NYÁRI MENETREND. Érvényes május 22-től október 2-ig. Sz. Sz. Sz. Sz. Sz. V. V. V. V. V. Sz. v. M. v. Sz. v. M. v. Sz. v

NYÁRI MENETREND. Érvényes 1937. május 22-től 1937. október 2-ig. Miskolcról induló vonatok:

Miskolcra érkező vonatok:

Budapest felé:

Budapest felől:

Sz. V . Gy. V . Gy. V . Sz. V . Gy. V . Sz. V .

i. i. i. i. i. i.

5.12 7.40 13.40 14.15 19.05 23.47

— — — — — —

é. e. é. e. é. é. s

*

9.23 10.42 16.11 18.30 22.24 5.30

Sátoraljaújhely felé: Sz. Sz. Sz. Sz. Sz. Sz.

V. V. V. V. V. V.

i. i. i. i. i. i.

5.17 10.23 13.35 17.38 21.58 7.36

— — — — — —

e. é. e. e. e. é. *

s

7.40 12.20 15.39 19.38 23.43 9.34

Sz. Gy. Sz. Sz. Gy. Sz. Gy. Sz.

i. i. i. i. i.

7.38 10.18 13.55 17.36 21.53

Bódvavendégi felé Sz. Sz. M.

V. V. V.

e. é. e. é. é.

— — — — —

Sz. Sz. Sz. Sz. Sz.

V. V. V. V.

Sz. M. Sz. M. Sz.

v. v. v. v. v.

i. i. i. i. i.

••

i. 7.51 — e. 10.09 Sz. v. i. 14.07 — é. 16.32 M. v. i. 19.10 — é. 21.23 Sz. v.

*

— — — —

10.13 10.13 12.44 16.50 17.25 21.35 21.48 6.44

— — — — —

7.30 9.34 13.30 18.52 22.59

5.26 7.32 10.30 16.49 20.38

é. é. é. é. é.

7.27 9.24 12.52 18.44 22.56

i. 4.49 — é. 7.18 i. 7.24 — é. 9.44 i. 15.50 — é. 18.20

Mezőcsát felől:

i. 7.50 — e. i. 13.54 — e. i. 16.45 — e. i. 20.52 — é.

8.00 10.32 13.43 17.46

é. é. é. é. é. é. é. é.

Bódvavendégi felől: *

i. i. i. i.

— — — — — — — —

Bánréve—Ózd felől: 9.51 12.09 16.25 20.03 23.41

8.57 15.24 17.55 22.00

M. M. M. V.

v. v. v. v.

A

e. e. e. e. A

*

4.40 6.20 13.25 18.00

— — — —

é. é. é. é.

5.50 7.23 14.35 19.38

Hidasnémeti felől:

Hidasnémeti felé: Sz. V . Gy v. Sz. V . Sz. V .

5.50 7.08 8.12 8.12 14.10 17.25 19.17 0.10

5.36 7.33 11.40 16.56 20.23

V. V. V. V. V.

Mezőcsát felé: M. Y. M. M.

i. i. i. i. i. i. i. i.

Sátoraljaújhely felől:

Bánréve—Ózd felé: Sz. v. M. V . Sz. V . Sz. V . M. V .

v. v. v. v. v. v. v. v.

9.59 11.35 15.16 19.31

Gy. v. Sz. v. Gy. v. Sz. v.

5.39 11.36 17.31 19.42

— —

é é é e.

7.19 13.21 18.40

21.22

MINDENKORSEGITÖ S Z Ű Z MÁRIA, VEDD ANYAI PÁRTFOGÁSODBA A SZENT UNIÓT!

KELETI EGYHÁZ

TUDOMÁNYOS

ÉS

EGYHÁZPOLITIKAI

FOLYÓIRAT

SZERKESZTI SZfiNTIlY-SZÉMAN ISTVÁN dr. M E G J E L E N I K HAVONTA, JULIUS ÉS AUG. KIVÉTELÉVEL

CIKKEK Fetrásovszky Emmánuel: Az eucharisztia Kelet művészetében. Tyskevics—Szántay-Szémán István dr.: Az euchari&ztia az Egyház egységének és egyetemességének biztosítéka. Busznak Miklós dr.—Kozma János: Az Oltáriszentség kultusza a keletieknél.

SZER K E S Z T Ö S É G : M I S K O L C , H U N Y A D I - U . 3. K I A D Ó H I V A T A L : M I S K O L C , M E L I N D A - U . 11. ELŐFIZETÉSI ÁR ÉVI 6 P. KÜLFÖLDRE ÉVI 8 PENGŐ POSTATAKARÉKPÉNZTARI BEFIZETÉSI LAP SZAMA: 45595

KRÓNIKA. A „Modus vivendi" életbeléptetése. FIGYELŐ. Kozma—Pödör László: Az unió kérdése, ahogy Nyugat katholikusai látják.

IV. ÉVF. 10-11. (40-41.) SZ. 1937. N O V . - D E C . HÖ.

Ecclesia Orientális

Annus IV. Nr. 10-11. (40-41.) Nov.-Dec. 1937.

Organum menstruum scientificum Graeci r. Cath. — Administratio : Miskolc, Melinda-u. 11. Hungaria. — Pretium annuum 8 aur. Pengő. SUMMARIUM HUJUS NUMERI: S. EucharLstia in speeulo artis Eeclesiae Orientalis. — Eucharistia qua effeetrix unitatis universalitatisque Ecclesiae. — Cultus S. Eucharistia in

Orientalische Kirche

Ecclesia Orientali. — Pössibilitas S. Unionis uti eandem Gätholici Occidentales spectant.

IV. Jahrg. Nr. 10-11. (40-41.) Nov.-Dez. 1937.

Griechisch-katholische wissenschaftliche Monatsschrift. Verlag: Miskolc, Melinda-utca 11. (Ungarn). Jahresbezug: Gold-Pengö 8. ENTHÄLT U. A. DIE ARTIKEL: Die Heilige Eucharistie in der sakramentes und der Orient. — Das Kunst des Orients. — Die Eucharistie Problem der Union wie es den Katholiverbürgt die Einheit und Universalität ken des Westens erscheint, der Kirche. — Verehrung des Altar-

Eglise Orientale

IV-e Année. Nr. 10-11. (40-41.) Nov.-Dec. 1937.

Revue grec-catholique scientifique, mensuelle. — Administration: Miskolc, 11. Rue Melinda (Hongrie). Abonnement annuel: P. 8. ARTICLES ESSENTIELS DE CE NUMÉRO: L ' Eucharistie dans l'art de l'Orient. ration du Saint-Sacrament et les OrienL ' Eucharistie, garantie de l'unité et de taux. — Le problème de l'union vu l'universalité de 1' Église. — La vénépar les catholiques de 1' Occident.

The Oriental Church

Vol. IV. Nr. 10-11. (40-41.) Nov.-Dec. 1937.

Greek Catholic Scientific Periodical. — Publication: Miskolc, Melinda-utca 11. (Hungary). — Subscr.: Goíd-Pengő 8 a year. CONTENTS: The Holy Eucharist in the oriental Fine Arts, — The Holy Eucharist warrants Unity and Universality of the Church. — The Adoration of the Holy

Orienta Eklezio

Eucharist in the Orient. — The Problem of Union as the western Catholics see it.

IV-3 jaro. Nro 10-H. (40-41.) Nov-Dec. 1937.

Ciumonata scienca organo de la grekrita katolikaro. — Administrado : Miskolc, Melinda-u. 11. Hungaruja. Jarabono 8 oraj pengő. ARTIKOLOJ DE TIU CI NUMERO: La. S. Eukaristiko en la arto de 1' to de la Orienta Eklezio. — La afero de Oriento. — La S. Eukaristio estas gala S. Unuig'o lau la vidpunktoj de 1' rancio de la unueco kaj de la univerOkcidentanoj. saleco de Eklezio. — La eu1!-: arista kul-

AZ EUCHARISZTIA KELET MŰVÉSZETÉBEN

Irta; PETRÁSOVSZKY EMMÁNUEL

A keleti szertartású keresztényt, sokszor szinte enyhén vádló szemrehányással kérdik: hát a keletiek nem tisztelik, nem imádják a legméltóságosabb Oltáriszentséget, úgy, miként a nyugtiak? — Nos, talán nem úgy, de igenis: annyira, oly mértékben legalábbis, mint a nyugatiak. — Nem az imádás kisebb, kevesebb nálunk, csak a módja más. De ez a mód bizonyára felér azzal az imádó tisztelettel, mely a nyugati szokásban szentségi áldással összekapcsolt misékben, litániákban fejeződik ki s az Űrnap ünneplésében kulminál. Az Eucharisztia imádásának módjában van ugyan különbség Nyugat és Kelet között, habár értékben, intenzitásban nincs, mert hiszen nálunk, keleti szertartásiaknál, minden szentmise egyúttal szentséges mise is, amennyiben -— az imádásnak a hívők számára is liturgice előírt, énekekben és testtartásban ünnepélyesen és általánosan ki is fejezett jelein kívül — a hívek minden egyes szentmisén KÉTSZER 18 részesülnek szentségi áldásban. Keleten ezen kívül az Oltáriszentség megalapításának nagycsütörtöki emléke, — a délelőtti szentmiséhez hozzáemlítve a Kínszenvedés és Kereszthalál evangéliumának esteli éneklését is, — megkülönböztetett ünnepélyességgel és lelki hatásokkal megy végbe. De különlegesen bájos és speciális szertartása keleten az Eucharisztiának: az előre megszentelt áldozatok miséje. Ez a mise kizárólag egy ünnepélyes, szentségimádó áldozás, melyet évente (a nagyböjtben) többször végeznek. Sok egyéb „argumentum" is van, melyekből kitűnik, hogy Kelet keresztényei a nyugatival egyenértékű módon tisztelik és imádják a legméltóságosabb Oltáriszentséget. Van azonban az eucharisztia-tiszteletnek és imádásnak egy oly módja is, mely nemcsak egyenlő erejű, hanem azonos is keleten és nyugaton egyaránt. És ez: a művészet. Itt elsősorban nem az irodalomra (költészetre) vagy a zenére gondolok, mert hiszen ezek a liturgia szertartásainak organikus elemei, a kifejezési anyagul szolgáló szó és zenei hang nélkül — némán — nehezen képzelhető el szentmise. Még az építészetre sem vethetjük szemünket, mert hiszen az lehet világnézetnek, egy-egy kor lelkületének, érzelmi világának általános és sommás kifejezője, de egy fönséges tan részleteinek mindenki által érthető tolmácsolására, a szobrászatnak és festészetnek az épületet kívül-belül kiteljesítő, kivirágoztató, mondhatnánk: részleteket megmagyarázóan perfektuáló segítsége nélkül, bajosan képes. És a mi esetünkben ezekről van szó. A nyugati értelemben vett szobrászat terén, — a kisplasztikától 241

s némely mintaszerű emléktől eltekintve, — Bizánc Nyugatot tanító elhivatottságát befejezve, — nem kívánt congeniális tanítványával további nemes versenyre kelni. A képzőművészet másik ágában,^ a festészetben azonban, különösen pedig a faldiszítő festészetben utolérhetetlen volt és maradt. És épen ezen a téren hozhatom fel az Eucharisztia tiszteletének, imádásának örök időkre példaképül szolgáló dokumentumait Kelet művészetében. Ne felejtsük el, hogy ez a festészet elsősorban és kizárólag liturgikus volt, tehát kimondottan a liturgia, az eucharisztia-szerzés szolgálatára állott. A ka raktér jelzőt bátran fokozhatjuk és szilárdan állíthatjuk, hogy a bizánci művészet elsősorban eucharisztikus volt. Ha ezt tartjuk szem előtt, határozottan be fogjuk látni, hogy művészetében Bizánc az Eucharisztia tiszteletének, imádásának kétségtelenül erőteljesebb és egyháziasabb példáit tudja fölmutatni, mint Nyugat. Végeredményben azonban, úgy nyugaton,, mint keleten, az egész keresztény művészet a maga egyetemében: tulajdonképen az Eucharisztia művészete. Hiszen csakis az Eucharisztia teszi igazán templommá a templomot s igazán egyházművészetté a művészetet. Más, ókori pogány művészeteknek is a vallás volt a főihletője. A kereszténységben azonban ez az elv istenileg ki tökéletesedik: az Eucharisztia nemcsak ihletője, hanem egyenest termelője a művészet azelőtt soha meg sem álmodott virágzásának s gyümölcseinek. Igazi egyházművészet, sőt bárminemű, örök értékre vágyó művészet csak az Eucharisztiából nőhet. Csak az Eucharisztiából élő művész alkothat egyházilag művészit. Bárki légyen is az, aki ecsetet vagy rajzónt vesz a kezébe, istenit alkotandó, Krisztus Testének és Vérének igézete alatt kell állania. Máskép hogyan is ébreszthetne vágyat a krisztusi gyönyörök után az, aki azokat át nem éli? A valódi egyházművészet az Eucharisztiából ered s az Eucharisztiáért van. A művész örökké meríthet ebből a kiapadhatatlan forrásból. S merített és merít is az igazi egyházművész úgy a múltban, mint a jelenben, nyugaton és keleten egyaránt. És ezért van az, hogy e kérdés: minő szerepe volt és van az Eucharisztiának a Kelet művészetében, oly nagy és félelmetes. Nem azért, mert nem tudnánk reá felelni, hanem, mert nem győzzük a feleletet. Mert az egyetemes Egyház egész művészetét kellene előhoznunk, amennyiben Kelet művészi géniusza, különösen a múltban, teljesen áthatotta a Nyugatot s így a kérdésre elvárt felelet tárgya Nyugatéval közös, sőt oroszlánrészben azonos is. Mondandók tehát, önkéntelenül is, nemcsak a Kelet, hanem, lényegében, a Nyugat művészetére is vonatkozik, hiszen, amiként az Eucharisztia tisztelete és imádása közös, — habár esetleg különböző formájú, — úgy ennek művészi kifejezése is közös és általános, sőt — mint említettem, — a lényeget tekintve azonos is. Azért mondjuk, hogy a lényeget tekintve, mert művészi technikában, a kor stílusában esetleges különbségek előfordulhatnak, de az Oltáriszentség ábrázolása, — mert hisz' voltaképen erről van szó, — világosabban: az Eucharisztiára vonatkozó szimbólumok, allegóriák vagy egyéb ábrázolások, a tartalmuk tekintetében azonosak úgy keleten, mint nyugaton. 242

Szemlélődjünk tehát végig az Eucharisztia ábrázolásain Kelet egyházművészetében, abból a célból, hogy megismerjük s meg is mérjük, mily fokú ez a színekkel és vonalakkal kifejzett eucharisztiatisztelet, — hisz a művészet a szívek tükre, — s hogy belássuk, mikép ez a tisztelet és imádat mindenképen méltó és nemes versenytársa a Nyugat géniuszának, habár amattól talán eltérő öltözékben is teszi a szépet a szent Test és szent Vér leple alatt közöttünk lakozó örök szépségnek. Mielőtt szemlélődésünket elkezdenénk, rendszerezzük kissé elhatározásunkat. Bármennyire is csábító dolog volna a Kelet, speciálisan Bizánc művészetét az Eucharisztia tisztelete szempontjából minél átfogóbb módon tárgyalni, idő és tér hiányában fékeznünk kell kissé vágyainkat. így pl. igen érdekes és tanulságos volna nemcsak a stílus, a technika tekintetében, hanem a történelmi, hogy úgy mondjam oknyomozó, szellemtörténeti fejlődés szempontjából is meghányni-vetni témánkat. Hasonlóképen a régészet vagyis az archeológia oldaláról is sok minden kívánkoznék az író tolla hegyére; nemkülönben az a kérdés, hogy ez vagy az az ábrázalás mely földön, milyen templomban található. Ezek a kívánságok bármennyire is jogosaknak és méltányosaknak látszanak, jelenlegi speciális célunk nem engedi, hogy értekezésünk tárgyát a művészettörténelem sokágú tudományának ilyen oldalairól is megvilágítsuk. És pedig azért, mert akkor ezt a, Keletnek az Oltáriszentség iránti hitbuzgalmát demonstráló, eminens célt a sok, de mégis csak másodrangú kérdés megvitatása nem engedné kellő érvényre juttatni. A magyar nemzet és katholicizmus történetében páratlan 1938. esztendő az Eucharisztia imádásos, világraszóló ünneplésének jegyében áll. Vizsgálódásunk során mi is erre a tiszteletre és imádásra kell, hogy helyezzük a súlyt. Nem történelmet, nem művelődés- és művészettörténeti geográfiát, nem archeológiát s nem stílustant óhajtunk adni, mert mindezeket a historikusok, archeológusok, a múzeumok és templomok könyvkalauzai, leltárai hivatottabban és hiánytalanabb tökéletességgel adhatják. De hiszen egyébként is, ki győzné felsorolni Bizánc, Görög-, Örmény-, Oroszország és sok más hely templomait s az azokban található és tárgyunk érdekében felhasználható eucharisztikus műemlékek megszámlálhatatlan tömegét? Sőt e jelen írás még egy szerény ikonográfia szerepére sem vágyik. Csupán alázatosan remélni óhajtjuk, hogy Kelet művészetének eucharisztia-tiszteletét érdemben, nem aprólékosan részletező tudós diszszertáció, hanem a jelen ünnepélyes alkalomnak inkább megfelelő, általánosan demonstratív formában ismertetni és méltatni némileg talán sikerülnie fog. Reánk nézve tehát ezúttal nem fontos a történelmi fejlődés, mert hiszen az eucharisztia-ábrázalások, tartalmilag, a legrégibb időktől napjainkig azonosak. A stílus szempontjai sem lényegesek, egyrészt az előbbi oknál fogva, másrészt azért, mert a keleti kereszténység alapjában csak egyetlen, sokak szerint hivatalosnak deklarált stílust ismer és alkalmaz, ú. n. bizánci stílust. A művészi technika és anya6

gok részletezésétől szintén eltekinteni már a stílusméltatás másodrangúságából önként következik. Hasonlóan állunk a geográfiai és archeológiai kérdésekkel is. Az olvasót még művésznevek felsorolásával sem igen fogom untatni, azon egyszerű okból, mert az Oltáriszentség ábrázolásainak „kitalálói" mindenképen ismeretlenek maradtak, ráadásul a bizánci művészek között, — szerzetesek lévén, — alázatból nem is volt szokásban a művek szignálása. De tárgyunk természetéből eredöleg nem is fontos, hogy az elsorolt vagy még felvethető kérdésekre megfeleljünk. így pl. bizonyára nem elsősorban fog érdekelni bennünket az, hogy ez vagy az a motivum mikor, hol, mely templomman található, mert hiszen ezen motivumok legtöbbje ma is eleven életet él templomaink falán s ha nem is mind egyszerre fordul elő egy helyen, mégis, majd mindenütt többféle eucharisztia-motivumot is találhatunk templomépületeink úgy ipari, mint művészi-fajú alkatelemeiben. A műtörténelmi ismeretekkel bővebben rendelkezők viszont talán meg is fognak lepődni azon, hogy az eucharisztia-ábrázolások tartalma, a művészi motivumok, — a stíluskülönbségektől és egy-két kivételtől eltekintve, — mennyire azonosak Kelet és Nyugat művészetében. Ez bizony csodálatos, de nem meglepő, hiszen mindkettő ugyanabból az ősi forrásból merít, S mondhatnók, hogy tulaj donképen s végeredményben sem Kelet nem talált föl oly újabb motívumot, mely csirájában már az ősi keresztény idők földalatti templomaiban: a katakombákban nem fordulna elő. Helyesbítek! — Ha való az ú. n. „keleti hypothézis", mely újabban a római katakombák művészetében sok érthetetlent vagy nehezen érthetőt csak a keleti, a görög eredettel vagy befolyással tud megmagyarázni, akkor már a katakombák falain is jogosan és méltányosan szemlélhetjük a Keletnek eucharisztiatiszteletét a művészetben. Ezenkívül nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy katakombák nemcsak Rómában voltak, hanem még régebben Keleten is, sőt hazánkban, azután Oroszországban, szóval mindenütt, ahol keresztények éltek s hitükért üldöztettek. Mielőtt részletezőbb szemléletbe bocsátkoznánk, döntsük el, hogy mit akarunk szemügyre venni. Mert a különböző és elénk táruló számtalan ábrázolások között, — figyelembe véve azok szimbólumsürítő jellegét is, — néha nehéz osztályozást tenni, vájjon azt ábrázolják-e tényleg, amit keresünk, vagy csak távoli kapcsolatban állanak vele s így elejthetők. E célból szükségesnek látszik megállapítanunk és tisztáznunk, mit értünk bővebben vagy szűkebben az eucharisztikus művészet tárgyán? Azaz: mi az Eucharisztia? Azt felelhetjük: hálaadás, liturgia; azt felelhetjük: Oltáriszentség: Krisztus teste és vére: Krisztus. Igen ám, de tovább fokozva az Egyház is: Krisztus titokzatos teste. Előfordulhat tehát oly szimbólum, melynél nehéz eldönteni, vájjon tárgyunkhoz tartozik-e vagy sem. Állapodjunk meg tehát, hogy az Eucharisztia szón elsősorban Krisztus szent Testét és Vérét (az Oltáriszentséget) s az ennek szerzésével közvetlen vonatkozásban álló liturgia-motívumokat (átlényegülést, áldozást), vagy ezeknek előképeit s végül, ritkább és kivételesebb esetekben, a jelké244

peb sommásabb esetében: magát az Úr Jézus Krisztus személyét értjük egyetemesen szimbolizáló erejű mivoltában. *

