezető véres lábnyomokat. Nem hallottak semmit, de úgy háromnegyed öt tájban bekopogtak. A rendőrség öt után ért oda, én fél hat felé kaptam a hívást. – Mondták a gyerekek, mikor látták utoljára az áldozatokat? – Ők hét körül mentek el. – Hát ez nem segít leszűkíteni a gyilkosság időpontját. De ugye, Monroe már hisz nekem? – Hát, azt gondolom, igen – mondta Philip. – Beszélni akar velünk… meghívott magához. * Laura számára ugyancsak nagy meglepetést okozott Monroe lakása. Az Oxford északi részében álló masszív ház egy hálószobás lakása szöges ellentéte volt a koszos kis irodájának. Az ízléssel és stílusosan berendezett

hely a felügyelőt teljesen más oldaláról mutatta be. Monroe ajtót nyitott nekik, és bevezette őket a magas nappaliba. A kandallóban igazi tűz lobogott, fölötte egy hatalmas absztrakt festmény függött. A falak pasztellzöldjét a krémszínű hasított bőr kanapék meleg színe ellensúlyozta. Tompított fény uralkodott a szobán, és két drágának kinéző hangszóróból Brian Eno zenéje hallatszott. – Üljenek le – intett az egyik kanapéra, odament az ajtóhoz, és becsukta, majd leült a másik kanapéra. – Tudom, hogy úgy gondolja, Miss Niven, valamiféle bocsánatkéréssel tartozom – szólalt meg. – De szerintem nem. Mégis, meg akarom köszönni önnek az információt. Laura kicsit összezavarodott, időbe került, míg felfogta, mit is mondott Monroe. – Maga meg akarja köszönni? Ezt mondta? – Miért, mit… – Megdöbbent, hogy ennyi, főfelügyelő úr. Amit Philippel a tudomására hoztunk, az ugyan még nem vezetett el a gyilkoshoz, de többet érdemel, mint egy köszönömöt. Most Monroe-n volt a sor, hogy zavarba jöjjön. – Sajnálom, de nem egészen… – Nem egészen érti? Először is, ne hívjon Miss Niven-nek. Laura a nevem, másodszor meg úgy érzem, kiérdemeltem, hogy szerepet kapjak a nyomozásban. Monroe rábámult: az arcán nem tükröződött semmiféle érzelem, fekete szeme, ha lehet, még szúrósabb volt, mint máskor. Csöndben tanulmányozta Laura arcát. – Miért tenném ezt? – kérdezte végül. Laura Philipre nézett, aki pedig Monroe-t bámulta. Végre Philip is megszólalt: – Szerintem Laura azt akarja ezzel mondani, a rá jellemző elbűvölő modorában, hogy segíthet nekünk, főfelügyelő úr. És, ami azt illeti, egyetértek vele. – Ó, szólítson csak Monroe-nak – vetette oda a főfelügyelő gúnyosan. Philip sóhajtott egyet, keresztbe fonta a karját, és a plafont bámulta. – Ismétlem – fordult egyiküktől a másikukhoz Monroe, és arca még mindig nem árult el semmi érzelmet –, miért kellene bevonnom magát? – Mert további információim vannak – felelte Laura hűvösen. Philip levette a szemét a plafonról, és Laurát nézte. Monroe szeme összeszűkült. Hátradőlt a kanapén, és a tíz ujja végét ív alakban összeérintette. – Új információja? – Igen. – Miféle információ? – Ugyan miért mondanám el magának? – vetette oda Laura. Monroe ránézett: – Azért, Miss Niven, mert ha nem teszi, vádat

emeltetek maga ellen, amiért visszatartja a nyomozás szempontjából fontos információt. Laura állta a főfelügyelő pillantását. Addig nézte, míg a felügyelő kapta el a tekintetét. – A jó életbe! – csattant fel Philip. – Ez nevetséges. Mindketten gyerekesen viselkednek. Végül is mindnyájan egy oldalon állunk, a francba, hát nem? – kérdezte most már Monroe-hoz fordulva. Egy darabig egyikük sem szólalt meg, Laura nem nézett Monroe-ra, Philip pedig mindkettejüket dühösen méregette. – Bocsássanak meg – mondta ekkor Monroe, és fölállt. – Udvariatlan voltam. Innának valamit? Laura megrázta a fejét. – Köszönöm, nem – mondta Philip. Monroe odament egy diófából készült szekrénykéhez, kivett egy üveg whiskyt meg egy kristálypoharat, töltött magának egy ujjnyit, majd megragadva a poharat, fel-alá járkált a kandalló előtt. – Jól van. Figyeljenek ide. A helyzet az, hogy én tökéletesen meg vagyok elégedve a csapatommal és a nyomozás irányával. Nem akarom magukat pátyolgatni… – Pátyolgatni…? – fogott bele Laura, de Monroe pillantásától elállt a szava. – Megbízom az embereimben és… a módszereimben. És most kérem, közöljék velem az új információt, és minden egyebet, amit az üggyel kapcsolatban kiderítettek. Én viszont elfelejtem, hogy azzal fenyegetett, hogy elhallgatja. Laura… ez minden, amit tehetek. Laura elfordult, alig bírta türtőztetni a dühét, nagy levegőt vett, majd Monroe-ra nézett. – Rendben, főfelügyelő úr. Együtt kell működnöm, azonban azt nem akadályozhatja meg, hogy én is folytassam a magam nyomozását a bűnesetek ügyében. – Igaza van, nem akadályozhatom meg. De a törvény elé állíthatom, ha nem hajlandó megosztani az értékes információt, vagy bármilyen módon akadályozza a csapatom munkáját. – Természetesen, de ez amúgy sem fog megtörténni. – Hát akkor ebben legalább megegyeztünk. És most… kérem azt az információt. Laura elmondott mindent, amit Charlie Tuckertől megtudott. Philip egyre nagyobb érdeklődéssel hallgatta, Monroe érzelmei rejtve maradtak álarca mögött. – És azt mondja, a barátjának fogalma sincs a kézirat tartalmáról? – Úgy tűnt, nincs – felelte Laura komoran. Monroe továbbra is Laurát nézte, de a nő tudta, a felügyelő agya szélsebesen dolgozik, és számba veszi mindazt a lehetőséget, amit

elmondott neki. – Ez minden, amit tud? – kérdezte végül Monroe hosszas hallgatás után. – Igen, ez minden. Mintha Monroe arcán egy pillanatra átsuhant volna a gyanú, de aztán eltűnt. – Köszönöm, hogy mindezt elmondta – közölte elszánt hangon. – És most, ha megbocsátanak, rengeteg papírmunka vár rám. Laura ellenkezett volna, de Philip megragadta a karját, és alig észrevehetőn megrázta a fejét, mintegy figyelmeztetve, hallgasson. Laura nagyot sóhajtott, fölállt, és Monroe után ment, aki már az ajtó felé tartott. – Ez egy hájfejű idióta! – fakadt ki Laura, miközben a kocsihoz mentek. – Hájfejűnek hájfejű – felelte Philip –, de ne gondold, hogy idióta. Nem lenne jó, ha ebben a hitben maradnál. – De lehetetlen alak, makacs, beképzelt… – Figyelj, Laura. Megvannak a maga módszerei. Te civil vagy, akinek nincs joga részt venni ebben az egészben, kivéve, hogy az ő szemében esetleg szerencsés találgatásaid vannak. – De hiszen azok nem… – Tudom, és valójában Monroe is tudja, de ő kizárólag a saját embereivel szeret dolgozni. Ezt csak megérted, nem? – Hát persze, hogy megértem, Philip, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy szerintem a pasi egy hájfejű idióta. – Oké, rendben – felelte Philip a kezét feltartva. – Higgy, amit akarsz, de mondj nekem valamit arról a kéziratról. Tényleg azt gondolod, Charlie Tucker semmit sem tud róla? – Nem, biztos vagyok benne, hogy hazudik – mondta Laura, majd elhallgatott. – Mondtam, milyen rémesen néz ki? – Nem, de hát sose volt az a kimondott szépfiú. Laura órák óta először mosolyodott el. – Nem, valóban nem, de tudod… hogy is mondjam… mintha beteg lenne. – Drog? – Lehet. Charlie mindig is a fellegekben járt. Láncdohányos, és valószínűleg iszik, mint a kefekötő, de tudod… valami más is lehet ott még. – Rákja van, vagy leukémiás? – Láttam már igazán nagyon beteg embereket, ugyanígy néztek ki – mondta Laura elgondolkodva. – Azazhogy mégsem egészen. Inkább mintha határtalan nagy stressznek volna kitéve. Szerintem valami rágja, azért néz ki olyan betegnek. Philip beült a kocsiba, és bentről nyitotta ki az ajtót Laurának. Bedugta a slusszkulcsot, de nem indította el a motort. Odafordult Laurához:

– Te nem mondtál el mindent Monroe-nak, ugye? Laura vágott egy grimaszt, s fölszaladt a szemöldöke. – Hogy te milyen jól ismersz engem! – És mi az? Laura elmondta neki az interneten talált konspirációs elméleteket és az 1851-es gyilkosságokat. – Hát jó is, hogy ezekről nem számoltál be. Akkor igazán azt hinné, becsavarodtál. – Aha, azt hiszem, igazad van. – És akkor most mit csinálsz, Holmes? – Hogy érted? – Hát most, hogy Monroe lerázott. – Ja? – mondta Laura magabiztosan. – Te ezt lerázásnak hívod? Az ilyen emberektől, mint Monroe, csak még elszántabb leszek. * John Monroe a nappalija ablakából nézte, amint Philip elhajt, majd odalépett a bárszekrényhez, töltött magának még egy pohárral, és leült az egyik kanapéra. Hát ilyen az én szerencsém, gondolta, itt van ez a nyomulós amerikai nő, aki belenyúlt a méhkasba. De be kellett ismernie magának, hogy meggyőző, amit kibányászott. Csak arról volt szó, hogy az eszével nem volt hajlandó elkalandozni olyan területekre, amelyeket ez a nő kész volt kinyitni. Hány év telt is el az utolsó eset óta? Talán 1989-ben volt. Akkor még csak két éve volt rendőrtiszt. Igen, ’89 végén volt, amikor összeházasodtak Janeyvel. És Cecilia Moore volt az a nő, aki majdnem tönkretette a karrierjét, még mielőtt az kibontakozhatott volna. Cecilia látó volt. Vagy legalábbis ezt állította magáról, ő és a hívei is. Azért idézték be, hogy segítsen megtalálni egy tizennyolc éves lányt, Caroline Marsdent, aki három héttel korábban tűnt el. Monroe akkoriban még fiatal volt, naiv és derűlátó, és tetszett is neki Cecilia. Túlságosan megbízott benne és a képességeiben, és a rendőrségnek sok idejét és pénzét vesztegette el, míg meggyőzte a feletteseit, hogy ez a médium elvezetheti őket az eltűnt lányhoz. Cecilia nagy hókuszpókusszal, amit ő távolba látásnak nevezett, „lenyomozta” Caroline Marsdent, és elmondta a rendőrségnek, szerinte hol lehet. Monroe akkoriban túlságosan is szabad kezet kapott, ma már tudta, de az még nem lehet kifogás. Elhitte Cecilia Moore-nak, hogy Caroline életben van, Ealingben egy alagsorban tartják fogva, de amikor odament,

egy bangalore-i nyugdíjas házaspár nyitott ajtót. Caroline-t két héttel később találták meg, vagyis hogy egy szemétlerakóban a hammersmithi felüljárónál épp annyit belőle, hogy az orvosszakértő meg tudja állapítani a személyazonosságát. Monroe ezután vagy öt évig nemigen haladt előre a ranglétrán, és csupán a makacssága és az elszántsága miatt maradt meg a helyén. A harc felőrölte Janeyvel való kapcsolatát, 1993-ban váltak el, négy év házasság után, gyerektelenül. Monroe lassan kortyolgatta az italát, és a tüzet bámulta. Vajon engedheti, hogy megint belevonják ezekbe az okkult dolgokba? Igaz, azok a nyomozók és rendőrök, akik akkor a háta mögött kinevették, már vagy leszereltek, vagy más városba helyezték őket, és az az egy-kettő, aki még emlékszik Cecilia Moore-ra, az sem merné most kinyitni a száját. De nem is erről volt szó, itt az elvekről volt szó. Rájött, hogy neki nem kell hinnie ebben az egész asztrológia nevű marhaságban ahhoz, hogy ez legyen a gyilkos indítéka, és azt is tudta, hogy sem Laura Niven, sem Philip Bainbridge nem bolond. Sőt, be kellett ismernie, hogy mindketten intelligens és jó szándékú emberek, akiket nagyon kedvelt volna, ha más körülmények között találkoznak. És persze volt még más is, valami, amit még a társaival sem osztott meg. Kívülről ismerte a helyi rendőrségi történeteket, kamaszkorában az volt a hobbija. Ezek a gyilkosságok feltűnő módon hasonlítottak egy rég elfelejtett esetre, amelyre csak a történészek és a rendőrségi archívummal foglalkozók emlékeznek. Több mint százötven éve, 1851-ben három fiatal nőt és egy oxfordi diákot mészároltak le hasonló körülmények között. – Te jó isten! – kiáltott fel az üres szobának, és meghúzta a whiskyjét. – Nem dughatom a fejem a homokba. Nem a sors iróniája lenne, ha ezúttal épp azért vallanék kudarcot, mert nem hallgattam meg valakit, aki az okkultizmusról blablázik nekem? Lerakta a poharát a szőnyegre, odament a sarokban álló íróasztalhoz, rajta az előző héten vásárolt Macintosh. Meglökte az egeret, és a számítógép feléledt álmából. A keresőprogramnál Monroe elgondolkodott, mi is volt az a honlap, amelyet Laura és Philip előző este az őrszobán említett. Aztán eszébe jutott, és két ujjal beütötte: almanac.com. 20. FEJEZET A belső terem melletti szobában ültek. Kis helyiség volt, egy beszorult légbuborék húsz méterrel a Bodleian Könyvtár alatt. A falak simák voltak, a fényes padló közepén egy nagy khotani szőnyeg. Ezen egy mahagóniasztal állt, rajta selyem futó, amely lelógott az asztal két végéről.

A helyiséget a boltíves mennyezetről lelógó fém gyertyatartóban két tucat gyertya világította meg. – Rendkívül csalódott vagyok – mondta a Mester, és a széke karfáját nézegette. Hangjában nyoma sem volt semmi érzelemnek. – Az agy beszerzésénél teljesen eltértél a tervtől. A Remete krémszínű vászon Armani öltönyben, nagy galléros fehér ingben és zöld-vörös csíkos, szorosan az ádámcsutkája alatt megkötött Louis Vuitton selyem csokornyakkendőben egy ugyanolyan székben ült. A Mestert nézte, és érezte, kifut a vér az arcából. – Meg akarom magyarázni. – Örülnék, ha úgy tennél. – Megzavartak a házban. Valaki volt ott. A Mesternek fölszaladt a szemöldöke. – Nem volt könnyű, Mester. Nem akartam hibázni, és az idő szorított. A Mester fölemelte a kezét. – Hiszen jó kiképzést kaptál, nem? – Igen, de… – Nem képeztek jól ki? – De igen. – Tisztában vagyok a nehézségekkel. Miből gondolod, hogy valaki volt ott? – Hangokat hallottam lentről. Azt hittem, a lány szülei hamarabb hazaértek. De nyilvánvalóan tévedtem. – Úgy bizony, tévedtél. – Nem tudtam befejezni a szervkivételt. Kivittem a testet a kertbe, de ott nem volt alkalmas. És akkor észrevettem a ladikot a kikötőben. Árnyékban volt, megfelelőnek látszott. – De miért mozdítottad el a ladikot a part mentén? A Remete nagy levegőt vett, és az orrán fújta ki a levegőt. – Azt nem én csináltam. Elhelyeztem a nőt a ladikban, eltávolítottam az agyát, de akkor meglazult a kötél, és a ladik elindult lefelé. Megpróbáltam megállítani, de rájöttem, hogy ha végig kell mennem a parton, akkor túlságosan megzavarom a helyszínt. Nem tehettem egyebet, mint elengedtem. Nem messze a háztól akadhatott fent a parton. – A Remete tökéletesen manikűrözött körmű ujjaival megfogta az asztal szélét. Lenézett a kezére és az asztalra, csak azután mert a Mesterre pillantani. A Mester viszonozta a pillantását, és miközben beszélt, a Remete szép arcát tanulmányozta. Arra gondolt, mennyivel fiatalabbnak néz ki, mint amennyi valójában. Szerencsés géneket örökölt, magas arccsont, szépen ívelt száj, és olyan kék szem, mintha színes kontaktlencsét viselne. – Nem hallottad, ugye? – Mit nem hallottam, Mester? Nem értem. – Azt, hogy az akkor éjjel elkövetett hibádnak még igen súlyos következményei lehetnek. A rendőrség a házhoz közel, a folyóparton

bizonyítékot talált. – Az lehetetlen. Én… – Világos, hogy nem lehetetlen, különben nem találtak volna semmit, nemde? – Nem, ezt visszautasítom! Mit találtak? – Egy részleges lenyomatot, bőr- és műanyagdarabkákat. A Remete a fejét rázta, tekintetében felháborodás égett. – Ellenőrizted a ruhádat, mielőtt megsemmisítetted volna? A Remete becsukta a szemét, és sóhajtott. – Igen vagy nem? Még mindig csukott szemmel megrázta a fejét, és nagy nehezen kipréselte magából: – Nem. – Tehát akkor nem lehetetlen. 21. FEJEZET James Lightman háza volt az egyik legszebb Oxfordban. Bár Lightman származása nem volt különleges – ügyvéd apja és tanítónő anyja műveltek voltak ugyan, de gazdagoknak semmiképpen sem mondhatók –, elhunyt felesége, Susanna Gatting Anglia egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb emberének, Lord Gattingnak volt a lánya. Neville Gatting, a volt pénzügyminiszter I. Györgyig tudta visszavezetni családfáját és hatalmas vagyonát. Lightman apósa közel húsz évvel korábban halt meg, Susanna anyját két évvel azelőtt vitte el a rák, hogy ő autóbalesetben meghalt, így aztán Lightman örökölte a Gatting-milliárdokat. Négyemeletes, György korabeli háza Oxford északi részén szolgált városi lakásul, míg egy tucatnyi személyzet tartotta fenn az Oxfordshire és Buckinghamshire határán, Brillben elterülő Gatting-birtokot. – Három látogatás egy hét alatt, Laura? Az emberek még a szájukra vesznek engem – mondta Lightman, amint megpillantotta Laurát. Laura elnevette magát, és odalépve az öreghez, megpaskolta az arcát. – Attól tartok, tisztán üzleti ügyben jöttem, James. – Ó, mekkora csalódás. No de mindegy, leányom, jöjjön be a dolgozószobámba. Laura követte, majd leült a kandallóban barátságosan pattogó tűz mellé, a két bőrfotel egyikébe. Csalódott, amikor az ajtót Malcolm Bridges nyitotta ki neki, az az asszisztens, akivel pár nappal korábban ismerkedett meg a könyvtárban. Beinvitálta Laurát, de mintha rosszallotta volna a tolakodását. Akkor lépett ki James a szobájából, és kedvesen mosolygott, mire Bridges elvette Laura kabátját, és gyorsan kiment a konyhába, hogy

teát készítsen. – Azt hittem, az asszisztense csak a könyvtárban dolgozik – mondta Laura alig leplezett éllel, miközben leült. – Ugye, nem kedveli, Laura? Laura az ajtó felé nézett, majd vissza Lightmanre. – Azt nem mondtam. Csak meglepett, hogy itt látom. – Nincs ebben semmi különös, kedvesem. Kisegít itt is egy kis külön pénzért. Szüksége van rá, hiszen a pszichológia-tanszéken folytatja posztdoktori tanulmányait, kutatási asszisztens, van egy barátnője és szenvedélye a barlangászat. – Egy díszes antik piszkafával megkotorta az égő fahasábokat, majd leült Laurával szemközt a másik fotelbe. – Egyébként lefogadom, hogy a minap nem volt egészen őszinte velem, ugye? – Hogy érti ezt? – A regénye cselekményét és a gyilkosságokat illetően. Azok valódiak, épp itt és most történtek Oxfordban, nemde? – Igen… sajnálom – hebegte Laura. – Valójában nem hazudtam. Mai témájú regényt szeretnék írni, de az ötletet a mostani gyilkosságok adták. Ezt meg kellett volna mondanom. Lightman legyintett és elmosolyodott. – Semmi baj, Laura. Nem sértődtem meg. Hogy őszinte legyek, nemigen érdekelnek a hírek. Erről is csak azért hallottam, mert Malcolm említette ma reggel. – No, az jó, hogy nem haragszik, mert szeretném, ha megint segítene. – Ha! – kaccant fel Lightman. – Mindig is csodáltam a merészségét. – Lehet, szemtelenség tőlem, de arra gondoltam, hogy ha a Bodleian főkönyvtárosa és egyben az ókori irodalom nemzetközi hírű szaktekintélye nem tud nekem segíteni, hát ki tudna? – Maga aztán tud hízelegni. Merész és elbűvölő, veszélyes kombináció. No, halljam, miről van szó? Laura előrehajolt ültében, és az ölébe könyökölt. – A regényben a cselekmény egy része egy titokzatos dokumentumra épülne, egy ókori kéziratra, talán egy görög vagy latin szövegre, amelynek köze van a gyilkosságokhoz. – És ennek van valami valóságalapja? Laura elhallgatott, a tüzet nézte, ahogy a lángok körbenyaldossák a fahasábokat. – Hát, valójában ezt akartam kérdezni. Mi a valószínűsége, hogy valami efféle napvilágra kerül? Lightman már majdnem válaszolt, amikor Malcolm Bridges jelent meg kezében egy tálcával, és odalépett a kandallóhoz. – Remélem, megfelel a tea – mondta Laurának. – Hát persze – felelte a nő, miközben Bridges letette a tálcát az asztalra, kiöntött egy csészébe teát és tejet, majd átnyújtotta.

– Cukrot? – Köszönöm, nem kérek. Bridges már menni készült, amikor Lightman megszólalt: – Malcolm, mi az esélye annak, hogy ókori kéziratok bukkannak fel a mai világban? Laura meglepve és kicsit ingerülten fordult Lightmanhez, de a férfi nem nézett rá. Azonnal rájött, hogy öreg mentora ezt épp az ő bosszantására mondta, így nem szólt semmit. Bridgest mintha meglepte volna a kérdés. – Kézirat? Miféle kézirat? – Nem tudom – felelte Lightman és Laurára nézett, ajkán halvány ironikus mosollyal. – Laura épp meg akarja magyarázni. Üljön le, kedves fiam. A fiatalember odament az íróasztallal szembeni székhez, közelebb vitte, és kicsit feszengve leült. – Laura új regényt készül írni, és arról lenne szó, hogy egy ókori dokumentum vagy szöveg bukkan fel a 21. században – fogott neki Lightman, majd Laurához fordult. – Gondolt már rá, miféle az a dokumentum? – Hát, épp azt reméltem, James, hogy maga fog tudni segíteni. De ha… – Ne mondjon le róla ilyen könnyedén, gyermekem. Szerintem nem lehetetlen. Hát maga mit gondol, Malcolm? Bridges megrázta a fejét, és Lightmanről Laurára nézett, látszott rajta, egyre nagyobb kínban van. – Az elmúlt évtizedekben bukkant fel néhány döbbenetes lelet – jelentette ki Lightman. – A leghíresebb természetesen a holt-tengeri tekercsek felfedezése volt, Kumrán mellett a sivatagban, ötven évvel ezelőtt. Szóval igenis, előfordul az ilyesmi. Ugyanakkor, mint mondtam, már jó ideje nem hallottam semmi újdonságról. Hát maga, Malcolm? – Újabban semmiről – felelte Bridges. – Volt az Elias Ashmole-féle anyag a Kable College-ban, de az is már majdnem harminc éve történt. – És ne feledjük a Madridi kódexet, természetesen, Leonardo feljegyzéseit. Az 1960-as években találták őket egy spanyolországi könyvtárban, kidobásra ítélt, ócska dobozokban. Ja, és amikor Wainright kiásta a Hérodotosznak tulajdonított kéziratot, mikor is, 1954-ben vagy 1955-ben? – Jól van – mondta Laura szórakozottan –, szóval legalább nem ostoba képzelgés az ilyesmi. – Nem, dehogy – felelte Lightman. – Csak épp… szóval igen ritka. Sajnos. – Kortyolt a teájából, és épp mondani akart valamit, amikor megszólalt a csengő. – Ez Turner professzor lesz – mondta Bridges. – Háromnegyed tízre jelentette be magát.

– Az ördögbe! – kiáltott fel Lightman. – Teljesen megfeledkeztem róla. Nézze, Laura, sajnálom, de most fogadnom kell Turnert, már kétszer lemondtam a látogatását. A könyvtár új szárnyáról akar velem beszélni, rémesen unalmas, de attól tartok, fontos. Laura felállt, és bár reményei szerint még többet is megtudott volna, igyekezett elrejteni csalódottságát. – Semmi baj, James. Már ez is megerősített. A dolgozószoba ajtaja felé menet megszólalt: – Lenne még egy gyors kérdésem. Van egyetlen perce? Lightman bólintott, a kilinccsel a kezében megállt, és kérdőn nézett Laurára. – Hallott valaha az 1851-es oxfordi gyilkosságsorozatról? – Gyilkosságsorozat? – kérdezte Lightman, mintegy önmagától. – Mintha hallottam volna valamit. A világkiállítás éve volt, természetesen. Azt hiszem, két nőt öltek meg, ugye? De hát azt aligha lehet sorozatnak nevezni, nemde? – Talányos pillantással nézett Laurára. – Sajnálom, Laura, ez ügyben nemigen segíthetek. No, amúgy sem voltam ma sok segítségére, igaz? – Ezzel kinyitotta az ajtót, és Laura kilépett a hallba. 22. FEJEZET Alig jött el Laura Lightmantől, hívni próbálta Philipet. Kétszer is kísérletezett, de sikertelenül, mire eszébe jutott, Philip említette, hogy Londonba megy a Tasmániáról szóló fotóalbum szerződése ügyében, és csak másnap jön vissza. Laura bosszús volt, és nemigen tudta, mit is csináljon. Végül is úgy döntött, vár, amíg átbeszélheti a dolgokat Philippel. Visszaérve Woodstockba átböngészte Philip könyvtárát, hátha talál valamit az 1851-es gyilkosságokról, de semmi eredmény, és az interneten sem járt sikerrel. Így aztán Joannával nézték a tévét, és csokit ettek; nagyszerű kikapcsolódás volt. Maradt egy kis ideje is átgondolni pár dolgot. Mielőtt lefeküdt volna, elhatározta, új kocsit bérel ahelyett, amelyiket még azon a délután visszaadott, amikor úgy volt, elutazik. Fel is hívta az éjjel-nappali szolgálatot, azt mondták, a kocsit másnap reggel házhoz szállítják. Korán kelt, reggelit készített kettejüknek, és épp visszatért a hosszú erdei sétáról, amikor meglátta, hogy a bérelt kocsi befordul Philip utcájába. Fél órával később már Oxford felé hajtott, és Philipet hívta. – Hol vagy? – kérdezte izgatottan. – Az M40-esen most érek be Oxfordba. Miért? – Azonnal találkoznunk kell. – Rendben. Néhány lemezt le kell adnom a kapitányságon, már így is

késésben vagyok velük. Haza akartam menni, de beüljünk inkább valahova egy kávéra? – Jól hangzik. Hova? A vonal túlsó végén csönd volt, Philip elgondolkodott a helyen. – A Ship Streeten az Isabella kávézó jó lesz? – Rendben, mikor érsz oda? – Hát… egy félóra múlva. Nem, nem is, negyvenöt perc. Laura az órájára nézett, háromnegyed kilenc volt. – Oké, fél tízkor találkozunk. Az Isabella kávézó csöndes kis hely volt Oxford belvárosában, a sétálóutca, a Cornmarket Street mellett. Alig tíz asztalka volt benne, és megkopott a berendezés, de Philip kedvelte a tulajdonost, Isabella Frascantét. A középkorú olasz özvegyasszony mindig szívesen látta, és Philip szerint ő főzi a legjobb kávét a környéken. Laura tíz perccel korábban ért oda, látta, amint Philip elhalad az ablak előtt, és belép. Senki más nem volt a helyiségben, és amikor Isabella megpillantotta Philipet, fölragyogott az arca. – A szokásost kérem, Isabella – mondta a férfi, és hátradőlt a székében. – Na, mi volt? – kérdezte Laura. – Hogyhogy? – Hát megkaptad a munkát? – Ja, lehet. Remélem. Ma délután állítólag küldenek egy e-mailt. Nálad mi újság? – A kézirattal kapcsolatban nem jutottam előre. Elmentem James Lightmanhez, de sajnos nem tudott segíteni. Többet is el akartam neki mondani, de… – Az ostobaság lett volna. – Szerintem is. – És most? – Azt hiszem, többet meg kell tudnunk az 1851-es gyilkosságokról. Szerintem igen fontos láncszem. De hol kezdjen az ember keresni egy több mint százötven évvel ezelőtt történt gyilkosságsorozatról valamit? Az akkori újságokban? – Bizonyára – felelte Philip. Isabella közben megérkezett a kávéval, és Philip belekortyolt. – Baromira jó. Meg kell tudnom, mi a titka – bökött fejével a távozó Isabella felé. – Hát, tudod, Philip, a titok az, hogy olasz a nő. A töketlen britek ilyet úgyse tudnának soha csinálni. Philip nevetett a sértésen, jólesően ízlelgette a kávét. – Szóval? – kérdezte Laura. – Az újságokban keressem?

– Nem is biztos, hogy volt 1851-ben újság Oxfordban. – Biztos kellett, hogy legyen. Itt aztán van elég papír. – Igen, könyvek. Az újságot közönséges dolognak tekintették, nem volt elég előkelő. – Az egyetemen lehet, de mások is éltek itt, ne feledd, éppúgy, mint ma. – Jól van, na – felelte Philip. – A könyvtár helytörténeti részlegében utánanézhetünk. Ha volt valami a gyilkosságokról, akkor annak meg kell lennie. Valószínűleg mikrofilmen. – Remek, akkor menjünk – kiáltott fel Laura, és már állt is fel, ügyet sem vetve Philip ellenkezésére. – Jaj, ember, hát öntsd át egy pohárba, amiben elhozhatod! Nem lehet annyira jó az a kávé. És az istenért, töröld már meg a szádat! A könyvtárban kevesen dolgoztak, és a helytörténeti részleg vezetője előtt hosszú sor kígyózott. Laura és Philip úgy döntöttek, egyenesen a számítógéphez mennek, és megnézik, mit találnak, de valamennyi terminál foglalt volt, és várniuk kellett, míg egy felszabadult. Hamar kiderítették, hogy 1851-ben három újság is volt Oxfordban, a legnépszerűbb és a legrégebbi a Jackson’s Oxford Journal volt, 1753 óta jelent meg. A másik kettő, az Oxford University Herald és az Oxford Chronicle and Berks and Bucks Gazette viszonylag újabbak voltak. – Úgy néz ki, tévedtél, Philip, nem egy, hanem három napilap is megjelent – jegyezte meg Laura. – Elismerem. – Hogy jutunk az archívumhoz? – Nézd meg a könyvtár katalógusában – felelte Philip, és az egérrel visszament a tartalomjegyzékhez. – Évtizedek szerint van katalogizálva minden, onnantól aztán a címek szerint kell keresnünk. Néhány kattintás az egérrel, és már meg is nyitották az 1850–1860-as fájlt. Még néhány, és ott volt előttük a katalógus a képernyőn. – Most a kulcsszavak szerint keressünk. Neveid nincsenek, ugye? Laura megrázta a fejét. – Csak annyit tudok, hogy 1851-ben történtek a gyilkosságok. – Rendben, így nehezebb lesz, de megpróbálhatjuk, ha beírjuk azt, hogy „gyilkosságok”. Meglátjuk, mi történik. Megjelent a lista, valamennyi cikké, amelyben utalás volt a jelzett időben történt gyilkosságokra. 1819 cikket találtak. – Hűha – mondta Laura halkan. – Finomítsunk a keresésen. – Próbáld meg azt, hogy „sorozatgyilkos”. – Nem, ez a kifejezés akkor még nem létezett. – Valóban nem? – Laura megpróbált visszaemlékezni arra, mit is

olvasott két napja. – Az a honlap, amelyről beszéltem, három nőről írt, akiket 1851 nyarán meggyilkoltak. – No, akkor írjuk azt, hogy „fiatal nő”. Legalább elindulunk valahol. Philip megnyomta az enter billentyűt, és új képernyő jelent meg. – Háromszáz-negyvenkét helyen említik azt, hogy „gyilkosság” és „fiatal nő”. Jobb, de még nem az igazi. – Oké, szűkítsük tovább, írjuk azt, hogy „megcsonkított” – javasolta Laura, és közelebb húzta a székét a képernyőhöz. Philip beütötte, és új lista jött fel. Ezúttal tizenhét említést találtak. – Na, ez már valami. Nézzük őket sorban. A cikkeket mikrofilmen tárolták. Philip lejegyezte a katalógusszámokat, és beálltak az igen elfoglalt könyvtárosnő előtt álló sorba. Húsz percbe telt, míg megtalálták a filmeket, megtanulták, hogyan kell használni a gépet, és betették az első tekercset. Az első említést a Jackson’s Oxford Journalban találták, 1851. június 16-i dátummal. Sok részletet nem közölt, csak egy megcsonkított női holttestről tett említést. A következő cikk az Oxford Chronicle június 18-i számában jelent meg. Ugyanarról a történetről tudósított, de kicsit részletesebben. A nőt „ruhátlanul” találták meg egy csűrben, Headingtonban, késszúrások végeztek vele, testét rettentő módon „megcsonkították”. A következő híradásnak június 24-éről bukkantak a nyomára. Még egy gyilkosság történt, az elkövetés módja kicsit különbözött az elsőétől. A várostól északra egy mezőn találtak rá egy fiatal pár holttestére. Meztelenül hagyták ott őket, és a nő testét, az Oxford University Herald szerint „kegyetlenül eltorzították”. A harmadik gyilkosságot július 9-én követték el, addigra ez lett évek óta a legnagyobb szenzáció Oxfordban, a jelentés igen részletes volt, és a hangneme sem volt már az a visszafogott. Az Oxford Chronicle július 10-i vezércikke így szólt: A tegnapi újabb rettentő gyilkossággal, amikor is a londoni út mellett, Forest Hillnél egy fiatal nőt találtak, fokozódik a félelem, hogy a rendőri erők páratlan nehézségekbe ütköznek, ha fényt akarnak deríteni a városunkat június 16-a, egy fiatal nő meggyilkolása óta fenyegető, sorozatban elkövetett kegyetlen gyilkosságok mögötti tényekre. Bár elismerjük a nyomozást vezető tisztek felkészültségét és elhivatottságát, úgy érezzük, kötelességünk említést tenni az oxfordi lakosok érthető félelméről. A rendőrség szerint valamennyi áldozat fiatal volt, a legidősebb is csupán huszonegy éves. A második esetben egy kísérő nélküli, titkos találkán kapott rajta a gyilkos egy párt. Az

is köztudott, hogy a fiatalember egyetemi hallgató volt, továbbá, hogy az ő holttestéhez nem nyúlt a gyilkos, miután megölte, ám a szerencsétlen fiatal lányokat mindkét esetben késsel gyilkolták meg, és a legrémesebb módon megcsonkították. Meg nem nevezett forrásból kiszivárgott, hogy a legújabb gyilkosság helyszínén letartóztattak egy gyanúsítottat, akit ki is kihallgattak. Így megmaradt a remény, és mindnyájan azért imádkozunk, hogy ez a legújabb fejlemény lehetővé tegye, hogy a rendőrség mielőbb megoldja a fertelmes sorozatos bűnesetek ügyét, és a város lakóinak ne kelljen többé rettegniük. Mind a Chronicle, mind a magam nevében hiszem, hogy olvasóink többsége teljes lelkesedésével segíteni és támogatni fogja a rendőrtiszteket. – Egyértelműen bulváríze van – mondta Philip, amint elolvasták a cikket. – Igen, de hasznos – felelte Laura. – Az utolsó gyilkosság helyszínén a rendőrök elfogták a gyanúsítottat. – És most mi legyen? – Nézzük át a többi cikket is, és akkor majd meglátjuk – mondta sóhajtva Laura. Egy óra hosszat tartott, míg elolvasták a katalógusban felsorolt valamennyi cikket, és lassanként összeállt a kép az 1851 júniusában és júliusában Oxfordban történtekről. Akár azért, mert az olvasókra akartak tekintettel lenni, akár azért, mert a rendőrség nem adott ki részleteket, mindhárom újság meglehetősen szűkszavúnak bizonyult a csonkításokkal kapcsolatban. Az olyan fordulatok, mint „rettentő csonkítás”, „ördögi módon eltorzított holttest” vagy „kegyetlen kínzás” gyakran fordultak elő a jelentésekben. Laurát és Philipet azonban a legjobban a Forest Hill-i gyilkosság után elfogott gyanúsított története érdekelte. Nathaniel Milliner az akkori idők politikailag inkorrekt újságírói szerint „imbecillis” volt. Tizenöt éves létére súlyosan dadogott, sántított, és púp éktelenkedett a hátán. John Milliner orvosprofesszor fia volt, akit a professzor nem volt hajlandó intézetben elhelyezni. Többórás kihallgatás után a rendőrség elfogadta a fiú vallomását, miszerint ő csak belebotlott a holttestekbe, miközben Forest Hillnél sárkányt eregetett. A rendőrségnek nem volt bizonyítéka, amelynek alapján elítélhették volna Nathanielt, és világos volt, hogy Milliner professzor, a tudósközösség egyik legelismertebb tagja ugyanúgy védte a fiát, mint ahogy tizenöt éven keresztül sikerült megóvnia őt a viktoriánus társadalom előítéleteitől. A Chronicle, valamint a Herald majdnem minden jelentéséből

világossá vált, hogy a szerkesztők az akasztófán szeretnék látni Nathanielt. Csak a Jackson’s Oxford Journal írt kiegyensúlyozott módon a történtekről, és nem támadta a fiút. És akkor az események váratlan fordulatot vettek. Egy héttel a Forest Hill-i gyilkosság után a rendőrség letartóztatott egy Patrick Fitzgerald nevű, az Oxford melletti új csatorna építésén dolgozó ír munkást. Előkerült két tanú, akik azt állították, hogy látták az első két gyilkosság helyszínén, nem sokkal azelőtt, hogy a holttesteket megtalálták. Egy másik tanú, Fitzgerald egyik meg nem nevezett munkatársa, azt vallotta a rendőrségen, hogy a gyanúsított „tökrészegre” itta magát az építkezéshez közeli kocsmában. A Chronicle cikke szerint a kettős gyilkosság estéjén a következőket mondta: – Vér tapad a kezemhez, sok vér. Fitzgerald tárgyalása augusztus 9-én kezdődött. Mindössze két ízben jelent meg a törvényszék előtt, és az esküdtek egyhangúlag bűnösnek nyilvánították. Augusztus 12-én felakasztották. – Hát, nem tudom, mire megyünk mindezzel – szólalt meg Laura. – A gyilkosságok hasonlóknak tűnnek a mostaniakhoz, de nem ismerjük a részleteket, és azok nélkül akár véletlen egybeesés is lehet. – De annak csak van valami jelentősége, hogy a gyilkosságsorozatnak vége lett, miután elkapták ezt a Fitzgeraldot. – Igen, de miféle bizonyítékok alapján dolgoztak? És mit gondolsz arról a fiúról, Nathanielről? – Fogalmam sincs, mit gondoljak. Lehet, hogy teljesen ártatlan volt. A rendőrség minden bizonnyal így vélekedett, és ezért akasztották fel azt a másikat, Fitzgeraldot. De nekem egy kicsit túl egyszerűnek tűnik ez az egész. – Miért? – Hát, ahogy hirtelen felbukkannak a tanúk az építkezésről, és azt vallják, hogy látták Fitzgeraldot a holttestek közelében, még mielőtt megtalálták volna őket. Az áldozatok valószínűleg már órák óta halottak voltak, amikor rájuk bukkantak, így ez semmit sem bizonyít. – Igen ám, csakhogy a pasas mindkét gyilkosság helyszínén ott volt, nem? – Legalábbis ezt állítják. Laura bólintott. – És itt van ez a munkatárs. Az emberek elég sok vad dolgot mondanak részegen. Ez sem jelent semmit. – Igen, ma azért egy kicsivel több kellene ahhoz, hogy valakit elítéljenek – szögezte le Philip. – És mondd, észrevetted – szólalt meg Laura –, hogy ezekben a jelentésekben szinte semmi sem áll a gyilkosságokról? Semmi részlet. Itt valami bűzlik, nem gondolod? Philip összeráncolta a szemöldökét, és bólogatott.

