Nick Hornby. A Meztelen Eztelen Juliet

Nick Hornby A Meztelen Eztelen Juliet

Amandának szeretettel és köszönettel ELSŐ FEJEZET Azért repültek Angliából Minneapolisba, hogy megnézzenek egy vécét. Ez az egyszerű tény akkor kólintotta fejbe Annie-t, amikor már ténylegesen benne voltak: leszámítva a falakon lévő graffitiket, melyek némelyike valamiképpen utalt a vécének a zenetörténetben játszott kiemelkedő szerepére, nyirkos volt, sötét, büdös és teljesen jellegtelen. Az amerikaiak nagyon értenek a történelmi hagyományaik felturbózásához, de ezzel a vécével még ők se nagyon tudtak mit kezdeni. – Nálad van a fényképezőgép, Annie? – kérdezte Duncan. – Igen. De miről akarsz fényképet? – Tudod, csak úgy... – Nem tudom. – Hát... a vécéről. – Azokról a... mi is a neve azoknak az izéknek? – Piszoár. Aha, azokról. – Benne akarsz lenni? – Tegyek úgy, mintha épp csorgatnék? – Ha akarod. Úgyhogy Duncan megállt a három piszoár közül a középső előtt, kezét meggyőzően maga elé tette, és a válla fölött visszamosolygott Annie-re. – Megvan?

– Nem vagyok biztos benne, hogy működött a vaku. – Akkor még egyet! Gáz lenne egy rosszul sikerült képpel hazamenni, miután egész idáig eljöttünk. Ezúttal Duncan beállt az egyik fülkébe, nyitva hagyva az ajtaját. Ott valahogy több volt a fény. Annie így is lefényképezte – egy vécéfülkében álló alakról ennél jobb képet nemigen csinált volna senki. Amikor Duncan indult kifelé, látta, hogy ez a vécé is, mint nagyjából az összes, amit valaha rockklubban látott, el van dugulva. – Menjünk már! – mondta Annie. – Tudod, hogy nem is akart beengedni a srác. Tényleg nem akarta, mármint a pultos srác. Azt hitte, olyan helyet keresnek, ahol belőhetik magukat, vagy talán szexelhetnek. Végül aztán láthatóan úgy döntött magában, ami kicsit sértő volt, hogy egyiket sem nézi ki belőlük. Duncan még egyszer, utoljára körbenézett, és megrázta a fejét. – Ha a vécék beszélni tudnának, mi? Annie örült neki, hogy ez nem tudott. Duncan akkor egész éjszaka vele akart volna beszélgetni. A legtöbb embernek gőze sincs Tucker Crowe zenéjéről, nem is beszélve karrierjének egynémely sötétebb pillanatáról, úgyhogy talán nem árt elmesélni, mi történt – vagy nem történt – vele a Gödör Klub mosdójában. Crowe Minneapolisban koncertezett, és elment a Gödörbe, hogy megnézzen egy Napoleon Solos nevű helyi bandát, mert jókat hallott róla. (Néhány teljességre törekvő Crowe-gyűjtőnek, köztük Duncannek is, megvan ennek a helyi bandának az egyetlen lemeze, a The Napoleon Solos Sing

Their Songs and Play Their Guitars.) A koncert közepén Tucker kiment a mosdóba. Senki sem tudja, hogy mi történt ott, de amikor kijött, egyenesen visszament a szállodájába, és felhívta a menedzserét, hogy lemondja a turné hátralevő állomásait. Másnap reggel pedig elkezdődött az, amit ma már kénytelenek vagyunk a visszavonulásának nevezni. Ez 1986 júniusában történt. Azóta senki nem hallott róla semmit – se új lemezfelvétel, se koncert, se interjú. Ha ti is úgy szeretitek Tucker Crowe-t, ahogy Duncan és még pár ezer ember a világon, akkor attól a vécétől sok mindent szeretnétek megkérdezni. És mivel, ahogy azt Duncan oly bölcsen megjegyezte, ő nem tud beszélni, a Crowerajongóknak kell beszélniük helyette. Egyesek szerint Tucker meglátta a vécében Istent vagy az Ő küldöttét; mások szerint túladagolás okozta halálközeli élményt élt át. Egy másik irányzat képviselői azt állítják, hogy rajtakapta a barátnőjét, amint a basszusgitárosával szexeit, bár Annie ezt az elméletet kissé elrugaszkodottnak találta. Egy nő látványa, amint egy zenésszel kefél egy vécében, valóban elég ok lehet huszonkét éven át tartó hallgatásra? Talán igen. Talán csak arról van szó, hogy Annie még sohasem volt ilyen szenvedélyesen szerelmes. Mindegy. Csak annyit kell tudnotok, hogy valami mély és sorsfordító esemény ment végbe egy kis klubnak a legkisebb helyiségében. Annie és Duncan a Tucker Crowe-zarándoklatuk közepén tartottak. Már bejárták New Yorkot, megnézték azokat a klubokat és bárokat, amelyek valamiképpen szerepet játszottak Crowe életében, bár e történelmi helyek többsége mára vagy divattervezői butik, vagy

McDonald’s lett. Megnézték a gyerekkori házát a montanai Bozemanben, ahol még egy kalandjuk is volt: egy öreg hölgy kijött a házból, és elmesélte nekik, hogy gyerekkorában a kis Tucker szokta lemosni a férje öreg Buickját. Crowe-ék akkor régen egy kicsi, kényelmes családi házban laktak, amelynek most egy kis nyomda igazgatója volt a tulajdonosa, aki meglepődve hallotta, hogy ideutaztak Angliából csak azért, hogy megnézzék kívülről ezt a házat, de nem hívta be őket. Montanából Memphisbe repültek, ahol elmentek a régi Amerikai Hangstúdió helyére (magát a stúdiót 1990-ben lebontották), ahol Tucker részegen, gyászolva felvette a Juliet-et, a legendás szakítós albumát, Annie kedvencét tőle. Még előttük állt a kaliforniai Berkeley, ahol Juliet lakott – vagyis a valóságban egy Julie Beatty nevű exmanöken és társasági celeb. Ott állnak majd a háza előtt, éppen úgy, ahogy a nyomdász háza előtt álltak, egészen addig, amíg Duncannek már nem jut eszébe semmi olyan ok, ami miatt még tovább kellene bámulniuk, vagy amíg Julie ki nem hívja a rendőrséget – egy-két Crowe-rajongóval éppen ez történt, amint azt Duncan a honlapról tudta. Annie nem bánta meg, hogy eljöttek. Járt már párszor Amerikában, San Franciscóban és New Yorkban, de élvezte, hogy Tuckernek köszönhetően most olyan helyekre jutnak el, amiket máskülönben soha életében nem látna. Bozeman például gyönyörű hegyvidéki városka volt, és egzotikus nevű hegyláncok vették körül: a Nagy Szíj, a Dohánygyökér és a Spanyolcsúcsok. Miután megbámulták a kicsi jellegtelen házat, besétáltak a városba, és jeges teát iszogattak egy

biokávézó napsütötte udvarán, míg a távolban valamelyik Spanyol-csúcs vagy épp a Dohánygyökér teteje azzal fenyegetett, hogy átszúrja a hideg, kék eget. Voltak már ennél sokkal rosszabb reggelei is vacakul sikerült nyaralásokon. Számára ez afféle kósza amerikai körút volt: gombostűkkel a térképen. Természetesen Tucker már az agyára ment: beszélgetni róla, hallgatni a zenéjét, elemezgetni minden egyes alkotói és magánéleti döntésének az indítékait. De hát torkig volt vele otthon is, úgyhogy akkor már inkább volt torkig vele Montanában vagy Tennessee-ben, mint Goolenessben, ebben az angliai tengerparti kisvárosban, ahol együtt lakott Duncannel. Az egyetlen fontos hely, amely nem szerepelt az útitervükben, a pennsylvaniai Tyrone volt, Tucker állítólagos lakóhelye, bár mint minden ortodox hit esetében, itt is akadtak eretnekek: a Crowe-közösség két vagy három tagja ragaszkodott ahhoz a Duncan szerint érdekes, ám felettébb abszurd elmélethez, hogy Tucker a kilencvenes évek eleje óta Új-Zélandon él. Tyrone-t még csak meg sem említették lehetséges úti célként, amikor tervezgették az utat, és Annie úgy gondolta, érti ennek az okát. Pár évvel ezelőtt az egyik rajongó elment Tyrone-ba, ott csellengett egy darabig, végül megtalálta Tucker Crowe állítólagos farmját, és egy riasztóan ősz fazon fényképével tért vissza, aki épp ráfogja a puskáját. Annie látta a képet, sokszor megnézte, és elszomorítónak találta. A férfi arcát eltorzította a harag és a félelem, mintha mindazt, amiért dolgozott és amiben hitt, egy pillanat alatt elpusztíthatná egy Canon Sureshot. Duncant nem nagyon izgatta Crowe

magánszférájának megsértése: a szóban forgó rajongó, Neil Ritchie e tettével akkora hírnevet és tiszteletet vívott ki magának a hívek körében, mint valami Abraham Zapruder, amikor lefilmezte a Kennedygyilkosságot, és Annie gyanította, hogy Duncan eléggé irigykedik is rá emiatt. Őt az zavarta, hogy Tucker Crowe „kibaszott seggfejnek” nevezte Neil Ritchie-t. És Duncan azt nem bírta volna elviselni. A Gödör mosdójában tett látogatás után a recepciós tanácsára egy thai étteremben ebédeltek, a Riverfront negyedben, pár saroknyira a szállodától. Minneapolisról kiderült, hogy a Mississippi partján van – ugyan ki tudja ezt az amerikaiakat meg nagyjából mindenki mást leszámítva, aki odafigyelt a földrajzórákon? -, úgyhogy Annie kipipálhatott még valamit, amit különben sohasem látott volna, bár itt, a kevésbé romantikus végénél a Mississippi lelombozóan hasonlított a Temzére. Duncan fel volt dobva, dőlt belőle a szó, még mindig nem tudta elhinni, hogy ott járt azon a helyen, amely annyi képzelőerejét lekötötte az évek során. – Gondolod, hogy lehetséges egy egész kurzust tartani egy vécéről? – Úgy érted, hogy végig rajta ülnél? Nemigen engedélyezné a közegészségügyi hivatal. – Én nem úgy gondoltam. Néha Annie szerette volna, ha Duncan jobb humorérzékkel van megáldva – vagy ha legalább felfogja, hogy van, amikor viccből mondanak neki valamit. Abban már rég nem reménykedett, hogy valaha is ő maga fog valami vicceset mondani.

– Úgy értettem, hogy egy egész kurzust tartani a Gödörben lévő vécéről. – Nem. Duncan ránézett. – Most direkt kötözködsz velem? – Nem. Csak azt mondom, hogy egy egész kurzus Tucker Crowe húsz évvel ezelőtti vécélátogatásáról nem lenne túl érdekes. – Más dolgokat is belevennék. – A történelem más jeles vécélátogatásait? – Nem. Más ilyen nagy pillanatokat, amelyek valakinek az egész pályáját meghatározták. – Elvisnek volt egy jó vécés pillanata. Eléggé meghatározta a pályáját. – A halál az más. Abban nincs ott a saját akarat. John Smithers írt egy esszét a honlapra erről. Az alkotói halál és a tényleges halál közti kapcsolat. Egész érdekes volt. Annie lelkesen bólintott, de közben remélte, hogy Duncan nem fogja kinyomtatni és az orra alá dugni, amikor hazaérnek. – Ígérem, hogy ez után a nyaralás után nem leszek annyira Tucker-mániás – mondta. – Nem baj az. Engem nem zavar. – Már régóta meg akartam ezt csinálni. – Tudom. – Így aztán túl leszek rajta. Kiürítem a szervezetemből. – Remélem, nem. – Komolyan? – Mi maradna belőled, ha ezt kiürítenéd? Annie ezt nem kegyetlenségből mondta. Majdnem tizenöt éve élt együtt Duncannel, és Tucker Crowe

mindig része volt a pakknak, mint valami fogyatékosság. Először is, ez nem akadályozta meg Duncant abban, hogy normális életet éljen: igen, írt egy egyelőre még publikálatlan könyvet Tuckerról, előadásokat tartott róla, részt vett egy rádiós dokumentumműsor elkészítésében a BBC számára, és konferenciákat szervezett, de ezek a tevékenységek Annie számára mindig elszigetelt epizódoknak tűntek, szórványos rohamoknak. Emellett képes volt normális és eredményes életet élni. De aztán jött az internet, és mindent megváltoztatott. Amikor, kicsit később, mint mindenki más, Duncan rájött, hogyan működik, létrehozott egy „Hall engem valaki?” című honlapot – ez egy alig ismert kislemez egyik száma volt, amit Crowe az első albumának fájdalmas kudarca után készített. Addig a legközelebbi rajongótárs Manchesterben lakott, hatvan vagy hetven mérföldre, és Tucker évente egyszer vagy kétszer találkozott vele; most a legközelebbi rajongók Duncan laptopjában laktak, és sok százan voltak, a világ minden tájáról, és Duncan állandóan velük beszélgetett. Meglepően sok megbeszélni valójuk volt. A honlapon volt egy „Legfrissebb hírek” rovat, amit Annie mindig viccesnek talált, miután Tucker már jó ideje nem túl sok mindent csinált. (Duncan, ha írt valamit, mindig azzal kezdte: „Legjobb tudomásunk szerint...”) Mégis mindig akadt valami, ami a hívek körében hímek számított – egy Crowe-éjszaka valamelyik internetrádión, egy új cikk, valamelyik volt bandatag új albuma, egy interjú valami hangmérnökkel. A honlapot azonban jórészt a dalszövegeket vagy Tucker művészetének ihlető

forrásait elemző esszék töltötték ki, s emellett a láthatóan kimeríthetetlen találgatás Tucker hallgatásának okairól. Nem mintha Duncant nem érdekelték volna más dolgok is. Szakértői szinten ismerte az 1970-es évek amerikai független filmművészetét, Nathaniel West regényeit, és kifejlesztett egy szép új vonalat is a HBO tévésorozatairól – arra gondolt, hogy a nem túl távoli jövőben akár elkezdheti tanítani is A drót esztétikáját. De ezek mind csak flörtök voltak. Tucker Crowe volt az élete párja. Ha Crowe meghalna – mármint a való életben, nemcsak mint alkotó -, Duncan lenne a gyászmester. (Már meg is írta a nekrológot. És időről időre hangosan töprengett azon, hogy megmutassa-e már most egy tekintélyes napilapnak, vagy várja meg, amíg tényleg szükség lesz rá.) Ha Tucker volt a férj, akkor Annie-nek valami módon szeretőnek kellett volna lennie, de ez persze nem volt helyes szó – valahogy túlságosan egzotikusan hangzott, és a szexuális aktivitás olyan mértékére utalt, amelyen mostanság már mindketten elborzadtak volna. Sőt még kapcsolatuk hajnalán is megijesztette volna őket. Annie néha nem annyira barátnőnek érezte magát, mint inkább iskolai havernak, aki meglátogatta a barátját a nyári szünidőben, és aztán ott maradt a következő húsz évre. Nagyjából ugyanakkor költöztek ugyanabba az angol tengerparti városba, Duncan azért, hogy befejezze a diplomamunkáját, Annie pedig tanítani, és közös barátaik mutatták be őket egymásnak, akik úgy látták, hogy kábé stimmelnek egymáshoz: jól el tudnak beszélgetni könyvekről és zenéről, moziba járnak majd,

és olykor leruccannak Londonba valami kiállításra vagy koncertre. Gooleness nem volt az a kifejezetten értelmiségi város. Nem volt művészmozija, nem volt melegközössége, még egy Waterstones könyváruháza sem volt (ahhoz tovább kellett menni a sztrádán Hullig), s ők megkönnyebbülten kapaszkodtak bele egymásba. Esténként együtt ittak, és a hétvégeken együtt aludtak, amíg aztán az együttalvások át nem alakultak valami olyasmivé, amit már nem lehet megkülönböztetni az együttlakástól. És aztán így maradtak, beleragadva egy örökös egyetem utáni világba, amelyben a koncertek, a könyvek és a filmek többet jelentettek számukra, mint más velük egykorú emberek számára. Sohasem döntötték el, hogy nem lesz gyerekük, sőt még csak olyan beszélgetés sem volt köztük, aminek a végén elhalasztották volna a döntést. Ez nem ilyen fajta ottalvás volt. Annie nem tudta elképzelni magát mint anya, Duncant meg senki sem tudta volna elképzelni apának, meg különben is, egyikük sem érezte volna jól magát, ha ilyen módon habarcsolják össze a kapcsolatukat. Az ő kapcsolatuk nem erről szólt. És most dühítő módon bekövetkezett az, amire annyira lehetett számítani, és amit mindenki mondogatott is Annie-nek: fájdalmasan vágyott egy gyerekre. Ezt a fájdalmat az életnek a szokásos édesbús eseményei hívták elő: a karácsony, valamelyik barátnőjének a terhessége, egy vadidegen terhessége, akit meglátott az utcán. És amennyire meg tudta állapítani, a lehető legszokványosabb okokból szeretett volna gyereket. Feltétel nélküli szeretetet akart érezni, nem pedig csak azt a gyenge feltételes vonzalmat, amit hébe-hóba össze

tudott kaparni magában Duncan iránt: azt akarta, hogy úgy ölelje át valaki, hogy közben soha nem kérdőjelezi meg ezt az ölelést, a miértjét, a kiveljét vagy a meddigjét. Volt egy másik ok is: tudnia kellett, hogy tud gyereket szülni, hogy van benne élet. Duncan elaltatta, és miközben így aludt, elveszítette a nemiségét. Egyszer majd túl fog jutni mindezen, valószínűleg; vagy legalábbis egy napon már nem marad más ebből a mohó vágyból, csak valami szomorkás megbánás. De ez az utazás nem segített abban, hogy megvigasztalódjon. Mert annyi erővel, hogy férfivécékről készít fényképeket, nyugodtan pelenkát is cserélgethetne, nem igaz? Valahogy kezdte úgy érezni, hogy amilyen rengeteg idejük van önmagukra, az már valahogy olyan... dekadens. Miközben reggeliztek a San Francisco belvárosában lévő olcsó és vacak szállodában, Annie a Chronicle-t olvasta, és eldöntötte magában, hogy nem akarja látni a sövényt, amely eltakarja Julie Beatty berkeleyi házának pázsitját. Rengeteg más dolgot is lehet csinálni a Bayben. Meg akarta nézni a Haight-Ashburyt, vásárolni akart egy könyvet a City Lightsban, el akart menni az Alcatrazba, át akart sétálni a Golden Gate hídon. A Modern Művészet Múzeumában, ami ráadásul ott volt az utca végében, épp a háború utáni nyugati parti festészetről tartottak kiállítást. Örült neki, hogy Tucker elcsábította őket Kaliforniába, de nem akart egy egész délelőttöt azzal tölteni, hogy azt figyelje, mikor döntenek úgy Julie szomszédai, hogy ők ketten fenyegetik a biztonságukat.

– Viccelsz – mondta Duncan. Annie felnevetett. – Nem – mondta. – Tényleg úgy gondolom, hogy jobb dolgokat is csinálhatok. – Amikor egészen idáig eljöttünk? Mi ütött beléd hirtelen? Nem érdekel? De tényleg, mi van, ha épp akkor jön ki a kocsijával a garázsból, amikor mi ott állunk? – Akkor még hülyébben érezném magam – mondta Annie. – Rám nézne, és azt gondolná: „A fazon még rendben van. Az egyik dilinyós. De mit keres itt ez a nő?” – Ugratsz. – Nem, Duncan, tényleg. Huszonnégy órára jöttünk San Franciscóba, és nem tudom, mikor jövök ide legközelebb. Elmenni valamilyen nőnek a házához... Ha volna egy napod Londonban, valakinek a háza előtt töltenéd, nem is tudom, mondjuk, Gospel Oakban? – De ha épp azért mentem volna oda, hogy megnézzem annak a valakinek a házát Gospel Oakban... És ez nem valamilyen nőnek a háza, te is tudod. Nagy dolgok történtek ott. És ott fogok állni, ahol ő állt. Nem, persze, hogy nem akármilyen ház az. Mindenki tudja, leszámítva nagyjából mindenkit. Julie Beatty ott élt az első férjével, aki a Berkeleyn tanított, amikor megismerkedett Tuckerrel egy partin, amit Francis Ford Coppola rendezett. Még aznap éjjel otthagyta a férjét. Nem sokkal utána azonban meggondolta magát, és hazament, hogy összefoltozza a házasságát. Legalábbis ennyi a sztori. Annie sohasem értette, hogy Duncan és a rajongóhaverjai hogyan lehetnek annyira biztosak ilyen

apró-cseprő magánéleti dolgokkal kapcsolatban, amik évtizedekkel ezelőtt történtek, de ők biztosak voltak. A „You and Your Perfect Life”,1 az albumot záró hétperces dal állítólag arról az éjszakáról szól, amikor Tucker ott állt Julie-ék háza előtt. „Kövekkel dobáltam az ablakod, / Míg ajtót nem nyitott az a kedves úr; / De te hol voltál, Mrs. Steven Balfour?” Mondanom sem kell, a férjet nem Steven Balfournak hívták, és a fiktív nevek használata természetesen végeérhetetlen spekulációkra adott okot a honlap üzenőfalán. Duncannek az volt az elmélete, hogy a férj a brit miniszterelnökről kapta a nevét, arról az emberről, akit Lloyd George megvádolt, 1 Te és a tökéletes életed. hogy „Mr. Balfour pudlijává” változtatja a Lordok Házát – s ebből következőleg Julie a férje pudlija lett. Ezt az értelmezést ma már az egész Tucker-tábor elfogadja, és ha az ember megnézi a „You and Your Perfect Life”-ot a Wikipedián, Duncan neve természetesen ott lesz a lábjegyzetekben, egy linkkel az esszéjére. A honlapon soha senki nem merte felvetni azt a gondolatot, hogy Tucker talán csak azért választotta a Balfour nevet, mert rímelt az „úr”-ra. Annie szerette a „You and Your Perfect Life”-ot. Szerette az engesztelhetetlenségét és azt is, ahogy az önéletrajzi téma kapcsán sikerült valami fontosat elmondania a társadalomról: a dal dühös kifakadás az ellen, ahogy az okos nőket megsemmisíti a férjük. Általában nem szerette az üvöltő gitárszólókat, de tetszett neki, ahogy a „Perfect Life” üvöltő gitárszólója pontosan ugyanolyan beszédesnek és dühösnek tűnik,

mint a szöveg. És szerette az egésznek az iróniáját – azt, ahogy Tucker, az az ember, aki az ujjával fenyegeti Steven Balfourt, végül is tökéletesebben megsemmisíti azt a nőt, mint ahogy a férjének valaha is sikerült. Ő már örökre csak az a nő marad, aki összetörte Tucker szívét. Sajnálta Julie-t, akinek újra és újra olyan emberekkel kell szembenéznie, mint Duncan, amint kövekkel dobálják az ablakát, metaforikusan és valószínűleg szó szerint is, mióta az a dal megjelent. De irigyelte is. Ki ne szeretne egy férfit ennyire szenvedélyessé, ennyire boldogtalanná, ennyire ihletetté tenni? Ha te magad nem tudsz dalokat írni, akkor az, amit Julie csinált, biztosan közelebb áll hozzá, mint bármi más, nem igaz? De a házat akkor se akarta látni. Reggeli után fogott egy taxit, átment vele a Golden Gate híd másik oldalára, és elindult gyalog vissza a városba, a sós szél valahogy fokozta az örömét annak, hogy egyedül lehet. Duncan kicsit furán érezte magát, amiért Annie nélkül kell elmennie Julie házához. Bárhová mentek, rendszerint Annie szervezte az utazást, és mindig ő tudta azt is, hogyan jutnak vissza oda, ahonnan jöttek. Szívesebben szentelte volna minden szellemi energiáját Julie-nak, az embernek, és a Juliet-nek, az albumnak; meg akarta hallgatni kétszer egymás után, először úgy, ahogy megjelent, másodszor meg olyan sorrendbe téve a dalokat, ahogy Tucker Crowe eredetileg tervezte, legalábbis a hangmérnök szerint. De erről most le kellett mondania, mert minden figyelmét lekötötte a BART, a San Franciscó-i gyorsvasút. Amennyire meg tudta állapítani, a Powell Streetnél kellett felszállnia, és a

piros vonalon felmenni North Berkeleybe. Könnyűnek látszott, de persze nem volt az, mert amikor lent volt a peronon, sehogy sem tudta megállapítani, hogy melyik szerelvény megy a piros vonalon, és melyik nem. És nem kérdezhette meg senkitől. Mert ha megkérdezi valakitől, akkor kiderül róla, hogy nem idevalósi, és bár ez nem számított volna Rómában, Párizsban vagy akár Londonban, itt, ahol a számára fontos dolgok közül annyi minden történt, nagyon is számított. És mivel nem kérdezhetett meg senkit, végül a sárga vonal szerelvényére szállt fel, csak persze nem tudta, hogy a sárga vonalon van, amíg el nem ért Rockridge-be, ami azt jelentette, hogy vissza kellett mennie a 19th Street/Oakland megállóhoz, és ott átszállni. De tényleg, mi ütött Annie-be? Duncan tudta, hogy Annie nem annyira megszállottja Tucker Crowe-nak, mint ő maga, de azt hitte, hogy az elmúlt években már kezdte ő is jobban megérteni, hogy miről van szó. Párszor arra ment haza, hogy Annie épp a „You and Your Perfect Life”-ot hallgatta, bár nem tudta felkelteni az érdeklődését a Bottom Line-ban felvett hírhedt, fantasztikus kalózverzió iránt, amikor Tucker a szóló végén pozdorjává törte a gitárját. (Kétségtelen, hogy kicsit zavaros a hangzás, és egy idióta részeg az utolsó versszak alatt állandóan beleüvölti a kalózfelvétel készítőjének a mikrofonjába, hogy „Rock’n’Roll!”, de ha Annie-t tényleg a düh és a fájdalom érdekli, akkor tessék, itt van.) Próbálta megjátszani, mintha teljesen érthetőnek tartaná Annie döntését, hogy nem megy vele, de az az igazság, hogy

meg volt sértve. És most nemcsak meg volt sértve, hanem, legalábbis ideiglenesen, el is tévedt. Már azt is komoly teljesítménynek érezte, hogy eljutott a North Berkeley megállóig, és itt jutalmul engedélyezte magának azt a luxust, hogy megkérdezze valakitől, merre van az Edith Street. Az nem gáz, ha valaki nem tudja az utat egy elővárosi utcához. Még az idevalósiaktól se lehet elvárni, hogy mindent tudjanak. Csak persze amint kinyitotta a száját, a nő, akit kiszemelt, el akarta mesélni neki, hogy egy évet a londoni Kensingtonban töltött, miután elvégezte a főiskolát. Nem számított rá, hogy ennyire hosszúak és dimbesdombosak lesznek az utcák, meg arra sem, hogy ennyire távol lesznek egymástól a házak, és mire odaért, teljesen leizzadt, szomjas volt, és közben majd kidurrant a hólyagja. Kétségtelen, hogy ha tisztább lett volna a feje, akkor beugrott volna valahova a BART-megálló közelében egy italra és egy csurgatásra. De már máskor is előfordult, hogy szomjas volt és nagyon kellett pisilnie, mégis mindig ellen tudott állni a kísértésnek, hogy betörjön egy idegen házába. Amikor az Edith Street 1131.-hez ért, ott ült egy kölyök a járdán, a hátát a kerítésnek vetve, amelyet mintha kizárólag azért építettek volna oda, hogy ne juthasson beljebb. Olyan tizennyolc éves lehetett, hosszú, zsíros haja és gyér kecskeszakálla volt, és amikor rájött, hogy Duncan háznézőbe jött, felállt, és leporolta magát. – Hö – mondta. Duncan megköszörülte a torkát. Nem tudta rávenni magát, hogy ugyanígy köszönjön vissza, de „Szia”

helyett egy „Háj”-t vetett oda, csak hogy mutassa, ő is tud laza lenni. – Nincsenek otthon – mondta a kölyök. – Asszem, lehet, hogy elmentek a keleti partra. A Hamptonokra vagy valami ilyen szarságra. – Ó. Aha. Ja. – Ismered őket? – Nem, nem. Én csak... Tudod, én egy... crowológus vagyok. Itt jártam a környéken, és gondoltam, tudod... – Angliából jöttél? Duncan bólintott. – Eljöttél egészen idáig Angliából, hogy megnézd, hol dobálta Tucker Crowe a köveit? A kölyök nevetett, így hát Duncan is nevetett. – Nem, nem. Úristen, dehogy. Hah! Csak a városban volt valami dolgom, és gondoltam, tudod... Különben te mit csinálsz itt? – A Juliet az abszolút kedvenc albumom. Duncan bólintott. A tanárénje szeretett volna rámutatni a válasz logikátlanságára; a rajongó énje mindent tökéletesen értett. Hogy is ne értett volna. Csak a járdán ülés volt egy kicsit fura. Duncan terve az volt, hogy megnézi a házat, elképzeli a kövek röppályáját, talán készít egy fényképet, és elmegy. A fiú meg közben úgy bámult a házra, mintha valami spirituális jelentőségű hely volna, amely mély belső békével ajándékozza meg az embert. – Hatszor voltam már itt. Nem is, hétszer? – mondta a fiú. – De mindig kifekszek tőle. – Tudom, mire gondolsz – mondta Duncan, pedig nem tudta. Talán a kora tette, vagy az angolsága, de ő nem feküdt ki tőle, és nem is várta, hogy kifeküdjön. Végül

is csak egy kellemes családi ház előtt álltak, nem a Tádzs Mahal előtt. Különben is annyira kellett pisilnie, hogy semmiképpen sem tudta volna átérezni a pillanat varázsát. – Nem tudod véletlenül... ööö... mi is a neved? – Elliott. – Én Duncan vagyok. – Szia, Duncan. – Szóval, Elliott, nem tudod véletlenül, hogy van-e itt a közelben egy Starbucks? Vagy valami? Klotyóra kell mennem. – Ah! – mondta a kölyök. Duncan felvonta a szemöldökét. Ez meg miféle válasz? – Hát, éppenséggel tudok egy klotyót egészen közel. De megfogadtam, hogy soha többé nem fogom használni. – Rendben – mondta Duncan. – De... nagy baj lenne, ha én használnám? – Ja, asszem. Mert akkor is megszegném a fogadalmamat. – Ó. Hát, mivel nem igazán értem, hogy miféle fogadalmat tehettél egy nyilvános vécével kapcsolatban, nem nagyon tudok segíteni az etikai dilemmádban. A fiú elnevette magát. – Bírom, ahogy ti angolok beszéltek. „Etikai dilemma.” Szuper. Duncan nem világosította fel, hogy ez mit jelent, de átfutott az agyán, hogy odahaza vajon a diákjai közül hányan tudták volna helyesen elismételni a kifejezést, arról nem is beszélve, hogy ők maguk használják. – De úgy érzed, hogy nem segíthetsz nekem. – Ó. Hát. Lehet. Mi van, ha megmondom, hogy hol van, de én nem megyek veled?

– Hogy őszinte legyek, nem is igazán számítottam rá, hogy eljössz velem. – Ja. Oké. Meg kell magyaráznom. A legközelebbi klotyó ott van bent. – Elliot a Juliet házához vezető felhajtom mutatott. – Hát, az eléggé valószínű – mondta Duncan. – De ez nem igazán segít rajtam. – De én tudom, hogy hol tartják a pótkulcsukat. – Viccelsz. – Nem. Voltam már bent... vagy háromszor. Egyszer zuhanyoztam is. Kétszer csak megnéztem, amit lehet. Soha nem csórok el semmi nagy cuccot. Csak, tudod, papírnehezékeket meg ilyen szarságokat. Szuveníreket. Duncan a fiú arcát vizsgálta, a gondosan kidolgozott átejtés, a crowológusokra mért szatirikus döfés árulkodó jeleit kereste rajta, és végül úgy döntött, hogy Elliott egyetlen viccet sem sütött el, mióta tizenhét éves lett. – Bemész a házukba, amíg nincsenek itt? A fiú megvonta a vállát. – Aha. Rosszul érzem magam miatta, és ezért is nem voltam biztos benne, hogy elmondjam-e neked. Duncan hirtelen észrevette, hogy két láb van krétával a kövezetre rajzolva, és egy nyíl mutat onnan a ház felé. Feltehetően Tucker lába, és Tucker kövei. Arra gondolt, bárcsak ne látta volna meg ezt a rajzot. Így még kevesebb dolga van. – Hát, ezt nem tehetem meg. – Ja. Persze. Megértem. – Szóval semmi más? Az Edith Street hosszú és lombos utca volt, és a legközelebbi keresztutca szintén hosszú és lombos. Az a

fajta amerikai előváros volt ez, ahol a lakóknak kocsiba kell ülniük, ha egy doboz tejet akarnak venni. – Egy-két mérföldön belül semmi. Duncan felfújta az arcát, s ezzel a gesztussal, ahogy ő maga tisztában volt vele már közben is, elő akarta készíteni a döntést, amit már meghozott magában. Bemehetett volna egy sövény mögé; elmehetett volna abban a pillanatban, vissza a BART-megállóhoz, és ott kereshetett volna egy kávézót, és aztán visszajöhetett volna ide. De igazából nem is kellett volna visszajönnie, mert már mindent látott, amit láthatott. Ez volt a probléma veleje. Ha jobban... gondoskodnak az olyan emberekről, mint ő, akkor nem kellett volna neki magának gondoskodnia egy kis izgalomról. Nem tört volna le a keze ennek a Julie-nak, ha valami módon jelzi a hely jelentőségét, nem igaz? Egy diszkrét táblával vagy valami. Nem volt felkészülve Juliet házának jellegtelenségére, mint ahogy nem volt felkészülve a minneapolisi klotyó kellemetlen szagú funkcionalitására sem. – Egy-két mérföldre? Nem hiszem, hogy olyan sokáig kibírom. – Te tudod. – Hol a kulcs? – Van egy meglazult tégla ott a tornác falán. Egészen lent. – És biztos vagy benne, hogy még ott van a kulcs? Mikor nézted meg utoljára? – Őszintén? Bent voltam, épp mielőtt jöttél. Semmit nem hoztam el. De soha nem tudom elhinni, hogy Juliet

házában állok, vágod? Haver, a kibaszott Juliet házában! Duncan tudta, hogy ő és Elliott nem egyformák. Elliott biztosan soha nem írt semmit Crowe-ról – vagy ha mégis, akkor egész biztosan valami olyat, amit nem lehet publikálni. Duncan abban is kételkedett, hogy Elliott érzelmileg elég érett-e ahhoz, hogy értékelni tudja a Juliet lélegzetelállító teljesítményét (amely Duncan szerint sötétebb, mélyebb, teljesebb dalciklus, mint a túlértékelt Blood On The Tracks),2 és persze nem tudná felsorolni azokat sem, akik hatottak rá: Dylan és Leonard Cohen természetesen, de Dylan Thomas is, meg Johnny Cash, Gram Parsons, Shelley, a Jób Könyve, Camus, Pinter, Beckett és a korai Dolly Parton. De az olyan emberek, akik mindezt nem értik, azt gondolhatták, ha rájuk néztek, nagyon tévesen, hogy valami módon hasonlítanak. Mindketten ugyanúgy vágytak például arra, hogy bent lehessenek abban a kurva Juliet-házban. Duncan Elliott nyomában végigment a házhoz vezető rövid felhajtón, és nézte, ahogy a fiú előkotorja a kulcsot, és kinyitja az ajtót. 2 Vér az utakon (vagy a dalokon) - Bob Dylan albuma. A házban sötét volt – minden spaletta zárva -, és tömjén vagy valami egzotikus pot-pourri szaga töltötte be. Duncan nem bírta volna ki, ha itt kell élnie, de feltehetően Julie Beattynek és a hozzátartozóinak nem volt hányingerük az idegességtől a saját házukban, mint most Duncannek. A szag felfokozta a félelmét, és nem tudta, hogy kibírja-e hányás nélkül. Óriási hibát követett el, de már nem lehetett visszacsinálni. Már bent volt, úgyhogy bűncselekményt

követett el akkor is, ha nem használja a vécét. Idióta. Meg az a fiú is idióta, amiért meggyőzte, hogy ez jó ötlet. – Szóval van egy kis vécé itt lent, és király cuccok vannak a falán. Karikatúrák meg ilyen szarságok. De a fönti mosdóban ott vannak a sminkes cuccai meg a törülközői meg minden. Kísérteties. Úgy értem, őneki persze biztos nem kísérteties. De annak, aki csak úgy félig hitte el, hogy egyáltalán létezik, tényleg kísérteties. Duncan tökéletesen megértette annak vonzerejét, hogy az ember láthatja Julie Beatty sminkescuccait, de most csak jobban utálta magát attól, hogy ezt tökéletesen megértette. – Hát, nincs időm pöcsölni – mondta Duncan, remélve, hogy Elliott nem fog rámutatni állításának nyilvánvaló tarthatatlanságára. – Csak mutasd, merre van a földszinti vécé. Egy nagy folyosón voltak, amelyből jó pár ajtó nyílt. Elliott biccentett az egyik felé, Duncan pedig fürgén elindult: egy angol úr, akinek sürgős üzleti találkozói vannak a nyugati parton, de szakított egy kis időt a mozgalmas programjából, hogy egy járdán ácsorogjon, majd betörjön valakinek a házába csak úgy a hecc kedvéért. A lehető legcsobogósabban pisilt, csak hogy Elliott hallja: tényleg nagyon kellett. A beígért műalkotásokban azonban csalódott. Volt pár karikatúra, az egyik Julie-t ábrázolta, egy másik meg egy középkorú férfit, aki még mindig hasonlított egy kicsit arra, amilyennek Julie férje a régi fényképein kinézett, de semmi különös: mintha egy olyan művész készítette

volna őket, amilyenek a turistákat próbálják bepalizni, és különben is mindkettő a Tucker utáni korszakban készült, és éppenséggel bármelyik amerikai középosztálybeli házaspárt ábrázolhatták volna. Épp mosta a kezét a csöppnyi mosdókagylóban, amikor Elliott bekiáltott az ajtón: – Ja, és itt a festmény is. Az étkezőben. – Milyen festmény? – Amit Tucker csinált a csajról, még annak idején. Duncan kinyitotta az ajtót, és a fiúra meredt. – Hogy mi van? – Tudod, hogy Tucker festőművész is, igaz? – Nem. – De ez úgy hangzott, mintha ő egy amatőr lenne. – Ja, igen. Persze. De nem tudtam, hogy... – Nem tudta, hogy mit nem tudott, de Elliott ezt nem vette észre. – Ja – mondta Elliott. – Itt bent. Az étkező a ház hátuljában volt, franciaablakok nyíltak belőle feltehetően egy teraszra vagy a pázsitra – be voltak húzva a függönyök. A festmény, egy arckép a kandalló fölött lógott, és nagy volt, lehetett vagy egyharmincszor kilencvenes, profilból ábrázolta Julie-t, aki félig hunyorog a cigarettafüstjén át valamire, ami pár méterre lehet tőle. Igazából úgy nézett, mintha egy másik műalkotást vizsgálna. Gyönyörű portré volt, hódolatteljes és romantikus, de nem idealizált – először is túl szomorúnak tűnt. Valahogy azt sugallta, hogy a művész kapcsolata a modelljével hamarosan véget ér, bár természetesen lehetséges, hogy Duncan ezt csak beleképzelte. Lehet, hogy csak képzelte a kép jelentését,

meg az erejét és a báját is. Igazából abban sem volt egészen biztos, hogy nem csak képzeli-e magát a képet. Duncan közelebb lépett. Volt egy aláírás a bal alsó sarokban, és ezt elég izgalmasnak találta ahhoz, hogy külön vizsgálódást és elmélkedést tegyen szükségessé. Rajongásának negyedszázada alatt még sohasem látta Tucker kézírását. És miközben az aláírást bámulta, rádöbbent még valamire: hogy 1986 óta soha nem kellett reagálnia Crowe semmilyen új munkájára. Így hát abbahagyta az aláírás vizsgálatát, és hátralépett, hogy újból megnézze a festményt. – Nappali fényben kellene látnod – mondta Elliott. Azzal elhúzta a függönyt, és szinte abban a pillanatban azt vették észre, hogy egy kertészt bámulnak, aki a füvet nyírja. A kertész meglátta őket, kiabálni és mutogatni kezdett, és Duncan úgy lőtt ki a házból, mint a nyíl, egy szempillantás alatt végigrohant a fél utcán, izzadt, mint a ló, remegett a lába a rémülettől, és úgy kalapált a szíve, hogy azt hitte, nem fog eljutni az utca végéig, ahol talán biztonságban lesz. De igazából csak akkor érezte magát biztonságban, amikor becsukódott mögötte a BART-vonat ajtaja. Elliottot szinte azonnal szem elől vesztette – olyan gyorsan rohant ki abból a házból, ahogy csak tudott, de a fiú még nála is sokkal gyorsabb volt. Nem mintha valaha is újból találkozni akart volna vele. Nagyjából az egész az ő hibája volt, ahhoz kétség sem férhetett: ő csábította el, és ő szolgáltatta a betörés eszközét is. Duncan hülye volt, az igaz, de hát a feszülő hólyagja összezavarta az agyát, és... Elliott vitte rossz útra, ez az igazság. A magafajta tudósok könnyen válhatnak a

megszállottak túlkapásainak áldozatává, mert, igen, mi tagadás, van bennük valami kis közös DNS. Kezdett megnyugodni a szívverése. Az ismerős történetekkel nyugtatta magát, amiket mindig elmondott magában, amikor megrohanták a kételyek. Amikor a vonat megállt a következő állomáson, beszállt a kocsiba egy latinos csávó, aki kicsit hasonlított arra a kertészre a hátsó kertből, mire Duncan gyomra a térde felé zuhant, miközben a szíve felugrott a légcsöve közepéig, és ekkor már semennyi önigazoló belső duma nem segített, sehogy sem tudta visszaküldeni a szerveit a rendes helyükre. A legjobban az rémisztette meg, hogy milyen látványos eredménnyel járt a törvényszegése. Annyi éven át nem csinált semmi mást, csak olvasott, zenét hallgatott és gondolkodott, és bár örömét lelte mindebben, végül is, ha őszinték akarunk lenni, mit fedezett fel? Most meg, amikor úgy viselkedett, mint egy tizenéves huligán, akinek nincs ki a négy kereke, szenzációs áttörést hajtott végre. Ő a világ egyetlen crowológusa (Elliottot természetesen senki sem nevezte volna crowológusnak), aki tud arról a festményről, és soha senkinek nem beszélhet róla, hacsak nem akarja beismerni, hogy súlyos mentális zavarokkal küzd. A választott témájának szentelt minden egyes év terméketlen volt az utolsó két órához képest. De az nem létezik, hogy ez az igazi kutatómunka módszere, nem igaz? Nem akart az a fajta ember lenni, aki szemeteskosarakban kotorászik abban a reményben, hogy talál egy levelet vagy egy darab szalonnahéjat, amit Crowe talán megrágcsált. Mire visszaért a

szállodába, meggyőzte magát, hogy végzett Tucker Crowe-val. A Wikipediából, a szabad enciklopédiából A JULIET, megjelent 1986 áprilisában, Tucker Crowe énekes-dalszerző hatodik és (mind ez ideig) utolsó stúdióalbuma. Crowe még abban az évben visszavonult, és azóta semmilyen zenét nem alkotott. Akkoriban elragadtatott kritikákat kapott, de akárcsak Crowe egyéb lemezei, ez is csak mérsékelten fogyott, a 29. volt a legjobb helyezése a Billboard sikerlistáján. Azóta azonban a kritikusok széles körben egyetértenek abban, hogy a Juliet a nagy, klasszikus szakítós albumok közé tartozik, s csak Dylan Blood on the Tracks-e és Springsteen Tunnel of Love-ja3 fogható hozzá. A Juliet Crowe és Julie Beatty kapcsolatát meséli el – aki híres Los Angeles-i szépség és partiarc volt az 1980-as évek elején – a kezdetétől („And You Are?”)4 a keserű lezárásig („You and Your Perfect Life”), amikor Beatty visszatért a férjéhez, Michael Poseyhoz. Az album B oldalát a popzene egyik legfájdalmasabb dalciklusának tartják. JEGYZETEK Az albumon szereplő zenészek közül többen is beszéltek arról, milyen ingatag lelkiállapotban volt Crowe a lemez felvételekor. Scotty Phillis leírta, hogyan ment oda hozzá Crowe egy oxiacetilén lángvágóval, mielőtt a gitáros belekezdett a „You And Your Perfect Love” lángoló szólójába. Az egyik utolsó interjújában Crowe meglepetését fejezte ki a lemez iránti rajongással kapcsolatban. „Ja, folyton mondják nekem az emberek, hogy mennyire szeretik. De én nem igazán értem őket.

Nekem ez egy olyan ember hangja, akinek épp tépik ki a körmeit. Ki akarja azt hallgatni?” Julie Beatty egy 1992-es interjújában azt állította, hogy már nincs meg neki a Juliet. „Nincs szükségem rá az életemben. Ha azt akarom, hogy valaki negyvenöt percen át üvöltsön velem, akkor inkább felhívom az anyámat.” Több zenész, köztük a néhai Jeff Buckley, Michael Stipe és Peter Buck a REM-ből, és Chris Martin a Coldplayből, beszélt arról, hogy milyen hatással volt a Juliet a karrierjére. Buck saját együttese, a The Minus Five és a Coldplay egyaránt készített dalt a 2002-ben Wherefore Art Thou?5 címen megjelent tribute albumra. Az albumon szereplő dalok: A oldal 1. And You Are? 3 A szerelem alagútja. 4 És te? 5 Miért vagy...? (Az albumcím utalás Shakespeare Romeo és Júliá-jának egyik sorára.) 2. Adultery 3. We’re In Trouble 4. In Too Deep 5. Who Do You Love? B oldal 1. Dirty Dishes 2. The Better Man 3. The Twentieth Call of the Day 4. Blood Ties 5. You and Your Perfect Life6

6 És te?; Házasságtörés; Bajban vagyunk; Túl mélyen; Kit szeretsz?; Piszkos edények; A jobb ember; A huszadik telefonhívás egy napon; Véres kötelékek; Te és a tökéletes életed. MÁSODIK FEJEZET Annie visszafelé görgette a fényképkönyvtárat a számítógépén, és arra gondolt, vajon nem pocsékolta-e el az egész életét. Szerette azt gondolni magáról, hogy nem egy nosztalgikus alkat, és nem is holmi luddita. Jobban szerette az iPodját Duncan öreg lemezjátszójánál, élvezte, hogy több száz tévécsatornából választhat, és szerette a digitális fényképezőgépét. Csak az a helyzet, hogy régen, amikor az ember hazahozta az előhívott fényképeit, soha nem kezdett el visszamenni az időben. Végignézte a huszonnégy nyaralási fotót, amiből csak hét sikerült rendesen, beletette egy fiókba, és elfelejtette őket. Nem kellett összehasonlítania őket az elmúlt hét vagy nyolc év összes többi nyaralásán készült képekkel. De most nem tudott ellenállni a kísértésnek. Amikor feltöltötte vagy letöltötte őket, a fene tudja, hogyan kell helyesen mondani, az új képek elfoglalták helyüket az összes régi mellett, és az egyformaságuk kezdte lehangolni. Nézzük csak. Duncan. Annie. Duncan és Annie. Annie, Duncan, Duncan, Annie, Duncan a vécében, amint úgy tesz, mintha pisilne... Oké, senkinek ne legyenek gyerekei csak azért, hogy érdekesebb legyen a fényképkönyvtára a számítógépén. Másfelől meg ha nincs gyereked, akkor, ha épp ilyen negatív hangulatban vagy, könnyen levonhatod azt a következtetést, hogy kicsit unalmasak a fényképeid. Senki sem nő fel, senki

sem lesz semmivel se nagyobb; egyetlen kiemelkedően nagy esemény sincs megörökítve, mert ilyen egy se volt. Duncan és Annie egyszerűen csak lassan öregebbek lettek, és kicsit kövérebbek. (Ebben most tapintatos volt. Ő maga, ahogy most észrevette, egyáltalán nem lett sokkal kövérebb.) Annie-nek voltak egyedülálló barátai, akiknek soha nem volt gyerekük, de az ő nyaralási fényképeik, melyek rendszerint egzotikus helyeken készültek, sohasem voltak unalmasak – pontosabban azokon nem mindig ugyanaz a két ember volt újra és újra, gyakran ugyanabban a pólóban és napszemüvegben, ahogy egészen gyakran ugyanúgy ülnek a medence mellett ugyanabban a szállodában, az Amalfi-parton. Az egyedülálló, gyermektelen barátai mintha új emberekkel ismerkedtek volna meg az utazásaikon, akik aztán a barátaik lettek. Duncan és Annie soha nem ismerkedett meg senkivel nyaralás alatt: Duncan mindig félt bárkivel is beszélgetésbe elegyedni, nehogy „rájuk ragadjanak”. Egyszer, amikor a szállodai medence partján ült az Amalfi-parton, Duncan észrevette, hogy valaki ugyanazt a könyvet olvassa, mint ő, valami soulvagy blueszenész viszonylag ismeretlen életrajzát. Egyesek – vagy talán a legtöbben – ezt olyan örömteli és valószerűtlen véletlen egybeesésnek gondolták volna, ami megér egy mosolyt vagy egy hellót, sőt talán még egy italt és végül az e-mail címek kicserélését is; Duncan meg azonnal húzott be a szobájukba, eltette a könyvet, és fogott egy másikat, nehogy az a másik fazon beszélgetni akarjon vele. Lehet, hogy nem az egész életét pocsékolta el, gondolta Annie – lehet, hogy csak

azt a tizenöt évet, amit Duncannel töltött. Életének egy darabja akkor megmenekült! Az a darabja, amelyik 1993-ban véget ért! Az amerikai nyaraláson készült fényképek nemigen enyhítették a búskomorságát. Miért engedte lefényképezni magát egy régimódi női fehérnemű-üzlet előtt a New York-i Queensben, pontosan ugyanazt a pózt véve fel, amilyenben Tucker fényképeztette le magát a You And Me Both7 című album borítójára? Az, hogy Duncan hirtelen elutasított minden Tuckerrel kapcsolatos dolgot, az egészet még értelmetlenebbé tette. Egy csomót faggatta, hogy mi történt Juliet házánál, de Duncan csak annyit volt hajlandó mondani, hogy egy időre elvesztette az érdeklődését, és az a délelőtt Berkeleyben megmutatta számára az egésznek a nevetségességét. Annie persze nem hitt neki. Egész reggeli alatt Julietről motyogott, és nyilvánvalóan fel volt dúlva valami miatt aznap délután, amikor újra találkoztak a szállodában; minden jel egy olyan minneapolisi vécé-jellegű incidensre utalt, amely a crowológusok körében örökre vad spekulációk tárgya lesz az interneten. Becsukta a fényképkönyvtárát, és lement az előszobába, hogy összeszedje az összes levelet, amely ott hevert a padlón, mióta aznap reggel hazaértek. Duncan már kiválasztotta az összes amazonos csomagját, és nem érdekelte semmi más, amit kapott, úgyhogy miután a saját leveleit felbontotta, elkezdte felbontani Duncanéit is, hátha mégiscsak van köztük valami olyan, amit nem kellene kapásból a szelektív kukába dobni. Volt egy ösztökélés egy angoltanárok számára szervezett

szimpóziumon való részvételre, két hitelkártya-kiváltási ajánlat, és egy barna boríték, amelyben egy levél meg egy olyan átlátszó műanyag tasakos CD volt. Kedves Duncan, olvasta. Jó régóta nem beszéltünk, de hát nem is nagyon volt megbeszélnivaló, nem igaz? Ezt itt két hónap múlva hozzuk ki, és gondoltam, legyél te az egyik első ember, aki meghallgatja. Tudott róla valaki? Én nem, és gyanítom, hogy te sem. Na mindegy, Tucker úgy döntött, hogy itt a megfelelő pillanat. Az összes dal szóló akusztikus demója van rajta az albumon, plusz két olyan dal ugyanabból az eresztésből, amit soha nem hallottunk még. A Meztelen Juliet címet adtuk neki. Majd értesíts, hogy mit szólsz hozzá. Jó zenehallgatást! És a lehető legjobbakat, Paul Hill sajtófőnök, PTO Music. Annie egy új Tucker Crowe-albumot tartott a kezében, és nem érezte azt, hogy csak a Duncannel való együttérzés miatt izgul, mint ahogy akkor sem érezte volna úgy, ha Duncant megválasztják miniszterelnöknek. Kapcsolatuk tizenöt éve alatt még sohasem történt ilyen, és ennélfogva nem tudta, hogyan reagáljon. Felhívta volna Duncant a mobilján, de Duncan mobilja ott volt az orra előtt a töltővel; rátöltötte volna kapásból Duncan iPodjára, de azt meg elvitte magával a főiskolára. (Mindkét cucc lemerült a nyaralás alatt. Az egyikről Duncan azonnal gondoskodott, a másik viszont csak akkor jutott az eszébe, amikor már épp ment el otthonról.) Szóval akkor mi legyen?

Annie kivette a CD-t a műanyag tasakból, és betette a hordozható lejátszóba, amit a konyhában tartottak. De ujja, ahelyett hogy megnyomta volna a PLAY gombot, egy másodpercig habozott fölötte. Meghallgathatja Duncan előtt? Egy kapcsolat olyan pillanatának érezte ezt – és az övékben, Isten a megmondhatója, volt elég belőlük -, amely egy idegen szemében tökéletesen ártalmatlannak tűnik, de valójában tele van mélyebb jelentéssel és agresszióval. Annie el tudta képzelni, ahogy elmeséli Rosnak a 7 Te is meg én is. munkahelyén, hogy Duncan teljesen begőzölt, csak mert ő meghallgatott egy új CD-t, amikor nem volt otthon, és Ros persze kellőképp kiakadna és szörnyülködne. De ezzel nem mondaná el neki az egész történetet. Csak a saját önző verzióját mondaná el, elhagyva a kontextust. És természetesen teljesen jogosan lenne meghökkenve, sőt felháborodva ő maga is, ha nem értené ezt a kontextust, de Annie túlságosan is jól ismerte Duncant. És nagyon is értette. Tudta, hogy meghallgatni ezt a CD-t, pőrén ellenséges cselekedet, még ha az, aki az ablakon leselkedne be, nem is látná azt a pőreséget. Így hát Annie visszatette a CD-t a tasakba, és készített magának egy csésze kávét. Duncan csak azért ment el, hogy elhozza az órarendjét az új szemeszterre, úgyhogy egy órán belül itthon lesz. Ó, ez nevetséges, gondolta. Vagy legalábbis ezt mondta magának, mert mondani magunknak valamit, az az önmagunkkal folytatott kommunikáció öntudatosabb módja, s ennélfogva a hazugság hatékonyabb eszköze, mint a gondolkodás. Miért ne tehetne fel valami zenét, ami valószínűleg

tetszeni fog neki, amíg a konyhában pepecsel? Miért ne tehetne úgy, mintha Duncan normális ember volna, aki egészségesen viszonyul a számára örömteli dolgokhoz? Visszatette hát a lemezt a lejátszóba, és ezúttal megnyomta a „Play” gombot. És magában már készült a veszekedés nyitó mondataira. Annyira felkavarta a puszta tény, hogy lejátssza a CD-t, meg az ebben rejlő dráma és árulás, hogy először elfelejtette hallgatni a zenét – túlságosan lefoglalta a riposztjainak megfogalmazása. „Ez csak egy CD, Duncan.” „Nem tudom, hogy észrevetted-e valaha, de én is eléggé kedvelem a Juliet-et. (Az az „eléggé”, az jó: olyan ártatlanul és lezserül hangzik, és mégis milyen bántó. Legalábbis ezt remélte.) „Egy pillanatra sem jutott eszembe, hogy nem szabad meghallgatnom!” „Jaj, ne legyél már ilyen gyerek!” Honnan jött ez a rossz érzés? Nem mintha bármivel törékenyebb lett volna a kapcsolatuk, mint bármikor volt. De Annie most megértette, hogy rengeteg harag van elzárva benne valahol, valami mocorgó, nyughatatlan tömeg, amely egyre csak kutatja a legkisebb nyitott ablakot. Utoljára akkor érezte ezt, amikor még egyetemista korában együtt bérelt lakást másokkal, és azon kapta magát, hogy nevetségesen bonyolult és időigényes csapdákat állít egy lakótársának, mert azt gyanította, hogy az illető rendszeresen lopja a kekszét. Eltartott egy ideig, mire rájött, hogy igazából nem a keksz a lényeg, és hogy észre se vette, de gyűlölni kezdte azt a lányt – a kapzsiságát, a pedánsságát, az arcát, a hangját és a pongyoláját. Most is ez történik? A Meztelen Juliet

éppolyan ártatlan és robbanásveszélyes volt, mint egy csokis keksz. Végül sikerült leállítania magát, és nem töprengett tovább azon, hogy vajon gyűlöli-e az élettársát, hanem hallgatni kezdte a lemezt. És amit hallott, az pontosan az volt, amire számított volna, ha egy újságban olvas a Meztelen Juliet-ről: a Juliet volt, de az összes jó rész nélkül. Na jó, ez talán nem egészen igazságos. Azok a szép dallamok mind ott voltak, érintetlenül, és Crowe már megírta a szövegek nagy részét is, bár egy-két dalból még hiányzott a refrén. De annyira bizonytalan volt, annyira dísztelen – olyan volt, mint azokat az énekeseket hallgatni, akikről még sohasem hallott az ember, és ebédidőben lépnek színpadra a folkfesztiválokon. Még nem volt semmi zene, nem voltak hegedűk, elektromos gitárok, nem volt ritmus, semmi sem volt mindabból a szövetből vagy részletgazdagságból, amely még mindig tartogatott meglepetéseket, annyi év után is. És nem volt semmi harag, legalábbis Annie nem érzékelte. Semmi fájdalom. Ha még mindig tanár lett volna, lejátssza mindkét albumot a hatodikosainak, az elejétől a végéig, hogy megértsék, a művészet színlelés. Tucker Crowe természetesen szenvedett, amikor a Juliet-et készítette, de nem tehette meg, hogy egyszerűen csak bemegy a stúdióba, és elkezd üvölteni. Akkor csak őrültnek és szerencsétlennek tűnt volna. Le kellett csillapítania a haragját, megszelídíteni és úgy megformálni, hogy egyegy feszes dalba beleférjen. Aztán pedig fel kellett öltöztetnie, hogy jobban önmagának hangozzék. A

Meztelen Juliet Annie szerint megmutatta, hogy Tucker Crowe milyen ügyes volt, és milyen nagy művész; de épp azzal a sok dologgal mutatta ezt meg, ami hiányzott belőle, nem pedig valami olyannal, amit ténylegesen hallani lehetett. Annie a „Blood Ties”, az utolsó előtti dal közben hallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Nem igazán foglalkozott a takarítással, miközben hallgatta a lemezt, de most gyorsan elfoglalta magát, és a figyelmének effajta megosztása önmagában is árulás volt: Épp csak egy albumot tettem fel! Nem nagy ügy! – Na, mi volt a főiskolán? – kérdezte, amikor Duncan belépett. – Történt valami, amíg nem voltál idehaza? De Duncan már nem figyelt rá. Dermedten állt, úgy szegezte fejét a hangszórók felé, mint valami vadászkutya. – Mi... Várj csak! Ne mondd meg! Az a kalóz tokiói rádiófelvétel? Az akusztikus szóló? – S aztán, növekvő pánikkal a hangjában: – Akkor nem játszotta a „Blood Ties”-t. – Nem, ez... – Csssss. Mindketten hallgattak néhány taktuson át. Annie figyelte Duncan zavarát, és kezdte élvezni. – De ez... – Megint elhallgatott. – Ez... ez semmi. Annie-ből kitört a nevetés. Naná! Ha Duncan még sohasem hallotta, akkor nem tehet mást, mint hogy tagadja a létezését. – Úgy értem, valami, de... feladom. – Meztelen Juliet a címe.

– Minek? – Még nagyobb pánik. Duncan világa megdőlt a tengelyén, és ő kezdett lecsúszni róla. – Ennek az albumnak. – Milyen albumnak? – Annak, amit hallgatunk. – Ennek az albumnak Meztelen Juliet a címe? – Igen. – Nem létezik Meztelen Juliet című album. – Most már igen. Annie fogta Paul Hill levelét, és odaadta Duncannek. Duncan elolvasta egyszer, aztán még egyszer, aztán harmadjára is. – De hát ez nekem szól. Felnyitottad a levelemet. – Mindig felnyitom a leveleidet – mondta Annie. – Ha nem nyitom fel a leveleidet, akkor senki nem nyitja fel őket. – Az érdekes leveleket felnyitom. – Ezt otthagytad, mert unalmasnak tűnt. – De ez nem unalmas. – Nem. De ki kellett nyitnom, hogy ez kiderüljön. – Ehhez nem volt jogod – mondta Duncan. – És ráadásul... Hogy még meg is hallgatod... Ezt nem hiszem el. Annie-nek esélye sem volt, hogy kilője rá bármelyik előre elkészített nyilát. Duncan odament a CDlejátszóhoz, kivette belőle a lemezt, és kiment. Az első alkalommal, amikor Duncan látta, ahogy a számítógépe kijelzi a dalok címét a CD-n, amit éppen beletett, egyszerűen nem hitt a szemének. Olyan volt, mintha egy varázslót nézne, akinek ténylegesen van varázsereje: nem volt értelme, hogy magyarázatot

keressen a trükkre, mert az nem volt – pontosabban nem volt olyan magyarázat, amit valaha is megérthetett volna. Nem sokkal később az internetes ismerősei kezdtek dalokat küldeni e-mail mellékletként, és ez ugyanolyan varázslatos volt, mert azt jelentette, hogy a rögzített zene egyáltalán nem valami tárgy, ahogy azt korábban mindig gondolta – egy CD, egy darab műanyag, egy tekercs szalag. Le lehet sűríteni a lényegére, és a lényege szó szerint megfoghatatlan. És ettől, legalábbis számára, a zene még jobb, még szebb, még varázslatosabb lett. Azok, akik tudtak a Tuckerhez fűződő kapcsolatáról, azt várták volna, hogy bakelitnosztalgiás legyen, de az új technológiától a szenvedélye csak még romantikusabbá vált. Az évek során azonban felfedezett magában valami bosszantó elégedetlenséget ennek az új varázslatnak a dalmegnevező részével. Nem tehetett róla, de amikor betett egy CD-t a laptopjába, mindig elképzelte, hogy a fazon, bárki is az illető, aki a kibertérben figyeli, hogy miket hallgat, unalmasnak találhatja a zenei ízlését. Túlságosan mainstreamnek. Soha nem lehetett túljárni az eszén. Duncan elképzelt egy huszonegyedik századi Neil Armstrongot, aki beépített Bang and Olufsen fülhallgatós sisakot visel, és ott lebeg valahol valamiben, ami nagyon hasonlít a régimódi űrre (csak ez még érthetetlenebb, és sokkal több pornográfia van benne), és azt gondolja magában, Jaj, ne, nem akarok még egyet ezekből. Valami keményebbet kérek. Valami olyat, ami egy pillanatra padlóra küld, amitől rohannom kell a kiberkönyvtárba. Néha, amikor a számítógép mintha a szokásosnál hosszabb ideig zümmögött volna,

Duncannek az volt az érzése, hogy most megfogta az ipsét; de aztán egy napon, amikor töltötte fel az iPodját, majdnem három percig tartott, amíg megkapta az Abbey Road dalcímeit, és világos volt, hogy a késést valami rossz érintkezés vagy ilyesmi okozza, nem pedig az, hogy padlóra küldte Fülhallgatós Neilt. Úgyhogy mostanában Duncannek különös örömet szereztek azok a ritka alkalmak, amikor Neil nem tudott segíteni neki, és magának kellett beírnia a címeket, még ha ezt macerásnak találta is. Ez azt jelentette, hogy letért a jól kitaposott ösvényekről, be a zene dzsungelébe. Fülhallgatós Neil sohasem hallott a Meztelen Juliet-ről, ami valamennyire megvigasztalta Duncant. Nem tudta volna elviselni, ha csak úgy magától beugrik az információ, anélkül hogy bárki bármilyen erőfeszítést tenne, mintha ő lenne a hétszázadik ember azon a napon, aki kéri. Nem akarta azonnal meghallgatni a Meztelen Juliet-et. Még dühös volt, részben Annie-re, részben pedig, kevésbé érthető módon, magára az albumra, amely mintha inkább lett volna Annie-é, mint az övé. Úgyhogy hálás volt, amiért eltartott egy darabig a dalok beírása (megkockáztatta, hogy ugyanúgy szerepelnek a dalok a Meztelen-en, mint az eredetin; legalábbis ezt sugallta a hosszú utolsó dal – hat perc még demóváltozatban is), s aztán az is, amíg a gépe magába szívta a zenét. De hát hogy képzelte ezt Annie? Próbált jóindulatú magyarázatot találni a viselkedésére, de egyszerűen nem létezett olyan. Rosszindulat volt, tiszta és szimpla rosszindulat. Miért kezdte el Annie ennyire gyűlölni őt hirtelen? Mi rosszat tett ellene?

Bedugta az iPodját, egy még ma is varázslatosnak érzett ujj- és csuklómozdulattal átmásolta rá az album anyagát, felkapta a dzsekijét a lépcső alján lévő karfáról, és elment otthonról. Lement a tengerpartra. Londoni külvárosban nőtt fel, és még mindig nem szokta meg, hogy ötpercnyi gyaloglásra van tőle a tenger. Persze nem volt ez olyan nagyon igazi tenger, már ha az ember a tengert a kék vagy a zöld szín akárcsak leghalványabb eszméjével együtt képzeli el; az ő tengerük mintha konokul elkötelezte volna magát a faszénszürkék és feketék leleményesen sokféle árnyalata mellett, maximum olykor egy kis latyakbarna jöhetett még szóba. Az időjárási körülmények azonban tökéletesen megfeleltek a céljainak. A tenger úgy vetette rá magát a partra újra meg újra, mint egy gonosz és különösen buta pitbull, és a nyaralók, akik megmagyarázhatatlan módon inkább ide jöttek, amikor pedig elrepülhettek volna harminc fontért a Földközi-tengerre, mindannyian úgy néztek ki, mintha aznap reggel érte volna őket valami nagy veszteség. Egy rossz döntés tényleg nem lehet ennél szánalmasabb. Hozott magának egy pohár instantkávét a móló mellett lévő kebabbüféből, és leült egy óceánra néző padra. Készen állt. Negyvenöt perccel később a zsebeiben kotorászott, hátha talál valamit, amit zsebkendőnek használhatna, amikor egy középkorú nő jött oda, és megérintette a karját. – Szeretne beszélgetni valakivel? – kérdezte kedvesen. – Ó. Köszönöm. Nem, nem, jól vagyok. Megérintette az arcát – jobban sírt, mint gondolta.

– Biztos? Nem úgy néz ki. – Nem, tényleg. Én csak... Csak nagyon erős érzelmi élmény hatása alatt állok. – És eltartotta a fülétől az iPod egyik fülhallgatóját, mintha azzal mindent megmagyarázna. – Ettől. – Maga valami zene miatt sír? Úgy nézett rá a nő, mint valami perverzre. – Hát – mondta Duncan. – Nem a zene miatt. Nem hiszem, hogy ez a jó szó rá. A nő megcsóválta a fejét, és elment. Még kétszer meghallgatta az elejétől a végéig, miközben ott ült a padon, és aztán a harmadik lejátszás alatt elindult haza. Egy gondolat a nagy művészettel kapcsolatban: a hatására jobban szeretjük az embereket, megbocsátjuk az apró vétkeiket. Vagyis, ha jobban meggondoljuk, valahogy úgy működik, ahogy állítólag a vallásnak kellene. Ugyan mit számít, hogy Annie előbb meghallgatta az albumot, mint ő? Hisz ott az a rengeteg ember, aki már hallotta az eredeti Juliet-et, amikor ő felfedezte magának! Vagy, mondjuk, ott az a rengeteg ember, aki előbb látta A taxisofőr-t, mint ő. Csökkentette ez a hatását? Ettől kevésbé az övé? Haza akart menni, átölelni Annie-t, és beszélgetni vele erről a délelőttről, amelyet soha nem fog elfelejteni. És azt is hallani akarta, hogy Annie mit szól hozzá. Értékelte a Crowe életművével kapcsolatos meglátásait – néha meglepően okos tudott lenni, már ahhoz képest, hogy egyébként nem akart elmerülni a témában, és hallani akarta, hogy Annie is észrevette-e ugyanazokat a dolgokat, amikre ő felfigyelt: a refrén hiányát a „The Twentieth Call Of The Day”-ben például, amitől olyan

engesztelhetetlenség és öngyűlölet sugárzott a dalból, amit nem igazán lehetett érezni a „befejezett” formájában. (Le fogja játszani ezt a változatot mindenkinek, aki még egyszer elő mer hozakodni azzal az elcsépelt régi szöveggel, hogy Crowe a szegények Dylanje. A „The Twentieth Call Of The Day” Duncan véleménye szerint ugyanaz volt, mint a „Positively Fourth Street”, csak dúsabb szövetű és súlyosabb. És Tucker tudott énekelni!) És ki gondolta volna, hogy az „And You Are?” ennyire baljósan hangozhat. A Julieten két olyan emberről szólt a dal, akik azonnal összejönnek – más szóval egyszerű (de nagyon szép) szerelmes dal, egy derűs nap, mielőtt a tenger felől elkezdenek rájuk zúdulni a lelki viharok. A Meztelen Juliet-en viszont olyan volt, mintha a szerelmesek a napfény egy kis tócsájában állnának, amely egyre kisebb már aközben is, hogy először beszélgetnek egymással. Már látják a villámlást és az esőt, és ettől az album valahogy teljesebb és koherensebb. Így, hogy már a kezdet kezdetében benne rejlik a majdani bukás, még igazibb a tragédia. A „You And Your Perfect Life” visszafogottsága ugyanakkor olyan iszonyatos erőt ad a dalnak, amelyet elfojt a rock’n’roll verzió túldíszítettsége. Annie még a konyhában volt, amikor hazaért, a Guardian-t olvasta a konyhaasztalnál egy csésze kávé mellett. Duncan odament mögé, és átölelte, valószínűleg hosszabban, mint ahogy azt Annie kellemesnek találta. – Ez meg mi akar lenni? – kérdezte mérsékelt, de elszánt kedvességgel a hangjában. – Azt hittem, dühös vagy rám.

