Nick Hornby. Betoncsók

Nick Hornby Betoncsók

Lowellnek és Jesse-nek Tony Hawk, Pat Hawk, Francesca Dow, Tony Lacey, Joanna Prior, Caroline Dawnay és Amanda Posey – köszönöm nektek 1 Szóval egész szépen alakulgatott minden. Akár azt is mondhatnám, hogy már vagy hat hónapja szinte csupa jó dolog történt. Például: Anyu kirúgta azt a mocsok Steve-et, a pasiját. Például: Mrs. Gillett, a rajztanárom egyik óra után félrehívott, és megkérdezte, gondoltam-e már arra, hogy a képzőművészetire menjek. Például: Megtanultam két új deszkás trükköt, miután heteken át folyton hülyét csináltam magamból mindenki előtt. (Gyanítom, hogy nem vagytok mindannyian deszkások, úgyhogy rögtön tartozom egy kis magyarázattal, nehogy aztán félreértsük egymást. A deszkás azt jelenti, hogy gördeszkázik az ember. De soha nem mondjuk, hogy gördeszkázok vagy gördeszkás vagyok, úgyhogy ebben az egész történetben nem fogom többé használni ezt a szót. És ha mégis úgy képzeltek magatok elé, mint valami asztalosinast, az a ti hibátok.) És mindennek a tetejébe összeismerkedtem Aliciával. Azt akartam mondani, hogy talán tudnotok kellene rólam pár dolgot, mielőtt elkezdem, hogy így meg úgy

az anyám meg Alicia meg ilyesmi. Mert ha tudtok rólam pár dolgot, akkor jobban fog érdekelni benneteket, amit mesélek. Legalábbis egy része. De most látom, hogy abból, amit már leírtam, máris egész sokat tudtok, vagy legalábbis sok mindent kitalálhattatok. Először is kitalálhattátok, hogy az anyám meg az apám nem élnek együtt, hacsak nem azt gondoltátok, hogy az apám az a fajta pasi, aki nem bánja, ha a felesége pasizik. Hát, nem az a fajta. Kitalálhattátok, hogy deszkázok, és kitalálhattátok, hogy a suliban a rajz a kedvenc tantárgyam, hacsak nem azt gondoltátok, hogy az a fajta gyerek vagyok, akit folyton félrehívnak a tanárok, és próbálják rábeszélni, hogy az ő tantárgyukból felvételizzen. Ja, tudjátok, hogy megy ez, valósággal veszekednek értem a tanárok. „Jaj ne, Sam! Felejtsd el a képzőművészetet! Inkább fizika szakra jelentkezz!” „Még hogy fizikára! Tragédia lesz az emberi nem számára, ha nem folytatod a franciát!” És jön a bunyó. Na ja. Csak persze soha, soha nem történik velem ilyesmi. Megesküdhetek nektek, hogy soha, soha nem verekedtek össze rajtam a tanárok. És nem kell Sherlock Holmesnak lenni ahhoz, hogy kitaláljátok: Alicia egy lány volt, aki sokat jelentett nekem. Örülök, hogy vannak olyan dolgok, amiket nem tudtok, és ki sem tudnátok találni, olyan fura dolgok, amik, már amennyire ezt tudhatom, csakis velem történtek meg az egész világtörténelemben. Mert ha mindent ki tudnátok találni abból az első, rövid bekezdésből, akkor elkezdhetnék aggódni, hogy talán mégsem vagyok egy hihetetlenül összetett és érdekes személyiség, ha-ha.

Két évvel ezelőtt történt, mármint hogy akkor volt, hogy olyan szépen alakulgattak a dolgok, úgyhogy tizenöt éves voltam, már majdnem tizenhat. És nem akarok érzelgősnek hangzani, és igazán nem akarom, hogy sajnáljatok, de ez az érzés, hogy okés az életem, ez új volt nekem. Soha előtte nem éreztem ezt, és azóta se nagyon. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy boldogtalan voltam. Inkább csak az a helyzet, hogy előtte mindig volt valami zűr – valami, ami miatt idegeskedni kellett. (És amint majd látni fogjátok, jó sok idegeskednivaló volt azóta is.) Például váltak a szüleim, és sokat veszekedtek. Vagy már elváltak, de még mindig veszekedtek, mert hiába, hogy elváltak, azért még jó sokáig folytatták a veszekedést. Vagy sehogy se ment a matek – utálom a matekot -, vagy járni akartam valakivel, aki nem akart járni velem... És ez mind valahogy egyszer csak megszűnt, hirtelen, úgy, hogy észre se vettem, de komolyan, ahogy néha csak úgy hirtelen kisüt a nap. És azon a nyáron úgy tűnt, mintha pénzünk is több lenne. Anyu dolgozott, és apu már nem volt annyira dühös rá, ami azt jelentette, hogy elkezdte fizetni, amit mindig is fizetnie kellett volna. Szóval tudjátok. Ez segített. Ha rendesen akarom elmesélni ezt a történetet, és semmit se próbálok elhallgatni belőle, akkor van valami, amit rögtön be kell vallanom, mert fontos. Szóval. Tudom, hogy hülyén hangzik, és általában nem vagyok olyan típus, becsszó. Úgy értem, nem hiszek a szellemekben vagy a reinkarnációban vagy bármi ilyen misztikus dologban, komolyan, de ez... szóval egyszerűen csak elkezdett történni valami, és... Na

mindegy. Egyszerűen csak elmondom, és gondoltok, amit akartok. Szoktam beszélni Tony Hawkhoz, és Tony Hawk válaszol. Vannak olyanok köztetek – valószínűleg ugyanazok, akik az előbb gyaluval a kezemben képzeltek el -, akik nem hallottak még Tony Hawkról. Hát jó, elmondom, ki ő, de előrebocsátom, hogy illett volna tudnotok. Nem ismerni Tony Hawkot olyan, mint nem ismerni Robbie Williamset vagy akár Tony Blairt. Sőt, ha jobban meggondolom, rosszabb. Mert rengeteg politikus van, és rengeteg énekes, és rengeteg tévéműsor. George Bush valószínűleg még híresebb, mint Tony Blair, és Britney Spears meg Kylie ugyanolyan híres, mint Robbie Williams. De csak egy deszkás van, és az ő neve Tony Hawk. Na jó, nem csak egy van. De ő A Deszkás! Ő a deszkások J. K. Rowlingja, a Big Mac, az iPod, az X-box. Az egyetlen kifogás, amit elfogadok, hogy miért nem ismered TH-t, az, hogy nem érdekel a deszka. Amikor elkezdtem deszkázni, anyu vett nekem egy Tony Hawk-posztert az interneten. Ez a legkirályabb ajándék, amit valaha kaptam, pedig nem ez volt a legdrágább. És rögtön föltettem a falra a szobámban, és valahogy rászoktam, hogy elmesélem neki a dolgaimat. Eleinte csak a deszkázásról beszéltem neki – hogy milyen gondjaim vannak, hogy milyen trükköket sikerült megcsinálnom. Valósággal rohantam a szobámba, hogy elmeséljem neki, amikor először sikerült megcsinálnom a rock’n’roll-t, mert tudtam, hogy Tony Hawk fényképének az sokkal többet jelent, mint egy hús-vér anyának. Nem cikizem anyut, de

tényleg, gőze sincs. Úgyhogy amikor ilyesmikről meséltem neki, próbált nagyon lelkes képet vágni, de a szeme igazából semmit sem fejezett ki. Folyton elkezdte, hogy Ó, ez csodálatos. De ha megkérdeztem volna tőle, hogy mi az a rock’n’roll, nem tudta volna megmondani. Akkor meg mi értelme? Tony, ő tudta. Lehet, hogy ezért is vette meg nekem anyu a posztert, hogy legyen kivel beszélgetnem. Válaszolni meg nem sokkal azután kezdett, hogy elolvastam a könyvét. Hawk – Foglalkozása: deszkás. Ez a címe. Attól kezdve valahogy tudtam, hogy milyen a hangja, és hogy miket mondhat. Hogy őszinte legyek, előre tudtam az összes dolgot, amit mondani fog, mert mind a könyvéből volt. Addigra negyvenszer vagy ötvenszer elolvastam, és azóta plusz még néhányszor. Szerintem ez a legjobb könyv, amit valaha írtak, és nem csak akkor, ha épp deszkás vagy te magad is. Mindenkinek el kellene olvasnia, mert még ha nem szereted is a deszkázást, sok minden van benne, amiből lehet tanulni. Tony Hawk volt fent és lent, és átment dolgokon, mint bármelyik politikus, vagy zenész, vagy sorozatszínész. Na mindegy, szóval negyvenszer vagy ötvenszer olvastam, úgyhogy lényegében már kívülről tudtam az egészet. Például amikor a rock’n’roll-ról meséltem neki, azt mondta: „Nem olyan nehéz az, de az alapja annak, hogy megtanuld egyensúlyban tartani és uralni a deszkádat a rámpán. Derék dolog, testvér!” A „Derék dolog, testvér!” volt az igazi beszélgetésrésze, ha értitek, mire gondolok. Az új volt. Azt én találtam ki. De a többi szót, azt mindet használta már előtte,

nagyjából ugyanúgy. Oké, nem nagyjából. Pontosan. Kicsit azt kívántam, bárcsak ne ismerném olyan jól a könyvet, mert akkor kihagyhattam volna azt a részt, amikor azt mondja: „Nem olyan nehéz az.” Azt nem volt jó hallani, miután vagy hat hónapot töltöttem azzal, hogy megtanuljam. Azt kívántam, bárcsak annyit mondott volna csak, tudjátok, hogy „Hé! Az az alapja annak, hogy megtanuld egyensúlyban tartani és uralni a deszkádat!” De kihagyni a „Nem olyan nehéz az”-t nem lett volna becsületes. Amikor arra gondolsz, hogy Tony Hawk a rock’n’roll-ról beszél, hallod, ahogy azt mondja, „Nem olyan nehéz az”. Én legalábbis hallom. Hallom, és kész. Nem írhatja át az ember a történelmet, és nem hagyhat ki belőle részeket csak azért, mert neki úgy jobban megfelel. Aztán elkezdtem más dolgokról is mesélni Tony Hawknak – a suliról, anyuról, Aliciáról, mindenféléről, és kiderült, hogy azokról is van mit mondania. Még mindig a könyvből jöttek a szavai, de azt a könyvet az életéről írta, nem csak a deszkázásról, úgyhogy nem minden szól a flip-ről vagy az ollie-ról, amit mond. Ha például elmondtam neki, hogy minden ok nélkül kibuktam anyura, azt felelte: „Nevetségesen viselkedtem. Az őseim szerintem jobban tették volna, ha egy zoknit dugnak a számba, leragasztják szigetelőszalaggal, és behajítanak a sarokba.” És amikor meséltem neki valami nagy verekedésről a suliban, azt mondta, „Én nem kerültem bajba, mert boldog voltam Cindyvel”. Cindy volt akkor a csaja. Hogy őszinte legyek, nem mindig segített, amit mondott, de ez nem az ő hibája. Ha semmi olyan nem volt a könyvben, ami

pontosan illett volna a helyzetre, akkor néhány mondatot át kellett alakítanom. És ez egészen hihetetlen volt, mert ha átalakítottam őket, akkor mindig volt értelmük, már ha jó alaposan végiggondolta az ember, hogy mit is mondott. Mostantól kezdve egyébként Tony Hawk TH lesz, mert én így hívom őt. A legtöbben Madárembernek hívják, mert hogy különben is Hawk a neve meg minden1, de nekem ez egy kicsit túl amerikainak hangzik. Meg itt nálunk olyanok az emberek, mint a birkák, és azt hiszik, Thierry Henry az egyetlen olyan sportoló, akinek TH a monogramja. Hát pedig nem ő az egyetlen, és szeretem cikizni őket ezzel. Meg a TH-t olyannak érzem, mintha a személyes titkos kódom volna. Szóval azért említem itt a TH-val folytatott beszélgetéseimet, mert emlékszem, hogy elmondtam neki, hogy milyen szépen alakulgatnak a dolgok. Szép idő volt, és a nap nagy részét lent töltöttem a Zúzda Cityben. Lehet, hogy tudjátok, de azért elmondom, hogy az egy deszkáspark két buszmegállónyira a házunktól. Ja, azt persze biztosan nem tudjátok, hogy két buszmegállónyira van a házunktól, mert nem tudjátok, hogy hol lakom, de a deszkásparkról már lehet, hogy hallottatok, ha menő fazonok vagytok, vagy ha ismertek valakit, aki menő fazon. Na mindegy, szóval aznap este moziba mentem Aliciával, és ez volt úgy a harmadik vagy negyedik 1 A hawk jelentése „héja”. (A ford.) randink, és bele voltam zúgva, de tényleg. És amikor hazaértem, anyu egy DVD-t nézett Paulával, a barátnőjével, és úgy láttam, hogy boldog, bár lehet,

hogy csak képzeltem. Lehet, hogy én voltam boldog, mert Paulával nézte azt a DVD-t, és nem azzal a mocsok Steve-vel, a pasijával. – Milyen volt a film? – kérdezte. – Hát jó – mondtam. – Láttál belőle valamit? – kérdezte Paula, én meg erre csak bementem a szobámba, mert nem akartam ilyesmiről beszélgetni vele. És leültem az ágyra, és ránéztem TH-ra, és azt mondtam: – Egész jól alakulnak a dolgok. Mire ő: – „Szép az élet. Egy új, nagyobb házba költöztünk, egy lagúna mellett van, közel a parthoz, és ami még fontosabb, van kapuja.” Oké, mondtam már, hogy abból, amit TH mond, nem minden illik pontosan a helyzetemre. De ez nem az ő hibája. Csak az van, hogy nem elég hosszú a könyve. Azt kívánom, bárcsak millió oldal hosszú lenne, a) mert akkor még biztosan nem olvastam volna ki, és b) mert akkor mindenről tudna nekem mondani valamit. És meséltem neki a napomról a Zúzda Cityben, és a trükkökről, amiken dolgozom, és aztán olyan dolgokról is beszéltem, amikről általában nem beszélgetek TH-val. Meséltem neki egy kicsit Aliciáról, meg arról, hogy mi van anyuval, és hogy most Paula ült ott, ahol azelőtt Steve szokott ülni. Erről nem volt sok mondanivalója, de valami okból mégis azt éreztem, hogy érdekli a dolog. Ez az egész őrült hülyeségnek hangzik számotokra? Ja, biztosan, de nem izgat, komolyan. Ki az, aki nem szokott beszélgetni valakivel a fejében? Ki az, aki nem szokott beszélni Istenhez, vagy egy kutyához, vagy

valakihez, akit szeretett, és aki meghalt, vagy épp csak magához? TH... ő nem én voltam. De az volt, aki lenni akartam, úgyhogy ő az én legjobb változatom, és ugyan mi rossz lehet abban, mármint hogy önmagad legjobb változata ott van a szobád falán, és figyel téged. Azt érzed tőle, hogy nem szabad csalódást okoznod magadnak. Na mindegy, szóval csak azt akarom mondani, hogy volt az az idő – lehet, hogy egy napig tartott, lehet, hogy pár napig, már nem emlékszem -, amikor úgy tűnt, hogy minden összeáll. Úgyhogy nyilvánvalóan ideje volt jól elbarmolni az egészet. 2 Még pár dolog, mielőtt továbbmegyünk. Először is, anyu harminckét éves volt abban az időben, amiről beszélek. Két évvel idősebb David Beckhamnél, egy évvel idősebb Robbie Williamsnél, négy évvel fiatalabb Jennifer Anistonnál. Ő mindről tudja, hogy mikor született. Ha akarjátok, sokkal hosszabb listát is tud mondani. De igazán fiatalok nincsenek a listáján. Sohasem mondja azt, hogy „Tizennégy évvel idősebb vagyok Joss Stone-nál” vagy ilyesmi. Csak a nagyjából vele egykorú emberekről tudja, akik ráadásul jól néznek ki. Egy ideig nem igazán fogtam fel, hogy nem elég idős hozzá. Mármint ahhoz, hogy egy tizenöt éves fiúnak az anyja legyen. Aztán főleg ebben az utolsó évben már kezdett nagyon gáz lenni a dolog. Először is nőttem vagy tíz centit, úgyhogy egyre többen gondolják, hogy a nagynéném, vagy akár azt, hogy a nővérem. És a tetejébe... Na, ezt nem lehet szépen elmondani.

Elmondom, mit fogok csinálni. Leírok egy beszélgetést, amit Nyúllal folytattam, aki egy ilyen deszkás ismerősöm. Kábé két évvel idősebb nálam, és ő is eljár a Zúzda Citybe, és szoktunk találkozni a buszmegállóban a deszkánkkal, vagy a Teknőben, ami a másik hely, ahova eljárunk deszkázni, amikor nincs kedvünk elmenni a Zúzda Citybe. Nem igazi teknő különben. Olyan betonfenekű mesterséges tó, amivel fel akarták dobni a környéket, de már nincs benne víz, mert sokan aggódtak amiatt, hogy valami gyerek belefullad. Szerintem inkább amiatt kellett volna aggódniuk, nehogy igyanak belőle a gyerekek, mert a pubból hazafele menet sokan bele szoktak hugyozni meg minden. Szóval most száraz, és ha deszkázni akarsz valahol, amikor épp csak félórád van, arra tökéletes. Hárman vagyunk, akik folyton használjuk, én, Nyúl meg Selejt, aki elég béna a deszkájával, és ezért is hívjuk Selejtnek, de ő legalább értelmesen beszél. Ha meg akartok tanulni valamit a deszkázásról, nézzétek meg Nyulat. Ha beszélgetni akartok valakivel, de úgy, hogy valami kis értelme is legyen, akkor beszéljetek Selejttel. Egy tökéletes világban létezne olyan ember, aki olyan ügyes, mint Nyúl, és olyan okos, mint Selejt, de, mint tudjátok, nem élünk tökéletes világban. Na, szóval volt az az este, amikor lent hülyültem a Teknőben, és ott volt Nyúl is, és... Oké, mondtam már, hogy Nyúl nem egy Einstein, de akkor is. Szóval ezt mondta: – Hé, Sam. Mondtam már, hogy Samnek hívnak? Oké, most akkor már tudjátok.

– Minden okés? – Hogy vagy, öreg? – Okésan. – Az jó. Hé, Sam. Ja, már tudom, hogy mit akartam kérdezni tőled. Ismered az anyádat? Értitek már, mit értek azon, hogy Nyúl egy kicsit homály? – Ja – feleltem -, ismerem. – És jár most épp valakivel? – Az anyám? – Ja. – Miért akarod tudni, hogy jár-e az anyám valakivel? – kérdeztem. – Semmi közöd hozzá – mondta. És elvörösödött. Nem hittem a fülemnek. Nyúl járni akart az anyámmal! Hirtelen magam előtt láttam, ahogy bemegyek a lakásba, és ott kuporognak kettesben a kanapén, és néznek valami DVD-t, és erre elmosolyodtam. Az anyám nem valami okosan választja ki a pasijait, de azért ennyire nem hülye. – Mi olyan vicces? – kérdezte Nyúl. – Nem, nem, semmi. De... Mit gondolsz, hány éves az anyám? – Hogy hány éves? Nem tudom. – Találgass. Fölnézett az égre, mintha ott próbálná megpillantani. – Huszonhárom? Huszonnégy? Most nem nevettem. Nyúl annyira hülye volt, hogy azon már nevetni se lehetett. – Na jó – mondtam. – Segítek. Én hány éves vagyok? – Te?

Nem értette az összefüggést. – Aha, én. – Nemtom. – Oké. Tizenöt. – Aha. Na és? – Szóval mondjuk azt, hogy húszéves volt, amikor megszült engem. – Nem akartam megmondani neki, hogy pontosan mennyi idős. Lehet, hogy nem lett volna elég öreg ahhoz, hogy Nyúlt elriassza a kora. – Aha. – Hirtelen leesett neki. – Hű, haver. Ő a te mamád. Ezt nem is vágtam. Jó, oké, vágtam, hogy az anyád meg minden, de, tudod, soha nem... ööö... számoltam ki... A picsába. Figyusz, ne mondd el neki, hogy kérdeztem, oké? – Miért ne? Jólesne neki. – Ja, biztos, de tudod. Harmincöt. Már biztos egy kicsit kétségbe van esve. És nem akarom, hogy harmincöt éves legyen a csajom. Megvontam a vállam. – Te tudod. Hát ennyi. De értitek, hogy mire akarok kilyukadni, ugye? Nyúl nem az egyetlen. A többi barátom soha nem mondana semmi, de látom abból, ahogy beszélnek hozzá, hogy jó csajnak tartják. Én nem tudom megállapítani, de az ember azt a rokonáról sohase tudja, nem igaz? Különben meg nem is számít, hogy én mit gondolok. Az a lényeg, hogy van egy harminckét éves anyám, akit az emberek – velem egykorú emberek – jó csajnak tartanak. Na és a másik dolog, amit el akartam mondani. A családom története, már amennyit tudok belőle, mindig ugyanaz a történet. Mindig ugyanaz ismétlődik újra meg

újra. Valaki – az anyám, az apám, a nagyfater – azzal kezdi, hogy majd jó tanuló lesz az iskolában, aztán, mondjuk, egyetemre megy, és aztán rengeteg pénzt fog keresni. De ehelyett csinálnak valami hülyeséget, és azzal töltik az életük hátralevő részét, hogy próbálják helyrehozni azt a hibát. Néha úgy tűnhet, mintha a gyerekek mindig többet érnének el, mint a szüleik. Tudjátok – valakinek az apja bányász volt vagy ilyesmi, aztán a fia egy első ligás csapatban focizik, vagy megnyeri a Megasztárt, vagy feltalálja az internetet. Az ilyen történetektől azt érzi az ember, mintha az egész világ fölfelé haladna. De a mi családunkban mindenki az első lépésnél hanyatt esik. Vagy hogy őszinte legyek, a legtöbbször meg se találja a lépcsőt. Nem jár díj azért, ha kitaláljátok, milyen hibát követett el a harminckét éves anyám, és ugyanez érvényes a harminchárom éves apámra is. Az anyám apja azt a hibát követte el, hogy azt hitte, focista lesz belőle. Azzal akarta azt a rengeteg pénzt keresni. Elhívták a Queens Park Rangers ifjúsági csapatába, abban az időben, amikor a Rangers még jó volt. Úgyhogy abbahagyta a sulit, aláírta a szerződést, és két évig focista volt. Manapság, azt mondja, a kölyköknek muszáj letenniük a vizsgákat, hogy tudjanak kezdeni magukkal valamit akkor is, ha nem válnak be. De neki nem kellett tanulnia, és tizennyolc évesen kikerült a csapatból, úgy, hogy nem volt semmilyen végzettsége. Anyu azt mondja, ő meg éppenséggel mehetett volna főiskolára, de ehelyett férjhez ment, közvetlenül a tizenhetedik születésnapja előtt.

Mindenki azt gondolta, hogy én majd a deszkázással csinálok valami hülyeséget, én meg próbáltam elmagyarázni nekik, hogy azzal nem lehet hülyeséget csinálni. Tony Hawk tizennégy éves korában lett profi, de jó ideig egy fityinget se tudott keresni vele még Kaliforniában sem. Hogy a fenébe lehetne belőlem profi Islingtonban? Ki fizetne nekem? És miért? Úgyhogy aztán már nem izgultak emiatt, hanem a suli miatt kezdtek izgulni. Tudtam, hogy az milyen sokat jelent nekik. Különben nekem is sokat jelentett. Azt akartam, hogy én legyek az első ember a családunk történetében, aki szerez valamilyen képzettséget még az alatt, amíg rendesen iskolába jár. (Anyu a suli után aztán szerzett valamit, mert magát a sulit elcseszte azzal, hogy megszült engem.) Én fogom megtörni az átkot. Amikor Mrs. Gillett megkérdezte, gondoltam-e már arra, hogy a képzőművészetire menjek... hát az nagy dolog volt. Rögtön hazamentem, és elmondtam anyunak. Most azt kívánom, bárcsak ne mondtam volna el neki. Alicia nem az én sulimba járt. Ez tetszett. Jártam már csajokkal a sulimból, és néha az gyerekesnek tűnik. Leveleket írogatnak az embernek, és még ha nem is a te osztályodba járnak, vagy ötvenszer beléjük ütközöl egy nap alatt. Teli van velük a hócipőd, még mielőtt bárhová is elmentetek volna együtt. Alicia a St. Mary and St. Michaelbe járt, és szerettem, amikor mesélt a tanárokról, akiket nem ismertem, meg a gyerekekről, akikkel soha nem fogok találkozni. Úgy tűnt, így több mindenről lehet beszélgetni. Tök unalmas, ha olyan valakivel vagy együtt, aki minden ragyát ismer Darren Holmes arcán.

Alicia anyja a tanácsból ismerte az anyámat. Az anyám a tanácsnál dolgozik, Alicia anyja meg tanácstag, ami olyan, mintha te lennél a miniszterelnök, csak nem az egész országot kell irányítanod. Épp csak Islingtonnak egy kicsi részét. Vagy Hackneyt. Tök mindegy. Hogy őszinte legyek, az egész kicsit időpocsékolásnak tűnik. Nem arról kell dönteni, hogy akkor most majd jól megbombázzuk Oszáma bin Ládent vagy ilyesmi. Csak olyasmikről dumálnak, hogyan lehetne rávenni a fiatalokat, hogy többet járjanak könyvtárba, és anyu épp így találkozott Alicia anyjával. Na, szóval Alicia anyjának születésnapja volt, és partit rendezett, és meghívta rá az anyámat. És azt is mondta neki, hogy engem is vigyen. Anyu szerint Alicia azt mondta, hogy szeretne megismerkedni velem. Nem mintha elhittem volna. Ki a fene mond ilyet? Én ugyan nem. És most, hogy ismerem Aliciát, tudom, hogy ő se. Én szeretnék megismerkedni TH-val, Alicia meg szeretne megismerkedni, mit tudom én, Kate Moss-szal vagy Kate Winslettel vagy bármelyik híres csajjal, akinek olyan klassz ruhái vannak. De az ember nem mond olyat, hogy szeretne megismerkedni egy olyan nőnek a fiával, akit az anyja a tanácsülésekről ismer. Ha engem kérdeztek, Alicia anyja csak szeretett volna barátokat szerezni neki. Vagy legalábbis próbált olyan barátokat szerezni neki, akár egy fiút is, aki neki is tetszik. Hát, ez eléggé balul ütött ki, nem igaz? Nem is igazán tudom, hogy miért mentem el, ha jól meggondolom. Vagyis ez persze nem egészen igaz. Azért mentem el, mert azt mondtam anyunak, hogy nem

akarok elmenni, és nem akarok egy olyan lánnyal megismerkedni, aki tetszik neki. És anyu erre azt mondta: – De akarsz, hidd el. És ezt halál komolyan mondta, ami meglepett. Ránéztem. – Honnan tudod? – Mert én már találkoztam vele. – És szerinted olyan, aki tetszene nekem? – Amennyire meg tudom állapítani, olyan, aki minden fiúnak tetszene. – Úgy érted, hogy egy kurva? – Sam! – Bocs. De úgy hangzott. – Pedig épp hogy nem ezt mondtam. Nagyon pontosan fogalmaztam. Azt mondtam, minden fiúnak tetszene. Nem azt mondtam, hogy neki tetszik minden fiú. Érzed a különbséget? Anyu mindig azt gondolja, hogy szexista vagyok, úgyhogy próbálok óvatos lenni – nemcsak vele, hanem mindenkivel. Mert úgy tűnik, hogy vannak lányok, akiknél ez számít. Ha mond az ember valamit, ami nem szexista, mármint a megfelelő lánynak, akkor az a lány még jobban fogja kedvelni őt. Mondjuk, az egyik haverod elkezdi, hogy milyen hülyék a csajok, mire te, hogy Nem minden csaj hülye, és ettől lehet, hogy szimpi leszel. Persze világos, hogy csak akkor érdemes ilyet mondani, ha vannak lányok, akik hallják. Különben időpocsékolás. De anyunak igaza volt. Nem mondta azt, hogy Alicia egy kurva. Csak azt mondta, hogy Alicia klassz csaj, és az nem ugyanaz, nem igaz? Utálom, hogy folyton igaza

van. Na mindegy, szóval kezdett érdekelni a dolog. Anyu valakiről azt mondja, hogy klassz csaj... Ettől ez valahogy olyan hivatalos lett. Gondolom, látni akartam egy olyan csajt, aki hivatalosan jó csaj. De ez még nem jelentette azt, hogy dumálni is akarok vele. De meg akartam nézni, az biztos. Asszem, nem nagyon akartam becsajozni. Soha nem jártam még senkivel hét hétnél hosszabb ideig, és abból a hétből kábé három nem számított, mert már nem igazán találkoztunk. Csak épp nem akartunk rögtön szakítani. Szóval pár hét együtt, aztán pár hét pihi. Tudtam, hogy később majd ennél jobban kell igyekeznem, de úgy gondoltam, boldogabb vagyok, amikor Nyúllal deszkázok, mint amikor ülök a Mekiben, és kukulok, és ül velem szemben egy csaj, akit alig ismerek. Anyu kicsípte magát a partira, és okésan nézett ki. Fekete ruha volt rajta, és kicsit kifestette magát, és látszott rajta, hogy igyekszik. – Na, mit gondolsz? – kérdezte. – Aha. Jó. – Úgy jó, hogy tényleg jó, vagy úgy jó, hogy oké? – Oké fölé. Vagy tényleg jó alá. De látta rajtam, hogy viccelek, úgyhogy meglegyintett a fülem mögött. – Megfelel? Értettem, mire gondol, de olyan arcot vágtam, mintha épp japánul mondott volna valamit, és erre felsóhajtott. – Ez egy ötvenedik születésnap – mondta. – Gondolod, hogy jól nézek így ki? Vagy túl sok? – Ötvenedik?

– Igen. – Már ötvenéves? – Igen. – Aszta kurva! Akkor hány éves a lánya? Harminc? Mi a fenét kezdenék én egy harmincéves csajjal? – Tizenhat. Mondtam már. Ez teljesen normális. Az ember harmincnégy éves korában megszüli a gyerekét, és amikor az tizenhat, ő ötven. Nekem is ezt kellett volna csinálnom. – Szóval idősebb volt, mint most te, amikor született ez a lánya? – Alicia. Igen. És már mondtam. Nincs abban semmi furcsa. Teljesen normális. – Örülök, hogy te nem vagy ötvenéves. – Miért? Mit számít az neked? Igaza volt, de tényleg. Olyan nagyon nem számított. – Én harmincnégy éves leszek, amikor te ötven. – És? – Nyugodtan leihatom magam. És nem szólhatsz egy szót se. – Ez a legjobb érv amellett, hogy tizenhat évesen szüljön az ember gyereket, amit valaha hallottam. Bár ha meggondolom, soha egyetlen érvet se hallottam amellett, hogy tizenhat évesen szüljön az ember gyereket. Nem szerettem, amikor ilyeneket mondott. Mindig úgy éreztem, hogy én vagyok a hibás. Mintha én dumáltam volna rá, hogy tizennyolc évvel korábban akarok kijönni. Hát ez van, amikor az ember nem kívánt gyerek, mert én az voltam, nézzünk szembe a tényekkel.

Mindig emlékeztetned kell magad, hogy az ő ötletük volt, nem a tiéd. Egy olyan nagy, régi házban laktak nem messze a Highbury Parktól. Még soha nem jártam egy olyanban sem. Anyu ismer embereket, akik ilyen helyeken laknak, a munkahelyéről is, meg a könyvklubból is, de én nem. Kábé egy mérföldre laktunk onnan, de amíg össze nem ismerkedtem Aliciával, soha semmi okom nem volt rá, hogy elmenjek arrafelé. Minden más volt náluk, mint nálunk. Jó nagy házuk volt, mi meg lakásban laktunk. Az ő házuk öreg volt, a miénk egészen új. Az övék rendetlen és egy kicsit poros, a miénk rendes és tiszta. És mindenhol könyvek voltak. Nem mintha nekünk nem lettek volna könyveink otthon. Mondjuk, anyunak volt vagy száz, nekem meg vagy harminc. Náluk meg mindenkire jutott vagy tízezer, legalábbis úgy nézett ki. Volt egy könyvespolc az előszobában, aztán még jó pár a lépcsők mentén, és mindegyik polcnak a teteje is tele volt könyvekkel. És a mi könyveink mind újak voltak, az övéik meg mind régiek. Nekem minden jobban tetszett a mi lakásunkban, azt leszámítva, hogy nekünk csak két hálószobánk volt. Amikor a jövőre gondoltam, és hogy az majd milyen lesz, ezt láttam magam előtt: egy házat egy csomó hálószobával. Nem tudtam, hogy mit fogok csinálni velük, mert különben egyedül akartam élni, mint ahogy az egyik deszkás, akit egyszer az MTV-n láttam. Volt egy olyan irdatlanul nagy háza úszómedencével, meg biliárdasztallal, meg miniatűr fedett deszkásparkkal, aminek párnás falai voltak, meg vert rámpája, meg egy félcsöve. És nem volt barátnője,

aki ott lakott volna vele, se szülei, senki. Na, én olyasmit akartam. Nem tudtam, hogyan fogom megszerezni, de az nem számított. Volt célom. Anyu köszönt Andreának, Alicia anyjának, és aztán Andrea odavezetett, ahol Alicia ült, hogy köszönjek neki. Alicia nem úgy nézett ki, mint aki szeretne köszönni. Elterpeszkedett egy kanapén, és valami magazint nézegetett, pedig már ment a parti, és amikor az anyja meg én odamentünk hozzá, úgy viselkedett, mint akinek ez a legunalmasabb estéje egész életében, és én vagyok a hab a tortán. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de amikor a szülők így neki állnak összehozni valakivel, én kapásból eldöntöm, hogy az illető, akivel össze akarnak hozni, a legnagyobb seggfej Nagy-Britanniában. Még akkor is, ha úgy nézne ki, ahogy Britney Spears nézett ki régebben, és azt gondolná, hogy a Hawk – Foglalkozása: deszkás a legjobb könyv, amit valaha írtak. Ha az anyám ötlete, akkor engem nem érdekel. A barátokban az a lényeg, hogy te magad választod őket. Már az is elég rossz, hogy megmondják, kik a rokonaid, a nénikéid, a bácsikáid, az unokatestvéreid meg a többi. Ha a barátaimat se választhatnám ki én magam, akkor asszem, soha többé senkivel se beszélgetnék. Inkább egyedül élnék egy lakatlan szigeten, már persze ha betonból volna, és nálam lehetne a deszkám. Egy lakatlan járdaszigeten, ha-ha. Na mindegy. Az oké, hogy én nem akarok senkivel se beszélni, de ő meg kinek képzeli magát, hogy csak ül ott duzzogva, és rám se néz? Valószínűleg még sohasem hallott Tony Hawkról, vagy a Green Dayről, vagy

bármilyen menő dologról, úgyhogy mi jogon csinálja ezt? Arra gondoltam, hogy ha ő morcos, akkor én még morcosabb leszek. A kanapén ült, teljesen belesüppedve, szétvetve a lábát, és rám nem nézett volna, csak a kajás asztalt bámulta a szemközti fal mellett. Én is ugyanúgy belesüppedtem, szétvetettem a lábam, és a mellettem lévő könyvespolcot kezdtem bámulni. Olyan gondosan ügyeltünk a pózunkra, hogy úgy nézhettünk ki, mint azok a műanyag alakok, amiket a Happy Meal mellé kap az ember. Szóval kigúnyoltam, és ezt ő érezte, de ahelyett, hogy még morcosabb lett volna, mert azt is csinálhatta volna, inkább úgy döntött, hogy elneveti magát. És amikor nevetett, éreztem, hogy valami átfordult bennem. Hirtelen az volt minden vágyam, hogy ez a lány jó fejnek találjon. És mint már valószínűleg kitaláltátok, az anyámnak igaza volt. Alicia hivatalosan gyönyörű csaj volt. Kaphatott volna egy Bombázó Bizonyítványt az Islingtoni Tanácstól, ha akarja, és még az anyja protekciója se kellett volna hozzá. Olyan óriási zöld szeme volt – meg van is -, hogy egyszer vagy kétszer szó szerint fizikai fájdalmat okozott nekem, valahol a torkom és a mellem között. Meg ilyen elképesztő szalmaszőke haja van, ami mindig kócosnak néz ki, de olyan menőnek is közben, és magas, de nem vékony és deszka, mint egy csomó csaj, és nem magasabb, mint én, és aztán ott van a bőre, és az meg olyan, nem is tudom, mint az őszibarack meg minden... Baromira nem tudom leírni az embereket. Csak annyit tudok mondani, hogy amikor megláttam, dühös voltam anyura, amiért

nem kapta el a torkomat, és nem üvöltött rám. Oké, adott egy tippet. De ennél sokkal egyértelműbben is fogalmazhatott volna. Mondhatta volna, hogy Ha nem jössz, ezt fogod bánni életed minden egyes percében, te idióta. – Nem kellene nézned – mondtam Aliciának. – Ki mondta, hogy azon nevetek, amit csinálsz? – Vagy azon nevetsz, amit csinálok, vagy nem vagy teljesen normális. Nincs itt semmi más, amin nevetni kellene. Ez azért nem volt teljesen igaz. Először is, nevethetett volna azon, ahogy az apja táncol. És volt egy csomó vicces nadrág meg ing. – Lehet, hogy valami olyanon nevettem, ami az eszembe jutott – mondta. – Például? – Nemtom. Egy csomó vicces dolog történik, nem? – Szóval az összes vicces dolgon nevettél egyszerre, ami történik? És így folytattuk, így hülyültünk még egy darabig. Kezdtem lazítani. Rávettem, hogy beszéljen, és ha egyszer ráveszek egy csajt arra, hogy beszéljen, akkor vége van, akkor már nem menekülhet. De aztán abbahagyta. – Mi a baj? – Azt hiszed, hogy eljutsz valahová, igaz? – Honnan tudod? – Meg voltam döbbenve. Pontosan erre gondoltam. Elnevette magát. – Amikor elkezdtél beszélni hozzám, egyetlen izmod se volt ellazulva. Most meg... – És úgy szétdobta a kezét meg a lábát, mint aki azt mutatja,

hogyan nézi valaki a tévéjét otthon, a kanapéján. – Hát pedig nem – mondta. – Még nem. És lehet, hogy soha. – Oké – mondtam. – Kösz. – Körülbelül háromévesnek éreztem magam. – Azért nem úgy gondoltam – mondta. – Tudod, csak úgy értettem, hogy még igyekezned kell. – Lehet, hogy nem akarok igyekezni. – Tudom, hogy ez nem igaz. Megfordultam, hogy ránézzek, és lássam, mennyire beszél komolyan, és láttam, hogy félig viccel, úgyhogy megbocsáthattam neki. Idősebbnek tűnt nálam, és arra gondoltam, ez attól van, hogy annyi időt tölt olyan fiúkkal, akik két másodperc alatt belezúgnak. – Hol szeretnél most lenni? – kérdezte. Nem tudtam, mit mondjak erre. Pedig tudtam a választ. A válasz az volt, hogy sehol máshol. De ha ezt megmondom neki, akkor végem. – Nemtom. Asszem, deszkáznék. – Deszkázol? – Aha. Tudod, gördeszka. – Oké, tudom, hogy azt mondtam, nem fogom többet használni ezt a szót, de néha muszáj. Nem mindenki olyan sirály arc, mint én. – Tudom, mi az a deszkázás, kösz szépen. Túl sok pontot gyűjtött. Nemsoká, gondoltam, zsebszámológépre lesz szükségem, hogy össze tudjam számolni őket. Különben nem akartam a deszkázásról beszélni, amíg ki nem derül, hogy mi a véleménye róla. – És te? Hol lennél a legszívesebben? Habozott, mintha valami cikiset akarna mondani. – Hát igazából én itt szeretnék lenni, ezen a kanapén.

Már másodszor történt meg, hogy úgy tűnt, tudja, mire gondolok, csak most ez még jobb volt. Kitalálta, hogy én milyen választ szeretnék adni, és kimondta, mintha az övé lenne. Most már tényleg lehetett vagy egymillió pontja. – Itt, ahol vagyok. De úgy, hogy senki más nincs a szobában. – Ó. – Éreztem, hogy kezdek elvörösödni, de nem tudtam, hogy mitől. Rám nézett és nevetett. – Senki más – mondta. – Abban te is benne vagy. Vonjuk csak le azt az egymillió pontot. Igen, tudta, hogy mire gondolok. De nem jó, hanem gonosz célokra akarta használni a szuperhatalmát. – Bocs, ha ez durván hangzott. De utálom, amikor a szüleim bulit rendeznek. Ilyenkor nem kívánok mást, csak hogy nézhessem a tévét egymagamban. Unalmas vagyok, igaz? – Nem. Dehogy. Egyesek azt mondanák, hogy igen. Elmehetett volna bárhová a világon arra a néhány másodpercre, és ő magától azt választotta, hogy inkább otthon marad, és nézi a Megasztárt tök egyedül. Ezek az emberek azonban nem értenék, hogy miért mondta, amit mondott. Azért mondta, hogy engem cikizzen. Tudta, hogy azt fogom gondolni, ha csak egy pillanatra is, hogy épp valami romantikusat készül mondani. Hogy már reménykedek, hogy azt mondja: „Ugyanitt, de úgy, hogy senki más nincs a szobában, csak te.” És persze kihagyta az utolsó két szót, csak hogy rám tiporjon. Ez ügyes volt, gondoltam, de tényleg. Kegyetlen, de ügyes. – Szóval nincs testvéred?

– Ez meg hogy jön ide? – Hát úgy, hogy ha a szüleid épp nem buliznának, egyedül lehetnél a szobában. – Ja. Aha. Van egy bátyám. Tizenkilenc éves. Egyetemi koleszban lakik. – Mit tanul? – Zenét. – Milyen zenét szeretsz? – Ó, ezt nagyon vágod. Egy pillanatra azt gondoltam, hogy úgy érti, vágnom kell, milyen zenét szeret, de aztán rájöttem, hogy megint csak cikizni akar azért, amiért próbálok dumálni vele. Kezdett egy kicsit kiakasztani. Vagy dumálunk, vagy nem dumálunk. És ha igen, akkor teljesen okés megkérdezni tőle, hogy milyen zenét szeret. Lehet, hogy nem egy hihetetlenül eredeti kérdés, de ő úgy reagált rá, mintha azt kérném, hogy vetkőzzön le. Felálltam. – Hova mész? – Gondolom, csak az idődet pocsékolom, úgyhogy bocs. – Oké vagy. Ülj vissza. – Ha azt akarod, csinálhatsz úgy, mintha senki más nem lenne itt a szobában. Üldögélhetsz egymagadban és gondolkozhatsz. – És te mit fogsz csinálni? Kivel akarsz beszélgetni? – Az anyámmal. – Aaah. Édi. Felcsattantam. – Ide figyelj. Bombázó vagy. Csak az a baj, hogy te is tudod, és azt gondolod, hogy ettől úgy bánhatsz az

emberekkel, mint a szeméttel. Hát, bocs, de tényleg nem vagyok még annyira kiborulva. És otthagytam. Ez volt az egyik legnagyobb pillanatom: minden egyes szó passzolt, és komolyan gondoltam mindent, amit mondtam, és örültem, hogy kimondtam. És nem is a hatás kedvéért csináltam. Tényleg, igazából kiakadtam rá, kábé húsz másodpercre. Húsz másodperc után lenyugodtam, és próbáltam kitalálni, hogyan lehetne visszanavigálni a beszélgetéshez. És reménykedtem, hogy a beszélgetésből aztán majd valami más lesz – egy csók, aztán házasság, persze csak azután, hogy járunk már néhány hete. De közben tökre ki voltam akadva amiatt, ahogy érzem magam. Mármint Alicia mellett. Ideges voltam, túlságosan igyekeztem, nehogy valami hibát kövessek el, úgyhogy tiszta gáz volt, ahogy viselkedtem. Ráadásul sikerült elérnem, hogy már csak akkor tudjak dumálni vele, ha ő maga akarja. Anyám valami pasassal beszélgetett, és nem örült különösebben, amikor meglátott. Az volt az érzésem, hogy még nem jutott el hozzám, ha értitek, mire gondolok. Tudom, hogy szeret, de időről időre, és pont az ilyen helyzetekben, a kényelmesebb megoldást választja, vagyis elfelejti megemlíteni, hogy van egy tizenöt éves fia. – Ő a fiam, Sam – mondta. De láttam rajta, hogy szívesebben mutatott volna be úgy, mint az öccsét. Vagy az apját. – Sam, ő Ollie. – Ollie – mondtam, és nevettem. Mire a pasas meghökkent, anyu meg dühös képet vágott, úgyhogy megpróbáltam elmagyarázni.

– Ollie – mondtam még egyszer, hátha akkor leesik nekik, de nem esett le. – Tudod – mondtam az anyámnak. – Nem – mondta. – Mint az a deszkás trükk. – Mert van egy ollie nevű trükk. – És ez vicces? Tényleg? – Aha – mondtam. De már nem voltam biztos benne. Azt hiszem, még ki voltam akadva Alicia miatt, és nem hoztam a legjobb formámat. – Olivernek hívják – mondta anyu. – Legalábbis azt gondolom. – A pasira nézett, mire az bólintott. – Hallottad már az Oliver nevet? – Igen, de... – Úgyhogy az röviden Ollie. – Ja, tudom, de... – És ha Marknak hívnák? – Az nem vicces. – Nem? Pedig, tudod... Mark, a markos legény! Ha-ha – mondta anyu. Soha ne menjetek buliba az anyátokkal. – Markos legény! – mondta még egyszer. És ekkor odajött hozzánk Alicia, és úgy nézett az anyámra, mintha azt mondaná, mondd még egyszer azt, hogy „markos legény”, és Ollie hallani fog pár olyan dolgot, amit nem szeretnél, hogy halljon. – Asszem, megértette. – Nem mész még el, ugye? – kérdezte Alicia. – Nemtom. Megfogta a kezem, és visszavitt a kanapéhoz.

– Ülj le! Igazad volt, hogy elmentél. Nem tudom, miért viselkedtem úgy. – De tudod. – Na miért? – Mert az emberek engedik, hogy így viselkedj. – Megpróbáljuk még egyszer? – Ha akarod – mondtam. Nem voltam biztos benne, hogy sikerül neki. Tudjátok, hogy van ez, jobb, ha az ember nem grimaszol, mert esetleg megváltozik a szél, és úgy marad. Szóval arra gondoltam, hogy megváltozott ugyan a szél, de ő most már mindig ilyen durcás és fölényes marad. – Oké – mondta. – Szeretem a hiphopot, de nem nagyon. A Beastie Boyst és Kanye Westet. Egy kis hiphop, egy kis R&B. Justin Timberlake. Ismered az R. E. M.-et? Apu nagyon szereti őket, és most már én is bírom. És zongorázok, úgyhogy néha komolyzenét is hallgatok. Tessék. Nem haltam bele, igaz? Elnevettem magam. És ennyi volt. Ez volt az a pillanat, amikortól nem ellenségként kezelt. Hirtelen a barátja lettem, és csak annyit kellett tennem hozzá, hogy otthagyom. Természetesen jobb volt barátnak lenni, mint ellenségnek. Naná. Végül is valahogy ki kellett bírnom ezt a bulit, és így, hogy volt barátom, volt kivel beszélgetnem. Nem akartam ott állni, és hallgatni, ahogy anyu Ollie rossz viccein nevet, mint egy idióta, úgyhogy Aliciával kellett töltenem az estét. Szóval rövid távon örültem, hogy barátok vagyunk. Hosszú távon azonban nem voltam olyan biztos benne. Nem úgy értem, hogy bármi bajom lett volna azzal, hogy

Alicia a barátom. Épp hogy fantasztikus barát lehetett volna. Vicces volt, és nem túl sok olyan embert ismertem, mint ő. De addigra már tudtam, hogy nem akarok a barátja lenni, ha értitek, mire gondolok, és aggódtam, hogy ha barátságosan beszél velem, akkor az nem azt jelenti-e, hogy nincs esélyem semmi többre. Tudom, hogy ez hülyeség. Anyu mindig azt mondja, hogy előbb a barátságnak kell jönnie, még minden más előtt. De nekem úgy tűnt, hogy amikor megérkeztem a buliba, úgy nézett rám, mintha esetleg a pasija lehetnék, és ezért volt olyan undok és szúrós. Szóval nem tudtam, hogy szándékosan húzta-e be a tüskéit. Mert némelyik lány olyan. Néha abból tudod, hogy van esélyed egy lánynál, hogy mindenáron veszekedni akar veled. Ha nem lenne ez annyira elcseszett világ, akkor ez nem így lenne. Egy normális világban ha egy lány kedves az emberhez, az jó jel lenne, de a valódi világban nem az. De aztán kiderült, hogy Alicia kedvessége jó jel volt, úgyhogy a világ talán mégsem annyira elcseszett hely, mint gondoltam. És kábé rögtön felfogtam, hogy ez jó jel, mert olyan dolgokról kezdett beszélni, hogy miket csinálhatnánk együtt. Azt mondta, szeretne eljönni a Zúzda Citybe, hogy megnézze, ahogy deszkázok, és aztán megkérdezte, hogy szeretnék-e elmenni vele moziba. Kezdtem beijedni. Úgy hangzott, mintha Alicia már eldöntötte volna, hogy járni fogunk, de soha semmi nem olyan egyszerű, nem igaz? Meg hogyhogy nincs fiúja? Bárkivel járhatott volna, akivel csak akar, szerintem. Pontosabban ez nem az én véleményem volt, hanem tény.

Úgyhogy amikor említette ezt az esetleges randit meg mozizást, próbáltam a lehető legunottabb képet vágni, csak hogy lássam, hogy reagál. – Majd meglátom – mondtam. – Az meg mit jelent? – Hát tudod. Van úgy, hogy este leckét kell csinálnom. És hétvégén általában nagyon sokat deszkázok. – Ahogy gondolod. – Különben is. Kell találnom valakit, akivel megyek? Úgy nézett rám, mintha vagy őrült, vagy teljesen hülye lennék. – Minek? – Nem akarok moziba menni veled meg a fiúddal – mondtam. Látjátok, milyen ügyes tervet eszeltem ki? Így akartam kiugrasztani a nyulat, azaz a pasiját a bokorból. – Ha lenne fiúm, nem téged hívnálak, nem? Ha lenne fiúm, akkor most nem ülnél itt, és valószínűleg én se. – Azt hittem, van fiúd. – Ezt meg honnan vetted? – Nemtom. De miért nincsen? – Szakítottunk. – Ó! Mikor? – Kedden. Össze van törve a szívem. Mint láthatod. – Mennyi ideig jártatok? – Két hónapig. De le akart feküdni velem, én meg nem igazán voltam kész rá, hogy lefeküdjek vele. – Aha. A cipőmet néztem. Öt perccel azelőtt nem akarta, hogy tudjam, milyen zenéket szokott hallgatni, most meg a szexuális életéről mesélt.

– Hát lehet, hogy meggondolja magát – mondtam. – Mármint abban, hogy le akar-e feküdni veled. – Vagy lehet, hogy én – mondta. – Ja. Azt mondta ezzel, hogy esetleg meggondolja magát abban a kérdésben, hogy készen áll-e a szexre? Más szóval azt mondta, hogy velem esetleg lefeküdne? Vagy azt mondta, hogy esetleg még meggondolhatja magát azzal kapcsolatban, hogy le akar-e feküdni azzal a másik fiúval? És ha így gondolta, akkor én hogy jövök a képbe? Lehetséges, hogy elkezd járni velem, de bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy eljött az idő, hogy menjen és lefeküdjön vele? Ez fontos információnak tűnt, de nem tudtam, hogy szedjem ki belőle. – Hé – mondta. – Fel akarsz jönni a szobámba? Nézünk egy kis tévét, oksi? Vagy zenét hallgassunk? Felállt, és felhúzott engem is. Na, és ez mi akart lenni? Már meg is gondolta magát azzal kapcsolatban, hogy készen áll-e a szexre? Azért megyünk fel? El fogom veszíteni a szüzességemet? Úgy éreztem magam, mintha egy filmet néznék, amit nem értek. Egyszer-kétszer már közel jártam hozzá, hogy szexeljek, de beijedtem. Szexelni tizenöt évesen, amikor van egy harmincegy éves anyád, igencsak komoly dolog. És az a csaj, Jenny, akivel jártam, folyton azt mondogatta, hogy minden klassz lesz, de nem igazán tudtam, hogy ez mit jelent, és azt se tudtam, hogy ez a Jenny vajon nem egy olyan csaj-e, aki gyereket akar, olyan okokból, amiket soha nem tudtam felfogni. Volt

egy pár fiatal anya a sulimban, és úgy viselkedtek, mintha egy baba egy iPod volna, vagy egy új mobiltelefon, vagy valami más kütyü, amivel el akarnak hencegni. Pedig sok különbség van egy baba és egy iPod között. És az egyik legnagyobb az, hogy senki sem akar leütni, hogy elvegye tőled a babádat. Nem kell a zsebedben tartanod, ha késő éjszaka mész a buszon. És ha jól meggondoljuk, ez azért elárul valamit, mert az emberek képesek mindenért leütni, ami értékes, ami azt jelenti, hogy egy baba nem lehet olyan nagyon értékes. Na mindegy, nem akartam lefeküdni Jennyvel, és ő ezt elmondta pár barátjának, és egy ideig mindenféléket odakiabáltak nekem a folyosón a suliban. És a következő fiú, akivel járt... Na jó, inkább nem akarom elmondani, hogy mit mondott. Hülye és undorító dolog volt, és persze egyáltalán nem hízelgő rám nézve, és elég is, ha ennyit tudtok. Utána kezdtem sokkal komolyabban venni a deszkázást. Így több időt tölthettem egyedül. Amikor mentünk fel a lépcsőn a szobájába, azon fantáziáltam, hogy Alicia majd becsukja az ajtót, és rám néz, és elkezd levetkőzni, és hogy teljesen őszinte legyek, nem voltam biztos benne, hogy fogom érezni magam ettől. Úgy értem, volt pozitív oldala, naná. Másfelől viszont biztosan elvárja tőlem, gondoltam, hogy tudjam, mit kell csinálni, csakhogy nem tudtam. Meg ott volt lent az anyám, és honnan tudhattam volna, hogy nem jön-e bármelyik pillanatban, hogy megkeressen? Meg Alicia anyja és apja is ott volt lent, és ráadásul az volt az érzésem, hogy ha Alicia le akar

feküdni velem, annak inkább ahhoz a fiúhoz van köze, akit éppen dobott, és nem annyira hozzám. Fölöslegesen izgultam. Bementünk a szobájába, és becsukta az ajtót, és aztán eszébe jutott, hogy már félig megnézte A negyvenéves szűz című filmet, úgyhogy megnéztük a második felét. Én egy olyan öreg karosszékben ültem, ő meg a padlón a lábam között. És kis idő múlva nekem dőlt, úgyhogy a háta a térdemnek nyomódott. Ez volt, amire később emlékeztem. Olyan volt, mint egy masszázs. És aztán, amikor vége lett a filmnek, lementünk, és anyu épp akkor kezdett keresni, és hazamentünk. De ahogy mentünk az utcán, Alicia futva jött utánunk, mezítláb, és a kezembe nyomott egy olyan csókolózó párt ábrázoló fekete-fehér képeslapot. A képre bámultam, és kicsit értetlenül nézhettem, mert a szemét forgatva azt mondta: – Fordítsd meg! – És a másik oldalán ott volt a mobilszáma. – A mozihoz holnapra – mondta. – Ja – mondtam. – Jó. És amikor elment, anyu fölvonta a szemöldökét, amennyire csak tudta, és azt mondta: – Szóval holnap moziba mész? – Aha – mondtam. – Úgy néz ki. Mire anyu elnevette magát, és azt mondta: – Igazam volt? Vagy igazam volt? Mire én: – Igazad volt. Tony Hawk tizenhat évesen vesztette el a szüzességét. Épp „A Hegy Királya” nevű versenyen szerepelt egy Trashmore nevű helyen Virginia Beachben. Azt írja a könyvében, hogy feleannyi ideig tartott, mint egy menet

egy vert versenyen. Egy menet egy vert versenyen negyvenöt másodpercig tart. Úgyhogy Tony huszonkét és fél másodpercig bírta, amikor elvesztette a szüzességét. Örültem, hogy ezt elmondta nekem. Soha nem felejtettem el ezeket a számokat. *** Másnap vasárnap volt, és lementem a Zúzda Citybe Nyúllal. Pontosabban összefutottunk a buszmegállóban, és így végül is együtt mentünk. Nyúl tud olyan trükköket, amiket én nem – időtlen idők óta csinálja a gay twist-et, és már majdnem összejött neki a McTwist, ami ötszáznegyven fokos fordulat a rámpán. Amikor próbálok anyunak a trükkökről mesélni, mindig megakad a számokon. – Ötszáznegyven fok? – mondta, amikor próbáltam leírni neki egy McTwist-et. – Honnan a csudából tudod, hogy pont ötszáznegyven foknál tartasz? – Mintha azzal töltenénk az időnket, hogy egyenként számoljuk a fokokat. Pedig egy ötnegyvenes az annyi, mint háromszázhatvan plusz száznyolcvan – más szóval másfél fordulat. Anyu csalódottnak tűnt, amikor ezt elmagyaráztam neki. Azt hiszem, abban reménykedett, hogy a deszkázás valami matematikai zsenit csinál belőlem, és olyan számolásokat végzek fejben, amikhez másoknak számológép kell. TH mellesleg csinált kilencszáz fokosat is. Ha elmondom nektek, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen, akkor talán megértitek, miért kellene egy országot elnevezni róla. A McTwist tényleg nehéz, és még eszembe se jutott, hogy próbálkozzak vele, főleg, mert az ember sokszor összecsókolózik a betonnal, amíg gyakorolja. Nem megy máshogy, csak úgy, hogy pár percenként

elhasalsz, de Nyúlban épp ez a lényeg. Annyira sötét, hogy neki tök mindegy, hogy hányszor csókolja meg a betont. Már vagy háromszáz fogát elvesztette deszkázás közben. Nem is tudom, hogy azok az emberek, akik a Zúzda Cityt fenntartják, miért nem teszik ki a fogait a kerítésre, hogy éjszaka ne lehessen bemászni, tudjátok, ahogy egyesek üvegszilánkokat tesznek a kerítésükre. De nem volt jó napom. Nem tudtam összpontosítani. Folyton az esti mozi járt a fejemben. Tudom, hogy hülyén hangzik, de nem akartam bedagadt, véres szájjal megjelenni a randin, és a statisztika azt mutatta, hogy vasárnap gyakrabban mentem haza bedagadt, véres szájjal, mint más napokon. Na mindegy, Nyúl észrevette, hogy csak maszatolok, és pár nyamvadt ollie-t csinálok, úgyhogy odajött hozzám. – Mi a helyzet? Bemajréztál? – Ja. – Mi a legrosszabb, ami történhet? Én mindig így gondolok rá. Már vagy tizenötször voltam a baleseti osztályon a deszkázás miatt. A legrosszabb, amikor viszik be az embert a kórházba, mert akkor fáj. Ott fekszel, csak nyögsz és vicsorgatod a fogad, és csurom vér minden. És arra gondolsz, megéri? De aztán adnak valamit, amitől elmúlik a fájdalom. Hacsak nem ájultál el. Akkor nincs rá szükség. Egy ideig. – Jól hangzik. – Ez az én filozófiám. Tudod. A fájdalomba nem halsz bele. Már ha nem túl nagy. – Aha. Kösz. Ezen érdemes elgondolkozni. – Tényleg? – Meglepett arcot vágott. Gondolom, még soha senki nem mondta Nyúlnak azt, hogy olyat

mondott, amin érdemes elgondolkozni. Én is csak azért mondtam, mert nem igazán figyeltem rá. Nem akartam semmit se mondani neki, mert ugyan mi értelme Nyúllal beszélgetni? De aztán rájöttem, hogy belehalok, ha nem beszélhetek Aliciáról, és ha nem Nyúlnak beszélek róla, akkor haza kell mennem, hogy anyunak vagy TH-nak beszélhessek. Néha nem számít, hogy kinek beszélsz, csak az a lényeg, hogy beszélhess. Ezért én az életem felét azzal töltöm, hogy egy deszkás életnagyságú poszteréhez beszélek. Nyúl legalább eleven ember. – Összeismerkedtem egy csajjal. – Hol? – Nem mindegy? – Már láttam, hogy ki fog akasztani ez a beszélgetés. – Csak szeretném magam elé képzelni – mondta Nyúl. – Az anyám barátnőjének a bulijában. – Szóval öreg? – Nem. Velem egykorú. – Mit csinált abban a buliban? – Ott lakik – mondtam. – Ő a... – Egy buliban lakik? – kérdezte Nyúl. – Azt meg hogy csinálja? Tévedtem. Sokkal könnyebb volt egy poszternek elmagyarázni a dolgokat. – Nem lakik buliban. Abban a házban lakik, ahol a buli volt. Az anyám barátnőjének a lánya. Nyúl elismételte, amit épp mondtam, mintha az lett volna a legbonyolultabb mondat az emberiség történetében.