– Istenem, Philip, kell még valaminek lennie a gyilkosságokról. – Lehet, de kétlem, hogy ennél többet bárhol is találnánk. Elhallgattak, Laura a képernyőt bámulta az utoljára megjelenített cikkekkel. Egyszer csak felkiáltott: – És mi van a rendőrségi aktákkal? Csak kellett valami hivatalos jelentés is ezekről a bűntényekről! – 1851-ből? – Már miért ne? – Elképzelhető. De azok nem itt lesznek, Oxfordban. A kapitányságot az 1950-es években átépítették, és amennyi papírt ezek évente felhalmoznak, nem hiszem, hogy tíz évnél régebbi akták is vannak az irattárukban. – De hát az aktákat csak őrzik valahol? – Igen – felelte Philip. – Kew-ban, a Nyilvános Dokumentumok Hivatalában. – Számítógépre vitték őket? – Hát, azt kétlem. Laura már épp mondani akart valamit, amikor megzörrent a telefonja. SMS-t kapott, gyorsan elolvasta. – Charlie írta. Azt mondja, valami új információja van a kézirattal kapcsolatban. Ma négykor a boltjában vár minket. 23. FEJEZET Még volt idő arra is, hogy benézzenek Kew-ba útban Charlie-hoz, de a londoni út előtt még Woodstockba is be kellett ugorniuk, Philip meg akarta nézni az e-mailjeit, Laura pedig a jegyzeteit akarta összeszedni. Amikor elhaladtak a könyvtár előtt, rázendített az eső. Berohantak a parkolóházba, ahol Laura a kocsiját hagyta, de mire odaértek, mindketten bőrig áztak. – Hagyd a kocsidat a kapitányság előtt, amíg vissza nem érünk Londonból – javasolta Laura. – Ezzel megyünk… melegebb, gyorsabb és szárazabb is. Philip mondani akart valamit, de meggondolta magát, és vállat vont. Mindegy, gondolta, Laurát nem lehet meggyőzni az ő sportkocsijának az előnyeiről. Alig láttak az esőtől a Woodstockba vezető úton. Még dél sem volt, de az ég feketéllett, az utcai lámpák is égtek. Az esőfüggönyön át reflektorok közeledtek feléjük, és mivel Laura, szerinte a „rossz oldalon” kellett, hogy vezessen, egyáltalán nem siette el a dolgot. Mire elértek a házhoz, kimerült a koncentrálástól, fehér foltok táncoltak a szeme előtt. Amilyen közel csak lehetett, állt meg a hátsó bejárat előtt, átrohantak a verandára, míg Philip a kulcsokat kereste a zsebében. Bedugta a zárba, de

az ajtó már nyitva állt. Beléptek a konyhába. – Hahó! – kiáltott Philip. – Itt vagyok – szólalt meg Joanna. A nappaliban égett a tűz, és Philip hangszóróra szerelt iPodjából Django Reinhardt szólt halkan. Joanna mellett egy másik fiatal lány ült a kanapén. A lány zokogott, Joanna pedig vigasztalni próbálta. Amikor Philip és Laura beléptek, a lány láthatóan zavarba jött, és a szemét törölgette. – Mi történt, Jo? – kérdezte Laura. Joanna a barátnőjére nézett. – Elmondhatom? – A lány bólintott. – Ő Marianne, a csoporttársam. Marianne felnézett Philipre és Laurára, a szeme vörös volt a sírásról. Már jó ideje ilyen állapotban lehetett. – Bocsánat… nem akarok… – kezdte igen magas kislányhangon. – Ne butáskodj – szólalt meg Joanna. – Anya, Marianne ezt találta az egyetemen a postarekeszében – mondta, és átadott Laurának egy papírt, amelyet az asszony csöndben nézett egy darabig, mielőtt továbbadta volna Philipnek. Egy számítógéppel készült kép volt, Marianne fejét valaki egy pornóképre montírozta, egy kitárt lábú meztelen modellre egy ágyon. A nő keze és lába vastag kötéllel az ágy négy sarkához volt kötve. Grafikai eljárással a nő hasát felmetszve ábrázolták, ahogy épp kiomlanak a belei. A kép fölött vörös betűkkel a következő szöveg állt: „Ez szeretném tenni veled.” – Van valami elképzelésed, ki tehette ezt a rekeszedbe? – kérdezte Philip. Marianne megrázta a fejét. – Nincs, nem igazán. – Nem igazán? – Van egy hülye srác az évfolyamon – mondta, és Joannához fordult. – Méghogy hülye srác! – szisszent föl Joanna. – Súlyosan aberrált állat. Russell, Russell Cunningham a neve. Pszichológiát tanul, de néha eljár a mi statisztikaóránkra is. Olyan nyálas modorú. Jóképű, mármint ha Ricky Martint annak tekintjük, amúgy ocsmány egy állat. Úgy néz, mint aki a szemével már le is vetkőztet. Laura a lányára nézett, majd Marianne-hez fordult. – Próbálkozott veled valaha is? Marianne hallgatott egy darabig, majd megrázta a fejét. – Nem. Perverznek néz ki, de nem hiszem, hogy bármit is merne ténylegesen csinálni. Laura kételkedve nézte a lányokat. – Tudjátok, hogy szól a mondás? Alamuszi macska nagyot ugrik. – Igen, de… – Igazad lehet, Laura, de nem szabad vádolni senkit. Viszont

Marianne – fordult Philip a lányhoz –, ezt jelentened kell. A lány kicsit már összeszedte magát, de még mindig meglehetősen zaklatott volt. – Nem akarlak megijeszteni – tette hozzá Philip óvatosan –, de lehet, hogy összefüggésben van a most folyó nyomozással. Marianne rémülten nézett vissza. – Én is erre gondoltam, csak nem akartam mondani – szólt közbe Joanna. – Én a baleset óta nem voltam bent az egyetemen, most meg húsvéti szünet van, de mindenki, aki itt maradt, teljesen ki van akadva a történtektől. – Legalább két lányról tudom, hogy hazautaztak a szüleikhez, míg ez az ügy le nem zárul. Különben Oxfordban maradtak volna, mert tanulni akartak a szünetben – tette hozzá Marianne. – Egy csöppet sem lep meg – sóhajtott Laura, és leült egy fotelbe a kanapéval szemben. – Nem árt az óvatosság. – New Yorkban inkább hozzászokik az ember az ilyesmihez – jegyezte meg Joanna. – Nem is tudom… azt hittem, Oxford más lesz. De úgy néz ki, mégsem. – Az emberek mindenütt ugyanolyanok – mondta Philip komolyan. – Oxford kis hely, de ugyanolyan emberek élnek itt is, mint Bronxban, vagy ha úgy tetszik, Timbuktuban. Más a kultúra, de ha a lényeget nézzük, attól tartok, az sem igazán számít. – Szóval úgy gondolja, vigyem ezt el a rendőrségre? – kérdezte Marianne, és a még mindig Philip kezében levő képre mutatott. – Igen, határozottan úgy gondolom. Szerintem el kell vinned. Valószínűleg nem több mint egy beteges tréfa, de az időzítése mindenképpen érzéketlenségre vall. 24. FEJEZET A Nyilvános Dokumentumok Hivatala London belvárosától keletre, Kew on the Thamesben, egy szép park közepén álló modern téglaépület. Itt egy átlagos ház annyit ér, mint Sheffieldben egy egész utca. Londonhoz képest a háromsávos utak tiszták és biztonságosak, a kávézókban és boltokban az emberek egyedi tervezésű ruhákat hordanak, a gyerekeiket pedig Gap vagy Kenzo Kids ruhákba öltöztetik, magániskolába járatják, és amerikai vagy svéd dadust fogadnak melléjük. A Nyilvános Dokumentumok Hivatalát 1838-ban hozta létre a parlament, itt találhatók a legfontosabb oklevelek és iratok, többek közt az eredeti Doomsday Book, a földek összeírását tartalmazó dokumentum, az 1257-es parlamenti képviselő-választások eredményei, I. Erzsébet királynő

ékszereinek leltára, William Shakespeare végrendelete, Guy Fawkes vallomása és Churchill haditanácsának jegyzőkönyvei. Itt őrzik a rendőrség legkorábbi nyomozásainak jegyzőkönyveit is. Mindketten meg voltak lepve, hogy az archívum anyagát számítógépre vitték, és hogy az olvasótermi terminálok segítségével hozzá lehet férni mindenhez. A rendszer hasonló volt, mint az oxfordi könyvtárban, hamar kiismerték magukat. Philip megnyitotta az 1851-es fájlt, majd begépelte a következőt: „Nyomozás az oxfordi gyilkosságok ügyében”. Harminchét dokumentumot talált időrendi sorrendben, az első a nyomozás hivatalos kezdetéről datálódott. Beírta, hogy „június”. Abban a hónapban két nyomozást is kezdtek. Az első fájlmérete csupán huszonkét kilobájt volt, a másodiké kétszáztizenhárom. Philip a másodikra kattintott rá, mert úgy gondolta, a sorozatgyilkosságok abban a hónapban megkezdett nyomozása sok év óta bizonyára a legszélesebb körű volt Oxfordban. „Nyomozás Molly Wetherspoon, Cynthia Page, Edward Makepeace és Lucinda Gabling gyilkossági ügyében, valamennyit Oxfordban követték el, 1851. június 15-e és július 9-e között.” Százhúsz oldalt tett ki az anyag. – Hozok kávét – jegyezte meg Laura. Philip megérintette Laura karját, és a falon látható táblára mutatott: KÉRJÜK, ÉTELT ÉS ITALT NE HOZZANAK BE AZ OLVASÓTEREMBE. – Ajjaj – mondta Laura és felsóhajtott. – Akkor jobb, ha máris elkezdjük. Már az elején lebilincselte őket, amit olvastak: AZ ESET ÖSSZEFOGLALÁSA volt a címe, alatta ez állt: SZIGORÚAN BIZALMAS. NEM MÁSOLHATÓ. A NYILVÁNOSSÁG SZÁMÁRA NEM HOZZÁFÉRHETŐ. Laura megborzongott, és hirtelen még a kávéról is elfeledkezett, amint olvasni kezdett: „A nyomozás az Úr 1851-ik évének június havában, 15-én kezdődött, és hivatalosan ugyanabban az évben, augusztus 12-én zárult le.” Ezután következett az áldozatok nevének, címének és személyes adatainak a felsorolása, valamint a Patrick Fitzgerald hátterére vonatkozó tények. Három oldalon írták le a gyilkosságokat, időrendi sorrendben. – Te jó ég! – kiáltott fel Laura. – Ez nem lehet igaz! A stílust leszámítva és a helyszíneket megváltoztatva, a képernyőn olvasott jelentéseket akár az elmúlt héten is írhatták volna. Az áldozatoknak minden esetben elvágták a torkát. Annál az esetnél, amikor férfi és nő is volt az áldozat, a férfit megölték ugyan, de nem nyúltak utána hozzá, a lány testét azonban sebészi pontossággal megcsonkították. Az első esetben Molly Wetherspoonnak a veséjét vették ki, a másodiknál Cynthia Page-nek

az agyát, míg a harmadik áldozatnak, Lucinda Gablingnak a máját. Laurának futkosott a hátán a hideg, miközben a leírásokat olvasta. Íme a részletek, amelyeket nem közölt az akkori sajtó. Minden gyilkosság helyszínén egy érmét találtak. Az első rézből, a második ezüstből, a harmadik ónból készült. Döbbenetes volt már ez is, de ahogy Philip tovább görgette az oldalt, még vártak rájuk meglepetések. A főkapitány összefoglaló jelentése a következőképpen szólt: „Minden részletre kiterjedő és alapos nyomozást folytattunk a városban 1851. június 15-e és július 9-e között történt gyilkosságsorozat ügyében, és végül arra a következtetésre jutottunk, hogy az elkövető a dublini illetőségű Patrick Fitzgerald, harmincegy éves napszámos volt. Ezt a hivatalos megállapítást három tanú vallomása támasztotta alá, majd Mr. Fitzgerald július 16-án írásban tett vallomása megerősítette. A fenti eseményekkel kapcsolatban azonban szeretném a hivatalos és titkos aktához személyesen hozzáfűzni a következőket. Meggyőződésem (és hangsúlyozni kívánom, hogy csakis az én személyes meggyőződésem), hogy nem Mr. Fitzgerald követte el a nyomozás tárgyául szolgáló gyilkosságokat. Mr. Fitzgerald letartóztatásáig a sajtó nyilvános hangulatkeltéssel érzelmileg befolyásolta az ügyet. Sajnálatos módon bűnbakot kreáltak ugyanis egy Nathaniel Milliner nevezetű fiatalember személyében, akit valamennyi gyilkosság elkövetésével vádoltak. Véleményem szerint ez teljességgel téves felfogás volt. Meg vagyok róla győződve, hogy a szóban forgó fiatalember soha nem lett volna képes elkövetni ezeket a rettentő cselekedeteket. A női áldozatoknak minden esetben tökéletes szakértelemmel távolították el a belső szerveit, és határozott, bár nem megfejthető okkult felhangja volt mind a négy gyilkosságnak. Nathaniel Milliner imbecillis, még késsel-villával sem képes enni. Én valaki másra gyanakszom. Úgy vélem, a gyilkosságokat egy igen jól képzett és ügyes valaki követte el, nagy valószínűséggel orvos vagy sebész. A negyedik gyilkosság után, amikor a fiút, Nathaniel Millinert letartóztatták a Forest Hill-i gyilkosság helyszínén, jelen volt még egy személy, akit társaimmal együtt behívtunk az oxfordi kapitányságra. Ez az egyén az oxfordi tudóstársaság nagy tiszteletben álló tagja, így a kihallgatást a legnagyobb tapintattal és figyelemmel kellett lefolytatni. Az illető segítőkész volt a nyomozás ügyében, de én kötelességemnek éreztem, hogy amint elengedtük az előzetes őrizetből, részletes jegyzeteket készítsek. A jegyzetekben az alábbi vitathatatlan tényekre tettem megjegyzéseket.

1) Vérre nagymértékben hasonlító foltokat találtunk a kabátján és az ingén. 2) Amikor a gyilkosság helyszínéhez közel találkoztunk vele, a kérdéses úr igen izgatottnak tűnt, láthatóan megzavarta a jelenlétünk. 3) Amikor később a kapitányságon kihallgattuk, elmondta, hogy jó barátjának, Lord Willerbynek a közelben levő birtokán volt vadászni, onnan ment egyenesen Forest Hillbe. 4) Lord Willerby a későbbiekben igazolta ezt a vallomást. És mégis, egyre nőtt bennem a gyanú. Számomra világosnak tűnt, hogy a szóban forgó úr a megszokottól eltérően viselkedik. Ennek ellenére, miután megígérte, hogy másnap további kihallgatásra visszatér, elengedtük. Nem jött azonban vissza, de nem is idézték be újra. Ehelyett július 10-én, a negyedik gyilkosság másnapján hívatott engem egy magas rangú tiszt, és közölte velem, hogy a fenti úrral kapcsolatban minden nyomozást meg kell szüntetni, és őt békén kell hagyni. Közölték továbbá azt is, hogy Nathaniel Millinert szintén nem szabad háborgatni. Öt nappal ezután Mr. Fitzgeraldot a tisztjeim letartóztatták, és kihallgatásra bekísérték a rendőrkapitányságra. Ezennel zárom személyes hozzáfűznivalóimat. Aláírás: Jeffrey Howard főnyomozó” Laura hatalmasat sóhajtott. – Ajjaj. – Hát valóban, ajjaj. – Na, akkor tisztázzuk. Ez a szerencsétlen Patrick Fitzgerald egyszerűen egy bűnbak volt. És ezek szerint a rendőrség is tudott erről. – Hát, nagyon úgy néz ki. – Ezt azért döbbenetesnek találom. – Nem értem, miért. Ne feledd, Laura, 1851-ben a rendőrség még csak… mennyi is, húsz éve, ha működött. A közelmúltban is igen sok hasonló eltussolási eset volt, efelől biztosíthatlak. – És még hogy eltussolták! Sem ennek a Nathaniel Millinernek, se Patrick Fitzgeraldnak semmi köze sem volt a gyilkossághoz. Ez az „úriember” volt, ez az „illető”, akit nem lehetett megnevezni. – Amit én döbbenetesnek találok, az az, hogy ennek a Jeffrey Howard főnyomozónak egyáltalán hagyták, hogy mindezt leírja a jelentésében – mondta Philip. – Ó, én nem találom annak – felelte Laura. – A „mosom kezeimet” klasszikus esete. – De hát hogyan célozgathat ilyen nyíltan egy viszonylag alacsony

rangú nyomozótiszt, bármennyire is finoman teszi? – Nézd csak, ezt jóval az eset után, 1854 januárjában írta. Lehet, hogy ki akart lépni a rendőrség kötelékéből, vagy épp elköltöztették az aktákat, és ő tudta, hogy senkit sem érdekelnek már, míg egy nap aztán… – Igen, minden bizonnyal ez a helyzet – mondta Philip. – Akkoriban biztos, hogy nem írhatta volna le mindezt, minimum kirúgták volna. – Merthogy elég rázós, amit tudott. Az, akit a helyszínen találtak, nyilvánvalóan valami nagykutya lehetett, akinek jó kapcsolatai voltak. – Szerintem eléggé nyilvánvaló, ki volt az. – Nathaniel apja? – Szerintem igen, szerinted nem? – mondta Philip. – A kiváló orvosprofesszor, John Milliner. Laura pár percig csak bámult rá, kifejezéstelen arccal. – Az utolsó sorban ezt Howard majdnem ki is mondja, nem? Nézzük, mit is írt? Itt van: „a fenti úrral kapcsolatban minden nyomozást meg kell szüntetni, és őt békén kell hagyni. Közölték továbbá azt is, hogy Nathaniel Millinert szintén nem szabad háborgatni”. Mindketten elhallgattak, majd Philip törte meg a csendet: – Hát akkor nézzük csak! Ezek a gyilkosságok szinte teljesen megegyeznek a mostaniakkal, hasonlítanak a csonkolások, a fémpénzek és az, hogy eltussolták, hiszen a gyilkosságokat majdnem biztos, hogy Milliner követte el, olyasvalaki, akinek igen magas körökben vannak ismerősei. Az is tény, hogy 1851-ben Oxfordban az egyetem volt a legnagyobb hatalom. A hatóságok mindent megtettek volna, hogy az igazság ki ne derülhessen. Összezárták soraikat, védték a fajtájukat, és bűnbaknak megtettek valakit, aki az ő szemükben egy jelentéktelen senki volt. Biztos vagyok benne, hogy csak azért nem akasztottak fel valakit előbb, mert bárki volt is, akinek az volt a dolga, hogy eltussolja, alkalmas áldozatot keresett, olyat, akinek se barátja, se rokona. Egy nincstelen ír napszámos, akinek ráadásul volt is vaj a fején. Fitzgerald, távol az otthonától, remekül megfelelt. Szegény ördög. Az igazi persze az lenne, ha ezeknek a gyilkosságoknak a pontos időpontját felraknánk az almanac.com-ra, és kiderítenénk, megfelelnek-e az eltávolított szerveknek és a helyszínen talált pénzeknek. – Sajnos, nincs nálunk Tom jelszava, úgyhogy ezzel várni kell, míg visszaérünk Oxfordba – felelte Laura. – És most lássuk, mit mond Charlie. 25. FEJEZET A forgalom Kew környékén volt a legrosszabb. Kisgyerekes anyukák a dzsipjeikkel teljes lelki nyugalommal lépték át a záróvonalat, és hasonlóan vezettek a marketingesek is, akik siettek vissza az irodába, hogy minél

korábban elmehessenek. Philip ült a volánnál. – Errefelé autót vezetni olyan, mint Space Invaderst játszani – morgolódott, miközben egy fiatal nő egy Grand Cherokee dzsipben hirtelen elé vágott egy mellékutcából. – Hát nem jellemző? – üvöltötte, és rácsapott a dudára. – És nézz oda, mi van arra a rohadt szélvédőjére kiragasztva! Gyerek a kocsiban! Már majdnem fél öt volt, mire befordultak a Museum Streetre. Philip jobbra indexelt, és már bekanyarodott a keskeny utcába, amikor felbukkant egy mentőautó, és elállta az útjukat. Philip gyorsan kifarolt, a mentő pedig elszáguldott a Tottenham Court Road irányába. Amikor leállították a kocsit a kis utcában, meglátták a villogó kék fényeket. Philip még a kéziféket sem húzta be, Laura már ki is pattant a kocsiból. Közvetlenül Charlie boltja előtt állt egy rendőrautó, mellette egy kis kék furgon, amelybe épp akkor szállt be egy fehér nejlonruhás ember. A bolt ajtajában egyenruhás rendőr állt, és amikor Laura odarohant, megjelent két civil nyomozó is. – Mi történt itt? – szólította meg őket Laura. Az ajtóból meglátott a bolt padlóján egy vértócsát. – Hát maga kicsoda? – kérdezte az egyik civil ruhás, a másik pedig a közben odaérkező Philipet nézte. – Laura Niven vagyok. A tulajdonos, Charlie Tucker régi barátja. Mi a fene történt itt? A tiszt kérdőn nézett Philipre. – Philip Bainbridge, ő is régi barát. Charlie hívott minket telefonon… Laura ránézett Philipre. – Egy… izé… italra akartunk találkozni – vágott közbe Laura. A rendőr komoran meredt maga elé, majd észrevette, hogy a kék furgon indulni készül. – Sanders – szólt oda a másik tisztnek, és szinte észrevétlenül intett a kék furgon felé. – A helyszínelőknek még öt percet várniuk kell. Még mielőtt eltűnnek, legalább szóban… – Rekedt, fáradt volt a hangja. Nyújtotta a kezét. – Jones nyomozó vagyok. Sajnálom, Miss Niven és Mr. Bainbridge. Sajnos, azt kell közölnöm önökkel, hogy a barátjuk ma délután meghalt. – De hisz ez… Jones értetlenül nézett. – Hogy micsoda? – Hát hiszen Charlie SMS-ezett… mikor is… nem tudom. Mikor volt, Philip? Valamivel dél előtt? – mondta Laura, és nem tudta elrejteni, hogy remeg a hangja. Philip bólintott. Jones megvonta a vállát. – Mi úgy egy órája érkeztünk ide. A tulajdonos, Mr. Tucker holttestét épp most vitték el, miután végeztek a helyszínelők meg az orvos – mutatott arrafelé, ahol majdnem összeütköztek

a mentőautóval. – Az egyik új magánmentős cég. Nagyon gyorsan ideértek, azt meg kell hagyni. – Ekkor észrevette, hogy a helyszínelő a furgonból épp felé tart. – Megbocsátanak egy pillanatra… Laurának remegett a lába. Hihetetlennek tűnt az egész dolog. A szeme sarkából látta a földön a vörös tócsát. Hirtelen megszédült, és levegő után kapkodott. – Jól vagy? – kérdezte Philip, bár ő sem nézett ki sokkal különbül, mint Laura. Úgy nézett körbe, mintha egy különösen nyomasztó álomból akarna fölébredni. – Azt hiszem – felelte Laura egy csöppet sem meggyőző hangon. – De hát ez kész őrület! Jonashoz csatlakozott a kollegája is. Philip és Laura szinte nem is vették észre, csak bambán nézték, amint a helyszínelő visszamegy a kocsijához. – Sajnálom. Tudom, hogy ezek mindkettejük számára nehéz pillanatok, de hálás lennék, ha néhány kérdésre válaszolnának. – Kérdésre? Csak nem… – Miss Niven, önök jelenleg nem gyanúsítottak, ha erre gondolt. De itt nyomozás folyik. Épp most tudtam meg, hogy Mr. Tuckert egy pisztollyal ölték meg, egy 22-esből közelről tüzeltek rá. Szeretnénk róla többet megtudni. Öngyilkos típus volt? Tudnának valamit mondani róla? Minden segíthet. – Lelőtték? Nem hiszem… Philip megfogta Laura karját. – Természetesen – mondta nyugodt hangon. – Bármit, amivel segíthetünk. – Nagyszerű. Kérem, jöjjenek velem, Sanders nyomozó majd felveszi az adataikat. 26. FEJEZET Oxford, 1690. augusztus 12., valamivel éjfél előtt Mind nagyon kimerültek. Isaac Newton a maga ötvenegy évével volt a legöregebb. Landsdown mindössze harminc nyarat élt meg, és Fatio, a jóképű kis Fatio huszonöt éve látta meg a napvilágot. Newton öregnek érezte magát. Megvolt természetesen minden szükséges kódjuk, ismertek minden rejtjelet, így háborítatlanul mentek át a három próbán, amely mindegyike logikusan vezetett a következőhöz. De az ókoriak minden bölcsessége, amelyről a legtöbb beavatott úgy hitte, hogy elemésztették az alexandriai lángok, sem tehetett semmit, hogy megkímélje őket a százméteres folyosó

tikkasztó hőségétől. A folyosó a kollégium borospincéjétől vezetett az útjuk céljához, ahhoz a titkos labirintushoz, amely a Bodleian Könyvtár alatt mélyen indult, és észak felé, a Sheldonian Színház alatt ért véget. És meg kellett birkózniuk a bűzzel is, a rothadó föld, és a dohos, bomló, halott dolgok bűzével, ami szinte beleette magát az ember lelkébe. A második és a harmadik próba között megpihentek, és bort ittak egy palackból. A bor jó volt, ám túlságosan meleg. Mindössze rövid szünetet tartottak, és már folytatták is útjukat, nem volt idejük aznap éjjel késlekedni. Miután teljesítették a harmadik, és egyben utolsó próbát is, Landsdown visszaadta Newtonnak a kéziratot, aki az ingébe rejtette. Ez a kézirat és a rubintgömb felbecsülhetetlen érteket jelentett. Newton közel másfél éven át erejét megfeszítve munkálkodott azon, hogy a George Ripley könyvében talált kódolt feliratot megfejtse, és lemásolta az apró rajzot is, hogy könnyebben olvasható legyen. Rövidesen ismét szükségük lesz ezekre a dolgokra, de addig is a becses papírokat a gömbbel együtt jobb szerette magánál, az inge alatt tartani. Landsdown szorosan a nyomában haladt, csak a fáklya fénye világított. És akkor hirtelen kiszélesedett a szűk folyosó. Newton persze látta a térképet, és már egyedül is végigment ezeken az alagutakon, amikor pár hónappal korábban a gömböt kereste. Laboratóriumi magányában még Cambridge-ben is nemegyszer végigjárta az utat gondolatban, a térkép segítségével. Az Út a megvilágosodás felé arámiul íródott; ezt a majdnem elfelejtett nyelvet még fiatalkorában ismerte meg, amikor több ókori nyelvvel is foglalkozott. A térkép szerint a folyosó egy nagyobb, kör alakú helyiségbe torkollt, és ahogy ideértek, a gyér fénynél is látták, hogy a mennyezet kupolás, a falak pedig simák. Landsdown feltartotta a fáklyát, megcsillantak a nedves falak, a szürke kupolát ásványi lerakódások csíkozták. A térkép szerint ez a terem valamivel több mint harminc méterrel volt a Bodleian Könyvtár alatt. Landsdown odament a falhoz, Newton és Fatio pedig utána. Aztán a fáklyát a fal mellett tartva lassan körbejárta a helyiséget. Newton hallotta, amint Landsdown a lépéseket számolja. Amikor elért a tizenháromhoz, megállt. A fallal szemben megismételte azt, amit a kollégium borospincéjében is: a dereka magasságában végigtapogatta a falat. Ezúttal tovább tartott, de pár perc múlva megtalálta, amit keresett: még egy fémgyűrűt, annak a mását, amely lehetővé tette számukra, hogy az első folyosóra bejussanak. Ujjait belecsúsztatta a gyűrűbe, és megállt. Newtonhoz és Fatióhoz fordulva magasra tartotta a fáklyát kettejük között, és mélyen a szemükbe nézett. Az arcukra különös árnyak vetültek, Newton fekete, feneketlen mély lyukaknak látta Landsdown szempárját. Mindhárman erősen izzadtak,

Landsdown gallérja nedves és szürke volt, a halántékáról egy kis patakban veríték folydogált alá. – Mester – szólalt meg egyenesen Newton szemébe nézve, és levegőért kapkodott a fülledt helyiségben. – Nem akarom megbántani, uram, de úgy érzem, meg kell kérnem, készüljön fel arra, amit e falak mögött látni fog. Fatio és én szorgosan előkészítettünk mindent, és már megszoktuk a látványt. Kérem, legyen erős – mondta, azzal meghúzta a fémgyűrűt, és a kőtömb lassan kinyílt előttük. Landsdown mutatta az utat, majd a fáklyát egy fali tartóba tette. Newton ment utána, Fatio pedig szorosan, a nyomában. Newtonnak le kellett hajolnia a szemöldökkőnél, a sötét padlóra szegezte a szemét. És akkor lassan fölemelte a fejét. A terem az előzőnek a kicsinyített mása volt, gyertyák világították be, sápadt, tompa fényt vetve a terem túlsó végéből. De még ez is szinte vakítónak tűnt a közel kétórás sötétség után. És ahogy a szemük hozzászokott a fényhez, meglátták. Newtonnak eleinte nehezére esett összpontosítani, felfogni, amit lát. Mert bár elméletben tudta, mit várjon, hiszen tanulmányozta az ősi szövegeket, az ábrákat és az utasításokat, mégis teljesen valószínűtlennek tűnt számára az egész. A terem túlsó végén egy nagy, ötszög alakú aranykeret állt. Minden oldalán egy kétméteres gyertyatartó, félig leégett gyertyákkal, a lecsöpögött viasz tócsákba gyűlt a gyertyatartó körül. Ahogy Newton közelebb ment, és szeme hozzászokott a fényhez, már jobban látta a pentagramot. Az aranykeret fejénél egy emberi agy volt. Balra, a következő csúcson, egy szívet pillantott meg. Ahogy pillantása lassan haladt lefelé, a jobb csúcson egy pár vesét látott, lejjebb az a szerv minden bizonnyal epehólyag lehetett, majd a máj következett, nedvesen csillogott a szórt fényben. Erős szag csapta meg Newton orrát, terpentin, amelyet Fatio desztillált hosszú órákon át a terpentinfa gyantájából. Newton megfordult, és Landsdownra meg Fatio du Duillier-re nézett. Zihálva vette a levegőt, és patakokban folyt róla a veríték. Arcán megnyíltak a mély sebek, az izzadság a vérrel keveredve futott le az arcán és a nyakán. Szeme démoni izgalommal tágult ki, egyikük sem látta még ilyennek. Amikor megszólalt, hangja rekedt volt a fáradtságtól, de önbizalom csengett benne. – Meg vagyok elégedve – sziszegte, ajkán merev mosollyal. – Nagyon meg vagyok elégedve. 27. FEJEZET Oxford, március 28., este

Ahogy John Monroe főfelügyelő ott ült egyedül az oxfordi főkapitányság tanácstermében, és a falon levő digitális órát nézte, amint 10.04-re ugrik, hirtelen megbánta, hogy rendőrnek állt. Hetekkel korábbi tervei szerint ma, az igen nagy ritkaságnak számító szünnapján már az Elizabeth étteremből hazafelé egy taxiban ülne Imeldával, a ragyogó eszű, izgalmas és vonzó, harmincvalahány éves gyógytornásznővel, akit egy hónappal korábban ismert meg. Ehelyett itt ül, és egy a Marks and Spencernél vásárolt, jobb napokat látott szendvics maradékait eszegeti, és három, csöppet sem vonzó férfikollegáját várja. Keserű kávéját kortyolgatva a félig megevett szendvics és néhány paradicsomdarab mellé dobta az összegyűrt papírszalvétát, hátratolta a székét, és odalépett a fehér falitáblához. A tábla négy széles oszlopra volt osztva, minden oszlop különböző színű filctollakkal volt teleírva, a fejlécen fotók. Az első oszlop tetején ez állt: „Rachel Southgate”. A második volt „Jessica Fullerton”-é, a harmadikra ezt írta: „Samantha Thurow/Simon Welding”. Az utolsó oszlop tetején a „vegyes” felirat volt látható, merész vörös tintás vonásokkal. Monroe elolvasta, mit írt ide előző este: Laura Niven / Philip Bainbridge Asztrológia / alkímia? 1851 / Milliner professzor Érmék Bőr / műanyag

Épp le akart ülni, amikor megérkezett a három kolléga. Mark Langham, a törvényszéki orvos szakértő vezette a sort, utána jött egy magas, vékony, világoskék szemű férfi, akinek metszett pofacsontja miatt németes külseje volt, és olyan tekintélyt parancsoló megjelenése, aminek semmi köze nem volt a rangjelzéseihez. John Monroe jól ismerte. Tizennyolc évvel korábban, amikor belépett a rendőrséghez, Piers Candicott volt az első főnöke. – Örülök, Monroe – szólalt meg mély és szokatlanul kedves hangon Candicott parancsnok, amint belépett –, hogy ebben a lehetetlen időben is itt tud lenni. Sajnos, nem rajtam múlott az időpont. Kezet ráztak. – Semmi gond, uram – felelte Monroe, és megfordult, amikor Candicott bemutatta őt a harmadiknak, aki mögötte lépett be. – John, ez Bruce Holloway, a sajtóreferens, állandóan a rohadt újságírókkal telefonálgat szegény, de el tud intézni mindent. Holloway a harmincas éveinek közepén járhatott, alacsony termetű férfi volt, zömök, hullámos barna hajú. Kifejezéstelen arccal biccentett Monroe felé, elmotyogott egy „jó estét”-et, és megrázta Monroe kezét.

Monroe odavezette őket az asztalhoz, az üres csészéjét és a tányért az ételmaradékokkal egy kisasztalra rakta, hogy helyet csináljon. A fehér tábla melletti széket foglalta el, Candicott ült az asztalfőre, míg Langham és Holloway szemben Monroe-val. – Hát akkor hogyan is állunk, főfelügyelő úr? – kérdezte Candicott. – Fura egy ügy, a főnök nincs elragadtatva. – Összekulcsolt ujjait tanulmányozta, majd Monroe-ra szegezte tekintetét. A bőr annyira megfeszült a pofacsontján, hogy szinte egyenként látszottak az arcizmai. – A csapatom éjjel-nappal dolgozik – felelte Monroe, és állta Candicott pillantását. – A második gyilkosság helyszínén talált nyomokon indultunk el – tette hozzá Langhamre nézve –, de mindeddig zsákutcába kerültünk. – Értem. Szóval akkor semmi konkrétum? – Bárki tette is, előbb-utóbb hibázni fog. Mindig így történik. – Hát, John, reménykedjünk benne, hogy előbb legyen, ne utóbb. Monroe már nyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor Holloway, aki addig a táblát nézte, hirtelen megszólalt: – És, főfelügyelő úr, azt is figyelembe kell venni, hogy a sajtó kezd nagyon ideges lenni. Még egy gyilkosság, és az összes londoni újság ide helyezi át a szerkesztőségét. Monroe alaposan megnézte Hollowayt. Még nem találkozott olyan sajtóssal, akit kedvelt volna, és bár Holloway elsősorban zsaru volt, és csak utána „kapcsolati tiszt”, Monroe szemében éppolyan volt, mint azok az újságírók és PR-szakemberek, akikkel pályája során találkozott. – Igen, értem, Mr. Holloway – felelte nyugodtan. – És, ha nagyon összeszedem magam, még értékelni is tudom, hogy a világ újságírói és szerkesztői meg akarják tölteni az újságjaikat, de az nem várható el tőlem, hogy az ő ütemezésük szerint dolgozzam. – Nem is várnám, Monroe felügyelő. Én csak a tényekről beszéltem. – És ezt nagyon köszönöm – mondta Monroe, aki nem volt képes a maró gúnyt kiiktatni a hangjából. – Ezt nem fogom elfelejteni. – Odafordult Candicotthoz, és hozzátette: – Uram, jelenleg huszonkét tiszt és negyvenhárom beosztott huszonnégy órában ezen az ügyön dolgozik. Minden egyes bizonyítékot átvizsgálunk, minden nyomot követünk, és a gyilkosságok valamennyi lehetséges kapcsolódását és mellékkörülményét figyelembe vesszük. Két nap alatt négy gyilkosság történt, az utolsó hét napja. Ez adott nekünk némi kis időt a levegővételre, de, mint korábban említettem, egy igen kemény… szóval profi gyilkossal állunk szemben. Candicott csak bólintott: – Értem én… – Uram, ha szabad… – szólt közbe ekkor Langham. Mindhárman ránéztek, de ő csak Monroe-hoz intézte szavait, mintha rajta kívül senki más nem lett volna jelen. – Van valami újdonság a laborból. Amikor elindultam ide, akkor kaptam ezt – mondta, és egyetlen darab papírt

nyújtott át Monroe-nak. – Az egyik emberem a folyóparti ház emeleti szobájában, a második gyilkosság helyszínén vérnyomot talált. Nem az áldozaté, és a családtagok DNS-ével sem egyezik. Monroe a DNS-analízis szöveges részét tanulmányozta. – És, sajnos, az adatbázisunkban sincs meg ez a DNS-minta – tette hozzá Langham. – Hát ez azért már mégis csak valami, nem? – mondta Candicott. – Gondolom, az emberei visszamentek a helyszínre, és mindent centiméterről centiméterre átvizsgálnak, nemde? – mondta Langhamre nézve. – Természetesen, uram. – Ez jó volt, Mark – mondta Monroe, felnézve a papírból. – De mivel nem illik senkire, és nem szerepel a nyilvántartásban, az illető soha nem dolgozott kormányzati szervnél, és a fegyveres testületekben sem szolgált. Nem kell hangsúlyoznom, mindenre szükségünk van, amit az emberei találnak… mindenre. – Majd Hollowayhez fordult: – Ennek az információnak pedig nem szabad kikerülnie ebből a szobából. Tisztában van ezzel? – kérdezte, és Candicottra pillantott. A parancsnok bólintott, és mondani akart valamit, amikor kopogtak az ajtón. Még mielőtt Monroe egy szót is szólhatott volna, egy fiatal tiszt benézett az ajtón, majd belépett. – Elnézést a zavarásért, uram – mondta a tiszt, aki szintén kizárólag Monroe-ról volt hajlandó tudomást venni. – Úgy gondoltam, ez túlságosan fontos ahhoz, hogy várjak vele. Monroe intett a tisztnek, hogy menjen oda az asztalhoz. – Mi az, Greene? Mi az, ami nem várhat? – Ez, uram. Az elmúlt két napban az adatbázisokat néztem át… és megszereztem az egyetem engedélyét, hogy az ő rendszerükhöz is hozzáférhessek. Nem volt könnyű, de… azt hiszem, megérte. – Két sűrűn telegépelt lapot adott át Monroe-nak, aki átfutotta. – Ez a pszichológiai tanszéktől van – tette hozzá Greene. – Egy lista negyvenhét diáklányról, akik valamennyien részt vettek az úgynevezett tesztnapon. Ez egy sor pszichológiai és fizikai teszt, egy héttel a tanév kezdete előtt, szeptember végén csinálták. És mindhárom halott lány rajta van a listán. * Húsz perccel később John Monroe kifelé menet végighaladt az íróasztalok mellett, ahol a tisztek a papírjaikba temetkeztek vagy a képernyőt bámulták. Jobban érezte magát, mint hetek óta bármikor. Ez igazi áttörés, az első, amely a nyomozás kezdete óta az útjukba akadt. Valami, amibe belekapaszkodhat.

Ahogy közeledett a kijárat felé, elhaladt az egyik legjobb embere, Joshua Rogers irodája előtt. A felügyelő az ajtóban állt, és egy fiatal lányt kísért ki épp a kijárathoz. Még mielőtt Monroe odaért volna, hallotta, amint Rogers azt mondja a lánynak: – Köszönöm, Miss Ingham. Maradjunk kapcsolatban. Az egyik emberem majd kikíséri. Van, aki hazaviszi? – A lány bólintott, és belökte a lépcsőhöz vezető kétszárnyú ajtót. – Valami érdekes, Josh? – kérdezte Monroe, amikor a felügyelő megfordult és észrevette őt. – Lehet, hogy az – felelte a felügyelő. – Ez a lány Marianne Ingham volt, a St. John’sból – mondta, s átadott Monroe-nak egy papírt. – Ezt a műremeket találta a kollégiumi postarekeszében. Monroe alaposan megnézte a képet. – Elragadó – mondta. – Tudja a lány, ki lehetett az? – Van egy sejtése, de nem szeretne senkit sem bemártani. Egy hét kellett neki ahhoz is, hogy idáig eljusson. – De megadott egy nevet azért, nem? – Végül is igen. Egyik évfolyamtársáét, egy bizonyos Russell Cunninghamét. – Jó. Ellenőrizze, és szóljon, mit talált. Én most hazamegyek. – Vannak még köztünk szerencsések… – sóhajtotta Rogers, és visszament az irodájába. * Monroe főfelügyelő épp a háza elé kanyarodott be, amikor megszólalt a mobilja. Rogers felügyelő volt az. – Uram, ellenőriztem ezt a Russell Cunninghamet, és gondoltam, látni akarja. Monroe leparkolt a nappalija ablaka alatt, és kivette a mobilt a tartójából. Megjelent Cunningham képe a kijelzőn. Meglepően csinos fiú volt, hosszú, göndör szőke hajjal, szépen ívelt szemöldökkel, finom vonalú szájjal. Miközben Monroe a fotót nézte, Rogers beszélt. – Nem néz ki rosszul, uram. A kép helyett ekkor szöveg jelent meg. Monroe átnézte az információt, miközben Rogers folytatta: – Gazdag srác. A papának szállodalánca van. A fiút kicsapták a Downside-ból tizenhat éves korában, de azt nem sikerült megtudnom, miért. A család elintézte, hogy az iskola ne adjon ki semmi információt. Valószínűleg a papa rakatta be Oxfordba, tavaly avatták fel a Magdalen College-ban a Cunningham Könyvtárat, épp fél évvel azelőtt, hogy a fiú idejött. Van itt azonban még más is: az egyik családi hotel két női alkalmazottja tett panaszt szexuális zaklatásért, amikor Russell ott

dolgozott. Először, amikor tizenhét éves volt, majd tavaly megint. Vádat nem emeltek, ejtették az ügyeket. A lányok már nem dolgoznak ott. Monroe a részleteket böngészte, miközben Rogerst hallgatta. A kijelzőn megjelenő információ pontos adatokat, helyszíneket, időpontokat, neveket tartalmazott. – Kösz, Josh – mondta Monroe. – Candicott ott van még, azzal a sajtós barommal? – Nem, épp maga után mentek el. – Rendben. Most erről ennyit, holnap találkozzunk a South Parks Roadon, a pszichológiai intézet előtt. Beszélek Greene-nel, ha még ott van, hogy hajtsa meg a dolgokat – mondta, s azzal letette a telefont. 28. FEJEZET John Monroe befordult a South Parks Roadra, és azon gondolkodott, milyen ronda is a pszichológiai intézet épülete. Jóval hajnal előtt felkelt, és újra végigment az ügy részletein. Már bizonyára vagy századszor ült az otthoni számítógépe előtt, és vette számba mindazt, amit az ügyről tudni lehetett. Négy gyilkosság, majdnem teljes bizonyossággal állítható, hogy ugyanaz a gyilkos, valaki, aki egyedül dolgozik, és szinte egész biztos, hogy férfi. És mijük van? Egy pici DNSminta, de nem illik semmihez, sehol, egyik adatbázisban sem. És akkor itt van a rituális vonatkozás, az érmék, az eltávolított szervek. Laura Niven és Philip Bainbridge majdnem teljesen biztosak benne, hogy valami okkult dologgal van kapcsolatban az ügy. És ott vannak még az 1851-es gyilkosságok, a hasonlóság szembeöltő, biztos, hogy van kapcsolat. Mit tudni ezekről a gyilkosságokról? Monroe az elmúlt héten szinte minden szabadidejét azzal töltötté, hogy újra meg újra átnézett mindent a régi bűnesetekről. Három lányt és egy diákfiút gyilkoltak meg a világkiállítás évében. Egy ír napszámost felakasztottak, de a bűnügyi történészek köreiben köztudott volt, hogy az ügyben nyakig benne volt egy bizonyos Milliner professzor, valamint az is, hogy neki voltak okkult kapcsolatai, valami fekete mágiával foglalkozó csoport tagja volt, és hogy az egyetem vezetése kiállt mellette, és a védelmébe vette. A gyilkosságok után egy évvel Milliner Torinóban lett professzor, és az egész család eltűnt Oxfordból. És most, ezeknél a gyilkosságoknál kiderült, hogy valamennyi meggyilkolt lány a tanév kezdete előtt nem sokkal jelentkezett valamiféle tesztre az egyetem pszichológiai tanszékén. Amikor Monroe befordult a parkolóba, meglátta, hogy előtte Rogers száll ki a kocsijából, a főépülethez közel. Amikor eltekerte a kormányt, hogy a felügyelő kocsija melletti helyre bekanyarodjék, megállította egy, a

parkolóból igen nagy gyorsasággal kihátráló Morgan sportkocsi. Megállás nélkül szinte előreugrott, és elindult Monroe felé. Monroe a sofőrre nézett, ám az mintha semmi másról nem venne tudomást, csak az utat bámulta. Monroe miatt azonban lassítania kellett, és a felügyelő látta a profilját. Rájött, ismeri. Előző este látta a telefonja kijelzőjén ezt az arcot. Russell Cunningham volt az. – Látta? – kérdezte Rogerstől, amikor kiszállt a kocsijából. Rogers a nyitott kocsiajtóban állt. – Aha, felírtam a rendszámát is. Jelentsem… – Cunningham volt. Biztos vagyok benne. Rogers döbbenten nézett. – Ellenőriztetem a rendszámtáblát. – Helyes, tegye meg – mordult fel Monroe, és elindult az épület bejárata felé. Szünidő lévén az épületben csönd uralkodott. A recepciónál néhány szék állt egy asztal körül, az egyik fal mentén szekrények és postarekeszek sorakoztak. Emellett egy nagy tábla különféle események és sportprogramok hirdetéseivel. Mellettük a The Daily Information című, városszerte terjesztett programmagazin, szórakozási lehetőségek, kiállítások és apróhirdetések gyűjteménye. Monroe odament a pulthoz, ahol egy kövér nő virágos mintás ruhában a számítógép képernyőjét tanulmányozta. Monroe húsz másodpercet adott a nőnek, addig tűrte el, hogy tudomást se vegyen róla, majd hangosan megkopogtatta a pultot. A nő felnézett, és összevonta a szemöldökét. – Monroe főfelügyelő vagyok, a Thames Valley rendőrségtől – mondta, és felmutatta az igazolványát. – Dr. Rankint keresem… ha ezzel nem okozok magának túl sok gondolt. A nőt látszólag egy csöppet sem érdekelte a dolog. – C4-es. Ott a lift. Nem hiszem, hogy már itt van… – De igen, itt vagyok, Margaret. Monroe megfordult, és megpillantott egy magas, csontos férfit, akinek az arcán halvány mosoly jelent meg. A kezét nyújtotta. – Arthur Rankin vagyok – mondta, megrázta Monroe kezét, és egy biccentéssel nyugtázta Rogers jelenlétét. Rankin a lifthez vetette a rendőröket. – Bocsássanak meg Margaretnek. Csak az első öt év nehéz vele. – Beléptek a liftbe, földszag terjengett a levegőben, és Monroe-nak belekerült néhány másodpercébe, míg rájött, hogy a szag Rankinból árad. – Már korábban itt kellett volna lennem – mondta Rankin, miközben a lift megállt a negyediken –, csak nem akart beindulni az a rohadt kocsi, így gyalog jöttem, a parkon át. Végül is egész kellemes volt. Ráadásul a változatosság kedvéért nem is szakad az eső.