Az Eucharisztia, mint téma, Bizánc művészetében többféle műfajként fordul elő. E műfajok legtöbbje a szimbólum, jelkép, melyet embléma-ként (emballo = rátesz), festett rátétként alkalmaztak a falra s más díszítendő alapra. Másik m ű f a j az Eucharisztia jelzésére: az Oltáriszentség ószövetségi előképeinek ábrázolása. Ezeket, az előbbiekhez viszonyítva allegóriáknak nevezhetnénk. Végül harmadik mód az, mely magát az Eucharisztia szerzését: a szentmisét s természetesen elsősorban annak két lényegalkotó momentumát: az Átváltozást és Áldozást állítja szemünk elé. Mindhárom m ű f a j már a legrégibb keresztény időkben párhuzamosan szerepel, kezdve a katakombák korától, s egymással karöltve, néha szinte egymásba keverve váltakozik ma is Kelet templomaiban, "Vegyük őket sorra; előbb az egyszerűbb jelképeket, majd azután az összetettebb kompozíciókat. Egyik legősibb művészi vonatkozás az Eucharisztiára melyet keleten tisztán dekoratív célra, a templomfal üresen maradt, helyesebben: ánálló képekre alkalmatlan területeinek díszítő kitöltésére használtak: a szőllőtő. Ágak nyúlnak belőle, szeszélyesen kanyarogva körülölelik a képet s néha felkúsznak a helyiség mennyezetére is. Az ágakra madarak repülnek, a gerezdeket szárnyas gyermek-alakok szedik („Az angyalok eledele"). Ennek a szimbólumnak eredete visszanyúlik az I. századba. A szőlőtőke vagy szőlőgerezd, —1 olykor búzakalászokkal kombinálva, — ma is közismerten utal az Eucharisztiára. Rokon megoldás ezzel az, amidőn a szőlőtő és a belőle szerteágazó venyigék helyett, a művész egy gyümölcsfát ábrázol. A fán, különböző mozgásban madarak szálldosnak vagy üldögélnek s csipegetik a mennyei eledelt jelentő gyümölcsöket, melyeknek mivoltára nézvést félreérthetetlenül utalnak: a f a tövében megfestett s arra reákuszó, fürtökkel megáldott szőlőtő s néhány gazdagtermésű, kövén búzakalász, míg maga a sokágú gyümölcsfa s a madarak Isten országát s annak lakóit jelképezik. Ide sorolhatnám a csőrében gyümölcsös olajágat, lábaival háromágú horgonyt tartó galambot is. Az ártatlanok eledelét látjuk itt, mely Krisztus békességén terem s a három isteni erényt, melyek főmenedékét s erejét képezik a tiszta lelkeknek. Valószínűleg ez a jelkép adhatta később az oltár mennyezetéről aláfüggő, galambformájú szentségtartó tipikusan keleti ötletéhez az ihlető eszmét. A régi keleti oltárokon, a szentségtartókon gyakran láthatunk ábrázolva szőlőkutat, melynek káváján galambok ülnek s a kútból isznak. Arról, hogy e jelképet szentségtartón alkalmazták, arra következtethetünk, hogy az ábrázolt szökőkút nem vizet, hanem a szent Vért tartalmazza, az ártatlanok legüdítőbb italát. Igen ősi jelképe az Oltáriszentségnek és egyik legkifejezőbb mód245

ja ábrázolásának: a bárány, (v. ö. a bizánci misekenyér — prosphora — „ahnec"-részét!). A legrégibb mozaikműveken többféle változata fordul elő a bárányos jelképnek. Egyik legnevezetesebbje e változatoknak az, ahol a dicsfénnyel övezett bárány dombon áll, melyből négy folyó fakad: Isten Báránya, mint forrása az Okosság, Igazságosság, Mértékletesség és Lelki erősség élő vizének. Jelentheti azonban az Üdvösség paradicsomának négy tápláló folyóját: a Tigrist, Eufrátes, Phisont s Gehont is. A bárány két oldalán két, hószín ruhába öltözött szent férfiú áll. Arcukon, a mozaik- vagy freskó-technika erőtejes stílusában, hév, lelkesedés, elragadtatás ül. Kezeik a Bárányra mutatnak, saséhoz hasonló tekintetük, megragadva a nézőt, imádásra látszik hívni. Csodálatos mesterfogása az őskeresztény és bizánci művészetnek az, hogy a legméltóságosabb Oltáriszentséget, az arról tett ígéreteket, az eucharisztia-szerzés momentumait, annak fölséges valóságát, az Átváltozást, a szentáldozást mily bámulatos művészi intuícióval, találékonysággal, lelki meglátásokra késztető erővel tudta megjeleníteni. És pedig úgy ecsetelve, hogy a titkokat a legegyszerűbb hívő, sőt a gyermek is fölismerhette. Még nagyszerűbbé és az előbbi képnek az Eucharisztiára való vonatkozását még kétségtelenebbé teszi az, hogy a Bárány képét a föltámadás jelenetei szokták keretezve kiegészíteni. Hiszen az Eucharisztia gyümölcse: az örök élet. „Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él." (Ján.'VI. 59.) Se szeri, se száma azoknak a változatoknak, melyeken a bizánci művész bárány alakkal ábrázolja a legmélt. Oltáriszentséget. Egypár nevezetesebbet azonban még meg kell említenünk. Ilyen az, amidőn kőből faragott vagy rakott oltáron, tűzben hamvadó báránykát láthatunk. Az ószövetség szeplőtlen áldozata, melyben csontot meg nem törtek s az újszövetség isteni Báránya is ez, aki elveszi a világ bűneit, s ma is, most már vérnélküli áldozatban, naponta adja magát híveinek üdvözítő táplálékul. Van azonban egy igen szép és kifejező kép, mely manapság is a leghasználatosabb: Isten Báránya a diadalmas feltámadás zászlajával. A Bárány feje dicskörös, jobb mellső lábával a Nagy Szent Konstantin képeiről ismert-formájú, a mai templomainkhoz hasonló, piros alapon fehér kereszttel díszített lobogót tart, bal mellső lába fölött a szív vérző sebe látszik. A Bárány előtt jóillatú füstölő áll, melvből gyenge felhőzés áramlik. A kép értelmét kétségtelenebbé teendő, felirat vonul körös-körül: HÁGIOSZ, HÁGIOSZ, HÁGIOSZ. Egy másik, eucharisztikus vonatkozású kép szentségtartó oltárházikókon gyakori. Itt a tervező mester a fa-motivumot egyesíti a bárány-motivummal. A képen a mennyei Paradicsomkert díszes, nyitott kapuja s azon keresztül gyümölcsöktől roskadozó gyönyörű pálma látható. A kapu bejáratánál, jobbra-balra, egy-egy bárány áll vágyakozó mozdulatban. Az egész szimbolikus kép: világos utalás az oltárházikóban rejtőző, halhatatlanító Eledelre s az örök életet éhező halandókra. De, — a soha el nem múló mennyei békét, boldogságot szomjazok 246

igényeire tekintettel lévén, — ábrázolja az Eucharisztiát a művész úgy is, hogy a szareptai özvegy kiapadhatatlan olajoskorsóját állítja szemünk elé. A világosság kedvéért, a korsóból gyümölcsös olajág szokott kihajolni. De íme, lássunk még szebbet ! Itt talán egy kissé meg is lepődünk. Hogyisne! Az Eucharisztia, mint — tejes csésze! — Ettől a szimbólumtól mi, mai „modern" emberek, — mi tagadás, — bizony talán kissé idegenkednénk is. Elszoktunk tőle s eseteg még olyan valaki is akadhatna, aki majdnem ízléstelennek találná. Pedig egyike a legősibb, legkeresztényibb jelképeknek, melynek eredete bizonyára még a, katakombák hősi, legendás korába nyúlik vissza. Egyesek Sz. Perpétua álmából származtatják, de ez a jelkép már azelőtt is létezett. Sz. Perpétuáról írja a krónika, 1 ) hogy a pogányoktól bebörtönöztetvén látomást látott. Isteni termetii, szőkefürtü pásztorember juhait fejte. Körülötte fehérruhás vének serege. Az isteni Pásztor Perpétuât, napfényes tekintetével magához intette s megitatta a frissen fejt tejből. A vértanúságra kiszemelt Perpétua, imára kulcsolt kezekkel, itta azt. Közben a fehérruhás vének ámen-t zsongtak. A látomány eltűnt. Perpétua fölocsudott elragadtatásából. Ajkain isteni édesség mennyei illata érzett. Ez a csodálatos szépségű legenda annyira megragadta a művészeket, hogy amidőn már nem volt szükség titkolódzásra a pogányok miatt, a katakombák idejének letűntével is tovább alkalmazták a tejescsésze-szimbólumot, de most már nem a pogányok miatti titkolódzásból, hanem: az oltáron lévő legfölségesebb szent Titok emberileg fölfoghatatlanjainak jelzésére. Ez a szimbólum nemcsak Bizánc tradiciótiszteletének felelt meg, hanem absztraháló igényeinek is igen kedves volt. Alkalmazták is mindenféle változatban. Ilyen, többek között, az, mely a jó Pásztort ábrázolja, amint a tejes csészéből juhait táplálja. Aztán másutt ismét a jó Pásztort láthatjuk, egyedül, kezében az említett csészével. Van olyan is, amely egyszerűen csak egy bárányt ábrázol, mellette vagy vele szemben azonban ott látható a fához vagy sziklához odatámasztott pásztorbot, a tetejébe függesztett szent edénnyel. De előfordul olyan is, ahol a dombocskán álló bárány jobb mellső lábával tartja a pásztorboton vagy ágakkal ellátott galylyon függő tejes csészét. Máshol, pl. egy apszis mennyezetén, középre a jó Pásztor van festve, négyfelől egy-egy gloriolás bárány áll, hátaikon a szent Titkok edényeivel. Ismét másutt az aureola nem a bárány fejét ékesíti, hanem — különös és fölséges! — a csészét övezi. Vájjon a dicskör nem a csésze szent és isteni tartalmát illeti-e? Azt az isteni tejet, mellyel a jó Pásztor Sz. Perpétuât táplálta s éltet állandóan valamennyi szentet? De van még félreérthetetlenebbül az Eucharisztiára vonatkozó jelenet. Ez pedig az, ahol a mennyei itallal telt edény az oltáron áll; a pásztorbotot a művész az oltár oldalához támasztotta, két felől, vágyakozón közeledő két juhocska látszik. íme az oltár, melyen a J ó 1

) Ruinai'd eí Boll. : Aeta ss. 7. maii.

247

Pásztornak s egyben az Isten szeplőtelen Bárányának teste és vére föláldoztatik s a körötte álló híveknek táplálékul kiosztatik. S hogy a tejes csésze ábrázolásának az egykori keresztények tényleg ezt a tartalmat tulajdonították, arról több, autentikus, szent személy tanúskodik. Ilyen elsősorban: Alexandriai Sz. Kelemen, ö Krisztus testét és vérét együttesen isteni tejnek nevezi.2) De im, megerősíti ezt Veronai Sz. Zénó is, aki az újonnan megtért keresztényekhez intézett művében 3 ) a következő szavakat használja: ..A bárány szeretettel önté édes tejét félig nyitott ajkunkra." Hasonlóan nyilatkoznak: Sz. Sophron, 4 ) Venantius Fortunatus, 5 ) továbbá sokan mások. Sz. Ágoston fölséges és teljesen kifejtő magyarázatait, e szimbólumot illetőleg6) szintén nem hagyhatjuk megemlítés nélkül. De mi késő unokák, magunk is érezhetjük, mily fölséges, mily kedves, szívünknek mily édesen jóleső az Eucharisztiának ez isteni ihlettségű, rendkívül ötletes és mély ábrázolása. Hiszen, ez elvont jelképpel legszeretőbb édesanyánknak, az Egyháznak, tápláló, anyai teje-íze ébred föl lelkünk szomjazó ajkain. De egyúttal mennyire diszkrét, az avatatlan profánságtól mennyire elrejtett és féltőén óvott is ez a szent jel, míg másrészt, a hívő lélekben isteni béke, biztonság és boldog, túlvilági nosztalgiák keltője marad mindenkor. Igen sajnálni való, hogy e szépséges jelkép alkalmazása napjainkban érthetetlenül ritka. Ennek oka talán abban is rejlik, hogy a tejescsésze-jelképet csakhamar háttérbe szorítja egy még kifejezőbb eucharisztia-szimbólum, mely kétezer esztendő óta lankadatlan hatásnak örvend s manapság is szinte számtalan módon s technikában fordul elő. Ez a szimbólum pedig: a lial-ábrázolás. A mi időnkben már nehéz volna eldönteni, hogy ezt a jelképet mikor kezdték először használni. Vájjon kicsoda lehetett az a művész, vagy talán inkább theológus és nyelvész, akinek először villant agyába, hogy ennek, a tömörségében az egész katholikus tant szinte példátlanul egyetemesen összesürítő, görög-nyelvű mondatnak: Jesus Christos, Theoú iZyios, Sótér (Jézus Krisztus, Isten fia, Megváltó) kezdőbetűi, egyetlen szóba összevonba,Ichthys-t, görögül: halat jelentenek. íme: a hal képe egy theológiai mondat, egy dogma, sőt dogmák, egyetlen „betűvé" sűrűsödött ideogrammájává lőn. Kivonatos, de tökéletes képévé lett az Oltáriszentség tanának. A kenyér és bor csak titkosan eltakaró színe, vagy — a művészetben — szimbóluma a valóságos Testnek és Vérnek. A szőlő és búzakalász, mint jelkép, szintén csak annyit mond, hogy ő Krisztus testét, illetve vérét jelenti, de hogy kicsoda az a Krisztus, arról ismereteket ez ábrázolások közvetlenül nem adnak. A hal-forma azonban egy egész egyete2

) ) 4 ) 5 ) 6 ) 3

248

Pedag., XVI. 6. De duobus signisi, II., XVI. De mirac. Ss. Cyr. et Job. Carmen de Pascha. Enarr. 1-a in Psalm. XXXIII.

mes és szinte hiánytalan christológiát közöl velünk. Talán csak Krisztusnak, valóságos istenségén kívül, valóságos emberi mivoltát is nem hangsúlyozza, amire az akkori pogány materialista világban, — amikor az emberiség még nem is tudta az Istent emberi tulajdonságok nélkül elképzelni — s amire tehát, mikor ez a jelkép megszületett, még nem is volt szükség, mivel Krisztus történeti létezése, valóságos emberi volta, abban az időben, még vita tárgyát sem képezhette. A hal-ábráról igazán elmondhatjuk, hogy benne a forma lényeggé vált, hiszen az Ichthüs-szóból, — miként az írás mondja, — egyetlen jottát sem vehetünk el anélkül, hogy egy tannak univerzális képzőművészeti jelképe, a hal-ábra, lényegében meg nem semmisülne. S hogy ez a hal-jelkép nemcsak a mai művészettörténészek és theológusok szerint jeenti azt, amit föntebb sallottunk, íme néhány egykorú írásos bizonyíték. Szárdeszi Meliton mondja egyik művében, 7 ) hogy az Ichthys = hal azt jelenti: Krisztus. Ugyanezt vallja Tertullián, De Baptismo I. című írásában: „Nos: pisciculi, Secundum Ichthy: Nostrum Jesum Christum." De ismét tanúskodik Alexandriai Sz. Kelemen is,8) kihez csatlakozik Origenes, 9 ) amidőn így írnak: „Christus tropice Piscis appellatur." Nincs azonban szükségünk ily bizonyítékokra és nem is ez a célunk ezáltal, mikor annyira közismert dologról van szó, mint a halJelkép. Hiszen ez a jelkép majd minden szent helyen előfordul, a legrégibb időktói napjainkig. Ősi bizánci vagy még régibb eredetű sírokon: mint kőreliefek, sírokból előkerült gyűrűkön: mint drágakővésetek, úrnákon, kelyheken: mint finom művű fafaragvány ok, illetőleg mint pompás ötvösművészeti fémdömborítások jelentkeznek a halembléma különböző variációi. Annyira kedvelt volt ez a szimbólum, hogy Kelet régi keresztényei, — a keresztnek vagy védőszent képének nyakláncon való mai viseléséhez hasonlóan, — leggyakrabban, mint minden testi-lelki veszélytől megőrző ékszertalizmánt, magukon viselték, magukkal hordták annak csontból, elefántcsontból, márványból, üvegből készült képeit. Ezt onnan tudhatni, mert némely ily emlék feje át van lyukasztva, hogy felfűzhető legyen. A hal másik oldalán ez a szó szokott volt görög nyelven reávésetni: SÓSAIS, légy Megváltónk! Ez a hal-jelkép természetesen nemcsak ékszereken, ötvösműveken és egyéb ily tárgyakon fordul elő, hanem — mint a keresztény szimbolika egyik legfőbb motívuma, —• még nagyobb és nélkülözhetetenebb szerepet játszik a keleti templomok falain. Itt aztán a halábra szellemesnél-szellemesebb ötletekkel bővül is. Példa erre az, amikor az Ichthys, az élet tengerét jelző kék-színű háttéralapon elhelyez7

) Ch. IV. art. XLI. ) Pedag*. III. 2. ») In Matth., Homil. XIII., 10. 8

249

ve, a hátán egy hajócskát tart. Nemde az üdvösség Noé-bárkája, a Péter hajója, melynek gondját Krisztus hordozza s melyet Ö istápol? De valaki azt mondhatná, hogy ez még nem kimondottan az Eucharisztiára vonatkozik. Eszmefuttatásom bevezető soraiban közöltem, hogy a jeképek között a tartalmi nüánsz-különbséget néha igen nehéz osztályozni. Viszont az esetleges értelmezésbeli differencia-árnyalatokat erőltetve kiélezni ellenkező túlzásba vinne, ami könnyen tudákos filozófiai szőrszálhasogatásnak látszhatnék. Hiszen igaz, hogy a hal-forma, —• jóllehet Krisztus jelenti, — mégsem vonatkozik kifejezetten arra, amit mi Eucharisztia-néven ismerünk. De vájjon, a tartalom művészetbeli kifejezését illetően a Krisztust emberi, történeti alakjában megjelenítő ábrázolás és a hal-forma közötti különbség nem nagyobb-e, mint amily közeli rokonságban van a. hal-ábra (mint azonos m ű f a j is) pl. a szőlő és búzakalász-szimbólummal? Ámbár mindjárt hozzunk föl bizonyító példát arra is, hogy a „hal" tényleg: elsősorban az Oltáriszentség jeleként szerepel. íme: látjuk az oltárt, egy háromlábú asztalka, — római, pogány áldozati asztal, — képében (hogy a beavatatlanok ne fogjanak gyanút) s rajta az isteni Ichthys. Egy másik, ugyanilyen képen az oltárra a hal mellé kenyereket festett a művész. Vájjon nemközvetlen emlékeztetés-e ez az Oltáriszentségnek a csodálatos kenyérszaporítás alkalmával történt meg'ígérésére? (Ján. 6.) Még fokozottabb kifejező erejű az Eucliarisztia ábrázolásának az a módja, midőn a művész az Ichthys, a mennyei Hal hátára kenyerekkel, de nem közönséges, hanem áldozatra szánt kenyerekkel, — proszforákkal — telt kosarat s a kenyerek közé egy borral telt üvegecskét helyez. És e szimbólumok körül szereplő feliratok is mily jellegzetesek! A bizánci művészet általános uralmának tanuságául is egyúttal, ideiktatok egy ily, eredetileg görög-nyelvű feliratot, melyet Autum-ban (Galliában) találtak. Érdekessége a feliratnak az is, hogy a verssorok kezdőbetűi, jellemző keleti szokásként, — az Ichthys-szót eredményezik. A felirat tartalma egyébként magyarul a következőképen hangzik: „Óh, szent nemzetsége a mennyei Ichthysnek, vedd amaz élvezetes eledelt, melyet a szentek Üdvözítője nyújt neked. Egyed, igyad, vallásos tisztelettől áthatva, az Icythys-t kezeidben tartva!" De legyen szabad még egy, szintén keleti és görög-nyelvű, ilyen felirat fordítását idéznem: „ . . . a tiszta Szűz által fogott nagy, tiszta Halat, melyet a Szűz az ő barátainak feltálalt, adván nekik élvezetes kenyeret és bort. Kik ezt a dolgot megértik, imádkozzanak érettem." Ez Phrygiában, Sz. Abercion, Hieropolis püspökének sírján látható. A jelképnek, de még inkább a feliratnak az avatatlanok szemében feltűnő rejtvényszerűsége arra mutat, hogy mindkettő még az üldözések korából dotálódhatik. Szaporíthatnám a hal-jelkép változatainak felsorolását, ha nem kellene félnem attól, hogy az Olvasó türelmét túlságosan próbára teszem. Hiszen az Eucharisztia előképeinek, majd a szentmise művészi illusztrálásának, tervünk szerint ezután következő tárgyalásánál úgyis vissza kell, hogy térjünk erre a nevezetes szimbólumra. 250

Mielőtt tovább haladnánk, pihentetőül hadd említsek még meg néhány feliratot, monograminát, melyeket a bizánci művészek ezekkel kapcsolatban nem szívesen mellőztek. Ezek egyike a Krisztus nevének kezdő és végző betűiből álló IC—XC (Jésous Christos), másnemű ábrázolásokon is legáltalánosabb használatnak örvend a keleti egyházban. Egy másik, a keleti művészetben régen gyakorta, manapság ritkábban, a nyugati egyházművészetben azonban legsűrűbben használt eucharisztikus monogramul: az IHS. Ennél, —- sok latin és görög keresztény számára, — meglepetésül szolgáló felvilágosítással kell szolgálnom. Általánosan elterjedt nézet, hogy ez a három betű (I-H-S): latin betű, s ennek a latin mondatnak: iesus-flominum Salvator, (Jézus az emberek Megváltója), szókezdő betűit tartalmazza. Tényleg, a latinok részére jogosan jelentheti és jelenti ma ezt is. Az IHS-monogramm eredete azonban más. Sajnos, mi keletiek, — mint sok más, sajátos kincsünket, — elhanyagoltuk, elfeledtük ezt is, és most, bizonyára némi röstelkedéssel, latin egyházi archeológusoktól kell megtudnunk azt, hogy e monogramm eredete — görög. A kérdéses betűk nem latinbetük, hanem görögök: iotta-éta-szigma s latin betűkkel így volnának helyettesíthetők: lés. Az „IHS" tehát a görögül írott Jézus név csonkított formája, amit az is bizonyít, hogy keleten, de nyugaton is, „IHC" alakban is előfordul. Bizony, mi keletiek rögvest könnyen lemondunk s engedjük kisajátítani legtipikusabb keleti sajátságainkat, ha azok nyugati testvéreinkkel közös tulajdonná lettek, mert fásultságunkban, — sokan közülünk makacs antogonizmusból, — földben hagyjuk s elfeledtük kamatoztatni az űrtól kapott minát. 10 ) Nagyon gyakori betűk az Eucharisztia jelképein a görög Alfa és Omega. (Kezdet és Vég.) Néha csak egyszerűen X P (C/iristos) szerepel, de sokszor látható a valóságos monogramm, amidőn két betű egy képpé van kombinálva, pl. X P (C/iristos), vagy X I (Jesous Cftristous). A monogrammok művészi, dekoratív összeszerkesztése kifogyhatatlan ötletességről és diszítő érzékről tanúskodik. 11 ) Itt meg kell említenünk azt az ábrázolást és feliratot is, mely a legjellegzetesebben keleti. A bizánci liturgiánál használatos kovászos kenyérke s a külön erre a célra készült bélyegzővel reáalkalmazott domború vak-nyomás képe ez, mely egy egyenlőszárú ú. n. görög keresztet s a kereszt szárai között elosztva ezt a mondatot mutatja: IC-XC-NI-KA (Jésous CVmsto.s' Nika) = Jézus Krisztus győz.12) Az Eucharisztia művészetében ez az egyedüli ábrázolási mód, mely a nyugati egyházban egyáltalán nem szerepel. Ott az ostyán a keresztrefeszített Krisztus alakja vagy pedig az IHS-monogramm látszik. Végül, az eucharisztikus keleti művészet egyszerűbb műfajainak szemléjét fejezzük be a legegyszerűbbel, mely egyszerűségében is 10

) Lásd ugyanerről Melles—Szántay—Kozma Gör. kath. Szertartástanát is. Budapest, Szent István Társulat, 1937. 28. lap. " ) Ugyanott 26—27. lap. " ) Ugyanott 96. lap.

251

talán a legmélyebb és legkifejezőbb. A kicsinyeit önnön vérével tápláló pelikán-madár megható képére gondolok. H a a mese, — hogy a pelikán saját élete árán táplálja éhező fiait, — valószínűtlen is, a régiek közhite azonban oly általános s az önfeláldozásnak ez a fenségesen naiv példája oly megragadó, hogy amikor az Istenembernek irántunk való szeretetét akarjuk művészileg jelölni, erről a megoldásról ma sem mondhatunk le s nem nékiilözhetjük. *

Ezek után a művészieg összetettebb kompozíciókra térjünk át. Tartsunk azonban egy kis sorrendet s a jelképek után szemléljük végig előbb az Eucharisztia előképeinek alkamazását a bizánci művészetben. Meg kell állapítani azt a tényt, hogy az Oltáriszentség előképeinek ábrázolása manapság a legközvetlenebb, de a legközismertebb is. Hiszen csak fel kell hívnom a figyelmet a nagyobbszabású ikonosztázionok ú. n. pótképeire, de főleg az oltárasztal négy oldalképére, — ahol elhelyezésük a legszokásosabb, — s bizonyára nem akad keleti szertartású olvasó, aki egyre-kettőre ne emlékeznék. A keleti oltárnak szinte elengedhetetlen kelléke, hogy oldalain a szent Liturgiának legalább egy előképe művészileg megörökíttessék. így volt ez már Keleten kezdettől fogva is. Csakhogy míg ma kevesebb ezeken a képeken a hittani rejtélyesség, azaz, hogy úgy mondjam, a mai művész igyekszik ragaszkodni a bibliai történelmi igazsághoz, tehát egyszerű illusztratív módon ábrázol, addig a régi mester, kompozíciójában a hittitkokra való vonatkozásokat az ősi katakomba-idők egy-egy szimbólumával jelölte. Hogy miként! azt majd a továbbiakb során látni fogjuk. S hogy miért? Ne gondoljuk, hogy a bizánci művész ezt csak azért tette, mert ezzel az Echarisztia hittitkának véges elmével alapjában soha föl nem foghatóságát, megfejthetetlenségét akarta kifejezésre juttatni, meg aztán azért, hogy az avatatlan pogányok esetleges profanizációjától a szentséget megvédje! Elsősorban nem ezért, hiszen a bizánci művészet ú. n. hivatalos korában a kereszténység már államvallás volt, titkolódzásra tehát nem volt már szükség, hanem: mert a művésznek, mint saját kora gyermekének is, vérében volt a hagyományokhoz való szigorú ragaszkodás és az ösztönös sóvárgás a transcendens, a szimbolikus iránt. Ez az oka aztán annak, hogy amikor pl. az ószövetségi Jónás történetének jeleneteit ábrázolja, ama helyen, ahol a csodálatosan nőtt lugasban pihenő próféta látható, felette egy Ichthys van. Az Ichthys itt bizonyára az Atya és Fiú egyvalóságát, az Urat jelenti, ki Jónást, az őt elnyelő s a — Krisztusnak a sírban töltött három napját előképezve, — három napig őt gyomrában tartó nagy hal által mentette meg a tengerbefulladástól, miként később is az Ichthys váltja meg a világot az örök kárhozat halálától. De ne vágjunk elébe a sorrendnek, hiszen az Ichthys képével még találkoznunk kell. Talán legősibb előkép, melyet az Eucharisztia szerzéséve vonatkozásba szoktak hozni: Ábelnek Isten előtt kedves áldozata s ártatlan 252

halála. Ez a jelenet ugyan a mai Eucharisztiával csak távolabbi rokonságot látszik táplálni, — elsősorban inkább Krisztus kereszthalálát előképezi, — mégis a két áldozat lélektani közössége alapján a keleti egyház, különösen az oltárasztal-építmény oldalain gyakran alkalmazta. Ábel az Ószövetség első áldozó embere, ki életével fizet jámborságáért a Gonosz miatt: Krisztus viszont az újszövetség első áldozatbemutatója, ki szintén életével váltja meg a Jót a Gonosztól. S amennyiben Krisztus kereszthalála az Eucharisztiában ismétlődik meg, Ábel áldozatának az Eucharisztiával kapcsolatos ábrázolása mégis csak észszerű és méltó. A biblia időrendjében ezután Noé áldozatát említhetném, mint amely szintén kedvelt tárgya a keleti festőknek, amikor az Oltáriszentség közvetlen környezetét odaillő és dekoratív kompozícióhoz: kiválóan alkalmas téma megjelenítésével akarják díszíteni. A képnek szánt hely előkelő volta (az oltár előlapja), az ábrázolandó tárgy festői lehetőségekkel kecsegtető értékei, mint amilyen pl. maga a bizánci művészetnek oly kedves szimetrikus elrendezést készen nyújtó, a kép középpontjában elhelyezhető áldozatbemutatás, a fölötte ivelő szivárvánnyal, kevés bizánci művészt hagyott ihlet nélkül. Előbbi képnél is gyakrabban fordul elő, hasonlóan alkalmazva,. Ábrahám áldozatának ecsetelése. A keresztény világ Izsákban és feláldoztatásában kezdettől fogva Krisztusnak és keresztáldozatának előképét látta. Méltó is tehát, hogy az Új-szövetség vérnélküli áldozatának helyét, az oltárasztalt ez a kép díszíthesse. Viszont az ószövetségből talán semmi sem utal szembeszökőbben az Eucharisztiára, mint Melchizedek áldozata. Az eseményeknek évszázadok distanciájában való egyezése, megismétlődése valósággal nem bámulatos-e! Az ősi Salem királya kenyeret és bort áldoz, mert miként az írás mindja, „fölséges Istennek a papja vala": s az új, mennyei Jeruzsálem királya ugyancsak kenyeret és bort választ szent Testének és Vérének anyagául, hiszen Ő is pap és pedig „mindörökre, Melchizedek rendje szerint." Dicséretes és megemlítésre méltó, hogy ennek az előképnek az ábrázolása annyira közkedvelt, hogy talán egyetlen keleti szertartású templomból sem hiányzik, ahol az oltárasztal oldalán kép egyáltalán található. S hogy ezek a témák nemcsak Krisztus keresztáldozatának, hanem egyenesen a mai értelemben vett Eucharisztiának is a jelzésére szolgáltak, bizonyítsák a következők. újszövetségi oltárasztalt látunk egy régi bizánci ábrán, rajta az. oltármennyezet négy oszlopa is. Az oltáron egy föláldozott bárány, vagy, ami még meglepőbb, egy — Ichthys. S vájjon az oltártól jobbra és balra kik állanak? Sejteni is nehéz: Ábel és Melchizedek, mint ahogyan azt a fejük mellé alkalmazott felirat is tanúsítja. Égreemelt szemekkel, kezeiket „orans"-mozdulatra tárva imádják az oltáron Jelenlevőt. De van még érdekesebb is. A kép tárgya ugyanaz, de Ábel és Melchizedekhez még egy harmadik személy is járul: Ábrahám. Középen az oltár a Báránnyal vagy Hallal, mögötte, — a nézővel szemközt, — Melchizedek t á r j a szét karjait, míg jobbról-balról Ábel és Ábrahám 16

láthatók. Ezeket már, — amennyiben újszövetségi oltárasztalt láthatni rajtok, — félig-meddig az Eucharisztia-szerzés illusztratív képeinek is vehetnők, mivel a tárgynak egészen „misézés"-szerü jellege van. Az Eucharisztia előképe volt az ószövetségben a zsidók húsvéti báránya is. Van is reá példa, hogy olyan képet is láthatunk, — különösen ősi bizánc emlékekben, — ahol a zsidók eszik a megtöretlencsontu báránykát, mialatt a Kivonulás angyala vérrel festi meg az ajtófát. Még gyakoribb, sőt manapság igen gyakori a manna-hullás ábrázolása, amint a zsidók a párás reggelen sietve szedik föl az aznapi égi táplálékot. Emlékezzünk csak vissza Krisztus Eucharisztia-igérő szavaira: „Atyáitok mannát ettek a pusztában és meghaltak . . . É n vagyok az élő kenyér Ha valaki e kenyérből eszik, örökké él." (János ev. 6.) Az Üdvözítő szavai világosan utalnak a manna eucharisztikus előkép voltára és ihletik a művészt e szép és festői szimbólum fehasználására. Mózes Isten parancsára elkészítteti a Frigyszekrényt, hogy a mindenség Urának az lakhelyül szolgáljon. Yolt-e tehát költőibb emlékeztetés az Eucharisztiára, mint a lakhely képe, melyben a Szentek Szentje tartózkodik? Az az óvatosság, mellyel a bizánci festők a szent Testet és Vért nem merik szemtől-szembe ábrázolni, tisztán a hajlékkal, melyben Az lakozik, csak mintegy jelölni az Ábrázolhatatlant: nem az „isteni félelem és hit" záloga-e, mellyel minden igazhitű keresztény viseltetik a szent Titkok iránt? A Frigyszekrény körül gyakran ábrázolják Dávid királyt, amint saruit levetve, hárfával és tánccal dicsőíti Istent, jeléül annak, hogy alázatosan gyermekded lélekkel illik szolgálnunk és dicsérnünk az oltáron jelenlévő Urat. Nehéz az Eucharisztikus előképek közé nem sorozni azt a fantasztikusan hatalmas kánaáni szőlőfürtöt, melyet a két Kánaánba küldött zsidó kém, mint az ígéret földje határtalanul boldogító bőségének bizonyítékát, váliákon átvetett rúdon a zsidó táborba hozott. Ez a jelenet a régi eucharisztikus emlékeken előfordul, jelezvén, hogy az Euharisztia is: a mi Igéret-földiink, a mennyország határtalan bőségii örömeinek bizonyítéka, biztosítéka. Hasonló ok bír rá azon jelenet ábrázolásának megemlítésére, amidőn Dávid király a szentek-szentjében eltett áldozati kenyereket — éhségében — megeszi. I t t — valószínűleg — a keresztényeknek a halhatatlanság Kenyerére utalt lelki éhsége az, ami bizánci elődeinket ez ábrázolás elég gyakori igénylésére késztette. Az újszövetségi előképek közül talán csak kettő az, amit eucharisztikusként ismerünk. Egyik a kánai menyegző, másik a csodálatos kenyérszaporítás képe. Ezek azonban néha annyira keverednek a szoros értelemben vett szentmise-illusztrálásokkal, — különösen a régebbi időkben, — hogy tárgyalásukat, az ezután következő mondanivalókkal karöltve fogjuk megkísérelni. *

254

Az egyszerű eucharisztikus jelek, azután előképek után, tervünk szerint, térjünk az Eucharisztia-szerzés, azaz maga a szentmise momentumainak ábrázolására. Ezek a művek természetszerűen illusztratívek. Mindenek előtt és mindenek fölött mély sajnálatunknak kell kifejezést adnunk, hogy ez a tárgy, — az Utolsó vacsora képétől eltekintve, — a mai egyházművészetből majdnem teljesen hiányzik. Pedig bizánci elődeink mily kedvvel, milyen lelkes szeretettel és hittel művelték! Nemcsak az Utolsó vacsorát jelenítették meg mindenekelőtt szívesen, mint amely téma nálunk, keleten, ikonosztázaink központi helyét előírásosan és elmaradhatatlanul foglalja el, hanem magának a mai értelemben vett, tiszteletreméltó ősi szertartásokkal földíszített Liturgiának, magyarul „misézés"-nek különböző fázisait is igen gyakran és költői erővel illusztrálták, mint ahogyan erről számtalan emlék tanúskodik. Természetesen főleg a szentmise lényegalkotó jelenetei voltak azok, melyek a bizánci művészt megihlették, elsősorban tehát az Átlényegülés és Áldozás.. A legrégibb emlékek még csak egyes alakokat állítanak elénk: a keresztények az Ichthvst kezeikben, — tenyerükön, — tartják, mások már magukhoz látszanak Azt venni. Ez teszi őket a mennyei Halász ichthyseivé (halaivá). Ez az ábrázolás igen régi és emlékeztet Krisztusnak az apostolok számára tett ígéretére is: „Emberek halászaivá teszlek titeket, az embereket ezáltal, — természetesen, — az apostolok halaivá. A festők azonban, a kereszténység térhódításával, fejlődésével, lassankint mindjobban nekibátorodtak és már nemcsak egyes alakokkal, hanem valóságos jelenetekkel próbálják illusztrálni a szentmisét, í g y : a titokteljes fölajánlást, az átváltozást, az áldozást s annak élveit és csodás hatásait, még a legmélt. Oltáriszentség szerzésének igéit is. Mindent bátran ecsetelnek, jól tudván, hogy a pogányok nem értik, míg az avatottak előtt világosan emlékeztető minden. A cikkem elején letárgyalt szimbólumokon kívül, most már súlyosabb liturgiái és művészeti problémákat oldanak meg. így, a már ismeretes háromlábú asztalka mellett, melyen a Hal van, s mely az újszövetségi oltárt s a r a j t a lévő Szentséget jelzi, jobbról-balról már két alakot is láthatunk, amint áhítattal készülnek magukhoz venni az Ichthyst. Nehéz volna letagadni, hogy ez nem a szentáldozásra való előkészületet akarja szemünk elé állítani. Lássunk azonban egy Átvátozást! E r r e a példára egy freskót idézek. Oltárt, még pedig cibóriumos (baldachinos) oltárt láthatunk a középen, r a j t a az Ichthys. Az oltár előtt régiszabású felonba öltözött pap áll, kezeit a szent áldozatra tartja. Kétségtelenül az „átváltozást" a k a r j a ez illusztrálni, s hogy a kép még kifejezőbb legyen, a művész melléje festette Ábrahám áldozatát. E g ^ aggastyán állva, kezeit a meglepetés és csodálat imádságos mozdulatával t á r j a szét. Mellette egy fiúcska hasonló mozdulatban, lábaiknál a földön egy nyaláb aszott rőzse s közvetlenül emellett a szimbolikus bárány (kos?). A liosszúszakállas ősz pátriarcha és fia extázisban látszanak szemlélni a valódi áldozatot, melynek ők csak előképei valának. A szentáldozás illusztrálására még több példa áll rendelkezé255

sünkre. Hogy csak a legfontosabbaknak mintegy a sémáját ismerhessük, ime: lakomát látunk ábrázolva (agapé). A hívők asztal körül ülnek, melynek közepén az Ichthys fekszik. Az alakok magatartása, az égreemelt szemek és kezek világosan elárulják, hogy a lakoma jelege vallásos. A kép tárgya még kétségtelenebb azáltal, hogy az asztal lábainál kőkorsók és kenyérhulladékkal telt kosarak láthatók. Ennek magyarázata az, hogy a keresztény ókor szerint, a kánai menyegzőn a víznek borrá változtatása: előképe volt a bor Krisztus Urunk vérévé való átváltoztatása titkának, valamint, hogy Krisztus az Oltáriszentséget a csodálatos kenyérszaporítás alkalmával igérte meg az emberiségnek. Ezért a festők, hasonló tárgy földolgozásánál a két említett attribbutumot is mellékelni sohasem mulasztják el. Az ünnepélyesség fokozására a kép hátterét virágfüzérekkel díszített, oszlopos terem szokta alkotni. Igen gyakori az az eset is, hogy, miután a szentáldozás asztalát ily világosan jelezték, megkísérlik az áldozás lelki örömeit is festeni. Számunkra kissá naivul hat ugyan, de gyermekded spontánságában roppant kifejező és meglepő látnunk azt, amikor a mennyei lakoma vendégei örömittasan nyalogatják kezeiket, mintha csak mondanák, hogy a mennyei eledel édesebb minden földi tápláléknál. S ámbár az Utolsó Vacsora megjelenítése, mint minden eucharisztikus ábrázolás eredete és ősi mintaképe, Keleten és Nyugaton annyira közismert, hogy — eltekintve a Krisztus kezeiben tartott kovászos kenyér vagy kovásztalan ostya különbségének említésétől, — tárgyalását bátran mellőzhetjük, mégis egy-két tipikusan keleti felfogású Utolsó Vacsora-képre fel kell hívnom a szívestürelmü Olvasó figyelmét. Ezek egyike hagyományos elrendezésben állítja elénk középen Krisztust, az asztal körül két oldalt pedig a tizenkét apostolt. Csakhogy, a megszokottól eltérően, mindannyian álló helyzetben vannak. Krisztusnak két oldalt kitárt kezeiben a kenyér és a kehely. Az apostolok, imára kulcsolt kezekkel, meghajtott fővel fordulnak az Üdvözítő felé, várván a szent Testben és Vérben való részesülést. Egy másik ábrázolás még közvetlenebb és jellegzetesebb. Mintha egy mai papi áldozást látnánk. Mennyezetes oltárnál áll Krisztus és n y ú j t j a a szent eledelt a görög felonokba öltözött és egyenkint elébe járuló apostoloknak. Utóbbiak mindannyian meghajtott fővel, kezüket összetéve „hittel és félelemmel" közelednek az isteni Főpaphoz — s ami unionisztikus szempontból a legérdekesebb: Péterrel az élükön. Nem a pápai primátust vallja-e ez meg önkéntelenül is — hiszen Péter sem nem a legidősebb, sem nem első vocatus vala az apostolok között. Megjegyezni érdemes, hogy ez a felfogású ábrázolás különösen az oroszoknál dívik. Mielőtt befejezném az Eucharisztia keleti művészeti emlékeinek szemléletét, nem szabad kihagynunk még egy olyan ábrázolást, amely, szigorúan véve, az eddigi műfajok egyikéhez sem volt sorozható. Jézus Krisztus maga jelenik meg e képen, a kereszten tárva ki karjait. Végtagjaiból s oldalsebéből kifolyó vérét angyalok fogják föl kely256

hekben. Igen áhítatra gerjesztő módja ez a legmélt. művészi megérzékítésének.

Oltáriszentség

Befejezésül hadd kíséreljem meg gyarló szavakkal leírni a legremekebbet, amit látni szerencsés lehettem. Bizánci fejű oszlopokon nyugvó oltárasztal. Elülső lapján domború embléma: faragatlan kövekből rakott emelvényen az ószövetség sugárövezte, vérétvett áldozati báránya, a bárány alatt a talajon kiömlő kehely. Az oltárasztal tetejéből, az egész képet elborítóan, gyönyörűen stilizált, roskadozó termésű szőlőtőke hajt ki. Rajta, a nézővel szembefordulva Jézus Krisztus áll teljes főpapi ornátusban, lábait a tőkén nyugtatva. Jobbjában a kenyeret, baljában a kelyhet tartja. A szőlőtőke oly erős és hatalmas, hogy Krisztus mögött valóságos törzzsé magasodik s két keresztágat bocsát, mintegy a Megváltás keresztjét jelképezve. A szőlőlombok között, körben gerezdek és emberi alakok képei váltakoznak: az apostolok képei ezek. „Én vagyok a szőlőtő s ti vagytok a szőlővesszők." Az oltárasztal két oldalán, Krisztushoz emelt szemekkel, Salem királya Melchizedek, kezeiben a kenyérrel s kehellyel és egy tömjénező zsidó főpap térdel. Mindkettőnek lábainál sűrű búzakaíász-tenger a béke olajágaival vegyülve ring. A kép koronájaként, Krisztus feje fölött, a dicskoszorutól övezett Atya jelenik meg. keblén a Lélekkel, galamb képében. Az Atya szeretettel tárja karjait a Fiúhoz, mikéntha mondaná az igéket, melyek a képet betetőzve a régi-régi festő által odaírattak: „Te pap vagy mindörökké Melchizedek rendje szerint." Ezt az eucharisztikus képet a régi Felvidék egy, mint mondani szokás, Isten háta mögötti, kies völgyében, kicsiny ruthén falucska valószínűtlenül apró, valósággal mesebeli óriások óraláncára zsuzsunak való, filigrán fatemplomocskájában láttam réges-régen. Töpörödött öreg s papocska állott az oltárka előtt, s mint a krisztusi szőlőtőnek talán legvékonyabb hajszál-erecskéje, osztogatta az Üdvösség halhatatlanságra-éltető nektárját: Krisztus testét és vérét. S ahogyan erre most visszaemlékezem, — miként azt valaha egy valaki írótól is hallottam, — én sem tudok nagyobb és fenségesebb ellentétet képzelni annál, mint ami egyrészt a rozoga kis fatemplom, aszott papocska, másrészt az ajkairól reszkető-gyengén intonált „i vo viki vikóv" („in saecula saeeulorum") között volt. Ki tudja, megvan-e még a fatemplom, a bizánci művészet virágos kertjének ez a messzi-messzire szélfútta százszorszépe, s ki tudja, él-e még, munkálkodik-e benne még Istennek az a legegyszerűbb szőlőjobbágya?! De az bizonyos, hogy áll az oltár, él rajta Krisztus s elapadhatatlanul fakad róla az Élet forrása. Az örök életé, mely öntözi Isten országát, ahol — miként azt a bizánci proszforán levő IC-XC-NIKA-felírás is jelzi, — mindig az üdvösség fejedelme: Krisztus győz, Krisztus parancsol, Krisztus uralkodik az idők végtelenjéig.

257

AZ EUCHARISZTIA AZ EGYHÁZ EGYSÉGÉNEK ÉS EGYETEMESSÉGÉNEK BIZTOSÍTÉKA

Sz. TYSKEVICS orosz eredetijéből i) fordította SZÁNTA Y-SZÉMÁN ISTVÁN dr.

Az Eucharisztiában különös erővel nyilvánul meg az egyház gyermekei és annak feje között levő egyetemes egység lényege. Az Éucharisztiának köszönjük azt, hogy Krisztus egyetemes teste az „egységben és szeretetben épül fel." Ebben a szentségben, maga a F e j adja magát az ő egyetemes teste tagjainak táplálékul s azokban közvetlenül végbemegy az „istenfiaivá" levés csodája. A hívők egyesülése az egyház fejével a szentáldozásban éri el az intenzitás és a közvetlenség legfelsőbb fokát. A két természetnek egy személyben, a megtestesült Igében való egyesülése után ez a legtökéletesebb érintkezése az értelmes teremtménynek az ő Teremtőjével. A többi szentségekben az Úr az ő ajándékait, a kegyelem világosságát s a természetfölötti erőt adja nekünk, az Eucharisztiában azonban Jézus Krisztus magát egészen átadja nekünk Istenségével, emberségével, testével-vérével, lelkével együtt. Az egyház minden gyermekének a fejjel való egyesüléséből egyenes következményként folyik a gyermekeknek egymás között való egyesülése is. A szentáldozás által Krisztus lelke mintegy a mi közös leikünkké válik. A keresztség főképen a lelki halált szünteti meg és csak az igazi élet kezdetét adja meg, — az Eucharisztia magát a kegyelmi élet forrását, magát az öröktől való Életet n y ú j t j a nekünk. A keresztség a Krisztusban való egyetemes életbe vezet be bennünket, az Eucharisztia azonban lehetőséget nyújt nekünk arra, hogy ezen élettel határtalanul megtelhessünk. Az Eucharisztia, vagy legalább magunkhoz vételének vágya minden kereszténynek okvetlenül szükséges. Súlyosan vétkezik az, aki teljes közömbösséggel felel arra a határtalan szeretetre, amelyet az Üdvözítő ezen szentség megalapításával irántunk tanúsított. *} Sz. Tyskevics, Ucsenije o Cerkvi (Traité de l'Eglise = Az egyházról szóló tan) e. nagy (368 old.) művének egyik fejezete ez a. fordítás, amely teljesen beleillik eucharisztikus cikksorozatunkba. Ezen felül érdekességet kölcsönöz még nelki a szerző' szemiélye, aki régi orosz főnemes család sarja, aki az orosz forradalmlakból menekült külföldre, Franciaországba s nemcsak uiiiált a fcath. egyházzal, hanem a theologiát is elvégezte és pappá szentelődött. (Jelenleg Rómában van.) Művét párisi működése alatt írta s az ottani orosz Ikatholikus fegyház (Église Catholique Russe), illetve az Aranyszájú Szent Jánosról nevezett uniós egyesület adta ki. Pompásan feldolgozza benne az egyházról szólói Ikath. tant és alaposan széjjelszedi az egyetemes egyház és a pápaság ellen hangoztatott orthodox-pravoszláv argumentumokat. Mottóját szíriai sz. Efrémnek az engedelmességről szóló irtásából vette: „Akiben van engedelmesség, az ¡mindnyájunkkal egyesülve van a szeretetben."

258

Az Oltáriszentség abban az értelemben is szükséges, hogy bensőleg az tartja fenn Krisztus testének misztikus egységét. Az Eucharisztiával való táplálkozás vágya elválaszthatatlan az egyház misztikus életének átélésére irányuló vágytól. Krisztus testének és vérének szentsége elválaszthatatlan az Üdvözítő egyetemes testének titkától. A Krisztus misztikus testében való lakozás az egyetlen igazi természetfölötti élet, amely életet az eucharisztikus manna tápál. Maga az Űr mondotta: „Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, — nem lesz élet tibennetek... Én az Atyában élek: úgy aki engem eszik bennem fog élni." (Ján. VI. 53.) Alexandriai sz. Cyrill, sz. Cyprián, sz. Ágoston és más atyák ezen szavakat a keresztségre vonatkozó s megfelelő eme szavakkal hasonlították össze: „Aki nem születik vízből és Szentlélekből, nem mehet be Isten országába (Ján. I I I . 5.). A keresztség feltétlen szükségessége bizonyos értelemben az Eucharisztia szükségességéből folyik, mint ahogyan a kezdet szükségessége is a vég, — azon cél szükségességéből folyik, amelyet okvetlenül el kell érnünk. Adott esetben a cél: a Krisztusban való élet feltétlenül szükséges az üdvösségre. Szent Ágoston megdicsérte híveit azért, mert a szentáldozást: az életnek nevezték. Az egyházatyák az Oltáriszentség bemutatásánál használt ajánlatokat (színeket) gyakran úgy tekintik, mint a hívők Krisztus titokzatos testében való részesülésének a symbolumát: amint ugyanis a búzaszemek a kenyérben, úgy a hívek is egy egységet alkotnak az egyetemes Krisztusban. Az Eucharisztiának köszönhetjük, hogy az egyház gyermekeinek annak fejével való egysége nem az elvont szeretettel, vagy a szív gerjedelmeivel határolódik el, hanem az egész lényünknek az istenemberséggel való igazi átitatása s az ő misztikus testévé való átváltozásunk. „Miután senki sem gyűlöli a maga testét, hanem táplálja és melegíti, amint az ú r az egyházat, — azért mert mi az ő testének tagjai vagyunk, az ő húsából és csontjaiból. (Efez. V. 29—30.) A hívőknek Krisztussal, a fejjel való egyesülése oly tökéletes, hogy maga az Üdvözítő is az Atyának és Fiúnak a Szentháromságban való egyesüléséhez hasonlította (Ján. VI. 57.). Ami az élő csira a magban, az az Eucharisztia-Krisztus az áldozónak, aki magához veszi. Az Üdvözítő-Krisztus azért adta nekünk testét és vérét, hogy tápláljon bennünket. A táplálkozás azonban a tápláló anyag lényegének a mi szervezetünkbe való felvétele s átalakulása révén történik. Más oldalról azon tételből, hogy Krisztus az áldozóban felfoghatatlan módon asszimilálódik, —1 az a következtetés vonható le, hogy adott esetben ez az asszimiláció az áldozónak alter-Christus-sá való átváltozása révén történik. így magyarázza szent Ágoston is. Az áldozónak az egyház fejével való felfoghatatlan mélységes egyesülésből ennek megfelelően következik az egyház gyermekeinek egymásközött való mélységes egyesülése is. „Mi sokan egy test vagyunk, mert mindanynyian egy Kenyérben részesülünk." (I. Kor. X. 17.) Alexandriai sz. Cyrill szavai szerint (Ján. XVII. 20. magyarázata) az eucharisztikus kenyér által leszünk „egy testből valókká". Ebből következik, hogy az eucharisztiát úgy kell tekintenünk, 259

mint a tökéletes szeretet titkát, mint a legjobb eszközt arra, hogy embertársaink iránt való ellenséges hajlamainkat, a túlzott önszeretetet, az elkülönülést, az egoizmust, legyen az egyéni vagy kollektív (akár nemzeti önzés) legyőzzük. Az Eucharisztia az Isten és a felebarát iránt való szeretet két főparancsát egyesíti, mert aki a F e j testét magához veszi, ugyanakkor részesül az egyetemes Testben is. Aki az örök Szeretettel táplálkozik, az Krisztusnak az Atya, az emberek, sőt ellenségei iránt érzett szeretetével is táplálkozik. A „Fej" nem választható el sem az Atyától, sem a testtől. Csak az Eucharisztia által emelkedhetünk egyenesen az Üdvözítő által megjelölt cél felé: „Hogy mindnyájan egyek legyenek: amint Te Atyán énbennem és én tebenned, úgy legyenek ők is bennünk egyek" (Ján. XVII. 21.). Aki a „Fej"-ben részesül, az egész testben is és annak tagjaiban is részesül, amennyiben azok maguk is át vannak hatva a „Fej" életével. Egyesül az égben levő szentekkel, elsősorban a bold. Szűz Máriával, a tisztítóhelyen szenvedő lelkekkel, az egyetemes egyház pásztoraival és gyermekeivel. Ezért hirdeti oly állhatatosan szent Ágoston (Trakt. 26.) a híveknek, hogy az Eucharisztia iránt való megbecsülés miatt őrizzék meg az Egyházzal, annak gyermekeivel, Krisztus egész titokzatos testével való egységüket. „Istenhordozó" sz. Ignác, Aranyszájú sz. János, sz. Cyprián és más atyák annyira elevenen érezték az Eucharisztia és az egyház viszonyát, hogy munkáikban állandóan azonosítják az egyházat Krisztussal: az egyetemes Krisztussal, — a „Fejjel" és a tagokkal. A mondottakból következik, hogy az eucharisztiában a lehető leggyakrabban kell részesülnünk, mert a keresztény ember élete a „Fejjel" és az egyház egyetemes testével való egyesülés nélkül minden értelmét elveszíti és halállá válik. A bizonyos formában minden vallásban meglévő áldozatbemutatás alapja az istentisztelet is nem más, mint látható és az emberi természethez illő elismerése a teremtmény teljes függésének az ő teremtőjétől. Az ember valamely neki értékes dolgot hoz áldozatul az Istennek, annak elismeréséül, hogy ő maga és mindene az Istené s hogy minden az ő dicsőségére lett teremtve. Ráadásul az ember érezve bűnös voltát az Isten előtt, látható áldozatot visz neki, hogy ilyen módon bizonyítsa előtte belső áldozatkészségét, töredelmét és teremtmények iránt érzett rendetlen vonzalmától való elszakadását, vagyis az ember erejéhez képest Isten igazságosságának eleget tenni igyekszik. A mi Urunk, Jézus Krisztus halála,, aki magára vette az emberek bűneit, —• áldozatbemutatás és méltóságánál fogva végtelenül felülmúlja. az emberek minden áldozati cselekményét. — Krisztus kereszthalála egyedülálló, megismételhetetlen, — Isten tiszteletét illetően és az ő igazságos haragjának kiengesztelésében pedig túláradó. Az Üdvözítő magamagát: az Istenembert adta áldozatul (Zsid. VII. 27.), ő nem a kecskék és borjak vérével, de saját vérével ment be egyszer a szentélybe és megszerezte az örök megváltást (u. o. IV. 12.), ő egy áldozatot mutatott be a bűnökért és örökre Isten jobbjára ült (X. 12.). A Bárány megölése egyszer történt meg a Golgotán és többször 260

nem ismétlődik meg. De maga a golgotai áldozatnak bemutatása szakadatlanul megismétlődik az egyházban, mert él benne a Feje, aki állandóan reá árasztja az üdvösség kegyelmét, amelyet a kereszten érdemelt meg. Az eucharisztikus áldozatbemutatás a szent liturgiában állandó merítés az élet igazi forrásából, amely a Golgotán adatott nekünk. Krisztus egyetemes testének tagjai Krisztus életét és Krisztus küzdelmét élik az üdvösségért, miért is kötelesek részt venni az ő fejőknek áldozatbemutatásában. A szentmisében használt kenyér és bor, a hívők egyetemes egységének symbolumai fejőkkel mint áldozattal s áldozatbemutatóval. Sz. Cyprián szavai szerint a számtalan búzaszem, amely együvé őrölve, egy kenyérré van sütve, a mi részvételünket jelképezi a sz. liturgiában, amelyben folytatódik és megújul a kereszt-áldozat. A bornak és víznek összekeverése a szentmisében, a híveknek fejőkkel való elválaszthatatlan egyesülését álltja elénk a misztikus Testben. Minden ádozatbemutatásban: a Golgotán és a szentmisében Jézus Krisztus egyidőben áldozatot bemutató pap és bemutatott áldozat, — bemutató és bemutatott. De a szentmise idején az egész egyetemes test Krisztussal, a fejjel együtt és Krisztusban mutatja be a várontás nélküli áldozatot. A főpap és fejünk hatalmat ad az egyetemes Krisztus minden tagjának, hogy Öt áldozat gyanánt mutassák be Istennek és titokzatos hatalmat ad az összes papoknak, amelynek birtokában azok a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé lényegítik át.. A misében az Üdvözítővel együtt s az ő kegyelmének erejével az egész egyház, az egész egyetemes Krisztus mutatja be az ádozatot, az egyetemes test áldozatul hozza Krisztus fizikai testét zálogául és bizonyítékául önmaga feláldozásának, amely értékét Üdvözítőjének kereszt-áldozatától nyeri. így tehát, miután a liturgia az egész egyetemes Krisztustól eredő áldozatbemutatás, úgy annak majdnem minden kisérő imája úgy a keleti, mint a latin szertartásban a hívők nevében hangzik el és mikor a miséző pap csendesen végez valamely rávonatkozó cselekményt, az összes jelenlévők egyetértenek vele a lelki közreműködésben. A liturgiái imák elsősorban az egész egyház, az Üdvözítő egyetemes testének jólétére vonatkoznak. E mellett azonban nincs mellőzve bennök sem az égben élő diadalmas egyház, sem a szenvedő egyház a tisztítóhelyen. A szenteket kérjük, hogy az ő közbenjárásuk által Krisztus, a mi fejünk, hallgassa meg és teljesítse a földön küzdő egyetemes testnek könyörgéseit. De mindkét egyház: a küzdő és a diadalmas, összeforrt azért, hogy imáival és áldozatbemutatásaival siessen segítségére Krisztus teste ama tagjainak, akik véglegesen megtisztulnak gyaróságaiktól, mielőtt tökéletes módon és örökre egyesülnének Fejőkkel. Ebben nyilvánul meg az egyetemes eucharisztikus áldozatbemutatásnak az egész világot átölelő karaktere. A liturgiának önmagában véve is megmérhetetlen értéke és méltósága van, amelyet Jézus Krisztustól, legfőbb bemutatójától és a legfőbb Áldozattól nyert, amely ott bemutattatik. A jelenlevőkre a lelki haszon oly mértékben árad a szentmiséből, amilyenben ők maguk is részt vesznek benne, 261

amennyiben az ő áldozatosságukat egyesítik Krisztus áldozatosságával. A liturgiában való áldozatbemutatásunknak nem kell a mi mindennapi életünktől teljesen elválasztottalak lennie, — sőt ellenkezőleg, a buzgó keresztény lélekre nézve a szentmise és az áldozás az ő létének középpontja és lelke. Nem nevezhetjük Krisztus titokzatos teste egészséges tagjának azt, akinek gondolatai, vágyai és cselekedetei nincsenek áthatva az eucharisztikus áldozatosság szellemével. Szent Pál apostol szerint megőrizni a jámborságot, annyit jelent, mint nagyon kedves áldozatot mutatni be Istennek: „Adjátok a ti testeteket élő, szent és kedves áldozatul Istennek." (Róm. XII. 1.) Ezt mondhatjuk a többi eredményekről is. Ez a magunktartásában való áldozatosság a legjobb előkészület a sz. liturgiára és a legjobb hálaadás utána. Végül a mise és az áldozás rendeltetésűk szerint az egyház méltó tagjainak a legerőteljesebb világosság — és erőforrást adják minden kötelességük teljesítéséhez.

AZ OLTÁRISZENTSÉG KULTUSZA A KELETIEKNÉL R U S Z N Á K MIKLÓS DR. POZSONYI EGYETEMI THEOL. TANÁR KÖNYVE Ismerteti: KOZMA JÁNOS,

Sokan szemünkre vetik, hogy a keleti egyház az Oltáriszentséget nem tiszteli úgy, mint a nyugati. A szerző művében ennek a szemrehányásnak jogosulatlan voltát akarja kimutatni, egyúttal pedig ismertetni kívánja a görög egyház eucharisztiatiszteletét, melyet az egyházak egyesülése legbiztosabb alapjának tekint. Munkáját még 1935-ben, mint eperjesi tanár írta, reánk nézve a budapesti eucharisztikus kongresszus közelsége teszi aktuálissá, «

A kath. Egyháznak kezdet óta vallott, állandó tanítása, hogy az Oltáriszentségben, egész isteni és emberi mivoltában, maga az Űr Jézus Krisztus van jelen. Nem jel ez tehát vagy szimbólum, hanem valóság, melynek tagadóira a tridenti zsinat 1 ) anathemát mond. Az utolsó vacsorán ugyanis az Üdvözítő a kezébe vett s megáldott kenyeret határozottan saját testének jelentette ki, a bort saját vérének, 2 ) Sz. Pál apostol pedig súlyos vétkül tulajdonítja, ha valaki meg nem különbözteti az ű r testét a közönséges kenyértől és méltatlanul veszi.3) Ez Keletnek és Nyugatnak közös hite azóta, mióta elhangzott Jézus örök parancsa: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!" 4 ) Mivel tehát az Oltáriszentség Jézus teste és vére, Jézus pedig a mi Meg1

) ) 3 ) *) 2

262

Conc. Trid. sessio XIII.. can. 1. Máté 26. 26—28, Márk 14. 22—24, Luk. 22. 19—20. Kor. I. 11. 27. Kor. I. 11. 24—25. Luk. 22. 19.

váltónk, nyilvánvaló, hogy az eucharisztia tiszteletének okos és észszerű alapjai vannak. Az ősegyházban e kultusz magva a szentmise-áldozatnak primitív módon való bemutatása volt, eleinte magánházaknál, később gyülekezetekben, melyekben az oda meghívottak (innen: ekklesia) vettek részt. A szentmise szertartásai azóta kiépültek, maga a szentmise központjává lett egész vallásos kultuszunknak. A „kenyértörés" gyakorlásából termelődött ki az eucharisztikus kultusz második stádiuma: az Oltáriszentségnek a beteghez, foglyokhoz való vitele s ezzel kapcsolatban a Szentségnek állandó készentartása, templomi őrzése is. Ez nagy tiszteletet követelt s az Egyház e tisztelet módját kezdettől fogva úgy szabályozta, hogy 1. Krisztus az Oltáriszentség színe alatt valóban jelen lévén, imádandó, 2. Őt, mint a Szentháromságnak második személyét az Oltáriszentség színei alatt is cultus latriae illeti. Harmadik elvként járult ehhez, hogy a szentségi színek alatt Krisztusnak templomainkban állandóan jelen kell lennie, hogy a betegekhez bármikor is el lehessen vinni és hogy a hívek bármikor is imádhassák. Ez az imádási mód, bár lényegében ugyanaz, Keleten és Nyugaton más és más alakban nyilvánult meg. Nyugaton az eucharisztia kultuszának jellemzői a szentséglátogatások, szentségimádások, szentségkitételek és a szentségi körmenetek. A szentséglátogatás a templomban őrzött Oltáriszentség hosszabbrövidebb ideig tartó imádása magában a templomban. A szentséglátogatásnak ezen módja, bár csak in nucleo, az apostolok korára vezet vissza. A „kenyértörés" ünneplésére összejött híveknek, hogy az Úr testét vehessék, meg kellett magukat vizsgálniok,5) amit már ott, a szentség jelenlétében elmélkedve teljesítettek. A szentmisén való megjelenés tehát együttjárt a szentséglátogatással. Ez a szentatyák korában tovább fejlődött. A II. és I I I . században a templomtól távol, esetleg remetei magányokban lakók, otthon tartották az Oltáriszentséget s ájtatosságaikat előtte végezve, szintén gyakorolták a szentséglátogatást. Ezt a szokást tovább ápolták a rendes szabályok szerint élő szerzetesek is. Ezek ugyan valamennyien azért őrizték maguknál a szentséget, hogy naponként könnyűszerrel áldozhassanak, de a maguknál őrzésből szinte észrevétlenül fejlődött ki az a tiszteletmód, melyet ma szentséglátogatásnak neveznénk, mely tehát ugyanakkor szoros kapcsolatban állott az áldozással. A zsolozsma-szertartások bevezetésével ez a tisztelet csak mélyült és mindinkább a templomban jelenlevő ú r Jézus látogatásává lett. A kultusz e módja idővel erőteljesebbé válván, ma már a CJC 1268. kánonja kifejezetten megköveteli, hogy minden templom a nap néhány óráján át nyitva legyen, hogy a hívek szentséglátogatást és imádást végezhessenek. A szentséglátogatásokból lassanként közös szentségimádások fejlődtek. melyeknek egyik legjellegzetesebb formája a 40 órai szentségimádás, melyről a CJC 1275. kánonja is szól, és amelyet minden parochiális templomban el kell végezni. Negyven órára azért terjed, ») Kor. I. 11. 28—29.

263

mert Krisztus keresztrefeszítésétől föltámadásáig 40 órányi idő telt el. Végzésmódját az 1705-ben kiadott Instructio Clementina határozta meg, mely hozzá búcsúkat is kötött. A 40 órai ájtatosság tartama alatt ünnepélyes fogadalmi mise mondható, minden egyes oltár kiváltságos, a hívek pedig teljes búcsút nyerhetnek. 6 ) Ennek továbbépítése az öröhimádás, melyre a XIX. században férfi és női társulatok, kongregációk is alakultak. (P. Evmard, Páris, 1855. és 1858. La société de Maria Réparatrice. — 1872. New-Orleans. 1887. Budweis.) A szentségkitétel a latin egyháznak egyik legjellegzetesebb szentségi kultusza. A titokfegyelem megszűntével fokozatosan előtérbe jutott. Legújabban a CJC 1274. kánonja szabályozza. Kétféle lehet: magán- és ünnepélyes. Az előbbinél egyszerűen csak kinyitják a szentségházat, esetleg a fedeles kelyhet az oltárra helyezik s úgy imádják a szentségi Jézust. Ezt bármikor, bármely észszerű okból szabad végezni. Az ünnepélyes szentségkitételnél az ostya a szentségmutatóba kerül és a tabernákulum fölé helyeztetik ki. Ez csak űrnapján és más ünnepélyes alkalmakkor végezhető s csakis egyházfőhatósági engedéllyel. Történhetik mindkettő szentmisével vagy bármely más liturgikus vagy népájtatossággal kapcsolatban. A szentségkitételes mise azonban, bár gyakorlatban van is, nem felel meg az egyház gondolkozásmódjának. 7 ) A szentségi körmenetek őse a régi keresztények ama szokása, mely szerint az Oltáriszentséget házaikba is elvitték. Az ilyen átvitel még az üldözések idején is bizonyos rejtett ünnepélyességgel, jámbor hívek kísérete mellett történt. További alakja a fermentatio szokásából fejlődött ki, vagvis abból, mikor a pápa vagy pátriarka saját miséjéből, a szeretet és egység jeléül, szentségi részeket, (fermentumot) küldött a szomszádos püspököknek és napoknak. Ezt a szokást említi a bracharai zsinat 675-ben, de több más emlék is.8) Tulajdonkénem szentségi körmenetek a X I I I . századtól tartatnak s az űrnap bevezetésével váltak általánosakká. Az ünnep bevezetésének indítéka Sz. Julianna cisztercita apáca látomása volt. melyben Krisztus közölte vele. hogv nem tisztelik eléggé a Szentségben, mire püspöke (a liége-i, lüttichi püspök) 1247-ben egyházmegyéjében bevezette az űrnap ünneplését, 9 ) mely utóbb IV. Orbán pápa alatt általánossá lett. (1264.) Mai ünoeplésmódja, nyilvános útcai körmenettel. 1316-ból származik s XXII. János rendelte el. Ma az eucharisztiának magánházakban való tartása tilos. (CJO c. 1265. §. 3.) templomokban kötelező s előtte égnie kell az örökmécsnek. melyhez csak a legtisztább égőolajat (faolaj vagy növényi égőolaj) szabad használni. A szentségnek a templom főoltárán kell lennie. csak nagj^obb templomokban őrizhető — kivételes okokból — mellékoltáron. Egy templomban azonban csak egy oltáron szabad 6

) ) s ) 9 ) 7

264

Conín-. Ind. decr. 26. XII. 1876. Mihályfi: A nyilvános istentisztelet. 652—653. lap. Acta Ap. Sed. 1910. 520. V. ö. Mihályfi i. m. 646. Nilles: Kalendarium, Innsbruck, 1881. t. II. p. 466. 473.

szentséget tartani. A szentségházban őrzendő szentségi részecskéknek frisseknek kell lenniök és gyakran újítandók. Ezt a mi szertartási könyveink is előírják. 10 ) A keleti egyház eucharisztia-tisztelete, bár a nyugatétól eltérő irányban fejlődött, nem kisebb annál. Kelet eucharisztia-kultusza igen szépen kifejezésre jut a szertartások rendjében, megvan benne mindaz, ami a latin egyház eucharisztia-kultuszát jellemzi, azonban a szertartás szellemének megfelelő módon: a szentséglátogatás és imádás, a szentség őrzése, az örökfény, a szentségkitétel és szentségi körmenet is. *

Az egyháztörténelem tanúsága szerint a kath. egyház eredeti fegyelmét kezdetben a titokfegyelem (disciplina arcani) jellemezte. Ennek lényege az volt, hogy hitünk titkait nem szabad elbeszélni azoknak, kik nem keresztények. A hitnek nehezebben érthető dolgai ugyanis, az elvontabb hitágazatok s a. szentségek titkai és szertartásai a meg nem kereszteltek részéről esetleg gúny tárgyaivá tétettek volna. A katekumeneket csak lassanként vezették be ezekbe, a zsidóktól és pogányoktól pedig a hittitkokat teljesen elrejtették. Az egyház felszabadulása és a kath. vallás államvallássá léte után többé már nem volt ok a titkolózásra: Nyugat erre kivitte a hittitkokat a fórumra, Kelet némileg tartózkodó maradt. Tartózkodását a Szentírásra alapította, mely számos esetben tanúskodik róla, hogy Isten rejtve akart maradni az emberek előtt. Ezért marad a Szentségben is elrejtve. E rejtettséggel egyben a tisztelet fokozására is törekszik. Nem vagyunk méltók Isten látására, még kenyér szín alá rejtve sem, majd — ha érdemeljük — színről-színre fogjuk látni. A disciplina arcani maradványa templomainkban az ikonosztáz ajtóit eltakaró függöny is. E titokfegyelem emléke szertartásainknak igen sok sajátsága s a kultusz külsőségeinek a latin egyháztól való lényeges különbözése. *

Az Oltáriszentségnek a keleti egyházban sokféle elnevezése van. Ilyenek: eucharistia (hálaadás), mely a Szentírásban említett azon tényből ered, hogy Krisztus az alapítás tényét hálaadással kezdte. Többnyire a „szent" jelzővel alkalmazzuk, mert a Legszentebbet rejti. Nevezzük egyszerűen „Legszentebbnek" is. Nevezik eulogiá-nak, áldásnak is, ugyancsak Jézus tényétől, mert átlényegesítés előtt a kezeibe vett kenyeret megáldotta. Nevezik az áldás titkának, mysteriumának is. További elnevezései: úrvacsora, isteni vacsora, szentvacsora, királyi vendégség, titkos vacsora, félelmetes vacsora, vértelen vacsora, archisymbolikus vacsora, az Úr asztala, Krisztus asztala, szentasztal. titokzatos asztal, Krisztus teste és vére, az Űr teste, Üdvözítő test, drágalátos vér, az Úr kenyere, Isten kenyere, isteni kenyér, menynyei kenyér, létfenntartó (mindennapi) kenyér, az élet kenyere, a romolhatalanság kenyere, angyali kenyér, az élet itala, szökőkút vize az örök életre, élővíz, az Úr kelyhe, az élet kelyhe, az üdvösség kelyhe, 10

) Euchologion, Lvov, 1873. I. k. 103.

265

vigasztalás kelyhe, stb. Az áldozás különböző elnevezései a görög szertartásban: részesedés, szeretet-vendégség, szent útravaló. Mint szentség neveztetik, mivel Jézus van benne jelen, Isten Bárányának, a kath. tan szempontjából mysteriumnak, szent titokzatnak, isteni, félelmetes, mennyei titoknak, az oltár titkának, az üdvgondozás titkának, a jámborság szentségének vagy titkának, Krisztus isteni, szent, tisztaság os, halhatatlan, mennyei, életadó titkának, mint áldozat: szent áldozatnak, oltári, titkos, értelmi (logikus), vérontás nélkül való, örök áldozatnak, — logikus imádásnak, dicséret áldozatának, de nevezik egyszerűen csak fölajánlásnak, ajánlatnak, ajándéknak is. Méltán kiált föl Goár: „Quam ampla, quam sublimia de rebus divinis et Ecclesia sentiebant Graeci Patres, qui minimae partis vei loco templorum honorata, augusta, regia nomina imposita esse voluerunt; ne prophanae et antiquae Graeciae auctoribus, qui nullum, ut canebat Lucanus, suae patriae sine nomine saxum relinquerunt, in rebus sacris et divinis aestimandis ingenio cessisse, et acie mentis inferiores fuisse comprobarent." 11 ) A görög szertartási könyvek előírásai számos helyen tesznek élénk tanúságot arról, hogy a görög egyház mily mély áhítattal és tisztelettel övezte mindenkor e szentséget. A papokat szorgosan figyelmeztetik a liturgikus könyvek, hogy a szentség létesítéséhez és kiszolgáltatásához teljesen tiszta lélekkel fogjanak, legyen gonjuk rá, hogy híveik is így vegyék az ú r sz. titkait, ne engedjék az ú r asztalához azt, aki méltatlan rá.12) Szinte megrázó az az intelem, mellyel a püspök az újonnan fölszentelt papnak, a szentelési misében az Oltáriszentséget tenyerébe adja: Vedd ezt a bizományt és őrizd meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljöveteléig, amikor majd számot kell adnod róla előtte!13) Hasonló nagy tiszteletről tanúskodnak a beteglátogatásra és a betegek áldoztatására vonatkozó szertartási előírások is. Kiválóan tükrözik a görög egyház eucharisztia-kultuszát a különböző zsinati intézkedések, melyek alkalomadtán, rendszerint valamely kérdés felvetődése, valamely controversia eloszlatásának szüksége folytán jöttek létre. E kánonok bebizonyítják: mily nagy gondot fordított Egyházunk az Oltáriszentség külső tiszteletére is. mit tanított a szentség anyagi és alaki kellékeiről s mint tett a kultusz követelményeinek eleget különféle viszonyok és körülmények között, A III. apostoli kánon előírja, hogy búzakenyéren és szőllőboron kívül az Oltáriszentség anyagához semmit sem szabad hozzáadni, 11

) Mily bőségesen, mily magasztosan éreztek az Egyházról s az isteni dolgokról a görög atyák, ki'k: a templomok legcsekélyebb részeit és helyeit is tiszteletreméltó, dicső, királyi nevekkel ruházták föl, nehogy alantabb maradjanak, vagy elmeél tekintetében alsóbbrendüeknek tűnjenek föl az isteni szent dolgokkal való vonatkozásban a régi görög szerzőknél, kik — mint Lucanus dícsérőleg mondja — hazájuknak egyetlen szikláját sem hagyták elnevezés nélkül. — Goar: Éucho logion a sízent liturgiához fűzött 10. jegyzetében, 15. lap, az I. hasáb közepén. 12 ) Euchologion v. Trebnik, Moszkva, 1893. 62. lap. 13 ) Goar i. m. 243. lap. Ford. Melles-Szántay-Kozma: Gör. kath. Szertartástan, Budapest, 1937. 188. lap.

266

csupán néhány csöpp vizet. A VI. egyet, zsinat 32. kánonja a vizet nem használó örményekkel szemben megállapítja, hogy az apostoli hagyományokhoz képest az áldozat anyagához néhány csepp vizet adni, kötelező előírás. Az Oltáriszentség létesítésének formáját az 1720. évi zamosci zsinat az Úr szavainak ismétlésében állapítja meg. Szentmisét csak áldozópap vagy püspök végezhet,14) de magánházakban nem, csupán templomban. 15 ) Az áldozat teljessége érdekében az apostoli 8. kánon elrendeli, hogy a szentmise alkalmával a pap vagy püspök áldozzék is. Az ap. 9. kánon, a VI. egyet, zsinat 56. és az antiochiai zsinat 2. kánonja értelmében a szentmisén jelenlevőknek mindnyájuknak álclozniok kell. A VI. egyet, zsinat 29. és a karthágói zsinat 50. (némelyek szerint 61.) kánonja szerint az Oltáriszentséget bőjtöléssel kell venni. Aki 3 héten át nem vett részt a legszentebb áldozaton, azt a klérusból kizárták s a hívek közül eltávolították. 16 ) Tömérdek rendelkezés szól az Oltáriszentség tiszteletével és vételével kapcsolatban egészen apró részletkérdésekről, a betegek áldoztatásáról stb. A legnagyobb tiszteletet követelik egyházi előírásaink még azokkal a ruhákkal és eszközökkel is, melyeket a papnak az Oltáriszentség létesítése és kiosztása alkalmával használnia kell. Még a használt kehelytörlőket és ilitonokat (corporale) is a püspökhöz kell beküldeni megsemmisítés végett, mikor többé már nem használhatók. Az Oltáriszentségre vonatkozó részleges intézkedések során a szerző elsősorban az öröklámpa kérdésével foglalkozik, mely a templombalépőnek figyelmét azonnal magára vonja, A lámpák és tömjén használatát az isteni szolgálat alkalmával már az apostoli I I I . kánon elrendeli. Természetesen: ez még nem volt a mai értelemben vett örökfény. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy csupán az éj vagy a katakombák sötétjének elűzésére szolgáltak. Épűgy használták ezeket kezdettől már a nappali isteni szolgálatok alkalmával is. Sz. Száva Tipikonja hangsúlyozza, hogy az ikonosztáz királyi a j t a j a előtt egy külön lámpának kell lennie, melyet a szent liturgia alatt „Figyelmezzünk! Szentség a szenteknek!" után magas helyéről alábocsátanak, miáltal Krisztusnak a szentségi színek alatti imádására hívják föl a hívek figyelmét. Ugyanezt a nemegyesültek is alkalmazzák, hogy általa a szentségi Krisztust, mint a világ világosságát jelképezzék. A bizánci stílű templomokban ez a lámpa a kupola közepéről függ le. Hogy azonban e lámpának milyen fontosságot tulajdonítanak, legjobban bizonyítja az a tény, hogy ezt eloltani csupán diákonusnak vagy áldozópapnak szabad. Bár e lámpa fogalmilag nem azonos az öröklámpával, mégis rokon azzal, mint az Oltáriszentség iránt való égő buzgalom és tisztelet jelvénye. Ugyanezzel rokon az a világító eszköz is, mellyel az előszenteltek liturgiája alatt a Szentséget az oltárról a prothesisre viszik, továbbá a hármas gyertya, melynek fölemelésével a pap a népet " ) Conc. oee. I. can. 18. és VI. can. 16. és 28. CJC. ean. 802. lS ) Conc. Laodicense, can. 19. ie ) Conc. oecum. V ' . can. 80.

267

az előszenteltek liturgiája alatt megáldja: „Krisztus világossága mindnyájunkat megvilágosít." A lámpának az Oltáriszentség előtt való alkalmazásáról megemlékezik Goár is.17) Ezen ősi rendelkezésekre támaszkodva rendelte el az 1720. évi zámosci zsinat, hogy minden olyan templomban, melynek elegendő jövedelme van, öröklámpa égjen, a szegényebb templomokban pedig legalább az ünnep- és vasárnapokon égjen az Oltáriszentség előtt a lámpa és pedig legalább a mise alatt. Ezt a rendelkezést az 1891-i lembergi zsinat is megújította. A szentségi kultusznak egészen sajátosan keleti megnyilatkozásai a metániák, melyeket a görög egyház főként a nagyböjti időben, már a vajas hét kedd délutánján kezdve, gyakorol. A metánia (gör. metanoia) szó eredetileg bűnbánatot jelent, átvitt értelemben utóbb a remetelakokat, szerzetesházakat is kezdták metániáknak nevezni. Mivel pedig a bűnbánatnak legfőbb jeleként a földreborulást (prosky nesis) tekintették, lassanként a metánia szó értelmét is azonosítani kezdték a hódolás, meghajlás, leborulás szavak értelmével. A lembergi zsinat (1891) a metánia szót az imádással tekinti egyértelműnek.18) Fajai a nagy metánia, vagyis teljes földreborulás, minőt az ünnepélyes misét végző püspök tesz, vagy az előszenteltek liturgiájában az áldozópap; a kis metánia, vagyis a testnek térdhajtás nélkül való meghajlítása. Az Oltáriszentséggel való vonatkozásban azonban nem annyira e liturgikus metániákat vesszük figyelembe, mint inkább a nép szokását, melynek folytán a hívek legtöbbje, miután a templomba belépett, térdhajtással s kezeivel a földet érintve köszönti és imádja a szentségi Jézust. Az imádásnak ennél szembeötlőbb jele egyáltalán nincs. Méltán mondhatjuk tehát a metániákat az Oltáriszentségben jelen való ú r Jézus imádásának. . Csak megerősít bennünket ebben az az általános szokás, mely szerint a templomba való belépés, az áldozáshoz való járulás az oltárnak járó tiszteletadás mind metániával történik. Különlegesen eucharisztikus jellegű ájtatosság a Molitvoszlovnak nevezett papi imakönyvben foglalt ,.A Krisztus testének és vérének isteni titkaiban való részesülés rendje." Ugyanazt megtaláljuk a dissidensek könyveiben is.19) Áll előkészületből, mely semmi más, mint szentáldo zással kapcsolatos szentségimádás. A szokásos kezdőimák után zsoltárok recitálásából és imákból áll. A zsoltárok használata szent szolgálatainkban egészen ősi, mit az összes keleti szertartások szerkezete igazol. A zsoltárok, Sz. Bazil szerint, könnyeket facsarnak még a megkövült szívekből is. Aranyszájú Sz. János szerint a zsoltáréneklő ember Isten dicséretében az angyalokkal társul. Az áldozás előtti zsoltárokban Krisztust mint Messiást és jó pásztort, a szentek szentjébe való bevonulását és az emberiség háláját éneklik. " ) Id. helyen 12. lap, 1. hasáb. 1S ) Aeta et Deereta Synodti Provinc. Ruth. Leopoliensos, 1891. Róma, 1896. 51. lap. „Metanoeae seu adorationes". 19 ) Énekeljetek a mi Istenünknek! Miskolc, 1937. 11L lap. A Keleti Egyház kiadása.

268

Az 50. zsoltár bűneinknek újból való megbánására indít. Ezt a zsoltározást kánon követi,20) melyben a legjobban kifejezést nyer a görög egyház eucharisztia-eszméje és tisztelete. Krisztus szemléletére, a vele való egyesülésre hív e kánon, mely a keresztény élet alapja. A kánont követő imák mind az első hét századból valók. Mintegy megkoronázása az egésznek Aranyszájú Szent János azon imája, melyet a pap és a hívek közvetlenül áldozás előtt, együtt végeznek: Hiszem, Uram és vallom, hogy te vagy Krisztus, az élő Istennek Fia . . ,21) Hasonló szép és válogatott imákból van megszerkesztve az áldozás utánra való hálaadás is,22) melyet a Simeon éneke fejez be. A betegekhez a szentséget a pap csak kenyér színe alatt viszi. Ecélra a szentséget a templomban állandóan őrzi az egyház. A szokást már a niceai zsinat ősinek ismerte. 23 ) A beteghez a szentséget a pap hajdan epitrachelionba és felonba öltözve vitte, égő gyertya elővitele mellett. Útközben csengetyűszó jelezte, hogy a Legszentebb vonul át az úton, a járókelők közül pedig számosan csatlakoztak kísérni a szentséget, mások térdreborulva, útközben imádták a szentségi ú r Jézust. Az Egyház isteni szolgálatainak koronája és központja mindenkor a szentmise volt. Az egyházi zsolozsmaimák: reggeli zsolozsma, órák, vecsernye, esti zsolozsma stb. csak előkészítésül szolgáltak a legszentebb áldozat bemutatásához. Ezeket kezdetben nyilvánosan és ünnepélyesen végezték. A papi ténykedésekhez a nép is csatlakozott, mint ahogy a miséről a C J C 813. kánonja ma is rendelkezik. Főképen így történt ez az ünnep- és vasárnapokon. Ez a szokás a görög egyházban máig fennáll úgy, hogy a matutinumon és vesperáson a hívek is jelen tartoznak lenni. E szolgálatoknak az Oltáriszentséggel való kapcsolata már a következő néhány szemelvényből is kiviláglik: 24 ) Teljes szívvel kiálték a poklok mélységéből az irgalmas Istenhez,, és meghallgatott engem és kiszabadítá az enyészetből életemet. (Húshagyó vas. kánon VI. ó. irmosza.) Ki a napot ránk virrasztottad és a reggelt ránk derítetted s napodat is megmutattad, Jézus, Isten Fia, dicsőség néked! (A vajas hét csütörtökén.) Krisztust, a királyt, kit nekünk Szűz Mária szült, ki a szülés után is tisztaságos Szűz maradt, áldjátok, mint Urat, az ú r összes 20

) Magyar szövege „Dicsérjétek az Úr n e v é t ! " c. papi zsolozsinakönyvünkben a kis apodipnonba illesztve található, mert eredeti görög szertartási könyveink szerint az áldozáshoz készülőknek ott kellett végezniök. — Magával a kánonnal •két cikkben is foglalkoztunk m á r : Az Oltáriszentség és az orthodox keletiek; A Szentségi Krisztus tisztelete a görög egyházban és annak szertartási könyveiben. Lásd mindkettőt közvetlenül előző számunkban. 21 ) Énekeljetek a mi Ist. 169. lap. — Különben majdnem minden gör. kath.. imakönyvben megtalálható. 22 ) Ugyanott 180. s köv. lap. 23 ) Conc. Nic. I. can. 13. c. 6. C. XXVI. q. 6. 24 ) A szövegeik legnagyobb része megtalálható már idézett zsolozsma- és én ek evkönyveinkben.

269

művei, dicsérjétek és magasztaljátok őt mindörökké. (Ugyanott a 8. óda 4. verse.) Sok hasonló gyöngy ékesíti szertartásainkat. Számos helyet találunk olyat is, hol kifejezetten az Oltáriszentségben jelen lévő ú r Jézus imádása nyilvánul meg. Ilyenek pl. a következők: Aki mindnyájunknak Ura és teremtő Istene, mint szenvedéstől mentes, kiüresítette önmagát és önmagával egyesítette ama Pászkát is, melyet föláldozni kívánt, akikért önmagát áldozta: Egyétek — kiáltván — az én testemet és megerősödtök a hit által. (Nagycsüt. regg. a kánon I I I . ódájában.) Ki barátait titokzatos módon irányította, lelkeket tápláló asztalt készít, és valóban isteni bölcseséggel készíti hívei számára a halhatatlanság kelyhét. Járuljunk hozzá áhítattal és kiáltsuk: A mi Krisztus Istenünk dicsőségesen fölmagasztaltatott. (Ugyanott a kánon I. ódájának 2. verse.) Mennyei kenyerünk, ki az éhezőknek étele vagy, Krisztusom, te •együtt étkeztél az emberekkel és megmutattad alázatosságodat! (Nagyszerd. esti zsol. I I I . óda 6. v.) Mint magasságból szállott eledelt fogadott a kinzatásokra meghívott József téged és a vértanúknak veled örvendező karait. (Nov. 3. Sz. József vért, reggeli zsolozsmájában, I. k. Y. ó. 2. v.) Gábor arkangyal szavával járulunk hozzád, Nagyasszonyunk: Üdvözlégy asztal, melyen isteni kenyér pihen; üdvözlégy át nem járható kapu; üdvözlégy üdvözülendők öröme, tiszteletreméltók dicsősége, mindenkorszűz Istenszülő! (Február 29., Sz. Kasszián tiszt, a reggeli kánon IX. ódájának theo tokion ja.) Szántatlan föld, ki mindnyájunk táplálóját sarjaztad, ki megnyitván kezeit mindeneket betöltött áldásával, aki isteni bátorsággal él, erősítsd az élet gyarlóságai által elgyengített szívünket, melyet makacs bűnök egészen megtelítettek. (A nagyb. I. keddjén a kánon II. ódájának theotokionja.) *

Legkifejezőbb eucharisztia-kultusza egyházunknak természetszerűleg a szentmise: Krisztus keresztáldozatának megismétlése, az újszövetség nagy szentsége, melyben Krisztus a kenyér és bor színe alatt önmagát Istennek föláldozta. Ebből értjük meg: miért nevezték az első keresztények a szentmisét sokszor pászkának, a keresztények tökéletes örömének, mely a húsvét boldog öröméhez hasonló. Amint a szent liturgia az összes egyházi szolgálatok központja és végcélja is, úgy az is nyilvánvaló, hogy az eucharisztia kultuszának is ez a központja és célja is. Az Oltáriszentség az összes szentségek köteléke és célja. (AQU. SZ. Tamás.) Benne valóban megjelenik Krisztus s anyagában realiter et essentialiter jelen van. így pl. a keresztség és Oltáriszentség viszonyára nézve elég idéznünk azt az egyetlen tényt, mely szerint az ú j keresztelteket — még ha gyermekek voltak is — azonnal meg is kellett áldoztatni az ősegyházban. 25 ) 25 ) Constit. Ap. VIII. 13. — Areop. Dénes: De Ecclae hierarchia c. VII. §. 11. — I. Ince levele ad Conc. Milecit. 93. — XIV. Bened. „Etsi pastoralis." 1742.

270

Egészen világos, sőt igazolásra sem szorul az Oltáriszentségnek a eöbbi szentségekhez való viszonya. „Omnia alia sacramenta ordinari videntur ad hoc sacramentum, sicut ad fidem." (Aqu. Sz. Tamás.) _ A tudós szerző ezután a szent liturgia egyes részeit veszi vizsgálat alá, hogy eucharisztikus szépségeit kiemelje, éspedig úgy a szövegeket, mint a szimbolisztikus vonásokat. 26 ) Hasonlóképen tárgyalja az előre megszentelt áldozató liturgiát is, ezt a pompás ünnepélyességü szentségimádást és áldozást, melyet a nagyböjt egyes hétköznapjain (szerdán és pénteken s a nagyhét három első napján) a keleti egyház szentmise helyett végeztet. Azután az Oltáriszentség ma szokásos imádási módjaira tér át. *

Legelsőbben is a galiciai gör. kath. egyház szentségi kultuszával foglalkozik, mely aránylag a legfejlettebbnek látszik, egyszersmind a legközelebb is áll Nyugat eucharisztikus kultuszához. Megállapításait a zsinati határozatokból és az 1746. évi lembergi kiadású Virágos Triódból meríti, melyben először található az Oltáriszentség ünnepének (úrnapjának) görög szertartású officiuma. Az úrnapját először a galiciai görögkatholikusok vezették be a keleti szert, egyházba nem sokkal az unió megkötése után. Az ünnepet az orosz földön élő görögkatholikusok is átvették, sőt szerzőnk olyan értesülésekkel is bír, hogy még a szakadár oroszok is megünnepelték helyenként. Az 1891. évi lembergi zsinat már mint parancsolt ünnepet sorolja föl. Bevezették úrnapját a görög melkiták, a maroniták, koptok és italo-görögök is.27) Űrnapjával együtt bevezetődött az ünnepélyes szentségkitétel és szentségi körmenet is. A lembergi zsinat aktáinak a műben idézett részeiből megtudhatjuk, hogy évente kétszer van minden templomban nyilvános szentségkitétel: űrnapján és a templom címünnepén. A szentséget latinosan, a tabernákulum fölé teszik ki. Az oltárnál szolgálatot tevő papoknak és oltárszolgáknak ügyelniök kell, hogy a szentségnek hátat ne fordítsanak: a nép felé való fordulásukat oldalaslag kell végezni s teljes körülfordulást nem szabad tenni. Nem szabad földig nyújtott kézzel metániázni. Kehelyöblítéskor olyformán kell az előkészületi oltárnál helyezkednie a papnak, hogy az oltár felé tekinthessen. (!) A szent liturgiával kapcsolatos szentségkitétel alkalmával a szentség visszahelyezése külön szertartás nélkül történik. Vecsernyék stb. alkalmával a nálunk is ismeretes — sajnos, ahány ház annyi szokás alapján végzett — supplicatio végzetetik. Húsvétkor, missziók alkalmával, búcsú-alkalmakkor, stb. szentségi körmenetet tartanak. A kivétel és körülhordozás ostensoriumban máj. 26; „Allatae s ü n t " 1755 júl. 26. §. 24. stb. A szerző egész sorát hozza elő a bizonyító argumentumoknak. 2S ) Részletesen minién lényeges megállapítása föltalálható szertartásiam könyveinkben. (Melles—Szántay-Szémán—Kozma: Gör. kath. Szertartástana eléggé részletezi. Bpest, 1937. Sz. István Társulat.) Lásd ugyanerről előző számunkban Zapotoezky Igor Konstantin már többször idézett cikkét is. 27 ) A lembergi zsinat aktái az örményeket, szíreket és káldokat is fölemlítik, mint a'kik szintén megünneplik az Oltáriszentség külön ünnepét.

271

történik, más alkalommal vagy ostensoriumot vagy csak cibonumot használnak. A kitett szentség mellett hat gyertyának kell égnie. Az ostensoriumba helyezendő Bárányt már előre kivágják a proszforából s hozzáméretezik az ostensorium belsejéhez, mely a latin szert, lunulának felel meg s Galíciában Melkizedek a neve. Az ekként méretezett Bárányt valamely előző misében konszekrálják s helyezik az ostensoriumba. Körmenetek alkalmával a szentséget mennyezet alatt viszik, égő fáklyák között, folytonos tömjénezéssel, melyet az előlhaladó szerpap vagy az egyházközség valamely előkelőbb tagja végez. A pap teljes liturgiái díszben, födetlen fővel viszi a szentséget. A szentségmútatót latinos velummal fogja. Vagyis, mint Rusznák dr. s már előtte Nilles S. J . is megállapította: az egészet lemásolták a latin szertartásból. Az Oltáriszentség ünnepének galíciai görög offieiuma szertartásaink szokott mintái szerint van szerkesztve utóünnepléssel. A szövegek természetesen tele vannak az Oltáriszentség dicsőítésével. Költői mesterművek. A zamosci zsinat (1720.) még semmit sem tud az ünnepről. Maga az officium — bár kétszáz évnél idősebb — még nem dicsekedhetik az Apostoli Szentszék kifejezetten megadott approbációjávai. Szokásjog alapján végzik. Szerzőnk a kérdést rendezendőnek véli, mivel az 1257. kánon szerint is, a liturgia rendezése és ú j liturgikus könyvek approbálása egyedül az Apostoli Szentszék joga. *

Az Oltáriszentség kultuszának nyugati formái, mint már ezekből is kitetszik, utat törnek maguknak a keleti egyház felé is és a nyugatival egyező tartalommal, de keleti mezbe öltöztetve mind gyakrabban jelentkeznek. Rusznák dr. közel háromszáz oldalas terjedelmű latin nyelvű művének több mint felét annak vizsgálása foglalkoztatja: hogyan vezessük be a nyugati egyházban kialakult szentségi kultuszt a görög szertartásba, hogy annak eszmei tartalmát és kegyelmi hatásait híveink számára is közkincsekké tegyük, rítusunk épsége pedig csorbát ne szenvedjen. Rusznák dr. a nyugati szertartás eucharisztikus kultuszában két jellemzőt lát: az űrnap ünneplését és a szentségi körmenetek tartását. Hogy egyházunk, mely annyi ünnepet ismer, az Oltáriszentség tiszteletére külön ünnepet mindeddig nem szentelt, annak oka Rusznák dr. szerint némiképen ugyanaz, mint amivel II. Sándor pápa (1061—1073) azokat utasította el, kik a Szentháromság tiszteletére akartak külön ünnepet bevezetni: nincs szüksége az Egyháznak külön Szentháromság-ünnepre, míg mindennap imádkozzuk, hogy „Dicsőség az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek!" Szertartásainkban Krisztust állandóan imádjuk, Istent illető hódolattal tiszteljük, ebben a nép a pappal együtt aktív részt vesz, az Oltáriszentségben jelen levő Krisztushoz mintegy személyesen beszélünk, mire való volna még külön ünnepet is szentelni erre? Szertartásaink ma is sokban őrzik a disciplina arcani maradványait. Az űrnap jellege ezzel merőben ellenkezik. Rusznák dr. az ünnep bevezetése mellett dönt s a bevezetés 272

indokául IV. Orbán pápa konstitutióját idézi a Decretales Clementinae szerint, melynek ide vonatkozó része abban csúcsosodik ki, hogy nagycsütörtökön az Egyház a bűnbánat és kiengesztelődés hangulatában, továbbá a chrisma-szentelés, lábmosás és egyéb szertartások által is elfoglalva, nem tud méltó ünnepet szentelni az Oltáriszentség alapításának.. Rusznák dr. szerint az a tény, hogy szertartásainkban az Oltáriszentség kultusza nyomról-nyomra kifejezést nyer, nem zárja ki egy külön ünnep bevezetését. Krisztus föltámadását a keleti egyház minden vasárnap újból és újból megünnepli, azonban ki mondaná, hogy ezért tehát fölösleges külön húsvétot is tartanunk! A disciplina arcani ma már a múlté. Az Oltáriszentség alapítása ünnepének nagy csütörtökről űrnapjára való áthelyezésére nézve már van történeti előzmény, mikor t. i. karácsony ünnepét, melyet keleten az ősidőkben január 6-án ünnepeltek, a nyugati egyház példájára az Epiphaniától elválasztották és december 25-ére helyezték át. És ha már megtesszük, mint az a latin szertartásuakkal vegyesen lakott vidékeken már sokhelyütt meg is történt, hogy külön ünnepet szentelünk az Eucharisztiának, észszerűen nem is tehetjük más napra, mint amikor a latin egyház ünnepli: a püskösd u. II. csütörtökre. Rusznák dr. azonban más megoldást is ajánl, mely szerint nem utánzás, hanem rítusunk organikus továbbfejlesztése. A latin szertartás sajátos kultuszformái szertartásunkba átvezetve egészen sajátos ú j színt nyerhetnek, mint pl. az Oltáriszentség fölemelése nyert, midőn azt a latin szertartás keletről átvette. A nálunk szokásos egyszerre való fölemelésből (Tieidet a tieidből) — mely már Sz. Márk liturgiájában is megvan, fejlődött ki a latin szert, mise úrfelmutatása, melyről ma már senki sem ¡mondhatná, hogy keleti vonás a liturgiában. Az űrnapnak szertartásunkba való átvezetése sem lehet egyszerű utánzás, hanem organikus beillesztés, assimilatio. Az Oltáriszentség ünnepével kapcsolatban Rusznák dr. ezt úgy képzeli el, hogy a nagyböjt eucharisztikus kultuszát, megfelelően elmélyítve, abba a népet erőteljesebben bevonjuk. Szombaton Aranvsz. Sz. János, vasárnap Sz. Bazil, a többi napokon az előszenteltek liturgiáját méltó fénnyel végezve, a nép figyelme fokozottabban az eucharisztia felé fordul. Ilyen előkészítés után egész szívvel ünnepelné a parancsolt ünnep rangjára emelendő nagycsütörtököt. Ilymódon fölösleges volna az ünnepnek pünkösd utánra való hagyása, elkerülhető volna a latinosítás vádja is. Amint az Úr születésének előhirdetését megülhetjük a nagyböjtben, sőt még nagypénteken is, nincs annak sem akadálya, hogy az Oltáriszentség szerzése napjának is méltó ünnepi keretet adjunk. Szertartásaink természete egyáltalán nem akadályozná azt sem, hogy körmenettel hódoljunk e napon a Legszentebb előtt, E körmenet tartásának indítékát a tudós vizsgálódó a lábmosási szertartást befejező tropárban találja, mely a következőleg szól: „Lábaiknak megmosása és az isteni titok vétele által megtisztultan, Krisztusom, szolgáid most Sionból az Olajfák hegyére vonulnak, énekelvén neked, egyetlen emberszerető!" További argumentumokat merít Rusznák dr. az Oltáriszentség ünneplésének nagycsütörtökre való 273

helyezését illetően a húsvéti ünnepek officiumából is, melyekben szintén tömérdek az eucharisztikus vonatkozás. Megtalálja szerzőnk annak is a módját: hogyan illeszthetők be szertartásaink keretei közé a szentségkitételek és szentségi körmenetek is szerves módon. Erre vonatkozó javaslatai kapcsán — melyekkel most nem kívánunk foglalkozni — ú j típusú szentségőrzőt javasol, mely szentségkitételre — monstrancia helyett — is alkalmas. E javaslat alátámasztásaként érdekes visszapillantást vet a szentségőrzés módjának történetére, mellyel röviden már foglalkoztunk. 28 ) A szentségőrző legrégibb alakja, az oltármennyezetről aláfüggő galamb (peristerion) a Szentíráson alapul, melynek tanúsága szerint Jézus megkereszteltetésekor a Szentlélek ilyen alakban jelent meg. Liturgikus könyveink több ízben alludálnak erre. így pl. január 13án, Sz. Hermil és Sztratonik vértanúk napján a reggeli zsolozsma kánonjának VI. óda 2. versében. Sőt azt! is megtudjuk szertartási könyveinkből, hogy maga Isten is sokszor galamb alakjában érintkezett az emberekkel. Sz. Eleuthér tiszteletében, dec. 15-én olvassuk: „Fölötte megdicsőített téged az Alkotó, kiért te szenvedni vágytál, Bajnokunk, galambot küldvén hozzád, mely az angyalok kenyerét hozta el számodra, ki az angyaloknál tündöklőbbé lettél szenvedéseidnek fényétől beragyogva." Ezek után a már imitt-amott használatba jött szertartásformákkal foglalkozik s ú j formákat ajánl, melyeknek nemcsak jellege görög, hanem szövege is a már meglevő liturgikus szövegekből van öszszeállítva. Megállapítja a Galíciából hozzánk is eljutott supplicatio latin jellegét úgy szövegben, mint dallamban. És fölveti a kérdést: megengedhető-e a galíciai szokások általánossá tételei A galíciaiakra vonatkozólag a szokásjog alapján igennel felel. Az eperjesi egyházmegyére vonatkozólag idézi a Cangregatio pro Ecclesia Orientali 1934, nov. 29-i rescriptumát (495/34): „Sacra haec Congregatio, postquam rite examinavit petitionem Excellentiae Tuae Rev-mae die 16. mensis currentis Nr. 2841/2000—1934. datam, circa quaedam exercitia cultus divini et pietatis, quae sensim sine sensu in sua Dioecesi usu sunt recepta quae sequntur respondere statuit: I. Salvo omnino integritatie rítus, nihil obstat," quominus dicta exercitia retineantur et foveantur; II. approbatio Apostolica, attentis omnibus, mondum opportuna videtur." A kongregáció döntéséből kitűnik, hogy ezek az ájtatossági formák még nem bírják az Apostoli Szentszék approbációját és csakis a ritus teljes épségének megőrzés mellett gyakorolhatók. Semmi más ez, mint amit az Apostoli Szentszék már sokszor kinyilatkoztatott, hogy t. i. nem engedi a szertartások tisztaságát megzavarni. Végkövetkeztetésként megállapítja a tudós egyetemi tanár, hogy ú j ájtatosságokat csupán szertartásaink eredetiségének fenntartása mellett szabad behozni és hogy a nem approbált ájtatossági formák és szövegek végzése, saját rítusunk elhanyagolása mellett, ártalmas. 28

274

) Keleti Egyház, 1937. 224. lap.

KRÓNIKA A „Modus vivendi" életbeléptetése Régen húzódó egyházi kérdést fejezett be legalább is egyeló're a f. é. szeptember hó 2-án Rómában kihirdetett bulla, amely az Apostoli Szentszék és a cseh kormány tárgyalásainak eredményeképen elrendeli az ú j államalakulat folytán az egyházmegyei határok és joghatóság rendezését. A végrehajtás alapelve az, hogy az egyházmegyei határok össze fognak esni az államhatárokkal. Egyidejűleg a bulla két érsekség felállítását is elrendeli az ú j államban, az egyiket a szlovák, a másikat a rutén területen. A Kárpátalján, felállítandó gör. kath. érselkség alá fog tartozni a munkácsi, az eperjesi és az újonnan felállítandó huszti egvhábmegye. Ezzel kapcsolatban, természetesen, az eperjesi és munkácsi egyházmegye ki lesz véve az esztergomi érsek metropolitaá joghatósága alól. A bulla szerint a munkácsi egyházmegye elveszít 11 paróchiát, amelyek román területre esnek, viszont nyer 6 paróchiát, amelyek eddig román jurisdictio alatt állottak. A miskolci Apostoli Adminisztratura felállításával már elvesztett egy paróchiát (Rudabányácska) és egy leányegyházat, Beregdaróc templomos filiálist, amely azóta önálló paróchia lett, azonkívül Kölesét Szatmár vármegyéből, ahol g. kath. iskolakápolna van. Viszont megkapta a munkácsi egyházmegye a hajdúdorogi egyházmegyéhez tartozó azon bodrogközi paróchiákat, amelyek az ú j állam területére esnek. A „Modus vivendi" végrehajtása gör. szert. kath. szempontból már kész helyzetet talált Magyarországon, amennyiben az 1924-beni felállított miskolci Apostoli Adminisztratura, mint külön egyházkormányzati terület, már tizenharmadik esztendeje teljesíti nehéz feladatát. A végrehajtás kapcsán Sztojka Sándor munkácsi püspök hosszabb nyilatkozatot adott a sajtó számára, amelyben kiemeli, hogy a kárpátaljai rutének csak a Rómával való unió által lehettek tényezői az egyházi életnek és Reményét fejezi Iki, hogy az ú j gör. szert. kath. érseki tartománynak nagy szerepe lesz még a százhatvan milliós orosz nép uniójána'k munkálásában. A magyarországi latin szert. kath. egyház szervezeti beosztásában azt a változást idézte elő a „Modus vivendi" végrehajtása, hogy a pápa Ő Szentsége a kassai és rozsnyói egyházmegyék magyar impérium alatt maradt részeit egy apostoli adminisztraturában egyesítette, annak élére a hercegprímás esztergomi érseket állította, aki viszont ezen területre általános helynökévé Dr. Meszlényi Zoltán segédpüspököt nevezte ki.

— ÚJ PAPJAINK. Miklósy István hajdudorogi püspök kézföltétele által szeptember 19-én a hajdudorogi egyházmegye 8 tanulmányvégzett papnövendéke nyerte el az áldozópapi rend kegyelmét: Galamb György, Kalapos Mihály, Sója Miklós, Kovács Gyula, Kocsis Pé-

ter, Simon György, Gyulai János és Farkas Gyula. — A miskolci adminisztraturán október 3-án volt papszentelés, mely alkalommal Juhász János Dénest szentelte pappá hajdudorogi Papp Antal c. érsek, apostoli kormányzó.

275

— KELETI MISSZIÓS KIÁLLÍTÁS készül 1940-ben, melynek rendezését a Propaganda Congregatio eszközli. Őszentsége XI. Pius pápa erre vonatkozólag levelet intézett Fumasoni-Biandi bíboroshoz. Őszentsége levele visszatekint az 1925. évi missziós kiállítás fényes sikerére, mely nemcsak azért tett nagy szolgálatot a missziók ügyének, mert a katholilkusságot a missziók működésével áttekintően megismertette, hanem még inkább azért, mivel föltárta a missziók elé táruló ú j föladatokat és lehetőségeket. Ez a siker szolgál indítékul a Szentatyának arra, hogy a keleti egyház missziós tevékenységének képét is hasonló kiállítás keretében tárja elő 1940-ben. A kiállítás a misszióterületefc és a missziós tevékenység munkakörébe bevonandó népek kulturértékeán át akar az elérhető eredményekre és a kifejtendő tevékenység mikéntjére rámutatni. Végül a pápai levél fölhívja a bíborost, hogy Tisserant bíborossal, a Keleti Kongregáció titkárával egyetértésben alakítsa meg a szükséges bizottságoakt s indítsa meg a kiállítás anyagának összegyűjtését — BÚCSÚK RENDEZÉSE. A hitterjesztés művének tagjai számára az Apostoli Szentszék igen sok búcsút engedélyezett, melyeik: legtöbbje valamely ünnephez vagy emléknaphoz van fűzve. Minthogy ezek az ünnepek némelyikét a latin és görög szertartás más-más napon üli meg, a Hitterjesztés Pápai Műveinek általános főnöke a május 2án Rómában tartott hitterjesztési kongresszus nevében arra kérte az Apostoli Szentszéket: tegye lehetővé, hogy a görögkatholikusok a tagokat illető búcsúkat saját ünnepeiken nyerhessék el. A S. Peenitentiaria július 12-én kelt 3950/1937. sz. válasziratával megengedte, bogy a Szentháromság vasárnapján nyerhető búcsút a görögkatholilkusok mindenszentek vasárnapján nyerhessék el. A többiekre pedig úgy intézkedett: a szeplőtelen fogantatás búcsúja (dec. 8.) elnyerhető Sz. Anna foganása ünnepén (dec. 9.), a kerasztföltalálási búcsú (máj. 3.) a nagyböjt kereszthódoló vasárnapján, a szentmihálynapi búcsú november 8-án, a március 19-re engedélyezett Sz. József-napi búcsút pedig a karácsony utáni vasárnapon lehet elnyerni. — TISSERANT BÍBOROS, a Keleti Egyházak Kongregációjának titkára szeptember utolsó napjaiban Erdélyben járt s meglátogatta Frenc Valér nagyváradi gör. kath. püspököt s a be-

276

lényesi gör. kath. gimnáziumot. Az erdélyi látogatás alkalmát használta föl a román uralkodó arra, hogy a bíborost a román érdemrend: a Serviciul Crediticios nagykeresztjével tüntesse ¡ki, melyet Biharmegye praefectusa adott át ünnepélyesen a bíboros főpapnak. A románterületi gör. kath. egyházak nevében Nicolescu Sándor balázsfalvai metropolita üdvözölte a kitüntetett főpapot s tolmácsolta előtte egyháza hódolatát. Szept. 29-én a zsombolyai pályaudvaron meleg ünnepléssel búcsúztatták a Rómába visszatérő bíborost. — ÚJ^ KATH. PÜSPÖKSÉG létesült Lettországban Liepaia székhellyel, mely szeptember 8-án kezdte meg működését. Egyidejűleg Lettország önálló egvháztartománnyá lett a rigai érsek alatt. A püspökség és érseki főegyházmegye működésének megnyitása ünnepélyes keretek között ment végbe a rigai érseki székesegyházban. Az ünnepségen jelen volt Arata Antal ap. nuncius is, továbbá Spingovics rigai érsek és Slokán püspök a minszki egyházmegye ap kormányzója. — CASSULO NUNCIUS LÁTOGATÁSAI. Cassulo romániai nuncius az év folyamán sorra látogatta az erdélyi egyházakat. Látogatásait Brassóban kezdte, meglátogatta egyebek között Nagyszebeni, Balázsfalvát, Nagyenyedet, Kolozsvárt, Dédest, Nagysomkútot, Nagybányát, Máramarosszigetet, a bikszádi bazilita kolostort, Szatmárnémetit, Nagykárolyt, Nagyváradot s mindenhonnan rövidebb időre ellátogatott a közel szomszédos községekbe is. Második útjában Temesvár, Lugos és Arad voltaik főállomásai. — ABESSZÍNIA EGYHÁZI BEOSZTÁSA. A Szentszék az olasz kormánnyal egyetértó'leg elkésztette Abeszszinia egyházi igazgatásának tervét. Eszerint a meghódított területen három, egymástól független joghatósági szervezet létesül. Olasz püspökség az olasz katonák és telepesek lelki igazgatására, külön alexandria-aethiopiai joghatóság a katholikus bennszülöttek számára s végül külön joghatósági területen lkét apostoli vikáriátus Eritreában és Mogantiszban. A négus uralma alatt volt területeken Gallában és Gaffában létesült apostoli vikáriátus> melynek határai Egyiptomig, sőt Palesztináig terjedtek. Az ú j Abesszániában öt apostoli vikáriátus és 4 prefektura lesz : Addisz Abéba, Azmora, Mogantisz, Karrar, Cimma, Tigre, Gondás, Desszi és Ninkelli székhelllyel. (Pánt.)

n — AZ ORTHODOXOK UNIÓS NYIolasz szerzetesek kopt szertartásra térLATKOZATA. A Keresztény Egység nek át, hogy ezeni az úton jussanak köVilágkongresszusán ezidén is megjelenzelebb a nép lelkéhez és próbálják egyetek az orthodox görög egyház hivatalos sülésre vezetni a monof'izita abesszineképviselői. A görög lapok szerint e megket. A nagyszánra mohamedán lakosság jelenésnek semmi más célja nem volt, között is több eredményt remélnek a mint. demonstrálása annak a ténynek, keleti szertartás révén — Az olasz korhogy az orthodox egyház óhajtja a kemány intézkedése azonban angol és resztény egyházaik egyesülését vagy francia körökben némi visszatetszést legalább együttműködését. Az Edinszült, főleg mivel az idegen nemzetiséburgban tartott idei kongresszuson fel gű misszionáriusokra vonatkozó tilais olvastak egy ilyen irányú nyilatkozalom az anglikán terjeszkedést is akadátot, melyet a konstantinápolyi pátriarlyozza. Most az angol kormány — legka nevében Germanos thvatiri érsek, alább olasz viszonylatban ugyanolyan Nyugat- és Középeurópa exarchája írt intézkedésekre készül, ami viszont Paalá 15 más orthodox főpappal együtt. E lesztinában okozna kellemetlenséget, lényilatkozat szerint az orthodox egyház vén a szentföldi latin szert, papság legmindenkor kész az egyesülésre. Évszánagyobb része olasz származású. Hírzados dogmatikus és fegyelmi berendeforrásaink szerint az angolok eddig is zését azonban föl nem áldozhatja 's inkább a görögkeletieknek kedveztek, ezért hitelvi alapul mást nem fogadmert Görögország állandóan az angol hat el, mint azt, ami a kereszténység érdekek szekértolója volt. Most a helvegységét nyolc századon át összetartotzet a kénjyiszerű személyi változások ta. Sajnálatosnak látja azt a szakadást, nagyarányúsága folytán még inkább mely a reformáció által négyszáz évvel ezek javára szolgál. A Szentföld görögezelőtt nyugaton bekövetkezett, mely jei óhajtják is az angol befolyás érvémost- a megértést és egyesülést még nenyesülését, mert szerintük sem a zsidó, hezebbé teszi, mert megnövelte a dogmatikus különbözőségek okozta súrlósem a mohamedán arab uralom nem dási felületeket. Az orthodox egyház kedvez a kereszténységnek. Már is megimádkozik, hogy Isten az egység akadászorították jogaikat: nem tarthatnak lyait eltávolítani segítsen. körmeneteket, gátolják a keresztény vallásra való térést, megszorítják a ke— AZ ATHOSZI SZERZETESEK resztény egyesületek működését. Ha megélhetése egyre nehezebb. Sokan elAnglia a tervezett intézkedéseket vahagyták a szent hegyet s koldulva járják be a balkáni görögkeleti államokat. lóban életbelépteti, a latin egyháznak Természetesen sok visszaélés is törtétetemes veszteségeiket okoz vele s a kenik nevükkel s a valódi szerzetesek sem leti szertaiitáeuak között is csak a/, viselkednek mindig a szerzetesi ruhához egyháztól elszakadtak számíthatnak néillő módon. A román belügyminisztémi gyarapodásra. Leginkább az izlám rium most utasítást adott ki, hogy az számíthat haszonra, mert sok már keországba csak a görögországi román resztény arab is áldozatul eshetik ankövetség igazolványával bíró "szerzetenak a veszteségnek, mely egyházukat seiket szabad bebocsátani s adományaz angol intézkedések révén érné. gyűjtési engedélyt egyáltalán nem kap— UKRÁNIA KIRÁLYNŐJE. Az hatnak, csupán foglalkozáskeresés. célungvári hivatalos egyházmegyei Közjából jöhetnek a román állam területélöny szerint Kárpátalján felelőtlen tére. nyezők terjeszteni próbálkoznak a „Bol— AZ ABESSZÍNIAI MISSZIÓK dogságos Szűz Mária Ukránia Királyügye — úgy látszik — erős kihatással nője' néven tervezett ünnepüket abból lesz az egyetemes egyház egyéb miszaz alkalomból, hogy az ukrán nép kiszióinak életére is. Az olasz kormány, lencszáz év előtt választotta királynőjémelynek még mindig kemény dió Abeszvé a Bold. Szűz Máriát Ezen alkalomszinia pacifikálása, az olaszok pasztorára Mária-érmeket is verettek ezek fellását egészen elválasztotta a missziós irattal : „Ukraina Királynője egyesíts tevékenységtől s ez utóbbi téren sem és szabadíts fel m i n k e t ! " A munkácsi hajlandó másnak, mint olasznak műköpüspök ezen ünnep s az érmek terjesztédését tűrni. így most távozni kényszesét egyházmegyéjében megtiltotta, mert rül Abessziniából Jarosseau kapucinus az ősi egyházmegyében amúgy is mélypüspök is, ki 52 évig működött a most ségesen tisztelik a Boldogságos Szűz meghódított gyarmati területen s 37 éve Máriát ée egyházi tituluson mindig tilos intézi, mint püspök az ottani missziók a hüpernacionálizmus terjesztése, mert kormányzati ügyeit. A helyükbe jövő az csak éket ver a hívek közé. ÍSz.)

277

]

— A MÁRAMAROSI ORTHODOXROMÁN PÜSPÖKSÉG megalapítása befejezett tény. Híveinek száma egy becsületes esperesi kerület lélekszámát sem éri el. A román kormány abban a reményben alapította, hogy annak révén majd a görögkatholikus hívek közül fognak sokakat megnyerhetni az államvallásnak. — A ROMÁN BÚCSÚJÁRÓHELYEK ezidei látogatottsága, mint a Cuvantul Adveralui írja, ismét megnövekedett. A Máramaros és Beszterce-Naszód határán levő majsp.i búesújáróhelyet ezidén a szomszédos vármegyéknek mintegy 10.000 lakosa látogatta meg. A nikolai búcsújáróhelyen ezidén 20.000-nél is nagyobb volt a zarándokok száma. Az áldozók száma 5.300 volt. Itt iis Hosszú Gyula kolozsvár-szamosújvári püspök volt a zarándoklat vezetője. A bikszádi bazilita búcsújáróhelyén ezidén a búcsúk vezetője Brebán Sándor dr. nagybányai lelkész volt, a székeökáptalan nagyprépostja. A 20.000 búcsús közül 8500-an járultalk a szentségekhez. — „NYUGATI ORTHODOXOK." Az Ekklésia í r j a a németországi Kyrios nyomán, hogy az úgynevezett evangéliumi katholikusok (Église catholique evangélique) egyesülésre léptek az orthodox keleti egyházzail. Az evangéliumi katholikusok szektájának Franciaországban 4, Hollandiában 1 egyházkerülete van s Rómában is egy, melynek központja az orosz patriarkális egyház temploma. Az egyesülés ügyében először (1932—36) Eulogius párisi orosz metropolitávalí kezdtek tiárgyalásokat, de egyúttal érintkezést kerestefe a konstantinápolyi pátriárkával is. 1936-ban a moszkvai patriarkális egyházzal kerültek összeköttetésbe, hogy mint „nyugati orthodoxek' vele egyesülésre léphessenek. Az egyesülés végre meg is történt. Az orthodox egyház egybehangzó álláspontje minden tárgyaló félnél az volt, hogy el kell fogadniok az „orthodox katholikus egyház" tanításait s elvetni minden ezzel ellenkezésben álló római katholi
278

giasmon tón timión dórón) beillesztik az epi'klézist is és visszatérnek a kovászos kenyér használatára és a két szín alatt való áldoztatásra. A keresztelést háromszoros alámerítéssel végzik s a bérmálást is azonnal ikiszoi'gáil tatjják. Püspöküket, Winnertet az orthodox egyház mint presbytert veszi át, papjaik mint egyszerű laikusok vétetnek föl. Akik még megbérmálva nincsenek, azokat megbérmáljá'k, a többiek az átvétel alkalmával gyónást végeznek. A „nyugati orthodoxok" egyelőre, míg saját egyházi szervezetük kiépül, Eleuther litván metropolitának lesznek alá,rendelve. — UNIÓS HANG A ROMÁN ORTHODOXIÁBAN. Az orthodox román pátriárkái zsinat nemrégiben behatóan foglalkozott a különféle szekták elleni védekezés kérdésével. A zsinaton több felszólalás hangzott el olyan értelemben, hogy a szekták elleni harcot sikeresen csak Rómával együttesen vívhatják meg. Egyik román lap egy magasállású orthodox főpap tollából közölt cikkében nyíltan kimondja, hogy a román egyházra nézve sürgető létkérdés a Rómával való egyesülés. Hiába minden panasz — mondja, hiába minden határozat, minden megfontolás egy következtetésre vezet: végrehajtani az egyesülést, melynek sem történelmi, sem dogmatikai akadálya nincsi. A. szekták ellen csak a Szentirással lehet küzdeni s az egyesülés eredményes épen azért volna, mert háromszáz féle, egymásnak ellentmondó írásmagyarázat helyett egyetlen, legfőbb tekintélyen alapuló Írásmagyarázat- maradna meg. Politikai tekintetben nem lehet semmi akadálya az uniónak, mert a Rómával egyesült román egyház éppen olyan nemzethű, mint a Rómától független orthodoxia. Attól sem kell félni, hogy a pápa kormányzati befolyása politikailag árthatna. „A katholicizmus nem pápaszolgálat, mert nem a katholicizmus áll a pápa szolgálatában hanem megfordítva, a pápa áll szolgálatában a katholicizmusnak." (U) — ÜJ GÖRÖG PATROLOGIA KÉSZÜL. Az athéni szent szinodus elhatározta, hogy újból kiadja a görög szentatyák összes müveinek gyűjteményét. A zsinat határozata kiemeli, hogy eddig a Migne-féle gyűjtemény volt az egyetlen teljes kiadás, azonban ahhoz hozzáférni már igen nehéz. A patrologia-sorozat 80 kötetből fog állani, a melyből évente 4—5 fog megjelenni s igy a sorozat 15—20 év múlva lesz teljes. (P)

— ARIDA PÉTER maronita patriarcha május elején Rómában volt „ad limina apostolorum.'' Több püspök, pap és néhány világi előkelőség kisérte az örökvárosba. Amint a tudósítók írják, a lapok képei mutatják, igen fényes; fogadtatásban részesült. Üdvözlésére a római maronita kolonián kívül megjelent a francia követ, a külügyminisztérium és sok előkelőség. A patriarcha Castel Gaudolfóban járult a Szentséges atya elé. A maroniták, akik nevöket a sz. Maron IV. századbeli remete kolostortól vették, már a XIII. század eleje óta unióban vannak a római egyházzal. Valamikor a krisztologiai eretnek viták idején szakadtak el s monotheléták (Krisztusban egy akaratot vallók) lettek. — A maronita patriarcha már a IV. Lat'eráni (1215.) zsinaton is jelen volt s azóta is hűséggel kitart a maronita egyház a sz. unió mellett. Idők folyamán latin hatásra több nyugati vonást vettek át. (Egyházi ruhák.) Az ú j naptárt már a XVII. században bevezették. — A világi papság nagy része ott még nős, családos állapotban él, vannak azonban f é r f i és női szerzeteseik is. Liturgikus nyelvök az ó szír nyelv, amelyet már a nép nem, ért, mert arab nyelven beszél. A patriarchátushoz 9 püspökség és egy vikariatus (Egyptom) tartozik. Összes híveinek száma meghaladja a 260 ezret, ezen felül széjjel szórtan (főképen Amerikában) él még kb. százezer maronita. Arida Péter patriarcha most 74 éves, 1908-ban szentelték püspökké, 1932-ben lett patriarcha. Nyáron Bkerke-ben, télen pedig Gedaidat-Kannubinban, a libanoni köztársaságban székel. (Oriens.) — ROMÁN KITÜNTETÉS A KONSTANTINÁPOLYI PÁTRIÁRKÁNAK. Az ankarai „Orthodoxia" közlése szerint Alesandru Telemach román követ II. Károly megbízásából magas román kitüntetést nyújtott át a konstantinápolyi pátriárkának, hogy ezzel iránta való tiszteletét kifejezésre "j Qit/fcítS s a — UJ PÜSPÖKÖT KAPOTT AZ UKRÁN PRAVOSZLÁV EGYHÁZ AMERIKÁBAN. A lapok megírták, hogy ¿íz amerikai ukrán pravoszláv egyház Zsuk püspök halála után sokáig várta u j püspökét, akit Theodor Spilka személyében nem régen küldött ki oda a konstantinápolyi patriarcha. Az u j püspök galíciai származású s az ukrán szabadságmozgalom idején Prágában élt emigrációban. Theologiai ta-

nulmányait katholikus főiskolakon (Stanislau, Grác, Lémberg) végezte. S zab a ti.i prágai pravoszláv püspo^ szentelte fel áldozópappá, majd az amerikai ukrán pravoszláv konzisztorium felkérte, hogv vállalja el a püspökségre való jelöltetésétj ami 1936ban meg is történt. Ekkor magához hívatta őt Benjámin konstantinápolyi patriarcha s a tőle kapott instrukciókkal Amerikába ment, ahol szerzetbe lépett, (a pravoszláv egyház püspökeit szerzetesekből kreálják) s Bogdán néven mihamar archimandrita (prépost) lett. Püspökké választatva. 1937 februar.iaban New-Yorkban a görög orthodox katedrálisban, Athenagoras és Kallisztosz görög orthodox püspökök felszentelték. A konstantinápolyi patriarcha meleg levélben ajánlotta a papság és a hívek szeretetébe. — A PTOLEMAEÜSZI PÜSPÖK, Rosmari Anthim április 7-én Athénban, a Vörös Kereszt Kórházban meghalt. 1898-ban született Kréta szigetén s 19 éves korában, 1917-ben diákonussá szentelték. Mint diákonus végezte el a gimnáziumot és teológiát. Presbvterre 1930-ban, püspökké 1934 július 1-én lett. — A TÖRÖKORSZÁGBÓL MENEKÜLT ÖRMÉNYEK részére az egyiptomi örmények 4000 font sterlinget gyűjtöttek 1 és juttattak el Siss libanonvidéki örmény katholikoszhoz, kinek kormányzata alatt mintegy- 100 ezer örmény menekült él Sziria különböző vidékein. — AZ OROSZ ORTHODOXIA MENEKÜLTJEI Belgiumban is önálló egyházi szervezetet akarnak alkotni. A görög lapok közlése szerint a belga király már hozzá is járult egy Brüszszel székhellyel létesítendő érsekség fölállításához. (P) — U J THEOLOGIAI FŐISKOLA AMERIKÁBAN. Athenagoras newyorki orthodox érsek értesítette az északamerikai görög orthodox egyházakat, hogy Newyorkban theologiai főiskolát aíapitott, mely már a folyó év őszén megkezdi működését. Az iskola kiválóbb tanulóit az athéni orthodox egyetemre küldik magasabb képzés végett. — SZ. CIRILL és METÓD EMLÉKÉT a bulgár orthodoxia ezidén igen fényesen ünnepelte. Országszerte nemcsak fényes istentiszteletek, hanem nagyszabású ünnepélyek is szolgálták a szlávok nagy apostolainak tiszteletét. (E)

279

FIGYELŐ AZ UNIÓ KÉRDÉSE, AHOGY NYUGAT KATHOLIKUSAI LÁTJÁK Irta: KOZMA JÁNOS. A francia jegyzőkönyvi szöveget magyarra fordította: PÖDÖR LÁSZLÓ gimn. tanár. Az egyházak egyesülésének szempontjából, kissé merész, de nem kevésbbé találó hasonlattal élve, ssinte az a helyzet ma, ami az idők teljességében a Messiást váró emberiségé volt: vágyó szívvel érezzük, hogy a nagy tény nem várathat magára sokáig, vágyó sejtéssel keressük a helyeket, módokat, személyeiket, kiktől reményeink megvalósulását várjuk: a bátor kezdeményezőt innen és odaátról, ki csákányt fog a válaszfalak ledöntésére és 'határozott akarattal lát maijd hozzá az Egy Pásztor egy aklának nem megalapozásához, mert más alapot senki sem vethet, mint amely megvettetett: az Űr Jézust Krisztust, — hanem kiépítéséhez, kiszélestíéséhez, kiteljesítéséhez. Az útkeresők között nem utolsó helyen áll a francia katholikus egyház sem, s a nyugat tudományossága komoly eredményeket mutat föl ezen a téren. Nem érdektelen ezekbe betekinteni. Jelen közleményünkben a párisi Comité National d'Études Sociales et Politiques kebelében lefolytatott komoly megbeszélést ismertetjük, mely még 1930 március 24-én folyt le Páriában s érdekesen világítja meg az unió kérdését úgy, mint a Nyugat katholikusai látják.

A Camité National d'Études Sociales et Politiques 1930 márc. 24-i ülése már a második volt e nagyjelentőségű testületben, mely a keleti egyházak egyesülésének kérdésével foglalkozott. A kezdeményezés Dubois bíbornok érdeme, aki az anyag földolgozását két ülésre tervezte. Dubois tervét utóda is magáévá tette és a Comité szóbanforgó ülésének is Verclier bíboros adott hajlékot s ő maga személyesen elnökölt is azon. Az ülés tárgya így volt megjelölve: az egyházali egyesülése katholikus szempontból. Az első előadó Yves de la Briére, az Institut Catholique tudós tanára. Az uniós mozgalmak futólagos áttekintése után három kérdés vizsgálatával foglalkozik: 1. Miért más az unió eszméje és megoldási terve a katholikus és a protestáns fölfogásban. 2. Miért áll távol a katholicizmus egyházkormányzati és hitelvi egysége attól, hogy a nemzeti milieu-k és a lelki alkatok különbözősége folytán létrejött különféleségeket megszüntesse. 3. Hogy lehet megvalósítani a katholikusok és egyéb keresztények szociális és nemzetközi téren való együttműködését. A protestantizmus — mondotta a tudós előadó — a lelkiismeret legfőbb ítélő jogát fogadja ol alapul, következésképen szerinte az 280

egyesülés hitelvi akadályokba nem ütközik. A katholikus egyház azonban nem tágíthat a primátus dogmája mellől. Az Egyháznak lényeges hitágazata a Krisztus által megalkotott hierarchia, a Péter kezébe letett hatalom, mely törvényes úton a világ végéig átszármaztatandó a követőknek. Krisztus Egyháza csak Péter s utódjainak tényleges auktoritása mellett létezhetik. Ez a hierarchia kapta megőrzés és kifejtés végett az isteni kinyilatkoztatást. Ebben a Szentlélek segíti, ki isteni módon kezeskedik a tévedhetetlenségről. Ilyen Egyház nem fogadhat el barátságos kiegyezéseket, amint azt tisztán emberi szervezetek megtehetik. Valljuk csak meg nyíltan: ha unióról beszélünk, egyetlen célunk csak a katholikus Egyház elfogadtatása lehet. (Egyházak uniója nem jelent tehát számunkra valami Egyesült Államok-féleséget, hanem csupán Krisztus egyetlen egyházát.) Ez a tan kifejezésre jutott már IX. Pius, X I I I . Leo, X. Pius nyilatkozataiban s legújabban XI. Pius „Mortalium Animos" kezdetű enciklikájában (1928. I. 6.). Itt világlik meg az egyesülés katholikus és protestáns felfogásának különbözősége. De ez az alapvető ellentét nem akadályoz meg bennünket abban, hogy megvizsgáljuk az elvek s viselkedésmódok közeledését, ami majd lehetővé fogja tenni, hogy elszakadt testvéreink észre vegyék Egyházunknak vonzó oldalait is s ne mindég csak azt lássák, ami az egyesülést akadályozza. A hit és engedelmesség szükségszerű egysége nem zárja ki a szertartási nyelv, a vallásos szertartások és a nemzeti s fajilag különböző közösségek papi intézményeinek jogos különbségeit, (Gör. katlioükusok, kopt, örmény, szír-káld, szír és maronita ritus!) A Szentszék mindig megengedte a különbségeket. Ma pedig elő is segíti. Az ú j római Kongregáció létesítése, mely a közeli kelet egyesült egyházainak kormányzásával van megbízva, mutatja, hogy a katholicizmus elő akarja segíteni a keleti keresztényeknek saját tradíciók szerint való fejlődését. Ugyanilyen célú a Pápai Keleti Intézet, mely Herbignv (görög-szláv specialista) vezetésével a keleti egyházakat tanulmányozza. Ha nyugaton is megkívánná egy jelentős dissidens keresztény csoport, lehetséges, hogy Egyházunk itt is hasonló megoldást találna. Semmiféle dogmával nem ellenkeznék ez. Azonban a nyelvi, liturgikus, vagy disciplináris különbözőség nem egyetlen mód arra, hogy a katholikus közösségen belül érdekes és tanulságos differenciálódások teremtődjenek. Ma, a gyors érintkezések korában, minden nép katholikusainál megállapítható az egyetemes római egyformaság mellett a nemzeti géniusz kidomborítása is. Dogma, morális, liturgikus és kánoni törvényhozás, fegyelmi szabályok terén tökéletes az egyformaság. Viszont a hitélet, karitász, apostóíkodás s egyebek terén lényeges különbségek vannak. A katholicizmushoz való tartozás tehát nem jelent kivetkezést a nemzeti géniuszból. Éppen ezért Egyházunk tényleg is és jogilag is az egész világ egyháza lehet: oekuménikus egyház. A kívülállókat vonzza, morális és spirituális gazdagsága; másokat viszont hierarchikus és hitelvi hatalmassága. Ma, a bomlások 281

közepette, rendkívüli vonzóerőt gyakorol tekintélyével és stabilitásával. Döntő hatású az a különbség is, amely a modernizmus minden más vallás feletti győzelme s Egyházunkkal szemben vallott veresége között van. Persze a tekintély gyakorlása néha egész csoportokat és értékes jellemeket fájdalmasan érint. A hívő lélek azonban ebből is megőrzi a szabadító megpróbáltatást erősítő emlékezetet. Szociális és nemzetközi együttműködéshez a szociális igazság problémája szolgálhat alapul, mert lehetőséget nyújt arra, hogy azonos bajokat azonos szellemben orvosoljunk. Mindenki láthatja, hogy a pápaság tanítása ma mennyire összhangban van a mélyebb értelmű szociálizmussal. Különösen figyelemre méltónak mutatja be az előadó azt a tényt, hogy X. Pius pápa rendkívüli módon támogatta a Carnegie-alapítvánvt, mely pedig protestáns kezdeményezés a világbéke érdekében. Természetesen különbség van a dogmatikus hierarchikus, spirituális és vallásos katholicizmus között, valamint a között, amely a stokholmi és lausannei konferenciákat inspirálja. De Wilfred Monodnak igaza volt, amidőn azt mondta, hogy a római egyház papjai és hívői bizonnyal mellettük vannak a Krisztusban való egyesülésért foltyatott küzdelmükben. Szempontunkból legnagyobb jelentőségű az ülésen Quénet kanonok, a párisi érsek általános helynökének előadása volt, melyben a keleti egyházak egyesülésének kérdéséről értekezett. Mióta szakadások vannak — mondotta — mindig voltak egyesülések is, mint a bari-i, lyoni és flórenci zsinatok eredményei, az örmények 12. és 18. századbeli egyesülései, a káldeusoké a 13—19. századig, a malabári keresztényeké a 14., 15. és 16. századokban, az egyiptomi koptoké a 15-ben, az abesszineké a 17-ben, a szíriai jakobitáké a 15. és 19. században. Egész hosszú sor példánk van tehát az egyesülések tényére. ú j korszak kezdődött e téren, midőn IX. Pius pápa 1848-ban encyklikában fordult a keleti egyházak pátriárkáihoz és püspökeihez, melyre rendkívül éles és kellemetlen válasz hangzott el. Később ugyanez a pápa 1855 májusi 2-i levelében már csak a katholikus szlávokhoz fordul. Ez a levél jelöli meg azt a szerepet. melyet a katholikus szlávok vállahatnának elszakadt testvéreik egyesítésében. X I I I . Leo pápa ismét a keleti pátriárkákhoz fordul. Anthimos konstantinápolyi patriarka felelete hasonló volt az 1848-ikihez. Ez volt az utolsó erőfeszítés, melyet pápa végzett, hogy közvetlen érintkezésbe lépjen a szakadár keleti egyházak fejeivel. XY. Benedek pápa alapította Congregatio pro Ecclesia Orientali, melynek célja, hogy a római egyházhoz tartozó keletiek érclekét képviselje, már inkább csak egyházunk belügyeihez tartozik. XI. Pius nagyon élénken támogatja a keleti tanulmányokat egyházunkban, ú j intézményeket alapított e célból, de közvetlen érintkezést még nem keresett a szakadár egyházakkal. Az egyházfőn kívül kísérletezett még Slomsek maribori érsek is, aki 1951-ben a Szent Ciril és Methód apostolátusának nevezett 282

intézményt alapította, melynek célja elősegíteni az egyesülést szláv területen. 1892-ben megalakult a kis Velehrad községben székelő Szent Ciril és Methód apostolátusa. E mozgalmat Stojan érsek pártfogolta. Folytatja utóda, Frecan érsek. Franciaországban az ú j mozgalom egy megtért orosznak, Gagarin herceg volt követségi titkárnak köszönhető, aki jezsuita lett. 1855-ben kezdődött Cauchi bárónál a mozgalom; a találkozások kiváló egyéniségeket hoztak össze (Montalambert, de Broglie, de Yogue, Ozanam) és eredményük a „Keleti iskolák" megalapítása lett. Felvetődik most a kérdés, hogy kiket akartak ezek egyesíteni? Nézzünk csak végig az elszakadt keleti egyházakon! Meg kell különböztetnünk a ázsiai és afrikai egyházak csoportjait. Élükön áll a konstantinápolyi (bár Konstantinápoly Európában van, de mégis itt van mondhatnánk a székhelyük). Ez a valaha hatalmas egyház ma mindössze 120.000 hívőt számlál, már önmagát még mindig „a Nagy Egyház"-nak nevezi. Az alexandriai két pátriarchátusra oszlik, melyek közül az egyik melkita nyelvű és görög fajú, kevés szíriaival. Jelenleg 140.000 hívőt számlál. A másik pátriarchátus kopt-jakobita kb. 860.000 hívővel. Ez alá tartozik az etióp egyház is kb. ugyanannyi hívövei, mint amennyi abesszin van, de sem egyiket, sem a másikat nem tudjuk mennyi. (6—8 millió között.) Az antiochiai egyháznak is két pátriarchiátusa van: a melkita 150.000 hívővel Szíriában, Kisázsiában és Palesztinában, 100.000-rel Amerikában. A szír jakobita 80.000 hívővel. Meg kell még említenünk a jeruzsálemi pátriarchátust, az örményeket, a szír-káldokat, a ciprusi és a Sinai-i egyházakat. A második csoportot a balkániak alkotják: a görög, bolgár, román, jugoszláv, albán egyházak és Athos hegyi monastériumok. Bulgáriában a metropolita, Romániában a pátriarka hajlik arra, hogy Párisba vagy Strassburgba küldje papnövendékeit theológiára. Dimitrij jugoszláv pátriarka szintén barátságos érzülettel viselkedik Rómával szemben. Az albán egyház nem rég szakadt el a konstantinápolyitól s némi hajlandóságot mutat a Rómával való egyesülésre. Athos-hegve is gyakran fordul a katholicizmushoz a legkülönfélébb természetű kérdésekben. Jellemzi a balkáni egyházakat, hogy kath. szempontból nem nevezhetők egyházaknak, inkább vallás-politikai szervezetek, amelyek szerves részét teszik az illető államnak és szorosan ezek tradiciójában gyökereznek. Jellemzi őket ezenkívül még az, hogy intellektuel eleméik hitetlenségük ellenére is, kínosan ragaszkodnak egyházukhoz, melyben már nem hisznek. Az egyszerűbb tömegek meggyengült hitéletük ellenére is 'komolyan ragaszkodnak /egyházukhoz. Most elérkezünk a nagy kérdéshez: hogy állunk a szovjet szocialista köztársasági unióval? Valaha súlyosan tévedtek az_ emberek, midőn azt hitték, hogy Oroszországban csak egy egyház voit. A valóságban kettő volt ilyen, az állam-egyház és az ellenzéki, az ó-egyház. 46

Az államegyház a forradalom után ketté oszlott. Az egyik a Tykhon-i egyház (ez volt a neve a forradalom óta egyetlen pátriárkájának), a másik a synodikus egyház, (amely t. i. újból elfogadta a Nagy Péter-féle constitutio synodikát). A Tykhon-i egyház feje Sergius, a pátriarka helyettesének a helyettese. (A pátriarka meghalt, a helyettes a börtönben van.) Sergius metropolita több ízben hangoztatta, hogy a szovjet köztársaság érdekei azonosak egyháza érdekeivel, annak veresége egyházára nézve is csapás lenne. Legutóbb, mikor a Szentatya ima-napokat rendelt el a szovjet-orosz egyházüldözésekkel kapcsolatban, Sergius — nem tudni mennyiben befolyásolva a szovjet vezetőktől — két ízben is tiltakozott a beavatkozás ellen, egyszer orosz, másszor pedig külföldi újságírók előtt. Emellett fennáll az óhitűek egyháza, rejtve, majdnem föld alatt, számunkra kissé misztikusan. A Kaukázusban van egy örmény-egyház. Azonkívül létezik egy georgiai egyház is, minden valószínűség szerint az antiochiainak leányegyháza. Jellemzője, hogy tsohasem tartotta magát Rómával szemben szakadárnak, csupán két évvel ezelőtt tartottak egy zsinatot, amely Rómával szemben ellentétesen nyilatkozott, ami első ízben történt meg a georgiai egyház létezése, azaz a IV. század óta. Azután itt vannak az emigrációs orosz egyházak, több részre oszolva. Egyesek a jelenleg (1930) Párisban székelő Eulogius metropolitához csatlakoznak, mások a karlócai Antonius metropolitához (1936-ban hunyt el). Rómához való viszonyukat nem mondhatjuk a legbarátságosabbnak. Az Eulogius-féle egyház elfogadja Sergius metropolita fensőbbségét, vagyis a Tykhon-i egyház híve. Különös dolog, de az előadó véleménye szerint, ha például a Párisban található 70—80.000 oroszt számláló egyház csatlakoznék Rómához, aligha akadna több, mint 300 ellenkező. Egyszóval a kérdés megérett, csak még nem találkozott a papság körében senki, aki megkezdte volna a tárgyalásokat. Az Antonius-féle egyház kérdése már kissé máskép áll. Először is rossz viszonyban van az Eulogius-félével; 1 ) másodszor: 1923-ban a karlócai érsekkel, vizsgálván a kérdést, hogy mi történnék, ha Róma tárgyalni akarna velük, úgy nyilatkoztak kissé homályos kifejezésekkel, hogy szívesen elmennének Rómába megbeszéléseket folytatni a Szentatyával. Közben különös dolog történt. Antonius, akit Oroszországban régebben úgy ismerték, mint a katholicizmus nagy ellenségét, azóta állítólag ezt a kijelentést tette: „Egyáltalán nem ismerem el a pápa fensőbbségét; egészen biztos, hogy Krisztus ezt nem rendelte így. Szent Péternek nem voltak meg azok a privilégiumai, amelyeket a katholikusok azóta neki tulajdonítottak. Mindazonáltal elismerem, hogy a katholikus szisztéma az egyetlen, amely reálisan képes működni. Kész vagyok megadni a pápának mindazon privilégiumokat, melyekkel a katholikus egyház neki tulajdonít s *) Azóta már kibékültek.

284

én leszek a zsinaton az első, aki kérni fogja, hogy adja meg (t, i. a zsinat) ezt neki, mert a pápai tekintély nélkül nem tudunk élni, (sans cette autorité pontificale)." Ez a nyilatkozat nagy feltűnést keltett, úgy: a metropolita régebbi állásfoglalása miatt, mint pedig azért, mert az egész jelenlegi orosz püspöki karban a metropolita a legműveltebb fő. Ő ugyan azt állította, hogy sohasem tette meg a fentebbi kijelentést, „de — tette hozzá — helyesen fejezi ki véleményemet!" Vannak még más orosz egyházak is Amerikában, Lengyelországban, Észt-, Finn- és Csehországban. Rómához való viszonyuk nem egészen tisztázott. Az orosz emigráció némely tagja számára a római egyház állandó fenyegetést és veszélyt jelentett. Most azonban a katholikus egyház márc. 19-én önzetlenül, katholikus módon, egész egyetemességével imádkozott az orosz egyházakért, az összes üldözött hívőkért, az orthodoxokért is, akik bár elszakadtak tőlünk, de mégis testvéreink. Ez igen kedvező benyomást keltett, amiről biztos tanúbizonyságaim vannak. Helyesebb volna, ha márc. 19-től indulnánk ki, ahelyett, hogy régebbi dátumokat vennénk kiinduló pontul. Az előadó még néhány általános megjegyzést fűzött az elszakadt keleti egyházak egyesítésének problémájáhaz. Alapjában véve ez az egész inkább csak kulturális kérdés. A szakadár egyházak t. i. szoros kötelékekkel vannak államaikhoz kötve. Ezek az államok, amelyek legnagyobbrészt a háború óta keletkeztek, igyekeznek a nyugati civilizációhoz kapcsolódni. Ez igyekezetükben azonban a civilizációnak inkább csak mechanizmusát (egyetemi tanárok, nagy számú egyetemi hallgatóság, jó utak, hygienia, stb.) s nem lényegét látják. Közben elfeledkeznek arról, hogy a civilizációnak 2 ) két forrása van, a humanizmus és a kereszténység, s hogy nyugaton mindkettőt a katholikus Egyház őrizte meg s hogy ezáltal Egyházunk a civilizációnak is jelentős tényezője lett. Ezzel szemben ezek az államok és egyházaik több semmit sem nyújtanak a civilizációnak, inkább csak követik, de aktíve nem járulnak hozzá a fejlődéséhez. Minden állam, már sajátos jellegét megőrizve, előbb-utóbb kénytelen lesz kilépni izoláltságából. Ma, amikor, már-már egy ú j Európa alakul ki, egy közös Európa, a. keleti egyházak még csak a XV. századbeli nacionalista differenciálódásnál tartanak. Nem valószínű, hogy izoláltságukból való kilépésük a protestantizmus segítségével meg fog történni. Hiszen maguk a protestánsok is, legalább is egyik jelentős hányaduk, katholikus aspirációkról tesznek tanúbizonyságot. Ha a keletiek Róma helyett a reformációt követnék, voltaképpen csak a hosszabb utat választanák. Azt is észre lehet venni ezeknél az egyházaknál, hogy a Rómával való egyesüléstől önmagukat féltik. Elfelejtik, hogy még ez esetben is helyi és provinciális értékeik helyett univerzális értékeket és jogokat nyernének. Mindebből kiviláglik, hogy a probléma általános kultúrprobléma 2

) Qivilsation a franciában inlkább kultúrát jelent, mint civilizációt. Ford.

285

is. Ezért van az, hogy az érdekelt államok rendkívüli figyelemmel kísérnek minden ezirányú megmozdulást. A velehradi kongresszusokra p. o. a csehszlovák külügyminisztérium állandó megfigyelőt küldött ki. Vagy például 1925-ben, mikor a francia parlamentben a vatikáni követség megszüntetéséről volt szó, Briand azzal érvelt a követség fenntartása mellett, hogy az egyházak egyesülése ma nagyon időszerű kérdés, fontos tehát, hogy Franciaországnak módja legyen egy ilyen hatalmas kérdésbe beleszólni. Hemmer kanonok, a Szentháromság-plébánia lelkészének témája: bizonyos protestáns mozgalmak és a katholicizmus érintkező pontjai voltak. Megfigyelhető, hogy Franciaországban, Angliában és Németországban, de különösen a missziós országokban mennyire foglalkoztatja a protestánsokat az egyesülés kérdése, de kísérleteik mindeddig sikertelenek voltak. E kísérletek egyik oka a háború által teremtett ú j atmoszféra, amely a mielőbbi egyesülést sürgeti, valamint az a tény, hogy azon országokban, ahol missziók működnek, mindig felvetődik a kérdés: hogy lehetséges az, hogy Jézus tanítványai oly sok pártra oszlanak. A legjellemzőbb egyesítési kísérletek a stokíiolmi kongresszuson és a laussannei összejövetelen történtek. A katholicizmus szimpátiával szemlélte ezeket a kérdéseket. A lausannei konferencia egyik főcélja az volt, hogy becsületesen megállapítsák azokat a pontokat, amelyeken nincs többé vita s amelyekre az uniót lehetne alapítani. Az előadó szerint a helyes út az, hogy az uniók először az egymáshoz közel álló vallásos testületekben, illetőleg felekezetekben jöjjenek létre. Ilyen értelemben tartott megbeszélést legutóbb a két skót presbiteri egyház. Vagy 1908-ban Dél-Indiában a holland református egyház, az egyesült skót szabad egyház, a londoni misszionárius társulat és néhány amerikai kongregáció, amelyek megalkották a Délindiai Egyesült Egyházat, újabban pedig ez az alig húsz éve egyesült egyház áll tárgyalásban az anglikánokkal és az indiai Wesley-i metodistákkal. Mercir kardinális elnöklete alatt Összegyűltek Malines-ban a katholikusok és a Felső Egyház (Haute Église, Hoch Kirche) anglikánusai is, hogy megteremtsék a megértés atmoszféráját. Ezt sikerült is; csak azok szemében vallott kudarcot a konferencia, akik egyszerre túlsókat reméltek tőle. A katholikus Egyház közben a várakozás álláspontjára helyezkedik, mert meg van győződve, hogy még nem jött el a teljes megértés órája. De azért, mint jobb napok hajnalát, üdvözöljük a pozitív hit ébredéisét bizonyos protestáns töredékeknél. Ha másban nem, hát ebben üdvös eredményeket ért el a háború. Németországban pl., ahol a háború óta az egyházak elvesztették az állam támogatását, szabadabbak lettek. Vagy a német Hoch Kirche mozgalom, amely az oxfordival analogikusan igyekszik feléleszteni egy látható egyház érzelmét és visszautasítja azt a tisztára negatív álláspontot, ahogy a protestantizmust értelmezni szokták, elfogadja az Egyház szentségeket kiszolgáltató misszióját., megtagadja a radikalizmust s kultuszának középpontjába az eucharisztiát állítja. 286

Tudjuk nagyon jól, hogy sem az angol, sem a német felsőegyháziak nem akarnak katholikusokká lenni. De van egy kérlelhetetlen logika, amely szerint egyik vallási igazság maga után vonja a másikat s nem kételkedünk, hogy az ebből az iskolából kikerülő lelkek majd hajlamosabbak lesznek az unióra. Nem akarom a német Hochkirche szerepét túlozni és tisztában vagyok vele, hogy nem sok szava van a lutheránus egyház ügyeinek intézésében. De, ha Isten is úgy akarja, a kovász szerepét játszhatja még. Ami pedig a malinesi konferenciát illeti, sokan azt mondják, hogy a velük való tárgyalások esetleg még a megérteni kívánókat is eltávolíthatják tőlünk. De hiszen a manilesi tanácskozók egyike sem hitte, hogy néhány tárgyalás elegendő az egyetértés megteremtéséhez. Ami pedig az anglo-katholicizmus quantité negligable-voltát illeti, lássuk csak mit mond róluk egy angol katholikus: számbelileg talán gyenge, de intellektuálisan és spirituálisán rendükívül erős. Az angol-katholikus mozgalom, — úgy mint a német Hochkirche, a szakramentális doktrínában való hit kirobbanásával kezdődött. Már pedig ez lényeges érintkezési pont köztük és a katholicizmus között. Malinesban nyilvánvalóvá lett, hogy az egyesülés legfőbb akadálya az a négyszáz év, mely alatt az anglikánok teljesen kiestek a római egyház fejlődésének menetéből. Itt fognak adódni majd a legnagyobb nehézségek, s minién az egyháziak tapasztaltságán és ügyességén fordul meg. Végül: Georges Goyau: a francia akadémia tagja az elhangzottak alapján megállapította, hogy a keresztény világban feltűnő a vallásos idea tisztaságának fejlődése. Ez a tisztaság századokon keresztül veszélyeztetve volt az államok beavatkozása által. De látjuk, hogy a helyzet lényegesen megváltozott. A caesaro-papizmus háttérbe szorulása csak örömet okozhat a katholicizmusnak; már pedig egyre jobban háttérbe szorul abban a formában, amelyben Bizáncban létezett s abban is, amelyben a XVI. századtól kezdve tovább élt bizonyos keresztény felekezetekben. Amily mértékben háttérbe szorul, oly mértékben lép előre Isten országa. *

Mi az útkeresésnek fontosságát mindig hangoztattuk s egyben, mint legtermészetesebbet, azt jelöltük meg, mely Szentséges Atyánk elgondolásai szerint is az egyesülést a lelkekben alapozza meg. Ehhez egymás megismerése vezet a legtökéletesebben. Ebben pedig sokat remélünk a jövő évi, Budapesten tartandó •eucharisztikus kongresszustól. Nem külső közeledésben, inkább belső megértésben, de ez szerintünk még fontosabb, mint a külső közeledés, mely ma még nem lehetne más, mint felszínes érzések és hangulatok megnyilatkozása. Az eucharisztia olyan erőssége a kereszténység nek, mely elválhatatlanul egyesíti az „egy kenyér és egy kehely közösségében" találkozókat. És ez a kegyelmekkel teljes világ-demonstráció most Kelet határán tesz vallomást a szeretet evangéliumának magunkban va287

ló átéléséről. Lehetetlen, hogy keleti testvéreinkre hatással ne legyen. Protestánsainkra is kétségkívül hatást fog gyakorolni. Theológusaink, papjaink ma még tartózkodók, a nép azonban már feszülten figyel. Fel fog ébredni vezetőik érdeklődése is. Háromszázezer ember tanúságtevő demonstrációja, egyetértő hódolata a Legszentebb előtt nem olyan dolog, ami gondolkozóba ne ejtené az ellenvéleményűeket is. És ahol megindul a lélek belső elmélyedése, ott nyomon jár a malaszt, melynek hatásait földi érdekek nem fogják lerontani, hiszen vágyó lélekbe jut már eleve és — ha hirtelen eredményre való számítással nem áltathatjuk magunkat — okvetlenül be fog következni a lelkeknek valami olyan összesimulása, mely alapja lesz a jövő megértésnek.

AZ ÉVFOLYAM VÉGÉN A budapesti nemzetközi eucharisztikus kongresszus unionisztikus jelentőségét egyre több és több oldalról hangoztatják. A katholikus Egyház nagyszámú híveinek, az egy kenyér és egy kehely közösségében Szent Péter jogara alatt egyesülteknek nagy találkozója a Kenyér színe alá rejtőzködött s a Bor színe alatt lelkünket beharmatozó Krisztus Királlyal olyan hatalmas hívó szózat az Egyházon kívülálló, de Krisztust őszintén kereső lelkekre, melynek ereje szinte az arkangyali harsonát juttatja eszünkbe. A „Keleti Egyház" boldog örömmel szögezi le a tényt, hogy e kongresszusnak itt, Kelet és Nyugat határmesgyéjén jelentkező speciális lehetőségét éppen mi hangsúlyoztuk legelsőbben. És ennek a jelentőségnek odaáldoztuk egész évi munkánkat. Eucharisztikus cikkeink, melyek a keleti egyház eucharisztia-hitét és kultuszát szinte minden vonatkozásban föltárják, egész kötetet tesznek ki s néhány nap multán külön lenyomatban is elhagyják a sajtót. A kerub-himnusz tanácsa szerint úgyszólván mindent félretettünk, rovatainkat, más irányú cikkeinket a minimumra szorítottuk vissza, hogy a szentségi Úr Jézus tiszteletének keleti vonatkozásairól lehető teljes képet nyujtsunk. Bízunk, hogy az unió ügyének hasznos szolgálatot tettünk vele. Y. évfolyamunk, melynek az eddig tapasztalt megértés ^ után. ugyanolyan áldozatos lélekkel fogunk nekiindulni, mint az előzőknek, visszaállítja kedvelt rovatainkat. Sok és érdekes mondanivalónk van az V. évfolyamra is. Bízunk eddigi barátaink kitartásában s ú j barátok csatlakozásában. Az ú j évre már most kívánjuk az eucharisztia minden áldását áldozatkész Mecénásainkra, megértő támogatóinkra, lelkes olvasótáborunkra.

Felelős szerkesztő és kiadó: Szántay-Szémán István dr. pápai prelátus. Szerkesztőség: Miskolc, Hunyadi-u. 3. Kiadóhivatal: Miskolc, Melinda-u. 11. Nyomatott Ludvig István könyvnyomdájában Miskolc, Rákóczi-utca 18. szám.

288

TÉLI MENETREND. Érvényes 1937. október 2-től 1938. május 2-ig. Miskolcról induló vonatok:

Miskolcra érkező vonatok:

Budapest felé:

Budapest felől:

Sz. V. Gy. V. Gy. V. Sz. V. Gy. V. Sz. V.

5.12 7.40 13.40 14.15 19.05 i. 23.47

i. i. i. i. i.

— é. — é. — é. — é. — é. — é.

9.23 10.42 16.11 18.30 22.24 5.30

Sátoraljaújhely felé: Sz. Sz. Sz. Sz. Sz. Sz.

v. v. v. v. v. v.

i. i. i. i. i. i.

5.17 10.23 13.35 17.38 21.58 7.36

— — — — — —

é. é. é. é. é. é.

7.40 12.20 15.39 19.38 23.43 9.34

Sz. Gy. Sz. Sz. Gy. Sz. Gy. Sz.

V. V. V. V. V. V. V. V.

v. v. v. v. v.

i. i. i. i. i.

7.38 10.18 13.55 17.36 21.53

é. é. é. é. é.

Sz. Sz. Sz. Sz. Sz.

v. v. v. v. v.

Sz. M. Sz. M. Sz.

v. v. v. v. v.

v. v. v. v.

i. 7.51 — é. 10.09 Sz. v. i. 14.07 — é. 16.32 M. v. i. 19.10 — é. 21.23 Sz. v.

i. i. i. i.

7.50 13.54 16.45 20.52

i. i. i. i.

8.00 10.32 13.43 17.46

é. é. é. é.

— — — —

*

i. i. i. i. i.

5.36 7.33 11.40 16.56 20.23

— — — — —

é. é. é. é. é.

7.30 9.34 13.30 18.52 22.59

i. i. i. i. i.

5.26 7.32 10.30 16.49 20.38

— — — — —

é. é. é. é. é.

7.27 9.24 12.52 18.44 22.56

i. 4.49 — é. 7.18 i. 7.24 — é. 9.44 i. 15.50 — é. 18.20 Mezőcsát felől:

8.57 15.24 17.55 22.00

M. M. M. V.

v. v. v. v.

é. é. é. é.

i. i. i. i.

4.40 6.20 13.25 18.00

— — — —

é. é. é. é.

5.50 7.23 14.35 19.38

Hidasnémeti felől:

Hidasnémeti f e l é : Sz. v. Gry. v. Sz. v. Sz. v.

*

Bódvavendégi felől:

Mezőcsát felé: M. V. M. M.

— e. 10.13 é . 10.13 — e. 12.44 — e. 16.50 — e. 17.25 — e. 21.35 — é . 21.48 — e. 6.44 —

Bánréve—Ózd felől: 9.51 12.09 16.25 20.03 23.41

Bódvavendégi felé: Sz. v. Sz. v. M. v.

5.50 7.08 8.12 8.12 14.10 17.25 19.17 0.10

Sátoraljaújhely felől:

Bánréve—Ózd f e l é : Sz. M. Sz. Sz. M.

i. i. i. i. i. i. i. i.

9.59 11.35 15.16 19.31

Gy. v. Sz. v. Gy. v. Sz. v.

5.39 11.36 17.31 19.42

— — — —

e. é. é. é.

7.19 13.21 18.40 21.22