– Várj csak... Az anyád... barátnőjének... a lánya. Oké. Megvan. – Jó. Ma este randizunk. Moziba megyünk. És izgulok, nehogy összetörjön a képem. – Miért akarja összetörni a képed? – Nem, nem. Nem amiatt izgulok, hogy ő töri be a képem. Hanem hogy én. Hogy eltanyálok. És aztán, tudod. Borzasztóan fogok kinézni. – Ja, értem – mondta Nyúl. – Szép? – Nagyon – feleltem. Biztos voltam, benne, hogy szép, de igazából nem emlékeztem rá, hogy néz ki. Olyan sok időt töltöttem azzal, hogy rá gondoltam, hogy már nem láttam tisztán magam előtt. – Hát, ja – mondta Nyúl. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Őszintén szólva te meg nem annyira, igaz? – Ja, nem. Tudom. De kösz, hogy erősíted az önbizalmamat – mondtam. – Ha meggondolom, asszem, jobban jársz, ha összetöröd a képed – mondta Nyúl. – Mi van? – Hát, tudod, mondjuk, hogy kék folt lenne mindkét szemed alatt, vagy akár törött orral mennél a randira. Akkor azt mondhatod neki, hogy a deszkázás miatt nézel ki rosszul. De ha csak így mész, ahogy vagy... Akkor milyen kifogásod van? Semmilyen. Ebből elegem volt. Próbáltam beszélgetni Nyúllal, de reménytelen volt. És nemcsak reménytelen, hanem lelombozó is. Komolyan ideges voltam amiatt, hogy moziba megyek Aliciával. Nem emlékeztem rá, hogy valaha is ennyire ideges lettem volna bármi miatt,

leszámítva, mondjuk, az első napomat a suliban. És erre ez a lökött azt mondja nekem, hogy egyedül úgy van egy csepp esélyem, ha csurom véres és bedagadt arccal megyek a randira, hogy ne lássa a csaj, hogy nézek ki igazából. – Tudod, mit, Nyúl? Igazad van. Nem fogok szarakodni. Acid drop és gay twist egész délután. – Ez a beszéd. És aztán, miközben nézett, fölvettem a deszkámat, és kisétáltam a kapun az utcára. Beszélni akartam TH-val. Hazafelé menet eszembe jutott, hogy igazából még nem is beszéltem meg semmit Aliciával. Amikor megjött a busz, felmentem az emeletre, és egészen elöl ültem le, hogy egyedül legyek. Aztán elővettem a képeslapját a zsebemből, és felhívtam. Nem ismerte meg a hangom, amikor azt mondtam, szia, és egy pillanatra a gyomromban volt a szívem. Mi van, ha az egészet csak kitaláltam? Jó, a bulit nem én találtam ki. De lehet, hogy nem dőlt neki a lábamnak úgy, ahogy emlékeztem rá, és lehet, hogy csak azért említette a mozit, hogy... – Ó, szia – mondta, és hallottam a mosolyt a hangjában. – Izgultam, hátha nem fogsz telefonálni. – És ekkor visszakúszott a szívem a helyére. Ide figyeljetek: tudom, hogy nem akartok hallani minden egyes pillanatról. Nem akarjátok tudni, mikorra beszéltük meg a találkozást, meg semmi ilyesmit. Csak annyit próbálok elmondani, hogy tényleg fantasztikus volt az a nap, és nagyjából minden egyes másodpercre emlékszem belőle. Emlékszem, milyen volt az idő, emlékszem a busz szagára, emlékszem a kis hegre az

orromon, amit piszkáltam, miközben beszéltem vele mobilon. Emlékszem, mit mondtam TH-nak, amikor hazaértem, és mit vettem fel, és hogy mi volt őrajta, és hogy milyen könnyű volt minden, amikor megláttam. Egyesek talán azt gondolják majd, hogy amiatt, ami később történt, az egész olyan bóvli és szutykos dolog volt, tipikus modem tinédzser buli. De nem. Egyáltalán nem olyan volt. Nem is mentünk be a filmre. Elkezdtünk beszélgetni a mozi előtt, aztán bementünk meginni egy frappuccinót a Bordersbe, és aztán csak ültünk ott. Néha megszólalt valamelyikünk: „Most már mennünk kéne, ha megyünk.” De aztán egyikünk se mozdult, hogy menjen. Az ő ötlete volt, hogy menjünk haza hozzá. És amikor eljött az ideje, az ő ötlete volt, hogy szexeljünk. De ne szaladjunk ennyire előre. Azt hiszem, az előtt az este előtt kicsit féltem tőle. Gyönyörű volt, és az anyja meg az apja egészen puccos, és féltem, hogy végül mégis úgy dönt, hogy csak mert én voltam az egyetlen vele egykorú ember az anyjának a bulijában, még nem kell elkezdenünk járni. A bulinak vége. Most azzal dumálhat, akivel csak akar. De nem volt félelmetes, legalábbis nem nagyon. Nem a puccos módon. Nem volt éppen egy észkombájn. De lehet, hogy ez nem igazságos, mert persze nem is volt buta vagy valami. De úgy, hogy az anyja tanácstag volt, az apja meg az egyetemen tanított, ő éppenséggel jobban is tanulhatott volna. Fél este arról beszélt, hogy milyen órákról rúgták ki, és milyen zűrökbe keveredett, és hogy hányszor kapott szobafogságot. A buli estéjén is például, és csak ezért volt otthon. Az az egész duma,

hogy meg akar ismerkedni velem, csak hanta volt, ahogy gyanítottam is. Nem akart egyetemre menni. – Na és te mész? – kérdezte. – Ja. Persze. – Miért „persze”? – Nemtom. Pedig tudtam. De nem akartam belemenni a családom történetébe. Ha rájön, hogy közülünk senki, a szüleim, a nagyszüleim, a dédszüleim, senki nem járt főiskolára, akkor lehet, hogy egy percet se akar velem tölteni. – Na és mit fogsz csinálni? – kérdeztem. – Amikor elvégzed a sulit? – Nem akarom elmondani. – Miért nem? – Mert azt fogod gondolni, hogy nagyképű vagyok. – Hogyan lehetnél nagyképű? Ha egyszer nem akarsz nagyképű diplomás lenni? – Nem csak egyféleképpen lehet nagyképűnek lenni. Nem muszáj egy csomót vizsgázni hozzá meg ilyesmi. Hiába törtem a fejem. Sehogy se tudtam volna semmi olyat kitalálni, amitől azt gondolnám, hogy nagyképű, ha nem kell hozzá semmilyen vizsgát letenni, és, mondjuk, a sporthoz sincs köze. Hirtelen abban sem voltam biztos, mit jelent, hogy valaki nagyképű. Azt jelenti, hogy felvág az ember, igaz? De nem azt jelenti, hogy felvágsz arra, hogy milyen okos vagy ügyes vagy? Nevezték TH-t valaha nagyképűnek azért, mert egy csomó nehéz trükköt tud? – Esküszöm, hogy nem foglak nagyképűnek gondolni. – Modell akarok lenni.

Ja, oké, most már értettem, mire gondolt. Tényleg felvágott. De most én mit mondhattam erre? Kényes helyzet volt, az egyszer biztos. Azt akartam mondani nektek, hogy soha ne kezdjetek el olyan csajjal járni, aki azt mondja, hogy modell akar lenni, de nézzünk szembe a tényekkel, igazából mindannyian ilyesmit akarunk, nem igaz? Olyan csajt, aki úgy néz ki, mint egy modell, csak épp nem lapos. Más szóval, ha épp együtt vagytok egy olyan csajjal, aki azt mondja, hogy modell akar lenni, akkor valószínűleg nem érdekel titeket a véleményem, hogy ez nem okés. (De tényleg ne kezdjetek el olyan csajjal járni, aki csúnya, és azt mondja, hogy modell akar lenni. Nem azért, mert csúnya, hanem azért, mert bolond.) Nem sokat tudtam akkor a modellkedésről, és ma még kevesebbet tudok róla. Alicia nagyon helyes volt, az oké, de nem olyan vékony, mint a nádszál, és volt pár pattanása, úgyhogy nem tudtam, van-e esélye rá, hogy ő legyen a következő Kate Moss. Valószínűleg nincsen, döntöttem el magamban. Meg azt se tudtam, hogy azért mondja-e, hogy modell akar lenni, mert tényleg az minden vágya, vagy csak azért, mert hallani akarja, hogy mennyire tetszik nekem. – Ez egyáltalán nem nagyképűség – mondtam. – Könnyedén lehetsz modell, ha az akarsz lenni. Tudtam, hogy mit mondok. Tudtam, hogy épp egy csomó mindenben javítottam az esélyeimet Aliciánál. Nem tudom, hogy ki mit hitt el, de az nem is igazán számított. Aznap éjjel feküdtünk le először.

– Van nálad valami? – kérdezte, amikor már nyilvánvaló volt, hogy szükségünk lehet valamire. – Nincs. Hogy lenne? – Hogyhogy „hogy lenne?”? – Hát... Azt hittem, moziba megyünk. – És nem hordasz magadnál semmit? Szükség esetére? Csak megráztam a fejem. Ismertem olyan srácokat a suliban, akik hordtak, de csak felvágásból, legalábbis a legtöbb. Feltűnősködtek. Volt egy srác, Robbie Brady, aki vagy tizenötször megmutatta nekem ugyanazt a durexes dobozt. Mire én, hogy Ja, aha, bárki tud ilyet venni. Venni nem nagy cucc. De soha nem mondtam semmit. Mindig úgy gondoltam, hogy ha nekem szükségem lesz rá, akkor azt tudni fogom jó előre, mert én már csak ilyen vagyok. Soha nem megyek el otthonról azzal a gondolattal, hogy ma este meg fogok dugni valakit, akit nem ismerek, úgyhogy jobb, ha van nálam koton. Mindig azt reméltem, hogy ez az egész egy kicsit tervezettebb lesz ennél. Mindig azt reméltem, hogy beszélni fogunk róla előtte, úgyhogy amikor megtörténik, mindketten fel leszünk készülve rá, és akkor az egész olyan szép és laza lesz. Soha nem szerettem azokat a sztorikat, amiket a srácok meséltek a suliban. Mindig nagyon elégedettek voltak magukkal, pedig az, amit meséltek, soha nem tűnt olyanfajta szexnek, amilyenről olvas az ember, vagy amilyet a pornófilmekben lát. Mindig gyors volt, és néha az utcán csinálták, és néha mások is voltak a közelben. Tudtam, hogy ha csak így lehet, akkor én inkább nem csinálnám.

– Jaj, olyan cuki vagy – mondta Alicia. – Az utolsó fiúmnál mindig volt gumi. Na ugye? Pontosan erre gondoltam. Mindig volt nála, de sohasem használta, mert Aliciának nem tetszett, ahogy nyomult nála. Néha a gumi tényleg megakadályozza, hogy babát csinálj. Mert ha az a fajta srác vagy, akinél mindig van, akkor úgyse akar lefeküdni veled senki. Én legalább olyan lánnyal voltam együtt, aki le akart feküdni velem. De végül is jobban jártam így? Alicia volt pasija nem szexelt vele, mert mindig volt nála gumi; én meg nem szexelek vele, mert nincs nálam. Na jó, az a lényeg, hogy Alicia akart szexelni velem. Úgyhogy összességében örültem, hogy én én vagyok. És ez így rendben is volt. – Megyek, lopok egyet – mondta Alicia. – Honnan? – A szüleim hálószobájából. Felállt, és elindult az ajtó felé. Trikó volt rajta meg bugyi, és ha bárki meglátja, nem kellett volna zseninek lenni hozzá, hogy kitalálja, mi történt a hálószobájában. – Azt akarod, hogy megöljenek? – mondtam. – Jaj, ne majrézz már – mondta, de nem magyarázta meg, miért majré az, ha valaki fél, hogy megölik. Szerintem ez csak józan gondolkodás. Úgyhogy vagy két percig egyedül voltam Alicia szobájában, feküdtem az ágyán, és próbáltam felidézni, hogyan jutottunk el idáig. Az az igazság, hogy nagyon egyszerűen. Bejöttünk, köszöntünk az anyjának és az apjának, feljöttünk, és nagyjából ennyi. Nem beszéltük meg előre. Csak csináltuk, amihez kedvünk volt. Persze, eléggé biztos voltam benne, hogy a volt pasija miatt

akarja. Nekem nem sok közöm volt hozzá. Úgy értem, biztos nem akarta volna csinálni, ha utál. De most már láttam, hogy amikor azt mondta nekem a buliban, hogy talán még meggondolja magát, akkor arra is gondolt, hogy valamiért bosszút akar állni rajta. Olyan volt, mintha őt akarná megtréfálni. Az a pasi folyton kérte, ő meg folyton nemet mondott, aztán elege lett és dobta, és elhatározta, hogy lefekszik az első pasival, aki az útjába kerül, már ha legalább félig tűrhető. Mérget vettem volna rá, hogy ha szexelünk aznap éjjel, akkor az nem marad kettőnk titka. Alicia valahogy a tudtára adja annak a srácnak, hogy már nem szűz. Ez volt benne a lényeg. És hirtelen elment tőle a kedvem. Tudom, tudom. Ott volt az a gyönyörű lány, aki igazán tetszett nekem, és épp fölvitt a szobájába, és nem is titkolta, hogy mi a célja vele. De amikor rájöttem, hogy mi ez az egész, már nem volt kedvem hozzá. Hárman voltunk a szobájában azon az estén, én, Alicia meg az a másik fiú, és úgy döntöttem, hogy mivel nekem ez lesz az első, jobban szeretném, ha csak ketten lennénk. Várni akartam, amíg a volt pasi elmegy, csak hogy biztos legyek benne, hogy akkor is érdeklem még Aliciát. Alicia visszajött, egy kis téglalap alakú, ezüstszínű tasakkal a kezében. – Taram! – mondta, és feltartotta a levegőbe. – Biztos vagy benne, hogy... ööö... jó még? Nem járt le a szavatossága? Nem tudom, miért mondtam ezt. Úgy értem, tudom, hogy azért mondtam, mert kifogásokat kerestem. De

egy csomó más kifogást találhattam volna, és ez épp nem volt túl jó. – Miért ne lenne jó? – mondta. – Nemtom. – És tényleg nem tudtam. – Úgy érted, azért, mert a szüleimé? Azt hiszem, erre gondoltam. – Úgy gondolod, hogy soha nem szexelnek? És ez ott hever évek óta? Nem mondtam erre semmit. De biztosan erre gondoltam, ami tiszta hülyeség, de tényleg. Higgyétek el, tudtam, hogy az ember szülei szoktak szexelni. De azt hiszem, nem igazán tudtam, hogy megy ez az olyan szülőknél, akik együtt vannak. Valahogy azt feltételeztem, hogy az olyan szülők, akik együtt vannak, ritkábban szexelnek, mint az olyanok, akik elváltak. Éreztem, hogy ez az egész gumitéma nagyon zavaros a fejemben. Arra jutottam magamban, hogy ha valakinek van, akkor nem szexel, és az nem lehet mindig igaz, nem igaz? Mert biztos olyan emberek is vesznek gumit, akik ténylegesen használják is. A csomagolásra pillantott. – 2009. ötödik hó 21. van rajta. (Ha ezt a jövőben olvassátok, akkor el kell mondanom, hogy ez az egész sokkal-sokkal 2009. május 21. előtt történt. Rengeteg időnk volt még, hogy használjuk azt a gumit, évek hosszú sora.) Odahajította nekem. – Na gyerünk! Nincs sok időnk. – Miért nincs? – kérdeztem. – Mert késő van, és a szüleim tudják, hogy itt vagy fent nálam. Hamarosan dörömbölni fognak az ajtón.

Általában azt csinálják, ha van itt nálam egy fiú, és már későre jár. Fura képet vághattam erre, mert Alicia letérdelt az ágy mellé, és megpuszilta az arcom. – Bocs. Nem úgy értettem. – Akkor hogy értetted? Csak kimondtam mindent, ami eszembe jutott. Azt akartam, hogy még később legyen, mint amilyen késő van, és hogy a szülei elkezdjenek dörömbölni az ajtón, és hazamehessek. – Nem akarod, ugye? – kérdezte. – Dehogynem – mondtam. Aztán: – Hát, nem igazán. Elnevette magát. – Szóval nem csak zavarban vagy vagy ilyesmi? – Nem értem, miért akarod – mondtam. – Azt mondtad, a volt fiúddal nem akartál lefeküdni. Hogy nem voltál kész rá. – Nem voltam. – És hogy lehet, hogy velem meg kész vagy? Nem is ismersz. – Tetszel. – Akkor ő nem nagyon tetszett? – Hát, nem igazán. Úgy értem, az elején igen. De aztán kiszerettem belőle. Nem akartam többet kérdezgetni erről. Nem sok értelme volt az egésznek. Mintha azt mondta volna, hogy gyorsan le kell feküdnie velem, mielőtt még kiszeret belőlem – mintha tudná, hogy másnap már nem fogok tetszeni neki, úgyhogy még aznap kell csinálnunk. Persze, ha máshogy nézzük, mindenkivel így van ez. Úgy értem, lefekszel valakivel, mert nincs tele a

hócipőd vele, amikor meg tele van, többet nem fekszel le vele. – Ha semmit se akarsz csinálni, akkor miért nem mész el? – kérdezte. – Oké. Megyek. És felálltam, mire sírni kezdett, én meg nem tudtam, mit csináljak. – Bárcsak soha ne mondtam volna el, hogy modell akarok lenni! Olyan hülyének érzem most magam. – Ó, annak ehhez semmi köze – mondtam. – Inkább azt gondolom, hogy nem vagyok elég jó hozzád. – Nem vagy elég jó hozzám? – mondta. – Azt meg miért gondolod? Tudtam, hogy miért gondolom. Azért, mert tizenhat éves volt az anyám, amikor születtem. Ha valaki ismeri a családunk történetét, akkor ez minden, amit lát, és ez minden, amit hall. De Aliciának ebből semmit sem mondtam el. Leültem az ágyra, és magamhoz szorítottam, és amikor abbahagyta sírást, megcsókolt, és így történt, hogy végül szexeltünk, pedig elhatároztam, hogy nem fogok. Ha megdöntöttem TH huszonkét és fél másodperces rekordját, akkor is maximum csak azzal a fél másodperccel. Elmeséltem TH-nak, amikor hazaértem. El kellett mesélnem valakinek, de nehéz ilyen dolgokról beszélni, úgyhogy messze az a legjobb, ha az ember egy poszternek mondja el, ami kikívánkozik belőle. Azt hiszem, örült. Annak alapján, amit tudtam róla, tetszett volna neki Alicia. 3

A következő néhány hétben végig csak álmodoztam a suliban. Igazából nem volt más az életem, csak álmodozás. Semmi más, csak állandó várakozás. Emlékszem, egyszer vártam a buszra azon az első héten, a 19-esre, ami elvitt a mi házunktól az ő házukig, és hirtelen rájöttem, hogy várni a buszra sokkal könnyebb, mint bármi más, merthogy úgyis minden csak várakozás volt. Amikor vártam a buszra, nem kellett mást csinálnom, csak várakozni, de minden más várakozás nehéz volt. A reggelizés várakozás volt, így aztán nem sokat ettem. Az alvás várakozás volt, így aztán nem sokat tudtam aludni, pedig akartam, mert az alvással jól el lehetett ütni nyolc órát. Az iskola várakozás volt, így aztán nem tudtam, hogy miről beszélnek mások, akár az órán, akár a szünetben. A tévénézés várakozás volt, így aztán nem tudtam követni a műsorokat. Még a deszkázás is várakozás volt, és csak akkor mentem el deszkázni, ha Alicia valami mást csinált. De Alicia általában nem csinált mást. Ez egészen hihetetlen volt. Ugyanannyira akart velem lenni, mint én ővele, már amennyire meg tudtam állapítani. Soha nem csináltunk semmi különöset. Tévét néztünk a szobájában vagy néha lent a nappaliban, különösen ha nem voltak otthon a szülei. Sétáltunk a Clissold Parkban. Ismeritek azt a részt a filmekben, amikor azt mutatják, ahogy a szerelmespár nevet, és kézen fogva sétál, és csókolózik egy csomó különböző helyen, miközben szól valami dal? Hát ilyenek voltunk, nagyjából, csak mi nem mentünk egy csomó különböző helyre. Körülbelül három helyre mentünk, beleértve Alicia szobáját is.

A Clissold Parkban voltunk, amikor Alicia megmondta, hogy szeret. Nem igazán tudtam, hogy mit mondjak erre, úgyhogy azt mondtam, hogy én is szeretem őt. Udvariatlanságnak tűnt volna, ha nem ezt mondom. – Igazán? – mondta. – Igazán szeretsz? – Igen – mondtam. – Nem hiszem el. Ezt még soha nem mondta nekem senki. – És te mondtad már másnak? – Nem. Dehogyis. Ez megmagyarázza, hogy miért nem mondta még neki soha senki, gondoltam. Mert ha valaki azt mondja neked, hogy szeret, akkor köteles vagy te is azt mondani neki, nem igaz? Elég szőrös szívűnek kell lenni ahhoz, hogy ne mondjad. Különben meg tényleg szerettem. Valaki, mint például az anyám, azt mondaná, Ó, te még csak gyerek vagy, nem tudod, mi az a szerelem. De nem gondoltam semmi másra, csak őrá, és csak akkor éreztem azt, hogy ott vagyok, ahol lenni akarok, amikor vele voltam. Úgy értem, ezt éppenséggel lehet szerelemnek nevezni, nem igaz? Az a fajta szerelem, amiről anyu beszél, tele van aggodalommal, meg munkával, meg megbocsátással, meg egy csomó dologgal, amit el kell viselni, meg ilyesmikkel. Nem egy kéjmámor, az egyszer biztos. Ha tényleg az a szerelem, amiről az anyám beszél, akkor soha senki nem tudja megállapítani, hogy szerelmes-e valakibe, nem igaz? Abból, amit ő mond, úgy tűnik, hogy ha az ember egészen biztos benne, hogy szerelmes valakibe, ahogyan én voltam biztos benne abban a néhány hétben, akkor nem lehet

szerelmes belé, mert az nem szerelem. De tényleg, bedilizik az ember, ha próbálja megérteni, hogy anyu mit ért szerelmen. *** Anyu nem akarta, hogy mindig Aliciával legyek. Pár hét után kezdett aggódni miatta. Soha nem beszéltem neki a szexről, de tudta, hogy komoly a dolog, és hogy Alicia is komolyan veszi. És tudott az álmodozásról, mert azt a saját szemével látta. Egyik éjjel későn értem haza, és ő még fent volt, és engem várt. – Mit szólnál hozzá, ha holnap este itthon maradnánk? Megnéznénk egy DVD-t... na? – kérdezte. Nem mondtam semmit. – Vagy el is mehetünk valahova, ha akarod. Elviszlek a Pizza Expressbe. Még mindig nem mondtam semmit. – Pizza Express és mozi. Na, mit szólsz? – Hát, nem, köszönöm – mondtam, mintha épp csak kedvesen megkínált volna valamivel. Különben azt is csinálta. Egy pizzával és egy filmmel kínált meg. Ugyanakkor meg próbálta megakadályozni, hogy azt csináljam, amit szeretnék, és ezt ő is tudta, meg én is tudtam. – Na jó, mondjuk inkább így – mondta. – Holnap együtt fogjuk tölteni az estét. Mit szeretnél csinálni? Te választasz. Na most az a nagy helyzet, hogy képtelen vagyok direkt rossz lenni. Azt gondolhatjátok, hogy Aliciával lefeküdni rosszaság volt, de én nem éreztem annak, úgyhogy akkor nem számít rosszaságnak. Én arról

beszélek, amikor az ember eleve tudja, hogy rossz az, amit csinál. Vannak srácok az iskolában, akik direkt balhéznak a tanárokkal, vagy szívóznak azokkal, akik szerintük buzik, vagy szívóznak a tanárokkal, és balhéznak azokkal, akik szerintük buzik... Én semmi ilyesmit nem tudok csinálni, és soha nem is tudtam. Rohadtul nem tudok hazudni, lopni meg még annyira se. Egyszer megpróbáltam elcsórni valami kis pénzt anyu táskájából, de olyan rosszul éreztem magam, hogy mindet visszatettem. Olyan ez, mint valami betegség, már hogy nem akar rossz lenni az ember. Mert ott van például Ryan Briggs, akit mindenki másnál jobban utálok a földön. Egy borzalmas, erőszakos, ronda, ijesztő szemétláda. De amikor látom, hogy pofán vág valakit, és elveszi a telefonját, vagy azt mondja egy tanárnak, hogy húzzon a picsába, egy kicsit, tudjátok, irigykedek is. Ő nem szenved ebben a betegségben. Neki nem komplikált az élete. Mennyivel könnyebb lenne az én életem is, ha leszarnám, de nem vagyok képes rá. És tudtam, hogy amit anyu kér tőlem, az nem teljesen elképzelhetetlen. Azt kérte, hogy egy estét töltsek külön Aliciától, és kínált valamit cserébe. Próbáltam nem így nézni ezt a dolgot, vagyis úgy, ahogy ő, de nem ment, úgyhogy bajban voltam. – Alicia is jöhet? – Nem. Épp az a lényege ennek az estének. – Miért? – Mert túl sokat vagy együtt vele. – Miért zavar az téged? – Nem egészséges.

Igaz, hogy nem mozdultam ki túl sokat, de ő nem erre gondolt. Csak épp nem tudtam, hogy akkor mire. – Mit jelent az, hogy „Nem egészséges”? – Egy csomó dolognak az útjában áll. – Miféle dolgoknak? – Barátok. Tanulás. Család. Deszkázás... Minden. Az élet. Ennek az ellenkezője volt igaz, mert csak akkor történt velem az élet, amikor Aliciával voltam. Minden, amiről anyu beszélt, csak a várakozás része volt. – Csak egy este – mondta. – Nem fogsz belehalni. *** Hát, nem haltam bele. Felébredtem másnap, miután a Pizza Expressben és moziban voltunk, és még életben voltam. De olyan volt, mint azok a fajta kínzások, amikről azt olvassa az ember, hogy rosszabbak a halálnál, mert az, akit így kínoznak, igazából jobban szeretne meghalni. Sajnálom, ha ez úgy hangzik, mintha nem tisztelném az olyan embereket, akik ténylegesen átéltek ilyen fajta kínzást, de egyelőre nekem ez volt a legközelebbi élményem. (És mellesleg ez az egyik oka annak, hogy soha nem lépnék be a hadseregbe. Nagyon, nagyon utálnám, ha kínoznának. Nem mondom azt, hogy azok az emberek, akik belépnek a hadseregbe, szeretnék, hogy kínozzák őket. De biztosan kellett gondolniuk rá, nem igaz? És akkor úgy kellett dönteniük, hogy az nem lenne olyan rossz, mint más dolgok, például munkanélküli-segélyen élni, vagy egy irodában dolgozni. Én meg úgy gondolom, egy irodában dolgozni jobb lenne, mint az, ha kínoznának. Ne értsetek félre. Nem lennék boldog, ha valami unalmas

munkát kellene végeznem, mint, mondjuk, ugyanazt az egy papírt fénymásolni újra és újra, minden egyes nap, amíg meg nem halok. De összességében inkább azt csinálnám, mint hogy cigarettákat nyomjanak el a szememben. Persze, remélem, hogy nem ezek közül kell választanom.) Abban a néhány hétben elég rossz volt már csak az is, hogy reggel felkeltem, és tudtam, hogy csak a suli után találkozhatok Aliciával. Ez kínzás volt. Olyan, mintha egyenként tépték volna ki a körmeimet. De a Pizza Express napján felébredtem, és tudtam, hogy MÁSNAP ESTIG nem fogok találkozni Aliciával, és ez olyan volt, mint az a kínzás, amit Ryan Briggs, naná, hogy ő, nyomtatott ki az internetről. Nem fogom elmesélni, hogy mi volt az. De voltak benne kutyák és golyók, és nem tekegolyók. Még mindig össze kell szorítanom a lábam, ha rágondolok. Oké, kábé negyvenkét órán át nem találkozni Aliciával nem volt olyan, mint amikor a golyóidat stb. De olyan volt, mint nem lélegezni. Vagy legalábbis nem rendesen, mintha nem lenne elég oxigén a tartályomban. Végig, hosszú órákon át azt éreztem, hogy nem tudom teleszívni a tüdőm, és egy kicsit még pánikba is estem, mint amikor lent van az ember a tenger fenekén, és nagyon messze van a felszín, és cápák közelednek felé, és... Nem, ez megint túlzás. Nem voltak cápák. Nem voltak kutyák stb., és nem voltak cápák. Anyunak kellett volna a cápának lennie, és ő tényleg egyáltalán nem olyan, mint egy cápa. Ő csak egy pizzát akart rendelni nekem. Nem akarta kitépni a májamat a

fogaival. Úgyhogy maradjunk csak annyiban, hogy nagyon messze volt a felszín. Alicia = felszín. – Telefonálhatok? – kérdeztem anyutól, amikor hazaértem. – Muszáj? – Aha. Muszáj volt. Máshogy ezt nem lehet mondani. – Mindjárt indulunk. – Még csak fél öt. Ki eszik pizzát fél ötkor? – Pizza fél hatkor. Mozi fél hétkor. – Mit fogunk megnézni? – Mit szólnál a Brokeback Mountain-hoz? – Ja, persze. – Mit jelent az? „Ja, persze.” – Ezt szoktuk mondani. Amikor valaki mond valami hülye viccet vagy ilyesmi. – Ki mondott hülye viccet? Csak akkor fogtam fel, hogy nem viccelt. Tényleg a Brokeback Mountain-t akarta megnézni velem. A suliban már „Brokeback”-nek hívtuk az egyik fizikatanárt, mert púpos volt, és mindenki azt gondolta róla, hogy meleg. – Tudod, hogy miről szól, nem? – kérdeztem. – Igen. Egy hegyről. – Jaj, ne csináld már, anyu! Arra nem mehetek el. Holnap meggyilkolnának a suliban. – Meggyilkolnának azért, mert megnéztél egy filmet, ami meleg cowboyokról szól? – Igen. Mert miért néztem meg? Csak egyetlen válasz lehetséges, nem?

– Istenem – mondta anyu. – Tényleg annyira rossz a helyzet a suliban? – Tényleg – mondtam. Mert tényleg az volt. Megállapodtunk, hogy valami mást nézünk meg, aztán hívtam Alicia mobilját, és csak a hangpostafiókja kapcsolt be. Úgyhogy vártam pár percet, de ugyanaz volt megint, és attól kezdve körülbelül harminc másodpercenként hívtam. Kérlek, hagyj üzenetet, kérlek, hagyj üzenetet, kérlek, hagyj üzenetet. Arra végképp nem gondoltam, hogy még beszélni sem tudok vele. És akkor kezdtek sötét gondolataim támadni. Miért nincs bekapcsolva a mobilja? Tudta, hogy próbálom majd hívni. Tudta, hogy ez eleve rossz nap lesz számunkra. Előző este, amikor elmondtam neki, hogy anyám azt akarja, hogy egy este ne találkozzunk, sírt. Most meg, úgy látszik, fütyült rá, de az is lehet, hogy valaki mással találkozott. Én meg azt gondoltam, tudjátok, hogy Oké, le van szarva. Micsoda kurva. Egyetlen este nem tudok találkozni vele, és rögtön összejön valaki mással. Mindenféle szavak vannak az ilyen lányokra. De tényleg, ha valaki egyetlen estét se bír ki szex nélkül, akkor nimfomániás, nem? Valami baj van a fejével. Olyan, mint egy kokós, csak nála a szex a kokó. Komolyan. Ilyen voltam. És tudjátok, mit gondoltam, egy kicsit később, amikor kicsit lenyugodtam? Azt gondoltam, hogy ez nem egészséges. Nem kezdheted el kurvának meg dilisnek meg nimfomániásnak nevezni a barátnődet csak azért, mert nem működik a töltője. (Ez történt. Később megírta sms-ben, amikor bedugta az apja töltőjébe. És nagyon szépet írt.)

Szóval eléggé ki voltam borulva, amikor elindultunk, úgyhogy eleve rosszul kezdődött. És lementünk a multiplexbe, hogy megnézzük, mit adnak még a Brokeback Mountain-on kívül, és nem volt valami nagy választék. Pontosabban ez így nem igaz. Egy csomó filmet adtak, amit meg akartam nézni, a 50 Cent nevű rapper filmjét például, vagy a King Kong-ot, és volt jó pár, amit anyu akart megnézni, az egyik például a kertészkedésről szólt, meg volt egy a japán lányokról, akik összetöpörítik a lábukat. De semmi olyan nem volt, amit mindketten meg akartunk nézni. És olyan sok időt töltöttünk a vitatkozással, hogy nem tudtunk leülni egy pizzára, úgyhogy dobozos kaját vettünk, és a moziba menet ettük meg. Végül megnéztünk egy vacak filmet egy fazonról, aki véletlenül lenyelt egy darabot a mobiltelefonjából, és kiderült, hogy mindenkinek tudja fogni az sms-eit az agyával. És először összejött egy csomó csajjal, akiket épp dobott a pasijuk, de aztán kapott egy sms-t arról, hogy terroristák akarnak felrobbantani egy hidat New Yorkban, és ő meg az egyik csaj megállítja őket. Engem olyan nagyon nem akasztott ki. Legalább nem volt unalmas. De anyu utálta, és utána vitatkoztunk. Azt mondta, az egész nevetséges volt, mármint hogy a fazon lenyelte a mobilját, mire én, hogy nem tudjuk, mi történne, ha valaki lenyelné a mobilját, úgyhogy nem az volt a hülyeség benne. De azt se engedte, hogy elmondjam, hogy akkor szerintem mi volt a hülyeség benne. Egyszerűen csak elkezdte, hogy a videojátékok meg a tévé teljesen meglágyították az agyamat.

Most már ez mind mindegy. Egyetlen fontos dolog történt azon az estén: anyu összeismerkedett egy pasival. Tudom, tudom. Elvileg arról szólt volna az este, hogy együtt leszünk anyuval, és egymásra figyelünk, és hogy én meg Alicia nem találkozunk. És teljesen máshogy sült el. Hogy igazságos legyek anyuhoz, nem vett el tőlünk sok időt, hogy összeismerkedett azzal a pasival. Sőt nem is tudtam, hogy összeismerkedett egy pasival, csak két nappal később, amikor a pasi eljött hozzánk. (Hogy egész pontos legyek, azt tudtam, hogy összeismerkedett egy pasival. Azt nem tudtam, hogy összeismerkedett Egy Pasival, ha értitek, mire gondolok.) Amikor váltunk a kajánkra a pizzériában, azt mondták, üljünk le az egyik asztalhoz az ajtó mellett, mert ott szoktak ülni az elviteles vendégek. És miközben vártunk, kimentem a klotyóra, és amikor visszajöttem, anyu dumált azzal a fazonnal, aki a szomszéd asztalnál ült a gyerekével. Csak a pizzákról beszélgettek, meg hogy melyik pizzériákat szeretik, meg ilyesmi. De amikor megjött a dobozunk, azt mondtam anyunak: „Hű, nálad aztán gyorsan megy ez”, mire ő, hogy „Ja, nem vacakolok”, és az egész csak vicc volt. Csak később kiderült, hogy mégse. Anyu nem mondott róla semmit akkor, de ismerte a munkahelyéről. Pár évvel azelőtt lépett ki, és emlékezett anyura, pedig sohasem beszélgettek. Különböző részlegnél dolgoztak. Anyu a Szabadidő és Kultúrán, Mark meg – igen, Mark, a markos legény – az Egészségügyi és Szociális Osztályon. Amikor először eljött, azt mondta, hogy Islingtonban soha nem volt ideje az egészségügyre.

Hazamentünk. Vitatkoztunk egyet a filmről, aztán anyu Aliciáról próbált beszélni velem. – Nincs mit mondanom – mondtam. Aztán: – Ezért nem akartam elmenni. Mert nem akartam egy ilyen Nagy Beszélgetést. – Tényleg így mondtam, hogy érezni lehetett a nagybetűket. – Miért nem lehet csak úgy szimplán elmenni valahova? És semmiről se beszélgetni? – Szóval mikor beszélgethetek veled? – mondta anyu. – Mert soha nem vagy itthon. – Barátnőm van – mondtam. – Ennyi. Semmi más mondanivalóm nincsen. Na gyerünk! Kérdezd meg! Kérdezd meg, van-e barátnőm. – Sammy... – Folytasd! – Engedélyezel egy második kérdést? – mondta. – Jó, egyet. – Szexeltek? – És ti? – mondtam. Amivel azt akartam mondani, hogy Ilyet nem kérdezhetsz. Ez túl személyes. De mivel azóta, hogy szakított Haszontalan Steve-vel, nem járt senkivel, lazán csak annyit mondott: – Nem. – És szexeltetek? – Ez meg mit jelent? – mondta. – Azt kérdezed, hogy szexeltem-e már az életemben? Azt gondoltam volna, hogy tudod rá a választ. – Fogd be! – mondtam, mert zavarba jöttem. Jobb lett volna ezt az egészet el se kezdeni. – Most felejtsük el, hogy velem mi van. Veled mi a helyzet? Szexeltek?

– Az az én dolgom. Úgyhogy nem válaszolok. – Szóval igen. – Nem. Azt mondtam, hogy nem válaszolok. – Megmondanád, ha nem szexelnétek. – Nem mondanám meg. Különben is. Az egész a te ötleted volt. – Micsoda? – Alicia. Azt gondoltad, hogy tetszeni fog nekem, úgyhogy rávettél, hogy elmenjek arra a bulira. És tetszett is. – Sam, tudod, hogy azok után, hogy téged olyan fiatalon... – Ja, aha. Az baszta el az életedet. Általában nem használom a „b” betűs szót előtte, mert ideges lesz tőle. Nem egyszerűen a „b” betűs szó miatt önmagában, hanem elkezdi marcangolni magát, amiért egyedülálló tinédzser anya volt, aki nem tudta rendesen felnevelni a gyerekét, és ezt utálom. Szerintem egész jól csinálta. Úgy értem, nem én vagyok a legelcseszettebb gyerek a világon, nem igaz? De most káromkodtam, mert azt akartam, hogy azt gondolja, hogy felidegesített, pedig nem is, legalábbis nem nagyon. Fura tudni, hogy az én születésem tett be neki. De nem igazán zavar, éspedig két okból. Először is, nem az én hibám volt, hanem az övé – pontosabban az övé és apué. És másodszor, már túl van rajta. Nagyjából mindent bepótolt, amit miattam elmulasztott. Sőt akár azt is lehet mondani, hogy túltett magán. Nem volt egy nagy ász a suliban, legalábbis ő ezt mondja, de aztán annyira boldogtalannak érezte magát amiatt, hogy nem tanulhatott tovább, hogy kétszer olyan keményen

igyekezett, mint különben tette volna. Esti iskolába járt, különböző képesítéseket szerzett, állást kapott a Tanácsnál. Ha nem esik teherbe, akkor tizenhat évesen elvégzi a sulit, kap egy állást a Top Shopban, és húszévesen megszüli a gyerekét. Nem mondom, hogy jó ötlet volt, mármint az, hogy olyan fiatalon megszült engem, de az életének csak egy kis részét rontotta el, nem az egészet. De persze ez azért mindig benne van. És ha ki akarok bújni valamiből – mondjuk, egy beszélgetésből arról, hogy lefeküdtem-e már Aliciával -, csak annyit kell mondanom, persze szomorúan és keserves arccal, hogy elbasztam az életét. És bármi is az, amiből ki akarok bújni, az abban a pillanatban el van felejtve. Soha nem mondtam el neki, hogy amiatt, ami történt, mindig úgy érzem, hogy nem vagyok elég jó. – Ó, Sam, sajnálom. – Jól van, minden oké. – De ezt valahogy olyan hősi hangon mondtam, amitől tudnia kellett, hogy nem oké. – De nem emiatt izgulsz, ugye? – mondtam. – Nem is tudom, mi miatt izgulok. Találkozhatnék vele rendesen? – Kivel? – Aliciával. Eljöhetne például vacsorára valamelyik este. – Ha akarod. – Szeretném. Akkor nem félnék tőle annyira. Mi? Hogy fél Aliciától? Azt hiszem, most már értem, de akkor nem tudtam volna ezt rendesen elmagyarázni. Anyu amiatt aggódott, hogy változnak a dolgok, hogy magára marad, hogy én valaki más életének és valaki

más családjának a része leszek, mert felnövök, és már nem leszek többi az ő kicsi fia, és valaki más lesz belőlem... Mindezek miatt, vagy egy részük miatt, nem tudom. És akkor persze nem tudhattuk, de igaza volt, hogy aggódott. Bárcsak még jobban aggódott volna! Bárcsak bezárt volna a szobámba aznap este, miután hazamentünk, és eldobta volna a kulcsot! *** Szóval másnap este olyan volt, mintha egyikünk se tudott volna rendesen levegőt venni két napig, úgyhogy nem győztük teleszívni a tüdőnket egymással, és mindenféle butaságokat mondtunk egymásnak, és általában úgy viselkedtünk, mint Romeo és Júlia, és mintha az egész világ ellenünk volna. Mármint hogy én meg Alicia, nem én meg anyu. Úgy beszéltünk, mintha az anyám elvitt volna Londonból egy évre, miközben valójában csak egy estére vitt el a Pizza Expressbe és a moziba. Emlékeztek, hogy már említettem ezt? Hogy elmesélni egy történetet nehezebb, mint amilyennek tűnik, mert nem tudja az ember, hogy mit hova tegyen? Na, van a történetnek egy olyan része, ami idetartozik, és ez olyan dolog, amit senki más nem tud, még Alicia sem. A történet legfontosabb része – az egésznek a lényege – még nem történik meg egy ideig. És amikor megtörtént a való életben, azt gondoltam, hogy ki vagyok borulva, és tisztára sokkolt a dolog, és meg vagyok döbbenve. És tényleg kiborultam, meg sokkos állapotba kerültem, de nem mondhattam egészen őszintén azt, hogy meg voltam döbbenve. Azon az éjszakán történt, tudom. Soha nem mondtam semmit Aliciának, de az én hibám

volt. Na jó, nagyrészt az én hibám volt, nyilvánvalóan, de azért egy egészen kicsit az övé is. Úgy csináltuk egy kicsit, hogy nem húztam fel, mert azt mondta, hogy szeretne rendesen érezni, és... A francba, nem tudok erről beszélni. Tisztára elvörösödtem. Szóval az a lényeg, hogy történt valami. Félig. Úgy értem, biztos, hogy nem történt meg rendesen, mert ki tudtam venni, és felhúzni a gumit, és úgy tenni, mintha minden rendben volna. De tudtam, hogy nincs teljesen rendben, mert amikor az, aminek történnie kell, végül megtörtént, nem volt ugyanolyan érzés, mert félig már megtörtént előtte. És ez az utolsó alkalom, amikor, szóval, beszéltem arról. – Rendben van? – kérdezte Alicia. Máskor soha nem kérdezte ezt meg, úgyhogy most valami másmilyen volt. Lehet, hogy másmilyen érzés volt neki, vagy talán én viselkedtem máshogy, vagy csak szótlannak és szórakozottnak tűntem utána, nem tudom. És azt mondtam, hogy rendben, és ennyi. Kíváncsi vagyok, hogy ő rájött-e valaha, hogy az volt az az este. Nem tudom. Soha többé nem beszéltünk róla. Hihetetlen, hogy az ember őrizkedhet a bajtól az életének nagyjából minden egyes percében, leszámítva, mondjuk, öt másodpercet, és az az öt másodperc a lehető legnagyobb bajba sodorhatja. Elképesztő, ha jól belegondol az ember. Nem füvezek, nem szívózok a tanárokkal, nem verekszek, próbálom mindig megcsinálni a leckét. De épp csak néhány másodpercre belemegyek egy kockázatos játékba, és kiderül, hogy ez rosszabb, mint az összes többi együttvéve. Egyszer olvastam egy interjút egy deszkással, nem emlékszem,

hogy ki volt az, mindenesetre azt mondta, hogy mindig hihetetlen maradt számára, milyen nagy koncentrációt igényel a sport. Lehet, hogy életed legjobb formáját futod, és abban a pillanatban, amikor kezded azt érezni, hogy ez életed legjobb futása, megcsókolod a betont. Jól futni kilenc perc ötvenöt másodpercig nem elég, mert öt másodperc bőven elég idő ahhoz, hogy teljesen hülyét csinálj magadból. Na, az élet pontosan ugyanilyen. Ami szerintem nem helyes, de hát ez van. És mennyire rossz az, amit csináltam? Nem olyan nagyon, igaz? Egy hiba, és annyi. Vannak olyan fiúk, akik egyszerűen nem akarnak gumit használni, és vannak olyan lányok, akik szerint menő, ha tizenöt évesen gyereket szülnek... Na, ezek nem hibák. Ezek szimpla hülyeségek. Nem akarom azzal tölteni az összes időt, hogy azon nyafogok, mennyire igazságtalan az élet, de tényleg, hogy a fenébe van az, hogy az ő büntetésük ugyanaz, mint az enyém? Ez nem lehet helyes, nem igaz? Szerintem ha az ember soha nem használ gumit, akkor hármas ikreinek vagy négyes ikreinek kellene születniük. De ez nem így működik, igaz? *** Pár nappal később Alicia átjött hozzánk vacsorára, és minden okés volt. Sőt több mint okés. Kedves volt anyuhoz, és anyu kedves volt hozzá, és viccelődtek, hogy én milyen béna vagyok, de nem bántam, mert örültem, hogy mindenki boldog. De aztán Alicia megkérdezte anyutól, milyen volt tizenhat évesen gyereket szülni, én meg próbáltam másra terelni a szót.

– Nehogy már ezt akard végighallgatni – mondtam Aliciának. – Miért ne akarnám? – Mert unalmas – mondtam. – Hát nem volt unalmas, annyit mondhatok – mondta anyu, és Alicia nevetett. – Nem, de most unalmas – mondtam. – Mert már vége van. Hülyeség volt ezt mondani, és megbántam abban a pillanatban, hogy kijött a számon. – Ó, persze – mondta anyu. – Mint az egész történelem, igaz? Ha már le van írva. Uncsi. – Hát tényleg az – mondtam. Ezt nem gondoltam komolyan, mert rengeteg olyan része van a történelemnek, ami nem unalmas, például a második világháború. De nem akartam visszatáncolni. – Különben meg – mondta anyu – nincs vége. Te még itt vagy, és én is itt vagyok, és tizenhat év van közöttünk, és ez mindig is így lesz. Nincs vége. Én meg ültem, és arra gondoltam, nincs-e mégis vége, mármint olyan értelemben, amire ő még csak nem is gondol. 4 Nem mondanám, hogy kezdett elromlani a dolog köztünk. Csak már nem volt annyira jó. Nem tudom igazán megmagyarázni, hogy miért. Egyszer csak felébredtem reggel, és már nem éreztem ugyanazt. Nem tetszett, hogy nem érzem ugyanazt, mert jó érzés volt, és üresnek éreztem magam nélküle, de elmúlt, és nem tehettem semmit, hogy visszahozzam. Pedig még

erőlködtem is, hogy úgy tegyek, mintha még ott volna, de az erőlködéstől csak még rosszabb lett. Hova tűnt? Olyan volt, mintha egy csomó étel lett volna előttünk egy tálcán, és mindet nagyon gyorsan megettük, és aztán semmi sem maradt. Lehet, hogy így maradnak együtt, akik együtt maradnak: ők nem olyan mohók. Tudják, hogy annak, ami ott van előttük, sokáig kell kitartania, úgyhogy csak csipegetnek belőle. De remélem, hogy nem így van. Remélem, hogy amikor két ember boldog együtt, az olyan érzés, mintha valaki egyfolytában rakná a repetát a tálcájukra. Azon az estén, miután majdnem két napon át nem láttam Aliciát, úgy éreztem, hogy egész életünkben együtt leszünk, és még az se lesz elég hosszú idő. És aztán két vagy három héttel később untuk egymást. Én legalábbis unatkoztam. Soha nem csináltunk semmi mást, csak tévéztünk a szobájában és szexeltünk, és miután szexeltünk, nemigen tudtunk mit mondani egymásnak. Felöltöztünk, megint bekapcsoltuk a tévét, aztán megcsókoltam, és jó éjszakát kívántam neki, és a következő este ugyanez ismétlődött. Anyu, asszem, már előbb észrevette, mint én. Megint elkezdtem deszkázni, és próbáltam bedumálni magamnak, hogy teljesen normális és természetes, hogy deszkázni akarok, és ha meggondolom, talán az is volt. Ha nem fejeztük volna be, ha nem szakítottunk volna, akkor, gondolom, végül csak megtaláltunk volna valamifajta rutint. Megint deszkáztam volna, és deszkás játékokat játszottam volna az X-boxon meg minden. Mindig olyan volt, mint az ünnep, mármint együtt lenni Aliciával, de aztán az ünnep véget ér, és továbbra is egy

pár lennénk Aliciával, de azért lenne életünk is mellette. De az történt, hogy amikor vége lett az ünnepnek, a mi kapcsolatunknak is vége lett. Szóval egyik délután megjöttem a deszkázásból, és anyu azt mondta: – Van időd enni valamit, mielőtt átmész Aliciához? Mire én: – Aha, oké. – Aztán hozzátettem: – Különben ma este nem megyek át Aliciához. – Mire anyu: – Ó. De tegnap este se mentél, igaz? – Mire én: – Nem mentem? Nem is emlékszem. – Ami kicsit gáz volt, de tényleg. Valami okból nem akartam, hogy anyu tudja, hogy Aliciával megváltoztak a dolgok. Örült volna neki, és azt nem akartam. – Szóval még teljesen együtt vagytok? – mondta. – Ó, persze. Együtt. Teljesen. Jó, nem annyira teljesen, mert arra gondoltunk, hogy azért tanulni is kéne meg minden. De ja. Együtt. – Szóval dúl a szerelem – mondta. – Nincs semmi, tudod... lanyhulás. – Nem, dehogy. Semmi lanyhulás. Semmi... – Semmi mi? – Lanyhulás. – Szóval csak el akartad ismételni ugyanazt? – Hogy érted? – Azt akartad mondani: „Semmi lanyhulás. Semmi lanyhulás.” – Ja, asszem. Ja, hülyeség, tényleg. Nem is értem, hogy anyu hogy tud elviselni néha. Úgy értem, biztosan teljesen nyilvánvaló volt számára, hogy mi a helyzet, de azért csak végig kellett hallgatnia, ahogy megesküszöm, hogy a fekete fehér, vagy hogy a hideg forró, vagy mit tudom én. Tökre nem változott

volna semmi attól, ha elmondom neki az igazat. De később, amikor szükségem volt a segítségére, emlékeztem az összes olyan alkalomra, amikor hülye voltam. *** Azt hiszem, ez után a beszélgetés után másnap átmentem Aliciához, mert ha három nap egymás után nem mentem volna, abból anyu már biztosan megtudja, hogy valami nem stimmel. És aztán két este megint nem mentem, és aztán jött a hétvége, és szombat este smsezett, hogy menjek át ebédelni. Otthon volt a bátyja, és olyan nagy családi ebédet tartottak, és Alicia azt mondta, én is a családhoz tartozom. Soha nem ismertem olyan embereket, mint Alicia szülei, mielőtt járni kezdtem vele, és először azt gondoltam, hogy halálosan menők – még arra is emlékszem, hogy azt kívántam, bárcsak az én szüleim is olyanok lennének. Alicia apja kábé ötvenéves, és hiphopot hallgat. Asszem, nem nagyon tetszik neki, de úgy érzi, kell adnia neki egy esélyt, és nem zavarja a csúnya szöveg meg az erőszak. Ősz haja van, amit Alicia anyja szokott levágni – olyan tüsifrizurára -, és fülbevalót visel. Irodalmat tanít egy egyetemen, Alicia anyja meg drámát, amikor épp nem tanácstag. Vagy azt tanítja, hogyan kell drámát tanítani, valami ilyesmi. Egy csomó különböző iskolába kell elmennie, és beszélni a tanárokkal. Robertnek és Andreának hívják őket, és asszem, tényleg rendesek, és tényleg barátságosak voltak eleinte. Csak az a helyzet, hogy butának tartanak. Soha nem mondják ki, és próbálnak úgy bánni velem, mintha nem tartanának annak. De én látom, hogy igen.

Nem izgatna a dolog, csak az a helyzet, hogy okosabb vagyok Aliciánál. Most ez nem nagyképűség vagy valami; egyszerűen csak tudom, hogy az vagyok. Amikor moziba jártunk, nem nagyon értette a filmeket, és soha nem vágta a viccet A Simpson család-ban, amikor mindenki nevetett, és nekem kellett segítenem neki matekból. Angolból meg a szülei tanultak vele. És mégis azt gondolták, hogy úgyis el fog menni valamilyen egyetemre, és az egész modelldolog csak azt jelenti, hogy épp a lázadó korszakát éli. Az ő szemükben Alicia egy zseni volt, én meg az a kedves, buta srác, akivel épp szórakozik a lányuk. Úgy viselkedtek, mintha én volnék Ryan Briggs vagy valami hozzá hasonló igazi szakadt csávó, de nem akartak hivatalosan kifogásolni, mert az nem lett volna kúl. Azon a családi ebéden, amire meghívtak, mert a családhoz tartozom, csak ültem ott, és a magam dolgával törődtem, amikor Alicia apja megkérdezte, mit fogok csinálni érettségi után. – Nem mindenki lesz akadémikus, Robert – mondta Alicia anyja gyorsan. Látjátok, hogy megy ez? Védeni akart, de mitől? Attól az egyszerű kérdéstől, hogy van-e bármiféle jövőm. Úgy értem, mindenki csinál valamit érettségi után, nem igaz? Még ha semmi mást nem csinál az ember, csak a tévét nézi egész életében, az is valamilyen jövő. De ők így viszonyultak hozzám – ne említsük a jövőt, mert az nekem úgysincsen. És aztán mindannyiunknak úgy kellett tennünk, mintha tök okés dolog lenne, ha az embernek nincs jövője. Alicia

anyjának azt kellett volna mondania: „Nincs mindenkinek jövője, Robert.” – Tudom, hogy nem mindenki lesz akadémikus. Csak azt kérdezem, hogy mit akar csinálni – mondta Robert. – A képzőművészetire megy – mondta Alicia. – Hű – mondta az apja. – Az jó. Remek. – Szóval ügyesen rajzolsz, Sam? – kérdezte az anyja. – Egész jól. Csak az aggaszt, hogy esszéket is kell írni a fősulin meg ilyesmi. – Angolból nem vagy olyan jó? – Hát, az írás nem megy annyira. Meg a beszéd. A többiben jó vagyok. Ezt viccnek szántam. – Csak önbizalom kérdése az egész – mondta Alicia anyja. – Te nem kaptad meg azokat az előnyöket, amiket sokan megkapnak. Nem tudtam, hogy erre mit mondjak. Van külön szobám, van anyám, akinek van állása, és aki szeret olvasni, és nem hagy békén, ha nem csinálom meg a leckét... Hogy őszinte legyek, nem tudom, miféle előnyökre lenne még szükségem. Még az is jó volt, hogy apu nincs ott velünk, mert ő egyáltalán nincs annyira oda a tanulásért. Úgy értem, nem akadályozna meg benne, ha tanulni próbálnék, de... Persze lehet, hogy ez nem is igaz. Anyu meg apu között ez mindig probléma volt. Anyu mindenáron egyetemre akart menni, apu meg vízvezeték-szerelő, és mindig rendesen keresett, és folyton problémáztak ezen, mert anyu azt gondolta, hogy apunak kisebbrendűségi érzése van, és csak próbálja leplezni azzal, hogy azt mondja, micsoda időpocsékolás diplomát szerezni. Én nem tudom. Az

olyan emberek szerint, mint Alicia szülei, ha nem olvasol és tanulsz, akkor rossz ember vagy, az olyan emberek szerint meg, mint az apám, rossz ember vagy, ha olvasol és tanulsz. Hülyeség az egész, nem? Nem az olvasástól meg mi tudom én mitől lesz valaki jó vagy rossz ember. Az inkább attól függ, hogy megerőszakolsz-e embereket, vagy hogy kábítószeres leszel-e és elmész-e rabolni. Különben nem is értem, hogy egy csomó ember miért keresi magának a bajt. – Szerintem Sam viccelt, anyu – mondta Alicia. – Jól tud beszélni. – Nem éreztem azt, hogy ezzel olyan sokat segített volna. Hallottak beszélni. Eldönthették maguk is. Nem az volt a téma, hogy milyen jól tudok deszkázni, amit még sohasem láttak. Ha meg kell mondani nekik, hogy tudok beszélni, akkor nem áll valami jól a szénám. – Hát persze hogy tud, tudom én – mondta az anyja. – De néha, ha az ember nem... Ha nem kapta meg... Alicia elnevette magát. – Folytasd, anyu. Próbáld úgy befejezni a mondatot, hogy ne akaszd ki vele Samet. – Ó, tudja ő, hogy mire gondolok. – És tényleg tudtam, de attól még rosszulesett. A bátyját, Richet viszont kedveltem. Pedig nem gondoltam, hogy kedvelni fogom, mert hegedül, és rendszerint tisztára gyökér minden olyan gyerek, aki hegedül. De ő egyáltalán nem néz ki gyökérnek. Szemüveges, az igaz, de tök király a szemüvege, és szeret nevetni. Gondolom, arra akarok kilyukadni, hogy Rich kedvel engem. Legalábbis kedvelt. Hogy most mi van, abban nem vagyok olyan biztos. És az számít, nem

igaz? Úgy értem, nem volt gáz vagy valami. Nem azért kedvelt, mert egy szál barátja se volt a világon. Azért kedvelt, mert oké voltam, és, gondolom, azért is, mert nem túl sok olyan embert ismert, aki ne lett volna Gyökérföld lakója. Naná, hegedű, zeneiskola meg minden. Utána Alicia, Rich meg én bementünk Alicia szobájába, és Alicia feltett egy CD-t, és mi Aliciával az ágyon ültünk, Rich meg a padlón. – Isten hozott a családban – mondta Rich. – Ne mondd ezt így – mondta Alicia. – Soha többé nem fogom látni. – Nem annyira rosszak – mondtam, pedig tényleg annyira rosszak voltak. És hogy őszinte legyek, nem csak Alicia szülei mentek az idegeimre. Amikor elmentem tőlük, komolyan megfordult a fejemben, hogy soha nem jövök vissza. Utána lementem egy kis időre a Teknőbe, és hülyültem a deszkámmal. Bárki találta is fel a deszkát, az szerintem egy zseni. London minden más sportnak az útjában van. Vannak kis zöld szigetek, ahol lehet focizni, vagy golfozni, vagy bármi, de a beton azokat is próbálja felfalni. Úgyhogy ezeket a város ellenére csinálja az ember, és tényleg jobban járna, ha bárhol máshol élne, vidéken, vagy egy elővárosban, vagy valami olyan helyen, mint Ausztrália. De deszkázni épp a város miatt deszkázik az ember. Beton kell hozzá, meg lépcsők, meg lejtők, meg padok, meg járdák, és az van bőven. És amikor az egész világot lebetonozzák, mi maradunk az egyetlen sportolók, és Tony Hawk-szobrok fognak állni az egész világon, és az olimpia egymillió

különböző deszkás versenyből fog állni, és akkor az emberek lehet, hogy nézni is fogják. Én legalábbis fogom. A kerekes székes rámpához mentem, ami ott van a sarkon túl, a házak háta mögött, és ott hülyültem – semmi komoly, csak pár fakie flip és heelflip. És Aliciára gondoltam, meg a családjára, és elkezdtem próbálni magamban, hogyan mondom majd meg neki, hogy ezentúl ne találkozzunk olyan sokat, vagy akár egyáltalán ne találkozzunk. Tisztára hülyeség volt. Ha azt mondjátok nekem azon a bulin, hogy járni fogok Aliciával, és aztán elkezdünk szexelni, és aztán tele lesz vele a hócipőm... Hát, az sehogy se fért volna a fejembe. Teljesen értelmetlennek tűnt volna. Mielőtt életében először szexel az ember, el sem tudja elképzelni, hogy hogyan meg kivel, és azt meg végképp nem, hogy dobni fogja azt a csajt, aki hajlandó rendszeresen lefeküdni vele. Miért tenne ilyet? Egy gyönyörű lány le akar feküdni veled, és te unod? Hogy a fenébe? Csak azt mondhatom, hogy ha hiszitek, ha nem, a szex is olyan, mint minden más jó dolog: ha megkapja az ember, már nincs annyira oda érte. Oké, megvan, szuper meg minden, de attól még nem leszel boldog, ha közben hagyod, hogy minden más kihulljon az életedből. Ha a rendszeres szexuális élet azt jelenti, gondoltam, hogy végig kell hallgatni Alicia apjának a sznob szövegelését, és le kell mondani a deszkázásról, és sohasem találkozhat az ember a barátaival, akkor nem biztos, hogy olyan nagyon akarom. Akartam barátnőt, aki lefekszik velem, de azt is akartam, hogy legyen életem. Nem tudtam – máig sem tudom -, hogy vannak-e olyan

emberek, akiknek mind a kettő összejön. Anyunak és apunak nem jött össze. Alicia volt az első komoly barátnőm, és nekünk se nagyon jött össze. Úgy tűnt, annyira be voltam indulva, hogy lefeküdjek végre valakivel, hogy túl sok mindent adtam cserébe. Oké, mondtam Aliciának, ha engeded, hogy lefeküdjek veled, lemondok a deszkázásról, a barátaimról, a suliról és anyuról (mert tényleg, vicces, de ő is kezdett hiányozni). Ja, és ha a szüleid úgy akarnak beszélni velem, mint valami elcseszett narkóssal, részemről az is rendben. Csak... vedd már le a ruhád! Szóval kezdtem rájönni, hogy túl nagy árat fizettem. Amikor hazaértem, anyu a konyhaasztalnál ült azzal a fazonnal a Pizza Expressből. Rögtön megismertem, de gőzöm se volt, hogy mit keres ott. Azt se értettem, miért engedte el anyu kezét, amikor bementem. – Sam, emlékszel Markra? – Ja, aha – mondtam. – Átjött, hogy... – De aztán nem tudott kitalálni semmit, hogy miért jött át, úgyhogy feladta. – Átjött egy csésze teára. – Oké – mondtam. Gondolom, úgy mondhattam ezt, hogy azt jelentse, Na és? Anyu ugyanis folytatta. – Mark meg én munkatársak voltunk – mondta. – És miután összefutottunk a Pizza Expressben, felhívott a munkahelyemen. Oké, gondoltam. De miért? Bár azt hiszem, tudtam, hogy miért. – Hol voltál, Sam? – kérdezte Mark nagyon barátságosan. Én meg, hogy Hűha! Mark bácsi.

– Csak deszkáztam. – Deszkáztál? – Tisztára meghökkent képet vágott. Anyu meg elkapta a tekintetem, és mindketten nevettünk, mert tudja, hogy utálom, amikor valakinek lövése sincs róla, hogy mi az a deszkázás. (Mindig azt mondja: „Miért nem mondod egyszerűen azt, hogy gördeszkás vagy? Vagy hogy gördeszkáztál? Mi bajod lenne? Letartóztatnának, amiért nem vagy elég menő?” Én meg erre mindig azt mondom neki, hogy a „gördeszkázás” tisztára hülyén hangzik, úgyhogy szerinte megérdemlem, amit kapok.) – Mi olyan vicces? – kérdezte Mark, mint aki tudja, hogy ez valami halálosan jó vicc, csak valaki magyarázza el neki. – Na jó, gördeszkáztam. – Gördeszkáztál? – Aha. – Ó. – Csalódott képet vágott. Mégse volt olyan halálosan jó vicc. – Van a gyerekednek gördeszkája? – Nem, még nincsen. Még csak nyolcéves. – Nyolcévesen már el lehet kezdeni – mondtam. – Talán te megtaníthatnád – mondta Mark. Kiadtam valami hangot, olyan „Öhö”-félét, amivel azt akartam mondani, hogy „Ja, persze”, de úgy, hogy ne hangozzon durván. – Hol van most? – kérdeztem. – Tom? Az anyjával. Nem lakik velem, de majdnem mindennap találkozunk. – Arra gondoltunk, hogy hozatunk valamit enni – mondta anyu. – Egy curryt vagy valamit. Érdekel?

– Ja, oké. – Ma nem találkozol Aliciával? – Ohó! – mondta Mark. – Ki az az Alicia? Még nem tudtam, mit gondoljak erről a fazonról. Az az „ohó” nem hangzott valami jól. Úgy hangzott, mintha próbálna haverkodni velem, amikor még nem is ismer. – Alicia A Barátnő – mondta anyu. – Komoly? – kérdezte Mark. – Nem igazán – feleltem. Anyu meg pontosan ugyanabban a pillanatban azt mondta: – Nagyon. – És megint egymásra néztünk anyuval, de most Mark nevetett, nem mi. – Nem azt mondtad, hogy még mindig komoly? – mondta anyu. – Ja, oké – mondtam. – Komoly, aha. Csak nem annyira komoly, mint volt. – Aztán elegem lett belőle, hogy süketelek, és azt mondtam: – Azt hiszem, szakítunk. – Ó – mondta anyu. – Sajnálom. – Ja – mondtam. – Ez van. – Mi mást lehetett volna még mondani? Kicsit persze hülyén éreztem magam, mert anyu épp azon az estén próbálta megdumálni velem, hogy kicsit fogjam vissza magam, amikor találkozott Markkal. – Ki találta ki, hogy szakítsatok? – kérdezte anyu. – Hát, senki. – Beszéltetek már róla? – Nem. – Akkor honnan tudod? – Hát, olyan érzés. – Ha már nem szereted, akkor meg kell mondanod neki – mondta anyu.

