Urbán Szabó Krisztina. Macskanapló GABO

Urbán Szabó Krisztina

Macskanapló

GABO

A könyvet tervezte: Kühne Andrea Illusztráció: Buzay István Copyright © Urbán Szabó Krisztina, 2012 © GABO Kiadó, 2012 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978-963-689-570-9 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató A Gabo Kiadó könyveinek kizárólagos terjesztője a Talentum Kft. Cím: Törökbálint, DEPÓ II Telefon: 06-23-332-105 Fax: 06-23232-336

1. Tegnap végre elszántam magam, és szert tettem egy saját, külön bejáratú gazdira. Tudom, hogy nagy felelősség a gazditartás, de igazán felkészültnek éreztem magam, elolvastam egy csomó könyvet a gazdik szokásairól meg sajátságos szükségleteikről, és úgy gondoltam, hogy már elég nagy macska vagyok ahhoz, hogy saját gazdim legyen. Akire szert tettem, elég szórakoztatónak tűnik, hogy mást ne mondjak, azt játssza, hogy ő tett szert rám. Ha-ha! Megfigyeléseim szerint ez valami kollektív téveszme-rendszer lehet a gazdik fejében, mert a kiszolgáló személyzet, akik azzal voltak megbízva, hogy odaszállítsanak, ugyancsak így gondolkodik, legalábbis az elcsípett beszélgetésükből erre következtettem. Ezt például egyetlen etológiakönyv sem említette, de még a macskaneten sem találtam utalást rá. Lehet, hogy valamilyen sajátos alfajhoz kerültem, és én leszek a macskák Franz Boasa? Első komoly megfigyelésem, hogy a kétlábúak alig lelkesednek, amikor egyetlen jól irányzott pisiléssel két frissen mosott paplant és két párnát is telibe tudok trafálni. Sőt! Elismételhetetlen megjegyzések kíséretében ezeket a kellemesen szagosított dolgokat rögtön beleteszik egy morgó valamibe, ahonnan elviselhetetlen virágillattal kerülnek elő órák múlva. Ezen a téren a gazdik örvendetesen gyorsan fejleszthetők, mert amikor

az éjszaka közepén lepisiltem a takarót, akkor nem tette be a morgóba, hanem kihajította az udvarra, és azt mondta, hogy: „MACSKA! Te leszel a következő!" Vajon ez mit jelenthet? Második fontos felfedezésem, hogy a gazdik nem szeretnek bújócskázni. Mondjuk, nem erre teremtette őket az úristen, mert elenyészően kevés helyre férnek be, de mintha nem is akarnának igazán. Nyilván kompenzálandó eme hiányosságukat, nehezen viselik, ha mi, macskák viszont minden létező helyre összegömböcölődünk, és mindenféle erőfeszítéseket tesznek, hogy ezt megakadályozzák. Az én gazdim nem tartozhat az IQ-bajnokok közé, mert este nyolctól hajnali négyig tartott számára annak felismerése, hogy az a rés, ahol egyszer már befértem, alkalmas lesz másodszori, harmadszori, sokadszori betuszakolódásra is. Végül negyed ötkor elérkezett az áttörés, kitörtünk az evolúciós vákuumból, és egészen összetett problémamegoldásba kezdett, bár tartozunk az igazságnak azzal, hogy elismerjük, ezt még egy kutya is képes lett volna tíz perc alatt átlátni. Hiába, na, a gének azért alapvetően meghatározzák a macska kognitív korlátait. Meg - mint látjuk - a gazdiét is. Szóval, a fél éjszakát azzal töltöttem, hogy fejjel lefelé lógok alatta a matracon, és amikor éppen elaludt volna, akkor lezuhanok, amitől is felriad és kizuhan az ágyból, majd bekúszik az ágy alá, és megpróbál kipiszkálni onnan, amely kísérlet persze szánalmas kudarcba fullad. Hogy fokozzam jellemfejlesztő trenírozását, persze pont csak annyit moccanok, hogy éppen ne érjen el. Aztán

visszafekszik, miközben sűrűn emleget valakit, akinek szerinte köze lehetett az én érkezésemhez. Nem értettem pontosan, mit mondott, de nyilván a hála verbálisan manifesztálódó megnyilvánulásai voltak ezek. Aztán végre fény gyúlt az agyában, és megtalálta a sokat emlegetett, ámde eddig testiségében meg nem jelenő leendő fiúgazdi nevezetű lény dugi májpástétomát, amit háborúra és egyéb elemi csapások esetére tartogat. Kíváncsi vagyok, engem melyik kategóriába sorolt. Ki is jöttem az ágy alól, és akkor olyan méltánytalanság történt velem, ami mindenképpen indokolna egy alkotmánybírósági normakontrollt, már ha lenne alkotmány és/vagy bíróság és/vagy norma és/vagy kontroll. Egyszerűen megfogott, és betett egy dobozba, aztán pedig a zajokból ítélve, átrendezte az egész lakást. Végül kivett a dobozból, és azt mondta, hogy: „Na most bújj el, Nokedli!" Tudtam volna! De nem akartam. Nem vehetem el minden önbizalmát rögtön a legelején. így aztán beugrottam mellé az ágyba, és doromboltam neki, meg apró karmocskáimmal végigmasszíroztam fejtől lábig. Gondolom, ma estére megtanulja, hogy a gazdik nem meztelenül alszanak. Holnapra meg talán azt is, hogy neoprén védőöltözetben.

2 Nem is tudom, hol kezdjem, annyi minden történt. Tegnap a gazdim kora hajnalban elindult otthonról, amit nem is bántam, mert kicsit fárasztóbbnak bizonyult a trenírozása, mint azt

eredetileg gondoltam. Valamiért az az - utóbb hamisnak bizonyuló - illúzió motoszkált a fejemben, hogy a főemlősök rögtön a macskák után jönnek a törzsfejlődésben, de ezek szerint vagy a vártnál nagyobb evolúciós szakadék tátong köztünk, vagy én fogtam ki egyet, a kognitív kihívásokra kevésbé fogékonyak közül. Aztán viszonylag hamar hazaért, és elképesztő kijelentést tett azon a bigyón, ami feszt a fülén lóg és beszél bele. Azt mondta, hogy: „Helyes kis dög, csak olyan mamlasz. Remélem nem fogyatékos." És közben rám nézett! De ez nem elég, utána felvett az ölébe, bekapcsolta a berregőmet, amit ő dorombolásnak hív, és roppant hivatalos hangon azt mondta: „Ide figyelj, Nokedli! Mindjárt hazaér a fiúgazdi, aki még nem tudja, hogy mától nemcsak fiú, hanem gazdi is, szóval viselkedj normálisan, a legjobb lenne, ha aluszkálnál, hadd higgye, hogy akkumulátorral működsz, és mire rájön, hogy igaziból macska vagy, addigra megszeret, és nem hajít ki." Na, először is! Állandóan azt mondja nekem, hogy NOKEDLI! Csak nem azt gondolja, hogy engem így hívnak? Én kérem Gróf Alsóköbi Tasziló és Báró Középházi Malvin frigyéből születtem, számos kutyabőrt őrzök otthon a padláson, amelyek mind-mind előkelő származásomat bizonyítják, egyik ősöm egyenesen sumer volt, egy másik egyiptomi, egy harmadik meg hun. Ha jól emlékszem, egyáltalán nem is vagyunk pertuban, csak visszaél szánalmas erőfölényével meg azzal a genetikai hendikepemmel, hogy ha megvakarják a pocakomat, akkor gömböcölődök, dorombolok, és kéjesen nyögök

hozzá, amitől a felületes szemlélő nem ismeri fel rögtön arisztokrata vonásaimat. Másodszor! Mi az, hogy elemes?! Majd pont egy ilyen kezdő, képesítés nélküli gazdi fogja eldönteni, hogy a fizikai aktivitásom mikor éri el a kívánatos szintet! És mi az, hogy megszeret?! Meg hogy kihajít?! Ha majd bejelentkezik a fogadó órámra, és szabályosan bemutatnak neki, mint ahogy ezt köreinkben szokás, akkor esetleg hajlandó leszek figyelmemre méltatni és engedélyezni, hogy a számomra kiutalt lakásban tartózkodjon, persze csak akkor, ha alkalmasnak találom igényeim kielégítésére. Aztán megjött a fiú, továbbiakban fiúgazdi, aki először azt mondta, hogy: „Ez meg mi a franc?!" Nyilván a

megilletődöttségtől, hogy találkozhatott velem, hirtelen nem talált ámulatát jobban kifejező szavakat. Hogy segítsek neki feloldódni, kifűztem a cipőfűzőjét, és összebogoztam. Meg kell mondjam, hogy egy pszichológus veszett el bennem, mert másodjára már képes volt összetett mondatokat is mondani. Bár azoknak sem volt túl sok értelmük, mert úgy kezdődött, hogy „qrva macska", és úgy fejeződött be, hogy „nehogy azt hidd". Azt hiszem, a két-lábúakat megtámadta egy titkos retrovírus, amitől valóságészlelésük végzetesen torzul, és az a tökéletesen fals benyomásuk alakul ki, hogy macska-ügyben döntési helyzetben vannak. Szerencsére viszonylag hamar kigyógyítottam őket, először egy madzagot kötöztettem az ajtókilincsre, amit lovagi rohamokkal bevettem, és remekül hintáztam rajta, és amire a lánygazdi azt mondta, hogy „látod, most tanul egerészni", a fiú meg azt, hogy „Helyes! Gyakoroljon csak, mert én aztán nem adok neki csirkecombot!" Nem akartam őket lelombozni azzal, hogy épp szenzorosintegrációs gyakorlatokat végzek, így rájuk hagytam. Miért ennék én egeret? Tele van telítetlen zsírsavakkal és fölösleges kalóriával. Brrr... Aztán pedig találtam egy lendkerekes autót, amit nagyon egyszerű felhúzni, és mindig utolértem és legyőztem. Ezek az akcióim kifejezetten javították az állapotukat, legalábbis a fiúgazdi a végén olyanokat mondott, hogy „hülye vagy fijjam, nehogy kilónként vedd már neki a tápot, majd elmegyünk és veszünk egy zsákkal", de azért az éjszaka még rádolgoztam egy kicsit, csak hogy elkerüljük a maradvány tüneteket, és hol az egyik, hol a

másik fülét nyalogattam szép tisztára, miközben a fejükön ültem. Imádták! Hát... furcsa népség, de nekem ez jutott, és van bennük igyekezet.

3 Tegnap komoly tudományos megfigyeléseket végeztem, abban a reményben, hogy új alapokra helyezhetem a leíró antropológia tudományát. Meg kell mondjam, hogy egy Lévi Strauss vagy egy Margaret Mead veszett el bennem. No persze nem örökre, ez, ha jól sejtem, még csak az első életem, legkésőbb a hatodikban sort fogok keríteni egy tudományos paradigmaváltásra. Első döbbenetemet a kétlábúak tisztálkodási szokásai váltották ki. Megfigyeltem, hogy némi elnéző derűvel szemlélik az alapos és napi ötszöri mosakodásomat, de nem gyakorolják ezt a szokást. A magam egyszerű eszközeivel igyekeztem rávezetni őket az alapvető higiéniás alapelvekre, hol a fülüket tisztítottam meg, hol a bokájukat próbáltam szalonképessé tenni, ma pedig a fiúgazdi orrát nyalogattam szép fényesre. Meg kell mondjam, nem volt olyan hálás, mint számítottam, az pedig kifejezetten rosszul esett amikor megkérdezte: „Fijjam, mivel eteted te ezt a macskát? Szárított patkánnyal?" És szerintem fintorgott is. Hát ez az! Itt vagyunk a másik, a gasztrokulturális sokknál. A lánygazdi reggel elővette a kajászacskómat, de ahelyett, hogy teleöntötte volna a tányérkámat, olvasgatni kezdte. Majd elővette a

kereskedelmi forgalomban kapható legkisebb tejfölösdobozt, megtöltötte, és jelentőségteljesen közölte: „Ez egy napi adagja!" Kinek? Az egeremnek? A pizzafutárnak? Annak a furcsa nevű halnak, aki miatt egyébként fel fogom jelenteni őket, mert nem EU-konform akváriumban tartják? Csak nem arra gondolt ez a szerencsétlen, hogy nekem? Persze lehet, hogy a kétlábúak teljesen más naptári rendszerben működnek, és amire azt mondják, hogy egy nap, az azt jelenti, hogy „reggeli". Ezt alátámasztja az is, hogy amikor a fiúgazdi hazaért, az első dorombolásomra megvakargatta a fülemet, majd előhúzott a táskájából egy egész doboz Whiskas konzervet, és miközben felbontotta, azt motyogta: „Csak el ne járjon a szád, Gizi." Nem tudom, ki ez a Gizi, de majd gondom lesz rá, hogy kussoljon. De a legfurcsább még hátravan. Tegnap a lánygazdi beállított egy darab fával, amire madzagot tekertek, üdvözült képpel letette, és közölte: „Tessék, Nokedli, most már kaparászhatsz." Mit? Egy darab fát, ami ráadásul nyilvánvalóan használt, valaki már eltörte, és azért van bekötözve? Hülye vagyok én? Amikor a lakás összes stratégiai pontján elhelyeztem már a névjegyem, végigkarcoltam a bejárati ajtót, megcincáltam a függönyt, és szétrágicsáltam az internetkábelt? Hát mikor fogják már felismerni, hogy a macska a világ Napóleonja, ergo egy hadműveleti zseni tiszteli meg őket a jelenlétével? Hajaj „szomorú trópusok". Ma újabb képességeimmel kápráztattam el az érdeklődő közönséget, amely kvalitásaim megléte eleddig számomra is csak

kósza lehetőségként tűnt fel, de semmiképpen sem a közeli jövőre irányuló tervként. Szóval, azt hiszem, pályát fogok módosítani, és az antropológiakutatásaimat csak kedvtelésként fogom folytatni, főállásban viszont futballista leszek! Úgy kezdődött, hogy a lánygazdi vett nekem egy lasztit, és kitartóan próbálta bemutatni, hogyan is használhatnám testem és szellemem edzésére, no persze csekély sikerrel. Akkor még ugyanis elsősorban a tudományos karrierem foglalt le, és a léha szórakozások nem kerültek figyelmem fókuszába. Ma viszont mind a két gazdi elment egy számomra értelmezhetetlen helyre, egy „kutyakiállításra". Azt értem, hogy vannak kutyák, néha az evolúció is mellélő, és megalkotja a zsiráfot, a gazdit meg a kutyát, de miért kell ezeket kiállítani? Hogy borzongjunk? Na mindegy. Elmentek, és unatkoztam, már leöltem az összes madzag-egeret, a lendkerekes Trabantomat pedig szétszereltem. Maradt a labda. Hát... szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy Pelé barátunk maximum labdaszedő gyerek lehetne mellettem, elég, ha csak arra figyelmeztetek mindenkit, hogy én nem tudok kezezni! Viszont négy lábam van, karmocskáimhoz pedig ragad a laszti. Időnként annyira, hogy kénytelen vagyok a gólvonalon lerágni magamról. Aztán megjöttek végre. A fiúgazdi azt mondta, hogy „Tudod milyen kutya kéne nekem? Mint egy macska, csak eddig érő." - mutatott a derekáig. Mire a lánygazdi megnyugtatta: „Van már ilyen, fijjam. Úgy hívják, hogy oroszlán." Most akkor vettek valami szőrös paj-

tást nekem, vagy nem? Aztán kaptam egy pocakvakará-szót, mire a fiú azt mondta, hogy „nem kell elkényeztetni, nincs mindennap ajándék", mire a lány azt mondta, hogy „Fijjam, most egy kismacskára vagy féltékeny? Pasikra sose voltál!" „Naná mert egy pasit sem hoztál ide, aki miatt aztán reggel fél órával előbb kelsz, hogy legyen elég időd gyömiszkélni." Aztán már nem hallottam, mit mondtak, mert kizártak... hmm... hmm... Na szóval, este előálltam a tudományommal, és le voltak nyűgözve! Bár a hetedik gólom után a lánygazdi valami olyasmit motyogott, hogy „Nokedli, ha te azt gondolod, hogy én percenként fogok bemászni a labdádért az ágy alá..." „Akkor azt jól gondolod", szögezte le a fiúgazdi, meghökkentő éleslátásról téve tanúbizonyságot. Fantasztikus, ahogy fejlődnek a kognitív képességei, különösen a szociális viszonyok, a hierarchikus rend felismerése terén. Pedig még csak négy napja vagyok itt.

5 Ma voltam a doktor bácsinál. Sejtettem, hogy valami nagy attrakció fog történni, mert a lánygazdi könnyes szemmel járkált körülöttem, és hárompercenként megetetett, és még azt is hagyta, hogy ellopjam a szemüvegét, amit egyébként nehezményez, a fiúgazdi meg zseb-macsóskodott, és ilyeneket mondott, hogy ez az élet rendje, meg hogy nem kell cirkuszolni. Kicsit megijedtem,

hogy lejárt a próba-macska státuszom, főleg, amikor begyömiszkéltek egy ládába, de aztán hamar kiderült, hogy csak a doktor bácsihoz mentünk. Hát... én nem vagyok rasszista, de igazán nem értem, hogy a kutyákat miért engedik be a rendelőbe. Volt ott egy vizsla, aki folyamatosan kisállat hangon nyüszített, egy tacskó, aki először megmorgott engem, de amikor azt mondtam neki, hogy „váá-áá-ááá", akkor elmenekült, meg egy labrador, akit hárman kellett bevinni. Hozzám bezzeg fél kéz is elég volt. A doktor bácsi először kedves volt, de aztán a gazdim egy, két oldalán sűrűn teleírt papírt húzott elő, amin mind-mind kérdések voltak, és mindet akkurátusan feltette, annak ellenére, hogy az első kérdésére: „Tessék mondani, mivel etessem a cicámat?" „Amit megeszik,, válasz érkezett; és ez engem kicsit elbizonytalanított volna, hogy a megfelelő emberekkel játszom-e „ki mit tud"-ot. És akkor már nem is tűnt olyan kedvesnek. Mondtam is, hogy szerintem mehetünk, és gyakoroltam, milyen megvető képet vágok, amikor elmegyek a nyim-nyám vizsla mellett, amikor egyszer csak azt mondta: „Na, akkor vizsgáljuk meg a cicust." Körbenéztem, kire gondolhat, mert csak én voltam ott, de én NEM VAGYOK CICUS, én kérem, macska vagyok. Kezdő ugyan, de ahogy a gazdim mondja: „nagyon karakteres kis dög". És akkor először is lemázsáltak. Ezt nem bántam, mert

nyilvánvaló volt, hogy amikor az orvos szembesül a rideg tényekkel, azonnal kihívja a Fehér Keresztet meg a nemzetközi sajtót, és a nyilvánosság erejével arra kényszeríti a gazdámat, hogy felhagyjon ezzel a tejfölösdobozos ostobasággal és a szakirodalom szerinti etetéssel. És erre mit mondott ez a lelkiismeretlen macskasintér? „Vigyázzon vele, mert hajlamos a hízásra!" És még nem volt vége! Éppen lelki sebeimet nyalogattam, amikor fogott egy tűt, és belém döfte! Komolyan nem értem, hol van ilyenkor az ombudsman?! Aztán bedugott a számba egy tablettát, és befogta az orromat, amíg le nem nyeltem! És a gazdim ahelyett, hogy fogott volna egy géppisztolyt, egy aknavetőt vagy legalább egy sodrófát, és agyonüti ezt az embert, csak vakargatta a pocakomat, és „okos macskázott". Na kérem, ha az okos macskák-

nak fáj a seggük, akkor én inkább maradnék intellektuális téren súlyos kihívásokkal küzdő, ámde szurkálatlan cica. Úgy sem akartam mostanában Heideggert olvasni...

6 Tegnap nem tudtam írni, mert a lánygazdi feszt ott fontoskodott a számítógép előtt, és ahányszor rátettem a praclimat azokra a kis bigyuszokra, amitől olyan izgalmas fekete bolhafülnyi izék kezdenek el rohangálni a képernyőn, sikoltozni kezdett, hogy „Nokedli, beteszlek a mosógépbe, ha még egyszer kitörlöd a szakvéleményeket!", de aztán nem tett be, csak egy kézzel írt tovább, a másikkal meg a pocakomat vakargatta. Azt nagyon szeretem. Ebben egyébként lényegesen ügyesebb, mint a fiúgazdi, aki mindent két kézzel csinál, és ezért sajnálatosan keveset ér rá engem gyömiszkélni. A lánygazdi bezzeg fésülködni, kávét főzni, teregetni is képes úgy, hogy közben a hóna alá csap engem, és gyürkéli a füleimet. Viszont elkeserítő dolgokat állít rólam. Például, hogy híján vagyok minden kezdeményező készségnek, és egy mintacica vagyok, aki éjjelente fél órácskát játszik egy ostoba madzaggal, de ez a maximális intellektuális kihívás, amit ambicionál. Azt, hogy a beépített fejlámpám fényeinél pszichológiai kórtörténeteket és történelmi monográfiákat olvasgatok, csak úgy, lazításképpen a szuahéli nyelvleckéim mellett, persze elkerülte a figyelmét. Úgy

döntöttem, hogy még idejében tisztázom vele ezt a dolgot, mert a végén macska-terapeutához küldenek végzetes elunalmasodás gyanújával. így aztán éjjel a legnagyobb titokban megtanultam kinyitni a szemetes ajtaját, és onnan kipilinszkáztam az összes sajthéjat és kefíresdobozt, amit aztán ízléses rendben körberaktam a konyhában. Délután valami újfajta kajával kísérletezett, de nyilván tele volt vitaminnal és egészséggel, és nyilván háromszor annyiért vette, mint a Whiskas Juniort, mert nem ízlett. Fogtam is minden darabkáját és beletömiszkéltem a cipője orrába. Olyan gyanútlan! Soha nem ellenőrzi, hogy lakik-e benne valaki, egy pók, esetleg egy kóbor egér vagy egy kobold. Eztán majd fogja! Persze, ha nem lenne a bárgyúságig jóhiszemű, akkor feltűnt volna neki, hogy a cipőfűzőjét viszont összegabalyítottam, és ez, mint áruló nyom, gondolkodásra kellett volna inspirálja. De fél lábon ugrálásra, káromkodásra és „jajj Nokedlizésre" inspirálta csak. A fiúgazdi viszont tagadhatatlan kárörömmel figyelte az eseményeket. Nyilván, mert még nem vette észre, hogy elloptam a kedvenc tévénézős zokniját, és behurcoltam a házikómba.

7. Jó pár napja nem írtam, de van mentségem! Drámai események vették kezdetüket, amelyek megtépázták nemcsak az én legendás

egészségemet, de a gazdim ugyancsak legendás idegrendszerét is. Alig jöttünk ki az egyik krízisből, már benne is voltunk a másikban. Szóval, csütörtök délután elkezdett szörcsögni a nózim, folyt a szemem és prüszköltem, mint egy mosóport szimatoló drogkereső kutya, ráadásul cefetül éreztem magam. Röviden: „fájt az egész macska", nem is csináltam semmit, csak heverésztem a radiátor alatt és vártam a tavaszt. Még a fiúgazdinak is feltűnt, pedig ő híján van az elementáris vágynak, hogy minden apró rezdülésemről tételes naplót vezessen, de még ő is megjegyezte, hogy „Cseszd meg, Nokedli, ha valami bajod lesz, ez a hülye tyúk leöngyilkolja magát nekem, szedd már össze magad!" Aztán hazajött a lánygazdi, aki, mint neve is mutatja, lány, ezért nem értelmezhetetlen kijelentésekkel múlatta az időt, hanem részint elkezdett ordítani a fiúgazdival, hogy képtelen az adekvát cselekvésre (ez biztos azt jelenti, hogy soha nem ad nekem enni), és tőle a harmadik világháború is kitörhet, csak neki ne kelljen gondolkodnia, részint meg abba a bigyóba kiabált, ami mindig a fülén lóg, és egy rejtelmes alakkal társalgott, aki szerinte egy kutya-soviniszta barom, de mégis azt akarta, hogy jöjjön ide. Csak tudnám, minek. Aztán végül idejött, az volt, aki egyszer már beleszúrt a seggembe, és most is ezt csinálta. Komolyan nem értem ezt a nőt! Ezért tényleg nem kellett volna idecibálnia. Ráadásul egész éjszaka a légzésemet monitorozta, amikor végre elaludtam volna,

akkor gondosan kipattant az ágyból, és felkeltett „jajj, Nokedli, ugye, élsz még" kiáltásokat hallatva. Kis híján belehaltam, de szerencsére reggel elment dolgozni, délután meg később ért haza, mert a MÁV-ot ebben az évben is őszintén meglepte, hogy télen ezen a szélességi körön bizony gyakorta havazik, és ráadásul ezek a fránya hópelyhek ahelyett, hogy gondosan kikerülnék a vasúti váltókat, a síneket és a forgalomirányítókat, egyenletesen esnek mindenfelé, így viszont a szokásos kétórás késéssel közlekedtek a vonatok, ami elegendő időt biztosított nekem a gyógyulásra. Biztos az is jót tett, hogy amikor felhívta azt a rejtelmes alakot, aki a régi gazdimtól ide deponált, az azt mondta, hogy „hülye vagy, angyalom, adjál neki aszpirint, meg forralt bort", bár meg kell jegyeznem, hogy forralt bort egyáltalán nem adott. Hogy miért nem hallgat ez senkire? Ma viszont pótoltam az egynapnyi elmaradást, már ami a gazdi-trenírozást illeti. Azt már megszokták, hogy rendszeresen a fejemre húzom a bakancsaikat, aztán meg kétségbeesetten nyávogok, mert nem jön le. Azt is jól tűrik, hogy minden mozgó, majdnem mozgó, és „erősen gondol rá, hogy egyszer megmozdul" állapotú dolgot potenciális zsákmányállatként ismerek fel és levadászom. Azt sem nagyon nehezményezik, hogy határozott mozdulatokkal földhöz tudom verni az üres kajástálkámat, és ha nem érkezik idejében a vacsora, akkor a teli vizessel is megteszem ezt. De azt például ma tanultam meg, hogy fel tudok mászni az ajtó tetejére, ahonnan

a, keserves nyávogások után le kell menteni; b, hangtalanul rájuk vetem magam, lehetőleg akkor, amikor sejtésük szerint épp a sámli alatt lapulok. További leleményem, hogy le tudom szedni a szárítóról az összes ruhát, a szárazakat becipelem a házikómba, hogy ezzel is emeljem a komfortfokozatát, a nedveseket meg eldugom az ágy alá, stratégiai tartalékként. De a legjobb, hogy megtanultam kinyitni a gardróbszekrény tolóajtaját - ez szinte korlátlan lehetőséget nyitott meg előttem, de ez egy másik hosszú történet, amelynek elmesélésére egy másik alkalommal kerítek sort.

8 Szóval a gardróbszekrény! Mondjuk, pontosan nem értem, miért így hívják, korrektebb lenne macs-ka-land-parknak elnevezni! Jó, mi? Elképesztően szellemes tudok lenni, ha egy kicsit is töröm a buksimat, de elég az antropológiával megküzdenem, a szemantikai tanulmányokat ráhagyom a kisebb kihívásokra fogékony jószágokra; tehát használjuk továbbra is ezt a lényeg szempontjából semmitmondó kifejezést. Az első pálya a fogasoké, amiken mindenféle szörnyek lógnak, amit a lánygazdi ingeknek hív, és mielőtt odaakasztaná, egy meleg vassal simogatja - nyilván, hogy felhergelje őket. Sikerül is, mert valahányszor ráugrom egy-egy vállfára, roppant ellenséges lesz a rajta lakó szörny, guban-colódni kezd meg

vonaglani, és a végén ledob a hátáról. A legingerültebbek akkor sem hagyják abba, amikor a földön vagyok, rám vetődnek és fojtogatnak. Ilyenkor kénytelen vagyok a karmocskámmal széthasogatni őket. Sajnos ez ki szokott hallatszani, és olyankor jön a lánygazdi és sopánkodik, „jajj istenemezik", és azt állítja, hogy egy gyenge pillanatában gondolta azt a macskákról, hogy ideális háziállatok. Hát, tényleg gyenge pillanata lehetett. Egy különösen gyenge, mert mindenki tudja, hogy a macskák nem háziállatok, hanem autonóm, ámde jóindulatú lények, akik kizárólag a jövőbe vetett féktelen optimizmusuk okán gondolják azt, hogy a gazdik szocializálása nem kilátástalan küzdelem, és évezredek óta próbálkoznak vele. Eleddig átütő siker nélkül. A fogasok után a második pálya a törölköző-pulóverpóló szekció, azon könnyű végigmenni, mert csak annyi a feladat, hogy mindet egyenként meg kell rázni és gombóccá alakítani. Ezt én gyakran ki is hagyom, és rátérek a harmadik pályára - a táskákra. Na, az olyan, mint amikor a lánygazdi geocathingelni megy, csak ő kap hozzá koordinátákat meg egy ígéretet, hogy talál valamit, ha jó helyen kutat. Én meg csak kutatok a táskákban mindenféle támpont nélkül, de nagyon szisztematikusan, és vagy találok valamit, vagy nem. Többnyire igen, legutóbb például két kartonlapot egy műanyag tokban, gondosan ki is lyukasztgattam a fogaimmal, hogy tudják, én már megtaláltam. Jól tettem, mert mint kiderült, bérletnek hívják őket, és a jegyeket a kalauzok kilyukasztják. A fiúgazdi szerint ez hangversenybérlet volt, és ott

nincsenek kalauzok, csak abban a Strauss-polkában, amiben a végére elfogy a zenekar, de ezek pont nem arra szóltak. Nem t'om, mit kell ekkora ügyet csinálni néhány harapásnyomból! A legjobb viszont az utolsó pálya, ahol egy teljesen elkülönített rekeszben lakik a legfélelmetesebb szörny, aki csak létezik a világon, annyira veszélyes, hogy a lakásban is csak pórázon merik tartani, aminek a végét bedugják a falba. Nyilván, mert puszta kézzel nem is tudják visszatartani. Olyankor nagyon ideges lesz, és hangosan sivítani kezd meg hörögni, és ami az útjába kerül, azt megeszi! TÉNYLEG! Nem tudom, miért tartanak ilyen veszedelmes fenevadat a lakásban! A lánygazdi szerint „porszívónak" hívják, és minden háztartásban van, meg nem kell félni tőle. Én nem félek, mert bátor vagyok és rettenthetetlen, de nem hülye! Ja meg antropológus is, akinek az a legfőbb kötelessége, hogy a primitív vadak között is életben maradjon, és a civilizációba visszatérve be tudjon számolni minden morbid szokásról. így, mint én most!

9 Ma igazán fárasztó napom volt. Úgy kezdődött, hogy reggel a lánygazdi betett egy adag ruhát, aminek már pont jó macska illata volt, a morgattyúba, hogy elrontsa és átható tavaszi virágos rét szaggal kerítse elő belőle, amikor az csak annyit mondott, hogy „mrrr...", aztán meg hogy „grrrr...", és az összes gombja villogni

kezdett. (Lehet, hogy ennek köze van ahhoz, hogy egész éjjel azt gyakoroltam, hogy el tudom-e forgatni egyszerre azt a két gombot, ami a morgattyún van? Hmm...) A lánygazdi ekkor felkeltette a fiúgazdit, mert azt mondta, hogy mesterekkel nem telefonál, mert azok mind hülyéknek nézik a nőket, és nem jönnek ki. A fiúgazdi forgatta a szemét, és azt motyogta, hogy „vajon miért?", de azért telefonált, és aztán jött egy ember, de ennek nem injekciós tűje volt, mint a múltkorinak, hanem egy nagyon érdekes ládája, amibe engedte, hogy belebújjak, aztán játszott velem, és puszilgatta a fülemet, és azt mondta, hogy „én még ilyen édes cicát nem láttam!" Aztán megint puszilgatta a fülemet. A lánygazdi elégedetten bólogatott, a fiú meg azt motyogta, hogy esetleg nem nézné-e meg a mosógépet? Meg kell mondjam, hogy az sokkal kevésbé érdekelte, nyilván, mert annak nincs füle, amit puszilgathatna, aztán mégis nekilátott, én meg segítettem neki! Az összes felesleges dolgot kicibáltam a ládájából, hogy ne legyen útban, és szétszórtam a csavarokat is. Annak örült a legjobban. Aztán megtaláltam a tízóraiját. Téliszalámis szendvics volt! Aztán belefeküdtem az ölébe, és doromboltam, a lánygazdi ellágyultan nézett, és felajánlott egy vajas kenyeret kárpótlásnak, a fiú meg azt motyogta, hogy „rohadt kis qrva, egy szelet szalámiért bármit hagy". Aztán még dögönyöztek, aztán a ládás ember sóhajtott egy nagyot, és megkérdezte, hogy „jó lesz-e, ha csak az alkatrészt számolom?" Mire a lánygazdi élénken bólogatott, és kávét csinált neki, a fiúgazdi pedig azt motyogta, hogy „Elkurvultak! Mind a

kettő." Aztán kikísértem a ládás embert a kapuig. Mire visszaértem, ott álltak, csapkodták a kezüket, és azt kiabálták: „Ugye, mondtam, hogy el tud tűnni, ugye, mondtam, hogy elcsavarog, ugye, mondtam, hogy..." Aztán ma este kaptam a nyakörvet, egy röhejeset, amin csíkos macskák vannak - brrr... -, és van rajta egy tábla, EGY MACSKAFEJ, amibe bele van gravírozva, hogy hívnak, meg egy csomó szám - azt hiszem, a gazdihívó. Hmm... nem is baj, hogy nekem is megvan. Legalább tudom riasztani, ha elfogyott a kedvenc nasim. Most már azt hiszem, tényleg elérkezett az ideje, hogy ombudsmanhoz forduljak! Csak azért mert messze földön híres vagyok a türelmemről - például van, hogy két percet is várok a kajámra, és csak utána kezdek el követelőzni! -, nem kéne visszaélni vele! Azt mondta rám a lánygazdi, miközben a fülén lógó valamibe beszélt, hogy „nagyon helyes macska, de állati félős"! ÉN?! Csak azért, mert elloptam tőle a rénszarvasos kulcstartóját, amitől aztán minden éjjel összeszarom magam, mert olyan ijesztő a sötétben, és nyivákolok egy kicsit. De csak addig, amíg a lánygazdi fel nem kel és meg nem ment. Vagy azért, mert reggel ráesett, mit ráesett, rázuhant a fejemre egy törölköző, és teljesen elvesztem benne, de NEM IJEDTEM MEG! MEGLEPŐDTEM! Az teljesen más! Bár felületes és értetlen szemlélőnek hasonlónak tűnhet. Vagy arra célzott, amikor bekapcsolta azt a hülye brügettyűt, amivel banánturmixot csinál, és

akkor én ugrottam egy nagyot, de nem a brügettyűtől, hanem csak úgy? EDZÉSBŐL! És az ágy alá is edzésből bújtam be! Nohát! És egyébként is, macskának szerződtettek, nem gladiátornak! De aztán a fiúgazdi azt mondta, hogy menjenek el karácsony után Karlovy Varyba, és igyanak sört feszt, meg fürödjenek (lehet, hogy ezek évente csak egyszer fürdenek a napi mosdás helyett, és ebből ekkora cirkuszt csinálnak?), és engem meg adjanak kölcsönbe valakinek. Mire a lánygazdi nem mondott semmit, de azt gondolta, hogy „majd a te kutyádat, majd azt adjuk kölcsön", nem mondta, de láttam a homlokán, azon mindig látszik, mit gondol. Aztán hümmögött, aztán lefoglalt egy szállást, amihez nagy betűkkel oda volt írva, hogy PETS WELCOME, ez állítólag azt jelenti, hogy örülnek nekem. A fiúgazdi azt mondta, hogy minden macskakönyv szerint a cicák utálnak utazni, és jobb nekik otthon maradni. Mire a lánygazdi azt mondta, hogy „Persze, meg azt is írják, hogy autonómak és szeretik a magányt, nappal alszanak, éjszaka meg zajonganak. Ehhez képest ez a kiscica (ez én vagyok!) az ajtóban vár, jön, ha hívom, és nem moccan mellőlem, villanyoltásnál lefekszik, és reggel fél hétkor megkaparja az ágy lábát, és közli, hogy 'miáú, szerintem reggel van'." Aztán pont mutattak a tévében egy kamionos macskát, és akkor eldőlt, hogy világutazó leszek! Egy Csizmás kandúr! Ööö... vagy Orizatriznyák... ööö... biztos volt világcsavargó lány cica is, csak most nem jut egy sem az eszembe.

11. Ma rám nézett a lánygazdi a szemüvegén keresztül úgy, ahogy csak a fiúgazdira szokott, amikor az valami orbitális hülyeséget mond - hogy például adjanak engem kölcsönbe -, és azt mondta: „Fijjam, ez a macska hiperaktív, és súlyos impulzus-kontrollzavarral küzd." Mire a fiúgazdi visszanézett, és némi hümmögés után közölte, hogy „Ne komplikáld túl a dolgot, fijjam, egyszerűen ez a te macskád! Mégis mi a francot vártál, hogy majd üldögél a tévé előtt, és fonalat gömbölyít?" Pedig nem is csináltam semmit! Semmi olyat, ami erre a hiper-bigyóra utalhatna, a pulzuslófaszkáról nem is beszélve! Jó, hajnalban megtanultam, hogyan tudok csilingelni azzal a táblácskával, amit a nyakamba aggattak, mert én ugye, olyan hülye vagyok, hogy elveszek. De erről nem én tehetek, aki nem bírja, ha csöng a macskája, az ne táblázza föl! Aztán nehezményezték, hogy szétmarcangoltam egy zoknit. Jó, volt benne egy láb is, de elég türelmi időt adtam

a fiúgazdinak, hogy kihúzza belőle. Nyilván azért nem tette, mert vágyott egy kis talpmasszázsra. Aztán már persze késő volt, kicsit belegabalyodtam a zokniba, meg a lábujjakba - az embereké állandóan kilóg, képtelenek szép kecsesen behúzni, ahogy én, naná, hogy beleakadtam, és csak úgy vághattam ki magam a szorult helyzetemből, hogy megpróbáltam őket leharapni. Aránytalanul nagyot üvöltött. Aztán meg oltási könyvet követelt. NEM VAGYOK VESZETT! Persze most, hogy megharaptam... hmmm... Aztán szétszedtem egy cipőt. De abban nem volt senki! Illetve volt; a labdám! De azt én tettem bele, direkt, mert megfigyeléseim szerint állandóan játszani akarnak vele, amikor az az enyém. Csak aztán valahogy beleragadt

az orrába, és kénytelen voltam lebontani róla az egész cipőt. De például a cipőfűzőt szépen összegombócosítottam és mellé raktam. Egyébként is, a cipőket a helyükre kell tenni. Csakúgy, mint a mobiltelefon-töltőt. Ha nem teszik, akkor én azt játékként ismerem fel, és annak megfelelően kezelem. És nem veszem meg a zsebpénzemből! Aztán elegem lett belőlük, mert ahelyett, hogy örülnének a tomboló kreativitásomnak, csak morognak, és elbújtam. A fürdőszobaszekrénybe, ami - sajnos - egyáltalán nem macskakompatibilis, és tele volt hülyeségekkel, amit kénytelen voltam előtte kipakolni belőle. Csak azokat a vicces vattapamacsokat hagytam meg, amikkel a lánygazdi dörgöli az arcát, ahelyett hogy rendesen körbenyalogatná magát. Tettem minden tappancsomra egyet, a maradékot meg beletömiszkéltem a fülembe. Jól is tettem, mert legalább nem hallottam amikor uramisteneznek meg csapkodják a kezüket. Na megyek, biztos van valami kézikönyvük „Hogyan kezeljünk hisztérikus gazdikat" címmel.

12 Most már aztán elegem van! Az úgy kezdődött, hogy reggelre eltűnt a kedvenc focim, és akkor sírtam, mert nem volt mivel játszanom, csak a felhúzható egeremmel, a csörgő dobozommal, a farkammal, a madzagegérrel, a rénszarvasommal, a cipőfűző-gyűjteményemmel, a

zoknikkal, a ruhaszárítóval és a kaparófámon lógó lasztival, és ettől sivárrá és kietlenné vált az életem. Aztán a lánygazdi azt mondta a fiúgazdinak, hogy: „Ne legyél már ilyen undok ezzel a kiscicával, látod, hogy boldogtalan! Két óra alatt kiásod az autót a hó alól, elugrunk a macskadiszkontba, és veszünk neki egy lasztit. Nem ráérsz? Nyugdíjas vagy!" A fiúgazdi erre olyat mondott, amit minden tévécsatornán kisípolnának. Aztán ment kiásni az autót. Aztán hazaértek egy doboz lasztival, és mindet odaadták, én meg minddel lőttem gólt, és tíz perc múlva mind az ágy alatt volt, és a lánygazdi azt mondta, hogy „tanuld meg, fijjam, kivenni onnan", és akkor én néztem a fiúgazdira, mert eddig ő volt a „fijjam", de kiderült, hogy ez nekem szólt, mert most már én is családtag vagyok és fijjam. És akkor sírtam, mert nem volt mivel játszanom, csak a felhúzható egeremmel, a csörgő dobozommal, a farkammal, a madzag-egérrel, a rénszarvasommal, a cipőfűzőgyűjteményemmel, a zoknikkal, a ruhaszárítóval és a kaparófámon lógó lasztival, és én még olyan kicsi vagyok. Hüpp-hüpp. És akkor a fiúgazdi azt mondta, hogy „ne legyél már ilyen undok ezzel a kiscicával, látod, hogy boldogtalan, két óra alatt szétszereled az ágyat, és meglesz az összes labdája". Mire a lánygazdi ahelyett, hogy szétszedte volna az ágyat, azt mondta: „Nokedli, lassan beszélnünk kell az intellektuális előmeneteledről, különös tekintettel az anticipációs sémáidra és a newtoni világkép rád is vonatkozó törvényszerű sajátosságaira. Hétfőn keresek neked egy macskaiskolát, mert fájdalmasan lassan fejlődsz." Mindig ezt

csinálja! Hülye elitista tyúk! Csak azért, mert beszédmegértési problémái vannak, és azt hiszi, hogy amikor focizok, azt dünnyögöm magamban, hogy „És kedves nézőink, Ronaldino megszerzi a labdát... hosszan szökteti magát, balra egy csel, jobbra egy csel, fantasztikus fejjáték.... és GÓÓÓÓÓLLLL!" Pedig francokat, azt ismételgetem, hogy F = ma, meg a termodinamikai alaptörvény konnotációit elemzem. Aztán a fiúgazdi felkapcsolta az akvárium lámpáját, és ott volt a Dezső - a hülye autista haluk -, és vízipólózott a kedvenc focimmal. És ha azt hiszed, drága naplóm, hogy a Dezsőt cseszték le, mert egy ártatlan, kedves kiscicát megfosztott a legkedvesebb játékától, akkor te, drága naplóm, nem ismered az életet, a rögvalót és az embereket, legfőképp ezt a kettőt, aki nekem jutott.

13 Azt hiszem, új nevem van! Legalábbis eddig, ha a lánygazdi hazaért, mindig azt mondta, hogy „gyere ide, Nokedli, hadd simogassam meg a pocakodat", aztán adott enni, meg dobálta nekem a lasztimat. Tegnap viszont hazajött, és azt mondta: „na mesélj, RANDALÍR, mit csináltál már megint?" Hmm... Vajon ez összefüggésben van azzal, hogy előző éjjel eluntam azt a roppant méltánytalan bánásmódot, aminek keretében nekem csak egy házikó, egy párnás kuckó, egy fotel meg egy szőnyeg áll rendelkezésemre, ha szunyókálni akarok, míg bezzeg

ők egy igazi ágyban aluszkálnak, amit naponta többször átrendeznek? Szerintem ez sérti az én macskái méltóságom! Először igazán finom eszközökkel próbálkoztam. Éjfél körül kicibáltam az ágy alatt tartott bicikliszállítót, amiről előzetesen lerágtam a karabinereket, és a helyükre becipeltem a párnámat. Na jó, nem az enyémet, de végül is, én is családtag vagyok, szóval az a párna egy kicsi részben az enyém is. Aztán felébredt a fiúgazdi, mert azt már az is felzavarja, ha két acélsínt egymáson huzigálok. Aztán persze felkelt, rálépett a biciklitartóra, és elzuhant, hosszában. Nyilván, mert nem tanulmányozza olyan odaadással a mozgásomat, mint a lánygazdi, és nem figyelte meg, hogy ilyenkor én kecsesen bukfencezek egyet, és nem otrombán eldőlök. Erre felébredt a lánygazdi is, akit eddig nem ráztak meg különösebben az éjszaka történései, először rászólt a fiúgazdira, hogy miért cirkuszol az éjszaka közepén, aztán kiment a konyhába, ahol aztán vízivás helyett hisztérikusan sikoltozni kezdett. Azt hiszem, azért, mert a konyhaasztalon hagyott egy csomó mindent, amit előzetesen becsomagolt papírba, és masnit kötött rá, meg karácsonyfát rajzolt rá és szaloncukrot. Na, ezeket én mindet kicsomagoltam. Nem kíváncsiságból, hanem segítségből. Mert megfigyeltem, hogy nem írta rá a neveket, és akkor úgyis újra kellett volna kezdenie az egészet, mert mégsem adhatja oda a habókos nagynénjének szánt Agatha Christie-ket a másfél éves unokahúgának, mikor annak berregő elefántot vett. Es igenis ezek becsomagolva nagyon hasonlítanak, talán csak a kilógó

ormány nyújthatna igazodási pontot. Akkor a fiúgazdi jegyezte meg, hogy szerinte nem helyes ekkora szcénát rendezni csak azért, mert ez a kismacska élt alkotmányos jogával, és elképedését fejezte ki a kétlábúak karácsonylási szokásai iránt. „Egyébként is, fijjam, te ebbe a kapcsolatba nem zsidónak jöttél?" vonta kérdőre. „Lassan leszokhatnánk ezekről a decemberi birthday-partykról!" De kiderült, hogy akkor meg hanuka van, ami nem tudom, micsoda, de nyolc napig tart, szóval az sem sokkal jobb. Aztán végre elcsitultak, és én berendezkedtem az ágyneműtartóban, vittem be lasztit, kaját, olvasólámpát, pokrócot meg mindent, amire egy kismacskának szüksége lehet. Jó is volt, csak eluntam, mert ahányszor fallabdázni kezdtem a labdámmal, a fiúgazdi ugrott egyet felettem, a lány meg lemerülő elemű cicákról kezdett el álmodozni, és ezzel mélyen a lelkembe gázolt. Hüpp-hüpp. Aztán felköltöztem az ágyra, de azzal meg az volt a bajuk, hogy gyakran egerészőset álmodom - leginkább azt, hogy látok végre egy igazi egeret, de nem ijedek meg tőle, hanem bátran huzigálom a farkát. Na most, tehetek én róla, hogy ilyenkor mindig a lábujjuk van kéznél, pontosabban fognál, és azt kezdem el marcangolni? Na ugye, hogy nem! De hogy ebből mekkora ribilliót tudnak csinálni! És még ők büszkék a szélsőséges

liberalizmusukra, a multikulturális értékrendszerükre és a fajok közti egyenjogúságra. Na, szép! Reggel arra gondoltam, hogy felhívom telefonon azt a rejtelmes alakot, aki ide deponált engem, és végsősoron mindenről tehet. Csak hogy szembesüljön tette következményeivel! De aztán nem hívtam, mert a tettek és nem a szavak macskája vagyok. Úgy kezdődött, hogy éjszaka volt, és én békésen szuszogtam legújabb rezidenciámban, az ágyneműtartóban, amikor a lánygazdi elkezdett óbégatni - persze csak suttogva, hogy ne ébresszen fel senkit -, hogy „Nokedli, cic, cicc, hol vagy", de persze nem válaszoltam, mert aludtam, mire felkeltette a fiúgazdit, hogy azonnal keressen meg engem, mert biztos beszorultam valahova, és haldoklóm, mert már két órája semmi zaj, semmi lábujjrágás, semmi kaparás, jajj-jajj! Ez tényleg komplett idiótának néz engem?! Mire a fiúgazdi nem mondott semmit, de gondolt, aztán kiment, megzörgette a kajástálkámat, mire előrohantam - bár nem akartam, de sajnos ez olyan beépített szériatartozék nálam. Aztán nem is adtak enni, mire nagyon feldühödtem és elvonultam bosszút forralni. Reggelig törtem a fejem, és a megfelelő alkalomra vártam, ami nem késett, mert a lánygazdi egy titokzatos helyre jár, úgy hívja, hogy „dolgozó", és állítólag azért teszi, hogy legyen pénze macskakajára. Járhatna gyakrabban is, mert elég kevés kajára van pénze! A fiúgazdi meg nyugdíjas, ami nem tudom pontosan, mi, de az a lényege, hogy az ember reggeltől estig fontoskodó képet vág, és bármit kérek tőle (tejberizs, gombfoci, egérvadászat, pocakvakarás stb), csak sóhajtozik, hogy nem ér rá,

aztán elmegy a piacra meg gyógytornára. Na, szóval, elmentek, én pedig nekiláttam kiérlelt bosszúmnak, és először beáztattam vizestálkámba az összes papírzsepit, amit találtam - sok volt, mert a lánygazdi nyamvadtkodik -, aztán pedig akkurátusan szétcincáltam őket, és egyenletesen elterítettem a lakásban. Aztán a mai újsággal folytattam, és éppen rátértem volna azokra a színes lapokra, amik fölött a lánygazdi szokott álmodozni és ilyeneket mondani, hogy „nem érted, fijjam, hogy pont a biztonságom érdekében lenne szükségem erre a karabinerre?", amikor hazaért a fiúgazdi! Hát... ártatlan képet vágtam, és előhoztam neki az egeremet, hogy lássa a jó szándékomat a bűnös felderítésében, de egyáltalán nem dőlt be nekem, csak komor képpel felhívta a lánygazdit, és közölte vele, hogy vagy keres a qrva macskájának egy illemtanárt, vagy elköltözik a kisköcsöggel. Hmm... ezek szerint ebben a lakásban rejtegetnek előttem két másik macskát is: a qrvát, meg a kisköcsögöt. Kíváncsi vagyok, hol! Aztán hazaért a lánygazdi is, aki egyáltalán nem látta ilyen drámainak a dolgot - nyilván, mert nem ő porszívózott - és betettek a dobozkámba, a dobozkát meg egy kerekes brummogóba, olyanba, mint a lendkerekes Trabantom volt, csak nagyobb, meg kék, meg nem Trabant, meg nem lendkerekes (na, ez egy jól sikerült hasonlat volt), és elhoztak ide, a világvégére. Itt nagyon jó, mert van egy csomó másik cica, de azok nem jöhetnek be, és én pofákat vághatok nekik az ablakon keresztül, meg van egy csomó búvóhely, ahol már találtam egy fagurigát, két csavart, egy dobozt tele valamivel, ami biztos értékes, mert rögön elvették tőlem,

porcicát és egy csomó diót, amit én borítottam be. DE NEM DIREKT! És akkor a fiúgazdi azt mondta, hogy ha „nem viselkedsz normálisan, Nokedli, akkor vidéki macska leszel, és egerészhetsz a hidegben", a lánygazdi meg csak nézett rá, mintha egy kis lapos valami lenne, amit a kutya hozott be az előbb a kő alól, és megkérdezte, hogy miért beszél hülyeséget, amit aztán úgysem tart be. Aztán megágyazott, és azt mondta, hogy kivételesen álhatók vele az ágyban, mert nem hozta le a pizsamámat meg az alvós macimat. Remélem, sose hozza le...

15 Asszem, szeretek vidéki cica lenni. Már ilyen benti macska. Egy pillanat alatt megszoktam itt, bár először próbáltam úgy tenni, mint akit mélyen felzaklat az utazás meg a helyváltoztatás, végül is olvasok én Tichenert, Csányit még Lorenzet is (bár ez utóbbiról azt mondta a lánygazdi, hogy csak módjával, mert fasiszta volt - ez nem t'om mit jelent, de biztos nem fasírozottat, mert az jó), szóval elméletileg mindent tudok a macskák röghöz kötöttségéről, de szerintem az ember legyen ott, ahol a gazdija, mert az jelenti a biztos reggeli utánpótlást és lasztidobálást, a többit meg meccseljék le az etológusok. Szóval itt van mozi! 3D-s, és állandóan akciófilm megy. Úgy hívják, hogy ABLAK, oda kell ülni, kinn meg lóg egy házikó, amibe szotyit kell beledobni, és akkor tíz percen belül kezdődik az

előadás. Cinkék, csúszkák jönnek, és néha verebek is, meg egy másikfajta madár, amit nem tudom, hogy hívnak, mert otthon hagytam a határozómat. És repkednek, veszekednek, verekednek, aztán rárepülnek az ablakra, ahol én ülök méla lesben, és a gittbe nyomkodják a szotyit, mert azt hiszik, hogy az a raktár, a többi macska meg kinn ül, és ugrálnak fel, hogy elkapják őket, de nem tudják, csak nagyokat huppannak. Aztán a végén jön egy kutya, elkerget mindenkit, és ráugrik a lánygazdira, aki ettől havas lesz meg saras, és fejhangon visít, hogy „BOGIIIIINEEE!" Mire jön a fiúgazdi, és közli, hogy „azt a meghitt vidéki csendet, na azt nem lehet megfizetni". Aztán hoz még magot, és kezdődik elölről az előadás. De a mozinál is jobb, hogy van itt kályha. Pesten is meleg van, de az nem ilyen, mert ott nincs lóca a kályha előtt, nem lehet odakucolni, hogy szinte megégjen a farkam, és a lánygazdi, aki jól ért a kályhákhoz, megmelegít rajta nekem egy párnát, és arra fekhetek. Magának zoknit melegít, meg sütőtököt süt és gesztenyét, és nekem is ad belőle. Itt végre abbahagyta ezt a tudományos táplálós ostobaságot! De a legeslegjobb, hogy a padláson lakik a barátom. Még nem láttam, de egész éjjel morzézott nekem, én meg vissza, és megbeszéltünk egy focimeccset is! Sajnos, a nevét elfelejtettem megkérdezni, de azt hiszem, úgy hívják, hogy „az a kibaszott pele", legalábbis a lánygazdi ezt motyogta, amikor az éjszaka közepén a lesszabályról vitatkoztam vele. Szép név! De nekem az enyém is tetszik.

Ma reggel a lánygazdi mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy elég nagy vagyok már, hogy komoly dolgokról beszéljen velem, és ideje, hogy megtudjam az igazat. Azt hittem, hogy a drogokról fogunk beszélgetni, meg a kontrollálatlan szexről, és éppen el akartam magyarázni, hogy én erről már mindent tudok. De csak a peléről volt szó. Például, hogy nem ugyanaz, mint a focista, aki akarok lenni, bár ő is focizik. Csak nem Brazíliában a stadionban, hanem a padláson a dióval. De nem ezért nem akarja, hogy barátkozzak vele. Azt mondta, hogy a pele egy háládatlan dög, és nem érdemli meg az együttérzésünket. A lánygazdi nem szokott ilyen patetikus lenni, szóval a pele tényleg egy ritka gálád állat lehet. Állítólag nem elég, hogy nyaranta minden este tízkor átugrik a nagy körtefára, és megharapdálja a körtéket - szigorúan a fogójuknál, így azok lezuhannak a földre, mire a lánygazdi azt mondja, hogy „hmm... lehetne belőle kompótot csinálni vagy lekvárt főzni", mire a fiúgazdi azt mondja, hogy „fijjam, amiből lekvárt lehet főzni, abból pálinkát is lehet" -, de nem hallgat semmilyen bölcs tanácsra sem. A tanács úgy szól, hogy „Húzzál innét lakni az erdőbe, te eszetlen jószág, hát nem olvastad Bremhnél, hogy a pelék félénk állatok, háborítatlan nyugalomra van szükségük, és az év tíz hónapjában alszanak? Te meg itt élsz egy macskakolónia közepén, és minden éjjel bulizol." Ez tényleg szörnyű! Azt hittem, hogy csak hétvégén partizik, egyébként Platónt olvas, meg a

pszichoanalitikusokat. És a nagydoktorijára készül. Micsoda léha alak. A lánygazdi azt is mondta, hogy a pele súlyos nárcisztikus sebeket okozott a fiúgazdinak. Nem most, hanem nyáron, amikor minden éjjel diógurigálás hallatszott a padlásról, némi rágcsálással kísérve. A lánygazdi szerint ez nemcsak attól volt kísérteties, hogy az éjszakai süket csöndben történt, hanem főként attól, hogy a háznak dupla deszkamennyezete van, és a két deszka között zajló éjszakai diófoci-bajnokság kivételes akusztikus élvezetnek bizonyul. Azt mondta, hogy: „Konkrétan olyan érzés, Nokedli, mintha valaki az ágytámlát rágicsálná az ember fejénél, és ez az érzés párosulna azzal a bizonysággal, hogy ez a valaki pillanatok múlva eléri az ember fülét, agyát, és nem fog ettől megtorpanni." És a lánygazdi hiába állt az ágy tetején, és visított, hogy „fijjam, csinálj már valamit" - ezzel mintegy megfelelve a női szerepelvárásoknak -, a fiúgazdi meg hiába kopogott fel egy seprűnyéllel a padlásra, hogy „csönd legyen" (állítólag ő meg ezzel felelt meg a férfi szerepelvárásoknak; hát... azt hiszem, az emberek nem állítanak leküzdhetetlen akadályokat a férfiak elé az elvárásaikkal), nem lett csönd. A lánygazdi akkor azt javasolta, hogy játsszanak National Geographicosat, és lessék meg a padláslakót, ami jól ment, egészen az első neszig, mikor is a fiúgazdi (szerinte éberségből, a lánygazdi szerint félénkségből) az első, padlásról kiosonó állatra felkapta a csúzliját, és lőtt. Sajnos a gumi elszakadt, a lövedék célt

u n / r1 1■1 1 s i t) 11

tévesztve egy ágnak csapódott, ami ettől letört, és a fejükre hullott, egy megdöbbent macskával egyetemben. De nem hátráltak meg! A fiúgazdi parittyaként gondolta tovább használni fegyverét, jó nagy követ tett bele, és egy határozott mozdulattal betörte vele a nyári konyha tetejét. De nem adta fel (hiába, amikor a hülyeség akaraterővel és kitartással párosul), rövidebb gumival újra csúzlizásba kezdett, de a nagy összpontosításban eltalálta a saját hüvelykujját, amitől belilult előbb a feje, aztán a körme is. A kő csak a falig jutott el, ott viszont új lendületet nyert, és visszapattanva telibe találta a lánygazdi térdkalácsát. A pele, gondolom, ezalatt lelkesen forgatott a kamerájával, hogy egy

egészen különleges természetfilmet adhasson el a People Planetnek erről a ritka fajról, akit gazdinak hívnak. Ezután belátták, hogy a nyers erőszak sehova nem vezet, és elérkezettnek látták az időt a lélektani hadviselés megkezdésére. A fiúgazdi szerint pszichésen kell kifárasztani a betolakodót, aki ettől kimerül, és szabadságra utazik egy távoli szigetre, ahonnan majd nem tér vissza. A lánygazdi lelkesen jelentkezett, hogy akkor fárasszák ki őt pszichésen, de a fiúgazdi szerint őt nem lehet, mert túl hülye, túl optimista és túl vitriolos humorú hozzá (egyszerre mind a három, persze!). Mondjuk, ebben van valami! Aztán megegyeztek, hogy állatok elijesztésére leginkább az éles hangok, a vakító fények és füst együttes jelenléte a legalkalmasabb. Felcipeltek a padlásra egy reflektort, egy csengőt és különböző füstölőket, hogy ezek hatására megtörjön a pele ellenállása, és nyugalmasabb albérletet keressen magának. A stratégia szerint, ha éjjel motoszolás hallatszik, akkor a fiúgazdi ráveti magát a szobában elhelyezett kapcsolóra, amitől berregni kezd a csengő, és bekapcsol a lámpa. De a pele vélhetően Ligeti, Kurtág és egyéb kortárs zeneszerzők lelkes rajongója, mert kifejezetten tetszett neki a berregés, a reflektortól meg nyilván rivaldafényben képzelte magát, legalábbis erre következtettek, mert amikor a fiúgazdi kimerülten megszakította az áramkört, rögtön türelmetlen diógurigálás kezdődött. Aztán a fiúgazdi megunta, és vett egy füldugót, a lánygazdi meg úgy döntött, hogy egy tarajos sül is

lakhatna a padláson, de nem teszi, ehhez képest a pele szinte kedves állat. Aztán befejezte ezt a hosszú mesélést, megint mélyen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy „O, Rómeó, miért vagy te Rómeó? / Tagadd meg atyád és dobd el neved! / S ha nem teszed: csak esküdj kedvesemmé - / S majd én nem leszek Capulet többé!" Es akkor megijedtem, mert azt hittem, hogy hirtelen meghülyült, de nem, csak idézett valami Sékszpírtől, aki írt a lojalitásról meg a családról egy drámát, és abban is pont dönteni kell, hogy az ember a vér szavára hallgat (és haverkodik a pelével), vagy a szívére (és szolidáris a lánygazdival). Csak ez a Sékszpír nem macskákról meg gazdikról írt, hanem Júliákról meg Rómeókról. Biztos, mert nem ismert engem.

17 Ma újabb antropológiai megfigyeléseket tettem, amelyek egyenként is alkalmasak lehetnek a vonatkozó Nobel-díjjelölésem megalapozására. A múlt héten megfigyeltem a lánygazdit, aki beteg volt. Ezt onnan lehetett felismerni, hogy naponta háromszáz papír zsebkendőt trombitált tele, fura orrhangon beszélt, nekem például azt mondta, hogy Dokedli, langyos volt a füle - tudom, mert mindig nyalogattam -, és a szokásosnál is lassabban reagált a mindennapok kihívására. Ezenkívül feszt vigasztalta a fiúgazdit,

hogy nem, nem fogja elkapni tőle, nem, nem fog belehalni egy dáthába, hogyne, főz neki tejberizst, persze, kakaót is, természetesen megérti, hogy annyira lefoglalja a nyugdíjassága, hogy nem ért rá bevásárolni, végül is ő reggel hétkor indult el otthonról, este nyolcra lám, már haza is ért, hol van ez egy nyugdíjas leterheltségéhez, persze hogy kimegy a boltba tejért. Á, nem baj, hogy ott jött el a bolt előtt, de nem akkor szólt, hanem amikor már hazaért és levetkőzött. És az sem, hogy prevenciós célból bevette az utolsó Coldrexet. Na szóval, így kell lánygazdiul betegnek lenni. Ma megnéztem, hogy kell fiúgazdiul, bár először azt hittem, ugyanúgy, de nem. Fiúgazdiul kettőt kell köhinteni, aggodalmas képpel lázat mérni, aztán orvost hívatni, citromos teát főzetni, majd nem meginni, mert forró, aztán kihűlni hagyni és nem meginni, mert hideg, Agyban feküdni és nyögni, és elgyötört hangon papot hívatni, bár az még nem jött. (Remélem, az nem olyan, mint az orvos, aki állandóan a fenekemet szurkálja!) Megbeszéltem a lánygazdival, aki azt mondta, hogy ne foglalkozzak vele, úgy hívják, hogy nemi sztereotípia, és nincs ellene oltás. Ma pedig karácsony volt! Reggel a lánygazdi szokásosan vakargálta a pocakomat, és érdeklődött az álmaim felől - mintha nekem lenne időm az ilyesmire! -, aztán felsikoltott, hogy „b...ssza meg", és elrohant az alá a furcsa cső alá, amiből víz spriccel, és habzik alatta az ember. Aztán szatyrokat aggatott minden kilógó alkatrészére, és kirohant az ajtón, de előtte megsimogatott, mélyen

a szemembe nézett, és azt mondta: „Szerencséd, Nokedli, hogy neked sem rokonaid, sem munkatársaid nincsenek, akikkel karácsonylanod kell. Pedig karácsonylani jó dolog, de csak azokkal, akikkel te akarsz. De azért, ha kérdeznek, inkább mondd azt, hogy zsidó vagy!" Ezt nem értettem, megkérdeztem a fiúgazdit, de csak azt mondta, hogy ne álljak szóba senkivel, ne nyilatkozzak semmiről, és legfőképp ne hívjam ide a haverjaimat. Aztán hazaért a lánygazdi, minden kilógó alkatrészén volt egy csomag, és mindben nekem volt ajándék! Kaptam lasztit, kakadut (ez olyan, mint egy egzaltált papagáj, vagy papagály?), párnát, egy nagy csomag kaját - de azt nem adták ide! - és macskafüvet, ezt majd legelni kell, nyilván ha majd hülye leszek és tehénnek képzelem magam, meg egy könyvet, amiben cicák vannak, pont olyanok, mint én, mert az egyik például egy csizmában ül, és azt én is szoktam, és az a címe, hogy „50 dolog, amiért érdemes macskát tartanod". A lánygazdi ellágyult tekintettel lapozgatta, és felolvasta nekem az egészet, a fiúgazdi pedig azt motyogta, hogy „Fijjam, te egy hónapja még Thomas Mannt olvastál, Potokot és Austert! Ha a végén veszel egy Kiskegyedet, akkor elválok." Aztán befejezte az olvasást, és a fiúgazdi értetlenkedve nézett, és megkérdezte, hogy miért én kaptam mindent. Mire a lánygazdi vonogatta a vállát, és azt motyogta, hogy talán mostanában a kommunikációm aránytalanul nagy részét teszi ki a napi macska report, és a felületes szemlélő azt hihette, hogy figyelmem

fókuszába képtelenség bekerülni nyávogás és dorombolás nélkül. Mire a fiúgazdi sértetten közölte, hogy „na persze, ezek szerint rólam egy szót sem ejtesz". Mire a lánygazdi megnyugtatta, hogy mostanában tényleg nem, és higgye el, ez csak javára szolgál. A szaloncukrokat nekik adtam. Végül is karácsony van!

18 Jó régen nem írtam, rengeteg minden történt, és lehet, hogy ideje is lassan leszoknom erről a gyerekes szokásról, hogy minden murrogásomat gondosan naplósítsam. Elvégre komoly macska hölgy lett már belőlem! Na, de kezdjük az elején! Ott hagytam abba, hogy tetszett nekem ez a karácsony dolog, pedig akkor még azt hittem, hogy ez csak váratlan-kakadukat, extralabdákat és bónuszegereket jelent, de nem! A karácsony leglényege, hogy a gazdik becipelnek a lakásba egy fát, amit előzetesen beletesznek egy talpba (az emberek kereskedelme tele van értelmezhetetlen jelenségekkel, például minden évben árulnak karácsonyfatalpat, holott az egy igazi tartós fogyasztási cikk, elég lenne egyszer az életben megvenni, de olyan zörgős fejű, szürke egérből, amivel én játszani szeretek, a legvadabb szocializmust idéző keresleti piac van. Vagy van egy nagyon lusta gazdim, aki cseszik mínusz tizennyolc fokban egeret kajtatni nekem. Hüpp-hüpp!). Aztán ezt a talpat

ráfúrják egy asztalkára, aztán, ha jól értettem, a fiúgazdi terveit, akkor az asztalka lábát bebetonozzák a szoba közepébe, bár ez utóbbi csak terv maradt, mert a lánygazdi indignálódva közölte, hogy „Fijjam, ez egy macska, abból is a kezdő fajta, nem pedig leopárd! Kizárt, hogy feldönt egy fát." Aztán a csúcsát damillal a lakás négy pontján rögzítik, mindezt azért, mert állítólag én majd felmászok rá. Komolyan mondom, hogy ezek teljesen hülyének néznek, miért másznék fel valamire, ami úgy szúr, mint egy durcás sündisznó, és úgy ragad...

úgy ragad... úgy ragad, mint egy kismacska, aki magára borított egy üveg mézet. Ez olyan költői hasonlat volt, semmi, de semmi köze a szikár tényekhez! Először is, én már majdnem nagy macska vagyok, másodszor meg rám BORULT! Az teljesen más! A lánygazdi is megmondta, hogy egy ilyen vén f...sz (ez a fiúgazdi) már igazán a „szándéketika" szilárd talaján kéne hogy álljon, és

nem a „következmény etika" ingoványos területén. (Asszem, ez azt jelenti, hogy a méz kiborítódott - csakúgy, mint a fiúgazdi -, és az más, mintha direkt kiöntöttem volna, és ezért nem szabad engem lecseszni! Néha hasznos egy ilyen pallérozott elme a háznál, mint a lánygazdi, a következő életemben is fogok tartani egyet!) Aztán, amikor fixálták a fát, akkor elkezdték feldíszíteni! Ez azt jelenti, hogy minden gallyra akasztottak valamit, és azt nekem vagy helyből, vagy nekifutásból, vagy a polc tetejéről támadva meg kellett szereznem, és amit megszereztem, azt el kellett dugnom valahova! Egyet például a kuktába tettem, de nem puhult meg! Aztán, amikor mindent megszereztem és győztem, akkor a lánygazdi megvonta a vállát, és azt mondta, hogy „ez egy dinamikusan értelmezendő karácsonyfa, amely egyszerre fejezi ki az évszakok változását, a nap mozgását és az ökomenikus világszemléletet", a fiúgazdi meg azt mondta, hogy „nem baj, úgyis állandóan csilingel az a qrva macska, majd ő lesz a karácsonyi kolomp, legalább csinál valami hasznosat is". (Hmm... Ezek nem hallottak még a gyermekmunka szigorú tilalmáról?!) Aztán még kellett szalagokat cincálnom, dobozokba bújnom, csomagolópapírral birkóznom, halat ennem és megégetni a tappancsomat a gyertyával. De nem ez a legjobb a karácsonyban, hanem hogy a lánygazdi egész nap otthon van, és végre kézbe vehettem az iskoláztatását! Először megtanítottam egy kapura focizni, amikor az már jól ment, akkor nagyon keserves munkával - meglepően lassú felfogású - megtanítottam, hogy amikor

odaviszem neki az egeremet, akkor azt el kell dobni, mire én megtalálom, legyőzöm, szájba veszem, belefojtom a vizestálkámba, aztán újra odaviszem neki, és akkor nem azt kell mondani, hogy „jaj, Nokedli, csupa víz az egered", meg hogy menjél szépen focizni, hanem el kell dobnia újra. Jó sokat gyakoroltam vele, de mostanra már egész jól belejött, de sajnos valószínűleg annyira igénybe vette szellemi képességeit ez a tehertétel, hogy minden józanságát elveszítette, mert izgatottan odahívta a fiúgazdit, hogy „Nézd, fijjam! Olyan okos, mint egy kutya! Megtanítottam apportírozni!" Az a szerencséjük, hogy ez egy mesélhetetlen történet! Hol találnék másik cicát, aki elhiszi, hogy egy gazdi kutyához hasonlítja a képességeimet, és még életben van!

19 Mostanában úgy gondoltam, hogy már nagy macska vagyok, és csak a kiscicák írnak naplót, de a lánygazdi azt mondta, hogy igazán fontos antropológia felfedezéseket teszek, és az utókor majd hálás lesz, és ha akarom, ne naplónak hívjam, hanem „terepgyakorlat füzetnek". Jó. Eztán így fogok gondolni rá, de továbbra is naplónak hívom, mert a „drága terepgyakorlat füzetem!" kitétel csöppet körülményesnek tűnik. Szóval, mire vége lett a karácsonynak és végre megtanítottam mindenkit egeret dobálni, elkezdtem kamaszodni, ami egy

hülyeség! Egyrészt nem volt kedvem enni meg játszani, csak aluszkálni, aztán meg este lett, és szerelmes lettem, először egy mamuszba, aki meglehetősen nyegle volt, aztán az egerembe, aki kinevetett, aztán a lánygazdiba, aki azt mondta, hogy „ezt csúnyán elnézted, Nokedli", aztán meg a fiúgazdiba, aki meg azt mondta, hogy rá ne számítsak. így csak kerregtem feszt, és vártam a kandúrokat, de nem jöttek. Na, ha ez a szexuális érés, akkor szerintem hagyjuk a francba az egészet. Aztán lett újév, az olyan, hogy a lánygazdi megpróbál éjfélig fennmaradni, de nem sikerül neki, a fiúgazdi meg félóránként megkérdezi, hogy „alszol, fijjam?". És akkor én kerregek neki, hogy nem, de lehet, hogy nem rám gondolt, mert azt motyogja, hogy „na, miattad, fijjam, tényleg felesleges egy rakás pénzt költeni az újévi köszöntőre",, aztán virslit főz. Azt szeretem, de a tormát NEM! Viccből sem! A lánygazdi néha felébred, és őszinte érdeklődéssel megkérdezi a fiúgazdit, hogy felnőtt, ivarérett példány létére valóban hisz-e abban, hogy csak akkor kezdődik el a január, ha ő ébren van éjfélkor, aztán szunyókál tovább. Másoknál nagyobb viták zajolhatnak, mert éjfélre elszabadulnak az indulatok, és lövöldözni kezdenek. De én nem féltem, részint, mert rettenthetetlen vagyok, részint, mert bebújtam az ágyneműtartóba. Aztán tényleg január lett, és a lánygazdi megint belegyömiszkélt a dobozomba, és azt hittem, hogy megint elvisz ahhoz az emberhez, aki szurkálni szokta a seggemet, és éppen meg

akartam vigasztalni, hogy azért annyira nem gáz, ne bőgjön már az utcán, igazándiból nem is fáj, csak szcénázom, de akkorra odaértünk, a macskasintérhez, és otthagyott! Aztán nem emlékszem, csak arra, hogy elkezdtem a felmondólevelemet fogalmazni, mert azért mindennek van határa, és biztos van olyan gazdi, aki képes lenne méltányolni a képességeimet, aztán elaludtam. És amikor felébredtem, akkor volt rajtam egy nagy lyuk, amit elég rondán bestoppoltak, és fájt az egész macska. A lánygazdi meg zokogott, hogy „ebből már nem lesz macska", a fiúgazdi meg vigasztalta, hogy a cicáknak legalább hét élete van (Kilenc! Kérem szépen, kilenc!), és még szerencse, hogy megműtötték, mert ott volt az a „ronda ciszta, és ki kellett volna venni mindenképp", ez, gondolom, egy beszédhibás macska lehetett, aki bennem lakott! Komolyan elképesztő, hogy egyesek mit meg nem engednek maguknak! Mintha nem lenne pont elég magamat etetnem, még egy másik macska is belém költözött. Ráadásul egy logopédiai eset. De eztán majd résen leszek! Nemhogy belém, de a Csokonai utcába sem fog másik cica költözni! Aztán még pár napig belém volt ültetve egy kan. Vagy kanül, de ennek semmi értelme, és ott is volt rajtam egy lyuk, és jött belém egy csomó víz meg gyógyszer, de például májkrém egy sem, pedig az jobb. Aztán mára eluntam, hogy beteg vagyok, meg a lánygazdit, aki állandóan csak sír, meg a fiúgazdit, aki nem sír, csak olyan aggodalmasan néz, és ha a lánygazdi véletlenül két percre abbahagyja a monitorozásomat, akkor ő veszi át a szerepét, és inkább meggyógyultam. Azt úgy kell, hogy reggel a fejemre

húztam a fiúgazdi bakancsát, és így felsisakolva, egy huszáros rohammal bevettem magam az ágy alá, kizavartam az összes pormacskát, kikiáltottam a köztársaságot, és dinasztiát alapítottam. Aztán pedig fogtam az egerem, és belefojtottam a vizestálkámba. Túl sokat tudott!

20 Rengeteg dolgom volt a héten! Leginkább pótolnom kellett a randalírozási kiesést, amit a majdnem három napig elhúzódó egészségügyi krízisem okozott, és ez nem tűrt további halasztást. Szerintem jól sikerült. Legalábbis a fiúgazdi már kedden megkérdezte, hogy „Fijjam, nem lehet, hogy ebből a macskából nem kivettek valamit, hanem beletettek? Mondjuk, egy örökmozgót? Egy Duracell nyuszit? Egy pótakkut? Mit mondtál, meddig garanciális? Három hétig? És az már letelt? BIZTOS?" De a lánygazdi is eltűnődve nézett, és azt kérdezte, mondjuk tőlem, és nem a fiúgazditól - nyilván, mert értelmes válaszban reménykedett -, hogy „Fijjam, nem lehet, hogy te titokban beálltai az idegenlégióba? Az ENSZ kéksisakosokhoz? Aha, és most a túszszabadítást gyakorlód, és az egered a túsz, te meg egy egész kommandós osztag, és ezt kizárólag hajnal fél kettő és reggel fél hét között lehet?" A lánygazdi egész értelmesnek tűnt, biztos, mert elkötelezett híve a béke-fenntartásnak, és nem bánja, hogy gyakorlatozok, de a fiúgazdi határozottan közölte, hogy még egy

éjszakai bozótharc, és kirak az udvarra. Kicsit megijedtem, mert mit csinálnék én éjszaka egy igazi bozótban. Tartok tőle, nem harcolnék, így aztán stratégiát váltottam, és éjjel végiglopóztam rajtuk, hogy aztán a mancsocskámmal szétfeszítgessem a szemhéjukat, csak hogy megbizonyosodjak róla, tényleg alszanake. Többnyire nem! (És ezért cirkuszoltak annyit, hogy ne zörögjek, mert ők alszanak! Na persze!) Ha már így ébren vannak, nem látom be, miért ne játszhatnának egy aranyos kiscicával, és ezt megkönnyítendő, beletömiszkélem az egeremet a szájukba. Meg kell mondjam, ezeknek semmi sem jó! Azt, hogy ők mit mondtak tekintettel Európa legkorszerűbb sajtótörvényére -, most nem idézném, de azt hiszem, nem létezik olyan műsorsáv és olyan nyelv, amelyen ez lejátszható lenne. Ilyetén módon előkészítve a terepet, nekiláttam furmányos tervem végső fázisának megvalósításához. Ma éjjel csak felmásztam az ágyra, és bebújtam a paplan alá szunyókálni. Néma csöndben! Reggel örültek, és azt mondták, hogy ha ilyen jó cica vagyok, álhatók ott mindig. Hát, így lettem legális ágy-macska. Ma pedig kultúrmacska lettem! Azt úgy kell, hogy a fiúgazdi elmegy oda, ahol az a cinke-mozi van, a 3D-s, valamiért ők madáretetőnek hívják, a lánygazdi meg itthon marad társasági életet élni, és megpróbál mindazokkal találkozni, akiket tavaly még barátaiként ismert fel, és az idén is ez a szándéka. És amikor nem ezt teszi, mert a kocsmák későn nyitnak, akkor Berezovszkijról mesél nekem, és Sosztakovicsot kell hallgatnom, bár meg kell mondjam, erre eredetileg nem volt bennem

elementáris igény. Azért igyekeztem nagyon, csapkodtam a homlokomat, meg a két praclimmal fogtam a két fülem, és ingattam a fejem, hogy látsszon, mennyire átérzem az V. szimfónia crescendóját. Szerintem jól ment, bár lehet, hogy mégsem győztem meg, mert pont akkor kellett ásítanom, amikor azt mesélte, hogy „tudod, Nokedli, a pasi pont olyan elmélyültnek tűnik a zongora előtt üldögélve, mint a kalauz az Újpest-Vác vonalon, de elképesztően pontos, fantasztikus dinamikával játszik, és a második tételnél úgy döntött, hogy a karmester tökéletesen alkalmatlan követni az ő tempóját, ő pedig nem fogja követni a zenekarét, így aztán diszkréten átvette a vezénylést is". Na, itt horkoltam egy kicsit, de azt hiszem, nem sértődött meg, mert csak legyintett, és azt mondta, hogy „ennyi erővel, fijjam, a fiúgazdinak is mesélhetném". Vagy ezen nekem kéne megsértődnöm? Hmm...

21 Ma reggel kérdőre vontam a lánygazdit, mert régen - szóval tavaly - azt ígérte, hogy végre mosdani fognak, ha nem is rendszeresen, de legalább nagy szcénát kerítve a dolog körül, és ezért elutaznak valahová, ahová engem is visznek. És ott majd pihenhetek végre, mert nem kell mindennap kétszer körbenyalogatnom őket, hogy elviselhető szaguk legyen. Mert ezek csak spriccelik magukra a vizet, és habzanak közben, és hol olyan szaguk van tőle, mint a kamillamezőnek, hol meg olyan, mint egy mentaerdőnek. Brrr... képzelhető, mennyi dolgom van velük! És akkor újév lett, és se mosdás, se úti-macskaság. Mire a lánygazdi hümmögött, és azt mondta, hogy: „Az a helyzet, Nokedli, hogy nem indultunk el, mert nagy volt a hó, meg a hideg, és a franc se megy cseh sörvidékre télen. Fürdeni meg közelebb is lehet." Mire helyeslőleg bólogattam, és megkérdeztem, hogy akkor miért nem teszik. Mire azt mondta, hogy teszik, mindennap kétszer. Mire nem értettem, mire elmagyarázta! Drága naplóm, ezt biztos nem fogod elhinni, és gondolom, a tudományos közélet sem fog hinni nekem, tehát kénytelen leszek új alapokra helyezni az antropológia „gazdiológia"-ágát, szóval, a lánygazdi szerint az, hogy csorgatja magára a vizet (ahelyett, hogy szépen nyalogatná magát), meg a fenn már leírt szagú rettenetekkel keni be, majd egy darab vászonnal szárogatja magát, azt, drága naplóm, a lánygazdi mosdásnak hívja!

Sose gondoltam volna, hogy az antropológia ennyire próbára teszi az ember (ja, macska) toleranciáját, és szélsőséges szemléleti liberalizmusba hajszolja. Mondjuk, hogy nem lettem úti-macska, annyira nem is bánom. Megfigyeléseim szerint az embereknek is van tudományos életük persze közelébe sem jön a macskákénak -, és azon belül létezik egy etológiának nevezett tudomány, ami ahelyett, hogy korrektül megtanulna macskául, semmi mást nem csinál, csak simföli vizsgálati tárgyát. A macskákról például azt írják, bármilyen komplex cortex tevékenységet végeznek is, hogy alkalmatlanok az összetett gondolkodásra, nem értik az emberi beszédet, és nem hajtanak végre ostoba parancsokat - például a napi újság behozatalával. Ez utóbbi, mondjuk, tényleg igaz. Mi kérem, olvasni szoktuk a Timest, és nem a pofánkkal összenyálazva bevinni a reggeliző asztalhoz. Ja, meg azt is mondják, hogy feltétlenül a Morgan-féle kánon alapján kell értelmezni a viselkedésünket, szóval, ha valamely tevékenységünket a gerincvelői reflexek szintjén meg tudnak magyarázni, akkor azt kell tenni, és véletlenül sem feltételezni a magasabb szintű idegrendszeri folyamatok működését. Így aztán az etológia szerint a macskák kizárólag egy hülye dobozban szállíthatóak biztonságosan, és szó sem lehet róla, hogy kezeljék a sebességváltót! Akkor meg minek lennék úti-macska. Biztos nem adnának bédekkert, és múzeumi belépőt sem vennének nekem.

22 Szerintem a következő életemben tigrisnek fogok születni. Igazinak! Hacsak addigra ki nem derül, hogy azoknak is van lánygazdijuk meg fiúgazdijuk is. Szerintem egy ilyen halmozottan hátrányos helyzetű kiscicának, mint én (igenis az vagyok, sem az apukámat, sem az anyukámat nem ismerem, és tegnap azt mondta rám a lánygazdi, hogy szerinte súlyos tanulási, magatartási és beilleszkedési zavarokkal küzdök, és létszám szempontjából kettőnek számítok; kaja szempontjából persze meg nem), sokkal több megértést és empátiát kéne kapnia, és nem kéne minden apróságtól kiborulni. Szinte alig történt valami. Jó, tényleg betömiszkéltem az egeremet a hűtő valamicsodájába, amitől az leolvadt, tele lett vízzel, és elárasztotta a konyhát, de ez csak azért volt, mert harcias zöld vagyok, és szerintem ideje volt kicserélni ezt az energiafaló monstrumot, és amikor szelídebb eszközökkel hívtam fel a figyelmüket az üvegházhatás veszélyeire, csak „jaj Nokedliztek". Aztán kétségtelenül szétrágicsáltam egy bakelitlemezt - jó, kettőt, de csak mert dupla lemez volt. És nem rosszaságból, hanem mert unatkoztam, mert már tizenöt perce nem játszott velem senki, meg egyébként sem értek egyet az operák hallgatásával, azt kérem, látni kell! Egyébként sem hallgat már senki bakelitlemezt, csak az én gazdáim, akik feszt nagyképűsködnek, hogy a digitális hangzás

idegen az emberi fültől. Na, kérem szépen, tőlem meg a Levél-ária idegen. Azt a könyvborítót pedig csak azért miszlikeltem szabályos darabokra, mert azt hittem, hogy már nem kell. Az, hogy egy könyvön volt, ami a polcon állt szoros betűrendben két méterrel a padló fölött, nem kell, hogy feltétlenül azt jelentse, szükség van rá. Jelenthette azt is, hogy ott várja a sorát, amikor ráérek foglalkozni vele. Mondjuk, erre csak csóválták a fejüket, meg a lánygazdi motyogta, hogy „Nokedli, fijjam, kire foglak így rásózni téged", de aztán kitört a nagy balhé, mert ültem az ajtó előtt, és nyávogtam, hogy kiengedjenek, mert az utóbbi időben kalandvágyból ki szoktam üldögélni a lábtörlőre, de most meggondoltam magam, és amikor rés támadt, kirohantam és elbújtam. Szerintem nagyon csalafintán, a szomszédnál egy üres virágosládába, de valamim vagy kihallatszódott, vagy kilátszódott, mert másfél perc múlva a lánygazdi elkapta a grabancomat, és csak lóbált, aztán behajított a fürdőszobába, és megmosott! Samponnal! Csak mert az a virágosláda nem is volt annyira üres. Na jó, kicsit poros lettem, meg pókhálós, meg saras. Ööö... meg volt a számban egy giliszta, de azt találtam, és nem is akartam megenni! És közben folyton azt mondogatta, hogy kis hülye vagyok, meg hogy ő belehal, ha eltűnök. A fiúgazdi meg csak somolygott, és részint azt mondta, hogy „nem lesz önbizalma, ha folyton lehülyézed", részint meg azt, hogy „na ja, mind így kezdi, elveszik másfél percre, aztán pénzt kér discóra, aztán elviszi az autót, és a végén a rendőrségről kell kiváltani tiltott kábítószer-használat miatt". A

lánygazdi meg csak hümmögött, hogy nagyon vicces, és tékozló módon bánva a súrolószerrel tovább csutakolt. Szóval most jó cica vagyok, és ha fél méternél messzebbre megyek tőle, írásban be kell jelentenem. Előre. Három nappal.

23 Azt hiszem, szakszervezetet fogok alakítani, és tömegdemonstrációkat fogok szervezni szerte az országban, hogy más, szegény árva kiscicákkal ne történhessen meg ilyen méltánytalanság, mint velem. Pedig már egész jól alakult minden. Leszoktak a kajaporciózásról és arról az ostobaságról, hogy nem álhatók az ágyukban. Én is komoly kompromisszumkészségről tettem tanúbizonyságot, mert beérem napi két játékkal. Reggel egy gyors háromórással, este pedig alig négy órácskával. És vannak rá ketten! De ezeknek semmi nem elég, a legkisebb karmomat nyújtom, és az egész macska kell! Nagy nehezen, ugye, beszereztek nekem egy komplett macskavécét, persze nem azt, amelyikre én annyira vágytam, amibe eleve beépítették az újságtartót, és nedvesség hatására Sosztakovicsot játszik, hanem egy unalmas bigyót, ami állítólag azért jó, mert filteres légszűrője van. Ebbe még beletörődtem volna, ha legalább egy fürdőkádat kapok mellé meg egy bidét. De persze semmi. Csak az óbégatás megy, hogy „jajj, Nokedli, ne hordd szét a kavicsot a lakásban" meg „jajj, Nokedli, mostál

kezet?". De ma úgy döntöttem, hogy jobb belátásra bírom őket. Gondosan megmostam a mancsomat a vizestálkámban. Az összesét! Aztán persze vizes lett a praclim, amit nem szeretek. Ezért előbb tétován vernyogtam, és körbejártam az egész lakást, szimmetrikus nyomokat helyezve el mindenhol. Aztán a fiúgazdi kijött a fürdőszobából és elzanyált egy tócsán, amit rám fogott, hogy én csináltam, pedig szerintem ő csöpögött. Aztán segítettem bekötözni ott, ahol vérzett. Aztán körbenéztem, mivel is száríthatnám meg magam, és találtam is egy kikészített alsógatyát meg egy

frissen vasalt, még meleg inget. Oöö... lehet, hogy egyiket sem nekem szánták. Aztán kerestem vécé papírt, mert azt persze nem adnak. Igen, találhattam volna reklámújságot is, de az ÉSt találtam. Gondoltam, hétfőre már csak elolvassák a pénteki lapot. Meg kell mondjam, qrva lassan olvasnak! Biztos diszlexiások mind.

24 Rettenetes traumán mentem keresztül az éjjel! Találkoztam egy egérrel! Egy igazival! Brrr... Az úgy volt, hogy megint bedobozoltak és lehoztak ide, ahol a cinke-mozi szokott lenni, a 3D-s, de most nem az volt, hanem cirkusz. Először is tele volt az udvar macskákkal! Úgy értem, más macskákkal, aki nem én voltam! Eddig azt hittem, hogy csak én vagyok macska, és most kiderült, hogy mások is vannak! Hmmm... Tudok velük barátkozni is! Azt úgy kell, hogy odalapulok a földhöz, és hagyom, hogy szaglásszák az orromat, és ha valamelyik mormog, akkor gyorsan bebújok az ágyneműtartóba. Ilyenkor a lánygazdi részint azt mondja, hogy „Nem szégyellitek magatokat? Ez egy kiscica!", részint meg azt, hogy: „Én hősöm! Nokedli, fijjam, szerencséd, hogy nem a szavannára születtél." Aztán este lett, és a lánygazdi kiment a kamrába, aztán sikoltozni kezdett, úgy, ahogy a filmekben szoktak a csajok, amikor valami váratlan dolog történik velük, mondjuk, leszalad a szem a harisnyájukról, vagy elfelejtettek fidibuszt venni (az valami

joghurt, amiben lakik valaki, azt hiszem úgy hívják, hogy Flóra, és rá is írják a dobozra, hogy „élőflórás", gondolom azért, hogy véletlenül meg ne egyen valakit; csak tudnám, akkor minek veszik?), de én rögtön gondoltam, hogy vele nem ez történt, mert amikor ilyesmit tapasztal, akkor csak kinéz a szemüvege fölött a fiúgazdira, és megkérdezi, hogy segítsen-e megtalálni a tévétávirányítót. Mire a fiúgazdi büszkén meglengeti a kezében, hogy íme, megvan, mire a lánygazdi megkérdezi, hogy megtanítsa-e a helyes használatra, különös tekintettel a kikapcsológombra, mire a fiúgazdi szarkasztikus félmondatokban emlékezik meg az emberi lélek javíthatatlan optimizmusáról, amely elhitette vele, hogy legalább nyugdíjasként nyugta lesz. Szóval, megjelent a lánygazdi, a hóna alá csapott, és kivitt a kamrába, majd közölte, hogy: „Na Nokedli, itt volt egy egér! Kapd el és edd meg! Az a vacsorád!" Aztán otthagyott anélkül, hogy az ENSZ-csapatokhoz, a vöröskereszthez vagy akár csak egy macskaügyi ombudsmanhoz fordulhattam volna! Pedig én még olyan kicsi vagyok! Egy kezdő macska! És a gyerekmunkát még a legelvetemültebb rézbánya-tulajdonosok is elítélik! Pont ott tartottam, hogy fellármázom a világsajtót, amikor megjelent egy EGÉR! Egy igazi! Nem is zörgött a feje, mint az enyi-meknek, nem volt madzag kötve a hasára, és egérszaga volt! Az rettenetes! Pont elég volt megszokni a gazdiszagot magamon, és akkor jött ez a cincogi... BEEEEHHHH... És amikor megpróbáltam játszani vele, akkor először azt mondta, hogy VÁÁÁÁÁ, aztán meg bebújt a

krumpli közé. Aztán jött a fiúgazdi, és egy seprűvel elkezdte csapkodni a krumplit, aztán engem, amikor elkezdtem harcolni a seprűvel - jó' van na, azt hittem új játék -, aztán az egér kiugrott, és mindenki elkezdett velem ordibálni, hogy kapjam el! De én nem kaptam el, részint mert sokkal kisebb nálam, és aki sokkal kisebb nálunk, azt nem szabad bántani, részint mert én nem egerésző macska, hanem horgász macska vagyok, részint pedig mert qrva gyorsan futott. Sokkal gyorsabban, mint ahogy én. Viszont felfedeztem, hogy a plafonról kolbászok lógnak alá, és megpróbáltam megszerezni őket. Igenis az tűnt a legcélravezetőbbnek, ha a fiúgazdin felszaladok, és nekirugaszkodva megkaparintok egyet. Arról nem tehetek, hogy ő ettől meglepődött, és koordinálatlan mozgásokat végzett, minek során először fejbe vágta a lánygazdit a seprűvel, aztán meg levert egy üveget. Aztán meg lehajolt összeszedni, én meg a nyakába zuhantam egy fél szál kolbásszal. Nem t'om, miért kell ebből ekkora ügyet csinálni. Jó, egerésznek nem váltam be, de lehetek még egy csomó minden. Ööö... a fiúgazdi szerint, ha így folytatom, leginkább kolbásztöltelék...

25 Szóval az úgy volt, hogy szép rendesen ott ültem a konyhaajtóban, és szaglásztam kifelé a többi macskát, közben a lánygazdi főzött, amit úgy kell.... Na, ez egy másik nagyon hosszú történet, amit

majd máskor mesélek el, mondjuk, amikor tizennyolc év felett leszek, és a médiaügyi tanács nem tilt el a saját elbeszélésem meghallgatásától, annak kiskorúak fejlődését hátrányosan befolyásoló, szélsőséges esetben megakasztó volta miatt. (Elöljáróban elég legyen annyi, hogy a lánygazdi egyébként dicséretes kreativitása a konyhában elsősorban az alapanyagok helyettesíthetőségén alapul, például: „Hmmm... nincs itthon darált hús, nem baj, majd lereszelem ezt a jóképű karalábét." Nem csoda, hogy a fiúgazdinak hosszú listája van a késő estig nyitva tartó kifőzdékről, és telefonjában az elsősegély helyett a töltöttkáposztafutár száma szerepel a gyorshívóban.) Szóval szaglásztam, aztán eluntam és játék után néztem, és találtam is egy madzagot, ami nagyon biztatóan lengedezett, és levadásztam. Csak mondom! A madzagoknak az a dolguk, hogy fixen legyenek rögzítve a födémhez, és kibírják, ha cibálom, horribile dictu, hintázom rajtuk. Na, ez semmit nem bírt ki, meg a legapróbb ráncigálásra engedett, és mire észbe kaptam, fejbe vágott egy kenyérszeletelő. Egy elektromos! Ha mechanikus lett volna, szóval egy kés, akkor nem lett volna baj, legfeljebb beléáll a lánygazdi lábába, bekötözi és megyünk tovább. Mondjuk, akkor nem is lett volna felmadzagolva. Bár ezeknél soha nem lehet tudni. És akkor jött a fiúgazdi, és kipróbálta, és nem működött, és akkor a fiúgazdi elborult tekintettel közölte, hogy ez a kés harmincegy éve van az ő birtokában, ebbe a kapcsolatba (nem velem, a lánygazdival) ő elektromos kenyérszeletelővel jött, míg a

lánygazdi ugyan kenyérszeletelőtlenül, de legalább macskátlanul. És ő féltő gonddal vigyázta, soha semmi baja nem volt, míg én nem jöttem, és egy mozdulattal tönkretettem. Mire a lánygazdi hümmögött, és azt mondta, hogy ő például határozottan emlékszik egy hosszú nyári napra, amikor végigasszisztálta, ahogy a kenyérszeletelő önállósította magát, és nem szeletelt, hanem füstölt és szikrázott, a fiúgazdi pedig apró miszlikekre szedte, majd teljesen új felfogásban összerakta. Néhány elemét végleg kihagyva, néhányat pedig jelentős identitásválságba taszajtva máshová applikált, hogy aztán a végtermék inkább hasonlítson egy lánctalpas jármű prototípusához, amit az amerikai hadsereg vetett be abbéli buzgalmában, hogy találjon már végre valami elrettentőt Irakban, majd önbizalma teljében kijelentette, hogy a kapcsolóval volt gond, de azt ő átkötötte, és most már bátran használható. A lánygazdi állítólag szkeptikus volt, mert még élénken emlékezett egy hasonló magabiztossággal megjavított vasaló fél megyét áramtalanító hatására. Aztán erőt vett magán, ha meg van írva, akkor meg van írva - és örömmel állapíthatta meg, hogy a matuzsálemi kort megért kenyérvágójuk további esélyt kapott, hogy bekerüljön a jövő nagy régészeti rejtélyei közé. A távoli jövőben, mondjuk, 2500-ban tudósok hada lepi majd el az egykori Cserhát eldugott kis faluját, hogy megfejtsék a nyomasztó talányt, vajon milyen vallási-mágikus jelentősége lehetett ebben az elfeledett kultúrában ennek az egyébként filléres, bárhol beszerezhető eszköznek, hogy az ésszerűség határát messze

meghaladó módon fordítsanak megjavítására időt, energiát és szigetelőszalagot. A lánygazdi, akiben azért van némi tudományos véna, azon morfondírozott, hogy elhelyez a kövek alatt egy időkapszulát, amelyben elárulná, hogy a fiúgazdi ugyan elkötelezett ateista, de mélyen és irracionálisán hiszi, a világ dolgainak 99%-a megjavítható egy svájci bicska és néhány tekercs szigetelőszalag segítségével. Eme hiedelemrendszerét gyakorta megerősítik a szovjet űrutazók kalandjairól szóló híradások, amelyek rendre arról tudósítanak, hogy a derék asztronauták az űrben adódó problémák jelentős részét svájci csodabicskájuk és/vagy szigetelőszalag segítségével oldották meg. „Figyeljünk! Új vallás születik!" kiáltott fel a lánygazdi, amivel állítólag kivívta a fiúgazdi rosszallását. Azt szeretem a lánygazdiban, hogy nem hagyja, hogy elsodródjon a felkorbácsolt érzelmek mentén! Ezt a fenti kis memoárját is több mint fél óráig dramatizálta a fiúgazdinak, aki végül a felhasznált szigetelőszalag-tekercsek számáról vitatkozott, és nem arról, hogy milyen determinisztikus események láncolata vezetett az elkeserítő jelenhez. Egyébként késsel is elég jó kenyeret vágnak, csak kicsit görbét.

26 Nem értem rá írni, mert nagyon fontos dolgom volt. KÖLCSÖNMACSKA voltam! Azt úgy kell, hogy az ember, ööö... a macska először szert tesz egy (esetleg kettő) permanens gazdira. Amikor azokat már jól beidomította, és mindent tudnak az egérdobálásról, macskavakargatásról, nem álmodoznak vasárnap reggeli lustálkodásról, és nem csodálkoznak többé azon, hogy a cicáknak karmuk van, és szükség esetén használják is, akkor ideje új kihívások után nézni. Ha felvilágosult gazdikhoz kerültem volna, akkor persze egyszerűen elküldtek volna egy túlélő túrára Egyiptomba, esetleg beíratnak egy ejtőernyős tanfolyamra, ha már egy egész estét töltöttek annak megvitatásával, hogy nem végzetes felelőtlenség-e egy kismacskát második emeleti lakásba engedni, ahonnan persze majd kizuhan, és nem lesz ideje a talpára esni, mert ezt csak az ötödik emelettől tudja teljes biztonsággal abszolválni. De persze nem ez történt... ehelyett ők mentek el kalandozni, ha jól értettem azért, mert száz éve volt egy festő, aki egy-egy jobban sikerült este után hazafelé tántorogtában gondosan felszedegette az összes párizsi utcakövet, amiben megbotlott, majd manzárdszobájában fejeket faragott belőlük. Hát... ahogy elnéztem az albumot, amiben fotók voltak a szobrairól, szerintem nem lett volna baj, ha egyszer egy anatómiakönyvben is felbukott volna, de a gazdikon nem lehet kiigazodni. Szóval elindultak a világ végére szoborolni, engem meg kölcsönbe adtak, mert szerintük én

a, nem vagyok műértő b, nem szeretek öt napig autózni c, közben várost nézni d,meg hegyet mászni e, este meg sörözni. A fiúgazdi szerint a magyar gazdasági élet leginnovatívabb marketingfogásaival sikerült engem rálőcsölni egy kedves, ámde gyanútlan nénire, a lánygazdi szerint meg remek lehetőséget biztosítottam egy kedves, ámde gyanútlan néninek, hogy egy igazi macskán gyakorolhasson gazdiságot. Szerintem meg isten áldja meg Modiglianit, hogy végre kipihenhettem őket. Szóval elautóztak velem jó messzire, és otthagytak egy lakásban, ami egyáltalán nem olyan volt, mint ahol én lakom, de benne volt a tálkám meg a pisilőhelyem meg az a hülye doboz, amibe mindig becsomagolnak, és az egereim. És volt még benne egy néni, aki tényleg nagyon kedves volt, és gyanútlan is, bár az csak az elején. A legjobb a próba-macskaságban, hogy a próbagazdik szerencsére nem különösebben ambicionálják az én lánygazdim grafomán hajlamait, és nem olvassák el a „használati utasításomat", különösen azt a részt nem, hogy mennyi az én napi kajaadagom. Sajnos azt sem, hogy hol szoktam aludni. Kérem szépen, én az ágyon szoktam aludni, vagy a lánygazdi pocakján, végső esetben a fején. Most meg kénytelen voltam a kanapén aludni. Egyedül! Csak azért, mert az első este bekucoltam

a párnára, és ott vártam az esti mesét. Állítólag az emberek nem alszanak macskával egy ágyban. Hmmm... jó, de akkor mi az én lánygazdim? Egy zsiráf? Az viszont nagyon jó a kölcsönmacskaságban, hogy bármit rosszalkodtam, bármennyi pálmalevelet ettem meg, bármennyit ugrabugráltam a polcokra, mindig csak legyintettek, hogy a, nem baj, úgyis mindjárt elviszik b, szegény kicsi cica, össze van zavarodva. Mondjuk, össze is voltam, mert „Maszatnak" hívtak, pedig én Nokedli vagyok. Direkt nem is hallgattam rá! Igaz, a Nokedlire sem. Aztán a néni már jól begyakorolta magát, és szerintem is lehet valakinek a saját gazdija, mert igazán nagyon kedves volt, például reggel négykor már mindig vakargatta a pocakomat, és nemcsak úgy félálomban, hanem rendesen, odaadással, szóval, akkor jött a lánygazdi és hazahozott.

27 Itt a tavasz! Onnan tudom, hogy tombolnak a madarak, meg nő a fű, és az összes fiú macska olyan hangokat hallat, mint akit éppen kettéfűrészelnek egy életlen célszerszámmal. A lánygazdi szerint

ez a szerelem csalhatatlan jele, és innen bizton lehet tudni, hogy tavasz van, akkor is, ha dacára a globális felmelegedésnek, március végén még bőven fagy, és a pingvin lassan nem kuriózum, hanem őshonos faj lesz a körúton. Én meg bólogattam neki, mert én is érzem, hogy itt a tavasz, bár nekem nem tombolnak a hormonjaim, de a verekedő meg a rosszalkodó izmaim igen, és egy kicsit unatkozom is már benn. Szóval egyre inkább kiszokok járni a kertbe, ami nagyon tetszik, csak ne volna ott a szomszéd Pistike, aki mindig hangosan csapja be a kaput, és attól megijedek, meg a szomszéd néni, aki mindig elkerget, pedig nem csinálok semmit, csak pisilek, igaz, állítólag a tulipánhagymáira. Pedig nem, mert azokat már rég kikapartam, és elcseréltem kolbászra a neten. Meg egyáltalán, ne lenne ott annyi ember, akik mind mondják, hogy cicc-cicc és meg akarnak simogatni. Engem a lánygazdinak lehet simogatni bármikor, a fiúgazdinak gyakran, másnak meg semmikor. Szerintem ez egy nagyon egyszerű kritériumrendszer, nem kell hozzá Nobel-díjasnak lenni, hogy ki-ki eldöntse, ő a lánygazdi, vagy a fiúgazdi, vagy a senki. Persze a lánygazdi nem úgy csinálta ezt az egész kinti macskaságot, ahogy más, kevésbé komplikált lelkek szokták - de ezt megértettem, mert tegnap végre elmagyarázta, hogy mit is csinál, amikor dolgozni megy, és ha jól értettem, benne van neki a munkaköri leírásban, hogy mindent túlbonyolítson, na de ezt majd legközelebb.

Szóval ahelyett, hogy kinyitotta volna az ajtót, és azt mondta volna „menj szépen játszani, Nokedli, de vacsorára itthon legyél", ehelyett hozott nekem egy pórázt! Meg egy bonyolult hámrendszert, amibe minden létező testrészemet beleerőltette, és így felszerszámozva - komolyan, mint egy cirkuszi ló! kimehettem vele sétálni az előkertbe. Öt percre, mert aztán rohan dolgozni. Aztán felhívta azt a rémes alakot, akivel az én egészségügyi problémáimról szokott konzultálni - hogy például „A macskám rendszeresen sípol alvás közben, nem fog ez alvási apnoét okozni? És nem kell kivenni az orrmanduláját? És...?" És akkor ez az ember, akit én nem különösebben kedvelek, mert mindig szurkál, de azt el kell ismernem, hogy krisztusi türelemmel bír, csak halkan felnyög, és azt mondja mindenre, hogy nem. Nem! NEM! És akkor a lánygazdi a szabad orvosválasztásról mesél nekem, de szerencsére másnapra elfelejti. Rettenetes lenne, ha találna egy állatorvost, aki komolyan veszi az ötletrohamait! De most kivételesen egyetértettek vele, és elvitt hozzá, hogy megint szurkáljon, mert a kinti macskákat rengeteg veszély fenyegeti, és a legtöbbre van védőoltás. Hát... nem tudom elhinni, hogy nagyobb veszélynek leszek kitéve az udvaron, mint a lakásban, ahol rendszeresen a fejemre rántok valamit, lezuhanok, és rám feküdnek. Mondjuk, jobb lenne, ha ezekre lenne oltás, nem pedig arra a teljesen életszerű feltevésre, hogy pont egy olyan madarat fogok levadászni, aki pont egy olyan szúnyogot vacsorázott, aki pont előtte egy kreutzfeldjacobs-kóros tehénen vérszívott, és ettől én majd kergemarhakóros

leszek, teljes kétségbeesésbe taszajtva ezzel a talánnyal nemcsak az állatorvosokat, hanem a biológiaifegyver-gyárakat és a génmódosított élelmiszerek előállítóit is. Ez utóbbiakat nem tudom, pontosan miért. Csak nem akarnak macskát kimérni? Aztán immunizálódtam minden macska által elkapható vészre, és már a hátsó kertbe is kimerészkedhettem, no persze nem egyedül, hanem a lánygazdíval, aki a veszély legkisebb jelére elszállt előttem egy légy, egy hangya megmozgatott egy fűszálat, négy utcával arrébb beindítottak egy autót - felkapott, és berohant velem a lakásba. Aztán eluntam és meglógtam! Egyszerűen bebújtam a szomszéd előkertjébe, aki nem volt otthon, és a lánygazdi nem tudta riasztani sem őt, sem a tűzoltókat. Illetve azokat tudta, de azt mondták, hogy előbb elmennek eloltani egy vegyianyagraktárrobbanást, aztán egy égő iskolát, ja, meg a katasztrófavédelemmel együtt megoldják az árvízi védekezést, és ha akkor még mindig a szomszéd kertben üldögél a cicus, akkor feltétlenül kijönnek. A lánygazdi erre riasztotta a fiúgazdit, mondván, „csinálj valamit, fijjam, mert engem nem vesznek komolyan!" Mire a fiúgazdi azt mondta, hogy éppen csinál! Rántottát! Mire a lánygazdi szarkasztikus félmondatokkal akarta porba sújtani, de akkor én megéreztem a rántotta illatát, és bementem. Mire a fiúgazdi rám kacsintott, és azt mondta, na ugye.

A lánygazdi is mondott valamit, de annak megismétlése semmiképp nem segítené elő sem a fajok közötti, sem a fajon belüli párbeszédet, így most attól eltekintek. Hát így lettem végre kinti macska.

28 Hol is tartottam? Ja, igen, hogy mit csinál a lánygazdi, amikor elrohan dolgozni. A fiúgazdi szerint játszik! Legalábbis, amikor csütörtökön a lánygazdi drámai képpel bejelentette, hogy sajnos nem tud részt venni a heti nagytakarításban, mert esetkonferenciája lesz, és az még a pormacskák kergetésénél is fontosabb, a fiúgazdi csak legyintett, és azt mondta, hogy: „Be ne dőlj neki, Nokedli! Tudod, mit csinál egész nap? JÁTSZIK! Na, ettől megy bele az ország a tönkrébe! Mert ezért még fizetést is kap. Persze hogy itt topog a kapuban az IMF meg a karvaly tőke." És akkor ezen kicsit megsértődtem, mert itt vagyok például én, és velem is lehetne játszani, sokkal többet, mint az a napi négy-öt óra, amit szoktak, és ezért tényleg teljesen felesleges elmennie itthonról. Mire a lánygazdi azt mondta, hogy „jaj, Nokedli, ezt a dolgot a maga komplexitásában kell szemlélni, majd este elmagyarázom". És este lett, és elmagyarázta, tényleg. Szóval a lánygazdi terepautó - ööö... vagy terepauta, de annak semmi értelme nincs -, és tényleg játszik mindenféle gyerekekkel,

olyanokkal, akiknek van valami gondjuk, és attól jobb lesz nekik, ha játszottak a lánygazdival. Mert a lánygazdi nemcsak egyszerűen játszik, hanem terápiásán, ami azt hiszem, azt jelenti, hogy gondolkodnia kell közben, és ettől nem tud jól figyelni, és mindig veszít a társasjátékban, és annak a gyerekek örülnek és meggyógyulnak, és már nem járnak többé a lánygazdihoz játszani. Mire a lány gazdi hümmögött, hogy nem egészen, de azért a lényegét egész jól értem, és reméli, hogy nem gondolom azt, hogy ő egész nap szórakozik. Nem gondolom! Például szokott vasalni is meg mosogatni is, amit utál, szóval olyankor biztos nem szórakozik. Csak akkor, amikor játszik. Mire a lánygazdi megsértődött egy kicsit, és azt mondta, hogy elmeséli nekem a Pistikét, hátha így megtanulom jobban megbecsülni az ő munkáját. Szóval Pistike az ő nagy kedvence, azon ritka kölkök közé tartozik, akit nem köt le a monitorbámulás, annál inkább az íjászkodás, pecázás, focizás, és mindezekhez tehetsége is van, legalábbis abból ítélve, hogy egyetlen terápiás óra alatt húszcentisről másfél méteresre nőtt a rekordhala mérete. (Mondjuk, akkor én is lehetnék a nagy kedvence!) De még vele sem indult zökkenőmentesen a kapcsolata - ez a ronda előítéletek miatt van, Nokedli, magyarázta -, mert amikor először jött, helyesebben vonszolta az anyukája, akkor már a kapunál hallatszódott az ágálása, miszerint: „Nem érted, hogy nem megyek dilidokihoz? Az Olivér a hülye, azt kell idehozni, gyógyítsa meg őt, és akkor majd nem verem agyon!"

Nem a legjobb terápiás indulás, mondta a lánygazdi, és közben figyelte a szememet, hogy értem-e, mitől olyan fárasztó az ő munkája, mint a szénbányászoké, de végül is volt negyvenöt perce, hogy a végén a kissrác úgy távozzon: „Nem érted, hogy eztán minden héten kell ide jönnöm? Nekem is kell egy hely, ahol kibeszélhetem a problémáimat, ha már ilyen szerencsétlen vagyok, hogy pont az Olivér a testvérem." Így aztán Pistike szorgalmasan jár a lánygazdihoz, és lelkesen meséli, mi mindent szokott csinálni az apukájával, aki mindenhez, de mindenhez ért, legyen az futball-edzésterv, horgászcsalifeltűzés vagy céltáblakészítés. Mondta is neki a lánygazdi: „Hát, a te apukád tényleg sok mindent tud csinálni!" „Igen!" - bólogatott Pistike lelkesen, aztán némiképp elszontyolodva hozzátette: „Kistesót is..." „Hiába, nincsenek tökéletes apák" - mondta erre a lánygazdi. Ez állítólag egy pszichoanalitikus meglátás, mi több, értelmezés volt, és a lánygazdi sok-sok évig tanulta, hogy ilyeneket mondjon. Pedig én esküszöm, azt hittem, magától csinálja. Na, mindegy, nem győzött meg, és ezt látta is rajtam, ezért elmesélte Janikát is. Janikát, akiről harmadik hete nem tudja eldönteni, hogy aggasztó tünetei aspergeres autizmust jeleznek, vagy egyszerűen ugyanolyan lehetetlen humora van a kölöknek, mint neki, és szocializációs nehézségei mindössze fejlett kritikai érzékét bizonyítják.

Ezen a diagnosztikai krízisen merengett éppen, amikor a kiskölök megérkezett, ezért csak egy frappáns „hogy aludtál?"-ra futotta, mire Janika tárgyilagosan közölte: „Csukott szemmel." majd némiképp elégedetlenül a válaszával további tényeket hozott a tudomására: „Ja! És fekve." A lánygazdi szerint ettől a két példától nekem világosan kellene látnom, mit csinál egész nap, hogy ez nem játék, és empátiával kellene viszonyulnom hozzá, amikor este már nincs kedve nekem egeret dobálni. Jó, én ezt értem! De mikor dolgozik?

29 Megint fel kellett újítani antropológiai tanulmányaimat, mert az összes gazdi egyre furcsábban kezdett viselkedni. Először is a fiúgazdi eltűnt. Fontoskodni kezdett, listákat írni meg „jajjistenemezni", el is bújtam, mert ennek mindig az a vége, hogy engem bedobozolnak, de most csak mást dobozolt be, és elment. Magyaráztam is a lánygazdinak, amikor már két napja nem volt itthon, hogy menjen, keresse meg, biztos eltévedt, de az csak vakargatta a pocakomat, és azt mondta, hogy „pontosan ezért vagy itt, Nokedli, hogy ilyenkor, amikor a fiúgazdi vidéki remetét játszik, akkor itt gombóckoskodjál a hasamon". Ez mit akar jelenteni?

Aztán a lánygazdi is olyan furcsa lett, mert eleinte reggel elment, este meg hazajött, ahogy szokta, de aztán szombaton reggel elment, este megjött, és közben szerzett magának egy labdát, amit valamiért a térdében tart, ami nem lehet túl praktikus, mert játszani nem lehet vele. Aztán nem ment sehova, csak feküdt egész nap, meg nyögött, és ilyeneket mondott, hogy „Jajj, Nokedli, nem tudnád behozni a kávémat? És megfőzni? És beengedni a pizzafutárt? Na jó, akkor hozd vissza az egeredet!" Na, ezt az egyet tudtam. De valamiért ennek sem örült maradéktalanul, hol az volt a baja, hogy a hasáról vettem lendületet az egér után vetődéshez, hol meg az, hogy a térdén landoltam. Azon, amit labdásított. Nem könnyű a kedvére tenni ám! Azt se méltányolta, hogy megtanultam kinyitni a tolóajtót, és tudok a vállfákon sétálni! Jó, néha lezuhanok, és akkor belekapaszkodok az aktuális ingbe, ami ettől jelentősen veszít használati értékéből, de ennyi áldozatot minden bizonnyal megér az én artista karrierem! És annak sem örült, hogy tudok barátkozni! Este kiszokok járni, és akkor mindig találkozom egy másik macskával, akit szerintem a lánygazdi is ismer, mert a múltkor hazavittem, mert még volt abból a rettenetes száraztápból, ami tele van vitaminnal, és gondoltam, nekiadom. Na, szóval, akkor jött a lány, és azt mondta, hogy „hát ezt a dagadt Garfieldet hol szedted ösz-sze?" Aztán kitessékelte az ajtón, majd feldúltan felhívta a fiúgazdit, és közölte, hogy a „hülye macskád felhordja a haverjait, és itt randalíroznak a konyhában", mire a fiúgazdi, aki sokkal tárgyilagosabban szemléli az élet dolgait, azt

mondta, hogy „örülj neki, fijjam, még mindig jobb, mint részegen összeszedni az utcán, vagy érte menni rendőrségre, mert bevitték egy kerületre szóló macska-tivornya után." Mire a lánygazdi hümmögött és azt mondta, hogy „csak azt nem értem, mit kujtol kinn, amikor direkt azért műttettem meg, hogy békés szobamacska legyen... mit kajtat feszt a pasik után?" Hmmm... mégis, mit gondolnak ezek? Igenis, csak beszélgettünk! Schopenhauerről! Nohát!

30 Rengeteg dolgom volt, mert az én drága gazdijaim (akiket nyilván tombolán nyertem, mert más magyarázat nincs arra, hogy miért pont itt lakom, illetve lehet, hogy ez egy karmikus szívás még az előző életemből, amikor beszóltam egy teknősbékának; hmm... eztán mindig udvarias leszek a teknősbékákkal) az utóbbi időben teljesen elkanászodtak. A fiúgazdi például egyszerűen eltűnt, pedig már szépen megtanítottam a macska napirendre, és különösebb berzenkedés nélkül tűrte, hogy belefekszem a könyvébe, amitől állítólag nem tud olvasni, és vakarásztatom a pocakomat, amikor pedig rosszat álmodom, vagy jót, de vadászosat (szóval mindig), akkor félálomban széthasogatom a kezét, combját, hasát, nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okozva.

A lánygazdi meg kimaradozik! Van, hogy este kilenc után ér haza, amikor énnekem már túl kéne lennem másfél óra egérdobáláson, három vacsorán és négy kerti őrjáraton. Plusz a nap fontos eseményeinek (láttam az ablakból egy legyet, megint ki tudtam nyitni a ruhásszekrényt, és bebújtam egy cipősdobozba, amiben sajnos már lakott valaki - azt hiszem egy cipő -, de azt kilakoltattam stb.) feltáró jellegű, traumahatástalanító megvitatásán. Erre most hazavergődik kilenc után, amikor én már pizsamában, fogat mosva szoktam szundikálni az ölében. És akkor még a lélek sem furdalja, csak hanyagul megsimogat, hogy „na mi van, Gombóc?" NEM VAGYOK Gombóc! Jó, alvás közben össze szoktam gubancolódni egy kicsit, de ez csak a hőleadás minimumra csökkentése miatt van, mert sose enged be a paplan alá aludni. Csak fölé. Egy darabig duzzogtam, de aztán úgy döntöttem, hogy ideje megtanítanom neki, „tetteinknek következményei vannak!" A huszonnégy órára eső macska-simogatási ráta nem csökkenhet egy ésszerűen megállapított optimum alá, és ha este nem kaptam meg az adagomat, akkor azt másnap kell pótolni. A másnap pedig pontban éjfélkor kezdődik. De én tapintatos voltam, fél háromig hagytam aludni! Gondolom, ezt rajtam kívül senki más nem tette volna meg, például azok a rettenetes béri macskák, akik mindig csúfolnak engem, hogy „Hi-hi, itt jön a dobozos macska! Biztos ultrapasztörizált!", de akikkel én nem foglalkozom, mert én az élet nagy kérdéséit kizárólag filozófiai síkon szoktam boncolgatni, és nem törődöm az anyagi világ lelket nyomorító kísértéseivel, és akiknek nincs is doromboló izmuk, csak verekedő

izmuk, és azt hiszik, hogy ha adnak nekem két nagy pofont, akkor majd elköltözöm onnan, de nem költözöm, csak nyivákolok, és akkor jön a fiúgazdi, aki megnyugtatóan pragmatikus tud lenni, és csúzlival lövi őket, meg a lánygazdi, aki morális továbbképzést tart nekik, különös tekintettel a „szándék etikára", engem meg elmenekít, miközben azt motyogja, hogy „Látod, Nokedli, ez a struggle for life darwini parancsa, azt hiszem, te csak akkor győzhetnél, ha neked adnám a bankkártyámat, és interneten tudnál rendelni Whiskast! Mondjuk, ez valódi evolúciós ugrás lenne! Jövő héten megpróbáljuk!" Hmm... addig gyorsan el kell tüntetnem a nyomaimat a bankszámlájáról. Na szóval, ezek a megátalkodott macskák biztos nem hagyták volna békésen átaludnia az éjszakát, fél háromkor tulajdonképpen már virrad! Legalábbis az Északi-sarkon. Akkurátusan felsorakoztattam az összes egeremet a hasán, hat darabot találtam, meg egy pókot és annak félmillió petéjét, de azok a fehéregeremen laktak, amit előző este húzkodtam ki a hűtő alól, ahová pontosan két hónapja szorult be, és azóta a helyi önkormányzat szociális szükséglakásként utalja ki rászoruló ízeltlábúaknak. NEM TUDTAM, HOGY A LÁNYGAZDINAK PÓKFÓBIÁ-JA VAN! Ha tudtam volna, már sokkal előbb hozok neki, mert a fóbiát így lehet a legjobban kezelni! Szembesülni kel a tárgyával! Lám, a lánygazdi is rögtön felkelt, és kihajított az ablakon. Én meg visszaugrottam, mire kihajított, aztán visszaugrottam, aztán

kihajított, aztán... aztán rájöttem, hogy ez van olyan jó, mint az egérvisszahozós játék, sőt jobb is, mert feleannyit kell szaladni!

31 Itten állok a teljes identitásválság közepén! Már az is elég volt, hogy hol egy entellektüel, városi zsidó cica voltam, hol meg egy paraszt macska mindezek teljes jogkövetkezményével, tehát részint lecsesztek, mert nem eredetiben olvastam Vergiliust, részint meg nem adtak enni, mondván, „fogjál magadnak egeret". A kettő között meg lehetek kissé indignálódott dobozos macska. De ezt végül is viszonylag hamar átkereteztem magamnak, és sportos életvitelű, ámde kifinomult ízlésű macskalányként tekintek magamra, aki a plebsztől szigorúan elhatárolódva utazik. Végül is, ha a lánygazdi tud hegyet mászni, akkor én is felszaladhatok a fára a rigók után! Csak azt nem tudom, hogy őt is mindig létrával szedik-e le a hegyről, vagy a lány gazdik lefelé is tudnak mászni, nemcsak felfelé... Hmmm... majd kifigyelem. És végsősoron nincs kifogásom a falusi macskaság ellen, ha reggel mindig időben megkapom a kávétejszínemet, a lazacos Whiskasomat, és éjszaka beengednek a paplan alá. Bár mostanában jobbat találtam ki; a lánygazdi feje alá gyömiszkélem magam, és akkor biztos nem fog belém rúgni, ráadásul feküdhetek a kispárnáján, ami mégiscsak puhább, mint a lába. Mondjuk, így meg rajtam fekszik, és elég nehéz a feje. Tényleg nem könnyű az életem!

De ma reggel a fiúgazdi eltűnődve rám nézett, és közölte, hogy húsvét alkalmából kinevez nyúlnak. MONDOM NYÚLNAK! Mondván, az is egy apró szőrös állat, és tud ugrálni. Legalább van valami hasznom. A lánygazdi meg ahelyett, hogy kikérte volna magamnak, csak bólogatott és azt mondta: „nem hiszem, hogy egy macskával lényegesen tovább lehetne bonyolítani a feltámadási ünnepkör eklektikáját". Már éppen készültem átharapni a bokáját, hátha ettől észhez tér, és nem mélyíti tovább az identitáskrízisemet, amikor leült, és elmagyarázta az egész húsvétot. Na, szóval, az úgy van, hogy jó kétezer évvel ezelőtt született egy meglehetősen bizonytalan eredettörténetű fiúcska, akinek a szülei az emberiség írott történelmének eddigi legsajátosabb fogantatási körülményeivel - amely körülmények semmiképp nem voltak összeegyeztethetőek a biogenetika alaptörvényeivel magyarázták világra jöttét. (Ez egyébként ugyanazon család, ugyanazon gyereke, akinek a szülinapját szoktuk télen ünnepelni, és van az a nagy fa, amit valamiért olyankor a szobában tartanak!) De az apukát ez nem zavarta, boldogan nevelte a kicsi Jézuskát, és várta, hogy valami nevezetes dolgot csináljon végre, ha már ilyen bonyolultan, a teljes angyali kar bevonásával sikerült csak megszületnie. Jézuska hamar átérezte, micsoda feladattal küldték őt a világra, és rövid harminc év alatt megreformálta a teljes monoteista világképet, és mindenféle, az életben maradással ellentétes tanokat (például, ha megütik az egyik orcád, tartsd oda a másikat satöbbi) hirdetett. A lánygazdi szerint ez valószínűleg az

amigdala sajátságos fejlődési rendellenessége miatt alakult ki nála, de a fiúgazdi azt mondta, hogy ezt nem kell megtanulni, meg egyébként is alkotmányellenes! Mi? Az amigdala, vagy a kóros szelídség? Na mindegy... Aztán, amikor már nagyobb lett - már a Jézuska -, mindenféle látomásai támadtak, a lánygazdi szerint azért, mert akkortájt még viszonylag szabad átjárás volt a képzelet és a rögvaló között, és a misztériumjátékok kiválóan helyettesítették a brazil szappanoperákat; a fiúgazdi szerint meg rettenetes, hogy a lánygazdi ennyire be van oltva a „szentség átélése ellen, persze hogy így percek alatt a nemzettesten kívül találjuk magunkat". Valószínűleg kétezer éve mások is pont oly szkeptikusak lehettek, mint a lánygazdi, mert a végén Jézust kérdőre - és eléggé el nem ítélhető módon - keresztre vonták. (A lánygazdi bököd, hogy írjam be, ezzel nem ért egyet, mindenkinek joga van bármit gondolni, látomolni, akár még tanítani, csak ne legyen kötelező.) Aztán három nap múlva, amikor tisztességesen el akarták temetni, egyszer csak A, eltűnt; B, feltámadott; C, jelen lévő hívei kollektív transzba estek; D, a zsidók tehetnek mindenről; E, azóta is keresi mindenki a corpust. „Na, ez a húsvét" - mondta a lánygazdi, és akkor sírtam, mert már akartam húsvétost játszani, de eb ben nem volt seholse nyúl. Aztán a lánygazdi megvakargatta a fejem, és hanyagul hozzátette: „Ja, meg tudod, ilyenkor-tájt kezdődik a tavasz, tombolnak a hormonok, végre tojnak a tyúkok, levághatok a bárányok, és tökéletesre érik a sonka, tehát ideje, hogy zabáljunk egy nagyot, és a pajzán gondolatokat némi hideg

vízzel hessegessük el. Na, ezért locsolkodnak a legények, és festik a tojást a lányok, eszik halálra magukat a magyarok." És akkor megint sírtam, hogy hol van a nyúl... és akkor a lánygazdi gondolkodott egy kicsit, meg hümmögött, mint amikor elfelejti a kedvenc májpástétomomat venni vacsorára, de végül kibökte: „Hát, Nokedli, a nyúl... a nyúl, az egy fordítási hiba... igaziból." És akkor a fiúgazdi azt mondta, hogy hagyd már abba, most miért csinálod ezt szegény kicsi macskával, és vágott nekem egy egész szelet sonkát, és átment kifizetni a szomszédnak a tyúkot, amit még tegnap vadásztam le. Csak most azt nem tudom, hogy meddig vagyok nyúl...

32 Szerintem, ha a guantanamói amerikai hadifogoly-bázisra születek, akkor is több jogom lenne, mint itt, ahol állítólag demokrácia van, tomboló liberalizmus és szempontjaim lankadatlan figyelembe vétele. Nem, nem arra célzok, hogy a lánygazdi alig négyötféle kaja felbontása, tálalása, majd azok általam történő teljes elutasítása után flegmán vállat von, és nem kísérletezik tovább, hanem azt mondja „majd ha éhes leszel, Nokedli, megeszed", és otthagy két szelet sonkával, egy fél rúd téliszalámival és a Whiskas cég teljes termékpalettájával, hogy éhezzek, és az alultápláltságtól elgyötörten kénytelen legyek megenni azt piros kis bigyuszt, amit az asztalán tart, és a hülye laptopjába szokott bedugni. Aztán hazajön, és hisztérikusan sikoltozik, mondván „azon volt az összes szakvéleményem!". Most is azon van! Legfeljebb nem látszik. És arra sem, hogy tegnap este kihajított az ágyból, csak azért, mert felmásztam fölé a polcra, és amit azon találtam (szemüveg, telefon, toll, könyv), ledobtam. Nem rosszaságból, hanem takarítási célból! ÉS NEM DIREKT A FEJÉRE! Pont az volt alatta. És egyáltalán, miért mindig a következmények mentén ítélkezik, ahelyett hogy a színtiszta jószándékomat nézné! De az igazi sérelmem, amitől vérzik a pici lelkem, és lehet, sose fog már begyógyulni a rajta ejtett seb (ezt a fordulatot egy

brazil szappanoperából tanultam, jó mi?), hogy VETTEK EGY KUTYÁT! Egy igazit! Csak azért, mert én nem tudok ugatni (tudok, csak nem akarok!) meg bokát marcangolni (azt is tudok, csak amikor csinálom, akkor a lánygazdi összeborzolja a fejemet, meg megpöcköli a fülemet, és közli: „de helyes vagy", és akkor elfelejtem, hogy mit is akartam eredetileg, és vakarásztatom inkább a pocakomat). Szóval az úgy volt, hogy a fiúgazdi, az álnok, akinek egy egész télen engedtem, hogy az ölében tartson, etessen, doromboltasson és egyéb, az élet valódi, minőségi átéléséhez elengedhetetlen dolgokat műveljen velem, tavaszt érezve közölte, hogy Matyit akar. Először azt hittem, a Matyi az egy madár, akit majd megfoghatok, mint a Dezsőt, aki meg a hal. És már éppen azt gondoltam, hogy kicsit megnyalogatom a fiúgazdi orrát, amikor a lánygazdi mélyen a szemembe nézett, és azt mondta: „Nokedli, az a helyzet, hogy a Matyi kutya. De egészen kezdő még!" - tette hozzá gyorsan, mintha ez számítana! A legkezdőbb kutya is modortalan, büdös, mosdatlan, és kiszámíthatatlan nagymozgásai vannak. A finom motorikájáról és analógiás gondolkodásáról meg ne is beszéljünk. És egy ilyen költözik majd ide úgy, hogy még fizettek is érte! Csak mert van valami könyve, ahová beírták az összes nagymamáját és nagypapáját, és ilyen hülye neve van, hogy Marty from Bruig na Boann Mátyás. Mondjuk, hülye nevem nekem is van. Rám persze még azt a heti húsz-harmincezret is sajnálják, amibe a táplálásom, ruházkodásom, szórakoztatásom és

az általam macskajátékként felismert tartós fogyasztási cikkek pótlása kerül. Szóval, éppen azon gondolkodtam, hogy elköltözöm, vagy menedékjogot kérek egy sintértelepen, amikor a lánygazdi elkezdett sóhajtozni, hogy „Jaj, Nokedli, ne csináld már te is, nem elég nekem az a ménkű sok pasi, aki meg rád féltékeny." Így aztán maradtam. Egyelőre.

33 Újabb antropológia tanulmányokat végeztem, bár lehet, hogy ezek inkább a néprajz határvidékét súrolják. Szóval, lenn vagyunk abban a házban, ahol télen volt a cinkemozi meg a barátom, a pele, akivel csak titokban szabad barátkoznom, de most egyik sincs, viszont a fiúgazdi kordonépítési munkálatokba fogott. A lánygazdi szerint azért, mert mostanában az a nem múló érzés gyötri, hogy a helyi ökoszisztéma permanens beavatkozást igényel, és haszontalannak érez minden percet, amelyben nem a patakok folyását, a fák zöldülését, palánták növekedését szabályozza és felügyeli. így aztán megelégelte, hogy a bánat tudja, honnan idekeveredett szőlő mára felfutott a körtefa legtetejére, ácsokat megszégyenítő sebességgel átrendezte a cserepeket a tetőn, és foglyul ejtette a hülye verekedős macskákat

(na ugye, hogy van valami haszna!), viszont egyetlen fürt termést nem hozott még. Megfigyeléseim szerint a lánygazdi akkor szokott ilyen bonyolult mondatokat mondani, amikor igazándiból nem akarja, hogy elsőre megértsék, elkerülendő a hosszas vitákat, viszont mindenképpen szeretné kifejezni szkepszisét. De én most tudományos kutatást végzek, szóval elfogulatlanul és tárgyilagosan rögzítek mindent, ami történt, ahogy azt a leíró antropológia szabályai megkövetelik, és a befogadóra bízom annak értékelését. Ez jó mondat, mi? Mondjuk, nem én találtam ki, hanem a lánygazdi monitorján olvastam, és gátlástalanul elloptam. Úgysem veszi észre, tele van ilyen mondatokkal a gépe. Tehát: KORDONÉPÍTÉS A PARASZTI KULTÚRÁBAN írta: NOKEDLI Kordont építeni úgy kell, hogy a fiúgazdi elindul az erdőbe, ahol reményei szerint lábon állva elhalt, karnyi vastag akácfákkal találkozik másfél-két méterenként, amiket aztán a legteljesebb titokban - kizárólag a szomszédság és a képviselőtestület bevonása mellett - kivág, hazavonszol, napon szárít, hántol. Majd a döntő pillanatban ráébred, hogy koncepciója, amely az álmok és képzelet talaján oly ígéretesnek tűnt, a rideg tények és newtoni fizika világában nem teljesíti be a hozzá fűzött reményt. Ilyenkor a lánygazdi hümmög, és olyanokat mond, hogy Mária Terézia azért vezette be a tankötelezettséget, hogy kiművelt emberfők sokasága

lepje el a Monarchiát, akik aztán előbb terveznek, és csak aztán irtják ki a fél erdőt. A fiúgazdi meg rondán néz, majd kockás papíron méretarányos rajzot készít. Aztán függvénytábla és koszinusz tétel segítségével rövid három óra alatt olyan fontos elméleti ismeret birtokába jut, miszerint hány fokos szöget kell bezárjon az oszlop a támasztókával, hogy aztán szembesüljön a fájdalmas felismeréssel, szöget mérni (pontosan 42 és % fokosat) erre a célra kifejlesztett speciális eszközparkkal lehet csupán, amellyel háztartásuk sajnálatos hiányosságai miatt nem rendelkeznek. Aztán elmegy, és sarokvasakat keres a műhelyében. Talált is; egyet még a Nagy Honvédő Háború idejéből, amit az idekóricált kozák szabadcsapatok hajítottak el, egyet pedig abból a korból, amikor a martinkemence még kísérleti stádiumban volt és szabadalmaztatásra várt. (Van neki vadi új is, rendszeresen ezt vásárol a zsebpénzéből, de azokat majd csak akkor lehet felhasználni, amikor laikus szemlélő számára is egyértelműen felismerhető a muzeális értékük, és elfogynak a felhalmozott készletek. Ennek bekövetkezése pesszimista becslések szerint is csak 2130 és 2150 között várható.) Két liter rozsdaoldó, három csiszolópapír elhasználása, a csiszolómotor teljes amortizációja és az elsősegélynyújtás után (mert hogy is számíthatott volna rá, hogy háromórányi lankadatlan csiszolás után a felület felmelegszik és harmadfokú égési sebeket okoz, ha az ember csupasz kézzel fogdossa), minden készen állt az építés megkezdéséhez.

A folyamat maga zökkenőmentesnek bizonyult, leszámítva néhány kisebb házastársi krízist, amely részint abból a sajnálatos szemléletbeli különbségből fakadt, hogy a lánygazdi szerint a szőlő képes a tökéletes vízszinttől eltérő térbeli helyzetű madzagon is futkározni, részint azon az ipartörténeti kérdésen feszült ki, hogy helyes-e a szőlővesszők kötözésére felhasználni azt a kötelet, ami az azóta megszüntetett Magyar Len- és Kenderfonó Ipar első ígéretes próbálkozása volt a szocialista tervgazdaság kívánalmaihoz való alkalmazkodásban. (Vajon milyen ennél nemesebb feladatot akart erre a zsinórdarabra bízni? - tette fel a kérdést a lánygazdi. Szoborledöntést? Amely kérdéssel sajnálatosan megakasztotta a műveletet, mert a fiúgazdi kisebb előadást tartott neki a léhaság, oktalan pazarlás, a szerzett javak megfontolatlan elkótyavetyélésének beláthatatlan következményeiről. A politikai konnotációkról nem esett szó, de nyilván csak azért, mert közben beesteledett.) Aztán elkészült a nagy mű, és mindenki tökéletes megelégedésére szolgál; a szőlő fut, a madarak csipegetik a rügyeket, én meg csipegetem a madarakat. Csak a fiúgazdi komorult el némiképp, amikor rájött, hogy az eredeti célja, miszerint szőlőlugast létesít az udvaron, amely hűs árnyékot ad a forró nyári napokon, némiképp csorbát szenvedett, tekintettel arra, hogy a lugas térbeli elhelyezkedése okán az udvar helyett a műhelye támfalát fogja hűs árnyékba borítani forró nyári napokon. Bár eredetileg erre nem volt elsöprő igény.

34 Nemrég írtam, de most ráérek megint, mert szobafogságban vagyok. Most komolyan! Hogy lesz így belőlem kutató tudós, ha folyton a szobában kuksolok? Ráadásul rettenetes is, mert szörnyen igazságtalan és az én szabad lelkem nem tűri, másrészt persze bánja a fene, mert esik az eső, sokkal jobb benn heverészni a lánygazdi hasán, mint kinn „szabad macskáskodni". Szóval az úgy volt, hogy tegnap mindenki levonult a kertbe. (Én is mert, a Matyi-ügy óta nem bízom bennük, egy percre nem figyelek, és hoznak megint valami, szerintük az egészséges mentálhigiénéhez elengedhetetlenül szükséges szőrös állatot. És az én mentálhigiéném?) Ott lyukakat fúrtak, amibe beledobáltak apró magokat. Már az első sor végén megértettem a feladatot, és az összes elrejtett magot kikapartam és kis kupacokba rendeztem. A lánygazdi azt mondta, hogy „nem baj, Nokedli, úgysem szeretem a tökfőzeléket", a fiúgazdi meg azt, hogy „ha még egyszer meglátom a kibaszott macskádat a vetemény közelében, nyeles porseprűt csinálok belőle". Ebből arra következtettem, hogy ő meg szereti a tökfőzeléket. Hát, majd vesz a piacon. Aztán gumikígyókat huzigáltak, amit valamiért úgy hívnak, hogy slag, és én mindegyiket megtámadtam és legyőztem. Onnan tudom, hogy amikor beindították a szivattyút, mindegyik

gumikígyón spriccelt a víz, de nem ott, ahol szerették volna, hanem ott, ahol én átharaptam a torkát. Ez sajnálatosan kevéssé esett egybe a paradicsompalánták földrajzi elhelyezkedésével, annál inkább a lánygazdiéval, aki ettől részint vizes lett, részint meg mérges; és az rettenetes, van, hogy két percig is eltart nála, és akkor komoran néz maga elé, miközben terveket sző, hogyan is fog elmélyedni a macskanevelés szakirodalmában. Most is ez történt, és nagyon szigorúan közölte, hogy legközelebb a zsebpénzemből fogom megvenni a szigetelőszalagot. Aha... de nyilván csak akkor, ha már kifizettem az új függönyt meg az új ágytakarót. No de ez egy másik hosszú történet, amely elmesélésére egy más alkalommal kerítünk sort. Aztán jött a legjobb kertészeti munka; babhálót kellett kihúzni. No, azt úgy kell, hogy a fiúgazdi tekercsel egy műanyag bigyót, amely a tér minden irányába gabalyodik, a lánygazdi megpróbálja azt két dimenzióba rendezni, én meg segítek nekik, és a legközepével elrohanok, aztán bukfencezek egyet, és pont úgy nézek ki mint egy római radiátor (a lánygazdi szerint gladiátor, de annak semmi értelme), akire rádobtak egy hálót, és azt mondja: VÁÁÁ-ÁÁ-Á. Ezt pont négyszer lehetett eljátszani, mert annyi babháló volt, és amikor kész lett, unatkoztam egy kicsit, és elkezdtem pillangókat kergetni, és majdnem megfogtam egyet, de átrepült a hálón, és akkor én is utána vetődtem, de én nem fértem át! Pedig még olyan kicsi vagyok! És ott lógtam, minden alkatrészem egy külön

hálókockában, a lepke meg elrepült, és egyáltalán nem volt vicces. Szerintem! A gazdiék szerint igen, mert előbb öt percig támogatták egymást a röhögéstől, és csak aztán goboztak ki. Aztán a lánygazdi azt mondta, hogy menjek, szedjek inkább virágot, vagy üldözzem a hangyákat. De mindenképpen valami olyasmit csináljak, amihez a gravitációnak semmi köze. És akkor mentem, mentem, és láttam egy buckát, ami mozgott, és vártam, mi bújik ki belőle, és ha kibújik, akkor elrepül-e, mert akkor nem szabad vele játszanom, vagy elszalad, mert akkor szabad. Aztán úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha rögtön megfogom, amikor kiér a bucka tetejére, és majd a lánygazdi eldönti, hogy játék vagy komoly. Meg is fogtam, fekete volt, és dagadt, beugrottam vele az ablakon, és amikor a lánygazdi meglátott, elkezdett sikoltozni, hogy „ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ-ÁÁÁ, patkány!", a fiúgazdi meg hogy „nem patkány, vakond", mire a lánygazdi azt mondta, hogy „aha, az tényleg sokkal jobb", mire én el akartam magyarázni, hogy hol találtam, de ahhoz ki kellett nyitni a számat, és akkor a vakond vagy mi elszaladt, be a könyvespolc alá, a lánygazdi kiugrott az ablakon, a fiúgazdi pedig megsimogatta a fejem, és azt mondta, hogy „mégis lehet téged valamire használni". Aztán ki kellett szedni a vakondot a sarokból, de nem játszhattam vele, pedig nem is repült, a lánygazdi pedig felmosta az egész házat négyszer, engem meg kétszer, és fogat is kellett mosnom. Ma pedig szobacica vagyok.

Mégiscsak jöhetne már az a kutya, ideje lenne megosztani energiáinkat.

35 Nem t'om hány életem van még, a macskáknak állítólag kilenc jár, de ha lehetne, én néhányat becserélnék. Mondjuk, aranyhalságra. Macskának lenni macerás. Itt van például ez a fránya vadászösztön, amire nekem semmi, de semmi szükségem. Pont elég leülnöm a tálkám elé, és szemrehányólag tekergetni a fejem, mire a lánygazdi csodálkozva megkérdezi, hogy „nem mondod, hogy megint éhes vagy?", mire én közlöm, hogy „eddig nem mondtam, de ha te ragaszkodsz hozzá", és elkezdek szívet tépően nyávogni, és akkor kapok enni. Ha nagyon kalandvágyó vagyok, akkor felugróm az ölébe, amikor vacsizik, és megpróbálom kidorombolni a szájából a körözöttet. Ehelyett ma egész nap vadásztam, és sajnos teljes sikerrel. Szóval előbb fogtam egy tücsköt, ami nem volt nehéz, mert aludt. De csak addig, amíg be nem került a számba, ott viszont ciripelni kezdett, ami részint rettenetes, részint meg a lánygazdi azt hitte, hogy beteg vagyok, és „nézd már meg, fijjam, mi romlott el ebben a macskában", bevitt a fiúgazdihoz a műhelybe, aki elkezdett rázni, mert szerinte biztos kilazult bennem egy csavar, és annak van ilyen hülye hangja. Mondjuk, a rázástól végre eszembe jutott, hogy kinyissam a szám, és kiesett belőlem a tücsök. A fiúgazdi meg

morogva visszaadott a lánygazdinak, hogy „igazán megtanulhatnál már macskát szerelni, nincs nekem erre időm". Aztán fogtam egy lepkét, aki meg elkezdett a számban lépkedni - jó, tudom repkedni -, és csiklandozott, és nagyon kellett röhögnöm, és kirepült, mielőtt megehettem volna. Aztán fogtam egy bogáncsot. Eredetileg darazsat akartam, de az pont elrepült, és így a bogáncsot kaptam be helyette, amin ült, de mindegy, mert az is szúr, bár nem zümmög. Na, ilyetén módon befejezve az ízeltlábúakkal való társasági életet, rátértem a gilisztákra, akiknek nincs lábuk, meg a békákra, akiknek van. Hát... szerintem sokkal jobb lenne, ha a Whiskas gyártana lepke, darázs, tücsök, giliszta és varangy (ja és vakond, ezt a lánygazdi mondta!) alakú és mozgáskultúrájú macskatápot is, amik tejcsibe áztatva nyüzsögnének egy kicsit, én meg szépen levadásznám őket a tányéromban. Aztán fogtam egy egeret, és bevittem a lánygazdinak megmutatni, de pont olyan hisztérikusan reagált, mint a vakondra a múlt héten. Mégis, mire számított, amikor benevezett egy macskára? Hogy elejtek egy elefántot? Vagy hogy hazaterelek egy tehéncsordát? De az igazán rettenetes dolog, hogy muszáj kíváncsinak lennem, ezért hol a fa tetejéről, hol a szekrény aljáról, hol a vízaknából kell engem kiszabadítani; hol egy csupor mézet borítok magamra, hol meg vizesen belefetrengek a pitypangmezőbe. A lánygazdi meg ahelyett, hogy segítene rajtam, fényképeket készít, mert „ronda novemberi estéken ezeket nézegetve garantáltan jó kedve lesz". De ma minden eddigi attrakciómon túltettem. A

fiúgazdi vett egy flakon bigyót, amit felrázott, és a műhelyében oda fújt, ahol volt egy kis rés a plafonnál. No, én már láttam ilyet, a lánygazdi szokta ezt csinálni, kivesz egy flakont a hűtőből, felrázza és ráfújja a kávéra, aztán ad nekem belőle egy kiskanállal. Gyanakodhattam volna, hogy a fiúgazdi nem a kávéjára fújja, de ő egy csomó furcsa dolgot szokott csinálni, és a legtöbb dologról nem gondolja át, hogyan tehetné macska-kompatibilissé. így én felmentem a padlásra, és megpróbáltam lenyalogatni a felesleges habot. Ragadt! És megijedtem, és megpróbáltam elszaladni, de akkor már odaragadt mind a négy lábam, és akkor belehentergőztem, hogy szabaduljak, és el is szabadultam, de akkor már ragadt az egész macska, mert a fiúgazdi mégsem tejszínhabot fújt a falakra, hanem purhabot. És beleszaladtam a sóderbe, és eltemettem magam, hogy ne lásson senki, és elhatároztam, hogy eztán aranyhal leszek. Aztán jött a fiúgazdi, aki morgott, hogy tényleg érdemes volt egy vagyonért fürdőszobát csináltatni, ha egy macska is kitúrja a kádból, a lánygazdi meg azt mondta, hogy „Nokedli, azt ugye, sejted, hogy a zsebpénzedből habfürdőzöl itt?" De nem bántam, mert nemcsak purhabos voltam, hanem sóderes is. Kizárt, hogy egy törpe-guráminak is ilyen zaklatott lenne az élete!

36 Azt hiszem, igazán nagy szerencse, hogy nem járok iskolába és nincs ellenőrző könyvem. Ha lenne, már rég kénytelen lettem volna elásni a kertben, és törpedáliákat ültetni a tetejébe. Bár lehet, hogy az sem segítene. Úgy kezdődött, hogy a múlt héten wellness-cica voltam. Azt úgy kell, hogy a lánygazdi elgondolkodva végignéz a fiúgazdin, és közli vele: „fijjam, te százszor lestrapáltabbnak nézel ki, mint amikor nem töltötted jól megérdemelt nyugdíjas éveidet", és azt mondja, hogy megyünk „krokodilozni". Én ezt kicsit túlzásnak éreztem, mert pont elég nekem macskának lenni, és nem is tudom pontosan, mi az a krokodil, de a vége az lett, hogy bedobozoltak, és elvittek egy helyre, ami nem olyan volt, mint a másik hely, ahol egeret szoktam fogni, meg ez, ahol lakom, viszont ők is ott voltak. Szóval nem kölcsön-macska lettem, hanem szállodai. Azt mondták, hogy medencék lesznek fürdeni, meg egy asztal, ahol mindenféle kaja van, és mindenki annyit eszik, amennyit akar. Ehhez képest volt egy kád, amibe mindig beleestem, és mindig csak a függönyén tudtam kimászni, ami ettől vagy leszakadt, vagy cakkos lett. Azt hiszem, ezt hívják wellnessnek. Kaja pedig egyáltalán nem volt, mert a lánygazdi otthon felejtette a Whiskasomat. Mondjuk, nem bántam, mert a fiúgazdi hozott nekem marhasültet, a lánygazdi meg grillezett cápát. Aztán találtam egy rést a padlónál, és megnéztem, mi volt benne. Egy madzag! Jól megráncigáltam, hogy mi van a végén. Az otthoni

madzagom végén például egér szokott lenni. Na, ennek a végén egy tévé volt. ÉS NEM RÁNTOTTAM LE! Bár nem rajtam múlt, hanem a fiúgazdin, aki „a kurva macskád" felkiáltással alávetette magát. Első osztályfőnöki. Aztán hazajöttünk, és a fiúgazdi visszament oda, ahol az egerek vannak, a lánygazdi meg elment, hogy felmásszon egy hegyre, csak azért, hogy utána lejöjjön róla. Komolyan, nem értem ezeket! És azt mondta, hogy jó legyek, és én jó is voltam, de aztán felébredtem, és akkor meg nem. Illetve nem voltam rossz, csak kíváncsi, és megtanultam kinyitni azt a dobozt, ami mindig kerreg, és papír jön ki belőle, amin bigyuszok vannak, és a lánygazdi úgy hívja őket, hogy szakvélemény. Gondoltam, megkeresem a bigyuszokat, és megpróbálok összebarátkozni velük. De nem találtam meg őket, csak a papírokat, amiket akkurátusan lxl centiméteres darabkákra ficnikeltem, meg egy dobozt, amit kiszereltem. A'sszem, azt úgy hívták, tintapatron. Legalábbis a lánygazdi ezt hörögte, amikor végre hazaért. Igazgatói rovó. Tegnap pedig hazajött a lánygazdi és egy üzenet várta a postaládában, hogy valaki feltétlenül beszélni akar vele a macskájáról, és hívja fel. Kicsit hümmögött, és azt mondta, hogy „jaj, Nokedli, miért vagyok benne biztos, hogy nem arról akarnak értekezni velem, hogy legyél reklámmacska?" Én is hümmögtem egy kicsit, mert nem szeretem ezt a bizalmatlanságot, és egy csomószor mondta nekem, hogy igazi reklám-cica vagyok. Mondjuk, azt mindig akkor, amikor éppen doromboltam a hasán,

és nem akkor, amikor a hülye Dezsőt (az a hala) próbáltam kipecázni az akváriumból. Aztán felhívta azt a némbert, aki a szomszéd házban lakik, és aki azt mondta, hogy 1, én minden hajnalban kiásom a virágjait, ami nem igaz, mert tegnap például este csináltam; 2, megtámadtam az ő macskáját, a Rezsőkét. Nem is tudtam, hogy így hívják. És nem is támadtam meg, csak a területemet védtem. Igen, a Rezsőké kertje is az én területem. Nem, nem azért, mert nem tudok ellenállni a hódítási vágyaimnak, és újabb területeket akarok leigázni, hanem mert Rezsőké kint kap enni. Parizert! Meg borjú bécsit! És nem is támadtam meg, csak megcibáltam a fülét. De nem is szakadt le. Csak vérzett. Biztos nem is fájt, csak ezek a felületi hajszálerek olyan drámai hatást tudnak kelteni. Igen, aztán megettem a parizert. Igen, ezért nyámmogok itthon a kajával, és nem azért, mert beteg vagyok. Aztán a lánygazdi megvakargatta a fülem, és azt mondta, hogy „jajj, Nokedli, ezt igazándiból nem szabad", aztán odasúgta: „de én nagyon büszke vagyok rád!" Azt hiszem, ezt hívják double bindnak, és a lánygazdi ebből él, hogy a gazdik ilyesmit mondanak a gyerekeknek, akik ettől összezavarodnak, és a maguk sajátos, zajos és zavarba ejtő eszközeivel próbálnak eligazodni a felnőtteken. Szóval most belőlem él.

37 Váratlan felfedezést tettem! A lánygazdi képes két percnél tovább haragudni rám! Eddig is egy csomószor zsörtölődött velem, meg „jajj Nokedlizett", például, amikor beleestem a mézbe, meg amikor két könyvtári könyv borítóját is szétficnikeltem, de ezt könnyen lehetett kezelni, egyszerűen hátat fordítottam neki, vagy elbújtam a fotel alá, mire egy perc múlva kétségbeesett, és összeborzolta a füleimet, hogy „jó' vanna, béküljünk ki", és akkor én megbocsátottam, ő meg vakarászta a pocimat. De most nem. Pedig nem is csináltam semmit. Csak kimentem sétálni, amikor kinyitotta az ajtót, és amikor mondta, hogy „cicc", meg „gyere vissza, most rögtön", meg hogy „háromig számolok", akkor csak becsmérlőleg végigmértem, és eliszkoltam a szomszédba. Nem rosszaságból, csak elnéztem a naptárt, és azt hittem, szombat van, nem megy dolgozni és csak fontoskodik, meg demonstrálja, hogy tud ő macskát nevelni. Ha-ha. De nem szombat volt, és ment dolgozni, és engem meg kizárt. Illetve nem zárt ki, mert nyitva hagyta az ablakot nekem, hogy kedvemre ki-be ugrálhassak. Én meg ki-be ugráltam, és behívtam a haverokat is, mert vett nekem valami extra prémium kaját, amitől majd gyorsabban tudok futni, meg fényesebb lesz a szőröm, de én nem szeretnék

gyorsabban futni (az is elég strapás, ahogy most futok), és szerintem pont elég fényes a szőröm, viszont nem bánnám, ha az a helyes fekete kandúr, akivel mindig Hegelről szokok beszélgetni, atletikusabb lenne. És akkor meghívtam kajálni, mert a lánygazdi is meghívott tegnap egy csomó embert, aki mind engem akart simizni, de persze nem hagytam, hanem átharaptam a csuklójukat; szóval, gondoltam, nekem is lehet bulit tartani. És akkor elkezdett villámlani, meg dörgeni, mint tegnap, és megijedtem, és bebújtam az ágyneműtartóba Hektorral (így hívják a fekete kandúrt! jó mi?), és ott játszottunk az egeremmel. És akkor hazaért a lánygazdi, és csöpögött belőle a víz, és először jajongott, hogy „jajj, Nokedli, hol vagy", meg „kicsi cicám, belehalok, ha eltűntél", és akkor előbújtam a Hektorral, és akkor nem azt mondta, amit vártam volna, hogy „jaj de jó", hanem azt sikoltozta, hogy ez a „koszos szőrzsák mit keres a paplanomban", meg hogy „miattad nem tudtam elmenni egy kiállításra, ahol vacsorát is adtak volna, és most nincs itthon enni semmi, nem baj, majd megsütlek téged meg a hülye haverodat", meg hogy „nem volt egy nyugodt perce, mert majd bejönnek a rablók a nyitott ablakon" (mintha el tudnának vinni bármit is... nem most mondta, hogy nincs itthon enni sem?), meg hogy „csupa víz lett a szőnyeg", mert bevert az eső (mondjuk, ráfért már egy alapos vizes porszívózás!). És akkor Hektor kimenekült, én meg demonstratíve hátat fordítottam, de hiába, mert nem is figyelt rám, mert valakivel beszélt azon a bigyóján, ami mindig a fülén lóg, és azt mondta, hogy le fogom cserélni egy

elemesre, és már eltelt a két perc, és még mindig nem borzolta össze a fülemet, és akkor láttam, hogy ez komoly, és kimentem az ablakon, és hoztam neki ajándékba egy lepkét (nyolcadik perc), aztán egy poloskát (tizenegyedik perc), aztán egy bogarat, aminek nem tudom a nevét, de fényes és zümmög (tizenhatodik perc), és indultam, hogy hozok még valamit, de akkor végre elröhögte magát, és azt mondta, hogy „jó' vanna, Nokedli, béküljünk ki, mielőtt kimész a sarki kisállat-kereskedésbe, és hozol egy sivatagi ugróegeret". És akkor kibékültem vele. Most meg tejberizst főz, mert állítólag ez az egyetlen étel, amihez minden van itthon; úgy mint, tej és rizs, és még kakaó is, és mind a ketten szeretjük.

38

Teljesen össze vagyok zavarodva. Az úgy van, hogy az én igazi gazdim a lánygazdi, és jár hozzá egy segéd gazdi, aki a fiú. Ő is sok mindenhez ért, de aludni például csak a lánygazdin tudok igazán mélyen, meg reggeli kávézni is, amit úgy kell, hogy a lánygazdi kakaót iszik, én meg kávétejszínt. Nem! Kávét nem iszik senki, de attól ezt még kávézásnak hívják, mert a kávézás egy szociális aktus, és nem különböző folyadékok magunkba döntése. Legalábbis a lánygazdi szerint. És akkor egyszer csak szombat lett, pontosan hajnali fél három, és a lánygazdi kinyitotta az ablakot, és kidobott rajta, hogy menjek vadászni. Pedig még nem is ébredtem fel! Akkor már gyanakodhattam volna, de nem tudtam, mert röptében elaludtam, és összegombócosodtam a hokedlin, és mire igazán felébredtem, nem volt otthon senki, illetve volt, a fiúgazdi. És akkor gondoltam, hogy a lánygazdi elment a dolgozóba, és végre komolyan vette, hogy én egy szegény, hátrányos helyzetű és alultáplált cica vagyok, és eztán majd korábban jár, hogy legyen elég pénze elemes macskajátékot venni nekem, olyat, amilyen a Rezsőkének van, akit már nem szokok megverni. Igen, azért, mert hatott rám a szociális együttélés szabályairól meghallgatott előadás, amit a lánygazdi tartott, roppant hitelesen. Meg azért is, mert a múltkor a Rezsőké lánygazdija hozzám vágott egy seprűt. Az majdnem olyan meggyőző volt, mint a szociálpszichológiai bevezetés a társas érintkezés pszichológiájába, csak nem tartott olyan sokáig. Szóval,

én inkább a seprűre szavaznék, ha valakit eztán meg akarok győzni. De aztán este lett, és a lánygazdi nem jött haza, aztán meg reggel, és akkor sem... És akkor összezavarodtam! És aztán a fiúgazdi bedobozolt engem, és lehozott ide, ahol lehet egeret fogni, igazit és nem elemest, meg van a vakond, meg egy csomó másik macska, akiket én mind meg tudok verni. De a lánygazdi itt sem volt! És akkor gondoltam, hogy sámánkodni fogok, ahogy a Hector tanította. Úgy kell, hogy a macska szerez egy kis hamut, amihez szétcincálja a szomszéd cigarettáját, vagy esetleg homok is jó az alomtálcából, és egy előzőleg alaposan megtisztított területre felrajzolja, amit szeretne. A Hector szerint vadászat előtt kell az egeret vagy a vakondot, és akkor ezt úgy hívják, hogy hitélet meg animisztikus világkép, és ha elcseszem a vadászatot, akkor rá lehet kenni az istenekre. Ha pedig lecsesznek a cincálásért meg a rajzolgatásért, feljelentést kell tenni az egyházügyi ombudsmannál. Ilyeneket tud a Hector! Jó, mi? Na, én a lánygazdit rajzoltam fel, hogy kerüljön elő, mert a fiúgazdi egy nap csak hétszer ad enni, és egyszer hozzám akarta vágni a gumipapucsát, mert a mancsommal belekotortam a madárfészekbe. Nem, nem talált el. Nem, nem akartam megenni a kismadarakat, csak nyelvórákat vettem! Tényleg! Most már tudok kismadár hangon nyüszögni, és akkor odaszáll a nagymadár, mert azt hiszi, hogy egy szőrös kismadár vagyok, és akkor hopp, elkapom. Ööö...

szóval hogy majdnem... Na, szóval ilyen rettenetes sorsom volt ÖT teljes napig, míg végre tegnap megjött a lánygazdi. Biztos csak azért, mert elloptam a szomszédból egy doboz cigit, és szakrális életet éltem az ebédlőasztalon! Ha nagy leszek, sámán leszek! Vagy garázs-ló, esetleg varázsló, de annak semmi értelme. Addig pedig gyakorolok! Ma egy galambdúcot rajzoltam, külön macskafeljáróval. Hátha.

39 Jó régen nem írtam, de sok oka van ennek. Részint a lánygazdi feszt esetei a barátaival, és nem férek oda a géphez, illetve amikor odaférek, visong, hogy „Nokedli! Most mer' kellett 16 jé betűt beleírnod, pontosabban belefeküdnöd?" Részint, ha mégis írnék, közli, hogy akinek el szoktam küldeni a remekműveimet, hogy bearanyozza vele a napját, egyáltalán nem érzi magára nézve kötelezőnek a társadalmi konvenciókat, és közönyösen viszonyul ahhoz az általános hiedelemrendszerhez, hogy ez a virtuális világ csak azért működik, mert a benne résztvevők hisznek abban, hogy előbb-utóbb legalább elolvassák az üzeneteiket, és az információk szabad áramlása ilyetén módon füstjelek, szikratávíró és permanens fizikai jelenlét nélkül is megvalósulhat. Mondjuk, ezt nem hittem el, mert szerintem ilyen ember nyilván nincs, aki nem olvassa az én naplómat, ha már az a megtiszteltetés érte, hogy megkapja. Bár lehet, hogy megint abba a hibába esem, mint a

kutya kapcsán, hogy lehetetlennel. Hmmm...

a

valószínűtlent

összekevertem

a

Na, ez a legfőbb ok! Hogy ideköltözött egy kutya! Mondogatta már egy ideje a lánygazdi, meg fényképet is mutogatott róla, de nem vettem komolyan, főleg azért, mert pont ő volt az, aki hatéves korában élete első levelét egy gólyának írta, miszerint: „Gólya! Ide ne hozz nekem egy kistesót, mert nem kell, csak úgy mondtam, hogy kell, mert az anyukám csak akkor vett fagyit, ha ezt mondom. De nem kell. Ha idehozod, lelőlek a csúzlimmal! Tittyke." Lehet, nekem is levelet kellett volna írnom, nem naplót, és akkor most nem kéne megoldanom a kutyakrízist. Ráadásul a lánygazdit az a doxazma-rendszer kerítette hatalmába, hogy nekem barátkoznom kell ezzel a szőrös gombóccal. Nekem?! Komolyan nem értem ezt a nőt! És miről beszélgessek vele? Hegelről? Vagy az egzisztencialistákról? Esetleg a táguló világegyetemről? Mert semmit sem tud, csak eszik, iszik, alszik, pisil, kakil. Ha egyiket sem, akkor ugat. Vagy rág. Bármit! És lopkod! Mindent! Mondjuk, bankkártyát még nem, de csak idő kérdése. És valamiért a lánygazdinak ez tetszik, és mindig összeborzolja a fejét, és „Matyikám így, meg Matyikám úgy", és engem már nem is szeret. Nem is játszott velem, mert csak dobálta a botot ennek a bigyónak, az meg ötvenedjére nagy nehezen felfogta, hogy mit kell csinálni, és visszahozta. Akkor is megrágva. Mondjuk, ezt a játékot is én tanítottam a lánygazdinak. És odaadta a kajámat neki, mert „még kiskutya, és könnyebb elrágnia a macskatápot!" Amikor meg vittem neki - lánygazdinak, nem ennek a köcsög kutyának - ajándékba egeret meg vakondokot

- jó, vakondot, csak úgy nagyobbnak tűnik -, akkor csak sikoltozott és nem is örült. Aztán egy reggel épp a kávémat ittam, amikor ez a szőrös szörnyeteg berontott, és akkor elegem lett, és kiugrottam az ablakon, és elfutottam világgá! Mert mindennek van határa, ha már a Timest sem lehet nyugodtan végigolvasni, mert közbeugatnak, akkor én nem is kellek ide. Szóval mentem, mentem... mentem... és egyre jobban sajnáltam magam... és mentem... mentem... és eszembe jutott, hogy a tejszínemet sem ittam meg, és mentemmentem... és arra gondoltam, hogy egyszer mindenki lehet nagyon hülye, a lánygazdi is... és mentem... mentem, és az jutott eszembe, hogy én voltam itt előbb, és mentem... mentem... és aztán visszafordultam, és a lánygazdi ott ült az erdő szélén egy farönkön, és bőgött, de komolyan, nem csak úgy szcénából, ahogy szokta, amikor beveri a fejét, és azt zokogta, hogy „No-oo-o-kedlihi-hi kicsi cicám, csak most az egyszer legyél meg", és akkor meglettem. Azóta érdekes módon eszébe jutott az a sok okosság, amit a szülőknek szokott mondani a testvérféltékenységről, és már egyáltalán nem kell szeretnem a Matyit, meg barátkozni sem kell vele, csak nem szabad megvernem - de azt nem is akartam, mert ahhoz két méternél közelebb kéne hozzá mennem, és azt meg nem merek, és velem is van játszva, reggel is olyan másfél órácska, meg este is. Hát, istenem, pont akkor jön rám a madzagvadászhatnék, amikor a Matyi sétaideje van. És kaptam kulcsot a házhoz, mert már nagy vagyok, és addig egerészek, ameddig akarok. De a legjobb, hogy a fiúgazdi végre kezdi felismerni a

valódi értékeimet, és tegnap, amikor a Matyi megfürdött a faforgácsban, aztán meg belefeküdt aludni a fiúgazdi ágyába, akkor részint közölte, hogy agyonüti ezt a hülye dögöt, meg hogy miért is nem földigilisztát vett, azzal legalább elmehet pecázni, ha elunja, részint pedig adott nekem parizert, és azt mondta, hogy velem soha, de soha, semmi, de semmi baj nem volt! Hmmm... két hét Matyi, és már el is felejtette a ficnikelt könyveket, a rám borult mézesbödönt, és az összegabalyított uborkahálót. Ha még egy hónapig életben tudom tartani, szerintem elindítja a szentté avatásomat! Kezdem érteni, mire is valók a kutyák.

40 A lánygazdi szerint jó dolog az, hogy én egy tudományos érdeklődésű cica vagyok, mert így van esély arra, hogy nem kell majd aszfaltozással és szénkirakodással keresnem a betevő falatomat. Bár nem nagyon értem, miért mond ilyeneket, mert sem közeli, sem távoli terveim között nem szerepel sem az aszfaltozás, sem egyéb fizikai tevékenység, leszámítva az egérvadászatot és egyéb úri sportokat. Arról nem beszélve, hogy nem látom semmi okát, hogy én keressem meg a betevő falatomat! De mostanában nem bánnám, ha kicsit határozottabb verekedő izmaim lennének, annyi, de annyi macska lett itt! Hét! Illetve, ha az egészen kezdőket is hozzászámítjuk, akkor nyolc! Mind elég girhes, meg feleakkora, mint én, de nem szabad, hogy megtévesszen a látszat,

mert mind nagyon jól tud cselgáncsozni! És némelyik karatézni meg birkózni is. Szóval, ideje lenne beiratkoznom egy önvédelmi tanfolyamra, ha már kifinomult temperamentumom és pallérozott elmém az értelmiségi létre predesztinált. (Honnan veszek ilyen szavakat? A lánygazdi biztos megint valami orosz klasszikust olvas, azok mondanak ilyeneket két tea között.) Gondoltam, ellesem, hogy csinálja a Matyi, valami hasznom mégiscsak legyen belőle. De ez a kutya tényleg használhatatlan! Ez úgy verekszik, hogy odamegy, és egyszerűen rádől arra, akit le akar birkózni. Nem mondanám különösebben kiforrott stílusnak. Ráadásul, akire én rádőlnék verekedési célzatból, vagy kisebb nálam és fürgébb, és akkor mire eldőlök, már nincs ott, én meg tápászkodhatok fel a csupasz földről, vagy nagyobb nálam, és akkor kiröhög. Jó esetben. Rosszban megesz. Mondtam a lánygazdinak, hogy ellehetetlenült az életem, és merő kilátástalan harc minden percem, de nem nagyon érdekelte, csak azt mondta, hogy „Nokedli, azért vagy okos cica, hogy az eszeddel győzz, hagyd ezt a nyers erőszakot". Ezt nem tudtam, mit jelent, és attól sem lettem okosabb, hogy hozzátette: „ha elakadsz, olvasgass napóleoni haditerveket". Mit akart ezzel mondani? Foglaljam el Moszkvát? Hmm... nem bánnám, ha néha kicsit konkrétabb lenne! Mégsem állíthatok fel macskafogókat kertszer-te. Aztán jobb híján megfogadtam a lánygazdi tanácsát, és tanulmányoztam a nagy stratégákat Nagy Sándortól egészen Churchillig, és hamar megtaláltam a megoldást. Koalíciót kötöttem az egyik macskával,

akinek olyan a szőre, mintha kihipózták volna, de megfigyeléseim szerint komoly befolyással bír a kisebbekre. Valószínűleg, mert ő az anyjuk, és azok még szopnak. Na, szóval, a „Hipóst" lefizettem, a többiek látták, hogy haverok vagyunk, egyenként odajöttek, és egyenként mindegyiket jól megpofoztam. Közelről ugyanis látszott, hogy kétszer akkora vagyok, mint ők, és verekedő izmom ugyan nincs, de könyvlapozgató az van, és az majdnem ugyanott nő. Azóta én vagyok a főnök. Este. Reggel majd akkor leszek, ha ki merek menni a Matyitól. Állítólag nem bánt, csak játszik. Ismerem az ilyet, láttam a tévében, amikor egy mackó nem bántott valakit, csak játszott vele. Szép temetése volt. Az Állatkert állta.

41 Nagyon rossz kedvem van, mert a lánygazdi összecsomagolt egy nagy zsákba, amin egy csomó bizgentyű lóg, és én mindet megtámadtam, és legyőztem, aztán észbe kaptam, hogy csomagolnak, és akkor majd engem megint bedobozolnak, pedig utazni azt nem szeretek, viszont vidéki macska lenni igen, még ha itt is van a Matyi, és akkor elbújtam. De aztán a lánygazdi kicibált a szekrény alól, és nagyon megszorongatott, és azt mondta, hogy „vigyázz magadra, Nokedli, és jó legyél, és el ne vessz", és akkor elment. És egyáltalán nem mondta, hogy mikor jön! És akkor sírtam, és már nagyon bántam, hogy nem bújtam bele a hátizsákjába.

42 Végre megjött a lánygazdi! A fiúgazdi is igazán nagyon igyekvő, de ő például nem kézzel szedegeti ki belőlem a bo-gáncsokat, hanem egy kefével. Hatékony, hatékony, de én jobban szeretem, ha szépen végigbirizgálnak. Meg ő is ad tejszínt, de például az újságot soha nem olvassa fel nekem! Meg aggódtam az antropológiai tanulmányaim miatt is, ha eltűnik egy-egy hétre, és nem tudom, mit csinál a lánygazdi, akkor

hogy lesz teljes a kutatói naplóm?! Erre a fiúgazdi azt mondta, hogy fölösleges ettől tartanom, ő jól ismeri a lánygazdit, a végén többet fogok tudni arról a hétről, mint amennyit eredetileg akartam, és nemcsak el fogja mesélni az egész hetét, de még le is írja, és ha kérem, egyszerűen bemásolhatom a naplómba, mint a megfigyelt személy introspekcióját. És így is lett! Megjött a lánygazdi, akinek a józan eszét szerencsére nem vette el a távollét, mert először az én fülemet puszilgatta meg, aztán a fiúgazdinak mondta, hogy „szervusz, fijjam", aztán meg a Matyinak dobta el a lasztiját. Aztán tényleg mesélt! Először persze kérdőre vontam, hogy minek megy el hegyet mászni, amikor a terasz végében ott az a remek sziklakert, amin én napozni szoktam, annyiszor megy fel rá, ahányszor csak akar, és közben kihuzigálhatja a dudvát is, de a lánygazdi azt mondta, hogy ő nem sziklakertész, hanem hegymászó. És ez az egész, egy drámai erejű és önmagában roppant sajnálatos, későbbi konnotációi szempontjából azonban igen örvendetes eseménysorral vette kezdetét, valamikor a paleocén korban, amikor az eurázsiai lemez egyszer csak puff, nekiütközött az afrikai lemeznek, és gyűrődések keletkeztek rajta, bemélyedések és persze kitüremkedések, amely huplik közül a különösen magasakat, vagy más módon kiemelkedőket névvel és misztikus tulajdonságokkal ruháztak fel már az ókorban is, megteremtve ezzel az alapját a hegymászósdinak és az outdoor iparnak. A lánygazdi különös szerencséjének tekinti, hogy nem

akkor élt, mert akkortájt nem hágóvassal, hanem elefánttal közlekedtek az Alpokban, és nem via ferrátának hívták, hanem pun háborúnak. De most nem kellett neki elefántoznia, hanem mehetett busszal, viszont nem vitt sátrat, mert azt mondták, hogy az ő sátra nem felel meg sem az Európai Unió szabványainak, sem a Dolomitokban uralkodó klimatikus viszonyoknak, és adnak majd neki kölcsön. Lánygazdi szerint rajta kívül mindenki állati sznob, és azt hiszi, ha nem Bear Gryllses túlélő felszerelésben jelenik meg a Libegő végállomásánál, hogy aztán egy vakmerő mozdulattal retúrjegyet váltson a Normafához, akkor elkerülhetetlen katasztrófák sorozata éri. Például izomláza lesz, attól a tizenöt kilónyi plusz súlytól, amit azért cipel, hogy a legváratlanabb helyzeteket is túlélhesse. A fiúgazdi is elítélőleg nyilatkozott az ilyen turistákról, és megemlítette, hogy ismer olyat is, akinek három ugyanolyan méretű hátizsákja és három pár bakancsa is van. A lánygazdi szerint ezek a számok racionális döntések, kiélezett szükségletek eredményeként is létrejöhettek, és csak a tények alapos feltárása, a körülmények elemzése dönti el, hogy ez praktikum vagy sznobság. Egyébként meg neki nem is három hátizsákja van. Négy. Szóval megérkeztek a kempingbe, ahol a túravezető, arcán a sokat látott hegyi emberek elnéző leereszkedésével a kezébe nyomott egy sátrat. Egy ugyanolyat, amilyet otthon hagyatott vele. Másnap aztán végre elindultak meghódítani a csúcsokat. Ha jól értettem, először busszal felmentek egy parkolóig, ott beálltak a

sorba a babakocsit tologató olaszok mögé - képzelem, milyen nehéz terep lehetett! Mondjuk, itt az udvaron próbálna valaki babakocsit tologatni! Két perc múlva rajta lenne a gyermekvédelem kiskorú veszélyeztetése miatt, kizárt, hogy van egyetlen olyan pont, ahol egyszerre és vízszintesben lenne egy kocsi négy kereke. Nem egy limuziné. Egy babakocsié! De aztán levágtak egy kanyart, meg átmentek egy horhoson, meg még néhány lehetetlen nevű földrajzi képződményen, és ott is voltak a sziklatornyok alján. Na, ott végre elfogyott nemcsak az olasz, a babakocsi, hanem az út is, be lehetett öltözni „komoly embernek", sisak, beülő, karabinerek, kötél, és lehetett fölfelé mászni a tetejére. A fiúgazdi szerint ebből is látszik, hogy az emberiség végképp a kihalás szélén támolyog, mert ha értelmes tevékenységgel töltené meg a napjait, mint például ő, aki elektromos kenyérszeletelőt szerel, vagy lugast telepít, vagy egyéb hasznos tevékenységgel múlatja az idejét, akkor nem jutna eszébe, hogy felkapaszkodjon egy 400 méteres sziklatoronyra, csak azért, hogy 400 méterrel feljebb legyen, mint addig. A lánygazdi szerint ezt úgy hívják, hogy rekreáció, és tanszéke van az összes jeles egyetemen. Aztán másnap kerestek egy másik hegyet, ahova nem lehetett babakocsival menni, és a lánygazdi szerint pont olyan, mint egy mászóka a játszótereken, csak kicsit nagyobb, és nem kutyát sétáltatnak, hanem zergét. Aztán a harmadik napra a lánygazdinak megint lett olyan labda a térdében, mint tavasszal, csak most nem

voltam ott, hogy beengedjem a pizzafutárt meg visszahozzam a lasztit

és egyáltalán, kézbe vegyem a gyógykezelését, így aztán nem volt értelme nyamvadtkodnia, és elment megint mászni. Szerencsére ezen a napon a Cristallo di mezzo, illetve a híres cliffhangeres függőhíd volt a céljuk, amelyek beszállása felvonóval is megközelíthető. Igaz, egy olyan felvonóval, aminek működését kizárólag 18 éven felülieknek magyarázzák el, mert a serdületlen ifjúság lelke valószínűleg nem bírná ki a traumát. Egy macskáé persze igen! „Szóval jön, jön egy nyitott, soha meg nem álló, fedett henger, amit még a téli olimpiára gyártottak 1956-ban, és azóta érzelmi okokból nem nyúltak hozzá, várod, hogy odaérjen hozzád, akkor egy marcona olasz megragad és behajít. Aztán mész, mész,

és reménykedsz, hogy az előtted levők nagyobb ramazuri nélkül kiszállnak, mert ha nem, akkor vészleállítás történik, és akkor ott fogsz himbálózni egy darab dróton két-három méteres amplitúdókat leírva a hirtelen megállástól, és a végén kiszed valaki. Rögtön a felvonóháznál van a síremlék az ügyetleneknek és a gyenge szívűeknek, meg van ott egy kápolna is, ha esetleg imádkozni akarnál. Komolyan .kételkedni kezdtem, vajon sport extrabiztosításom kiterjed-e a „kapszulának" becézett és nyilvánvalóan egyevolúciós-szelekciós program részeként üzemben tartott (magyarul „hulljon a férgese") szerkezet használatára is, és nem kéne inkább ejtőernyővel megközelíteni a csúcsot, mert arra biztos jó, de aztán győzött a töretlen bizalom a magyar biztosítási üzletágban, és jegyet váltottam. Igaz, csak egy útra." Aztán már csak másztak a szakadó hóban, azt játszották, hogy ők Sylvester Stallone, a Függő játszmából, amit én persze nem hittem, mert kizárt, hogy a lánygazdi tudja, hogy ki az a Stallone. De nemcsak mászókáztak, hanem esténként például közös pizzázást csaptak a kempinges bácsi javaslatára, aki ismert valakit, akinek a nagynénje hallott valakiről, aki egyszer járt már egy pizzázóban, és az jó volt. És a lánygazdi szerint tényleg jó volt, bár megszálló hadsereget megszégyenítő méretük és éhségük kicsit megriasztotta az étterem személyzetét, akik alapvetően angol arisztokratákhoz szoktak, akik majdnem megesznek egy fél adag lasagnát, és elrágcsálnak hozzá egy kis nyers sárgarépát, de végül senki sem maradt éhen, és a kapott búcsú (no meg üdvözlő meg marasztaló meg „ezt még nem is kóstoltuk"...) italtól meglehetősen éneklős hangulatban poroszkáltak a sátrukig.

Az ötödik napon már csak csomagolni kellett - vizes sátrat szakadó esőben, mert jár egy sansz a penésznek is -, és indulni haza. Útközben megálltak egy szurdoknál, ahol az igazán bátrak és elszántak - szóval az öt túravezető meg még néhány ember, aki véletlenül rossz tempóban jelentkezett a buszon, és utólag szégyellte bevallani, hogy a sütievős opcióra akart szavazni, nem a túrázásra - dicséretes gyorsasággal végigszaladtak. Na, ezért tényleg kár lett volna belopózni a hátizsákjába és vele menni, mert sziklát mászni itthon is szoktam, és pizzát enni is. Buszozni meg utálok.

43 Ma komoly antropológiai megfigyeléseket tettem az ablakból, ahonnan pontosan lehet látni, mit csinál a kertben a fiúgazdi meg a lánygazdi. A fiúgazdi általában koncepciót alkot, és aztán mit sem zavartatva magát a tényekkel meg a fizikai világ elkeserítő törvényeivel, megvalósítja azt, a lánygazdi meg hümmög, készenlétbe helyezi az elsősegélynyújtó felszerelést, és következetesen szembesíti a fiúgazdit a realitásokkal, aki hasonló következetességgel kitér ezek elől. Aztán az eredmény okozta kulturálistársadalmi sokk felszámolásban pedig közösen vesznek részt. Azt hiszem, ezt hívják társadalmi szerepmegosztásnak.

Ilyenkor nem is bánom, hogy a macskák nem társadalmakban élnek. Képzeljünk el engem, ahogy elsősegélynyújtok. Na szóval, ma vízrendszer-kiépítés zajlott. Van ugye a kert, benne a sok-sok mag, amit én segítettem elültetni. Jó, a fiúgazdi ezt nem így hívja, de a lánygazdi már akkor is realisztikusabb volt, és azt mondta, amikor kikapartam a tökmagokat, hogy ő úgy sem eszi meg a tökfőzeléket, és olyan még egyébként sem volt, hogy egyszerre legyen tök meg kapor, és akkor tényleg minek. No ugye! De nemcsak tököt ültettek, hanem gyakorlatilag mindent, aminek a magját csinos tasakokban kereskedelmi forgalomba hozzák, és ők étkezésre alkalmasnak minősítik. Sőt néhányat a határesetek közül is, mert például, ki enné meg a sóskát, hacsak nem az a ritka, de jól körülhatárolt eset fordul elő, hogy fegyvert tartanak a fejéhez. Aztán palántázni is kellett, amihez részint saját nevelésű növénykultúrákat állítottunk elő - azért jogos többes számot használnom, mert nemcsak szurkoltam, hanem én nyaltam szép tisztára a tejfölösdobozokat, amiben a kezdő paradicsomok laktak. Részint meg a piacon szerezték be ezeket, a lánygazdi meglátása szerint olyan összegért, amiért egész évben friss biozöldséget vásárolhatnának. De ezt nem mondta, csak gondolta, mert a fiúgazdi nagyon komolyan veszi a földdel kapcsolatos dolgokat. A lánygazdi szerint azért, mert egyszer gyerekkorában eltöltött egy hosszú hétvégét a Hortobágyon, és ez kitörölhetetlen identitáselemekkel gazdagította a személyiségét. A fiúgazdi is valami ilyesmit mond, csak nem szarkasztikusan, hanem pátosszal.

Azt hiszem, a lánygazdi imprintingjéből sajnálatosan kimaradt a mezőgazdasági termelőeszközök rendeltetésszerű használata és annak felismerése, hogy az általa annyira preferált növények megjelenése a piacon szoros kauzális összefüggésbe hozható a földműveléssel. Na mindegy, mert kert-ügyben végül is statiszta és romeltakarító szerepre kényszerül, stratégiai döntéseket nem hoz, csak az oly fájdalmas realitáskontrollt képviseli. Leginkább akkor, amikor a hegyvidéki, patak parti fekvésű telken nem enged fügét ültetni. Mert kifagy. A fiúgazdi szerint az ilyesfajta kishitűség magyar átok és állandó gátja az innovációnak, mire a lánygazdi nem mond semmit, csak egy határozott mozdulattal a fagytűrő növények felé fordul. Na szóval, ezeken már mind túl voltak, most már csak öntözni kellett volna. A lánygazdi szerint azt úgy kell, hogy fogja az ember a slagot, ráköti a kerti csapra, és locsol. Amikor minden nedves, akkor abbahagyja. A fiúgazdi szerint ez így tudománytalan és nem elég hatékony. Locsolni úgy kell, hogy az összes víznyerő helyre (értsd a két kút) szivattyúkat helyez el, aztán elmegy, és vásárol kétszáz, de inkább háromszáz méternyi gumicsövet, ennyi már tavalyról is van az egyik megfelelő tárolóban, de azok a fiúgazdi szerint sajnálatos amortizáción mentek keresztül, és a továbbiakban nem hasznosíthatóak, legfeljebb kutyajátékként, gumicsont helyett. Ekkor a lánygazdi kinéz a szemüvege fölött, ami azt jelenti, hogy: a, egy szavadat sem hiszem el; b, de még hülyének is nézel közben; c, szedd össze magad és próbáld újra.

Mire a fiúgazdi hümmögött egy kicsit, és azt mondta, teljes paradigmaváltás történt tavaly óta locsolás ügyben, és a meglevő csövek sajnos a, vékonyak; b, vastagok; c, rövidek az új koncepcióhoz. Vártam, hogy mondja, „d, és túl hosszúak", de erre a lánygazdi rám is elkezdett nézni a szemüvege fölött, és akkor rájöttem, hogy persze, mert ha túl hosszú, akkor lehetne vágni belőle, és pont jó lenne, és akkor nem lehetne venni félhavi fizetésért vadonatúj csöveket. Aztán különböző szórófejeket és csatlakozókat vesz. Nem egy helyen, mert akkor esély lenne rá, hogy összeillenek, hanem nagyon korrekt módon sanszot ad az öntözésügyi kiskereskedelmi piac szinte minden szegmensének, hogy közel azonos haszonra tegyenek szert. Ilyetén módon felszerelkezve, a kombinatorika szabályait messzemenőkig tiszteletben tartva megpróbálja a megfelelő elemeket összepárosítani. Eközben a lánygazdi locsolókannát ragad, és a kiszáradás szélére került növényeket megmenti. A fiúgazdi megsértődik, hogy az ő erőfeszítései semmibe vevődnek, és elvonul duzzogni, a lánygazdi pedig ész érveket sorol fel. Aztán este lett, és azt mondták, hogy holnap folytatják.

44 Ma van holnap. Szerintem erre a felismerésre számos filozófiai irányzat és lételméleti megfigyelés épül, de én most nem érek rá elmélyülni benne, mert még mindig vízrendszer-krízis tombol kertszerte. Szóval elfoglaltam a helyemet az ablakban, és tovább

tanulmányozom ezt a különös fajt, akik közül kettő - a sors szeszélye folytán - ellátja a gazdiságot nálam. Ott tartottak, hogy a fiúgazdi minden lehetséges módot kipróbált a csatlakozók, szórófejek, slagok összeillesztésére, majd szétszedte az egészet, és azt mondta, hogy ő nem tud elméleti síkon dolgozni meg tervezni meg ilyenek, hanem kezdjék el és kész. A lánygazdi nem mondott semmit, csak gondolt, és ha jól olvastam le a homlokáról, akkor azt, hogy „még szerencse, hogy az eszébe meg a praktikus intelligenciájába szerettem bele". Aztán csináltak egy leágazást a töknek, egyet az uborkának, egyet a répának, egyet a krumplinak, egyet a salátának, egyet... Szóval minden ágyásnak egyet, aztán amikor ez kész volt, akkor a fiúgazdi azt mondta, hogy ez tökéletes, csak sajnos nincs ennyi szórófeje, szóval majd cserélgetni kell közben. És cserélgette is, csak közben nem állította le a szivattyút, mert szerinte az gazdaságtalan, és egyébként is „tökös magyar ember áram alatt szerel villanyt, víz alatt meg slagot". Mire a lánygazdi azt motyogta, hogy: „Vajon, hogy a bánatba tehettem szert erre a pasira? Be voltam rúgva?" Aztán a fiúgazdi már nagyon vizes volt, sokkal vizesebb, mint a tökök meg a többi kultúrnövény, mert a szórófejek ígéretükhöz híven szórták a vizet, leginkább a kert alján folyó patakba, a százéves diófa ágain ülő madarakra meg a vakondtúrásokra, de pont a tökre nem. Aztán a fiúgazdi azt mondta, hogy rajta nem fog ki egy szórófej, és szétszedte, átszerelte, összerakta az egészet, és akkor jó lett. Aztán feljöttek

enni, és aztán aludtak egyet, aztán felkeltek, és a lánygazdi kinézett az ablakon, és azt mondta, hogy „hű, b.ssza meg", és elrohant. És akkor én is megnéztem, hogy mi van, és az volt, hogy nyitva hagyták a csapot, és akkor a kertben lett két tó ott, ahol több szórófejnek volt metszéspontja, a kert többi részén pedig mocsár alakult ki. A fiúgazdi szerint ez nem probléma, most jól meg lett locsolva minden, és egy darabig nem kell, a lánygazdi meg hümmögött, és azt mondta, hogy abból a villanyszámlából, amit ez az alig hétórás öntözés okozott, egy hűtőkamionnyi avokádót vehetne a piacon, és azt sokkal jobban szereti, mint a tököt. Mire a fiúgazdi meggyanúsította, hogy nem elég elkötelezett a vízrendszere irányába. Aztán éjszaka lett, és megérkezett az a monszun, amit már egy hete ígérnek a meteorológusok, és a lánygazdi azt mondta, hogy „nem baj, Nokedli, rizst fogunk termeszteni, a mocsarat meg kiadjuk Bear Grylls-nek, hogy forgassa ott a következő túlélő show-ját, és szabaduljon ki belőle, ha tud". Mindenesetre nekem tetszik az új kert, tele van hajléktalan vakondokkal, meg békákkal, meg gilisztával, meg egy csomó mindennel, amiről nem is tudtam eddig, hogy a földben lakik. Olyan az egész, mint egy macska-safari. Bár lehet, eredetileg ez nem volt tervben.

45 Már nem is emlékszem, mikor írtam utoljára, de mindig fontos dolgom volt; állandóan voltam valami. Először „nem lehetsz ilyen

beszari" macska, aztán „bezzeg" macska, aztán „hogy ez milyen genyó" macska, aztán pedig kölcsön-macska. Szóval az úgy kezdődött, hogy lett ugye, ez a kutya, akire én egyáltalán nem voltam felkészítve! Mert az, hogy fél évig mindennap mondták, hogy majd ideköltözik, meg a lánygazdi állandóan képeket és videókat mutogatott róla, az nem felkészítés, hanem elrettentés. A felkészítés egy karatetanfolyam meg egy ultrahangos kutyariasztó lett volna. Ja, meg egy könyv a kutyák sajátságos viselkedési szokásairól, meg az értelmezhetetlen kommunikációs skilljeikről. Ehelyett egyszer csak ott volt, amitől először elmentem világgá, de aztán visszafordultam, mert közben rájöttem, hogy én voltam itt előbb, és szerzett jogokat az ember (macska) nem ad fel. Ezt a fiúgazditól tanultam. Bár a lánygazdi erre azt mondta, hogy „ühüm, és mondd, fijjam, mikor hallgattál utoljára híreket?". Aztán azt játszottuk, hogy a lánygazdi az ölébe vett, és onnan mutogatta nekem a kutyát, én meg néztem-néztem, egészen addig, amíg viszketős nem lett tőle a fülem, és akkor azt mondtam, hogy VÁÁÁÁ-ÁÁ-Á, és akkor a Matyi elmenekült, a lánygazdi meg vakarta a fejét, hogy ez most kapcsolatfelvétel volt a részemről, vagy merev elutasítás. Még szerencse, hogy az a szakmája, hogy kiigazodik az interakciókon. Nagy szarban lennénk, ha CNC hegesztő lenne (na, ez volt a „nem lehetsz ilyen beszari macska" korszakom).

Aztán bemehettem végre a szobába, és az ablakból néztem, hogy mit csinál a Matyi. Hát semmi jót! Mindent ellopott és összenyálazott (FUJ!), aztán megrágicsált. Leginkább a fiúgazdi kezét, de néha mását is, és akkor nagyon ordított, meg azt mondta, hogy „jó-jó, nem sok mindenre használom már, de mégsem kéne leharapni!" Hmm... vajon mire gondolhatott? Aztán megszerezte a szivacsot, amivel mosogatnak, és egészen apró ficnikre aprította, és szétszórta a kertben. És a virágokat is kikaparta. És... na, ezeket én mindet megfigyeltem, és jelentettem a lánygazdinak, aki azt mondta, hogy ez kutyánál sajnos normális, és szerencse, hogy én macska vagyok. BEZZEG! Aztán már nem féltem a Matyitól, mert rájöttem, hogy van egy csomó rés, ahol én át tudok slisszolni, a Matyi meg beragad, és

akkor én leülök a túloldalon, pontosan egy centire a fogától, és billegtetem a farkam végét. O meg morog, aztán észreveszi, hogy se előre, se hátra, és nyüszög, hogy mentsék meg. Az irodalom ezt a „hogy lehetsz ilyen genyó" korszakként emlegeti. Aztán vége lett a nyárnak, feljöttünk Pestre, és a Matyi kint aludt a kertben, ahol én előtte bogarászni szoktam, de most nem lehetett, csak kutyarászni, de azt nem akartam. És akkor egyszer hajnalban csörgött a telefon, és a lánygazdi meg a fiúgazdi elrohant, de nagyon, mert nem csukták be az ablakot... és ilyet soha nem szoktak csinálni... Aztán hazajöttek, és nem volt sehol a Matyi, és a fiúgazdi nagyon sírt, meg a lánygazdi is. Én meg hol az egyik ölébe kucorodtam, hol a másikéba, és hol a farkamat próbáltam levadászni - mert azon mindig nagyon nevetnek -, hol meg direkt lezuhantam a székről, mert valamiért szerintük az is vicces, de nem nevettek, csak bezárták az összes ajtót meg ablakot, és nem mehettem ki sehová. Aztán a lánygazdi bedobozolt, és azt mondta, hogy legyek nagyon jó, és odaadott a fiúgazdinak, és levitt oda, ahol egész nyáron vadásztam, meg kordában tartottam a többi macskát. Csak ő most nem jött. Na, így lettem kölcsön-macska. De most már itthon vagyok újra, és egy új kunsztot is tanultam! Éjszaka, amikor megjövök a bozótharcból - rémesen elszemtelenedtek a többi macskák, amíg nem voltam itthon -, felmászom a könyvespolcra, és mindent ledobálok, amit ott találok. Órát, papír zsebkendőt, tollat, szemüveget és persze

könyveket. A lánygazdi csak fordul egyet, és azt mondja: „ááá, Nokedli, hát bejöttél?", és megvakargatja a fülemet, aztán alszik tovább, de a fiúgazdi sokkal szórakoztatóbb, mert elkezd prüszkölni, meg „most már neveld meg a hülye macskádat"-ozni, és á múltkor hozzám vágta a papucsát is, csak akkor már nem voltam ott, és leesett a papucs, rá a lánygazdi fejére, aki erre mégiscsak felébredt, és nagyon szemrehányólag nézett a fiúgazdira, és azt mondta, hogy úgy érzi, ebben a háztartásban szignifikánsan felülreprezentáltak a gravitáció törvényével ellentétesen viselkedő használati tárgyak, és nem bánná, ha visszaállítanánk az eredeti status quót. Ez nem tudom, mit jelenthet, de a vége az lett, hogy én a konyhában aludtam, meg a papucs is. Most meg a fiúgazdi tűnt el. Előtte egy csomó érdekes dolgot csinált, például gilisztákat meg kukacokat tartott a hűtőben. Szerinte dobozban, a lánygazdi szerint szabadon, mert szerinte nem magyarázható mással, hogy a tejesdobozon egy szép rózsaszín kukac ténfergett. A fiúgazdi szerint számtalan egyéb racionális magyarázat is létezik, kezdve attól, hogy a lánygazdi hisztérikus és/vagy hallucinál, de most nincs ideje ezeket mindet elmagyarázni. Csak zárójelben jegyezné meg, hogy érdekes módon a lánygazdi akkor nem ennyire finnyás, amikor a macskája hoz be ízeit és ízeletlen lábú állatokat a lakásba. Ezzel lezárta a kérdést, de megfigyeltem, hogy szűrőn átönti a tejet. Ennyit a hallucinációkról!

Aztán szétszerelt egy csomó mindent, aztán összeszerelt, és ami kimaradt, abból épített valamit, amit semmire sem lehet használni, de szerinte jól el lehet adni az interneten mint modern szobor. Ezt egyébként úgy hívják, hogy karbantartás, és a fiúgazdi sok mindennel csinálja, végül is mindennel, ami forog vagy foroghatna, és ezért szerinte szüksége van a törődésre. A lánygazdi ilyenkor azt mondja, hogy neki meg egy kenyérpirítóra lenne szüksége, ahelyett, amit a fiúgazdi nagygenerál címen beáztatott Domestosba. Aztán a fiúgazdi elment, és nem tudtam, hova, de a lánygazdi azt mondta, ne aggódjak, csak pecázni ment. Nem aggódtam, csak nem tudtam mi az, és megsértődtem, hogy meg sem kérdezték tőlem, hogy akarok-e menni. Mire a lánygazdi elmesélte, hogy gyerekkorában ő is akart horgászni, mert az ő apukáján kívül mindenki más pecázott, de az ő apukája ellenállt. Így a horgászélmények egészen a fiúgazdiig elkerülték, aki viszont mint vele járó bonuszt említette meg az eshetőséget; ha őt választja, akkor megtanítja horgot kötni, talán szákolhat is, ha úgy hozza az élet. Valamiért ezt a lánygazdi roppant vonzó lehetőségnek találta. Utólag úgy magyarázza, hogy neki is vannak gyenge pillanatai. Ez egy különösen gyenge volt. Azt mondta, hogy a fiúgazdi az első közös pecázásukkor kezébe nyomott egy spicc-botot - remélve, hogy félóránként majd kiveszi a vízből, lecseréli az ázott kukacot, közben pedig csendben lesz, és így a fiúgazdi nyugodtan várhatja a ponty királyt. De

csalódnia kellett, mert a lánygazdi különösen tehetséges és/vagy szerencsés horgásznak bizonyult, és az „egy dobás egy hal" metódust követte, ami nem okozott volna gondot, ha nem sikongat örömömében minden kifogott hal után, és ha nem a fiúgazdinak kellett volna leoperálni a horogról a zsákmányt („csak nem gondolod, hogy megfogom ezt a nyálkás izét?"). Aztán mindet visszaengedte a vízbe, mert nem szeret olyasmit enni, akinek előtte bemutatkozott. A végén persze a fiúgazdi hosszan ünnepelte magát mint horgász trénert, és kilátásba helyezett egy balatoni horgásztúrát. Igazán romantikus lesz, szólt a biztatás. A lánygazdi nem gondolta volna, hogy a „romantika" ennyire más jelentésárnyalattal bírhat, függően a használó személyiségétől. Szerinte egyszerűen borzalmas volt, és ha mindenképpen turisztikai kategóriába kell sorolnia, akkor a túlélő tábor és/vagy katasztrófa turizmus jelzőket találná megfelelőnek. A romantikát semmiképpen sem. Ennek hangot is adott, mire a fiúgazdi telefonon osztotta meg keserves sorsát a barátaival, miszerint: „Ennek a nőnek egyszerűen semmi nem jó! Elviszem egy igazi horgásztanyára, de ahelyett, hogy hálás lenne, kifogásokat emel... Már az is baja volt, hogy a telek az út és a sínek között fekszik, és éjjel minden órában kiesik az ágyból a rázkódásra. Aztán az sem felelt meg, hogy két igazán romantikus, kiérdemesült vagonban volt a szállás, még áram is volt, de ennek nem tetszik, hogy az aggregátor egész éjjel zúg, közvetlenül a feje fölött... Hát mit csinálna egy szegény aggregátor? Énekeljen altatódalokat? Jó, víz

az nem volt, de nekem ne mondja már, hogy annyira szeret mosakodni. Igen, voltak egerek is, de csak a másik vagonban, ahol nem laktunk... Persze, az ősnádasnál, egy pallón remekül be lehetett sétálni... Mi? Ja, gumicsizmában, persze néhol befolyt a víz, de vízparton az ember vizes lesz... Igen, voltak szúnyogok... Miért irtanák őket? A szúnyog a biodiverzitás fontos eleme, a tápláléklánc elengedhetetlen része... Hogy a lánygazdi allergiás a szúnyogcsípésre? Ugyan, ez csak olyan urizálás... Jó, egyszer tényleg be kellett vele menni a kórházba, de kapott egy injekciót, és nem halt meg... Egy kicsit se. Azt meg végképp nem értem, hogy valaki miért nem élvezi, hogy reggel öttől délig üldögél egy csónakban - reggel ugyan kicsit hűvös volt, de nem, nem fagyott... Délben meg egy kicsit meleg, de ha nem hagyta volna a parton a sapkáját, nem kapott volna napszúrást... Persze nagy csónak volt... Kényelmes is, ha nagyon akart, például felállhatott. Egy kicsit... Nézhette a tájat is, más egy vagyont fizetne egy ilyen tájért. Jó, lehet, hogy nem négy napig folyamatosan... És például az eső egyáltalán nem esett... Nem, pisilni nem lehetett, de hát az élményért ennyi kényelmetlenség igazán vállalható... Hogy mit fogtunk? Mit fogtunk volna? Négy nap alatt beetetni sem lehet rendesen, nemhogy halat fogni. Meg persze az embert összezavarja, ha állandóan nyafognak mellette. De majd jövőre." Ha jól értettem, a lánygazdi azóta retteg, hogy egyszer „jövőre lesz".

De jó, hogy elmondta ezt, mert ha legközelebb a fiúgazdi megkérdezi, hogy akarok-e pecázni, akkor majd úgy teszek, mint aki nem érti, elmegyek inkább rákot fogni a farkammal a patakba. Az is van ilyen szar, de legalább gyorsan vége lesz.

47 Arra jöttem rá, hogy a lánygazdiék lakása nem macskakompatibilis. Csak ez lehet a magyarázat, hogy állandóan történik velem valamilyen nehezen mesélhető történet. Nehezen mesélhető, mert akárkinek mondom, vagy kiröhög, vagy nem hiszi el. Szóval kezdődött azzal, hogy mostanában a lánygazdi asztalán szeretek feküdni, a laptopja mögött, ott, ahol jön ki belőle a meleg levegő. A lánygazdi szerint az ott egy ventilátor, amit szabadon kell hagyni, és nem szabad eltömíteni macskával, mert leég a motor. Akkor talán fűtsön rendesen! Az nem érv, hogy nincs még fűtési szezon, és az emberiség írott történelme által ismert legmelegebb október van. Meg hogy látja, hogy kiváló téli bundát növesztettem, mi másért, minthogy ne fázzak. Mi másért, mi másért? Vedleni! Olyan elkeserítően tudatlan néha. Na szóval, ott heverésztem, és játszottam; részint azt, hogy megpofozom a famacskát, jó tudom, hogy nem él, meg öröknaptár, de akkor sem bírom, hogy betolakodik a helyemre. Nem érdekel, hogy ő volt itt előbb, meg hogy nem eszi el a kajámat, azért én megrágcsáltam a fülét, és lepisiltem egy kicsit. Szerencsére a lánygazdi nem jött rá, azt hitte, kiborította az ásványvizet, a

fiúgazdi viszont rám gyanakodott, de átmentem a hazugságvizsgálaton. Részint meg azt, hogy lelököm a laptopot. Nem akarom igazán, de ha ezt csinálom, akkor a lánygazdi bármit csinált is addig, ott terem, és vagy qrva macská-zik (azt „ön nem nyert" típusú sorsjegynek hívják), vagy lelkifurija lesz, hogy elhanyagol, és játszik velem („ön NYERT" felirat). De ma ezeket eluntam, és találtam egy hosszú botot, amit nagyon jól lehetett rágcsálni, és rágicsáltam, rágicsáltam, és akkor pattant egyet, és tele lett a szám valami nyúlós, keserű izével. Kirohantam a konyhába, ahol a lánygazdi meg a fiúgazdi éppen terveket szőttek, leginkább arról, hogy mi lesz a vacsora, és akkor megláttak, és először megijedtek, aztán rájöttek, hogy mi történt, és akkor meg elkezdtek „szegény Nokedlizni", de nem is tűntek őszintének. Aztán a lánygazdi bevitt a fürdőszobába, először odaállt az elé a fényes izé elé, amiben mindig szok lenni egy másik macska. Na, most is volt, de roppant hülyén nézett ki, mert az egész pofája fekete tintás volt, még a bajsza hegye is. És akkor a lánygazdi azt monda, hogy ez én vagyok! Komolyan mondom, hogy ez a nő direkt identitásválságba akar engem sodorni! De nem hagyom ám! Aztán meg elkezdett csutakolni, és akkor már nem keserű, meg nyúlós volt a szám, hanem szappanízű és habos. Aztán este lett, és bementem a fürdőszobába, amikor a lánygazdi éppen mosakodott - legalábbis ők ezt így hívják, én meg már nem vitatkozom velük, mert egy antropológus legyen nyitott a viselkedési anomáliákra -, szóval, ült a fürdőkádban,

de abban nem víz volt, hanem valami fehér izé, olyan mint a felhők nyáron, és voltak benne buborékok is, és gondoltam, a lánygazdi bajban van, mert egy veszedelmes fenevad foglyul ejtette. És ki akartam szabadítani, ugrottam egy nagyot, ahogy a vakondra szoktam, hogy majd a karmaimmal jól szétmarcangolom azt a fehér bi-gyót, és akkor a lánygazdi kiszabadul, és nem azt emlegeti mindenkinek a telefonba, hogy „Nokedli megevett egy tollat, és két órába telt lesikálni", hanem azt, hogy „Nokedli megmentette az életemet". És akkor a lánygazdi sikoltott, hogy „Nokedli, ne", de akkor már mindegy volt, mert a levegőben nem tudok megfordulni, és akkor beleestem egy kád forró vízbe. Mert az volt a habfürdő alatt. Most megyek, aládúcolom a mennyezetet, és nem moccanok, amíg holnap nem lesz.

48 Most már tényleg elegem van! Ennyi erővel lehetnék árvaházi macska is! De komolyan! Ezek állandóan összevissza utazgatnak, engem meg itthagynak! Na jó, nem egyedül, de én akkor is azt szeretem, ha mindenki itthon van. És most a lánygazdi elutazott a világ végére, hogy megint sziklát másszon, pedig azt nálunk is lehet, én mindig szokok is a kövirózsák között. És nemcsak én nehezményeztem, hanem a fiúgazdi is, aki hümmögött, és a következő megfigyeléseket tette: 1. normális ember nem utazik 14 órát egy csomó vadidegen emberrel csak azért, hogy felmenjen egy hegyre, hogy aztán lejöjjön róla; 2. nem lóg egy darab dróton 300 méterrel egy szakadék fölött; 3. és nem lakik sátorban, ha nem muszáj, mert a civilizáció egyik legfontosabb vívmánya - közvetlenül az elektromos kenyérszeletelő meg kávéautomata feltalálása után - a kőből épített hajlékok preferálása. Mire a lánygazdi elég álszent módon élénken bólogatott, mint aki egyetért, és fontolóra veszi a felvetéseket, majd elindult 14 órát utazni, hogy felmenjen, és lejöjjön egy hegyről, lógjon egy darab madzagon, és sátorban lakjon, bár nem muszáj. De legalább megígérte, hogy minden este telefonálni fog! Kicsit izgultam érte, mert a lánygazdi messze földön híres nem funkcionáló arcmemóriájáról, amit ő fiziognómiának hív,

mert így nem bunkóságnak tűnik, hogy elmegy az ismerősei mellett az utcán, hanem betegségnek. És az valamiért sokkal vállalhatóbb. Attól tartok, hogy engem is csak a nyakörvemről ismer meg, meg persze a szokásaimról. De azok csak akkor derülnek ki, ha már megismert, és álhatók a hasán. De fölöslegesen aggódtam miatta, estére már mindenkit ismert a buszon! Legalábbis ezt telefonálta a fiúgazdinak, aki kicsit hümmögött, majd azt mondta, hogy „persze, fijjam, elhiszem, nyilván kilencszemélyes busszal mentetek, és öt embert már eleve ismertél". „Na és, mondtam én mást?!" - sértődött meg a lánygazdi. Első napon Valloire-be mentek, ami a szállásuktól mintegy húsz kilométerre, kéthágónyira és harminc haj-tűkanyarnyira helyezkedett el, így odafelé úton mindent megtudhatott a nyáron errefelé zajló Tour de Francé legfontosabb eseményeiről, a francia néplélek sajátságairól, amely hajlandó teljes éves fizetett szabadságát arra áldozni, hogy lakókocsizásra alkalmatlan területen lakókocsizzon három héten keresztül, azért a felülmúlhatatlan élményért, hogy két, esetenként öt percig láthassa elsuhanni a mezőnyt, és persze a pontos időeredményekről 1911től napjainkig. Én a második hajtűkanyar és a negyedik futameredmény után hangot adtam volna nemtetszésemnek, de a lánygazdi igazán nagyon toleráns, és szívesen hallgatja mások kedvteléseit. Meg egyébként is abból él, hogy másokat hallgat, miért is csinálna mást, amikor szabadságon van? A fiúgazdi erre

hümmögött a telefonba, és javasolta, hogy idehaza is gyakorolja néha eme nagyszerű képességét, mármint hogy csöndben van. Mire a lánygazdi közölte, hogy rendben, de akkor értelmezni is fog, pszichoanalitikus jelleggel, mire a fiúgazdi visszakozott, és azt mondta, hogy végül is a lánygazdinak is kell egy hely, ahol beszélhet. Hogy ez pont az ő közös háztartásuk, hát istenem, mindenki hurcolja magával a karmáját, az övé ezek szerint ez. Harmadik napon a lánygazdi Briancon városából telefonált, ami arról nevezetes, hogy Európa legmagasabban fekvő kisvárosa, és legalább tizenkét erőd található körülötte. A hegyi vezetőjük, aki nemcsak a kerékpársport, hanem a katonai létesítmények területén is imponáló magabiztossággal mozog, szívesen megosztotta volna velük e tárgyban is a tudását, de az egyre ködösebb tekinteteket látva, bele sem kezdett, csak rezignált legyintéssel vette tudomásul, hogy csoportja figyelmének fókuszát elsősorban a házi serfőzdék és a sajtárusok kötik le, az emberiség tárgyiasult történelmi emlékeinek látogatása erősen háttérbe szorult a kulináris élvezetek mellett. Hiába, nyaralunk, mondta a lánygazdi - bár október van! A fiúgazdi támogatólag lépett fel a kulturális emlékhelyek látogatásának elhanyagolása terén, és rendeléseket adott le sajtra és sörre, a lánygazdi meg hirtelen valami speciális térerejű helyre kerülhetett, mert ő már nem hallott minket, csak mi őt. De persze másztak is, a lánygazdi szerint olyan ez, mint egy játszótéri mászóka, csak magasabb és biztonságosabb, mert van

rajta sisak meg biztosító kötél. A fiúgazdi meg hümmögött, hogy aha, pont, mint a játszótér, csak tudnám, miért zuhan le az Alpokban minden évben annyi hegymászó, mire a lánygazdinak megint elment a térereje. Biztos a hegyek miatt. Másnap késő este telefonált, mert elvileg pihenőnapjuk volt, ami szerintem azt jelenti, hogy heverészik a matracon, és olvasgat, de az ő sajátságos értelmezésükben azt jelentette, hogy délelőtt is négy különböző programból lehetett választani, meg délután is. A fiúgazdi hümmögött, és azt mondta, kizárt, hogy a lánygazdinak ez sikerült. Hát... a fiúgazdi lehet, hogy kicsit előbbre tart az antropológiai tanulmányai terén, mint én, vagy legalábbis a lánygazdit régebb óta ismeri, mert tényleg nem ment, és kénytelenek voltak neki egy ötödik alternatívát kitalálni délelőttre. Ha jól értettem, kávézni akart, de persze nem ott, ahol volt, hanem a szomszéd falu főterén, a templommal szemközti kávézó teraszán, miközben megfigyeli a francia gyerekek és a francia cicák hétköznapjait. Természetesen napi cappuccinójához előbb megmászott egy hegyet, aztán meg rátért egy turistaútra, amely végig azon patak mellett vezetett, amelyen délután raftingolni szándékozott. Itt a fiúgazdi elkezdett sikoltozni, hogy „neked végképp elment minden eszed", meg hogy „a raftingolásba MINDENKI belelehal", mire a lánygazdi felhívta a figyelmét arra a körülményre, hogy éppen beszélgetnek, tehát szerinte nem halt meg, szóval az arisztotelészi logika szerint a fiúgazdi állítása nem helytálló. Komolyan

mondom, hogy nem értem őket, méregdrága roomingdíjért a szimbolikus logika alapjairól vitatkoznak. Azt meg, hogy milyenek a francia macskák, persze a fiúgazdi elfelejtette megkérdezni! Szerencsére a lánygazdit nem lehetett kizökkenteni, és minden hisztéria ellenére elmesélte, hogy először súlyos kételyek merültek fel benne az elmeállapotával kapcsolatban, főleg, amikor meglátta azokat a zugokat, ahol délután neki le kéne eveznie, de aztán úgy döntött, hogy ő egy kivételesen bátor nő, aki csak az egerektől meg a pókoktól fél, de a haláltól nem, így mégis elment. Azt mondta, hogy olyan, mint a legvadabb vízi csúszda, ahol az extremitás fokozása érdekében véletlenszerű gyakorisággal köveket, raktak az út közepébe. Viszont volt egy vezetőjük, aki annyira profi volt, hogy hat teljesen dilettáns ember jó szándékú segítsége ellenére is biztonságban levitte őket. A'sszem, én nem fogom kipróbálni, de ahogy elnéztem a fiúgazdit, ő sem. Egy családban bőven elég egy adrenalinhiányos, szenzoros élménykereső! Igaz, genetikailag erre a szerepre én lennék predesztinálva, de az a szép az életben, hogy néha felülírja a genetikát. Aztán már csak egyet kellett aludni, és amikor felébredtem, akkor a lánygazdi pont átzuhant az egeremen. Szerencsésen hazaért hát.

49 Azt hiszem, büntiben vagyok, attól tartok, hogy örökös szobafogságban. Bár a fiúgazdi, aki amióta megjött a pecázásból, és hozott egy csomó halat, ami majd karácsonykor lesz az ünnepi vacsora, és így nem kell majd költeni a karácsonyra semmit, roppant nagyképű lett (nyilván, mert úgy gondolja, hogy nyári vadász sikereimmel jelentősen csorbítottam az ő tekintélyét), szóval, a fiúgazdi roppant empátiásán azt mondta, hogy ne szomorkodjak, mert a lánygazdi legalább annyira következetes az én nevelésemben, mint ahogy sziklaszilárd azon meggyőződésben is, hogy ő nem eszik húst. Leszámítva a mangalicaszalonnát, a téli szalámit, a borjúmájast, a zsíros kenyeret és a bécsi virslit Bécsben. A fiúgazdi szerint a virslizés a Ringen reménnyel kellene, hogy eltöltsön engem, de én sírtam, mert a virsli tényleg nem hús, azt csak a fiúgazdi szokta így gondolni, amíg el nem olvas egy vásárlói tájékoztatót. Szóval az úgy van, hogy most már városi macska vagyok, de persze így is rengeteg dolgom van, mert részint teljesen elkanászodtak az itteni macskák, és mintha meg is nőttek volna a nyáron. A lánygazdi szerint ugyanakkorák, csak elszoktam tőle, hogy mások is tejszínt kapnak reggelire és lazacfilét ebédre, rántott

csirkét meg vacsorára, és ettől nem olyan nyüzügék, mint a béri cicák. Részint meg fel kell találnom magam a lakásban is, ahol elkeserítően kevés vakondok meg egér és lepke lakik. De már haladok, tudok például csipeszt lopni a szárítóról, meg tollat az íróasztalról, és minden létező ajtót kinyitni. Na, pont ebből lett a baj. Az úgy van, hogy este ki szokok menni egy kicsit, épp csak annyira, hogy összevizezzem meg összekoszoljam magam, aztán fél tízkor bejövök, leheveredek a lánygazdi párnájára, aki erre úgy tesz, mintha morogna, de valójában nem morog, hanem megtörölget, és simogatja a pocimat, amíg el nem alszom. Aztán fél egy körül felébredek, hogy éhes vagyok, de tapintatos is vagyok, mert megfigyeléseim szerint ilyenkor a lánygazdi még nem éhes, szóval türelmesen várok egészen háromnegyed egyig, és csak akkor kezdem a mancsommal szétfeszegetni a lánygazdi szemhéját. Meglepően sokáig tudja ennek ellenére zárva tartani. Aztán felkel, kibotorkál a tálkámig, és mindennap döbbenten közli: „Nokedli, hát ott van a kajád, most miért keltettél fel?" Miért, miért... hát mert nem szeretek egyedül enni! Aztán visszafekszik, én meg tréningezni kezdek. Azt úgy kell, hogy felmászok a lánygazdira, lendületet veszek, és felugrók a könyvespolcra. Hol a második, hol meg a harmadik polcra! Ilyen ügyes vagyok! Néha persze leesek. Olyankor a fiúgazdi is felébred, és azt mondja: „Kedves, aranyos kiscicám, nem lenne jobb, ha megfelelő látási viszonyok között folytatnád testgyakorlásodat, amikor nem

zavarunk össze téged azzal, hogy alattad szuszogunk?" Hmmm... lehet, hogy nem pont ezeket a szavakat használja, de nyilván így érti. Aztán fél négykor sürgős kimehetnékem támad, a már bevett módszerrel felébresztem a lánygazdit, aki felhúzza a redőnyt, mire a fiúgazdi felnyög, hogy „nem hiszem el, hogy minden hajnalban arra kell ébrednem, hogy átvonul a fejemen a II. magyar hadsereg", aztán pedig kiugrok az ablakon, és rögtön vissza is, mert szeretem ellenőrizni, hogy befelé is pont olyan ügyesen tudok-e ugrabugrálni, aztán kimegyek randalírozni. Aztán tízpercenként bejövök, és elmesélem, hogy pontosan mit láttam. Nem mintha elementáris igény mutatkozna a beszámolóimra... Tegnap viszont kiugrottam, aztán vissza, és benn is maradtam, mert esett az eső és hideg volt, így inkább kinyitottam a tolóajtós szekrényt, és bebújtam a fiúgazdi mamuszába. Rögtön ezután a lánygazdi felsikoltott, hogy úristen, a szemetes, és kirohant az esőbe. Előtte persze felvett egy fehér fürdőköpenyt meg egy fejlámpát, és kiment óbégatni, hogy „Nokedli, hol vagy", meg hosszasan vegzálni a szemetesembert, mert az ki merte nyitni a kaput, és ezzel súlyosan veszélyeztette az én biztonságomat. A szemetesember szerint képtelenség máshogy kivinni a kukát, mint nyitott kapun, és megesküdött, hogy „egyetlen nyüves macskát sem látott", de a lánygazdit ez nem érdekelte, nyilván, mert tudja, hogy én nem vagyok nyüves. Aztán mindenki felébredt a házban, és kijött engem keresni, a lánygazdi

megszervezte a mentési munkálatokat, és két embert lezavart a pincébe, kettőt meg fel a padlásra, ő meg a hátsó kertben bolyongott; a fiúgazdi szerint, mint egy szereptévesztett Ophelia. Aztán mindenki jelentette, hogy mit talált, például egy lyukas locsolókannát meg egy fél pár tornacipőt. De macskát nem. És akkor a lánygazdi bejött a lakásba, és elkezdett sírni, pont akkor, amikor elzsibbadt a fülem, és kimásztam a mamuszból megvakarni. Hát, így lettem szobamacska...

50 Nagyon izgulok! Azt hiszem, utoljára akkor írtam, amikor még éppen szobafogságban voltam bizonyos interakciós anomáliák miatt - szóval, amikor a lánygazdi azt gondolta, hogy ha hangosan hív engem, és kereső expedíciót indít a felkutatásomra, akkor nekem az a dolgom, hogy jelentkezzem, én meg azt hittem, hogy pont elég, ha én tudom, hogy megvagyok, és aluszkálhatok tovább a mamuszban. Aztán ez elmúlt, na nem azért, mintha a lánygazdi olyan következetes lenne, mint a magyar gazdaságpolitika (pont olyan egyébként), hanem mert qrva hideg van, és eszem ágában sincs kint randalírozni. De előtte még volt néhány köröm, mert megint voltam ott, ahol nyaralni szokok, és ahol sok más macska is van, és azokat mindet meg kellett pofoznom. Igen, a kicsiket is! A lánygazdi persze hű-zött, meg há-zott, és ilyen hülyeségeket mondott, hogy ez nem korrekt, meg hogy méltányosnak kell lennünk, meg hogy nem kell szeretni a kisebbet, de nem szabad bántani. Na, ez a testvérféltékenység terápiájánál lehet, hogy bejön neki, de én nem nyalom be. Ezek a mini-macskák pontosan egy év múlva pontosan akkorák lesznek, mint én. Vagy nagyobbak! Szóval jobb, ha az elején tisztázzuk, ki a főnök. De nem akartam, hogy ennyire

kiboruljon, ezért este elmentem, és hoztam neki ajándékot. Egy patkányt! Nem volt könnyű, mert nem laknak arra patkányok, de szereztem egyet. Igaziból cseréltem, két verébért meg egy kávétejszínért. De megérte! Szerintem örült neki! Abból gondolom, mert nem sikongatott, ahogy szokott, hanem azt motyogta, hogy „ez nem lehet igaz, ugye, álmodom az egészet", és megfigyeléseim szerint a lánygazdik jó dolgokról szoktak álmodni, új bakancsról, Nepálról meg ezek szerint patkányról is. Aztán hazajöttem, és először összetörtem egy tányért valami készletből, ami ettől már nem készlet, hanem részlet, a'sszem. De nem akartam, csak rajta volt a terítőn, azon, amit lehúztam az asztalról, mert akartam bújócskázni. Aztán meg felugrottam a lánygazdi ölébe, pont akkor, amikor egy padlizsánrémes - ööö... vagy krémes? - kenyeret tartott a kezében. Na, az mind rám kenődött! De én nem hisztiztem, ahogy ő szokott, hanem elszaladtam, először a függöny mellett, ott letöröltem a jobb oldalamat, aztán az ágy mellett, ott ledörgöltem a bal oldalamat. Aztán meg bebújtam az ágyneműtartóba, és ott megszabadultam a maradéktól. És akkor a fiúgazdi azt mondta, hogy „qrva isten, hogy kihajítom ezt a macskát a lakásból", és akkor sírtam, mert a lánygazdi szerint a kóbor macskák ritkán kapnak lazacfiiét reggelire, és szinte sose kávéznak együtt a gazdijukkal, és akkor a lánygazdi azt mondta a fiúgazdinak, hogy: „Fijjam, miért mondasz ilyen hülyeségeket ennek a kiscicának, súlyosan traumatizálod, aztán hordhatom pszichológushoz! Tudod, mibe' van az?" Aztán

kiágyazott engem a párnákból, és azt mondta, hogy ne is figyeljek oda, meg hogy jövő héten szülinapi bulim lesz! Bár nem tudja, mikor születtem, de azt igen, hogy mikor költöztem ide, szóval arra a napra meghívhatom a haverokat, és lesz buli, torta meg még ajándék is. A fiúgazdi meg azt mondta, hogy „itt komolyan elment mindenkinek az esze", és elment kutyát sétáltatni egy helyre, ahová olyan gazdik járnak, akiknek nincs kutyájuk, és ahol sok kutya lakik, akiknek meg nincs gazdájuk. Én meg azóta izgulok, hogy mit kapok. Mondjuk, egy „hogyan neveljünk tökéletes gazdit" oktatófilm jól jönne.

51 Ma van a szülinapom! Illetve nem, de ma tartjuk, mert a lánygazdi szerint ez az egyetlen dátum, ami biztosan összefüggésbe hozható velem, tekintettel arra, hogy eredettörténetem meglehetősen bizonytalan, és a legendák jótékony ködébe vész. Azt hiszem, ezzel a bonyolult körmondattal azt akarta kifejezni a lánygazdi, hogy régi kóbormacska-dinasztiából származom, csak elkorcsosultam, és úgy döntöttem, hogy a mindennapi száraztáp biztonsága többet ér, mint a büszke macska öntudat. Azt is mondta, hogy kérhetek valamit ajándékba, és esetleg meghívhatom a Rezsőkét vendégségbe. De ezt még tegnap

mondta, amikor nem voltunk túl a ma éjszakán, ami több mint jól sikerült. Szerintem. A lány gazdi szerint, ha ezt csináltam volna a legelső éjszakán is, akkor egészen biztos nem érkezünk el a mai jeles naphoz, és az elházimacskásodásom csak egy rövid és vállalhatatlan epizód lett volna az önéletrajzomban. Szerintem meg egyszerűen öregszik, és képtelen megfelelő lelki rugalmassággal viszonyulni a kihívásokhoz. Szóval az történt, hogy mostanában kizárólag a mosdókagylóban szeretek feküdni. Részint, mert ez volt a lakás egyetlen pontja, amit eddig nem macskaszőröztem össze visszavonhatatlanul, részint, mert csúnyán elrontottam, és igazi téli bundát növesztettem. Nyilván az ősöknek szóló rosszul értelmezett nosztalgiából, ami tökéletesen alkalmas arra, hogy négyszer-ötször kirohanjak egy körre éjszakánként, és mindenkit megpofozzak, aki átlépi a demarkációs vonalat, amit a territóriumom köré vontam, de egyáltalán nem alkalmas egy fűtött lakásban való tartózkodásra. És a porcelán az egyetlen, ami egy kicsit is hideg. Szóval berendezkedtem a fürdőszobában, bár eleinte zavart, hogy már lakik ott egy másik macska, aki ráadásul pont úgy néz ki, mint én. És utánzott engem! Ha felemeltem a praclimat, akkor ő is felemelte, ha ásítottam, ő is, és ha pofákat vágtam, hogy tűnjön már el, ő is visszagrimaszolt. Aztán jött a fiúgazdi, és azt mondta: „fijjam, ez a macska javíthatatlanul aszociális, még a saját tükörképével is összeveszik".

Mire a lánygazdi hümmögött egyet, és elővette azt a mélyen empátiás hanghordozását, amit kizárólag nekem, hat éven aluli átok rossz óvodások szüleinek és fiúgazdinak tartogat, amikor az éppen újabb tanújelét adja, hogy teljesen felesleges volt pénzt fektetni az iskoláztatásába, akár családi, akár össztársadalmi szinten, mert semmi, de semmi látszatja sincsen, és elmagyarázta, hogy csak a főemlősöknél figyelhető meg az én-tudat, amit többek között azzal igazoltak, hogy képesek magukat felismerni a tükörben. Tehát egy macskától ez nem várható el! Mire a fiúgazdi is hümmögött egyet, és azt mondta, hogy akkor tartsunk csimpánzt, gondolom, ha én-tudata van, akkor azt is felfogja, hogy éjjel aludni kell. Aztán eluntam magam, és körbenéztem, mivel játszhatnék. Hát... nem sok minden volt, de találtam egy nagy flakont, amit ha megnyomtam, habzott, de nem volt finom, mint a tejszínhab, viszont nem is ragadt, mint a purhab. Aztán találtam még süniket, amiket egy pálcikára szereltek. Megfigyeléseim szerint aztán fehér krémet kennek rájuk, és a szájukba dugják. Hát... nem vagyok egy Fehér Kereszt-aktivista, de azért megpróbáltam kiszabadítani őket. Végül is sikerült, csak közben szétestek, a tüskéikre. Lehet, hogy nem is sündisznók voltak? Hmm... Aztán találtam egy üvegcsét, ami pont olyan alakú volt, mint egy korong, és kipróbáltam, hogy csak futballista őstehetség vagyok-e, vagy jéghokis (na jó, mosdóhokis) is. Mindenféle őstehetség vagyok! Csak aztán volt egy hosszú szöktetésem, és az üvegcse kirepült a stadionból, és eltört.

Es kiderült, hogy nem is hokikorong volt, hanem parfüm. Olyan izé illatú, amitől mindig elbizonytalanodom, ha a lánygazdi magára keni, mert eltűnik az otthonos macskaszag róla, és olyan lesz, mint a tavaszi rét szénanátha szezon kezdetén. Hát, most a fürdőszoba lett virágos rét szagú, meg a fiúgazdi talpa, amikor kibotorkált megnézni, hogy az afganisztáni békefenntartók csapatösszevonása zajlott-e a zuhanyfülkében, vagy csak én játszottam. Nem is örült, hogy nincsenek ott a kéksisakosok csak én. Aztán azt mondta, a lánygazdinak hogy: „Tudod, mit fog ez a hülye macska szülinapjára kapni? Két kutyát a menhelyről! Az egyiket Haramiának hívják, a másikat Gyilkosnak, mind a kettő elkötelezett híve a kutya-soviniszta pártnak, és nem hisznek a fajok közötti párbeszédben." És a lánygazdi nem mondott semmit, csak csipesszel szedegette ki az üvegszilánkokat a fiúgazdi talpából. És szemrehányólag nézett! És elment köszönés nélkül. Mintha nem mondanám mindig, hogy húzzanak papucsot! Hmmm... akkor most lehet, hogy nem lesz se torta, se party, se ajándék?

52 Még jó, hogy nem aggódtam komolyan tegnap! Bár a fiúgazdi egész nap látványosan sántikált, délutánra megenyhült, főleg, mert eltüntettem a tékozlás nyomait, és megettem az összes maradékot a hűtőből, amit neki kellett volna megennie, mert mind olyasmi volt, ami nem hozható szoros kapcsolatba a Föld flórájával, annál inkább az állatvilágával. Amely állatvilág elfogyasztásával kapcsolatban a lánygazdi meglehetős averziókkal viseltetik, így azokat csak a fiú gazdi szerzi be. Sajnálatos módon valahogy mindig egy kisebb terrorelhárító csoport kalóriaszükségleteinek megfelelő mennyiségre sikerül szert tennie, de ő sajnos sem nem csoport, sem nem terrorelhárító. A kalóriaszükségletről pedig

végképp ne essék szó. Szóval a fiúgazdi megvakargatta a fülem, és némiképp békülékenyebb hangsúllyal közölte, hogy derék macska vagyok. Derék, de testes, de ez most őt nem érdekli, és holnap is számít rám. Aztán hazajött a lánygazdi, és nagyon titokzatos képet vágott, és éppen azon kezdtem el gondolkodni, hogy elbújok, mert lehet, hogy az lesz a meglepi, hogy elvisznek az éves oltásomra. Merthogy az is elég drága, és elég jól meglepne. De aztán tovább titokzatoskodtak, és beraktak a fürdőszobába, és amikor kijöhettem, végre eltűnt a régi kaparófám, amit már kicsit leamortizáltam, és volt helyette egy igazi macska-vár, amit annyit nézegettem az újságban, de a fiúgazdi mindig azt mondta, hogy az ide nem fér el. De végül elfért, és van benne kaparóka, meg laszti, meg egér, meg kuckó elbújni, meg kuckó rosszalkodni, meg létra is, ha nincs kedvem ugrálni. Aztán meg volt torta, sajtból és kolbászból, és a lánygazdi szerint úgy hívják, hogy szendvics, csak pezsgő nem volt, de azt nem bántam, mert egyszer belekóstoltam, és olyan, mintha lenyelne az ember egy csomó hangyát, akik aztán elkezdenek bizseregni a nyelvén. Aztán vacsoráztunk, és én ülhettem a lánygazdi ölében, és kaptam földimogyorót (azt szeretem a legjobban) meg egy kis chipset is (az a második legjobb). Aztán mindenki ráért, és fényképeket nézegettem a számítógépen, olyanokat, amiken én vagyok, meg némelyiken a lánygazdi is, de gondolom, azt Photoshoppal meg lehet oldani. És

a lánygazdi felolvasta a naplómat, mindent, amit írtam az elmúlt évben, amióta itt lakom, és hümmögött, és azt mondta, hogy ha akarom, elküldi egy kiadónak. Mondtam, hogy akarom, és én az Akadémiait javasolnám, mert az szokta megjelentetni a tudományos áttöréseket, mint amilyenek az én antropológia megfigyeléseim, mire a lánygazdi azt mondta, hogy „hát... nem pont arra gondoltam". De ráhagytam, mert kellett mennem játszani, és amikor elfáradtam, akkor betettek az új kuckómba, és két perc múlva már aludtam is. Remélem, még sok szülinapom lesz. És remélem, mind velük.