JOHN GREEN. Alaska nyomában GABO

JOHN GREEN

Alaska nyomában

GABO 1

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült John Green: Looking for Alaska Dutton Books, New York Fordította Rindó Klára és Szabados Tamás Borítóterv Sebastian Stachowski A könyvet tervezte Gyergyák Bence Copyright by John Green Hungarian translation © Rindó Klára, Szabados Tamás, 2011 Hungarian edition © GABO Kiadó, 2011 A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges. Kiadja a GABO Könyvkiadó 1054 Budapest, Vadász u. 29. www.gabo.hu Felelős kiadó: Földes Tamás Felelős szerkesztő: Solymosi Éva ISBN 978 963 689 089 6 Készült a Borsodi Nyomda Kft.-ben Felelős vezető: Ducsai György igazgató

2

A családomnak: Sydney Greennek, Mike Greennek és Hank Greennek Annyira igyekeztem jól csinálni. (Grover Cleveland elnök utolsó szavai)

3

köszönetnyilvánítás A KISBETŰK NEM A TARTOZÁSOM MÉRTÉKÉT JELÖLIK, s le kell szögeznem néhány dolgot. Először is, ez a könyv nem jött volna létre barátom, kiadóm, kvázi ügynököm és mentorom, Ilene Cooper rendkívüli kedvessége nélkül. Ilene olyan, mint egy tündér, csak valódi és sokkal jobban öltözködik. Másodszor, fantasztikusan szerencsés vagyok, hogy a Duttonnál Julié Strauss-Gabel a szerkesztőm, és még szerencsésebb vagyok, hogy a barátom. Julié minden író, szerkesztő álma: gondoskodó, szenvedélyes és vitathatatlanul briliáns. Ezt a részt itt, a neki szóló köszönetnyilvánítást nem szerkesztette meg, és abban egyetérthetünk, hogy meg is látszik a szövegen. Harmadszor, hogy a Donna Books már a kezdetektől hitt ebben a történetben, és sokat tett, hogy körvonalazódjék. Szintén hálás vagyok Margaret Woollatt Duttonnak, akinek igaz, hogy túl sok dupla mássalhangzó van a nevében, de remek ember. Valamint köszönet jár Sarah Shumwaynek, akinek gondos olvasása és okos megjegyzései áldást jelentettek. Negyedszer, nagyon hálás vagyok az ügynökömnek, Rosemary Dandbergnek, aki fáradhatatlan szószólója a szerzőinek. És brit. Azt mondja, éljen, amikor azt akarja mondani: később. Nem nagyszerű'? Ötödször, két legjobb barátom, Dean Simakis és Will Hickman megjegyzései létfontosságúak voltak az íráshoz és a szöveg javításához, és én, izé, szóval szeretem őket. Hatodszor, hálás vagyok többek között nekik: Shanon James (szobatárs), Katie Else (megígértem), Hassan Arawas (barát), Braxton Goodrich (unokatestvér), Mike Goodrich (ügyvéd és unokatestvér), Daniel Biss (hivatásos matematikus), Giordana Segneri (barát), Jenny Lawton (hosszú történet), David Rojas és Molly Hammond (barátok), Bili Ott (szereplőmodell), Amy Krouse Rosenthal (bevitt a rádióhoz), Stephanie Zvirin (ő adta az első igazi munkát), P. F. Kluge (tanár), Diane Martin (tanár), Perry Lentz (tanár), Don Rogan (tanár), Paul MacAdam (tanár – nagy rajongója vagyok a tanároknak), Ben Segedin (főnök és barát) és a csodálatos Sarah Urist. Hetedszer, hogy egy csomó csodálatos emberrel jártam iskolába. Különös köszönet illeti a megfékezhetetlen Todd Carteet és Olga Charnyt, Sean 4

Titone-t, Emmett Cloudot, Daniel Alarcont, Jennifer Jenkinst, Chip Dunkint és MLS-t.

5

azelőtt

6

százharminchat nappal azelőtt EGY HÉTTEL AZELŐTT, hogy elhagytam a családomat, Floridát és kis életem többi tartozékát, hogy bentlakásos iskolába menjek Alabamába, anyám ragaszkodott hozzá, hogy búcsúbulit rendezzünk. Az nagyon enyhe kifejezés, hogy keveset vártam ettől. Bár kénytelen voltam meghívni csaknem az összes „iskolai barátomat”, vagyis a drámaosztályba és az angol csoportba járó néhány szerencsétlent, akikkel jobb híján együtt üldögéltem állami iskolánk barlangszerű étkezdéjében, tudtam, úgysem jönnek el. Anyám ugyanis ragaszkodott ahhoz a téveszméjéhez, hogy népszerű vagyok, csak otthon titkolom a dolgot. Hatalmas tál articsókasalátát készített. A nappalinkat zöld és sárga zászlócskákkal, az új iskolám színeivel díszítette. Vett két tucat konfettit kilövő' pezsgőspalackot, és ízlésesen elrendezte a dohányzóasztalon. Végre eljött a péntek, amikor már majdnem mindenem össze volt csomagolva, és 16.56-kor leültünk apámmal és vele a nappali kanapéjára, és türelmesen vártuk a Miles-búcsúztató buli mezei hadait. Az említett mezei had pontosan két főből állt: az apró termetű, szőke, szögletes szemüveget viselő Marie Lawsonból és a finoman szólva vaskos barátjából, Willből. − Szia, Miles! – mondta Marie, és leült. − Szia! – üdvözöltem. − Hogy telt a nyarad? – kérdezte Will. − Jól. És a tied? − Remekül. Megcsináltuk a Jézus Krisztus szupersztárt. Segítettem a színrevitelnél. Marie volt a világosító – közölte Will. − Az szuper. – Úgy tettem, mint aki érti a dolgot, és ezzel ki is merítettük az összes közös beszédtémánkat. Kérdezősködhettem volna a Jézus Krisztus szupersztárral kapcsolatban, de egyrészt fogalmam sem volt, hogy mi az, másrészt nem is akartam megtudni, harmadrészt soha nem jeleskedtem a csevegésben. Anyám egyébként órákig tudott csevegni, így aztán csak fokozta a kellemetlenségeket azzal, hogy megkérdezte, milyen rendszerben próbáltak, milyen volt az előadás, és hogy sikert aratott-e. − Azt hiszem... – mondta Marie. – Egész sok ember jött el, azt hiszem. Marie az a fajta ember volt, aki sok mindent hitt. − Mi csak azért ugrottunk be, hogy elbúcsúzzunk – tette hozzá Will. 7

− Hatra haza kell kísérnem Marie-t. Érezd jól magad a kollégiumban, Miles. − Kösz – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. A buli tényénél egyetlen rosszabb dolog van: ha nem jön el rá más, csak két elképesztően unalmas ember. Elmentek, én pedig üldögéltem, bámultam a szüleimmel a kikapcsolt tévét, amit őrülten szerettem volna bekapcsolni, de tudtam, hogy nem ildomos. Éreztem, hogy mindketten engem figyelnek, azt várják, mikor törnek elő a könnyeim vagy valami. Mintha nem tudtam volna végig, hogy pontosan ez lesz. De tudtam. Éreztem, hogy sajnálnak, miközben az articsókahalmot kanalazzák a chipsekkel, amely az én képzeletbeli barátaimnak készült, de ők szorultak sajnálatra inkább. Én nem csalódtam. Pontosan ezt vártam. − Ezért akartál elmenni, Miles? – kérdezte anyám. Egy pillanatig morfondíroztam rajta, gondosan kerültem a pillantásukat. – Á, nem. − Hát akkor miért? Nem először tette fel a kérdést. Anya nem lelkesedett különösebben a bentlakásos iskoláért, és nem is csinált belőle titkot. − Miattam? – kérdezte apám. Ő is a Culver Creekbe, ugyanabba a bentlakásos iskolába járt, ahová én készültem, ahogy mindkét fivére és azok gyerekei is. Azt hiszem, tetszett neki, hogy az ő nyomdokait követem. A nagybátyáim mesélték, milyen híres volt az apám a kollégiumban, mivel egy személyben volt az osztály botrányköve és legkiválóbb tanulója. Ez sokkal vonzóbbnak tűnt, mint amilyen az én életem itt, Rondában. De nem, nem apa miatt választottam ezt a lehetőséget. Nem egészen. − Mindjárt – mondtam. Bementem apám dolgozószobájába, és megkerestem François Rabelais életrajzát. Szerettem írók életrajzát olvasni még akkor is, ha (miként Monsieur Rabelais esetében is) soha nem olvastam egyetlen írásukat sem. A könyv végére lapoztam, és megtaláltam a kiemelt idézetet. (Soha ne használj sorkiemelőt a könyveimben – mondta apám ezerszer. De akkor hogy a fenébe találja meg az ember, amit keres?) − Szóval, e miatt a fickó miatt – kezdtem hozzá a nappali ajtajában állva. − François Rabelais miatt. Költő volt. Ezek voltak az utolsó szavai: Megyek megkeresni a Nagy Talánt. Ezért megyek. Nem akarok a halálomig várni, hogy elkezdjem keresni a Nagy Talánt.

8

Ettől elállt a szavuk. A Nagy Talánt kerestem, és ők is ugyanolyan jól tudták, hogy olyan emberekkel, mint Will és Marie, nem lehet megtalálni. Hátradőltem apám és anyám között, apám átfogta a vállamat, aztán úgy maradtunk csöndesen ott, a kanapén, együtt egy darabig. Végül bekapcsoltuk a tévét, articsókasalátát ettünk, és a History Channelt néztük. Az egész búcsúbuli lehetett volna rosszabb is.

százhuszonnyolc nappal azelőtt FLORIDA TÉNYLEG DÖGMELEG, és magas a páratartalom is. Akkora a hőség, hogy a ruhák ragtapaszként tapadnak az ember testére, a homlokáról a verejték megannyi könnycseppként csorog a szemébe. De csak odakint volt meleg, és általában csak akkor éreztem, amikor kimentem, hogy az egyik légkondicionált helyiségből átmenjek a másikba. Mindez nem készített fel arra az elképesztő hőségre, amely Birminghamtől húsz kilométerre fogadott Alabamában, a Culver Creek előkészítő iskolában. Szüleim kocsija a füvön parkolt, pár lépésre a szobámtól, a 43-astól. Valahányszor megtettem azt a pár lépést a kocsiig, hogy kipakoljam a rengeteg holmit, a nap a ruhámon keresztül olyan erővel égette a bőrömet, hogy őszintén aggódni kezdtem, mi lesz a pokolban. Csak pár percig tartott hármunknak kipakolni a kocsit, de a légkondicionálót fájón nélkülöző szobám, bár a napsugárzástól szerencsére védett, csak alig volt hűvösebb. A szoba meghökkentett: süppedős szőnyeget, elegáns faborítással ellátott falakat, Viktória korabeli bútorokat képzeltem bele. Egyetlen luxusfelszereléstől, a külön fürdőszobától eltekintve egy lyukat kaptam. A salakbeton falakat vastag rétegben fedte a fehér festék, és a zöldfehér kockás linóleumpadló inkább egy kórház képét, nem pedig álmaim hálószobáját vetítette elém. A kezeletlen fából ácsolt, vinilmatracos emeletes ágyat a szoba hátsó ablakához tolták. Az íróasztalokat, a szekrényeket és a könyvespolcokat az oldalfalakhoz rögzítették, nehogy valakinek eszébe jusson átrendezni a helyiséget. És nem volt légkondicionáló. Leültem az alsó ágyra, míg anyám kinyitotta a bőröndöt, egy csomó életrajzot vett ki, amelyeket apám jóváhagyásával magammal hoztam, és kirakta őket a könyvespolcra. 9

− Én

is ki tudok pakolni, anya – mondtam. Apám csak állt. Már menni készült. − Legalább hadd vessem meg az ágyadat! – kérte anyám. − Nem, tényleg. Én is meg tudom csinálni. Minden rendben lesz. Mert nem lehet az ilyen dolgokat a végtelenségig húzni. Egy ponton letéped a ragtapaszt, és fáj, de legalább túl vagy rajta és megkönnyebbülsz. − Istenem, mennyire fogsz hiányozni! – sóhajtott fel anyám hirtelen, és a bőröndökön áttörve odajött az ágyhoz. Felálltam és átöleltem. Apám is odajött, jól összetömörültünk. Túl meleg volt, mindenkiről folyt a víz, úgyhogy az ölelkezés nem tartott sokáig. Tudtam, hogy sírnom kéne, de tizenhat évig éltem a szüleimmel, és eljött az elszakadás pillanata. − Ne aggódjatok! – vigyorodtam el. – Itt az ideje, hogy megtanuljam, hogyan beszélnek a hamisítatlan délvidékiek. Anyám nevetett. − Ne csinálj semmi hülyeséget! – kérte apám. − Jó. − Semmi drog. Semmi pia. Semmi cigaretta. A Culver Creek végzős diákjaként, mint hallottam, mindent kipróbált: a titkos balhékat, a felfordulást (mindig arról papolt, milyen volt akkor a fiúkkal), a drogot, az ivást és a cigarettát. Eltartott neki egy darabig, míg leszokott a dohányzásról, de már rég elmúltak azok az idők. − Szeretlek – tört ki egyszerre mindkettőjükből. Ki kellett mondani, de a szavak őrült kényelmetlenné tették a helyzetet, mintha az ember a nagyszüleit látná csókolózni. − Én is szeretlek benneteket. Minden vasárnap telefonálok. A szobánkban nem volt telefon, de a szüleim kérték, hogy Culver Creek öt nyilvános készülékének egyike mellett helyezzenek el. Újból megöleltek – anya, aztán apa és vége lett. A hátsó ablakból néztem, amint végighajtanak a kanyargós úton. Talán valami csöpögős, szentimentális szomorúságot kellett volna éreznem. De leginkább le akartam hűteni magam, úgyhogy fogtam a széket az egyik íróasztal mellől, kiültem az ajtó elé a kinyúló eresz árnyékába, és vártam, mikor támad fel a szél, de hiába. Kint ugyanolyan csöndes és nyomott volt a levegő', mint bent. Az új lakóhelyemet nézegettem: hat földszintes épület, mindegyikben egy nagy, kör alakú gyep körül hatszög alakban elterülő tizenhat szoba. Mindenütt fiúk, lányok 10

ölelgették egymást, mosolyogtak és sétálgattak. Halványan reménykedtem benne, hogy valaki odajön hozzám, és megszólít. Elképzeltem a beszélgetést. − Szia. Ez az első éved? − Igen, igen. Floridából jöttem. − Az szuper. Akkor nem újdonság a hőség. − Csak ha a pokolból jönnék, akkor nem lenne furcsa – felelném. Elsőre jó benyomást tennék. Ó, milyen vicces. Jó fej srác ez a Miles. Persze nem így történt. A dolgok sose úgy történnek, ahogy elképzelem őket. Unatkoztam, újból bementem, levetettem az ingemet, ledőltem az alsó ágy forró matracára, és lehunytam a szemem. Nem fogok újból megszületni, nem leszek újra megkeresztelve meg minden, de remek érzés ismeretlen múlttal újjászületni. John F. Kennedy, James Joyce és Humphrey Bogart életrajzára gondoltam. Ők is előkészítőbe jártak, Kennedy például imádta a balhékat. A Nagy Talánra gondoltam, az elkövetkezendő dolgokra, azokra, akikkel majd találkozni fogok, arra, ki lesz majd a szobatársam (pár hete kaptam egy levelet, és megírták a nevét, Chip Martin, de mást nem). Akárki is ez a Chip Martin, rohadtul reméltem, hogy hoz egy csomó nagy teljesítményű ventilátort, mert én egyet se csomagoltam, viszont éreztem, hogy a verejtékem összegyűlik a vinilmatracon. Ettől annyira elment az életkedvem, hogy abbahagytam a töprengést, és felemeltem a seggemet, hogy keressek egy törülközőt, amivel letörölhetem. Majd eszembe jutott, hogy mielőtt még fejest ugróm a kalandokba, nem ártana kicsomagolni. Ruháim jó részét beraktam a szekrénybe, sőt egy világtérképet is kitettem a falra, mire észrevettem, hogy a forró, nedves levegőtől a falakra is kicsapódott a víz, és rájöttem, hogy talán mégse most kellene tevékenykednem. Nem, ez a csodálatos, hűsítő zuhanyozás ideje. A kis fürdőszobában hatalmas, egész alakos tükör lógott az ajtó mögött, és miután kitapasztaltam, hogyan működik a zuhany csapja, képtelen voltam szabadulni meztelen testem látványától. Mindig meglepett, milyen sovány vagyok: vékony karomon nem látszott semmiféle vastagodás csuklótól vállig, a mellkasomon sem mutatkozott sem háj, sem izom. Zavaromban azon töprengtem, mit lehetne tenni a tükörrel. Széthúztam az egyszerű, fehér zuhanyfüggönyt, és bemásztam a zuhanyzóba. Sajnos a zuhanyzót százötven centis emberekre tervezték, úgyhogy a hideg víz még akkor is csak az alsó bordáimat érte el, ha teljesen kinyitottam a 11

csöpögő csapot. Hogy verejtékező arcomat megmoshassam, széles terpeszbe kellett állnom, és lábam jól beroggyantanom. John F. Kennedynek, aki az életrajza szerint száznyolcvan centi magas volt, épp mint én, minden bizonnyal nem kellett hajlongania abban az előkészítő iskolában, ahova járt. Nem, ez egészen más helyzet volt, s miközben a csordogáló zuhany lassacskán benedvesítette a testemet, azon morfondíroztam, vajon van-e egyáltalán lehetőség rá, hogy itt megtaláljam a Nagy Talánt, vagy rosszul számoltam. Amikor a zuhanyozás után törülközővel a derekamon kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, egy alacsony, izmos, barna üstökű srácot pillantottam meg. Óriási, terepszínű katonai zsákot vonszolt maga után. Úgy százötven centi lehetett, de jó felépítésű, mintha Adonisz kis léptékű mása lenne. Állott cigarettaszag lengte körül. Remek, gondoltam. Egy szál törülközőben találkozom először a szobatársammal. Behajította a szobába a zsákot, becsukta az ajtót, és odajött hozzám. − Chip Martin vagyok – jelentette be rádiós DJ-nek is beillő, mély hangján. Mielőtt még megszólalhattam volna, hozzátette: – Kezet fognék veled, de azt hiszem, rohadt keményen kell ragaszkodnod a törülközőhöz, míg fel nem kapsz magadra valamit. Nevettem és biccentettem felé. (Ez nagyon király, igaz? A biccentés.) − Miles Halter vagyok. Örülök, hogy megismertelek. − Miles, mint a versben: Mérföldeket kell mennem, míg elalszom?[1]– kérdezte. − Tessék? − Robert Frost verse. Nem hallottad még? Megráztam a fejem. − Örülj neki. Elmosolyodott. Tiszta alsóneműt vettem elő, egy kék Adidas focisnadrágot és fehér pólót, elmotyogtam, hogy egy perc múlva itt vagyok, és visszabújtam a fürdőszobába. Ennyit arról, hogy az első benyomás a legfontosabb. − Hol vannak a szüleid? – kérdeztem a fürdőszobából. − A szüleim? Az apám Kaliforniában. Talán üldögél a karosszékében. Esetleg a teherautóját vezeti. Akárhogy is, de piál. Az anyám valószínűleg most fordul ki a főkapun. 12

− Ó! – nyögtem. Már felöltöztem, és nem tudtam, hogyan reagáljak erre a személyes jellegű megjegyzésre. Azt hiszem, nem kellett volna megkérdeznem, ha nem akartam tudni. Chip pár lepedőt dobott a felső ágyra. − Fönt szeretek aludni. Remélem, nem zavar. − Nem. Nekem mindegy. − Látom, már kiraktad a dekorációt – jegyezte meg a világtérképre mutatva. – Tetszik. Aztán elkezdte sorolni az államokat. Monoton hangon, mintha már ezerszer elmondta volna előtte. Afganisztán Albánia Algéria Amerikai Szamoa Andorra És így tovább. Végigmondta az A betűseket, csak aztán vette észre csodálkozó pillantásomat. − A többit is tudom, de bizonyára unalmas lenne. A nyáron tanultam. Istenem, el sem tudod képzelni, milyen unalmas az Alabama állambeli New Hope nyáron. Mintha a szójabab növését figyelnéd. Egyébként honnan jöttél? − Floridából – válaszoltam. − Még nem jártam ott. − Egészen lenyűgöző ez az országos dolog. − Igen, mindenkinek van valamihez tehetsége. Nekem elég jó a memóriám. Te miben utazol? − Hát, nagy emberek utolsó mondatait gyűjtöm. Szórakozásból bevágtam híres emberek utolsó mondatait. Mások csokoládét vágnak be, én a haldokló hírességek utolsó szavait. − Például? − Henrik Ibsenét nagyon szeretem. Drámaíró volt. Sokat tudtam Ibsenről, bár nem olvastam a darabjait. Nem szeretek drámát olvasni. Az életrajzok érdekelnek. − Igen, tudom, ki volt – jegyezte meg Chip. − Nos, már jó ideje beteg volt, és egyszer az ápolónője megjegyezte, hogy úgy látszik, aznap reggel jobban érzi magát. Ibsen ránézett, majd így szólt: „Épp ellenkezőleg”, és meghalt.

13

Chip nevetett. − Ez morbid. De tetszik. Elmondta, hogy harmadik éve jár Culver Creekbe. Elsőben kezdte, és most harmadikos: ugyanabba az évfolyamba jár, mint én. Ösztöndíjas. Hallotta, hogy ez a legjobb iskola Alabamában, úgyhogy írt egy kérvényt, hogy mennyire szeretne olyan iskolába járni, ahol hosszú könyveket olvashat. A kérvényben azt is leírta, hogy az apja mindig megveri a házban talált könyvekkel, úgyhogy Chip a saját biztonsága érdekében csak rövid, puha fedeles könyveket tart. Szülei elváltak másodéves korában. Szereti „a Creeket”, ahogy ő nevezi, „de jobb, ha az ember vigyáz a diákokkal és a tanárokkal. Én utálok óvatos lenni”. Elvigyorodott. Én is utáltam óvatos lenni – vagy legalábbis szerettem volna, ha így lenne. Miközben mindezt elmesélte, katonai zsákjából hanyag nemtörődömséggel dobálta a ruháit a polcokra. Chip a legtávolabbról sem volt híve a külön zoknis és pólós fiókoknak. Szerinte minden fiók egyenlőnek teremtetett, és mindegyikbe azt rakott, ami belefért. Anyám ott lelte volna a halálát. Amikor befejezte a „kipakolást”, a vállamra csapott. − Remélem, erősebb vagy, mint amilyennek látszol – és kiment az ajtón, de nem csukta be maga után. Pár pillanat múlva bekukkantott, de én csak álltam ott. − Akkor nyomás, Miles Halter! Baromi sok dolgunk van. A tévészoba felé vettük az irányt, Chip szerint az egész intézményben itt található az egyetlen kábeltévé. A nyáron raktárként funkcionált. A csaknem a plafonig díványokkal, hűtőszekrényekkel, összetekert szőnyegekkel telezsúfolt tévészobában nyüzsögtek a kölykök, akik megkeresték és elcipelték a holmijukat. Chip üdvözölt pár embert, de engem nem mutatott be nekik. Végigjárta a díványokból kirakott útvesztőt, én pedig a bejárat közelében ácsorogtam, és megpróbáltam nem elállni a szűk bejáratot a bútorokkal manőverező' szobatársak elől. Chip tíz perc alatt megtalálta a holmiját, viszont még egy óráig eltartott, míg négy fordulóval elszállítottuk a hálókörleten át a tévészobából a 432-as szobába. Legszívesebben belegömbölyödtem volna Chip mini hűtőszekrényébe, hogy ezer évig aludjak, de őt, úgy tűnt, nem zavarja sem a hőség, sem a cipekedés. Lehuppantam a díványára. − Pár éve találtam a környékünkön, a járda mellett – mesélte a díványról, miközben igyekezett felállítani az én PlayStationömet az ő katonaládájára. – 14

Persze a bőr egy kicsit felrepedt, de nem számít. Attól még rohadt dögös dívány. A bőrön nem csak egy kis repedés volt – nagyjából harminc százalék babakék műbőrből és hetven százalék habszivacsból állt –, de azért rohadtul tetszett nekem. − Rendben – jelentette ki. – Nagyjából megvan. Odament az íróasztalához, és a fiókjából kivett egy tekercs ragasztószalagot. − Már csak a bőröndödre lesz szükségünk. Fölkeltem, előhúztam a bőröndömet az ágy alól, Chip elhelyezte a dívány és a PlayStation2 közé, és elkezdte keskeny darabokra tépni a ragasztószalagot. Felragasztotta őket a bőröndre úgy, hogy az jött ki belőle: DOHÁNYZÓASZTAL. − Így – közölte elégedetten. Leült, és lábát feltette a bőröndre, izé, a „dohányzóasztalra”. – Kész. Odaültem mellé, egy pillantást vetett rám, majd hirtelen megszólalt: − Ide hallgass, én nem vezetlek be Culver Creek társadalmi életébe. − Hát, jól van – nyögtem ki alig hallhatóan. A szavak mintha beragadtak volna a torkomba. Most cipeltem ide a fickó díványát az izzó napsütésben, és nem tetszem neki? − Alapvetően két csoportra oszthatók itt az emberek – magyarázta Chip egyre nagyobb igyekezettel. – Vannak a hétköznapi lakók, mint például én, meg a hétköznapi harcosok; ők is itt élnek, de ők gazdag kölykök. Birminghamben laknak, és a szüleik légkondicionált villájába térnek haza minden hétvégén. Ők a menő csávók. Én nem csípem őket, ők meg engem, és ha úgy jöttél ide, hogy nagycsávó voltál az állami iskolában, és itt is nagycsávó akarsz lenni, akkor jobb, ha nem mutatkozol velem. Állami iskolába jártál, igaz? − Hát... – dadogtam. Szórakozottan kaparásztam a dívány bőrén lévő szakadást; ujjamat a fehér habszivacsba mélyesztettem. − Persze hogy oda jártál, mert ha magániskolába jártál volna, akkor a gatya jó lenne rád. Nevetett. A gatyát a csípőm alatt hordtam, azt hittem, így a menő. Végül csak kinyögtem: − Igen, állami iskolába jártam. De nem voltam nagycsávó, Chip. Csak átlagos csávó. 15

− Ha!

Ez jó. És ne hívj Chipnek. Mondd, hogy Ezredes. Kényszeredetten felnevettem. − Ezredes? − Igen. Ezredes. És mi... hm, Pufinak fogunk nevezni. − Micsoda? − Pufinak – jelentette ki az Ezredes. – Azért, mert sovány vagy. Ezt nevezik iróniának, Pufi. Hallottál róla? Most menjünk el cigarettáért, és lássunk neki az évnek. Kiment a szobából, újból feltételezte, hogy megyek utána, de ezúttal úgy is lett. Öt ajtót mentünk a 48-as szobáig. Egy tábla volt az ajtóra ragasztva. Kékkel ez állt rajta: ALASKA. EGYSZEMÉLYES! Az Ezredes elmagyarázta, hogy 1) ez Alaska szobája, és hogy 2) a szobája egyszemélyes, mert a szobatársnőjét kirúgták a múlt év végén, és 3) Alaskának van cigarettája, bár az Ezredes meg sem kérdezte hogy 4) egyáltalán dohányzom-e, ami 5) nem volt szokásom. Hangosan kopogott egyet. Bentról egy hang kiszólt: − Ó, istenem, gyere már be, kishapsi, mert szuper sztorim van! Bementünk. Megfordultam, hogy becsukjam magam mögött az ajtót, de az Ezredes a fejét rázta. − Hét után nyitva kell hagynod az ajtót, ha bemész egy lány szobájába. Én azonban alig hallottam, mert az emberiség történetének legdögösebb csaja állt előttem levágott farmerban és topban. Hangosan és gyorsan beszélt: − Szóval a nyár első napján a jó öreg Vine Stationben ezzel a Justin nevű sráccal lógok, náluk vagyunk, és a díványon nézzük a tévét, és képzeld el, már randizom Jake-kel, valójában még most is járunk, elég csoda, de Justin gyerekkori barátom, és nézzük a tévét, és a felvételiről vagy valamiről beszélgetünk, és Justin átkarolja a vállamat, és arra gondolok: milyen jó, olyan régóta vagyunk barátok, és ez milyen kényelmes, aztán csak dumáltunk, a mondat közepén jártam, mondtam valamit az analógiákról vagy valamiről, ő meg mint a vércse, lecsap, és megnyomja a dudáimat. TÜTÜ. Jó kemény, két– vagy háromperces DUDÁLÁS. Először arra gondoltam: rendben, de hogyan szedem le a mancsát a mellemről, mielőtt még maradandó károsodást szenvednek? Másodszor arra gondoltam: istenem, alig várom, hogy elmesélhessem Takuminak és az Ezredesnek. Az Ezredes nevetett. Én csak bámultam döbbenten az aprócska (ám, istenemre, formás) lánykából kijövő hangerő és a fal mellé tornyozott 16

hatalmas halom könyv miatt. A könyvtára megtöltötte a könyvespolcokat, aztán mindent elborított, derékmagasságig érő halmokban mindenütt, összevissza a falak mellett. Ha egyet kivesznek, gondoltam, a dominóelv hatására mindhármunkat maga alá temet az irodalom fullasztó tengere. − Ki ez a fickó, aki nem mosolyog a történetemen? – kérdezte. − Ó, igen. Alaska, ő Pufi. Nagy emberek utolsó mondatait biflázza. Pufi, ő Alaska. A nyáron megnyomták a dudáit. A lány odalépett hozzám, kinyújtotta a kezét, de az utolsó pillanatban egy gyors mozdulattal lenyúlt, és lehúzta a gatyámat. − Ez Alabama állam legnagyobb gatyája! − Szeretem, ha szellős – morogtam zavartan, és felhúztam. Pedig Floridában nagyon dögösnek számított. − Ismeretségünk rövid ideje alatt, Pufi, mintha kicsit sokat láttam volna a pipaszárlábadat – jegyezte meg fapofával az Ezredes. – Nos, Alaska. Vennénk pár cigarettát. Az Ezredes valahogy rábeszélt, hogy vegyek öt dollárért egy doboz Marlboro Lightot, amit a leghalványabb kedvem sem volt elszívni. Megkérdezte Alaskát, velünk tart-e. − Nem. Megkeresem Takumit, és elmesélem neki a dudálást. – Aztán hozzám fordult: – Láttad már? Fogalmam sem volt, hogy láttam-e már Takumit, mivel azt sem tudtam, ki lehet. Csak a fejemet ráztam. − Jól van. Pár perc múlva a tónál. Az Ezredes bólintott.

A tó partján, a homokos (és az Ezredes állítása szerint mű) fövenyen leültünk egy hintaágyra. Elsütöttem a kötelező poént: – De meg ne fogd a dudáimat! Az Ezredes kötelességtudóan felnevetett, aztán megkérdezte: − Rágyújtasz? Még soha nem gyújtottam rá, de ha Rómában vagy... − Biztonságos itt? − Nem igazán – felelte, rágyújtott egy cigarettára, majd odanyújtotta nekem. Letüdőztem. Köhögtem. Levegőért kapkodtam. Aztán megint 17

köhögtem. Felmerült bennem, hogy esetleg elhányom magam. Megkapaszkodtam a lengő hintapadban, kóválygott a fejem, a földre dobtam a cigarettát, rátapostam, és meg voltam róla győződve, hogy a Nagy Talárnak semmi köze a cigarettához. − Sok volt a füst? – nevetett, aztán egy fehér foltra mutatott a tavon. – Látod? − Igen – válaszoltam. – Mi az? Valami madár? − Hattyú. − Hű! Iskola hattyúval. Hű. − Az a hattyú a sátán fattya. Soha ne menj hozzá ennél közelebb. − Miért? − Volt már dolga az emberekkel. Bántották vagy valami. Darabokra szaggat. A Sas költöztette ide, hogy ne bagózzunk a tó körül. − A Sas? − Mr. Starnes. A kódneve Sas. Ő a felügyelőtanár. A legtöbb tanár itt lakik a campusban, és mind téged gyapál. De csak a Sas lakik a lakószobák környékén, viszont ő mindent lát. Öt mérföldről megérzi a bagófüstöt. − Nem az a háza, ott? – kérdeztem. A sötétség dacára egész tisztán lehetett látni a házat, ebből az következett, hogy ő is feltehetőleg lát minket. − Igen, de igazán csak akkor kapcsol blitzkriegmódba, ha elkezdődik az iskola – vetette oda Chip hanyagul. − Istenem, ha elkapnak, a szüleim megnyúznak. − Gyanítom, túlzol. De úgyis bajba kerülsz. Az esetek kilencvenkilenc százalékában a szüleid meg sem tudják. Az iskola nem akarja, hogy a szüleid azt higgyék, balfék vagy, mint ahogy te sem akarod, hogy a szüleid azt gondolják, balfék lettél. – Chip erőteljesen kifújta a füstöt a tó felé. Be kellett látnom, lenyűgözően csinálta. Mintha időközben megnőtt volna. − Egyébként, ha bajba kerülsz, ne köpj be senkit. Úgy értem, hogy nemes szenvedéllyel gyűlölöm a gazdag szemétládákat, mely szenvedélyt általában kizárólag a fogorvosnak és az apámnak tartogatom. De ez nem azt jelenti, hogy beköpöm őket. Valójában csak az a fontos, hogy soha, soha, soha, soha ne köpj be senkit. − Rendben – mondtam, de azért eltöprengtem. Ha valaki képen töröl, akkor ragaszkodjak ahhoz, hogy nekimentem az ajtónak? Ostobaságnak tűnt. Mit lehet tenni a nagypofájúakkal meg a seggfejekkel, ha nem mószerolod be őket? De nem kérdeztem meg Chipet. 18

− Jól van, Pufi. Elértünk az est ama pontjához, amikor el kell mennem megkeresni a barátnőmet. Úgyhogy adj pár cigit, amit úgysem fogsz elszívni, és majd később találkozunk. Úgy döntöttem, lógok még egy kicsit, egyrészt, mert a kellemes, meleg fülledtség körülölelt, másrészt meg azért, mert reménykedtem, hogy Alaska esetleg megjelenik. De nem sokkal az Ezredes távozása után elpimaszodtak a rovarok: az apró, láthatatlan kellemetlenkedők (a pontosság kedvéért azért egy pillanatra láthatók) és szúnyogok olyan számban rajzottak körülöttem, hogy apró szárnyaik zizegése komoly hangzavart keltett. Ekkor határoztam el, hogy rágyújtok. Reméltem, hogy a füst majd elűzi a szúnyogokat. Ez bizonyos mértékig bejött. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy a rovarok miatt szoktam rá a dohányzásra. Azért gyújtottam rá, mert 1) egyedül voltam ott, a hintapadon, és 2) volt cigarettám, és 3) arra gondoltam, ha mindenki más képes köhögés nélkül rágyújtani, akkor a rohadt életbe, nekem is sikerülni fog. Röviden, nem volt rá semmi különösebb okom. Szóval, akkor, mondjuk, hogy 4) a rovarok miatt. Tagadhatatlanul fejlődtem. Most csupán három egész slukk után kezdtem szédülni, akkor lett hányingerem, viszont sajnos csak félig-meddig csillapodott a rovarinvázió. Felálltam, hogy elmenjek. Ekkor megszólalt mögöttem egy hang. − Tényleg nagy emberek utolsó mondatait biflázod? A lány hirtelen termett mellettem, és a vállamnál fogva visszanyomott a hintapadra. − Igen – válaszoltam, aztán tétován hozzátettem: – Le akarsz vizsgáztatni? − JFK – mondta. − Nyilvánvaló. − Ennyire az? − Nem. Ezek voltak az utolsó szavai. Valaki így szólt: „Elnök úr, most már nem mondhatja, hogy Dallas nem zárta önt a szívébe”, és erre ő azt felelte: „Nyilvánvaló”, aztán lelőtték. Alaska felkacagott. − Istenem, ez borzalmas. Nem kéne nevetnem, de muszáj. – Aztán újból nevetett. – Jól van, Mr. Híres Emberek Utolsó Szavait Tudó Fiú. Én is tudok egyet. Benyúlt a túltömött hátizsákjába, és kihalászott egy könyvet.

19

− Gábriel García Márquez. A tábornok útvesztője. Abszolút az egyik kedvencem. Simon Bolivárról szól. Gőzöm sem volt, ki az a Simon Bolivár, de a lány nem is hagyott időt, hogy megkérdezzem. − Történelmi regény, úgyhogy nem tudom, igaz-e, de a könyvben tudod, mik az utolsó szavai? Persze hogy is tudhatnád! De majd én megmondom önnek, Senor Végszavak. Azzal rágyújtott egy cigarettára, és olyan hosszan és mélyen szívta le, hogy azt hittem, az egész szál végigég. Lassan kifújta a füstöt, aztán olvasni kezdett. − Rádöbbent, mármint Simon Bolivár, hogy gyötrelmei és álmai őrült versenye abban a pillanatban a végéhez ér. Azon túl már csak a homály várja. Az ördögbe is, sóhajtotta. Hogyan jutok ki ebből a labirintusból?[2] Már van némi gyakorlatom a dologban, úgyhogy felismerem az igazán ütős utolsó mondatokat, ha szembejönnek. Mindenesetre az agyamba véstem, hogy ne felejtsem el megnézni ennek a Simón Bolivár nevű fickónak az életrajzát. Bár határozottan lenyűgözőnek találtam a mondatot, bevallom, nem nagyon értettem. − Szóval, mi is az a labirintus? Elérkezett az ideje, hogy kimondjam: gyönyörű volt. A sötétben verejték–, napfény– és vaníliaillatot árasztott, a keskeny hold fényében fürdő estében alig láttam többet a körvonalainál, kivéve, amikor dohányzott, és a cigarettája parazsa halványvörös fénybe vonta az arcát. De a sötétben megvillant szeme vad smaragdja. A tekintete eleve arra késztette az embert, hogy minden kísérletét támogassa. De nemcsak szép volt, hanem kívánatos is, mellét lenyomta a szűk top, formás lábát a hinta alatt lóbálta, strandpapucs lógott elektromos-kékre festett körmű lábujjai közül. Éppen a labirintusról kérdeztem, és amikor megszólalt, hirtelen rádöbbentem, milyen fontosak a hajlatok, ahol a lányok teste átsimul egyik helyből a másikba, a láb íve átmegy bokába, lábszárba, a láb csípőbe, derékba, mellbe, nyakba, az orr sísánca homlokba, vállba, a hát homorú hajlatába, fenékbe satöbbi. Persze azelőtt is érzékeltem a hajlatokat, de nem egészen értettem a jelentőségüket. A szája elég közel volt az enyémhez, éreztem levegőnél melegebb lélegzetét. − Ez a rejtély, igaz? A labirintus vajon az élet vagy a halál útvesztője? Melyikbe próbál menekülni: az életbe vagy az elmúlásba?

20

Vártam, hogy tovább beszéljen, de nem sokkal később megértettem, hogy válaszra vár. − Hát, nem tudom – nyögtem ki végül. – Az összes könyvet elolvastad a szobádban? Felnevetett. – Jaj, nem. Talán a harmadán jutottam túl. De mindet el fogom olvasni. Életem könyvtárának hívom. Kiskorom óta minden nyáron elmentem a helyi használt holmik kiárusítására, és megvettem az összes érdekesnek látszó könyvet. így aztán mindig lesz mit olvasnom. De annyi minden más dolog van: dohányozni, szeretkezni, hintázni. Ha majd megöregszem és unalmas leszek, több időm lesz olvasni. Elmondta, hogy az Ezredesre emlékeztetem, amilyen Culver Creekbe érkezésekor volt. Együtt kezdték az iskolát, mindketten ösztöndíjasok, és még hozzátette: − Mindkettőnket érdekelt a pia és a bajkeverés. A pia és a bajkeverés: két olyan szó, amely aggodalommal töltött el. Elképzelhető, hogy olyan emberekbe botlottam, akiket az anyám „nem megfelelő népeknek” titulált, ennek ellenére mindketten nagyon okosak voltak. Miközben a csikkről egy újabb cigarettára gyújtott, elmesélte, hogy az Ezredes bár okos volt, nagyon élhetetlen, amikor a Creekbe érkezett. − Gyorsan megoldottam a problémát. – Mosolygott. – Novemberre szereztem neki barátnőt. Tökéletes csajszi, hétköznapi harcos, Janice a neve. De az Ezredes egy hónap után dobta, mert túl gazdag volt a srác szegénység áztatta vérmérsékletéhez, vagy mi. Abban az évben rendeztük az első balhét: a négyes termet beterítettük egy réteg üveggolyóval. Persze azóta fejlődtünk. Nevetett. Szóval Chipből Ezredes lett, ő agyalta ki a balhék pontos menetét, és Alaska, változatlanul Alaskaként, támogatta minden ötletét. − Te is okos vagy, mint ő – jegyezte meg. – Bár csöndesebb és helyesebb, de ezt nem azért mondom. Én szeretem a barátomat. − Hát, te sem nézel ki rosszul – feleltem, büszkén a bóktól. – De nem azért mondom, én is szeretem a barátnőmet. Ó, várjunk csak, nincs is csajom. A lány újból nevetett. − Ne aggódj, Pufi. Ha valamit tudok neked szerezni, akkor az a barátnő. Kössünk üzletet: te kitalálod, mi az a labirintus, és hogyan lehet kijutni belőle, én meg elintézem, hogy lefeküdhess valakivel. − Rendben. 21

És kezet ráztunk.

Később a lakószobák felé tartottam Alaskával. A kabócák egy hangból álló dalukat zümmögték, mint otthon, Floridában. Miközben átvágtunk a sötétségen, egyszer csak hozzám fordult. − Amikor éjszaka sétálsz, nem érzed néha úgy, hogy libabőrös leszel, és akármilyen szégyenletes ostobaság, szeretnél villámgyorsan hazaszaladni? Túl bensőségesnek tűnt közölni a dolgot egy vadidegennel, ennek ellenére bevallottam neki. − De, igen. Egy pillanatig nem szólt semmit, aztán megragadta a kezemet, és azt suttogta: − Fuss, fuss, fuss, fuss, fuss! Majd nekiiramodott és húzott maga után.

százhuszonhét nappal azelőtt MÁSNAP KORA DÉLUTÁN kipislogtam a verejtéket a szememből, miközben felragasztottam a Van Gogh-posztert a hátsó ajtóra. Az Ezredes a díványon ült, ellenőrizte, hogy egyenes-e a kép, és válaszolgatott a számtalan, Alaskára vonatkozó kérdésemre. − Mit tudsz róla? − Vine Stationből származik. Az ember lazán elmegy mellette kocsival, és ha jól értem, jól is teszi. A barátja a Vanderbiltre jár ösztöndíjjal. Valami zenekarban játszik basszusgitáron. Nem tudok sokat a családjáról. − Szóval tényleg szereti? − Azt hiszem. Ami sokkal fontosabb, nem csalja meg. És így tovább. Egész délelőtt nem tudtam mással törődni, sem a Van Gogh-poszterrel, sem a videojátékokkal, sőt még az iskolai órarenddel sem, amit a Sas hozott be aznap reggel. Egyúttal be is mutatkozott:

22

− Üdvözlöm Culver Creekben, Mr. Halter. Itt nagy szabadságnak örvendhet, de ha visszaél vele, meg fogja bánni. Rendes fiatalembernek tűnik. Nem szeretném, ha el kellene búcsúznunk egymástól. Aztán úgy nézett rám, hogy azt értelmezhettem akár komolynak, akár félig ironikusnak. − Alaska ezt „a baljós pillantásnak” nevezi – közölte az Ezredes, miután a Sas kiment. – Ha legközelebb látod, kirúgnak. − Jól van, Pufi – mondta az Ezredes, amikor hátrébb léptem a posztertől. Nem volt teljesen egyenes, de majdnem. – Elég legyen már Alaskából! Számításaim szerint kilencvenkét lány jár ebbe az iskolába, és egyik sem olyan dilis, mint Alaska, akinek, nem győzöm hangsúlyozni, már van barátja. Ebédelni megyek. Bufriedo-nap van. Kiment, és nyitva hagyta az ajtót. Felálltam, hogy becsukjam. Átkozottul hülyének éreztem magam. Az Ezredes már messze benn járt a lakókörzet közepén, amikor megfordult. – Jézusom, most jössz, vagy mi? Sok rosszat el lehet mondani Alabamáról, de hogy az alabamaiak indokolatlanul ódzkodnának az olajban sült ételektől, azt nem. Az első héten az ebédlőben sült csirkét, sült csirkesteaket, sült okrát szolgáltak fel, és ez volt az első alkalom, hogy bevezetést nyertem a sült zöldségek világába. A végén már félig-meddig arra számítottam, hogy a jégsalátát is kisütik olajban. De a bufriedóhoz semmi sem hasonlítható. Ezt az ételt Maureen találta föl, Culver Creek csodálatos módon (és érthető okból) elhízott szakácsa. Az olajban sütött babos burrito, vagyis a bufriedo a leghalványabb kétséget sem hagyva bizonyítja, hogy a sütés minden esetben jobbá teszi az ételt. Aznap délután az Ezredessel és öt ismeretlen fickóval ültem az ebédlő kerek asztalánál, amikor beleharaptam életem első bufriedójának ropogós burkába, és átsöpört rajtam a kulináris orgazmus hulláma. Anyám jól főz, de Maureent rögtön haza akartam vinni hálaadásra. Az Ezredes bemutatott (Pufiként) a billegős faasztal körül ülő fickóknak, de én csak a Takumi nevet jegyeztem meg, mert Alaska előző nap így emlegette. A sovány japán fiú csak pár centivel volt magasabb az Ezredesnél, és tele szájjal beszélt, miközben én komótosan ízlelgettem a babos-ropogóst. − Istenem – mondta Takumi –, páratlan élmény nézni, amikor valaki először kóstolja meg a bufriedót.

23

Nem beszéltem sokat – egyrészt, mert senki sem tett fel nekem kérdéseket, másrészt, mert az evés teljesen lekötött. Takumi viszont nem volt ilyen mértékletes, zavartalanul evett, rágott és nyelt beszéd közben. A beszélgetés a körül a lány körül forgott, aki gyanúm szerint Alaska egykori szobatársa volt, Maryáról és a barátjáról, a hétköznapi harcos Paulról. Az előző év utolsó hetében rúgták ki őket, mint megtudtam azért, amit az Ezredes „hármasbefutónak” nevezett – egyszerre kapták el őket három, a Culver Creekból való kicsapással büntethető' vétségért. Ágyban fekvés együtt, ruhátlanul („genitális érintkezésben”, 1. számú szabálysértés), részegen (2. számú), füves cigit szívtak (3. számú), amikor a Sas rájuk tört. Az a hír járta, hogy valaki beköpte őket, és Takumi, úgy látszott, nagy súlyt fektet rá, hogy kiderítse, kicsoda. Ezt bufriedóval teli szájjal, fennhangon közölte. − Paul seggfej volt – mondta az Ezredes. – Én nem köptem be őket, de mindenki, aki a Paulhoz hasonló, Jaguaron száguldozó hétköznapi harcosokkal kavar, megérdemli, ha így jár. − Hülye vagy – válaszolta Takumi. – A te bahátnőd – lenyelt egy falatot – szintén hétköznapi harcos. − Ez igaz – nevetett az Ezredes. – Nagy bánatomra ez kétségtelen tény. De ő legalább nem akkora seggfej, mint Paul. − Nem egészen – vigyorgott Takumi. Az Ezredes újból felnevetett, és kíváncsi lettem, vajon miért nem állt ki a barátnőjéért. Engem az sem érdekelt volna, ha a barátnőm Jaguaron száguldozó, szakállas küklopsz – hálás lettem volna, hogy valaki végre hajlandó randizni velem.

Aznap este, amikor az Ezredes beugrott a 43-as szobába, hogy cigarettát szerezzen (úgy látszik, elfelejtette, hogy gyakorlatilag az én cigarettáim), nem sokat törődtem vele, hogy nem vitt magával. Az állami iskolában egy csomó embert ismertem, akiknek szokása volt gyűlölni az ilyen vagy olyan embereket – a vastagok lenézték a csórókat satöbbi –, de én ezt felesleges időpocsékolásnak tekintettem. Az Ezredes nem kötötte az orromra, hol töltötte a délutánt, vagy hova megy este, de amikor becsukta maga mögött az ajtót, azt úgy értelmeztem, hogy nem hív magával. 24

Egész este a neten szörföztem (nem pornót néztem, esküszöm), és egy Richard Nixonról és a Watergate-ról szóló könyvet, az Utolsó napokat olvastam. Vacsorára egy bufriedót melegítettem a mikrobán, amit az Ezredes csempészett ki az étteremből. Minden ugyanolyan volt, mint Floridában, csak itt jobb volt a kaja, és hiányzott a légkondi. Az ágyban fekvés és az olvasás kellemesen ismerős tevékenység volt. Elhatároztam, hogy figyelek, ami bizonyára anyám tanácsára történt, és egy jót alszom az első iskolanapom előtt. A francia 8.10-kor kezdődött, és kiszámoltam, hogy nem tarthat tovább nyolc percnél, hogy magamra kapjak valamit, és besétáljak az osztályterembe, úgyhogy 8.02-re állítottam be a vekkert. Lezuhanyoztam, lefeküdtem az ágyba, és vártam, hogy az álom majd megszabadít a forróságtól. Úgy tizenegy körül rájöttem, hogy az ágyamhoz erősített kis ventilátor jobb hatásfokkal működik, ha leveszem az ingemet. Végül úgy aludtam el, hogy nem volt rajtam más, csak a boxeralsóm. Ezt a döntést pár óra múlva keserűen megbántam, amikor arra ébredtem, hogy két izzadt tenyér rázza ki belőlem a lelket. Rémülten felültem az ágyban, csak valami oknál fogva nem értettem a hangokat, nem értettem, miért vannak hangok egyáltalán, és azt sem tudtam, hány óra van. Végre kitisztult annyira a fejem, hogy megértettem. – Jézusom, Pufi! Kelj föl! Így aztán fölkeltem, és megláttam a három sötét alakot. Ketten megragadtak a felkaromnál fogva, és kivezettek a szobából. Kifelé menet az Ezredes mormolását hallottam. – Jó szórakozást! Ne durvuljatok, Kevin! Majdnem ügetésben vezettek a házak mögött, majd át a futballpályán. A föld füves volt meg kavicsos, és azon csodálkoztam, miért nem közölték velem, hogy húzzak cipőt, és miért vagyok itt kint alsóneműben, pipaszár– lábamat mutogatva a világnak. Ezer megaláztatás suhant át az agyamon. Az új tanulót, Miles Haltért a futballkapuhoz bilincselték, nem volt rajta más, csak az alsónadrágja. Elképzeltem, hogy bevisznek az erdőbe, és kiverik belőlem a szart is. Remek kilátás: így kell az első napot kezdeni. Egész idő alatt a lábamat bámultam, mivel nem akartam rájuk nézni, és féltem, hogy elesem. A lépéseimre figyeltem; megpróbáltam a nagyobb köveket elkerülni. Éreztem, hogy dagad bennem a fuss– vagy üss-reflex, de tudtam, hogy nekem még egyszer sem vált be, sem a harc, sem a futás. 25

Kerülő úton vittek a mesterséges tóhoz, és akkor rájöttem, mi készül – vízbe mártás –, és megnyugodtam. Ezt kibírom. Amikor odaértünk a partra, mondták, hogy szorítsam a kezemet az oldalamhoz, és a legmuszklisabb srác felvett két tekercs ragasztószalagot a homokból. A karomat a testemhez szorítva, mint egy katonát vigyázzállásban, a vállamtól a csuklómig betekertek, mint egy múmiát. Aztán a földre löktek: a mesterséges tó partjára terített homok felfogta az ütközést, de azért bevertem a fejemet. Ketten összeszorították a lábamat, miközben a harmadik – valószínűleg ő lehetett Kevin – az arcomba nyomta szögletes, erőteljes állkapcsát. − Ezt az Ezredes miatt kapod. Nem kéne azzal a seggfejjel lógnod. A ragasztószalaggal bokától csípőig betekerték a lábamat. Ezüstmúmia lett belőlem. − Kérlek, srácok, ne! – könyörögtem, mielőtt a szalaggal betapasztották a számat. Aztán felkaptak, és beledobtak a vízbe. Süllyedtem, de ahelyett hogy pánikba estem volna, vagy valami, azon filóztam, hogy a „Kérlek, srácok, ne! ” pocsék utolsó mondat. De aztán az emberi faj hatalmas csodája – az úszóképesség – működésbe lépett, és éreztem, hogy a felszínen lebegek. Megfordultam, ahogy tudtam, a meleg éjszakai levegő elérte az orromat, és tudtam lélegezni. Nem haltam meg, és nem is fogok. − Nos, nem is volt olyan rossz – gondoltam. De még hátra volt az a kis probléma, hogy ki kell érnem a partra, mielőtt felkel a nap. Először meg kellett határoznom a helyzetemet a part vonalához képest. Ha túl sokat forgattam a fejemet, éreztem, hogy a testem megpördül, és a kellemetlen halálnemek listáján előkelő helyet foglal el a „fejjel lefelé, nedves alsónadrágban” kitétel. Ezért a szememet forgattam, a nyakamat nyújtogattam, miközben a szemem csaknem a víz alatt volt, de végül megpillantottam a partot – három méterrel arrébb, a fejem mögött. Kartalan, ezüstös sellőként úszni kezdtem, csupán a csípőmet használva a mozgáshoz, míg végül a fenekem a tó undorító alját súrolta. Akkor megfordultam, a combomat és a csípőmet használva háromszor megpördültem, míg végre partot értem egy ócska, zöld törülköző mellett. Milyen figyelmes. A víz a ragasztószalag alá szivárgott, és meglazult a bőrömhöz tapadt része, de helyenként három rétegben tekerték rám, ezért kénytelen voltam úgy 26

kivergődni a vízből, mint egy hal. Végül a szalag meglazult annyira, hogy bal kezemet kihúzhattam a mellkasomra, és letéphettem. Beburkolóztam a homokos törülközőbe. Nem akartam visszamenni a szobámba, és szembenézni Chippel, mert fogalmam sem volt, mire utalt Kevin – talán, ha visszamegyek a szobába, ott várnak rám, és tényleg elkapnak; talán meg kell nekik mutatnom: rendben, vettem az üzenetet. Csak a szobatársam, nem a barátom. És egyébként sem éreztem különösebb vonzalmat az Ezredes iránt. Érezzétek jól magatokat, mondta. Igen, gondoltam. Szuper volt. Úgyhogy Alaska szobájához mentem. Nem tudtam, hány óra, de halvány fényt láttam kiszűrődni az ajtó alól. Halkan kopogtam. − Igen! – szólt ki a lány, én meg beléptem nedvesen, homokosán, egy törülközővel a vizes alsógatyám fölött. Nyilván nem akarja az ember, hogy a világ legdögösebb csaja így lássa, de arra számítottam, meg tudom magyarázni, mi történt. Letette a könyvet, s kimászott az ágyból. A vállán lepedő. Egy pillanatig aggodalmasnak tűnt. A tegnapi lánynak látszott, aki azt mondta, hogy helyes vagyok, akiből buzgott az energia, a szeleburdiság és az intelligencia. És akkor felnevetett. − Feltehetőleg úszni voltál, nem? – kérdezte olyan metsző gúnnyal, hogy úgy éreztem, mindenki tudta, mi készül, és azon töprengtem, miért ért egyet abban az egész rohadt iskola, hogy Miles Haltért vízbe kell fojtani. De Alaska kedvelte az Ezredest, és egy pillanatra zavarba jöttem, úgyhogy elképedve néztem rá. Még abban sem voltam biztos, mit akarok tőle kérdezni. − Lazíts! – mondta. – Ugyan már! Tudod, mit? Vannak emberek, akik valós problémákkal küzdenek. Nekem is valódi problémáim vannak. Anyuci most nincs itt, úgyhogy kapd össze magad, nagyfiú! Szó nélkül otthagytam, visszamentem a szobámba, bevágtam magam mögött az ajtót, és az Ezredest felébresztve beviharzottam a fürdőszobába. Beálltam a zuhany alá, hogy lemossam az algákat és a tó vizét magamról, de a zuhanyfej látványosan bedöglött, és különben is: hogyan tudott Alaska, Kevin és a többi fickó máris utálni? Miután befejeztem a tisztálkodást, megtörülköztem, és visszamentem a szobába valami ruháért. − Nos – kezdte az Ezredes –, mi tartott ilyen sokáig? Nem találtál haza? − Azt mondták, miattad történt – vetettem oda kis bosszús felhanggal. − Azt mondták, nem kellene veled lógnom. 27

− Micsoda? Nem, ezen mindenki átmegy – vetett ellent az Ezredes. – Velem is ezt csinálták. Bedobnak a tóba. Te kiúszol. Hazamész. − Én nem tudtam olyan egyszerűen kiúszni – mondtam halkan, miközben farmersortot húztam a törülköző alatt. – Összekötöztek ragasztószalaggal. Mozdulni sem tudtam. – Várjunk, várjunk! – Hirtelen kiugrott az ágyából, és rám meredt a sötétben. – Ragasztószalaggal összekötöztek? Hogyan? Megmutattam neki, hogyan kötöztek össze: úgy álltam, mint a múmiák, a lábak összezárva, kéz a test mellett, aztán a díványra huppantam. – Jézusom, meg is fulladhattál volna! Úgy volt, hogy csak bedobnak a tóba alsógatyában, és elszaladnak! – kiáltotta. – Mi az ördögöt képzelnek? Kik voltak? Kevin Richman és még kik? Emlékszel az arcukra? − Igen, azt hiszem. − Mi az ördögért csinálták? − Talán borsot törtél az orruk alá? – kérdeztem. − Nem, de most már rohadtul biztos vagyok benne, hogy fogok. Elkapjuk Őket. − Nem volt nagy ügy. Szépen kikecmeregtem. − Meghalhattál volna. Felteszem, igaza volt. De nem haltam meg. − Talán el kellene mennem a Sashoz holnap, és elmondani neki. − Eszedbe ne jusson! Odalépett a padlón heverő gyűrött nadrágjához, és kivett belőle egy doboz cigarettát. Meggyújtott két szálat, és az egyiket odaadta nekem. Ezúttal végigszívtam az egészet. − Eszedbe ne jusson – folytatta –, mert itt nem így intézik el a dolgokat. És azonkívül tényleg ne akard, hogy spicli hírébe keveredj. Elbánunk azokkal a szemetekkel, Pufi. ígérem neked. Meg fogják bánni, hogy kikezdték az egyik barátommal. És ha az Ezredes arra számított, hogy azzal, hogy a barátjának nevezett, maga mellé állít, akkor igaza volt. − Alaska elég szemét volt velem – jegyeztem meg. Lehajoltam, kinyitottam egy üres íróasztalfiókot, és hamutálcának használtam. − Mint mondtam, hangulatember. Pólóban, rövidnadrágban és zokniban feküdtem le. Nem számít, milyen rettenetes meleg volt, úgy döntöttem, minden éjjel ruhában alszom a

28

Creekben. Most talán életemben először végre igazi izgalmat és félelmet éreztem, és azt, hogy itt sohasem tudhatom, mikor mi történik velem.

százhuszonhat nappal azelőtt − HÁT AKKOR HÁBORÚ! – kiáltotta az Ezredes másnap reggel. Megfordultam, és az órára néztem: 7.52. Tizennyolc perc múlva kezdődik az első órám a Culver Creekben, a francia. Párat pislogtam, felpillantottam a dívány és a „dohányzóasztal” között álló Ezredesre, aki a cipőfűzőjénél fogva tartotta valaha fehér teniszcipőjét. Aztán, mintha lassított felvétel volna, széles vigyor terült el az arcán. − Vissza fogom nekik adni – mondta végül. – Egész ügyes volt. − Micsoda? – kérdeztem. − Múlt éjjel, mielőtt téged felébresztettek, azt hiszem, belehugyoztak a cipőmbe. − Biztos vagy benne? – kérdeztem, és megpróbáltam visszatartani a röhögésemet. − Meg akarod szagolni? – nyújtotta felém a cipőt. – Mert én már megszagoltam, és igen, biztos vagyok benne. Egy dolgot tudok: hogy mikor lépek bele más ember pisájába. Anyám mindig mondta: azt hiszed, hogy vízbe léptél, de kiderül, hogy húgy van a cipődben. Mutasd meg nekem azokat a fickókat, ha ma meglátod őket – tette hozzá –, mert rá kell jönnünk, miért vannak rám ennyire berágva, hogy eláztatják a lábbelimet. Aztán azon is el kell gondolkodnunk, hogyan tehetnénk pokollá a nyomorult kis életüket.