Rankin irodája pici volt, fehér, barna és szürke színekben. Az egyetlen kis ablak egy betontömbre nézett. Semmi nem utalt arra, hogy az iroda Oxfordban van, akárhol is lehetett volna. Rankin levette a kabátját, és az íróasztalával szemben levő két székről lerakta a papírokat és könyveket. – Üljenek le, kérem – mondta. – Elnézést a rendetlenségért, soha nem sikerül összeraknom itt semmit. – Semmi baj, professzor úr. Nem kell vigyázzba vágnia magát. Csak pár kérdést teszünk fel röviden – mondta Monroe, és leült az egyik székre. – Ezekről a rettenetes gyilkosságokról? Rémes, igazán rémes – mondta Rankin a fejét csóválva. – Érintőlegesen, igen. – Miben segíthetek? – Azok a pszichológiai tesztek érdekelnének minket, amelyeket tavaly szeptemberben negyvenhét hallgatónőn végeztek el. Mit tud ezekről mondani? Látszott, Rankint meglepte a kérdés. Magas volt a homloka, és amikor ráncolta, úgy nézett ki, mintha egy kukacokból álló fejpántot viselne. Aztán felragyogott az arca. – Ja, a Julius Spenser-féle tesztekre gondol. Monroe nem szólt semmit. Rankin megköszörülte a torkát, az íróasztalán kotorászott, majd lassan felállt, és odament a balján levő polcokhoz. Leguggolt, előbányászott egy dossziét és még néhány papírt, és az íróasztalára dobta. Megnyalta az ujja hegyét, és lapozni kezdte a papírokat. Pár perccel később kihúzott egy iratrendezőt a halomból. – Igen, tudtam, hogy itt kell lennie valahol – mondta, és átadta a dossziét Monroe-nak. – Spenser okos pasi volt, remek ötletei voltak. – Volt? – kérdezte Rogers, és elvett Monroe-tól egy papírt. – Igen, karácsony előtt hagyott itt bennünket. Azt hiszem, elég jó állást ajánlottak neki Bostonban, az MIT-n. Monroe felnézett az iratokból. – Mit csinált pontosan? Rankin keresztbe tette a lábát, és rákönyökölt az íróasztalra. – Az IQ-t tanulmányozta – felelte, és kinézett az ablakon át a szürkeségbe. – Attól tartok, nem az én asztalom, nekem ez egy kicsit száraz. – Mi volt azokban a tesztekben? – kérdezte Monroe, és az előtte levő papírt nézte. – Hát, többé-kevésbé a szokásos. IQ-tesztek. Neki megvolt a maga rendszere, ő úgy vélte, hogy az IQ közvetlenül kapcsolódik az agy két féltekéje közötti fizikai kapocshoz, a corpus callosumhoz. Ismeri a megosztott agy elméletét? Monroe bólintott: – Nagyjából. Afféle laikusként. – A hatvanas években a kutatók kimutatták, hogy az agy két féltekéje

nagymértékben eltér egymástól. A bal félteke az analitikus oldal, a jobb pedig a képzelőerővel bíró, a „művészi” félteke. Roger Sperry Nobel-díjat kapott ezért. – És Julius Spenser továbbfejlesztette ezt az elméletet? – Sperry tanítványa volt a nyolcvanas évek végén, okos pasi, tudta, mit csinál. – Szóval – szólalt meg Rogers előrehajolva –, mit csinált pontosan ez a dr. Spenser? Hogyan végezte el a teszteket? – Hát, minden itt van leírva – felelte Rankin, és fejével az iratcsomók felé bökött. – Olyan ötven körüli mintával dolgozott, azt hiszem, pontosan negyvenheten vettek részt a kísérletben végül. Ebben a fázisban mind fiatal nők. – Ebben a fázisban? – Igen, egy hónappal korábban fiúkon is elvégezte a tesztet. A lányok a nap nagy részében írásban válaszoltak az IQ-tesztek kérdéseire, aztán fizikai manipulációs tesztek következtek, válasz- és reflexanalízis, térérzékelési kísérletek, és még egy csomó más teszt. Teljes orvosi vizsgálat és EEG is történt. – Orvosi vizsgálat? – kérdezte Monroe összeszűkült szemmel. – Igen, ez volt Spenser módszerének kulcseleme. Szerinte az IQ közvetlenül kapcsolódik a fizikai paraméterekhez. – És miből állt az az orvosi vizsgálat? – Tudja, én nem voltam jelen. Aznap ráadásul még Oxfordban sem voltam, de Spenser valószínűleg egy-két hónappal korábban már beadta a kutatási tervet. Lássuk csak… Monroe visszaadta neki a dossziét, Rankin belelapozott. – Igen, itt van – mondta pár perc múlva. – Alapvetően CT-vizsgálat, a teljes testre. A lányok itt csinálták meg a pszichológiateszteket, majd átmentek a John Radcliffe-be. Drága az ilyesmi, de Spenser nagyon ügyesen tudott pályázni. Monroe egy darabig nem szólt semmit, átnézte az anyagot, majd oldalanként továbbadta Rogersnak. – Szóval, akkor úgy értsem, Spenser nem egyedül dolgozott? Rankin megrázta a fejét. – Nem, nem. Ő mindig jelen volt, persze mint felügyelő, mint menedzser, tudják. Három asszisztense volt a teszteknél, és volt még három posztdoktori tanulmányokat folytató fiatal nő… szóval a fizikai vizsgálatokhoz. – Rámosolygott a rendőrökre. – Az eredmények elemzését a fiatal Bridges végezte. – Bridges? Mi a keresztneve? – Malcolm. Malcolm Bridges, nagyon jó pszichológus lesz belőle. Monroe a gondolataiba mélyedve bólintott, és úgy nézett Rankinre, mintha az ott sem lenne. – És ez a Malcolm Bridges itt dolgozik?

– Igen, de ideje legnagyobb részében Lightman professzornál van a Bodleianben, tudják, a főkönyvtárosnál. Igen buzgó fiatalember. Nem is tudom, hogyan is képes ennyi mindent csinálni. – Most itt van? – Itt kell lennie. Várjon csak, ma péntek van. – Az órájára nézett. – Rácsörgök. Felvette a telefonkagylót, és három számot beütött, majd egy perc múlva letette. – Hát, úgy néz ki, nincs bent. – Semmi baj – mondta Monroe, és felállt. – Majd érintkezésbe lépünk vele. Hálás lennék, ha magunkkal vihetnénk ezt a dossziét, dr. Rankin. Vigyázunk rá, készítünk belőle egy másolatot. Rankint ez kicsit meglepte. – Igen, igen, hát persze – mondta gyorsan. – Van még valami… – Megkerülte az íróasztalát, és az ajtóhoz ment. – Igen, valójában van még valami, dr. Rankin. Ismer egy fiatalembert, Russell Cunninghamet? Rankin kifejezéstelen tekintettel nézett issza. – Az imént láttam, egy igen divatos sportkocsiban hajtott el a parkolóból. Mostanában merült fel a neve. Úgy látszott, Rankinnek hirtelen eszébe jut, kiről is beszél Monroe. – Cunningham? Igen, igen. Azt nem mondanám, hogy ismerem a fiút, elsőéves. Láttam a kocsiját, na de ki nem? – mondta nevetve. – Biztos hallott az apjáról – szólt közbe Rogers. Rankin sóhajtott. – Igen, igen… az a könyvtáros ember… a híres filantróp. Azt hiszem egyébként, Bridges Russell konzulense. De mi köze mindennek bármihez is? Monroe kinyújtotta a kezét, és nem vett tudomást Rankin kérdéséről. – Köszönöm, hogy időt szánt ránk, dr. Rankin. És ezeket is – mondta, és megtapogatta a hóna alatt tartott dossziékat. Monroe Rogersszel együtt lépett ki a liftből, átvágtak a recepción, majd kiléptek a napfényre. Előttük volt a parkoló, amögött pedig az egyetemi sportpályák. Rögbikapuk meredtek az ég felé, és a pálya szélén kapucnis játékosok indiánszökdelésben edzettek. – Azonnal látni akarom Malcolm Bridgest a kapitányságon – fordult oda Monroe Rogershoz. – Menjen vissza, és mondja meg Greene-nek, hogy hagyja abba, amit csinál. Nézze végig a lányok listáját. Tudni akarom, hol vannak, és mindegyiküket hallgassák ki, érti? Rogers bólintott. Közben megszerzem a házkutatási engedélyt. Azt hiszem, ideje, hogy meglátogassuk Mr. Russell Cunninghamet, nem?

29. FEJEZET Oxford, március 29., 11 óra 5 perc Az Oxfordban tanuló tehetősebb diákok szerették, ha kevésbé függenek az egyetemtől, így a szüleik negyedmillió fonttól felfelé vettek nekik egy Cherwellre néző lakást, közel Oxford belvárosához. A yuppie-lakásokhoz központi porszívó tartozik (hogy a bejárónő életét megkönnyítsék), valamint három kocsi számára elegendő mélygarázs. Egy ilyenben töltötte Russell Cunningham az oxfordi egyetem első évét. Kiváló helynek tartotta szórakozás céljára, és megfelelő környezetnek Nagy-Britannia egyik leggazdagabb vállalkozója, Nigel Cunningham fia számára. A papát a sznobok (akik közben boldogan elfogadták több millió fontos adományait) csak úgy emlegették, „az a könyvtáros ember”. Jó adag iróniával, mert annak ellenére, hogy Cunningham nemrégiben finanszírozta az egyetem legnagyobb könyvtárának épületét és a könyvkészletét is, aki Oxfordban valakinek számított, azt feltételezte, hogy Nigel Cunningham legfeljebb ha kifestőkönyvet tart otthon. Monroe épp jött el a kapitányságról, amikor Rogers hívta a Cunningham-lakás előtt parkoló kocsijából. – Azt hiszem, uram, jobb, ha idejön. Mintha egyben tartanák a születésnapi és a karácsonyi bulit. Öt perccel később Monroe beállt egy exkluzív háztömb elé a Thames Street egyik mellékutcájában. Amikor kiszállt, Rogers már várta. – Nézze ezt a flancos helyet – szólt keserűen. – A zsarufizetésemből a környéken sem bérelhetnék lakást, egy taknyos tizennyolc éves kölyök pedig ide hozza a csajait a rohadt Morganján. Monroe elmosolyodott. – Magát nem így ismerem, Josh, nem ilyen keserűnek. – Hát – felelte a fejét csóválva –, azt hiszem, kaphatna a kis szaros egy-két maflást. Monroe keskenyre szűkült szemmel nézte. – Mutassa az utat – mondta, és követte az apartmanház kapuján belépő tisztet. A hallban két egyenruhás rendőr várta őket. Monroe és Rogers cipősarka alatt kopogott a fényes betonpadló, majd beléptek egy hatalmas nappaliba, ahol az óriási Bang and Olufsen hangszóróból Oscar Peterson szólt. A bejárattal szemközti fal csupa üveg volt, kilátással a Cherwellre és Oxford homokkő tornyaira. Az előtérből a két detektív a Christchurchszékesegyház napsütötte tornyára látott. Monroe-nak abban a pillanatban eszébe jutott egy történet Oxfordról, amelyet diákkorában hallott. A siklórepülők és a hőlégballonosok kedvelnek a város fölött repülni, nemcsak a látvány miatt, hanem mert mindig nagyon jó termikek vannak

arrafelé. Az anekdota szerint ennek az a magyarázata, hogy a termikeket a professzorok körül izzó levegő kelti, az igazi ok azonban az, hogy a mindenütt jelen levő homokkő visszaveri a Nap hőjét. Cunningham egy George Nelson széken ült az ablaknál, mellette egy rendőrtiszt állt. A fiatalember nyugodt volt, és sokkal érettebbnek nézett ki a koránál. Marianne Ingham leírásából Monroe egy undorító, nyamvadt kölyköt képzelt el, de a fiú egész másnak tűnt. Magas, szőke és jóképű, Monroe később tudta meg, hogy napbarnított színét egy andorrai sívakáción szerezte, ahonnan két héttel korábban érkezett meg. Márkás farmerben, fekete V-nyakú kasmírpulóverben éppen annak nézett ki, ami: egy milliárdos elkényeztetett csemetéjének. Amikor Monroe belépett, a fiú felállt, de a felügyelő tudomást sem véve róla Rogers után ment, végig a nappalin, egy hátsó folyosóhoz. A folyosón három ajtó volt, az egyik nyitva. Monroe egy lépéssel járt Rogers mögött, aki berúgta az ajtót. Egy kis ablaktalan helyiségben találták magukat, amelyet egyetlen tompa fényű vörös égő világított be. A falakon körben polcok, CD-tartókkal. A túlsó falon két sík képernyős monitor, előttük kis konzol. A monitorok fölötti falakon pornóképek függtek, kikötözött, megcsonkított, eltorzított fiatal nők képei. Monroe arca nem árult el semmilyen érzelmet, miközben a képeket nézte. Rogers a konzol fölé hajolt. – A mi fiúcskánk egész jól szórakozik – mondta gúnyosan. – Mi ez az egész itt? – Csúcsminőségű cyberpornó – felelte Rogers. – A gyerek mindenütt webkamerákat helyezett el, a lányok kollégiumi szobáiban, a tornatermi zuhanyozókban, a női WC-kben, és a diákok bérelt lakásaiban, KeletOxfordban. És gondosan megörökít mindent – mutatott a polcokon levő cédékre. – Úgy néz ki, aranyat találtunk. Monroe a gondolataiba mélyülve nézett rá. – Lehet, hogy igaza van. Vigyük be. Ezt a cuccot itt hagyjuk, hadd nézzék át a technikus fiúk. Ha találnak valamit, ami az áldozatokkal kapcsolatos, azonnal tudni akarok róla, rendben? Monroe visszament a nappaliba, az új fejlemény kínálta lehetőségeken járt az agya. – Meg tudná mondani, mi ez az egész? – kérdezte Cunningham, ahogy Monroe belépett. – Azt reméltem, hogy magától fogom megtudni, Mr. Cunningham – felelte Monroe egyenesen a fiatalember szemébe nézve. Cunningham egy ideig a padlót nézte, majd lenéző pillantást vetett Monroe-ra. – Felügyelő úr… vagy admirális?… – mondta gúnyosan legyintve. – Nyomozó főfelügyelő mindössze, uram. Monroe főfelügyelő.

– Hát akkor, Monroe főfelügyelő úr, gondolom, van házkutatási parancsa? A másik pasas… – Rogers felügyelő. – Szóval mutogatott valami papírt, mielőtt betört a lakásomba. – Igen, Mr. Cunningham, van házkutatási parancsunk. És ezennel letartóztatom. Taylor – szólt oda Monroe a Cunningham mellett álló egyenruhásnak. – Vigyék be. Monroe felolvasta Russell jogait. A fiatalember nevetése nem igazán volt meggyőző. – Őrületes hibát követ el, Monroe főfelügyelő… óriásit. Gondolom, tudja, ki az apám. – Tökéletesen tisztában vagyok a tényekkel, Mr. Cunningham, emiatt ne aggódjék. Tíz perc múlva én is megyek, Taylor – szólt oda a rendőrnek. – És ügyeljenek arra, hogy Mr. Cunningham a megfelelő elbánásban részesüljön. 30. FEJEZET Croydon, március 19., 14 óra Charlie Tucker temetését szinte összemosta az eső a külvárosi nyomorúsággal. A szertartást egy a nyolcvanas évek elején épült betontemplomban tartották, pár mérföldnyire Croydontól, London déli részén. Alig tucatnyian voltak a gyászolók, akik a sárral borított parkolóból a kabátjukat a fejükre húzva vagy esernyő alatt szaladtak át a kápolnába, ahol a hervadó liliom illata vegyült a nedves ruháéval. Miután Charlie holttestét felfedezték, a rendőrség azt feltételezte, hogy öngyilkos lett, de a helyszínelők által talált bizonyítékok alapján kiderült, hogy ő nem húzhatta meg a ravaszt, így gyilkosság ügyében indítottak nyomozást. Laura és Philip érkezett legutoljára, leültek az utolsó padban, és gondolataikba merülve hallgatták a lemezről szóló orgonamuzsikát. Philip alig ismerte Charlie-t, számára csak egy arc volt Oxfordból, Laura egyik barátja. Partikon találkoztak néhányszor, és olykor vitatkoztak a politikáról. Philip meglehetősen baloldali volt, ami a nyolcvanas években egy diák számára szinte kötelező volt, de Charlie, ahogy visszaemlékezett rá, eltökélt marxista hírében állt. Laura kezdte megszokni a tényt, hogy Charlie halott. Egy héttel korábban, amikor hirtelen érte a hír, mélyen megrendült. Nem azért, mintha különösen közel került volna Charlie-hoz, inkább azért, mert Charlie a fiatalsága része volt. Talán, mert húsz év alatt szinte alig látta, a boldog időkkel kapcsolta össze, az egyetemmel, a szabadsággal, amikor, legalábbis

emlékezetben, a világ még ártatlanabb helynek tűnt. Most, hogy Charlie halott, Laura úgy érezte, benne is meghalt valami. Csak később telepedett rá az a rémes rettegés. A halál, a gyilkosság és az erőszak mintha körbezárta volna. Nem tehetett mást, mint elfogadta Charlie halálát, ami éppen két nappal azután következett be, hogy ő meglátogatta az üzletében, ezért Laura tudta, valahogy az ő nyomozásával van összefüggésben. Miután Charlie halálhírével visszatértek Oxfordba, nem sokat haladtak előre. Megbizonyosodtak felőle, hogy az 1851-es gyilkosságokat pontosan azokon az éjszakákon követték el, amikor a megfelelő égitestek a Rák jegyébe léptek, és hogy az év július huszadikára a bolygók ötös együttállása volt várható. Az egyetlen különbség az akkori és a mostani gyilkosságok között az volt, hogy akkor nem a tavaszi napéjegyenlőségkor kezdték a gyilkosságsorozatot, mert a bolygók együttállása egészen más évszakra esett. Laura tudta, mindez fontos, és igazolja az elméletét, de azt is érezte, hogy a mostani gyilkos azonosításához nincs semmilyen támpontjuk, és kifutnak az időből, mert a következőt másnapra, március 30ára tervezik. A temetési szertartás egyszerű volt, a hangszórókból halk zene áradt, és az egybegyűltek is alig hallhatón sustorogtak. Amikor a második kórusnak is vége lett, Charlie koporsóját fölemelte a négy sírásó, és a kint várakozó kocsira tette. Az a néhány jelenlevő lassan felállt a padból, és elindult az ajtó felé; mindenki kerülte a másik tekintetét. Megindult a halottaskocsi, a gyászolók meg utána, elhaladtak egy emlékkert mellett, egy kanyargós úton egy új parcella felé, ahol viszonylag kevesebb sír volt. És frissen ásott gödrök. Tíz perccel később Laura és Philip már jöttek is visszafelé a parkolóba. Amikor odaértek a kocsijukhoz, hallották, hogy fut mögöttük valaki. Egy hosszú fehér ruhás fiatal nőt pillantottak meg. Huszonöt éves lehetett, alacsony volt és vékony, sötétbarna haját kibontva viselte, a derekáig ért. Hatalmas kék szeme volt, kis tündérarca, semmi smink, és a szemén látszott, vörös a sírástól. Ez a lány nemcsak gyászol, fél is, állapította meg Laura. – Laura és Philip, ugye? – kérdezte, és feszülten nézett rájuk. – Igen – felelte Laura. – Én… szóval… én Charlie barátnője voltam. Sabrina a nevem. – Kinyújtotta a kezét, és közben körülnézett, látja-e valaki. Elhaladt mellettük egy középkorú pár, amely szintén a szertartásról jött, és Sabrina kivárta, amíg hallótávolságon kívül lesznek. – Tudják, nem maradhatok sokáig – kezdett bele, és megint körülnézett. Laura és Philip döbbenten nézték. Sabrina egy lépéssel közelebb lépett hozzájuk. – Megkértek, hogy adjam át ezt maguknak –

mondta, és egy kis hideg fémtárgyat csúsztatott Laura kezébe. Laura odanézett, és látta, hogy egy kulcs az. – Tegye a zsebébe – mondta Sabrina halkan, de határozottan. – Ki… Sabrina egyikükről a másikra nézett. – Hát Charlie. Tudta, hogy bajban van. Figyeljenek – mondta, majd hátralépve folytatta: – Charlie odavolt Newton életrajzáért. Megtalálja a lakásában, a Chepstow Street kettő alatt, a New Crosson. Ma kell odamenniük, mert az öccse holnaptól kiadta a lakást. A kulcson van egy szám. Most mennem kell, jó szerencsét – mondta, azzal sarkon fordult, és már ott sem volt. Laura és Philip annyira meg voltak döbbenve, hogy hagyták szó nélkül elmenni. Laura, amikor föleszmélt, indult volna a lány után, de Philip visszatartotta. – Azt hiszem, jobb, ha békén hagyjuk. * Charlie kis kétszobás lakása London déli részén volt, a forgalmas New Cross negyedben. Valaha fényűző lehetett a nagy ház, amelyben hat pontosan ilyen lakás volt. Laura és Philip a temetésről egyenesen oda siettek, és az utcában, de a háztól néhány tömbnyire parkoltak le. Egy homályosan megvilágított, kanyargós lépcsőn jutottak fel a másodikra. A lakás jobb volt, mint Laura várta. Charlie mindent megtett, hogy elfedje a málló vakolatot és az egész hely lepusztultságát azzal, hogy kifestette, és néhány ízléses, bekeretezett nyomatot akasztott a falra. A bútor olcsó volt és régi, valószínűleg a lakáshoz tartozott, de Charlie vett jó pár szőnyeget és párnát, ami kicsit feldobta a berendezést. Nyilvánvaló a női kéz nyoma, Sabrináé, gondolta Laura. A nappali egyik végében egy főzőfülke volt, a másik oldalon televízió és könyvespolcok. Az apró hálószobából nyílt a még apróbb fürdő. Az egész lakásban erős cigaretta- és alkoholszag terjengett. – Jaj, istenem, úgy érzem magam, mint valami besurranó tolvaj – mondta Laura halkan. – Gondolom, azért, mert besurrantunk – felelte Philip mosolyogva. – De a hátamon futkos a hideg – mondta Laura. – Jaj, ne vacakolj már! Hiszen Sabrina egyértelművé tette, Charlie akarta, hogy idejöjjünk. Ne érezd magad bűnösnek. Charlie megbízott benned. – Igen, és látod, hogy járt szegény, miután velem találkozott – sóhajtotta Laura, és leült egy forgószékbe a kis íróasztal mögött. Az íróasztalon számítógép állt, mellette papír kupac és csikkekkel teli hamutartó. – A Newton-életrajz – fordult Philiphez – ott van a tévé melletti

könyvespolcon. Vagy inkább a másikat? Van egy a hálószobában is – mondta, azzal átment a másik szobába. – Megvan – szólt utána Philip pár perc múlva. A konyhaasztal mellett ültek le, és kinyitották a könyvet. Liam Ethwiche írta, a címe Newton – egy mágus életrajza volt. – Charlie különösen odavolt ezért a könyvért – mondta Laura, és felidézte magában, mit mondott Sabrina. – A kulcson van egy szám – tette hozzá. Megnézte már a kocsiban is, nem kellett még egyszer utánanéznie, a száztizenkettes volt – Szerintem oldalszámra utal – mondta Philip, és választ sem várva kinyitotta a könyvet a száztizenkettedik oldalon. Első pillantásra nem különbözött a többi könyvoldaltól, de ahogy átfutották az első két bekezdést, egyszerre vettek észre valami furcsaságot. Az egyik mondat közepén egyszer csak megszakadt az elbeszélés fonala, és így ért véget: „Paddingon állomás, tizennégyes rekesz, Geoff bulija, Cifra Páva”. Philip eltolta magától a könyvet, felállt, és odament az ablakhoz. Kint a szürke épületek és a szürke ég mintha egymásba olvadt volna. Elkezdődött a csúcsforgalom, és dugó alakult ki a New Cross Roadon, a négy sávban álló autók sűrű benzingőzt okádtak a levegőbe. Philip nem vette észre az utcában parkoló makulátlan fekete Toyotát. – Te értesz ebből valamit? – kérdezte visszafordulva. – Igen – felelte Laura. – Menjünk – mondta, majd becsukta, és a hóna alá vette a könyvet. – Te vezetsz, vagy vezessek én? Mire a Paddingon állomásra értek, már majdnem fél hét volt. Toronyiránt nem lehetett messzebb tíz kilométernél, de közel másfél órába telt, míg odaértek a nagy forgalomban, a Pall Mallon húsz percet még egy helyben álltak is. Amikor dél felől közeledve a Temzéhez értek, már lement a nap, és a fényüket vesztett neonreklámok sem igen dobták fel a szennyezett levegőtől szürke házakat, az olcsó farmerboltokkal és a peepshow-kkal. Az állomáson nagy volt a nyüzsgés. Mint dagálykor a tenger, úgy áramolt a nép a peronokon a vonatok felé. A csomagmegőrző egy kis helyiségben volt az egyik jegypénztár és egy kávézó között. Hamar megtalálták a tizennégyes fiókot, az elején egy számbillentyűzettel. – Na, megmondod végre a kombinációt, és azt, mit jelent a Páva? Laura elmosolyodott, és sóhajtva kérdezte: – Van más választásom? – Nem, nincs. – Valójában a becenevem volt, illetve Charlie adta nekem ezt a nevet. – Igazán? – 1982-ben ismerkedtem meg Charlie-val egy bulin. A Branbury Roadon egy nagy házban tartották, az egyik évfolyamtársunk szüleinek a

lakásán. Geoff… Geoff Townsend, igen, így hívták. Az után az este után Charlie Cifra Pávának nevezett. – Miért? – Mert a dzsekim pávatollal volt díszítve. Philip hitetlenkedve nézett Laurára, majd elnevette magát. – Régen volt – ellenkezett Laura, de komoly arcát látva Philip még jobban nevetett. – Jól van na, szólj, ha befejezted – mondta, és csak akkor jelent meg egy igen halvány kis mosoly a szája szögletében. – Bocs – próbált meg erőt venni magán Philip. – Csak épp elképzellek pávatollas dzsekiben… – És ez fergeteges élmény, mi? – Hát, mit mondjak, az. – Akkoriban az volt a divat, az újromantika, biztos emlékszel még te is. Te biztos selyeminget hord tál és körbevarrott cipőt. – Sohasem volt olyan cipőm – méltatlankodott Philip. Most Laura nevette el magát. – Viszont emlékszem, amikor megismertelek, rémes kis copfod volt. – Azt valójában lófaroknak nevezném. – Mindegy már, régen volt, talán igaz sem volt. Különben is, te akartad tudni. – Az igaz. Szóval, akkor mi a zárkombináció? Laura a gombokat nézte, és beütött pár számot. 1… 9… 8… 2, majd megnyomta az entert, és kinyitotta a rekeszt. Egy fekete selyemszalaggal átkötött papírtekercset találtak benne, mellette átlátszó műanyag tokban egy lemezt. – Ez egy DVD – mondta Philip, majd kioldotta a szalagot. – És nézd csak… – mondta, de elhallgatott a papírral a kezében. – Hát ez érdekes. Még én is ismerem a latint annyira, hogy ezt le tudjam fordítani: Az oldal tetején ez állt: Principia Chemicum, írta Isaacus Neuutonus. Kifelé Londonból alig váltottak pár szót. Nyugatnak haladtak, vissza Oxfordba. A forgalom kicsit enyhült, húsz perc alatt kint voltak a sztrádára vezető A40-esen, onnan már csak nyolcvan kilométer hazáig. Mindketten elmerültek a gondolataikban, megpróbálták összerakni, amiket megtudtak, de még egyikük sem volt kész arra, hogy beszéljen róla. Philip vezetett, Laura pedig a Newton-dokumentumot böngészte. Apró betűkkel írták, valami különös nyelven, vagy gondosan kódolt munka volt. Közben néha egy-egy sor állt latinul, mellette vonalas rajzok, különös szimbólumok, táblázatok körbe az oldalon, látszólag minden rendszer nélkül. Miután maguk mögött hagyták a város fényeit, és rátértek a sztrádára, túl sötét volt már, hogy Laura folytatni tudja az olvasást.

– Nyilván másolat – szólalt meg hirtelen. – De mi a fenéről szól? – mondta, és a sötétben még kivehetetlenebb jelekre nézett. Philip megvonta a vállát, és egy pillanatra levette a szemét az útról. – Bárcsak tizenhárom éves koromban jobban odafigyeltem volna latinórán! – Én egész jól tudok, de ez keveréknyelven van írva – mondta Laura. – És ez még csak a kezdet, ott vannak azok a jelek meg kódolt részek is. Nagy zagyvaságnak tűnik. Philip egy darabig nem szólt semmit. – Tudod, csak azt nem értem, mit kezdett Charlie egy Newton-kézirat másolatával. Ráadásul még sosem hallottam róla. – Én sem. Természetesen Newton írta a Principia Mathematicát, de… – mondta, majd a hátsó ülésről elővette a Charlie lakásán talált Newtonéletrajzot, felkapcsolta a kocsi belső világítását, és átlapozta a könyvet. – Egy mágus életrajza, motyogta maga elé. – Emlékszem, amikor megjelent. Akkoriban meglehetős nagy felzúdulást keltett, nem igaz? Philip nem értette világosan, miről beszél Laura. – Afféle revizionista könyv, Newtont mint valami flúgos varázslót mutatja be… Emlékszem már. Abból indult ki, hogy Newton meggyőződéses alkimista volt. – Aha, tényleg – mondta Philip –, már én is emlékszem. Pár éve jelent meg a könyv. A Timesban olvastam az ismertetését. A szerző azt állítja, hogy Newton alkimista volt, és az okkult tudományokkal is foglalkozott. A tudósok már évek óta tisztában voltak ezzel, de nem került a nyilvánosság elé. Egész sikeres könyv volt, nem? Laura, miközben Philip beszélt, végig olvasott: – Newton nem csak alkimista volt – mondta, felnézve a könyvből. – Nagyon úgy fest a dolog, hogy fekete mágiával is foglalkozott. Hallgasd, csak, azt írja: „Newton avatott mestere volt a fekete művészeteknek. Ennek a döbbenetes ténynek a bizonyítékai azok között az írásai között vannak, amelyeket a haláláig titokban tartott. A tanítványai azért rejtegették tovább, mert féltek, hogy mindez elhomályosítaná a nagy ember tudományos hírnevét. Csak 1936ban, Maynard Keynes közgazdász és Newton-kutató tárta fel ezeket a dokumentumokat, több mint egymillió szót az okkult tanokról, a divinációtól, azaz a jóslástól az alkímiáig.” – Szóval, Newton publikálta a tudományos kutatásainak eredményeit, de a kockázatos dolgokat távol tartotta a kíváncsi szemek elől? – Nagyon úgy néz ki. Nem engedhette, hogy tudjanak arról, mennyire érdekli az okkultizmus, mert az tönkretette volna a karrierjét. – És gondolod, ez a Principia Chemicum lehetett az egyik ilyen titkos munkája? – Az nem biztos – felelte Laura szórakozottan, mert közben a könyv mutatóját olvasgatta. – Minden írását latinul írta, az volt a kor hivatalos

nyelve. – De különös, hogy ebben a neve latin változatát használja, nem? – Laura az ujjával követte a könyvben az olvasottakat. – Aha… – szólalt meg kis idő múlva. – Figyeld, csak: „Newton leghíresebb munkájának, a Principia Mathematicának sajnos nincs meg a párja, a Principia Chemicum, amelyben alkimista kutatásai lennének leírva. Hagyott hátra utalásokat és töredékeket, de kéziratot nem, arra nézvést, hogy sikerült volna létrehoznia a titokzatos Bölcsek Kövét. Ez azért van így, mert Newton bármilyen tehetséges volt is, a többi sok száz kutatóhoz hasonlatosan nem tudta elérni végső célját. Nem állította elő a Követ, amellyel aranyat tudott volna csinálni bármely fémből, nem volt a birtokában az örök élet titka, és nem egyesülhetett a Mindenhatóval, legalábbis életében nem.” Philip nem szólt semmit, csak az előtte futó utat nézte. Laura is felpillantott a könyvből, és az elsuhanó fákat és réteket bámulta. Pár perccel később rátértek a Buckinghamshire és Oxfordshire határát átszelő hosszú és meredek szakaszra. A sötétben nem sokat láttak a pazar tájból, a szépen megmunkált földek alkotta szőnyegből. Laura becsukta a könyvet, és leoltotta a világítást, majd előrehajolt, és bekapcsolta a rádiót. – Mehet valami zene? – kérdezte, Philip meg bólintott. Az egyes gombot megnyomva csak szöveget hallott, a kettes és a hármas is ugyanaz volt. A négyesen egy a nyolcvanas évekbeli Van Halenszám akkordjai töltötték be a kocsit. Philip ütemesen rázta a fejét. – Yeah, baby… Laura megnyomta az ötöst, és lejjebb vette a hangerőt, mert valami szörnyű kakofónia zúdult a rádióból. – Ez biztosan a Rádió három – szólt közbe Philip –, Concerto három lavórra és vibrátorra, ki akarja hallani? Az istenért, állítsd vissza a Van Halenre. – Nem – nevetett Laura, és megpróbált tovább keresgélni valami hallgathatót. Három francia adót talált a hosszú hullámon, egy helyi független adó rapzenét sugárzott, majd megtalálta a Radio Oxfordot, úgy tűnt, épp a hírek végét olvassák. „…az észt delegáció vezetője, dr. Vlagyimir Grajkov kijelentette, hogy a találkozó igen sikeres volt, és hogy reméli, az Európai Bizottság elfogadja a korábbi javaslataikat.” – Kis szünet után a bemondó így folytatta: „És most következzenek a helyi hírek. A rendőrséget egyre jobban aggasztja James Lightman professzor holléte. A Bodleian főkönyvtárosának autóját ma reggel tíz órakor találták meg Oxford északi részén, a Norham Gardensnél. A rendőrség szerint dulakodásnak semmi jele, a professzor a tárcáját az utasülésen hagyta, a slusszkulcs is a kocsiban maradt. A hírek végén megadunk egy számot, amelyen bárki telefonálhat, ha valamilyen

információval segíteni tudja a rendőrséget.”

31. FEJEZET Oxford, 1690. augusztus 12., éjfél előtt John Wickins úgy érezte, a hőségtől és a fájdalomtól menten meghal. Robert Boyle hűsítő balzsamja és gondos ápolása ellenére az égett karja majdnem ugyanannyira sajgott, mint reggel, és a fejfájása, amely egész nap kínozta, sem csillapodott jelentősen. Wickins, Boyle és Hooke végigmentek a labirintuson, és most ott álltak a kamra ajtaja előtti folyosón. Az előttük lévő három embert csak egyszer látták, amikor azok beléptek a Hertford College borospincéjébe. Newton, Du Duillier és még egy csuklyás alak, akinek a személyazonosságában nem voltak biztosak, előttük haladt az alagútban, és eltűnt a labirintusban. A Newton körül kialakult társaság tagjai, akik osztoztak vele sötét titkaiban, már a kamrában voltak. Az ajtón maradt egy kis rés, azon keresztül némi fény szűrődött ki a folyosóra. Kint az Őrzők három tagja a folyosó nedves, csúszós falához tapadt, még lélegzetüket is visszafojtották. Kioltották az egyetlen fáklyájukat is, és felkészültek az akcióra. A kamrából egy férfi hangja szűrődött ki, aki alig kivehető szavakat kántált, hosszú monológokat, amelyeket időnként érthetetlen, több hangon előadott mondatok szakítottak meg. Wickins érezte, hogy a veríték egy kis patakban lefolyik a hátán, és izzadt tenyerét még szorosabban fonta a tőre markolatára. Jobbján állt Hooke, káromkodott az orra alatt, arcát és tunikáját izzadság borította. Tőle balra Boyle állt kivont karddal, amelyen megcsillant a bentről kiszűrődő fény. Az öregember ott bent az ajtót nézte, minden izma megfeszült, olyan volt, akár egy ugrásra kész vadmacska. Miközben Wickins őt tanulmányozta, Boyle három gyors, halk lépést tett a kamra felé. Amikor odaért, intett a másik kettőnek, majd kitárta az ajtót. A három férfi kivont kardját maga előtt tartva berontott. Tudták, mit várjanak, de ez nem sokat segített. A terpentin, veríték és emberi hús szaga, a dohos levegőtlenség és a szentségtörő motyogás egyszerre támadt az érzékeikre. A társaság három tagja, fekete, szürke szaténöltözetben és csuklyában a szoba túlsó végén levő pentagram előtt állt, a középső alak egy kis vörös gömböt tartott a kezében. Az Őrzőknél volt az az előny, hogy meglepték a szobában levőket, és Boyle nem akarta elveszíteni ezt. A középen álló alak felé rontott, és még az előtt ért oda, hogy az reagálni tudott volna. Boyle megragadta a nyakánál, és elvonszolta a pentagram mellől. A rubintgömb a földre esett,

végiggurult a kövezeten, majd megállt a pentagram alatt. Boyle felrángatta a férfit a földről, és a torkához tartotta a kardját. A többi köpenyes alak földbe gyökerezett lábbal állt, és döbbenten nézte, ahogy Hooke és Wickins odarohannak hozzájuk, és arcukhoz tartják pengéjük hegyét. Boyle engedett a szorításán, és maga felé fordította foglyát. Mindnyájan hallották, ahogy az felhördül, de nem tudott mit tenni: Boyle az ádámcsutkájához tartotta a kardja élét. – Mindhárman vegyék le a csuklyájukat! – parancsolta Boyle. Egyikük sem mozdult. – Vegyék le a csuklyát – ismételte meg Boyle. Nem emelte föl a hangját, de olyan erő sugárzott belőle, hogy arra reagálni kellett. Szavainak súlyt adott, hogy Wickins és Hooke is a két segítő torkához szorította pengéjét. Newton lassan levette a csuklyát a fejéről, hosszú, szürke fürtjei csapzottan az arcához tapadtak. A haja függönyén át is látszott, hogy fekete szeme dühtől izzik. – Az Isten nevében, mit gondolnak, kik maguk? – sziszegte. – Milyen felhatalmazásuk van ide belépni? Boyle nem hátrált meg, állta Newton tekintetét. – Ellentétben önnel, nekem minden jogom megvan arra, hogy itt legyek, Newton professzor. Newton önelégülten elmosolyodott, ráncaiban csillogott a veríték. – Öntelt bolond! – kiáltotta, magas hangja dühtől remegett. – Arisztokrata csatornatöltelék, patkány! A földjei és a pénze itt mit sem számít. Ennek a helynek én vagyok az ura. Én egyedül, én értem a Bölcsek szavát. Én vagyok a Fény, az Ösvény, az Út egyedüli örököse. Boyle mintha meg sem hallotta volna Newton szavait. Szeme sem rebbent, szinte természetfelettien nyugodt volt. Halvány mosollyal jelezte, mennyire nem érdekli Newton véleménye, és anélkül, hogy megfordult volna, így szólt: – John, Robert, vegyék le a másik kettő csuklyáját is. Úgy, hogy közben a kardjuk éle nem mozdult el a két alak torkától, Hooke és Wickins levették a csuklyát a másik kettő fejéről, és hátraléptek. Egy pillanatra senki sem mozdult, kivéve Boyle-t, aki mindaddig a legnyugodtabb volt. Mintha villám csapott volna belé. – James… öcsém… James – zihálta szinte fuldokolva. – Micsoda?… – A megrázkódtatástól arca szinte maszkká merevedett, akárha megbénult volna. Newton, kihasználva az alkalmat, egy üvöltéssel előrerontott, megragadta Boyle csuklóját, amitől annak kiesett a kezéből a kardja, és hangos csattanással a földre esett. Egyedül Newton mozgott gyorsan, a többiek mintha meg lettek volna babonázva, de pár pillanat után kezdtek magukhoz térni, és a szobát csakhamar zuhanó testek, csörrenő pengék, és hörgés hangja töltötte be. Newton, felkapva Boyle kardját, megfordult, és a pentagram mögé futott. Előtte a földön ott hevert a rubintgömb. Föl akarta venni, de közben

elvesztette az egyensúlyát, és előrebukott. Wickins megragadta a bokáját, a hátára mászott, és újra a torkához szorította a kardpengét. Vak dühében belekapott Newton hajába, amitől az öreg fel visított. – Ó, milyen sokszor ártott maga nekem, Isaac! – kiáltotta a fülébe. – Pedig én megbíztam magában. Wickins azonban minden dühe ellenére sem tudta, mit is tegyen hajdani barátjával. Isaac Newton az ő kegyelmére volt bízva. Egyetlen suhintás a pengével, és Newton életének vége, vére szétfolyik a padlón. De ők nem ezért jöttek. Bár gyűlölöm, gondolta, én nem vagyok gyilkos. És akkor pillantotta meg a gömböt. Elengedte Newton haját, felvette a gömböt a földről, és az értékes holmit a tunikájába rejtette, majd felrángatta Newtont, és a pengét még mindig a nyakának szegezve lassan hátrafelé lépdelt a többiekhez. Nem látta azonban, merre megy, megbotlott az egyik nagy gyertyatartóban, és elesett. Newton először a saját életét mentve Wickins kardja után kapott. Egy szemvillanás alatt a kezében volt már. Körbenézett, szeme izzott, minden érzéke élesre volt állítva, hatalmába kerítette az önvédelmi ösztön. Néhány méterrel odább Boyle is magához tért már a kezdeti sokkból, amit az váltott ki, hogy megtudta, az öccse is a titkos társaság tagja. Megragadva a torkát, a falhoz nyomta. Mellettük Hooke tartotta a pengéjét Fatio du Duillier nyakához. – James, James, öcsém… hát hogy tehetted ezt? – mondta Boyle a kíntól eltorzult hangon. James Boyle-nak, aki szerette Mr. Landsdownnak hívatni magát, mély megvetés tükröződött az arcán. Mintha még élvezte is volna a történteket. – Robert bátyám – sóhajtotta. – Robert, aki mindig az atyámnak képzelte magát… kímélj meg az álszent beszédedtől. Nincsen rá szükségem. Boyle megzavarodott, és oldalra hajtotta a fejét. – De miért? – suttogta. – Miért? – Nem tudod, Robert? Valóban nem tudnád? Boyle lassan ingatta a fejét. – Hiszen hova mehettem volna, kihez csatlakozhattam volna, kedves bátyám? Hogyan másképp tudtam volna versengeni veled? Egy férfival, akinek akkora a hírneve, hogy még a nagy Newton is csak a nemesi származása miatt támadja? Boyle már-már válaszolt, amikor érezte, hogy egy kar fonódik a nyaka köré. Nekitántorodott Newton mellének. – Dobja el a kardot – sziszegte Newton, s Boyle érezte forró, nedves leheletét a nyakában. – Most azonnal!

Boyle elengedte a kardot, mire támadója elvonszolta, távol a többiektől. Hooke rendíthetetlenül szegezte tőrét Du Duillier-re és James Boyle-ra, Wickins pedig közben feltápászkodott, előreugrott, és felkapta Boyle kardját a kőpadlóról. – Még egy lépés, és kettéhasítom – üvöltötte Newton, alig érthető, rekedt hangon. De Wickins csak közeledett. – Nem tréfálok – vetette oda Newton, és kardjával felsértette Boyle nyakát, úgy, hogy annak kiserkedt a vére. Wickins megállt, leplezetlen gyűlölettel nézte Newtont. – A pokolban majd megszenved ezért. – Öreg barátom, téved – felelte Newton közömbösen. – Mert az Úr tudja, hogy engem igaz szándék vezérel. Maga fog szenvedni, mert megzavarta az Úr Nagy Művét. – Nagy levegőt vett, úgy folytatta: – Most ide a gömböt. Wickins szó nélkül nézett Newtonra. – Adja ide a gömböt. – Ne, John – zihálta Boyle. – Ne törődjék ezzel a vén bolonddal! Adja ide a gömböt – harsogta Newton. Wickins nem mozdult. – Tegye meg, különben esküszöm, megölöm – kiáltotta Newton, és újabb metszést ejtett Boyle nyakán. Wickins lassan belenyúlt a köpenye alá, és a kezébe vette a rubintgömböt. – Nem! Ne! – könyörgött neki Boyle. – Inkább én haljak meg… Wickins elővette a gömböt, és hirtelen Hooke, aki eddig Du Duillier-t és James Boyle-t őrizte, otthagyta őket, és Newtonra rontott. Newton a szeme sarkából észlelte a támadást, és hátrálni kezdett. Ennyi elég volt. Wickins odalépett, Robert Boyle Newton kezébe mélyesztette a fogát, és egyetlen fürge mozdulattal kisiklott a szorításából. Newton felüvöltött, de valahogy sikerült megkaparintania a kardját. Hooke és Wickins elindultak felé, de Newton sarkon fordult, és egy szemvillanás alatt az ajtónál termett. Utolsó dühkitörésével támadott, kardját eszelősen meglengette, és eltalálta Hooke vállát. Aztán már ott sem volt, eltűnt a folyosó sötétjében. Wickins elindult utána, de Boyle visszatartotta. – John, hagyja, hadd fusson! Úgysem találná meg ebben a labirintusban. Mindent biztonságos helyre kell vinnünk, a gömböt is, meg az iratot is. – Hangja fáradtan és hihetetlenül szomorúan csengett. – Ki kell bogoznom ezt a rettentő szövedéket, hogy bebiztosítsuk a jövőt. Ahogy felérünk, azonnal indulunk Cambridge-be. Előbb kell odaérnünk, mint Newton, és el kell égetnünk mindent.