– Bocsáss meg. Hülye voltam. Kicsinyes. Mit számít, hogy ki hallgatja meg először? – Tudom. Szólnom kellett volna, hogy elég uncsi. De arra gondoltam, hogy attól még dühösebb lennél. Duncan úgy érezte, mintha gyomron vágták volna. Elengedte Annie-t, nagy levegőt vett, megvárta, hogy kicsit csituljon a hatás, mielőtt megszólal. – Neked nem tetszett? – Hát, elment. Elég érdekes, ha már hallottad a másikat. De nem hiszem, hogy még egyszer meg fogom hallgatni. Te mit gondolsz? – Szerintem remekmű. Szerintem lazán veri a másikat. És mivel a másik volt az abszolút kedvenc albumom... – Most nem komolyan beszélsz, ugye? – „Uncsi”! Úristen! Szerinted még mi az, ami uncsi? A Lear király? Az Átokföldje? – Ne csináld ezt, Duncan! Mindig elveszted a józan belátásodat, amikor dühös vagy. – Szóval ez neked düh. – Nem, de... Ez nem egy... veszekedés. Tudod, csak próbálunk megbeszélni egy műalkotást. – Szerinted nem. Szerinted próbálunk megbeszélni egy darab szart. – Na tessék. Te úgy gondolod, hogy ez a Lear király, én meg, hogy egy darab szar... Lazulj el, Duncan. Én a másikat szeretem. És az a gyanúm, hogy a legtöbb ember ugyanezt fogja érezni. – Ó, a legtöbb ember. Nagyon jól tudjuk, mit gondol a legtöbb ember mindenről. A kibaszott tömegek bölcsessége. Jézusom! A legtöbb ember inkább

megvenne egy olyan albumot, amit valamelyik tévés valóságshow táncoló törpéje készített. – Duncan Mitchell, a nagy populista. – Én csak... annyira csalódtam benned, Annie. Azt hittem, hogy jobb vagy ennél. – Ah, igen. Ez a következő lépés. Az erkölcsi hiányosság. A jellemhiba. – Sajnálom, de tényleg így van. Ha semmit sem vagy képes meghallani ebben... – Akkor mi van? Kérlek! Mondd el! Alig várom, hogy megtudjam, mit árul el ez rólam. – Csak a szokásos dolgokat. – Vagyis? – Vagyis... nem tudom. Hogy korlátolt vagy. – Kösz. – Nem azt mondtam, hogy korlátolt vagy. Azt mondtam, hogy korlátolt vagy, hogyha semmit sem vagy képes meghallani ebben. – Pedig nem vagyok képes. Duncan ekkor megint elhúzott otthonról, és visszament a tengerre néző padra az iPodjával. Eltelt még vagy egy óra, mire egyáltalán eszébe jutott a honlap. Ha elég gyors lesz, akkor ő fog elsőnek írni az albumról. Sőt, ami még jobb: ő lesz az első, aki egyáltalán felhívja a Crowe-közösség figyelmét a létezésére! Négyszer hallgatta már meg a Meztelen Juliet-et, és már sok minden az eszébe jutott, amit el akart mondani; mindenesetre kockára tenné az előnyét azzal, ha még tovább várna. Nem gondolta azt, hogy Paul Hill másvalakivel is kapcsolatba lépett volna az üzenőfalról, de mindenféle levelesládákba dobhattak

már be egy példányt ma reggel. Szóval haza kell mennie, bármennyire ki van is akadva Annie-re. De megúszta, nem kellett találkoznia vele. Annie telefonált a konyhában, valószínűleg az anyjával vagy a nővérével beszélt. (Ugyan ki akarna beszélgetni valamelyik családtagjával közvetlen azután, hogy megjött egy utazásból? Nem bizonyít ez valamit? Hogy mit, azt nem tudta volna precízen megfogalmazni. De úgy érezte, hogy aki még ennyire kötődik a családjához – vagyis lényegében a gyerekkorához -, az aligha lehet képes átérezni azokat a nyers felnőtt igazságokat, melyek oly bőséggel jelennek meg a Meztelen Juliet tíz dalában. Talán valamikor majd Annie is megérti őket, de ahhoz nyilván még várni kell jó pár évet.) A közös dolgozószobájuk a félemeleten volt. Az ingatlanügynök, aki eladta nekik a lakást, valami megmagyarázhatatlan okból meg volt győződve róla, hogy egy napon majd gyerekszobának fogják használni ezt a kis kamrát, mielőtt úgy döntenek, hogy kiköltöznek a városból, és kertes házat vesznek. Akkor aztán ezt a házat eladják egy másik párnak, amelyik idővel majd ugyanezt teszi. Duncan arra gondolt, vajon a gyerektelenségük nem mindennek a lehangoló kiszámíthatóságára adott közvetlen válasz-e – s hogy akaratán kívül, de nagyon hatékonyan nem az az ingatlanügynök döntötte-e el ezt a kérdést helyettük. Most ez a szoba a gyerekszoba ellentéte volt. Két laptop volt benne, egymás mellé téve egy munkaasztalon, két szék, egy bakelitet mp3-má átalakító gép, és körülbelül kétezer CD, köztük Tucker Crowe 1982 és 1986 közötti minden egyes koncertjének kalózfelvétele, leszámítva

az 1984 szeptemberében a svédországi Malmőben tartott bulit, melyet bizarr módon senki sem rögzített – ami állandó tüske minden komoly kutató körme alatt, egy rendszerint megbízható svéd forrás szerint ugyanis ez volt az az este, amikor Crowe váratlanul előadta a „Love Will Tear Us Apart”8 feldolgozását, amit aztán soha többé nem ismételt meg. Elpakolta a bankszámlakivonatokat és leveleket, amiket Annie felnyitott és a számítógépe mellé tett, hogy felhívja rájuk a figyelmét, megnyitott egy új üres dokumentumot, és gépelni kezdett. Alig két óra alatt háromezer szót írt, és nem sokkal öt óra után már fel is tette a cikket a honlapra. Tíz órára százhatvanhárom komment gyűlt össze tizenegy országból. Másnap látta, hogy kicsit túllőtt a célon. „A Meztelen Juliet azt jelenti, hogy minden más, amit Tucker Crowe alkotott, hirtelen egy kicsit halványabb, egy kicsit túl sima, egy kicsit túl megemésztett... És ha ilyen hatással van Crowe életművére, akkor képzeljük el, milyennek tűnik mellette mindenki másé.” Nem akart vitába bonyolódni James Brown, vagy a Stones, vagy Frank Sinatra viszonylagos értékével kapcsolatban. „A »You And Your Perfect Life« pucér változata mellett az, amit korábban ismertünk, úgy hangzik, mintha valamelyik Westlife-album egyik száma lenne...” Ha várt volna egy kicsit, akkor rájön, hogy a hangszeres változat az első sokk után könnyedén visszaszerezte rangját. A Westlifeot pedig jobb lett volna meg sem említenie, mert valami őrült Westlife-rajongó rábukott a témára, és egy egész napot töltött azzal, hogy obszcén üzeneteket küldött az üzenőfalra.

Naivitásában nem igazán számított dühös reagálásokra. De aztán elképzelte magát, ahogy lazán rámegy a honlapra, csak hogy valami kis pletykát levadásszon – hátha van valami új hír, mondjuk, az interjúról, amit azzal a sráccal készítettek, aki az óriás kislemez borítóját tervezte -, és erre megtudja, hogy létezik egy teljesen új album, amiről ő még nem hallott. Olyan lett volna, mint bekapcsolni a tévét, hogy meghallgassa az időjárás-jelentést, mire kiderül, hogy épp szakad le az ég. Nem lett volna boldog, és biztosan nem akarta volna elolvasni valami másik baromnak az önelégült esszéjét. Biztos azonnal meggyűlölte volna a szerzőt, és alighanem 8 Szét fog szakítani minket a szerelem. kapásból eldöntötte volna magában, hogy ez egy rossz album. Kezdett aggódni, hogy az elragadtatott méltatásával hátha rossz szolgálatot tett a Meztelen-nek: így most senki nem tudja előítélet nélkül meghallgatni – vagy legalábbis senki az igazi rajongók közül, és nehéz volt elképzelni, hogy sok más ember venné a fáradságot. Ó, bonyolult dolog ez, a művészet szeretete. Sokkal több rosszindulat rejlik benne, mint gondolná az ember. A számára legfontosabb reagálások e-mailen jöttek, azoktól a crowológusoktól, akiket jól ismert. Ed West emailje egyszerűen csak ennyi volt: „Bazdmeg! Küldd át! Most!” Geoff Oldfield azt írta (Duncan szerint fölösleges kegyetlenséggel): „Ez volt, barátom, életed nagy pillanata. Soha semmi hasonlóan jó dolog nem fog történni veled.” John Taylor egy idézetet választott a „The Better Man”-ből: „A szerencse betegség, / Nem akarom a közelemben.” Létrehozott egy levelezőlistát,

és elkezdte egyenként elküldeni nekik az összes dalt. Másnap reggel pár középkorú fazon megbánta, hogy túl későn ment lefeküdni. HARMADIK FEJEZET Annie azt hitte, talán örökre beleragad a tanításba, és annyira utálta a munkáját, hogy még most is boldoggá tudta tenni csupáncsak annyi, hogy tíz vagy tizenöt perc késéssel érkezett meg a múzeumba. Egy tanár számára az a tizenöt perc megalázó katasztrófát jelentett volna: diáklázadást, megrovást, a kollégák rosszalló tekinteteit, itt viszont senkit sem izgatott, hogy ennek a kicsi és ritkán látogatott múzeumnak a nyitási ideje előtt három vagy harminc perccel érkezik meg. (Igazság szerint az sem izgatott volna senkit, ha három vagy harminc perccel nyitás után érkezik.) Kiugrani egy kávéra a délelőtt közepén gyakori és szánalmas ábrándja volt a régi munkahelyén; most ezt véletlenül se hagyta volna ki, akár szüksége volt koffeinre, akár nem. Oké, pár dolog azért hiányzott neki: az az érzés, ami elfogja az embert, amikor jól megy az óra – csupa csillogó szem és olyan sűrű figyelem, hogy szinte nedvesnek érzi az ember, olyasminek, ami a ruhájához ragadhat; és néha jól jött volna neki annak az energiának, optimizmusnak és életnek egy kicsi része, amit minden gyerekben meg lehet találni, tűnhet bármennyire mufurcnak vagy elcseszettnek. De a legtöbbször még most is boldogsággal töltötte el, hogy végül csak sikerült átbújnia a szögesdrót alatt, ami körbeveszi a középfokú oktatás birodalmát, és kimenekülnie a szabad világba.

A nap nagy részében egyedül dolgozott, főként pénzt próbált gyűjteni, bár ezt egyre reménytelenebbnek érezte: úgy tűnt, senkinek sincs fölös zsetonja, hogy csak úgy odahajítsa egy szűkölködő tengerparti múzeumnak, és soha nem is lesz. Olykor helybéli iskolás gyerekek csoportjait kellett vezetnie, miután épp ezért kapta azt az esélyt, hogy elmenekülhessen az osztályteremből. Mindig volt egy önkéntes a pultnál, rendszerint Vi, vagy Margaret, vagy Joyce, vagy valaki más az öreg hölgyek közül, akik mind annyira igyekeztek bebizonyítani, hogy milyen hasznosak tudnak lenni még mindig, hogy Annie-nek megszakadt a szíve, már amikor egyáltalán vette a fáradságot, hogy rájuk gondoljon. Amikor meg valami különleges kiállítást szerveztek, akkor Ros-zal dolgozott együtt, egy szabadúszó kurátorral, aki amellett még történelmet tanított Duncan középiskolájában. (Duncan természetesen véletlenül se beszélgetett volna vele soha, amikor bent volt a tanáriban, mert félt, nehogy Ros „ráragadjon”.) Ros és Annie most is épp egy kiállítást szerveztek, egy fényképes megemlékezést 1964 perzselően forró nyaráról, amikor átépítették a régi főteret, a Stones koncertet adott az ABC moziban, és egy huszonöt láb hosszú cápát a partra vetett a tenger. A helyi lakosok segítségét kérték a kiállítási anyag összegyűjtésében, és hirdetést helyeztek el az összes komoly helyi és társadalomtörténeti honlapon, ami csak az eszükbe jutott, de egyelőre még csak két fényképet kaptak – az egyik magát a cápát ábrázolta, amely nyilvánvalóan valami gombás fertőzésbe halt bele, és olyan iszonyú látványt nyújtott, hogy aligha illett egy

hajdani csodás nyarat felidéző kiállításra, a másik meg barátok – munkatársak? – egy csoportját, amint a sétányon szórakoznak. Ez a fénykép postán érkezett néhány nappal azután, hogy megjelentették az internetes hirdetéseiket, és Annie nem hitt a szemének, annyira tökéletes volt. A férfiak ingujjban voltak, nadrágtartóval, a nők meg virágmintás ruhában; rossz fogak, ráncos arcok, brillantinos frizurák, de úgy néztek ki, mint akik még soha életükben nem érezték ilyen jól magukat. Ezt mondta Rosnak is, amikor meglátta a fényképet: „Nézd meg őket! Olyan, mintha ez lenne életük legnagyszerűbb kiruccanása!” És nevetett, annyira biztos volt benne, hogy a nagy vidámságuk csak valami kameratrükk, vagy az alkohol okozta, esetleg egy pikáns vicc, bármi, csak nem az, hogy épp kiruccantak egyet, és épp erre a helyre. Ros meg egyszerűen azt felelte: „Hát, szerintem egész biztosan így is volt.” Annie, aki épp arra készült, hogy viszonylag jól érezze magát azon a három héten, amikor körbeutazzák az Egyesült Államokat – jó, kellemes lesz, de nem világrengető, megnézik majd azokat a hegyeket Montanában -, elszégyellte magát. 1964-ben, öt évvel a születése előtt még mámoros boldogsággal tudott eltölteni egy angol embert csupáncsak az, ha egy napra elment egy északi tengerparti városba. Még egyszer megnézte őket, és arra gondolt, vajon mi lehetett a munkájuk, mennyi pénz lehetett a zsebükben épp abban a pillanatban, milyen hosszú szabadságot vehettek ki, és milyen hosszú volt az életük. Annie sohasem volt

gazdag. De járt minden európai országban, amit meg akart nézni, volt Amerikában, sőt még Ausztráliában is. És arra gondolt: Hogyan jutottunk el onnan ide, abból a világból ebbe? Hirtelen meglátta az értelmet a kiállításban, amit ő szervezett, de különösebb lelkesedés vagy cél nélkül. Sőt hirtelen megértette ennek a kisvárosnak az értelmét, amelyben él, és hogy milyen sokat jelenthetett valamikor azoknak az embereknek, akiket ő – és mindenki más, akit ismer – már egyre kevésbé tud elképzelni. Mindig komolyan vette a munkáját, de most elhatározta, meg fogja találni a módját, hogy a múzeum látogatói is érezzék azt, amit ő érez. És aztán, a döglött cápa után egyszerűen nem jött több fénykép. Már fel is adta az 1964-es ötletét, bár Rosnak ezt még nem mondta meg, és azon kezdett gondolkodni, hogyan szélesíthetné a merítést, de úgy, hogy azért ez egy határozott témájú, feszes kiállítás legyen. A három hét távoliét visszaadta a reményét, nem kis mértékben azért, mert tizennyolc napi postát nézhetett át. Két újabb fénykép érkezett. Az egyiket egy olyan férfi küldte, aki nemrég elhunyt anyjának a holmiját selejtezte; egész jó kis kép volt egy kislányról, aki egy Punch és Judy sátor mellett áll. A másik kísérőlevél nélkül érkezett, és a döglött cápa volt rajta. Annie úgy érezte, hogy a döglött cápa már ki van pipálva, és már különben is bánta, hogy egyáltalán megemlítette. Csak azért írta bele a hirdetménybe, hogy ezzel noszogassa a városka idősödő lakóinak memóriáját. De ennyi erővel egyszerűen azt is írhatta volna: BETEG CÁPÁRÓL KÉSZÜLT FOTÓKAT KERESEK. Ezen mintha

látszott volna egy lyuk a cápa oldalán, ahol egyszerűen elrohadt a húsa. Átnézte a többi postát, válaszolt néhány e-mailre, és kiment a kávéjáért. Csak visszafelé jövet jutott eszébe Duncan mániás aktivitása előző éjszaka. Tudta, hogy a cikkére jöttek reagálások, mert folyton le-föl szaladgált, megnézte az e-mailjeit, olvasta a kommenteket a honlapon, rázta a fejét, és nevetgélt a furcsa és hirtelen megelevenedett világon, amelyben lakott. De nem mutatta meg Annie-nek, amit írt, pedig ő úgy érezte, hogy el kellene olvasnia. Sőt rájött, hogy nem egyszerűen csak erről van szó – el akarta olvasni. Meghallgatta a zenét, sőt előbb meghallgatta, mint Duncan, ami azt jelentette, hogy most először úgy alkotott véleményt róla, hogy az nem volt átszűrve Duncan megfélemlítő evangelizációján... Látni akarta, hogy mennyire fafejű tud lenni Duncan, és mennyire távol vannak egymástól. Felment a honlapra (valami okból felvette a könyvjelzők listájára), és kinyomtatta a cikket, hogy koncentrálni tudjon rá. Mire befejezte az olvasását, már igazán dühös volt Duncanre. Feldühítette az önteltsége, a nyilvánvaló eltökéltsége, hogy felvágjon a rajongótársai előtt, akikkel elvileg valamiféle rokonságot kellett volna éreznie; így hát feldühítette a kicsinyessége is, és az, hogy képtelen volt megosztani valami nyilvánvalóan értékes dolgot a társaival abban a zsugorodó és minden irányból szorongatott közösségben. De a legjobban a csökönyössége dühítette fel. Hogy lehetnének azok a dalvázlatok jobbak, mint a befejezett mű? Hogyan

lehetne jobb, ha valamit csak félig megformálva ott hagyunk, mint ha dolgozunk vele, csiszoljuk, rétegezzük és gazdagítjuk, egyszóval addig alakítgatjuk, amíg a zene azt nem fejezi ki, amit ki akarunk fejezni vele? Minél tovább bámulta Duncan nevetséges cikkét, annál dühösebb lett, mígnem már olyan nagyra nőtt a dühe, hogy maga ez a düh tette kíváncsivá: valahogy rejtélyesnek érezte. Tucker Crowe Duncan hobbija volt, és azok, akiknek van hobbijuk, fura dolgokat művelnek. De a zenehallgatás nem olyan, mint a bélyeggyűjtés, vagy a műlegyes horgászat, vagy a hajómakett-építés üvegpalackban. Zenét éppenséggel ő maga is hallgatott, gyakran és nagy élvezettel, és Duncannek valahogy sikerült ezt elrontania számára, részben mert azt éreztette vele, hogy nem ért hozzá. Erről van szó? Újból elolvasta a cikk végét: „Majdnem huszonöt éve élek együtt Tucker Crowe nagyszerű dalaival, és csak ma, miközben a tengert bámulom, és úgy hallgatom a »You and Your Perfect Life«-ot, ahogy Isten és Crowe akarta, hogy hallgassák...” Nem, nem arról volt szó, hogy Duncan miatt úgy érezte, nem ért a zenéhez, és elbizonytalanodott saját magában és az ízlésében. Épp ellenkezőleg. Duncan az, akinek gőze sincs semmiről, és ő egészen mostanáig soha nem engedte meg magának, hogy ezt észrevegye. Mindig azt gondolta, hogy Duncan szenvedélyes érdeklődése a zene, a filmek és a könyvek iránt az intelligencia jele, pedig hát semmi ilyesminek nem feltétlenül a jele, ha egyszer folyton mellétrafál. Miért vízvezetékszerelőgyakornokoknak és jövendőbeli szállodai recepciósoknak tanítja, hogyan kell nézni az amerikai

tévét, ha egyszer annyira okos? Miért olyan ismeretlen honlapokra ír sok ezer szavas cikkeket, amiket senki sem olvas? És miért van annyira meggyőződve róla, hogy egy énekes, akire soha senki nem figyelt olyan nagyon, Dylanhez és Keatshez fogható zseni? Ó, ez bajt jelentett, ez a dühe. A partnerének agya semmivé zsugorodott, miközben vizsgálta. És még Duncan nevezte őt korlátoltnak! Egy dologban azonban mégiscsak igaza volt: Tucker Crowe fontos és kemény igazságokat tárt fel az emberről. Vagy legalábbis Duncanről. Amikor benézett Ros érdeklődni, hogy történt-e valami előrelépés a fényképek ügyében, Annie-nek még a Crowe-honlap volt a képernyőjén. – Tucker Crowe – mondta Ros. – Hűha. A középiskolai fiúm egyik kedvence volt. Nem is tudtam, hogy még zenél. – Nem, már nem igazán. Volt fiúd középiskolában? – Igen. De kiderült, hogy meleg. Nem is értem, miért szakítottunk. De figyelj csak, ezt nem értem, Tucker Crowe-nak külön honlapja van? – Mindenkinek van külön honlapja. – Komolyan? – Azt hiszem. Ma már senkit nem felejtenek el. Hét ausztráliai rajongó összeáll három kanadaival, kilenc brittel és két tucat amerikaival, és egy olyan emberről, akinek húsz éve egyetlen új felvétele sincsen, hirtelen naponta beszélnek. Erre való az internet. Meg persze a pornográfiára. Akarod tudni, milyen dalokat játszott az oregoni Portlandben, 1985ben?

– Nem igazán. – Akkor ez a honlap nem neked való. – És te hogyhogy ilyen sokat tudsz róla? Te vagy az egyik a kilenc brit közül? – Nem. A nőket az ilyesmi nem érdekli. Tudod, az én... Duncan van oda érte. Hogyan kellett volna neveznie? Az, hogy nem a felesége, kezdett minden ízében ugyanolyan idegesítő lenni, mint amilyennek azt képzelte, ha a felesége lenne. Nem akarta a fiújának nevezni. Hisz már elmúlt negyvenéves, az isten szerelmére. Partner? Élettárs? Barát? Úgy érezte, egyik szó sem határozza meg adekvát módon a kapcsolatukat, és ez az inadekvátság különösen megrendítő volt a „barát” szó esetében. Azt meg ki nem állhatta, amikor az emberekből csak úgy ömleni kezd a szó, és valami Peterről vagy Jane-ről mesélnek, amikor neked gőzöd sincs, ki az a Peter vagy Jane. Talán az lesz a legjobb, ha egyszerűen soha többé nem fogja őt említeni. – És épp írt egy egymillió szavas zagyvaságot, és elküldte nekik, hogy az egész világ láthassa. Mármint ha a világot épp ez érdekelné. És megkérte Rost, hogy ítélje meg ő maga, mármint Duncan cikkét, és felolvasta neki az első néhány sort. – Aaah. Édes. Annie grimaszt vágott. – Ne bántsd a szenvedélyes embereket – mondta Ros. – Különösen, ha a művészet a szenvedélyük. Mindig ők a legérdekesebb emberek. Úgy tűnt, ennek a mítosznak senki sem tud ellenállni.

– Hát jó. Ha legközelebb a West Enden jársz, álldogálj el egy kicsit valamelyik musicalszínház színészbejárójánál, és barátkozz össze az egyik olyan szomorú fazonnal, aki autogramra vár. És majd meglátjuk, mennyire találod őket érdekesnek. – Azt hiszem, meg kéne vennem azt a CD-t. – Ne fáradj. Ez a dühítő benne. Én meghallgattam, és Duncannek abszolút nincs igaza. És nem tudom, miért, de égek a vágytól, hogy ezt elmondjam. – Hát akkor írj te is egy cikket, és tedd fel az övé mellé. – Ó, én nem vagyok szakértő. Meg se engednék. – Szükségük van egy olyan emberre, mint te. Különben mindannyian fölszívódnak a saját hátsófelükön. Valaki kopogott Annie nyitott irodaajtaján. Egy kapucnis pulóvert viselő idős hölgy állt ott, és egy borítékot nyújtott nekik. Ros odalépett, és elvette. – Cápás fénykép – mondta a nő, és elkacsázott. Annie a szemét forgatta. Ros kinyitotta a borítékot, nevetett, és Annie-nek nyújtotta a képet. Ugyanaz a tátongó, seb látszott rajta, mint azon a másik képen. De valakinek az a ragyogó ötlete támadt, hogy egy kisgyereket rakott a cápa hátára. Ott ült a kislány, csupasz lábát a lyuktól néhány centire lóbálva; és sírt a gyerek meg a seb is. – Jézusom – mondta Annie. – Lehet, hogy itt senki nem ment el a Rolling Stoneskoncertre 1964-ben – mondta Ros. – A döglött cápa túl nagy mulatság volt. Annie még aznap éjjel nekiállt megírni a cikket. Nem állt szándékában bárkinek is megmutatni; egyszerűen csak így akarta kideríteni, hogy az, amit gondol,

mennyire fontos számára. Meg olyan volt, mintha egy villát szúrna a dühébe, amely úgy elkezdett duzzadni, mint a kolbász a roston. Ha szétreped, akkor olyan következményeket tudott elképzelni, amikre még nem volt felkészülve. Kellett írnia a munkahelyén is – leveleket, kiállításleírásokat, képaláírásokat, ilyen-olyan apró szövegeket a múzeum honlapjára -, de a legtöbbször úgy érezte, hogy ki kell találnia, mit akar mondani, alkotni egy véleményt a semmiből. Ez más volt; alig tudta megállni, hogy ne kövessen minden egyes gondolatszálat, amin az elmúlt két napban rágódott. A Meztelen Juliet valahogy mindenféle gondolatokat ébresztett benne a művészetről és a munkáról, a kapcsolatáról, Tucker kapcsolatáról, a homály rejtélyes vonzerejéről, a férfiakról és a zenéről, a refrén értékéről egy dalban, a harmónia lényegéről és az ambíció szükségességéről, és valahányszor végzett egy bekezdéssel, máris megjelent előtte a következő, kéretlenül és bosszantóan függetlenül az előzőtől. Egyszer majd, döntötte el magában végül, megpróbál írni pár dologról ezek közül, de nem itt és most; azt akarta, hogy az esszéje a két albumról szóljon, és arról, hogy az egyik milyen mérhetetlenül és kétségbevonhatatlanul a másik fölött áll. És talán arról is, hogy az emberek (más szóval Duncan) mi olyat vélnek hallani a Meztelen-ben, ami valójában nincs ott, és hogy ezek az emberek (Duncan) miért hallják ezeket a dolgokat, és mit árul el ez róluk. És talán... Nem. Ennyi elég. Az album olyan szellemi felfordulást gerjesztett benne, hogy már-már arra gondolt, hogy

talán valóban egy zseni alkotása, de ezt a gondolatot gyorsan elvetette. A könyvklubból tudta, hogy némelyik regény, amit egyikük sem élvezett, izgalmas és olykor hasznos beszélgetéseket tud gerjeszteni; épp a Meztelen-ben (s következésképp Duncanben) lévő hiányok ébresztettek benne gondolatokat, nem pedig az, ami ott volt bennük. Közben Duncan barátai a honlapról meghallgatták az albumot, és még néhány hosszú cikket tettek fel. Tuckerlandben karácsony volt; a hívők láthatóan abbahagyták a munkát az ünnepekre, hogy az internetes nagycsaládjukkal tölthessék az idejüket, és, legalábbis némelyik írásból ítélve, pár sörrel vagy egy spanglival ünnepelhessenek. Az egyik cikknek az volt a címe: „NEM remekmű, de azért remek”. „MIKOR FOGJÁK A FENNÁLLÓ HATALMAK MEGJELENTETNI VÉGRE AZ ÖSSZES VALÓDI KIADATLAN CUCCOT?”, írta egy másik rajongó, aki ezek után közölte: biztosan tudja, hogy még tizenhét albumra való anyag van a pincékben. – Ki ez a srác? – kérdezte Annie Duncantől, miután megpróbált elolvasni egy bekezdést a lázas, helyenként egészen hatásos prózájából. – Ó, hogy ő? Szegény öreg Jerry Warner. Régebben angolt tanított valami általános iskolában, de pár évvel ezelőtt elkapták egy hatodikos fiúval, és azóta kicsit kicsúszott a talaj a lába alól. Túl sok ideje van. De miért nézed annyit a honlapot? Annie mostanra végzett az esszéjével. A Meztelen Juliet, vagy legalábbis a vele kapcsolatos érzései mintha valami mély álomból ébresztették volna fel: most

mindenfélét akarni kezdett. Írni akart, és azt akarta, hogy Duncan elolvassa, amit írt. És azt akarta, hogy az üzenőfal többi tagja is elolvassa. Büszke volt rá, sőt már az is megfordult a fejében, hogy talán valami módon társadalmilag hasznos az írása. Azt remélte, hogy azok közül a dilinyósok közül némelyik a cikke hatására elvörösödik szégyenében, és visszatér a normális életébe. Se vége, se hossza nem volt az akarásainak. – Írtam valamit. – Miről? – A Meztelen-ről. Duncan ránézett. – Te? – Igen. Én. – Ah! Jó! Hű! Ha! – Duncan mosolygott, felállt, és járkálni kezdett a szobában. Ez majdnem olyan volt, mintha Annie azt közölte volna vele, hogy egy ikerpár apja lesz. Duncant nem hozta lázba a hír, de tudta, hogy nem szabad nyíltan elutasítónak lennie. – És gondolod... Szóval, gondolod, hogy megvan a kellő felkészültséged hozzá, hogy írj valamit? – Ez felkészültség kérdése? – Érdekes kérdés. Úgy értem, tökéletesen szabadon írhatsz bármit, amit csak akarsz. – Kösz. – De hogy a honlapra... Ott az emberek elvárnak egy bizonyos fokú szakértelmet. – Jerry Warner a cikke első bekezdésében azt mondja, hogy Tucker Crowe egy garázsban lakik Portugáliában. Ez mekkora szakértelemről árulkodik?

– Nem hiszem, hogy ezt szó szerint kell érteni. – Hát akkor hogy? Egy képletes portugáliai garázsban lakik? – Hát igen, Jerry egy kicsit hóbortos. De minden egyes dalt tud kívülről. – Ilyen felkészültséggel nyugodtan zenélhetne egy kocsma előtt. De ettől még nem lesz feltétlenül kritikus belőle. – Hát jó – mondta Duncan úgy, mint akinek az a zsigeri érzése, hogy a teáskisasszonynak fel kellene ajánlani egy helyet a cége igazgatótanácsában. – Hadd nézzem meg. Annie a jobb kezében tartotta a cikket. Odaadta Duncannek. – Ó. Jól van. Köszönöm. – Akkor most magadra hagylak vele. Felment, lefeküdt az ágyára, és próbálta olvasni a könyvét, de nem tudott koncentrálni. A padlódeszkákon át hallotta Duncan fejcsóválásának hangját. Duncan kétszer is elolvasta az esszét, csak hogy időt nyerjen; az igazság az, hogy már az első olvasás után is tudta, hogy bajban van, mert egyszerre volt nagyon jól megírt és tökéletesen elhibázott cikk. Semmilyen ténybeli tévedést nem talált ugyan benne (az ő írásaiban, mint már észrevette, valaki a honlapról mindig talált valamilyen kirívó és tökéletesen lényegtelen hibát), de az, hogy Annie nem volt képes felismerni az album zsenialitását, olyan ízlésbeli hiányosságra vallott, ami megdöbbentette Duncant. Hogy lehet akkor, hogy valaha is helyes következtetést vont le bárminek az

értékéről, amit olvasott, látott vagy hallott? Puszta véletlen? Vagy ez egyszerűen csak a vasárnapi újságmellékletek unalmas jó ízlése volt? Tetszett neki a Maffiózók – rendben, de kinek nem? Duncan most az egyszer megfigyelhette, ahogy Annie magától alakítja ki a véleményét, és elcseszte. De nem utasíthatta vissza, hogy felteszi a cikket a honlapra. Az nem lett volna sportszerű. És nem mintha Annie nem fogta volna fel Tucker Crowe nagyságát: a cikke végül is nem volt más, mint hosszú dicshimnusz a hangszerelt változat tökéletességéről. Nem, felteszi a honlapra, és hadd mondják meg neki a többiek, hogy mi a véleményük. Még egyszer elolvasta, csak hogy biztos legyen a dolgában, és most elszomorodott tőle: Annie jobb volt nála mindenben, kivéve az ítélőképességet – és persze végső soron csak az számít, de akkor is. Jól írt, gördülékenyen és humorosan, és meggyőző volt, már ha az ember nem hallotta magát a zenét, és rokonszenves volt. Duncan pedig hajlamos volt a harsányságra, az erőszakosságra és az okoskodásra, ezt még ő maga is belátta. Annie-nek ebben elvileg nem kellene jónak lennie. Na és mi következik mindebből? Tegyük fel, hogy a többiek nem szedik ízekre Annie-t. Tegyük fel, hogy ehelyett őt használják majd botnak, amivel Duncant kezdik csépelni. A Meztelen-nek, amelyet mostanra nagyjából mindenki meghallgatott, nagyon vegyes volt a fogadtatása, és attól félt, hogy a negatív véleményeket az ő túlságosan lelkes kritikája váltotta ki. Már épp kezdte meggondolni magát azzal kapcsolatban,

hogy befogadják-e Annie-t a közösségbe, amikor megjelent előtte. – Na? – mondta. Ideges volt. – Hát – mondta Duncan. – Úgy érzem magam, mintha a vizsgaeredményemre várnék. – Sajnálom. Épp gondolkoztam azon, amit írtál. – És? – Tudod, nem értek egyet vele. De különben nem rossz. – Ó, köszönöm. – És örömmel felteszem a honlapra, ha tényleg azt akarod. – Azt hiszem, igen. – Azt ugye tudod, hogy akkor meg kell adnod az e-mail címedet is? – Tényleg? – Igen. És írni fog neked pár hibbant alak. De azokat egyszerűen kitörölheted, ha nem akarsz belebonyolódni valami vitába. – Használhatok álnevet? – Miért? Senki sem tudja, hogy ki vagy. – Soha nem említettél engem valamelyik barátodnak? – Nem, azt hiszem, nem. – Ó. Annie eléggé meghökkent képet vágott. De hát annyira furcsa ez? Egyetlen más crowológus sem élt a városban, Duncan pedig mindig csak Tuckerről beszélgetett velük, vagy néha vele kapcsolatos más művészekről. – Írt már valaha nő a honlapotokra? Duncan úgy tett, mintha gondolkozna. Gyakran eszébe jutott már, hogy vajon miért mindig csak középkorú

férfiak írnak nekik, de ez sohasem aggasztotta túlságosan. Most viszont úgy érezte, hogy védekeznie kell. – Igen – felelte. – De mostanában nem. És akkor is, tudod, csak arról akartak beszélni, hogy mennyire vonzónak találják. Úgy tűnt, nem tud másmilyen nőket kitalálni, csak üresfejű libákat, akik semmilyen komoly vitában nem lennének képesek részt venni. Ha valaha megírja végül a regényét, erre vigyáznia kell. – A nők vonzónak találják? – Istenem, hát persze. Most meg ilyen furán kezd beszélni. Na jó, nem furán, mert a homoszexuális vonzalom nem fura, naná, hogy nem az. De mindenképp hevesebben bizonygatta, hogy Tucker milyen jóképű, mint ahogy szándékában állt. – Na mindegy. Küldd el nekem a cikkedet mellékletben, és még ma este felteszem. És egészen rövid vívódás után megtette, amit ígért. Másnap reggel a munkahelyén Annie azon kapta magát, hogy óránként többször is megnézi a honlapot. Először természetesnek érezte, hogy vár valamilyen visszajelzést arra, amit írt – még soha nem csinált ilyet, úgyhogy nyilván kíváncsi rá, hogy mi fog történni. Később azonban rájött, hogy győzni akar, hogy laposra akarja verni Duncant. Ő is elmondta a magáét, és amit mondott, azt nagyrészt ellenségesség, gúny, hitetlenkedés és irigység fogadta; azt akarta, hogy hozzá kedvesebbek legyenek, jobban értékeljék a stílusát és az eszét, és nagy örömére így is történt. Aznap délután öt órára heten írtak „kommentet” a cikkére, és közülük

hatan barátságosak voltak – dühítően kurták, és a stílusukról jobb nem is beszélni, de akkor is barátságosak. „Szép munka, Annie!” „Isten hozott a mi kis online-közösségünkben – ez jó volt!” „Tökéletesen egyetértek veled. Duncan annyira eltévedt, hogy már a radar sem látja.” Az egyetlen ember, aki a nemtetszését nyilvánította ki a cikkével kapcsolatban, valószínűleg semminek sem tudott örülni. „Tucker Crowe-nak VÉGE kapjatok már a fejetekhez szánalmasak vagytok ahogy csak rágódtok egy olyan énekesen aki húsz éve nem csinált egy albumot. Akkor is túlvolt értékelve meg most is túlvan értékelve és Morissey annyival jobb hogy az már ciki.” Csodálkozott, hogy miért fárasztja magát valaki ezzel; de persze a „miért fárasztja magát” nem olyan kérdés, amit érdemes lenne feltenni az internetes cuccok túlnyomó többségével kapcsolatban; különben az egész vattacukorrá zsugorodna. És ő miért fárasztotta magát? Miért fárasztja magát bárki is? Annie összességében az önfárasztás mellett volt; úgyhogy kösz, MrMozza7, a kommentet, és kösz mindenki másnak is, minden más honlapon. Mielőtt aznapra kikapcsolta a számítógépét, még egyszer megnézte az e-mailjeit. Gyanította, hogy Duncan csak el akarta ijeszteni az e-mail cím megadásával; aki reagálni akar, az nyilván inkább kommentelni fog, nem pedig e-mailt írni. És Duncan ugye arra célzott, hogy rázúdul majd egy sereg gyilkos kibercsavargó, fröcsögni fognak a gyűlölettől, és bosszút esküsznek, de egyelőre semmi.

Most azonban jött két üzenet egy bizonyos Alfred Mantalinitől. Az elsőnek az volt a „tárgya”: „A cikke”. Nagyon rövid volt: „Köszönöm a kedves és érzékeny szavait. Igazán hálás vagyok értük. Minden jót, Tucker Crowe.” A második üzenetnek „PS” volt a tárgya, és így szólt: „Nem tudom, hogy szokott-e találkozni bárkivel arról a honlapról, de elég fura embereknek tűnnek, és igazán hálás lennék, ha nem adná tovább ezt az e-mail-címet.” Lehetséges volna? A kérdés puszta feltevése is agyrémnek tűnt, és egyszerűen szánalmas, hogy elakadt a lélegzete. Természetesen nem lehetséges. Nyilvánvalóan csak vicc, bár olyan vicc, ami egyáltalán nem vicces. De miért fárasztotta magát az illető? Nem mindegy? A szék karfájára terítette a dzsekijét, és letette a táskáját a padlóra. Mi lenne a jópofa válasz? „Húzz el, Duncan”? Vagy egyszerűen csak ne törődjön vele? De tegyük fel...? Próbált megint gúnyos megjegyzéseket tenni magára, de rájött, hogy az öngúny csak akkor működik, ha Duncan fejével gondolkodik – vagyis ha valóban azt hiszi, hogy Tucker Crowe a leghíresebb ember a világon, és arra is több esélye van az embernek, hogy egyszer csak Russell Crowe lépjen kapcsolatba vele. Tucker Crowe viszont csak egy alig ismert zenész az 1980-as évekből, akinek valószínűleg nemigen van más dolga esténként, mint hogy az emlékének szentelt honlapokat nézegesse, és hitetlenkedve csóválja a fejét. Azt pedig Annie nagyon is megértette, hogy miért nem akar kapcsolatba lépni Duncannel és a többiekkel: a fáklya, amit a magasba tartottak, túl fényesen ragyogott. És vajon miért Alfred

Mantalini? Megnézte a nevet a Google-on. Alfred Mantalini a Nicholas Nickleby egyik szereplője, egy naplopó szoknyavadász, aki végül tönkreteszi a feleségét. Ez éppenséggel stimmelhet, nem? Különösen, ha Tucker Crowe-ba szorult egy kis önirónia. Gyorsan, mielőtt meggondolhatta volna magát, ráklikkelt a „Válasz”-ra, és begépelte: „Ez igazából nem maga, ugye?” Ez az ember egyszerre volt állandó jelenlét és állandó hiány az életében tizenöt éve, és nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy épp most küldött el neki egy üzenetet, amely aztán valahogy meg fog jelenni valahol a házában, már ha van neki. Egy-két órán át várt a munkahelyén, remélve, hogy talán jön válasz az üzenetére, aztán hazament. TUCKER CROWE A Wikipediából, a szabad enciklopédiából Tucker Jerome Crowe (1953. június 9.-) amerikai énekes-dalszerző és gitáros. Crowe a hetvenes évek közepén és második felében vált híressé, először mint a The Politics of Joy énekese, majd pedig mint szóló művész. Olyan észak-amerikai dalszerzők voltak hatással rá, mint Bob Dylan, Bruce Springsteen és Leonard Cohen, valamint a gitáros Tom Verlaine. A nehéz kezdet után egyre nagyobb kritikai sikert ért el, ami a remekművének tartott Juliet című albummal érte el a csúcsát 1986-ban – ebben a Julie Beattyvel való szakítását dolgozta fel, és gyakran szerepel különféle „Minden idők legjobb...” listákon. Ám ennek az albumnak a lemezbemutató turnéja közben Crowe hirtelen visszavonult, miután valamiféle sorsfordító

incidens történt vele egy minneapolisi klub férfivécéjében, és azóta semmilyen zenét nem alkotott, és soha nem beszélt a médiának az eltűnéséről. ÉLETRAJZ KORAI ÉVEK Crowe a montanai Bozemanban született és nőtt fel. Apja, Jerome vegytisztító vállalkozás tulajdonosa volt, anyja, Cynthia pedig zenetanár. Korai albumain több dal is szól a szüleihez fűződő kapcsolatáról, így például a „Perc and Tickets”9 (a Tucker Crowe c. albumról; a „perc” a perklóretilén, a vegytisztításnál használt vegyi anyag rövidítése), a „Her Piano”10 (az Infidelity and Other Domestic Investigations11 c. albumról), melyet anyja emlékére írt, miután 1983-ban emlőrákban elhunyt. Crowe bátyja, Ed 1972-ben, huszonegy évesen meghalt autóbalesetben. A vizsgálat kiderítette, hogy „jelentős” mennyiségű alkohol volt a vérében. KARRIERJÉNEK ELSŐ ÉVEI Crowe hozta létre a Politics of Joyt Montana államban, majd otthagyta az iskolát, hogy az együttessel turnézzon. A banda feloszlott, még mielőtt lemezszerződést kínáltak volna nekik, bár a legtöbb tagja utána is együtt játszott Crowe-val az albumain és a turnéin, és a harmadik albumnak a Tucker Crowe and the Politics of Joy12 címet adta. Crowe 1977-ben megjelent első albuma (Tucker Crowe) híres zeneipari katasztrófa lett: a lemezcég annyira bízott a művészben, hogy egy sor hirdetést helyezett el különböző szakmai magazinokban és hirdetőtáblákon az öntelt BRUCE + BOB + LEONARD = TUCKER felirattal Crowe fényképe alatt, amelyen biggyeszti az ajkát, ki van

húzva a szeme, és cowboykalapot visel. Crowe-t aztán letartóztatták, amikor megpróbált letépni egy gigantikus posztert a hollywoodi Sunset Boulevard-on, 1977 októberében. A rockzenekritikusok könyörtelenek voltak – Greil Marcus a Creem-ben azzal fejezte be a cikkét: „Kamu plusz hókuszpókusz plusz John Denver egyenlő mivel is?” Crowe sértetten felvett egy négyszámos óriás kislemezt Can Anybody Hear Me?13 címmel (most egy honlap címe, amelyen komoly és helyenként fellengzős vitákat folytatnak a zenéjéről), amely segítette megfordítani a szerencséjét és a kritikai fogadtatását. KONCERTTURNÉK Crowe rendszeresen turnézott 1977 és a visszavonulása közti időben, bár rendszerint egyenetlennek ítélik az élő produkcióit, főként Crowe alkoholizmusa miatt. Előfordult, hogy mindössze negyvenöt percig tartott a koncertje, nagy szünetekkel a dalok között, s közben Crowe szidta a nézőket, akiket nyíltan megvetett; máskor, ahogy azt a méltán híres At Ole Miss14 című kalózlemez bizonyítja, két és fél órán átjátszott elragadtatott, rajongó tömegek előtt. De a Crowekoncertek túl gyakran torkolltak szitkozódásba és verekedésbe: a németországi Kölnben lement a közönség közé, hogy megüssön egy rajongót, aki többször is egy olyan dalt kért tőle, amit nem akart eljátszani. A Politics of Joy legtöbb tagja még Crowe karrierjének vége előtt 9 Perklóretilén és jegyek. 10 Az ő zongorája. 11 Hűtlenség és egyéb otthoni megfigyelések.

12 Tucker Crowe és a Politics of Joy (Az öröm politikája). 13 Hall engem bárki? 14 Az Öreg Spinkóban. kivált az együttesből, és távozásuk okaként többnyire az énekestől kapott sértéseket nevezték meg. MAGÁNÉLET Tucker Crowe feltételezések szerint Julie Beatty Carrie nevű lányának (sz. 1987) az apja, bár az anyja ezt mindig tagadta. Állítólag ma már józan életet él. VISSZAVONULÁS Crowe állítólag egy pennsylvaniai farmon él, de szinte semmit sem tudni arról, hogyan töltötte az elmúlt húsz évet. Gyakran kelnek szárnyra hírek a visszatéréséről, de egyelőre ezek mindig hamisnak bizonyultak. Némely rajongók felfedezni vélték a részvételét a Conniptions és a Genuine Articles újabb albumain; az újjáalakult Politics of Joy Yes, Again15 (2005) című albumán pedig szerintük szerepel két dal, amit Crowe írt, de az együttes ezt cáfolta. 2008-ban megjelent a Juliet dalainak demóverzióját tartalmazó album Juliet, Naked címmel. DISZKOGRÁFIA Tucker Crowe – 1977 Infidelity and Other Domestic Investigations – 1979 Tucker Crowe and the Politics of Joy – 1981 You And Me Both – 1983 Juliet – 1986 Juliet, Naked – 2008 DÍJAK ÉS JELÖLÉSEK

Crowe díszdoktori címet kapott a Montanai Egyetemtől 1985-ben. A Juliet-et jelölték a Grammy-díjra a „Legjobb album” kategóriában, 1986-ban. Crowe-t jelölték Grammy-díjra „Legjobb férfi rockelőadó” kategóriában a „You And Your Perfect Life” című daláért, szintén 1986-ban. 15 Igen, megint. NEGYEDIK FEJEZET Míg Annie reménykedve várta a választ az irodájában, Tucker Crowe a helyi szupermarketben bóklászott hatéves fiával, Jacksonnal, és próbált egyszerű ételeket venni egy olyan illető számára, akit egyikük sem ismert különösebben. – Hot dog? – Király. – Tudom, hogy te szereted. Azt kérdeztem, hogy szerinted Lizzie is szereti-e. – Nem tom. Honnan is tudhatta volna? – Elfelejtettem, hogy kicsoda is ő – mondta Jackson. – Bocs. – A nővéred. – Ja, azt tudom – mondta a fiú. – De... mér’ az? – Tudod, hogy mi az, hogy nővér – mondta Tucker. – De nem az ilyen fajta. – Ő is ugyanolyan, mint bármelyik másik fajta. De persze nem volt ugyanolyan. Tucker nem beszélt őszintén. Egy hatéves fiú szemével nézve a nővér az, akivel együtt reggelizel, aki veszekszik veled, hogy mit nézzetek a tévében, akinek próbálod ellógni a szülinapi buliját, mert annyira rózsaszínű minden, és akinek a

barátnői kinevetnek egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy kilépsz a szobából. A lány, aki velük fog lakni egy ideig, húszéves volt, és még sohasem lakott ott náluk. Jackson soha még egy fényképet se látott róla, úgyhogy aligha lehetett elvárni tőle, hogy tudja, vegetáriánus-e vagy sem. Éppenséggel nem ez volt az első alkalom, hogy Jackson egy rejtélyes testvért kapott a nyakába. Néhány évvel ezelőtt Tucker bemutatta egy fiú ikerpárnak, akik szintén a testvérei voltak, és ő soha azelőtt nem hallott róluk, de aztán többet nem találkozott velük. – Bocs, Jackson. Értem, hogy a te szemedben ő másmilyen fajta nővér. Azért a nővéred, mert ugyanaz az apukátok. – Ki az ő apukája? – Hogy mi? Miért, szerinted kicsoda? Neked ki az apukád? – Szóval te vagy az ő apukája is? – Pontosan. – Ahogy Coopernek is te vagy az apukája? – Aha. – Meg Jesse-nek? – Cooper és Jesse kétpetéjű ikrek voltak, akik egyszer csak a testvérei lettek. – Pontosan. – Na és őneki ki az anyukája? Jackson olyan fájdalmas életuntsággal tette fel ezt a kérdést, hogy Tucker nem bírta ki nevetés nélkül. – Natalie-nak hívják. – Natalie az óvodából? – Ha! Nem. Nem Natalie az óvodából.

Tucker hirtelen maga előtt látta Natalie-t Jackson óvodájából. Kellemes látvány volt. Natalie tizenkilenc éves segédóvónő volt, szőke és sugárzó. „Egykor régen”, ahogy James Brown énekelte valamikor. – Akkor kicsoda? – Te nem ismered őt. Most Angliában él. Amikor megismertem, még New Yorkban lakott. – És a nővérem? – Angliában élt ő is az anyukájával. De most itt Amerikában jár majd főiskolára. Nagyon okos. Az összes gyereke okos volt, és ő büszke volt az intelligenciájukra – aligha joggal, hiszen igazából csak Jackson nevelésében vett részt. Vagy talán legalább annyi érdeme volt a dologban, hogy okosan mindig csak okos nőket termékenyített meg? Hát, nem éppen. Isten a tudója, hogy jó pár butával is lefeküdt. – Fog nekem felolvasni? Cooper és Jesse olvastak nekem. Meg Gracie is. Grace is a lánya volt, a legidősebb; Tuckernek összerándult az arca, ha csak meghallotta a nevét. Nem volt jó apja Lizzie-nek, meg Jesse-nek és Coopernek se, de valahogy megbocsáthatónak tűntek a mulasztásai; ő maga legalábbis meg tudta őket bocsátani magának, még ha az érintett gyerekek és anyák kevésbé elnézőek voltak is. De Grace... Grace egy más történet. Jackson egyetlenegyszer találkozott vele, és Tucker az egész látogatása alatt hideg verejtékben fürdött, pedig a legidősebb lányának ugyanolyan édes természete volt, mint az anyjának. De ettől valahogy az egész még rosszabb volt. – Miért nem inkább te olvasol neki? Le lesz nyűgözve.

Betette a virslit a bevásárlókocsiba, aztán kivette. Az okos lányok hány százaléka lehet vegetáriánus? Biztos nincs ötven, nem igaz? Úgyhogy jó esély van rá, hogy eszik húst. Visszatette a virslit a kocsiba. Csak az a baj, hogy még a fiatal nőnemű húsevők sem esznek vörös húst. Ez a virsli meg olyan rózsaszínes-narancsos. A rózsaszínes-narancsos vörösnek számít? Eléggé biztos volt benne, hogy a furcsa színárnyalat inkább származott vegyi anyagoktól, mint véres hústól. A vegetáriánusok ehetnek vegyi anyagokat, nem? Megint kivette a virslit a kocsiból. Bárcsak inkább egy keményen ivó, harmincéves szerelőnek lenne az apja valahonnan Texasból! Akkor csak venne pár jó kis steaket, egy csomó sört, egy karton Marlborót, és annyi. De akkor valószínűleg valamilyen szexi, harmincéves texasi pincérnőt kellett volna teherbe ejtenie, márpedig Tucker halálsápadt angol modellcsajokra pocsékolta a fiatalságát, akiknek mell helyett arccsontjuk volt, és most ennek fizeti az árát. Bár ha jobban meggondolja, már akkor is fizette az árát. Mi a fenét gondolt? – Mit csinálsz, apu? – Nem tudom, hogy Lizzie eszik-e húst. – Miért ne enne húst? – Mert vannak, akik azt gondolják, hogy a húsevés helytelen. Mások meg azt gondolják, hogy egészségtelen. Egyesek szerint meg helytelen is és egészségtelen is. – És szerintünk? – Azt hiszem, mi is azt gondoljuk, hogy helytelen és egészségtelen, de ez nem izgat minket annyira, hogy bármit is tegyünk miatta.

– Miért gondolják azt, hogy egészségtelen? – Mert szerintük rosszat tesz a szívnek. – Nem lett volna értelme a vastagbélről beszélni Jacksonnak. – És akkor az embernek egyszerűen csak megállhat a szíve? Ha húst eszik? De hát te eszel húst, apa. Reszkető rémület jelent meg Jackson hangjában, és Tucker elmorzsolt egy káromkodást a szája sarkában. Ezt megszívta, amilyen hülye. Jackson nemrég értette meg, hogy az apja meg fog halni valamikor a huszonegyedik század első felében, és most bármelyik pillanatban előtörhetett belőle az idő előtti gyász, bármi elég volt hozzá, akár a vegetarianizmus fő tételei is. Ami azért is volt kellemetlen, mert Jackson egzisztenciális kétségbeesése egybeesett Tuckerével, és fölerősítette azt. Az ötvenötödik születésnapja mintha a búskomorság különösen erős rohamát gerjesztette volna benne, és nem érezte úgy, hogy ezt az eljövendő születésnapok bármelyike is különösebben enyhíteni fogja. – Én nem eszem olyan sok húst. – Ez hazugság, apu. Rengeteg húst eszel. Ma reggel is szalonnát ettél. Tegnap este meg burgert sütöttél. – Én azt mondtam, hogy egyes emberek így gondolják, Jack. Nem mondtam azt, hogy ez igaz. – Akkor miért gondoljuk mi is így? Ha nem igaz? – Úgy gondoljuk, hogy a Phillies minden évben megnyeri a bajnokságot, de az sem igaz. – És soha nem gondolom úgy. Csak te mondod, hogy gondoljam. Tucker végleg visszatette a virslit a polcra, és átmentek Jacksonnal a csirkékhez. A csirke se nem rózsaszínű, se

nem narancssárgás, és nyugodtan beszélhetett Jacksonnak arról, hogy mennyire egészséges, és nem kellett azt éreznie közben, hogy hazudik. Hazamentek, kipakolták, amit vettek, aztán egyenesen mentek Newarkba, Lizzie-ért. Tucker remélte, hogy kedvelni fogja őt, de a jelek nem voltak biztatóak: egy ideje már írogattak egymásnak e-maileket, és Lizzie dühösnek és nehéz természetűnek tűnt. El kellett ismernie persze, hogy ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy dühös és nehéz természetű: a lányai nehezen tudták megbocsátani azt a szülői stílust, amit a korai gyerekei esetében alkalmazott, s ami végső soron azt jelentette, hogy egyáltalán nem volt jelen az életükben. És kezdte megtanulni, hogy egyik-másik gyereke mindig újra megjelenik az életében, amikor valami nagy, vízválasztó dolog történik akár az ő, akár az anyja életében, és ez rendszerint nyomasztólag hat a látogatásaikra. Ő maga hajlamos volt a minimálisra csökkenteni az önvizsgálatot, és igazán nem volt szüksége importra belőle. A repülőtérre menet Jackson az iskoláról, a baseballról és a halálról fecsegett, amíg el nem aludt, Tucker pedig egy régi R&B válogatáskazettát hallgatott, amit a csomagtartóban talált. Már csak vagy tucatnyi kazettája maradt, és ha azoknak is vége lesz, akkor pénzt kell kerítenie egy új kocsira. Nem tudta elképzelni, hogy zene nélkül vezessen. Halkan énekelt a Chi-Litesszal, hogy ne ébressze fel Jacksont, és az a kérdés járt a fejében, amit az a nő tett fel neki az e-mailjében: „Ez igazából nem maga, ugye?” Hát, pedig ő az, legalábbis majdnem biztos volt benne, de valami okból aggódni

kezdett, hogy ezt hogyan tudja bebizonyítani neki: sehogy sem tudott kitalálni semmi jó módszert. Nem volt semmilyen apró részlet a zenéjében, amit azok az emberek ne vettek volna észre, úgyhogy semmit sem ér azzal, ha elmondja, hogy ebben vagy abban a dalában kik alkották a háttérvokált névtelenül. A jelentéktelen életrajzi adatok közül pedig, amelyek úgy lebegtek az interneten, mint valami űrhulladékok, kivétel nélkül mindegyik hamis volt, már amennyire meg tudta állapítani. Azok közül a szerencsétlenek közül senki sem tudta például, hogy öt gyereke van, négy különböző nőtől; de mindannyian tudták, hogy van egy titkos gyereke Julie Beattytől, aki nagyjából az egyetlen olyan nője volt, akit sikerült nem teherbe ejtenie. És mikor hagyják már abba a szájtépést arról, hogy vajon mi történt abban a minneapolisi mosdóban? Nagyon ügyelt rá, hogy ne fújja fel saját jelentőségét a világegyetemben. A legtöbben elfelejtették; nagy ritkán, gondolta, még biztosan felbukkan a neve lemezkritikákban – az idősebb újságírók némelyike olykor még vonatkoztatási pontnak használta -, vagy megvan valamelyik albuma pár embernek a régi bakelitlemez-gyűjteményében, és néha arra gondolnak: „Ó, hát igen. A főiskolai szobatársam gyakran hallgatta őt.” De az internet mindent megváltoztatott: többé senkit sem felejtenek el teljesen. Megnézhette a nevét a Google-on, és több ezer találat jött ki, és ennek következtében kezdett valahogy úgy gondolni a karrierjére, mint ami még folyamatban van, nem pedig mint olyasvalamire, ami régen elhalt. Ha a megfelelő

honlapokat nézte az ember, akkor ő volt Tucker Crowe, a titokzatos, rejtőzködő zseni, nem pedig Tucker Crowe, az egykori zenész – egy lejárt lemez. Eleinte hízelgett neki, hogy vannak emberek, akik az ő zenéjének megvitatására áldozzák az idejüket az interneten; segített helyreállítani bizonyos dolgokat, amiket a visszavonulása óta eltelt időben történtek elpusztítottak. De egy idő után egyszerűen csak rosszul lett ezektől az emberektől, különösen akkor, amikor minden hóbortos figyelmüket a Juliet-re fordították. Na jó, az is igaz persze, hogy ha azóta is egyre újabb albumokat készített volna, akkor mára egy megfáradt, öreg vicc lenne, vagy legjobb esetben is egy olyan kultikus figura, aki klubokban fellépve tengődik, s hébehóba kegyesen megengedik neki, hogy egy olyan banda előzenekaraként játsszon, amelyiknek segített beindítani a karrierjét, bár soha nem hallja a hatását a zenéjükben. Úgyhogy a leállás nagyon okos karrierlépés volt – már ha az ember nem izgatta magát ennek elkerülhetetlen következményén, vagyis azon, hogy többé nincs karrierje. Tucker és Jackson elkéstek, és Lizzie föl-alá járkált a táblákkal integető taxisofőrök sora előtt, abban a hiú reményben, hogy Tucker talán küldött érte egy kocsit. Tucker megveregette a vállát, mire Lizzie riadtan megfordult. – Hé. – Ó. Szia. Tucker? Tucker bólintott, és próbálta szavak nélkül a tudtára adni, hogy részéről oké, bármit akar is csinálni. A nyakába ugorhat és sírhat, megpuszilhatja az arcát,

megrázhatja a kezét, vagy akár fütyülhet rá, és szó nélkül sétálhat a kocsihoz. Kezdett a szakértője lenni annak, amit magában Atyai Újrabemutatkozásnak nevezett el. Alighanem már taníthatná is. Elég sok ember van manapság, akinek hasznára válna. Ha Tucker nem utasította volna el a nemzeti sztereotipizálást, akkor azt mondta volna, hogy Lizzie jellegzetesen brit módon üdvözölte. Udvariasan mosolygott, megpuszilta az arcát, s ugyanakkor képes volt azt sugallni, hogy Tucker számára mindazt az állóvízi állatvilágot képviseli, amelyik az egyéb elfoglaltságai miatt nem képes időben érkezni egy repülőtérre. – Engem pedig Jacksonnak hívnak – mondta a fiú imponáló erkölcsi komolysággal. – Én vagyok a te testvéred. És nagyon örülök, hogy megismerhetlek téged. – Valami okból Jackson a fejébe vette, hogy ilyen nagy jelentőségű események alkalmával nem szabad elhagyni a személyes névmásokat. – A féltestvérem – javította ki Lizzie fölösleges pedantériával. – Pontosan – mondta Jackson, és Lizzie elnevette magát. Tucker örült, hogy magával hozta a fiát. Hazafelé menet eleinte könnyen ment a beszélgetés. Megbeszélték, hogy milyen volt Lizzie repülőútja, hogy milyen filmeket nézett meg közben, és hogy egy párt a stewardess rendreutasított, mert illetlenül viselkedtek (Jackson faggatására Lizzie azt mondta, hogy „smaciztak”); Tucker az anyjáról kérdezte, és Lizzie mesélt a tanulmányairól. Más szóval nagyon igyekeztek, figyelembe véve, hogy két vadidegenként voltak

összezárva egy járműben. Tuckert néha zavarba ejtette, hogy a társadalom milyen rögeszmésen odavan a vér szerinti apa eszméjéért. Valamennyi gyerekét megfelelő anya és szerető mostohaapa nevelte, akkor meg ugyan mi szükségük van rá? Ők (vagy az anyjuk) mindig arról beszéltek, hogy tudni akarták, honnan jöttek és kik ők, de minél többet hallotta ezt, annál kevésbé értette. Ő úgy érezte, nagyon is tudják, hogy kik ők. De ezt soha nem mondhatta meg nekik, mert akkor csak valami érzéketlen seggfejnek tartották volna. Aztán egyszer csak, amikor lekanyarodtak a sztrádáról, és már majdnem hazaértek, hirtelen megváltozott a beszélgetés hangneme. – A fiúm zenél – mondta hirtelen Lizzie. – Jó neki – felelte Tucker. – Amikor megmondtam neki, hogy te vagy az apám, nem akarta elhinni. – Hány éves? Negyvenöt? – Nem. – Csak vicceltem. A legtöbb fiatal nem ismeri a zenémet. – Ó, értem. Nem. Ő ismerte. Azt hiszem, szeretne találkozni veled. Talán legközelebb, amikor eljövök, elhozom magammal. – Jó. – Legközelebb? Úgy látszik, ez a látogatás valami próbaidő, vagy akár állásinterjúnak is lehet nevezni. – Talán karácsonykor? – Jó – mondta Jackson. – Jesse és Cooper is eljönnek karácsonyra. Úgyhogy tök jó lesz, ha te is eljössz. – Jesse és Cooper? Ők meg kik?

Ó, a francba, gondolta Tucker. Ez meg hogy történt? Majdnem biztos volt benne, hogy elmondta Natalie-nak az ikreket, és valahogy természetesnek vette, hogy Natalie továbbadta ezt az információt Lizzie-nek. De úgy látszik, mégse. Még egy példa az olyan dolgokra, amiket saját magának kellene megtennie, ha valamirevaló apa lenne. Vége-hossza nem volt az ilyen példáknak. Kimeríthetetlen volt a lista. Talán még olvasott is volna valamit arról, hogyan kell jó apának lenni, már ha úgy érezte volna, hogy az segít. De mindig annyira alapvető hibákat követett el, amikben aligha tudná eligazítani egy tankönyv. „Mindig mondd el a gyerekeidnek, hogy vannak testvéreik...” Nem tudott elképzelni olyan gyereknevelési gurut, aki venné a fáradságot, hogy leírja ezt a jó tanácsot. Lehet, hogy itt volna egy kis kiaknázatlan terület a könyvpiacon. – A testvéreim – mondta Jackson. – A féltestvéreim. Mint te. Meg én. – Catnek vannak gyerekei egy korábbi kapcsolatából? – kérdezte Lizzie. Még ez az érintőleges információ is láthatóan bosszantotta, úgy érezte, hogy azért joga lett volna tudni. És ha bosszantja, hogy Catnek vannak olyan gyerekei, akikről nem tud, gondolta Tucker, akkor mennyire ki lesz vajon akadva, amikor kiderül, hogy azok az ő, Tucker gyerekei. De lehet, hogy nem kellene ilyesmiket gondolnia Lizzie-ről. Lehet, hogy igazán örülni fog neki, hogy több testvére van, mint gondolta. Több testvér = több móka és kacagás, nem igaz? – Nem – mondta Tucker. – Akkor...

Tucker nem akarta, hogy Lizzie magától találja ki. Azt akarta, hogy elmondhassa magáról, hogy ő mondta el neki, még ha tizenkét évvel a nagy esemény után számolt is be róla. – Jesse és Cooper az én gyerekeim. – A tieid? – Aha. Ikrek. – Mikor születtek? – Ó, már elég régen. Tizenkét évesek. Lizzie keserűen megrázta a fejét. – Azt hittem, tudod – mondta Tucker. – Nem – mondta Lizzie. – Ha tudtam volna, becsszóra nem csináltam volna úgy, mintha nem tudnám. Mi értelme lett volna? – Tetszenének neked – mondta Jackson magabiztosan. – Nekem tetszettek. De ne játssz velük semmilyen DS játékot. Laposra vernek. – Jézusom – mondta Lizzie. – Én csak tudom – mondta Jackson. – És már voltak nálad hosszabb időre? – Még csak egyszer – mondta Tucker. – Úgyhogy én csak az egyik vagyok a sok közül a futószalagon? – Aha. Holnapra el is kell tűnnöd, különben a következő beléd ütközik, és torlódás lesz. Már el is vesztettem így pár gyereket. – Szerinted ez jó vicc volt? – Nem. Sajnálom, Lizzie. – Még szép. Te tényleg hihetetlen vagy, Tucker. Lizzie anyjából Tucker emlékezetében valahogy nem maradt más, mint az a gyönyörű fotó, melyet Richard

Avedon készített róla ‘82-ben valamilyen kozmetikai reklámhoz. Tuckernek ez valahol még meg is volt. Elfelejtette Natalie korlátoltságát, gőgjét, törékenységét és rendkívüli humortalanságát. Pedig fura, hogy elfelejtette mindezt, mert legalábbis félig ezekkel a tulajdonságaival magyarázható, hogy miért szakítottak még Lizzie születése előtt. (Ezt a „félig”-et is nagyvonalúságnak gondolta, de mivel sok-sok olyan nővel is szakított, akiben egy sem volt meg ezek közül a hibák közül, a logika azt sugallta, hogy a felelősség egy részét magára kell vállalnia.) És vajon miért nem zúgott bele soha valamilyen forróvérű texasi pincérnőbe? Miért tűnt olyan ellenállhatatlannak számára egy hűvös angol lány? Natalie elvileg Julie Beattyt pótolta; életének egy olyan pillanatában találkozott vele, amikor mindig részeg volt, és egyik partiról a másikra sodródott, egyszerűen csak azért, mert akkor még meghívták partikra. Kezdte gyanítani, hogy egyszer majd nem lesz több meghívás, és nem lesz több modellcsaj sem, úgyhogy Natalie volt az utolsó fellobbanása. Nem mintha Natalie egy pillanatra is komolyan lángra kapott volna tőle. – Jaj már, ne veszekedjetek – mondta Jackson okosan. – Hé, Lizzie. Eszel húst? – Nem – felelte Lizzie. – Egy falat nem volt a számban azóta, amikor annyi éves voltam, mint most te. Hányingerem lesz tőle, és erkölcsileg visszataszítónak tartom az egész húsipart. – De csirkét azért eszel, ugye? Tucker nevetett. Lizzie nem.

Amikor Cat meghallotta a kocsit a felhajtóról, kinyitotta a szúnyoghálós ajtót, és megállt a tornácon, visszatartva Pomust, hogy ne kezdjen el ráugrálni a vendégre. Tucker ránézett, próbálta bemérni a hangulatát. Az ikrek látogatása alatt nem volt valami segítőkész, de ennek főként az anyjuk volt az oka: Tucker nem sokkal azután, hogy összejöttek, elmesélte Catnek, hogy Carrie-vel nagyon nehéz volt a szakítása, és – bár erre csak homályosan emlékezett – mintha célzott volna rá, hogy a nehézség a különösen jó szexből fakadt. Meglepte, hogy Catnek ezzel fájdalmat okozott. Azt gondolta volna, hogy épp ellenkezőleg, Cat számára vigasztaló lesz azt hallani, hogy némelyik kapcsolatán nehezen tudta túltenni magát, és nemcsak úgy átgázolt mindenkin, miközben ő maga sértetlen maradt. Tucker bevitte Lizzie táskáját a házba, és bemutatta egymásnak a lányokat. Egy pillanatig mindannyian csak álltak ott dermedten, mosolyogva, bár Lizzie-é az a fajta összeszorított szájú, funkcionális mosoly volt, amelyik nem túl sok melegséget vagy örömet sugároz. Tucker agyán átfutott, hogy Cat már nem az a fiatal lány többé; most először vette ezt észre, így, hogy egy igazi fiatal lány volt a házban: az élet már munkálkodott egy keveset a szeme körül, a szája sarkában és talán a derekán is. Úgyhogy ő meg egyszeriben megszűnt vén, perverz alak lenni! Catből igazi nő lett! Ugyanakkor pedig: ő és Jackson tették tönkre! Cat rájuk pazarolta a fiatalságát, és ők ezt ezzel hálálták meg: miattuk néz ki ilyen szomorúnak és öregnek! Hirtelen szerette volna átölelni, és bocsánatot kérni tőle, de aligha ez volt a

megfelelő alkalom, pillanatokkal az után, hogy vendégségbe érkezett a lánya. – Menjetek, üljetek le a hátsó udvaron – mondta Cat. – Hozok italokat. Átmentek a házon, s közben Jackson megmutatta a történelmi és kulturális jelentőségű látványosságokat: ahol beütötte valamijét, meg a rajzait. Lizzie nem volt túlságosan lenyűgözve. – Azt hittem, egy farmon éltek – mondta, amikor már mindannyian ültek a székeken és padokon. – Miből gondoltad? – kérdezte Tucker. – Olvastam a Wikipedián. – És olvastál ott magadról? Vagy Jacksonról? – Nem. Azt írták, a pletykák szerint egy gyereked van, Julie Beattytől. – Akkor miért hiszed el nekik, amikor azt írják, hogy egy farmon élek? Különben pedig tudtad a telefonszámomat és az e-mail címemet. Miért nem kérdezted meg, hogy hol lakom? – Olyan cikisnek tűnt, hogy feltegyek egy ilyen kérdést a saját apámnak. Talán neked magadnak kellene megírnod a Wikipedia-oldaladat. Csak hogy a gyerekeid tudjanak rólad valamit. – Vannak állataink – mondta Jackson mentegetőző hangon. – Csirkék. Meg Pomus. Meg egy nyuszi, ami meghalt. A nyulat azzal javasolták nekik, hogy enyhíteni fogja Jacksonnak az apja majdani halála miatti félelmét; Tucker nem emlékezett pontosan, hogy elvileg ez miért működött volna így – talán amiatt, hogy a gyerek megtanulja a dolgok természetes rendjét, ha

gondoskodnia kell egy kis állatról egészen a halálig? Akkor jónak tűnt az ötlet, de a nyúl két nap múlva meghalt, és Jackson most állandóan a halott nyuszijáról beszélt. Igaz, valóban mintha egy hajszálnyival közömbösebbé vált volna Tucker bármelyik nap bekövetkezhető halála iránt. – Ott van eltemetve a nyuszim – mondta Jackson Lizzie-nek, és a gyep szélén álló fakeresztre mutatott. – Apu majd ott fog feküdni mellette, ugye, apu? – Aha – mondta Tucker. – De még nem most. – De hamarosan – mondta Jackson. – Lehet, hogy akkor, amikor hétéves leszek? – Később – mondta Tucker. – Hát. Lehet – mondta Jackson kétkedő hangon, mintha a beszélgetés célja Tucker megvigasztalása lett volna. – Neked már meghalt az anyukád, Lizzie? – Nem – felelte Lizzie. – Jól van? – kérdezte Tucker. – Nagyon jól van, köszönöm, hogy megkérdezted – mondta Lizzie. Volt valami csípős ebben? Alighanem. – Ő találta ki, hogy jöjjek el hozzád. – Rendben – mondta Tucker. – Ez egy ilyen dolog – mondta Lizzie. – Ühüm. – Ilyen dolog, olyan dolog... Nagyjából mindig ugyanarról a „dologról” volt szó, akkor meg minek kell mindenáron definíciót találni rá? – Amikor megtudod, hogy gyereked lesz, minden mást is szeretnél jobban megérteni. – Persze. – Kitaláltad, igaz? – Mit?

– Amit most mondtam. Tuckernek az volt az érzése, hogy közöltek vele valami olyan információt, amit még nem tudott megfelelően feldolgozni. Talán nem kellene egyszerűen csak egy műfajnak tekintenie ezeket a meg-akartalak-ismerni beszélgetéseket. – Várj csak – mondta Jackson. – Akkor én... Te a nővérem vagy, igaz? – Igen, de csak a féltestvéred. – Akkor... akkor én neki... a mije leszek? – Te leszel a nagybátyja. – Szuper. – Tucker pedig a nagyapja. Tucker csak akkor értette meg végre, hogy miről van szó, amikor Jackson bőgni kezdett, és rohant megkeresni az anyját. Végül Lizzie felolvadt egy kicsit – legalábbis a Jacksonhoz legközelebb eső oldalán, amikor Tucker pár perccel később visszahozta. – Ez nem azt jelenti, hogy az apukád öreg – mondta. – Egyáltalán nem öreg. – Oké, de akkor a suliban még hány gyereknek van olyan apukája, aki nagypapa? – Biztos nem soknak. – Egynek se – mondta Jackson. – Egynek se. – Jack, ezt már megbeszéltük – mondta Tucker. – Ötvenöt éves vagyok. Te meg hat. Még hosszú ideig fogok élni. Már nagy, felnőtt ember leszel, amikor meghalok. Lehet, hogy negyvenéves. Eleged lesz belőlem.

Tucker nem vett volna mérget rá, hogy olyan sokáig fog élni. Harminc év dohányzás, tíz év alkoholfüggőség... Csoda lesz, ha megéri a hetvenet. – Honnan tudod, hogy negyvenéves leszek? – mondta Jackson. – Lehet, hogy holnap meghalsz. – Nem fogok holnap meghalni. – De lehet. Tuckert mindig kisiklatta ezeknek a beszélgetéseknek a logikája. Azt akarta mondani: igen, lehet, hogy holnap meghalok. De ez igaz volt már eddig is, amikor még nem tudtad, hogy nagypapa leszek. De ahelyett, hogy elindult volna ezeken az ösvényeken, egyszerűen csak hülyeségeket kellett mondania. A hülyeség mindig bejött. – Nem lehet. Jacksonnak kicsit felderült az arca, mintha ez a remény új szikrája lett volna. – Komolyan? – Komolyan. Ha ma nincs semmi bajom, akkor nem halhatok meg holnap. Egyszerűen nincs rá elég idő. – És ha karambolozol? Persze karambolban akárki akárhány évesen meghalhat, te kis buggyant. – Ki van zárva. – Miért? – Mert holnap nem megyünk sehová kocsival. – Akkor holnapután. – Akkor se. – Hogy veszünk akkor ennivalót? – Van egy tonna ennivalónk.