Amikor a nyáron megkaptam a Culver Creek– Útmutató című könyvet, boldogan vettem tudomásul, hogy az Öltözködési szabályok címszó alatt csak két szó állt: szerény, alkalmi. Ezzel együtt álmomban sem gondoltam volna, hogy a lányok az órán pamut pizsamaalsóban, pólóban és strandpapucsban jelennek meg, bár véleményem szerint mindez szerénynek és alkalminak is mondható. 29

A pizsamás lányok (még ha szerényen öltözöttek voltak is) elviselhetővé tették volna a 8.10-kor kezdődő franciaórát, ha lett volna fogalmam, miről beszél Madame O’Malley. Comment dis-tu– „ó, istenem, közel sem tudok annyit franciául, hogy a kettes csoportba járjak” – en français? A floridai franciaórák nem készítettek fel arra, hogy Madame O’Malley átugorja a „mi történt a nyáron” kellemes témakörét, és egyenesen belevág valami passé composé közepébe, ami nyilván valami igeidő. Alaska pont szemben ült velem a körbeállított asztalok mögött, de egész óra alatt egyszer sem nézett rám, bár én alig vettem tudomást rajta kívül másról. Lehet, hogy gonosz... de ahogy az első' éjszaka a labirintusból való kijutásról beszélt, olyan okos volt. És a szája jobb oldalon úgy kunkorodott fölfelé, mintha mosolyogni készülne, mintha Mona Lisa utánozhatatlan mosolyát próbálgatná.

A szobámból nézve még kezelhetőnek tűnt a diákpopuláció, de a tantermekben eltiportak. Az osztályokat egyetlen hosszú épületben helyezték el a lakókörzeten kívül. Az épületet tizennégy, a tóra néző teremre osztották. A hallgatók a szűk folyosón tömörültek, és bár nem volt nehéz megtalálni az osztályomat (pocsék tájékozódási képességem dacára eltaláltam a 3-as teremből, ahol a franciaórát tartották, a 12-esbe), egész nap nyugtalan voltam. Nem ismertem senkit, azt sem voltam képes kikalkulálni, kivel próbáljak megismerkedni, és a tantárgyak már az első napon rohadt keménynek bizonyultak. Apám mondta, hogy tanulni kell, de most már el is hittem neki. A tanárok komolyan vették a dolgukat, okosak voltak, és sokuk neve előtt ott állt a dr., így mikor az ebéd előtti utolsó órához értem, a világvallásokhoz, nagyon megkönnyebbültem. A Culver Creek-i keresztény fiúiskolái emlékeimből kispekuláltam, hogy a világvallások nevű tantárgy, amely az alsó– és felsőéveseknek kötelező volt, minden bizonnyal könnyen megszerezhető jó jegyet jelent. Egész nap ez volt az első terem, ahol a padokat nem négyzet vagy kör alakban rendezték el, így nem akarván strébernek látszani, 11.03-kor a harmadik sorba ültem be. Még hét perc volt órakezdésig, úgyhogy korán jöttem, részben, mert szerettem pontos lenni, részben, mert nem volt senki, akivel fecsegjek a folyosón. Röviddel ezután az Ezredes lépett be Takumival, és leültek a két oldalamra. 30

− Hallottam, mi történt az éjjel – kezdte Takumi. – Alaska berágott. − Furcsa, mivel a múlt éjszaka elég szenyó volt velem! – tört ki belőlem.

Takumi a fejét rázta. − Igen, mert nem ismerte az egész történetet. És az embernek néha lehet rosszkedve, okostojás. Hozzá kell szoknod, hogy emberek közt élsz. Rosszabb haverjaid is lehetnének, mint... Az Ezredes közbevágott. − Elég a pszichomaszlagból, dr. Agy. Beszéljünk inkább az ellenlépésekről. A népek kezdtek beszivárogni a terembe, úgyhogy az Ezredes közel hajolt hozzám, és suttogóra fogta. − Ha valamelyikük itt van a teremben, tudasd velem, jó? Csak tegyél egy X-et oda, ahol ülnek. – Azzal kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből, és minden asztalnak rajzolt egy téglalapot. Miközben az emberek jöttek befelé, észrevettem az egyiküket, egy magas fickót, makulátlan tüskés frizurával, Kevint. Kevin lesújtó pillantást vetett az Ezredesre, amikor elhaladt mellette, de eközben nem nézett körül, és nekiütközött az egyik íróasztalnak. Az Ezredes felnevetett. A másik srác kissé kövér volt, meg egy kissé túlgyúrt, Kevin mögött jött, sportos fazonú khakiszínű nadrágban és rövid ujjú fekete pólóingben. Amikor leültek, az Ezredes rajzán a megfelelő négyszögekbe elhelyeztem az X-eket, és átadtam neki. Akkor csoszogott be az Öreg. Lassan, küszködve, szélesre tátott szájjal kapkodta a levegőt. Apró lépésekkel közeledett a katedra felé. Az Ezredes könyökével megbökött, és jelentőségteljesen a jegyzetfüzetére mutatott, ahol ez állt: az Öregnek csak fél tüdeje van, amit készséggel elhittem neki. Hallható, csaknem kétségbeesett zihálása tüdőrákban haldokló nagyapámra emlékeztetett. Úgy tűnt, az Öreg még azelőtt kiadja lelkét, hogy felér a katedrára. − A nevem dr. Hyde. Persze van keresztnevem is, de magukra csak az tartozik, hogy „doktor”. A szüleik sok pénzt fizettek azért, hogy ebbe az iskolába járhassanak, és én elvárom, hogy maguk azzal hálálják meg ezt a befektetést, hogy elolvassák, amit mondok, akkorra, amikorra mondom, és rendesen járjanak az óráimra. És ha itt vannak, figyelnek arra, amit mondok. Hát, ebből világossá vált, hogy itt se kapjuk ajándékba a jó osztályzatot. − Ebben az évben három vallással foglalkozunk: az iszlámmal, a kereszténységgel és a buddhizmussal. A következő évben további három hagyományos vallással ismerkedünk meg. Az óráimon az idő legnagyobb 31

részében én beszélek, maguk pedig hallgatnak és jegyzetelnek. Lehet, hogy okosak, de én már hosszabb ideje vagyok okos. Vélhetőleg akadnak, akik nem kedvelik az előadásokat, de mint bizonyára észrevették, már nem vagyok olyan fiatal, mint hajdan. Ámbár az utolsó leheletemmel még meg szeretném osztani magukkal az iszlám hagyományok jelentős sarkpontjaival kapcsolatos ismereteimet, sajnos nagyon rövid az idő, amit együtt töltünk. Ezért én beszélek, maguk meg figyelnek, mivel a történelem legfontosabb törekvése határozza meg az ittlétünket: a dolgok értelmét keressük. Milyen az emberi lények természete? Mi a legjobb módja, hogy emberi lények legyünk? Hogyan lettünk és mi lesz belőlünk, ha már nem leszünk többé? Röviden: mik a játékszabályok, és hogyan játszhatjuk a játékot a legjobban. A labirintus természete, körmöltem a spirálfüzetembe, és hogyan lehet kijutni belőle. Ez a tanár lenyűgözött. Utáltam a vitatkozós órákat, nem szerettem beszélni, és még kevésbé szerettem hallgatni, ahogy mások keresik a szavakat, és a lehető legpontosabban próbálják meg kifejezni a dolgokat, hogy ne tűnjenek hülyének, és a legjobban azt gyűlöltem, hogy mindez csak arra volt jó, hogy megpróbáljuk kitalálni, mit akar hallani a tanár, és aztán kimondjuk. Azért vagyok itt, hogy tanítson. És ő tanított: abban az ötven percben az Öreg elérte, hogy komolyan vegyem a vallást. Soha nem voltam vallásos, de ő azt mondta, hogy a vallás fontos, akár hiszünk valamelyikben, akár nem, ugyanúgy, ahogy a történelmi események is fontosak, akár átéltük őket személyesen, akár nem. Aztán feladott ötven oldalt elolvasni másnapra a Vallási tanulmányok című kötetből. Aznap délután két órám volt, meg két lyukasórám. Kilenc ötvenperces órára osztottak be bennünket mindennap, ami azt jelentette, hogy a legtöbbünk három „tanulási periódussal rendelkezett” (az Ezredest kivéve, aki matekzseni lévén különleges, független tantervű matematikaosztályba járt). Az Ezredes és én együtt jártunk biológiaórára, ott megmutattam a másik fickót, aki előző éjszaka ragasztószalaggal összekötözött. A jegyzetfüzete felső sarkába ezt írta: Longwell Chase. Végzős h-napi harcos. Barátai harcosok/Sara. Fura. Eltartott egy darabig, míg eszembe jutott, hogy Sara az Ezredes barátnője. A szabad időmet a szobámban töltöttem, és megpróbáltam a vallásról olvasni. Megtudtam, hogy a mítosz nem azonos a hazugsággal; az emberekről és a világnézetükről, valamint az általuk szentnek tartott dolgokról szóló hagyományos történeteket nevezik így. Érdekes. Az előző éjszaka 32

történtekből azt is megtanultam, hogy túl fáradt vagyok, hogy a mítoszokkal vagy bármi mással foglalkozzam, úgyhogy lefeküdtem a takaró tetejére, és átaludtam a délután jó részét, míg Alaska fel nem ébresztett azzal, hogy közvetlenül a bal hallójáratomba énekelte: „Kelj föl, kis Pufiiii!” A vallásról szóló könyvet puha fedelű fedezék gyanánt a mellkasomhoz szorítottam. − Borzalmas volt – kezdtem. – Mit tegyek, hogy soha ne történjen meg még egyszer? − Nem tehetsz semmit! – hadarta izgatottan. – Kiszámíthatatlan vagyok. Istenem, te is utálod dr. Hyde-ot? Olyan lekezelő. − Szerintem zseniális – jelentettem ki, részben, mert igaznak gondoltam, részben, mert úgy éreztem, ellent kell mondanom neki. Leült az ágyra. − Mindig ruhában alszol? − ’gen. − Fura. A múlt éjjel nem sok minden volt rajtad. Csak bámultam rá. − Ugyan már, Pufi! Csak húzlak. Itt muszáj keménynek lenned. Nem tudtam, milyen szemét módon bántak el veled, és sajnálom, meg fogják még keserülni, de keménynek kell lenned. Azzal otthagyott. Ennyit akart mondani a témáról. Fura, gondoltam, de nem muszáj olyan lányt kedvelned, aki tízévesként kezel, főleg, ha van anyád.

százhuszonkét nappal azelőtt A CULVER CREEKBEN eltöltött első hét utolsó órája után beléptem a 43-as szobába, ahol valószínűtlen látvány fogadott: a félmeztelenre vetkőzött Ezredes a vasalódeszka fölé hajolt, és egy rózsaszínű, legombolt nyakú ingén ügyködött. Verejték gyöngyözött a homlokán és a mellkasán, ahogy dolgozott. Jobb karjával olyan energiával tologatta a vasalót az ingen, hogy csaknem kétszer olyan zihálva kapkodta a levegőt, mint dr. Hyde. − Randim van – magyarázta. – Vészhelyzet. Megállt, hogy lélegzethez jusson. − Tudod, hogyan kell – lihegte – vasalni? 33

Közelebb léptem a rózsaszínű inghez. Annyi ránc borította, mint egy vénasszonyt, aki napfürdőzéssel töltötte egész ifjúságát. Talán az Ezredesnek nem kellett volna minden holmiját kupacba gyűrnie és találomra betömködni a fiókokba. − Szerintem egyszerűen kapcsold be és nyomd rá az ingre – mondtam. – Fogalmam sincs. Azt sem tudtam, hogy egyáltalán van vasalónk. − Nincs. Ez Takumié. De Takumi sem tudja, hogyan kell vasalni. Amikor Alaskát kérdeztem, elkezdett velem üvölteni. Nem képzeled, hogy a patriarchális csökevényeidet a nyakamba sózhatod! Ó, istenem, úgy rágyújtanék! Rohadtul jól jönne egy cigi, de nem bűzölöghetek, amikor Sara szüleivel találkozom. Rendben, cseszd meg. A fürdőszobában fogunk bagózni, és kinyitjuk a zuhanyt. A zuhany gőzt fejleszt. A gőz kisimítja a gyűrődéseket, nem igaz? − Egyébként – folytatta, miközben követtem a fürdőszobába –, ha bent akarsz bagózni nappal, csak nyisd meg a zuhanyt. A füst a gőzzel együtt kimegy a szellőzőn. Bár nem volt semmilyen tudományos alapja, működni látszott. A gyenge víznyomás és az alacsonyra szerelt zuhanyfej ugyan lehetetlenné tette a zuhanyozást, viszont a füst eltüntetéséhez kitűnően megfelelt. Sajnos vasalónak nem vált be. Az Ezredes még egyszer megpróbálta kivasalni az inget („most tényleg erősen rányomom, és meglátjuk, működike”), végül gyűrötten vette föl. Kis, rózsaszín flamingókkal díszített, kék nyakkendőt kötött az inghez. − A szemét apám egyetlen dologra azért megtanított – mondta az Ezredes, miközben ügyesen kötötte meg a nyakkendő tökéletes csomóját –, mégpedig arra, hogyan kössem meg a nyakkendőmet. Nagyon különös, mert elképzelni se bírom, hogy valaha is nyakkendőt hordott. Ekkor Sara kopogtatott az ajtón. Egyszer vagy kétszer már láttam, de az Ezredes soha nem mutatott be neki, és aznap este sem nyílt rá lehetőség. − Ó, istenem! Nem tudtad legalább kivasalni az ingedet? – kérdezte a lány, bár az Ezredes a vasalódeszka előtt állt. – A szüleimmel fogunk találkozni. Sara rettentő csinosan festett kék nyári ruhájában. Hosszú, szőke haját felcsavarta, és két hajtincset hagyott lehullni az arca két oldalán. Filmsztárnak tűnt, mégpedig a dögös fajtából. − Nézd, minden tőlem telhetőt megtettem. Nem mindenkinek van cselédje, aki vasal helyette. 34

− Chip, attól a szarságtól a válladon még kisebbnek látszol. − Istenem, nem tudunk úgy kilépni az ajtón, hogy ne veszekedjünk? − Csak mondtam. Az operába megyünk. A szüleimnek ez fontos. Most

már mindegy. Gyerünk. Azt hittem, már elmentek, és ostobaságnak tűnt tovább bujkálni a fürdőszobában, de Sara az ajtóban állt, egyik kezét csípőre téve, másikkal a kocsikulcsokat pörgetve, mintha azt mondaná: „mi lesz már”. − Ha szmokingban lennék, a szüleid akkor is utálnának! – kiáltotta az Ezredes. − Ez nem az én hibám! Te haragítod magadra őket! – Sara feltartotta a kocsikulcsokat. – Nézd, vagy most megyünk, vagy nem megyünk. − Cseszd meg. Nem megyek veled sehova! – vágta oda az Ezredes. − Szép. Kellemes estét! Sara bevágta az ajtót úgy, hogy Lev Tolsztoj méretes életrajza (utolsó szavai: „Az igazság... nagyon fontos... amit ők... ”) leesett a könyvespolcomról, és hangos puffanással landolt a kockás padlón, mintha az ajtócsapódás visszhangja volna. − Ahhhh! – kiáltott fel az Ezredes. − Szóval ő Sara. − Igen. − Csinosnak tűnik. Az Ezredes felnevetett, letérdelt a mini hűtőszekrény mellé, és kivett egy kanna tejet belőle. Kinyitotta, belekortyolt, köhögve hunyorított, és leült a díványra, a tejet a lába közé téve. − Megsavanyodott, vagy mi? − Ó, már korábban meg kellett volna mondanom. Ez nem tej. Öt rész tej és egy rész vodka. Én ambróziának nevezem. Az istenek itala. Alig lehet érezni a tejben a vodkát, úgyhogy a Sas nem tud elkapni, hacsak nem iszik egy kortyot. Az íze tényleg savanyú tejjel kevert tisztítószerhez hasonlít, de péntek este van, Pufi, és a barátnőm tök hülye. Kérsz egy kicsit? − Azt hiszem, kihagyom. A szüleim óvó tekintetétől kísért, újévi pár korty pezsgőtől eltekintve soha nem ittam alkoholt, és az „ambrózia” nem tűnt olyan italnak, amivel érdemes lett volna megtörni a jeget. Hallottam, hogy kint csöng a nyilvános telefon. Ha belegondolunk, hogy százkilencven kollégistára jutott öt nyilvános telefon, viszonylag ritkán csengett. Elvileg nem lett volna szabad 35

mobiltelefont tartanunk, de azért feltűnt, hogy a hétköznapi harcosok legtöbbjénél van. A „nem harcosok” közül többen, mint én is, rendszeresen felhívták a szüleiket, úgyhogy a szülők csak akkor telefonáltak, ha a gyerekek elfelejtették. − Felveszed? – kérdezte az Ezredes. Nem tetszett, hogy parancsolgat, de vitatkozni sem akartam. A rovaroktól nyüzsgő félhomályban odamentem a 44-es és a 45-ös szoba közötti falra szerelt telefonhoz. A készülék mindkét oldalára telefonszámok tucatjait és titokzatos feljegyzéseket írtak tollal vagy sorkijelölővel (205-5551584; Tommy a reptérre 4.20; 773-573-6521; JG – Kuff?). A fizetős telefonhívás nagy türelmet igényelt. Nagyjából a kilencedik csengetésre vettem föl. − Tudnád adni Chipet? – kérdezte Sara. Úgy tűnt, mobilról beszél. − Igen, tartsd. Megfordultam, de Chip már ott állt mögöttem, mintha tudta volna, hogy a lány hívja. Átadtam neki a kagylót, és visszaballagtam a szobába. Egy perccel később négy szó süvített be a vastag alabamai, csaknem éjszakai állott levegőn át. − Te is baszd meg! – ordította az Ezredes. Amikor visszajött, leült az ambrózia mellé. − Azt mondja, hogy én köptem be Pault és Maryát. Ezt állítják a harcosok. Hogy én köptem. Én. Ezért hugyoztak a cipőmbe. Ezért öltek meg majdnem téged is. Mert velem laksz, és szerintük spicli vagyok. Megpróbáltam rájönni, kicsoda Paul és Marya. Ismerősek voltak a nevek, de az elmúlt héten annyi nevet hallottam, és nem tudtam arcokat társítani a Paul és a Marya név mellé. Aztán eszembe jutott: soha nem láttam őket. Az előző év végén rúgták ki őket, mert „hármasbefutót” követtek el. − Mióta jártok? – kérdeztem. − Kilenc hónapja. Soha nem jöttünk ki egymással. Még rövid időre sem kedveltem. Mint az apám és az anyám: amikor az apám bedühödött, a szart is kiverte az anyámból. Aztán csupa kedvesség lett, mintha a mézesheteiket töltenék. De Sarával soha nem voltak mézesheteink. Istenem, hogy képes elhinni, hogy spicli vagyok? Tudom, tudom, akkor miért nem szakítunk? Kezét végigsimította a haján, aztán a feje tetején jól belemarkolt az üstökébe. 36

− Azt hiszem, azért maradtam vele, mert ő velem maradt. Ez pedig nem egyszerű dolog. Pocsék hapsi vagyok. Ő meg pocsék barátnő. Megérdemeljük egymást. − De... − Nem hiszem, hogy komolyan gondolják – mondta, miközben odament a könyvespolchoz, és leemelte az almanachot. Nagyot húzott az ambróziából. – Azok a rohadt hétvégi harcosok. Biztosan közülük köpte be valaki Pault és Maryát, aztán engem vádol, hogy eltüntesse a nyomokat. Egyébként jó, hogy ma éjszaka itthon maradtam. Pufival és az ambróziával. − Én mégis... – kezdtem, és azt akartam mondani, hogy nem értem, hogyan képes csókolózni azzal, aki azt hiszi róla, hogy spicli, mikor a spicliség a legrosszabb dolog a világon, de az Ezredes félbeszakított. − Szót se többet erről. Tudod, mi Sierra Leone fővárosa? − Nem. − Én sem – jelentette ki –, de majd kitalálom. Azzal beledugta az orrát az almanachba, és véget ért a beszélgetés.

37

száztíz nappal azelőtt KÖNNYEBB VOLT LÉPÉST TARTANOM az osztállyal, mint gondoltam. Az a képességem, hogy sok időt tudok zárt térben olvasással tölteni, jóval az átlagos Culver Creek-i diákok fölé helyezett. Az iskolaév harmadik hetére a diákok jó része bufriedoszerűen aranybarnára égett, mert kint fecsegtek a tűző napon a hálókörletnél a szünetekben. De én alig rózsaszínű voltam: tanultam. Az osztályban figyeltem, de szerdán, amikor dr. Hyde arról kezdett beszélni, hogy a buddhisták úgy hiszik, minden dolog összefügg egymással, tekintetem az ablakon túlra kalandozott. A ligetes, lankás domboldalt néztem a tó mögött. És Hyde osztályterméből minden mindennel összefüggni látszott: fák borították a dombot-közben sose hittem volna, hogy feltűnik az a bizonyos pamutfonal a csodálatosan szűk, narancssárga topon, amit Alaska viselt aznap –, és hirtelen nem láttam a fákat az erdőben. Minden olyan zavarosan összefonódott, hogy teljesen hiábavalónak tűnt egy bizonyos fán elmélkedni: csak a heggyel együtt nyert értelmet. És amikor a nevemet hallottam, rögtön tudtam, hogy baj lesz. − Mr. Halter! – recsegte az Öreg. – Itt koptatom a tüdőmet a maga fejlődése érdekében. És mégis akad valami odakint, ami úgy tűnik, sokkal inkább leköti az érdeklődését, mint én. Könyörgöm, árulja el, mi az! Éreztem, hogy elszorul a torkom, az egész osztály engem bámult – gondolom, hálát adtak magukban, hogy nincsenek a bőrömben. Dr. Hyde már háromszor vágta ki az osztályból azt, aki nem figyelt vagy levelezett az órán. − Szóval csak néztem kifelé a... hm... dombra, és arra gondoltam, hogy a... hm... fák és az erdő, mint ön korábban említette, szorosan... Az Öreg láthatóan nem tűrte a zagyva fecsegést, úgyhogy közbevágott. − Megkérem, hagyja el az osztályt, Mr. Halter. Nyugodtan kimehet, és felfedezheti a kapcsolatot a hmfák és a hmerdő között. És holnap, amennyiben képes lesz komolyan venni az órámat, visszavárom. Bénultan ültem nyitott jegyzetfüzetem felett. Keményen markoltam a tollam, állkapcsomat összeszorítottam. Mindig ezt teszem, ha nem akarom, hogy lássák, zavart vagy szomorú vagyok. Két padsorral mögöttem hallottam, hogy mozdul egy szék, és amikor hátranéztem, láttam, hogy Alaska föláll, és a hátizsákját a vállára lendíti. 38

− Sajnálom, de ez baromság. Nem dobhatja ki csak úgy egyszerűen az osztályból. Mindennap egy álló órán át nyomja a szöveget, és nekünk még az ablakon sincs jogunk kipillantani? Az Öreg úgy bámulta Alaskát, mint a bika a matadort, aztán kezét ráncos arcához emelte, és lassan megdörgölte fehér borostával borított ábrázatát. − Naponta ötven percig, heti öt napon keresztül az én szabályaimhoz alkalmazkodnak. Vagy kihullanak. Önök választanak. Most mindketten távozzanak! A jegyzetfüzetemet a hátizsákomba tettem, és megalázottan kioldalogtam. Amikor becsapódott mögöttem az ajtó, valaki megérintette a bal vállamat. Megfordultam, de senkit sem láttam. Amikor a másik irányba pillantottam, Alaska mosolygott rám, halántékán és a szeme körül nevetőráncok táncoltak. − Ősrégi trükk, de mindenki bedől neki – kuncogta. Mosolyogni próbáltam, de nem tudtam kiverni a fejemből Mr. Hyde-ot. Ez még a ragasztószalagos incidensnél is rosszabb volt, mert azt tudtam, hogy a világ Kevin Richmanjei nem szeretnek, de a tanárok mindig a Miles Halter Fan Club bejegyzett tagjai voltak. − Mondtam neked, hogy seggfej – jegyezte meg Alaska. − Szerintem meg zseni. Igaza van. Nem figyeltem. − Rendben, de nem kellett volna pattognia miatta. Mintha szükségét érezné, hogy bizonyítsa a hatalmát azzal, hogy megaláz téged. Egyébként a művészek az igazi zsenik: Yeats, Picasso, Garcia Marquez; ők zsenik. Mr. Hyde csak egy megkeseredett vénember. Bejelentette, hogy elmegyünk négylevelű lóherét keresni óra végéig, aztán meg az Ezredessel és Takumival bagózunk egyet. − Mindketten óriási seggfejek, mert nem vonultak ki utánunk az osztályból. Miközben Alaska Young törökülésben ült egy kis zöld lóherefolt közepén, és előrehajolt, hogy négylevelű lóherét keressen, halvány bőre jócskán kivillant a dekoltázsnál. Egyszerű humánfiziológiai tény, hogy nem bírtam csatlakozni hozzá a lóherevadászatban. Már abból is elég bajom származott, hogy az előbb oda néztem, ahova nem kellett volna, de mégis... A lóherefolt körülbelül kétperces átvizsgálása után Alaska hosszú, piszkos ujjaival fogott egy háromlevelű példányt és egy kisebb negyediket, összefogta, hogy egynek látszódjék, aztán felpillantott rám, alig hagyva időt, hogy elkapjam a tekintetemet.

39

− Annak ellenére, hogy láthatóan nem teljesíted a lóherekeresés rád eső részét, perverzkém – mondta határozottan azért én neked adom ezt a lóherét. Bár megjegyzem, a szerencse a bénáknak való. Az apró levélkét hüvelyk– és mutatóujja körme közé csípte, és letépte. − így – suttogta a lóherének, aztán a földre ejtette. – Most már nem vagy eredendően balfék. − Hát kösz – motyogtam. Megszólalt a csengő. Takumi és az Ezredes tódult ki elsőként az ajtón. Alaska csodálkozva meredt rájuk. − Mi van? – kérdezte az Ezredes. A lány csak vágott egy grimaszt, égnek fordította a szemét, és elindult. Csöndben követtük a hálókörzeten keresztül, át a futballpályán. Behatoltunk a fák közé, a tó körül vezető, alig észrevehető ösvényt követve, míg végül egy földúthoz értünk. Az Ezredes odalépett Alaskához, és vitatkozni kezdtek valamin, de elég halkan, úgyhogy csak a köztük lévő feszültséget érzékelhettem. Végül Takumihoz fordultam, és megkérdeztem, merre tartunk. − Ez az út az istállóhoz vezet, úgyhogy feltehetőleg oda. De lehet, hogy a bagózós helyre. Majd kiderül. A fák innen nézve egészen másképp mutattak, mint dr. Hyde osztályából. A talajt vastagon borították a lehullott ágak, a bomló fenyőtű és a szúrós, zöld bokrok; az út magas és karcsú fenyőfák között vezetett, a szúrós fenyőtűk csipkeszerű árnyékkal védtek a perzselő naptól. Az alacsonyabb tölgyeket és juharokat nem lehetett dr. Hyde osztályából látni, mert eltörpültek a fenséges fenyők árnyékában, előre jelezvén a hőmérsékleti szempontból még távolinak tetsző őszt: zöld leveleik kókadni kezdtek. A Culver patak felett ívelő ócska fahídhoz értünk – vastag deszka feküdt a betonalapokon –, a kanyargó erecske időről időre előbukkant a campus külső területein. A híd túloldalán kis ösvény vezetett egy lejtőn. Talán nem is ösvény, csak pár lábnyom. Ahogy egyenként leereszkedtünk rajta – először Alaska, aztán az Ezredes, végül Takumi –, valamennyien feltartottuk a vastag juharfa ágát, átadtuk egymásnak, míg aztán én utolsóként a sorban elengedtem, hogy visszacsapódjon a helyére. És ott, a híd alatt valóságos kis oázis várt ránk. Az egy méter széles és három méter hosszú betontömbre az osztályteremből lopott régi, kék műanyag székeket helyeztek. A patak és a híd árnyéka hűvösen tartotta, úgyhogy hetek óta először nem éreztem úgy, hogy mindjárt felforrok.

40

Az Ezredes cigarettát osztott. Takumit kihagyta, mi, többiek rágyújtottunk. − Csak annyit mondtam, hogy nincs joga lekezelni minket – közölte Alaska határozottan, tovább folytatva az Ezredessel megkezdett beszélgetést. – Pufi kibámult az ablakon, én meg erőteljesen a védelmére keltem, de akkor is borzalmas tanár, sosem győztök meg az ellenkezőjéről. − Rendben – jelentette ki az Ezredes. – Csak ne csinálj több jelenetet. Majdnem megölted szegény csókát. − Komolyan, soha nem győzhetsz, ha betartasz Hyde-nak – vetette közbe Takumi. – Elevenen felfal, kiürít, aztán még rá is pisái a produktumra. Egyébként nekünk is ezt kellene tennünk azzal, aki beköpte Maryát. Hallott valaki valamit? − Biztosan az egyik hétköznapi harcos volt – jegyezte meg Alaska. − De nekik az a meggyőződésük, hogy az Ezredes tette. Végül is ki tudja. Talán a Sas csak egyszerűen beletenyerelt a lecsóba. A csaj tök hülye volt, elkapták, kicsapták, ennyi. Ez történik, ha az ember hülye és elkapják. Alaska O betűt formált az ajkával, mint az aranyhal evés közben; megpróbált füstkarikát fújni, sikertelenül. − Hűha – sóhajtotta Takumi ha valaha kirúgnak, ne hagyjátok elfelejteni, hogy csak magamra számítsak, mert rád úgysem lehet. − Ne légy nevetséges! – vetette oda a lány. Nem volt dühös, inkább elutasító. – Nem értem, miért akarsz olyan megszállottan kideríteni mindent, ami itt történik. Mintha nekünk kellene minden titkot megfejtenünk. Istenem, hát vége. Takumi, nem kéne mások problémáin lovagolnod. Inkább szerezz magadnak sajátot. Takumi már majdnem újból rákezdte, de Alaska felemelte a kezét, mintha el akarná ütni a beszélgetést. Én nem szóltam semmit – egyfelől nem ismertem Maryát, másrészt meg, ha társaságban vagyok, leginkább csöndben figyelek. − Egyébként – fordult hozzám Alaska –, egyszerűen borzalmasan bánt veled. Majdnem elbőgtem magam. Meg akartalak csókolni, hogy jobban érezd magad. − Milyen kár, hogy nem tetted – vágtam rá fapofával, mire a többiek felnevettek. − Elragadó vagy – felelte, én meg magamon éreztem átható pillantása erejét, és zavartan lesütöttem a tekintetemet. – Kár, hogy szeretem a barátomat. 41

A patakparti fa kanyargó gyökerét bámultam, és igyekeztem olyan képet vágni, mint akire épp az imént mondták, hogy elragadó. Takumi is alig hitt a fülének, odalépett hozzám, felborzolta a hajamat, és rappelni kezdett Alaskának. − Pufi elragadó / de te nem vagy rá hajlandó / mert Jake belevaló / de oly... a francba! A francba! Majdnem összejött a három rím az elragadóra. A végén csak az eltanyaló jutott eszembe, de annak meg semmi értelme sincs. Alaska felkacagott. − Már nem is vagyok rád dühös. A rappelés olyan szexi. Pufi, tudtad, hogy Alabama legbetegebb MC-jének társaságában időzöl? – Bevallom, nem. − Add meg a ritmust Eszes Ezredes – mondta Takumi. Tetszett neki az ötlet, hogy egy olyan alacsony, fura fickónak, mint az Ezredes, rappes neve legyen. Az Ezredes a szája elé emelte a kezét, és fura, dobra hasonlító hangokat hallatott. Puh-csi. Puh-puhpuh-csi. Takumi nevetett. − Itt lenn a pataknál / ha lenne egy nyalókám / nem sokat tökölnék / azonnal benyalnám./ A verselés klasszikus / régi, mint Tacitus / az Ezredes ritmusa / hervadt, mint a gusztusa / azt mondják, jól nyomom / nem baj, ha monoton / nincs itt gáz, haverom. – Szünetet tartott, mély levegőt vett, és befejezte: – Mint Emily Dickinson / a fél rímet nyomom / de itt a vers vége / a formámat hozom. Én nem tudtam megkülönböztetni a félrímet a rendestől, de azért frankón el voltam ragadtatva. Megtapsoltuk Takumit. Alaska elszívta a cigarettáját, és belehajította a patakba. − Miért szívod el olyan gyorsan? – kérdeztem. Rám nézett és szélesen elmosolyodott. Az ilyen széles mosoly murisán nézett volna ki keskeny arcán, ha nem társult volna hozzá kifogástalanul elegáns, zöld szempár. A karácsonyi ajándékát megpillantó kisgyerek elragadtatása ragyogott a mosolyában. − A legtöbb ember azért bagózik, mert élvezi. Én azért, hogy meghaljak.

százkilenc nappal azelőtt 42

MÁSNAP AZ ÉTTEREMBEN húspástétomot adtak vacsorára, ama ritka ételek egyikét, amelyeket nem sütöttek meg, és talán ennek köszönhető, hogy a pástétom Maureen legnagyobb kudarca volt – ragadós, zsírtól csöpögő massza, ami nem sokban emlékeztetett a pástétomra, és a legtávolabbról sem volt húsíze. Bár addig még nem ültem benne, de Alaskának volt egy kocsija, és felajánlotta az Ezredesnek és nekem, hogy elvisz bennünket a McDonald’sba. Azonban az Ezredesnek elfogyott a pénze, és én sem voltam valami vastagon eleresztve, mert a folytonos bagózás megrendítette anyagi helyzetemet. Úgyhogy az Ezredes és én felmelegítettük a kétnapos bufriedókat – a sült krumplitól eltérőn a mikróban melegített bufriedo semmit sem vesztett az ízéből és csodálatosan ropogós állagából. Ezek után az Ezredes ragaszkodott hozzá, hogy nézzük meg a Creek első kosárlabdameccsét a szezonban. − Kosárlabda ősszel? – meredtem kérdőn az Ezredesre. – Nem vagyok túlzottan jártas a sportban, de nem most játsszák a focit? − Az iskolák a mi ligánkban túl kicsik, hogy focicsapatuk legyen, úgyhogy mi ősszel kosarazunk. Egyébként a Culver Creek focicsapata remekül festene. Te partjelzőként kezdhetnél a csontos seggeddel. Amúgy itt szuperek a kosármeccsek. Rühelltem a sportot. Gyűlöltem minden fajtáját, gyűlöltem, akik játszották, akik nézték, és gyűlöltem azokat, akik nem gyűlölték azokat az embereket, akik nézték vagy művelték. Harmadikban, az utolsó évben, amikor az ember T-ballt játszhat, az anyám ragaszkodott hozzá, hogy barátokat szerezzek, ezért beterrorizált az Orlandói Kalózok csapatába. Szereztem barátokat – egy csomó óvodást, ami nem igazán emelte a társadalmi helyzetemet a kortársaim között. Elsősorban, mert a többi játékos fölé tornyosultam, és ezért majdnem a legjobb csapat lettünk abban tíz évben. Annak a kölyöknek, aki megvert, Clay Wurtzelnek, csak egy karja volt. Én szokatlanul magas, kétkarú harmadikos voltam, és az óvodás Clay Wurtzel ütött ki. És nem afféle sajnálatra méltó, félkarú szerencsétlen volt. Clay Wurtzel olyanokat tudott ütni, hogy én csak pislogtam. Többek között azért is tetszett a Culver Creek, mert az apám megnyugtatott, hogy nem kell tornaórákra járni. − Kizárólag ilyenkor teszem félre a hétköznapi harcosok és countryclubos marhaságaik iránt érzett szenvedélyes gyűlöletemet – mondta az Ezredes. – Ráadásul egyedül csak a jó öreg békebeli kosárlabda kedvéért 43

csavarják föl a légkondit a tornateremben. Nem hagyhatod ki az évad első meccsét. Miközben a tornaterem repülőgéphangárja felé mendegéltünk – aminek eredetileg a közelébe sem szándékoztam menni az Ezredes elmagyarázta a legfontosabb tudnivalókat a kosárlabdacsapatunkról. Nem voltak valami jók. A csapat „sztárja” az Ezredes szerint egy Hank Walsten nevű végzős, annak ellenére, hogy százhetven centi magas, és bedobót játszik. Hanket elsősorban arról ismerték a campusban, hogy mindig akadt nála fű, mint megtudtam, és az Ezredes elmondása szerint a négy év során minden egyes meccs alatt be volt tépve. − Úgy imádja a füvet, mint Alaska a szexet– értesített az Ezredes. – Egyszer egy légpisztoly csövéből, egy érett körtéből és Anna Kurnyikova nyolcszor tízes, fényes fotópapírra nyomott fényképéből csinált vízipipát. Mi tagadás, nem ő a korona legszebb gyémántja, de azért le a kalappal a fű iránt táplált kitartó szenvedélye előtt. Hank után az Ezredes tovább sorolta a csapat tagjait lefelé, míg csak Wilson Carbodhoz, a csaknem száznyolcvan centi magas kezdő centerhez nem ért. − Olyan pocsékok vagyunk, hogy még kabalánk sincs. Én csak Culver Creek Nulláknak hívom őket. − Szóval csak szívnak? – kérdeztem. Nem egészen értettem, miért éri meg végignézni, hogy a pocsék csapatunkat megruházzák, bár a légkondi nem tűnt papsajtnak. − Persze hogy szívnak – válaszolta az Ezredes. – De a siketek és vakok iskolájából mindig kiverjük a szart. A Vakok és Siketek Alabamai Iskolájának érthető' módon nem állt homlokterében a kosárlabda, úgyhogy általában egy győzelemmel szoktuk zárni a szezont. Amikor megérkeztünk, a tornaterembe csaknem az összes Culver Creek-i diák bezsúfolódott – észrevettem például, hogy három darkos csaj éppen a szemhéját húzza ki a lelátó utolsó sorában. Otthon sosem jártam még kosármeccsen, de nem hiszem, hogy mindenki ott lett volna a suliból. Még így is meglepődtem, amikor Kevin Richman telepedett pont elém a lelátóra, míg az ellenfél pomponlányai – iskolájuk színe a szerencsétlen mocsárbarna és pisisárga kombinációja volt – megpróbálták bedurrantani a tömeg 44

elenyésző részét képező ellenfél szurkolóit. Kevin megfordult, és az Ezredesre meredt. A többi hétköznapi harcoshoz hasonlóan Kevin is pipec módjára öltözött, mintha a jövőbeli golfőrült jogászok társaságába tartozna. A haja szőke pamacsra hasonlított, a szélén rövid, a tetején tüskés, és mindig annyi zselét kent rá, hogy folyton vizesnek tűnt. Nem utáltam annyira, mint az Ezredes elvből, mert az elvi gyűlölség kilométerekkel erőteljesebb, mint a „haver, bárcsak ne dobtál volna múmiává tekerve a tóba” típusú gyűlölet. Mindenesetre igyekeztem megfélemlítően nézni, míg ő az Ezredest bámulta, de nehéz volt elfelejteni, hogy látta a sovány fenekemet pár hete a boxeralsóm alatt. − Te köpted be Pault és Maryát. Visszaadtuk. Fegyverszünet? – kérdezte Kevin. − Nem én köptem be őket. Pufi sem fújta be őket, te csak a magad gyönyörűségére szívattad. Fegyverszünet? Nos, végezzünk egy gyors közvélemény-kutatást. A szurkoló leánykák leültek, a pomponokat a mellükhöz szorították, mintha imádkoznának. − Hé, Pufi! – szólt oda az Ezredes. – Mit szólsz egy jó kis fegyverszünethez? − Eszembe jut, amikor a németek követelték, hogy az Egyesült Államok adja meg magát 1944 decemberében, Belgiumban az utolsó offenzívájuk során – mondtam. – Azt hiszem, az a válaszom erre az ajánlatra, amit McAuliffe tábornok is mondott: baromság. − Miért próbáltad megölni ezt a srácot, Kevin? Mint látod, zseniális, Háromság a fegyverszünet. − Ugyan már, gyökér. Tudom, hogy te köpted be őket, nekünk meg védeni kell az embereinket, de most már kvittek vagyunk. Fejezzük be. Nagyon őszintének látszott, talán, mert ismerte az Ezredes hírneves balhéit. − Kössünk üzletet. Kiválasztasz egy halott amerikai elnököt. Ha Pufi nem tudja, mik voltak az utolsó szavai, akkor fegyverszünet. Ha tudja, akkor az egész életedet azzal töltheted, hogy azon lamentálsz, mi az ördögnek vizeltél a cipőmbe. − Ez baromság. − Rendben, nincs fegyverszünet! – vágott vissza az Ezredes. 45

− Hát jó. Millard Fillmore – vetette oda Kevin várakozón. Az Ezredes idegesen felém pillantott, tekintete azt kérdezte: volt egyáltalán ilyen nevű elnök? Én csak mosolyogtam. − Amikor Fillmore haldoklott, rohadt éhes volt. Az orvosa megpróbálta éheztetéssel levinni a lázát vagy valami. Fillmore folyton ennivalót követelt, míg végül az orvos adott neki egy kis teáskanál levest. Ekkor Fillmore gúnyosan megjegyezte: „A táplálék kielégítő”, aztán meghalt. Nincs fegyverszünet. Kevin égnek fordította tekintetét, vágott egy pofát, majd eloldalgott, nekem meg az jutott eszembe, akármit mondhattam volna Millard Fillmore utolsó szavai gyanánt, Kevin bevette volna, ha ugyanezen a hangon adtam volna elő. Az Ezredes önbizalma átragadt rám is. − Na, ezt végre tökösen csináltad! – nevetett az Ezredes. – Igaz, hogy könnyű célpontot kaptál. De akkor is. Ügyes vagy.

Sajnos a Culver Creek-i Nullák nem a siketek és vakok iskolájával játszottak. Valami keresztény iskola jött Birmingham belvárosából, a csapatot dús szakállt viselő, hatalmas, óriási majomemberek alkották, és semmi hajlandóságot sem mutattak, hogy odanyújtsák a másik orcájukat is. Az első negyed végén 20:4 volt az állás. Aztán kezdődött a móka. Az Ezredes vezette a szurkolótábort. − Kenyér! – ordította. − Zsömle! – válaszolt a tömeg. − Bázis! − Sav! Aztán mindenki együtt: – A mi IQ-nk ma-ga-sabb! − Hipp hipp hipp hurrá! – rikoltotta az Ezredes. − Mi leszünk rajtatok úr-ráá! Az ellenfél szurkolói megpróbáltak válaszolni: − Ég a, ég a, ég a tető! Közülünk egy annyi, mint tőletek kettő! De mi mindig jobbak voltunk. − Kapok! − Szerzek! − Adok! 46

− Veszek! − Nagyok vagytok,

mint a kosok, de mi vagyunk az okosok! Amikor a vendégek büntetőt dobnak, a hazai szurkolók az ország minden pályáján zajt csapnak, kiabálnak és dübörögnek a lábukkal. Ez nem működik, mert a játékosok megtanulják kiszűrni a fehér zajokat. Culver Creekben nekünk sokkal jobb stratégiánk volt. Először mindenki kiabált és rikoltozott, mint a rendes meccsen. De aztán mindenki azt suttogta: shh! És abszolút csönd lett. Aztán abban a pillanatban, amikor gyűlölt ellenfelünk dobáshoz készülődött, az Ezredes felállt és bekiabált valamit. Például: – Az ég szerelmére, borotváld le a hátadról a szőrt! – Vagy: – Üdvözülni akarok! Közbenjárnál értem a dobás után? A harmadik negyed vége felé a keresztény iskola edzője időt kért, és panaszt tett a bírónál az Ezredesre, miközben dühödten mutogatott felé. 56:13 volt az állás. Az Ezredes fölpattant. − Micsoda? Mi a baj velem? Az edző visszaordított. − Zavarod a játékosaimat! − Ez a lényeg, Sherlock! – üvöltötte vissza az Ezredes. A bíró odajött, és kirúgta a teremből. Én is kimentem utána. − Harminchét meccsről rúgtak ki eddig – mondta. − A francba! − Igen. Egyszer vagy kétszer tényleg bepörögtem. Egyszer tizenegy másodperccel a meccs befejezése előtt berohantam a pályára, és elloptam a labdát a másik csapattól, ami persze nem volt szép. De tudod, ügyelnem' kell a hírnevemre. Az Ezredes előttem szaladt, örült, hogy kirúgták, én meg a nyomában ügettem. Olyasvalaki szerettem volna lenni, akinek hírneve van, amire ügyelnie kell, aki megrepeszti a földet, olyan rámenős. Ám egyelőre csak ismertem ilyen embereket, de azért nekik is szükségük volt rám, mint ahogy az üstökösnek is szüksége van a farkára.

száznyolc nappal azelőtt 47

MÁSNAP DR. HYDE MEGKÉRT, hogy maradjak ott óra után. Amikor ott álltam előtte, akkor döbbentem rá, milyen púpos a háta; hirtelen szomorúnak és öregnek látszott. − Maga szereti ezt az órát, igaz? – kérdezte. − Igen, uram. − Egy egész élet áll rendelkezésére, hogy a buddhista felfogás összefüggésein töprengjen. Úgy ejtette ki a szavakat, mintha előzőleg leírta volna, hogy betanulja, és most visszamondaná őket. − De amíg kibámult az ablakon, elszalasztotta a buddhizmus egy másik, hasonlóan érdekes aspektusának felfedezését, konkrétan a hétköznapi élet minden rezdülésében való jelenlétet, a tényleges jelenlétet. Legyen jelen ezen az órán. És ha vége van, akkor legyen jelen odakint – mondta, és a tó felé intett a fejével. − Igen, uram.

százegy nappal azelőtt OKTÓBER ELSŐ REGGELÉN már tudtam, hogy valami nem stimmel, amikor felébredtem, hogy lecsapjam a vekkert. Az ágy is gyanúsan kellemetlennek tetszett. Én sem éreztem magam jól. Eltartott egy kis ideig, míg zavaros fejjel ráébredtem: fázom. Az ágyam fölé csíptetett kis ventilátor hirtelen fölöslegessé vált. − Hideg van! – kiáltottam. − Te jó ég, hány óra? – hallatszott fölöttem. − Nyolc óra négy. Az Ezredesnek nem volt vekkere, de majdnem mindig felébredt azelőtt, hogy az enyém megszólalt, és megrohamozta a fürdőszobát. Most azonban rövid lábát átlendítette az ágya oldalán, leugrott, és a szekrényéhez csörtetett. – Azt hiszem, elbaltáztam a zuhanyozást – mondta, miközben magára rángatta a CULVER CREEK KOSÁRLABDA feliratú pólót és a rövidnadrágját. – Nos, mindig van egy újabb nap. És nincs is hideg. Körülbelül huszonhét fok körül lehet. 48

Szerencsére teljesen felöltözve aludtam, úgyhogy csak a cipőmet kellett felvennem, és máris ügettünk az Ezredessel az osztályterembe. Még olyan húsz másodperc maradt, amikor beslisszoltam a helyemre. Félidőben, amikor Madame O’Malley hátrafordult, hogy valamit írjon franciául a táblára, Alaska egy levélkét adott át nekem. Szép kis hétalvó!McDonald’snál tanulunk és ebédelünk? Az első jelentős dolgozatig már csak két nap volt hátra, úgyhogy Alaska fogott hat kölyköt, nem törődött vele, hogy ki hétvégi harcos, ki nem, és bezsúfolta őket a kis kék kétajtós kocsijába. Véletlen szerencseként egy Lara nevű, dögös másodikos landolt az ölemben. Lara Oroszországban született, vagy valahol arrafelé, és akcentussal beszélt. Mivel csak négy réteg választott el bennünket egymástól, megragadtam az alkalmat, és bemutatkoztam. − Tudom, ki vagy – mosolygott. – Alaska baráátja Flóóridáából. − Ja. Készülj egy csomó hülye kérdésre, mert különben megszívom a dolit – közöltem. Éppen válaszolni készült, amikor Alaska kilőtt a parkolóból, ő meg rám dőlt. − Srácok, bemutatom a Kék Citrust. Azért hívom így, mert olyan pocsék, mint a citrom – végezte el a bemutatást Alaska. – Kék Citrus, ők a srácok. Ha megtaláljátok, kapcsoljátok be a biztonsági öveket. Pufi, te lehetsz Lara biztonsági öve, ha nem bánod. A kocsi sebességbeli hiányosságait pótolandó, Alaska le sem vette a lábát a gázpedálról. Nem törődött a következményekkel. Még mielőtt kiértünk volna az iskola területéről, Lara tehetetlenül dülöngélt, ahányszor Alaska élesen vette be a kanyart, úgyhogy megfogadtam Alaska tanácsát, és átöleltem Lara derekát. − Kösz – súgta alig hallhatón. A McDonald’sig tartó gyors és vakmerő, öt kilométeres út után hét nagy adag sült krumplit rendeltünk egyben, aztán kimentünk és leültünk a zöldben. A sült krumplis tálcák köré telepedtünk, és Alaska tanítani kezdett. Mint minden tanár, ő sem tűrt ellentmondást. Egy órán keresztül dohányzott, evett és beszélt megállás nélkül. Én a jegyzetfüzetembe körmölgettem, miközben a tangensek és cosinusok zavaros vize tisztulni kezdett. De nem mindenki számára. Amikor Alaska valami nyilvánvaló dolgot hozott elő az elsőfokú egyenletekkel kapcsolatban, a narkós-kosaras Hank Walsten közbevágott: 49

− Várj, várj! Nem értem. − Ez csak azért van, mert nyolc működő agysejted van. − A kutatások kimutatták, hogy a marihuána jobbat tesz

az egészségnek, mint a cigaretta – jelentette ki Hank. Alaska lenyelt egy marék sült krumplit, mélyet slukkolt a cigijéből, és a füstöt Hank felé fújta. − Lehet, hogy fiatalon halok meg, de, legalább nem hülyén. És most vissza a tangenshez.

száz nappal azelőtt − TÚLSÁGOSAN MAGÁTÓL ÉRTETŐDŐ A KÉRDÉS, de miért éppen Alaska? – érdeklődtem. Miután megkaptam a dolgozatomat, túláradó csodálat öntött el Alaska Iránt, mivel az ő korrepetálásának köszönhetően egész szuper lett a dolgozatom. A tévészobában ültünk, az MTV-t néztük az egyik sivár, ködös szombaton. A Culver Creek-i diákok előző nemzedékei által itthagyott díványokkal bútorozott tévészoba levegője a por és a penész miatt dohszagot árasztott, ezért csaknem éveken át üresen állt. Alaska kortyolt egyet a Mountain Dew-ból, és megfogta a kezemet. − Mindig véletlenül kerül elő a téma. Jól van, szóval anyám olyan hippiféle volt, amikor kicsi voltam. Tudod, hatalmas, maga kötötte pulóvereket hordott, egy csomót füvezett satöbbi. Apám tőről metszett republikánus, úgyhogy amikor megszülettem, anyám azt akarta, hogy Harmony Springs Youngnak nevezzenek, de az apám a Mary Frances Young mellett kardoskodott. Miközben beszélt, a feje előre-hátra ingott az MTV zenéjének ütemére, bár a dal valami mű popballada volt, amit egyébként utált. − Szóval, ahelyett hogy Harmonynak vagy Marynek neveztek volna, úgy egyeztek meg, hogy én dönthetek. Amikor kicsi voltam, Marynek neveztek. Vagyis ők édesnek vagy valami ilyesminek hívtak, de az anyakönyvben meg mindenhol Mary Youngként szerepeltem. A hetedik születésnapomra azt kaptam ajándékba, hogy kiválaszthattam a nevemet. Szuper, nem? Úgyhogy egész nap apám atlaszát bújtam, hogy tényleg penge nevet találjak

50

magamnak. Az első választásom Csádra esett, tudod, az afrikai országra. De apám azt mondta, hogy az fiúnév, úgyhogy aztán Alaska lettem. Azt kívántam, bárcsak az én szüleim is megengedték volna, hogy kiválasszam a nevemet. De ők ehelyett azt a nevet adták nekem, amit minden elsőszülött fiú Halter kapott az idők kezdete óta. − De miért éppen Alaska? – kérdeztem. Félig mosolyogva válaszolt: – Hát, később kitaláltam, mit jelent. Aleut szó, Alyeska. Azt jelenti: „amit a tenger mardos”. Nagyon megtetszett. De akkor csak azt láttam, hogy Alaszka ott van fönt. Olyan nagy, amilyen én is akartam lenni. Ráadásul rohadt messze van az alabamai Vine Stationtól, mint ahogy én is messze akartam lenni onnan. Felnevettem. − És most már szép nagyra nőttél, és jó messze is vagy otthonról – mondtam mosolyogva. – Gratulálok. Mélyet lélegzett, és elengedte a (sajnálatosan izzadt) kezemet. − Nem is olyan könnyű kiszabadulni – mondta komolyan. Úgy nézett a szemembe, mintha én tudnám a kiutat, csak nem akarnám elmondani neki. Aztán hirtelen témát váltott: – Tudod, mit szeretnék csinálni az iskola után? Fogyatékos gyerekeket tanítani. Jó tanár vagyok, nem igaz? A francba, ha titeket fel tudtalak készíteni a dolgozatra, bárkit képes leszek tanítani. Talán autista gyerekeket is. Halkan, elgondolkodva beszélt, mintha valami titokba avatna be, én pedig felé hajoltam. Hirtelen elborított az érzés, hogy meg kell csókolnom. Most rögtön, itt, a cigarettával kiégetett, évtizedes port lélegző, narancssárga díványon kell csókolóznunk. Egyre közelebb hajoltam hozzá, míg el kellett fordítanom a fejemet, nehogy sísánchoz hasonlatos orrába ütközzem, és megérintsem puha ajkait. Érintenem kellett volna. De ő hirtelen kibújt alólam. − Nem – közölte, és először nem is tudtam, hogy csókra vágyó agyamban olvasott, vagy magának válaszolt hangosan. Elfordult tőlem, aztán halkan, talán csak magának, azt mondta: – Istenem, nem akarok olyan ember lenni, aki csak üldögél, és arról nyavalyog, hogy mi akar lenni. Én egyszerűen csinálni akarom. A jövő elképzelése is egyfajta nosztalgia. − Micsoda? – kérdeztem. − Egész életedet labirintusba zárva töltőd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, 51

de soha nem valósítod meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből Azt hiszem, ennek volt értelme. Azt képzeltem, hogy az élet a Creekben kicsit izgalmasabb, mint amilyen – a valóságban több volt a házi feladat, mint a kaland de ha nem képzeltem volna el, sosem jöttem volna a Creekbe. Visszafordult a tévé felé, éppen egy kocsi reklámját adták, és bedobta, hogy a Kék Citrusnak is saját reklámra lenne szüksége. A reklámszínészek mélyen búgó, szenvedélyes hangját utánozta. − Kicsi, lassú, pocsék, de gurul. Néha. Kék Citrus: keresse helyi használtautó-kereskedőjénél. De én róla, Vine Stationről és a jövőről akartam beszélni. − Néha nem értelek – mondtam. Nem nézett rám. Csak mosolygott a tévékészülékre. − Sose fogsz megérteni. Ez a dolog lényege.