32. FEJEZET Oxford, március 29., 21 óra 5 perc Újabb fél órába telt, mire odaértek Philip woodstocki házához, és addigra Laura már átélte a kételkedés, zavar, düh és ezek kombinációinak valamennyi fázisát. A ház sötét volt és hideg. Philip bekapcsolta a hősugárzót, és felrakta forrni a teavizet, Laura pedig fölment, hogy egy gyapjúkardigánt hozzon magának. Nemsokára már a nappaliban ültek, a tűz lobogott, kész volt a tea, és a fejükben ezernyi kérdés rajzott, amelyekre nem tudták a választ. – Az a helyzet – szólalt meg Philip –, hogy Lightman eltűnésének majdnem biztos, hogy semmi köze a gyilkosságokhoz. Csak véletlen egybeesés. Laura tompán nézett Philipre, nem tudta, mit is gondoljon valójában. – Fogalmam sincs, milyen kapcsolatban lehetnek, de… szóval fura. Hogy James Lightman eltűnik? Mi a fene folyik itt? Philip megvonta a vállát. – Én nem ismerem őt annyira jól. Volt valami olyan érzésed, hogy nincs jól, vagy zavart lenne, amikor találkoztatok? Lehet, hogy megzakkant? Laura a fejét rázta. – Nem, teljesen normálisnak nézett ki. Vagyis hogy épp annyira normálisnak, mint bármikor máskor, egy zsémbes és bogaras professzornak. – Depressziós volt? – Nem… azazhogy nem tudom. Az utóbbi években csak párszor találkoztunk. Nekem úgy tűnt, teljesen rendben van. Miért? Azt hiszed, otthagyta a kocsiját és világgá ment? – Megtörténik. – Az lehet, de nem Lightmannel. Nem tudnám elképzelni róla. Túlságosan is… hagyománytisztelő… Szóval túlságosan is brit az ilyesmihez. Philip elvigyorodott. – Akkor jó, mi, britek ezek szerint nem szenvedünk mentális betegségekben. – De hiszen érted, mire gondolok. Nem az ő stílusa otthagyni a kocsiját és elsétálni. – Ezzel azt akarod mondani, hogy elrabolták? Laura felnézett a teáscsészéjéből. – Isten tudja, Philip. De ki…? Philip felsóhajtott. – Azt hiszem, nemsokára megtudjuk. A rendőrség nem hagyja futni könnyen az ilyeneket. Lightman nagy sztár Oxfordban, és Nagy-Britannia egyik leggazdagabb embere. – Majd kis szünet után

hozzátette: – Megnézzük? – És a csomagmegőrzőből elhozott DVD-re mutatott. Pár másodperc után Charlie jelent meg a képernyőn, egy széken ült, és egyenesen a kamerába nézett. Mögötte könyvespolcok sorakoztak, a szék mellett a földön egy hamutartó. Charlie épp egy cigarettát emelt a szájához, de elvette, amikor a felvétel elkezdődött. Úgy tűnt, saját magát filmezi, a szög nem volt egész helyesen beállítva, és a megvilágítás sem volt elegendő. – Szia, Laura, drágám. Legalábbis remélem, te nézed ezt most – kezdte, majd idegesen belevigyorgott a kamerába. Izgatott volt, mintha sietett volna, látszott, nagy erőfeszítésébe kerül ennyire is nyugodtnak maradnia, többé-kevésbé érthetőn beszélnie. – Mire ezt megkapod – folytatta –, én már vagy halott leszek, vagy külföldön, egy nevesincs helyen. Laurának összeszorult a gyomra, és Philipre nézett, aki meredten bámult a képernyőre. – Az a helyzet, hogy veszélyben az életem. Nincs időm hosszasan magyarázkodni, pedig annyi mindenről tudnék beszélni. Akár meghaltam, akár eltűntem, rajtad múlik, hogy megtedd, amit csak lehet. Nem szívesen teszlek ki veszélynek, de amikor a minap eljöttél meglátogatni… szóval az volt az érzésem, hogy már úgyis nyakig benne vagy. Hol is kezdjem? A francba, bárcsak ott lehetnék veled! Na, mindegy. Nyilván voltál a csomagmegőrző tizennégyes szekrényénél a Paddingtonon, és nálad van a Newton-szöveg. Biztos csodálkoztál, hogy a fenébe került hozzám ilyesmi. Hát, az igazság az, hogy egy ideig én is kapcsolatban álltam azzal a csoporttal, amelyről beszéltem neked, tudod, az okkult társaság, akik az a veszélyes kísérletet végzik, emlékszel, céloztam rá a boltban. Azért beszélek múlt időben, mert remélem, sikerült kiszállnom. Tudod, megzsaroltak, úgy kerültem bele. A nyolcvanas évekbeli politikai aktivitásommal kapcsolatban terhelő bizonyítékok voltak a kezükben, és… a kormány nem felejt, különösen, amikor olyasmiről van szó, mint amilyeneket én csináltam – mondta, és cinkos grimaszt vágott. – Viszont amikor megtudtam, mi a célja valójában a csoportnak, én leléptem. Nem akarok részt venni benne. A baj az, hogy ők még kevésbé megbocsátók, mint a kormány… úgyhogy nagy szarban vagyok. – Leégett a cigarettája, újat vett elő a zsebéből, meggyújtotta, és nagyot szívott belőle, majd kifújta a füstöt, és köhögött, mielőtt folytatta volna. – Figyelj – mondta, és kicsit elfordult ültében. – Biztos egy szót sem értesz az egészből. Hadd kezdjem hát az elején. – Elhallgatott, rákönyökölt a szék karfájára, és a cigaretta végéről felfelé kígyózó füstöt nézte. Menjünk vissza ezerhatszáz évet, az alexandriai könyvtárhoz. A

könyvtár vezetőjét Hypatiának hívták. Tudod, nem akármilyen csaj volt, nemcsak az egyik legnagyobb bölcs az ókori világban, hanem azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy elvetette az akkoriban terjedő kereszténységet. Eretneknek tartották, és halálra korbácsolták azok az igen kegyes és istenfélő keresztények – mondta, és kacsintott egyet. Hypatia beavatottnak számított az okkult mesterségek terén. Egy évezreddel később fehér boszorkánynak hívták volna. Az ő felügyelete alatt volt a civilizáció néhány legfontosabb műkincse. A könyvtárban ritka kéziratokat őriztek, amelyek az okkultizmus valamennyi aspektusával, a fehér és a fekete mágiával egyaránt foglalkoztak, és Hypatia őrizte az emberiség két legnagyobb alkimista kincsét, a smaragdtáblát és a rubintgömböt is. A smaragdtábla természetesen nagyon híres. Évszázadok során az alkimista praktikák központi eleme lett, számukra afféle kézikönyv. Kevésbé ismert azonban a rubintgömb. Hypatia óta sok legenda kering erről a hermetikusok között, de csak kevesen látták, és még kevesebben vannak tisztában azzal, miféle hatalma van. Hypatia természetesen tudta, és gondosan őrizte. Azon az éjszakán, amikor az alexandriai könyvtárat lerombolták, Kr. u. 415. március 13-án Hypatia gondoskodott róla, hogy a smaragdtáblát kimenekítsék a városból, át Európába, ahol alkimisták őrizték évszázadokon át. A rubintgömböt a könyvtár alapzatában rejtette el. Egy évvel később apja, Ecumenius elővette az értékes holmit, és titokban Angliába vitte. Ott találkozott a beavatottak egy kis csoportjával, akik magukat az Őrzőknek nevezték, titkaik az ókori Egyiptomból és az első alkimistáktól származtak, ezt tanulta Hypatia és Ecumenius is. Az Őrzők egy titkos helyen tartották a rubintgömböt, ahova csak egy föld alatti labirintuson keresztül lehetett eljutni. A gyülekezőhelyükhöz közel építették meg, és gondoskodtak róla, hogy csak azok juthassanak át a labirintuson, akik kiállnak egy sor próbát. Közel ezer évvel később a labirintus fölött város kezdett kinőni, Oxford. A rubintgömb egészen a 17. századig biztonságban volt, amikor is megbízták Christopher Wrent, hogy építse meg a Sheldonian Színházat Oxford szívében. Wren felfedezte a labirintust, de semmit sem kezdett vele. Pár évtizeddel később azonban Isaac Newton, korának, sőt, minden idők legnagyobb alkimistája tudomást szerzett a gömbről és a labirintusról. Azt, hogy hol keresse, egy másik alkimista, a nála századokkal korábban élt George Ripley feljegyzéseiből tudta meg. Charlie elhallgatott, újabb cigarettára gyújtott az előzőről, hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. – Majdnem tragédia történt. Mondtam már, hogy a rubintgömbnek baljós hatalma van, Newton pedig lángelme volt, gonosz és korrupt zseni,

aki megszállottan kergette a világmindenség titkainak megfejtését. A gömbbel a birtokában megvolt az esélye, hogy álmát megvalósítsa. Charlie megint elhallgatott, és egyenesen a kamerába nézett. – Gondolom, érdekel, miről szól ez az egész – folytatta, és nagyot szívott a cigarettából. – Miért olyan különleges ez a rubintgömb? Miért annyira fontos, hogy emberek az életüket adták azért, hogy megvédjék, és gyilkoltak azért, hogy birtokolják? A gömb a kulcsa a Bölcsek Köve és az Élet Vize megtalálásának, és ezek minden alkimista végső céljai. Senki sem tudja, valójában ki készítette a gömböt. Legalább olyan régi, mint az ókori egyiptomi civilizáció, sőt, egyesek szerint nem is e világról való. Annyi mindenképpen bizonyos, hogy az alkimisták sikerének szempontjából életbe vágón fontos, mert a gömb felületére folyamatos vonalban írt varázsige kántálásával a beavatott felszólíthatja a sátánt, hogy az olvasztótégely élettelen tartalmát a misztikus és értékes kővé, a Bölcsek Kövévé változtassa. Megérteném, Laura, ha most azt gondolnád, hogy ez az egész egy nagy rakás szar. Tudom, nem jössz lázba az okkult tudományoktól és semmitől, ami velük kapcsolatos, de akár hiszed, akár nem, vannak, akik hisznek abban, hogy a rubintgömbbel meg lehet idézni a sátánt, és napjainkban, Oxfordban alkimisták egy jelentős befolyással bíró csoportja ezt be is akarja bizonyítani. Nincs náluk a gömb, de a szükséges titkoknak egy része a birtokukban van. És most elképzelem, ahogy azt próbálod kitalálni, mi a kapcsolat a 17. századi Isaac Newton és a 21. századi csoport között. És arra is kíváncsi vagy, miért adtam neked Newton titkos kóddal írt könyvét, és talán arra keresed a választ, hogy mi közöm nekem ehhez az egészhez, és miért van veszélyben az életem. Tudod, Newton a mai csoport ősének a feje volt. Titkos társaságát a Fekete Szfinx Rendjének nevezte. Ezt a nevet eredetileg az egyiptomi alkimisták használták, akiké a gömb is volt. Newton szeretőjével, az orvostanhallgató Fatio du Duiller-val és közös ismerősükkel, James Boylelal, a nagy Robert Boyle öccsével együtt létrehozta az úgynevezett Szentségtelen Háromságot. A kapcsolat pedig Newton és köre, valamint a mai Fekete Szfinx Rendje között a bolygók együttállása. Newton az 1690es ötös együttállás előtt másfél évvel szerezte meg a gömböt. A bolygók következő együttállásakor Milliner professzornak sikerült megszereznie valamit a Rend titkos tanaiból, és kipróbálta. A mai Rend tagjai meg akarják ismételni Newton kísérletét. És hogy mi ez a kísérlet? Netán már kitaláltad? A rubintgömbön az áll, hogy a beavatott gyűjtsön össze öt szervet, mindegyiket egy fiatal lánytól, a pontosan meghatározott időpontban. Minden szerv helyén egy fémből készült érmét hagynak, egy ókori egyiptomi arkhanont, amelyen öt

nő látható – az öt áldozat. A szerveket tartósítják, és egy előre kitűzött időpontban használják fel. A pentagram öt sarkára helyezve lényeges elemei annak a szertartásnak, amely, ha sikerül, megidézi a Sátánt, akitől megtudható a titok, az, hogyan állítható elő a Bölcsek Köve. Newton már majdnem el tudta kezdeni a szertartást. Neki és barátainak sikerült összegyűjteniük a szerveket, miután megöltek öt fiatal nőt Oxfordban. A szerveket – szívet, agyat, veséket, epehólyagot és májat – a Rend eredeti tagjaitól származó eljárás szerint tartósították, hiszen az egyiptomi alkimisták jeleskedtek a mumifikálásban. Ez Du Duillier specialitása volt. Részletesen tanulmányozta a folyamatokat, és mindent megtett, hogy lemásolja az ókori technikákat. A rituálénak a Bodleian Könyvtár alatti teremben kellett volna lezajlania, az Őrzők labirintusának egyik részében. Newton és társai a Hertford College borospincéiből nyíló rejtett bejáraton keresztül közelítették meg a termet. Ki kellett állniuk az 5. században az Őrzők által kidolgozott próbákat, ám ezt viszonylag könnyen megtették, mert Newtonnál volt a megoldás, a George Ripley által írt kéziratban. Csak az Őrzők közbelépésének volt köszönhető, hogy Newtont megakadályozták tervének kivitelezésében. Szerencsére nem fogjuk megtudni, mire lettek volna képesek, ha meg nem állítják őket. Mint megtudtam, az Őrzőké még titkosabb társaság, mint a Fekete Szfinx Rendje, és egészen mostanáig sikeresebbek is voltak. Newton idejében az Őrzők vezére Robert Boyle volt… Igen, a sors különös fintora, hogy épp az ő öccse volt Newton szövetségese. Boyle segítőtársa volt Newton riválisa és ellensége, Robert Hooke, és egy John Wickins nevű ember, akit azért helyeztek Cambridge-be fiatal diák korában, hogy szemmel tartsa Newtont. Charlie itt ismét elhallgatott, lehajolt, hogy elnyomja a cigarettáját, és belenézett a kamerába. – Az Oxfordban történt gyilkosságok mögött a jelenlegi Fekete Szfinx rendje áll. Van köztük egy képzett gyilkos, akit Remete néven ismernek. Szerveket gyűjtenek, és tartósítják őket, csakhogy ezúttal rendelkezésükre állnak a 21. század technológiái. A szándék ugyanaz, mint Newtonnál vagy Millinernél volt: okkult rítust végezni a megfelelő pillanatban, amikor a Mars, a Vénusz és a Jupiter együtt áll a Nappal és a Holddal. Ez március 31-én következik be, holnapután hajnali 1 óra 34-kor. És hogy mi közöm nekem mindehhez? – kérdezte Charlie bele a kamerába, és elhallgatott. Körülnézett, mielőtt a saját maga által feltett kérdésre felelt volna. – Emlékszel, amikor New Yorkba utaztam, Laura? Hát, én akkor ott a Rend megbízásából jártam. Tudod, a 21. századi rendnek nincs a birtokában a rubintgömb. Hypatia óta az Őrzőkön kívül csak Isaac Newton és társai látták és vehették kézbe ezt az értékes holmit. És amikor az ő titkos társaságuk 1690-ben felbomlott, Robert Boyle rejtette

el. Megsemmisült Newton valamennyi feljegyzése is a témáról. Jobban mondva minden, egy rövid, kódolt dokumentumot kivéve, amelynek címe Principia Chemicum. Ennek egy másolata van most nálad. Ezt a dokumentumot hoztam el én a rendnek New Yorkból. Tudták, hogy a rubintgömböt szinte lehetetlenség megszerezniük a bolygók együttállásáig, és anélkül hiábavaló lenne minden fáradozásuk. A Rend vezetője azonban, egy férfi, akivel sohasem találkoztam, és akinek a kiléte előttem is ismeretlen, tudomást szerzett Newton kéziratáról, és arról, hogy többek között a gömb feliratának egyik lineáris változatát tartalmazza. Charlie kis szünetet tartott. – Na, ettől biztosan összezavarodsz. Hadd magyarázzam meg. Mondtam, ugye, hogy a gömbön van egy felirat. Egyetlen sorban egyiptomi hieroglifák vannak körbevésve a rubintba. A gömb készítői nagyon vigyáztak rá, hogy az ott közölt tudás csak a beavatottak számára legyen elérhető. A szteganográfiának nevezett módszert használták, ez a fizikai kód. Ezalatt azt értem, hogy az üzenet, az a szöveg, amelyet a szertartás alatt énekelni kell, nem spirálalakban olvasandó, hanem függőlegesen, fentről lefelé. Ez egy régi technika, a szkitalé. A gömb azonban csak Newtonnak és az Őrzőknek volt valaha is a birtokában. A New York-i dokumentumban benne van a gömb feliratának latin fordítása, de lineáris formában, amitől többé-kevésbé használhatatlan. És itt jöttem be én a képbe. Én, ugye emlékszel, matematikát is hallgattam. És külön foglalkoztam a titkosírásokkal. A jelenlegi Rend vezetője tudja ezt. Mivel a markában tart, el kellett fogadnom az általa felkínált munkát. Fogalmam sem volt, mit akarnak csinálni, legalábbis addig, míg meg nem kaptam a kéziratot. Közel egy évembe került, míg megfejtettem a feliratot. Tudod, a hiányzó, de kulcsfontosságú tényező a gömb mérete volt. Ha ezt ismered, akkor a lineáris feliratot újra spirállá tudod alakítani, és felülről lefelé olvasni, hogy kiderüljön az üzenet. Newtontól nem maradt fenn semmi a gömb méreteire vonatkozón, és az ember találgathat az örökkévalóságig, akkor sem kapja meg a valódi értelmezést. A kód feltörése egy igen drága számítógép segítségével történt. Miután megkaptam a gépet, a többi már itt zajlott le – mondta, és a fejére mutatott. – Van annak is haszna, ha az ember zseni. Mialatt megpróbáltam megfejteni a kódot, a Rend képviselői állandó nyomás alatt tartottak, én pedig meg akartam tudni, mit is szándékoznak csinálni, ha megfejtettem az üzenetet. Mint az várható volt, nagyon titkolóztak, soha nem tudtam meg, kik a tagjai és a vezetője a társaságnak, soha nem találkoztam velük, kizárólag üzenetek és rejtjeles e-mailek segítségével érintkeztünk, de végül is tudomást szereztem a szándékaikról, és akkor döntöttem úgy, hogy kiszállok.

Két héttel ezelőtt adtam át nekik a kód megfejtését, de hamis üzenetet küldtem. A birtokukban levő megfejtés teljesen használhatatlan, de ezt ők nem tudják, ezért még mindig folytatják a gyilkosságokat, gyűjtik a szerveket. Hacsak meg nem állítják őket, még két fiatal nő fog meghalni alig több mint huszonnégy órán belül. Charlie nagy levegőt vett. Kimerültnek látszott. Újabb cigarettára gyújtott, hátradőlt, és pár percig csöndben bámult a kamerába. – Laura, rád bízom, mit teszel. Remélem, vannak, akikre számíthatsz, akik segítenek. Én többet nemigen tehetek, mint hogy elmondom, amit megtudtam. íme: először is, bár Newtonnak nem volt a birtokában az a technológia, amely a szertartáshoz szükséges szervek tartósításához kell, a mai utódjaihoz képest volt néhány előnye. A legfontosabb, hogy nála volt a gömb, a jelenlegi Rendnek pedig csak az én meghamisított dekódolásom van a birtokában. Amikor az Őrzők 1690-ben szétverték a Rendet, elveszett szinte valamennyi feljegyzés, és Boyle, valamint a többiek gondoskodtak róla, hogy a labirintus Hertford College felőli bejárata le legyen zárva. Az Őrzők egy új bejáratot hoztak létre, amelynek a helyét az általam megadott kulcsok alapján neked kell meghatároznod. Innen egy hosszú alagút vezet a Bodleian alatti eredeti labirintushoz. Mindebből következik, hogy Millinernek 1851-ben három súlyos problémával kellett szembenéznie. Nem volt nála a gömb, ő is a lineáris felirat titokzatos kópiájából dolgozott, valószínűleg abból, amelyet Boyle öccsének, Jamesnek sikerült elrejtenie az Őrzők elől. Nem tudta azt sem, hogyan kell tartósítani a szerveket, amelyeket Oxfordban kezdett gyűjteni, és végül, nem ismerte a labirintus bejáratának helyét, a hertfordi bejárat ugyanis már nem létezett, de ő nem tudott a Newton után kialakított új bejáratról. Mindennek a kiküszöbölésére valami rendkívüli dolgot tett. Már évek óta tudott a Bodleian alatti sok mérföldes alagutakról, amelyek még Viktória királynő idején is hatalmasak voltak. Mivel járatos volt az okkult tudományokban, és a Fekete Szfinx Rendjének hagyományait is ismerte, meg tudta határozni annak a teremnek a helyét, ahol a szertartásokat végezték. Így aztán egy kis magánépítkezést finanszírozott, jobban mondva rombolást, amelynek során a kamrához vezető alagutakat összekötötték a legközelebbi járatokkal. Ez az 1840-es évek végén történt. A Milliner alkalmazásában álló szerencsétlen építészt felakasztva találták egy hónappal a munka befejezése után. A rendőrség úgy vélte, öngyilkos lett. Charlie egyenesen a kamerába nézett, és úgy tűnt, ezek a tények még mindig meglepik őt magát is, mintha ő sem akarná hinni, meddig voltak képesek elmenni egyesek a gömb által ígért hatalom keresésében. – Nem vagyok benne biztos – folytatta –, de gyanítom, hogy a Rend mai tagjainak szintén nincs fogalmuk arról, hogyan jussanak el a kamrába az Őrzők labirintusain keresztül, ám ez valójában nem számít, mert megvan

nekik az az út, melyet Milliner készített, és amelyik teljesen el is kerüli a labirintust. Ezt a titkot nagyon gondosan őrzik, és a felszínről lehetetlen eljutni a kamra bejáratáig, sem kimenekülni belőle térkép nélkül. Amennyire tudom, ebből csak egyetlen példány létezik, és az náluk van. Hát – sóhajtott fel Charlie –, mindjárt a végére érek ennek a különös monológnak. Remélem, kicsivel jobban érted a dolgok hátterét. Bárcsak ott lehetnék veled, hogy segítsek, de… mindegy, csak néhány kulcsot ajánlhatok fel. Ezen a DVD-n is található értékes információ. Miután lement ez az üzenet, tedd a lemezt egy számítógépbe, és gondosan futtasd végig. Meg kell fejtened az üzenetemet, személyesen neked szól, Laura, úgy, hogy senki más ne tudja feltörni. Ha ezzel kész vagy, az információ a segítségedre lesz a Newton-szöveg fordításában, és ebből megtudhatod a labirintus jelenlegi bejáratát. Ha odáig eljutottál, magadra hagyatkozhatsz csak. Fogalmam sincs, hogyan juthatsz át a labirintuson, ha kiállod az ókoriak három próbáját. Sajnos, bár Newton áment rajta Ripley szövegének a segítségével, majd később Du Duillier-vel és az ifjabb Boyle-lal együtt, az írásában nem hagyott hátra semmilyen utalást a labirintusra vonatkozón. Isten áldjon, Laura. Remélem, amikor ez nézed, én még életben leszek, és valamelyik egzotikus tengerparton süttetem a hasam a nappal. Ha az egésznek vége, még akár találkozhatunk is, és majd emlegetjük a régi időket, mint amikor New Yorkban meglátogattalak. Isten áldjon, Cifra Páva. A képernyő elsötétült, egyikük sem szólalt meg. Valójában annyira el voltak merülve a gondolataikban, hogy még azt sem hallották, amikor Jo belépett az ajtón. Laura pillantott fel elsőnek: – Jaj, szia, drágám – mondta, és a hangja olyan volt, mintha valami hosszú folyosó végéről hallatszott volna. Jo odament és a képernyőre nézett, közben levette a kabátját. – Mi van? – Üzenet Charlie-tól. – Charlie-tól, a barátodtól? Charlie Tuckertól? – Ezt a felvételt közvetlenül a halála előtt készítette. Azt hiszem, látnod kéne. Rengeteg mindenre magyarázatot ad. – Laura megnyomta a távirányító gombját, és a film újraindult. Jo csöndben nézte. – Te jó isten – mondta halkan, amikor a végére értek. – Most mi legyen? – kérdezte, és először az anyjára, majd az apjára nézett. – Azt tesszük, amit Charlie mondott, és megpróbáljuk megfejteni az információt, amelyet ránk hagyott – felelte Laura, és kivette a lemezt a lejátszóból. Átadta Philipnek, aki a számítógéphez vitte, berakta, és megjelent a képernyőn a rövid üzenet: ÜSS BE EGY 1-EST, ÉS VÁLASZOLJ.

Philip lenyomta az 1-es gombot, mire a következő sor jelent meg: LAURA, AKKOR ESTE NAGYON ÉLVEZTED. Philip felvont szemöldökkel nézett Laurára: – Nocsak? – Nocsak mi? Mi a fenét akarsz ezzel mondani? – Ez az a személyes vonatkozás, amelyre Charlie utalt. A válasz olyasvalami lesz, ami csak számodra egyértelmű. Te és Charlie…? – Ugyan, ne hülyéskedj már. – Jól van, na, én csak… Laura belebámult a levegőbe. – Akkor este? – mondta, látszott, hangosan gondolkodik. – Nyilván arról a New York-i estéről van szó. Akkor láttam húsz év után először, este. A Harmincnegyedik utcában Harry grillbárjába mentünk el. – Mereven nézte a képernyőt, megpróbálta felidézni azt az estét. – Volt valami különös? – kérdezte Philip. – Nem… Várj csak. Valami olyasmi lesz, amit csak Charlie meg én tudhatunk. Nagyon jó volt a vaníliapuding karamellel. – Jó, akkor próbáljuk meg – mondta Joanna. Philip beütötte a „vaníliapuding”-ot, a képernyő egy pillanatra elsötétült, majd megjelent egy új üzenet: LANGYOS, DE SAJNÁLOM, LEHETŐSÉGED VAN.

NEM,

MÉG

KÉT

– A francba! – kiáltott fel Philip. – Micsoda? Azt hittem, ez lesz az – méltatlankodott Laura. – Nyilván túl könnyű – mondta Jo, majd odahúzott egy széket magának a gép elé, kiszorítva ezzel Philipet. – Na, szóval már csak két dobásunk van, és akkor annyi. Most legyünk egy kicsit óvatosabbak. – De hát ez képtelenség. Bármi lehet. – Igen, de ez valami személyes kód, anya, valami, amit neked rögtön tudnod kéne. – Hiszen ezért gondoltam a pudingra. Joanna… – Nyugi, nyugi – szólt közbe Philip. – Joannának igaza van, óvatosnak kell lennünk, és gondolkodni. Charlie az írta, „élvezted”. Mi másra gondolhatott? Abban biztos vagy, hogy a New York-i estéről van szó? – Hát igen… de akár más is lehet. – Nem, szerintem jó nyomon vagy – mondta Joanna. – Charlie azt mondja, „langyos”, ami azt jelenti, hogy arra az estére vonatkozik, az

étteremben. – Énszerintem is – mondta a vállát vonogatva Laura –, de a kód lehet „vanília” vagy „puding” vagy VP, vagy akármi. – Hát, igen. – Most mit csinálunk? Hallgattak; Joanna elmerült a gondolataiban, Laura meg beletúrt a hajába, és a képernyőt bámulta. – Azt hiszem, igazad van – szólalt meg Philip. – Bármi lehet, de Charlie az első kísérlet után segített. Talán több információ kellene. – De akkor már csak egy lehetőségünk marad. – Egyéb ötlet? – kérdezte Philip. – Várjatok csak – szólalt meg hirtelen Laura. – Ha mindhárom lehetőségünket elszalasztjuk, nem lehetne egyszerűen csak újra betenni a lemezt, és elölről kezdeni? – Nem hiszem – felelte Joanna, és az anyjára nézett. – Biztos vagyok benne, hogy letörli magát. – A francba! – Szerintem apának igaza van. Ha nem kapunk újabb információt, itt találgathatunk egész éjjel. Próbáljunk meg valamit, és reménykedjünk. – Mit? – Nem tudom. Talán csak annyit: vanília? Laura a másik kettőre nézett kifejezéstelen arccal. – Hát jó, nem is tudom. Joanna begépelte a szót. Csöndben vártak, a képernyőn semmi, majd egy pillanattal később megjelent a következő üzenet. LAURA, MINTHA HALLANÁD, ÉS AKKOR KÖNNYŰ LESZ. CSAK HAT BETŰ, DRÁGÁM. – A fene ott egye meg! – kiáltotta Laura. Egyszer csak összecsapta a kezét. – Jaj, várjatok, nem… nem… hát persze! – Micsoda? – Most már emlékszem. Vaníliapuding volt karamellel, és ahogy kihozták, megszólalt a Brown Sugar a Rolling Stonestól. Charlie még viccelődött is vele, Brown Sugar, azaz karamell. – Már gépelte volna is be. – Várj egy kicsit, Laura – mondta Philip, és megfordult a székben. – Mit akarsz beütni? – Hát hiszen Charlie mondta, hogy hat betű. STONES. És az mit jelent, követ, nem? És mit keresett Newton is, meg a Fekete Szfinx rendje is? Hát a Bölcsek Kövét, nem? Még mielőtt akár Philip, akár Joanna egyetlen szót is tudott volna szólni, Laura már be is gépelte, majd megnyomta az entert. Ezúttal a

képernyő elsötétült, és, nekik legalábbis úgy tűnt, nagyon hosszú ideig úgy maradt. Philip már éppen mondani akart valamit, amikor kifehéredett a képernyő, és megjelent a GRATULÁLOK szó. Laura megkönnyebbülten felsóhajtott. Megint lenyomta az entert, és a képernyőn megjelent egy újabb, ezúttal hosszabb üzenet, amely négy színes négyzetből és egy sor számból állt: 3,5 12, New York 67498762457674 43076057338979 36792877495599 03608459667805 56950048695067 87075876609948 95740770587596 A számok alatt szóköz nélkül sok száz betű következett egy blokkban. Mindhárman a képernyőt bámulták. – Ennyi? – kérdezte Philip, és az oldalon görgetett, de ott sem talált semmi többet. – Tudjátok – mondta Joanna –, a barátotok, Charlie Tucker afféle legenda a matektanszéken. – Hát, nem túlzott a filmen, amikor zseninek nevezte magát. – Nekem mondod? Norrington professzor, a halmazelmélet-tanárunk még akkorról emlékszik Charlie-ra, amikor először tanított Oxfordban. Norrington a CIA-nak és az MI5-nek is dolgozott, mielőtt tanításra adta a fejét. Kódfejtő volt, és azt mondta, Charlie volt az egyetlen az ismerősei közül, aki olyan kódokat készített, amelyeket még ő sem tudott feltörni. – Igen, de Charlie végül is azt akarta, hogy megszerezzük az információt, nem igaz? – Dehogynem – felelte Joanna –, csakhogy ez a vérében volt, nem adta egykönnyen. – Hát ez nagyszerű – dünnyögte Laura, és leült a kanapéra. – De mázlitok van – folytatta Joanna –, mert ismertek még egy zsenit… én ugyanis az idén felvettem a halmazelméletet is, ami nagyon fontos a kódok feltörésénél. Ráadásul – mondta, és az ujjait tornáztatta – imádom a kihívásokat. 33. FEJEZET

Oxford, március 30., hajnalban – Anya, anya… ébredj már föl! Laura kinyitotta a szemét, és meglátta Joannát. Gyorsan felült, a halántékára szorította a kezét, majd sóhajtva dőlt vissza a párnájára. – Atyaisten, hány óra? – Negyed öt. – Hol van Philip? – Itt – szólalt meg Philip, aki épp akkor lépett be a szobába, egy tálcán csészékkel. – Azt hiszem, erre mindnyájunknak szüksége van. Joannának mindenképpen, de te átaludtad az egész műveletet. Laura értetlenül nézett Philipre. – Miről beszélsz? Philip rámosolygott Joannára. – A lányunk feltörte Charlie kódját. – Hát, legalábbis részben. Laura ettől azonnal felébredt. Megragadta az egyik csészét, és felült a kanapén. – Kezdjétek elölről, de csak lassan. Joanna leült az anyja mellé, kezében egy csomó papírral. – Hát, legelőször is rengeteg mindent kipróbáltam, tudod, de semmi sem történt. Ennek ez a módja, kísérletezni kell. Elkezdtem gondolkodni azon, amit Charlie a rubintgömbről mondott. Említette a szkitalét, és egyszer csak eszembe jutott, hogy a lemezen használt kód is tulajdonképpen szkitalé. Még egy nyomra vezető jel volt a 3,5, amit a színek alá írt. Joanna elhallgatott, Philip és Laura csöndben hallgatták. – És akkor ott van az a számoszlop – folytatta. – Hét sorban soronként tizennégy, látszólag véletlenül generált számjegy. Valószínű volt, hogy valami számkombináció, valami sorozat, ami fontos lehet. Így aztán úgy döntöttem, kinyomtatom a számokat. És akkor csináltam egy papírhengert, amelynek három és fél centiméter volt az átmérője. – És passzoltak a számok? – Nem. – Micsoda? – Nem volt annyira egyszerű, mint gondoltam. Megakadtam, de akkor megint megnéztem az üzenetet. A 3,5 után az áll, hogy 12, New York. Azt hittem, hogy a New York Charlie látogatására utal, és hogy majd később lesz valami jelentősége. – De akkor – szólt közbe Philip –, Jo bebizonyította, hogy valóban zseni. – Igazán? – mondta Laura. Joanna rámosolygott az apjára. – Te még sokra viszed a hízelgéssel, apu. De valóban, most, hogy visszagondolok rá, már nyilvánvaló. A New York egy betűtípus. A 12 pontos New Yorkkal kellett kinyomtatnom. – És az működött?

– Mint az álom. – Szóval ez is egy szkitalé. – Hát, igen. A baj csak az volt, hogy még mindig ugyanaz a kilencvennyolc számom volt, hét tizennégyes sor. Megpróbáltam rájönni, van-e valami nyilvánvaló minta, a számok egytől hétig, vagy valami efféle, de semmi. – És akkor mit csináltál? – Hát, igazából ez volt a legnehezebb része a dolognak. Megint elakadtam. – Ne mondd! – Egy jó órát töltöttem azzal, hogy hamis nyomon indultam el. Persze zsákutcába jutottam, ugyanis a számok közti viszonyokat vizsgáltam, mondjuk, hogy megduplázom az eső számot, 3,5, 7, 14. Biztos vagyok benne, hogy Charlie szándékosan csinálta, hogy vakvágányra vezesse az embert. Mindegy, rájöttem, hogy ez nem vezet sehova, és akkor az üzenet másik részén kezdtem el gondolkodni, a színes négyzeteken. És itt segített apu. – Igen, tudok én többet is, mint csak kávét főzni – mondta Philip. – Ezt jó hallani, ugyanis rémes ez a kávé – csattant fel Laura grimaszolva. – Csak vicceltem, folytasd. – Apu a számítógépen dolgozott, megpróbálta megkeresni azokat az alkimista izéket, amelyeket Charlie említett a DVD-n, én pedig az asztalnál papíron, tollal; rájöttem, hogy nekem úgy könnyebben megy. – És szerencsére épp, amikor Joanna elakadt, találtam valamit a smaragdtábláról, és arról, mit akartak az alkimisták csinálni a rajta levő feliratokkal. A rubintgömbről semmi, de semmi nincs a neten, de szerintem ez érthető. – Na és mit találtál? – kérdezte Laura. – Jó sok marhaságot – felelte Philip. – Az alkimisták nem voltak következetesek. És mindnyájan a titkolózás megszállottjai voltak. Most már látom, mi vonzotta Charlie-t ebben az egészben, mindenütt a kódok meg a titkos nyelvek, az egyik alkimista elrejtette a dolgait a másik elől. Egyáltalán nem volt semmiféle csapatmunka, és minden attól függött, valaki hogyan értelmezi a régi kéziratokat, amelyeknek a java része amúgy is ellentmondásokkal volt tele. Mindegy – mondta, nagy levegőt vett, és megdörzsölte a szemét. – Egy dolog eléggé általános volt, az alkimisták meglehetősen sok ideig foglalkoztak egy kísérlettel vagy folyamattal. Úgy kezdték, hogy a smaragdtábláról szóló régi kéziratból vagy valami kódolt szövegből véletlenül ráleltek valami jelentős vegyi anyagra vagy azok együttesére, és, mondjuk úgy, követték a „receptet”. És minden beszámolóban ugyanazokat a színváltozásokat említik: fekete, fehér, narancs, vörös, ebben a sorrendben.

– Aha. – Valóban, aha – mondta Philip. – De igazából még ez sem segített sokat – mondta Joanna. – Kivéve, hogy ettől fogva Charlie üzenetéből a színekre koncentráltam, és arra, milyen kapcsolatban lehetnek a számoszlopokkal, hiszen Charlie egyértelműen összekapcsolta őket. A rejtjelfejtésben mindennek célja van, és Charlie ennek nagymestere… volt. – Rendben, és akkor mit csináltál? – Hát sokáig néztem a számhengert – mondta Joanna mosolyogva. – Ez is az egyik kedvenc technikám. És akkor megláttam. – Mit láttál meg? – A 6, 5, 7 és az 5 számokat. Az egyik oszlopban, a szkitalé mentén. – A „fekete” szó hat betű, a „fehér” öt, a „narancs” hét, és a „vörös” megint öt, ugye? – kérdezte Laura. – Pontosan. És tudod, anya, ezt hívják kódnak. – Kösz, Jo. Szóval kipróbáltátok a kódot? – Persze, ezzel a módszerrel végigmentem Charlie szövegén. – Remek, és? – Egy csomó utasítás – szólt közbe Philip. Hallgasd csak: UGYANEZZEL A KÓDDAL LEHET MEGFEJTENI NEWTON ÍRÁSÁT. ÉRTELMEZD A VARÁZSIGÉT – FONTOS LEHET. AZ ÁBRÁN A BODLEIAN ALATTI LABIRINTUS LÁTHATÓ. A TRILL MILL-PATAKON KERESZTÜL LEHET ODAJUTNI, AJTÓ VAN A FALBAN, HATVANHÁROM LÉPÉSRE BEFELÉ A NYUGATI BEJÁRATTÓL. AZ OLDAL ALJÁN FONTOS IDÉZET ÁLL, KÉSŐBB SZÜKSÉGED LESZ RÁ. JÓ SZERENCSÉT! – Azt a mindenit, Joanna! – kiáltott fel Laura. – És most – tette hozzá, amikor meglátta, mennyire fáradt Joanna és Philip –, ébredjetek fel. Dolgunk van – mondta, majd felugrott a kanapéról. – Kérem a Newton-féle kéziratot, Philip – nyújtotta a kezét. – És még egy vödörrel a kiváló kávédból. * Laura az ebédlőasztalra tette ki az egyetlen oldalból álló Newton-kéziratot. Charlie nagy felbontású fénymásolót használt, az eredeti dokumentum minden kis gyűrődése látszott a másolaton. Sötét okker színe volt, és fehér a kereté, ahol Charlie felmontírozta egy kartonra. A betűk a szürke különféle árnyalataiban játszottak. Ettől az volt az ember benyomása, hogy többszöri nekifutásra írták, és hogy Newton különböző tintákat használt,

amikor bizonyos idő elteltével valamit hozzátett a szöveghez. Az oldal szélein hevenyészett ábrák, képek, szimbólumok és képletek sorakoztak. Laura felfedezett köztük egy kosfejet, egy napszimbólumot és néhány görög betűt. A lap tetején ez állt: PRINCIPIA CHEMICUM, Isaacus Neuutonus, alatta két sor, latin nyelven. – Közvetlen értelme csak az alcímnek van – mondta Laura, miközben leült az asztalhoz –, Londonból jövet elolvastam a kocsiban. – Van értelme? – kérdezte Philip és Joanna. – Hiszen latinul van, istenem, ti hova jártatok iskolába? Azt mondja: „Ripley, a beavatott kéziratából, kiegészítve a saját kutatásaimmal és felfedezéseimmel. Az eredeti egyiptomi szöveg fordítása”. Ez alatt az oldal többi része két, közel egyenlő részre volt felosztva. Az első részben betűsorok voltak, hasonló tömbben, mint amilyet Charlie rakott fel a lemezre. Alatta egy elnagyolt ábra, egymást metsző vonalak hálója, amely úgy nézett ki, mint egy labirintus. Az ábra alján vonalak, egészen a lap széléig. Emellett egyetlen sor latinul: ALUMNUS AMAS SEMPER UNICUM TUA DEUS – Már megint az a latin – jegyezte meg Joanna ingerülten. – Igen, kicsit fura mondat. Szó szerint: „Tanítvány, vagy beavatott, vagy hívő, szeresd mindig a te… egyedül a te… istenedet.” Eléggé nehézkes így, azt hiszem, a tanítvány helyett jobb lenne a beavatott. Vagy akár a hívő. Igen, „Hívő, szeresd mindig a te istenedet.” – Ez afféle záró formula lenne? Mint az aláírás egy dokumentum végén? – Lehet. Vagy valami alkimista köszönésféle, mint „Isten áldjon” vagy „Minden jót”. Mindegy, kezdjük el feldolgozni az első hasábot a kód segítségével. – Remélem, ez egyszerű lesz – mondta Joanna. – 6575, szóval a hatodik, tizenegyedik, tizennyolcadik és a huszonharmadik betű. Így vették végig az egész szöveget, és Philip minden betűt egy új papírlapra írt. Pár perc alatt végeztek az első hasábbal, és kilenc sor jött ki a végén. – Ez is latin, persze – jegyezte meg Laura. – Azt hiszem, szerencsénk van. Az első pár szót le tudom fordítani, de nincs központozás. Úgy kell végigmennünk rajta, hogy találgatjuk, hol vannak a szóhatárok. Húsz perc elteltével a szófüzért egy latin szöveggé alakították, amelyet Laura lefordított, és kiírták egy külön lapra. Te vagy a Merkúr, a hatalmas virág,

Te vagy a legtiszteletreméltóbb. Te vagy a Nap, a Hold és a Mars forrása. Te a Szaturnuszé és a Vénuszé, Te vagy a császár, a herceg és király a királyok közt, Te vagy a tükör atyja és a Fény eredete. Te vagy a legelső, a legmagasabb és a legszebb. Mindenki téged dicsérjen, Igazság forrása. Keresünk téged, könyörgünk hozzád, üdvözölünk. – Tipikus katyvasz – mondta Philip lenézőn. – De egyértelmű, hogy valamiféle varázsige. Szerintem ez az, amivel a Fekete Szfinx Rendje megidézi Belzebubot. – És erre van szükségük a mostaniaknak is, hogy el tudják végezni a szertartást. – És ez az, amit Charlie megváltoztatott formában adott meg nekik. – Miért vette a fáradságot, hogy megváltoztassa, ha az egész úgy hülyeség, ahogy van? – kérdezte Joanna. – Mert ő is hívő volt, Joanna. Soha nem értettem igazán, hogy hihet valaki ebben, aki ennyire okos, mint Charlie, de hát ez van. Charlie számára ezzel a varázsigével valóban meg lehet idézni a sátánt, és így vannak ezzel a Rend tagjai is. Newton is hitt benne, de hát ő egészen más korban élt, abban a korban, amikor a varázslat és a boszorkányság olyan elfogadott volt, mint manapság a tudományos tételek. – Nem érdekel, miben hisznek – mordult fel Philip. – Tőlem aztán hihetnek a Loch Ness-i szörnyben is. De nekünk mindent meg kell tennünk azért, hogy megakadályozzuk a gyilkosságokat. Alig van több mint tizenkét óránk a következőig. – Jó, ennyit a Sátánról – mondta Laura. – És mi szerintetek ez a rajz? – Ez az a labirintus, amelyikről Charlie beszélt. – Amelyet honnan is lehet elérni? – kérdezte Joanna. – A Trill Mill-pataktól. – Az meg mi a bánat? Laura és Philip összenevettek. – Hiszen szegényke még csak pár hónapja van itt – mondta Philip. – Ó, ti bölcsek, kérlek titeket, osszátok meg velem őseink tudását – mondta grimaszolva Joanna. – Eléggé híres. Egy másfél kilométer hosszú patak, amelyik a város alatt folyik végig a Christ Church Meadow-tól. T. E. Lawrence fiatalkorában még végigevezett rajta. Mármint, még mielőtt Arábiai Lawrence-ként ismertté vált. – Igazán? – Aha, és a legenda szerint az 1920-as években valaki talált ott egy

ladikot, volt benne két csontváz, Viktória korabeli ruhában. Megfeneklettek, és ott haltak meg. – Te most viccelsz, igaz? – Ha nem akarod, ne hidd el. Lehet, hogy csak legenda, kicsit olyan, mint az alkímia – mondta Philip. – Minden lehet – szólt közbe Laura –, de az biztos, hogy te meg én, Philip, nemsokára többet fogunk tudni. Mert le kell oda mennünk, megkeresnünk azt a labirintust. 34. FEJEZET Oxford, március 30., délben A kapitányságon nagy volt a nyüzsgés, amikor John Monroe főfelügyelő belökte a lengőajtót és berobogott. A recepción óriási hangzavar uralkodott, két tiszt egy sárga-fekete drukkersálat viselő részeg fiút próbált megfékezni. – Egy raklappal van belőlük Watfordból, mind talajrészeg – világította meg a helyzetet Hornet őrmester, amikor Monroe odaért a recepciós pulthoz. Monroe nem szólt semmit, csak néhány papírlapot csúsztatott át a pulton az ügyeletes tisztnek. – Ja, és egy bizonyos Mr. Bridges a hármasban várja már vagy egy félórája – tette hozzá Hornet. – Meg még van egy tanúnk is a Lightman-féle eltűnési ügyben. Egy idős hölgy úgy véli, látta, amint a professzort két férfi kirángatja egy kocsiból, a háza előtt a Norham Gardensnél. Itt a jelentés. Monroe egy biccentéssel megköszönte, és elindult a folyosón. Belepillantott a jelentésbe, de úgy döntött, majd később olvassa el. Amikor belépett a hármas szobába, Malcolm Bridges az ablak melletti asztalnál ült. – Mr. Bridges, elnézést a késésért. A fiatalember felállt. – Üljön le, kérem – mondta Monroe, és lehuppant a szemközti székre. Rákönyökölt az asztalra, megdörzsölte a szemét, majd így szólt: – Jól ismeri… Lightman professzort? Bridges mintha feszengett volna: – Igen, igen. Szóval… segítek neki a könyvtárban. – És a lakásán is? – Igen, megfizeti rendesen – felelte, és halványan elmosolyodott. – Aha – mondta Monroe rezzenéstelen arccal. – És mikor látta utoljára? – Tegnap este, hét óra körül, nála, a… – Tudom, hol lakik Lightman, Mr. Bridges.