Természetesen igaza volt, de nem mondtam meg neki. Egyszerűen csak soha nem mentem át hozzá, és kikapcsoltam a mobilomat, és nem válaszoltam az smseire. Végül biztosan felfogta. Egyik este kaptam tőle egy nagyon szomorú sms-t. Csak az volt benne... Na nem, inkább nem akarom elmondani, hogy mi volt benne. A végén még sajnálni fogjátok, és azt nem akarom. Amikor azt mondtam, hogy meguntuk egymást... hát, az nem volt igaz. Csak én untam meg őt, de ő még nem unt meg engem, azt láttam. Vagy legalábbis nem gondolta, hogy megunt. Nem tűnt kifejezetten feldobottnak az utolsó pár alkalommal, amikor együtt voltunk. Na mindegy, próbáltam beszélni róla Tony Hawknak. – Szerinted csúnyán viselkedek? – kérdeztem. – Komplett idióta voltam, és több szabadságot akartam – mondta. – (Értsd: Több időt akartam tölteni csajozással.) – Tudtam, hogy miről beszél. Arról beszélt, amikor a csaja, Sandy odaköltözött hozzá, aztán meg elköltözött. Benne van a könyvében, és ezért mondta, hogy „Értsd”, és ezért voltak a zárójelek. Azt mondta, hogy komplett idióta vagyok? Hogy hülyeség, hogy több szabadságot akarok? Nem értettem. Lehet, hogy nem is mondott semmit. Lehet, hogy csak túl sokszor olvastam a könyvét. 5 Az a vicces, hogy a suliban egy csomó hasznom származott abból, hogy Aliciával járok, különösen a lányoknál. Néhányan láttak vele a moziban, és elmondták másoknak, hogy egy tök jó csajjal voltam, és azt hiszem, ettől mindenki másképp kezdett rám nézni.

Olyan volt, mintha Alicia átszabott volna. És azt hiszem, így történhetett, hogy Nikki Niedzwickivel mentem a Mekibe a tizenhatodik születésnapom előtti napon. (Így kell írni a nevét. Leírta nekem, amikor megadta a mobilszámát.) Pontosan az a fajta lány volt, aki Alicia előtt észre se vett volna. Általában idősebb fiúkkal járt, biztos azért, mert öt évvel idősebbnek nézett ki bármelyikünknél. Egy csomó pénzt költött ruhákra, és mindig ki volt festve az arca. Amikor elmentünk a Mekibe, azt mondta, szeretne gyereket, és tudtam, hogy soha nem fogok lefeküdni vele, még úgy se, hogy öt gumit húzok fel. – Minek? – kérdeztem. – Nemtom. Szeretem a gyerekeket? Nincs semmi, amit különösebben szeretnék tanulni érettségi után? És bármikor szerezhetek állást, amikor a gyerekem idősebb lesz? – Az a fajta volt, aki folyton kérdőjelet tesz a mondatai végére. Idegbajt kapok az ilyenektől. – Anyám tizenhat éves volt, amikor szült. – Na látod, pont erre gondolok – mondta. – Mire? – Hát, ti biztosan inkább olyanok vagytok, mint a barátok, te meg az anyukád, nem? Én is ezt akarom a gyerekemmel. Nem akarok ötvenéves lenni, amikor ő tizenhat? Akkor nem mehetsz el velük sehová, nem? Bulizni vagy ilyesmi? Mert gáz lenne neki, nem? Ja, persze, akartam mondani. Mert úgy megy az. Buli, buli, buli. Ha nem mehetsz bulizni az anyukáddal, akkor mi haszna van? Haza akartam menni, és most először, mióta szakítottunk, hiányzott Alicia. Vagy legalábbis nosztalgiát éreztem. Eszembe jutott, milyen szuper volt

az az este, amikor nem mentünk moziba, mert túl sok mondanivalónk volt egymásnak. Hova tűntek azok a szavak? Beszívta őket Alicia tévéje. Vissza akartam kapni őket. Hazakísértem Nikkit, de nem csókoltam meg. Túlságosan be voltam ijedve. Ha teherbe esik valamikor két héten belül, nem akartam, hogy egy kis nyál vagy akármi legyen a birtokában, amit bizonyítékként használhatna ellenem. Soha nem lehet elég óvatos az ember, nem igaz? – Rosszul döntöttem? – kérdeztem TH-tól, amikor hazaértem. – Szerinted együtt kellett volna maradnom Aliciával? – Ha valami az életemben nem a deszkázás körül forgott, akkor ott bajban voltam – mondta TH. Megint Sandyről beszélt, az első igazi barátnőjéről, de lehet, hogy azt akarta mondani vele: „Honnan az ördögből tudjam? Én csak egy deszkás vagyok.” Vagy akár azt: „Én csak egy poszter vagyok.” Úgy döntöttem, hogy azt mondta, egyelőre foglalkozzak csak a deszkázással, és hagyjam a csajokat. A Nikkivel töltött este után ez egész jó tanácsnak tűnt. Csak az a baj, hogy nem volt időm megfogadni. Másnap, a tizenhatodik születésnapomon elkezdett megváltozni az életem. Üdvözlőlapokkal, ajándékokkal és fánkokkal kezdődött a nap – anyu már volt a látványpékségben, mire felébredtem. Úgy volt, hogy apu átjön teára és tortára délután, este meg, ha hiszitek, ha nem, a Pizza Expressbe és moziba megyünk anyuval. Közvetlenül

reggeli után kaptam az első sms-t Aliciától – csak annyi volt: „SÜRG BESZ KELL VELED. A.” – Ki volt az? – kérdezte anyu. – Ó, senki. – Egy nőnemű senki? – kérdezte. Biztos Nikkire gondolt, mert tudta, hogy előző nap vele voltam. – Nem igazán – mondtam. Tudtam, hogy ennek semmi értelme, mert valaki vagy lány, vagy nem lány, hacsak nem olyan fazonokról van szó, akik lánynak öltöznek, de nem érdekelt. Kezdtem pánikba esni. Nem annyira a fejem, mint a gyomrom – azt hiszem, a gyomrom tudta, hogy miről van szó, még ha a fejem nem is. Vagy úgy tett, mintha nem tudná. Soha nem felejtettem el azt az esetet, amikor nem volt rajtam a gumi, és félig... izé, megtörtént. Igazából az a részem, amelyik most beijedt ettől az sms-től, egyfolytában be volt ijedve a féligmegtörtént napja óta. Bezárkóztam a fürdőszobába, és visszaesemeseztem neki: „MA NEM JÓ SZÜLINAPOM VAN S.” Ha erre ír valami választ, akkor tudom, hogy bajban vagyok. Lehúztam a vécét, és megmostam a kezem, csak hogy anyu azt higgye, tényleg csináltam valamit, és még ki se nyitottam az ajtót, már pittyegett is megint a telefonom. Csak annyi volt: „SÜRG STRBCKS 11 Ó.” És akkor már mindenem tudta: a gyomrom, a fejem, a szívem, a körmeim. Visszaírtam, hogy „OK”. Nem tudtam kitalálni, mi mást tehetnék, pedig inkább tettem volna akármi mást. Amikor visszamentem a konyhába, anyu ölébe szerettem volna ülni. Tudom, hogy ez hülyén és kisbabásan hangzik, de nem tehettem róla. A

tizenhatodik születésnapomon nem akartam tizenhat éves lenni, vagy tizenöt, vagy tizenakárhány. Háromvagy négyéves akartam lenni, olyan kicsi, hogy ne tudjak semmi zűrt csinálni, azt leszámítva, hogy összefirkálom a falat, vagy kiborítom az ételemet. – Szeretlek, anyu – mondtam, amikor leültem az asztalhoz. Úgy nézett rám, mintha megőrültem volna. Úgy értem, hogy oké, persze jól is esett neki, de közben egészen meghökkent. – Én is szeretlek, édesem – mondta. Össze kellett szednem magam, nehogy kitörjön belőlem a zokogás. Ha Alicia azt mondja, amit gondoltam, hogy mondani fog, akkor jó sokáig nem fog ilyet mondani nekem anyu, gondoltam. Jó sokáig még csak érezni se fog ilyet. Miközben mentem a Starbucksba, mindenféle alkukat kötöttem, vagy legalábbis próbáltam kötni. Tudjátok, olyasmit, hogy „Ha ezt megúszom, akkor soha többé nem deszkázok”. Mintha lett volna ennek bármi köze a deszkázáshoz. Megfogadtam, hogy soha többé nem nézek tévét, hogy soha többé nem megyek el sehová, hogy soha többé nem eszem mekis kaját. A szex nem került elő, mert azt már tudtam, hogy soha többé nem fogok szexelni, úgyhogy ez nem tűnt olyan felajánlásnak, ami érdekelhetné Istent. Azzal az erővel azt is felajánlhattam volna neki, hogy nem fogok a holdra repülni, vagy végigfutni meztelenül az Essex Roadon. A szexszel végeztem, örökre, az egyszer biztos. Alicia a hosszú pultnál ült, az ablak mellett, háttal mindenkinek. Láttam az arcát, amikor bementem, és

amikor ő még nem látott engem, és sápadtnak és riadtnak tűnt. Próbáltam kitalálni, hogy mi mástól lehet ilyen állapotban. Talán bajba került a bátyja. Talán megfenyegette a volt fiúja, vagy engem fenyegetett meg. Jó, oké, nyugodtan elviselek egy verést, gondoltam. Még ha komoly verés lesz, akkor is biztos felépülök pár hónap alatt. Mondjuk, eltöri mindkét karom és mindkét lábam... Karácsonykor már újra tudok járni. Nem mentem rögtön oda hozzá, hogy köszönjek. Beálltam a sorba, hogy vegyek egy italt. Ha meg fog változni az életem, akkor legalább tartson olyan sokáig a régi, ameddig csak lehetséges. Ketten voltak előttem, és azt reméltem, hogy a leghosszabb és legbonyolultabb lesz a rendelésük a Starbucks történetében. Azt akartam, hogy rendeljen valaki egy cappuccinót, úgy, hogy minden buborékot szedjenek ki belőle kézzel, egyenként. Természetesen hányingerem volt, de jobb volt ezzel a hányingerrel együtt élni, mint a bizonyossággal. A sorban még el tudtam képzelni, hogy csak egy verést fogok kapni, de ha egyszer beszéltem Aliciával, akkor kész, vége. A nő előttem egy szalvétát kért, hogy letörölhesse a narancslevet, amit a gyereke kiöntött az asztalra. Egy pillanat, és már meg is kapta. Nekem meg semmilyen bonyolult ital nem jutott az eszembe. Egy frappuccinót kértem. A jéghez legalább kell egy kis idő. És aztán, amikor megkaptam az italomat, már tényleg nem tehettem mást, mint hogy megyek, és leülök Alicia mellé a pulthoz. – Szia – mondtam.

– Boldog születésnapot – mondta. – Késik. Rögtön értettem, hogy mire gondol. – Vársz még valakit? – kérdeztem. Nem tudtam ellenállni. Nem vicces akartam lenni, és nem is voltam ennyire hülye. Egyszerűen csak el akartam odázni a pillanatot, kapaszkodni akartam a régi Sambe. Nem akartam, hogy betoppanjon a jövő, és amit Alicia mondani készült, az a jövő volt. – Késik a mensim – mondta minden vacakolás nélkül, és ennyi volt. A jövő betoppant. – Hát jó – mondtam. – Gondoltam, hogy ezt fogod mondani. – Miért? Nem akartam elmondani neki, hogy mindig is izgultam amiatt az egy eset miatt. – Semmi más nem jutott az eszembe, ami ennyire komoly lehet – mondtam. Úgy tűnt, ezt elfogadja. – Voltál orvosnál? – kérdeztem. – Minek? – Nemtom. Nem azt kell csinálni? – Próbáltam normális hangon beszélni, de sehogy se sikerült. Tisztára reszketős és érdes volt a hangom. Nem emlékeztem rá, hogy mikor sírtam utoljára, de most nem sok hiányzott hozzá. – Nem, nem hiszem. Szerintem terhességi tesztet kell venni – mondta. – Na és vettél? – Nem. Azt akartam, hogy gyere el velem. – Elmondtad valakinek? – Aha, persze. Naná. Mindenkinek. Bazmeg, Sam, nem vagyok annyira hülye.

– Mennyit késett már? – Három hetet. Három hét nagyon soknak tűnt nekem, de hát mit tudtam én... – Volt már úgy, hogy három hetet késett? – kérdeztem. – Nem. Közel se. És ekkor kifogytam a kérdésekből. Legalábbis kifogytam az olyan kérdésekből, amiket ténylegesen feltehettem. Olyasmiket akartam kérdezni, hogy „Nem lesz semmi bajom?”, „Meg fognak ölni a szüleid?”, „Nem bánod, ha én azért elmegyek a fősulira?”, „Most már hazamehetek?”. Szóval ilyesmit. De ezek a kérdések mind rólam szóltak, és abban azért egészen biztos voltam, hogy róla kellene kérdeznem. Róla és arról. – És olyan terhességi tesztet bárki csak úgy vehet a gyógyszertárban? – Tessék. Még egy jó kérdés. Nem érdekelt, hogy lehet-e vagy nem, de legalább mondtam valamit. – Aha. – És drága? – Nem tudom. – Menjünk, nézzük meg! Felszürcsöltük az italunk maradékát a szívószálon, és egyszerre csaptuk le a csészénket a pultra. Ez még ma is eszembe jut néha. Nem tudom, miért. Részben azért, mert az a szürcsölő hang olyan gyerekesnek hangzott, pedig azért csináltuk, mert siettünk kideríteni, hogy szülők leszünk-e. És részben azért, mert amikor pontosan egyszerre tettük le a csészénket, az jó jelnek

tűnt. De nem volt az. Talán épp emiatt ragadt meg az emlékezetemben. Volt egy kis gyógyszertár a Starbucks mellett, úgyhogy oda mentünk be, de gyorsan ki is fordultunk, amikor Alicia meglátta az anyjának az egyik barátnőjét. Ő is meglátott minket, és lehetett látni rajta, hogy azt hiszi, gumiért mentünk be. Ha! Gumiért! Messze túl vagyunk a gumin, asszonyom! Na mindegy, rájöttünk, hogy nem mehetünk be egy ekkora gyógyszertárba – nemcsak azért, mert valaki észrevehet minket, hanem azért is, mert egyikőnk se lenne képes csak úgy lazán kérni egy terhességi tesztet. A gumi is elég gáz, de a terhességi teszt gáz a köbön. Úgyhogy elmentünk az egy sarokra lévő Superdrugba. Ott el lehet vegyülni, gondoltuk. Kilenc kilencvenötbe került a legolcsóbb. – Mennyi pénzed van? – kérdezte Alicia. – Nekem? – Igen. Neked. Kotorászni kezdtem a zsebeimben. – Három font. És neked? – Egy ötös és... hatvan penny apró. Akkor egyikünknek haza kell menni pénzért. – Ha rögtön szólsz, amikor bementem a Starbucksba – mondtam -, akkor nem vettem volna meg azt a frappuccinót. – Tudtam, hogy nem tudott volna rögtön szólni, mert nem is tudta, hogy ott vagyok, és én nem akartam, hogy tudja. – Most már mindegy, nem? Ki megy haza? – Én nem mehetek – mondtam. – Én már egyszer eltűntem. Nem tűnhetek el megint. Elvileg az egész napot az anyámmal meg az apámmal kell töltenem.

Felsóhajtott. – Oké. Várj meg itt. – Nem fogok itt állni fél órát. – Alicia tíz percre lakott onnan. Tíz perc oda, tíz perc vissza, tíz perc, hogy kidumálja a pénzt valakiből. – Akkor menj vissza a Starbucksba. De ne vegyél még egy italt. Nincs pénzünk rá. – Nem tudnál egy ötöst hozni? Úgyhogy ne kelljen egy ital nélkül itt dekkolnom? Megint sóhajtott, és káromkodott magában, de nem mondta, hogy nem. Visszamentem a Starbucksba, elköltöttem a három fontomat, vártam huszonöt percet, aztán hazamentem. És kikapcsoltam a mobilomat. És úgy hagytam. *** A születésnapom az egyik a kevés olyan nap közül, amikor egy szobában lehet látni az anyámat meg az apámat. Úgy tesznek, mintha most már barátok lennének, és hogy a múlt az múlt meg minden, de soha nem találkoznak egymással, csak az ilyen különleges alkalmakon velem kapcsolatban. Ha én lennék a focicsapat sztárja vagy, mit tudom én, az első hegedűs az iskolai zenekarban, akkor biztosan eljárnának, hogy megnézzenek. De szerencséjükre nem csinálok semmit azon kívül, hogy minden évben egyszer születésnapom van. Részt vettem már pár deszkás versenyen, de soha nem mondom el a szüleimnek. Egy verseny elég kemény anélkül is, hogy azon kelljen izgulnom, mikor kezdenek el veszekedni azon, hogy ki mit mondott a másiknak tizenöt évvel ezelőtt. Gondolom, el tudjátok képzelni, milyen lelkiállapotban voltam a születésnapi zsúrom alatt. Az őseim meg

egyfolytában arról beszéltek, hogy milyen voltam, amikor baba voltam, és bár általában próbálják kerülni a „jajmilyen-nehéz-is-volt” témáját, mindig elmondják azt a sztorit az anyámról, hogy ő írta bent a vizsgadolgozatát, miközben a nagyi föl-alá szambázott velem a folyosón. (Matekból elhasalt, mert közben meg kellett szoptatnia engem, de még attól se hallgattam el.) Amikor előjönnek ezekkel a sztorikkal, egyikük mindig mond valami olyat, hogy „Hát, örülök, hogy most már nevetni tudunk rajta...”. Ha belegondoltok, ez azt jelenti, hogy akkoriban nem sok móka és kacagás volt. Ez a születésnapom volt az első, amikor megértettem, hogy tényleg mennyire nem lehetett vicces. És amikor nem arról beszéltek, hogy milyen nehéz volt, amikor kicsi voltam, akkor meg elkezdték, hogy mennyire megnőttem, és hogy el se hiszik, milyen gyorsan repül az idő bla bla bla. És ez sem segített. Nem éreztem magam felnőttnek – még mindig szerettem volna az anyu ölébe mászni, és nem röpült el gyorsan az az idő. Az egész életemről beszéltek, és nekem úgy tűnt, hogy az örökké tartott. És ha Alicia terhes, az azt jelenti... De erre nem akartam gondolni. Nem akartam a holnapra gondolni, vagy a holnaputánra, nem is beszélve a következő tizenhat évről. Természetesen egy falat torta se ment le a torkomon. Azt mondtam nekik, hogy nem jó a gyomrom, és anyunak eszébe jutott, hogyan szaladtam a vécére reggeli után, amikor sms-t kellett küldenem Aliciának. Úgyhogy csak ültem, turkáltam a kajában, és hallgattam a sztorijaikat, és közben a mobilomat markolásztam a

zsebemben. De nem éreztem kísértést, hogy bekapcsoljam. Csak még egy napot akartam a régi életemből. A gyertyákat azért elfújtam. – Beszédet! – mondta apu. – Nem! – Akkor mondjak én? – Ne! – Tizenhat évvel ezelőtt – mondta apu – anyád a Whittington Kórházban volt, és jó nagy zajt csapott. – Kösz – mondta anyu. – Későn értem oda, mert egy melón voltam Frankkel, isten nyugosztalja, és akkor még nem volt mobilom, és egy örökkévalóság volt, amíg bárki is megtalált. – Frank meghalt? – kérdezte anyu. – Nem, de már soha nem találkozom vele, nem igaz? Na mindegy, felültem egy buszra, ami a Holloway Roadon megy végig, és tudjátok, milyen az. Csak ültünk ott. Úgyhogy le kellett ugranom, hogy futva menjek, és mire odaértem, teljesen kidöglöttem. Egy tizenhét éves srác, aki úgy liheg, mint egy öregember. Akkor még cigiztem. Na mindegy. Leültem az egyik olyan régi virágtartóra a kórház előtt, csak hogy kifújjam magam, és... – Szeretem ezt a történetet – mondta anyu. – Minden évben meghallgatjuk. És soha nincs benne hely Samnek vagy az anyjának. Csak egy hős volt azon a napon. Csak egy ember volt, aki szenvedett az elsőszülöttjéért. Az az ember, aki végigfutott a Holloway Roadon. – Legutóbb, amikor körülnéztem, a nők még nem vették át teljesen a hatalmat a világban – mondta apu. –

Szerintem ma még a férfiaknak is szabad beszélniük. Lehetséges, fiam, hogy a következő születésnapodon már mindannyian börtönben leszünk, kipeckelt szájjal. De élvezzük a szabadságunkat, amíg tart. Ha az ember megnézi most az anyámat meg az apámat, nem tudja elhinni, hogy valaha ugyanabban a kerületben és ugyanabban az évszázadban éltek, nem hogy még férj és feleség is voltak. Nem hogy... Na jó, arra nem muszáj gondolni. Anyu az egyik irányba ment, apu a másikba, és... Ez persze így nem igaz. Anyu itt maradt, apu meg elment Barnetbe. Anyu mégis nagy utat tett meg azóta, apu meg semekkorát. Egyetlen közös dolog van bennük, és ez a közös dolog az, aki most mesél nektek. Soha még csak szóba sem állnának egymással, ha én nem lennék, és nem mondhatom, hogy ez büszkeséggel tölt el, de tényleg. Vannak emberek, akiknek nem is kéne beszélniük egymással. Nem nehéz kitalálni, mire gondoltam egész délután. Olyan volt, mintha ez már nem is az én születésnapom lenne. Valaki másé volt, valakié, aki még meg sem született. Hárman voltunk azon a délutánon. A tizenhetedik születésnapomon vajon hányan leszünk? Végül is este nem mentünk el sehová. Azt mondtam anyunak, hogy rosszul vagyok. Megnéztünk egy DVD-t, anyu rántottát evett pirítóssal, s aztán felmentem a szobámba, hogy beszéljek Tonyval. – Lehet, hogy Alicia terhes – mondtam neki. És aztán: – Annyira félek, mindjárt összecsinálom magam. – Felhívott, és elmondta, hogy megcsinálta a tesztet, és apa leszek – mondta Tony.

– Hogy érezted magad? – kérdeztem. Tudtam a választ, csak beszélgetni akartam még vele. – Nem mondhatnám, hogy kifejezetten vártam, de azért boldog voltam. – De te már huszonnégy éves voltál, amikor Riley született – mondtam. – És jól kerestél. Megengedhetted magadnak, hogy boldog legyél. És most érünk ahhoz a részhez, amiről már beszéltem, ahhoz, amelyikről nem tudom, hogy ami történt, az valóban megtörtént-e. – A trükkök fura dolgok – mondta TH. – Némelyikre, amit kitaláltam, borzasztó büszke vagyok, némelyik meg nevetségesnek tűnik, és nem is értem, hogy mit gondoltam akkor. Ránéztem. Tudtam, hogy miről beszél: deszkás trükkökről. A könyv legvégén mondja ezt, mielőtt végigveszi az összes trükkjét, amit kitalált. De miért hozta ezt most fel? Most nem a deszkás trükkökre voltam kíváncsi. – Hát jó, nagyon köszönöm, testvér – mondtam. Dühös lettem rá. Nem lehetett komoly dolgokról beszélni vele, pedig ő is apa volt. Próbáltam elmondani neki, hogy az egész világnak mindjárt vége lesz, ő meg erre kickflip McTwist-ekkel jön nekem. Úgy döntöttem, hogy leszedem a posztert, akár terhes Alicia, akár nem. Ideje volt továbblépni. Ha TH olyan szuper, akkor hogyhogy nem tud segíteni nekem? Én úgy bántam vele, mint egy istennel, de ő nem isten. Ő semmi. Csak egy deszkás. – Fogalmam sincs, hogyhogy nem vertek meg parkbeli srácok – mondta TH. – Néha komplett idióta tudtam lenni.

– Te mondtad – mondtam neki. És TH ekkor egy furcsa trükköt csinált velem, úgyhogy ő valószínűleg mégiscsak egy isten. 6 Tudom, hogy ez hülyén hangzik, de az ember normális esetben tudja, hogy valami tényleg megtörtént-e vele, igaz? Hát, én nem tudom. Már nem. Ennek a történetnek a nagy része, amit elmesélek nektek, biztosan megtörtént velem, de van néhány kis része, egészen fura része, amiben nem vagyok teljesen biztos. Jó, eléggé biztos vagyok benne, hogy nem álmodtam őket, de nem mernék megesküdni Tony Hawk könyvére, ami az én Bibliám. Szóval most érkeztünk el az első ilyen részhez, és nem tehetek mást, mint hogy egyszerűen elmesélem. Nektek magatoknak kell döntenetek. Tegyük fel, hogy egyik éjszaka elraboltak titeket valami idegen lények, és még reggeli előtt visszadugtak az ágyatokba. Ha ez megtörténne veletek, másnap reggel ott ülnétek, ennétek a kukoricapelyheteket, és arra gondolnátok, Tényleg megtörtént? És bizonyítékokat keresnétek. Hát így érzem magam. Nem találtam semmilyen bizonyítékot, de még keresem. Szóval azt hiszem, a következő történt. Nem emlékszem, hogyan feküdtem le vagy aludtam el; csak arra emlékszem, ahogy felébredtem. Az éjszaka közepén. Nem a saját ágyamban voltam, és volt mellettem valaki, és sírt egy baba. – Ó, a francba! – A mellettem fekvő alak Alicia volt. – Te jössz – mondta.

Nem válaszoltam. Nem tudtam, hol vagyok, sőt azt se, hogy ez mikor történik, és nem tudtam, mit jelent az, hogy „Te jössz”. – Sam! – mondta Alicia. – Kelj fel! Ébren van a pici fiad. Te jössz. – Jó – mondtam. Aztán: – Miben jövök én? – Biztos, hogy nem szopni akar – mondta. – Úgyhogy vagy büfiznie kell, vagy ki kell cserélni a pelenkáját. Nem lett cserélve, mióta lefeküdtünk. Szóval ez a baba ezek szerint az enyém volt. Ezt kaptam, amiért nem kapcsoltam be a telefonom. Hányingerem lett a sokktól, és egy kis ideig nem tudtam megszólalni. – Nem tudom – mondtam. – Mit nem tudsz? – Nem tudom, hogy kell. Felfogtam, hogy az ő nézőpontjából ez egészen furának tűnhet. Nem volt sok időm ezt az egészet végiggondolni, de Alicia nyilván egy másik Sammel feküdt le, nem igaz? Egy olyan emberrel kellett lefeküdnie, aki legalábbis tudta, hogy apa. És ha tudta, hogy apa, akkor feltehetően már megbüfiztette párszor a gyerekét, és kicserélte a pelenkáját. Az volt a baj, hogy én nem az a Sam voltam. Én a régi Sam voltam. Az a Sam, aki kikapcsolta a mobiltelefonját, hogy ne kelljen megtudnia, hogy a volt barátnője terhes-e vagy sem. – Ébren vagy? – Nem igazán. Könyökkel oldalba vágott. Egyenesen a bordáim közt. – Au! – Most már ébren vagy?

– Nem igazán. Tudtam, hogy még egyet kapok a bordáim közé, de a másik lehetőség az volt, hogy felkelek, és valami szörnyűséget művelek azzal a gyerekkel. – Au! Au! Ez tényleg fájt. – Most már ébren vagy? – Nem igazán. Alicia felkapcsolta az éjjeli lámpát, és a képembe bámult. Hogy őszinte legyek, szörnyen nézett ki. Jó pár kilót felszedett, amitől sokkal kövérebb lett az arca, dagadt volt a szeme az alvástól, és zsíros a haja. Láttam, hogy az ő szobájában vagyunk, de az is megváltozott. Franciaágyon feküdtünk például, mikor előtte egyszemélyes ágya volt. És levette a Donnie Darkoposzterét, és gyerekes dolgokat rakott a helyére. Láttam például azt a borzalmas rózsaszínű és kék állatábécét. – Mi van veled? – kérdezte. – Nem tudom – mondtam. – Csak úgy érzem, hogy elalszom, akármilyen erősen ütsz. Most is alszom. Álmomban beszélek. – Ez persze hazugság volt. A baba folytatta a sírást. – Csak vedd fel azt a rohadt babát! Természetesen igencsak össze voltam zavarodva, de egy-két dolgot azért már kezdtem felfogni. Tudtam például, hogy nem kérdezhetem meg, mennyi idős a baba, vagy hogy mi a neve. Attól gyanakodni kezdene. És nem sok értelme lett volna elmagyarázni, hogy nem az a Sam vagyok, akinek gondol, hogy valaki, talán Tony Hawk, a deszkáskirály beletett valami időgépbe, olyan okokból, amiket csak ő ismer.

Kimásztam az ágyból. Alicia egyik pólója volt rajtam, meg az a bokszeralsó, amit aznap reggel vettem fel, bármikor volt is az a reggel. A baba egy kiságyban aludt az ágyunk végében. Teljesen kivörösödött a sírástól. – Szagold meg a fenekét! – mondta Alicia. – Mi? – Szagold meg a fenekét! Nézd meg, hogy kell-e cserélni a pelenkát! Lehajoltam, és odadugtam az arcom. A számon vettem a levegőt, hogy ne érezhessek semmilyen szagot. – Azt hiszem, semmi. – Akkor ringasd egy kicsit! Láttam már, ahogy ezt csinálják a babákkal. Nem tűnt túl nehéznek. Felemeltem a hónaljánál fogva, mire hátrabicsaklott a feje, mintha nem volna nyaka. Ettől még jobban sírt. – Mit csinálsz? – mondta Alicia. – Nem tudom – mondtam. És tényleg nem tudtam. Gőzöm se volt. – Megőrültél? – Kicsit. – Tartsd rendesen! Nem tudtam, hogy ez mit jelent, de rájöttem. Egyik kezemet a feje mögé tettem, a másikat meg a hátára, és a mellemhez szorítva ringatni kezdtem. Kis idő múlva abbahagyta a sírást. – Ideje, a francba! – mondta Alicia. – Most mit csináljak? – Sam! – Mi van? – Olyan vagy, mintha alzheimeres lennél vagy valami.

– Csak úgy csinálok. – Alszik? Lenéztem a fejére. Honnan lehet azt tudni? – Nem tudom. – Nézd meg! Óvatosan elhúztam a kezem, amivel a fejét fogtam, mire az oldalra bicsaklott. Megint sírni kezdett. – Aludt, azt hiszem. De már nem alszik. Megint a mellemhez szorítottam és ringattam, és megint elcsendesedett. Most nem mertem abbahagyni, ringattam tovább, és Alicia visszaaludt, én meg egyedül voltam a sötétben, a fiammal a mellemen. Nem bántam. Egy csomó mindent kellett végiggondolnom. Például: Most itt lakok? Milyen apa vagyok? Hogyan jövök ki Aliciával? Megbocsátottak a szüleim? Mit csináltam egész nap? Vissza fogok térni a saját időmbe? Természetesen egyik kérdésre sem tudtam a választ. De ha valóban a jövőbe kerültem, akkor reggel megtudok mindent. Kis idő múlva visszatettem a babát a kiságyba, és visszafeküdtem. Alicia átölelt, és én is újból elaludtam. *** Amikor ébredeztem, meg voltam győződve róla, hogy az egész csak egy nagyon furcsa álom volt. Kinyújtottam a lábam a takaró alatt, csak hogy beleütközik-e Aliciába, de senki nem volt ott, úgyhogy kinyitottam a szemem. Az első, amit megláttam, az állatábécés poszter volt a falon, aztán az ágy végébe pillantottam, és ott volt az üres kiságy. Még mindig Alicia szobájában voltam.

Felkeltem, és felvettem a nadrágot, ami Alicia karosszékére volt hajtva. Az enyém volt, megismertem, de az ing alatta új volt. Úgy nézett ki, mint egy karácsonyi ajándék valakitől, mert el nem tudtam képzelni, hogy én vettem. Soha nem viselek rendes inget gombokkal, mert a gombok unalmasak. Kimentem a konyhába, hogy lássam, van-e ott valaki, és ott voltak mindannyian – Alicia, az anyja, az apja és Rich. Természetesen ott volt a baba is. Alicia ölében feküdt elnyúlva, egy kis műanyag kanállal az öklében, és a fényeket nézte a plafonon. – Ó, jó reggelt, Csipkerózsika – mondta Alicia anyja. – Helló – mondtam. Azt akartam mondani, hogy „Helló, Mrs. Burns”, de nem tudtam, hogy még mindig így hívom-e, és nem akartam az alzheimeres témával kezdeni a napot. – Olyan furcsa voltál az éjjel, hogy hagytalak tovább aludni – mondta Alicia. – Jobban érzed magad? – Nem tudom – mondtam. – Mennyi az idő? – Majdnem nyolc! – Ezt úgy mondta, mintha reggel nyolc óra már majdnem ebédidő volna. – De Roof ügyes volt. Gőzöm se volt, hogy ez mit jelent. – Igen? – Úgy éreztem, ezt a legbiztonságosabb mondanom. – Aha. Negyed nyolcig aludt. Ügyes fiú vagy, Roof, ugye? Az bizony. – Azzal felemelte a babát, és puszit nyomott a pocakjára. Ezt a babát – az én babámat, Alicia babáját, a mi babánkat – Roofnak hívták. Kinek az ötlete volt ez? Mit jelent? Lehet, hogy rosszul hallottam. Lehet, hogy egy

fiú, akinek Ruth a neve. Még annak is jobban örültem volna. A Ruth legalább egy név. – Mi a program mára? – kérdezte Alicia apja. – Délután megyek a suliba, és Sam fog vigyázni Ruthra – mondta Alicia. Hogy őszinte legyek, megint Roofot mondott, de én egyelőre ragaszkodtam a Ruthhoz. Ha Ruth a neve, azzal legalább nem lesz problémája, amíg el nem kezdődik az iskola, ahol persze majd kiverik belőle a szart is miatta. – Te mész ma délelőtt a főiskolára, Sam? – Asszem – mondtam. Mert persze nem voltam biztos benne, hisz még azt se tudtam, hogy járok főiskolára, vagy hogy hol van az a főiskola, és mit tanulok ott. – Anyukád segít ma délután, ugye? – Segít? – Aha. Mondtad, hogy kivette a délutánt. – Ja. Tényleg. Ő jön át ide, vagy én megyek át oda? – Te beszéltél vele. Jobb lesz, ha felhívod. – Aha. Jó. Alicia anyja elém tett egy csésze teát. – Gyorsan reggelizz, ha időben be akarsz érni a főiskolára – mondta. Voltak tálkák, tej és kukoricapehely az asztalon, úgyhogy vettem magamnak, és senki sem szólt semmit. Valamit legalább normálisan csináltam. Olyan érzés volt, mintha valami játékot játszanánk, aminek mindenki más tudja a szabályait, csak én nem. Bármelyik pillanatban csinálhatok vagy mondhatok valami rosszat, és akkor kiestem. Gondolkodni próbáltam. A főiskola valószínűleg kilenckor kezdődik, és valószínűleg fél óra kell, hogy odaérjek. Londonban a

legtöbb helyre fél óra alatt ér oda az ember. Úgy döntöttem, hogy fél kilenckor megyek el. Addig meg próbálok észrevétlen maradni. Bár nem kellett, elmentem a lenti vécére, bezárkóztam, és hosszabb ideig bent maradtam, mint ameddig bárki is vécézni szokott. – Jól vagy? – kérdezte Alicia, amikor végül kijöttem. – Kicsit furcsán van a gyomrom. – El tudsz menni a főiskolára? – Persze, semmi baj. – Nem mehetsz el így. Vedd fel a kabátod! A dzsekim ott lógott az előszobában az összes többi kabáttal együtt. Engedelmesen felvettem. Aztán visszamentem a konyhába, remélve, hogy valaki mond majd valami olyasmit, hogy „Siess, Sam, el kell érned a négyes buszt, hogy elmenj az ilyen és ilyen főiskolára, és ott bemenj a 19-es terembe, hogy alkalmazott grafikát tanulj.” – De senki nem mondott semmi ilyet, úgyhogy mindenkitől elköszöntem, és kimentem az ajtón. Nem tudtam, mit csináljak vagy hova menjek, úgyhogy hazamentem. Senkit nem találtam otthon, nekem meg nem volt kulcsom, úgyhogy ez tiszta időpocsékolás volt, de mivel épp az volt a lényeg, hogy valahogy elüssem az időt, nem bántam. Csak úgy mászkáltam egy ideig. Semmi sem változott. Senki nem röpködött sehol siklómotoron meg ilyesmi. Ez egyszerűen a jövő volt, nem A Jövő. Egy csomót gondolkodtam lődörgés közben. De a nagy része persze csak ugyanaz a kis gondolat volt, újra meg újra: gyerekem van, gyerekem van, gyerekem van.

Vagy: gyerekem lesz, gyerekem lesz, gyerekem lesz. (Mert, ugye, nem tudtam, hogy már van-e, vagy csak lesz – hogy akkor most ez lesz-e, ami van, és a régi életemnek vége, vagy TH vissza fog varázsolni bele valamikor.) És arra gondoltam, hogy lehet az, hogy Aliciáék házában lakom, és vele egy ágyban alszom, és megfordult a fejemben, hogy vajon ki tudnám-e deríteni valami lóverseny eredményét, vagy hogy ki lesz a következő Big Brother győztese, vagy valami ilyesmit, hogy fogadhassak rá, ha valaha visszatérek a saját időmbe. És arra is gondoltam, hogy vajon miért csinálta ezt TH, már ha ő volt az. A következőt gondoltam erről: ha egy kicsivel előbb csinálta volna, mielőtt még lefeküdtem Aliciával, akkor volna értelme. Akkor azt gondolhatta volna, hogy ez jó lecke lesz számomra. Ha akkor varázsol a jövőbe, azt gondoltam volna: Ááááh! Nem akarok még gyereket! Inkább ne is feküdjünk még le! De most már késő volt, hogy ezt megértesse velem. A saját időmben valószínűleg volt egy sms a mobilomon, amelyik közölte, hogy a volt barátnőm terhes, úgyhogy ugyan mit tanulhattam ebből? TH mintha azt mondta volna, Hé, pöcsös! Ezt kaptad, amiért keféltél! Ez egyszerűen gonoszságnak tűnt, és nem vallott rá. TH nem gonosz. Már épp indulni akartam haza, amikor megláttam Nyulat, a lépcsőn ült a házuk előtt. A lába mellett volt a deszkája, és cigizett, és nem úgy nézett ki, mintha rendes cigi lenne. – Hé, Sammy! Hol voltál?

Először nem akartam beszélni vele, mert úgy festett a dolog, hogy bárkivel beszélgetek, úgyis csak komplett idiótának fog nézni. De aztán rájöttem, hogy Nyúl épp az az ember, akivel beszélgethetek. Ha Nyúllal beszélget az ember, semmiképp se tud komplett idiótának kinézni, hacsak nincs ott még valaki más is. Nyúl nem fogja észrevenni. Bármit mondhatok neki, és a) úgyse érti, b) rögtön el is felejti. Például: – Sam – mondta, amikor odamentem hozzá. – Már meg akartam kérdezni. Hány éves is a mamád? – Ezt már megbeszéltük, Nyúl – mondtam. – Tényleg? – Aha. Megvonta a vállát. Nem emlékezett rá, de elhitte. – Mikor találkoztunk utoljára? – kérdeztem. – Nem tudom. De az az érzésem, hogy baromi régen. – Van gyerekem? – Ó, Sammy, Sammy – mondta. – Erre azért emlékezned kellene. Ezt még én se felejteném el. Ebben nem voltam olyan biztos, de nem mondtam semmit. – Nem az, hogy elfelejtettem – mondtam. – Csak nem emlékeztem, hogy mondtam-e neked, vagy nem. – Nem kellett mondanod – felelte. – Egy csomószor láttalak vele. El szoktál jönni vele az anyádhoz, nem? A kis... Mi is a neve? – Ruth – mondtam. – Ne! Ruth? Nem is. – Roof? – Az az. Roof. Vicces név.2 Mér is az?

– Nem tudom. Alicia ötlete volt. – Arra gondoltam, hátha, tudod, azért, mert hogy ott... mi is az a szó? – Nem tudom. – Hallottál Brooklyn Beckhamről? – Aha. – Azt mondják, azért az a neve, mert ott... izé. – Most ezt nem értem, Nyúl. – David Beckham és Posh Spice szexelnek Brooklynban. És kilenc hónappal később megszületik a babájuk. Mi is az a szó? Brooklyn Brooklynban izélődött. – Fogant. – Ja, pontosan. Arra gondoltam, hátha a tiéd a tetőn fogant. – Aha. Nem. – Csak úgy eszembe jutott – mondta Nyúl. – Szóval egész sokszor láttál engem errefelé? – kérdeztem. – Aha. – De nem itt lakom. – Nem. Úgy hallottam, átköltöztél a barátnődhöz, amikor megszülte a babát. – Kitől hallottad? – Azt hiszem, te mondtad. Mi a franc ez az egész? Miért nem tudsz semmit a saját életedről? – Őszinte leszek veled, Nyúl. Az történt, hogy egy évet előreugrottam az időben. Nem tudom, hogyan. – Tyű. – Aha. Ma történt. Úgyhogy a fejemben még egy évvel ezelőtt van. És nem tudom, mi történt velem. Azt se

tudtam, hogy van gyerekem, úgyhogy most eléggé ki vagyok bukva. Segítségre van szükségem. Minden információra, amit meg tudsz adni. – Jó. Rendben. Szóval információra. – Aha. Bármire, amiről úgy gondolod, hogy segíthet. – Ki nyerte meg a Big Brother-t, mielőtt... ugrottál? – Hogy őszinte legyek, Nyúl, nem ilyesmire gondoltam. Azt próbálom kideríteni, hogy velem mi történt. Nem a világban, oké? – Én csak ennyit tudok. Született egy gyereked, és elköltöztél a barátnődhöz. Aztán eltűntél. – És olyan eltűnő hangot adott ki hozzá, hogy Pffff. Egy kicsit erre megborzongtam, mintha valóban megszűntem volna létezni. – Úgyhogy jó látni, hogy mégse – mondta Nyúl. – Mert nem te lennél az első ember, akit ismertem, és egyszer csak felszívódott. Volt az a Matthew nevű kölyök, egyik nap épp őt bámultam, mire egyszer csak... – Kösz, Nyúl. Szia. – Ehhez már nem volt türelmem. – Ja. Aha. Oké. 2 A roof jelentése „tető”. (A ford.) Miközben mentem vissza Aliciáékhoz, találtam két kétfontost a zsebemben, úgyhogy beugrottam a Mekibe, hogy egyek valamit. Nem emlékeztem rá, mennyibe került egy cheeseburger krumplival, amikor legutóbb ott jártam, de úgy tűnt, hogy nem lett sokkal drágább. Nem került ezer fontba vagy ilyesmi. Egy kólára is futotta, és még maradt is belőle egy kicsi. Leültem egyedül egy asztalhoz, és elkezdtem kibontani a burgeremet, de még mielőtt beleharaphattam volna, egy csaj integetni kezdett felém.

– Hahó! Sam! Sam! Visszaintegettem. Soha életemben nem láttam. Fekete volt, olyan tizenhét éves lehetett, és volt vele egy baba. Kivette a babát a gyerekkocsiból, és a térdére ültette, miközben evett. – Gyere, ülj ide! – mondta. Nem akartam, de mit tehettem volna? Akár a legjobb barátom is lehetett. Visszatettem a burgert és a kólát a tálcámra, és odamentem hozzá. – Hogy vagytok? – kérdeztem. – Hát egész jól. Csak épp a kis lurkó a fél éjszaka fent volt. – Borzasztóak, mi? – mondtam. Ez elég biztonságos megjegyzésnek tűnt. A szülők folyton ilyesmiket mondanak. – Hogy van Roof? – kérdezte. Szóval egész biztosan Roof volt a neve. Mindenki ezt mondta. – Kösz, jól van. – Találkoztál valakivel? – Nem – feleltem. – Például kivel? – Reméltem, hogy ez vagy az a név ismerős lesz, és akkor megtudom, ki ez a lány, és honnan ismerem. – Hát, tudod, Hollyval? Vagy Nicolával? – Nem. – Hirtelen egy csomó lányismerősöm lett. – Baromi rég nem láttam őket. Hirtelen felemelte a babáját, és megszaglászta a fenekét. Úgy látszik, az embernek a fél életét ezzel kell töltenie, ha gyereke van. – Pfuá! Na, megyünk is ki, ifjú hölgy. Kivett egy táskát a gyerekkocsi aljából, és felállt. – Mehetek veled? – kérdeztem. – Pelenkát cserélni? Miért?

– Nézni akarom, ahogy csinálod. – Miért? Jól csinálod. Ezt meg honnan tudta? Miért cseréltem volna ki Roof pelenkáját őelőtte? – Igen, de... tökre unom, ahogy én csinálom. Ki akarok próbálni valami más módszert. – Hát, egy pelenkával nem sokat lehet variálni – mondta. Én meg erre csak kussoltam, és mentem utána. – Nem gáz, hogy be kell jönnöd a női mosdóba? – Mért lenne gáz? – mondtam. Gáznak gáz volt, de ez a pelenkadolog komolyan aggasztott. Abból, amit éjszaka meg reggel láttam, nem sok minden volt, amire magamtól ne tudtam volna rájönni. Nagyjából úgy nézett ki a dolog, hogy csak fel kell venni a gyereket, és hurcolászni ide vagy oda, és azt meg tudtam csinálni. De persze azt se tudtam, hogyan kell leszedni egy babáról a ruhát. A végén még eltöröm a kezét vagy a lábát. Hál’ istennek senki sem volt a női mosdóban. Az ismerősöm lehajtotta azt az asztalszerűséget a falon, és letette rá a babát. – Hát, egyszerűen csak így csinálom – mondta. Csak úgy lazán rántott egyet azon az egyrészes tréningruhaszerű dolgon, amit a babák viselnek (akkor láttam, hogy egy csomó patent van a lábánál meg körben a fenekénél), aztán kihúzta a baba lábát, és szétszedte a tépőzárat a pelenka két oldalán. Aztán egyik kezével feltartotta a lábait, a másikkal meg kitörölte a fenekét egy nedves zsebkendőszerűséggel. Maga a kaki nem volt túl szörnyű. Nem is volt sok, meg inkább tej-, mint kutyaszarszaga volt. Ezért nem

akartam csinálni az éjjel. Azt hittem, kutyaszarszaga lesz, vagy legalábbis olyan szaga, mint az emberi szarnak, és elhányom magam. Az új ismerősöm összehajtogatta a piszkos pelenkát, beletette egy kis kék szatyorba a piszkos törlőkendők mellé, s aztán kábé tíz másodperc alatt feltette az új pelenkát. – Na mit szólsz? – mondta az ismerősöm. – Bámulatos. – Mi? – Fantasztikus vagy – mondtam, és komolyan gondoltam. Ez volt a leghihetetlenebb dolog, amit valaha láttam. Legalábbis a leghihetetlenebb dolog, amit egy női mosdóban láttam. – De hát te is meg tudod csinálni. – Tényleg? – Nem hittem el. Ha ezt pár hét alatt sikerült megtanulnom, akkor sokkal ügyesebb vagyok, mint gondoltam. *** Volt egy kulcscsomó a dzsekim zsebében, úgyhogy be tudtam menni Aliciáék házába, miután vagy húsz percig próbálkoztam, hogy eltaláljam a megfelelő kulccsal a megfelelő kulcslyukat. Anyu már ott volt, a konyhaasztalnál ült, Rooffal az ölében. Idősebbnek tűnt, vagyis hogy nem csak egy évvel idősebbnek, ha értitek, mire gondolok, és reméltem, hogy az aggodalmas ráncoknak, amik megjelentek a homlokán, semmi közük hozzám. De különben nagyon örültem neki. Majdnem odaszaladtam hozzá, de alighanem előző nap is találkozott velem, úgyhogy ezt egy kicsit furcsállotta volna.

– Itt van apuci – mondta, én meg erre természetesen körülnéztem, hogy kiről is beszél, és aztán elnevettem magam, mintha csak vicceltem volna. – Alicia beengedett, de aztán elment sétálni – mondta anyu. – Elküldtem. Olyan nyúzottnak láttam. És nincs itt senki más. – Hát, akkor hármasban vagyunk – mondtam. – Az jó. – Ez biztonságosnak tűnt. Én, anyu és a baba – ennek jónak kell lennie, nem? De azért ideges voltam, mert nem igazán tudtam, hogy miről beszélek. Lehet, hogy ki vagyok akadva anyura, vagy anyu ki van akadva rám, vagy Roof és anyu ki nem állhatják egymást... Honnan tudhattam volna? De anyu csak mosolygott. – Mi volt a suliban? – Minden oké – mondtam. – Alicia mesélt arról a kis problémádról. Ha az ember hirtelen belecsöppen a jövőbe, az olyan, mint egy számítógépes játék. Baromi gyorsan kell gondolkoznod. Repesztesz egy egyenes úton, és erre hirtelen valami szembejön veled, és ki kell kerülnöd. Milyen problémám lehet? Úgy döntöttem, hogy semmilyen. – Ó – mondtam. – Semmiség. Rám nézett. – De őszintén. – Őszintén semmi gond. És tényleg őszinte voltam, bárhonnan nézzük. – Hogy megy? – kérdezte. – Egész jól – feleltem. – És te hogy vagy? – Nem akartam, hogy rólam beszéljünk, mert nem igazán tudtam, hogy mi van velem. – Hát, megvagyok – mondta. – Fáradtan.

– Ó – mondtam. – Hát, igen. – Szép kis páros, mi? – mondta, és nevetett. Vagy legalábbis kiadott valami olyan hangot, amit nevetésnek szánt. Miért vagyunk mi egy páros? Mit akart ezzel mondani? Vagy milliószor hallottam már, ahogy az olyan emberek, mint az anyám, azt mondják, „Szép kis páros!”, és soha nem gondoltam bele, hogy mit jelent. Most meg kellett próbálnom emlékezni, hogy mikor és miért mondják ezt az emberek. Hirtelen beugrott valami. Tavaly vagy tavalyelőtt, attól függően, hogy most melyik évben voltunk, mindketten ételmérgezést kaptunk valami fura kajától. Hánytam, aztán ő hányt, aztán megint én hánytam, aztán megint ő hányt, és felváltva zárkóztunk be a vécébe rókázni. „Szép kis páros” – mondta. És volt az, amikor... jöttünk vissza Nyúllal a Zúzda Cityből, és mindketten eltanyáltunk, és Nyúlnak véres volt az orra, én meg lehorzsoltam az arcomat oldalt. „Szép kis páros!” – mondta anyu, amikor meglátott minket. Egyszóval általában akkor mondják ezt az emberek, amikor valami balul ütött ki, amikor két ember egyszerre beteg vagy megsebesült, amikor valamiből látszik is, hogy elcsesztek valamit. – És elvisszük sétálni? – kérdezte anyu. – Aha, az jó lesz. – Akkor elmegyek a vécére. Ma már vagy századszor. Felemelte Roofot, és az asztal fölött odaadta nekem. Az ablaknál ült, a konyhaasztal mögött, úgyhogy még nem is tudtam rendesen megnézni. De amikor eltolta magától az asztalt, és felállt, láttam, hogy egy focilabda van a pulóverében. Elnevettem magam.

– Anyu! – mondtam. – Mi a fene az... – Elhallgattam. Az nem egy focilabda volt. Anyu nem dugott volna egy focilabdát a pulóvere alá. Anyu terhes volt. Valami „Üpp!”-szerű hang jött ki a torkomon. – Tudom – mondta anyu. – Jó kis dagadtnak nézek ki. *** Nem igazán tudom, hogy csináltam végig a nap többi részét. Biztos furcsának és elvarázsoltnak tűntem, de hát az a focilabda az anyám pulóverében tényleg az utolsó csepp volt számomra. Tökre elegem volt a jövőből. Úgy értem, minden oké, ha csak úgy jön magától, napról napra. De átugrani egy jó nagy darabot belőle, az... az nem jó. Attól meghibban az ember. Beletettük Roofot egy olyan hátizsákszerűségbe, amit nem a hátadra, hanem a melledre kell tenni. Én vittem, mert anyu nem tudta volna, meg, gondolom, azért is, mert az én gyerekem volt, nem az övé, és tisztára leizzadt tőle a mellem, de ő aludt tovább. Elmentünk a parkba, és sétáltunk a kis tó körül, és próbáltam semmit se mondani, így aztán az idő nagy részében hallgattunk, de anyu néha azért feltett egy-egy kérdést. Például: „Hogy jössz ki Aliciával?” Vagy: „Ugye nem túl nehéz másoknál lakni?” Vagy: „Gondoltál már rá, hogy mit csinálsz, ha vége lesz ennek a tanfolyamnak?” Én meg erre, tudjátok, csak ilyeneket mondtam: „Rendben”, vagy „Nem olyan rossz”, vagy „Nemtom”. El tudtam képzelni, hogy különben is ilyeneket mondtam volna, akár tudom a választ, akár nem. Beültünk valahova egy csésze teára, aztán hazakísértem – vagy hazakísértük, ha Roofot is beleszámítom – anyut. Én nem mentem be. Akkor szerettem volna ott maradni.

Visszafelé menet sétáltunk egyet a New River mellett, és ott volt egy srác, egy padon ült, egyik kezében cigaretta, a másikkal meg egy gyerekkocsit tologatott. – Szia – mondta, amikor elmentünk mellette. – Szia. – Giles vagyok – mondta. – Emlékszel? Az osztályból? Soha életemben nem találkoztam vele. Egész elegáns volt, és jóval idősebb nálam. – Nem jöttél vissza, ugye? – mondta. – Nem hiszem – mondtam. Rögtön rájöttem, hogy ez nem volt jó válasz. Alighanem tudnom kellett volna, hogy visszamentem-e valahova vagy nem, még akkor is, ha még oda se mentem. – Fiú vagy lány? – kérdezte, Roof felé biccentve. – Fiú. – A neve? – Ó – mondtam. – Az bonyolult. – Nem voltam nagyon elégedett ezzel a válaszommal, de nem akartam belekezdeni az egész Roofos rémálomba. Rám nézett, de annyiban hagyta. – És neked? – kérdeztem. – Ja, egy fiú. Joshua. Hogy megy a sorod? – Hát, tudod – mondtad. – Aha. Kérdezhetek tőled valamit? Mondd csak, az új, izé, partnered... boldog? – Hát – mondtam. – Úgy látom, rendben van. – Szerencsés vagy – mondta. – Aha. – Az enyém rettenetes állapotban van – mondta. – Ó.

– Nem a szexre gondolok – mondta. – Tudod, én nem... Semmi gond. – Aha. – Csak nem engedi, hogy átöleljem. Rögtön megfeszíti magát. És úgy látom, a babát se nagyon akarja ölelni. – Na ja – mondtam. – Hogy őszinte legyek, teljesen kivagyok. Nem tudom, mit csináljak. – Ó – mondtam. Valószínűleg semmiképp sem tudtam volna tanácsot adni neki, akkor se, ha nem csöppenek bele a jövőbe. Kábé ötvenévesnek kellene lennem, gondoltam, hogy valami értelmeset tudjak mondani ennek a srácnak a problémáira. – Írhatnál egy magazinnak – mondtam. – Hogy mi? – Hát, tudod, valami női magazinnak. Néha elolvastam a tanácsadó rovatot anyu magazinjaiban, mert az ember úgy feltűnés nélkül olvashat a szexről. Nem volt elragadtatva. – Kicsit sürgősebbnek tűnik a dolog – mondta. – Havonta jelennek meg – mondtam. – Most meg hónap közepe van, úgyhogy ha gyorsan írsz nekik, akkor talán már a következő számban válaszolnak. – Ja. Oké. Kösz. – Nincs mit. Na jó, mennünk kell – mondtam. – Szia. Azt hiszem, szeretett volna még beszélgetni. De én mentem tovább. *** Délután meg este nem sok minden történt. Együtt vacsoráztunk mindannyian, Alicia, a szülei meg én, és

aztán mindannyian tévét néztünk, miközben Roof aludt. Úgy tettem, mintha érdekelne a műsor, pedig gőzöm se volt, hogy mit nézek. Csak ültem ott, és szomorú voltam, sajnáltam magam, és honvágyam volt. Hiányzott a régi életem. És még ha visszakerülök is a saját időmbe, a régi életem nem sokáig lesz ott. Bekapcsolom a mobilomat, és ott lesz az sms, amiből megtudom, hogy egy év múlva lesz gyerekem, és olyan emberekkel fogok lakni, akiket nem igazán ismerek és nem nagyon kedvelek. Azt akartam, hogy egy korábbi időbe csöppenjek vissza, egy olyan időbe, amikor még nem találkoztam Aliciával, és nem érdekelt a szex. Ha Tony Hawk engedi, hogy még egyszer tizenegy éves legyek, akkor nem fogom újból elcseszni. Keresztény leszek vagy valami, tudjátok, vannak azok az emberek, akik soha nem csinálnak semmit. Régebben azt gondoltam, hogy bolondok, pedig egyáltalán nem azok, igaz? Tudják ők, hogy mit csinálnak. Ők nem akarják, hogy valaki másnak a szüleivel kelljen tévét nézniük. Ők egyedül akarnak tévét nézni, a saját szobájukban. Tízkor lefeküdtünk, de nem kapcsoltuk le a villanyt, mert Aliciának meg kellett szoptatnia Roofot. Amikor végzett, megkért, hogy cseréljem ki a pelenkáját. – A pelenkáját? Én? Most? – Megint kezded? – Nem – mondtam. – Bocs. Csak, tudod. Csak ellenőriztem, hogy jól hallottam-e. Épp amikor szálltam ki az ágyból, Roof olyan hangot adott ki, mint a joghurt, amikor lemegy a lefolyón. – A francba – mondtam. – Ez meg mi volt? Alicia nevetett, pedig én komolyan kérdeztem.

– Jó az időzítés, fiatalember – mondta. Elég gyorsan rájöttem, hogy mire gondolt Alicia. Arra, hogy azt a hangot, ahogy a joghurt lemegy a lefolyón, Roof csinálja, amikor kakil. És most nekem kellett intézkednem ez ügyben. Felvettem, és elindultam a fürdőszobába. – Hova mész? Nem tudtam, hogy hova megyek. Honnan tudtam volna? – Én csak... – De nem jutott eszembe semmilyen jó válasz, úgyhogy nem folytattam. – Biztos, hogy jól vagy? – Persze. De hiába voltam biztos abban, hogy jól vagyok, attól még nem tudtam, hogy hova megyek. Úgyhogy csak álltam. – Elfogyott a pelenka? Hirtelen észrevettem Alicia régi játékdobozát az ágy végében. Amikor utoljára voltam ebben a szobában, még játékdoboz volt, tele régi vacakkal, amivel gyerekkorában játszott. Most volt rajta egy olyan kis műanyag matrac, és mellette a padlón egy táska tele pelenkával, egy doboz meg azokkal a nedves zsebkendőszerűségekkel, amilyet az a fekete csaj ismerősöm használt a Mekiben. Roof félig aludt. Úgy forgott a szeme, mintha részeg volna. Kipatentoltam az egyrészes tréningruháját, fölhúztam a lábait, és szétszedtem a tépőzárat a pelenkája két oldalán, ahogy attól a lánytól láttam ebédidőben. És aztán... Gondolom, nem akarjátok tudni, hogyan kell pelenkát cserélni. Vagy ha igen, aligha én

vagyok a megfelelő személy, hogy megtanítsa nektek. Az a lényeg, hogy megcsináltam, és nem is bénáztam vele sokat. Nem emlékeztem, hogy mikor voltam utoljára ennyire elégedett magammal. Gondolom, akkor, amikor először feküdtem le Aliciával. Ami vicces, ha belegondoltok. Először elégedett voltam magammal, amiért lefeküdtem vele. És aztán elégedett voltam magammal, amiért meg tudtam csinálni valamit, amit csak azért kellett megcsinálnom, mert lefeküdtem vele. Lehet, hogy TH ezt akarta elérni azzal, hogy a jövőbe repített. Lehet, hogy meg akart tanítani pelenkát cserélni. Persze elküldhetett volna valami tanfolyamra is ehelyett. – Szeretsz, ugye? – mondta Alicia, amikor visszatettem Roofot a kiságyába, aztán visszamásztam az ágyba. Csak feküdtem ott, háttal Aliciának, és úgy tettem, mintha aludnék. Nem tudtam, hogy szeretem-e vagy sem. Honnan tudtam volna? Hosszú, hosszú ideig tartott, amíg el tudtam aludni ezek után, de amikor reggel felébredtem, a saját ágyamban voltam. Csak épp nem éreztem többé a saját ágyamnak. Az ember saját ágya általában az a hely, ahol biztonságban érzi magát, de én már nem éreztem ott biztonságban magam. Tudtam, hogy mi fog történni velem, és olyan volt, mintha véget ért volna az életem, akárhány évig fogok is még lélegezni. Száz százalékig biztos voltam benne, hogy Alicia terhes. És ha az én életem volt az, amit láttam, akkor nem akartam azt az életet élni. Vissza akartam kapni a régi életemet, vagy valaki másnak az életét akartam. De azt az újat, azt nem akartam.

7 Nyáron, mielőtt ez az egész történt, anyuval Spanyolországba mentünk nyaralni, és egy csomó időt töltöttünk együtt egy angol családdal, akikkel a bárban ismerkedtünk össze. Parréknak hívtak őket, és Hastingsben laktak, és jó fejek voltak. Volt egy Jamie nevű gyerekük, aki hat hónappal idősebb volt nálam, és Jamie-nek volt egy Scarlett nevű tizenkét éves húga. És anyunak tetszettek a szüleik: Tina és Chris. Egy olyan angol bárban üldögéltek minden este, és egyfolytában cikizték az olyan angolokat, akik csak angol bárokba mennek. Én nem értettem, de ők nagyon viccesnek gondolták magukat. Néhány héttel azután, hogy visszajöttünk a nyaralásból, anyuval levonatoztunk Hastingsbe meglátogatni őket. Minigolfoztunk a tengerparton, és sült halat ettünk sült krumplival, és kavicsokat kacsáztattunk. Tetszett Hastings. Volt vidámpark meg játékterem meg minden, de nem volt túl bóvli, és volt egy kisvasút, ami felment a sziklák tetejére. De aztán soha többé nem találkoztunk Parrékkal. Kaptunk tőlük karácsonyi üdvözlőlapot, de tavaly anyu végül is nem vette a fáradságot, hogy megírja a karácsonyi lapokat, úgyhogy aztán lemondtak rólunk. És Hastings volt az első hely, ami eszembe jutott, amikor aznap reggel felébredtem, azután, hogy a jövőbe csöppentem. Biztos voltam benne, hogy Alicia terhes. És tudtam, hogy nem akarok apa lenni. Úgyhogy el kellett költöznöm Londonból, és soha többé nem visszajönni, és Hastings volt az egyetlen hely egész Angliában, amit Londonon kívül ismertem. Soha nem

megyünk sehová, Spanyolországot leszámítva, és egyedül nem mehettem külföldre, pénz meg hitelkártya nélkül. Úgyhogy megreggeliztem anyuval, és amikor elment dolgozni, bepakoltam egy táskába, fogtam a deszkámat, és elmentem Hastingsbe, hogy ezentúl ott éljek. Tudtam, hogy gyáva vagyok, de néha gyávának kell lenni, nem? Nincs értelme bátornak lenni, amikor épp el akarják pusztítani az embert. Mondjuk, befordulsz egy sarkon, és ott van ötven al-kaidás. Vagy akár nem is ötven. Csak öt. Vagy nem is öt. Csak egy, de géppuskával, annyi is elég lenne. Talán nem jó érzés, hogy futnod kell az életedért, de mi mást tehetnél? Na, én befordultam a sarkon, és ott volt egy al-kaidás a géppuskájával, még ha épp egy baba képében is, és géppuska nélkül. De az én világomban egy baba, akár géppuska nélkül is, olyan, mint egy géppuskás terrorista, ha belegondoltok, mert Roof éppannyira halálos volt az esélyeimre nézve, hogy egyetemre menjek, és alkalmazott grafikát tanuljak stb., mint egy al-Kaida-ügynök. Alicia meg egy másik al-kaidás volt, plusz az anyja meg az apja is, plusz az én anyám is, mert amikor megtudja, szó szerint meg fog ölni. Úgyhogy öt al-kaidás várt rám a sarkon túl. Pedig egy is elég lett volna, hogy rohanjon az ember Hastingsbe vagy akárhova. Volt negyven fontom, amit arra gyűjtöttem, hogy vegyek egy pár Kalis Royalst, de minden deszkás cuccnak várnia kellett, amíg talpra nem állok Hastingsben: lesz állásom, lakásom meg minden. Negyven fontból el tudok menni Hastingsbe, és aztán,

gondoltam, keresek valami panziót, és aztán valami állást a tengerparton, ahol valami klassz dolgot csinálok. Volt egy olyan hatalmas szabadtéri tízbábus bowlingpálya, amin játszottam is Jamie Parr-ral, és a srác, aki vezette, jó fej volt. Talán ad valami állást, gondoltam. Vagy vigyázhatnék a csónakokra a csónakázótavon. Vagy dolgozhatnék a játékteremben, én adhatnám az embereknek az aprót, bár ez azért nem lett volna az első számú választásom. Na mindegy, egy csomó dolog volt, amit csinálhattam, és mindegyik jobb volt, mint Roof pelenkáját cserélni és Alicia szüleivel élni. Elmentem Charing Crossig a bérletemmel, úgyhogy az ingyen volt, aztán tizenkét fontba került, hogy Charing Crossból Hastingsbe jussak, úgyhogy maradt huszonnyolc fontom meg egy kis apró a zsebemben, talán három egyfontos is közte. Ez volt a szépsége annak, hogy Hastingsbe emigráltam, és nem, mondjuk, Ausztráliába. Minden útiköltséget letudtam már, és még mindig volt harmincegy fontom. Meg az is, hogy kábé féltízkor indultam el otthonról, és még ugyanazon a napon ebédidőben odaértem. Átmentem a városon a tengerpartig, ami olyan tíz percig tartott, és vettem egy kis krumplit az egyik sült halas büfében a minigolfpálya mellett. Azt hiszem, kicsit elszomorodtam, ahogy néztem a golfozó családokat, mert egy évvel ezelőtt én is azt csináltam. Egy fiút néztem, aki nagyjából egyidős lehetett velem, az anyjával és az öccsével játszott, és látszott rajta, hogy semmi gondja a világon. Próbálta felgurítani a labdát az emelkedőn a nyolcas lyuknál, és az mindig visszagurult,

és az anyja meg az öccse kinevette, mire ledobta az ütőjét, és leült a kerítésre, úgyhogy épp akadt egy kis gondja; éppenséggel volt egy pillanat, amikor rám pillantott, ahogy ott ültem a padon, és ettem a sült krumplimat a zacskóból, és láttam rajta, hogy azt gondolja, bárcsak én lennék ő. Mert úgy nézhettem ki, mint akinek semmi gondja a világon. Nem voltam olyan duzzogós kedvemben, mint ő, és senki nem nevetett ki a családomból, és sütötte az arcomat a nap. És nem is éreztem magam annyira szomorúnak, mert ez mind igaz is volt, és azért jöttem Hastingsbe, hogy elmeneküljek a problémáimtól, ami azt jelentette, hogy azok mind Londonban maradtak, és nem jöttek ide velem a tengerpartra. És amíg nem kapcsolom be a mobilomat, ami teli lesz rossz üzenetekkel és rossz hírekkel, ott is maradnak a bajaim Londonban. – Hé! – kiáltottam oda a srácnak. – Figyelnél a cuccomra? A deszkára meg a táskára mutattam, ő pedig bólintott. Aztán felálltam, lesétáltam a kavicsokon a partra, és bedobtam a mobilomat a tengerbe, amilyen messze csak tudtam. Mindentől megszabadultam. Tök lazán. Visszamentem a padhoz, és harminc boldog percet töltöttem a fenekemen. *** Senki sem játszott a hatalmas, tízbábus bowlingpályán, és a srác, aki vezette, a kis fülkéjében ült, cigizett, és az újságot olvasta. – Helló – mondtam. Felvonta a szemöldökét, vagy legalábbis én úgy láttam. Így köszönt vissza. Nem nézett fel az újságból.

– Emlékszel rám? – Nem. Világos, miért is emlékezne? Hülye vagyok. Ideges voltam, és ettől nem forgott rendesen az agyam. – Nincs szükséged valami segítségre? – Úgy néz ki, hogy van? – Ja, de van, hogy sokan jönnek, nem? Tavaly egyszer játszottam itt, és akkor sorba álltak. – És akkor mit csinálnál? Már ha sorba állnak az emberek? Csak állnak, azt jól van. Nem fog viszketni tőle az orrom vagy valami. Meg a rendőrséget se kell kihívnom tömegoszlatásra. – Nem, oké, nem a sorra gondoltam. Arra gondoltam, tudod, hogy talán szükséged van valakire, aki visszateszi a bábukat meg minden. – Idehallgass! Nekem se igazán van itt munkám, nem hogy még valakinek. Ha vissza akarod rakni a bábukat, csak tessék, de én nem fizetek érte. – Á nem. Munkát keresek. Állást. Pénzt. – Akkor rossz helyre jöttél. – Ismersz valakit, akinél... – Nem, úgy értem, rossz városba. Nézd! A tengerpart felé mutatott, még mindig anélkül, hogy felnézett volna az újságjából. Ott volt az a duzzogó fiú, aki minigolfozott, a csónakázótavon senki, az ugróasztalokon senki, négy vagy öt család várt a minivasútra, két öreg hölgy kortyolgatta a teáját a kávézóban. – És ma jó idő van. Amikor esik, kicsit elcsendesedik a környék. – És nevetett. Nem volt olyan igazi nevetés, épp csak egy „Ha!”.

Álltam ott még egy kis ideig. Tudtam, hogy nem kapok alkalmazott grafikusi állást vagy ilyesmit Hastingsben. Nem tettem túl magasra a lécet. De abban azért bíztam, hogy valamelyik helyen kapok munkát a nyárra. Semmi nagy dolog, épp csak negyven font kápéban a nap végén, valami ilyesmi. Visszagondoltam az előző nyárra, arra a napra, amit Parrékkal töltöttünk, fagyiztunk, meg játszottunk a tízbábus bowlingpályán. Akkor se volt senki a parton. Ezt valahogy sikerült elfelejtenem. Vagy lehet, hogy emlékeztem rá, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki. Csak arra gondoltam, hogy unalmas meló lesz, várni, hogy jöjjenek az emberek. Az valahogy eszembe se jutott, hogy egyáltalán nem találok munkát. Még néhány helyen érdeklődtem. Elmentem a vidámparkba, meg néhány sült halas büfébe, sőt még a kisvasúthoz is, ami felment a sziklákra, de sehol semmi, és a legtöbben elsütötték ugyanazt a viccet. – Ja, gondolkodtam is, hogyan fogom bírni a mai napot – mondta az ember a sziklavasútnál. A pultot támasztotta, és egy horgászbot-katalógust nézegetett. Épp senki nem volt nála. – Ja, volna itt neked egy meló – mondta a srác az ugróasztaloknál. – Menj, és terelj ide pár gyereket. De lehet, hogy Brightonig kell menned. Vagy Londonig. – Valami kártyajátékot játszott a mobilján. Nála se volt senki. – Na húzz a faszba! – mondta a fazon a félkarú rablóknál a játékteremben. De ez már nem annyira vicc volt.

Sült krumplit ettem uzsonnára, aztán elkezdtem keresni valami helyet, ahol megszállhatok. Igazából olyan helyet kerestem, ahol lakhatok, mert hiszen soha többé nem mehettem haza, de próbáltam nem így szemlélni a dolgot. Volt egy csomó panzió, ha az ember elég messzire ment a városközponttól, és kiválasztottam a leglerobbantabbnak kinézőt, mert eléggé biztos voltam benne, hogy csak arra lesz elég pénzem. Belül halszaga volt. Egy csomó helyen van halszag Hastingsben, de nem igazán zavarja az embert. Még az is rendben van, hogy lent a magas, fekete halászkabinoknál rothadó hal szaga terjeng, mert annak úgy is kell lennie. Ha vannak halászcsónakok, akkor ott rothadó hal is van, és a halászcsónakok rendben vannak, úgyhogy az ember elviseli azt is, ami hozzájuk tartozik. De az a halszag a Sunnyview panzióban más volt. Az a fajta halszag volt, amit öregemberek házában lehet érezni, ahol úgy tűnik, mintha az a halszag beleette volna magát a szőnyegekbe, a függönyökbe és a ruhákba. A rothadóhalszag a halászkabinok környékén a maga módján egészséges szag, még ha a halak nyilván nem is nagyon egészségesek, különben nem rothadnának. De amikor bele van ivódva a függönyökbe, az egyáltalán nem tűnik egészségesnek. Az ember szeretné a szája elé húzni a pólója nyakát, hogy azon át lélegezzen, mint amikor valaki elereszt egy gigászi szellentést. Volt egy kis csengő a recepciós pulton, úgyhogy csilingeltem vele egyet, de senki sem jött ki egy

darabig. Figyeltem, ahogy egy vénségesen vén fazon jön a folyosón az ajtó felé egy olyan járókerettel. – Ne álljon csak ott, kisasszony! Nyissa ki az ajtót! Körülnéztem, de senki sem volt mögöttem. Hozzám beszélt, és még akkor is udvariatlan lett volna, ha „fiatalembernek” szólít. Honnan tudhattam volna, hogy azt akarja, nyissam ki neki az ajtót? De nem „fiatalembernek” szólított, hanem „kisasszonynak” – gondolom, a hajam miatt, mert nem viselek szoknyát, és nem töltöm azzal az egész életemet, hogy esemesezek a barátaimnak. Kinyitottam neki az ajtót, ő meg csak morgott valamit, és elment mellettem. De nem tudott sokkal tovább menni, mert vagy húsz lépcsőfok vezetett az ajtótól az utcára. – Hogy jussak le oda? – mondta dühösen. Úgy nézett rám, mintha én építettem volna azt a lépcsőt az elmúlt két órában, direkt azért, hogy ő ne tudjon eljutni a könyvtárba, vagy a gyógyszertárba, vagy a fogadóirodába, vagy bárhová, ahová menni akart. Megvontam a vállam. Kezdett kiakasztani. – Hogy jutott be? – A lányom! – kiáltotta, de úgy, hogy ha van egy olyan tény a világon, amit mindenki tud, még jobban, mint azt, hogy David Beckham Franciaország fővárosa vagy akármi, akkor az az, hogy ezt az öreg szivart a lánya rángatta fel a járókeretével együtt a lépcsőn egy panzióba. – Menjek és hozzam ide? – Honnan a nyavalyából? Uramisten! Mit tanítanak nektek az iskolában? Biztos, hogy nem azt, amit kéne.

Semmi kedvem nem volt felajánlani, hogy segítek neki. Először is úgy nézett ki, hogy eltartana vagy két óráig. És másodszor, mi a francnak törném magam egy ilyen baromarcú vénember miatt? – Szóval nem akarsz segíteni? – Na jó. – Hát. Azért mondom. Jellemző a mai fiatalokra, hogy külön kérni kellett. Tudom, hogy mit mondtok erre, legalábbis sokan közületek. Azt mondjátok, Sam túlságosan jó! Ez az öreg csóka durván beszélt vele, és ő mégis képes letámogatni a lépcsőn! De azt is tudom, hogy mások mit mondanak közületek. Azt mondják, Ha Sam egy kicsit is tisztességes lenne, akkor eleve nem lehetne Hastingsben! Akkor Londonban lenne, és a terhes barátnőjével foglalkozna! Vagy volt barátnőjével! Úgyhogy a mogorva vén csóka Isten büntetése volt vagy ilyesmi! És hogy őszinte legyek, ezzel az utolsóval egyet is értenék. Semmi kedvem nem volt nyugdíjas fazonokkal szórakozni. De az még mindig jobb volt, mint szembenézni mindazzal, ami otthon történne. Hirtelen a mobilomra gondoltam a tenger fenekén, ahogy pittyegve kapja az üzeneteket, a halak meg frászt kapnak tőle. Nem tartott két óráig, amíg lesegítettem az utcára, de azért eltartott jó tizenöt percig, és tizenöt perc két órának bír tűnni, ha mélyen belevágódik a kezed valami öreg csóka hónaljába. Lépcsőfokonként tette lejjebb a járókeretét, én meg vigyáztam, hogy ne essen hanyatt vagy ne bukjon orra. Az orra bukást volt nehezebb megakadályozni, és azt ijesztőbb is volt elképzelni. Ha

hátraesik, akkor csak a fenekét ütötte volna be, vagy azt se, mert az a legvalószínűbb, hogy csak engem lapít össze. Mindenesetre hosszú volt az út lefelé, és egy csomó lépcsőfok volt, és ha előrebukik, azt hiszem, egyszerűen csak lepotyogott volna róla egy csomó minden, a keze, a lába, a füle, mert úgy tűnt, nem kapcsolódnak túl erősen a testéhez. Valahányszor előrebillent, felkiáltott: – Na tessék! Elesek! Megöltél! Köszönöm szépen! – Azt gondolná az ember, rájöhetett volna, hogy ha mindezt végig tudja mondani, akkor épp nem esik el. Na mindegy, leértünk a lépcső aljára, és elkezdett lefelé csoszogni a dombon, a város irányába, de aztán megállt és megfordult. – Kábé félóra múlva itt leszek – mondta. Ez nyilvánvalóan hazugság volt, mert félóra alatt körülbelül hét utcakőnyi távolságot tudott megtenni, de nem ez volt a lényeg. A lényeg az volt, hogy azt akarta, várjam meg. – Én nem leszek itt félóra múlva – mondtam. – Teszed, amit mondok. – Nem – feleltem. – Majd pont. Amikor ilyen durván beszél velem. Rendszerint nem szoktam feleselni, de ha ilyen emberrel találkozom, kénytelen vagyok kivételt tenni. Különben meg már nem jártam iskolába, és otthon se voltam, és ha meg akartam élni Hastingsben, akkor kénytelen voltam visszabeszélni, különben csak panziók előtt ácsorognék az életem hátralevő részében, és ilyen öreg szivarokra várnék. – És nem vagyok lány.

– Ó, arra már régen rájöttem – mondta. – De nem akartam szólni, mert arra gondoltam, hátha így levágatod a hajad. – Hát, viszlát – mondtam. – Mikor? – Hát... tudja. Ha netán még összefutunk. – Félóra múlva itt vársz rám. – Nem leszek itt. – Fizetek neked, bolond. Nem várom el, hogy bárki is a semmiért csináljon nekem valamit. A mai időkben! Három font egy menet: le és föl. – A lépcső felé intett. – Húsz font naponta, ha csinálod, amit mondok. Van pénzem. Nem a pénz a probléma. Az a probléma, hogyan jussak ki abból az istenverte házból, hogy elkölthessem. Találtam állást magamnak! Az első napom Hastingsben, és máris dolgoztam. Egészen biztos voltam benne, hogy el fogok boldogulni. – Fél óra? – mondtam. – Ó, gondoltam, hogy a pénz érdekelni fog – mondta. – Isten ments, hogy valaki csak úgy szívjóságból csináljon valamit. És... ööö... csoszogott. Azt akartam mondani, hogy elcsoszogott vagy tovacsoszogott, de az nem lett volna pontos, mert olyan lassan ment, hogy lényegében nem ment sehová. Nézhettem volna tizenöt percen át, és még mindig a fejére köphettem volna a rágógumimat. Szóval így a pontosabb. Semmi igekötő. Csak csoszogott. De szobát egyelőre még nem szereztem magamnak. Bementem, még egyszer megráztam a csengőt, és imádkoztam, nehogy megjelenjen még egy öreg fószer,

aki segítséget kér. Na és ha igen?, gondoltam. Lehet, hogy több pénz is van ebben, mint amennyi a kajámra meg a szobámra kell. Lehet, hogy egy vagyont tudok leakasztani ilyen öreg csókákról. De senki sem jött, csak a hölgy, aki a panziót vezette, ő meg képes volt magától jönni-menni. – Miben segíthetek? – kérdezte. Rájöttem, hogy miért van az egész helynek halszaga. A halnak nincs annyira halszaga, mint őneki volt. Mintha tőkehalat forralt volna vagy ezer éve. – Szobát szeretnék – mondtam. – Magadnak? – Igen. – Ő hol van? – Kicsoda? – Mit gondolsz, hány éves vagyok? Ránéztem. Játszottam már ezt a játékot anyu egyik munkatársnőjével. Valami okból megkérdezte tőlem, hogy szerintem hány éves, mire én azt mondtam, ötvenhat, pedig csak harmincegy volt, és erre sírva fakadt. Soha nincs ennek jó vége. És ez a nő... hát, ő egész biztosan nem lehetett fiatalabb, nem is tudom, negyvennél. Asszem. De lehetett akár hatvanöt éves is. Honnan tudhattam volna? Úgyhogy csak álltam ott, alighanem tátott szájjal. – Segítek – mondta a nő. – Szerinted idősebb vagyok egynaposnál? – Igen – feleltem. – Persze. Sokkal idősebb annál. – És még erre is összeráncolta a homlokát, biztosan attól, ahogy mondtam, mintha azt mondtam volna neki, hogy egy borzalmas öreg boszorkány, pedig igazából tényleg

csak azt akartam mondani, hogy kétségkívül nem egy újszülött csecsemő. De tényleg, mit kéne mondani az ilyen embereknek? „Ó, maga olyan fiatalnak néz ki, hogy akár újszülött csecsemőnek is elmenne, aki még egynapos sincsen.” Ezt akarják? – Helyes – mondta. – Szóval nem tegnap születtem. – Nem. – Ah! Leesett. – Szóval ezért tudom, hogy van kint egy lány, és vár. Egy lány! Ez túl vicces volt. Azt hitte, azért akarok egy szobát, hogy lefeküdhessek egy lánnyal a panziójában, amikor az volt az igazság, hogy soha többé nem fogok lefeküdni senkivel egész életemben, nehogy teherbe ejtsem. – Jöjjön ki és nézze meg. – Ó, tudom, hogy nem ott kint áll az utcán. Lehet, hogy naiv vagy, de biztos, hogy nem annyira ostoba. – Senkit sem ismerek Hastingsben – mondtam. Gondoltam, jobb nem belemenni az egész Parrék-féle történetbe. Úgyse érdekelné. – Senkit sem ismerek Hastingsben, és nem szeretem a lányokat. Ez persze hiba volt. – Vagy a fiúkat. Se a lányokat, se a fiúkat nem szeretem. De így se hangzott jól. – Szeretem őket mint barátokat. De eszemben sincs egy szobában aludni bármelyikkel is egy panzióban. – Akkor mit keresel itt? – kérdezte a nő. – Az hosszú történet. – Azt lefogadom. – Fogadhat – mondtam. Kezdett idegesíteni. – Bármibe fogadhat.

– Fogadok is. – Hajrá. Egészen hülyén alakult ez a beszélgetés. Senki sem akart fogadást kötni arra, hogy mennyire hosszú a történetem, és mégis erről beszélgettünk, ahelyett, amiről beszélni akartam, nevezetesen, hogy hol fogom tölteni az éjszakát. – Szóval nem ad nekem szobát? – Nem. – Akkor maga szerint mit csináljak? – Ó, van itt egy csomó hely, ahol elfogadják a pénzedet. De ez nem olyan hely. – Az egyik vendégének dolgozom – mondtam. Nem igazán tudom, hogy miért erősködtem. Tényleg volt még egy csomó hely – olyan helyek, amik káposztától, vagy avas szalonnától, vagy bármitől bűzlenek, csak nem haltól. – Tényleg? – Már végzett velem, és nem érdekelte, amit mondtam. Elkezdte rendezgetni a pultot, megnézte a telefonját, hogy vannak-e üzenetek, ilyesmi. – Aha, és megígértem neki, hogy itt leszek még pár perc múlva, és segítek neki följönni a lépcsőn. – Mr. Brady? Rám nézett. Félt az öregtől, az látszott rajta. – A nevét nem tudom. Egy olyan goromba öregember járókerettel. Épp csak összeismerkedtünk, és megkért, hogy legyek az asszisztense. – Az asszisztense. Mit fogsz csinálni. Segítesz az adóbevallásában meg az ÁFA-visszaigénylésében? – Nem. Segítek neki följönni meg lemenni a lépcsőn. Meg, gondolom, hozok neki ezt-azt.

Az utolsó részét persze én találtam ki, mert még nem volt alkalmunk megbeszélni a munkám részleteit. – Na mindegy. Figyelmeztetett is magára. – Mit mondott? – Azt mondta, ne engedjem, hogy maga kidobjon, mert akkor bajt csinál. – Úgyis bajt csinál. – Úgyhogy az a kérdés, hogy akar-e még többet. Hátat fordított nekem, amivel, gondolom, azt mondta, Ülj le! Helyezd kényelembe magad! Úgyhogy leültem a recepció melletti padra. Volt ott egy helyi újság, úgyhogy átlapoztam, és próbáltam megtudni ezt-azt az új otthonomról, s kis idő múlva hallottam, ahogy Mr. Brady kiabál értem. – Hé! Hülyegyerek! Hol vagy? – Ez vagyok én – mondtam a nőnek. – Akkor siess, segíts neki – mondta. – De nem kapsz dupla ágyas szobát. Egy egyágyas szoba húsz fontba került egy éjszakára, és Mr. Brady épp napi húsz fontot fizetett. Úgyhogy ez összejött. Meg tudtam élni. Hát ez a története annak, ahogy állást és szállást szereztem Hastingsben. 8 Minden okés volt, miközben elfoglaltam a szobámat, és elpakoltam a cuccomat meg minden. Persze fura volt egy idegen szobában lenni egy idegen városban, és beszívni a halszagot, de nem rossz értelemben fura. Lezuhanyoztam, felvettem egy pólót és egy bokszeralsót, aztán lefeküdtem az ágyra és elaludtam. Az éjszaka közepén kezdtem rosszul érezni magam.

Biztos vagyok benne, hogy végigaludtam volna az éjszakát, ha Mr. Brady nem kezd el dörömbölni az ajtómon hajnali négykor. – Hülyegyerek! – kiabálta. – Hülyegyerek! Bent vagy? Egy ideig nem válaszoltam, mert reméltem, hogy ha nem foglalkozom vele, végül visszamegy a szobájába. De csak kopogott tovább, és néhány vendég már kinyitotta az ajtaját, és elkezdte fenyegetni őt, mire ő is fenyegette őket, úgyhogy fel kellett kelnem, hogy mindenkit megnyugtassak. – Jöjjön be – mondtam Mr. Bradynek. – Meztelen vagy – mondta. – Nem fogok meztelen embereket alkalmazni. Megmondtam neki, hogy ha valakin van egy póló meg egy bokszeralsó, az nem meztelen. Azt nem mondtam meg, hogy nem lehet arra kérni valakit, hogy soha ne vetkőzzön le, csak mert neked dolgozik. Nem akart bejönni a szobámba, és nem akart suttogni. – Elvesztettem a távirányítómat – mondta. – Vagyis nem elvesztettem. Beejtettem az ágy mellé, és nem érem el. – Hajnali négy óra van – mondtam. – Ezért fizetlek – mondta. – Azt hiszed, azért fizetek neked napi húsz fontot, hogy kétszer le- és föltolj a lépcsőn? Én nem alszom, úgyhogy te sem alszol. Amikor nincs meg a távirányítóm, nincs alvás. Visszamentem a szobámba, felvettem a farmeromat, és végigmentem vele a folyosón. Hatalmas volt a szobája, és nem is halszagú; valami vegyszertől bűzlött, amit biztos a háborúban is használtak, hogy megöljék vele a németeket vagy valami. Volt saját fürdőszobája, volt

tévéje, volt dupla ágya és egy kanapéja. Nekem semmi olyanom nem volt. – Ott lent – mondta, és ágy meg a fal közötti résre mutatott. – Ha bármi más is a kezedbe akad ott lent, hagyd ott. És ha valamihez hozzáérsz, van egy csomó karbolszappanom. Leárazva vettem. Ez volt az egyik legundorítóbb dolog, amit valaha mondtak nekem, és miközben lenyúltam, tényleg be voltam ijedve. Mit gondol ez, hogy mi lehet ott lent? A döglött kutyusa? A halott felesége? Egy csomó régi haldarab, amit nem akart megenni, és már vagy húsz éve mindig az ágya mellé kotorja őket a tányérjáról? És ekkor döntöttem el, hogy hazamegyek. Hajnali négy óra volt, és esetleg meg kellett tapogatnom egy döglött kutya rothadó maradványait, és húsz fontot kaptam egy teljes napi munkára, ami valójában egy teljes nap és fél éjszaka volt, és esetleg döglött kutyák tapogatása is beletartozott. És pontosan húsz fontba került egy éjszaka abban a borzasztó, büdös panzióban. Lehetséges, hogy a rothadó kutyának valójában rothadó halszaga van, ha elég sokáig rothad? Egy egész nap és fél éjszaka kellett dolgoznom ahhoz, hogy nulla font nulla penny nyereségem legyen. Úgyhogy azt a kérdést tettem fel magamnak, miközben egy fura öreg fazon ágya mellett tapogatóztam, Lehet ennél rosszabb az, ha gyerekem van? És a válasz, amit adtam magamnak, az volt, Nem, nem lehet. Mint kiderült, nem nagyon volt ott lent semmi más, csak a távirányító. Valószínűleg még egy zokni került a kezem ügyébe, és egy pillanatra megrémültem tőle, de a zokni határozottan pamutból vagy gyapjúból volt, nem

szőrből és húsból, úgyhogy oké volt. És fölvettem a távirányítót, odaadtam Mr. Bradynek, aki persze nem köszönte meg, és visszamentem a szobámba. De nem tudtam aludni. Honvágyam volt. És... igen, hülyének éreztem magam. Mr. Bradynek igaza volt. Anyu is nyugodtan nevezhetett volna Hülyegyereknek. Hogy a csudába képzeltem ezt? – Volt egy terhes barátnőm, vagy legalábbis exbarátnőm, és én elszöktem tőle. – Nem mondtam meg az anyámnak, hogy hova megyek, és most betegre aggódja magát, mert nem töltöttem otthon az éjszakát. – Komolyan azt hittem, hogy Hastingsben fogok élni, és vagy hatalmas bowlingbábuk állítgatója leszek, vagy olyan öregemberek taszajgatója, akiknek egy csomó lépcsőt kell megmászniuk. Bemeséltem magamnak, hogy meg tudok élni ezekből, és azt is bemeséltem magamnak, hogy ez olyan élet, amit élvezni fogok, annak ellenére, hogy nincsenek barátaim, nincs családom, és nincs pénzem. Tiszta hülye voltam. Hülye, hülye, hülye. Természetesen rosszul éreztem magam az egész miatt, de nem a bűntudat miatt nem tudtam aludni, hanem a szégyen miatt. El tudjátok ezt képzelni? Hogy a szégyen miatt nem tudtok aludni? Égett a pofám. Szó szerint túl sok vér volt az arcomban ahhoz, hogy le tudjam csukni a szemem. Na jó, lehet, hogy nem szó szerint, de teljesen olyan érzés volt. Hat órakor felkeltem, felöltöztem, és visszamentem a vasútállomásra. Nem fizettem a szobáért, de Mr. Brady se fizetett nekem. Majd ő lerendezi. Indultam haza,

hogy feleségül vegyem Aliciát, gondoskodjak Roofról, és soha, soha többé eszembe se jusson megszökni. *** De persze nem elég elhatározni, hogy többé nem lesz hülye az ember. Hisz akkor miért nem határozzuk el, hogy nagyon okosak leszünk – olyan okosak, hogy feltaláljunk valami olyat, mint az iPod, és egy csomó pénzt kaszáljunk vele? Vagy miért nem határozzuk el, hogy mi leszünk David Beckham? Vagy Tony Hawk? Ha tényleg hülye az ember, akkor hozhat annyi okos döntést, amennyit csak akar, és nem fog segíteni rajta. Úgyis be kell érnie azzal az aggyal, amivel született, és az enyém kábé akkora lehet, mint egy borsószem. Szóval ezt hallgassátok meg! Először is örültem, hogy reggel kilencre érek haza, mert anyu fél kilenckor megy el dolgozni. Úgyhogy arra gondoltam, csinálok magamnak egy csésze teát és valami reggelit, aztán nézem a tévét, és bocsánatot kérek anyutól meg minden, amikor megjön a munkából. Hülyeség? Hülyeség. Kiderült, hogy anyu nem ment be dolgozni reggel, miután elszöktem otthonról, és nem mondtam meg neki, hogy hova megyek. Kiderült, hogy már délután óta aggódott miattam, és le se feküdt aludni. Ki a fene gondolt volna erre? Ti lehet, hogy igen. Meg mindenki más a világon, aki elmúlt kétéves. De én nem. Nekem eszembe se jutott. De ez még nem minden. Amikor befordultam a sarkon az utcánkba, egy rendőrautó állt a házunk előtt. Úgyhogy miközben mentem az úton, azon gondolkodtam, hogy ki kerülhetett bajba, meg

reméltem, hogy semmi rossz nem történt anyuval, meg imádkoztam, nehogy amiatt legyenek ott a rendőrök, hogy éjszaka rablók törtek be a házba, és elvitték a DVD-lejátszónkat. Hülyeség? Hülyeség. Mert kiderült, hogy amikor már hajnali három volt, és Alicia nem tudta, mi van velem, és anyu se tudta, hogy mi van velem, és senki sem tudott felhívni a mobilomon, mert az a tenger fenekén volt, mindannyian pánikba estek, és kihívták a rendőröket! Nem elképesztő? Még amikor bedugtam a kulcsot a zárba, akkor is arra gondoltam, hogy talán nem lesz ott a DVD-lejátszó. Aztán éppenséggel a DVD-lejátszó volt az első, amit megpillantottam. A második meg anyu, amint egy papír zsebkendővel törölgeti a szemét, és két rendőr. Az egyik nő volt. És még akkor is, amikor láttam, hogy anyu törölgeti a szemét, azt gondoltam, Jaj ne! Mi történt anyuval? Rám nézett, aztán körülnézett, hogy mit vágjon hozzám, és épp a távirányítót találta meg. Nem vágta hozzám, de ha megtette volna, lehet, hogy visszamegyek Hastingsbe, és akkor az egész napot azzal tölthettem volna, hogy Hastingsbe megyek, meg vissza holmi távirányítók miatt, és ez vicces lett volna. Vagy legalábbis viccesebb, mint bármi, ami történt velem. – Istenem, hogy te milyen hülye vagy – mondta. Hát igen, mindenki kezdte észrevenni rajtam. – Hol voltál? És erre csak olyan sajnálkozó képet vágtam, és azt mondtam: – Hastingsben. – Hastingsben? Hastingsben? – Most már sikított. A rendőrnő, aki a padlón ült mellette, megérintette a lábát. – Aha.

– Miért? – Hát. Emlékszel, egyszer elmentünk oda minigolfozni Parrékkal? – NEM ÚGY ÉRTEM, HOGY MIÉRT HASTINGSBEN! ÚGY ÉRTEM, MIÉRT MENTÉL EL BÁRHOVÁ? – Beszéltél Aliciával? – Igen. Persze hogy beszéltem. Beszéltem Aliciával, beszéltem Nyúllal, beszéltem az apáddal, beszéltem mindenkivel, aki csak az eszembe jutott. Egy pillanatra elterelte a gondolataimat, hogy anyu beszélt Nyúllal. Én nem tudtam volna, hol találjam meg, úgyhogy gőzöm se volt, anyu hogy csinálta. Meg arra is kíváncsi voltam, hogy Nyúl vajon nem akarta-e randira hívni. – Mit mondott Alicia? – Azt mondta, nem tudja, hol vagy. – Semmi mást? – Nem kezdtem el beszélgetni vele a kapcsolatotok állásáról, ha erre gondolsz. De zaklatott volt, az biztos. Mit csináltál vele? Ezt el se hittem. Az egyetlen jó dolog az elmúlt huszonnégy órában, már ami engem illet, az lehetett volna, hogy Alicia elmondja anyunak, hogy terhes, mert akkor nem nekem kellett volna. És erre úgy néz ki, semmi sem történt. – Ó. – Hol van a mobilod? – Elvesztettem. – Hol aludtál? – Hát... egy szállodában. Egy olyan panziófélében.

– Hogy fizetted ki? A rendőrnő felállt. Már nem arról volt szó, hogy meghaltam-e vagy élek, hanem hogy hogyan fizettem ki a szobámat a panzióban, úgyhogy alighanem azt gondolta, hogy őrá itt már nincs szükség. Ha engem kérdeztek, ez nem volt profi hozzáállás a részéről. Mert mi van, ha megvárom, amíg kiteszi a lábát az ajtón, és elmondom anyunak, hogy kokaint adtam el, vagy kiraboltam valami nyugdíjast? És akkor elszalasztott volna egy jó kis letartóztatást. Lehet, hogy azért nem izgatta a dolog, mert az egész Hastingsben történt, nem pedig az ő területén. – Hát akkor mi megyünk – mondta a rendőrnő. – Majd felhívom. – Köszönöm a segítséget – mondta anyu. – Nincs mit. Örülünk, hogy egészségesen hazaért. Rám nézett, és egész biztos vagyok benne, hogy mondani akart valamit a nézésével, de gőzöm sincs, hogy mit. Mondjuk: Aztán jól viselkedj ezután, vagy: Tudom én, hogyan fizettél azért a szobáért, vagy: Most már tudjuk, hogy rossz vagy, és MINDIG figyelni fogunk. Nem egyszerű viszlát volt, az biztos. Sajnáltam, hogy elmennek, mert ha már nincsenek ott, semmi sem állíthatja meg anyut, hogy törvénytelen dolgokat műveljen velem, és láttam rajta, hogy ahhoz van kedve. Megvárta, amíg becsukódott mögöttük a bejárati ajtó, majd azt mondta: – Na jó. Szóval mi ez az egész? És nem tudtam, hogy mit mondjak erre. Miért nem mondta el Alicia anyunak, hogy terhes? Természetesen egy csomó különböző válasz lehetett erre a kérdésre, de

én – mivel idióta vagyok – a következő választ választottam: Alicia azért nem mondta el anyunak, hogy terhes, mert nem terhes. Mi volt a bizonyítékom? Különösen ha figyelmen kívül hagyjuk az egész jövőbecsöppenéses történetet, mint ami nem igazán megbízható információ? Az volt a bizonyítékom, hogy Alicia terhességi tesztet akart venni. Én meg nem tudtam meg, hogy mi lett a teszt eredménye, mert kikapcsoltam a telefonom, aztán meg bedobtam a tengerbe. Hát, biztos egy csomó ember vesz terhességi tesztet, és aztán kiderül, hogy nem terhesek, igaz? Különben nem lenne semmi értelmük, nem? Úgyhogy ha Alicia nem terhes, akkor anyunak semmit se kell mondani. Ez volt a jó hír. A rossz hír meg az, hogy ha Alicia nem terhes, akkor nem volt semmi jó okom rá, hogy elszökjek otthonról egy éjszakára. Hát csak ültünk. – Nos? – mondta anyu. – Kaphatok valami reggelit? – mondtam. – És egy csésze teát? Okos voltam, vagy legalábbis annyira okos, amennyire egy hülyegyerek néha okos tud lenni. Mert úgy mondtam ezt, hogy azt jelentse, Ó, ez egy hosszú történet. És tényleg hosszú volt, csak még ki kellett találnom. Anyu odajött hozzám és átölelt, és bementünk a konyhába. Készített nekem rántottát, sült szalonnát, gombát, babot és rösztit, aztán pontosan ugyanezt még egyszer. És farkaséhes voltam, mert Hastingsben összesen két zacskó

krumplit ettem, de egy reggeli azért elég lett volna. Csak persze amíg készítette, és amíg ettem, addig semmit se kellett mesélnem neki. Néha azért kérdezett valamit, például, Hogyan jutottál el Hastingsbe?, vagy Beszéltél valakivel? Úgyhogy végül is meséltem neki Mr. Bradyről, meg az állásról, amit kaptam, meg a távirányítós sztoriról, és anyu nevetett, és minden oké volt. De tudtam, hogy ez az egész csak időhúzás. Az is átfutott az agyamon, hogy meg tudnék-e birkózni egy harmadik reggelivel és egy negyedik csésze teával, csak hogy ilyen meghitt maradjon a hangulat, de azt már tényleg kihánytam volna. – Szóval? Homlokráncolva néztem a tányéromat, mint aki épp könnyíteni akar a lelkén. – Hát csak... nem is tudom. Csak kiborultam. – De mi miatt, édesem? – Nem tudom. Egy csomó minden. A szakítás Aliciával. A suli. Te meg apu. Tudtam, hogy ez az utóbbi lesz az, amire először összpontosít. – Én és az apád? De hát évekkel ezelőtt váltunk el. – Ja. Nemtom. Mintha hirtelen most tudatosodott volna. Minden normális ember csak nevetne ezen. De tapasztalataim szerint a szülők lelkiismeret-furdalást akarnak érezni. Vagy pontosabban, ha elkezded nekik, hogy egy életre megsebzett valami, amit csináltak, akkor nem veszik észre, hogy ez mennyire hülyén hangzik. Hanem nagyon, nagyon komolyan veszik. – Tudom, hogy sok mindent máshogy kellett volna csinálnunk.

– Mint például? – Én el akartam menni egy házassági tanácsadóhoz, de persze az apád azt mondta, hogy az tiszta hülyeség. – Ja. Aha. Most már késő – mondtam. – De épp ez az – mondta anyu. – Hogy nem késő. Olvastam egy könyvet arról a srácról, akit a japánok ötven évvel ezelőtt megkínoztak, és soha nem tudta feldolgozni, úgyhogy elment valakihez beszélni róla. Soha nem késő. Nevetni akartam, napok óta először, de nem tudtam. – Aha. Tudom. De amit apuval csináltatok... Összezavart meg minden, gondolom, de azért nem olyan volt, mint amikor valakit megkínoznak a japánok. Nem egészen olyan. – Nem, és nem is ötven évvel ezelőtt váltunk el. Úgyhogy, tudod. Nem tudtam, de azért csak bólogattam. – Ó, istenem! – mondta. – A kezedben tartod a babádat, ránézel, és azt gondolod, soha nem akarok fájdalmat okozni neki. És aztán mit csinálsz? Fájdalmat okozol neki. El se hiszem, hogy mennyire... mennyire elbaltáztam mindent. – Jól van na – mondtam. De, tudjátok, nem nagyon határozottan. Azt akartam kifejezni, hogy valamikor majd képes leszek megbocsátani neki, de olyan tíz éven belül azért ne számítson rá. – Eljössz velem, hogy beszéljünk valakivel? – Nem tudom. – Miért nem tudod? – Nem tudom, tudod... hogy mit mondhatnék erről az egészről ennyi idő után.

– Persze hogy nem tudod. Épp ezért kell elmennünk családterápiára. Mindenféle dolgok előkerülhetnek, amikről talán nem is tudsz. Apádat is ráveszem, hogy eljöjjön velünk. Már nem annyira beszűkült, mint volt. Carol is rá tudta venni, hogy menjenek el valakihez, amikor nem lehetett gyerekük. Majd végzek egy kis kutatást a munkahelyemen. Minél hamarabb, annál jobb. És átölelt. Megbocsátotta, hogy elszöktem otthonról, mert nem tudtam túltenni magam a szüleim válásán. Úgyhogy ez jó volt. De volt rossz oldala is: ott kell majd ülnöm egy szobában, és egy idegennel beszélgetnem olyan érzésekről, amik nincsenek, és nem tudok valami ügyesen kitalálni dolgokat. Plusz: anyunak még mindig gőze se volt róla, hogy miért mentem el Hastingsbe egy éjszakára, és el se tudtam képzelni, hogy fogom elmondani neki. Anyu most már indulni akart a munkahelyére, és megígértette velem, hogy nem megyek el sehová. Nem is akartam elmenni. Otthon akartam ülni, és a Judy bírót meg az Áll az alku?-t nézni egész nap. De tudtam, hogy nem tehetem. Tudtam, hogy át kell mennem Aliciához, és megnézni, mi a helyzet. Fel is hívhattam volna a vezetékes telefonunkról, de valami leállított. Gondolom, ahogy elképzeltem, hogy elkezd hisztizni a telefonban, én meg csak állok ott, és hol kinyitom, hol becsukom a számat. Ha vele szemben állok, akkor legalább úgy érzem majd magam, mintha eleven ember volnék. A telefonban meg csak egy nyíló és csukódó száj.

Az volt a tervem, hogy busszal elmegyek Aliciáék házához, elbújok a bokrok között, és ott leszek addig, amíg nem látok valami olyat, amiből megtudom, hogy mi a helyzet. De mint kiderült, két hibája is volt a tervemnek: – nem voltak bokrok – ugyan mit láthattam volna meg? Úgy éreztem, hogy hónapokig voltam távol, úgyhogy most majd megláthatom, ahogy Alicia lassan baktat a nagy hasával, vagy Alicia megáll valahol rókázni. De az volt az igazság, hogy csak másfél napig voltam távol, úgyhogy amikor megláttam, tisztára ugyanúgy nézett ki, mint amikor a Starbucksban találkoztunk, hogy vegyünk egy terhességi tesztet. Egy csomó dolog összezavart. Össze voltam zavarodva, mert olyan sok időt töltöttem azzal, hogy elképzeltem Aliciát terhesen. Meg az se segített, hogy belekukkanthattam a jövőbe. Egyszerre három különböző időzónában éltem. Mivel nem voltak bokrok, be kellett érnem egy lámpaoszloppal a házukkal szemben. Ez nem volt valami jó leshely, mert csak úgy tudtam rendesen elrejtőzni, ha nekidőltem a hátammal és a fejemmel, és mozdulatlan maradtam. Így aztán természetesen nem láttam semmi mást, csak az előttem lévő házat, amelyik Aliciáék házával szemben volt. Mi a fenét csináltam? Délelőtt tizenegy óra volt, úgyhogy Aliciának az iskolában kellett lennie. És ha nem az iskolában volt, akkor bent volt egy házban, ami nem volt a látóteremben. És ha kijön a házból, ami nincs a látóteremben, akkor úgyse veszem észre. És aztán Nyúl ment el mellettem, a deszkájával a hóna alatt. Próbáltam

elrejtőzni előle, de meglátott, úgyhogy ettől csak még hülyébbnek tűnt a rejtőzködésem. – Ki elől rejtőzünk? – kérdezte. – Ó. Szia, Nyúl. Ledobta a deszkáját a fa mellé, hogy nagyot csattant. – Segítsek? – Miben? – Épp semmi dolgom. Miért ne segíthetnék? Rejtőzködjek veled? Vagy keressünk egy másik helyet? – Talán egy másikat – mondtam. – Nem igazán van hely két embernek egy lámpaoszlop mögött. – Ja, az igaz. Miért rejtőzködünk? – Mert nem akarjuk, hogy az emberek abból a házból meglássanak. – Aha. Fasza. Miért nem megyünk haza? Ott soha nem látnának meg. – Miért nem mész te haza, Nyúl? – Nem kéne így beszélned velem. Tudom én, mikor nemkívánatos a társaságom. Ha Nyúl tudta volna, hogy mikor nemkívánatos a társasága, akkor már rég Ausztráliában élne. De nem az ő hibája volt, hogy elszöktem a terhes barátnőm elől, és nem volt bátorságom bekopogni az ajtaján. – Bocs, Nyúl. Csak azt gondolom, hogy ezt egyedül kéne csinálnom. – Ja. Igazad van. Én tényleg nem is nagyon értettem, hogy mit csinálunk. És elment. Miután Nyúl elment, taktikát változtattam. A lámpaoszlop másik oldalára mentem, és ott dőltem neki. Úgyhogy lényegében bámultam befelé a nappalijuk

ablakán, és ha valaki ott volt bent, és ki akart jönni, hogy beszéljen velem, akkor megtehette. Senki sem jött ki. Úgyhogy a küldetésem Második Szakasza véget ért, és nem igazán tudtam, mi lehetne a Harmadik Szakasz, úgyhogy visszamentem a buszmegállóhoz. A nap többi részét azzal töltöttem, hogy a Judy bíró-t és az Áll az alku?-t néztem, és vacak kaját ettem, amit abból a pénzből vettem, amivel elvileg új életet kellett volna kezdenem Hastingsben. Ez volt az egyik szuper dolog abban, hogy hazajöttem. A negyven fontom maradékát akár egy nap alatt elkölthettem volna chipsre, ha ahhoz van kedvem. Épp mielőtt anyu megjött a munkából, rájöttem, hogy tehettem volna valami mást is azon kívül, hogy nekidőlök a lámpaoszlop egyik oldalának, aztán a másiknak. Bekopoghattam volna Alicia ajtaján, és megkérdezhettem volna tőle, hogy terhes-e, és hogy hogy van, és hogy vannak a szülei. És aztán nekivághattam volna az életem újabb részének. De még nem akartam. Láttam, milyen lesz az életem újabb része, amikor belecsöppentem a jövőbe, és baromira nem tetszett. Ha csak ülök otthon és nézem a tévét, akkor az életem következő része soha nem jön el. 9 És vagy két napig ez működött is, és király volt az egész! Meg tudtam állítani az időt! Eleinte óvatos voltam: nem mentem ki, nem vettem fel a telefont, nem mintha túl sokat csörgött volna. Azt mondtam anyunak, hogy összeszedtem valamit abban a tetves panzióban, és egy csomót köhögtem, és engedte, hogy otthon maradjak. Pirítóst ettem, és a YouTube-on szórakoztam,

és terveztem egy új pólót Tony Hawknak. Nem beszéltem vele, mióta visszajöttem. Kicsit féltem most tőle. Nem akartam visszamenni arra a helyre, ahová elküldött, miután utoljára beszélgettünk. A harmadik napon kopogtak az ajtón, és kinyitottam. Anyu szokott venni néha könyveket az Amazonon, és mivel soha nincs otthon senki, el kellett mennünk a postára szombaton, hogy elhozzuk, úgyhogy azt gondoltam, megspórolunk egy utazást. De nem a postás volt az. Hanem Alicia. – Szia – mondta. És elsírta magát. Nem csináltam semmit. Nem mondtam, hogy szia, nem hívtam be, nem érintettem meg. A tenger fenekén lévő telefonra gondoltam, és hogy ez most olyan, mintha egyszerre rám zúdulna az összes hangpostaüzenete és sms-e. Végül aztán csak magamhoz tértem a kábulatból. Behúztam az ajtón, leültettem a konyhaasztalhoz, megkérdeztem, kér-e egy csésze teát. Bólintott, de folytatta a sírást. – Sajnálom – mondtam. – Gyűlölsz? – Nem – mondtam. – Nem. Dehogy. Miért gyűlölnélek? – Hova mentél? – Hastingsbe. – Miért nem hívtál fel? – Bedobtam a telefonomat a tengerbe. – Akarod tudni a terhességi teszt eredményét? – Azt hiszem, ki tudom találni. És még akkor is, amikor ezt mondta, és sírt, és átjött hozzám napközben, és még millió más dolog is volt, amiből tudtam, hogy rossz hírt hozott, gyorsabban

kezdett verni a szívem. Mert még mindig volt egy a trillióhoz esélye annak, hogy azt mondja, „Fogadjunk, hogy nem”, vagy, „Nem, egyáltalán nem arról van szó”. Még nem volt mindennek vége. Honnan tudhattam volna, hogy nem amiatt van-e kiborulva, hogy szakítottunk, vagy hogy a szülei szakítottak, vagy hogy az új pasija borzasztóan bánt vele? Lehetett bármi. De csak bólintott. – Akkor a szüleid most meg akarnak ölni engem? – Istenem, dehogy, még nem mondtam el nekik – mondta. – Azt reméltem, hogy együtt mondjuk meg. Nem mondtam erre semmit. Oké, rendben, csak egy éjszakát töltöttem Hastingsben, de hát egyáltalán semmi sem történt, amíg odavoltam, pedig félig az lett volna az értelme annak, hogy elmentem: hogy történjenek a dolgok. Hogy anyu megtudhassa Alicia szüleitől, és kiborulhasson. Erre csak azért borul ki, mert eltűntem, és aztán megbocsát. Vissza akartam menni Hastingsbe. Tévedtem, amikor azt gondoltam, hogy Mr. Bradynek dolgozni ugyanolyan rossz vagy akár még rosszabb is, mint az, ha gyerekem lesz. Nem igaz. Ha gyerekem lesz, az meg fogja ölni az anyámat, Alicia anyját és apját, és valószínűleg engem meg Aliciát is, és semmi, amit Mr. Brady ágya alatt kitapogathattam, nem okozhatott volna ennyi kárt. – Mit fogsz csinálni? – kérdeztem. Hallgatott egy darabig. – Megtennél nekem valamit? – mondta. – Amikor erről beszélünk, használnád a többes szám első személyt? Ezt nem értettem, és jeleztem is egy grimasszal.

– Azt mondtad, Mit fogsz csinálni? Pedig azt kellett volna mondanod, Mit fogunk csinálni? – Ja. Aha. Bocs. – Mert... Hát, én már gondolkoztam ezen. Nem számít, hogy szakítottunk, mert a tiéd is a baba, igaz? – Ja, asszem. Ha te mondod. Nagyjából minden filmben, amit láttam, a pasi ezt mondja valamikor a hasonló helyzetekben. Igazából nem is akartam mondani vele semmit. Csak azt mondtam, amit ilyenkor kell. – Tudtam, hogy ilyen leszel – mondta. – Milyen? – Tudtam, hogy megpróbálsz kibújni. A fiúk mindig ezt csinálják. – A fiúk mindig ezt csinálják? Hányszor voltál már ilyen helyzetben? – Menj a picsába és húzd föl magad! – Menj te a picsába és húzd föl magad! – mondtam egészen hülye hangon. Felforrt a víz. Jó sokáig tartott, amíg csészéket vettem elő, és áztattuk a filtereket, és tejet öntöttünk, és eldobtuk a filtereket. Mielőtt folytatom ezt a beszélgetést, valamit tisztáznunk kell: most tizennyolc éves vagyok. Ennek a beszélgetésnek az idején meg csak tizenhat voltam. Úgyhogy csak két évvel ezelőtt történt, de olyan, mintha tíz éve lett volna. És nemcsak azért olyan, mert egy csomó minden történt azóta, hanem azért is, mert az a fiú, aki beszélgetett Aliciával azon a délutánon... ő még csak tizenhat éves volt. És nem csak két évvel volt fiatalabb annál az embernél, aki most beszél hozzátok.

Most úgy érzem, sőt akkor is úgy éreztem, mintha az a fiú nyolc- vagy kilencéves lett volna. Hányingere volt, és sírni szeretett volna. Valahányszor mondani akart valamit, remegni kezdett a hangja. Az anyukáját akarta, és nem akarta, hogy az anyukája megtudja. – Bocs – mondtam. Alicia egy kis időre abbahagyta a sírást, de most megint elkezdte, úgyhogy mondanom kellett valamit. – Ez nem jól kezdődik, mi? Megráztam a fejem, de a „kezdődik” szótól még rosszabbul éreztem magam. Természetesen igaza volt. „Kezdődik.” De nem akartam, hogy ez egy kezdet legyen. Azt akartam, hogy ez legyen a legrosszabb része, és a vége, de persze ez lehetetlen volt. – Meg fogom tartani – mondta. Ezt éppenséggel már tudtam, hisz egy éjszakát és napot a jövőben töltöttem, úgyhogy vicces volt arra gondolni, hogy ezzel valami újat mondott. Hogy őszinte legyek, el is felejtettem, hogy van választási lehetőség. – Ó – mondtam. – Mi történt a többes szám első személlyel? – Hogy mi? – Épp az előbb mondtad, hogy úgy kellene beszélnem, hogy mi mit fogunk csinálni. És most azt mondod nekem, hogy te mit fogsz csinálni. – Ez most más. – Miért? – Mert amíg itt van bent a baba, addig az én testem. Amikor kijön, akkor a mi babánk.

Úgy éreztem, valami nem egészen stimmel abban, amit mondott, de nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, hogy micsoda. – De mit fogunk csinálni a babával? – Hogy mit fogunk csinálni vele? Gondoskodunk róla. Mi mást csinálhatnánk vele? – De... Nálam okosabb emberek ki tudtak volna találni pár érvet. De abban a pillanatban nekem semmi sem jutott az eszembe. Az ő teste volt, és ő akarta a babát. És aztán, amikor meglesz a babánk, együtt fogunk gondoskodni róla. Úgy tűnt, ehhez nem sok mindent lehet hozzátenni. – Mikor fogod elmondani a szüleidnek? – Fogjuk. Mikor fogjuk elmondani a szüleimnek. Juk. Szóval ott kell majd ülnöm, amíg Alicia elmond a szüleinek valamit, amitől azok majd meg akarnak ölni. Vagy lehet, hogy ő fog ott ülni, amíg elmondok nekik valamit, amitől majd meg akarnak ölni. Amikor elszöktem Hastingsbe, éppenséggel tudtam, hogy rosszul fognak alakulni a dolgok. De hogy ennyire! – Oké. Mikor fogjuk. – Vannak lányok, akik nagyon sokáig nem mondják el. Csak akkor, amikor már muszáj – mondta. – Mindenfélét olvastam róla a neten. – Az jól hangzik – mondtam. Nem kellett volna. – Gondolod? – És horkantott hozzá. – Neked jól hangzik, mert te csak húzni akarod az időt. – Nem, dehogy. – Mit csinálsz ma este? – kérdezte.

– Ma este nem jó – mondtam, nem túl gyorsan, de azért nem is túl lassan. – Miért? – Azt mondtam... (Mit mondtam? Mit is mondtam?)... hogy elmegyek... (Kivel? Kivel? Kivel?)... az anyámmal a... (Hova? Hova? A francba!)... arra a munkadologra, ami lesz neki. Mindig mindenki elvisz valakit magával, ő meg mindig egyedül megy, úgyhogy már régen megígértem neki... – Hát jó. Holnap este? – Holnap este? – Nem akarod húzni az időt, emlékszel? Dehogyisnem akartam. Nagyon is azt akartam. El akartam húzni az örökkévalóságig. Csak tudtam, hogy ezt nem szabad mondanom. – Holnap este – mondtam, és már csak attól is, hogy ezek a szavak kijöttek a számon, ki akartam menni a vécére. El se tudtam képzelni, hogy fogja érezni magát a gyomrom huszonnégy óra múlva. – Megígéred? Átjössz suli után? – Suli után. Megígérem. A másnap este sok száz év messzeségben volt. Addig bármi történhet. – Jársz valakivel? – kérdezte Alicia. – Nem. Istenem. Dehogy. – Én se. Így azért könnyebb, nem? – Ja, asszem. – Figyelj – mondta Alicia. – Tudom, hogy eleged lett belőlem...

– Nem, nem. Én nem azért – mondtam. – Én csak... – De nem jutott az eszembe semmi, úgyhogy nem folytattam. – Mindegy – mondta. – De tudom, hogy oké vagy. Úgyhogy ha ennek meg kellett történnie valakivel, örülök, hogy te vagy az. – Még úgy is, hogy elszöktem? – Nem tudtam, hogy elszöktél. Csak azt tudtam, hogy nem voltál a suliban. – Nem tudtam, mit csináljak. – Ja. Aha. Én se tudtam. Most se tudom. Megittuk a teánkat, és próbáltunk más dolgokról beszélni, aztán hazament. Miután elment, rókáztam egyet a konyhai mosogatóba. Túl sokat ettem reggelire, gondolom. És bár nem beszéltem TH-hoz, hirtelen meghallottam a hangját. – A klotyón ültem, reszkető kézzel az arcom előtt tartottam egy szemetest, és ugyanolyan lenyűgöző erővel fröcsögött ki a gyomrom tartalma az orromon és a számon – mondta. Vicces, mi jut az ember eszébe ilyen pillanatokban, nem? Hiányzott, hogy nem beszéltem TH-val, de elég gáz volt az is, ami a jelenben történt, úgyhogy igazán nem akartam tudni semmiről, ami a jövőben történhet velem. Ahelyett, hogy beszélgettem volna vele, inkább megint olvastam a könyvét. Annak ellenére, hogy már ezerszer elolvastam, még mindig voltak benne részek, amiket elfelejtettem. Elfelejtettem például, hogyan kérte meg Erint, hogy menjen hozzá feleségül, azt a részt a prérifarkasokkal meg a zseblámpával. Lehet, hogy nem is annyira elfelejtettem. Lehet, hogy addig inkább nem találtam érdekesnek. Soha nem jelentett nekem túl

sokat. Tizennégy vagy tizenöt évesen, amikor az első házasságáról olvastam, azt még valahogy elfogadtam, mert az ember időről időre megismerkedik valakivel, akiről azt gondolja, hogy feleségül venné. Az első két hétben egész biztos voltam benne, hogy feleségül fogom venni Aliciát például. De szerintem az ember nem igazán gondol második házasságra ebben a korban. Most viszont olyan volt, mintha az első házasságom, amely igazából még el sem kezdődött, véget ért volna, és van egy gyerekünk, és tiszta gáz az egész. Úgyhogy TH és Erin története segített, mert TH feleségül vette Cindyt, és volt neki Riley, és valahogy csak megoldották a dolgokat. TH és Erin volt a jövő. Ha sikerül átevickélnem ezen, soha többé nem nősülök meg, abban egészen biztos voltam. De lehet, hogy azért mégiscsak lesz valami a túlsó parton. Valami szép és csábító. Valami olyan, mint Erin, csak nem pont Erin, hanem bármilyen más nő vagy lány. És ezért olyan fantasztikus könyv a Hawk – Foglalkozása: deszkás. Bárhol nyitja ki az ember, mindenhol van benne valami olyan, ami segít megoldani az életét. *** Amikor anyu megjött a munkából, azt mondta, rögtön megyünk is el, mert valaki a tanácsnál összehozta egy családsegítővel, és mivel ez a családsegítő egy barátjának a barátja, soron kívül fogad minket, és fél hétre oda kell érnünk. – És a tea? – mondtam. Semmi más nem jutott az eszembe, de még én is láttam, hogy ez nem elég ahhoz, hogy ne kelljen mennem.

– Utána eszünk egy curryt. Hármasban. Meg beszélgetünk egyet. – Hármasban? Honnan tudjuk, hogy olyan jól ki fogunk jönni azzal a tanácsadóval? – Nem a tanácsadóval, tökfej. Apáddal. Rávettem őt is, hogy jöjjön el. Még ő is felfogta, hogy ez komoly, ha egyszer elszöktél. Hát, ennél nagyobb katasztrófát nem lehetett volna elképzelni, igaz? Az egész családom elmegy valakihez, hogy olyan problémákról beszélgessünk vele, amelyek nem léteznek. Azokról a problémákról viszont, amik léteznek, ők nem tudtak, és nem is fognak értesülni róluk. Hát, ez vicces lesz, gondoltam, már ha bármi is vicces lehet még ezek után. Consuelának hívták a nőt, ami elég is volt hozzá, hogy apám a legelső perctől kezdve morcos legyen. Nem tudom, lehetne-e aput rasszistának nevezni, mert sohasem hallottam, hogy bármi rosszat mondott volna a feketékről, az arabokról vagy az ázsiaiakról. De nagyjából mindenkit gyűlöl, aki európai. Gyűlöli a franciákat, a spanyolokat, a portugálokat és az olaszokat... Valami okból gyűlöl mindenkit, aki olyan országból való, ahová az ember esetleg szívesen elmenne nyaralni. Ő mindegyik helyen nyaralt már. Mindig azt mondja, hogy nem ő kezdte, hanem előbb azok gyűlölték őt, de egyik-másik helyen együtt voltunk, és ez nem igaz. Amint leszállt a repülőgépről, morogni kezdett. Mindannyian próbáltunk már beszélni vele erről, de teljesen reménytelen. Na mindegy, csak a saját életét keseríti. Tavaly Bulgáriába ment, de azt mondta, az se volt jobb. Az az igazság, hogy utál

külföldre menni, úgyhogy szerencse, hogy Afrika meg a többi olyan hely, ahol feketék élnek, tök messze van, különben igazi rasszista lenne, és mindannyian kénytelenek lennénk megszakítani vele a kapcsolatot. Még csak nem is tehettünk úgy, mintha Consuela nem volna spanyol, mert spanyol akcentusa volt. Valahányszor azt mondta, hogy „hol ván” „jól van” helyett, vagy valami ilyesmit, szinte lehetett látni, ahogy jön ki a gőz apu füléből. – Szóval – mondta Consuela. – Sam. Szöktél otthonról, igaz? – Elszöktél – mondta apám. – Köszönöm – mondta Consuela. – Néha csinálok ibát angolban. Madridból jöttem. – Soha nem jöttem volna rá – mondta apu maró gúnnyal. – Köszönöm – mondta Consuela. – Szóval, Sam, el tudod magyarázni, ogy miért szöktél? – Hát, aha – mondtam. – Anyunak már elmondtam. Nehezen ment a suli, és aztán... nemtom. Egyszerűen csak kezdtek rossz érzéseim lenni, amiért apu meg anyu elváltak. – És mikor elváltak? – Ó, csak tíz évvel ezelőtt – mondta apu. – Úgyhogy még nagyon friss lehet. – Jól van, folytasd – mondta anyu. – Egy kis szelíd cseszegetés segíteni fog. – Ugyan, túrót sem törődik már azzal, hogy elváltunk – mondta apu. – Nem miattunk húzott el Hastingsbe. Van valami, amit nem mond el nekünk. Elcsórt valamit. Vagy kábítószert szed. Valami.

Természetesen igaza volt. De nagyon, nagyon idegesítő módon volt igaza. Azért feltételezte azt, hogy hazudok valamivel kapcsolatban, mert egy hülye, összeférhetetlen alak, aki mindenkiről mindig a legrosszabbat gondolja. – Akkor maga mit gondol, Dave, mi lehet az? – kérdezte Consuela. – Nemtom. Tőle kérdezze. – Én magától kérdezem. – Mi értelme tőlem kérdezni? Honnan a fenéből tudnám, hogy mi a nyavalya baja van? – Azért kérdezzük magát, mert ezek az ülések mindenkinek adnak lehetőséget kimondani a fejüket – mondta Consuela. – Ó, értem – mondta apu. – Már el is döntöttük, hogy ez az én hibám. – Mikor mondta ő ezt? – kérdezte anyu. – Látja? Ilyen. Nem lehet beszélni vele. Nem csoda, hogy Sam elszökött. – Szóval az én hibám – mondta apu. – Mondhatok valamit? – mondtam. – Nekem is szabad? Mindenki befogta, és bűntudatos képet vágott. Ennek az egésznek elvileg rólam kellett szólnia, és erre senki sem figyelt rám. Csak az volt a baj, hogy igazából semmi hasznosat nem tudtam mondani. Alicia terhessége volt az egyetlen dolog, amit érdemes lett volna elmondani, de nem ez volt a megfelelő pillanat vagy hely hozzá. – Jaj, tök mindegy – mondtam. – Mi értelme? – Aztán összefontam a karom, és a cipőmet néztem, mint aki meg se akar szólalni többet.

– Ezt érzed? – kérdezte Consuela. – Hogy nincs értelme bármit is mondani? – Igen – feleltem. – Otthon nem ezt érzi – mondta anyu. – Csak itt. – Csak éppen az érzései a válásukat kapcsolatban kicsi meglepte magát. Úgyhogy talán nem beszél olyan sok otthon, mint maga gondol. – Különben hogy van az, hogy egy spanyol nő a tanácsnál dolgozik? – kérdezte apu. Ha figyelt volna arra is, amit Consuela épp mondott, és nem csak arra, hogy mit mond rosszul angolul, akkor most visszavághatott volna anyunak. Consuela épp arra mutatott rá, hogy úgy látszik, anyu nem ismer engem eléggé. De hát apu már csak ilyen. Néha arra gondolok, vajon milyen lenne az életem, ha elmentem volna Barnetbe, hogy apuval éljek. Akkor én is úgy utálnám a spanyolokat, mint ő? Biztos nem deszkáznék, mert ott, ahol ő lakik, nincs túl sok beton. És nemigen érdekelte volna, hogy állandóan rajzolok. Úgyhogy valószínűleg rosszul jöttem volna ki belőle. Másfelől akkor soha nem ismertem volna meg Aliciát. Ami jó lett volna. És az, hogy akkor nem találkoztam volna Aliciával, mindent überelt. – Zavarja, hogy szpanyol vagyok? – Nem, nem – mondta apu. – Csak érdeklődtem. – Feleségül mentem egy angol embert nagyon régen. Sok-sok év óta élek itt. Apu küldött felém egy grimaszt, anélkül hogy a nő észrevette volna, és majdnem elnevettem magam. Csodás grimasz volt, de tényleg, mert világosan azt mondta vele,

Hát akkor miért beszél ilyen rohadt szarul angolul? És ezt azért nehéz egyetlen grimasszal elmondani. – De kérem. Samnek van sok problémája, azt hiszem. Azokról kell beszélnünk az időben, ami van. Sok, sok problémája. – Sam, azt is mondtad, hogy az iskola okoz problémát. – Aha. – Meg tudnád magyarázni? – Nem igazán. – És megint a cipőmet bámultam. Kiderült, hogy sokkal könnyebb lesz kidekkolni ezt az egy órát, mint gondoltam. Utána még el kellett mennünk valahova hármasban, enni és beszélgetni. Elmentünk egy curryre, és amikor meghozták a papadumot, anyu megint elkezdte. – Úgy érzed, hogy segített? – Aha – mondtam. És ez nagyjából igaz is volt. Ha lett volna bármi problémám az iskolával vagy a szüleim válásával kapcsolatban, akkor ez pontosan a megfelelő hely lett volna, hogy beszéljek róluk. Csak az volt a baj, hogy semmi efféle problémám nem volt, de ezért nem hibáztathattam Consuelát, se senki mást. – Na és Aliciával mi van? – kérdezte anyu. – Ki az az Alicia? – szólt közbe apu. – Egy lány, akivel Sam járt. Éppenséggel ő volt az első komoly barátnőd, igaz? – Ja, asszem. – De már nem jártok? – kérdezte apu. – Nem. – Miért nem? – Nemtom. Csak...

– Szóval nincs semmi ebben az időzítésben? – kérdezte anyu. – Miféle időzítésben? – Először szakítasz Aliciával, aztán elmész Hastingsbe. – Á, nem. – Biztos? – Hát, tudod. – Ah! Végre! – mondta apu. És megint letámadta anyut. – Hé, ezt miért nem ott bent hoztad fel? – Miért, nem mondta, hogy köze lenne bármihez is. – De mondta! Épp azt mondta, „Hát, tudod”! Amennyire Sam valaha is elmond bármit, ezzel elmondta. Sam nyelvén ezzel azt mondta, Ez a lány komolyan kikészített, és nem tudtam túltenni magam rajta, úgyhogy inkább elhúztam a csíkot. – Ezt mondtad? – kérdezte anyu. – Valóban ezt jelenti Sam-nyelven az, hogy „Hát, tudod”? – Ja, asszem. Nem éreztem úgy, hogy hazudok. Most legalább arról az emberről beszéltünk, aki számított, nem pedig olyan dolgokról, amik nem számítottak, mint az iskola meg a válásuk. Úgyhogy kicsit még meg is könnyebbültem. És Alicia tényleg kikészített, ha úgy vesszük. Az meg egészen biztos, hogy nem tudtam túltenni magam rajta. – Mi hasznod lehetett abból, hogy elszöktél? – kérdezte apu. Ami jogos kérdés volt, de tényleg. – Soha többé nem akartam Londonban élni. – Szóval örökre mentél Hastingsbe? – kérdezte anyu. – Hát. Nem igazán. Mert visszajöttem. De, ja, azt gondoltam, örökre megyek.

– Nem költözhetsz el a városból, valahányszor lapátra tesz valaki – mondta apu. – Ebből fog állni az életed. Egy csomó különböző városban kellene élned. – Rosszul érzem magam, mert én mutattam be őket egymásnak – mondta anyu. – Nem gondoltam, hogy ilyen nagy baj lesz belőle. – De hogy gondoltad, hogy ez segíteni fog? – kérdezte apu. – Már hogy Hastingsbe költözöl? – Tudtam, hogy ott nem fogok találkozni vele. – Szóval londoni? – Miért, mit gondoltál, hova valósi? New Yorkba? Mikor szoktak ilyen fiatal gyerekek olyanokkal járni, akik nem a környékről valók? – mondta anyu. – Ez sehogy se fér a fejembe – mondta apu. – Azt megérteném, ha felcsináltad volna vagy valami. De... – Ó, ez remek – mondta anyu. – Így tanítod felelősségtudatra? – Nem mondtam, hogy az helyes lenne, nem? Csak azt mondtam, hogy megérteném. Hogy az valamiféle magyarázat lenne. – Az emberek furcsa dolgokat csinálnak, amikor össze van törve a szívük. De te ugyan mit tudhatsz erről? – Na, megint itt tartunk. – Te nem haltál bele az összetört szívedbe, amikor szakítottunk, igaz? Te nem tűntél el sehová. Csak a barátnődhöz mentél. És megint benne voltak nyakig. Néha anyu és apu beszélgetését hallgatni olyan volt, mint nézőnek lenni egy stadionban, ahol a tízezer méteres síkfutást tartják az olimpián. Futnak körbe, körbe, körbe, körbe, és minden körben van egy kis

szakasz, amikor pontosan előtted haladnak el, és egészen közel vagy hozzájuk. De aztán eltűnnek a kanyarban. Amikor apu arról kezdett beszélni, hogy felcsináltam Aliciát, olyan volt, mintha átugrott volna a kerítésen, és egyenesen felém jönne. De aztán valami elvonta a figyelmét, és visszament a többi versenyzőhöz. *** Másnap megint mentem suliba, de nem beszéltem senkivel, nem figyeltem oda semmire, egész nap egy tollat se fogtam a kezembe. Csak ültem ott, és egyfolytában kavarogtak a dolgok a fejemben és a gyomromban. Ilyen dolgok például: – Visszamegyek Hastingsbe. – Semmi nem változott attól, hogy voltam már Hastingsben. Bárhová mehetnék. Bármelyik tengerparti városba. – Mi lenne jó név egy babának? (Aztán jött egy csomó babanév, mint Bucky, Sandro, Rune, Pierre-Luc. Lényegében végigvettem a fejemben az összes menő deszkást.) Egy dolgot biztosan tudtam, mert azt a jövőben jól megtanultam: a Roof hülye név. Soha semmi nem változtathatta meg a véleményemet erről. Emlékeztek, hogy a Terminátor-ban hogyan próbálják óvni a még meg sem született gyereket, aki egy napon majd meg fogja menteni a világot? Hát, az én küldetésem az volt, hogy megóvjam a még meg sem született gyerekemet attól, hogy Roof legyen a neve. – Alicia szülei vajon szó szerint rám fognak támadni? Tettlegesen? De hisz nem egyedül az én hibám volt.

– Anyu. Nem igazán volt még semmilyen gondolatom vagy kérdésem vele kapcsolatban. Csak folyton arra gondoltam, hogyan fog nézni, amikor megmondom neki. Amikor előző este mondta azt a dolgot az összetört szívről, szomorú lettem, mert tudtam, hogy én is össze fogom törni a szívét. Ami azt jelenti, hogy a családunkból mindenkinek össze lesz törve a szíve. – El kell majd mennem megnézni, hogyan születik meg a baba, mert én vagyok az apja? Nem akartam. Láttam egy születést a tévében, és az borzalmas volt. Alicia is olyan hangokat fog kiadni? Megkérhetem, hogy ne? – Mit fogok csinálni, hogy keressek valamennyi pénzt? Vagy mindent a szüleink fognak fizetni? – És amikor belecsöppentem a jövőbe, az valóban a jövő volt? A szülei házában fogok lakni Aliciával? És egy ágyban fogunk aludni? Egyik gondolat sem vezetett sehová, de egyiktől sem tudtam megszabadulni. Egyszerűen csak ott maradtak. Olyan voltam, mint az a zsonglőrfazon a cirkuszban – megpörgettem az egyik tányért, aztán ugrottam a következőhöz, azt is megpörgettem, hogy a közönség (más szóval én) tátott szájjal ijedezzen, és aztán ugrottam tovább. Ebédidőben elmentem a sült krumplis büfébe néhány osztálytársammal, de nem ettem semmit. Nem tudtam. Úgy éreztem, soha többé nem fogok enni egész életemben. Vagy legalábbis addig, amíg meg nem születik Pierre-Luc, és Alicia többé nem adja ki azokat a hangokat. Amikor jöttem ki a suliból a nap végén, láttam, hogy Alicia az út túloldalán vár. Kezdtem dühös lenni rá, amiért nem bízott meg bennem, de mivel egyszer már

eltűntem, nem igazán lehetett hibáztatni érte. Meg különben is örült, amikor meglátott, és mosolygott, és eszembe jutott, miért is kezdtünk járni. Persze úgy tűnt, hogy az már réges-rég történt. Először is idősebbnek nézett ki. Idősebbnek és sápadtabbnak. Tiszta fehér volt. – Szia – mondta. – Szia. Jól vagy? – Nem igazán – felelte. – Egész délelőtt hánytam, és borzasztóan félek. – Nem akarod, hogy előbb elmenjünk inni valamit? A Starbucksba vagy valahova? – Biztos csak megint hánynék. Egy kis vizet meg tudnék inni. A víz talán jó lesz. Be kellett ismernem, hogy neki azért rosszabb, mint nekem. Hányingerem volt a félelemtől, mint ahogy neki is. Nem igazán játszhattam meg, hogy jobban félek nála. Ami azt illeti, én jobban féltem megmondani anyunak, mint az ő szüleinek, úgyhogy Alicia valószínűleg most érezte magát a legrosszabbul. És mindennek a tetejébe neki még a terhességtől is hányingere volt. Én be tudtam volna menni a Starbucksba, és meginni egy karamellás frappuccinót tejszínhabbal, de láttam, hogy ha ő próbálna meginni egy olyat, az gyorsan kijönne belőle. És amikor erre gondoltam, már én se kívántam. Busszal mentünk a házukig, aztán rögtön felmentünk a szobájába, mert még senki sem volt otthon. Alicia leült a karosszékbe, én meg végül is a lába közé. Nem voltam a szobájában a jövő óta, és a jövőben másmilyen volt. (Ez furán hangzik, nem? Úgy kellene mondani, „A jövőben másmilyen lesz”, nem igaz? De ha így mondom, az azt jelenti, hogy amit láttam, az biztosan a

jövő volt, és abban nem vagyok száz százalékig biztos. Ezért úgy fogok beszélni a jövőről, mintha a múlt volna.) Na mindegy, a Donnie Darko-poszter, ami nem volt ott a jövőben, most visszakerült a helyére, nem mintha bármikor is lekerült volna onnan egyelőre. Jó érzés volt ott látni. – Honnan tudod, hogy egyenesen hazajönnek? – kérdeztem. – Megkértem őket. Tudják, hogy boldogtalan vagyok, és azt mondtam, beszélni akarok velük. Feltett valami szomorú, lassú zenét, amitől mintha megállt volna az órám. Egy nő énekelt valakiről, aki elhagyta, és visszaemlékezett mindenféle dolgokra, mint például a pasijának az illata, meg a cipője, meg hogy mi volt a zakója zsebeiben, ha bedugta a kezét. Úgy tűnt, minden apróságra emlékszik, és soha nem lesz vége a dalnak. – Tetszik ez a dal? – kérdezte Alicia. – Sokszor hallgattam mostanában. – Elég jó – feleltem. – Kicsit lassú. – Lassúnak is kell lennie. Ez egy lassú dal. És újból elhallgattunk, és arra kezdtem gondolni, hogy milyen lenne itt lakni ebben a szobában Aliciával és a babával, és lassú, szomorú zenét hallgatni. Nem is lenne olyan rossz. Vannak rosszabb dolgok is. Különben se lennék itt állandóan, nem? Hallottuk, ahogy lent csapódik az ajtó, és felálltam. – Itt maradunk fent, amíg itthon nem lesznek mind a ketten – mondta Alicia. – Különben tudom, mi történne. El kellene mondanunk anyunak, még mielőtt apu

hazajön, és akkor kétszer kellene végigcsinálnunk az egészet. Olyan hangosan kalapált a szívem, hogy ha felhajtom a pólómat, és lenézek, valószínűleg láthattam volna, ahogy mozog a mellkasom, mintha egy csapdába esett kis ember vergődne benne. – Mit csinálsz? – kérdezte Alicia. Hogy mit csináltam? Néztem le a pólómra, hogy lássam, van-e ott bent egy csapdába esett kis ember. – Semmit – mondtam. – Ez nehéz lesz – mondta, mintha attól, hogy nézek lefelé a pólómon, még nehezebb lenne. – Nem fogom a pólómat bámulni, amikor elmondjuk nekik – mondtam, mire Alicia nevetett. Jó volt hallani. – Alicia? – kiáltotta az anyja. – Ne törődj vele – suttogta Alicia, mintha ki akartam volna menni a szobájából, és mondani valamit. – Alicia? Fent vagy? – Félórája jött meg valakivel – kiáltotta Alicia apja. Végig otthon volt, fürdött, vagy olvasott a szobájában, vagy valami. Alicia kiment a szobájából, én meg utána. – Itt vagyunk – mondta. – Ki az a mi? – kérdezte az anyja vidáman. És aztán, már nem annyira vidáman, amikor meglátott minket lefelé jönni a lépcsőn: – Ó, Sam. Szia. Körbeültük a konyhaasztalt. Volt még egy csomó vacakolás a teával, a tejjel, a cukorral és a teasüteményekkel, és kezdtem azon gondolkodni, hogy vajon kitalálták-e már, és ez az egész csak arra jó, hogy kapaszkodjanak még egy kicsit a régi életükbe. Olyan

volt, mint amikor én behajítottam a mobilomat a tengerbe. Minél tovább nem mondja el neked valaki azt, amit nem akarsz hallani, annál jobb. Mert tényleg nem lett volna nehéz kitalálni. Mi mást akarhattunk volna mondani mi ketten? Jó ideje szakítottunk, úgyhogy nem jelenthettük be, hogy össze akarunk házasodni. És Alicia nem járt sehol, úgyhogy nem mondhattuk el nekik, hogy már elszöktünk valahova, és összeházasodtunk. Mi más jöhetett még szóba? – Na, mi nyomja a lelked? – kérdezte Alicia apja. Alicia rám nézett. Megköszörültem a torkom. Senki nem szólt semmit. – Gyerekem lesz – mondtam. Ugye nem kell bizonygatnom nektek, hogy nem viccelni akartam? Csak ilyen hülyén jött ki a számon. Azt hiszem, az volt az oka, hogy Alicia tartotta nekem azt a kis előadást arról, hogy mostantól kezdve a többes szám első személyt kell használnom. Én meg túl komolyan vettem. Tudtam, hogy a baba nem csak az övé, de eltúloztam a dolgot, és úgy fogalmaztam, mintha csak az enyém lenne. Bármi volt is az oka, rosszabbul nem is kezdhettük volna. Alicia ugyanis valami horkantó hangot adott ki, mert csak így tudta megállni, hogy el ne nevesse magát. Mondtam valami hülyeséget, mert ideges voltam, és Alicia nevetni akart, mert ideges volt, de az apja észre se vette az idegességünket. Ő egyszerűen csak bepöccent. – Szerintetek ez VICCES? – kiáltotta, és ebből tudtam, hogy már korábban kitalálták. A filmekben, és, gondolom, az életben is, az emberek elnémulnak,

amikor rossz hírt hallanak. Vagy megismétlik, amit hallottak. Tudjátok, hogy „Gyereked lesz”? De ő nem ezt csinálta. Ő rögtön elkezdett kiabálni. Alicia anyja viszont nem kiabált. Ő elsírta magát, és a két kezét a fejére téve ráborult a konyhaasztalra. – És megtartjuk – mondta Alicia. – Nem fogom elvetetni. – Ne légy nevetséges! – mondta az apja. – Nem tudtok gondoskodni egy babáról a ti korotokban. Egyikőtök sem. – Egy csomó velem egykorú lány tud – mondta Alicia. – Nem olyan lányok, amilyen te vagy – mondta az apja. – Azoknak általában több eszük van. – Gyűlölsz bennünket? – kérdezte hirtelen az anyja. – Erről szól ez az egész? – Anyu, tudod, hogy nem gyűlöllek titeket – mondta Alicia. – Hozzá beszéltem – mondta az anyja. És amikor teljesen összezavarodva ránéztem, azt mondta: – Igen. Hozzád. Csak megráztam a fejem. Nem tudtam, mi mást tehetnék. – Mert így nem fog elhagyni, igaz? Nem tudtam, hogy miről beszél, de tényleg. – Ezt hogy érti? – Hogy érti? – mondta olyan hülye hangon, amivel, gondolom, azt akarta mutatni, hogy mennyire sötét vagyok. – Neki ehhez semmi köze – mondta Alicia. És aztán, még mielőtt a szülei bármit is mondhattak volna erre,

hozzátette: – Jó, van valami köze. De az én döntésem volt, hogy megtartom a gyereket. Ő nem akarta, asszem. Meg különben is már elhagytam. Pontosabban ő hagyott el engem. – Hogy történt? – kérdezte az anyja. – Gondoltam, hogy csináljátok. De nem gondoltam, hogy annyira hülyék vagytok, hogy nem védekeztek. – Védekeztünk – mondta Alicia. – Akkor hogy történt? – Nem tudjuk. Én tudtam, de nem igazán akartam belemenni abba az egész ügybe, hogy félig meg épp rosszkor meg minden. Most már különben se nagyon számított. – És miből gondolod, hogy akarsz egy babát? Egy aranyhalról se tudtál gondoskodni. – Az évekkel ezelőtt volt. – Igen. Három évvel ezelőtt. Gyerek voltál még, mint ahogy most is gyerek vagy. Uramisten! El se hiszem, hogy erről beszélünk. – Mi történt az aranyhallal? – kérdeztem. De senki sem törődött velem. Hülye kérdés volt. Az ő aranyhalával is biztos ugyanaz történt, mint az én aranyhalammal, és mindenki másnak az aranyhalával. Az aranyhalat végül nem adja el az ember valakinek, és nem is kerít valakit, aki örökbe fogadja, igaz? Hanem végül mindig lehúzzák a vécén. – És az anyukád, Sam? Ő mit szól? – Még nem tudja. – Hát jó. Menjünk és beszéljünk vele. Most. Mindannyian.

– Ez nem fair, anyu – mondta Alicia. Szerintem se volt fair, de nem tudtam volna megmondani, hogy miért nem az. – Na és miért „nem fair”? – mondta az anyja. Most egy másik hülye hangot használt, ezzel azt akarta mutatni, hogy Alicia csak egy nyafogós kislány. – Mert meg kell adnod nekünk az esélyt, hogy úgy mondjuk el neki, hogy ti nem vagytok ott. Most ő nincs itt, igaz? Amikor nektek elmondjuk? – Kérdezhetek tőled valamit, Sam? – mondta Alicia apja. Ő már nem beszélt egy ideje. – Aha. Persze. – Emlékszem anyukádra a partiról, ahol összeismerkedtetek Aliciával. Nagyon szép nő, ugye? – Nemtom. Ja. Asszem. – Fiatal és szép. – Ja. – Hány éves? – Hát... Ööö, szóval, harminckettő. – Harminckettő. Szóval tizenhat volt, amikor születtél. Erre nem mondtam semmit. – Jézusom – mondta. – Az ilyenek soha semmiből nem tanulnak? *** Végül is eljöttek velünk. Lenyugodtak, és Alicia anyja letolta az apját azért, amit mondott, és erre bocsánatot kért. Én persze tudtam, hogy nem fogok megbocsátani neki. „Ilyenek”? Milyenek? Azok, akiknek gyerekük születik tizenhat éves korukban? Az egy külön állatfaj, vagy mi? Az én ötletem volt, hogy mindannyian együtt menjünk. Féltem. Nem mintha azt gondoltam volna,

hogy anyu bármit is csinálna velem. Csak attól féltem, hogy mennyire szörnyen fogja érezni magát. Az összes dolog közül, amitől félt, alighanem ez volt az egyes számú. Az is jobb lenne, gondoltam, ha mindig attól félt volna, hogy rákapok a drogokra, és egyszer csak úgy jelennék meg előtte, hogy egy tű lóg ki belőlem. Azt legalább ki tudná húzni. Jobb lenne, ha mindig attól fél volna, hogy lefejeznek, és egyszer csak megjelennék előtte úgy, hogy a hónom alá van dugva a fejem. Akkor legalább halott lennék. Úgyhogy abban reménykedtem, hogy ha négyen jelenünk meg az ajtóban, akkor kénytelen lesz türtőztetni magát, legalábbis addig, amíg el nem mennek. Ó, persze, most minden rövid távra szólt. Csak így tudtam gondolkodni. Ha elmegyek Hastingsbe, akkor egy napra el tudom odázni a dolgokat. Ha Alicia szülei eljönnek velem hozzánk, hogy elmondják anyunak, hogy teherbe ejtettem a lányukat, akkor kábé egy óráig még nem jön az igazi borzalom. Képtelen voltam a rendes jövőre gondolni, úgyhogy próbáltam kábé húsz percre elviselhetővé tenni a dolgokat, újra és újra. Szóltam anyunak, hogy suli után elmegyek valahova, úgyhogy fogalmam se volt, hogy otthon lesz-e. Azt mondtam neki, hogy egy barátomhoz megyek egy teára, és kábé nyolcra leszek otthon. Ha tudta, hogy nem megyek haza rögtön suli után, akkor néha elment egy italra valakivel a munkahelyéről, vagy felment valakihez egy teára. Figyelmeztettem őket, de Alicia szülei azt mondták, hogy mivel ez egy igazán komoly helyzet, inkább eljönnek, és majd ott megvárják, ha még nincs otthon.

Valami miatt csengettem, ahelyett hogy egyszerűen csak elővettem volna a kulcsomat, és mindenkit beengedek. Biztos arra gondoltam, nem volna helyes beengedni Alicia anyját és apját anélkül, hogy előbb figyelmeztetem anyát. Na mindegy, először úgy tűnt, nincs otthon, de épp amikor már elővettem a kulcsomat, kinyitotta az ajtót a köntösében. Azonnal látta, hogy történt valami. Azt hiszem, tudhatta azt is, hogy mi az a valami. Alicia, az apja, az anyja, négy boldogtalan arc... Aligha kellett volna hármat találgatnia. Szex vagy drog, csak erről lehetett szó, nem? – Ó. Helló. Éppen... De nem tudta kitalálni, hogy éppen mit csinált, amit rossz jelnek vettem. Hirtelen ideges lettem a köntös miatt. Miért nem tudta megmondani nekünk, hogy épp fürdött? Már ha épp fürdött? Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha fürdik az ember, nem igaz? – De hát gyertek be. Üljetek le. Megyek, hozok valamit. Tedd fel a teafőzőt, Sam. Vagy valami erősebbet szeretnétek? Azt hiszem, van felbontva egy üveg bor. Általában nem, de... És talán egy kis sör is van. Van sörünk, Sam? Összevissza beszélt. Ő is húzni akarta az időt. – Kösz, Annie, de azt hiszem, nem kérünk semmit – mondta Alicia anyja. – Mondhatunk valamit, még mielőtt felöltözöl? – Én inkább... – Alicia terhes. Természetesen Samtől. És meg akarja tartani.

Anyu nem mondott semmit. Csak nézett rám jó sokáig, és aztán olyan lett az arca, mint valami papír, amit összegyűrtek. Mindenféle vonalak és gyűrődések lettek mindenhol, olyan helyeken, ahol máskor semmi se volt. Tudjátok, a papírról mindig meg lehet állapítani, hogy össze volt gyűrve, bármennyire próbálja is kisimítani az ember. Na, már akkor, amikor ilyen lett az arca, tudta az ember, hogy azok a ráncok sohasem fognak eltűnni, bármilyen boldog lesz. És aztán az a borzalmas hang. Ha holtan talál, akkor persze nem láthattam volna az arcát, de nem hiszem, hogy a hang más lett volna. Csak állt és sírt egy darabig, és aztán Mark, az új fiúja jött be a nappaliba, hogy megnézze, mi történik. Úgyhogy Mark megmagyarázta a köntöst. Nem kellett hozzá természetfölötti képesség, hogy olvasni tudjon az ember Alicia szüleinek gondolataiban. Könnyű volt olvasni a gondolataikat, mert minden ki volt írva az arcukra és a szemükre. Hallottam, ahogy az apja azt mondta, „ilyenek”, pedig most nem mondott semmit, csak nézett. Az ilyenek, mint ti, csinálnak néha valami mást is? Mármint a kefélésen kívül? És szerettem volna megölni anyut, ami szép egybeesés volt, mert ő meg engem szeretett volna megölni. – Épp ezt kellett tenned – mondta anyu egy örökkévalóságnak tűnő idő után. – Épp ezt. Annyi mindennel okozhattál volna nekem bánatod. És te épp ezt választottad. – Nem akartam bánatot okozni neked – mondtam. – Komolyan. Nem akartam teherbe ejteni Aliciát. Eszem ágában se volt, hogy akarjam.

– Van egy jó módja annak, hogy ne ejts valakit teherbe – mondta anyu. – Nem kell lefeküdni vele. Erre nem mondtam semmit. Mert ugyan mit lehetett volna erre mondani? Csakhogy ez az érv azt jelentette, hogy csak kétszer vagy háromszor szeretkezhetek az életemben, és még annyiszor se, ha úgy döntök, hogy nem akarok gyerekeket. Nem mintha hozhattam volna ilyen döntést ezek után. Ha tetszik, ha nem, lesznek gyerekeim. Vagy legalábbis egy, már ha nem ikrek vannak Alicia hasában. – Nagymama leszek – mondta anyu. – Öt évvel fiatalabb vagyok, mint Jennifer Aniston, és nagymama leszek. Két évvel fiatalabb, mint Cameron Diaz... Cameron Diaz új volt. Még nem hallottam, hogy említette volna Cameron Diazt. – Hát igen – mondta Alicia apja. – Szerencsétlen egy helyzet. Sok szempontból. De jelen pillanatban minket jobban aggaszt Alicia jövője. – Samé nem? – mondta anyu. – Mert neki is volt jövője. Ránéztem. Volt? Volt jövőm? És most hol van? Azt akartam, hogy azt mondja, minden rendben lesz. Azt akartam, hogy azt mondja, ő is túlélte annak idején, úgyhogy én is túl fogom élni. De ő nem ezt mondta. Ő azt mondta, hogy így most már nincs jövőm. – Természetesen. De minket jobban aggaszt Aliciáé, mert ő a mi lányunk. Ez teljesen rendben volt a részemről. Amikor anyu bőgni kezdett, nem azért bőgött, mert Alicia miatt aggódott. – Alicia, édesem – mondta anyu. – Még csak most tudtad meg, igaz?

Alicia bólintott. – Úgyhogy még nem tudod, hogy igazából mit is gondolsz, igaz? Még nem tudhatod, hogy meg akarod-e tartani vagy sem. – Ó, azt tudom – mondta Alicia. – Nem ölöm meg a babámat. – Nem ölsz meg egy babát. Te... – Olvastam róla az interneten. Ő egy baba. Alicia anyja sóhajtott. – Csodálkoztam, honnan szedted ezt – mondta. – Idehallgass. Azok az emberek, akik mindenféléket írnak az internetre az abortuszról, azok mind evangélista keresztények, és... – Nem számít, hogy micsodák. A tény az tény – mondta Alicia. Az egész beszélgetés egy őrület volt. Tiszta zűrzavar. Cameron Diaz, evangélista keresztények... Nem akartam hallgatni ezt az egészet. De nem tudtam, hogy mit akarok hallgatni helyette. Mi lett volna jobb? – Akkor én megyek – mondta Mark. Mindannyian megfeledkeztünk róla, és úgy is néztünk rá, mint akik még mindig nem biztosak benne, hogy ott van. – Haza – mondta Mark. – Jó – mondta anyu. – Persze. – Bizonytalanul intett neki, de Mark még nem vette fel a cipőjét, úgyhogy vissza kellett mennie anyu szobájába. – Szóval, hol is állunk most ezek után? – mondta Alicia apja. Egy ideig senki nem szólt semmit, Markot leszámítva, amikor visszajött, és még egyszer elköszönt. Nem igazán értettem, hogy hol állnánk azon kívül, ahol

állunk? Alicia terhes, és meg akarja tartani a babát. Ha ez így marad, akkor belekékülhet az ember a sok beszédbe, akkor se változik semmi. – Beszélnem kell a fiammal négyszemközt – mondta anyu. – Ezek után nincs olyan, hogy négyszemközt – mondta Alicia apja. – Minden, amit mondani akarsz neki, érint minket is. Mi most egy család vagyunk. Én is nyugodtan megmondhattam volna neki, hogy ez baromság. Anyu persze felkapta a vizet. – Sajnálom, de akkor fogok négyszemközt beszélni a fiammal egész életemben, amikor csak akarok, vagy ő akarja. És nem vagyunk egy család. Még nem, és lehet, hogy soha nem is leszünk. Sam mindig azt fogja tenni, amit helyesnek gondol, mint ahogy én is, de ha azt gondoljátok, hogy mostantól bejöhettek a házamba, és követelhetitek a jogot, hogy meghallgassátok a magánbeszélgetéseinket, akkor ezen még el kell gondolkoznotok. Alicia apja vissza akart vágni, de Alicia közbelépett. – Lehet, hogy nem fogja elhinni – mondta -, de apu a legtöbbször egész okos. Még ha most nem volt is okos, amit mondott. Apu, gondolod, hogy akarsz még velem bármikor is úgy beszélgetni, hogy Sam és az anyja ne legyen ott? Igen? Hát akkor fogd be! Istenem. De tényleg. És az apja ránézett, sőt kicsit még el is mosolyodott, és anyu is elmosolyodott, és ezzel vége volt. *** Miután elmentek, anyu először is azt mondta: – Szerinted ez csak balszerencse? Vagy hülyék vagyunk?

Én azért fogantam, mert anyu és apu nem védekeztek. Úgyhogy legszívesebben azt mondtam volna, Ti hülyék voltatok, én meg balszerencsés. De úgy gondoltam, mégis jobb lesz, ha nem ezt mondom. Meg különben is, nem igazán tudtam eldönteni, hogy én hülye voltam-e vagy nem. Valószínűleg az voltam. Persze, ráírhatnák az óvszercsomag oldalára, hogy FIGYELEM! A HELYES HASZNÁLATÁHOZ EGYMILLIÓS IQ-ra van szükség! – Kicsit ez is, az is, gondolom – mondtam. – Nem kell hogy tönkretegye az életedet. – Én tönkretettem a tiédet. – Egy kis időre. – Aha. Amikor annyi idős leszek, mint most te, minden rendben lesz. – Nagyjából. – És aztán a gyerekemnek gyereke lesz. – És negyvennyolc éves koromban dédnagymama leszek. Szóval elkezdtünk viccelődni, de nem volt ez olyan boldog fajta viccelődés. Mindketten a plafont néztük, hogy el ne bőgjük magunkat. – Gondolod, hogy Alicia még meggondolhatja magát? – Nemtom – mondtam. – Nem hiszem. – Nem hagyod abba az iskolát – mondta. – Nem akarom. Különben is csak november körül fog szülni. Addigra legalább leérettségizek. – És utána? – Nem tudom. Nem töltöttem túl sok időt azzal, hogy elképzeljem, mit fogok kezdeni az életemmel. Gondoltam, hogy

egyetemre megyek, és ennyi. Alicia meg, amennyire tudtam, egyáltalán nem gondolkodott a jövőjén. Lehet, hogy ez volt a titok. Lehet, hogy azok az emberek, akik az egészet végiggondolták... lehet, hogy ők nem esnek teherbe, vagy nem ejtenek teherbe senkit. Lehet, hogy mi, anyu, apu, Alicia és én, soha nem akartuk olyan nagyon a jövőt. Ha Tony Blair tudta, hogy miniszterelnök akar lenni, amikor annyi idős volt, mint most én, akkor biztosan nagyon óvatos volt a gumikkal. – Apádnak igaza volt, mi? – Aha – mondtam. Tudtam, hogy miről beszél. Arról beszélt, ami Consuelánál történt. – Ezért mentél el Hastingsbe? – Aha. Úgy gondoltam, odaköltözöm, és soha nem jövök vissza. – Na mindegy, végül helyesen döntöttél. – Asszem. – Akarod, hogy elmondjam neki? – Apunak? Elmondod? – Aha. De jössz nekem érte. – Oké. Nem bántam, hogy jövök neki érte. Nem volt rá esély, hogy a többi dologért, amiért jöttem neki, valaha is fizetni tudjak, úgyhogy ez csak egy kicsi plusz volt a tetejébe, és emlékezni se fog rá. 10 Tessék, néhány dolog, ami a következő pár héten történt velem. – Anyu elmondta apunak, és apu nevetett. Komolyan. Oké, nem rögtön. Először elmondott mindennek, de látszott rajta, hogy csak azért csinálja, mert tudja, hogy

az a dolga. Aztán nevetett, utána meg azt mondta: – Beszarás, az unokám nézni fogja, ahogy vasárnap focizok a kispályás bajnokságban. Gondoltál már erre? – Én meg azt akartam mondani, hogy „Ja, mi is pont ezt mondtuk egymásnak Aliciával”, de mivel ez az apám volt, biztosan azt gondolta volna, hogy komolyan mondom. – Most már tényleg figyelni fogok magamra – mondta. – Még hogy nézni fog! Játszhat velem. Van két fazon a csapatban, akik már ötvenévesek. És van ez a tök jó tizenöt éves kapusunk. Úgyhogy ha a fiad tud majd focizni, lehet a csapattársam. Csak negyvenkilenc leszek, amikor ő tizenöt. De lehet, hogy Barnetbe kell majd költöznie. És a Queen’s Headben inni. – Az egész hülyeség volt, de jobb, mintha cseszegetett volna. És aztán azt mondta, hogy csak szóljak, ha segítségre van szükségem. – Megtudták a suliban. A vécén voltam, amikor odajött hozzám egy kölyök, és megkérdezte, igaz-e, én meg csak egészen hülye képet vágtam, miközben próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak, és végül azt mondtam: – Nemtom. – Mire ő: – Hát, akkor ki kéne derítened, haver, mert ő fűnek-fának ezt meséli. A haverom jár valakivel a sulijából, és ott mindenki tudja. – És amikor megkérdeztem Aliciától, hogy tényleg meséli-e mindenkinek, azt felelte, hogy egyetlen embernek mondta el, és vehetem úgy, hogy az az illető már halott is. Na mindegy, amint az a csaj megtudta, mindenki más is megtudta. Úgyhogy hazamentem, és szóltam anyunak, és anyu felhívta a sulit, és bementünk, hogy beszéljünk velük. Ha le kellene írnom egy szóval az igazgató meg a tanárok reagálását, azt mondanám,

„érdeklődő”. Vagy talán „izgatott”. Senki nem kezdett el leszidni. Talán azt gondolták, hogy az nem az ő dolguk. Na mindegy, kiderült, hogy az iskola épp bevezetett valami stratégiát a tizenéves terhességekre, de még sohasem volt alkalmuk használni, úgyhogy kifejezetten örültek nekem. Az volt a stratégiájuk, hogy azt mondták, attól még járhatok tovább a suliba, ha akarok, és megkérdezték, hogy van-e elég pénzünk. Aztán meg megkértek, hogy töltsek ki nekik egy kérdőívet arról, hogy tetszik-e nekem az új stratégiájuk. – Aliciával elmentünk a kórházba ultrahangra, ahol megnézik a babát valami sugarakkal, és ha szerencséd van, megmondják, hogy minden rendben. Ha valaki egy évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy a tanárok a suliban nem fogják különösebben izgatni magukat amiatt, hogy valakit teherbe ejtettem, azt feleltem volna, hogy kábé tíz címoldalas hír van ebben az egy mondatban. Azt mondtam volna, hogy az akkor egy olyan nap lenne, amikor hosszabb ideig eltart a hírek a tévében, és az utána következő műsor késve kezdődik, és azt mondják, „Most pedig, egy kicsit később, mint ahogy az előzetes programban szerepelt...” Most meg tényleg az egész nem tűnt nagy ügynek. De hogy csókolóztunk Aliciával, az új volt. Vagy inkább megint új volt, mert volt idő, amikor régi volt. (És azelőtt meg egy olyan idő, amikor először volt új.) Na mindegy, értitek, mire gondolok. Új fejlemény volt. És jó. Ha valaki gyereket fog szülni neked, akkor összességében jobb csókolózó viszonyban lenni vele. Most más volt Aliciával. Akkor változott meg, amikor ott voltak nálunk, és ő kiállt mellettem meg anyu

mellett. Felfogtam, hogy nem egyszerűen egy gonosz lány, aki tönkre akarja tenni az életemet. Nem tudatosodott bennem, hogy így gondolok rá, amíg rá nem szólt az apjára, hogy duguljon el, de valahol belül biztos így lehetett, mert olyan volt, mintha kijött volna az árnyékból, mire én, hogy Jé, ez nem is olyan borzalmas! Éppannyira volt az én hibám, mint az övé! Sőt talán inkább az enyém! (Sokkal később valaki beszélt nekem valami esemény utáni tablettáról, amit kaphat az ember a dokitól, ha izgul, hogy például lecsúszhatott a gumija. Úgyhogy ha aznap este, amikor előbb félig történt meg, aztán megint félig, bevallom, hogy mi van, akkor ez az egész meg se történt volna. És ha így nézzük, akkor százötven százalékban az én hibám volt, és talán húsz százalékban az övé.) És persze még mindig nagyon helyes volt. És attól, hogy olyan betegnek nézett ki, azt éreztem, hogy szeretnék jobban gondoskodni róla. És az egész olyan volt, mint egy dráma, és nem tudtam elképzelni, hogy bármennyi időt olyan emberekkel töltsek, akik nincsenek ott velem a színpadon. És aztán amikor kijöttünk a kórházból az ultrahang után, egyszerűen csak megfogta a kezem, és boldog voltam. Nem voltam szerelmes belé vagy ilyesmi. De annyira fura, amikor látod a gyerekedet valakinek a hasában, és ezt, nem is tudom, meg kellett ünnepelni vagy valami. És nincs sok lehetőség az ünneplésre, amikor egy utcán sétálsz egy kórház mellett, úgyhogy egy kis kézszorongatás volt minden, amivel jelezni tudtuk, hogy ez különleges pillanat. – Jól vagy? – kérdezte.

– Aha. És te? – Aha. – Akkor jó. – Oké, ha ezt csinálom? – Mit? És megszorította a kezem, hogy mutassa, mi az az ez. – Ó. Aha. És én is megszorítottam az ő kezét. Még soha nem kezdtem újra járni senkivel. Ha valakivel szakítottam, akkor szakítottam, és soha nem is nagyon akartam találkozni az illetővel. Volt egy pár a suliban, akik folyton szakítottak, aztán megint összejöttek, és én ezt sohasem értettem, de most igen. Olyan volt, mint visszatérni a házadba, miután nyaralni voltál. Nem mintha bármi is olyan nagyon nyaralás lett volna, mióta utoljára voltunk együtt. Voltam ugyan egy tengerparti városban, de nem túl sok örömöm volt benne. – Eleged lett belőlem, ugye? – kérdezte. – Nem lett neked is eleged belőlem? – Hát, aha. Asszem. Egy kicsit. Túl sokat voltunk együtt. Senki mással nem találkoztam. Nem úgy értem, tudod, hogy fiúkkal. Vagy lányokkal. Csak barátokkal. – Ja. Pontosan. Tényleg, tök jó, hogy lesz gyerekünk. Az a tuti módszer, hogy ritkábban lássuk egymást – mondtam. Nevetett. – Ezt mondták a szüleim is. Na jó, nem pont ezt. De amikor próbáltak rábeszélni, hogy vetessem el, azt mondták, így az életed végéig látnod kell Samet. Már ha tartani akarja a kapcsolatot a gyerekével. Én erre nem is

gondoltam. Ha rendes apa leszel, egész életemben ismerni foglak. – Aha. – Milyen érzés belegondolni? – Nemtom. – És miután ezt kimondtam, már tudtam. – Tulajdonképpen tetszik. Jó belegondolni. – Miért? – Nemtom. – És miután ezt kimondtam, már tudtam. Lehet, hogy soha nem kellene mondanom semmit, gondoltam. Csak meg kellene hallgatnom a kérdéseket, és sms-ben vagy e-mailben válaszolni, amikor hazamegyek. – Hát, szóval azért, mert azelőtt soha nem nagyon gondoltam a jövőre. Pedig jó érzés, hogy tudok róla valamit. Nem tudom, hogy örülök-e annak is, hogy miért foglak mindig ismerni. A babának meg minden. De csak ha barátok leszünk is... – Mit gondolsz, szeretnéd, hogy ne csak barátok legyünk? – És ekkor történt, hogy megálltam, és megcsókoltam, és ő visszacsókolt, és aztán sírt egy kicsit. Úgyhogy azon a napon két dolog is történt, ami valószínűbbé tette azt, amit azon az éjszakán láttam, amikor belecsöppentem a jövőbe. Megtudtuk, hogy fiunk lesz. És újra összejöttünk. Nem voltam hülye. Nem voltak igazán jók az esélyei annak, hogy együtt maradunk. Még messze nem voltunk felnőttek. Anyu huszonöt éves korában szakított apuval, ami azt jelenti, hogy kábé tíz évig voltak együtt, én meg soha még tíz hónapig se tartottam ki. Lehet, hogy még tíz hétig se. De az volt az érzésem, hogy van egy nagy kaptató az úton előttünk. Mármint a baba. És

szükségünk van egy kis lendületre, hogy túljussunk rajta. És talán ha megint összejövünk, az elég lesz hozzá. Csak persze az ilyen kaptatókkal az a helyzet, hogy fölmegy rájuk az ember, aztán leereszkedik, és a másik oldalon aztán legurulhat. Azt mondtam, hogy nem vagyok hülye? Ha-ha! Csak épp azt nem tudtam akkor, hogy nincs másik oldal. Az embernek örökké csak fölfelé kell másznia. Vagy legalábbis addig, amíg ki nem fogy belőle a szusz. *** Az ultrahang után sokat voltunk együtt. Egymásnál csináltuk a leckét, vagy együtt tévéztünk anyuval vagy az ő szüleivel. De soha nem mentünk fel, hogy szexeljünk. Amikor először együtt jártunk, sokat szexeltünk. Aliciának nem volt kedve hozzá. Nekem néha lett volna hozzá kedvem, de komolyan elhatároztam, hogy soha többé nem fogok szexelni, úgyhogy bár egyes testrészeim akarták, a fejem nem akarta. A szex rossz hír volt. Alicia azt mondta, nem lehet teherbe esni, amikor az ember terhes, ezért van az, hogy soha nem lehet senki három vagy négy hónappal idősebb, mint a húga vagy az öccse, amit, gondolom, tudtam én is, csak épp soha nem gondoltam bele. De nem azért mondta ezt, mert meg akart győzni. Csak felolvasta nekem egy könyvből. Egy csomó könyvet olvasott ilyesmikről. Szeretett volna többet megtudni a... hát, lényegében mindenről. Nagyjából. Mert nem igazán tudtunk sokat semmiről se. Úgyhogy Alicia anyja beíratott minket valami OGYA nevű tanfolyamra, ami azt jelenti, hogy Valami Gyermekszülési Valami. Alicia anyja azt

mondta, ő nagyon hasznosnak találta, amikor terhes volt. Arról szólt, hogy megtanítják, hogyan lélegezz, és mit vigyél magaddal a kórházba, és hogyan tudod megállapítani, amikor már tényleg szülsz meg ilyesmi. Előtte találkoztunk, mármint egy olyan nagy, régi ház előtt a Highbury Újparkban. Én korábban értem oda, mert Alicia azt mondta, nekem előbb kell ott lennem, mert nem akar ott állni egyedül, de nem tudtam, hogy ő mikor jön, úgyhogy a biztonság kedvéért negyvenöt perccel korábban ott voltam. Az új mobilomon lévő tetrisszel játszottam, amíg el nem kezdtek jönni az emberek, utána meg őket néztem. Mások voltak, mint mi. Mindannyian kocsival jöttek, és mindegyik kivétel nélkül idősebb volt anyunál. Vagy legalábbis idősebbnek néztek ki. Különösebben senki nem öltözött ki. Némelyik férfi öltönyben volt, gondolom azért, mert épp munkából jött, de a többiek kopott álcanadrágot viseltek kordbársony dzsekivel. A nők meg mind nagy, szőrös pulóvert vagy pufidzsekit. Egy csomónak ősz volt a haja. Úgy néztek rám, mint akik azt gondolják, hogy kábítószert próbálok eladni nekik, vagy ki akarom rabolni őket. Pedig nálam volt mobiltelefon. Nem úgy néztek ki, mint akiket érdemes kirabolni. – Én ide nem megyek be – mondtam Aliciának, amikor megjött végre. Már lehetett látni, hogy terhes, és sokkal lassabban mozgott, mint előtte. Azért persze bármelyik nőt lehagyta volna ezek közül. – Miért nem? – Olyan, mint egy tanári szoba – mondtam.

És amint ezt kimondtam, megjelent az egyik tanárnő a suliból a férjével. Soha nem tanított nekem semmit, és még abban se voltam biztos, hogy mit tanít. Baromi rég nem láttam a suliban. Alighanem valami nyelvet tanított. De megismertem, és ő is megismert engem, és azt hiszem, hallhatott már rólam, mert előbb meglepett arcot vágott, aztán mégse meglepettet, mint akinek hirtelen az eszébe jutott, hogy mi a helyzet. – Helló. Te vagy Dean? – kérdezte. – Nem – mondtam. És aztán nem mondtam semmi mást. – Ó – mondta, és bement a kapun. – Ki volt ez? – kérdezte Alicia. – Egy tanárnő a suliból – mondtam. – Jézusom – mondta Alicia. – Inkább ne menjünk be. Majd kipróbálunk valami más helyet. – Nem, rendben van – mondtam. – Menjünk be egyre. Nézzük meg, hogy megy. Bementünk a kapun, aztán fel a lépcsőn, aztán be egy nagy terembe, ahol egy szőnyeg volt meg egy csomó babzsák. Nem nagyon beszélgetett senki, de amikor mi megjelentünk, egészen halálos csend lett. Mi se mondtunk semmit. Csak leültünk a padlóra, és a falat bámultuk. Aztán bejött egy nő. Kicsi volt, kicsit kövér, és irdatlanul sok haja volt, úgyhogy úgy nézett ki, mint egy olyan kicsi kutya, az a fajta, amelyikre kabátot szoktak adni. Rögtön észrevett bennünket. – Sziasztok – mondta. – Kivel jöttetek? – Vele – mondtam, és Aliciára mutattam. – Ó – mondta. – Ó. Bocsánat. Azt hittem, hogy... Na mindegy. Remek. Örülök, hogy itt vagytok.

Elvörösödtem, és nem mondtam semmit. Meg akartam halni. – Hát akkor mutatkozzunk be egymásnak. Én Theresa vagyok. Terry. – Aztán rám mutatott, mire majdnem sikerült kimondanom, hogy „Sam”. Valószínűleg „Öm”-nek hangzott. Vagy talán „Ham”-nak. Alicia következett, aki viccesre vette a figurát, és úgy beszélt, mintha a Balamory-ban szerepelne vagy valami. – Sziasztok. Alicia vagyok – mondta szinte dalolva. Senki sem nevetett. Úgy éreztem, egy csomó tanfolyamot kellene elvégeznünk mindenféle más dolgokról, mielőtt terhességi tanfolyamra megyünk. Először is szükségünk lenne egy tanfolyamra arról, hogyan kell viselkedni, amikor egy terhességi tanfolyamra megy az ember. Egyikőnk se ült még olyan szobában, amely tele volt tök ismeretlen felnőttekkel. Már az is tiszta gáz volt, amikor bementünk és leültünk. Mi a fenét kell csinálni, amikor mindenki elhallgat, és téged bámul? Miután mindenki megmondta a nevét, Terry két csoportra osztott bennünket: fiúkra és lányokra. Vagy férfiakra és nőkre, tök mindegy. Kaptunk egy nagy kartont, és beszélnünk kellett arról, mit várunk az apaságtól, és valakinek egy kihúzóval le kellett írnia a dolgokat, amiket mondtunk. – Oké – mondta az egyik öltönyös. És nyújtotta nekem a kihúzót. – Vállalod a megtisztelő feladatot? Gondolom, csak kedves akart lenni, de kösz szépen. Nem vagyok valami jó helyesíró, és nem akartam, hogy mindenki rajtam nevessen.

Megráztam a fejem, és megint a falat bámultam. Volt egy meztelen, terhes nőt ábrázoló kép épp ott, amerre bámultam, úgyhogy a falnak egy másik részét kellett kiválasztanom, különben mindenki azt gondolta volna, hogy a cicijét nézem, pedig nem. – Szóval? Mit várunk az apaságtól? Én egyébként Giles vagyok – mondta az öltönyös fazon. Akkor ismertem fel. Ő volt az a fazon, akivel találkoztam, amikor Rooffal sétáltam, a jövőben. Így öltönyben egész más volt. Kicsit megsajnáltam. Itt most tisztára izgatott volt és boldog. És abból ítélve, amilyennek a jövőben láttam, nagyon el fognak csesződni a dolgai. Átnéztem a nőkre, és próbáltam kitalálni, melyik lehet a felesége. Volt egy, aki idegesnek és neurotikusnak tűnt. Rengeteget beszélt, és a haját rágta. Ő lehet az, gondoltam. Kis idő múlva kezdtek röpködni a szavak. – Elégedettséget. – Alváshiányt. („Ha-ha.” „Az biztos.”) – Szeretetet. – Aggódást. – Szegénységet („Ha-ha.” „Az biztos.”) – Összeszedettséget. És jöttek a szavak csőstül. Én meg baromira nem értettem semmit az egészből. Amikor végeztünk, Giles visszaadta a nagy kartont Terrynek, aki elkezdte felolvasni a szavakat, és mindannyian beszélgetni kezdtek róluk. Az én figyelmemet meg közben elvonta a kihúzó. Tudom, hogy nem lett volna szabad, és nem is tudom, hogy miért tettem, de csak ott hevert a szőnyegen, és mindenki a beszélgetéssel volt

elfoglalva, úgyhogy bedugtam a zsebembe. Utána kiderült, hogy Alicia is elcsórta az övéket. – Na, ide se jövünk többet – mondtam utána Aliciának. – Oké, ezt megdumáltuk – mondta. – Ezek mind múmiák. Oké, tudom, hogy mi meg túl fiatalok vagyunk. De némelyiknek ősz haja volt! – De tényleg, az anyád ezt komolyan gondolta? – Azt mondta, kedves embereket fogunk megismerni. Azt mondta, ő egy csomó emberrel összebarátkozott, és aztán együtt jártak a Starbucksba a babáikkal. Bár akkor, asszem, még nem volt Starbucks. Na mindegy, valami kávézóba. – Én nem akarok tanárokkal járni a Starbucksba. Meg senkivel ezek közül. – Olyan tanfolyamra kell elmennünk, ahol hozzánk hasonló fiatalok is vannak. Tizenévesek – mondta Alicia. Arra a lányra gondoltam, akivel egyszer volt egy randim, és azt mondta, hogy gyereket szeretne. Vajon ő egy olyan tanfolyamra járna? – Az a baj – mondtam -, hogy akik egy olyan tanfolyamra járnának... azok hülyék lennének, nem? Alicia rám nézett, és nevetett, bár úgy, ahogy akkor nevet az ember, amikor valami tökre nem vicces. – És mit gondolsz, mi mennyire vagyunk okosak? *** Amikor hazaértem az után az óra után, anyu a tévét nézte Markkal. Mostanában sokat volt nálunk, úgyhogy nem voltam meglepődve vagy valami, de amikor bementem, anyu felállt, kikapcsolta a tévét, és azt mondta, hogy szeretne megbeszélni velem valamit.

Természetesen tudtam, hogy mi lesz az. Elvégeztem bizonyos számításokat. Ha valóban a jövőt láttam azon az éjszakán, akkor TH a számításaim szerint egy évvel röpített előre a jövőbe. Úgyhogy csak öt vagy hat hónap lehetett Alicia babája és anyu babája között. Roof négy hónapos volt a jövőben, anyu pedig jól kigömbölyödött már, úgyhogy lehetett vagy nyolc hónapos terhes. Ami azt jelentette, hogy akkor születik meg a babája, amikor Roof öt hónapos. És Alicia most öt hónapos volt, tehát... – Négyszemközt akartok beszélni? – kérdezte Mark. – Nem, nem – mondta anyu. – Még rengeteg időnk lesz kettesben, hogy átbeszéljük a dolgokat. Sam, tudod, hogy sokat vagyunk együtt Markkal. – Te is terhes vagy – mondtam. Anyu döbbenten nézett rám, aztán kitört belőle a nevetés. – Ezt meg honnan veszed? Úgyis hiába próbálnám elmagyarázni, gondoltam, úgyhogy csak megráztam a fejem. – Ez az, ami miatt aggódsz? – Nem. Nem aggódok miatta. Csak... Most épp úgy tűnik, hogy ha valakinek van valami híre, akkor az csak ez lehet. – Csak arra gondoltam – mondta anyu -, hogy ha lenne még egy gyerekem, akkor az fiatalabb lenne, mint a tiéd. A gyerekem fiatalabb lenne, mint az unokám. – És mindketten nevettek. – Na mindegy. Nem – mondta. – Nem ez a hírem. A hír az, hogy mit szólnál hozzá, ha Mark ideköltözne? Jó, ez persze nem hír volt, hanem kérdés. Nem mondjuk, hogy

Mark beköltözik, és kész. Kérdezzük. Mit szólnál hozzá, ha Mark ideköltözne? Kérdőjel. – És ha ez neked probléma, akkor már el is felejtettük – mondta Mark. – De úgyis sokat van itt, és... Nem tudtam, mit mondjak. Nem ismertem Markot, és nem különösebben akartam egy lakásban lakni vele, de persze nem voltam biztos benne, hogy még sokáig fogok otthon lakni. Már persze ha tényleg az igazi jövőt láttam. – Rendben – mondtam. – Azért ennél biztosan több mindent gondolsz – mondta anyu. És természetesen igaza volt, és tényleg több mindent gondoltam. Egy csomó mindent. Például: – Miért akarnék együtt lakni egy olyan emberrel, akit nem ismerek? – És a többi. Más szóval volt egy nagy kérdésem meg sok-sok kicsi, amelyek tévékkel, fürdőszobákkal és köntösökkel voltak kapcsolatban, már ha értitek, hogy jönnek ide a köntösök. Meg a gyerekével. Nem akartam még egy gyereket a nyakamba. – Nem akarok még egy gyereket a nyakamba – mondtam. – Sam! – Megkérdezted, mit gondolok. Ezt gondoltam. – Jogos – mondta Mark. – De elég durván hangzott – mondta anyu. – Csak azt jelentette, hogy anélkül is eleget kell majd pótmamáskodnom.

– Ha a tied a baba, akkor az nem pótmamáskodás – mondta anyu. – Azt csak úgy mondják, hogy te vagy az apja. – Az anyjánál lakik – mondta Mark. – Nem kell vigyáznod rá. – Akkor oké. Rendben. – Szóval azt mondod, hogy rendben, feltéve hogy neked nem kell csinálnod semmit – mondta anyu. – Ja. Nagyjából. Nem értettem, miért kellene bármit is csinálnom. Nem az én ötletem volt, hogy Mark költözzön oda hozzánk. Úgyis odaköltözik, akármit mondok, az tökre világos. Meg különben is, ha nem ő, akkor előbb vagy utóbb valaki más. És az akár rosszabb is lehet, mert, mondjuk, együtt kell majd élnünk vele meg, mit tudom én, a három gyerekével meg a rottweilerével. Na, figyeljetek ide! Nincs nekem semmi problémám azzal, hogy az emberek elválnak. Ha ki nem állhatsz valakit, akkor ne legyél a férje vagy a felesége. Tök világos. És nem szeretnék úgy felnőni, hogy egyfolytában veszekednek a szüleim. Hogy őszinte legyek, nem szeretnék úgy felnőni, hogy itt van apu, és pont. Csak az a baj, hogy a válás miatt az ember ki van téve ilyesmiknek. Olyan, mint kimenni az esőbe egy szál pólóban, nem? Növeled annak az esélyét, hogy elkapsz valamit. Abban a pillanatban, hogy az apád nincs ott a házban, fennáll annak a lehetősége, hogy valaki másnak az apja költözik be. És az nagyon gáz bír lenni. Volt egy srác a suliban, aki jóformán senkit sem ismert azok közül, akikkel együtt élt. Az apja elköltözött, aztán jött valami másik fazon a két lányával,

az anyja meg nem jött ki velük. Összejött valaki mással, elköltözött, nem vitte magával a fiát, és ez a srác össze volt zárva három emberrel, akiket egy évvel azelőtt még csak nem is ismert. Nem mintha őt nagyon zavarta volna, de én nem csíptem volna, az biztos. Mégiscsak az ember otthonáról van szó, nem? Arról a helyről, ahol elvileg mindenkit tök jól ismersz. És aztán eszembe jutott az én jövőm: hogy végül majd egy csomó olyan emberrel fogok együtt élni, akit nem ismerek. 11 Már nem Mr. Burnsnek hívtam Alicia apját. Robertnek hívtam, ami jobb volt, mert valahányszor azt mondtam, Mr. Burns, egy öreg, kopasz fazonra gondoltam, aki a springfieldi atomerőműnek volt a tulajdonosa. És nem hívtam Mrs. Burnsnek Alicia anyját. Hanem Andreának. Ilyen jó barátok lettünk. Nyilvánvalóan úgy döntöttek, hogy megerőltetik magukat velem. A megerőltetés azt jelentette, hogy nagyjából kétnaponta megkérdezték, hogy érzem magam, és hogy nem bánt-e valami. A megerőltetés azt jelentette, hogy egy órán át nevettek, ha bármi olyat mondtam, ami nem volt halálosan komoly. A megerőltetés azt jelentette, hogy Beszélgettek Velem a Jövőről. Nagyjából akkor kezdték el megerőltetni magukat, amikor nem akarták többé rábeszélni Aliciát, hogy vetesse el a babát. Próbáltak rábeszélni egyszerre mindkettőnket, próbáltak rábeszélni külön engem, próbálták rábeszélni külön Aliciát. Mind csak időpocsékolás volt. Alicia akarta a gyereket. Azt

mondta, ez az egyetlen dolog, amit valaha akart, aminek szerintem semmi értelme, de legalább nagyon komolyan hangzott. És valahányszor Robert és Andrea próbáltak külön engem rábeszélni, azt mondtam, „Értem én, persze, hogy értem. De Alicia nem akarja.” És aztán eljutottunk oda, amikor már látszott a dudor, és az már közel van ahhoz az időhöz, amikortól nem is engedik az abortuszt, úgyhogy feladták. Tudtam, hogy mit gondolnak rólam. Azt gondolták, hogy egy olyan huligán csávó vagyok, aki tönkretette a lányuk jövőjét, és éppenséggel gyűlöltek is miatta. Tudom, hogy ez viccesen hangzik, de meg tudtam érteni őket. Úgy értem, tényleg nem voltam nagy segítség nekik, nem igaz? Ami meg a huligáncsávós részt illeti, az csak a tudatlanságukból fakadt. Az a lényeg, hogy minden Aliciával kapcsolatos tervük füstbe ment. Hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy olyan nagyon konkrét terveik lettek volna, de bármilyen tervük volt is, abban nem szerepelt egy baba. Az olyan embereknek, mint ők, nincs egy terhes tizenéves lányuk! És sehogy se tudták lenyelni ezt a gombócot, azt lehetett látni rajtuk. De igyekeztek, és ennek az igyekezetnek volt a része az is, hogy családtagként próbáltak kezelni. Ezért kértek meg, hogy lakjak ott náluk. Épp náluk vacsoráztam, és Alicia épp egy könyvről mesélt, amit olvasott, hogy egy baba tíz nyelvet is meg tud tanulni, ha elég korán kezdik tanítani. Andrea meg nem igazán figyelt rá, és egyszer csak azt mondta: – Hol fogsz lakni, amikor megszületik a baba? Egymásra néztünk Aliciával. Mi már eldöntöttük. Csak még nem mondtuk el nekik.

– Itt – mondta Alicia. – Itt. – Aha. – Mindketten? – kérdezte Robert. – Hogyhogy mindketten? – kérdezte Alicia. – Én és Sam? Vagy én és a baba? – Akkor mindhárman? – Aha. – Hű – mondta Andrea. – Jól van. Klassz. – Miért, mit gondoltatok? – kérdezte Alicia. – Én úgy gondoltam, hogy ti a gyerekkel itt laktok velünk, Sam pedig ide fog járni meglátogatni benneteket – mondta Andrea. – Egymáshoz tartozunk – mondta Alicia. – Úgyhogy ha nem itt lakunk, akkor el kell mennünk lakni valahova. – Nem, nem, drágám, természetesen szívesen látjuk Samet. – Higgyem is el? – De tényleg. De még nagyon fiatalok vagytok, hogy úgy éljetek, mint férj és feleség a szüleitek fedele alatt. Amikor így fogalmazta meg, Alicia ötlete komplett baromságnak tűnt. Férj és feleség? Férj? Feleség? Férj leszek? Alicia meg a feleségem? Nem tudom, szoktatok-e asszociációs játékot játszani. Tudjátok, valaki azt mondja, „hal”, ti meg erre, hogy „sült krumpli”, vagy „tenger”, vagy „uszony”. De ha valaki azt mondja nekem, hogy „férj”, akkor nem a „feleség” ugrik be. Hanem, mondjuk, az, hogy „a bőrödbe”. Vagy maximum az, hogy „sör”, „öltöny” vagy „borotválkozás”. Nem volt öltönyöm, és nem

borotválkoztam, de sört már ittam. És most feleségem lesz. – Ne csináld a melodrámát, Andrea – mondta Robert. – Alicia csak azt mondja, hogy egy szobában fog lakni Sammel és a babával. Egyelőre. Éppenséggel ez se hangzott sokkal jobban. Soha nem laktam együtt senkivel kilencéves korom óta, amikor még jártam többnapos kirándulásokra. De aztán többet nem, mert soha nem tudtam elaludni, ha valaki mocorgott a szomszéd ágyon. Ez az egész kezdett nagyon valóságosnak hangzani. Valóságosnak és szörnyűnek. – Talán ki kellene próbálnod, milyen lesz úgy, hogy Sam itt lakik nem messze az utcában – javasolta Andrea. – Miattam. Ha azt akarjátok, hogy boldogtalan legyek – mondta Alicia. – Ó, az isten szerelmére! – fakadt ki Robert. – Ha valamit mondunk vagy teszünk, azzal nem feltétlenül akarjuk tönkretenni az életedet. Néha, nagy ritkán próbáljuk kitalálni, hogy mi lenne a legjobb neked. – Aha, nagy ritkán – mondta Alicia. – Nagyon-nagyon ritkán. – Én csak ironikus akartam lenni. – Én meg komolyan mondom. – Tudod, Sam, hogy milyen szörnyű egy szobában lakni valakivel? Robert ránézett. – Bocs, de ez az igazság – mondta Andrea. – Hányszor van úgy, hogy nem tudsz aludni! Hányszor van úgy, hogy csak hallgatod a szellentéseket meg a horkolást.

– Én nem szellentek vagy horkolok – méltatlankodott Alicia. – Nem tudhatod, hogy mit csinálsz – mondta Andrea. – Hisz még soha senkivel nem laktál egy szobában. És nem tudhatod, hogy milyen hatással lesz rátok egy baba. – Senki sem akadályoz meg benne, hogy elköltözz – mondta Robert. – Azt hiszed, még nem gondoltam rá? – felelte Andrea. – Na tessék, ez egy jó példa – mondta Andrea. – Jól van, Sam. Örömmel látunk. Gyere, és csatlakozz a mi boldog családunkhoz. Robert vagy Andrea helyében én azt mondtam volna: „Hát nem látjátok? Ilyen ez. Férj és feleség? Hadd maradjon Sam az anyjával! Mindennap akár egész nap együtt lehet a gyerekével!” De nem mondták ezt. Biztosan ezt gondolták, de nem mondták ki, bármennyire szerettem volna. Muszáj volt elmennem deszkázni. *** Amikor aznap este hazaértem, egyenesen felmentem a szobámba a deszkámért. Nem használtam a hastingsi kirándulásom óta. Ott állt a falnak támasztva a THposzterem alatt, és láttam TH-n, hogy csalódott bennem. – Nagyon összejöttek a dolgok – mondtam. – Nem akartam annak a felelősségét, hogy valaki ilyen közelről érintve legyen az életemben, egy sor különböző szinten – mondta Tony. Nem akartam beszélgetni vele, úgyhogy csak felkaptam a deszkámat, és futottam. Selejt lent volt a Teknőben, egyedül, pár trükköt gyakorolt. Nem találkoztam vele, mióta kiderült Alicia terhessége, de nem kérdezte, hogy hol voltam, mert

tudta. Legalábbis tudott a babáról. Amennyire tudtam, azelőtt soha senki nem beszélt rólam, mert ugyan miről lehetett volna beszélni? Soha nem csináltam semmit. Az emberek azért tudtak rólam ezt-azt, mert elmondtam nekik, nem azért, mert beszéltek rólam egymásnak. Most mindenki tudta, hogy mi van velem, és ez fura volt. – Mi van veled? – kérdezte Selejt. Épp a rock’n’roll-t gyakorolta. De semmit sem fejlődött. – Hát, tudod. Elvagyok. Csináltam egy 5-0-st a Teknőben, és úgy tettem, mintha nagyon koncentrálnék rá. – Nagy szarban vagy, mi? – Kösz. – Bocs. De tényleg. – Még egyszer kösz. – Bocs. De... – Nem akartad még egyszer elmondani, hogy nagy szarban vagyok, ugye? – Hát akkor magyarázd el, hogy miért nem vagy. – Nem tudom elmagyarázni, hogy miért nem vagyok. Mert abban vagyok. – Ja – mondta. – Bocs. Még egyszer. Csak most esett le. – Micsoda? – Nem tudom. Amikor valaki azt mondja egy annyi idős srácnak, mint te, hogy nagy szarban van, akkor általában nincs nagy szarban, igaz? Legalábbis nem olyan nagyon nagyban. Úgy értem, lehet, hogy a végén lekevernek neki egy pofont. Vagy egy tanár jól lebarmolja. De az nem fogja tönkretenni az életét, nem igaz? Történik valami semmiség, és annyi. De az, hogy

apa leszel... Az azért komoly, nem? Úgy értem, te tényleg... – Nehogy még egyszer kimondd! Komolyan. Különben te is szarban leszel. Mármint a szokásos szarban. Más szóval pofán váglak. Soha nem ütök meg senkit, de tényleg kezdett az agyamra menni. – Bocs. Úgy értem, bocs, hogy megint majdnem kimondtam. És sajnálom, ami történt. – Miért, a te hibád volt? Igazából te ejtetted teherbe Aliciát? Vicceltem, de mivel épp előtte megfenyegettem, hogy pofán vágom, egészen ijedt képet vágott. – Nem is ismerem! Én csak úgy gondoltam, tudod... hogy micsoda balszerencse. – Ja. Aha. – Mit fogsz csinálni? – Már hogy mivel? – Nemtom. Mindennel. – Gőzöm sincs. Élveztem, ahogy zúg a deszkám a betonon, főleg azért, mert tudtam, hogy mit csinálok. Időtlen idők óta most először tudtam, hogy mit csinálok. Selejt tisztára selejt volt mindenben: a rock’n’roll-ban, a grind-ben, mindenben, és mégis azt szerettem volna, hogy én ő legyek. Azt kívántam, hogy ne legyen más gondom az életben, csak a deszkás trükkök. Azelőtt olyan voltam, mint Selejt, csak én meg tudtam csinálni a trükköket. Nekem az tökéletes életnek tűnt. Azelőtt nekem is tökéletes életem volt, csak nem tudtam, és most vége. – Selejt – mondtam.

Nem figyelt rám. Ha valakit Selejtnek hívnak, abban csak az a gáz, hogy nem mindig tudja, hogy épp hozzá szólnak. – Selejt! Figyusz! – Mi van? – Neked tökéletes az életed. Tisztában vagy vele? Ebben a pillanatban elvesztette az egyensúlyát. Nekiment térddel a betonpadnak, lezúdult a deszkáról, és a földön feküdt, káromkodott magában, és próbálta visszafojtani a sírást. – Tisztában vagy vele? – kérdeztem még egyszer. – Tökéletes. Mindent megadnék érte, ha ebben a pillanatban én lehetnék te. Rám nézett, hogy nevetek-e rajta, de nem nevettem. Komolyan beszéltem. Én is eltaknyoltam. De nekem ez életem legnagyobb taknyolása volt. Lejöttek a kerekek, szétesett az egész deszka, vagy öt méterre fölrepültem a levegőbe, és egyenesen nekivágódtam egy téglafalnak. Legalábbis ilyen érzés volt. Pedig egyetlen kék folt se volt rajtam. *** – Hívott Andrea – mondta anyu. Rámeredtem. – Alicia anyja – mondta. – Ja. Aha. – Azt mondta, Aliciával úgy tervezitek, hogy ott fogtok lakni náluk, miután a baba megszületik. A cipőmet bámultam. Még soha nem vettem észre, hogy a lyukak kívül pirosak rajta. – Nem akartál beszélni velem erről? – Ja. Akartam. – Mikor?

– Ma. Most. Ha nem kezded el. Tíz másodperccel megelőztél. – Azt hiszed, ez az egész csak egy vicc? Az igaz, hogy vicceltem azzal kapcsolatban, hogy mikor akartam beszélni vele. De a viccem lényege épp az volt, hogy ez az egész csöppet sem vicces, de tényleg, és próbáltam bátor lenni. Mindent annyira komolyan vettem, hogy úgy tűnt, még akkor vagyok a legközelebb ahhoz, hogy hős legyek, ha elsütök egy poént. Azt gondoltam, anyu érteni fogja ezt, és szeretni fog érte. – Nem – mondtam. – Bocs. – Nem lett volna értelme, hogy megpróbáljam megmagyarázni. Úgyse gondolta volna azt, hogy hősiesen viselkedtem. – Akarsz Aliciánál lakni? – Azon már túl vagyunk, hogy én mit akarok, nem? – Nem – felelte. – Nem szabad így gondolkoznod. Te még gyerek vagy. Előtted van az egész élet. – Ezt érezted, amikor terhes lettél? – Nem. Persze hogy nem. De... – De mi? – Semmi. – De mi? – Hát. Nekem nem volt választásom, igaz? Te bennem voltál, vittelek mindenhova magammal. Nem szökhettem el. – Úgy érted, a pasik elszökhetnek? Nem hittem a fülemnek. Az én anyám! Azt mondja, hogy szökjek el! – Nem azt mondom, hogy elszökhetsz. Nem azt tanácsolom, hogy szökj el Hastingsbe. Az nevetséges lenne.

– Kösz. – Nem eshetsz egyszerre mind a két végletbe. Nem kezdhetsz el ilyen beszédet mondani arról, hogy a férfiak nem szökhetnek el, öt perccel azután, hogy pontosan azt akartad csinálni. Erre nem sok mindent tudtam mondani. – Én csak azt mondom, tudod, hogy menj el hozzájuk mindennap. Gondoskodj a gyerekedről. Legyél az apja. Csak... ne élj együtt Aliciával. – Ő akarja. Meg egy csomószor fel kell kelni éjszaka, meg van a sok büfiztetés meg minden, nem igaz? Miért kellene azt mindet egyedül csinálnia? – Látta már a szobádat? Magaddal is alig tudsz együtt élni, nem hogy valaki mással. Ott is a padlóra fogod hajítani a piszkos alsóneműdet? Gondolkodtál már ezen? Semmi ilyenen nem gondolkoztam. Különben se lett volna értelme. *** Aznap este lefekvés előtt beszélgettem TH-val. – Mit csináljak? – kérdeztem. – De nehogy megint a saját életedről beszélj! Abból már elegem van. Az én életemről mondj valamit. Mondd azt, „Sam, ezt és ezt kell csinálnod Aliciával és a babával kapcsolatban”, és aztán egyszerűen csak adjál néhány választ. – Riley miatt változtatnunk kellett az életmódunkon, és Cindy meg én kitaláltuk, hogyan fog ez az egész működni – mondta. Riley a fia volt. Nem érdekelt a fia.

– Mire kértelek épp az előbb? – mondtam. – Semmi hasznom az egész Riley-történetedből. Én nem vagyok egy világhírű deszkás. Nem is figyelsz rám. – Fogalmam sincs, hogyhogy nem vertek meg a parkbeli srácok – mondta TH. – Néha komplett idióta tudtam lenni. Itt már jártunk. Rájöttem, hogy akkor mondja ezt, amikor haragszik rám, amikor azt gondolja, hogy komplett hülye vagyok. És ha haragudott, akkor röpített. Lefeküdtem. De nem tudtam, mikor fogok felkelni. 12 Anyu ébresztett: dörömbölt az ajtómon. Tudtam, hogy megint gáz van, amikor kezdtem körülnézni, hogy mit vegyek fel. Felkaptam a farmeromat a padlóról, aztán mentem, hogy kivegyek egy inget a szekrényből, és egy csomó olyan holmit találtam, amit még soha nem láttam ott – egy Hawk deszkásnadrágot meg egy pár menő Hawk pólót, amilyenre már fájt a fogam egy ideje – az egyik egy olyan héjaemblémás volt, a másikon meg a Hawk logó volt lángok között. Jártam már itt. Rögtön tudtam, hogy ez a jövő. És az első, amit észrevettem, hogy már nem Alicia szobájában lakom. Felvettem a lángoló héjás pólót, és kimentem a konyhába. Ott volt Mark a babával. Lánynak nézett ki. És nem is volt már olyan kicsi baba. Egy olyan babaszéken ült, és úgy láttam, pépes Weetabixet eszik kanállal. – Itt van – mondta Mark. – Megjött a bátyus. Fel voltam készülve. Tudtam, hogy ki ez a baba, tudtam, hogy hol vagyok meg minden. Jártam már a jövőben máskor is. De amikor Mark ezt mondta, egészen elérzékenyültem. Én voltam a bátyus. Ő meg a

hugicám. Egész életemben egyke voltam, és hirtelen itt volt ez az új kis ember. És szeretett. Mosolygott, és aztán nyújtotta a karjait, mintha azt akarná, hogy vegyem fel. Odamentem hozzá. – Még nem végzett – mondta Mark. Nem tudta, milyen nagy dolog, hogy találkozok a húgommal. Valószínűleg előző este is látott, én pedig valószínűleg előző este is láttam a húgomat, és Mark számára ez csak egy jelentéktelen pillanat volt, sok millió jelentéktelen pillanat közül az egyik. De nekem nem. Nekem ez egyáltalán nem egy jelentéktelen kis pillanat volt. Más volt ez most, mármint ezzel a babával találkozni. Amikor Rooffal találkoztam, az sokkolt, több szempontból is. Akkor nem tudtam, hogy a jövőbe lettem röpítve, úgyhogy már maga az is sokkolt. És nem tudtam biztosan, hogy Alicia terhes, és ha az ember találkozik a saját fiával, még azelőtt, hogy száz százalékig biztos lenne abban, hogy a barátnője, sőt a volt barátnője terhes... Hát, az bárkire sokkolóan hatna. Plusz nem tudtam, mit is érzek azzal kapcsolatban, hogy van egy fiam. Vagy pontosabban tudtam, hogy mit érzek, csakhogy az egy rossz érzés volt. De ez a baba nem az enyém volt, hanem a kishúgom, és vele kapcsolatban semmi sem ébreszthetett bennem szomorúságot vagy aggodalmat. Tudni akartam, mi a neve. – Gyerünk, töpörtyű! Egyél szépen! Apucinak munkába kell mennie. – Hol van anyu?

Hirtelen eszembe jutott az a srác a suliból, aki senkit sem ismert azok közül, akikkel együtt élt. Lehet, hogy anyu elment, és én Markkal élek együtt meg egy babával, akinek nem tudom a nevét. – Még alszik. Fél éjszaka fent volt a kis bitang. „Roof”. „Töpörtyű”. „Kis bitang”. Miért nem hívják az emberek a rendes nevükön a gyereküket? – Jól van? – kérdeztem. – Aha. Remekül. Csak egy veszedelem. – Etethetem? Mark rám nézett. Valószínűleg nem gyakran ajánlottam fel, hogy ilyesmit csinálok. – Persze. Van időd? Eszembe jutott, hogy mi az, amit a legjobban utálok a jövőben, már azon a félelmen kívül, hogy talán soha nem mehetek vissza a saját időmbe. A jövőben soha nem tudja az ember, hogy mikor mit kellene csinálnia. Megvontam a vállam. – Mid van? Megint megvontam a vállam. – Főiskola? Roof? Tehát még mindig Roofnak hívják. Úgy látszik, rajtaragadt. – A szokásos – mondtam. – Szóval nincs időd. – Látom majd még? – kérdeztem. – Itt lesz – felelte Mark. – Itt lakik. – Mint ahogy én is – mondtam. Igazából ez inkább kérdés volt, de ezt ő nem tudta.

– Nagyon vág az eszed ma reggel – mondta Mark. – Ha már azt is tudod, hogy hol laksz, akkor ma senki sem tud megállítani. Elmosolyodtam, mutatva, hogy értem a viccet. Nem sok minden más volt, amit tudtam. Anyu bejött a konyhába a köntösében, álmos fejjel, idősebben és kövérebben. Sajnálom, ha ez durván hangzik, de ez az igazság. Odament, és megpuszilta a baba buksiját, aki nemigen zavartatta magát. – Minden rendben? – Aha – mondta Mark. – Sam épp felajánlotta, hogy megeteti. – Hűha! – mondta anyu. – Megint le vagy égve? Benyúltam a zsebembe. Volt benne valamennyi pénz. – Nem, asszem, van pénzem. – Csak vicceltem. – Ó. – Nem forog az agyad ma reggel? – Mark az előbb azt mondta, hogy nagyon vág az eszem ma reggel. – Én is vicceltem – mondta Mark. Utáltam ezt. Ha TH mindenáron a jövőbe akar röpíteni, gondoltam, akkor előtte legalább leülhetne velem, és elmondhatna pár dolgot. Például azt, hogy mikor kell a főiskolára mennem, és mi a neve a húgomnak. Csak az alapvető dolgokat. Ha egy szobában vagy a húgoddal, és nem tudod a nevét, akkor hülyének érzed magad, még ha csak egy babáról van is szó. – Ez a te mobilod – mondta anyu. Füleltem. Én csak tehénbőgést hallottam. – Ez csak egy tehén – mondtam.

– Aha, elsőre vicces volt – mondta anyu. Megint füleltem. Tényleg tehénbőgésnek hallatszott. Csak úgy volt, hogy „Mú mú, mú mú... Mú mú, mú mú...” Mint egy telefon. Nem igazi tehén volt, mert mit keresne egy tehén a szobámban? Végre leesett. Az történt, hogy viccből, valamikor a jelen és a jövő közötti időben letöltöttem egy csengőhangot, amelyik olyan volt, mint a tehénbőgés. Nem voltam biztos benne, hogy ez tényleg vicces. Megtaláltam a telefonom a zakózsebemben. – Halló? – Begin én vagyok. – Ó. Szia, Begin. – Nem igazán tudtam, ki az a Begin, de kicsit olyan volt a hangja, mint Aliciáé. Persze, az ember semmiben sem lehet biztos, amikor a jövőben van. – Begin. Nem Begin. – Begin nem Begin? Mit a csuda ez? – Alicia vagyok. Csak begfáztam. És azt akarom mondani, hogy begin én vagyok, de a nátha miatt beginnek hangzik. – Aha. Megint. – Igen. Huh! A fenébe! Ilyen nehezen forog az agyad ma reggel? – Igen. – Könnyebbnek tűnt, ha beismerem. – Na mindegy. Tudom, hogy a suliba akartál menni, de tényleg nem vagyok jól, és nincs itthon anyu meg apu se, és el kellett volna vinnem ma reggel szurira. El tudod vinni? – Szurira? – Igen. Tudod, oltás. Injekció.

Ez elég félelmetesen hangzott. – Na mindegy. El tudod vinni? – Én? – Igen. Te. Az apja. Nem lehet még egyszer elhalasztani. – Hova? – Tudod, a rendelőbe. Az út mellett van. – Oké. – Komolyan? Koszi. Egy perc, és ott vagyok. Különben is muszáj kivinni. Órák óta fent van, és már zsong a fejem tőle. Anyu közben folytatta az etetést. A baba mosolygott, és megint nyújtotta felém a karjait, de anyu megmondta neki, hogy várnia kell. – Mennyi idős korukban kapnak oltást a gyerekek? – Milyen oltást? – Nem tudom. – Hát, az attól függ, hogy milyen oltást. – Attól függ? – Roofról beszélsz? – Aha. – Alicia mondta, hogy el akarja vinni szurira. Hónapokkal ezelőtt meg kellett volna kapnia, de Alicia nem szánta rá magát. – Szóval általában mennyi idős korban kapják? Próbáltam kideríteni, hány éves a fiam. És azt is, hogy én hány éves vagyok. – Tizenöt hónaposan? – Oké. Szóval Roof néhány hónappal idősebb, mint tizenöt hónapos. Tizenöt hónap annyi, mint egy év és három

hónap. Már majdnem kétéves lehet, vagy akár több is. Úgyhogy én tizennyolc voltam. Aliciához menet veszek majd egy újságot, gondoltam, hogy megnézzem a dátumot, és abból megtudom, hogy szabad-e már innom a pubban. – Nekem kell elvinnem. Alicia nincs jól. – Akarod, hogy elkísérjünk Emilyvel? – Emilyvel? – Talán azt akarod, hogy őt itt hagyjam? – Nem, nem. Csak... Mindegy – mondtam. – Nem. Igazad van. Elviszem a hintákhoz vagy valami. Egy majdnem kétéves gyerek már tud hintázni, nem? Azok a kis hinták pont nekik vannak, igaz? Mit tud még csinálni egy kétéves? Gőzöm se volt. – Figyelj csak, anyu! Szerinted hogyan beszél Roof? – Hogy hogyan? Angol válogatott lehetne szövegelésből. – Én is így gondoltam. – Miért? Valaki mondott valamit? – Nem, nem. De... De nem tudtam, hogy tud-e egyáltalán beszélni, hogy tud-e beszélni egy kétéves gyerek meg minden. És ezt nem mondhattam meg anyunak. – Hát akkor szia – mondtam. – Szia, Emily. És buksin pusziltam a kishúgomat. Sírt, amikor elmentem. *** Alicia szörnyen nézett ki. Köntösben volt, és könnyes volt a szeme, és vörös az orra. Ez tetszett, komolyan, mert kezdtem azt érezni, hogy már nem vagyunk együtt, elvégre megint otthon élek meg minden, és szomorú

voltam. A jelenben jól megvoltunk egymással, és kezdtem megint odalenni érte, ugyanúgy, mint amikor először találkoztunk. És most, hogy így nézett ki... Ez megkönnyítette a szakítást. – Tényleg megfáztam – mondta, és nevetett. Nem értettem, miről beszél. – Lehet, hogy tőled kaptam el – mondta, és megint nevetett. Aggódtam, hogy valami ideg-összeroppanást kapott. – Tévét néz – mondta. – Nem volt energiám, hogy bármi mást csináljak vele. Bementem a nappaliba, és ott volt egy ilyen szőke kisfiú hosszú, fürtös hajjal, mint egy kislány, és nézte, ahogy valami ausztrál emberek énekelnek egy dinoszaurusszal. Megfordult, meglátott, aztán szaladt hozzám, és el kellett kapnom, különben beveri a fejét a dohányzóasztalba. – Apuci! – mondta, és esküszöm, pár másodpercre megállt a szívem. Apuci. Ez túl sok volt, ugyanazon a napon találkozni a húgommal és a fiammal. Mindenkinek túl sok lett volna. Találkoztam már vele, amikor először jártam a jövőben, de akkor még nem sok mindent tudott csinálni, és én is alig mentem a közelébe. Akkor jól fejbe kólintott az a találkozás. Ez is most, de most jó értelemben. Pörgettem egy kicsit, ő pedig nevetett, és amikor abbahagytam, jól megnéztem magamnak. – Mi van? – kérdezte Alicia. – Semmi. Csak nézem. Az anyjára hasonlít, gondoltam. Ugyanolyan a szeme és a szája.

– Kaphatok egy fagyit, ha jó leszek. – Tényleg? – A doktor bácsi után. – Oké. Aztán megyünk a hintákhoz. Roof erre elsírta magát, és Alicia úgy nézett rám, mint egy idiótára. – Nehogy elvidd a hintákhoz! – mondta. – Jó – mondtam. – Ha nem akarod, akkor nem viszem. Gőzöm se volt, hogy miről van szó, de láttam, hogy valamit elcsesztem. – Elfelejtetted? – kérdezte Alicia dühösen. – Aha – mondtam. – Bocs. Tényleg, az embernek muszáj élnie az életét, nem csak hol belecsöppenni, hol kiugrani belőle. Különben soha nem tudod, mi folyik éppen. – Na mindegy. Csak legyél vele, amilyen sokáig csak bírsz. Szörnyen érzem magam. Betettük Roofot a gyerekkocsiba, hogy elvigyem a rendelőbe, csak persze nem tudtam becsatolni a szíjakat, úgyhogy Aliciának segítenie kellett, de nem látszott rajta, hogy meglepte volna a bénázásom. Csak megkérdezte, hogy mikor fogom végre megtanulni. Egészen megörültem neki, hogy általában is bénázok, mert így nem kellett megmagyaráznom, hogy miért tudom egyik nap megcsinálni, a másik nap meg nem. Amikor kimentünk a házból, Roof elkezdett kapálózni, próbálta kiszabadítani magát. Tudtam, hogy tud járni, mert láttam, ahogy átszaladt a szobán, amikor rám ugrott, úgyhogy vacakoltam egy kicsit a szíjakkal, míg ki nem kattant valami, és hagytam, hogy előreszaladjon. Aztán láttam, hogy egyenesen az úttest felé veszi az

irányt, úgyhogy utol kellett érnem, hogy megállítsam. Utána már vigyáztam, hogy mindig fogjam a kezét. Anyunak igaza volt. Annyit beszélt, hogy nemcsak az angol válogatottba vették volna be, hanem a brazilba is. Bármi mellett mentünk el, mindig megszólalt: – Nézd, apa! – És a legtöbbször fogalmam se volt, hogy mit kellene néznem. Néha egy motor volt az, vagy egy rendőrautó; néha csak egy ág vagy egy régi kólásdoboz. Eleinte próbáltam kitalálni, hogy mit mondjak ezekről a dolgokról, de hát mit lehet mondani egy kólásdobozról? Nem sokat. Egy csomó ember volt a rendelőben. Egy csomóan közülük szülők voltak betegnek látszó gyerekekkel, köhögő gyerekekkel, lázas gyerekekkel, gyerekekkel, akik egyszerűen csak az anyjuk vállára borultak. Örültem, hogy Roof nem beteg. Nem vagyok biztos benne, hogy akkor elboldogultam volna vele. A pultnál vártam, amíg Roof elment, hogy megnézzen egy doboz játékot a váróban. – Jó napot – mondta a nő a pult mögött. – Jó napot – mondtam. – A szurira meg az oltásra meg az injekcióra jöttünk. A nő elnevette magát. – Gondolom, ma csak egyet kémek. – Ha az úgy jó lesz – mondtam. – Na és ki az a „mi”? – Ja – mondtam. – Bocsánat. Ő. – És Roof felé mutattam. – Rendben. És ki ő? Ó, a rohadt életbe, gondoltam. Nem tudom, hogy mi a rendes neve a gyerekemnek. Biztos voltam benne, hogy

nem én vagyok a legjobb apa a világon, de amikor elmentem Roofért, az ő meg Alicia viselkedéséből is azt éreztem, hogy nem is vagyok a legrosszabb. De hogy valaki ne tudja a gyereke nevét... Ez gáz. Még a világ legrosszabb apukája is tudja a gyereke nevét, úgyhogy én rosszabb voltam, mint a legrosszabb apa a világon. Ha Roof a neve, akkor a kezdőbetű R. És a családneve vagy az én családnevem, vagy Aliciáé. Úgyhogy vagy Jones, vagy Burns. – R. Jones – mondtam. Egy listára nézett, aztán a számítógép képernyőjére. – Nincs olyan – mondta. – R. Burns – mondtam. – Megkérdezhetem, hogy kicsoda ön? – Az apja vagyok – mondtam. – De nem tudja a nevét? – Aha – mondtam. – Nem. Rám nézett. Ezt láthatóan nem érezte elégséges magyarázatnak. – Elfelejtettem, hogy az anyukája családnevét adtuk neki – mondtam. – És a keresztneve? – Mi Roofnak hívjuk – mondtam. – És hogy hívják mások? – Mindenki Roofnak hívja. – De mi a neve? – Azt hiszem, jobb lesz, ha holnap visszajövök – mondtam. – Hát igen – mondta a nő. – Amikor már egy kicsit jobban ismeri. Töltsön vele egy kis időt, foglalkozzon

vele. Hogy kialakuljon valami kapcsolat apa és fia között. Kérdezze meg, hogy hívják, meg ilyesmi. Mikor mentünk a parkba, megkérdeztem Rooftól, hogy mi a neve. – Rufus – mondta. Rufus. Hát persze. Meg kellett volna kérdeznem tőle, még mielőtt bementünk. Nem tűnt meglepettnek, hogy megkérdeztem. Úgy látszott, egyszerűen csak örül, hogy tudta a helyes választ. Gondolom, a gyerekektől folyton mindenféléket kérdeznek, amit már tudnak. Alig vártam, hogy megtudjam, hogyan egyeztem bele abba, hogy Rufus legyen a gyerekem neve. Én még mindig a Buckyra szavaztam volna. – Rufus – mondtam. – Ha anya megkérdezi, fájt-e az injekció, csak mondd neki azt, hogy bátor fiú voltál, oké? – Bátor fiú voltam – mondta. – Tudom – mondtam. Máig sem kapta meg azt az oltást. *** Roof azért nem szerette a hintákat per pillanat, mert legutóbb, amikor elvittem a parkba, az egyik hinta megütötte. Úgy látszik, engedtem, hogy előreszaladjon, és a hinta egyenesen orron vágta. Ezt ő maga mesélte el, miközben mentünk be a park kapuján. Szörnyen éreztem magam. Olyan gyönyörű kisfiú volt, igazán vigyázhattam volna rá jobban is. Azt hiszem, mióta megtudtam, hogy Alicia terhes, igazából mindig csak magam miatt aggódtam. Aggódtam, hogy mennyire tönkre fogja tenni az életemet, és hogy mit fognak szólni a szüleim meg

ilyesmi. Most meg az előbb már rohannom kellett Roof után, nehogy kiszaladjon az útra, és már láttam azt a sok beteg gyereket a rendelőben. És most, amikor megtudtam, hogy egy hinta majdnem kiütötte a parkban, nem voltam elég idős ehhez a sok aggódáshoz. De hát ki elég idős hozzá? Anyu is állandóan aggódott, pedig ő elég idős volt. Hogy valaki elég idős, az nem segít. A legtöbb embernek talán azért nincs gyereke annyi idős korában, amennyi én vagyok, mert így van egy olyan kis része az életüknek, amikor más dolgokon izgulhatnak: a munkájukon, a csajokon, a focin. Egy kicsit játszottunk a homokozóban, aztán néhányszor lecsúszott a csúszdán, aztán felült egy olyan falóra, aminek egy nagy rugó jön ki a fenekéből, úgyhogy lehet ringani rajta. Emlékeztem, hogy ültem ilyeneken gyerekkoromban. Egész biztos voltam benne, hogy pontosan ezen is ültem. Körülbelül öt éve nem voltam a játszótéren, de úgy láttam, semmi sem változott azóta. Húsz font volt a zsebemben. Roof megkapta a fagyiját, úgyhogy már csak tizenkilenc fontom volt, és aztán elsétáltunk a Clissold Parktól egészen az Upper Streetig, csak hogy csináljunk valamit. Aztán meg Roof be akart menni egy játékboltba, és arra gondoltam, Oké, éppenséggel megnézhetjük, nem? És aztán akart valami helikoptervacakot, ami 9,99-be került, és megmondtam neki, hogy nem kaphatja meg, mire a földre vetette magát, visított, és csapkodta a fejét. Úgyhogy aztán csak kilenc fontom maradt. Aztán elmentünk a mozi mellett, és épp egy gyerekfilmet játszottak, aminek A saláta ruhája volt a címe. A plakátból ítélve egy olyan Wallace

és Gromit-féle film volt a zöldségekről. Úgyhogy Roof természetesen meg akarta nézni, és kiderült, hogy épp kezdődik is az első vetítés. Én meg azt gondoltam, Hát jó, ezzel is el lehet ütni pár órát. 8,50-be került a jegy kettőnknek, úgyhogy maradt ötven pennym. Bementünk a moziba, és fent a vásznon egy óriási beszélő paradicsom próbált elmenekülni egy üveg majonéz és egy sószóró elől. – Nem tetszik, apa – mondta Roof. – Ne butáskodj! Ülj le! – NEM TETSZIK! – üvöltötte. Összesen kábé négyen voltak a teremben, de mindannyian felénk fordultak. – Csak egy picit... Az óriási paradicsom egyenesen a kamera felé rohant és üvöltött, Roof meg sikítani kezdett. Felkaptam, és kimentünk. Kábé húsz perc alatt elköltöttem húsz fontot. – Kaphatok pattogatott kukoricát, apa? – kérdezte Roof. Visszavittem Aliciához. Felöltözött, amíg távol voltunk, és jobban nézett ki, de még mindig nem túl jól. – Csak ennyi ideig bírtad? – mondta. – Nem érezte jól magát. A szuri után meg minden. – Milyen volt? – kérdezte. – Milyen volt, Roof? – kérdeztem tőle. Rám nézett. Gőze se volt, hogy miről beszélek. Elfelejtette, amit elpróbáltunk. – A doktor bácsinál? – Volt egy tűzoltóautó – mondta. – És bátor voltál? – kérdeztem. – Bátor tűzoltó voltam – mondta.

– Jól van – mondta Alicia. – Úgy látom, nem viselte meg nagyon. – Nem – mondtam. – Bátor volt. – Akarsz velünk ebédelni? Vagy menned kell? – Aha – mondtam. – Tudod. Reméltem, hogy ő tudja, mert én nem tudtam. – Szia, Roof, nemsoká megint jövök – mondtam. Ez úgy nagyjából igaz is volt. Ha visszarepülök a jelenbe, amikor aznap este lefekszem, mint ahogy az első alkalommal is történt, akkor pár héten belül találkozunk, amikor megszületik. Fura érzés fogott el. Szerettem volna megölelni, és valami olyasmit mondani, hogy mennyire várom már, hogy megismerhessem, de akkor Alicia talán megsejtette volna, hogy én nem a jövőhöz tartozom, ami persze számára nem a jövő volt. Jó, igaz, hogy ezt azért nehéz lett volna kitalálni, de legalábbis azt gondolhatta volna, hogy valami nem stimmel, ha azt mondom a gyerekemnek, hogy alig várom, hogy megismerhessem. Küldött nekem egy puszit, és Aliciával nevettünk, és hátrálva mentem el, hogy még egy kicsit nézhessem. Hazamentem, és senki sem volt otthon, és lefeküdtem az ágyra, és a plafont bámultam, és hülyén éreztem magam. Ki ne szeretne ellátogatni a jövőbe, és megnézni, hogy kivel mi történik. Erre itt voltam a jövőben, és gőzöm se volt, hogy akkor most mit is csináljak. Az volt a baj, hogy ez nem olyan igazi jövő volt. Ha bárki megkérdezi tőlem, hogy milyen a jövő, csak azt tudtam volna válaszolni, hogy van egy kishúgom meg egy kétéves gyerekem, ami nem lenne a legmeglepőbb hír, amit az ember valaha hallott.

Nem tudom, mennyi ideig feküdtem ott és gondolkoztam, de kis idő múlva bejött anyu Emilyvel meg egy csomó cuccal, amit vásárolt, és segítettem neki kipakolni, miközben Emily a kis hintaszékében ült, és nézett minket. Hirtelen kíváncsi lettem valamire. Igazából egy csomó mindenre voltam kíváncsi, például arra, hogy mivel kellene töltenem a napomat. De végül csak azt kérdeztem meg: – Figyelj csak, anyu. Szerinted hogy megy ez nekem? – Jól – felelte. – Legalábbis semmit sem ejtettél le. – Nem az. Nem az elpakolás. Hogy megy nekem, tudod, az élet? – Mire vagy kíváncsi? Hogy tízből hány pontot adnék neked? – Mondjuk. – Hetet. – Az jó. Köszi. A hét jól hangzott. De igazából nem tudtam meg belőle azt, amit tudni akartam. – Elégedett vagy vele? – kérdezte. – Túl sok? Túl kevés? – Nagyjából rendben van – mondtam. – Aha, én is így gondoltam. – Mit gondolsz, hol veszítem el azt a három pontot? – Miért kérdezel ilyesmiket, Sam? Mi ez az egész? Mi ez az egész? Gondolom, azt akartam tudni, megéri-e a jövő, hogy várjak rá, vagy csupa gond és baj lesz. Nem mintha bármit is tehettem volna ez ügyben, de hasznos lenne tudni, gondoltam, hogy Selejtnek igaza volt-e. Tényleg nagy szarban voltam?

– Gondolod, hogy jól fognak alakulni a dolgok? – kérdeztem. Nem tudtam, hogy milyen dolgokról beszélek, meg hogy mit értek azon, hogy „jól fognak alakulni”. De kezdetnek megfelelt. – Miért? Miféle bajba kerültél? – Nem, nem, nincs semmi baj. Már amennyire tudom. Csak úgy értem, Rooffal meg minden. Meg a főiskolán. Nemtom. – Szerintem olyan jól megy, amennyire el lehetett várni, hogy menjen – mondta anyu. – Ezért adtam neked hét pontot. – Amennyire el lehetett várni, hogy menjen? Ez mit jelent? És hirtelen megértettem, hogy az ember a jövőben is tudni szeretné, hogy mi fog történni. Úgyhogy amennyire meg tudtam állapítani, TH egyáltalán nem segített nekem. Később lementem a Teknőbe a deszkámmal, és úgy láttam, senki sincs túlságosan meglepődve, úgyhogy nyilván nem hagytam abba a deszkázást. És megmondtam anyunak meg Marknak, hogy nem akarok velük enni, pedig farkaséhes voltam, mert nem igazán tudtam volna beszélgetni velük arról, hogy mi volt tegnap, vagy mi lesz ma vagy holnap. A szobámban hülyültem, playstationöztem, zenét hallgattam, aztán lefeküdtem. És amikor felébredtem, már nem volt Hawk deszkásgatyám vagy Hawk lángos pólóm, úgyhogy tudtam, hogy visszakerültem a saját időmbe. 13 Most már mindent tudtok. Nincs más, amit el kellene mondanom. Nem tudom, azt gondoltátok-e, hogy azt a

dolgot a jövőről csak kitaláltam, vagy azt gondoltátok, meghibbantam, de most már nem is igazán számít, nem igaz? Megszületett a babánk a rendes időben, és Rufus lett a neve. Ennyi. Vége a történetnek. És most valószínűleg azt gondoljátok, Ha ez a vége a történetnek, miért nem fogja be a száját, hogy valami mással foglalkozhassak? Az az igazság, hogy amikor azt mondtam, már mindent tudtok... Szóval ez éppenséggel igaz, mármint a tényeket illetően. Úgy értem, van még néhány pont, amit fel kell tenni az „i”-kre. Igen, megszületett a babánk, anyunak is megszületett a babája, egy ideig együtt éltem Aliciával az ő szobájában, aztán hazaköltöztem. Csak az van, hogy eljön egy olyan pont, amikor a tények nem számítanak többé, és bár mindent tudtok, mégse tudtok semmit, mert nem tudjátok, hogy mi milyen érzés volt. És ez a lényege a történeteknek, nem igaz? A tényeket tíz másodperc alatt el tudja mondani az ember valakinek, ha úgy akarja, de a tények, az még semmi. Tessék, vegyük a Terminátor tényeit: a jövőben a szuperszámítógép-robotok irányítani akarják a földet, és el akarják pusztítani az emberi fajt. A 2029. évben vagyunk, és az ellenállás vezére az egyetlen reménységünk. Így aztán a robotok visszaküldik a múltba Arnold Schwarzeneggert, aki a Terminátor, hogy ölje meg az ellenállás vezérét, még mielőtt megszületik. Nagyjából ennyi. Ja, és még az ellenállás egyik tagja is visszautazik az időben, hogy megvédje a leendő vezér anyukáját. Ezért van benne olyan sok verekedés. Úgyhogy a jövendőbeli vezér védtelen anyukája plusz az ellenállás egyik harcosa áll szemben Arnolddal, a

Terminátorral. Élveztétek ezeket a tényeket? Nem. Persze hogy nem, mert nem éreztetek semmit, és ezért fütyültetek az egészre. Nem azt akarom mondani, hogy Alicia, Roof meg az én történetem van olyan jó, mint a Terminátoré. Csak annyit, hogy ha az ember a tényekre korlátozza magát, akkor odalesz a történet lényege. Úgyhogy tessék, itt van a többi. Tudnotok kell, hogy csúnyán eltanyáltam lent a Teknőben. Soha nem sérülök meg ott lent, mármint a Teknőben, mert az csak hülyülésre való. Ha megsérültem, akkor azt gondolná az ember, hogy biztos a Zúzda Cityben történt valami, mert ott rendes deszkázás folyik, és oda rendes deszkások járnak, nem pedig a házunk közelében, ahova az ember csak úgy leszalad öt percre vacsora előtt. Nem igazán az én hibám volt. Persze, gondolom, mindenképp ezt mondanám, nem igaz? De abban sem vagyok biztos, hogy hivatalosan ezt esésnek lehet nevezni. A következő történt. Az egyetlen módja, hogy egy kicsit is érdekes legyen a deszkázás a Teknőben, az, ha oldalról jössz, és a három lépcső fölött rárepülsz, vagy ha épp kedved van, még cifrázod is valamivel. A Teknőnek persze üresnek kell lennie, de még ha sötét van is, jó messziről látja és hallja az ember, ha van ott valaki. Pontosabban látja és hallja az ember, ha van ott valaki, feltéve, hogy az a valaki nem épp alszik a Teknő közepén, párnának használva a deszkáját. Ezt csinálta Nyúl, de én is már csak akkor tudtam meg, hogy ezt csinálja, amikor a levegőben repültem, és épp készültem a hasán landolni. Szóval ez egy esés? Ha ott van valaki, aki alszik?

Senki a világon nem tudott volna megmaradni a deszkáján ilyen helyzetben, úgyhogy nem hibáztattam magam. Nyúlt viszont hibáztattam, és ezt meg is mondtam neki, amikor újra tudtam levegőt venni, és kicsit csitult a föl-le cikázó fájdalom a csuklómban. – Mi a faszt csinálsz, Nyúl? – Mit csinálok? – mondta. – Én? Te mit csinálsz? – Én deszkáztam, Nyúl. A Teknőben. Arra való. Ki a fene fekszik le aludni egy betonteknőben? Ahol az emberek deszkáznak? Nyúl elnevette magát. – Ez nem vicces. Eltörhettem volna a csuklómat. – Nem. Ja. Bocs. Azért nevettem, mert azt hitted, lefeküdtem aludni. – Miért, nem azt csináltad? – Csak szundítottam. – Mi a különbség, bazmeg? – Nem feküdtem le aludni. Az hülyeség lett volna. Egyszerűen csak elmentem onnan. Ahhoz, hogy Nyúllal beszélgessen az ember, megfelelő hangulat kell, és én nem voltam megfelelő hangulatban. Anyu a biztonság kedvéért elvitt, hogy röntgenezzék meg a csuklómat. Baromi sokat kellett vámunk, csak hogy megmondják, hogy nincs vele semmi komoly baj, bár baromira fájt. – Szerintem ezt nem szabad tovább csinálnod – mondta anyu, miközben vártunk. Nem tudtam, miről beszél. Mit nem szabad csinálnom? Várni a kórházban? Vagy hagyni, hogy ő vigyen el valahová? Ránéztem, hogy lássa, gőzöm sincs, miről beszél.

– A deszkázást – mondta. – Szerintem nem szabad többé deszkáznod. Egyelőre legalábbis. – Miért nem? – Mert a következő két évben másból se fog állni az életed, mint tologatásból és cipekedésből. És Alicia nem fogja megköszönni neked, ha eltöröd a kezed vagy a lábad, és semmit se tudsz csinálni. – Ez csak Nyúl hülyesége miatt történt – mondtam. – Aha, mintha még sohase lettünk volna a baleseti osztályon. Igaz, hogy volt már egy-két kisebb törésem, kéz- és lábujjak. Semmi olyan, amitől ne tudnék tologatni egy babakocsit. – Nem fogom abbahagyni. – Felelőtlen vagy. – Aha – mondtam. – Mintha én kértem volna, hogy legyen gyerekem. Anyu erre nem mondott semmit. Egy csomó mindent mondhatott volna, de nem tette. Én meg tovább deszkáztam, és soha nem estem el. De csak azért, mert szerencsés voltam. És mert Nyúl többé nem használta arra a Teknőt, hogy ott szundikáljon. *** Mark nem sokkal azelőtt költözött oda, hogy én elköltöztem. Lehet egy ember ellentéte egy másik embernek? Ha igen, akkor Mark ellentéte apunak, minden tekintetben, leszámítva azt, hogy mindketten angolok, ugyanolyan magasak, ugyanolyan színű a hajuk, és hasonló az ízlésük a nőket illetően. Minden másban egymás ellentétei. Mark például szereti Európát és az

ottani embereket. És néha kikapcsolja a tévét, és kinyit egy könyvet. És olvas olyan újságokat, amikben betűk is vannak. Bírtam. Legalábbis eléggé bírtam. És örültem, hogy ott van anyu mellett. Aki harminckét évesen nagymama lesz – egy terhes harminckét éves nagymama -, ami visszalépés volt számára. Mark meg előrelépés. Úgyhogy végül pontosan ott állt, ahol előtte is, ami jobb volt, mint ami lehetett volna. Anyu végül elmondta, hogy terhes. Nem sokkal azután mondta el, hogy megtudta, de jó sokkal azután, hogy én megtudtam. Néha azt kívánom, bárcsak azt mondhattam volna neki, „Ide figyelj, ne izgulj miatta. Azt hiszem, jártam a jövőben, úgyhogy már mindent tudok”. Ezt éreztem, amikor anyu próbálta összeszedni a bátorságát, hogy elmondja nekem. Hogy őszinte legyek, azt hiszem, különben is rájöttem volna, mármint akkor is, ha nem járok a jövőben, mert ő és Mark nagyon bénán próbálták titkolni. Közvetlenül azelőtt kezdődött, hogy elköltöztem, és anyu már nem itta meg a szokásos pohár bort a vacsorához. Ha nem lett volna Alicia, nem tudtam volna, hogy egy csomó nő nem iszik alkoholt, amikor terhes, különösen az első hetekben. De így tudtam, és anyu tudta, hogy tudom, úgyhogy minden este kitöltött magának egy pohár bort, de hozzá sem ért, mintha ezzel be tudna csapni engem. És az én feladatom volt, hogy leszedjem az asztalt vacsora után, úgyhogy kábé öt este egymás után elvettem a teli poharát az asztalról, és azt mondtam: – Kéred ezt, anyu? – Ő meg erre: – Nem, kösz, valahogy nem kívánom. Mark, kéred? – Mire Mark: – Ha muszáj – és elszopogatta, amíg nézte a tévét. Tiszta hülyeség

volt az egész. Ha nem értettem volna, hogy miről van szó, mondtam volna valamit, tudjátok: „Anyu, miért töltesz magadnak egy pohár bort minden este, ha úgyse iszod meg?” És valószínűleg elkezdett volna vizet inni a vacsorához. De mivel tudtam, hogy mi a helyzet, nem szóltam semmit. És aztán egyik reggel Mark felajánlotta, hogy elvisz minket kocsival, anyut meg engem, mert kocsival kellett munkába mennie, és úgyis útba esett neki a sulim is, meg anyu munkahelye is. És késésben voltunk, mert anyu a fürdőszobában volt, és hányt. Hallottam, hogy hány, és Mark is hallotta. És mivel ő tudta, hogy miért hány, és én is tudtam, egyikünk se mondott semmit. Világos, nem? Ő nem mondott semmit, mert nem ő akarta elmondani nekem. Én meg azért nem akartam semmit se mondani, mert én, ugye, elvileg nem tudhattam. Markra néztem, ő meg rám nézett, és olyan volt, mintha csak valami kutyaugatást hallanánk, vagy egy DJ-t a rádióból, bármi olyat, amit állandóan hall az ember, és soha nem érzi úgy, hogy mondani kellene valamit róla. És aztán volt egy olyan igazán hangos öklendezés, mire akaratlanul elfintorodtam, és Mark ezt észrevette, és azt mondta: – Anyukád nem érzi túl jól magát. – Ó – mondtam. – Aha. – Jól vagy? – kérdezte Mark, amikor anyu kijött a fürdőszobából. És anyu egy fogd-be! pillantást vetett rá, és azt mondta: – Nem találtam a telefonom. Mark erre azt mondta: – Épp azt mondtam Samnek, hogy nem érzed magad valami jól. – Miért mondtad ezt?

– Mert olyan hangosan hánytál, hogy remegtek a falak – mondtam. – Beszélnünk kellene – mondta anyu. – Én most nem tudok – mondta Mark. – Tényleg muszáj elmennem arra a megbeszélésre. – Tudom – mondta anyu. – Szép napot. – És megpuszilta az arcát. – Hívj majd fel – mondta Mark. – Mondd el, tudod... – Minden oké – mondtam, miután elment. – Bármit akarsz is elmondani, nem fogok kiakadni tőle. És hirtelen szörnyű gondolatom támadt. Tegyük fel, hogy tévedtem, és az a jövő nem volt igazi, és anyu azt akarja elmondani, hogy valami borzalmas betegségben szenved. Rákban vagy ilyesmiben. Én meg azt mondtam neki, hogy nem fogok kiakadni. – Úgy értem, ha jó hír, akkor nem fogok kiakadni – mondtam. – Ha rossz hír, akkor igen. – És hirtelen ez is hülyeségnek tűnt, mert a rossz hírtől mindenki kiakad, ha meg jó hírt hall az ember, akkor örül. – Ha jó hír, akkor örülni fogok, vagy nem fogok kiakadni – mondtam. – És ha rossz hír, akkor ki fogok akadni. Apu azt szokta mondani, ha egy gödörben van az ember, akkor hagyja abba az ásást. Ez volt az egyik kedvenc mondása. Azt jelentette, hogy ha bajban van az ember, akkor legalább ne csináljon még nagyobb bajt belőle. Mindig azt mondta magának: „Ha gödörben vagy, Dave, akkor hagyd abba az ásást.” Úgyhogy abbahagytam az ásást. – Kitaláltad? – kérdezte anyu. – Remélem.

– Az meg mit jelent? – Ha tévedek, akkor valami komoly bajod van. – Nem, nincs semmi komoly bajom. – Akkor jó – mondtam. – Szóval kitaláltam. – Már egyszer kitaláltad – mondta. – Aha. Csak akkor még nem volt igaz. – De hát miért gondoltál folyton arra, hogy terhes leszek? Soha nem gondoltam, hogy lesz még egy gyerekem. – Férfimegérzés. – A férfiaknak nincsenek megérzéseik – mondta. – Nekem vannak – mondtam. Ez nem volt éppen igaz, ha logikusan végiggondolta az ember, és kihagyta belőle a jövőt. Elsőre abszolút tévedtem, másodjára meg láttam, hogy nem issza meg a borát, és hallottam, hogy hány a fürdőszobában. Ezek után már nem kellett nagy intuíció hozzá. – Komolyan nem vagy kiakadva? – kérdezte. – Komolyan – mondtam. – Tök jó, de tényleg. Barátok lesznek, nem? – Remélem. Legalábbis egyidősek. – Mik lesznek egymásnak? – Ezt már végiggondoltam – mondta anyu. – Az én gyerekem a te gyereked nagybátyja vagy nagynénje lesz. És az unokám pár hónappal idősebb lesz, mint a saját gyerekem. Én négy hónapos terhes vagyok, Alicia meg nyolc. – Őrület, mi? – mondtam. – Biztos sokszor előfordul – mondta anyu. – Csak nem gondoltam, hogy épp velünk fog előfordulni. – Na és milyen érzés? – kérdeztem.

– Hát, jó. Tudod, először azt gondoltam, hogy nem akarom megtartani. De aztán, nem is tudom... Most van itt az ideje, nem? – Neked lehet. És nevettem, mutatva, hogy ez csak vicc volt. Anyu hirtelen nem az anyám volt. Barátok voltunk, akik ugyanarra a hülye helyre csöppentek ugyanabban az évben. Fura egy időszak volt ez az életemben, főleg akkor, ha hozzávesszük a jövőbe tett kirándulásokat is. Semmi sem volt rendesen rögzítve. Mint valami fantasztikus filmben, bármikor megtörténhettek a dolgok, amikor csak akartak, ahelyett hogy akkor történtek volna, amikor kell. Most már mindannyian tudunk nevetni rajta, de... Vagyis hát ez nem igaz. Igazából csak egy nagyon-nagyon jó napunkon tudunk nevetni rajta. *** Kiderült, hogy két jövő létezik. Van az, amelyikbe belecsöppentem. És aztán van az igazi jövő, az, amire várni kell, az, amelyikbe nem lehet ellátogatni, az, amelyikhez csak úgy juthatsz el, ha végigéled az összes napot előtte... És az már nem volt annyira fontos. Sőt igazából majdnem eltűnt. Legalábbis egy része. Mielőtt Alicia terhes lett, egy csomó időt töltöttem azzal, hogy gondolkodtam, vajon mi fog történni velem. Ki nem gondolkozik azon? De aztán abbahagytam. Olyan érzés volt, nem is tudom... Tavaly pár srác a suliból, akik itt laknak az út mellett, elment valami hegymászó kirándulásra Skóciába. És bajba kerültek. Túl sokáig kint maradtak, és a tanáruk nem volt elég tapasztalt hegymászó, és sötét lett, és ott rekedtek valami

párkányon, és meg kellett menteni őket. Vajon azok közül a srácok közül, akik ott voltak azon a párkányon, hányan gondolkoztak azon, hogy Mit is tanuljak, angol irodalmat vagy franciát? Fényképész akarok lenni vagy webdesigner? Lefogadom, hogy egy sem. Azon az éjjelen a jövőjük nem volt más, mint egy forró fürdő, egy melegszendvics, egy forró ital. Egy telefon haza. Szóval, ha van egy terhes barátnőd, amikor még iskolába jársz, az olyan, mintha állandóan egy olyan sziklapárkányon állnál. Ott álltunk Aliciával dideregve, és arra gondoltunk, hogy hamarosan megszületik Roof (bár akkor még nem hívtuk Roofnak), és néha az életének első hetére, de annál nem sokkal többre. Távolabbra nemigen néztünk. Nem adtuk fel a reményt. Ez csak másfajta remény volt, másféle dolgok iránti. Abban reménykedtünk, hogy talán valahogy mégsem alakulnak majd olyan nagyon rosszul a dolgaink. De persze azért kellett valamit tennünk a jövőnkkel, mert hiszen az ember mégiscsak azzal tölti az ideje felét, amikor tizenhat éves, nem igaz? Az emberek – a suli, az egyetem, a tanárok, a szülők – tudni akarják, hogy mik a terveid, hogy mit akarsz, és nem mondhatod nekik azt, hogy semmi mást, csak annyit, hogy minden jól alakuljon. Azzal nem szerzel semmilyen végzettséget. Alicia öt hónapos terhes volt, amikor leérettségiztünk, és hét hónapos, amikor megkaptuk az eredményt. Az övé borzalmas volt, az enyém meg okés, de akkor már ez egyikünket se érdekelt különösebben. De azért végig kellett hallgatnom Alicia

anyját, hogy ez az egész milyen rossz hatással volt a lányára, és milyen igazságtalanság, hogy a fiúk csak úgy átsiklanak mindenen, mintha semmi nem is történne. Nem volt kedvem elmondani neki, hogy amikor megismertem Aliciát, azt mondta nekem, hogy modell akar lenni. A szülei nem ezt akarták hallani. Ők nem ezt a képet akarták látni maguk előtt. Szóval azzal töltöttük a nyarat, hogy próbáltuk kitalálni, mit fogunk csinálni, és vártunk. Kitalálni, hogy mit fogunk csinálni, körülbelül tíz percig tartott. Én beiratkoztam egy hat féléves főiskolára, Alicia meg úgy döntött, hogy egy évet kivár, és csak akkor folytatja a tanulást, amikor már egyéves lesz a baba. De az a várakozás... Az teljes két hónapot kitöltött. És nem lehetett mit csinálni. 14 A Teknőben deszkáztam tök egyedül, amikor hirtelen megjelent anyu. Teljesen ki volt fulladva, de azért már messziről üvöltött, hogy miért nincs bekapcsolva a telefonom. – Be van kapcsolva – mondtam. – Akkor miért nem veszed fel? – A zakóm zsebében van. A zakómra mutattam, a kőpadon volt a Teknő mellett. – Így mi értelme? – Épp készültem megnézni – mondtam. – Az aztán elég is, amikor az embernek terhes a barátnője – mondta. Képesek voltunk ilyen vitatkozásra pocsékolni az időt, hogy milyen gyakran kellene megnéznem a mobilomat, bár az is igaz, hogy igazából csak anyu tudhatta, hogy

ez időpocsékolás, mert ő hozott valami hírt, csak még nem mondta el, hogy mi az. – Különben mit keresel itt? Tudnom kellett, hogy miért futott a házunktól egész a Teknőig, de valami okból nem akartam tudni. Mindannyian ki tudjuk találni az okát, nem igaz? Halálosan megrémültem. – Alicia szül! – üvöltötte anyu, mintha az előző két percben én nem hagytam volna, hogy elmondja. – Rohannod kell! – Jó – mondtam. – Jó. Oké. Felkaptam a deszkámat, és elkezdtem rohanni, csak éppen egy helyben. Olyan volt, mintha pörgetném fel a motort. Mert hogy nem tudtam, hova kell rohannom. – Hova rohanjak? – Aliciáékhoz! Gyorsan! Emlékszem, kicsit hányingerem lett, amikor azt mondta, hogy Aliciáék házához kell rohannom. Voltak ilyen kis álmodozásaim és rémálmaim a szülésről abban az utolsó négy hétben. A rémálmom az volt, hogy Alicia szülei nincsenek ott, amikor elkezdődnek a fájások, és egy buszon vagy egy taxiban szüli meg a babát, és én ott vagyok vele, de gőzöm sincs, mit kell csinálni. Álmodozni meg arról álmodoztam, hogy én épp valahol távol vagyok, és csak kapok egy üzenetet, hogy Alicia megszülte a babát, és mindketten jól vannak, én meg az egészről lemaradtam. Úgyhogy amikor anyu azt mondta, hogy Aliciáékhoz kell rohannom, tudtam, hogy nem maradtam le az egészről, és hogy még mindig van rá esély, hogy a baba a 43-as buszon fog megszületni.

Amikor rohantam volna el anyu mellett, ő elkapott és megpuszilt. – Sok szerencsét, drágám. Ne félj. Ez csodálatos dolog. Emlékszem, mire gondoltam, miközben száguldottam az Essex Roadon Aliciáék háza felé. Arra gondoltam, remélem, nem leszek túl izzadt. Nem akartam túl büdös lenni, miközben csinálom, amit csinálnom kell. Aztán meg arra gondoltam, remélem, nem leszek túl szomjas. Mert bár volt egy üveg víz a táskában, amit összekészítettünk a kórházba, nem kezdhettem el abból kortyolni, nem igaz? Az Alicia vize volt. És nem kérhettem egy pohár vizet a nővérektől, mert nekik Aliciáról kellett gondoskodniuk, nem rólam. És nem húzhattam ki a vécébe, hogy a csap alá tartsam a számat, mert Roof egész biztosan pont azt az öt percet választotta volna ki, hogy megszülessen. Úgyhogy mondhatjátok azt, hogy magam miatt aggódtam, nem Alicia meg a baba miatt, csak persze azért aggódtam magam miatt, mert tudtam, hogy nem szabad magam miatt aggódnom. Alicia anyja nyitott ajtót. Andrea. Andrea nyitott ajtót. – A fürdőszobában van – mondta. – Ó – mondtam. – Jó. – És elmentem mellette, és leültem a konyhában. Oké, nem úgy ültem le, mint aki kényelembe helyezi magát. Ideges voltam, úgyhogy csak úgy oldalt ültem le az egyik konyhai székre, és dobolni kezdtem a lábammal a padlón. De Alicia anyja úgy nézett rám, mintha megbolondultam volna. – Nem akarod látni? – kérdezte. – De, persze. De a fürdőszobában van – mondtam. Andrea elnevette magát.

– Be szabad menned – mondta. – Tényleg? – Uramisten – mondta. – A lányom gyerekének az apja soha nem látta a lányomat meztelenül? Elvörösödtem. Eléggé biztos voltam benne, hogy már mindenét láttam. Csak nem egyszerre. – Most majd szörnyen sok mindent fogsz látni – mondta. – Én a helyedben igazán nem izgulnék amiatt, hogy a kádban kell őt látnom. Felálltam. Még mindig volt bennem egy kis bizonytalanság. – Akarod, hogy bemenjek veled? Megráztam a fejem, és felmentem. Még akkor is reménykedtem benne, hogy zárva lesz a fürdőszoba ajtaja. Nem voltunk együtt Aliciával azóta, hogy újra összejöttünk. Úgyhogy az elmúlt néhány hónapban valahogy elvesztettem a kontaktust azzal, hogyan is néz ki a bő pólók meg a bátyja pulóverei alatt, ha értitek, mire gondolok. Nem hittem a szememnek. Egyszerűen nem volt ugyanaz az ember. A hasa olyan volt, mintha egy kétéves gyerek lenne ott bent, a melle meg kábé ötször akkora, mint amikor utoljára láttam. Kábé minden testrésze úgy nézett ki, mintha mindjárt szét akarna repedni. – Nyolc perc – mondta. A hangja is egészen vicces volt. Mélyebbnek és öregebbnek tűnt. Hirtelen éppenséggel úgy nézett ki, mintha harmincéves lenne, én meg hétévesnek éreztem magam. Egész gyorsan távolodtunk egymástól életkor tekintetében. Nem tudtam, mit akar

mondani azzal a nyolc perccel, úgyhogy nem foglalkoztam vele. – Méred nekem? Az órája felé biccentett. Nem tudtam, mit kellene csinálnom vele. Voltunk terhességi tanfolyamon, bár ránézésre soha nem mondtátok volna meg rólam. A Highbury Új parkban bekövetkezett katasztrófa után, ahol minden csoporttársunk vagy tanár, vagy ősz hajú vénség volt, anyu talált nekünk valami megfelelőbbet a kórházban. Oda nagyjából velünk egykorú emberek jártak. Ott ismerkedtem meg azzal a lánnyal, aki a McDonald’s mosdójában megmutatta, hogyan kell pelenkát cserélni. És ott ismerkedtem meg azokkal a lányokkal, akikről beszélt, Hollyval, Nicolával meg a többiekkel. Apából nem volt túl sok. Na mindegy, szóval a tanárunk a kórházban beszélt nekünk arról, hogy mérni kell a fájások közti időt meg minden. De először anyu lejön a Teknőbe, és közli velem, hogy Alicia szül, aztán berontok Aliciáék házába, aztán bemegyek a fürdőszobába, ahol egy meztelen nőt találok a kádban, aki csöppet sem hasonlít Aliciára... Szóval egy időre minden kiment a fejemből. Alicia látta, hogy nem értem, mit akar, úgyhogy rám üvöltött. – Mérd a fájásokat, idióta! – mondta. És csöppet se kedvesen mondta. Dühös és ideges volt, és majdnem behajítottam az órát a kádba, és hazamentem. A következő tizenkét órában körülbelül ötszázszor volt úgy, hogy majdnem hazamentem.

Hirtelen egy ilyen iszonyú, iszonyú hangot adott ki. Olyan volt, mint egy állat hangja, bár nem tudnám megmondani, milyen állaté, mert nem vagyok túl jó biológiából. A legközelebb abból, amit valaha hallottam, egy szamár volt hozzá, egy mezőn a szállodánk mellett Spanyolországban. Az óra megint majdnem a kádban kötött ki, de most azért, mert kis híján kiugrottam a bőrömből. – Mi ez? – kérdezte. Ránéztem. Nem tudja, mi volt ez? Azt gondolja, van még valaki más is a fürdőszobában? Vagy egy szamár? – Ez... Ez te voltál – mondtam. Nem szívesen mondtam ki. Olyan durván hangzott. – Nem a zaj, hülye barom – mondta. – Tudom, hogy én voltam. Hány perc? Megkönnyebbültem attól, hogy nem értettem elsőre, mert ez azt jelentette, hogy Alicia nem kezdett el begolyózni. Csak persze gőzöm se volt, hogy hány perc telt el a két fájás között, és tudtam, hogy dühös lesz rám. – Nem tudom – mondtam. – Ó, a rohadt életbe! – mondta. – Hogy a picsába nem tudod? A tanfolyamon figyelmeztettek minket a csúnya beszédre. A nő azt mondta, hogy a partnerünk mindennek elmondhat minket, és olyan dolgok szaladnak ki a száján, amiket nem gondol komolyan, a fájdalom miatt meg minden. De azt hittem, elvileg Aliciának majd csak akkor kell elkezdenie káromkodni, amikor effektíve nyomja ki a babát, úgyhogy ez nem volt jó jel.

– Nem mondtad meg, hogy mikor volt az utolsó – mondtam. – Így nem tudhatom. Erre elnevette magát. – Bocs – mondta. – Igazad van. Aztán nyúlt a kezemért, megszorította, és azt mondta: – Örülök, hogy itt vagy. – És kicsit sírt. – Annyira félek – mondta. És tudom, hogy hülyén hangzik, de az egyik dolog, amire baromi büszke vagyok az életemben, az, hogy nem mondtam, hogy „Én is”. Természetesen szerettem volna azt mondani. Máris félelmetes volt, pedig még el se kezdődött. Csak azt mondtam, „Minden rendben lesz”, és megszorítottam a kezét. Nem sokat segítettem azzal, amit mondtam. De jobb volt, mint ha azt mondtam volna, „Én is”, és aztán sírva fakadok, és elrohanok Hastingsbe. Azzal se sokat segítettem volna. Andrea vitt be minket a kórházba, és Alicia nem szült meg a kocsiban. Azt akarta, hogy százhússzal menjen az anyja, és nullával a fekvőrendőrökön. Ha valaha mentetek már kocsival Londonban, vagy, gondolom, bárhol máshol, tudjátok, hogy hajnali háromkor se lehet százhússzal menni, részben a forgalom miatt, részben meg azért, mert kábé húszcentinként vannak fekvőrendőrök. És persze nem hajnali három óra volt. Hanem délután három óra. Más szóval kábé tízzel mentünk, ami túl lassú volt, amikor épp nem egy fekvőrendőrön mentünk át, és túl gyors, amikor igen. Szólni akartam Aliciának, hogy fejezze be a szamárüvöltést, mert kezdek ideges lenni tőle, de tudtam, hogy nem mondhatok ilyet. Nem kellett volna izgulnom amiatt, hogy szomjas leszek. A kórházban volt csap a fülkénkben, és

különben is rengeteg időnk volt. Egy ideig annyira nem történt semmi, hogy kimentem a kórházból, és vettem egy kólát meg egy csokit. Arra számítottam, tudjátok, hogy annyi lesz, „Nyomjad! Nyomjad! Látom a fejét!”, én meg közben rohanok a... Ami azt illeti, hogy honnan vagy hová rohanok majd, azt nem tudtam. Alicia egyik oldaláról a másikra, gondoltam. Na mindegy, nem kellett volna amiatt izgulnom, hogy nem lesz időm kimenni a klotyóra inni, meg amiatt se, hogy meg kell állítanom a kocsit, hogy valami postahivatal vagy mit tudom én mi előtt szülje meg Alicia a babát. Hány baba születik ebben az országban évente? Megmondom: kábé hatszázezer. Az előbb néztem meg az interneten. És közülük hányan születnek buszon vagy az út mellett? Kábé kettő vagy három. (Csak saccolt. Próbáltam ezt is megnézni. Beírtam a Google-ba, hogy „Buszon született gyerekek Nagy-Britanniában”, de erre semmi se jött ki.) Ezért olvas róluk az ember az újságban néha: mert annyira ritka. A szülés lassú dolog. Először lassú, aztán gyors. Hacsak nem pont neked lesz egy olyan buszon született gyereked. Na mindegy, egy nővér fogadott minket a szülészet ajtajában, és elvezetett a fülkénkbe, és Alicia lefeküdt az ágyra. Az anyja megmasszírozta, én meg kipakoltam a táskából, amit már réges-régen összekészítettünk. A tanfolyamon mondták, hogy készítsünk össze egy táskát. Beletettem egy tiszta alsónadrágot meg egy pólót, és Alicia is elpakolt pár ruhát. És volt benne egy halom chips meg keksz meg ásványvíz. Meg beletettünk egy hordozható CD-lejátszót és CD-ket. A nő a terhességi tanfolyamon azt mondta, hogy a zene jó a

relaxáláshoz, és baromi sok időt töltöttünk a dalok kiválasztásával és azzal, hogy CD-re másoljuk őket. Még Alicia anyja is összeállított egy CD-t, ami szerintünk hülyeség volt, de ő azt mondta, hogy még majd megköszönjük neki. Bedugtam a CD-lejátszót, és feltettem az én CD-met. Most biztos azt gondoljátok, hogy mennyire önző voltam. Pedig épp arra gondoltam, hogy így az elején senkit nem fog zavarni az én zeném, úgyhogy legalább túl leszünk rajta. És az egész olyan hangos és gyors deszkás zene volt, ami, gondoltam, energiát ad Aliciának. Az első szám az „American Idiot” volt a Green Daytől. – Kapcsold ki, mielőtt megöllek! – mondta Alicia. – Nem akarok amerikai idiótákról hallani! – Úgyhogy az én zenémmel ezzel végeztünk is. Betettem az ő CD-jét. – Mi ez a szar? – mondta. – Szörnyű. Az ő CD-jén főleg R&B volt, meg egy kevés hiphop. És a legelső szám a „Sexy Back” Justin Timberlake-től, amibe akkor szeretett bele, amikor arra a terhestánctanfolyamra járt. Senki sem akarja a „szex” szót hallani, amikor épp szüli a gyerekét, mint ahogy nem akar az ember egy McDonald’s-reklámot nézni, miközben épp hány, és meg is mondtam neki, hogy azt ne válassza. Jót vitatkoztunk. – Mondtam, hogy ez nem lesz jó – jegyeztem meg. Nem tudtam megállni. Tudtam, hogy ez nem a megfelelő pillanat, de azt is tudtam, hogy jogos a megjegyzésem. – Ez nem az enyém – mondta Alicia. – Ezt biztos te tetted rá. – Ez hazugság – mondtam. Tényleg dühös lettem. Nem szerettem Justin Timberlake-et (ma sem szeretem),

úgyhogy kiakasztott, amikor azt mondta, hogy azt én választottam. De legjobban az igazságtalanság akasztott ki. Én megmondtam neki, hogy szar! Megmondtam neki, hogy nem lesz jó a szüléshez! Erre most azzal jön nekem, hogy az én ötletem volt. – Hagyd rá – mondta Andrea. – De hát tényleg ő akarta! – Nem számít. – Nem is én – mondta Alicia. – Te akartad! – Ő nem hagyja abba – mondtam. – Ő folytatja. Andrea odajött hozzám, a vállamra tette a kezét, és a fülembe suttogott. – Tudom – mondta. – De akkor is rá kell hagynod. Nem tudom, hány óráig leszünk itt, de azalatt mindannyian azt tesszük, amit ő mond, és mindenben egyetértünk vele, és megtesszük, amit kér. Oké? – Oké. – Ez jó gyakorlás lesz – mondta. – Mihez? – A gyerekhez. Naponta kábé ötvenszer kell majd ráhagyni valamit. Valami bekattant, amikor ezt mondta. Tudtam, hogy Alicia gyereket fog szülni. Tulajdonképpen már találkoztam is azzal a gyerekkel. De amikor a kórházban voltunk, maga a szülés tűnt a lényegnek, és úgy képzeltem, ha kint van a baba, azzal el is végeztük a feladatunkat, megehetjük a maradék chipset, és hazamehetünk. Pedig ez csak a kezdet volt, nem igaz? Igen, utána hazamegyünk. De a babával együtt megyünk haza, és vitatkozni fogunk egymással Justin Timberlake-ről és a babával mindenféléről, állandóan,

örökre. Ha erre gondoltam, könnyű volt hagyni a francba a Justin Timberlake-ügyet. – Feltegyem az én CD-met? – kérdezte Andrea. Erre egyikőnk se mondott semmit, úgyhogy feltette, és természetesen tökéletes volt. Egyik számról se tudtuk, hogy micsoda, de kellemes volt, és csöndes, és néha volt benne még olyasmi is, amit én klasszikus zenének neveznék, és ha bármelyik is szexről meg kefélésről meg ilyesmiről szólt, akkor legalábbis úgy énekeltek róla, hogy nem értettük, ami jó volt. Egyikőnk se volt biztos benne, hogy Alicia anyja ott legyen-e a szülésnél. De bajban lettünk volna nélküle. Dühösen hazarohantam volna, még mielőtt Roof megszületik, otthagyva Aliciát a hülye zenéjével, amit ő választott, és amitől most idegbajt kap, miközben próbálja megszülni a gyerekét. Az az igazság, hogy szülőre volt szükségünk, nem gyerekre. A fájások egy ideig ugyanolyanok voltak, aztán ritkultak, aztán pár órára teljesen leálltak. A nővér goromba volt velünk, amiért túl hamar bejöttünk, és haza akart küldeni minket, de Alicia anyja hallani sem akart róla, és ezt kiabálva közölte vele. Mi nem kiabáltunk volna vele. Mi hazamentünk volna, és Alicia végül a buszon szülte volna meg a gyerekünket. Amikor megszűntek a fájások, Alicia elbóbiskolt, és ekkor mentem el sétálni egyet és vettem egy kólát. Még aludt, amikor visszamentem. Csak egy szék volt a szobában, és azon Alicia anyja ült. Egy könyvet olvasott, az volt a címe, Mire számítsunk, amikor babát várunk. Leültem a padlóra, és a téglás játékot játszottam a mobilomon. Hallottuk, ahogy egy

nő komolyan szenved a szomszéd szobában, és ettől a zajtól pempő lett mindenből, ami a gyomromban volt. Néha tudod, hogy örökre megjegyzel egy-egy pillanatot, még akkor is, ha épp semmi sem történik. – Minden oké – mondta Alicia anyja kis idő múlva. – Micsoda? – Minden. A várakozás. A zaj a szomszéd szobából. Ez mind élet. – Ja, asszem. Próbált kedves lenni, úgyhogy nem mondtam meg neki, hogy engem épp ez akaszt ki. Nem igazán akartam, hogy ilyen legyen az élet. Nem akartam, hogy a szomszéd szobában lévő nő ilyen hangokat adjon ki. Nem akartam, hogy Alicia is kénytelen legyen majd ilyen hangokat kiadni, amikor majd újra elkezdődik neki. Még abban sem voltam biztos, hogy akarom Roofot. – Vicces – mondta Andrea. – Ha van egy tizenhat éves lányod, ha valamit nem akarsz, akkor az egy unoka. De most, hogy történik, tényleg rendben van. – Aha – mondtam, mert nem tudtam, mi mást mondhatnék, azon kívül, hogy Ja, örülök, hogy neked rendben van. Csak persze sehogy se tudtam volna ezt úgy mondani, hogy ne hangozzék gúnyosnak. – Ötvenéves vagyok – mondta. – És ha Alicia csak akkor szülne, amikor én szültem őt, akkor hatvannyolc lennék. Egy öregasszony. Jó, tudom, hogy szerinted most is öreg vagyok. De még tudok futni, játszani és... Na, szóval jó lesz. Úgyhogy végül is örülök, hogy így történt. – Az jó.

– És te? Ezen elgondolkoztam. Nem mintha nem tudtam volna, hogy mit akarok válaszolni. Azt akartam mondani, Nem, nem igazán. Bár találkoztam a fiammal, amikor belecsöppentem a jövőbe, és igazán kedves kis kölyöknek tűnt, úgyhogy borzalmas érzés lett volna azt mondani, hogy nem akarom őt. De nem éreztem magam apának, és túl fiatal voltam hozzá, hogy apa legyek, és nem tudtam, hogy fogok megbirkózni a következő pár órával, nem is beszélve a következő mit tudom én mennyi évről. De ezt nem mondhattam, igaz? Mert hogyan magyarázhattam volna el a jövőt meg TH-t meg mindent? Lehet, hogy ezért röpített el TH a jövőbe. Lehet, hogy Tony Hawk csak megakadályozta, hogy mondjak valami olyat, amit egy nap megbánnék. Tudom, hogy miért akart Andrea beszélgetni. A várakozástól úgy tűnt, mintha csak egy kis időnk lenne, hogy kimondjuk, amit akarunk, mintha aztán meghalnánk ebben a szobában. És ha ez egy film lett volna, akkor elmondom neki, hogy mennyire szeretem Aliciát, meg a babánkat is, meg őt is, és sírtunk volna, és átöleltük volna egymást, és Alicia felébredt volna, és csak úgy lazán kipottyant volna belőle a baba. De nem filmben voltunk, és egyiküket se szerettem olyan nagyon. Nem tudom, mit mondjak a többi részéről. Alicia nem sokkal később felébredt, és újra kezdődtek a fájások, és ezek már komolyak voltak. Egy csomót kell számolni, amikor gyereked születik. Számolod az időt a fájások között, és aztán számolod a centimétereket. Kitágul a méhnyak, ami azt jelenti, hogy nagyobb lesz a lyuk, és a

nővér megmondja, hogy már mekkora, és amikor már tíz centi, akkor hajrá. Még mindig nem tudom pontosan, mi az a méhnyak. A normális életben nincs is ilyen szó. Szóval Alicia gond nélkül kitágult tíz centire, és aztán már nem úgy üvöltött, mint egy szamár, hanem úgy, mint egy oroszlán, aminek épp kiszúrják a szemét egy bottal. És nem is csak úgy hangzott, mintha dühös lenne. Valóban dühös volt. Elmondott mindennek engem is, meg az anyját is, meg az én anyámat is, sőt még a nővért is. Úgy éreztem, hogy engem azért csúnyább mindennek mond el, mint a többieket, és ezért Andreának egyfolytában meg kellett állítania, amikor ki akartam menni az ajtón, de hogy őszinte legyek, lehet, hogy csak ürügyet kerestem, hogy elmehessek. Nem olyannak tűnt az a hely, mint ahol bármi boldog dolog történhet. Inkább olyannak, mint ahol bombák robbannak, végtagok szakadnak le, és fekete ruhás öreg hölgyek visítozni kezdenek. Jó hosszú ideig lehetett látni a baba fejét. Én nem láttam, mert én nem néztem oda, de ott volt, Andrea mondta, ami azt jelentette, hogy mindjárt kijön a baba. De aztán mégse jött mindjárt, mert beszorult, úgyhogy akkor a nővérnek el kellett vágnia valamit. Ahogy leírom, úgy hangzik, mintha az egész gyorsan történt volna, pedig nem, legalábbis egészen eddig a részéig. De amikor a nővér átvágta, amit át kellett vágnia, akkor aztán egyszerre csak kicsusszant a baba. Szörnyen nézett ki. Csupa trutyi volt, vér meg nyálka meg asszem, szaros is egy kicsit Aliciától, és teljesen össze volt nyomódva a feje. Ha nem láttam volna már, azt gondoltam volna, hogy valami baj van vele. De Alicia

nevetett, Andrea meg sírt, és a nővér mosolygott. Egy pillanatig nem éreztem semmit. De aztán Alicia azt mondta: – Anyu, anyu. Mi ez a zene? Én észre se vettem, hogy szól valamilyen zene. Órák óta Andrea CD-je ment újra és újra, és már nem is igazán hallottam. A CD-lejátszóra kellett néznem, hogy meghalljam, ahogy egy férfi valami lassú dalt énekel, és zongorázik hozzá. Nem az a fajta zene volt, amit normális esetben meghallgatnék. De persze az a zene, amit normális esetben hallgattam, jó volt a deszkázáshoz, de abszolút alkalmatlan ahhoz, hogy valaki arra szülje meg a gyerekét. – Nem tudom, mi a címe a dalnak – mondta Andrea. – De az énekest Rufus Wainwrightnak hívják. – Rufus – mondta Alicia. Nem tudom, miért volt ez nagyobb hatással rám, mint az a rész, amikor Roof kicsusszant, de így történt. Akkor eltörött a mécses. – Miért sírsz? – kérdezte Alicia. – Mert megszületett a gyerekünk – mondtam. – Hű – mondta. – Csak most vetted észre? És az az igazság, hogy igen. *** Anyu kábé egy órával Roof születése után érkezett. Biztos Andrea hívta fel, mert én nem. Elfelejtettem. Lihegve és zihálva jött be, mert annyira izgatott volt, hogy nem várta meg a liftet. – Hol van? Hol van? Hadd nézzem meg! – mondta. Olyan vicces hangon mondta, megjátszva, hogy nem bír magával, de csak megjátszotta, hogy megjátssza.

Valóban nem bírt magával, látni lehetett rajta. Nem nézett Aliciára, vagy rám, vagy Andreára – legalábbis nem az arcunkra. Összevissza járt a szeme a szobában, valami kis bugyrot keresett, ami egy baba lehetett. Végül az én mellemen találta meg a bugyrot, és rögtön el is vette tőlem. – Ó, istenem! – mondta. – Te vagy! Először nem értettem, hogy ez mit jelent. Azt hittem, úgy mondja azt, hogy „Te vagy!”, ahogy egy olyasvalakinek mondja az ember, akivel még sohasem találkozott, csak sokat hallott róla, vagy olyannak, akit nagyon régóta nem látott, és most sem számított rá, hogy látni fogja. Szóval azt gondoltam, hogy épp csak tisztára elérzékenyült attól, hogy végre láthatja Roofot. De igazából arra gondolt, hogy Roof tisztára úgy néz ki, mint én. Andrea már közölte, hogy tisztára úgy néz ki, mint Alicia meg Rich meg még vagy tizenöt másik ember a rokonságukból, úgyhogy igencsak összezavarodtam volna, ha azt gondolom, hogy bárkire is érdemes hallgatni. De nem volt érdemes, legalábbis az elején. Mindenki tisztára megőrült. Gyorsan beszéltek, és rengeteget nevettek, és néha sírva fakadtak, miközben még jóformán be sem fejezték a nevetést. Úgyhogy nem igazán lehetett megalapozott véleményre számítani tőlük bármiről is. Anyu magához ölelte a bugyrot, aztán eltartotta magától, hogy még egyszer megnézze. – Milyen volt? – kérdezte, miközben le sem vette a szemét a baba arcáról. Hagytam, hogy Alicia elmesélje az egészet: a fájásokat, amik egyszer csak megszűntek, a fájdalomcsillapítókat,

azt, ahogy beszorult a baba, és csak hallgattam. És ahogy hallgattam és néztem őket, egyszer csak teljesen kezdett összekavarodni bennem, hogy ki kicsoda. Alicia hirtelen öregebbnek nézett ki az anyámnál, mert ő épp szült, anyunak meg hátravolt még pár hónap, és anyu kérdezgetett mindenfélét, és Alicia válaszolt mindenre. Úgyhogy anyu Alicia húga volt, és az anyám a sógornőm lett. És ez így értelmesnek tűnt, mert Andrea annyival öregebbnek nézett ki anyunál, úgyhogy nehéz volt úgy gondolni rájuk, mint Roof két nagymamájára. Andrea inkább az anyám anyjának tűnt. És nem igazán tudtam, hogy én ki vagyok. Fura egy érzés, amikor nem tudod, kinek kije vagy egy szobában, különösen ha így vagy úgy a rokona vagy mindenkinek. – Rufus a neve – mondtam. – Rufus – mondta anyu. – Ó. Jól van. De látszott rajta, hogy nem tetszik neki. – Valami Rufus nevű fazon énekelt, amikor született – magyaráztam meg. – Hát, akkor rosszabb is lehetne, igaz? Akár Kylie is lehetne a neve. Vagy Coldplay. Coldplay Jones. Legalább az anyu volt az első. A következő pár hétben kábé ezerszer hallottam ezt a viccet. „Akkor rosszabb is lehetne, nem igaz? Lehetne Snoop a neve. Vagy Arctic Monkey. Arctic Monkey Jones.” Vagy Madonna, vagy Sex Pistol, vagy 50 Cent, vagy Charlotte. Legtöbbször valami nő nevét választják, meg egy együttesét, de néha a nő helyett valami rapperét. És mindig hozzáteszik a családnevet a banda neve után, csak hogy mutassák, milyen vicces lenne. „Vagy Sex Pistol. Sex Pistol Jones.” Az énekesnő neve után nem teszik hozzá a

családnevet, mert az nem annyira vicces. „Vagy Charlotte. Charlotte Jones.” Charlotte Jones csak egy egyszerű lánynév, nem igaz? Abban nincs semmi vicces. Na mindegy, folyton mondanak valami ilyet, és mindig úgy érzem, hogy nevetnem kell. Végül aztán már nem mondtam el az embereknek, hogy miért Rufus a neve, mert féltem, hogy végül bemosok valakinek. De Andrea a családnévre figyelt fel. – Vagy Burns – mondta. Anyu nem értette elsőre, gondolom, azért, mert a „burns” egy normális szó. Amikor azt hallod, „Burns”, először arra gondolsz, hogy ég valami, és csak utána Alicia családjának bármelyik tagjára. Mi most már persze nem, de azelőtt igen, és a legtöbb normális ember arra gondolna. – Hogy mi? – Burns – mondta Andrea. – Coldplay Burns. Andrea komolyan beszélt Roof családnevével kapcsolatban. Még sohasem volt ilyen beszélgetésünk, és előbb vagy utóbb túl kellett esni rajta, bár egy órával Roof születése után úgy tűnt, hogy ez még egy kicsit túlságosan előbb van. De annak ellenére, hogy komoly dologról volt szó, nehéz volt megállni nevetés nélkül. Attól, ahogy mondta. Andrea a családnévre koncentrált, és ettől úgy mondta a keresztnevet, mintha teljesen normális volna. – Azt mondtad, Coldplay Jones, pedig Coldplay Burns lesz a neve, nem? – magyarázta. Elkaptam Alicia tekintetét. Ő is alig bírta visszatartani a nevetést. Nem tudom, miért gondoltuk, hogy nem szabad nevetnünk. Talán mert láttuk, hogy mindketten

nagyon komolyak. Pedig ha nevetünk, azzal leállíthattuk volna őket. – Hacsak Alicia és Sam össze nem házasodnak a következő pár hétben, és Alicia fel nem veszi Sam nevét. És mindkettő roppant valószínűtlennek tűnik. Anyu udvariasan mosolygott. – Azt hiszem, az ilyen esetekben lehet választani a két családnév közül, nem? Na mindegy. Nem akarunk most erről vitatkozni. – Szerintem itt nincs min vitatkozni. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian azt szeretnénk, hogy ez a gyerek a lehető legjobb esélyekkel induljon neki az életnek, és... Ó, haver. Aliciával szoktunk vitatkozni az anyjáról. Alicia azt mondja, hogy igazából rendes, csak épp néha úgy beszél, hogy nem gondolkozik. Nem tudom, hogy van-e ennek értelme. Úgy értem, egy csomó ember beszél úgy, hogy nem gondolkozik, azt értem. De hogy valaki jó ember-e vagy nem, az mégiscsak attól függ, hogy mi jön ki a száján, nem igaz? Mert, tudjátok, ha az ember valami rasszista dolgot mond valakinek úgy, hogy nem gondolkozik, akkor az azt jelenti, hogy rasszista, nem? Mert akkor az azt jelenti, hogy folyton gondolkoznia kellene, nehogy rasszista dolgokat mondjon. Más szóval a rasszizmus mindig ott van, és az agyaddal kell leállítanod. Andrea nem rasszista, hanem sznob, mert hosszan és keményen kell gondolkoznia azért, nehogy sznob dolgokat mondjon. Mit jelentett, amit mondott, hogy Roof a lehető legjobb esélyekkel induljon neki az életnek? A nyilvánvaló válasz az, hogy semmit. Nem igazán számított, hogy Coldplay Jones

vagy Coldplay Burns a neve. Jó, az azért gáz, ha valakit Coldplay Akárminek neveznek, ha-ha. De a két családnév között nincs semmi különbség, nem igaz? Ha egy listán olvasod a két nevet, fogalmad sincs, hogy ki a puccosabb fazon, Mr. Burns vagy Mr. Jones. De Andrea nem erre gondolt. Minden a két családról szólt, nem igaz? Azt próbálta mondani, hogy Rufus Jones tizenhat éves korában abbahagyná a sulit, hogy apa legyen, és találna magának valami selejt állást, és le sem érettségizne, és alighanem elkezdene kábítószerezni. Ezzel szemben Rufus Burns, mit tudom én, egyetemre menne, és orvos lenne belőle, vagy miniszterelnök, vagy a franc tudja, micsoda. – Bocs – mondta anyu. – Megmagyaráznád ezt? – Szerintem nincs rajta mit magyarázni – közölte Andrea. – Nem sértésként mondom, de... – Nem sértésként? – értetlenkedett anyu. – Ezt meg hogy érted? Hogyan lehet az, amit mondasz, nem sértő? – Nem akarok véleményt mondani a családodról – mondta Alicia anyja. – Én csak a tényekről beszélek. – És mik a tények ezzel a babával kapcsolatban? – kérdezte anyu. – Még egy órája sincs, hogy megszületett. Olyan volt az egész, mint egy horrorfilm vagy valami jelenet a Bibliából. Két angyal, egy jó és egy rossz harcol egy csöppnyi baba lelkéért. Anyu volt a jó angyal, és ezt nem csak azért mondom, mert ő az én anyám. De még mielőtt Andrea elmondhatta volna a tényeket a babával kapcsolatban, Alicia apja lépett be. Rögtön

látta, hogy épp valami hirig van, mert nagyon halkan mondta, hogy „Sziasztok”, mintha azzal az egyetlen szóval is még jobban kiakaszthatna valakit. – Szia, Robert – mondta anyu. És felállt, megpuszilta Robertet, és átadta neki Roofot. – Gratulálok. Robert tartotta egy kicsit, és kibuggyantak a könnyei. – Milyen volt? – kérdezte. – Remekül csinálta – mondta Andrea. – Ez te vagy – mondta Robert, és most már tudtam, hogy mit akar ezzel mondani. Azt, hogy a baba kiköpött Alicia. – Van már neve? – Rufus – mondtam. – Roof. – Roof? – nevetett Alicia. – Ez tetszik. Honnan szedted? – Nemtom – mondtam. – Csak... – Azt akartam mondani, hogy szerintem úgyis mindenki Roofnak hívja, de leállítottam magam. – Rufus – mondta Alicia apja. – Aha. Jó. Illik hozzá. – Rufus Jones – mondta Alicia. Nem kell tudnotok a veszekedésekről és könnyekről, amik ezután jöttek. De Alicia ragaszkodott hozzá, és így Rufus Jones lett, és az is maradt. Alicia így akart közölni valamit velem és az anyámmal. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy micsodát. De valami jót. 15 Rufus szeptember 12-én született. Ha Aliciának nem állnak le a fájásai, akkor szeptember 11-én született volna, ami nem lett volna jó, bár jó sok ember születhetett szeptember 11-én szeptember 11. óta. Na mindegy, volt elég izgulnivaló anélkül is, hogy olyan dolgok miatt izguljunk, amik nem történtek meg.

Szeptember 12-én beköltöztem Aliciáék házába. Ő ebéd után hazament, és én is hazamentem, bepakoltam egy bőröndbe, és anyu meg Mark elvitt kocsival. Nagyjából egész nap betegnek éreztem magam. Gondolom, a honvágy miatt lehetett, de honnan tudhatnám, hiszen még sohasem mentem el otthonról hosszabb időre? Párszor elmentem nyaralni anyuval, és egy éjszakát Hastingsben töltöttem, kábé ennyi. – Csak meg kell nézned, hogy megy – mondta anyu. – Nem örökre mész, nem igaz? Senki sem várja el tőled, hogy ott maradj, amíg, tudod... amíg... hát, sokáig. – Nem hibáztattam, amiért nem tudta befejezni a mondatot. Nem is lehetett volna befejezni. Igaza volt. Valahol belül ezt tudtam is. De mennyi időt jelenthet a „nem örökre”? Pár napot? Egy hetet? Egy évet? Eszembe jutott, mit mondott apu, amikor abbahagyta a dohányzást. Azt mondta, „Mindig azt kell kérdezned magadtól, Akarok egy cigit most, ebben a pillanatban? Mert ha nem, akkor nem kell cigiznem. És ha azt gondolod, hogy túl tudod élni azt a pillanatot, akkor máris ott vagy a következő pillanatnál. És így kell élned.” Hát én is mindig ezt mondtam magamnak. Haza akarok menni most, ebben a pillanatban? És ha azt gondolom, hogy kibírom még egy percig, akkor máris ott vagyok a következőnél. Próbáltam nem izgatni magam a holnap, a következő hét, a következő hónap miatt. Persze, nem volt ez így valami nyugodt élet, nem igaz? Andrea beengedett mindannyiunkat, és bementünk Alicia szobájába. Kicsit átalakítottuk a nyáron, pontosan

olyanra, amilyennek már láttam. Levettük a Donnie Darko-posztert, és feltettük azt a rózsaszínű ábécés valamit, úgyhogy már nem volt annyira lila a szoba, mint előtte. Alicia az ágyon feküdt, és szoptatta Roofot. – Nézd, Roof! – mondta. – Itt van apu. Itt fog élni velünk. Gondolom, kedves akart lenni, de én nem éreztem sokkal jobban magam tőle. Nem lett volna annyira rossz, ha Roof körülnéz, és felkiált, hogy „Hurrá! Apuci!”. De nem kiáltott fel, mert még csak egynapos volt. – Lakni. Egy ideig – mondta anyu. – Élni – mondta Alicia. Szerintem egy csomó dologról nem érdemes vitatkozni. A suliban folyton hallod a sok baromságot arról, hogy ki kit fog leverni. Az Arsenal le fogja verni a Chelsea-t. A Chelsea le fogja verni az Arsenalt. Én meg, tudjátok, azt gondolom, hogy csak hadd játsszanak. És különben is a legtöbbször döntetlen lesz. Ugyanez volt itt is. Senki sem tudta. Hagyjuk, hadd történjen meg a jövő, gondoltam. Ami új gondolat volt számomra, hiszen a fél életemet azzal töltöttem, hogy próbáltam kitalálni, hogy mi fog történni, és izgultam rajta. Nem volt hely mindenkinek, de senki sem mozdult. Anyuval leültünk az ágy végére. Andrea az ajtóban álldogált. Mark nekidőlt a falnak az ajtó mellett. Senki sem mondott semmit, és mindannyian úgy tettünk, mintha néznénk, ahogy Roof szopik, ami azt jelentette, hogy Alicia mellét nézzük. Gondolom, anyut vagy Andreát ez nem zavarta, de egy pasinak ez azért

bonyolultabb volt. Azon a terhességi tanfolyamon szereztem már egy kis gyakorlatot abban, hogy ne nézzek a mellekre, de persze az csak egy poszter volt. Alicia meg valódi. Nyilvánvalóan. Markra néztem. Úgy tűnt, őt nem zavarja, de persze honnan tudhattam volna, hogy nem csak megjátssza-e magát, és közben igazából ő is zavarban van. Csak az volt a baj, hogy ha elfordítom a fejem – mint ahogy csináltam is éppen, hogy megnézzem, hova néz Mark -, azzal épp azt jelzem, hogy ez jár a fejemben, ami ugyanolyan ciki volt. Úgyhogy így is, úgy is az lett a vége, hogy úgy éreztem, valami rosszat csinálok. – Nagyon nyugtalan most – mondta Alicia. – Biztos zavarja, hogy túl sok ember van körülötte. – Én majd kint várok – mondta Mark gyorsan. Naná, nyilván elege volt belőle, hogy a plafont bámulja. Anyu és Andrea mintha meg se hallották volna Aliciát. – Én is – mondtam. – Neked nem kell kimenned – mondta Alicia. – Te itt élsz. Anyu nem mondott semmit, de láttam, hogy még mindig ezen az élsz-laksz-dolgon gondolkozik. Annyira ezen járatta az agyát, hogy nyilván meg se fordult a fejében, hogy igazából mit akart mondani Alicia. Hogy esetleg épp csak finoman arra célzott, hogy kinek kellene kimennie, és kinek maradnia. – Azt mondtam, TE ITT ÉLSZ – ismételte meg Alicia. – Én is – közölte Andrea. – Nem, nem itt – mondta Alicia. – Nem ebben a szobában.

– Mint ahogy Sam se – jegyezte meg anyu. – Ő csak itt lakik egy ideig. – Szerintem Alicia azt akarja mondani – szólaltam meg -, hogy szeretné, hogy mindenki kimenjen, engem kivéve. – Meg Roofot – mondta Alicia babahangon. – Magamtól is meg tudok érteni egy célzást – mondta anyu, ami vicces volt, mert épp el kellett magyarázni neki, hogy nem értett meg egyet. – Akkor majd hívjál, jó? – mondta, és megpuszilt. És aztán anyu és Andrea kimentek, és becsukták az ajtót maguk mögött. – Szóval – mondta Alicia. – Hát itt vagyunk, Roof. Apu és anyu. Ez a családod. – És nevetett. Izgatott volt. Nekem meg mozgolódni kezdett az ebéd a gyomromban, mintha szeretne hazamenni anyuval és Markkal. Nem sok mindent hoztam el, csak két táskát farmerokkal, pólókkal és alsónadrágokkal. De a THposzteremet elhoztam, és láttam, hogy ez hiba volt, amint letettem az ágyra. – Mi az? – Micsoda? – Az ágyon? – Ez? – Aha. – Ó, hát tudod. Jól eszik? – Aha. De nem tudom. – Mit nem tudsz? – Nem tudom, hogy mi az. A poszter.

– Ó, csak... – Már megkérdeztem, hogy jól eszik-e Roof. Nem tudtam, mi mást mondhatnék még, már azon kívül, amit tudni akart. – A Tony Hawk-poszterem. – Fel akarod itt tenni? – Mi? Hogy itt? Á, arra nem is gondoltam. – Akkor miért hoztad ide? Mit mondhattam volna? Soha nem meséltem el Aliciának, hogy szoktam beszélgetni Tony Hawkkal. Ma sem tudja. És nem az lett volna a legmegfelelőbb pillanat, amikor épp odaköltöztem a barátnőmhöz és a fiamhoz. – Anyu azt mondta, hogy ki fogja dobni, ha ott hagyom. Beteszem az ágy alá. És ott is maradt, kivéve, amikor épp szükségem volt rá. 16 Az éjszaka közepén felébredtem. Nem a saját ágyamban voltam, és volt mellettem valaki, és sírt egy baba. – Ó, a francba! – Felismertem a hangot. A mellettem fekvő alak Alicia volt. – Te jössz – mondta. Nem válaszoltam. Nem tudtam, hol vagyok, sőt azt se, hogy ez mikor történik, és nem tudtam, mit jelent, hogy „Te jössz”. Arról álmodtam, hogy részt veszek egy deszkás versenyen Hastingsben. A lépcsőn kellett le- és földeszkázni a panzió előtt, amelyikben megszálltam. – Sam – mondta Alicia. – Ébredj! Ébren van. Te jössz. – Jó – mondtam. Tudtam, mit jelent az, hogy „én jövök”, és tudtam, hogy hol vagyok, és mindez mikor történik. Roof kábé háromhetes volt. Nem emlékeztünk arra az időre, amikor még nem volt velünk. Minden éjjel

úgy aludtunk, mintha hónapok óta nem aludtunk volna; minden éjjel felébresztett minket Roof egy, két vagy, ha szerencsések voltunk, három óra után, és nem tudtuk, hol vagyunk, és hogy mi csinálja azt a zajt, és mindig az egészet újra fel kellett idéznünk magunkban. Tiszta gáz volt. – Biztos, hogy nem szopni akar – mondta Alicia. – Kábé egy órája evett, és különben sem maradt semmi a cicimben. Úgyhogy vagy büfiznie kell, vagy tele van a pelenkája. Órák óta nem cseréltük. – Én folyton bénázok vele – mondtam. – Jobban csinálod, mint én. Ez igaz volt. Mindkettő. Bénáztam, de jobban csináltam, mint Alicia. Tetszett, hogy jobb vagyok, mint Alicia. Előtte valahogy mindig azt gondoltam, hogy ügyesebb lesz nálam, de sehogy sem tudja elég szorosan föltenni a pelenkát, és Roof pisije mindig kiszivárog mellette a rugdalózójára. Ott feküdtem, elégedett voltam magammal, és rögtön újra elaludtam. – Ébren vagy? – kérdezte Alicia. – Nem igazán. Oldalba vágott a könyökével. Egyenesen a bordáim közt. – Au. – Most már ébren vagy? – Aha. A fájdalom a bordáimban ismerős volt, és egy pillanatig nem tudtam, hogy miért. Aztán eszembe jutott, hogy így vágott oldalba azon az éjszakán, amikor belecsöppentem a jövőbe. Ez volt az az éjszaka.

Utolértem magam. Minden ugyanolyan volt, és mégis minden más. Alicia felkapcsolta az éjjeli lámpát, és rám nézett, hogy ébren vagyok-e. Eszembe jutott, hogy amikor megláttam azon az éjszakán, azt gondoltam, hogy szörnyen néz ki. Most nem éreztem azt, hogy szörnyen néz ki. Fáradtnak látszott, és be volt dagadva az arca, és a haja zsíros, de ilyen volt már egy ideje, és megszoktam. Másmilyen volt, azt láttam. De hát minden más is másmilyen volt. Nem hiszem, hogy tetszett volna, ha ugyanolyan marad. Az olyan lett volna, mintha nem venné Roofot komolyan. Kimásztam az ágyból. Alicia egyik pólója volt rajtam, meg az a bokszeralsó, amit aznap reggel vettem fel, bármikor volt is az a reggel. A baba egy kiságyban aludt az ágyunk végében. Teljesen kivörösödött a sírástól. Lehajoltam, és odadugtam a fejem. Az első alkalommal, amikor még semmit se tudtam, a számon át vettem a levegőt, nehogy érezzek valamit, mert akkor még nem tudtam, hogy a babakakinak majdnem jó szaga van. – Aha, cserélni kell. A jövőben úgy tettem, mintha nem kellene cserélni a pelenkáját, pedig biztos voltam benne, hogy kell. De most nem kellett úgy tennem. Rátettem Roofot a pelenkázóasztalra, kigomboltam az alvóruháját meg a rugdalózóját, mindkettőt hátrahúztam a feneke fölött, kibontottam a pelenkát, és kitöröltem a fenekét. Aztán összehajtogattam a pelenkát, bedobtam egy zsákba, feltettem az újat, és visszagomboltam a rugdalózót. Könnyű. Sírt, ezért felvettem, a mellemre tettem és ringattam, és elcsendesedett. Tudtam, hogyan kell

tartani, hogy ne himbálózzon a feje. Énekeltem is neki egy kicsit, csak úgy rögtönözve. Azt hiszem, tetszett neki. Legalábbis úgy tűnt, gyorsabban elalszik, ha énekelek. Alicia visszaaludt, és egyedül voltam a sötétben, a fiammal a mellemen. A jövőben tiszta ideg voltam, és csak álltam a sötétben, és mindenféle kérdéseken töprengtem. Még mindig emlékszem rá, hogy milyen kérdéseken. Igen, most itt lakom, és épp csak kibírjuk valahogy. Egymás idegeire megyünk, de a baba leköti a figyelmünket. Milyen apa vagyok? Nem rossz, egyelőre. Hogyan jövünk ki Aliciával? Egész jól, bár kicsit olyan volt, mintha az iskolában lennénk, és együtt kellene dolgoznunk valami biológiafeladaton, mindennap és minden éjjel. Soha nem néztünk igazán egymásra. Csak ültünk egymás mellett, és figyeltük a kísérletet. Roof persze nem olyan volt, mint egy felboncolt béka vagy valami. Először is ő eleven lény volt, és percről percre változott. Amellett az ember nem tud tisztára elérzékenyülni egy felboncolt békától, hacsak nem perverz. Visszatettem Roofot a kiságyába, és visszamásztam az ágyba, és Alicia átölelt. Meleg volt, és egészen odafúrtam magam hozzá. Roof hirtelen olyan szaggatottan lélegzett, aztán horkolni kezdett. Észrevettem, hogy Roof zajaitól békésebbnek tűnik a szoba. Nem gondolnátok, hogy ez így működik, igaz? Azt gondolnátok, hogy egy hálószoba csak akkor tűnhet békésnek az éjszaka közepén, ha senki nem ad ki semmilyen zajt. De szerintem ez úgy van, hogy az ember annyira retteg attól, hogy egy baba egyszer csak

nem lélegzik tovább, hogy a mozgolódása meg a szuszogása olyannak hangzik, mintha a saját szívverése volna, és abból tudod, hogy minden rendben van a világban. – Szeretsz, ugye? – kérdezte Alicia. Emlékeztem, hogy volt ez a jövőben, és hogy nem mondtam semmit. Most okosabb voltam. – Aha – mondtam. – Persze. Hogy igaz-e ez, azt most se tudtam. De azt tudtam, hogy több esély van rá, hogy majd igaz legyen, ha mondom, mert akkor Alicia jobban fog szeretni engem, és én is jobban fogom szeretni őt, és végül talán rendesen szerelmesek is leszünk egymásba, és ha ez megtörténik, könnyebb lesz az élet. Van itt egy vicces dolog. Elmész a jövőbe, és utána azt gondolod, Na, most már tudom, hogy mi lesz. De ahogy már mondtam: ha nem tudod, hogy mi milyen érzés, akkor semmit se tudsz. A jövő borzalmasnak látszott, amikor először jártam benne. De amikor már benne voltam, igazából nem is volt annyira rossz. És aztán kábé három órával azután, hogy ezt így eldöntöttem magamban, kezdett minden szétesni. *** Aznap reggel elmentem a fősulira, kábé harmadszor három hét alatt. Utoljára, amikor voltam, vagy egy héttel Roof születése után, összeverekedtem valakivel. Különben soha nem szoktam verekedni. Soha nem szemétkednek velem, és én se szemétkedek soha senkivel, és soha nem érdekelt semmi annyira a suliban, hogy bárkit is meg akarjak ütni.

A régi sulimból beszéltem egy sráccal az egyik terem előtt, és erre odajött hozzánk egy olyan zselés hajú gyerek, és csak megállt, és hallgatott minket. Odabiccentettem neki egy hellót, de úgy tűnt, nem nagyon akar barátkozni. – Mi a faszt biccentgetsz? – mondta, és aztán utánozta, ahogy biccentettem, ami igazából úgy nézett ki, mint amikor egy értelmi fogyatékos lefejel valakit. – Mi akar ez lenni? És azonnal tudtam, hogy verekednem kell vele. Vagy legalábbis azt tudtam, hogy meg fog ütni. Nem tudtam, hogy vissza fogok-e ütni, amit persze meg kellett tennem ahhoz, hogy legyen verekedés, azaz ne csak szimplán engem verjenek meg. Nem tudtam, hogy miért fog megütni, de kétség sem férhetett hozzá, hogy hová vezet ez a beszélgetés. Érezni lehetett. Akkor se tudott volna lenyugodni, ha akar, de nem akart. – Na mindegy – mondta. – Kösz, hogy gondoskodsz a gyerekemről. Megspórolsz nekem pár fontot. Eltartott egy kis ideig, mire felfogtam, miről beszél. Kicsoda ennek a fazonnak a gyereke?, gondoltam. Mikor gondoskodtam én valaki másnak a gyerekéről? – De igazából az enyém, azt azért tudod, nem? – Bocs, de nem tudom, hogy... – Hát, kurvára keveset tudsz, haver, igaz? Szerettem volna, ha valami egyszerű dolgot kérdez, olyat, amire nemet vagy igent tudok mondani. Jó, erre az utolsó kérdésre mondhattam volna nemet, mert nyilvánvalóan igaz volt, hogy nem sokat tudok. De ez a nem aligha javított volna sokat a helyzetemen.

– Azt se tudja, hogy miről beszélek – mondta a srácnak, akivel egy suliba jártam azelőtt. – Alicia gyereke, palimadár. Neked persze azt mondta, hogy a tiéd. Ja. Világos. – Na és te ki vagy? – kérdeztem. – Nem tök mindegy, hogy én ki vagyok? – mondta. – Hát, nem egészen, ha te vagy Alicia gyerekének az apja. Biztos vagyok benne, hogy Aliciát például érdekelné. Meg engem is. Mi a neved? – Gondolom, nem jelentene neki semmit. Akkora egy kurva, hogy úgyse emlékszik rá. – Na és akkor hogy lehetsz olyan biztos benne, hogy a tiéd a gyerek? Bárkié lehet. Ez valami okból mintha feldühítette volna, pedig csak egy egészen logikus megjegyzést tettem. Abban, amit ő mondott, nem sok logika volt, és abban sem volt logika, hogy éppen mitől pöccent be. – Na gyere! – mondta, és elindult felém. Láttam, hogy nem valami okos, úgyhogy egészen biztos voltam benne, hogy jól tud verekedni, és lazán ki fog csinálni. Gondoltam, akkor legalább bemosok neki egyet kezdésnek, csak hogy elmondhassam Aliciának, hogy nem hagytam magam. Felemeltem a lábam, és ahogy közelebb ért, eltaláltam a golyóit. Igazából nem is volt az rúgás. Inkább csak olyan talpalásféle. És ennyi volt. Elterült, az ágyékát markolva és káromkodva, és egy kicsit vergődött a padlón, mint egy focista a VB-n. Nem hittem a szememnek. Miért akar verekedni valaki, ha ennyire selejt? – Halott vagy – mondta, de a padlón fetrengett közben, úgyhogy nem volt túl félelmetes. És addigra odajöttek

néhányan, hogy lássák, mi történik, és páran nevettek rajta. Hogy őszinte legyek, volt még egy oka annak, hogy meg akartam rúgni. Nem csak annyi, hogy Aliciának elmondhassam, milyen keményen verekedtem miatta. Azért is meg akartam rúgni, mert elhittem mindent, amit mondott. Akkor ez az a srác, gondoltam, akivel közvetlenül előttem járt Alicia, és amikor belegondoltam, úgy tűnt, tökre stimmel is minden. Alicia nem azért dobta, mert a srác nyaggatta, hogy szexeljenek. Annak semmi értelme nem volt. Miért akarnál szakítani valakivel azért, mert le akar feküdni veled, ha azután rögtön lefekszel valakivel? És aztán... A kurva életbe! Bazmeg! Micsoda balfasz voltam... Az ő ötlete volt, hogy ne húzzam fel rögtön a gumit, és úgy szeretkezzünk, nem igaz? Miért? Hogy találta ezt ki? Azt mondta, jobban akar érezni, de az volt az igazság, hogy már aggódott, hogy hátha terhes. És az a srác már dobta őt! Úgyhogy minél gyorsabban kellett találnia valami balfaszt, aki elviszi a balhét! Most minden tökéletesen logikus volt. Hogy mennyire vak voltam! Hihetetlen! Pedig hányszor van ez így, hány pasi jön rá, hogy a barátnőjének a gyereke nem is tőle van. Valószínűleg mindig ez van. Nézzétek csak meg az East End-iek-et. Abban jóformán soha senki nem szült még úgy gyereket, hogy nem gondolta volna meg magát azzal kapcsolatban, hogy ki az apja. Úgyhogy órák után rögtön hazamentem, hogy kérdőre vonjam Aliciát. – Milyen volt a suli? – kérdezte Alicia. Az ágyon feküdt, Roofot szoptatta, és közben nézte a tévét.

Nagyjából ez volt minden, amit azokban az első hetekben csinált. – Mit gondolsz? Rám nézett. Látta, hogy ki vagyok akadva, de nem tudta, hogy mitől. – Ez meg mit jelent? – Verekedtem – mondtam. – Te? – Igen, én. Miért ne verekedhettem volna? – Te nem vagy olyan. – Ma olyan voltam. – De miért? Jól vagy? – Aha. Nem én kezdtem. Csak nekem esett, mire megrúgtam, és... – Megvontam a vállam. – És? – És semmi. Ennyi volt. – Egy rúgás? – Aha? – És ki volt az? – A nevét nem tudom. Lehet, hogy te tudod. Azt mondja, ő Roof apja. – A rohadt Jason Gerson. – Szóval tudod, hogy miről beszélek. Volt egy részem, amelyik hányni akart. Valószínűleg a gyomrom. És volt egy olyan részem is, amelyik azt gondolta, Ez az, megmenekültem. Roof valaki másnak a gyereke, és én hazamehetek. Ez meg valószínűleg az agyamból jött. – Lennél olyan szíves, hogy elmondod, ki az a rohadt Jason Gerson? – mondtam szép nyugodtan, pedig

egyáltalán nem voltam nyugodt. Szerettem volna megölni Aliciát. – A srác, akivel előtted jártam. Az, akivel szakítottam, mert folyton azzal nyaggatott, hogy feküdjek le vele. Valamikor ez viccesen hangzott. Mennyi ideje is volt? Kevesebb mint egy éve? És most az a lány, aki azt mondta, hogy azért szakított a rohadt Jason Gersonnal, mert az le akart feküdni vele, egy ágyon feküdt, és szoptatott egy gyereket. – Honnan tudod, hogy ő volt az? – Mert tudom, hogy egy suliba jártok, és egy seggfej. Pontosan rá vall, hogy ilyet mond. Sajnálom, édesem. Ez szörnyű lehetett. – Azért tökre stimmel minden, nem igaz? – Micsoda? – Minden nagyon összepasszol. – Mi passzol össze? – Nem tudom. Mondjuk, hogy teherbe estél. És mondjuk a srác, aki teherbe ejtett, lelécelt. Gyorsan szükséged van egy új pasira, hogy úgy csinálhass, mintha az övé lenne a gyerek. És rögtön le is fekszel vele, és aztán azt mondod neki, Figyelj csak, próbáljuk ki gumi nélkül, csak egyszer, és... Rám nézett. Elsírta magát, még mielőtt befejeztem volna. Nem tudtam visszanézni rá. – Ezt gondolod? – Csak úgy mondom. – Mit mondasz csak úgy? – Semmit. – Nem úgy hangzik, mint a semmi. – Csak közlöm a tényeket.

– Valóban? Na és ezekhez a tényekhez mit szólsz? Mikor jöttünk össze? Gondolkoztam. Tudtam, mire akar kilyukadni. Nem mondtam semmit. – Kábé egy éve, igaz? Mert anyu szülinapi buliján találkoztunk először, és a jövő héten lesz a szülinapja. Miért nem jöttem erre rá, miközben hazafelé mentem? Miért nem számoltam ki? Mert ha kiszámolom, azzal egy csomó bajtól megkíméltem volna magam. – És mennyi idős Roof? Rántottam egyet a vállamon, mintha nem tudnám. – Háromhetes. Úgyhogy hacsak nem voltam tizenegy hónapig terhes, akkor nem lehet Jasoné, igaz? Hacsak nem gondolod azt, hogy egyszerre vele is meg veled is lefeküdtem. Vagy ezt gondolod? Megint rántottam egyet a vállamon. Minden vállrándítással rontottam a helyzetemen, de az volt a baj, hogy még mindig dühös voltam Jason miatt, meg a verekedés miatt, meg azok miatt, amiket mondott, és nem akartam visszakozni. És bár most már nyilvánvaló volt számomra, hogy mindent rosszul gondoltam, olyan volt, mintha egyszerűen képtelen lennék irányt váltani. Elromlott a kormány. Igazán a fejemhez kaphattam volna attól, ahogy Alicia kiszámolta nekem a dolgot, de nem kaptam a fejemhez. – Szóval mit gondolsz, mikor feküdtem le vele? Reggeli előtt? Mert minden délután és este veled voltam. Még egy vállrándítás. – Mindegy – mondta Alicia. – Ha ennyire nem bízol meg bennem, akkor minden értelmetlen, nem igaz? Engem ez bánt a legjobban.

Ez is jó pillanat lett volna, hogy bocsánatot kérjek, de nem tettem. – Szerintem te azt akarod, hogy minden értelmetlen legyen. – Ez meg mit jelent? – Így kiszabadulhatsz a horogból, igaz? – Mit jelent ez? Igazából mindent értettem. De így, hogy folyton azt kérdeztem, mi mit jelent, legalább volt mit mondanom. – Tudom, hogy igazából nem akarsz itt lenni. Úgyhogy azt szeretnéd, hogy azt mondjam, menj haza a mamádhoz. Csodálkozom, hogy egyáltalán verekedtél Jasonnel. Biztos inkább szeretted volna megcsókolni. – Nem vagyok egy rohadt... – JAJ, NE JÁTSZD MÁR A HÜLYÉT! – kiáltotta. – TUDOM, HOGY NEM VAGY BUZI! – Jól vagytok? – kérdezte Andrea kintről. – HAGYJ MINKET! Nem arról beszélek, hogy buzi vagy, te szerencsétlen. Istenem. Annyira tudtam, hogy ezt fogod mondani. Szánalmas. Biztos meg akartad csókolni, mert ha ő az apa, akkor neked nem kell tovább itt maradnod. Ó. Ja, nagyjából pontosan ezt gondoltam. Nem magyaráztam el neki, hogy csak azért rúgtam meg a rohadt Jason Gersont, pontosabban azért talpaltam a golyóiba, mert nekem akart ugrani, és nem azért, mert ő Roof apja. – Ez nem igaz – mondtam. – Örülök, hogy Roof az én fiam. Nem tudtam, hogy mi igaz, és mi nem. Az egész olyan bonyolult volt. Ahányszor csak a gyönyörű babánkra

néztem, csak ámultam, hogy bármi közöm van hozzá. Tehát igen, örültem, hogy Roof az én gyerekem. De amikor a rohadt Jason Gerson mondta azokat a dolgokat, valóban szerettem volna megcsókolni, és nem úgy, mint egy buzi. Tehát nem, nem örültem neki, hogy Roof az én gyerekem. Soha nem volt még senkivel ilyen vitám, mármint olyan, amit nem értettem rendesen, olyan, amiben mindkét félnek egyszerre igaza van, és egyszerre nincs igaza. Olyan volt, mintha hirtelen arra ébredtem volna, hogy TH deszkáján vagyok egy olyan hatalmas rámpa tetején. Hogy kerültem oda? Én ezt nem gyakoroltam még! Szedjenek le róla! Attól a vitától, hogy milyen filmet akarunk nézni, kábé tíz másodperc alatt eljutottunk odáig, hogy azon vitatkoztunk, mit jelent az életünk. – Azt gondolod, csak a te életed ment tönkre, igaz? Azt gondolod, hogy nekem úgyse lett volna igazi életem, úgyhogy tökre nem számít, hogy van egy gyerekem – mondta. – Tudom, hogy lett volna életed. Te mondtad. Elmesélted, hogy modell akarsz lenni. Amikor valakit tökön rúgsz, vagy legalábbis beletalpalsz a golyóiba, van egy pillanat, amikor azt gondolod, Miért csináltam ezt? Hát pontosan ezt éreztem abban a pillanatban. Miért mondtam ezt? Tudtam, miért mondta, hogy modell akar lenni. Azért mondta, mert tudni akarta, hogy tényleg tetszik-e nekem. És ez különben is jó régen volt, amikor még épp csak kezdtük megismerni egymást, és próbáltunk kedvesek lenni egymáshoz. Mindenféle hülyeséget mondtunk akkor egymásnak. Soha nem lenne szabad

kirángatni valamit egy kedves beszélgetésből, és belehajítani egy csúnya veszekedésbe. Így ahelyett, hogy lenne egy szép emléked meg egy csúnya, mocsok lesz mind a kettő. Amikor visszaemlékszem rá, mennyire örültem, amikor rájöttem, hogy Alicia mit is akart azzal, hogy ezt mondta... Hát, épp ez a baj, nem? Most már nem akarok emlékezni rá. Igazából semmit sem akartam mondani vele. Vagy inkább tudtam, hogy nem szép ezt mondani, és azért mondtam, hogy bántsam, de már kicsúszott a számon, amikor elkezdtem azon gondolkodni, hogy miért volt csúnya. És ahogy Alicia ott feküdt és sírt, több ok is az eszembe jutott. – Úgy hangzott, mintha gúnyolódnék rajta. Úgy hangzott, mintha azt gondoltam volna, hogy soha nem volt elég helyes hozzá, hogy modell legyen. – Úgy hangzott, mintha azt gondoltam volna, hogy buta, mert semmi más nem jutott az eszébe, amikor arról beszéltünk, hogy mit akarunk csinálni. – Úgy hangzott, mintha kinevetném, amiért most olyan kövér, és zsíros a haja, és egyáltalán nem olyan, mint egy modell. – Vicces, nem? – mondta, amikor újra tudott beszélni. – A szüleim azt gondolják, hogy te tetted tönkre az életemet, és te rángattál le meg minden. Én meg próbáltalak megvédeni. És közben te meg az anyád azt gondoljátok, hogy én tettem tönkre a te életedet, és rángattalak le. És tudom, hogy soha nem lett volna belőlem atomfizikus, vagy nagy író, vagy bármi, ami a szüleim szerint lehetnék. De valami azért lett volna belőlem. Nem egy sztár. Épp csak valami. És mit

gondolsz, most milyen esélyem van rá? Nézz rám. Szóval verekedtél a suliban. Nagy dolog. Te legalább voltál ma suliban. És én hol voltam? Kimentem a konyhába, és visszajöttem. Úgyhogy fejezd be, jó? Fejezd be, hogy mennyire tönkretettem az életedet. Neked van egy fél esélyed. Nekem milyen esélyem van? Hetek óta nem beszélt ilyen sokat hozzám. Vagy inkább hónapok óta. Végre, sokkal később, mint kellett volna, lenyugodtam, és nem győztem bocsánatot kérni tőle, és átöleltük egymást, és még csókolóztunk is egy kicsit. Időtlen idők óta nem csináltunk semmi ilyesmit. Persze, ez csak az első veszekedésünk volt. Utána a többi már sokkal könnyebben jött. Alicia és Roof elaludt, én meg elmentem egy kis időre a deszkámmal, és amikor visszamentem, ott volt anyu, a konyhaasztalnál ült, Rooffal az ölében. – Itt van apuci – mondta. – Alicia beengedett, de aztán elment sétálni. Elküldtem. Olyan nyúzottnak láttam. És nincs itt senki más. – Hát, akkor hármasban vagyunk – mondtam. – Az jó. – Mi volt a suliban? – Minden oké – mondtam. – Alicia mesélt arról a kis problémádról. – Ó – mondtam. – Semmiség. Rám nézett. – De őszintén. – Őszintén semmi gond. És valóban őszinte voltam. Ez tényleg semmiség volt. 17 Pár nappal a verekedés meg a veszekedés után felhívott apu, hogy menjünk el valahová enni. Amikor Roof

megszületett, felhívott, de azóta még nem vette a fáradságot, hogy eljöjjön és megnézze a babát vagy valami. Mindig túl sok munkája volt. – Hozhatod a babát is, ha akarod – mondta. – Az étterembe? – Fiam – mondta. – Ismersz engem. Szinte semmit nem tanultam semmiből, amit valaha csináltam, úgyhogy nem sok tanácsot adhatok neked vagy ilyesmi. De arra azért emlékszem abból az időből, amikor megszülettél, hogy ha fiatal apa vagy, könnyebben kiszolgálnak a pubban meg minden. – Miért ne szolgálnának ki téged egy pubban? – Nem engem, tökfej. Téged. Te még kiskorú vagy. De ha van veled egy baba, senki nem kérdez tőled semmit. Nem akartam megmondani neki, hogy különben is kaphatok egy italt bármilyen étteremben, ha velem van egy felnőtt. Anyu mindig megitatott velem egy pohár bort a vacsorához, hogy megtanítson rá, milyen a felelősségteljes ivás. Ha apunak tényleg ez volt az egyetlen tanácsa, akkor összetörtem volna a szívét azzal, hogy az is haszontalan. Megvártam, amíg senki sincs a közelben, aztán kivettem Tony Hawkot az ágy alól, és felragasztottam a falra a régi gyurmaragasztó-darabokkal, amik még ott voltak a hátulján. Kicsit felpöndörödött, de elég ideig a falon maradt ahhoz, hogy elmondhassam neki, mi lesz. Hogy jön az apám. – Apám számára teljesen természetes volt, hogy mindent megtegyen a gyerekeiért, de önmagát is felülmúlta, amikor létrehozta az Országos Gördeszkás Szövetséget – mondta Tony.

Tony nem gyakran viccelt, amikor beszélgettünk, de ez jó vicc volt. Úgy értem, a könyvben persze nem viccnek szánta. Valóban az apja hozta létre az Országos Gördeszkás Szövetséget, csak mert a fia deszkás volt. De ebben a beszélgetésben vicc volt. Az én apám egy takarót se hozott volna nekem, ha fázom. – Aha – mondtam. – De az én apám nem olyan. Az én apám... – Nem is tudtam, hogy honnan kezdjem. Szégyelltem volna elmondani neki, hogy apu utálja az európai embereket meg ilyesmi. – Frank és Nancy Hawknak – köszönettel a lankadatlan támogatásukért – mondta Tony. Ezzel kezdődik a Hawk – Foglalkozása: deszkás. És TH apja már meghalt, úgyhogy a „lankadatlan támogatás”-része jól mutatja, hogy Tonynak milyen sokat jelentett még mindig. – Ha írnék egy könyvet, én nem említeném meg benne az apámat, még akkor se, ha önéletrajz lenne – mondtam. – Nekem csak anyám van. – Baleset voltam; anyám negyvenhárom éves volt, az apám meg negyvenöt, amikor kipottyantam – mondta Tony. Tudja, hogy én is baleset voltam. Azt is tudja, hogy az én szüleim esetében épp az ellenkezője történt. – Az apám akkor lesz negyvenöt éves... – Kiszámoltam az ujjaimon. – Amikor én huszonnyolc! – Mivel a szüleim már eléggé idősek voltak, amikor én születtem, nem a szokásos apu-anyu nevelést kaptam, hanem gyorsan olyan lett a mentalitásuk, mint a nagyszülőké – mondta Tony. – Az apám még ahhoz se elég idős, hogy apa legyen, nem hogy nagypapa – mondtam.

– Az óceánba szórtuk a hamvait, de egy kicsit megtartottam belőle későbbre – mondta Tony. – A bátyámmal nemrég szétszórtuk a maradékot a Home Depot-ban. Tony apja rákban halt meg. Ez a könyv legszomorúbb része. De nem értettem, miért meséli ezt nekem, amikor arról kellene beszélgetnünk, hogy az én apám mennyire használhatatlan. – Sajnálom – mondtam. És nem tudtam, mi mást mondhatnék, úgyhogy levettem a posztert a falról, összetekertem, és visszatettem az ágy alá. Úgyhogy eljött apu, köszönt Aliciának, mindenkinek elmondta, hogy a baba kiköpött Sam, aztán beletettük Roofot a kosarába, és elvittük a Highbury Parkban lévő olasz étterembe. Volt egy boksz hátul hosszú bőrüléssel, és oda tettük le a kosarat, hogy ne legyen útban. Egy csomóan odajöttek, hogy megnézzék. – Biztos azt hiszik, hogy buzik vagyunk, és örökbe fogadtuk – mondta apu. Azt akarta ezzel mondani, hogy egyidősnek nézünk ki, pedig nem is. Két sört rendelt, és rám kacsintott. – Na szóval – mondta, amikor megjöttek a sörök. – Megiszom egy sört a fiammal és az ő fiával. A fiammal és az unokámmal. Halálos. – Milyen érzés? – kérdeztem, csak hogy mondjak valamit. – Nem annyira rossz, mint gondoltam – mondta. – Talán azért, mert még harmincöt éves sem vagyok. – A szomszéd asztalra nézett, ahol két lány ette a pizzáját és nevetgélt. Tudtam, miért kezdte el őket nézni.

– Látod azokat a csajokat? – mondta. – Egyiket se hagynám ki csak az azért, hogy veled eldiskuráljak. Ha másik bolygóról jött látogatók volnátok, a legtöbbször halvány lövésetek se volna arról, hogy miről beszél az apám, még ha megtanulnátok a nyelvet, akkor se. Persze, elég gyorsan kiismernétek. Vagy arról beszélt, hogy le van égve, vagy hogy tetszik neki valami csaj, vagy épp az európaiakat szapulta. Mindegyikre volt egy millió kifejezése, és minden másra jóformán egy se. – Ja – mondta. – Itt van még egy tanács tőlem. Nincs jobb, mint egy baba, ha csajozni akarsz. – Aha – mondtam. – Kösz. A két csajnak minden jel szerint a legminimálisabb mértékben sem keltettük fel az érdeklődését. Roof se. – Tudom, hogy mit gondolsz – mondta. – Azt gondolod, jóvammár, vén hülye, minek azt nekem tudnom? Nekem van barátnőm. De majd még kapóra jön. Eljön az a nap. – De lehet, hogy Roof addigra már nem baba lesz – mondtam. Nevetett. – Asszed? – Kösz – mondtam. – Ne érts félre. Helyes lány ez az Alicia. Meg a családja is nagyon kedves meg minden. De... – De mi? – Kezdett kiakasztani. – Fikányi esélyed sincs, nem igaz? Lecsaptam a söröspoharamat az asztalra, mert most már tényleg dühös voltam rá, és az egyik nő – az, amelyiket választottam volna, nagy, barna szemekkel és hosszú,

hullámos, sötét hajjal – megfordult, hogy lássa, mi folyik ott. – Minek hívsz meg kajálni, ha csak ezt akarod elmondani nekem? – mondtam. – Elég nehéz ez enélkül is. – Nem csak nehéz, fiam – mondta. – Lehetetlen. – Honnan tudod? – Ó, csak találgatok. Igazából gőzöm sincs róla, nem igaz? Na ja. – Aha, de mit tudsz te rólam és Aliciáról? Mi mások vagyunk. – Tök mindegy, hogy milyenek vagytok. Olyan nincs, hogy be vagytok zárva egy szobába egy babával, és nem csináljátok ki egymást. Erre nem mondtam semmit. Aznap délután elkezdtük kicsinálni egymást. – Én meg az anyád, mi testvérek lettünk. És nem is jó testvérek. Nem volt vérfertőzés vagy semmi ilyesmi. Elfintorodtam. A legtöbbször borzalmasak voltak a viccei. Vérfertőzés, meleg örökbefogadás. Ő aztán tényleg nem válogatta meg a szavait. – Bocs. De érted, mire gondolok. Csak néztük azt a valamit. Téged. És elkezdjük, tudod, hogy Lélegzik? Pisilt? Kell pelenkázni? Mást nem is mondtunk soha. Soha nem néztünk egymásra. Amikor idősebb vagy, akkor oké, mert akkor rendszerint volt már valami előtte, és látja az ember azt az időt, ami utána jön. De amikor tizenhat éves vagy... Én előtte összesen öt percig ismertem az anyádat. Tiszta őrület volt. – Hol laktatok? – Ezt még soha egyiküktől sem kérdeztem meg. Tudtam, hogy nem mindig ott laktunk,

ahol most, de soha nem érdekelt, hogy mi volt az előtt az idő előtt, amire emlékeztem. Most úgy tűnt, hogy érdemes tudnom róla ezt-azt. – Az ő anyjánál. A nagyinál. Asszem, teljesen kikészítettük. Az a sok sírás. – Anyu azt mondta nemrég, hogy jó baba voltam. Mint Roof. – Ó, te áldott jó gyerek voltál. Nem, ő volt az, aki folyton sírt. Mi összeházasodtunk, amikor megtudtuk, hogy jössz, úgyhogy az más volt. Nagyobb nyomás meg minden. És a nagyid lakása egészen kicsi volt. Emlékszel rá? Bólintottam. Négyéves voltam, amikor meghalt. – De, tudod. Igazából nem is volt annyira más. Egy szoba csak egy szoba, nem igaz? Én csak azt akarom mondani, hogy senki sem várja el tőled, hogy kitarts. Tarts persze ki amellett, hogy apa vagy, különben velem gyűlik meg a bajod... – Majdnem elnevettem magam ezen: a saját semmire se jó apám parancsol rám, hogy legyek jó apa, mert különben... – De az a másik dolog... Ne hagyd, hogy megöljön. Egy kapcsolat különben sem tart öt percnél tovább a te korodban. Ha meg ráadásul egy kölyök is van a képben, akkor inkább három percet mondok. Ne görcsölj azon, hogy az életed végéig tartson, ha még azt se tudod elképzelni, hogy bírod ki vacsoraidőig. Az apám valószínűleg a legkevésbé értelmes felnőtt, akit ismerek. Vagy valószínűleg a legkevésbé értelmes ember, akit ismerek, Nyulat leszámítva, de ő nem igazán számít. Akkor meg hogy lehet az, hogy ő volt az egyetlen, aki bármi értelmes dolgot mondott nekem

abban az egész évben? Hirtelen megértettem, miért mesélte el nekem TH azt a történetet az apja hamvairól. Arra akart rávenni, hogy bánjak úgy az apámmal, mintha rendes apa volna, olyan ember, aki esetleg valami érdekeset is mondhat nekem, olyan, aki esetleg hasznos lehet számomra. Ha TH az életem bármely más napján próbálkozik ezzel, csak az idejét vesztegette volna. De hát ő épp ezért egy zseni, nem igaz? Másfelől meg elképzelhető, hogy ha apu nem mondta volna azt, amit mondott, akkor nem veszekedtünk volna Aliciával, amikor hazamentem. Tudni akarta, hova tettük Roofot a kocsiban, és elmondtam, hogy a hátsó ülésre tettük a kosarát, és nagyon lassan mentünk, mire teljesen bepöccent. Mindennek elmondta az apámat, amin rendszerint nem kaptam volna fel a vizet, de mivel épp egészen hasznos dolgokat mondott nekem, kiálltam mellette. És az, hogy kiálltam mellette, azt jelentette, hogy egy csomó olyan dolgot mondtam Alicia anyjáról meg apjáról, amiket valószínűleg nem kellett volna. De nem hiszem, hogy az apámnak bármi köze lett volna ahhoz a veszekedéshez, ami pár nappal később történt. Akkor az volt, hogy csak ültem, kezemben a távirányítóval, mozdulatlanul, és egyfolytában váltottam a csatornákat. Nem emlékszem, hogy miért csináltam ezt. Alighanem csak azért, mert láttam, hogy Alicia idegbajt kap tőle. És biztosan semmi köze nem volt az apámnak ahhoz a veszekedéshez, ami még egy nappal később történt, egy póló miatt, ami kábé egy hete hevert a padlón a szobában. Az teljesen az én hibám volt. Legalábbis a pólórésze. Alicia pólója volt, de kölcsönvettem tőle, és én hajítottam a padlóra, amikor

levetettem. De mivel az ő pólója volt, ott is hagytam. Nem gondoltam azt, hogy Ó, ez nem az én pólóm. És nem gondoltam azt, hogy Ó, dehogy veszem föl, még ha én viseltem is, mert az nem az én pólóm. Egyszerűen csak nem láttam, mert nem az enyém volt, mint ahogy nem látja az ember azokat a boltokat, amik nem érdeklik, a tisztítókat, az ingatlanügynökségeket meg ilyesmit. Nem jutott el a tudatomig, hogy ott van. Meg azt is gondolom, hogy igazából nem kellett volna azzal végződnie, amivel végződött, amikor különben is mindig lazán elhajigáltuk minden holminkat a szobában és tapostunk rajtuk. Minden irányíthatatlanná vált. Olyan volt, mint amikor egy tanár nem tudja uralni az osztályt. Egy ideig rendben ment minden, aztán történt valami, aztán még valami, és aztán már minden nap történt valami, mert semmi sem volt, ami megállítsa. Tök egyszerű. Amikor hazamentem, annak semmi köze nem volt a veszekedésekhez. Legalábbis ezt mondtuk magunknak. Nagyon megfáztam, és fél éjszaka köhögtem meg tüsszögtem, és folyton felébresztettem Aliciát, pedig minden perc alvásra szüksége volt. Meg persze annak se örült, hogy amikor fölveszem Roofot, átadom neki a bacilusaimat, hiába mondta az anyja, hogy ez csak jót tesz az immunrendszerének. – Ha akarod, majd alszom a nappaliban a kanapén – mondtam. – Á, nem, nem kell, hogy ott aludj. – Elleszek ott, tényleg. – De nem lenne jobb ágyban? Mi lenne, ha Rich szobájában aludnál?

– Aha – mondtam. – Lehet. – Tudom, hogy nem mondtam ezt túl lelkesen. – De az a szomszéd szoba, nem? – Aha. Úgy érted, hogy áthallatszana? – Ja, asszem. Mindketten úgy tettünk, mintha erősen gondolkodnánk. Vajon elég bátor lesz valamelyikünk? – Bármikor visszamehetsz a régi szobádba – mondta Alicia. És nevetett, mutatva, hogy ez micsoda őrült egy ötlet. Én is nevettem, és aztán úgy tettem, mintha eszembe jutott volna valami, ami neki nem. – Nem halunk bele, ha egy éjszaka nem leszek itt – mondtam. – Hát igen. – Csak amíg abbahagyom ezt az állandó köhögést éjszaka. – Biztos, hogy nem bánod? – Szerintem így lesz jó. Aznap elmentem, és soha nem mentem vissza. Valahányszor átmegyek, hogy megnézzem Roofot, Alicia szülei megkérdezik, hogy van a náthám. Még most is, annyi idő után. Emlékeztek rá, amikor másodszor csöppentem bele a jövőbe? Amikor elvittem Roofot a szurira? És Alicia azt mondta, „Tényleg megfáztam”, és nevetett? Hát ezen nevetett. Az első éjszaka otthon szomorú volt. Nem tudtam elaludni, mert túl nagy volt a csend a szobámban. Hiányzott Roof szuszogása. És úgy éreztem, hogy ez nem jó így, mármint hogy nincs ott velem, ami azt jelentette, hogy úgy éreztem, valami nincs rendben a

saját szobámmal, azzal a szobával, amelyikben nagyjából az összes éjszakát töltöttem az életemben. Otthon voltam, és otthon akartam lenni. De az otthonom most valahol máshol is volt, és nem lehettem egyszerre két helyen. Anyuval voltam, de nem lehettem a fiammal. Baromi fura érzés volt. És baromi fura érzés azóta is. – Mondott valamit az apád, amikor elmentetek egy pizzára? – kérdezte anyu, amikor már vagy két napja otthon voltam. – Már hogy micsodát? – Nem tudom – mondta. – Csak kicsit fura ez az egész. Elmész vele egy pizzára, aztán hirtelen hazaköltözöl. – Beszélgettünk. – Jaj istenem – mondta. – Mi van? – Nem akarom, hogy őrá hallgass. – Okés volt. Csak azt mondta, hogy nem kell ott laknom, ha nem akarok. – Mi mást mondana, nem? Az ő előéletével. – De hát te is pontosan ugyanezt mondtad. Erre hallgatott egy darabig. – De én azt egy anya szempontjából mondtam. Ránéztem, hogy lássam, viccelni akart-e, de nem. – És ő milyen szempontból mondta? – Nem egy anyáéból, az egyszer biztos. Na jó, úgy nem is mondhatta. De nem is egy apáéból. Egy pasi szempontjából. Hirtelen arra gondoltam, hogy Roof, Alicia meg én ugyanígy fogunk vitatkozni valamikor. Lehet, hogy minden úgy összekuszálódott, hogy örökké tart. Lehet,

hogy Alicia mindig dühös lesz rám és a náthámra, úgyhogy még ha egyetértenénk is – mint ahogy anyu és apu most egyetértettek -, soha nem értene egyet azzal, hogy egyetértünk. – Na mindegy – mondta anyu. – Csak azért vagy itt, mert megfáztál. – Tudom. – Úgyhogy ennek semmi köze ahhoz, amit az apád mondott. – Tudom. – Na. – Aha. Aznap este, amikor hazamentem a náthám miatt, egyenesen a szobámba mentem, hogy beszéljek Tony Hawkkal. Tudom, hogy hülyén hangzik, de majdnem ugyanannyira hiányzott, mint anyu. Anyu szeretett és aggódott értem meg minden, de Tony Hawk rávett, hogy többet gondolkozzak, mert ki kellett találnom, hogy valójában mit is akar mondani. – Csak egy kicsit megfáztam – mondtam. – Úgyhogy hazajöttem egy pár napra. – Bár még mindig szerettem Cindyt, tudtam, hogy két különböző világban élünk, amelyek nem egyesülnek – mondta Tony. – 1994 szeptemberében szakítottunk. Szerencsétlenségemre ennek kellett történnie ahhoz, hogy rájöjjek a szülői szerep fontosságára. Ránéztem. Klassz, kapásból átlátott a szitán. De igazából nem volt szükségem rá, hogy elmondja, mennyire fontos a szülői szerep. Mi más volt az életemben Roofon kívül? Nagyjából havonta egyszer mentem el abba a rohadt suliba, soha nem volt időm

deszkázni, és a gyereken kívül semmi másról nem beszélgettem senkivel. Csalódtam benne. Most semmi olyat nem mondott, amin gondolkoznom kellett volna. – Nem volt csúnya a szakítás – mondta. – Mindketten a lehető legjobb életet akartuk biztosítani Rileynak. – Kösz, sokat segítettél – mondtam. De TH-val az a helyzet, hogy mindig több van abban, amit mond, mint amit elsőre megértesz belőle. 18 Rengeteg minden van az interneten olyan tinikről, akiknek gyerekük született. Úgy értem, rengeteg minden van az interneten mindenről, nem igaz? Ez benne a szuper. Bármi is a problémád, valahol megtalálod rajta, és kevésbé érzed magad magányosnak. Ha hirtelen bezöldült a kezed, és beszélgetni akarsz olyan veled egykorú emberekkel, akiknek zöld a kezük, megtalálod a megfelelő weboldalt. Ha úgy döntenék, hogy csak svéd matektanárnőkkel akarok lefeküdni, biztos találnék olyan svéd matektanárnőknek szóló weboldalt, akik csak tizennyolc éves angol srácokkal akarnak lefeküdni. Úgyhogy nem igazán meglepő, ha belegondoltok, hogy mindenféle információkat lehet találni arról, hogy milyen tizenéves apának vagy anyának lenni. Ha tizenéves apa vagy anya vagy, az mégse olyan, mint ha zöld lenne a kezed. Belőlünk mégiscsak több van, mint belőlük. A legtöbb cucc, amit találtam, egyszerűen csak hozzám hasonló kölykök nyafogása volt. Nem igazán tudtam hibáztatni őket, mert tényleg van egy csomó minden, ami miatt panaszkodhatunk. Panaszkodtak, hogy nincs hol lakniuk, nincs pénzük, nincs munkájuk, és sehogy se

tudnak olyan munkát kapni, hogy többet keressenek vele, mint amennyit ki kellene fizetniük csak azért, hogy valaki vigyázzon a gyerekükre. Nem éreztem magam túl gyakran szerencsésnek, de amikor ezeket olvastam, akkor igen. Akkor szerencsésnek éreztem magam. A mi szüleink soha nem dobnának ki bennünket. És aztán találtam egy ilyen kis könyvet, teli tényekkel, aminek egy részét a miniszterelnök írta. A legtöbb egészen gyagya volt – például az, hogy a legtöbb tinédzser véletlenül esik teherbe. Tényleg???? Némelyik meg vicces – például az, hogy tízből egy tinédzser nem emlékszik rá, hogy előző este szexelt-e vagy sem, ami eléggé hihetetlen, ha belegondoltok. Gondolom, ez azt jelenti, hogy tízből egy tinédzser annyira beszívott előző este, hogy gőze sincs, mi történt vele. Nem hiszem, hogy csak azt jelentené, hogy feledékenyek, mint amikor nem emlékszel rá, hogy elpakoltad-e a játékcsomagodat. Ezt szerettem volna rögtön elmondani anyunak. Tudjátok, „Anyu, tudom, hogy hiba volt. De én másnap legalább emlékeztem rá, hogy mit csináltam.” Megtudtam, hogy Nagy-Britanniának van a legrosszabb tinédzserterhességi mutatója Európában, ami különben azt jelenti, hogy a legmagasabb. Először ez nem is esett le. Egy pillanatig azt gondoltam, hogy talán fordítva gondolják, vagyis hogy alacsony a tinédzserterhességi mutatónk, és a miniszterelnök azt szeretné, hogy jobban csipkedjük magunkat. És azt is megtudtam, hogy olyan tizenöt év múlva a tinédzser apák nyolcvan százaléka teljesen elveszti a kapcsolatát a gyerekével. Nyolcvan százaléka! Tízből nyolc! Ötből négy! Ami azt jelentette, hogy tökre nagy az esélyem,

hogy tizenöt év múlva semmi közöm nem lesz Roofhoz. Azt már nem! Dühös voltam, amikor elmentem otthonról, és dühös voltam még akkor is, amikor Aliciáékhoz értem. Túl hangosan kopogtam az ajtón, és Andrea meg Robert dühösek voltak rám már azelőtt, hogy beengedtek. Valószínűleg nem kellett volna odamennem, de már olyan kilenc óra körül járt az idő, és tízkor Roof már aludt, úgyhogy nem volt időm lenyugodni. Én ugyan nem fogom magamtól elveszíteni a kapcsolatomat Rooffal, gondoltam. Az csak úgy történhet meg, ha Alicia megakadályozza, hogy találkozzak vele, vagyis elköltözik, és nem mondja meg, hogy hova. Úgyhogy az csak az ő hibája lesz. – Mi az isten ez a dörömbölés? – mondta Andrea, amikor kinyitotta az ajtót. – Beszélnem kell Aliciával – mondtam. – A kádban van – mondta Andrea. – És épp letettem Roofot aludni. Nem tudtam, hogy szabad-e bemennem Aliciához a fürdőszobába. Azon a napon, amikor Roof megszületett, Andrea jóformán betuszkolt. Azóta egy ideig együtt éltem vele, aztán elköltöztem, bár tulajdonképpen nem szakítottunk, sőt még csak nem is beszéltünk a szakításról, bár azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy mi fog történni. Szóval mit jelent mindez? Oké, hogy Aliciát meztelenül lássam vagy nem oké? Ilyesmiről kellett volna írnia a miniszterelnöknek az interneten. Mit számít, emlékszel-e rá, hogy csináltad-e előző este vagy nem. Az előző estének vége. Késő, hogy bármit is változtassunk rajta. Azt akarjuk tudni, hogy mi lesz az

összes következő estén, azokon az estéken, amikor beszélgetni szeretnél a meztelen barátnőddel vagy exbarátnőddel, és nem tudod, hogy kell-e egy ajtónak lenni köztetek vagy sem. – Na és akkor mit csináljak? – kérdeztem Andreától. – Menj és kopogj az ajtón – felelte. El kell ismernem, hogy ez elég logikus válasz volt. Felmentem, és kopogtam az ajtón. – Egy perc – mondta Alicia. – Én vagyok az. – Mit keresel itt? Javult a náthád? – Nem – mondtam. De ügyeltem rá, hogy „Dem”-nek hangozzék. Mert, ugye, még mindig csupa takony vagyok. – Beszélnem kell veled. – Miről? Nem akartam egy fürdőszobaajtón keresztül beszélni vele arról, hogy ismerni fogom-e Roofot tizenöt év múlva. – Ki tudsz jönni? Vagy bemehetek? – Ó, a rohadt életbe! Hallottam, hogy kiszáll a kádból, aztán kinyílt az ajtó. Köntös volt rajta. – Azt hittem, lesz tíz percem magamra. – Bocs. – Mi van? – Itt akarsz beszélni? – Roof alszik a szobánkban. A szobámban. A szüleim meg lent vannak. – Visszamehetsz a kádba, ha akarsz. – Ja, hogy jól megnézhess, mi?

Még csak két perce voltam itt, de máris kezdett az idegeimre menni. Nem akartam megnézni semmit. Beszélni akartam vele arról, hogy el fogom-e veszíteni a kapcsolatomat a fiammal. Csak azért kérdeztem, hogy nem akar-e visszamenni a kádba, mert rosszul éreztem magam amiatt, hogy megzavartam fürdés közben. – Jobb dolgokat is nézhetek, mint téged – mondtam. Nem tudom, miért éppen ezeket a szavakat választottam. Azt hiszem, nem is azt mondtam, amit akartam, mert kihagytam egy-két szót, például azt, hogy „csinálhatok”. Valószínűleg azt akartam mondani, hogy „Jobb dolgokat is csinálhatok, mint hogy téged nézlek”. Dühös voltam rá, ő meg fölényesen beszélt velem. Szóval, tudjátok, csak azt akartam mondani ezzel, hogy Nem te vagy a világ közepe. És aztán azt mondtam, „Mármint embereket”. Azért mondtam, hogy „mármint embereket”, mert Alicia nem egy „dolog”. – Mit jelent ez? – Amit mondtam. Nem gondoltam, hogy ő máshogy is érthette, mint én. – Szóval már valaki mással jársz? Egy másik nővel dugsz? Erre először nem mondtam semmit. Nem értettem, hogy jön ez ide. – Miről beszélsz? – Te kis szar! „Jaj, annyira náthás vagyok.” Hazug! Takarodj! Gyűlöllek! – Honnan veszed ezt? – Most már mindketten kiabáltunk.

– Vannak jobb emberek, akiket nézhetsz? Hát akkor menj, és nézzed őket, bazmeg! – Nem, én... Nem hagyta, hogy beszéljek. Elkezdett kilökdösni az ajtón, aztán Andrea futva jött fel a lépcsőn. – Mi a csuda folyik itt? – Sam csak azért jött, hogy bejelentse, hogy valaki mással jár. – Bájos – mondta Andrea. – Ne is álmodj róla, hogy még egyszer láthatod Roofot – mondta Alicia. – A közelébe se engedlek. Ezt el se tudtam hinni. Tökéletes őrület volt. Fél órával ezelőtt azon izgultam, hogy tizenöt év múlva elvesztem a kapcsolatot Rooffal, és átjöttem, hogy ezt megbeszéljem Aliciával, és erre azonnal elvesztettem vele a kapcsolatot, annak a tizenöt évnek a legelső napján. Szerettem volna megfojtani, de csak megfordultam, hogy elmenjek. – Sam! – mondta Andrea. – Maradj! Alicia! Nem érdekel, mit csinált Sam. De sohasem fenyegetőzhetsz ilyesmivel, hacsak nem történt valami halálosan komoly dolog. – És szerinted ez nem komoly? – mondta Alicia. – Nem – felelte Andrea. – Szerintem nem. Minden elrendeződött. Alicia felöltözött, és Andrea mindkettőnknek csinált egy csésze teát, és leültünk a konyhaasztalhoz, és beszélgettünk. Ez így intelligensebbnek hangzik, mint amilyen volt. Hagyták, hogy beszéljek, és így végül elmondhattam nekik, hogy nem járok senki mással, és nem is akarok senki mással járni, és az meg, hogy jobb embereket is nézhetek,

igazából hülyeség volt, és nem jelentett semmit. Aztán elmagyaráztam, hogy dühös voltam, amikor átjöttem, amiatt, amit a miniszterelnök írt abban a jelentésben vagy mi a frász az, hogy el fogom veszíteni a kapcsolatot Rooffal, és én azt nem akarom. – Szóval vicces volt, hogy Alicia épp ma nem akarta megengedni, hogy megnézd – mondta Andrea. És Alicia még nevetett is ezen, de én nem. – Hogy történik az? – kérdeztem. – Hogy veszíti el az a sok apa a kapcsolatát a gyerekével? – Nagyon zűrös tud ez lenni – mondta Andrea. El se tudtam képzelni, mennyire zűrösnek kellene lennie a helyzetnek ahhoz, hogy ne találkozzak többé Rooffal. Úgy éreztem, hogy nem is tudnék nem találkozni vele, hogy az fizikailag lehetetlen lenne. Olyan lenne, mintha nem látnám a saját lábamat. – Hogyhogy zűrös? – Mit gondolsz, hány ilyen veszekedésetek lehet, hogy azt mondd magadnak: többé nem akarom látni Roofot? Ilyen veszekedés, mint az előbbi? – Sok száz – mondtam. – Sok ezer. – Oké – mondta Andrea. – Mondjuk, hogy van ilyen hetente kétszer a következő tíz évben. Az annyi mint ezer. És akkor még mindig van öt évetek a tizenötből. Érted, amit mondok? Az emberek feladják. Nem tudnak megbirkózni vele. Elfáradnak. Eljöhet az a nap, amikor gyűlölni fogod Alicia új barátját. Lehet, hogy el kell költöznöd az ország egy másik részébe, mert ott kapsz állást. Vagy külföldre. És amikor hazajössz és meglátogatod, Roof nem igazán ismer meg, és ettől borzasztóan szomorú leszel... Annyi sok oka lehet.

Alicia meg én nem mondtunk semmit. – Kösz, anyu – mondta Alicia végül. Mint mondtam, az ember nem igazán tehet semmit az igazi jövővel, azzal, amibe nem lehet csak úgy belecsöppenni. Nincs mese, azt ki kell várni. Tizenöt év! Én nem tudtam tizenöt évet várni! Tizenöt év múlva egy évvel leszek fiatalabb, mint amennyi most Beckham, két évvel fiatalabb, mint Robbie Williams, hat évvel fiatalabb, mint Jennifer Aniston. Tizenöt év múlva Roof talán elköveti ugyanazt a hibát, amit én elkövettem, meg anyu elkövetett, és apa lesz, én meg nagypapa. Csak persze nem volt más választásom, mint hogy várjak. Nem lenne semmi értelme siettetni, nem igaz? El se lehet képzelni. Nem tudnék két vagy három évbe belegyömöszölni tizenöt olyan évet, amíg ismerem Roofot, nem igaz? Nem is használna. Attól még nem biztos, hogy ismerném tizenöt tényleges év múlva. Utálom az időt. Soha nem csinálja azt, amit szeretnél. Megkértem Aliciát, hogy hadd nézzem meg Roofot, mielőtt hazamegyek. Mélyen aludt, a szája mellett tartva a két kezét, és azokat a kis horkoló zajait adta ki. Hármasban néztük őt egy darabig. Álljunk meg itt, gondoltam. Mindenki maradjon így. Minden gond nélkül átvészelnénk azt a tizenöt évet, ha így tudnánk maradni: csak állnánk szótlanul, és néznénk egy gyereket, ahogy felnő. 19 Úgy mesélem el nektek ezt az egészet, mintha egy igazi történet volna, aminek van eleje, közepe és vége. És persze történetnek történet, mert mindenkinek az élete

egy történet, nem igaz? De nem olyanfajta történet, aminek van vége. Legalábbis még nincs vége. Tizennyolc éves vagyok, és Alicia is tizennyolc éves, Roof meg már majdnem kettő, a húgom meg egy, és még anyu meg apu sem öreg. Ez a történet közepe lesz még hosszú időn át, ameddig a szem ellát, és gondolom, hogy még sok fordulat lesz benne. De persze lehet, hogy van pár kérdésetek, és megpróbálok válaszolni rájuk. Mi a helyzet az anyukád gyerekével? Anyu lánya, Emily ugyanabban a kórházban született, mint Roof, csak a szomszéd szobában. Mark természetesen ott volt, és pár órával később én is bementem hozzájuk Rooffal. – Itt a nagyi – mondtam. – És itt a nagynénéd. – Anyu addigra megszokta, hogy nagyinak hívják, de nem sok embert hívnak nagyinak, miközben szoptat egy csecsemőt. És nem sok embert hívnak nénikének, amikor még csak két órája született. – A francba – mondta Mark. – Ez aztán jól összekuszálódott. – És nevetett, de anyu nem nevetett vele. – Miért kuszálódott össze? – kérdezte. – Még csak tizenöt perce született a lányunk, és van egy unokaöccse, aki idősebb nála, és két féltestvére különböző anyáktól, és egy anyja, aki nagymama, és az isten tudja, még micsoda. – Még micsoda? – Hát. Semmi. De ez is elég. – Egy család, és kész, nem? – Egy olyan család, ahol mindenkinek rossz az életkora.

– Jaj, ne legyél már olyan zabos. Nincs olyan, hogy jó életkor. – Ja, asszem – mondta Mark. Egyetértett anyuval, mert boldog volt, és mert nem volt értelme mindezt megbeszélni egy kórházi szobában, közvetlenül egy baba születése után. Pedig van olyan, hogy jó életkor, nem? És tizenhat év az nem az, még akkor se, ha az ember próbálja kihozni belőle a legjobbat, ha már egyszer úgy alakult. Anyu folyton ezt mondta nekem, mióta megszülettem. Nekünk rossz életkorban lett gyerekünk, és nem attól, akitől kellett volna, hogy legyen. Mark is elrontotta elsőre, mint ahogy anyu is, és a jóisten se tudta, hogy így másodikra beletrafáltak-e. Nem voltak még együtt olyan régóta. Bármennyire szerettük is Roofot mind a ketten, én is meg Alicia is, hülyeség lett volna megjátszani, hogy Roof jó ötlet volt, és azt is hülyeség lett volna megjátszani, hogy együtt leszünk még harmincéves, vagy akár tizenkilenc éves korunkban is. De azt nem tudtam, vajon számít-e, hogy mindannyian rossz embert választottunk ahhoz, hogy legyen gyerekünk. Mert minden attól függ, hogy kiből mi lesz, nem? Ha én például átvészelem ezt az egészet, és egyetemre megyek, és én leszek a legjobb alkalmazott grafikus, akit a világ valaha látott, és közben okés apja leszek Roofnak, akkor örülni fogok, hogy anyu meg apu a szüleim. Mert ha nem ők lennének, hanem mások, akkor minden más is más lenne. Lehet, hogy apu adta át nekem az alkalmazottgrafikusi gént, bár egy kockát nem tudna lerajzolni, ha az élete múlna rajta, akkor se. Tanultunk a

recesszív génekről biológiából, úgyhogy lehet, hogy az ő alkalmazottgrafikusi génje is olyan volt. Egy csomó olyan híres embernek kell lennie, akiknek a szülei tévedésből jöttek össze. Na és vajon híresek lennének-e, ha nem jöttek volna össze a szüleik? Mondjuk Vilmos herceg? Oké, rossz példa, mert ha az apja ugyanaz, akkor ő mégiscsak Vilmos herceg lenne. Vagy legalábbis Valamilyen herceg. A Vilmos lehetett Diana ötlete is. És lehet, hogy nem is akar herceg lenni. Vegyük inkább Christina Aguilerát. Ő írt dalokat arról, hogy az apja csúnyán bánt vele meg minden. De nélküle akkor se lenne Christina Aguilera, nem igaz? És nem tudta volna megírni azokat a dalokat, ha jól bánt volna vele az apja. Baromi bonyolult ez az egész. Az a nap a jövőben, amikor elvitted Roofot a szurira... Tényleg volt aztán egy olyan nap? Igen, volt. Ravasz dolog ez. Mármint a jövő. Vagy amit Tony Hawk csinált. Amikor odaérek az életemnek azokhoz a részeihez, amiket már egyszer meglátogattam, akkor nagyjából ugyanazok a dolgok történnek, mint elsőre, csak éppen más okokból, és más érzések kapcsolódnak hozzájuk. Azon a napon például Alicia felhívott, mert náthás volt, és tényleg el kellett vinnem Roofot az orvoshoz. De tudtam a nevét, amikor kérdezték, úgyhogy senki sem mondhatja, hogy semmit sem tanultam az alatt az idő alatt, ha-ha. De nem kapta meg az oltást, úgyhogy az a része igaz volt. Az történt ugyanis, hogy üvölteni kezdett a váróban, amikor megmondtam neki, hogy nem fog fájni. Azt hiszem, addigra már rájött, hogy ha valamiről azt

mondom, nem fog fájni, akkor az a valami fájni fog, különben minek mondanám, hogy nem fog. És azt gondoltam, Majd Alicia elviszi. Én ezt nem tudom elintézni. Úgy rémlik, Ms. Miller egyszer azt mondta nekünk vallástörténet-órán, hogy egyesek hisznek abban, hogy az embernek újra és újra végig kell élnie az életét, mint egy szintet egy számítógépes játékban, amíg jól nem csinálja. Hát, bármilyen vallás is az, azt hiszem, tudnék hinni benne. Lehet, hogy igazából hindu vagy buddhista vagy mit tudom én mi vagyok, anélkül hogy tudnék róla. Már kétszer végigéltem azt a napot a doktorral, és mind a kétszer rosszul csináltam, bár azért javulok, még ha csak nagyon lassan is. Az első alkalommal mindent rosszul csináltam, hiszen még Roof rendes nevét se tudtam. Második alkalommal meg már tudtam a nevét, és tudtam, hogyan kell rendesen vigyázni rá, de még mindig nem voltam elég jó ahhoz, hogy végigcsináljam vele az oltást. Valószínűleg nem kapok harmadik lehetőséget, mert ez most már nem a jövőben van. Hanem a múltban. És Tony Hawk még soha nem röpített a múltba. Mindig csak előre. Úgyhogy hazafelé menet azon gondolkoztam, hogy vajon lesz-e még egy gyerekem, amikor idősebb leszek. És lehet, hogy el kell majd vinnem az orvoshoz oltásra, és akkor majd mindent tökéletesen csinálok – tudni fogom a gyerekem nevét, és megmondom neki, hogy nem fog fájni, és sírhat nekem, amennyit csak akar, akkor is végigcsináljuk. Az lesz a tökéletes nap. Akkor aztán továbbléphetek, és nem kell többé újra meg újra végigélnem az életemet.

Ó, és még valami. Nem vittem el a játékboltba utána, hogy azzal is menjen az idő, úgyhogy megspóroltam 9.99-et azon a helikopter-akármicsodán. Tanulok én. Csak hát nagyon lassan. Szoktál még beszélgetni Tony Hawkkal? És még mindig válaszol? Majd meglátjátok. A fősuli oké? Kösz, elmegy. Úgy értem, el tudom végezni a feladataimat. És a tanárok megértőek meg minden. De nem vagyok benne biztos, hogy mindent meg tudok csinálni, mert arra egyszerűen nincs elég időm. Tudjátok, meséltem nektek anyuról meg a nagyfaterról, és hogy ők rögtön az első lépésnél elhasaltak. Hát, én eljutottam a lépcső közepéig. Csak épp nem látom, hogyan juthatnék följebb. És lehet, hogy vissza kell jönnöm, hacsak ki nem találom, hogyan tudnék ott maradni. Lehet, hogy Roof magasabbra fog jutni. A mi családunk már csak ilyen. Tudod, hogy ha elcseszed a dolgaidat, akkor egy perc múlva jön a következő gyerek, akinek talán jobban fog sikerülni. Na és mi a helyzet veled meg Aliciával? Tudtam, hogy ezt meg fogjátok kérdezni. Nemrég – rögtön azután, hogy Alicia kigyógyult a náthájából – megint szexeltünk, először Roof születése óta. Nem igazán emlékszem, hogyan történt, vagy hogy miért. Vasárnap este volt, és Rooffal töltöttük a napot, együtt, hármasban, mert úgy láttuk, szereti, ha mindkét szülője vele van. Különben rendszerint felváltva vigyáztunk rá hétvégeken. Átmentem Aliciáékhoz, és

elvittem Roofot sétálni, vagy épp mihozzánk, hogy együtt lehessen a baba-nagynénjével. Nem vagyok biztos benne, hogy őt tényleg izgatta a dolog. Azt hiszem, csak lelkiismeret-furdalásunk volt valami miatt. Valószínűleg amiatt volt lelkiismeret-furdalásunk, hogy egy tizenhat éves lány szobájában kell élnie, és hogy olyan apja meg anyja van, akinek fogalma sincs semmiről. És annyit tényleg megtehettünk, hogy elmegyünk együtt valami parkba vagy az állatkertbe. Nehéz volt, de olyan értelemben volt nehéz, ahogy nehéz öt percig visszatartani a lélegzetet, nem úgy, ahogy egy matekvizsga nehéz. Más szóval bármelyik idióta megpróbálhatja. A Finsbury Parkba vittük, amit átalakítottak, mióta gyerek voltam, úgyhogy az embernek nem az jut állandóan az eszébe, hogy négy vagy öt éve még ő is ott csimpaszkodott azon a mászókán. Andrea és Robert adott húsz fontot Aliciának, úgyhogy megebédeltünk a kávézóban, és Roof sült krumplit meg fagyit evett, és vagy négy menetet játszott azokkal a gépekkel, amik tele vannak pattogós labdákkal átlátszó műanyag tojásokban. Nem beszélgettünk semmiről. Úgy értem, nem beszélgettünk az életről meg ilyesmikről. Pattogós labdákról beszélgettünk, meg kacsákról, meg csónakokról, meg hintákról, meg kisfiúkról, akiknek Thomas-a-gőzmozdonyos rollerük van. És amikor Roof hintázott vagy homokozott, egyikünk üldögélt a padon. Anyu egyszer megkérdezte tőlem, hogy miről beszélgetünk Aliciával, amikor együtt vigyázunk Roofra, mire azt mondtam, hogy nem beszélgetünk semmiről, és hogy igyekszem tartani a két lépés

távolságot. Anyu szerint ez az érettség jele volt, de az az igazság, hogy féltem tőle. Ha épp veszekedni akart, nem érdekelte, hogy hol vagyunk, így hát biztonságosabbnak éreztem, ha csak ülök a padon, és nézem, ahogy lökdösi a hintát Rooffal, mint hogy ott álljak mellette. Mert hirtelen azon kaphattam volna magam, hogy ott állok egy játszótér közepén, és egy nő elmond mindennek, miközben kis tömeg gyűlik körénk. Nem mondom, hogy soha nem az én hibám volt, amikor összevesztünk. Gyakran az enyém volt. Elfelejtettem, amit megbeszéltünk, nem hoztam el valami holmit, vagy kaját, vagy italt. Hülye vicceket mondtam olyan dolgokról, amikről ő nem szerette, ha viccelek, mint például a súlya. Azért vicceltem, mert kezdtem úgy gondolni rá, mint egy testvérre, vagy egy anyára (mármint hogy a saját anyámra), vagy egy barátra, akivel együtt jártunk suliba vagy valami. Ő nem nevetett ezeken a vicceken, mert ő nem így gondolt rám. Az a nap, amikor elmentünk a Finsbury Parkba, igazán szép volt. Semmi veszekedés, Roof boldog volt, sütött a nap. Így hát meghosszabbítottuk. Felmentem Aliciához, hogy segítsek neki megetetni és lefektetni Roofot, aztán Andrea megkérdezte, hogy ott maradnék-e vacsorára. És vacsora után bementünk Alicia szobájába, hogy láthassam, ahogy Roof alszik, mielőtt hazamegyek, és akkor Alicia átölelt, és egyik dolog hozta magával a másikat, és végül bementünk a bátyja szobájába. Tök vicces, de most se volt gumink. Megint el kellett mennie, hogy csórjon a szüleitől.

Jó régóta nem csináltam semmi ilyesmit. Elvoltam magammal, ha értitek, mire gondolok. Egészen addig az estéig nem akartam lefeküdni Aliciával, mert nem akartam, hogy azt higgye, hogy együtt vagyunk. De nem feküdhettem le mással se, nem igaz? Ha Alicia megtudja, abból akkora veszekedés lett volna, hogy vége mindennek. És még mindig be voltam majrézva. Mi van, ha teherbe ejtek valaki mást is? Akkor végem. Akkor soha semmi mást nem csinálnék, életem végezetéig, mint végtelen körben járkálnék egyik gyerekemtől a másikhoz, és közben néha elmennék a fősulira. Szóval lefeküdtem Aliciával, és mi történt? Azt gondolta, hogy ezzel most újból együtt vagyunk. Ott feküdtünk a bátyjának az ágyán utána, és azt mondta: – Na, mit gondolsz? – Miről? – kérdeztem. Esküszöm, hogy nem hagyok ki semmit. „Na, mit gondolsz” – ezek voltak az első szavai a témáról. – Arról, hogy újrakezdjük? – mondta. – Mikor beszéltünk erről? – Épp most. Amikor azt mondom, hogy nem hagyok ki semmit, akkor igazat beszélek. De úgy mondom el az igazat, ahogyan emlékszem rá, ami, gondolom, mégiscsak egy kicsit más, nem? Szexeltünk, aztán csöndben voltunk egy kis ideig, és aztán Alicia azt mondta: – Na, mit gondolsz? – Vajon mondta már akkor is, miközben szexeltünk? Vagy amikor csöndben feküdtünk? Talán elaludtam egy kis időre? Fogalmam sincs. – Ó – mondtam, mert meglepődtem.

– Csak ennyit tudsz mondani? „Ó”? – Nem. Dehogy. – Szóval még mit tudsz mondani? – Nincs ez egy kicsit hamar? Úgy értettem, nincs ez egy kicsit túl hamar a szex után? Nem úgy, hogy, tudjátok, Nincs ez egy kicsit túl hamar azután, hogy elköltöztem? Tudtam, hogy az elköltözésem már jó régen történt. Annyira nem voltam összezavarodva. Alicia nevetett. – Ja – mondta. – Pontosan. Mit akarsz, hány éves legyen Roof, mire döntést hozol? Tizenöt? Az jó életkor? És csak akkor jöttem rá, hogy nem kerülte el a figyelmemet semmi. Legalábbis semmi apróság. Épp csak az egész helyzet, mármint mindaz, ami az elmúlt pár hónapban zajlott. Alicia azt hitte, hogy a náthám óta mindig is próbáltam döntésre jutni magamban, én meg azt gondoltam, hogy már döntésre jutottam. – De amikor elmentem, te magad is azt akartad, hogy menjek, nem? – Aha. De azóta megváltoztak a dolgok, nem? Minden elrendeződött. Amikor Roof baba volt, tényleg nehéz volt minden. De most már túl vagyunk a nehezén, nem? – Tényleg? – Aha. Szerintem igen. – Hát – mondtam. – Az jó. – Szóval ez egy igen? Az elmúlt pár évből egy csomó minden álomnak tűnik. Túl lassan, vagy túl gyorsan történtek a dolgok, és a legtöbbször különben sem tudtam elhinni, hogy igaz az, ami történik. A szex Aliciával, Roof, hogy anyu teherbe

esik... Az, hogy belecsöppentem a jövőbe, ugyanolyan reálisnak tűnt, mint a többi. Ha meg kellene mondanom, melyik volt az a pillanat, amikor felébredtem, akkor azt mondanám, hogy ez: amikor kinyílt Rich szobájának az ajtaja, és Alicia anyja jött be. Felsikoltott. Azért sikoltott fel, mert sötét volt a szobában, és nem számított rá, hogy lesz ott valaki. És azért is felsikoltott, mert azokon, akiket mégis ott talált bent, nem volt ruha. – Kifelé! – mondta, amikor abbahagyta a sikítást. – Kifelé! Felöltözve! Két perc múlva lent legyetek! – Mit vagy úgy oda? – mondta Alicia, de reszkető hangon mondta, úgyhogy tudtam, hogy nem annyira bátor, amilyennek mutatja magát. – Van egy közös gyerekünk. – Majd megmondom, mitől vagyok úgy oda, ha lent lesztek. – És becsapta az ajtót. Szó nélkül felöltöztünk. Fura volt. Teljesen úgy éreztük, hogy bajban vagyunk, és sokkal fiatalabbnak éreztem magam, mint akkor voltam, amikor megtudtuk, hogy Alicia terhes. Már majdnem tizennyolc évesek voltunk, a fiunk a szomszéd szobában aludt, és mindjárt üvöltözni fognak velünk, amiért lefeküdtünk egymással. Egy valamit mondhatok nektek, egy olyan dolgot, amit ez alatt a pár év alatt tanultam meg. Az életkor nem egy olyan fix dolog. Mondhatod magadnak, hogy tizenhét éves vagy, vagy tizenöt, vagy akármennyi, és ez igaz is lehet, mármint a születési anyakönyvi kivonatod szerint. De a születési anyakönyvi kivonat igazsága csak egy része a dolognak. Tapasztalataim szerint folyton

csúszkál az ember. Egy nap alatt lehetsz tizenhét és tizenöt és kilenc és száz éves. Mondjuk, amikor lefeküdtem a fiam anyjával azután, hogy jó sok időn át nem volt köztünk szex, kábé huszonöt évesnek éreztem magam. És aztán két pillanat alatt huszonötből kilencéves lettem, ami új világrekord. Gőzöm se volt, miért érzem magam kilencévesnek, amikor rajtakaptak egy lánnyal az ágyban. A szextől elvileg idősebbnek érzi magát az ember, nem fiatalabbnak. Már persze ha nem vagy eleve öreg, gondolom. Akkor lehet, hogy fordítva van. Szóval értitek, mi ez a csúszkálásos dolog szerintem? Andrea és Robert a konyhaasztalnál ültek, amikor lementünk. Andrea előtt volt egy pohár bor, és cigarettázott, amit még sohasem csinált a jelenlétemben. – Üljetek le! – mondta. Leültünk. – Ihatunk egy pohár bort? – kérdezte Alicia. Andrea mintha meg se hallotta volna, mire Alicia egy grimaszt vágott. – Akkor most válaszolsz a kérdésemre? – kérdezte Alicia. – Miféle kérdésedre? – szólt közbe Robert. – Megkérdeztem anyutól, hogy mitől van úgy oda – mondta Alicia. Egyikük se mondott semmit. Robert Andreára nézett, mintha azt mondaná, Ez a te ügyed. – Hát nem értitek? – mondta Andrea. – Nem. Máskor is szexeltünk már, tudjátok. Most már nem kilencévesnek éreztem magam. Valahol tizennégy körül jártam, de egész gyorsan haladtam a

tényleges életkorom felé, s talán azon is túl. Alicia mellett álltam. Most, hogy már nem rossz kisgyereknek éreztem magam, nehéz volt felfogni, hogy mi is az a nagy probléma. Oké, senki sem akar arra gondolni, hogy a családtagja szeretkezik, de ha én valaha erre gondolok, csak egy kicsit hányingerem lesz. Nem leszek dühös tőle. Takaró alatt voltunk, úgyhogy semmit se lehetett látni. Meg már végeztünk is. Nem épp a kellős közepén voltunk valaminek. És ahogy Alicia épp mondta is, Roof volt az eleven bizonyítéka annak, hogy ez már régi ügy. Talán az volt a baj, hogy rossz szobában voltunk? Andrea, gondoltam, nem akadt volna ki annyira, ha Alicia szobájában kapott volna rajta bennünket. Oda be se ment volna. Gondoltam, ezt kipróbálom, ha már egyszer úgy néz ki a dolog, hogy senki másnak semmi elképzelése nincs arról, hogy mi rosszat tettünk. – Az a baj, hogy Rich szobájában voltunk? – kérdeztem. – Az meg nem teljesen mindegy? – mondta Andrea. Tehát nem erről volt szó. – Mondj valamit, Robert! – fordult aztán a férjéhez. – Muszáj egyedül nekem hadonászni a furkósbottal? Robert hunyorgott, és a fülében lévő szegecset tapogatta. – Hát – mondta. És elhallgatott. – Ó, te aztán sokat segítettél – mondta Andrea. – Hát – ismételte Robert -, osztozom az anyád... ööö... meghökkenésében. És... – Ez egy kicsit több, mint nyamvadt meghökkenés – mondta Andrea.

– Ebben az esetben nem egészen értem a dolgot – mondta Robert. – Tudjuk, hogy Sam és Alicia között van... ööö... szexuális kapcsolat, úgyhogy... Van köztünk szexuális kapcsolat?, gondoltam. Én nem voltam ebben olyan biztos. – Van? – kérdezte Andrea. – Nem igazán – mondtam. – Igen – mondta Alicia pontosan ugyanakkor. – Na és miért van? – kérdezte Andrea. – Hogy miért? – mondta Alicia. – Igen, miért? Ez kezdett életem legrosszabb beszélgetése lenni. Ha választanom kell, hogy elmondom-e anyunak, hogy Alicia terhes, vagy Alicia szüleivel beszélgetek arról, hogy miért szexeltünk, biztosan az anyámmal folytatott beszélgetést választottam volna. Az borzalmas volt, de anyu túltette magát rajta. Nem vagyok biztos benne, hogy én valaha túl fogom tenni magam ezen. – Szereted őt? Együtt akarsz lenni vele? Gondolod, hogy van jövője ennek a kapcsolatnak? Nem tudod elképzelni, hogy valaha bárki mással szeretkezz? Nem szerettem Aliciát, legalábbis nem igazán. Nem úgy, ahogy akkor szerettem, amikor megismerkedtünk. Kedveltem, és jó anya volt, de nem igazán akartam együtt lenni vele. Könnyedén el tudtam képzelni, hogy valamikor majd valaki mással fogok szeretkezni. Nem tudtam, hogy ez azt jelenti-e, hogy most nem kellene együtt lennünk, de azt tudtam, hogy van elég aggódni valónk anélkül is. Miközben hallgattam Andreát, hányinger tört rám, mert tudtam, hogy muszáj lesz véget vetnem neki, már ha nem vet véget neki Alicia.

– De anyu, ő Roof apja. – Ebből még nem következik, hogy dugnod kell vele – mondta Andrea. Most már teljesen bepöccent. De hogy mitől? – Hát – mondta Robert. – Valamikor csak muszáj neki. – Micsoda? – Andrea úgy nézett rá, mint aki mindjárt előkap egy kenyérszeletelő kést a fiókból, és levágja a nyelvét. – Bocs. Hülye vicc volt. Csak úgy értettem... Tudod. Ha egyszer ő az apja a babájának. Alicia vihogott. – És szerinted ez egy ízléses vicc? – Hát. A jó ízlés és a humor nem mindig jár együtt. – Kímélj meg a komédia elméletéről tartott rohadt előadásodtól. Hát nem látod, hogy mi történik, Robert? – Nem. – Nem engedem, hogy ugyanúgy tönkretegye az életét, ahogy én az enyémet. – Én nem teszem tönkre az életemet – mondta Alicia. – Igen, ezt gondolod – mondta Andrea. – Azt gondolod, hogy helyesen viselkedsz, amikor lefekszel a gyerekeid apjával, mert azt akarod, hogy mindannyian együtt legyetek. És aztán elmúlik tíz év, aztán még tíz, és rájössz, hogy most már soha senkinek nem is kellenél, és ezt a sok időt mind elpocsékoltad arra, hogy kitartottál valami olyanban, amiből minden ép elméjű ember évekkel azelőtt kimászott volna. – Az isten szerelmére, anyu – mondta Alicia. – Mi csak arra gondoltunk, hogy még egyszer megpróbáljuk, aztán majd meglátjuk...

– Azt hiszem, nem értetted meg a lényeget, Alicia – mondta Robert halkan. Andrea nem tudott a szemébe nézni. A kelleténél sokkal többet mondott, és ezt ő is tudta. Egy csomó könny hullott aznap este. Felmentem Aliciával, és elmondtam a mondókámat, amilyen kedvesen csak tudtam. Igazából nem kellett túl sokat mondanom. Amint beindultam, csak annyit mondott, „Tudom, tudom”, és elsírta magát. Én meg átöleltem. – Ez nem igazságos, igaz? – mondta. – Ja – mondtam, de nem igazán tudtam, hogy mi nem igazságos, és miért. – Bárcsak újrakezdhetnénk! Nem kaptunk annyi esélyt, mint mindenki más – mondta. – Miféle esélyt? – Hogy együtt lehessünk. Nekem úgy tűnt, hogy legalább két esélyünk volt. Volt egy esélyünk Roof előtt például, és azt elcsesztük. És aztán volt egy újabb esélyünk azután, hogy megszületett, és akkor se alakult sokkal jobban. Nemigen értettem, mi lenne más, ha újrakezdenénk. Vannak emberek, akik egyszerűen nem egymáshoz valók. Alicia meg én például. Szerintem maga sem hitte, amit mondott. Csak próbált romantikus lenni. De nem bántam. És én is kutatni kezdtem az agyamban valami után, ami megfelel a pillanatnak. – Pedig még mindig szeretlek – mondtam. – De két különböző világban élünk, amelyek nem egyesülnek. Nem akarom, hogy ez csúnya szakítás legyen. Azt hiszem, mindkettőnknek mindent meg kell tennünk

azért, hogy a lehető legjobb életet biztosítsuk Roofnak. Hogy olyan könnyű legyen neki, amilyen csak lehet. Eltolt magától, és rám nézett. – Ezt meg honnan szedted? – kérdezte. – Tony Hawktól – mondtam. – Amikor szakított Cindyvel. A lépcsőn lefelé menet hallottam, ahogy Andrea és Robert veszekednek. Nem dugtam be a fejem a konyhába, hogy elbúcsúzzak tőlük. Emlékszel, amikor belecsöppentél a jövőbe, és megkérted az anyukádat, hogy egytől tízig értékelje a helytállásodat? Szóval, te hány pontot adnál magadnak? Oké. Jó kérdés. De értem, hogy anyu miért nem tudta, mit mondjon rá. Két különböző pontszámot mondok. Először azt pontozom, ahogy megbirkózom a mindennapi teendőimmel – a sulival, Rooffal meg minden. Arra nyolc pontot adnék magamnak. Csinálhatnám jobban, de többnyire egész jó vagyok. Nincs semmi olyan, amit Alicia megcsinál Rooffal, én meg nem. Tudok neki főzni, le tudom fektetni, olvasni neki, megfürdetni. Keményen dolgozom, nem kések el, annyit tanulok a fősulira, amennyit csak tudok és a többi. Néha vigyázok Emilyre, és jól kijövök Markkal meg a fiával. De ha azt kérdezitek, hogy hány pontot adnék az életemre... Hát, háromnál többet aligha. Ez nem az az élet, amire vártam. Hogy is lehetne az? 20 Arra ébredek, hogy pittyeg a mobilom. Úgy tűnik, egy busz emeletén ébredtem, az Upper Streeten. Egy helyes, tizenkilenc vagy húszéves lány ül mellettem. Rám mosolyog, és én visszamosolygok rá.

– Ki az? – kérdezi. A mobilomról beszél, ami nyilván azt jelenti, hogy ismer. A francba. Úgy tűnik, TH megint röpített. Ez a lány ismer engem, én meg nem ismerem őt, és nem tudom, hova megyek a busszal, és... – Nemtom – mondom. – Miért nem nézed meg? Benyúlok a zsebembe, és előveszem a mobilom. Nem ismerem meg. Egészen pirinyó. Alicia küldött sms-t. – Azt kérdezi, „HOL VAGY?” Mit válaszoljak? – kérdezem a lánytól. – Miért nem írod meg neki, hogy hol vagy? – mondta. – Az Upper Streeten – mondtam. – Briliáns – mondta, és összeborzolta a hajam. – Akkor ezt írjam? – Istenem – mondta. – Ha már most ilyen vagy, mi lesz veled hatvanéves korodban? Oké. Szóval még nem vagyok hatvanéves. Ez már valami. – Akkor csak annyit írok, hogy „Upper Street”. – Annak nincs sok értelme – mondta a helyes lány. – Úgyis mindjárt leszállunk. Felállt, megnyomta a gombot, és elindult lefelé. Én meg utána. Egyetlen olyan kérdés se jutott az eszembe, amit feltehetnék. Úgy hangzott az egész, hogy én meg a helyes lány Aliciát megyünk meglátogatni. Kinek az ötlete volt ez? Ha az enyém, akkor azt akartam, hogy lőjenek le. Alicia vajon tudja, hogy ez a helyes lány is jön? Vagy az meglepetés lesz?

Leszálltunk a parknál, és visszamentünk az úton egy kínai étteremhez, amit még sohasem láttam, talán azért, mert még sohasem voltam a jövőnek ebben a részében. Kezdtem úgy érezni, hogy a legtöbb részében már jártam. Jóformán senki se volt az étteremben, úgyhogy rögtön megláttuk Aliciát. Felállt és intett nekünk. Egy vele kábé egykorú sráccal volt, akármennyi idős volt is ő maga. – Azt hittük, bemajréztál – mondta Alicia, és nevetett. – Bocs, hogy egy kicsit késtünk – mondta a helyes lány. Ekkor a srác is felállt. Mindenki mosolygott, mint egy fogpasztareklámban. Más szóval mindenkinek mosolygott a foga, de semmi más. Még én is mosolyogtam, pedig gőzöm se volt, hogy mi a nyavalya ez az egész. – Ő Carl – mondta Alicia. – Carl, Sam. – Szia – mondtam. Kezet fogtunk. Okésnak tűnt, mármint ez a Carl nevű srác, bár úgy nézett ki, mint aki valami bandában játszik. Hosszú, sötét, oldalt elválasztott haja és kecskeszakálla volt. A lányok egymásra mosolyogtak. Várták, hogy mondjak valamit, de mivel nem tudtam a helyes lány nevét, nemigen tudtam volna mit mondani. – Nincs értelme őrá várni – mondta Alicia, és a szemét forgatta. – Alicia vagyok. – Én meg Alex – mondta a helyes lány. És mindannyian leültünk. Alex megszorította a térdem az asztal alatt, gondolom, azt mondta vele, hogy minden rendben lesz. Ekkor kezdtem ideges lenni. Gondolom, ha nem a jövőben vagyok, akkor halálra idegeskedtem volna

magam a buszon attól, hogy Alex először fog találkozni Aliciával. Szóval bizonyos értelemben megspóroltam magamnak félóra idegeskedést azzal, hogy nem tudtam, mi fog történni. – Hogy viselte magát? – kérdezte Alicia. Rám nézett, én meg azt se tudtam, hogy kiről beszél, nem hogy azt, hogy az a valaki hogy viselte magát, úgyhogy csak rántottam egyet a fejemen, ami félig bólintás, félig fejrázás volt. Mindenki nevetett. – Ez meg mit jelent? – kérdezte Alex. Megvontam a vállam. – Mivel úgy tűnik, Sam ideiglenesen megbolondult – mondta Alex -, majd én válaszolok. Édes volt. De nem akarta, hogy elmenjünk, és ezért késtünk öt percet. Ezek szerint Roofról kérdezett, gondoltam. Valahol ott hagytuk Roofot. Ez vajon helyes? Szabad volt ilyet tennünk? De úgy tűnt, senkit sem zavar, úgyhogy azt kellett gondolnom, hogy oké. – Nem is tudom, hogy Sam anyukája hogy bírja lefektetni őket, amikor egyedül van kettejükkel – mondta Alex. – Ja – mondtam, és megráztam a fejem. A „ja” volt nagyjából az első szó, amit mondtam, és elég biztonságosnak tűnt. Egy „ja” nem okozhat komoly bajt. Kezdtem elbízni magam. – Én képtelen lennék rá – mondtam. – Miről beszélsz? – mondta Alicia. – Már egy csomószor csináltad. – A francba. Ez is hülyeség volt. – Hát, ja – mondtam. – De... azért tökre nehéz, nem?

– Neked nem – mondta Alex. – Te tényleg jól csinálod. Úgyhogy fogd be, mert úgy hangzik, mintha dicsekednél. Kedvem lett volna dicsekedni. Egyedül elbírok két gyerekkel lefekvési időben? Roof néha ott van nálam? De befogtam a szám, és csak hallgattam, amit a lányok beszélnek. Carl úgyis kukult, naná, egy ilyen rockzenész csávó meg minden, úgyhogy úgy nézett ki, hogy haverkodok vele azzal, hogy én is kukulok vele együtt. Hallgattam, ahogy a lányok Roofról beszélnek, meg arról, hogy mit tanulnak. Alexet egy suliban ismertem meg, úgyhogy ő ugyanazt csinálta, amit én, bármi volt is az. Alicia divattervezői tanfolyamot végzett a Goldsmithsen. Szuperül nézett ki. Boldognak és egészségesnek, és egy pillanatig szomorúnak éreztem magam, amiért én valamikor boldogtalanná és beteggé tettem. Alex igazán tetszett. Ezt jól csináltam. Tényleg helyes volt, és barátságos meg vicces is. Időről időre megtudtam ezt-azt az életemről. – Úgy nézett ki, hogy a fősulin átmentem esti tagozatra. Most már Alicia is tanult, úgyhogy többet kellett vigyáznom Roofra. Plusz volt valami állásom. Plusz néha vigyáztam Emilyre. Szóval ott volt Roof meg Emily meg a munka, és így nem sok időm maradt elmenni otthonról. – Elpasszoltam a deszkámat. Carl is deszkázott, és Alicia elmondta neki, hogy jó voltam a deszkán, amíg abba nem hagytam. Ezt sajnáltam. Biztos voltam benne, hogy hiányzik. – Roof aznap negyed hatkor kelt. Alex az ágyban maradt. Úgyhogy Alex néha nálam alszik. Reméltem,

hogy legalább három gumit használunk minden alkalommal, amikor szexelünk. – Rohanok minden egyes nap minden egyes percében, és időtlen idők óta ez az első estém, amikor elmentem valahova. És ugyanez igaz Aliciára is, csak neki nem kellett Emilyre is vigyáznia. Úgy tűnt, hogy Alex egy kicsit sajnál. Lehet, hogy Alex csak azért járt velem, mert sajnált. De nem érdekelt. Amit megszerzek, az az enyém. És bombázó volt. Ez az egész kifárasztott. Okésnak tűnt minden ebben a kínai étteremben, ezek között az emberek között, de még nagyon hosszú út vezetett onnan, ahol igazából voltam, mármint a jelenben, idáig. Egy csomó munka, egy csomó veszekedés, és gyerekek, akikre vigyáznom kell, és pénz, amit meg kell keresnem valahol, és egy csomó idő, amikor nem aludhatok. De meg tudtam csinálni! Ez világos volt. Nem ülnék most itt, ha nem tudtam volna megcsinálni, nem igaz? Azt hiszem, Tony Hawk végig ezt próbálta elmondani nekem.