Tucker nem akart azon gondolkodni, hogy vajon végül éhen halnak-e, ha sehová nem mehetnek kocsival. Azon akart gondolkodni, hogy mennyire öreg, hogy hamarosan meg fog halni, és mintha az egész élete úgy pergett volna ki az ujjai között, hogy észre sem vette. Nem olyan régen Tucker megfogadta, hogy leül egy darab papírral, és megpróbál számot adni magának az elmúlt húsz évéről. Baloldalt szépen leírta egymás alá az évszámokat, melléjük pedig egy-két szót, ami nagyjából kifejezte, hogy mivel foglalkozhatott abban a tizenkét hónapban. A „Pia” szóval és néhány macskakörömmel el is intézte a nyolcvanas évek végét; nagy néha kezébe vett egy gitárt vagy egy golyóstollat, de többnyire csak nézte a tévét, és öntötte le a torkán a skót whiskyt, amíg el nem ájult. Utána aztán már más, egészségesebb szavakat is leírhatott – „Festés”, „Cooper és Jesse”, „Cat”, „Jackson”, de igazából azok sem tudtak olyan sok hónapot megmagyarázni, amennyit kellett volna. Valójában mennyi időt töltött abban a csöppnyi lakásban, amit kibérelt és műteremnek használt a „festőművész-éveiben”? Hat hónapot? És a fiai, miután megszülettek... Sokszor elvitte őket sétálni, az igaz, de az idő nagy részében szoptak vagy aludtak, ő meg csak nézte őket. Na jó, a nézés is tevékenység, nem igaz? Az ember nem sok minden mást csinálhat, miközben néz. Néha arra is gondolt, vajon mit tudott volna írni az apja, ha ott van előtte egy darab papír, rajta felnőtt éveinek valamennyi évével. Hosszú, termékeny élete volt: három gyerek, egy jó, erős házasság, a vegytisztító vállalkozása. Akkor hát mit írna, mondjuk a ‘61-68-as

évek mellé? „Munka”? Ez az egyetlen kurta szó tökéletesen kifejezné életének hét esztendejét. Tucker pontosan tudta, mit írna 1980 mellé: „Európa”. Vagy inkább: „EURÓPA”. Sokáig várt rá, hogy visszamenjen, és minden pillanatát élvezte, és életének nagy utazása egy hónapig tartott. Négy hét – az ötvenkettőből! Tucker nem akarta elkenni a különbségeket – tudta, hogy az apja jobb ember volt nála. De bárki próbál így számot adni a napjairól, csodálkozni fog, hogy hova a csudába tűntek, és hogy mit felejtett el? Jackson egész délután és kora este sírós kedvében volt. Sírt, amikor kikapott Lizzie-től amőbában, sírt, amiért megmosták a haját, sírt azon, hogy Tucker meg fog halni, és sírt, amiért nem engedték meg neki, hogy csokikrémbe mártogassa a fagyiját. Tucker és Cat arra számítottak, hogy fent fog maradni, és velük együtt vacsorázik, de annyira kimerítette a sok érzelemkitörés, hogy korán lefeküdt aludni. Másodpercekkel azután, hogy elaludt, Tucker rájött, hogy Jacksont használta kicsi, de hatékony túsznak: senki sem tudott célzott lövést leadni rá, amíg Jackson is ott volt. Amikor visszament Cathez és Lizzie-hez a kertbe, épp meghallotta, hogy Cat fanyarul azt mondja: – Hát, ezt fogja csinálni veled is. – Ki fog mit csinálni kivel? – kérdezte vidáman. – Lizzie épp elmesélte, hogy az anyukája kórházba került, miután szakítottál vele. – Ó. – Nekem ezt sohasem mondtad el. – Egyszerűen csak sohasem került szóba, amikor járni kezdtünk.

– Vicces, nem? – Nem igazán – mondta Lizzie. És ekkor aztán rendesen beindultak. Cat úgy döntött, már elég jól összebarátkozott az új mostohalányával ahhoz, hogy őszintén beszámoljon neki a házassága állapotáról; Lizzie ezt azzal viszonozta, hogy őszintén elmondta, milyen kárt okozott benne Tucker a távollétével. (És miközben így panaszkodott, Tucker észrevette, hogy végig védekezőn a hasa előtt tartja a kezét, mintha ő bármelyik pillanatban megtámadhatná egy késsel a még meg nem született gyermekét.) Tucker időnként bölcsen bólogatott, néha pedig együtt érzőn csóválta a fejét. Olykor-olykor, amikor mindkét nő egyszerűen csak őt bámulta, megvonta a vállát, és a földet bámulta. Úgy érezte, nem volna különösebben sok értelme annak, ha megpróbálna védekezni, és különben se nagyon tudta elképzelni, hogy mivel védekezhetne. Volt néhány ténybeli tévedés a történetben, amit elmeséltek egymásnak, de egyik se olyan fontos, hogy helyesbítse: ugyan kit érdekel például az, hogy Natalie dühében és keserűségében azt mondta Lizzie-nek, hogy Tucker az ő lakásán volt együtt egy másik nővel? Csak a helyszín volt téves, nem maga a hűtlenség ténye. Az egyetlen mondat, ami bármilyen magyarázattal szolgált volna az esetek többségében, az volt: „Részeg voltam.” Úgyhogy szabályos időközönként, vagy akár minden mondat után ezt mondhatta volna, de nem nagyon valószínű, hogy ez sokat segített volna. Végül aztán megmutatta Lizzie-nek a szobáját, és jó éjszakát kívánt neki.

– Rendben volt minden? – kérdezte Lizzie, és olyan grimaszt vágott hozzá, mintha Tucker azzal töltötte volna az estét, hogy az akut gyomorégését gyógyítsa. – Ó, persze, minden rendben. Megértem, hogy ez kikívánkozott belőled. – Remélem, rendbe tudod hozni a dolgokat Cattel. Nagyon kedves. – Aha. Kösz. Jó éjszakát. Aludj jól. Tucker visszament Cathez, de Cat közben eltűnt: gyorsan kihasználta a helyzetet, hogy nélküle – és minden magyarázat nélkül – feküdjön le. Mostanában már rendszerint külön szobában aludtak, de a kapcsolatuknak azon a kényes pontján tartottak, amikor ezt még nem tartották magától értetődőnek: minden este beszéltek róla. Vagy legalábbis minden este megemlítette valamelyikük. „Jól elvagy a másik szobában?” – kérdezte Cat, mire Tucker megvonta a vállát, és bólintott. Néhányszor, egy-egy különösen heves veszekedés után, amely mintha eljuttatta volna őket oda, ahonnan már nincs visszatérés, Tucker bement Cat után a hálószobájukba, és végül csak sikerült kibékülniük. De ma este nem beszélgettek. Ma este Cat egyszerűen csak eltűnt. Tucker lefeküdt, olvasott egy kicsit, és eloltotta a lámpát. De nem tudott aludni. Ez igazából nem maga, ugye? – kérdezte tőle az a nő, és kezdett válaszokat fogalmazni neki a fejében. Végül aztán felkelt, és lement a számítógéphez. Az az Annie most aztán meg fogja kapni a választ a kérdésére. ÖTÖDIK FEJEZET Feladó: Tucker

Tárgy: Re: Re: A cikke Kedves Annie! Valóban én vagyok az, bár fogalmam sincs, hogyan tudnám ezt bebizonyítani magának. Mit szól ehhez: semmi sem történt velem egy minneapolisi mosdóban? Vagy ehhez: Nincs titkos szerelemgyerekem Julie Beattytől? Vagy ehhez: teljesen abbahagytam a zenélést, miután elkészítettem a Juliet-et, úgyhogy nincs kétszáz albumra elegendő zenei anyagom egy sufniban, és nem is adok ki rendszeresen zenéket álnéven? Segít ez? Aligha, hacsak maga nem annyira okos, hogy tudja: az igazság egy emberrel kapcsolatban mindig kiábrándító, és ez még inkább érvényes a velem kapcsolatos igazságra. Azért van ez így, mert egyszer szerencsétlenül alakultak a dolgok: minél több időt töltöttem semmittevéssel, azaz tévénézéssel és ivással, az emberek egy kicsi, de lenyűgözően fantáziadús csoportja annál inkább meg volt győződve róla, hogy egész sor különleges dolgot csinálok – például hip-hop albumokat készítek Lauryn Hill-lel Coloradóban, vagy egy filmet Steve Ditkóval Los Angelesben. Jó lenne, ha ismerném Lauryn Hillt és/vagy Steve Ditkót, mert mindkettejüket őszintén csodálom (és mert így keresnék egy kis pénzt), de nem ismerem őket. Az az igazság, hogy ezek a mítoszok annyira színesek (legalábbis némelyik), hogy miattuk nem akartam visszalépni a világba; úgy tűnik, az emberek szórakoztatóbbnak találnak úgy, hogy eltűntem, mint hogyha még mindig ott lennék velük. El tudja képzelni, milyen lenne, ha adnék egy interjút, mondjuk, egy olyan zenei magazinnak, amelyiket még mindig érdekelne egy olyan

ember, mint én? „Nem, nem én csináltam. Nem, az nem én voltam. Nem, nekünk nincsen...” Olyan unalmas lenne, hogy el se hinnék. Azt bárki mondhatja, hogy nem csinált semmit. Ma megtudtam, hogy hamarosan nagypapa leszek. Mivel nem igazán ismerem a szóban forgó lányomat, aki most gyereket vár – ami azt illeti, az öt gyerekemből négyet nem nagyon ismerek -, nem tudtam igazán örülni; számomra ennek a hírnek az egyetlen igazi érzelmi tartalma a szimbolizmusa volt: az, amit rólam mondott. Különösebben nem érzem rosszul magam miatta. Nincs értelme úgy tenni, mintha örülnénk valaminek, amikor egy olyan ember, akit nem nagyon ismerünk, azt mondja nekünk, hogy gyereket vár, bár azt hiszem, amiatt azért mégiscsak rosszul érzem magam, hogy különböző döntések miatt, amiket meghoztam – vagy épp elkerültem -, a lányom most idegen számomra. Na mindegy, ami a szimbolizmust illeti... Megtudni, hogy nagypapa leszek, olyan érzés volt, mint a saját nekrológomat olvasni, és borzasztóan elszomorított az, amit olvastam. Nem sokat kezdtem a tehetséggel, amit kaptam, bármit gondolnak is a maga barátai azon a honlapon, és az élet más területein sem voltam valami szörnyen sikeres. A gyerekek, akikkel sohasem találkozom, olyan kapcsolatokból származnak, amiket elrontottam, vagy egyszerű hanyagságból, vagy amiatt, hogy ittam; a gyerek, akit mindennap látok, a hatéves imádott Jackson fiam pedig egy olyan kapcsolatnak a gyümölcse, amelyet épp most rontok el. Az anyja most már jó pár éve együtt él velem, úgyhogy rengeteget köszönhetek

neki, de érthető módon kezdem idegesíteni, és az idegessége miatt ingerlékeny és támadó vagyok. Ő úgy gondolta, hogy működni fog a kapcsolatunk, mert különbözőek vagyunk. És bár igaz, hogy ő gyakorlatias és ért a pénzügyekhez (biotermékekkel foglalkozó nagykereskedő), és élvezi a hosszú üzleti megbeszéléseket olyan emberekkel, akik szeretik a pénzt és a gyümölcsöt, ezek a tulajdonságai, mint kiderült, nem könnyítik meg, hogy ki tudjunk jönni egymással. Nem értékelem őket annyira, mint kellene, az én gyakorlatiatlanságom pedig már nem jár együtt azzal, hogy tudok dalokat írni, mivel már nem írok dalokat. A művészi temperamentum különösen haszontalan, ha csak úgy elvan magában, végtermék nélkül. (Be kell vallanom, borzasztóan össze vagyok zavarodva azzal kapcsolatban, hogy mi kellene egy jól működő kapcsolathoz. Próbáltam már olyan nőkkel együtt élni, akik hozzám hasonló érzékenységgel vannak megáldva, az előre látható katasztrofális következményekkel, de az ellentétes út pontosan ugyanolyan reménytelennek tűnik. Azért jövünk össze valakivel, mert nagyon hasonlít hozzánk, vagy mert különbözik tőlünk, és a végén pontosan ugyanezért szakítunk vele. Kezdem azt gondolni, hogy olyan nőre van szükségem, aki csodálja a felelőtlenséget és nemtörődömséget egy férfiban; s hogy az a nő egy Wall Street-i bankigazgató vagy egy graffitiművész, az nekem édes mindegy.) Teljesen megfeledkeztem azoknak a Juliet-demóknak a létezéséről, amíg néhány hónappal ezelőtt egy valamikori ismerősöm meg nem találta őket egy polcon

valahol. Ő intézte el, hogy kiadják CD-n, én pedig nem bántam, jóllehet egyetértek minden egyes szavával, amit a nyersességükről írt: rengeteget dolgoztam azokon a dalokon, mint ahogy az együttesem is, és felfoghatatlan számomra, hogy egy olyan ember, akinek van füle, meghallgatja azt a két különböző felvételt, és azt mondja, hogy a vacak, vázlatos változat a jobb. (Hogy őszinte legyek, annak a srácnak a fején törném össze a kalózgyűjteménye minden egyes darabját, mind a százhuszonhetet, amivel olyan ostobán büszkélkedik, és megtiltanám, hogy bármikor a jövőben zenét hallgasson.) A Meztelen megjelentetésével mindenesetre emlékeztetem magam arra, hogy valamikor képes voltam valamifajta cselekvésre; amellett pedig kaptam egy kis előleget, amit egy az egyben odaadhattam a feleségemnek. Egy napon át majdhogynem férfinak éreztem magam, aki megkeresi a kenyeret a családjának. Azt hiszem, túl sok információt zúdítottam magára, de így most már nem kételkedhet benne, hogy én én vagyok. Nagyon is én vagyok, bár ma éppenséggel nagyon szeretném, ha nem én volnék. Üdvözlettel: Tucker Crowe Tucker válasza ott várta Annie-t a gépen, amikor beérkezett a munkahelyére. Megnézhette volna az üzeneteit az otthoni számítógépén még reggeli előtt, és természetesen izgult is annyira, hogy meg szerette volna nézni. De ha jött válasz, akkor azt esetleg Duncan is láthatta volna, márpedig Annie úgy érezte, hogy most ez a titok a legjobb dolog az életében. Már előző nap is az

volt, amikor még nem kapott mást, csak két szűkszavú, de így is elképesztő üzenetet, amelyek szinte semmit sem árultak el, most viszont olyan információhoz jutott hozzá, amit Duncan kulcsnak tartana a világegyetem rejtélyeinek megoldásához. Annie nem akarta, hogy Duncan megszerezze ezt a kulcsot, éspedig egy sor ok miatt, amiknek a nagy része nem volt épp nemesnek mondható. Kétszer, aztán még egyszer elolvasta az e-mailt, majd a szokásosnál hamarabb elment a kávéjáért. Gondolkodnia kellett. Vagy inkább abba kellett hagynia, hogy azon gondolkodjon, amin épp gondolkodott, ha azt akarta, hogy aznap még valami másra is tudjon gondolni; egyébként nem annyira Tucker Crowe-n és az ő bonyolult életén gondolkodott, hanem azon, hogy a Meztelen mennyire megmérgezte a levegőt, amit otthon beszívott. Duncan előző este későn jött haza, italtól bűzlött, és egyszavas, sőt durva válaszokat adott, amikor megkérdezte tőle, hogy milyen napja volt. Aztán gyorsan elaludt, Annie-nek viszont nem jött álom a szemére, hallgatta Duncan horkolását, és nem szerette őt. Tudta, hogy mindenkinek vannak olyan pillanatai, amikor épp nem szereti a partnerét. De ő most azzal töltötte az órákat a sötétben, hogy azon tűnődött, vajon szerette-e valaha Duncant. Valóban annyival rosszabb lett volna, ha azokat az éveket egyedül tölti? Miért kellett valaki másnak is lennie a szobában, miközben evett, tévét nézett, aludt? Egy partner elvileg valamiféle sikernek a jele: ha minden éjjel egy ágyban alszol valakivel, azzal bebizonyítod, hogy alkalmas vagy a...

mire is? Csakhogy az ő kapcsolata most mintha inkább a kudarcát jelezte volna. Ő meg Duncan azért kötöttek ki egymás mellett, mert őket kettejüket választották be utolsóként a csapatba, és Annie most úgy érezte, hogy ő azért ennél ügyesebben is tudna játszani. – Jó napot, szépségem – mondta Franco a kávézóban. – Jó napot – mondta Annie. – A szokásosat kérem. Akkor is mondta volna Franco, hogy „szépségem”, ha reménytelen játékos lenne? Vagy túl sokat akar belemagyarázni egy olyan embernek a szívélyességébe, aki valószínűleg legalább hússzor mondja ezt egy nap alatt? – Hányszor mondja ezt egy nap alatt? – kérdezte. – Csak úgy kíváncsi vagyok rá. – Őszintén? – Őszintén. – Csak egyszer. Annie nevetett, Franco pedig játékból sértődött arcot vágott. – Maga nem tudja, milyen emberek járnak ide – mondta Franco. – Mondhatnám, hogy „Jó napot, szépségem” olyan nőknek is, akik úgy néznek ki, mint az anyám vagy a nagyanyám. Régebben mondtam is. De valahogy nem volt jó érzés. Úgyhogy most már csak magának mondom, a legfiatalabb vendégemnek. A legfiatalabb vendége! Minden csak földrajzi véletlen? Ezzel a várossal kapcsolatban ez most egész hihetőnek tűnt. Franco nem mondta volna neki azt, amit mondott, ha a kávézója Londonban vagy Manchesterben lenne; ő pedig nem aludta volna át az elmúlt tizenöt évet Duncannel, ha Birminghamben vagy Edinburghben

élne. Gooleness nem több, mint a szél, a tenger és az öregek, meg a sült kaják szaga, amely valahogy akkor is rád tapad, ha épp senki nem süt semmit, meg a fagylaltos kioszkok, amelyek mintha akkor is be lennének deszkázva, amikor elég sokan vannak a parton... És ott van még a múlt. 1964, a Rolling Stones, a döglött cápa és a boldog vakációzok. Valaki kell hogy itt is éljen. És az a valaki éppen ő is lehet. Miközben ment vissza a múzeumba, rájött, hogy csütörtök van, és csütörtökön Moira dolgozik a recepción. Moira a Múzeum Barátja volt, aki a fejébe vette, hogy Annie-nek azért nincs gyereke, mert valamit nem kap meg a szervezete, és ezen lehet segíteni. Valószínűleg igaza volt, csak épp nem úgy, ahogy ő gondolta. Egyáltalán nem beszélgettek soha, mielőtt Moira, ez a mozgékony, legalább nyolcvanéves néni akcióba lépett, úgyhogy a buzgalmát nyilván kizárólag csak Annie életkora váltotta ki, nem pedig bármiféle vágya, amit megosztott volna ezzel a nővel, akit igazából nem is ismert. Annie utálta a csütörtököt. A mai csodaszer a zeller volt. Moira már ott várt rá a szép, lila tónusú hajával és egy nagy csokorral. – Jó napot. – Na, ezek a levelek kellenek magának. Vagyis neki. – Köszönöm. – Van turmixgépe? – Azt hiszem. – Csak turmixolja össze ezeket a leveleket, és itassa meg vele.

– Nekem semmi? Se tea, se magok, se tejbe áztatott gyümölcs? – Hát, maga már mindent kipróbált. Úgyhogy csak őnála lehet a baj. Moirának technikai értelemben igaza volt: Duncan a ludas. Mert mindig használt óvszert. – Ma este kipróbálom. – Ha ma este kipróbálja, akkor rendesen ki kell próbálnia. Ha érti, mire gondolok. Felhajtani, aztán uzsgyi fölfelé. – Akkor inkább szombat este próbálom ki. Szentséges ég! Mi ütött belé, hogy ilyen bizalmas információkat árul el ennek a nőnek a szexuális együttléteik időzítéséről? – Ó. Szóval ő olyan szombat esti férfi? – Mennem kell dolgozni. – Nincs ezen semmi szégyellnivaló. – Nem szégyellem. De persze szégyellte. Szégyellte szexuális életének egyhangúságát, meg szégyellte, hogy képtelen elküldeni melegebb éghajlatra ezt a vénasszonyt, és megmondani neki, hogy törődjön a maga dolgával. – Ó, Alan! Jó napot. Nem túl gyakran látjuk itt magát. Moira ezt egy jó hetvenéves férfinak mondta, aki mintha nagykabátot és esőkabátot is viselt volna, plusz még két vagy három sálat. Egy befőttesüveg volt a kezében, és mintha egy rothadó hagyma úszott volna benne, zavaros ecetben eltéve. – Valaki azt mondta, érdekli magukat a cápa. – Igen, érdekel minket – felelte Moira határozottan. – De mennyire.

– Akkor itt van a szeme. Feladó: Annie Platt Tárgy: Semmi kétség... ...maga az. Elég regényt olvastam ahhoz, hogy tudjam, a részletektől tűnik egy történet igazán valóságosnak, és ha valaki vette a fáradságot, hogy mindezt kitalálja, akkor már csak azért is megérdemli, hogy válaszoljak neki. És hogy őszinte legyek, nem igazán izgat, ha mégse maga az. E-mail beszélgetést folytatok egy érdekes és mélyen gondolkodó emberrel, aki tőlem messze lakik, ugyan mi károm származhatna ebből? (Gondolom, mindezt máshogy is lehet nézni, éspedig úgy, hogy maga egy őrült, és az összes gyereke meg unokája egyszerűen csak egy beteg elme terméke. Ha kiderül, hogy maga egy őrült, akit TALÁN ISMEREK IS, akkor Istenre esküszöm, hogy meg fogom ölni. De kérem, ne is törődjön ezzel, ha maga tényleg maga. És mostantól úgy veszem, hogy így van.) Mint már bizonyára rájött, ismerek olyan embereket, akik nagyon nagy becsben tartják a maga munkáit, és rengeteget gondolkodnak magáról. Én is gondoltam magára néha, de nem olyan nagyon gyakran, legalábbis mostanáig. Nemrég voltam egy utazáson, ahol egyszerkétszer emlegették magát. És az új albuma, a Meztelen Juliet – vagy inkább az, ahogy néhány a kelleténél lelkesebb rajongó reagált rá – arra késztetett, hogy többet gondolkozzam magáról és a Juliet-ről, mint bármikor ezelőtt. Még soha nem írtam semmi ilyesmit, de ez a két album segített megértenem bizonyos dolgokat, amiket, azt hiszem, mindig is gondoltam a művészetről és a művészet mohó fogyasztóiról, csak

épp korábban nem állt össze bennem a kép ilyen tisztán. Természetesen egy csomó mindent szeretnék kérdezni magától erről a húsz évről, amióta eltűnt, de gondolom, nem szeretné, ha ez egy interjú lenne. Biztos vagyok benne, hogy ha két tetszőleges idegent összezárunk egy szobában, és rávesszük őket, hogy beszélgessenek az életükről, akkor mindenféle minták, témák és ellentétek bukkannak fel köztük, olyannyira, hogy a végén úgy tűnik, egyáltalán nem véletlenszerűen választották ki őket. Például: magának túl sok gyereke van, akiket nem ismer, és ettől boldogtalan. Nekem egy sincs, és nem is hiszem, hogy lesz valaha, és ettől boldogtalan vagyok, boldogtalanabb, mint azt három vagy négy évvel ezelőtt lehetségesnek gondoltam volna. Úgyhogy mindaz az idő, amit együtt töltöttem azzal az emberrel, akitől nincs gyerekem, olyannak tűnik számomra, mint mindaz az idő, amit maga ivással, és nem albumok készítésével töltött. Egyikünk sem kapja vissza ezt az időt. De gyötrelmes módon még nincs túl késő. Gondol valaha erre? Remélem, hogy igen. Az irodámban írom ezt a levelet, amely egy kis tengerparti múzeumban van egy kisvárosban Anglia északi részén. Most éppen egy kiállítás előkészítésén kellene dolgoznom, amely arról szól, hogy mi történt ebben a városban 1964-ben, de nincs túl sok kiállítanivalónk, leszámítva néhány elég visszataszító fényképet egy döglött cápáról, amit abban az évben a partra sodortak a hullámok. Meg ma reggel kaptam egy szemet, ami állítólag valamikor azé a cápáé volt. Pár órával ezelőtt besétált a múzeumba egy alak, kezében

egy befőttesüveggel, amiben lebegett valami ecetben, valószínűleg tényleg egy cápaszem. Az illető azt állította, hogy a bátyja vágta ki a cápából bicskával. Egyelőre ez a legfőbb kincsünk a kiállításra. Mondja, nincs kedve véletlenül írni egy albumot, ami arról szól, hogy milyen volt 1964 nyara egy tengerparti angol kisvárosban? Bár azzal együtt se lenne sok kiállítanivalóm. Abbahagyta a gépelést. A toll és papír korában undorodva összegyűrte volna a papírt, de egy e-mail esetében ennek nem volt kielégítő megfelelője, hisz az egészet úgy találták ki, hogy az ember véletlenül se követhessen el hibát. Egy bassza-meg billentyű kellett volna, olyan, ami gyönyörű bumm-bumm hangot ad ki, amikor leüti az ember. Mi a fenét művel? Épp kapott egy üzenetet egy remetétől, egy olyan embertől, aki huszonvalahány éve rejtőzik a világ elől, ő meg egy befőttesüvegben eltett cápaszemről mesél neki. Tényleg ez az, amire kíváncsi lehet? És hogy szeretne gyereket? Miért nem valaki másnak mondja el? Mondjuk, valamelyik barátjának. Vagy akár Duncannek, aki a legjobb tudomása szerint még csak nem is sejti róla, hogy boldogtalan. És ráadásul a maga tartózkodó és komplikált módján még flörtöl is vele. Jó benyomást akar tenni rá. Mi mással lehetne magyarázni a mellébeszélését az Amerikai Tucker-körúttal kapcsolatban, vagy a kapcsolatát az olyan emberekkel, akik „nagy becsben tartják a munkáit”? Sokkal egyszerűbb lett volna azt mondani, hogy az az ember, akivel együtt él, az az ember, akitől nincs gyereke, egy Tucker Crowe-

megszállott, de ő persze nem akarja, hogy Tucker ezt megtudja. Miért nem? Talán azt gondolja, hogy Tucker kész azonnal repülőre ugrani és idejönni, hogy teherbe ejtse őt, feltéve, hogy nem tudja, milyen emberrel él együtt? És még ha szenvedélyes viszonyt kezdenének is, úgy képzelte, alighanem nehéz lenne meggyőzni Tuckert, hogy ne védekezzen, figyelembe véve, hogy milyen kiterjedt és boldogtalan családja van már így is. Úristen! Még ez az öngúny is milyen szánalmas! Azon viccelődik, hogy milyen módszert használnak majd fogamzásgátlásra egy olyan férfival, akivel még soha nem is találkozott. De ha nem cápaszemekről ír neki, akkor miről? Tucker már elolvasta, hogy mi a véleménye a dalairól, és most nem teheti meg, hogy egyszerűen csak kérdésekkel bombázza – úgy érezte, azzal gyorsan elintézné, hogy úgy eltűnjön, mint szürke szamár a ködben. Nem ő a megfelelő ember, hogy e-mail levelezést folytasson Tucker Crowe-val. Nem tud róla eleget, nem tett érte eleget. Úgyhogy nem fog válaszolni neki. Elvileg épp egy kényes levelet kellett volna fogalmaznia Terry Jacksonnak, annak a városi tanácstagnak, akinek a fejében megfogant az 1964-es kiállítás idióta ötlete, de nem tudott koncentrálni. Úgyhogy inkább újra megnyitotta a Tuckernek írt levelet. Honnan jött a Juliet? Tudja még? Olvasta a Krónikák-at, Bob Dylan önéletrajzát? Van benne egy olyan rész, ahol valaki, talán a producere azt mondja neki, hogy szükségük van egy olyan dalra, mint a „Masters of War”16 (az volt az, ugye?), hogy azzal fejezzék be az albumot – ez a nyolcvanas években volt, amikor épp...

16 A háború mesterei. De nem jutott eszébe az album címe sem, meg arra sem emlékezett, hogy mit mondott Dylan, amikor a producer, akinek a nevére nem emlékezett, egy olyan dalt kért Dylantől, mint az, aminek a címére nem emlékezett, hogy azzal fejezzék be azt a fene-tudjamilyen albumot. Úgyhogy kitörölte az egészet, pedig érdekes kérdés lehetett volna. Duncan ezt persze mindet tudná, és Duncannek kellene levelet írnia Tuckernek, csak éppen Tucker nem akarna elolvasni egy olyan levelet, amit Duncan írt. És természetesen még mindig nem mondta el Duncannek, hogy mit talált a beérkezett levelei között, és nem is akarta elmondani neki. Végül rájött, hogy nem kell tudnia semmit Dylanről. Épp csak egy könyvet akart felhasználni arra, hogy elmagyarázza neki, amit mondani akart, ahogy a tudósok csinálják. Honnan jött a Juliet? Tudja még? És mi történik azokkal a helyekkel? Egyszerűen csak benövi őket a gaz? Vagy lehet, hogy egyszer majd még beléjük ütközik? Bocsássa meg, ha ez túlzott kíváncsiskodásnak tűnik, amikor pedig épp az előbb fogadtam meg, hogy nem fogom kérdésekkel bombázni. Ha szeretné látni a döglött cápámról készült fényképeket, csak szóljon. Úgy érzem, ez minden, amit fel tudok ajánlani cserébe. Különben tegnap este, amikor hazamentem, elkezdtem olvasni a Nicholas Nickleby-t, a maga tiszteletére. Vagy ez az utolsó mondat túlságosan nyomulós? Ha igen, annyi baj legyen. Mindenesetre igaz. Most gyorsan ráklikkelt a „Küldés”-re, még mielőtt meggondolhatta volna magát.

HATODIK FEJEZET Duncan úgy gondolta, nincs azzal semmi baj, hogy ő meg Annie sohasem voltak szerelmesek. Az övék egy megrendezett házasság volt, és tökéletesen működött: a barátaik gondosan mérték be az érdeklődési köreiket és a vérmérsékletüket, és beletrafáltak. Sohasem érezte úgy, hogy szökhetnékje lenne, mint ahogy a kirakós játék két illeszkedő darabja sem érzi soha úgy, hogy szökhetnékje van, már amennyire ezt bárki meg tudja állapítani. Ha az ember csak a hasonlat kedvéért elképzeli, hogy a kirakós játék darabjainak vannak gondolataik és érzéseik, akkor el tudja képzelni azt is, hogy azt mondják magukban: „Én itt fogok maradni. Hova máshova mehetnék?” És ha jönne egy másik kirakósdarabka, és csábítóan felkínálná a domborulatait és homorulatait, könnyű lenne ellenállni a kísértésnek. „Ide figyelj – mondaná a csábító által kiszemelt darabka. – Te egy telefonfülke része vagy, én meg Stuart Mária skót királynőnek az arca. Egyszerűen nem néznénk ki jól egymás mellett.” És ennyi. Most azonban kezdett kételkedni benne, hogy a kirakós játék megfelelő metafora-e a férfiak és nők kapcsolatára. Nem vette figyelembe az emberi lények megátalkodottságát, az elszántságukat, hogy hozzápasszítsák magukat a másik emberhez akkor is, ha nem passzolnak egymáshoz. Nem törődnek azzal, hogyha furcsa szögekben kiáll belőlük ez vagy az, nem törődnek a telefonfülkékkel és Stuart Mária skót királynővel. Nem a sima és ésszerű illeszkedés érdekli őket, hanem a szemek, a szájak, a mosolyok, a vélemények, a mellek és mellkasok és fenekek, a

szellemesség, a kedvesség, a báj, a romantikus történet és mindenféle más dolgok, amik miatt lehetetlen elérni a tökéletes illeszkedést. És, ugye, a kirakós játék darabkái nem a szenvedélyességükről híresek. Az ember lehet szenvedélyes kirakózó, de maguk a kirakósdarabkák fegyelmezettek, szenvedélymentesek, mondhatni laposak. És Duncan úgy érezte, a szenvedély része annak, hogy emberek vagyunk. Értékelte a szenvedélyt a kedvenc zenéiben, könyveiben és tévéműsoraiban; Tucker Crowe szenvedélyes volt, mint ahogy Tony Soprano is. De soha nem értékelte igazán a saját életében, és talán most kezdte el megfizetni ennek az árát, azzal, hogy szerelmes lett, és épp a legrosszabbkor. Később aztán arra is gondolt, hogy talán a Meztelen Juliet volt valami furcsa hatással rá – felébresztette, fölpiszkálta valami olyan részét, ami addig el volt zsibbadva. Biztos, hogy érzelmesebb lett, mióta először meghallgatta, néha csak úgy hirtelen rándult egyet a gyomra, vagy érthetetlen módon könnyek bizsergették a szemét. Gina egy új munkatárs volt a Haladó Előadóművészeti Programban, arra tanította a pattanásos és hiú reményeket dédelgető tinédzsereket, hogy soha, de soha nem lesznek híresek – vagy legalábbis nem a választott területükön, bár Duncannek az volt a gyanúja, hogy némelyik elég őrült ahhoz, hogy elkezdje titokban követni és végül megölje valamelyiket az általuk bálványozott művészek közül. Gina énekes, színész és táncos volt, és bár még álmodozott róla, hogy ezek közül valamelyiket profiként fogja művelni, az élet

minden ábrándosságot kiölt belőle. A HEP-es tanárok mind rémesen fiatalos középkorú férfiak és nők voltak, és mindig hasztalan vártak egy telefonhívást valamilyen turnézó színtársulattól vagy ügynöktől; de ha Gina még szokta is fújni reményeinek parazsát, hogy izzásban tartsa őket, ezt a főiskolán kívüli óráiban tette. És nem beszélt állandóan csak magáról, annak ellenére, hogy tüskés szőkített haja volt és egy csomó durva ékszere. Duncan mellett ült a kávészünetben a második napján, kérdéseket tett fel neki, hallgatta a válaszait, és kiderült, hogy sokat tud az egyik olyan dologról, ami Duncannek fontos volt. Másnap, amikor Gina megkérdezte tőle, hogy kölcsönkérheti-e A drót első sorozatát, és elmondta, hogy éppen most gabalyodik ki egy halálosan beteg kapcsolatból, Duncan tudta, hogy bajban van. Két nappal később azon töprengett, mi van akkor, ha egy kirakós darabka azt mondja a hozzá kapcsolódó barátjának, hogy át akar menni egy teljesen más kirakóba. Emellett pedig kevésbé bizarr módon azon is töprengett, vajon milyen lehet a szex Ginával, és hogy vajon ezt valaha is megtudja-e. Duncan nagyon kevés emberrel barátkozott össze a tanári testületből, főként mert műveletlen és unalmas alakoknak tartotta a kollégáit, még azokat is, akik a művészeti kurzusokat tanították. Ők pedig Duncant elszállt fazonnak tartották, aki állandóan csak a kultúra főáramának valamilyen homályos mellékfolyóját keresi, hogy eljusson annak az akárminek a forrásvidékére, ami épp az adott héten érdekli. Hóbortosnak gondolták, Duncan véleménye szerint azonban ennek kizárólag az volt az oka, hogy az ő ízlésük úgy megkötött már, mint

a beton, és ha egy új Dylan adna koncertet nekik a tanári szobában, ők akkor is csak forgatnák a szemüket, és tovább nézegetnék az álláshirdetéseket a Guardian oktatási mellékletében. Duncan gyűlölte őket, és részben épp ezért zúgott bele annyira Ginába, aki mintha tisztában lett volna vele, hogy nap mint nap születnek jelentős műalkotások. Belőle akár Duncan lelki társa is lehetett, márpedig egy ilyen városban, ahol nincs más, csak a hideg, szürke tenger, a bingószalonok és didergő nyugdíjasok, úgy kábé kétszáz évente egyszer bukkanhat fel egy lelki társnak való ember. Hogy is ne gondolt volna a szexre ilyen körülmények között? Elmentek meginni valamit azon a napon, amikor Duncan bevitte magával a munkahelyére A drót első sorozatát, egy újságba rejtve tette a táskájába, hogy Annie ne lássa, mire készül. Természetesen csak maga ez a titkolózás lett volna gyanús neki, így feltehetően kizárólag Duncannek volt szüksége rá, így próbálta a szerelmi kaland halvány auráját vonni egy teljesen szokványos DVD-kölcsönadás köré. Felhívta Annie-t, és megmondta neki, hogy későn ér haza, de még Annie is a munkahelyén volt, és úgy tűnt, nem nagyon aggasztja, hogy hova megy, sőt nem is kíváncsi rá. Kicsit furán viselkedett az elmúlt pár napban. Duncan egyáltalán nem lepődött volna meg azon, ha kiderül, hogy Annie is megismerkedett valakivel. Hát nem tökéletes lenne? Bár nem akarta, hogy elmenjen, amíg ő maga ki nem deríti, hogy ebben a dologban Ginával van-e perspektíva, és ezt még korai lett volna akár csak

találgatni is, hisz egyelőre még egyetlen randijuk sem volt. Duncan határozott javaslatára elbicikliztek a város másik végébe, a kikötőn túlra, ahol volt egy csendes pub, távol a diákoktól és tanároktól. Gina almabort ivott, ami imponált Duncannek, bár olyan lelki állapotban volt, hogy bármit rendelhetett volna – fehér bort, Baileyst, kólát -, az számára mindenképpen Gina kifinomultságát és egzotikus eredetiségét jelezte volna. Egy pint almabor hirtelen olyan italnak tűnt számára, amire egész életében vágyott. – Hát, szóval... Egészségedre. Isten hozott a fedélzeten. – Köszönöm. Nagyot húztak az italukból, majd elismerő cuppogásba kezdtek, amivel jelezték, a) hogy megérdemelték ezt az italt, és b) hogy nem igazán tudják, mit mondjanak egymásnak. – Ja. Tényleg. – Duncan benyúlt a táskájába, és előhúzta a dobozos szett DVD-t. – Itt van. – Szuper. És milyen. Úgy értem, mihez hasonlít? – Igazából semmihez. Épp az benne a szuper. Valahogy minden szabályt felrúg. Teljesen eredeti. Különleges. – Mint én – mondta Gina nevetve, de Duncan ebben meglátta a lehetőséget, hogy már most az elején őszinte hangra váltson. – Szerintem ez így is van – mondta. – Úgy értem, nyilvánvalóan van egy csomó dolog, amiben te, tudod, különbözöl egy amerikai tévésorozattól, ami a baltimore-i alsó osztályokról szól. Jó, persze egy csomó minden másról is szól, de attól a csomó más dologtól, amiről még szól, nem lesz jobban olyan, mint te, ha

érted, mire gondolok, úgyhogy inkább nem megyek bele. – Ez nem jött ki valami jól, de Duncan elszántan nyomult tovább. – De bizonyos fontos értelemben te ugyanolyan vagy. – Valóban? Folytasd. Kíváncsi vagyok. – Ginát ez láthatóan inkább mulattatta, mint meghökkentette. Talán még sikerül jól kikeverednie, gondolta Duncan. – Hát, még épp csak megismertelek. De ahogy ültél ma a tanári szobában... – Egyszerűen csak bókolni akart Ginának, megmondani neki, hogy vonzónak találja, és örül, hogy épp az ő főiskolájukra jött tanítani. De most beleragadt ebbe a hülye Drót-hasonlatba. – Hát, úgy álltál el, mint egy fájó hüvelykujj. De jó értelemben, nem fájóhüvelykujj-értelemben. Mindenki más olyan komor és keserű ott, te meg felderítetted a helyet. Te vidám vagy, és energikus, és szép, és... Oké, A drót nem vidám. És nem szép. De ha megnézed az összes többi létező filmsorozatot... De tényleg, csak meg kell nézned. És mellettük téged. Úgy érezte, sikerült kikeverednie – nagy nehezen. – Köszönöm. Remélem, nem fogsz aztán csalódni. – Ó, biztos, hogy nem. A halálosan beteg kapcsolat, amit Gina maga mögött hagyott Manchesterben, egy koreográfussal volt, aki bálványozta az anyját, és két éve nem ért hozzá Ginához, plusz három éve nem mondott neki semmi kedveset. Majdnem biztos, hogy meleg volt, és gyűlölte Ginát, amiért nem tudta kigyógyítani a férfiak iránti vonzódásából. És Gina most semmi mást nem akart a világtól annyira, mint egy kedves, figyelmes férfit, aki egyértelműen vonzónak találja. Néha az ember lát egy

karambolt jó messziről, ha egyenes az út, ahogy két autó egymás felé száguld ugyanazon a sávon. Gina homályosan emlékezett Tucker Crowe-ra, és örömmel vette az okítást. Másnap az után, hogy elmentek inni valamit, Duncan lejátszotta neki a Meztelen-t meg a hangszerelt változatot is, az elejétől a végéig, Gina iPod-dokkján a kicsi és szívfacsarítóan alig bebútorozott egyszobás lakásában, ami fent volt a dombon a város végében, messze a tengertől és Annietől, és aztán ágyba bújtak, miután Gina pontosan a megfelelő dolgokat mondta a Meztelen nyerseségéről és dísztelen egyszerűségéről. A szex Duncan számára legalábbis olyan volt, amit szexnek érzett, valami megkívánt és riasztóan fékezhetetlen dolognak, nem pedig olyasminek, ami szombatonként történt, miután Annie-vel kikölcsönöztek egy DVD-t. Negyvennyolc gyötrelmes órával ez után az egysaroknyira lévő indiai étteremben elmondta Annie-nek, hogy megismerkedett valakivel. Annie nyugodtan fogadta a hírt. – Jól van – mondta. – És feltételezem, hogy a „megismerkedés” jelen esetben valami többet jelent egy szimpla megismerkedésnél. – Igen. – Lefeküdtél vele. – Igen. – Duncan izzadt, és zakatolt a szíve. Hányingere volt. Tizenöt év! Sőt még annál is több! Valóban lehetséges kiugrani egy tizenöt éves kapcsolat gyomrából a tiszta, kék égbe? Szabad ilyet csinálni? Vagy őt és Annie-t most majd arra kötelezik, hogy járjanak el valamilyen tanfolyamra, pszichológusokkal

beszélgessenek, elutazzanak egy vagy két évre valahová, hogy kiderítsék, mi romlott el köztük? De ki kötelezné őket erre? Senki. És riasztóan kevés az ilyen kötél. Nem sokan panaszkodtak volna nála hangosabban amiatt, hogy az állam egyre jobban beleártja magát az emberek magánéletébe, de akkor is, nem kellene egy kicsivel több beleártás, amikor ilyen dolgokról van szó? Hol van a kerítés, hol a védőháló? Azt megnehezítik az embernek, hogy leugorjon egy hídról, vagy hogy cigarettázzon, vagy hogy fegyvert tartson, vagy hogy nőgyógyász legyen. Akkor miért van az, hogy csak úgy engedik kisétálni egy stabil, működő kapcsolatból? Nem kellene engedniük. Már látta magát hajléktalan, munka nélküli alkoholistaként egy éven belül, ha ez nem jön össze. És az károsabb lenne az egészségére, mint egy csomag Marlboro. – Ezt pontosítanom kell. Igen, én... én, tudod, igen, lefeküdtem vele, ahogy te fogalmaztál, de lehet, hogy ez hiba volt. Megkérdezhetem, hogy ez nagyon felkavar téged? Mert meg kell mondanom, hogy engem igen. Nem igazán gondoltam át. – Akkor miért mondod el nekem? – Számodra az egy lehetséges megoldás lett volna? Már hogy nem mondom el? – Hát, ez egy olyan választás, amit nem könnyű felajánlani valakinek, nem gondolod? Neked kellett választanod. De tőlem nem igazán kérdezheted meg, hogy akarom-e tudni, hogy lefeküdtél-e valaki mással. Akkor rögtön gyanút fognék. – Hacsak nem akkor kérdeztem volna meg, amikor még nem feküdtem le senkivel, gondolom. Ha rögtön az

elején megkérdeztem volna, és aztán újra és újra feltettem volna neked ezt a... – DUNCAN! Duncan összerezzent. Annie szinte soha nem kiabált. – Igen. Bocs. Elkalandoztam. – Azt próbálod elmondani, hogy le akarsz lépni? – Nem tudom. Tudtam. De most már nem tudom. Hirtelen olyan nagy dolognak tűnik ezt kimondani. – És korábban nem tűnt annak? – Nem... Nem olyan nagynak, mint kellett volna. Nem. – Na és kivel szoktál lefeküdni? – Én nem... nem használnám a „szoktál” szót. Csak egy... alkalom volt. Szóval. Inkább úgy kellene kérdezned: „Kivel feküdtél le?” Vagy „Kivel történt meg ez az esetleg csak egyetlen alkalomra szóló incidens?”. Annie úgy nézett rá, mint aki kész megölni a késével és villájával. – Egy új kolléganő az a munkahelyemen. – Rendben. Annie csak várt, és Duncan dadogni kezdett. – Ő egy... Tudod, egyszerűen csak az első pillanattól kezdve nagyon vonzott. Még mindig semmi. – Az a helyzet, hogy régóta nem vonzódtam ennyire senkihez, mint most hozzá. Csend, de ez most mélyebb és fenyegetőbb fajta csend volt. – És tetszett neki a Meztelen. Lejátszottam neki a... – Ó, az isten szerelmére! – Bocs.

Tudta, hogy bocsánatot kell kérnie, de nem volt benne egészen biztos, hogy miért. Természetesen nem volt mindenben ártatlan, és még csak azt sem érezte, hogy bármivel is védekezni tudna. Csak egyszerűen nem volt benne biztos, hogy mennyi vétséget követett el. Annie dühe a Meztelen említésére... Az volt a baj, hogy lejátszotta Ginának? Vagy az, hogy Ginának tetszett, Annie-nek meg nem? – Nem akarok a kibaszott Tucker Crowe-ról beszélni ennek az egésznek a közepén. Tehát erről van szó: egyáltalán nem kellett volna Tuckert említenie. Érthető. – Bocs. Még egyszer. Percek óta most először Duncan összeszedte a bátorságot, hogy Annie szemébe nézzen. Rengeteg minden szól a megszokás mellett, ha jól belegondol az ember. Rendkívül kevésre becsüljük, szinte semmibe vesszük egészen addig a pillanatig, amikor hirtelen megijedünk, hogy elveszíthetjük azt a valamit vagy valakit, amit vagy akit már megszoktunk – egy házat, egy kilátást, egy partnert. Nevetséges ez az egész. Ki kell gabalyodnia abból a másik viszonyból. A szőkített hajával és a bazi nagy ékszereivel Gina egész biztos egy olyan nő, aki megszokta az egyéjszakás kalandokat. Ó, ez szörnyen hangzik. Nem is így gondolta. Ő csak úgy gondolta, hogy biztos olyan körökben forgott, ahol az egyéjszakás kaland nem tűnik különösebben botrányosnak. Hiszen szerepelt turnézó musicalelőadásokban, az isten szerelmére. Na jó, egyszerűen hagyja a francba az egészet, úgy tesz, mintha semmi sem történt volna, és elkerüli Ginát a kávészünetekben.

– Én nem költözöm el a házamból – mondta Annie. – Nem. Persze hogy nem. Senki se kért arra, hogy költözz el. – Rendben. Már ha ez teljesen világos. – Abszolút. – Akkor mi az ésszerű? – Ésszerű? Mivel kapcsolatban? – A holnapi nappal. – Mi lesz holnap? Duncan remélte, hogy Annie valami programról beszél, amit elfelejtett. Remélte, hogy az élet visszazökken a normális kerékvágásba, és maguk mögött hagyhatják ezt a szerencsétlen incidenst. – Te költözöl el – mondta Annie. – Ó. Hű. Ha. Nem, nem, én nem erről beszélek – mondta Duncan. – Lehet, hogy te nem. De én igen. Duncan, épp a fél életemet elpocsékoltam veled. Igazából az egész fiatalságomat. Egy nappal se akarok többet elpocsékolni. Azzal a táskájához ment, kivett belőle egy tízfontost, az asztalra hajította, és kisétált. HETEDIK FEJEZET – És most hogy érzi magát? – Szarul, Malcolm. Miért, mit gondolt? – Definiálja... ezt a szót. – Mint a szar. – Ennél többre képes, Annie. Maga egy okos fiatal nő. És beleteszek tíz pennyt maga helyett a káromkodásperselybe. – Ne!

– Az elsőt elnézem, de a második indokolatlan volt. Nem hiszem, hogy jó ötlet megszegni a szabályokat. Bármilyen körülmények között. Malcolm a zsebében kotorászott, talált egy érmét, és beletette az újfajta malacperselybe, amit a könyvespolcon tartott a feje mögött. Az volt az újfajta a malacperselyben, hogy körbe-körbe forgatta az érmét, mielőtt az végül elnyugodott, úgyhogy most vagy egy percig csendben voltak, egyikük sem akart megszólalni, amíg le nem áll a forgás. Úgy tűnt, még a szokásosnál is tovább tartott, amíg meghallották a megnyugtató csörrenést, ami jelezte, hogy a tízpennys csatlakozott a többihez, amelyek mindegyike egy-egy Annie által a végső felindultságában mondott csúnya szó miatt került oda, nem mintha bármelyik is olyan szó lett volna, amin egy tízéves gyerek meglepődik. Néhány hónappal ezelőtt Annie elmondta Rosnak, hogy az összes diszfunkcionális kapcsolata közül Malcolm okozza neki a legtöbb fejfájást. A péntek esti curryig Duncannel nem volt túl sok baja; a saját anyjával pedig hetente össz-vissz negyedórát beszélgetett, és csak nagy ritkán találkozott vele, mióta elköltözött Devonba. De Malcolm... Malcolmmal minden szombat délelőtt együtt volt egy egész órán át, és valahányszor Annie megpendítette neki, hogy nem fogja minden szombat délelőtt meglátogatni, meg máskor sem, Malcolm láthatóan elszomorodott. Valahányszor Annie azon kezdett gondolkozni, hogy itt hagyja ezt a várost és az állását, és elmegy Manchesterbe, Londonba vagy Barcelonába, ezeknek a helyeknek a Malcolmtalansága bosszantóan hamar előbukkant a fantáziájában –

valószínűleg Duncan hiánya után, de hamarabb, mint az ételek, az időjárás vagy a kultúra csábítása. Malcolm volt a terapeutája. Az orvosi rendelő hirdetőtábláján látta meg a névkártyáját, amikor először érezte úgy, hogy depressziós a gyermektelensége miatt, de szinte azonnal tudta, hogy Malcolm rossz választás volt: túl ideges, túl öreg, túl könnyen megdöbben, még Annie-t hallgatva is, aki sohasem csinált semmi olyat, amivel bárkit is meg tudna döbbenteni. De amikor próbálta elmondani neki, hogy úgy érzi, nem jól választott, Malcolm könyörögni kezdett, hogy gondolja meg, és harminc fontról tizenötre csökkentette az óradíjat, aztán végül ötre. Kiderült, hogy Annie az első és egyetlen páciense. Korkedvezménnyel ment nyugdíjba a közigazgatásból, hogy pszichológusnak tanuljon, ez volt a nagy vágya több mint tíz éven át; gyorsan fog tanulni, ígérte, különben is ő az egyetlen komoly terapeuta Goolenessben, és soha nem talál még egy olyan érdekes és érzékeny pácienst, mint Annie... Annie-nek egyszerűen nem volt szíve, vagy nem volt elég kemény jellem, hogy otthagyja, és most már két éve viselte el a pörgő érméket. Annie ostobaságnak tartotta a káromkodásperselyt, ezért aztán mindig Malcolm tízpennyse szédült bele a malacba. Hogy miért van annyira oda a káromkodásperselyért, arról Annie-nek fogalma sem volt. – Miért van annyira oda a káromkodásperselyért? – Azért vagyunk itt, hogy magáról beszéljünk. – De hát maga sohasem néz tévét? Az emberek állandóan használják a... ezt a szót.

– Szoktam tévét nézni. Csak épp az olyan műsorokat nem nézem. A Régiségek útjá-ban az emberek nem nagyon érzik szükségét, hogy káromkodjanak. – Látja, Malcolm, pontosan az ilyen megjegyzései miatt érzem úgy, hogy nem illünk egymáshoz. – Hogy miért? Mert azt mondom, hogy az emberek nem káromkodnak azokban a műsorokban, amiket én nézek? – De olyan prűd hangon tudja az ilyeneket mondani. – Bocsásson meg. Igyekszem megtanulni, hogy kevésbé legyek prűd. Ezt halkan, alázatosan mondta, érzékelhető önostorozással a hangjában. Annie szörnyen érezte magát, mint máskor is gyakran, amikor pedig semmi különösről nem beszélgettek Malcolmmal. Végül aztán épp ezért adta be a derekát, és mondott el neki olyan dolgokat, amiket az ember a terapeutájával szokott megosztani, mesélt a szüleiről és a boldogtalan szerelmi életéről: így legalább nem az ilyen lehangoló, suta és tartalmatlan beszélgetéseket folytatták. – Megalázottnak – mondta hirtelen. – Bocsánat? – Azt kérte, írjam le értelmesebben, hogy érzem magam. Megalázottnak. – Hát persze, hogy annak. – Dühös vagyok magamra is, meg rá is. – Miért? – Mert ennek előbb vagy utóbb be kellett következnie. Vagy ő jön össze valakivel, vagy én jövök össze valakivel, és annyi. Úgyhogy réges-rég ki kellett volna szállnom. Az egész csak tehetetlenségi erő volt. És most le vagyok sz..., kirúgott.

Malcolm hallgatott. Annie tudta, hogy ez egy technika, amit az analitikusoknak használniuk kell; ha elég sokáig várnak, akkor az analizált személy végül felkiált, hogy „Lefeküdtem az apámmal!”, és mindenki hazamehet. De azt is tudta, hogy Malcolmmal ennek az ellenkezője igaz. Ha Annie elég sokáig vár, azzal fogja kitölteni a csendet, hogy mond valami hülyeséget, és elkezdenek vitatkozni. Néha mind az ötven percet vitatkozással töltötték, de akkor legalább gyorsan elrepült az idő. Malcolm közbeszólásai nem okoztak semmi olyan kárt, amit Annie érzékelni tudott volna, legalábbis addig, amíg neki magának sikerült elhessegetnie a bárgyúságuk miatti ingerültségét. – Tudja, vicces ez a maga nemzedékével. Annie alig tudta megállni, hogy el ne kezdje a száját nyalogatni, várva a begyepesedett badarságot, aminek szinte feltétlenül követnie kellett egy ilyen bevezetést. – Mármint micsoda, Malcolm? – Hát, egy csomó ismerősömnek van boldogtalan vagy nem kielégítő házassága. Vagy csak unalmas. – És? – És tudja, viszonylag elégedettek, de komolyan. – Boldogok a nyomorúságukban. – Hát igen, elviselik. Annie úgy érezte, hogy Malcolm még sohasem fogalmazta meg ilyen pontosan ambíciójának abszurd paradoxonát. Egy bizonyos korú és bizonyos osztályhoz tartozó, az ország egy bizonyos részéről származó angol férfi volt, és a vele egyívású angol férfiak hisznek benne, hogy szinte nincs olyan keserves dolog, amit ki ne lehetne bírni. Úgy gondolták, hogy aki panaszkodik,

az csak a gyengeségét mutatja ki, és emiatt minden csak egyre rosszabb lett, és az emberek egyre sztoikusabbá váltak. Csakhogy pszichológussal beszélgetni mit sem ér, ha az ember nem panaszkodhat. Hiszen igazából az a lényege, hogy az ember kibeszéli az elégedetlenségét és a sérelmeit abban a reményben, hogy lehet valamit kezdeni velük. Annie elnevette magát. – Most meg mit mondtam? – kérdezte Malcolm fáradtan. Annie hallotta ebben valahol az anyja hangját. Ilyen hangon beszélt, amikor Annie kérdőre vonta, amiért azt mondta, hogy az IRA embereket gyilkol, vagy hogy egy gyereknek szüksége van apára – valójában, ahogy azt Annie most már megértette, viszonylag kifogásolhatatlan banalitásokat, amelyek azonban a nyolcvanas évek elejének egzotikus politikai légkörében gyújtó fasiszta jelszavaknak hangzottak. – Komolyan gondolja, hogy ez magának való szakma? – Miért ne lenne az? – Tudja, azért járok el magához, mert nem akarok viszonylag elégedett lenni a boldogtalan, unalmas vagy nem kielégítő házasságommal. Én többet akarok. Maga meg azt gondolja, hogy én egy olyan nyafogós vagyok. Valószínűleg azt fogja gondolni mindenkiről, aki beleül ebbe a székbe, hogy egy nyafogós. Malcolm keményen bámulta a szőnyeget, ahol ez a rejtély feltehetően kikötött valamiképpen. – Hát – mondta -, nem vagyok biztos benne, hogy erről van szó. – Akkor miről? Ha nem erről? – Azt mondta, nem akar viszonylag elégedett lenni.

– Igen. Egy Szemét Élettel. – Úgy mondta ezt, mintha Malcolm süket lenne, és persze lehet, hogy tényleg az is volt. Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai, és azt próbálta eldönteni, lehet-e valami szerepe a süketségnek abban, hogy nem érzi kielégítőnek ezeket az üléseket. Amikor Malcolm mintha nem hallaná, hogy mit mond, az azért van, mert tényleg nem hallja? – Fontos a kontextus. – De azoknak az embereknek, akik viszonylag elégedettek, nem szemét az életük. Annie kinyitotta a száját, készen rá, hogy kilője az elutasító egyszavas választ, ami mindig magától jött, ha Malcolm kimondta valamilyen következtetését, de meglepetésére nem volt ott semmi. Üres volt a szája. Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy az elégedettség többet számít, mint az élet? Ez volt az első alkalom, hogy elgondolkozott valamin, amit Malcolm mondott neki. Soha nem mondta el Duncannek, hogy szombat délelőttönként eljár valahová a problémáiról beszélni. Duncan azt hitte, hogy tornázni megy vagy vásárolni. Pedig nem lett volna szomorú miatta, ha megtudja. Úgy viselte volna, mint egy kitüntetést, még ha közvetlen módon nem volt is jelen a terapeutikai csatatéren: számára ez még egy újabb példa lett volna az olyan dolgokra, amelyek őket kettejüket elválasztják Gooleness többi részétől, s amiktől ők a többiek fölött állnak. Épp ez volt az egyik oka annak, hogy Annie titokban tartotta. A másik pedig az volt, hogy igazából nem voltak problémái, mármint Duncant leszámítva. Ezt pedig Duncan nem akarta volna tudni, legalábbis

először – aztán meg mindent tudni akart volna, és persze lehetetlen lett volna mindent elmondani neki. Úgyhogy elvitte magával az úszócuccait, vagy hazahozott egy használt könyvet a jótékonysági boltból, vagy egy pár olcsó cipőt, vagy egy teli bevásárlószatyrot, és Malcolm titok maradt. Amikor kijött Malcolmnak a gimnázium fölött lévő házából, és elindult vissza a városba, rájött, hogy most nem kell vennie semmit Duncan miatt, és már nem számít, hogy épp egy vadidegennek mesélt arról, hogy mennyire nem tudja Duncan boldoggá tenni. Furcsa érzés volt üres kézzel hazamenni. Furcsa, egy kicsit illetlen, és igen, természetesen egy kicsit szomorú is. Azelőtt az ilyen hazugságok emlékeztették arra, hogy van valakije, akihez hazamehet. De amikor hazaért a kiürült lakásába, Duncan ott ült, és őt várta. – Készítettem egy kis kávét magunknak – mondta. – A kannában. A kanna fontos volt, különben nem említette volna. Duncan úgy gondolta, hogy az igazi kávé elkészítése kicsit macerás, várni kell rá, meg fröcsög, és azt állította, hogy neki tökéletesen megfelel a neszkávé. Úgyhogy ezt a mostani gesztusát feltehetően valamiféle vezeklésnek szánta a hűtlenségéért. – Hű, kösz. – Ne légy már ilyen. – Miért érdekelne engem, hogy milyen kávét iszol? – Ha nem feküdtem volna le valakivel, akkor most örülnél. – Ha nem feküdtél volna le valakivel, akkor most neszkávét innál.

Duncan hallgatott, ami egyenlő volt ennek beismerésével, és ivott egy kortyot a csészéjéből. – Különben igazad van. Ez sokkal finomabb. Annie arra gondolt, vajon hány hasonló engedményt kellene tennie Duncannek, hogy olyan kapcsolatuk legyen, amelynek van esélye eltartani az életük végéig. Ezret? Utána meg elkezdhetne dolgozni azokon a dolgokon, amik valóban zavarják őt. – Miért vagy itt? – Hát csak. Úgy értem, itt lakom, nem? – Azt te mondod. – Szerintem nem mondhatod meg egyszerűen csak valakinek, hogy együtt élsz vele vagy nem. Ez olyan konszenzusos dolog – mondta Duncan. – Itt akarsz lakni? – Nem tudom. Kicsit összekutyultam a dolgokat, igaz? – Igen, igaz. De figyelmeztetlek, Duncan: nem fogok harcolni érted. Épp az benned a lényeg, hogy nem olyan ember vagy, akiért bárki is harcolna. Te vagy a könnyű választásom az életben. És abban a pillanatban, hogy már nem vagy az, többé nem jössz szóba. – Rendben. Hát, ez egyenes beszéd volt. Köszönöm. Annie megvonta a vállát, egy olyan „nincs-mit” gesztussal, amely megkoronázta ezt a pár, hibátlannak érzett percet. – Mit gondolsz, van még visszaút számomra? Már ha azt akarnám? – Ha így fogalmazod meg, akkor egész biztos, hogy nincs. Egy dolog világos volt: Duncan számára a péntek további része nem alakult jól. Annie kísértést érzett,

hogy részleteket szedjen ki belőle, de még a dühében is felfogta, hogy ez nem egészséges érzés. Azt azonban könnyű volt elképzelni, hogy az a másik nő rendkívüli módon meglepődött, amikor Duncan megjelent a küszöbén, már persze ha odament. Soha nem volt túl nagy diplomáciai érzékkel, intuícióval vagy bájjal megáldva, még amikor járni kezdtek, akkor sem, és azt a keveset is, ami megvolt benne, elkoptatta a tizenöt év, ami alatt alig használta. Ez a szegény nő nyilvánvalóan magányos – szinte lehetetlen volt elképzelni, hogy valaki Goolenessbe jöjjön valahonnan úgy, hogy ne húzná maga után a boldogtalanság és a kudarc uszályát -, de ha valaki annyira kétségbeesett, hogy egyenesen bevezesse Duncant az életébe péntek este tizenegy órakor, az az illető csak egy munkaképtelen ember lehet, sőt talán orvosi felügyelet alatt kell hogy álljon. Annie azt gyanította, hogy Duncan egy díványon virrasztotta át az éjszakát. – Akkor most mit csináljak? – Ez nem költői kérdés volt. Duncan valóban hozzá fordult jó tanácsért. – Kell keresned egy helyet, ahol lakhatsz, lehetőleg még ma délelőtt. Utána meg majd csak alakul valahogy. – De mi lesz az én... – Arra korábban kellett volna gondolnod. – Csak felmegyek, és... – Tedd, amit tenned kell. Én elmegyek itthonról pár órára. Később eltűnődött azon, hogyan fejezte volna be Duncan azt a mondatot. Mi lesz az ő mijével? Ha pisztolyt szegezve a hátának lekísérték volna egy

fogadóirodába, és ráparancsolnak, fogadjon nagy összegben, mi volt az, amiről Duncan úgy érezte, hogy nem tud meglenni pár napig nélküle, akkor a Tucker Crowe-kalózfelvételekre tette volna fel a pénzét. Miközben Duncan pakolt, Annie bement a munkahelyére. Azt mondta magában – szó szerint, mormolva a szavakat -, hogy rengeteg e-mailre kell válaszolnia, de még Malcolm is kikövetkeztette volna, már ha birtokában van minden lényeges információnak, hogy csak azt akarta megnézni, írt-e neki Tucker. Ez volt a munkahelyi viszonya: egy másik kontinensen élő férfival, akivel még sohasem találkozott, és nem valószínű, hogy valaha is találkozni fog. A múzeum szombaton csak két órakor nyitott, úgyhogy nem volt ott senki; az ígért kétórás távollétének első néhány percét azzal töltötte, hogy körbejárta a hivatalosan és fellengzősen „állandó kiállításnak” nevezett részt. Időtlen idők óta nem nézte meg rendesen azokat a dolgokat, amiknek a megtekintéséért pénzt kértek az emberektől, és most nem szégyellte magát annyira, mint ahogy számított rá. A tengerparti városok múzeumainak többségében van fürdőgép, az a különös Viktória korabeli kerekes strandkunyhó, amellyel a hölgyek be tudtak menni a tengerbe anélkül, hogy a szemlélők bármit is láthassanak a testükből, de nem mindenkinek van tizenkilencedik századi Punch és Judy sátra a groteszk bábokkal együtt. Gooleness tipikus módon az utolsó olyan város volt az Egyesült Királyságban, amely alkalmazott mentőket és fürdetőket; a merítők a hölgyeket mártogatták a vízbe, a fürdetők pedig a

férfiakat, és az 1850-es évekre nagyjából megszűnt mindkét foglalkozási csoport. Gooleness azonban annyira elmaradt az időktől, hogy a múzeumnak a tizenkilencedik század végéről származó fényképes dokumentumai voltak mindkettőről. És Annie meglepődve látta, hogy valóban egész jó a fényképkollekciójuk. Megállt a kedvence előtt, amely egy homokvárépítő versenyt ábrázolt valamikor a múlt századfordulóról. Nagyon kevés gyereket lehetett látni – egy kislány az előtérben, térdig érő ruhában és széles karimájú kalapban, amit újságpapírból készíthettek -, de több ezres tömeg gyűlt össze a versenyre. (Ros vajon azt mondaná neki, hogy ez is a legszebb nap volt valami szegény bányásznak az életében – a nap, amikor az első sorból nézhette a goolenessi homokvárépítő versenyt 1908-ban?) De Annie tekintetét mindig a jobb oldalon lévő nő vonzotta magára, aki térdepelt a földön, és egy templomtornyon dolgozott, hosszú kabát volt rajta és kulikalap, amitől olyan szomorúnak és nyomorultnak nézett ki, mint egy öreg parasztasszony a vietnami háborúban. Te most már halott vagy, gondolta Annie mindig, amikor nézte őt. Szoktál arra gondolni, hogy bárcsak ne pazaroltad volna az idődet erre? Hogy bárcsak azt gondoltad volna, le van szarva mindenki, és levetetted volna a kabátodat, hogy érezd a napsütést a hátadon? Olyan rövid ideig vagyunk itt. Miért töltsük ennek az időnek akár csak kis részét is homokvárépítéssel? El fogja pocsékolni a következő két órát, mert nem tehet mást, de azután már egy másodpercet sem fog elpocsékolni az idejéből, bármennyi maradt is még

hátra. Hacsak nem úgy alakul majd, hogy megint Duncannel fog együtt élni. Hacsak nem ezt a munkát fogja végezni az élete végéig. Hacsak nem az EastEnders-t fogja nézni egy esős vasárnapon. Hacsak nem fog bármi olyat olvasni, ami nem a Lear király. Hacsak nem fogja lakkozni a lábkörmeit. Hacsak nem szán valamikor egy percnél többet arra, hogy válasszon az étlapról az étteremben, vagy... Na mindegy, az élet reménytelen. Teljesen rosszul van kitalálva az egész. Duncan nem hitte volna el, hogy lehetséges nyomorultabbul éreznie magát, mint abban az indiai étteremben, amikor elmondta Annie-nek, hogy megcsalta, és aztán nézte, ahogy Annie kisétál. De a bőröndjét összecsomagolni még ennél is rosszabb volt egy hajszállal. Igaz, a megcsalásos beszélgetés alatt kínlódta végig életének leggyötrelmesebb szemkontaktusát; jó időbe fog telni, mire elfelejti azt a sértettséget és dühöt, amit Annie szemében látott, és ha nem tudta volna az ellenkezőjét, akkor arra a következésre jutott volna, hogy volt abban a tekintetben gyűlölet is, és talán egy adag megvetés. De most, miközben pakolta be a ruháit a bőröndbe, fizikailag érezte rosszul magát. Ez volt az élete, ez itt, és bármilyen sok dolgot gyömöszöl bele abba a bőröndbe, az életét nem viheti magával. Még ha mindent elvisz is, ami az övé, azt akkor is itt fogja hagyni. Az előző éjszakát Ginával töltötte, Gina ágyában. Amennyire meg tudta állapítani, Gina nem lepődött meg, amikor beállított hozzá; épp ellenkezőleg, úgy beszélt, mintha valahogy számított volna rá. Duncan próbálta elmagyarázni, hogy egyelőre szeretne inkább

úgy tekinteni rá, mint egy jó barátra, akinek van egy szabad díványa, de Gina nem nagyon értette, hogy ezzel mit akar mondani, valószínűleg azért, mert Duncan nem magyarázta el neki se azt, hogy hajléktalan, se a hajléktalanságához vezető körülményeket. – Nem értem, hogy az egyik éjszaka miért akarsz lefeküdni velem, a következő éjszaka meg a díványon aludni – mondta. – Hát, ezek persze nem voltak egymást követő éjszakák – mondta Duncan, és szinte hallotta, ahogy Annie forgatja a szemét. – Nem, de nem sok minden történt közöttük, vagy igen? Hacsak nem azért jöttél, hogy szakíts velem. Mert abban az esetben a díványomon se aludhatsz. Akkor kifelé! – Gina nevetett, úgyhogy Duncan is nevetett vele együtt. – Nem, nem. De... – Jól van. Akkor megbeszéltük. – Csak éppen... Gina átölelte a nyakát, és megcsókolta. – Sörszagod van. – Hát... éppen söröztem, amikor... – Próbált visszaemlékezni, hogy említette-e Ginának valamikor Annie-t. Azt biztosan tudta, hogy egy csomószor kezdte a mondatot a „Mi én” szavakkal a két vagy három Ginával folytatott beszélgetésük alatt. „Mi én soha nem vagyok képes csak egy részt megnézni A drót-ból.” Vagy: „Mi én elmentem egy kis körútra az USA-ba a nyáron.” Gina azonban soha nem mutatott semmilyen érdeklődést ennek a különös, összetett személyes névmásnak az eredete iránt. És aztán, amikor már betanította magát arra, hogy kizárja Annie létezését,

újból be kellett vezetnie őt a mondataiba, névtelenül, mert úgy érezte, különben azt sugallják, hogy az elmúlt tizenöt évet azzal töltötte, hogy egyedül járt moziba és hallgatott zenét. Úgyhogy ilyeneket mondott: „Igen, azt én is láttam. Azzal a nővel, tudod, akivel jártam. Akkor.” – Tudod, elég nehéz estém volt. – Sajnálom. – Igen. Nem emlékszem, hogy mondtam-e már... Na mindegy, szóval ma este el kellett intéznem valamit. Miattad. – Úgy érted... egy szerelmi ügyet? Kísértést érzett, hogy pontosítsa Gina kérdését, és elmagyarázza, hogy Annie-vel igazából soha nem voltak szerelmesek egymásba, és inkább kirakójáték darabkáiról volt szó. De felfogta, hogy ezzel olyan túl sokat nem lendítene az ügyön. – Hát, asszem, igen. – Hosszú kapcsolat volt? Duncan elgondolkozott. Persze, tudta a választ erre a kérdésre. Tizenöt év kétségtelenül hosszúnak számít, úgyhogy képmutatás lett volna valami olyasmit mondani, hogy „Ezen mit értesz?” vagy „Definiáld nekem, mi a hosszú”. – Neked mi számít hosszú kapcsolatnak? – Egy év? – Ömmm. – Olyan arcot vágott, mint aki számol magában. Szinte látszott, ahogy a fejében felpattintja az ujjait. – Igen. – Huh. A mindenit. És véres volt? – Hát egy kicsit.

– Ezért vetetted fel a dívány kérdését? – Hát, asszem, lehet. – És még együtt vagytok? – Nem. – Oké. És ez volt minden, amit az előző kapcsolatáról tudni kellett, már ami Ginát illeti. Duncannek egész éjszaka honvágya volt, és rosszul aludt; Gina meg közben bosszantóan örült mindennek. Duncan kénytelen volt azt a következtetést levonni, hogy egyszerűen nem fogta fel az Annie-vel való szakításának jelentőségét, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy lélektelen és nincs benne empátia. Csak később jött rá, hogy aligha foghatta fel a jelentőségét, ha egyszer ő maga szándékosan és álnok módon lekicsinyítette. Kihajított belőle tizennégy évet, s aztán arra kérte Ginát, hogy tekintse hajótöröttnek az élet tengerén. Azt mondta neki, hogy „Ó, csak egy kis horzsolás”, és dühös lett, amikor Gina nem akart morfiumot beadni neki. A honvágyán nyilvánvalóan nem sokat enyhített, hogy hazament. Csak még rosszabb lett. Szeretett volna egy kicsit ott maradni, talán még egy DVD-t is megnézni, és úgy tenni, mintha ez egy normális szombat délelőtt volna, de persze tudta, hogy ez se sokat segítene. Befejezte a pakolást – nagyjából egy hétre való cuccot vitt magával, nem többet -, és elment. Duncan nem túl sokat tudott Tucker Crowe szerelmi életének viszontagságairól – mint ahogy senki más sem, bár mindenféle spekulációk jelentek meg róla a neten -, de viharosnak képzelte. Vajon hogy bírta ki? Hányszor kellett Tuckernek összecsomagolnia a bőröndjét, és

elbúcsúznia egy otthontól? Duncan nem először gondolt arra, hogy milyen jó lenne személyesen ismerni Tuckert. Nagyon szerette volna megkérdezni tőle, hogy mit vitt magával, amikor átköltözött egyik életből a másikba. Az alsónemű a lényeg? Valami okból úgy képzelte, hogy Tuckernek lenne valami jó tanácsa számára, olyasmi, hogy „A pólók miatt ne izgasd magad”, vagy „Soha ne hagyd ott a kedvenc képedet”. Duncan kedvenc képe egy eredeti „Dr. No” poszter volt, amit Annie-vel hihetetlen módon egy goolenessi használtcikk-üzletben találtak. Elég biztos volt benne, hogy ő fizetett érte, úgyhogy jogában állna elhozni. Ugyanakkor viszont jó nagy volt, és egy nagy beázási foltot takartak el vele a hálószoba falán. Ha levenné, és ott virítana a folt, azt nem úszná meg balhé nélkül. Úgyhogy a második kedvence mellett döntött, ami Tucker negyvenötször harmincas fényképe volt, és az eBayen vette. A hetvenes évek végén készült, talán a New York-i Bottom Line klubban, és Crowe jól nézett ki rajta: fiatal volt, magabiztos és boldog. Be is kereteztette, de Annie sohasem akarta, hogy föltegyék a nappaliban vagy a hálószobában, úgyhogy csak neki volt támasztva a falnak a dolgozószobában. Annie-t nem zavarná, ha azt elvinné – inkább az zavarná, ha nem vinné el -, és különben is helyes döntésnek tűnt, már csak azért is, mert maga Tucker javasolta. Legalábbis képzeletben. Kicsit talán ciki volt besétálni Gina lakásába egy kis sporttáskával és egy nagy képpel, de Ginának tetszett, vagy legalábbis azt mondta, bár Duncan nem volt biztos benne, hogy megbízhat a lelkesedésében. Mintha mindenért lelkesedett volna.