Bridges idegesen köhintett. – Tud valamit róla? Monroe nem válaszolt, viszont alaposan szemügyre vette a vele szemben ülő férfit. Jól szabott, sötét öltönyt viselt, de összefogott, hosszú, zsíros haja kicsit ijesztővé tette. Egészségtelenül sovány volt, bőre rendkívül sápadt, mintha a kelleténél több időt töltene könyvtárakban és laboratóriumokban. – Mióta ismeri Lightman professzort? Bridges egy kis ideig gondolkodott. – Úgy két éve. Akkor találkoztunk, amikor a doktorimat írtam. Előtte Cambridge-ben voltam. – Aha, értem. És Russell Cunningham? Őt mennyire ismeri? Bridges mintha kicsit zavarba jött volna. – Russell Cunninghamet? Elsős, gyakorlatot tartok neki. Nem a legjobb tanuló, hogy őszinte legyek, túl sok minden elvonja a figyelmét. Mi köze Cunninghamnek bármihez is? Monroe megint csak nem felelt. – Mennyire ismeri? – Egyáltalán nem jól. Kéthetente egyszer találkozunk, hogy lássam, hogy halad. Emellett néha feltűnik az intézet körül. Nem mondhatnám, hogy az esetem. Monroe felhúzta a szemöldökét. – Ez furcsán hangzik. – Hát, hogy őszinte legyek, szerintem csak az idejét vesztegeti Oxfordban. Talán az üzleti életben… Azt hiszem, az apukája miatt van itt. Az olyanok, mint Nigel Cunningham azért küldik a fiaikat Oxfordba, hogy a saját imidzsüket fényezzék; olyasmi ez, mint egy trófeafeleség. Ő trófeafiú. – Szóval, nem igazán kedveli? – Azt nem mondtam. Csak… – Az olyanokra haragszik, mint ő. – Még csak azt sem mondanám, hogy haragszom rá… érdektelennek tartom ezt a típust. – Rendben – mondta Monroe egy sóhajjal, és folytatta: – Megmondaná, hol volt a legutóbbi gyilkosságok idején? – Hogy micsoda? – kiáltotta felháborodva Bridges. A főfelügyelő egyetlen szót sem szólt. – Azt hittem, azért hívat, hogy Lightman professzort segítsek megtalálni. – Igen, azért. – Hát akkor?… Hogy lehet?… – Nem gondoljuk, hogy valami összefüggés van, de a mi elsődleges dolgunk a gyilkossági ügyekben való nyomozás, és minden lehetséges szálat megvizsgálunk. Russell Cunningham gyanúsított… – Valóban? – …maga meg vele dolgozik. És Lightman professzorral is együtt dolgozik. Megmondaná, hol volt március 20-áról 21-ére virradó éjjel, este fél nyolc és hajnali három között?

Bridges hátradőlt, és a körmét kezdte rágni. – Huszadikán Londonba utaztam, hétfő volt, ugye? A Pall Mallon, a Pszichológusok Társaságának gyűlésén voltam. Monroe bólintott. – És mikor jött vissza Oxfordba? Bridges egy pillanatig gondolkodott. – Tíz-fél tizenegy körül, azt hiszem. Fél nyolckor legalább ötven másik pszichológus társaságában voltam. – Rémes, még csak belegondolni is. És szerdán, 22-én éjjel? Akkor Oxfordban tartózkodott? Bridges Monroe-ra nézett, majd le az asztalra. – Szerdánként fél nyolckor gyakorlati foglalkozást tartok, sokáig bent voltam az intézetben, mondjuk háromnegyed kilencig, kilencig. – Két hete szerdán is volt foglalkozás? – Igen. – És az egy óra hosszat tart? Bridges bólintott. – Látta valaki ott fél kilenc után? – Néhány ember lehetett csupán. Rankin már korábban elment, úgy nyolc körül. Pár szót váltottunk a labornál. A diákok majdnem mindig azonnal felszívódnak az óra után, csak azok maradtak, akik a doktorijukat írják. – Értem. Tehát a második és harmadik áldozatot megölhette. Bridges elsápadt. – Nem, nem ölhettem meg. Miért mondja ezt? – Az irodája csak ötpercnyi autóútra van. – De hát ez abszurd! Egy csomó hely van öt percre autóval. És miért gyilkolnék én meg bárkit is? Miféle indítékból?… Monroe fölemelte a kezét. – Nyugodjék meg, Mr. Bridges. Én nem azt mondtam, hogy ön követte el a gyilkosságokat, csak azt, hogy elkövethette őket. Bridges egy újabb körmét rágcsálta, és növekvő ellenségességgel nézett Monroe-ra. – Akar még megtudni tőlem valamit, főfelügyelő úr? – Nem, köszönöm, Mr. Bridges, most nem. Nagyon sokat segített. – Felállt. – Ja igen, még valamit tehet értünk. Lenne szíves DNS-mintát adni? * Miután Monroe kiment a hármas szobából, egy fiatal helyszínelő tiszt jött be, egy a DNS-minta levételére szolgáló felszereléssel, és odalépett Bridgeshez. A folyosón már nagyobb volt a csend, a részeg drukkerek eltűntek, kettőt letartóztattak, a többieket visszaküldték Watfordba. Monroe útban az irodája felé megállt a recepciós pultnál.

– Hornet! – szólt oda a fiatal őrmesternek, aki a számítógépe mellett ült. Hornet felállt, és odament Monroe-hoz. – Hogy haladnak a diáklányok kihallgatásával? Hornet belenézett a pulton levő nagy könyvbe. – Greene, Matson és Thompson a négyesben, ötösben és a hetesben van. Eddig – nézzük csak, és ujjával követte a sorokat a könyvben – tíz, tizenegy… tizennégy lányt hallgattunk ki, azzal a hárommal együtt, akik most vannak bent. – Rendben – mondta Monroe tompán, és gondolataiba merülve dobolt a füzeten. Örült, amikor leülhetett a saját íróasztalához, és kizárta a külvilágot. Nyugtalanították a történtek. Az emberei odavoltak attól, amit Cunningham lakásán találtak előző nap, de ő érezte, valami nincs rendben. A srác nyilván nem teljesen komplett, de ettől még nem gyilkos. Bárki ölte is meg a lányokat és Simon Weldinget, az profi, nem egy gazdag kis perverz kölyök, akinek túl sok ideje van. És mit kezdjen Bridgesszel? A pasas idegesnek tűnt, de látszott, mindig ilyen. Monroe úgy vélte, Bridgesnek nincs takargatnivalója. Elkövethette az utóbbi gyilkosságokat, okoskodott Monroe, de ez sem segített, hiszen valamennyit ugyanaz az ember követte el. Ha Bridges az elsőt nem tehette, akkor tisztázta magát a többi ügyében is. Monroe ekkor azon kezdett el gondolkodni, amit a helyszínelők találtak. Egy bőrdarabkát és némi műanyagot. Ezek sem vezettek sehova. És ott van a második gyilkosság helyszínén talált vér, ami a rendőrségi adatbázisban nem illett össze senkiével. Az íróasztalán kotorászva a laborjelentéseket kereste, végül egy irathalom aljáról halászta ki őket, és kinyitotta a kartondossziét. A második oldalon találta meg a színképelemzés eredményét, a DNS-mintát, amelyet abból a vérből végeztek, amelyet a Jessica Fullerton teteméhez közeli házban találtak. Monroe a vonalakat és tömböket bámulta a papíron. Ez valakinek a profilja; valakinek a nagyvilágban ez az egyedi DNS-szignója, valakinek, aki valószínűleg nincs messze onnan, ahol most ő ül, valakinek, aki ebben a városban él. De ha semmi sincs, amivel összevethetné, nem sokat ér. Az íróasztalra dobta a papírt, és rákönyökölt. Becsukta a szemét, és az orrnyergét kezdte nyomogatni. Pár pillanat múlva kinyitotta a szemét, és maga elé bámult. – Hát persze – mondta hangosan, és a telefonért nyúlt. – Hornet – szólt bele kurtán. – Hívja fel Howard Smalest az MI5-nél, és kapcsolja be a hívást az irodámba. Újra elővette a DNS-minta eredményét, és épp azt nézegette, amikor megszólalt a telefonja. – Howard – mondta szinte ellágyulva. – Igen, hát már jó ideje… Tudod, a régi nóta… Igen, hallottam, gratulálok. Figyelj csak, kérhetek egy

szívességet?… Igen, köztünk legyen szólva, a gyilkosságokhoz… Igen – mondta, és felnevetett, de hamisan csengett a hangja. – Igen, van mintám, de semmivel sem illik össze a mi nyilvántartásunkban… Nem, nem, tudom – mondta, és megint nevetett. – Tényleg megtennéd? Nem, mindjárt átküldöm… és igen, eléggé sürgős… tudom, de a régi csapat így dolgozik, sajnos, ezek nem kormányzati emberek… és hát a lóvé sem… Nem – és megint nevetett. – Remek, nagyszerű… Az nagyon jó lenne… Kösz, Howard, leköteleztél. 35. FEJEZET Woodstock mellett, március 20., 14 óra Philip csak pár órát tudott aludni, mert behívták az oxfordi kapitányságra. Négy órával később, miután Carfax mellett vett néhány szendvicset, épp visszafelé tartott Woodstockba, amikor megszólalt a mobilja. – Mi van? – kérdezte Laura. – Csak nem vagy már ébren? Laura sóhajtott egy nagyot. – Valójában már nem sokkal azután felkeltem, hogy te elmentél. – Ezt örömmel hallom. Találtál valami újat? – Nem. Elmentem James Lightman házához, azt reméltem, hogy találkozom Bridgesszel, de nem volt ott. És nálad, mi újság? – Hát, úgy néz ki, Monroe valami új kapcsolatot talált az áldozatok között. – Csak nem? – Nem magával Monroe-val beszéltem, és mindenki nagyon szűkszavú. Úgy néz ki, a főnök hírzárlatot rendelt el, de megtudtam, hogy valamennyi meggyilkolt lány egy pszichológiai tesztben vett részt, amelyet tavaly készítettek az egyetemen. – Igazán? – kiáltotta Laura izgatottan. – Miféle teszt? – Nem tudtam meg részleteket. Nyilván önkéntes alapon ment, mondjuk egy ötvenfontos könyvutalványért, vagy valami efféléért. Úgy negyven lány vett benne részt. – Nevek? – Csak Monroe meg néhány tiszt tudja a névsort. Semmit sem lehetett kihúzni senkiből. Te amúgy hol vagy? – Már majdnem nálad, most érek be Woodstockba. – Nem sokkal vagyok mögötted. Akkor majd otthon találkozunk. Pár perccel később Philip behajtott a ház elé, és meglepve látta, hogy Laura a konyhaajtóban áll, meglehetősen zavartan.

– Mi van? – Betörtek hozzád. – A francba – dünnyögte Philip, és besietett az ebédlőn át a hallba. Teljesen fel volt dúlva minden. A számítógépe darabjai szétszórva a földön, mindenütt papírok, a könyvespolcokat felborították, az anyja festményei ferdén lógtak a falon. Karját összefonta a mellén, leült a kanapé támlájára, és csöndben szemlélte a pusztítást, majd hatalmasat sóhajtott, ahogy érezte, gyűlik fel benne a düh. – Sajnálom, Philip – szólalt meg ekkor Laura. – Mi? – Én rángattalak bele ebbe az egészbe. Én, a hülye ötleteimmel. És most minden eltűnt, amit Charlie ránk hagyott. – Miből gondolod? – Hát, nézd csak meg – felelte Laura és az összevisszaságra mutatott. – Ezt nem pár kamasz tette, sem valami rabló. Nyilvánvaló, hogy a gyilkosságokhoz van köze, Charlie-hoz, Lightmanhoz meg az egész rohadt zűrzavarhoz. – Hát, valóban, nyilván… – mondta Philip –, de Charlie papírjai miatt ne aggódj. Laura értetlenül bámult rá. – Volt egy olyan érzésem, hogy valami ilyesmi fog történni – mondta Philip meglepő nyugalommal –, és mindent magamnál tartottam. Kint vannak a kocsiban. 36. FEJEZET Victoria buszpályaudvar, London, március 30., 17 óra Gail Honeywell lehajította a hátizsákját a buszpályaudvar földjére, vigyázva, hogy ne a rágógumiból és remélhetőleg csak csokoládéból álló gyanús valamibe essen. Gail le volt sülve, haját szőkére szívta a görögországi napfény. Előkotorta a telefonkártyáját, és elindult a fülke felé. Amikor meghallotta a tárcsahangot, beütötte a fiúja számát, és várt. – Ray – mondta izgatott hangon –, szia, itt vagyok Londonban. Figyelj, nincs sok a kártyámon. Nem, szuper volt minden. Truman professzor nagyon jó fej, remek munkát végeztünk. Csak tudod… hat hét hosszú idő. Alig várom, hogy hazaérjek. Alig várom, hogy láthassalak… – Elhallgatott, majd körbenézett a koszos helyiségen, ki a homályos ablakokon. Buszok jöttek-mentek, utasok nyüzsögtek mindenfelé. – A fél hatossal megyek, hat negyven körül Headingtonban leszek. Nem, figyelj, nem kell kijönnöd elém… hiszen ma meccs van, nem igaz?

Nem, Ray, nem hallottam… miféle gyilkosságok?… Atyaisten, tényleg? A francba, komolyan beszélsz? És ismerted? Igen, igen. Oké, rendben, ha igazán ki akarsz jönni… Istenem, ne butáskodj már. Te is nekem. Nagyon is. Jó volt minden, de örülök, hogy újra itthon vagyok. Igen… jó… figyelj… én is szeret… – És akkor lejárt a kártyája. Visszatette a kagylót a helyére, és felkapta a hátizsákját, amikor egy egyenruhás buszsofőr jelent meg a fülke mellett. – A fél hatos oxfordival megy, kedvesem? – kérdezte. Gail bólintott, és leült egy padra. – Van egy helyem az öt óra kilencesre. Egy öreglány rosszul érzi magát, azt mondta, elmegy, teázik valahol, és a későbbivel utazik csak. Kell a jegy? Az ember még be sem fejezte a mondókáját, Gail már pattant is föl. Követte a pályaudvarra. – Kösz – mondta, és már nyomakodott is felfelé a buszra a hátizsákjával. A sofőr is felszállt, és elfoglalta helyét a vezetőülésen. * A Remete Raymond Delaware háza előtt ült a fekete Toyotában, és felmérte a helyzetet. Azon a délutánon döntötte el véglegesen, hogy Gail Honeywellt fogja használni. Nem a legjobbak az orvosi vizsgálat eredményei, de a másik két lehetőség problémásabbnak tűnt. Ann Clayton Franciaországban tölti a tavaszi szünidőt, hét óra tizennégykor, a procedúra időpontjában Sally Rigwald pedig a teológiai tanszék díjkiosztó ünnepségén lesz, még hatszáz ember társaságában. Gail Honeywell régészhallgató hat héten át Görögországban ásott, de egy órája erősítette meg, hogy délután megérkezett Nagy-Britanniába. A régészeti tanszék adminisztrátora igazolta, hogy az egész csapat aznap érkezik, és látta a Csatornát átszelő kompjárat adatbázisában is a lány nevét. És akkor a két héttel korábban beszerelt lehallgató-berendezés segítségével megtudta, hogy Gail Londonból hívta Ray Delaware-t. Hat negyven körül fog leszállni a Headington Road és a Marston Road kereszteződésénél, St. Clementsben. Hat óra kilenckor Raymond Delaware kilépett a South Park Roadon álló házból, korábban, mint a Remete várta volna. Nem volt több két kilométernél a háztól a buszmegállóig, át kell vágnia az egyetemi parkon, egy csöndes fasoron, a Mesopotamia Walkon, amely a Cherwellpatak egyik keskeny mellékága mellett halad. A Remete tudta jól, a pár gyakran sétál erre, nem is egyszer követte már őket ezen az útvonalon. Látván, hogy Raymond Delaware kelet felé indul, a Remete hangosan elkáromkodta magát. De korán kint akar lenni ez a srác a megállóban! Hiányzik neki a nője, biztos, gondolta némi undorral, majd elindult, és

veszélyes sebességgel végighajtott a South Park Roadon. Az utca végén jobbra fordult a St. Cross Roadra, majd a Manor Roadra. A zsákutca végében egy kovácsoltvas kapu állt, amelyen át lehetett jutni a Mesopotamia Walktól nyugatra eső parkba. Nincs egészen tíz perce felkészülni. Kiugrott a kocsiból, és vigyázva, nehogy Ermanegildo Zegna zakója zsebe beakadjon a kilincsbe, megkerülte a kocsit, és kivett belőle egy nagy, cipzáras táskát meg egy hűtőládát, ugyanolyat, mint amilyenben Samantha Thurow veséjét vitte egy héttel korábban. Gyorsan mozgott, leszegett fejjel, nem akarta, hogy az ablakon kibámészkodó lakók észrevegyék, és elindult a kapu felé. Különösen jó formában volt, és bár a hűtőláda több mint tizenöt kilót nyomott, a parkban meg állt a sár, elég gyorsan haladt. Csönd volt, csak a távoli forgalom zaja és a madárdal hallatszott. Megnézte az óráját. Hat óra tizennégy volt, a nap már alacsonyan járt az égen. Félórán belül besötétedik, de ő azt nem várja meg. Némi kockázatot vállalnia kell. Letette a hűtőládát a nedves földre, és kinyitotta a táskát. Egy percnél nem került többe, míg felvette a műanyag védőruhát, a kesztyűt meg a maszkot. Újra az órájára pillantott, és csöndben várt, lelassította a légzését, a sok év óta gyakorolt tantrikus módszerekkel nyugtatta meg magát. * A buszon egy öltönyös, túlsúlyos ember mellett ülve Gail Honeywell egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Nem igazán tudott odafigyelni a regényre sem, kibámult az ablakon, de a szürke londoni külvárosok, Shepherd’s Bush meg Hammersmith sem voltak érdekesebbek. Amikor a busz kiért a sztrádára, zöld mezők következtek, fölöttük súlyos, sötét fellegek gomolyogtak. Tíz perce haladtak a sztrádán, amikor kövér szomszédja elaludt. Újság volt az ölében, Gail óvatosan kivette, és olvasni kezdte. A nap szenzációja a küszöbönálló vasutassztrájk volt. Ez a hír versengett a figyelemért egy, a királyi családban kavargó újabb botránnyal, és az egyik parlamenti képviselőről szóló pletykákkal. Olyan fura egy másik országból hazatérni hat hét után, gondolta Gail. Az ásatáson még újságot is alig láttak, tévéjük meg nem is volt egyáltalán. A rádióban görögül beszéltek, és senkit sem érdekelt, mi történik az athéni zárt kis világukon kívül. Gail a negyedik oldalon talált egy rövid hírt a gyilkosságokról, amelyekről Ray beszélt a telefonban, de nem sokat lehetett belőle megtudni. Három lányt és egy fiút öltek meg brutális módon Oxfordban. Mintha valami rituális szál kötötte volna össze a gyilkosságokat, és valamennyi áldozat egyetemista volt. Mindenki persze rettegésben élt, és a húsvéti szünidőre is többen utaztak haza, mint rendesen. Az utolsó

gyilkosság óta nyolc nap telt el, és a rendőrség azt állította, már szorul a hurok a gyilkos körül, de bizakodását nem támasztotta alá semmivel. Gail becsukta az újságot, és kinézett a rohanó fákra. Egy pillanatig mintha hiányzott volna neki a görög napsütés meg a munka, amit nagyon szeretett. De ekkor Rayre gondolt, a drága jó Rayre. Ha létezik egyáltalán férjnek való, hát Ray az, gondolta Gail, és elmosolyodott. Alig várta már, hogy találkozzanak. * Raymond Delaware izgatottan lépdelt a Cherwell-patakot átszelő hídon a Parson’s Pleasure mellett. A folyópartnak ez a szakasza el volt kerítve és kapuval lezárva; már több mint egy évszázada nudista szentély volt a tanárok magánhasználatára. Sivár péntek délután volt, ebben a napszakban kihalt és csöndes a környék. Esőfelhők tornyosultak az égen, és a még Oxfordban maradt diákok kora esti szappanoperákat néztek a tévében, kocsmáztak, vagy beugrottak egy vacsorára a főutcán vagy a Cornmarket Streeten. Raynek jobban hiányzott Gail, mint gondolta volna. A távolság felerősítette a lány iránti érzéseit, és tudta, Gail valami különleges, fontosabb számára, mint az első két egyetemi éve alatt bárki. Nem volt szokása túlságosan előre gondolkodni, sem túl komolyan venni a dolgokat, de nem tudta letagadni az érzéseit. Hamar elért a folyót a felázott parktól elválasztó széles fasorhoz. Oly sokszor sétáltunk erre Gaillel, gondolta. Legjobban télen szerették, januárban, amikor kopogós hideg volt, és jól fel kellett öltözködniük a szél meg a hó ellen. Emberemlékezet óta nem volt akkora hóesés, mint az elmúlt télen, a patak is sok helyütt befagyott. Ez az egész fasor olyan volt, mint egy képeskönyvben, afféle képzeletbeli táj, és még most, az esőáztatta fák és a hamarosan bekövetkező felhőszakadás ellenére is valami meghatározhatatlan bája volt a vidéknek. Raymond épp erre gondolt, amikor valami hangot hallott a háta mögött, mintha egy ág reccsent volna. Megfordult, és hirtelen mintha valami megégette volna a nyakát. Döbbenten körülnézett, és a torkához kapott. Vér bugyogott ki az ujjai közül, és vagy egy másodpercig csak a kiömlő vérét nézte meredten. Akkor érezte, hogy a fejét hátrahúzzák. A fák ágai forogtak a feje fölött, fuldokolni kezdett, a vér végigfolyt az arcán, az orrába és a szemébe, egészen elvakult. Elvesztette az egyensúlyát, mintha a levegőben lebegett volna egy riadt pillanatig, majd a földre zuhant, fejét beverte egy kőbe. A hirtelen fájdalom fokozta az egész testét átjáró kínt. Megpróbált megfordulni és feltápászkodni, de egy kéz lenyomta az arcát. És akkor még egy döfés, mint egy olvadáspontig izzó acélpengéé.

Raymond teste megvonaglott, és mintha valaki sikított volna a fejében. Valahogy sikerült fölemelnie az egyik kezét, letörölni vele véres arcát, és meglátta a fölé hajló alakot, akinek az arca helyén csak egy maszk volt. Raymond fékezhetetlenül remegni kezdett, az árnyalak fölállt, és lenézett rá. És akkor legördült a függöny. * Gail leszállt, megvárta, amíg a busz elindul, és megnézte az óráját. Hat óra huszonegy volt, húsz perccel korábban érkezett meg. A lába még mindig zsibbadt az úttól, és jólesett teleszívnia a tüdejét a friss levegővel, bár esőre állt, és a hőmérséklet is érezhetőn csökkent. Túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy a buszmegállóban várja be Rayt, elhatározta hát, hogy a fasoron át megy elé. Ray úgyis korábban jön, és épp a sétányon találkoznak majd, milyen romantikus is lesz! Lehet, hogy addigra rázendít az eső, és olyan lesz majd a találkozásuk, mint egy hollywoodi filmben, csókolóznak egymást átölelve, az eső meg csak zuhog rájuk, gondolta, és mosolyogva vette fel a hátizsákját. Ha befordul a Marston Roadon, és balra a sétány felé, akkor hamarosan elér az első hídhoz. Jobbra elhalad az öreg malom mellett, és máris a folyóparti sétányon lesz, ahol biztos meglátja majd a feléje siető Rayt. Az eső valóban eleredt, és Gail megszaporázta a lépteit. Átment a második hídon is, és beszaladt a fák alá menedékért, majd sietve elért a malomhoz. A hatalmas fakerék, az ipari forradalom emléke, mozdulatlan volt, csak a víz csobogott a lapátok között. Az eső most már zuhogott, verte az utat meg a fákat, mintha versenyzett volna a malom melletti gátnál felgyorsuló folyó vizével. Gail kicsit megemelte a hátizsákját, hogy enyhítse a válla fájdalmát, majd befordult a kanyarnál, fejét leszegte, hogy az eső ne verjen az arcába. Hirtelen egy hangot hallott, és felnézett. Vagy tíz méterre előtte szürreális kép tárult a szeme elé. A földön egy nedves zsákszerű valami feküdt, és fölötte egy férfi állt csillogó nejlonruhában. Arcát maszk fedte, fején nejloncsuklya. Egy fémtárgy csillant a kezében. Gail pár másodpercig állt ott földbe gyökerezett lábbal, alig fogta fel, amit lát. De akkor hirtelen rájött, hogy az a zsák a földön Raymond élettelen teste, és vérben ázik. Ekkor látta meg őt a nejlonruhás. Gail Honeywell ledobta a hátizsákját, sarkon fordult, és valami ősi ösztönös félelemtől vezérelve, amilyen gyorsan csak tudott, rohant vissza a malom melletti úton. Gyors reakciója majdnem elég volt ahhoz, hogy megmeneküljön. A Remete azonban gyorsabb volt, csúcsformában levő edzett sportoló, és mire Gail felfogta, mi történik, és ledobta a hátizsákját, a

férfi már behozta a kettejük közti távolságot. Gail a hídra futott, gyorsabban, mint életében valaha. A hídon egy pillanatra megfogta a fakorlátot, hogy visszanyerje egyensúlyát, és újabb lendületet kapjon. Félig ért csak át, amikor megcsúszott a csuromvizes, sáros pallón. Majdnem sikerült talpon maradnia, de amikor már úgy érezte, át tud érni a fűre, a lába összerogyott alatta. A hátára esett, a kemény fára. A Remete egy szemvillanás alatt ráugrott. Megszorította a lány csuklóját, Gail pedig rúgott, hogy kiszabadítsa magát. Sikerült beleharapnia a Remete karjába, de csak erős nejlont érzett a fogai alatt. A Remete ekkor rátérdelt, így tudta csak földre szorítani a lányt. Gail megpróbált sikítani, de csak egy állatias hörgés hagyta el a torkát, valahonnan a gyomrából. A Remete egy vastag ragasztószalagot vett elő a zsebéből. Gyakorlott mozdulattal a lány csuklója köré csavarta, egy csíkot a szájára is ragasztott, és még mindig rajta térdelve, megerősítette a csuklója körül a szalagot. Felállt és lenézett Gail Honeywellre, elégedett mosoly áradt szét az arcán, a lány látta a maszk alatt is. A Remete akkor az órájára pillantott, fél hét múlt egy perccel. Még negyvenhárom perc, és elkezdheti a procedúrát, ami azt jelenti, hogy a lánynak még hátravan az életéből negyvenkét perc. Gerincén átfutott a kéjes bizsergés. – Remek – mondta magában –, van még időm egy kis szórakozásra. 37. FEJEZET Oxford, március 30., 21 óra 15 perc Az Oxpens Roadon hajtottak, sötétlila volt az ég a Botley házai fölött. Egyikük sem volt valami beszédes. Philip egyre nagyobb félelemmel gondolt az előttük álló feladatra, Laura pedig azon tűnődött, hogy valahol nem messze tőlük nem fekszik-e egy újabb lány holtan, úgy, hogy az epehólyagja hiányzik. Lefordulva a főútról Philip a városközponttól délre, Littlegate mellett állt meg egy ingyenes parkolóban. A parkoló egy modern irodaház közelében, egy kis füves térség szélén, a Trill Mill-patakhoz vezető két bejárat közül a kevésbé feltűnő mellett volt. Innen a patak a föld alatt kanyargott keleti irányban közel másfél kilométeren át, míg a Christ Church College mellett, egy fallal körülvett sétányon, amelynek Halott Ember sétánya a neve, fel nem bukkant ismét. Kiszálltak a kocsiból. Philip elővett egy nagy vászonzsákot a csomagtartóból, és odaadta Laurának. Előhalászott egy hátizsákot is, felvette, és becsukta a csomagtartó tetejét. Nyugalom és csend honolt a környéken, senki sem járt arra, miközben végigmentek az utcán és be egy

kapun a füves térségre. A bokrok között pár perc alatt elérték a rácsos bejáratot. A Trill Mill-patak egyes szakaszai valaha nyitott csatornák voltak, de a fertőzés veszélye miatt a 19. század közepén befedték, és beépítették őket. Az 1960-as évekig néha még jártak ide vakmerő felfedezők, de ekkor a városi tanács mindkét végén súlyos rácsokkal lezárta a terület bejáratát. A rácson volt egy kiskapu, amelyet a felügyelők és a karbantartók használtak. Súlyos lánc és lakat függött rajta. Az alagút úgy három méter széles és másfél méter magas lehetett. Csak vagy öt-hat méterre láttak be, azután sötétségbe borult minden, jól látszott azonban, hogy a falak csúszósak, nedvesek. A víz a csatornában nem volt mélyebb fél méternél, egy nagy fémcsőbe ömlött, amely enyhe lejtővel fúródott a földbe, mielőtt eltűnt volna a fű alatt. Ledobták a zsákjaikat a fűbe. – Elég undorító – mondta Laura átlesve a rácson. – Engem sem vonz túlságosan, hogy lemenjek – mondta Philip –, de nincs más választásunk. – Kinyitotta a hátizsákot. – Na, akkor nézzük át még egyszer a cuccot. Laura leguggolt mellé. – Két elemlámpa plusz tartalék elemek. Gyufa. Mobil plusz aksi, bár nem hiszem, hogy ha az Őrzők bejáratán túljutottunk, lenne térerő. Kötél, svájci bicska, víz, keksz, két pluszpulóver. – Két pár gumicsizma és a legfontosabb, a drótvágó – mondta Laura, kinyitotta a táskát és visszarakta a dolgokat. Philip fogta a drótvágót, és odament a rácshoz. Laura hirtelen elbátortalanodva nézett körbe. Nem telt bele pár pillanat sem, és a lánc szabadon lógott. Philip kinyitotta a kaput, majd visszament Laurához, aki már a gumicsizmáját húzta. Philip is felvette a magáét, a cipőket a hátizsákba gyömöszölte, és ő indult el elsőnek a föld alatti patak felé. A rács és az alagút bejárata között volt egy kis zárt, ketrecszerű terület, ahol még kiegyenesíthették a derekukat. Ki tudja, mikor lehet megint, gondolták, talán, amikor majd meglelik a bejáratot az Őrzők alagútjához. Még akkor sem lehetnek benne biztosak, mit találnak a rejtett bejárat mögött. Laura összeakasztotta a lánc végeit, hogy ne lehessen azonnal észrevenni, hogy átvágták. A vászontáskát az alagút bejáratánál elrejtették, néhány téglát és pár méter vascsövet raktak rá. – Na, akkor készen vagyunk? – Aha, mehetünk. Philip felkapcsolta a lámpáját, és kétrét görnyedve tett pár lépést az alagútban; a feje így is csak pár centire volt a cső íves tetejétől. Laura kinézett a város ködben pislákoló fényeire, és egy hatalmasat sóhajtott. – Viszontlátásra – mondta halkan, majd Philip után indult. Ő is meggyújtotta

a lámpáját, és a nedves falra fényköröket rajzolt vele. Pár perc múlva szem elől vesztették a bejáratot, egy éles kanyar után már csak a saját lámpájuk fényére voltak utalva. Laura sohasem volt klausztrofóbiás, de most nagyon kellemetlenül érezte magát. A térképről és Charlie utasításaiból tudta, hogy innen megközelítve balra esik az a hely, ahol be lehet jutni az Őrzők alagútjába, ami a Trill Mill-patak bejáratától hatvanhárom lépésre van. Tudták persze, hogy a lépés nem a legpontosabb mértékegység, úgyhogy a szemükre is szükség lesz. Mindketten csöndben számolták a lépéseiket. Negyven után már fájt a hátuk, és a bűz szinte elkábította őket. A falakon nyálka és penész. Az egyetlen jó dolog az volt, hogy az alagút kicsit kiszélesedett, de a teteje még mindig nagyon alacsonyan volt. – Szerintem ez hatvan lépés volt – szólalt meg Laura. – Már nem lehet messze. Philip megállt egy pillanatra, és nekitámaszkodott a csúszós falnak, kicsit le is guggolt, hogy enyhítse a fájdalmat a derekában. Zihálva vette a levegőt. – Igen, igazad lehet. Nekem ötvenöt jött ki, de az én lépéseim hosszabbak, mint a tieid. Szerintem háttal a falnak menjünk itt tovább, lassan haladjunk, és nézzük a falat. Kicsit jobb volt háttal a falnak támaszkodva, de a megkönnyebbülés nem tartott sokáig, a falnak rücskös volt a felülete, néhol éles szélek álltak ki belőle. Olyan lassan lépdeltek, amilyen lassan csak bírtak, és a szemközti falat kémlelték, megpróbáltak észrevenni rajta valamit. Pár perc alatt talán ha tíz métert megtettek így. – Nem, ez nem lesz így jó – mondta Philip nyögve. – A francba, biztos elhagytuk már. Laura leguggolt. – Oké, megyek tíz lépést visszafelé, és megint megnézzük. Már épp meg akartak állni, amikor hét-nyolc lépésre visszafelé Laura a lámpa fényében meglátott valamit. – Nézd csak, mi lehet ez? – kiáltott fel, a hangja visszhangzott az alagútban. A fény sugarában megláttak egy vörös valamit, akkora volt, akár egy alma, és a víz szintje fölött vagy harminc centire helyezkedett el. Mindketten rávilágítottak, majd körülnéztek, hátha találnak még valami rendkívülit. Semmi más nem volt ott, de amikor Philip alaposabban megnézte, látta, hogy valami megcsillan a vörös körben. Egy kis ezüstdarab volt. – Mi az? – kérdezte Laura. – Nem tudom biztosan. Egy pici fémdarab. Várj egy kicsit. Philip megpróbálta előhalászni a hátsó zsebéből a svájci bicskáját. Amikor megfordult, beverte a fejét. – A kurva életbe… – kiáltott fel. – Ez fájt. Megpróbált nem tudomást venni a fájdalomról, leguggolt, és a

pengéjével az omlékony falat kezdte kaparni a vörös körben. Meglepő könnyen lejött, és Philip egy ezüstszínű, úgy öt centi átmérőjű korongot pillantott meg. A korongon öt nőalak egy, a Napot jelképező tálat tartott a feje fölé. Pontos mása volt a gyilkosságok helyszínén talált érmék ábrázolásának. Laura az ujja hegyével végigtapogatta a csillogó felületet. – Hát, akkor semmi kétség – mondta mosolyogva. Philip már épp válaszolt volna, amikor a fémkorong hirtelen engedni kezdett Laura ujjai alatt, és a falból mély dörgés hallatszott. Egyre hangosabb lett, mire mindketten akaratlanul is a hátsó falhoz simultak. Egy fekete vonal jelent meg a falban, lefutott a korongig, körbefogta, és vagy tizenöt centire a víz felszíne fölött megállt. A vonal lassan kiszélesedett, és a kő visszahúzódott egy hasítékba. Kis idő múlva hirtelen megszűnt a moraj, és egy koromfekete nyílást pillantottak meg. Olyan széles volt, mint Philip válla. Lámpájukkal bevilágítottak, és a feketeségben lassan kivehető volt, hogy kőfalak határolta alagút előtt állnak. Most Laura ment elöl, belépett a nyílásba, a lámpájával körbevilágított. A mennyezet pár méterre volt a feje fölött. Philip utánament, mindketten kiegyenesedtek és megkönnyebbülten sóhajtottak fel. – Jaj, istenem, ez nehezebb volt, mint gondoltam – mondta Laura. – Örülj, hogy nem kétméteres vagy… – kezdett bele Philip, de hirtelen elhallgatott, mert visszatért a morajlás, és amikor megfordultak, látták, hogy a kőtömb lassan kezd visszacsúszni a helyére. Philip meglepő gyorsasággal reagált. Lámpájával a földre világított, és amikor megpillantott egy nagyobb kődarabot, azonnal fölkapta, és a nyílásba dobta. Az ajtó azonban továbbra is záródott, a kő összeroppant, az egyik darabja épp a lábuk elé esett. Egy perc múlva a nyílás teljesen eltűnt. Laurát hirtelen elfogta a pánik. – Te jóságos ég! – kiáltott fel. Philip a falakat pásztázta a lámpájával. Bent szárazak voltak a falak, és Philip érzékelte, hogy egy hosszú alagútban állnak. – Azt hiszem, nincs semmi baj – mondta, a lehető legmegnyugtatóbb hangján. – A levegő is frissebb itt, mint a csatornában volt. Azt hiszem, ez jó hosszú alagút lesz, de legalább nem kell görnyedezve járnunk. Gyere csak. Philip lassan araszolt előre, közben bevilágította a földet és a falakat, és elsöpörte a pókhálókat. A sötétség ijesztő volt, de tudta, kordában kell tartania a félelmét, és nem szabad foglalkoznia a fantáziája szüleményeivel. Hogy összpontosítani tudjon, a falakat tanulmányozta. Laura közvetlenül mögötte ment, és megfogta a kezét. Philip hallotta a nő minden lélegzetvételét. A falak itt simák és sokkal szárazabbak voltak, mint a Trill Mill-patak mellett. Itt is büdös volt, de inkább penész- és földszag, már nem a rothadó

szemét bűze. Philip nagyon óvatosan haladt előre, mert mindenre számítania kellett, gödörre, csapdára, bármilyen veszélyre. A legnagyobb hibát, tudta, akkor követnék el, ha túlságosan magabiztosak lennének, és sietnének. Csak szép lassan, óvatosan, gondolta. Az alagút pontosan olyan volt továbbra is, mint amikor beléptek. Mintegy három méter széles lehetett, a falak íveltek, semmi különös nem látszott rajtuk. A talaj földes volt, száraz, sima. És akkor hirtelen kiszélesedett az alagút, a lámpával nem is tudták már bevilágítani, csak a közvetlen közelükben levő falszakaszokat. Tettek pár lépést előre, és hamar rájöttek, hogy egy kör alakú helyiségben vannak. – Mi lehet ez? – kérdezte Laura, és a legközelebb eső falon, úgy fejmagasságban oda világított egy pontra. Odaléptek. A falból egy kis fémtartó állt ki, rajta egy régi, félig leégett, krémszínű gyertya. Philip végigpásztázta a falat a lámpával, és észrevették, hogy három méterenként vannak gyertyák a falon. – Szerinted még mindig meg lehet őket gyújtani? – kérdezte Laura. – Ezt egyféleképpen lehet kipróbálni – felelte Philip. – Vedd elő a gyufát, ott van a hátizsák bal hátsó zsebében. Philip megfordult, hogy Laura ki tudja nyitni a zsebet és kivenni a gyufát. Lábujjhegyre állt, és meggyújtotta az egyik gyertyát, amely pár pillanatig sercegett, majd sárga fénnyel lángra kapott. Hamarosan már vagy húsz gyertya fénye űzte el a sötétet. Csak ekkor mérték fel rendesen, mekkora is az a helyiség. Még fontosabb azonban, hogy a világosban meglátták, hogy számtalan finoman kidolgozott ábra és kép díszíti a falakat. A mennyezeten egy fehér szarvas, agancsa legalább három méter hosszú volt, körülötte mindenféle állatok ugrándoztak és táncoltak. A kupolás mennyezet szélénél egy farkas ólálkodott, egy madárraj hatalmas aranysasokkal lebegett a szarvas fölött. Körben végig freskó pompázott a leggyönyörűbb színekben, bíborok, borostyánszínek, okkerek és a legtisztább kék. A falakon körben különféle méretű, arany és ezüstszínű alkimista szimbólumok futottak. A mintegy tizenkét méter átmérőjű, kör alakú padló szintén gazdagon volt díszítve, de csak egyetlen mintával, az öt nőalak tartotta magasba a tálat a napszimbólummal. Hatalmas másolata volt az érméken látható képnek, és a bejárati nyílás előtt látható korongon levő ábrázolásnak. Döbbenten néztek körül, aztán Philip letette a hátizsákját a földre, és lassan körbejárta a termet, megérintette a szimbólumokat, majd leguggolt, hogy a padló mintáját is szemügyre vegye. Laura leült a terem közepén a földre, és a mennyezetet nézte. – Hihetetlen – mondta kis idő múlva. – Valószerűtlen.