kilencvenkilenc nappal azelőtt A KÖVETKEZŐ NAP nagy részét ágyban töltöttem, Ethan Frome borzasztóan érdektelen, kiagyalt világába merülve. Ezalatt az Ezredes az íróasztalánál ült, a differenciálegyenletek vagy valami hasonló titkait boncolgatta. Bár megpróbáltuk ésszerűsíteni a zuhanygőzös bagószüneteket, sötétedés előtt elfogyott a cigink, s ez szükségessé tette, hogy felkeressük Alaska szobáját. A lány a padlón feküdt, egy könyvet tartott a feje fölé. − Menjünk bagózni – javasolta az Ezredes. − Elfogyott a cigitek, igaz? – kérdezte anélkül, hogy felpillantott volna. − Hát, igen. − Van öt dolcsid? – kérdezte. − Nincs. − Pufi? − Igen, nekem van. Kihalásztam az ötöst a zsebemből, és Alaska átadott egy húszas doboz Marlboro Lightot. Tudtam, hogy legfeljebb ötöt szívok el belőle, de amióta én finanszírozom az Ezredes dohányzását is, nem igazán vághatja a fejemhez, 52

hogy én is csak afféle gazdag krapek vagyok, hétköznapi harcos, aki történetesen nem Birminghamben lakik. Fogtuk Takumit, lementünk a tóhoz, és nevetgélve elbújtunk a fák közé. Az Ezredes füstkarikákat fújt, Takumi színpadiasnak nevezte őket, míg Alaska az ujjaival követte a füstkarikákat, és úgy bökdöste őket, mint a buborékot kiszúrni készülő gyerek. Egy ág roppant a közelben. Lehet, hogy őz, de az Ezredes mindenesetre elrejtőzött. Egy hang szólalt meg közvetlenül mögöttünk. − Ne szaladjon, Chipper! Az Ezredes megdermedt, megfordult és szégyenkezve visszajött. A Sas lépett elő lassan, ajkát undorral összeszorította. Mint mindig, most is fehér inget, fekete nyakkendőt viselt. Mindegyikünk kapott egy „baljós pillantást”. − Úgy bűzlötök, mint egy észak-karolinai dohányföld tűzvész után – mondta. Csöndben álltunk. Iszonyúan éreztem magam, mintha most kaptak volna el egy bűntény helyszínén. Vajon felhívja a szüléimét? − Holnap ötkor találkozunk a bíróságon – jelentette be, aztán elpályázott. Alaska lehajolt, felvette eldobott cigarettáját, és folytatta a füstölést. A Sas megfordult, hatodik érzéke függelemsértő magatartást észlelt. Alaska eldobta a csikket, és rálépett. A Sas megcsóválta a fejét, és annak ellenére, hogy bizonyára őrült pipa volt, esküszöm, elmosolyodott. − Kedvel engem – mondta Alaska, miközben visszafelé mentünk a hálótermek felé. – Benneteket is kedvel. Csak az iskolát még jobban kedveli. Ez a dolog veleje. Azt hiszi, ha lebuktat minket, azzal az iskolának és nekünk is jót tesz. Ez az örök küzdelem, Pufi. A Jó és Rossz harca. − Rohadt filozofikus vagy ahhoz képest, hogy most buktál le – mondtam neki. − Néha csatát veszítesz. De mindig a gonosz nyeri meg a háborút.

kilencven nyolc nappal azelőtt A CULVER CREEKBEN a bíróság volt az egyik legsajátosabb testület. A tantestület minden szemeszterben kiválasztott tizenkét diákot, minden 53

osztályból hármat, akik részt vettek a bíróság munkájában. A bíróság szabott ki büntetést az olyan kihágások esetében, amelyek nem jártak kizárással, vagyis mindenben, a takarodó utáni kimaradástól a dohányzásig. Általában akkor ült össze a testület, amikor valakit dohányzáson vagy hét után a lányok szobájában való tartózkodáson értek. Szóval az ember elment a bíróságra, előadta az esetet, ők pedig megbüntették. A Sas volt a bíró, jogában állt megváltoztatni a bíróság ítéletét (mint az igazi amerikai törvényszéki gyakorlatban), de általában nem élt ezzel a lehetőséggel. Az utolsó órám után indultam a 4-es terem felé – negyven perccel korábban, hogy biztosan odaérjek. Leültem a folyosón, hátamat a falnak támasztottam, és a történelemkönyvet olvastam (egyfajta gyógyterápiaként, hogy őszinte legyek), míg végül felbukkant Alaska, és leült mellém. Az alsó ajkát rágta, és én megkérdeztem, hogy ideges-e. − Hát, igen. Figyelj, te csak ülj rendesen, és ne szólalj meg – mondta. − Neked nem kell aggódnod. De engem már hetedszer kaptak rajta dohányzáson. Egyszerűen csak nem akarok... mindegy. Nem akarom idegesíteni az apámat. − Anyád dohányzik, vagy nem? – kérdeztem. − Már nem – válaszolta Alaska. – Minden rendben. Neked nem eshet bajod. Egészen 4.50-ig nem is aggódtam, de az Ezredes és Takumi még mindig nem jelent meg. A bíróság tagjai egyenként beszállingóztak, de egy pillantást se vetettek ránk, amitől még pocsékabbul éreztem magam. 4.56-ra mind a tizenketten megérkeztek, ráadásul a Sas is befutott. 4.58-kor az Ezredes és Takumi végre fölbukkant a sarkon az osztály – termeknél. Ilyet még sosem láttam. Takumi keményített fehér inget és fekete mintás, piros nyakkendőt viselt; az Ezredes pedig a legombolt nyakú, gyűrött, rózsaszín ingében és a flamingós nyakkendőjében volt. Kimérten lépkedtek, fejüket felvetették, vállukat hátrafeszítették, mint valami mozihősök. Alaska felsóhajtott. − Az Ezredes bedobta a Napóleon-járást. − Minden rendben – vetette oda nekem az Ezredes. – Csak maradj csendben. Bementünk – ketten nyakkendőt viseltek, ketten vacak pólót–, és a Sas elnöki kalapácsával nagyot ütött a pulpitusra. A bíróság leült a négyszögletű 54

asztal mögé. A terem első részében, a táblánál négy szék állt. Leültünk, és az Ezredes elmondta, pontosan mi történt. − Alaska és én dohányoztunk a tónál. Általában kimegyünk az iskola területéről, de most elfelejtettük. Sajnáljuk. Nem fordul elő még egyszer. Nem tudtam, mi folyik itt. De tudtam, mi a dolgom: csöndben ülni és befogni a szám. Az egyik gyerek Takumira nézett, és megkérdezte: – Veled meg Halterrel mi van? − Mi csak velük voltunk – felelte nyugodtan Takumi. A gyerek a Sashoz fordult. Látta, hogy valamelyikük dohányzott? – kérdezte. Csak Alaskát láttam, de Chip elfutott, ami azt a benyomást keltette, hogy megijedt a várható felelősségre vonástól, mint ahogy Miles és l akumi szokásos dumája is erre utal – mondta a Sas, „baljós pillantást” vetve rám. Nem akartam bűnösnek látszani, de nem tudtam állni a tekintetét, úgyhogy lenéztem a kezemre. Az Ezredes összeszorította a fogát, mintha fájna neki a hazugság. − Ez az igazság, uram. A Sas megkérdezte, hogy akar-e még valamelyikünk valamit mondani, aztán megkérdezte, van-e valakinek kérdése, majd kiküldött bennünket. − Mi az ördög volt ez? – fordultam Takumihoz, amikor kiértünk. − Csak maradj nyugton, Pufi. Miért vallott Alaska, amikor már oly sokszor került bajba? És az Ezredes, aki szó szerint nem engedhette meg magának, hogy komoly balhéba keveredjen? Miért nem én? Még soha nem buktam le semmiért. Nekem volt a legkevesebb vesztenivalóm. Pár perc múlva a Sas kijött, és intett, hogy menjünk be. − Alaska és Chip – szólalt meg a bíróság egyik tagja –, tíz órát kell dolgoznotok: edényt mosogattok az étteremben, és a következő alkalommal hivatalosan hazatelefonálunk. Takumi és Miles, nem tilos nézni, hogy mások dohányoznak, de a bíróság emlékezni fog erre az esetre, ha újból megszegnétek a szabályokat. Rendben? − Rendben – mondta gyorsan Alaska, láthatóan megkönnyebbülve. Kifelé menet a Sas még elkapott egy fordulóra. − Ne pazarolja el a kiváltságait ebben az iskolában, fiatalember, mert megbánja. 55

Csak bólintottam.

nyolcvankilenc nappal azelőtt − TALÁLTUNK

NEKED BARÁTNŐT – közölte velem Alaska. Még mindig nem magyarázta el senki, mi történt egy héttel ezelőtt a bíróságon. Úgy tűnt, Alaskára nem tett komoly hatást, mert 1) a mi szobánkban volt sötétedés után zárt ajtó mögött, és 2) dohányzott, miközben a habszivacs díványon üldögélt. Az ajtónk alá egy törülközőt tömött, és kijelentette, hogy így biztonságos, de én aggódtam – a cigaretta és a „barátnő” miatt. − Nekem csupán annyi a dolgom, hogy meggyőzzelek téged, hogy szeresd, és meggyőzzem őt, hogy szeressen – mondta Alaska. − Monumentális feladat – vetette közbe az Ezredes. A felső ágyon hevert, és angolórára olvasott. A MobyDicket. − Hogy vagy képes egyszerre olvasni és beszélni? – kérdeztem. − Nos, általában nem tudok, de sem a könyv, sem a beszélgetés nem jelent különösebb intellektuális kihívást. − Nekem tetszett a könyv – jelentette ki Alaska. − Igen. – Az Ezredes elmosolyodott, és előrehajolt, hogy megnézze magának a lányt a felső ágyról. – Hát persze hogy tetszett. A nagy fehér bálna sok mindennek a metaforája lehet. A nagyratörő metaforák éltetnek. Alaska nem zavartatta magát. − Szóval, Pufi, hogy viszonyulsz a korábbi szovjet blokkhoz? − Huh. Foglaljak állást? A cigarettahamut a ceruzatartómba verte. Már csaknem tiltakoztam, de minek szívózzak? − Ismered azt a lányt a mi csoportunkból? – folytatta Alaska. – Halkan beszél, és eszt mond ez helyett. Beugrik? − Igen, Lara. Az ölemben ült a McDonald’s felé menet. − Helyes. Tudom. És ő is kedvel téged. Azt hitted, a dolgozatról beszél, pedig határozottan a forró szexről volt szó. Ezért van szükséged rám. − Jó nagy mellei vannak – mondta az Ezredes anélkül, hogy felpillantott volna a bálnából. 56

− Ne

tárgyiasítsd a női testet! – ordított rá Alaska. Az Ezredes felnézett. − Bocs. Hetyke mellei vannak. − Ez cseppet sem jobb. − De igen. A nagy ítélet a női testről. A hetyke csupán megfigyelés. Hetykék, komolyan. Istenemre. − Reménytelen eset vagy – mondta Alaska. – Szóval helyesnek talál, Pufi. − Remek. − Ez nem jelent semmit. Az a baj, hogy amikor vele beszélsz, katasztrofálisan nyögsz és hümmögsz. − Ne légy vele kegyetlen – vágott közbe az Ezredes, mintha csak az anyám lenne. – Te jó ég, már értem a bálna anatómiáját. Nem léphetnénk tovább, Hermán? − Szóval Jake Birminghamben lesz a hétvégén, és tripla randink lesz. Vagyis tripla és egy fél, mivel Takumi is ott lesz. Nagyon alacsony lesz a nyomás. Nem tudod elcseszni, mert egész idő alatt ott leszek. − Rendben. − Én kivel megyek? – kérdezte az Ezredes. − A barátnőddel. − Oké – felelte az Ezredes, aztán közönyösen kijelentette:-– De nem jövünk ki valami jól egymással. − Szóval pénteken. Van valami programotok péntekre? . Én nevettem, mert sem az Ezredesnek, sem nekem nem voltak terveink, sem erre a péntekre, sem a többire életünk hátralévő részében. − Nem hiszem – mosolygott Alaska. – Na, irány mosogatni az étterembe, Chipper! Istenem, mekkora áldozatot hozok!

nyolcvanhét nappal azelőtt A TRIPLA ÉS FÉL RANDINK egész jól kezdődött. Alaska szobájában voltam – annak tiszteletére, hogy barátnőm lesz, hajlandó volt kivasalni zöld, legombolt gallérú ingemet amikor Jake megjelent. Vállig érő, szőke haj, sötét borosta, és az a fajta álcivilizálatlanság jellemezte, amellyel az ember a katalógusmodell-karrierjét kezdi. Jake pont olyan jóképű volt, ahogy azt 57

Alaska barátjától elvárta az ember. Alaska rávetette magát, és még a lábával is átkulcsolta. (Isten őrizzen attól, hogy velem is ilyet tegyen, én biztosan eltanyáznék – gondoltam.) Hallottam Alaskát a csókolózásról beszélni, de addig még nem láttam akcióban: Jake a csípőjét ölelte, a lány előrehajolt, durcás ajka szétnyílt, feje kissé félrebillent, és olyan szenvedéllyel fogadta be a fiú ajkát, hogy éreztem, el kell fordulnom, de képtelen voltam rá. Egy idő múlva kibontakozott Jake karjaiból, és bemutatott. − Ő Pufi – mondta. Jake és én kezet fogtunk. − Sokat hallottam már rólad. – Árnyalatnyi déli akcentussal beszélt, ilyet alig hallottam addig, a McDonald’son kívül. – Remélem, sikerül a randid, mert nem szeretném, ha lenyúlnád Alaskát. − Istenem, hát nem imádnivaló? – tört ki Alaska, és mielőtt válaszolhattam volna, újból megcsókolta. – Elnézést. – Nevetett. – Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy megcsókoljam a barátomat. Belebújtam frissen keményített zöld ingembe, és elindultunk, hogy felszedjük az Ezredest, Sarát, Larát és Takumit. Aztán a tornaterembe mentünk, hogy megnézzük a Culver Creek-i Nullák és a Harsden Akadémia csapatának mérkőzését. Az akadémia Birmingham leggazdagabb elővárosa, Mountain Brook egyik magániskolája volt. Az Ezredes Harsden iránti gyűlölete ezer nap erejével izzott. − Csak egy dolgot utálok jobban a gazdagoknál – mondta nekem, miközben a tornaterem felé mentünk az ostobákat. A Harsdenben az összes tag gazdag, de túl ostobák ahhoz, hogy felvegyék őket a Creekbe. Mivel randi volt meg minden, azt hittem, hogy a meccs alatt Lara mellett fogok ülni, de amikor megpróbáltam Alaska mellett eloldalazni Lara felé, Alaska szigorú pillantást vetett rám, és a mellette lévő' üres helyre mutatott a lelátón. − Nem szabad a csajom mellé ülnöm? – kérdeztem. − Pufi, egyikünk lány volt egész életében. Neked még a második stációig sem sikerült eljutnod. A helyedben leülnék, igyekeznék jó pofát vágni, és előszedném a tartózkodó modoromat. − Rendben. Ahogy gondolod. − Nekem is ez volt a stratégiám, amikor meghódítottam Alaskát – mondta Jake. 58

− Juj, de édes! Pufi, meséltem már, hogy Jake lemezt készít a zenekarával? Fantasztikusak. Olyanok, mint a Radioheads és a Flaming Lips keresztezése. Mondtam, hogy én adtam a nevüket: Hickman Territory? Aztán rájött, hogy butaságokat beszél. − Meséltem már, hogy Jake addig bírja, mint egy ló, és csodás, érzéki szerető? − Bébi, jesszusom, ne a gyerek előtt! – mosolygott Jake. Persze legszívesebben gyűlöltem volna Jake-t, de ahogy elnéztem őket, képtelen voltam rá. Bár rémesen irigyeltem riválisomat, azért igyekeztem észben tartani, hogy pillanatnyilag valaki mással randizom. A Harsden Akadémia sztárjátékosa a százkilencvenöt centis, Travis Easman nevű góliát volt, akit mindenki – vélhetőleg még az anyja is – Behemótnak nevezett. Amikor Behemót először dobott büntetőt, az Ezredesből kibuggyant az indulat. − Mindent az apádnak köszönhetsz, te ostoba, paraszt szarházi! A Behemót megfordult, gyilkos pillantást vetett felé, és az Ezredest majdnem kirúgták az első büntető után, de rámosolygott a bíróra, majd elnézést kért. − Bocsánat! − A meccs nagyobbik részét bent akarom tölteni – mondta nekem. A második félidőben a Creek meglepően kis különbséggel – huszonnégy ponttal – volt lemaradva, és éppen Behemót készülődött büntetőt dobni, mikor az Ezredes Takumira pillantott, és kijelentette, hogy itt az idő. Takumi és az Ezredes felpattant, amint a tömeg elcsitult. − Talán nem a legalkalmasabb a pillanat – kiáltotta oda az Ezredes Behemótnak–, de Takumi most tekerte meg a barátnődet a meccs előtt. Mindenki nevetett, Behemótot kivéve, aki elfordult a büntetőtől, és szépen, nyugodtan elindult felénk, hóna alatt a labdával. − Szerintem fussunk – javasolta Takumi. − Még nem rúgtak ki – válaszolta az Ezredes. − Ne várjuk meg – mondta Takumi. Nem tudom, hogy a randevú okozta általános izgalom (bár a jövőbeli csajom ötembernyi távolságra ült tőlem), vagy Behemót rám szegeződő pillantása miatt érzett, speciális aggódás késztetett rá, hogy Takumi után iramodjak. Azt hittem, megúsztuk, amikor megkerültük a lelátót, de aztán

59

láttam a szemem sarkából, hogy egy narancssárga, hengerszerű tárgy egyre nagyobb és nagyobb lesz, mint egy gyorsan közelítő nap. Azt gondoltam: szerintem, eltalál. Az is eszembe jutott, hogy el kéne hajolnom. A gondolat és a tett között eltelt idő alatt a labda pont képen talált. Elestem, a fejem hátracsuklott, és bevertem a tornaterem padlójába. Aztán rögtön fölálltam, mintha mi sem történt volna, és kimentem a teremből A büszkeség emelt föl a tornaterem padlójáról, de mikor kiértem, leültem. − Agyrázkódást kaptam – jelentettem be, mert teljesen biztos voltam az öndiagnózisomban. − Semmi bajod – legyintett Takumi, miközben visszaügetett hozzám. Húzzunk innen, mielőtt kinyírnak. − Sajnálom – szabadkoztam de nem tudok felállni. Enyhe agyrázkódásom van. Lara kiszaladt, és leült mellém. − Jól vagy? − Agyrázkódásom van. Takumi is leült, a szememet nézte. − Tudod, mi történt veled? − Behemót eltalált. − Tudod, hol vagy? − A tripla és fél randin. − Semmi bajod – jelentette ki Takumi. – Menjünk. És akkor előrehajoltam és kidobtam a taccsot Lara nadrágjára. Nem tudom megmondani, miért nem hajoltam hátra vagy oldalra. Előredőltem, a szám célba vette a farmernadrágot – testhez álló darab volt, olyan, amilyet akkor viselnek a lányok, amikor csinosnak akarnak látszani anélkül, hogy úgy néznének ki, mint akik csinosnak akarnak látszani –, és végigrókáztam az egészet. Főleg mogyoróvaj volt, de a kukorica is tisztán látszott. − Ó! – nyögte Lara meglepetten és kissé riadtan. − Ó, istenem, annyira sajnálom! – dadogtam. − Azt hiszem, agyrázkódásod van – jelentette ki Takumi, mintha eddig még fel sem merült volna az ötlet. − Hányingerem van és szédülök, az enyhe agyrázkódás tipikus tünetei – idéztem. Míg Takumi elment a Sasért, Lara lecserélte a nadrágját, én meg a betonjárdára feküdtem. A Sas az iskolai ápolónővel érkezett, aki 60

megállapította – ki hitte volna –, hogy agyrázkódásom van, és Takumi elvitt a kórházba. Lara ült az első ülésen, én a hátsó ülésen feküdtem, és lassan ismételtem a tünetek, általában, agyrázkódásra és az utalnak szavakat. Szóval a randit a kórházban töltöttem Larával és Takumival. Az orvos azt mondta, menjek haza és aludjak sokat, de gondoskodjak róla, hogy valaki rendszeresen ébresszen fel néhány óránként. Homályosan emlékszem, hogy Lara ott állt az ajtóban, a szoba sötét, és kint is sötét volt, minden kellemes és kényelmes, de kissé gyér, és a világ pulzált, mintha mély basszusként lüktetne. Homályosan emlékszem, hogy Lara rám mosolygott az ajtóból, a lányok titokzatos, ragyogó, kétértelmű mosolyával, amely választ ígér a kérdésre, ám sosem adja meg. A kérdésre, amelyet folyton felteszünk, amióta a lányok megszűntek dögösek lenni, és a kérdés túl egyszerű ahhoz, hogy komplikációmentes legyen: csak kedvel vagy szeret? Aztán végtelen mélyen aludtam hajnali háromig, amikor az Ezredes felébresztett. − Kirúgott – jelentette be. − Agyrázkódásom van – válaszoltam. − Hallottam. Ezért ébresztettelek fel. Videojáték? − Nem bánom. De vedd le a hangját. Fáj a fejem. − Jó. Hallom, lehánytad Larát. Nem rossz indítás. − Kirúgott? – érdeklődtem és feltápászkodtam. − Igen. Sara azt mondta Jake-nek, hogy Alaskára áll a farkam. Ezekkel a szavakkal. És ebben a sorrendben. Én meg olyasmit feleltem rá, hogy „ebben a pillanatban semmire sem áll a farkam, ellenőrizheted, ha tetszik”, és azt hiszem, Sara úgy gondolta, hogy túlságosan felvágták a nyelvemet, mivel kijelentette, hogy biztosan tudja, lefeküdtem Alaskával. Ez persze nevetséges. Én. Nem. Csalok – mondta, közben a játék végre letöltődött, és csak félig hallgattam rá, mert egy szériaautót vezettem körbe Talladega néma versenypályáján. A köröktől hányingerem lett, de kitartottam. − Szóval, Alaska persze berágott. – Alaska hangját utánozta, de metszőbb volt és fejfájásgerjesztőbb, mint az eredeti: – „Egyetlen nőnek sem lenne szabad hazudnia a másik nőről! Megsértetted a nők szent szövetségét! Hogyan szabadulhatunk fel a patriarchális elnyomás alól, ha hátba döfjük egymást?” És így tovább. Aztán Jake sietett Alaska védelmére, és azt mondta, hogy Alaska sosem csalná meg őt, mert szereti, aztán én mondtam valami olyasmit, hogy „ne törődj Sarával, egyszerűen szereti a padlóba döngölni az 61

embereket”. Aztán Sara megkérdezte, hogy őérte miért nem állok ki soha, és valamikor ekkor neveztem dilis tyúknak, ami persze nem lendített sokat a helyzetemen. Aztán a pincérnő megkért, hogy húzzunk el, és már kinn voltunk a parkolóban, amikor azt mondta: „elég volt”, én csak bámultam rá, és akkor még hozzátette: „vége köztünk mindennek”. Az Ezredes elhallgatott. – Vége köztetek mindennek? – ismételtem. Nagyon furán éreztem magam, és úgy gondoltam, legjobb, ha megismétlem az utolsó szavakat, akármit is mond az Ezredes, és akkor nyugodtan folytathatjuk a beszélgetést. − Igen. Így van. Tudod, mi a gáz, Pufi? Tényleg fontos nekem. Vagyis reménytelenek vagyunk. Nem illünk össze. Mégis. Komolyan mondtam, hogy szeretem. Vele veszítettem el a szüzességemet. − Vele veszítetted el a szüzességedet? − Igen. Igen. Még nem meséltem? Ő az egyetlen, akivel lefeküdtem. Nem tudom. Annak dacára, hogy nagyjából az esetek kilencvennégy százalékában veszekedtünk, tényleg szomorú vagyok. − Tényleg szomorú vagy? − Szomorúbb, mint hittem. Vagyis tudtam, hogy elkerülhetetlen. Egész évben nem volt egy nyugodt pillanatunk. Amióta megjöttem, egyfolytában martuk egymást. Kedvesebb is lehettem volna hozzá. Nem tudom. Nagyon szomorú. − Nagyon szomorú. − De azért ostobaság, ha olyasvalaki hiányzik, akivel nem tud kijönni az ember. Azért mégis jó volt, hogy akadt valaki, tudod, akivel mindig harcolhatott az ember. − Harc – ismételtem zavartan, mert alig tudtam már vezetni, és hozzátettem:– Az jó. − Igen. Nem tudom, mit tegyek. Vagyis jó, hogy volt nekem. Dilis hapsi vagyok, Pufi. Szerinted? − Velem is harcolhatsz – ajánlottam neki. Letettem a távirányítót, és hátradőltem a habszivacsra, majd elaludtam. Miközben elsodort az álom, még hallottam, hogy az Ezredes mond valamit. − Nem tudok rád haragudni, te ártalmatlan, keszeg balfék. 62

nyolcvannégy nappal azelőtt HÁROM NAPPAL KÉSŐBB eleredt az eső. Még fájt a fejem, és az Ezredes szerint a bal homlokomon lévő, méretes dudor Macedónia miniatürizált térképére hasonlított, amiről még azt se feltételeztem, hogy valami földrajzi hely lenne, hát még ország. Miközben átvágtunk a kiszáradt, félig halott füvön, így szóltam: – Jól jönne egy kis eső. Az Ezredes felnézett az alacsonyan úszó, fenyegető gyorsasággal közeledő felhőkre, és így válaszolt: − Akár jól jönne, akár nem, tutira kapunk egy keveset. És tutira kaptunk. Húsz perc telt el a franciaórából, Madame O’Malley a hinni igét ragozta. Que je croie. Que tu croies. Qu’il ou qu’elle croie. l’jjra meg újra elmondta, mintha nem is ige volna, hanem buddhista mantra. Que je croie; que tu croies; qu’il ou qu’elle croie. Milyen muris dolog újra meg újra elismételni: hinném; hinnéd, hinné. Mit hinne? Erre gondoltam, és akkor eleredt az eső. Hirtelen jött; egyszerre csak megnyíltak az egek csatornái, mintha Isten haragja akarna elmosni bennünket a Föld színéről. Éjjel-nappal, szünet nélkül ömlött az eső. Úgy zuhogott, hogy nem láttam túl a hálókörleten. A tó kiáradt: elborította a hintapadot, és elnyelte a fél műpartot. A harmadik napra végleg elhagytam az esernyőmet, és állandóan nedvesen közlekedtem. Az étteremben mindennek folyamatosan savas esővíz íze volt, minden bűzlött a penésztől, a zuhany pedig teljesen használhatatlan lett, mert mindenütt sokkal nagyobb volt a víznyomás, mint a zuhanyban. Az esőzés valamennyiünkből remetét csinált. Az Ezredes minden idejét, amit nem az osztályban töltött, a díványon ülve ütötte el. Az almanachot olvasta, és videojátékot játszott. Nem lehetett biztosan tudni, hogy akar-e beszélgetni, vagy szívesebben üldögél a fehér habszivacson, és békésen iszogatja az ambróziáját. A randevúnak nevezett katasztrófa után úgy éreztem, jobb, ha a továbbiakban semmiféle körülmények között sem érintkezem Larával, hátha agyrázkódást kapok és/vagy hányásrohamot, bár másnap a matekórán azt mondta, nem nagy ügy. Alaskát csak az osztályban láttam, de nem tudtam vele beszélni, mert minden órára késve érkezett. Óra után a csengő hangjára azonnal kirohant, 63

még mielőtt rátehettem volna a kupakot a tollam hegyére, és becsukhattam volna a füzetemet. Az esőzés ötödik estéjén elmentem az étterembe, készen arra, hogy azonnal visszafordulok, és a szobámban felmelegítem a bufriedót vacsorára, ha Alaska és/vagy Takumi nincs ott (azt nagyon jól tudtam, hogy az Ezredes a 43-as szobában tejet és vodkát vacsorázik). De maradtam, mert megláttam, hogy Alaska egyedül ül, háttal az esőverte ablaknak. Felkaptam egy tányér sült okrát, és leültem mellé. − Istenem, olyan, mintha soha nem akarna elállni – panaszkodtam az esőre. − Valóban – válaszolta. Nedves haja az arcába lógott és jórészt elfedte. Ettem valamit. Ő is evett. − Hogy vagy? – kérdeztem végül. − Nem vagyok hajlandó olyan kérdésre válaszolni, amely a hogyan, mikor, hol, miért és mi szavakkal kezdődik. − Mi a baj? − Ez „mi”-vel kezdődik. Most éppen nem komálom a „mi”-t. Jó, most mennem kell. Összeszorította az ajkát, lassan kifújta a levegőt, mint ahogy az Ezredes szokta kifújni a füstöt. − Mi... – aztán abbahagytam és újrakezdtem. – Elkövettem valamit? Összerakta a tálcáját, és felállt, mielőtt válaszolt volna. − Természetesen nem, édeske. Ez az édeske inkább leereszkedőnek tűnt, nem romantikusnak, olyannak, mint amikor egy fiú élete első biblikus özönvizét éli meg, és láthatólag képtelen felfogni a nők problémáját – akármi legyen is az. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne emeljem égnek a tekintetemet, bár úgysem vette volna észre, mert szemébe hulló hajjal kivonult az étteremből.

hetvenhat nappal azelőtt – JOBBAN ÉRZEM MAGAM – mondta az Ezredes az özönvíz kilencedik napján, miközben leült mellém a világvallások-órán. – Megvilágosodtam. Emlékszel arra az estére, amikor bejött a szobámba, és totálisan lökött volt? Igen. Az opera. A flamingós nyakkendő'. − Igen. 64

− Mi

van vele? – kérdeztem. Az Ezredes egy átnedvesedett spirálfüzetet vett elő, és óvatosan széthajtogatta a lapokat, míg végül megtalálta a megfelelő helyet. − Ez volt a megvilágosodás. Az, hogy teljesen és totálisan lökött. Hyde bebicegett fekete botjára támaszkodva. − Fáj a térdem, ami azt jelzi, esőre számíthatunk. Készüljenek fel! – jegyezte meg a széke felé tartva. Megállt a szék előtt, óvatosan hátradőlt, mindkét kezével megragadta a karfáját, és egy sor gyors, ziháló lihegés közepette szinte belezuhant, mintha éppen szülni készülne. − Bár két hónap még hátra van, ma megkapják a félévi házi dolgozat témáját. Bár egészen biztos vagyok benne, hogy valamennyien olyan lelkesen és szorgalmasan olvassák az olvasmányjegyzéket ehhez a tárgyhoz, hogy mostanra nyugodtan rábízhatják magukat az emlékezetükre – vigyorogta –, de azért figyelmeztetésképpen: ez a dolgozat az érdemjegy ötven százalékát teszi ki. Ajánlom, vegyék komolyan. És most lássuk ezt a Jézus nevű fickót. Hyde Márk evangéliumáról beszélt, amit én eddig még nem olvastam, bár keresztény vagyok. Azt hiszem. Voltam templomban, úgy négyszer. Ez még mindig több, mint ahányszor mecsetben vagy zsinagógában megfordultam. Elmondta, hogy az első századból, nagyjából Jézus korából származik pár érme Augustus császár képmásával, és a kép alatt a következő szavak állnak: Filius Dei. Isten fia. − Arról az időszakról beszélünk, amikor az isteneknek voltak fiai – magyarázta. – A csoda, legalábbis abban az időben arrafelé az volt, hogy Jézus, egy senki, a paraszt, a zsidó, a társadalmi nulla, abban az időben, amikor csak a megfelelő pedigrével rendelkezők uralkodhattak a birodalomban, Isten fiának nevezte magát. Isten fia nem császár volt. Nem is tanult rabbi, hanem paraszt és zsidó. Hétköznapi ember, mint maguk. Buddha hatalmas vagyona és nemes születése okán eleve kiválasztottnak számított; ő a megvilágosodást kereste. Jézus azért különleges, mert nem született sem gazdagnak, sem előkelőnek, mégis a királyok királya lett. Vége az órának. A záróvizsga témáját kiválaszthatják kifelé menet. Maradjanak szárazon. Észrevettem, hogy Alaska lógott az óráról. Hogy képes lógni az egyetlen óráról, ahova érdemes járni? Vettem neki is egy példányt a házi dolgozathoz. A házi dolgozat: Mi a legfontosabb kérdés, amelyre az emberi lényeknek választ kell találniuk? Válassza meg bölcsen a kérdést, és mutassa be, hogy az iszlám, a buddhizmus és a kereszténység milyen választ próbál adni rá! 65

− Remélem, szegény ördög túléli az iskolaév további részét – mondta az Ezredes, miközben hazafelé ügettünk az esőben –, mert kezdem élvezni az óráit. Mi a legfontosabb kérdés? Harminc másodperc futás után már kifulladtam. − Mi lesz... velünk... ha meghalunk? Alaska teljes sebességgel rohant felénk, kiabált, de nem hallottam a zuhogó esőben, csak amikor olyan közel ért, hogy dühödten fröcsögő nyálát is láttam. − Azok a szemetek eláztatták a szobámat! Legalább száz könyvem tönkrement! Rohadt szemét hétköznapi harcosok! Ezredes, fúrtak egy lyukat az ereszcsatornába, egy műanyag csövet kötöttek rá, és a hátsó ablakomon át bevezették a vizet a szobámba! Az egész helyiséget elárasztotta a víz! A tábornok útvesztője teljesen tönkrement! Szép munka – jegyezte meg az Ezredes, mint a művész, aki értékeli mások teljesítményét. − Hé! – méltatlankodott Alaska. − Bocs. Ne aggódj! – mondta Chip. – Isten majd lesújt a gonoszokra. De előtte még mi is lesújtunk.

hatvanhét nappal azelőtt SZÓVAL ÍGY ÉREZTE MAGÁT NOÉ. Egy nap az ember arra ébred, hogy Isten megbocsátott. Egész nap hunyorog, mert elfelejtette, milyen meleg a napsugár, és milyen durva érzés a bőrön, mint az apa csókja, ráadásul az egész világ valahogy tisztább, ragyogóbb lett, mint annak előtte. Mintha egész Közép-Alabamát két hétre mosógépbe tették volna, és kimosták volna szupererős mosóporral, amelybe színfokozót is kevertek, mert most a fű is zöldebb és a bufriedók is ropogósabbak voltak. A hasamon feküdtem a felszáradt füvön, és az amerikai történelemről olvastam – a polgárháborút, vagy ahogy itt nevezték, az államok közötti háborút. Számomra ez a háború egy csomó remek utolsó mondatot jelentett. Itt van például Albert Sidney Johnston tábornok, aki, amikor megkérdezték, hogy megsebesült-e, azt válaszolta: „Igen, és komolyan félek." Vagy Róbert 66

E. Lee, aki sok évvel a háború után delíriumban haldokolva kijelentette: „Bontsanak tábort!” Éppen eltöprengtem, hogy a konföderáció tábornokainak miért vannak jobb utolsó mondataik, mint az unionistáknak (például Ulysses S. Grant utolsó szava, a „Vizet!”, elég sutácska), amikor észrevettem, hogy egy árnyék fogja el előlem a napot. Jó ideje nem láttam árnyékot, és egy kicsit megijedtem. Felpillantottam. − Ennivalót hoztam neked – közölte Takumi, és egy zabpelyhes, tejszínes süteményt ejtett a könyvemre. − Nagyon tápláló – mosolyodtam el. − Szükséged van a zabpehelyre. Enned kell. A tejszínre is szükséged van. Gondolom, hallottál már az élelmiszer-piramisról. − Ja. Aztán nem tudtam, mit mondjak. Takumi sokat tudott a hiphopról; én meg az utolsó mondatokról és a videojátékokról. − Nem tudom elhinni, hogy azok a fickók elárasztották Alaska szobáját – nyögtem ki végül. − Igen – mondta Takumi, és nem nézett rám. – Nos, megvolt rá az okuk. Meg kell értened, Alaska mindenki szemében, még a hétköznapi harcosokéban is, híres a balhéiról. Tavaly egy Volkswagen bogarat tettünk be a könyvtárba. Szóval, ha módjuk van rá, hogy megpróbáljanak pontot szerezni ellene, megkísérlik. Nagyon eredeti, hogy a csatornából a vizet a szobájába terelik. Vagyis, nem akarom feldicsérni őket... Felnevettem. − Igen. Az azért durva lenne. Kicsomagoltam a sütit, és beleharaptam. Mmm... minden harapás csodás kalóriák százait jelentette. − Alaska valamit ki fog találni – mondta. – Pufi, hm... Pufi, rá kéne gyújtanod. Menjünk sétálni. Ideges lettem, mint mindig, ha valaki kétszer mondja a nevemet, és közben hümmög egyet. De fölkeltem, otthagytam a könyveket, és elindultuk a bagózós hely felé. Amikor az erdő szélére értünk, Takumi elfordult a földúttól. − Nem hiszem, hogy a bagózós hely biztonságos – mondta. 67

Nem biztonságos? – gondoltam. A legbiztonságosabb hely a világ– egyetemben, ha rá akarsz gyújtani. De azért követtem a sűrű bokrokon át, fenyőkön és mellmagasságig érő, szúrós bokrokon gázolva keresztül. Egy kis idő múlva Takumi egyszerűen leült. Eltakartam az öngyújtóm lángját a tenyeremmel a könnyű szellő elől, és rágyújtottam. – Alaska köpte be Maryát – közölte. – így a Sas feltehetőleg a bagózós helyről is tud. Nem tudom. Még sosem láttam arrafelé, de ki tudja, Alaska mit mondott neki. – Várj csak, honnan tudod? – kérdeztem kétségek között. – Nos, először is kitaláltam. Másrészt meg Alaska bevallotta. Legalábbis félig elmondta. Tavaly év végén egyik éjszaka megpróbált kilógni a campusból lámpaoltás után, hogy meglátogassa Jake-et, és akkor elkapták. Azt mondta, óvatos volt, semmi fényszóró meg ilyenek, de a Sas elkapta. Volt egy üveg bor is a kocsijában, úgyhogy rácseszett. A Sas bevitte a házába, és ajánlatot tett neki, mint mindenkinek, akit végzetes vétségen kap. Vagy elmondasz mindent, amit tudsz, vagy mehetsz a szobádba, és csomagolhatod a holmidat. Így aztán Alaska megtört, és elmondta, hogy Marya és Paul isznak a szobájában. És még isten tudja, mi mindent mondott el neki. A Sas meg futni hagyta, mert szüksége van spiclikre, hogy elvégezhesse a munkáját. Meg kell hagyni, Alaska okosan csinálta; a barátnőjét fújta be, mert a barátokra senki nem gyanakszik. Ezért biztos benne az Ezredes is, hogy Kevin és az emberei voltak, fin sem hittem, hogy Alaska tette, amíg ki nem derítettem, hogy ő volt az egyetlen ember a suliban, aki tudta, mit művel Marya. Először Paul szobatársára, Longwellre gyanakodtam. Ő az egyik fickó, aki sellőt csinált belőled. Kiderült, hogy aznap éjjel hazament. Meghalt a nagynénje. Az újságban is ellenőriztem a gyászjelentést. Holluis Burnis Chase. Egészen elképesztő, hogy egy nőt így nevezzenek. − Szóval az Ezredes nem tudja? – kérdeztem döbbenten. Eloltottam a cigarettámat, bár még nem szívtam el teljesen, mert furán éreztem magam. Sose hittem volna, hogy Alaska áruló lehet. Szeszélyes, igen. De spicli nem. − Nem, és nem is tudhatja meg, mert begurul és kiközösíti. Az Ezredes rohadtul komolyan veszi ezt az egész becsület– és hűségdolgot, ha nem vetted volna észre. − Észrevettem. Takumi a fejét csóválta, félresöpörte a kezével a leveleket, hogy a még mindig nedves földben turkáljon. 68

− Egyszerűen nem értem, miért félt annyira attól, hogy kicsapják. Én is utálnám, ha kicsapnának, de bizonyos dolgoknak vállalni kell a következményeit. Nem értem. − Hát, nyilván nem szeret otthon lenni. − Igaz. Csak karácsonykor és nyáron megy haza, amikor Jake is ott van. De akárhogy is. Én sem szeretek otthon lenni. De én soha nem adnám meg a Sasnak ezt az elégtételt. – Takumi felvett egy gallyat, és a puha, vörös talajba szúrta. – Figyelj, Pufi! Nem tudom, miféle balhéra készül Alaska és az Ezredes, de biztos, hogy mi is belekeveredünk. Azért mondtam ezt el neked, hogy tudd, mibe kezdesz, mert ha elkapnak, jobb, ha tisztában vagy a körülményekkel. Floridára gondoltam, az „iskolai barátaimra”, és első ízben döbbentem rá, hogy mennyire hiányozna a Creek, ha el kéne hagynom. A Takumi által földbe szúrt gallyacskát néztem. − Esküszöm, nem leszek spicli! – jelentettem ki. Végre megértettem, mi történt aznap a bíróságon: Alaska meg akarta mutatni nekünk, hogy bízhatunk benne. Culver Creekben a hűség jelentette a túlélést, és ő elbukott ezen a próbatételen. De nekem megmutatta, hogyan kell. Ő és az Ezredes magukra vállalták a balhét, hogy megmutassák nekem, hogyan kell csinálni, és tudjam, mit kell tennem, ha eljön az ideje.

Ötvennyolc nappal azelőtt NAGYJÁBÓL EGY HÉTTEL KÉSŐBB fél hétkor ébredtem – fél hétkor szombaton! – a Decapitation édes dallamára: automata fegyverropogás hallatszott ki a videojáték vészjósló, basszussal súlyosbított háttérzenéjéből Megfordultam. Alaska fölfelé és jobbra rángatta a távirányítót, mintha így megmenekülhetne a biztos haláltól. Jelzem, én is így csinálom. – Nem tudnád legalább elnémítani? – Pufi – fuvolázta leereszkedőn –, a hangeffektusok a videojátékok művészi élményének szerves részét képezik. A Decapitation elnémítása olyan lenne, mintha csak minden második szót olvasnád el a Jane Eyreból Az Ezredes úgy félórája kelt föl. Kissé berágott, úgyhogy mondtam neki, hogy átmehet aludni az én szobámba. 69

– Lehet, hogy csatlakozom hozzá – mondtam álmosan. Ahelyett, hogy válaszolt volna, megjegyezte: – Hallottam, Takumi elmondta neked. Igen, én nyomtam föl Maryát. Sajnálom, soha nem fordul elő többször. Más. Itt maradsz hálaadásra? Mert én igen. Visszafordultam a fal felé, és a takarót a fejemre húztam. Nem tudtam, bízhatok-e Alaskában, és rohadtul elegem volt abból, hogy ilyen kiszámíthatatlan – az egyik nap hideg, édes a másikon; ellenállhatatlanul flörtöl az egyik percben, a másikban határozottan utálatos. Az Ezredest lobban kedveltem: legalább mindig megvan az oka, ha zabos. A fáradtság erőivel szövetkezve gyorsan sikerült elaludnom azzal a meggyőződéssel, hogy a haldokló szörnyek halálsikolya és Alaska elragadtatott kiáltásai, miközben öli őket, csupán kellemes hangaláfestést nyújtanak az alváshoz. Fél órával később arra ébredtem, hogy az ágyam szélén ül, feneke a csípőmhöz nyomódik. A bugyija, a farmerja, a takaró, az én nadrágom és az alsóm van köztünk, gondoltam. Öt réteg, és mégis éreztem az érintés ideges melegét – halvány visszfényét a két összeérő ajak tűzijátékának, de azért visszfényét. De a pillanat csaknemsége is elég volt. Nem voltam benne biztos, hogy szeretem, arról sem voltam meggyőződve, hogy bízhatom-e benne, de érdekelt annyira, hogy megpróbáljam kideríteni. Ott ült az ágyamon, nagy, zöld szemével nézett le rám. Huncut, csaknem csibészes mosolyának állhatatos titka. Öt réteg volt köztünk. Folytatta, mintha el sem aludtam volna. − Jake-nek tanulnia kell. Nem akarja, hogy Nashville-be menjek. Azt mondja, nem tud figyelni a zeneelméletre, ha engem bámul. Azt válaszoltam, hogy majd burkát viselek, de nem tudtam meggyőzni, úgyhogy itt maradok. − Sajnálom. − Ó, nem szükséges. Rengeteg dolgom van. Meg kell tervezni a balhét. De arra gondoltam, hogy te is itt maradhatnál. Összeállítottam egy listát. − Egy listát? Benyúlt a zsebébe, előhúzott egy szorosan összehajtogatott füzetlapot, és elkezdte olvasni. − Miért kell Pufinak hálaadáskor a Creekben maradnia? Lista, összeállította Alaska Young. Egy. Lévén nagyon lelkiismeretes diák, Pufi kimaradt sok csodás Culver Creek-i élményből. A teljesség igénye nélkül: a) a borivásból velem az erdőben, b) a szombati korai kelésből, hogy a 70

McEhetetlenben reggelizzünk, aztán dohányozva áthajtsunk Nagy-Birmingham területén, és arról beszéljünk, milyen unalmas NagyBirmingham területe, és c) kimenjünk éjszaka, és a harmatos focipályán Kurt Vonnegut könyvét olvassuk a holdfényben. Kettő. Bár egyáltalán nem tesz túlzott erőfeszítéseket a francia nyelv tanítására, és közepes tölteléket csinál, azért Madame O’Malley meghív minden campusban maradó diákot a hálaadásnapi vacsorára. Ez rendszerint engem és a dél-koreai cserediákot jelenti, de mindegy. Pufit is szívesen látjuk. Három. Valójában nincs is három, de az Egy és a Kettő rohadt jó. Az Egy és a Kettő tényleg tetszett nekem is, de leginkább az az ötlet ragadott meg, hogy csak ketten leszünk a campusban. − Beszélek a szüleimmel, ha felébrednek – mondtam. Aztán együtt játszottunk Decapitationt, mígnem hirtelen leejtette a távirányítót. − Nem flörtölök. Csak fáradt vagyok – mondta, és lerúgta a papucsát, felhúzta a lábát a habszivacs díványra, egy párna mögé dugta, felkuporodott, és a fejét az ölembe hajtotta. A nadrágom. Az alsóm. Két réteg. Éreztem arca melegét az ágyékomon. Bizonyos időpontban megfelelő, sőt kívánatos az erekció, ha valakinek az arca közel kerül az ember péniszéhez. De ez nem az az időpont volt. Úgyhogy nem gondoltam tovább a rétegekre és a melegségre, elnémítottam a tévét, és a Decapitationre összpontosítottam. Fél kilenckor kikapcsoltam a játékot, és kiügyeskedtem magam Alaska alól. Ő a hátára fordult, még mindig aludt, a kordbársony nadrágom csíkjai meglátszottak az arcán. Általában vasárnap délután hívtam a szüléimét, úgyhogy amikor anyám meghallotta a hangomat, megijedt. − Mi baj, Miles? Jól vagy? − Jól vagyok, mama. Azt hiszem, ha nektek is megfelel, itt maradnék hálaadáskor. Sok barátom itt marad – hazugság –, és sok dolgom van – duplán hazugság. – Nem tudtam, hogy ilyen nehéz lesz az iskola, mama, tényleg. − Ó, édesem! Annyira hiányzol! Egy hatalmas hálaadásnapi pulyka vár rád. És annyi áfonyamártás, amennyi csak beléd fér.

71

Utáltam az áfonyamártást, de valami oknál fogva anyám ragaszkodott ahhoz az egész életre szóló tévképzetéhez, hogy ez a kedvenc ételem, még akkor is, ha minden egyes hálaadáskor udvariasan visszautasítottam. − Tudom, mama. Ti is hiányoztok. De tényleg jól akarok itt teljesíteni – igaz –, és ráadásul tényleg jó, hogy vannak barátaim – igaz. Tudtam, hogy a barátkártya kijátszásával el tudom neki adni az ötletet. Végül áldását adta, hogy a campusban maradjak, miután megígértem, hogy a karácsonyi szünet minden percét velük töltöm (mintha lett volna más tervem). Délelőtt a számítógép előtt ültem, ide-oda ugráltam az angol– és a világvallások-házidolgozat között. Már csak két hét volt a vizsgákig – az egyik közeledik, a másik hálaadás után lesz –, és eddig a Mi történik az emberrel halála után? című kérdésre csak azt a választ tudtam adni, hogy talán valami. Az Ezredes délben jött be, vastag übermatek-könyvét dajkálgatva. − Most láttam Sarát – mondta. − Hogy bírtad? − Rosszul. Azt mondta, hogy még mindig szeret. Istenem, a szeretlek tényleg orvosság a szakításra. A szeretlek kimondása, miközben átmész a hálókörleten, kétségtelenül annak a kimondásához vezet, hogy szeretlek, miközben csinálod. Én egyszerűen megléptem. Nevettem. Elővett egy füzetet, és leült az íróasztalához. − Igen. Ha-ha. Szóval Alaska azt mondta, itt maradsz. − Igen. Kis bűntudatom van, mert átvágtam a szüléimét. − Hát igen. Ha abban a reményben maradsz itt, hogy összejöjj Alaskával, akkor azt kívánom, bár ne tennéd. Ha eloldozod a Jake nevű sziklájától, isten irgalmazzon valamennyiünknek. Akkor tényleg beüt a mennykő. Én, ha lehet, kerülöm a cinkes helyzeteket. − Nem azért maradok, mert össze akarok vele jönni. − Pillanat. Fogta a ceruzáját, és izgatottan firkált a papírra, mintha valami matematikai felfedezést tett volna, aztán felpillantott rám. − Kiszámoltam, és sikerült megállapítanom, hogy nyakig ülsz a szarban.

72

És igaza volt. Hogyan tudtam cserbenhagyni a szüléimét, akik olyan rendesek, hogy kifizetik a tandíjat a Culver Creekben, a szüléimét, akik szeretnek, csak azért, mert talán szeretek egy lányt, akinek ráadásul barátja van? Hogy tudtam magukra hagyni őket egy óriási pulykával és egy halom ehetetlen áfonyamártással? A harmadik szünetben felhívtam anyámat a munkahelyén, mert hallani akartam, azt hiszem, hogy azt mondja, rendben, maradj a Creekben hálaadáskor, de arra nem számítottam, hogy izgatottan mesélni kezdi, hogy ő meg apa repülőjegyeket vettek Angliába, rögtön azután, hogy hívtam őket, és azt tervezik, hogy a hálaadást valami kastélyban töltik, afféle második nászút gyanánt. − Ó, az nagyszerű – mondtam, aztán gyorsan letettem a kagylót, mert nem akartam, hogy meghallja a sírásomat. Azt hiszem, Alaska a szobájából hallotta, hogy lecsaptam a telefont, mert kinyitotta az ajtót, amikor elfordultam, de nem mondott semmit. Átvágtam a hálókörleten, aztán a focipályán, átcsörtettem az erdőn, míg a Culver patak partján kötöttem ki, a hídnál. Leültem egy sziklára, a lábamat a patakágy sötét földjére támasztottam, és kavicsokat dobáltam a tiszta, sekély vízbe. A kavicsok a csobogó pataktól alig hallatszó, üres pluttyanással estek a dél felé igyekvő vízbe. A fény átszűrődött a leveleken és a fenyőtűkön, s a földet csipkeszerű árnyékfoltok borították. Egyetlen dologra gondoltam, ami tényleg hiányzott; apám dolgozó– szobájára, a beépített, padlótól plafonig érő polcokra, amelyek roskadásig tele voltak életrajzokkal, és a fekete borszékre, amely csak annyira volt kényelmetlen, hogy olvasás közben ne aludjon el rajta az ember. Rettenetesen feldúlt voltam. Én vágtam át őket, de pont az ellenkezőjét éreztem. Minden kétséget kizárón honvágyam volt. A híd felé néztem, és megláttam Alaskát, amint az egyik kék széken ül a bagózós helyen, és bár azt hittem, egyedül akarok lenni, egyszer csak azt mondtam: − Hé! – Aztán, mikor nem fordult felém, már kiáltottam: – Alaska! Odajött hozzám. − Téged kerestelek – mondta, és odaült mellém a sziklára. − Szia. − Tényleg sajnálom, Pufi – mondta, és átölelt, a fejét a vállamra hajtotta. Eszembe jutott, hogy még azt sem tudja, mi történt, de őszintének tűnt. − Mit csináljak? 73

− Velem töltőd a hálaadást, te buta. Itt. − Te miért nem mész haza a szünetekben? – kérdeztem. − Félek a szellemektől, Pufi. És az otthonom tele van velük.

ötvenkét nappal azelőtt MIUTÁN MINDENKI ELMENT; miután az Ezredes anyja megjelent az ütött-kopott ötajtós kocsijával, és ő bedobta hatalmas katonai zsákját a hátsó ülésre; miután az mondta: „Nem sok mondanivalóm van búcsúzóul. Egy hét múlva találkozunk. Ne tégy semmit, amit én nem tennék”; s miután egy zöld limuzin érkezett Laráért, akinek az apja az egyetlen orvosvalami egy kis délalabamai városkában; s miután elmentem Alaskával a gyötrelmes semmiszükség-arra-az-ócska-fékre stílusú utazásra a repülőtérre, hogy kivigyük Takumit; és miután a campus kísérteties csöndbe burkolózott, egyetlen ajtó sem csapódott, nem szólt a zene, senki sem nevetett, senki sem sikoltott – mindezek után lementünk a focipályára, odavezetett a pálya szélére, ahol az erdő kezdődik, ugyanazon az úton, amelyen akkor mentem, amikor bedobtak a tóba. A telihold fényében a földre vetült az árnyéka, s az árnyékon is látni lehetett a derekától a csípőjéig kanyarodó ívet. − Áss! – adta ki a parancsot egy idő után. − Ássak? – kérdeztem. − Áss! – mondta, és ez még így ment egy darabig, de végül térdre ereszkedtem, és ásni kezdtem a puha, fekete talajt az erdő szélén, ám mielőtt nagyon mélyre jutottam volna, az ujjaim üveget tapintottak. Körbeástam az üveget, és előhúztam egy palack rózsaszínű bort: Strawberry Hillt, ahogy nevezték, talán mert nem volt juharszirupos szőlőíze, inkább szamócára emlékeztetett. − Van egy hamis személyim – mondta –, de elég pocsék. Úgyhogy akárhányszor az italboltba megyek, megpróbálok tíz üveggel venni ebből, és egy kis vodkát az Ezredesnek. És ha összejön a dolog, akkor fél évre be vagyok tárazva. Aztán odaadom az Ezredesnek a vodkáját, ő teszi, ahova akarja, de én az enyémet ide ásom el. − Mert te kalóz vagy – mondtam. 74

− Hát ja, haver. Pontosan. Mivel a borfogyasztás egy kissé megnőtt ebben a félévben, holnap el kell mennünk. Ez az utolsó üveg. – Lecsavarta a kupakot, semmi dugó, meghúzta, és odaadta nekem. – Ma ne aggódj a Sas miatt. Boldog, hogy mindenki hazament. Valószínűleg ma veri ki először ebben a hónapban. Egy pillanatig még aggódtam, miközben a nyakánál fogva markoltam az üveget, de hinni akartam neki, úgyhogy hittem. Egy kicsit kortyoltam, és amikor lenyeltem, éreztem, hogy a testem visszautasítja a folyadékot. Felmarta a nyelőcsövemet, de nagyot nyeltem, és igen, megcsináltam. Ittam a campusban. Lefeküdtünk a magas fűbe a futballpálya és az erdő között, az üveg ideoda járt, felemeltük a fejünket, hogy kortyoljunk az összerándulást okozó borból. Miként a listán ígérte, hozott egy Kurt Vonnegut-kötetet, a Macskabölcsőt, és hangosan olvasott nekem. Halk hangja a békák kuruttyolásával és a szöcskék földet érésének hangjával keveredett. Inkább a szavai zenéjére figyeltem, mint az értelmükre. Láthatóan már sokszor olvasta a könyvet, úgyhogy folyékonyan, magabiztosan olvasott, éreztem a mosolyát is olvasás közben, és mosolyának hangjáról az jutott eszembe, hogy sokkal jobban élvezném a regényeket, ha Alaska Young olvasná fel őket. Egy kis idő múlva letette a könyvet, és én melegnek, de nem részegnek éreztem magam, az üveg közöttünk feküdt – a mellkasom érintette az üveget, és az ő mellkasa is érintette az üveget, de mi nem érintettük egymást, és akkor a kezét a lábamra tette. Pont a térdem fölé. A tenyere lapos volt, és puha a farmeromon, a mutatóujja lassú, laza köröket írt le, amelyek a combom belseje felé kúsztak, és csak egy réteg volt köztünk. Istenem, hogy kívántam! És ahogy ott feküdtünk a magas fűben a csillag-részeg ég alatt, hallgattam ritmusos lélegzetének alig hallható hangját és a varangyok zajos csöndjét, a szöcskéket, az I-65-ösön folyamatosan száguldó távoli autókat, arra gondoltam, itt az ideje, hogy kimondjam azt az icipici szót. Megacéloztam magam, miközben felnéztem a legcsillagosabb éjszakára, meggyőztem magam, hogy ő is érzi, hogy eleven és élő keze a lábamon nem csak játék, és a francba Larával, a francba Jake-kel, mert én szeretlek téged, Alaska Young, és semmi más nem számít, és már nyílt az ajkam, hogy megszólalok, de mielőtt kiejthettem volna a szavakat, ő szólalt meg: − Nem élet vagy halál a labirintus.