A hétvégét szinte végig Gina társaságában töltötte. Jó kajákat ettek, megnéztek két filmet, sétáltak egyet a parton, kétszer szexeitek, szombat este és vasárnap este. És Duncan úgy érezte, hogy mégse stimmel valami, valahogy mégse jó, és olyan fura az egész. Nem tudta lerázni magáról azt az érzést, hogy valaki másnak az életét éli, és bár ez egy sokkal élvezetesebb élet, mint amilyen az övé volt az utóbbi időben, de valahogy akkor se passzol vagy illik hozzá, vagy a csuda tudja. És aztán hétfő reggel együtt mentek be biciklivel a munkahelyükre, és amikor indulni kellett az aznapi első órára, Gina egy csókkal búcsúzott tőle, és játékosan megmarkolta a fenekét, miközben a kollégák az izgalomtól bódultan őket nézték. Ebédidőre mindenki tudta a főiskolán, hogy Gina és Duncan egy pár. NYOLCADIK FEJEZET Mit mondjon? Tuckernek semmi sem jutott az eszébe. Pontosabban semmi olyan, ami bármi módon segített volna. „Próbáljuk meg még egyszer”? „Biztos vagyok benne, hogy meg tudok változni”? „Szeretnél elmenni pszichológushoz?”A rengeteg korábbi tapasztalata az elromlott kapcsolatok terén csak egy bizonyos pontig volt hasznos: lényegében csak annyit ért vele, hogy sokkal gyorsabban megadta magát az elkerülhetetlennek. Olyan volt, mint egy szerelő, aki egyetlen pillantást vet egy régi kocsira, és azt mondja a gazdájának: „Hát, igen, megpróbálhatom. De az az igazság, hogy két hónap múlva megint itt lesz, és addig is egy halom pénzt fog költeni rá.” Próbált már megváltozni máskor is; volt házassági tanácsadáson, megpróbálta még egyszer, de mindezzel csak azt érte el,

hogy kevésbé volt fájdalmas az agónia. A tapasztalat tehát csak olyasvalami volt, ami lehetővé tette, hogy tiszta lelkiismerettel ne csináljon semmit. Egy szó mint száz, a tapasztalat olyan tulajdonság, amit túlértékelnek az emberek. Újdonság volt számára, hogy Cat „félig-meddig jár valakivel”, még ha ez csak „olyan félig plátói dolog” volt is. (Kísértést érzett, de tényleg csak amolyan pajkos módon, hogy rákérdezzen a „félig plátói” definíciójára, de félt, hogy Cat tényleg megpróbálkozna vele, és egyikük se tudna mit kezdeni ezzel a kínos helyzettel.) Akárhogy igyekezett is, nem tudta ezt címlapsztorinak látni, sőt még a sportrovat egyik hírének sem. Cat fiatal nő volt, s ebből következően nem fogadta el azt az elméletet, hogy a férfi és nő közti monogám szexuális kapcsolatnak befellegzett, hogy eleve értelmetlen, nyomorúságos és reménytelen dolog; Duncan úgy érezte, hogy majd el fog jutni odáig, de még nem egyhamar. Naná, hogy jár valakivel. Tucker kíváncsi lett volna, hogy ismeri-e az illetőt, akivel Cat féligmeddig jár, és nem tudta, megkérdezze-e Cattől. Végül úgy döntött, hogy nem kérdezi meg. Előre látta, mi történne: Cat azt mondaná, hogy igen, Tucker már találkozott vele, és Tucker kénytelen lenne beismerni, hogy nem emlékszik rá. Hacsak Cat nem Fuckerrel jár félig-meddig, akkor a név, amit mondana, aligha jelentene neki sokat. Cat őt nézte. Kevergette a kávéját, már percek óta. Kérdezett tőle valamit? Tucker visszatekerte magában a filmet, amíg meg nem hallotta a hangját.

„Azt hiszem, elértünk az út végéhez” – ezt mondta, ami nem volt kérdés a szó szoros értelmében, bár nyilván megkívánta legalábbis annak a nyugtázását, hogy eljutott a tudatáig. – Sajnálom, szívem. De azt hiszem, valószínűleg igazad van. – Ez minden, amit mondani tudsz? – Igen, azt hiszem. Jackson jött be a szobába, látta, hogy Tucker és Cat ott ülnek gondterhelten, és kiszaladt. – Én megmondtam – mondta Tucker. Próbálta türtőztetni magát, de igazán, komolyan mérges volt. Jackson okos gyerek volt, és három másodperc kellett neki ahhoz, hogy megérezze a veszélyt abban a szobában: a csendet, a szülei idegességét. – Menj, hozd be – mondta Cat. – Hozd be te. Az egész a te ötleted volt. – És amikor látta, hogy Cat erre reagálni akar: – Úgy értem, az volt a te ötleted, hogy mondjuk meg neki. Mármint így. Hivatalosan. – Tucker nem volt biztos benne, hogyan kellene ezt csinálni, de azt tudta, hogy nem így. Először is, miből gondolja Cat, hogy a dolgozószoba a megfelelő hely? Soha nem használja egyikük sem. Sötét és dohos szagú. Ennyi erővel felébreszthették volna Jacksont az éjszaka közepén, és odakiabálhattak volna neki egy megafonon, hogy „Valami furcsa és rossz dolog fog történni!” És a felállás – Cat és Tucker egymás mellett ülnek egy szófán – nem nagyon fordult elő a való életben. Mindig szembenézős pár voltak.

– Tudod, hogy nekem nem megy – mondta Cat. – Csak akkor jön be, ha te mondod neki. És ez persze remekül illusztrálta a bajt, amivel Catnek szembe kellett néznie. Hamarosan – nem ma, nem itt és most, de nem sokára – Jacksonnak választania kell majd, hogy melyik szülőjével akar együtt élni, de igazából ez nem volt kérdés. Cat, akárcsak az átlagos amerikai apuka, nem túl sokat látta a fiát hat hónapos kora óta. Túlságosan lefoglalta, hogy megkeresse a család kenyerét. Cat tudta, hogy nem sokszor fog együtt reggelizni a gyerekével a közeljövőben, ami, gondolta Tucker, még lenyűgözőbbé tette az elszántságát, hogy véget vet ennek a kapcsolatnak. Az pedig, hogy ő maga biztonságban van, annak megnyugtató tudata, hogy a nyilvánvalóan elkerülhetetlen szakítás nem veszélyezteti a kapcsolatát a fiával, valószínűleg jócskán kiszívta a kétségbeesést az erőfeszítéseiből, hogy elsimítsa a dolgokat. Ő és Jackson egy pár voltak, és nem volt szükségük ügyvédre. Jackson a szobájában volt, és épp laposra verte egy olcsó számítógépes játék billentyűit. Nem nézett fel, amikor Tucker kinyitotta az ajtót. – Nem jönnél le hozzánk? – Nem. – Könnyebb lesz, ha hármasban beszélhetünk. – Tudom, miről akartok beszélni. – Miről? – „Anyukának és apukának problémái vannak, úgyhogy szakítani fogunk egymással. De ez nem jelenti azt, hogy nem szeretünk téged bla bla bla.” Tessék. Most már nem kell mennem.

Jézusom, gondolta Tucker. Egy hatéves gyerek manapság már képes parodizálni a házassági kudarc nyelvét. – Honnan szedted ezt? – Hát, kábé ötszáz tévéműsorból, plusz ötszáz gyerektől a suliban. Úgyhogy az ezer, igaz? – Igaz. Ötszáz meg ötszáz az ezer. Jackson nem tudta megállni, hogy át ne suhanjon az arcán egy kis diadalérzés. – Oké. Nem kell lejönnöd. De kérlek, legyél kedves anyuhoz. – Tudja, hogy veled akarok lakni, igaz? – Igen, tudja, és ezért szomorú. – Apu? El kell költöznünk egy másik házba? – Nem tudom. Nem kell, ha nem akarsz. – Komolyan? – Persze. – Akkor nem baj, hogy neked nincs pénzed? – Nem. Egyáltalán nem. Tucker elégedett volt: pont jól eltalálta ezt a hanyag stílust. Azt sugallta, hogy ilyen butaságot csak egy gyerek találhat ki, aki még nem tudja, hogyan működik a világ. – Király. És tényleg király volt. Tucker lement, hogy elmagyarázza a feleségének, hogy nemcsak a gyerekéről kell lemondania, hanem a házáról is. Tucker most már zokszó nélkül elfogadta, hogy képtelen működtetni egy házasságot vagy bármi olyat, ami házasságra hasonlít. (Soha nem volt tökéletesen biztos benne, hogy vajon feleségül vette-e Catet. Cat a

férjének nevezte, és ő ezt mindig furcsállta egy kicsit, de soha nem volt képes nyíltan megkérdezni tőle, hogy van-e jogi alapja ennek a családiállapotmeghatározásnak. Megsértődött volna, hogy Tucker nem emlékszik rá. Biztos, hogy nem volt semmilyen ceremónia, mióta józan életet élt, de előtte bármi megtörténhetett.) Tucker az olyan emberek közé tartozott, akiknek a hibái állhatatosan ugyanazok maradtak, bárkivel volt is együtt. Voltak barátai, akiknek jól sikerült a második házasságuk, és mindig arról beszéltek, milyen megkönnyebbülés volt megtudni, hogy az első a kapcsolat dinamikája miatt ment tönkre, nem pedig azért, mert bennük van valami eredendő hiba. De mivel az ő esetében a nők – olyan nők, akik semmi másban nem hasonlítottak egymáshoz – mind ugyanazokra a dolgokra panaszkodtak, el kellett fogadnia, hogy a dinamikának semmi köze semmihez. Csak vele van baj. Kezdetben valami – a rajongás, a remény, bármi – segített álcázni az igazi formáját. De aztán jött az apály, és hirtelen mindent látni lehetett, és az csúnya volt, sötét, torz és kellemetlen. Az egyik fő panasz az volt, hogy sohasem csinál semmit, amit Tucker akárhogyan is, de igazságtalannak érzett; nem azért, mintha a panasz megalapozatlan lett volna, mert nyilvánvalóan nem volt az, hanem azért, mert bizonyos körökben Tucker volt az egyik leghíresebb semmittevő Amerikában. Az összes ilyen nő tudta, hogy nem csinált semmit 1986 óta; ő meg úgy érezte, épp ez a különlegessége, és valóban kimeríthetetlen csáberő rejlett benne. De amikor továbbra sem csinált semmit, jött a felháborodás. Hol az

igazság ebben? Felfogta, hogy néhányan a nők közül, Catet is beleértve, arra gondoltak, bár ezt sohasem mondták ki, és talán még maguknak sem vallották volna be, hogy ők képesek lesznek megmenteni őt, és visszavezetni az életbe. Kinevezték magukat múzsának, és azt hitték, Tucker majd a szerelmükre, ösztönzésükre és gondoskodásukra azzal fog válaszolni, hogy megírja életművének leggyönyörűbb és legszenvedélyesebb dalait. És aztán, amikor semmi sem történt, ott maradt a nyakukon egy egykori zenész, aki csak üldögélt a házban, ivott, vetélkedőket nézett a tévében, viktoriánus regényeket olvasott a melegítőnadrágjában, és így már nem nagyon tetszett nekik. Ugyan ki hibáztathatta volna őket? Nem sok minden volt, ami tetszhetett volna. Cattel más volt a helyzet, mert addigra józan lett, és gondoskodott Jacksonról. De akkor is csalódást okozott neki. Persze csalódást okozott magának is, nem mintha ez nagy segítség lett volna bárkinek is. És nem is arról volt szó, mintha egy boldog semmittevő lett volna. Soha nem volt képes egy vállrándítással elintézni, hogy odalett a tehetsége, ha jobb híján ezt a szót használta arra a jóisten tudja micsodára, ami egyszer megvolt benne. Azt persze már megszokta, hogy nem lesz több album, vagy akár csak egy dal a közeljövőben, de arra már képtelen lett volna, hogy ne úgy tekintsen erre a tehetetlenségére, hogy semmit sem tud írni, mint ideiglenes állapotra, és emiatt aztán egyfolytában nyugtalan volt, mintha egy repülőtéren várna a járata indulására. Azelőtt, amikor sokat repült, soha nem tudott elmerülni egy könyvben, amíg fel nem szállt a

gép, ezért a beszállás előtti időt azzal töltötte, hogy magazinokat lapozott át, és ajándékboltokban nézelődött, és pontosan ilyennek érezte az elmúlt húsz évet is: egyetlen hosszú magazinátlapozásnak. Ha tudta volna, hogy mennyi időt fog tölteni saját életének repülőtéri várójában, akkor máshogy szervezte volna meg az utazását, de így csak ült ott, sóhajtozott, fészkelődön, és sokkal gyakrabban, mint ahogy az elfogadható, ráförmedt az utastársaira. – De hát mit fogsz csinálni? – kérdezte az összes Cat és Nat, a feleségei meg a szeretői meg a gyerekeinek az anyjai, akiknek a neve néha sajnálatosan összekeveredett a fejében. És ő mindig azt felelte nekik, amit szerinte hallani akartak. „Állást fogok keresni”, mondta, vagy „Elvégzek egy könyvelőtanfolyamot”. Mire ők sóhajtottak, és forgatták a szemüket, ami Tucker számára csak megerősítette helyzetének képtelenségét: mi mást válaszolhatna, mint hogy állást fog keresni, valami mást fog csinálni, és nem lesz többé „egykori” akármi? Néhány hónappal ezelőtt, amikor Cat megint a szemét forgatta, megkérdezte tőle, hogy ő mit javasolna. És Cat egészen rövid töprengés után kijelentette, hogy szerinte Tuckernek énekesdalszerzőnek kellene lennie, de olyannak, aki ténylegesen énekel és dalokat szerez. Természetesen nem pontosan ezeket a szavakat használta, de nagyjából ez volt a lényegük. Tucker hosszan nevetett, Cat pedig dühös lett. Még egy ujj le lett feszítve a kötélről, amin kapaszkodtak. Néhány évvel ezelőtt Tucker legjobb és egyetlen barátját a környéken John Farmernak hívták, a régi

Premiers-dal nyomán, mert John volt a neve, és egy farmon élt. Aztán valami furcsa dolog történt, aminek végül is az lett a következménye, hogy John farmert a szerettei és barátai attól kezdve Fuckernek hívták. (Ebbe a kiváltságos csoportba – Cat rémületére és Tucker gyerekes örömére – Jackson is beletartozott.) A furcsa dolog, ami történt, a következő volt: valamikor 2003ban azoknak a félbolond rajongóknak az egyike, akik crowológusoknak nevezik magukat, felhajtott azon a földúton, amelyik John farmer farmjához vezetett, nyilvánvalóan abban a hiszemben, hogy ott lakik Tucker. Miközben John ment lefelé az idegen kocsijához, hogy beszéljen vele, kinyílt a kocsi ajtaja, kiugrott belőle a szóban forgó rajongó, és lázasan fényképezni kezdte Johnt egy pipec fényképezőgéppel. Tucker sohasem derítette ki, hogy miből él John; hogy nem farmer volt, az biztos. És valahányszor feltették neki ezt a kérdést, imponálóan, sőt néha agresszíven kitérő választ adott. Az volt az általános nézet, hogy minden bizonnyal valami kis ártalmatlan illegális tevékenység áll a háttérben, és John valószínűleg ezért ment oda a fényképészhez, aki továbbra is kattogtatta a masináját, miközben szállt be a kocsijába, hogy elhúzza a csíkot. Néhány nappal később a legfélelmetesebb ezek közül a fényképek közül (márpedig John, ez a magas, borzas, ősz hajú ember különben is mindig félelmetes) honlapról honlapra vándorolt. Neil Ritchie, a fényképész majdnem híres lett: több mint tizenöt év után az első ember, aki le tudta lefényképezni Tucker Crowe-t. Még most is ez

volt az első kép, ami bejött az interneten, ha rákeresett az ember Tucker fotójára. Tuckert először megdöbbentette, hogy milyen könnyen elterjedt ez a fénykép a kibertérben. Soha senki nem tette fel a kérdést, hogy egy ember, aki úgy nézett ki 1986-ban, hogy nézhet ki így 2003-ban. Jó, rendben, közben megnőtt, megőszült és piszkos lett a haja. De egy orr megváltoztathatja a formáját ilyen könnyedén? Közelebb kúszhat egymáshoz két szem? Szélesebbé és vékonyabbá válhat a száj? Persze soha nem használták ezt a fényképet egyetlen olyan helyen sem, ahol esetleg szembesíthették volna a tényekkel. Tucker réges-rég kisodródott a média főáramából azokba a mellékvizekbe, ahol a hibbantak és az összeesküvési elméletek megszállottjai horgásznak. És különben is, mit számított, hogy valami valószerű-e vagy sem. Az a kevés ember, aki nem felejtette el, azok az emberek, akik himnuszokként kezelték a dalait, melyekben mély és hasznos bölcsesség rejlik gyakorlatilag mindenről, azt akarták, hogy úgy nézzen ki, mint John farmer. Tucker az ő szemükben egy zseni volt, aki megőrült, márpedig egy őrült zseninek így kell kinéznie. És John dühe is tökéletes volt. Neil Ritchie-nek nyilván voltak más képei is, amiken John nyugodtan baktat a kocsija felé, de azok nyilván nem feleltek meg az elképzelésének, hogy olyan emberről van szó, aki rögeszmésen óvja a magánszféráját. John abban a pillanatban változott Tucker Crowe-vá, amikor begurult, akkor lett belőle az őrült remete. S közben Tuckernek, az igazinak, aki elhordta Jacksont kocsival a baseball gyerekbajnokság meccseire, mindig gondosan nyírt

ezüstös haja volt, viszonylag divatos keret nélküli szemüveget viselt, és mindennap borotválkozott. Belül olyannak érezte magát, mint Fucker, és épp ezért ügyelt rá, hogy olyan embernek nézzen ki, akivel bárki boldogan kötne biztosítási szerződést. A lényeg, hogy John farmert attól kezdve Tucker és Cat (meg Jackson), és még néhány barátja és szomszédja Ál-Tuckernek nevezte, aztán meg már csak egyszerűen Tuckernek. És amikor Tuckernek szüksége volt rá, hogy kimozduljon a házából, és kilépjen egy kicsit a világba, Fuckert vitte magával – nem azért, mintha bármi módon segített volna neki a félreértés, hanem mert nem igazán ismert senki mást. Persze, mindig elég komplikált volt egy ilyen esti kilengés Fuckerrel. Fucker nem tudott inni, Fucker pedig nem tudott nem inni, és bár Tuckernek nem okozott gondot egy olyan embert nézni, aki lassan és megfontoltan kortyolgat, az már semmiképpen sem használt neki, ha figyeli, ahogy valaki tajtra issza magát. Úgyhogy a következő megállapodást kötötték: egy órával előbb kell szólnia Fuckernek, és ő az alatt az egy óra alatt megiszik jó pár ujjnyi Bushmills whiskyt alapozásnak. Mire Tucker ment érte, már csak egy kicsit kellett rátölteni, sőt néha inkább egy csésze kávéra volt szüksége. Fucker meg akart hallgatni egy bandát, amelyik az egyik helyi kocsmában játszott. – Minek? – Mert lehet, hogy jó buli lesz. – Ó, ember – mondta Tucker. – Muszáj?

– Nem iszol, nem hallgatsz zenét... Egyáltalán miért akarod, hogy este elmenjünk valahová? Tudod mit? Ha a társaságomra vágysz, majd együtt reggelizünk. Csak persze biztos nem szereted a tojást. Vagy valamikor a nyolcvanas években tojásfüggő voltál, úgyhogy most kerülnöd kell a kísértést. – Hát, tudod, valamiről beszélgetni szeretnék veled. – Miért? Elcseszted Cattel? – Ja. – Hű. Ki gondolta volna, hogy ez lesz a vége? Tucker kedvelte John nyers szarkazmusát. Pezsdítőnek találta, mint azt a fajta szivacsot, amit Cat annyira kedvelt, és állítólag leviszi az elhalt hámsejteket. – Lehet, hogy igazad van. Lehet, hogy el kellene mennünk, megnézni azt a bandát. Akkor legalább nem téged kell, hogy hallgassalak. – Már elmondtam mindent, amit akartam. Kivéve, hogy egy idióta vagy. Hogy van Jackson? – Hát, ő rendben van. Meg nincs is igazán meglepődve. Csak az érdekelte, hogy velem maradhasson, és ne kelljen elköltöznünk a házból. – És az lehetséges? – Persze. Cat majd keres egy lakást a városban, valami olyan helyen, ahol Jackson ott alhat nála, ha akar. – Szóval lenyúltad Cat házát? – Csak egy időre. – Mi fog változni? – Vagy elkezdek pénzt keresni, vagy Jackson tizennyolc éves lesz, és elmegy főiskolára. – Fogadnak rá, hogy melyik lesz előbb? – Lehet, hogy a Meztelen Juliet hoz majd egy kis pénzt.

– Aha, persze. El is felejtettem, hogy kijött egy új albumod. Biztos legalább egymillió ember akarja meghallgatni azoknak a daloknak a szar változatát, amiket évekkel ezelőtt elfelejtettek. Tucker nevetett. John sohasem hallotta a dalait, mielőtt Tucker ideköltözött, de egyik éjjel, részegen elmondta Tuckernek, hogy egyfolytában a Juliet-et hallgatta, amikor szakítottak a feleségével. A Meztelen lényegében ugyanazért nem tetszett neki, mint annak az angol lánynak, csak ő nem tudta olyan szépen megfogalmazni a véleményét. Tucker régóta nem járt sehol, hogy egy bandát meghallgasson, és most el se hitte, hogy mennyire ismerősnek érzi az egészet. Nem kellett volna valaminek megváltoznia mostanra? Valóban még ma is kénytelen az ember maga felcígölni az egész szerkóját, árulni a lemezeit és a pólóit a terem hátuljában, és beszélgetni a bolond sráccal, akinek nincsenek barátai, és már háromszor megnézte a koncertedet csak ezen a héten? Igaz, az élő zenével olyan nagyon sok mindent senki nem tudna csinálni. Az már csak olyan, amilyen. A kocsmáknak és a bandáknak, amik bennük játszanak, nem sok közük van a fényes, fehér Apple-világhoz odakint; előreszeletelt sajt vacsorára és eldugult vécék, amíg világ a világ. Tucker a pulthoz ment, és megvette az italokat, egy Coca-Colát magának és egy Jameson’st Fuckernek, aztán leültek egy asztalhoz a terem oldalán, távol a kicsi, alacsony színpadtól és a fényektől. – De azért jól vagy – mondta Fucker. – Aha.

– Gondolsz már rá, hogy vajon fogsz-e még szexelni az életben? – Még nem. – Pedig gondolhatnál. – Ha te találsz olyan nőt, aki lefekszik veled, akkor bárki találhat. – Fucker barátnője egy elvált angoltanárnő volt a helyi középiskolából. – Csak neked nincs meg az a vonzerőd, mint nekem. – Hát, Lisette biztos azt hitte rólad, hogy én vagyok az. – Tudod, mi a nagy helyzet? Az a kép soha nem könnyítette meg a helyzetemet egyetlen nőnél sem. Gondolkozz el ezen, barátom. – Már elgondolkoztam. És arra a következtetésre jutottam, hogy az a kép nem engem ábrázol, hanem téged, és olyan vagy rajta, mint egy dülledt szemű őrült. Kialudtak a fények, és a banda felbaktatott a színpadra, amit a kocsmában ivók általános közönnyel fogadtak. Fiatalok voltak, mármint a zenészek, és Tucker arra gondolt, vajon milyen gyakran érzik úgy, hogy jobb lenne abbahagyni, és vajon miért nem hagyták abba. Talán azért, mert nem volt semmi jobb ötletük, hogy mit csinálhatnának; vagy akár az is lehet, hogy élvezik, amit csinálnak. Egész jók voltak. A saját dalaik nem valami nagy durranások, az igaz, de ezt ők is tudták, mert játszották a „Hickory Wind”-et, a „Highway 61”-t és a „Sweet Home Alabamá”-t. Mindenesetre ismerték a közönségüket. Tuckert és Johnt szürke lófarkak és kopasz fejek vették körül. Tucker körülnézett, hogy láte bárkit negyven alatt, és megpillantott egy fiatalembert, aki azonnal elfordította a fejét, amikor Tucker elkapta a tekintetét.

– Óó – mondta Tucker. – Mi van? – Az a srác ott, a férfimosdó mellett. Szerintem felismert téged. – Klassz. Már nem szokott előfordulni. Na, csinálunk valami kis mókát? – Mit nevezel mókának? – Kitalálok valamit. De aztán túl hangos lett a zene a beszélgetéshez, és Tucker kezdett búskomorságba esni. Igaz, számított rá és félt tőle. Ez volt az igazi oka annak, hogy nem akart idejönni. Egy csomó időt töltött már azzal, hogy nem csinált semmit, de ebben az volt a trükk, legalábbis az ő esetében, hogy az ember ne gondolkodjon közben. Ha meg elmegy megnézni egy bandát, azzal az a baj, hogy nemigen van mit csinálni, mint gondolkodni, hacsak el nem sodorja az embert a zsigeri és szellemi izgalom hulláma; és Tucker rögtön megállapította, hogy a Chris Jones Band soha nem lesz képes elfeledtetni az emberekkel, hogy kik ők, és hogyan lettek ilyenek, hiába erőlködnek és izzadnak. A középszerű hangos zene bezárja az embert önmagába, kénytelen vagy fölalá járkálni a saját agyadban, amíg úgy nem érzed, hogy már nagyjából tudod, hogyan leszel képes kijutni belőle. A hetvenöt perc alatt, amit önmagával töltött, sikerült végiglátogatnia nagyjából az összes helyet, amit soha többé nem akart látni. Cattől és Jacksontól indulva végigment az összes többi elrontott házasságán és gyerekén; s az elmúlt húsz év szakmai pusztasága úgy futott végig mellettük, ahogy egy elrozsdásodott sínpár fut egy közlekedési dugó mellett. Az emberek

alábecsülik a gondolkodás gyorsaságát. Egy élet minden jelentős eseményét át lehet gondolni egy átlagos kocsmai koncert alatt. Amikor a banda integetett a pár embernek, aki megtapsolta őket, és lementek a színpadról, John utánuk ment a színpad mellett lévő ajtón. Pár perccel később az ő vezetésével jöttek vissza a zenészek a ráadásra. – Mint néhányan maguk közül tudják, régóta nem csináltam ezt – mondta John a mikrofonba. Pár ember nevetett, vagy azért, mert ismerték a történetet, vagy mert hallották már énekelni Johnt. Tucker azt a kölyköt nézte, aki annyira bámulta őket az elején. Már felállt, és a színpad elé ment. Úgy nézett ki, mint aki mindjárt összeesik az izgalomtól. John megragadta a mikrofonállványt, biccentett a bandának, és azok tőlük telhetően utánozták a Crazy Horse-t, miközben John kissé rekedten, de felismerhetően elénekelte a „Farmer John”-t. Fuckernek borzasztó volt a hangja, túl hangos és hamis, egyszóval egy őrült óbégatása, de ez láthatóan nem zavarta a rajongóját, aki ugrált izgalmában, és egyfolytában fényképezte őt a mobiltelefonjával. John befejezésül, pár pillanattal azután, hogy a zenészek utolsó akkordja is elhallgatott, még sután a levegőbe ugrott, és boldogan vigyorgott Tuckerre. A kölyök megállította Johnt, miközben ment vissza az asztalához, és John pár percen át beszélgetett vele. – Mit mondtál? – Ó, csak kitaláltam mindenféle hülyeségeket. De nem számít. Tucker Crowe beszélt. Amikor Tucker aznap este hazaért, már mindenki aludt, úgyhogy leült, és levelet írt az angol Annie-nek. Azért

volt angol Annie, mert nem az az Annie volt, akivel Tucker erényes, de így is önbizalom-növelő flörtölésben állt egy ideje. Amerikai Annie Jackson iskolai barátjának, Tobynak volt az anyukája. Olyan harmincöt éves lehetett, nemrég vált el, magányos volt és csinos. Tucker elkezdett ábrándozni róla már órákkal – na jó, percekkel – azután, hogy Cat közölte vele, hogy az út végére értek. De jellemző, hogy Toby Annie-jének gondolata nem vidította fel túlságosan. Nem látott mást maga előtt, csak egy egész sor elkerülhetetlen és komor következményt: előbb jön a meggondolatlan szex, aztán ő úgysem képes végigcsinálni az egészet, és végül csak tönkremenne Jackson egyik legfontosabb kapcsolata. Le van szarva az egész. Talán arra kellene koncentrálnia, hogy egy másik kontinensen élő nővel flörtöljön, egy olyan nővel, akinek a fia nem játszik együtt Jacksonnal a Gyerekliga-csapatban, sőt egyáltalán nincs fia, és részben épp ezért olyan vonzóan bőbeszédű. Egyszóval sokat gondolt angol Annie-re a kocsmában. Néhány kérdés, amit feltett a legutóbbi emailjében, hasonlított azokra a kérdésekre, amiket ő is feltett magának az akusztikus fogsága alatt, és úgy tűnt, talán jobban végig tudja gondolni őket, ha valakivel beszélget róluk. Kedves Annie! Tessék, még egy bizonyíték arra, hogy az vagyok, akinek mondom magam. Látta valaha azt a fényképet, amit néhány évvel ezelőtt készített valaki egy ijedt, bolond alakról? Azt mondja, ismer olyan embereket, akik még ma is szeretik a zenémet – hát akkor ezek az emberek ezt a fényképet is

ismerik, mert azt hiszik, hogy én vagyok rajta. Úgy gondolják, hogy ez egy olyan zseniális alkotóművésznek a jellegzetes, bár nem éppen hízelgő fotója, aki épp valami ideg-összeroppanást kapott, pedig nem az. Igazából a John nevű szomszédom egészen élethű portréja, aki rendes alak, de nem zseniális alkotóművész, legalábbis nem tudok róla, hogy az lenne. És nem volt semmiféle ideg-összeroppanása. Épp csak begurult. És azért gurult be, mert nem tetszett neki, ahogy az a srác kattogtatja a masináját, talán mert egy egész vadkenderültetvény van a hátsó kertjében. (Gőzöm sincs, hogy van-e. Csak azt tudom, hogy kényes a birtokháborítókra.) Tucker abbahagyta az írást, és megnyitotta a fotókönyvtárat. Párszor már mellékelt fényképet emailhez, és úgy gondolta, most is sikerülni fog. Talált egy olyat, ami ezen a nyáron készült, és Jacksonnal a Citizens Bank Park előtt állnak rajta. Reménykedve ráklikkelt a gemkapcsos ikonra. Úgy tűnt, hogy működik. De nem fogja Annie azt gondolni, hogy nyomulni akar nála? Ha elküld egy fényképet magáról meg a klassz fiáról, és nő sehol a láthatáron, azt vajon nem lehet csábításnak értelmezni? A békesség kedvéért kitörölte a fényképmellékletet. Na mindegy, jó sztori, nem? Itt minálunk Johnt elkeresztelték Fuckernek, már elnézést az illetlenségért. És bocsássa meg, hogy összekapcsoltam egy szót, amely a Megváltóra utal, egy obszcenitással. Ma este Fucker elénekelt egy dalt egy helyi kocsmai bandával, amitől egy srác a közönségben őrült izgalomba jött, mert nyilván azt gondolta, hogy az én újjászületésemnek

a tanúja. Ha bárki azt mondja magának, hogy visszatértem a zenéléshez, nyugodtan ezt felelheti, hogy az illető John farmer volt (azt a dalt is énekelte. Ismeri? „John farmer, szerelmes vagyok a lányába, voá vú”?). Nem, mégiscsak kell az a fénykép. Hogyan máshogy bizonyíthatná be, hogy ő egyáltalán nem hasonlít Johnra? És nem azt akarta bebizonyítani, hogy ő szebb férfi, mint John. Csak azt akarta megmutatni, hogy ő és John nem hasonlítanak egymásra, és az egész Erdei Vadember-dolog csak egy nevetséges internetes mítosz. Úgyhogy újból csatolta a fényképmellékletet. Ez én vagyok, egy baseballstadion előtt a legkisebb fiammal, Jacksonnal. Mindig rövid volt a hajam, mióta felhagytam a zenéléssel, talán mert attól féltem, hogy az emberek azt gondolnák, olyasféle alak lett belőlem, mint John. Plusz szemüveget viselek, amit akkor régen nem viseltem. Sok időt töltöttem azzal, hogy apró betűkkel nyomtatott nagy regényeket olvastam, és „Nagy regények”? Miért érzi úgy, hogy el kell magyaráznia angol Annie-nek, hogy miért lett szemüveges? Nehogy azt gondolja, hogy a sok maszturbálástól? Kitörölte az utolsó sort. Semmi köze hozzá. Plusz az az „elnézést az illetlenségért” nagyon prűden hangzott. Ha nem tud elviselni egy kis csúnya beszédet, akkor bassza meg... És erről a kifejezésről megfogalmazódott benne néhány kérdés. Mit szeretne, hogyan nézzen ki angol Annie? Akkor is folytatná vele ezt a levelezést, ha megtudná, hogy száz kiló? Talán neki is kérnie kellene tőle egy fényképet, csak persze akkor tényleg

úgy nézne ki, mint egy szerencsétlen, aki nagyon nyomul. És különben is, mit kezdjen ezzel a lánnyal? Hívja meg magához? Bár, ha jobban meggondolja... Valószínűleg valamikor az elkövetkező hónapokban Angliába utazom, hogy találkozzak az unokámmal. Milyen messze van az a múzeum Londontól, ahol a lányom lakik? Szeretném megnézni a döglött cápás fényképeit. Vagy talán néha lemegy Londonba? Nem igazán ismerek senkit Angliában, úgyhogy... Úgyhogy mi? Kitörölte az utolsó félmondatot, majd az előtte lévőt is. Az teljesen rendben van, ha az ember azt mondja valakinek, hogy szeretné megnézni a döglött cápás fényképeit, nem? Vagy az is perverzül hangzik? Jézus! Nem véletlen, hogy soha nem akar olyan emberekkel beszélgetni, akiket nem ismer. KILENCEDIK FEJEZET A rendkívüli hír, hogy Tuckernek volt valami bizarr fellépése, két napon át nem jutott el Duncanhez. Annyi minden történt a magánéletében, hogy nem volt ideje megnézni a honlapot, ami, mint később rájött, hatásos bizonyítéka volt Annie egyik kegyetlen elméletének. „Tudom, közhely azt mondani, hogy »Legyen élete az embernek« – szokta mondogatni. – De komolyan, ha ezeknek az embereknek lenne mit csinálniuk egész nap, akkor nem lenne rá idejük, hogy leírják Tucker szövegeit visszafelé, hátha van bennük valami rejtett üzenet.” Egyetlen ember csinálta ezt meg az üzenőfalról, és mint aztán kiderült, az illető azért nem csinált semmit egész nap, mert egy kórház pszichiátriai osztályán feküdt, de Duncan értette, hogy mire gondolt Annie. Abban a

pillanatban, hogy volt mit csinálnia – nevezetesen, próbálta visszavenni a kormányt attól az őrülttől, aki irányítani kezdte az életét -, azonnal elfelejtette Tuckert. Egyik este, amikor Gina korán lefeküdt, Duncan leült a számítógépe elé, és visszatért kis közösségének kebelébe, főleg azért, mert néhány percig normálisnak akarta érezni magát, valami olyat csinálni, amit régebben csinált. De látni Tucker néhány nappal ezelőtt készült fényképét, amin egy színpadon áll egy általa sosem hallott nevű bandával, nem igazán segített abban, hogy új pályára tudja átállítani a figyelmét. És valósággal szédülni kezdett. A fénykép valódinak tűnt. Kétségkívül ugyanazt a férfit ábrázolta, mint a híres Neil Ritchie-fotó – ugyanazok a hosszú, ősz fürtök, ugyanazok a sárga fogak, csak most nem azért látszottak, mert Tucker dühösen vicsorgott, hanem mert mosolygott. Hihetetlen volt, hogy a közönségben ott ült egy olyan ember, aki hallott már valaha Tuckerról: a banda, amennyire meg lehetett állapítani, egy teljesen átlagos vendéglátó-ipari rockzenekar volt, amelyik Pennsylvania-szerte játszott kocsmákban, de annál messzebb nemigen mentek soha. Kiderült, hogy a fiatalember, akinek ekkora mázlija volt, egy ugyanolyan Crowe-zarándoklatnak a közepén járt, amilyet Duncan és Annie is csinált a nyáron. Ő azonban azt is a fejébe vette, hogy megkeresi Tuckert, és úgy tűnt, hogy elképesztő szerencséje volt. De miért a „Farmer John”-t énekelte? Duncannek ezt alaposan végig kellett gondolnia. Egy olyan tudatos és mélyen gondolkodó ember, mint Crowe, biztosan próbál üzenni valamit

azzal a dallal, amivel megtöri húszéves hallgatását, de mit? Duncannek természetesen megvolt a Neil Youngféle változat; megpróbálja előkeríteni az eredetit is, még mielőtt lefekszik. De ez még nem volt minden. A szemtanú, aki csak nevének kezdőbetűit adta meg (ET), megszólította Crowe-t, amikor az lejött színpadról, és Crowe beszélgetett vele. Szóval azt gondoltam hogy hát legalább meg kell próbálnom és odamentem hozzá és azt mondtam, Tucker nagy rajongód vagyok és boldogan látom hogy újra énekelsz. Tudom hogy béna de próbáljanak meg kitalálni valami jobbat. És aztán megkérdeztem A saját dalait elő fogja adni színpadon valamikor a közeljövőben, mire azt felelte IGEN és hogy egy új albuma is megjelenik. Mire én hogy igen ismerem a Meztelent, mire ő hogy nem, ő nem arra a szarkupacra gondolt. Duncan mosolygott magában. Az önócsárlás – különös módon a fényképnél nagyobb meggyőzőerővel – bizonyította, hogy ez valóban Tucker. Ilyen volt régen is, ahogy azt számtalan interjú bizonyította. Tucker tudta, hogy a Meztelen nem egy szarkupac, de tökéletesen rá vallott, hogy ezt mondja rá a megjelenésekor egy felajzott rajongónak. De Duncan úgy döntött, hogy a történetnek ezt a részét nem fogja elmondani Annie-nek. Ő félreértené, azt hinné, hogy Tucker megerősítette az ő véleményét az albumról, amikor pedig valójában épp az ellenkezőjét tette. Kijön egy új albumom, amin Dean Martin-dalok feldolgozásai lesznek de úgy hogy visszatérek a rock

gyökereihez, mire én, hogy Hű, ő meg csak mosolygott és visszament a barátjához, én meg azt gondoltam hogy még egyszer már nem zaklathatom. Szóval tudom hogy a Dean Martin-os rész furán hangzik de télleg ezt mondta. El se tudom mondani milyen elképesztő volt az egész még mindig remegek. Rossz érzés volt, hogy ezt nem oszthatja meg Annie-vel. Gina izgatott lesz, amikor majd reggel elmondja neki; de Gina mintha mindig mindentől és bármitől izgalomba jött volna, és Duncan néha arra gondolt, hogy talán nem teljesen őszinte az izgalma. Olykor úgy érezte, mintha egy kicsit színpadias volna, bár lehet, hogy nem jutott volna az eszébe pont ez a szó, ha nem tud semmit az életéről. Gina mindenesetre színésznő volt, aki akkor is színészkedett, amikor igazából mintha nem sok motivációja lett volna a karakterének. Egyszerűen nem érthette meg, hogy mit jelent, ha Tucker újból színre lép – nem áldozott rá elegendő időt -, de akkor is elkezd majd ugrálni, és azt kiabálja, hogy „Ó, uramisten!”. Talán jobb lesz, ha nem mondja el neki, és akkor nem érzi majd úgy, hogy ellenszenves a hamissága. Annie viszont végigcsinálta vele azt a húsz évet, amíg Tucker visszavonultan élt, és ő azonnal felfogná ennek a hímek az érzelmi jelentőségét. Most, hogy Ginával él együtt, vajon tilos megosztania az efféle dolgokat Annie-vel? Úgy gondolta, hogy nem. Az órájára nézett. Még nem lesz ágyban, hacsak alapvetően meg nem változtak a szokásai, mióta elköltözött tőle. – Annie? – Duncan? Mi a helyzet? Már ágyban voltam. – Ó. Bocsáss meg.

Duncan remélte, hogy Annie nem miatta feküdt le ilyen hamar, de félt, hogy ez a depresszió jele lehet. – Figyelj csak! Valami egészen rendkívüli dolog történt. – Remélem is, hogy igazán rendkívüli, Duncan. Remélem, hogy olyan, amit egy normális ember is izgalmasnak gondolna. – Igen, ha tudná, hogy mit jelent. – Tuckerrel történt valami, igaz? – Igen. Annie nagyot sóhajtott, amit Duncan biztatásnak vett, hogy folytassa. – Énekelt. Élőben. Egy kocsmában. Csatlakozott egy... hát, egy nyilvánvalóan középszerű bandához a ráadásra, és elénekelte a „Farmer John”-t. Ismered ezt a dalt? „Farmer John, szerelmes vagyok a lányába, voá-u-áh.” És aztán valakinek a közönségből elmondta, hogy Dean Martindalok feldolgozásaiból készít egy albumot. – Rendben. Ez jó. Most már mehetek aludni? – Annie, most csak direkt játszod a sértődöttet. – Mi van? – Tudom, hogy tudod, milyen fantasztikus dolog ez. És csak megjátszod, hogy szerinted nem érdekes, mert ezzel akarsz bosszút állni. Én meg azt reméltem, hogy fölül tudsz emelkedni ezen. – Izgatott vagyok, Duncan, becsszóra. Ha most videofonon beszélnénk, látnád, hogy majd’ kiugrok a bőrömből. De késő van, és fáradt vagyok. – Hát, ha ilyen akarsz lenni. – Ilyen. – Szóval nem tudod elképzelni, hogy kialakuljon köztünk valami barátság.

– Nem, ma este nem. – Szerintem... Állíts le, ha te nem érzed találónak ezt a hasonlatot, vagy szerinted... ööö... hamis. De én úgy érzem, hogy Tucker a gyerekünk, bizonyos értelemben. Lehet, hogy inkább az enyém, mint a tiéd... Lehet, nem tudom, hogy csak az én gyerekem, de még nagyon kicsi volt, amikor mi ketten összeismerkedtünk, és te örökbe fogadtad őt. És ha a fiam, a te mostohafiad, csinál valami rendkívülit, szeretném megosztani veled, akkor is, ha... Annie letette a kagylót. Duncan pedig végül írt egy emailt Ed Westnek, az egyik barátjának a honlapról, de az nem volt ugyanaz. A következő néhány napban az üzenőfal rendszeres látogatói megosztottak egymással mindent, amit csak tudtak a dalról, abban a reményben, hogy meg tudják fejteni, mit üzent Crowe a világnak. Megvitatták, hogy vajon fontos-e a farmer lányának „pezsgőszín szeme” – Tucker így ismeri el, hogy milyen nagy szerepet játszott – és talán még mindig játszik – az alkohol az életében? De minden kritikusi leleményességük dacára nem nagyon tudtak mit kezdeni a szöveg többi részével, ami nagyjából annyi volt, hogy „Szeretem, ahogy jár / ahogy beszél / ahogy ring a csípője”. Lehetséges, hogy egyszerűen csak szerelmet vallott egy farmer lányának? Biztosan több is él a közvetlen közelében, úgyhogy miért ne szerethetett volna bele valamelyikbe? (És természetesen egy farmerlányt mindenki csak pirospozsgás arccal tud elképzelni, meg talán egy kicsit vaskos derékkal és fenékkel. Ég és föld a különbség köztük meg a Julie Beatty-féle lányok sápadt, testetlen

szépsége között! Ha valóban szerelmes lett egy farmer lányába, akkor valóban vége azoknak a régi, egészségtelen nyugati-parti időknek.) Sokat beszéltek a Neil Young-kapcsolatról; Youngot egyrészt mindig is csodálta Crowe, másrészt olyan művész volt, aki kreatívan és termékenyen tudott megöregedni. Vajon Crowe így fejezte ki a megbánását, amiért annyi időt elvesztegetett? Vagy csak azt üzente, hogy Young tanította meg, hogyan léphet előre? Azt is többen felvetették, hogy a dal szerepelt Lenny Laye „Nuggets” című, híres 1972-es válogatásalbumán, olyan együttesek dalai mellett, mint a The Standells és a Strawberry Alarm Clock, bár senki sem tudott semmi értelmeset kihozni ebből a kapcsolatból. A lényeg az volt, hogy néhány nap alatt már másodszor történt valami, amit megbeszélhetnek. A Meztelen és most ez... Valóban az volt az ember érzése, hogy Tucker téli álma talán a végéhez közeledik. Annie kinyomtatta a munkahelyén Tucker és Jackson fényképét, hazavitte, és a hűtőszekrényre tette a Sun Studios hűtőszekrénymágnessel. Gyanította, hogy ezt valamikor Duncan majd el fogja vinni, ha valaha megint olyan helyzetben lesz, hogy képes legyen az otthon apró részleteire gondolni. Mindenesetre aranyos kép volt – ott az a gyönyörű gyerek, Jackson, és megható, hogy Tucker milyen büszke rá. De Jackson és Tucker nem egyszerűen azért volt a hűtőjén, mert olyan boldognak látszottak, azt maga Annie is pontosan tudta, és valahányszor odatévedt a tekintete, mindig arra gondolt, hogy mit tettek vele, és hogy ez az egész nem szörnyen

egészségtelen-e. Határozottan volt ebben valami buta ábrándozás is, ezt nem is tagadhatta: Tucker említette az e-mailjében, hogy megint egyedül van, úgyhogy... a többit nem is kellett kimondania. (Őszinte akart lenni magához, de az őszinteség nem jelenti azt, hogy az embernek minden egyes mondatot be kell fejeznie, különösen, ha a hiányzó mellékmondat annyi ürességet sugall.) Mindenesetre volt egy másik, kevésbé zavarba ejtő magyarázat is a kép vidító hatására: a kapcsolata Tuckerrel még jelenlegi formájában is izgalmas volt, még Annie-nek azokat a kislányos álmait leszámítva is, hogy Tucker eljön Londonba, sőt talán Goolenessbe is, sőt talán nála fog lakni, és talán nem is a díványon fog aludni. Hogy is ne lett volna izgalmas? Volt valamije, ami a világon senki másnak, legalábbis a legjobb tudomása szerint: e-mail beszélgetést folytatott a féligmeddig híres Tucker Crowe-val, egy titokzatos, tehetséges, intelligens emberrel, aki hosszú-hosszú ideje eltűnt. Ez azért mindenkit feldobna, nem igaz? De felfedezett más, sötétebb, Duncannel kapcsolatos örömöket is ebben a helyzetben. Körülbelül másfél perc alatt gondolta végig, hogy ha Duncan valaha a hűtőszekrényre pillant, fogalma sem lesz, hogy ki az az ember, akit megbámul, és ennek az iróniája elég nagy és élvezetes volt ahhoz, hogy késsel-villával tudjon enni, a magányos evést kísérő keserűség nélkül. Bármit mondhat Duncannek. És el fogja hinni, mert meg van győződve róla, hogy Tucker most úgy néz ki, mint Raszputyin, vagy talán Merlin – Annie megnézte Duncan honlapját, miután Tucker elmesélte neki Fucker

rögtönzött fellépését a kocsmában, és valóban ott volt a képe, ahogy Tucker írta. (És boldogan fedezte fel azt is, hogy Fucker egy szarkupacnak nevezte a Meztelen-t. Duncan vajon mit szólhatott ehhez?) Ez az egész már túl sok is volt. Az igazi kapcsolata Tuckerrel, ha Duncan valaha tudomást szerezne róla, valóságos féltékenységi rohamot váltana ki belőle, bár abban nem volt egészen biztos, hogy kire lenne féltékeny; de még a hűtőszekrényen lévő férfival való megjátszott kapcsolata is okozhat benne pár kellemetlen szúrást. Először azonban el kellett intéznie, hogy Duncan meglátogassa, és hogy észrevegyen valamit, amit normális esetben száz év alatt se venne észre: egy nagyon csekély változást a lakásban. Talán ha felnagyítaná a képet akkorára, hogy egy egész falat beborítson, Duncan megkérdezné, hogy csinált-e valamit a konyhával; de feltéve, hogy ez pénzügyileg és technikailag is meghaladja a képességeit, valami más, egyértelmű módon kell felhívnia rá a figyelmét. De akkor is el fogja érni, hogy Duncan megnézze, kerül, amibe kerül. Efelől nem lehetett kétség. Üzenetet hagyott Duncan mobilján, amikor tudta, hogy épp tanít. – Szia, én vagyok az. Csak azt akarom mondani, hogy sajnálom, ami nemrég történt. Tudom, hogy barátságos próbáltál lenni, és értem, hogy szükséged volt valakire, akivel megoszthatod a nagy hírt. Na mindegy. Ha még egyszer megpróbálod, ígérem, hogy jobban fogok reagálni. Duncan felhívta a munkahelyén, ebédidőben. – Ez nagyon kedves volt tőled.

– Ó, jól van. – De azért ez elképesztő, nem? – Hihetetlen. – Van egy kép is róla a honlapon. – Lehet, hogy majd megnézem. Aztán mindketten hallgattak. Duncan olyan nyílt szívű volt – Annie egyszer csak valami ismeretlen vonzalom húzását érezte ettől -, annyira akarta, hogy folytatódjon a beszélgetés, és közben annak az elegáns módját kereste, hogy az érdeklődésnek ezt a kis szikráját valami melegebbé és otthonosabbá változtassa. Nem feltétlenül arról volt szó, hogy szerette volna visszaszerezni őt, Annie ezt megértette, de biztos volt benne, hogy Duncant sértette és zavarba ejtette a haragja. És honvágya is van. Különben is gyűlöli, ha nincsenek körülötte a holmijai, még nyaraláskor is. – Átmehetek egy csésze teára valamikor? Az elegancia erőn felülinek bizonyult. Inkább a kétségbeesést választotta, abban a reményben, hogy Annie megszánja. – Hát... – Természetesen akkor, amikor neked megfelel. – Mintha Annie habozását nem Duncan hűtlensége és az abból fakadó zűrzavar okozta volna, hanem a szoros időbeosztás. – Talán a hét második felében? Hadd üljön le kicsit a por? – Ó. Valóban? Még mindig van... por? – Hát, itt nálam van. Nem tudom, mi a helyzet nálad.

– Gondolom, ha most azt mondom, hogy itt nincs por, akkor azt fogod gondolni, nem is tudom. Hogy nekem minden teljesen oké. – Hogy őszinte legyek, Duncan, csak azt gondolnám, hogy nem veszed észre. Soha nem vetted észre akkor sem, amíg itt laktál. – Ah. Azt hittem, metaforikus porról beszélünk. – Arról beszélünk. De mindig el lehet sütni egy viccet, nem igaz? – Ha ha. Hát persze. Amikor csak akarod. Biztos vagyok benne, hogy megérdemlek egy kis ugratást. – Annie-t hirtelen elöntötte kapcsolatuk teljes reménytelensége. Nem egyszerűen a jelenlegi formájában volt reménytelen, hanem mindig is az volt. Egy rosszul sikerült randivonalas találka egy nem hozzáillő, unalmas férfival, csak épp hosszú, hosszú, hosszú évekig tartott. És valami mégis arra ösztökélte, hogy flörtöljön vele, már ha a flörtöléshez bármi módon hozzátartozhat a keserűség, és létezhet derű, öröm és a szex ígérete nélkül. Az elutasítás miatt van, jött rá. És az elutasítás Goolenessben egészen különleges fajtájú. – Mit szólnál a csütörtökhöz? Az az igazság, hogy Annie nem akart olyan sokat várni – azt szerette volna, hogy Duncan lássa azt a fényképet, amint lehetséges. De közben felfogta, hogy kétségbeesetten azt akarni, hogy valaki ne ismerjen fel valaki mást egy fényképen, nem épp vonzó dolog, sőt talán komoly lelki válságra vall.

Terry Jackson, Annie fő városi tanácsosa, szomorú volt, amiért nincs előrelépés az 1964-es kiállítás ügyében, és eljött a múzeumba, hogy ezt elmondja Annie-nek. – Tehát jelen pillanatban mi is lenne a kiállítás legfőbb attrakciója? Az eldunsztolt cápaszem? Mert nehéz elképzelni, hogy azt bárki is sokáig akarná nézni. – Nem igazán hiszünk a fő attrakciókban. – Nem hiszünk bennük? – Nem, mi... – Hadd fogalmazzam akkor máshogy. Egyelőre a cápaszem a legjobb dolog, amit fel tudunk mutatni? – Az elképzelés az, hogy olyan sok remek dolgot gyűjtünk össze, hogy aztán fel se merül a kérdés, hogy melyik a legjobb közülük. Valahányszor Annie találkozott Terry Jacksonnal, elvonta a figyelmét a férfi homlokába lógó haj tincse, amely ősz volt ugyan, de sűrű és gondosan formára zselézett. Hány éves lehetett 1964-ben? Húsz? Huszonegy? Mióta Terry felvázolta neki álmai kiállítását, és Annie volt olyan naiv és öntelt, hogy azt higgye, meg tudja valósítani, az volt az érzése, hogy a férfi ott hagyott valamit abban az évben, és ő képes lesz segíteni neki, hogy visszaszerezze. De ahhoz aligha ez a cápaszem a megfelelő eszköz. – De hát nincs semmilyen remek dolga. – Nincs még elég, az igaz. – Nem mondhatom, hogy nem vagyok csalódott, Annie. Mert csalódott vagyok. – Sajnálom. Ez nagyon nehéz feladat. Azt hiszem, még ha úgy döntenénk is, hogy kibővítjük a témát, és

„Gooleness a ‘60-as években” címmel rendezünk kiállítást, akkor is lennének problémáink. – Ezt nem tudom elhinni – mondta Terry. – Ez a hely meg volt bolondulva a hatvanas években. Egy csomó minden történt. – Én el tudom hinni. – Nem, maga sem tudja – fortyant fel Terry. – Csak úgy tesz, mintha el tudná hinni, hogy engem megnyugtasson. Az az igazság, hogy maga szerint ez a város egy koszfészek. Mindig is ez volt a véleménye róla. Szeretne egy cápaszemet kiállítani egy üres teremben, és mindenkinek azt mondaná, hogy ez Gooleness. Azt gondolná, hogy ez egy jó vicc. Tudtam, hogy egy idevalósi lányt kellett volna megbíznunk a múzeum vezetésével. Olyat, aki szereti ezt a várost. – Tudom, hogy én nem itt nőttem fel, Terry. De szeretném azt gondolni, hogy a szívemhez nőtt a város. – Ostobaság. Alig várja, hogy elmenjen. Hát, most, hogy a fiúja lelépett, megteheti, nem? Semmi sem tartja vissza. Annie a falat bámulta Terry feje mögött, miközben próbálta visszatartani azt az egy könnycseppet, amely mintha készült volna kibuggyanni a jobb szeméből. Miért épp abból? Vajon az lehet a magyarázata, hogy a jobb oldali könnycsatorna kapcsolódik a bal agyféltekéhez, és a bal agyfélteke dolgozza fel az érzelmi traumákat? Fogalma sem volt, de legalább segített, hogy próbálta ezt végiggondolni. – Sajnálom – mondta Terry. – Nem lett volna szabad előhoznom a magánéletét. Gooleness remek város, de

akkor is csak egy kisváros. Az unokaöcsém a főiskolán dolgozik, és ott, úgy tűnik, mindenki tudja. – Semmi baj. És természetesen igaza van. Most kevesebb dolog köt a városhoz, mint azelőtt. De igyekszem jól megszervezni ezt a kiállítást, mielőtt elmegyek. Ha elmegyek egyáltalán. – Hát, az nagyon kedves magától. És bocsássa meg, hogy egy kicsit elragadtattam magam, amiért nincs előrelépés. Az az év... el se tudom magyarázni. Minden olyan varázslatosnak tűnt számomra, és azt gondoltam, hogy talán mindenki más is így érzi, és csak úgy özönlenek majd a múzeumba, és mindenki hozza a... a... – Tudja, Terry, részben épp ez a probléma. Én sem tudom, hogy épp mit hoznak majd. – Hát, én soha nem dobtam ki semmit. Megőriztem minden újságot, minden mozijegyet, jóformán az összes vacak buszjegyet is. Van egy olyan régimódi kék-fehér plakátom a Rolling Stones koncertjéről, plusz Bill Wyman autogramja, mert ő volt az egyetlen a gazemberek közül, aki hajlandó volt adni. Vannak fényképeim a mamámról, ahogy a Grant áruház előtt áll egy nappal azelőtt, hogy lebontották. Van egy egész doboz nyamvadt cápafotóm, vannak fényképeim arról, ahogy a haverokkal lent vagyunk a régi Queen’s Headben, mielőtt azt a flancos éjszakai klubot csinálták belőle... – És nem gondolt arra, hogy ezeknek egy részét kölcsönadhatná nekünk? Annie olyan udvariasan és óvatosan fogalmazott, amennyire csak lehetséges volt az adott körülmények között. De eléggé biztos volt benne, hogy ha most

megölné Terryt, az esküdtszék felmentené, feltéve hogy megfelelő tájékoztatást kapnának a kis múzeumok anyagi helyzetéről és a korlátozásokról, amelyek minden leleményes kiállítást sújtanak. – Ugyan ki akarná megnézni az én régi vackaimat? Én biztosan nem. Én valaki másnak a vackait szeretném nézni. – De nem bánja, ha én megnézem őket? – Úgy érti, azért, hogy ötleteket szerezzen? Hogy jobban összeálljon a kép? – Hát, igen, azért is. – Hát, ha nagyon akarja. – Köszönöm. És nem zárnám ki annak a lehetőségét, hogy esetleg mégis kölcsönadja nekünk néhány emléktárgyát. – Ahhoz nagyon nagy bajban kell lennie. – Hát – mondta Annie. – Jól van. – És annyiban hagyta. Terrynek természetesen igaza volt: soha nem vette komolyan Goolenesst, mint ahogy Duncan sem. Hisz végül is ez volt az egyik legerősebb és leggazdagabb kapocs közöttük: a megvetés a város iránt, amelyben éltek, és az emberek iránt, akik körülvették őket. Tulajdonképpen emiatt jöttek össze, és ezért maradtak aztán együtt, összebújva a tudatlanság és a nyárspolgáriság hideg szelei ellen. Ugyan miféle múzeumvezető lehet egy olyan emberből, aki nincs meggyőződve róla, hogy létezik egy olyan múlt és egy olyan jelen, amit érdemes ápolni? Duncannel ők sohasem láttak mást, csak a kultúra hiányát, márpedig a kultúra hiányát nem lehet kiállítani egy múzeumban.

Igen, éppenséggel elmehet innen, és lénye nagy része el is akart menni. Terrynek igaza volt: semmi sem tartja Goolenessben, leszámítva valami gyötrő és valószínűleg hamis meggyőződést, hogy ő nem az a fajta ember, aki el akarna menni innen. Duncan tudta, hogy Annie hat órára ér haza, úgyhogy hat óra három perc táján érkezett. Annie persze ügyelt rá, hogy már háromnegyed hatra hazaérjen, hogy legyen ideje azokra a dolgokra, amikről kiderült, hogy nem kell rájuk idő. Nem tartott annyi ideig felakasztani a kabátját, mint gondolta, és a hűtőszekrényen lévő fényképet nem kellett volna öt centivel balra, aztán öt centivel jobbra tennie, hogy aztán visszategye oda, ahol eredetileg volt. És Duncan különben se nézte meg. Ami azt illeti, nem nézett meg semmit. – Gondolom, te végig tudtad, hogy borzalmas hibát követek el – mondta, amikor Annie megkérdezte tőle, hogy kér-e egy kis süteményt. Csak görnyedt a teája fölött, és a „bLIAR”-es csészéjének a fogantyúját bámulta. (Annie arra gondolt, hogy talán egy másik csészét kellene adni neki, hátha ettől elsírja magát, de Duncan észre sem vette.) – Az az igazság, hogy borzalmas hibát követtem volna el akkor is, ha ezek alatt az évek alatt mindig egyedül éltem volna. Még akkor is, ha már kétségbeesetten vágytam volna rá, hogy, hogy... Annie a saját csészéjét bámulta. Nem állt szándékában kérdéseket feltenni Gináról. – Tudod, az a helyzet, hogy azt hiszem, talán őrült. – Nem kellene ilyen szigorúnak lenned magadhoz.

– Tudom, hogy ez vicc akart lenni. De hogy őszinte legyek, épp ez az egyik oka annak, hogy erre a következtetésre jutottam. Úgy viselkedik, mintha valami csoda lenne, hogy megtaláltuk egymást. Hogy kapott egy állást a főiskolán, én meg ott voltam, és csak rá vártam. Hát, tudom, hogy nem vagyok egy nagy durranás. Annie most is érezte ugyanazt a kis szúrást, amit pár napja, amikor telefonon beszéltek, de kezdett arra gondolni, hogy ez talán egyszerűen csak a lehető legszokványosabb emberi együttérzés. Neki megkönnyebbülés volt, hogy Duncan elment, ő meg azon aggódott, hogy egy másik nő érdeklődése iránta nem azt bizonyítja-e, hogy az illető bolond. Hogyisne ébredt volna fel benne az oltalmazási ösztön? – Az egész olyan bonyolult, nem? – mondta Duncan. – Ez az egész... nem is tudom, hogy nevezzem. – Én nem vagyok biztos benne, hogy mi az. Te hogy neveznéd? – Ismerni valakit. – Ah. – Hát, tudod, téged ismertelek. Ismerlek. És ezt fontosnak érzem. Fontosabbnak, mint gondoltam. Pár napja, amikor felhívtalak... úgy értem, tudom, hogy Tucker miatt volt, és ostoba dolgokat mondtam arról, hogy Tucker mintha a gyerekünk lenne, pedig tudom, milyen kényes kérdés, hogy nincs gyerekünk. De az érzés... Tudod, valahogy neki semmit nem akarok elmondani. Bármi történik is velem, az nem tartozik rá. – Adj időt neki.

– Egyszerűen nem vagyok alkalmas egy ilyen változásra, Annie. Itt akarok élni. Veled. És neked elmondani a dolgokat. – Mindig elmondhatod nekem a dolgokat. Annie elszomorodott. Egyetlen olyan dolog sem jutott az eszébe, amit Duncan valaha is el akarhat mondani neki, és ő ténylegesen szeretné meghallgatni. – Én nem így gondoltam. – Duncan, már elég hosszú ideje inkább barátok voltunk, mint szeretők. Talán azon kellene gondolkoznunk, hogy ezt a kapcsolatot hivatalossá tegyük. Duncannek felderült az arca, és Annie egy pillanatra azt hitte, mindjárt épségben kiér a másik partra. – Úgy érted, házasodjunk össze? Mert én boldogan... – Nem, nem. Nem figyeltél. Én épp a házasság ellenkezőjére gondoltam. Házasság nélküli, szex nélküli barátságra, heti egyszeri találkozással a pubban. – Ó. Annie-t kezdte bosszantani, hogy ez az egész milyen igazságtalan. Abban, hogy Duncan dobta, egyetlen jó dolog volt – hogy így nem neki kellett szakítania. Most meg hirtelen úgy tűnt, hogy neki kell szakítania is és el is viselnie, hogy szakítanak vele. Ez meg hogy történhetett? – Az az igazság – mondta, s közben tökéletesen tudatában volt, hogy egy abszurd hazugság bevezetésére használja ezt a kifejezést -, hogy félig-meddig elkezdtem járni valakivel. Úgy értem, még nagyon, nagyon az elején tartunk, és még nem is...

Ha a szóban forgó valaki az volt, akire Annie gondolt éppen – márpedig semmilyen más jelölt nem jutott az eszébe -, akkor a „találkoztunk” szó hiányzott a mondat végéről. De úgy érezte, hogy Tucker nem bánná. Tucker tudja, hogy működik a fikció, és hogy mire való. – Jársz valakivel? Ez... ez döbbenetes. Ha Duncan valaha is meg akarta volna tudni, hogy az emberek miért találják néha kibírhatatlannak, Annie emlékeztethette a lelki felindultságának erre a megfogalmazására. Ki használja a „döbbenetes” szót irónia nélkül? – Hát, nekem is elég döbbenetes volt, amikor elmondtad Ginát. – Igen, de... Duncan láthatóan azt remélte, hogy nem kell megmagyaráznia a különbséget a saját helyzete és Annie-é között – ami persze mélyebb volt, mint gondolta. (És mi van, ha mégsem? Mi van, ha Gina is csak ugyanolyan képzelt lény, mint Tucker? Ez elfogadhatóbb magyarázat volt, az biztos, mint az, amit le kellett volna nyelnie: hogy egy nő egyetlen pillantást vet Duncanre, és egyenesen az ágyába viszi. Éppenséggel nem Duncan külsejével volt probléma. Nehezebb volt elképzelni, hogy egy nő egy estén át beszélget Duncannel, és utána még mindig le akar feküdni vele.) – De mi? – Hát. Gina egy... egy meglévő dolog volt. Egy... ismert információ. Ez meg valami egészen új. – Gina is egészen új. Nekem legalábbis. Különben meg micsoda ő? Valamiféle nukleáris csapás, amely

megbénítja az ellenséget? Nekem nincs jogom az életre, csak mert te hamarabb szereztél egyet magadnak? Duncan fájdalmas arcot vágott. – Egy csomó mindent mondtál most, amivel vitatkoznék. – Csak tessék. – Hát akkor sorrendben. A) Nem szeretem azt gondolni, hogy ellenség vagy. Én nem így gondolok rád. B) És az az egész dolog, hogy „szerzel egy életet”. Szeretném azt gondolni, hogy volt életed azelőtt is, hogy szakítottunk. És, ahogy már próbáltam elmagyarázni neked, nem vagyok biztos benne, hogy most van életem. Már olyan értelemben, ahogy te beszélsz róla. Na mindegy. Eltávolodunk a lényegtől. A lényeg az, hogy megismerkedtél valakivel. – Igen. – Ismerem a pasast? Annie egy pillanatra kísértést érzett, hogy megrója Duncant a „pasas” szó arrogáns használatáért: miért ne lehetne nő az illető? De nem játszhatott ki egyszerre két adut: nem várhatott sokat a hűtőszekrényen lévő fényképtől, ha egyúttal arról akarta meggyőzni Duncant, hogy leszbikus lett. Ismeri őt Duncan? Hát, igen is meg nem is. De inkább nem, döntötte el magában. – Nem. – Hát, ez nem semmi. És már akkor is... – Nem igazán szeretném ezt megbeszélni veled, Duncan. Magánügy. – Értem. De segítene nekem, ha csak még egy kérdésemre válaszolnál.

– Hogyan segítene? – Már azelőtt megismerted, hogy mi... hogy én... hogy megtörtént velem ez a dolog? – Igen, volt már köztünk kapcsolat. – És ő... – Ennyi, Duncan. Sajnálom. – Hát jó. Akkor most ezek után hol állunk mi ketten? – Nagyjából, gondolom, ugyanott, ahol álltunk. Neked is van valakid – együtt élsz valakivel -, és nekem is van valakim. Ha valaki kívülről néz bennünket, akkor azt mondhatja, hogy továbbléptünk. Különösen te. Annie remélte, hogy ez a külső szemlélő inkább Gina ablakán leselkedett, mint az övén. – Tudom, hogy így néz ki, de... Ó, istenem. Valóban arra akarsz kényszeríteni, hogy ezt végigcsináljam? – Mit? – Ginát. – Duncan, felfogtad, hogy mit mondasz? – Mit mondtam? – Én nem kényszerítelek semmire. Ha nem akarsz Ginával lenni, mondd meg neki. Nekem semmi közöm hozzá. – Nem tudom megmondani neki. Már ha nincs mit elmondani. – Most meg miről beszélsz? – Hát, ha most visszamegyek hozzá, és azt mondom, tudod, az a helyzet, hogy Annie és én mégis együtt maradunk, vagy hogy Annie öngyilkos akar lenni, és azt nem hagyhatom, biztos vagyok benne, hogy megértené. De nem mondhatom egyszerűen csak azt, hogy „Te bolond vagy”, nem igaz?

– Hát, azt nem. Remélem is, hogy senkinek nem mondanál ilyet. – Akkor mit kellene mondanom? – Nekem úgy tűnik, mintha túl gyorsan ugrottál volna ebbe bele. Ezt kellene megmondanod neki... Ó, Duncan, ez abszurd. Pár héttel ezelőtt elmondtad nekem, hogy összejöttél valakivel, és most azt akarod, hogy én írjam meg a szakításod forgatókönyvét? – Nem arra kérlek, hogy írd meg a teljes szövegét. Csak valami vázlatra van szükségem. Különben is, ha mondok neki valamit, hol fogok lakni? – Szóval kész lennél inkább örökre folytatni vele, mint hogy keress egy lakást? – Azt reméltem, hogy visszajöhetek ide. – Tudom, Duncan. De mi szakítottunk. Az nem lenne helyes. – Ennek a háznak a fele az enyém. – Már kértem, hogy emeljék meg a jelzálogot, mert ki akarlak vásárolni. Nem tudom, hogy engedik-e, de a srác az ingatlanszövetkezetnél azt mondta, szerinte van rá esélyem. És ha még előtte szükséged van pénzre, adhatok kölcsön. Így fair. Minél tovább tartott ez a beszélgetés, annál gyorsabban tisztult ki benne minden bizonytalanság és zavar. Duncan nyilvánvaló megbánása végtelenül sokat segített, a szokásos egészségtelen módon. Most, hogy nem volt ténylegesen dobva, egészen világossá vált számára, hogy egy pillanatig se akar együtt lenni Duncannel többé, és a sértettsége olyan erőt és tisztánlátást adott neki, hogy azt kívánta, bárcsak mindig így átlátta volna a dolgokat.

– Soha nem gondoltam, hogy ilyen... kemény leszel. – Azért vagyok kemény, mert épp felajánlottam, hogy adok neked kölcsön? – Hát, igen. Inkább adnál pénzt kölcsön, mint hogy visszafogadj. És még egy dolog: mindennek a tetejébe Duncan még fukar is. Inkább együtt maradna egy olyan nővel, akit nem szeret, mint hogy kölcsönadjon neki pár fontot. – Készítenél nekem még egy csésze teát? Épp csak felszaladok a vécére. Nem kellett vécére mennie, és nem akart még egy teát, és nem akarta, hogy Duncan maradjon még. De így Duncannek a hűtőhöz kell mennie a tejért, és ha odamegy a hűtőhöz, akkor biztosan észreveszi a fényképet. Amikor visszajött, Duncan már azt bámulta. – Ez ő, igaz? – Bocs. Le kellett volna vennem. – Nem akarok durva lenni. De... az a fia? Vagy az unokája? Annie egy pillanatra összezavarodott: eltévedt az irónia rétegei között. Duncan olyan sok alapvető információnak nem volt a birtokában, hogy ő csak egy szemüveges, ezüstös hajú férfit látott egy fiúval. – Hát ez durva volt. – Bocs. Csak tényleg nem volt elsőre világos. – A fia. Épp csak annyi idős, mint te. Nem annyi volt, de lehetett volna. Nagyjából. – Hát, akkor viszontagságos lehetett az élete. Van még több gyereke is?

– Duncan, sajnálom, de azt hiszem, most már menned kellene. Zavarnak ezek a kérdések. Hát, nem volt olyan szórakoztató, mint remélte. De legalább még ott volt Tucker levele, amit még csak egyszer olvasott el. Kinyomtatta a munkahelyén a fényképpel együtt, és beletette egy borítékba, hogy ne legyen szamárfüles és piszkos a dolgozótáskája alján lévő mindenféle szeméttől. Miután készített magának valami ennivalót, leült, és széthajtotta a levelet, de megint felállt, amikor úgy döntött, hogy felveszi az olvasószemüvegét. A legtöbbször különben eszébe sem jutott, hogy felvegye. Hirtelen azt érezte, hogy hasonlít valakire. A levél (mert most már az volt), a szemüveg, a karosszék... Hányszor látta, ahogy az anyja és a nagyanyja leült, hogy minden figyelmét arra fordíthassa, ami a postán érkezett. És kik voltak azok az emberek, akik írtak nekik? Nevek villantak fel az agyában, nevek, amiket évek óta nem hallott: Betty Kanadából – de ki volt Betty? Miért volt Kanadában? Honnan ismerte a nagyi? Vi nénje Manchesterből, aki igazából nem volt nagynéni... Amikor Annie tinédzser lett, vagyis goromba és fölényes, mindig úgy érezte, hogy van valami lehangoló a vidámságban, amely azoknak a leveleknek az érkezését fogadta. Kit érdekel, hogy Betty unokanővére gyereket vár, vagy hogy Vi nénikéjének az unokája állatorvos-gyakornok lett? Ha anyu és a nagyi nem élt volna olyan elszigetelt és unalmas életet, akkor ezek nem számítottak volna hírnek.

És most itt volt Annie, akinek az tette tündökletessé a napját, hogy levelet kapott egy olyan embertől, akivel még soha nem találkozott. TIZEDIK FEJEZET Annie a Tuckernek írt utolsó levelében feltette ezt a kérdést: Mit csinál az ember, ha úgy gondolja, hogy elvesztegetett tizenöt évet az életéből? Még nem kapott választ, feltehetően a magánéleti zűrök miatt, amikre Tucker célzott az utolsó levelében, úgyhogy Annie kénytelen volt maga elgondolkozni ezen a kérdésen. Jelen pillanatban abból a feltételezésből indult ki, hogy az idő pénz. Mit tenne akkor, ha épp elveszített volna tizenötezer fontot? Úgy gondolta, hogy két alternatíva állna előtte: vagy leírja a veszteség rovatban, vagy megpróbálja visszaszerezni. És visszaszerezni vagy attól az embertől próbálhatja, aki elvette, vagy megpróbál kitalálni valami mást, amivel kompenzálhatja a veszteséget – elad valamit, vagy fogad egy lóra, vagy rengeteg túlmunkát vállal. Ez az analógia nyilvánvalóan csak egy bizonyos pontig segített. Az idő nem pénz. Vagy pontosabban azt az időt, amiről itt szó volt, nem lehetett átváltani pénzre, mint egy ügyvéd vagy egy prostituált szolgáltatásait. Vagy még pontosabban (egy utolsó „még pontosabban”, mert különben be kellett volna vallania, hogy ez az egész időhasonlat nem működik), elméletileg ugyan lehet, csak éppen senki sem fizetne érte. Kopoghat Duncan – Gina! – ajtaján, és követelheti a kárpótlást az időért, amit rá pazarolt, de nehéz lenne kiszámítani az értékét, és Duncan különben is csóró. És Annie nem is

pénzt akart. Ő az időt szerette volna visszakapni, hogy valami másra fordíthassa. Megint huszonöt éves akart lenni. Ha nem vesztegetett volna el annyi időt Duncannel, talán jobban ki tudná számítani, hogy hová tűnt; soha nem volt túl jó algebrából, és most úgy érezte, hogy algebrai ismeretek kellenének hozzá, hogy ezt az egészet rendesen végig tudja gondolni. Az egyik csapda, amibe állandóan beleesett – pedig tisztában volt vele, és mégis -, az volt, hogy egyenlőségjelet tett Duncan és általában az idő közé. I=D, amikor pedig I valójában D+M+A+CS&B+K-val egyenlő, amiben az M a munka, az A az alvás, a CS&B a család és barátok, a K a kultúra és így tovább. Más szóval csak a szerelmi idejét pazarolta Duncanre, márpedig az élet nem csak abból áll. A saját védelmében azonban kész volt rámutatni, hogy a D több mint egy szimpla tag az összeadandók sorában. Például szokott találkozni Duncan CS&B-jével is, nemcsak a sajátjával, bár Duncannek mindkettőből bevallottan kevesebb volt. Ki tudja, hogy az M más lett volna-e, ha D nem ugyanabban a városban lakik, mint ő? Alighanem. Azért maradtak itt, olyan állásban, amelyik egyikük számára sem volt kielégítő, mert szinte elképzelhetetlen lett volna, hogy mindketten egyszerre állást kapjanak egy másik helyen. És a kultúra kié volt? Duncan vásárolta a zenéket és a DVD-ket, ő volt az, aki nem szeretett színházba menni (vagy másik városba egy színházi előadás kedvéért)... Nem értett az egyenletekhez, de végül úgy gondolta, hogy nagyjából így nézne ki:

És volt még egy másik része is az egyenletnek, amire nem szeretett gondolni: a saját ostobasága és enerváltsága (SOE). Neki magának is volt szerepe ebben az egészben. Hagyta, hogy csak úgy sodorja az élet. Meg kellene szorozni az egész rohadt akármicsodát a SOE-vel, és így a végén nagyobb szám jönne ki, mint amire először gondolt. És ha kiderül, hogy húsz, vagy ötven, vagy száz évet pocsékolt el, akkor az kinek a hibája? A tizenöt évnek annyi, az egyszer biztos. És mi veszett el vele együtt? A gyerekei szinte egész biztosan, és ha valaha bíróság elé viszi Duncant, ez lesz a fő vádpont ellene. De mi más? Mi mást nem tett meg amiatt, hogy túl sok időt töltött egy unalmas, hűtlen csóróval, azt leszámítva, hogy azt az életet élte volna, amit huszonöt éves korában akart? Folyton visszatért a szex kérdésére. Ritkán voltak együtt, és akkor is minden fantázia nélkül, s ugyanakkor beszélni sem lehetett a szexről: Duncan megakadályozta, hogy másokkal szexeljen, és gyakran azt is, hogy vele. (Soha nem voltak egy szexuálisan túlfűtött pár, de akárki tartja számon az efféle dolgokat, megmondhatja, hogy Duncan gyakrabban utasította vissza az ő kezdeményezését, mint ő Duncanét.) Hogyan tudná kárpótolni magát tizenöt évnyi elszalasztott lehetőségért, harminckilenc évesen? És egyáltalán mennyi szex volt ez? Feltéve, hogy tizenöt évvel ezelőtt megismerkedett volna valakivel, akibe szenvedélyesen beleszeret, és együtt is maradtak volna? Akkor az tizenöt év szex lenne a Másik Férfival (MF) mínusz tizenöt év szex Duncannel. Hogy a minőséget (M) is belevegye az egyenletbe, az már az ő lehetőségeit

meghaladó matematikai kifinomultságot igényelt volna, jóllehet valószínűleg azt sem lehetett kihagyni, ha pontos végeredményt akart. Más szóval: tudni akarta, hogy akad-e olyan ember, aki szívesen szexelne vele. Hol kezdje, Goolenessben? Először is Rost kérdezte meg, abból kiindulva, hogy Ros fiatalabb nála, és a fiatalabb emberek közelebb állnak a szexhez, mint ő. – Elmondhatom, hogyan tudsz megismerkedni meleg nőkkel Londonban – felelte Ros. – Aha. Kösz. Először goolenessi heteroszexuális férfiakat céloznék be, de ha az nem jön össze, lehet, hogy még visszajövök hozzád. – Igazából mit szeretnél? Egy egyéjszakás kalandot? – Lehet. De nem panaszkodnék akkor se, ha két éjszaka lenne belőle. Kivéve, persze, ha az első éjszaka borzalmas volt. Egyetlen egyedülálló férfit sem ismersz? – Ömmmm... Nem. Nem vagyok biztos benne, hogy léteznek olyanok. Legalábbis nem az a fajta, amilyet te keresel. – Miért, én milyet keresek? – Hát, Goolenessben vannak klubok, és srácok, de... – Tudom, mi a következő négy szó, amit mondani akartál. – Mi az? – „Nem akarom megbántani őket.” Ros elnevette magát. – Elmehetünk valahová – mondta. – Ha akarod. – De te... – Hogy meleg vagyok? Vagy házas?

– Mindkettő. – Megoldjuk. Én nem fogok vadászni. Csak neked fogok segíteni a vadászatban. És közben lesz egy jó esténk. És ha úgy néz ki, hogy összejön neked valami, akkor én fogom magam, és elhúzok. Hacsak nem lesz szükséged rám valami miatt. – Ne légy gusztustalan. – Te meg ne légy prűd. Sok minden megváltozott azóta, hogy utoljára feküdtél le valakivel először. Hacsak nem volt valaki, akiről nem meséltél nekem. – Nem volt. Duncan. 1993-ban. – Hű. Akkor készülj fel egy komoly megrázkódtatásra. – Épp amiatt aggódok. Miféle megrázkódtatásra kell felkészülnöm? – Én csak arra gondoltam, hogy ez a pornográfia és a szexuális játékszerek világa. És feltételezem, hogy manapság mindig minimum három ember kell hozzá. – Uramisten! – És aztán öt perccel azután, hogy befejezted a dolgot minimum két emberrel, a barátaid mobilján megjelennek a harminckilenc éves testedet ábrázoló kendőzetlen fényképek. És persze az interneten is, de azt már mondanom sem kell. – Hát. Jól van. Ha ez kell hozzá. – Ideális esetben olyasféle partnert szeretnél, amilyen te vagy, igaz? Jó, nem úgy értem, hogy egy múzeumi kurátornőt. Csak arra gondoltam, hogy ő is épp legyen túl egy jó hosszú kapcsolaton, és hasonlóan be legyen tojva attól, hogy akkor most mi lesz. – Ja, asszem. – Hadd gondolkodjak. Mit csinálsz péntek este?

Annie értetlenül nézett rá. – Igen. Oké. Bocs. Találkozzunk a Rose and Crownban hétkor, és hozok magammal egy tervet. – Egy szextervet? – Egy szextervet. A múzeum és a főiskola között félúton lévő Rose and Crown volt a szokásos találkahelyük: egy átlagos belvárosi pub, rendszerint félig tele bolti eladókkal és hivatali dolgozókkal, akik féltek volna bemenni valamelyik tengerparti bárba, mert azokban mindenhol volt DJ, még vasárnap ebédidőben is. (Annie elgondolkozott azon, hogy bárhol az országban van-e olyan DJ, aki azon töpreng, hogyan törjön be a szakmába. Nem tűnt valószínűnek, figyelembe véve, hogy a jelek szerint milyen sok vendéglátóipari létesítmény gondolta úgy, hogy nem bír meglenni DJ nélkül. Épp ellenkezőleg, az volt a gyanúja, hogy a kereslet bőven meghaladja a kínálatot, és úgy kell kényszeríteni a fiatalokat, hogy zenét szolgáltassanak a bárokban, akár akarnak, akár nem, mintha ez valami kötelező katonai szolgálat lenne.) A Rose and Crownban mindenesetre csak egy zenegép volt, amelynek a választékán szerepelt az „Edelweiss” Vince Hill előadásában, bár Annie tapasztalatai szerint ezt szinte senki nem választotta. Nehéz volt elképzelni, hogy ezen a helyen bárki is szextervet dolgozna ki. Vagy ha igen, akkor az csak biztonságos szexről szólhatott: lassú, fáradságos munkával dolgozták ki, és többoldalas volt, mindenféle elővigyázatossági kitételekkel.

Ros vett két pohár barna sört, és leültek a pub hátuljában, távol egy illatosnak látszó hölgytársaságtól, akik úgy néztek ki, mintha próbálnák kideríteni a Body Shop egy különösen rossz napi bevételének mélyebb okait. Annie idegesnek vagy izgatottnak érezte magát, mindenesetre furán. Nem azért, mert komolyan azt gondolta, hogy lesz valami terv, hanem mert valaki érdeklődést fog mutatni az iránt, hogyan tölti hátralévő életének egy részét – nagyon régóta nem szolgált senkinek semmi olyasmivel, amiről beszélgetni lehetett volna. Most meg valakinek a projektje lett. Amikor már jó ideje saját magának sem volt a projektje. – Van egy könyvklub – mondta Ros. – Goolenessben? – Hát, nem egészen Goolenessben. Egy faluban nem messze. Kölcsönadhatom a kocsimat. – És vannak benne egyedülálló férfiak? – Hát, nincsenek. Egyelőre. De egy barátom, aki eljár közéjük, úgy érzi, hogy ha vannak egyedülálló, bölcsészkart végzett férfiak a környéken, azok végül majd ott fognak kikötni. Pár évvel ezelőtt volt is egy. Na, mindegy. Csak egy kósza ötlet. A másik ötletem meg az, hogy utazzunk el valahová egy hétvégére. Mondjuk, Barcelonába. Vagy Reykjavíkba, ha Izland még létezik. – Szóval. Hogy is van ez? Ha az ember szexre vágyik Goolenessben, akkor az a legjobb, ha belép egy könyvklubba, amelyik nem is a városban van, és egy darab pasi sincs benne, vagy elutazik egy másik országba.

– Ezek csak az első ötletek. Majd jön a többi is. És még nem is említettük az internetes randizást. Ah. Nézd csak. Ez tiszta varázslat. Két negyven-negyvenöt körüli férfi jött be a pubba. Amíg az egyik a pultnál állt, és megvette a két korsó világos sört, a másik a zenegépet vette szemügyre. Annie pedig közben őt vette szemügyre, és próbálta elképzelni, hogy leveti a ruháját neki vagy vele. Vajon akarná ez a férfi, hogy levegye? Halvány fogalma sem volt róla, hogy legalább tűrhetően vonzó nő-e; úgy érezte, mintha évek óta nem nézett volna tükörbe. Épp meg akarta kérdezni Rostól (ilyenkor hasznos lehet, ha van az embernek egy leszbikus barátnője, vagy az nem úgy működik?), amikor a férfi kiabálni kezdett a barátjának. – Gav! Gav! Megszólalt a zene, amit választott, egy vidám, gyors és bádoghangú soul, ami úgy hangzott, mintha egy Tamla Motown-felvétel lett volna, de nem az volt. – A kurva életbe! – mondta Gav. – Gyere már, Barnesy! Melegítsünk be. – Túl sok a szőnyeg – mondta Barnesy, aki alacsony, sovány, izmos férfi volt, buggyos nadrágot és Fred Perry pólót viselt. Ha tizenhat éves lett volna, és Annie lett volna a tanára, olyan fajta srácnak nézte volna, aki beleköt a legnagyobb testű fiúba az osztályból, csak hogy megmutassa, hogy nem fél tőle. Azért a szőnyeg ellenére letette a sporttáskáját. Láthatóan nem kellett hozzá sok, hogy Barnesyt kihozzák a béketűréséből, bár az már nem volt egészen világos, hogy mi rejlik a felszín alatt.

– Ne keress kifogásokat – mondta Gav. – Ezek a hölgyek itt szeretnék látni, hogy mit tudsz. Nem igaz, hölgyeim? – Hát – mondta Ros. – Egy részét. Neki is ilyeneket kell mondania, ha valaha is el akar kezdeni pubokban pasikat felszedni, gondolta Annie. De a gyorsaság megrémítette. Nem mintha az az „Egy részét” egy Oscar Wilde-hoz méltó szellemes mondat lett volna, de megtette a hatását, és mindkét férfi nevetett. Annie közben még mindig próbálta udvarias mosolyba hajlítani a száját. Öt perc kell csak ahhoz, gondolta, hogy a mosoly kész legyen, s aztán valószínűleg még huszonnégy óra, hogy egy hozzávaló találó mondattal is kirukkoljon. Gav és Barnesy addigra valószínűleg elmennek. Mint kiderült, Barnesy táncolni tudott, éspedig elképesztő gimnasztikai elemekkel, melyek egész repertoárját bemutatta a szám alatt. Annie szakavatatlan megítélése szerint Barnesy egy breaktáncos, egy harcművész és egy kozák szilaj keveréke volt – pörgött, hadonászott, fekvőtámaszozott, rugdosott -, de a legjobban az elfogódottság teljes hiánya nyűgözte le, az az abszolút magabiztosság, hogy olyasvalamit csinál, amit a pubban lévő fél tucat vendég nézni akar. – Szent isten – mondta Ros, amikor befejezte. – Mi volt ez? – Hogy érti, hogy mi volt ez? – Soha nem láttam még ilyet. – Akkor maga nem Goolenessben lakik? – De, igen. Mindketten itt lakunk. – És még sohasem látott északi soultáncot?

– Hát, én nem. Te, Annie? Annie megrázta a fejét és elpirult. De mi a csudának kellett elpirulnia? Miért szégyelli megmondani, hogy még sohasem látott északi soultáncot? Szerette volna beverni azt a hülye, áruló arcát. – De hiszen ez Gooleness – mondta Barnesy. – A goolenessi egészéjszakás bulik! ‘81 óta járunk ide, igaz, Gav? – Honnan? – Scunthorpe-ból. – Képesek idejönni Scunthorpe-ból csak azért, hogy északi soultáncot táncolhassanak? – Naná. Csak ötven mérföld. Gav visszajött a pulttól a sörökkel, és letette őket Annie és Ros asztalára. – Mit csinálnak ma este? Egy pillanatra Annie-nek az az abszurd gondolata támadt, hogy Ros most mindjárt precízen elmeséli nekik, hogy mit csinálnak, és hogy várja Gav, vagy Barnesy, vagy akár mindkettő ajánlkozását a szóban forgó szexhiányos állapot megszüntetésére. De Annie nem érezte úgy, hogy bármelyikkel is szívesen lefeküdne. – Semmit – mondta Annie gyorsan. A válaszának gyorsasága s az a mohóság, amit mintha sugallt volna, pontosan az ellenkezője volt annak, amit ki akart fejezni. Csak azért vetette be magát ilyen hirtelen, nehogy Ros a szextervről kezdjen beszélni, de ezzel, úgy érezte, többé-kevésbé felajánlotta a szexet. – Hát akkor itt volnánk – mondta Gav, aki túl pocakosnak tűnt ahhoz, hogy északi soultáncos legyen,

már ha Barnesy mozdulatai jól illusztrálták, hogy miket kell művelnie egy északi soultáncosnak. – Jól mulatunk, nem igaz? Két jóképű férfi, két csinos nő. – Ros meleg – mondta Annie. Majd segítőkészen hozzátette, hogy „Leszbikus”, mintha ezzel eloszlathatna bármiféle kételyt a homoszexualitásnak Ros által gyakorolt válfaját illetően. Ha nem olyan rég engedett volna a kísértésnek, hogy pofán vágja saját magát, most lett volna rá esélye, hogy ne legyen képes semmi ilyen vérfagyasztó durvaságot mondani. Ros, becsületére legyen mondva, csak felnyögött, és a szemét forgatta. Ha kisétál a pubból, és soha többé nem beszél Annie-vel, Annie egy szót sem szólhatott volna. – Annie! – Leszbikus? – mondta Gav. – Igazi? Goolenessben? – Á, nehogy elhidd! – mondta Barnesy. – Te azt hogy tudod megállapítani? – kérdezte Gav. – A csajok ezt szokták mondani, ha nem tetszik nekik a képed. Emlékszel arra a kettőre a blackpooli buliban? Azt mondták, nem a pasikra buknak, aztán láttuk, ahogy lent van a nyelvük a DJ-k torkán. Ros nevetett. – Sajnálom, ha úgy tűnik, hogy ez olyan lekoptató szöveg – mondta. – De már jóval azelőtt is meleg voltam, hogy ti bejöttetek ide. – A kurva életbe – mondta Barnesy csodálkozva. – És csak úgy mászkálsz mindenfelé, melegen? – Aha. – Meg kell hogy mondjam – jött hirtelen izgalomba Gav -, én... – Egyáltalán nem kell megmondanod – mondta Ros. – Még nem is tudod, hogy mit akartam mondani.

– Azt akartad mondani, hogy bár a meleg pasiktól hányingert kapsz, a meleg nők gondolatát végtelenül bizsergetőnek találod. – Ó – mondta Gav. – Ezt már máskor is hallottad, igaz? – De ez akkor hogy működik? – kérdezte Barnesy. – Már ha az egyikőtök meleg, a másik meg nem? – Mi hogy működik? – kérdezett vissza Ros értetlenül. Aztán leesett neki: – Ó, nem. Nem vagyunk együtt. Mi csak barátnők vagyunk. – Akkor lesz bosz? – humorizált Gav. Barnesy keményen a karjába öklözött. – Ez a második idióta dolog, amit mondtál. Már ha beleszámítjuk azt is, amit Ros nem hagyott elmondani. Hány éves vagy? Kibaszott idióta. Bocsássák meg a nyelvezetemet, hölgyeim. Különben meg nem nagyon számít. – Már hogyhogy? – kérdezte Ros. – Már ha el akarnak jönni velünk. Hogy őszinte legyek, mostanság már túlságosan ki vagyok purcanva a szexhez egy ilyen buli után, úgyhogy nem is olyan nagy gond, hogy maga meleg, mint amilyen lehetne. – Ezt jó hallani – mondta Ros. – Én azt se tudom, mi az az északi soul – mondta Annie. Eléggé biztos volt benne, hogy nincs semmi bántó ebben a beismerésben, és amennyire meg tudta állapítani, sikerült elpirulás nélkül végigmondania a mondatot. – Nem tudja, hogy mi az – mondta Barnesy. – Hogy lehet az? Talán nem szereti a zenét? – De igen. Szeretem a zenét. De... – Na és milyen zenéket szeret? – Hát, tudja... mindenfélét.

– Mint például? Ez kibírhatatlan, gondolta Annie. Annyi év telt el, és még mindig megkérdezik ezt egymástól az emberek? Úgy látszik, igen, és úgy látszik, ahogy az ember idősebb lesz, egyre nehezebb válaszolni rá. A Duncan előtti időkben még könnyű volt: fiatal volt, és pontosan ugyanazt a fajta zenét szerette, amit a fiatalember, aki feltette a kérdést, és aki, akárcsak ő, vagy épp az egyetem felé tartott, vagy egyetemista volt, vagy épp lediplomázott. Úgyhogy mondhatta neki, hogy a Smithst meg Dylant meg Joni Mitchellt szokta hallgatni, mire a fiatalember bólogatott, és hozzátette a listájához a The Falit. Ha azt mondtad egy fiúnak a csoportodban, hogy szereted Joni Mitchellt, azzal lényegében azt közölted vele: „Ha beüt a krach, és teherbe esek tőled, az részemről oké.” De most olyan embereknek kellett volna ilyesmiről beszélnie, akik egyáltalán nem hasonlítottak rá, és valószínűleg nem volt bölcsészdiplomájuk (tudta, hogy ez előítéletes gondolkodásra vall, de magában már eldöntötte, hogy Barnesy nem angolszakon végzett), és tudta, hogy nem lenne képes megértetni magát velük. Hogyan is lett volna képes, amikor nem használhatta szótárának sarokköveit – olyan szavakat, mint Atwood, Austen és Ayckboum? És ez még csak az A betű. Rémületes volt a gondolat, hogy ilyen mankók nélkül kell kommunikálna egy másik emberrel. Akkor valami mást kell megmutatnia neki, a könyvespolcoknál valami többet. – Nem tom. Sokat hallgatom Tucker Crowe-t. Igaz volt ez? Vagy inkább csak sokat gondolt Tucker Crowe-ra? Nem inkább azt akarta közölni Barnesyvel,

hogy „Foglalt vagyok. Egy olyan emberé vagyok, akivel még sohasem találkoztam, és egy másik országban lakik”? – Mit játszik? Valami nyamvadt country and westernt? Én utálom azt a szart. – Nem, nem. Inkább, nem is tudom, olyan, mint Bob Dylan vagy Bruce Springsteen. Meg Leonard Cohen. – A Főnököt néha én is bírom. A „Born in the USA” egész jó, amikor az ember megivott pár pohárkával, és repeszt hazafelé. Bob Dylan egyetemistáknak való. És még soha nem hallottam arról a másikról. A Leonardról. – De szeretem a soult is. Aretha Franklint és Marvin Gaye-t. – Aha, nem rosszak. De egyik se Dobie Gray, nem igaz? – Hát, nem – mondta Annie. Nem tudta, ki az a Dobie Gray, még azt se, hogy férfi-e vagy nő, de azt biztonsággal állíthatta, hogy se nem Marvin, se nem Aretha. – De mit csinált ez a Dobie Gray? – Hát ez volt Dobie Gray! Az „Out on the Floor”! – És maguknak ez tetszik? – Hát, ez... nem is tudom, az északi soul nemzeti himnusza. Nem az a kérdés, hogy tetszik-e vagy sem. Ez egy klasszikus. – Értem... – Ja. Dobie. És aztán van még Major Lance, meg Barbara Mason, meg... – Aha. Egyikről sem hallottam még. Barnesy megvonta a vállát. Ebben az esetben a vállrándítás mintha azt jelezte volna, hogy akkor nem sokat tud tenni érte, és egy pillanatra Annie érezte, hogy előbújik belőle a pedagógus, még ha ő volt is az, aki

tanulni próbált. „Ennél azért többre képes – akarta mondani. – Nem várok egy Reith-előadást, de azért megpróbálhatná leírni, hogy miféle zene ez.” És természetesen Duncanre is gondolt – arra, amilyen szenvedélyes komolysággal próbálta mindig megeleveníteni Tucker zenéjét a szavakon keresztül. Lehet, hogy Tuckerről eleve többet lehetett beszélni, hiszen ott volta a Juliet-történet meg az ótestamentumi utalások. De attól, hogy több mindent lehet elmagyarázni róla, már jobb is? És Duncan ettől érdekesebb lett? Végül, türelmes puhatolózás eredményeként Annie és Rose megtudta, hogy az északi soulnak azért ez a neve, mert Észak-Angliában élő emberek szeretik, főleg a wiganiek, amit mindketten rendkívülinek tartottak és furcsa módon biztatónak: úgy érezték, nagyon kevés olyan területe van az életnek, ahol wigani és blackpooli emberek komoly befolyással bírhatnak a fekete amerikai kultúra terminológiájára. A zene jórészt az 1960-as évekből származott, és amennyire meg tudták állapítani, olyan hangzása volt, mint a Tamla Motownfelvételeknek. – De a legtöbb Tamla-zene túl ismert, oké? – mondta Gav. – Túl ismert? – Nem elég... különleges. Az a jó, ha nem ismerik olyan sokan. Duncan tehát, jóllehet eddig minden az ellenkezőjére utalt, mégiscsak találna valami közös nevezőt Gavval és Barnesyvel. Ott volt ez az igény, hogy a zene ne legyen túl híres, ugyanaz a gyanakvás, hogy ha túl sok

emberhez jut el, akkor az valamiképpen megfosztja az értékétől. – Na mindegy – mondta Barnesy. – Jönnek? Annie Rosra pillantott, Ros pedig Annie-re, aztán megvonták a vállukat, nevettek, és felhajtották az italukat. Az „egészéjszakás” buli a Goolenessi Munkás Férfiak Klubjában volt, ami mellett Annie már vagy ezerszer elmehetett, anélkül hogy észrevette volna. Próbált kijátszani magában egy feminista kártyát: azért nem vette észre, mert őt ott úgysem fogadnák szívesen, de tudta, hogy nem csak erről van szó: a klub nevének második szava legalább olyan ijesztő volt, mint a harmadik. Miközben új barátaik mögött álltak, hogy fizessenek (ki volt írva, hogy a hölgyek aznap este féláron mehetnek be, ami azt jelentette, hogy neki és Rosnak csak öt font volt a beugró), Annie-t valami furcsa diadalmámor töltötte el: mindjárt felfedezi az igazi Goolenesst, azt a várost, amely annyi éven át ilyen ügyesen rejtőzködött előle. Barnesy azt mondta nekik, hogy amit most látni fognak – sőt részt venni benne, ha lesz annyi bátorsága, hogy táncoljon -, az maga Gooleness; és ezt egészen szenvedélyesen mondta. Úgyhogy miközben ment lefelé a lépcsőn a klubba, táncolok nyüzsgő, kavargó, vonagló, tekergőző tömegére számított, akik közül sokat fel fog ismerni: volt tanítványokkal akart találkozni, bolti eladókkal, rendszeres múzeumlátogatókkal, akik majd mind úgy néznek rá, mintha azt mondanák: „Na, itt

vagyunk! Téged eddig mi tartott vissza?” Talán ez lesz az, gondolta. Ez lesz az az este, amikor úgy fogom érezni végre, hogy idetartozom. De amikor befordultak a sarkon, és megpillantották a táncparkettet alattuk, a diadalérzés a feszengés kemény kis csomójává zsugorodott. Harminc vagy negyven ember volt lazán szétszórva a nagy alagsori teremben, és közülük vagy tucatnyian táncoltak. Minden táncosnak vagy egy hektárnyi terület állt a rendelkezésére (a többségük férfi volt, és a többségük egyedül táncolt). És se a táncosok, se a körben iszogatók között nem akadt egyetlen fiatal sem. Kiderült, hogy mindig is tudta, mi Gooleness: egy olyan hely, amely túl van a legszebb évein, egy olyan hely, amely komoran kapaszkodik mindabba, ami még megmaradt azokból a szép időkből: a nyolcvanas évekből, vagy a hetvenes évekből, vagy a harmincas évekből, vagy az előző előtti évszázadból. Gav és Barnesy egy pillanatra megálltak a lépcsőn, és szomorkásan néztek lefelé. – Akkor kellett volna látniuk, amikor először kezdtünk idejárni – mondta Gav. – Őrület volt. – Felsóhajtott. – A kurva életbe, miért kell mindennek elhervadnia és meghalnia? Hozd a söröket, Barnesy! – Ha Gav vagy Barnesy korábban említette volna a hervadást és a halált, gondolta Annie, akkor talán nem veszik a fáradságot, hogy eljöjjenek ide. Ros és Annie felfogta, hogy ők nincsenek benne a rundban, úgyhogy Ros elment a pulthoz, miközben Annie figyelte, ahogy egy szürke huncutkás idős úr próbálja eldönteni, hogy táncolni fog-e, vagy csak topog

és csettintget az ujjaival. Terry Jackson volt az, a városi tanácsos a régi buszjegyekkel teli kincsesládikájával, és amikor észrevette Annie-t, meghökkent arcot vágott, és abbahagyta a csettintgetést. – Azt a mindenit! – mondta. – Annie a múzeumból. Nem gondoltam volna, hogy ez a maga színtere. – Miért, ez régi zene, nem? – mondta Annie. Egészen elégedett volt magával. Nem mondhatni, hogy egyértelműen vicces volt, amit mondott, de megfelelő és könnyed válasz, viszonylag gyorsan. – Hogy érti? – Régi zene. Múzeum. – Ó, értem. Nagyon jó. Ki hozta ide magát? Annie kicsit megsértődött ezen. Miért kellett valakinek „elhoznia”? Miért ne fedezhette volna fel magától ezt a helyet, miért ne győzhetett volna meg ő másokat, hogy jöjjenek el vele? Éppenséggel persze tudta a választ ezekre a kérdésekre. És semmi oka nem volt a sértődésre. – Két srác, akikkel egy pubban ismerkedtünk meg. – Majdnem elnevette magát ennek az egészen egyszerű magyarázatnak az abszurditásán. Nem az a fajta nő volt, aki csak úgy megismerkedik két sráccal egy pubban. – Biztos ismerem őket – mondta Terry. – Kik ők? – Két pasi Scunthorpe-ból. – Nem Gav és Barnesy? Ők itt legendák. – Komolyan? – Bizony. Huszonvalahány éve járnak ide Scunthorpeból, soha ki nem hagynának egyetlen alkalmat sem. És tudta, hogy Barnesy igazán jól tud táncolni? – Megmutatta nekünk a pubban.

– Ő aztán komolyan csinálja. Mindig van nála egy kis tégely púder. – És mit csinál vele? – A padlóra szórja. A tapadás miatt, érti? A komoly táncosok így csinálják. Mindig van púder és törülköző a táskájukban. – Maga akkor nem komoly táncos, Terry? – Már nem megy úgy, mint régebben. De egyetlen alkalmat sem hagyok ki. Ez az utolsó dolog, ami még megmaradt ebben a városban. Nagyjából. Afféle hosszú búcsúzás a régi időktől, amikor volt egy robogóm, és gyakran összejött egy kis... zrí a tengerparton. A jampik itt fent mind északi soulosok lettek. De most már nem tart sokáig. Nézzen meg minket! Hirtelen Annie túl tisztán látott mindent, és émelyegni kezdett. Minden eltűnt, az egész kurva mindenség; mindennek vége. Goolenessnek, Duncannek, az éveknek, amikor gyereket szülhetett volna, Tucker karrierjének, az északi soulnak, a múzeumban lévő összes kiállítási tárgynak, a réges-rég döglött cápának, a réges-rég döglött cápa farkának, meg a szemének is, a hatvanas éveknek, a munkás férfiak klubjának, valószínűleg a munkás férfiaknak is... Azért ment el valahova ma este, mert hitte, hogy kell lennie jelen időnek valahol, és azért követte Gavot és Barnesyt, mert remélte, hogy ők tudják, hol van. Erre elcipelték egy újabb kísértetházba. Hol van a jelen? Valószínűleg a rohadék Amerikában, leszámítva azt a részét, ahol Tucker lakik, vagy a rohadék Tokióban. Mindenesetre valahol máshol. És azok az emberek, akik nem a

rohadék Amerikában vagy a rohadék Tokióban élnek, hogy bírják ezt: ezt az állandó úszkálást a múlt időben? Úgy, hogy vannak gyerekeik. Úgy bírják. Lassan növekedett benne a felismerés a ginen keresztül, amit megivott, aztán valamivel gyorsabban a világos sörön keresztül, amit rátöltött a ginre, majd a barnán, ami a világosra következett – a gyorsulás valószínűleg a sok buborék eredménye volt. Ezért akart gyerekeket is. A közhely szerint a gyerekek jelentik a jövőt, de nem erről van szó: ők a fontolgatás nélküli, aktív jelen. Ők maguk nem nosztalgikusak, mert nem is tudnának azok lenni, és megakadályozzák a nosztalgiát a szüleikben is. Még amikor megbetegszenek is, vagy erőszakoskodnak velük az iskolában, vagy rászoknak a heroinra, vagy teherbe esnek, akkor is a jelenben vannak, és ő is abban akart lenni velük. Szerette volna betegre aggódni magát az iskola, az erőszakos gyerekek és a drogok miatt. Tehát: egy reveláció. Legalábbis annak tűnt. Csakhogy Annie úgy találta, hogy a revelációk kicsit az újévi fogadalmakra hasonlítanak: egyszerűen nem törődünk velük, különösen akkor, ha egy északi soulos éjszaka volt részünk bennük, amikor jó pár pohárral megittunk. Olyan három vagy négy revelációja lehetett az egész élete során, és minden alkalommal vagy részeg volt, vagy túl elfoglalt. Akkor hát mire jó egy reveláció? Éppenséggel nagy szüksége van rá az embernek egy hegytetőn pár órával azelőtt, hogy meghoz valamilyen sorsfordító döntést, de nem tudott visszaemlékezni rá, hogy valaha is akkor lett volna ilyen élménye, amikor egyedül volt, s még kevésbé, amikor kettesben valakivel. És különben is, mi haszna egy olyan

revelációnak, amely csak azt tárja fel neked, hogy minden, amit eddig csináltál, a halottak és a haldoklás körül forgott? Mit kellene kezdenie ezzel az információval? És mivel nem törődött a revelációjával, ott maradt a klubban, és ivott, és táncolt egy kicsit, főleg a pocakos Gavval, mert Barnesy közben a kézenállásait és kung fu rúgásait csinálta, meg púderozta a padlót, és mert Ros éjfél körül elment, Annie engedélyével, és mert Terry Jackson a pultnál álldogált, ivott, és csak a régi szép idők után kesergett, amikor még lehetett egy jót verekedni, anélkül hogy valaki nyafogva elszaladt volna a rohadt Egészségügyi és Biztonsági Brigádhoz. És amikor végül elment, hajnali kettőkor, Barnesy kikísérte, aztán elment vele hazáig, és Annie felajánlotta egy olyan embernek, akit még épp csak megismert, hogy töltse az éjszakát a díványán, és aztán a szófán ülve nézte, ahogy Barnesy spárgázni próbál, miközben szerelmet vall neki. – De szeretlek. – Nem igaz. – De igenis igaz. Rohadtul szeretlek. Szeretlek, mióta csak megláttalak a pubban. – Csak mert kiderült, hogy a barátnőm meleg. – Az csak megkönnyítette, hogy válasszak. Annie nevetett, és a fejét csóválta, Barnesy pedig fájdalmas képet vágott. Ez legalább volt valami. Egy anekdota, egy esemény, egy olyan pillanat, amely nem utalt vissza életének – vagy az ország életének – valamely korábbi pillanatára. Ez most történt, itt, a nappalijában. Talán pontosan ezért ajánlotta fel

Barnesynek a díványát. Talán remélte, hogy spárgázni fog, miközben szerelmet vall neki, és hál’ istennek pontosan ez történt. – Nemcsak azért mondom ezt, mert, tudod, akrobatikus gyakorlatot végzek. Épp fordítva. Azért végzek akrobatikus gyakorlatot, mert szeretlek. – Nagyon édes vagy – mondta Annie. – De most le kell feküdnöm. – Mehetek veled? – Nem. – Nem? Csak úgy nem, és kész? – Csak úgy nem. – Férjnél vagy? – Úgy érted, hogy ott alszik-e a férjem a hitvesi ágyban, és ezért nem engedlek be oda? Nem. – Akkor mi a probléma? – Nincs semmi probléma. Vagyis igazából van. Járok valakivel. De ő Amerikában él. A következetesség és a sok ismétlés hatására már kezdte majdhogynem igaznak érezni a hazugságát, úgy, ahogy egy ösvény ösvénnyé válik, ha elég sok ember tapossa. – Hát, szóval ez a helyzet. Amerika... – Felfelé fordította a tenyerét, hogy ezzel a gesztussal is megerősítse, amit épp mondott. – Nincs köztünk olyan kapcsolat. – Gondold át még egyszer. – Barnesy, ezen nincs mit átgondolni. – Én úgy gondolom, hogy nincs igazad. – Mit lehet ezen átgondolni? – Nem gondolkozni kell rajta, igaz? – mondta Barnesy szenvedélyesen.

– Tehát igazam volt. Nincs semmi gondolkodni való. – El fogok válni. Ha ez számít. Már egy ideje gondolkodtam rajta, de most, hogy megismertelek, eldöntöttem. – Nős vagy? A rohadt életbe, Barnesy. És van bőr a képeden... – Igen, de hallgass végig. A feleségem utálja ezeket a bulikat. Utálja az északi soult. Ő csak a... nem is tudom. A nagyhajú lányokat szereti, akik megnyertek valami gigasztár versenyt. – Elhallgatott, és mintha átgondolta volna, amit épp mondott. – A kurva életbe. Ez tényleg így van. Semmi közös nincs bennünk. Csak most jöttem rá, hogy mennyire nem illünk egymáshoz. Tényleg el fogok válni tőle. Nem csak neked mondom. Így is, úgy is elválok. – Hát, majd meglátjuk, akkor is így érzed-e majd, amikor hazaérsz. – Kész, eldöntöttem. – Nem hiszem, hogy te és én sokkal jobb párost alkotnánk. – Miért nem? Jól érezted magad ma este, nem igaz? – Hát. Igen. Elég jól. De hogy őszinte legyek, az este nagy részét Gavval töltöttem. Vagy Terry Jacksonnal. Vagy Ros-zal. Te többnyire elvoltál magadban. – De hát én így táncolok. Ahogy én csinálom, a kézenállásokkal meg minden, ahhoz egyedül kell lennem. Nem lennék ilyen, ha, mondjuk, csak tévét néznénk. – Úgy érted, hogy nem mennél el a saját külön tévédet nézni? Vagy úgy érted, hogy nem csinálnál kézenállásokat, miközben a kedvenc műsorunk menne?

– Hát, mindkettő. Vagyis hogy egyik se. Horgászni persze egyedül horgásznék. Úgy értem, most is egyedül horgászok. Csak úgy mondom. – Jó is, ha az első pillanattól őszinték vagyunk egymáshoz. – Most cikizel – mondta Barnesy gyászosan. – Kicsit. – Hát jó. Hülyeségeket beszélek, mi? – Felállt. – Akkor asszem, megyek. – Komolyan mondtam, hogy aludhatsz a díványon. – Nagyon kedves tőled. De hogy őszinte legyek, az eleve nem nagyon érdekelt. Tudod, az volt a tervem, hogy szex vagy spuri. – Mi az, hogy spuri? – Spuri vissza a buliba. Rendszerint nem lépek le korán. Vedd elismerésnek, hogy egyáltalán ilyen sok időt elvesztegettem itt. Barnesy a kezét nyújtotta, Annie pedig megrázta. – Élvezet volt, Annie. Nem olyan nagy, amilyet szerettem volna, de, tudod. Minden nem jöhet össze. Másnap reggel Annie nem volt biztos benne, hogy nem csak álmodta-e Barnesyt, és hogy a kicsi, izmos teste, meg a púdere, meg a szökellései és pörgései nem arra szolgáltak-e, hogy egy pszichoanalitikus megfejtse őket, és elmondja Annie-nek, hogy különös felfogása van a férfi szexualitásról. Elkövette azt a hibát, hogy másnap délelőtt megpróbálta elmagyarázni Malcolmnak az éjszakai kalandját. Alighanem kicsit még részeg volt, és úgy gondolta, Malcolm begyöpösödöttsége kellemesen könnyű célpontként fog szolgálni a spicces nemtörődömsége

számára; a szextervről beszélni neki olyan vicces lesz, mintha vízipisztollyal lődözné. Úgyhogy lespriccelte, és Malcolm vizes lett, és aztán csak ült ott szomorúan, és Annie már nem emlékezett rá, hogy miért gondolta, hogy ez vicces lesz. – Szexterv? Találkozott egy meleg barátnőjével azért, hogy prostituálja magát? Akkor ezt most hol is kezdje? – Nem igazán lényeges, hogy a barátnőm meleg. – Valószínűleg nem itt. – Nem is tudtam, hogy van egy leszbikus Goolenessben. – Biztosan nem itt. Malcolmnak most igen nehezére fog esni, hogy ne vesézze ki Ros szexuális orientációjának kérdését. – Van legalább kettő. De ez nem... – Hova járnak? – Hogy érti azt, hogy hova járnak? – Hát, tudom, hogy ez nem az én világom. De soha nem hallottam, hogy lenne itt bármilyen leszbikus bár vagy klub. – Malcolm, nem muszáj leszbikus klubokba járniuk. Mint ahogy magának se muszáj heteroszexuális klubokba járnia. A klubok nem feltétlenül részei a homoszexualitásnak. – Hát, nem hiszen, hogy kényelmesen érezném magam egy nem heteroszexuális klubban. – Moziba járnak. Meg étterembe, pubba és egymáshoz. – Ah – mondta Malcolm komoran. – Egymáshoz. – Világos volt, hogy mire gondol: magánházakban, zárt ajtók mögött szinte minden gyalázatosság előfordul.

– Talán közvetlenül vele kellene beszélgetnie – mondta Annie. – Már ha annyira kíváncsi a goolenessi leszbikusokra. Malcolm elvörösödött. – Nem vagyok kíváncsi. Csak... érdekel. – Nem akarok önzőnek tűnni – mondta Annie. – De nem beszélhetnénk rólam? – Nem tudom, hogy miről akar beszélgetni. – A problémáimról. – Már nem tudom követni, hogy mik azok. Úgy tűnik, minden héten valami más. Már szóba sem kerül a hosszú, monogám kapcsolata. Mintha az a sok év nem is számítana. Magát most jobban érdekli, hogy pasasokat csípjen fel éjszakai klubokban. – Malcolm, ezt már máskor is mondtam. Ha ítélkezni próbál fölöttem, akkor jobb lesz, ha nem jövök többet. – Hát, nekem az az érzésem, mintha maga egy csomó olyan dolgot szeretne művelni, ami miatt én ítélkezni akarhatok maga fölött. És ettől meg az az érzésem, hogy magának bőven van oka arra, hogy továbbra is járjon hozzám. – Miért, miben akarna ítélkezni fölöttem? – Hát, komolyan szeretne fűvel-fával lefeküdni? Annie felsóhajtott. – Mintha egyáltalán nem ismerne. – Nem ismerem ezt a változatát. Amelyik hirtelen úgy dönt, hogy le akar feküdni az első Tommal, Dickkel vagy Harryvel, aki az útjába kerül. – De nem tettem meg, igaz? – Úgy érti, tegnap éjjel?

– Lefeküdhettem volna Barnesyvel, de nem tettem meg. – Azért a vezetéknevét megjegyezhette volna, gondolta Annie. Az segítene, hogy megőrizze a méltóságát ilyen helyzetekben. – És miért nem tette meg? – Mert akármit gondol is rólam, nem vagyok egy tökéletes szajha. Egyáltalán nem volt semmilyen szajha, természetesen. Tizenöt éven át mindig ugyanazzal a férfival feküdt le, ha csak szórványosan is, és többnyire különösebb lelkesedés nélkül. De e szavak puszta kimondása – „Nem vagyok egy tökéletes szajha” – valahogy megerősítette a szexuális önbizalmát. Nem tudta volna elképzelni, hogy ilyet mondjon huszonnégy órával ezelőtt. – Mi volt vele a baj? – Semmi. Aranyos volt. Furcsa, de aranyos. – Akkor hát mit keresett? – Pontosan tudom, hogy mit keresek. – Valóban? – Igen. Valóban. Valakit, aki egyidős velem vagy idősebb. Aki olvas. Talán olyasvalakit, akiben van valamiféle... kreatív hajlam. Nem bánnám azt se, ha lenne gyereke. Vagy gyerekei. Olyan embert keresek, aki már élt egy kicsit. – Én tudom, hogy kit keres. Annie ebben komolyan kételkedett, de egy pillanatra átfutott a fején, hogy Malcolm talán kerít számára egy férfit – talán a nemrég elvált fiát, aki verseket ír, és a manchesteri filharmonikusoknál játszik. – Komolyan?

– Az ellentétét. – Minek az ellentétét? – Duncanét. Egészen rövid idő alatt ez volt a második alkalom, amikor Malcolm olyan megjegyzést tett, amit, feltehetően tévesen, jó meglátásnak lehetett értékelni. Tucker az ellentéte volt Duncannek. Duncannek nem voltak gyerekei, nem volt alkotói tehetsége, és nem élt semennyit, még egy kicsikét se. Vagy legalábbis nem dobálta kavicsokkal egy híres szépség ablakát, soha nem volt alkoholista, nem turnézott Amerikában és Európában, nem hajított el egy Isten adta tehetséget. (Tuckernek még a nem-élését is le lehetett írni úgy, mint életet, már ha az ember épp bele volt zúgva.) Szóval ez a helyzet? Azért szerelmes Tuckerbe, mert ő Duncan ellentéte? És Duncan is azért szerelmes Tuckerbe, mert az ellentéte? Mely esetben Annie-nek és Duncannek is sikerült egy bonyolult alakú üres teret létrehozniuk, mindenféle trükkös sarkokkal, fura dudorokkal és meglepő behorpadásokkal, olyasfélét, mint egy kirakójáték darabkája, és Tucker ezt pontosan kitöltötte. – Ez hülyeség – mondta. – Ó – mondta Malcolm. – Jól van na. Csak egy ötlet volt. Kedves Annie! „Mit csinál az ember, ha úgy gondolja, hogy elvesztegetett tizenöt évet az életéből?” Viccel? Nem tudom, mondta-e valaki magának, de nagyjából én vagyok a világ első számú szakértője ebben a témában. Úgy értem, én nyilván

több mint tizenöt évet vesztegettem el, de remélem, elnézi nekem azt a kis pluszt, és úgy tekint rám, mint rokonlélekre. Vagy akár mint a gurujára. Először is, írja le ezt a számot. Aztán készítsen egy listát az összes jó könyvről, amit olvasott, a jó filmekről, amiket látott, a jó beszélgetésekről és így tovább, és adjon az összes ilyen dolognak egy időben kifejezett értéket. Csak egy kis kreatív könyvelés kell hozzá, és hopp, máris lecsökkent az idő tíz évre. Én az enyémet mostanra kábé annyira csökkentettem le, igaz, hogy csaltam imitt-amott – belevettem például a fiam, Jackson teljes életét, pedig ő az elvesztegetett évek jelentős részét az óvodában és az iskolában vagy alvással töltötte. Azt szeretném mondani, hogy utána azt a tíz év körüli időt, ami kijön, nyugodtan le lehet írni adóba, de valójában nem ezt érzem. Még mindig igen rosszul érzem magam amiatt, amit elvesztegettem, de ezt csak éjszaka, elalvás előtt ismerem be magamnak, és valószínűleg ezért nem vagyok valami jó alvó. Mit mondhatnék magának? Ha ez valóban elvesztegetett idő – és elég figyelmesen el kellene olvasnom az önéletrajzi írásait, mielőtt ezt megerősíthetném magának -, akkor rossz hírem van: az elveszett. Talán egy kicsit hozzátehet a másik végéhez azzal, ha leszokik a kábítószerről, vagy a cigarettáról, vagy szorgalmasan jár edzőterembe, de az a gyanúm, hogy azok a nyolcvan fölötti évek nem annyira kellemesek, mint amilyennek beállítják őket. Ha másból nem is, az e-mail címemből tudja, hogy szeretem Dickenst – most épp a leveleit olvasom.

Tizenkét kötet van belőlük, és mindegyik több száz oldal. Ha csak leveleket írt volna, már akkor is igen termékenynek nevezhetnénk az életét, de nem csak leveleket írt. Négy kötetben adták ki az újságírói munkáit, és azok is jó nagy kötetek. Több folyóiratot szerkesztett. Valahogy még viharos szerelmi életre és néhány tartalmas barátságra is futotta az idejéből. Kifelejtettem valamit? Ó, igen: ott van még vagy tucatnyi az angol nyelven írt legnagyszerűbb regények közül. Úgyhogy az jutott az eszembe, hogy a Dickensrajongásomat legalább részben nem az okozza-e, hogy ő az én ellentétem. Ő tényleg az a fazon, akinek megnézi az ember az életét, és azt gondolja, hű, ez az ember tényleg nem fecsérelte az idejét. Van ilyen, nem? Hogy az embert az ellentéte vonzza? De nincs sok olyan ember, mint a jó öreg Charlie. A legtöbbünknek nem adatik meg, hogy olyan műveket hozzunk létre, amelyek fennmaradnak. Zuhanyfüggönykarikákat árulnak, mint John Candy abban a filmben. (Úgy értem, a karikák persze nagyon is fennmaradhatnak. De ez aligha olyan dolog, amiről az emberek beszélni fognak, miután ő már távozott a színről.) Úgyhogy nem arról szól a dolog, hogy mit csinál az ember. Nem szólhat arról, nem igaz? Arról kell szólnia, hogy hogyan érzed magad, hogyan szeretsz, hogyan bánsz magaddal és a körülötted lévő emberekkel, és ez az, ami engem halálra gyötör. Régen egy csomó időt töltöttem azzal, hogy ittam, tévét néztem, nem szerettem senkit, se a feleségeimet, se a szeretőimet, se a gyerekeimet, és ezt sehogy sem lehet kozmetikázni. Ezért olyan nagy ügy Jackson számomra.

Ő az utolsó reményem, és mindent, ami csak maradt bennem, beleöntök a kiscsávó fejébe egy tölcséren át. Szegény gyerek! Hacsak túl nem szárnyalja Dickens, Kennedy, James Brown és Michael Jordan együttes teljesítményét, csalódást fog okozni nekem. De úgyse leszek már ott, hogy lássam. Tucker Kedves Annie! Körülbelül öt perccel az előző után küldöm ezt az emailt. Közben rájöttem, hogy a tanácsom teljesen haszontalan volt, sőt majdhogynem sértő. Azt sugalltam, hogy azzal kompenzálhatjuk az elfecsérelt időt, ha neveljük és szeretjük a gyerekeinket, de magának nincs gyereke. És részben épp ezért érzi úgy, hogy elfecsérelte az idejét. Nem vagyok annyira perverz vagy ostoba, amilyennek látszom, de belátom, hogy jobban is sikerülhetett volna a gurujaként való bemutatkozásom. Mellesleg jövő héten Londonba utazom, egy sajnálatos esemény miatt. Jól elvagyunk így, ahogy vagyunk? Vagy meginna velem valamit? Természetesen az ellentétekről szóló rész volt a döntő. Annie nem tudta, hogy kibe vagy mibe lett szerelmes, de olyan elveszettnek, álmodozónak és tehetetlennek érezte magát, amilyennek még soha életében. TIZENEGYEDIK FEJEZET – Hogy lehet csak úgy elveszteni egy gyereket? – kérdezte Jackson. – Hisz még meg se született. El se tud menni sehová. Jó magasra felhúzta a szemöldökét, visszafojtott nevetést sugallva; Tucker látta, hogy arra számít, lesz

valami poénja ennek a viccnek, de nem akart nevetni, amíg engedélyt nem kap rá. – Hát igen. Amikor azt mondjuk, hogy valaki elveszített egy gyereket... – Habozott. Lehet ezt valahogy könnyebben, finomabban csinálni? Biztosan, de le van szarva. – Amikor azt mondjuk, hogy valaki elveszített egy gyereket, az azt jelenti, hogy a baba meghalt. Jacksonnak leesett a szemöldöke. – Meghalt? – Hát igen. Néha előfordul. Vagyis egész gyakran. Lizzie-nek balszerencséje volt, mert általában egész korán történik, amikor a baba még nem is igazán baba. De az övé már egy kicsivel nagyobb volt. – Lizzie is meg fog halni? – Nem, nem. Ő jól van. Csak most még nagyon szomorú. – Szóval babák is szoktak meghalni? Olyan babák, amik még meg se születtek? Hát ez nagyon, nagyon szarügy. – Hát, ez tényleg az. – De akkor – mondta Jackson, és felderült az arca. – Akkor nem leszel nagypapa. – Nem... Egyelőre még nem. – Egy csomó ideig. És ha nem leszel nagypapa, akkor lehet, hogy még nem fogsz meghalni. – És Jackson erre elkezdett rikoltozva fel-alá rohangálni. – JACKSON! ELÉG EBBŐL A BAROMSÁGBÓL! Tucker nagyon ritkán kiabált a fiával, úgyhogy akárhányszor megtette, mindig drámai volt a hatás. Jackson megdermedt, a fülére szorította a kezét, és sírni kezdett.

– Fáj tőle a fülem. Nagyon. Bárcsak te haltál volna meg, nem az a szegény kisbaba! – Ezt nem mondod komolyan. – De most komolyan mondom. Tucker tudta, hogy mitől lett ilyen dühös: a bűntudat okozta. A nagypapaság elhalasztódása nem az első dolog volt, amire gondolt, amikor Lizzie anyja felhívta, hogy elmondja neki a rossz hírt, de egész biztosan a második, és a kettő között eltelt idő nem volt annyira tiszteletteljes, ahogy azt szerette volna. Kegyelmet kapott. Valaki ott fent úgy döntött, hogy meghosszabbítja a... nem a fiatalságát, természetesen, és, nézzünk szembe a tényekkel, még csak nem is életének virágát, de legalábbis a nagypapaság előtti éveit. Nem ő akarta így. Ő azt akarta, hogy Lizzie boldog legyen, és egészséges gyereket szüljön. De hát minden rosszban... és a többi. Közben Jackson zokogása már nem dühös és keserű volt. Hanem csupa félelem és megbánás. – Tényleg nagyon sajnálom, apu. Nem komolyan mondtam. Örülök, hogy a baba halt meg, és nem te. A gyerekek valahogy soha nem tudnak jól fogalmazni. – Na mindegy, akkor most el kell mennünk Londonba, hogy meglátogassuk Lizzie-t, ugye? – Ó, nem. Nem hiszem. Ő nem akarná. Neki az eszébe sem jutott, hogy meglátogassa. Helytelen volt ez? Alighanem. Tapasztalatai szerint erre a kérdésre az „alighanem” volt a megfelelő válasz, már ha saját magának tette fel. De hát ott lesz Natalie, és Lizzie közel áll a mostohaapjához... Semmi szükség rá,

hogy ott üljön az ágya mellett, miközben nem tudja, hogy mit mondjon. – Biztos látni szeretne, apu. Én szeretnélek látni, ha beteg lennék. – Igen, de... Te és én, mi mások vagyunk. Lizzie-t nem ismerem olyan jól. – Majd meglátjuk – mondta Jackson. Átjött Cat, hogy elvigye Jacksont pizzázni. Felajánlotta, hogy Tuckert is elviszi, de Tucker nem akart menni – Jacksonnak szüksége van rá, hogy egy kis időt kettesben töltsön az anyjával, és különben is, Tucker még nem állt készen arra, hogy boldog-modern-elvált-családosat játsszon. Elég régimódi (és elég egyszerű gondolkodású) volt ahhoz, hogy úgy gondolja, ha egy férfi és a felesége meg tudnak osztozni egy pizzán, akkor egy ágyon is megosztozhatnának. De aztán kicsit meghökkent, amikor rájött, hogy meg tudta volna tenni, képes lett volna Cattel ülni egy étteremben, pizzát enni és beszélgetni; ennek a sebnek most nem kellett sok idő, hogy begyógyuljon. Cat éppenséggel helyes nő volt, de Tucker, ha megnyúzzák, akkor se tudott volna visszaemlékezni, hogy mi vonzotta benne. És nem tudta rekonstruálni a fejében azokat a körülményeket sem, amelyek a házasságkötésükhöz vezettek, vagy Jacksonhoz, vagy akár az elmúlt nagyjából egy év viharaihoz. – Gondolom, el kell utaznod Londonba – mondta Cat, amikor elmesélte neki, mi történt Lizzie-vel. – Ó, nem – felelte Tucker, bár ez az „Ó” kezdett már a saját fülében is fölöslegesnek és színpadiasnak hangzani. Most már persze gondolt rá ő maga is. – Nem

hiszem. Ő sem akarná. – Miért ne ragaszkodna az ember az egyszer már jól bevált mondathoz? – Gondolod? – kérdezte Cat. – Nem vagyunk olyan közel egymáshoz – mondta Tucker. – Nem várná el tőlem, hogy átrepüljem az Atlanti-óceánt, csak hogy utána semmi hasznomat ne tudják venni. – Majdnem igazad van – mondta Cat. – Azt várja el tőled, hogy nem fogsz odarepülni. – Úgy van – mondta Tucker. – Én is ezt mondtam. – Nem. Te nem ezt mondtad. Ahogy te fogalmaztál, az azt sugallta, hogy nem érdekli, hogy ott vagy-e. Ahogy én – és ahogy ő is fogalmazna -, az meg azt, hogy a lehető legrosszabbat gondolja rólad. Nem tudsz valami sokat az apák és lányok kapcsolatáról, igaz? – Hát, nem éppen. – Legalábbis nem annyit, amennyit tudnia kellene, miután van két lánya. – Ő fogta magát, és elrepült hozzád, amikor megtudta, hogy terhes. Mert mocorgott benne valami. Rögtön ezután felhívta Natalie-t. – Mikor jössz el, hogy meglátogasd? – kérdezte Natalie. – Ó – mondta Tucker, és ez az „Ó” most fesztelenebbre sikerült. – Amint elintézem itt a dolgaimat. – De jössz, ugye? Lizzie szerint nem veszed a fáradságot. – Aha, gondoltam, hogy ezt fogja gondolni. Jobban ismerem őt, mint hinné. Ő meg egyáltalán nem ismer engem. – Most éppen nagyon haragszik rád. – Hát, asszem, egy ilyen dolog mindenféle szarságot felkavar az emberben.

– Gondolom, hozzá kell szoknod, ahogy a gyerekeidnek lassan gyerekeik lesznek. Csak akkor értik meg igazán, hogy mennyire reménytelen voltál. – Szuper, alig várom. Begombolta Jackson kabátját, és megpuszilta a feje búbját. Természetesen az egyetlen olyan gyereke, akivel nem baltázta el a dolgokat, az volt, akinek aligha fogja látni az ivadékait. Csak sokkal később, miután már lefektette Jacksont, jutott eszébe, hogy nincs pénze Londonba repülni. Igazság szerint ahhoz se lett volna pénze, hogy New Yorkba utazzon; egyelőre Cat segítette ki. Hogy utána mi lesz, az rejtély volt számára, de olyan, amit nem igazán kívánt megoldani. Senki sem engedné, hogy Jackson éhezzen, és egyedül ez számított. Visszahívta Natalie-t, és elmondta neki, hogy nem tudta megoldani a gyerekfelügyeletet. – Az anyja nem akar vigyázni rá? Püff neki! Ez a „püff neki” – annyira angol, annyira utálatos. – Persze hogy vigyázna, csak... – Csak mi? – De épp elutazott. Üzleti ügyben. – Azt hittem, joghurttal foglalkozik. – Miért ne utazhatna valaki, aki joghurttal foglalkozik? – Nem romlik meg közben? Legalább még mindig érezte a nyílt, gennyes kimeneti sebet, amit Natalie hagyott, úgyhogy ez is valami. Most is ugyanolyan nehezen tudta elviselni a gonoszkodásnak és a butaságnak ezt a kombinációját, mint annak idején. – Hát hozd el magaddal! Biztos vagyok benne, hogy Lizzie szívesen látná. Úgy tűnt, egészen megszerette.

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – Miért nem? – Hát, még tart az iskola, és... – Lizzie azt mondta, hogy épp szétmentek Cattel. – Hát, úgy tűnik, hogy igen, megtörtént a dolog. – Szóval nincs pénzed, hogy Londonba repülj. – Nem erről van szó. – Tehát van pénzed, hogy Londonba repülj. – Hát, ha minden kötél szakad... – Most épp szakadt. – Nem, nincs pénzem, hogy Londonba repüljek. Van egy kis likviditási problémám jelen pillanatban. – Kifizetjük. – Nem, én nem... – Tucker. Kérlek. – Hát jó. Kösz. Hogy nincs pénze, az nem volt olyan nagy baj, amíg nem csinált mást, mint hogy havonta egyszer elment egy kávéra Fuckerrel. A felnőttek azonban, különösen az olyan felnőttek, akiknek több gyerekük is van, néha olyan helyzetben találják magukat, hogy bőségesebb pénztartalékra van szükségük, mint a hálószobában lévő aprópénzes csupor, amit a lelépett exházastársuk nagylelkűen ott hagyott. Natalie férje valami... Nem, igazából gőze sem volt, hogy mivel foglalkozik. Emlékezett rá, hogy valami olyasmivel, amit ő elítélt, vagy legalábbis lebecsült, egyszóval valószínűleg olyasféle munkája volt, ami értekezletekkel jár együtt, és alighanem öltönyben kell járni hozzá. Valami ügynök lehet? Film? Kezdett derengeni valami. Simon (?) valami borzalmas hollywoodi ügynökség londoni

kirendeltségét vezeti. Talán. Mindenképp egy tehetségtelen pióca. Tucker ebben biztos volt. Könnyű volt felsőbbrendűnek éreznie magát az ilyen embereknél, amíg ő volt a tehetség. De amikor többé nem vagy tehetség, akkor ők egyszerűen csak felnőtt emberek, akiknek van állásuk, ő pedig az a reménytelen eset, aki kénytelen elfogadni tőlük az alamizsnát. – Ismersz valakit Londonban? – kérdezte Natalie. – Van, ahol meg tudsz szállni? – Aha – mondta Tucker. – Jó, nem pont London belvárosában, de majd vonattal bemegyünk vagy valami. – Hol lakik a „nő”? – Tucker egészen biztos volt benne, hogy a „nő” szót idézőjelekkel mondta Natalie. Imádta az ilyen idézőjeleket. – Egy Gooleness nevű helyen. A tengerparton. Natalie felvisított. – Gooleness! Honnan az istenből ismersz valakit, aki Goolenessben lakik? – Hosszú történet. – De az több száz mérföldre van Londontól. Ott nem szállhatsz meg. Markkal majd keresünk neked valami helyet. Szóval nem Simon, hanem Mark. És ha jobban meggondolja, lehet, hogy Mark nem is egy tehetségtelen pióca. Az alighanem valaki másnak a férje volt. – Komolyan? Nem akarok gondot okozni nektek. – Először is, Lizzie lakása üres. Ő és Zak egy ideig nálunk lesznek, miután Lizzie kijön a kórházból. Zak vajon Lizzie fiúja? Hallotta már ezt a nevet? Az volt a baj, hogy túl sok az érintőleges kapcsolat. Túl sok gyerek, túl sok mostohaapa, túl sok féltestvér. Rájött,

hogy a gyerekeihez szorosan kapcsolódó emberek felét se tudná megnevezni. Natalie-nak például más gyerekei is vannak, de ki az ördög emlékszik a nevükre? Például Cat. – És még mindig el akarod hozni magaddal Jacksont? Miután kiderült, hogy az egész gyerekfelügyeleti probléma csak kamu volt? – Asszem, nem. Így hát egyedül kellett Londonba repülnie. – Mikor érünk oda? – Tíz perc múlva. De felfogtad, ugye, hogy tíz perc múlva még csak a repülőtéren leszünk? Aztán vámunk kell a repülőgépre. Aztán vámunk kell, míg a repülőgép felszáll. Aztán hét órán át repülni fogunk. Aztán várni fogunk a csomagjainkra. Aztán várni fogunk egy buszra. És lehet, hogy még vagy egy órát utazunk a repülőtérről Lizzie lakásáig. Ha úgy gondolod, hogy ez mégse hangzik olyan kellemesnek, akkor még nincs túl késő. Elvihetlek anyádhoz, és... – Kellemesnek hangzik. – Az a sok ücsörgés és várakozás kellemesnek hangzik? – Igen. Nem ment gond nélkül a dolog, mármint megmondani Jacksonnak, hogy nélküle megy el meglátogatni Lizziet, volt sok sírás, amit aztán totális kapituláció követett. Előfordult néhányszor Tucker életében, hogy kész lett volna fizetni ilyen könnyekért, amiket egy gyerek miatta ejt: a többi gyereke mind keservesen zokogott, amikor az anyja ott akarta hagyni vele egy napra, vagy egy délutánra, vagy akár csak húsz percre, miközben elment fürdeni, és ő minden alkalommal nyomorultnak és

haszontalannak érezte magát. A saját gyerekei féltek tőle, amikor kicsik voltak. Most meg volt egy olyan gyereke, akinek szüksége volt rá, aki szerette, és aki aggódott, amikor egy kis ideig nem volt otthon (mert Jackson esetében csak ennyi történhetett: épp csak egy kis ideig nem volt otthon; olyan nem volt, hogy „elutazott”), és Tucker úgy érezte, hogy ez teljesen ellágyítja. Az apáknak elvileg nem szabad a függés ilyen szintjét kialakítaniuk a gyerekükkel. Nekik elvileg nem kell ott lenniük fektetéskor, mert épp üzleti úton vagy koncertturnén vannak. Így hát fel kellett hívnia Natalie-t, és megkérni, hogy nyúljon a zsebébe még egy jegy áráért, amitől még szerencsétlenebbnek érezte magát, mint első alkalommal. Egy dolog, hogy az embernek nincs pénze a saját jegyét kifizetni, de egy apának elvileg eltartónak kell lennie, amellett, hogy nincs ott fektetéskor. Ő viszont olyan apa, aki kénytelen az utolsó előtti volt feleségének és az ő pióca férjének a nagylelkűségére támaszkodni. Becsekkoltak, vettek egy zacskó cukrot és fél tucat képregényt. Tucker szörnyen érezte magát, ideges volt, izzadt; amikor elvitte Jacksont pisilni, megnézte magát a tükörben, és megrémült, hogy mennyire nincs szín az arcában. Hacsak nem számít a fehér is egy színnek, bár ha ennyire intenzív, akkor bizonyára annak számít. Majdnem biztosra vette, hogy le fogja teríteni az influenza, vagy a tüdőgyulladás, vagy valami, és átkozta az időzítést: huszonnégy óra múlva már olyan beteg lesz, hogy nem tudna utazni. Otthon maradhatna

anélkül, hogy szégyellnie kellene magát, anélkül, hogy ő lenne a világ legrosszabb apja. Aztán vártak a sorban, hogy átmenjenek a biztonsági ellenőrzésen, amit mintha direkt úgy találtak volna ki, hogy Jackson morbid gondolatait táplálják vele. Tucker elmondta neki, hogy pisztolyokat keresnek. – Pisztolyokat? – Néha a rossz emberek pisztolyt visznek fel a repülőgépre, mert ki akarják rabolni a gazdag embereket. De mi nem vagyunk gazdagok, úgyhogy minket nem bántanak. – Honnan tudják, hogy mi nem vagyunk gazdagok? – A gazdag emberek hülye órákat viselnek, és jó szaguk van. Nekünk semmilyen óránk nincsen, és rossz a szagunk. – De miért kell levetnünk a cipőnket? – Egy kis pisztolyt bele lehet dugni a cipőbe. Akkor persze viccesen kell járnia az embernek, de meg lehet csinálni. Az előttük álló idős angol hölgy hátrafordult. – Nem pisztolyt keresnek, fiatalember. Hanem bombát. Csodálkozom, hogy apukád még nem hallott a cipőbombásról. Angol volt, tudja. Vagyis hogy muzulmán, természetesen. De angol. Apuka hallott a cipőbombásról, köszönöm szépen, maga hallgatózó vén szatyor. Most forduljon szépen vissza, és fogja be azt a lepcses száját. – Cipőbombás? – kérdezte Jackson. Tucker már látta, hogy ha valaha el is jutnak Londonba, soha nem fognak visszajönni. Legalábbis nem repülőgéppel. Mark le fogja perkálni a pénzt két jegyre

egy óceánjárón, már ha addig Jackson nem hall valamit a Titanicról. Mert abban az esetben Marknak fizetnie kell az exkluzív angol internátusi oktatást, és Jacksonnak a végén majd olyan helyes elitiskolás akcentusa lesz. – Igen. Fel akarta robbantani a repülőgépet a cipőjébe rejtett robbanóanyaggal. El tudod képzelni? Gondolom, nem kell hozzá túl sok. Csak annyi, hogy egy kis lyukat csináljon a repülőgépben. És aztán SSSSSSSZ! Mindannyiunkat kiszippant, és belepottyanunk a tenger közepébe. Jackson felnézett Tuckerre. Tucker egy grimaszt vágott, amivel azt próbálta jelezni, hogy az öregasszony hibbant. – Egyre inkább hálás vagyok azért, hogy a végéhez közeledik az életem – mondta az öreg hölgy. – Átéltem egy világháborút, de az az érzésem, hogy te sokkal rosszabb dolgokat fogsz látni, mint a német bombázás, amikor felnősz. Átmentek a detektoron, és vidáman búcsút intettek az idős hölgynek. Aztán Tucker nekiállt elmondani azokat a leleményes és abszurd hazugságokat, amik ahhoz kellettek, hogy föl tudjanak szállni a gépre kettesben. Kénytelen volt azt is kijelenteni, hogy az öreg néni teljes tévedésben van a saját közeli halálát illetően, nem is beszélve a többi halálról, amire célzott. Tucker nem emlékezett rá, hogy mikor ült utoljára repülőgépen. Azon a napon, amikor abbahagyta a zenélést, részegen, dühösen, mardosó lelkiismeretfurdalással és önutálattal Minneapolisból New Yorkba repült, és ráhajtott egy stewardessre, aztán meg akart

ütni egy nőt, aki próbálta megakadályozni, hogy ráhajtson a stewardessre, úgyhogy leginkább ez a repülőút maradt meg az emlékezetében. Akkor egész biztos volt benne, hogy az a stewardess lesz a megoldás minden problémájára. Úgy érezte, hogy nem maradnak együtt sokáig, de valószínűleg jó sok terápiás kefélésben lesz része. És a barátnőjének, mivel stewardess, jó sokat kell majd utaznia, és amikor nem lesz ott vele, akkor majd írni fog, és talán bemegy egy stúdióba valahol ott, ahol ez a nő lakik, és újraépíti a karrierjét. Mindezt a nő persze nem értette, amikor Tucker beindult rá. Ő azt gondolta, hogy egyszerűen csak megmarkolta a fenekét, pedig annál többről volt szó, ahogy azt Tucker könnyek között és nagy hangon próbálta megmagyarázni neki. Szerelmes volt belé. Jézusmária. Szerencséje volt, hogy egy megértő emberrel hozta össze a sors. Könnyen egy New Jersey-i bíró előtt találhatta volna magát. Ehelyett összeismerkedett valaki mással, aztán megint valaki mással, gyerekei születtek... Lehet, hogy helyes volt az a megsejtése a stewardesszel kapcsolatban. Bárcsak sikerült volna meggyőznie, hogy lehetnének egy pár. Igaz, azt semmiképp nem tudta volna elképzelni, hogy Jackson ne létezzen. Lenézett a szomszéd ülésre. Jackson egy takaró alatt feküdt, fejhallgatóval a fején, és már az ötödik Spongya Bob-epizódot nézte egyfolytában. Boldog volt. Tucker előre elmondta neki, hogy a repülőgépen vetítenek majd egy filmet, de nem biztos, hogy neki tetszeni fog, mert vele ez történt, amikor utoljára repülte át az Atlantióceánt: valami vacak filmet adtak, amihez nem volt

kedve. Most meg lehetett nézni minden vacak filmet, amit valaha készítettek. Jackson boldogan nevetett, amikor kiderítette, jóval hamarabb, mint ahogy az apja kezdte átlátni a szórakoztató rendszer bőséges kínálatát, hogy mennyi szemetet fogyaszthat el; most úgy érezte, hogy még egy kicsit rövid is ez a repülőút. Tuckernek elege lett a romantikus komédiából, amit elkezdett nézni. Amennyire meg tudta állapítani, a szerelmespár nagy problémája, ami miatt nem lehettek együtt, az volt, hogy a nőnek cicája volt, a srácnak meg kutyája, és a cica meg a kutya folyton marakodtak egymással, amitől a szerelmesek, valami rejtélyes fertőzés folytán, amit a filmben nem magyaráztak el rendesen, szintén úgy marakodtak egymással, mint egy kutya meg egy macska. Tucker úgy érezte, hogy ő meg tudná oldani a problémájukat, és nem kellene hozzá két óra. Nem tudott izgulni értük. Most a Barnaby Rudge-ot próbálta olvasni, de Dickens valahogy nem illett a sok kis monitor, a csipogó fények és a miniatűr üdítősdobozok közé. Még mindig nyomorultul érezte magát, nem tudta lerázni magáról a küszöbön álló katasztrófa érzését, és emlékezett rá, hogy valami könyvben azt olvasta, ez valaminek a jelzése. Jackson hipochonderré tette – az a meggyőződése, hogy nagyjából minden köhögés vagy rejtélyes fájdalom a rák jele, vagy legalábbis az öregségé, egyiküknek sem tett jót -, de most eléggé biztos volt benne, hogy az izzadás, a ritmuszavar és a rossz előérzet annak a következménye, hogy hirtelen és váratlanul előbújt a rejtekéből. Tudta, hogy azok az emberek, akik annyit foglalkoznak vele a kibertér

spekulációs világában, remetének tartják, de ő sohasem így gondolt magára. Eljárt boltokba és kocsmákba és Gyerekliga-meccsekre, úgyhogy egyáltalán nem volt egy Salinger. Egyszerűen csak nem csinált többé zenét, és nem beszélgetett többé komoly, fiatal újságírókkal, márpedig a legtöbb ember az egyiket se csinálja. De a repülőtéren észrevette, hogy tátott szájjal és nagy szemeket meresztve mászkál, úgyhogy talán egy kicsit jobban Kaspar Hauser lett belőle, mint gondolta. A repülőgépek aggasztóan megváltoztak, és épp egy olyan nagyvárosba repültek, ahol az egyik exfeleségével kell majd együtt lennie meg a lányával, aki utálja... Csoda volt, hogy a szíve egyáltalán tudott tartani valamilyen ritmust, úgyhogy a 7/4, ha épp az volt, tökéletesen elfogadhatónak tűnt. Letette a könyvét, és beteges, ragacsos szendergésbe merült. Natalie küldött egy kocsit értük. A sofőr elvitte őket Lizzie lakására, ami valahol a Notting Hillen volt, s aztán megvárta, amíg ledobták a táskáikat, és tiszta alsóneműt húztak. Tucker most már szédült és émelygett, amellett piszkosul félt is, és bár szeretett volna pihenni, semmiképpen sem akarta összehányni Lizzie fehér szőnyegeit. Lizzie-t közben átvitték egy normál kórházba – vagy legalábbis egy normál flancos kórházba -, mert komplikációk léptek fel, úgyhogy ha hánynia kell, gondolta, akkor valahogy csak kibírja odáig. Épp próbálta benyomni a flancos kórház idiótán nehéz ajtaját, amikor az eszébe jutott, hogy mi az, amit a közelgő katasztrófa érzése rendszerint előre jelez.

Valaki, feltehetően egy robot King Kong egy pár óriási acélkarral szorítani kezdte a mellkasát. Vad elektromos fájdalom futott végig a karján és a nyakán, és próbált nem nézni Jackson sápadt és rémült arcára. Bocsánatot szeretett volna kérni – nem azért, mert rosszul van, hanem az összes hazugságért, amit mondott neki. „Bocsáss meg, fiam – akarta mondani. – Az, amit mondtam, hogy soha senki nem hal meg... az nem volt igaz. Folyton meghalnak az emberek. Próbáld meg elfogadni.” Amilyen egyenesen és higgadtan csak tudott, a recepciós pulthoz ment. – Tudok valamiben segíteni? – kérdezte a nő. Tucker látta magát a szemüvegében. Próbált a szemüvegen túlra, a szemébe nézni. – Nagyon remélem. Egész biztos vagyok benne, hogy infarktusom van. Mindenféle események vannak, amelyek hatásai továbbfodrozódnak a kontinenseken: árvizek és éhínségek, forradalmak, nagy nemzetközi sportesemények. Ez esetben azonban a kiváltó ok egy középkorú férfi hirtelen betegsége volt. Telefonok csörögtek különböző házakban és lakásokban Amerika és Európa különböző részein, és harmincas, negyvenes meg alig ötvenes, vonzó és még mindig karcsú nők szóltak bele a kagylókba. A szájukhoz kapták a kezüket, aztán újabb telefonhívások következtek, aggódó, halk hangok nyugtatták egymást. Repülőjegyeket foglaltak le, útleveleket kerestek elő, programokat mondtak le. Tucker Crowe feleségei és gyerekei úton voltak, hogy meglátogassák őt a kórházban.

Az egész Lizzie ötlete volt. A valóságban szentimentális fiatal nő volt, akit gyakran könnyekig meghatottak a háziállatok, a gyerekek és a romantikus komédiák; de az élete Tuckerrel nem volt valóság, nem kis mértékben azért, mert olyan kevés volt belőle, és azt az időt, amit vele töltött, mindig beárnyékolta az a sok idő, amit nem. Naná, hogy beárnyékolta. Nem volt fair ez az egész. Már csak Tucker látványától és hangjától is dühös lett, miközben utálta, ahogy egy oktávval megemelkedett a hangja. De amikor bement a kórházi szobájába, hogy megnézze, Tucker tehetetlen volt, benyugtatózva aludt, és Lizzie már semmiféle dühöt nem érzett iránta. Kötelességtudó és szerető lány tudott lenni, legalábbis addig, amíg az apja csak feküdt ott. És megfogadta, hogy amikor felébred, ugyanolyan hangon fog beszélni vele is, mint azokkal az emberekkel, akiket szeret. Megmondták neki, hogy az apja nem fog meghalni, de nem ez volt a lényeg: meg kellett ragadniuk az alkalmat. Ha most több jóindulat van benne Tucker iránt, mint amennyit addig bármikor is össze tudott kaparni, akkor biztosan mindenki más is ezt érzi, nem? És hitt benne, hogy Tucker is azt akarná, amit ő most kitalált: valamiféle nagy találkozót, amelyen megpróbálhatják összehozni ezt a szétesett családot. Nem az ő hibája volt, hogy egyáltalán nem ismerte Tuckert. Minneapolis, 1986. június 12. Karrierjének elején úgy gyűjtötte a zenészek botrányos viselkedéséről szóló történeteket, mintha gyűjtőkártyák lettek volna. Nem azért izgatták, mert utánozni akarta a szóban forgó zenészeket, hanem azért, mert ő moralista volt, a történetek pedig annyira egyértelműen

felháborítóak, hogy hasznos útmutatóként szolgáltak: az ő szakmájában nem kellett hozzá sok, hogy valakit rendes embernek könyveljenek el. Amíg nem hajítottad ki a lányt az ablakon, miután végeztél vele, az emberek valóságos Gandhinak tartottak. Párszor még verekedett is, amikor fellengzősen próbálta megvédeni valakinek a becsületét – egy lányét, egy roadét, egy motelrecepciósét. Egyszer, amikor pofán vágta egy olyan indie-rock banda ellenszenves basszusgitárosát, amelyik később aztán stadionokat töltött meg, megkérdezték tőle, hogy miért, ki halt meg, hogy olyan kurvára királykodik. A kérdés természetesen szónoki volt, de ő aztán elgondolkozott rajta. Miért nem tudja hagyni, hogy ezek a fiatalemberek úgy viselkedjenek, ahogy a fiatalemberek mindig is viselkednek? A zenészek seggfejek már azóta, hogy feltalálták a lantot, akkor hát mit gondol, mit fog elérni azzal, hogy néhányuknak meglökdösi a mellét, miután beittak? Egy ideig a regényeket okolta, amiket olvasni szokott, meg a szüleit, akik olyan becsületesek voltak, meg a bátyját, aki képes volt megölni magát: részegen nekiment kocsival egy falnak. Tehát könyvek, a szülei meg egy tragikusan elcseszett báty: úgy érezte, mindez szilárd erkölcsi alapozást adott neki. Most már látta, hogy mindig a bukás felé vezetett az útja. Kiderült, hogy az a fajta moralista, aki azért veti meg mások viselkedését, mert annyira fél a saját gyengeségétől; minél jobban belelovallja magát az erkölcsi undor mámorába, annál nehezebb lesz beadnia a derekát anélkül, hogy teljesen elveszítse a tekintélyét. És nagyon is igaza volt, hogy félt. Amikor megismerkedett Julie Beattyvel, rájött,

hogy nem sok minden más van benne a gyengeségen kívül. Amikor aznap reggel felébredt, Tucker Crowe-nak fogalma sem volt róla, hogy azzal fogja befejezni ezt a napot, hogy kisétál a saját életéből, de ha tudta volna, nem bánta volna különösebben, mert annyira torkig volt vele. Ha megkérdezted volna tőle, hogy mi a probléma... Hát, ha te kérdezted volna meg, nem mondott volna semmit, mert szeretett mindig lakonikus maradni: szűkszavú, rejtélyes és finoman szatirikus, mert így menőbbnek érezte magát. Ki maga, hogy kérdéseket tegyen fel Tucker Crowe-nak? Valami kibaszott rockújságíró? Vagy, ami még rosszabb, egy rajongó? De ha megkérdezte magától – amit megtett néha, amikor épp nem volt részeg, vagy nem aludt -, azt felelte magának (exkluzíve), hogy ami nap mint nap a leginkább boldogtalanná teszi, az a következő: arra az elkerülhetetlen és boldogtalan következtetésre jutott, hogy a Juliet, az album, melyet minden este bemutat a színpadon, híján van minden eredetiségnek, tökéletesen hamis, teli van melodrámával és baromsággal, és gyűlöli. Ennek nem kellett volna feltétlenül problémát okoznia. Mindenféle együttesek folyton játszanak olyan zenéket, amiket nem nagyon szeretnek, és feltehetően a színészek meg az írók is ugyanezt teszik: valaminek muszáj az ember legrosszabb munkájának lennie. De a Juliet más volt, mert ez volt az egyetlen olyan lemeze, amit az emberek mintha szerettek volna. Nem adtak el belőle sok példányt, de az elmúlt pár hónapban hiszékeny főiskolás gyerekek, akik sohasem olvastak

vagy hallottak még semmi olyat, amiben igazi fájdalom lett volna, nem hogy ők maguk tapasztaltak volna meg effélét, százával jelentek meg a koncertjein, és minden egyes dal minden egyes sorát vele énekelték. Egészben lenyelték Tucker nagyképű, álszent és nyafogós dühét, mintha jelentene nekik valamit, és csak úgy tudta elviselni őket, ha lehunyta a szemét, és valahova a fejük fölé célozta be a hangját. (Ez az elviselési módszer aztán elkerülhetetlenül ahhoz vezetett, hogy az egyik kritikus azt írta róla, „még mindig mélységes fájdalom tölti el”.) Azért persze nem gondolta, hogy teljesen értéktelenek a dalok. Zeneileg egész jók voltak, és a zenekarával egyre jobban játszották őket; a legtöbb este piszkosul nagy volt a gőznyomás. A koncertzáró dal, a „You And Your Perfect Life” most már igazán nagy durranás lett, és a közepe táján, közvetlenül a gitárszóló előtt Tucker részleteket dolgozott bele a kompozícióba más híres szerelmes dalokból: egyik este a „When Something Is Wrong With My Baby”-ből,17 a következőn meg az „I’d Rather Go Blind”-ból.18 Néha fél térdre ereszkedve énekelt, néha az egész közönség felállt, és néha úgy érezte, mintha igazi előadóművész lenne, akinek az a feladata, hogy eltúlzott érzelmi gesztusokkal segítsen az embereknek érezni. És a „You and Your Perfect Life”-nak a szövege sem volt túl vacak, még ha ő maga írta is. Úgy gondolta, sikerült egészen csinosan felöltöztetnie azt, ahogy Julie Beatty visszautasította. Az a helyzet, hogy magával Julie Beattyvel volt probléma. Egy idióta volt, egy buta liba, egy sekélyes, hiú és unalmas modell, csak épp véletlenül iszonyú szép

is, és Tucker mindezt csak nem sokkal azután értette meg, hogy a titokzatos és nagyszerű nőhöz írt himnuszokat már bemutatták a láthatóan elragadtatott közönségnek. Amikor Julie először meghallgatta az albumot, annyira meghatotta Tucker szenvedése, hogy azon nyomban másodszor is elhagyta a férjét – szegény srácnak már megrándulhatott a nyaka addigra, annyiszor kellett néznie, ahogy a felesége fel és le rohan a lépcsőn egy bőrönddel -, és felkínálta magát Tuckernek, mint egy csiricsárén csomagolt ajándékot; de miután három napot töltött vele egy szállodai szobában megbújva, Tucker számára nyilvánvaló lett, hogy több minden kötné össze egy tizenhat éves texasi hajrálánnyal, mint Julie-val. Julie nem olvasott, nem beszélgetett, nem gondolkodott, és ő volt a leghiúbb emberi lény, akivel Tucker valaha találkozott. Mi a fenét gondolt? Részeg volt, amikor megismerte Julie-t, és aztán jött az egész bújócskázós dráma, ami Tucker tapasztalatai szerint mindig az intenzitás magasabb szintjét kölcsönözte egy kapcsolatnak; de nem csak erről volt szó. Julie világában akart élni. Ismerni akarta az embereket, akiket ő ismert; úgy érezte, neki is jogában áll átugrani Faye Dunaway házába vacsorára. Ez jár neki. A tehetsége megvolt, de nem volt meg az az életstílusa, amely, úgy érezte, jár az ilyen tehetség mellé. Más szóval úgy viselkedett, mint egy seggfej, és a Juliet valamiféle állandó emlékeztető lett a hülyeségére és a szégyenére. Június tizenkettedike ugyanolyan nap volt, mint bármelyik másik. St. Louisból Minneapolisba mentek, és Tucker aludt a zenekari buszban, aztán olvasott egy kicsit, a Smithst hallgatta a walkmanjén, és szívta a

ritmusszekció undorító sajtoskukiszagú szellentéseit. Megcsinálták a hangpróbát, ettek, aztán Tucker majdnem kivégzett egy üveg vörösbort, pedig megfogadta, hogy csak a koncert után fogja meginni. Szemétkedett a bandatagokkal – kigúnyolta a dobost, amiért semmit sem tud a világeseményekről, megkérdőjelezte a basszusgitárosának személyes higiéniáját -, és utálatosan ráhajtott a promóciós srác feleségére. És aztán a koncert után valaki azt 17 Amikor valami baj van a bébimmel. 18 Inkább megvakulnék. javasolta, hogy nézzenek meg egy bandát valami klubban, és addigra Tucker részeg volt, és nem akarta abbahagyni az ivást, és mintha különben is hallott volna valami jót arról a bandáról. Egyedül állt a pultnál, hunyorogva nézte a színpadot, és próbált visszaemlékezni annak az alaknak a nevére, aki azt mondta neki, hogy ezek miatt az elfuserált zenészek miatt érdemes kilenc háztömböt sétálni. És aztán egyszer csak már nem volt egyedül. Ott volt mellette egy nagydarab, hosszú hajú srác ujjatlan pólóban, olyan volt a felső karja, mint egy birkózó combja. Na, ezzel a sráccal nem fogok verekedni, gondolta magában Tucker minden ok nélkül, bár az elmúlt nagyjából egy évben, mióta egyre szomjasabb lett, gyakran semmilyen ok nem kellett neki egy verekedéshez. A srác nekidőlt a falnak mellette, utánozva Tucker testtartását, de Tucker nem törődött vele. Aztán a srác odahajolt hozzá, és a zajt túlkiabálva a fülébe ordított: – Beszélhetek veled? Tucker megvonta a vállát.

– Lisa barátja vagyok. Jerry. A Napoleon Solos roadmenedzsere. Tucker újból megvonta a vállát, bár a pánik enyhe hullámzását érezte. Lisa volt az a lány, akivel járt, amikor megismerte Julie-t. És csúnyán bánt Lisával. Annyira csúnyán, hogy ezt ő maga is bármikor kész lett volna beismerni. Továbbra is lefeküdt vele, miközben már Julie Beattyre hajtott, leginkább azért, mert ez egy olyan beszélgetést igényelt volna, amihez nem fűlött a foga. Végül aztán... egyszerűen nem ment vissza hozzá. És most Lisa semmilyen barátjával nem akart beszélgetni. – Nem akarod tudni, hogy mi van vele? Harmadszor is vállat vont. – Az az érzésem, hogy úgyis elmondod, akár akarom, akár nem. – Menj a picsába! – mondta a srác. – Menj te a picsába! – mondta Tucker. Hirtelen eszébe jutott, hogy Lisa volt az, akinek tetszett ez a banda, amit néztek, és valami megbánás töltötte el. Valószínűleg nem öregedett volna meg Lisával, de az a kapcsolat legalább nem volt állandó és nyilvános szégyen számára. (De milyen nehéz volt erre gondolni. Mi történt volna a zenéjével, ha soha nem ismerkedik meg Julie-val? Soha nem gondolta, hogy benne van egy olyan album, mint a Juliet, és Lisa soha nem hozta volna ki belőle. Úgyhogy ha vele maradt volna, valószínűleg jobban szeretné magát, de soha nem fut be. És mivel nem futott volna be, gyűlölné magát. Ah.) A srác ellökte magát a faltól, és indulni készült. – Bocs – mondta Tucker. – Hogy van Lisa?

– Jól van – felelte a srác, ami kicsit szimpla válasznak tűnt. Erre föl volt az a picsázás? – Jól van. Mondd meg neki, hogy üdvözlöm. A banda látszólag teljesen céltalanul épp egy rémületes berlini falat épített hangokból: nem hallatszott más, csak valami zúgás és a cintányérok. Jerry mondott valamit, de Tucker nem hallotta rendesen. Megrázta a fejét, és a fülére mutatott. Jerry újból próbálkozott, és Jerry ezúttal mintha elkapta volna az „anyja” szót. Tucker találkozott Lisa anyjával. Kedves asszony volt. – Nagyon sajnálom – mondta Tucker. Jerry úgy nézett rá, mintha meg akarná ütni. Tucker gyanította, hogy valamit félreérthetett. Csak nem akarják megütni azért, mert kifejezte a részvétét. – Meghalt az anyja, nem? – Nem – mondta Jerry. – Azt mondtam... – Egészen Tuckerhez hajolt, és a fülébe ordított. – TUDTAD, HOGY ANYA LETT? – Nem – mondta Tucker. – Azt nem tudtam. – Azt hittem, tudtad. Nem sokat vesztegette az idejét, gondolta Tucker. Csak egy éve szakítottak, ami azt jelentette, hogy volt rá... – Mennyi idős a gyerek? – Hat hónapos. Tucker számolt magában, aztán az ujjain, a háta mögött, aztán megint fejben. – Hat hónapos. Ez... érdekes. – Szerintem is – mondta Jerry. – Két lehetséges módon érdekes. – Mi van?

– AZT MONDTAM, KÉTFÉLEKÉPPEN LEHET ÉRDEKES NEKEM. Jerry feltartotta két ujját, nyilván hogy megerősítse a hallott számot, és az ajkával is formálta a „kettő” szót. Igencsak messze vannak attól, gondolta Tucker, hogy a lényegre tudjanak térni. Még éppen csak tisztázták, hogy pontosan hányféle módon lehet ez érdekes. – Kettő micsoda? – kérdezte Jerry. Később Tucker arra is gondolt, vajon miért nem jutott eszébe egyiküknek sem, hogy kimenjenek. Megszokás, gondolta. Mindketten megszokták, hogy zajos rockklubokban beszélgessenek, és mindketten régóta tudták, hogy semmit sem veszítenek azzal, ha sok mindent vagy akár semmit nem hallanak rendesen a beszélgetésből. Tucker most azért fogalmazott ilyen körülményesen, mert ki akart deríteni valamit, ami nagyon fontos lehetett számára. De ez nem jött be. – KÉTFÉLE MÓDON... – Ó, a picsába! – Azt akarod mondani, hogy az enyém a gyerek? – A tied – felelte Jerry, és hevesen bólogatott. – Apa vagyok. – Te vagy az – mondta Jerry, és a mellére bökött. – Grace. – Grace? – GRACE A LÁNYOD. – GRACE-NEK HÍVJÁK? – GRACE. TE VAGY AZ APJA. Hát így tudta meg. Hirtelen elhallgatott a zúgás. Bágyadt taps váltotta fel. De most, hogy már nyugodtan beszélhetett, nem tudta, mit mondjon. Azt biztosan nem akarta kimondani, amit

gondolt: a munkájára, a zenéjére, a Juliet-re és a turnéra gondolt. Arra gondolt, hogy egy gyerek és a Juliet kombinációja állandó és kibírhatatlan megaláztatás lenne számára. Lisának már most is biztosan az. (És lehet, hogy ez az utolsó gondolat mentette meg, legalábbis ezt remélte. Abban mintha lett volna erkölcsi dimenzió. Mindenképpen valaki másról szóló gondolat volt. Remélte, hogy Isten rögzítette magának, még ha csak úgy oda lett is csapva egy csomó más dolognak a végére, ami mind róla magáról szólt.) – Most mit fogsz csinálni? – kérdezte Jerry. – Nem hiszem, hogy sok mindent csinálhatnék, nem igaz? A legtöbb államban nem engedélyezik az abortuszt az után, hogy a gyerek már megszületett. – Ez szép – mondta Jerry. – Remek. Elmész hozzá? – Örülök, hogy megismerhettelek, Jerry. Tucker felhajtotta az italát, és letette a poharat a pultra. Nem akart a kötelezettségeiről beszélgetni ezzel a sráccal. Egyedül akart maradni, kint az utcán. – Ezt eredetileg nem akartam mondani – mondta Jerry. – De eléggé seggfejnek nézel ki, úgyhogy miért ne? Tucker csak-ki-vele mozdulatot tett. – Az a lemez, a Juliet. Igazából egy nagy szarság, nem? Értem én, hogy meg akartad baszni a csajt. Tényleg jó csajnak néz ki, bár én csak képeken láttam. De ez a nagy dráma? Én nem vagyok vevő rá. – Nagyon bölcs – mondta Tucker. Ironikusan tisztelgett Jerrynek, és kiment. Egyenesen ki akart menni az ajtón, de pisilnie kellett. Úgyhogy ez elég sután sikerült, mert

a mosdóból visszafelé jövet még egyszer ugyanolyan ironikusan tisztelgett Jerrynek. Évekkel később megtépázott rajongók kis csoportjai kezdtek összejönni az interneten, és komoly elemzésnek vetették alá azt a mosdólátogatást. Tucker mindig csodálkozott a földhözragadtságukon. Ha Martin Luther Kingnek el kellett volna mennie pisilni egyet közvetlenül a „Van egy álmom”-beszéde előtt, akkor ezek az emberek arra a következtetésre jutottak volna, hogy az egész csorgatás közben jutott az eszébe? Miközben jött ki a mosdóból, Billy, a dobosa épp ment befelé; Billy agyát már teljesen szétcseszte a fű, úgyhogy majdnem biztosan ő volt az, aki elterjesztette, hogy valami misztikus dolog történt ott bent. Az a beszélgetés titok maradt, s Jerry örök hálát érdemel e diszkréciójáért. Hazafelé menet lehányta a falat valahol a klub és a motel között. Hideg sültdarabokat, vörösbort és ír whiskyt hányt, de úgy érezte, mintha valami más is kijönne belőle. És másnap reggel felhívta a menedzserét. Igazából nem volt ez olyan nagy ügy, legalábbis azon az estén, bármit mondtak is róla azok az internetes fazonok. Megtudta, hogy apa lett. Lemondott egy turnét. Aznap este valószínűleg Amerika-szerte voltak zenészek, akik megtudtak valamit, és lemondtak valamit – a zenészek már csak ilyenek. És nem mintha a következő nap nagy ügy lett volna, vagy az azt követő nap, és így tovább, a megcsömörlésig, hatezerszer. Ez olyan halmozódó dolog volt. TIZENKETTEDIK FEJEZET

Annie először örült annak, hogy Tucker és Jackson késnek. Így több ideje volt összeszedni magát, végiggondolni, hogy önmaga milyen változatát szeretné megmutatni. Igen, volt valamiféle kapcsolat közte és Tucker között, de ez csak afféle ökörnyálszerű kiberfonál volt: ráfújsz, és már el is szakad. És mégis, ha Tucker pontban háromkor érkezett volna, Annie valószínűleg nem tudott volna ellenállni a kísértésnek, hogy odarohanjon hozzá, és a nyakába ugorjon, ami persze hasonló erejű érzést feltételezett a másik fél részéről, jóllehet semmilyen bizonyítéka nem volt efelől. Három óra tízkor elhatározta, hogy csak egy baráti puszit ad az arcára, majd tíz perccel később már azon tűnődött, hogy a puszit ne fokozza-e le egy kézfogássá, de azt persze két kézzel csinálná, ami mégiscsak melegséget sugall. Háromnegyed négykor már nem is nagyon szerette Tuckert. És persze ha tudta volna, hogy ilyen felháborító udvariatlanságnak is fennáll az eshetősége, akkor nem azt javasolta volna, hogy a Dickens-házban találkozzanak a Doughty Streeten. Sehol egy bolt vagy egy kávézó, sehova se lehetett beülni, hogy figyelje a múzeum bejáratát, miközben kortyolgat egy cappuccinót, ami nagyjából annyiba kerülne, mint egy sorház Goolenessben. Nem tehetett mást, ott kellett állnia az utcán, és hülyén éreznie magát. És bár mindig is tudta, valahol legbelül, hogy ennek az ostoba flörtnek csakis az lehet az elkerülhetetlen következménye, hogy hülyének fogja érezni magát (lehet egy flörtölés annyira egyoldalú, mint ez, anélkül hogy pusztán csak plátói szerelemnek kellene nevezni?), azért mégiscsak

reménykedett, hogy ez majd csak később jön el, amikor Tucker utána nem fog válaszolni az e-mailjeire. Arra véletlenül sem gondolt, hogy egyszerűen nem fog eljönni. De hát mire számított egy ilyen remetétől, aki valamikor régen rocksztár volt, és most próbál kigyógyulni az alkoholizmusából? Mindebből semmi sem utal olyan emberre, aki csütörtök délután pontban három órakor meg fog jelenni egy múzeum előtt. Most mit csináljon? Miután egy órát várt, és azon is eltűnődött, hogy ne menjen-e végig a házon egyedül, de ezt elvetette (mert hirtelen nem szerette annyira Dickenst, mint ahogy addig mutatta), elindult a Russell Square felé. Megadta Tuckernek a mobilszámát, de Tucker nem adta meg cserébe az övét – ravaszul, mint most már megértette. Csak annyit tudott róla, hogy a lánya lakásában száll meg, de még ha olyan jó nyomozó lett volna is, hogy kiderítse a szükséges részleteket, akkor se hívná fel, és nem kopogtatna be hozzá. Azért annyi büszkeség van benne. Valahol mélyen azért még nem adta fel, különben visszament volna a British Múzeum mellett lévő olcsó és dohos szállodai szobájába, fogta volna a táskáját, és az első vonattal visszament volna Goolenessbe. De nem akart. Amikor a Russell Square-re ért, egy művészmozi előtt meglátott egy francia filmet hirdető plakátot, és aztán két órán át egyedül ült a sötétben, és hunyorogva olvasta a feliratokat. Rezgőmódra állította a telefonját, de pár percenként azért meg is nézte, hátha nem érzékelte a rezgést, de nem jött üzenet, nem volt nem fogadott hívás, semmi jele annak, hogy valaha is megbeszélt egy találkozót valakivel.

Csak két embert ismert, aki még mindig Londonban lakott: Linda Stoke Newingtonban és Anthony Ealingben; a barátai egymás után összeházasodtak, és kiköltöztek a városból. Sokan közülük tanárok voltak, akikkel az egyetemen ismerkedett meg, és úgy döntöttek, hogy ugyanúgy megkereshetik a hitvány fizetésüket valami kisvárosban is, ahol olcsóbb az élet, mint Londonban, olyan iskolákban, ahol a gyerekek csak a rapsztárok dalain keresztül vannak kitéve késes bűnözésnek. Annie először Lindával próbálkozott, abból kiindulva, hogy ő otthon dolgozik, és így talán fel fogja venni a telefont, és mert Stoke Newington a legjobb tudomása szerint közelebb volt, mint Ealing. És amilyen szerencséje volt, Linda felvette a telefont, és éppen unatkozott, és kész volt abbahagyni, amit épp csinált, és elvinni Annie-t egy olcsó indiai étterembe Bloomsburybe. Az már kevésbé mondható szerencsésnek, hogy Linda szinte kibírhatatlanul idegesítő volt, amit Annie teljesen elfelejtett, és csak a háromperces telefonbeszélgetés közepe táján jutott eszébe. – Ó, uramisten! Mit csinálsz idelent? – Csak úgy lejöttem... Vagyis... egy internetes randim volt. – Hú, ebben az utolsó mondatban egy csomó mindent meg kell magyaráznod. Először is, mi történt a rettegett Duncannel? Annie meglepetésére azt érezte, hogy ez egy kicsit fájt. – Nem volt annyira rettegett. Legalábbis én nem rettegtem tőle.

Meg kellett védenie Duncant, hogy megvédje magát. Ezért olyan érzékeny az ember a partnereire, még az expartnereire is. Ha beismeri, hogy Duncan nem volt egy nagy durranás, azzal nyilvánosan elismeri, hogy borzalmasan elfecsérelte az idejét, és hogy iszonyú rossz az ítélőképessége és az ízlése. Ugyanígy állt ki az iskolában a Spandau Ballet mellett, még akkor is, amikor már nem volt oda értük. – És másodszor – micsoda? Máris vége van? Hat órakor? Mi volt ez, egy gyorsrandi? – És hisztérikusan nevetett a saját szellemességén. – Hát, tudod, egyszer hopp, máskor kopp. – És most koppantál? Igen, akarta mondani Annie. Ezt jelenti a kifejezés, te féleszű. Ha valaki épp lejön az olimpiai dobogóról, aranyéremmel a nyakában, tuti nem fogja azt mondani, hogy „Egyszer hopp, máskor kopp”. – Hát, sajnos. – Akkor innen folytatjuk. Indulok érted. Kábé félóra, és ott vagyok. Annie összeszorította a szemét, és káromkodott. Mióta Linda kimászott az észak-londoni középiskolája kerítése alatt, szabadúszó újságíróként kereste a kenyerét, zsírleszívásról, narancsbőrről, bőrcsizmákról, cicákról, szexuális kellékekről, tortákról meg minden olyasmiről írt cikkeket, amik az alsóbb árkategóriájú női magazinok szerkesztői szerint érdeklik az olvasóikat. Amikor Annie utoljára beszélt vele, épp csak megélt valahogy, de azt a benyomást keltette, hogy egykettőre minden munka eltűnik az internetes lefolyóban. Lindának hennázott haja és harsány hangja volt, és

valahányszor találkoztak, mindig tudni akarta, hogy Annie-nek mi az „álláspontja” erről vagy arról a dologról, Barack Obamáról vagy egy valóságshow-ról, amit sohasem nézett, vagy egy együttesről, amiről még sohasem hallott. Annie-nek nem igazán sok dologról volt „álláspontja”, hacsak az „álláspont” nem ugyanaz, mint a vélemény, de mindig az volt az érzése, hogy nem ugyanaz, hogy az „álláspont” sokkal harciasabb, egyértelműbb és eredetibb dolog. És ha mindezek a tulajdonságok Annie-nek a rendelkezésére álltak volna is, akkor sem holmi „álláspontokra” fecsérli őket. Linda egy olyan fazonnal élt együtt, aki pontosan ugyanolyan reménytelen volt, mint Duncan, bár valami okból mindenki úgy tett, mintha nem volna az, mintha valamikor befejezné a regényét, és kiadnák, és elismernék mint zseniális remekművet. És akkor többé nem kellene angolt tanítania japán üzletembereknek. – Szóval? – mondta Linda, amikor leültek az étteremben, pontosabban még azelőtt, hogy Annie levette volna a kabátját. – Szegény kicsikém, mesélj el mindent! Lehet, hogy Lindának és Duncannek kellene összejönniük, gondolta Annie. Akkor aztán halálra szegénykicsikémezhetnék és hátezdöbbenetesezhetnék egymást. – Otthon hagytam Mike-ot, hogy igazi csajos dumcsizást rendezhessünk. – Ó, remek – mondta Annie. Van még két olyan szó az angol nyelvben, amik egymás mellé téve lelombozóbbak, mint a „csajos” meg a „dumcsizás”?

– Mit csináltatok? Hova mentetek? Miről beszéltetek? Annie egy pillanatig arra gondolt, hogy Linda csak az érdeklődés paródiáját adja elő. Senkit nem hozhat annyira lázba egy nyamvadt internetes randevú, ahogy azt a tágra nyílt szeme sugallta. – Hát. – Mit csináltak volna? – Megittunk egy kávét, aztán megnéztünk egy francia filmet a Russell Square-i moziban, aztán... Kész, ennyi volt. – Mi történt a film végén? – A nő megtudta, hogy a férje csalja egy költővel, és elköltözött. – Nem a filmben, hanem a randevú végén, tökfej. Hát ez Linda: nem fogta fel a finom szellemességet, de Annie a tökfej. – Hát, én... Ó, hát nem mindegy? Röhej az egész. Kitalált egy internetes randevút, és azért találta ki, hogy azzal helyettesítsen egy másik randevút, amiről kezdte azt érezni, hogy amúgy is inkább csak fantáziaszülemény volt. Akkor már miért ne menjen tovább az úton, és mondjon valami olyat, amitől Lindának tényleg kidüllednek a szemei? – Egyszerűen csak elbúcsúztunk egymástól. Az egész... az egész kicsit szerencsétlenül jött ki. Magával hozta a barátnőjét, és azt hiszem, azt remélte, hogy... – Szent isten! – Hát igen. Ha valaha nyomtatásban megjelenik ez a történet, meg kell említenie Rost a köszönetnyilvánításokban, sőt talán felajánlani neki, hogy legyen a szerzőtársa. Ros szerint ez szinte biztosan megtörtént volna, ha elkezd igazi internetes randikra járni.

– Gyakrabban előfordul, mint gondolnád – mondta Annie. – Micsoda történeteket tudnék mesélni. Hirtelen kezdte úgy érezni magát, mintha igazi regényíró volna. Az első könyve félig önéletrajzi volt, de most, hogy magabiztosabb lett, kezd mélyebben elmerülni a fantázia birodalmában. – Szóval már sok internetes randin voltál? – Nem igazán. – Nehezebb volt, mint amilyennek látszott, mármint a regényírás. Az is kellett volna hozzá, hogy az igazságot teljesen kihajítsa az ablakon, és Annie erre egyelőre még nem állt készen. – De az a pár annyira bizarr volt, hogy alighanem öt vagy hat történetet mesélhetnék mindegyikről. Linda együtt érzőn rázta a fejét. – Annyira örülök, hogy én nem vagyok kitéve ennek. – Szerencsés vagy. Az utolsó megjegyzés nem Annie érzéseinek őszinte kifejezése volt. Annak idején, amikor Mike-ot is látta időnként, meggyőződött róla, hogy Linda az egyik legkevésbé szerencsés ember, akit valaha ismert. – Na és Duncan? – Ő összejött valaki mással. – Viccelsz. Ezt nem hiszem el. Úristen! – Nem volt annyira rossz. – Ó, Annie! Rémes volt. – Hát, nem volt egy Mike, az igaz, de... Nem túlozza el? Még Lindának is éreznie kell, hogy gúnyolódik. De nem. Lindának csak egy halvány, önelégült mosoly suhant át az arcán. – Na mindegy. Szóval összejött valakivel.

– De hát ki az ördöggel? Nem mintha sok közöm volna hozzá. – Egy Gina nevű nővel, aki együtt tanít vele a főiskolán. – Szegényke nagyon kétségbe lehetett esve. – Rengeteg magányos ember nagyon kétségbe van esve. Finom szemrehányás volt, de megtette a hatását. Linda mintha felismerte volna a magányt. Valószínűleg látta, ahogy ott ül vele szemben, issza a sörét, és próbálja nem elveszíteni a türelmét. A magány egy betegség – gyengévé, hiszékennyé, butává teszi az embert. Soha nem szobrozott volna így egy órán át a Dickens Múzeum előtt, ha nem kapta volna el ő is. Épp a pappadamot szolgálták fel, amikor megszólalt Annie mobilja. Nem ismerte a számot, és ezért fogadta a hívást. – Halló? Mélyebb volt a hang, mint amilyennek képzelte, de erőtlenebb is – majdnem reszkető. – Annie-vel beszélek? Igen. – Helló. Tucker Crowe vagyok. – Helló. – Ez volt az első szó, amit mondott neki, és jégkéreg borította. – Remélem, jó kifogása van. – Viszonylag jó. Elég jó. Enyhe infarktusom volt, szinte rögtön azután, hogy leszálltam a gépről. Jobb lenne persze, ha azt mondhatnám, hogy komoly volt, de hát ez van. Nekem elég volt. – Uramisten. Jól van? – Nem túl rosszul. Asszem, hogy leginkább lelki sérülést szenvedtem. Úgy néz ki, nem fogok örökké élni, mint ahogy eddig gondoltam.

– Mit tehetek? – Örülnék, ha meglátogatna valaki a családtagjaimon kívül. – Rendben. És mit vihetek? Szüksége van valamire? – Egy-két könyv biztosan jó lenne. Valami angol és ködös. De ne legyen annyira ködös, mint a Barnaby Rudge. Annie egy kicsit tovább nevetett, mint amit Tucker még megérthetett, megkérdezte a kórház nevét, és ennyi volt. Ja, és a végén még elpirult. Mostanában folyton elpirult. Talán szó szerint fiatalodott, száguldott visszafelé, a serdülőkora előtti időkbe. És akkor az egész borzalom újrakezdődhet. – Ez volt az egyik történeted? – kérdezte Linda. – A színedből ítélve nagyon úgy néz ki. – Hát. Igen. Asszem. Tucker legalább egy történet volt, még ha soha semmi más nem lesz is belőle. Mint másnap reggel felfedezte, soha senki nem vár türelmetlenül egy könyvesbolt előtt a nyitásra. Ott állt egyedül a hidegben. Tíz perccel kilenc óra előtt ért a Charing Cross Roadra, de csak azt állapíthatta meg, hogy egyik könyvesbolt sem nyit ki fél tíz előtt; elment meginni egy kávét, visszajött, és kilenc harmincegykor az üvegajtón keresztül leste, ahogy az eladók a bolt elejében lévő könyvállványokkal piszmognak. A fenét csinálnak már? Biztosan kikövetkeztették, hogy nem azért ugrál az ajtó előtt, mert valami híres fazon szakácskönyvére van szüksége. Még szerencse, hogy az ember nem tud belehalni az irodalomszomjba: ezek hagynák, hogy ott tátogj a járdán. Végül, végül egy

borostás, hosszú zsíros hajú fiatalember elfordította a kulcsot a zárban, és elkezdte kinyitni az ajtót, Annie pedig besurrant a résen. Volt már pár ötlete. Tucker soha nem fogja megtudni, de az az igazság, hogy nem tudott aludni az éjszaka, mert egyfolytában egy olvasmánylistát állított össze a fejében. Hajnali kettőkor úgy döntött, tíz könyv elég lesz, hogy kielégítse Tucker igényeit és a saját lelkesedését, de amikor felébredt, rájött, hogy ha egy billegő könyvkupaccal állít be hozzá, Tuckernek minden bizonyítéka meglesz ahhoz, hogy bolondnak és megszállottnak tartsa. Kettő bőven elég lesz, na jó, három, ha nem tud választani. Végül is négyet vett, de elhatározta, hogy a kórházba menet kiválaszt kettőt közülük. Fogalma sem volt, hogy tetszeni fognak-e Tuckernek, hiszen semmit sem tudott róla azon kívül, hogy szereti Dickenst. A kórház valahol a Marble Arch közelében volt, úgyhogy felsétált az Oxford Streetre, és felszállt egy buszra, amiről azt remélte, hogy egyenesen odamegy. Csak hát... Aki szereti a tizenkilencedik század irodalmát, az biztosan olvasta már a Hiúság vásárá-t, nem? És egy Másnaposság tér című könyv vajon megfelelő ajándék egy egykori alkoholistának? Aztán ott van a szex a Suhog a selyem, libben a bársony-ban... Nem gondolja majd Tucker azt, hogy ez felhívás keringőre? Csak persze főleg leszbikus szex van benne. Úgyhogy inkább arra gondolhat, hogy figyelmeztetni akarja ezzel, mármint arra, hogy úgy nem érdekli őt... Amikor pedig az egésznek épp az a lényege, hogy az ellenkezőjét jelezze, nem? Amellett Tuckernek épp

infarktusa volt, úgyhogy talán nem tapintatos dolog bármi olyan könyvet vinni neki, amiben szex is van. Akármilyen szex. A kurva életbe. Kinézett a busz ablakán, épp meglátott egy könyvesboltot, és a következő megállóban leszállt. A kórház bejáratánál Annie azon kapta magát, hogy négy vadonatúj puhafedelű könyvet gyömöszköl be a szemetesbe, és szinte beteg tőle, annyira furdalja a lelkiismeret. Azért dobta ki a könyveket, mert túl sokat vett, és nem tudta, hova dugja el azokat, amikre nem volt szüksége; és mert Tucker úgy gondolhatta volna, hogy némelyik választása túlságosan nyilvánvaló és leereszkedő; és azért is, mert egyet-kettőt nem olvasott közülük, és ha Tucker megkérdezné, hogy miről szólnak, akkor dadogna és elvörösödne. Természetesen pánikban volt, és ezt pontosan tudta. Tudta, hogy amikor ideges, mindig mindent túlspekulál. Megpillantotta magát a lift tükrös ajtajában, miközben ment fel Tucker szobájához: borzalmasan néz ki, gondolta, fáradtnak és öregnek. Nem a viktoriánus regények miatt kellett volna annyit aggódnia, hanem a sminkje miatt. És persze jobb lenne, ha kialudta volna magát; soha nem nézett ki jól, ha hét óránál kevesebbet aludt. Persze, valószínűleg Tucker se néz ki jól, ami kicsit megvigasztalta. Lehet, hogy ez az Annieparadoxon: csak olyan férfiak számára tud vonzó lenni, akik túl betegek hozzá, hogy bármit is csináljanak. Beletúrt a hajába, nem mintha bármit is használt volna, aztán kilépett a liftből, és elindult a folyosón. Tucker szobája felé menet meglátta Jacksont, amint szembejött vele, egy elképesztően ragyogó, de ijesztően

mogorva, negyvenöt-ötven körüli nő vezette kézen fogva. Annie próbált rámosolyogni, de érezte, hogy a mosolya lepattan a nő arcáról: Natalie, ha ő volt az, láthatóan nem osztogatta a mosolyait ok nélkül, nehogy inflálódjon az értékük. Annie örült, hogy ellenállt a kísértésnek, hogy bemutatkozzon; olyan lett volna, mint azok a bolond nők, akik odakiabálnak a szappanoperasztároknak az utcán, mert úgy gondolják, hogy ismerik őket. Csak mert Jackson a hűtőszekrényére tapasztva tölti az életét, attól még nem rohanhat oda hozzá, hogy halálra rémítse. Ahogy elmentek mellette, látta, hogy Jackson eléggé meg van rémülve amúgy is, és Annie remélte, hogy ez nem azt jelenti, hogy mindjárt egy nagyon beteg emberrel fog találkozni. És ha Tucker épp akkor hal meg, amikor bent van nála? És az utolsó szavai azok lesznek, „Ó, ezt már mindet olvastam”? És ki kellene találnia valamit. És még sohasem kellett haldokló emberrel foglalkoznia. És milyen groteszk lenne, hogy Tucker az ő arcát látja utoljára. Talán egyszerűen haza kellene mennie. Vagy megvárni, amíg biztosan lesz bent nála valaki más is, egy olyan ember, akit tényleg ismer. De aztán kopogott az ajtón, és Tucker azt mondta, „Szabad”, és Annie még fel sem fogta, hogy mi történik, amikor már ott ült az ágyán, és nézték egymást. – Hoztam magának pár könyvet – mondta, jóval hamarabb, mint kellett volna. Nem a könyvekkel kellett volna indítani, hanem csak beszélgetés közben elővenni őket, mint ami mellesleg jutott eszébe.

– Bocsásson meg – mondta Tucker. – Elfelejtettem mondani, hogy kifizetem. Nem ismerem magát annyira, hogy arra kérhetném, hogy költsön rám. Csak magát hibáztathatja, gondolta Annie, beront ide, és rögtön arról kezd beszélni, hogy micsoda szívességet tett. Idióta. – Uramisten, dehogy kell kifizetnie. Csak nem akartam, hogy azt higgye, hogy elfelejtettem. Szörnyű lehet kórházban feküdni úgy, hogy nincs mit olvasnia az embernek. Tucker az éjjeliszekrényére biccentett. – Itt van a jó öreg Barnaby. De nem olyan vicces, mint reméltem. Maga olvasta? – Ööööö... – Ó, ne csináld már, te liba, mondta magának. Tudod a választ erre a kérdésre. Kábé négy Dickens-regényt olvastál, és ez nem tartozik közéjük. Nem fog szakítani veled a Barnaby Rudge miatt. De persze miért kockáztatná meg? – Úgy voltam vele, mint maga – mondta okosan. – Kábé a harmadáig jutottam el, és feladtam. Na mindegy. Magának infarktusa volt, és arról beszélünk, hogy nem olvastam végig egy könyvet. Hogy van? – Nem olyan rosszul. – Komolyan? – Igen. Fáradt vagyok. És kicsit aggódom Jackson miatt. – Azt hiszem, láttam őt a folyosón. – Aha. Natalie elviszi egy játékboltba. Az egész olyan bizarr. – Előtte nem is ismerték egymást? – Dehogyis! – Annie elnevette magát, látva, hogy Tucker szeme rémülten kerekre tágult. – Miért tenném

ezt vele? Azt akarom, hogy felnézzen rám. Még csak az kéne, hogy az egykori hibáim alapján ítéljen meg. – De Natalie kedvesen bánik vele. – Ja. Asszem. Meg velem is. A férje adta a pénzt, hogy iderepülhessünk. Én meg erre kifekszek London legflancosabb kórházának recepcióján, úgyhogy most ezt is fizetheti. Zihálva nevetett. – Akkor nem is olyan rossz ember. – Úgy látszik, nem. Most kell megtudnom. – Hogyhogy egy angol nőt vett feleségül? – Óhhhh... – És csak legyintett, mintha egy másik földrészről származó feleség elkerülhetetlen lenne egy sorozatférj karrierjének valamelyik állomásán, és ennélfogva a részletek fárasztóak és lényegtelenek. Annie megfogadta, hogy nem fog túl sok kérdést feltenni, pedig annyi minden volt, amit tudni akart róla. Szerette azt gondolni, hogy kíváncsi az emberekre, de az információéhsége most több volt, mint kíváncsiság: szerette volna összerakni Tucker egész felnőtt életét, és úgy tűnt, még a keretek is hiányoznak, amikkel elkezdhetné. Miért érdekelte annyira? Részben természetesen Duncan miatt: az ő rajongófejével gondolkodott, és kötelességének érezte, hogy annyi információt gyűjtsön össze, amennyit csak lehet, mert senki más nem volt olyan helyzetben, hogy ezt megtehesse. De nem csak erről volt szó. Soha nem volt még alkalma, hogy ennyire egzotikus emberrel találkozzon, és félt, hogy soha többé nem is lesz, hacsak még egy visszavonult bohém fel nem veszi vele a kapcsolatot teljesen váratlanul.

– Ah – mondta. – Csak egy a sok közül. – Úgy tűnt, hogy rejtélyes akarok lenni? – kérdezte Tucker. – Úgy tűnt, nincs kedve hozzá, hogy az utolsó előtti házasságáról egy olyan emberrel beszélgessen, akit még alig ismer. – Tökéletes. Elképesztő, hogy mit tud kiolvasni egy bágyadt csuklómozdulatból. – Hogy van a lánya? – Nem túl jól. Fizikailag oké, de dühös. Rám is. – Magára? – Megint keresztbe tettem neki. Amikor pedig most az egyszer ő lehetett volna a figyelem középpontjában. – Biztos vagyok benne, hogy ő nem így gondolja. Az első öt percben megvédte Lizzie-t és Natalie-t is, és most megfogadta, hogy a látogatás hátralévő ideje alatt nem fog semmi jót mondani egyetlen olyan emberről sem, aki rokoni kapcsolatban áll Tuckerrel. Kedves, jóságos és unalmas embernek tűnt ettől, pontosan olyannak, aki egy rejtőzködő és lábadozó kultikus rockzenésznek nem fog tetszeni, már ha bármennyire is ismerte a rejtőzködő és lábadozó kultikus rockzenészeket, aminthogy persze egyáltalán nem ismerte őket. Különben is, minden esély megvan rá, hogy ezek az emberek borzalmasak. Csak két másodpercre látta Natalie-t a folyosón, de az a két másodperc is elég volt: azt sugallta, hogy a gazdag és gyönyörű emberek valóban mások. „Biztos vagyok benne, hogy ő nem így gondolja...” Ugyan honnan tudhatná, hogy mit gondol egy szupermodell lánya? – Sok embert ismer Londonban?

– Nem. Lizzie-t és Natet. És magát, most, hogy Londonban van. – Szóval nem lepték el a látogatók. – Egyelőre még nem. De megtudtam, hogy jó páran már úton vannak. – Komolyan? – Komolyan. Nat és Lizzie nagy bölcsen elhatározták, hogy az összes gyerekemnek ide kell jönnie, csak hogy láthassanak még egyszer, mielőtt elpatkolok. Úgyhogy még három gyerekem és egy volt feleségem van úton. – Ó. És milyen érzés... – Nem rajongok az ötletért. – Hát. Aha. Megértem. – Az az igazság, Annie, hogy én ezt képtelen vagyok végigcsinálni. Ki kell juttatnia innen. Ha egy kis tengerparti városban lakik, valahol bazi messze ettől a kórháztól, akkor az pontosan olyan helynek hangzik, ahol most hunynom kell. Lehet, hogy Jacksonnak is izgalmas lesz. Egy pillanatra Annie elfelejtett levegőt venni. Jó párszor megírta Tuckernek ezt az utolsó mondatot, mióta telefonált, és elmondta, hogy mi történt, bár Tucker szájából természetesen jobban hangzott, és volt néhány olyan nyelvi finomság, ami neki sohasem jutott volna az eszébe: „bazi messze”, „hunynom kell”. És aztán, amikor újból elkezdett beszívni és kifújni, valamivel zajosabban, mint szerette volna, a vonatmenetrenden kezdett gondolkozni. El akarta érni a kettő húszast, hacsak nem lesz kényszerítő vagy akár csak viszonylag elfogadható oka Londonban maradni; ha Jackson időben visszaér az állatkertből, beugorhatnak egy taxiba, ami

elviszi őket a St. Pancrasra, és négy harmincra már Goolenessben is lehetnek. – Na, mit gondol? – Annie nemcsak lélegezni felejtett el; azt is elfelejtette, hogy részt kellene vennie egy valóságos emberrel folytatott beszélgetésben. – Nem hiszem, hogy Jackson nagyon élvezné. Nem olyan izgalmas hely, különösen az évnek ebben a szakában. – Megvan még az a cápaszem? – Rengeteg cápatartozékom van. – Na, akkor máris garantálva van egy boldog délután. Semmit nem akart volna jobban, mint hogy Goolenessben ápolhassa Tuckert, de ez csak egy bolondos ábránd volt, és veszélyesen, önzően bizarr: ilyenekről ábrándozik az ember, ha belezúgott valakibe. Először is, Tuckernek infarktusa volt, nem influenzája. Valószínűleg nem volt szüksége takarókra, melegvizes palackokra és húslevesre; még az is lehet, hogy ezek közül bármelyik megölhetné. És elrabolni őt a családjától – úgy érezte, hogy az rossz és helytelen dolog lenne, és különben sincs semmi köze hozzá; próbált nem konvencionálisan gondolkozni, de abban alighanem mindenképpen hitt, hogy a család fontos dolog, hogy egy apának vannak kötelességei a gyerekeivel szemben, és hogy Tucker nem teheti meg, hogy egyszerűen csak elszökik előlük, mert fél, vagy mert szégyelli magát, vagy mindkettő. Mindezek a kételyek, amikor megvizsgálta őket, ahhoz a kellemetlen következtetéshez kezdtek vezetni, hogy Tucker egy valóságos személy, valóságos problémákkal, és se őt, se a problémáit nem tudja

kényelmesen beilleszteni a saját életébe, vagy a házába, vagy Goolenessbe. És ha a kételyek ide vezettek, akkor nem igazán volt kedve követni őket. – Nem tudom, hogy képes lennék-e gondoskodni magáról. Úgy értem, milyen kezelést kapott? És mit kell még csinálni? – Angioplasztikát kaptam. – Ah. Én azt se tudom, hogy mi az. Biztos, hogy nem tudnék adni magának egy újabbat. – Jézusom, nem is kérném rá. Csak ő képzelte így, vagy a beszélgetésnek ez a része valóban enyhén pajzán volt? Pajzán és prűd egyszerre: ő azt bizonygatja, hogy valamit nem akar megtenni, Tucker meg erre azt mondja, hogy nem is kérné rá? De alighanem csak beleképzelte. Talán ha élt volna Barnesy felajánlkozásával pár napja, akkor most nem járna folyton ilyesmin az esze. – Mi az? – Lényegében kis ballonokat tesznek az emberbe, és felfújják őket, hogy kitisztítsák az ereket. – Szóval megoperálták? Az elmúlt harminchat órában? – Nem volt olyan nagy ügy. Katéterrel dugják be a ballonokat. – És valóban el akar szökni a gyerekei elől, amikor átrepülik a fél világot, hogy láthassák magát? – Igen. Annie felnevetett. Az a fajta igen volt ez, amelyik tudja, hogy mit akar. – A fiai? Átrepülnek az Atlanti-óceán fölött... hány évesek is? – Tizenkettő. Nagyjából.

– ... És az apukájuk kijelentkezett a kórházból, és nem lehet megtalálni? – Pontosan. Nem az a bajom, hogy bármelyik gyerekemet is látnom kell. Hanem így együtt mindet. Mert tudja, mi a nagy helyzet? Még soha nem láttam őket együtt, egy szobában. És soha nem is akartam. Úgyhogy el kell tűnnöm, amíg lehet. – Komolyan? Még soha nem volt egyszerre együtt az összes gyerekével? – Isten ments! Annak a mechanikája... – És teátrálisan megborzongott. – Mennyi ideje van? Mielőtt mindannyian ideérnek? – A fiúk ma délután érkeznek. Lizzie lent van, Jacksonról tud... Úgyhogy csak Grace marad. De úgy tűnik, senki nem tudja, hogy ő hol van. – Hol lakik? – Ah – mondta Tucker. – Hát. Ez nem fog jól hangzani. – Nem tudja pontosan? – Hogy „nem pontosan”, az jóindulatú megfogalmazás. Azt sugallja, hogy azért lennének elképzeléseim. – De tudja valaki? – Ó, valaki mindig tudja. A legújabb partner mindig elintézi, hogy felvehesse a kapcsolatot az előzővel. Úgyhogy csak végig kell menni a láncon az elejére. – És honnan tudják, hogyan lehet felvenni velük a kapcsolatot? – Gondolom, hagyom, hogy a nők intézzék az ilyen dolgokat, beleértve a gyerekeket is. Én ebben nem voltam ügyes, és a partnerem mindig meg akarta mutatni az előzőnek, hogy milyen jóravaló és

gondoskodó ember, úgyhogy... Tudom, tudom. Ez elég rossz fényt vet rám, igaz? Annie próbált a Tucker által elvárt rosszallást kifejező arcot vágni, de feladta. A rosszallás a lefokozását jelentette volna, olyan emberré változtatta volna, amilyet már ismert; minél többet akart hallani a szövevényes magánéletéről, és ha azt sugallja, hogy nem nagyon tetszik neki, akkor talán nem mesél el több olyan történetet, amire aztán az élete végéig emlékezhet. – Nem – mondta Annie. Tucker ránézett. – Komolyan? Miért nem? Annie nem nagyon tudta, hogy miért nem. Hogy az ember nemtörődömségből és gondatlanságból elveszíti a kapcsolatát a lányaival, az, valljuk be, nem egy vonzó szokás. – Azt hiszem... végül mindenki azt csinálja, amiben ügyes. Ha a partnerei jobban tudták megszervezni az ilyen dolgokat, akkor mi értelme lett volna magára hagyni, hogy mindent összekutyuljon? Egy pillanatra elképzelte, hogy Duncannek lett volna egy lánya egy korábbi kapcsolatából, és ő lett volna az, aki rendszeresen beszélget a gyerek anyjával, miközben Duncan csak vakarja a tökeit, és a Tucker Crowekalózfelvételeit hallgatja. Ugyanezt gondolta volna ilyen körülmények között is? Aligha. – Nem hiszem, hogy tényleg így gondolja. Vagy ha igen, akkor maga az első ilyen nő, akivel találkoztam. De köszönöm a megértését. Na mindegy. Ezzel nem fogok kijutni innen. – Kiviszem magát, miután mindenkivel találkozott.

– Nem, értse meg, akkor már késő lesz. Épp azért akarok elmenni, hogy ne kelljen találkoznom velük. – Tudom, de... furdalna a lelkiismeret. És azt maga sem akarja. – Ide hallgasson... El tud jönni újból? Holnap? Vagy vissza kell mennie? Hihetetlen, de megint elpirult. Ennek sosem lesz vége? Most már örökké el fog pirulni, bárki bármit mond neki? Bár most nem annyira elpirult, mint inkább felragyogott az arca arra a kellemes érzésre, hogy szüksége van rá valakinek, akit vonzónak talál, és arra gondolt, hogy ez a fiziológiai reakció megtörténhetett volna vele bármikor az elmúlt tizenöt évben is; egyszerűen csak soha nem érte öröm, legalábbis ez a fajta. – Nem – mondta. – Nem kell visszamennem. Tudja, megtehetem, hogy... – És valóban megtehette. Vehetett ki szabadságot, és megkérhette az egyik Barátot, hogy nyissa ki a múzeumot; megszállhatott Lindánál, megtehetett bármit, amit csak kellett. – Remek. Hé! Itt is van! Tucker ezt arra a drámaian sápadt fiatal nőre mondta, aki lassan jött feléjük a köntösében. – Lizzie, hadd mutassam be Annie-t. Lizzie láthatóan nem akart megismerkedni Annie-vel, mert rá se hederített. Annie azon kapta magát, hogy azt reméli, Tucker most majd jól leszidja ezért, de ez persze irreális volt. Egy kórházban kellett megférniük, és különben is, Lizzie ijesztő volt. – Grace Párizsban volt – mondta. – Holnap érkezik.

– Megmondtad neki, hogy nem kell eljönnie, most, hogy már tudjuk, hogy nem vagyok a küszöbön? – Nem. Természetesen el kell jönnie. – Miért? – Mert ez már túl régóta megy így. – Micsoda? – Hogy elválasztasz minket egymástól. – Nem választalak el titeket egymástól. Csak épp nem hozlak össze benneteket. Annie felállt. – Akkor én jobb, ha... – Akkor holnap is bejön? Annie Lizzie-re pillantott, de Lizzie nem viszonozta a pillantását. – Holnap talán nem a leg... – De igen. Nagyon is. Annie megfogta a kezét, és megrázta. Meg is akarta szorítani, de nem tette. – Hé, köszönöm a könyveket – mondta Tucker. – Tökéletesek. – Viszlát, Lizzie – mondta Annie provokatívan. – Oké. Ha akarod, hívd fel Grace-t, és mondd meg neki, hogy nem akarod látni – mondta Lizzie. Annie kezdett ráérezni a dologra, és egészen élvezte. Még a durvaság is olyan finom és egzotikus volt, hogy csak irigykedni tudott. TIZENHARMADIK FEJEZET – Szóval igazából nem miattam történik ez az egész – mondta Tucker. Úgy gondolta, hogy szelíden mondta. A szelíd volt a hét szava. Elhatározta, hogy most már örökké szelíd lesz, vagy legalábbis addig, amíg nem kap egy komoly

infarktust, mert akkor vagy komollyá, vagy komolytalanná válik, attól függően, hogy milyen tanácsot adnak neki a specialisták. – Én... én azt reméltem, hogy miattad – mondta Lizzie. – Azt reméltem, hogy látni szeretnél mindannyiunkat együtt. Volt valami bizarr Lizzie hangjában. Mélyebb volt, mint két perce, mielőtt Annie elment. Mintha egy olyan Shakespeare-darabra próbált volna, amiben egy fiatal nő fiatal férfinak álcázza magát. És halkabban is beszélt, mint szokott. Ráadásul meghökkentően békés volt a hanghordozása. Tuckernek ez nem tetszett. Úgy érezte tőle, hogy sokkal betegebb, mint ahogy mondták neki. – Miért beszélsz így? – Hogy? – Mintha arra készülnél, hogy átoperáltatod magad férfivá. – Menj a picsába, Tucker! – Ez már jobb. – Különben is, miért kellene mindennek miattad történnie? Tényleg nem tudsz elképzelni egy szemernyi olyan emberi tevékenységet sem, ami nem miattad van? – Csak arra gondoltam, hogy azért gyűltök össze mindannyian, mert halálos beteg vagyok. De most, hogy nem vagyok az, jobb, ha az egészet elfelejtjük. – Nem akarjuk az egészet elfelejteni. – Most itt kinek a nevében beszélsz? Mindenkiében? A többségében? Az idősebb tagokéban? Mert szerintem Jacksonnak például tök mindegy. – Ó, Jackson. Jackson úgyis csak azt gondolja, amit te mondasz neki.

– Ez gyakran így van a hatévesekkel. Úgyhogy a megvető hang talán nem annyira indokolt. – Biztos vagyok benne, hogy a többség nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy bárcsak mindannyian megkaptuk volna az a gondoskodást, amit Jackson megkapott. – Ó, persze. Mert így olyan kibaszott keserves életetek volt, igaz? Ha ez a beszélgetés egy próféta lett volna, akkor inkább valamelyik félelmetes ótestamentumi fazon, mint a kedves, jóságos és szelíd Jézus. A szelídség nyilvánvalóan csalóka tulajdonság; nem lehet csak úgy bekapcsolni meg kikapcsolni, ahogy a kedvünk tartja. De persze épp ez a baj a kapcsolatokkal általában. Megvan a saját hőmérsékletük, és nincs termosztát. – És ez neked felmentést ad? – Hát, összességében azt mondanám, hogy igen. Ha a szarban hagytalak volna ott benneteket, akkor rosszabbul érezném magam, mint így. – Semmi részed nem volt benne, hogy életben maradtunk egyáltalán. – Ez azért nem egészen igaz. – Ó, tényleg? Tucker tudta, hogy valóban nem egészen igaz, de azt már nem tudta, hogyan magyarázhatná ezt el anélkül, hogy csak olajat öntene a tűzre. A szülői tehetsége, legalábbis Jackson előtt, kimerült a következőben: csak karizmatikus és gyönyörű nőket ejtett teherbe. És miután ő összebarmolta az életüket, sikeres emberek nyomultak rájuk. Természetesen sikertelenek is nyomultak, de addigra elegük lett a balfaszokból,

úgyhogy tisztességes, gazdag partnert választottak, aki stabilitást és anyagi biztonságot nyújtott nekik. Az egész igazából csak elemi darwinizmus volt, ha jól meggondoljuk, bár arra azért kíváncsi lett volna, hogy mit mondana Darwin a Tuckerrel való párosodásról, amitől azok a nők egyáltalán anyák lettek. Abban nem sok minden utalt a túlélési ösztön működésére. Úgyhogy ez volt az ő utókezelési szolgáltatása; és ha jól meggondoljuk, ez még jobb is, mint egy pénzletét. A pénzletét tönkreteszi a gyerekeket; a szerető, jómódú, de tisztán látó mostohaapa nem. Nem mindenkinél működne a módszer, azt belátta, de nála működött. Még egy kis visszahatás is volt, hiszen Lizzie apja állta az ő kórházi számláját is. Nem ment volna olyan messzire, hogy azt mondja, a srác – a nevét megint elfelejtette – tartozik neki. Mindenesetre egy egészen bájos családot örökölt, már amíg kész volt szemet hunyni afölött, ami nem bájos benne. – Jó, nem. – Túl bonyolult gondolat volt ez ahhoz, hogy így fekve elmagyarázza. Lizzie nagy levegőt vett. – Gondolkoztam – mondta Lizzie. – És ez az egyetlen módja, hogy valaha megtörténjen, nem igaz? Megint fiús hangon próbált beszélni. Tuckernek jobban tetszett volna, ha végre kiválaszt egy hangot, és ragaszkodik hozzá. – Mi? – Hogy mindenki összejöjjön körülötted. Mindig olyan jól elrejtőztél előle. Szinte menekültél tőle. Most meg ágyban fekszel, és mindenki idejön hozzád. – És szerinted erre van szüksége egy beteg embernek?

Ezt is meg lehet próbálni, nem? Nem mintha egy infarktus színlelt betegség volna. Még egy enyhe koszorúér-szűkület is komoly dolog, viszonylag. Igenis joga van egy kis zavartalan pihenésre. – Egy gyászoló anyának van rá szüksége. Elvesztettem a gyerekemet, Tucker. A hangja harmadszor vagy negyedszer váltott oktávot. Tucker örült, hogy nem kell gitáron kísérnie; kétpercenként kellene más regiszterbe átmennie. – Szóval, mint már mondtam, nem igazán miattam van. – Pontosan. Hanem miattunk. De ki tudja? Talán neked is jót tesz majd. Lehet, hogy Lizzie-nek igaza van, gondolta Tucker. Vagy megöl, vagy meggyógyít. Ha Tuckernek lett volna pénze, egy percig sem gondolkozott volna, hogy melyikre tegye fel a két lehetőség közül. Amikor Lizzie elment, fogta a könyveket, amiket Annie hozott neki, és elolvasta a fülszövegeket. Egész jónak tűntek. Annie volt az egyetlen ember ebben az egész országban, sőt talán bármelyik országban, aki egy ilyen apróságot megtehetett neki, és hirtelen hiányérzete volt – hiányzott neki Annie is, meg általában az olyan barátok, akiket meg lehet kérni egy efféle szívességre. Annie sokkal szebb volt, mint amilyennek képzelte, bár egyúttal az a fajta nő, aki megrökönyödne azon, hogy megállja a helyét olyasvalakivel szemben, mint Natalie, aki még mindig tisztában volt vele, hogy milyen hatással van a férfiakra. És mivel nem tudta, hogy szép, keményen dolgozott, hogy más tekintetben vonzó legyen. Ami Tuckert illeti, nála kifizetődött ez a munka.

Tényleg el tudta képzelni, hogy jó nagyot pihen egy zord, de gyönyörű tengerparti városban, nagy sétákat tesz a sziklák mentén Jacksonnal és egy kutyával, amit talán kölcsön kellene venniük az alkalomra. Mi is volt az az angol kosztümös film, amiben Meryl Streep olyan sokszor bámulja a tengert? Lehet, hogy Gooleness olyan lenne. Jackson visszajött a játékboltból Natalie-val, és egy óriási műanyag szatyor volt a kezében. – Úgy látom, ügyes voltál – mondta Tucker. – Aha. – Mit választottál? – Egy sárkányt meg egy focilabdát. – Ó. Oké. Azt hittem, valami olyat fogsz venni, amitől nem lesz olyan unalmas itt bent. – Natalie azt mondta, hogy ki fog jönni velem játszani. Lehet, hogy mielőtt elmegyünk az állatkeltbe ma délután. – Natalie elvisz az állatkertbe? – Hát, ki mással mehetnék? – Haragszol rám, Jack? – Nem. Még nem is beszélgettek igazán a szerencsétlen orvosi esemény óta. Tucker nem tudta, mit mondjon, vagy hogyan mondja, vagy akár azt, hogy érdemes-e mondani. – Akkor miért nem akarsz beszélni velem? – Nem tudom. – Sajnálom, ami történt – mondta Tucker.

– Ilyen focilabdát használnak a profik. Angliában meg más országokban is. – Klassz. Megtaníthatsz pár trükkre, amikor kimegyünk innen. – Tudsz majd focizni? – Még jobban, mint előtte. Jackson lepattintotta a labdát. – Itt bent ne, jó? Biztos van, aki épp pihenni akar. Bumm. – Dühös vagy rám? – Csak pattogtatom a labdát. – Értem. Megígértem neked, hogy nem leszek beteg. – Megígérted, hogy nem halhatsz meg, ha előző nap jól vagy. Bumm. – Oké, Jack. Add ide azt a labdát! – Nem. Bumm, bumm, bumm. – Oké, megyek és elveszem. Tucker elkezdte lehúzni magáról a takarót. Jackson felvisított, odadobta a labdát az apjának, és kezét a fülére szorítva leguggolt. – Ugyan már, Jack – mondta Tucker. – Nem olyan nagy ügy ez. Megkértelek, hogy hagyd abba a pattogtatást, de nem akartad. Most meg abbahagytad. Nem akartalak megverni. – Nem attól félek – mondta Jackson. – Lizzie azt mondta, ha megerőlteted a szíved, akkor meghalsz. Nem akarom, hogy kiszállj az ágyból. Hát, kösz szépen, Lizzie. – Oké – mondta Tucker. – Akkor ne kényszeríts rá.

Mondhatsz bármit, gondolta fáradtan. De mostantól fogva nehéz lesz megjátszani, hogy ő egy átlagos általános iskolás apuka. Jesse és Cooper még aznap délután megjöttek, borzasan, ijedten és morcosan. Mindkettőnél iPod volt; mindketten hip-hopot hallgattak fél füllel. A másik fehér bimbó, amit kihúztak a fülükből arra a kevéssé valószínű eshetőségre felkészülve, hátha az apjuk mond valami olyat, amit hallani akarnak, lelógott az oldalukon. – Sziasztok, srácok. Motyogó köszönés formálódott a fiai torkában, de a szájukon már nem jött ki akkora erővel, hogy eljusson Tuckerig; valahol az ágya végében lehullott a padlóra, hogy a takarítók majd felsöpörjék. – Hol van az anyukátok? – Hö? – mondta Jesse. – Aha, jól van – mondta Cooper. – Hé, srácok. Nem akarjátok kikapcsolni azt az izét egy kicsit? – Hö? – mondta Jesse. – Nem, kösz – mondta Cooper. Elég udvariasan mondta, amiből Tucker megértette, hogy valami egészen mást utasított vissza – egy italt, mondjuk, vagy egy meghívást egy balettelőadásra. Tucker egy kis pantomimet adott elő, megismételve a kívánságát, hogy a hallást akadályozó eszköz nélkül szeretne beszélgetni. A fiúk egymásra néztek, megvonták a vállukat, és bedugták az iPodot a zsebükbe. Nem azért teljesítették a kérését, mert az apjuk volt, hanem mert felnőtt, és talán azért is, mert egy kórházi ágyon feküdt; akkor is ezt

tették volna, ha egy mozgássérült idegen lett volna egy buszon. Más szóval elég rendes kölykök voltak, de nem az ő kölykei. – Azt kérdeztem, hol van anyukátok. – Ja. Oké. Kint van a folyosón. – Többnyire Cooper beszélt, de mindig olyan benyomást tudott kelteni, mintha csak az ikertestvére gondolatait közvetítené. Talán amiatt, ahogy egymás mellett álltak, egyenesen maguk elé bámulva, lógó karral. – Nem akar bejönni? – Asszem. – Nem szólnátok neki, hogy jöjjön be? – Nem. – Igazából azt akartam mondani: „Szóljatok neki, hogy jöjjön be!” – Ja. Jó. – Mindketten az ajtóhoz mentek, jobbra-balra pillantottak, és intettek az anyjuknak. – De ő akarja. – És aztán, elég hosszú szünet után, amibe beleférhetett a tiltakozás: – Nem tudom, miért. – Nem igazán akar bejönni – mondta Cooper. – De azért bejön – mondta Jesse. – Oké. Nem jött be. – Hát hol van? A fiúk elfoglalták korábbi pozíciójukat, mereven álltak egymás mellett, és egyenesen maguk elé bámultak. Lehet, hogy amikor kikapcsolták az iPodjukat, valahogy önmagukat is kikapcsolták. Készenléti üzemmódban voltak. – Lehet, hogy a mosdóban? – mondta Cooper.

– Aha, asszem – mondta Jesse. – A mosdóban. És lehet, hogy már volt bent valaki? – Ó – mondta Tucker. – Biztosan. Tuckernek hirtelen eleget lett ennek a Lizzie által eltervezett szórakozásnak az értelmetlenségéből. Ezek a kölykök több ezer mérföldet utaztak azért, hogy egy kórházi szobában ácsorogjanak, és bámuljanak egy embert, akit már nem nagyon ismertek; ez a vita, hogy az anyjuk vajon a vécére ment-e vagy sem, volt a legélénkebb beszélgetés, amit ők hárman eddig összehoztak. (Tuckernek hiányzott volna, ha ennek is rögtön vége lesz, bár a folytatása olyan eszkatológiai részletek taglalásához vezethetett, amiktől kínosan érezte volna magát. A fiúk persze lehet, hogy élvezték volna.) És aztán, a következő pillanatban a langyos szobahőmérsékletet még tovább hűti majd egy exfeleség érkezése – nem olyané, akitől különösen félt, nem olyané, aki legjobb tudomása szerint különösebben haragudott volna rá, de nem is olyané, akit különösebben látni kívánt volna a földgolyóbison még hátralévő napjai során. És aztán, valamikor az elkövetkező egy-két órában ez az exfelesége bele fog botlani egy másikba, amikor Nat visszajön Jacksonnal. És ez a két fiú majd egy nagylányt fog bámulni, aki a féltestvérük, és akit még sohasem láttak, és valamit majd motyognak neki, és... Jézusom! Félig viccelt, amikor arra kérte angol Annie-t, hogy juttassa ki innen, de most már nem viccelt volna. Ebben semmi vicces nem volt. Kinyílt az ajtó, és Carrie lesett be rajta óvatosan.

– Mi vagyunk itt – mondta Tucker vidáman. – Gyere csak be. Carrie néhány lépést tett befelé, aztán megállt, és Tuckerre meredt. – Jézusom – mondta. – Kösz – mondta Tucker. – Bocs. Én csak... – Semmi gond – mondta Tucker. – Sokkal öregebb lettem, plusz nem valami előnyös itt bent a megvilágítás, plusz infarktusom volt. De én mindezt derűsen viselem. – Nem, nem – mondta Carrie. – Én csak, Jézusom, én csak asszem, azt akartam mondani, hogy milyen rég láttalak utoljára. – Oké – mondta Tucker. – Maradjunk ennyiben. Carrie természetesen jól nézett ki: egészséges és csinos volt. Felszedett magára egy keveset, de úgyis túl sovány volt, amikor Tucker elhagyta, épp a Tucker okozta keservek miatt, úgyhogy az a pár kiló csak a lelki egészségét jelezte. – Hogy vagy? – kérdezte Carrie. – Ma és tegnap egész jól voltam. Tegnapelőtt kevésbé. Az elmúlt pár évben többnyire jól elvoltam. – Hallottam, hogy szakítottatok Cattel. – Aha. Sikerült még egyszer elbaltáznom. – Sajnálom. – El tudom képzelni. – Nem, komolyan. Nem hiszem, hogy sok közös dolog van bennünk, de mindannyian aggódunk érted. Jobb nekünk, ha van valaki melletted.

– Mindannyian benne vagytok valamilyen közös regenerációs csoportban? – Nem, de... Te vagy a gyerekeink apja. Azt szeretnénk, hogy jól legyél. Carrie úgy választotta meg a szavait, hogy Tucker most elképzelte magát mint valami többnejű férfit egy elszigetelt vallási közösségben, és Carrie-t mint a feleségek választott képviselőjét. Nagyon nehezen tudott úgy gondolni magára, mint egyedülálló férfira. Egy pillanatra megpróbálta. Hé! Szabad vagyok! Senkihez nem köt semmi! Azt tehetem, amit csak akarok. De nem. Valami okból nem működött. Talán ha már nem csöpög a karjába az infúzió, kicsit valóban szabadabbnak fogja érezni magát. – Köszönöm. És neked hogy megy a sorod? – Mesésen, drágám, köszönöm. A munka jó, Jesse és Cooper klassz srácok, ahogy magad is láthatod... – Tucker kötelességének érezte, hogy rájuk pillantson, bár nem sok néznivaló volt rajtuk, leszámítva, hogy a nevük hallatára egy pillanatra felélénkültek. – Jó a házasságom. – Szuper. – Fantasztikus társasági életet élek, Dougnak jól megy az üzlete... – Remek. – Tucker abból indult ki, hogy ha elég sok elismerő jelzőt hajít Carrie irányába, akkor majd elhallgat, de semmi jele nem volt annak, hogy beválna a taktikája. – Tavaly lefutottam egy félmaratont. Tucker most már csak szótlan csodálattal rázta a fejét. – A szexuális életem jobb, mint bármikor.

A fiúk végre kiléptek a készenléti üzemmódból. Jesse arca az undor maszkjává gyűrődött, Cooper pedig úgy görnyedt össze, mintha kapott volna egy gyomrost. – Fuj! – mondta. – Anyu, kérlek. Fejezd be! – Egészséges nő vagyok a harmincas éveiben. Nem fogok rejtőzködni. – Jó neked – mondta Tucker. – Lefogadom, hogy a bélműködésed is jobb, mint az enyém. – Ha hiszed, ha nem – mondta Carrie. Tucker azon kezdett tűnődni, hogy Carrie vajon nem őrült-e meg valamikor az elmúlt tíz év alatt. Az a nő, akivel most beszélgetett, még csak nem is hasonlított arra, akivel valamikor együtt élt: az a Carrie, akit ő ismert, félszeg fiatal nő volt, aki a szobrászat és a fogyatékos gyerekek iránti érdeklődését próbálta összeegyeztetni. Szerette Jeff Buckleyt, az REM-et és Billy Collins költészetét. Ez meg, aki most előtte áll, azt se tudná, ki az a Billy Collins. – Nagyon is kellemes lehet az, ha az ember egy elővárosi focistaanyuka – mondta Carrie. – Akármit mondanak is az olyasféle emberek, mint te. Ó, rendben. Most már felfogta. Valamiféle kulturális háborút vívnak ők ketten. Ő a menő rockénekes és dalszerző, aki valahol a Village-ben lakik, és drogokon él, Carrie pedig a kis asszonyka, akit magára hagyott valahol Mucsa megyében. Amikor pedig valójában elképesztően hasonló életet élnek, kivéve, hogy Jackson baseballozik a Gyerekligában, nem pedig focizik, ő maga pedig egész biztosan régebben volt New Yorkban, mint Carrie. És Carrie valószínűleg még egy kis füvet is

szívott valamikor az elmúlt öt évben. Lehet, hogy mindenki úgy jön majd ide, hogy baseballütőként fogja lóbálni a kisebbségi érzéseit. Az kétségtelenül kicsit megfűszerezné a dolgokat. Jackson érkezése mentette meg őket, aki berobbant, és futásból hasba bokszolta Jesse-t és Coopert. A két fiú ezt mosolyogva és nagy rikoltásokkal fogadta: végre valaki az ő nyelvüket beszélte. Natalie belépője valamivel méltóságteljesebb volt. Intett a fiúknak, akik rá se hederítettek, és bemutatkozott Carrie-nek. Vagy lehet, hogy újból bemutatkozott neki, Tucker nem emlékezett rá. Ki a fene tudja, hogy ki kivel találkozott már? Most láthatóan megvizsgálták egymást. Tucker látta, hogy Natalie mindenestül lenyelte Carrie-t, aztán valahogy kiköpte, és Carrie tudta, hogy ki lett köpve. Tucker tökéletesen elfogadta, hogy a nők a szebb és okosabb nem, de amellett javíthatatlanul gonoszak, ha a helyzet azt követeli. A fiúk még mindig püfölték egymást. Tucker komoran látta, hogy Jackson hatalmas megkönnyebbüléssel és lelkesedéssel reagál a féltestvérei megjelenésére; fő vonzerejük abban állt, hogy nem mutatták a közeli halandóság jeleit, mint az apjuk. A gyerekek kiszagolják az ilyesmit. A süllyedő hajót elhagyó patkányokat nem lehet erkölcsileg felelősségre vonni. Egyszerűen csak ilyenek. – Milyen volt az állatkert, Jackson? – Klassz. Natalie ezt vette nekem. – Egy toll volt, a végén billegő majomfejjel. – Hű! Megköszönted?

– Kifogástalanul viselkedett – mondta Natalie. – Öröm vele lenni. És szinte mindent tud a kígyókról. – Nem tudom, hogy melyik milyen hosszú – mondta Jackson szerényen. A fiúk abbahagyták a dulakodást, és csönd ereszkedett a társaságra. – Hát akkor itt volnánk mindannyian – mondta Tucker. – És most? – Gondolom, most kell felolvasnod a végrendeletedet – mondta Natalie. – És megtudjuk, melyik gyerekedet szereted a legjobban. Jackson Natalie-ra, majd az apjára nézett. – Natalie csak viccelni próbált – mondta Tucker. – Ó. Oké. De gondolom, úgyis azt mondanád, hogy mindannyiunkat ugyanannyira szeretsz – mondta Jackson, és a hangja azt sugallta, hogy ez persze őt nem elégítené ki, sőt valószínűleg hazug válasznak tartaná. De igaza is lenne, gondolta Tucker. Hogyan is szerethetné mindet ugyanannyira? Már csak az is feltárta a hazugságot, ha csak megnézte Jacksont és a rosszul leplezett neurózisait egy szobában azzal a két masszív és, legyünk őszinték, unalmas és buta gyerekkel. Értette ő, hogy az apaság fontos dolog, amikor az ember ténylegesen apa – amikor ott ülsz a gyerekeid mellett éjszaka, és meggyőzöd őket, hogy a rémálmaik olyan testetlenek, mint a füst, amikor kiválasztod a könyveiket és az iskoláikat, amikor szereted őket akkor is, amikor mindent megtesznek érte, hogy ne érezz mást, csak bosszúságot és olykor haragot. És az első néhány évben ott volt az ikrek mellett, de mióta otthagyta az anyjukat, egyre kevésbé szerette

őket. Hogy is történhetett volna másképp? Próbálta bebeszélni magának, hogy mind az öt egyformán fontos, de ez a kettő idegesítette és untatta, Lizzie csupa tüske volt, Gracie-t pedig egyáltalán nem ismerte. Ó, persze, ez nagyrészt az ő hibája volt, és szerette azt gondolni, hogy ha együtt maradnak Carrievel, akkor Jesse és Cooper most nem lennének ennyire kibaszottul semmilyenek. De az volt az igazság, hogy nincs velük semmi baj. Tökéletesen megfelelő apjuk volt, aki saját autókölcsönző céget tartott fenn, és nem értették, miért akarja mindenki bemesélni nekik, hogy a kapcsolatuk egy fazonnal, aki valahol messze lakik, valamiképpen fontos a jólétük szempontjából. Közben Jackson képes volt csak azzal belecsípni az apja gyomoridegébe, hogy felkapcsolta a tévét reggel, amikor félig még aludt. Nem tudunk olyan embereket szeretni, akiket nem ismerünk, hacsak nem mi vagyunk Krisztus. És Tucker elég jól ismerte magát ahhoz, hogy elfogadja ezt az egyszerű tényt: ő nem Krisztus. Akkor hát kit szeret még Jacksonon kívül? Gyorsan végigfutott a listán. Nem, Jackson az egyetlen, lényegében. Ott volt az öt gyerek meg a sok nő, úgyhogy soha egy pillanatra sem gondolta volna, hogy valamikor majd a mennyiséggel lesz gondja. Fura, hogy így alakultak a dolgok. – Elég fáradt vagyok – mondta. – Mi lenne, ha most mindannyian meglátogatnátok Lizzie-t? – De Lizzie vajon szeretné, hogy meglátogassuk? – kérdezte Carrie. – Persze – mondta Tucker. – Részben ez a lényege ennek az egésznek. Hogy megismerjük egymást mint

család. – És ha ez valaki másnak a kórházi szobájában történik, annál jobb. Vagy két órával később jöttek vissza, nevetgélve és láthatóan egységes csapattá kovácsolódva. És ráadásul egy plusz taggal bővülve, velük volt ugyanis egy nevetségesen bozontos szakállú fiatalember gitárral. – Találkoztál már Zakkel? – kérdezte Natalie. – Ő a te... akármid. A vejed vagy micsoda. – És nagy rajongója – mondta Zak. – Úgy értem, tényleg nagy. – Ez kedves – mondta Tucker. – Köszönöm. – A Juliet megváltoztatta az életem. – Remek. Úgy értem, akkor remek, ha az élete rászorult a megváltoztatásra. Lehet, hogy nem. – De igen. – Akkor nagyszerű. Örülök, hogy segíthettem. – Zak szeretné eljátszani neked egy-két dalát – mondta Natalie. – De félt mondani. Mennyire lehet rossz a halál, de tényleg, tűnődött Tucker. Egy gyors szívroham, és attól kezdve nem kellene szőrmók vejek dalait hallgatnia egész életében. – Csak bátran – mondta Tucker. – A közönséged máris le van bilincselve. – Neked ki volt az? – kérdezte Gina Duncantől. Megint a Meztelen-t hallgatták. Egy hete a Juliet dalainak kalózfelvételein éltek: Duncan kilenc különböző listát készített, amelyek az album sorrendjét követték, de mindegyik dal a ‘86-os turné más-más koncertjéről származott. Gina végül kijelentette, hogy a stúdióalbumokat jobban szereti, mert ott nincsenek részegek, akik végigüvöltözik a kedvenc dalait.

– Ki volt a micsodám? – A te... Hogy is mondja Tucker? A „Lehetetlen Hercegnőd”? – Nem tudom. A legtöbb nő, akivel valaha viszonyom volt, eléggé normális volt, komolyan. – De ő ezt nem így érti, igaz? Duncan Ginára meredt. Még soha senki nem mert vitatkozni vele Tucker dalszövegeiről. Nem mintha Gina kifejezetten vitatkozott volna vele. De mintha egy olyan értelmezés küszöbén állt volna, ami különbözött az övétől, és ettől Duncan egy kicsit ingerült lett. – Akkor hogyan érti, ó, nagy crowológus? – Bocs. Nem akartam... Nem próbálom szakértőnek beállítani magam. – Jól van – mondta Duncan, és nevetett. – Mert az nem megy egyik napról a másikra. – Tudom. De nem azért nevezi Lehetetlen Hercegnőnek, mert elérhetetlen számára? És nem azért, mert lehetetlen alak? – Hát – mondta Duncan nagylelkűen. – Ez a nagyszerű az igazi műalkotásban, nem igaz? Annyiféle jelentése lehet. De Julie a legjobb tudomásunk szerint nehéz eset volt. – De abban az első dalban... – Az „And You Are”-ban? – Igen, abban... Ott van az a sor... „Azt mondták, veled beszélni olyan lesz / Mint szögesdrótot rágni sebes szájjal / De te soha nem sértettél meg engem.” Ha ezt mondja róla, akkor hogyhogy annyira lehetetlen volt? Ha soha nem sértette meg? – Gondolom, később vált lehetetlen alakká.

– Én úgy gondoltam, tudod, hogy ez inkább arról szól, hogy elérhetetlen számára. „Királyi fenség, fönt a magasban, én pedig lent a földön.” Hát nem úgy gondolja, hogy Julie nem az ő súlycsoportja? Duncan kisebbfajta pánikot érzett: egy rándulást a gyomrában, mint amikor hirtelen, épp miután becsuktad a bejárati ajtót, rájössz, hogy a kulcsot a konyhaasztalon felejtetted. Elég sok mindent épített Juliet lehetetlenségére. És ha ebben tévedett, akkor ki ő egyáltalán? – Nem – mondta, de nem szolgált semmi egyéb magyarázattal. – Hát, te többet tudsz róla, mint én. Na mindegy, ha mégis így gondolta... – De nem gondolta így... – Nem, de felejtsük el Tuckert és Julietet, mert tényleg érdekel: neked volt olyan? Amikor tudtad, hogy különböző súlycsoportban vagytok? – Ó, hát biztosan. – Végigpörgette magában szexuális kapcsolatainak indexállományát, amelyek nagy része a háta mögött tartott üres kártyalap volt. Megnézte az „L” betűnél a „Lehetetlen”-t és az „S”-nél a „Súlycsoport, Különböző”-t, de nem talált semmit. Némelyik barátjának volt ilyen élménye, azt tudta, de az az igazság, hogy Duncan soha még csak meg sem próbált összejönni olyan ragyogóan szép nővel, mint Juliet, vagy egyáltalán bárkivel, akire a ragyogó jelzőt lehetne használni. Tudta, hogy hol a helye, és az nem egy, hanem két emelettel lejjebb volt, így aztán semmiféle kontaktus nem volt lehetséges. Onnan, ahol ő állt, még

csak látni sem lehetett az elérhetetlen nőket. Ha az egészet egy áruháznak képzeli az ember, ő a földszinten volt, az állólámpáknál és a vázáknál; a Julietek meg mind fönt a Női Alsóneműknél, jó pár mozgólépcsőmenettel följebb. – Folytasd! – Ó, hát tudod. A szokásos. – Hogy ismerkedtél meg vele? Duncan úgy érezte, hogy ha már egyszer az öncikizés birodalmában vannak, muszáj kitalálnia valamit, különben ez tényleg túl ciki lesz. Senki sem lehet annyira vesztes, hogy még csak egy története sincs arról, ahogy vesztett. Próbált maga elé képzelni egy olyan egzotikus szépséget, amilyenre Gina számított: drámaian kifestett szemeket, fantasztikus frizurát és csillogó ruhát látott maga előtt. – Emlékszel a Human League nevű együttesre? – Igen! Naná! Úristen! Duncan rejtélyesen mosolygott. – Jártál az egyik csajjal a Human League-ből? Duncan ekkor hirtelen elvesztette a fejét. Biztos van valahol egy honlap, amelyen fel van sorolva az összes olyan férfinak a neve, akikkel a Human League csajai jártak, és Gina akkor ellenőrizni tudná az állítását. – Ó, nem, nem. Az a... csajom nem volt benne a Human League-ben. Csak egy bandában, amelyik őket utánozta. Az egyetemen. – Na, ez így már jobb. – Ugyanaz a felállás, szintetizátorok és vicces frizurák. Na mindegy, nem tartott sokáig. Elment valami... valami másik nyolcvanas évekbeli banda basszusgitárosával. Na és neked?

– Ó, egy színész. Lefeküdt mindenkivel a színművészetin. Amilyen hülye voltam, azt hittem, hogy én leszek neki a nagy Ő. Duncan úgy érezte, hogy ebből elég jól jött ki. A kudarcaik is passzolnak egymáshoz. De amiatt persze még mindig rosszul érezte magát, hogy két évtizeden át esetleg rosszul értelmezte Tucker és Juliet kapcsolatának tónusát. – Gondolod, hogy ez számít? Már hogy Juliet úgy volt lehetetlen, mint nehéz eset, vagy úgy, hogy elérhetetlen? – Mármint miben számít? Vagy kinek? – Nem tudom. Csak... Kicsit bénán érezném magam, ha kiderülne, hogy ebben mindig tévedtem. – Hogyan tévedhetnél? Többet tudsz erről az albumról, mint bárki a világon. Különben is. Ahogy mondani szoktad. Nincs olyan, hogy tévedni. Hallgatta valaha úgy a Juliet-et, ahogy Gina?, tűnődött. Szerette azt gondolni, hogy nem volt az albumon egyetlen allúzió, ami elkerülte volna a figyelmét, se a szövegben, se a zenében: itt egy kis lopás Curtis Mayfieldtől, amott egy főhajtás Baudelaire-nek. De lehet, hogy annyi időt töltött az album felszíne alatt, hogy soha nem jött fel levegőért, és soha nem hallotta azt, amit egy véletlenszerű hallgatója hallhatott. Talán túl sok időt töltött valami olyasminek a lefordításával, ami eleve angol nyelven volt írva. – Na jó, váltsunk témát – mondta. – Bocs – mondta Gina. – Szörnyen idegesítő lehet, hogy itt csicsergek, miközben gőzöm sincs semmiről. De már kezdem érteni, hogyan válhat ez a dolog megszállottsággá.

Másnap reggel, amikor Annie bement a kórházba, Tucker fel volt öltözve, és készen állt az indulásra. Jackson mellette ült, kipirult arccal és egy olyan kék pufidzsekiben, amit nyilván nem meleg kórházi szobákra terveztek. – Oké – mondta Tucker. – Megjött. Menjünk! Azzal elmentek Annie mellett az ajtó felé. Jackson hivalkodó eltökéltsége láttán – előreszegezett áll, gyors, egyenletes léptek – Annie arra gondolt, hogy az egészet a legapróbb részletekig elpróbálták. – Hová megyünk? – kérdezte Annie. – Hát magához – felelt Tucker. Már félúton járt a folyosón, úgyhogy Annie-nek utána kellett szaladnia, hogy elkapja a szavait, de így is majdnem elejtette őket. – A szállodámba? Vagy Goolenessbe? – Aha. Oda. A tengerpartra. Jacksonnak szüksége van egy kis tengervizes tejkaramellára. Ugye, Jackson? – Aha. – Mire? Soha nem hallottam olyanról. Nem is találnak ott olyat. Megjött a lift, és Annie az utolsó pillanatban lépett be, mielőtt becsukódott az ajtó. – Akkor mijük van ott, ami tetszeni fog neki? – Hát, sziklák. De az nem tesz jót a fogaknak – mondta Annie. Tulajdonképpen mit is akarok most? – tűnődött magában Annie. Egy rocker könnyelmű szeretője akar lenni, vagy egy ápolónővér? Mert gyanította, hogy a két karrier nem egyeztethető össze. – Kösz – mondta Tucker. – Majd figyelek rá.

Annie Tuckerre nézett, hogy van-e valami más is a tekintetében, mint türelmetlenség és szarkazmus. Nem volt. A lift csilingelt, és kinyílt az ajtó. Tucker és Jackson határozott léptekkel kimentek az utcára, és azonnal nekiálltak taxit leinteni. – Honnan is lehet tudni, hogy foglalt? Nem emlékszem rá – mondta Tucker. – A sárga fényből. – Milyen sárga fényből? – Azért nem látja, mert mind foglalt. Tucker, ide hallgasson... – Apu, az ott sárga! – Nagyszerű. A taxi megállt, és Tucker azonnal beült Jacksonnal. – Melyik vasútállomásra megyünk? – A King’s Crossra. De... Tucker komplikált eligazítást tartott a sofőrnek, melyben szerepelt egy nyugat-londoni cím – az lehet Lizzie lakása, gondolta Annie -, és onnan kellett megtenni az egész hosszú utat vissza a belvárosba. Annie biztos volt benne, hogy meg kell majd állniuk egy bankautomatánál is. Tuckernek nem volt pénze, se elképzelése arról, hogy ez az út egy vagyonba fog kerülni. – Jön velünk? – kérdezte Tucker, miközben már húzta be az ajtót. Ez természetesen költői kérdés volt, de Annie kísértést érzett, hogy nemet mondjon, csak hogy megnézze, mit szólna hozzá Tucker. Beugrott a taxiba. – Először el kell hoznunk Lizzie-től a cuccunkat. Ismeri a menetrendet?

– A következőt már nem érjük el. De aztán csak kábé félórát kell majd vámunk. – Az épp elég lesz, hogy vegyünk egy képregényt és egy kávét... Nem is tudom, hogy ültem-e valaha angol vonaton. – TUCKER! – mondta Annie. Éles, kellemetlen hangon jött ki belőle a szó, és sokkal hangosabban, mint szándékában állt; Jackson ijedten nézett rá. Az ő helyében Annie is arra gondolt volna, hogy vajon mennyire lesz kellemes ez a tengerparti nyaralás. De valahogy félbe kellett szakítania ezt az állandó fecsegést, amitől nem lehetett a lényegre koncentrálni. – Igen – mondta Tucker szelíden. – Annie? – Jól van? – Remekül érzem magam. – Úgy értem, egyszerűen csak kisétálhat a kórházból, anélkül hogy bárkinek is szólna? – Honnan veszi, hogy nem szóltam senkinek? – Csak sejtem. Abból, amilyen sebességgel távoztunk a kórházból. – Elbúcsúztam pár embertől. – Kiktől? – Hát, a barátaimtól, akikkel ott bent ismerkedtem meg. Hé, az ott az Albert Hall? Annie ezt mintha meg sem hallotta volna. Tucker megvonta a vállát. – Még vannak olyan ballonok magában? Mert Goolenessben nem talál senkit, aki ki tudja szedni őket. Ez rosszul alakult. Úgy beszélt Tuckerrel, mintha az anyja volna – vagyis mintha Tucker valahol Yorkshireban vagy Lancashire-ben született volna az 1950-es

években, olyan szülők gyermekeként, akik egy panziót vezettek. Szinte hallotta a hangjában a csupasz linóleumot és a főtt májat. – Nem. Már megmondtam. Lehet, hogy maradt ott bent valami kis lyuk. De azzal magának nem kell törődnie. – De azzal kell törődnöm, ha eltaccsol nekem és kinyiffan. – Mit jelent az, hogy „eltaccsol és kinyiffan”, apu? – Nem jelent semmit. Angol zagyvaság. Nem muszáj magához mennünk, oké? Ha nem tetszik, csak tegyen ki minket valahol egy szállodánál. – Mindenkivel találkozott a családjából? – Ha az összes kérdést kipipálja, átalakul vendéglátóvá – kedves lesz, szívélyes, gyakorlatias és szolgálatkész. – Aha – mondta Tucker. – Volt egy vidám kis teadélutánunk tegnap. Mindenki jól van, mindenki egészséges, minden rendben. Feladat kipipálva. Annie próbálta elkapni Jackson pillantását, de ő gyanús figyelemmel bámult ki a taxi ablakán. Nem ismerte Jacksont, de az volt a benyomása, hogy a kisfiú kerüli a tekintetét. Felsóhajtott. – Akkor jó. – Megtette a dolgát. Ellenőrizte Tucker egészségi állapotát, és azt is, hogy eleget tett-e apai kötelezettségeinek. Azt mégse mondhatta, hogy nem hisz neki. Meg különben se akarta volna azt mondani. Jackson elég boldog volt a vonaton, főként azért, mert elvégzett egy villámtanfolyamot angolédességismeretből; amikor csak akart, átmehetett a büfékocsiba. Drazsékkal, süteményekkel és csipszekkel jött vissza, és úgy forgatta a szájában az egzotikus

szavakat, mint valami finom, olasz bort. Tucker közben szürcsölte a teát a műanyag pohárból – olyan forró volt, hogy beperelhette volna a Brit Vasúttársaságot miatta -, és nézte az elsuhanó sorházakat. Minden nagyon lapos volt ott kint, s az ég tele mogorván, sötétszürkén örvénylő felhőkkel. – Na és mit lehet csinálni a városában? – Csinálni? – nevetett Annie. – Bocsánat, de Gooleness és a „csinálni” ige kombinációja igazán meglepett. – Úgyse maradunk sokáig. – Csak amíg a gyerekeinek elegük nem lesz, és meg nem teszik azt a sok ezer mérföldet visszafelé is. – Juj! – Sajnálom. – És tényleg sajnálta. Honnan jött hirtelen ez a rosszalló hang? Hát nem a viszontagságos múltja jelentette Tucker vonzerejének legalább a felét? Mi ételme lenne belezúgni egy rockzenészbe, ha azt várná tőle az ember, hogy úgy viselkedjen, mint egy könyvtáros? – Na és hogy van Grace? Jackson gyors pillantást vetett az apjára, de Annie elkapta és megvizsgálta, s csak utána eresztette tovább az igazi címzettjének. – Jól van. Remekül. Párizsban él valami sráccal. Tanul... ööö... valaminek. – Tudom, hogy nem találkozott vele. – Fogd már be! Úristen! – De igen. Ugye, Jacko? – Aha, találkoztál vele, apu. Láttam. – Láttad, ahogy találkozott vele?

– Aha. Végig figyeltem, ahogy apu őt nézte és beszélgetett vele. – Te egy kis füllentő vagy, az apád meg egy nagy füllentő. Egyikük se mondott semmit. Lehet, hogy nem tudták, mi az a „füllentő”. – Miért épp ő? – Mi van? – Miért épp Grace? – Miért micsoda? – Miért van az, hogy a többiekkel nyugodtan találkozik, tőle meg fél? – Nem félek tőle. Miért félnék tőle? Talán Duncannek is itt kellene ülnie a vonaton, és hallgatnia ezt az egészet. Azt már tudta, hogy Duncan a fél szemét és több belső szervét odaadná azért, hogy itt ülhessen a vonaton és hallgathassa Tuckert; Annie most arra gondolt, hogy jót tenne neki, ha itt lehetne, mert akkor azonnal összezsugorodna, sőt talán teljesen megszűnne a rajongása. Úgy tűnt neki, hogy a közelség minden kapcsolatot összezsugorít; nem lehet áhítatosan felnézni egy olyan emberre, aki angol utasellátós teát iszik, és közben szégyentelenül hazudik a saját lányához fűződő kapcsolatáról. Az ő esetében kábé három perc kellett hozzá, hogy a szenvedélyes csodálatot és álmodozást felváltsa az ideges, zsémbesen anyai rosszallás. És úgy érezte, ez egész jó leírása annak, ahogy némelyik férjezett barátnője érezte magát, legalábbis időnként. Valahol a szállodai szoba és a taxi között feleségül ment Tuckerhez.

– Nem tudom, miért fél tőle – mondta Annie. – De az biztos, hogy fél. A Goolenessbe vezető utazásban volt valami, ami kellemetlen módon Az ódon ritkaságok boltjá-ra emlékeztette Tuckert. Nem gondolta, hogy azért vánszorog keresztül Anglián, hogy meghaljon, bár kétségtelen, hogy az angol vonatok nem haladtak sokkal gyorsabban, mint kicsi Neil és az apja, pedig nekik gyalogolniuk kellett, akárhova mentek is. (Már háromszor megállt a vonat, és egy férfi üres, közömbös hangon folyton elnézést kért tőlük a hangosbemondón.) De az biztos, hogy nem volt a legjobb formájában, és észak felé tartott, és egy csomó szart maga mögött hagyott. Biztos, hogy még soha nem érezte magát ennyire egy tizenkilencedik századi beteg, fiatal lánynak. Lehet, hogy meg fog betegedni – valami lelki betegség gyűri le, vagy valami olyan egzisztenciális vírus, ami mostanában annyira terjed. Tucker szerette azt gondolni, hogy viszonylag őszinte önmagához; csak másoknak szokott hazudni. És erre mindig mindenkinek hazudott Grace-szel kapcsolatban. És neki magának is sokat hazudott. A jó hír az volt, hogy nem kellett állandóan hazudnia, hogy voltak hosszú időszakok, amikor nem kellett hülyítenie senkit; a rossz hír meg az, hogy Grace az idő nagy részében kívül volt a radarján. Kétszer vagy háromszor találkozott vele, mióta megszületett (egyszer volt Gracenek az a katasztrofális látogatása, amikor egy ideig ott volt vele, Cattel és Jacksonnal Pennsylvaniában, amire Jackson kifürkészhetetlen örömmel emlékezett), és a lehető legritkábban gondolt rá, bár még ez is sokkal

több volt, mint amennyi még kellemes lett volna Tucker számára. És tessék, most itt van egy vonaton, messze az otthonától, egy olyan emberrel, akit alig ismer, és megint hazudik Grace-ről. Igazából nem voltak olyan meglepőek ezek a hazugságok. Nem lett volna lehetséges, hogy harmadik személyben létezik – „Tucker Crowe, a legendás remete, a zenetörténet legnagyszerűbb, legromantikusabb szakítós albumának alkotója” -, és közben elmondja az igazságot a legidősebb lányáról. És mivel nemigen volt többé első személyű létezése azóta, hogy volt az a minneapolisi este, meg kellett szabadulnia tőle. Terápiába is elment, miután abbahagyta az ivást, de a terapeutának is hazudott; vagy legalábbis soha nem segített neki abban, hogy elevickéljenek Grace fontosságáig, és a terapeuta soha nem végezte el a számításokat. (Soha senki nem végezte el. Se Cat, se Natalie, se Lizzie...) Tucker mindig úgy érezte, hogy Grace-ről beszélni egyet jelentene azzal, hogy lemond a Juliet-ről, és ezt nem tudta volna megtenni. Amikor ötvenéves lett, elkezdte átgondolni, hogy mit is csinált az életében, ahogy azt sokan megteszik ennyi idősen, és nemigen volt más, mint a Juliet. Ő nem szerette ezt az albumot, de mások igen, és ez nagyjából elég volt: egy-két gyereket csak feláldozhat az ember azért, hogy megőrizze a művészi reputációját, különösen, ha nagyjából ez minden, amije van? És nem mintha Grace szenvedett volna. Ó, persze, valószínűleg kibaszottul dühös az apjára, meg az apákra, meg általában a férfiakra. És valakinek, az anyjának vagy a mostohaapjának tejelnie kellett a

terápiájára, mint ahogy Cat fizette az övét. De gyönyörű, okos gyerek, már amennyire ezt meg tudta állapítani, és élni fog, és máris van fiúja és szakmája, bár sehogy sem tudott visszaemlékezni, hogy mi a nyavalya. Nem úgy nézett ki, hogy olyan nagyon nagy árat kellett volna fizetnie az apja hiúságáért. Jó, a Maury Povich-showban persze nem ezt mondanák neki, ha Grace valaha arra kényszerítené, hogy a kamera előtt nézzen szembe saját gyarlóságaival. De a világ komplikáltabb ennél. Nem jó és rossz dolgokból, nagyszerű apákból és gonosz apákból áll. Hála istennek. Annie ráncolta a homlokát. – Mi van? – Épp próbálok kiszámolni valamit. – Segíthetek? – Remélem. Mikor született Grace? A picsába, gondolta Tucker. Valaki elvégzi a számításokat. Émelygést és megkönnyebbülést érzett, egyszerre a kettőt. – Később – mondta Tucker. – Később, mint ki vagy mi? – Azt hiszem, én maga előtt járok. – Komolyan? Meg lennék lepve. Amikor még magam se tudom, miért kérdezem magától, hogy mennyi idős Grace. – Maga okos nő, Annie. Rá fog jönni. Én pedig nem akarok beszélni róla. Egyelőre. Jackson felé biccentett, aki mélyen elmerült a képregényében. – Ah.

És amikor Annie Tuckerre nézett, Tucker látta, hogy már félúton jár. Már sötét volt, amikor Goolenessbe értek. Kicipelték a táskáikat az állomás előtti taximegállóba, ahol egyetlen rossz szagú taxi várakozott. A sofőr cigarettázva dőlt neki a kocsijának, és amikor Annie megmondta neki a címét, eldobta a csikket, és káromkodott. Annie tehetetlenül vonta meg a vállát Tucker felé. Nekik kellett betenniük a táskáikat a csomagtartóba, pontosabban Annie-nek és Jacksonnak. Tuckernek nem engedték, hogy bármit is emeljen. Fényárban úszó kebabbüfék mellett haladtak el, meg indiai éttermek mellett, amelyek három fontért svédasztalos étkezést kínáltak, meg egyszavas nevet viselő bárok mellett – Lucky’s, Blondie’s, sőt volt egy „Kricsmi” nevű is. – Nappal jobban néz ki – mondta Annie bocsánatkérően. Tucker már kezdte kiismerni magát. Ha az etnikai kajákat Amerika kedvenceire változtatja, a fogadóirodákat meg kaszinókra, akkor valamelyik vacakabb New Jerseyi üdülőhelyen érezheti magát. Jackson valamelyik iskolai barátját időről időre elcipelték egy ehhez hasonló tengerparti városba, vagy mert a kölyök szülei rosszul emlékeztek egy ifjúkori nyaralásukra, vagy mert képtelenek voltak felismerni a romantikát és a költői túlzásokat Bruce Springsteen korai albumain. Mindig iszonyodva jöttek haza: kiborította őket a vulgaritás, a rosszindulat és a rengeteg részeg.

– Szereted a sült halat krumplival, Jackson? Mit szólnál, ha azt vennénk vacsorára? Jackson az apjára nézett: szereti a sült halat krumplival? Tucker bólintott. – Van egy jó halsütő nem messze tőlünk. Tőlem. Maga meg, Tucker, majd csak a halat eszi meg. A panírhoz hozzá se nyúlhat. Meg a sült krumplihoz. – Szuperül hangzik – mondta Tucker. – Lehet, hogy soha nem megyünk el innen. – De elmegyünk, apu, ugye? Anyu vár. – Csak vicceltem, kölyök. Nemsoká találkozhatsz az anyáddal. – Utálom a vicceidet. Tucker gondolatai még mindig a vonaton elkezdett beszélgetés körül jártak. Fogalma sem volt, hogyan fogja elmondani Annie-nek; nem tudta, hogy képes lesze rá. Ha rajta múlik, inkább az egészet leírja, a kezébe csúsztat egy darab papírt, és elmegy. Tulajdonképpen épp így ismerte meg Annie-t, csak akkor kiberpapírra írta le a gondolatait. – Van otthon számítógépe? – Igen. – Írhatok magának egy e-mailt? Próbálta azt képzelni, hogy ott ül a saját monitora előtt a fenti hálószobában, és sohasem találkozott Annie-vel, és több ezer mérföldre vannak egymástól; nem akart arra gondolni, hogy félóra múlva beszélgetnie kell vele. Leírta neki, hogyan tudta meg, hogy van egy lánya, és hogy nem rohant megnézni, mert annyira össze volt zavarodva és gyáva volt, és hogy egész életében csak háromszor vagy négyszer találkozott vele. Leírta, hogy

még csak nem is tetszett neki olyan nagyon Julie Beatty, így hát képtelen volt továbbra is arról énekelni, hogy mennyire összetörte a bánat súlya meg az emésztő vágyai bla bla bla, úgyhogy nem énekelte többé azokat a dalokat, de más dalai meg nem voltak. Még sohasem rakta össze így ezt az egészet; még a volt feleségei sem tudtak annyit, amennyit most Annie megtud róla. Ők sohasem végezték el a számításokat, nem mintha segített volna nekik – jó párszor hazudott Grace életkoráról. És amikor bűneinek teljes lajstromát bámulta a képernyőn, egyszer csak úgy tűnt, hogy nincs is olyan sok. Nem ölt meg senkit. Megint átfutotta: valaminek hiányoznia kell. De nem. Leült húsz évet olyan bűnökért, amiket el se követett. Leszólt Annie-nek a lépcsőn. – Akarja, hogy kinyomtassam? Vagy inkább képernyőn olvassa el? – Inkább képernyőn. Feltenné közben a teáskannát? – Könnyű? – Azt hiszem, megbirkózik vele. Elmentek egymás mellett a lépcsőn. – De nem dobhat ki bennünket az utcára éjszaka. – Ah. Most már értem, miért akarta megvárni, hogy Jackson elaludjon. A jó természetemre bazírozott. Tucker mosolygott, bár közben háborgott a gyomra, a konyhába ment, megtalálta az elektromos teáskannát, megnyomta rajta a gombot. Amíg várta, hogy felforrjon a víz, megpillantotta a fényképet, amin ő volt és Jackson, Cat készítette a Citizens Bank Park előtt, amikor elmentek megnézni a Phillies meccsét. Meghatotta, hogy Annie kinyomtatta és a

hűtőszekrényére tette. Nem tűnt rossz embernek, legalábbis azon a fényképén. Nekidőlt a konyhapultnak, és várt. TIZENNEGYEDIK FEJEZET – Oké – mondta Annie, amikor elolvasta, amit Tucker írt. – Először is azonnal fel kell hívnia valamelyik volt feleségét, gyerekét vagy bárkit. – Csak ennyit tud mondani? Az egész karrieremről? – Azonnal! Nem nyitunk vitát. Feltételezem, hogy ezzel azt is bevallotta, hogy elszökött Grace-től. Mielőtt megérkezett a kórházba. – Ó. Ja. Ha. Elfelejtettem, hogy ezt még nem vallottam be. – Nem kell Grace-szel beszélnie, bár jó lenne. De beszélnie kell valakivel, aki aztán elmondja neki. És különben is mindenkivel tudatnia kell, hogy biztonságban van. Natalie-t választotta. Natalie dühös, hűvös és gyilkosan ironikus lesz, de számít az? Úgyse gondolta, hogy ő fog levest főzni neki öregkorában. Felhívta a mobilján, Natalie felvette, és Tucker átsétált a nyilak záporán, hogy átadhassa a lényegi információkat. Még Annie telefonszámát is megadta neki, mintha tényleg egy rendes apa volna. – Köszönöm – mondta Annie. – És a második dolog: a Juliet ragyogó lemez. Ne hajítsa ki a zenét is a többi dologgal együtt. – Tényleg felfogta, amit írtam? – Igen. Maga nagyon rossz ember. Rossz apja volt az öt gyereke közül négynek, és rossz férje az összes

feleségének, és vacak partnere az összes barátnőjének. De a Juliet akkor is fantasztikus. – Hogy gondolhatja ezt? Most, amikor már tudja, hogy az egész mekkora egy szemét? – Mikor hallgatta meg utoljára? – Istenem. Egyszer se, mióta megjelent. – Én két napja meghallgattam. Maga hányszor hallgatta meg? – Tudja, hogy én készítettem, ugye? – Hányszor? – Elejétől a végéig? Mióta kész lett? Meghallgatta végig valaha is? Próbált visszaemlékezni. Nagyjából minden kapcsolatában volt egy olyan pillanat, amikor bement valakihez, aki épp titokban az ő zenéjét hallgatta; emlékezett azokra a meglepett, bűntudatos arcokra. Még néhány kölykével is előfordult ez, bár hál’ istennek Grace-szel nem. Igaz, nem volt annyit együtt Grace-szel, hogy bármikor is rajtakapja, amint titokban csinál valamit. Megrázta a fejét. – Soha? – Azt hiszem. Miért hallgattam volna meg? De ne felejtse el, hogy egy ideig minden este azokat a dalokat játszottam a színpadon. Tudnám, ha volna bennük valami. De nincs. Csupa hazugság. – Azt akarja mondani nekem, hogy a művészet kitalált dolog? Uramisten! – Azt akarom mondani, hogy az én... művészetem nem eredeti. Bocsánat. Hadd fogalmazzak máshogy. Azt akarom mondani, hogy az az albumom egy hamis szarkupac. – És azt hiszi, hogy ez nekem számít?

– Én nem szeretném megtudni, hogy John Lee Hooker egy fehér bőrű könyvelő volt. – Nem az? – Már meghalt. – Látja, nekem ez mind új információ. Na mindegy, maga azt mondja, hogy én egy idióta vagyok. – Huh? Ez meg hogy jön ide? – Hát, én több százszor meghallgattam, és még mindig nem érzem úgy, hogy már nem találok benne semmi újat. Úgyhogy biztos ostoba vagyok. Maga szerint az egész csak tényekből áll, igaz? Ez egy rohadt album: tény. És ha nem tudom felfogni a tényeket, akkor én hülye vagyok. – Nem, nem, sajnálom, én nem így értettem. – Hát akkor mondja tovább! Hozza összhangba a Juliettel kapcsolatos érzéseit az én érzéseimmel! Tucker nézte az arcát. Amennyire meg tudta állapítani, tényleg jó dühös volt, ami csak azt jelenthette, hogy valóban fontos volt számára az a zene. És bármiért volt is fontos, abba ő most alaposan belegázolt. Megvonta a vállát. – Azt nem tudom. Hacsak, tudja, azt nem mondom, hogy mindenkinek a véleménye érvényes. – De nem hisz ebben. – Nem, ebben az esetben nem. Tudja... olyan ez, mintha főszakács volnék, és maga az én éttermemben vacsorázna, és azt mondaná nekem, hogy mennyire fantasztikus a főztöm. De én tudom, hogy rávizeltem, mielőtt felszolgáltam magának. Szóval, tudja, éppenséggel érvényes a véleménye, de...

Annie fintorgott és nevetett. – De az ízlés bizonyos hiányáról árulkodik. – Pontosan. – Szóval Tucker Crowe azt gondolja, hogy a rajongói nem ismerik fel a pisit, amikor azt szolgálják fel nekik. Pontosan ezt gondolta Tucker Crowe az alatt a turné alatt. Gyűlölte magát, az biztos, de ugyanakkor megvetett mindenki mást, aki benyalta a zenéjét. Ez volt az egyik oka annak, hogy olyan könnyen ki tudott szállni. – Tudja, hogy rossz emberek is alkothatnak nagy műveket, igaz? – kérdezte Annie. – Igen, persze. Néhányan azok közül, akiknek a műveit a legjobban csodálom, nagy seggfejek. – Dickens csúnyán bánt a feleségével. – De Dickens nem írt memoárt olyan címmel, hogy Jól bántam a feleségemmel. – Maga sem készített albumot olyan címmel, hogy Julie Beatty egy mély és érdekes ember, és nem ejtettem teherbe senkit, amíg vele voltam. Nem érdekes, hogy történt. Maga szerint az egész véletlen volt. De akár tetszik, akár nem, akár hiszi, akár nem, a zene, amit Julie ihletett, csodálatos. Tucker megjátszott kétségbeeséssel emelte fel a kezét, és nevetett. – Mi van? – kérdezte Annie. – Nem hiszem el, hogy elmondtam magának ezeket a dolgokat, és végül arról beszélgetünk, hogy milyen nagyszerű vagyok.

– De nem arról beszélgetünk. Maga megint összekeverte a két dolgot. Maga nem nagyszerű. Maga egy... egy sekélyes, gyenge, önző... balfasz. – Köszönöm. – Hát, legalábbis az volt. Arról beszélgetünk, hogy a lemeze milyen nagyszerű. Tucker elmosolyodott. – Oké. Elfogadom a bókot, még ha nem is hiszem el. És a szidást is elfogadom. Őszintén mondhatom, hogy még soha senki nem nevezett balfasznak. Egészen élveztem. – Őszintén csak azt mondhatja, hogy még soha nem hallotta, hogy valaki balfasznak nevezte volna. Lefogadom, hogy már megtörtént. Soha nem olvassa az internetet? Jó, tudom, hogy olvassa. Hisz így ismertük meg egymást. Annie elhallgatott. Tucker látta, hogy még mondani akart valamit, de leállította magát. – Folytassa! – mondta. – Nekem is be kell vallanom valamit. És az majdnem olyan rossz, mint amit maga elmondott. – Hát jó. – Ismeri azt a srácot, aki az első cikket írta azon a honlapon? Ahol aztán az enyémet megtalálta? – Duncan akármi. Ha már a balfaszoknál tartunk. Annie rámeredt, aztán a szájához kapta a kezét. Tucker megijedt, hogy mondott valamit, amit nem kellett volna, de Annie szemében inkább valami döbbent kárörvendés csillogott. – Mi van?

– Tucker Crowe tudja, kicsoda Duncan, és balfasznak nevezte. El sem tudom mondani, hogy ez mennyire bizarr. – Ismeri ezt a Duncant? – Ő az... Ez az ő háza volt még néhány héttel ezelőtt. Tucker rámeredt. – Szóval ő az? A férfi, akivel elpocsékolta azt a sok évet? – Ő az. Ezért hallgattam olyan sokszor a zenéjét. Ezért hallgattam meg a Meztelen Juliet-et. Ezért tettem fel egy cikket a honlapra. – És... Ó, bazmeg. És még mindig ebben a városban lakik? – Pár percre innen. – Jézus Mária! – Ez magát aggasztja? – Olyan, mint... „A világ minden városa tele van lebujokkal, és épp ide sétáltam be.” Ez hihetetlen. – Épp hogy nem az. Mint mondtam. Mert ha ő nem lenne, nem ismerhetnénk egymást. Szeretném, ha találkozna vele. – Nem. – Miért nem? – Mert, a) egy kibaszott flúgos. És b) mert lehet, hogy megölném. És c) ha nem ölném meg, holtan esne össze az izgalomtól. – Hát, a c) nagyon is lehetséges. – Miért akarja, hogy találkozzak vele? – Mert bármit mond is róla, Duncan nem hülye. Legalábbis ha művészetről van szó. És maga nagyjából

az egyetlen élő művész, aki valami értelmeset mondott neki. – Az egyetlen élő művész? Jézusom! Csak úgy fejből tudnék mondani magának száz olyat, aki jobb nálam. – Nem arról van szó, hogy ki a jobb, Tucker. Beszéljen vele! Az ő érdekében. Rá lehet kapcsolódni. Az ember bedugja magát egy nagyon komplikáltnak tűnő konnektorba a hátán. Nem tudom, miért, de tényleg így van. – Akkor hát nem kell vele beszélnem. Már beszéltünk. – Hát, maga tudja. Olyan bizarr az egész. Megcsalt, és ez a kapcsolat nagyon sokba került nekem. De hogy maga itt van, és én nem mondom el neki... Az felfoghatatlan árulásnak tűnik. – Akkor mondja el neki, miután elmentem. Megitták a teájukat, és Annie kerestet egy paplant és párnákat a díványra. Jackson mélyen aludt a vendégszobában; Tucker már elveszített egy vitát azzal kapcsolatban, hogy ki fog Annie ágyában aludni. – Köszönöm, Annie – mondta. – Komolyan. – És megpuszilta az arcát. – Jó érzés, ha alszik itt valaki – mondta Annie. – Mióta Duncan elment, ez az első alkalom. – Ó. Hát igen. Köszönöm azt is. – Megpuszilta Annie arcát a másik oldalon is, és felment. A szombat reggel Annie figyelmeztetése ellenére derűs és hűvös volt, de Tucker megfontolt véleménye szerint a város nem nézett ki sokkal jobban: az olcsó éjszakai neondíszítés nélkül egyszerűen csak fáradtnak tűnt, mint egy középkorú kurva smink nélkül. Reggeli után lesétáltak a partra; tettek egy kis kerülőt, hogy Annie

megmutathassa a vendégeinek, hol van a múzeum, és megálltak egy boltnál, ahol nagy dunsztosüvegekből árulták az édességeket, és negyed fontot lehetett kérni abból, ami tetszett. Jackson valami rikító rózsaszín rákocskákat vett. És aztán, amikor lent voltak a parton, és próbálták megtanítani Jacksont, hogyan kacsáztassa a kavicsot a hullámokon, Annie megszólalt: – Óó. Egy kövérkés középkorú férfi kocogott feléjük, vörös képpel, izzadtan a hűvös idő ellenére. Megállt, amikor meglátta Annie-t. – Szia – mondta. – Szia, Duncan. Még soha nem láttalak itt kocogni. – Ja, én se magamat. Ez egy... új dolog. Új életmód. Tucker eleget tudott az expartnerek közti kapcsolatokról, hogy felfogja, ebben a röpke beszélgetésben ezernyi jelentés bújik meg, de Annie arcáról semmit sem tudott leolvasni. Ott álltak négyesben egy darabig. Annie láthatóan próbálta kitalálni a nagy hír közlésének legjobb módját, de Duncan magától, sőt tüntetően nyújtotta a kezét, mintha valami módon nagylelkű lenne. – Helló – mondta. – Duncan Thompson. – Helló – mondta Tucker. – Tucker Crowe. – Még soha nem volt ennyire tudatában annak, hogy mekkora súlya van a nevének. Duncan úgy eresztette el Tucker kezét, mintha vörösen izzana, és mély megvetéssel a tekintetében nézett Annie-re. – Ez egyszerűen szánalmas – mondta. És elkocogott. Mindhárman nézték, ahogy elcaplat a fövenyen.

– Miért mondta ez az ember, hogy szánalmas vagy? – kérdezte Jackson. – Hát ez bonyolult – felelte Annie. – De én tudni akarom. Olyan mérgesen beszélt velünk. – Hát – mondta Tucker -, ha jól sejtem, ez az ember azt gondolta, hogy nem az vagyok, akinek mondom magam. És hogy Annie kért meg rá, hogy mondjam neki azt, hogy így hívnak, mert azt gondolta, hogy ez vicces lesz. Hallgattak, s közben Jackson minden irányból megvizsgálta ezt a félreértést, humornak bármi kis nyomát keresve benne. – De hát ez egyáltalán nem vicces – mondta. – Hát nem – mondta Tucker. – Akkor miért gondoltad, hogy vicces lesz? – kérdezte Jackson Annie-től, mint az érthetetlen vicc értelmi szerzőjétől. – Én nem gondoltam azt, szívem – mondta Annie. – De apu azt mondta, hogy igen. – Nem, ő azt mondta... Tudod, én tudom, hogy ki az apukád. De az az ember nem tudja. Az az ember tudja, hogy kicsoda Tucker Crowe, de azt gondolja, hogy nem az apukád az. – Miért, mit gondol, ki az apukám? Fucker? Annie feltehetően tudta, hogy nem szabad nevetni, amikor egy hatéves gyerek valami csúnyát mond, most mégis nevetett. Tucker megértette, hogy miért nem tudta visszatartani a nevetést. Jackson olyan komoly képpel mondta ki ezt a szót, annyira szerette volna megérteni, hogy mi történt. – Igen! – mondta Tucker. – Pontosan ezt gondolja.

– Éppenséggel van még egy további komplikáció – mondta Annie. – Tudom, hogy a gyóntatófülke ablaka már be van csukva, de... – Nagy levegőt vett. – Azt is gondolja, hogy maga olyasvalaki, akivel... járok. – Miért gondolná ezt? – Rákérdezett arra a fényképre a hűtőszekrényen, én meg nem akartam elmondani neki az igazat, és... Tucker most legalább megértette a kézfogásban rejlő nagylelkűséget. – Hát ez a helyzet – mondta Tucker. – Az az ember azt hiszi, hogy Annie pasija vagyok. Meg azt, hogy Fucker Tucker. – Igazam volt – mondta Jackson. – Egyáltalán nem vicces. – Nem. – Jól van – mondta Jackson. – Mert nem szeretem, amikor mindenki másnak vicces egy vicc, csak nekem nem. – Na mindegy – mondta Tucker. – Összefoglalva pillanatnyilag jó messze vagyok attól, hogy én én legyek. – Pontosan. – Akkor most vennem kell a fáradságot, hogy bebizonyítsam? – Csak az a baj, hogy Duncan többet tud Tucker Croweról, mint maga. – Aha, de nálam van a dokumentáció. Körülbelül tizenöt perccel később Duncan felhívta a mobilján. Épp a múzeum előtt voltak Tuckerrel és Jacksonnal, és a táskájában kotorászott, hogy elővegye a kulcsokat: Gooleness bájait már kimerítették, így hát,

sokkal korábban, mint gondolta, meg akarta mutatni a vendégeinek a réges-rég döglött cápa darabjait. – Nem hiszem el, hogy ezt csináltad – mondta Duncan. – Én nem csináltam semmit – mondta Annie. – Ha ki akarod nevettetni magad a városban egy olyan öreg palival, aki az apád is lehetne, az a te dolgod. De ez a Tucker-dolog... Mi értelme? Miért csinálod ezt? – Most is vele vagyok – mondta Annie. – Úgyhogy ez egy kicsit kínos. Tucker legyintett a telefon felé. – Akkor kellett volna ezt meggondolnod, amikor rávetted a kisded játékaidra. – Ez nem játék – mondta Annie. – Tucker Crowe volt az. Még mindig ő az. Feltehetsz neki bármilyen kérdést róla, ha akarsz. – Miért csinálod ezt? – mondta Duncan. – Nem csinálok semmit. – Néhány hete elküldtem neked Tucker Crowe fényképét. Tudod, hogy néz ki. Nem úgy néz ki, mint egy nyugdíjas könyvelő. – Az nem ő volt. Hanem a szomszédja, John. Akit ÁlTuckernek is neveznek, vagy Fuckernek, a félreértés miatt, amit a hozzád hasonló emberek elterjesztettek az egész interneten. – Ó, az isten szerelmére. Na és hogy ismerkedtél meg „Tucker Crowe”-val? – Írt nekem egy e-mailt azzal a cikkel kapcsolatban, amit a Meztelen Juliet-ről írtam. – Írt neked egy e-mailt. – Igen.

– Felteszel egyetlen cikket a honlapra, és kapsz egy emailt Tucker Crowe-tól. – Idefigyelj, Duncan! Tucker és Jackson itt állnak, és hideg van, és... – Jackson? – Tucker fia. – Ó, szóval most már van egy fia is, mi? Na és ő honnan csöppent ide? – Tudod, hogy születnek a gyerekek, Duncan. Na mindegy. Jackson fényképét is láttad a hűtőszekrényemen. – A nyugdíjas könyvelőd és az unokája fényképét láttam a hűtőszekrényeden. Ez körkörös érvelés. – Ez nem érvelés. Majd visszahívlak. Átjöhetsz teázni, ha akarsz. Viszlát. És bontotta a vonalat. Ros keményen dolgozott az elmúlt pár napban, amit Annie Londonban töltött. Az elutazása előtti napon kettesben elmentek Terry Jacksonhoz, hogy átnézzék a goolenessi emléktárgygyűjteményét, és végül a nagy részét elvitték, mivel más kiállítanivalójuk nem volt; Terry felesége, akinek egész házasélete alatt le kellett mondania a vendégszoba használatáról a rengeteg régi buszjegy és újság miatt, ragaszkodott hozzá, hogy nem kölcsönbe adják, hanem ajándékba. Terry semmilyen költségvetési támogatást nem tudott adni a kiállításra, úgyhogy azt használták, amit találtak – régi kereteket, rég nem használt, poros vitrineket -, hogy elrendezzék az anyagot. A nagy része még szemeteszacskókban volt; alighanem kirúgták volna őket a Múzeumok

Szövetségéből, ha megtudják, hogy az állagmegőrzés ilyen módszere mellett döntöttek. – Durva – mondta Jackson, amikor Annie megmutatta neki a cápaszemet. Annie csodálta Jackson elszántságát, hogy mindig a helyes dolgokat mondja, de az az igazság, hogy a szem nem igazán bámult az emberre, ahogy Annie és Ros szerette volna, és főként azért nem, mert, sajnos, már nem is igazán nézett ki szemnek. Amiatt döntöttek úgy, hogy mégis kiállítják, amit a goolenessi emberekről mondott, nem amiatt, amit a cápákról, bár ezt nem kívánták elmagyarázni a goolenessi embereknek. Tuckernek tetszett Terry Stones-plakátja, meg az a fénykép is, amin négy barát látható, amint eljöttek a tengerpartra a szabadnapjukon. – Miért leszek szomorú tőle? – mondta. – Pedig ők boldogok? Úgy értem, oké, ők már mindannyian öregek vagy meghaltak. De azt hiszem, nemcsak emiatt. – Én is pontosan ezt érzem. Gondolom, azért, mert annyira drága volt a szabadidejük. Nekünk sokkal több van, hozzájuk képest, és annyival több mindent csinálunk. Amikor először láttam, épp megjöttem egy háromhetes körútról az USA-ból, és... – Nem folytatta. – És? – Ó – mondta Annie. – Maga még erről sem tud. – Miről? – Az amerikai utamról. – Nem – mondta Tucker. – De hát még csak most találkoztunk. Biztos még jó néhány olyan útja volt, amiről nem hallottam.

– De ezt akkor kellett volna elmondanom, amikor mindent kitálaltunk egymásnak. – Miért? – Elmentünk a montanai Bozemanbe. Meg valami stúdiónak a helyére Memphisben, ami már nincs meg. És Berkeleybe. És a minneapolisi Gödör klub vécéjébe... – Annie, a kurva életbe. – Sajnálom. – Miért ment el vele? – Gondoltam, így is ugyanolyan jól meg lehet nézni Amerikát, mint máshogy. Élveztem. – És elment San Franciscóba, hogy ott álljon Julie Beatty háza előtt? – Ah. Nem. Ebben nem vagyok bűnös. Azt meghagytam Duncannek. Én közben bementem San Franciscóba, átsétáltam a Golden Gate hídon, és vásároltam egy kicsit. – Szóval ez a Duncan... ez egy igazi fanatikus. – Hát, gondolom. Egy pillanatra Annie-be belemart valami kis féltékenység. Nem mintha azt akarta volna, hogy Duncan elkezdjen kajtatni utána. Nem akarta azt látni, hogy a kerítése mögött rejtőzik, vagy lebújik a szupermarketben a polcok mögött, amikor vásárol. De nem bánta volna, ha annyira odavan érte is, mint Tuckerért. Csak most fogta fel, hogy ez a férfi, akivel beszélget, sokkal komolyabb riválisa volt, mint bármilyen nő valaha is lehetett. Duncan töltött magának egy pohár narancslevet, és leült a konyhaasztalhoz.

– Gina. – Igen, drágám. Gina a konyhaasztalnál ült, kávét ivott, és a Guardian magazint olvasta. – Mit gondolsz, mekkora az esélye annak, hogy Tucker Crowe Goolenessben van? Gina ránézett. – Az a Tucker Crowe? – Igen. – Ebben a Goolenessben? – Igen. – Én azt mondanám, hogy egészen csekély. Miért? Azt gondolod, hogy épp láttad őt? – Annie azt mondja, hogy láttam. – Annie azt mondja, hogy láttad. – Igen. – Hát, anélkül hogy tudnám, miért mondta ezt, az a gyanúm, hogy csak szórakozott veled. – Én is ezt gondolom. – De vajon miért mondta ezt neked? Nagyon fura. És egészen kegyetlen, figyelembe véve az... érdeklődésedet. – A parton kocogtam, és ott volt Annie egy... egy tisztes kinézetű középkorú férfival meg egy kisfiúval. Erre én megálltam, bemutatkoztam neki, és azt mondta, ő Tucker Crowe. – Ez kicsit sokkoló hatással lehetett rád. – Egyszerűen nem értettem, miért kérte meg, hogy ezt mondja. Úgy értem, ez nem valami szellemes. Vagy vicces. És aztán felhívtam a hálószobából, mielőtt mentem zuhanyozni, és ragaszkodik a történetéhez.

– Úgy nézett ki, mint Tucker Crowe? – Nem. Egyáltalán nem. Azon kapták magukat, hogy mindkettejük tekintete a kandalló fölé tévedt, a fényképre, amit Duncan magával hozott, amikor beköltözött: Tucker a színpadon, talán a Bottom Line-ban, valamikor a hetvenes évek végén. Duncan érezte egy újabb kis pánik kezdetét, hasonló volt ahhoz, mint amikor pár napja a Juliet-ről beszélgetett Ginával. A férfi, akit ma reggel látott a parton, nem az az ember volt, aki a „Farmer John”-t énekelte egy klubban pár héttel ezelőtt, az biztos. És a férfi, akit ma reggel látott a parton, biztosan nem az volt, akit Neil Ritchie híres fotója ábrázolt, a vadember, aki a fényképezőgép felé rohan. Duncant az kezdte aggasztani, most először, hogy a kandalló fölött lévő fiatalember lehet-e azonos azzal a borzas hajú őrülttel, aki megtámadta Ritchie-t. Tényleg egyáltalán nem hasonlítottak egymásra. Más volt a szemük, más az orruk, más a színük. Soha egy pillanatra sem vonta eddig kétségbe a crowológusok bölcsességét; úgy fogadta el a Neil Ritchie-történetet, mint történelmi tényt. Csak persze – most már egyik pánikroham követte a másikat – Neil Ritchie egy idióta. Duncan soha nem találkozott vele, de mindenki tudta róla, hogy mennyire ostoba, durva és nagyképű, és Duncan néhány évvel ezelőtt kapott tőle egy e-mailt, ami sértő és egy kicsit hibbant volt. Neil Ritchie az az ember volt, aki isten tudja hány mérföldet utazott azért, hogy megsértse egy réges rég visszavonult énekes-dalszerző nyugalmát, aki nem akarta, hogy zavarják. Ez, nézzünk szembe a tényekkel, nem normális viselkedés. És Duncan mégis

jobban megbízott benne, mint Annie-ben és abban a kellemes külsejű fickóban a parton? Ha az ember kivette az egyenletből a két John farmer-fényképet, és szemüveget tett a Bottom Line-os énekesre, ezüstösre festette és levágta a haját... – Uramisten! – mondta Duncan. – Mi van? – Semmi jó okot nem tudok kitalálni, hogy miért mutatkozna be valaki Tucker Crowe-ként, ha nem tényleg ő az. – Komolyan? – Annie nem egy kegyetlen ember. És az az alak a parton kicsit hasonlít arra, aki ezen a képen van. Csak öregebb. – És elmagyarázta Annie, hogyan ismerkedett meg vele? – Azt mondta, Tucker írt neki. Csak úgy váratlanul. Miután Annie feltette a honlapra azt a cikket a Meztelen-ről. – Ha ez igaz – mondta Gina aggodalmasan -, akkor most biztos szeretnéd felakasztani magad. Duncan sajnos fizikailag nem volt képes rá, hogy alig egy órán belül másodszor is végigfusson Gooleness utcáin, úgyhogy meg kellett elégednie az élénk gyaloglással, meg-megállva közben. Úgyis szüksége volt egy kis időre, hogy gondolkozzon; rengeteg mindent kellett átgondolnia. Duncan nem volt egy megbánós típus, legalábbis majdnem egészen mostanáig. Az elmúlt pár hétben azonban egyre gyakrabban gondolt arra, hogy mi mindent kellett volna másképp csinálnia.

Hebehurgyának, túlbuzgónak, meggondolatlannak érezte magát. Egy csomó dolgot elbaltázott, és gyűlölte magát emiatt. És amit a legjobban elbaltázott, mint most már rájött, az a Meztelen Juliet volt. Mi a fenét gondolt? Miért így reagált rá? Hogy a francba vonhatta le azt a következtetést, hogy a Meztelen bármiben is jobb, mint az eredeti? Miután még vagy ötször meghallgatta, a dalok így az akusztikus formájukban kezdtek ellaposodni; tíz meghallgatás után úgy döntött, hogy soha többet nem akarja meghallgatni az albumot. Nemcsak egyszerűen erőtlen, alultáplált és csenevész volt, de valahogy a Juliet nagyszerűségét is kikezdte: tényleg, ki akarja látni egy műalkotás rozsdás, öreg belső részeit? Az csak a tudósok számára érdekes, és ő persze tudós. De hogyan gondolhatta azt, hogy jobb, mint az eredeti? Részben tudta a választ erre a kérdésre: minden rajongótársánál előbb került a kezébe a Meztelen, és ha azt írja a kritikájában, hogy unalmas és érdektelen, azzal kidobja a kukába ezt az előnyét. De hát mindig úgy érezte, hogy a művészet néha épp erről szól: valami olyan dolog, ami mindenféle előnyökhöz juttatja az embert. Ezért az előnyért azonban most nagy árat kellett fizetnie. Volt egy kis valutája, de kiderült, hogy szart se ér, olyan alacsony az árfolyama. Miért nem vette le azt a nyomorult cikket a honlapról? Megfordult, hogy visszamenjen a számítógépéhez, aztán meggondolta magát. Majd később. Most meg még ez is. Ha igaz, hogy Tucker Crowe Goolenessbe jött – és az ő régi házában szállt meg! -, akkor sok egyéb oka is van arra, hogy dühös legyen

magára ítélőképességének ideiglenes csődje miatt. Ha nem bosszantotta volna fel annyira Annie közömbössége, lehet, hogy nem szakítanak, és együtt találkozhattak volna Tuckerrel. Ha ő is olyan cikket írt volna, mint Annie, akkor lehet, hogy Tucker neki emailezett volna. Ez már tényleg túl sok volt. Az egész életét óvatosan élte, és amikor egyetlenegyszer gombóccá gyűrte az óvatosságát, és kihajította a szélbe, ez lett belőle. (És természetesen ott volt még Gina is: ugyanannak a történetnek egy másik cselekményszála. Gina metaforikus értelemben a Meztelen volt, és a szó szerint vett meztelensége, vagy annak felkínálása, csak aláhúzta a metafora helyességét. Abba is túl gyorsan ugrott bele.) Felnőtt életének nagy részében szeretett volna találkozni Tucker Crowe-val, vagy legalább egy szobában lenni vele, és most itt áll, valószínűleg a küszöbén annak, hogy beteljesüljön ez a vágya, és meg van rémülve. Ha Tucker olvasta Annie cikkét, akkor nagy az esélye annak, hogy Duncanét is olvasta. Feltehetően utálta, és utálta a szerzőjét is. Tucker Crowe tudja, hogy ki vagyok, gondolta Duncan, és utál engem! Lehetséges ez? Azt azért biztosan felismerte és értékeli, hogy milyen szenvedélyesen érdekel a munkája. Vagy nem? Amiatt is utál? Végül is mindenkinek jobb lenne, ha Annie csak egy kegyetlen és gyerekes tréfát űzne vele. Megint visszafordult Gina háza felé, de megint meggondolta magát. És mindezen kétségek és aggodalmak és az egész önutálat közepette Duncan azon kapta magát, hogy olyan kérdéseket próbál kitalálni, amik vagy

bebizonyítják, hogy Tucker az, akinek mondja magát, vagy leleplezik mint csalót. De ez is nehéz volt. Duncannek el kellett ismernie, hogy Tucker Crowe még Duncan Thompsonnál is nagyobb tekintély Tucker Crowe témájában. Ha, mondjuk, megkérdezi tőle, hogy ki játszott pedálos steelgitáron az „And You Are?”-ban, és Tucker kijelenti, hogy nem Sneaky Pete Kleinow volt az, csak rosszul írták rá a borítóra, akkor ő hogyan vitatkozhatna vele? Tucker biztosan jobban tudja. Egy ilyen vitában bármikor ő lenne a győztes. Nem, valami másra van szüksége, valami olyanra, amiről csak ők ketten tudnak. És úgy gondolta, hogy megtalálta azt a valamit. Amikor Annie meglátta Duncant, amint ott áll morcosan a sövénye túloldalán, és láthatóan próbálja összeszedni a bátorságát, hogy bekopogjon azon, ami nem olyan rég még az ő bejárati ajtaja volt, és próbált belesni az ablakon, anélkül hogy bárki észrevenné, Annie majdnem felnevetett, annyi irónia volt ebben a jelenetben. Alig két órája azon kesergett magában, hogy Duncan nem érzett igazi szenvedélyt iránta, és ő nem tudta felkelteni benne azt a vágyat, hogy elbújjon egy sövény mögött, és onnan próbálja meglesni; most meg itt volt, és pontosan ezt csinálta. De aztán nagyon gyorsan ráeszmélt, hogy valójában nincs itt semmiféle irónia. Duncan azért leskelődik a sövény mögül, mert Tucker Crowe ott van Annie konyhájában. És ő, Annie pontosan ugyanúgy nem elég neki, ahogy korábban sem volt elég. Kinyitotta a bejárati ajtót. – Duncan! Ne legyél idióta! Gyere be!

– Elnézést! Én csak... – És aztán, mivel semmilyen értelmes magyarázatot nem tudott kitalálni a viselkedésére, csak megvonta a vállát, és besétált a házba. Jackson a konyhaasztalnál rajzolt, Tucker pedig szalonnát sütött tízóraira. – Helló még egyszer – mondta Duncan. – Helló – mondta Tucker. – Fennáll a lehetősége, hogy talán tartozom magának egy bocsánatkéréssel – mondta Duncan. – Hát jó – mondta Tucker. – És mikor fogja pontosan tudni, hogy tartozik-e? – Hát, ez az egész nagyon bonyolult, nem? – Bonyolult? – Kezdem azt gondolni, hogy magának semmi oka nem lenne azt mondani nekem, hogy Tucker Crowe, ha nem lenne tényleg Tucker Crowe. – Kezdetnek jó. – De Annie biztosan elmagyarázta, hogy... hogy régóta csodálója vagyok a munkásságának, és valami okból az volt a benyomásom, hogy maga nem így néz ki. – Az Fucker – mondta Jackson, anélkül hogy felnézett volna a rajzolásból. – Fucker a barátunk. John farmer. Egy ember lefényképezte, és mindenkinek azt mondta, hogy ő apu. – Aha – mondta Duncan. – Jól van. Már értem, hogyan... Elismerem, ez lehetséges. – Kösz – mondta Tucker derűsen. – Ha segít, van nálam útlevél. Duncan döbbenten nézett rá. – Ó – mondta. – Erre nem is gondoltam.

– Sajnálom, hogy csalódást okoztam – mondta Tucker. – Maga biztosan valami mélyenszántó kérdezz-felelekre gondolt. De ott van a maga világa, tele pletykákkal, összeesküvés-elméletekkel és ijesztő fényképekkel, amik nem engem, hanem valaki mást ábrázolnak. És itt az én világom, ami útlevelekből, szülői értekezletekből és biztosítási követelésekből áll. Minden nagyon banális az én világomban. És rengeteg papírmunka van benne. Tucker az egyik szék támláján lógó zakójához ment, és kihúzta az útlevelét a belső zsebből. – Tessék – nyomta Duncan kezébe. Duncan átpörgette. – Igen. Ez, úgy látszik, rendben van. Annie-ből és Tuckerből kirobbant a nevetés. Duncan meghökkent képet vágott, aztán mosolyt erőltetett az arcára. – Bocsánat. Ez valószínűleg kicsit hivatalosan hangzott. – Akarja látni Jacksonét? Látom, azt gondolja, hogy ezt esetleg hamisítottam. De venné valaki a fáradságot, hogy hamisítson egy útlevelet egy gyereknek is, csak azért, hogy ugyanaz legyen a családnevük? – Használhatom a vécédet, Annie? – kérdezte Duncan. És kiment a szobából, anélkül hogy engedélyt kapott volna. – Azt hiszem, kicsit elfogódott – mondta Annie. – Vissza kell nyernie az önuralmát. Próbáljon kedves lenni hozzá. Ne felejtse el: ez a legfantasztikusabb pillanat az életében. Amikor Duncan visszajött, Tucker a keblére ölelte. – Oké – mondta. – Minden oké.

Annie nevetett, de Duncan a kelleténél kicsit hosszabban kapaszkodott Tuckerbe, és Annie látta, hogy közben lehunyta a szemét. – Duncan! – szól rá. És aztán, hogy úgy hangozzék, mintha ez nem rászólás lett volna: – Akarsz velünk enni? Tőlük telhetően csevegtek, miközben pirultak a kenyerek és sült a tojás. Annie szerette volna megcsókolni Tuckert, aki látta, mennyire ideges Duncan, és igyekezett olyan kérdéseket feltenni neki – a városról, a munkájáról, a gyerekekről a főiskolán -, amikre Duncan anélkül tudott válaszolni, hogy elsírta volna magát. Kicsit remegett a hangja, valahányszor megszólalt, és a kelleténél valamivel hivatalosabb hangvételt választott erre az alkalomra, néha pedig minden nyilvánvaló ok nélkül nevetett, de úgy általában el lehetett képzelni, hogy ők négyen csak valami laza hétvégi társasági eseményen vesznek részt, amilyenben már mindannyiuknak volt része, és alighanem lesz is. Annie egy csomó más okból is szerette volna megcsókolni Tuckert. Rádöbbent, hogy a konyhájában mindenki szereti őt, még ha nem is egyforma intenzitással. (Legalábbis mindenki más – már elég jól ismerte ahhoz, hogy tudja, ő nem nagyon kedveli saját magát.) Jackson szeretete volt a legneurotikusabb és a legkövetelőzőbb, de még jócskán a normalitás határán belül, már amennyire emlékezett az efféle dolgokra a gyermekpszichológiai kurzusáról; Duncané bizarr és rögeszmés; az övé pedig... sokféleképpen le tudta írni: belezúgás, vagy valami mélyebbnek a kezdete, vagy egy egyre magányosabb nő szánalmas ábrándozása, vagy

annak felismerése, hogy szeretkeznie kell valakivel, még mielőtt véget ér az évtized, és néha úgy gondolt rá, mint mindezeknek a dolgoknak az együttesére. Bárcsak ne cseszte volna le őt olyan sokszor az elmúlt huszonnégy órában! Igen, persze, Tuckernek arra éppenséggel szüksége volt, de csak akkor, ha benne marad abban a világban, amibe belelépett. Volt egy mögöttes jelentése is a lecseszéseknek: ha velem fogsz élni Goolenessben, akkor jól kell viselkedned a családoddal. Mert mi errefelé ezt így csináljuk. De mivel Tucker nem fog vele élni Goolenessben, ugyan mi köze hozzá? Olyan, mint azt mondani a Pókembernek, hogy ne másszon fel a házakra, amíg ott van, mert az nem egészséges, és ráadásul veszélyes is. Épp a lényegét veszítené el. A társasági esemény hamarosan és elkerülhetetlen módon átváltozott valami mássá, főleg azért, mert minden egyes dolog, amit akár Jackson, akár Tucker mondott, vagy megerősített, vagy cáfolt valami olyan tézist, amin Duncan éveken keresztül dolgozott. – Hát – mondta Duncan, amikor leültek. – Ez guszta. – A nővérem nem eszik bacont – mondta Jackson, és Annie látta, ahogy Duncan küzd magával: Mit szabad megkérdeznie? – Más testvéred is van még, Jackson? – kérdezte végül Duncan, feltehetően abból kiindulva, hogy semmit sem kérdezni udvariatlanság lenne. – Aha. Négy. De ők nem laknak velem. Más anyukájuk van. Duncannek a torkán akadt a pirítós. – Ó. Hát ez...

– És egyik anyukát se Julie-nak hívják – jegyezte meg Tucker. – Hah! – mondta Duncan. – Különben is már kezdtük feladni azt az elméletet. Jackson értetlenül nézett a férfiakra. – Ne izgasd magad ezen, Jackson – nyugtatta meg Tucker. – Oké. – Ma délelőtt elvittem Tuckert és Jacksont a múzeumba – mesélte Annie. Nagyon kevés semleges terep volt számukra ebben a beszélgetésben, hiszen Tucker életének minden kis részlete életveszélyes mértékű izgalmat okozhatott. – Megmutattam neki a cápaszemet. Emlékszel, meséltem neked róla. – Igen – felelte Duncan. – Tényleg. Hamarosan megnyílik a kiállításod. – Szerdán. – Igyekszem ott lenni. – Kedden este tartunk egy kis fogadást. Semmi komoly. Csak néhány tanácstag lesz ott, meg a Múzeum Barátai. – Rá kellene venned Tuckert, hogy énekeljen valamit – mondta Duncan. Ez nem fog összejönni, azt Annie azonnal látta. Duncannek csak egy ilyen dobása lehetett, és nem akarta elvesztegetni. – Igen – mondta Annie. – Biztos vagyok benne, hogy ha Tucker meg akarná tömi a húszéves hallgatását, akkor a Goolenessi Tengerparti Múzeum lenne a legalkalmasabb színhely. Tucker nevetett. Duncan a tányérját bámulta. – Én élvezném, az biztos... Én... nem tudom, Annie mit mondott magának, de valóban nagyon nagy csodálója

vagyok a munkásságának. Én... Hát, nem hiszem, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy én vagyok a világ egyik vezető Tucker Crowe-szakértője. – Olvastam az írását – mondta Tucker. – Ó – nyögte Duncan. – A mindenit. Én... Hát, elmondhatja, hogy miben tévedtem. – Nem tudnám, honnan kezdjem – mondta Tucker. – Nem adna esetleg egy interjút nekem? Hogy pontosítsuk az életrajzát? Biztosan látta a honlapot, úgyhogy tudja, hogy sokan lennének kíváncsiak magára. – Duncan! – szólt rá Annie. – Ne kezdd! – Bocs – mondta Duncan. – Nincs életrajz – mondta Tucker. – Vagyok én meg az életem, és van tizenöt ember, akik olyan okokból, amiket csak maguk ismernek, túl sok időt töltenek annak találgatásával, hogy milyen ez az élet. – Hát, gondolom, ez biztos így nézhet ki. Már a maga nézőpontjából. – Nem vagyok biztos benne, hogy van más nézőpont. – Korlátozhatnánk a kérdéseket a dalokra. – Ne erőszakoskodj, Duncan – mondta Annie. – Nem hiszem, hogy Tucker akarja. – Különben igazam volt? – kérdezte Tucker. – Kitalált néhány olyan kérdést, amivel maga szerint be tudja bizonyítani, hogy az vagyok-e, akinek mondom magam? – Én... Hát, igen. Van egy. – Ki vele! Tudni akarom, hogy ismerem-e az életemet. – De lehet, hogy... Attól félek, hogy esetleg túl... tolakodó.

– Olyasmi, ami miatt Jacksont ki kellene küldenem a szobából? – Ó, nem. Csak... igazából ostobaság. Csak azt akartam megkérdezni, hogy ki mást festett még le, Julie Beattyn kívül. Annie érezte, ahogy hirtelen nagyot zuhant a hőmérséklet a szobában. Duncan mondott valami olyat, amit nem lett volna szabad mondania, bár Annie nem értette, hogy miért nem lett volna szabad ezt mondania. – Mitől olyan biztos benne, hogy lefestettem? – Nem fedhetem fel a forrásaimat. – Nem jók a forrásai. – Engedje meg, hogy ezt a legmélyebb tisztelettel kétségbe vonjam. Tucker letette a kését és villáját. – Mi a fenét gondolnak maguk, srácok? Miért hiszik azt, hogy mindent tudnak, amikor egyáltalán nem tudnak semmit semmiről? – Néha többet tudunk, mint gondolná. – Nekem nem úgy tűnik. Duncan hirtelen képtelen volt bárkivel is szemkontaktusba lépni az asztalnál, ami Annie tapasztalatai szerint az első jele volt annak, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. De annyira gondosan és szigorúan kordában tartotta a dühét, hogy csak ott jött ki belőle, ahol nem kellett volna. – Szép festmény, már az, amit Julie-ról készített. Maga egész jó festő. De lefogadom, hogy Julie már nem dohányzik. Ezt az utolsó részletet diadalmasan tette hozzá, de a diadalérzését megkeserítette, hogy Tucker felállt,

átnyúlt az asztal fölött, és felemelte Duncant a Graceland pólója nyakánál fogva. Duncan rémült képet vágott. – Bement a házába? Annie emlékezett a napra, amikor Duncan elment Berkeleybe. Különös hangulatban volt, amikor visszajött a szállodába, zavartnak tűnt, mismásolt; aznap este még azt is mondta neki, hogy úgy érzi, csitul a Tucker Crowe-mániája. – Csak hogy használjam a vécét. – Behívta magát, hogy használhassa a vécéjét? – Tucker, kérem, tegye le – mondta Annie. – Megijeszti Jacksont. – Á, nem – mondta Jackson. – Tök jó. Különben se tetszik ez az ember. Üsd meg, apu! Ez végre hatott: Tucker elengedte Duncan grabancát. – Csúnya dolog ilyet mondani, Jackson – mondta. – Szerintem is – mondta Duncan. Tucker figyelmeztető pillantást vetett rá, mire Duncan mindkét kezét bocsánatkérőn felemelte. – Hát jól van, Duncan, ki vele! Magyarázza meg, hogy miért ment be Julie vécéjébe! – Nem kellett volna megtennem – mondta Duncan. – Amikor odaértem a házához, már alig bírtam tartani. És ott volt az a srác, aki tudta, hogy Julie hol tartja a bejárati ajtó kulcsát. És nem volt otthon, úgyhogy bementünk, elvégeztem a dolgomat, aztán az a kölyök megmutatta nekem a festményt. Maximum öt percig voltunk bent. – Ó, akkor minden rendben – mondta Tucker. – Hét perc már magánlaksértés lett volna.

– Tudom, hogy hülyeség volt – mondta Duncan. – Szörnyen éreztem magam miatta. Még most is. Próbáltam elfelejteni, hogy megtörtént. – Most meg henceg vele. – Csak be akartam bizonyítani, hogy... komoly ember vagyok. Legalábbis komoly tudós. – Nem úgy néz ki, hogy az a két dolog összeegyeztethető. Egy komoly ember nem tört volna be valakinek a házába. Duncan nagy levegőt vett. Egy pillanatra Annie meg volt rémülve, hogy még valamit meg akar gyónni. – Csak azt tudom felhozni a saját mentségemre, hogy... Hát, maga kérte, hogy hallgassuk a zenéjét. És néhányan közülünk kicsit túl figyelmesen hallgatták. Úgy értem, ha valakinek lenne lehetősége, hogy betörjön Shakespeare házába, akkor élnie kellene vele, nem igaz? Mert akkor többet tudnánk. Tökéletesen jogos lenne, hogy az ember turkálni kezdjen Shakespeare zoknis fiókjában. A történelem és az irodalom érdekében. – Szóval a maga logikája szerint Julie Beatty egy Shakespeare. – Anne Hathaway. – Jézus Mária! – Tucker keserűen csóválta a fejét. – Micsoda emberek vannak. Ezt most hivatalosan mondom: még csak Leonard Cohen sem vagyok, nem hogy Shakespeare. Maga kérte, hogy hallgassuk... Ez legalábbis igaz volt. Igaznak kellett lennie. Mindig a helyes dolgokat mondta, mármint annak idején, amikor még interjúkat adott helyi rádiós lemezlovasoknak és

rockújságíróknak: mindenkinek, aki csak kíváncsi volt rá, elmondta, hogy ő nem tehet arról, hogy zenész, egyszerűen csak az, és zenész lenne mindenképpen, akár meg akarnák hallgatni őt az emberek, akár nem. De azt is mondta Lisának, Grace anyjának, hogy híres és gazdag akar lenni, és hogy nem lesz boldog addig, amíg el nem ismerik a tehetségét mindenféle módon, ahogy csak a tehetséget el lehet ismerni. A pénz soha nem jött be – még a Juliet is csak tisztes megélhetést biztosított egy-két éven át -, de a többi dolog igen. Megkapta az elismerést, a cikkeket, a rajongókat és a modellcsajt, aki előtte Jackson Browne-nal és Jack Nicholsonnal járt. Meg Duncant és a cimboráit. Hogyha be akarsz jutni az emberek nappalijába, akkor tiltakozhatsz, ha ők is be akarnak jutni a tiédbe? – Ez biztos hülyén fog hangzani – mondta Duncan. – És nem biztos, hogy ezt akarja hallani. De nem én vagyok az egyetlen, aki szerint maga egy zseni. És lehet, hogy maga azt gondolja, hogy mi... mi nem vagyunk alkalmasak ennek eldöntésére, de nem vagyunk feltétlenül a legrosszabb bírák a világon. Olvasunk, filmeket nézünk, gondolkozunk, és... valószínűleg maga azt gondolja, hogy elszúrtam a Meztelen-ről szóló hülye kritikámmal, amit rosszkor írtam és rossz céllal. De az eredeti album... Tudja akár csak maga is, hogy az milyen gazdag volt? Én ennyi év után még mindig nem hántottam le minden rétegét, azt hiszem. Nem akarok úgy tenni, mintha tudnám, hogy mit jelentettek a maga számára azok a dalok, de a kifejezési formák, amiket választott, az allúziók, a zenei utalások... Ettől válik művészetté. Szerintem. És... Bocsánat, bocsánat, még

egy utolsó dolog. Nem hiszem, hogy a tehetséges emberek feltétlenül értékelik a tehetségüket, mert nekik ez olyan könnyen jön, és sohasem értékeljük azt, amit könnyen szerzünk. Én viszont többre értékelem azt, amit ezen az albumon művelt, mint mindent mást, amit valaha hallottam. Úgyhogy köszönöm. És most azt hiszem, jobb, ha elmegyek. De nem tehettem meg, hogy találkozunk, és mindezt nem mondom el magának. És miközben felállt, Annie-nek megszólalt a telefonja. Beleszólt, aztán nyújtotta a telefont Tuckernek. Tucker egy pillanatra észre sem vette. Még Duncant bámulta, mintha a szavai valahol a levegőben lebegnének a szája előtt egy beszédbuborékban, és újra el lehetne olvasni őket. És Tucker újra el akarta olvasni azokat a szavakat. – Tucker! – Igen? – Grace – mondta Annie. – Ajaj – mondta Jackson. – Gracie. Az elmúlt húsz év nagy részében Tucker szemében Grace volt a kulcsa sok mindennek. Miatta vonult vissza; és valahányszor levette magáról a fedelet, és lepillantott a mélybe, gyorsan vissza kellett zárnia. Ő volt a szoba, amelyben soha nem tett rendet, az e-mail, amelyre soha nem válaszolt, a kölcsön, amelyet soha nem fizetett vissza, a tünet, melyet soha nem mondott el az orvosnak. Csak persze nyilvánvalóan rosszabb volt, mint ezek bármelyike, mert ő mégiscsak a lánya volt, nem pedig egy e-mail vagy egy kiütés. – Grace? Tartsd egy pillanatig. Miközben kivitte a kagylót a konyhából a nappaliba, hirtelen arra gondolt, hogy ez a furcsa kis tengerparti

város tökéletes hely egy olyan kibéküléshez, amely véget vethet ennek az egész sajnálatos történetnek. Annie-t persze nem kérheti meg, hogy a családja még egy tagját szállásolja el, de Grace pár napra megszállhat egy panzióban vagy valahol. Az a sivár móló, amit aznap reggel láttak... Látta magukat, ahogy ott ülnek a deszkákon, lelógatják a lábukat a korlát alatt, beszélgetnek, és figyelnek egymásra. – Tucker? Az „apa” olyan megszólítás, amit, gondolta, ki kell érdemelni, leginkább azzal, hogy az ember valóban az. Talán ezzel végződik majd a beszélgetésük a mólón: Grace „apának” fogja szólítani, ő pedig sír egy kicsit. – Igen. Bocs. Csak áthoztam a telefont egy másik szobába, ahol nyugodtabban tudok beszélni. – Hol vagy? – Anglia keleti részén egy fura kis tengerparti városkában, aminek Gooleness a neve. Szuper. Bírnád. Koszos, de különben király. – Hah. Oké. Tudod, hogy ideutaztam Franciaországból, hogy meglátogassalak a kórházban? Az anyjától örökölte a hangját. Vagy inkább – és ez még rosszabb – az anyjától örökölte a temperamentumát: hallotta benne ugyanazt az eltökéltséget, hogy a legjobbat gondolja róla és mindenki másról, ugyanazt a zavart mosolyt. Se Grace, se Lisa nem könnyítette meg a dolgát soha: mindketten szívettépően türelmesek, megértőek és megbocsátóak voltak. Mit lehet kezdeni ilyen emberekkel? Jobban

szerette a fagyos szarkazmust, ami a szokásos osztályrésze volt. Azt semmibe vehette. – Aha, Grace, hallottam, hogy jössz. – Szóval tudod. Miért szöktél el? – Nem tőled szöktem el. Nem engedhetett meg magának túl sok hazugságot, ha valóban az igazság és a kibékülés a célja, de egy vagy két okosan az út elején elhelyezett hazugságocskát szükségesnek ítélt, hogy egyáltalán meg tudja közelíteni Grace-t. – Nem akartalak együtt látni azzal a sok másik emberrel. – Ömmm... Ostobaság lenne rámutatni, hogy az a sok másik ember nagyrészt a gyereked volt? – Nagyrészt, aha. De nem mind. Volt ott egypár exfeleség is. És miattuk kényelmetlenül éreztem magam. És mivel eleve nem éreztem magam szuperül... – Hát, gondolom, csak te tudhatod, hogy mi lett volna a túl sok. – Arra gondoltam, hogy feljöhetnél ide – mondta Tucker. – És akkor te meg én... Borzalmas szavak és kifejezések jutottak eszébe: „minőségi idő”, „gyógyulás”, „kötelék”, „lezárás”. Egyiket sem akarta használni. – Na és mit csinálhatnánk, Tucker? – Ennénk ilyen izéket. – Ennénk izéket. – Aha. És, gondolom, beszélgetnénk. – Hmm. – Na mit szólsz? Megnézzem neked a vonatmenetrendet? – Azt hiszem... Azt hiszem, én ezt nem akarom.

– Ó. Tucker nem hitt a fülének. Na és a megértés? A szívélyesség? – Igazából Londonba se akartam eljönni, hogy megnézzelek. Nem nagyon... nem nagyon láttam az értelmét. – Az Lizzie ötlete volt. – Úgy értem, bármi fajta látogatás értelmét. Nem akarok direkt nehéz eset lenni, Tucker. Szerintem te egy érdekes és tehetséges ember vagy, és szerettem mindenféléket olvasni rólad. Anyunak egész kupac volt belőle. De nem sok közünk van egymáshoz, nem igaz? – Hát... mostanában nem volt. Grace felnevetett, de nem kellemetlenül. – Hát igen, az elmúlt huszonnégy évben. Már huszonnégy éves? – És eléggé biztos vagyok benne, hogy már maga a létezésem is egy kicsit kínos. Tudod, meghallgattam azt az albumot. Abban én nem vagyok benne. Se Lisa. – Olyan régen volt már az. – Igen, rég volt. De akkor te a művészetet választottad... igen, helyettem. – Nem, Gracie, én... – És én ezt meg is értem. Komolyan. Régebben nem értettem meg. De tudod... Szeretem a művészeket. Értem én. Szóval most mit csinálnál velem? Jó, belefér az életedbe egy kis fájdalmas beszélgetés egy isten háta mögötti városkában, mindentől távol. De aztán utána már nem fér bele semmi, igaz? Hacsak nem akarod beismerni, hogy szélhámos vagy. És azt én se

szeretném. Nem hiszem, hogy elég dolog van az életedben ahhoz, hogy lemondhass a Juliet-ről. Lisától soha nem tapasztalt ilyen tisztánlátást. Büszke lehetett a lányára. Visszament a konyhába, és Annie kezébe nyomta a telefont. – Hogy ment? Tucker megrázta a fejét. – Sajnálom. – Semmi baj. Ezt már jó régen elszúrtam. Túl sokat tévéztem napközben. Duncan szertartásosan vette fel a kabátját, kétségbeesetten próbált begyűjteni még valamit az utolsó percekből, amiket együtt tölt Tuckerrel. – Nem muszáj elmennie – mondta Tucker fáradtan. Duncan hitetlenkedve nézett rá, mint egy tizenhat éves gyerek, akinek az osztály legszebb lánya most mondta meg, hogy még nem végzett vele. – Komolyan? – Komolyan. Én... Amit az előbb mondott... az sokat jelentett nekem. Köszönöm. Őszintén. És most az osztály legszebb lánya levette a bugyiját, és... Na jó, ez persze egy buta hasonlat. Buta és zavaróan önző, már ha valaki veszi a fáradságot, hogy közelebbről megvizsgálja. – Ha szeretne beszélni nekem a zenémről, örömmel hallgatom. Látom, hogy komolyan veszi. Miért volt ez olyan nagy ügy? Miért töltötte a fél életét azzal, hogy rejtőzködni próbált az olyan emberek elől, mint Duncan? Hányan lehetnek? Egy tucatnyian, szétszórva a földön. A picsába az internettel, amiért

összegyűjtötte őket egy helyen, és ettől olyan félelmetesnek tűntek. És a picsába az internettel, amiért beletette őt a saját kis paranoid univerzumának a közepébe. – Tényleg sajnálom, hogy Julie Beatty vécéjében pisiltem – mondta Duncan. – Talán nem is érdekel annyira, amennyire megjátszottam magam. Megmondjam az őszintét? Bizonyos emberek körében Julie Beatty régóta makulátlan hírnévnek örvend mint egy szenvedélyes múzsa. Pedig visszatekintve csak egy szép, de üresfejű nő volt. Ha néha bemegy valaki pisilni a vécéjébe, hát megérdemli. Az ember életének két legnagyobb része a családja és a munkája, és Tucker régóta nyomorultul érezte magát mindkettő miatt. A családja jelentős részével most már menthetetlen volt a helyzet. Soha nem fogja helyrehozni a dolgokat Grace-szel, és azt is látta, hogy a kapcsolata Lizzie-vel mindig billegni fog valami mindkettőjük számára elviselhető helyzet és valami számára fülsértő dolog között. Az idősebb fiai nem nagyon érdekelték. Úgyhogy maradt Jackson, ami húsz százalékos sikerhányadot jelentett az apaság frontján. Egy ilyen eredménnyel nincs olyan vizsga, amit érdemes lenne megpróbálni. Soha nem jutott még az eszébe, hogy a munkája helyrehozható, vagy hogy az ő élete helyrehozható lenne a munkáján keresztül. De ahogy aznap délután azt hallgatta, ahogy egy értelmes, bár kissé fura fazon újra és újra elmondja neki, hogy miért zseni, egyszer csak remélni kezdte, hogy hátha ez igaz.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET Terry Jackson tanácstag eljött a múzeumba, hogy privát megtekintse a kiállítást, és elégedettnek tűnt azzal, amit látott. Sőt annyira elégedett volt, hogy komoly tervek születtek benne a megnyitót illetően. – Szereznünk kellene egy híres embert, aki megnyitja. – Ismer híres embereket? – kérdezte Annie. – Nem. Maga? – Nem. – Ó, hát jó. Kit hívna meg, ha tehetné? – Nem ismerem elég jól a híres embereket. Nem nézek eleget tévét. – Mondjon bárkit a világtörténelemből. Egy képzeletbeli vendéget. – Hmmm – mondta Annie. – És mi lenne a feladata ennek az illetőnek? Úgy értem, azért hívnánk meg, hogy szóljon egy pár szót? – Gondolom, igen – felelte Terry. – Valami olyat, ami felkelti a helyi sajtó érdeklődését. Vagy akár az országosét. – Hát, ha a világtörténelem egyik elhunyt híressége nyitná meg a kiállításunkat, akkor megostromolna minket a média. – Szóval kit választana? – Jane Austent – felelte Annie. – Vagy Emily Brontët, gondolom, ha már egyszer egészen közel vagyunk a Brontë-vidékhez. – Gondolja, hogy az országos média feljönne ide Emily Brontë miatt? Jane Austenért igen, azt tudom. Bollywood meg minden.

Annie-nek fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent, úgyhogy inkább nem reagált rá. – Még Emily Brontëért is eljönnének. – Hát – mondta Terry, de nagyon kétkedő volt a hangja. – Ha maga mondja. Na mindegy. Maradjunk a valóság talaján. – Tehát azt kéri tőlem, hogy nevezzek meg egy híres embert, aki ténylegesen eljönne a Goolenessi Tengerparti Múzeumba, hogy megnyisson egy kiállítást? Mert ez más dolog. – Nem, dehogy. Gondoljon, amilyen nagyot csak akar. – Nelson Mandela. – Azért ne akkorát. – Simon Cowell. Terry gondolkodott egy pillanatig. – Kisebbet. – A polgármester. – A polgármesternek más dolga lesz. Ha hamarabb elintézi ezt a dolgot, még időben megkérhettük volna. – Van egy nyolcvanas évekbeli amerikai énekesdalszerző, aki jelenleg épp nálam lakik. Ő megfelelne? Nem akarta említeni Tuckert, de fájdalmas volt Terry Jacksonnak a szervezői képességeit illető gonosz kis megjegyzése. És különben is, nem nagyon tudta elhinni, hogy nála maradtak: Tucker és Jackson már három éjszakát töltött nála, és úgy látszott, nem is akarnak elmenni. – Attól függ, ki az illető – mondta Terry. – Tucker Crowe. – Tucker kicsoda? – Tucker Crowe.

– Nem. Egyáltalán nem jó. Senki sem hallott róla. – Akkor mondjon egy amerikai énekes-dalszerzőt a nyolcvanas évekből, aki megfelelne. Terry kezdte felbosszantani. Honnan jött hirtelen ez a vágya, hogy hírességet akar? Mindig így van ez a városi tanácstagokkal. Amikor kitalálnak valamit, minden a város érdekeiről szól; a végén meg csak a Gooleness Echo számít. – Azt hittem, Billy Joelt mondja vagy effélét. Ő egy énekes-dalszerző, ugye? Na, ő megoldaná a problémánkat. Na mindegy, szóval kösz, de nem kell Tucker Crowe. Idézőjeleket rajzolt a levegőbe a nevéhez, és nevetett, nyilván Tucker ismeretlenségének mértékét jelezve. – Van egy ötletem – mondta Terry. – Ki vele! – Három szó. – Jól van. – Találja ki! – Három szó? – Három szó. – John Logie Baird. Harriet Beecher Stowe. – Nem talált egyik sem. Ja, és hadd segítsek annyival, hogy az egyik szó az „és”. – „És”? Mint a Simon és Garfunkelben? – Igen. De nem ők. Szerintem adja fel. – Feladom. – Gav és Barnesy. Annie-ből kirobbant a nevetés. Terry Jackson sértetten nézett rá.

– Bocsásson meg – mondta Annie. – Nem akartam... Én nem ebben az irányban tapogatóztam. – Na, mit szól? Helybéli legendák, és errefelé rengetegen felismerik őket... – Tetszik – mondta Annie határozottan. – Komolyan? – Komolyan. Terry Jackson mosolygott. – Nagy ötlet, de tényleg. Még ha én magam találtam ki, akkor is. – Az országos média valószínűleg nem fog érdeklődni – mondta Annie. – Nem baj. Az úgyis túl merész elgondolás volt. Annie egyszer azt hallotta valakitől, hogy a jövőben mindenki híres lesz tizenöt ember számára. Goolenessbe, ahol Tucker Crowe aludt a vendégszobájában, és Gavot meg Barnesyt hívták meg a kiállítások megnyitására, a jövő beköszöntött. Szerdán, a fogadás napján Tucker és Jackson még mindig vele voltak; Tucker mindig egy nappal elhalasztotta az elutazást. Annie nem akarta firtatni, hogy mi a terve, mert a távozásuk gondolatát sem tudta elviselni; minden reggel attól félt, hogy összecsomagolt táskákkal jönnek a konyhába reggelizni, de ehelyett közölték, hogy horgászni mennek, vagy sétálni, vagy utazgatnak egy kicsit busszal a part mentén. Annie-nek fogalma sem volt, hogy Jacksonnak nem kellene-e iskolában lennie, de ezt sem akarta megkérdezni, nehogy Tucker hirtelen a homlokára csapjon, és azonnal elcipelje a fiát a vasútállomásra.

Senkinek sem tudta volna elmagyarázni, hogy miben reménykedik – vagy legalábbis nem akarta volna, mert a magyarázat szánalmasan hangzott volna még önmaga számára is. Tulajdonképpen abban reménykedett, hogy örökre itt maradnak, bármilyen formában, ahogy nekik tetszik. Ha Tucker nem akar egy ágyban aludni vele, az is rendben van, bár Annie eltökélte, hogy valamikor majd azért lefekszik valakivel, és ha Tuckernek nem tetszik, akkor azt attól kezdve hanyagolhatják. (Ezeket a forgatókönyveket ától cettig elképzelte, ebből adódott a harcias hangnem; a szóban forgó beszélgetést vasárnap éjjel alkotta, amikor próbált elaludni, és felhúzta magát Tucker előre megjósolt közömbösségén.) Természetesen pótolnia kell majd Catet, legalábbis az év nagy részében – tökéletesen elfogadta, hogy a nagyobb iskolai szünetekre haza fognak utazni Amerikába, de Jackson Goolenessben jár majd általános iskolába, talán a Rose Hillbe, aminek nagyszerű híre volt és remek honlapja, ezt onnan tudta, hogy előző este véletlen rászörfölt. Mennyire lesz ez nehéz Jacksonnak? Nem beszélt túl sokat az anyjáról, ami Annie-t reménnyel töltötte el – nyilván Tuckerhez kötődik jobban, és Annie abban egészen biztos volt, hogy ha Tucker bizonytalan abban, hogy mit akar, akkor a fia is bizonytalan lesz. Fel fogja ajánlani, hogy hetente vagy naponta ír majd e-mailt, vagy bárhogyan szeretné is Cat, és küld majd képmellékleteket is, és beszélhetnek telefonon, és letölti majd azt az akármicsodát, amivel lehet látni valakit a számítógépen akkor is, ha Ausztráliában van, és Cat itt lehet náluk, amikor csak akar... Ha mindenki azt akarja, hogy sikerüljön, akkor

sikerülni fog. És különben is, mi az alternatíva? Hogy egyszerűen csak hazamennek, és folytatják az életüket, mintha mi sem történt volna? A baj az volt, hogy igazából mi sem történt, természetesen. Ha Tucker és Jackson hallotta volna a feje belsejét, akkor szép lassan kihátráltak volna a házból, s közben Tucker a keze ügyébe kerülő első tárgyat használta volna fegyvernek, hogy megvédje a fiát. Hasonló fantáziái lehettek az anyjának is, amikor közeledett a karácsony vége, és tudta, hogy megint egyedül marad tizenegy és háromnegyed hónapra? Alighanem. Minden túl hamar jött, ez volt a probléma. Annie elég boldog lett volna úgy, hogy várhatja Tucker e-mailjeit, és csak szép lassan, hónapokon, aztán éveken át álmodozott volna egy tényleges találkozás távoli és csábító lehetőségéről. Különféle orvosi események miatt azonban most hetek alatt kellett ezt az egészet felfalnia, és nem maradt más, mint egy üres doboz meg az enyhe émelygés. Ha kelletlenül is, de be kellett ismernie, hogy van egy másik lehetséges értelmezése az elmúlt hetek eseményeinek: hogy nem az üres csokoládés dobozzal van baj, hanem a metaforával. Egy középkorú férfi és a kisfia rövid látogatása nem lehetne habos torta; boltban vásárolt tojásos szendvicsnek kellene lennie, vagy egy tál szórakozottan bekanalazott kukoricapehelynek, vagy egy szem almának, amit felkap az ember a gyümölcsöstálról, amikor nincs ideje enni. Valahogy sikerült annyira üres életet élnie, hogy most ez lett az elbeszélés döntő pillanata, a nagy, sorsfordító esemény,

amikor pedig igazából mi történt vele? Ha Tucker és Jackson végül mégis úgy döntenek, hogy máshol kell élniük az életüket – és eddig mindenesetre nagyon kevés jelét adták az ellenkezőjének -, akkor gondoskodnia kell róla, hogy ha valaha visszajönnek, csak bosszantsa őt a jelenlétük, a háta közepére se kívánja, és ne is emlékezzen rájuk két héttel azután, hogy elmentek. Ez a normális, ha vendégek jönnek az emberhez, nem? Amikor lement, szoknya volt rajta, és egy kicsit ki is sminkelte magát. – Ó, a francba! – mondta Tucker. Annie nem ilyen reagálásban reménykedett, de ez is több volt a semminél. Legalább észrevette. – Mi baj? – Én csak így tudok menni, ahogy vagyok. Talán van még egy tiszta pólóm, de azon rajta van egy szteptáncklub neve. Nem mintha szteptáncolni járnék, vagy ilyesmi. Valakinek a figyelmes ajándéka volt. Na és te, Jack? Van még valamilyen tiszta holmid? – Betettem pár dolgot a mosásba – mondta Annie. – Van egy új valamilyenemberes póló az ágyadon. Egy csomó nő mondja el hetente pár ezerszer ennek a mondatnak valamilyen változatát, és valószínűleg nem éreznek közben semmi különöset. Vagy pontosabban leginkább csak mély önsajnálatot érezhetnek, nem pedig valami sajgó szeretetet, veszteséget és vágyódást. Ez valamiféle ambíciónak tűnt: eljutni oda, hogy fel akarja akasztani magát, mert a lélek lassú és fájdalmas halálának érzését kelti benne minden egyes alkalom, amikor megint egy pólót kell tennie egy gyerek ágyára.

De ebben a pillanatban azért akarta felakasztani magát, mert ez az újjászületés első, csöppnyi csillanásának tűnt. – Az a Pókember. A Pókember jó lesz a fogadásodra? – Egyedül nekem kell elegánsnak lennem – mondta Annie. – Ti az egzotikus díszvendégek vagytok. – Csak mert pólóban leszünk – mondta Tucker. – És mert Amerikából jöttek. Amikor elkezdtük tervezgetni a „Gooleness a hatvanas években” kiállítást, igazán nem számítottunk amerikai látogatókra. – Akkor még rossz volt az átváltási árfolyam – mondta Tucker. – Csak figyelje, most majd özönleni fogunk. Annie a kelleténél hangosabban és hevesebben, és lehetetlenül hosszan nevetett. – Ideges? – nézett rá Tucker. – Nem. – Ó. Oké. – Csak arra gondoltam, hogy el fognak menni. És én nem akarom. És emiatt nevettem túl hangosan a viccén. Nem is tudom, miért. Talán mert lehet, hogy ez volt az utolsó vicce ebben a házban. Azonnal megbánta ezt a magyarázatot, de csak azért, mert mindig mindent megbánt. És aztán, amikor a megbánás már kilobbant és elégett, többé nem izgatta magát. Tuckernek tudnia kell, gondolta. Akarta, hogy tudja! Érzett valamit valaki iránt, és megmondta neki. – Aha. De ki mondta, hogy elmegyünk? Szeretünk itt lenni, igaz, Jacko? – Aha. Egy kicsit. De nem szeretnék itt lakni vagy valami. – Én tudnék itt lakni – mondta Tucker. – Én lazán tudnék itt élni.

– Komolyan? – mondta Annie. – Persze. Szeretem a tengert. Szeretem, hogy nem olyan... megjátszós. – Ó, az biztos. – Mi az, hogy nem megjátszós? – kérdezte Jackson. – Azt jelenti, hogy ez a város nem játssza meg, hogy valami más, mint ami. – És van olyan város, amelyik megjátssza? És minek játsszák meg magukat? – Párizsnak. Zsiráfnak. Bárminek. – Én olyan helyre szeretnék menni, amelyik megjátssza, hogy valami más. Az vicces lehet. Igaza volt: az vicces lehet. Ki akar olyan helyen lenni, amelyik arra büszke, hogy nincs benne semmi ambíció, és bambán örül a saját semmilyenségének? – Na jó – mondta Jackson. – De nekem vissza kell mennem anyuhoz meg a barátaimhoz meg... És Annie még ekkor is reménykedett, hogy Tucker előáll valami döntő érvvel, mintha egy tárgyalótermi drámát nézne, és Jackson volna a lassú felfogású esküdt, aki miatt nem győzhet az igazság. De Tucker csak a fia vállára tette a kezét, és azt mondta neki, hogy ne izguljon, és Annie ekkor megint szerencsétlenül felnevetett, csak hogy mutassa, hogy semmi nem komoly, és minden vicces, és nem számít, hogy mindjárt vége a karácsonynak. Most már ideges volt. Tucker aggódott Annie-ért, amikor bementek a hideg és baljósan üres múzeumba, de aztán eszébe jutott, hogy ő a háziasszony, és neki kell ott lennie elsőnek. És nem kellett sokáig várniuk, hogy elkezdjenek jönni az emberek; Goolenessben láthatóan nem számított

trendinek elkésni. Gyorsan megtelt a terem városi tanácstagokkal, a múzeum barátaival és a cápatestrészek büszke tulajdonosaival, akik mindannyian bizonyára abból indultak ki, hogy minél később jön az ember, annál kisebb a szendvics- és csipszválaszték. Valamikor régen Tucker utált fogadásokra járni, mert nem tudott úgy bemutatkozni, hogy az emberek ne kezdjenek el nagy hűhót csapni, amikor meghallják a nevét. Most pontosan ugyanez történt ezen a fogadáson is, kivéve, hogy akik hűhót csaptak, nyilvánvalóan soha nem hallottak még róla. – Tucker Crowe? – mondta Terry Jackson, a városi tanácstag, aki a kiállítási tárgyak felének a tulajdonosa volt. – Az a Tucker Crowe? Terry Jackson a hatvanas éveiben járhatott, és bizarr, ősz huncutkája volt, és Tuckert meglepte, hogy a neve jelent valamit bizarr ősz huncutkás körökben. De aztán Terry látványosan Annie-re kacsintott, mire Annie elkezdte forgatni a szemét, és láthatóan zavarba jött, Tucker pedig megértette, hogy itt valami másról lehet szó. – Annie azt akarta, hogy maga legyen az est díszvendége. De aztán megmondtam neki, hogy senkinek halvány gőze sincs róla, hogy ki maga. Na, szóval mi volt a nagy slágere? Oké, csak viccelek. – Vidáman megtapogatta Tucker hátát. – De tényleg Amerikából jött? – Tényleg. – Akkor jó – mondta Terry vigasztalóan. – Nem sok amerikai jár Goolenessbe. Lehet, hogy maga az első.

Úgyhogy dísze a kis társaságunknak. A többi nem számít. – Tucker tényleg híres – mondta Annie. – Úgy értem, ha az ember tudja, hogy ki ő. – Hát, mindannyian híresek vagyunk a saját házunk táján, nem igaz? Mit iszik, Tucker? Én is azt hozok magamnak. – Kösz, csak egy ásványvizet. – Azt már nem! – mondta Terry. – Nem fogok Gooleness egyetlen amerikai vendégének egy vacak ásványvizet a kezébe nyomni. Vörös legyen vagy fehér? – Én, tudja... én gyógyulóban vagyok – mondta Tucker. – Annál inkább kell innia valamit. Nekem mindig segít, amikor megfázok. – Nem megfázott – mondta Annie. – Gyógyulóban lévő alkoholista. – Ó, itt biztos nem lesz baj. Na, csak a társaság kedvéért. – Kösz, tényleg nem kérek. – Hát jó. Ahogy akarja. Na, itt vannak az est igazi sztárjai. Két negyvenévesforma férfi csatlakozott hozzájuk, láthatóan feszengve az öltönyben és nyakkendőben. – Hadd mutassam be két goolenessi legendának. Gav, Barnesy, ő Tucker Crowe Amerikából. Ő pedig Jackson. – Helló – mondta Jackson, és eltúlzott komolysággal kezet ráztak vele. – Már hallottam ezt a nevet – mondta az egyik legenda. – Van egy Jackson Browne nevű énekes – mondta Jackson. – Meg van egy Jackson nevű város is. De én

még soha nem jártam ott. Ami kicsit fura, ha meggondolja az ember. – Nem, nem a te neved, Jim fiam. Az övé. Tucker Akármi. – Azt kétlem. – Tényleg, igazad van, Barnesy – mondta a másik. – Nemrég hallottuk. – Könnyen megtalálták a múzeumot? – kérdezte Annie. – Maga beszélt róla – mondta diadalmasan az, aki ezek szerint csak Gav lehetett. – Aznap este, amikor megismerkedtünk. A pubban. – Tényleg? – mondta Annie. – Ó, folyton róla beszél – mondta Terry Jackson. – Az ő fejében egy híres ember. – Countryzenész, igaz? – Én azt soha nem mondtam – mondta Annie. – Csak azt mondtam, hogy hallgattam magát mostanában. Gondolom, a Meztelen miatt. – Nem, azt mondta, hogy ő a kedvenc zenésze – mondta Barnesy. – De... ő az, akivel jár? Az az amerikai? – Nem – felelte Annie. – Az valaki más volt. – A mindenit – mondta Barnesy. – Maga több amerikait ismer, mint egy amerikai. – Bocsánat – mondta Annie, amikor elmentek. – Mintha folyton olyan emberekbe ütköznénk, akik azt hiszik, hogy mi járunk egymással. – Épp most mondta, hogy egy másik amerikaival jár. – Hát, nem járok. – Gondoltam. Tucker tudta már egy ideje, hogy Annie valahogy belezúgott, és túl öreg volt ahhoz, hogy bármi mást is

érezzen, mint gyerekes örömöt. Annie vonzó nő volt, kellemes társ, kedves, fiatalabb nála. Olyan tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt a kötelességének érezte volna, hogy felsorolja a csomagszállító szalagján lévő összes cuccot, és rámutasson, hogy a kapcsolatuk kudarcra van ítélve, hogy ő mindig mindent elbaltáz, hogy különböző kontinensen élnek, és így tovább; de majdnem biztos volt benne, hogy Annie eléggé figyelt arra, amit mondott, úgyhogy caveat emptor. És akkor mi van? Még abban sem volt biztos, hogy képes lenne-e egyáltalán szexelni, vagy hogy a szex nem ölné-e meg, ha képes lenne rá. És ha a szex megölné, akkor vajon boldog lenne-e, hogy itt hal meg, ebben a városban, Annie ágyában? Jackson nem lenne boldog, az egyszer biztos. De kész lenne-e rá, hogy ne szexeljen egészen addig, amíg Jackson képes lesz gondoskodni magáról? Most hatéves... Tizenkét év? Tizenkét év múlva Tucker hetvenéves lesz, és az egy csomó egyéb kérdést vetne fel. Például: ki akarna lefeküdni vele, amikor hetvenéves? Ha egyáltalán még képes lenne a szexre? A legrosszabb ebben a kis orvosi eseményben az volt, hogy most megállíthatatlanul zúdultak rá a kérdések. Nem mindegyik azzal volt kapcsolatos, hogy bárki is akarna-e még szexelni vele, amikor hetvenéves lesz; volt néhány igazán fogós kérdés a Juliet óta eltelt üres évtizedekkel meg a még előtte álló évtizedekkel kapcsolatban (szeretett többes számban gondolni rá). És persze ezekre a fogós kérdésekre nem voltak válaszok, amitől kínzóan szónokinak tűntek. Ha egy film szereplője lett volna, akkor egy kisvárosban, egy kedves nővel eltöltött néhány nap

megújította volna a hitét ebben vagy abban, és egyenesen hazament volna, és készít egy nagyszerű albumot, de ez nem történhetett meg: ugyanolyan üres volt a tank most is, mint mindig. És épp amikor kezdte volna legyűrni a komor hangulat, Terry Jackson megnyomott egy gombot egy boogie-boxon, és a termet betöltötte egy soulénekes hangja, akit Tucker felismert – Major Lance? Dobie Gray? -, Gav és Barnesy pedig hátraszaltókat és fejpörgéseket kezdett bemutatni a múzeum szőnyegén. – Fogadok, hogy ezt te is meg tudnád csinálni, ugye, apu? – mondta Jackson. – Naná – mondta Tucker. Annie-t épp lefoglalta a múzeum leghűségesebb Barátja, de a szeme sarkából látta, ahogy egy idős hölgy lefényképezteti magát a négy szabadnapos munkást ábrázoló kép mellett. Annie elnézést kért, és odament bemutatkozni. – Jó napot, Annie. Maga a múzeum igazgatója, ugye? – mondta az idős hölgy. – Én Kathleen vagyok. Kath. – Ismer valakit közülük? – Az én vagyok – mondta Kath. – Tudtam, hogy rosszak a fogaim, de azt nem, hogy ennyire. Nem csoda, hogy elvesztettem őket. Annie a fényképre pillantott, majd ismét az öreg hölgyre. Amennyire Annie meg tudta állapítani, most hetvenöt éves lehetett, 1964-ben pedig hatvan. – Alig öregedett azóta – mondta Annie. – Komolyan. – Tudom, hogy mire gondol. Öreg voltam akkor is, és öreg vagyok most is.

– Ó, dehogy – mondta Annie. – Tartja a kapcsolatot a többiekkel? – Az ott a nővérem. Ő már meghalt. A fiúk... Ők csak arra az egy napra jöttek fel. Azt hiszem, Nottinghamből. Soha többé nem találkoztam velük. – Úgy néz ki, jól érezték magukat. – Hát igen. Bárcsak több is lett volna belőle! Ha érti, mire gondolok. Annie kellően megbotránkozó arcot vágott. – Pedig ő akarta. Hogy mennyit fogdosott! Alig tudtam lerázni magamról. – Hát – mondta Annie. – Abból soha nem lehet baj, ha az ember nem csinál valamit. Csak ha csinál, akkor kerülhet bajba. – Biztosan – mondta Kath. – De most mi van? – Ezt hogy érti? – Hetvenöt éves vagyok, és soha nem kerülök bajba. Szóval? Tud nekem egy kitüntetést adni? Maga a múzeumigazgató. Írjon a királynőnek, és mondja el neki. Különben az egész egy nyavalyás időpocsékolás volt, nem igaz? – Nem – mondta Annie. – Ne mondja ezt. – Hát akkor mit kellene mondanom? Annie zavartan mosolygott. – Megbocsát egy pillanatra? – mondta. Elment megkeresni Rost, aki épp rögtönzött előadást tartott Terry Jackson Rolling Stones-plakátjának tipográfiájáról, és megmondta neki, hogy csábítsa el Jacksont az apjától, és tömje tele Twigletsszel. Aztán Annie elvitte Tuckert az egyik sarokba, ahol Terry

Jackson régi buszjegyeit állították ki, amelyek nem vonzottak annyi szemlélőt, mint remélték. – Jól van? – kérdezte Tucker. – Úgy látom, egész jól megy minden. – Tucker, azt szeretném kérdezni, hogy... hogy volna-e kedve. – Mihez? – Ó. Bocs. Hogy velem legyen. – Magánál lakom, nem? A feltételes mód szükségtelen. – Köszönöm. De azt hiszem, én szexuális együttlétre gondoltam. A pirulás, amit az elmúlt pár napban úgy-ahogy kordában tartott, most felgyülemlett erővel tért vissza; nyilván tömérdek csalódott vér gyűlt össze valahol a füle tájékán. Valahogy el kell intéznie, hogy az arca valami mást csináljon, amikor arra kér egy férfit, hogy feküdjön le vele. Úgy érezte, hogy maga a kérés aktusa dühítően valószerűtlenné tette a kívánságát. – Na és a fogadás? – Úgy gondoltam, hogy később. – Csak vicceltem. – Ó. Értem. Na mindegy, megfogadtam, hogy szóba hozom a dolgot. És most megtettem. Köszönöm, hogy meghallgatott. – Azzal megfordult, hogy elmenjen. – Boldogan. És természetesen volna kedvem. Már ha érdekli a válaszom. – Ó. Persze. Természetesen. Akkor jó. – Már rá... ööö... rád vetettem volna magam, ha nincs az a kis ijedtség pár napja. És még mindig aggódok miatta. – Én annak a... részének utánanéztem az interneten. Tucker nevetett.

– Hát ez az előjáték, amikor az ember idősebb lesz – a nő ellenőrzi az egészségi állapotodat, mielőtt lefekszik veled. Ez tetszik. Egészen szexi. Na és mit talált az interneten? Annie látta, hogy Ros már jön feléjük Jacksonnal. – Nem fullad, ha lépcsőn kell felmennie? – Nem. – Hát, akkor rendben lesz. Már ha... ha én végzem a... a munkát. Úgy érezte, hogy most már olyan lehet, mint a padlizsán: feketéslila. De lehet, hogy Tuckernek tetszik ez a szín. – Én mindig úgy csináltam! Remek lesz! – Aha. Jól van. Akkor jó. Szóval utána. És ment, hogy elmondja a kis üdvözlő beszédét Gooleness előkelőségeinek. Később, otthon, részegen, valami prekoitális szomorúságot érzett. A legtöbb szomorúsága prekoitális, gondolta borongósan. Hogy is ne lenne az, amikor az életének nagy része prekoitális hangulatban telik? De ez most erősebb volt a szokásosnál, bizonyára azért, mert a koitusz reálisabb perspektíva volt, mint máskor. Először az idegei indítottak támadást, hirtelen minden önbizalmát elveszítette: látott képeket Julie Beattyről, és Julie Beatty lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Igaz, kábé huszonöt éves lehetett, amikor Tucker vele volt, de Annie messze nem nézett ki úgy huszonöt évesen se; Natalie pedig még mindig gyönyörű, pedig ő idősebb is nála. Biztosan mindannyian gyönyörűek voltak – azok is, akikről tudott, és az a több tucat – több száz? – is, akiről nem. Aztán azzal próbálta vigasztalni

magát, hogy Tucker mostanra biztosan alacsonyabbra tette a mércét, de természetesen ez csöppet sem vigasztalta. Nem akart Tucker szexuális életének hamvadó zsarátnoka lenni, és biztosan nem akart alacsonyabbra tett mérce lenni. Miközben Tucker lefektette Jacksont, teát főzött, és keresett még valami innivalót; amikor Tucker lejött, épp valami nagyon régi banánlikőrt töltött egy vizespohárba, és próbálta nem elsírni magát. Nem igazán gondolta át ezt a múzeumos dolgot, amikor elvállalta az állást. Nem gondolt arra, hogy ettől majd mindenről, még egy egyéjszakás kalandról is azt fogja érezni, hogy már vége van, be lett téve egy üveg mögé, mint egy korábbi, boldogabb idő szívszaggató emléke. – Na ide hallgass – mondta Tucker -, gondolkoztam... – És Annie meg volt győződve róla, hogy ő is ugyanarra a következtetésre jutott, és most azt fogja elmondani neki, hogy igen, bár a mércéje most már nincs olümposzi magaslatokban, de azért még ennyire nem tette alacsonyra, és majd visszajön hozzá kábé tíz év múlva. – Jobb, ha én magam is megnézem... – Mit? – Azt a cuccot az interneten, ahol megnézted, hogy belehalnék-e a szexbe. – Ó. Hát persze. Nem gond. – Csak, tudod... Ha meghalnék közben, biztos rosszul éreznéd magad. – Hát igen. – Felelősnek éreznéd magad. És én jobb’ szeretném, ha én éreznék halál utáni bűntudatot. – Miért érez... nél bűntudatot?

– Hát, persze, neked nincs gyereked. Nagyjából semmi mást nem érzek, csak bűntudatot. Annie előkereste a honlapot, amit már egyszer megnézett, és megnyitotta Tuckernek a „Gyógyulás” című részét. – Megbízhatok ebben? – kérdezte Tucker. – Az Egészségügyi Minisztérium honlapja. Ők mindent megtesznek, hogy ne kerüljön az ember kórházba. A kormánynak nincs pénze rá, és különben is a kórház gyilkos hely. – Oké. Hé, egy egész fejezet szól a szexről. „A szexuális élet nem növeli az újabb szívroham kockázatát.” Akkor hajrá. – Az is ott van, hogy a legtöbb ember körülbelül négy héttel a szívroham után tudja kényelmesen újrakezdeni a szexuális életet. – Én nem a legtöbb ember vagyok. Én már most kényelmesnek érzem. – És aztán ott van az is. A képernyőre mutatott, és Tucker olvasta. – Fennáll a merevedési zavar harminc százalékos esélye. Ez jó. Miért? Mert ha semmi sem történik, nem kell magamat hibáztatnom. Bár valószínűleg az én hibám lenne. – Nem lesz semmiféle merevedési zavar – mondta Annie, megjátszott magabiztossággal. Természetesen elpirult, de épp a képernyőt nézték a sötét dolgozószobában, és Tucker nem vette észre, úgyhogy Annie egy pillanatra meg akarta törni a pillanat varázsát – a szája elé kapni a kezét, vagy elsütni egy

viccet a saját kárára -, de ellenállt a kísértésnek, és... hát megvolt a kellő hangulat, úgy gondolta. Nem volt biztos benne, hogy valaha is létrehozott már ilyen hangulatot, és soha nem gondolta volna, hogy ezt egyszer majd azzal fogja elérni, hogy egy egészségügyi problémákkal küzdő embernek a merevedési zavarról beszél. De ez így volt jó, tényleg. Életének negyven évében jórészt őszintén hitt benne, hogy ha nem csinál valamit, akkor nem lesz mit megbánnia, amikor természetesen ennek épp az ellenkezője igaz. A fiatalságának vége, de talán még maradt egy kis élet az életében. Akkor csókolóztak először, miközben ragyogott rájuk az Egészségügyi Minisztérium honlapja; olyan sokáig csókolóztak, hogy a képernyő átkapcsolt alvó üzemmódba. Annie már nem pirult, de szégyellte, amennyire érzelmes lett, és azon kezdett aggódni, hogy el ne sírja magát, mert Tucker akkor majd azt gondolja, hogy túl sok mindent képzel ebbe bele, és akkor meggondolja magát a szexszel kapcsolatban. Ha megkérdezte volna, hogy mi a baja, azt feleli, hogy mindig sírós hangulata van a kiállításmegnyitók napján. Felmentek, egymásnak háttal állva levetkőztek, aztán bebújtak Annie hideg ágyába, és simogatni kezdték egymást. – Igazad volt – mondta Tucker. – Eddig legalábbis – mondta Annie. – De volt az a rész az erekció tartósságáról. – Meg kell hogy mondjam – mondta Tucker -, hogy nem könnyíted meg, hogy sokáig tartson. – Bocs.

– Van nálad egy... ööö... én nem szerelkeztem fel. Érthető okokból. Nem hever itt a közelben? – Ó – mondta Annie. – Persze, értem. De nincs gumi. Megbocsátasz egy pillanatra? Már végiggondolta ezt a pillanatot; ez járt a fejében azóta, hogy beszélt Kathszel. Kiment a fürdőszobába, ott maradt vagy két percig, aztán visszament, hogy szeretkezzen Tuckerrel. És nem ölte meg, bár olyan érzés volt, mintha testének egyes részei olyan sokáig aludtak volna, mint Tucker karrierje. Másnap Jackson beszélt az anyjával telefonon, és zaklatott lett, és Tucker megvette a repülőjegyeket. Az utolsó éjjel Tucker és Annie egy ágyban aludtak, de nem szeretkeztek újból. – Vissza fogok jönni – mondta Tucker. – Szeretek itt lenni. – Senki nem jön vissza. Annie nem tudta, hogy ezt a városra vagy az ágyra érti, de így is, úgy is volt ebben valami keserűség, pedig nem akarta. – Vagy te jöhetnél át. – Már alig maradt szabadságom. – Vannak más állások. – Nem várok tőled karrier-tanácsadást. – Oké. Szóval. Én soha nem jövök ide vissza, te soha nem mész át Amerikába... Nehéz olyan helyet találni, ahol legalább megjátszhatnánk, hogy van ennek valami jövője. – Ezt szoktad csinálni az egyéjszakás kalandok után? – kérdezte Annie. – Megjátszod, hogy van jövő? – Bármit csinált, valahogy sehogy sem tudott változtatni a hangja

tónusán. Nem akart csipkelődni és kötekedni; meg akarta találni annak a módját, hogy reménykedhessen, de úgy tűnt, csak egyetlen nyelvet képes beszélni. Azt a rohadtul tipikusan brit nyelvet, gondolta. – Egyszerűen csak nem fogok törődni veled – mondta Tucker. Annie átölelte. – Hiányozni fogsz. Meg Jackson is. Hát ennyi. Nem volt sok, és egyáltalán nem fejezte ki azt a szomorúságot és gyászt, ami már kereste az ígéretesnek látszó szökési útvonalakat, de Annie remélte, hogy Tucker legalább kihallotta belőle az egyszerű szeretetet. – Fogsz e-mailezni, ugye? Sokat? – Ó, nem lesz mit írnom. – Majd megírom, ha unalmas vagy. – Uramisten – mondta Annie. – Most félni fogok, hogy bármit is írjak. – Jézusom – mondta Tucker. – Nem könnyíted meg a dolgot. – Nem – mondta Annie. – Mert nem könnyű. Ezért is romlik el a legtöbbször. Ezért váltál el már ezerszer. Mert nem könnyű. Valami mást próbált mondani; azt próbálta mondani, hogy képtelenek vagyunk kielégítő formában szavakba önteni az érzéseinket, és ez az életünk egyik állandó tragédiája. Ez se lett volna sok, és nem ért volna el vele semmit, de legalább valamennyire kifejezte volna a benne lévő komolyságot és szomorúságot. Ehelyett rápirított Tuckerre, hogy milyen egy balfék. Olyan volt, mintha próbálta volna belemélyeszteni az ujjait

érzéseinek sziklatömbje alá, de végül csak piszkos lett a körme. Tucker felült az ágyon, és ránézett. – Ki kellene békülnöd Duncannel – mondta. – Visszajönne hozzád. Különösen most. Nagyjából kilenc évre elég elmesélni valód van neki. – Minek? Nekem mi lenne a jó abban? – Semmi – mondta Tucker. – Az benne a lényeg. Annie még egyszer utoljára megpróbálta. – Sajnálom. Nem tudom, mit mondjak. Tudom, hogy a szerelemnek transzformatívnak kell lennie. – Most, hogy kimondta ezt a szót, érezte, hogy megoldódott a nyelve. – És én így próbálom ezt nézni. Tessék. Bumm. Átalakultam, és bárhogy történt is, nem számít. Elmehetsz vagy maradhatsz, de ez akkor is megtörtént. Szóval úgy próbáltalak nézni, mint valami metaforát vagy ilyesmit. De nem működik. Szörnyen kellemetlen, de tény, hogy ha nem leszel itt, minden visszasüllyed oda, ahol volt. Nem történhet másképp. És meg kell hogy mondjam, hogy a könyvek nem sokat segítenek ebben az egészben. Mert valahányszor olvas az ember valamit a szerelemről, valahányszor bárki is próbálja definiálni, mindig van egy állapot vagy egy absztrakt főnév, és én is így próbálok gondolni rá. De igazából a szerelem, az... Hát, az egyszerűen te vagy. És amikor elmész, vége. Nincs benne semmi absztrakt. – Apu. Annie megijedt, de Tucker láthatóan rögtön tudta, hogy ki az. Jackson állt az ágy mellett, izzadtan és büdösen. – Mi a helyzet, fiam? – Hánytam az ágyban. – Semmi baj.

– Azt hiszem, már nem szeretem a Twigletset. – Csak kicsit többet ettél belőle a kelleténél. Megyünk, és feltakarítjuk. Van tiszta lepedőd, Annie? Miközben lemosdatták Jacksont, és áthúzták az ágyat, Annie próbálta nem balszerencsésnek, kudarcra ítéltnek és rossz csillagzat alatt születettnek érezni magát. Már észrevette, hogy ez az alapértelmezett működése, mármint hogy balszerencsésnek érzi magát, ugyanakkor persze felfogta, hogy lehetnek más értelmezései is a jelenlegi helyzetének. Például: ha úgy döntesz, hogy szerelmes leszel egy amerikai férfiba, akinek kisfia van, és Amerikában lakik, és csak pár napra jött hozzád, akkor ugyan mi a balszerencse abban, hogy elmegy? Vagy lehet, hogy egy okosabb nő ezt előre látta volna? Vagy itt van még egy fajta értelmezés: cikket írsz egy jelentéktelen honlapra egy olyan művész albumáról, aki úgy döntött, hogy húsz éven át mindentől elzárkózva él. A szóban forgó művész elolvassa a cikket, kapcsolatba lép veled, és eljön hozzád pár napra. Nagyon vonzó férfi, és úgy tűnik, hogy ő is vonzódik hozzád, és lefekszel vele. Van ebben balszerencse valahol? Vagy egy derűsebb beállítottságú ember arra a következtetésre juthatna, hogy az elmúlt néhány hét körülbelül tizenhét különböző csodát tartalmazott? Hát jó. De neki nem volt derűs beállítottsága, úgyhogy szar ügy. Ő már csak kitart amellett, hogy ő a legszerencsétlenebb nő a föld hátán. Na és hogyan passzol ebbe bele az előző este, amikor úgy tett, mintha betenne magának egy fogamzásgátló eszközt, azzal a céllal, hogy teherbe essen. Mennyire kellene szerencsésnek lennie, az ő korában, Tucker

korában, Tucker egészségi állapota mellett? De lehet, hogy nincs itt ellentmondás. Már most érezte a csalódottságot, ami a menstruációjával együtt jön majd, és lehet, hogy ez volt a lényeg: a végleges, megdönthetetlen bizonyíték, hogy nincs értelme bármivel is próbálkoznia, ami boldogabbá tenné, mert úgysem sikerül. – Bebújhatok az ágyadba? – kérdezte Jackson. – Persze – mondta Tucker. – De úgy, hogy csak te vagy itt? – Persze. Tucker Annie-re nézett, és megvonta a vállát. – Kösz – mondta. A következő pár hét alatt ez az egy szó több analízisnek volt kitéve, mint amennyit józan megítélés szerint elviselhetett. Mit mondjak anyunak az utazásunkról? – kérdezte Jackson, amikor várták, hogy felszálljon velük a gép. – Mondj el bármit, amit akarsz. – Tudja, hogy beteg lettél, ugye? – Gondolom, igen. – És tudja, hogy nem haltál meg? – Igen. – Klassz. És hogyan kell leírni azt, hogy Gooleness. Tucker megmondta. – Olyan fura – mondta Jackson. – Úgy tűnik, hogy réges-rég nem láttam anyut. De ha belegondolok, hogy mit csináltunk... nem is olyan sok mindent, igaz? – Bocs. – Semmi baj. – Lehet, hogy ha megnézek egy csomó Spongya Bobot hazafelé, akkor többnek fog tűnni.

Tucker nem tudta, hogy ez egy ügyes csel volt a szülői engedékenység megszerzése végett, vagy egy egyszerű szavakkal kifejezett, de összetett gondolat az idő és az elbeszélés kapcsolatáról. De Jackson mindenképp rátapintott valamire. Valahogy nem történt elég dolog. Néhány nap leforgása alatt volt egy infarktusa, beszélt az összes gyerekével és két volt feleségével, elment egy új városba, és lefeküdt egy új nővel, együtt töltött egy kis időt egy olyan emberrel, akinek a hatására most máshogy gondolt a munkájára, és mindez semmit sem változtatott. Nem tanult semmit, nem lett több tőle. Valamit biztosan elmulasztott. A régi szép időkben talán kipréselt volna néhány dalt ebből az utazásból: biztosan jó szöveget lehetne írni, mondjuk, egy haláltávoli élményről. És Annie... átváltoztathatná egy szép nővé északról, aki megváltja őt: segít neki abban, hogy újra tudjon érezni, és hogy meggyógyuljon. Mindenesetre főzött rá, az biztos. És lehet, hogy nélküle megmerevedett volna. De ha nem tud írni, akkor mi marad? Az önéletrajzi dalokkal, mint rájött, az a helyzet, hogy az embernek valamiképpen múlttá kell változtatnia a jelent: az ember fog egy érzést, egy barátot vagy egy nőt, és bármi volt is az, átváltoztatja valamivé, aminek már vége, hogy egyértelműen le lehessen írni. Be kell tenni egy üvegtárlóba, és nézegetni, és gondolkozni rajta, amíg elveszíti a jelentését, és ő ezt megtette nagyjából mindenkivel, akivel valaha találkozott, vagy feleségül vett, vagy akinek az apja lett. Az élettel meg az a helyzet, hogy soha semmi nem ér véget, amíg meg

nem hal az ember, és akkor is csak egy sereg befejezetlen elbeszélést hagy maga után. Valahogy megőrizte egy dalszerző mentális szokásait jóval azután is, hogy abbahagyta a dalszerzést, és talán itt az ideje, hogy szakítson velük. – Hát – mondta Malcolm, és aztán semmi, és Annie-nek nagyon kellett igyekeznie, hogy el ne nevesse magát. Tizenöt percen át gyorsan, megállás nélkül és csúnya szavak nélkül beszélt (még Fuckert is csak ÁlTuckerként említette), és Malcolm most bármennyi ideig akarta, hogy hallgassanak, Annie meg nem szólalt volna. Most Malcolm jön. – És még mindig lehet venni a CD-it? – Épp most magyaráztam el, Malcolm. Ez az utolsó pár héttel ezelőtt jelent meg. Tulajdonképpen amiatt találkoztunk. – Ó. Igen. Bocsánat. Meg kéne vennem? – Nem. Ezt is épp elmagyaráztam, Malcolm. Nem túl jó. Különben se vagyok biztos benne, hogy sokat segítene nekünk, ha Tucker zenéjét hallgatná. – Majd meglátjuk. Meg fog lepődni. – Már máskor is voltunk ilyen helyzetben, ugye? Malcolm sértett arcot vágott, és Annie megsajnálta. Nem akart goromba lenni vele. Igazából most majdnem szerette; a tizenöt perces szózuhatag igazolta a Malcolmmal fenntartott egész fájdalmas kapcsolatát. Hónapokon át járt hozzá, és mesélte neki, hogy Duncan nem vett tejet, pedig világosan megmondta neki, hogy vegyen, és turkáltak a belső életének hamujában, hátha megtalálják valami érzés csöppnyi szikráját. Ma délelőtt meg remetékről és szívrohamokról és elromlott

házasságokról és egyéjszakás kalandokról és alattomos teherbeesési próbálkozásokról mesélt neki, és látta, hogy Malcolm majd’ kidurran az igyekezettől, hogy úgy viselkedjen, mintha végig egy ilyen sztorira számított volna. – Feltehetek néhány kérdést? Csak hogy minden világos legyen? – Persze. – Mit gondolt ez az ember, hogy maga mit csinál a fürdőszobában? – Beteszek egy fogamzásgátló eszközt. Malcolm lejegyzett valamit – Annie úgy látta, valami olyat, hogy BETESZ FOG. GÁTLÓ E. -, és erőteljesen aláhúzta. – Értem. És... Mikor is lett vége az utolsó kapcsolatának? – Néhány héttel ezelőtt. – És az a nő a legfiatalabb gyerekének az anyja? – Igen. – Hogy is hívják? – Ezt tényleg muszáj tudnia? – Talán kellemetlenül érzi magát, ha ki kell mondania a nevét? – Nem igazán. Cat. – Ez valaminek a rövidítése? – Malcolm! – Elnézést. Igaza van. Ez tényleg sok volt így egyszerre. Nem is tudom, hogy honnan kezdjem. Maga honnan akarja kezdeni? Hogy érzi magát? – Leginkább elárvultnak. Egy kicsit feldobottnak. Maga hogy érzi magát? – Tudta, hogy nem kellene ezt

megkérdeznie, de tisztában volt vele, hogy Malcolm sok mindenen ment keresztül az elmúlt húsz percben. – Aggódom. – Valóban? – Nem feladatom az ítélkezés. Mint tudja. Vagyis ezt az utolsó megjegyzést törölje. Mintha nem is mondtam volna. Meg az aggódást is. – Miért? – Mert meg akarok kérdezni valamit, és nem szeretném, hogy azt higgye, hogy ez ítélkezés. – Mindent kitöröltem az agyamból. – Csak aggaszt, maga milyen szerepet játszhatott így abban, hogy ennek az embernek véget ér az a kapcsolata. Meg az is, hogy meg akar szülni egy gyereket apa nélkül. – Azt hittem, töröltük az „aggódást”. – Ó. Igen. Na mindegy. Szóval mit érez ezzel kapcsolatban? – Malcolm, ez reménytelen. – Most meg mit mondtam? – Engem nem izgat ennek az egésznek a moralitása. – Azt látom. – Úgyhogy beszélhetünk arról, ami izgat? – Ha muszáj. Mi izgatja? – El akarok költözni Amerikába. Mindent eldobni és elköltözni. Holnap. Eladni a házat és menni. – Ő megkérte rá? – Nem. – Hát akkor... Azt hiszem, jobb lesz, ha arról beszélünk, hogyan tudjuk a legjobbat kihozni egy rossz helyzetből itt.

– A legjobbat egy rossz helyzetből? – Tudom, hogy maga most azt gondolja, hogy vaskalapos vagyok, vagy bárhogy fogalmazza is meg magában. De nem értem, hogy nevezhetnénk ezt... jó helyzetnek. Maga boldogtalan, lehet, hogy házasságon kívül anya lesz, és... Na mindegy. És most Felhőkakukvárról álmodozik. – Az hol is van? – Amerikában. Úgy értem, az amerikaiaknak persze nem Felhőkakukvár. De magának az. – Miért? – Mert maga itt él. – És ennyi. Úgyhogy akkor igazából nem nagyon van lehetőség változtatni, igaz? – Hogyne lenne. Ezért van itt. – De nem sok. – Hát, ha az ingatlanárakat nézem, akkor nem sok. Nem tudom, mennyit fizetett a házáért, de most épp nem kapná vissza azt a pénzt. Még a bérleti díjak is alacsonyak. Van egy barátom, aki próbálja kiadni a házát a nyárra. Eddig soha nem volt gondja ezzel, de most van. Annie mindig, a legelső ülésük óta úgy érezte, hogy a város beszél Malcolmon keresztül, de most az egész országnak a hangját hallotta benne, amelyben felnőtt: hallotta a tanárokat és szülőket és a tanárkollégákat és a barátokat. Így beszélt Anglia, és többé nem bírta hallgatni. Felállt, odament Malcolmhoz, és megpuszilta a feje búbját.

– Köszönöm – mondta. – Sokkal jobban vagyok. – És kiment. Téma: „Hol is tartottam?” Duncan Tag Hozzászólások: 1019 Uraim, Szóval. Megvan. Igazából már néhány napja megvan, de a Meztelen-nel kapcsolatos baklövés után (mea culpa mea culpa mea maxima culpa) hagytam, hogy főjön pár napig, mielőtt leírom a véleményemet. De tovább már nem lehet halogatni. Hogy egy másik kritikust idézzek, aki máskor és máshol, de egy hasonló művészi kudarcról írt: „MI EZ A SZAR?” Van egy dal arról, hogy milyen kellemes olvasni a délutáni napsütésben. Van egy dal a saját kertünkben termett zöldbabról. Van egy feldolgozása Don Williams „klasszikus” „You Are My Best Friend”-jének. Tragédia a köbön. Re: „Hol is tartottam?” BetterthanBob Tag Hozzászólások: 789 Hála istennek. Azt hittem, megbolondulok. Hazamentem a munkából, letöltöttem az albumot, átmásoltam az iPodomra, és bezárkóztam estére a dolgozószobámba – megmondtam a Főnöknek, hogy tíz óra előtt nem jöhet be hozzám. Háromnegyed kilenckor már kint voltam! Nem bírtam tovább! Visítva rohantam a kocsmába! Az éjszaka nagy részét azzal töltöttem, hogy próbáltam felidézni ennél kiábrándítóbb „visszatérést”, de hiába. Egyetlen dal

sincs rajta, amit szívesen meghallgatnék másodszor is. Ó, Tucker, mi lett veled? Re: „Hol is tartottam?” Julietlover Tag Hozzászólások: 881 Azt a címet kellene adni ennek az albumnak: „A boldogság méreg”. Ki nem izéli le, hogy Tucker Crowe megtalálta a belső békéjét? Tényleg igaz, hogy legyen óvatos az ember azzal, hogy mit kíván. Húsz éve nagyjából mindennap álmodoztam egy új Tucker Crowe-albumról, és most azt kívánom, bárcsak remete maradt volna. Úgy hallottam, Amerikában minden komoly lemezcég visszautasította. És azt hiszitek, zavarja, hogy megszégyenítette magát és mindenki mást is? Nem úgy tűnik. Még egyszer nem fog átejteni. Tucker Crowe-nak VÉGE! Re: „Hol is tartottam?” MrMozza7 Újonc Hozzászólások: 2 Hahahahahahahahaha. Mondtam hogy túlspilázzátok. Most akkor nyomás meghallgatni mindent MORRISEYTŐL balfékek. Uptown Girl Új tag Hozzászólások: 1 Sziasztok! Most látogattam ide először, vagy hogy kell ezt mondani az interneten! A férjemmel nemrég került a kezünkbe Tucker Crowe Hol is tartottam? című albuma, és mindketten imádjuk! Találtunk egy másikat is,

aminek Juliet a címe, de az nekünk túl komor! Tudtok javasolni tőle még valamit, amit biztosan élvezni fogunk? BetterthanBob Tag Hozzászólások: 790 Szentséges úristen. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Köszönet Tony Laceynek, Geoff Kloske-nak, Joanna Priornak, Tom Weldonnak, Helen Frasernek, Caroline Dawnaynek, Greil Marcusnak, Eli Horowitznak és D. V. De Vincentisnek. Különleges köszönet Helen Bonesnak és Sarah Geismarnak, akik nélkül ez a könyv valóban nem születhetett volna meg.