– És ha belegondolsz, ezt az egészet alig pár ember, ha láthatta. – Igen, és nem egész harminc méterrel a fejünk fölött buszok száguldoznak – tette hozzá Philip és szájtátva bámulta a döbbenetes látványt. – Szerinted mire való? – kérdezte Laura. Philip megvonta a vállát. – Gondolom… az Őrzők találkozóhelye lehetett. Vagy…? Laura nem válaszolt azonnal. Épp akkor vett észre valamit, amit eddig egyikük sem fedezett fel. – Nézd csak, ott egy ajtó. Odament azzal a falrésszel szemközti szakaszhoz, ahol nem sokkal korábban bejöttek. Olyan volt, mint egy vonalas ábra a falon. Philip elővette a Newton-féle tervrajzot, és odavitte, ahol Laura még mindig az ajtó körvonalait és a ráfestett jeleket és ábrákat vizsgálgatta. – Ennek kell lennie a labirintus bejáratának – mondta Philip. Laura megfordult, hogy belelásson a kéziratba. – Nézd csak, itt van a Hertford College borospincéjéből az átjáró. Mi másfelől közelítettük meg, mert a régi alagutat lezárták. Az Őrzők ezt a termet biztos 1690 után építették. Szerintem e mögött az ajtó mögött… itt leszünk – mutatott a térképre –, és itt jön a labirintus. Laura bólintott. – De előbb át kell jutnunk az ajtón – mondta, és lehajolt, hogy jobban lássa a szimbólumokat. Philip meglazította a hátizsák szíjait, elővette a cipőiket, majd leült és levette a gumicsizmáját. Laura is levette a csizmát, de közben az ajtót és a köré festett jeleket tanulmányozta. Philip odaadta neki is a cipőjét, Laura fölvette, de úgy kötötte meg, hogy oda sem nézett. – Itt van az Őrzők jelmondata: ALUMNUS AMAS SEMPER UNICIM TUA DEUS. Hívő, szeresd mindig a te istenedet – mondta, és rámutatott a jelek és ábrák közt az egyetlen mondatra. – Hát ez mi? – mutatott Philip egy kis nyílásra, amely, akár egy kis kémény, felfelé kanyarodott az ajtóba. Majdnem a földre hasalt, és felnézett a nyílásba. – Tele van pókhálóval, de van valami, ami úgy néz ki, mint egy színes csigasor. – Hadd lássam csak – kuporodott mellé Laura, és a lámpájával félresöpörte a pókhálókat. Tíz élénk színű zsinórt számolt meg. – Szerintem a Charlie kódjában levő színekkel vannak kapcsolatban… azokkal a színváltozásokkal, amelyekről az alkimisták beszéltek – mondta Philip. – Biztos – mondta Laura, benyújtotta a kezét, meghúzta a fekete zsinórt, és érezte, nagyon puha bőrből készült. Eleinte könnyen engedett, majd úgy harminc centivel az eredeti helyzete alatt megakadt. – Látod, semmi sem robbant fel – nézett Philipre. – Egyelőre – vágott vissza Philip. – Próbáld meg a többit is… fehér,

narancs, vörös. Laura, betartva a sorrendet, meghúzta a fehér zsinórt, majd a narancsszínűt. Végül megfogta a vörös bőrszíjat is, és lassan meghúzta. Felállt, miközben Philip elrúgta a gumicsizmákat és elvette a hátizsákot az ajtó elől. Pár percig semmi sem történt, majd megcsikordult valami. Egyszer csak megmozdult a kő, épp feléjük. Hátraléptek, ahogy a kőlap leereszkedett. Fekete lyuk tátongott mögötte. Óvatosan léptek be. Rögtön az ajtóban megláttak két régi kócfáklyát falitartókban. Laura behajolt, és meggyújtotta őket. A fény azonban gyenge volt, és még mindig szükségük volt az elemlámpára is. Philip óvatosan előrelépett, és átnézett Laura válla fölött. Egy hasonló helyiségben találták magukat, mint az előző, csak ez sokkal kisebb volt, négyszögletes alaprajzú, alacsony mennyezettel. Közvetlenül előttük egy boltíves folyosó nyílott, sűrűn teleszőve pókhálóval. Az elemlámpa fényénél megláttak egy homályba vesző folyosót is, de közben szerencsére észrevették, hogy alig egy méterre előttük a helyiség padlója egyszerűen eltűnt. Laura levegő után kapott, Philip pedig megfogta a karját. – Jesszusom! – kiáltott fel Laura. A tátongó mélység felé irányították elemlámpáik fényét. Szinte az egész helyiséget elfoglalta a legalább hétméteres szakadék. Mély, fekete lyuk volt, az alját látni sem lehetett. De ahogy szemük hozzászokott a fényhez, látták, hogy a szakadékon át tizenhat színes kör ível át, olyanok voltak, mint a tipegőkövek. Mindegyik kör a teteje volt egy-egy keskeny oszlopnak, amely a szakadékból nyúlt elő. Laura Philipre nézett. – Szerinted? – Már megint a színek. – Igen, látom is a feketét, fehéret, narancsot és a vöröset, éppen a megfelelő sorrendben. Gyere. – És mielőtt még Philip egyetlen szót is tudott volna szólni, Laura rálépett az első sorban a fekete tetejű oszlopra. Az egyik lába még az ajtó melletti keskeny padlószegélyen volt, a másik már a fekete körön, és úgy nézett ki, hogy Laura jól döntött, és hogy nemsokára átjutnak a tátongó mélység fölött. De amint a testsúlyát áthelyezte az oszlopra, az lassan omladozni kezdett. Laura felsikoltott, és elveszítette az egyensúlyát. Az oszlop szinte elporlott a lába alatt. Megfordult, és Philip látta arcán a rémületet, ahogy az üres levegőt markolássza, a semmibe kapaszkodik. A szakadék szélét vagy egy arasszal tévesztette el. 38. FEJEZET

Oxford, március 30., 21 óra 35 perc Monroe igencsak nyomott hangulatban hajtott kifelé a városból, Headington Hill felé. Meggyilkoltak még egy párt, és bár ez a tény megerősítette a gyanúját, hogy nem Cunningham a gyilkos, azt is jelentette egyben, hogy újabb két ember veszítette az életét, és ő egy lépéssel sem jár közelebb a megoldáshoz, ahhoz, ki követhette el a gyilkosságokat. Minden kétséget kizárólag az is bebizonyosodott, hogy Laura Nivennek és Philip Bainbridge-nek végig igaza volt az asztrológiai összefüggéssel kapcsolatban. Ezt a legújabb gyilkosságot pontosan abban az időpontban követték el, amikorra megjósolták. Megnyomott egy gombot a kocsija telefonján, s a kapitányságon az ügyeletes tiszt azonnal válaszolt. – Sikerült felvenni a kapcsolatot Philip Bainbridge-dzsel? – kérdezte Monroe nyersen. – Még nem, uram, megint csak hangpostafiók. – Rendben, akkor ötpercenként hívogassák a mobilját, és próbálják meg elérni az otthoni számán is. Abban a pillanatban tudni akarom, ha sikerült – mondta, és bontotta a vonalat. Mielőtt elért volna Headington Hillbe, Monroe befordult a Marston Roadra. Pár száz méterre balra rátért a Kings Mill Lane néven ismert földútra. Azonnal meglátta a reflektorokat és az emberei fényvisszaverő öltözékét. Néhány rendőrautó és egy mentőkocsi állt az út egyik oldalán. Ahogy Monroe közelebb ért, egy idősebb férfit pillantott meg a mentőben, a vállán piros pokróccal, arcán oxigénmaszkkal. Monroe leparkolt a többi kocsi mellett, kiszállt, és odalépett a mentőhöz. – Mi történt? A mentős félrevonta Monroe-t. – Az öreg találta meg a holttesteket úgy negyven perccel ezelőtt. Sokkot kapott. Azt mondja, elment mellettük a Mesopotamia Walkról Headington felé menet, de aztán amikor hazafelé ugyanott találta őket, rájött, valami nincs rendben. Nézze csak meg, mindjárt megérti. Az út sáros volt a korábbi nagy esőtől, cuppogott Monroe cipője alatt. Nemsokára elértek a malomhoz és a folyóparti sétányhoz vezető kis betonúthoz. Ezen az úton ment végig pár órával korábban Gail Honeywell is. A helyszínelők épp felállították a fehér műanyag paravánt az úton. Amikor Monroe odaért, egy fiatal őrmester felhajtotta a paraván egyik szárnyát neki, ő pedig lehajolt a tartórúd alatt, és belépett. Két reflektort állítottak fel, amelyek harsánysárga fényt szórtak körbe. Nem messze állt még egy fehér műanyag paraván. Szemerkélni kezdett, a reflektorok megvilágították az apró cseppeket. Jobbra nézve Monroe egy padot vett észre, rajta két ülő alakkal, de eltakarta őket az egyik helyszínelő.

Monroe megismerte, Mark Langham volt az. Biccentett, Langham pedig hátralépett, és Monroe meglátta a halott párt. Úgy voltak elhelyezve, hogy ölelkező párnak tűnjenek, arcuk szorosan összeért, ajkuk szinte egymásba forrt. Ha valaki elhaladt mellettük, azt gondolhatta, hogy egy önfeledten csókolózó ifjú pár. Monroe-t egy pillanatra elfogta az undor. Számtalan gyilkossági helyszínt látott már, de az a rohadék, aki ezeket elköveti, egyszerűen embertelen… rosszabb annál, gúnyt űz mindannyiukból. Monroe lehajolt, hogy közelebbről is láthassa az áldozatokat. A reflektorok fényében vörösesbarna tónust kapott a bőr az arcukon és kezükön. Szemük előrefelé meredt. Mindketten teljesen fel voltak öltözve, de ruhájuk zilált és sáros volt. Gail Honeywell bal kezével Raymond Delaware nyakát fogta, mintha maga felé húzná a fejét, így eltakarta a fiú torkán a vörösesfekete vágást. Langham előrelépett, és leguggolt Monroe mellé. – Legalább három órája halottak – mondta szenvtelen hangon. – És ha idenéz – mutatott a Gail Honeywell kinyitott dzsekijének szegélye melletti véráztatta területre –, innen vett ki egy szervet a gyilkos… szerintem ugyanaz a gyilkos, és ugyanaz az elkövetés módja is. Langham felállt, és odahajolva a holttestek felé, gyengéden elfordította Gail Honeywell fejét. – És itt van ez – tette hozzá csöndesen. Az lány arcának egyik oldala, amelyet eddig kedvese posztumusz csókja takart, tele volt mély karmolásokkal, a vér lefolyt a nyakára és a blúzára. A lánynak hiányzott a jobb szeme. – A vér mennyiségéből ítélve, ezeket a sérüléseket még a halála előtt szerezte – jegyezte meg Langham. – Ebben különbözik az előző gyilkosságoktól, ez egészen különös. Monroe nem szólt semmit. Kiegyenesedett, és a fiatalok élettelen arcát nézte. Amikor már épp indult volna, észrevett egy fényeveszett fémlapot a pad támlájába csavarozva. Egyidős lehetett magával a paddal. „Ó, vándor, pihenj meg itt, ezen a különleges helyen”. – Kész őrület – motyogta Monroe maga elé, és visszament a kocsihoz. Pár lépésnyire volt csak a kocsijától, amikor megszólalt a telefonja. – Itt Monroe. – Rogers vagyok, uram. Gondoltam, nem baj, ha zavarom. Visszakaptam a jelentést a laborból, a második gyilkosság helyszínén talált vérmintáról. – És? – Tökéletesen egyezik… Malcolm Bridgesé.

39. FEJEZET Oxford, március 30., 22 óra 15 perc – Te kötöznivaló bolond! – A Mester szúrós szemmel nézte, a veríték patakokban folyt le az arcán. – Te ostoba… mindent elronthattál volna – sziszegte, és pofonvágta a Remetét. Az egy pillanatra majdnem elveszítette az önuralmát. Jobb keze megrándult. A Mester meglátta az öntudatlan mozdulatot, és elvigyorodott. Egyenesen a Remete szemébe nézett. – Mit képzelsz? Fiatal lányokon éled ki a szenvedélyedet? – sziszegte. – Nem akarsz inkább velem erőszakoskodni? Úgy érzem, igen. A Remete nem szólt semmit, csak merev arccal bámult maga elé. – Tessék, felajánlom a lehetőséget, barátom. Netán félsz élni vele? Ekkor a Mester újra arcul ütötte a Remetét, ezúttal sokkal erősebben, egy vörös folt maradt utána. És még egyszer, még erősebben, a vörös folt egyre sötétebb lett. A Remete egész feje belerándult az ütésekbe, de még mindig mereven előrenézett. A Mester egy lépést hátrált, és onnan méregette a profi gyilkost. Arca megvető grimaszba rándult, és arcon köpte a Remetét. Az még akkor sem reagált, amikor a köpés a bal szemébe folyt. – Te… barbár disznó… – mondta a Mester. – Ha ez még egyszer előfordul, rosszabbat teszek veled, mint amit te tettél Gail Honeywellel. 40. FEJEZET Oxford, március 30., 22 óra 18 perc Philip még soha életében ilyen gyorsan nem reagált semmire. Villámgyors reflexszel megragadta Laura karját, megkapaszkodott a mélység szélén, és segített Laurának is felkászálódni. A nő egész testében remegett, ahogy ott ült a szakadék keskeny peremén. Philip odaült mellé. – Hülye egy helyzet – mondta, és átkarolta. Laura szólni sem tudott. Philip a hátizsákból elővette az üveg vizet. – Tessék, igyál egy kicsit. – Kár, hogy nincs nálad valami erősebb – jegyezte meg Laura és kortyolt egyet, majd megtörölte a száját, és visszaadta az üveget. Fejét a tenyerébe temette. – Atyaisten… köszönöm – mondta, amikor újra fölemelte a fejét. – Szóra sem érdemes. Tudod, nem akarom ezt az egészet egyedül

végigcsinálni. Laura bágyadtan elmosolyodott, és megpróbált föltápászkodni. – És most mi lesz? – Jó kérdés. – Nem akarom elhinni, hogy ez az út nem valahogy az alkimisták színsorrendjével van összefüggésben. – Hát… – Csak lehet, hogy visszafelé van. – Ezt meg miből gondolod? – Mert másképp nincs értelme – felelte Laura. – Jó, de hogy tudjuk meg? – A hátizsák segítségével. – De az nem elég nehéz, ráadásul ha elveszítjük… – Jobb, mint ha egyikünk lezuhan. Philip megvonta a vállát, és a hátizsákért nyúlt. Óvatosan a szakadék széléhez lépett, és a leomlott fekete oszlop melletti vörösre tette a hátizsákot. Semmi sem történt. – Rendben – mondta, és visszavette a zsákot –, de még mindig nem vagyok meggyőzve. Próbáljuk meg a kötéllel. Kösd a derekadra, én meg a falon a kampóhoz erősítem. Ha megtartja a súlyodat, jó, ha nem, elkaplak. Laura két hurokkal a derekára kötötte a kötelet, Philip pedig szorosan összecsomózta. A másik végét aztán a falon levő kampóra erősítette, és terpeszben megállt a szakadék szélén, Laura pedig lassan elindult előre. Az egyik lábával rálépett a vörös körre. Zihált, és a homlokán izzadságcsöppek gyöngyöztek. – Na látod, megy ez. Ez az oszlop megtartotta. Diadalmas arccal nézett Philipre, és feltartotta a hüvelykujját. – És most lássuk a következőt – mondta Philip. – Engedem a kötelet. Laura az előtte levő színes köröket tanulmányozta. A második sorban, balról a másodikként ott volt a narancsszínű. Amilyen könnyedén csak tudott, rálépett, és hatalmasat sóhajtott a megkönnyebbüléstől. – Mindjárt átérek – jelentette ki. – Az túl veszélyes lenne, hogy mindketten egyszerre lépjünk ezekre az izékre. Aztán visszafordult, hogy a hidat megnézze, majd a harmadik sorban a fehér körre lépett. Itt egy kicsit megállt, nagy levegőt vett, és végül az utolsó sorban a feketét célozta meg. Pár pillanattal később átért a túloldalra. – Oké, most te jössz – kiáltott át Philipnek. Kikötötte a kötelet, és átdobta, hogy Philip is a derekára tudja erősíteni. Azon az oldalon, ahol ő állt, egy másik gyertyatartó kampójára hurkolta úgy, hogy ha az egyik oszlop összeomlana is, Philip a kötél segítségével át tudja majd magát húzni a túloldalra. Philip nem sokat habozott. Amilyen gyorsan csak tudott, ugyanakkor

óvatosan, ugyanazt a sorrendet követte, mint Laura – vörös, narancs, fehér, fekete, és pár pillanat múlva már ott is állt Laura mellett, a szakadék másik oldalán. – Hűha – lihegte, és letörölte a verítéket a homlokáról. – Szeretném azt mondani, hogy élveztem, de hogy őszinte legyek, egy kicsit sem. A boltíves folyosó egy rövid átjáróhoz vezetett, és a távolban valami fényt pillantottak meg, amely egyre erősebb lett, ahogy közelítettek. A folyosó balra kanyarodott, majd éles szögben jobbra. Ahogy bekanyarodtak, egy kör alakú teremben találták magukat. A világítás a mennyezetről jött, az egész szinte izzott. Csak ámultak és bámultak. Kőből volt, de mintha a fény magából a sziklából sugárzott volna. – Azt a mindenit! – kiáltott fel Philip, a feje fölötti sziklát nézegetve. Göröngyös volt és foltos, de ha közelebbről megnézte, sárga kristályokkal volt borítva az egész felület. – Valami természetes, fényt kibocsátó kristály ez – jelentette ki. – Okosak voltak azok az alkimisták. – Szerintem is. Csodálkozol, mi? Laura közben felmérte a helyiséget. Üres volt, csak az alagúttal szemközti falán volt egy nyílás. Bekukucskált. A nyílás után közvetlenül egy falba ütközött, de két út vezetett jobbra és balra. Elöl, a falon két fémkorong volt, akkorák lehettek, mint egy CD. A bal oldalsóba két koncentrikus kör volt belevésve, a jobb oldalin más volt a szimbólum, egy kör, és mintha két szarva lett volna, lent pedig egy kereszt. – Philip! Philip odament, hogy ő is megszemlélje az ábrákat. – Van valami ötleted? Philip belenézett a Newton-féle dokumentumba. – Mindkettő szerepel itt is, nézd csak, a labirintus rajza mellett. – A bal oldali a Nap szimbóluma, a jobb oldali a Merkúré nem? Philip bólintott. – Mi legyen, most a Napot vagy a Merkúrt kövessük? – nézett Philipre, aki addigra már visszament az alagúthoz. – Milyen vonatkozásuk lehet? – A Merkúr a szárnyas küldönc. A Nap pedig… mi is? A fény… – Hát ezzel nem sokra megyünk. Ugyanakkor a Merkúr a higany másik neve is, az volt az alkimisták legfontosabb fémje. A Föld egyik alapeleme. – Szóval, akkor erre menjünk? – mutatott Laura a jobb oldali folyosóra. – Lehet. Ugyanakkor viszont a Nap az asztrológiában mindennek a

középpontja. – A Fény Forrása, nem? – Pontosan. Én balra mennék, a Napot követve. – Rendben. Laura ment elöl. Lassan haladtak. Pár métert mentek csupán, amikor az út jobbra, majd balra kanyarodott, és hamarosan megint egy elágazáshoz értek, középen egy kőoszloppal. És ott, Laura feje magasságában megpillantottak egy újabb korongot, amelyet egy függőleges vonal osztott ketté. Ettől balra meglátták a Merkúr szimbólumát, a korábban már látott díszes kört, a felezővonaltól jobbra pedig egy másik jel volt vésve. Olyan volt, mint egy „h” betű, egy vízszintes vonallal. – Nézd csak! – Ez azt jelenti, hogy végig a napszimbólumot követjük? Ez nem lehet ennyire egyszerű… semmi sem az… – mondta Laura, és a jeleket vizsgálgatta. – Nem, ez nem tűnik jónak. – Ami azt jelenti, hogy vagy erre megyünk – és Laura a jobb oldali folyosóra mutatott – …vagy visszamegyünk az első két jelhez, és a másik úton indulunk el. Laura kivette Philip kezéből a Newton-féle írást, leült törökülésben a földre, hátát nekitámasztotta az útelágazásnál álló kőoszlopnak. A fentről jövő fény elég volt ahhoz, hogy lásson. Philip a gondolataiba mélyedve állt mellette. – Na, találtál valamit? – Nem igazán. Milyen információt használtunk fel eddig, lássuk csak! A színkódot. Azt kétszer is… de itt nem úgy néz ki, hogy szóba jöhet. A Merkúr ugyan a higany szimbóluma, de fém, a másik kettő viszont a Mars és a Nap, így a Merkúrnak ebben az esetben a bolygóra kell vonatkoznia. Philip leguggolt Laura mellé, és ő is tanulmányozni kezdte az írást. – És mi van ezeknek a jeleknek az elhelyezkedésével? – tűnődött. – Lehet, hogy az is mond nekünk valamit. A papírt bámulták, megpróbálták a szimbólumok helyét megkeresni Newtonnak az eredeti alapján készített labirintusrajzával. – Nem, ez nem az – mondta Laura hirtelen. – Azt hiszem, megvan. Philip kérdőn nézett rá. – Nem az elhelyezkedésük a fontos, hanem a varázsigéhez való viszonyuk… itt van, ni – mondta Laura, és rámutatott a Charlie kódjával megfejtett latin szöveg soraira. Philip megkereste a zsebében az előző este készített fordítást, kinyitotta, és olvasni kezdett. – Igen… „Te vagy a Merkúr, a hatalmas virág” – olvasta Laura hangosan. – Aztán a harmadik sor… „Te vagy a Nap, a Hold és a Mars forrása”… Ez az. A rossz folyosón indultunk el. A Merkúrt kellett volna

követnünk, a jobb oldali utat. Visszamentek a boltíves folyosóhoz, és egy pillanatra megálltak a falon levő két korongnál, majd a jobb oldali folyosón indultak el. Pár perc múlva egy T-elágazáshoz értek. Előttük a falon találtak újabb két korongot, a jobb oldali a Vénusz szimbólumával, egy kör, alján kereszttel, a bal oldaliba a Nap jelképe volt vésve. – Remek, úgy néz ki, igazad volt – mondta Philip. Megálltak, és belenéztek a papírba. – Ez a Nap szimbóluma. – Még négy elágazásnak kell lennie a labirintusban – tette hozzá –, és a Hold, a Mars, a Szaturnusz és a Vénusz jelképeinek, így, ebben a sorrendben. Enélkül a dokumentum nélkül teljességgel lehetetlen lenne eligazodni itt – mondta, és elindult a bal oldali folyosón. A következő elágazásig kanyargós út vezetett, egy örökkévalóságnak tűnt. Egyszer csak meredeken emelkedni kezdett; mire felértek, rendesen ki is fulladtak, és lihegtek mindketten. Philip kezével a térdén támaszkodva lehajolt, Laura kitörölte a verítéket a szeméből, és az újabb útelágazást jelző korongokat nézte. A jobb oldali egy félholdat ábrázolt, ez a Hold szimbóluma, a bal oldali korong közepén pedig a Merkúr jele. Ezúttal Laura ment elöl, a negyedik elágazásig. Itt megtalálták a Mars-szimbólumot, egy kört, rézsútosan jobb felé mutató nyíllal. Azt követték. Ez az út is kanyargós volt, ezúttal meredeken lefelé, és lent egy széles folyosóba torkollott. Ennek távolabbi végén három nyílás volt a falban, az első bal oldalán három korong, a Merkúr, a Jupiter és a Nap szimbóluma. – A középső lesz az – mondta Laura. Kiértek egy keskeny folyosóra, ahol Philip válla épphogy csak átfért. A végén egy kör alaprajzú terembe jutottak, ennek is boltíves volt a teteje. Szabályos hatszög alakban hat folyosó indult ki belőle. Balra a második volt a Vénusszal jelzett folyosó. Pár percig megpihentek, mielőtt elértek a labirintus reményeik szerinti utolsó szakaszához. Philip lerakta a hátizsákját, és elővette a vizes palackot. Odanyújtotta Laurának. Miközben a nő ivott, Philip megnézte az óráját. Tíz óra negyvenhárom. Kinyitotta a zsák egyik zsebét, és elővette a mobilját. – Persze, nincs térerő. Laura megnézte a sajátját is. – Ugyanaz. De nem is igen vártam mást. Hiszen… mennyi is? Harminc méter szikla lehet a fejünk fölött. – Na, akkor mehetünk, jól vagy? – szólt Philip, miközben föltápászkodott, és a hátára vette a zsákot. – Majd megyek én elöl – mondta, és elindult. Eleinte nagyon szűk volt a hely, ezért Philip kénytelen volt levenni a hátizsákját, és oldalazva haladni. Még így is be kellett húznia a hasát, a könyöke fájt, ahogy nekinyomódott a szikla érdes felületének. Vagy tíz

métert mehetett befelé, amikor a folyosó fokozatosan kiszélesedett, mígnem kétembernyi széles lett. A kristályfények itt még sűrűbben világítottak, és a folyosó is fényesebb volt, mint a többi eddig. Akaratlanul is valami megkönnyebbülésfélét éreztek, és anélkül, hogy észrevették volna, meggyorsították a lépteiket. Hamar feltűnt előttük a kijárat, egy újabb kamrába vezető boltíves folyosó. Philip már szinte ügetett, de aztán hirtelen megállt, és lenézett a földre. Laura pár méterrel volt csak elmaradva, és észrevette, hogy Philip valamit néz. Lassan elindult előre ő is, félig guggolva, hogy lássa, mi az. – Figyelj csak – kiáltotta Philip. – Valami írás angolul. Azt mondja… Ekkor Laura valami suhogó hangot hallott, de semmit sem látott. A hang mintha a jobbjukon levő fal mögül jött volna. Aztán még háromszor hallották ugyanazt. Philipet valami eltalálta, két másik tárgy pedig nekiment a bal oldali falnak. Philip a földre bukott. Laura is lehasalt, és óvatosan odakúszott Philiphez. – Jól vagy? – Azt hiszem. Mi a frász történt? Laura egy picit megemelte a fejét, és látta, hogy Philip hátizsákjából három nyílvessző áll ki. Balján, a földön is hevert kettő. Az egyiket magukhoz vették, és a kijárat felé kúsztak vele. Amennyire csak lehetett, a földhöz lapultak, míg túl nem jutottak a folyosón. Philip ekkor lassan felült. Eltartotta magától a nyilat, úgy tanulmányozta. – Rohadt élesnek néz ki – mondta, és a földre dobta. – Mit csináltál éppen? – Megpróbáltam kibetűzni, mi van a földre írva. Azt hiszem, valójában az mentette meg az életemet. No meg ez – veregette meg a hátizsákot. Kihúzta belőle a három nyílvesszőt, és lerakta őket a földre. – Nagy mázli – mondta Laura a nyilak hegyét elnézve. – Hát az biztos. Veled minden rendben? – Igen. Azt mondtad, angolul volt ott valami írás. – Aha. Aranybetűkkel ez állt ott: „Csak a tiszták juthatnak át”. Laura Philip szemébe nézett, és már éppen mondani akart valamit, amikor mindketten meghallották az elnyújtott, mély robajt. A falak is beleremegtek. Baljós előérzet fogta el őket. Egymásba kapaszkodtak, és odakúsztak a túlsó falhoz. A mennyezetről por hullt alá, belepte a hajukat. Mielőtt még teljesen elült volna a zaj, hirtelen légfuvallat söpört el mellettük, és mintha minden molekula oxigént kiszívtak volna a helyiségből. Visszanéztek a nyílásra, és látták, hogy egy hatalmas kőtömb válik le a boltívről, majd hatalmas, tompa puffanással földet ér. Be voltak zárva.

41. FEJEZET Oxford, március 30., 22 óra 38 perc Monroe az irodája falán levő órán a másodpercmutató hangtalan mozgását figyelte. Már vagy egy tucat nyomozót küldött ki három helyszínre is, hogy találják meg Malcolm Bridgest. Kimentek a kis lakásába az Iffley Roadon, Lightman házába és a pszichológiai intézetben levő irodájába is. Monroe nemigen remélte, hogy sikerrel járnak. Szóval, Bridges ott járt a második gyilkosság helyszínén. Annak a gyilkosságnak az időpontjára nem volt bombabiztos alibije, de az elsőére igen, ami azt jelenti, hogy valakivel együtt kellett dolgoznia. Ezt azonban Monroe ösztönösen elvetette, és különben sem volt semmiféle bizonyíték, hogy alátámassza ezt az elképzelést. Akkor hát mi is a helyzet? Még egy gyilkosság, négy külön eset, hat halott fiatal, és mit tud ő biztosan? Bridgesnek valahogy köze van a dolgokhoz, de nem dolgozhatott egyedül, és aznap estére még egy gyilkosság várható, valamivel éjfél után. Hogyan akadályozhatná meg, ha nem tudja elkapni Bridgest? És a férfi letartóztatása vajon megállítaná az öldöklést? Monroe megdörzsölte a szemét, és hirtelen kimondhatatlanul fáradtnak érezte magát. Akkor szólalt meg a telefon. Nehézkesen nyúlt érte. – Monroe. – John. – Howard! Remélem, jó híreid vannak számomra. – Hát, híreim azok vannak, de nem tudom, jóknak találod-e őket. – Nocsak! – Honnan származik a DNS-minta, amit küldtél? – Bűnügyi helyszínről, a múlt héten történt itt Oxfordban a második gyilkosság. – Aha. – Mi az, Howard? Smales nem szólt egy darabig semmit. – Howard? – Tudod, nem vagyok benne biztos, hogyan is állunk ezzel a… – Mit jelent ez? Megint csönd a vonal túlsó végén. – Figyelj csak, végül is mi a fenének hívtál fel? – vetette oda Monroe. Már hónapok óta nem érezte magát ilyen fáradtnak, viszont abban a pillanatban megbánta, hogy ilyen ingerülten beszélt. Úgy tűnt, Howard Smalest egy csöppet sem izgatja Monroe stílusa. – Na jól van, figyelj. Tudod… szóval az van, hogy ez a minta… hogy is mondjam… kényes személyazonosság merült fel.

Most Monroe-nak állt el a szava. – Kényes? – mondta pár pillanat múlva. – Szóval, akkor nem akarod megmondani, ki… – Azt nem mondtam, John, csak épp… – Ismersz, tőlem aztán nem tudja meg senki. – Hát persze… nem úgy értettem… Na jól van, akkor figyelj… arról van szó… 42. FEJEZET Oxford, március 30., 22 óra 43 perc Teljes sötétség vette őket körül. Ennek a teremnek az alacsony mennyezetét nem borították kristályok, és amikor a nagy kőtömb leereszkedett, elzárta még azt a kevés fényt is, ami a folyosóról beszűrődött. Philip ledobta a hátizsákját, és a legnagyobb rekeszből kivette mindkét zseblámpát. Az egyiket átadta Laurának, majd leültek a falnak támaszkodva, és körülnéztek az elemlámpák fényénél. Philip ezután fölállt, és odament ahhoz a helyhez, ahol másodpercekkel korábban még egy ajtó volt. A sima sziklafelületen azonban semmi sem látszott, a kőtömb szinte tökéletesen illeszkedett. Laura átment a szemközti falhoz, és lámpájával végigfutott rajta, majd a padlón és a mennyezeten is. Szűk kis helyen voltak, a mennyezet alacsony volt. Amikor Philip felállt, hogy megnézze az ajtó helyét, majdnem beverte a fejét. Laura már épp el akart fordulni a faltól, amikor az egyébként sima sziklafelületen meglátott valamit. Odahívta Philipet, és mindketten a jelekre irányították a lámpájuk fényét. Egy felirat volt, a már ismert mondat: ALUMNUS AMAS SEMPER UNICUM TUA DEUS. – Ugyanaz az idézet – mondta Laura, miközben lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye, sőt, az ujjával is megtapogatta a betűket. Fémből voltak, és vagy egy milliméterre kiemelkedtek a sziklafal felszínéből. Ahogy Laura megérintette őket, besüllyedtek a falba, majd, amikor elvette az ujjait, újra kipattantak. – Ez különös – mondta. Philip is megnyomott néhány betűt, és nézte, ahogy visszaugranak. – Nem gondolod, hogy ez valami kombinációs zár lehet? Ha megtaláljuk a helyes sorrendet, lehet, hogy ki tudunk jutni innen. – Logikusnak tűnik, de hogy a jó égbe tudjuk meg a kombinációt? Bármi lehet. Találgatni fölösleges, gyakorlatilag milliárdos nagyságrendű a betűkombináció. – Hát nem is arra gondoltam, vaktában persze hogy nem találgathatunk. A szavak biztos valami rejtett jelentést hordoznak.

– Oké, ki kell valamit találnunk, de mennyi időnk van rá? Nem sok levegő van ebben a teremben. Mennyi időnk lehet még, mielőtt megfulladunk? – Ugyanerre gondoltam abban a pillanatban, hogy leereszkedett az a kőtömb – felelte Philip. – Érezted, hogy szívódott ki a levegő? Ha ez nem történik meg, órákat is kibírtunk volna, de az igazat megvallva, máris fuldoklom. – Én is. – Meg kell próbálni lelassítani a légzésünket, és nyugton maradni. – Jól van, akkor gondolkozzunk ezen a rohadt feliraton – motyogta, és visszaült a földre, hátát a falnak támasztva. Pár percig egyikük sem szólt. Aztán Laura igen óvatosan fölállt, és odament a kidomborodó betűkhöz. Megtapogatta őket, kivárt egy ideig, majd újabb kombinációval próbálkozott. Ezt hatszor vagy hétszer megismételte, de akkor hirtelen elveszítette a türelmét, és nagyot ütött a fémre. – A rohadt életbe! Philip ott termett mellette, és elhúzta a kezét a betűktől, nehogy kárt tegyen magában. Laura zokogva borult Philip karjába. – A francba… utálok sírni – hüppögte a könnyein és Philip kabátján át. A férfi átölelte, és hagyta, hadd sírjon. Érezte, amint Laura remeg a karjában, és tudta, az a legjobb, ha most elengedi magát. Odatámogatta a lezárt ajtó mellett a falhoz, és segített neki leülni, majd ő is leereszkedett mellé, és átfogta a vállát. – Ugye, nem jutunk ki innen – suttogta Laura. Lehajtotta a fejét, nem akarta, hogy Philip lássa a könnyeit. – Dehogynem, te kis bolond… – De Philip… fogy a levegő. Érzem… Ezt nem lehetett letagadni. Az elmúlt néhány percben a levegő valóban rohamosan fogyott, és Philip is egyre nehezebbnek találta a légzést. Odahúzta magához Laurát. Kis ideig csöndben ültek egymás mellett. Laura már nem zokogott, de a fejét még mindig Philip mellén nyugtatta. – Nagyon sajnálom, ne haragudj… tudod… – Miért ne haragudjak? – kérdezte, bár pontosan tudta, miről van szó. – Tudod te azt jól, Philip. Nem kell mondanom, neked aztán végképp nem. A férfi nem szólt semmit. Laura elhúzta a fejét és Philipre nézett. – Csak… tudod, szóval, akkor úgy gondoltam, hogy azt kell tennem. Nem hittem, hogy nekünk lenne közös jövőnk. De tévedtem. Maradnom kellett volna. Feleségül kellett volna mennem hozzád. Philip hirtelenjében azt sem tudta, mit mondjon. Napok óta a

gyilkosságok rejtélyének megoldásával foglalkoztak, most meg csapdába estek itt ebben a bűzös lyukban Oxford alatt… Közel húsz éven át próbálta elfojtani az érzéseit, és, mint saját magát nyugtatgatta, ez sikerült is neki. De valahányszor Laura visszament Angliába, vagy ő kereste fel New Yorkban, felszakadtak a régi sebek. Philip ezt nagyon nem szerette, de képtelen volt úgy élni, hogy ne lássa Laurát és Joannát, amikor csak teheti. Mit is mondhatna most? Hogy jó, jó… ez már a múlté? Hogy az idő kerekét nem lehet visszafordítani? Vagy hogy ugyan már, ne hülyéskedj?… Mit mondhatna? Nem tudta, így aztán inkább meg sem szólalt. A lámpa gyér fényénél látta Laura arcán a könnycsíkokat, elkenődött a szemfestéke. És egyszer csak az ajkuk összeért. Philip érezte, ahogy Laura szinte beleolvad, a haja az arcát birizgálja, érezte a nőből áradó meleget, szájának ismerős ízét, az egész helyzet otthonosságát. Ó, mennyire hiányzott mindez! Laura hirtelen elhúzódott, és egymás szemébe néztek. – Mi… – Csak egy kis levegőt akartam lopni tőled. Ujját Philip ajkára tette, elmosolyodott, majd újra megcsókolta. Aztán felkiáltott, miközben az ajka még mindig egybeforrt a férfiéval. – Megvan! – kiáltotta, és felugrott. Philip kábán állt ott, csak nézett maga elé. Laura egy szót sem szólt többet, odament a túlsó falhoz, leguggolt, és elkezdte nyomogatni a betűket. Ötöt nyomott meg, balról jobbra. Amikor az UNICUM szó M betűjéhez ért, kicsit kivárt előtte, és színpadias gesztussal helyezte rá az ujját. Philip alig tudta elfojtani nevetését. Kínzón hosszú percekig semmi sem történt, aztán meghallottak egy igen halk nyikorgást. Onnan jött, ahol Philip ült. Ezt az eredeti nyílásra merőleges falból egy másik követte. Pár feszült szívdobbanással később a falban megjelent az első repedés, és a két hatalmas tömb megindult felfelé, a mennyezet felé. Philip azonnal felkapta a hátizsákját, és amilyen gyorsan csak tudtak, átkúsztak az újonnan keletkezett nyíláson. 43. FEJEZET Oxford, március 30., 22 óra 45 perc Alighogy Monroe letette a kagylót, kopogtak az ajtaján. Annyira megdöbbent attól, amit pár másodperce hallott, hogy alig vette észre, amikor Steve Greene őrmester odalépett az íróasztalához. – Uram, ez egy órája érkezett. Chatwin volt a pultnál. Elnézést kér… elfelejtette… nagyon zűrös volt az este… ideadta nekem, hogy… Monroe a fiatal rendőr kezében levő fehér borítékra nézett.

Nyilván egy futár hozta. Monroe elküldte Greene-t, és tovább bámulta a borítékot. „Monroe főfelügyelő, Oxfordi Rendőrkapitányság” állt rajta. Alatta vörös tintával, csupa nagybetűvel: SÜRGŐS. Monroe sóhajtott és a fejét csóválta, majd feltépte a borítékot. Egyetlen darab papír volt benne. Monroe szétnyitotta, és csak egy pillantást vetett az ábrára, amelyen egymást keresztező vonalak voltak, olyanok, mint egy kapcsolási rajz. Alatta latin szavak, és fura jelek. A papír tetején angolul írt szöveg állt, Monroe azt kezdte el olvasni. 44. FEJEZET Oxford, március 30., 23 óra 10 perc A folyosón álltak, kétrét görnyedve, kezükkel a térdükön támaszkodtak, és megpróbáltak ismét normálisan lélegezni. – Hogy csináltad? – Nem volt nehéz. – Hogyhogy? – kérdezte Philip még mindig zihálva. – Az arany. – Mi az, hogy az arany? – Hát latinul az arany annyi, mint „aurum”. A szó el van rejtve az Őrzők jelmondatában. ALUMNUS AMAS SEMPER UNICUM TUA DEUS. Az ALUMNUS-ban ott az A meg az U, a SEMPER-ben az R, az UNICUM-ban pedig az U és az M. – És hát persze, az alkimisták megszállottan keresték az aranyat. – Philip egy pillanatra elhallgatott. Ekkor előttük vagy tíz méterre megláttak egy ajtót. Nyitva volt, és fény szűrődött ki mögüle. Lassan közelítették meg. Amikor a nyílás egyik oldalán elértek a falig, Laura nekitámaszkodott, és benézett úgy, hogy ne vegyék észre. A boltíves mennyezetről lelógó gyertyatartóban lobogó gyertyák világították be a termet. A túlsó végén, kis emelvényen egy legalább két méter széles pentagram állt, mellette üvegajtó, olyan, mint egy óriási fagyasztószekrény ajtaja, az üveg homályos volt a jégtől. A pentagram mellett ketten álltak, háttal az ajtónak. Hosszú fekete köpeny volt rajtuk, a csuklyáik hátra voltak vetve. A jobb oldalon álló férfi lehajolt, és igazított a fémszerkezeten. Laura már épp meg akart fordulni, hogy mondjon valamit Philipnek, amikor a lámpája kicsúszott a kezéből, és leesett a földre. Laura magában káromkodott, és megpróbált a háttérbe húzódni. – Nagyon örülök, Laura, hogy maga is csatlakozik hozzánk – szólalt meg ekkor egy ismerős hang.

Laura megremegett, egész testét átjárta a rettegés. Philip döbbenten állt mellette. Laura becsukta a szemét, teljesen elborította a felismerés fájdalma. Majdnem elsírta magát, de csak megfordult, és belépett a terembe. James Lightman meglepően nyugodt volt, mintha csak a nappalijában vagy a főutcán, egy kávézóban találkoztak volna. Kezét összekulcsolta, az egész emberből csak úgy sütött az elégedettség és önbizalom. Barna szeme csillogott a gyertyák fényében. Mellette kifejezéstelen tekintettel ott állt Malcolm Bridges, arcán árnyékok táncoltak, olyan volt, mint maga a Nagy Kaszás. – Kérem, lépjen be. A legjobbkor érkezett, Laura – mondta Lightman. Laura egyszerre volt dühös, rémült, szomorú és riadt. Amikor megszólalt, a düh kerekedett felül. – Mi a pokol ez itt? – kérdezte, egészen belevörösödve a keserűségbe. – Hogyan volt képes… Lightman rezzenéstelen arccal, halványan elmosolyodott: – Hát, magának aztán sejtenie kellett, Laura. A maga képzelőerejével… – Róla el tudtam képzelni – sziszegte ujjával Bridges felé bökve. Az csak nézte kifejezéstelen tekintettel. – De magáról, James? Miért? – Hogy miért akarnék én örök életet, Laura? Philip undorodva nézett körül, és a fejét csóválta hitetlenkedve. Lightman úgy tett, mint aki csak most veszi észre. – Ó, Mr. Bainbridge, láthatóan meg van lepve. – Nem is kicsit. Őszintén mondhatom, professzor, nem néztem volna ki magából. Lightman megvonta a vállát. – Nem lenne unalmas hely ez a világ, ha mindannyian ugyanazokban a dolgokban hinnénk? De elég is ebből. Mindkettejüknek gratulálnom kell, amiért kiállták az Őrzők próbáit. Ez csak keveseknek sikerült. Szerettem volna látni azt a dokumentumot, amely a segítségükre volt, de már nincs rá szükségem. Nemsokára befejezem a művet – mondta, és a pentagram felé mutatott. – Mint ahogy nagy okosan kiderítették, csak ma este lesz a birtokomban az utolsó szerv is. Kezdődhet a valódi munka. Laura már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Lightman felemelte a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon fontos, amit mondani akar, Laura, de kedvesem, hadd fejezzem be, amit elkezdtem. Biztos érdekesnek fogják találni. Tudják, a maguk számára többé már nem jön föl a nap. Nem tudnak visszamenni az Őrzők alagútján, és csak egyetlen másik kijárat van. Az, amelyik innen a könyvtárba vezet, de a térkép nálam van – mondta, és megveregette a mellét. – A John Milliner által készített útvonal. – Pontosan. Milliner több tekintetben is az elődöm volt.