75

− Jó. Akkor micsoda? − Szenvedés – mondta.

– Rosszat tenni, és hagyni, hogy rossz dolgok történjenek veled. Ez a probléma. Bolivár a fájdalomról beszélt, nem életről és halálról. Hogyan jutsz ki a szenvedés labirintusából? − Mi a baj? – kérdeztem. Éreztem a keze hiányát. − Nincs semmi. De a szenvedés örök, Pufi. Házi feladat vagy malária, vagy olyan barát, aki messze van, amikor egy jóképű srác fekszik melletted. A szenvedés általános. E miatt az egy miatt gyötrődnek a buddhisták, a keresztények és a muzulmánok is. Odafordultam hozzá. − Talán mégsem egészen pocsék dr. Hyde órája. Mindketten az oldalunkon feküdtünk, ő mosolygott, az orrunk csaknem összeért, tágra nyílt tekintetem az övét kutatta, arca kipirult a bortól, és én újból kinyitottam a számat, de ezúttal nem azért, hogy beszéljek, ő meg kinyúlt, az ujját a számra tette. − Shh. Shh. Ne rontsd el.

76

ötvenegy nappal azelőtt MÁSNAP REGGEL nem hallottam a kopogást, ha egyáltalán volt. Csak azt hallottam: − Föl! Tudod, milyen idő van? Az órára néztem, és álmosan motyogtam: − Hét harminchat. − Nem, Pufi. Balhéidő! Már csak hét napunk maradt, és mindenki visszajön. Ó, nem tudom elmondani, mennyire jó, hogy itt vagy! A múlt évi hálaadást azzal töltöttem, hogy a kis gyertyáimból egy nagy, tömör gyertyát próbáltam csinálni. Te jó ég, milyen unalmas volt! Megszámoltam a plafon kockáit. Hatvanhét lefelé, nyolcvannégy keresztben. Beszélj a szenvedésről! Abszolút kínszenvedés. − Tényleg fáradt vagyok. Én... – kezdtem, de közbevágott. − Szegény Pufi! Szegény, szerencsétlen Pufi! Azt szeretnéd, hogy bebújjak melléd az ágyba, és babusgassalak? − Nos, ha már így felajánlod... − Nem! Felkelni! Most! Elvitt a hétköznapi harcosok szobáinak otthont adó szárny mögé – 50-tól 59-esig–, megállt az egyik ablak előtt, rátenyerelt, s addig nyomta, míg az ablak félig kinyílt, aztán bemászott. Én követtem. − Mit látsz, Pufi? Egy hálószobát láttam – ugyanazokkal a salakbeton falakkal, ugyanolyan méretben, ugyanolyan berendezéssel, mint az enyém. A díványuk szebb volt, és igazi dohányzóasztaluk volt. Két poszter lógott a falon. Az egyik hatalmas halom százdollárost ábrázolt, és az volt alá írva, hogy AZ ELSŐ MILLIÓ A LEGNEHEZEBB. A szemközti falon egy piros Ferrari-poszter lógott. − Hát, hálószobát látok. − Nem figyelsz, Pufi. Amikor a te szobádba lépek, látszik, hogy ott pár srác szereti a videojátékokat. Amikor az én szobámba lép valaki, rögtön látja, hogy a könyveket szeretem. – Odament a díványhoz, és egy műanyag ásványvizes üveget vett fel. – Ezt nézd meg! – mondta, és láttam, hogy az 77

üveg félig telve van mocskos-barna folyadékkal. Bagóié. – Szóval bagót rágnak. És láthatólag nem tartják túl higiénikusan. Szóval, szerinted, zavarja őket, ha rápisilünk a fogkeféjükre? Biztos vagyok benne, hogy nem. Nézd! Mondd meg, mit szeretnek ezek a fiúk! − A pénzt – mondtam a plakátra mutatva. Ingerülten az égnek emelte a kezét. – Mind szeretik a pénzt, Pufi! Rendben, menj a fürdőszobába! Mondd el, hogy ott mit látsz! A játék egy kicsit felzaklatott, de azért bementem a fürdőszobába, miközben ő lehuppant a hívogató díványra. A zuhanyozóban egy tucat samponos és hajkondicionálós tubust találtam. A gyógyszeres szekrényben egy henger alakú üvegben valamit, amit Rewindnak neveztek. Kinyitottam – kékes, virágillatú zselé, mint egy puccos fodrászszalonban. (A mosdó alatt egy tubus vazelint is találtam, olyan nagyot, aminek csak egyetlen lehetséges felhasználása lehet, amire nem térnék ki hosszabban.) Visszamentem a szobába, és izgatottan bejelentettem: – Szeretik a hajukat. − Pontosan! – kiáltotta Alaska. – Nézz fel a felső ágyra! – A keskeny fa ágytámlán egy palack STAWET zselé egyensúlyozott. – Kevin nem ébred tüskésre idomított fejjel, Pufi. Keményen megdolgozik érte. Szereti a haját. Itt hagyták a hajápoló szereiket, Pufi, mert van nekik másik otthon. Minden fiú ezt csinálja. És tudod, miért? − Hogy a kis farkukat kompenzálják? – kérdeztem. − Ha-ha. Nem. Mert macsó seggfejek. Azért szeretik a hajukat, mert nem elég okosak, hogy valami érdekesebbet szeressenek. Oda csapunk nekik, ahol fáj: a skalpjukra. − Ree-hendben – mondtam bizonytalanul, mert nem tudtam pontosan, hogyan trükközzük le valakinek a skalpját. Alaska felállt, és az ablakhoz lépett, majd lehajolt, hogy ki tudjon bújni. − Ne bámuld a seggemet! – mondta, úgyhogy megnéztem karcsú dereka alatt kidomborodó fenekét. Minden erőfeszítés nélkül kiugrott az ablakon. Én lábbal előre igyekeztem kijutni, és amikor földet értem, a felsőtestemet is kilendítettem az ablakon. − Nos – mondta. – Nem voltál túl elegáns. Menjünk a bagózós helyre. Csoszogott, mert egy megszáradt narancshéjat rugdalt az útról a hídra, úgyhogy inkább sífutásnak, mint járásnak tetszett. Míg a hídról a bagózós 78

helyig vezető csaknem-ösvényt követtük, megfordult, rám nézett és megtorpant. − Arra lennék kíváncsi, honnan lehet extra tartós kék festéket szerezni – mondta, aztán felhajtott egy ágat, és továbbindult a sűrűben.

79

negyvenkilenc nappal azelőtt KÉT NAPPAL KÉSŐBB – hétfőn, az igazi vakáció első napján – délelőtt a világvallások-feladatomon dolgoztam, délután Alaska szobájába mentem. Az ágyában olvasott. − Auden – közölte. – Mi volt az utolsó szava? − Nem tudom. Sosem hallottam róla. − Sosem hallottál róla? Szegény, műveletlen fiú. Itt, olvasd el ezt a sort. – Odamentem, és lepillantottam a mutatóujjára. – Megtört szomszédodat szereted / megtört szíveddel – olvastam hangosan. – Igen. Egész jó – mondtam. − Egész jó? Igen, a bufriedo egész jó. A szex is egész élvezetes. A nap is egész melegen süt. Oly sokat árul el a szerelemről és a szenvedésről: tökéletes. − Mm, hmm – bólogattam meggyőződés nélkül. − Reménytelen eset vagy. Menjünk pornóvadászatra? − Hova? − Addig nem szerethetjük szomszédainkat, míg nem tudjuk, milyen megtört a szívük. Nem szereted a pornót? – kérdezte mosolyogva. − Hát... – feleltem. Az az igazság, hogy nem sok pornót láttam, de az ötlet, hogy pornót nézzek Alaskával, tetszett. Az 50-es szárnyban lévő szobákkal kezdtük, hátulról kerültük meg a hatszögletű épületet – ő benyomta a hátsó ablakot, én meg figyeltem, nem jön-e valaki. A legtöbb ember szobájában még soha nem jártam. Három hónap után futólag már ismertem a legtöbb diákot, de rendszeresen csak kevesükkel érintkeztem – valójában csak az Ezredessel, Alaskával és Takumival. De pár óra alatt egész jól kiismertem az osztálytársaimat. Wilson Carbodnak, a Culver Creek-i Nullák centerének aranyere van, vagy legalábbis aranyérkenőcsöt rejteget íróasztala fiókja mélyén. Chandra Kilers, az egyik helyes csaj, aki kicsit túlságosan is szerette a matekot, és aki Alaska szerint az Ezredes következő csaja lesz, mókás játék babákat, Cabbage Patch Kideket gyűjt. Nem úgy értem, hogy, mondjuk, ötéves korában gyűjtötte őket, hanem most: több tucatot, feketét, fehéret, latint és ázsiait, fiú babát és lány babákat, kis tehenészlányoknak öltöztetett babákat és üzletemberkezdeménynek öltöztetett babákat. Egy Holly Moser nevű végzős hétköznapi 80

harcos félmeztelen önarcképeket rajzol grafittal, teljes terjedelmükben felfedve kerek formáit. Megdöbbentem, hogy hányan piálnak. Még a hétköznapi harcosok is − akik pedig minden hétvégén hazamennek – tartanak sört vagy töményét a vécétartályban vagy valahol a szennyestartó mélyén. − Istenem, bárkit beköphettem volna – mondta Alaska halkan, amikor előhalászott egy literes üveg Magnum sört Longwell Chase szekrényéből. Kíváncsi voltam, vajon miért Pault és Maryát választotta. Alaska olyan gyorsan megtalálta mindenki titkait, hogy gyanítottam, nem először csinált ilyet, de nem lehetett előnyben Ruth és Margot Blowker titkainak kiesésében, mert a kilencedikes ikrek újak voltak, és úgy tűnt, még nálam is kevésbé társasági emberek. Miután bemásztunk a szobájukba, Alaska körülnézett, aztán a könyvespolchoz ment. Kihúzta a King James Bibliát, és ott lapult egy lila üveg Maui Wowie. − Milyen okos – mondta, miközben lecsavarta a tetejét. Két hosszú korttyal leküldte, aztán bejelentette: – Maui Wowie! − Megtudják, hogy itt voltál! – kiáltottam. Tágra nyitotta a szemét. − Ó, ne, igazad van, Pufi! Talán elmennek a Sashoz, és elmondják, hogy valaki ellopta a piájukat! Nevetett, kihajolt az ablakon, és az üres üveget kidobta a fűre. Egy csomó pornómagazint találtunk a matracok és az ágyrugók közé tömve. Kiderült, hogy Hank Walsten a kosárlabdán és a füvezésen kívül mást is csinál: szereti a Juggs magazint is. De a 32-es szobáig nem találtunk filmet. Két Mississippiből származó fickó lakott itt: Joe és Marcus. A világvallásokóránkra jártak, és néha együtt ebédeltek velem és az Ezredessel, de nem ismertem őket valami jól. Alaska elolvasta a videó tetejére ragasztott cédulát. − Madison megye kurvái. Remek. Hát nem gyönyörű? A tévészobába siettünk, lehúztuk a redőnyöket, bezártuk az ajtót, és megnéztük a filmet. Azzal indult, hogy egy nő áll a hídon szétvetett lábbal, egy fickó előtte térdel, és nyalja. Párbeszédre feltehetőleg nem maradt idő. Amikor nekiláttak, Alaskából kitört a jogos felháborodás. − Nem azért csinálják, hogy a nőnek örömet szerezzen. A lány csupán egy tárgy. Nézd csak meg! 81

Már néztem, szükségtelen volt mondani. A nő négykézlábra ereszkedett, a fickó mögötte térdelt. A nő azt mondogatta: gyere még, és nyögött, üres, barna szeme elárulta, mennyire nem érdekli, ami történik. Magamban önkéntelenül is megjegyzésekkel fűszereztem: Kéz a vállra. Gyorsan, de ne túl gyorsan, mert vége lesz gyorsan. Nyögést vedd a minimumra. Mintha csak a gondolataimban olvasott volna. − Istenem, Pufi. Soha ne csináld ilyen durván. Ez fáj. Mintha kínoznák. És ő csak térdel és elfogadja? Nem is nő és férfi. Csak pénisz és vagina. Mi ebben az erotikus? Hol a csókolózás? − Ha a pozíciót vesszük, azt hiszem, nincsenek abban a helyzetben, hogy csókolózni tudnának – jegyeztem meg. − Erről beszélek. Már abból, ahogy csinálják, látszik az eltárgyiasítás. A fickó még a nő arcát sem látja! És ez megtörténhet a nőkkel, Pufi. Ez a nő valakinek a lánya. Ezt teszitek velünk pénzért. − Hát én nem – mondtam védekezőn. – Úgy értem, technikailag. Nem szeretek pornófilmet csinálni. − Nézz a szemembe, és mondd, hogy nem indított be, Pufi. Nem tudtam. Ő nevetett. – Jól van – mondta. – Egészséges. Aztán felállt, megállította a szalagot, hasra feküdt a díványon, és motyogott valamit. − Mit mondtál? – kérdeztem, és odaléptem hozzá, a kezemet a derekára tettem. − Shhh – mondta. – Alszom. Csak így egyszerűen. Százötven kilométeres sebességről a pillanat tört része alatt alvásra váltott. Rettenetesen szerettem volna lefeküdni mellé a díványra, átölelni és elaludni. Nem dugni, mint a filmekben. Nem szeretkezni. Csak együtt aludni, a szó legártatlanabb értelmében. De nem volt meg hozzá a bátorságom, ráadásul tudtam, hogy barátja van, továbbá én béna voltam, ő meg fantasztikus, én reménytelenül unalmas, ő meg végtelenül elbűvölő. így aztán visszamentem a szobámba, rávetettem magam az alsó ágyra, és arra gondoltam, ha az ember eső volna, én szemerkélnék csupán, de Ő maga lenne a hurrikán.

82

negyvenhét nappal azelőtt SZERDÁN ELDUGULT ORRAL ÉBREDTEM, egy egészen más, ropogós és hideg Alabamára. Amikor aznap reggel Alaska szobája felé mentem, a hálókörlet fagyos füve ropogott a cipőm alatt. Floridában nem túl sűrűn fagy, és én föl-le ugráltam, mintha buborékfólián tapodnék. Ropp. Ropp. Ropp. Alaska egy égő zöld gyertyát tartott fejjel lefelé, a viaszt egy nagyobb, házi készítésű vulkánba csöpögtette, amely egy kicsit úgy festett, mintha középiskolás, tudományos szemléltető vulkán lenne. − Meg ne égesd magad! – mondtam, mert a láng folyton a keze felé kapdosott. − Az éj gyorsan leszáll. A ma már a múlt – válaszolta anélkül, hogy felpillantott volna. − Várj, ezt olvastam valamikor. Mi ez? – kérdeztem. Szabad kezével felkapott egy könyvet, és felém hajította. A lábamnál ért földet. – Vers – mondta. – Edna St. Vincent Millay. Olvastad? Le vagyok döbbenve. − Ó, az életrajzát olvastam! Nem voltak benne az utolsó szavai. Kicsit csalódtam. Csak arra emlékszem, hogy sokat dugott. − Tudom. Ő a kedvencem – mondta Alaska a gúny leghalványabb árnyalata nélkül. Nevettem, de ő nem vette észre. – Nem találod furcsának, hogy a nagy írók életrajzait jobban élvezed, mint amit ok írtak? − Nem – jelentettem ki. – Az a tény, hogy érdekes emberek voltak, még nem jelenti, hogy azzal is foglalkoznom kell, amit az éjszakáról nyavalyognak. − Ez a depresszióról szól, okostojás. − Ó, tényleg? Nos, tényleg briliáns – válaszoltam. Felsóhajtott. − Rendben. Talán ezen a télen minden ellenérzésem dacára havazni fog, de legalább szarkasztikus társaságot kaptam. Lennél szíves leülni? Leültem mellé, a lábamat keresztbe tettem összeérő' térdünkön. Az ágya alól előhúzott egy átlátszó műanyag ládát, egy csomó gyertyával. Egy pillanatig nézte, és átadott egy fehéret meg egy öngyújtót. 83

Egész délelőtt gyertyát égettünk – és időnként az égő gyertyákról rá is gyújtottunk, miután törülközőt tömtünk az ajtó alatti nyíláshoz. Két óra elteltével harminc centivel növeltük sokszínű gyertyavulkánját. − Mount St. Helens a szeren – mondta. Fél egykor, kétórás könyörgés után, hogy vigyen el a McDonald'sba, Alaska úgy döntött, itt az ebédidő. A diákparkoló felé menet egy idegen kocsira lettem figyelmes. Egy kis zöld kocsira. Ötajtósra. Már láttam ezt a járgányt, gondoltam. Vajon hol? És ekkor az Ezredes pattant ki belőle, és odaszaladt hozzánk. Ahelyett, hogy üdvözölt volna bennünket, vagy valami, egyenesen belevágott. − Megbíztak, hogy hívjalak meg benneteket hálaadásnapi vacsorára a Chez Martinba. Alaska a fülemhez hajolt, én nevettem, és így szóltam: − Megbíztak, hogy fogadjam el a meghívást. Így aztán elmentünk a Sas házához, és elmondtuk neki, hogy megyünk pulykát enni lakókocsipark módra, és elhúztunk az ötajtóson.

Az Ezredes a kétórás kocsiúton mindent elmagyarázott. Én a hátsó ülésen nyomorogtam, mert Alaska ült az anyósülésen. Általában ő vezetett, de ha nem, akkor ő volt az anyósülések királynője. Az Ezredes anyja hallotta, hogy a campusban maradtunk, és nem tudta elviselni a gondolatot, hogy család nélkül legyünk hálaadáskor. Az Ezredes nem fogadta túl lelkesen az ötletet. − Nekem a sátorban kell aludnom – mondta, és én nevettem.

Kiderült, hogy a sátor, amelyben az Ezredesnek aludnia kellett, egy szép, négyszemélyes, fél tojás alakú, zöld építmény, mégis sátor. Az Ezredes mamája lakókocsiban lakott, olyasmiben, amit nagyobb teherautók után akasztva lehet látni, kivéve, hogy ez a beton talapzaton álló öreg, szétesni készülő darab valószínűleg nem bírná ki, ha egy teherautó után kötnék. Nem volt valami nagy lakókocsi. Alig tudtam kihúzni magam anélkül, hogy a plafont súrolta volna a fejem. Most már megértettem, miért olyan alacsony az Ezredes – nem engedhette meg magának, hogy magasabb legyen. Az egész 84

egyetlen hosszú szobából állt, elöl egy kétszemélyes ágy, egy apró konyha, egy nappali rész hátul tévével és egy kis fürdőszoba – olyan kicsi, hogy ha zuhanyozni akart az ember, jószerivel le kellett ülnie a vécére. − Nem sok – mondta az Ezredes mamája (Dolores, nem Miss Martin). − De akkora pulykát sütök, mint a konyha. Nevetett. Az Ezredes rögtön a lakásmutogatás után ki terelt bennünket a lakókocsiból, és sétáltunk a környéken a lakókocsik sora, a mobilházak és a földutak körül. − Most már tudjátok, miért gyűlölöm a gazdagokat. Megértettem. Azt viszont nem tudtam elképzelni, hogyan nőtt fel az Ezredes ilyen szűk helyen. Az egész lakókocsi kisebb volt, mint a hálószobánk. Nem tudtam, mit mondjak neki, hogy kevésbé érezze magát zavarban. − Sajnálom, ha kényelmetlennek érzitek – mondta. – Tudom, lehet, hogy szokatlan. − Nekem nem – kotyogott bele Alaska. − De te nem lakókocsiban nőttél fel! – vágott vissza az Ezredes. − Aki szegény, az szegény. − Elképzelhető – nyugodott bele az Ezredes.

Alaska úgy döntött, segít Doloresnek a vacsoránál. Azt mondta, hogy szexizmus a vacsorakészítést a nőkre hagyni, de jobb, ha szexista ételt eszünk, mint ha mocskos, fiúk készítette ételt ennénk. így aztán az Ezredes meg én leültünk a nappali kihúzható díványára, videojátékot játszottunk, és az iskoláról beszélgettünk. − Befejeztem a világvallások-dolgozatot, de át kell írnom majd a gépeden. Azt hiszem, készen állok a vizsgákra, ami jó, mert még a bavalhévét ivis meveg kevell csivináválnuvunk. − Anyád nem érti a madárnyelvet? – vigyorogtam. − Ha gyorsan beszélek, akkor nem. Fogd már be! Az étel – a sült okra, gőzölt csöves kukorica és párolt marha, amely olyan puha volt, hogy egyszerűen szétesett a műanyag villa alatt – meggyőzött róla, hogy Dolores még Maureennél is jobban főz. A Culver Creek-i okrán kevesebb a zsiradék, és ropogósabb. Ráadásul Dolores a legmulatságosabb 85

anya, akivel találkoztam. Amikor Alaska megkérdezte, mit dolgozik, elmosolyodott. − Kulináris mérnök vagyok. Vagyis hirtelensülteket készítő szakács a Waffle House-ban. − Az a legjobb Waffle House egész Alabamában – mosolygott az Ezredes, aki most már egyáltalán nem érezte magát zavarban az anyja miatt. Csak attól tartott, hogy mi viselkedünk felfuvalkodott iskolai sznobok módjára. Kicsit túljátszottnak tartottam az Ezredes utálom-a-gazdagokat hozzáállását, míg nem láttam az anyjával. Ugyanaz az Ezredes volt, de teljesen más kontextusban. Reménykedtem, hogy egyszer Alaska családját is megismerhetem. Dolores ragaszkodott hozzá, hogy Alaska és én feküdjünk az ágyban, és ő aludt a kihúzható kanapén, míg az Ezredes kint éjszakázott a sátorban. Kicsit aggódtam, hogy megfázik, de nem állt szándékomban átadni neki a helyemet Alaska mellett. Külön takarót kaptunk, és soha nem volt köztünk három rétegnél kevesebb, ám a lehetőség így is fél éjszaka ébren tartott.

negyvenhat nappal azelőtt A LEGJOBB HÁLAADÁSNAPI KAJA, amelyet valaha ettem. Nem kaptunk undorító áfonyaszószt, csak hatalmas szelet omlós, fehér húst, kukoricát, zöldbabot, annyi szalonnazsírban készítve, hogy olyan íze lett, hogy. meg sem érdemeltük, és mindehhez öntetet, sütőtöklepényt desszertnek és egy pohár vörösbort valamennyien. − Asszem – mondta Dolores –, a pulykához fehéret kéne inni, de nem t’om, ti hogy vagytok vele, de én leszarom. Nevettünk, és ittuk a bort, aztán az ebéd után egyenként kifejeztük a hálánkat. Nálunk otthon mindig az étkezés előtt tettük ezt, és csak elhadartuk, hogy ehessünk már végre. Most négyen ott ültünk az asztal körül, és megosztoztunk az áldáson. Hálásak voltunk a finom ételért és a jó társaságért, és hogy otthonra leltünk hálaadáskor. − Legalábbis egy lakókocsira – tréfált Dolores. 86

− Rendben, most én következem – mondta Alaska. – Hálás vagyok, mert tíz éve ez a legjobb hálaadásnapom. Aztán az Ezredes jött. − Én hálás vagyok érted, mama. Dolores nevetett, és így szólt: − Az a kutya nem vadászik, fiam. Nem tudtam pontosan, mit jelent a kifejezés, de nyilván valami olyasmit, hogy „nem helyénvaló”, mert aztán az Ezredes kiterjesztette a listát, hogy azért hálás, mert ő a legokosabb emberi lény a lakókocsiparkban, és Dolores nevetett, és azt mondta: − Elég jó. És Dolores? Ő hálás volt, hogy újra működik a telefon, hogy a fia otthon van, hogy Alaska segített neki elmosogatni, s hogy én levettem az Ezredest a nyakáról; hogy biztos munkája van, helyesek a munkatársai, van hol aludnia és van egy fia, aki szereti. Az ötajtós hátsó ülésén ültem hazafelé – otthonként gondoltam rá –, és elaludtam az autópálya monoton altatódalára.

negyvennégy nappal azelőtt − A COOSA ITALBOLT egész üzletmenete a kiskorúaknak árult cigarettákra és a nagykorúaknak árult alkoholra épül. – Alaska nyugtalanító gyakorisággal fordult hátra vezetés közben, különösen, amikor egy keskeny, dimbes-dombos útszakaszon hajtottunk át az iskolától délre, a már említett Coosa italbolt felé tartva. Szombat volt, a tényleges vakáció utolsó napja. – Remek hely, ha az embernek cigarettára van szüksége. De nekünk pia kell, ok meg igazolványt kérnek a piához. És fújhatom a személyimet. De azért majd csak kimuzsikálom magam. Hirtelen jelzés nélkül balra kanyarodott, ráfordult egy meredeken lejtő útra, amelynek mindkét oldalán mező terült el. Keményen markolta a kormányt, amikor felgyorsultunk, kivárta a legutolsó pillanatot, és csak akkor fékezett, mielőtt elértük volna a hegy lábát. Egy rétegelt lemezből készült benzinkút magasodott előttünk, de itt nem benzint árultak. A tetőn megfakult tábla hirdette: COOSA ITALBOLT – SZESZPRESZ– SZÓ. Alaska egyedül

87

ment be, s öt perccel később két papírszatyorral jött ki, mindegyikben csupa tiltott holmi: három karton cigaretta, öt üveg bor és egy hatodik, a vodka az Ezredesnek. Hazafelé Alaska megjegyezte: – Szereted a kopogtatós vicceket? − A kopogtatós vicceket? – kérdeztem. – Úgy érted, az olyanokat, hogy kopp-kopp... − Ki kopog? – kérdezte Alaska. − Egy fekete holló. − Kár. − Kár – fejeztem be. Lapos lett. − Kár-kár. Döbbenten néztem rá. Úgy egy perccel később leesett, és nevettem. − Anyám játszotta velem ezt a viccet, amikor hatéves voltam. Még mindig vicces. Nem is lepődhettem volna meg jobban, amikor szipogva megjelent a 43-as szobában. Éppen az utolsó simításokat végeztem az angoldolgozatomon. Sírástól kimerültén ült le a díványra. − Sajnálom – sóhajtotta. Könny csöpögött az álláról. − Mi a baj? – kérdeztem. Elvett egy papír zsebkendőt a „dohányzóasztalról”, és megtörölte az arcát. − Én nem... – kezdte, aztán a zokogás cunamiként tört fel a torkából; hangos és gyerekes zokogás. Megrémültem. Felálltam, odaültem mellé, és átfogtam a vállát. Ő elfordult, fejét a dívány habszivacsába nyomta. − Nem értem, miért cseszek el mindent. − Mint Maryával? Talán csak megrémültél. − A félelem nem jó kifogás! – kiáltotta bele a díványba. – Mindig mindenki a félelemre hivatkozik! Nem tudtam, ki az a mindenki, vagy mikor van az a mindig, és meg akartam érteni a hangulatváltásait. − Miért borultál ki ezen most? − Nem csak arról van szó. Mindenről. De elmondtam az Ezredesnek a kocsiban. – Szipogott, de az egybefolyt a zokogással. – Amikor te hátul aludtál. És ő azt mondta, hogy soha nem téveszt többé szem elől, miközben a balhékat csináljuk. Hogy nem tud bennem megbízni. Nem hibáztatom. Én sem bízom magamban. 88

− Gyomor kellett − Van gyomrom,

hozzá, hogy megmondd neki. csak nem akkor, amikor kell. Lennél szíves... hm... Felült és felém mozdult, én felemeltem a karomat, ő ráomlott sovány mellkasomra, és sírt. Rosszul éreztem magamat miatta, de ő is. Nem kellett volna köpnie. − Nem akarlak felkavarni, de talán meg kéne mondanod, miért beszéltél Maryáról. Féltél attól, hogy hazaküldenek vagy valami? Elhúzódott tőlem, és olyan „baljós pillantást” vetett rám, amire még a Sas is büszke lehetne. Úgy éreztem, hogy gyűlöl, vagy gyűlöli a kérdésemet, vagy mindkettő. Aztán félrenézett, ki az ablakon a futballpálya felé. − Az nem otthon. − De van családod – visszakoztam. Épp ma reggel beszélt az anyjáról. Hogy képes egy lány, aki három órával ezelőtt azt a tréfát mesélte, zokogó rémálommá válni? Még mindig engem nézett, és azt mondta: − Megpróbálok nem félni, tudod. Mégis mindent tönkreteszek. Elcseszem. − Rendben – mondtam neki. – Jól van. Azt sem tudtam, miről beszél. Egyik talány a másik után. − Nem tudod, kit szeretsz, Pufi? Azt a lányt szereted, aki megnevettet, akivel pornót nézel, és bort iszik veled. Nem ezt az őrült, mogorva tyúkot szereted. És ha valami, ez volt az igazság.

89

karácsony MIND HAZAMENTÜNK KARÁCSONYI SZÜNETRE – még az eltökélten otthontalan Alaska is. Kaptam egy szép órát és egy új tárcát – felnőtt ajándék, mondta az apám. De főleg tanultam abban a két hétben. A karácsonyi szünet nem bizonyult igazi vakációnak, mivel ez volt az utolsó lehetőségünk, hogy tanuljunk a visszaérkezésünk utáni napon kezdődő vizsgákra. A matekra és a biológiára koncentráltam, ez a két tárgy fenyegette legkomolyabban a felvételi pontjaimat. Bárcsak elmondhatnám, hogy a tudásért igyekeztem, de főleg azért, hogy felvegyenek egy valamirevaló egyetemre! Az időm jó részét matektanulással és a francia szavak magolásával töltöttem, mint ahogy Culver Creek előtt is, csak mostanra a szüleim érzelgősebbek lettek. Nagyon keveset beszéltek a londoni utazásukról. Azt hiszem, bűntudatot éreztek. Fura dolog ez a szülőkkel. Bár azért maradtam ott a Creekben hálaadáskor, mert így akartam, a szüleim mégis bűntudatot éreztek. Jó, ha van valaki, akinek bűntudata van miattad, bár kibírtam volna anélkül, hogy az anyám minden egyes családi vacsora alkalmával elsírja magát. − Rossz anya vagyok – mire apám meg én rögtön rávágtuk: – Nem, nem vagy az. Még az apám is, aki gyöngéd, de nem szentimentális, időnként, amikor a Simpson családot néztük, közölte velem, hogy hiányoztam neki. Én azt mondtam, hogy ő is hiányzott nekem, és tényleg. Egy bizonyos fokig. Olyan jó emberek. Moziba mentünk, kártyáztunk, és én meséltem nekik, amit elmesélhettem anélkül, hogy túlságosan megdöbbentek volna, és ők meghallgattak. Apám, aki ingatlaneladásból élt, több könyvet olvasott, mint bárki, akit valaha ismertem. Az angolórára olvasott könyvekről beszélgetett velem, s anyám ragaszkodott hozzá, hogy üljek vele a konyhában, és tanuljam meg, hogyan kell az egyszerűbb ételeket-makaróni, rántotta – elkészíteni, most, hogy a „saját lábamra álltam”. Nem számít, hogy nincs konyhám, és nem is akarok főzni. Az sem számít, hogy nem szeretem a tojást, a makarónit meg a sajtot. Az új évre azért mindegyiket megtanultam elkészíteni. Amikor elmentem, mindketten sírtak. Anyám elmagyarázta, hogy ez csak „üresfészek-szindróma”, s olyan büszkék rám, és hogy nagyon szeretnek. 90

Ettől gombóc nőtt a torkomban, és már nem törődtem a hálaadással. Volt családom.

nyolc nappal azelőtt A KARÁCSONYI VAKÁCIÓ utáni első nap szünetében Alaska bejött a szobánkba, és leült az Ezredes mellé a díványra. Az Ezredes keményen melózott, éppen gyorsasági rekordot döntött a PlayStationön. Alaska annyit sem mondott, hogy hiányoztunk neki, vagy örül, hogy végre találkoztunk. Csak rápillantott a díványra, és megjegyezte: − Szerezhetnétek egy új díványt. − Kérlek, ne szólj hozzám, miközben versenyzek – mondta az Ezredes. – Istenem! Jeff Gordonnak tényleg végig kellett csinálnia ezt a szarságot? − Van egy nagyszerű ötletem – folytatta Alaska. – Egy előbalhét kell csinálni, ami eltereli a figyelmet a Kevinék ellen intézett támadásról. Én az ágyon ültem, és a másnapi amerikaitörténelem-vizsgámra készültem. − Előbalhé? – kérdeztem. − Olyan balhé, ami a hamis biztonság illúziójába ringatja a vezetőséget − válaszolta az Ezredes dühösen, mert elvontuk a figyelmét. – Az előbalhé után a Sas azt hiszi majd, hogy az alsó évfolyam megcsinálta a soros balhéját, és csillapul az ébersége. Az alsósok és a felsősök minden évben rendeznek valami balhét – általában valami nyomorék dolgot, például petárdákat robbantanak vasárnap hajnali ötkor a hálókörletben. − Mindig van előbalhé? – érdeklődtem. − Nem, te dilis – mondta az Ezredes. – Ha mindig lenne, akkor a Sas tudná, mire megy ki a játék. Utoljára, nézzük csak, 1987-ben csináltak előbalhét. Akkor az előbalhé során elvágták a campus elektromos vezetékeit, de a valódi balhé az volt, hogy ötszáz eleven tücsköt telepítettek az osztálytermek fűtéscsöveibe. Néha még most is lehet hallani a ciripelést. − Lenyűgöző a memóriád – mondtam. − Olyanok vagytok, mint egy idős házaspár – mosolygott Alaska. – Kretén kiadásban. 91

− Még a felét sem tudod – tódított az Ezredes. – Látnod kéne, amikor éjszaka ágyba bújunk. − Hé! − Hagyjuk a témát! – csattant fel Alaska. – Előbalhé. Ezen a hétvégén, mivel újhold lesz, az istállóban maradunk. Te, én és az Ezredes, Takumi és külön ajándékként neked, Pufi, Lara Buterskaya. − Az a Lara Buterskaya, akit lehánytam? − Csak szégyenlős. Még mindig kedvel – nevetett Alaska. – A hányástól sebezhetőnek látszol. − Vagy pofátlan balféknek– mondta az Ezredes. – Takumit nekem hozod? − Jobb, ha te egy kis időre szingli maradsz. − Ez igaz – mondta az Ezredes. − Tölts el pár hónapot videojátékkal – mondta Alaska. – A kéz-szem koordináció jól jön, ha a harmadik fázishoz érkezel majd. − Jó ég, ezt a fázisbeosztást olyan régen hallottam, hogy azt hiszem, elfelejtettem, mi az a harmadik fázis. Most égnek emelném a tekintetem, de nem engedhetem meg magamnak, hogy félrenézzek a képernyőről. − Csók. Érzés. Ujj. Kúrás. Mintha kihagytad volna a harmadik fázist. − Igenis kihagytam a harmadik fázist! – vágta oda az Ezredes. − Szóval – vetettem közbe –, mi lesz az előbalhé? − Az Ezredes meg én majd kidolgozzuk. Semmi szükség, hogy bajba keveredj. Legalábbis egyelőre. − Ó! Rendben. Akkor kimegyek, és elszívok egy cigit. Kimentem. Nem ez volt az első eset, hogy Alaska kihagyott dolgokból, de azután, hogy olyan sokat voltunk együtt hálaadáskor, nevetségesnek tűnt, hogy nélkülem tervezi a balhét az Ezredessel. Kinek a pólóját nedvesítették a könnyei? Az enyémet. Ki hallgatta, amikor Vonnegutot olvasott fel? Én. Ki kontrázott a világ legrosszabb kopogtatós viccéhez? Én. Az iskolával szemben álló Sunny Konvenience kioszkhoz mentem, és rágyújtottam. Ez soha nem történt volna meg velem Floridában, ez a középiskolai szorongás, hogy ki kit szeret jobban, és gyűlöltem magam, hogy hagytam mindezt megtörténni. Nem kell vele foglalkoznod, mondtam magamnak. Cseszd meg.

négy nappal azelőtt 92

AZ EZREDES egy szót sem volt hajlandó kinyögni az előbalhéról, kivéve, hogy az istálló éjszakájának nevezte. Azért annyit még hozzátett, hogy majd ha csomagolok, két napra készüljek. A hétfő, kedd és szerda kínszenvedés volt. Az Ezredes folyton Alaskával lógott, engem sosem hívtak. így rengeteg időt töltöttem a vizsgákra való tanulással, amitől a pontszámaim jelentős emelkedést mutattak. És végre befejeztem a világvallások-dolgozatot is. Igyekeztem őszintén felelni a kérdésre. A legtöbb keresztény és muzulmán hisz a mennyországban és a pokolban, bár sok az eltérés a két vallás között ebben a kérdésben, pontosan hogy melyik túlvilágra jut az ember a kettő közül. A buddhisták jóval bonyolultabban állnak a kérdéshez, Buddha anattáról szóló tanítása miatt, ami alapvetően azt jelenti, hogy az embereknek nincs örökkön élő lelkűk, ehelyett egy csomó energiájuk van, és ez az energia múlandó, egyik testből a másikba vándorol, végtelen sokszor reinkarnálódik, míg végül eléri a megvilágosodást. Sohasem szerettem a dolgozatok végére összefoglalást írni – elismételni, amit már elmondott az ember, olyan kifejezéseket alkalmazva, mint összefoglalva vagy következtetésképpen. Most se ezt tettem, inkább arról beszéltem, miért tartom fontosnak a kérdést. Az emberek, gondoltam, biztonságra vágynak. Képtelenek elviselni a gondolatot, hogy szeretteik már nem léteznek, és magukat sem tudják nem létezőnek elképzelni. Végül azt írtam, hogy az emberek azért hisznek a túlvilágban, mert nem tudják elviselni, hogy ne így tegyenek.

három nappal azelőtt PÉNTEKEN egy meglepően sikeres matekvizsga után, amivel lezárult az első vizsgaidőszakom a Culver Creekben, a ruháimat („legyen New Yorktrendi”, tanácsolta az Ezredes, „fekete, az évszaknak megfelelő, kényelmes, de meleg”) és a hálózsákomat összepakoltam egy hátizsákba, majd felszedtük Takumit a szobájánál, és a Sas háza felé indultunk. A Sas az egyenruháját viselte, és azon töprengtem, vajon harminc egyforma legombolt nyakú fehér inge és harminc ugyanolyan fekete nyakkendője van-e a szekrényében. Elképzeltem, amint reggel felkel, benéz a szekrénybe, és arra gondol: hmm... 93

hmm... mi lenne, ha fehér inget vennék fekete nyakkendővel? Már igencsak ráférne egy feleség. − Hazaviszem Milest és Takumit a hétvégére New Hope-ba – mondta neki az Ezredes. − Milesnak annyira megtetszett New Hope? – kérdezte tőlem a Sas. − Látná, de még mennyire! Táncmulatság lesz a lakókocsiparkban! – jelentette ki az Ezredes. Ha akarta, képes volt délies akcentussal beszélni, bár a Culver Creekben a többiekhez hasonlóan általában nem így beszélt. − Egy pillanatig várjanak, míg beszélek az édesanyjával – mondta a Sas az Ezredesnek. Takumi alig leplezett kétségbeeséssel pillantott felém, és én is éreztem, hogy az ebéd – sült csirke – megemelkedik a gyomromban. De az Ezredes csak mosolygott: tuti az ügy. − Chip, Miles és Takumi az ön házában lesz a hétvégén?... Igen, asszonyom... Rendben. Üdvözlöm. A Sas mosolyogva az Ezredesre pillantott. − Csodálatos asszony az édesanyja. − Maga mondta – vigyorgott az Ezredes. – Vasárnap visszajövünk. Miközben a tornaterem parkolója felé mentünk, az Ezredes megmagyarázta. − Tegnap felhívtam, és megkértem, hogy falazzon, és még csak meg sem kérdezte, miért. Csak annyit mondott: bízom benned, fiam, és marhára így is van. Amikor már nem lehetett látni a Sas házából, egy éles jobbkanyarral befordultunk az erdőbe. A földúton folytattuk utunkat át a hídon és vissza. Az iskola istállója düledező építmény volt, amely inkább egy régen elhagyott fakunyhóra, mint istállóra hasonlított. Még mindig ott volt a széna, bár nem tudom, minek. Semmi jel nem mutatott arra, hogy lovas program lenne az iskolában, vagy valami. Mi értünk oda elsőnek, és kiterítettük a hálózsákokat a legpuhább szénakupacokra. Fél hét volt. Alaska nem sokkal később befutott, azt mondta a Sasnak, hogy Jakekei tölti a hétvégét. A Sas nem ellenőrizte a sztorit, mert Alaska minden hónapban legalább egy hétvégét ott töltött, és tudta, hogy a szüleit nem 94

érdekli a dolog. Lara fél órával később érkezett. Ő azt mondta a Sasnak, hogy Atlantába megy, hogy egy Romániából érkező' régi barátjával találkozzon. A Sas felhívta a szüleit, hogy megbizonyosodjon róla, tudják, hogy a lányuk a campuson kívül tölti a hétvégét, s ők nem bánták. − Bíznak bennem – mosolygott. − Úgy tűnik, nincs mindig akcentusod – mondtam, ami elég ostobán hangzott, de azért kilométerekkel jobb volt, mintha lehánytam volna. − Csak a réshangoknál van. − Az oroszban nincs réshang? – kérdeztem. − A románban – javított ki. Kiderült, hogy a román egy nyelv. Ki tudta? Kulturális fogékonysági mutatómnak drasztikusan nőnie kell, ha a közeli jövőben meg akarom osztani Larával a hálózsákomat. Mindenki a hálózsákján ült, Alaska az épület fokozott tűzveszélyessége dacára kirívó nemtörődömséggel dohányzott, amikor az Ezredes előhúzott egy géppapírt, és olvasni kezdett. − Eme esti ünnepség célja, hogy egyszer és mindenkorra rendezzük a számlát a hétköznapi harcosokkal, de közben a Sasnak is rendesen aláteszünk, ami szintén nem mindennapi örömforrás. És – mondta szünetet tartva, mintha dobpergésre várna – ma este háromfrontos harcot fogunk vívni. Első front: az előbalhé, a Sas segge alá pörkölünk. Második front: „kopasz” hadművelet, amely során Lara szólóban csap le abban az elegáns, ámde véresen kegyetlen megtorló akcióban, ami kitűnően példázza, miért rettegnek tőlem. − Hé! – szakította félbe Alaska. – Az én ötletem volt. − Rendben. Alaska ötlete volt. – Nevetett. – És végül a harmadik front: előmeneteli jelentések. Meg fogjuk hekkelni a tanszék számítógépes hálózatát, és az adatbázisukat felhasználva levelet küldünk Kevin és társai családjainak, hogy néhány tárgyból nem teljesítették a követelményeket. − Biztosan ki fognak csapni – mondtam. − Remélem, nem azért vettétek be a buliba a kis ázsiait, mert azt hitlétek, hogy számítógépes zseni. Mert nem vagyok az – mondta Takumi. − Nem csapnak ki bennünket, és én vagyok a számítógépes zseni. Ti csupán az izommunka és az elterelő hadművelet szerepét töltitek be. Még akkor sem rúgnak ki, ha elkapnak, mert nem lesz olyan vád ellenünk, amiért kicsapás járna... kivéve azt az öt üveg Strawberry Hillt Alaska hátizsákjában, de azt jól elrejtjük. Most egy kicsit szabadjára eresztjük a pusztító erőnket. 95

A tervet kidolgozták, és minden hibalehetőséget kizártak. Az Ezredes a tökéletes időzítésre helyezte a hangsúlyt: ha valamelyikünk csak egy kicsit is összekuszálja a dolgokat, az egész akció dugába dől. Egyéni útbaigazítást nyomtatott ki valamennyiünknek, másodpercre lebontva a teendőket. Összeigazítottuk az óráinkat. Mindannyian fekete ruhát és hátizsákot viseltünk, lélegzetünk gomolygott a hidegben, agyunkban percekre lebontva zakatolt a terv, a szívünk kalapált. Együtt léptünk ki az istállóból. Este hétkor már teljesen sötét volt. Mind az öten magabiztosan haladtunk. Még soha nem éreztem magam ilyen királyul. Végre megtaláltam a Nagy Talánt, és legyőzhetetlenek voltunk. A tervnek lehettek hiányosságai, de nem nekünk. Öt perc múlva szétváltunk, és mindenki a célja felé vette az irányt. Én Takumival tartottam. A mi feladatunk volt a figyelemelterelés. − Mi vagyunk a fasza tengerészgyalogosok – mondta. − A harc az első. A halál az első – értettem vele egyet idegesen. − Rohadtul igazad van. Megállt, és kinyitotta a hátizsákját. − Ne itt, te dinnye – mondtam. – El kell mennünk a Sas házáig. − Tudom. Tudom. Csak várj egy pillanatra. – Vastag, barna fejpántot húzott elő, és a fejére tette. Plüss rókafej vicsorgott az elején. Felnevettem. − Mi az ördög ez? − A rókakalapom. − A rókakalapod? − Igen, Pufi. Az én rókakalapom. − Miért vetted fel a rókakalapot? – kérdeztem. − Mert a kibaszott rókát senki se foghatja el. Két perccel később a Sas hátsó ajtajától húsz méterre guggoltunk a fák között. A szívem technodobgép módjára kalapált. − Harminc másodperc – suttogta Takumi, s én ugyanazt a kísérteties nyugtalanságot éreztem, amit első éjszaka, amikor Alaska megragadta a kezemet, és azt suttogta: fuss, fuss, fuss, fuss, fuss. De nem moccantam. Arra gondoltam: nem vagyunk elég közel. Arra gondoltam: nem hallja meg. Arra gondoltam: meghallja, és olyan gyorsan kirohan, hogy nem lesz esélyünk. 96

Arra gondoltam: húsz másodperc. Gyorsan és mélyeket lélegeztem. − Hé, Pufi – suttogta Takumi meg tudod csinálni, tökfej. Csak futni kell. − Igaz. Csak futni. A térdem egész jó. A tüdőm is rendben. Csak futni kell. − Öt – mondta. – Négy. Három. Kettő. Egy. Gyújtsd meg. Gyújtsd meg. Gyújtsd meg. Sziszegve gyulladt meg a kanóc; a családommal töltött július negyedikékre emlékeztetett. Még álltunk a pillanat tört részéig, bámultuk a kanócot, hogy tudjuk biztosan, meggyulladt. És most, gondoltam. Most. Fuss, fuss, fuss, Juss, fuss. De a testem nem mozdult, míg meg nem hallottam Takumi suttogását: − Gyerünk, menj, menj, a rohadt életbe! És futottunk. Három másodperc múlva hatalmas robbanások reszkettették meg a levegőt. Automata gépfegyversorozathoz hasonlított, mint a Decapitationben, csak jóval nagyobbat szólt. Már húsz lépés távolságra voltunk, s így is azt hittük, beszakad a dobhártyánk. Arra gondoltam: hát ezt biztosan meghallotta. Elfutottunk a futballpálya mellett be az erdőbe, fölfelé a dombon, de a leghalványabb fogalmunk se volt, merre megyünk. A sötétben csak az utolsó pillanatban lehetett észrevenni a lehullott ágakat és a mohával borított köveket, úgyhogy folyton megcsúsztam és elestem, ráadásul attól rettegtem, hogy elkap a Sas, de azért egyre feljebb szaladtam a dombon, fej fej mellett Takumival. Egyre jobban távolodtunk az osztálytermektől és a hálókörlettől. Úgy futottunk, mintha aranycipőt viseltünk volna. Olyan gyorsan szaladtam, mint a gepárd – a kelleténél kicsit többet dohányzó gepárd. És aztán pontosan egypercnyi futás után Takumi megtorpant, és villámgyorsan kinyitotta a táskáját. Most én számoltam. Az órámra meredtem. Rettegtem. A Sas már biztosan kijött a házból. Minden bizonnyal rohan. Azon töprengtem, milyen gyors lehet. Igaz, hogy öreg, de vélhetőleg eléggé dühös. − Öt, négy, három, kettő, egy – és a sziszegés. Ezúttal nem álltunk ott tovább, csak futottunk, még mindig nyugat felé. Egyre nehezebben lélegeztünk. Vajon kibírom negyven percig? A petárdák felrobbantak. A pukkanások elmúltával egy hang üvöltötte a sötétbe: − Azonnal álljanak meg! 97

De nem álltunk meg. Ez nem szerepelt a tervben. − A kibaszott róka vagyok – suttogta Takumi magának meg nekem is. − Senki sem kapja el a rókát. Egy perc múlva én kuporodtam a földre. Takumi számolt vissza. A gyutacs meggyulladt. Futottunk. De befulladt. Egy befulladásra felkészültünk, hoztunk tartalék petárdát. Egy újabb értékes percet jelentett volna az Ezredesnek és Alaskának. Takumi lekuporodott a földre, meggyújtotta a gyutacsot, és szaladt. Elkezdődött a pukkanás. A petárdák a szívverésem ütemére bummbummoltak. Amikor elhallgattak a petárdák, újra hallatszott: − Állj, vagy hívom a rendőrséget! – És bár távolról szólt a hang, magamon éreztem a „baljós pillantást”. − A disznó nem fogja meg a rókát, mert az gyors – morogta magában Takumi. – Verselés és futás: ilyen a sors. Az Ezredes mondta, hogy a rendőrséggel fognak fenyegetni, de ne aggódjunk. A Sas nem szereti a rendőrséget beengedni a campusba. Rossz lenne a sajtója. Úgyhogy rohantunk. Mindenféle fák, bokrok és ágak között, alatt és fölött. Elvágódtunk. Felpattantunk. Rohantunk. Ha nem talált volna utánunk a petárdákról, akkor is könnyen betájolhatott az elfojtott szitkozódásunk nyomán, amelyeket akkor hallattunk, amikor megbotlottunk a fatörzsekben, vagy beleestünk egy tüskebokorba. Egy perc. Letérdeltem, meggyújtottam a kanócot, szaladtam, bumm. Aztán északnak fordultunk, s azt hittük, elhagytuk a tavat. Ez volt a terv lényege. Minél messzebbre jutunk a campus területén, a Sas annál tovább követ bennünket. Minél tovább követ, annál tovább lesz távol az osztálytermektől, ahol az Ezredes és Alaska ügyködik. És aztán vissza kell kanyarodnunk az osztálytermek közelébe, és keletre fordulnunk a patak partján, míg a bagózós hely fölötti hídhoz nem érünk, ahol újból kimehetünk az útra, és diadallal visszatérhetünk az istállóba. De akadt egy kis bibi: némi hiba csúszott a navigációba. Nem hagytuk el a tavat; ehelyett a mező terült el előttünk, aztán a tó. Ha nem a tó mellett futunk, túl közel jutunk az osztálytermekhez. Takumira pillantottam, aki ott szaporázott mellettem, míg végül megszólalt. − Dobj el még egyet. így aztán leguggoltam, meggyújtottam a gyutacsot, és rohantunk. Egy tisztáson futottunk keresztül; ha a Sas mögöttünk van, megláthat. A tó déli 98

sarkához értünk, és a tóparton folytattuk az utat. A tó nem volt túl nagy – talán négyszáz méter hosszú, nem kellett mesze mennünk, amikor megpillantottam... a hattyút. Úgy úszott felénk, mint valami hattyúdémon. Egyre közeledett, dühödten verdesett a szárnyával, és pillanatokon belül ott termett előttünk a parton, a világon semmihez sem hasonlítható hangot adva, mintha egy haldokló nyúl meg egy síró csecsemő hozná ki magából a legrosszabbat. Mivel nem volt más választásunk, továbbrohantunk. Teljes sebességgel elgázoltam a hattyút, és éreztem, hogy a fenekembe csíp. A továbbiakban kicsit húztam az egyik lábamat, mert égett a fenekem, és azon töprengtem, mi az ördögöt tartalmazhat a hattyú nyála, ami ilyen rettenetesen csíp. A huszonharmadik lövedék besült, és ez újabb egy percünkbe került. Ezen a ponton szükségem volt arra az egy percre. A halálomon voltam. Az égető érzés a bal tomporomban erőteljes fájdalommá szelídült, de minden egyes alkalommal erősödött, valahányszor a bal lábamra léptem, úgyhogy sebesült gazellaként igyekeztem elkerülni, hogy az oroszlánok prédája legyek. A sebességünk, nem is kell mondanom, jelentősen lassult. Nem hallottuk a Sast, de nem hittem, hogy visszafordult. Valószínűleg megpróbál bennünket hamis biztonságérzetbe ringatni, azonban nem fog neki sikerülni. Ma éjjel legyőzhetetlenek vagyunk. Kimerülten megálltunk. Három petárdánk maradt, és reméltük, hogy elég időt adtunk az Ezredesnek. Még futottunk pár percig, míg megtaláltuk a patakpartot. Olyan sötét volt, és olyan csönd, hogy a kis erecske szinte dübörgött, de így is hallottam nehéz, szapora légzésünket, amikor lerogytunk a patak partját borító nedves agyagra és kavicsokra. Csak akkor pillantottam Takumira, amikor megálltunk. Arcát és kezét karcolások borították, a rókafej a bal fülére csúszott. Amikor a saját karomra néztem, láttam, hogy a mélyebb sebekből folyik a vér. Most már tudtam, hogy akad pár tüskés hely a közelben, de nem éreztem fájdalmat. Takumi a tüskéket szedte ki a lábából. − A róka kibaszott fáradt – mondta és nevetett. − A hattyú a seggembe csípett – mondtam neki. − Láttam – elmosolyodott. – Vérzik? Bedugtam a kezem a gatyámba, hogy ellenőrizzem. Nem volt véres, úgyhogy egy cigarettával megünnepeltem. − Küldetés befejezve – mondtam. 99

− Pufi,

barátom, kibaszott királyok vagyunk! Nem tudtuk, hol vagyunk, mert a patak sok helyen kanyarodott be a campus területére, ezért nagyjából tíz percig követtük a patakot, mert kiszámoltuk, hogy fele olyan sebességgel megyünk, mint ahogy futunk, aztán balra fordultunk. − Szerinted balra? – kérdezte Takumi. − Kissé eltévedtem – jelentettem be. – A róka balra mutat. Úgyhogy balra – adtam ki az utasítást, és a róka valóban visszavezetett bennünket az istállóhoz. − Jól vagytok? – kiáltotta Lara, amikor bevonultunk. – Aggódtam. Láttam, amikor a Sas kirohant a házából. Pizsamában. Totál berágott. − Ha akkor be volt rágva, akkor mit csinál most? – jegyeztem meg. − Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte. − Kerülő úton jöttünk vissza – mondta Takumi. – Ráadásul Pufi úgy sántikált, mint egy aranyeres vénasszony, mert a hattyú seggbe csípte. Hol van Alaska és az Ezredes? − Nem tudom – válaszolta Lara, aztán lépéseket hallottunk a távolban, hangokat és ágak ropogását. Takumi egy pillanat alatt összekapta a hálózsákjainkat meg a hátizsákokat, és a szénakazal mögé rejtette. Mindhárman az istálló hátuljához szaladtunk, aztán ki a derékmagas fűbe, ahol elrejtőztünk. Követtek bennünket visszafelé az istállóba – gondoltam. Mindent elcsesztünk. De akkor meghallottam az Ezredes hangját. Jól érthetően és dühösen csengett. – ...mert ez huszonháromra szűkíti a lehetséges gyanúsítottak számát. Miért nem követted egyszerűen a tervet? Te jó ég, hol vannak a többiek? Visszamentünk az istállóhoz, kicsit szégyenkezve, amiért megijedtünk. Az Ezredes letelepedett az egyik szénabálára, és a tenyerébe hajtotta a fejét. Gondolkodott. − Nos, mindenesetre nem kaptak el bennünket. Rendben, először – mondta anélkül, hogy felpillantott volna – mondjátok, hogy minden jól ment. Lara? − Igen, jól – kezdte. − Lehetne egy kicsit részletesebben? − Azt tettem, ami a papíron állt. A Sas háza mögött rejtőztem, míg megpillantottam, hogy Miles és Takumi után rohan. Akkor a hálótermek mögé futottam, és az ablakon keresztül Kevin szobájába másztam. Aztán 100

belenyomtam azt az izét a gélbe meg a kondicionálóba, és ugyanígy tettem Jeff és Longwell szobájában is. − Az izét? – kérdeztem. − Extraerős, első osztályú kék hajfesték – mondta Alaska. – A cigarettapénzetekből vettem. Nedves hajra kenve hónapokig ragyogni fog. − Kékre festjük a hajukat? − Nos, gyakorlatilag – mondta az Ezredes, még mindig lehajtott fejjel − ők festik kékre a saját hajukat. De azért mindenesetre hozzájárulunk egy kicsit. Tudom, hogy te meg Takumi jól teljesítettetek, mert itt vagytok, úgyhogy végrehajtottátok a feladatot. Az a jó hír, hogy a három pofátlan seggfej értesítést kap, hogy három tárgyból megbukott. − Hűha! És mi a rossz hír? – kérdezte Lara. − Ugyan – mondta Alaska a másik jó hír, hogy míg az Ezredes amiatt aggódott, hogy meghallott valamit, és a fák közé rohant, tettem róla, hogy húsz más hétköznapi harcos is kapjon értesítést. Mindegyiküknek kinyomtattam az értesítőt, iskolai egyenborítékba tettem, és elhelyeztem a postázandó küldemények közé. – Az Ezredeshez fordult. – Jó sokáig távol voltál. Kispöcs Ezredes annyira félt, hogy kirúgják. Az Ezredes felállt, fölénk magasodott. − Ez nem jó hír! Nem volt a tervben! Ez azt jelenti, hogy a Sas huszonhárom embert kizárhat a gyanúsítottak közül! Huszonhárom ember találhatja ki, hogy mi voltunk, és köphet be! − Ha ez történik – közölte Alaska nagyon komolyan –, én viszem el a balhét. − Rendben. – Az Ezredes felsóhajtott. – Ahogy elvitted a balhét Paulért és Maryáért is. Azt mondod majd, hogy míg az erdőben bóklásztál, petárdákat robbantgattál, ugyanakkor meghekkelted a tanszék számítógépét, kinyomtattad a hamis értesítéseket az iskolai papírokra? Mert abban biztos vagyok, hogy ezt beveszi a Sas! − Nyugi, okostojás! – mondta Takumi. – Először is, nem kapnak el. Másodszor, ha mégis, én elviszem a balhét Alaskával. Neked több a vesztenivalód, mint nekünk. Az Ezredes bólintott. Tagadhatatlan tény volt, ha kicsapják a Creekből, nem kap ösztöndíjat. Tudtam, hogy semmi nem villanyozza úgy fel az Ezredest, mint zsenialitásának elismerése, ezért megkérdeztem: 101

− Szóval, meghekkelted a hálózatot? − Bemásztam dr. Hyde irodájába, bebútoltam

a gépét, és begépeltem a

jelszavát – mondta mosolyogva. − Kitaláltad? − Nem. Kedden bementem az irodájába, és megkértem, hogy nyomtassa ki az ajánlott könyvek listáját. Akkor láttam, hogy a jelszava: J3ckylnhyd3. − Ó, a francba! – kiáltott fel Takumi. – Ezt én is meg tudtam volna csinálni! − Persze, de akkor nem viselhetted volna ezt a szexi kalapot – nevetett az Ezredes. Takumi levette a fejpántot, és a táskájába dugta. − Kevin be fog rágni a haja miatt – örvendeztem. − Igen, én se láttam a pipától, amikor elázott a könyvtáram. Kevin egy felfújt hólyag – mondta Alaska. – Bökj meg, vérezni fogok. Bökd meg őt, ő kipukkad. − Ez igaz – csatlakozott Takumi. – Az a fickó egy fasz. Végül is megpróbált megölni téged. − Rendben, elismerem. − Sok ilyen ember van itt – folytatta Alaska, még mindig dühöngve. -Tudod? A kibaszott felfújt hólyag gazdag kölykök. Annak dacára, hogy Kevin végül is megpróbált megölni meg minden, tényleg nem érdemes gyűlölni. A menő fickókat utálni rohadt sok energiába kerül, és már jó ideje felhagytam vele. Nekem a balhé csak az előző' balhéra adott visszavágás volt, remek alkalom számunkra, ahogy az Ezredes mondta, hogy végezzünk egy kis pusztítást. De Alaska számára többet jelentett. Meg akartam kérdezni erről, de lefeküdt a szénabálák mögött, és újból eltűnt szem elől. Alaska befejezte a beszélgetést, és amikor befejezte, annyi. Nem is csalogattuk elő két órán keresztül, míg aztán az Ezredes kinyitott egy üveg bort. Körbeadtuk az üveget; végül savanyúnak és melegnek éreztem a gyomromat. Jobban akartam kedvelni a piát, mint amennyire kedveltem (ami többékevésbé pont az ellenkezője annak, amit Alaska iránt éreztem). De azon az éjszakán fantasztikusnak tűnt a bor, miközben a gyomromból szétterjedt a testembe a meleg. Nem éreztem magam ostobán, vagy nem vesztettem el az önuralmamat, de tetszett, hogy minden (a nevetés, a sírás, a vizelés a haverok előtt) egyszerűbb lett. Miért ittunk? Én viccesnek találtam a dolgot, 102

különösen, hogy a kicsapást kockáztattuk. Az volt a legszebb a Creekből való kicsapás állandó fenyegetésében, hogy minden pillanatnyi törvénytelen gyönyörűségnek határtalan izgalmat kölcsönzött. Sajnos némileg mérgezte az örömöt, hogy az aktuális kicsapás veszélye mindig ott függött a fejünk fölött.

két nappal azelőtt MÁSNAP REGGEL KORÁN KELTEM. Kiszáradt a szám, és a lélegzetem gomolygott a fagyos levegőben. Takumi hozott egy kempingfőzőt a hátizsákjában. Az Ezredes föléje kuporodott, és megmelegítette a porkávét. Hétágra sütött a nap, de nem tudta felvenni a harcot a hideggel. Leültem az Ezredes mellé, kávéztunk (a porkávéval az a baj, hogy nagyon kellemes az illata, de az íze olyan, mint az epe – mondta az Ezredes), míg egyenként felébredt mindenki: Takumi, Lara, Alaska. Az egész napot elrejtőzve töltöttük, de közben jó nagy zajt csaptunk. Zajos rejtőzködés.

Az istállóban aznap délután Takumi úgy döntött, hogy szabadfogású versenyt rendezünk. − Te kezded, Pufi – jelentette ki Takumi. – Eszes Ezredes, te vagy a zenegép. − Okostojás, nem tudok rappelni! – könyörögtem. − Nem baj. Az Ezredesnek meg nincs ritmusérzéke. Csak próbáld meg, verselj egy kicsit, aztán passzold ide nekem. Az Ezredes a kezét a szája elé tette, és abszurd hangokat adott ki, amelyek inkább fingásra, mint basszusdobra emlékeztettek, én meg, ugye, rappeltem. − Az istállóban ülünk, a nap meg lemegy / a Burger Kingben én is voltam király / azért hiszed azt, hogy a rappem sirály. De nem jut más eszembe, és vége a dalnak / passzolom a szöveget Takuminak. Takumi megállás nélkül, kapásból folytatta. − A pokolba is, Pufi, még úgy járhatok / mint Freddy bátyó járt az Elm utcából. / Az Ezredes úgy zenél, mint a malária / a csajokat meg kerülgeti a hisztéria. / Én képviselem Japánt, és ez nem semmi, haver / ez már minden 103

biztosítékot kiver. / Lehet, hogy neked nem tetszik a színem, / de a csajok úgy neveznek, dugj meg, szívem. Alaska felpattant. − A francba, megint gyalázzátok a női nemet / de kikaparok körülöttem minden férfiszemet / Megbánjátok még ezt, kis faszszopók / véreteket nyalják fel a kopók / Bosszút állok, meglátjátok, a pasikon / kipusztulnak egyszer, mint az ősi Babilon. Takumi újból belekezdett. − Ha a szemem megsért, hát én kikaparom / ha valakinek nem tetszik, azt megbúbolom / a versem most már egyszerűen rohadt pocsék / Lara, kérlek, segíts, mert itt van a vég. Lara csöndesen, idegesen verselt – sőt az ütemet még nálam is szabadabban kezelte. − A nevem Lara, a hazám meg Románia / nem könnyű ez, de voltam tengerparton, neve Albánia. / Szeretek Alaskával kocsikázni / ha jól figyelek, nem fogok megfázni. / Nem sikerül jól mindig a zárt „e”-m / de ettől leszek dögös, kozmopoliteen. / Takumi, itt a vége, nem bírom tovább, / jó volt, de neked adom tovább. − Bombázó vagyok, Hirosima, Nagaszaki / a lányok mikor hallják, azt hiszik, én vagyok a Rocky. / Hazám kedvenc itala a forró szaké / aki béna verselő, a szégyen azé / a termetem nem magas, de így vagyok cuki, / nem oly langaléta, mint szegény Pufi. / Én vagyok a róka, ezek a haverok, / akkor fejezem be, mikor én akarom. Az Ezredes improvizációs dobolással fejezte be, majd megtapsoltuk magunkat. − Belecsaptál a közepébe, Alaska! – nevetett Takumi. − Megtettem, amit tudtam a hölgyek képviseletében. Lara volt a hátország. − Igen, az. És aztán Alaska úgy döntött, hogy bár még koránt sincs sötét, itt az ideje, hogy becsápoljunk. − Két éjszaka egymás után? Lehet, hogy kifogyunk a szerencsénkből – aggodalmaskodott Takumi, amikor Alaska kinyitotta a bort. − A szerencse a bénáknak való. Mosolygott, és az ajkához emelte az üveget. Volt még némi sós kekszünk és egy nagy darab cheddar sajtunk, amit az Ezredes szerzett vacsorára. Meleg bort kortyolgattunk az üvegből, a sajttal és a keksszel, jól megvacsoráztunk. 104

Aztán amikor elfogyott a sajt, akkor még több hely jutott a Strawberry Hillnek. − Lassítsunk, vagy kidobom a taccsot – jegyeztem meg, miután befejeztük az első üveget. − Sajnálom, Pufi. Nem tudtam, hogy valaki kitátotta a torkodat, és bort dönt bele – válaszolta az Ezredes, és egy üveg Mountain Dew-t dobott felém. − Felettébb jámbor lélekre vall ezt a szart bornak nevezni – recsegte Takumi. És, mintha csak a semmiből jönne, Alaska bejelentette: − Legjobb nap – legpocsékabb nap! − Hogy? – kérdeztem. − Mind rókázni fogunk, ha csak iszunk. Úgyhogy lassítsunk egy kis játékkal. Legjobb nap – legpocsékabb nap. − Soha nem hallottam róla – mondta az Ezredes. − Nem is hallhattál, mert most találtam ki. – Mosolygott. Két szénabálán feküdt az oldalán, a délutáni nap felragyogtatta a zöldet a szemében, lebarnult bőre az ősz utolsó emléke volt. Szája félig nyitva volt, s az járt a fejemben, hogy bizonyára részeg; a távolba meredő tekintete is ezt sugallta. A részegség ezerméteres pillantása, gondoltam, lusta elragadtatással bámultam, és az is eszembe jutott, igen, hogy egy kicsit én is részeg vagyok. − Vicces! Mik a szabályok? – kérdezte Lara. − Mindenki elmondja legjobb napjának történetét. A legjobb mesélőnek nem kell innia. Aztán mindenki elmondja a legrosszabb napját, és a legjobb mesélőnek nem kell innia. A folytatásban a második legjobb nap, a második legrosszabb nap következik, míg egyikőtök fel nem adja. − Honnan tudod, hogy nem te leszel az? – kérdezte Takumi. − Mert én vagyok a legjobb ivó és a legjobb mesélő – felelte. Nehéz volt nem egyetérteni ezzel a logikával. – Te kezded, Pufi. Életed legjobb napja. − Hm. Adtok egy percet, hogy végiggondoljam? − Nem lehetett valami jó, ha gondolkodnod kell rajta – jegyezte meg az Ezredes. − Baszd meg, seggfej! − Mimóza vagy! − Életem legjobb napja a mai – mondtam. – És az a története, hogy egy szép magyar lány mellett ébredtem föl, hideg volt, de nem nagyon hideg, 105

ittam egy bögre langyos porkávét tej nélkül, és Cheeriost ettem, és mászkáltunk az erdőben Alaskával és Takumival. Kacsáztunk a pataknál, ez ostobaságnak hangzik, pedig nem az. Nem tudom. Tetszik, ahogy éppen lemegy a nap, nyúlnak az árnyékok, és az a fajta ragyogó, lágy fény önt el mindent, ami csak közvetlenül alkonyat előtt vonja be a világot. Ez az a fény, amely mindent jobbá és szebbé tesz, s ma minden mintha ebben a fényben fürdene. Nem csinálok semmi különöset. Csak ülök itt, és nézem, ahogy az Ezredes farigcsál, vagy valami. Akárhogy is, király nap ez. A mai. Életem legjobb napja. − Szépnek tartasz? – kérdezte Lara, és szégyenlősen nevetett. Arra gondoltam, milyen jó lenne a szemébe nézni, de nem tudtam. – Egyébként román vagyok! − A történet sokkal jobb véget ért, mint gondoltam – közölte Alaska –, de akkor is én győzök. − Gyerünk, bébi – biztattam. Föltámadt a szél, a magas fű az istálló előtt elhajlott előle; a vállamra húztam a hálózsákot, hogy ne fázzak. − Életem legjobb napja 1997. január 9. Nyolcéves voltam, anyám és én elmentünk az állatkertbe kirándulni. Én a medvéket szerettem. Ő a majmokat. A legjobb nap volt. Vége a történetnek. − Ennyi? – kérdezte az Ezredes. – Ez életed legjobb napja? − Igen. − Nekem tetszett – mondta Lara. – Én is szeretem a majmokat. − Béna – jelentette ki az Ezredes. Én nem tartottam sokkal bénábbnak, mint Alaska szokásos tétovaságát, újabb példájaként annak, hogy tovább akarja fokozni saját titokzatosságát. De még akkor is, ha tudtam, hogy ösztönös, nem tehettem róla, de elgondolkodtatott: mi lehet olyan rohadt nagyszerű az állatkertben? De mielőtt megkérdezhettem volna, Lara közbeszólt − Most én jövök – kezdte Lara. – Egyszerű. Az a nap, amikor idejöttem. Tudtam angolul, a szüleim nem, és leszálltunk a repülőgépről. A rokonaim, a soha nem látott nagynénik, nagybácsik kinn vártak a repülőtéren, a szüleim nagyon örültek nekik. Tizenkét éves voltam, mindig kisgyerekként kezeltek, de az volt az első nap, amikor a szüleimnek hirtelen szükségük lett rám, és felnőttként viselkedtek velem. Mert nem tudták a nyelvet, értitek? Szükségük volt rám, amikor rendeltek az étteremben, hogy lefordítsam az adó– és 106

bevándorlási nyomtatványokat és minden mást. Attól a naptól kezdve nem kisgyerekként kezeltek. Romániában szegények voltunk. Itt meg viszonylag gazdagok vagyunk. Nevetett. − Rendben – mosolygott Takumi, és felkapta az üveg bort. – Vesztettem. Mert életem legjobb napja az volt, amikor elvesztettem a szüzességemet. És ha azt hiszitek, hogy elmondom, hogyan történt, akkor még ennél is jobban le kell itatnotok. − Nem rossz – mondta az Ezredes. – Ez nem rossz. Akarjátok meghallgatni az én legjobb napomat? − Ez a játék lényege, Chip – vetette oda Alaska láthatóan dühösen. − Életem legjobb napja még nem történt meg. De tudom, milyen lesz. Mindennap látom. Életem legszebb napján egy kibaszott nagy házat veszek az anyámnak. Nem kinn az erdőben, hanem Mountain Brook közepén, a hétköznapi harcosok szüleinek szomszédságában. Az összes szülő szeme láttára. De nem hitelre veszem. Készpénzt adok érte, odaviszem anyát kocsival, kinyitom neki a kocsiajtót, ő kiszáll, megnézi a házat – léckerítéses, kétszintes ház meg minden –, odaadom neki a háza kulcsait, és azt mondom: köszönöm. Ő segített kitölteni a felvételi lapomat. Mindent megtett azért, hogy itt tanulhassak, és nem könnyű elérni, hogy a gyereked elmenjen iskolába, ha az ember onnan jön, ahonnan mi. Ez lesz életem legjobb napja. Takumi megbillentette az üveget, kortyolt belőle néhányat, aztán átadta nekem. Én is ittam, utána Lara, végül Alaska hajtotta hátra a fejét, és gyorsan leküldte az utolsó negyedét. Miközben a következő üveg tetejét csavarta, az Ezredesre mosolygott. − Ezt a kört te nyerted. És most: mi volt a legrosszabb napod? − A legrosszabb napomon az apám elment. Öreg, úgy hetvenéves, akkor is öreg volt, amikor elvette anyámat, és mégis ő csalta a mamát. Ő meg rajtakapta, begurult, úgyhogy az apám megverte. Anyám kirúgta, de nekem nem mondta el az egészet a megcsalással, a veréssel meg minden, csak később. Csupán annyit mondott, hogy elment, és nem jön vissza. Azóta sem láttam. Aznap egész nap vártam, hogy felhív és elmagyarázza, de soha nem tette. Soha nem hívott. Azt hittem, legalább annyit mond, hogy isten veled, vagy valami. Ez volt a legrosszabb napom. − A francba, megint megvertél! – méltatlankodtam. – A legrosszabb napom hetedikben volt, amikor Tommy Hewitt lepisálta a tornaruhámat, és a 107

tornatanár azt mondta, hogy fel kell vennem a tornaruhát, vagy igazolatlan órát kapok. Hetedikes tornaóra, értitek? Vannak rosszabb dolgok, mint az igazolatlan. De akkor nagy dolognak számított, sírtam, megpróbáltam elmagyarázni a tanárnak, mi történt, de olyan kínos volt, és ő csak ordított meg ordított meg ordított, míg felvettem a húgyos nadrágot és a pólót. Attól a naptól fogva nem törődöm azzal, mit tesznek az emberek. Egyszerűen nem törődöm vele, hogy lúzer vagyok, hogy nincsenek barátaim vagy ilyesmi. Azt hiszem, bizonyos szempontból jó volt, de abban a pillanatban rettenetesen éreztem magam. Úgy értem, képzeljétek el, hogy röplabdázom vagy valami a húgyos tornaruhában, és közben Tommy Hewitt mindenkinek elmeséli, mit művelt. Ez volt a legrosszabb napom. Lara nevetett. – Ne haragudj, Miles. – Jól van – mondtam. – Csak meséld el a tiedet, hogy én is nevethessek a te fájdalmadon – mosolyogtam, aztán együtt nevettünk. − A legrosszabb napom valószínűleg ugyanaz volt, mint a legjobb. Mert elhagytam mindent. Úgy értem, bár bután hangzik, a gyermekkoromat is. Mert a legtöbb tizenkét évesnek, tudjátok, nem kell kitöltenie a W2-es nyomtatványt. − Mi az a W2-es nyomtatvány? – kérdeztem. − Erről beszélek. Az adóhoz kell. Igen. Ugyanazon a napon. Lara mindig a szülei érdekeit képviselte, gondoltam, és talán ezért nem tanult meg kiállni önmagáért. Ebben én sem bizonyultam különösebben eredményesnek. Volt valami fontos, közös tulajdonság bennünk, olyan személyiségjegy, amelyben nem osztoztam Alaskával vagy mással, bár a dolog természetéből fakadón nem tudtuk egymásnak elmondani. Vagy talán csak annyi történt, hogy a lenyugvó nap átsütött göndör, sötét fürtjein, és abban a pillanatban meg akartam csókolni, és nem volt szükség szavakra, hogy csókolózzunk, és a nadráglehányás és az egy hónapos mosolyszünet hirtelen elolvadt köztünk. − Most te jössz, Takumi. − Életem legrosszabb napja – kezdte Takumi – 2000. június 9. Nagyanyám meghalt Japánban. Autóbalesetben vesztette életét, és úgy volt, hogy két nappal később meglátogatom. Nála és a nagyapámnál töltöttem volna az egész nyarat, de ehelyett elrepültünk a temetésére, és csak akkor láttam, nem csak képről, amikor temették. Buddhista temetést kapott, és elhamvasztották, 108

de azelőtt ő... nos, én nem vagyok igazi buddhista. Vagyis Japánban nagyon bonyolult a vallás, egy kicsit buddhista, egy kicsit sintoista, de nem számít, az a lényeg, hogy buddhista szertartás szerint temették, és én csak akkor láttam, ott fent, a máglyán, mielőtt elégették. Ez volt a legrosszabb napom. Az Ezredes rágyújtott egy cigarettára, odadobta nekem, és magának is gyújtott egyet. Kísérteties, de mindig tudta, mikor akarok rágyújtani. Olyanok voltunk, mint az öreg házasok. Egy pillanatra azt gondoltam, milyen masszív hülyeség égő cigarettát dobálni egy szénával teli istállóban, de azután elszállt minden óvatosságom, és csak arra figyeltem, hogy ne a szénába hamuzzak. − Még nem tiszta, ki lesz a győztes – mondta az Ezredes. – Még nyitva a pálya. Te jössz, cimbora. Alaska a hátán feküdt, kezét összefonta a feje alatt. Halkan és gyorsan beszélt, de a csöndes nap csöndes éjszakába fordult – a szúnyogok eltűntek a tél közeledtével –, úgyhogy jól hallatszott. − Az életem legboldogabb napját követő napon anyám megölelt, és azt mondta, írjam meg a házi feladatomat a szobámban, és később majd tévézhetek. Bementem a szobámba, ő pedig leült a konyhaasztalhoz, azt hiszem... aztán sikoltott, én kiszaladtam, ő meg összeesett. A padlón feküdt, a fejét fogta és rángatózott. Kiborultam. Hívnom kellett volna a 91 1-et, de csak sikoltoztam és sírtam, míg végül anyám abbahagyta a rángatózást, én meg azt hittem, elaludt, és bármije fájt, már nem fáj többé. Szóval én csak ültem ott, míg apa haza nem jött egy órával később, és rám kiáltott: miért nem hívtad a 911-et?Megpróbálta mesterségesen lélegeztetni, de addigra már meghalt. Aneurizma. A legrosszabb nap. Én nyertem. Ti isztok. És így tettünk. Egyikünk sem szólalt meg egy ideig, aztán Takumi megkérdezte: − Apád téged hibáztatott? − Az után az első pillanat után nem. De igen. Hogy lehetett volna másként? − Még kisgyerek voltál – érvelt Takumi. Egyfelől meglepődtem, másfelől kényelmetlenül éreztem magam. Mindenesetre megpróbáltam helyére rakni a dolgokat, már amit Alaska családjáról eddig tudtam. A mamájával játszották azt a kopogtatós viccet, amikor Alaska hatéves volt. Az anyja dohányzott, de most már nyilván nem. − Igen. Kisgyerek voltam. A kisgyerekek is fel tudják hívni a 911-et. Képesek rá. Adjátok ide a bort – mondta közönyösen és érzéketlenül. Úgy ivott, hogy fel sem emelte a fejét a szénából. 109

− Sajnálom – jegyezte Takumi. − Miért nem mondtad nekem soha? − Mert sose került szóba.

– kérdezte az Ezredes halkan.

Aztán abbahagytuk a kérdezősködést. Mi az ördögöt mondhattunk volna? Az azt követő hosszú csöndben, miközben lassan körbeadtuk a bort, és egyre részegebbek lettünk, azon kaptam magam, hogy William McKinley-re gondolok, az Egyesült Államok harmadik meggyilkolt elnökére, aki több napig élt a merénylet után. A vég közeledtével, amikor a felesége sírni és sikoltozni kezdett: „Én is menni akarok! Én is menni akarok!”, McKinley utolsó erejével odafordult hozzá, és csak ennyit mondott: „Mind elmegyünk.”

Rengeteg dolog megvilágosodott Alaskával kapcsolatban. Amikor sírt és azt mondta, hogy mindent elcseszett, már tudtam, hogy mire gondolt. És mikor azt mondta, hogy mindenkit cserbenhagyott, tudtam, kire gondolt. Ez volt a minden és a mindenki az életében. Nem akartam ezen töprengni, mégis elképzeltem: magam előtt láttam a cingár, nyolcéves, piszkos ujjú kislányt, amint haldokló anyját nézi. Leült a halott vagy talán még nem egészen halott anyja mellé, aki a képzeletemben már nem lélegzett addigra, de még nem hűlt ki. És a haldoklás és a halál közötti időben a kis Alaska csöndben ült az anyjával. És aztán a csönd és a részegségem mögött megpillantottam őt, amilyen lehetett. Bizonyára erőtlennek érezte magát, gondoltam, hogy az a dolog, amit tennie kellett volna – felvenni a telefont, és hívni a mentőket –, még csak eszébe sem jutott. Eljön az az idő, amikor rádöbbenünk, hogy a szüléink nem tudják megmenteni magukat vagy minket, hogy mindenkit, aki átgázol az időn, előbb vagy utóbb elragad a hullám, és kisodródik a tengerre – vagyis rövidesen mind elmegyünk. Így vált Alaska végül a közösség motorjává: a tétlenségtől riadtan a folyamatos cselekvésbe menekült. Amikor a Sas bejelentette, hogy kirúgatja, talán azért vágta ki Marya nevét, mert ez jutott először eszébe, mert abban a pillanatban nem akarta, hogy kicsapják, és képtelen volt lerázni magáról a pillanat súlyát. Minden bizonnyal rettegett. De még fontosabb, hogy talán attól rettegett, hogy újból megbénítja a félelem. „Mind elmegyünk” – mondta McKinley a feleségének, és ez így is van. A szenvedés labirintusa. Mind elmegyünk. Találd meg a kiutat a labirintusból. 110

Ebből semmit sem mondtam el neki. Sem akkor, sem máskor. Soha nem beszéltünk róla. Helyette egy újabb legrosszabb nap következett, vagyis egy csomó legrosszabb dolog, és mivel az éj gyorsan leszállt, mi tovább ittunk és tréfáltunk.

Később, azon az éjszakán, miután Alaska ledugta az ujját a torkán, és ott előttünk hányt, mert túl részeg volt, hogy kimenjen az erdőbe, én befeküdtem a hálózsákomba. Lara mellém telepedett a saját zsákjában, amely csaknem összeért az enyémmel. A karomat a zsákom széléhez emeltem, és úgy helyezkedtem, hogy kissé átfedje az övét. A kezemet a kezéhez szorítottam. Éreztem, bár két hálózsák volt köztünk. Azt terveztem, hogy kihúzom a kezem a hálózsákomból, és benyúlok az övébe, aztán megfogom a kezét. Ügyes tervnek tűnt, de amikor nekiálltam, hogy kiszabadítsam a karomat a múmiazsákból, úgy vergődtem, mint a partra vetett hal, és csaknem kificamítottam a vállamat. Ő nevetett – nem velem, hanem rajtam –, de még mindig nem szóltunk egy szót sem. Miután túljutottam egy bizonyos ponton, ahonnan már nincs visszatérés, a kezemet bedugtam a hálózsákjába, és ő elfojtotta a kuncogását, miközben az ujjaim a könyökétől a csuklójáig siklottak. − Csííklandoz – suttogta. − Bocs – suttogtam. − Nem, ez jó csííklandozás – mondta, és megfogta a kezemet. Összekulcsolódtak az ujjaink, és ő megszorította őket. Aztán odafordult hozzám, és megcsókolt. Biztos vagyok benne, hogy állott piaszaga volt, de nem vettem észre, és biztos, hogy én is állott piától és bagótól bűzlöttem, azonban ő sem vette észre. Csókolóztunk. Arra gondoltam: ez jó. Arra gondoltam: pocsékul csókolok. Nem is olyan pocsékul. Arra gondoltam: tiszta sor, én vagyok a legszuperebb csókkirály az univerzum történetében. Hirtelen felnevetett, és elhúzódott tőlem. Kiszabadította kezét a hálózsákjából, és megtörölte az arcát. − Összenyálaztad az orromat – mondta, és nevetett. 111

Én is nevettem, és megpróbáltam azt a benyomást kelteni, hogy az orrnyálazó technikát humorosnak szántam. − Sajnálom. Átvettem a szakaszrendszert Alaskától, és mivel eddigi életemben csupán az első szakaszig jutottam, megpróbáltam a tapasztalatlanságra kenni. − Még újonc vagyok egy kissé. − Jó kíís nyálazás volt – mondta, és nevetett, majd újból megcsókolt. Nemsokára mindketten csöndesen kibontakoztunk a hálózsákunkból. Ő rajtam feküdt, én keskeny csípőjét tartottam. Éreztem, ahogy melle a mellkasomhoz simul, lassan fölém került, a lába a két oldalamon pihent. – Jó veled – mondta. − Gyönyörű vagy – suttogtam, és rámosolyogtam. A sötétben felsejlett arca körvonala, nagy, kerek szeme az enyémet kutatta, a szempillája csaknem a homlokomat súrolta. − Az a két beindult ember lenne szíves csöndben maradni? – kérdezte az Ezredes fennhangon a hálózsákjából. – Akik nincsenek beindulva, részegek és fáradtak. − Főleg... részegek – mondta Alaska lassan, mintha az artikuláció nagy erőfeszítésébe került volna. Eddig még soha nem beszélgettünk Larával, és most sem nyílt mód rá az Ezredes miatt. Úgyhogy csöndben csókolóztunk, és csöndesen nevettünk, főleg szájjal és szemmel. Annyit csókolóztunk, hogy már csaknem unalmassá vált, úgyhogy azt suttogtam: – Akarsz a barátnőm lenni? − Szívesen – felelte, és elmosolyodott. Együtt aludtunk a hálózsákjában, kissé kényelmetlen volt, hogy őszinte legyek, de azért kellemes. Még sosem éreztem senkit magam mellett alvás közben. Csodás vége lett életem legjobb napjának.

egy nappal azelőtt MÁSNAP REGGEL – a kifejezést csak tágabb értelemben használom, mert még nem is hajnalodott, amikor az Ezredes fölébresztett – Lara a karomba zártan feküdt, testem átölelte az övét. − Mennünk kell, Pufi. Ideje húzni. 112

− Balfék. Alszom. − Alhatsz, ha már bejelentkeztünk. Ideje indulni! − Jól van. Jól van. Ne kiabálj. Fáj a fejem.

– ordította.

Az előző esti bort a torkomban éreztem. A fejem úgy lüktetett, mint az agyrázkódásom utáni reggelen. A számnak olyan íze volt, mintha egy büdösborz lelte volna halálát a torkomban. Igyekeztem elkerülni a kilégzést Lara közelében, miközben álmosan próbált kiszabadulni a hálózsákból. Gyorsan összepakoltunk mindent, az üres üvegeket a magas fűbe hajítottuk – a szemetelés szerencsétlen szükségszerűség volt a Creekben, mert senki sem akart piásüveget a campus szeméttárolójába dobni –, és elhagytuk az istállót. Lara megfogta a kezemet, aztán szégyenlősen elengedte. Alaska rettenetesen nézett ki, de ragaszkodott hozzá, hogy az utolsó pár korty Strawberry Hillt a hideg porkávéjába tölthesse, mielőtt a háta mögé hajítja az üveget. − Kutyaharapást szőrivel – mondta. − Hogy vagy? – kérdezte az Ezredes. − Ébredtem már jobban is. − Macskajaj? − Mint a részeges prédikátor vasárnap reggel. − Talán nem kellene ennyit innod – javasoltam. − Pufi. – Megrázta a fejét, és kortyolta a hideg kávét meg a bort. – Pufi, egy dolgot meg kell értened velem kapcsolatban: én mélyen boldogtalan ember vagyok.

Egymás mellett bandukoltunk a felázott földúton vissza a campusba. Miután a hídhoz értünk, Takumi megállt, azt mondta: uh-oh, a kezét a térdére helyezte, és egy sárga-rózsaszínű vulkánt lövellt ki magából. − Ha akar, hadd jöjjön – biztatta Alaska. – Megkönnyebbülsz. Amikor Takumi befejezte, felállt és így szólt: − Csak egyvalami állíthatja meg a rókát. A Strawberry Hill. Alaska és Lara a szobájába ment; azt tervezték, hogy később jelentkeznek a Sasnál, míg Takumi és én az Ezredes mögött tömörültünk, miközben kilenckor kopogott a Sas ajtaján. − Korán visszajöttek. Jó volt? 113

− Igen, uram – válaszolta az Ezredes. − Hogy van az édesanyja, Chip? − Jól, uram. Kitűnő' egészségnek örvend. − És önöket is jól tartotta, igaz? − Ó, igen, uram – szólaltam meg. – Megpróbált felhizlalni. − Nem is ártana. Töltsék kellemesen a napot. − Nos, nem hiszem, hogy gyanítana valamit – töprengett

az Ezredes, visszatérőben a 43-as szobába. – Valószínűleg megúsztuk. Arra gondoltam, hogy átmegyek Larához, de dögfáradt voltam, úgyhogy lefeküdtem, és kialudtam a másnaposságot. Nem volt túl eseménydús a nap. Rendkívüli dolgokat kellett volna véghezvinnem. Ki kellett volna élvezni az életet. De azon a napon tizennyolc órát aludtam a huszonnégyből.

az utolsó nap MÁSNAP REGGEL, az új szemeszter első hétfőjén az Ezredes akkor lépett ki a zuhanyzóból, amikor elhallgatott a vekkerem. Éppen a cipőmet húztam, amikor Kevin kopogott egyet, majd kinyitotta az ajtót, és belépett. – Jól nézel ki – vetette oda az Ezredes csak úgy mellékesen. Kevin sörtehajat viselt, egy rövid kék csíkkal a feje mindkét oldalán, éppen a füle fölött. Az alsó ajka kidagadt – a nap első bagója –, odament a „dohányzóasztalhoz", felvett egy kólásdobozt, és beleköpte. − Majdnem sikerült kicselezni benneteket. A kondicionálómban kiszúrtam, és rögtön visszamentem a zuhany alá. De a zselében nem vettem észre. Jeff haján egyáltalán nem volt. De Longwellnek és nekem át kellett mennünk tengerészgyalogosba. Hála az égnek, van hajvágóm. − Jól áll neked – mondtam, bár nem volt igaz. A rövid haj kihangsúlyozta arca jellegzetességeit, különösen a túl közel ülő, apró szemét, ami egyáltalán nem tett jót neki. Az Ezredes keményen igyekezett, hogy tökösnek tűnjön – készen állt, bármivel is próbálkozna Kevin –, de elég nehéz tökösnek látszani, ha az ember kizárólag egy narancssárga törülközőt visel. − Fegyverszünet? 114

− Nos, a bajok még korántsem értek véget, attól tartok – közölte az Ezredes, az elküldött értesítőkre utalva. − Rendben. Ha te mondod. Majd beszélünk, ha vége lesz, azt hiszem. − Én is azt hiszem – mondta az Ezredes. Amikor Kevin kiment, az Ezredes utánaszólt: – Vidd ki a köpetedet, te tisztátalan állat! Kevin éppen akkor csukta be maga mögött az ajtót. Az Ezredes felkapta a dobozt, kinyitotta az ajtót, és Kevin után vágta, de alaposan elhibázta. – Jézusom, nyugi, ember! − Még nincs fegyverszünet, Pufi.

Larával töltöttem a délutánt. Nagyon jól megvoltunk, bár gyakorlatilag semmit sem tudtunk egymásról, és alig beszélgettünk. Azért összejött. Megragadta a seggemet, én meg valahogyan ugrottam egyet. Éppen feküdtem, de azért az ugrás lehető legsikeresebb verzióját adtam elő, ami csak ebben a pozitúrában lehetséges. − Bocsánat – dadogta. − Nincs semmi baj. Csak egy kicsit érzékeny a hattyú miatt. A tévészobába mentünk, becsuktam az ajtót. A Brady családot néztük, amit ő még sosem látott. Az epizódban a Brady család meglátogat egy aranyásó szellemvárost, és bezárják őket a kisváros egycellás börtönébe néhány bozontos szakállá, dilis aranyásó közé, akik egyszerűen borzalmasak, de mi sokat nevettünk rajta. Jól jött, mert nem sok beszélgetnivalónk volt. Éppen bezárták Bradyéket, amikor Lara egyszer csak feltette a kérdést: − Szoptak már le valaha? − Huh, ez derült égből jött. − Derült égből? Tudod, mint a villámcsapás. − Mint a villámcsapás? − Mikor nem számítasz rá. A semmiből jön. Váratlanul. Egyébként hogy jutott eszedbe? − Én sem csináltam még soha – válaszolta, halk hangja maga volt a csábítás. Izgalmasan szemérmetlennek tűnt. Azt hittem, felrobbanok. Erre még soha nem gondoltam. Vagyis, Alaskától hallani ilyesmit tök másként fest. De Lara édes, román kiejtésével annyira szexi lett hirtelen... 115

− Nem – mondtam. – Még − Szerinted jó dolog?

sosem csináltam.

Micsoda?! − Nos, igen. Úgy értem, nem muszáj... − Azt hiszem, szeretném – mondta, és egy kicsit csókolóztunk, és aztán én ültem, és néztem a Brady családot, Marcia Marcia Marcia bradys különcségeit, Lara pedig kigombolta a nadrágomat, letolta az alsómat egy kicsit, és előhúzta a farkamat. − Hűha! – mondta. − Tessék? Felpillantott rám, de én meg sem mozdultam; az arca milliméterekre volt a farkamtól. − Fura. − Mit értesz azon, hogy fura? − Hogy nagy, azt hiszem. Az ilyenfajta furcsaságot majdcsak elviselem. Aztán a kezét köréfonta, és a szájába vette. Én vártam. Mindketten csöndben voltunk, ő testének egyetlen izmát sem mozdította, és én sem mozdítottam egyetlen izmomat sem. Tudtam, hogy ezen a ponton valaminek történnie kéne, de nem voltam egészen biztos abban, hogy minek. Ő továbbra is mozdulatlan maradt. Hallottam ideges lélegzését. Percekig, amíg Bradyéknek sikerült ellopniuk a kulcsot, és kiszabadulniuk a kísértetváros börtönéből, Lara ott feküdt mozdulatlanul a farkammal a szájában, én meg ültem ott várakozón. Aztán kivette a szájából, és kérdőn felpillantott rám. − Kéne valamit csinálnom? − Hát, nem tudom – válaszoltam. Minden, amit Alaskával a pornófilmből tanultam, izgatta az agyamat. Arra gondoltam, hogy talán mozgathatná a fejét föl-alá, de mi van, ha megfullad tőle? Úgyhogy nyugton maradtam. − Mondjuk, mi lenne, ha megharapnám? − Ne harapj! Úgy értem, nem hiszem. Azt hiszem, ez így jó érzés. Remek volt, ahogy csináltad. Nem tudom, hogy van-e még valami más is. − Úgy értem, én neem... − Hm. Talán megkérdezhetnénk Alaskát. Így aztán elmentünk Alaska szobájába, és megkérdeztük. Csak nevetett és nevetett. Ült az ágyán, és addig nevetett, míg sírva fakadt. Bement a 116

fürdőszobába, egy tubus fogkrémmel tért vissza, és megmutatta. Még soha nem szerettem volna annyira fogkrémes tubus lenni. Aztán Lara szobájába mentünk, és ő pontosan úgy csinálta, ahogy Alaska mutatta, s én is pontosan azt csináltam, amit Alaska mondott, ami annyit tesz, hogy száz kis mámorító halállal haltam, ökölbe szorult a kezem, reszketett a testem. Ez volt az első orgazmusom lánnyal, utána szégyelltem magam, és idegeskedtem. Végül Lara volt, aki megtörte a csendet, és megkérdezte: − Nem kell házi feladatot csinálnod? A félév első napján még nem volt sok dolog, de ő angolórára olvasott. Én az argentin forradalmár, Che Guevara életrajzát vettem le – az ő arca díszítette poszterképében a falat – Lara szobatársának könyvespolcáról, aztán lefeküdtem Lara mellé az alsó ágyra. A végén kezdtem, mint időnként azoknál az életrajzoknál, amelyeket nem akartam végigolvasni, és hamar megtaláltam az utolsó szavakat. Amikor a bolíviai hadsereg fogságba ejtette, Che Guevara azt mondta: „Lőj, gyáva. Csak egy embert ölsz meg.” Simon Bolivár utolsó szavaira gondoltam a Garcia Marquez– regényben: „Hogyan jutok ki ebből a labirintusból?” A dél-amerikai forradalmárok, úgy látszik, stílusosan halnak meg. Felolvastam Che Guevara utolsó szavait Larának. Az oldalára fordult, a fejét a mellkasomra hajtotta. − Miért szereted annyira az utolsó mondatokat? Furcsának tűnhet, de soha nem gondolkodtam még el rajta. − Nem tudom – mondtam, és átöleltem a derekát. – Néha egészen mulatságosak. A polgárháborúban például egy Sedgewick nevű tábornok azt mondta: „Egy elefántot nem találnának el ekkora tá...”, és lelőtték. − Lara nevetett. – Sokszor az emberek úgy halnak meg, ahogy éltek. És az utolsó szavaik sokat elárulnak róluk, ezért írnak róluk életrajzot. Van ennek értelme? − Igen – mondta. − Igen? Egyszerűen csak igen? − Igen – ismételte, aztán tovább olvasott. Nem tudtam, hogyan beszélgessek vele. Nem sikerült a kísérlet, úgyhogy egy idő után felkeltem és elmentem. Búcsúzóul megcsókoltam. Legalább ezt tudtam. 117

Felszedtem Alaskát és az Ezredest a szobánknál, majd lementünk a hídhoz, ahol elismételtem fellációs fiaskóm zavarba ejtő részleteit. − Nem tudom elhinni, hogy egy nap kétszer rábukott – hitetlenkedett az Ezredes. − Csak technikailag. Valójában csak egyszer – javította ki Alaska. − Egyelőre. Komolyan. Egyelőre. Pufinak csőre van töltve a fegyvere. − Szegény Ezredes! – csúfolódott Alaska sajnálkozó mosollyal. – Sajnálatból leszophatnálak, de tényleg ragaszkodom Jake-hez. − Ez egyszerűen hátborzongató! – méltatlankodott az Ezredes. – Állítólag Pufival flörtölsz. − De Pufinak van barátnőőőőőőője – nevetett Alaska.

Aznap este átmentünk az Ezredessel Alaska szobájába, hogy megünnepeljük az istállós éjszaka sikerét. Az elmúlt pár napban már eleget ünnepeltünk, s én nem éreztem, hogy újra közelebbi kapcsolatba kellene kerülnöm a Strawberry Hillel, úgyhogy leültem, és sós sütit majszoltam, míg Alaska és az Ezredes a virágos papírpohárból itta a bort. − Ma nem iszunk üvegből, szivi – jelentette ki az Ezredes. – Mászunk fölfelé az uborkafára! − Ez régi déli italozási szokás – válaszolta Alaska. – Megmutatjuk Pufinak, milyen az igazi déli virtus: összemérjük a papírpoharunkat, egyiket a másik után; aki kevesebbet iszik, az a vesztes. És így is tettek, és csak akkor hagyták abba, amikor lekapcsolták a lámpát tizenegykor, nehogy a Sas betoppanjon. Beszélgettek egy kicsit, de főleg ittak. Én kimaradtam a beszélgetésből, és végül azon vettem észre magam, hogy az Alaska könyvtárában felhalmozott, életre szóló könyvek gerincét nézegetem. Még a kisebbfajta vízözön okozta károk ellenére is reggelig böngészgethettem volna a véletlenszerűen felhalmozott címeket. Egy tucat fehér tulipán egyensúlyozott bizonytalanul egy műanyag vázában az egyik könyvhalom tetején. Amikor rákérdeztem, Alaska csak annyit mondott: – Az évfordulónk Jake-kel –, én meg nem foglalkoztam tovább a beszélgetéssel, úgyhogy visszamentem a címeket nézegetni, és azon töprengtem, hogyan tudnám megszerezni Edgár Allan Poe utolsó szavait (a pontosság kedvéért: 118

„Uram, segíts szegény telkemen! ”), amikor meghallottam, hogy Alaska azt mondja: − Pufi nem is figyel ránk. − De figyelek – válaszoltam. − Éppen az igaz vagy merészről beszéltünk. látszottad hetedikben, vagy kimaradtál? − Sose játszottam – válaszoltam. – Nem volt barátom hetedikben. − Hát ez az! – kiáltotta kissé túl hangosan, ugyanis már késő volt, ráadásul nyíltan italozott a szobájában. – Igaz vagy merész! − Rendben – egyeztem bele. – De az Ezredessel nem csókolózom. Az Ezredes hervadtan ült a sarokban. − Velem úgysem tudnál. Túl részeg vagyok. Alaska kezdte. − Igaz vagy, Pufi, vagy merész? − Merész. − Smárolj velem. Megtettem. Ilyen egyszerű volt. Nevettem, ideges voltam, ő lehajolt, kicsit oldalra fordította a fejét, és máris csókolóztunk. Semmi se volt köztünk. Egyetlen réteg sem. A nyelvünk ide-oda táncolt egymás szájában, míg végül már eltűnt a határ az ő szája és az én szám között, mert egybeforrt az ajkunk. Cigaretta–, Mountain Dew–, bor– és szőlőzsíríze volt. Megfogta az arcomat, éreztem, amint puha ujjai végigsimítják az állam vonalát. Ledőltünk csókolózás közben, ő került fölém, és én elkezdtem mozogni alatta. Egy pillanatra elhúzódtam, hogy megkérdezzem: – Mi folyik itt? –, de ő az ujját az ajkamra tette, majd újból megcsókolt. Egy kéz ragadta meg az enyémet, és a hasára irányította. Lassan felfelé kalandoztam, és éreztem, hogy megfeszül a háta a kezem alatt. Újból elhúzódtam. − Mi lesz Larával? Jake-kel? Újból elhallgattatott. − Kevesebb nyelv, több ajak – mondta, s én igyekeztem nem okozni csalódást. Azt hittem, hogy a nyelv a lényeg, de ő volt a szakértő. − Jézusom – nyögte hangosan az Ezredes. – Ebből még nagyon nagy szar lesz. 119

Nem törődtünk vele. A derekáról a melléhez kalauzolta a kezemet. Óvatosan tapogatóztam, az ujjaim lassan mozdultak a blúza alatt, de a melltartója fölött, aztán a tenyerembe fogtam, és finoman megszorítottam. – Jól csinálod – suttogta. Az ajka nem hagyta el az enyémet, miközben beszélt. Együtt mozogtunk, a testem a lába között feküdt. − Olyan jó – suttogta –, de annyira álmos vagyok. Folytköv? Még egy pillanatig csókolt, az ajkam igyekezett az övéhez érni, aztán elmozdult alólam, a fejét a mellkasomra hajtotta, és azonnal álomba merült. Nem feküdtünk le. Meztelenek sem voltunk. Csupasz mellét nem érintettem, a keze nem siklott mélyebbre a csípőmnél. De nem számított. Miközben aludt, azt suttogtam: − Szeretlek, Alaska Young. Már éppen elaludtam, amikor az Ezredes megszólalt: − Okostojás, smároltál Alaskával? − Igen. − Nagyon siralmas vége lesz – motyogta. Aztán elaludtam. Azzal a mély, „még az ajkamon érzem az ízét”-féle alvással, azzal, amelyik nem kifejezetten pihentető', de nehéz belőle felébredni. Aztán meghallottam, hogy csörög a telefon. Azt hiszem. És azt hiszem, bár nem tudhatom, Alaska felkelt. Azt hiszem, hallottam, hogy elmegy. Azt hiszem. Hogy mennyi időre, azt nem lehetett tudni. De az Ezredes és én felébredtünk, amikor visszatért, akárhol is járt, mert becsapta az ajtót. Zokogott, mint azon a hálaadásnap utáni reggelen, csak még vigasztalhatatlanabbul. − El kell innen húznom! – sírta. − Mi a baj? – kérdeztem. − Elfelejtettem! Istenem, hányszor cseszem még el? – mondta. Még arra sem maradt időm, hogy azon töprengjek, mit felejtett el, mert felsikoltott: – Egyszerűen el kell mennem! Segítsetek elhúzni innen! − Hova kell menned? Leült, fejét a lába közé szorította, zokogott. − Csak kérlek, tereljétek el a Sas figyelmét, hogy el tudjak menni. Kérlek! Az Ezredes és én ugyanabban a pillanatban, ugyanakkora bűntudattal feleltük: − Rendben. 120

− De ne kapcsold be a fényszórókat – tanácsolta az Ezredes. – Lassan vezess, és ne kapcsold be a fényszórókat. Biztos, hogy jól vagy? − Basszus – mondta. – Csak szedjétek le a Sast a nyakamról. Zokogása gyerekes félsírássá csillapodott. − Istenem, annyira sajnálom. − Rendben – jelentette ki az Ezredes. – Mikor a második robbanást hallod, akkor indítsd be a kocsit. Elmentünk. Nem mondtuk: ne vezess. Részeg vagy. Nem mondtuk: nem hagyjuk, hogy kocsiba ülj ilyen zaklatottan. Nem mondtuk: veled akarunk menni. Nem mondtuk: várhat holnapig. Bármi – minden – várhat. Bementünk a fürdőszobánkba, előszedtük a három megmaradt petárdát a mosdó alól, és a Sas házához rohantunk. Nem voltunk benne biztosak, hogy újból bejön. De egész jól működött. A Sas már akkor kirontott a házából, amikor felrobbant az első petárda – azt hiszem, várt ránk –, s mi a fák felé indultunk, és elég mélyen becsaltuk, hogy ne hallja, amikor Alaska elmegy. Aztán az Ezredes meg én visszafutottunk, átgázoltunk a patakon, hogy időt nyerjünk, és besurrantunk a 43-as szoba hátsó ablakán.

121

azután

122

másnap AZ EZREDES a részegek nyugtalan álmát aludta; én a hátamon feküdtem az alsó ágyon, a szám bizsergett, érzékeny volt, mintha még mindig csókolóznék, és valószínűleg átaludtuk volna a reggeli órákat, ha a Sas nem ébresztett volna nyolckor három gyors kopogással. Megfordultam, amikor kinyitotta az ajtót, és a reggeli fényben berontott a szobába.. − Menjetek a tornaterembe! – mondta. Hunyorogtam felé, mert a Sas ellenfényben állt, és nem lehetett látni az arcát. – Most – tette hozzá, és én tudtam. Lebuktunk. Elcsíptek. Túl sok volt az értesítő'. Túl sokat ittunk túl rövid idő alatt. Miért kellett a múlt éjjel inniuk? És akkor megint éreztem Alaskát, a bort, a cigarettafüstöt és a szőlőzsírt, és azon töprengtem, vajon azért csókolt-e meg, mert részeg volt. „Ne rúgjatok ki – könyörögtem gondolatban. – Ne. Még csak most csókoltam meg.” És mintha a könyörgésemre válaszolna, a Sas folytatta: − Nem vagytok bajban. De azonnal gyertek a tornaterembe. Hallottam, hogy az Ezredes megfordul fölöttem. – Mi baj? − Valami borzalmas történt – mondta a Sas, aztán becsukta az ajtót. Miközben a földön heverő farmerét rángatta magára, az Ezredes magyarázott. − Már történt ilyen pár éve. Amikor Hyde felesége meghalt. Azt hiszem, most maga az Öreg. Szegény ördög, tényleg nem sok levegője maradt. Felnézett rám félig nyitott, véreres szemével, aztán ásított. − Másnapos vagy – állapítottam meg. Lehunyta a szemét. − Hát, majd jó pofát vágok, Pufi, mert tényleg rohadtul másnapos vagyok. − Megcsókoltam Alaskát. − Tudom. Annyira nem voltam részeg. Menjünk. Átvágtunk a hálókörleten a tornaterem felé. Én buggyos farmert és hosszú ujjú pólót viseltem. Nem húztam inget. Kegyetlenül fájt a fejem. Az összes tanár a hálószobákat járta, és az ajtókon kopogtatott, de dr. Hyde-ot nem láttam. Elképzeltem, amint holtan fekszik a házában, és azon töprengtem, vajon ki találta meg, hogyan tudták meg, hogy hiányzik, még azelőtt, hogy nem jelent meg az osztályteremben. 123

− Nem látom dr. Hyde-ot − Szegény ördög.

– mondtam az Ezredesnek.

A tornaterem már félig megtelt, mire odaértünk. Egy pódiumot állítottak föl a kosárlabdapálya közepén, a lelátók előtt. Én a második sorba ültem, az Ezredes pont elém. A gondolataim a dr. Hyde halála miatt érzett szomorúság és az Alaska miatt érzett izgalom között oszlottak meg; eszembe jutott a szája, amint közelről suttogja: – Folytköv? És nem jutott eszembe, még akkor sem, amikor dr. Hyde becsoszogott a tornaterembe, és lassú, apró lépteivel felém és az Ezredes felé közeledett. Megkopogtattam az Ezredes vállát, mondtam neki, hogy itt van Hyde. − A francba! – válaszolta az Ezredes, és én megkérdeztem: – Mi van? Erre ő: – Hol van Alaska? Mire én: – Nem látom. Majd megint ő: – Pufi, itt van vagy nincs? Aztán mindketten fölálltunk, és a tornateremben hullámzó arcokat kutattuk. A Sas fellépett a pódiumra, és azt mondta: − Mindenki itt van? − Nem – mondtam. – Alaska nincs itt. A Sas lesütötte a szemét. − Mindenki más itt van? − Alaska nincs itt! − Rendben, Miles. Köszönöm. − Nem kezdhetjük Alaska nélkül. A Sas rám nézett. Hang nélkül sírt. Könnyek folytak a szeméből az ál– láig, aztán a bársonynadrágjára hullottak. Csak nézett rám, de ez nem a „baljós pillantás” volt. A könnyeket az arcára pislogta, és tengermély sajnálkozás ült a tekintetében. − Kérem, uram! – könyörögtem. – Nem várhatnánk meg Alaskát? Éreztem, hogy mindenki minket néz, és megpróbáltam felfogni, amit most tudtam meg, de még nem hittem el egészen. A Sas lesütötte a tekintetét, és az ajkába harapott. − Múlt éjszaka Alaska Young szörnyű balesetet szenvedett. – A könnyei gyorsabban peregtek. – Meghalt. Alaska eltávozott közülünk. 124

Egy pillanatra csönd telepedett a tornateremre. Talán még soha nem volt itt ilyen némaság, még akkor sem, amikor az Ezredes nevetségessé tette az ellenfeleket a büntetőnél. Az Ezredes tarkójára meredtem. Csak néztem vastag, kócos haját. Egy pillanatra olyan csönd lett, hogy az ember meghallotta a visszafojtott lélegzet hangját, a vákuumot, amelyet százkilencven diák elnyelt a levegőből. Arra gondoltam: az én hibám. Arra gondoltam: nem érzem jól magam. Arra gondoltam: mindjárt elhányom magam. Fölpattantam és kiszaladtam. A tornaterem melletti szemetes fölé görnyedtem, pár lépésre a dupla ajtótól, és az üdítős palackok és a félig elfogyasztott McDonald’s-kaják fölött öklendeztem. De nem sok jött föl. Csak öklendeztem, a hasizmom megfeszült, a torkom megnyílt, levegő után kapkodtam, böffentem, újra és újra megvonaglottam, mintha hánynék. A nyelések és a köhögés között keményen kapkodtam a levegőt. A szája. A halott, hideg szája. Nem lesz folytatás. Tudtam, hogy részeg. Ki volt borulva. Nyilvánvaló, hogy nem lett volna szabad hagyni, hogy kocsit vezessen, ha ilyen részeg és feldúlt. Nyilvánvaló. És istenem, Miles, mi ütött beléd? Végül jött a hányás, és beleloccsant a szemetesbe. És itt van, ami belőle a számban maradt, itt a szeméttartóban. És újra jött, egyre több, aztán, rendben, nyugi, rendben, komolyan, nem is halt meg. Nem halt meg. Él. Valahol él. Az erdőben van. Elrejtőzött az erdőben, nem halt meg, csak bújócskázik. Megtréfál bennünket. Ez csak Alaska Young rendkívüli balhéja. Alaska, lévén Alaska, vicces, játékos és fogalma sincs, mikor kell behúzni a kéziféket. Sokkal jobban éreztem magam, amiért egyáltalán nem halt meg. Visszamentem a tornaterembe, a többiek, úgy tűnt, a szétesettség különböző stádiumaiban vannak. Olyan volt, mintha a tévén nézne az ember valamit; mondjuk, a National Geographic temetési szertartásokról szóló különkiadását. Láttam, hogy Takumi Lara fölött állt, kezét a lány vállán nyugtatta. Kevin a két térde közé szorította kefefrizurás fejét. Egy Molly Tan nevű lány, aki velünk járt matekra, jajveszékelt, és ökölbe szorított kézzel verte a combját. Minden ember, akit úgy-ahogy ismertem vagy nem ismertem, mind magánkívül volt. S ekkor megpillantottam az Ezredest. Az oldalán feküdt a lelátón, a térdét a mellkasához szorítva, Madame O’Malley 125

ült mellette, a válla felé nyúlt, de nem ért hozzá. Az Ezredes visított. Levegőt vett, aztán visított. Levegőt vesz. Sikít. Levegőt vesz. Sikít. Először azt gondoltam, hogy egyszerűen csak kiüvölti magából a fájdalmat. De néhány pillanat után észrevettem, hogy ritmusa van. Aztán rájöttem, hogy az Ezredes mond valamit. Azt sikította: − Annyira sajnálom! Madame O’Malley megfogta a kezét. − Nem kell semmiért bocsánatot kérned, Chip. Nem tehettél volna semmit. Ha tudta volna! Én meg csak álltam ott, néztem a jelenetet, arra gondoltam, hogy nem is halt meg, aztán egy kéz súlyát éreztem a vállamon, megfordultam, és a Sas állt velem szemben. − Azt hiszem, ostoba tréfát űz velünk – mondtam. − Nem, Miles, nem, nagyon sajnálom – felelte, és én éreztem, hogy felhevül az arcom. − De tényleg nagyon ügyes. Képes megrendezni... Erre ő: − Láttam őt, nagyon sajnálom. − Mi történt? − Valaki petárdákat gyújtott az erdőben – mondta, én meg jó szorosan lehunytam a szememet a nyilvánvalóan letagadhatatlan tény előtt: én öltem meg őt. – Kimentem utánuk, és azt hiszem, akkor hajtott ki a campus területéről. Késő volt. Az 1—65-ös úton történt, a várostól délre. Egy teherautó keresztbe fordult, és mindkét sávot lezárta. Egy rendőrautó épp akkor érkezett a helyszínre. Beleszaladt a járőrkocsiba, még csak el sem kapta a kormányt. Azt hiszem, nagyon részeg lehetett. A rendőrök azt mondták, alkoholszagot éreztek. − Honnan tudja? − Láttam őt, Miles. Beszéltem a rendőrséggel. Azonnal meghalt. A kormánykerék összezúzta a mellkasát. Nagyon sajnálom. És én azt mondtam: – Szóval látta őt. És ő azt válaszolta: – Igen. És én megkérdeztem: – Hogy nézett ki? Amire azt felelte: – Egy kis vér szivárgott ki az orrából. 126

Aztán leültem a tornaterem padlójára. Hallottam, hogy az Ezredes még mindig visít, éreztem a kezeket a vállamon, miközben előrehajoltam, de csak azt láttam, hogy ruhátlanul fekszik egy fémasztalon, egy kis vér piroslik az orránál, zöld szeme nyitva, a távolba mered, szája fölfelé görbül, csak éppen annyira, hogy a mosoly ígéretét rejtse, és olyan jóleső meleg érzés mellette feküdni; lágy, meleg ajka az enyémre tapad.

Az Ezredes meg én csöndben mentünk vissza a szobánkba. A földet bámultam a lábam előtt. Folyton az járt a fejemben, hogy meghalt, és az, hogy nem lehet halott. Az emberek nem halnak meg csak úgy egyszerűen. Nem tudom visszafojtani a lélegzetemet. Félek, mintha valaki azt mondta volna, hogy szétrúgja a seggemet iskola után, és most hatodikos vagyok, és pontosan tudom, hogy be is fog következni a dolog. Iszonyú hideg van – szó szerint jéghideg –, és azt képzelem, hogy a patakhoz szaladok, fejjel előre belevetem magam; a patak sekély, a kezem egy sziklához csapódik, a testem a hideg vízbe siklik. A hideg víz okozta sokk átadja helyét a zsibbadtságnak, és ott maradok, leúszom a patakkal először a Cahaba folyóba, aztán az Alabama folyóba, utána a Mobile-öbölbe és végül a Mexikói-öbölbe. Szeretnék beleolvadni a barna, zizegő' fűbe. Az Ezredessel csöndesen megyünk a szobánk felé. Az Ezredes hatalmas lába túl nagy apró termetéhez képest. Új teniszcipője, amit a régi, levizelt helyett viselt, majdnem bohóccipőnek látszott. Alaska strandpapucsára gondoltam, amely kék körmei között lógott, amikor a hintapadon ültünk a tónál. Nyitva lesz a koporsó? A balzsamozó vajon vissza tudja varázsolni a mosolyát? Még hallom, amint azt mondja: − Olyan jó, de annyira álmos vagyok. Folytköv?

A tizenkilencedik századi prédikátor, Henry Ward Beecher utolsó szavai: „Most jön a titok.” A költő, Dylan Thomas, aki legalább annyira szerette a jó piát, mint Alaska, azt mondta, mielőtt meghalt: „Tizennyolc whiskyt ittam tisztán. Azt hiszem, ez rekord.” Alaska kedvenc drámaírója, Eugene O’Neill: „Hotelszobában születtem és – az isten verje meg – hotelszobában halok 127

meg.” Még az autóbalesetben elhunytaknak is vannak utolsó szavai. Diana hercegnő azt mondta: „Ó, istenem. Mi történt?” A filmsztár James Dean azt mondta: „Meglátnak bennünket”, éppen mielőtt nekicsapódott volna a Porschéja a másik kocsinak. Olyan sok utolsó mondatot ismerek. De az övét soha nem fogom megtudni.

Pár lépéssel már lehagytam, csak azután vettem észre, hogy az Ezredes elesett. Megfordultam, arcra borulva feküdt. − Fel kell állnod, Chip. Fel kell állnod. Be kell mennünk a szobába. Az Ezredes elfordította az arcát a földről, és halott szemmel bámul felém: − Nem... kapok... levegőt. De lélegzett. Onnan tudtam, hogy zihálva kapkodta a levegőt, úgy lélegzett, mintha egy halottba akarná visszalehelni a lelket. Felemeltem, ő belém kapaszkodott, zokogni kezdett, és ismét azt mondta: – Annyira sajnálom – újra meg újra. Azelőtt soha nem öleltük meg egymást, én meg 1 az Ezredes, nincs erről mit beszélni, mert sajnálhatja is; én csak a tarkójára tettem a kezem, és kimondtam az egyetlen igaz dolgot, amit kimondhattam. − Én is sajnálom.

két nappal azután NEM ALUDTAM AZNAP ÉJSZAKA. Lassan virradt, és amikor végre hajnalodott, a nap ragyogón sütött be a redőnyön. Az ócska radiátor viszont képtelen volt befűteni a szobát, úgyhogy az Ezredes meg én szótlanul , gubbasztottunk a díványon. Ő az almanachot olvasta. Előző este összeszedtem a bátorságomat, hogy felhívjam a szüleimet, és azt mondjam: – Szia, itt Miles. És az anyám azt válaszolta: − Mi a baj? Minden rendben? Nyugodtan azt tudtam mondani neki, hogy nem, semmi sincs rendben. Apám akkor vette fel a kagylót. 128

− Mi a baj? – kérdezte. − Ne ordíts! – mondta az anyám. − Nem ordítok, csak a telefon. − Akkor beszélj halkabban – rótta

meg, úgyhogy eltartott egy ideig, amíg ki tudtam nyögni valamit, és amikor sikerült, megint csak időbe tellett, amíg sorba rendeztem a szavakat – a barátom, Alaska meghalt autóbalesetben. A telefon mellett a falra firkált számokra és üzenetekre meredtem. − Ó, Miles! – vigasztalt anyám. – Annyira sajnálom! Haza akarsz jönni? − Nem – válaszoltam. – Itt akarok maradni... nem tudom elhinni. – Ez még mindig félig igaz volt. − Borzasztó – mondta apám. – Szegény szülei. Szegény szülője, gondoltam, és az apján kezdtem gondolkodni. El sem tudtam képzelni, hogy a szüleim mit tennének, ha meghalnék. Részegen vezetni. Istenem, ha az apja valaha megtudja, kibelez engem is meg az Ezredest is. − Mit tehetünk érted? – kérdezte anyám. − Csak arra volt szükségem, hogy felvegyétek. Hogy válaszoljatok a telefonra, és ez megvolt. Szipogást hallottam a hátam mögül – a hidegtől vagy a szomorúságtól, nem tudtam –, majd közöltem a szüleimmel: – Valaki vár a telefonra. Mennem kell. Egész éjjel rémült csöndbe fagytam. Végül is mitől féltem? A dolog megtörtént. Meghalt. Melegségét és puhaságát a bőrömön éreztem, a nyelvemet a szájában, és ő csak nevetett, megpróbált tanítgatni, hogy jobb legyek, megígérte, hogy folytatjuk. És most minden órával egyre hidegebb lett, minden lélegzetvételemmel egyre halottabb. Arra gondoltam: ez a félelem. Elveszítettem valami fontosat, és képtelen vagyok megtalálni, pedig nagy szükségem van rá. Olyan félelem ez, mint amikor valaki elveszíti a szemüvegét, és elmegy szemüveget vásárolni, és azt mondják neki, hogy a világon mindenütt kifogyott a szemüveg, és most már anélkül kell élnie.

Reggel nem sokkal nyolc előtt az Ezredes kijelentette, csak úgy bele a világba: − Azt hiszem, bufriedo lesz ebédre. 129

− Igen – mondtam. – Éhes vagy? − Ja, nem. De tudod, ő nevezte el.

Ők sült burritónak hívták, amikor ide kerültünk, és Alaska kezdte bufriedónak nevezni, aztán mindenki átvette, és aztán Maureen hivatalosan is megváltoztatta a nevét. – Szünetet tartott. – Fogalmam sincs, mihez kezdjek, Miles. – Igen. Tudom. − Befejeztem a fővárosok memorizálását – közölte. − Az államokét? − Nem, az ötödikes dolog. Az országokét. Mondj egy országot. − Kanada. − Valami nehezebbet. − Mondjuk, Üzbegisztán? − Taskent. Egy pillanatig sem kellett gondolkodnia. Egyszerűen ott volt a nyelve hegyén, mintha csak egész idő alatt arra várt volna, hogy kimondjam: Üzbegisztán. − Gyújtsunk rá. Bementünk a fürdőszobába, kinyitottuk a zuhanyt. Az Ezredes előhúzott egy doboz gyufát a nadrágzsebéből, és egy gyufaszálat végighúzott a dobozon. Nem gyulladt meg. Újból megpróbálta, de nem sikerült, majd ismét. Egyre erősödő dühvel csapott le a dobozra, míg végül földhöz vágta a gyufát, és felkiáltott: – A rohadt életbe! – Jól van – nyugtattam, és a zsebembe nyúltam az öngyújtóért. − Nem, Pufi, nincs jól! – mondta, földre hajítva a cigarettát, majd tényleg bedühödve felpattant. – A rohadt életbe! Istenem, hogy történhetett? Hogy lehetett ilyen hülye? Soha nem gondolt át semmit! Olyan rohadt impulzív volt! Istenem! Nincs jól. Nem tudom elhinni, hogy ennyire hülye lehetett. − Megállíthattuk volna – mondtam. A csap felé nyúlt, hogy elzárja a csöpögő vizet, de végül nyitott tenyerével a csempére csapott. − Igen, tudom, hogy meg kellett volna állítanunk, a rohadt életbe! Mocskosul biztos vagyok benne, hogy meg kellett volna állítanunk. De nem tudtuk volna. Úgy kellett vigyázni rá, mint egy háromévesre. Egy dolgot elhibázol, aztán egyszerűen csak meghal. Istenem! Elveszítem. Megyek sétálni. − Rendben – válaszoltam, és megpróbáltam nyugodt hangon beszélni. 130

− Sajnálom – mondta. – Olyan elcseszettnek érzem magam. Mintha meg kéne halnom. − Lehet – mondtam. − Igen, igen. Lehet. Az ember sosem tudja. így egyszerűen. így. Puff. És már vége. Követtem a szobába. Felkapta az almanachot az ágyáról, felhúzta a dzsekije cipzárját, becsukta az ajtót, és – puff – elment.

Reggel látogatók jöttek. Egy órával az Ezredes távozása után Hank Walsten, a megrögzött narkós hozott egy kis füvet, amit én nagylelkűen visszautasítottam. Hank megölelt, és azt mondta: − Legalább gyorsan történt. Legalább nem voltak fájdalmai. Tudtam, hogy csak segíteni próbált, de nem ment neki. Volt fájdalom. Tompa, végtelen fájdalom a gyomromban, amely még akkor sem csillapodott, amikor a szúrósan hideg fürdőszobacsempére térdepeltem öklendezni. Egyébként is, mi az a „gyors” halál? Mennyi ideig tart? Egy másodpercig? Tízig? A fájdalom ezekben a másodpercekben bizonyosan borzalmas, amikor megszakad a szív, összeroncsolódik a tüdő, és nincs levegő' és vér az agyban, csak a meztelen pánik. Mi az ördög az a „gyors”? Semmi sem gyors. A gyors rizs öt percig fő, a gyors puding egy óráig. Kétlem, hogy a gyors, vakító fájdalom tényleg gyorsnak hat. Volt ideje, hogy leperegjen előtte az élete? Benne voltam? És Jake? Megígérte, emlékszem, megígérte, hogy folytköv de azt is tudtam, hogy észak felé ment a kocsival, amikor meghalt, északra, Nashville felé, Jake felé. Talán nem jelentett neki semmit, nem volt számára több, csak egy hirtelen jött ötlet. És ahogy Hank ott állt az ajtóban, egyszerűen elnéztem mellette, ki a túlságosan csöndes hálókörletre, azon töprengtem, számított-e neki, és csak azzal tudtam magam vigasztalni, hogy persze, igen, megígérte. Folytköv. Azután Lara jött dagadt szemmel. − Mi történt? – kérdezte tőlem, miközben átöleltem, és lábujjhegyre álltam, hogy az államat a feje tetejére tudjam tenni. − Nem tudom – mondtam. − Te láttad akkor éjjel? – kérdezte, a kulcscsontomhoz intézve. 131

− Részeg volt – mondtam neki. – Az Ezredes meg én elaludtunk, és azt hiszem, kihajtott a campusból. És ez a hazugság terjedt el a campusban. Éreztem Lara könnyektől nedves ujjait a tenyeremben, és mielőtt meggondolhattam volna, már el is húztam a kezemet. − Sajnálom – mondtam. − Jól van – mondta. – A szobámban leszek, ha át akarsz jönni. Nem látogattam meg. Nem tudtam, mit mondjak neki – olyan szerelmi háromszögben vergődtem, amelynek az egyik szöge meghalt.

Aznap délután újra összegyűltünk a tornateremben. A Sas bejelentette, hogy az iskola buszt indít vasárnap Vine Stationbe a temetésre. Amikor felálltunk, hogy elmenjünk, észrevettem, hogy Lara és Takumi jön felém. Lara elkapta a pillantásomat, s halványan elmosolyodott. Visszamosolyogtam, de gyorsan elfordultam, és elrejtőztem a tornateremből kifelé sorakozó gyászolók közé.

Alszom, és Alaska berepül a szobába. Ruhátlan és érintetlen. A melle, amelyet csak nagyon rövid ideig éreztem a sötétben, fényesnek és teltnek látszik a testén. Alaska pár centire lebeg fölöttem, meleg és édes lélegzete átsuhan az arcomon, mint a szél a magas fűben. − Szia – köszöntőm. – Hiányoztál. − Jól nézel ki, Pufi. − Te is. − Olyan csupasz vagyok – mondja és nevet. – Hogy lettem ilyen meztelen? − Csak azt akarom, hogy maradj – mondom. − Nem – tiltakozik, és a súlya holt teherként zuhan rám, összenyomja a mellkasomat, kiszorítja a levegőmet, ő maga pedig hideg és nedves, mint az olvadó jég. A feje félbehasadt, rózsaszín-szürke anyag szivárog a koponyája hasítékából, és lecsöpög az arcára, és formaldehidtől bűzlik, és rothadó hússzaga van. Öklendezem, és rémülten tolom le magamról. 132

Esés közben ébredtem, és nagy puffanással landoltam a padlón. Milyen szerencse, hogy az alsó ágyon alszom. Tizennégy órát aludtam. Reggel volt. Szerda, gondoltam. Vasárnap lesz a temetése. Vajon az Ezredes visszajön addig, akárhol van is? Vissza kell jönnie a temetésre, mert egyedül nem tudok elmenni, és mindenki más, aki nem az Ezredes, annyit jelentene, hogy egyedül vagyok. Hideg szél csapkodta az ajtót, és a hátsó ablak előtt olyan erővel tépte a lombokat, hogy a szobánkból is hallhattam. Felültem az ágyon, és az Ezredesre gondoltam, amint valahol kint, lehajtott fejjel, összeszorított fogakkal megy szembe a széllel.

négy nappal azután HAJNALI ÖT ÓRA VOLT, a felfedező Meriwether Lewis (és társa, Clark) életrajzát olvastam, és megpróbáltam ébren maradni, amikor kinyílt az ajtó, és belépett az Ezredes. A keze reszketett, és a benne tartott almanach úgy rángatózott, mint egy marionettbábu zsineg nélkül. − Fázol? – kérdeztem. Bólintott, lehúzta a cipőjét, és bemászott az ágyamba, az alsó priccs– re, magára húzva a takarót. A foga morzekód módjára kopogott. − Te jó ég. Jól vagy? − Most jobb. Melegebb – vacogta. Kísértetiesen fehér keze előtűnt a takaró alól. – Megfognád a kezemet? − Persze, de ezzel vége. Semmi smaci. A takaró rázkódott a nevetésétől − Hol voltál? − Montevallóba gyalogoltam. − Hatvan kilométerre? − Hatvannégyre – javított ki. – Szóval hatvannégy oda. Hatvannégy vissza. Százhuszonnégy kilométer. Nem. Százhuszonnyolc. Igen. Százhuszonnyolc kilométer negyvenöt óra alatt. − Mi az ördög van Montevallóban? – érdeklődtem. − Nem sok minden. Csak elmentem odáig, aztán nagyon fáztam és visszafordultam. − Nem aludtál? 133

− Nem! Borzalmasak az álmok. Álmomban már egyáltalán nem úgy néz ki, mint valaha. Elengedtem a kezét, felkaptam a tavalyi évkönyvet, és megkerestem a képét. A fekete-fehér képen a narancsszínű topját és levágott szárú farmerét viselte, amely vékony combja közepéig ért, száján megfagyott mosoly, baljával Takumi fejét szorította. A haja az arcába hullt, de csak annyira, hogy kétoldalt eltakarja az arcát. − Rendben – mondta az Ezredes. – Igen. Annyira elegem volt, hogy minden ok nélkül kiborult. Ahogy duzzogott, és valami rémes súlyos tragédiára célozgatott, de aztán sosem árulta el, mi a baj, soha nem adta okát, hogy miért szomorú. És én azt gondoltam, hogy kell valami okának lennie. A barátnőm kirúgott, úgyhogy szomorú vagyok. Elkaptak dohányzásért, felment az agyvizem. Fáj a fejem, másnapos vagyok. Ő soha nem mondta meg az okát, Pufi. Egyszerűen megelégeltem az örökös drámázást. Egyszerűen hagytam elmenni. Istenem! A szeszélyessége engem is zavart néha, de aznap éjjel egyáltalán nem. Aznap éjjel azért hagytam elmenni, mert ő mondta. Számomra ilyen egyszerű és ilyen ostoba dolog volt. Megszorítottam az Ezredes kicsi kezét, s átáramlott belém a hideg, belőlem pedig belé a meleg. − A népességet is memorizáltam – mondta. − Üzbegisztán. − Huszonkétmillió-hétszázötvenezer-ötszáztizenkilenc. − Kamerun – folytattam, de már késő volt. Elaludt, a keze elernyedt az enyémben. Betettem a takaró alá, és felmásztam az ágyára, a felső ágyra, legalábbis erre az egy éjszakára. Hallgattam lassú, egyenletes légzését. Nyakasságát végre megolvasztotta a leküzdhetetlen kimerültség, aztán én is elaludtam.

hat nappal azután AZON A VASÁRNAPON háromórás alvás után ébredtem, és hosszú idő után először zuhanyoztam. Fölvettem egyetlen öltönyömet. Majdnem otthon 134

hagytam, de anyám ragaszkodott hozzá, hogy hozzam el, mert soha nem lehet tudni, mikor lesz rá szükség, és íme. Az Ezredesnek nem volt öltönye, és testalkata miatt senkitől sem tudott kölcsönkérni a Creekben, úgyhogy fekete nadrágot és szürke, legombolt nyakú inget viselt. − Gondolom, a flamingós nyakkendőt nem vehetem fel – jegyezte meg, miközben fekete zokniját húzta., − Kissé vidám az alkalomhoz – válaszoltam. − Nem vehettem föl az operába – mondta az Ezredes csaknem mosolyogva. – Nem vehetem föl temetésre. Nem akaszthatom föl rá magam. Kissé haszontalan, miként a nyakkendők általában. > Adtam neki egyet. Az iskola buszokat bérelt, hogy a diákokat Alaska szülővárosába, Vine Stationbe vigyék, de Lara, az Ezredes, Takumi és én Takumi SUV-jával utaztunk a mellékutakon, így nem kellett elhaladnunk a helyszín mellett a főúton. Kibámultam az ablakon, néztem, ahogy Birmingham hosszan elnyúló kertvárosa Észak-Alabama lankás dombjaiba és mezőibe olvad. Elöl Takumi mesélte Larának, hogy Alaska mellein dudáltak a nyáron, és Lara nevetett. Akkor találkoztunk először, és most megyünk az utolsó találkozóra. Mindenekfelett az igazságtalanságát éreztem, a vitathatatlan kiszúrásjellegét annak, hogy szeretsz valakit, aki talán viszontszeret, de nem tud a halál miatt, aztán előrehajoltam, a fejemet Takumi fejtámaszának döntöttem, és hüppögve sírtam, és a rengeteg fájdalomtól még a szomorúságot sem éreztem. Fájón lüktetett, és ez nem eufemizmus. Úgy fájt, mintha vernének. Meriwether Lewis utolsó szavai: „Nem gyáva vagyok, hanem erős. Olyan nehéz meghalni.” Nem kétlem, hogy igaz, de nem lehet sokkal nehezebb, mint itt maradni. Lewisra gondoltam, miközben az Alabama állambeli Vine Station földszintes ravatalozóval egybeépített kápolnája felé lépkedtem Lara nyomában. A város minden porcikájában pontosan olyan depressziós és depressziót keltő volt, ahogy Alaska állította. Az egész helyiséget doh és fertőtlenítőszag ülte meg, és az előcsarnokban a széleknél feljött a sárga tapéta. 135

− Ms. Young hozzátartozói? – kérdezte egy fickó az Ezredestől, aki bólintott. Egy nagy terembe vezettek minket, amelyben az összecsukható székek sorait csak egy ember foglalta el. A koporsó előtt térdelt. A koporsó le volt zárva. Zárva. Soha nem fogom látni. Nem csókolhatom meg a homlokát. Nem láthatom még utoljára. De szükségem van rá, muszáj látnom, és túl hangosan robbant ki belőlem a kérdés: − Miért van lezárva? A férfi, akinek szűk öltönyéből kidomborodott a pocakja, megfordult. − Az anyja – mondta. – Az anyjának nyitott koporsója volt, és Alaska azt mondta nekem: ne hagyd, hogy holtan lássanak, apa, és így lett. Egyébként fiam, nincs ott. Ő már Istennél van. A kezét a vállamra tette. Ez az ember meghízott, amióta utoljára kellett öltönyt viselnie, és én nem tudtam elhinni, hogy mit tettem vele. A szeme zölden ragyogott, mint Alaskáé, de mélyen ült sötét gödrében, és olyan volt, mint egy zöld szemű, még lélegző kísértet, és ne, nem, ne, ne, ne halj meg, Alaska, ne halj meg! Aztán kibontakoztam az öleléséből, Lara és Takumi mellett a koporsóhoz mentem, letérdeltem elé, kezemet a lakkozott, sötét mahagóniszínű koporsóra tettem. Olyan, mint a haja színe. Éreztem az Ezredes apró kezét a vállamon, egy könnycsepp esett a fejemre, és pár pillanatig csak mi hárman léteztünk – a többiek még nem érkeztek meg, Takumi és Lara felszívódott, és csak mi hárman voltunk. Hárman, akik tudták, mi történt, és túl sok réteg került közénk, túl sok minden tartott távol bennünket egymástól. − Egyszerűen csak annyira szeretném megmenteni – mondta az Ezredes. − Chip, ő elment – válaszoltam. Mire ő: − Azt hittem, majd érzem, ahogy lenéz ránk, de igazad van, elment. És belőlem kiszakadt: − Ó, istenem, Alaska, szeretlek! Szeretlek. Majd az Ezredes suttogta: − Annyira sajnálom, Pufi. Tudom, hogy szeretted. − Nem, nem múlt időben. Most már nem is élő ember, csak rothadó hús, de én szeretem, jelen időben. Az Ezredes letérdelt mellém, ajkát a koporsóra szorította, és azt suttogta: − Sajnálom, Alaska. Jobb barátot érdemeltél volna. Nehéz meghalni, Mr. Lewis? Az a labirintus tényleg rosszabb, mint ez?

136

hét nappal azután A KÖVETKEZŐ NAPOT a szobánkban töltöttem, a számítógépen némán játszottam a focit. Képtelen voltam nyugton ülni, ugyanakkor csinálni sem tudtam semmit. Martin Luther King napja volt, utolsó nap, mielőtt újra kezdődött volna a tanítás, és én nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy megöltem őt. Az Ezredes velem töltötte a délelőttöt, de aztán úgy döntött, hogy elmegy az étterembe húspástétomot enni. − Gyerünk! – sürgetett. − Nem vagyok éhes. − Enned kell. − Akarsz fogadni? – kérdeztem anélkül, hogy felpillantottam volna a játékból. − Jézusom. Jól van – sóhajtotta, aztán otthagyott, becsapva az ajtót maga után. Még mindig nagyon dühös, gondoltam, és észrevettem, hogy sajnálom egy hangyányit. Nincs miért dühösnek lenni. A düh csak elvonja a figyelmet a mindent körülvevő' szomorúságról, az őszinte tudásról, hogy te ölted meg, elloptad tőle a jövőt és az életet. A harag nem hozza rendbe a dolgot. A rohadt életbe!

− Milyen volt a húspástétom? – kérdeztem az Ezredest, − Nagyjából olyan, amilyenre emlékszel. Se nem hús,

amikor visszajött. se nem pástétom. – Az Ezredes leült mellém. – A Sas velem ebédelt. Arra volt kíváncsi, mi robbantottuk-e a petárdákat. Abbahagytam a játékot, és felé fordultam. Az egyik kezével felemelte az egyik megmaradt kék vinildarabot a díványunkon. − És mit mondtál? – kérdeztem. − Nem köptem. Egyébként azt is mondta, hogy Alaska nagynénje, vagy valaki, holnap jön, hogy kiürítse a szobáját. Szóval, ha van ott valami, ami a miénk, vagy valami, amit nem akarunk, hogy a nagynéni megtaláljon... Visszafordultam a játékhoz. − Ma nem vagyok olyan passzban. − Akkor majd egyedül csinálom – válaszolta. 137

Megfordult, aztán kiment, de nyitva hagyta az ajtót. A becsapódó hideg gyorsan semlegesítette a radiátort, úgyhogy abbahagytam a játékot, és felálltam, hogy becsukjam az ajtót. Kikémleltem a sarkon, hogy megnézzem, az Ezredes bement-e már Alaska szobájába, azonban ő kint állt, éppen az ajtó előtt, megragadta a pulóveremet, elmosolyodott, és azt mondta: − Tudtam, hogy nem hagyod, hogy egyedül csináljam. Tudtam. Megcsóváltam a fejem, tekintetemet az égre emeltem, és követtem végig a folyosón, a telefonok mellett, Alaska szobájába.

Amióta meghalt, nem gondoltam az illatára, ám amikor az Ezredes kinyitotta az ajtót, megcsapta az orromat a nedves föld, a fű, a cigarettafüst és ezek alatt a vaníliaillatú testápoló maradványa. Beúszott a jelenembe, s csak a tapintat tartott vissza attól, hogy arcomat a fiókos szekrény mellett álló szennyesládából kibuggyanó piszkos fehérneműbe temessem. A szoba úgy festett, ahogy emlékeztem rá: könyvek százai sorakoztak halmokban a fal mellett, lila takarója az ágy lábánál kupacba gyűrve pihent, ingatag könyvhalom tornyosult az éjjeliszekrényen, s a vulkános gyertya kikandikált az ágya alól. Úgy festett, ahogyan vártam, de az illat összetéveszthetetlenül az övé volt, és ez megdöbbentett. Megálltam a szoba közepén, lehunytam a szemem, lassan, az orromon keresztül szívtam be a levegőt, a vaníliát és a vágatlan őszi fű szagát, de minden egyes lassú belégzéssel halványult az illat, ahogy egyre inkább hozzászoktam, míg végül teljesen elillant. − Elviselhetetlen – mondtam, mert az volt. – Istenem! Ezeket a könyveket már soha nem olvassa el. Élete könyvtára. − Garázsvásárokon vette, és most talán egy másikon végzik. − Por a porhoz. Garázsvásár a garázsvásárhoz – mondtam. – Kezdjünk hozzá. − Vigyünk el mindent, amit a nagynéni nem szívesen találna meg – mondta az Ezredes, és néztem, amint letérdel az íróasztal elé, a számítógép alatti fiókba túr, apró kezével összekapcsolt papírlapokat húz elő. − Jézusom, minden dolgozatát megőrizte, amit csak írt. Moby Dick. Ethan Frome. Benyúltam a matracai közé, és egy doboz koton ugrott elő; tudtam, hogy Jake látogatásaira rejtette el. Zsebre vágtam, aztán végignéztem a fiókos 138

szekrényt, végigkutattam a fehérneműket, rejtett piát, szexuális játékszereket vagy isten tudja, mit keresve. Nem találtam semmit. A könyveknél állapodtam meg. Az oldalukon feküdtek, gerinccel kifelé; az irodalom véletlen gyűjteménye, ami Alaska volt. Egy könyvet el akartam vinni, de nem találtam. Az Ezredes a földön ült az ágy mellett, fejét lehajtva kémlelt az ágykeret alá. − Biztos, hogy nem hagyott itt semmi piát, ugye? – kérdezte. Már majdnem mondtam, hogy az erdőben temette el a focipályánál, de aztán rájöttem, hogy az Ezredes nem tudja, őt soha nem vitte el az erdőszélre, nem mondta neki, hogy ásson az elrejtett kincs után, hogy ez csak a mi közös titkunk volt, így megtartottam magamnak emlékül, mintha az emlék megosztása az elherdálását eredményezte volna. − Látod valamerre A tábornok útvesztőjét? – kérdeztem, míg a könyvek gerincén böngésztem a címeket. – Sok zöld volt a borítóján, azt hiszem. Papírfedeles és elázott, úgyhogy a lapok feltehetőleg felpúposodtak, de azt hiszem, hogy... Közbevágott: − Épp itt van. Megfordultam, ő meg felemelte, s a lapok harmonika módjára szétterültek Longwell, Jeff és Kevin csínyének köszönhetően, én meg odaléptem hozzá, elvettem, majd leültem az ágyra. A sorokat, amelyeket aláhúzott, és a kis megjegyzéseket, amiket a lapok szélére írt, elhalványította a víz, de a könyv még olvasható volt, és arra gondoltam, hogy visszaviszem a szobámba, és megpróbálom elolvasni, bár nem életrajz, mikor az egyik oldalra lapoztam a vége felé: Hirtelen hátborzongató világossággal rádöbbent, hogy gyötrelmei és álmai őrült versenye abban a pillanatban a végéhez ér. Azon túl már csak a homály várja. − Az ördögbe is! – sóhajtotta. – Hogyan jutok ki ebből a labirintusból? Az egész szakasz elfolyó, fekete tintával volt aláhúzva. De volt egy másik tinta is, friss kék, az elázás utánról származó, és egy nyíl vezetett a Hogyan jutok ki ebből a labirintusból?-tól egy széljegyzethez, amely az ő hurkos kézírásával íródott: Egyenesen és gyorsan. − Hé, valamit írt ide nemrég – mondtam. – De furcsa! Nézd! Kilencvenkettedik oldal. 139

Visszadobtam az Ezredesnek, ő fellapozta, és rám pillantott. − Egyenesen és gyorsan – olvasta. − Igen. Fura, nem? A kijutás a labirintusból, azt hiszem. − Várj, hogyan történt? Mi történt? És mivel csak egy „történés” volt, tudtam, mire vonatkozik. − Elmondtam neked, amit a Sas mondott. Egy teherautó keresztbe állt az úton. Egy rendőrautó jött, hogy megállítsa a forgalmat, és ő belerohant a rendőrautóba. Olyan részeg volt, hogy el sem kapta a kormányt. − Olyan részeg? A rendőrautónak biztosan működött a villogója, Pufi, olyan rendőrautóba rohant bele, amelynek égett a villogója – hadarta. – Egyenesen és gyorsan. Egyenesen és gyorsan. Kijutni a labirintusból. − Nem – mondtam, de már amikor mondtam, láttam. Láttam, hogy elég részeg és elég dühös volt. (Mi miatt? Hogy megcsalta Jake-et? Hogy engem megbántott? Még mindig azért volt dühös, mert beköpte Maryát?) Láttam, ahogy bámulja a rendőrautót, és megcélozza, tesz mindenki másra, nem gondol a nekem tett ígéretére, nem gondol az apjára vagy másra, és az a hülye, az a hülye megölte magát. De nem. Nem. Ez nem vallott rá. Nem. Azt mondta, folytköv. Hát persze. – Nem. − Igen, talán igazad van – töprengett el az Ezredes. Letette a könyvet, leült mellém az ágyra, és homlokát a két kezébe temette. – Ki hajt el kilenc kilométerre a campustól, hogy megölje magát? Ennek nincs semmi értelme. De egyenesen és gyorsan. Egy kicsit különös előjel, nem igaz? És még mindig nem tudjuk, mi történt, ha meggondoljuk. Hová ment és miért. Ki hívta. Valaki hívta, igen, vagy ez... És az Ezredes tovább beszélt, hogy kitalálja, miközben én fölvettem a könyvet, és megtaláltam azt a helyet, ahol a tábornok őrült versenye véget ért, és mindketten saját gondolatainkba temetkeztünk, a köztünk lévő távolság áthidalhatatlan volt, és nem tudtam figyelni az Ezredesre, mert igyekeztem elkapni illata utolsó foszlányait, igyekeztem magamnak megmagyarázni, hogy természetesen nem tehetett ilyet. Én voltam, én tettem, és az Ezredes is a bűntársam volt. Megtalálhatja a megoldást, hogyan jusson ki ebből, de én tudtam, hogy sohasem lehetünk mások, csupán teljesen, megbocsáthatatlanul bűnösök.

140

nyolc nappal azután KEDDEN VOLT az első tanítási nap. Madame O’Malley egyperces néma gyászt rendelt a franciaóra elején, egy olyan órán, amelyet amúgy is mindig hosszú némaság tarkított, aztán megkérdezte, hogy érezzük magunkat. − Borzasztóan – mondta az egyik lány. − En français! – szólt rá Madame O’Malley. – En français.

Minden ugyanolyannak tűnt, de csöndesebbnek: a hétköznapi harcosok kint ültek a padokon a könyvtár előtt, halkan pletykáltak. Az étterem visszhangzott a faasztalokhoz csapódó műanyag tálcák és a tányérokat karcoló villák zajától, de minden beszélgetés elnémult. Mindenki más hangtalanságánál súlyosabbnak bizonyult azonban az a csönd, ahol neki kellett volna lennie, a történeteket bugyborékoló, mesélős Alaskának, ám ehelyett olyan volt, mint amikor visszavonult önmagába, mint amikor nem volt hajlandó a hogyan és a miért kérdésekre válaszolni. Az Ezredes mellém telepedett a világvallások-órán, sóhajtott és így szólt − Bűzlesz a bagótól, Pufi. − Ki nem szarja le? Dr. Hyde csoszogott be az osztályba, a záróvizsgatesztekkel a hóna alatt. Leült, vett pár mély, küzdelmes lélegzetet, és megszólalt. − Törvény, hogy a szülőknek nem lenne szabad eltemetniük a gyermekeiket – mondta. – És valakinek hatályba kéne léptetnie. Ebben a félévben tovább folytatjuk a vallás hagyományainak tanulmányozását, amelyekkel már az ősszel megismerkedtek. De nem kétséges, hogy a kérdés, amelyet felvetünk, jóval időszerűbb, mint pár nappal ezelőtt volt. A mi történik velünk a halálunk után, például, már nem csupán filozófiai síkon érdekes. Olyan kérdés, amelyet egy osztálytársukkal kapcsolatban kell feltennünk. És a hogyan éljünk a szomorúság árnyékában nem csupán névtelen buddhista, keresztény vagy muzulmán kérdésfelvetés. A vallásos gondolkodás alapvető kérdései, gyanítom, személyes jellegűvé váltak. Végiglapozta a dolgozatainkat, és egyet kihúzott a kupacból. − Itt van Alaska dolgozata. Bizonyára emlékeznek, hogy az volt a feladat, fejtsék ki, mi a legfontosabb kérdés, amellyel az emberiségnek szembe kellett 141

néznie, és az a három vallási hagyomány, amelyről ebben az évben beszéltünk, hogyan értelmezi ezt. íme Alaska kérdése. Egy sóhajjal megfogta a szék karfáját, és feltolta magát belőle, aztán felírta a táblára: Hogyan jutunk ki a szenvedés labirintusából? A. Y − Fenn fogom hagyni ezt a félév végéig – mondta. – Mert mindenki, aki valaha eltévedt az életben, gyötrelmesen ragaszkodik ehhez a kérdéshez. Egy bizonyos ponton valamennyien felnézünk, és rájövünk, hogy eltévedtünk az útvesztőben, és nem szeretném, ha elfelejtenénk Alaskát, és én sem akarom elfelejteni, még akkor is, ha az általunk tanulmányozott anyag unalmasnak látszik, mégis próbáljuk megérteni, hogy az emberek miként válaszoltak erre a kérdésre. Azokra a kérdésekre, amelyeket maguk tettek fel a dolgozataikban, a különböző hagyományok válaszai megegyeznek azzal, amit Chip a dolgozatában az emberi élet nyomorult sorsának nevez. Hyde leült. − Nos, maguk hogy vannak? Az Ezredes és én nem mondtunk semmit, de egy csomó olyan ember, aki nem is ismerte Alaskát, magasztalta az erényeit, és kijelentette, hogy mennyire le van sújtva. Ez először zavart engem. Nem akartam, hogy olyanok, akik nem is ismerték – és olyanok, akiket nem szeretett – szomorúak legyenek. Sosem törődtek vele, most pedig úgy viselkednek, mintha a testvérük lett volna. De azt hiszem, én sem ismertem őt egészen. Ha ismertem volna, tudtam volna, mit értett azon, hogy folytköv. És ha annyira törődtem volna vele, amennyire kellett volna, és ahogy azt hittem, hogy törődöm, hogyan engedhettem elmenni? Szóval valójában nem zavartak. De az Ezredes egyszer csak mély lélegzetet vett az orrán, mint a támadni készülő bika. Tekintetét az égnek fordította, amikor Brooke Blakely, akinek szülei Alaska jóvoltából értesítést kaptak, azt mondta: – Szomorú vagyok, mert sose mondtam neki, hogy szeretem. Egyszerűen nem értem, miért.

− Micsoda

szarság – tajtékzott az Ezredes, útban az ebédlő felé. – Mintha Brooke Blakely valaha törődött volna Alaskával. − Ha Brooke Blakely halt volna meg, szomorú lennél? – kérdeztem. 142

− Azt hiszem, de nem siránkoznék azon, hogy sose mondtam neki, hogy szeretem. Nem szeretem. Egyszerűen hülye. Azt gondoltam, mindenkinek jobb ürügye van, hogy gyászoljon, mint nekünk – végül is ők nem ölték meg –, de annál már okosabb voltam, hogy megpróbáljak beszélni az Ezredessel, ha be van rágva.

kilenc nappal azután – VAN EGY ELMÉLETEM – kezdte az Ezredes, amikor beléptem az ajtón egy borzalmas tanítási nap után. Melegedni kezdett az idő, de a kazánfűtőhöz még nem jutott el a hír, úgyhogy az osztálytermek levegőtlenek és túlfűtöttek voltak. Én csak be akartam vackolni az ágyba és aludni, míg újra eljön az idő, hogy visszamenjek. − Hiányoztál az órákról – jegyeztem meg, miközben leültem az ágyra. Az Ezredes az íróasztalánál ült, és a jegyzetfüzete fölé hajolt. A hátamra feküdtem, a fejemre húztam a takarót, ám az Ezredes lerázhatatlan volt. − Nos, az elméleten dolgoztam: ez egyáltalán nem valószínűtlen, sőt kétségkívül hihető. Szóval figyelj! Ő megcsókol téged. Aznap éjjel valaki telefonál. Jake, úgy képzelem. Vitatkoznak, a megcsalásról vagy valami másról, ki tudja. Úgyhogy dühös, és látni akarja. Sírva jön vissza a szobába, és azt mondja, hogy segítsünk neki kijutni a campusból. Aztán kiborul, mert, nem is tudom, mondjuk, ha nem megy el hozzá, akkor Jake szakít vele. Ez csak a feltételezett ok. Szóval kimegy a campusból részegen és dühösen. Valami miatt gyűlöli magát, és vezet, amikor megpillantja a rendőrautót, aztán egy villanásra minden összeáll, és a labirintusos rejtélye ott ragyog a végén. Egyszerűen megcélozza a rendőrautót, el sem kapja a kormányt, nem azért, mert részeg, hanem azért, mert megölte magát. − Ez nevetséges. Nem gondolt Jake-re vagy a veszekedésre. Velem smárolt. Megpróbáltam felhozni a Jake-dolgot, de elhallgattatott. − Akkor ki hívta? Lerúgtam a takarómat, ökölbe szorítottam a kezem, és minden egyes szótagnál belecsaptam a falba. − Nem tudom! És tudod, mit? Nem is számít. Meghalt. A briliáns Ezredes majd kitalál valamit, amitől kevésbé lesz hulla? 143

Persze számított, ezért ütöttem a salakbeton falakat, és ezért úsztak a kérdések a felszín alatt egy hete. Ki hívta fel? Mi volt a baj? Miért ment el? Jake nem jött el a temetésére. Fel sem hívott bennünket, hogy elmondja, sajnálja, vagy megkérdezze, mi is történt. Egyszerűen eltűnt, és persze én is kíváncsi voltam, miért. Kíváncsi voltam, hogy vajon szándékában állt-e megtartani az ígéretét, hogy majd folytatjuk. Kíváncsi voltam, ki hívta, és mitől lett annyira feldúlt. De inkább kíváncsi maradtam, mint hogy olyan válaszokat kapjak, amelyeket nem tudnék elviselni. − Talán azért szállt kocsiba, hogy szakítson Jake-kel – mondta az Ezredes. A hangja hirtelen tompán csengett. Leült az ágyam szélére. − Nem tudom. Nem is akarom tudni. − Nos, jól van – mondta. – Én tudni akarom. Mert ha tudta, hogy mit tesz, Pufi, akkor minket is bűnrészessé tett. És gyűlölöm ezért. Vagyis, istenem, nézz végig rajtunk! Már beszélgetni sem tudunk többé senkivel. Szóval figyelj, ismertetem a tervet. Egy. Beszélni a szemtanúkkal. Kettő'. Kideríteni, mennyire volt részeg. Három. Kideríteni, hova ment és miért. − Nem akarok Jake-kel beszélni – feleltem kedvetlenül, már beletörődve az Ezredes folyamatos terveibe. – Ha tudja, mi történt köztünk, akkor határozottan nem akarok vele beszélni. Ha nem tudja, nem akarom azt játszani, mintha mi sem történt volna. Az Ezredes felállt és sóhajtott. – Tudod mit, Pufi? Sajnállak. Tényleg. Tudom, hogy megcsókoltad, és tudom, hogy ezért szakítottál. De őszintén kérlek, kussolj. HaJake tudja, nem kéne még rosszabbra fordítani a helyzetet. Ha nem tudja, akkor nem is fogja kitalálni. Úgyhogy légy szíves, egyetlen percig se a rohadt önérzeted miatt aggodalmaskodj, hanem gondolj a meghalt barátodra. Bocs. Hosszú volt a nap. − Jól van – mondtam, és újból a fejemre húztam a takarót. – Jól van – ismételtem. És akárhogyan is, de jól volt. Nem lehetett másként. Nem engedhettem meg magamnak, hogy az Ezredest is elveszítsem.

tizenhárom nappal azután 144

MIVEL A JÁRMŰVES SZÁLLÍTÁSUNKÉRT FELELŐS SZEMÉLY az alabamai Vine Station temetőjében pihent, kénytelenek voltunk az Ezredessel gyalog menni a pelhemi rendőrségre, hogy szemtanúkat keressünk. Ebéd után indultunk útnak. A sötétség gyorsan és korán leereszkedett. A 119– es úton vánszorogtunk három kilométert, aztán megérkeztünk a Waffle House bisztró és a benzinkút között elhelyezkedő, földszintes épülethez. Odabent egy hosszú, az Ezredes gyomorszájáig érő pult választott el bennünket a rend őreitől. A testület három egyenruhás rendőrből állt. Mindnyájan egy-egy íróasztal mögött ültek, és valamennyien telefonáltak. − Alaska Young fivére vagyok – jelentette ki az Ezredes hetykén –, és azzal a zsaruval szeretnék beszélni, aki látta őt meghalni. Egy sápadt, sovány, vörösesszőke szakállas férfi gyorsan mondott valamit a telefonba, aztán letette. − Én láttam – mondta. – Beleszaladt a kocsimba. − Beszélhetnénk odakint? – kérdezte az Ezredes. − Ja. A zsaru vette a kabátját, és kijött utánunk, és ahogy közeledett, láttam, hogy arcbőrén átütnek a kék erek. Zsaru létére nem mutat sokat. Odakint az Ezredes rágyújtott. − Vagy már tizenkilenc éves? – kérdezte a rendőr. Alabamában tizennyolc évesen megházasodhatsz (szülői engedéllyel tizennégy évesen), de tizenkilenc évesnek kell lenned, hogy dohányozhass. − Nem gond. Csak azt szeretném tudni, mit látott. − Majnem mindig hattól dógozom éjfélig, de én látom el az éjszakai műszakot is. Jött egy hívás, hogy egy teherautó keresztbe állt az úton, én meg úgy másfél kilométerre voltam, úgyhogy elindultam arra, és éppen akkor álltam be. Még a kocsiban ültem, mikor a szemem sarkából láttam a fényszórókat. A villogom be volt kapcsolva, a szirénát is ráeresztettem, de a fényszórók csak gyüttek felém, fiam, kiugrottam és odébb futottam, ő meg belém rohant. Sok mindent láttam, de ilyet még sose. El se kanyarodott. Nem is fékezett. Csak beleszaladt. Alig három méterre vótam, mikor beleszaladt. Aszittem meghalok, de mégis itt vagyok. Az Ezredes elmélete most először látszott hihetőnek. Nem hallotta a szirénát? Nem látta a fényeket? Elég józan volt ahhoz, hogy jól csókoljon, gondoltam. Bizonyára ahhoz is elég józan volt, hogy elkapja a kormányt. 145

− Látta az arcát, mielőtt beleszaladt a kocsiba? Aludt? – kérdezte az Ezredes. − Nem t’om megmondani. Nem láttam. Nem volt túl sok idő. − Értem. Meghalt, mire maga odaért a kocsihoz? – kérdezte. − Én... én megtettem mindent, amit tudtam. Rögtön odaszaladtam hozzá, csak a kormánykerék... szóval benyúltam, aszittem, ki tudom szabadítani, de nem tudtam onnan élve kihúzni. A kormány teljesen összezúzta a mellkasát. Bevillant a kép. − Mondott valamit? – kérdeztem. − Már kiszenvedett, fiam – mondta, megcsóválta a fejét, és az utolsó remény, hogy megtudom az utolsó szavait, elenyészett. − Maga szerint baleset volt? – kérdezte az Ezredes, miközben mellé álltam. Rá akartam gyújtani, de nem mertem olyan vakmerő lenni, mint ő. − Huszonhat éve vagyok rendőr, több részeget láttam, mint amennyit meg tudok számolni, és nem láttam olyan részeget, aki ne tudta volna elkapni a kormányt. Nem tudom. A halottkém azt mondta, baleset volt, és lehet, hogy igaza van. Nem az én dolgom, tudjátok. Most már Isten meg az ő titka marad. − Mennyire volt részeg? – kérdeztem. – Megvizsgálták? − Igen. A véralkoholszintje huszonnégy ezrelék volt. Az tényleg részegséget jelent. Erős befolyásoltság. − Volt valami a kocsiban? – kérdezte az Ezredes. – Valami szokatlan, amire emlékszik? − Egyetemek ismertetőire emlékszem, Maine-ből, Ohióból és Texasból, így rögtön arra gondoltam, hogy a lány a Culver Creekből jöhetett, és milyen szomorú így látni egy lányt, aki egyetemre akart menni. Micsoda kár. És voltak virágok. Virágok a hátsó ülésen. Mintha a virágostól hozta volna. Tulipánok. Tulipánok? Rögtön azokra a tulipánokra gondoltam, amiket Jake küldött neki. − Fehérek voltak? – kérdeztem. − Azok – válaszolta a zsaru. Miért vitte magával Jake tulipánjait? De erre a zsaru úgysem tudott volna válaszolni. − Remélem, megtudtátok, amit akartatok. Többször végiggondoltam, mert még sose láttam ilyet azelőtt. Komolyan elgondolkodtam, azon töprengtem, ha idejében beindítom a kocsit, és elhajtok, akkor nem történik ez az egész.

146

Lehet, hogy nem lett volna rá idő. Most már fogalmam sincs. De nem számít, hogy baleset volt, vagy nem. Akárhogyan is, nagy kár. − Semmit sem tehetett volna – mondta az Ezredes halkan. – A munkáját végezte, és mi nagyra értékeljük ezt. − Nos, köszönöm. Most elmehettek, és vigyázzatok, és ha van valami kérdésetek, tegyétek föl. Itt a névjegyem, ha bármire szükségetek lenne. Az Ezredes eltette a névjegyet a műbőr tárcájába, és elindultunk hazafelé. − Fehér tulipánok – mondtam. – Jake tulipánjai. Miért? − Tavaly egyszer ő, Takumi meg én ott voltunk a bagózós helyen, ott nőtt az a kis fehér százszorszép a patak partján, akkor ő hirtelen beugrott derékig a vízbe, és átgázolt, hogy leszedje. A füle mögé tette, és amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy a szülei mindig fehér virágot tettek a hajába, amikor kicsi volt. Talán fehér virágokkal akart meghalni. − Talán vissza akarta adni Jake-nek – mondtam. − Talán. De az a zsaru rohadtul meg volt róla győződve, hogy öngyilkosság lehetett. − Talán egyszerűen hagyhatnánk annyiban a dolgot – jegyeztem meg zavartan. Úgy tűnt, bármit is találunk, úgysem tesz semmit jobbá, és nem tudja a mellkasába nyomódott kormánykerék képét kiverni a fejemből. A mellkasa „alaposan összezúzódott”, míg tele akarta szívni az utolsó korty levegővel, de már nem sikerült. Nem, ez semmit se tesz jobbá. − Mi van, ha tényleg ő tette? – kérdeztem az Ezredest. – Akkor sem vagyunk kevésbé bűnösek. Csak akkor egy borzalmas, önző ribanc volt. − Jézusom, Pufi. Nem emlékszel már, milyen ember volt? Emlékszel, hogy milyen önző kis dög tudott lenni? Valamikor még tisztán láttad, milyen. Most úgy fest, hogy csak azzal az Alaskával törődsz, akit te találtál ki. Megszaporáztam a lépteimet, az Ezredes előtt haladtam csöndben. És ő nem tudhatta, mert nem ő volt az utolsó ember, akit megcsókolt, mert nem őt hagyták ott egy betartatlan ígérettel, mert ő nem volt azonos velem. Cseszd meg, gondoltam, és ezúttal átvillant az agyamon, hogy hazamegyek, a régi iskolatársak megvigasztalnak majd, és magasról teszek a Nagy Talánra. Akármilyenek voltakis, a régi iskolámban, Floridában nem haltak meg a barátaim. Jó csomót gyalogoltam, mire az Ezredes utánam kocogott. 147

− Csak azt akarom, hogy minden újra normális legyen – mondta. – Te is meg én is. Normális. Vicces. Egyszerűen normális. És úgy érzem, ha tudnánk, hogy... − Rendben, jól van – szakítottam félbe. – Jól van. Tovább keresünk. Az Ezredes megrázta a fejét, de aztán elmosolyodott. − Mindig értékeltem a lelkesedésedet, Pufi. Továbbra is értékelem, és úgy teszek, mintha még mindig meglenne, és megvárom, amíg visszajön. Most nyomás haza, és találjuk ki, miért készítik ki magukat az emberek.

148

tizennégy nappal azután AZ ÖNGYILKOSSÁGRA figyelmeztető jeleket megtaláltuk a neten: Korábbi öngyilkossági kísérletek Szóbeli fenyegetőzés öngyilkossággal Értékes vagyontárgyak eladása Öngyilkossági módszerek gyűjtése és megvitatása Reménytelenség és harag kifejezése önmaga és/vagy a világ iránt Írás, beszélgetés, olvasás és rajzolás a halálról és/vagy a depresszióról Célozgatás, hogy az illető úgysem fog senkinek hiányozni, ha elmegy Öncsonkítás Barát vagy családtag közeli elvesztése halál vagy öngyilkosság következtében A tanulmányi eredmények hirtelen, drámai hanyatlása Táplálkozási rendellenességek, álmatlanság, aluszékonyság, krónikus fejfájás Tudatmódosító szerek alkalmazása vagy túlzott használata A szex, a hobbi vagy a korábbi kedvelt tevékenység iránti érdeklődés elvesztése

Alaska a figyelmeztető jelek közül hármat mutatott. Elveszítette, ha nem is a közelmúltban, az édesanyját. Bár mindig szerette a piát, élete utolsó hónapjában határozottan sokat ivott. Beszélt a halálról, de mindig úgy tűnt, legalább félig tréfál. − Én folyton gúnyt űzök a halálból – mondta az Ezredes. – Tréfásan megjegyeztem a múlt héten, hogy felkötöm magam a nyakkendőmre. De nem csinálom ki magam. Úgyhogy ez nem számít. És ő nem adott el semmit, és biztos, hogy nem vesztette el az érdeklődését a szex iránt. Az embernek marhára oda kell lennie a szexért, hogy megkívánja a te posszant seggedet. − Vicces – mondtam fanyalogva. − Tudom. Istenem, zseni vagyok. Ráadásul Alaska jegyei jók voltak. És nem emlékszem, hogy arról beszélt volna, hogy megöli magát. 149

− Egyszer a cigarettákkal, emlékszel? Te azért bagózol, hogy élvezd. Én azért, hogy meghaljak. − Az vicc volt. De amikor az Ezredes piszkált, talán, hogy bebizonyítsam neki, hogy úgy emlékszem Alaskára, amilyen valójában volt, és nem csak arra, amilyennek én szerettem volna, folyton visszatértem azokra a beszélgetésekre, amikor undokul és szeszélyesen viselkedett, s amikor nem akart a hogyan, mikor, miért, ki vagy mi kezdetű kérdésekre válaszolni. − Időnként olyan dühösnek látszott – gondolkodtam hangosan. − Miért, én nem? – torkollt le az Ezredes. – Marha sokszor vagyok dühös, Pufi. És te sem vagy a nyugalom mintaképe az utóbbi időben, mégsem tervezel semmit magad ellen. Várjunk csak, tényleg nem? − Nem – válaszoltam. És ez talán csak azért volt így, mert Alaska nem tudott a fékre lépni, én meg nem tudtam rátaposni a gázra. Lehet, hogy csak egyfajta furcsa bátorsággal bírt, amely belőlem hiányzott: de nem. − Jó tudni. Ja, és igen, néha fenn, máskor lenn; tűz és kénkő, aztán füst és korom. De egyrészt ebben az évben bukott le és köpte be Maryát. Nézd, Pufi, nyilván nem gondolt öngyilkosságra, mikor veled smárolt. Aztán meg aludt, míg a telefon meg nem szólalt. Úgyhogy az öngyilkosságot valahol a telefoncsörgés és az ütközés között döntötte el, vagy pedig baleset történt. − De miért várt a halállal, amíg kilenc kilométerre jutott a campustól? − kérdeztem. Sóhajtott, és megcsóválta a fejét. − Mindig kicsit titokzatos volt. Talán, mert így akarta. Akkor felnevettem, és az Ezredes megkérdezte: − Mi van? − Csak azon töprengtem, vajon miért rohant neki egy kivilágított rendőrautónak. Aztán eszembe jutott, hogy mindig utálta a törvény képviselőit. Az Ezredes nevetett. − Hé, nézzék csak! Pufi poénkodik! Majdnem normálisan éreztem magam, de aztán szemvillanás alatt eltűnt a távolság, és újból a tornateremben éreztem magam, ahol először hallottam a hírt. Az Ezredesre pillantottam, és az elmúlt két hétben a habszivacs kanapén eltöltött órákra gondoltam – mindenre, amit Alaska tönkretett. Túl dühös voltam, hogy sírjak.

150

− Ettől csak gyűlölöm. Nem akarom gyűlölni. És mi a lényeg, ha ettől mégis megteszem? Még mindig nem adja meg a választ a hogyan és a miért kezdetű kérdésekre. Még mindig a titokzatosság aurája lengi körül. Előrehajoltam, a fejemet a két térdem közé szorítottam. Az Ezredes a lapockámra tette a kezét. − Az a lényeg, hogy mindig van válasz, Pufi. – Összeszorított ajkai között préselte ki a levegőt, és dühös remegést éreztem a hangjában, amikor elismételte: – Mindig van válasz. Csak elég okosnak kell lennünk. A neten az áll, hogy az öngyilkos gondosan megtervezi a halálát. Akkor világos, hogy nem követhetett el öngyilkosságot. Zavarba jöttem, hogy még két héttel később is így szét vagyok esve, amikor az Ezredes olyan sztoikusán veszi be az orvosságot, úgyhogy felültem. – Jól van – adtam meg a választ. – Nem volt öngyilkosság. − Bár a balesetnek sincs értelme – töprengett az Ezredes. Nevettem. − Mindenesetre haladást értünk el. Holly Moser szakított félbe bennünket, az az utolsó éves, akinek hálaadáskor Alaskával felfedeztük a félaktjait. Holly a hétköznapi harcosokkal lógott, ami megmagyarázza, hogy ez idáig miért nem váltottunk két szónál többet, de most kopogás nélkül belépett a szobánkba, és azt mondta, misztikus üzenetet kapott Alaskától. − A Waffle House-ban voltam, és hirtelen minden fény kialudt, kivéve egyet a mi bokszunk fölött, az elkezdett pislogni. Egy pillanatig égett, aztán egy időre kialudt, majd újra kigyulladt pár másodpercig, és megint kialudt. Rájöttem, hogy Alaska az. Azt hiszem, morzejelekkel próbált kommunikálni velem. Sajnos nem ismerem a morzejeleket. Elképzelhető, hogy nem tudta. Egyébként csak arra gondoltam, hogy nektek tudnotok kell róla. − Köszönjük – mondtam, és ő még ott állt egy kicsit, bámult ránk, a szája kinyílt, mintha még mondani akarna valamit, de az Ezredes gyilkos pillantást vetett rá. Állkapcsa előreugrott, arcára kiült az undor. Megértettem, mit érzett: én sem hittem a morzejelekkel kommunikáló kísértetekben, fóleg ha állítólag olyan emberekkel lépnek kapcsolatba, akiket nem kedveltek. És az a lehetőség sem tetszett, hogy Alaska másnak nyújt vigaszt, nem nekem.

151

− Istenem, az ilyen embereket nem szabadna életben hagyni – mondta az Ezredes, miután a lány kiment. − Hú, de ostoba. − Nem csak ostoba, Pufi. Úgy értem, Alaska sose állt volna szóba Holly Moserrel. Istenem! Ki nem állhatom ezeket a hamis gyászolókat. Hülye ribanc. Majdnem megjegyeztem, hogy Alaska biztosan felháborodna, ha bármelyik nőt leribancozná, de semmi értelme se lett volna vitába szállni az Ezredessel.

152

húsz nappal azután VASÁRNAP VOLT, és az Ezredessel elhatároztuk, hogy nem az étteremben ebédelünk, hanem kimegyünk a campusból, át a 119-es úton a Sunny Konvenience Kioszkba, ahol a kiegyensúlyozott táplálkozás jegyében fejenként két zablisztes krémlepényt engedünk meg magunknak. Hétszáz kalória. Elég energia, hogy fél napig fenntartsa az embert. Leültünké járdára a bolt előtt, és négy harapással befejeztük a táplálkozást. − Holnap felhívom Jake-et, csak hogy tudd. Takumitól megtudtam a számát. − Remek – morogtam. Csengő hangját hallottam a hátam mögött, és a kinyíló ajtó felé fordultam. − Mit lófráltok itt? – szólt ránk az a nő, aki eladta nekünk a kaját. − Ettünk – válaszolta az Ezredes. A nő megrázta a fejét, és ránk szólt, mintha csak kutyák lennénk. – Takarodjatok! így a bolt mögé mentünk, és leültünk a bűzlő, mocskos kuka mellé. − Elegem van abból, hogy mindig azt mondod, remek, Pufi. Nevetséges. Felhívom Jake-et, és leírok mindent, amit mond, aztán összeülünk és megpróbáljuk kisütni, mi történt. − Nem. Ebben nem veszek részt. Én nem akarom megtudni, mi történt közte és Jake között. Az Ezredes felsóhajtott, és előhúzott egy doboz általam finanszírozott cigarettát a zsebéből. − Miért nem? − Mert nem akarom! Minden döntésemről interjúban tartozom neked beszámolni? Az Ezredes rágyújtott az öngyújtóval, amit szintén én vettem, és mélyen leszívta az első slukkot. − Mindegy. Ki kell deríteni, és szükségem van a segítségedre, mert magunk között szólva, egész jól ismertük őt. Ez van. Felálltam és lenéztem rá, ahogy ott ült önelégülten, és az arcomba fújta a füstöt. És akkor elegem lett. − Unom, hogy folyton ugráltatsz, seggfej! A rohadt életbe, nem állok neki megvitatni Alaska és Jake kapcsolatának finomságait! Lassan mondom, hogy 153

te is megértsed: nem akarok róluk tudni. Azt már úgyis tudom, amit elmondott nekem, és szerintem csak ennyi tartozik rám. Nyugodtan játszd a vállveregető kis pöcs szerepét, ha tetszik, de nem ülök le veled arról csevegni, milyen rohadtul szerette Alaska Jake-et! Most pedig add ide a cigarettámat. Az Ezredes a földre hajította a dobozt, egy pillanat alatt talpon termett, megmarkolta a pulóveremet, és megpróbált lehúzni magához, de nem sikerült. − Még csak nem is törődsz vele! – kiáltotta. – Csak te számítasz, meg a kibaszott rögeszméd, hogy te meg Alaska titokban szerelmesek voltatok, és hogy el akarta hagyni Jake-et miattad, hogy utána boldogan éljetek, míg meg nem haltok. De ő sok sráccal csókolózott, Pufi. És ha itt lenne, mindketten tudjuk, hogy még mindigjake barátnője lenne, és legfeljebb csak a veszekedés lángolna föl köztetek. Nem szerelem, nem szex, csak te lennél oda érte, ő meg ezzel intézné el a dolgot: Olyan cuki vagy, Pufi, de sajnos Jake-et szeretem. Ha annyira szeretett, miért hagyott ott aznap éjszaka? És ha te annyira szeretted, miért segítettél neki elmenni? Én részeg voltam. Te mit tudsz felhozni mentségedre? Az Ezredes elengedte a pulóveremet. Lehajoltam, és felvettem a cigarettámat. Nem kiabálva, nem összeszorított foggal, nem a homlokomon kidagadó erekkel, hanem nyugodtan. Nyugodtan. Végigmértem az Ezredest, és csak annyit mondtam: − Baszd meg.

Az érkidagadós kiabálás később jött, miután átkocogtam a 119-es úton, és a hálókörzeten, a focipályán, le a földúton a hídhoz, és a bagózós helyen találtam magam. Fölkaptam egy kék széket, és a betonfalhoz vágtam. A betonon csapódó műanyag csattanása a híd alatt visszhangzott, a szék az oldalán hevert; aztán a hátamra feküdtem, a lábam a mélybe lógott, és torkom szakadtából ordítottam. Azért ordítottam, mert az Ezredes olyan öntelt, vállveregető szemétláda volt, azért ordítottam, mert igaza volt, mert azt akartam hinni, hogy titkos szerelmi viszonyom van Alaskával. Szeretett engem? Elhagyta volna Jake-et miattam? Vagy ez csak egyfajta impulzív Alaska-pillanat volt? Nem volt elég, hogy én vagyok az utolsó srác, akit megcsókolt, az utolsó akartam lenni, akit szeretett. És tudtam, hogy nem 154

voltam az. Tudtam, és gyűlöltem őt ezért. Gyűlöltem, mert nem törődött velem. Gyűlöltem, mert otthagyott aznap éjjel, és gyűlöltem magamat is, nemcsak azért, mert hagytam elmenni, hanem azért, mert ha elég lettem volna neki, nem is akart volna elmenni. Csak ott feküdt volna velem, beszél, sír, én meghallgattam volna, és lecsókoltam volna a szemében gyűlő könnyeket. Elfordítottam a fejemet, és a felborult műanyag széket néztem. Azon töprengtem, vajon eljön-e majd az a nap, amikor nem gondolok Alaskára többé, vajon reménykedhetek-e abban, hogy az évek múlásával, amikor ő már csak távoli emlék lesz, csak a halála évfordulóján jut eszembe, vagy talán pár héttel később, és csak azután jut eszembe, miután elfelejtettem. Tudtam, hogy egyre több halottam lesz. Holttestek tornyosulnak majd az emlékeimben. Vajon mindegyikük számára jut majd hely, vagy egy kicsit mindennap felejtek Alaskából az életem további részében? Egyszer, még az év elején lementünk együtt a bagózós helyhez, és ő beleugrott a Culver patakba, a strandpapucsa még a lábán volt. Átlépkedett a patakon, óvatosan egyensúlyozva a mohos sziklákon, és egy vizes botot vett fel a patak partjáról. Én a betonon ültem, a lábam a víz fölé nyúlt, ő pedig a bottal felforgatta a köveket, és a szaladó rákokra mutatott. − Megfőzöd, aztán kiszívod a fejüket – mondta izgatottan. – Ott a legfinomabbak: a fejüknél. Ő tanított meg mindenre, amit a rákokról tudtam, meg a csókolózásról, a rózsaszínű borról és a költészetről. Különleges lettem általa. Rágyújtottam, és a patakba köptem. − Nem tehetsz különlegessé, hogy aztán csak úgy itt hagyj – mondtam hangosan. – Mert előtte is jól megvoltam, Alaska. Jól megvoltam nagy emberek utolsó mondataival, az iskolai barátaimmal, és te nem tehetsz különlegessé, hogy aztán hirtelen meghalj. Mivel ő testesítette meg a Nagy Talánt – ő bizonyította be nekem, hogy érdemes hátrahagyni a kisszerű életet a nagyobb talánokért, és most elment, és vele együtt eltűnt a talánokba vetett hitem is. Mindent remeknek nevezhetek, ahogy az Ezredes szerint szoktam. Megpróbálhatnám megjátszani, hogy már nem törődöm vele, de az nem lenne igaz. − Nem teheted magad tényezővé, hogy aztán meghalj, Alaska, mert visszavonhatatlanul megváltoztam, és sajnálom, hogy elengedtelek, de a te választásod volt. Talánok nélkül hagytál itt, belevesztél az átkozott labirintusodba. És én még azt sem tudhatom, hogy az egyenes és gyors utat 155

választottad-e, ha direkt így hagytál itt engem. És így nem is ismertelek, igaz? Nem emlékezhetek, mert nem is ismertelek. És amikor fölálltam, hogy hazamenjek és békét kössek az Ezredessel, megpróbáltam elképzelni abban a székben, de nem jutott eszembe, hogy keresztbe szokta-e tenni a lábát. Még láttam, amint rám mosolyog Mona Lisafélmosolyával, de nem tudtam magam elé idézni elég jól a kezét, ahogy a cigarettát tartotta. Úgy döntöttem, jobban meg kell ismernem, mert jobban kell rá emlékeznem. Mielőtt el tudnám kezdeni élete és halála hogyanjának és miértjének szégyenletes felejtési folyamatát, meg kell tudnom: hogyan, miért, mikor, hol és mit.

A 43-as szobában gyorsan felajánlott és elfogadott bocsánatkérések után az Ezredes kijelentette: − Azt a taktikai döntést hoztuk, hogy felhívjuk Jake-et. De előtte még van pár teendőnk.

huszonegy nappal azután AMIKOR DR. HYDE MÁSNAP REGGEL becsoszogott az osztályba, Takumi ült le mellém, és a jegyzetfüzete szélére felírta: Ebédeljünk a McEhetetlenben: Rendben, írtam a füzetemre, aztán egy üres oldalra lapoztam, amikor dr. Hyde a szúfizmusról, az iszlám titokzatos szektájáról kezdett beszélni. Csupán átfutottam az olvasmányokat – csak éppen annyit tanultam, hogy meg ne bukjak–, de eközben pompás utolsó mondatokba botlottam. Egy szegény, rongyos szúfi besétált egy gazdag kereskedő' ékszerboltjába, és megkérdezte: „Tudod, hogy fogsz meghalni? − Nem. Senki sem tudja, hogy fog meghalni. Erre a szúfi kijelentette: − Én tudom. − Hogyan? – kérdezte a kereskedő. A szúfi lefeküdt, keresztbe fonta a karját. 156

− Így

– mondta, és meghalt. A kereskedő azonnal felszámolta a boltját, hogy szegénységben éljen, és olyan lelki gazdagságra törekedett, amilyenhez a halott szúfi már elérkezett.” De dr. Hyde egy másik történetet mesélt, amelyen én átsiklottam. − Karl Marx, miként sokan tudják, „a nép ópiumának” nevezte a vallást. A buddhizmus, különösen, ahogy széles körben gyakorolják, a karma általi tökéletesedést ígéri. Az iszlám és a kereszténység örök mennyországgal kecsegteti a hívőket. Az eljövendő jobb élet reménye minden bizonnyal erőteljes ópium. De van egy szúfi történet, amely szembeszáll azzal a nézettel, hogy az emberek csak azért hisznek, mert szükségük van a remény ópiumára. Rábea al-Adivíja, a szúfizmus nagy női szentje egyszer szülővárosa, Bászra utcáin szaladt, az egyik kezében fáklyát, a másikban egy vödör vizet vitt. Amikor valaki megkérdezte, mit csinál, így felelt: „Ezzel a vödör vízzel eloltom a pokol lángjait, aztán megyek, és ezzel a fáklyával felgyújtom a mennyország kapuját, hogy az emberek ne azért szeressék Istent, mert a mennyországba vágyakoznak, vagy mert a pokoltól félnek, hanem azért szeressék, mert ő Isten.” Erős asszony, aki felgyújtja a mennyországot, és kioltja a poklot. Alaskának tetszett volna ez a nő, írtam a jegyzetfüzetembe. De még így is fontos volt számomra a túlvilág, mennyország, pokol és újjászületés. Legalább annyira meg akartam tudni, hogyan halt meg Alaska, mint amennyire az érdekelt, hol van most, ha egyáltalán van valahol. Jólesett elképzelni, hogy lenéz ránk, még mindig törődik velünk. Ez inkább amolyan képzelgés volt, soha nem éreztem igazán – az Ezredes is azt mondta a temetésen, hogy Alaska nincs ott, nincs sehol. Valójában nem tudtam máshogyan elképzelni, csak holtan; a teste Vine Stationben porlad, a többi része szellem, amely csak a mi emlékeinkben él. Miként Rábea, én sem hiszem, hogy az embereknek a mennyország és a pokol miatt kellene hinniük Istenben. De azt sem éreztem, hogy fáklyával kellene szaladgálnom. Kitalált helyet nem lehet elpusztítani.

Az óra után Takumi átválogatta a sült krumpliját a McEhetetlenben, és csak a legropogósabbakat ette meg. Én Alaska elvesztésének egész súlyát 157

éreztem, még mindig az járt a fejemben, hogy nemcsak erről a világról távozott, hanem valamennyiről. − Hogy vagy? – kérdeztem. − Uh – mondta, a szája tele sült krumplival nem jól. És te? − Nem jól. – Beleharaptam a sajtburgerbe. Kaptam egy műanyag kisautót a Happy Meal menühöz, ott feküdt felfordulva az asztalon. Megpörgettem a kerekeit. − Hiányzik – mondta Takumi, és eltolta a tálcáját. A maradék sületlen krumpli nem érdekelte. − Igen. Nekem is. Sajnálom, Takumi. És tényleg, a lehető legjobban sajnáltam. Sajnáltam, hogy így lett vége, pörgő kerekekkel a McDonald’sban. Sajnáltam, hogy az az ember, aki összehozott bennünket, most itt fekszik köztünk holtan. Sajnáltam, hogy hagytam meghalni. Sajnálom, hogy nem beszéltem veled, és nem tudtad az igazságot az Ezredesről meg rólam, és utálok a közeledben lenni, azt tettetve, hogy a szomorúságom egyszerű– azt tettetni, hogy Alaska meghalt, és hiányzik nekem, ahelyett hogy kimondanám: miattam halt meg. − Én is. Nem randizol már Larával, ugye? − Nem hiszem. − Rendben. Kíváncsi volt. Nem vettem róla tudomást, de addigra már ő is kezdett tudomást nem venni rólam, úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy vége, de lehet, hogy nem. − Hát – mondtam Takuminak egyszerűen nem... nem tudom, haver. Rohadt bonyolult. − Persze. Meg fogja érteni. Persze. Minden rendben. − Jól van. − Figyelj, Pufi. Én... ah, nem tudom. Szívás, nem?

huszonhét nappal azután HAT NAPPAL KÉSŐBB, az utolsó vasárnap után négy vasárnappal az Ezredes meg én a számítógépen paintballoztunk. − Pia kell. És kölcsön kéne venni a Sas alkoholszondáját. 158

− Kölcsönvenni? Tudod, hogy hol van? − Igen. Soha nem szondáztatott? − Hát nem. Azt hiszi, tojásfejű vagyok. − Tojásfejű vagy, Pufi. De ne hagyd, hogy

ez az apróság megakadályozzon

az ivásban. Az óta a bizonyos éjszaka óta nem ittam, és nem is éreztem különösebben szükségét. Aztán csaknem képen csaptam az Ezredest a könyökömmel, miközben vadul lengettem a karomat, mintha kínoznák a testemet, pedig csak arról volt szó, hogy a megfelelő gombot nyomjam a megfelelő pillanatban − Ugyanaz a videojátéktrükk, amely mindig magával ragadta Alaskát is. De az Ezredes annyira koncentrált a játékra, hogy nem vette észre. − Van valami terved, hogy pontosan hogyan lopjuk el a szondát a Sas házából? Az Ezredes rám pillantott. − Te szívsz ebben a játékban? – És aztán anélkül, hogy visszafordult volna a képernyő felé, egy kék színű festéklövedékkel tökön lőtte a játékosomat. − De először egy kis piát kell szereznünk, mert az ambrózia megsavanyodott, és a piaforrásom... − Puff. Kifújt – fejeztem be.

Amikor kinyitottam az ajtaját, Takumi az íróasztalánál ült, hatalmas fejhallgató borította az egész fejét, amelyet az ütemre rázott. Láthatóan nem vette észre, hogy ott vagyunk. − Hé! – mondtam. Semmi. – Takumi! – Semmi. – Takumi! Megfordult, és lehúzta a fejhallgatóját. Becsuktam magam mögött az ajtót. − Van piád? − Miért? – kérdezte. − Talán, mert be akarunk rúgni – szólalt meg az Ezredes. − Remek. Én is beszállok. − Takumi – mondta az Ezredes. – Ezt... egyedül kell csinálnunk. − Nem. Elegem van ebből a szarságból. Takumi felpattant, bement a fürdőszobájába, és egy átlátszó folyadékkal teli üdítőspalackkal tért vissza. 159

– A gyógyszeres szekrényben tartom – mondta. – Tulajdonképpen orvosság. Zsebre tette a palackot, aztán kiment a szobából, az ajtót nyitva hagyta maga mögött. Egy pillanattal később bedugta a fejét, és remekül utánozva az Ezredes pattogó, mély hangját megszólalt: – Jézusom, most jöttök, vagy mi? − Takumi – mondta az Ezredes. – Rendben. Nézd, amit csinálunk, egy kicsit veszélyes, és nem akarjuk, hogy elkapjanak közben. Komolyan. De, figyelj, holnaptól mindent elmondunk neked. − Belefáradtam ebbe a fene nagy titokzatosságba. Nekem is a barátom volt. − Holnaptól. Komolyan. Kihúzta az üveget a zsebéből, és odadobta nekem. − Holnap – mondta. − Nem igazán szeretném, hogy tudja – mondtam, miközben visszafelé mentünk a szobánkba. Az üdítősüveget a pulóverem zsebébe rejtettem. − Meg fog gyűlölni bennünket. − Igen, de még jobban fog gyűlölni, ha továbbra is kihagyjuk a buliból – válaszolta az Ezredes. Tizenöt perccel később ott álltam a Sas küszöbénél. Egy spatulával a kezében nyitott ajtót, és elmosolyodott. − Miles, jöjjön be! Éppen tojásos szendvicset készítek. Kér egyet? − Nem, köszönöm – mondtam, és követtem a Sast a konyhába. Harminc másodpercig kellett távol tartanom a nappalijától, hogy az Ezredes észrevétlenül meg tudja szerezni a szondát. Hangosan köhögtem, hogy az Ezredes tudja, tiszta a terep. A Sas fogta a tojásos szendvicsét, és beleharapott. − Minek köszönhetem a látogatást? – kérdezte. − Csak azt akartam mondani, hogy az Ezredes, vagyis Chip Martin, ő a szobatársam, tudja, szóval nehézségei vannak a spanyollal. − Nos, nem jár az órákra, ami érthetően megnehezíti a nyelvtanulást. − Elindult felém. Újból köhögtem, aztán elindultam hátrafelé, úgyhogy a Sas meg én a nappali felé tangóztunk. − Nos, minden éjszaka fent van, és Alaskára gondol – mondtam, megálltam, kihúztam magam, és nem túl széles vállammal megpróbáltam eltakarni a Sas elől a nappalit. – Nagyon közel álltak egymáshoz, tudja. 160

− Tudom – mondta. A nappaliban az Ezredes tornacipője megcsikordult a keményfa padlón. A Sas fürkésző tekintetet vetett rám, és ellépett mellettem. − Ég még a gáz? – mutattam a serpenyő felé. A Sas sarkon fordult, és megnézte a láthatóan nem égő gázt, aztán beviharzott a nappaliba. Üres. Újból visszafordult felém. − Valamiben sántikál, Miles? − Nem, uram. Komolyan. Csak Chipről akartam beszélni. Kétkedve felvonta a szemöldökét. − Nos, én megértem, hogy Alaska közeli barátait hatalmas veszteség érte. Szörnyű dolog. Nincs gyógyír erre a fájdalomra, igaz? − Nincs, uram. − Átérzem Chip problémáit. De az iskola fontos dolog. Biztos vagyok benne, hogy Alaska is azt akarta volna, hogy Chip zökkenőmentesen folytassa tanulmányait. Én biztos vagyok benne, gondoltam. Köszönetét mondtam a Sasnak, aki ígért nekem egy tojásos szendvicset valamikor a jövőben, amitől ideges lettem, hogy esetleg megjelenik a szobánkban egyik délután egy tojásos szendviccsel a kezében, hogy aztán 1) illegális dohányzás és 2) illegális piálás közben kapjon el bennünket az Ezredessel. Félúton a hálókörlet felé utolért az Ezredes. − Elegáns volt azzal az „ég még a gáz” dumával. Ha nem dobod be, lebukom. De azt hiszem, el kell kezdenem spanyolra járni. − Megszerezted? – kérdeztem. − Igen – válaszolta. – Igen. Istenem, remélem, nem keresi ma éjszaka. Bár soha nem gyanít semmit. Miért lopna el az ember egy szondát?

Hajnali kettőkor az Ezredes a hatodik adag vodkáját itta, elfintorodott, aztán kétségbeesetten integetett a nálam lévő Mountain Dew-s üveg felé. Odaadtam neki, és ő hosszan kortyolt belőle. − Nem hiszem, hogy képes leszek holnap bemenni spanyolórára – mondta. Szavai kissé elmosódottak voltak, mintha feldagadt volna a nyelve. − Még egyet! – könyörögtem. 161

− Rendben. Ez az. – Vodkát töltött egy papírpohárba, lenyelte, összecsücsörítette a száját, kezét ökölbe szorította. – Ó, istenem, ez pocsék! Annyival jobb tejjel. Ez legalább huszonnégy ezrelék. − Tizenöt percet kell várnunk az utolsó ital után, akkor teszteljük – mondtam, mert letöltöttük az internetről a készülék használati utasítását. – Részegnek érzed magad? − Ha a részegség kaja volna, akkor túró lennék. Nevettünk. − A Chio Chips viccesebb lenne – mondtam. − Bocs. Nem vagyok csúcsformában. A kezemben tartottam a szondát. Keskeny, ezüstszínű holmi volt, nagyjából távkapcsoló méretű. Az LCD alatt egy kis lyuk volt. Belefújtam, hogy kipróbáljam: 0,00. Tizenöt perc után odaadtam az Ezredesnek. − Fújd jó erősen legalább két másodpercig – mondtam. Felnézett rám. − Ezt mondtad Laránakis a tévészobában? Mert, tudod, Pufi ezt furulyázásnak is nevezik. − Fogd be és fújjad! – szóltam rá. Feldagasztott képpel erősen és hosszan belefújt a lyukba, hogy az arca is kivörösödött. − Tizenhat. Jaj, ne! – nyögte az Ezredes. – Ó, istenem! − Már az út kétharmadánál vagyunk – mondtam bátorítón. − Igen, de úgy érzem magam, mintha a hányáshoz vezető út háromnegyedénél lennénk. − Ez benne van a pakliban. Ő megtette. Ugyan már! Le tudsz főzni egy lányt az ivásban, ugye? − Add ide a Mountain Dew-t – közölte sztoikusán. És akkor lépteket hallottam odakint. Lépteket. Hajnali egyig vártunk, csak akkor kapcsoltuk fel a villanyt. Kisütöttük, hogy akkor már mindenki régen alszik – végül is iskolaidő volt –, de a francba, lépéseket hallottunk. Az Ezredes zavartan nézett rám, én meg kikaptam a kezéből a szondát, és a dívány habszivacs párnái közé gyömöszöltem. Aztán a papírpoharat és az üdítőüveges vodkát, a „dohányzóasztal” mögé rejtettem, majd egyetlen mozdulattal kikaptam egy cigarettát a dobozból, és rágyújtottam, reménykedve, hogy a füst elnyomja a pia szagát. Letüdőzés nélkül szívtam a cigit, megpróbáltam befüstölni a szobát, és már majdnem visszaértem a

162

díványhoz, amikor három gyors kopogás hallatszott az ajtón, és az Ezredes tágra nyílt szemmel meredt rám, mivel nem sok jót ígérő jövője pergett le a szeme előtt, én meg az súgtam: sírj, miközben a Sas lenyomta a kilincset. Az Ezredes előrehajolt, fejét a két térde közé fogta, a válla rázkódott, én meg a vállára tettem a kezem, amikor a Sas belépett. − Sajnálom – mondtam, mielőtt még a Sas bármit szólhatott volna. – Nagyon nehéz napja volt. − Maga dohányzik? – kérdezte a Sas. – A szobájában? Négy órával lámpaoltás után? Egy félig üres kólásdobozba dobtam a cigit. − Sajnálom, uram. Csak megpróbáltam ébren maradni vele. A Sas a dívány fölé közeledett, és éreztem, hogy az Ezredes kezd fölemelkedni, de keményen leszorítottam a vállát, mert ha a Sas megérzi a leheletét, akkor minden bizonnyal végünk. − Miles – mondta a Sas. – Megértem, hogy most nagyon nehéz maguknak. De tiszteletben kell tartaniuk az iskola szabályait, vagy máshol fognak felvételizni. Holnap találkozunk a bíróság előtt. Van valami, amit tehetek önért, Chip? Anélkül, hogy felpillantott volna, az Ezredes reszkető, könnyáztatta hangon megszólalt: − Nem, uram. Örülök, hogy Miles itt van velem. − Nos, én is – mondta a Sas. – Talán segítenie kéne abban, hogy igyekezzen betartani a szabályainkat, és ne tegye kockára a campusbeli helyzetét. − Igen, uram – mondta az Ezredes. − Míg lefekszenek, égve hagyhatják a villanyt. Holnap találkozunk, Miles. − Jó éjt, uram – mondtam, és elképzeltem, amint az Ezredes visszacsempészi a Sas házába a szondát, amíg engem kioktatnak a bíróságon. Amikor a Sas becsukta maga mögött az ajtót, az Ezredes széles vigyorral felpattant, és mivel attól tartott, hogy a Sas még odakint lehet, azt suttogta: − Remekül csináltad. − A legjobbtól tanultam – mondtam. – Most igyál. Egy órával később az üdítősüveg majdnem üres volt, és az Ezredes elérte a huszonnégy ezreléket. − Köszönöm, Jézus! – kiáltotta, majd hozzátette: – Ez borzalmas. Ez egyáltalán nem kellemes részegség. 163

Felálltam, elraktam a „dohányzóasztalt” az útból, hogy az Ezredes végig tudjon menni a szobán anélkül, hogy akadályba ütközne, majd megkérdeztem: − Rendben. Fel tudsz állni? Az Ezredes belenyomta a karját a dívány habszivacsába, és megpróbált fölemelkedni, de visszaesett a díványra, a hátára. − Forog a szoba – jegyezte meg. – Hányni fogok. − Ne csináld. Az mindent tönkretesz. Úgy döntöttem, hogy józansági vizsgálatnak vetem alá, ahogy a zsaruk szokták. − Rendben. Gyere ide, és próbálj meg egyenes vonalban menni. − Legurult a díványról, és a földre esett. Megfogtam a hónaljánál fogva, majd felemeltem. Két kockasor közé állítottam a linóleumpadlón. – Kövesd a kockák vonalát. Menj egyenesen, sarkat a lábujjhoz. Felemelte az egyik lábát, és rögtön balra dőlt, karjával szélkelepként csapkodva. Egyetlen bizonytalan lépést tett, olyan totyogásfélét, mintha a lába látszólag képtelen lenne pontosan a másik előtt földet érni. Rövid időre visszanyerte az egyensúlyát, aztán tett egy lépést hátra, és a díványon landolt. − Kudarc – mondta. − Rendben. Milyen a mélységérzékelésed? − A micsodám? − Nézz rám! Egy van belőlem? Kettő van belőlem? Belém tudnál rohanni véletlenül, ha rendőrautó volnék? − Minden forog, de nem hiszem. Rossz. Tényleg így érezte magát? − Minden bizonnyal. Tudnál vezetni? − Ó, istenem, nem. Nem. Nem. Tényleg részeg volt, huh. − Igen. − Mi meg tényleg hülyék voltunk. − Igen. − Szédülök. De nem. A rendőrautó nem. Látok. − Szóval itt a bizonyítékod. − Talán elaludt. Borzalmasan álmos vagyok. − Ki fogjuk deríteni – mondtam; megpróbáltam azt a szerepet játszani, amit az Ezredes velem szemben szokott. 164

− De nem ma – válaszolta. – Ma este egy kicsit rókázunk, és aztán ki– alusszuk a részegséget. − Ne feledkezz meg a spanyolról! − Igaz. Kibaszott spanyol.

huszonnyolc nappal azután MÁSNAP REGGEL az Ezredes bement a spanyolra. − Most éppen félelmetesnek érzem magam, mert még mindig részeg vagyok. De isten óvjon pár óra múlva. Én franciadolgozatot írtam, amire csak un petitpeu tanultam. A több– választós kérdéssel egész jól megbirkóztam („melyik igeidő illik ide” típusú kérdések), de az esszékérdés -A Le Petit Prince című műben mit jelent a rózsa? – kissé megakasztott. Ha akár angolul, akár franciául olvastam volna A kis herceget, gyanítom, nem okozott volna gondot a kérdés. De sajnos az Ezredes leitatásával töltöttem az estét, úgyhogy csak ennyit válaszoltam: Elle symbolise l’amour (a szerelmet jelképezi). Madame O’Malley egy egész oldalt hagyott a válaszra, de kisütöttem, hogy három szó is tökéletesen fedi a lényeget. Egész jól ment a tanulás, úgyhogy nem izgattam magam a jegy miatt. Nem aggódtam a szüleim miatt sem, és már nem is nagyon számított. Mi a rózsa jelentése? – gondoltam. Ki nem szarja le? De mi a fehér tulipánok jelentése? Erre a kérdésre viszont érdemes lenne megtalálni a választ. Miután megkaptam a bíróságon a kioktatást és tíz óra közmunkát, visszamentem a 43-asba, és ott találtam az Ezredest, amint elmond Takuminak mindent – mindent, kivéve a csókot. Akkor léptem be, amikor az Ezredes éppen ott tartott, hogy mi megsegítettünk neki elmenni. − Akkor ti gyújtottátok meg a petárdákat – mondta. − Honnan tudsz a petárdákról? − Egy kicsit érdeklődtem – válaszolta Takumi. – Egyébként ostobaság volt. Nem kellett volna megtennetek. De valamennyien hagytuk őt elmenni, tényleg – mondta, és én kíváncsi lettem, hogy mi az ördögöt akar ez jelenteni, 165

de nem volt időm megkérdezni, mert így szólt: – Szóval szerintetek öngyilkosság volt? − Talán – mondtam. – Nem értem, hogyan csaphatta el másként a rendőrkocsit, hacsak nem aludt. − Talán az apját ment meglátogatni – fűzte hozzá Takumi. – Vine Station abban az irányban van. − Talán – töprengtem. – Minden talán, nem igaz? Az Ezredes cigarettáért nyúlt a zsebébe. − Nos, van itt még valami: Jake talán tudja a válaszokat – mondta. – A többi lehetőséget már kimerítettük, úgyhogy holnap felhívom, rendben? Én is válaszokat akartam, ám nem ugyanazokra a kérdésekre. − Igen, rendben – egyeztem bele. – De figyelj, ne mondj semmit, ami nem tartozik a témához. Nem akarok tudni semmit, csak azt, ami segít megérteni, hogy hova ment és miért. − Én sem – csatlakozott Takumi. – Úgy érzem, talán ennek a szarságnak bizonyos része jobb, ha titokban marad. Az Ezredes törülközőt tömött az ajtó alá, rágyújtott, és kijelentette: − Egész fair, fiúk. Csupán a lényegre koncentrálunk.

huszonkilenc nappal azután AMIKOR MÁSNAP HAZAÉRTEM iskola után, láttam, hogy az Ezredes kint ül a pádon a fizetős telefonnál, és jegyzetel valamit a térdén egyensúlyozott noteszbe, miközben a telefonkagylót a füle és a válla közé szorítja. Besiettem a 43-as szobába, ahol Takumi játszott némán autóversenyt. − Mióta telefonál? – kérdeztem. − Nem t’om. Már ott volt, amikor húsz perce megjöttem. Biztosan ellógta az „okosok matekját”. Miért? Félsz, hogy Jake lejön ide és fenéken billent, mert hagytad elmenni Alaskát? − Akár – mondtam elgondolkodva. Pontosan ez az, amiért nem kellett volna elmondanunk neki. Bementem a fürdőszobába, megnyitottam a zuhanyt, és rágyújtottam egy cigarettára. Takumi nemsokára bejött utánam. − Mi van? – kérdezte. 166

− Semmi. − Mintha

Csak azt akarom tudni, mi történt vele. tényleg meg akarnád tudni az igazságot? Vagy mintha azt akarnád kideríteni, hogy veszekedtek, és elindult, hogy szakítson, és amikor visszatér, a te karjaidba omlik, forró édes szerelembe estek, végül zseniális gyerekeitek lesznek, akik utolsó mondatokat meg verseket fognak memorizálni? − Ha berágtál rám, csak szólj nyugodtan. − Nem rágtam be rád, mert hagytad elmenni. De már unom, hogy úgy viselkedsz, mintha te lettél volna az egyetlen srác, aki megkívánta őt. Mintha valamiféle monopóliumod lenne, hogy szerethesd – válaszolta Takumi. Felálltam, felemeltem a vécéülőkét, és lehúztam a félig szívott cigarettát. Egy pillanatig bámultam rá, aztán kiböktem. − Megcsókoltam aznap éjjel, és monopóliumom van rá. − Micsoda? − Megcsókoltam. A szája kinyílt, mintha beszélni akarna, de nem mondott semmit. Egy ideig csak néztük egymást, és én elszégyelltem magam a hencegés miatt, és végül azt mondtam: − Én... nézd, tudod, milyen volt. Ha valamit meg akart tenni, azt véghez is vitte. Feltehetőleg én voltam az a srác, aki éppen akkor véletlenül ott volt. − Igen. Hát én soha nem voltam az a srác – mondta. – Én... hát, Pufi, isten a tanúm, nem hibáztatlak. − Ne mondd el Larának. Bólintott, majd három gyors kopogást hallottunk a bejárati ajtónál, ami a Sast jelentette. Én arra gondoltam, hogy már másodszor kapnak el a héten, de akkor Takumi a zuhany felé mutatott, úgyhogy mindketten beugrottunk, és behúztuk a függönyt. A túl alacsonyan lévő zuhanyfej bordától lefelé bespriccelt bennünket. A feltétlenül szükségesnél is kénytelenek voltunk közelebb húzódni, és ott maradtunk csöndben. A fröcskölő zuhany lassanként átnedvesítette a pólónkat és a farmerünket pár hosszú perc alatt, míg vártuk, hogy a gőz felnyomja a füstöt az elszívóba. De a Sas csak nem kopogott a fürdőszobaajtón, és Takumi végül elzárta a zuhanyt. Résnyire nyitottam a fürdőszoba ajtaját, kikémleltem, és láttam, hogy az Ezredes ül a habszivacs díványon, a lábát föltette a „dohányzóasztalra”, és befejezi Takumi Nascar167

futamát. Kinyitottam az ajtót, és Takumival kioldalogtunk, teljesen felöltözve, csöpögő ruhában. − Nos, van, amit az ember nem láthat mindennap – mondta az Ezredes közömbösen. − Mi az ördög az? – kérdeztem − Úgy kopogtam, mint a Sas, hogy megijesszelek benneteket – vigyorgott ránk. – De a francba, ha együtt akartok lenni, legközelebb hagyjatok üzenetet az ajtón. Nevettünk Takumival, aki aztán megjegyezte: − Na igen, Pufi meg én egy kicsit gyanakodtunk, de öregem, amióta együtt zuhanyoztunk, Pufi, tényleg közel érezlek magamhoz. − Szóval hogy volt? – kérdeztem. Leültem a „dohányzóasztalra”, Takumi pedig lehuppant a díványra az Ezredes mellé. Mindketten nedvesek voltunk és fáztunk, de a szárítkozásnál jobban izgatott bennünket, mit beszélt az Ezredes Jake-kel. − Érdekes volt. Ennyi tartozik rátok: ő adta azokat a virágokat, ahogy sejtettük. Nem veszekedtek. Jake csak azért hívta, mert megígérte, hogy pont a nyolc hónapos évfordulójukon telefonál, ami hajnali 3.02-kor volt, ami egy kissé nevetséges, és azt hiszem, Alaska valahogy meghallotta a telefon csörgését. Gyakorlatilag semmiségekről beszéltek úgy öt percig, aztán egyszer csak Alaska bekattant. − Csak úgy egyszerűen? − Engedjétek meg, hogy fellapozzam a jegyzeteimet – az Ezredes végiglapozta a noteszét. – Rendben. Jake azt kérdezte: Jól telt az évforduló? Alaska azt felelte: Csodás évfordulóm volt– hallottam az Ezredes olvasatában az izgalmat Alaska hangjában, ahogy rávetette magát bizonyos szavakra, mint például a csodás, a fantasztikus vagy a tökéletesen. – Aztán csönd volt, majd Jake megkérdezte: Mit csinálsz? Alaska meg azt mondta: Semmit, csak firkálok, aztán azt: Ó, istenem. Aztán meg: Francba, francba, francba, elkezdett zokogni, és azzal folytatta, hogy mennie kell, és majd később beszélnek. Nem azt, hogy elmegy hozzá kocsival látogatóba, és Jake szerint nem is ez történt. Nem tudja, hová készült, de azt mondja, Alaska mindig meg szokta kérdezni, hogy meglátogathatja-e, viszont akkor nem kérdezte, úgyhogy bizonyára nem is oda akart menni. Várjatok, mindjárt megkeresem pontosan. – A jegyzetfüzet lapjait pörgette. – Remek, itt van: azt mondta, hogy később még beszélünk, nem azt, hogy találkozunk. 168

− Nekem azt mondja, folytköv, neki meg azt, hogy majd később még beszélnek – jegyeztem meg. − Igen. Kiváló. Tervek a jövőre. Egyértelműen nem jellemző az öngyilkosokra. Aztán visszajön a szobába, és azt sikoltozza, hogy elfelejtett valamit. És aztán őrült versenyfutása a végéhez ér. Úgyhogy tényleg nincs válasz. − Nos, azt tudjuk, hogy hova nem ment. − Hacsak nem érezte magát különösen impulzívnak – mondta Takumi, s rám nézett. – És ahogy hallom, felettébb impulzív volt aznap éjszaka. Az Ezredes kíváncsian nézett rám, és bólintott. − Igen – ismerte el Takumi. – Tudom. − Akkor rendben. Be voltál rágva, de aztán együtt zuhanyoztál Pufival, és rendbe jöttek a dolgok. Kitűnő'. Szóval azon az éjszakán... – folytatta az Ezredes. Igyekeztünk összerakni azt az utolsó éjszakán lefolytatott beszélgetést, ahogy tudtuk Takuminak, de egyikünk sem emlékezett valami jól; az Ezredes részeg volt, én meg nem figyeltem addig, amíg elő' nem hozta az „igaz vagy merész”-et. És egyébként arról sem tudtunk sokat, hogy mit jelenthetett. Az utolsó mondatokra mindig nehezebb emlékezni, ha az ember nem tudja, hogy az illető' meg fog halni. − Szerintem – kezdte az Ezredes –, azt hiszem, arról beszélgettünk, hogy én mennyire imádok gördeszkázni a számítógépen, de soha nem volt módom kipróbálni és rálépni a deszkára a valóságban, és aztán ő azt mondta: játsszunk „igaz vagy merész”-et, aztán te megdugtad őt. − Várjunk, megdugtad őt? Az Ezredes szeme láttára? – kiáltott fel Takumi. − Nem dugtam meg. − Nyugodjatok meg, fiúk! – szólt közbe az Ezredes felemelt kézzel. − Eufemizmus volt. − És mié? – kérdezte Takumi. − A csókolózásé. − Briliáns eufemizmus. – Takumi az égre emelte a szemét. – Én vagyok az egyetlen, aki úgy gondolja, hogy jelentősége lehet? − Igen, ez soha nem jutott eszembe – mondtam fapofával. – De most nem tudom. Nem mondta meg Jake-nek. Nem lehetett olyan fontos. − Talán lelkiismeret-furdalása volt – mondta.

169

− Jake azt mondta, hogy normálisnak tűnt a telefonban, mielőtt bekattant– mondta az Ezredes. – De minden bizonnyal a telefonhívás lehetett az ok. Valami történt, amit nem látunk. – Az Ezredes végigsimította vastag haját. – Istenem, valami. Valami megpattant benne. És most ki kell találnunk, mi lehetett az. − Akkor egy halott gondolataiban kell olvasnunk – mondta Takumi. − Elég könnyű. − Pontosan. Akartok becsápolni? – kérdezte az Ezredes. − Nincs hozzá kedvem – mondtam. Az Ezredes benyúlt a dívány habszivacs rejtekébe, és előhúzta Takumi üdítőitalos üvegét. Takumi sem akart inni, de az Ezredes csak vigyorgott és kijelentette: − Több marad nekem. – És jót húzott az üvegből.

harminchét nappal azután A KÖVETKEZŐ SZERDÁN belefutottam Larába a vallástanóra után – szó szerint. Persze láttam őt. Majdnem mindennap láttam – angolórán vagy a könyvtárban ülve pusmogott a szobatársnőjével, Katie-vel. Láttam ebédnél és vacsoránál az étteremben, és valószínűleg reggelinél is láttam volna, ha felkeltem volna, hogy elmenjek. És minden bizonnyal ő is látott, de eddig a reggelig nem néztünk egymásra azonos időpontban. Feltételeztem, hogy már el is felejtett. Végül is nagyjából egy napig jártunk, jóllehet az elég eseménydúsnak mondható. De amikor a jobb váltónak ütköztem, miközben a matek-előkészítőre siettem, ő megfordult és felnézett rám. Dühös volt, de nem az ütközés miatt. − Ne haragudj – buggyant ki belőlem, és ő csak furán nézett rám, mintha harcolni vagy sírni akarna, és csöndesen bement az osztályba. Egy hónapja most először szóltam hozzá. Akartam, hogy akarjak vele beszélni. Tudtam, hogy rettenetesen viselkedtem – képzeld el, milyen érzés lehet, mondogattam folyton magamban, ha te lennél Lara, a barátnőd halott, és az exbarátod megkukult. - de csupán egyetlen igazi kívánságnak volt bennem hely, és ő már nem élt, 170

én meg ki akartam deríteni, hogy hogyan és miért történt, de Lara nem tudta megmondani, és csupán ez számított.

negyvenöt nappal azután AZ EZREDES MEG ÉN hetekig jótékonyságból finanszíroztuk cigarettázási szokásainkat – ingyen vagy olcsó cigarettát kaptunk mindenkitől, Molly Tantól kezdve az egykor kopaszra nyírt Longwell Chaseig. Mintha az emberek segíteni akartak volna, de nem tudtak jobbat kitalálni. Ám február végére kifogytunk a jótékonyságból. Csak így egyszerűen. Soha nem éreztem helyénvalónak a többiektől elfogadni az ajándékokat, mert nem tudták, hogy mi töltöttük be a golyókat, és mi tettük a fegyvert Alaska kezébe. Így az órák után Takumi elvitt minket a Coosa italbolthoz. Aznap délután Takumi és én megkaptuk a szemeszter első fontos matek-előkészítő dolgozatának elkeserítő eredményét. Talán, mert Alaska már nem volt elérhető, hogy átvegye velünk a matekot egy halom sült krumpli fölött. És talán, mert egyikünk sem törte össze magát a tanulással, mindkettőnket az a veszély fenyegetett, hogy értesítőt kapnak a szüléink. − Az a baj, hogy nem találom különösebben érdekesnek a matekot – közölte Takumi. − Nehéz lesz elmagyarázni a felvételi bizottság elnökének a Harvardon – válaszolta az Ezredes. − Nem tudom – mondtam. – Én egész lenyűgözőnek találom. És nevettünk, de a nevetés vastag, mindent átható csönddé dagadt, és tudtam, hogy valamennyien a halott, nem nevető, nem létező Alaskára gondolunk. Az, hogy Alaska nincs többé, még mindig megdöbbentett, valahányszor eszembe jutott. Az alabamai Vine Stationban porlad a föld alatt, gondoltam, de még ez sem volt egészen így. A teste ott volt, de ő nem volt sehol, nem volt semmi, puff. A legtöbb örömöt tartogató idők, úgy tűnt, mindig szomorúságba torkollnak, mert amikor az élet kezdett olyan lenni, mint amilyen akkor volt, amikor még velünk lehetett, szóval ilyenkor rádöbbentünk, hogy véglegesen, teljesen semmivé lett. 171

Én vettem a cigarettát. Beléptem a Coosa italboltba, amely pontosan ugyanolyan lepukkantnak bizonyult, ahogy Alaska leírta. A poros fapadló nyikorgott, miközben a pult felé mentem, és egy mocskos vízzel teli, nagy hordót vettem észre, amelyre azt írták, hogy a tartalma élő csali, de valójában döglött kishalak garmadáját tartalmazta. A nő a pult mögött rám mosolygott mind a négy fogával, amikor egy karton Marlboro Lightot kértem. − A Culver Creekből vagy? – kérdezte, s én nem tudtam, hogy az igazságnak megfelelően válaszoljak-e, mivel egyetlen főiskolás sincs még tizenkilenc éves, de ő kivett a pult alól egy karton cigarettát, és föltette a pultra anélkül, hogy az igazolványomat kérte volna, úgyhogy azt mondtam: − Igen, asszonyom. − Milyen az iskola? – kérdezte. − Egész jó – válaszoltam. − Hallottam, hogy meghalt valaki odaát. − Igen, asszonyom. − Sajnálattal hallottam. − Igen, asszonyom. A nőnek, akinek a nevét sem tudtam, mert nem olyan kereskedelmi egység volt, amely névtáblás kitűzőre költött, hosszú fehér szőr lógott a bal arcán lévő anyajegyből. Nem undorított, de nem tudtam levenni a szememet róla, és végül félrenéztem. Amikor újra a kocsiban ültem, odaadtam egy doboz cigarettát az Ezredesnek. Lecsavartuk az ablakokat, bár a februári hideg marta az arcomat, és a hangos szél miatt beszélgetni sem lehetett. Csak ültem a kocsiban, dohányoztam, és azon töprengtem, hogy az öreg nő miért nem húzta ki azt az egy szál szőrt az anyajegyéből. A szél Takumi letekert ablakán át fújt be, és az arcomba csapódott. A hátsó ülés közepére húzódtam, és az anyósülésen mosolygó Ezredest néztem, ahogy szembenéz a széllel.

172

negyvenhat nappal azután NEM AKARTAM LARÁVAL BESZÉLNI, de másnap az ebédnél Takumi tovább mélyítette a bűntudatomat. − Szerinted Alaskának mi lenne a véleménye erről a szarságról? – kérdezte, miközben az éttermen át Larára nézett. Három asztal távolságra ült tőlünk a szobatársnőjével, Katie-vel, aki valami történetet mesélt, és Lara mosolygott, ahányszor Katié nevetett a saját tréfáján. Lara felvett a villájára egy adag konzervkukoricát, a tányérja fölé tartotta, aztán a szájával közelített hozzá a fejét lefelé hajtva, miközben bekapta a falatot a villáról – békésen evett. − Ő is beszélhetne velem – mondtam Takuminak. Takumi a fejét rázta. A szája tele volt tört krumplival. − Nehed hell – mondta, s lenyelte a falatot. – Hadd tegyek föl egy kérdést, Pufi. Ha ősz és öreg leszel, és az unokáid a térdeden ülve felnéznek rád, és megkérdezik: „Nagypapi, mondd, ki szopott le téged először?”, azt akarod nekik mondani, hogy „valami lány, aki aztán a főiskola további részében tudomást sem vett rólam”? Nem! – Takumi elmosolyodott. − Azt akarod mondani: „A kedves barátnőm, Lara Buterskaya. Gyönyörű lány volt. Csinosabb, mint a nagymama, méghozzá kilométerekkel.” Felnevettem. Jó, rendben van. Beszélnem kell Larával. Az órák után átmentem Lara szobájába, bekopogtam. Ahogy ott állt az ajtóban, a nézése azt mondta: Mi van?Most mi van?Már eddig is annyi kárt okoztál, amennyit tudtál, Pufi, és én elnéztem mellette, be a szobába, ahol már megtanultam, hogy csókolózás ide vagy oda, nem tudok beszélgetni vele, s mielőtt a csönd túl kényelmetlen kezdett volna lenni, megszólaltam. − Sajnálom – mondtam. − Mit? – kérdezte, még mindig felém, de nem egészen rám nézve. − Hogy elhanyagoltalak. Mindent – mondtam. − Nem kell, hogy a fiúm legyél. – Olyan csinos volt, nagy szempillája gyorsan verdesett, arca olyan lágy és kerek, és ez a kerekség mégis Alaska sovány arcára és magas arccsontjára emlékeztetett. De kibírtam. Muszáj volt. – Lehetsz csak a barátom is – mondta. − Tudom. Elcsesztem. Sajnálom. − Ne bocsáss meg ennek a seggfejnek! – kiáltotta a szoba másik végéből Katié. 173

− Megbocsátok. – Lara mosolygott és megölelt, karját szorosan a derekam köré fonta. Én átöleltem a vállát, és ibolyaillatúnak éreztem a haját. − Én nem bocsátók meg neki – mondta Katié, és megjelent az ajtóban. Bár Katié és én nem ismertük valami jól egymást, nem zavartatta magát, miközben a térdével tökön rúgott. Amikor összegörnyedtem, elvigyorodott, és azt mondta: – Most már megbocsátok. Lara és én lesétáltunk a tóhoz – Katié nélkül –, és beszélgettünk. Beszélgettünk – Alaskáról és az elmúlt hónapról, arról, mennyire hiányoztam neki én és Alaska, míg nekem csak Alaska hiányától kellett szenvednem (ami jól fedte a valóságot). Elmondtam neki az igazságból annyit, amennyit tudtam a petárdáktól a pelhami rendőrségig, és a fehér tulipánokat is. − Szerettem őt – mondtam, és Lara is azt mondta, hogy szerette, és én azt mondtam: – Tudom, de ezért volt. Szerettem, és miután meghalt, nem tudtam másra gondolni. Olyan becstelenségnek tűnt. Mint a megcsalás. − Ez nem jó érv – mondta. − Tudom – válaszoltam. Lágyan felnevetett. − Hát akkor jól van. Ha ennyire tudod. Tudtam, hogy nem fogom kiradírozni azt a haragot, de legalább beszélgettünk. Amikor a sötétség szétterült aznap éjjel, a békák kuruttyoltak, és néhány frissen feléledt rovar zümmögött a campusban, mi négyen – Takumi, Lara, az Ezredes és én – elmentünk a hideg, szürke fényben, a telihold fényénél a bagózós gödörbe. − Hé, Ezredes, miért hívjátok bagózós gödörnek? – kérdezte Lara. − Inkább alagútra hasonlít. − Olyan, mint a horgászgödör – válaszolta az Ezredes. – Ha horgásznánk, itt fognánk halat. De mi bagózunk. Nem tudom. Azt hiszem, Alaska nevezte el. Az Ezredes kihúzott egy cigarettát a dobozból, és bedobta a vízbe. − Mi az ördög? – kérdeztem. − Neki szántam – mondta. Egy félmosollyal követtem a példáját, én is bedobtam egy cigarettát. Adtam Takuminak és Larának is, és ó"k is utánozták. A bagók bukdácsoltak és táncoltak a patakban pár pillanatig, aztán eltűntek szem elől.

174

Nem voltam vallásos, de szerettem a rítusokat. Tetszett az ötlet, hogy egy bizonyos cselekedetet az emlékezéshez kössünk. Kínában, miként az Öregtói megtudtuk, vannak napok, amikor megtisztítják a sírokat, amikor ajándékot visznek a halottaknak. Úgy képzeltem, hogy Alaska inkább bagót szeretne, és úgy tűnt, az Ezredes nagyszerű rítust kezdeményezett. Az Ezredes beleköpött a vízbe, és megtörte a csendet. − Fura dolog szellemekkel beszélgetni – mondta. – Nem lehet megmondani, hogy te találod-e ki a válaszaikat, vagy tényleg beszélnek hozzád. − Azt mondom, írjunk listát – javasolta Takumi, elterelve a túlságosan önmarcangolóvá váló beszélgetést. – Milyen bizonyítékaink vannak az öngyilkosságra? Az Ezredes előhúzta mindig kéznél lévő jegyzetfüzetét. − Sose fogta vissza magát – mondtam, és az Ezredes leírta. És hogy borzasztóan feldúlt volt valami miatt, bár sok esetben anélkül is borzasztóan feldúltnak tűnt, hogy öngyilkos lett volna utána. Arra jutottunk, hogy a virágcsokor valamiféle önmagának szóló emlékeztető lehetett – mint például a temetés vagy valami. De ez nem igazán vallott Alaskára. Titokzatos volt, persze, de ha az ember még arra is ügyel, hogy a megfelelő színű virágcsokor legyen nála, amikor öngyilkos lesz, akkor feltehetőleg arra nézve is van valami elképzelése, hogy milyen halálnemet választ, és Alaska semmi esetre sem tudhatta, hogy ez alkalomból egy rendőrautó lesz jelen az I65-ös útnál. − És a balesetre utaló bizonyítékok? − Tényleg részeg volt, úgyhogy gondolhatta, hogy nem üti el a zsarut, bár nem tudom, hogyan – mondta Takumi. − El is aludhatott. − Igen, gondoltunk erre is – mondtam. – De nem hiszem, hogy az ember álmában egyenesen tudna vezetni. − Nem találtam olyan módszert ennek bizonyítására, amely ne veszélyeztetné jelentősen az életünket – mondta az Ezredes fapofával. – Egyébként nem mutatott öngyilkosságra figyelmeztető jeleket. Vagyis nem beszélt arról, hogy mennyire szeretne meghalni, vagy nem adta el a holmijait. − Ez kettő. Részeg és nem szándékozik meghalni – mondta Takumi. 175

Ez nem vezetett sehová. Csak másféle tojástánc volt ugyanazon kérdés körül. De valójában nem kellett tovább töprengnünk a dolgon. Inkább a bizonyítékok hiányoztak. − Azt kell kitalálnunk, hová ment – mondta az Ezredes. − Utolsónak velem, veled és Jake-kel beszélt – mondtam neki. – És mi nem tudjuk. Akkor meg hogy a pokolba találjuk ki? Takumi az Ezredesre nézett, és felsóhajtott. − Nem hiszem, hogy segít, ha tudjuk, hová indult. Azt hiszem, az csak még jobban összekavarna. Persze ez csak afféle megérzés. − Nos, én mindenesetre tudni akarom – mondta Lara, és csupán akkor jöttem rá, hogy mire utalt Takumi aznap, amikor együtt zuhanyoztunk. Lehet, hogy megcsókoltam, de tényleg nem sajátíthatom ki Alaskát; nem csak az Ezredes és én törődtünk vele, és nem mi vagyunk egyedül, akik megpróbálják kitalálni, hogyan és miért halt meg. − Nos, tekintettel a tekintendőkre – mondta az Ezredes –, holtpontra jutottunk. Most közületek találjon ki valaki valamit. Mert én nyomozói eszköztáram végére értem. Belepöckölte a cigarettacsikket a patakba, felállt és elment. Követtük. A kudarc dacára még mindig ő volt az Ezredes.

ötvenegy nappal azután A NYOMOZÁS MEGREKEDT, én újból olvastam a világvallások-órára, ami úgy tűnt, elégedettséggel töltötte el az Öreget, akinek hat héten át következetesen elégtelenre írtam a röpdolgozatait. írtunk egyet szerda reggel: Mutassa be egy példán a buddhista koant! A koan egyfajta rejtvény, amely arra jó, hogy segítse a megvilágosodást a zen buddhizmusban. A dolgozatomban a Banzan nevű fickóról írtam. Egy nap sétált a piacon, mikor meghallotta, hogy valaki a hentestől a legjobb darab húst kéri. A hentes így válaszolt: „Minden, ami a boltomban található, a legjobb. Nem talál az üzletemben olyan húst, ami ne a legjobb lenne.” Amikor ezt meghallotta, Banzan rájött, hogy nincs legjobb és legrosszabb, és hogy azoknak az ítéleteknek nincs igazi jelentőségük, mert csak az van, és puff, elérte a megvilágosodás. Előző este olvastam, és azon töprengtem, hogy nem 176

történhet-e meg velem is ugyanez – hogy egy pillanat alatt végre megérthetném őt, és megérthetném saját szerepemet a halálában. De nem voltam róla meggyőződve, hogy a megvilágosodás úgy csap le, mint a villám. Miután beadtuk a dolit, az Öreg leült, megragadta a botját, és Alaska elhalványuló kérdésére mutatott a táblán. − Nézzünk meg egy mondatot a zenbe való felettébb szórakoztató bevezetés kilencvennegyedik oldalán, amit erre a hétre adtam fel. Minden, ami összeáll, széthullik– mondta az Öreg. – Minden. A szék, amin ülök. Elkészítették, úgyhogy széthullik. A bennünket alkotó sejtek, szervek, szervrendszerek összeállnak, kifejlődnek és szét kell hullniuk. Buddha tudott valamit, amit a tudománynak még ezer évvel a halála után sem sikerült bizonyítania: az energiaveszteség növekszik. A dolgok szétesnek. Mind elmegyünk – gondoltam. Ez ugyanúgy vonatkozik a csigára és a búgócsigára, Alaskára, a lányra és Alaszkára, a helyre, mert semmi sem maradhat meg örökké, még a Föld sem. Buddha azt mondta, hogy a szenvedést a vágy okozza, s hogy a vágy megszüntetése a szenvedés megszűnésével jár. Ha az ember nem kívánja, hogy a dolgok ne essenek szét, akkor nem szenved, amikor megtörténik. Egyszer majd senki sem fog emlékezni rá, hogy Alaska valaha létezett, írtam a jegyzetfüzetembe, vagy arra, hogy én léteztem. Mert az emlékezet is széthullik. És az embernek nem marad semmije, még csak egy szellem sem, csak annak az árnyéka. Az elején gyötört, feldúlta az álmaimat, de most, néhány héttel később egyre messzebb úszik, széthull az emlékezetemben, és mindenki máséban meghal újból. Az Ezredes, aki kezdettől fogva a nyomozás motorja volt, akit nagyon izgatott, mi történt, miközben én csak azzal törődtem, hogy szeretett-e engem, egyszer csak föladta, pedig egyetlen kérdésre sem kapott választ. Nekem meg nem tetszett, amilyen válaszokat kaptam: Alaska még annyira sem törődött azzal, ami köztünk történt, hogy Jake-nek elmondja; ehelyett kedvesen csevegett vele. Semmi okot nem adott rá, hogy Jake azt gondolja, percekkel azelőtt én ízlelgettem mámoros leheletét. Aztán valami láthatatlan gondolat belé csapott, és ami összeállt, elkezdett széthullani. És talán ez az egyetlen válasz, amit valaha kapunk. Széthullott, mert ez volt a dolgok rendje. Az Ezredes, úgy tűnt, beletörődött, de hát az ő fejéből pattant ki a nyomozás, engem meg ez tartott össze, és még mindig reménykedtem a megvilágosodásban. 177

hatvankét nappal azután A KÖVETKEZŐ VASÁRNAP addig aludtam, míg a késő délelőtti nap átsütött a redőnyön. A fejemre húztam a takarót, de meleg és állott lett a levegő, úgyhogy felkeltem, és felhívtam a szüléimét. − Miles! – mondta anyám, még mielőtt beleszólhattam volna a kagylóba. – Most vettünk híváskijelzőt. − Csodálatos módon tudja, hogy fizetős telefonról hívlak? Nevetett. − Nem, csak azt írja ki, hogy „fizetős telefon” és a területi kódot. Úgyhogy kikövetkeztettem. Hogy vagy? – kérdezte meleg aggodalommal a hangjában. − Megvagyok. Kicsit elcsesztem a lépést néhány tárgyból, de most megint tanulok, úgyhogy rendben lesz – mondtam, és ez jórészt igaz is volt. − Tudom, hogy nehéz volt, kisöreg – mondta. – Ó, találd ki, kit láttunk apáddal a múlt esti partin? Mrs. Forrestert. A negyedikes tanító nénidet! Emlékszel? Ő tökéletesen emlékezett rád, és nagy elismeréssel beszélt rólad... – Mialatt elégedetten vettem tudomásul, hogy Mrs. Forrester nagyra tartotta negyedikes szereplésemet, csak félig-meddig figyeltem, és a fehérre festett fenyőfa falra írt feliratokat böngésztem a telefon két oldalán, újakat kerestem, amiket meg tudtam fejteni (Lacy – péntek 10: a hétköznapi harcosok partijának helye és ideje volt, mint rájöttem) –, ...és Johnstonéknál vacsoráztunk a múlt este, és attól tartok, apád túl sok bort ivott. Betűrejtvényt játszottunk, ő meg mélyen maga alatt teljesített. Felnevetett, és én kegyetlenül fáradtnak éreztem magam, de valaki elhúzta a padot a telefon mellől, úgyhogy leültem a csontos seggemmel a kemény betonra, a telefon ezüstzsinórja megfeszült, felkészültem anyám komoly monológjára, s akkor a feliratok és feljegyzések alatt megpillantottam egy virág rajzát. Tizenkét hosszúkás szirom egy besatírozott kör körül a fehér falon, és hallottam a hangját: Mit látsz, Pufi?Nézd! És láttam, amint itt ül részegen a telefonnál, Jake-kel semmiségekről fecseg. Mit csinálsz? Semmit, csak firkálok. Aztán: Ó, istenem! − Miles? − Igen, bocs, anya. Elnézést. Chip van itt. Mennem kell tanulni. Mennem kell. − Később még felhívsz? Biztos vagyok benne, hogy apád beszélni akar veled. 178

− Igen,

anya; igen, persze. Szeretlek, rendben? Rendben, mennem kell.

− Azt

hiszem, találtam valamit! – kiáltottam az Ezredesnek, aki láthatatlanul hevert a takarójaalatt, de a hangomból érződő sürgetés és a benne rejlő ígéret azonnal felébresztette, ezért kipattant az ágyából a linóleumra. Még mielőtt bármit mondhattam volna, felkapta előző napi farmerját és pulóverét a padlóról, felvette, és kijött utánam. − Nézd! – mutattam, és ő leguggolt a telefon mellé. − Igen. Ő rajzolta. Mindig ezeket a virágokat firkálta. − Csak firkálok, emlékszel? Jake kérdezte, mit csinál, és ő azt mondta: csak firkálok, és aztán azt: ó, istenem, és kiborult. Nézte a rajzát, és eszébe jutott valami. − Kitűnő a memóriád, Pufi – ismerte el, én meg csodálkoztam, az Ezredes miért nem jön izgalomba ettől. − És aztán kiborult – ismételtem –, és fogta a tulipánokat, míg mi gyújtogattuk a petárdákat. Meglátta a firkát, eszébe jutott valami, amit elfelejtett, aztán kiborult. − Talán – vonta meg a vállát még mindig a virágokra bámulva. Talán megpróbálta Alaska szemével nézni őket. Végül felállt. – Ez kőkemény teória, Pufi – mondta, s megveregette a vállamat, ahogy az edző dicséri a játékost. – De még mindig nem tudjuk, mit felejtett el.

hatvankilenc nappal azután A VIRÁGRAJZOK FELFEDEZÉSÉT követő héten beletörődtem a dolog jelentéktelen voltába – végül is nem én voltam Banzan a piacon –, s amikor a campus körül a juharfák elkezdték a feltámadás jeleit mutatni, és a gondnokok újból nyírták a füvet a hálókörletek körül, úgy tűnt, végképp elveszítettük őt. Kimentünk az Ezredessel az erdőbe, a tó partjára aznap délután, és rágyújtottunk pont azon a helyen, ahol a Sas pár hónappal azelőtt elkapott bennünket. A közgyűlésről jöttünk éppen, ahol a Sas bejelentette, hogy az 179

iskola játszóteret épít a tónál Alaska emlékére. Szerette a hintapadot, de a játszóteret? Lara felállt a gyűlésen – minden bizonnyal első alkalommal –, és azt mondta, valami viccesebbet kellene csinálni, olyasmit, aminek Alaska maga is örült volna. Most a tónál a mohos, félig elkorhadt fatörzsön ülve az Ezredes azt mondta: − Larának igaza volt. Összehozhatnánk valamit az emlékére. Egy balhét, amit imádott volna. − Valami emlékbalhét? − Pontosan. Alaska Young-emlékbalhé. Hagyományos évfordulós eseménnyé is fejleszthetnénk. Egyébként tavaly eszébe is jutott. De az utolsó éves balhénkra tartogatta. De ez jó. Történelmi gondolat. − Nekem mondod? – kérdeztem, és eszembe jutott, amikor Alaskával együtt tervezték az istállós éjszakát. − Persze – jelentette ki. – A balhé neve: A patriarchális paradigma felforgatása. Aztán elmesélte, s azt kell mondanom, hogy Alaska a balhék királynőjét hagyta ránk, a főiskolai csínyek nagyágyúját, a Culver Creek-i bulik több nemzedékre kiható abszolút csúcspontját. És ha az Ezredesnek sikerül nyélbe ütnie, mindenki emlékezetében megmarad a Creekben, és Alaska nem is érdemel kevesebbet. És ami a legjobb, technikailag sincs benne semmi, ami bárkit is sértene. Az Ezredes felkelt, és leporolta a földet meg a mohát a nadrágjáról. − Azt hiszem, tartozunk neki ezzel. Egyetértettem vele, mégis, tartozott egy magyarázattal. Ha ott van valahol fönt, lent, kint vagy valahol, talán nevetni fog. És talán – esetleg – megadja azt a kulcsot, amire szükségünk van.

nyolcvanhárom nappal azután KÉT HÉTTEL KÉSŐBB az Ezredes két teleírt jegyzetfüzettel jött vissza a tavaszi szünetről; benne a balhé tervének részletes kidolgozása, a különböző helyszínek vázlatos rajza és egy negyvenoldalas, kétoszlopos lista, amely a felmerülő esetleges problémákat és megoldásaikat tartalmazta. Az 180

időpontokat tizedmásodpercekre kidolgozta, a távolságot centiméterekre, újraszámolta, mintha képtelen lenne elviselni, hogy esetleg kudarcot vall. Azon a vasárnapon az Ezredes késón ébredt, és átfordult a másik oldalára. Én A hang és a tébolyt olvastam, amelyet már február közepére be kellett volna fejeznem, és amikor hallottam a mocorgást az ágyban, felnéztem. Az Ezredes így szólt: – Hívd össze a bandát! –, és én kimerészkedtem a felhős tavaszba, fölébresztettem Larát és Takumit, aztán behívtam őket a 43as szobába. Az istállós éjszaka csapata készen állt az Alaska Young– emlékbalhéra. Hárman ültünk a díványon, az Ezredes előttünk állt, felvázolta a tervet és a mi szerepünket, olyan izgatottan, amilyennek csak „azelőtt” láttam. Amikor befejezte, megkérdezte: − Kérdés? − Igen – mondta Takumi. – Ez komolyan működni fog? − Hát, először is kell találnunk egy sztriptíztáncost. Másodszor, Pufinak meg kell bűvölnie az apját. − Akkor rendben – mondta Takumi. – Lássunk munkához.

nyolcvannégy nappal azután MINDEN TAVASSZAL a Culver Creekben egy péntek délutánra szünetelt a tanítás, és az összes diák, tanár és a személyzet a tornaterembe gyűlt a szónokok napjára. A szónokok napjának fő attrakcióját két szónok – általában másodrendű hírességek, másodrendű politikusok vagy másodrendű tudósok jelentették, olyan emberek, akik hajlandók voltak eljönni és beszédet mondani az iskolában a hervadt háromszáz dolcsiért, amelyet az iskola kiutalt. Az alsósok választják ki az első szónokot, aztán a végzősök a másodikat, és aki valaha részt vett a szónokok napján, egybehangzón állítja, hogy kínzón unalmas. Azt terveztük, hogy kissé felturbózzuk az eseményt. Csak annyit kellett tennünk, hogy meggyőzzük a Sast, engedje meg, hogy „dr. William Morse”, „apám barátja” és a „serdülőkori deviáns szexualitás legkiválóbb szakértője” legyen az alsósok szónoka. Úgyhogy felhívtam apát a munkahelyén. A titkára, Paul megkérdezte, hogy minden rendben van-e. Én 181

eltöprengtem, vajon miért kérdezi meg mindenki, de mindenki, hogy minden rendben van-e, ha más időpontban telefonálok, mint vasárnap reggel. − Igen, jól vagyok. Apám felvette. − Szia, Miles! Minden rendben van? Felnevettem, és halkan beszéltem a telefonba, mert az emberek jöttekmentek. − Igen, apa. Minden rendben. Emlékszel, amikor elloptad az iskolai csengőt, és elástad a temetőben? − A legnagyobb Culver Creek-i balhé volt, amióta világ a világ – válaszolta büszkén. − Az volt, apa. Figyelj, azt szeretném tudni, segítenél-e kivitelezni a legújabb és legnagyobb Culver Creek-i balhét? − Nem tudom, Miles. Nem akarom, hogy valami bajba keveredj. − Nem fogok. Az egész alsós évfolyam tervezi. Nem olyan, hogy bárkinek bármi baja eshetnék. Nos, emlékszel a szónokok napjára? − Te jó ég, micsoda dögunalom! Majdnem rosszabb, mint az iskola. − Hát, igen, az kéne, hogy tégy úgy, mintha te lennél a szónokunk. Dr. William Morse, a Central Florida Egyetem pszichológiaprofesszora, a serdülőkori szexualitás avatott szakértője. Hosszú csönd következett. Lenéztem Alaska utolsó százszorszépére, és vártam, hogy megkérdezi, mi lesz a balhé, és én elmondanám. De csak azt hallottam, hogy lassan sóhajt a telefonba. − Meg sem kérdezem. Hmm. – Sóhajtás. – Esküdj meg az élő istenre, hogy nem mondod el az anyádnak. − Esküszöm. – Szünet. Egy pillanatig eltartott, míg eszembe jutott a Sas valódi neve. – Mr. Starnes fel fog hívni úgy tíz perc múlva. − Rendben. A nevem dr. William Morse, pszichológiaprofesszor vagyok, és a serdülőkori szexualitás szakértője? − Igen. Szuper vagy, apa! − Csak arra vagyok kíváncsi, le tudsz-e körözni engem – mondta, és nevetett. Bár az Ezredes nem örült neki, mégsem működött a balhé a hétköznapi harcosok, különösen Longwell Chase, az alsó évfolyam elnökének közreműködése nélkül, aki mostanra visszanövesztette az ostoba szörfös 182

mopot a fejére. De a harcosoknak tetszett az ötlet, úgyhogy találkoztam Longwellel a szobájában. − Gyerünk! – mondta. Longwell Chase-nek meg nekem nem volt közös témánk, de nem is vágytunk rá, hogy megjátsszuk magunkat, úgyhogy csöndben baktattunk a Sas háza felé. A Sas már azelőtt megjelent, hogy bekopogtunk volna. Kissé felkapta a fejét, amikor megpillantott bennünket. Zavarba jött – tényleg furcsa pár voltunk; Longwell vasalt khakiszínű pipecnadrágban, én meg a kutya szájából kihúzott farmeromban. − Választott szónokunk Miles apjának barátja – mondta Longwell. − Dr. William Morse. Egyetemi professzor Floridában, és a serdülőkori szexualitást tanulmányozza. − Az ellentmondásaira koncentrál, ugye? − Ó, nem – mondtam. – Találkoztam dr. Morse-zal. Érdekes, de nem ellentmondásos. Csak azt tanulmányozza, izé, ahogy a serdülők értelmezik a mindig változó és erősödő szexualitást. Vagyis ellenzi a házasság előtti szexet. − Jól van. Mi a száma? – Átadtam a Sasnak egy cédulát, ő a falra szerelt telefonhoz lépett, és tárcsázott. − Igen, üdvözlöm. Beszélhetnék dr. Morse-zal?... Rendben, köszönöm... Üdvözlöm, dr. Morse. Miles Halter keresett fel, és azt mondja, hogy... nagyszerű, csodálatos. Nos, arra lennék kíváncsi... – A Sas szünetet tartott, a zsinórt az ujja köré csavargatva. – ...Azt hiszem, ön... megérti, hogy ezek nagyon befolyásolható fiatalemberek. Nem szeretnénk, ha túlzottan szókimondó lenne a fejtegetés... Kitűnő. Kitűnő. Örülök, hogy megértette... Önnek is, uram. Örömmel látjuk! A Sas letette a kagylót, és elmosolyodott. – Jó választás – mondta. – Nagyon érdekes embernek tűnik. − Ó, igen – helyeselt Longwell nagyon komolyan. – Azt hiszem, rendkívül érdekes lesz.

183

százkét nappal azután APÁM ELJÁTSZOTTA dr. William Morse szerepét a telefonban, de aki a valóságban játssza, az Maxx néven futott, két x-szel, bár az igazi neve Stan volt, kivéve a szónokok napján, amikor dr. William Morse néven lépett fel. Valódi egzisztenciális identitásválságon ment keresztül, férfi sztriptíztáncos lévén több álneve volt, mint egy titkosügynöknek. Az első négy „ügynökség”, akiket az Ezredes felhívott, visszautasított minket. Aztán elértünk a P-hez a Sárga oldalak „Szórakoztatás” szekciójánál, és ott megtaláltuk a Perverz Leánybúcsú Party nevű céget. A fent említett műintézet tulajdonosának felettébb tetszett az ötlet, és azt mondta: − Maxx imádni fogja. De, ugye semmi meztelenkedés a gyerekek előtt? Meg is egyeztünk, egy kis huzavona után. Takumi és én minden alsóstól beszedtünk öt dollárt, hogy ebből fedezzük „dr. William Morse” fellépti díját, mivel kételkedtünk benne, hogy a Sas hajlandó lesz fizetni a beszéd után. Az Ezredes öt dollárját is én fizettem. − Úgy érzem, megérdemeltem – mondta a jegyzetfüzetre mutatva, amelyet megtöltöttek a tervei. Aznap reggel az iskolában ülve nem tudtam semmi másra gondolni. Az iskola minden alsós diákja két hete tudta, s eddig még a leghalványabb pletyka sem szivárgott ki. Azonban a Creek nagyon pletykás közeg – különösen a hétköznapi harcosok –, és ha csak egyvalaki mondta el egy barátjának, aki elmondta egy barátjának, aki elmondta egy barátjának, aki elmondta a Sasnak, minden darabjaira hullik.

A Creek szellemisége, a „ne köpj”, jól kiállta a próbát, ám amikor Maxx/Stan/dr. Morse 11,50-kor még nem bukkant fel aznap délelőtt, azt hittem, az Ezredes eldobja az agyát. Az egyik kocsi lökhárítóján ült a diákok parkolójában, fejét lehajtotta, ujjai újra meg újra végigszántottak sötét üstökén, mintha valamit keresne benne. Maxx megígérte, hogy 11.40-re megjön, a szónokok napjának hivatalos kezdése előtt húsz perccel, hogy legyen ideje átfutni a beszédet meg minden. Az Ezredes mellett álltam, 184

aggodalmasan, de csöndben várakoztam. Elküldtük Takumit telefonálni az „ügynökségre”, hogy megtudjuk, hol késik az „előadó”. − Mindent végiggondoltam, csak erre az egyre nem számítottam. Nincs rá megoldásunk. Takumi közeledett futva, de nem szólt, míg a közelünkbe nem ért. A gyerekek kezdtek beszállingózni a tornaterembe. Késik, késik, késik, késik. Olyan keveset kértünk az előadótól, tényleg! Megírtuk a beszédét. Mindent kiterveltünk neki. Maxxnek csak annyi volt a dolga, hogy megjelenik a szerelésében. És mégis... − Az ügynökség azt mondja – kezdte Takumi –, hogy az előadó úton van. − Úton? – kérdezte az Ezredes, új energiával gereblyézve a haját. − Úton van? Máris elkésett. − Azt mondták, hogy... – Aztán aggodalmaink egy csapásra elpárologtak, mivel egy kék kisteherautó fordult be a sarkon a parkoló felé, és megláttam, hogy a sofőr öltönyt visel. − Ajánlom, hogy Maxx legyen az! – mondta az Ezredes, miközben a kocsi leparkolt. Az első ajtó felé ügetett. − Maxx vagyok – mondta a fickó, miközben kinyitotta az ajtót. − Az alsósok névtelen és arctalan képviselője vagyok – válaszolta az Ezredes, és megrázta Maxx kezét. Harminc körülinek látszott, lebarnult és széles vállú, erőteljes állkapoccsal és sötét, rövidre nyírt kecske– szakállal. Átadtuk a beszéd egyik példányát, és ő gyorsan átolvasta. – Valami kérdés? − Igen. Az esemény természetére való tekintettel, azt hiszem, előre kellene fizetnetek. Nagyon értelmesen beszélt, mint egy profi, és hirtelen megjött a bizalmam, mintha Alaska megtalálta volna Alabama legjobb sztriptíztáncosát, és egyenesen hozzá vezetett volna bennünket. Takumi kinyitotta a kocsija csomagtartóját, és kiemelt egy papírzacskót a háromszázhúsz dollárral. − Itt van, Maxx – mondta. – Rendben, Pufi fog veled leülni, mert Pufi apjának barátja vagy. Ez benne van a szövegben. De reméljük, ha kihallgatnak, azt mondod, hogy az egész alsós évfolyam hívott konferenciabeszélgetésen, amikor felbéreltek, mert különben Pufi kerül bajba. Felnevetett. 185

− Tetszik nekem. Azért vállaltam el, mert jópofa ötletnek találom. Bár nekem jutott volna eszembe főiskolás koromban!

Amikor bevonultam a tornaterembe Maxx/dr. William Morse-zal az oldalamon, Takumi és az Ezredes jókora távolságról követett. Tudtam, hogy engem nagyobb valószínűséggel vágnak ki, mint bárki mást, de az elmúlt hetekben nagyon alaposan tanulmányoztam a Culver Creek kézikönyve című kiadványt, és a kétpontos védekezési tervre gondoltam, amelyet arra az esetre készítettem, ha bajba kerülnék: 1) Gyakorlatilag nincs olyan szabály, amely tiltaná, hogy fizetett sztriptíztáncosok táncoljanak az egész iskola előtt. 2) Nem lehet bizonyítani, hogy én vagyok felelős az incidensért. Csak annyi bizonyítható, hogy én hoztam az illetőt a campusba, akiről feltételeztem, hogy a serdülőkori szexuális deviancia szakértője, és akiről kiderült, hogy szexuálisan maga is deviáns. Leültem dr. William Morse-zal a lelátó közepének szélső sorába. Néhány kilencedikes leült mögém, azonban amikor az Ezredes egy pillanattal később belibbent Larával, udvariasan közölte velük: – Kösz, hogy foglaltátok a helyet –, és odébb terelte őket. A terv szerint Takumi a raktárban volt a második emeleten, és összekötötte a sztereó felszerelését a tornaterem hangosbeszélőjével. Dr. Morse-hoz fordultam: − Nagy érdeklődéssel kéne beszélgetnünk, mintha a szüleim barátja lenne. Elmosolyodott és bólintott. − Remek ember az apád. És az anyád határozottan gyönyörű. Én kicsit undorodva vágtam egy pofát, de azért tetszett a fickó. A Sas pont délben jött be, üdvözölte a végzősök szónokát – Alabama állam egyik korábbi államügyészét aztán odajött dr. Morse-hoz, aki nagyon magabiztosan állt föl, kissé meghajolt, és megrázta a Sas kezét, talán túlságosan is szertartásosan. − Rendkívül örülünk, hogy eljött – mondta a Sas. − Köszönöm. Remélem, nem okozok majd csalódást – válaszolta Maxx. Nem azon aggódtam, hogy kicsapnak. Nem is amiatt, hogy az Ezredest vágják ki, pedig talán kellett volna. Attól féltem, hogy nem fog működni a dolog, mert nem Alaska tervelte ki. Talán egyetlen, hozzá méltó balhé sem sikerülhet nélküle. A Sas a szónoki emelvény mögött állt. 186

− E nap történelmi jelentőséggel bír Culver Creekben. Alapítónk, Philip Garden álmodta meg, hogy önök, a diákság és mi, a tantestület évente egy délutánra hallgassuk meg a külvilág hangjának bölcsességét, és évente összegyűlünk, hogy tanuljunk tőlük, hogy úgy lássuk a világot, ahogyan mások látják. Ma az alsóévesek szónoka dr. William Morse, a Central Florida Egyetem pszichológiaprofesszora, köztiszteletben álló tudós. A tinédzserekről és a szexualitásról fog beszélni, arról a témáról, amelyet kétségkívül nagy érdeklődés övez, úgyhogy kérek mindenkit, üdvözöljük dr. Morse-t az emelvényen. Tapsoltunk. A szívem úgy dobogott a mellkasomban, mintha szintén tapsolni akarna. Amikor Maxx kivonult az emelvényre, Lara előrehajolt és a fülembe súgta: – Téényleg dögös. − Köszönöm, Mr. Starnes – mosolygott Maxx, biccentett a Sas felé, aztán elrendezte a papírjait, és lerakta az emelvényre. Még én is majdnem elhittem, hogy pszichológiaprofesszor. Talán színész, aki így egészíti ki a jövedelmét. Felolvasta a beszédet anélkül, hogy felpillantott volna, de magabiztosan, könnyedén adta elő, kissé beképzelt hangsúllyal. − Azért vagyok itt, hogy a tinédzserkori szexualitás csodálatos témájáról beszéljek önöknek. Kutatási területem a szexualitás nyelvhasználatának területére terjed ki, különösen arra, ahogy a fiatalok a szexet és az ezzel kapcsolatos témákat tárgyalják. Az érdekel például, miért nem nevet senki, ha azt a szót mondom: kar, de ha azt mondom vagina, akkor elképzelhető. – És valóban ideges vihogás hallatszott a hallgatóság soraiból. – Ahogy a fiatalok egymás testéről beszélnek, az sokat elárul társadalmunkról. A mai világban a fiúk sokkal valószínűbb, hogy szexuális objektumnak tekintik a lányokat, mint fordítva. A fiúk úgy beszélnek egymás között, hogy ennek és ennek remek lökhárítói vannak, míg a lányok valószínűleg azt mondják, hogy helyes az a fiú, ám a különböző szóhasználat mindkét nem fizikai és érzelmi hozzáállását megvilágítja. Ez azzal a következménnyel jár, hogy a fiúk a lányokat puszta tárgyaknak tekintik, míg a fiúk a lányok szemében teljes egészében emberek... Ekkor Lara felállt, és finom, ártatlan kiejtésével félbeszakította dr. William Morse-t. − Olyan dögös vagy! Szerintem dugulj el és vedd le a ruhádat!

187

A diákok nevettek, de az összes tanár odafordult, és döbbent csöndben meredt Larára, aki leült. − Mi a neve, kedvesem? − Lara. − Nos, Lara – közölte Maxx a papírjába nézve, hogy ne felejtse el a sort –, nagyon érdekes tudományos esettel állunk szemben: egy nő tekint engem, egy férfit, szexuális objektumnak. Ez olyan szokatlan, hogy csupán feltételezni tudom, hogy tréfálni szándékozik. Lara újból felállt, és felkiáltott: − Nem tréfálok! Vedd le a ruhádat! Maxx idegesen pillantott a papírjába, aztán mosolyogva felnézett ránk. − Nos, kétségkívül fontos a patriarchális paradigma megfordítása, és felteszem, az ifjú hölgy ezt a módot választotta. Hát akkor legyen – mondta, és balra lelépett a szónoki emelvényről Aztán jó hangosan elkiáltotta magát, hogy Takumi is meghallja az emeleten: − Alaska Young emlékére! Amikor Prince Get Off című számának gyors, lüktető basszusa megszólalt, dr. William Morse egyik kezével megragadta a nadrágja szárát, a másikkal a zakója hajtókáját, mire a tépőzár szétvált, és a színpadi kosztüm szétesett, felfedve Maxx döbbenetesen izmos testét, hasát és duzzadó mellizmait. Ott állt előttünk mosolyogva, és nem viselt mást, csupán egy szoros, fekete bőrtangát. Lábát nem mozdítva csak a karját lengette a zene ütemére. A tömegből kirobbant a kacagás és a fülsüketítő, szűnni nem akaró taps – a legnagyobb ováció a szónokok napjának történetében. A Sas egy pillantás alatt talpra ugrott, és amikor felállt, Maxx abbahagyta a táncot, de a mellizmait megfeszítette, úgyhogy gyors ütemben fel-le ugráltak a zene ütemére a Sas orra előtt, aki nem mosolygott, hanem beszívta az ajkait, mintha erőfeszítésébe kerülne, hogy ne mosolyogjon, hüvelykujjával intett Maxxnek, hogy hazamehet, és ő ment. Tekintetem követte Maxxet az ajtóig, és megláttam Takumit ott álldogálni. Diadalmasan a levegőbe emelte a két öklét, mielőtt rohant vissza a raktárba kikapcsolni a zenét. Boldog voltam, hogy legalább egy kis részét élvezhette a műsornak. Takuminak rengeteg ideje volt összeszedni a felszerelést, mert a nevetés és beszélgetés jó pár percig folytatódott, miközben a Sas folyton azt ismételgette: 188

− Rendben. Rendben. Üljünk vissza valamennyien. Üljünk le. Foglaljunk helyet. A végzős évfolyam szónokának beszéde következett. Amikor végre kimehettünk a tornateremből, azok, akik nem az alsós osztályba jártak, odagyűltek körénk, és kérdezgettek: – Ti voltatok? – Én csak mosolyogtam, és nemmel feleltem, mivel nem is én voltam, vagy az Ezredes, vagy Takumi, vagy Lara, vagy Longwell Chase, vagy bárki más a tornateremben. Ez Alaska balhéja volt, az utolsó centiig. A balhé legkeményebb része, mondta egyszer nekem Alaska, hogy ne legyen az ember képes bevallani. De most az ő részéről képes vagyok elismerni. És miközben lassan araszoltam kifelé a tornateremből, elmondtam mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni: − Nem. Nem mi voltunk, hanem Alaska. Mind a négyen visszamentünk a 43-as szobába, a siker lázában égve. Meg voltunk róla győződve, hogy a Creek soha nem látott még ilyen balhét, és eszembe sem jutott, hogy bajba kerülhetek, míg a Sas ki nem nyitotta a szobánk ajtaját. Fölénk tornyosult, és megvetőn csóválta a fejét. − Tudom, hogy maguk voltak – jelentette ki. Csöndben néztünk rá. Gyakran blöffölt. Talán most is. − Soha ne merészeljenek még egyszer ilyet tenni! – mondta. – De, istenem, a patriarchális paradigma megfordítása! Mintha maga Alaska írta volna a beszédet. Elmosolyodott, és becsukta az ajtót.

száztizennégy nappal azután MÁSFÉL HÉTTEL KÉSŐBB hazafelé ballagtam a délutáni óráimról. A nap tűzött a bőrömre, állandó emlékeztetőül, hogy a tavasz Alabamában órák alatt jön-megy, és most, május elején a nyár hat hónapos látogatásra érkezett. Éreztem, hogy verejték folydogál a hátamon, és vágyakoztam a januári éles szelek után. Amikor a szobámba értem, ott találtam Takumit a díványon ülve, amint a Tolsztoj-életrajzomat olvasta. − Huh, szia! – üdvözöltem. Becsukta a könyvet, letette maga mellé. – Január 10. – jelentette be. 189

− Mi van? – kérdeztem. − Január 10. Mond neked valamit ez a dátum? − Igen, ezen a napon halt meg Alaska.

Gyakorlatilag január 11-én három órakor halt meg, de legalábbis nekünk hétfő éjszaka történt, január 10-én. − Igen, de van valami más is, Pufi. Január 9. Alaska anyja akkor vitte el az állatkertbe. − Várj. Ne. Honnan tudod? − Ő mondta az istállós éjszakán. Emlékszel? Természetesen nem emlékeztem. Ha képes lennék emlékezni a számokra, nem a gyenge hármas körül egerésznék matekból. − Szent ég! – mondtam, amikor az Ezredes belépett. − Mi van? − 1997. január 9. – mondtam neki. – Alaskának tetszettek a medvék. Az anyjának a majmok. Az Ezredes egy pillanatig kifejezéstelenül nézett rám, aztán lekapta a hátizsákját, és egyetlen mozdulattal áthajította a szobán. − Szent ég! – mondta. – Hogy az ördögbe nem gondoltam eddig erre! Egy percen belül az Ezredes előállt valamennyi közül a legjobb megoldással. − Rendben. Alszik. Jake hívja, és ő beszél vele, aztán firkálgat, rámered a fehér virágokra, ó istenem, a mama szerette a fehér virágokat, és mindig a hajamba tette őket, amikor kicsi voltam, aztán kiborul. Visszamegy a szobába, elkezd zokogni, hogy elfeledkezett. Természetesen az anyjáról feledkezett el, úgyhogy fogja a virágokat, kihajt a campusból, és elindul. Hová? – Rám pillantott. – Hová? Az anyja sírjához? − Igen, valószínű – mondtam. – Igen. Beül a kocsijába, és el akar mén– ni az anyja sírjához, de ott állt keresztben a teherautó meg a rendőrkocsi, ő meg részeg és ki van borulva, siet, és azt hiszi, hogy el tud húzni a rendőrautó mellett, és nem is tud józanul gondolkodni, de el kell jutnia az anyjához, azt hiszi, el tud menni mellette, és puff. Takumi lassan bólintott, elgondolkodott, és így szólt: – Vagy beül a kocsiba a virágokkal. De már lekéste az évfordulót. Valószínűleg azt gondolta, hogy megint elcseszte a dolgot az anyjával. Először nem hívta a 911– et, és most meg elfelejtette az évfordulót. Dühös és gyűlöli magát, aztán 190

döntésre jut. Ez van, megteszem. És látja a rendőrkocsit és a lehetőséget, úgyhogy tövig nyomja a gázt. Az Ezredes benyúlt a zsebébe, előhúzott egy doboz cigarettát, és a „dohányzóasztalhoz” veregette. − Nos – jelentette ki –, ez megvilágítja a dolgokat.

száztizennyolc nappal azután ÍGY AZTÁN FELADTUK. Elegem volt abból, hogy egy kísérletet üldözzek, aki nem akarja, hogy felfedezzék. Kudarcot vallottunk, talán, de néhány titok nem azért van, hogy megfejtsék. Még mindig nem ismertem úgy, ahogy akartam, de nem is tudnám soha. Lehetetlenné tette számomra. Itt maradtam feltenni a kérdést. Olyan végzet felé segítettelek, Alaska, amit nem akartál, vagy csak segédkeztem szándékos önpusztításodban? Mivel ezek különböző bűntettek, nem tudtam, rá legyek-e dühös, hogy az öngyilkossága részesévé tett, vagy csak magamra legyek dühös, mert hagytam elmenni. Ugyanakkor tudtuk, hogy amit ki tudtunk találni, és amit kitaláltunk, attól közelebb kerültünk egymáshoz-az Ezredes, Takumi és én. És ez erről szól. Nem sikerült felfedeznem őt, mégis kaptam annyit, ami újra elindított, hogy felfedezzem a Nagy Talánt. − Még egy dolgot meg kell tennünk – mondta az Ezredes, miközben teljes hangerőre kapcsolt videojátékot játszottunk. – Csak mi ketten, mint a nyomozás első napján. − Már nincs mit tennünk. − El akarok oda hajtani – mondta. – Mint ő. Nem kockáztathattuk meg, hogy az éjszaka közepén elhagyjuk a campust, ezért aztán tizenkét órával korábban, délután háromkor mentünk el. Az Ezredes ült Takumi kocsijának volánja mögött. Megkértük Larát és Takumit, hogy jöjjenek velünk, de ők belefáradtak a kísértetüldözésbe, és egyébként is közeledtek a záróvizsgák. Ragyogó délután volt, a nap az aszfaltra tűzött. Az országút szalagja reszketett a hőségtől. Másfél kilométert mentünk a 119-esen, aztán rákanyarodtunk az északra tartó I-65-ösre. A baleset színhelye és Vine Station felé tartottunk. 191

Az Ezredes gyorsan vezetett. Csöndesek voltunk, és magunk elé meredtünk az útra. Megpróbáltam elképzelni, mire gondolhatott, megpróbáltam megint átnézni téren és időn, belelátni a fejébe egy pillanatra. Egy mentőautó száguldott el mellettünk bekapcsolt fényekkel és szirénákkal az ellenkező irányba, az iskola felé, és egy pillanatra ideges lettem, mert arra gondoltam, hogy olyasvalaki lehet, akit ismerek. Már csaknem azt kívántam, hogy ismerős legyen, hogy új alakot és mélységet kapjon a bennem élő szomorúság. A sziréna hangja elcsuklott. − Néha már-már szerettem – sóhajtottam. – Már-már szerettem, hogy meghalt. − Úgy érted, hogy jó érzés volt? − Nem. Nem tudom. Inkább... tisztának mondanám. − Igen – mondta, szokásos bőbeszédűségét mellőzve. – Igen. Tudom. Szerintem is természetes. Vagyis természetesnek kell lennie. Mindig megdöbbentett, amikor rájöttem, hogy nem én vagyok az egyetlen a világon, aki furcsa és borzalmas dolgokat gondol és érez. Nyolc kilométerre az iskolától az Ezredes az autópálya bal sávjába húzódott, és gyorsítani kezdett. Összeszorítottam a fogamat, aztán törött üveg csillogott előttünk a napfényben, mintha az út tele lenne ékszerekkel, és az a hely minden bizonnyal az a hely lehetett. Az Ezredes tovább gyorsult. Arra gondoltam: nem lenne rossz így elmenni. Arra gondoltam: egyenesen és gyorsan. Talán csak az utolsó pillanatban határozta el.

És – puff– átjutottunk a halála pillanatán. Áthajtottunk azon a helyen, amelyen ő nem jutott keresztül, áthajtottunk azon az aszfaltszakaszon, amelyet ő soha nem láthatott, és nem haltunk meg. Nem haltunk meg! Lélegzünk és sírunk, és lassítunk és visszamegyünk a jobb oldali sávon.

A következő lejárónál kiszálltunk, csöndesen, hogy helyet cseréljünk. A kocsi előtt találkoztunk, és én megöleltem, szorosan ökölbe szorított 192

kezemmel átöleltem a vállát, és ő rövid karjával magához szorított, éreztem, ahogy zihál a mellkasa, miközben újra és újra tudatosodott bennünk, hogy még élünk. Hullámokban tört rám a felismerés, és sírva öleltük egymást, és arra gondoltam, istenem, milyen bénán festhetünk, de nem sokat számított, ha az ember éppen akkor döbben rá, hogy még mindig életben van.

száztizenkilenc nappal azután AZ EZREDES MEG ÉN belevetettük magunkat az iskolai életbe, ha már feladtuk, pontosan tudtuk, hogy össze kell kapnunk magunkat a záróvizsgákon, hogy megfelelő felvételi pontokat szerezzünk (én 3,0-t akartam, az Ezredes nem nyugodott 3,98-ig). A mi szobánk lett négyünk tanulóközpontja Takumival és Larával. Éjszakába nyúlóan beszéltük meg A hang és a tébolyt, a miózist és az 1944-es belgiumi német offenzívát. Az Ezredes egy félévre való matekra tanított meg minket, bár túl jó matekos volt ahhoz, hogy jól tudjon tanítani. Persze hogy van értelme. Bízzatok bennem. Istenem, nem olyan nehéz. És hiányzott Alaska. Amikor már nem tudtam tartani a tempót, csaltam. Takumival kicseréltük a Széthulló világ és a Búcsú a fegyverektől című regényekről szóló Cliffs Atotes-példányainkat. (Ezek egyszerűen rohadt hosszúak! – kiáltott fel kétségbeesetten.) Nem beszélgettünk sokat. De nem is kellett.

százhuszonkét nappal azután HŰVÖS SZELLŐ verte vissza a nyár támadását, és azon a reggelen, amikor az Öreg kiadta az utolsó dolink témáját, azt javasolta, hogy tartsuk kint az órát. Azon töprengtem, miért tarthatjuk kint az órát, amikor kirúgott engem a múlt félévben, mert kinéztem az ablakon, de az Öreg azt akarta, hogy az egész osztály kimenjen, úgyhogy mentünk. Ő azon a széken ült, amelyet Kevin Richman hozott ki neki, mi pedig leültünk a fűbe, a jegyzetfüzetemet először az ölembe tettem, aztán a magas fűbe, de a 193

göröngyös talajon nem esett jól az írás, és a szúnyogok is felriadtak. Az Öreg boldognak tűnt. − Ez lesz az utolsó dolgozatuk. A múlt szemeszterben csaknem két hónapot adtam, hogy befejezzék a házi dolgozatukat. Ezúttal két hetet kapnak. – Szünetet tartott. – Azt hiszem, ezzel kapcsolatban nincs már teendőnk. – Felnevetett. – Hogy őszinte legyek, a múlt éjszaka döntöttem el véglegesen a dolgozat témáját. Ez ellenkezik a természetemmel. Azért adják ezeket körbe. Amikor hozzám került a kupac, elolvastam a kérdést. Hogyan jut ki ön – személyesen – a szenvedés labirintusából? Most, hogy megbirkózott a három legfőbb vallási hagyománnyal, használja frissen megvilágosodott elméjét, és válaszolja meg Alaska kérdését! Miután szétosztotta a papírokat, az Öreg így szólt: − Nem kell a különböző vallások jellegzetességeit egyenként tárgyalniuk a dolgozatukban, kutatómunka sem szükséges hozzá. Csupán a szemeszter hajszájában szerzett tudásuk vagy annak hiánya kell a megírásához. Aziránt érdeklődöm, hogyan képesek beilleszteni a szenvedés tagadhatatlan tényét a világ megértésének folyamatába, és ennek ellenére hogyan szeretnének keresztülnavigálni az életen. Jövőre, amennyiben a tüdőmből futja, a taoizmust, a hinduizmust és a judaizmust fogjuk közösen tanulmányozni. – Az Öreg köhögött, aztán nevetni kezdett, amitől újabb köhögési roham fogta el. – Istenem, talán meg sem élem! De az idén tanult három hagyományról csak egy dolgot szeretnék elmondani. Az iszlám, a kereszténység és a buddhizmus mind alapító figurával rendelkezik: Mohamed, Jézus, illetőleg Buddha. És ezekre az alapító figurákra gondolva, véleményem szerint, végül elmondhatjuk, hogy mindegyikük a radikális remény üzenetét hordozza. A hetedik századi Arábiának Mohamed azt az ígéretet adta, hogy bárki elnyerheti a beteljesülést és az örök életet az egy igaz Istenhez való ragaszkodás által. Buddha azt a reményt nyújtotta, hogy a szenvedésen felül lehet emelkedni. Jézus azt az üzenetet hordozta, hogy az utolsókból lesznek az elsők, hogy még az adószedők és a leprások (a kitaszítottak) számára is van remény. Szóval a kérdés, amellyel együtt hagyom magukat a záróvizsgán: Mi okuk van a reményre?

194

A 43-as szobában az Ezredes dohányzott. Még akkor is, ha már csak egy estém maradt az éttermi mosogatásból, hogy ledolgozzam a dohányzás miatt rám rótt büntetést, a Sastól nem kellett félnünk. Tizenöt nap maradt hátra, és ha elkapnak is, egyszerűen csak néhány óra közmunkával kezdjük a felső évfolyamot. − Szóval hogyan jutunk ki ebből a labirintusból, Ezredes? – kérdeztem. − Bárcsak tudnám! – válaszolta. − Ezért feltehetőleg nem kapsz ötöst. − De háborgó lelkemet sem nyugtatja meg túlzottan. − Vagy az övét – tettem hozzá. − Helyes. Róla megfeledkeztem. – A fejét csóválta. – Előfordul. − De azért kell valamit írnod – vitatkoztam. − Mindezek után még mindig úgy tűnik, hogy az egyenes és gyors az egyetlen út kifelé. De én a labirintust választom. A labirintus gáz, de én ezt választom.

százharminchat nappal azután KÉT HÉTTEL KÉSŐBB még mindig nem fejeztem be a dolgozatot az Öregnek, és csak huszonnégy óra maradt a szemeszter végéig. A záróvizsgáról mentem haza, egy, a matematika mezején tett nehéz, de végső soron sikeres küzdelem után, amelyet reményeim szerint négyesre értékelnek majd. Kint újfent tombolt a hőség, olyan forróság, mint amilyen ő volt. Jól éreztem magam. Holnap jönnek a szüleim, felpakoljuk a cuccaimat, megnézzük a diplomaátadást, aztán visszamegyünk Floridába. Az Ezredes hazamegy a mamájához, hogy a szójabab növekedésének megfigyelésével töltse a nyarat, de fel tudom hívni, úgyhogy kapcsolatban maradunk. Takumi Japánba utazik a nyáron, Larát a zöld limuzin viszi a szüleihez. Éppen arra gondoltam, milyen jó, hogy nem tudni egészen pontosan, hol van Alaska, és hogy hova ment aznap éjszaka, amikor kinyitottam a szobám ajtaját, és egy összehajtott papírlapot vettem észre a linóleumon. Egyszerű, halványzöld levélpapír volt. A tetején kézírással ez állt: Takumi Hikohito íróasztaláról Pufi, Ezredes! 195

Sajnálom, hogy nem beszéltem veletek korábban. Nem maradok itt a diplomaosztásig. Holnap reggel elutazom Japánba. Hosszú ideig dühös voltam rátok. Bántott, hogy kizártatok mindenből, és én is megtartottam magamnak, amit tudtam. De amikor már nem voltam dühös, akkor sem mondtam semmit, nem is igazán tudom, miért. Pufinak ott volt az a csók, azt hiszem. Nekem meg ez a titok. Jórészt kitaláltátok, de az az igazság, hogy láttam őt aznap éjszaka. Sokáig fennmaradtam Tarával meg pár emberrel, aztán elaludtam, és meghallottam, hogy sír kint a hátsó ablakom előtt. Hajnali negyed négy lehetett, kimentem, és láttam, hogy átvág a futballpályán. Megpróbáltam vele beszélni, de sietett. Azt mondta, hogy az anyja azon a napon halt meg nyolc évvel ezelőtt, és mindig visz virágot a sírjára az évfordulón, de ebben az évben elfelejtette. Virágokat keresett, de túl korán volt még, túl télies volt az idő. Innen tudok január 10-ről. Még mindig fogalmam sincs, hogy öngyilkosságot követett-e el, vagy sem. Olyan szomorú volt, és én nem tudtam, mit mondjak, vagy mit tegyek Azt hiszem, arra számított, hogy én vagyok az az ember, aki mindiga megfelelő dolgokat mondja vagy teszi, hogy segítsen neki, de nem bírtam. Azt hittem, csak virágokat keres. Nem tudtam, hogy el fog menni. Részeg volt, mocskosul részeg, és tényleg nem gondoltam, hogy kocsiba ül. Azt hittem, hogy álomba sírja magát, aztán elmegy, meglátogatja a mamáját másnap vagy valami. Elment, és aztán hallottam, hogy elindul az autó. Nem tudtam, mit gondoljak Szóval én is hagytam elmenni. Sajnálom. Tudom, hogy szerettétek. Nehéz volt nem azt tenni. Takumi Elrohantam a szobájába, de ő már elment. Az ágyán a csupasz vinil virított; az íróasztala üres; a por kirajzolta, hol állt a sztereója. Elment, és nem tudtam neki megmondani, amire csak most jöttem rá, hogy megbocsátottam neki, és hogy Alaska megbocsátott nekünk, és hogy nekünk is meg kell bocsátani, hogy túléljük a labirintust. Olyan sokan vagyunk, akiknek együtt kell élnünk azzal, amit tettünk, és amit nem tettünk azon a napon. A dolgokat, amelyek nem jól sültek el, azokat a dolgokat, amelyek frankónak tűntek akkor, mert nem láthattuk előre a jövőt. Bárcsak láthattuk volna a következmények végtelen fonalát, amelyeket legkisebb cselekedeteink 196

eredményeztek! De addig nem tudtuk meg, míg a tudás már haszontalanná nem vált. És amikor visszamentem, hogy átadjam Takumi levelét az Ezredesnek, rájöttem, hogy soha nem tudom meg. Soha nem ismerem meg annyira, hogy tudjam, mit gondolt az utolsó pillanatban, soha nem ismerem meg annyira, hogy tudjam, direkt hagyott-e itt bennünket. De a nem tudás nem akadályozza meg, hogy törődjem vele, és mindig szeretni fogom Alaska Youngot, megtört szomszédomat, megtört szívem egész melegével. Visszamentem a 43-as szobába, de az Ezredes még nem ért haza, úgyhogy a levelet a felső ágyon hagytam, leültem a számítógép elé, és megírtam a labirintusból kivezető utamat: Mielőtt idejöttem, hosszú ideig azt gondoltam, úgy kell kijutni a labirintusból, hogy úgy teszünk, mintha nem létezne, építünk egy kis önálló világot a végtelen útvesztő egyik félreeső sarkában, és azt játsszuk, hogy nem tévedtünk el, hanem otthon vagyunk. De ez csak magányossághoz és a már eltávozottak utolsó szavaihoz vezet, úgyhogy idejöttem megkeresni a Nagy Talánt, hogy igazi barátokra találjak, és ne legyen teljesen jelentéktelen az életem. Aztán elcsesztem, és az Ezredes is elcseszte, és Takumi is elcseszte, és ő kisiklott az ujjaink közül. Nem kenem be cukormázzal: jobb barátokat érdemelt. Amikor elbaltázta sok évvel ezelőtt, rémült kislányként, önmaga rejtvényébe omlott. És én is megtehettem volna, de láttam, hogy az ő esetében hova vezetett. Úgyhogy még mindig hiszek a Nagy Talánban annak ellenére, hogy elveszítettem. Mert elfogom őt felejteni. Ami összeállt, az észrevétlenül, lassan darabjaira hullik, de ő megbocsátja a feledést, amiképpen én is megbocsátom, hogy megfeledkezett rólam és az Ezredesről és mindenkiről, magát és az édesanyját kivéve az utolsó pillanatokban, amit még emberként töltött köztünk Tudom, hogy megbocsátja nekem, hogy ostoba voltam és féltem és megbénultam, amikor cselekedni kellett volna. Tudom, hogy megbocsát nekem, miként az édesanyja is megbocsát neki. Innen tudom: először azt gondoltam, hogy egyszerűen meghalt. Test lett, amit megesznek a férgek. Sokszor gondoltam rá ekként, mint valamiféle ételre. Ami ő volt-zöld szem, félmosoly, lábának finom vonala – nemsokára semmivé lesz, miként a csontjai is, amelyeket soha nem láttam. A csonttá, aztán a fosszíliává, majd a szénné válás lassú, évmilliókig tartó folyamatára 197

gondoltam, hogy a jövő emberei majd kibányásszák, hogy az otthonaikat fűtsék vele, és kigomolyog füstként a kéményen, beborítva az atmoszférát. Néha még mindig azt gondolom, hogy talán a „ túlvilág” valami olyasmi, amivel a fájdalmas hiányt enyhítjük, hogy elviselhetővé tegyük a labirintusban töltött időt. Talán csak anyag volt, és az anyag újból felhasználódik De végül is nem hiszem, hogy csak anyagból állt. A többi része is minden bizonnyal újból beépül a világ folyamába. Most azt gondolom, hogy többek vagyunk, mint részleteink összessége. Ha Alaska genetikai kódját vesszük, és hozzátesszük élettapasztalatait és a többi emberrel ápolt kapcsolatait, aztán testének méretét és alakját is hozzávesszük, akkor sem kapjuk meg őt. Valami egész másról van szó. Van olyan része, amely több, mint az általunk ismert részleteinek összessége. És ennek a résznek valahova lennie kellett, mert elpusztíthatatlan. Bár nem lehet azzal vádolni, hogy különösebben érdekelnének a természettudományok, de egy dolgot megtanultam fizikából: az energia nem születik és nem pusztítható el. És ha Alaska. elvette a saját életét, bár oda tudnám neki adni ezt a reményt! Borzasztó dolog, hogy elfeledkezett az anyjáról, cserbenhagyta őt, a barátait és magát is – de nem kellett volna önpusztító módon önmagába fordulnia. Azok a rettenetes dolgok túlélhetők, mert mi elpusztíthatatlanok vagyunk, ahogy képzeljük magunkról. Amikor a felnőttek azt mondják csúfondáros, ostoba mosollyal az arcukon, hogy „a tinédzserek legyőzhetetlennek képzelik magukat”, nem tudják, milyen igazuk van. Nem kell soha reményvesztettnek lennünk, mert soha nem törünk javíthatatlanul össze. Legyőzhetetlennek hisszük magunkat, mert azok vagyunk Nem tudunk megszületni, és nem tudunk meghalni. Mint mindenféle energia, csak alakunkat, méretünket és megjelenési formánkat változtatjuk Akik megöregszenek, elfelejtik ezt. Félnek a veszteségtől és a kudarctól. De az a részünk, amely több, mint részleteink összessége, nem kezdődhet és nem érhet véget, és így nem is vallhat kudarcot. Tudom, hogy megbocsát nekem, ahogy én is megbocsátok neki. Thomas Edison utolsó szavai: „Olyan gyönyörű odaát.” Azt nem tudom, hol lehet, de hiszem, hogy ott van valahol, és remélem, hogy gyönyörű.

198

néhány utolsó mondat az utolsó mondatokról PUFI HALTERHEZ HASONLÓAN engem is elbűvölnek a nagy emberek utolsó mondatai. Tizenkét éves koromban kezdődött. A történelemkönyvet olvastam, amikor John Adams elnök utolsó szavaira bukkantam: „Thomas Jefferson túlél.” (Véletlenül nem így történt. Jefferson korábban halt meg ugyanaznap, 1826. július 4-én.) Jefferson utolsó szavai: „Negyedike van?” Nem tudom biztosan, miért maradt meg az érdeklődésem az utolsó szavak iránt, vagy miért nem hagytam abba a gyűjtésüket. Az igaz, hogy tizenkét éves koromban tényleg szerettem John Adams utolsó szavait. De azt a lányt is szerettem, a neve Whitney. A legtöbb szerelem nem tart ki. De némelyik igen. (Whitney minden bizonnyal nem. Még a családnevére sem emlékszem.) Még egy dolog, amit nem állíthatok biztosan, hogy az idézett utolsó mondatok pontosak. Az utolsó mondatokat nehéz igazolni. A tanúk érzelmileg kötődnek, az idő összemossa a dolgokat, és a beszélő sincs az élők sorában, hogy az ellentmondásokat kiigazítsa. Megpróbáltam pontosítani, de nem meglepő, hogy a regényben szereplő két központi idézet körül vita folyik.

199

Simon Bolivar Hogyan jutok ki ebből a labirintusból? Valójában a Hogyan jutok ki ebből a labirintusból? valószínűleg nem Simón Bolivar utolsó szavai voltak (bár történelmileg ő mondta őket). Az utolsó szavai: „Jósé! Hozd a csomagjaimat! Itt nemkívánatos elemek vagyunk.” A Hogyan jutok ki ebből a labirintusból? forrása Alaska forrásával egyezik meg: Gabriel Garcia Márquez: A tábornok útvesztője.

François Rabelais Megyek megkeresni a Nagy Talánt. François Rabelais-nak négy különböző utolsó mondatot tulajdonítanak. A The Oxford Book of Death így idézi az utolsó szavait: a) „Megyek megkeresni a Nagy Talánt”; b) (miután feladták rá az utolsó kenetet) „Már zsírozom a csizmámat az utolsó útra”; c) „Húzzák össze a függönyt; vége a komédiának!”; és d) (betakarózott a dominóba, vagyis a csuklyás kabátjába) Beati qui in Domino moriuntur[3]. Ez utóbbi szójáték is egyben, de mivel latinul van, nem sűrűn idézik. Egyébként én a d)-t nem tartom hitelesnek, mivel nehéz elképzelni, hogy a haldokló François Rabelais-nak volt ereje a szójáték kitalálásához, ráadásul latinul. A c) a legsűrűbben idézett mondat, mivel szellemes, és mindenki kajolja a szellemes utolsó szavakat. Véleményem szerint Rabelais utolsó mondata, a „Megyek megkeresni a Nagy Talánt”, részben, mivel Laura Ward csaknem hiteles Famous Last Words („Híres utolsó szavak”) című könyve meggyőzött, részben, mert én hiszek benne. Beleszülettem Bolivar labirintusába, úgyhogy kénytelen vagyok Rabelais Nagy Talánjában hinni. A könyvben szereplő többi idézet forrása és további információk a www.sparksflyup.com honlapon találhatók. [1] Lefordíthatatlan szójáték: Miles to go before 1 sleep. A Miles egyfelől tulajdonnév, másrészt mérföldeket jelent, (a ford.) [2] Gábriel García Márquez: A tábornok útvesztője. Fordította: Tomcsányi Zsuzsanna, Magvető, 1992. 200

[3] „Áldottak, akik az Úrban halnak meg.”

201