Laura zavartan nézett. – Ja, ez a kirakós játéknak még egy olyan darabkája, amelyről nem tudnak. John Milliner nemcsak orvosprofesszor volt az egyetemen, hanem ő volt a könyvtár igazgatója is. A Bodleian főnökei voltak az elődeim a Fekete Szfinx Rendjében is, már legalább tizenkét nemzedék óta. Mi valamennyien hozzátettünk valamit az alagutaknak ehhez a hálózatához. Az én hozzájárulásom ez a zseniális hűtőház – mutatott a jeges ajtóra. – Gondolom, kiderült a rendeltetése – mondta, és elmosolyodott. – Ez meg itt a hóhér, ugye? – bökött Laura Bridgesre. – Ártatlanok vére tapad a kezéhez. Lightman fölkacagott, és mielőtt visszafordult volna Laurához meg Philiphez, Bridgesre nézett. – Ó nem, drága Laurám. Maga okos nő, de attól tartok, ebben téved. Malcolm igen tehetséges, de nem ő a gyilkos, akit keres. Ez a feladat egy másik fiatal kollegára hárult. Az évek során sok neve volt, de az egyetemen Julius Spenserként ismerik. Hivatalosan nagy tudású pszichológus, aki kirepült a fészekből, és ma Amerikában dolgozik. Legalábbis a rendőrség ezt tudja róla. Szegény öreg Monroe főfelügyelő nem jeleskedett az utóbbi időben, attól tartok… de, drága lányom, van valami, amit szeretnék elmondani erről a kollegámról. Lightman hátralépett, és egy pisztolyt vett elő a zsebéből. Egyenesen Bridgesnek szegezte, és fagyos hangon így szólt: – Malcolm, elmondaná, kérem, mi az ön szerepe ebben a lenyűgöző történetben, amelynek itt mind a szereplői vagyunk? A teremben csönd volt, akár egy sírkamrában. A forgalom, a természet, az emberek hangja nem hallatszottak le ide, a föld alá. Mintha időutazáson vettek volna részt. Ha nem látják Lightman hűtőkamráját, akár Milliner professzor vagy Newton is megjelenhetett volna. Bridges Lightmanre nézett, és lassan fölemelte a kezét. Laura látta, hogy Bridges homlokára izzadság-csöppek ülnek ki. – Micsoda? – kérdezte a fejét alig észrevehetőn ingatva. – Hogy pontosan mi… – Hát, természetesen nem szívesen vallja be… Philip már épp közbe akart szólni, amikor Lightman ránézett. – Ehhez magának semmi köze, Mr. Bainbridge – mondta, még mindig Bridgesre szegezve a pisztolyát. – Én nem… – Jaj, Malcolm, Malcolm – sóhajtotta Lightman és megrázta a fejét. – Kérem, ne húzza az időt. Kezdjük szépen az elején, jó? Majd én segítek magának. Tudja, sokkal többet tudok magáról, mint képzeli. Sok érdekes helyen vannak fölöttébb hasznos kapcsolataim. Tudom például, hogy maga ott volt a helyszínen, amikor a kollegám, Julius… nevezzük csak Juliusnak, az agyat gyűjtötte be. A rendőrség talált egy egészen apró vérmintát

magától a lány házában. Két héttel ezelőtt nálam otthon kutakodott. Érdekes, hogy egy sor beszélgetésről vannak felvételeim, amelyeket maga a megbízóival folytatott. Meglehetősen terhelő beszélgetések. Bridges kihúzta magát, és megtörten felsóhajtott. – Pontosan. – Pontosan mi? – Pontosan úgy van, ahogy mondja. Laura és Philip szemében Bridges hirtelen teljesen megváltozott. Eltűnt a sápadt tudós és a vámpírszerű gyilkos is. Olyan volt, mint egy hétköznapi ember. – Tudja, kinek dolgozom – mondta szemét Ligthmanre szegezve. – A maga adójából fizetnek. És ha valóban lehallgatta a beszélgetéseimet, amit kétlek, akkor tudja, hogy a Millbankra futnak be. Azért voltam a halott lány házánál, mert azt reméltem, el tudom kapni Spensert. Megpróbáltam megmenteni a lány életét, de későn értem oda… láttam, amint megcsonkítja… és most azért vagyok itt, hogy megakadályozzam a terve kivitelezését. Lightman fagyosan rámosolygott, és Laura észrevette, hogy az arca már nem ragyog olyan magabiztosan. – Szórakoztató ötlet, Malcolm – mondta Lightman. – Az ifjonti önteltség, istenem, mennyire csodálom! De azt hiszem, kicsit elkésett, barátom. Persze korábban sem tehetett volna sokat, hogy megállítson minket, hiszen semmi sem történt, nemde? Julius igen profi módszerekkel dolgozik, és mit gondoltak volna a felettesei, ha azzal állít be hozzájuk, hogy a titokzatos módon eltűnt főkönyvtáros valójában egy okkultista csoport feje, aki egy véres rítus során keresi a sátán szövetségét? És most, épp, amikor itt beszélgetünk, Julius arra készül, hogy begyűjtse az utolsó darabot is. Szóval nálam van az előny. Bridges nem szólt semmit, lassan leengedte a kezét. – Ezt ne tegye. Azt hiszem, jobb, ha szépen a magasban tartja – kiáltott rá Lightman, és újra rászegezte a pisztolyt. Bridges engedelmeskedett. – És most – fordult oda Lightman Laurához és Philiphez –, lehet, hogy maguk azt hiszik, hogy én egy törékeny öregember vagyok, de kérem, ne is fontolgassák, hogy felülkerekednek rajtam. Kiváló lövész vagyok, és sokkal jobb erőben, mint gondolnák. – Nagy levegőt vett. – Megkérem önöket, hogy üljenek le – és a pisztollyal a pentagram felé mutatott. Laura előrelépett, és szúrós tekintettel nézett Lightmanre. – James, nem gondolja, hogy túlment minden határon? Lightman visszanézett rá, és valami különös szánakozás volt a pillantásában. – Ugye, Laura, maga valóban nem érti? Ez nem játék. Ez nagyon, nagyon komoly dolog. Az utóbbi tíz évet az életemből azzal töltöttem, hogy a legapróbb részletekig előkészítsem ezt a folyamatot, és ma következik el a beteljesedés, a csúcspontja mindannak, amit csináltam. Nem fogom engedni, hogy maga közbelépjen. Nem, nem, tegye csak, amit

mondtam – szólt, és átfogva Laura vállát, keresztülvezette a termen. Laura dühödten lerázta magáról Lightman kezét. – Nem tudom elhinni magáról – sziszegte. Philip karon fogta Laurát, miközben Lightman az emelvényhez terelte mindhármukat, amelyen a pentagram állt. A földön egy szerszámosdoboz feküdt. Lightman felnyitotta a tetejét, egy csavarkulcs, néhány csavarhúzó és mindenféle csípőfogó, szegecs és pánt volt benne, meg kötél jócskán. Kivett egy darab kötelet, és gyors mozdulatokkal három, nagyjából egyforma hosszúságú darabra vágta. – Üljön le – mondta, és a pisztolyt Bridges lapockájához szorította. Philip levette a hátizsákját, és odatette maga mellé, mielőtt leült volna a kőpadlóra. Lightman, a pisztolyt mindvégig rájuk szegezve, megkerülte a pentagramot. Philip hátizsákját messzire elrúgta, aztán leguggolt, és kétszer rátekerte a kötelet Bridges csuklójára, majd a pentagram alsó keresztrúdjához erősítette. Szorosan meghúzta, a kötél belevágott Bridges húsába, amitől az feljajdult. Ugyanezt tette Philippel, és végül Laurával is, talán őt kicsit kevésbé erősen kötözte meg. Miután befejezte, fölállt, és előrement a pentagram elé. Izzadt, és látszott rajta, megerőltető volt számára a művelet. – És most sok dolgom van – jelentette ki. Laura undorodva elfordult. – Tudja, ugye, hogy hiábavaló, amit csinál? – szólalt meg Bridges halk, de tekintélyt parancsoló hangon. – Csak nem, Mr. Bridges? Gondolom, magának van némi fogalma arról, mi történt eddig. Nem önhitt dolog hát ezt mondani? – Nem, nem az. Hiába tesz bármit is. Lightman arcát hirtelen a düh borította lángba, Laura még soha nem látta ilyennek. – Ne bosszantson fel, Malcolm. Maga igencsak kényes helyzetben van, és bár mindenképpen meg fog halni, vannak ennek olyan módszere is, amelyekre jobb nem gondolni. Barátom, Julius kezeskedik ezért. – A varázsige hamisítvány. Laura és Philip döbbenten meredt Bridgesre. – Csak nem? – kérdezte Lightman. – Attól tartok, igen. Charlie Tucker megtudta, maga mire készül, és igen bölcsen megváltoztatta a dekódolt szöveget. Túl korán ölte meg, professzor. Lightman nem reagált, csak mereven bámul Bridgesre. Amikor megszólalt, különösen fakó volt a hangja. – Nem én ölettem meg Tuckert. – Mindegy, bárki volt is az, kivonta a forgalomból, így aztán maga nem tudja használni a varázsigét. Ezzel egy tündért sem lehet megidézni, nemhogy Mefisztót. Lightman szeme egészen elsötétült a dühtől. – Gondoljon, amit akar,

Malcolm – vetette oda gúnyos mosollyal. – Gondolom, csak az utasításoknak megfelelően jár el. Mi is az a hetvenkettes technika? Már látom is a kiképzési kézikönyvet… „Az ellenfél megfélemlítésének megkísérlése, potenciálisan fenyegető, de hamis információval.” Nyilvánvaló. Bridges csak megvonta a vállát. – Rendben… várhatunk. – Valóban? – mordult fel Lightman, és egy lépést tett Bridges felé. – Talán mégsem – mondta, és Bridges fejére célzott. – Nem! Ne! – kiáltott fel Laura, mire Lightman az ő arcuk előtt kezdett hadonászni a pisztollyal. – Jaj, ha tudnák, micsoda szánalmas látványt nyújtanak maguk itt hárman! – kiáltott föl kacagva. – Szórakoztató hármas. – Hallgasson már el, James – vágta oda Laura a dühtől remegő hangon. – Ha valaki szánalmas… az épp maga. Elment az esze. Lightmanen látszott, hogy megrázta az iménti közlés, de meglepően gyorsan magához tért. Leguggolt Laura elé, a nő érezte a leheletét az arcán. – Ugye, még csak nem is gyanakszik, drága leányom? – Maga ne mondja nekem azt, hogy drága leányom. – Jól van akkor, Laura – mondta Lightman és fölemelte a kezét. – Jól van. De megismétlem… ugye, még csak nem is gyanakszik? – Mire? – kérdezte vissza Laura. – Mi a fenéről beszél? Lightman elmosolyodott. – Hát természetesen az utolsó áldozat személyéről. Beletelt kis időbe, míg Laura felfogta Lightman szavait. – Aha, érti már – mondta Lightman fagyos hangon, de a mosoly még mindig ott játszadozott a szája szögletében. – A lányát… – az órájára pillantott – Julius negyvenöt perc múlva megöli, majd gondosan eltávolítja a máját, és idehozza, ahol a többi szervet is tároljuk – mondta, a hűtő felé bökve a fejével. Laura úgy érezte magát, mintha jeges szél fújt volna, és az fojtogatná. Meg sem tudott szólalni, csak azt észlelte, hogy Philip megpróbálja kiszabadítani magát a kötél szorításából, és odaugrani hozzá. – Ugyan, ugyan, Mr. Bainbridge – szólalt meg Lightman kedvesen. – Csak nem gondolja, hogy elengedem? Ha tehetnék, mindketten széjjeltépnének engem, tudom… Milyen ironikus, nemde? Gyűlölnek azért, mert feláldozom a kislányukat az örök élet esélyéért, de engem megölnének… ha tudnának, ugye? Laura szája megmerevedett, nyelni sem tudott. Agyában egymást kergették a gondolatok. Joanna egyedül van otthon Woodstockban, és Julius Spenser beoson a hátsó ajtón… Philipnek le volt hunyva a szeme, ajkait szorosan összepréselte. Ő sem tudott megszólalni a rettegéstől és a dühtől.

– Gondolom, csodálkoznak, miért nem tudta Monroe, hogy az utolsó célszemély Joanna. – Senki sem válaszolt, így aztán folytatta: – Bár a mi jó főfelügyelőnk egy tuskó, ez most mégsem egészen az ő hibája volt. Jo… hívhatom így? Jo ugyanis a mostohaapja nevét használja, a Newcombe-ot, maga csak tudja, Laura, hogy a hivatalos papírokon így szerepel, tehát ez áll az egyetemi kartonján is, és természetesen ezt használta a pszichológiai teszteknél is. Szegény jó Monroe-nak fogalma sem volt minderről. – Látszott, nagyon meg van magával elégedve. Bridges hatalmasat sóhajtott, és Lightman figyelme felé irányult. – Ismétlem, professzor úr, hiábavaló mindez – mondta, de szavaival nem ért el semmilyen hatást. Lightman ekkor hirtelen Bridges fejének szegezte a pisztolyt. Látták, hogy az öregembernek remeg a keze, és Laurának eszébe jutott, amikor egy héttel korábban meglátogatta Lightmant a könyvtárban… Felrémlett előtte a csuklóerősítő szerkezet, amellyel Lightman az ízületi fájdalmait próbálta csökkenteni. De nem tehetett semmit, annyira szorosan meg volt kötve a keze, hogy az ujjait is alig érezte. Lightman áttette a másik kezébe a pisztolyt, és megrázta azt, amelyikben addig tartotta. – Tudja, Malcolm – mondta, és hangja alig észrevehetőn remegett –, fáraszt, hogy állandóan ismétli önmagát. – A fegyvert lassan Bridges homlokához emelte. Lassan, szinte érzékien mozgatta az arca előtt, megérintette az állát; fehér lett, ahol a bőréhez hozzáért. – Milyen esendők is vagyunk mindannyian, nemde? – suttogta. Pár centiméterrel áldozata mellkasa fölött állt meg a pisztoly csövével, majd végighúzta a karjai előtt, aztán tovább, a lágyéka fölött habozott pár pillanatig. Aztán végig a két lábán. A térdénél ismét megállt, és újra felsóhajtott: – Mennyire törékeny! Malcolm Bridges szemébe nézett, és meghúzta a ravaszt. A hangot, mielőtt elhalt, visszaverték a kőfalak. A golyó szétroncsolta Bridges térdét, a férfi felüvöltött, görcsbe rándult a teste. Lightman arca akár egy kifejezéstelen maszk: csak nézte Bridges vonagló testét, majd odafordult Laurához és Philiphez. Mindketten megbénultak a sokktól. Bridges vére ráfröccsent Laura arcára. – Sok még a dolgom – közölte Lightman gépiesen, majd épp megfordult, amikor felharsant John Monroe főfelügyelő hangja. Monroe két rendőr kíséretében állt az ajtóban. A rendőrökön sisak és golyóálló mellény volt, és Lightman fejére céloztak géppisztolyaikkal. – Ne mozduljon! Tegye le a fegyvert! – üvöltötte Monroe. Lightman tudomást sem vett róla, lépett egyet, megragadta Laurát a hajánál fogva, és a pisztolyt a nő jobb halántékához szorította. – Azt hiszem, inkább maguknak kellene letenni a fegyvert – mondta. – Utálom a fejetlenséget.

Laurának sebesen száguldottak a gondolatai, de nem hagyta, hogy úrrá legyen rajta a pánik, mert ez nem segít rajta, és semmiképpen sem segít Joannán. És az a legfontosabb. Monroe és a két rendőr közelebb lépett, mire Lightman válaszul még erősebben nyomta a fegyver csövét a halántékához. És akkor hirtelen eszébe jutott, mit kell tennie. Amilyen gyorsan és erősen csak tudta, megfordította a fejét, és a közvetlenül mögötte levő pentagram fémrúdjához préselte magát. Elöntötte a fájdalom, de Lightmannek még jobban fájhatott, mert az ujja a fémrúd és Laura feje közé szorult, az ízületi gyulladásos kezével fogta ugyanis Laura haját. Lightman felüvöltött. Megpróbálta kiszabadítani a kezét, és közben elvesztette az egyensúlyát, a pisztoly pedig kicsúszott a kezéből. A rendőröknek egyéb sem kellett, két lövés dördült. Lightman mellét érték a találatok. Az öregember végigvágódott a földön. Monroe egy szemvillanás alatt ott termett, és amikor odaért a pentagramhoz, még két rendőr futott be a terembe. – Jones, itt az elsősegélyláda? A rendőr bólintott, a másik pedig Lightmanhez futott. – Őt lássák el – mutatott Monroe Bridgesre. – Vigyék föl, és mihelyt lesz térerő, hívják a mentőket. – Laurához és Philiphez fordult: – Maguk jól vannak? Laura arca véres volt, és remegett a keze. – Joanna… mentsék meg Joannát – dadogta. – Micsoda? – meredt rá Monroe döbbenten. – Ő az utolsó célpont – szólalt meg Philip remegő hangon. – A lányunk. Woodstockban van a házamban. A gyilkos már elindult hozzá. Monroe villámgyorsan reagált. – Harcourt, Smith – üvöltötte a két rendőrnek, akik vele együtt érkeztek. Az egyik a bejáratnál őrködött, a másik pedig a fagyasztó ajtaját nézegette. – Azonnal induljanak! Mi a cím? – fordult Philiphez. – Somersby Cottage, Ridley Street. A főutcából nyílik, két utcára a postától. – Menjenek! – kiáltotta Monroe. – És minden egységnek: rendkívüli elővigyázatosság! A gyanúsított igen veszélyes, és fegyver van nála. – Ezután odament a pentagramhoz, és elvágta a köteleket. Laura és Philip felugrott, a csuklójukat dörzsölgették. – Ki kell jutnom innen – motyogta Laura a félelemtől és a sokktól remegő hangon. – Hadd intézzük ezt mi, Laura – mondta Monroe. – Szó sem lehet róla! – kiáltotta Laura, és elindult az ajtó felé. Monroe és Philip utána. Közben Philip észrevette, hogy Bridges megpróbál felülni. Jones bekötötte a térdét, és oxigénmaszkot rakott az arcára.

Monroe vezette őket, balra fordult egy folyosón, amelynek a mennyezetét kristályok világították meg. – Hogy jutottak be? – kérdezte Philip futás közben. – Barátunknak, Malcolm Bridgesnek köszönjék – felelte Monroe. Beletelt jó pár percbe, míg felértek. Monroe-nak nemegyszer meg kellett állnia, hogy ellenőrizze Bridges térképét. Az alagút mindenfelé kanyargott, és folyamatosan emelkedett. Kimerítő út volt, de egyetlen pillanatot sem vesztegethettek. Menet közben egyszer csak Monroe látta, hogy már van térerő. – Harcourt? Már úton van? Jó. Minden egység Woodstock felé tart? – lihegte. – Rendben, figyeljen, a gyanúsított egy bizonyos Julius Spenser. Közben Smith keresse a nyilvántartóban. Igen képzett gyilkos. És biztos jól fel van fegyverkezve. – Monroe-nak belenyilallt az oldalába. Újra le kell járnom az edzőterembe, futott át az agyán. – Amilyen hamar csak lehet, ott leszünk. Míg odaérek, Jenkins őrködik, már ő is úton van. Befordultak egy sarkon, és majdnem nekimentek egy súlyos tölgyfa ajtónak. Nyitva volt, fény szűrődött ki rajta. Monroe ment elöl, Laura és Philip szorosan a nyomában. Ott álltak Lightman irodájában. Az íróasztal két oldalán egy-egy lámpa világított, a szoba sarkai árnyékban maradtak. Az ismerős csecsebecsék és műkincsek a polcokon most félelmeteseknek tűntek, mintha mindegyik a saját gonosz titkát rejtegetné. Alig néztek körül, átrohantak a szobán a két rendőr mellett, és pár pillanat múlva már kint is voltak a hűvös éjszakában. Monroe kocsija ott állt a könyvtár főbejárata előtt. Philip és Laura beugrott a hátsó ülésre, a felügyelő meg a volán mögé, és gázt adott. Végigszáguldott a Parks Roadon, észak felé, Woodstock irányába. Épp akkor állt meg egy mentőautó a könyvtár főbejáratánál, amikor visszanéztek. 45. FEJEZET Woodstock, március 30., éjfél A ház majdnem teljesen sötét volt, amikor a Remete a fekete Toyotával megállt a kocsifelhajtón. Lekapcsolta a fényszórót, és a ház régi kőfalát nézegette. A konyhában égett a villany, sápadt csóvát vetve az ablak alatti útra meg a pázsitra. Tudta, csak Tom és Joanna van a házban. Három órával korábban végignézte, amint Laura és Philip belép a Trill Mill-patak föld alatti szakaszának bejáratán, aztán találkozott a Mesterrel, és csak utána ment Joanna elé a kollégiumhoz. Figyelte, ahogy a lány a barátjával együtt tíz óra negyvenötkor kilép az épületből, majd követte a kocsijukat Woodstockig. Nézte, ahogy bemennek a házba, majd egy közeli parkban

állította le a kocsit, hogy ott töltse a várakozás idejét. És most kész arra, hogy véghezvigye a feladatát. Ez lesz az utolsó kellék, Joanna Newcombe mája. Ha ezzel kész, sietősen Oxfordba megy, és ott fog állni a Mester mellett, amikor elvégzik a szertartást. Reggelre elkészül a Nagy Mű. A Remete elfordította a konyhahajtó gombját, de zárva találta. Letette a hűtőládát a földre, nejlonruhájának egyik zsebéből elővett egy hosszú, tűszerű szerszámot, és becsúsztatta a zárba. Pár pillanat, és már nyitva is volt, a Remete pedig belépett a házba. Hangokat hallott az egyik szobából. Aznap korábban már járt itt, ismerte a ház alaprajzát. Átosont a sötét ebédlőn, a mögötte levő folyosóra vezető ajtóhoz. Óvatosan kinyitotta, de ebben az ócska házban minden recsegett, ropogott, nyikorgott. A hallban már kivehetőbb volt a szemben levő nappaliból kiszűrődő tévé hangja. Bal felől egy csigalépcső indult el felfelé. A Remete végigment a hallon. A nappali ajtaja nyitva volt, de épp csak résnyire. Belökte. A szobában félhomály volt. Az ajtó melletti sarokban égett egy lámpa, egyébként csak a televízió volt az egyetlen fényforrás. Nagy szoba volt, a Remetét legalább hét méter választotta el a kanapé hátától. Joanna és Tom egymás mellett ültek a kanapén, belefeledkeztek valami régi, feketefehér filmbe. Egy vonatablakban csókolózott egy pár, és gőz szállt fel körülöttük. Az órájára nézett. Itt az idő, gondolta. A hűtőládát igen óvatosan rakta le a földre, nesztelenül elővette a szikét, és kinyitotta az ördögien éles pengét, amely megcsillant a fényben. Egy óvatos lépést tett előre, készen arra, hogy átrohan a szobán, de ahogy egyet lépett, megreccsent az egyik régi padlódeszka. Joanna és Tom hátrafordult. A Remete gyors volt, ám Jo és Tom még gyorsabb. Felpattantak, még mielőtt az üldözőjük egyet léphetett volna. Joanna visított, és Tom mögé bújt, akinek krikettütő volt a kezében. A Remete meg sem állt, elindult feléjük, kezében a szikével. A fiatalok a falig hátráltak, Jo arca hamuszürke volt, tekintete tompa. Tom ekkor lesújtott a Remetére. Eltévesztette, az pedig szinte természetfeletti gyorsasággal megkerülte őket. Joanna megint visított, megragadta Tom ingét, el is szakította. Az ajtó felé hátráltak. A Remete türelmetlenül felmordult, és ismét megindult feléjük. Tom megint ütött, ezúttal eltalálta a Remete kezét. A gyilkos felüvöltött, a szike leesett a földre. A két fiatal nyert egy másodpercet, azalatt kirohantak a hallba. Jo az első ajtó kilincsét rángatta, de az be volt zárva. Szinte állatias üvöltéssel szitkozódott. – Menj föl! – üvöltötte Tom, és maga előtt lökdöste a lányt. Ő is akkor kezdett a lépcső felé hátrálni, amikor a Remete kilépett a nappaliból.

Most a bal kezében volt a szike, a jobbja bénán lógott az oldala mellett. Joanna a lépcsőhöz rohant, Tom is szorosan ott volt mögötte. Kettesével vették a lépcsőfokokat. Közben Tom megint a Remete felé sújtott, aki ügyesen hárította az ütést, amely a lépcső korlátján és a falon landolt, még a vakolat is lejött egy darabon. – A hálószobába! – kiáltott oda Joannának, amikor felért a fordulóra. A Remete még egyszer megindult, és Tom ismét felé sújtott. Ezúttal a vállát érte, de csak alig vetette vissza a mozgásban. A fiú a következő ütést is elvétette, az ütő beakadt két korlát közé, és kicsúszott a kezéből. A másodperc tört része alatt, mielőtt elkezdett futni, Tom a Remete szemébe nézett, és nem látott mást, csak a saját halálát. Joanna már a hálószoba ajtajában volt, amikor Tom odaért. Nagyon gyors volt, de a Remete csupán egy lépéssel maradt el tőle. Tomnak is sikerült beugrania a szobába, bevágta az ajtót, de a támadója teljes erőből nyomta befelé. Tom és Joanna a másik oldaláról próbálkoztak ugyanezzel. – Reteszeld be! – kiáltotta Tom, miközben egész testével nekifeszült az ajtónak, s Joannának sikerült eltolnia a reteszt. Joanna már-már hisztérikusan remegett, a szeme vadul csillogott, arcából kifutott a vér. A Remete dörömbölni kezdett az ajtón, a súlyos fémből készült hűtőládával verte hihetetlen erővel. Az ajtó megrepedt, Tom látta a fémet megcsillanni a hasadékban. Jo visított és az ablakhoz rohant. – Kifelé! – kiáltotta Tom. – Menj, ugorj le, mindegy, csak ki innen. – De… – Menj már! Joannának annyira remegett a keze, hogy alig bírta kinyitni az ablakot. Abban a pillanatban sikerült neki, amikor az ajtó betört. Egy nejlonba burkolt kéz a retesz után matatott. Tom felkapta az első tárgyat, ami a keze ügyébe került. Egy üvegváza volt az ajtó melletti polcról. Odavágta a Remete gumikesztyűs kezéhez. Jól célzott, a támadója felüvöltött, és visszahúzta a kezét. Tom is az ablaknál volt már, amikor a Remete berúgta az ajtót. Tudta, hogy elszalasztotta az alkalmat, megváltoztak az asztrológiai körülmények, de most már a puszta düh és a bosszúvágy vezérelte. A földre dobta a hűtőládát, és utánuk vetette magát. * Amikor Monroe befordult a főutcáról a Ridley Streetre, már három rendőrkocsi állt a ház előtt, lekapcsolt villogóval. Ő is lekapcsolta a lámpát, és lassan gurult előre. Laura és Philip négy kommandóst pillantott meg teljes fegyverzetben,

amint lassan lopakodnak a ház mellett. Ketten előrerohantak, a másik kettő fedezte őket. – Nekem be kell mennem – kiáltotta Laura, és már azelőtt kinyitotta az ajtót, hogy a kocsi megállt volna. Monroe nagyot fékezett, és hátrafordult. – Nem, Laura – mondta, és megfogta a nő karját. – Megőrült? Az én embereim mennek be… és ha maga megzavarja… Laura elrántotta a karját. – Ha azt hiszi, hogy… Philip megérintette Laura vállát. – Ha bemegy, megölhetik! – üvöltötte most már Monroe. – Ráadásul maga miatt meghalhat a lánya is… gondolkozzék… ezt akarja? Laura hirtelen mintha megbénult volna, a kezébe temette az arcát. – Édes jó istenem – nyögte. Philip átölelte. Monroe kiugrott a kocsiból, és a legközelebb álló rendőrautóhoz futott, ahol Smith beszélt a rádióba. Monroe már épp kezdte volna neki mondani, hogy a házat a másik oldalról kellene megkerülni, amikor egy nagy csattanás a hálószoba ablakába vonzotta a tekintetüket. Hallották, hogy valami eltört a lakásban, majd egy éles sikolyt. – Jenkins, jelentést kérek! – üvöltötte Monroe a telefonjába. Semmi válasz. – Smith, utánuk, itt a ház mellett! – adta ki a parancsot Monroe. Elővette a fegyverét, és a ház hátsó bejárata felé futott. Ahogy odaértek, akkora erővel, hogy szinte kifordult a sarkából, kivágódott az egyik emeleti ablak. Laura kipattant Monroe kocsijából, és futásnak eredt, még mielőtt Philip föl tudta volna tartóztatni. Fölnézett az emeletre, és meglátta Joannát az ablakban, ahogy megpróbálja magát felhúzni a párkányra. Ekkor három lövést hallottak bentről, a házból. Laura egy pillanatra lehunyta a szemét. Amikor újra kinyitotta, Joanna már nem volt az ablakban. A Remete arccal a föld felé feküdt a hálószoba előtt, a folyosón. Olyan volt, mint egy vörösbe és fehérbe öltöztetett próbababa. A csuklyája hátul bíborszínű volt, két nagy lyuk tátongott a lapockái között. Mindenfelé faforgács hevert, a behorpadt hűtőláda az ajtóban, az oldalán feküdt. Tom és Joanna épp Monroe-val beszélt, amikor Laura és Philip beért a házba. Laura odarohant, és átkarolta a lányát. Philip Tom vállára tette a kezét. – Jól csináltad. – Egy ütő olykor bizony jó szolgálatot tesz – felelte Tom, kicsit remegő hangon. Philip értetlenül nézett rá. – Egész este az ölemben volt a krikettütőm, a betörés után nem akartam kockáztatni.

– Remek – mondta Philip mosolyogva, odalépett Joannához és Laurához, és megcsókolta a lánya könnyáztatta arcát, majd mindkettejüket magához ölelte. – Ilyen egy boldog család – jelentette ki. 46. FEJEZET Los Angeles, két nappal később A sportos vászonnadrágot és kalapot viselő, magas, vékony férfi szikrázó kaliforniai reggelre lépett ki a házból. Csönd volt a parton. Átvágott a Venice Beach-i sétányon a parthoz, mezítláb lépdelt a meleg homokban. Megállt, és visszapillantott a vakító fehérre festett nagy parti házra, majd leült a homokba és az óceánt nézte. Megcsörrent a mobilja, SMS-t kapott: „Feladat végrehajtva, az utolsó lány megmenekült. Halott a mester és a szolgája is. Örök boldogságot, Bradwardine.” Charlie Tucker elmosolyodott. Nem volt könnyű megrendezni Londonban a saját halálát, de mint az Őrzők vezetője, sok segítségre számíthatott. A „gyilkosságnál” helyszínelő rendőrök és mentők egytől egyig a közösség hűséges tagjai voltak. Remek munkát végeztek; mire ő épp kezdte megszokni a kaliforniai napsütést, már az üres koporsó elhamvasztását is megszervezték. Charlie sajnálta, hogy Laurát veszélybe sodorta, de mint ahogy a neki hagyott DVD-n is jelezte, már úgyis nyakig benne volt a rejtély kibogozásában. Charlie sokat köszönhetett a 21. századi Bradwardine-nak, ez volt ugyanis a fedőneve legbizalmasabb barátjának és társának, egy másiknak az Őrzők közül, Malcolm Bridgesnek. Az ő feladata volt a legveszélyesebb. Az MI5 telepítette Oxfordba, hogy megfigyelje az ott folyó okkult tevékenységet, éppúgy, ahogy közel három és fél évszázada John Wickinst megbízták Cambridge-ben, hogy tartsa szemmel Newtont. Charlie pedig azt tette, amit az Őrzők évszázadokon át: figyelt és várt, barátságokat kötött és közbeavatkozott, anélkül hogy felhívta volna a figyelmet arra az ősrégi szervezetre, amelynek tagja volt. Bradwardine/Bridges tájékoztatta őt mindenről. Tudott Lightmannek a szó szoros értelmében vett föld alatti tevékenységéről. A professzor is hasonló taktikát követett, mint ő, megrendezte a saját eltűnését, még tanúkat is szerzett, akik látták, amikor elrabolták. Charlie arról is tudott, hogy Philip és Laura lementek a labirintusba. Az óceán túlpartjáról nem segíthetett, csak remélte, hogy elegendő információt adott nekik. Most már azt is tudta, hogy Joanna megmenekült, és hogy Lightman és Spenser halott.

Sóhajtva benyúlt a zsebébe, és elővette a rubintgömböt, amelyet mindenhová magával vitt. Feltartotta a fény felé, és elnézte, ahogy a spirálalakban bevésett apró hieroglifákon átsüt a nap. Amikor visszarakta a gömböt a zsebébe, a tiszta kék óceánt látva úgy érezte, elégedett a világgal. A SZERZŐ UTÓSZAVA A NAPÉJEGYENLŐSÉG természetesen regény, ám a történet számos tényszerű elemet tartalmaz. Oxford a föld felett csodás város, de döbbenetes föld alatti titkok őrzője is egyben. Bár arra nincs bizonyíték, hogy sátánista rítusok céljára is használták, a Bodleian Könyvtártól kiindulva valóban egy labirintus húzódik a föld alatt. Létezik a Trill Mill-patak is, gyerekkorában T. E. Lawrence valóban járt erre, és az is igaz, hogy az 1820-as években találtak itt egy bárkát, két Viktória korabeli ruhás csontvázzal. Hypatia „nem akármilyen csaj volt”, mint ahogy Charlie mondta. Az 5. században élt Alexandriában, ő volt a könyvtár őrzője. Kr. u. 415-ben a keresztény csőcselék meggyilkolta, mert boszorkánynak tartotta. A könyvtárban valóban számos alkimista titkot őriztek, amelyek elpusztultak aznap éjjel, amikor Hypatiát meggyilkolták. Isaac Newton valóban a történelem legnagyobb tudósa, de szenvedélyesen foglalkozott az alkímiával és az okkult tanokkal is. Amikor 1727-ben meghalt, hermetikus anyagokból álló, hatalmas könyvtárat hagyott hátra. Valóban igen kellemetlen ember volt, és ismeretes, hogy elég messzire ment a fekete mágia gyakorlásában. Meggyőző bizonyíték van arra, hogy homoszexuális viszony fűzte a nálánál huszonkét évvel fiatalabb svájci természettudóshoz, Nicholas Fatio du Duillier-hez, aki 1689 és 1693 között együtt dolgozott Newtonnal alkimista kísérletei során. Ezek alatt az évek alatt Newton népszerűségében sütkérezett, ám később a rózsakeresztesekkel és más misztikus csoportokkal került kapcsolatba, és az angol tudományos közösség kivetette magából. Neve szinte teljesen feledésbe merült. Az okkultista közösségben Newton valóban az Isaacus Neuutonus nevet használta, és ha nem akarta, hogy utazásai során felismerjék, Mr. Petty néven jelentkezett be. 1693-ban ideg-összeroppanást kapott. Ennek okai nem világosak, de annyi bizonyos, hogy alkímiai kutatásai zsákutcába jutottak, és rájött, soha nem fogja tudni a Principia Mathematica párjául megírni a másik tanulmányt, a Principia Chemicumot, amelyben az atomi világ természetét fejtegeti. Miután felépült, hátat fordított a tudományoknak, elhagyta Cambridge-et, és minden kapcsolatot megszakított az okkultizmussal.

1693-ban Fatióval elmérgesedett a viszonya, és sikerült megszabadulnia a fiatalember romboló hatásától. Newton Trinity College-beli laboratóriumában 1677-ben tűz pusztított, megsemmisült számos értékes dokumentum, de arra nincs bizonyíték, hogy ehhez John Wickinsnek bármi köze lett volna. Wickins több mint két évtizeden át ténylegesen a szobatársa volt Newtonnak. Segített neki a legelső alkímiai kísérleteinél, 1683-ban azonban összeütközésbe került vele, az is lehet, hogy épp Newton fekete mágia iránti érdeklődése miatt, és örökre elhagyta Cambridge-et. Newtonnal életében már nem találkozott többé. Isaac Newton és Robert Hooke ki nem állhatták egymást, nemegyszer majdnem össze is verekedtek. Hooke valóban nyomorék és alacsony volt, és az is igaz, hogy Newton írt neki egy levelet, amelyben közli, hogy ha ő, Newton valami értékes dolgot elért a pályáján, az azért volt, mert óriások vállára állt. Robert Boyle is buzgó alkimista volt, foglalkozott az okkult tudományokkal, számos közös ismerőse volt Newtonnal. Az ír arisztokrata családból származó tudósnak tizenhárom testvére volt, és majdnem az egész életét Oxfordban töltötte. Liam Ethwiche, Newton említett életrajzírójának neve anagramma.

A TÉNYEK A FIKCIÓ MÖGÖTT A NAPÉJEGYENLŐSÉG természetesen fikció, ám a történet egyes elemei tényeken alapulnak. Íme néhány ezek közül, és a mögöttük rejlő igazság. Alkímia Az alkímiát a modern kémia ősének tartják. Évezredek óta gyakorolják, a mai napig vannak követői. Gyökerei egyesek szerint az őskorba nyúlnak vissza, állítólag Mózes is foglalkozott vele, de ez minden bizonnyal túlzás. Azt tudjuk, hogy az alkímia legalább kétezer éves múltra tekint vissza, mert az ókori Kínából és a Theophilus püspök által az 5. század elején szinte teljesen lerombolt Alexandria városából fennmaradtak a korai alkimisták feljegyzései. Az ókori kínaiak között szintén találunk alkimistákat, a puskaport is már évszázadokkal azelőtt gyártották, hogy a nagy 13. századi filozófus, Roger Bacon ismét feltalálta. A kínaiak feljegyezték alkimista praktikáikat, amelyeket kísérleti nyulaikon – elítélt bűnözőkön – gyakoroltak. Az alkimisták hittek benne, hogy egy nap majd megtalálják a Bölcsek Kövét, azt a varázslatos anyagot, amelynek segítségével minden közönséges fémet arannyá lehet változtatni. Ez a csalóka cél lebegett a szeme előtt annak a sok ezer férfinak és nőnek, akik hosszú éveken át görnyedtek sötét és nyirkos laboratóriumokban munkálkodva. Az alkimisták őszintén hittek abban, amit csináltak, nem egy közülük valóságos megszállottja lett a mesterségnek. Carl Jungot, a nagy pszichológust is lenyűgözte az alkímia, és felismerte, hogy az alkimisták mesterkedései a laboratóriumokban valójában afféle vallásos megszállottsághoz köthető rítusok. Az alkimisták, miközben a közönséges fémeket arannyá próbálták változtatni, lényegében a saját pszichéjüket, vagyis a lelküket akarták átlényegíteni. Ez kicsit hasonló bármelyik vallási folyamathoz, amelynek során a beavatott megkísérli elérni a tökéletességet, vagyis önmagában meglelni az aranyat. Az alkimisták csak részben voltak tudatában törekvéseik eme aspektusának, de azt tudták, hogy szellemüknek tisztának kell lennie céljuk eléréséhez, sokan közülük éveket töltöttek a felkészüléssel. Egyes okkultisták a mai napig állítják, hogy az alkímia valódi tudomány, és megpróbálnak párhuzamot vonni az alkímia és a szubatomi világot leíró modern kvantummechanika között. Valójában azonban a kettő között semmiféle kapcsolat nincs. A kvantummechanika szigorú tudomány, közel egy évszázados kísérletezés támasztja alá, míg az alkímia azon a hamis eszmén alapul, hogy az átváltozást egy olvasztótégelyben el lehet érni. De ami a legfontosabb, a kvantummechanika valóságos, megfogható

technológiákat adott az embernek, mint például a lézer, a televízió és a mikroelektronika, az alkímia viszont teljességgel szubjektív, és semmiféle logikai megalapozottsága nincsen. Az alkímiát meglehetősen bonyolult még tanulmányozni is, mert módszerei nagymértékben függtek az egyéntől. Minden egyes alkimistának saját módszere volt a Bölcsek Kövének vélt valami megtalálására. A tárggyal foglalkozó legkorábbi ismert dokumentumokat Alexandriában őrizték. A könyvtár pusztulását túlélő kéziratok alapján a 7–8. századi arab filozófusok továbbfejlesztették az alkímia tudományát. Ez a tudás a 11. század körül került át Európába, és csakhamar népszerű lett az egész kontinensen. A 16. századra gazdag, de hiszékeny kereskedők és az európai nemesség százával alkalmazta az utazó mágusokat. Számos alkimista írt könyvet az általa alkalmazott fogásokról, ám bizonyos kódokkal vagy a költői nyelv használatával szándékosan homályba burkolták a lényeget, nehogy a többi alkimista utánozhassa módszereiket. A nagy titkolózás másik oka az volt, hogy el akarták fedni teljes sikertelenségük tényét. IV. Henrik angol király 1404-ben főbenjáró bűnnek nyilvánította az alkímia gyakorlását, mert úgy vélte, ha sikerül valakinek fémből aranyat csinálnia, az megzavarja a status quót, azaz felborítja a fennálló pénzügyi rendszert. Később azonban I. Erzsébet királyné éppen abban a reményben alkalmazott alkimistákat, hogy gyarapítsa a királyi kincstárat. Az egyik kegyeltje John Dee, a tehetséges természettudós és okkultista volt. Az alkimistáknak azért nem lehetett reményük sem a sikerre, mert az anyagot csupán egy kemence és közönséges vegyszerek segítségével próbálták meg átalakítani. Ez csak napjainkban lehetséges az atomreaktorokban, ahol a nagy atomokat a maghasadásnak nevezett folyamat során alakítják át kisebb részecskékké. Bár ma már lehetséges más fémekből aranyat előállítani, az ehhez szükséges energia mennyisége (és így a költség is) jóval nagyobb, mint a folyamat végén létrejövő arany értéke. Az alkimisták igen egyszerű módszerekkel dolgoztak. Általában úgy kezdték, hogy egy mozsárban három anyagot elegyítettek – egy fémércet, jobbára nyersvasat, egy másik fémet (a leggyakrabban ólmot vagy higanyt), és egy szerves eredetű savat, általában gyümölcsből vagy zöldségből nyert citromsavat. Ezeket akár hat hónapon át is őrölték, hogy jól összekeveredjenek, majd az elegyet egy olvasztótégelyben hevítették. A hőmérsékletnek csak nagyon lassan volt szabad emelkednie, majd amikor elérték a megfelelő hőfokot, tíz napon át azonos hőmérsékleten tartották az elegyet. Ez ugyancsak veszélyes folyamat volt, amelynek során mérgező gázok keletkeztek. A zsúfolt és szellőzetlen helyiségében dolgozó alkimisták gyakran estek a higanygőz mérgezésének áldozatul, másoknak

pedig az ólom- vagy higanymérgezés következtében lassan elborult az elméjük. A hevítés végén kivették az anyagot az olvasztótégelyből, és savban feloldották. Alkimisták nemzedékei kísérleteztek különféle oldószerekkel, így fedezték fel szép sorban a nitritsavat, a kénsavat és az etánsavat. Miután az anyagot sikeresen feloldották, következett a desztillálás. Ez volt a legkényesebb és legidőigényesebb folyamat, nemegyszer évekbe került, és szintén veszélyesnek bizonyult. A tüzet nem volt szabad eloltani a laboratóriumban, ezért gyakori volt a baleset. Ha a kísérletező alkimista nem lett a lángok martaléka, és az anyag sem veszett el a helytelen technológiák során, akkor következhetett a következő fázis, amelynél a legegyértelműbb a misztikus kapcsolat. A legtöbb alkimista szöveg szerint azt, hogy mikor kellett abbahagyni a desztillálást, valamilyen jel adta meg. Nincs két alkimista kézikönyv, amely egybehangzón állítaná, mikor és hogyan kell ennek megtörténnie, és szegény alkimistának egyszerűen ki kellett várnia azt a pillanatot, amelyet a legmegfelelőbbnek ítélt a lepárlás befejezéséhez és a következő lépés megtételéhez. Ekkor az anyagot kivették a lepárlóból, és hozzáadtak egy oxidáló ágenst. Ez általában kálium-nitrát volt, amelyet az ókori kínaiak egészen biztosan, az alexandriaiak pedig valószínűleg ismertek. A fémérc kéntartalmával és a szerves sav szenével együtt az alkimisták így robbanóanyaghoz jutottak, feltalálták a puskaport. Ha már szerencsésen túlélte a mérgezést és a tűzvészt, előfordult, hogy az alkimista a laboratóriumával együtt a levegőbe repült. De akik mindezen túl voltak, eljuthattak a végső lépésekig, amikor is a mixtúrát egy különleges, lezárt tartályban lassan melegíteni kezdték. A hűtés után fehér, szilárd anyag jött létre, amelyet Fehér Kőnek neveztek, és azt állították róla, hogy ezüstté képes átalakítani a közönséges fémeket. A legnagyratörőbb vállalkozás a Vörös Kő előállítása volt, ezt Vörös Rózsának is nevezték, mert ez vezetett magának a Bölcsek Kövének létrejöttéhez. Az irodalom a folyamatnak mindezeket a fázisait allegorikus módon, misztikus nyelvezettel írja le, és titkos, ezoterikus jelentéssel ruházza fel. Így az eredeti összetevők keverése és hő általi fúziója úgy szerepel, mint a két sárkány egymás elleni harcba indítása. Az anyagok férfi- és női tulajdonságai a Királyt és a Királynőt szimbolizálták, amelyek eltávolodnak egymástól, majd újra egyesülnek, azaz összeházasodnak. Ez volt a fő mondanivalója az egyik leghíresebb alkimista könyvnek, A kémiai menyegző című allegorikus románcnak is, amelyet bizonyos értelemben az átváltozási folyamat leírásának tekintettek. Az alkímia a fantasztikum világába tartozott, az alkimisták

ugyanakkor számos olyan technikát fedeztek fel vagy tökéletesítettek, mint a hevítési módszerek, a dekantálás, a kikristályosítás vagy a lepárlás. Többféle kémiai eszközt is előállítottak, hevítőberendezéseket, valamint speciális üvegedényeket. Az alexandriai varázslók által közel két évezrede kifejlesztett desztillációs módszereket a következő nemzedékek finomították. Ma egyetlen vegyi laborból sem hiányozhat a desztillálóberendezés, nagy méretekben ugyanezt használják a kőolaj finomítására, azaz alkotóelemeire bontására. Lásd még: Michael White, Isaac Newton: The Last Sorcerer, Fourth Estate, 1997. Asztrológia A legtöbb történész úgy vallja, hogy a mai nyugati asztrológia elődje Kr. e. 4000 körül Mezopotámiában jött létre. Az ókoriak többé-kevésbé úgy írták le a csillagrendszereket, mint ahogy azt ma is ismerjük, azaz tizenkét csillagjegy alapján. Ennek az ősi tannak az alapelemeit a korai görögök is elsajátították, és az asztrológia igen fontos részévé vált a kor filozófiai gondolkodásának. Szókratész, Platón és Arisztotelész valamennyien gyakorolták ezt a tudományt, és igen élénken érdeklődött iránta Arisztotelész tanítványa, a híres hellén hódító, Nagy Sándor is. A kereszténység térhódításával az asztrológia háttérbe szorult. Egyes kora keresztény gondolkodók támogatták az asztrológiai gondolkodást, sőt, megpróbálták összeegyeztetni a keresztény teológiával, de a kora középkorban az egyház elítélte az asztrológusokat, nem egy csillagjóst égettek el máglyán mint eretneket. A teológiai tiltás miatt az asztrológia a föld alá vonult, nem hivatalos gyakorlattá vált, csakúgy, mint a többi okkult tudomány, az alkímia és a divinizáció. Sok alkimista egyben asztrológus is volt, és a két tan gyakran jelent meg együttesen – ezt láthatjuk könyvünkben a Fekete Szfinx Rendjének tagjainál. Az alkimisták kapcsolatot kerestek az alkimista felfedezések és a csillagjegyek között, és úgy vélték, az ókori egyiptomiaknál az alkímiának és az asztrológiának közös gyökerei voltak. Az asztronómia valójában megkongatta a vészharangot az asztrológia fölött. A tudomány felismerte, hogy az emberiség a szinte végtelen világmindenségben jelentéktelen faj csupán, azonban még ma is vannak sokan, akik hisznek a csillagjegyek fontosságában, és abban, hogy életüket valamilyen módon a csillagok vezérlik. Az asztrológia talán a 21. század legnépszerűbb okkult tudománya. A legtöbb ember megcsináltatja a horoszkópját, a partikon beszédtéma a résztvevők csillagjegye, anélkül,

hogy tudnák, valójában okkult hagyománnyal foglalkoznak. Egyes statisztikák szerint az emberek kilencvenkilenc százaléka ismeri a csillagjegyét, és mintegy fele rendszeresen követi a horoszkópját. A tudósok többsége azonban csak legyint az asztrológiára mint vágyaink kifejeződésére, afféle jóslásra. Rámutatnak, a kísérletek igazolják, hogy valakinek a születési dátuma és jelleme vagy életútja között semmiféle kapcsolat nincsen. Érveik szerint a legtöbb horoszkóp csak általánosságokat, ún. Barnum-állításokat tartalmaz, mint például: „ön kedveli a kihívásokat”, vagy „néha kitárulkozó, de van, hogy befelé fordul”. Egy francia tudós, Michel Gauquelin, hogy bemutassa, mennyire a horoszkópot olvasó egyén tetszése szerint alakítják az efféle állításokat, kísérletet végzett. Hirdetést adott fel az Ici Paris című magazinban, amelyben ingyenes horoszkópot ígért minden jelentkezőnek. Százötven felkérést kapott, majd annak rendje és módja szerint postázta is a horoszkópokat, és megkérdezte a résztvevőket, mit gondolnak az övékről. Kilencvennégy százalékuk mondta, hogy szerinte pontosan tükrözi a személyiségét. Gauquelin csak azt felejtette el megmondani nekik, hogy ugyanazt a horoszkópot kapták, dr. Petroit-ét, a hírhedt francia tömeggyilkosét. Az asztrológia elleni másik komoly ellenvetés az, amelyet Joanna fejt ki a Napéjegyenlőségben, nevezetesen, hogy a csillagok nem állandó helyzetben vannak az égen, és hogy az óta a hatezer év óta, amikor a csillagjegyeket először felállították, a csillagok az éjszakai égbolton elmozdultak helyzetükből. Az asztrológia elleni legfontosabb érv azonban logikai. A tant olyanok hozták létre, akiknek fogalmuk sem volt a világegyetem természetéről. A négyezer évvel időszámításunk előtt élt emberek számára a Föld egy megkülönböztetett hely volt, az emberiség pedig egyedi. Számukra az istenek irányították az emberi élet valamennyi területét, és az ég a mi létünknek csupán háttérdíszleteként szolgált. Ma már ismerjük Darwin tanait, és a tudósok Galileitől a legfejlettebb rádióteleszkópokkal dolgozó 21. századi kutatókig megtanítottak arra, hogy az emberi faj nem annyira fontos, és hogy a Föld maga is jelentéktelen pont csupán a milliárd galaxis egyikében. Ezeknek a tényeknek a tükrében nehéz elhinni, hogy a távoli napok, amelyek közül egyesek több ezer fényévnyire vannak tőlünk, befolyásolhatják jelentéktelen életünket. Ezt hinni talán az énközpontúság egyik legjellemzőbb példája. Lásd még: Terence Hines, Pseudoscience and the Paranormal, Prometheus Books, 1988.

A Bodleian Könyvtár A Bodleian a világ legnagyobb tudományos könyvtára, és talán a legrégibb is. A gyűjtemény, amelynek alapját Thomas Cobham, Worcester püspökének könyvei alkották, az 1320-as években került az Oxfordi Egyetem tulajdonába. Amikor Cobham meghalt, könyveit elzálogosították, hogy ki tudják fizetni a temetés költségeit, de később az oxfordi Oriel College megvette és közel négyszáz éven át őrizte őket. A Merton College tagja, Sir Thomas Bodley (1545–1613) teremtette meg az anyagi lehetőségeit egy, az egyetemtől független könyvtár létrejöttének. Cobham gyűjteménye adta az 1602-ben megnyílt, és alapítója után elnevezett új könyvtár alapját. A Bodleian ma Oxford központjában, egy épületegyüttesben található; a New Bodleian 1939-ben készült el. A könyvtár ötmillió kötetének java részét a város alatt húzódó több mint száz kilométeres alagútrendszerben raktározzák. A nagyközönség nem sokat tud ezekről az alagutakról, de állítólag a 18. századból származnak, és azóta fokozatosan nagyobbították őket. A második világháború alatt a Luftwaffe bombázásai elől ide menekítettek sok híres ókori műkincset. Tudomásom szerint az alagútrendszert soha nem használták okkult rítusok céljaira. Robert Boyle (1627–1691) Newton és Galilei után, talán Robert Boyle a 17. század legjelentősebb tudósa. Eredetileg a később kémiának nevezett tudomány érdekelte, de jó ismerője volt az alkimista hagyománynak is. Boyle volt az, aki áthidalta az alkímia ősi mestersége és a modern kémia tudománya közti szakadékot. Írországban született 1627-ben. Mint a Royal Society (a brit tudományos akadémia) egyik megalapítója előkelő helyet foglalt el a 17. század tudományos életében. Leghíresebb műve, a The Sceptical Chemist (A kételkedő vegyész) 1661-ben látott napvilágot. Boyle arisztokrata származású volt, Cork grófjának tizennegyedik és legkisebb fia, így nem lehetett öccse, mint ahogy az a Napéjegyenlőségben szerepel. Ő volt azonban Oxfordban a leghíresebb tudós, és külön laboratórium állt rendelkezésére a University College-ben. A kollégium High Streetre néző oldalán ma tábla áll: Ezen a helyen amelyben 1655 ROBERT BOYLE élt.

állt és

az a 1668

ház, között

Boyle-ról azt mondják, tagja volt egy titkos társaságnak, amelynek célja az alkímia tudományának megtárgyalása és az okkult tudományban szerzett tapasztalatok megosztása volt. Jól ismerte Isaac Newtont, és egyike volt azon keveseknek, akiket a matematikaprofesszor csodált. Robert Boyle nevelte bele Newtonba, hogy alkimista kutatásait titokban kell tartania, nehogy nevetség tárgyává váljon a tudományos közösségen belül, és összeütközésbe kerüljön az egyházzal és a királlyal. Lásd még: Lawrence Principe, The Aspiring Adept: Robert Boyle and his Alchemical Quest, Princeton University Press, 2000. Thomas Bradwardine (1297 k.–1349) Thomas Bradwardine pontos születési dátuma ismeretlen, a történészek abból következtették ki, hogy diplomáját 1321-ben kapta meg Oxfordban. Nagy tisztelet övezte az egyetemen, és számos fontos posztot töltött be, majd 1337-ben a királyi udvarban telepedett le. A Szent Pál-székesegyház kancellárjává nevezték ki, később ő lett a király káplánja. Élete utolsó két évében Canterbury érsekeként tevékenykedett. Az 1340-es évek végén egész Európán átsöprő pestisjárvány áldozatául esett. Bradwardine nemcsak teológusként vált híressé, hanem igen tehetséges és újító szellemű matematikusként is. Olyan korban élt, amikor a legtöbb gondolkodó kételkedés nélkül követte Arisztotelész tanításait, ám Bradwardine nem egy eszmét kétségbe vont. Oxfordban híres volt elmélyült gondolkodásáról, számos logikai és problémamegoldó munkát hagyott hátra. Az oxfordi Bear Inn (Fogadó a Medvéhez) A Napéjegyenlőségben ez az a fogadó, amelyben Newton megszállt, mielőtt csatlakozott a Fekete Szfinx Rendjének a Bodleian Könyvtár pincerendszerében tartott gyűléséhez. A fogadó valódi, és a legenda szerint nevét onnan kapta, hogy egy medvebarlang fölé épült. Az egyik legrégebbi kocsma Oxfordban 1242 óta áll. Cooper könyvesboltja William Coopernek a londoni Little Britain (Kis-Britannia) nevű kerületben álló könyvesboltja híres volt irodalmi hagyományairól. Isaac Newton valóban gyakori vendége volt a boltnak, nemegyszer csak azért utazott Londonba, hogy itt könyveket vásároljon. William Cooper tiszteletben álló figura volt, de a bennfentesek tudni vélték, hogy okkult könyvek illegális

kereskedésével is foglalkozik. Fontos kapcsolatot jelentett Newton számára, és sok betiltott könyvet szerzett meg neki, miután a tudós 1670-ben alkímiával kezdett foglalkozni. A smaragdtábla Az alkimisták számára a smaragdtábla szövege az egyik legszentebb. A híres tábla állítólag a mitikus Hermészé, az alkímia keresztapjáé volt. Mivel a későbbi alkimisták az eredeti szöveg többszörös másolatából dolgozhattak csupán, természetes, hogy a szövegek igen nagymértékű változáson mentek keresztül a századok folyamán. A smaragdtábla szövege azért volt annyira fontos, mert állítólag kipróbált módszerét adta a Bölcsek Köve előállításának. Ez egy hihetetlenül bonyolult recept volt, amelyet nemzedékről nemzedékre adtak tovább. A szöveg első ismert példánya a 12. század közepe felé jelent meg Nyugaton, a ma Pszeudo-arisztotelészi Secretum Secretorumként ismert dokumentumban. Ez valójában a Kitab Sirr al-Asar, a királyok számára készült tanácsok gyűjteménye, amelyet Johannes Hispalensis fordított latinra. A Kitab Sirr al-Asar a szövegnek a világon ismert legrégebbi változata, Kr. e. 800 körül íródott, egyes tudósok szerint azonban még ennél is korábbi a Kitab Sirr alKhaliqua wa San’et al-Tabi’a (a Titkos Teremtés Könyve és a Természet Tudománya), amely Kr. e. 650-ból származik. A könyvben említett rubingömb teljes egészében a fantázia szüleménye. Liam Ethwiche Az említett Newton-életrajz szerzőjének neve anagramma. Nicholas Fatio de Duillier (1664–1753) Fatio de Duillier egy földbirtokos fiaként gazdag családba született, gyermek- és ifjúkorában agyonkényeztették. Egy időben meglehetősen ismert figura volt értelmiségi körökben, ám hírneve nem tartott soká. Tizenkét gyermek közül a hetedikként Svájcban nőtt fel. Mire 1682-ben tizennyolc éves lett, már Párizsban élte fel bőkezű járadékát. Egész tehetséges matematikus volt, és a koraérett zseni nem egy kiváló gondolkodóra tett igen jó benyomást. 1687-ben azért utazott Angliába, hogy találkozzék Newtonnal. Sikerült megkedveltetnie magát a nagy tudóssal, akivel 1689 és 1693 között intenzív kapcsolatban állt. Newton azt akarta, hogy Fatio költözzék hozzá cambridge-i otthonába, de a tervből nem lett semmi. Annyi bizonyos,

hogy Fatio is megismerkedett az okkult hagyományokkal, és arra biztatta Newtont, hogy ásson még mélyebbre a mágiában. Számos alkimista kísérletet hajtottak végre kettesben, és az is lehetséges, hogy Fatio keltette fel Newtonban a fekete mágia iránti érdeklődést. Az angol tudomány hivatalos körei azonban soha nem bíztak meg Fatióban, aki sok ellenségre tett szert. 1693-ban heves vita után váltak el útjaik egymástól Newtonnal is. Fatio elveszítette patrónusai, és a fiatalember tőkéje teljesen kimerült. Nem sokat tudunk Fatio du Duillier életének későbbi éveiről. Egyike volt azoknak a különös figuráknak, akik a kor tudományos közösségének perifériáján maradtak. Az is elterjedt róla, hogy kapcsolatba került a rózsakeresztesekkel és más fura szélsőséges csoportokkal, és legalább egy alkalommal pellengérre is állították a Charing Crosson, társadalomellenes tevékenysége miatt. Kilencvenéves koráig élt, de szegénységben, szinte teljesen elfeledve halt meg. Robert Hooke (1635–1703) Robert Hooke 1635-ben egy pap fiaként látta meg a napvilágot. Apja 1648ban, amikor fia még csak kis kamasz volt, felakasztotta magát. Hooke már korán kitűnt rajztehetségével, és miután szerény száz fontot örökölt, elindult Londonba, hogy Sir Peter Lely, a festő tanítványa legyen. Jó szerencséjének köszönhetőn felhívta magára Richard Busby, a Westminster School egyik mesterének figyelmét, aki felfedezte, hogy a fiú intellektuális képességei messze felülmúlják művészi tehetségét. Hooke Busby irányításával az akkor hozzáférhető legjobb oktatásban részesült, bekerült az oxfordi Christ Church College-ba, és 1663-ban szerezte diplomáját. Tanulmányai alatt inaskodással kereste kenyerét. A diploma megszerzése után Robert Boyle fizetett asszisztense lett, és mestere oxfordi laboratóriumában dolgozott. Ekkor ismerkedett meg a Láthatatlan Kollégiummal (Invisible College, a Royal Society elődje), és korának befolyásos gondolkodóival került egy társaságba. Boyle segítségével 1662ben ő lett Londonban a kísérletezések kurátora. Hooke tele volt energiával, és igen lelkesen vetette bele magát mindenbe. Sokáig képtelen volt azonban egy dologra összpontosítani, így a többek számára dilettánsnak tűnt. Leghíresebb munkája, a Micrographia eredetileg a mikroszkópiáról szóló értekezés volt, de számos eredeti elméletet tartalmaz a fény természetéről is. Az 1665-ben megjelent munkát Newton is igen jól ismerte, és titokban csodálta is. Hooke és Newton esküdt ellenségek voltak, igencsak különbözött a természetük is. Hooke imádta a kávéházakat, szeretett barátaival egy kancsó portói mellett vitatkozni, legalább egy szeretője mindig volt,

szexuális felfedezéseit és orgazmusa minőségét naplójában is közzétette. Newton szerzetesi magányban és elszigeteltségben élt a cambridge-i Trinity College-ban. Mindezek mellett Newton mélységesen megvetette az olyanokat, akik, mint látszólag Hooke is, csupán felszínesen foglalkoznak egy-egy témával. Hooke kiszáradt kórónak tartotta Newtont, akiről elismerte, hogy kiváló tehetség, de megszállott, önfejű és igencsak beképzelt. Egójuk annyira felnagyította a kettejük közti különbségeket, hogy tudat alatt is csak a saját munkamódszerekkel foglalkoztak, és nem adtak hitelt a másiknak. Hooke 1703-ban bekövetkezett haláláig esküdt ellenségek maradtak. Lásd még: Lisa Jardine, The Curious Life of Robert Hooke: The Man Who Measured London, Harper Collins, 2004. Hypatia (380 k.–415) Charlie Tucker szavaival: Hypatia klassz csaj volt. Életéről nem sokat tudni. Kr. u. 380 körül született, apja, Theón kiváló matematikus volt, az alexandriai könyvtárban működő iskolában tanított. Hypatia sokat utazott, és tiszteletben álló tudós lett belőle, elsősorban matematikai és természettudományi munkái ismertek. Neki tulajdonítanak három nagy értekezést a geometria, az algebra és az asztronómia témájában. Egyes források szerint ő volt az alexandriai könyvtár utolsó igazgatója. Hypatia erőszakos halált halt. Boszorkánysággal vádolták, és a keresztények egyik bandája kirángatta a tanteremből az utcára, ahol osztrigakagyló héjával halálra korbácsolták. Meglepően modern gondolkodású volt, azt állította, hogy téves minden dogmatikus vallás, amelyet magára valamit is adó ember nem fogadhat el véglegesnek. Másutt ezt jegyzi meg: „Tartsd fenn jogodat a gondolkodáshoz, mert még a téves gondolkodás is jobb, mint a semmilyen.” Csoda-e, hogy a korai keresztények gyűlölték? Lásd még: Maria Dzielska, Hyaptia of Alexandria, Cambridge: Harvard University Press, 1995. Az alexandriai könyvtár A hagyomány szerint a könyvtárat az Kr e. 3. században alapították, és magját Arisztotelész könyveinek gyűjteménye alkotta. Az alexandriai könyvtár, az ókori világ minden bizonnyal legnagyobb

könyvgyűjteménye, fénykorában félmillió tekercset tartalmazott. Az uralkodók könyvtára volt, III. Ptolemaiosz egyiptomi fáraó rendeletére hozták létre. A hagyomány szerint Ptolemaiosz mindenkitől, aki Alexandriába látogatott, megkövetelte, hogy adja át könyveit lemásolás céljára. Az eredeti épület a Múzsák templomának, a Musaeumnak a helyén állt. Nem egészen világos, ki a felelős a könyvtár Kr. u. 415-ös lerombolásáért. Plutarkhosz, a római tudós Julius Caesart hibáztatta, de nemrég Edward Gibbon, az ismert történész Theophilust, Alexandria keresztény pátriárkáját nevezte meg bűnösnek. A tudósok és filozófusok azóta is gyászolják a tudományos világot ért óriási veszteséget. Senki sem tudja pontosan, hány kézirat is pusztult el a tűzben, annyi bizonyos csupán, hogy néhány fennmaradt a jövő nemzedékei számára. A töredékeket később arab tudósok ásták ki, és a szövegek némelyike a 14–15. század folyamán eljutott Itáliába és Spanyolországba, ahol nagyban hozzájárult a reneszánsz műveltség kialakulásához. Más töredékek arab alkimisták kezébe kerültek, ők adták aztán tovább a tudást európai társaiknak, fellendítve ezzel a misztikus és okkult tudományok fejlődését. Lásd még: Roy MacLeod, The Library of Alexandria: Centre of Learning in the Ancient World, I. B. Tauris Publishers. Isaac Newton (1642–1727) Ha valaki Isaac Newtonra gondol, általában a fáról leeső alma jut eszébe, amely a gravitációelmélet megalkotására ösztönözte a tudóst. Valójában létezik szavahihető bizonyíték arra vonatkozón, hogy Newton nem abban az egyetlen pillanatban jutott el az elmélethez, hanem az útra, amelynek során eljutott a tudomány egyik legfontosabb teóriájához, az okkult tudományokkal való foglalkozás vezette. Isaac Newton 1642-ben született viszonylag tehetős családba, a lincolnshire-i Grantham melletti Woolsthorpe faluban. A magányos, befelé forduló fiúcska tizennégy éves koráig nem volt valami jó tanuló, ám akkor az osztályfőnöke, Henry Stokes felfigyelt rá. Newton 1661-ben került a cambridge-i egyetemre, ahol csakhamar pártfogásukba vették az idősebb tudósok, akik láttak valamit benne, és bátorították törekvéseit. Ezek közül a legfontosabbak Henry More és Isaac Barrow voltak. Természettudós létükre mindketten foglalkoztak az alkímia ősi mesterségével is, és ezt az érdeklődést is átadták Newtonnak. Isaac Newton számára az alkímia a cél eléréséhez szükséges eszköz volt. Puritán volt, hitt Isten világában és Isten műveiben. Más szóval,

buzgón követte a Biblia tanításait, és meg volt róla győződve, hogy az ő feladata az élet rejtélyének megoldása, az, hogy mindent megvizsgáljon, amit csak a világról tudni lehet, egyszóval, hogy tanulmányozza Isten művét. Newton korában az alkímia gyakorlása törvényen kívül állt, és halálbüntetést vont maga után. Ha rájönnek, az tönkretette volna tudományos hírnevét is, ám ő még így is sokkal több időt töltött alkimista kísérletezésekkel, mint az ortodox tudományos gyakorlattal. Amikor 1727ben meghalt, kiderült, hogy az ő birtokában volt a valaha összegyűjtött legnagyobb könyvtár okkult művekből, és hogy ő maga is több mint egymillió szót írt le a tárgyról. Miközben az alkímiát tanulmányozta, természetesen folytatta tudományos pályáját is. 1669-ben, mindössze huszonhét éves korában barátja és mentora, Isaac Barrow nyomdokaiba lépve ő lett Cambridge-ben a második ún. Lucasian professzor, a matematika professzora (ma ezt a posztot Stephen Hawking tölti be). Az 1670-es évek elejétől már nem csak a cambridge-i egyetemen ismerték a nevét, és a Royal Society is tagjainak sorába választotta. A történelemkönyvek szerint Newton akkor döbbent rá a gravitációelméletre, amikor 1666-ban Woolsthorpe-ban, a szülői házban tartózkodott. Igaz, hogy az akadémiai közösség többi tagjával együtt 1665– 66-ban, a pestis elől elmenekült Cambridge-ből, és valóban az anyjánál talált menedéket vidéki otthonukban. Még az is lehetséges, hogy egy nap valóban egy almafa alatt ülve elmélkedett a gravitáció jelentésén, és akár láthatott is egy almát leesni. Ez adhatott egy lökést a gondolatmenetének, de nevetséges dolog lenne azt hinni, hogy az egész gravitációelmélet egyetlen pillanatban fogalmazódott meg az agyában. Newton minden bizonnyal azért találta ki ezt a történetet, hogy elrejtse a tényt, miszerint az alkímia segítségével vezette le híres teóriáját. Az elmélet kidolgozása közel húsz évébe került, és valójában nem is fogalmazódott meg, amíg el nem kezdte nagy művét, az 1687-ben megjelent Principia Mathematicát. Az alatt a két évtized alatt, ami a woolsthorpe-i kertben való üldögélés és a mű megjelenése között eltelt, számtalan hatás érte elméletét. Először is ott volt a matematika. Newton ragyogó matematikus volt, huszonnégy évesen kora legjobbjának számított. Született természettudósként a kor minden kánonját elsajátította. 1665-re, a pestis évére, amikor vidéken időzött, már túlszárnyalta az akkori legnagyobb gondolkodókat, ideértve Robert Boyle-t és René Descartes-ot is, és hozzákezdett saját eszméi szintézisének megalkotásához. Az addig összegyűjtött tudásával rájött, hogy a gravitáció tartja mozgásban a bolygókat, és még a két test – mondjuk bolygó – közötti távolság és a

köztük levő gravitációs erő kapcsolatára is rámutatott, mondván, hogy négyzetesen fordított arányosságban vannak egymással. Akkoriban elképzelhetetlennek tűnt az az elmélet, hogy egy tárgy képes befolyásolni egy másiknak a mozgását anélkül, hogy ténylegesen hozzáérne. Ezt ma tömegvonzásnak nevezzük, és kész ténynek vesszük, de Newton idejében az emberek mágiának vagy okkultizmusnak tartották. Alkimista kísérletezései eredményeképpen Newton nyitottabb elmével volt képes megközelíteni a gravitációt, mint legtöbben a kortársai közül. 1669 körül kezdett el alkímiával foglalkozni. Londonba utazott, hogy ott tiltott könyveket vásároljon a többi alkimistától, de kísérleteit magányosan hajtotta végre, elrejtőzve egyrészt a hatóságok, másrészt a tudományos közösséghez tartozó riválisai elől. Korai kísérletei igen egyszerűek voltak, de miután mindent, amit csak tudott, elolvasott az alkímiáról, csakhamar túlszárnyalta elődeit. Valódi tudós módjára a kísérleteket logikai úton közelítette meg, és nagy pontossággal, aprólékosan feljegyezett mindent, amit felfedezett. Míg a többi alkimista éveken át matatott a laboratóriumában, nem tudva, mit is tesz valójában, Newton szisztematikusan közelített tárgyához. A másik nagy különbség Newton és elődei között az, hogy őt sohasem az aranycsinálás érdekelte. Az alkímiát csakis azért tanulmányozta, hogy megtalálja, amit ő az univerzumot irányító rejtett alaptörvényeknek vélt. Lehet, hogy nem gondolt arra, hogy az alkímia és a többi okkult praktika elvezeti őt a gravitációelmélethez, de azt tudta, hogy a kutatásaiból valami alapvető törvényhez vagy rejtett ősi tudáshoz juthat el. Az áttörés akkor következett be, amikor Newton az olvasztótégelyében levő anyagokat figyelve rájött, hogy azok bizonyos erők hatására működnek. Látta, hogy egyes részecskék vonzódnak egymáshoz, míg mások taszítják egymást, anélkül hogy bármiféle fizikai kapcsolat vagy kézzelfogható kontaktus lenne közöttük. Más szóval, az alkimisták olvasztótégelyében tapasztalta meg a tömegvonzás jelenségét. Gondolkodóba esett, hogy így működhet a gravitáció is, és ami az olvasztótégely mikrokozmoszában történik, lehet, hogy megtörténik a makrokozmoszban, a bolygók és napok világában is. Hatottak rá azonban más okkult eszmék is. Az 1670-es évek közepétől fogva, amikor Newton harminc-egynéhány éves volt, 1727-es haláláig megszállottan tanulmányozta a vallást és a Bibliát. Hitt abban, hogy minden valódi tudomány az Ószövetségben leírt emberektől ered, és Salamon királyt tartotta a legfőbb tekintélynek. Newton a világ legnagyobb filozófusának nevezte Salamont, és éveken át tanulmányozta Salamon templomának leírását Ezékiel könyvének leírása szerint. Az eredetileg Kr. e. 1000 körül, a zsidók számára már korábban szent

helynek számító területen épült Salamon-templom már jóval azelőtt a bölcsesség és a hit legszentebb jelképe volt, mielőtt Newton hozzátette személyes értelmezését. Építésének idejétől a felvilágosodás koráig éppolyan tiszteletben tartották az őket építő pogány hívek, mint a piramisokat vagy Stonehenge-et. Newton hitt abban, hogy Salamon az Ószövetségben rejlő bölcsességeket templomának alaprajzába kódolta. Sőt, abban is hitt, hogy ha a Biblia elemzéséhez kulcsként a Salamon-templom alaprajzát használja, meg tudja jövendölni a bekövetkező eseményeket. Newton szerint az alaprajz mintasablonként szolgál, a templom méretei és geometriája megadja a kulcsot a nagy bibliai próféták, különösen Ezékiel, János és Dániel kinyilatkoztatásaihoz. Ezt az alaprajzot a saját Szentírás-magyarázatával kombinálva, Newton részletesen kidolgozta az alternatív világkronológiát. Ehhez olyan események dátumait kapcsolta, mint Krisztus második eljövetele és az ítélet napja. A Salamon-templom konfigurációja másképpen is a segítségére volt Newtonnak. Így írta le az ókori templomot: „Az áldozatok bemutatásához szolgáló tűz folyamatosan égett a szentély közepén, e köré a központi tűz köré gyűltek össze a hívek.” Ezt nevezte ő prytaneumnak. A templom közepén égő tűz és a körülötte körben elhelyezkedő tanítványok képe szintén közrejátszott az egyetemes gravitáció elméletének megalkotásában. Ehhez az adta meg a kulcsot, hogy a fény ahelyett, hogy kifelé sugározna a tűzből, a tanítványokat a középpont felé vonzza. Ebben a sémában nyilvánvaló a párhuzam a Naprendszer és a templom között, a bolygók a tanítványok, a templom tüze (amelyet néha a világ szívében lobogó tűznek is nevezett) pedig a Nap modellje. Az erőknek az olvasztótégelyben megfigyelt hatásaival, valamint az általa megalkotott fordított négyzetes törvénnyel összekapcsolva volt képes Newton előállni azzal az eszmével, hogy létezik egy láthatatlan erő, amely minden tárgy között működik, és ereje úgy csökken, ahogy a tárgyak távolodnak egymástól. Az erő változásának módját a fordított négyzetes törvény szabta meg. Mindezek a hatások, a laboratóriumában végzett kísérletek, valamint a bolygók és üstökösök megfigyelése meggyőzte Newtont elméletének helyességéről. Munkájának gyümölcse a Principia, amelyet ma is a valaha írt legjelentősebb tudományos munkának tekintenek. Érdekes, hogy ez a könyv nemcsak Newton tudományos zsenijének terméke, létrejöttében szerepet játszott a tudósnak az okkult eszmék és az ókori bölcsek tanai iránti érdeklődése is. Isaac Newton igen kellemetlen ember volt, akinek lelkén mély sebet ütött gyermekkori boldogtalansága. Apja még a születése előtt meghalt, és

mindössze hároméves volt, amikor imádott anyja újra férjhez ment, őt a nagyszülők gondjaira bízva. Ebből a gyerekkori traumából soha nem épült fel, befelé forduló és elszigetelt ember maradt, aki szinte képtelen volt barátokat szerezni magának. 1692-ben, ötvenéves korában Newton ideg-összeroppanást kapott. Ez közvetlenül azután történt, hogy igen mélyre ásta magát az okkult tanokban, valamint Fatio du Duillier-vel való homoszexuális kapcsolata véget ért. Newton szinte egyik napról a másikra felhagyott tudományos kutatásaival. 1696-ben cambridge-i otthonából Londonba költözött. Ő lett a Towerben működő Királyi Pénzverde igazgatója, és ebben a minőségében sokakat küldött akasztófára, akik a pénzérmékből apró darabokat csíptek le, és beolvasztották az aranyat és az ezüstöt. A cambridge-i egyetem parlamenti képviselőjeként befolyásos és igen tehetős alakja az Establishmentnek, neve fényesen csillog mind a tudományos, mind a közigazgatásban elért eredményei miatt. Az okkult iránti érdeklődése egészen a halála utánig titokban maradt. Lásd még: Michael White, Isaac Newton: The Last Sorcerer, Fourth Estate, 1997. A Fekete Szfinx Rendje Csakúgy, mint az Őrzőké, a Fekete Szfinx Rendje is a fantázia szüleménye. Azonban mindkettő az évszázadokon át fennálló, a valóságban is létező titkos társaságokon és okkult csoportokon alapul. Ezek közül a leghíresebbek a szabadkőművesek és a templomos lovagok, de léteztek a megvilágosodottak, a rózsakeresztesek, és újabban az Arany Hajnal Hermetikus Rendje. Ha a Google keresőjére kattintunk, számos különös és homályos titkos társaságról olvashatunk. Ezek legnagyobb részét ártalmatlan fantaszták hozták létre, de nem egy összeesküvés-elmélet létezik, amely szerint az olyan csoportok, mint a megvilágosodottak vagy a szabadkőművesek, valójában sötét alakok gyülekezetei, ők a világ tényleges urai, ők irányítják a modern világ pénzügyi és politikai folyását. Lásd még: Nick Harding, Secret Societies, Pocket Essentials, 2005. A Royal Society Az eredetileg Invisible College-nak (Láthatatlan Kollégium) nevezett Royal Society 1648-ban alakult az oxfordi Wadham College-ban. Akkoriban alig volt több mint akadémikusok informális gyülekezete, akiket John Wilkins,

a neves matematikus inspiráló személyisége vonzott maga köré. Az alapítók között olyan fényes elméket találunk, mint Robert Boyle, Henry Oldenburg, vagy a csillagász-püspök, Seth Ward. 1659-ben a társaság Londonba, a Gresham College-ba költözött, majd három évvel később II. Károly király, a tudomány és filozófia bőkezű támogatója aláírta az alapító okiratot, attól fogva nevezik a tulajdonképpeni tudományos akadémiát Royal Societynak, Királyi Társaságnak. 1672-ben, tíz évvel a társaság hivatalos megalapítása után tagja lett Isaac Newton is, olyan nevek társaságában, mint Samuel Pepys, Christopher Wren vagy Robert Hooke. A Royal Society célja a természetfilozófia (ma természettudománynak nevezzük) tanulmányozása volt, e célból a tagok kísérleteket és demonstrációkat folytattak, felolvastak munkáikból társaiknak, és kiadták az első ismert tudományos folyóiratokat is. Egyesek a ma okkultnak nevezett tanok iránt is érdeklődtek, és néhányan közülük bizonyítottan szoros kapcsolatban álltak a szabadkőművesekkel és a templomos lovagokkal. Ezek a régi tudósok, köztük a legnagyobbak, Isaac Newton, Robert Boyle és Robert Hooke kettős életet éltek. A felszínen hagyományos filozófusok és tudományos kutatók voltak, ám a zárt ajtók mögött élénk érdeklődést tanúsítottak az alkímia, az asztrológia és az okkult hagyomány más területei iránt. Lásd még: Robert Lomas, The Invisible College, The Royal Society, Freemasonry and the Birth of Modern Science, Headline, 2003. A Sheldonian Színház A színházat Christopher Wren tervezte. A munkálatok 1664-ben kezdődtek, és az építkezés 1668-ban fejeződött be. Az eredetileg az Oxfordi Egyetemhez tartozó épületben előadásokat és különleges rendezvényeket tartottak. Ma nyitva áll a nagyközönség előtt, hangversenyeknek és konferenciáknak ad otthont. A színház igen közel áll a Radcliffe Camerához, a Bodleianhoz és a Hertford College-hoz, és alapjai szinte teljes bizonyossággal összeköttetésben állnak a könyvtár alól kiinduló, szerteágazó alagútrendszerrel. Christopher Wren nem jegyezte fel, hogy különös alagútra bukkant volna az alapozási munkálatok során. A szkitalé és a kriptográfia Alapvetően kétféle rejtjelezési módszer létezik, a szteganográfia és a kriptográfia. A szteganográfia a szöveg fizikai, tényleges elrejtése. A

leghíresebb példát erre Hérodotosz írásaiban találjuk, aki leírja a perzsa Hystiaeus által használt kódolási technikát. Hystiaeus állítólag Arisztagorásznak, Milétosz türannoszának küldött üzenetet úgy, hogy egy rabszolga fejére tetoválta, és megvárta, míg annak kinő a haja. Mindössze annyi üzenettel küldte a rabszolgát Arisztagorászhoz, hogy borotváltassa le a rabszolga fejét. Ennek a verziónak egy másik zseniális alkalmazása az elsőként a görög hadvezérek által használt szkitalé. Itt a papiruszra írt üzenetet véletlenszerű betű- vagy szóhalmaz közé rejtették. Ha a papirusztekercset felcsavarták egy rúdra, az üzenet a rúd mentén volt olvasható, ám a tekercseket a rúd nélkül küldték el. A címzettnek ismernie kellett az eredeti rúd méreteit, és azt, hogyan kell helyesen feltekerni a papiruszcsíkot, hogy meg tudja fejteni az üzenetet. A lényegesen bonyolultabb kódrendszert, a kriptográfiát a hadvezérek és kormányok alkalmazták előszeretettel, már az írás kialakulásának kezdetén. Állítólag Julius Caesar volt az első katona, aki kódot használt. A britanniai hadjáratából küldött üzeneteket Rómába a legegyszerűbb rejtjelezéssel – hárommal eltolta az ábécé betűit, azaz az A-ból D, a B-ből F lett, és így tovább. A kódot csak azok tudták megfejteni, akik ismerték az eltolás mértékét. Ez a módszer ma megdöbbentőn primitívnek tűnik, de mivel ez volt az egyik legelső, a dolog puszta újdonsága biztosította a titkot, legalábbis egy kis ideig. A sötét középkorban az írás és az olvasás háttérbe szorulásával a rejtjelezést sem alkalmazták, de a reneszánsz hadvezérek és filozófusok újra felfedezték. Leonardo da Vinci legtitkosabb kutatásait tükörírással rejtette el. Roger Bacon valóságos megszállottja volt a kódoknak és rejtjeleknek, és a 13. század közepén népszerű értekezést írt Secret Works of Art and the Nullity of Magic (Titkos műkincsek és a mágia érvénytelensége) címen. A Leonardóra is igen nagy hatást gyakorló Leon Alberti matematikust tartják a nyugati kriptográfia atyjának, mert ő vezetett be jó néhányat a ma is használt alapötletek közül. Ezek között a zseniális ötletek közt van a gyakoriságanalízis, valamely szövegben a kód feltöréséhez kulcsot adó minták meghatározása. Alberti készítette el az első polialfabetikus jeleket, valamint a legkorábbi szám- és jelkereket. Az ezen szereplő jeleket bármilyen üzenetben a betűk helyettesítésére lehetett használni. Johannes Trithemius német tudós továbbfejlesztette Alberti polialfabetikus kódrendszerét, és 1518-ben kiadta Polygraphiae című munkáját. Az ő jelkerekeit finomította Thomas Jefferson, akinek huszonhat jelből álló kódrendszerét a 19. század eleje óta egészen 1942-ig használták, csak ekkor vonta vissza az amerikai hadsereg. A rejtjelezéssel kapcsolatban talán a leghíresebb modern kori történet

az Enigma gépé, amelyet a németek fejlesztettek ki a második világháború előtt, a harctéri hadműveletek kódolására és a tengeralattjáró flottával való kommunikációra. Az Enigma-kód feltörése igen magas prioritású hadművelet volt a szövetségesek számára, brit kriptográfusok és matematikusok speciális csapata dolgozott rajta a buckinghamshire-i Bletchley Parkban. 1940 áprilisában kezdték dekódolni az Enigmaüzeneteket, és tevékenységüket a háború alatt végig folytatták. Munkájukkal nemcsak szövetségesek ezreinek életét mentették meg, de nekik köszönhetőn nagymértékben felgyorsult az első számítógép kifejlesztésének folyamata is. Ennek leglényegesebb eleme a Colossus nevű gép megalkotása volt. A projektet Alan Turin vezette elemzők egy kis csoportjával, ők lettek a világ első számítógépes szakemberei, és előkészítették az utat a számítástechnikának a háború után megindult hihetetlen mértékű fejlődése számára. Ezért aztán nem meglepő, hogy a számítógép fejlődése elválaszthatatlanul összefonódott a kódokkal. Az régi kriptográfusoktól tanult lecke ma alapvető fontosságú az üzleti és tudományos életben egyaránt, és értékes eszköz a katonai stratégák és politikusok kezében is. Lásd még: Simon Singh, The Code Book, Fourth Estate, 2000. A Trill Mill-patak A Trill Mill létezik, ahogy az a Napéjegyenlőségben le van írva, de ma már csak árnyéka az eredeti pataknak. A Temze egyik kis mellékfolyója a középkorban nyílt vízi útként szolgált Oxford közepén, evezősversenyeket is rendeztek rajta. A 19. század derekára a patak vize annyira erősen szennyeződött, hogy nyitott csatornává vált. A közegészségügyi veszély miatt a föld alá térítették, és beépítették. Igazak a könyvben a T. E. Lawrence-ról és a viktoriánus csontvázakról szóló történetek, viszont legjobb tudomásom szerint nincs titkos bejárat a Trill Mill-patakon keresztül semmiféle rejtett labirintushoz. John Wickins (1643–1719) Isaac Newton másfél évvel azután ismerte meg John Wickinst, hogy megérkezett a cambridge-i Trinity College-ba, amikor szobatársak lettek. Wickins, a manchesteri gimnázium igazgatójának a fia, 1663-ban került a kollégiumba. Visszaemlékezései szerint egyik sétája során találkozott a magányos és szerencsétlen Newtonnal, beszédbe elegyedtek, és csakhamar rájöttek, hogy igen sok közös témájuk van. Newton életének az egyik nagy rejtélye, hogy bár több mint húsz

éven át voltak lakótársak, Wickinstől szinte semmi feljegyzés nem maradt közeli kapcsolatukról. 1683-ban váltak el egymástól útjaik, nem épp barátságosan, és annak ellenére, hogy Wickins még harminchat évet élt, soha többé nem találkoztak. Wickins éveken át volt Newton asszisztense. Rendszeresen készített feljegyzéseket a kísérletekről, segített a berendezések felállításában és a kísérletek menetének követésében. Szobáik afféle bentlakásos laboratóriumokká váltak. Eleinte csak dokumentumok és egyszerű, házilagos készítésű optikai eszközök hevertek mindenütt szanaszéjjel, később kemencék és vegyszeres üvegcsék is tarkították a képet. Miután otthagyta Cambridge-et, Wickinsből pap lett, megházasodott, és családot alapított. Sok évvel az elválásuk után Newton egy csomagban Bibliákat küldött Wickinsnek, hogy ossza szét a Monmouth melletti Stoke Edith falucskában a nyája közt. Az egyetlen fennmaradt levél Wickinstől évekkel később íródott, amelyben újabb bibliapéldányokat kért Newtontól. Christopher Wren (1632–1723) Wren, akit 1673-ban ütöttek lovaggá, minden kétséget kizáróan a legnagyobb angol tudós volt. Burokban született, apja a király káplánja volt, és a kis Christopher a leendő uralkodóval, II. Károllyal együtt nőtt fel. Wrent legjobban mint építészt ismerjük. Számos híres épületet tervezett Londonban, köztük a Szent Pál-székesegyházat, a tőzsde épületét és a Drury Lane Színházat. Tehetséges festő, matematikus, művelt csillagász is volt azonban, az asztrológia oxfordi professzora. A Royal Society egyik legelső tagjaként, a II. Károllyal való kapcsolatai révén sokat tett a társaság hírének növeléséért. Az 1660-as években Wren végezte az egyik első (és teljesen sikertelen) vérátömlesztést, kutatásokat végzett a mozgás törvényeinek területén is. Később ezek inspirálták Newtont a maga kísérleteinek lefolytatására. Christopher Wren egyike volt azon keveseknek, akiket Newton tisztelt, és nyilvánosan elismerte, mivel tartozik neki. Wren 1723-ban, kilencvenéves korában halt meg. Ő volt az első, akit a londoni Szent Pálszékesegyházban temettek el. Lásd még: Lisa Jardine, On a Grander Scale: The Outstanding Career of Christopher Wren, Harper Collins, 2003.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Sokan voltak segítségemre ennek a könyvnek az elkészítésében, az ötlettől a kiadásig. Köszönetet mondok ügynökömnek, Carole Blake-nek, aki meglátott valamit az eredeti kéziratban, majd a világ elé tárta. És hálával tartozom mindenkinek a Blake Friedmannél: ez a legjobb irodalmi ügynökség a világon. Hálás köszönetet mondok néhány jó barátomnak, akik tanáccsal szolgáltak írás közben, Tina Alexandernek, Kevin Daviesnek, David Michie-nek és Jules Watsonnak. Elsősorban azonban igen nagyra tartom feleségem, Lisa segítségét, aki ötletekkel, kritikával és felbecsülhetetlen megjegyzésekkel szolgált, a történet első ötletétől a végső változatig. Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató