Nick Hornby
Egy fiúról A fordítás alapjául szolgáló mű: Nick Hornby: About a boy 1998 Magyar fordítás: M. Nagy Miklós 1999
Liz Knights emlékére
Egy – Most akkor szakítottatok? – Hülyéskedsz? Az emberek valahogy folyton azt gondolták Marcusról, hogy hülyéskedik, amikor esze ágában sem volt. A fene se értette ezt. Hogy szakított-e az anyja Rogerrel, ez egy teljesen értelmes kérdés, gondolta: jó nagyot veszekedtek, aztán kimentek a konyhába, hogy valamit csöndben megbeszéljenek, kis idő múltán komoly ábrázattal kijöttek, Roger pedig odament hozzá, kezet rázott vele, sok szerencsét kívánt neki az új sulijához, azzal elment. – Miért akarnék hülyéskedni? – Na jó, szerinted hogyan áll a dolog? – Szerintem úgy, hogy szakítottatok. Csak biztos akartam lenni benne. – Szakítottunk. – Szóval elment? – Igen, Marcus, elment. Marcus úgy érezte, soha nem fog ehhez hozzászokni. Egészen megszerette Rogert, és párszor elmentek hármasban ide-oda; most meg, úgy látszik, soha többé nem fog találkozni vele. Éppenséggel nem bánta, de azért ez olyan fura, ha jól belegondol az ember. Egyszer egy klotyónál pisiltek, amikor egy autós kirándulás után mindketten alig bírták tartani. Az ember úgy gondolná, ha egyszer együtt pisilt valakivel, akkor valahogy csak kapcsolatban kellene maradnia vele. – És mi lesz a pizzájával? – Éppen rendeltek három pizzát, amikor elkezdődött a veszekedés, és még nem érkeztek meg. – Megosztozunk rajta. Ha éhesek vagyunk. – De olyan nagyok. És ő nem pepperónisat rendelt? – Marcus és az anyja vegetáriánus volt, Roger nem. – Akkor kidobjuk – mondta Fiona. – De le is szedhetjük róla a pepperónit. Különben se hinném, hogy túl sokat tesznek rá. Főleg sajt meg paradicsom. – Marcus, tudod, ebben a pillanatban nem igazán a pizzákon jár az eszem. – Jó, persze. Bocs. Miért szakítottatok? – Ó... ez-az. Nem is igazán tudom, hogyan magyarázzam meg. Marcust nem lepte meg, hogy az anyja nem tudja elmagyarázni, mi is történt. Többé-kevésbé az egész vitát hallotta, és egy szót sem értett belőle; mintha hiányzott volna belőle egy rész. Amikor Marcus meg az anyja vitatkozott, minden fontos dolgot hallani lehetett: túl sok, túl drága, túl késő, túl fiatal, árt a fogaidnak, a másik csatorna, házi feladat, gyümölcs. De amikor az anyja valamelyik pasijával vitatkozott, az ember órákig hallgathatta, és akkor se értette a lényeget – nem kapta el a gyümölcsös-házifeladatos részt. Mintha csak megparancsolták volna nekik, hogy veszekedjenek, mire azzal álltak elő, ami épp az eszükbe jutott.
– Új barátnője van? – Nem hiszem. – Neked van új barátod? Fiona elnevette magát. – Ugyan ki? Az a srác, aki felvette a pizzarendelést? Nem, Marcus, nincs új barátom. Ez nem így megy. Legalábbis akkor, ha az ember történetesen egy harmincnyolc éves, dolgozó anya. Először is, mikor? Ha ha! Még hogy mikor? Még az a legkisebb probléma. Miért? Bánt a dolog? – Nem tom. És valóban nem tudta. Az anyja szomorú, ezt látta – sokat sírt mostanában, többet, mint mielőtt Londonba költöztek, de gőze sem volt, hogy ez kapcsolatban van-e a férfiakkal. Remélte, hogy igen, mert akkor valahogy majd csak megoldódnak a dolgok. Összejön valakivel, és az a valaki boldoggá teszi. Miért is ne? Az anyja szép nő, gondolta, meg kedves, meg néha mókás is, és a világban egy csomó ilyen Roger-féle pasi szaladgál. De ha nem a pasikról van szó, akkor gőze sincs, hogy micsodáról, mindenesetre valami rohadt dolog lehet. – Baj, hogy vannak barátaim? – Nem. Csak Andrew. – Hát, igen, azt tudom, hogy Andrew-t nem szeretted. De általában? Nem bánt? – Nem. Dehogy. Persze hogy nem. – Igazán rendes vagy ebben az egész mindenben. Figyelembe véve, hogy egyik életből belecsöppentél egy egészen másmilyenbe. Marcus értette, mire gondol az anyja. Az első élete négy évvel ezelőtt fejeződött be, amikor nyolcéves volt, és a szülei szakítottak; az volt a normális, unalmas élet – iskolával, szünetekkel, házi feladatokkal és a nagyszülőkhöz tett hétvégi kirándulásokkal. A második zűrösebb volt, több ember és több hely volt benne: az anyja barátai meg az apja barátnői; lakások és házak; Cambridge és London. Nem is gondolná az ember, mennyi minden megváltozhat, csak mert egy kapcsolat véget ért, de Marcust nem aggasztotta a dolog. Sőt néha arra gondolt, hogy még jobban is szereti ezt a második életét, mint az elsőt. Több minden történt benne, és ez csak jó lehet. Igaz, itt, Londonban még nem sok minden történt, leszámítva Rogert. Még csak néhány hete voltak itt – a nyári vakáció első napján költöztek, és eddig elég unalmas volt. Kétszer moziba mentek az anyjával; a Reszkessetek, betörők 2 nem volt olyan jó, mint a Reszkessetek, betörők 1, és a Drágám, a kölyök marha nagy lett nem volt olyan jó, mint a Drágám, a kölykök összementek, és az anyja azt mondta, hogy a mai filmek túl kommerszek, és hogy amikor annyi idős volt, mint most ő... hogy mi volt akkor, arra nem emlékezett. És elmentek megnézni az új iskoláját, ami nagy volt és borzalmas, és sétáltak a környéken, aminek Holloway a neve, és voltak szép részek benne meg csúnya részek, és rengeteget beszélgettek Londonról, meg hogy mennyi minden megváltozik az életükben, meg hogy biztosan minden jobb lesz. De igazából csak ültek a fenekükön, és várták, hogy elkezdődjön a londoni életük.
Megjöttek a pizzák, és egyenest a dobozból ették meg őket. – Itt jobb a pizza, mint Cambridge-ben, igaz? – mondta Marcus vidáman. Pedig nem volt jobb: ugyanaz a cég volt ez is, az is, de Cambridge-ben a pizzáknak nem kellett ilyen nagy utat megtenniük, így aztán nem szaftosodott át annyira a tésztájuk. Szóval Marcus igazából csak azért mondta ezt, mert úgy érezte, mondania kell valami optimistát. – Nézünk tévét? – Ha akarod. Marcus megkereste a távkapcsolót – be volt csúszva a dívány háttámlája meg az ülőrésze közé –, és kapcsolgatni kezdte a csatornákat. Nem akart semmilyen szappanoperát nézni, mert azok tele vannak zűrökkel, és aggódott, hogy egy szappanoperabeli zűr emlékeztetné az anyját arra, ami a saját életében zűrös. Így aztán valami természetfilmet néztek – egy olyan fura halról szólt, amelyik barlangok fenekén él, és nem lát semmit: egy hal, amelynek senki nem látja semmi értelmét; arra gondolt, hogy ez remélhetőleg nem fogja emlékeztetni az anyját semmire.
Kettő Mennyire volt menő fej Will Freeman? Nézzük csak! Az elmúlt három hónap során lefeküdt olyan nővel, akit nem ismert különösebben (öt pont). Költött több mint háromszáz fontot egyetlen dzsekire (öt pont). Költött több mint húsz fontot egy hajvágásra (öt pont). (Hogy a csudába lehetett volna kevesebb mint húsz fontból megnyiratkozni 1993-ban?) Volt több mint öt hip-hop album a tulajdonában (öt pont). Vett már be Ecstasyt (öt pont), ráadásul diszkóban, nem pedig csak otthon, szociológiai tanulmányképpen (öt plusz pont). A Munkáspártra szándékozott szavazni a következő parlamenti választásokon (öt pont). Több mint negyvenezer fontot keresett egy évben (öt pont), és nem kellett nagyon keményen dolgoznia érte (öt pont, sőt adott magának plusz öt pontot, amiért egyáltalán nem kell dolgoznia érte). Evett már olyan étteremben, ahol van az étlapon polenta és gyalult parmezán (öt pont). Soha nem használt ízesített óvszert (öt pont), eladta a Bruce Springsteen-lemezeit (öt pont), és nemcsak növesztett kecskeszakállat (öt pont), hanem aztán le is vágta (öt pont). Csakhogy! Sohasem feküdt le olyan nővel, akinek a fotója szerepelt valamilyen újság vagy magazin divatrovatában (mínusz kettő), és ha igazán őszinte akart lenni (márpedig ha élt benne bármilyen erkölcsi meggyőződésszerűség, az magában foglalta, hogy hazudni önmagunknak egy tesztben a legnagyobb vétek), akkor neki igenis makacsul az volt a meggyőződése, hogy egy menő járgány birtoklása alighanem imponál a nőknek (mínusz kettő). De még így is az annyi mint... hatvanhat! A teszt szerint menőbb már nem is lehetne! Menő a köbön! Valóságos menőmanó! A menők legmenőbbike! Will nem tudta, mennyire illik komolyan venni az efféle teszteket, de hiába, az eredmény jólesően betöltötte gondolatait: kiérdemelni a „menő fej” címet egy férfimagazinban, az azért nem semmi – tán soha életében nem volt még ennyire közel ahhoz, hogy ténylegesen elérjen valamit, és az ilyen pillanatokat meg kell becsülni. Hatvanhat pont! Majdnem a maximum! Becsukta a magazint, és rárakta a hasonló magazinok kupacára, melyet a fürdőszobában tartott. Nem rakta el mindet, ahhoz túl sokat vásárolt, de ezt nem fogja kidobni, az tuti. Will néha eltűnődött – nem túl gyakran, mert a történelmi tárgyú töprengés nem tartozott kedvenc időtöltései közé –, hogy vajon hatvan évvel ezelőtt hogy a csudába maradtak életben a hozzá hasonló emberek. (Tisztában volt vele, hogy a „hozzá hasonló emberek” igencsak specifikus osztályozás, mivelhogy hatvan évvel ezelőtt nem létezhetett hozzá hasonló ember, hatvan évvel ezelőtt ugyanis egyetlen felnőtt embernek sem lehetett olyan apja, aki pontosan úgy kereste volna meg a pénzét, ahogyan az övé. Vagyis amikor a hozzá hasonló emberekre gondolt, ezt nem egy az egyben értette, mármint hogy az illető faszi pontosan olyan legyen, mint ő, hanem csak hogy egyszerűen ne csináljon semmit naphosszat, meg persze ne is nagyon akarjon csinálni semmi különösebbet.) Hatvan évvel ezelőtt mindazok a dolgok, amelyek segítségével Will leküzdötte a napjait, még egyszerűen nem is léteztek: nem volt tévé, főleg nem napközben,
nem volt videó, nem voltak színes magazinok s ennélfogva tesztek sem, és bár minden bizonnyal léteztek lemezboltok, azt a fajta zenét, amit ő hallgatott, akkor még föl sem találták. (Mostanában éppen a Nirvanát hallgatta meg Snoop Doggy Doggot – 1933-ban kevés esélye lett volna rá, hogy hasonló hangzásvilágot találjon.) Úgyhogy nem marad más, mint a könyvek. Könyvek! Na nem, akkoriban tutira kellett volna szereznie magának valamilyen állást, máskülönben lazán becsavarodik. Ezzel szemben manapság gond egy szál se. Szinte túl sok is a tennivaló. Ma már nem muszáj, hogy az embernek legyen saját élete; megteheti, hogy csak szép nyugisan lesi a kerítésen át másokét, merthogy van egy csomó faszi, aki mindenki szeme láttára, az újságokban, az East End-i szomszédokról szóló tévésorozatban, filmekben, finoman szomorkás jazz-szerzeményekben vagy rap dobhártyarepesztőkben éli a maga életét. A húszéves Will meglepődött és valószínűleg elszontyolodott volna, ha megtudja, hogy harminchat éves korára nem fogja megtalálni a saját életét, de a harminchat éves Will nem volt különösebben boldogtalan emiatt; így legalább kisebb volt körülötte a rumli. Rumli! Will barátjának, Johnnak a házában az aztán volt dögivel. Johnt és Christine-t két gyermekkel áldotta meg a sors – a második az előző héten született, minekutána Willt elhívták babanézőbe –, és az egész lakás úgy nézett ki, mint egy disznóól. Igen, nem tehetett róla, de Willnek ez volt az érzése. Színes műanyag vackok voltak szanaszét szórva a padlón, videokazetták hányódtak csak úgy tok nélkül a tévé mellett, a fehér díványterítő úgy festett, mintha gigantikus méretű vécépapírnak használták volna (na jó, vegyük úgy, hogy csokoládéfoltok, gondolta Will)... Hogy képes bárki is ilyen helyen élni? Christine a babával a karján jött be, miközben John a konyhában készítette a teát Willnek. – Ő Imogen – mondta Christine. – Ó – mondta Will. – Jól van. – Most mi a fenét kell mondania? Tudta, hogy kellene valamit, de ha megnyúzzák, akkor se jutott volna eszébe, hogy mit. – Nagyon... – Nem. Kiment a fejéből. Inkább Christine-re összpontosította minden erőfeszítését, mármint hogy beszélgetést kezdeményezzen. – És te hogy vagy, Chris? – Hát, tudod... Kicsit kinyuvadtam. – Két végén égetted a gyertyát? – Nem. Csak szültem egy babát. – Ó. Persze. – Minden a nyavalyás baba körül forog. – Hát, akkor jó fáradt lehetsz, mi? – Szándékosan kivárt egy hetet, hogy ne kelljen ilyesmiről beszélgetnie, de úgy látszik, hiába. Így is csak erről beszélgetnek. Megjött John a tálcával és a három csésze teával. – Barney meg elment ma a nagymamihoz – mondta, minden Will számára is érthető ok nélkül. – Hogy van Barney? – Barney kétéves volt, és ez ki is merítette azt a témát, hogy hogyan lehet, ami a szüleit kivéve különben sem érdekelt senkit, de megint
csak az volt a helyzet, hogy Will érezte, mondania kell valamit, bár hogy miért, annak sehogyan sem látta a logikáját. – Kösz, jól van – mondta John. – Egy kis ördög újabban, az igaz, és hát nemigen tudja, mit is kezdjen Imogennel, de... aranyos. Will találkozott már Barneyval, és meggyőződött róla, hogy egyáltalán nem aranyos, így aztán jobbnak látta, ha erre most már tényleg nem szól egy szót sem. – Különben veled mi van, Will? – Kösz, jól vagyok. – Még mindig nem vágysz egy saját családra? Na ne, akkor inkább megenném Barney kakás pelenkáját, gondolta. – Még nem – felelte. – Aggódunk miattad – mondta Christine. – Kösz, de jól vagyok így, ahogy vagyok. – Lehet – mondta Christine önelégült ábrázattal. Willnek kezdett felfordulni a gyomra tőlük. Már az is elég baj, hogy van két gyerekük, de vajon minek akarják még tetézni is ezt az alapvető baklövésüket azzal, hogy a barátaikat is ugyanerre biztatják? Will immár évek óta meg volt győződve róla, hogy az ember nem köteles magára kényszeríteni ezt a fajta boldogtalanságot, amibe most John és Christine belecsöppent (mert igenis biztos volt benne, hogy boldogtalanok, még ha ebben a mostani különös, agymosott állapotukban nem képesek is felismerni saját boldogtalanságukat). Igenis végig lehet csinálni az életet enélkül. Jó, az embernek szüksége van pénzre – amennyire Will átlátta a dolgokat, egy gyerek egyedüli értelme, hogy gondoskodjon majd az emberről, amikor öreg, haszontalan trotty lesz belőle, de neki van pénze, ami azt jelenti, hogy jól elvan kakis díványhuzatok nélkül, és nem kell szánalmas módon erőlködnie, hogy a barátait saját nyomorúságának követésére biztassa. John és Christine azelőtt tök normális volt. Komolyan. Amikor Will Jessicával járt, hetente többször is elmentek négyesben szórakozni. Jessica és Will akkor szakítottak, amikor Jessica szerette volna a habkönnyű viszonyt stabilabb szintre emelni; Willnek egy ideig hiányzott, de a hab jobban hiányzott volna. (Néha még azért találkoztak egy ebédidei pizzára, és Jessica megmutatta neki a kölykeiről készült fényképeket, és azt mondta, hogy Will elvesztegeti az életét, amiről Will nem tudta, hogy mit jelent, és azt mondta Jessicának, hogy szerencsésnek érzi magát, amiért nem is kell tudnia, mire Jessica azt mondta, hogy úgyse tudna megbirkózni vele, mire Will azt felelte, hogy nem is áll szándékában kipróbálni; ezután némán ültek és csak bámulták egymást.) Most John és Christine is rálépett a feledéshez vezető Jessica-féle útra – vele egyszerűen nem tudtak mit kezdeni többé. Nem kívánt találkozni Imogennel, Barney hogyléte felől érdeklődni, és nem akarta hallani, milyen fáradt Christine, márpedig ennyi volt, és nem több, amit nyújthattak. Hát jó, ő ugyan nem fog rájuk akaszkodni.
– Arra gondoltunk – mondta John –, hogy te lehetnél Imogen keresztapja. – Várakozó mosollyal az arcukon ültek, mintha az lenne a természetes, hogy Will felugorjon, könnyekre fakadjon, és üdvözült öleléssel lebirkózza őket a szőnyegre. Ehelyett idegesen felnevetett. – Keresztapja? Templom meg minden? Örökbefogadás, ha ti lezuhantok egy repülővel? – Aha. – Hülyéskedtek. – Mi mindig azt gondoltuk, hogy vannak benned rejtett mélységek – mondta John. – Aha. De most láthatjátok, hogy nincsenek. Én valóban ennyire sekély vagyok. Még mindig mosolyogtak. Egyszerűen nem fogták fel. – Ide hallgassatok! Meg vagyok hatva, hogy ez az eszetekbe jutott. De ki se tudnék találni rosszabb ötletet. Komolyan. Ez egyszerűen nem nekem való. Nem is maradt már sokáig. Néhány héttel később Will találkozott Angie-vel, és életében először ideiglenes mostohaapa lett. Talán ha lenyeli büszkeségét és a gyerekek, a család, az otthonülés, a monogámia és a korai lefekvés iránt táplált gyűlöletét, egy csomó zűrtől kímélte volna meg magát.
Három Az első nap utáni éjszakán Marcus nagyjából félóránként felébredt. Tudta, mert mindig látta a dinoszauruszos óra foszforeszkáló mutatóit: 10.41, 11.19, 11.55, 12.35, 1.31... Képtelen volt elhinni, hogy reggel megint vissza kell mennie ugyanoda, meg holnapután reggel is, meg azután is, meg... jó, akkor jön a hétvége, de többé-kevésbé minden egyes reggel a hátralévő életében. Kis híján. Valahányszor felriadt, első gondolata mindig az volt, hogy valami módon csak képes lesz túltenni magát ezen a borzalmas érzésen – kikerülni vagy akár keresztültömi rajta; ha eddig bármi miatt kiborult, rendszerint kiderült, hogy van valamilyen megoldás – ami többnyire azzal kezdődött, hogy elmondta az anyjának, mi bántja. Csak hát most az anyja nem tehet semmit. Nem fogja átvinni egy másik iskolába, és még ha átvinné is, az se sokat változtatna a dolgokon. Ő akkor is ugyanaz a Marcus maradna, és úgy érezte, ez az alapvető probléma. Egyszerűen nem alkalmas az iskolára. Ez a nagy helyzet. Csak éppen hogyan lehetne ezt bárkinek is elmagyarázni? Az rendben van, hogy valaki nem alkalmas bizonyos dolgokra (azt már tudta, például, hogy nem alkalmas házibulira, mert túlságosan szégyenlős, vagy nem vehet fel bő nadrágot, mert túl rövid a lába), de ha nem vagy alkalmas az iskolára, az már komoly probléma. Mindenki jár iskolába. Itt nincsen kibúvó. Tudta, hogy vannak gyerekek, akiket a szüleik tanítanak otthon, de őt nem taníthatja az anyukája, mert dolgozni jár. Hacsak nem fizet neki érte – de az anyja épp nemrég mondta, hogy heti háromszázötven fontot keres. Háromszázötven fontot hetente! Honnan a csudából szerezne annyi pénzt? Papírgyűjtésből nem, az egyszer szent. Legjobb tudomása szerint az egyetlen másfajta embertípust, amelyik nem jár iskolába, a Macaulay Culkin-félék alkotják. Egyszer volt róla valami a tévében szombat délelőtt, és azt mondták, hogy valami lakókocsiban tanítja egy magántanár. Az klassz lenne, gondolta. Sőt, több, mint klassz, mert Macaulay Culkin biztosan keres háromszázötven fontot hetente, talán még többet is, vagyis ha ő lenne Macaulay Culkin, akkor fizethetne az anyjának, hogy tanítsa. De ha a Macaulay Culkin-ság azt jelenti, hogy az ember ügyes színész, akkor ennek is lőttek: ő vacak színész lenne, mert utál közönség előtt szerepelni. Éppen ezért utálja az iskolát is. És éppen ezért szeretne Macaulay Culkin lenni. És éppen ezért nem lesz Macaulay Culkin az elkövetkezendő tízezer év során, a soron lévő néhány napról nem is beszélve. Nincs mese, reggel menni kell iskolába. Egész éjjel úgy járt az agya, mint a bumeráng: egy ötlet elröpült messze a távolba, egészen egy hollywoodi lakókocsiig, és egy pillanatra, amikor olyan messzire került az iskolától és a valóságtól, amennyire csak lehetséges, viszonylag boldognak érezte magát; aztán kezdődött a repülés visszafelé, fejbe kólintotta a bumeráng, és megint pontosan ugyanott volt, ahonnan elindult. És közben könyörtelenül közeledett a reggel.
A reggelinél még nyugodt volt. – Majd megszokod – mondta az anyja, miközben ette a kukoricapelyhet, és ezt biztosan azért mondta, mert Marcus olyan szerencsétlen képet vágott. Csak bólintott és rámosolygott az anyjára – amit ő mondott, azzal végül is nem volt semmi baj. Előfordult, hogy valahol belül tudta, majd megszokja azt, ami rossz, bármi volt is az, mert már megtanulta, hogy vannak rossz dolgok, amik egészen rövid idő múltán már nem is annyira rosszak. Egy nappal azután, hogy apja elment, anyjával meg a Corinne nevű barátnőjével elmentek Glastonburybe, és egy sátorban laktak, és csuda jól érezték magukat. Ez viszont mindig csak rosszabb lesz. Az első szörnyű, rémületes napot csak még szörnyűbbek és rémületesebbek fogják követni. Korán beért, bement az osztályába, leült a padjához. Itt viszonylag biztonságban volt. Azok, akik tegnap szórakoztak vele, egész biztosan nem a korán érkezők közé tartoznak; előbb csavarognak, cigiznek, kábítószereznek és nőket erőszakolnak meg, gondolta komoran. Volt pár lány az osztályban, de nem törődtek vele, hacsak annak a nevetésnek, amit akkor hallott, amikor elővette az olvasókönyvét, nem volt valami köze hozzá. Ugyan mi nevetnivaló lehetett ezen? Semmi, hacsak nem olyan emberekről van szó, akik folyton azt lesik, min nevethetnének. Sajnos az ő tapasztalatai szerint a legtöbb gyerek éppen ilyen volt. Úgy járőröztek föl-alá az iskolai folyosókon, mint a cápák, csak éppen ők nem húsra vadásztak, hanem cikis nadrágra, cikis hajra, cikis cipőre, és ha zsákmányra akadtak, vad izgalom tört ki rajtuk. És mivel neki rendszerint cikis volt a cipője is, a nadrágja is, a haja meg mindig, a hét minden napján cikis volt, igazán szinte semmit sem kellett tennie, hogy mindannyiukon kitörjön a téboly. Marcus tudta magáról, hogy furcsa gyerek, és azt is tudta, hogy részben azért, mert az anyja is furcsa. De az anyja egyszerűen nem fogta fel ezt az egészet. Mindig azt mondta neki, hogy csak az üresfejű emberek ítélik meg az embert a ruhája vagy a haja alapján; nem akarta, hogy Marcus szemét műsorokat nézzen a tévében, hogy szemét zenét hallgasson, vagy hogy szemét számítógépes játékokat játsszon (az szerinte mind szemét volt), ami azt jelentette, hogy ha bármi olyasmit akart csinálni, amivel a többi gyerek rendszerint eltöltötte az idejét, akkor órákig kellett vitatkoznia vele. Többnyire vesztett ezekben a vitákban, és az anyja olyan jól értett a vitatkozáshoz, hogy Marcusnak szinte jólesett, amikor vesztett. Az anyja el tudta magyarázni, hogy Joni Mitchellt és Bob Marleyt (ezek voltak a kedvenc énekesei) miért sokkal jobb hallgatni, mint Snoop Doggy Doggot, és miért sokkal fontosabb olvasni, mint a Gameboyjal játszani, amit az apjától kapott. De mindebből semmit sem mondhatott el az osztálytársainak. Ha megpróbálta volna elmagyarázni Lee Hartleynak – ő volt a legnagyobb, leghangosabb és leggonoszabb fiú azok közül, akikkel tegnap megismerkedett hogy neki nem tetszik Snoop Doggy Dogg, mert Snoop Doggy Dogg helytelenül viszonyul a nőkhöz, akkor Lee
Hartley vagy bemos neki egyet, vagy kitalál rá valami undok csúfnevet. Cambridge-ben nem volt ennyire rossz a helyzet, mert ott hozzá hasonló fura gyerekből és az anyjához hasonló fura anyából is volt egy csomó. De itt, Londonban minden megváltozott. Itt barátságtalanabbak, gonoszabbak és kegyetlenebbek voltak a gyerekek, és Marcus úgy érezte, hogy ha már az anyja iskolaváltásra kényszerítette, csak mert talált magának egy jobb állást, akkor legalább annyi belátás lehetne benne, hogy nem nyaggatja folyton azzal, hogy beszéljék meg a dolgokat. Otthon végül is boldog volt – hallgatta Joni Mitchellt és olvasott, csakhogy az iskolában ennek semmi hasznát nem vette. Ez talán furán hangzik, mert a legtöbb ember biztosan az ellenkezőjét gondolná – hogy az a gyerek, aki otthon olvas, jobban megállja a helyét az iskolában, de erről szó sem volt: csak más lett, mint a többiek, és emiatt kényelmetlenül érezte magát, és mivel kényelmetlenül érezte magát, mintha egyszerűen lebegett volna a semmiben, távol mindenkitől és mindentől, az osztálytársaitól, a tanároktól, az óráktól. Nem kizárólag az anyja volt a hibás mindenben. Néha csak úgy önmagától volt furcsa, függetlenül az anyjától. Amikor például énekelt... Vajon mikor fogja megérteni, hogy ez hogyan működik benne? Mindig volt a fejében egy dallam, és időről időre, amikor valami felidegesítette, ez a dallam egyszerűen mintha kiröppent volna belőle. Marcus valami okból nem tudta megkülönböztetni a kintet és a bentet, mert úgy érezte, hogy nincs is különbség köztük. Olyan volt, mint amikor az ember egy fűtött medencében úszik egy meleg napon, és amikor kiszáll, észre sem veszi, mert bent is, kint is ugyanakkora a hőmérséklet; mintha ugyanez történt volna az énekléseinél is. Szóval tegnap is, angol óra alatt, amikor a tanár épp felolvasott nekik valamit, kiröppent belőle egy dal; és felfedezte, hogy ha valaki el akarja érni, hogy nevessenek rajta, de úgy istenigazából, arra az a legjobb módszer – még a cikis hajviseletnél is jobb hogy elkezd hangosan énekelni, amikor mindenki más kussol és unatkozik. Ma délelőtt minden rendben ment, egészen a nagyszünet utáni óráig. Csöndben volt névsorolvasás alatt, vigyázott, hogy senkinek ne menjen neki a folyosón, aztán két matek jött egymás után, amit élvezett, és jól is ment neki, igaz, olyasmit vettek, amit ő már megtanult az előző iskolájában. Szünetben elment Brookshoz, egy másik matektanárhoz, hogy jelentkezzen az informatika szakkörébe. Elégedett volt magával, hogy ezt megtette, mert az ösztöne azt súgta, maradjon az osztályban és olvasson, de ő megemberelte magát, pedig még a pályán is át kellett vágnia. De aztán az angolóra megint rosszul sült el. Egy olyan könyvből tanultak, amiben sok mindenféle van vegyesen, és éppen a Száll a kakukk fészkére című regényből vettek egy részletet. Ismerte a történetet, mert látta a filmet az anyjával, ezért tisztán látta előre – annyira tisztán, hogy szeretett volna kiszaladni az osztályból hogy mi fog történni.
Amikor aztán megtörtént, rosszabb volt még annál is, mint amire számított. Maguire kisasszony az egyik lánnyal, akiről már tudta, hogy szépen olvas, felolvastatott egy részletet, aztán próbálta beindítani a beszélgetést. – Nos, ez a könyv többek között arról szól... Honnan is tudjuk, hogy ki az őrült, és ki nem az? Mert, tudjátok, bizonyos értelemben mindannyian egy kicsit őrültek vagyunk, és ha valakik eldöntik az emberről, hogy egy kicsit őrült, akkor hogyan is... hogyan is bizonyíthatja be nekik, hogy épelméjű? Csönd. Néhány gyerek sóhajtott, és sokatmondóan összenézett. Marcus már észrevette, hogy amikor valaki később csatlakozik egy osztályhoz, rögtön meg tudja állapítani, hogy melyik tanár hogyan birkózik meg a dolgával. Maguire kisasszony fiatal volt és ideges, és szemmel láthatóan küszködött. Ebből még bármi lehet, gondolta Marcus. – Jól van, fogalmazzuk meg másképpen. Miből tudjuk megállapítani, ha valaki őrült? Most jön, gondolta Marcus. Most! Ez lesz az! – Hát, például, hogy valaki ok nélkül énekel óra alatt. Nevetés. De csak ami ezután következett, az volt rosszabb még annál is, amire számított. Mindenki megfordult, és őt bámulta, ő pedig mereven nézte a tanárnőt, csakhogy annak széles, mesterkélt vigyor ült az ábrázatán, és a világért sem nézett volna Marcusra. – Rendben, ez is egy lehetőség. Ha valaki ilyet csinál, akkor tényleg gondolhatjuk azt, hogy egy kicsit dilis. De ha kihagyjuk Marcust ebből egy kis időre... Újabb nevetés. Marcus tudta, mit csinál a tanárnő, és azt is, hogy miért, és gyűlölte őt.
Négy Will először a Championship Vinylben, a Holloway Road közelében lévő kis lemezboltban látta Angie-t – pontosabban kiderült, hogy mégse látta. Böngészett, hogy elüsse az idejét, azzal a homályos céllal, hogy hátha megtalálja azt a régi rock-blues antológiát, ami egyszer megvolt neki, és szerette, de aztán elveszett; és hallotta, amint egy nő azt mondja a mogorva, búbánatos képű eladónak, hogy egy Pinky és Perky-lemezt keres az unokahúgának. A polcokat bámulta, amíg kiszolgálták, ezért Will egy pillanatra sem látta az arcát, de látott egy csomó mézsárga hajat, és hallott egy olyan enyhén rekedtes hangot, ami szerinte és mindenki más szerint is szexis, ezért tovább fülelt, miközben a nő elmagyarázta, hogy az unokahúga még csak nem is tudja, ki az a Pinky és Perky. – Hát nem szörnyű? Gondoljon csak bele: már ötéves, és nem tudja, kicsoda Pinky és Perky! Mire tanítják ezeket a mai kölyköket? Egyszóval vidám csevejjel próbálkozott, de Will már rég megtanulta a saját kárán, hogy a Championship Vinylben nem csípik a vidámságot. Ahogy Will gondolta is, az eladó csak egy megvető pillantással díjazta a próbálkozást, és morgott valamit, jelezve, hogy senki ne rabolja az ő drága idejét. Két nap múlva egyszer csak ugyanez a nő ült a szomszédos asztalnál egy Upper Street-i kávéházban. Megismerte a hangját (mindketten egy cappuccinót és egy croissant-t rendeltek), a szőke haját meg a farmerdzsekijét. Mindketten felálltak, hogy elvegyenek egy-egy újságot – a nő a Guardian-t választotta, így Willnek csak a Mail maradt –, és akkor Will rámosolygott, de a nő láthatóan nem emlékezett rá, és Will nem is forszírozta volna a dolgot, ha a nő nem annyira szép. – Én szeretem Pinkyt és Perkyt – mondta, nyájasnak, barátságosnak és viccesen szolidárisnak szánt hangon, de abban a pillanatban látta, hogy szörnyű hibát követett el, hogy ez nem ugyanaz a nő, és halvány gőze sincs róla, hogy miről beszél ez a pacák. Will szerette volna kitépni a nyelvét és beletiporni a padlóba. A nő ránézett, idegesen elmosolyodott, majd a pincér felé pillantott, nyilván azt kalkulálva, mennyi ideig tartana, amíg az átrobog a termen, és a földre birkózza a molesztálóját. Will tökéletesen megértette és együtt érzett vele. Ha egy vadidegen leül melléd egy kávéházban, és ravasz társalgási nyitómondatként nyugodt hangon közli veled, hogy szereti Pinkyt és Perkyt, akkor csakis arra gondolhatsz, hogy az illető mindjárt lenyisszantja a fejedet, és a hulládat elrejti a padlódeszkák alá. – Elnézést – mondta Will. – Összetévesztettem valakivel. – Elvörösödött, és ettől a nő mintha megnyugodott volna: a férfi zavara, gondolhatta, legalábbis részben ép elméről tanúskodik. Olvasták az újságjukat, de a nő újra és újra elmosolyodott, és Willre pillantott.
– Tudom, hogy illetlenség megkérdezni – mondta végül –, de annyira furdalja az oldalamat a kíváncsiság. Kinek nézett? Megpróbáltam kitalálni valamilyen történetet, de nem sikerült. Így aztán Will elmesélte a dolgot, mire a nő megint nevetett, és Willnek végül is az ölébe hullott egy újabb esély, hogy normális beszélgetést kezdeményezzen vele. Megbeszélték, hogy egyikük sem dolgozik délelőtt (Will nem vallotta be, hogy ő délután sem dolgozik), beszélgettek a lemezboltról, meg természetesen Pinkyről és Perkyről és a gyerekek más tévés kedvenceiről. Will még sohasem próbálkozott a kezdeményezésnek ezzel a fajtájával, de bejött: mire megitták a második cappuccinójukat, megszerezte a nő telefonszámát, plusz megbeszéltek egy vacsorát. Az első randevújukon Angie minden köntörfalazás nélkül elmondta, hogy vannak gyerekei. Will szerette volna a padlóra hajítani a szalvétáját, feldönteni az asztalt és elrohanni. – És? – mondta. Természetesen ez volt a legjobb, amit mondhatott. – Csak gondoltam, tudnod kell. Vannak emberek, akiknél számít. – Milyen értelemben? – Úgy értem, vannak olyan férfiak. – Ó, persze... azt én is úgy értettem. – Sajnálom; nem könnyíteni meg a dolgot, igaz? – Jól csinálod. – Csak, tudod... ha ez egy igazi randevú, és én úgy éreztem, hogy az, akkor, gondoltam, el kell mondanom. – Köszönöm. De komolyan, semmi gond. Csalódtam volna, ha nem lenne gyereked. – Csalódtál volna? – nevetett Angie. – Miért? Ez jó kérdés volt. Miért? Will nyilvánvalóan csak azért mondta ezt, mert olyan jól hangzott, igazi nyerő mondatnak, de ezt persze nem árulhatta el Angienek. – Mert még sohasem randevúztam olyan nővel, aki anyuka is, és mindig szerettem volna. Azt hiszem, lenne érzékem hozzá. – Mihez? Ez az. Mihez? Mihez is lenne neki érzéke? Ez az egymillió dolláros kérdés, az a kérdés, amire még sohasem tudott válaszolni. Lehet, hogy jól tudna gyerekekkel bánni, bár gyűlöli őket és mindenkit, aki felelős a világra jöttükért. De lehet, hogy túl meggondolatlanul rázta le Johnt, Christine-t meg a pöttöm Imogent. Lehet, hogy ez az! Will bácsi! – Nem is tudom. A gyerekdolgokhoz. Játszani velük meg minden. Mert az azért csak menne még neki is. Ahhoz mindenki ért, nem igaz? Lehet, hogy mindig is gyerekekkel kellett volna dolgoznia. Lehet, hogy ez a fordulópont az életében! Szó mi szó, Angie szépsége nem volt lényegtelen azon döntésében, hogy átértékeli a gyerekek iránti vonzalmának kérdését. A hosszú, szőke hajhoz, mint
most már megállapíthatta, derűs, nyílt arc, nagy, kék szemek és roppant szexis szarkalábak tartoztak – az a fajta diadalmas, erőteljes, tiszta szépség volt, mint Julie Christie. És ez volt a lényeg. Mikor randevúzott olyan nővel, aki Julie Christie-re hasonlít? Az olyan nők, akik Julie Christie-re hasonlítanak, nem szoktak randevúzni olyan pasasokkal, amilyen ő. Az olyan nők más filmsztárokkal vagy hírességekkel szoktak randevúzni, mondjuk, Forma-1-es pilótákkal. Mi történik itt? És arra jutott, hogy az egész a gyerekek miatt van; a gyerekek afféle szimbolikus fogyatékosságot jelentenek, mint egy csúnya anyajegy vagy a kövérség, és neki ettől lett esélye ott, ahol különben esélytelen lett volna. Lehet, hogy a gyerekek demokratizálják a gyönyörű, egyedül álló nőket. – Az a helyzet – mondta Angie, bár Will elmulasztotta az e pontig vezető eszmefuttatás nagy részét –, hogy ha az ember egyedül álló anya, sokkal valószínűbb, hogy végül feminista klisékben fog gondolkodni. Tudod, hogy minden férfi szemét, meg hogy egy nő férfi nélkül olyan, mint... mint... valami egy olyan valami nélkül, aminek semmi köze az első valamihez, meg minden ilyesmi. – Hát, ez érthető – mondta Will együtt érzőn. Kezdett izgalomba jönni. Ha az egyedül álló anyák azt gondolják, hogy minden férfi szemét, akkor övé a pálya. Akkor hátralévő életében egyfolytában olyan nőkkel randizhat, akik Julie Christie-re hasonlítanak. Bólogatott, a homlokát ráncolta és a száját biggyesztgette, miközben Angie locsogott, ő pedig az életét gyökeresen megváltoztató új stratégiáját tervezgette. Az ezt követő néhány hét során ő volt Will, a Jófiú, Will, a Vigasztaló, és élvezte. Ráadásul semmiféle erőfeszítésre nem volt szükség. Maisyvel, Angie rejtélyesen komor, ötéves lányával ugyan sohasem sikerült megtalálnia a hangot – a kislány alighanem velejéig romlottnak tartotta, de a hároméves Joe-t szinte rögtön meghódította, főleg azzal, hogy a legelső találkozásuk alkalmával a bokájánál fogva lógatta fejjel lefelé. Ennyi volt az egész. Ennyi kellett hozzá. Bárcsak normál méretű emberi lényekkel is ilyen könnyű lenne, gondolta Will. Elmentek a McDonald’sba. Elmentek a Természettudományi Múzeumba meg a Természettörténeti Múzeumba. Hajókáztak a Temzén. Amikor korábban nagy ritkán eszébe jutott, hogy neki is lehetnének gyerekei (mindig csak ha részeg volt, és éppen egy új kapcsolat vajúdását élte át), meggyőzte magát, hogy az apaság csak afféle szentimentális fotózási alkalom; nos, apának lenni Angie mellett pontosan ezt jelentette: kéz a kézben sétálgathatott egy gyönyörű nővel, miközben a gyerekek boldogan ugrabugráltak előttük, és mindenki láthatta, hogy ezt csinálja, és amikor már egy egész délutánon át csinálta, ha éppen úgy tartotta kedve, hazamehetett. Aztán ott volt a szex. Egyedül álló anyával szexelni, döntötte el Will az első éjszakájuk után, az lazán kenterbe veri azt a fajta szexet, amihez szokva van. Ha az ember jól választja ki a nőt, vagyis olyat választ, akit gyermekeinek apja
előbb becsapott, aztán végül el is hagyott, és aki azóta senkit sem talált magának (mert, ugyebár, a kölykök miatt ki se mozdulhatott otthonról, de meg különben is egy csomó pasi csakis a saját gyerekeit képes elviselni, és egy csomó pasi nem szereti azt a fajta zűrzavart, amely gyakran úgy kavarog a kisgyerekek körül, mint a forgószél)... ha tehát az ember egy ilyet választ magának, akkor az a nő szeretni fogja már csak ezért is. És az egyszerű pasas egy csapásra helyesebb pasi lesz: jobb szerető, jobb ember. Will tökéletesen meg volt elégedve a helyzettel. Ott az a sok tessék-lássék párosodás a gyermektelen egyedül állók világában, akiknek egy idegen ágyban töltött éjszaka csak egy újabb dugás... hát az ilyenek nem is tudják, hogy mit veszítenek. Persze vannak afféle becsület bajnokai – férfiak és nők egyaránt –, akik felháborodtak volna ezen a Will-féle logikán, de őt ez nem zavarta. Csak jó, ha kisebb a konkurencia. Végső soron az Angie-vel való viszonyát egy nagyon egyszerű dolognak köszönhette: annak, hogy nem volt Valaki Más. Ez esetben ez azt jelentette, hogy nem volt Simon, Angie volt férje, akinek akadt némi gondja az alkohollal és a munkával, és aki a klisékre lovagi hanyagsággal fittyet hányva, mint kiderült, a titkárnőjét kefélte. Willnek semmi nehézséget nem okozott, hogy ne legyen Simon; kifejezetten tehetsége volt hozzá, ragyogóan csinálta. Igazából igazságtalannak is érezte, hogy valamiért, ami ennyire nem esik a nehezére, bármiféle jutalmat kapjon, de persze esze ágában sem volt visszautasítani: Angie jobban szerette azért, hogy nem Simon, mint amennyire bármikor is szerették azért, mert az, aki. Még az óhatatlanul bekövetkező vég is kifejezetten kellemes volt. Willnek mindig komoly gondot jelentett a befejezés: sohasem tudta igazán szarván ragadni a bikát, és ennek következtében eddig mindig volt valami zűrös átfedés. Angie-vel azonban úgy ment ez is, mint a karikacsapás – sőt annyira könnyen, hogy úgy érezte, itt valami csapdának kell rejtőznie. Hat hete jártak, és Will bizonyos dolgokat kezdett kényelmetlennek találni. Először is Angie nem bizonyult kellőképp rugalmasnak, aztán meg a gyerekek időnként komolyan útban voltak; előző héten például Will megvette a jegyeket az új Mike Leigh-filmre – aznap este adták először mire Angie a kezdés után harminc perccel érkezett a mozihoz, mert nem jött meg a pótmama. Jó dühös volt, bár úgy érezte, sikerült egész ügyesen lepleznie, és végül is viszonylag kellemes estét töltöttek együtt. És Angie sohasem maradhatott ott nála, így mindig Willnek kellett elmennie őhozzá, csakhogy Angie-nek nem volt valami sok CD-je, és nem volt videomagnója, és nem volt műholdas vagy kábeltévéje, így szombat este végül mindig a Baleset-et nézték meg valami beteg gyerekről szóló vacak tévéfilmet. Will éppen kezdett tűnődni, hogy vajon valóban Angie-e az a nő, akit egész életében keresett, mikor Angie elhatározta, hogy szakít vele. Egy indiai étteremben voltak a Holloway Roadon, amikor közölte. – Will, sajnálom, de én nem hiszem, hogy ez menni fog.
Will nem szólt semmit. A múltban, ha egy beszélgetés ezzel kezdődött, az többnyire azt jelentette, hogy a nő rájött valamire, vagy hogy Will tett valami aljas, ostoba vagy elképesztő érzéketlenségről árulkodó dolgot, most viszont tényleg úgy gondolta, hogy tiszta, mint a patyolat. A beálló csöndben végigfuttatta agyán kapcsolatuk történetét, hátha talál valamit, amiről megfeledkezett, de semmi. Szörnyen csalódott volna magában, ha talál valamit, mondjuk, egy kis észrevétlenül maradt hűtlenséget vagy holmi hanyag kegyetlenséget, amit rögtön el is felejt az ember. Mivel az egész kapcsolatuk az ő megbízhatóságán alapult, bármilyen kis gikszer azt jelentette volna, hogy egészen mélyen beleivódott a megbízhatatlanság, és már képtelen uralkodni fölötte. – Nem veled van a baj. Te nagyszerű vagy. Hanem velem. Vagy legalábbis a helyzetemmel. – Nincs semmi baj a helyzeteddel. Legalábbis ami engem illet. – Willt olyan megkönnyebbülés töltötte el, hogy kedve támadt nagylelkűen viselkedni. – Vannak dolgok, amikről te nem tudsz. Simonnal kapcsolatban. – Nyaggat? Mert ha igen... – Miért, akkor mi lesz?, szerette volna megvetően megkérdezni magától. Sodorsz magadnak egy marihuánás cigit, amint hazaérsz, és elfelejted őket? Olyan nővel fogsz járni, aki sokkal egyszerűbb eset? – Nem, nem igazán. Bár, asszem, kívülről olyannak látszana. Nem nagyon örül neki, hogy járok valakivel. És tudom, hogy ez hülyén hangzik, de én ismerem őt, és tudom, hogy még egyszerűen nem tette túl magát a szakításunkon. És ami a lényegesebb, azt hiszem, hogy én se. Még nem vagyok felkészülve rá, hogy bárkivel is belevágjak egy új kapcsolatba. – Pedig igazán jól csináltad. – Az a tragikus, hogy találtam valakit, aki pont jó lenne nekem, de pont a legrosszabb pillanatban. Valami könnyű kis kalanddal kellett volna kezdenem, nem egy... nem egy olyan emberrel, aki... Will igencsak ironikusnak találta a helyzetet. Ha tudná Angie, hogy ő pontosan a megfelelő személy! Ha volt ember, aki nála alkalmasabb lett volna egy könnyű kis kalandra, akkor Will nem kívánt találkozni vele. Csak megjátszottam magam!, kívánkozott ki belőle. Én egy szörnyű alak vagyok. Sokkal üresebb, mint amilyennek látsz, becsszó! De már késő volt. – Gondoltam is rá, hogy vajon nem siettetlek-e. Szóval elcsesztem, igaz? – Nem, Will, egyáltalán nem. Te csodálatos voltál. Annyira sajnálom, hogy... Könnyezett is egy kicsit, és Will ezért is szerette. Még soha nem látott úgy sírni egy nőt, hogy közben ne érezte volna felelősnek magát, és most kifejezetten élvezte a szokatlan élményt. – Nem kell, hogy bármi miatt rossz érzéseid legyenek. Komolyan. – Komolyan, komolyan, komolyan. – Ó, de igen. – Nem, dehogy.
Mikor történt meg vele utoljára, hogy ő lehetett a megbocsátó fél? Mióta befejezte a sulit, biztosan egyszer sem, és addig se túl gyakran. Az Angie-vel töltött összes este közül ez az utolsó tetszett neki a legjobban. Will számára ez eldöntött mindent. Tudta, hogy lesznek más Angie-féle nők – olyanok, akik először azt gondolják, hogy rendszeres dugásra vágynak, de végül mégis úgy döntenek, hogy a nyugodt élet többet ér akármennyi zajos orgazmusnál. És mivel ő is valami hasonlót érzett, bár egészen más okokból kifolyólag, tudta, hogy tökéletesen alkalmas az ilyen kapcsolatokra. Szuper szex, egy csomó egó-masszázs, könnymentes ideiglenes szülősködés és lelkifurdalás-mentes szakítás – kívánhat ennél többet egy férfi? Az egyedül álló anya volt a legnagyszerűbb felfedezés, amiről valaha is hallott. Ragyogó, vonzó, kalandra kész nők ezrei London-szerte! Hát így kezdődött Will Freeman, alias Vigaszhozó Will új karrierje.
Öt Egyik hétfő reggel Fiona elkezdett sírni reggeli előtt, és ez alaposan megijesztette Marcust. A reggeli sírás új dolog volt, és rossz, nagyon rossz jel. Azt jelentette, hogy ezentúl ez a nap bármely órájában megtörténhet, minden előzetes figyelmeztetés nélkül; többé semmikor sem érezheti magát biztonságban. Egészen mostanáig a reggelekkel nem volt semmi baj; úgy tűnt, mintha Fiona mindig azzal a reménnyel ébredne, hogy az az akármi, ami boldogtalanná teszi, az éjszaka során, amíg aludt, egyszerűen elpárolgott, ahogy az néha előfordul a náthával vagy a gyomorrontással. És ma reggel is egészen normális volt a hangja – nem dühös, nem boldogtalan, nem őrült, hanem egyszerű, normális anyukahang amikor rászólt Marcusra, hogy siessen már. És tessék, most ott görnyed a konyhaasztalnál a köntösében, egy félig megevett pirítóssal a tányérján, az arca fel van püffedve, és csorog a takony az orrából. Marcus sohasem szólt semmit, amikor sírt az anyja. Nem tudta, mit mondjon. Nem értette, miért sír, és mivel nem értette, nem tudott segíteni, és mivel nem tudott segíteni, csak állt, és tátott szájjal bámult, az anyja meg csak folytatta a sírást, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. – Kérsz teát? Marcusnak úgy kellett kitalálnia, hogy mit mond, annyira szipogott közben. – Öhö. Kérek. – Elvett egy tiszta tálkát az edényszárítóról, és a szekrényhez lépett, hogy válasszon a gabonapelyhek közül. Ez felvidította. El is felejtette, hogy szombat délelőtt az anyja engedte, hogy beletegyen egy vegyes dobozt a kocsiba a szupermarketben. Most is átélte a döntéssel járó szokásos kínokat: tudta, hogy előbb túl kéne esnie azon, amit nem szeret annyira, vagyis a kukoricapelyhen meg azon, amiben gyümölcs van, mert ha most nem eszi meg őket, akkor soha, és csak ott állnak majd a polcon, amíg meg nem romlanak, és anyu kiabálni fog vele, és utána hónapokig be kell majd érnie valami gazdaságos csomagolású borzalommal. Mindezt pontosan átlátta, és mégis a Coco Popsot választotta, mint mindig. Az anyja nem vette észre – ez volt az első jó dolog, ami a szörnyű depressziójából származott. Nem mintha olyan nagyon örült volna neki; azért mégiscsak jobban szerette volna, ha van az anyjában annyi életkedv, hogy visszaküldje a szekrényhez. Ezer örömmel lemondott volna a Coco Popsról, csak hogy az anyja ne sírjon folyton. Megette a gabonapelyhét, megitta a teáját, fogta a táskáját, adott egy puszit az anyjának – épp csak egy normális puszit, nem az érzelgős, együtt érző fajtát – , és kiment. Egyikük sem szólt egy szót sem. Mi mást kellett volna tennie? Iskolába menet azon töprengett, vajon mi baja lehet az anyjának. Hogy mi olyan baja lehet, amiről ő nem tudhat? Dolgozik, ami azt jelenti, hogy nem szegények, bár éppenséggel nem is gazdagok – zeneterapeuta, vagyis fogyatékos gyerekeket tanít vagy valami ilyesmi, és mindig azt mondja, hogy szörnyen, szánalmasan, felháborítóan kevés a fizetése. Hogy bűntény ennyiért dolgoztatni valakit. De van elég pénzük lakásra, ennivalóra, nyaralásra évente egyszer, és
még arra is, hogy hébe-hóba vegyenek pár számítógépes játékot. Mi a csudától sírhat egy ember, ha nem attól, hogy nincs elég pénze? Hogy valaki meghalt? De hát azt tudná, ha meghalt volna valaki, aki ennyire fontos az anyjának; ilyen sokat csak a nagymama, a nagypapa meg Tom bátya és Tom bátya családja miatt sima, márpedig őket mindet látták előző hétvégén, az Ella nevű unokahúga negyedik születésnapján. Akkor a férfiakkal lehet kapcsolatban? Tudta, hogy az anyja szeretne barátot; csakhogy ezt abból tudta, hogy néha viccelődött róla, és Marcus nem értette, hogy a hébe-hóba eleresztett viccektől hogyan lehet egyszer csak eljutni a folytonos bőgésig. Meg különben is ő maga szabadult meg Rogertől, pedig ha olyan nagyon kétségbe lenne esve emiatt, akkor folytatta volna vele. Tehát, mi lehet még? Próbált emlékezni, hogy miféle dolgok miatt sírnak az East End-iek szereplői, mármint leszámítva a pénzt, a halált és a szeretőket, de ezzel se jutott sehova: börtönbüntetés, nem kívánt terhesség, AIDS – csupa olyan dolog, ami az anyjánál aligha jöhet szóba. Aztán az egész kiröppent a fejéből, mikor bent volt az iskolakapun belül. Nem mintha elhatározta volna, hogy nem gondol rá többet. Egyszerűen csak működésbe lépett a létfenntartási ösztöne. Ha az embernek meggyűlt a baja Lee Hartleyval meg a haverjaival, akkor a legkisebb gondja is nagyobb annál, hogy vajon az anyja tényleg becsavarodik-e, vagy sem. De ma reggel nem történt semmi zűr. Látta, hogy mindannyian a tornaterem falát támasztják, és valami kincs körül kuporognak, egyszóval biztonságos távolságban voltak, és így minden gond nélkül eljutott az osztályteremig. A barátai, Nicky és Mark már ott voltak, és Tetrist játszottak Mark Gameboyán. Odament hozzájuk. – Minden rendben? Nicky mondott egy helót, de Mark annyira belemerült a játékba, hogy észre sem vette. Marcus próbált úgy helyezkedni, hogy lássa, hogyan boldogul Mark, de Nicky elfoglalta az egyetlen helyet, ahonnan látni lehetett a Gameboy kis képernyőjét, így hát leült egy padra, és várta, hogy befejezzék. De nem fejezték be. Vagyis befejezték, de aztán rögtön újra is kezdték; nem mondták neki, hogy ő is játsszon egyet, és el se rakták azért, mert ő megérkezett. Marcus érezte, hogy szándékosan nem törődnek vele, de nem tudta, hogy mit csinálhatott rosszul. – Jösztök a számítógépterembe ebédidőben? – Megismerni is így ismerte meg Nickyt és Markot – az informatikai klubban. Hülye kérdés volt, mert mindig mentek. Ha nem mentek volna, akkor hozzá hasonlóan ők is félszegen, lábujjhegyen csellenghettek volna ebédidőben, vigyázva, nehogy észrevegye őket valaki, akinek nagy szája és menő frizurája van. – Nem tom. Lehet. Te mit gondolsz, Mark? – Nem tom. Talán. – Jól van. Ott talákszunk. Lehet.
Nem mintha addig nem találkozna velük. Mert például most is épp itt van mellettük, és nem is tervezi, hogy bárhová elmenjen. De legalább mondott valamit. Nagyszünetben ugyanez volt az ábra: Nicky és Mark a Gameboyon, Marcus meg ott tipródik mellettük. Jó, nem voltak igazi barátok – nem olyanok, amilyen barátai Cambridge-ben voltak –, de rendszerint jól elvoltak, már csak azért is, mert ők sem voltak olyanok, mint a többi srác az osztályban. Marcus egyszer suli után még Nickyék lakásán is járt. Tudták, hogy hülyék meg stréberek meg minden, ahogy némelyik lány nevezte őket (mindhárman szemüvegesek voltak, egyik se törődött azzal, hogyan öltözik, Mark vörös volt és szeplős, Nicky meg jó három évvel fiatalabbnak nézett ki, mint bárki más a hetedikben), de ez nem sokat izgatta őket. Az a fő, hogy együtt voltak, és nem kellett kétségbeesetten a fal mellett lopózniuk, hogy senkinek ne szúrjanak szemet. – Hé, ütődött! Énekelj nekünk valamit! – Két nyolcadikos állt az ajtóban. Marcus nem ismerte őket, vagyis szemmel láthatóan terjedt a hírneve. Próbált céltudatosabb pózt felvenni: úgy nyújtotta a nyakát, mintha a Gameboyra koncentrálna, de így se látott semmit, ráadásul Mark és Nicky kezdtek elhúzódni a közeléből, hogy magára maradjon. – Hé, Vörös! Chris Evans! Pápaszemes! – Mark kezdett vörösödni. – Mindegyik pápaszemes! – Ja, el is felejtettem. Tyhű, Vörös Pápaszem! Ki szívta ki a nyakadat? Ezt állati mulatságosnak találták. Mindig a lányokról meg a szexről vicceltek; a fene se tudja, miért. Biztos, mert szexőrültek. Mark feladta a harcot, és kikapcsolta a Gameboyt. Újabban ez egy csomószor megtörtént, és nemigen lehetett tenni bármit is ellene. Csak állsz és tűrsz, amíg meg nem unják. Az volt benne a nehéz, hogy közben kellett valamit találni, amin gondolkozhatsz, meg valamilyen arcot vágni. Marcus újabban listákat készített a fejében; anyjának volt egy játéka, amiben kártyák voltak, rajtuk egy-egy kategória nevével, mondjuk, „Pudingok”, és a másik csapatnak ki kellett találnia, milyen tizenkét pudingfajta van a kártyán, aztán persze az első csapat jött a találgatással, és, mondjuk, a kártyán szereplő tizenkét futballcsapatot kellett kitalálni. Itt ezt nem játszhatta, mert nem voltak kártyák meg másik csapat, de valami ilyesmit játszott: kitalált valamit, amiből sok fajta van, mondjuk azt, hogy „Gyümölcsök”, és megpróbálta felsorolni a lehető legtöbb fajta gyümölcsöt, amíg az, aki cikizte őket, bele nem unt a dologba és el nem ment. Csokiszeletek. Mars, természetesen. Snickers. Bounty. Van még olyan, ami fagyiban is van? Nem jutott eszébe több. Topic. Picnic. – Hé, Marcus, ki a kedvenc rap énekesed? Tupac? Warren G? – Marcus hallotta már ezeket a neveket, de amúgy semmit sem tudott róluk, nem ismerte egyetlen számukat sem, és különben is tudta, hogy nem azért kérdezik, hogy válaszoljon. Ha válaszol, neki annyi.
Agya kiürült, persze részben épp ez volt a játék lényege. Könnyű lett volna otthon felsorolnia a különböző csokiszeletfajtákat, de itt, miközben cikizték ezek a srácok, szinte lehetetlen. Milky Way. – Hé, Törpicur, tudod, mi az a franciázás? – Nicky úgy tett, mintha bámulna ki az ablakon, de Marcus látta rajta, hogy nem lát semmit. Picnic. Nem, az már volt. – Hagyjuk! Unalmas. És elmentek. Csak hat jött össze. Szánalmas. Egy darabig egyikük sem szólt egy szót sem. Aztán Nicky Markra pillantott, Mark pedig Nickyre, és végül Mark szólalt meg. – Marcus, nem akarjuk, hogy velünk legyél többet. Nem tudta, hogyan reagáljon, ezért csak annyit mondott: – Ó. – Meg még azt: – Miért nem? – Miattuk. – Nekik semmi közük hozzám. – De igen. Soha nem volt bajunk senkivel, mielőtt megismerkedtünk veled, most meg mindennap ez megy. Marcusnak ezt nem kellett magyarázni. El tudta képzelni, hogy ha sohasem találkoznak vele, akkor Nickynek és Marknak annyi köze lenne Lee Hartleyhoz meg a hozzá hasonlókhoz, mint a koalamackóknak a piranhákhoz. De most, őmiatta a koalamackók beleestek a tengerbe, és a piranhák gyülekezni kezdtek körülöttük. Nem bántották őket, legalábbis egyelőre, de Marcus pontosan tudta, milyen az, ha az emberre bottal, kavicsokkal vagy épp csúfnevekkel támadnak. A sértések éppen úgy csapódnak be, mint a lövedékek, és ha veled együtt mások is ott vannak a tűzvonalban, akkor nekik is jut a javából. Ez történt Nickyvel és Markkal: miatta ők is láthatóvá váltak, célpont lett belőlük, és ha egyáltalán a barátjuknak meri nevezni magát, akkor az a dolga, hogy távol tartsa magát tőlük. Csak éppen nem volt semmi más hely, ahová mehetett volna.
Hat Egyedülálló apa vagyok. Van egy kétéves fiam. Egyedül álló apa vagyok. Van egy kétéves fiam. Egyedül álló apa vagyok. Van egy kétéves fiam. Akárhányszor mondta ezt el magának, mindig talált valamit, ami miatt nem stimmelt a dolog: a saját fejében – persze, nem az a legfontosabb hely, de azért számít – nem tudta apának érezni magát. Túl fiatal, túl öreg, túl buta, túl okos, túl megállapodott, túl türelmetlen, túl önző, túl hanyag, túl elővigyázatos (mondhatott bármit a nő, akivel éppen járt, arról, hogy mivel védekezik, ő mindig, mindig használt óvszert, már azokban az időkben is, amikor még nem volt muszáj), nem ért a gyerekekhez, túl gyakran jár el szórakozni, túl sokat iszik, túl sokat drogozik. Amikor a tükörbe nézett, egy szimpla apát se volt képes felfedezni a tükörképében, nemhogy egy egyedül állót. Will azért próbálta egyedül álló apának látni magát a tükörben, mert kifogyott az egyedül álló anyákból, akikkel lefeküdhetett; ami azt illeti, Angie volt eddig nemcsak az első, hanem az utolsó is. Klassz volt elhatározni, hogy az egyedül álló anyák jelentik számára a jövőt, és hogy több millió szomorú, Julie Christie-szerű tünemény várja epedezve a hívását, csak éppen az volt a lehangoló igazság, hogy egyiknek sem tudta a telefonszámát. Hol a csudában csellengenek? A kelleténél tovább tartott annak felismerése, hogy az egyedül álló anyáknak a dolgok természeténél fogva vannak kölykeik, márpedig a kölykök arról híresek, hogy nem engedik elcsellengeni az anyjukat. Finoman, óvatosan érdeklődött pár barátjánál és ismerősénél, de egyelőre nem járt túl sok sikerrel; azok vagy nem ismertek egyetlen egyedül álló anyát sem, vagy vonakodtak nyélbe ütni a bemutatást, arra hivatkozva, hogy Will nem az a kifejezetten romantikus és hűséges típus. Most viszont megtalálta a tökéletes megoldást a váratlan prédaínségre. Lesz egy fiktív, Ned nevű, kétéves fia, és csatlakozik az egyedül álló szülők klubjához. A legtöbb ember nem ment volna ilyen messzire, csak hogy kielégítse egy szeszélyét, Will azonban egész gyakran csinált olyan dolgokat, amikhez más nem vette volna a fáradságot, egyszerűen azért, mert neki volt rá ideje, hogy vegye. Mivel egész nap nem csinált semmit, tömérdek alkalma volt álmodozni, tervezgetni és másvalaki bőrébe képzelni magát. Egyszer például, miután egy különösen duhaj hétvége után rátört a lelkifurdalás, jelentkezett önkéntesnek egy leveskonyhára, és bár ténylegesen sohasem ment el dolgozni hozzájuk, a telefonszámuknak köszönhetően legalábbis pár napig olyan fickónak képzelhette magát, aki képes ilyesmire. Gondolkodott a Külföldi Önkéntes Szolgálaton, és kitöltötte a formanyomtatványokat, és kivágott egy hirdetést a helyi újságból tanulási nehézségekkel küzdő emberek olvasástanításáról, és kapcsolatba lépett ingatlanügynökökkel, amikor először éttermet akart nyitni, aztán könyvesboltot...
Mindebből az a lényeg, hogy ha az embernek van gyakorlata a színlelésben, akkor nem okoz különösebb gondot, és még csak nem is valami ijesztő csatlakozni az egyedül álló szülők klubjához, amikor ő maga nem egyedül álló szülő. Ha nem jön be, akkor egyszerűen valami mással próbálkozik. Nem nagy ügy. Az ESZÜK (Egyedül álló Szülők Klubja) a hónap első szerdáján találkozott egy helyi oktatási központban, és ez volt Will bemutatkozó látogatása. Majdnem biztos volt benne, hogy egyben a búcsúlátogatása is: valamit úgyis elront majd, mondjuk, nem fogja tudni Postás Pat macskájának a nevét, vagy hogy milyen színű Bugyuta autója (vagy, ami már tragikusabb, nem jut eszébe a saját gyerekének a neve – valami okból folyton Tedként gondolt rá, miután épp csak ma reggel keresztelte el Nednek), és miután leleplezik a csalását, két lábbal rúgják ki a klubjukból. De ha van rá esély, hogy találkozik egy olyan nővel, mint Angie, akkor megéri kockáztatni. A parkolóban egyetlen járművet talált, egy ütött-kopott 2CV-t, amely az ablakán lévő ragasztócímkék tanúsága szerint járt már a Chessingtoni Kalandbirodalomban és az Alton Towers vidámparkban; Will kocsija, egy új GTi véletlenül se járt ilyen helyeken. Miért nem? Semmilyen ésszerű indok nem jutott az eszébe, azon kívül, ami szembeszökően nyilvánvaló, vagyis hogy ő történetesen egy harminchat éves, gyerektelen agglegény, így aztán soha nem fűtötte a vágy, hogy mérföldeket vezessen valami műanyag varázshegy kedvéért. Az oktatási központ rögtön lehangolta. Jó húsz éve nem tette be a lábát olyan helyre, ahol osztálytermek és folyosók vannak, és a falakon házilag rajzolt poszterek, és elfelejtette, hogy a brit oktatási rendszert átitatja a fertőtlenítőszerek szaga. Arra nem is gondolt, hogy esetleg nem fogja megtalálni az eszükös bulit. Azt hitte, egyenesen odavezeti majd a boldog zsivaj, ahogy szegény magányos szülők megfeledkeznek gondjaikról, és lottyadtra isszák magukat, de nem volt boldog zsivaly, csak egy vödör távoli, gyászos csörgése. Végül szemébe ötlött egy darab fölrajzszögezett okmánypapír az egyik osztályterem ajtaján, rajta a filctollal odakapart ESZÜK! felirat. A felkiáltójel elbizonytalanította. Túl görcsös igyekezetről tanúskodott. Egyetlen nő volt a teremben. Üvegeket – fehérbort, sört, ásványvizet és kólát – rakosgatott elő egy kartondobozból, és a terem közepén álló asztalra állította őket. A többi asztalt a terem végébe tolták, s mögöttük felstószolva álltak a székek. Ez volt a legelhagyatottabb partihelyszín, amit Will valaha látott. – Jó helyre jöttem? – kérdezte a nőtől. Éles vonásai voltak, s az arca vörös, mint a pipacs. – ESZÜK? Jöjjön be! Maga Will, ugye? Én vagyok Frances. Will elmosolyodott, és kezet fogott vele. Telefonon beszélt már Francesszel aznap. – Sajnálom, hogy még senki sincs itt. A kezdés majdnem mindig ilyen nehézkes. Tudja, a pótmamák.
– Aha, értem. – Tehát hibázott, amikor pontosan érkezett. Többé-kevésbé máris elárulta magát. És persze nem kellett volna azt mondania, hogy „aha, értem”, ami azt fejezte ki, hogy megvilágosodott számára egy helyzet, amelyet először különösnek talált. A szemét forgatva azt kellett volna mondania: „Nekem mondja?”, vagy „Ajjajaj, pótmamákról egy szót se!” Olyasmit, amiből rögtön kiderül, hogy egy cipőben járnak. De talán még nem késő. Forgatni kezdte a szemét. – Ajjajaj, pótmamákról egy szót se! – Keserűen nevetett, és a biztonság kedvéért még megcsóválta a fejét. Francest láthatóan nem zavarta a mondat kissé késői időzítése, és vette a végszót: – Gondja volt ma is? – Nem. Anyám vigyáz rá. – Büszke volt a személyes névmás használatára. Valahogy természetességet sugallt. A másik oldalon viszont volt egy csomó hülye fejcsóválás, szemforgatás és egy olyan ember keserű kacaja, akinek láthatóan nincsenek gondjai holmi bébicsőszökkel. – De máskor már nekem is meggyűlt a bajom – tette hozzá sietve. Még alig két perce folyt a beszélgetés, és máris idegroncs volt. – Mint mindannyiunknak – mondta Frances. Will lelkesen kacagott. – Hát igen – mondta. – Én aztán tudom, mi az. Úgy érezte, most már teljesen világos, hogy vagy hazudozó, vagy őrült, de mielőtt még mélyebbre tudta volna ásni magát egy lyukba, amelynek az alján már szivárgott föl a víz, újabb ESZÜK-tagok érkeztek – mindannyian nők, és egy kivétellel mindannyian túl a harmincon. Frances bemutatta mindegyiküknek: Sallynek és Moirának, akik ridegnek tűntek, ügyet sem vetettek rá, csak fogtak egy-egy fehérborral teli papírpoharat, és elhúzódtak a terem távolabbi sarkába (Will érdeklődéssel látta, hogy Moira „Lorena Bobbitt” feliratos pólót visel); Lizzie-nek, aki kicsi, helyes és bolondos volt; Helennek és Susannah-nak, akik szemmel láthatóan méltóságukon alulinak találták az ESZÜK-öt, és durva megjegyzéseket tettek a borra és a helyszínre; Saskiának, aki tíz évvel fiatalabb volt minden más jelenlévőnél, és inkább festett egy anya lányának, mint egy kislány anyjának; és Suzie-nak, aki magas volt, szőke, sápadt, ideges tekintetű és gyönyörű. Ő megteszi, gondolta Will, és már nem is nagyon figyelte az újonnan érkezőket. Szőke és gyönyörű: ez volt az a két tulajdonság, amire vadászott; sápadt és ideges tekintetű – ez meg az a kettő, ami biztosította számára a vadászengedélyt. – Szia – mondta. – Willnek hívnak, új vagyok itt, és nem ismerek senkit. – Szia, Will. Suzie vagyok, régóta járok ide, és mindenkit ismerek. – Elnevette magát. Will az udvariasság határain belül igyekezett az egész estét az ő társaságában tölteni. A Francesszel folytatott beszélgetése elővigyázatosabbá tette, így most jobb teljesítményt nyújtott a Ned-fronton. Különben meg Suzie égett a vágytól, hogy beszélhessen, és az adott körülmények között Will roppant boldog volt, hogy jóformán csak hallgatnia kell. Volt mit. Suzie-nak egy Dan nevű fickó volt a
férje, aki viszonyt kezdett valakivel, amikor ő hat hónapos terhes volt, és egy nappal azelőtt hagyta el, hogy elkezdődtek a fájások. Dan egyetlenegyszer látta a lányát, Megant, véletlenül, az islingtoni Body Shopban. És nem úgy festett, mint aki szeretne máskor is találkozni vele. Suzie most szegény volt (éppen próbálta átképezni magát táplálkozás-szakértőnek) és elkeseredett, és Will nagyon is megértette, hogy miért. Suzie körülhordozta tekintetét a termen. – Azért is szeretek idejárni, mert itt dühös lehet az ember, és emiatt senkinek a szemében nem lesz kevesebb – mondta. – Nagyjából mindenkinek van valami oka rá, hogy dühös legyen. – Komolyan? – Will szemében nem tűntek olyan nagyon dühösnek. – Nézzük csak, kik vannak itt... Látod azt a farmeringes nőt? Elhagyta a férje, mert a fejébe vette, hogy nem tőle van a kisfiuk. Ööö... Helen... unalmas... a férje elment valamilyen kolléganőjével... Moira... a férje lebukott... Susannah Curtis... ha jól tudom, a férje kettős életet élt, volt egy másik családja is... Ugyanaz a téma végtelen számú variációban ismétlődött. Férfiak, akik egyetlen pillantást vetettek újszülött kölykükre, és elhúzták a csíkot, férfiak, akik egyetlen pillantást vetettek új kolléganőjükre, és elhúzták a csíkot, férfiak, akik csak úgy fogták magukat, és elhúzták a csíkot. Will hirtelen tökéletesen megértette, hogy Moira szemében miért lett szent Lorena Bobbitt, s mire Suzie befejezte a megcsalásokról és egyéb aljasságokról szóló litániáját, a legszívesebben levágta volna a péniszét egy konyhakéssel. – Férfiak egyáltalán nem járnak az ESZÜK-be? – kérdezte Will. – Csak egy. Jeremy. De most szabadságon van. – Akkor néha azért nők is lelépnek. – Jeremy felesége autóbalesetben halt meg. – Ó! Willt olyan szomorúság töltötte el a saját neme miatt, hogy úgy döntött, kicsit javít az összképen. – Hát... én is egyedül maradtam – mondta rejtélyesen bánatosnak szánt hangon. – Sajnálom – mondta Suzie. – Még nem is kérdeztelek magadról. – Ó... Nem számít. – Tehát elhagytak? – Hát, éppenséggel igen. – Bús, sztoikus mosollyal nézett Suzie-ra. – És a volt feleséged szokott találkozni Neddel? – Néha. De nem izgatja magát különösebben. – Kezdte jobban érezni magát; kellemes volt, hogy ő szállítja a rossz híreket a nőkről. Igaz, hogy ezek a rossz hírek száz százalékig fiktívek voltak, de mégis úgy érezte, hogy hordoznak valamiféle érzelmi igazságot. Lám csak, gondolta, ebben a szerepjátékban van valami művészi tartalom, amit eddig nem is gyanított. Színészkedett, szó se róla, de a szó legnemesebb, legmélyebb értelmében. Nem csaló volt, hanem valósággal Robert De Niro.
– Hogyan viseli a kissrác? – Ó... nagyon klassz kis kölyök. Talpraesett. – Elképesztő, mennyi erő van a gyerekekben, nem igaz? Mélységes döbbenetére Will azon kapta magát, hogy vissza kell pislognia egy könnycseppet, miközben Suzie vigasztalóan megfogta a karját. Klubtag lett, semmi kétség.
Hét Bizonyos dolgok ugyanúgy történtek, mint addig. Hétvégére elment az apjához Cambridge-be, és rogyásig tévézett. Vasárnap ő meg az apja meg Lindsey, az apja barátnője elmentek Lindsey mamájához Norfolkba, és sétáltak a tengerparton, és Lindsey mamája csak úgy adott neki egy ötfontost. Tetszett neki Lindsey mamája. Meg Lindsey is. Lindseyt még az anyja is szerette, bár olykor mondott róla csúnyákat. (Marcus ilyenkor nem próbálta védeni, sőt elraktározta magában a hülyeségeket, amiket Lindsey mondott vagy csinált, és elmesélte őket az anyjának, amint hazaért; egyszerűbb volt így, hogy lovat adott alá.) Mindenki rendes volt, komolyan. Csak épp olyan sokan lettek. De ő jól kijött mindenkivel, és senki sem nézte őt furának, vagy legalábbis Marcus nem vette észre. Mikor ment a suliba, az járt a fejében, hogy vajon nem ő kerített-e túl nagy feneket a dolgoknak. Hazafelé menet azonban megint kezdődött az egész, az újságosnál, a sarkon túl. Az eladók rendesek voltak, hagyták, hadd nézegesse a számítógépes magazinokat. Jó tíz percig böngészhette őket, mire egyáltalán mondtak valamit, és akkor is csak kedvesen viccelődtek – semmi gonosz, gyerekellenes szövegelés, mint sok más boltban. „Egyszerre csak három gyerek tartózkodhat a helyiségben.” Utálta az ilyesmit. Tolvajnak néznek, csak azért, ahány éves vagy. Be nem ment volna olyan boltba, amelyiknek ilyen felirat volt a kirakatában. Majd pont ilyen alakoknak adja a pénzét! – Hogy van az édesanyád, Marcus? – kérdezte tőle az eladó, amikor belépett. Szerették itt az anyját, mert mesélt nekik arról a helyről, ahonnan Londonba kerültek; egyszer ugyanis járt arra, valamikor régen, amikor még igazi hippi volt. – Jól. – Jobb, ha nem részletezi. Megkereste azt a magazint, amit előző héten már félig átnézett, és teljesen belefeledkezett. Aztán arra ocsúdott, hogy ott vannak mindannyian, egészen közelről körbeveszik, és nevetnek. Utálta ezt a hangot. Azt se bánta volna, ha soha többé senki sem nevet az egész világon, amíg ő életben van. – Mit énekelsz, ütődött? Megint! Anya egyik kedvenc dala járt a fejében, egy Joni Mitchell-dal valami taxiról, és úgy látszik, egyszer csak megint hangosan kezdett énekelni. Azok meg mindannyian elkezdtek hamisan dúdolni, itt-ott beszúrva egy-egy értelmetlen szót, és várták, hogy feléjük forduljon. Nem törődött velük, és próbált arra koncentrálni, amit épp olvasott. Nem kellett olyasmikre gondolnia, mint a csokiszeletek, amikor volt a kezében egy számítógépes cikk, amibe belemerülhetett. Először csak színlelt, de másodperceken belül megint teljesen lekötötte a cikk, és aztán csak azt látta, hogy mennek ki a boltból. – Hé, Mohammed – kiáltotta egyikük. Mr. Patelt éppenséggel nem így hívták. – Nem ártana ellenőrizni a zsebeit. Enyves kezű. – Azzal eltűntek. Benyúlt a zsebébe. Mind a kettő tele volt csokival és rágógumival. Ő meg észre
sem vette. Émelygés tört rá. Kezdett volna magyarázkodni, de Mr. Patel a szavába vágott. – Figyeltem őket, Marcus. Minden rendben. Marcus odament a pulthoz, és kipakolt a zsebeiből egy újsághalom tetejére. – Iskolatársaid? Bólintott. – Jobb, ha kerülöd őket. Aha, igen. Baromira. Jobb, ha kerüli őket. Mikor hazaért, anyja a padlón feküdt, egy kabáttal betakarózva, és egy gyerekeknek szóló rajzfilmet nézett. Föl se pillantott. – Nem mentél ma dolgozni? – Délelőtt voltam. Délutánra beteget jelentettem. – Mi bajod? Semmi válasz. Ez nem volt igazság. Ő csak egy gyerek. Mostanában, ahogy nőtt, ez egyre gyakrabban jutott eszébe. Nem tudta, miért. Talán azért, mert amikor még tényleg gyerek volt, ezt fel se tudta fogni – az embernek el kell érnie egy bizonyos kort, hogy rájöjjön, mennyire fiatal. De az is lehet, hogy amikor kicsi volt, még nem kellett izgulnia semmin – öt vagy hat évvel ezelőtt az anyja sohasem töltött fél napokat azzal, hogy egy kabát alatt reszketett és hülye rajzfilmeket nézett, vagy ha mégis, akkor Marcusnak eszébe sem jutott, hogy ez nem normális dolog. Ez így sehogy sem maradhatott. A suliban is szar volt minden, meg itthon is, és mivel mindig – na jó, majdnem mindig – vagy a suliban volt, vagy itthon, így egyfolytában szar volt minden, leszámítva azt az időt, amikor aludt. Valakinek csinálnia kellett valamit, mert ő maga nem tudott csinálni semmit, csak nem tudta, ki lehetne az a valaki, leszámítva a nagykabát alatt reszkető anyját. Azért fura egy szerzet volt, mármint az anyja. Folyton csak beszélgetni akart. Egyfolytában nyaggatta, hogy beszélgessenek, hogy meséljen el neki mindent, de Marcus biztos volt benne, hogy nem komolyan gondolja. Ha valami kis dologról volt szó, akkor persze rendes volt meg minden, de Marcus tudta, hogy ha kitálalná a komoly dolgokat, az zűrös lenne, különösen most, amikor csak sírt és sírt, minden ok nélkül. De ebben a pillanatban Marcus úgy érezte, nincs választása. Ő csak egy gyerek, az anyja meg az anyja, és ha ő valami miatt rosszul érzi magát, akkor az anyjának a kötelessége, hogy tegyen valamit. Ez ilyen egyszerű. Még akkor is, ha az anyjának nincs kedve hozzá, vagy hogyha akkor ő maga még rosszabbul fogja érezni magát. Szar ügy. Mindenesetre most elég dühös volt hozzá, hogy belevágjon. – Minek nézed ezt? Ez szemét. Mindig azt mondod nekem. – Azt hittem, szereted a rajzfilmeket. – Szeretem is. Csak ezt nem. Ez borzalmas.
Mindketten szótlanul bámulták a képernyőt. Az a kutyaszerű fura akármi épp próbálta elkapni a fiút, aki át tudott változni repülő csészealjjá vagy mi a nyavalyává. – Szóval, mi bajod? – Marcus durva hangon tette fel a kérdést, úgy, ahogy egy tanár kérdezné meg egy Paul Cox-féle gyerektől, hogy kész van-e a házi feladata. Megint semmi válasz. – Anyu, mi bajod? – Ó, Marcus, ez nem olyan fajta betegség, ami... – Ne beszélj velem úgy, mint egy hülyével, anyu! Erre megint rákezdte: hosszú, mély hangokat hallatva zokogott. Iszonyú volt. – Hagyd ezt abba! – Nem tudom. – De kell! Ha nem tudsz rendesen gondoskodni rólam, akkor kerítened kell valakit, aki tud. Az anyja a hasára gördült, és ránézett. – Hogy mondhatod, hogy nem tudok gondoskodni rólad? – Mert nem tudsz. Nem csinálsz mást, csak enni adsz, azt meg tudnék magamtól is. Azon kívül meg csak sírsz egyfolytában. Ez... ez nem jó így. Ez így nekem nem jó. Az anyja erre még jobban sírt, és ő békén hagyta. Felment a szobájába, és NBA kosárlabdát játszott, fülhallgatóval a fülén, pedig iskolai napokon nem lett volna szabad. Aztán amikor megint lement, az anyja már felkelt, és eltette a kabátot. Éppen rakta ki a tésztát tányérokra, és úgy tűnt, semmi baja. De Marcus tudta, hogy van – lehet, hogy még csak gyerek volt, de ahhoz azért elég idős, hogy tudja, ha valaki bolond, az nem lesz egyik pillanatról a másikra normális (hát igen, kezdett rájönni, hogy ilyen fajta betegségről lehet szó), csak azért, mert azt mondják neki, hogy hagyja abba – de most ezzel nem törődött, az a lényeg, hogy amikor ő látja, normálisnak tűnjön. – Szombaton piknikre mész – mondta az anyja váratlanul. – Piknikre? – Igen. A Regent’s parkba. – Kivel? – Suzie-val. – De nem az eszükösökkel, ugye? – De igen, velük. – Utálom őket. – Fiona elvitte Marcust egy eszükös nyári partira valakinek a kertjébe, amikor Londonba költöztek, aztán ő maga azóta se ment el többet közéjük; Marcus végül is több összejövetelen volt már, mint ő, merthogy Suzie elvitte az egyik kiruccanásukra. – Tant pis. Miért kell ilyeneket mondania? Marcus tudta, hogy ez franciául van, és azt jelenti, „ki nem szarja le?”, de miért nem tudta egyszerűen azt mondani, hogy
„ki nem szarja le?”? Nem csoda, hogy ő is ilyen ütődött. Ha az embernek olyan anyja van, aki csak úgy ok nélkül franciául beszél, akkor nagyjából el is dőlt a sorsa: előbb vagy utóbb akarata ellenére hangosan fog énekelni az újságosnál. Csak rakta a tömérdek sajtot a tésztájára, és kevergette. – Te is jössz? – Nem. – Akkor nekem miért kell? – Mert pihenek. – Vigyázhatok, hogy ne zavarjalak. – Azt csinálom, amit mondtál. Kerítek valakit, hogy gondoskodjon rólad. Suzie sokkal jobban ért az ilyesmihez, mint én. Suzie volt a legjobb barátnője; általános iskolás koruk óta ismerték egymást. Kedves volt, és Marcus nagyon szerette. De akkor se akart piknikre menni vele meg azzal a sok szörnyű eszükös gyerekkel. Tíz évvel idősebb volt a legtöbbnél, és utált velük lenni. Legutóbb is, amikor állatkertbe mentek, azzal jött haza az anyjához, hogy elvégezteti magán a vaszektómia-műtétet. Az anyja jót nevetett ezen, pedig ő komolyan gondolta. Egész biztosan tudta, hogy neki aztán sohasem lesz gyereke, akkor meg miért ne lehetne egyszer s mindenkorra intézkedni felőle? – Bármit csinálhatok. Ülhetek a szobámban egész nap, és játszhatok egymagamban. Még csak észre sem fogod venni, hogy itt vagyok a házban. – Azt akarom, hogy elmenj. Csinálj valami normálisat. Itt túl feszült a légkör. – Hogyhogy feszült? – Hát úgy, hogy... Ó, nem is tudom. Csak azt tudom, hogy egyikünknek se jó, ha együtt vagyunk. Várjunk csak! Hogyhogy egyikünknek se jó? Azóta, hogy az anyja sírt, most először neki is sírhatnéka támadt. Tudta, hogy neki mostanában nem jó az anyjával, de fogalma sem volt róla, hogy ez oda-vissza működik. De hát mi rosszat csinált neki? Nem jutott az eszébe semmi. Egyszer majd megkérdezi tőle, hogy mire is gondolt, de nem ma, nem most. Nem volt biztos benne, hogy szeretné hallani a választ.
Nyolc – Micsoda ribanc! Will a lábát nézte, és hümmentésszerű hangokkal próbálta Suzie tudomására hozni, hogy a volt felesége azért igazából nem annyira rossz. – Will, ilyen egyszerűen nincsen. Hogy felhívjon öt perccel előtte, és csak úgy per hecc változtasson azon, amit megbeszéltetek. Meg kellett volna mondanod neki... – Körülnézett, hogy vajon Marcus, az a furcsa gyerek, aki, úgy látszik, egész nap rajtuk fog lógni, még mindig hallgatja-e őket. – ...be el. Hogy Ned nem jött el a piknikre, azért természetesen csakis Will volt felesége lehetett a hibás (akit Suzie szerint Paulának hívtak – Will nyilván ezt a nevet említette neki a minap), de Will – Suzie fortyanó dühe láttán – érzett iránta valami homályos lojalitást. Talán kicsit eltúlozta a dolgot. – Jól van, jól van – mondogatta, miközben Suzie tovább dühöngött. – Tudod, hogy van ez. – Nem lehetsz ilyen puhány. Akkor újra és újra ki fog babrálni veled. – Eddig még sohase csinálta ezt. – Nem, de majd fogja. Figyeld csak meg. Te túl kedves vagy. Ez egy szemét dolog. Neked is keményebbnek kell lenned. – Hát igen. – Will számára szokatlan élmény volt, hogy egy nő szemében túl kedves, meg hogy gonoszabbnak kellene lennie, de éppenséggel elég roggyantnak érezte magát, igazán nem volt nehéz elképzelni, amint Paula a sárba tiporja. – És a kocsi! Nem tudom elhinni, hogy elvitte a kocsit. Will a kocsiról megfeledkezett. Paula elvitte azt is, ma reggel, olyan okokból, amiket túl bonyolult lenne elmagyarázni, mindenesetre Willnek nem maradt más lehetősége, mint felhívni Suzie-t, és megkérni, hogy vigye el a Regent’s parkba. – Tudom, tudom. Ő csak... – Nem találta a szavakat. Az egész kép így egyben – Nedestül és autóstul – kétségkívül felháborító volt, ezt ő is felfogta, mégis nehezen tudta kellőképpen felhergelni magát. Pedig muszáj volt, elvégre meg kellett mutatnia Suzie-nak, hogy nem egy reménytelen, gerinctelen stricivel van dolga. – A szemét! – Ez már jobban hangzik. Nem képzelte volna, hogy ennyire zűrös ügy lesz embereket kitalálni, és kezdett rájönni, hogy nem gondolta át ezt a dolgot kellőképpen. Máris három főből állt a szereposztás – Paulából, Nedből és a saját anyjából (aki nem egészen úgy volt kitalált személy, mint a másik kettő, lévén hogy egykor ténylegesen létezett, még ha nem is mostanában) –, és el tudta képzelni, hogy ha végig akarja csinálni ezt az egészet, hamarosan ezerfős szereposztást kell fejben tartania. Persze, hogyan is csinálhatná végig? Hányszor játszhatja el azt a trükköt, hogy Nedet váratlanul elrabolta az anyja, vagy az anyai nagyanyja, vagy holmi nemzetközi terroristák? Mi a csudával magyarázhatná meg Suzie-nak, hogy
miért nem hívja el a lakására, ahol, ugyebár, nincs kiságy, nincsenek játékok, pelenkák, babatálkák, ahol még egy második hálószoba sincsen? Esetleg eltakaríthatná Nedet valami borzalmas betegség segítségével – szörnyű, szörnyű, de az élet megy tovább, nemde? Na nem. A szülők rendszerint borzasztóan a szívükre veszik, ha meghal a kölykük, és Will úgy érezte, színészi képességeiből nemigen futná a gyásszal töltendő évekre. És Paula? Netán egyszerűen átpasszolhatná neki Nedet, még ha eddig nem buzgott is benne a vágy, hogy együtt legyen a gyerekével? Csak hát... csak hát akkor többé nem lenne egyedül álló apa. Valahogy elveszítené azt, ami a lényege. Egy szó mint száz, közeledett a katasztrófa, és ő nem tehetett ellene semmit. A legjobb lett volna még most kiszállni, szépen elballagni, otthagyni őket azzal a benyomással, hogy afféle különc volt, aki nem illik közéjük, semmi több – semmiképpen sem egy perverz vagy beteges fantáziájú alak, semmi olyasmi, amivé különben egykettőre átváltozik. De hogy fogja magát és lelépjen, az nem az ő stílusa volt. Mindig úgy érezte, majd csak történik valami, még ha soha nem történt is semmi, és a legtöbbször eleve nem is történhetett. Egyszer, évekkel ezelőtt, még kissrác korában azt mondta az iskolai barátjának (miután megbizonyosodott róla, hogy az nem C. S. Lewis-rajongó), hogy a ruhásszekrénye hátulján át lehet sétálni egy másik világba, és meghívta egy közös expedícióra. Lemondhatta volna a meghívást, mondhatott volna bármit, de ha csak nem volt feltétlenül muszáj, soha nem tudta rászánni magát, hogy elviseljen egy akár csak egyetlen pillanatig tartó enyhén kínos helyzetet, aminek persze az lett az eredménye, hogy perceken át tapogatóztak kettesben a fogasok között, míg végül Will valami olyasmit motyogott, hogy szombat délután biztosan be van zárva az a másik világ. De az egészből az a lényeg, hogy őszintén élt benne a remény, erre máig emlékezett; reménykedett az utolsó pillanatig: talán mégiscsak lesz ott valami, gondolta, talán mégsem fogok leégni. Nem volt, és leégett, mint a Reichstag, de nem tanult semmit az esetből, sőt inkább az az érzés maradt meg benne, hogy legközelebb biztosan nagyobb szerencséje lesz. Most meg itt volt, a harmincas évei derekán, és minden porcikájával pontosan tudta, hogy nincs egy kétéves fia, és mégis abban az illúzióban ringatta magát, hogy amikor eljön a nagy színvallás ideje, valahonnan majd csak felbukkan az a büdös kölyök. – Lefogadom, hogy jólesne egy kávé – mondta Suzie. – Meghiszem azt! Micsoda reggel! – Iszonyodó arccal csóválta a fejét, Suzie pedig együtt érzőn fújt egyet. És Willnek e pillanatban az jutott eszébe, hogy remekül érzi magát. – Még azt se tudom, mivel foglalkozol – mondta Suzie, amikor elhelyezkedtek a kocsiban. Megan mellette ült a babaülésben, Will pedig hátul Marcusszal, a furcsa kölyökkel, aki épp hamisan dúdolgatott. – Semmivel. – Ó.
Rendszerint kitalált valamit, de az elmúlt néhány napban már így is túl sok mindent kitalált... ha még egy fiktív állással is megtetézi a dolgot, akkor nemcsak hogy kezdte volna elveszíteni a fonalat, hanem egyszerűen szemernyi valóság nem lett volna abban, amit Suzie-nak beadagol. – Hát, akkor mivel foglalkoztál azelőtt? – Semmivel. – Soha nem dolgoztál? – Hát, előfordult, hogy egy-két nap elvoltam valahol, de... – Ó. Hát, ez... Elcsuklott a hangja, és Will tudta, hogy mitől. Ha valakinek soha nem volt semmilyen állása, akkor az... semmi. Akkor arról nincs mit mondani, legalábbis így kapásból. – Apám írt egy dalt. Harmincnyolcban. Híres dal, és a jogdíjakból élek. – Ismeri Michael Jacksont, ugye? Ő percenként egymillió fontot keres – szólt közbe a furcsa gyerek. – Hogy percenként egymillió fontot? – mondta Suzie kétkedő hangon. – Azt azért nem hinném. Az szörnyen sok. – Egymillió fontot percenként! – ismételte meg Marcus. – Hatvanmilliót egy óra alatt! – Hát, én nem keresek hatvanmilliót egy óra alatt – mondta Will. – Közel sem. – Akkor mennyit? – Marcus! – szólt rá Suzie. – Szóval, melyik ez a dal, Will? Ha meg tudsz élni belőle, akkor biztosan hallottunk már róla. – Ööö... a „Télapó szuperszánja” – mondta Will. Semleges hangon mondta, de hiába, mert ezt egyszerűen nem lehetett úgy mondani, hogy ne hangozzék idiótán. Bárcsak bármilyen másik dalt írt volna az apja, kívánta, talán csak az „Incsi-fincsi iciri-piciri sárga pettyes bikini”-t meg „Mennyibe kerül az a kutyus ott az ablakban?”-t kivéve. – Komolyan? A „Télapó szuperszánjá”-t? – Suzie és Marcus egyszerre kezdte énekelni a dalnak ugyanazt a részletét: Lepény és sherry legyen az asztalon, És eljön Télapó egy boldog hajnalon, Ó, Télapó szuperszánja, Télapó szuperszánja... Mindig mindenki ezt csinálta. Mindig énekeltek, és mindig ugyanazt a részt. Willnek voltak olyan barátai, akik minden egyes telefonbeszélgetést egy kis szuperszánozással kezdtek, és amikor ő ezen nem nevetett, azzal vádolták, hogy nincs humorérzéke. De hát hol volt ebben a vicc? És ha volt is benne, hogy a csudába várhatták el tőle, hogy minden egyes alkalommal nevessen rajta, évről évre?
– Gondolom, mindig ezt csinálják az emberek, igaz? – Ami azt illeti, ti ketten csináltátok először. Suzie rápillantott a visszapillantó tükörben. – Bocs. – Nem, semmi baj. Külön kérni szoktam, komolyan. – De hát én ezt nem értem. Hogyan jön be ebből pénz? Az összes karácsonyi énekes fizet neked tíz százalékot, vagy hogy a csudába van? – Elvileg kellene. De nem lehet mindig elkapni őket. Nem, igazából arról van szó, hogy ez a dal rajta van az összes karácsonyi albumon, amit valaha készítettek. Elénekelte Elvis is. Meg Muppették. – Meg Des O’Connor. Meg a Crankies. Meg Bing Crosby. Meg David Bowie, duettben Gábor Zsazsával. Meg Val Doonican, meg Cilla Black, meg Rod Hull, meg Emu. Meg egy Cunts nevű amerikai punkbanda, meg, a legutolsó adatok szerint, még legalább száz másik előadóművész. A jogdíjbizonylatokból ismerte a nevüket, és nem szerette egyiket sem. Will büszke volt a függetlenségére, és gyűlölte, hogy Val Doonicanből kell megélnie. – De hát soha nem is akartál dolgozni? – Ó, dehogynem. Csak... nem is tudom. Valahogy mintha sohasem jutnék el odáig. – Igen, ez volt a dolog veleje. Mintha sohasem tudott volna eljutni odáig. Az elmúlt tizennyolc év során minden áldott nap azzal az elhatározással kelt fel, hogy most aztán egyszer és mindenkorra sínre teszi a karrierjét; aztán ahogy vánszorgott előre a nap, valahogy mindig kihunyt benne az izzó vágy, hogy helyet találjon magának a külvilágban. Suzie a külső Circle Lane-en parkolt le, és kibontotta Megant az ülésből, miközben Will sután álldogált a járdán Marcusszal. Marcus a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatta iránta, igaz, ő maga sem tett komolyabb erőfeszítéseket, hogy összeismerkedjenek. Willnek ennek ellenére az jutott eszébe, hogy kevés felnőtt lehet nála alkalmasabb egy tinédzserrel való összehaverkodásra (igaz, nagy kérdés volt, hogy Marcust egyáltalán tinédzsernek lehet-e tekinteni. Furcsa bongyor haja volt, és úgy öltözött, mint egy huszonöt éves hites könyvvizsgáló a szabadnapján: vadonatúj farmer és Microsoftos póló volt rajta). Mert Will ugyebár sportrajongó is volt, meg popzenerajongó is, és amellett ő aztán tudta, hogy olykor mennyire nehéz elütni az időt; egyszóval akárhonnan nézzük, ő valójában maga is tinédzsernek számított. És csöppet sem fogja zavarni a Suzie-val való kapcsolatát, ha amolyan eleven, kölcsönös érdeklődésen alapuló viszonyt alakít ki a barátnője fiával. Megant meg majd később veszi kezelésbe. Nála alighanem elég lesz egy kis csiklandozás. – Mondd csak, Marcus, ki a kedvenc focistád? – Utálom a focit. – Aha. Kár. – Miért? Will erre nem reagált.
– Akkor kik a kedvenc énekeseid? Marcus felhorkantott. – Egy könyvből nézte ki ezeket a kérdéseket? Suzie elnevette magát. Will elvörösödött. – Nem. Csak kíváncsi voltam. – Hát jó. A kedvenc énekesem Joni Mitchell. – Joni Mitchell? Nem szereted MC Hammert? Vagy Snoop Doggy Doggot? Vagy Paul Wellert? – Nem, egyiket se. – Marcus végigmérte Willt, meggusztálva az edzőcipőjét, a frizuráját és a napszemüvegét, majd kegyetlenül hozzátette: – Senki se szereti őket. Csak az öregek. – Szóval nálatok az iskolában mindenki Joni Mitchellt hallgatja? – A legtöbben. Willnek voltak némi ismeretei a hip-hopról meg az acid house-ról meg a grunge-ról meg a Madchesterről meg az indie-ről; olvasta a Time Out-ot meg az iD-t meg a Face-t meg az Arená-t meg az NME-t. De soha egyikben sem írtak holmi Joni Mitchell-reneszánszról. Elcsüggedt. Marcus indult előre, és Will nem igyekezett utolérni. A kudarca legalább lehetővé tette, hogy Suzie-val beszélgessen. – Gyakran kell vigyáznod rá? – Nem olyan gyakran, mint szeretném, igaz, Marcus? – Mi? – Marcus megállt, és megvárta, hogy utolérjék. – Azt mondtam, nem kell olyan gyakran vigyáznom rád, mint ahogy szeretném. – Ó. Marcus ment tovább elöl, de már nem olyan messze tőlük, mint addig, így Will nem tudta, mennyit is hallhat a beszélgetésükből. – Mi van az anyjával? – kérdezte halkan. – Csak egy kicsit... Nem is tudom. Rossz passzban van. – Kezd bedilizni – mondta Marcus tárgyilagosan. – Folyton bőg. Nem jár el dolgozni. – Ugyan már, Marcus. Csak egy-két délutánra maradt otthon. Annyit mindenki megtehet, amikor le van lombozva. – Le van lombozva? Te ezt így nevezed? – mondta Marcus. – Én meg dilinyónak. – Will efféle derűs harciasságot eddig csak öreg emberek hangjából érzett ki, akik arról akarták meggyőzni, hogy sokkal rosszabbul mennek a dolgai, mint ahogy azt ő beállítja: ilyen volt például az apja életének utolsó pár évében. – Nekem nem tűnik dilisnek. – Azért, mert te nem talákszol vele túl gyakran. – Olyan gyakran találkozom vele, amilyen gyakran csak tudok. Will észlelte a lobbanó védekezést Suzie hangjában. Micsoda kölyök! Amint meglátja az ember érzékeny pontját, könyörtelenül belemar. – Lehet.
– Lehet? Mit jelent az, hogy „lehet”? Marcus vállat vont. – Különben se dilis, amikor veled van. Csak otthon dilis, amikor ketten vagyunk. – Rendbe jön – mondta Suzie. – Csak szüksége van egy laza hétvégére. Lesz egy klassz piknikünk, és mire ma este hazamész, kipihent lesz és tettre kész. Marcus horkantott és futott tovább. Már a parkban jártak, és látták az eszükös tömeget a tóparton, amint töltötték meg a gyümölcslétartályt és alufóliás csomagokat bontogattak. – Hetente legalább egyszer találkozom vele – mondta Suzie. – Meg telefonálok is. Ez a gyerek komolyan azt gondolja, hogy többet kéne tennem? De hát nem lófrálok egész nap vagy ilyesmi. Tanulok. Meg itt van Megan is. Jézusom! – Nem tudom elhinni, hogy a kölykök mostanában Joni Mitchellt hallgatják – mondta Will. – Arról olvasnom kellett volna. Azért annyira nem eshettem ki a dolgokból. – Ezentúl mindennap telefonálok neki – mondta Suzie. – Nem veszem meg többé azokat a magazinokat. Nem jók semmire – mondta Will. Baktattak a piknik felé, és öregnek, megvertnek és leleplezettnek érezték magukat. Will úgy érezte, a Ned hiányzását illető szabadkozását és magyarázkodását készpénznek vették az eszükös piknikelők, persze, mint azt Will is belátta, abszolút semmi okuk nem volt rá, hogy ne vegyék annak. Egyikük sem ácsingózott oly hevesen egy tojásos-zsázsás szendvicsre meg egy kellemes szaladgálásra, hogy képes legyen ennek érdekében kitalálni egy nem létező gyereket. Ennek ellenére Will kissé kényelmetlenül érezte magát, aminek következtében oly nagy lelkesedéssel vetette bele magát a délutánba, amekkorát máskor legfeljebb kábítószeres vagy alkoholos segítséggel tudott fölcsiholni magában. Labdázott, buborékot fújt, zacskót durrantott (ami hiba volt – bömbölő kölykök, bosszús pillantások), elbújt, hunyt, csiklandozott, hintáztatott... Nagyjából mindent megcsinált, ami távol tartotta a fák alatt, takarókon ücsörgő felnőttektől meg Marcustól, aki a csónakázótó körül mászkált, és maradék szendvicsekkel dobálta a kacsákat. Nem bánta. A bújócskázásban jobb volt, mint a beszélgetésben, és rosszabbul is el lehet tölteni egy délutánt, mint úgy, hogy az ember kiskölyköket tesz boldoggá. Aztán egyszer csak odajött hozzá Suzie az alvó Megannel. – Hiányzik, igaz? – Kicsoda? Komolyan mondta; gőze se volt, kiről beszélhet Suzie. Suzie azonban mindentudóan elmosolyodott, mire Will, aki addigra észbe kapott, visszamosolygott rá. – Majd később vele leszek. Semmi baj. Bár ezt ő is élvezné, az biztos. – Milyen gyerek?
– Ó... aranyos. Igazán aranyos srác. – El tudom képzelni. Kire hasonlít? – Ööö... Rám, azt hiszem. A rövidebbet húzta. – Ó, lehetett volna nagyobb balszerencséje is. Különben Megan pont úgy néz ki, mint Dan, és én ezt gyűlölöm benne. Will az alvó gyerekre nézett. – Gyönyörű. – Igen. Éppen ezt gyűlölöm. Amikor így elnézem, arra gondolok, milyen káprázatosan szép gyerek, aztán azt gondolom, te szemét, aztán meg azt... aztán meg nem is tudom, mit gondolok. Csak összezavarodom. Szóval hogy Megan a szemét, és Dan a káprázatos... A végén az ember gyűlölni kezdi a saját gyerekét, és szereti azt az embert, aki úgy kicseszett vele. – Hát... – mondta Will. Kezdte silánynak és elnyűttnek érezni magát. Most, hogy a beszélgetés ilyen gyászos fordulatot vett, eljött az ideje egy gyors bekerítő hadműveletnek. – Majd találkozol valaki mással. – Gondolod? – Persze. Egy csomó férfi lenne... Úgy értem, hogy te nagyon... Tudod. Úgy értem, találkoztál velem, és tudom, hogy én nem számítok, de... Tudod, egy csomó... – Reménykedőn elcsuklott a hangja. Ha Suzie nem harap rá, felejtsük el. – Te miért nem számítasz? Győzelem! – Mert... nem is tudom... Hirtelen Marcus termett előttük, és úgy ugrált egyik lábáról a másikra, mint aki mindjárt bepisil. – Asszem, megöltem egy kacsát – mondta.
Kilenc Képtelen volt elhinni. Halott. Egy halott kacsa. Jó, igaz, hogy próbálta fejen trafálni egy darab szendviccsel, de hát próbált ő mindenfélét csinálni, és eddig még soha egyik se sikerült. Próbálta elérni a legmagasabb pontszámot a Stargazer gépen a Hornsey Roadon lévő kebab-büfében – semmi. Próbált olvasni Nicky gondolataiban úgy, hogy egy héten át minden matekórán a tarkóját bámulta – semmi. Igazán bosszantó, hogy az egyetlen, ami valaha sikerült neki az ilyen próbálásokból, egy olyan dolog, amit azért igazából nem is akart annyira. És különben is, ki hallott már olyat, hogy egy kacsa kinyiffanjon, csak mert megdobták egy szendviccsel? Van, aki a fél életét azzal tölti, hogy mindenfélével hajigálja a kacsákat a Regent’s parkban. Hogy a csudába fogott ki egy ilyen nyamvadt kacsát? Valami baja kellett hogy legyen. Biztosan éppen készült meghalni szívrohamban vagy valami; épp csak véletlen egybeesésről van szó. De ha az volt is, senki sem hinné el neki. Ha voltak szemtanúk, csak azt látták, hogy a kenyér hátulról eltrafálja a kacsa fejét, mire az kinyuvad. Összeadják a kettőt meg a kettőt: az annyi mint öt, és Marcust börtönbe csukják egy olyan bűncselekményért, amelyet el sem követett. Will, Suzie, Megan és Marcus ott álltak a tó partján, az ösvényen, és bámulták a vízen lebegő tetemet. – Hát, most már úgyse tehetünk semmit – mondta Will, a menő pacák, aki Suzie-nak csapta a szelet. – Hagyjuk a fenébe. Mi a probléma? – Es... és ha valaki meglátott? – Gondolod, hogy igen? – Nem tudom. Lehet. Lehet, hogy valaki szólni akar a parkőrnek. – Lehet, hogy látott valaki, vagy biztosan látott? Lehet, hogy valaki szólni akar a parkőrnek, vagy láttad, hogy szólnak neki? – Marcusnak eleve nem tetszett ez a pacák, ezért nem válaszolt. – Mi az, ami ott lebeg mellette? – kérdezte Will. – A kenyér, amivel megdobtad? Marcus bánatosan bólintott. – Az nem szendvics, hanem egy istenverte vekni. Nem csoda, hogy kinyiffant tőle. Attól még én is szörnyet haltam volna. – Ó, Marcus – sóhajtott fel Suzie. – Mit játszottál? – Semmit. – Pedig úgy néz ki – mondta Will. Marcus egyre jobban gyűlölte. Mit képzel magáról ez a Will? – Nem is biztos, hogy én voltam. – Úgy döntött, teszteli az elméletét. Ha Suzie nem hisz neki, semmi esélye, hogy a rendőrségen meg a bíróságon higgyenek. – Ezt meg hogy érted?
– Szerintem biztosan beteg volt. Szerintem különben is épp meghalt volna. – Senki nem szólt semmit; Will dühösen megrázta a fejét. Marcus úgy döntött, ezzel a magyarázattal csak az időt vesztegeti, még ha igaz is. Olyan erősen bámulták a bűntett bizonyítékát, hogy észre sem vették a parkőrt, csak amikor már ott állt közvetlenül mellettük. Marcus érezte, ahogy minden péppé válik a belsejében. Most jön! – Megdöglött az egyik kacsája – közölte vele Will. És ezt olyan hangon mondta, mintha ez lenne a legszomorúbb dolog, amit valaha látott. Marcus felnézett rá; talán mégsem gyűlöli olyan nagyon. – Nekem azt mondták, maguknak van valami közük a dologhoz – mondta a parkőr. – Tudják, hogy ez bűncselekmény, igaz? – Azt mondták magának, hogy nekem van valami közöm a dologhoz? – mondta Will. – Nekem? – Lehet, hogy nem magának, de legalábbis a fiának. – Azt akarja mondani, hogy Marcus ölte meg ezt a kacsát? Marcus szereti a kacsákat, igaz, Marcus? – Igen. A kedvenc állatom. Na jó, a második kedvenc. A delfin után. De a madarak közül biztosan a kedvencem. – Ez baromság volt, mert gyűlölt minden állatot, de úgy gondolta, ezzel segít magán. – Nekem azt mondták, hogy ez a kölyök bazi nagy veknikkel dobálta azt a kacsát. – Dobálni dobálta, de már leállítottam. A fiúk már csak ilyenek – mondta Will. Marcus megint gyűlölte őt. Tudhatta volna, hogy végül úgyis beárulja. – Szóval ő ölte meg? – Ó, dehogy. Értem, mire gondol. De nem, ő már csak a döglött kacsát dobálta. Gondolom, el akarta süllyeszteni, mert Megan, a kislány nagyon sírt miatta. A parkőr az édesdeden alvó babára pillantott. – Nem úgy néz ki, mint aki annyira sírna. – Most nem. Mert álomba sírta magát szegényke. Csönd lett. Marcus érezte, hogy ez a döntő pillanat; a parkőr vagy mindannyiukat hazugsággal vádolja meg, és hívja a rendőröket, vagy elfelejti az ügyet. – Be kell mennem érte, hogy kihozzam – mondta. Megmenekültek. Marcus nem fog börtönbe kerülni egy olyan bűntett miatt, amit valószínűleg – na jó, esetleg – el sem követett. – Remélem, nem valami járvány – mondta Will együtt érzőn, miközben már indultak vissza a többiekhez. Ez volt az a pillanat, amikor Marcus meglátta – vagy azt hitte, hogy meglátta – az anyját. Ott volt előttük, elállta az ösvényt és mosolygott. Marcus intett neki, és megfordult, hogy szóljon Suzie-nak, de amikor visszafordította a fejét, az anyja már nem volt ott. Idiótának érezte magát, és nem említette a dolgot senkinek, soha.
Marcus sohasem tudott rájönni, miért ragaszkodott Suzie ahhoz, hogy felkíséri egészen a lakásukig. Már volt vele máskor is, és akkor Suzie csak kitette a ház előtt, megvárta, míg bemegy, aztán elhajtott. Most viszont leparkolt, kiemelte Megant a babaülésből, és bement vele együtt. És ő sem tudta soha megmagyarázni magának, hogy miért tette. Willt nem hívták, de azért csak ment utánuk, és Marcus nem szólt, hogy ne menjen. Abban a két percben minden rejtélyes módon emlékezetes volt, és nemcsak utólag, hanem valahogy már akkor is: ahogy mentek felfelé a lépcsőn, a lépcsőházban megrekedt ételszagok, az, ahogy Marcus életében először észrevette a szőnyeg mintáját. Később úgy gondolta, arra is emlékszik, hogy ideges volt, de ezt csak képzelhette, mert hiszen nem történt semmi, ami miatt ideges lehetett volna. Aztán bedugta a kulcsot a zárba, kinyitotta az ajtót, és durr, minden előzetes figyelmeztetés nélkül elkezdődött életének egy új szakasza. Anyja félig rajta volt a díványon, félig nem: a feje majdnem a padlóig lelógott. Sápadt volt, és a szőnyegen hányástócsa látszott, de rajta alig volt hányadék – vagy tudott még ügyelni rá, hogy ne hányja össze magát, vagy csak szerencséje volt. A kórházban azt mondták Marcusnak, csoda, hogy az anyja nem fulladt meg a saját hányadékától. A tócsa a szőnyegen szürke és darabos volt, és bűzlött tőle az egész szoba. Marcus nem tudott megszólalni. Nem tudta, mit mondjon. Sírni se sírt. Ez túl komoly dolog volt ahhoz, hogy sírjon, hát csak állt szótlanul. Suzie közben lerakta a babaülést, és odafutott Fionához, és sikítozni kezdett meg pofozni az arcát. Suzie bizonyára észrevette az üres orvosságos üveget, amint belépett, de Marcus azt csak később látta meg, amikor jöttek a mentősök, úgyhogy először össze volt zavarodva; nem értette, miért olyan dühös Suzie valakire, aki láthatóan rosszul van. Suzie ráüvöltött Willre, hogy hívja a mentőket, Marcusnak meg azt mondta, hogy csináljon kávét; az anyja most mozgott és olyan szörnyű nyöszörgés tört föl belőle, amilyet Marcus még sohasem hallott, és soha többé nem akart hallani. Suzie sírt, és erre Megan is elkezdett sírni, így aztán az addigi iszonytató csönd és nyugalom egy szempillantás alatt átváltozott zajos, iszonytató pánikká. – Fiona! Hogy tehetted ezt? – sikította Suzie. – Gyereked van! Hogy tehettél ilyet? Marcusban csak akkor ötlött fel a gondolat, hogy mindez rossz fényt vethet rá. Marcus látott már mindenféle dolgokat, többnyire videón másoknál. A Sátán kutyája 3-ban látta, ahogy egy pacák nyárssal kiszúrta egy másik pacák szemét. A Kazánfej visszatér-ben látta, ahogy egy fickó agya az orrlyukán jött ki. Látta, amint egyetlen machete-suhintással levágnak egy kart, látott csecsemőket karddal a fütyijük helyén, látott angolnákat kijönni egy nő köldökén. Soha semmi ilyesmi nem zavarta abban, hogy el tudjon aludni, és nem álmodott tőlük
semmi rosszat. Jó, az igaz, hogy a való életben nem sok mindent látott, de egészen mostanáig nem gondolta, hogy ez ilyen nagy különbség: a szörnyűség az szörnyűség, bárhol találkozik vele az ember. És ebben az egészben most az döbbentette meg, hogy nem is volt olyan sok szörnyűség, csak egy kis hányadék meg egy kis sikoltozás, és rögtön látta, hogy az anyja nem halott vagy ilyesmi. És mégis ez volt a legrémületesebb dolog, amit valaha látott, messze-messze a legrémületesebb, és abban a pillanatban, hogy belépett a lakásba, tudta, hogy ez olyasmi, amin mindig, örökkön-örökké gondolkozni fog.
Tíz Amikor megjöttek a mentők, hosszú, bonyolult vita következett arról, hogy ki menjen a kórházba és hogyan. Will remélte, hogy ő szépen elhúzhatja a csíkot, de nem így alakult a dolog. A mentősök nem akarták elvinni Suzie-t, Marcust meg a babát, így végül Willnek kellett elvinnie Megant és Marcust Suzie kocsiján, miközben maga Suzie Marcus anyjával ment a mentőautóban. Will igyekezett volna a nyomukban maradni, de szem elől vesztette őket abban a pillanatban, ahogy kiértek a főútra. Semmit sem szeretett volna jobban, mint úgy tenni, mintha az ő kocsiján is lenne villogó kék fény, meg olyan sávban menni, ahol különben tilos lenne, meg átrepeszteni az összes piroson, de gyanította, hogy a két anya nem mondana köszönetet érte. A hátsó ülésen Megan még mindig bömbölt, Marcus meg komoran bámult ki az ablakon. – Figyelj csak, nem tudnál csinálni vele valamit? – mondta Will. – Micsodát? – Nem tudom. Találj ki valamit. – Találjon ki maga valamit. Éppenséggel igaz, gondolta Will. Aligha jó ötlet ilyen körülmények között megkérni egy kölyköt, hogy csináljon bármit is. – Hogy érzed magad? – Nem tudom. – Anyukád rendben lesz. – Aha. Asszem. De... nem ez a lényeg. Will is tudta, hogy nem ez a lényeg, de meglepődött, hogy Marcus ezt ilyen gyorsan felfogta. Most először jutott eszébe, hogy igencsak éles esze lehet a kölyöknek. – Hogy érted? – Találja ki, ha akarja. – Aggódsz, hogy újra megpróbálja majd? – Nem tudná befogni a száját? Rendben, befogta, és olyan csendben utaztak a kórházig, amilyen csend csak lehet egy síró kisbaba jelenlétében. Mikor megérkeztek, Fionát már kerekes ágyon elvitték valahová, és Suzie a várószobában ücsörgött, műanyag csészét szorongatva a kezében. Marcus letette mellé a babaülést, benne a sivalkodó teherrel. – Na, mi a helyzet? – Will már majdnem összedörzsölte a tenyerét, de az utolsó pillanatban sikerült türtőztetnie magát. Tökéletesen belemerült az eseményekbe – olyannyira, hogy szinte már élvezte. – Nem tudom. Kimossák a gyomrát vagy ilyesmi. Egy keveset beszélt a mentőben. Utánad érdeklődött, Marcus. – Kedves tőle.
– Ennek semmi köze hozzád, Marcus. Te is tudod, ugye? Úgy értem, nem te vagy az oka, hogy... Nem te vagy az oka, hogy itt van. – Honnan tudod? – Csak tudom. – Melegség és derű volt a hangjában, s közben megcsóválta a fejét és megborzolta Marcus haját, de volt valami hamis a hanghordozásában is, a gesztusaiban is: egy másik, nyugodtabb, otthoniasabb környezetbe illettek volna, és bár talán éppen ez lett volna a megfelelő hang egy tizenkét éves fiúval, csak éppen nem a világ legöregebb tizenkét éves fiújával, akivé Marcus hirtelen átváltozott. Marcus eltolta a kezét. – Van valakinek aprója? Szeretnék venni valamit az automatából. Will adott neki egy marékkal, és Marcus elment. – A kurva életbe! – mondta Will. – Mi az istent lehet mondani egy kölyöknek, akinek az anyja épp ki akarta nyírni magát? – Egyszerűen csak kíváncsi volt, de szerencsére a kérdése szónokiasnak, s ennélfogva együtt érzőnek hangzott. Nem akart úgy beszélni, mint az az ember, aki éppen nézi a soros könnyfakasztó filmet egy beteg emberről. – Nem tudom – mondta Suzie. Az ölében lévő Megant próbálta rávenni, hogy egy kiflit majszolgasson. – De meg kell próbálnunk kitalálni valamit. Will nem tudta, hogy beletartozik-e ő is a többes szám első személybe, de nem is nagyon számított. Bármennyire izgalmasnak találta az esti programot, nem állt szándékában megismételni: ez a társaság azért túl bizarr volt az ő ízlésének. Tovább vánszorgott az este. Megan sírt, aztán nyöszörgött, aztán elaludt; Marcus többször ellátogatott az automatához, és hol dobozos kólával, hol KitKattal, hol több zacskó keksszel tért vissza. Egyikük sem beszélt sokat, csak Marcus morgott néha a kezelésre váró emberek miatt. – Utálom ezt a helyet. Majdnem mindenki részeg. Nézzétek csak meg őket. Mind verekedtek. Hát igen. A váróteremben lévő emberek közül nagyjából mindegyik afféle trógernek nézett ki – csavargónak, részegesnek, narkósnak vagy egyszerűen csak őrültnek. Azok, akik puszta balszerencse folytán kerültek ide (volt egy nő, akit megharapott egy kutya, és injekcióra várt, meg egy anya a kislányával, aki elesett, és talán eltörte a bokáját), aggódó, sápadt, kimerült arccal tekingettek körbe; a mai napon olyasmi történt velük, ami máskor nem szokott. A többiek viszont épp csak átrakták életük mindennapos káoszát egyik helyről egy másikra. Nekik tök mindegy volt, hogy járókelőkkel üvöltöznek az utcán, vagy a nővéreket szidják egy kórház baleseti osztályán – ezt is, azt is rutinból csinálták. – Anyu nem olyan, mint ezek az emberek. – Senki sem mondta, hogy olyan – mondta Suzie. – De lehet, hogy ők azt gondolják. – Dehogy gondolják. – De gondolhatják. Gyógyszereket szedett be, nem igaz? Amikor behozták, csurom hányadék volt, nem igaz? Honnan tudhatnák, hogy ő másmilyen?
– Tudják azt nagyon is jól. Ha meg nem, mi megmondjuk nekik. Marcus bólintott, és Will látta, hogy Suzie azt mondta, amit kellett: ugyan ki gondolná, hogy Fiona valami csavargó, ha egyszer ilyen barátai vannak? De most az egyszer, gondolta Will, Marcus rosszul tette fel a kérdést. Helyesen úgy hangzott volna: olyan nagy különbség az? Mert ha Fionát semmi más nem különbözteti meg ezektől, akik itt vannak, csak Suzie magabiztosságot sugalló slusszkulcsa meg Will drága, lezser öltözéke, akkor nagy bajban van. Az ember kénytelen a saját buborékában élni. Nem lehet erőszakkal átmenni valaki máséba, mert akkor az többé nem buborék lenne. Will a ruháit, a CD-it, az autóit, a „Heal” bútorait meg a kábítószerét magának vette, és csak magának; ha Fiona nem engedhette meg magának ezeket a dolgokat, és nem volt neki is egy ugyanilyen buborékja, akkor az ő kilátásai az életben aszerint is alakultak. Mintha csak végszóra tenné, egy nő jött oda hozzájuk – nem egy orvos vagy egy nővér, hanem valamilyen hivatalos személy. – Jó estét. Maguk jöttek Fiona Brewerrel? – Igen. Én Suzie vagyok, a barátnője, ez pedig Will, ő meg Fiona fia, Marcus. – Rendben. Fionát itt tartjuk éjszakára, és természetesen nem akarjuk, hogy maguk itt maradjanak. Marcusnak van hová mennie? Van otthon még valaki, Marcus? Marcus a fejét rázta. – Velem lesz ma éjszaka – mondta Suzie. – Rendben, de kell hozzá az anyja beleegyezése – mondta a nő. – Persze. – Én oda akarok menni – mondta Marcus a nő távolodó hátának. Az megfordult és mosolygott. – Nem mintha bárkit is érdekelne. – Dehogynem – mondta Suzie. – Gondolod? A nő pár perc múlva visszajött, mosolyogva és bólogatva, mintha Fiona épp egy csecsemőnek adott volna életet, nem pedig holmi apró-cseprő engedélyt a barátnőjének. – Jól van. És köszöni. – Remek. Hát, akkor gyere, Marcus. Segíthetsz lenyitni a rekamiét. Suzie visszatette Megant a babaülésbe, és indultak ki a parkolóba. – Hát akkor... – mondta Will – majd hívlak. – Remélem, sikerül elrendezned a dolgaidat Neddel és Paulával. Megint a pillanatnyi értetlenség: Ned és Paula, Ned és Paula... Ja, igen, a gyerek meg az anyja. – Ó, persze. Kösz. – Arcon puszilta Suzie-t, megpaskolta Marcus karját, pápázott Megannek, és ment, hogy fogjon egy taxit. Minden nagyon érdekes volt, de nem szeretné így tölteni az összes estéjét.
Tizenegy Ott volt, a konyhaasztalon. Éppen a virágokat tette vázába, ahogy Suzie meghagyta neki, amikor észrevette. Előző este mindenki úgy össze volt zavarodva, hogy nem figyeltek fel rá. Elvette, és leült. Drága Marcus, Azt hiszem, írhatok neked bármit ebben a levélben, úgyis örökre meggyűlölsz. Vagy talán az örökre túlzás: talán amikor idősebb leszel, mást is fogsz érezni, mint gyűlöletet. De mindenképpen lesz egy hosszú idő, amikor azt fogod gondolni, hogy rossz, ostoba, önző, aljas dolgot tettem. Ezért akartam adni magamnak egy esélyt, hogy megmagyarázzam, még akkor is, ha semmi értelme. Kérlek, hallgass meg! Egy nagy részem tudja, hogy rossz, ostoba, önző, aljas dolgot teszek. Sőt, a nagyobbik részem. Csak az a baj, hogy már nem ez az a rész, amelyik irányít engem. Ez a legszörnyűbb abban a betegségben, amelyben hónapok óta szenvedek – egyszerűen nem hallgat semmi és senki másra. Csak a saját dolgát akarja csinálni. Remélem, te soha nem tudod meg, hogy ez milyen. Ehhez az egészhez neked semmi közöd. Szerettem az anyukád lenni, mindig, még akkor is, ha nehéz volt, és néha alig boldogultam vele. És nem tudom, miért nem elég nekem, hogy az anyád lehetek, de nem elég. És nem mintha annyira boldogtalan lennék, hogy emiatt nem akarok tovább élni. Ez nem ilyen érzés. Inkább olyan, hogy fáradt vagyok és unatkozom, és túl régóta tart a buli, és szeretnék hazamenni végre. Kedvetlen vagyok, úgy érzem, úgysem történhet már velem semmi, akkor meg minek nyűglődjek tovább? Hogy hogyan érezhetem ezt, amikor itt vagy nekem te? Nem tudom. De azt tudom, hogy ha csak miattad mégis folytatnám, akkor azt nem köszönnéd meg nekem, és azt gondolom, hogy amikor majd túlteszed magad ezen, minden jobb lesz, mint eddig. Komolyan. Mehetsz az apuhoz, vagy Suzie is mindig azt mondta, hogy gondoskodik rólad, ha velem bármi történne. Figyelni fogok rád, ha tudok. Azt hiszem, tudni fogok. Azt hiszem, amikor valami történik egy anyával, ezt megengedik neki, még akkor is, ha ő maga volt a hibás. Nem szívesen fejezem be ezt a levelet, de nem tudok kitalálni semmi okot, amiért folytassam. Szeretlek Anyu Még akkor is a konyhaasztalnál ült, amikor az anyja megjött a kórházból Suzieval és Megannel. Fiona rögtön látta, hogy mi van a kezében. – A fenébe, Marcus! Azt el is felejtettem. – Elfelejtetted? A saját búcsúleveledet?
– Hát, nem gondolhattam, hogy valaha is emlékeznem kell majd rá, nem igaz? – Ezen nevetett. Komolyan. Ez volt az anyja. Amikor nem a reggeli gabonapehely fölött zokogott, akkor nevetett azon, hogy meg akarta ölni magát. – Jézusmária! – mondta Suzie. – Búcsúlevél? Nem lett volna szabad itt hagynom Marcust, mikor indultam érted. Arra gondoltam, milyen jó lesz, ha szépen rendet rak, mire hazajössz. – Suzie, te nem vagy hibás semmiben. Komolyan. – Gondolhattam volna rá. – Azt hiszem, most jobb lesz, ha kettesben maradunk Marcusszal beszélgetni. – Hát persze. Suzie és Fiona összeölelkeztek, aztán Suzie odament Marcushoz, és megpuszilta. – Jól van – suttogta, de épp olyan hangosan, hogy Fiona is hallja. – Ne aggódj miatta. Amikor Suzie elment, Fiona feltette a teafőzőt, és leült az asztalhoz Marcusszal. – Haragszol rám? – Miért, mit gondolsz? – A levél miatt? – A levél miatt, amiatt, amit tettél, minden miatt. – Megértelek. Már nem érzem ugyanazt, amit szombaton, ha ez segít. – Hogyhogy? Az egész csak úgy elpárolgott? – Nem, de... pillanatnyilag jobban érzem magam. – Pillanatnyilag? Hát az nem túl jó. Azt látom, hogy pillanatnyilag jobban vagy. Épp föltetted a teafőzőt. De mi lesz, miután megittad a teádat? Mi lesz, amikor megint megyek a suliba? Nem lehetek mindig itt, hogy vigyázzak rád. – Persze, tudom. De akkor is... vigyáznunk kell egymásra. Úgy a jó, ha ez kölcsönös. Marcus bólintott, bár ahol most ő volt, ott a szavak többé nem számítottak. Olvasta a levelet, és többé nem nagyon érdekelte, hogy mit mond az anyja; csak az számított, amit tett és amit tenni fog. Ma nem fog tenni semmit, azt látta. Megissza a teáját, és este hozatnak valami kaját, és tévét néznek, és úgy fogják érezni magukat, mintha ez lenne egy új, jobb élet kezdete. De aztán ennek vége lesz, és jön valami más. Mindig megbízott az anyjában, vagy pontosabban soha nem jutott eszébe, hogy ne bízzon meg benne. De mostantól kezdve számára többé semmi sem lesz ugyanaz. Kettő nem elég, ez volt a baj. Mindig úgy gondolta, hogy a kettő jó szám, és hogy utálna egy három-, négy- vagy öttagú családban élni. De most megértette, hogy az miért jó: ha valaki lezúg a tetőről, akkor az ember mégse marad egyedül. De hát hogyan intézhetné el, hogy nagyobb legyen a családja, ha sehol senki, aki segíteni akarna benne? Mindegy, meg kell találnia a módját.
– Megcsinálom a teát – mondta élénken. Most legalább van valami, amin dolgozhat. Úgy döntöttek, hogy csendes, normális estét töltenek együtt. Rendeltek egy curryt, és Marcus lement egy videofilmért, de egy örökkévalóságig tartott: mindegyikben, ami csak a kezébe akadt, a jelek szerint szó esett a halálról, és nem akart semmi olyat nézni, ami a halálról szól. Meg persze azt se akarta, hogy az anyja nézzen bármi olyat, ami a halálról szól, bár nem tudta volna pontosan megmondani, hogy miért. Mert ugyan mit csinált volna az anyja, ha látja, ahogy Steven Seagal szétlövi pár fickó koponyáját? Ez nem az a fajta halál, amire próbáltak nem gondolni ma este. Ők a nyugodt, szomorú, valódi fajta halálra nem akartak gondolni, nem a zajos, beleszarós fajtára. (Az emberek azt hiszik, a gyerekek nem érzik a különbséget, pedig érzik, naná, hogy érzik.) Végül a Gyertyaszentelő című filmet választotta, és elégedett volt magával, mert még egészen új volt, mármint videón, és a doboz hátuljára azt írták, hogy mulatságos. Nem kezdték el nézni, amíg meg nem érkezett a vacsora. Fiona megterített, Marcus pedig áttekerte a szalagot a filmelőzeteseken és a reklámokon, hogy az első darab sült krumplival együtt elkezdhessék nézni a Gyertyaszentelő-t. A doboz hátulján nem hazudtak: vígjáték volt. Egy fickóról szólt, aki benne ragadt ugyanabban a napban, újra és újra az ismétlődött, bár nem igazán magyarázták el, hogy mitől, ami Marcusnak nem tetszett – szerette tudni, hogyan működnek a dolgok. Lehet, hogy igaz történet volt az alapja, és tényleg volt valamikor egy fickó, aki újra és újra ugyanazt a napot volt kénytelen újraélni, és ő maga sem tudta, hogy mi a fene okozta az egészet. Ez megijesztette Marcust. Mi van, ha másnap felkel, és akkor megint tegnap lesz, a kacsával meg a kórházzal meg mindennel? Jobb bele se gondolni. De aztán jött a fordulat, és ettől kezdve a film másról se szólt, csak az öngyilkosságról. A fickónak annyira elege lett abból, hogy mindig, újra és újra, évszázadokon át mindig ugyanannak az egy napnak a foglya, hogy meg akarta ölni magát. Csakhogy az se jött össze neki. Bármit csinált, mindig felébredt másnap reggel (csak persze az mégse a másnap volt. Hanem ugyanannak a napnak a reggele, az a reggel, amelyiken mindig felébredt.) Marcus nagyon dühös lett. Az öngyilkosságról nem írtak semmit a dobozon, amikor pedig ennek a filmnek egy olyan fickó volt a főszereplője, aki kábé háromezerszer próbálta megölni magát. Oké, nem sikerült neki, de attól ez csöppet se lett mulatságosabb. Az ő anyjának se sikerült, mégse jutott eszébe senkinek, hogy vígjátékot csináljon belőle. Miért nem volt a dobozon valami figyelmeztetés? Egy csomó olyan ember lehet, aki szeretne megnézni egy jó vígjátékot közvetlenül azután, hogy meg akarta ölni magát. És ha mindegyik pont ezt választja? Marcus eleinte csöndben volt, olyan csöndben, hogy szinte levegőt se vett. Nem akarta, hogy anyja hallja a lélegzését; még azt gondolhatta volna, hogy
hangosabb a megszokottnál, mert annyira fel van zaklatva. De aztán nem bírta tovább, és lekapcsolta a filmet a távkapcsolóval. – Mi baj? – Csak szerettem volna nézni ezt. – A tévéképernyő felé mutatott, ahol egy franciás akcentussal beszélő férfi meg egy szakácssipkás alak próbálta megtanítani az egyik gladiátort arra, hogyan kell felvágni a halat és kiszedni a beleit. Nem olyan műsornak nézett ki, amit Marcus nézni szokott, meg különben is utált főzni. Meg utálta a halat is. És a Gladiátorok-at se nagyon szerette. – Ezt? Minek akarod ezt nézni? – Főzni tanulunk a suliban, és feladták, hogy ezt nézzük meg. – Au revoir – mondta a szakácssipkás alak. – Viszontlátásra – mondta a gladiátor. Integettek, és a műsor véget ért. – Szóval holnap bajban leszel – mondta az anyja. – Miért nem mondtad, hogy meg kell nézned ezt a műsort? – Elfelejtettem. – Na mindegy, most akkor végignézhetjük a filmet. – Komolyan szeretnéd? – Igen. Olyan mulatságos. Szerinted nem? – De hát nem valami realista. Fiona elnevette magát. – Ó, Marcus! Olyan filmeket kell néznem veled, amikben az emberek leugrálnak a felrobbanó helikopterekről a vonatok tetejére, és most panaszkodsz, mert egy film nem elég realista. – Igen, de azt látni, ahogy csinálják. Az ember valóban láthatja, ahogy azokat a dolgokat csinálják. Itt meg nem tudhatjuk biztosra, hogy az a fickó mindig, újra meg újra tényleg ugyanazon a napon ébred-e fel, mert az is lehet, hogy csak megjátsszák, nem? – Hogy te milyen hülyeségeket beszélsz! Remek. Meg akarja óvni az anyját attól, hogy azt kelljen néznie, amint egy faszi órákon át próbálja megöngyilkolni magát, és erre az anyja lehülyézi. – De anyu, biztosan tudod, hogy miért kapcsoltam le... – Nem tudom. Ezt képtelen volt elhinni. Hiszen nyilván az anyja is mindig csak erre gondol, mint ahogy ő is, vagy nem? – Amiatt, amit csinálni akar. Az anyja értetlenül nézett rá. – Sajnálom, Marcus, de még mindig nem értem. – Hát... az. – Marcus, te egy értelmes gyerek vagy. Ennél világosabban is ki tudod fejezni magad. Az őrületbe kergette. – Az a fickó az elmúlt öt percet azzal töltötte, hogy próbálta megölni magát. Ahogyan te. Nem akartam nézni, és azt se akartam, hogy te nézzed.
– Ah. – Fiona fogta a távkapcsolót, és lekapcsolta a tévét. – Sajnálom. Kicsit nehéz a felfogásom, igaz? – Aha. – Egyszerűen csak nem láttam az összefüggést. Hihetetlen. Uramisten! – Megrázta a fejét. – Össze kell szednem magam. Marcus egyre nehezebben értette az anyját. Egészen mostanáig mindig azt gondolta, hogy... na jó, ha nem is tökéletes, mert hiszen voltak vitáik, és néha nem engedte meg neki, hogy azt csinálja, amit szeretett volna meg ilyesmi, de sohasem gondolkodott el azon, hogy az anyja esetleg buta, vagy bolond, vagy nincs igaza. Még amikor vitatkoztak is, mindig értette, hogy mit akar az anyja: egyszerűen csak olyasmiket mondott, amiket egy anyának mondania kell. Most meg egyszerűen nem értette. Nem értette, hogy miért sír, most meg, amikor azt várná, hogy kétszer olyan szerencsétlen legyen, mint előtte, tökéletesen normális. Marcus kezdett kételkedni magában. Lehet, hogy nem is olyan nagy dolog, ha valaki öngyilkos próbál lenni? Lehet, hogy utána nem kell hosszú beszélgetéseket folytatni, sírni meg ölelkezni? Úgy látszik, nem. Az ember csak ül a díványon, nézi a videót, és úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna. – Beindítsam újból a videót? – kérdezte Marcus. Ez afféle teszt volt. A régi anyja tudta volna, hogy nem komolyan gondolja. – Megtennéd? – mondta Fiona. – Szeretném látni, mi a vége.
Tizenkettő Will számára sohasem jelentett komoly gondot, hogy mivel töltse ki a napját. Ha arra nem is volt kifejezetten büszke, hogy egész életében nem ért el semmit, arra viszont igen, hogy képes felszínen maradni a rendelkezésére álló idő irdatlan óceánjában; egy kevésbé leleményes ember már rég elsüllyedt és megfulladt volna, gondolta. Az estékkel gond egy szál se; elég embert ismert. Nem tudta, hogyan, hiszen sohasem voltak munkatársai, és sohasem tartotta a kapcsolatot a volt barátnőivel. De valahogy sikerült csak úgy mellékesen felszednie őket – srácokat, akik valamikor olyan lemezboltokban dolgoztak, ahová eljárt vásárolni, srácokat, akikkel együtt focizott vagy fal labdázott, srácokat egy kocsma rejtvényfejtő klubjából, amelynek valamikor a tagja volt, szóval valahogy így – és ők többé-kevésbé garantálták a szórakozását. Nem tudta volna sok hasznukat venni, ha ne adj’ isten öngyilkos depresszióba esik, aminek igen csekély volt a valószínűsége, vagy ha valaki összetöri a szívét, aminek még csekélyebb, de remekül megfeleltek egy biliárdpartira vagy pár korsó sörre. Szóval az estékkel gond egy szál se; a nappali időszak volt az, ami türelmet és leleményességet igényelt, mivel akkor az összes ismerőse dolgozott – hacsak nem voltak gyesen, mint John, Barney és Imogen apja, és Will különben sem akart találkozni velük. A nappali órákra azt a taktikát dolgozta ki, hogy a tevékenységeket időegységekben gondolta el, és minden időegység nagyjából harminc percig tartott. Arra jutott ugyanis, hogy egy egész óra félelmetesebb, és a legtöbb dolog, amit az ember napközben csinálhat, úgyis kábé fél órát vesz igénybe. Elolvasni az újságot, megfürödni, kitakarítani a lakást, megnézni az Otthon és távolban-t vagy a Visszaszámlálás-t, megfejteni egy keresztrejtvényt a vécén, reggelizni, ebédelni, leugrani a közeli boltokba... Ez máris kilenc egység a napi húszból (az esték nem számítottak bele), és még csak az alapvető szükségleteknél tartunk. Ami azt illeti, néha már elcsodálkozott azon, hogy a barátai hogy a csudába tudják összeegyeztetni az életet és a munkát. Az élet olyan sok időt felemészt; hogyan lehetséges, hogy valaki ugyanazon a napon dolgozik is meg, mondjuk, fürdik is? Gyanította, hogy egy-két ismerőse él bizonyos nem túl gusztusos kompromisszumokkal. Néha, amikor épp olyan kedve támadt, jelentkezett a Guardian médiaoldalain hirdetett állásokra. Szerette a médiaoldalakat, mert úgy érezte, a legtöbb megüresedett állásra tökéletesen alkalmas lenne. Mennyire lehet nehéz az építőipar belső terjesztésű folyóiratát szerkeszteni, vagy egy kis művészeti alkotóműhelyt vezetni, vagy cikkeket írni turisztikai brosúrákba? Semennyire, gondolta, ezért hát makacsul írta a leveleket, amelyekben elmagyarázta potenciális munkaadóinak, miért éppen ő az az ember, akit keresnek. Még önéletrajzot is mellékelt, pedig a második oldalra már alig futotta. Ragyogó leleménnyel, ő legalábbis így gondolta, ezt a két oldalt 1. és 3. oldalként számozta meg, azt sugallva, hogy a második oldal, az, amelyik káprázatos
karrierjének részleteit tartalmazza, valahol elkallódott. Az volt az elképzelése, hogy az illetékes embereket annyira le fogja nyűgözni a levele, annyira elkápráztatja őket rendkívül széles körű érdeklődése, hogy behívják elbeszélgetésre, ahol aztán személyiségének varázsa már mindent megold. Valójában soha nem hívták be sehová, bár olykor kapott sztenderd szövegű elutasító leveleket. Az igazság az, hogy nem is bánta. Nagyjából annyi lelkesedéssel pályázott ezekre az állásokra, amennyivel a leveskonyhára jelentkezett önkéntesnek, vagy amennyivel Ned apja lett: ez mind egy ábrándos alternatív valóság volt, amely nem hatott az igazi életére, bármi volt is az igazi élete. Nem volt szüksége állásra; megvolt ő úgy, ahogy volt. Sokat olvasott, délutánonként filmeket nézett, kocogott, jó kajákat főzött magának meg a barátainak, időről időre, amikor különös hevességgel tört rá az unalom, Rómába, New Yorkba vagy Barcelonába utazott... Nem mondhatta, hogy tombolt benne a vágy a változásra. Ma reggel mindenesetre szinte teljesen lefoglalták gondolatait a hétvége különös eseményei. Valami okból – talán mert nagyon ritkán találkozott igazi drámával egy átlagos, húsz időegységből álló napon (egy gyors keresztrejtvényfejtéssel a vécén) – gondolatai újra meg újra visszakanyarodtak Marcusra és Fionára, és kíváncsi volt, vajon hogy vannak. És mivel épp nem volt olyan álláshirdetés a Guardian-ben, amely megmozgatta volna a fantáziáját, olyan furcsa és alighanem egészségtelen gondolatai támadtak, hogy valamiképpen belép az életükbe. Lehet, hogy Marcusnak és Fionának nagyobb szüksége van rá, mint Suzie-nak. Lehet, hogy valóban... csinálhatna velük valamit. Afféle nagybácsikás módon gondoskodhatna róluk, némi formát és vidámságot csöpögtethetne az életükbe. Összehaverkodik Marcusszal, néha elviszi ide-oda – mondjuk, Arsenal-meccsekre. És talán Fiona is örülne egy kellemes vacsorának valahol, vagy ha elmennének színházba. Tíz óra tájban telefonált Suzie-nak. Megan épp aludt, ő meg épp leült meginni egy csésze kávét. – Csak kíváncsi voltam, mi a helyzet a barátnőddel – mondta. – Jól van, azt hiszem. Még nem dolgozik, de Marcus ma reggel elment iskolába. És te hogy vagy? – Kösz, jól. – Olyan vidám a hangod. Rendbe jöttek a dolgok? Ha vidám a hangja, akkor nyilván rendbe kellett jönniük. – Ó, igen. Szépen elsimult minden, hál’ istennek. – És Ned jól van? – Igen, remekül. Jól vagy, Ned, ugye? – Ezt meg minek csinálta? Tökéletesen fölösleges húzás volt. A francba a lepcses szájával! – Akkor jó. – Ide hallgass, gondolod, hogy tudnék valamiben segíteni Marcusnak és Fionának? Elvihetném Marcust valahová vagy ilyesmi. – Szeretnéd?
– Persze. Olyannak tűnt... – Na? Milyennek tűnt Marcus azon kívül, hogy kissé hóbortosnak és enyhén rosszindulatúnak? – Szóval rendes srácnak. Jól kijöttünk. Tudod, hogy van ez, építhetnék arra a napra. – Szóval kérdezzem meg Fionát? – Kösz. És persze szeretnék hamarosan újból találkozni veled és Megannel is. – Alig várom, hogy láthassam Nedet. – Valamit majd összehozunk. Íme, egy hatalmas, boldog, kiterjedt család. Igaz, hogy ebbe a boldog családba beletartozott egy láthatatlan kétéves gyerek meg egy ütődött tizenkét éves az öngyilkolászós anyjával; de hát ez már csak így szokott lenni: ugyan miért ne pont egy ilyen családba keveredne bele egy olyan ember, aki amúgy viszolyog a családi élettől? Will vett egy Time Out-ot, és az első oldaltól az utolsóig kiolvasta, hogy találjon valamit, amit egy tizenkét éves fiú talán örömmel csinál egy szombat délután – vagy inkább valami olyat, ami világossá teszi Marcus számára, hogy nem egy átlagos, reménytelenül elmaradott harminchat éves faszival van dolga. A gyerekprogramokkal kezdte, de gyorsan rájött, hogy Marcus nem az az agyagszobrozós vagy bábszínházba járó típusú gyerek, sőt egyáltalán nem is gyerek; tizenkét éves korára ő már túl volt a gyerekkorán. Will próbált visszaemlékezni, hogy mit szeretett csinálni annyi idős korában, de nem jutott eszébe semmi; csak arra emlékezett, hogy mit utált csinálni. Azokat a dolgokat utálta csinálni, amiket a felnőttek csináltattak vele, lehettek bármilyen jó szándékúak. Talán akkor lenne a legmenőbb fej, ha szabadjára engedné Marcust egész szombat délutánra – ad neki valamennyi pénzt, elviszi a Sohóba, és ott hagyja. Csakhogy be kellett vallania, hogy bár ezzel szerezhet pontokat a menőméteren, a felelősség in loco parentis skáláján sokkal kevésbé: ha Marcus azon melegében megkezdi fiúprostituálti karrierjét, és az anyja soha többé nem látja viszont, akkor Will a végén még felelősnek érezné magát, sőt, uram bocsá’, tán még a lelkiismeret is furdalná. Mozi? Videojátékok? Korcsolyázás? Múzeum? Galéria? Brent Cross? McDonald’s? Az isten szerelmére, hogy bírja ki a gyerekkorát bárki is anélkül, hogy többéves álomba szenderülne? Ha arra kényszerítenék, hogy élje újra a gyerekkorát, szépen lefeküdne hajcsikálni, amikor a kockás fülű nyuszi láttán többé nem kezdene el sikongatni örömében, és arra kémé az anyukáját, hogy csak akkor ébressze fel, amikor itt az ideje munkába állni. Nem csoda, hogy a fiatalok a bűnözés, a kábítószerek és a prostitúció felé fordulnak. Azért fordulnak a bűnözés, a kábítószerek és a prostitúció felé, mert azok most szerepelnek az étlapon, izgalmas, színpompás és ízletes új fogásokként, amiktől ő annak idején még meg volt fosztva. Az igazi kérdés úgy hangzott, hogy az ő nemzedéke miért volt oly apatikusan, oly gyáván törvénytisztelő – különösen azt figyelembe véve, hogy akkoriban még az afféle szimbolikusan odavetett koncok
is hiányoztak a tizenévesek életéből, mint az ausztrál szappanoperák meg a barbecue-szószos csirkefalatkák, amik a mai társadalomban a fiatalok szórakozásának számítanak. Éppen azon töprengett, hogy „Az év brit természetfotósa” kiállítás vajon még a címénél is unalmasabb-e, amikor megcsörrent a telefon. – Szia, Will, Marcus vagyok. – Szia. Képzeld, épp azon gondolkoztam... – Suzie azt mondta, szeretnél elvinni valahová. – Hát, igen, de ez csak... – Jó, megyek, ha anyu is jöhet. – Hogy micsoda? – Megyek, ha el tudod vinni az anyukámat is. És neki nincs pénze, úgyhogy vagy valami olcsó helyre kell mennünk, vagy neked kell meghívni minket. – Rendben. De ide figyelj, Marcus, mi ez a köntörfalazás? Gyerünk, ami a szíveden, az a szádon! – Nem tudom, hogyan máshogy lehetne mondani. Le vagyunk égve. Te nem. Te fizetsz. – Rendben. Csak vicceltem. – Ó. Nem esett le. – Na jó, de ide figyelj! Tudod, hogy a pénz nem gond. De arra gondoltam, jobb lenne, ha csak mi ketten... – Miért? – Hadd lazítson az anyukád. – Aha, persze. Hirtelen, megkésve Willnek leesett a tantusz. Előző hétvégén is ezt csinálták: hagyták, hogy Marcus anyja hadd lazítson, mire ő arra használta fel a szabad idejét, hogy szépen lenyelt egy egész üveg gyógyszert, és kimosatta a gyomrát. – Bocs, Marcus. Hülye voltam. – Aha. – Természetesen jöhet az anyukád. Nagyszerű lesz. – Kocsink sincs. A tieddel kell mennünk. – Oké. – Elhozhatod a kisfiadat is, ha akarod. Will elnevette magát. – Kösz. – Nincs mit – mondta Marcus nagylelkűen. – Így fair. – Marcusról egész különös módon lesiklott minden szarkazmus, és Will kezdte megérteni, hogy emiatt az ember – vagy legalábbis ő – szinte fegyvertelennek érzi magát vele szemben. – Szombaton megint az anyjával lesz. – Rendben. Legyél itt úgy fél tizenkettő táján. Emlékszel, hol lakunk? Kettes számú lakás, Craysfield Road 31., Islington, London N1 2SF. – Anglia, a föld, az univerzum.
– Aha – mondta Marcus közömbösen, szimplán nyugtázva egy szimpla poént. – Jól van. Akkor találkozunk. Délután Will fölkerekedett, hogy babaülést vegyen az Anyák Boltjában. Nem állt szándékában az egész lakását telerakni járókákkal, bilikkel és etetőszékekkel, de ha ezentúl hétvégenként embereket fog furikáztatni, akkor úgy érezte, legalább valami módon jeleznie kell Ned létezését. – Ez szexista elnevezés – mondta derűsen az eladónak. – Hogy mi? – Az Anyák Boltja. És az apák? A nő udvariasan mosolygott. – Lehetne Apák Boltja is... – tette hozzá Will, ha a nő netán nem fogta volna fel, hogy miről beszél. – Maga az első ember, aki ezt mondja. – Komolyan? – Nem. Csak vicceltem. – A nő elnevette magát. Will úgy érezte magát, mintha ő lenne Marcus. – Szóval? Miben segíthetek? – Babaülést keresek a kocsimba. – Igen? – A babaülés-részlegen voltak. – Milyen márkát keres? – Mit tudom én. Bármilyet. A legolcsóbbat. – Kedélyesen elnevette magát. – Milyet vesznek a legtöbben? – Hát. Nem a legolcsóbbat. Rendszerint aggódnak, hogy biztonságos legyen. – Aha. Értem. – Most már nem nevetett. A biztonság, az komoly dolog. – Nincs sok értelme megspórolni pár fontot, ha a kölyök a végén kirepül a szélvédőn, nem igaz? Végül – talán hogy kompenzálja korábbi sóherságát – megvette a legdrágább babaülést, amit csak talált, egy hatalmas, kipárnázott, ragyogó kék alkotmányt, ami úgy ránézésre ki kellett hogy tartson Nednek egészen apakoráig. – Tetszeni fog neki – mondta az eladónak, miközben átnyújtotta a hitelkártyáját. – Most még szép, de pillanatok alatt össze fogja maszatolni keksszel, csokoládéval meg mindennel. Will eleddig nem gondolt a kekszre, csokoládéra meg mindenre, úgyhogy hazafelé menet megállt, hogy vegyen egy kis csokis kekszet meg két zacskó sajtos-hagymás chipset, az egészet jól összemorzsolta, és a morzsával bőségesen megszórta új szerzeményét.
Tizenhárom Azzal szemben, amit Willnek mondott, Marcus nem igazán aggódott amiatt, hogy egyedül hagyja az anyját. Tudta, hogy ha megint megpróbál valamit, az még nem mostanában lesz, mert egyelőre még mindig ebben a furcsa, nyugodt hangulatában volt. De azt csak nem mondhatta Willnek, hogy azért akarja, hogy az anyja is menjen velük, mert össze akarja hozni őket kettejüket, és úgy gondolja, ha egyszer találkoznak, onnan már sínen van a dolog. Elvégre az anyukája szép, Will meg egészen gazdag pasasnak néz ki, nyugodtan élhetnének együtt Will-lel meg a gyerekével, és akkor már négyen lennének, és a négy kétszer olyan jó, mint a kettő. És talán még egy babájuk is lehet, ha akarják. Az anyukája még nem túl öreg hozzá. Harmincnyolc éves. Harmincnyolc éves korában még lehet gyereke egy nőnek. És akkor már öten lesznek, és nem fog olyan nagyon sokat számítani, ha egyikük meghal. Na jó, számítani fog, még szép, de legalábbis utána senki nem marad teljesen egyedül, se ő, se az anyukája, se Will, se Will kisfia. Marcus még azt se tudta, szereti-e Willt vagy nem, de ez mostantól kezdve különben sem volt lényeges; annyit látott, hogy nem rossz ember, nem részeges, nem erőszakos, úgyhogy megteszi. Nem mintha semmit sem tudott volna Willről, merthogy éppenséggel tudott ezt-azt: megleste ugyanis. Egyik nap, amikor ment haza az iskolából, meglátta Willt, aki éppen vásárolt, és hazáig követte, mint valami magándetektív. Na jó, nem sokat tudott meg róla, csak annyit, hogy hol lakik, meg hogy milyen boltokba ment be. De úgy tűnt, egyedül van – se barátnő, se feleség, és még a kisfia sem volt vele. Persze a kisfiú lehetett Will barátnőjével is a lakásban. De ha egyszer van barátnője, miért próbálkozik Suzie-nál? – Mikor jön ez a fickó? – kérdezte az anyja. Takarítottak, és az Exodus-t hallgatták Bob Marleytól. – Kábé tíz perc múlva. Átöltözöl, ugye? – Minek? – Mert pocsékul nézel ki, és Will a Planet Hollywoodba visz minket ebédelni. – Will ezt a legutóbbi információt még nem tudta, mert még nem mondta neki, de biztos volt benne, hogy nem lesz ellenvetése. Az anyja kérdőn nézett rá: – Mit izgat téged, hogy mi van rajtam? – A Planet Hollywood!! – Na és? – Csak nem akarsz úgy kinézni éppen ott, mint valami vén szatyor? Hátha valamelyikük meglát. – Hátha kicsoda lát meg? – Bruce Willis vagy valaki. – Marcus, honnan veszed, hogy ilyen emberek lesznek ott? – Miért? Folyton ott vannak. Hacsak nem dolgoznak éppen. És még akkor is igyekeznek úgy intézni, hogy Londonban legyen a forgatás, és oda mehessenek ebédelni.
Fiona csak nevetett az egészen. – Ki mondta ezt neked? Egy Sam Lowell nevű srác mondta a régi iskolájában. Most, hogy Marcus jobban belegondolt, Sam mondott neki más dolgokat is, amikről kiderült, hogy nem igazak: hogy Michael Jackson és Janet Jackson az egy és ugyanaz a személy, meg hogy Mr. Harrison, a franciatanáruk a Beatles tagja volt. – Ezt mindenki tudja. – Akkor is oda akarsz menni, ha nem fogsz látni egyetlen filmcsillagot se? Annyira azért nem, de jobb, ha az anyjának ezt nem vallja be. – Aha. Naná. Fiona vállat vont, kiment és átöltözött. Will előbb feljött a lakásba, s csak aztán indultak el. Bemutatkozott, ami Marcus szerint hülyeség volt, mert úgyis mindenki tudta, hogy ki kicsoda. – Szia. Will vagyok – mondta. – Mi akkor... Szóval, én... – De láthatóan nem tudta kigondolni, hogyan közölhetné udvariasan, hogy előző héten látta Fionát, amikor ki volt nyuvadva a díványon, mellette a szőnyegen egy tócsa hányadékkal, úgyhogy elhallgatott, és csak mosolygott. – Szia. Fiona. – Marcusnak most már tetszett az anyja. A legfeszülősebb nadrágját viselte, meg buggyos, bolyhos pulóvert, és a kórház óta most először kifestette magát, és a fülében klassz, himbálódzó fülbevaló volt, amit valaki Zimbabwéből küldött neki. – Kösz mindenért, amit előző hétvégén tettél. Igazán hálás vagyok érte. – Igazán nincs miért. Remélem, hogy már jobban... hogy túl vagy... – A gyomrom rendben van. Bár, gondolom, egy kicsit még habókos lehetek. Asszem, az azért nem tisztul ki olyan gyorsan az emberből, igaz? Will döbbent képet vágott, de Fiona csak elnevette magát. Marcus utálta, amikor az anyja hülye vicceket sütött el olyan embereknek, akik nem ismerték őt túl jól. – Nos, ifjú Marcus, eldöntötted már, hogy hova menjünk? – A Planet Hollywoodba. – Ó, azt a mindenit! Komolyan? – Aha. Állítólag szuper hely. – Szuper? Úgy látszik, nem ugyanazokat az éttermi beszámolókat olvassuk. – Nem éttermi beszámolóból tudom. Hanem Sam Lowelltől a régi iskolámból. – Ó, értem, hát akkor... Mehetünk? Will kinyitotta az ajtót, és intett Fionának, hogy menjen. Marcus nem volt biztos benne, hogy mire figyeljen, de az volt az érzése, hogy menni fog a dolog. Nem kocsival mentek, mert Will azt mondta, a Planet Hollywood a Leicester Square-en van, és nem tudnának parkolni, ezért buszra szálltak. Ahogy mentek a buszmegállóhoz, Will megmutatta nekik a kocsiját. – Az az enyém. Amelyikben ott a babaülés hátul. Csupa maszat. – Hű! – mondta Fiona.
– Aha – mondta Marcus. Más nem jutott eszükbe, amit mondhatnának, így hát csak mentek tovább. A Planet Hollywood előtt egy csomó ember tipródott, hogy bejusson, ráadásul esett az eső. Az egész sorban egyedül ők beszéltek angolul. – Biztos vagy benne, hogy ide akarsz menni, Marcus? – kérdezte Fiona. – Aha. Különben is, hova máshova mehetnénk? – Ha valaki előáll egy akár csak félig normális javaslattal, részéről rendben, gondolta. Nem akart egy csomó francia meg olasz között ácsorogni. Valahogy cikis volt. – Van egy Pizza Express a sarkon túl – mondta Will. – Nem, kösz. – De hiszen folyton nyaggatsz, hogy menjünk pizzériába – mondta Fiona. – Nem is nyaggatlak. – Valóban szokta nyaggatni az anyját emiatt, de a pizzát túl olcsó ételnek tartotta erre az alkalomra. Szótlanul álltak a sorban. Ha így megy tovább, gondolta Marcus, senki nem fog itt feleségül menni senkihez. Eső, borzalom... – Áruld el, miért akarsz pont a Planet Hollywoodba menni, és megpróbálok találni egy hasonló helyet – mondta Will. – Nem tudom. Mert híres. És olyan kaja van, amit szeretek. Sült krumpli meg ilyesmi. – Szóval ha mondok egy helyet, ami híres, és van sült krumpli az étlapján, akkor mehetünk oda? – Aha. De szerintem is híresnek kell lennie, nem csak szerinted. – Az mit jelent? – Olyan híresnek kell lennie, hogy a gyerekek is tudjanak róla. Nem mondhatod csak úgy egyszerűen, hogy híres, mert ha én soha nem hallottam róla, akkor nem híres. – Szóval ha az mondanám, mit szólsz a Huszonnyolcashoz, akkor oda nem akarnál menni. – Nem. Az nem híres. Soha nem hallottam róla. – Pedig híres emberek járnak oda. – Például kik? – Színészek meg hasonlók. – Milyen színészek? – Gondolom, mindegyik megfordult már ott egyszer vagy kétszer. De nem mondják meg előre, hogy mikor mennek. Őszinte leszek hozzád, Marcus. Ha most odamegyünk, lehet, hogy belebotlunk Tom Cruise-ba és Nicole Kidmanbe. De az is lehet, hogy nem látunk senkit. De jó sült krumplit adnak. Itt meg egy óráig sorba állhatunk, és amikor bejutunk, nem lesz ott senki, akit érdemes lenne megnézni. – Hát jó. – Komolyan? – Aha. – Remek.
Soha egyetlen híres ember meg nem fordult ebben a Huszonnyolcasban vagy miben. Lerítt róla. Kellemes hely volt, sült krumplival meg minden, de semmi különös; nem volt semmi olyasmi a falakon, mint Clint Eastwood zakója vagy az a maszk, amit Michael Keaton viselt a Batman-ben. Sehol egy aláírt fénykép. Az indiai étterem nem messze tőlük, ahonnan kaját szoktak hozatni, egyáltalán nem volt híres, de még ott is akadt egy autogramos fénykép valakiről, aki évezredekkel ezelőtt az Arsenalban játszott. De nem bánta. Az volt a lényeg, hogy végre ülnek, nem veri őket az eső, és Will meg az anyja elkezdhet beszélgetni. Először kellett egy kicsit segíteni nekik; egyikük se szólt egy szót se, amíg oda nem jött a pincér, hogy felvegye a rendelést. – Egy gombás omlettet kérek sült krumplival. Meg egy kólát – mondta Marcus. – Én egy kardhalszeletet – mondta Will. – Zöldségfélék nélkül, csak egy salátával mellé. Fiona nehezen tudott választani. – Miért nem eszel te is egy kardhalszeletet? – mondta Marcus. – Hm... Marcus próbálta magára vonni az anyja figyelmét, anélkül hogy Will észrevenné. Nagyot bólintott, aztán köhintett. – Jól vagy, édesem? Marcus valahogy úgy érezte, az anyjának ugyanazt kéne rendelnie, amit Will rendelt. Nem mintha órákig lehetne beszélgetni egy kardhalszeletről vagy valami, de talán azt sugallná nekik, hogy van bennük valami közös, és hogy néha ugyanazt gondolják a dolgokról. Még ha nem is. – Mi vegetáriánusok vagyunk – mondta Marcus. – De halat eszünk. – Vagyis nem vagyunk igazán vegetáriánusok. – Persze, halat se eszünk túl gyakran. Néha sült halat sült krumplival. Otthon soha nem csinálunk halat, ugye? – Hát, nem gyakran. – Soha. – Ó, ne égess már! Marcus nem értette, miért lenne égetés azt mondani, hogy az anyja soha nem csinál halat – a férfiak talán az olyan nőket szeretik, akik csinálnak? Miért? –, de igazán nem akarta égetni az anyját. – Jó, igaz – mondta. – Nem soha. Néha. – Visszajöjjek pár perc múlva? – kérdezte a pincér. Marcus el is felejtette, hogy még ott van. – Hm. – Rendelj kardhalat! – mondta Marcus. – Egy penne pestót kérek – mondta Fiona. – Vegyes salátával. Will még egy sört rendelt, Fiona meg egy pohár fehérbort. Aztán megint csak kukultak.
Marcusnak nem volt barátnője, és soha még csak esélye sem volt rá, hogy legyen, hacsak nem Holly Garrett, de őt nem számította bele. De egyvalamit azért tudott: ha egy lány meg egy fiú találkozik, és egyiknek sincs barátja vagy barátnője, és mindkettő normálisan néz ki, és egyik sem talál a másikban semmi kivetnivalót, akkor nyugodtan elkezdhetnek járni. Mert mi értelme lenne úgy dönteni, hogy nem? Willnek nincs barátnője, hacsak nem Suzie, de őt nem számította bele, az anyjának meg nincs barátja, tehát... Jó lenne mindannyiuknak. Minél többet gondolkodott a dolgon, annál nyilvánvalóbbnak tűnt. Nem mintha szüksége lett volna valakire az apja helyett. Az anyjával már beszélgetett erről réges-régen. A családról volt valami műsor a tévében, és egy idióta, kövér nő a konzervatív pártból azt mondta, mindenkinek kell hogy legyen apja és anyja, mire az anyja előbb dühös lett, később meg depressziós. Akkor, még a kórház meg minden előtt azt gondolta, hogy az a tory nő egyszerűen hülye, és ezt meg is mondta az anyjának, de akkoriban még nem jött rá arra, hogy a kettő veszélyes szám. Most már rájött, de ettől éppenséggel nem változott meg a véleménye arról a kövér, tory spinéről; Marcust ugyanis nem érdekelte, hogy a családja csupa férfiból, csupa nőből vagy csupa gyerekből áll. Egyszerűen azt akarta, hogy többen legyenek. – Csináljatok már valamit! – mondta hirtelen. Will és Fiona ránézett. – Hallottátok. Csináljatok valamit! Beszélgessetek! – Biztos vagyok benne, hogy mindjárt fogunk – mondta Fiona. – Befejezzük az ebédet, mielőtt ti ketten kigondolnátok, hogy mit is mondjatok – morogta Marcus. – Miért, szerinted miről beszélgessünk? – kérdezte Will. – Bármiről. A politikáról. Filmekről. Gyilkosságokról. Nekem mindegy. – Nem vagyok biztos benne, hogy így kell elkezdeni egy beszélgetést. – De mostanra már megtanulhattátok volna, hogyan kell. Elég öregek vagytok. – Marcus! De Will csak nevetett. – Igaza van. Kettőnknek – nem tudom, hogy te mennyi idős vagy, Fiona –, szóval kettőnknek legalább hatvanévnyi gyakorlatunk van, úgyhogy tudnunk kellene, hogyan kezdjünk el egy beszélgetést. – Hát jó. – Tehát? – Kezdd te! Mindketten nevettek, de egyikük se mondott semmit. – Will – mondta Marcus. – Igen, Marcus? – mondta Will. – Mi a véleményed John Majorről? – Nincs nagy véleményem róla.
– És neked, anyu? – Tudod, hogy mi a véleményem róla. – Mondd el Willnek! – Nincs nagy véleményem róla. Ez így nem megy. – Miért? – Ó, Marcus, hagyj békén minket! Ezzel csak megnehezíted, nem megkönnyíted. Miattad leszünk elfogódottak. Mindjárt elkezdjük. – Mikor? – Fejezd be! – Voltál már nős, Will? – Marcus, még egy szó, és nagyon dühös leszek! – Semmi baj, Fiona. Nem, nem voltam. És te? – Jó hogy nem. Nem vagyok elég öreg hozzá. – Ó. – Most kérdezd meg anyutól is! – Fiona, voltál már férjnél? – Nem. Marcus egy pillanatra zavarba jött; amikor még igazi gyerek volt, kisgyerek, úgy gondolta, ahhoz, hogy valaki apa vagy anya legyen, házasnak is kell lennie, ugyanúgy, ahogy jogosítvány kell ahhoz, hogy kocsit vezethessen az ember. Most már tudta, hogy ez nem így van, és azt is tudta, hogy a szülei sohasem voltak házasok, de valahogy nehéz megszabadulnunk a kicsi korunkban belénk rögződött elképzelésektől. – Szerettél volna férjhez menni, anyu? – Nem igazán. Nem tűnt fontosnak. – Akkor mások miért csinálnak olyan nagy ügyet belőle? – Ó, sok oka van annak. A biztonság. A családi nyomás. Téves elképzelések a romantikus szerelemről. Will erre elnevette magát. – A kis cinikus – mondta. Marcus ezt nem értette, de sebaj: ez volt ez első olyan kezdeményezés, ami nem tőle származott. – Szoktál még találkozni Marcus apjával? – Néha. Nem túl gyakran. Marcus elég gyakran találkozik vele. És te? Szoktál találkozni a gyereked anyjával? – Hm... Hát, igen. Állandóan. Ma reggel is elvitte Nedet. – Ezt valahogy furán mondta, gondolta Marcus. Mint aki elfelejtett valamit, aztán hirtelen eszébe jutott. – És rendben működik a dolog? – Ó, persze. Így több a szabad időnk, neki is, nekem is. – És hogyhogy te gondoskodsz Nedről? Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy ragyogó apa vagy meg minden, de azért ez a legtöbbször nem így szokott történni, nem igaz?
– Na igen. Akkoriban ő egy olyan Kramer kontra Kramer-szerű dolgon ment keresztül. Tudod, az a meg-akarom-találni-az-igazi-önmagamat féle hülyeség. – És megtalálta? – Nem igazán. Nem hiszem, hogy bárki is igazán megtalálja, hát nem? Megjött az étel, de a két felnőtt szinte észre sem vette; Marcus pedig boldogan esett neki az omlettjének és a sült krumplijának. Vajon odaköltöznek majd Willhez, töprengett, vagy új lakást vesznek?
Tizennégy Will tudta, hogy Fiona nem az esete. Először is, nem úgy nézett ki, ahogy ő szerette, hogy egy nő kinézzen – sőt az a benyomása támadt, hogy Fionának egyáltalán nem fontos, hogy néz ki. Anélkül pedig nem megy. Ő úgy érezte, az embereknek, nőknek és férfiaknak egyaránt, kötelességük gondoskodni a külsejükről, még akkor is, ha a nyersanyag nem túl jó – feltéve persze, hogy érdekli őket az élet szexuális oldala, mert ha nem, akkor gond egy szál se. Akkor úgy nézhet ki az ember, ahogy neki tetszik. Ott van például Einstein... Willnek halvány gőze se volt Einstein magánéletéről, de a fényképein olyan fickónak nézett ki, akinek más dolgok járnak a fejében. Csakhogy Fiona nem volt Einstein. Annak alapján, amit tudott róla, éppenséggel lehetett annyi esze, mint Einsteinnek, de a férfi-nő kapcsolat nyilvánvalóan érdekelte, már a beszélgetésükből ítélve, akkor meg miért nem igyekezett egy kicsit jobban? Miért nem volt normális frizurája a helyett a bongyor kazal helyett, és miért nem viselt olyan ruhát, amin látszik, hogy számít neki az öltözéke? Fel nem tudta fogni. Meg egyszerűen túl hippi volt. Most már értette, miért olyan furcsa Marcus. Fiona hitt az olyan alternatív dolgokban, mint az aromaterápia, a vegetarianizmus meg a környezetvédelem, szóval olyasmikben, amik Willt hidegen hagyták. Tudta, ha elkezdenének járni, szörnyű harcokat kellene megvívniuk, ami felzaklatná Fionát, márpedig ő most a legkevésbé éppen felzaklatni akarta. Egy szó mint száz, Fiona legvonzóbb tulajdonságának azt érezte, hogy megpróbálta kinyírni magát. Ez izgalmas volt, majdhogynem szexis a maga morbid módján. De hogyan is juthatna az ember eszébe, hogy olyan nővel járjon, aki bármelyik pillanatban megölheti magát? Korábban úgy gondolta, zűrös dolog lehet egy anyával járni; de mennyivel zűrösebb lenne egy öngyilkosságra hajlamos anyával! Azért persze nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Még mindig az volt az érzése, hogy Fiona és Marcus pótolhatja számára a leveskonyhákat meg a Guardian médiarovatában hirdetett állásokat, akár örökre is. Még csak nem is kell olyan sokat tennie érte; néha egy kardhalszelet, hébe-hóba egy mozilátogatás; megnéznek együtt valami szar filmet, amit ő különben is megnézett volna. Ugyan mi abban a nehéz? Tutira sokkal könnyebb, mint megpróbálni erőszakkal megetetni holmi csavargókat. Jótékonyság! Segíteni az embereken! Ez hát a hivatása! Ahogy ő látta, segített Angie-n azzal, hogy lefeküdt vele (bár ebben bevallottan volt pár mákszemnyi önérdek is), most pedig megpróbálja kideríteni, lehetséges-e segíteni valakin úgy, hogy nem fekszik le vele. Mert miért ne lenne lehetséges? Másoknak is sikerült már; Teréz anyának, Florence Nightingale-nek és így tovább, bár Will gyanította, hogy a jótékonyság csatamezejére lépve az ő stílusa azért némiképp el fog térni az említett emberekétől.
Nem beszéltek meg semmit az ebéd után. Kimentek, körbesétálták a Covent Gardent, metróval visszamentek Észak-Londonba, és Will időben hazaért a sporthíradóra. De tudta, hogy ők hárman elkezdtek valamit, ami még nem fejeződött be. Néhány nap alatt tökéletesen meggondolta magát. Nem érdekelte többé a jótékonykodás. Nem érdekelte Marcus és Fiona. Biztos volt benne, hogy kiveri a hideg verejték, valahányszor csak rájuk gondol. Soha többé nem találkozik velük; sőt arra is gondolt, hogy soha többé nem lesz képes Hollowaybe menni, hátha beléjük botlik. Tudta, hogy túlzott a reagálása, de épp csak egy kicsit. Énekelni! Hogy is kezdhetne valaki bármit is egy olyan emberrel, aki arra kényszeríti, hogy énekeljen? Tudta, hogy mindketten kicsit ütődöttek, de... Egész szokványosan kezdődött, egy vacsorameghívással, és bár Willnek nem ízlett, amit ettek – valami vegetáriánus étel volt csicseri borsóval, rizzsel meg paradicsompürével –, a beszélgetést kifejezetten élvezte. Fiona mesélt neki a zeneterapeutai munkájáról, Marcus meg azt mondta Fionának, hogy Will percenként több millió fontot keres, mert az apja írt egy dalt. Will segített elmosogatni, aztán Fiona teát főzött, aztán leült a zongorához, és dalra fakadt. Nem is volt rossz. A zongorajátéka jobb volt, mint a hangja, de a hangja se volt szörnyű, kicsit gyenge ugyan, de pontos, és kétségtelenül volt érzéke a dallamvezetéshez. Nem, nem a minőség bosszantotta Willt, hanem az őszinteség. Volt már olyan emberekkel, akik egyszer csak felkaptak egy gitárt vagy leültek a zongora elé (bár nem túl hosszú időre), de azok mindig elhülyéskedték a dolgot valamivel: hülye dalokat választottak, vagy hülyén énekelték őket, túljátszották a produkciót, egyszóval csináltak valami olyat, amivel jelezték, hogy nem gondolják komolyan. Fiona komolyan gondolta. Komolyan gondolta a „Kopogtass a mennyország kapuján”-t, és komolyan gondolta „A tűz és az eső”-t, és komolyan gondolta a „Most mindkét oldal”-t. Nem volt semmi távolság közte és a dalok között; bennük volt. Még a szemét is lehunyta, amikor énekelt. – Nem akarsz idejönni, hogy lásd a szöveget? – kérdezte Fiona a „Most mindkét oldal” után. Will addig az ebédlőasztalnál ült, és le nem vette a szemét Marcusról, legalábbis amíg Marcus is el nem kezdett énekelni, onnantól kezdve ugyanis a falat tüntette ki a figyelmével. – Hm... Mi következik? – Mit szeretnél? Will azt szerette volna, ha olyan dalt játszik, amire nem csukhatja be a szemét, mondjuk, az „Ide azzal a hordóval”-t vagy a „Föl a térdet, Brown anyuká”-t, de már menthetetlenül másmilyen volt a hangulat. – Bármit. Fiona a „Lassan megöl a dalával”-t választotta. Will pedig kénytelenkelletlen ott állt mellette, és engedte, hogy olykor elhalón föltörjön a torkából egy-egy szövegfoszlány. „Nevess... Szeress... Fiú... Eped...” Tudta, persze hogy
tudta, hogy a dal nem tarthat örökké, hogy az este nem tarthat örökké, hogy hamarosan otthon lesz, betakarózva az ágyán, s hogy nem hal bele, ha zongorakíséret mellett együtt énekel egy depressziós hippivel meg a hibbant fiával. Mindezt tudta, de nem érezte. Nem, ezekkel az emberekkel nem kezdhet semmit. Most már belátta. Hülye volt, amikor azt gondolta, hogy itt neki teremhet babér. Amikor hazaért, feltett egy Pet Shop Boys CD-t, és A „H” blokk foglyá-t nézte, levéve a hangot. Olyan embereket akart hallani, akik nem gondolták komolyan, és olyan embereket nézni, akiken nevethetett. Naná hogy be is rúgott; telirakott egy poharat jéggel, és csak öntögette rá a skót whiskyt. És ahogy az ital kezdett hatni, megértette, hogy azok az emberek, akik komolyan gondolják, sokkal inkább hajlamosak megölni magukat, mint azok, akik nem: nem emlékezett rá, hogy valaha is akár csak a leghaloványabb késztetést érezte volna az öngyilkosságra, és nehezen tudta elképzelni, hogy ez előfordulhatna vele. Ha már muszáj erről beszélni, nos, egyszerűen nem izgatta magát annyira. Az embernek izgatnia kell magát ahhoz, hogy vegetáriánus legyen, izgatnia kell magát ahhoz, hogy lehunyt szemmel énekelje a „Most mindkét oldal”-t, s ha már arról van szó, izgatnia kell magát ahhoz is, hogy anya legyen. Őt meg úgy különösebben nem izgatta semmi, és tudta, hogy éppen ez fogja garantálni neki a hosszú és depressziómentes életet. Nagy hibát követett el, amikor azt hitte, hogy a jótékonyságban találhatja meg a jövőjét. A frászt! Attól csak bedilizik az ember. Fiona jótékonykodott, és bele is dilizett: most nem találja magát, bizonytalan, elcseszte az életét. Willnek meg megvolt a maga jól bejáratott gépezete, amely haláláig gond nélkül elzümmög vele. Esze ágában sem volt elbaszni. Fiona még egyszer telefonált neki, nem sokkal a gyötrelmes vacsora után; üzenetet hagyott a rögzítőjén, de ő nem hívta fel. Suzie is telefonált, és bár szeretett volna találkozni vele, gyanította, hogy Fiona megbízásából hívta fel, ezért homályosan és semmitmondón beszélt vele. Úgy érezte, ebben az egyedül álló anya dologban elment addig, ameddig elmehetett, és készült visszatérni ahhoz az életéhez, amelyet az Angie-vel való találkozása előtt élt. Alighanem így lesz a legjobb, gondolta. Elment hanglemezeket böngészni, ruhákat vett magának, teniszezett egy keveset, kocsmázott, nézte a tévét, moziba és koncertre ment a barátaival. Minden megerőltetés nélkül kitöltötte az időegységeket. Még a délutáni könyvolvasásra is visszaszokott; épp egy James Ellroy-kalandregény közepén járt egy csütörtökön, a Visszaszámlálás és a híradó közti szörnyű, halott, sötét órában, amikor megszólalt a csengő. Arra számított, hogy valaki vasalókendőket vagy keféket akar majd rásózni, így csak bámult kifelé a semmibe, amikor kinyitotta az ajtót, mert hogy a látogatója jó harminc centivel alacsonyabb volt, mint egy átlagos ügynök. – Hozzád jöttem – mondta Marcus.
– Ó. Rendben. Gyere be. – Mindezt elég kedvesen mondta, már amennyire meg tudta ítélni, de valami okból azt érezte, hogy elönti a rémület. Marcus besétált a nappaliba, leült a díványra, és mindent tüzetesen megszemlélt. – Neked nincs is gyereked, igaz? Will máris megkapta a választ arra, hogy mitől fogta el a páni rémület. – Hát... – mondta Will, mintha elő akart volna adni egy nagyon hosszú és nagyon érzelmes történetet, amelynek a részletei azonban épp kimentek a fejéből. Marcus felállt, és körülsétált a szobában. – Hol a klotyó? Mindjárt behugyozok. – A folyosó végén. Míg Marcus a dolgát intézte, Will próbált kitalálni valamilyen történetet, amely megmagyarázhatná, miért nincs a lakásban az égvilágon semmi, ami Neddel volna kapcsolatos, de reménytelen volt. Vagy azt mondja Marcusnak, hogy már hogyne volna neki gyereke, ami pedig mind a gyerek, mind a gyerekkel kapcsolatos csetreszek hiányát illeti, annak egyszerű... egyszerűen majd később kigondolja a magyarázatát; vagy pedig könnyekre fakad, és beismeri, hogy ő, Will Freeman egy szánalmas hazudozó. Az utóbbi verziót elvetette. – Csak egy hálószobád van – mondta Marcus, amikor visszajött. – Körülszaglásztál? – Aha. Egy hálószobád van, nincsenek játékok a fürdőszobában, nincsenek játékok itt se... Még fényképeid sincsenek róla. – És neked ahhoz mi közöd? – Semmi. Azt leszámítva, hogy hazudtál nekem, az anyukámnak meg az anyukám barátnőjének. – Ki mondta meg neked, hogy hol lakom? – Egyszer követtelek idáig. – Honnan? – Megláttalak, amint mászkáltál a városban, és követtelek. Ez hihetően hangzott. Éppenséggel gyakran mászkált a városban, amellett nem mondta el se Suzie-nak, se Fionának, se annak az eszükös nőnek, hogy hol lakik, úgyhogy nem volt más magyarázat. – Miért? – Nem tom. Csak. – Jó, akkor most szépen hazamész. – Rendben. De megmondom anyukámnak. – Tyhűűű. Irtóra félek. Will úgy érezte, bucskázik lefelé egy hegyről, az olyan fajta rémület és bűntudat felé, amit utoljára iskolás korában érzett, ezért természetesnek tűnt, hogy úgy fejezze ki magát, ahogy akkor. Nem szolgálhatott Marcusnak semmilyen magyarázattal, mármint az igazságot leszámítva – hogy kitalált
magának egy gyereket, mert úgy gondolta, így majd könnyebben tud nőkkel összejönni –, és az igazság sokkal nyomorúságosabbnak hangzott, mint bármikor gondolta volna. – Na, nyomás! Irány hazafelé! – Kössünk alkut. Nem mondok semmit az anyukámnak, ha járni fogsz vele. – Miért akarod, hogy a mamád egy olyan alakkal járjon, mint én? – Nem hiszem, hogy túl rossz vagy. Jó, hazudtál, az igaz, de azt leszámítva rendesnek látszol. Az anyukám meg szomorú, és asszem, szeretne egy barátot magának. – Marcus, nem járhatok valakivel csak azért, mert te azt akarod. Szeretnem is kell az illetőt. – Miért, mi bajod vele? – Semmi bajom vele, de... – De Suzie-val akarsz járni, igaz? – Ezt nem éppen veled akarom megbeszélni. – Gondoltam. – Én nem mondtam semmit. Én csak azt mondtam... Ide hallgass, én komolyan nem akarok beszélgetni veled erről. Menj haza! – Jó. De visszajövök. – Azzal elment. Amikor Willben megfogant a nagy ötlet, és elment az ESZÜK-be, drága, ennivaló kis lurkókat képzelt maga elé, nem olyan kölyköket, akik képesek kinyomozni a címét, aztán megjelenni a lakásán. Elképzelte, ahogy csatlakozik a világukhoz, de azt nem látta előre, hogy ők is behatolhatnak az övébe. Látogató volt az életben; nem akarta, hogy őt látogassák.
Tizenöt Marcus nem volt lüke. Jó, persze, néha lüke volt, mint amikor csak úgy énekelni kezdett, de nem hülye fajta lüke, hanem csak habókos lüke. Rögtön átlátta, hogy amit megtudott Willről, mármint hogy se gyerek, se anyuka, az olyan értékes dolog, hogy nem szabad egyből elpocsékolnia; ki kell várnia a legjobb árfolyamát. Ha a Willnél tett első látogatása után rögtön elmesélt volna mindent az anyjának meg Suzie-nak, akkor azzal vége is lett volna a dalnak. Megtiltották volna neki, hogy találkozzon Will-lel, ezt pedig nem akarta. Hogy miért nem, azt nem tudta pontosan. Csak azt tudta, hogy nem akarja rögtön elszórni ezt az információt, ugyanúgy, ahogy a szülinapjára kapott pénzt se akarta rögtön elszórni: azt akarta, hogy ott lapuljon a zsebében, amíg körülnéz és kideríti, hogy mennyit is ér. Tudta, hogy ha Willt nem érdekli az anyja, akkor ő se tudja rávenni, hogy járjon vele, de arra talán igen, hogy csináljon valami mást, valami olyat, amit egyelőre még el se tud képzelni, így aztán suli után jóformán mindennap meglátogatta Willt, hátha támad valami jó ötlete. Amikor másodjára látogatta meg, Will nem fogadta kitörő örömmel. Csak állt az ajtóban, kezével a kilincsen. – Mi van? – mondta. – Semmi. Gondoltam, beugrok. – Will ezen elmosolyodott, bár Marcus nem értette, hogy miért. – Mit csinálsz? – Hogy mit csinálok? – Aha. – Tévét nézek. – Mit nézel? – A Visszaszámlálás-t. – Az meg mi? – Marcus tudta, hogy mi az. Minden gyerek, aki valaha hazament már az iskolából, tudta, hogy mi az: a legunalmasabb műsor a televíziózás történetében. – Egy vetélkedő. Szavakkal és számokkal. – Aha. Nekem tetszene? – Dehogyis tetszene neki. Senkinek sem tetszik, leszámítva apja barátnőjének az anyját. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez engem érdekel. – Nézhetem veled, ha akarod. – Ez nagyon kedves tőled, Marcus, de rendszerint boldogulok egyedül is. – Jó vagyok anagrammában. Meg matekban. Komolyan segíthetnék, ha tényleg jól akarod csinálni. – Szóval tudod, hogy mi az a Visszaszámlálás. – Igen. Most már emlékszem. Meg szeretem is. Amint vége lesz, rögtön elmegyek. Will ránézett, és megrázta a fejét. – Ó, a francba! Gyere be! Marcus már amúgy is majdnem bent volt. Leült Will hosszú, krémszínű díványára, lerúgta a cipőjét, és elnyújtózott. Éppolyan vacak volt, ahogy
emlékezett rá, mármint a Visszaszámlálás, de nem panaszkodott, és nem kérte, hogy kapcsoljanak át másik csatornára. (Willnek volt kábele, ezt Marcus elraktározta az agyában jövőbeni felhasználás végett.) Szóval csak ült türelmesen. Will nem csinált semmit a vetélkedő alatt: nem üvöltötte a válaszokat a képernyő felé, és nem ujjujozott, amikor valaki valami rosszat mondott. Nem csinált mást, csak cigizett. – Jobb, ha van az embernél papír és ceruza – jegyezte meg Marcus a végén. – Aha. – Szoktad csinálni? – Néha. – Ma miért nem? – Nem tudom. Jézusmáriám! – Csinálhattad volna. Miattam. – Állati rendes vagy. Will elzárta a tévét a távkapcsolóval, és csendben ültek. – Mit akarsz, Marcus? Nincs semmi házi feladatod? – De van. Akarsz segíteni benne? – Én nem arra gondoltam. Hanem arra, hogy miért nem mész haza, hogy megcsináld? – Majd vacsora után megcsinálom. Nem kéne cigizned, ugye tudod? – Aha, tudom. Kösz, hogy szóltál. Mikor ér haza a mamád? – Kábé most. – És? Marcus erre nem reagált, hanem elkezdett mászkálni a lakásban. Első alkalommal csak azt vette észre, hogy holmi Ned nevű kölyöknek semmi nyoma, és egy csomó dolog elkerülte a figyelmét: a villogós hifiberendezés, a több száz CD és több ezer lemez meg kazetta, a szaxofonozó fickókat ábrázoló fekete-fehér fényképek és a filmplakátok a falon, a parketta, a szőnyeg. Kis lakás volt, ami meglepte Marcust. Ha Will annyi pénzt keresett, amennyit Marcus gondolt, akkor ennél jóval nagyobbra is futotta volna. De azért klassz volt. Marcus nagyjából ilyen lakást képzelt volna el magának, bár valószínűleg más filmplakátokat rakott volna ki. Willnek olyan filmekről voltak plakátjai, amikről ő még nem is hallott – Kétszeres jóvátétel, A nagy álom. Marcusnál a Drágám, a kölykök összementek meg a Szabadítsátok ki Willyt plakátja biztosan fent lett volna a falon meg... nem, A Sátán kutyája 3 meg A Kazánfej plakátja inkább mégse. Egyelőre. A Döglött Kacsa Napja valahogy elvette a kedvét az ilyen filmektől. – Szép lakás. – Köszönöm. – Csak elég kicsi. – Nekem épp elég. – De vehetnél nagyobbat is, ha akarnál. – Jól elvagyok ebben.
– Jó sok CD-d van. Több, mint bárkinek, akit ismerek. – Marcus oda is ment, hogy közelebbről megnézze őket, bár igazából nem tudta, mit keres. – Iggy Pop – mondta, és nevetett a furcsa néven, de Will csak nézte szótlanul. – Kik azok az emberek a falon? A szaxofonnal meg a trombitával. – Szaxofonosok és trombitások. – De kik? És miért vannak a faladon? – Charlie Parker és Chet Baker. És azért vannak a falon, mert szeretem a zenéjüket és klassz emberek. – Mitől klassz emberek? Will felsóhajtott. – Nem tudom. Talán mert kábítóztak és belehaltak. Marcus ránézett, hogy lássa, viccel-e, de nem úgy nézett ki. Ő szeretné elfelejteni, hogy történnek ilyen dolgok, nem azt bámulni élete minden egyes napján. – Kérsz valamit? Egy teát, egy kólát vagy bármit? – Aha, igen. Kimentek a konyhába. Nem olyan volt, mint az övék otthon. Sokkal kisebb és fehérebb, és sokkal több konyhai gép volt benne, de mind úgy nézett ki, mintha még sose használták volna. Otthon náluk volt gyümölcscentrifuga és mikrohullámú sütő, mind a kettő csupa folt, és a foltok fokozatosan megfeketedtek. – Mi ez? – Kávéfőző gép. – És ez? – Fagylaltkészítő. Mit kérsz? – Egy kis fagyit, ha csinálsz. – Nem csinálok. Órákig tart. – Akkor már jobb a boltban venni, nem? – Kóla? – Aha. Will a kezébe nyomott egy dobozt, Marcus kipattintotta. – Akkor te egész nap tévét nézel? – Nem, dehogy. – Akkor még mit csinálsz? – Olvasok. Vásárolok. Barátokkal találkozom. – Klassz lehet így élni. Jártál iskolába, amikor gyerek voltál? – Igen, hát persze. – Miért? Úgy értem, igazából nem kellett volna, vagy igen? – Hogyhogy nem kellett volna? Miért, szerinted mire való az iskola? – Hogy az embernek legyen utána állása. – És az olvasás meg az írás? – Azt már évekkel ezelőtt megtanultam, és mégis még mindig járok iskolába. Mert majd állást kell szereznem. De te otthagyhattad volna az iskolát, amikor
hat- vagy hétéves voltál. Megkímélhetted volna magad az egész kínlódástól. Ahhoz, hogy boltba járj vagy olvass, nem kell történelmet tanulni, igaz? – Attól függ, hogy akarsz-e olvasni a történelemről. – Miért, te arról szoktál olvasni? – Nem éppen. Nem túl gyakran. – Jó, szóval akkor miért jártál iskolába? – Fogd már be, Marcus! – Ha tudnám, hogy nem fogok dolgozni, én nem törném magam. – Miért, nem szereted az iskolát? – Will egy csésze teát készített magának. Tejet tett bele, aztán visszamentek a nappaliba, és leültek a díványra. – Nem. Gyűlölöm. – Miért? – Nem nekem való. Nem vagyok az a típus. Rossz a személyiségem hozzá. – A mamája beszélt neki a személyiségtípusokról nemrégen, közvetlenül a költözés után. Azt mondta, ők mindketten introvertáltak, ami miatt nekik nehezebb megbirkózni egy csomó dologgal – barátokat szerezni, beilleszkedni egy új iskolába vagy új munkahelyre. Úgy mondta ezt, mintha ettől Marcusnak jobban kellene éreznie magát, de persze egy csöppet sem segített rajta, és nem is értette, mi a csudáért gondolta az anyja, hogy segíteni fog: ő annyit értett a dologból, hogy ha valaki introvertált, akkor próbálkoznia sem érdemes. – Szekálnak? Marcus ránézett. Ezt meg honnan tudja? Rosszabb lehet a helyzet, mint gondolta, ha így lerí az ábrázatáról. – Nem nagyon. Csak néhány srác. – Mi miatt szekálnak? – Semmi komoly. Csak a hajam meg a szemüvegem... meg hogy énekelek meg ilyesmi. – Hogyhogy énekelsz? – Hát, szóval... néha elkezdek énekelni, anélkül hogy észrevenném. Will elnevette magát. – Ez nem vicces. – Bocs. – Nem tehetek róla. – De a hajaddal valamit tehetnél. – Mit? – Vágasd le. – Mint kicsoda? – Mint kicsoda!? Úgy, ahogy te akarod hordani. – Én így akarom hordani. – Akkor meg el kell viselned, hogy szekálnak. Miért így akarod hordani? – Hát mer’ így nő, és utálok fodrászhoz menni. – Azt látom. Milyen gyakran mész? – Soha. Anyu vágja le.
– A mamád? Jézusmária! Hány éves vagy? Tizenkettő? Azt hittem volna, elég idős vagy hozzá, hogy magad vágasd le a hajad. Marcusnak megütötte a fülét az „elég idős vagy”. Ezt nem gyakran mondták neki. – Gondolod? – Naná. Tizenkettő? Négy év múlva akár meg is nősülhetsz. Azt akarod, hogy akkor is a mamád nyírja le a hajadat? Marcus nem gondolta, hogy négy év múlva meg fog nősülni, de értette, hogy Will mit próbál mondani neki. – Nem tetszene neki, igaz? – mondta. – Kinek? – A feleségemnek. Ha lenne feleségem, de nem hiszem, hogy lesz. Négy év múlva semmiképp. – Én nem igazán erre gondoltam. Csak arra, hogy egy kicsit mamlasznak éreznéd magad, ha a mamád mindent akkor is még így csinálna. Lenyírná a hajad, levágná a körmöd, megmosná a hátadat... – Aha. Hát igen, értem, mire gondolsz. Hát igen, tényleg értette, mire gondol Will, és hát igen, Willnek igaza volt. Valóban mamlasznak érezné magát. Csakhogy lehetett ezt máshogy is nézni: ha négy év múlva még mindig a mamája vágja majd a haját, az azt jelenti, hogy nem történik semmi szörnyűség addig. Mert ahogy most érezte magát, szívesebben választotta volna azt, hogy nagyjából kéthavonta egyszer egy kicsit mamlasznak érezze magát. Marcus sokszor meglátogatta Willt az ősz folyamán, és a harmadik vagy negyedik látogatásakor úgy érezte, hogy Will kezdi megszokni. Másodjára volt köztük némi vita – Will nem akarta beengedni, és Marcus kénytelen volt némi erőszakhoz folyamodni, de végül elérték azt a stádiumot, hogy Marcus csengetett, mire Will kinyitotta neki az ajtót anélkül, hogy megnézte volna, ki az; egyszerűen csak visszaballagott a nappaliba, és várta, hogy Marcus menjen utána. Néhányszor nem volt otthon, de Marcus nem tudta, hogy szándékosan, direkt őmiatta ment-e el hazulról, és nem is akarta tudni, úgyhogy meg se kérdezte. Eleinte nem sokat beszélgettek, de aztán, mikor a látogatások rutinszerűvé váltak, Will mintha úgy döntött volna, hogy akkor már beszélgetniük is kéne. Igaz, elég nehezen ment neki. Az első ilyen alkalommal arról a kövér fickóról beszélgettek, aki folyton nyert a Visszaszámlálás-ban, amikor Will minden ok nélkül – legalábbis Marcus nem látott rá okot – megkérdezte: – Mi a helyzet otthon? – Úgy érted, a mamámmal? – Mondjuk. Annyira nyilvánvaló volt, hogy Will szívesebben beszélgetne az észkombájn kövér pacákról, mint arról, ami korábban történt, hogy Marcus egy pillanatra dühös lett, mert neki nem volt meg ez a választása. Ha tőle függött volna,
szívesebben gondolt volna egyfolytában az észkombájn kövér pacákra, de nem tehette, mert túl sok másra kellett gondolnia. De csak egy pillanatig tartott a dühe. Will nem volt hibás, és legalább próbálkozott, még ha nehezére esett is. – Jól van, kösz – mondta Marcus, olyan hangon, ami azt sugallta, hogy már miért ne lenne jól? – Nem, de tudod... – Aha, tudom. De nem, semmi. – Még zavar? Marcus soha nem beszélt róla azóta, hogy megtörtént, és persze akkor se mondta el senkinek, hogy mit érez. És amit érzett, állandóan, minden egyes nap, az szörnyű félelem volt. Valójában legfőképpen azért is jött el mindig Willhez iskola után, mert ezzel elodázhatta, hogy haza kelljen mennie; soha többé nem tudott fölfelé menni a lépcsőházukban anélkül, hogy ne bámulja rémülten a lábát és ne a Döglött Kacsa Napja zakatoljon az agyában. Mire odaért, hogy be kellett dugnia a kulcsot a zárba, a szíve már nemcsak a mellében, hanem a karjában és a lábában is kalapált, és amikor látta, hogy a mamája a híradót nézi, vagy főz, vagy a másnapi munkájára készül az ebédlőasztalnál, alig tudta megállni, hogy el ne bőgje magát vagy valami. – Kicsit. Amikor eszembe jut. – Milyen gyakran jut eszedbe? – Nem tom. – Mindig, mindig, mindig. Elmondhatná ezt Willnek? Nem tudta eldönteni. Nem mondhatná el a mamájának, nem mondhatná el az apjának, és nem mondhatná el Suzie-nak, mert mindannyian túl nagy ügyet csinálnának belőle. A mamáját fölzaklatná vele, Suzie beszélgetni akarna róla, az apja azt akarná, hogy költözzön vissza Cambridge-be... Na nem, erre semmi szüksége. Akkor miért mondjon el bárkinek bármit? Minek? Különben sem akart mást, csak egy ígéretet valakitől, bárkitől, hogy nem fog még egyszer megtörténni, ezt pedig senki nem ígérhette meg neki. – A kurva életbe! – mondta Will. – Bocs, nem lenne szabad így beszélnem előtted. – Marcus nem tudta, miért káromkodott Will, de tetszett neki; valahogy jobban érezte magát tőle. Komoly volt, de azért nem túl durva, és azt érezhette belőle, hogy ő nem egy szánalmas alak, amiért annyira be van ijedve. – Most már akár maradhatsz a Szomszédok-ra is – mondta Will. – Különben nem látod az elejét. – Marcus sohasem nézte a Szomszédok-at, és nem tudta, Will miből gondolja, hogy szokta nézni, de azért maradt. Úgy érezte, maradnia kell. Szótlanul nézték a tévét, és amikor felhangzott a sorozat zenéje, Marcus udvariasan azt mondta, köszönöm, és hazament.
Tizenhat Will azon vette észre magát, hogy Marcus látogatásait beledolgozta napjai szövetébe. Ez nem volt nehéz, mivel napjainak silány, lyukacsos szövete volt, s a jókora lyukakba bármi belefért, de persze megtölthette volna ezeket a lyukakat egyéb, könnyedebb dolgokkal is, mondjuk még több vásárlással vagy még több délutáni mozival; aligha lehetett volna azt állítani ugyanis, hogy Marcus tökéletesen pótolt egy vacak Steve Martin-filmet és egy zacskó vegyes cukorkát. Nem mintha rosszul viselkedett volna, amikor meglátogatta, mert nem viselkedett rosszul, és nem mintha nehéz lett volna beszélgetni vele, mert nem volt nehéz. Marcus egyszerűen attól volt nehéz eset, hogy gyakran keltett olyan benyomást az emberben, mintha épp csak egy kis időre szállt volna meg ezen a bolygón, úton egy másik felé, amelyikre jobban illik. Volt, amikor kikapcsolt, és mintha tökéletesen elrejtőzött volna a saját koponyájában, és aztán mintha ezeket a távolléteket be akarta volna pótolni azzal, hogy egyik kérdést a másik után tette fel. Will egyszer vagy kétszer úgy döntött, hogy a háta közepe sem kívánja, és elment vásárolni vagy moziba, de a legtöbbször otthon volt negyed ötkor, és várta a csöngetést – néha azért, mert nem tudta összeszedni magát, hogy elmenjen, néha meg azért, mert úgy érezte, tartozik Marcusnak valamivel. Hogy mivel és miért tartozik, azt nem tudta, de érezte, hogy betölt valamilyen szerepet a srác életében, és mivel nem töltött be semmilyen szerepet senki máséban, nem fenyegette az a veszély, hogy bele fog halni a sok együttérzésbe. Azért így is egy kicsit nyűg volt, mármint hogy egy kiskölyök minden délután a nyakába akaszkodik, és Will úgy érezte, megkönnyebbülés lesz számára, amikor Marcus valahol máshol találja meg élete célját. A harmadik vagy negyedik alkalommal megkérdezte, hogy mi a helyzet Fionával, aztán azt kívánta, bárcsak ne kérdezte volna meg, mert a vak is láthatta, hogy Marcust szörnyen kiborította, ami az anyjával történt. Will nem hibáztatta ezért, de nem jutott eszébe semmi, amivel akár csak egy kicsit megvigasztalhatta volna, így végül csak együtt érzőn elkáromkodta magát, ami, figyelembe véve Marcus életkorát, aligha volt a legtökéletesebb megoldás. Will nem akarta még egyszer elkövetni ezt a hibát. Ha Marcus beszélgetni szeretne öngyilkos hajlamú édesanyjáról, akkor beszélgethet Suzie-val, vagy egy ifjúsági tanácsadóval, vagy valami hasonló emberrel, aki egy káromkodásnál többet képes nyújtani neki. Az a helyzet, hogy Will egész életében kerülte a valóságot. Végül is annak az embernek a fia és örököse volt, aki a „Télapó szuperszánjá”-t írta. Mindenét – amit viselt, amit evett és ivott, amin ült, amiben lakott – annak a Télapónak köszönhette, akinek létezésében a legtöbb felnőtt joggal kételkedik; így hát elég megalapozott állításnak tetszett, hogy a valóság nincs a vérében. Szerette nézni a valóságot az East End-iek-ben meg A számlá-ban, meg szerette hallgatni Joe Strummert, Curtis Mayfieldet és Kurt Cobaint, amikor a valóságról énekeltek,
de még soha nem ült a díványán a valóság a maga hús-vér valójában. Nem csoda, hogy miután főzött neki egy csésze teát és megkínálta teasüteménnyel, nem igazán tudta, hogy mit kezdjen vele. Néha azért csak összehoztak kettesben valami beszélgetésfélét Marcus életéről, s ilyenkor a két katasztrófaterület, az otthon és az iskola témáját kerülgették. – Az apukám leszokott a kávéról – mondta Marcus váratlanul egyik délután, miután Will kávémérgezésre panaszkodott (a foglalkozásnélküliek foglalkozási ártalma, gondolta). Will sohasem gondolt bele, hogy Marcusnak apja is van. Olyannyira az anyja produktumának tűnt, hogy egy apa valahogy nem illett a képbe. – Mivel foglalkozik az apád? – A Cambridge-i Szociális Központban dolgozik. Ez beleillik a képbe, gondolta Will. Ezek az emberek mind egy másik országból jöttek, egy olyan országból, amelyről Will semmit sem tudott és amelyik neki a legcsekélyebb hasznát sem vette – zeneterapeuták, lakószövetkezeti gondnokok, hirdetőtáblás reformboltok, aromaterápiás olajak, tarka pulóverek, bonyolult európai regények és érzelmek. Marcus az ő ágyékuk gyümölcse volt. – Mit csinál ott? – Nem tom. De nem kap sok pénzt érte. – Gyakran találkozol vele? – Elég gyakran. Hétvégeken párszor. Téli szünetben. Van egy Lindsey nevű barátnője. Nagyon helyes. – Ó. – Akarod, hogy többet is mondjak róla? – kérdezte Marcus készségesen. – Ha akarod, mondok még. – Akarsz többet mondani róla? – Aha. Otthon nem sokat beszélünk róla. – Mit akarsz mondani? – Nem tom. Elmondhatom, hogy milyen kocsija van, meg hogy dohányzik-e. – Rendben. Dohányzik? – Willt már nem hozták zavarba Marcus némiképp sajátos beszélgetési fordulatai. – Nem. Leszokott – mondta Marcus diadalmasan, mintha csapdába csalta volna Willt. – Ah. – Pedig nehéz volt. – Gondolom. Hiányzik az apád? – Hogy érted? – Hát, tudod... Hogy... Nem is tudom... Szóval hiányzik az apád? Érted, mit jelent ez, nem? – Szoktam találkozni vele. Miért hiányozna? – Nem szeretnéd, hogy többet találkozhass vele?
– Nem. – Ó. Akkor rendben. – Ihatok még egy kólát? Will először nem értette, miért hozakodott elő Marcus az apjával, aztán arra gondolt, nyilván fontos neki, hogy olyasmiről beszélhessen, ami nem emlékezteti az őt körülvevő egész borzalomra. A nikotinszenvedély fölötti diadal nem az ő diadala volt, de annyira nem akadt semmilyen diadal az életében, hogy még viszonylag ezzel jutott hozzá a legközelebb mostanában. Will látta, hogy milyen szomorú ez az egész, de azt is látta, hogy nem az ő problémája. Semmilyen probléma nem az ő problémája. Nagyon kevés ember van olyan helyzetben, hogy azt mondhatja, márpedig neki egyetlen árva problémája sincsen, de ez se az ő problémája. Will nem érezte úgy, hogy emiatt szégyellnie kellene magát, éppen ellenkezőleg, minek örüljön, sőt ujjongjon valaki, ha nem ennek; elérni az ő jelenlegi életkorát anélkül, hogy valaha is találkozott volna komoly nehézséggel, olyan teljesítménynek tűnt, amelyet érdemes fenntartani, és bár nem bánta, hogy Marcus az ő kóláját issza, esze ágában sem volt beledugni az orrát abba a szánalmas kutyavacsorába, ami Marcus élete volt. Ugyan miért tette volna? A következő héten Will éppen a Visszaszámlálás-t nézte, amikor záporozó koppanásokat hallott: mintha murvával dobálták volna a nappali ablakát, majd rögtön utána folyamatos, sürgető és idegesítő csöngetés hallatszott. Will tudta, hogy baj van – olyan nincs, hogy murvával hajigálják az ablakodat, aztán valaki rátenyerel az ajtócsengődre, és kiderül, hogy semmi baj, gondolta –, és az ösztöne először azt súgta, hogy hangosítsa fel a tévét, és ne törődjön vele. De aztán valami önbecsülésféle elhessentette a gyávaságát, fölpattant a díványról és az ajtóhoz szaladt. Marcus állt a lépcsőn – valami cukorkákkal dobálták, olyan kavics alakú és kavics keménységű cukrokkal, amik éppúgy betörhették az ember fejét, mint az igazi kavicsok. Will ezt onnan tudta, hogy őt is eltalálta néhány. Behúzta Marcust, majd észrevette a támadókat, két undok képű, sörtefrizurás kölyköt. – Ezt meg hogy képzelitek, a kurva életbe? – Ki maga? – Ahhoz semmi közötök. Ti kik vagytok? – Will nem emlékezett rá, hogy mikor szeretett volna utoljára megütni valakit, de ezt a két kölyköt szívesen megpofozta volna. – Na húzzatok innen, de gyorsan! – Hűha! – mondta az egyik homályosan. Will gyanította, hogy ez azt akarja jelenteni, hogy nem félnek tőle, de a hősködésüknek némiképp ellentmondott azonnali és gyors eltűnésük. Ez meglepő volt. Szinte megkönnyebbült. Willnek soha esze ágában sem lett volna elfutni Will elől (vagy pontosabban, abban a bevallottan valószínűtlen esetben, ha Will találkozott volna önmagával egy sötét sikátorban, a két Will úgy húzott volna el onnan kétfelé, mint a csík). De mivel most történetesen felnőtti minőségében lépett fel, s bár természetesen igaz, hogy
a mai tinédzserekben szemernyi tisztelet sincsen, és újra be kellene vezetni az általános hadkötelezettséget és a többi, azért csak a nagyon elvetemült vagy állig felfegyverezett sihederek kockáztatnának meg egy összecsapást egy náluk nagyobb és idősebb férfival. Will nagyobbnak és idősebbnek érezte magát, ahogy ment vissza a lakásba, és nem mondhatni, hogy elégedetlen lett volna magával. Marcus közben vett magának egy süteményt, és a díványon ülve nézte a tévét. Pontosan úgy nézett ki, mint máskor, belemerült a műsorba, a süteményt a szájától nem messze tartotta; a zaklatottság semmilyen látható jelét nem lehetett felfedezni rajta. Ha ezt a fiút, aki a díványon ült és a Visszaszámlálás-t nézte, valaha is szekálták és kínozták, az évtizedekkel ezelőtt történhetett, és réges-rég elfelejtette az egészet. – Szóval, kik voltak ezek? – Kik? – Kik? Azok a fiúk, akik savanyú cukrokat próbáltak beültetni a koponyádba? – Ó, azok? – mondta Marcus, le nem véve szemét a tévéképernyőről. – A nevüket nem tudom. Kilencedikesek. – És nem tudod a nevüket? – Nem. Egyszerűen csak elkezdtek követni. Úgyhogy azt gondoltam, jobb, ha nem megyek haza, nehogy megtudják, hol lakom. És hogy inkább ide jövök hozzád. – Kösz szépen. – Téged nem fognak cukorral dobálni. Csak engem követtek. – És gyakori ez? – Eddig még soha nem dobáltak cukorral. Csak ma jutott eszükbe először. Épp csak most. – Én nem a cukorról beszélek. Hanem hogy... hogy az idősebb fiúk meg akarnak gyilkolni. Marcus ránézett. – Igen. Mondtam már. – De akkor úgy mondtad, hogy nem tűnt ennyire komolynak. – Miért? – Azt mondtad, pár gyerek szokott szekálni. Azt nem mondtad, hogy olyanok, akiket nem is ismersz, követnek és mindenféle dolgokkal dobálnak. – Akkor azt még nem csinálták – mondta Marcus türelmesen. – Azt csak most találták ki. Will kezdte elveszíteni a türelmét; ha lett volna savanyú cukor a keze ügyében, ő maga is elkezdte volna dobálni vele Marcust. – Marcus, az isten szerelmére, én nem a rohadt cukorkákról beszélek. Mindig ilyen kurvára szó szerint veszed a dolgokat? Értem, hogy ezt eddig még nem csinálták. De már rohadt régóta kínoznak, igaz? – Aha, igen. De nem ezek ketten.
– Jó, oké, rendben, nem ezek ketten. De más ezekhez hasonlók. – Aha. Egy csomóan. – Jól van. Csak ezt akartam megtudni. – Egyszerűen csak meg is kérdezhetted volna. Will kiment a konyhába, és feltette a teafőzőt, csak hogy csináljon valami olyat, aminek nem a börtön lesz a következménye, de csak nem tudta annyiban hagyni a dolgot. – Szóval mit akarsz tenni, hogy ez ne így legyen? – Ezt hogy érted? – Hagyod, hogy így menjen tovább az elkövetkező pár ezer évben? – Olyan vagy, mint a tanárok az iskolában. – Ők mit mondanak? – Hát, csak azt, hogy: „Kerüld el őket.” Mintha direkt próbálnék az útjukban lenni. – De biztosan boldogtalan vagy miatta. – Hát, igen. Csak nem gondolok rá. Mint amikor fel kellett mászni arra a mászókeretre vagy mire, és eltörtem a csuklómat. – Nem tudlak követni. – Próbáltam nem gondolni rá. Megtörtént, és kívántam, hogy bárcsak ne történt volna meg, de hát ilyen az élet, nem? Néha Marcus úgy beszélt, mint egy százéves aggastyán, és Willnek ilyenkor majd’ meghasadt a szíve. – De nem muszáj, hogy ilyen legyen, nem? – Nem tom. Szerinted? Én nem csináltam semmit. Egyszerűen csak átmentem egy másik iskolába, és erre elkezdődött ez az egész. Én nem tom, hogy mér. – És a régi iskoládban? – Ott egészen más volt. Ott nem volt minden gyerek egyforma. Voltak okosak meg sötétek meg menők meg furcsák. Ott nem éreztem azt, hogy más vagyok. Itt igen. – Olyan nincs, hogy itt másmilyen gyerekek vannak. A gyerekek csak gyerekek. – Akkor itt hol vannak a furcsák? – Lehet, hogy eleinte furcsák, aztán összeszedik magukat. Szóval azért furcsák, csak nem venni észre őket. Az a baj, hogy téged észrevesznek. Te felhívod magadra a figyelmet. – Szóval láthatatlanná kéne tennem magam? – Marcus felhorkant a feladat nagyságán. – Azt meg hogyan csináljam? Van olyan gép is a konyhádban: láthatatlanná tevő gép? – Nem kell, hogy láthatatlan legyél. Csak álcáznod kell magad. – Hogyan, álbajusszal meg ilyesmi? – Aha, álbajusszal. Senki se venne észre egy tizenkét éves gyereket, aki álbajuszt visel, igaz?
Marcus ránézett. – Viccelsz. Mindenki észrevenné. Én lennék az egyetlen ilyen az egész iskolában. Will elfelejtette, hogy Marcusszal nem szabad ironikusan beszélni. – Rendben, akkor nem álbajusszal. Rossz ötlet volt. De mi lenne, ha ugyanolyan ruhát, frizurát meg szemüveget viselnél, mint a többiek? Belül maradhatsz ugyanolyan fura. Csak azzal kell valamit csinálni, ahogy kinézel. A lábával kezdték. Marcus olyan cipőt hordott, amilyet Will szerint már nem is gyártottak, egyszerű, fekete, bebújós félcipőt, amelynek egyetlen érzékelhető ambíciója az volt, hogy föl-alá hordozza gazdáját az iskolafolyosókon, anélkül hogy fölkeltené az igazgatóhelyettes figyelmét. – Szereted ezt a cipőt? – kérdezte Will. A Holloway Roadon sétáltak felfelé, hogy edzőcipőt nézzenek. Marcus lepillantott a lábára a kora esti szürkületben, és azon nyomban összeütközött egy nagydarab asszonysággal, aki néhány agyontömött Lo-Cost szatyrot cipelt. – Hogy érted? – Úgy értem, hogy... szereted? – Ez az iskolai cipőm. Mit kéne szeretnem rajta? – Az ember szerethet mindent, amit visel, ha egy kicsit figyel rá. – Te szeretsz mindent, amit viselsz? – Nem viselek semmit, amit utálok. – Akkor mit csinálsz az olyan dolgokkal, amiket utálsz? – Nem veszek olyat. – Na ja, mert neked nincs mamád. Bocs, hogy ezt csak így mondom, de tényleg nincs. – Rendben. Már megszoktam. Az edzőcipőbolt hatalmas volt és zsúfolt, és a benti fényben minden vásárló betegnek tűnt; mindenki zöldes árnyalatot kapott, függetlenül az eredeti bőrszínétől. Will megpillantotta magukat egy tükörben, és döbbenten látta, hogy nyugodtan elmennének apa és fiának; ő valahogy inkább Marcus bátyjának képzelte magát, de a tükörképük kiemelte az érett kor és a fiatalság kontrasztját – Will borostáját és szarkalábait szemben Marcus sima bőrével és szikrázóan fehér fogsorával. És a hajuk... Will büszke volt rá, hogy csöppet sem kopaszodik, de azért a feje búbján jóval kevesebb volt a haj, mint Marcusnak, mintha az élet onnan már lekoptatta volna egy részét. – Milyet szeretnél? – Nem tudom. – Szerintem Adidast kéne venni. – Miért? – Mert mindenki olyat hord. A cipők márkák szerint voltak kirakva, és az Adidas-szekció jóval több vásárlót vonzott, mint a többi. – Birkák – mondta Marcus, miközben arrafelé mentek. – Beeee.
– Ezt meg miért csinálod? – Ezt mondja mindig anyu, amikor szerinte az emberek nem a maguk fejével gondolkodnak. Willnek hirtelen eszébe jutott, hogy egy fiúnak az iskolájában olyan anyja volt, mint Fiona – nem pontosan olyan, mert Will szemében Fiona sajátosan mai példánynak tűnt a hetvenes évekbeli hanglemezeivel, a nyolcvanas évekbeli politikai nézeteivel és a kilencvenes évekbeli lábkozmetikumaival, de legalábbis Fiona hatvanas évekbeli megfelelője. Stephen Fullick anyja azt vette a fejébe, hogy a tévé rossz dolog, mert androidokká változtatja az embereket, úgyhogy nekik nem is volt otthon tévéjük. „Láttad a Vill...”, kezdte Will minden hétfő reggel, aztán elvörösödött zavarában, mintha a tévé egy szülő lett volna, aki épp meghalt. És mi haszna származott ebből Stephen Fullicknak? Amennyire Will tudta, nem lett belőle vizionárius költő, se primitív festőművész; alighanem leragadt valami vidéki ügyvédi irodában, szóval tök olyan ember lett belőle is, mint bárki másból a suliban. Éveken át sajnálkoztak rajta, és neki el kellett viselnie, minden felfogható cél nélkül. – Ennek az egész expedíciónak az a célja, Marcus, hogy megtanulj birka lenni. – Komolyan? – Hát persze. Nem akarod, hogy felfigyeljenek rád. Nem akarsz különbözni a többiektől. Beee. Will választott egy Adidas kosarascipőt, ami menő volt, de viszonylag kevésbé feltűnő. – Na, hogy tetszik? – Hatvan fontba kerül. – Ne törődj vele, hogy mennyibe kerül. Hogy tetszik? – Aha, klassz. Will elkapott egy eladót, kért tőle egy olyan Adidas kosarascipőt a megfelelő méretben, aztán Marcus párszor fel-alá lépkedett benne. Megnézte magát a tükörben, és alig tudta visszafojtani a vigyort a képén. – Úgy érzed, menő, igaz? – mondta Will. – Aha. Csak... csak most a többi részem mind pocsék mellette. – Legközelebb majd a többi részedet is rendbe szedjük. Marcus ezután rögtön hazament; az új cipőjét begyömöszölte az iskolatáskájába; Will pedig sugárzó képpel, meghatódva saját nagylelkűségén, hazasétált. Hát ezt nevezik természetes mámornak! Nem emlékezett rá, hogy valaha is így érezte volna magát, hogy ennyire békében lett volna önmagával, ennyire biztos lett volna a saját értékében. És ami végképp hihetetlen, csak hatvan fontjába került! Mennyit kellett volna fizetnie az ennek megfelelő nem természetes mámorért? (Kábé huszonöt fontot, ha jól belegondolunk, de a nem természetes mámor kétségkívül alacsonyabb rendű.) Egy időre boldoggá tett egy boldogtalan gyereket, ráadásul úgy, hogy őneki abszolút semmi érdeke nem fűződött hozzá. Még csak a srác anyját se akarta megdugni.
Másnap Marcus könnyes arccal állt Will küszöbén, és csak szottyos fekete zokni volt ott, ahol az Adidas kosarascipőnek kellett volna lenni; azt természetesen ellopták.
Tizenhét Marcus elmondta volna az anyjának, hogy honnan van az edzőcipő, ha az anyja megkérdezte volna, de nem kérdezte meg, mert észre sem vette, hogy az van a lábán. Rendben, a mamája nem volt a legfigyelmesebb ember a világon, de az edzőcipő olyan nagynak, fehérnek, különlegesnek és figyelemfelkeltőnek tűnt, hogy Marcus úgy érezte, mintha nem is cipőt viselne a lábán, hanem valami elevent – mondjuk, egy pár nyulat. Azt viszont észrevette, hogy eltűnt. Jellemző. Nem vette észre a nyulakat, pedig azt sose látni emberek lábán, de rögtön kiszúrta a zoknit, ami pedig épp ott volt, ahol lennie kellett. – Hol a cipőd? – visította, amikor Marcus hazaért. (Will hazavitte kocsival, de esős november volt, és amíg átment a járdán meg fel a lépcsőn, megint átázott a zoknija.) Marcus a lábára nézett, és egy pillanatig nem szólt semmit: eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha adná a meglepettet, és azt mondaná az anyjának, hogy nem tudja, de gyorsan rájött, hogy az anyja úgyse hinne neki. – Ellopták – mondta végül. – Ellopták? Miért lopná el bárki is a cipődet? – Mert... – El kell mondania a teljes igazságot, gondolta, csak az volt a baj, hogy az igazság még egy csomó új kérdést vetett fel. – Mert szép volt. – Egyszerű, fekete félcipő volt. – Hát, nem egészen. Új Adidas edzőcipő volt. – Honnan szereztél egy pár új Adidas edzőcipőt? – Will vette nekem. – Milyen Will? Az a fickó, aki egyszer elvitt minket ebédelni? – Aha, Will. Az ESZÜK-ből. Tudod, a... a barátom lett. – A barátod lett? Marcus nem tévedett. Fionának még egy csomó kérdése volt, bár kissé unalmas stílusban tette fel őket: egyszerűen elismételte az utolsó dolgot, amit Marcus mondott, kérdőjelet tett a végére, és persze kiabált. – Iskola után el szoktam menni hozzá. – ISKOLA UTÁN EL SZOKTÁL MENNI HOZZÁ? Vagy: – Tudod, igazából nincs is gyereke. – IGAZÁBÓL NINCS IS GYEREKE? És a többi. A vallatás végére mindenesetre jó nagy pácban volt, bár valószínűleg nem akkorában, mint Will. Marcus felvette a régi cipőjét, és ő meg az anyja egyenesen Will lakására mentek. Fiona elkezdett üvölteni abban a pillanatban, ahogy Will behívta őket, és az elején, amikor Fiona az ESZÜK meg a kitalált gyerek miatt csesztette, zavartnak és bűnbánónak tűnt – nem volt válasza egyetlen kérdésre sem, úgyhogy csak állt és bámulta a padlót. De aztán kezdett ő is bepöccenni. – Oké – mondta Fiona. – Szóval mik ezek a kis iskola utáni teapartik?
– Tessék? – Miért akarja egy felnőtt ember egy tizenkét éves fiúval tölteni az idejét minden áldott nap? Will ránézett. – Arra célozgatsz, amire gondolom, hogy célozgatsz? – Én nem célozgatok semmire. – Hát ez nem lehet igaz. Azt akarod mondani, hogy szerinted én... buzeráltam a fiadat? Marcus Fionára pillantott. Vajon tényleg ez járt az anyja fejében? A buzerálás? – Én egyszerűen csak azt kérdezem, miért szórakoztatsz tizenkét éves kölyköket a lakásodon. Will erre felkapta a vizet. Elvörösödött, és nagyon hangosan kezdett kiabálni. – A kurva életbe, de hiszen nincs más választásom! A fiad minden kurva délután beállít hozzám anélkül, hogy bárki is hívná. Néha banditák üldözik. Jó, nem lett volna muszáj beengednem, hadd próbáljon szerencsét a gyerek, hadd edződjön, de én mégis beengedtem, a saját biztonsága érdekében. Legközelebb kutyára nem fog érdekelni. Le vagytok szarva mind a ketten! Úgyhogy ha befejezted, akkor tűnés innen! – Ami azt illeti, még nem fejeztem be. Miért vettél neki egy drága edzőcipőt? – Mert... mert nézz rá! – Ránéztek. Még Marcus is végignézett magán. – Mi nem tetszik rajta? Will Fionára nézett. – Nem látod, igaz? Te komolyan nem veszed észre. – Mit? – Marcust elevenen felfalják az iskolájában, ha nem tudnád. Darabokra tépik a hét minden egyes kibaszott napján, és téged az izgat, hogy hol szerezte az edzőcipőjét meg hogy én molesztálom. Marcus hirtelen kimerültnek érezte magát. Fel se fogta, hogy mennyire szörnyű a helyzet, amíg Will el nem kezdett kiabálni, de így volt, ahogy ő mondta: darabokra tépik a hét minden egyes kibaszott napján. Egészen mostanáig nem fűzte így össze a hét napjait: minden nap rossz volt, de mindet túlélte, mert azzal áltatta magát, hogy minden nap valamiképpen független az előző naptól. Most már látta, milyen hülye volt, és hogy milyen szar minden, és szeretett volna lefeküdni, és föl se kelni, majd csak a hétvégén. – Marcus jól megállja a helyét – mondta Fiona. Will először nem akarta elhinni, hogy ezt mondta, aztán amikor visszahallgatta a fülében visszhangzó szavakat, próbált más jelentést találni nekik. Lehet, hogy létezik egy másik Marcus? Lehet, hogy van valami más, amiben jól megállja a helyét, valami, ami valahogy kiszállt az ő fejéből? De természetesen nem létezett másik Marcus, és nem állta meg a helyét semmiben; az anyja egyszerűen csak vak volt meg hülye meg hibbant. – Te viccelsz – mondta Will. – Tudom, hogy kell egy kis idő, amíg megszokja az új iskoláját, de...
Will elnevette magát. – Aha. Még pár hét, és minden klassz lesz, igaz? Ha többé majd nem lopják el a cipőjét és nem követik hazáig az iskolából, akkor minden szuper lesz. Nem, ez így nem jó. Mindannyian megbolondultak. – Nem hiszem – mondta Marcus. – Tovább fog tartani pár hétnél. – Rendben, tudom – mondta Will. – Csak vicceltem. Marcus szerint ez nem olyan fajta beszélgetés volt, amibe beleillenek a viccek, de legalább valaki végre felfogta, hogy mi a helyzet. Csak éppen hogy lehet, hogy ez a valaki Will, akit csak nemrég óta ismer, és nem az anyja, akit... na igen, azóta, hogy megszületett. – Szerintem fölöslegesen csinálsz ekkora melodrámát a dologból – mondta Fiona. – Lehet, hogy korábban nem sokszor találkoztál gyerekekkel. Marcus nem tudta, mit jelent a „melodrámá”-ból a „meló”, de Will csak még dühösebb lett tőle. – Én is voltam gyerek, a kurva életbe! – mondta Will. Most már nagyon sokat káromkodott. – És én is jártam egy kurva kibaszott iskolába. És tudom, mi a különbség egy olyan gyerek között, aki nehezen tud beilleszkedni, meg azok között, akik egyszerűen és szimplán szenvednek, úgy-hogy ne gyere nekem azzal, hogy én csinálok melodrámát a dologból, a kurva életbe! És ezt egy olyan ember mondja nekem, aki... – Úúúú! – üvöltötte Marcus. – Cowabunga! Mindketten rámeredtek, és ő is meredten nézte őket. Nem tudta volna elmagyarázni a kifakadását; egyszerűen csak kiadta az első két zajt, ami az eszébe jutott, mert érezte, hogy Will a kórház témáját fogja felhozni, és ezt nem akarta. Ez nem lett volna igazságos. Csak mert az anyja hülye, attól Willnek még nincs joga így nekitámadni. Mert ahogy ő látta a dolgokat, a kórházas ügy komolyabb volt, mint a cukordobálós és edzőcipős ügy, és a kettőt senkinek sem szabad összekevernie. – Mi bajod? – kérdezte Will. Marcus vállat vont. – Semmi. Csak... Nem tudom. Úgy éreztem, kiabálnom kell. Will a fejét csóválta. – Jézusmária – mondta. – Micsoda család! Marcus nem élvezte ezeket a veszekedéseket, de amikor befejeződtek, látta az értelmüket. Az anyja most már tudott arról, hogy Willnek nincs gyereke, ami bizonyára jó, és tudta, hogy majdnem minden nap elment Willhez iskola után, és alighanem ez is jó, mert mostanában egy csomót kellett hazudnia neki, és emiatt rosszul érezte magát. És ami a legfontosabb, végre megtudta, hogy mi a helyzet az iskolában, mert Will világosan elmondta neki. Marcus nem tudta világosan elmondani, mert eddig még sohasem látta az egész képet, de igazából nem számított, hogy ki mondta el; az a lényeg, hogy az anyja most már tudta. – Többé nem mehetsz oda – mondta Fiona, miközben mentek hazafelé.
Marcus tudta, hogy ezt fogja mondani, és elhatározta, hogy nem fog vitatkozni, mégis vitatkozott. – Miért nem? – Ha van bármi mondanivalód, mondd el nekem. Ha új ruhára van szükséged, majd én megveszem neked. – De te nem tudod, mire van szükségem. – Akkor mondd el nekem. – De én se tudom, mire van szükségem. Csak Will tudja. – Ne légy nevetséges. – De komolyan. Ő tudja, miket hordanak a gyerekek. – Azt hordják, amit reggel felvesznek. – Tudod, mire gondolok. – Arra, hogy Will nagyon menőnek képzeli magát, és bár az isten tudja hány éves, tisztában van vele, milyen edzőcipők a divatosak, bár halvány gőze sincs semmi másról. Igen, pontosan erre gondolt. Will ebben szuper volt, és Marcus szerencsésnek érezte magát, hogy rátalált. – Semmi szükségünk egy ilyen emberre. Nagyon jól megvagyunk magunkban. Marcus bámult kifelé a busz ablakán, és eltűnődött, hogy ez vajon igaz-e, és arra jutott, hogy nem igaz, mert akárhonnan nézzük is, egyikőjük sincs meg jól. – Ha problémáid vannak, annak semmi köze ahhoz, hogy milyen cipőt viselsz, ennyit elárulhatok neked. – Igen, tudom, de... – Marcus, bízzál bennem, jó? Tizenkét éve vagyok az anyád. És nem csináltam túl rosszul. Gondolkozom a dolgon. És tudom, hogy mit csinálok. Marcus sohasem gondolt még így az anyjára, mármint hogy olyan ember lenne, aki tudja, mit csinál. Arra sem gondolt még soha, hogy az anyja nem érti az egészet; egyszerűen csak amit csinált vele (érte? neki?) egyáltalán nem arról árulkodott, hogy értené. Mindig ilyen egyszerűen gondolt arra, hogy mit kell egy anyának csinálnia; valahogy úgy, mint az autóvezetésre: a legtöbb ember ért hozzá, csakhogy valami egészen egyszerű hiba is elég hozzá, hogy az ember elcsessze az egészet, mondjuk nekimegy egy busznak, vagy nem mondja el a kölykének, hogy használja a „kérem”, „köszönöm” és „bocsánat” szavakat (úgy gondolta, van egy csomó gyerek a suliban – azok, akik lopnak, káromkodnak meg más gyerekeket kínoznak –, akiknek a szülei igencsak sárosak). Ha ezt így nézte az ember, nem volt itt sok gondolkodnivaló. De az anyja mintha azt mondta volna, hogy ez azért nem ilyen egyszerű. Az anyja azt mondta neki, hogy terv szerint dolgozik. És ha van terv, akkor neki is van esélye. Akkor bízhat az anyjában, hihet neki, amikor azt mondja, hogy tudja, mit csinál; ez azt jelentette, hogy el kell viselnie, ami az iskolában történik, mert a végén minden jóra fordul, és az anyja tud valami olyat, amit ő nem. De persze úgy is dönthetett, hogy az anyjának
egyszerűen nincs ki a négy kereke, hiszen olyan ember, aki előbb meg akarja ölni magát, aztán az egészet elfelejti. Így is, úgy is riasztó volt a helyzet. Nem akarta elviselni, ami az iskolában történik, a másik lehetőség viszont azt jelentette, hogy a saját maga anyjának kellene lennie, és hogy a csudába legyen az ember a saját maga anyja, amikor még csak tizenkét éves? A kéremköszönöm-bocsánatig még csak-csak rendben lenne a dolog, az könnyű, de nem tudta, hogyan lásson hozzá a többihez. Még azt se tudta, hogy az a többi micsoda. Sőt egészen máig még csak azt se tudta, hogy létezik a többi. Valahányszor ezeken a dolgokon töprengett, mindig ugyanarra a problémára lyukadt ki: csak ketten vannak, és legalább – legalább – az egyikük bolond. A következő napokban kezdett több mindent észrevenni abból, hogy Fiona hogyan szokott beszélni vele. Minden, amit olyasmikről mondott, hogy Marcusnak mit kell néznie, hallgatnia, olvasnia vagy ennie, elgondolkoztatta: vajon ez is része-e a tervnek, vagy az anyja csak rögtönöz menet közben? Soha nem jutott eszébe, hogy ezt meg is kérdezze, mígnem egyszer Fiona elküldte a boltba tojásért a vacsorájukhoz, és hirtelen arra gondolt, hogy ő csak azért vegetáriánus, mert az anyja is az. – Mindig tudtad, hogy vegetáriánus leszek? Fiona felnevetett. – Hát persze. Nem a pillanat hatása alatt döntöttem el, mert éppen kifogytunk a virsliből. – És szerinted ez igazságos? – Hogy érted? – Nem kellett volna engedned, hogy én magam döntsem el? – Eldöntheted, amikor idősebb leszel. – Miért nem vagyok elég idős már most? – Mert nem te főzöl magadnak. Én nem akarok húst főzni, úgyhogy azt kell enned, amit én eszem. – De azt se engeded, hogy a McDonald’sba menjek. – Mi ez, korai serdülőkori lázadás? Nem akadályozhatlak meg benne, hogy elmenj a McDonald’sba. – Komolyan? – Hát persze hogy nem. Csak csalódott lennék, ha megtennéd. Csalódott. Csalódás. Így csinálta. Ezzel ért el egy csomó dolgot. – Miért? – Azt hittem, azért vagy vegetáriánus, mert hiszel benne. – Én hiszek. – Hát, akkor meg nem mehetsz a McDonald’sba, igaz? Megint legyőzte. Mindig azt mondta neki, hogy azt csinálhat, amit akar, aztán addig vitatkozott vele, amíg az, amit akart, ugyanaz nem lett, amit ő akart. Marcust ez kezdte dühíteni. – Ez nem igazságos.
Fiona elnevette magát. – Ilyen az élet, Marcus. Az embernek kemény munkával meg kell találnia, hogy miben hisz, aztán ragaszkodnia kell hozzá. Ez nehéz, de nem igazságtalan. És legalább könnyen meg lehet érteni. Valami nem stimmelt ebben, de Marcus nem tudta, hogy mi. Csak azt tudta, hogy nem mindenki gondolkozik így. Amikor az osztályban olyan dolgokról beszélgettek, mint a dohányzás, mindenki egyetértett benne, hogy az rossz, de mégis egy csomó gyerek cigizett; amikor az erőszakos filmekről beszélgettek, mindenki azt mondta, hogy helyteleníti őket, de azért nézték. Egyvalamit gondoltak, és másvalamit csináltak. Marcuséknál ez máshogy volt. Eldöntötték, hogy mi a rossz, és aztán ki volt zárva, hogy azt még egyszer megtegyék. Értette ő, hogy ez logikus: úgy gondolta, lopni rossz és gyilkolni rossz, és nem is lopott vagy gyilkolt. Szóval ilyen egyszerű lenne? Nem volt biztos benne. De azt megértette, hogy mindazon dolgok közül, amiktől ő furcsa gyerek, ez a legfontosabb. Ezért viselt olyan ruhát, amin más gyerekek nevettek – egyszer ugyanis beszélgettek a divatról, és megegyeztek abban, hogy a divat hülyeség –, ezért hallgatott régi zenét vagy olyat, amiről senki még csak nem is hallott – egyszer ugyanis beszélgettek a mai popzenéről, és megegyeztek, hogy az csak a hanglemezgyártó cégek eszköze arra, hogy sok pénzt keressenek. Ezért nem játszhatott erőszakos videojátékokat, ezért nem ehetett hamburgert, ezért nem csinálhatta ezt, azt, amazt. És mindegyik ilyen dologban egyetértett az anyjával, csak az volt a bökkenő, hogy igazából nem egyetértett vele, hanem csak alulmaradt a vitákban. – Miért nem mondod meg egyszerűen, hogy mit tegyek? Miért kell mindig megbeszélnünk? – Mert meg akarlak tanítani rá, hogy a magad fejével gondolkozz. – Ez volt a terved? – Miféle tervem? – A múltkor azt mondtad, hogy te tudod, mit csinálsz. – Mivel kapcsolatban? – Hogy az anyám vagy. – Ezt mondtam? – Aha. – Ó. Oké. Rendben, szóval csak természetes, hogy azt akarom, hogy a saját fejeddel gondolkozz. Minden szülő ezt akarja. – De igazából csak az történik, hogy vitatkozunk, és én veszítek, és azt csinálom, amit te akarsz. Igazán megspórolhatnánk az időt. Egyszerűen mondd meg, mit nem szabad csinálnom, és kész. – Szóval mire akarsz kilyukadni? – Gondolkoztam a saját fejemmel. – Az jó. – Gondolkoztam a saját fejemmel, és el akarok menni Willhez iskola után. – Ezt a vitát már elvesztetted. – Szükségem van rá, hogy találkozhassak valakivel rajtad kívül.
– Ott van Suzie. – Ő olyan, mint te. Will nem olyan. – Nem. Ő egy hazudós, nem csinál semmit, és... – Megvette nekem azt az edzőcipőt. – Igen. Ő egy gazdag hazudós, aki nem csinál semmit. – De tudja, milyen az iskola meg ilyesmi. Tud egy csomó mindent. – Tud egy csomó mindent! Marcus, hiszen még azzal sincs tisztában, hogy megszületett. – Na látod? – Marcus egyre tehetetlenebbnek érezte magát. – A magam fejével gondolkodom, és te csak... és egyszerűen nem működik. Úgyis te győzöl. – Mert nem mondasz érveket. Nem elég, ha azt mondod meg, mit gondoltál ki a saját fejeddel. Be is kell bizonyítanod, hogy igazad van. – Hogyan bizonyítsam be? – Mondj egy jó okot. Jó, azt éppenséggel mondhatott. Nem éppen azt, amit igaznak gondolt, és tudta, hogy lelkiismeret-furdalása lesz, és majdnem biztosra vette, hogy az anyja sírni fog miatta. De jó ok volt, olyan ok, amire az anyja nem tud mit mondani, és ha csak így lehet győzni egy vitában, akkor ki kell mondani. – Mert szükségem van apára. Fiona erre nem tudott mit mondani, csak elsírta magát. Bejött.
Tizennyolc November tizennyolcadika. November kibaszott tizennyolcadika. Ez bizony új rekord, gondolta Will komoran. A múlt évben november kibaszott huszonhatodika volt. Most már évek óta nem tudta kihúzni decemberig; előre látta, hogy amikor ötven- vagy hatvanéves lesz, már júliusban vagy augusztusban hallani fogja, amint valaki a „Télapó szuperszánjá”-t adja elő. Ebben az évben egy utcai zenész volt az a mozgólépcső aljánál az Angel megállóban; egy vidám, helyes fiatal nő hegedűvel, aki nyilván így pótolta ki a konzervatóriumi ösztöndíját. Will minden gyűlöletét összeszedve, fenyegetően rápillantott, olyan tekintettel, amely nemcsak azt sugallta, hogy nem ad pénzt, hanem azt is, hogy szeretné rapityára törni a hangszerét, aztán odaerősíteni a nő fejét a mozgólépcső egyik fokára. Will gyűlölte a karácsonyt, éspedig a nyilvánvaló okból: egyes emberek vették a bátorságot, hogy bekopogjanak az ajtaján, azt a dalt énekelve, aminél jobban egyetlen dalt sem gyűlölt a világon, és még elvárták, hogy pénzt adjon nekik. Gyerekkorában még rosszabb volt, mert az apja szintén gyűlölte a karácsonyt, éspedig a nyilvánvaló okból (bár Will csak jóval később jött rá, hogy mi is ez a nyilvánvaló ok – akkoriban még csak úgy gondolta, hogy az apja pontosan annyira unja ezt a dalt, mint bárki más): szörnyű emlékeztető volt ez arra, hogy milyen csúnyán kudarcot vallott az életben. Egész gyakran kértek interjút az apjától a „Télapó szuperszánjá”-ról, és mindig megkérdezték, hogy még miket írt, és az apja el is mondta, néha még el is játszott nekik valamit, vagy megmutatta a lemezeket, amiken más dalai voltak. Ilyenkor zavartan néztek rá, együtt érzőn habogtak arról, milyen nehéz lehet egy olyan embernek, aki egyetlen dologgal vált híressé, valamikor régen, és megkérdezték, hogy a dal tönkretette-e az életét, vagy legalábbis kívánja-e, hogy bárcsak soha ne írta volna meg. Az apja ilyenkor dühös lett, és azt mondta nekik, ne legyenek már ilyen ostobák, meg hogy nincs semmi szüksége az együttérzésükre, és amikor elmentek, keservesen panaszkodott, hogy a dal tönkretette az életét, és hogy azt kívánja, bárcsak soha ne írta volna meg. Egy rádiós újságíró ráadásul egész sorozatot készített Egysikeres sikeremberek címmel, amit teljes egészében a Charles Freemannel készített interjúja ihletett, és olyan embereket mutatott be benne, akik egyetlen nagy könyvet írtak, vagy egyetlen híres filmben szerepeltek, vagy egyetlen híres dalt írtak; a fickónak ráadásul volt pofája még egy interjút kérni tőle, de, talán érthető módon, Will apja ezt elutasította. A karácsony tehát a düh, a keserűség, a sajnálkozás és az önvád, a részeg kilengések meg a lázas és nevetségesen fölösleges iparkodás ideje volt (egyszer karácsony napján az apja írt egy egész, tökéletesen haszontalan musicalt; szánalmas kísérlet volt ez, hogy bebizonyítsa, él még benne a tehetség). Amellett persze a kéményen érkező ajándékok ideje is volt, de Will már kilencéves korában boldogan elcserélte volna a Spirographjait és Batmobile-jait egy kis békére és jóakaratra.
Aztán minden megváltozott. Meghalt az apja, s ezután az anyja és ő nem ápolták tovább a kapcsolatot a féltestvéreivel, akik különben is öregek és unalmasak voltak, és a karácsonyt többnyire barátok társaságában töltötték, vagy barátnők családjánál, és azokból a régi karácsonyokból nem maradt más, csak a „Télapó szuperszánja” meg a csekkek, amik jöttek egész télen át. De még ez is több volt a kelleténél. Will gyakran eltűnődött, hogy vajon létezik-e még egy ilyen ostoba dal, amelyben – valahol mélyen – ennyi fájdalom, kétségbeesés és megbánás lenne elrejtve. Aligha, gondolta. Bob Dylan volt felesége valószínűleg nem hallgatja meg túl gyakran a „Vér a síneken”-t, de a „Vér a síneken” más – az a fájdalomról és pusztulásról szól. A „Télapó szuperszánja” elvileg egészen másról szólt, Will mégis úgy érezte, szüksége lenne egy jó erős italra, vagy egy pszichológusra, vagy egy kiadós bőgésre, valahányszor meghallotta egy áruház liftjében vagy egy szupermarket zsivajában a december huszonötödikéhez vezető hetekben. Elképzelte, hogy valahol talán élnek hozzá hasonló emberek, s talán létre kellene hoznia a Sláger-Rokkantak Önsegélyező Egyletét, ahol gazdag, megkeseredett férfiak és nők üldögélnének drága éttermekben, és incifínci bikinikről, bús kutyusokról, pancsoló kislányokról meg borzalmas kacsatáncokról beszélgetnének. Nem volt semmilyen terve erre a karácsonyra. Nem volt barátnője, s mivel nem volt, így szülei sem lehettek, s bár voltak olyan barátai, akikre ráakaszkodhatott volna, valahogy nem volt kedve hozzá. Inkább otthon ül, megnéz millió filmet, leissza magát és bekábítózik. Miért is ne? Neki is ugyanannyi joga van egy kis lazításra, mint bárki másnak, még ha nincs is semmi, amiből lazítania kéne. Amikor meghallotta azt az utcai zenészt a metrómegállóban, először az apjára gondolt, karácsonyainak kiűzhetetlen szellemére, utána pedig rögtön Marcusra. Nem tudta, miért. Nem sokat gondolt rá az edzőcipős incidens óta, és nem is találkozott vele, mióta Fiona előző héten Marcust maga után rángatva sebbel-lobbal elrohant a lakásából. Talán mert Marcus volt az egyetlen gyerek, akit igazán ismert, bár Will nem tartotta magát annyira érzelgősnek, hogy bevegye a karácsony-a-gyerekeké féle maszlagot; inkább arról lehetett szó, hogy valamiféle kapcsolatot érzett Marcus gyerekkora és a sajátja között. Nem mintha Will is habókos gyerek lett volna, olyan, aki cikis edzőcipőt visel; épp ellenkezőleg, ő aztán jó edzőcipőt viselt és jó zoknit, és jó nadrágot és jó inget, és jó fodrászhoz járt, és a jó fodrász mindig jól vágta le a haját. Ez a divat lényege, már ahogy Will látta a dolgokat; azt jelenti, hogy az ember a menő fejekkel, a hatalmasokkal van, nem pedig a magányosokkal és a gyengékkel, és mivel Will nagyon is a menők közé akart tartozni, azzal, hogy vadul és szenvedélyesen kínzott másokat, sikeresen elkerülte, hogy kínozzák. Csakhogy Fiona lakásán valahogy ugyanazt a hangulatot érezte, mint a sajátján: ugyanazt a reménytelenséget, vereséget, zavart, sőt egyenesen a téboly szagát. Jó, ő persze gazdag gyerek volt, Marcusnak meg semennyi pénze nincsen, de ahhoz, hogy valaki ne tudjon helytállni az életben, nem muszáj,
hogy sok lóvéja legyen. És olyan nagy különbség az, hogy Charles Freeman a túlzott whisky fogyasztással gyilkolta meg magát, Fiona meg az állami patikákban kapható nyugtatokkal próbálta megtenni ugyanezt? Azért ők ketten könnyedén szót értenének egymással egy partin. Willnek nem nagyon tetszett ez az általa felfedezett összefüggés, mert azt jelentette, hogy ha van benne egy csöppnyi tisztesség, akkor kutya kötelessége szárnyai alá venni Marcust, és felhasználva a hibbant apa melletti cseperedése során szerzett tapasztalatát, biztonságos révbe vezérelni. Csak éppen semmi kedve nem volt hozzá. Túl sok munka lett volna, túl sok időt kellett volna olyan emberek társaságában töltenie, akiket nem értett és nem szeretett, meg különben is jobban szerette egyedül nézni a Visszaszámlálás-t. Csak éppen azt felejtette el, hogy a jelek szerint a Marcusszal és Fionával való kapcsolatát nem ő irányítja. November kibaszott huszadikán, a november kibaszott tizenkilencedike utáni napon, amikor is többé-kevésbé eldöntötte, hogy Marcus kénytelen lesz elboldogulni az ő segítsége nélkül, Fiona felhívta telefonon, és minden bevezetés nélkül őrült dolgokat mondott. – Marcusnak nincs szüksége apára, és főleg nem olyanra, mint te – mondta. Willnek gőze sem volt, hogy mi ez az egész. A beszélgetés ezt megelőző, kezdeti szakaszához ő egy szerfölött óvatos és a legcsekélyebb mértékben sem provokáló „Szia, hogy vagy?”-gyal járult hozzá. – Mi van? – Marcus, úgy tűnik, a fejébe vette, hogy szüksége van felnőtt férfi társaságra. Egy apafigurára. És valahogy felmerült a neved. – Hát, annyit mondhatok neked, Fiona, hogy nem tőlem származik az ötlet. Nekem nincs szükségem egy kiskölyök társaságára, és még kevésbé egy olyanéra, aki a fiamnak képzeli magát. Úgyhogy minden rendben. Tökéletes egyetértés van köztünk. – Szóval nem találkozol vele akkor se, ha ő azt szeretné? – Miért nem az apját használja apafigurának? Nem az lenne az egyszerűbb megoldás? Vagy hülye vagyok? – Az apja Cambridge-ben lakik. – Hol? Az ausztráliai Cambridge-ben? Vagy a kaliforniaiban? Feltehetőleg nem arról a Cambridge-ről beszélünk, amelyik itt van egy köpésre az M-11esen? – Marcus nem tud kocsival elugrani Cambridge-be az M-11-esen. Tizenkét éves. – Várj csak, várj csak! Felhívtál, hogy megmondd, hogy tartsam távol magam a fiadtól. Én erre közöltem veled, hogy nem áll szándékomban érintkezésbe lépni vele. Most meg azt mondod nekem... Szóval mit? Valahol elkerülhette a figyelmemet egy részlet. – De nagyon le akarod rázni! – Szóval nem azt mondod, hogy hagyjam békén. Hanem azt, hogy legyek a gyámja?
– Képtelen vagy úgy beszélgetni, hogy közben nem ironizálsz mindenen? – Csak magyarázd el nekem egyszerűen és világosan, anélkül hogy félúton meggondolnád magad, hogy mit kívánsz tőlem. Fiona felsóhajtott. – Vannak dolgok, amik bonyolultabbak ennél, Will. – Azért hívtál fel, hogy ezt közöld velem? Mert úgy látszik, én rögtön az elején valamit félreértettem, tudod, amikor arról volt szó, hogy én vagyok a legalkalmatlanabb ember a világon... – Tényleg nem könnyű kijönni veled. – Akkor ne is próbálkozz vele! – Már majdnem kiabált. Rohadt dühös lett. Még három perce sem beszélgettek, mégis kezdte úgy érezni, hogy ez a telefonbeszélgetés lesz élete munkája ezentúl; néhány óránként lerakja a kagylót, hogy egyen, aludjon és elmenjen vécére, és a többi időben Fiona újra meg újra mondani fog neki valamit, aztán rögtön annak a tökéletes ellenkezőjét. – Egyszerűen csak tedd le a kagylót! Csapd le nyugodtan! Nem fogok megsértődni, becsszó! – Szerintem ezt rendesen meg kellene beszélnünk, nem? – Mit? Mit kellene rendesen megbeszélnünk? – Ezt az egész dolgot. – Nincs itt semmilyen egész dolog. Még egy fél se. – Szabad vagy egy italra holnap este? Talán jobb lenne szemtől szemben beszélgetni. Így nem jutunk semmire. Nem volt értelme harcolni ellene. Nem harcolni se volt értelme. Megbeszélték, hogy találkoznak egy italra, és Will tehetetlenségét és zavarát jelezte, hogy úgy tekintett erre a megállapodásra – mármint az időre és a helyre –, mint valami diadalra. Will még sohasem volt kettesben Fionával; eddig mindig velük volt Marcus is, és rájuk szólt, hogy beszélgessenek, még azt is megmondta, hogy miről – leszámítva az edzőcipő napját, bár igazából akkor is ő mondta meg, hogy miről beszélgessenek, még ha nem szólt is egy szót se. Amikor Will megkapta az italokat – egy csendes kiskocsmába mentek a Liverpool Roadon, ahol tudták, hogy lesz hely, és nem kell túlkiabálniuk se a zenegépet, se valamilyen szutykos zenekart, se holmi alternatív humoristát és leült Fionával szemben, és újból megbizonyosodott róla, pedig nem erőltette, hogy a legkevésbé sem találja vonzónak, hirtelen rájött valami másra is: már majdnem húsz éve járt kocsmába, de még egyszer sem volt kocsmában olyan nővel, aki iránt a legcsekélyebb szexuális érdeklődést sem táplálta. Belegondolt még egyszer. Igaz lehet ez? Jó, az igaz, hogy Jessicával azután is szokott még találkozni, hogy szakítottak, és Jessicának az volt a mániája, hogy biztosan hiányzik Willnek. De valamikor itt is volt szexuális érdeklődés, és tudta, ha Jessica valaha is bejelenti, hogy éppen valamilyen diszkrét házasságon kívüli kapcsolatot keres, ő minden bizonnyal önként jelentkezne a feladatra, és beterjesztené a nevét megfontolásra. Egyszóval ez volt ez első ilyen helyzet a praxisában, és fogalma sem volt róla, hogy vajon ilyenkor más szabályok érvényesek-e. Nyilvánvalóan nem lett
volna az alkalomhoz illő és célravezető, hogy megfogja Fiona kezét és a szemébe nézzen, vagy finoman a szexre terelje a szót, mind bizalmasabb szintre noszogatva a hangulatot. Ha nem kíván lefeküdni Fionával, akkor természetesen nem kell megjátszania, hogy minden egyes szó, amit csak kiejt a száján, érdekes. De különös dolog történt: érdekes volt, legalábbis a legtöbb. Nem úgy érdekes, hogy megtudott volna olyasmiket tőle, amikről addig fogalma sem volt, mert bár Fiona nyilván tudott egy csomó olyan dolgot, amit ő nem, majdhogynem biztosra vette, hogy az neki mind baromi unalmas lenne... És mégis lekötötte a beszélgetés. Meghallgatta, amit Fiona mondott, gondolkozott rajta, válaszolt. Nem is emlékezett rá, hogy ez mikor történt meg vele utoljára, akkor meg most hogyan lehetséges? Mi ez, valami Murphy-törvény – ha az embernek nem tetszik valaki, akkor az illető tutira végtelenül izgalmas vagy olyasmi történik itt, amit alaposan át kellene gondolnia? Fiona ma egészen más volt. Nem akarta azzal traktálni, hogy milyen haszontalan emberi lény, se azzal vádolni, hogy molesztálja a fiát; mintha eldöntötte volna magában, hogy ez egy olyan kapcsolat, amelyet, ha tetszik, ha nem, folytatnia kell. Willnek ez nem igazán tetszett. – Sajnálom, ami tegnap történt – mondta Fiona. – Semmi gond. Will rágyújtott, mire Fiona elfintorodott és elhessegette a füstöt. Will utálta azokat, akik olyan helyen csinálják ezt, ahol nincs joguk így viselkedni. Esze ágában sem volt bocsánatot kérni azért, mert cigizik egy kocsmában; sőt elhatározta, hogy kemény munkával olyan sűrű füstöt csinál, hogy nem fogják látni egymás arcát. – Nagyon fel voltam dúlva, amikor felhívtalak. Amikor Marcus azt mondta, úgy érzi, szüksége van valamennyi férfi inputra, úgy éreztem, mintha pofon vágtak volna. – El tudom képzelni. Willnek gőze se volt, miről beszél Fiona. Miért venne a szívére bárki is bármit, amit Marcus mond? – Tudod, ez az első dolog, amire az ember gondol, amikor szakít a fia apjával; hogy szüksége lesz egy férfira meg ilyesmi. Aztán persze megnyugtatja magát a jó kis feminista érvekkel. De mióta Marcus elég idős ahhoz, hogy megértse, beszéltünk róla, és ő mindig azt mondta, hogy nem számít. Úgyhogy tegnap olyan volt, mint derült égből a villámcsapás... Mindig tudta, hogy mennyire aggaszt ez a dolog. Willnek esze ágában sem volt belekeveredni ebbe. Nem izgatta, hogy Marcusnak van-e szüksége férfira az életében, vagy nincsen. Nem az ő dolga, még akkor sem, ha a jelek szerint ő a jelölt a szóban forgó szerepre. Először is, ő aztán igazán nem ajánlkozott rá, amellett igencsak biztosra vette, hogy ha Marcusnak valóban férfira van szüksége, akkor az nem egy magafajta férfi. De ahogy hallgatta Fionát, rájött, hogy ő legalábbis bizonyos dolgokban jobban megérti Marcust – talán éppen azért, ismerte el kelletlenül, mert ő férfi, Fiona
meg nem, és talán azért is, mert Marcus a maga kölykös és különc módján ravasz ember. Will értette a ravasz embereket. – Hát ez az – mondta közömbös hangon. – Micsoda? – Ezért mondta. Mert tudta, hogy eléri vele a célját. – Milyen célját? – Bármi volt is a célja az adott pillanatban. Gondolom, erre tartogatta. Ez volt az adu ásza. Miről vitatkoztatok? – Csak megismételtem, hogy nem akarom, hogy találkozzon veled. – Ó. – Ez nagyon rossz hír volt. Ha Marcus előjött az adu ászával az ő kedvéért, akkor mélyebben benne van a dologban, mint gondolta. – Na ne! Azt akarod mondani, hogy csak azért támadott meg a legérzékenyebb pontomon, mert győzni akart egy vitában? – Aha. Hát persze. – Marcus nem lenne képes erre. Will felhorkant. – Dehogynem. – Komolyan így gondolod? – Marcus nem buta. – Nem az értelmi képességei aggasztanak. Hanem... az érzelmi tisztessége. Will újból horkantott. Meg akarta tartani magának a gondolatait az egész beszélgetés alatt, de azok folyton kiszöktek az orrán keresztül. Melyik bolygón él ez a nő? Annyira nem ezen a világon élt, hogy nemigen tűnt öngyilkos hajlamú depressziósnak, hiába, hogy csukott szemmel énekelt: elvégre aki ilyen magasan lebeg minden fölött, azt csak kell hogy oltalmazzák valahogy odafönt? De persze ez éppen hogy része volt a problémának. Azért ültek itt, mert egy tizenkét éves fiú a leleményességével elérte, hogy zúgva nekicsapódjon a földnek, és ha Marcusnak ez sikerült, sikerülhetett egy szeretőnek, egy főnöknek vagy háziúrnak is – bárkinek, bármelyik felnőttnek, aki nem szerette Fionát. Vagyis valójában nem védte semmi. Miért nehezítik meg ezek az emberek az életüket? Pedig könnyű, mármint az élet, túró az egész, egyszerű számtan dolga: szeretni, és engedni, hogy szeressenek, csak akkor éri meg a kockázatot, ha az esélyek számodra kedvezőek, de egészen nyilvánvaló, hogy ez lehetetlen. Van kábé hetvenkilenc billió ember a földön, és ha szerencsés vagy, elérheted, hogy tizenöt vagy húsz szeretni fog közülük. Tessék! Mennyire kell okosnak lenni, hogy az ember kiszámítsa: nem éri meg a kockázatot? Jó, persze, Fiona elkövette azt a hibát, hogy gyereket szült, de ez még nem a világ vége. Az ő helyében Will nem hagyta volna, hogy a kis szaros tönkretegye az életét. Fiona ránézett. – Miért csinálod ezt mindenre, amit mondok? – Mit? – Ezt a prüszkölő hangot. – Bocs. Csak, tudod... nekem ugyan gőzöm sincs a fejlődési szakaszokról meg hogy egy kölyöknek elvileg mikor hogyan kell viselkednie és a többi. De
azt tudom, hogy nagyjából ebben a korban nem lenne szabad elhinned semmit, amit egy emberi hím mond arról, hogy mit érez. Fiona komor tekintettel meredt a Guinnessére. – És mikor ér véget ez a szakasz a szakértői véleményed szerint? – Az utolsó három szónak volt némi rozsdás, csipkézett széle, de Will nem törődött vele. – Amikor hetven- vagy nyolcvanéves lesz, és akkor egészen alkalmatlan pillanatokban bökheti ki az igazságot, csak hogy a frászt hozza az emberekre. – Addigra én már halott leszek. – Aha. Fiona a pulthoz ment, hogy hozzon egy italt Willnek, és súlyosan visszahuppant a székébe. – De miért te? – Most mondtam. Igazából nincs szüksége férfira. Csak azért mondta ezt, hogy elérje, amit akar. – Tudom, tudom. Megértettem. De miért akar olyan nagyon találkozni veled, hogy képes ezt tenni velem? – Nem tudom. – Komolyan nem tudod? – Komolyan. – Talán az a legjobb, ha nem találkozik veled. Will nem szólt semmit. Az előző napi beszélgetésből levont bizonyos tanulságokat. – Mit gondolsz? – Nem. – Mit nem? – Én nem gondolkodom. Nem gondolok semmit. Te vagy az anyja. Te hozod a döntéseket. – De most már te is benne vagy a dologban. Eljárt hozzád. Elmentél vele cipőt venni. Él egy egész külön életet, amit én nem tudok ellenőrizni, ami azt jelenti, hogy neked kell. – Én nem fogok ellenőrizni semmit. – Ebben az esetben jobb, ha nem találkozik veled. – Idáig már egyszer eljutottunk. Szóval, mit akarsz, mit csináljak, ha becsönget hozzám? – Ne engedd be! – Remek. – Úgy értem, ha nem vagy képes elgondolkodni azon, hogy hogyan segíthetnél nekem, akkor maradj ki a dologból. – Jó. – Úristen, hogy te milyen szemét önző alak vagy! – De magam vagyok. Nincs más, csak én. Nem helyezem magam senki elé, mert nincsen senki más. – Hát, Marcus ott van. Tudod, az nem megy, hogy csak úgy egyszerűen kizárod az életet az életedből.
Will majdnem egészen biztos volt benne, hogy Fionának nincs igaza. Az ember kizárhatja az életet. Ha nem nyit ajtót a csöngetésére, akkor hogy a csudába jutna be?
Tizenkilenc Marcusnak nem tetszett az ötlet, hogy az anyja beszél Will-lel. Korábban izgatott lett volna, de már nem gondolta, hogy ő meg az anyja meg Will és Ned és talán még egy baba együtt fognak élni Will lakásában. Először is, Ned nem létezett, másodszor pedig, ami ugyanúgy lehetett volna az első is, Fiona és Will nem voltak valami szimpatikusak egymásnak, és Will lakása különben sem volt elég nagy mindőjüknek, még ha nem lettek volna is annyian, mint először gondolta. Most viszont már mindenki túl sokat tudott, és egy csomó dolog volt, amit nem akart, hogy ők ketten nélküle beszéljenek meg. Nem akarta, hogy Will felhozza a kórház témáját, nehogy az anyja megint becsavarodjon; és nem akarta, hogy Will elmondja neki, hogy a kisfia hogyan próbálta zsarolással rávenni, hogy járjon vele; és nem akarta, hogy az anyja elmondja, mennyit szabad tévéznie, mert a végén még Will le fogja kapcsolni, amikor odamegy hozzá... Amennyire meg tudta ítélni, minden lehetséges beszélgetési téma magában rejtett valamilyen veszélyt. Fiona csak néhány órára ment el teaidő után, így nem kellett pótmamát hívniuk; Marcus feltette a láncot az ajtóra, megcsinálta a leckéjét, tévét nézett, játszott egy kicsit a számítógépen, és várt. Fél tízkor Fiona csöngetett az ajtón, Marcus beengedte, és az arcára meredt: próbálta leolvasni róla, mennyire dühös vagy lehangolt, de úgy tűnt, semmi baja. – Jól érezted magad? – Minden rendben. – Az mit jelent? – Ez a Will nem valami kedves ember, ugye? – Szerintem az. Edzőcipőt is vett nekem. – Hát, nem mehetsz oda többet. – Nem akadályozhatod meg. – Nem, de Will nem fog ajtót nyitni, úgyhogy csak az idődet pazarolnád. – Honnan tudod, hogy nem fog ajtót nyitni? – Ő maga mondta. Marcus szinte hallotta a fülében, ahogy Will ezt mondja, de nem nagyon aggasztotta a dolog. Tudta, milyen hangosan szól a csengő bent a lakásban, neki meg volt ideje, hogy csak nyomja, nyomja, nyomja. Marcusnak be kellett mennie az igazgatónőhöz az edzőcipője miatt. Az anyja panaszt tett az iskolában, pedig Marcus mondta neki, könyörgött neki, hogy ne tegye. Olyan sokáig vitatkoztak, hogy végül napokkal az eset után kellett bemennie. Úgyhogy most választhatott: vagy hazudik az igazgatónőnek, és azt mondja, fogalma sincs, hogy ki lopta el a cipőjét, és akkor az igazgatónő hülyének nézi; vagy elmondja neki, és akkor hazafelé menet elveszti a félcipőjét, a dzsekijét, az ingét, a nadrágját meg az alsógatyáját is és alighanem a
fél szemét vagy egy darabot a füléből. Tudta, hogy nem fog álmatlanul forgolódni a döntés nehézsége miatt. Ebédszünet elején ment, ahogy az osztályfőnöke mondta, de Mrs. Morrison még nem tudta fogadni; az ajtón keresztül hallotta, ahogy kiabál valakivel. Először egyedül volt, de aztán az igazgatói szoba előtt lévő széksor távolabbi szélén leült Ellie McCrae, egy mogorva, rendetlen lány a tizedikből, aki összevissza vagdosta a saját haját, és feketére rúzsozta a száját. Ellie híres volt. Mindig bajba került valami miatt, és az a valami rendszerint tényleg komoly balhé volt. Szótlanul ültek egy darabig, aztán Marcus arra gondolt, megpróbál beszélgetni vele; a mamája folyton azzal nyaggatta, hogy beszélgessen a gyerekekkel az iskolában. – Szia, Ellie – mondta. Ellie ránézett, kurtán felnevetett, majd keservesen megrázta a fejét, és elfordította az arcát. Marcus nem bánta. Sőt majdnem elnevette magát. Bárcsak lenne nála egy videokamera, gondolta. Boldogan megmutatta volna az anyjának, mi történik, amikor beszélgetni próbál valakivel az iskolában, főleg egy idősebb gyerekkel, és főleg egy lánnyal. Esze ágában sem volt még egyszer próbálkozni. – Hogy van az, hogy minden szaros, taknyos, pöttöm kis pöcs tudja a nevemet? Marcus nem tudta elhinni, hogy Ellie hozzá beszél, és amikor odanézett, úgy látszott, jól is tette, hogy kételkedett, mert Ellie még mindig a másik irányba nézett. Úgy döntött hát, hogy nem válaszol. – Hé, hozzád beszélek. Mi ez a kibaszott udvariatlanság? – Bocs. Azt hittem, nem hozzám beszélsz. – Nem látok itt egyetlen másik szaros, taknyos, pöttöm kis pöcsöt se. Vagy te igen? – Nem – vallotta be Marcus. – Tehát. Honnan tudod a nevemet? Nekem kurvára gőzöm sincs, hogy te ki vagy. – Te híres vagy. – Amint kimondta, tudta, hogy ezt hiba volt mondani. – Miről vagyok híres? – Nem tom. – De tudod. Azért vagyok híres, mert folyton baj van velem. – Hát igen. – A kurva életbe! Üldögéltek még egy darabig. Marcusnak nem volt kedve megtörni a csendet; azután, hogy egy „Szia, Ellie” ennyi bajt okozott, esze ágában sem volt megkérdezni tőle, hogy jól telt-e a hétvégéje. – Mindig bajban vagyok, pedig sohasem csináltam semmi rosszat. – Persze hogy nem. – Honnan tudod?
– Épp most mondtad. – Marcus úgy gondolta, ez jó válasz volt. Ha Ellie McCrae azt mondta, hogy nem csinált semmi rosszat, akkor nem csinált semmi rosszat. – Ha szemtelenkedsz, kaphatsz egy pofont. Egy kicsit siethetne már Mrs. Morrison, gondolta Marcus. Bár kész volt elhinni, hogy Ellie soha nem csinált semmi rosszat, el tudta képzelni, miért gondolják egyes emberek, hogy csinált. – Tudod, most mi rosszat csináltam? – Semmit – felelte Marcus határozottan. – Jó, persze, de tudod, hogy szerintük mi rosszat csináltam? – Semmit. – Ez volt a nyerő szövege, és ragaszkodott hozzá. – Jó, de ők nyilván azt gondolják, hogy csináltam valami rosszat, különben nem ülnék itt, igaz? – Igaz. – A szvetteremmel van bajuk. Nem akarják, hogy viseljem, én meg nem vagyok hajlandó levetni. Úgyhogy nagy veszekedés lesz miatta. Marcus megnézte a szóban forgó szvettert. Elvileg mindenkinek olyat kellett viselnie, amin rajta van az iskola emblémája, de Ellie-én egy borzas hajú, félig szakállas pacák volt. Nagy szeme volt, és egy kicsit Jézusra hasonlított, csak modernebb kivitelben és fehérített hajjal. – Ki az? – kérdezte udvariasan. – Tudnod kell. – Hm... Ó, persze. – Szóval kicsoda? – Hm... Elfelejtettem. – Nem is tudtad. – Nem. – Ez hihetetlen. Ez olyan, mintha nem tudnád a miniszterelnök nevét vagy ilyesmi. – Aha. – Marcus kurtán felnevetett, mutatván, hogy azzal legalábbis tisztában van, hogy mennyire hülye, még ha nem tud is semmi mást. – Szóval kicsoda? – Kirk O’Bane. – Ó, persze. Még sohasem hallott Kirk O’Bane-ről, persze ő senkiről sem hallott. – Mit csinál? – A Manchester Unitedben játszik. Marcus újból szemügyre vette a szvetteren lévő képet, bár ez egyben azt jelentette, hogy Ellie cicijét bámulja. Remélte, hogy Ellie nem fogja azt gondolni, hogy nemcsak a kép érdekli, hanem a cicije is. – Komolyan? – Sokkal inkább énekesnek nézett ki, mint futballistának. A futballisták nem szomorúak, legalábbis rendszerint, ennek az embernek meg
szomorú volt a tekintete. Meg különben se gondolta, hogy Ellie olyan lány, aki szereti a futballt. – Aha. Múlt szombaton is rúgott öt gólt. – Tyű – mondta Marcus. Kinyílt Mrs. Morrison ajtaja, és két sápadt hetedikes lépett ki rajta. – Gyere be, Marcus – mondta Mrs. Morrison. – Szia, Ellie – mondta Marcus. Ellie újból megrázta a fejét, nyilván még mindig a kelleténél nagyobb hírneve miatt mérgelődve. Marcus nem repesett az örömtől, hogy elbeszélgethet Mrs. Morrisonnal, de ha a másik lehetőség az volt, hogy a folyosón kell ülnie Ellie-vel, bármikor gondolkodás nélkül az igazgatói irodát választotta volna. Aztán az történt, hogy kijött a sodrából Mrs. Morrison irodájában. Később megértette, hogy nem a legjobb húzás így felkapni a vizet az új iskolája igazgatói irodájában, de nem tehetett róla. Mrs. Morrison annyira sötét volt, hogy a végén Marcusnak egyszerűen kiabálnia kellett. Pedig jól kezdődött: nem, addig soha nem volt semmi problémája azokkal, akik ellopták a cipőjét, nem, nem tudja, hogy kik voltak, és igen, valóban nem érzi túl jól magát az új iskolájában (egyetlen hazugság eddig). De aztán Mrs. Morrison a „túlélési stratégiáról” kezdett beszélni – pontosan ezt a kifejezést használta és Marcus ekkor gurult dühbe. – Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy gondolkoztál már ezen, de nem tudnál egyszerűen kitérni az útjukból? Hát őt már mindenki hülyének nézi? Azt hiszik, minden áldott reggel azzal ébred, hogy na, ma megint kell találnom olyanokat, akik gúnyolódnak rajtam, szemétkednek velem, és el akarják lopni az edzőcipőmet, csak nehogy bármikor is véletlenül nyugta legyen tőlük? – Próbáltam. – Csak ennyit tudott kinyögni. Már túlságosan forrt benne a düh. – Talán nem eléggé. Ez betette a kiskaput. Mrs. Morrison ezt nem azért mondta, mert segíteni akart rajta, hanem mert nem szerette őt. Ebben az iskolában senki sem szerette, és Marcus nem értette, hogy miért. Elege volt, és felállt, hogy kimenjen. – Ülj le, Marcus! Még nem fejeztem be. – De én befejeztem. Nem tudta, hogy ezt fogja mondani, és meglepődött, amikor kimondta. Még soha nem volt szemtelen egyetlen tanárral sem, főleg azért, mert nem volt rá szüksége. Rögtön látta, hogy nem a legjobb helyen kezdte. Ha az embernek az a célja, hogy bajba kerüljön, talán jobb alulról kezdeni, először egy kis gyakorlatot szerezni a dologban. Ő rögtön a csúcson kezdte, ami alighanem hiba volt. – ÜLJ le! De nem ült le. Egyszerűen csak kisétált az irodából, ahogyan bejött, és csak sétált tovább.
Amint kilépett Mrs. Morrison irodájából, máshogy érezte magát, jobban, mintha elengedte volna magát, és most hullana az űrön át. Izgalmas érzés volt, és sokkal jobb, mint az a korábbi érzése, hogy kapaszkodik. Eddig ezt nem tudta volna így megfogalmazni, mármint hogy „kapaszkodik”, pedig határozottan erről volt szó. Úgy tett, mintha minden rendben volna – mármint hogy vannak gondjai, de ez így normális –, most viszont, hogy elengedte magát, megértette, hogy ez minden volt, csak nem normális. Normális esetben az embernek nem lopják el a cipőjét. Normális esetben az embert nem tartja ütődöttnek az angoltanára. Normális esetben nem haj igáinak az ember fejéhez kőkemény cukrokat. És ez még csak az iskolai része... Most meg csavargó lett belőle. Sétált lefelé a Holloway Roadon, miközben mindenki más az iskolában... jó, most éppen még csak az ebédjüket ették, de Marcusnak nem állt szándékában visszamenni. Hamarosan úgy fog lefelé ballagni a Holloway Roadon (jó, ha nem is a Holloway Roadon, mert annak már majdnem a végére ért, és még vagy harminc percig tartott az ebédidő), hogy közben történelemóra van, és akkor már igazi csavargó lesz. Eltűnődött, hogy vajon minden csavargó így kezdi-e, hogy vajon mindig van-e egy ilyen Mrs. Morrison-féle incidens, amitől becsavarodnak és elhúzzák a csíkot. Úgy gondolta, kell hogy legyen. Mindig az volt a sejtése, hogy a csavargók egészen másfajta emberek, egyáltalán nem olyanok, mint ő, hogy csavargónak születtek, de nyilvánvaló, hogy tévedett. Májusban, mielőtt Londonba költöztek, amikor még a régi iskolájába járt, ő például semmilyen módon nem volt ilyen csavargófajta ember. Mindig ott volt időre az iskolában, meghallgatta, amit mondtak neki, megcsinálta a házi feladatait, részt vett a munkában. De hat hónap alatt lassan, fokozatosan minden megváltozott. Most rájött, hogy valószínűleg ez történik a csavargókkal is. Egy este elmennek otthonról, és azt gondolják, ma éjjel itt fogok aludni, ebben a kapualjban, de amikor ezt egyszer megcsinálta az ember, valami megváltozott benne, és lélekben talán máris csavargó lett, nem egyszerűen egy olyan ember, akinek nem volt hol aludnia egy éjszaka. És ugyanez a helyzet a bűnözőkkel! Meg a kábítószeresekkel! Meg... És ekkor elhatározta, hogy nem gondol erre többet. Ha folytatja, akkor úgy fogja érezni, azzal, hogy kisétált Mrs. Morrison irodájából, az egész élete megváltozott, és nem volt biztos benne, hogy ezt akarta. Elvégre nem akart ő csavargó lenni, vagy huligán, vagy gyilkos, vagy kábítószeres. Neki egyszerűen csak Mrs. Morrisonból lett elege. Azért kell hogy legyen különbség.
Húsz Will szeretett kedvére autózni Londonban. Szerette a forgalmat, amitől az az érzése támadt, hogy sietős dolga van, és ráadásul még a bosszankodásra és dühöngésre is akadt módja (más emberek azon igyekeztek, hogy kiengedjék magukból a gőzt, Will meg azon, hogy egyáltalán fölgyűjtse magában); szerette, hogy jól eligazodik; szerette, hogy magába nyeli a város életének forgataga. Ahhoz, hogy az ember kedvére autókázzon Londonban, nincs szüksége se állásra, se családra, csak egy autóra, és Willnek volt autója. Néha csak úgy a semmiért indult neki, néha meg azért, mert szeretett zenét hallgatni olyan hangerővel, ami a lakásán nem volt ajánlatos, mert egyhamar dühösen kopogtak az ajtón, a falon vagy a plafonon. Ma meggyőzte magát, hogy el kell mennie Waitrose-ig, de, őszintén szólva, igazából az sarkallta a kirándulásra, hogy teljes hangerővel akarta üvölteni a „Sose bánd”-ot, amit otthon természetesen nem tehetett. Szerette a Nirvanát, de az ő korában ez afféle bűnös élvezet volt. Az a düh, az a fájdalom, az az öngyűlölet! Will néha... mondjuk úgy, hogy bosszús volt, de megjátszani se tudott volna erősebb érzéseket. Úgyhogy a hangos, dühös rockzenét nem az igazi érzések kifejezéseként, hanem azok pótszeréül használta, és ezt nem is nagyon bánta. Ugyan mire jók az igazi érzések? Éppen megfordult a kazetta, amikor Will meglátta Marcust, aki az Upper Streeten baktatott lefelé. Az edzőcipő napja óta nem látta, és nem is akarta különösebben látni, s most hirtelen mégis elöntötte valami kis szeretet vagy mi a szösz. Marcus annyira bezárkózott magába, annyira nem figyelt senkire és semmire, hogy a szeretet tűnt az egyetlen lehetséges érzésnek iránta: ez a fiú látszólag nem kért semmit az embertől, s ugyanakkor mégiscsak mindent kért, abszolút mindent. Ez a szeretet ahhoz azért nem volt elég erős, hogy Willnek eszébe jusson megállni, vagy akár csak dudálni: rájött, hogy sokkal könnyebb fenntartani a Marcus iránt érzett szeretetet, ha az ember lent tartja a lábát, szó szerint és metaforikus értelemben egyaránt. Persze, fura volt őt kint látni az utcán világos nappal, amint céltalanul poroszkál... Valami piszkálta Willt. Miért is fura ez? Mert Will még sohasem látta Marcust világos nappal. Eddig mindig csak téli délutánok szürkületében látta. És miért csak téli délutánok szürkületében látta? Mert Marcus mindig csak iskola után látogatta meg. Most viszont alig múlt két óra. Marcusnak az iskolában kellene lennie. A rohadt életbe! Will birokra kelt a lelkiismeretével, legyűrte a földre, és addig ült rajta, amíg egy nyösszenést sem hallott. Ugyan mit izgassa magát azon, hogy Marcus mente iskolába vagy sem? Rendben, ez így rossz kérdés. Nagyon is jól tudta, miért kéne izgatnia magát azon, hogy Marcus ment-e iskolába vagy sem. Próbáljuk másképpen: mennyire izgatja magát azon, hogy Marcus ment-e iskolába, vagy sem? A válasz: nem nagyon. Így már jobb volt. Úgyhogy szépen hazahajtott.
Pontosan négy tizenötkor, a Visszaszámlálás kellős közepén megszólalt a csengő. Ha Will nem látta volna Marcust délután, amint épp iskolát került, nem figyelt volna fel az időzítés precizitására, most viszont áttetszően nyilvánvalónak tűnt, hogy Marcus úgy okoskodott: ha négy tizenöt előtt érkezik, azzal gyanút ébreszt, ezért másodpercre pontosan időzítette a jelenését. Nem mintha számított volna: Willnek nem állt szándékában ajtót nyitni neki. Marcus újból csengetett; Will továbbra sem ment az ajtóhoz. A harmadik csengetésre lekapcsolta a Visszaszámlálás-t, és feltette az In Uteró-t, abban a reményben, hogy a Nirvana hatékonyabban megküzd a csengetés zajával, mint Carol Vorderman. Mire a „Csombormenta teá”-hoz ért – a nyolcadik vagy a kilencedik szám elege lett belőle, hogy egyszerre hallgassa Kurt Cobaint és Marcust: Marcus kétségkívül hallotta a zenét az ajtón át, és kellemetlen kíséretet adott hozzá a jól időzített csöngetéseivel. Will feladta. – Nem lenne szabad itt lenned. – Azért jöttem, mert egy szívességet akarok kérni tőled. – Marcus arcán vagy hangjában a legcsekélyebb jele sem volt annak, hogy kényelmetlenül érezte magát vagy netán unatkozott volna a jó félórányi csengetés alatt. Röpke lábharc következett: Will Marcus útjában állt, de Marcusnak így is sikerült beszuszakolnia magát a lakásba. – Ó, már vége a Visszaszámlálás-nak. Kiesett az a kövér pacák? – Milyen szívességet akarsz kérni tőlem? – Hogy vigyél el engem és egy barátomat focimeccsre. – Elvihet az anyukád is. – Ő nem szereti a focit. – Te se szereted. – Én most már szeretem. A Manchester Unitednek szurkolok. – Miért? – Szeretem O’Bane-t. – Ki az isten az az O’Bane? – Az, aki öt gólt rúgott múlt szombaton. – Nulla-nullát játszottak a Leedsszel. – Akkor biztos az előző szombaton rúgott öt gólt. – Marcus, nincs O’Bane nevű játékos. – Lehet, hogy rosszul hallottam. De valami ilyen neve van. Meg fehérített haja, meg szakálla, és úgy néz ki, mint Jézus. Ihatok egy kólát? – Nem. Egyetlen olyan játékos sincs a Manchester Unitedben, aki szakállas, fehéríti a haját, és úgy néz ki, mint Jézus. – Sorolj fel néhányat! – Hughes? Cantona? Giggs? Sharpe? Robson? – Nem. O’Bane. – O’Kane? Marcus arca felragyogott. – Biztos az lesz az!
– A Nottingham Forestben játszott jó huszonöt éve. Nem hasonlított Jézusra. Nem fehérítette a haját. Sohasem rúgott öt gólt. Milyen volt ma a suliban? – Semmi különös. – És délután? Marcus ránézett, próbálta kitalálni, vajon miért tette fel Will ezt a kérdést. – Semmi. – Milyen órád volt? – Történelem, aztán... ööö... Will eredetileg el akarta raktározni az iskolakerülést, mint ahogy Marcus is elraktározta, hogy Ned nem létezik, de most, hogy Marcus ott csapkolódott a horgon, ellenállhatatlan volt a csábítás, hogy kihúzza, és végignézze, amint körbe-körbe úszkál a vödörben. – Ma szerda van, igaz? – Ööö... igen. – Szerda délután nem olyan órátok van, hogy föl-alá kell sétálgatni az Upper Streeten? Látta, ahogy Marcus lassan csúszik lefelé a páni rémületbe. – Hogy érted? – Láttalak ma délután. – Hol, az iskolában? – Hát, az iskolában nem láthattalak, Marcus, nem igaz? Merthogy nem voltál ott. – Ma délután? – Igen, ma délután. – Ó, persze. Ki kellett szaladnom valamiért. – Ki kellett szaladnod? És senki nem szól semmit, ha csak úgy kiszaladsz az iskolából valamiért? – Hol láttál? – Elmentem melletted kocsival az Upper Streeten. Meg kell mondanom, nem úgy néztél ki, mint aki kiszaladt pár percre. Hanem úgy, mint aki éppen ellógja az óráit. – Mrs. Morrison volt a hibás. – Miben? Hogy ki kellett szaladnod? Vagy hogy el kellett lógnod az órákat? – Megint azt mondta, hogy próbáljak kitérni az útjukból. – Nem tudlak követni, Marcus. Ki az a Mrs. Morrison? – Az igazgatónő. Tudod, amikor bajba kerülök, mindig azt mondják, hogy próbáljak kitérni az útjukból. És most is azt mondta azokról, akik az edzőcipőmet ellopták. – Hangja egy oktávval magasabb lett, és gyorsabban kezdett beszélni. – De hát követtek! Hogyan térjek ki az útjukból, amikor követnek? – Oké, oké, ne húzd fel magad. Ezt neki is elmondtad? – Persze. De oda se figyelt.
– Jól van. Akkor most hazamész, és elmeséled az egészet a mamádnak. Annak semmi haszna, hogy nekem mondod el. És azt is el kell mondanod neki, hogy lógtál a suliból. – Azt nem mondom el. Van neki elég baja nélkülem is. – Marcus, te már úgyis baj vagy. – És te miért nem tudsz elmenni hozzá? Mrs. Morrisonhoz? – Viccelsz? Milyen alapon hallgatna meg egyáltalán? – Meghallgatna. Ő... – Marcus, ide hallgass! Nem vagyok az apád, se a nagybátyád, se a nevelőapád, egyáltalán senkid sem vagyok. Semmi közöm hozzád. Egyetlen igazgatónő se törődne azzal, amit mondok, és nem is kellene törődnie. El kell felejtened azt a hülyeséget, hogy én tudom a választ bármire is, mert nem tudom. – Te sok mindent tudsz. Azt is tudtad, milyen edzőcipőt kell venni. – Igen, és hogy bevált, nem igaz? Azóta határtalan a boldogságod! Ma délután ott lettél volna az iskolában, ha én nem veszem meg neked azt az edzőcipőt. – És tudtál Kirk O’Bane-ről is. – Kiről? – Kirk O’Bane-ről. – A futballistáról? – Persze, nem hiszem, hogy igazából focista. Ellie csak viccelt velem, ahogy te is szoktál. – De a keresztneve Kirk? – Asszem. – Kurt Cobain, te tökfej. – Ki az a Kurt Cobain? – A Nirvana énekese. – Gondoltam, hogy énekes. Fehéríti a haját? És kicsit hasonlít Jézusra? – Fogjuk rá. – Na tessék – mondta Marcus diadalmasan. – Ezt is tudtad! – Őt mindenki ismeri. – Én nem. – Jó, te nem. De te más vagy, Marcus. – És szerintem a mamám se ismeri. – Hát igen, ő se. – Látod, tudsz egy csomó mindent. Te tudsz segíteni. És Will ekkor értette meg először, hogy milyen segítségre van szüksége Marcusnak. Fiona azt a gondolatot ültette a fejébe, hogy Marcus egy apafigurát keres magának, valakit, akinek a gyengéd segítségével felnőtt férfivá válhat, pedig egyáltalán nem erről volt szó: Marcusnak ahhoz kellett segítség, hogy gyerek tudjon lenni, nem ahhoz, hogy felnőtté váljon. És, Will balszerencséjére, éppen ő volt erre a legalkalmasabb ember. Azt nem tudta volna elmondani
Marcusnak, hogyan kell felnőni, vagy megbirkózni egy öngyilkos hajlamú anyával, semmi ilyesmit, de abban nagyon is fel tudta világosítani, hogy Kurt Cobain nem focizik a Manchester Unitedben, márpedig egy tizenkét éves iskolás gyerek számára 1993 végén alighanem ez volt a lehető legfontosabb információ.
Huszonegy Másnap reggel Marcus elment az iskolába. A jelek szerint senki sem vette észre, hogy nem volt ott előző nap délután: a névsorolvasás idején az osztályfőnöke tudta, hogy az iskolaigazgatóhoz kellett mennie, Mr. Sandford, a történelemtanár meg soha nem vette észre akkor se, ha ott volt. Az osztálytársai esetleg gondolhattak rá, hogy ellógott, de ezt meg honnan tudhatta volna, ha egyszer soha nem beszéltek hozzá? A szünetben Ellie-be ütközött a büféautomatánál. Most is a Kurt Cobain-es szvetterét viselte, és egy osztálytársnőjével volt. – Kurt Cobain nem játszik a Manchester Unitedben – mondta neki Marcus. Ellie barátnője hisztérikus nevetésben tört ki. – Ó, ne! – mondta Ellie, játszva a rémültet. – Kitették a szűrét? Marcus egy pillanatra elbizonytalanodott. Ellie talán tényleg azt hiszi, hogy Kurt Cobain egy focista? De aztán rájött, hogy ez is csak vicc volt, az a fajta, amit ő sohase fog fel. – Ha ha – mondta, de egyáltalán nem nevetett. Ez volt a megfelelő reagálás, és Marcus egészen izgalomba jött attól, hogy a változatosság kedvéért valamit jól csinált. – Nem, Kurt Cobain a Nirvanában játszik... pontosabban énekel. – Kösz, hogy felvilágosítottál. – Nincs mit. Egy barátomnak megvan az egyik lemezük. A Sose bánd. – Az mindenkinek megvan. Lefogadom, hogy az új nincs meg neki. – Lehet, hogy megvan. Van egy csomó mindene. – Hányadikba jár? Nem hittem volna, hogy van még valaki ebben az iskolában, aki szereti a Nirvanát. – Már kijárta az iskolát. Egészen idős. Elég vad, nem, mármint a Nirvana? Nem tudom, mit gondolok az ilyen vad zenéről. – Tényleg nem tudta. Willnél hallgatott valamennyi Nirvanát előző délután, és soha még csak nem is találkozott hasonló zenével. Először nem is hallott mást, csak zajt és üvöltözést, de aztán voltak csendesebb részek, és végül is kivette a dallamot. Nem gondolta, hogy valaha is tudná annyira szeretni, mint Jonit vagy Bobot vagy Mozartot, de úgy érezte, meg tudja érteni, miért tudja szeretni egy olyan ember, mint Ellie. A két lány egymásra nézett, és most még hangosabban nevettek, mint előszörre. – De mégis, mit tudnál gondolni róla? – kérdezte Ellie barátnője. – Hát – mondta Marcus. – Kicsit túl zajos, de jó ritmusa van, és nagyon érdekes a kép a borítón. – Egy kisbabát ábrázolt, aki a víz alatt úszott egy egydolláros után. Will mondott valamit a képről, de arra nem emlékezett. – Asszem, jelent valamit, mármint a borító. Valamit a társadalomról. A lányok ránéztek, aztán egymásra néztek, aztán nevettek. – Nagyon mókás gyerek vagy – mondta Ellie barátnője. – Mi a neved? – Marcus. – Marcus. Klassz név.
– Gondolod? – Marcus nem nagyon gondolkodott még a nevén, de sohasem gondolta volna, hogy klassz. – Nem – mondta Ellie barátnője, és megint nevettek. – Szia, Marcus, még majd találkozunk. – Sziasztok. Hetek óta ez volt a leghosszabb beszélgetése az iskolában. – Szóval egy null ide – mondta Will, amikor Marcus elmesélte neki a találkozását Ellie-vel meg a barátnőjével. – De azért én nem lennék annyira beindulva, mint te. Marcus néha egy szót se értett abból, amit Will mondott, és ilyenkor egyszerűen ügyet sem vetett rá. – Azt mondták, mókás vagyok. – Aha, mókás vagy. Az ember tisztára kifekszik tőled. De nem tudom, elég-e ez ahhoz, hogy egy egész kapcsolatot építs rá. – Meghívhatom ide Ellie-t? – Nem vagyok biztos benne, hogy eljönne veled, Marcus. – Miért nem? – Hát... nem biztos, hogy... Hány éves is? – Nem tom. Tizenöt? – Nem biztos, hogy a tizenöt éves lányok szeretnek tizenkét éves fiúkkal randizni. Lefogadom, hogy a barátja huszonöt éves, Harley Davidsonon száguldozik, és valamelyik együttes roadja. Szétverné a fejedet. Úgy szétlapítana, mint egy poloskát, haver. Marcus erre nem gondolt. – Nem akarok járni vele. Tudom, hogy soha nem járna egy olyan gyerekkel, amilyen én vagyok. Csak eljönnénk hozzád, és hallgatnánk a Nirvanalemezeidet, jó? – Szerintem ő már mindet meghallgatta. Marcus kezdett dühös lenni Willre. Miért nem akarja, hogy barátokat szerezzen? – Jól van, felejtsd el. – Sajnálom, Marcus. Örülök, hogy beszélgettél Ellie-vel, becsszó. De egy kétperces beszélgetés valakivel, aki jót mulat rajtad... szóval nem tudom, hogy ez hogyan működne hosszú távon. Marcus nem nagyon figyelt rá. Ellie és a barátnője azt mondta, hogy mókás, és ha egyszer tudott mókás lenni, akkor tud máskor is. Másnap a büféautomatánál látta meg őket. Csak álltak az automatának dőlve, és cikiztek mindenkit, akinek volt mersze odamenni és bedobni a pénzét. Marcus egy darabig nézte őket, mielőtt odament. – Szia, Ellie. – Marcus! Aranyom!
Marcus nem akart belegondolni, hogy ez mit is jelenthet, ezért úgy tett, mintha nem is hallotta volna. – Ellie, mennyi idős a fiúd? Még csak egy kérdést tett fel, és a lányok máris nevettek. Tudta, hogy menni fog. – Százkettő. – Ha ha. – Megint jól csinálta. – Kilenc. – Ha ha. – Miért akarod tudni? Honnan tudod egyáltalán, hogy van fiúm? – A barátom, Will azt mondta, hogy valószínűleg huszonöt éves, Harley Davidsonon száguldozik, és úgy eltaposna engem, mint egy bogarat. – Ó, Marcus. – Ellie megragadta a nyakát, és megborzolta a haját. – Én úgyis megvédenélek. – Az jó. Kösz. Be kell vallanom, hogy kicsit aggódtam, amikor ezt mondta. Újabb nevetés. Ellie barátnője úgy nézett rá, mintha ő volna a legérdekesebb ember, akivel valaha találkozott. – Különben meg hány éves a barátnőd? Gondolom, most meg akar ölni engem, igaz? – Most már egyfolytában nevettek. Nem lehetett tudni, hol végződik az egyik nevetés, és hol kezdődik a másik. – Nem, mert nincsen. – Nem hiszem el. Egy ilyen jóképű srácnak!? Kerítenünk kell neked valakit. – Kösz, de nem kell. Pillanatnyilag nem igazán szeretnék egyet. Még nem érzem úgy, hogy kész lennék rá. – Ez logikusan hangzik. Hirtelen Mrs. Morrison bukkant fel mellettük. – Ellie, az irodámba! – Nem veszek fel másik szvettert. – Majd az irodámban megbeszéljük. – Nincs mit megbeszélni. – Itt akarsz vitatkozni mindenki előtt? Ellie vállat vont. – Engem nem zavar, ha magát se. Ellie-t tényleg nem zavarta, azt Marcus is látta. Egy csomó gyerek úgy csinál, mintha nem félne, de ez csak addig tart, amíg rájuk nem szól egy tanár. Ellie viszont a végtelenségig tudta volna folytatni, és Mrs. Morrison tehetetlen volt vele szemben. Csakhogy Marcusszal szemben csöppet sem volt tehetetlen, és Ellie barátnője sem úgy nézett ki, mint aki nagyon szeretne összeakaszkodni Mrs. Morrisonnal. Ellie-ben volt valami, ami bennük nem – vagy bennük volt valami, ami Ellie-ben nem. Nem tudta, melyik lehet igaz. – Zoe, Marcus, szeretnék négyszemközt beszélni Ellie-vel. Ja, és Marcus, nekünk még van egy befejezetlen ügyünk, nem igaz? – Igen, Mrs. Morrison. – Ellie elkapta a tekintetét és mosolygott, és egy pillanatra Marcus valóban úgy érezte, hogy ők hárman összetartoznak. Mondjuk
egy háromszöget alkotnak, amelynek Ellie van a csúcsán, ők ketten pedig Zoéval lent. – Menjetek. És elmentek. Ellie és Zoe meglátogatták ebédidőben. A padjában ült, ette a szendvicseit, és hallgatta Frankie Ballt és Juliet Lawrence-t, akik valami kilencedikes fiúról beszélgettek, amikor egyszer csak ott voltak. – Ott van, nézd! – Ojjéééé! Marcus! Az osztályban minden gyerek abbahagyta, amit éppen csinált, és arrafelé fordult. Látni lehetett, hogy mit gondolnak: Ellie és Marcus???????? Még Nicky és Mark is, akik hetek óta nem beszéltek vele, és szerettek úgy tenni, mintha soha nem is ismerték volna, felpillantottak a Gameboyukból; Marcus remélte, hogy valamelyikük vesztett egy életet. Csodálatosan érezte magát. Ha maga Kurt Cobain sétált volna be az osztály ajtaján azzal, hogy őt keresi, az osztálytársai akkor sem táthatták volna kerekebbre a szájukat. – Mit bámultok, skacok? Marcus a barátunk, igaz, Marcus? – Igen – mondta Marcus. Bármi volt is igazából a kapcsolata Ellie-vel és Zoéval, most nyilvánvalóan az „igen” volt a helyes válasz. – Gyere, menjünk. Gondolom, nem akarsz egész ebédidőben itt dekkolni? Gyere át hozzánk. Időpocsékolás ezzel a segg bandával ücsörögni. Unalmas pöcsök. Marcus látta, hogy néhányan kezdenek elvörösödni, de senki nem szólt egy szót sem. Nem is szólhattak, hacsak nem álltak készen rá, hogy leálljanak vitatkozni Ellie-vel, de persze egyikük se úgy festett. Mi értelme lett volna? Ellie-vel még Mrs. Morrison se tudott vitatkozni, akkor meg ugyan mennyi esélye lett volna Frankie Ballnak meg a többieknek? – Rendben – mondta Marcus. – Csak várjatok egy percet. – Csak azért akarta, hogy várjanak, mert szerette volna elnyújtani az élvezetet: nem tudta, hogy vajon Ellie és Zoe eljönnek-e még érte valaha is az osztályába, és ha eljönnek is, aligha fogják bejelenteni ország-világ előtt, vagy legalábbis a világnak azon része előtt, amelyik éppen a szendvicseit majszolja az osztályukban, hogy ő a barátjuk, és mindenki más unalmas pöcs. Az túl nagy kérés lett volna. De most, hogy megkérte őket, hogy várjanak, gőze se volt, hogy mi a fenéért kellene várniuk. – Vigyek... Akarjátok, hogy vigyek valamit? – Micsodát? – kérdezte Zoe. – A limonádédat? – Nem, de... – Vagy egy pár kotont? – mondta Ellie. – Valid be, hogy arra gondoltál. De tudod, Marcus, az osztályban nem szexelhetünk, bármennyire is szeretném. Túl sokan vannak bent. – Zoe úgy nevetett, hogy Marcus arra gondolt, mindjárt rosszul lesz. A szemét lehunyta, és szinte fuldokolt.
– Persze, tudom, de... – Talán hiba volt arra kérni őket, hogy várjanak. A diadal pillanatát sikerült átváltoztatnia valami borzalommá, ami úgy tűnt, soha nem akar véget érni. – Csak magadat hozd, aranyom! De mozogj már, rendben? Tudta, hogy vörös a képe, és a kotonos rész rázós volt. De így vagy úgy ki kellett sétálnia a padjától oda, ahol Ellie és Zoe álltak, miközben mindenki őt nézte, és amikor odaért, Ellie adott neki egy puszit. Oké, Ellie hülyét csinált belőle, de nem számított; nem sok olyan osztálytársa volt, akit Ellie akár csak arra méltatott volna, hogy leköpje, egy pusziról nem is beszélve. „Nincs olyan, hogy rossz hírnév”, mondta egyszer az apja, réges-régen, amikor Marcus megkérdezte tőle, miért engedik egyes színészek, hogy Noel Edmonds mindenfélével leöntse őket, és most már megértette, hogy ez mit jelent. Ellie mindenfélét a fejéhez vágott, de megérte, naná, hogy meg. Ellie-ék osztálya az emeleten volt, és az odáig tartó séta most valóban elnyújtotta az élvezetet: a picsába, na ne! Marcus és Ellie? Az egyik tanár még meg is állította, hogy megkérdezze tőle, minden rendben van-e, mintha bárki, akit Ellie társaságában látnak, erősen gyanúsítható volna azzal, hogy emberrablás vagy agymosás áldozata. – Csak örökbe fogadjuk, tanár úr – mondta Ellie. – Nem téged kérdeztelek, Ellie. Hanem őt. – Csak örökbe fogadnak, tanár úr – mondta Marcus. Nem viccnek szánta – egyszerűen csak úgy gondolta, az a legjobb, ha megismétli, amit Ellie mondott mégis mindannyian nevettek. – Nem is kívánhatnál gondosabb szülőket magadnak – mondta a tanár. – Ha ha – mondta Marcus, bár ezúttal nem volt biztos benne, hogy ez a legmegfelelőbb reagálás. – Ezt bóknak vesszük – mondta Ellie. – Köszönöm. Gondját fogjuk viselni. Éjfélre otthon lesz meg minden. – Legyen is – mondta a tanár. – És egy darabban. Ellie azt mondta, várjon kint az osztály előtt, amíg bejelenti. Hallotta, ahogy kiabál. – Hé, figyelem! Azt akarom, hogy ismerkedjetek meg Marcusszal. Rajtam kívül ő az egyetlen Kurt Cobain-rajongó az egész kurva iskolában. Gyere be, Marcus! Marcus belépett a terembe. Nem voltak sokan bent, de akik bent voltak, mind nevettek, amikor meglátták. – Nem mondtam, hogy éppenséggel a rajongójuk vagyok – mondta. – Csak úgy gondolom, hogy jó a ritmusuk, és a borítójuk jelent valamit. Megint mindenki nevetett. Ellie és Zoe büszkén feszített mellette, mintha éppen bemutatott volna valami bűvésztrükköt, amit már beharangoztak az osztályban, csak épp senki sem hitt nekik. Igazuk volt, valóban úgy érezte magát, mint akit örökbe fogadtak.
Huszonkettő Will igyekezett nem gondolni a karácsonyra, de ahogy közeledett, mégse tetszett neki annyira az az ötlet, hogy megnéz majd néhány száz filmet videón és elszív néhány ezer marihuánás cigit. Valahogy ez nem tűnt elég ünnepinek, és bár a karácsonyi ünnepekből semmilyen bűbájjal nem lehetett kivonni a Dalt, azért mégse akart teljesen lemondani róluk. Ahogy az ember a karácsonyt ünnepli, gondolta, az üzenet a világnak arról, hol áll az életben, valamiféle jelzése annak, hogy milyen mély vackot sikerült túrnia magának, s ennélfogva három napot belőtt aggyal, magányosan tölteni – nos, az olyan üzenet, amelyet talán mégse szívesen sugároz az ember önmagáról. Így hát egy család kebelén fogja tölteni a karácsonyt, döntötte el – persze nem az ő családja kebelén, mert neki az nem volt. A szóba jöhető családok közül egyet mindenáron el akart kerülni: semmi szín alatt nem akarta úgy tölteni a karácsonyt, hogy valami kibaszott gerzemürzét eszik, nem nézheti a tévét, és lehunyt szemmel karácsonyi dalokat énekel. Óvatosnak kellett lennie, mert ha engedi magát sodortatni, egy pillanat alatt ott van, ahol a part szakad: nagyon gyorsan el kellett kezdenie úszni az ellenkező irányban. Miután sziklaszilárdan eltökélte, nincs olyan isten, hogy Fionával és Marcusszal ünnepeljen december 25-én, némiképp meglepte, amikor másnap délután elfogadta Marcus meghívását – természetesen közös karácsonyozásra. – Szeretnéd velünk tölteni a karácsonyt? – kérdezte Marcus, még mielőtt belépett volna a lakásba. – Hm – mondta Will. – Ez... ööö... nagyon kedves tőled. – Akkor jó – mondta Marcus. – Én csak azt mondtam, hogy ez nagyon kedves tőled – mondta Will. – De jössz. – Nem tudom. – Miért nem? – Mert... – Nem akarsz jönni? – De, persze, dehogynem akarok, de... Mit szól hozzá a mamád? – Ő is ott lesz. – Aha, azt gyanítottam. De aligha szeretné, hogy én ott legyek. – Már beszéltem vele. Azt mondtam, szeretném meghívni egy barátomat, és beleegyezett. – Szóval nem mondtad meg neki, hogy én vagyok az? – Nem, de szerintem sejtette. – Honnan? – Egyetlen más barátom sincs, nem igaz? – Tudja, hogy eljársz hozzám? – Asszem. Már nem kérdezi, úgyhogy asszem, már nem aggódik miatta. – És tényleg nincs senki más, akit szívesebben meghívnál?
– Nincs hát. Meg ha volnának is, azokat úgyse engednék el hozzánk karácsonyi ebédre. Mert úgyis hazamennének ebédre. Persze a saját házukban laknának, úgyhogy nem kellene elmenniük sehova, nem igaz? Willt lehangolta ez a beszélgetés. A maga mesterkélt, nyakatekert stílusában Marcus azt mondta: nem akarja, hogy Will magányosan töltse karácsony ünnepét. – Még nem tudom biztosan, mit fogok csinálni. – Hova máshova mehetnél? – Sehova, de... A beszélgetés hézagait rendszerint Marcus töltötte ki. Mindig nagyon figyelt, és minden hümmögést, őzést, tétovázást jelzésnek tekintett, hogy egészen új témára kell terelnie a szót. Most azonban valami okból felhagyott megszokott taktikájával, és szúrósan Willre meredt. – Mit bámulsz? – kérdezte Will végül. – Nem bámulok. Csak várom, hogy válaszolj. – Válaszoltam. Azt mondtam, „sehova”. – Azt mondtad, „sehova, de...”. Vártam, hogy mi jön a „de” után. – Hát, semmi. Nem megyek sehová karácsonykor. – Akkor eljöhetsz hozzánk. – Igen, de... – De mi? – Ne kérdezgesd folyton, hogy „De mi?”! – Miért? – Mert... nem udvarias. – Miért nem? – Mert... nyilvánvalóan vannak némi aggályaim, Marcus. Ezért mondom folyton, hogy „de”. Nyilvánvalóan nem vagyok száz százalékig biztos benne, hogy el szeretnék menni hozzátok karácsonykor. – Miért nem? – Hülyéskedsz? – Nem. Ez természetesen igaz volt: Marcus sohasem hülyéskedett szándékosan. Egyetlen pillantás az arcára meggyőzte Willt, hogy egyszerűen csak kíváncsi, és hogy ez a kíváncsiság csöppet sem látszik lohadni. A beszélgetés már jóval túljutott azon a ponton, ameddig Will számára kényelmes volt, és most kezdett aggódni, hogy a végén még kénytelen lesz kimondani a kegyetlen igazságot: hogy Marcus anyja, akárcsak a fia, egy bolond; s ha eltekintünk az épelméjűség kérdésétől, akkor is született vesztesek ők ketten; hogy el sem tudna képzelni magának nyomorultabb karácsonyt; hogy sokkal, sokkal szívesebben térne vissza a totális kábulatra épülő eredeti tervéhez és a Marx testvérek teljes életművéhez, mint hogy szerencsecsontot törjön bármelyikükkel is; és hogy minden egyes épelméjű egyén ugyanazt érezné, mint ő. De ha a rohadt kölyke nem képes érteni a célzásokból, akkor mi más választása marad? Hacsak...
– Bocs, Marcus, udvariatlan voltam. Örömmel töltöm veletek a karácsonyt. Ez volt a másik választása. Igaz, nem ő választotta, de akkor is a másik választás volt. Mint kiderült, nemcsak hárman voltak, ami rendkívüli módon megkönnyítette Will dolgát. Már felkészült egy újabb Fiona-féle, minden logikától mentes leckéztetésre, de megúszta egy pillantással; Fiona nyilván nem akarta felszítani a viszályukat a többi vendég előtt. Ott volt Marcus apja, Clive a barátnőjével, Lindseyvel, meg Lindsey mamája, úgyhogy összesen hatan voltak, némiképp összezsúfolódva a kihúzható ebédlőasztal körül. Will nem tudta, hogy ilyen a világ. Lévén egy hatvanas évekbeli második házasság produktuma, mindig is az a tévhit élt benne, hogy amikor egy család felbomlik, egyes alkotórészei többé nem beszélgetnek egymással, itt viszont egészen más volt az ábra: Fiona meg a volt férje a jelek szerint inkább úgy tekintettek vissza a kapcsolatukra, mint ami összehozta és részben még mindig összetartja őket, nem pedig mint olyan dologra, ami borzasztóan tönkrement. Olyan volt, mintha az egykori közös lakás, közös ágy meg a közös gyerek azt jelentené, hogy azután is szomszédos szobában laknak ugyanabban a szállodában, vagy hogy osztálytársak maradnak – mint egy szerencsés egybeesés, amely lehetővé teszi számukra, hogy barátok legyenek. Persze nem mindenhol ez lehet az ábra, gondolta Will, különben az ESZÜK tele lett volna boldog, bár elhidegült párokkal, s mindenki bemutatta volna az exnejét, az exférjét, a jövendőbelijét meg a különböző almokból való porontyait; csakhogy egyáltalán nem ez volt a helyzet – éppenséggel jogos és igaz haraggal meg sok-sok boldogtalansággal volt tele. Annak alapján, amit azon az estén látott, nem gondolta, hogy túl sok eszükös család jönne össze ezen a napon egy kis kanasztára meg karácsonyfa körüli dalolásra. De ez, ha túl gyakran nem történt is meg, itt, ma megtörtént, amit Will eleinte meglehetősen gusztustalannak érzett: ha két ember nem képes meglenni együtt, gondolta, akkor legalább annyi tisztesség legyen bennük, hogy utálják egymást. De ahogy telt-múlt a nap, és iszogatott is lassacskán, Will homályosan ugyan, de látta, hogy egyszer egy évben kellemes együttlétre és harmóniára törekedni nem is olyan megvetendő ambíció. Először is, egy szoba teli olyan emberekkel, akik megpróbálnak jól kijönni egymással, boldoggá tette Marcust, ahhoz pedig még Will sem volt elég cinikus, hogy karácsony napján bármi mást kívánjon Marcusnak, mint boldogságot. Majd szilveszterkor elhatározza, hogy vissza fogja szerezni jól bejáratott cinizmusát, de addig teszi, amit mindenki, és mosolyogni fog az emberekre, még ha nem kedveli is őket. Ha mosolyogsz az emberekre, az még nem jelenti azt, hogy örök életedben barátkoznod kell velük, nem igaz? Jóval később, de még aznap, amikor felülkerekedett a józan ész, és mindenki civódni kezdett, megtanulta, hogy ha mosolyogsz az emberekre, az még csak azt sem jelenti, hogy akár csak egyetlen napon át barátkoznod kell
velük, de akárhogy is, néhány órán át boldogan hitt egy feje tetejére állt világegyetemben. Fionának és Marcusnak ő is hozott ajándékot. Marcusnak a Sose bánd-ot adta régi, fekete lemezen, mert nem volt CD-lejátszójuk, meg egy Kurt Cobaines pólót, hogy ne maradjon le Ellie-től; Fionának meg egy nagyon finom és nagyon drága egyszerű üvegvázát, mert a kórházas kaland után panaszkodott, hogy nem tudja hova tenni a virágokat. Marcustól egy rejtvényfejtő lexikont kapott, hogy könnyebben meg tudja oldani a Visszaszámlálás feladatait, Fionától meg az Egyedül álló szülők kézikönyvé-t – viccből. – Mi ebben a vicc? – kérdezte Lindsey Willtől. – Semmi – vágta rá Will, de rögtön látta, hogy ezzel nem úszta meg a dolgot. – Will úgy tett, mintha lenne egy kisfia, csak hogy beléphessen a magányos szülők klubjába – mondta Marcus. – Ó – mondta Lindsey. Az idegenek, úgymint Lindsey, a mamája meg Clive némi érdeklődéssel pillantottak Willre, aki azonban nem szolgált további felvilágosítással. Csak kedvesen mosolygott rájuk, mintha hasonló körülmények között mindenki más ugyanazt tette volna, mint ő. A szóban forgó körülményeket meg nem igazán volt kedve elmagyarázni nekik. Az ajándékozós rész nem tartott túl sokáig, és nem szolgált különösebb meglepetésekkel – ez szinte riasztó volt, figyelembe véve a jelenlévők közti szövevényes kapcsolatokat. Egy pénisz alakú csokoládé nagyon klassz, gondolta Will (valójában egyáltalán nem ezt gondolta, de mit számít – próbált élni és élni hagyni), de vajon egy pénisz alakú csokoládé a legmegfelelőbb ajándék a fiúd jelenleg fiútlan és szextelen életet élő volt élettársának? Tényleg nem tudta, mindenesetre valahogy kicsit ízléstelennek tűnt – az egész pénisztémát jobb félretenni ilyen alkalmakkor, nem igaz? –, és különben is, Will szemében Fiona sohasem tűnt afféle csokikukit majszoló típusnak, de azért nevetett rajta, mármint Fiona az ajándékon. Ahogy mind nagyobbra nőtt a kidobott csomagolópapír halma, Willnek az jutott az eszébe, hogy az adott körülmények között nagyjából minden ajándékot illetlennek vagy baljósan jelentőségteljesnek lehet minősíteni. Fiona valamilyen selyem alsóneműt adott Lindseynek, mintha csak azt mondta volna: „Hé, engem aztán nem izgat, hogy ti ketten mibe szerettek felöltözni éjszakára”, Clive-nak meg egy könyvet ajándékozott, A titkos történet-et, amivel mintha valami egészen mást akart volna sugallni. Clive Fionának egy Nick Drake-kazettát adott, és bár Clive, legalábbis Will tudomása szerint, nem tudott a kórházas kalandról, volt valami hátborzongató abban, hogy egy öngyilkos hajlamú depressziós zenéjét erőlteti rá egy öngyilkos hajlamú depressziósra. Clive Marcusnak hozott ajándékaiba éppenséggel nem lehetett volna belekötni – számítógépes játékok, széldzseki, baseballsapka, Mr. Blobby-lemez stb. –, de mégis különleges pikantériát adott nekik az, hogy milyen élesen különböztek attól a szánalmas kis kupactól, amit Fiona adott Marcusnak korábban: egy pulóver, amelynek nem sok esélye volt rá, hogy javítson Marcus
helyzetén az iskolában (buggyos volt, bolyhos és artisztikus), két könyv és néhány zongorakotta – finom és nagyon lehangoló anyai emlékeztetőként arra, mint kiderült, hogy Marcus valamikor felhagyott a zongoraleckékkel. Willnek majd meghasadt a szíve, amikor Marcus roppant büszkeséggel és lelkesedéssel megmutatta neki ezt a gyászos kupacot. „És igazán klassz ez a pulóver, meg ezek a könyvek is érdekesnek tűnnek, és kaptam még ezeket a kottákat, mert valamikor majd, amikor... amikor egy kicsit több időm lesz, komolyan nekilátok...” Will eddig még sohasem fogta fel igazából, hogy Marcus milyen jó gyerek – egészen mostanáig csak a különc, zűrös oldalát vette észre, talán mert nemigen volt más, amit észrevehetett volna. Pedig jó gyerek volt, most már látta. Nem olyan, aki mindig engedelmes és sohasem panaszkodik; inkább arról a fajta gondolkodásról van itt szó, hogy az ember rápillant egy halom vacak ajándékra, és látja, hogy szeretettel adták és gondosan választották ki, és ez elég neki. Nem is arról volt szó, hogy Marcus szerette inkább félig telinek, mint félig üresnek látni a poharat – Marcus pohara csurig tele volt, és sehogy sem fért volna a fejébe, ha valaki azt próbálja bemagyarázni neki, hogy vannak gyerekek, akik az anyjuk arcába vágnák a bolyhos pulóvert meg a kottákat, és egy Nintendót követelnének helyette. Will tudta, hogy ő sohasem lesz jó ebben az értelemben. Ő aztán képtelen lenne egy ilyen bolyhos pulóver láttán kiókumlálni, hogy miért ez a lehető legjobb ajándék neki, és miért ezt kellene viselnie ezután éjjel-nappal. Ő csak rápillantana, és levonná a következtetést, hogy az, aki vette, egy ütődött. Mindig ezt csinálta: megpillantott egy huszonöt éves görkoris faszit, amint az Upper Streeten sasszézott, sportnapszemüveggel a szemén, és három dolog valamelyike jutott az eszébe: 1) Micsoda seggfej!; 2) Kinek képzeled magad, csórikám?, vagy 3) Hány éves vagy? Tizennégy? És úgy gondolta, Angliában mindenki ilyen. Nincs olyan ember, aki megpillantana egy görkorcsolyás, sportnapszemüveges faszit, és azt gondolná, hé, de fasza csávó, vagy tyű a mindenit, milyen klassz módja ez a testedzésnek. Csak azt gondolnák: nézd a buziját! De Marcus nem. Marcus vagy egyáltalán nem is venné észre a csávót, vagy tátott szájjal bámulná, ámulva s gyönyörködve. Ez nem egyszerűen a gyerek voltából fakadt, mert hiszen Marcus összes osztálytársa – amint azt a saját kárán megtanulhatta – a „micsodaseggfej” gondolkodási iskolához tartozott; ez egyszerűen abból fakadt, hogy ő Marcus volt, Fiona fia. Húsz év múlva csukott szemmel fog énekelni, és alighanem ő is nyelni fogja magába a pirulákat, de most legalább nagylelkű volt a karácsonyi ajándékait illetően. Persze nem volt ez valami nagy kárpótlás az előtte álló hosszú évekért.
Huszonhárom Jó, ha az embernek olyan anyukája meg apukája van, akik nem együtt döntik el a dolgokat, gondolta Marcus; így az ember karácsonykor a lehető legjobbat kapja mindkét oldalról. Kap olyasmiket, mint a pulóver meg a kották, amik amolyan hasznos dolgok, de kap számítógépes játékokat meg hasonló klassz cuccokat is. És ha az anyukája meg az apukája még mindig együtt élnének, akkor vajon milyen volna a karácsonyuk, csak hármasban? Alighanem igencsak unalmas. Így viszont valóságos parti volt, mármint Will-lel és Lindseyvel meg... na jó, őszintén szólva Lindsey anyukája nem nagyon érdekelte, de ő is segített megtölteni a szobát. Az ajándékozás után következett az ünnepi ebéd, ami egy nagy, kerek, középen lyukas valami volt tésztából, finom krémmel és gombaszósszal a lyukban, utána meg volt karácsonyi puding, amiben ötpennysek voltak elrejtve (Marcus kettőt talált az adagjában), aztán cukorkákat durrantottak és feltették a kalapot, bár Will az övét hamar le is vette. Azt mondta, viszket tőle a feje. Miután megnézték a királynőt a tévében (egyedül Lindsey anyukája akarta megnézni, de egy öreg néni vagy bácsi mindig megkapja, amit akar, legalábbis Marcusnak ez volt a tapasztalata), Clive sodort magának egy marihuánás cigit, és emiatt egy kis veszekedés tört ki. Lindsey dühös volt Clive-ra az anyukája miatt, akinek fogalma sem volt róla, hogy mit csinál Clive, amíg el nem kezdtek kiabálni róla, Fiona pedig dühös volt Clive-ra Marcus miatt, aki már kábé egymilliószor látta, ahogy az apja sodor magának egy jointot. – Már több százszor látta, ahogy ezt csinálom – mondta Clive. Mint kiderült, ezt nem kellett volna mondania; Marcus örült is, hogy nem ő mondta. – Ezt nem kellett volna mondanod – mondta Fiona. – Nyugodtabb lennék, ha nem tudnám. Komolyan. – Miért? Azt hitted, leszoktam róla, amint külön költöztünk? Miért szoktam volna le? – Marcus fiatalabb volt akkor. Mindig ágyban volt már, amikor nekiálltál sodorni. – Én soha nem szívok egyet se, anyu. Apu nem is engedné. – Ó, jaj de jó, akkor minden rendben. Amíg te nem szívsz egyet se, addig semmi kifogásom ellene, hogy az apád előtted hódol a narkószenvedélyének. – Ha ha – mondta Marcus. Minden jelenlévő ránézett, aztán folytatták a vitatkozást. – Én azért nem nevezném narkószenvedélynek, ha valaki hébe-hóba elszív egy blázt, vagy te igen? – Minek kérdezed? Hiszen épp az előbb neveztem annak. – Nem beszélhetnénk erről máskor? – kérdezte Lindsey. Az anyukája eddig nem szólt semmit, de szemmel látható érdeklődéssel figyelte a fejleményeket.
– Miért? Mert itt az anyád? – Marcus még sohasem látta, hogy az anyja harapósan viselkedett volna Lindseyvel, de most harapósan viselkedett, annyi szent. – Sajnos sohasem beszélgethetek Marcus apjával anélkül, hogy az anyád jelen lenne, aminek az okát még nem tudtam kideríteni. Úgyhogy ha tetszik, ha nem, ki kell bírnod, a rohadt életbe. – Ide figyelj, elteszem a blázt, rendben? Akkor mindannyian megnyugszunk, elfelejtjük az egészet, és megnézzük a Nemzetközi bársony-t. – Nem a Nemzetközi bársony-t játsszák – mondta Marcus. – Hanem az Indiana Jones és a végzet templomá-t. – Nem ez a lényeg, Marcus. Marcus nem szólt semmit, de magában ellentmondott: lehet, hogy nem ez volt a lényeg, de az ember akkor se beszéljen összevissza. – Tudom, hogy Clive kábítószerezik – mondta hirtelen Lindsey anyukája. – Nem vagyok hülye. – Én nem... kábítószerezek – mondta Clive. – Hát, akkor te hogy nevezed? – kérdezte Lindsey anyukája. – Ez nem kábítószerezés. Ez csak... normális dolog. A kábítószerezés egészen más. – Szerinted egymagában csinálja? – mondta Fiona Lindsey anyukájának. – Szerinted a lányod csak ül és nézi? – Ezt meg hogy érted? – Nem érti sehogy, mama. Szerintem Clive-nak ragyogó ötlete volt. Hagyjuk az egészet, és inkább játsszunk Most mutasd meg!-et vagy valamit. – Én nem mondtam, hogy játsszunk Most mutasd meg!-et. Én azt javasoltam, hogy nézzük meg a Nemzetközi bársony-t. – Nem a Nemzetközi... – kezdte Marcus. – Fogd be, Marcus! – mondták egyszerre, aztán mindenki nevetett. A vita megváltoztatta a hangulatot. Clive és Fiona megegyeztek, hogy valamikor máskor rendesen megbeszélik a kábítószerezés kérdését, Fiona és Lindsey még egy darabig folytatta a szurkálódást, és mintha még Will is megváltozott volna, pedig neki az egészhez semmi köze nem volt. Marcus úgy gondolta, hogy Will egészen addig jól érezte magát, szinte ő is családtagnak számított, de utána úgy tűnt, mintha teljesen idegen lenne köztük. Majdnem olyan volt, mintha kinevette volna, hogy vitatkoznak, és Marcus nem értette, hogy miért. És aztán, vacsora után (volt hideg hús a húsevőknek, és Marcus is vett belőle valamennyit, csak hogy figyelje közben az anyja ábrázatát) megjött Suzie a kislányával, és most ők voltak soron, hogy kinevessék Willt. Marcus nem tudta, hogy Will nem találkozott Suzie-val, mióta Fiona elmondott neki mindent Nedről meg az ESZÜK-ről. Senki nem szólt semmit, de ez nem sokat jelentett – Marcus mindig azt gondolta, hogy miután ő elmegy az iskolába vagy lefekszik aludni, a felnőttek mindenféle dolgokat csinálnak, amikről nem beszélnek neki, de most kezdte gyanítani, hogy ez nem igaz, és hogy az általa ismert felnőtteknek egyáltalán nincs semmilyen titkos életük.
Érezni lehetett, amikor Suzie belépett, hogy ez kényes pillanat, különösen Will számára, aki felállt, aztán leült, aztán megint felállt, aztán elvörösödött, aztán azt mondta, hogy neki most már mennie kellene, mire Fiona azt mondta neki, hogy ne legyen ilyen nyápic, mire megint leült. Az egyetlen szabad szék Will mellett volt, úgyhogy Suzie kénytelen volt oda leülni. – Szép napod volt, Suzie? – kérdezte tőle Fiona. – Aha, igen. Épp megyünk haza a nagymamától. – És hogy van a nagymama? – kérdezte Will. Suzie feléje fordult, kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, de meggondolta magát, és átnézett Willen, mintha ott se volna. Ez volt az egyik legizgalmasabb dolog, amit Marcus valaha látott a való életben, és egész biztosan a legizgalmasabb, amit valaha is a saját nappalijukban látott. (A mamája meg a hányás a Döglött Kacsa Napján nem számított. Az nem izgalmas volt. Az egyszerűen csak iszonyatos volt.) Ez lehet az, amikor egy nő „lekezeli” a férfit. Sokat hallott már erről a „lekezelésről”, de sohasem figyelte meg, hogyan is csinálják. Szuper volt, csak egy kicsit ijesztő. Will felállt, aztán megint leült. Ha igazából el akarna menni, gondolta Marcus, akkor senki sem tudná visszatartani. Pontosabban vissza tudnák tartani – ha mindenki belekapaszkodna, aztán szépen ráülnének, akkor nem jutna valami messzire. (Marcus elmosolyodott a gondolatra, hogy Lindsey anyukája Will fején ülne.) De nem tartanák vissza. Akkor meg miért nem áll fel egyszerűen, és indul el az ajtó felé? Miért csinálja ezt, hogy hol feláll, hol leül? Talán van valami ebben a lekezeléses játékban, amit ő nem tud? Lehet, hogy vannak a lekezelésnek szabályai, és az ember kénytelen szépen ülni és hagyni, hogy csesztessék, akkor is, ha nem tetszik neki? Megan leveszekedett az anyja öléből, és a karácsonyfához totyogott. – Lehet, hogy van ott neked ajándék, Megan – mondta Fiona. – Hű, Megan, ajándék! – mondta Suzie. Fiona is odament a fához, felvette az egyiket a megmaradt két vagy három csomagból, és odaadta neki. Megan csak állt, szorította a csomagot, és körbenézett a szobán. – Gondolkodik, hogy kinek adja – mondta Suzie. – Hogy mennyire élvezte ma szétosztani őket! Meg persze kibontani is. – Milyen édes – mondta Lindsey anyukája. Mindenki Megant nézte, várva, hogy meghozza döntését; majdnem olyan volt, mintha a kislány megértette volna, mi ez a lekezeléses játék az anyja és Will között, és ő is kedvet kapott egy kis kópéságra, mert Willhez totyogott, és odanyújtotta neki az ajándékot. Will nem mozdult. – Hé, vedd már el tőle, hülye! – mondta Suzie. – Ez nem az én nyavalyás ajándékom – mondta Will. Ez az, gondolta Marcus. Szemet szemért. Csak az volt a baj, hogy a dolgok jelenlegi állásánál Will nem Suzie-t kezelte le, hanem Megant, és Marcus úgy gondolta, nem illik lekezelni senkit, aki fiatalabb háromévesnél. Mert mi értelme lenne? De úgy látszott, Megan nem sértődött meg, mert továbbra is nyújtotta az ajándékot, amíg Will el nem vette tőle.
– És most? – kérdezte Will mérgesen. – Bontsd ki neki! – mondta Suzie. Most szelídebb volt; Will haragja mintha valamennyire lecsitította volna. Ha veszekedni akart Will-lel, akkor nyilván nem itt, ennyi ember előtt. Will és Megan közösen letépték a csomagolópapírt, és valami műanyag játék került elő, amely dallamokat játszott. Megan szemügyre vette, és meglóbálta Will felé. – Most? – kérdezte Will. – Játsszál vele! – mondta Suzie. – Édes jó istenem, mutass rá az ujjaddal, ki az a körünkben, akinek nincsen gyereke! – Tudod, mit? – mondta Will. – Játsszál vele te! – Odahajította a játékot Suzie-nak. – Mivel én úgyis olyan rohadt ügyetlen vagyok hozzá. – Talán tanulhatnál egy kicsit, hogy ne legyél ennyire ügyetlen – mondta Suzie. – Minek? – Az ember azt gondolná, a te szakmádban hasznos lehet, ha valaki tud játszani a gyerekekkel. – Miért, mi a szakmád? – kérdezte Lindsey udvariasan, mintha ez egy normális beszélgetés volna normális felnőtt emberek között. – Nem csinál semmit – mondta Marcus. – Az ő apja írta a „Télapó szuperszánjá”-t, és percenként egymillió fontot keres. – Megjátssza, mintha lenne gyereke, csak hogy beléphessen az egyedül álló szülők klubjaiba, és egyedül álló anyákat próbáljon felcsípni – mondta Suzie. – Igen, de azért nem kap pénzt – mondta Marcus. Will megint felállt, de ezúttal már nem ült le. – Köszönöm az ebédet meg mindent – mondta. – Megyek. – Suzie-nak joga van kifejezni a haragját, Will – mondta Fiona. – Igen, és ki is fejezte, és nekem most jogom van hazamenni. – Kezdett kifelé szlalomozni az ajándékok, a poharak és az emberek között. – Will a barátom – mondta váratlanul Marcus. – Én hívtam meg. Én akarom megmondani, hogy mikor menjen haza. – Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a vendégszeretet szabályai pontosan így írják elő – mondta Will. – De én még nem akarom, hogy elmenjen – mondta Marcus. – Ez nem igazságos. Hogy lehet, hogy Lindsey anyukája még itt van, amikor őt nem hívta meg senki, az az egyetlen ember meg, akit én hívtam meg, elmegy, mert mindenki szörnyen bánt vele? – Először is – mondta Fiona – Lindsey anyukáját én hívtam meg, és ez az én lakásom is. És nem bántunk szörnyen Will-lel. Suzie haragszik Willre, amihez minden joga megvan, és ezt meg is mondja neki. Marcus úgy érezte, mintha egy színdarabban szerepelne. Állt ő is meg Will is, aztán Fiona is felállt, de Lindsey meg az anyukája meg Clive szép sorban ültek a szófán, és tátott szájjal bámultak.
– Nem csinált semmit, csak kitalált egy gyereket pár hétre. Istenem. Ez semmi. Na és? Kit érdekel? A gyerekek az iskolában mindennap csinálnak ennél rosszabb dolgokat. – Az a helyzet, Marcus, hogy Will rég kijárta az iskolát. Mostanra ki kellett volna nőnie abból a korból, amikor csak úgy kitalál embereket. – Igen, de azóta jól viselkedett, nem? – Mehetek? – kérdezte Will, de senki sem figyelt rá. – Miért? Mit csinált? – kérdezte Suzie. – Soha nem akarta, hogy mindennap eljárjak hozzá. Én csak mentem és kész. És megvette nekem azt az edzőcipőt, és ő legalább meghallgat, amikor azt mondom, hogy milyen sok bajom van az iskolában. Ti csak azt mondjátok, hogy majd megszokom. És tudta, ki az a Kirk O’Bane. – Kurt Cobain – mondta Will. – És nem mintha ti soha semmi rosszat nem csinálnátok! – mondta Marcus. – Például... – Most óvatosnak kellett lennie. Tudta, hogy nem mondhat túl sokat, sőt nem mondhat semmit a kórházas dologról. – Például vegyük csak azt, hogy hogyan ismerkedtem meg Will-lel. – Úgy, hogy hozzávágtál egy bazi nagy veknit egy kacsa fejéhez, mire az kinyuvadt. Lényegében – mondta Will. Marcus nem akart hinni a fülének: hogy Will ezt éppen most hozza fel!? Mert most éppen arról lett volna szó, hogy mindenki más hogyan csinál rossz dolgokat, nem arról, hogy ő hogyan ölt meg egy kacsát. De Suzie és Fiona elnevette magát, és Marcus megértette, hogy Will tudta, mit csinál. – Igaz ez, Marcus? – kérdezte az apja. – Valami baja volt – mondta Marcus. – Szerintem különben is épp meghalt volna. Suzie és Fiona még jobban nevetett. A szófán ülő közönség döbbenten bámult. Will visszaült a székébe.
Huszonnégy Will szilveszter napján szerelmes lett, és ez az élmény egészen váratlanul érte. Rachelnek hívták, gyerekkönyveket illusztrált, és egy kicsit úgy nézett ki, mint Laura Nyro az Ehhez csoda kell borítóján – csupa ideg, csupa csillogás, bohém, okos, rengeteg hosszú, szertelen, sötét hajjal. Will soha nem akart szerelmes lenni. Amikor ez a barátaival történt, mindig különös módon kellemetlennek tűnt számára a dolog: megfigyelései szerint álmatlanság és étvágytalanság kísérte, sőt viszonzatlan szerelem esetén valóságos szenvedés, beteljesülés esetén meg valami gyanús, eszelős boldogság. A szerelmes emberek képtelenek voltak uralkodni magukon, hirtelen védtelenek lettek, és ha csak időlegesen is, de többé nem elégedtek meg azzal, hogy betöltik saját helyüket a térben, és többé nem volt elég nekik egy új dzseki, egy adag fű vagy a kedvenc tévésorozatuk délutáni újravetítése, hogy helyreálljon bennük a lelki teljesség érzése. Természetesen a legtöbb ember feldobódna, ha egyszer csak ott ülhetne az eszményi partnere mellett, aki hajszálra olyan, amilyennek a számítógép leírta, de Will realista volt, és rögtön látta, hogy csak pánikra van oka, semmi másra. Majdnem teljesen biztos volt benne, hogy Rachel nyomorult, szenvedő lényt csinál belőle, legfőképp azért, mert semmi olyat nem látott magában, ami esetleg felkelthetné az érdeklődését. Ha volt bármi hátránya annak a fajta életnek, amelyet választott magának, vagyis a munka, az aggodalmak, a nehézségek és részletek nélküli életnek, ennek a kontextus és textúra nélküli életnek, akkor végre rájött, hogy mi az: amikor találkozott egy intelligens, kulturált, ambiciózus, gyönyörű, okos és egyedül álló nővel egy szilveszteri partin, úgy érezte magát, mint egy agyatlan pojáca, mint egy zérus, mint egy olyan ember, aki nem kezdett semmit az életével azon kívül, hogy a Visszaszámlálás-t nézte és kocsikázott a városban, Nirvana-lemezeket hallgatva közben. Ez pedig nem jó, döntötte el magában. Ha az ember szerelmes lesz valakibe, aki gyönyörű és intelligens és a többi, akkor némiképp hátrányos helyzetbe hozza az, ha önmagát egy agyatlan pojácának érzi. Az egyik problémája abból fakad, tűnődött, miközben próbált előbányászni az emlékezetéből bármi kis élményfoszlányt, amelyet ez a nő méltónak ítélhetne röpke figyelmére, hogy viszonylag jóképű, s amellett még artikulált beszédre is képes. Ezzel hamis benyomást keltett az emberekben. Bebocsáttatást nyert egy olyan partira, amelyről vastag nyakú, tetoválásos gorilláknak kellett volna távol tartaniuk. Mert lehet, hogy jóképű és jó dumájú, de akkor is csak a genetika, a környezet és az oktatás selejtje; a lénye legmélyén randa és reménytelenül kuka. Talán alá kellene vetnie magát valamiféle fordított plasztikai műtétnek – el kellene csúnyíttatnia a vonásait, és a két szemét közelebb vagy távolabb kellene helyeztetnie. Vagy talán iszonyú súlyfelesleget kéne magára szednie és jó kis
tripla tokát növesztenie, egyszóval úgy meghízni, hogy egyfolytában izzadjon, mint a ló. És persze emberszabású majom módjára kéne makognia. Merthogy az volt a nagy helyzet, hogy amikor ez a Rachel nevű csaj leült mellé a vacsoránál, az első öt percben az érdeklődés minden jelét mutatta, míg rá nem jött, hogy kivel áll szemben, Will pedig ez alatt az öt perc alatt megpillanthatta, milyen is lenne az élete, ha bármilyen módon érdekes ember volna. Összességében, úgy gondolta, jobb lett volna, ha nem pillanthatja meg. Mert ugyan mi haszna származott belőle? Nem fog lefeküdni Rachellel. Nem fog étterembe menni vele, nem fogja látni, milyen a nappalija, nem fogja megtudni, hogy Rachelnek a gyerekvállalással kapcsolatos nézeteit hogyan befolyásolta az apja viszonya az anyja legjobb barátnőjével. Utálta ezt az ablakot, amelyen át öt percre bepillanthatott a határtalan lehetőségek birodalmába. Végső soron, gondolta, sokkal boldogabb lenne, ha Rachel egyetlen pillantást vetett volna rá, nagy lélekjelenléttel sikerült volna megállnia, hogy ne rókázza el magát, és attól kezdve a hátát mutatta volna neki egész este. Hiányzott Ned. Ned ellátta valami plusszal, egy kis il ne sait quoi-val, ami egy ilyen estén igencsak kapóra jött volna. De az azért nem jutott eszébe, hogy visszahozza az életbe a szegény kis pöcsöst. Nyugodjék békében. – Honnan ismered Robertet? – kérdezte tőle Rachel. – Ó, éppen csak... – Robert producer volt a tévében. Színészekkel, írókkal és rendezőkkel haverkodott. Azok az emberek, akik ismerték Robertet, a művészvilág bennfentesei és tótumfaktumai voltak, sőt szinte kivétel nélkül mindannyian ünnepelt hírességek. Will szerette volna azt mondani, hogy ő írta a zenét Robert legújabb filmjéhez, vagy Robert neki köszönheti a nagy áttörését, vagy épp nemrég együtt ebédeltek, hogy megbeszéljék azt az istentelen katyvaszt, amit a jelenlegi kormány politikája okoz a művészeti életben. Szeretett volna valami ilyesmit mondani, de nem tehette. – Csak... Tőle szoktam venni a füvet évekkel ezelőtt. – Sajnos ez volt az igazság. Mielőtt Robertből tévés producer lett, dílerként működött. Nem a baseballütős-pitbullos fajta volt, csak épp olyan faszi, aki a kelleténél valamivel többet vásárolt, hogy továbbpasszolja a többletet a haverjainak, akik között ott volt Will is akkoriban, mert éppen Robert egyik barátnőjével kavart... Mindegy, nem is érdekes, miért haverkodott Roberttel a nyolcvanas évek közepén. Az a lényeg, hogy ő volt az egyetlen ember a szobában, aki nem volt se bennfentes, se tótumfaktum, és ezt most már Rachel is tudta. – Ó, értem – mondta. – De tartottátok a kapcsolatot. Talán kitalálhatott volna valami történetet arról, hogy miért találkozik még mostanában is Roberttel, egy olyat, amely kedvezőbb színben tüntette volna fel, és egy kicsit összetettebb embernek mutatta volna. – Aha. Nem is tom, hogy mér. – Történet nuku, mint látható. Na jó. Az igazság az, hogy tényleg nem tudta, miért maradtak kapcsolatban. Elég jól kijöttek egymással, de hát Robert elég jól kijött a legtöbb emberrel abból a brancsból, és Will sohasem tudta igazán megfejteni, miért pont ő élte túl a
karrier felívelésével óhatatlanul együtt járó selejtezést. Talán – és ez elég paranoidul hangzik, de biztosra vette, hogy van benne némi igazság valahol – ő épp elég nyomoronc ahhoz, hogy demonstrálja a jelenlévőknek, miszerint Robertnek voltak gyökerei a médiakarrierje előtt, míg ugyanakkor azért egész normális a külseje, úgyhogy senkit sem fog elijeszteni. Egyszóval elvesztette Rachelt, legalábbis egyelőre. Most ugyanis a másik oldali szomszédjával beszélgetett. Vajon mivel tudná rávenni, hogy újból őfelé forduljon? Kell hogy legyen valamilyen tehetsége, amelyet valahogyan felnagyíthat és dramatizálhat! A szakácstudománya? Éppenséggel tud főzni eztazt, de hát ki nem? Lehet, hogy éppen ír egy regényt, csak elfelejtette? Miben is tűnt ki a többiek közül az iskolában? Helyesírás? „Hé, Rachel, tudod-e, hogyan kell írni azt, hogy »folyjon ifjúi vérem«?” Persze, valószínűleg tudja. Reménytelen volt. És akkor rájött, hogy Marcus a legérdekesebb dolog az életében. Ez olyasmi volt, ami egyedivé tette. „Bocs, hogy közbeszólok, Rachel, de tudod, van egy ilyen fura kapcsolatom egy tizenkét éves fiúval. Na, díjazod?” Jó, az alapanyag igényelt még némi kidolgozást, de határozottan megvolt. Csak formába kellett önteni. Megfogadta, hogy az első adandó alkalommal előáll Marcusszal. Rachel észrevette, hogy nem beszélget senkivel, és odafordult hozzá, hogy Will is csatlakozhasson a beszélgetéshez, ami arról folyt, hogy van-e új a nap alatt, különös tekintettel a mai popzenére. Rachel azt mondta, hogy szerinte a Nirvana hangzása pont ugyanolyan, mint a Led Zeppeliné volt. – Ismerek egy tizenkét éves fiút, aki megölne, amiért ezt mondtad – mondta Will. Ez, természetesen, nem volt igaz. Pár héttel ezelőtt Marcus azt hitte, hogy a Nirvana énekese a Manchester Unitedben játszik, úgyhogy még aligha jutott el arra a szintre, hogy meg akarja semmisíteni az olyan embereket, akik utánzással vádolják a kedvenc bandáját. – Képzeld, én is – mondta Rachel. – Lehet, hogy találkozniuk kellene. A tiédet hogy hívják? Hogy egész pontosak legyünk, nem az enyém, gondolta. – Marcusnak – mondta. – Az enyém Ali. Alistair. – Aha. – És Marcus is imádja a gördeszkát, a rapet, a Simpsonék-at meg a többit? Will az égnek emelte a szemét, és gyengéden kaccantott, s ezzel a félreértés betonba öntetett. Nem az ő hibája volt, mármint ez a beszélgetés. Ő egyetlenegyszer sem hazudott a másfél perc alatt. Rendben, az igaz, hogy némiképp képletesebben fejezte ki magát a kelleténél, amikor azt mondta, hogy Marcus megölné Rachelt. És az is igaz, hogy az égnek emelt tekintet meg a gyengéd kaccantás kifejezett bizonyos adag szülői elnézést. De azt aztán igazán nem mondta egy szóval sem, hogy Marcus a fia. Ez száz százalékig Rachel értelmezése volt. De mindenképpen több mint ötven százalékig. Így vagy úgy,
ez most nem az eszükös ábra volt, amikor az egész délután folyamán előre megfontolt szándékkal hamukált. – És Marcus édesanyja is itt van? – Hm... – Will végignézett az asztaltársaságon jobbra és balra, mintha nem emlékezne pontosan. – Nincs. – Ez se volt hazugság! De nem ám! Marcus anyja nem volt ott! – Nem együtt szilvesztereztek? – Rachel összevonta a szemét, és lenézett az orrára, jelezve, tisztában van vele, hogy ez egy rávezető kérdés. – Nem. Mi... ööö... nem élünk együtt. – Milyen jól belejött az igazmondásba, gondolta. Mindenesetre a hazugság lápvidékéről egyre inkább a homályos fogalmazás mezejére jutott, mert ugyebár nemcsak jelen pillanatban nem élt együtt Fionával, hanem soha korábban sem élt együtt vele, és nem szándékozott a jövőben sem. – Sajnálom. – Minden rendben. És Ali apja? – Nincs itt az asztalnál. Se ebben a városban. Se az országban. Mindig megadja az új telefonszámát, amikor költözik. – Aha. Will legalább azt elérte, hogy most már volt némi súrlódás a beszélgetésben. Mielőtt kijátszotta a Marcus-kártyát, mindig elcsúszott, mielőtt még elindult volna. Most végre nem úgy érezte, mintha egy gleccseren mászna. Hanem egy hegyen fölfelé. Elképzelte magát a sziklaorom lábánál, amint figyel fölfelé, hogy hol is lesznek a kapaszkodók a lábának. – Akkor hát melyik országban van éppen? – Az Államokban. Kaliforniában. Én jobb’ szeretném, ha Ausztráliában lenne, de sebaj. Legalább a nyugati parton van. Will arra gondolt, hogy ennek a beszélgetésnek már ötvenhét variációját hallotta, de éppen ettől volt kedvező helyzetben: tudta, mire számíthat, és nem is csalatkozott. Lehet, hogy nem csinált semmit az elmúlt másfél évtizedben, de tudott együtt érzőn hümmögni, amikor egy nő azt mesélte neki, milyen csúnyán viselkedett a volt férje. Annyi gyakorlás után hümmögésben igazán jó volt. És megint bejött, mint megannyiszor – az ember szemernyi rosszat sem tesz önmagának azzal, ha figyelmesen végighallgatja valaki másnak a panaszait, döntötte el magában. Rachel története az ESZÜK mércéje szerint maga volt a megtestesült banalitás, és kiderült, hogy ő inkább amiatt gyűlölte a férjét, aki volt, mármint a férje, semmint amiatt, amit vele csinált. – Akkor mi a büdös francnak szültél neki gyereket? – Will részeg volt. Szilveszter, miegymás. Kellemesen pimasznak érezte magát. Rachel felnevetett. – Jó kérdés. Nincs válasz. Vannak emberek, akikről megváltozik a véleményünk. Hogy hívják Marcus édesanyját? – Fiona. – És így is hívták, naná. – Neked megváltozott róla a véleményed? – Nem igazán.
– Akkor mi történt? – Nem tom. – Vállat vont, és valahogy sikerült egy olyan ember benyomását keltenie, aki még mindig össze van zavarodva, sőt valósággal sokkos állapotban leledzik. A szavakat és a gesztust is a tanácstalanság szülte; milyen fura, hogy mégis ilyen hatásos kombinációvá álltak össze. Rachel elmosolyodott, felvette a kést, amit még nem használt, és megvizsgálta. – Végső soron a „nem tom” az egyetlen becsületes válasz, amit bárki adhat, nem igaz? Mert nem tom én se, és becsapnám magamat – és téged, ha mást mondanék. Éjfélkor megkeresték és megpuszilták egymást; a puszi félig arcra, félig szájra sikeredett, s ez a zavart felemásság reménykeltően jelentőségteljesnek tűnt. És fél egykor, épp mielőtt Rachel elment, megbeszélték, hogy összehozzák a porontyaikat, hadd hasonlítsa össze a két büdös kölyke a gördeszkáját, a baseballsapkáit meg a Simpsonék karácsonyi folytatását.
Huszonöt Ellie ott volt Suzie szilveszteri buliján. Egy pillanatra Marcus azt hitte, csak hasonlít Ellie-re, és véletlenül neki is pont ugyanolyan Kurt Cobain-es szvettere van, de aztán az Ellie-hasonmás megpillantotta őt, „Marcus!” kurjantást hallatva odajött hozzá, megölelte, és megpuszilta a feje búbját, ami némiképp szétfoszlatta a homályt. – Mit csinálsz te itt? – kérdezte Marcus. – Mindig ide jövünk szilveszterezni – felelte Ellie. – Anyám nagy haverságban van Suzie-val. – Soha nem láttalak még itt. – Mert még sohasem voltál itt a szilveszteri bulin, tökfej. Ez igaz volt. Csomószor volt már Suzie lakásán, de bulin még sose. Ez volt az első év, amikor jöhetett. Hogy lehet, hogy ha Ellie-vel beszél, mindig mond valami sületlenséget, még akkor is, ha valami totál egyszerű és világos dologról van szó? – Melyik a mamád? – Ne kérdezd! – mondta Ellie. – Most ne! – Miért? – Mert táncol. Marcus a sarokban táncolok egészen kicsi csoportjára pillantott. Ott máskor a tévé szokott lenni. Négyen voltak, három nő meg egy férfi, és csak egyikük látszott élvezni a táncot: öklével a levegőt bokszolta, és rázta a haját. Marcus gyanította, hogy az lehet Ellie anyja – nem azért, mert hasonlított rá (egyetlen felnőtt sem hasonlíthatott Ellie-re, mert egyetlen felnőtt se szabdalná össze a haját nagyollóval, és nem jutna eszébe feketére rúzsozni a száját, márpedig ez volt minden, amit az ember Ellie-ből látott), hanem mert Ellie láthatóan feszengett, és az a nő volt az egyetlen a táncolok közül, aki miatt bárki is feszenghetett. A másik három maga is feszengett, ami azt jelentette, hogy miattuk igazán nem lehetett feszengeni; nemigen csináltak mást, mint tapisgáltak a lábukkal, és csak abból lehetett megállapítani, hogy táncolnak egyáltalán, hogy bár egymással szemben álltak, pontosabban tapisgáltak, nem néztek egymásra és nem beszélgettek. – Bárcsak én is így tudnék táncolni! – mondta Marcus. Ellie grimaszt vágott. – Így mindenki tud táncolni. Nem kell hozzá más, csak szar zene meg hogy tök üres legyen az agyad. – Szerintem baromi jól néz ki. Látszik, hogy élvezi. – Kit érdekel, hogy élvezi-e? Az a lényeg, hogy úgy néz ki, mint egy totális kretén. – Akkor te nem szereted az anyádat? – Különben okés. – És az apád? – Ő is okés. Nem élnek együtt.
– Az rossz neked? – Nem. Néha. Nem akarok beszélni róla. Na szóval, Marcus, jó éved volt ezerkilencszázkilencvenhárom? – Marcus egy pillanatra eltűnődött ezen, és ez az egy pillanat elég is volt, hogy eldöntse: ezerkilencszázkilencvenhárom egyáltalán nem volt valami jó éve. Csak tíz vagy tizenegy másik év volt, amivel összehasonlíthatta, és abból se nagyon emlékezett háromra vagy négyre, de amennyire meg tudta állapítani, ezt az elmúlt tizenkét hónapot senki más sem élvezte volna a helyében. Új iskola, a kórházas ügy, a többi gyerek az iskolában... Egyszóval pocsékabb nem is lehetett volna. – Nem. – Akkor innod kell – mondta Ellie. – Mit kérsz? Hozok neked valamit, aztán elmesélheted a részleteket. Persze az is lehet, hogy megunom és itt hagylak. Képes vagyok rá. – Jó. – Szóval mit iszol? – Kólát. – Kell innod valami rendeset. – Nem szabad. – Én megengedem. Sőt, ha te leszel a pasim erre az estére, ragaszkodom hozzá, hogy igyál valami rendeset. Teszek valamit a kólába, oksi? – Hát jó. Ellie eltűnt, Marcus pedig körülnézett, hogy hol az anyja: egy ismeretlen férfival beszélgetett (mármint Marcus nem ismerte), és folyton nevetgélt. Marcus ennek örült, mert aggódott a mai este miatt. Will is mondta neki, hogy vigyázzon az anyjára szilveszter este, és bár nem magyarázta meg, hogy miért, Marcus gyanította: egy csomó ember, aki nem boldog, ilyenkor öli meg magát. Hallotta valahol, talán a Balesetek-ben, így aztán szörnyű fenyegetésként lebegett fölötte ez az éjszaka. Azt gondolta, egész végig az anyját fogja nézni, figyeli majd, nincs-e valami a szemében, a hangjában vagy a szavaiban, ami arra utalna, hogy megint meg akarja próbálni, de aztán nem így alakult: Fiona gyorsan spicces lett és nevetgélt, mint mindenki más. Volt már olyan, hogy valaki pár órával azután ölte meg magát, hogy egy csomót nevetett? Nem valószínű, gondolta. Az ember az olyasmitől mérföldekre van, amikor nevet; Marcus újabban mindig úgy gondolt erre, mint különböző távolságokra. A Döglött Kacsa Napja óta úgy képzelte el az anyja öngyilkosságát, mint valami szikla szegélyét: néha, olyan napokon, amikor szomorúnak vagy szórakozottnak tűnt, Marcus úgy érezte, a kelleténél kicsit közelebb vannak hozzá, máskor meg, mint karácsony napján vagy ma, úgy tűnt, nagyon-nagyon messzire eltávolodtak, egy autósztráda középső sávján suhanva. A Döglött Kacsa Napján meg egy hajszálra voltak tőle, két kerék kilóg a szegélyen túl, és szörnyű csikorgás hallatszik.
Ellie egy műanyag bögrével jött vissza, benne valami itallal, ami kólának látszott, de olyan szaga volt, mint a sherrys süteménynek. – Mi van benne? – Sherry. – Ezt mások is isszák? Kólát sherryvel? – Óvatosan belekortyolt. Finom volt, édes, sűrű és melengető. – Szóval miért volt olyan szar ez az év? – kérdezte Ellie. – Nekem elmondhatod. Ellie néni meg fogja érteni. – Csak... nem tom. Szörnyű dolgok történtek. – Nem igazán akarta elmondani Ellie-nek, hogy mik is voltak ezek a szörnyű dolgok, mert nem tudta, hogy barátok-e vagy sem. Alakulhatott így is, úgy is: könnyen el tudta képzelni, hogy egyik reggel Ellie bemegy az osztályába, és harsányan kihirdeti mindenkinek, akit érdekel, amit megtudott róluk, de nem volt kizárva, hogy valóban kedves és megértő lesz. Mindenesetre nem érte meg a kockázatot. – A mamád megpróbálta megölni magát, igaz? Marcus rápillantott, ivott egy nagy kortyot a sherrys kólájából, és kis híján leokádta Ellie lábát. – Nem – mondta gyorsan, amikor befejezte a köhögést és visszanyelte a hányást. – Biztos vagy benne? – Hát – mondta Marcus. – Nem egészen. – Tudta, hogy ez milyen hülyén hangzik, és egy pillanat alatt elvörösödött, de Ellie ekkor elkezdett teli szájjal nevetni. El is felejtette, hogy milyen könnyen meg tudja nevettetni Ellie-t, és hálás volt neki. – Bocs, Marcus. Tudom, hogy ez komoly, de hát olyan mulatságos vagy. Erre Marcus is nevetni kezdett, röpke, visszafojthatatlan vihogásokkal, amelyeknek hányás- és sherryszaguk volt. Marcus még sohasem beszélgetett el rendesen semmilyen vele egykorú gyerekkel. Rendesen csak az anyjával beszélgetett, meg az apjával, meg, mondjuk, Will-lel, de az csak természetes, hogy velük rendesen beszélgetett, különben meg azért velük is vigyáznia kellett, hogy mit mond. Ellie-vel más volt, és sokkal könnyebb, annak ellenére, hogy a) lány volt, b) idősebb nála, és c) ijesztő jelenség. Kiderült, hogy Ellie réges-rég tudott a dologról: kihallgatott egy beszélgetést az anyja és Suzie között közvetlenül az események után, de csak sokkal később állt össze a kép az agyában. – És tudod, mit gondoltam? Most szörnyen érzem magam miatta, de komolyan azt gondoltam: miért ne ölné meg magát, ha azt akarja? – De hát itt vagyok neki én. – Akkor téged még nem ismertelek. – Jó, de úgy értem, neked hogy tetszene, ha az anyád megölné magát? Ellie elmosolyodott. – Hogy tetszene? Nem tetszene. Mert szeretem az anyámat. De tudod... az ő élete.
Marcus eltűnődött ezen. Nem tudta, hogy az anyja élete az anyjáé-e vagy sem. – És ha vannak az embernek gyerekei? Akkor már nemcsak az övé az élete, nem igaz? – Az apád él, nem? Ő gondoskodott volna rólad. – Igen, de... – Valami nem stimmelt abban, amit Ellie mondott. Úgy beszélt, mintha csak arról volna szó, hogy ha a mamája ágynak esik influenzával, akkor az apja kell hogy elvigye az uszodába. – Ide figyelj, ha az apád ölné meg magát, senki sem mondaná, hogy ó, istenem, pedig ott a fia, akiről gondoskodnia kéne. De amikor egy nő csinálja, mindenki rögtön annyira odavan. Ez nem igazságos. – Csak mert az anyámmal élek. Ha az apámmal élnék, akkor azt gondolnám, hogy nemcsak az ő életéről van szó. – De nem az apáddal élsz, igaz? Hányan élnek az apjukkal? A suliban kábé egymillió olyan gyerek van, akinek elváltak a szülei. És egyik se az apjával él. – De igen, Stephen Wood. – Ja, persze, Stephen Wood. Győztél. Bár maga az, amiről beszélgettek, nem volt valami szívderítő, Marcus élvezte a beszélgetést. Nagynak tűnt, mintha körbe lehetett volna járni és különböző dolgokat szemügyre venni, ami sohasem fordult elő, ha csak úgy normálisan beszélgetett gyerekekkel. „Nézted este a Popzenei magazin-t?” Ezen nincs sok gondolkodnivaló, nem igaz? Vagy azt mondod, hogy igen, vagy azt, hogy nem, és annyi. Most már megértette, hogy az anyja miért választotta a barátait, nem pedig egyszerűen csak elviselte azt, akibe történetesen beleütközött, vagy odacsapódott az olyanokhoz, akik ugyanannak a focicsapatnak szurkoltak, vagy ugyanolyan ruhát viseltek, merthogy a suliban nagyjából így működött ez; az anyja nyilván ehhez hasonló beszélgetéseket folytat Suzie-val, olyan beszélgetéseket, amelyek előremozdítják a dolgokat, olyan beszélgetéseket, ahol minden egyes dolog, amit a másik ember mond, úgy tűnik, vezet téged valamerre. Szerette volna folytatni, de nem tudta, hogyan, mert Ellie volt, aki olyan dolgokat mondott, amikkel az egész elkezdődött. Marcus jól tudott válaszolni, legalábbis így gondolta, de hogy lesz-e valaha is olyan okos, hogy ugyanúgy el tudja majd gondolkodtatni Ellie-t, ahogyan Ellie őt, azt nem hitte, és ettől kicsit megrémült: azt kívánta, bárcsak egyforma okosak lennének, de nem voltak, és valószínűleg soha nem is lesznek, mert Ellie mindig idősebb lesz nála. Talán amikor ő harminckét éves lesz, Ellie meg harmincöt, ez már nem fog olyan sokat számítani, de Marcus úgy érezte, hacsak nem mond valami igazán okosat a következő néhány percben, akkor Ellie nem tölti vele az est hátralevő részét, az elkövetkezendő húsz évről nem is beszélve. Hirtelen eszébe jutott, hogy egy fiúnak egy ilyen bulin elvileg mit kell kérdeznie egy lánytól. Nem akarta ugyan megkérdezni, mert tudta, reménytelenül ügyetlen ebben, de a másik lehetőség –
engedni, hogy Ellie elmenjen és valaki mással kezdjen beszélgetni – sokkal iszonyatosabbnak tűnt. – Szeretnél táncolni, Ellie? Ellie rámeredt, szeme kerekre nyílt a csodálkozástól. – Marcus! – Megint úgy nevetett, mint aki mindjárt megpukkad. – Hogy te milyen mókás vagy! Természetesen nem szeretnék táncolni! Annál szörnyűbbet ki se tudnék találni! Marcus rögtön tudta, hogy ki kellett volna találnia valami más, rendes kérdést, valamit Kurt Cobainről vagy a politikáról, mert Ellie eltűnt valamerre, hogy elszívjon egy cigit, neki pedig meg kellett keresnie az anyját. De éjfélkor Ellie megkereste és megölelte, és Marcus megnyugodott: hülye volt ugyan, de nem megbocsáthatatlanul hülye. – Boldog új évet, aranyom – mondta Ellie, mire Marcus elvörösödött. – Köszönöm. Boldog új évet neked is. – És remélem, ezerkilencszázkilencvennégy jobb lesz mindannyiunk számára, mint amilyen ezerkilencszázkilencvenhárom volt. Hé, akarsz látni valami igazán undorítót? Marcus nem volt biztos benne, hogy akar, de nem volt választási lehetősége. Ellie megragadta a karját, és a hátsó ajtón át kicipelte a kertbe. Marcus próbálta megkérdezni, hogy hova mennek, de Ellie lepisszegte. – Nézd! – suttogta. Marcus a sötétségbe meredt. Csak két emberi alakot tudott kivenni, amint szilajul csókolóztak; a férfi a szerszámosbódénak döntötte a nőt, és markolta, ahol érte. – Ki az? – kérdezte Marcus Ellie-től. – Az anyám. Az anyám meg egy Tim Porter nevű pacák. Részeg. Minden évben ezt csinálják, gőzöm sincs, hogy miért. Minden január elsején azzal kel fel az anyám: „Ó, istenem, asszem, kimentem a kertbe Tim Porterrel az éjszaka.” Szánalmas. SZÁNALMAS! – Az utolsó szót úgy kiabálta, hogy meghallják, és Marcus látta, ahogy Ellie anyja eltolja magától a férfit, és feléjük néz. – Ellie? Te vagy az? – Azt mondtad, idén nem fogod csinálni. – Semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok. Menj vissza! – Nem. – Csináld, amit mondtam! – Nem. Undorító vagy. Negyvenhárom évesen így smárolni, egy sufninak dőlve! – Az év egy éjszakáján majdnem olyan csúnyán viselkedek, ahogy te a többi háromszázhatvannégy napon, erre azonnal jössz a nyakamra csesztetni. Tűnj el! – Gyere, Marcus! Hagyjuk itt a SZOMORÚ ÖREG SPINÉT, hadd folytassa. Marcus visszament a házba Ellie után. Még sohasem látta a saját anyját ilyesmit csinálni, és el se tudta elképzelni, hogy valaha is fogja, de megértette, hogyan történhet ilyen mások anyjával.
– Nem zavar? – kérdezte Ellie-től, amikor bent voltak megint. – Á. Nem jelent semmit, nem igaz? Csak szórakozik egy kicsit. Úgy sincs sok öröme különben. Bár úgy látszott, Ellie-t valóban nem zavarja a dolog, Marcust zavarta. Ez egyszerűen túl fura volt ahhoz, hogy szavakba tudja önteni. Cambridge-ben, úgy gondolta, nem történhetett volna meg, de azt nem tudta eldönteni, hogy Cambridge vajon azért volt-e más, mert nem London volt, vagy mert a szülei ott éltek együtt, és ennélfogva ott egyszerűbb volt az élet – egy anya nem smárolhatott valami fura fazonnal a gyereke szeme láttára, és egy gyerek nem üvölthetett csúnya szavakat az anyjának. Itt nem voltak szabályok, és Marcus elég idős volt már ahhoz, hogy megértse: amikor az ember olyan helyre vagy időbe jut, ahol nincsenek szabályok, akkor ott minden egész biztosan sokkal bonyolultabb.
Huszonhat – Nem értem – mondta Marcus. Ő és Will lementek az Angel metrómegállóban lévő játékterembe, és az Angel Mókaház az epileptikus fényeivel, szirénáival, robbanásaival és csavargóival kellőképp rémálomszerű helyszínnek bizonyult ahhoz a nehéz beszélgetéshez, amire Will számított. Bizonyos értelemben ez afféle groteszk leánykérés volt, még ha Marcus nem lány volt is, hanem, mondjuk, fiú. Will választotta a helyet; az volt a célja vele, hogy megpuhítsa Marcust, hogy minden eszközzel elősegítse annak a pici kis „igen”-nek a kimondását. Csak ennyit kívánt tőle, semmi többet. – Nincs mit érteni rajta – mondta Will vidáman. Ez persze nem volt igaz. Marcus nézőpontjából egy csomó minden volt, amit meg kellett érteni, és Will nagyon is jól tudta, miért nem érti. – De miért mondtad neki, hogy az apám vagy? – Nem mondtam. Csak valahogy félreértette a szavaimat. – Akkor meg miért nem mondtad neki egyszerűen azt: „Bocs, de félreértetted a szavaimat.” Biztos nem bánta volna. Ugyan miért izgatná, hogy az apám vagy-e vagy nem? – Még soha nem volt olyan, hogy beszélgettél valakivel, és az a valaki valahol rossz irányban indult tovább, és aztán szó szót követett, és a végén túl késő lett volna helyrehozni a dolgokat? Mondjuk, valaki azt hitte, hogy Marknak hívnak, nem Marcusnak, és valahányszor csak meglátott, mindig odaszólt, hogy „Szia, Mark!”, te meg azt mondtad magadban, „Ó, nem, most már nem mondhatom meg neki, mert akkor baromira szégyellné magát, hogy már hat hónapja Marknak hív”. – Hat hónapja!? – Vagy legyen bármennyi. – Egyszerűen megmondanám neki az első alkalommal, hogy rosszul mondta. – Az nem mindig lehetséges. – Hogyan lehet nem lehetséges megmondani valakinek, hogy rosszul tudja a nevedet? – Mert... – Will a személyes tapasztalatából tudta, hogy néha nem lehetséges. Az egyik szomszédja, egy hajlott hátú, kedves öregúr, akinek volt egy szörnyű kis Yorkshire terrierje, Billnek hívta – a kezdet kezdetétől, s valószínűleg így is fogja hívni a halála napjáig. Willt ez ténylegesen bosszantotta: úgy érezte, a legnagyobb jóakarattal sem képes Billnek elképzelni magát. Bill nem szívna marihuánás cigit és nem hallgatná a Nirvanát. Akkor meg miért engedte, hogy folytatódjon ez a félreértés? Miért nem mondta már négy évvel ezelőtt egyszerűen azt: „Elnézést, de engem igazából Willnek hívnak”? Marcusnak természetesen igaza volt, de semmi haszna, hogy igaza van az embernek, ha a világon mindenki más téved. – Mindegy – folytatta fürge, vágjunk át a trutyis részen hangsúllyal Will. – Így vagy úgy, ez a nő most azt hiszi, hogy a fiam vagy.
– Akkor mondd meg neki, hogy nem vagyok. – Nem. – Miért nem? – Csak körbe-körbe keringünk, Marcus. Miért nem tudod egyszerűen elfogadni a tényeket? – Én megmondom neki, ha akarod. Engem nem zavar. – Nagyon kedves vagy, Marcus, de ez nem segítene. – Miért nem? – Ó, az isten szerelmére! Mert van egy ilyen ritka betegsége, hogy ha valamiről azt hiszi, hogy igaz, és elmondják neki, hogy mégse igaz, akkor felforr az agya és meghal. – Hány évesnek nézel engem? A francba! Most miattad elvesztettem egy életet. Will kezdett arra a következtetésre jutni, hogy ellentétben azzal, amit mindig gondolt magáról, nem tud jól hazudni. Szenvedélyes hazudozó volt, az biztos, de a szenvedély nem azonos a hatékonysággal, márpedig mostanában folyton olyan helyzetben találta magát, hogy miután perceken, napokon vagy heteken át hazudozott, végül kénytelen volt elmondani a megalázó igazságot. Aki jól tud hazudni, az sose csinálna ilyet. Az már réges-rég meggyőzte volna Marcust arról, hogy sok száz jó oka van rá, hogy Will fiának adja ki magát, Will azonban csak egyet tudott kigondolni. – Ide hallgass, Marcus! Komolyan érdekel ez a nő, és nem jutott eszembe semmi más, amivel fel tudom kelteni az érdeklődését, mint az, hogy hagytam, hadd higgye, hogy a fiam vagy. Hát hagytam. Sajnálom. És sajnálom, hogy nem mondtam el neked rögtön. Marcus a képernyőt bámulta – épp felrobbantotta valami kereszt alakú lövedék Robotzsaru és Godzilla között és nagyot kortyolt a dobozos kólájából. – Nem értem – mondta, és élvezettel büffentett. – A francba, Marcus! Ezen már túl vagyunk! – Mit értesz azon, hogy komolyan érdekel ez a nő? Mitől olyan érdekes? – Úgy értem... – Kétségbeesetten felnyögött. – Hagyd meg a méltóságom egy kis csücskét, Marcus! Csak ennyit kérek tőled. Egy kis picurka, nyamvadt csücskét. Marcus úgy nézett rá, mintha hirtelen urduul kezdett volna beszélni. – Mi köze a méltóságodnak ahhoz, hogy mitől érdekes? – Rendben. Felejtsd el a méltóságot. Nem érdemlem meg úgyse. Tetszik nekem ez a nő, Marcus. Járni akarok vele. Azt akarom, hogy a barátnőm legyen. Marcus végre elszakította szemét a képernyőtől, és Will látta, hogy izgalom és öröm ragyog benne. – Komolyan? – Igen, komolyan. – Komolyan, komolyan. Szinte semmi másra nem gondolt szilveszter óta (nem mintha sok gondolkodnivalója lett volna, leszámítva a Rachel nevet, a tömérdek hosszú, sötét hajról őrzött homályos emlékképet meg
egy csomó ostoba fantáziálást, amikben mindenféle piknikek és babák szerepeltek meg könnyes szemű, odaadó anyósok és hatalmas szállodai ágyak), és megkönnyebbülés volt, hogy végre előállhat Rachellel, még ha csak Marcus volt is, aki szemügyre vehette, mármint képletesen, és még ha azok a szavak, amelyeket használni volt kénytelen, nem voltak is méltóak hozzá. Azt akarta, hogy Rachel a felesége legyen, a szerelmese, egész világának középpontja; a „barátnő” szó ezzel szemben azt fejezte ki, hogy időről időre találkozni fog vele, s hogy Rachelnek lesz valamiféle tőle független létezése, azt pedig egyáltalán nem akarta. – Honnan tudod? – Honnan tudom? – Aha. Honnan tudod, hogy azt akarod, hogy a barátnőd legyen? – Nem tudom. Csak érzem a gyomromban. – Igen, pontosan ott érezte. Nem a szívében, nem a fejében, még csak nem is az ágyékában; a gyomrában érezte, amely azonnal görcsbe rándult, és nem volt képes megemészteni a cigarettafüstnél kalóriadúsabb táplálékot. Ha csak cigarettafüstöt fog emészteni, akkor legalább le is ad pár kilót. – Csak egyszer találkoztál vele? Szilveszterkor? – Aha. – És annyi elég volt? Rögtön tudtad, hogy azt akarod, hogy a barátnőd legyen? Kaphatok még egy ötvenpennyst? Will szórakozottan a kezébe nyomott egy egyfontost. Kétségtelen, hogy valami már az első pillanatban történt benne, de ami lelökte a szikla pereméről, az állandó ábrándozás birodalmába, az egy megjegyzés volt Robert részéről néhány nappal később, amikor Will felhívta, hogy megköszönje neki a klassz szilveszteri bulit. „Rachelnek tetszettél”, mondta, és bár ez elég kevésnek tűnhet ahhoz, hogy valaki egy egész jövőt építsen rá, Willnek bőven elég volt. A viszonzott érzelem a képzelet meglehetősen hatékony ösztönzője. – Mi van? Mennyi ideig kellett volna ismernem szerinted? – Hát, nem nevezném magam éppenséggel szakértőnek. – Will elnevette magát Marcus szófordulatán meg az összeráncolt homlokán, amely egyrészt kísérte a szavait, másrészt ellentmondani látszott nekik: aki ilyen profin tud nézni, miközben a csajozás részletkérdéseiről beszél, nem lehet más, csak egy tizenkét éves Doktor Szerelem. – De én, amikor először találkoztam Ellie-vel, nem tudtam, hogy szeretném, hogy a barátnőm legyen. Eltartott egy darabig, amíg kifejlődött. – Hát, gondolom, ez az érettség jele. – Az Ellie-féle dolog újdonság volt számára, és hirtelen látta, hogy az elejétől fogva efelé haladtak. – Szeretnéd, hogy Ellie a barátnőd legyen? – Aha. Jóhogy. – Szóval nem egyszerűen a barátod. – Hát. – Marcus bedugta az egyfontost a résbe, és megnyomta az „egy játékos” gombot. – Akartalak is kérdezni róla. Szerinted mi a fő különbség?
– Mókás vagy, Marcus. – Tudom. Folyton ezt mondják nekem. De nem számít. Csak azt akarom, hogy válaszolj arra, amit kérdeztem. – Rendben. Akarod simogatni? Ez kell hogy legyen az első dolog. Marcus tovább tüzelt a képernyőn lévő szörnyetegre, mintha nem is figyelné, milyen titkokat tár fel éppen Will. – Szóval? – Nem tudom. Gondolkozom rajta. Folytasd! – Hát ennyi. – Ennyi? Ez az egyetlen különbség? – Aha. Ide figyelj, Marcus! Hallottál már a szexről, igaz? Az egy elég komoly dolog. – Tudom, nem vagyok hülye. De nem tudom elhinni, hogy nincs más, csak ez. Ó, a francba! – Megint elvesztett egy életet. – Mer nem tom, hogy akarom-e simogatni Ellie-t vagy nem. De azt tudom, hogy akarom, hogy a barátnőm legyen. – Jó, szóval mit szeretnél még, hogy más legyen? – Többet akarok vele lenni. Mindig vele akarok lenni, nemcsak akkor, amikor véletlen belebotlok. És meg akarok szabadulni Zoétól, bár szeretem Zoét, de magamnak akarom Ellie-t. És mindent neki akarok először elmesélni, még mielőtt elmesélném másnak, akár neked vagy anyunak is. És nem akarom, hogy legyen másik fiúja. Ha ez mind meglenne, akkor nem érdekelne, hogy simogathatom-e vagy nem. Will megcsóválta a fejét, amit Marcus nem látott, mert még mindig a képernyőre meredt. – Annyit mondhatok, Marcus, hogy nem maradsz ilyen. Nem fogod mindig ezt érezni. De aznap este, amikor már egyedül volt otthon, és hallgatta azt a fajta zenét, amire szüksége volt, amikor így érezte magát, azt a zenét, amely mintha kitapogatta volna a fájdalmas pontját, és nyomta-csípte volna, hogy még jobban fájjon, eszébe jutott az alku, amit Marcus szívesen megkötött volna. És igen, ő ugyan nagyon is akarta simogatni Rachelt (a hatalmas szállodai ágyakkal kapcsolatos fantáziálásokban mindig volt simogatás is), de most, az adott pillanatban, gondolta, ha rajta múlna, ő is elfogadná azt a keveset (azt a mindent!), amire Marcus vágyott. A játékteremben folytatott beszélgetésnek annyi haszna mindenképpen volt, hogy kölcsönösséget teremtett közöttük: mindketten megvallottak valamit, amire vágytak, és ez a két valami végső soron nem is különbözött egymástól olyan nagyon, még ha azokkal a valamikkel kapcsolatos valakik nyilvánvalóan különböztek is. Will csak kissé homályosan tudta maga elé képzelni Ellie-t Marcus leírásai alapján – mindig csak valami feketére rúzsozott, cikázó dühgolyó képzete maradt benne, Siouxsie és a Gyalogkakukk elképzelhetetlen hibridje de ahhoz ennyi is elég volt, hogy lássa, Ellie-t és Rachelt senki nem nézné ikreknek. Ez a kölcsönösség mindenesetre több mint elégnek tűnt Marcus
meggyőzéséhez, mármint arról, hogy a baráti becsület megköveteli, hogy egy délutánon át Will fiának szerepét alakítsa, s ha nem tenné, akkor azzal mintegy átkot vonna saját szerelmére. Így hát Will zakatoló szívvel felhívta Rachelt, és kieszközölt egy szombati ebédmeghívást kettejüknek. Marcus nem sokkal tizenkettő után érkezett, abban a bolyhos pulóverben, amit Fionától kapott karácsonyra meg egy katasztrofális, kanárisárga kordbársony nadrágban, ami klasszul festett volna egy négyéves lurkón. Will a kedvenc Paul Smith ingét viselte meg fekete bőrdzsekit, amiben egy kicsit Matt Dillonra hasonlított, legalábbis szerette ezt gondolni. Itt akkor tehát arról van szó, tűnődött Will, hogy Marcus üdítően lázadó módon semmibe veszi apja divatmajmoló eleganciáját, és próbálta a büszkeség érzését magába csöpögtetni, visszafojtva a vágyat, hogy azonmód elvigye Marcust vásárolni. – Mit mondtál a mamádnak? – kérdezte Will a kocsiban. – Hogy az új barátnőddel találkozol. – És jól fogadta? – Nem. Szerinte teljesen meg vagy buggyanva. – Nem csodálkozom. Miért vinnélek el magammal, amikor az új barátnőmmel találkozom? – Miért mondtad az új barátnődnek, hogy a fiad vagyok? Legközelebb majd te találod ki a magyarázatokat, ha az enyémek nem tetszenek. Ide figyelj, van egypár kérdésem. Mennyi volt a súlyom, amikor megszülettem? – Honnan tudjam? A te születésed volt, nem az enyém. – Igen, de tudnod kellene, nem? Már ha az apám vagy. – A kapcsolatunknak ezen a szakaszán azért már egy kicsit túl vagyunk a születési súlyon, nem? Ha tizenkét hetes volnál, akkor szóba kerülhetne, de egy tizenkét évessel... – Rendben, akkor mikor van a születésnapom? – Marcus, ő nem gyanítja, hogy nem vagyunk apa és fia. Eszébe sem jut, hogy megpróbáljon leleplezni bennünket. – De tegyük fel, hogy szóba kerül. Mondjuk, azt mondom, tudod, apu ígért nekem egy új Nintendót a szülinapomra, mire ő megkérdi tőled, és mikor van a születésnapja? – Miért tőlem? Miért nem tőled? – Csak tegyük fel. – Rendben, mikor van a születésnapod? – Augusztus tizenkilencedikén. – Megjegyzem, ígérem. Augusztus tizenkilencedike. – És mi a kedvenc ételem? – Ki vele! – mondta Will fáradtan. – A gombás-paradicsomszószos tészta, ahogy az anyu csinálja. – Rendben. – És hol voltam, amikor először voltam külföldön? – Nem tudom. Grenoble-ben.
– Phhö – mondta Marcus feddőn. – Miért akarnék épp oda menni? Barcelonában. – Oké. Vettem. Barcelona. – És ki az anyám? – Hogyan? – Ki az anyám? A kérdés annyira alapvető volt és annyira helyénvaló, hogy Will egy pillanatra teljesen megrökönyödött. – Az anyád az anyád. – Szóval az anyu volt a feleséged, és aztán elváltatok. – Aha. Mondjuk. – És bánt ez téged? Vagy engem? Hirtelen mindketten érezték, mennyire abszurdak ezek a kérdések. Marcus vihogni kezdett, furán, egészen magas hangon vinnyogott, mintha nem is ő adta volna ki ezt a hangot, sőt mintha nem is emberi hang lett volna, mindenesetre rendkívüli módon ragályosnak bizonyult. Willre is vihogásroham tört rá. – Engem nem. És téged? – mondta végül. De Marcus nem tudott válaszolni. Még mindig vinnyogott. Egy mondat, a legelső mondat, amit Rachel kiejtett a száján, elég is volt, hogy összeomoljon az egész, múltból, jelenből és jövőből álló tákolmány, amit Will alkotott kettejük számára. – Sziasztok. Will és... Mark, igaz? – Marcus – mondta Marcus, és sokatmondóan megbökte Will oldalát. – Gyertek be! Ismerkedjetek meg Alival! Will emlékezett minden apró kis részletre abból, amit Rachel mondott azon az első éjszakán. Tudta az összes könyv címét, amit illusztrált (na jó, nem volt biztos benne, hogy az elsőnek Út az erdőbe a címe vagy Út az erdőn át; ezt majd még ellenőriznie kell), tudta a volt férje nevét, meg hogy hol él a pasi és mivel foglalkozik, meg... Szóval hogy Ali nevét elfelejtse, az elképzelhetetlen volt. Hisz az volt az egyik legfontosabb tény. Ez olyan lett volna, mint ha elfelejti, hogy mikor nyerte meg Anglia a Világ Kupát, vagy hogy mi a neve Luke Skywalker igazi apjának – az ilyesmit az ember egyszerűen nem tudná elfelejteni, még ha nagyon akarná se. Rachel viszont elfelejtette Marcus nevét – Mark vagy Marcus, neki tök mindegy volt, amiből tökéletesen látszott, hogy ő az elmúlt tíz napot nem a képzelgés, az emlékezés és a találgatás álmatlan lázában töltötte. Egy világ omlott össze Willben. Akár azonnal föl is adhatná, gondolta. Pontosan ezek voltak azok az érzések, amelyektől annyira félt, és ezért volt annyira biztos benne, hogy a szerelem baromság, és, micsoda meglepetés!, tényleg baromság volt, és... és mindegy, mert már túl késő volt. Rachel egy magas, keskeny házban lakott, ami tele volt könyvekkel, régi bútorokkal és drámai, romantikus kelet-európai rokonok szépiaszínű fényképeivel, és Will egy pillanatra hálás volt azért, hogy az ő lakásának nincs
esélye találkozni Rachel házával, már a jelenlegi észak-londoni szeizmológiai állapotokat figyelembe véve. Rachel háza meleg és vendégszerető volt, míg az övé öntelt és rideg, és szégyellte volna magát miatta. Rachel felkurjantott az emeletre: – Ali! – Semmi válasz. – ALI! – Még mindig semmi. – Willre pillantott és vállat vont. – Rajta van a fülhallgató. Felmegyünk? – Nem lesz mérges? – Will hasonló esetben mérges lett volna, mármint tizenkét éves korában, olyan okokból, amikre nem akart feltétlenül visszaemlékezni. Ali hálószobájának ajtaja nem különbözött a többi hálószobáétól: se halálfej, se „Kívül tágasabb” tábla, se hip-hop graffiti; bentről megszemlélve azonban kétség sem férhetett hozzá, hogy ez olyan gyerek szobája, aki megrekedt a gyerekkor és a serdülőkor hasonlóképpen nyomorult stádiumai között 1994 elején. Ott volt minden – a Ryan Giggs-poszter meg a Michael Jordan-poszter meg a Pamela Anderson-poszter meg a Super Mario-matricák... Egy majdani társadalomtörténész alighanem képes lett volna huszonnégy órás pontossággal meghatározni e szoba idejét. Will Marcusra pillantott, aki zavarodottnak tűnt. Marcus egy Ryan Giggs- meg egy Michael Jordan-poszter előtt: ez olyan volt, mint amikor egy átlagos tizenkét éves gyereknek a Tudorokban kell gyönyörködnie a Nemzeti Portrégalériában. Maga Ali el volt nyúlva a számítógépe előtt, fején fülhallgatóval, és esélye sem volt észrevenni a vendégeket. Rachel odament hozzá, és megütögette a vállát, mire felpattant. – Ó, sziasztok. Bocs. – Ali felállt, és Will rögtön látta, hogy ez nem fog menni. Ali menő volt – kosaras cipő, buggyos gördeszkázós punknadrág, vad, tüskés frizura, sőt még fülbevaló is –, és az arca szemmel láthatóan elsötétedett, amikor szemügyre vette Marcus sárga kordnadrágját és bolyhos pulcsiját. – Marcus, Ali, Ali, Marcus – mondta Rachel. Marcus a kezét nyújtotta, és volt valami szatirikus benne, ahogy Ali megrázta. – Ali, Will, Will, Ali. – Will csak felvonta a szemöldökét Ali irányában. Úgy gondolta, Ali esetleg értékelni fogja a visszafogottságát. – Nem akartok egy kicsit fent maradni, srácok? – kérdezte Rachel. Marcus Willre pillantott, és Will bólintott, miközben Rachel a hátát fordította felé. – Aha, jó. – Marcus vállat vont, és Will egy pillanatig szerette, szívből és igazán. – Oké – mondta Ali még kevesebb lelkesedéssel. Rachel és Will lementek; tíz perccel később – ez éppen elég idő volt, hogy Will fejében egész forgatókönyv szülessen arról, hogy ők négyen kibérelnek egy házat Spanyolországban egész nyárra –, ajtócsapódást hallottak. Rachel ment felderítésre, és pillanatokkal később száguldva jött vissza a nappaliba. – Azt hiszem, Marcus hazament – mondta.
Huszonhét Marcus igazán meg akarta próbálni. Tudta, hogy Willnek nagy dolog ez az ebéd Rachellel, és azt is tudta, hogy ha ma megállja a helyét, és jól végigjátssza a szerepét, akkor Will esetleg hajlandóságot érezhet rá, hogy valamiképpen segítsen neki Ellie-nél. De ez az Ali nevű srác egyszerűen nem adott neki esélyt. Miután Will és Rachel lementek, Ali néhány másodpercig meredten nézte, aztán nekilátott. – Kurvára ki van zárva, haver – mondta legelőször is. – Igen? – mondta Marcus időnyerés céljából. Úgy látszik, máris elkerülte a figyelmét valami, de hogy mi, arról gőze sem volt. – Szóval annyit mondok én neked, baszki, hogy ha az apád járni kezd az anyámmal, akkor te halott vagy. Tutira. Halott. – Ó, az apám rendes – mondta Marcus. Ali úgy nézett rá, mint egy félkegyelműre. – Nem érdekel, hogy rendes-e. Nem akarom, hogy járjon az anyámmal. Úgyhogy nem akarlak itt látni benneteket még egyszer, se őt, se téged. Világos? – Hát – mondta Marcus. – Nem vagyok biztos benne, hogy ez tőlem függ. – Pedig jobb lenne. Különben halott vagy. – Kipróbálhatom a számítógépedet? Milyen játékaid vannak? – Marcus tudta, hogy a témaváltás nem fog szükségszerűen bejönni. Néha bejött, de nem biztos, hogy akkor is hatékony, amikor valaki azzal fenyegeti az embert, hogy megöli. – Figyelsz rám? – Igen, de... Nem vagyok biztos benne, hogy sok mindent tehetnék a jelen pillanatban. Ebédre jöttünk, és Will... ő az apám, csak Willnek hívom, mert, mindegy... ő most Rachellel beszélget, aki a te anyád... – Bazmeg, haver, asszed, nem tom, ki az anyám? – ...odalent, és hogy őszinte legyek, Will igencsak odavan érte, és ki tudja? Lehet, hogy Rachel is odavan Willért, úgyhogy. – NINCS ODA ÉRTE! – Ali hirtelen kiabálni kezdett. – Ő CSAK ÉRTEM VAN ODA! Marcus kezdte felfogni, hogy Ali hibbant, de nemigen tudta, hogy akkor most mihez kezdjen vele. Arra gondolt, hogy vajon ez megtörtént-e már máskor is, és ha igen, akkor az a gyerek, aki az ő helyzetében volt, vajon még itt van-e valahol – mondjuk, földarabolva a szőnyeg alatt, vagy megkötözve a szekrényben, ahol naponta egyszer kap enni: Ali vacsorájának maradékát. Ez a gyerek, gondolta, valószínűleg húszkilós lehet, és csak a saját külön nyelvén beszél, amelyet senki más nem ért, nem mintha bárki is hallhatná, ahogy beszél, még az anyja meg az apja se, akik úgyse látják őt soha többet. Marcus gondosan mérlegelte a lehetőségeit. A legkevésbé vonzó és egyben a legkevésbé valószínű az volt, hogy itt marad, és Alival üti el az időt, beszélgetnek erről-arról, jókat nevetnek, játszanak a számítógépen. Mese habbal.
Második lehetőség: lemehet és csatlakozhat Willhez és Rachelhez, de Will kedvesen figyelmeztette, hogy maradjon fent, és ha lemegy, akkor el kell magyaráznia, hogy Ali egy őrült, aki kis híján levágta a kezét és a lábát, ami igazán kellemetlen lett volna. Nem, Marcus egyetlen igazi lehetősége az volt, hogy leslisszol a lépcsőn, anélkül hogy észrevennék, kilopódzik a bejárati ajtón, aztán busszal hazamegy; és egészen röpke gondolkodás után pontosan ezt is tette. Már a buszmegállóban állt, amikor Will rátalált. Marcus tájékozódási érzéke nem volt a legtökéletesebb, és valójában az út rossz oldalán állt, várva a buszt, amely elvitte volna a jó francba, úgyhogy ennél csak jobb lehetett, hogy Will odahúzott mellé, és szólt, hogy szálljon be. – Mi ez a hülyeség? – kérdezte Will dühösen. – Elrontottam, mi? – S aztán, bár nem kellett volna mondania, még akkor se, ha ez jutott eszébe elsőnek, vagy épp ezért nem: – Azért fogsz segíteni Ellie-nél? – Mi történt odafent? – Ez teljesen dilis. Azt mondta, megöl, mármint engem, ha járni fogsz az anyjával. És el is hittem neki. Bárki elhitte volna. Baromi ijesztő. Hova megyünk? – Esett az eső, és Camden be volt dugulva a forgalomtól és a piaci bevásárlók áradatától. Bárhová nézett Marcus, mindenütt csapzott hosszú hajú nőket és férfiakat látott; mind úgy festett, mintha a Nirvanában vagy Ellie valamelyik másik kedvenc együttesében játszana. – Vissza Rachelhez. – Nem akarok visszamenni oda. – Szar ügy. – Rachel azt fogja gondolni, hogy hülye vagyok. – Nem fogja. – Miért nem? – Mert gondolta, hogy történhet valami ilyesmi. Azt mondta, Alival néha nehéz kijönni. Marcusnak ezen nevetnie kellett, „Ha ha!”, mármint úgy, ahogy akkor nevetünk, amikor nemigen van semmi nevetnivalónk. – Nehéz kijönni? Össze akart kötözni, bezárni a szekrénybe, és naponta csak egyszer enni adni. – Ezt mondta? – Nem pontosan ezekkel a szavakkal. – Most mindenesetre bőg. – Komolyan? – Komolyan. Itatja az egereket, mint egy pisis hároméves. Marcust ez szerfölött felvidította, és úgy döntött, boldogan visszamegy Rachelékhez. Mint kiderült, Marcus nem is tehetett volna jobbat, mint hogy elszalad a házból. Ha tudta volna, hogy minden ilyen jól végződik, nem majrézott volna annyira, amikor Will rátalált a buszmegállóban. Csak rákacsintott volna Willre, mint egy vén bagoly: „Majd meglátod!” Mikor visszamentek, minden
megváltozott: mintha végre mindenki tudta volna, hogy miért vannak ott, és nem próbáltak úgy tenni, mintha az egész ebédmeghívásnak az volna a célja, hogy Ali és Marcus együtt játszhassanak a számítógépen. – Ali mondani szeretne neked valamit, Marcus – mondta Rachel, amikor beléptek. – Bocsáss meg, Marcus – szipogta Ali. – Azokat csak véletlenül mondtam. Marcus nem értette, hogyan lehet valakit véletlenül gyilkossággal megfenyegetni, de ebből nem akart ügyet csinálni: a szipogó Ali látványa nagylelkűvé tette. – Semmi baj, Ali – mondta. – Jól van, srácok, fogjatok kezet – mondta Rachel, mire kezet fogtak, bár ez azért kicsit különös kézfogásra sikeredett. Háromszor jó nagyot lendítettek egymás kezén, mire Will és Rachel elnevette magát, ami jól felbosszantotta Marcust. Ő tudta, hogyan kell kezet fogni. Az idióta Ali csinálta a hülye lóbálást. – Alinak ez nagyon nehéz. – Marcusnak is. Marcus ugyanazt érzi, igaz? – Mivel kapcsolatban? – Éppen elkalandoztak a gondolatai. Azon tűnődött, hogy vajon van-e összefüggés Ali könnyei és a veszélyessége között: ha ilyen könnyen tud sírni, akkor vajon nem is annyira kemény gyerek? Vagy lehetséges, hogy egy pszichopata, aki puszta kézzel képes lecsavarni az ember fejét, miközben egyfolytában szipog? Lehet, hogy a sírás csak elterelő hadművelet volt, és most még nagyobb veszélyben van, mint gondolja? – Tudod... ezzel az egész... dologgal kapcsolatban. – Igen – mondta Marcus. – Ugyanazt. Pontosan. – Biztos volt benne, hogy hamarosan rájön, mivel kapcsolatban érzi pontosan ugyanazt. – Mert kialakul egy rutin, s aztán minden új ember, aki felbukkan, valamiféle fenyegetést jelent. – Pontosan. És az utolsó pasi, aki... – Rachelnek megbicsaklott a hangja. – Bocs, nem akarlak hozzá hasonlítani. És nem mondom azt, tudod, hogy mi... – Végleg elcsuklott a hangja. Will elmosolyodott. – Jól van – mondta gyengéden, mire Rachel ránézett és visszamosolygott. Marcus hirtelen megértette, hogy az olyan emberek, mint Rachel és Suzie – szép, vonzó nők, akikről azt gondolná az ember, hogy eszükbe se jutna leállni egy ilyen fickóval –, miért kedvelhetik Willt. Volt ez a fura nézése, amit sohasem vetett be, amikor Marcusszal beszélt: volt valami a szemében, valamiféle lágyság, amiről Marcus is rögtön látta, hogy hatni fog. Miközben hallgatta a beszélgetést, gyakorolta a saját szemével – kicsit össze kell húzni, és pontosan a másik arcára fókuszálni. Vajon Ellie-nek tetszene? Alighanem csak beverné a képét. – Szóval – folytatta Rachel az utolsó pasi, akivel jártam... Hát ő nem volt száz százalékig rendes, és sehogy sem tudta felfogni, hogyan illik Ali a képbe, és végül... szóval nem jöttek ki egymással.
– Az egy dilis volt – mondta Ali. – Ide figyelj, sajnálom, hogy ez az egész ilyen... nem jól alakult – mondta Rachel. – Fogalmam sincs, hogy... úgy értem, én nem is tudom, csak valahogy az volt a benyomásom akkor szilveszterkor... – Grimaszt vágott. – Ó, istenem, ez annyira kellemetlen! És a te hibád, Ali. Nem is kellene most beszélnünk erről. – Semmi baj – ragyogott fel Marcus arca. – Will komolyan odavan érted. Ő mondta nekem. – Kancsal kezdesz lenni? – kérdezte Ellie hétfőn suli után. – Lehet – felelte Marcus, mert könnyebb volt ezt mondani, mint bevallani, hogy gyakorol egy trükköt, amit Willtől tanult. – Lehet, hogy új szemüvegre van szükséged. – Aha. – Van ennél erősebb szemüveg is? – kérdezte Zoe. Nem gonoszkodott, legalábbis nem direkt, csak kíváncsi volt. Az volt a baj, hogy épp az újságoshoz mentek, és nem beszélgettek úgy különösebben semmiről. Will és Rachel meg szépen leültek egymással szemben, és alapvetően arról beszélgettek, hogy mennyire kedvelik egymást. Szóval így az utcán baktatva Marcus kénytelen volt folyton forgatni a nyakát, hogy bevethesse a szemtrükköt, és felfogta ugyan, hogy ettől egy kicsit furán fest, de az volt a baj, hogy ő meg Ellie soha nem ültek le sehogy, nemhogy egymással szemben. Lógtak a büféautomatánál, és néha, mint például ma, találkoztak suli után és csak úgy lődörögtek egy darabig. Úgyhogy mi a fenét csinálhatott volna? Hogyan bámulhatott valakinek a szemébe, ha mindig csak a fülét látta? Az újságos tele volt iskolásokkal, és a tulajdonos néhányra rákiabált, hogy menjenek ki. Nem olyan volt, mint Mr. Patel, aki sohasem kiabált, és soha egyetlen gyereknek se mondta, hogy takarodjon. – Én nem megyek – mondta Ellie. – Én vásárló vagyok, nem gyerek. – Azzal tovább böngészte az édességes polcot, felemelt kézzel, hogy lecsapjon, amint meglát valami ínyére valót. – Akkor te – mondta a tulajdonos Marcusnak. – Kifelé, légy szíves! – Ne is figyelj rá, Marcus – mondta Ellie. – Ez az emberi jogok lábbal tiprása. Csak mert fiatal vagy, tolvajnak nevez. Bíróság elé állíttathatnám. – Jól van – mondta Marcus. – Úgyse akarok semmit. Kilépett a boltból, és a kirakatban lévő feliratokat olvasgatta. IFJÚ SZADISTA-SZERELÉS KAPHATÓ... PUMA FUTBALLCIPŐ, 5-ÖS MÉRET, MÉG DOBOZBAN. – Hé, Marcus! Perverz állat! Lee Hartley volt az meg két haverja; a második félévben Marcusnak nem sok baja volt még velük, valószínűleg azért, mert Ellie-vel és Zoéval mászkált. – Mi? – Lefogadom, hogy nem is tudod, mit jelentenek azok a szövegek.
Marcus nem értette, hogy jön össze az első mondat a másodikkal: ha ő egy perverz állat, akkor természetesen érti, hogy mit jelentenek a kirakatszövegek, de mindegy, nem forszírozta a dolgot, mert ilyen helyzetekben különben sem szokott semmit forszírozni. Lee Hartley egyik haverja kinyúlt, elvette Marcus szemüvegét, és feltette magának. – A kibaszott életbe! – mondta. – Nem csoda, hogy nem tudja, mi folyik körülötte. – Egy darabig előrenyújtott kézzel forgott, morgó hangokat hallatva, melyekkel azt jelezte, hogy Marcus szellemileg visszamaradott. – Visszakaphatom a szemüvegemet? Nem nagyon látok nélküle. – Nyasgem! – mondta Lee Hartley haverja. Ellie és Zoe hirtelen kiléptek a boltból. – Hülye kis szarosok! – mondta Ellie. – Adjátok vissza neki, különben akkora pofont kaptok! Lee Hartley haverja visszaadta Marcusnak a szemüveget, de Ellie így is bemosott neki, jó erősen, az orra és a szeme közé. – Csel volt – mondta, mire Zoéból kitört a nevetés. – Most futás, egy kettő, mielőtt komolyan begorombulok. – Kurvák – mondta Lee Hartley, de halkan mondta, miközben már húztak elfelé. – Nem értem. Attól, hogy lekeverek valakinek egy pofont, miért leszek kurva? – kérdezte Ellie. – A fiúk furcsa lények. Persze, te nem, Marcus. Na jó, te is furcsa vagy, csak te máshogy. De Marcus ezt nem igazán hallotta. Annyira lenyűgözte Ellie – a stílusa, a szépsége, az, hogy képes csak úgy lepofozni valakit –, hogy nem is figyelt rá, mit mond.
Huszonnyolc Huszonnégy órával később Marcus még mindig be volt zsongva, Will pedig nehezen találta a megfelelő hangvételt. Úgy érezte, hiba lenne Marcus részéről, ha Ellie pofonját, amit Lee Akárki haverjának kevert le, a fékezhetetlen szerelem jelének tekintené: inkább az ellenkezőjét bizonyította – hogy amíg tizenéves lányoknak kell megvédeniük az utcán, addig aligha fogja bárki is jó partinak tartani. De persze lehet, hogy túl hagyományosan gondolkodik. Lehet, hogy újabban ez így megy, és amíg egy lány pofán nem vág valakit a kedvedért, addig nem is érdemes foglalkozni vele. Akárhogy is, Marcus még jobban el volt bűvölve, mint eddig, és Will komolyan aggódott érte. – Látnod kellett volna – lelkesedett. – Úgy érzem, mintha láttam volna. – Durr! – mondta Marcus. – Igen. Durr. Ahogy mondtad. – Ellie fantasztikus. – Igen, de... – Will tudta, hogy kötelessége vázolni az elméletét, miszerint a megmentett áldozat szerepe szexuális vagy romantikus értelemben nem a legnyerőbb, még ha kicsit rázósnak ígérkezik is a beszélgetés. – Mit gondolsz, Ellie mit gondol arról, hogy ki kellett mentenie a csávából? – Hogy érted? – Hát csak... Ez nem olyan dolog, ami normális esetben megtörténik. – Nem hát. Ezért olyan szuper. – Én nem vagyok annyira biztos benne. Ide figyelj, szerintem Ellie nehezen tudná elképzelni, hogy a fiúja legyél, ha valahányszor, amikor akar venni magának egy Mars szeletet, valaki ellopja a szemüvegedet, mire ő kénytelen átmenni Jean-Claude Van Damme-ba. – Ki az a Jean-Claude Van Damme? – Mindegy. Érted, mire akarok kilyukadni? – Jó, de mit csináljak? Vegyek karateleckéket, vagy mi? – Én csak azt mondom, lehet, hogy ebből nem olyan fajta kapcsolat lesz, amilyet te szeretnél. Az én tapasztalataim szerint a szerelmek nem így alakulnak ki. Ez inkább olyan, mint a gazdi meg az állatkája viszonya, nem egy szerelmes páré. – Az jó – mondta Marcus vidáman. – Téged nem zavar, ha úgy bánnak veled, mint egy... egy tengeri malaccal? – Nem. Persze hogy nem. Nekem jó így. Én csak azt akarom, hogy vele lehessek. – És ezt olyan őszintén mondta és annyira nem volt a hangjában semmi önsajnálat, hogy Will – most először – szerette volna megölelni. Willnek nem állt szándékában az Ellie/Marcus/tengeri malac-féle modellt követni Rachellel, és bár elismerte Marcus vágyának egyszerűségét és tisztes voltát, az övé nem volt sem egyszerű, sem, őszintén szólva, tisztes, és ennek
teljes tudatában akart eljárni. Ellie legalább tudta, hogy Marcus kicsoda és micsoda, bár nem mintha Marcusnak lett volna bármi választása a dologban: az a fura kis szemüveges kölyök, akivel szemétkednek az újságos előtt, az volt Marcus, és senki sem akart másnak mutatkozni, mint ami. Az a pasas viszont, aki a tizenkét éves fiával jelent meg az ebédmeghívásra, igazából nem Will volt, és valaki – nevezetesen maga Will – kétségkívül másnak akart mutatkozni, mint ami. Egy napon, gondolta, talán majd megtanulja, hogy a saját kilétünk dolgában hazudni legfeljebb rövid távú stratégiának jó, olyan kapcsolatokban, amelyeknek korlátozott az időtartamuk. Egy buszkalauznak vagy egy taxisofőrnek az ember mondhat mindenféle marhaságot, feltéve hogy rövid fuvarról van szó, de ha egész hátralevő életét le akarja élni valakivel, akkor alighanem elkerülhetetlen, hogy az a valaki előbb vagy utóbb kiderítsen ezt-azt. Will úgy döntött, lassan és türelmesen fogja helyesbíteni az esetlegesen téves benyomásokat, amiket keltett, de az első igazi randevújuk közepe táján eszébe jutott egy régi április elsejei tréfa, miszerint Nagy-Britannia átáll a jobb oldali közlekedésre, de fokozatosan hajtja végre a váltást. Kiderült, hogy az ember vagy hazudik, vagy igazat mond, és a közbülső állapotot igencsak bajos elérni. – Ó! – Rachel először csak ennyit mondott, amikor Will közölte, hogy nem az igazi apja Marcusnak. Épp próbált fölvenni egy kupac algát az evőpálcikáival, de sehogy sem sikerült. – Tudod, ez nem igazi alga – mondta Will, szerencsétlen kísérletet téve annak jelzésére, hogy amit épp az imént közölt, az igazán nem nagy ügy – legalábbis neki. – Ez saláta vagy valami. Feldarabolják, megsütik, cukrot tesznek bele, és... – Szóval akkor ki az igazi apja? – Hát – mondta Will. Vajon hogy nem jutott eszébe, hogy ha nem ő Marcus igazi apja, akkor valaki más kell hogy legyen? Miért nem jutnak soha eszébe az efféle dolgok? – Egy Clive nevű fickó, aki Cambridge-ben lakik. – Jó. És jól kijössz vele? – Aha. Ami azt illeti, együtt karácsonyoztunk. – Szóval – bocs, de kicsit nehéz a felfogásom –, ha nem vagy Marcus igazi apja, és nem is élsz vele, akkor mégis milyen formában a fiad? – Igen. Ha ha. Értem, mire gondolsz. Kívülről nézve ez egy kicsit zavarosnak tűnhet. – Akkor mondd el, milyen belülről nézve. – Ez épp csak ilyen fajta kapcsolat. Elég idős vagyok, hogy az apja lehessek. Ő meg elég fiatal, hogy a fiam lehessen. Úgyhogy... – Elég idős vagy hozzá, hogy az apja legyél nagyjából bárkinek, aki húszévesnél fiatalabb. Miért éppen ez a fiú? – Nem tudom. Csak így alakult. Szeretnél áttérni borra, vagy maradsz a kínai sörnél? Tudod mit, mesélj róla, hogy milyen a kapcsolatod Alival. Ugyanolyan komplikált, mint az enyém Marcusszal?
– Nem. Szeretkeztem az apjával, és kilenc hónappal később megszültem. Ennyi. Elég szimpla, de ezek a dolgok már csak így mennek rendszerint. – Igen. Irigyellek is érte. – Bocs, hogy ennyit lovagolok ezen, de még mindig nem kristálytiszta. Marcus nevelőapja vagy, de nem élsz együtt se vele, se az anyjával. – Igen, azt hiszem, ezt így is lehet nézni. – Miért, még hogyan lehet nézni? – Ha ha. Értem, mire gondolsz – mondta Will elgondolkodva, mintha épp csak abban a pillanatban jött volna rá, hogy ezt igazából csak egyféleképpen lehet nézni. – Együtt éltél valaha Marcus anyjával? – Mit értesz azon, hogy „együtt éltél”? – Volt valaha egy plusz pár zoknid a lakásán? Meg fogkeféd? Mondjuk, hogy Fiona egy pár zoknit adott neki karácsonyra. És mondjuk, hogy véletlenül ott hagyta, és azóta se ment el érte. Akkor tiszta lelkiismerettel mondhatná, hogy nemcsak hogy valamikor tartott egy plusz pár zoknit Fiona lakásán, de még mindig ott van! Sajnos azonban Fiona nem zoknit ajándékozott neki, hanem azt az ostoba könyvet. És még azt a könyvet se felejtette ott nála. Így hát az ábrándos zoknis forgatókönyv nem volt más, csak ábránd. – Nem. – Egyszerűen... nem? – Igen. Will fogta az utolsó tavaszi tekercset, belemártotta a csiliszószba, a szájába dugta, és úgy viselkedett, mintha rohadt nagy volna, és emiatt most néhány percig aligha tud beszélni. Vagyis Rachel lesz kénytelen szóval tartani őt, és Rachel most már nyilván valami másról szeretne beszélgetni. Azt szerette volna, hogy meséljen neki a könyvről, amit éppen illusztrál, vagy arról, hogy szeretné kiállítani a munkáit, vagy hogy mennyire várta, hogy találkozzanak. Ilyen beszélgetéseket képzelt el magában; elege volt abból, hogy kitalált gyerekekről kell beszélnie, és még inkább elege volt abból, hogy meg kell magyaráznia, miért is találta ki őket. De Rachel csak ült, és megvárta, hogy Will lenyelje a falatot, és Will bármennyit rágott és grimaszolt és nyelt és fulladozott, egy apró tavaszi tekercs nem tarthatott ki a végtelenségig. Szóval elmondta Rachelnek az igazat, mert hiszen tudta, hogy előbb vagy utóbb úgyis el kell mondania, és Rachel le volt döbbenve, amihez megvolt minden joga. – Igazából soha nem mondtam, hogy a fiam. Azok a szavak, hogy „Van egy Marcus nevű fiam”, sohasem hagyták el a számat. Csak te döntöttél úgy, hogy ezt hiszed. – Aha, persze. Én vagyok a hunyó. Hinni akartam, hogy van egy fiad, és ezért szabadjára engedtem a fantáziámat. – Tudod, ez egy nagyon érdekes elmélet. Egyszer olvastam az újságban egy pacákról, aki egy csomó középkorú nőt elvitt kocsikázni, és mindegyiktől
kicsalta a megtakarított pénzét, mert meg voltak győződve róla, hogy gazdag. De az a lényeg, hogy még csak nem is kellett csinálnia semmit, hogy bebizonyítsa. Egyszerűen csak elhitték. – Szóval azt mondta nekik, hogy gazdag. Hazudott. Az más. – Ah. Igen. Értem, mire gondolsz. Erre mondják, hogy sántít a hasonlat, igaz? – Mert te nem hazudtál. Csak én fantáziáltam. Azt gondoltam, de szép pasi, bárcsak lenne egy kölyke is, egy klassz kis habókos fia, lehetőleg kábé tizenkét éves, és erre tessék, csiribú-csiribá, ott volt Marcus. Győzelem! Szóval csak azért jutott eszembe ez az őrült gondolat, mert van bennem valami mély lelki szükséglet. Nem is alakult olyan rosszul, mint Will gondolta. Rachel határozottan látott a dologban valami mulatságosat, bár emellett kétségkívül azt gondolta, hogy Will ütődött. – Ne emészd magad miatta! Bárkivel megtörténhetett volna. – Hé, ne játssz a tűzzel! Ha én úgy döntök, hogy nevetek ezen az egészen és elnéző leszek, az az én dolgom. Még nem vagyok azon a szinten, amikor te is megengedheted magadnak a tréfát. – Bocs. – De hogy jön a képbe Marcus? Úgy értem, nyilván nem erre a délutánra bérelted fel. Kell hogy legyen valami kapcsolat köztetek. Rachelnek természetesen igaza volt, és Will egy katasztrófának induló estét végül is megmentett azzal, hogy elmesélt mindent, amit elmesélhetett. Mindenesetre majdnem mindent: azt nem mondta el, hogy a kezdet kezdetén úgy botlott bele Marcusba, hogy belépett az ESZÜK-be. Azért nem mondta el neki, mert azt gondolta, rosszul hangzana egy hasonló vallomás után. Nem akarta, hogy Rachel azt higgye, valami nem stimmel nála. Rachel meghívta egy kávéra ebéd után, de Will tudta, hogy szex nincs a levegőben. Pontosabban volt egy kevés, egy csöppnyi fuvallat, de mivel az belőle áradt, nem is számított. Annyira vonzónak találta Rachelt, hogy tudta, mindig lesz szex a levegőben, ha vele van. Ami viszont magából Rachelből áradt, az csupán valami csöndes derültség volt és némi zavart elnézés, és bár Will hálás volt ezekért az apró kegyekért, úgy képzelte, hogy az effélék nagyon ritkán előfutárai bármilyen, egy pajkos hajborzoláson túlmenő testi intimitásnak. Rachel nagy, kék, formatervezett csészékbe töltötte ki a kávét, és egymással szemben ültek, Rachel hátradőlve a szófán, Will egyenes háttal egy öreg karosszéken, amely valami ázsiai szövettel volt leterítve. – Miért gondoltad, hogy Marcusszal együtt érdekesebb vagy? – kérdezte Rachel, miután öntöttek, kavartak, fújtak és megtettek minden egyebet, amit egy csésze kávéval meg lehet tenni. – Érdekesebb voltam? – Igen, azt hiszem. – Miért?
– Mert... Tényleg akarod tudni az igazat? – Igen. – Mert azt gondoltam, kicsit olyan üres vagy – nem csinálsz semmit, nem érdekel semmi szenvedélyesen, úgy tűnt, nincs is sok mondanivalód –, és amikor azt mondtad, hogy van egy fiad... – Valójában nem mondtam... – Jó, mindegy... Azt gondoltam, teljesen rosszul ítéltem meg ezt a pasit. – Na tessék. Megválaszoltad a saját kérdésedet. – De tényleg rosszul ítéltelek meg. – Már hogy mér? – Mert azért van itt valami. Nem csak úgy kitaláltad ezt az egész Marcusdolgot. Része lettél az életének, gondoskodsz róla, megérted őt, aggódsz miatta... Szóval tényleg nem olyan pasi vagy, amilyennek képzeltelek, mielőtt előhoztad őt. Will tudta, hogy ettől jobban kéne éreznie magát, de nem érezte jobban magát. Először is Marcust csak néhány hónapja ismerte, úgyhogy Rachel elég érdekes kérdéseket vetett fel arról a harminchat évről, ami csak úgy átpergett az ujjai között. És nem akarta, hogy Marcus legyen a fő definíciója. Azt akarta, hogy saját élete és saját identitása legyen; azt akarta, hogy önmagától legyen érdekes. Hol is hallotta már ezt a panaszt? Ja igen, az ESZÜK-ben. Valahogy sikerült egyedül álló szülővé válnia, és még csak egy saját gyerekkel se kellett vesződnie érte. Igazából persze nem volt értelme nyafogni. Ahhoz már késő volt; semmibe vette a saját tanácsát, azt a tanácsot, amely pedig jól szolgálta egész felnőtt életében. Ahogy Will látta a dolgokat, az ESZÜK egyes tagjai nem azért voltak pácban, mert volt gyerekük – a problémáik annál korábban kezdődtek, akkor, amikor először zúgtak bele valakibe, és ez sebezhetővé tette őket. Most Will is ugyanezt tette, és tisztában volt vele, hogy megérdemelt mindent, ami kijutott neki. Hamarosan csukott szemmel fog énekelni, és nem tehet ellene semmit.
Huszonkilenc Három vagy négy hétig – semmiképp sem tarthatott tovább, bár később, amikor Marcus visszatekintett erre az időre, hónapoknak vagy éveknek tűnt – semmi sem történt. Találkozott Will-lel, találkozott Ellie-vel (és Zoéval) az iskolában, Will új szemüveget vett neki és levágatta a haját, Will segítségével felfedezett pár énekest, aki tetszett neki, és nem volt se Joni Mitchell, se Bob Marley, olyan énekeseket, akikről Ellie hallott, és nem utálta őket. Olyan érzés volt, mintha szép lassan minden megváltozna a testében és a fejében is, és aztán az anyja megint elkezdte a sírást. Mint először, most is úgy tűnt, hogy nincs rá semmi oka. És mint először, most is lassan kezdődött, ritka vacsora utáni szipogásokkal, amelyek egyik este hosszú, rémisztő zokogásba csaptak át, és Marcus tehetetlen volt, hiába kérdezgette és ölelte az anyját; és végül megint jött a reggeli sírás is, és ekkor Marcus már biztosan tudta, hogy a helyzet komoly, és megint nagy bajban vannak. Egy dolog azonban megváltozott. Az első reggeli sírás idején, több száz évvel ezelőtt egyedül volt: most meg egy csomó ember vette körül. Ott volt Will, ott volt Ellie, ott volt... Mindegy, voltak ketten, két barátja, és ez valamiféle javulást jelentett az előző helyzethez képest. Egyszerűen csak fölmehetett bármelyikhez, és azt mondhatta: „Anyu már megint kezdi”, és ők tudni fogják, hogy mire gondol, és tudnak mondani is valami olyat, aminek van értelme. – Anyu már megint kezdi – mondta Willnek a második reggeli sírás napján. (Az első napon nem mondott semmit, hátha kiderül, hogy csak múló lehangoltságról van szó, de amikor másnap reggel megint rákezdett, rögtön megértette, hogy hülye volt és hiú reményeket táplált.) – Mit? Marcus egy pillanatra csalódott volt, de igaz ami igaz, valóban nem sok információt közölt Will-lel. Bármi lehetett, amit megint kezdett, ami, ha belegondolt, fura volt: senki sem mondhatta, hogy az anyját könnyű kiszámítani. Moroghatott amiatt, hogy Marcus eljár Willhez, vagy nyüstölhette, hogy folytassa a zongorázást, vagy találhatott egy pasit, aki Marcusnak nem nagyon tetszett (Marcus mesélt Willnek egy-két fura fazonról, akivel összejött, mióta szakított Clive-val)... Bizonyos értelemben kellemes volt végiggondolni, hogy mennyi mindenre gondolhatott volna, amikor azt mondta, hogy anyu már megint kezdi. Úgy gondolta, ettől az anyja érdekesnek és komplikáltnak tűnik, és persze az is volt. – A sírást. – Ó. – Will konyhájában voltak, és teasüteményt pirítottak a grill alatt; csütörtök délutánonként erre kaptak rá. – Aggódsz miatta? – Jóhogy. Pont ugyanolyan, mint akkor volt előtte. Még rosszabb. – Ez nem volt igaz. Semmi sem lehetett rosszabb annál, mert akkor ez iszonyú sokáig
tartott, és a végén ott volt a Döglött Kacsa Napja, de biztos akart lenni benne, hogy Will komolyan veszi. – És? Mit fogsz csinálni? Marcusnak eszébe sem jutott, hogy neki kellene csinálnia bármit is – részben, mert első alkalommal sem csinált semmit (persze akkor nem is lett valami jó vége, úgyhogy talán jobb, ha nem használja az első alkalmat semmiféle példának), és részben azért, mert úgy gondolta, Will majd intézkedik. Ezt akarta. Ez a lényege annak, ha az embernek vannak barátai, gondolta. – Mit fogok én csinálni? Mit fogsz te csinálni? – Mit fogok én csinálni? – nevetett Will, de rögtön eszébe jutott, hogy amiről beszélgetnek, csöppet sem mulatságos. – Marcus, én nem tudok csinálni semmit. – Beszélhetnél vele. – Miért hallgatna meg? Ki vagyok én? Egy senki. – Te nem vagy senki. Te... – Csak hogy eljársz hozzám egy csésze teára suli után, az még nem jelenti azt, hogy meg tudom akadályozni az anyádat, ha... hogy fel tudom vidítani. Sőt, tudom, hogy nem tudom. – Azt hittem, barátok vagyunk. – Aú. A kurva...! Bocs. – Mikor vette ki az egyik süteményt, Will megégette az ujját. – Szerinted azok vagyunk? Barátok? – Úgy tűnt, ezt mulatságosnak találja; mindenesetre mosolygott. – Aha. Miért, te mit mondanál, mik vagyunk? – Hát. A barátok jó. – Miért mosolyogsz? – Ez azért mókás egy kicsit, nem? Te meg én? – Hát, igen. – Marcus gondolkodott ezen még egy sort. – Miért? – Mert olyan különböző a magasságunk. – Ó. Értem. – Vicc volt. – Ha ha. Will engedte, hogy Marcus vajazza meg a süteményeket, mert szerette csinálni. Sokkal jobb volt, mint pirítóst vajazni, mert a pirítóssal előfordult, hogy túl hideg és kemény volt a vaj, és akkor az ember csak lekaparta vele a barna részt, amitől a pirítós pirítós, és ezt utálta. A süteményt viszont tök könnyű volt vajazni: egyszerűen csak tenni kellett egy darabot a tetejére, várni pár másodpercet, aztán szétkenni, amíg el nem kezdett leszivárogni a lyukakon. Ez volt az élet kevés olyan dolgainak egyike, amelyekben úgy tűnt, minden jól alakul minden egyes alkalommal. – Kérsz rá valamit? – Aha. – Fogta a mézet, beletette a kését az üvegbe, és elkezdte kavargatni. – Ide figyelj – mondta Will. – Ez igaz. Barátok vagyunk. Ezért nem tudok csinálni semmit a mamáddal kapcsolatban. – Na, ezt magyarázd meg.
– Azt mondtam, vicc, hogy különböző a magasságunk, de lehet, hogy nem is annyira. Lehet, hogy így kellene ezt nézni. A barátod vagyok, csak éppen harminc centivel magasabb, és kész. – Bocs – mondta Marcus –, de nem értem. – Volt egy barátom az iskolában, aki vagy harminc centivel magasabb volt nálam. Állati colos gyerek volt. Száznyolcvanöt centi, amikor másodikba jártunk. – Nálunk nincs második. – Legyen akárhányadik. Nyolcadik. – És? – Soha nem kértem volna, hogy segítsen, ha a mamám depressziós lett volna. A fociról szoktunk beszélgetni meg a Mission Impossible új lemezéről, és annyi. Mondjuk, arról beszélgettünk, hogy, tudom is én, Peter Osgoodot be kéne-e tenni a válogatottba, mire azt mondtam volna: „Ja, Phil, jut eszembe, beszélnél a mamámmal, mert hogy folyton bőg mostanában?” Úgy nézett volna rám, mint egy lököttre. Tizenkét éves volt. Mit mondhatott volna a mamámnak? „Heló, Mrs. Freeman, gondolt már rá, hogy nyugtatót szedjen?” – Nem tudom, ki az a Peter Osgood. Nem értek a focihoz. – Ó, Marcus, ne legyél már ilyen nehéz felfogású. Azt akarom mondani, hogy oké, a barátod vagyok. Nem a nagybácsikád, nem az apád, nem a nagy testvéred. El tudom mondani neked, hogy ki az a Kurt Cobain vagy hogy milyen edzőcipőt vegyél, de ennyi. Megértetted? – Igen. – Jó. De hazafelé menet Marcusnak eszébe jutott a beszélgetés vége, az, ahogy Will azt mondta, „Megértetted?”, mert olyan hangon mondta, amivel tudtára adta, hogy a beszélgetésnek vége, és arra gondolt, hogy vajon barátok beszélnek-e így. Nemigen tudta elképzelni. Ismert tanárokat, akik szokták ezt mondani, meg szülőket is, de barátokat nem, lehettek bármilyen magasak. Marcust nem lepte meg Will reagálása, legalábbis nem nagyon. Ha megkérdezik tőle, ki a legjobb barátja, Ellie-t mondta volna – nemcsak azért, mert szerette és szeretett volna járni vele, hanem azért is, mert Ellie kedves volt hozzá, nemcsak mostanában, hanem mindig, leszámítva a legelső alkalmat, amikor találkoztak, és szaros, taknyos, pöttöm kis pöcsnek nevezte. Akkor azért nem volt túl kedves. Nem lett volna igazságos azt mondani, hogy Will sohasem volt kedves vele, hiszen ott volt az edzőcipő, meg a sütemények, meg a két videojáték és így tovább, de azt igenis el lehetett mondani róla, hogy néha nem repesett az örömtől, amikor meglátta, különösen akkor, amikor Marcus négy vagy öt napon át mindig beállított hozzá. Ellie ugyanakkor mindig megölelte és nagy hűhót csapott körülötte, aminek, legalábbis Marcus úgy gondolta, jelentenie kellett valamit.
Ma azonban ő se látszott olyan nagyon boldognak, amikor meglátta. Lehangoltnak és szórakozottnak tűnt, és nemhogy nem csinált, de még csak szólni sem szólt semmit, amikor Marcus bement az osztályukba szünetben. Zoe ott ült mellette, nézte őt, és fogta a kezét. – Mi történt? – Nem hallottad? – kérdezte Zoe. Marcus utálta, amikor ezt kérdezték tőle, mert természetesen sohase hallott semmit. – Asszem, nem. – Kurt Cobain. – Mi van vele? – Meg akarta ölni magát. Túladagolás. – Jól van? - Asszem. Kimosták a gyomrát. - Jó. - Semmi se jó – mondta Ellie. - Nem – mondta Marcus. – De... - Tudod, úgyis meg fogja csinálni – mondta Ellie. – Előbb vagy utóbb. Mindig megcsinálják. Meg akar halni. Ez nem segélykiáltás volt. Gyűlöli ezt a világot. Marcus hirtelen rosszul érezte magát. Tegnap este amint kilépett Will ajtaján, ezen a beszélgetésen kezdett ábrándozni, elképzelte, ahogy Ellie felvidítja, úgy, ahogy Will sose tudná, de egyáltalán nem így alakult; ehelyett lassan forogni kezdett vele a terem, és minden szín kiszökött belőle. – Honnan tudod? Honnan tudod, hogy nem csak hülyéskedett? Fogadjunk, hogy soha többé nem csinál semmi ilyesmit. – Te nem ismered őt – mondta Ellie. – Te se – kiáltotta Marcus. – Még csak nem is valóságos ember. Csak egy énekes. Csak egy fej az ember pólóján. Ő nem az anyja senkinek. – Nem, hanem az apja valakinek, hülye – mondta Ellie. – Frances Bean apja. Van egy gyönyörű kislánya, és mégis meg akar halni. Csak hogy tudd. Marcus úgy érezte, hogy tudja. Megfordult, és kirohant az osztályból. Úgy döntött, hogy ellógja a következő két órát. Ha bement volna matekra, úgyis csak mindenfélén járt volna az agya, és a végén kiszúrják és kinevetik, amikor egy olyan kérdésre próbált volna válaszolni, amit egy órával vagy egy hónappal korábban tettek fel, vagy fel se tettek; egyedül akart lenni, hogy rendesen végiggondolhassa a dolgokat, anélkül, hogy félbeszakítanák mindenféle hülyeségekkel, ezért bement a tornaterem melletti fiúmosdóba, és bezárkózott a jobb szélső fülkébe, mert ott egy vastag fűtéscső húzódott a falon vigasztalóan, és le is lehetett ülni rá. Pár perccel később valaki bejött, és rugdosni kezdte az ajtót. – Bent vagy, Marcus? Bocsáss meg. Elfelejtettem a mamádat. Semmi baj. Ő nem olyan, mint Kurt.
Marcus kivárt egy pillanatig, aztán kinyitotta az ajtót, és kilesett. – Honnan tudod? – Mert igazad van. Kurt nem valóságos ember. – Csak azért mondod ezt, hogy jobban érezzem magam. – Jó, rendben, valóságos ember. De másfajta valóságos ember. – Miben más? – Nem tudom. Egyszerűen más. Olyan, mint James Dean meg Marilyn Monroe meg Jimi Hendrix meg a többi ilyen. Az ember tudja, hogy meg fog halni, és ez így lesz okés. – Kinek lesz okés? Nem annak a... mi is a neve? – Frances Bean? – Aha. Neki miért lesz okés? Neki nem lesz okés. Csak neked lesz okés. Bejött egy fiú Ellie osztályából, hogy használja a vécét. – Menj már ki! – mondta Ellie olyan hangon, mintha ezt most mondaná századszor, és különben is hogy jön hozzá ez a kölyök, hogy pisilni akarjon a vécében? – Beszélgetünk. – A gyerek kinyitotta a száját, hogy vitatkozzon, de aztán rájött, hogy kivel is próbálna vitatkozni, és szépen kiment. – Bemehetek? – kérdezte Ellie, amikor az osztálytársa kiment. – Ha van hely. Lekucorodtak egymás mellett a fűtéscsőre, és Ellie behúzta és bezárta az ajtót. – Te azt hiszed, én sok mindent tudok, pedig dehogy – mondta Ellie. – Komolyan. Erről az egészről semmit sem tudok. Nem tudom, miért érzi Kurt azt, amit érez, vagy hogy a mamád miért érzi azt, amit érez. És nem tudom, milyen érzés lehet annak lenni, aki te vagy. Gondolom, elég félelmetes. – Aha. – Marcus erre elsírta magát. Nem hangosan sírt – csak könnybe lábadt a szeme, és a könnyek elkezdtek lefolyni az arcán de így is ciki volt. Soha nem gondolta, hogy egyszer elsírja magát Ellie előtt. Ellie átölelte. – Azt akarom mondani, hogy ne hallgass rám. Te többet tudsz, mint én. Neked kellene beszélned róla nekem. – Én nem tudom, mit mondjak róla. – Akkor beszéljünk valami másról. De nem beszélgettek semmiről egy darabig. Csak ültek a fűtéscsövön egymás mellett, mozgatva a feneküket, amikor túl forró lett, és addig vártak, amíg kedvük nem lett visszamenni a világba.
Harminc Will szédült, ezért nem szeretett lenézni. De néha muszáj volt. Néha valaki mondott valamit, mire lenézett, és ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy ugorjon. Emlékezett rá, amikor ez utoljára történt: akkor volt, amikor szakított Jessicával, és Jessica késő éjjel felhívta, hogy elmondja neki, mennyire haszontalan és értéktelen ember, hogy soha nem lesz belőle senki és nem fog csinálni semmit, meg hogy ővele megvolt az esélye – egy különös, érthetetlen kifejezést használt –, hogy egy kis sót szórjon a jégre, mármint egy olyan kapcsolattal, amely jelent valamit, és talán egy családdal. És miközben ezeket mondta, Will egyre jobban megrémült és izzadt és szédült, mert tudta, hogy egyesek azt gondolnák, hogy Jessicának igaza van, de azt is tudta, hogy semmit a világon nem tud tenni ez ellen. Pontosan ugyanezt érezte, amikor Marcus megkérte, hogy csináljon valamit Fionával. Természetesen kellene csinálnia valamit; az az egész rizsa arról, hogy ők ketten egyformák, csak Will magasabb, nyilvánvalóan baromság volt. Ő idősebb Marcusnál, több mindent tud... Akárhonnan nézte is a dolgot, mindenütt ott sorakoztak az érvek, amelyek azt mondták: a te dolgod, segíts a kölyöknek, gondoskodj róla! Szeretett volna segíteni neki, és segített is egy-két dologban. De ez a depresszió-dolog, nem, ebbe semmilyen formában nem akarta beleártani magát. Meg tudta írni az egész beszélgetést a fejében, képes volt meghallgatni, mint egy rádiójátékot, és nem tetszett neki, amit hallott. Különösen két szó volt, amitől szerette volna befogni a fülét; ezek mindig így hatottak rá, és mindig is így fognak hatni, amíg az élete a Visszaszámlálás meg az Otthon és távolban meg új Marks and Spencer szendvicskombinációk körül forog, és el nem tudta képzelni, hogyan tudná elkerülni őket egy olyan beszélgetésben, amelyet Fionával folytatna a depresszióról. Ez a két szó „az értelme” volt. Mint az olyan kifejezésekben: „Mi az értelme?”, „Nem látom az értelmét”, „Egyszerűen nincs értelme” (ez utóbbiban nem szerepel az „az”, de akkor is számít, mert hiszen „az értelme” értelme nem az „az”-ban rejlik)... Az ember nem beszélhet az életről, és különösen nem az esetleges befejezéséről anélkül, hogy előhozná a kibaszott értelmet, márpedig Will azt nem látott egy fikarcnyit se. Néha ez rendben is volt így; van úgy, hogy az ember szétcseszte az agyát fűvel, és hajnali kettőkor valami seggfej, aki a padlón fetreng, fejét a hangfalnak támasztva, „az értelméről” akar beszélgetni, mire az ember egyszerűen azt mondhatja: „Nincsen neki, úgyhogy kuss, baszki!” De ezt nem mondhatja az ember valakinek, aki annyira boldogtalan és elveszett, hogy egy egész üveg gyógyszert leeresztett a torkán, mert csak aludni akart, aludni, ameddig lehet. Egy ilyen Fiona-félének azt mondani, hogy nincsen értelme, az nagyjából annyi, mint megölni, és bár Will nem mindig értett egyet vele, azt tiszta szívvel kijelenthette, hogy nem áll a szándékában meggyilkolni.
Az olyan emberek, mint Fiona, állatira bosszantották. Csak elcseszték mindenkinek a kedvét. Nem könnyű, mármint lebegni mindennek a felszínén: ügyesség és lelkierő kell hozzá, és amikor valaki azt mondja az embernek, hogy esetleg kioltja a saját életét, mármint hogy ezen jár az agya, akkor az ember úgy érzi, mintha őt is lerángatnák a mélybe. Will úgy gondolta, az egész arról szól, hogy a víz fölött tartsuk a fejünket. Mindenki számára erről szól a dolog, de azoknak a feje, akiknek van okuk élni – munka, barátok, kutya-macska, miegymás –, úgyis jócskán fölötte van. Ők a sekélyesben gázolnak, és csak valami bizarr baleset süllyesztheti el őket, mondjuk, ha egy hullámoztatógép valami szörnyeteg hullámot zúdít rájuk. Will azonban küszködött. Túl mély vízbe merészkedett, ráadásul görcsöt is kapott, talán mert túl hamar ment a vízbe ebéd után, és számtalan módon el tudta képzelni, ahogy a felszínre rángatja valami szőke hajú és hullámpala hasú, helyes úszómester, jóval azután, hogy a tüdeje megtelt klórozott vízzel. Szüksége volt valami úszó alkalmatosságra, amibe kapaszkodhatott, és semmiképpen sem volt szüksége egy olyan holt súlyra, mint Fiona. Nagyon sajnálta, de ez már csak így volt. És ez volt Rachel lényege: ő úszott a felszínen. És Willt is a felszínen tarthatta. Úgyhogy elment Rachelhez. Rachellel igen bizarr volt a kapcsolata, legalábbis Will bizalmak tekintette, bár gyanította, hogy ez egészen más, mint amit David Cronenberg tekint bizarrnak, vagy az a faszi, aki A darázsgyár-at írta. Az volt benne bizarr, hogy még nem szexeitek, pedig már jártak pár hete. Egyszerűen soha nem került szóba a dolog. Will majdnem biztos volt benne, hogy tetszik Rachelnek, mert Rachel láthatólag mindig örült, ha találkoztak, és úgy látszott, sose fogynak ki a beszélgetnivalóból; ő pedig több mint biztos volt benne, hogy tetszik neki Rachel, mivel mindig örült, ha találkoztak, mindig vele akart lenni élete hátralevő részében, és valahányszor rápillantott, tisztában volt vele, hogy a pupillája hatalmas és alighanem komikus méretűre tágul. Persze azt is biztonsággal lehetett állítani, hogy különbözőképpen kedvelik egymást. (Ráadásul Willben szinte elfojthatatlan vágy fejlődött ki, hogy megcsókolja Rachelt, valahányszor az valami érdekeset mondott, amit egészséges jelnek tekintett – még soha nem akart megcsókolni senkit egyszerűen csak azért, mert okos –, Rachel viszont némi bizalmatlansággal figyelte ezt a jelenséget, bár, amennyire Will meg tudta állapítani, valójában nem tudta, hogy mi történik. Merthogy az történt, hogy Rachel derűvel és szenvedéllyel és kacifántosan eleven intelligenciával beszélt Aliról, vagy a zenéről, vagy a saját festményeiről, mire Will valami esetlegesen szexuális, de mindenképpen romantikus töltésű ábrándozásba merült, mire Rachel megkérdezte, hogy figyel-e rá, mire Will zavarba jött, és túlságosan tiltakozott, vagyis azt sugallta, hogy nem figyelt, mert Rachel hülyére untatja. Ez valami dupla paradoxon vagy mi a frász volt: az ember annyira élvezi a beszélgetést valakivel, hogy a) úgy fest, mintha álmataggá válna a tekintete, és b) a szájának az illető szájára való tapasztása révén meg akarja akadályozni, hogy az tovább beszéljen. Ez cikis volt, és
valamit tenni kellett, de Willnek gőze se volt, hogy mit: még sohasem volt ebben a helyzetben.) Azt nem bánta, hogy legyen egy nőnemű barátja; nagyon benne maradt az az érzése, amikor Fionával kocsmába mentek, és hirtelen rádöbbent, hogy még soha nem volt semmilyen kapcsolata olyan nővel, akivel nem akart lefeküdni. Csak az volt a baj, hogy ő le akart feküdni Rachellel, nagyon is, és nem tudta, kibírja-e, hogy vadul kimeredő szemmel fog ülni a szófán az elkövetkezendő tíz vagy húsz évben, vagy bármennyi ideig maradhat is meg egy nőnemű barát (honnan tudhatta volna?), és hallgatja, amint akaratlanul is szexisen mesél arról, hogyan szokott egeret rajzolni. Egész pontosan nem tudta, hogy kibírják-e a pupillái. Nem fognak fájni egy idő után? Biztos volt benne, hogy nem tesz jót nekik a sok kitágulás és összehúzódás, de a pupillafájdalmat tényleg csak a legvégső esetben említette volna Rachelnek; volt ugyan egy csöppnyi esélye, hogy esetleg lefekszik vele csak azért, hogy megóvja a szeme világát, de Will jobban szeretett volna más, hagyományosabban romantikus utat találni az ágyához. Vagy a sajátjához. Hogy melyikben csinálják, az neki teljesen mindegy volt. Csakhogy nem csinálták semelyikben. És aztán megtörtént, aznap este, minden olyan ok nélkül, amit Will akkor képes lett volna felfogni – bár később, amikor belegondolt, volt egy-két jól hangzó ötlete, igaz, némiképp nyugtalanították az ezekből levonható következtetések. Az egyik pillanatban még beszélgettek, a következőben csókolóztak, az azt követőben meg Rachel egyik kezével vezette őt fölfelé, a másikkal meg gombolta kifelé a farmeringjét. És a dologban az volt a bizarr, hogy a szex nem volt a levegőben, legalábbis Will nem érezte; egyszerűen eljött meglátogatni a barátját, mert vacak volt a hangulata. És íme az első nyugtalanító következtetés: ha szex lett a dolog vége, amikor pedig nem érezte a szexet a levegőben, akkor nyilvánvalóan igen nagy baj van a szexérzékelőjével. Ha egy nyilvánvalóan szexmentes beszélgetés közvetlen kifutásaként egy gyönyörű nő elkezd a hálószobája felé vezetni, miközben gombolja kifelé az ingedet, akkor valamit nem vettél észre menet közben, az hót ziher. Az egész egy mázlival kezdődött, amit először föl se fogott: Ali nem volt otthon éjszakára, valamelyik barátjánál aludt. Ha Rachel a kapcsolatuk bármely egyéb szakaszán mondja neki, hogy időlegesen megszabadult pszichotikusan ödipális fia terhes közelségétől, azt a Mindenható Atyaúristentől származó jelzésként fogta volna fel, miszerint szabad a pálya, pontosabban az ágy, de ma még csak nem is vette az adást. A konyhába mentek, Rachel kávét főzött, Will meg azon vette észre magát, hogy még fel sem forrt a víz, s ő máris fejest ugrott az egész dologba, mármint a Fionával, Marcusszal és „az értelmével” kapcsolatos katyvaszba. – Mi az értelme? – visszhangozta Rachel. – Jézusom! – És ne gyere nekem Alival! Nekem nincs egy Alim. – De van egy Marcusod.
– Nehéz Marcusra úgy gondolni, mint bárminek az értelmére. Tudom, hogy szörnyű ezt kimondani, de ez az igazság. Te is találkoztál vele. – Csak egy kicsit össze van zavarodva. De imád téged. Willnek sohasem jutott eszébe, hogy Marcusnak ténylegesen volnának érzelmei iránta, különösen olyanok, amelyek egy harmadik ember számára is érzékelhetőek. Tudta, hogy Marcus szeret nála lenni, és tudta, hogy a barátjának nevezi, de mindezt csupán a fiú különcségének és magányosságának bizonyítékaként fogta fel. Rachel megfigyelése, miszerint itt igazi érzésekről van szó, némiképp megváltoztatta a dolgokat, valahogy úgy, ahogy néha az ember egészen másként kezd nézni egy nőre, akit addig észre sem vett, de most kiderült, hogy a nő vonzódik hozzá, és az illető átértékeli a helyzetet, és sokkal érdekesebbnek látja a szóban forgó hölgyet. – Gondolod? – Hát persze. – Azért hogy ő legyen az értelme? Na ne! Ha épp bedugnám a fejem a gáztűzhelybe, és akkor mondanád, hogy Marcus imád engem, nem biztos, hogy emiatt kihúznám. Rachel felnevetett. – Mi olyan vicces? – Nem tudom. Csak elképzeltem, hogy én is ott lennék. Ha egy este azzal érne véget, hogy bedugod a fejed a gáztűzhelybe, kénytelenek lennénk arra a következtetésre jutni, hogy ez az este nem volt valami elsöprő siker. – Én... – Will egy pillanatra megijedt, aztán mégiscsak mondta tovább, annyi őszinteséggel a hangjában, amennyire csak képes volt, és mindenképpen többel, mint amennyit a mondat elviselt. – Soha nem dugnám a fejem a gáztűzhelybe egy veled töltött este után. Abban a pillanatban, hogy kimondta, tudta, hogy hiba volt. Komolyan gondolta, de éppen ettől volt olyan mulatságos: Rachel csak nevetett, nevetett, míg a szeme könnybe nem lábadt. – Ez – mondta, miközben levegőért kapkodott – a leg... romantikusabb... dolog... amit valaha... mondtak nekem. Will tehetetlenül ült, és a világ leghülyébb emberének érezte magát, de amikor elcsitult a hullámverés, mintha új helyen kötöttek volna ki, és itt, ezen az új helyen valahogy képesek voltak kedvesebben és kevésbé feszülten közeledni egymáshoz. Rachel elkészítette a kávét, talált valami állott sűrített tejet hozzá, és leült Will-lel együtt a konyhaasztalhoz. – Nincs szükséged rá, hogy legyen értelme. – Nincs? Én nem úgy érzem. – Tudom. Ide figyelj, gondolkodtam rólad. Arról, hogy igen kemény ember lehetsz, hogy azt csináld, amit csinálsz. – Mi? – Will egy pillanatra teljesen megrökönyödött. „Kemény ember”, „azt csináld, amit csinálsz”... Ezek nem olyan kifejezések voltak, amiket bárki is túl gyakran használt vele kapcsolatban. Mi a jó francot mondhatott Rachelnek, hogy mit csinál? Bányában dolgozik? Fiatalkorú bűnözőket tanít? Aztán eszébe jutott,
hogy Rachelnek aztán tényleg soha nem hazudott, mire a csodálkozása megmaradt ugyan, de más formát öltött. – Miért, mit csinálok? – Semmit. Pontosan így gondolta Will is. – És akkor hogy van az, hogy keménynek kell lennem hozzá? – Mert... a legtöbben azt gondoljuk, az élet értelme a munkával, a gyerekekkel, a családdal vagy bármi ilyesmivel van kapcsolatban. Neked ebből nincsen semmi. Nincs semmi közted és a kétségbeesés között, de nem tűnsz valami kétségbeesett embernek. – Hülye vagyok hozzá. – Nem vagy hülye. Szóval miért nem dugod be soha a fejed a gáztűzhelybe? – Nem tudom. Mindig van egy új Nirvana-album, amit lehet várni, vagy történik valami a New York-i zsaruk-ban, hogy meg akarjam nézni a következő folytatást. – Pontosan. – Ez az értelme? A New York-i zsaruk? Jézusom. – Ez rosszabb volt, mint gondolta. – Nem, nem. Az a lényeg, hogy mindig csinálod tovább. Mert akarod. És mindazok a dolgok, amik miatt akarod, azok teszik ki az értelmét. Nem tudom, hogy tisztában vagy-e vele, de szép csendben te egész jól elvagy az élettel. Szeretsz egy csomó mindent benne. A tévét. A zenét. Az evést. – Willre nézett. – Gondolom, a nőket is. Ami, ha nem tévedek, azt jelenti, hogy a szexet is. – Aha. – Ezt valahogy morcosan mondta, mintha Rachel rápirított volna valami miatt, mire Rachel elmosolyodott. – Nem baj az. Azok az emberek, akik szeretik a szexet, általában elég jól is csinálják. Mindegy. Én is ilyen vagyok. Úgy értem, én is szeretek egy csomó mindent, és ezek többnyire más dolgok, mint amiket te szeretsz. A költészet. A festmények. A munkám. A férfiak, a szex. A barátaim. Ali. Látni akarom, hogy Ali mire kel fel holnap. – A keksszel kezdett vacakolni, letörte a szélüket, hogy előkerüljön a krém, de a keksz túl puha volt, és morzsálódott. – Tudod, pár évvel ezelőtt nagyon, nagyon magam alatt voltam, és gondoltam rá... tudod, amin szerinted most Fiona gondolkodik. És komolyan lelkiismeret-furdalásom volt miatta, Ali miatt, és tudtam, hogy nem lehetnék ilyen, de ilyen voltam, és... Mindegy, szóval mindig úgy voltam vele, hogy nem ma. Talán holnap, de nem ma. És miután eltelt így néhány hét, már tudtam, hogy soha nem fogom megtenni, és azért nem tettem volna meg soha, mert voltak dolgok, amiket nem akartam kihagyni. Nem úgy értem, hogy az élet szuper, és nem akartam kimaradni belőle. Csak hogy mindig volt egy-két dolog, ami befejezetlennek tűnt, és szerettem volna végigcsinálni. Ahogy te meg akarod nézni a New York-i zsaruk következő folytatását. Ha épp befejeztem egy könyv anyagát, látni akartam, hogy megjelenjen. Ha jártam valakivel, csak még egy randevút akartam. Ha épp közeledett Ali szülői értekezlete, beszélni akartam az osztályfőnökével. Ilyen kis dolgok, de mindig volt valami. És végül rájöttem,
hogy mindig lesz valami, és hogy ezeknél a valamiknél nem is kell több. – Felnézett a keksze romjairól, és zavartan nevetett. – Legalábbis így gondolom. – Fionának is kell hogy legyenek hasonló dolgai. – Aha, persze. Nem tudom. Nem úgy hangzik, mintha Fiona ki tudna kapcsolni néha. Arra is szükség van. Valóban ennyi lenne az egész? Valószínűleg azért nem, gondolta Will. Bizonyára még mindenféle dolgokat kéne itt figyelembe venni – azt, ahogy a depressziótól az ember semminek sem tud örülni, még akkor se, ha valamit nagyon szeret; meg a magányosság érzését, meg a pánikot, meg az egyszerű zavarodottságot. De Rachel egyszerű pozitív gondolkodása olyasmi volt, ami segít mindig megtenni a következő lépést, és az értelemről folytatott beszélgetés mindenesetre megteremtette a saját értelmét, mert volt ez a kis szünet, és Rachel ránézett, és akkor kezdtek el csókolózni. – Miért ne beszélhetnék vele én? – kérdezte Rachel. Ezek voltak az első szavai, mármint utána, mert közben azért még mondtak egymásnak dolgokat, és egy pillanatra Will nem értette, hogy miről beszél: próbálta visszavezetni valamire, ami az elmúlt harminc percben történt, abban a félórában, ami után egy kicsit még mindig reszketett mindene, és majdnem könnyezett, és megingott az a korábbi meggyőződése, hogy a szex valamiféle fantasztikus testi pótléka az italnak, a kábítószernek és általában egy jól sikerült éjszakai kilengésnek, de annál semmiképpen sem sokkal több. – Te? Nem is ismer. – Nem értem, miért lenne az baj? Úgy még talán jobb is. És lehet, hogy te is ráérzel, ha megmutatom. Nem olyan nehéz. – Rendben. – Volt valami Rachel hangjában, amit Will nem tudott pontosan azonosítani, de az adott pillanatban nem akart Fionáról gondolkodni, ezért nem is nagyon próbálta. Nem emlékezett rá, hogy valaha is ennyire boldognak érezte volna magát.
Harmincegy Marcus nehezen tudott hozzászokni a gondolathoz, hogy vége a télnek. Nagyjából minden, amit Londonban átélt, sötétben és nyirkosságban történt (kellett hogy legyen néhány világos délután az iskolaév kezdetén, de annyi minden történt azóta, hogy egyáltalán nem emlékezett rájuk), és most késő délután még napsütésben mehetett haza Willtől. Az óraátállítás utáni első héten nehéz volt nem azt érezni, hogy minden rendben van; nevetségesen könnyű volt elhinni, hogy az anyja jobban lesz, hogy ő maga hirtelen három évet öregedik, és olyan menő srác lesz, hogy tetszeni fog Ellie-nek, hogy ő rúgja be a győztes gólt az iskola focicsapatában, és ő lesz a legnépszerűbb ember a suliban. De ez hülyeség volt, éppen úgy, ahogy szerinte hülyeség volt az asztrológia. Az órákat mindenkinek előreállították, nemcsak neki, és ki volt zárva, hogy minden egyes depressziós anya egyszer csak jókedvre derüljön, meg hogy minden egyes kölyök szerte Nagy-Britanniában győztes gólt rúgjon az iskolai focicsapatában – különösen minden egyes olyan kölyök, aki gyűlöli a futballt, és azt se tudja, a focilabdának melyik végébe kell belerúgni –, az meg végképp ki volt zárva, hogy minden egyes tizenkét éves fiú egyik napról a másikra tizenöt éves legyen. Még annak is elég kicsi volt az esélye, hogy ez egyvalakivel megtörténjen, és még ha megtörténik is, akkor is biztosan valaki mással, nem Marcusszal, ismerve a szerencséjét. Az valamelyik másik tizenkét éves fiú lenne egy másik iskolából, aki nem szerelmes egy nála három évvel idősebb lányba, és akit ennélfogva különösebben nem is izgatna a dolog. Ez annyira feldühítette, hogy amikor hazaért, becsapta maga után az ajtót. – Willnél voltál? – kérdezte az anyja. Úgy nézett ki, hogy jól van. Lehet, hogy az óraátállítás utáni kívánságai közül egy legalább teljesült. – Aha. Csak mert... – Még mindig úgy érezte, hogy meg kell indokolnia, miért megy el hozzá, de még mindig nem talált semmilyen indokot. – Engem nem zavar. Apád megsérült. El kell menned hozzá meglátogatni. Leesett egy ablakpárkányról. – Nem megyek, amíg ilyen vagy. – Milyen? – Hogy folyton sírsz. – Jól vagyok. Na jó, nem vagyok jól, de nem fogok csinálni semmit. Ígérem. – Valami nagy baja van? – Eltörte a kulcscsontját. És van egy kis agyrázkódása. Leesett az ablakpárkányról. Nem csoda, hogy az anyjának jobb kedve lett. – Mit csinált egy ablakpárkányon? – Valami csináld-magad dolog. Festés, vakolás vagy mit tudom én. Most először jutott eszébe ilyesmit csinálni. De meg is járta. – És miért kell elmennem hozzá? – Ő kérte. Asszem, kicsit kótyagos a jelen pillanatban. – Kösz.
– Ó, Marcus, ne haragudj, természetesen nem ezért kéri, hogy látogasd meg. Csak arra gondoltam, hogy... asszem, most kicsit olyan érzelgős hangulatban lehet. Lindsey azt mondta, szerencséje, hogy nem lett csúnyább a dolog, úgyhogy lehet, hogy most gondolja át, mit is jelent az élet és a halál. – Le van szarva! – Marcus! De Marcus nem akart vitatkozni azon, hogy hol és miért tanult meg ilyen csúnyán beszélni; csak ülni akart és duzzogni, és pontosan ezt is tette. Most gondolja át, mit is jelent az élet és a halál... Ettől Marcus iszonyú mérges lett, és most próbált rájönni, hogy vajon miért. Egészen ügyes volt ebben, mármint hogy rájöjjön dolgokra, már amikor vette magának a fáradságot: volt egy régi babos zsák a szobájában, és arra ült rá, és a falat bámulta, ahová felrajzszögezett néhány érdekes cikket az újságból. ÉLETBEN MARADT – 1500 MÉTER ZUHANÁS UTÁN; METEOR PUSZTÍTOTTA KI A DINOSZAURUSZOKAT? Ezek azok a dolgok, amiktől az ember átgondolja, mit is jelent az élet és a halál, nem pedig az, hogy leesik az ablakpárkányról, amikor véletlen eszébe jut igazi apát játszani. Miért nem gondolta át soha, hogy mit jelent az élet és a halál, amikor nem esett le az ablakpárkányról? Az elmúlt nagyjából egy évben mintha mindenki folyton azt gondolta volna át, hogy mit jelent az élet és a halál, kivéve az apját. Az anyja például mást se csinált, mint mindig csak ilyen bazi nagy dolgokról gondolkozott, és valószínűleg ezért is kellett mindenkinek folyton aggódnia miatta. És az apja miért csak akkor akarja látni a fiát, amikor eltörte a kulcscsontját? Marcus nem emlékezett rá, hogy valaha is arra jött volna haza, hogy üljön vonatra, és menjen el Cambridge-be, mert az apja kétségbe van esve. Azon a sok száz napon át, amikor semmi baj nem volt a kulcscsontjával, Marcus nem hallott semmi ilyesmit. Lement az anyjához. – Nem megyek – mondta. – Hánynom kell tőle. Másnap, amikor elmesélte Ellie-nek az ablakpárkányt, kezdett megváltozni a véleménye arról, hogy elmenjen-e az apjához. Egy üres osztályteremben voltak az első szünetben, bár először még nem volt üres: amikor Marcus szólt neki, hogy szeretne beszélgetni vele, Ellie kézen fogta, bevezette ebbe az osztályba, és kikergette az ott szarakodó fél tucat kölyköt, akiket persze nem ismert, de azok a jelek szerint minden további nélkül elhitték, hogy Ellie beváltaná a szörnyű fenyegetéseit. (Vajon hogyan csinálta?, tűnődött. Ellie nem volt sokkal magasabb nála, akkor meg hogyan jöhetett be neki az ilyesmi? Talán ha ő is úgy kifestené magát, és levagdosná a saját haját, akkor ő is képes lenne megrémiszteni az embereket, de még akkor is hiányozna valami belőle.) – Szerintem el kéne menned hozzá. Mondd meg neki, mi a véleményed róla. Én megmondanám. Gennyes alak. Elmegyek veled, ha akarod. – Nevetett, és bár Marcus hallotta, amit mond, addigra elkalandoztak a gondolatai. Arról ábrándozott, milyen szép is lenne egy egész órán át együtt lenni Ellie-vel a
vonaton, csak kettesben; aztán meg arról ábrándozott, milyen szép is lenne, ha ráeresztené Ellie-t az apjára. Ellie olyan volt a suliban, mint egy irányított rakéta, és Marcus néha úgy érezte, mintha az ő saját külön bejáratú irányított rakétája volna. Bármikor, ha vele volt, ráirányíthatta valamilyen célpontra, és Ellie azt szépen megsemmisítette, és Marcus ezért is szerette. Bemosott Lee Hartley haverjának, és egy csomószor megakadályozta, hogy kinevessék... És ha ez a suliban mindig ilyen jól bevált, akkor miért ne válna be máshol is? Semmi okot nem látott rá. Rá fogja irányítani Ellie-t az apjára, és megnézi, mi történik. – Komolyan eljönnél velem, Ellie? – Aha, hát persze. Ha akarod. Tök buli lenne. – Marcus tudta, hogy igent fog mondani, ha megkéri. Ellie nagyjából mindenre igent mondana, kivéve ha táncolni hívják egy buliban. – Meg egyedül úgyse akarsz menni, igaz? Marcus mindig egyedül csinálta a dolgait, úgyhogy soha eszébe se jutott, hogy van-e más választása. Ez volt a baj Ellie-vel: Marcus be volt tojva, hogy ha valami miatt többé nem fog vele találkozni, akkor még mindig úgy fogja érezni, hogy van más lehetősége, de hiába, mert azt úgysem lesz képes megragadni, és az egész élete el lesz rontva. – Hát, nem nagyon. Zoe is jön? – Nem. Ő nem tudná, mit mondjon neki, én meg tudni fogom. Csak mi ketten. – Akkor jó. Szuper. – Marcus nem akart belegondolni, hogy vajon mit akarhat mondani Ellie. Azon ráér majd később izgulni. – Van pénzed? Mert nekem nincs pénzem a vonatjegyre. – Szerzek. – Marcus nem sokat költött; úgy gondolta, lehet legalább húsz font megtakarított pénze, az útra meg úgyis ad az anyja annyit, amennyi kell. – Akkor jövő héten megyünk? – Közeledett a húsvét, és a következő héten szünet volt az iskolában, úgyhogy éjszakára is maradhattak, ha akartak. És Marcusnak fel kellett hívnia Ellie-t otthon, hogy mindent pontosan megbeszéljenek – olyan volt az egész, mint egy igazi randevú. – Aha. Klassz. Szuperül fogjuk érezni magunkat. Marcus egy pillanatra elgondolkozott, hogy vajon ugyanazt értik-e azon a kifejezésen, hogy „szuperül érzi magát”, aztán úgy döntött, hogy egyelőre emiatt sem aggódik. Fiona ki akart menni a King’s Cross pályaudvarra Marcusszal, de Marcusnak sikerült lebeszélnie róla. – Túl szomorú lenne – mondta. – Csak egy éjszakára mész. – De hiányozni fogsz. – Akkor is hiányozni fogok, ha a metróban búcsúzunk el egymástól. Sőt akkor több ideig fogok hiányozni. – Akkor is normálisabbnak tűnik, ha a metróban búcsúzunk el.
Marcus tudta, hogy túljátssza a dolgot, és azt is tudta, hogy amúgy sincs sok értelme annak, amit mond, de nem kockáztathatta, hogy Ellie és az anyja találkozzon a pályaudvaron. Még megakadályozná, hogy elutazzon, ha megtudná, hogy elviszi magával Cambridge-be Ellie-t, hogy lebarmolja az apját. Lesétáltak hát a Holloway Road-i metrómegállóhoz, és elbúcsúztak a bejáratnál. – Minden rendben lesz – mondta Fiona. – Aha. – És észre se veszed, olyan gyorsan túl leszel rajta. – Csak egy éjszaka – mondta Marcus. Mire a metróhoz értek, elfelejtette, hogy azt mondta az anyjának, mennyire fog hiányozni neki. – Csak egy éjszaka, de örökkévalóságnak tűnik. – Remélte, hogy az anyja nem fog emlékezni erre, mire hazamegy. Mert ha igen, akkor lehet, hogy többé a boltba se fogja leengedni egyedül. – Nem kellene, hogy elküldjelek. Olyan zűrös volt az életed mostanában. – Minden rendben lesz. Komolyan. Mivel, ugyebár, annyira fog hiányozni neki az anyja, teljes erejéből átölelte, és csak csüngött rajta, miközben mindenki, aki elment mellettük, őket nézte. A metróban nem volt tömeg. Délután dereka volt – az apja úgy nézte ki neki a vonatot, hogy Lindsey várhassa a cambridge-i pályaudvaron, ahogy ment haza a munkájából –, és egyetlen másik ember volt a kocsiban, egy öregúr, aki az esti újságot olvasta. A hátsó oldalt nézegette, így Marcus látta, hogy mi van a címoldalon. Az első, amit észrevett, egy fénykép volt. Olyan ismerős volt, hogy egy pillanatra azt hitte, valaki olyat ábrázol, akit személyesen ismer, egy családtagot, és talán nekik is megvan otthon ugyanez a kép, bekeretezve a zongorán, vagy fölrajszögezve a parafatáblára a konyhában. De nem volt olyan közeli barátjuk vagy rokonuk, aki fehérítette a haját, és fél szakálla volt, és úgy nézett ki, mint valami modem Jézus... Most már tudta, ki az. Ugyanezt a képet látta Ellie mellén minden áldott nap. Egész testét elöntötte a forróság; bele se kellett volna olvasnia az öregúr újságjába, de azért beleolvasott. „MEGHALT COBAIN, A ROCKSZTÁR” – ez volt a főcím, alatta pedig kisebb betűkkel: „A Nirvana huszonhét éves énekese lelőtte magát”. Marcus egy csomó dolgot gondolt és érzett egyszerre: hogy vajon Ellie látta-e már az újságot, és ha nem, hogyan fogadja majd, amikor megtudja; és hogy az anyja jól van-e, bár tudta, hogy nincs semmi összefüggés az anyja és Kurt Cobain között, mert az anyja valóságos személy, Kurt Cobain meg nem; aztán meg össze is zavarodott, mert az újság főcíme valahogy valóságos személlyé változtatta Kurt Cobaint; és aztán egyszerűen csak nagyon szomorú volt – szomorú Ellie miatt, szomorú Kurt Cobain felesége és kislánya miatt, szomorú az anyja miatt, szomorú önmaga miatt. Aztán ott volt a King’s Crosson, és ki kellett szállnia a metrókocsiból.
Ott találta Ellie-t az indulási tábla alatt, ahogy megállapodtak. Olyannak tűnt, mint rendesen. – Tizes bé vágány – mondta Ellie. – Asszem, az a pályaudvar másik részén van. Mindenkinél volt esti újság, úgyhogy Kurt Cobain volt mindenhol. És mivel az újságban pontosan az a fénykép volt, amit Ellie viselt a szvetterén, Marcus elég nehezen tudta megszokni, hogy ez a sok-sok ember mind valami olyat tart a kezében, amire ő mindig úgy gondolt, mint Ellie részére. Valahányszor meglátta, oldalba akarta bökni Ellie-t és ujjal mutatni az újság felé, de nem szólt semmit. Nem tudta, mit tegyen. – Jól van. Kövess! – kiáltotta Ellie megjátszottan főnökös hanghordozással, amin Marcus máskor biztosan nevetett volna. Ma azonban csak egy halovány kis mosolyra telt tőle; túl izgatott volt ahhoz, hogy a szokásos módon reagáljon rá, és csak azt hallotta, amit Ellie mondott, azt nem, ahogy mondta. Nem akarta követni Ellie-t, mert ha ő megy elöl, akkor egész biztosan észreveszi a Kurt Cobainek feléje özönlő seregét. – Miért kövesselek? Miért nem inkább te követsz engem? – Uh, Marcus. Hogy te milyen határozott vagy! – mondta Ellie. – Szeretem, ha ilyen egy férfi. – Hova megyünk? Ellie elnevette magát. – Tizes bé. Arra. – Jó. – Közvetlenül Ellie elé állt, és nagyon lassan elindult a tizes bé vágány felé. – Mit csinálsz? – Vezetlek. Ellie meglökte a hátát. – Ne légy idióta! Mozogj már! Marcusnak hirtelen eszébe jutott valami, amit az egyik Nyitott Egyetem műsorban látott; az anyjának néznie kellett a tanfolyamához. Marcus meg nézte vele együtt, mert érdekes volt: voltak egy csomóan egy szobában, és minden másodiknak be volt kötve a szeme, és a többieknek vezetniük kellett őket körbe, úgy, hogy ne ütközzenek össze. Az anyja azt mondta, az egész a bizalommal van kapcsolatban. Ha valaki biztonságosan körbe tud vezetni, amikor kiszolgáltatottnak érzed magad, akkor megtanulsz bízni benne, és ez fontos. A legjobb az volt a műsorban, amikor egy nő egy öregembert egyenesen nekivezetett az ajtónak, és az jól beütötte a fejét, és elkezdtek veszekedni. – Ellie, bízol bennem? – Mi a fenét akarsz? – Bízol bennem? Igen vagy nem? – Igen. Amíg le tudlak birkózni. – Ha ha. – Persze hogy bízom benned. – Akkor jó. Csukd be a szemed, és kapaszkodj a dzsekimbe! – Mi? – Csukd be a szemed, és kapaszkodj a dzsekimbe! Nem szabad lesned.
Egy hosszú, kócos, fehérített hajú fiatal srác szeme megakadt Ellie-n; előbb a szvetterén, aztán az arcán. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit neki, és Marcus megrémült: beállt a srác és Ellie közé, és megragadta Ellie karját. – Gyerünk! – Marcus, megőrültél? – Keresztül foglak vezetni ezen a tömegen, és felviszlek a vonatra, és akkor örökre bízni fogsz bennem. – Ha örökre bízni fogok benned, akkor nem attól, hogy öt percen át csukott szemmel mászkáltam körbe a King’s Cross pályaudvaron. – Nem, persze. De az is segít. – Ó, a kurva életbe! Akkor menjünk már! – Kész vagy? – Kész. – Becsuktad a szemed, és nem lesel? – Marcus! Elindultak. Hogy eljussanak a cambridge-i vonathoz, ki kellett menni a pályaudvar központi csarnokából egy másik, kisebb csarnokba, ami oldalt volt; a legtöbb ember velük egy irányban haladt, utaztak haza munka után, de jó sokan jöttek azért velük szemben is, újsággal a kezükben, úgyhogy megvolt a tétje a játéknak. – Minden rendben? – szólt hátra Marcus a válla fölött. – Igen. Szólsz, ha fölfelé kell lépni vagy valami? – Naná. Marcus már majdnem élvezte a dolgot. Egy szűk átjárón mentek éppen, és koncentrálni kellett, mert itt nem lehetett egyszerűen csak megállni vagy oldalra lépni, és Marcusnak emlékeznie kellett rá, hogy gyakorlatilag megduplázódott a mérete, úgyhogy résen kellett lennie, hogy milyen résbe férnek bele. Valószínűleg ilyen lehet hirtelen limuzint vezetni, ha az ember Fiat Unóhoz vagy ilyesmihez van szokva. A legjobb az volt az egészben, hogy tényleg vigyáznia kellett Ellie-re, és tetszett neki az az érzés, ami ezzel járt. Soha életében nem kellett vigyáznia semmire és senkire – soha nem volt háziállata, mert nem érdekelték az állatok, bár az anyja és ő megállapodtak abban, hogy nem eszik meg őket (miért nem mondta egyszerűen azt az anyjának, hogy nem érdeklik az állatok, ahelyett, hogy elkezdett vitatkozni vele a csirkegyárakról meg ilyesmi?) – és mivel Ellie-t jobban szerette, mint amennyire valaha is szerethetett volna egy aranyhalat vagy egy hörcsögöt, valóságosnak is érezte. – Már majdnem ott vagyunk? – Aha. – Más lett a fény. – Kint vagyunk a nagy csarnokból, és megyünk be a kicsibe. Ott van már a vonatunk.
– Tudom, hogy miért csinálod ezt, Marcus – mondta Ellie hirtelen vékony, halk hangon, ami egyáltalán nem az ő hangjának tűnt. Marcus megállt, de Ellie nem eresztette el a dzsekijét. – Azt hiszed, nem láttam az újságot. De láttam. Marcus megfordult, hogy a szemébe nézzen, de Ellie nem nyitotta ki a szemét. – Jól vagy? – Aha. Jól. Bár... nem igazán. – A táskájában kotorászott, és egy üveg vodkát húzott elő. – Be fogok rúgni. Marcus hirtelen megértette, hol hibádzik az irányított rakéta-terve: az volt a baj, hogy Ellie nem volt irányított rakéta. Merthogy nem lehetett irányítani. Ez nem számított annyira az iskolában, mert az iskola teli volt falakkal és szabályokkal, és Ellie egyszerűen visszapattanhatott róluk, de kint a világban, ahol nincsenek falak és szabályok, igazán ijesztő volt. Egyszerűen bármelyik pillanatban felrobbanhatott.
Harminckettő Egyáltalán semmi baj nem volt az ötlettel – még csak különösebben kockázatos sem volt. Ellenkezőleg, egyszerűen csak afféle mindennapos társasági eseményről volt szó, amilyet az emberek folyton és mindenütt szerveznek. Ha ezek az emberek valaha is átgondolnák a lehetséges következményeket, tűnődött Will később, a könnyeket, a bosszankodásokat, a rémületeket, ha csak egy kicsit félresiklik a dolog, akkor soha többé nem beszélnék meg senkivel, hogy találkoznak egy italra. A terv az volt, hogy Rachel, Will és Fiona elmennek egy islingtoni kocsmába, amíg Marcus fönt van Cambridge-ben az apjánál. Szóval rendelnek valami italt, cseverésznek, aztán Will kimenti magát, és Rachel meg Fiona kettesben iszogatnak és cseverésznek tovább, aminek eredményeként Fiona felvidul, kellemesebbnek fogja érezni a világot, és többé nem akarja megöngyilkolni magát. Will érkezett elsőként, rendelt magának egy italt, leült, rágyújtott. Fiona kevéssel utána futott be; szórakozott volt és enyhén mániás. Kért egy nagy gint jéggel, minden nélkül, és idegesen, mohón beleszívott. Will kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát. – Telefonált már a srác? – Milyen srác? – Marcus. – Ó, ő? – Fiona elnevette magát. – Teljesen meg is feledkeztem róla. Nem. Gondolom, hagy üzenetet, amíg nem vagyok otthon. Ki a barátod? Will körülnézett, csak hogy ellenőrizze, hogy a mellette lévő szék tényleg tök üres, és nem csak hallucinált, amikor leült, aztán újra Fionára pillantott. Lehet, hogy ő hallucinál; lehet, hogy épp emiatt van annyira maga alatt és sír egy csomót. Lehet, hogy borzalmas embereket képzel maga elé, vagy ugyanolyan depressziósokat, amilyen ő. – Milyen barátom? – Rachel? – Hogy ki a barátom, mármint a barátnőm, Rachel? – Most a kérdést nem értette. Ha Fiona tudja, hogy a barátnőjét Rachelnek hívják, akkor egész pontosan milyen információra kíváncsi? – Ki ő? Honnan való? Hogy jön ide egyáltalán? Miért akarod, hogy találkozzam vele? – Ó. Értem. Csak, gondoltam... tudod. – Nem tudom... – Csak azt gondoltam, hogy érdekesnek fogod találni. – És ez így lesz mindig, amikor összejössz valakivel? Találkoznom kell velük egy italra, jóllehet igazából nem ismerlek téged, róluk nem is beszélve? – Ó, dehogy. Nem mindegyikkel, ígérem. Ki fogom válogatni a legjobbakat. – Kösz.
Rachel sehol. Már tizenöt percet késett. Fura és értelmetlen beszélgetést folytattak John Major ingeiről (Fiona témaválasztása, nem az övé), majd több hosszas hallgatás után Rachel már harminc percet késett. – Létezik ez a Rachel? – Ó, kétségtelenül létezik. – Akkor jó. – Megyek, telefonálok neki. – Az automatához ment, az üzenetrögzítő kapcsolt be, várt egy darabig, hátha beleszól egy emberi hang, de nem szólt bele, így visszament Fionához anélkül, hogy üzenetet hagyott volna Rachelnek. Az egyetlen kifogásnak, amit elfogad, döntötte el magában, Alival és egy nagy, szirénázó autóval kell kapcsolatban lennie... Hacsak nem az a nagy helyzet, hogy egyáltalán el se akart jönni! Hirtelen szörnyű élességgel felfogta, hogy át lett verve, és hogy amikor Rachel azt mondta, hogy majd ő is belejön, ha megmutatja neki, hogyan kell csinálni, akkor épp erre gondolt. Gyűlölni akarta, de nem tudta: ehelyett csak a pánik kezdett elhatalmasodni rajta. Újabb hallgatás, aztán Fiona sírni kezdett. A szeme tele lett könnyel, aztán a könnyek lecsorogtak az arcán, le a pulóverére, és ő csak ült csöndben, mint egy gyerek, aki észre se veszi, hogy folyik az orra. Egy darabig Will azt gondolta, hogy nem muszáj észrevennie, s aztán majd csak elmúlik, de valahol mélyen érezte, hogy az egyszerűen nem jöhet szóba, mármint hogy oda se bagózzon Fiona könnyeire, már ha valamennyire is rendes embernek akarja tartani magát. – Mi baj? – Próbálta ezt úgy mondani, mintha tudná, hogy ez egy nagy és súlyos kérdés, de rosszul sült el: a komorság, legalábbis a saját fülében, türelmetlenségnek hatott, mintha hiányzott volna egy „most meg” a mondat elejéről. – Semmi. – Ez nem igaz, ugye? – Lehet, hogy még nem késő. Ha Rachel ebben a pillanatban befutna, lélekszakadva és szaporán szabadkozva, akkor ő szépen felállhatna, megejthetné a bemutatást, elmondhatná Rachelnek, hogy Fiona éppen most készült kifejteni nyomorúságának alapvető okát, aztán elhúzná a csíkot. Reménykedve nézett az ajtó felé, mire az ajtó, mintha varázsütésre tenné, ki is nyílt: két Manchester United-pólós srác lépett be. – De igaz. Semmi baj. Nincs semmi, ami baj lenne. Csak ilyen vagyok. – Egzisztenciális szorongás, igaz? – Aha. Az. Már megint nem találta el a hangot. Csak azért mondta ezt, hogy megmutassa, hogy ismeri a kifejezést (kíváncsi lett volna rá, hogy Fiona vajon butának gondolja-e), de gyorsan rájött, hogy ha ismeri, akkor pontosan ez az a helyzet, amikor véletlenül sem szabad használni: hanyagnak, hamisnak és üresnek tűnt. Egyszerűen nem arra született, hogy az egzisztenciális szorongásról csevegjen. Nem illik hozzá. Na és aztán? Ezt csak nem kell szégyellni. A bőrnadrág se illik hozzá. (Egyszer felpróbált egyet, épp csak mókából, egy Bőrbarát nevű boltban Covent Gardenben, és úgy nézett ki
benne... Mindegy.) A zöld szín se illik hozzá. Az antik bútor se illik hozzá. És a depressziós, hippi-liberális nők se. Nagy ügy. Attól még nem rossz ember. – Nem tudom, hogy túl sok értelme van-e veled beszélgetni erről – mondta Fiona. – Hát igen – mondta Will, az illendőnél kicsit több örömmel. – Értem, mire gondolsz. Akkor fejezzük be és menjünk? Nem hiszem, hogy Rachel még felbukkanhat. Fiona szomorúan felsóhajtott, és megrázta a fejét. – Azért próbálhatnál meggyőzni, hogy nincs igazam. – Próbálhatnálak? – Azt hiszem, valószínűleg szükségem van rá, hogy beszéljek valakinek, és most csak te vagy itt. – Most csak én vagyok itt, akit ismersz. De velem nem érsz semmit. Ha azt a citromszeleted elhajítod, az, akit eltalál, biztosan jobb lenne nálam. Már ha nem direkt azt a srácot célzod, aki ott énekelget magában. Fiona felnevetett. Lehet, hogy ez a citromos vicc egy csapásra megoldott mindent. Lehet, hogy Fiona úgy fog visszatekinteni erre a pár pillanatra, mint fordulópontra az életében. De aztán Fiona megrázta a fejét, és azt mondta: – Ó, a kurva életbe! – és megint elsírta magát, és Will látta, hogy túlbecsülte a citromhajigálós mondat hatását. – Akarod, hogy elmenjünk valahová enni? – kérdezte fáradtan. Tudta, hogy nincs mese, le kell néznie a rohadt mély kútba. Az Upper Street-i Pizza Expressbe mentek. Will nem volt ott azóta, hogy utoljára ebédelt együtt Jessicával, a volt barátnőjével, akinek eltökélt szándéka volt, hogy ugyanolyan boldogtalan, kialvatlan, begyepesedett embert csinál belőle, amilyen ő lett azóta. Ez réges-régen volt, még az ESZÜK meg Marcus meg Suzie meg Fiona meg Rachel meg minden előtt. Egy idióta volt akkor, de legalább olyan idióta, akinek van elképzelése a világról, valamiféle hitrendszere; most száz évvel öregebb volt, egy vagy két IQ ponttal okosabb és teljesen összezavarodott. Szívesebben lett volna újra idióta. Az egész életét úgy rendezte be, hogy senkinek a problémája ne legyen az ő problémája, és most mindenki problémája az ő problémája volt, és neki nem volt megoldása egyikre sem. Most akkor ugyan egész pontosan miért volt ez így jobb akár neki, akár bárkinek, akivel összegabalyodott az élete? Szótlanul bámulták az étlapot. – Nem vagyok igazán éhes – mondta Fiona. – Kérlek, egyél – mondta Will, olyan gyorsan és kétségbeesetten, hogy Fiona elmosolyodott. – Gondolod, hogy egy pizza segít? – mondta. – Igen. Egy Veneziana. Mert akkor megakadályozod, hogy Velence belesüllyedjen a tengerbe, és jobban fogod érezni magad. – Jó. Ha kérhetek rá dupla adag gombát. – Jó ötlet.
Jött a pincérnő és felvette a rendelésüket: Will kért egy sört meg egy palack házi vöröset, meg egy Négy Évszakot extra mindennel, amit csak ki tudott gondolni, még fenyőmaggal is. Ha szerencséje van, gyorsan produkál egy szívrohamot, vagy kiderül, hogy hirtelen halálosan allergiás valamire. – Bocs – mondta Fiona. – Miért? – Hogy ilyen vagyok. És hogy ilyen vagyok veled. – Hozzá vagyok szokva, hogy a nők ilyenek velem. Így töltöm a legtöbb estémet. – Fiona udvariasan mosolygott, de Will hirtelen megundorodott magától. Szeretett volna utat találni ahhoz a beszélgetéshez, amire szükség volt az adott helyzetben, de úgy látszott, nincsen út, és soha nem is lesz, amíg meg van áldva a mostani agyával, szókincsével és személyiségével. Egyre azt érezte, hogy a küszöbön toporog, s mindjárt tud mondani valami értelmeset, komolyat és hasznosat; de végül is azt gondolta: A francba, le van szarva, mondj legalább valami hülyeséget! – Nekem kellene bocsánatot kémem – mondta. – Segíteni akarok, de tudom, hogy nem vagyok képes rá. Nekem nincs válaszom semmire. – Ezt gondolják a férfiak, igaz? – Mit? – Hogy ha az embernek nincs valamilyen válasza, ha nem tudja azt mondani, hogy „Ó, ismerek egy orvost az Essex Roadon, aki biztosan rendbe tud hozni”, akkor nincs is értelme nyüglődni. Will csak fészkelődött a székében, és nem szólt semmit. Merthogy ő pontosan ezt gondolta; az az igazság, hogy az este felét mással se töltötte, mint hogy annak az Essex Road-i pacáknak a nevére próbált emlékezni, mármint képletesen szólva. – Én nem ezt akarom. Tudom, hogy nem tudsz csinálni semmit. Depressziós vagyok. Ez egy betegség. Csak úgy elkezdődött. Na jó, ez nem igaz, mert történtek dolgok, amik hozzájárultak, de... És azzal benne is jártak a sűrűjében. Könnyebb volt, mint Will valaha is gondolta: nem kellett mást tennie, mint hallgatni és bólogatni és szemtelen kérdéseket feltenni. Csinálta ezt már máskor is, egy csomószor, Angie-vel és Suize-val és Rachellel, de akkor volt célja vele. Pontosabban hátsó szándéka. Most meg nem. Nem akart lefeküdni Fionával, de azt akarta, hogy Fiona jobban érezze magát, és korábban nem fogta fel, hogy ennek érdekében pontosan ugyanúgy kell viselkednie, mintha le akarna feküdni vele. Nem akart belegondolni, hogy ez mit is jelent. Egy csomó mindent megtudott Fionáról. Megtudta, hogy igazából nem akart anya lenni, és néha olyan szenvedéllyel gyűlölte Marcust, hogy maga is megijedt; megtudta, hogy aggódik amiatt, hogy nem képes fenntartani egy kapcsolatot (Will türtőztette a vágyát, hogy e pontnál közbeszóljon, mondván, hogy ha valaki nem képes fenntartani egy kapcsolatot, az az erkölcsi bátorság egy alábecsült fajtájára utal, és hogy csak a klassz emberek szúrják el);
megtudta, hogy a legutóbbi születésnapja szörnyen megijesztette, mert nem volt sehol, nem csinált semmit, szóval csupa szokásos duma. Egyik se volt önmagában valami hű de szörnyű, de Fiona depressziójának összege sokkal nagyobb volt, mint a részei, és most együtt kellett élnie valamivel, amitől mindig fáradt volt, és mindent valami zöldesbarna homályon át látott. És Will azt is megtudta, hogy ha valaki megkérdezné Fionától, hol lakik ez a valami (Will nehezen tudott volna ennél valószínűtlenebb kérdést kitalálni, nem mintha ez lett volna az egyetlen különbség közöttük), akkor azt mondaná, hogy a torkában, mert nem engedi enni, és úgy érzi magát, mintha egyfolytában a sírás kerülgetné – még amikor ténylegesen nem sírja is el magát. Szóval ez volt az, nagyjából. Amitől Will a legjobban rettegett – kivéve, hogy Fiona rákérdez „az értelmére” (ám ennek a témának esélye sem volt rá, hogy előkerüljön, talán mert Will arcáról és egész életéről is lerítt, hogy gőze sincs róla) –, az volt, hogy lesz valami oka ennek az egész szenvedésnek, valami sötét titok, vagy valami iszonyú hiány, és Will a világon azon kevesek közé tartozik, akik ezt megoldhatják, csakhogy neki semmi kedve megoldani, bár akkor is kénytelen lenne. De egyáltalán nem így volt; nem volt semmi – ha az élet a vele járó megannyi csalódással, megalkuvással és apró kis vereséggel együtt semminek számít. Ami nem valószínű. Taxival mentek haza Fiona házához. A taxisofőr a GLR adót hallgatta, és a lemezlovas Kurt Cobainről beszélt; eltartott egy ideig, míg Will rájött, miért beszél olyan furcsa, fojtott hangon. – Mi történt vele? – kérdezte Will a taxistól. – Kivel? – Kurt Cobainnel? – Azzal a nirvanás faszival? Fejen lőtte magát. Durr! – Meghalt? – Nem. Csak megfájdult a feje. Ja, naná, hogy meg. Will nem volt meglepődve különösebben, a megrendüléshez meg túl öreg volt. Nem rendült meg egyetlen rocksztár halálán se, mióta Marvin Gaye meghalt. Hány éves is volt akkor? Számolni kezdett. 1984. április elseje... jézusmária, már tíz éve, szinte napra pontosan. Akkor tehát huszonhat éves volt, ami még olyan életkor, amikor az ilyen dolgok jelentenek valamit: huszonhat éves korában valószínűleg Marvin Gaye-dalokat énekelt csukott szemmel. Most már tudta, hogy öngyilkos popsztárból annyi van, mint égen a csillag, és Kurt Cobain halálának, már ami őt illeti, az lesz az egyetlen következménye, hogy a Sose bánd sokkal frankóbban fog hangzani. Ellie és Marcus persze még nem elég idős ahhoz, hogy ezt megértse. Ők azt fogják gondolni, hogy ez az egész jelent valamit, és ez aggasztotta Willt. – Nem ez az az énekes, akit Marcus annyira szeret? – kérdezte Fiona. – Aha, ő az. – Ó, istenem!
Willnek hirtelen könnybe lábadt a szeme. Még soha életében nem élte át a hirtelen intuíció vagy empátia élményét, de most igen. Jellemző, gondolta, hogy nem Rachel váltotta ezt ki belőle, és nem is bármilyen Uma Thurman-szerű tünemény, hanem Marcus. – Nem hülyéskedni akarok, de nem mehetnék fel veled, hogy meghallgassam Marcus telefonüzenetét? Csak hallani akarom, hogy jól van. De nem volt igazán jól. Egy rendőrőrsről telefonált valami Royston nevű helyről, és a hangja alapján kicsinek, rémültnek és magányosnak tűnt.
Harminchárom Eleinte nem beszélgettek a vonaton; Ellie olykor halkan zokogott egy keveset, vagy azzal fenyegetőzött, hogy megnyomja a vészfék gombját, meg hogy mindenféléket csinál azokkal az emberekkel, akik odanéztek, amikor káromkodott vagy meghúzta a vodkásüvegét. Marcus kimerültnek érezte magát. Most tökéletesen világos volt számára, hogy bár Ellie nagyszerű meg minden, és mindig örülni fog, ha találkozik vele az iskolában, és mókás meg okos meg ügyes, mégse akarja, hogy ő legyen a barátnője. Egyszerűen nem volt a megfelelő személyiség hozzá. Mert neki igazából arra volt szüksége, hogy egy nyugodtabb lánnyal lehessen együtt, valaki olyannal, aki szeret olvasni, meg szereti a számítógépes játékokat, Ellie-hez meg inkább egy olyan fiú illett, aki szeret vodkát inni és káromkodni mindenki füle hallatára, és fenyegetőzni, hogy megállítja a vonatot. A mamája egyszer elmagyarázta neki (talán amikor Rogerrel járt, aki egyáltalán nem hasonlított hozzá), hogy néha az embernek önmaga ellentétére van szüksége, és Marcus értette is, hogy ez hogyan működhet: hogyha jól belegondolt, ebben az adott pillanatban Ellie-nek inkább olyan fiúra lett volna szüksége, aki megakadályozza, hogy megnyomja a gombot, mint olyanra, aki szeret gombokat nyomogatni, mert ha egy olyan fiúval lett volna, aki szeret gombokat nyomogatni, akkor mostanra már megnyomták volna, és útban lennének a börtönbe. Ezzel az elmélettel csak az volt a baj, hogy valójában nem volt valami nagyon mulatságos Ellie ellentétének lenni. Jó, persze, néha mulatságos volt – az iskolában, ahol Ellie-nek ezt a... ezt az Ellie-ségét kordában lehetett tartani. De kint a világban egyáltalán nem volt mulatságos. Itt Marcus csak félt tőle és idegesítette. – Miért annyira fontos ez? – kérdezte Marcus halkan. – Úgy értem, tudom, hogy szeretted a lemezeit meg minden, és tudom, hogy szomorú dolog ez Frances Bean miatt is, de... – Szerettem őt. – Nem is ismerted. – De ismertem, nagyon is. Minden egyes nap hallgattam, ahogy énekel. A dolgok, amikről énekel, ez ő. Jobban ismerem őt, mint téged. Ő megértett engem. – Ő megértett téged? Az meg hogy lehet? Hogyan érthetett meg valaki, akivel soha még csak nem is találkoztál? – Tudta, mit érzek, és énekelt róla. Marcus próbált visszaemlékezni, milyen szövegek vannak azon a Nirvanalemezen, amit Willtől kapott karácsonyra. Mindig csak kis részleteket tudott kivenni: „hülye vagyok és fertőzök...”; „egy szúnyog...”; „nincsen puskám...”. Egyik se jelentett neki semmit. – És mit éreztél? – Dühöt.
– Mi miatt? – Semmi különös. Csak... az élet. – Mi baj az élettel? – Hogy szar. Marcus ezen elgondolkodott. Töprengett, hogy vajon tényleg szar-e az élet, és hogy azon belül is különösen szar-e Ellie élete, és arra jutott, hogy Ellie mással se tölti az idejét, mint hogy azt akarja, hogy szar legyen az élet, és aztán tesz is róla, hogy szar legyen, azzal, hogy mindig megnehezíti magának a dolgokat. Az iskola szar volt, mert mindennap azt a Kurt Cobain-es szvettert viselte, amit nem lett volna szabad, és mert kiabált a tanárokkal meg verekedett is, amivel feldühítette az embereket. És ha nem hordaná azt a szvettert és többé nem kiabálna az emberekkel? Akkor mennyire lenne szar az élete? Nem nagyon, gondolta Marcus. Neki igazán szar volt az élete – naná, ilyen anyával meg a többi gyerekkel a suliban és még sorolhatná, és mindent megadott volna érte, hogy ő lehessen Ellie; Ellie viszont mintha eltökélte volna, hogy átváltozik Marcusszá, pedig mi az istenért akarna bárki is olyan lenni, mint ő? Erről valahogy eszébe jutott Will meg a halott kábítószereseket ábrázoló képei; lehet, hogy Ellie is olyan, mint Will. Ha bármelyiküknek is lenne igazi problémája az életben, akkor eszükbe se jutna, hogy kitaláljanak maguknak valamilyen nem létező problémát, vagy hogy ilyen képeket tegyenek a falukra, mert ugyan mi szükségük lenne rá? – Ezt komolyan mondod, Ellie? Tényleg azt gondolod, hogy az élet szar? – Naná. – Miért? – Mert... mert a világ szexista meg rasszista, és tele van igazságtalansággal. Marcus tudta, hogy ez igaz – az anyja meg az apja is sokszor mondott ilyeneket de nem volt biztos benne, hogy Ellie valóban emiatt dühös. – És Kurt Cobain is ezt gondolta? – Nem tudom. Biztos. – Szóval nem vagy biztos benne, hogy ugyanúgy érzett, ahogy te. – Ahogy énekelt, azzal ugyanazt fejezte ki. – Neked lenne kedved agyonlőni magad? – Naná. Néha legalábbis. Marcus rápillantott. – Ez nem igaz, Ellie. – Honnan tudod? – Mert tudom, hogy mit érez az anyám. És te egyáltalán nem azt érzed. Szeretnéd azt gondolni, hogy igen, pedig nem. Te túl jól érzed magad. – Szarul érzem magam. – Nem. Én érzem szarul magam. Leszámítva azt az időt, amit veled töltök. Meg az anyám érzi szarul magát. De te... nem hiszem. – Nem tudsz te semmit.
– Tudok egy-két dolgot. És ezt tudom. Te, Ellie, egyáltalán nem érzed azt, mint az anyukám, vagy Kurt Cobain. Nem kellene azt mondanod, hogy szeretnéd megölni magad, amikor nem szeretnéd. Ez nem helyes. Ellie megrázta a fejét, és halkan nevetett, azzal az engem-senki-nem-ért-meg nevetésével, amit Marcus nem hallott azóta, hogy Mrs. Morrison irodája előtt először találkoztak. Igaza volt, Marcus akkor nem értette őt; de most már sokkal jobban értette. Szótlanul ültek néhány megállón át. Marcus nézett kifelé az ablakon, és próbálta kitalálni, hogyan magyarázza meg Ellie-t az apjának. Alig vette észre, hogy a vonat befutott Roystonba, és még akkor sem volt teljesen éber, amikor Ellie hirtelen felállt, és leugrott a vonatról. Marcus egy pillanatig habozott, majd szörnyű, émelygő érzéssel a gyomrában leugrott utána. – Mit csinálsz? – Nem akarok Cambridge-be menni. Nem ismerem az apádat. – Eddig se ismerted, mégis akartál jönni. – Az akkor volt. Most minden más. Marcus ment utána: elhatározta, hogy nem veszti szem elől. Kimentek a pályaudvarról, fel egy mellékutcán, és kiértek a High Streetre. Elsétáltak egy gyógyszertár meg egy zöldséges meg egy Tesco mellett, és akkor odaértek egy lemezbolthoz, amelynek nagy, kartonpapírból kivágott Kurt Cobain volt a kirakatában. – Ezt nézd meg! – mondta Ellie. – A szemét állatok! Máris pénzt akarnak csinálni belőle. Levetette az egyik cipőjét, és teljes erővel az üveghez vágta. Az üveg rögtön megrepedt, és Marcus egy pillanatra eltűnődött, hogy a roystoni kirakatüvegek sokkal vékonyabbak, mint a londoniak, s csak utána fogta fel, hogy mi is történik. – A kurva életbe, Ellie! Ellie felkapta a cipőjét, és kalapácsként használta: gondosan kivert vele egy elég nagy lyukat ahhoz, hogy behajolhasson anélkül, hogy megvágná magát, és kimentette Kurt Cobaint kirakatbörtönéből. – Tessék. Kint van. – Ellie leült a járdára a bolt előtt, és úgy fogta Kurtöt magához, mint egy hasbeszélő a bábuját, s közben mosolygott magában azzal a fura kis mosolyával. Marcus meg közben be volt tojva. Végignézett az úton, és az volt a szándéka, hogy szaladni fog egészen Londonig vagy Cambridge-ig, már attól függően, hogy melyik esik abba az irányba, amerre elindul. Néhány méter után azonban szörnyen reszketni kezdett a lába, megállt, vett néhány mély lélegzetet, visszament Ellie-hez, és leült mellé. – Miért csináltad ezt? – Nem tom. Csak nem tűnt szép dolognak, hogy ott van bent egymagába’. – Ó, Ellie. – Marcusnak megint az volt az érzése, hogy Ellie-nek nem kellett volna megtennie, amit éppen megtett, és hogy megint ő kereste a bajt magának.
Marcus belefáradt ebbe. Ez nem volt igazi baj, márpedig van elég igazi baj a világon, semmi értelme külön még kitalálni is párat. Az utca csendes volt, amikor Ellie betörte az ablakot, de az üvegcsörömpölés felébresztette Roystont, és pár ember, gyorsan bezárva a saját üzletét, már szaladt is feléjük, hogy lássa, mi történik. – Hé, ti ketten! Ne mozduljatok! – mondta egy hosszú hajú, lebarnult srác. Marcus arra gondolt, biztosan fodrász lehet vagy valamilyen butikban dolgozhat. Nem olyan régen még nem tudta volna megállapítani az ilyesmit, de ha az ember sokat van együtt Will-lel, ráragad egy s más. – Nem megyünk sehova, igaz, Marcus? – mondta Ellie kedvesen. Amikor a rendőrautóban ültek, Marcusnak eszébe jutott az a nap, amikor ellógott a suliból, és hogy milyen jövőt jósolt magának akkor. És tulajdonképpen igaza is lett. Az egész élete megváltozott, ahogyan számított is rá, és most már majdnem biztos volt benne, hogy csavargó vagy kábítószeres lesz belőle. Hiszen már bűnöző! És az egész az anyja hibája! Ha az anyja nem tett volna panaszt Mrs. Morrisonnál a cipő miatt, akkor ő soha nem gurult volna dühbe az igazgatói irodában, amiért Mrs. Morrison azt javasolta neki, hogy térjen ki azoknak a gyerekeknek az útjából, akik szemétkednek vele. És akkor nem sétált volna ki az irodájából, és... és persze nem is találkozott volna Ellievel előtte. Mert persze Ellie is ludas volt egy-két dologban. Végül is ő volt az, aki csak úgy fogta magát, és nekivagdosta a cipőjét egy kirakatüvegnek. De az a lényeg, hogy ha az emberből egyszer csavargó lett, akkor olyan emberekkel kezd mászkálni, mint Ellie, és mindenféle bajokba keveredik, és letartóztatják, és elviszik a roystoni rendőrségre. És most már nem is tehetett semmit. A rendőrök kedvesek voltak, de tényleg. Ellie elmagyarázta nekik, hogy nem huligán és nem is drogozik, egyszerűen csak tiltakozott – amihez mint állampolgárnak ugyebár joga van – az ellen, hogy Kurt Cobain halálából egyes kereskedők rögtön pénzt akarnak csinálni. A rendőrök ezt mulatságosnak találták, amit Marcus jó jelnek vett, bár Ellie most aztán tényleg szörnyen begorombult: a képükbe vágta, hogy csak ne bánjanak vele ilyen lekezelően, mire azok egymásra néztek, és még egy kicsit nevettek. Amikor a rendőrségre értek, egy kis szobába vezették őket, és egy rendőrnő jött be, és elkezdett beszélni hozzájuk. Megkérdezte, hogy hány évesek meg hogy hol laknak, és hogy mit kerestek Roystonban. Marcus próbálta elmagyarázni neki az apját meg az ablakpárkányt meg az élet és a halál átgondolását meg Kurt Cobaint meg a vodkát, de látta, hogy egy kicsit zavaros ez az egész, és hogy a rendőrnő nem érti, mi köze az apja balesetének Ellie-hez meg a kirakathoz, úgyhogy feladta. – Ő nem csinált semmit – mondta Ellie hirtelen. Ezt nem mondta valami kedvesen; úgy mondta, mintha Marcusnak kellett volna csinálnia valamit, de nem csinált. – Leszálltam a vonatról, és ő követett. Én törtem be a kirakatot. Őt engedjék el.
– Hova engedjük el? – kérdezte a rendőrnő. Ez nagyon jó kérdés volt, gondolta Marcus, és örült, hogy a rendőrnőnek az eszébe jutott. Nem vágyott rá különösebben, hogy szabadon engedjék Roystonban. – Telefonálnunk kell az apjának vagy az anyjának. Meg a te szüleidnek is. Ellie dühösen a nőre nézett, mire a nő dühösen visszanézett rá. Nemigen maradt más mondanivaló. A bűncselekmény és az elkövető kiléte kiderítve, elkövető őrizetbe véve a rendőrőrsön – úgyhogy csak ültek és csöndben várakoztak. Marcus apja és Lindsey futottak be elsőként. Lindseynek kellett vezetnie, a törött kulcscsont miatt, de mivel utált vezetni, mindketten kicsit nyűgösnek tűntek: Lindsey fáradt és ideges volt, az apja meg morcos, és a fájdalom is kiült az arcára. Nem olyan embernek nézett ki, aki mostanában épp az élet és a halál nagy kérdésein töprengett, és még kevésbé olyannak, aki nem olyan régen még egészen odavolt, hogy láthassa egyszülött fiát. A rendőrnő magukra hagyta őket. Clive lehuppant egy padra, amely végighúzódott a szoba egyik oldalán, Lindsey meg leült mellé, és aggodalmasan nézte az arcát. – Pont erre volt most szükségem. Kösz szépen, Marcus. Marcus bánatosan nézett az apjára. – Ő nem csinált semmit – mondta Ellie türelmetlenül. – Csak próbált segíteni nekem. – És te egész pontosan ki vagy? – Egész pontosan ki vagyok? – Ellie beindult. Marcus nem gondolta, hogy ez különösebben jó ötlet, mármint hogy Ellie most rögtön lebarmolja az apját, de belefáradt, hogy harcoljon vele. – Hogy egész pontosan? Eleanor Toyah Gray vagyok, tizenöt éves és hét hónapos. A lakcímem... – És mit szórakozol Marcusszal? – Én nem szórakozok vele. Ő a barátom. – Ez meglepte Marcust. Nem érezte úgy, hogy Ellie a barátja lenne, mióta felszálltak a vonatra. – Megkért, hogy jöjjek el vele Cambridge-be, mert kicsit félt egy ilyen szívből jövő beszélgetéstől az édes jó apukájával, aki szerinte nem érti meg őt, és aki elhagyta éppen akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Hát nem szuperek a férfiak? Van egy anyád, aki ki akarja nyírni magát, de érdekli is őket. De amikor leesnek egy kurva ablakpárkányról, rögtön szaladnod kell, hogy beszélgess velük az élet értelméről. Marcus az asztalra ejtette és a kezébe temette a fejét. Hirtelen nagyon, nagyon fáradt volt, és nem akart ezekkel az emberekkel lenni, egyikkel se. Elég nehéz az élet anélkül is, hogy Ellie kinyitja a száját és mondja a magáét. – Kinek az anyja akarja kinyírni magát? – kérdezte Clive. – Ellie-é – mondta Marcus határozottan. Clive érdeklődéssel nézett Ellie-re.
– Sajnálom – mondta, de a hangjában nem volt se sajnálat, se különösebb érdeklődés. – Oké – mondta Ellie. Vette a célzást, és egy darabig nem szólt egy szót sem. – Gondolom, engem hibáztatsz ezért az egészért – mondta Clive. – Gondolom, azt hiszed, hogy ha az anyáddal maradtam volna, akkor te se veszted el a talajt a lábad alól. És valószínűleg igazad van. – Felsóhajtott, mire Lindsey megfogta a kezét, és együtt érzőn simogatta. Marcus felült. – Miről beszélsz? – Az én hibám, hogy így megzavarodtál. – Nem csináltam mást, mint hogy leszálltam a vonatról – mondta Marcus. Hirtelen elillant a fáradtsága. Olyan düh foglalta el a helyét, amit nem érzett túl gyakran, akkora düh, ami elég erőt adott neki, hogy bárkivel vitába szálljon, legyen akárhány évvel idősebb nála. Szerette volna, hogy ezt üvegben lehessen kapni, hogy otthon az íróasztalán tarthassa, és néha belekortyoljon napközben. – Attól, hogy valaki leszáll a vonatról, miért vesztette el a talajt a lába alól? Ellie elvesztette. Tisztára begolyózott. Nemrég tört be egy kirakatot a cipőjével, mert egy popsztár fényképe volt benne. De én nem csináltam semmit. És érdekel is engem, hogy elhagytál minket vagy nem. Nekem tök mindegy. Akkor is leszálltam volna a vonatról, ha még mindig együtt élnél anyuval, mert vigyázni akartam a barátomra. – Ez nem volt egészen igaz, mert ha az apja meg az anyja még együtt éltek volna, akkor nem is lehetett volna rajta a vonaton, hacsak nem valami más, elképzelhetetlen okból utazott volna Cambridge-be Ellie-vel. – Szerintem apának nem sokat érsz, és ez persze nem valami jó egy gyereknek, de mindegy, hol laknál, úgyse érnél sokat, úgyhogy nem értem, hogy mi a különbség. – Ujjé, Marcus – nevetett Ellie. – Klassz duma! – Kösz. Én is élvezem. – Szegény gyerek – mondta Lindsey. – Te is befoghatod – mondta Marcus. Ellie még jobban nevetett. Marcusban még dolgozott a düh báj itala – szegény Lindsey soha nem tett semmi rosszat neki de jó érzés volt. – Most akkor mehetünk? – kérdezte Ellie. – Meg kell várnunk anyádat – mondta Clive. – Ő is jön Fionával. Will hozza őket kocsival. – Ó, ne! – mondta Marcus. – A kurva életbe! – mondta Ellie, és Marcus felnyögött. Ott ültek négyesben, bámulták egymást, várták a következő jelenetet, és kezdték úgy érezni magukat, mintha egy soha véget nem érő színdarab szereplői volnának.
Harmincnégy Az élet végül is olyan, mint a levegő. Will többé nem kételkedett ebben. Úgy látszott, nincs mód kívül maradni rajta, se tisztes távolból szemlélni, és jelen pillanatban nem tehetett mást, mint hogy éli és belélegzi. Hogy az emberek hogyan képesek leszívni a tüdejükbe, anélkül hogy megfulladnának, rejtély volt számára: merthogy teli volt mindenféle darabokkal. Ez olyan levegő volt, amit szinte rágni lehet. Felhívta Rachelt Fiona lakásáról, amíg Fiona a fürdőszobában volt, és Rachel most beleszólt. – Egyáltalán nem is akartál eljönni, igaz? – Hát... – Akartál? – Nem. Azt gondoltam... azt gondoltam, a hasznodra válhat. Szörnyű dolgot csináltam? – Asszem, nem. Asszem, a hasznomra vált. – Na látod. – De mint általános szabály... – Mint általános szabály, ha azt mondom, hogy ott leszek valahol, akkor ott leszek. – Kösz. Elmondta Rachelnek, mi van Marcusszal és Ellie-vel, és megígérte, hogy értesíti a fejleményekről. Abban a pillanatban, hogy letette a kagylót, Ellie anyja, Katrina telefonált, és beszélt Fionával, aztán Fiona beszélt Clive-val, aztán visszahívta Katrinát, hogy eljöhet velük Roystonba, ha akar, aztán Will hazament a kocsijáért, aztán elindultak, hogy megkeressék Ellie-ék házát. Amíg Fiona bement Ellie anyjáért, Will ült a kocsiban, a Nirvanát hallgatta, és a Döglött Kacsa Napjára gondolt. Volt valami ebben az egész mostani dologban, ami arra a napra emlékeztette; a dolgok kiszámíthatatlanságának, a belegabalyodásnak és a káosznak ugyanaz az érzése. A fő különbség az volt, hogy ez a mai nem volt annyira... hát, igen, annyira élvezetes. Nem mintha Fiona öngyilkossági kísérlete maga lett volna a móka és kacagás, csak éppen akkor nem ismerte egyiküket sem, és nem is izgatta magát miattuk, úgyhogy nem csinált mást, mint szörnyű, de semleges izgalommal figyelte, miféle katyvaszt képesek csinálni az emberek, ha akaratosak vagy balszerencsések, vagy mindkettő. De mostanra a semlegességnek nyoma sem maradt, és jobban aggódott szegény Marcusért, aki valami lökött tizenéves lánnyal ült egy kisváros rendőrségén, és persze a hétvégére valószínűleg elfelejti az egészet, mint amennyire ugyanennek a fiúnak az anyjáért aggódott, aki öngyilkosságot kísérelt meg, melynek emlékét Marcus szinte egész biztosan elviszi magával egészen a sírig. Úgy tűnt, nem számít, hogy az ember érez-e valamit, vagy netán nem érez semmit: így is, úgy is összezavarodik.
Ellie anyja a negyvenes évei elején járó, vonzó nő volt, elég fiatalos ahhoz, hogy ne nézzen ki cikisen a szakadt, kopott kék farmerben és a bőr motorosdzsekiben, amit viselt. Rengeteg göndör, hennával festett haja volt, és helyes ráncai a szája meg a szeme sarkában, és úgy tűnt, réges-rég feladta a lányával vívott küzdelmet. – Ellie őrült – mondta Katrina egy vállrándítás kíséretében, amint beült a kocsiba. – Nem tudom, hogyan vagy miért, de az. Nem őrült őrült, de, tudjátok... Irányíthatatlan. Nem zavar benneteket, ha dohányzom? Kinyitom az ablakot. – A táskájában kotorászott, nem talált öngyújtót, aztán el is felejtette, hogy rá akart gyújtani. – Fura, de amikor Ellie született, komolyan reméltem is, hogy ilyen lesz majd, ilyen nyughatatlan, lázadó, ilyen hangos és eleven eszű. Ezért is adtam neki az Eleanor Toyah nevet. – Ez valami klasszikus? – kérdezte Fiona. – Nem, hanem popzene – mondta Will. Fiona nevetett, bár Will nem nagyon értette, hogy mért. – Toyah Wilcox. – És most, hogy teljesült a vágyam, és valóban nyughatatlan meg lázadó meg minden, mindent megadnék, hogy kis nyuszi legyen, és szépen időben hazajöjjön minden este. Meggyilkol. Will összerezzent Katrina kifejezése hallatán, és a mellette ülő Fionára pillantott, de Fiona nem mutatta semmi jelét, hogy úgy érezné, az utolsó szónak bármi egyéb jelentése is lenne a képletesen kívül. – De ez az utolsó csepp – mondta Katrina. – Dettó – mondta Fiona. – Legalábbis a következő utolsó cseppig. Mindketten nevettek, de ez volt az igazság, gondolta Will. Mindig lesz még egy következő utolsó csepp. Ellie gyilkolja Katrinát, és Marcus gyilkolja Fionát, és csak gyilkolni fogják őket tovább éveken és éveken át. Nem élnek és nem is halottak. Élni nem tudnak, legalábbis úgy, ahogy kell, de meghalni sem tudnak, nem tudnak mást, mint ülni egy idegen kocsijában és nevetni az egészen. És Jessica meg a hozzá hasonlók még képesek azt mondani neki, hogy kimarad valamiből? Soha nem fogja megérteni, hogy ez mit jelenthet. Megálltak tankolni, meg hogy dobozos italokat, rágcsálnivalót és csokit vegyenek, és amikor visszaültek a kocsiba, valahogy megváltozott a hangulat: valamikor a dobozok felpattintása és a csipszes zacskók zizegtetése közben igazi trióvá váltak. Mintha el is felejtették volna, hogy mi miatt kell utazniuk, maga az utazás lett az utazás értelme. Will az iskolai kirándulásokról emlékezett rá, hogy ez valahogy azzal függ össze, hogy az ember kilép valamiből, s aztán visszatér, bár az egész kicsit homályos volt a fejében. Talán nem vesszük észre, hogy létrehoztunk egy egész érzésvilágot, amíg ki nem lépünk belőle és vissza nem térünk belé, és most érzésvilág, az aztán volt – a kétségbeesés, a közös aggódás, az elfojtott hisztéria és az egyszerű, tiszta csapatszellem kábító keveréke és Will érezte, hogy benne van, belül, és nemcsak egy ablakon keresztül figyeli. Ez
semmiképpen sem lehetett az, amiből kimaradt, mert ebből, ugyebár, nem maradt ki, de mindenképpen kapcsolatban volt a gyerekekkel. Az egész Marcusnak köszönhető, gondolta: mert Marcus szerencsétlen meg furcsa meg minden, de megvan ez a különös képessége, hogy hidakat épít, ahol csak megfordul, és erre nagyon kevés felnőtt képes. Will sohasem tudta volna elképzelni, hogy közel kerülhet Fionához, és most már egyáltalán nem látta ezt lehetetlennek, a Rachellel való kapcsolata meg szinte teljesen Marcusra épült. És itt volt egy harmadik ember, valaki, akivel ma este találkozott először, és úgy osztoztak meg a Kit-Katon meg a Diet Lilten, mintha már egymás testnedveihez is lett volna szerencséjük. Kicsit persze ironikus volt, hogy ez a furcsa és magányos gyerek hozta létre mindezeket a kapcsolatokat, miközben ő maga ugyanolyan magának való maradt. – Miért lőtte agyon magát az a fiú? – kérdezte hirtelen Fiona. – Kurt Cobain? – mondta Will és Katrina egyszerre. – Ha ez volt a neve. – Boldogtalan volt, gondolom – mondta Katrina. – Na jó, annyit magam is gyanítottam. De mi miatt? – Ó, most már emlékszem. Ellie mesélte, de egy idő után kikapcsoltam. Kábítószer? Nehéz gyerekkor? Feszültség? Szóval ilyesmi. – Én most karácsonykor hallottam róla először – mondta Fiona de egészen nagy menő volt, igaz? – Láttad a híradót? Egy csomó fiatal összetört szívvel ölelte egymást és sírt. Nagyon szomorú volt. Bár úgy láttam, egyik se próbált betömi semmilyen kirakatot. Nyilván egyedül az én lányom akarta ilyen formában kifejezni a bánatát. Will azon tűnődött, vajon Marcus valaha is ült-e ugyanúgy a szobájában, és hallgatta-e ugyanúgy a Sose bánd-ot, ahogyan ő hallgatta annak idején a szobájában az első Clash-albumot. Nem tudta elképzelni. Marcus aligha volt képes felfogni ezt a fajta dühöt és fájdalmat, pedig ezek az érzések valamilyen sajátos formában nyilván valahol benne is ott feszültek. És tessék, most mégis börtönbe suvasztották – na jó, egész pontosan egy rendőrőrs várószobájában ücsörög –, mert bűntárs volt egy olyan bűncselekményben, amellyel valamiképpen Kurt Cobain halálát akarták megbosszulni. Nehéz lett volna elképzelni két kevésbé rokon lelket, mint Marcust és Kurt Cobaint, és mégis mindketten meg tudták csinálni ugyanazt a trükköt: Marcus valószínűtlen kapcsolatokat hozott létre autókban és rendőrőrsökön, Kurt Cobain meg ugyanezt tette a világ tévéhíradóin keresztül. Ez azt bizonyította, hogy a helyzet nem is annyira rossz, mint gondolták. Will szerette volna, ha ezt a bizonyítékot Marcusnak is meg tudja mutatni, meg bárki másnak, akinek szüksége van rá. Már majdnem odaértek. Katrina még mindig mondta a magáét, láthatóan tökéletesen megbékélve azzal, hogy a lánya megint bajba került (mert úgyis ez az egyetlen járható út annak a szerencsétlennek, gondolta Will, akinek Ellie a lánya), Fiona viszont rémisztően elcsendesedett.
– Nem lesz vele semmi baj – mondta neki Will. – Tudom – mondta Fiona, de volt valami a hangjában, ami Willnek nem tetszett. Willt nem lepte meg, hogy a rendőrőrsnek rossz a kisugárzása – mint a könnyű drogok legtöbb rendszeres fogyasztója, ő sem rajongott a rendőrségért –, de azon meglepődött, hogy ez a kisugárzás nem a recepciós asztaltól jön, ahol csak némiképp feszült udvariassággal találkoztak, hanem a kihallgatószobából, ahol fagyos csend és rengeteg dühös tekintet fogadta őket. Lindsey és Clive dühösen nézte Marcust, aki dühösen nézte a falat. Egy dühös tizenéves lány (aki valóban Siouxsie és a Gyalogkakukk hibridjének nézett ki, állapította meg Will elégedetten, csak éppen olyan frizurával, mintha épp nemrég engedték volna szabadon valamilyen büntetésvégrehajtási intézményből) közben dühösen nézett mindenkire, aki elég bátor volt hozzá, hogy elkapja a tekintetét. – Elég sokáig tartott – mondta Ellie, amikor belépett az anyja. – Épp annyi ideig, ameddig egy telefonálás tart meg az, hogy kocsival ideérjünk – mondta Katrina –, úgyhogy ezt inkább ne kezdd! – A maga lánya – mondta Clive olyan fontoskodó képpel, amely nem igazán illett egy olyan emberhez, aki „Az Élet Egyeteme” feliratos pulcsit és gipszkötést viselt – szemtelen és agresszív. A te fiad meg – folytatta, Fiona felé biccentve – nyilvánvalóan rossz társaságba keveredett. – A te fiad – gúnyolta Ellie, miközben Fiona csak komoran hallgatott. – Azt mondta nekem, hogy fogjam be a szám. – Jaj de sajnálom! – mondta Ellie. A rendőrnő arcára, aki bevezette őket, egyre jobban kiült, hogy mennyire élvezi a jelenetet. – Akkor most elmehetünk? – kérdezte tőle Will. – Még nem. Meg kell vámunk a bolttulajdonost. - Jó – mondta Ellie. – Szívesen megmondom a véleményem a faszinak. - Éppenséggel nőről van szó – jegyezte meg a rendőrnő. Ellie elvörösödött. – Az mindegy. Akkor is beteg. - Miért beteg, Ellie? – kérdezte Katrina olyan hangon, amelyben ragyogóan egyesítette a szarkazmust és az életuntságot, és nyilván hosszú időbe és sok gyakorlásába került, amíg ilyen tökélyre fejlesztette. - Mert nyerészkedik egy tragikus eseményen – mondta Ellie. – Fogalma sincs, mit jelent a mai nap. Csak arra gondol, hogy kereshet rajta pár fontot. - És tulajdonképpen miért jön? – kérdezte Will a rendőrnőtől. – Ez egy új dolog, amit kipróbálunk itt. Tudják, a bűnözők szemtől szembe találkoznak bűncselekményük áldozataival, úgyhogy láthatják tettük következményeit. – Ki a bűnöző, és ki az áldozat? – kérdezte Ellie mélyértelműen. – Ó, Ellie, fogd be! – mondta az anyja. Egy harminc felé járó, ideges tekintetű nőt vezettek be a szobába. Kurt Cobain-es szvettert viselt, meg rengeteg fekete szemfestéket, és ha nem Ellie nővére volt, akkor a genetikusok kíváncsiak lettek volna rá, hogyhogy nem az.
– Ő Ruth, az üzlet tulajdonosa. Ő pedig az ifjú hölgy, aki betörte a kirakatot – mondta a rendőrnő. Ellie döbbenten nézett az üzlettulajdonosra. – Megparancsolták magának, hogy ezt csinálja? – Mit? – Hogy úgy nézzen ki, mint én. – Úgy nézek ki? A szobában mindenki nevetett, még a rendőrök is. – Azért tette azt a képet a kirakatba, hogy nyerészkedjen – mondta Ellie, érezhetően kevesebb önbizalommal, mint amennyi korábban áradt belőle. – Melyik képet? Kurt Cobainét? Az mindig is ott volt. Én vagyok a legnagyobb rajongója. Legalábbis Hertfordshire-ben. – Nem csak ma rakta ki, hogy keressen rajta egy kis pénzt? – Hogy keressek egy kis pénzt a roystoni gyászoló Nirvana-rajongóktól? Ez csak akkor jönne be, ha Julio Iglesias képét raknám ki. Ellie zavartan nézett. – Ezért törted be a kirakatot? – kérdezte Ruth. – Mert azt gondoltad, hogy nyerészkedek? – Aha. – A mai nap a legszomorúbb az életemben. És akkor jön valami kis hülye, és betöri a kirakatomat, mert azt hiszi, hogy meg akarom kopasztani az embereket. Tudod, mit? Nőj fel! Will határozottan úgy gondolta, hogy Ellie-vel nem történhet meg túl gyakran, hogy nem találja a szavakat, de most világosan látszott, hogy ha valaki tátott szájjal bámuló, vörös képű masszává akarja változtatni, akkor nem kell mást tennie, mint találni egy huszonvalahány éves hasonmását, akinek a Kurt Cobain iránti imádata még az övét is felülmúlja. – Sajnálom – suttogta. – Na, jól van – mondta Ruth. – Gyere ide. – És míg a rendőrségi kihallgatószobában összegyülekezett s többségükben részvétlen emberek bámulták őket, Ruth kitárta karját, Ellie pedig felállt, odament hozzá, és átölelte. Fiona figyelmét, úgy tűnt, elkerülte, hogy elvileg ez az ölelés jelezte volna az egész sajnálatos karton-Cobain-sztori végét, de Will már egy ideje látta, hogy többé-kevésbé minden elkerüli a figyelmét azóta, hogy megálltak tankolni. Mindenesetre gyorsan kiderült, hogy nem ábrándozással töltötte az idejét, hanem erőgyűjtéssel, és csakis általa ismert okokból úgy döntött, hogy most jött el a cselekvés pillanata. Felállt, megkerülte az asztalt, hátulról átölelte Marcust, és idegesítően mély átéléssel megszólította a rendőrnőt, aki a gondjukat viselte. – Nem voltam jó anyja – jelentette ki. – Engedtem, hogy félrecsússzanak a dolgok, nem voltam elég figyelmes, és... Nem csodálkozom, hogy idáig fajult a dolog. – Nem fajult semmi semeddig, anyu – mondta Marcus. – Hányszor mondjam még? Én nem csináltam semmit. – Fiona nem figyelt rá; úgy tűnt, nem is hallotta.
– Tudom, hogy nem érdemiek meg még egy lehetőséget, mégis azt kérem, és... Nem tudom, hogy magának van-e gyereke. – Nekem? – kérdezte a rendőrnő. – Egen. Van egy kisfiam. Jack. – Úgy kérem magát, mint anya az anyát... Ha ad nekünk még egy lehetőséget, nem fogja megbánni. – Miféle lehetőséget, anyu? Én nem csináltam semmi rosszat. Csak leszálltam a vonatról. Fiona továbbra sem reagált rá. Annyit meg kell hagyni, gondolta Will, hogy ha egyszer eldöntötte magában, hogy harcol a fiáért, akkor nem lehet leállítani, bármilyen ostoba volt a döntés és bármilyen alkalmatlanok a fegyverei. Tény, hogy hibbant dolgokat mondott, és igazából ezt ő is tudhatta volna, de ez legalább lényének abból a részéből fakadt, amelyik tudta, hogy tennie kell valamit a fiáért. Ez fordulópont volt, legalábbis afféle. Erről a nőről el lehetett képzelni, hogy mindenféle hülyeségeket beszél a legalkalmatlanabb pillanatokban, de már sokkal nehezebb volt azt elképzelni, hogy ki van nyuvadva egy szófán, és csupa hányadék, és Will kezdte megtanulni, hogy a jó hír néha kevéssé ígéretes formában jelentkezik. – Alkut ajánlunk – mondta Fiona. Will agyán az futott át, hogy Fiona talán a Los Angeles-i törvény-be képzeli bele magát. Lehet, hogy Roystonban ugyanúgy működnek a dolgok? Nem tűnt valószínűnek, de az ember sose tudhatja. – Marcus vallomást tesz Ellie ellen, ha elengedik. Sajnálom, Katrina, de neki már úgyis késő. Marcus meg hadd kezdje újra tiszta lappal. – Arcát Marcus tarkójába fúrta, de Marcus lerázta magáról, és Willhez lépett. Katrina, aki Fiona beszéde alatt azzal küszködött, hogy visszatartsa a nevetését, odament hozzá, hogy megnyugtassa. – Fogd már be, anyu! Tisztára őrült vagy. A francba, nem hiszem el, hogy ilyen hülyék a szüleim – mondta Marcus a lehető legőszintébben. Will szemügyre vette a fura kis csoportot, és próbált valami okosat kigondolni róla. Ezek a különös kalandok és kapcsolatok! Föl nem fogta az egészet ésszel. Nem az a típus volt, akinek lennének misztikus pillanatai, még bekábítózva se, de valahogy aggódott, hogy ez most mégis az; talán amiatt, hogy Marcus lerázta magáról az anyját, és inkább őmellé húzódott? Bármi volt is a magyarázat, mindenképpen furán érezte tőle magát. Néhányat ezek közül az emberek közül nem ismert korábban; néhányat csak egészen rövid ideje ismert, és nem mondhatta, hogy különösebben jól ismeri őket. De most itt voltak, egyik egy kartonpapírból kivágott Kurt Cobaint szorongatott, a másik gipszben volt, a harmadik sírt, és olyan kötelékek fűzték őket össze, amiket szinte lehetetlen lett volna elmagyarázni valakinek, aki épp csak besétál közéjük. Will nem emlékezett rá, hogy valaha is benne lett volna egy ilyen zavaros, terjeszkedő, kaotikus hálóban; majdnem olyan volt, mintha egy pillanatra megláthatta volna, milyen is eleven emberi lénynek lenni. És nem is volt túl rossz; igazából nem bánta volna, ha mindig az lehet.
Mindannyian elmentek a legközelebbi burgerbárba vacsorázni. Ruth és Ellie külön ültek le, sült krumplit ettek, cigiztek és sugdolóztak; Marcus meg a rokonai folytatták a szurkálódást, amit olyan lelkesedéssel kezdtek el a rendőrségen. Clive azt akarta, hogy Marcus menjen el velük Cambridge-be, Fiona viszont úgy érezte, hogy vissza kell vinnie Londonba, míg Marcust a délután eseményei láthatóan annyira megkavarták, hogy különösebben semmit sem érzett. – Tulajdonképpen miért volt veled Ellie? – kérdezte Will. – Nem is emlékszem – mondta Marcus. – Egyszerűen csak jönni akart. – Ő is ott aludt volna nálunk? – kérdezte Clive. – Nem tom. Asszem. – Kösz, hogy előbb megkérdeztél minket. – Ellie nem való hozzám – mondta Marcus határozottan. – Rájöttél végre, mi? – mondta Will. – Csak azt nem tudom, kihez való – mondta Katrina. – Azért szerintem mindig barátok maradunk – folytatta Marcus. – De nem tudom. Azt hiszem, olyat kellene találnom, aki nem ennyire... – Nem ennyire durva és őrült? Nem ennyire erőszakos? Nem ennyire borzalmasan hülye? Bármennyi nemennyirét tudok mondani. – Ez a közbeszólás Ellie anyjától származott. – Nem ennyire más, mint én – mondta Marcus diplomatikusan. – Hát, sok szerencsét – mondta Katrina. – Sokan vagyunk, akik fél életünket azzal töltöttük, hogy olyan valakit kerestünk, aki nem annyira más, mint mi, és még nem találtuk meg. – Annyira nehéz? – kérdezte Marcus. – A legnehezebb dolog a világon – mondta Fiona, akkora átérzéssel, hogy Will bele se akart gondolni. – Mit gondolsz, miért élünk egyedül? – mondta Katrina. Tényleg erről lenne szó?, csodálkozott Will. Ezt csinálják mindannyian, olyan valakit keresnek, aki nem különbözik tőlük annyira? Ő is ezt csinálja? Rachel csupa tűz, csupa komolyság, csupa összpontosítás, és még annyiféleképpen különbözik tőle, hogy össze se tudná számolni mindet, de Rachelnek épp az a lényege, mármint Will számára, hogy más, mint ő. Akkor hát volt valami hiba Katrina logikájában. Ez az egész, hogy olyan embert keresünk, aki nem olyan nagyon más, mint mi... Ez csak akkor jön össze, gondolta Will, ha az ember meg van győződve róla, hogy végül is nem annyira rossz dolog épp az ő bőrében lenni.
Harmincöt Marcus végül is úgy döntött, hogy az apjával és Lindseyvel marad. Valahogy – kicsit mulatságos módon – sajnálatot érzett irántuk: a rendőrségen tényleg úgy tűnt, hogy kívül vannak a körön, mintha képtelenek lennének megbirkózni a helyzettel. Marcus eddig soha nem gondolkozott el ezen, de most valahogy rögtön érezni lehetett, hogy ki lakik Londonban, és ki nem, és akik nem ott laktak, azok mintha mindentől jobban meg lettek volna ijedve. Clive és Lindsey először is természetesen megijedtek Ellie-től, de megijedtek Ellie anyjától és a rendőröktől is, és egy csomót sopánkodtak, és végig sütött róluk az idegesség... Talán ennek nem is volt semmi köze Londonhoz, talán inkább ahhoz volt köze, hogy milyen embereket ismert meg mostanában, vagy talán csak egyszerűen sokkal idősebb lett az elmúlt pár hónap alatt. Mindenesetre nemigen tudta elképzelni, hogy az apja ugyan mit tudna még nyújtani neki, és épp ezért érzett sajnálatot iránta, meg épp ezért egyezett bele abba is, hogy elmegy vele Cambridge-be. Clive a kocsiban is folytatta a sopánkodást. Hogy a csudába jött össze Marcus pont egy ilyen lánnyal? Miért nem próbálta megállítani? Miért beszélt durván Lindseyvel? Ő ugyan mi rosszat tett neki bármikor is? Marcus nem válaszolt. Hagyta az apját, hadd beszéljen, míg az végül kifogyott a sopánkodásból, ahogy a kocsiból fogy el a benzin: előbb csak lassabban és halkabban mondta a magáét, aztán teljesen lefulladt. Az a lényeg, hogy Clive többé nem lehetett ez a fajta apa. Ahhoz elmulasztotta a megfelelő pillanatokat. Olyan volt, mintha Isten hirtelen elhatározná, hogy megint Isten lesz, billió évvel azután, hogy megteremtette a világot: nem jöhetne csak úgy le a mennyekből, és nem kezdhetné el, hogy ó, nem kellett volna oda raknotok az Empire State Buildinget, és nem lett volna szabad úgy szerveznetek a dolgokat, hogy az afrikai embereknek kevesebb pénzük legyen, és nem lett volna szabad megengednetek a tudósoknak, hogy feltalálják az atombombát. Mert akkor azt mondhatnánk neki, hogy oké, de nem késő ez egy kicsit? Hol voltál, amikor még csak terveztük ezeket a dolgokat? Nem mintha azt gondolta volna, hogy az apjának mindenképpen a közelében kellett volna lennie, de olyan nincs, hogy ezt is akarja, meg azt is. Ha Cambridge-ben akar élni Lindseyvel, füvet szívni és lepotyogni az ablakpárkányokról, rendben van, de akkor hogy jön ahhoz, hogy elkezd beleszólni minden kis dologba – és Ellie most tényleg kis dolog volt, még ha akkor, amikor a járdán ültek, és várták a rendőrautót, a valaha létezett legnagyobb dolognak tűnt is. Valami más elfoglaltságot kell találnia magának. A kis dolgokra ott volt Will meg az anyja, az apja meg kívül volt ezen. Fél tizenegy tájban érkeztek meg, ami azt jelentette, hogy hat órába telt, amíg eljutott Cambridge-be – nem is rossz, ha hozzávesszük, hogy félúton letartóztatták. (Letartóztatták! Le volt tartóztatva! Legalábbis rendőrautóval elvitték egy rendőrőrsre. Már nem úgy gondolt a betört kirakatra, mint valami
olyasmire, ami az iskolakerülés közvetlen következménye volt, és egyenesen ahhoz vezet, hogy végül csavargó és kábítószeres lesz belőle. Most, hogy szabad volt, megértette, hogy eltúlozta a dolgokat. Ehelyett a roystoni incidenst most annak mércéjeként fogta fel, hogy milyen messzire jutott az elmúlt pár hónap alatt. Amikor Londonba költöztek, sehogy sem bírta volna elérni, hogy letartóztassák. Nem ismerte hozzá a megfelelő embereket.) Lindsey teát főzött nekik, és leültek a konyhaasztal köré. Aztán Clive biccentett Lindsey felé, mire Lindsey azt mondta, hogy fáradt és lefekszik, és kettesben hagyta őket. – Nem baj, ha sodrok magamnak egy marihuánás cigit? – Nem – mondta Marcus. – Azt csinálsz, amit akarsz. De én nem kérek. – Még szép. Leadnád nekem a dobozt? Fáj, ha nyújtóznom kell. Marcus a polcokhoz tolta a székét, fellépett rá, és tapogatni kezdett a legfelső polcon lévő gabonapelyhes zacskók mögött. Mókás, hogy az ember tudhat egy csomó ilyen apróságot valakiről, mint hogy hol tartja a füves dobozát, még ha azt nem tudja is, hogy mi jár a fejében egyik hétről a másikra. Lelépett, odaadta a dobozt az apjának, és visszatolta a széket az asztalhoz. Az apja nekiállt a sodrásnak, s közben a cigarettapapírjába motyogott. – Tudod, sokat gondolkoztam azóta. A balesetem óta. – Mióta leestél az ablakpárkányról? – Marcus szerette ezt mondani. Olyan hülyén hangzott. – Ja. A balesetem óta. – Anyu is mondta, hogy sokat gondolkodsz. – És? – Mi és? – Nem tom. Te mit gondolsz? – Mit gondolok arról, hogy te sokat gondolkodsz? – Hát. – Az apja felnézett rá. – Aha. Mondjuk. – Attól függ, nem igaz? Mármint hogy miről is gondolkodsz. – Na jó. Szóval arról gondolkodtam... Tudod, megijesztett, mármint a balesetem. – Amikor leestél az ablakpárkányról? – Ja. A balesetem. Miért kell mindig elmondanod, hogy mi is volt az? Mindegy, szóval megijesztett. – Nem estél le olyan nagyon magasról. Csak a kulcscsontodat törted el. Egy csomó embert ismerek, akinek már volt eltörve a kulcscsontja. – Nem számít, hogy milyen magasról esik le az ember, ha utána elkezd gondolkodni, nem igaz? – Aha. – Komolyan gondoltad, amit a rendőrségen mondtál? Hogy rossz apa vagyok? – Hát, nem tom. Nem igazán. – Mert tudom, hogy nem voltam szuper.
– Nem. Szuper, az nem. – És... szükséged van apára, nem? Most már látom. Eddig nem láttam. – Nem tudom, mire van szükségem. – Hát, azt tudod, hogy apára van. – Miért? – Mert arra mindenkinek szüksége van. Marcus ezen elgondolkozott. – Hát, igen, mindenkinek szüksége van, az elején. De utána, nem is tudom. Miért gondolod, hogy most szükségem van rá? Jól megvagyunk nélküle. – Nem úgy néz ki. – Miért? Mert valaki más betört egy kirakatot? Nem, komolyan, jól megvagyok anélkül. Lehet, hogy jobban is. Úgy értem, nehéz anyuval, de ebben az évben az iskolában... nem tudom megmagyarázni, de nagyobb biztonságban érzem magam, mint eddig, mert több embert ismerek. Komolyan féltem, mert azt gondoltam, hogy kettő nem elég, de most már nemcsak ketten vagyunk. Hanem egy csomóan. És így jobban elvan az ember. – Ki az a csomó ember? Ellie meg Will meg ilyenek? – Aha, ilyenek. – Azok nem lesznek mindig melletted. – Lesz, aki lesz, lesz, aki nem lesz. De tudod, eddig nem tudtam, hogy bárki más is meg tudja csinálni, amit kell, pedig meg tudja. És lehet embereket találni. Olyan ez, mint amit azok az akrobaták csinálnak. – Miféle akrobaták? – Hát az, amikor egy csomó ember piramist csinál, és valaki a legtetejére áll. Nem igazán számít, hogy kik azok, amíg ott vannak, és nem engeded, hogy elmenjenek, amíg nem találsz helyettük valaki mást. – Komolyan ezt gondolod? Nem számít, hogy ki van alattad? – Aha, igen. Eddig nem ezt gondoltam, de most ezt gondolom. Mert az ember nem állhat az apjára meg az anyjára, ha azok mindent összekavarnak, meg fogják magukat, és lelépnek, vagy depressziósak lesznek. Az apja befejezte a sodrást. Rágyújtott, és mélyen leszívta a füstöt. – Hát erről gondolkoztam olyan sokat. Nem kellett volna lelépnem. – Nem számít, apu. Komolyan. Tudom, hogy hol talállak, ha nagy baj van. – Ó, kösz. – Sajnálom, de... jól vagyok. Komolyan. Tudok találni magamnak embereket. Minden rendben lesz. És tudta is, hogy rendben lesz. Azt nem tudta, hogy Ellie-vel is minden rendben lesz-e, mert Ellie nem gondolkodott olyan erősen a dolgokon, hiába, hogy okos volt, meg értett a politikához és a többi; és azt se tudta, hogy az anyjával minden rendben lesz-e, mert az anyja nem volt túl erős a legtöbbször. De abban biztos volt, hogy ő maga képes lesz megbirkózni a dolgokkal úgy, ahogy ők nem lennének képesek. Képes lesz megbirkózni a dolgokkal a suliban, mert tudta, mit kell tennie, és már kiismerte, hogy kiben bízhat meg és kiben
nem, ráadásul ezt Londonban tudta kiismerni, ahol az emberek mindenféle fura módon közelednek egymáshoz. Kis gúlákat tudott összerakni emberekből, ami nem lett volna lehetséges, ha az anyja meg az apja nem szakítottak volna, és ők hárman Cambridge-ben maradnak. Nem mindenkinek jöhet ez össze. Nem jöhet össze őrülteknek, vagy azoknak, akik nem ismernek senkit, vagy beteg embereknek, vagy azoknak, akik túl sokat isznak. De neki össze fog jönni, arról gondoskodik, és mivel tudta, hogy össze fog jönni, eldöntötte magában, hogy ez sokkal jobb megoldás, mint az, amit az apja szerint kellene megpróbálnia. Még beszélgettek egy darabig – Lindseyről meg hogy mennyire szeretne egy babát, és hogy ő, mármint Clive mennyire nem tud dönteni, meg hogy Marcus nem bánná-e, ha tényleg születne egy gyerekük, mire Marcus azt mondta, hogy örülne neki, és hogy szereti a kisbabákat. Mert nem nagyon szerette ugyan őket, de azt tudta, milyen sokat ér, ha minél több ember vesz körül valakit, és egyszer Lindsey babája is felnő majd, hogy még egy plusz ember legyen. Aztán lefeküdt. Az apja jó erősen megölelte, és egy kicsit könnyezett is, de addigra be volt tépve, úgyhogy Marcus nem vette komolyan. Reggel az apja meg Lindsey kivitték a pályaudvarra, és adtak neki elég pénzt, hogy taxival mehessen haza a King’s Crossról. Felszállt a vonatra és kinézett az ablakon. Biztos volt benne, hogy igaza van abban, amit az akrobatákról mondott, de még ha hülyeség is, elhatározta, hogy hinni fog benne. Ha segít neki elérni, hogy egyszer majd teljesen szabadon követhesse el ő is azokat a hibákat, amiket minden ember elkövet, akkor mi rossz lehet benne?
Harminchat Willt még mindig félelemmel töltötte el, hogy annyira odavan Rachelért. Úgy érezte, Rachel bármelyik pillanatban úgy dönthet, hogy túl sok gondot okoz neki, vagy hogy értéktelen, vagy hogy nem jó az ágyban. Összejöhet valaki mással, vagy hirtelen kitalálhatja, hogy egyáltalán senkivel sem akar viszonyt. Vagy meghalhat hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, autóbalesetben, amikor megy haza, miután elvitte Alit az iskolába. Will valósággal egy olyan kiscsibének érezte magát, amelyiknek épp most repedt szét a tojáshéja, és most kint van a világban, borzongva, bizonytalan lábakon (már ha a kiscsibe bizonytalanul áll a lábán – az inkább a csikókra meg a kisborjakra jellemző), anélkül hogy akár egy Paul Smith öltöny, akár egy Ray-ban szemüveg védené. Még abban sem volt biztos, hogy mire jó ez a félelme. Ugyan mi haszna belőle? Semmi az égvilágon, már amennyire meg tudta ítélni, de most már késő volt feltenni ezt a kérdést. Csak azt tudta, hogy nincs visszaút: életének az a része véget ért. Mostanában szombatonként a legtöbbször az volt a programja, hogy elvitte Alit és Marcust valahová. Azért kezdte el, mert segíteni akart az anyjuknak, hadd lazítsanak... Nem, ez nem igaz. Azért kezdte el, mert be akart furakodni Rachel életébe, és el akarta érni, hogy Rachel komoly, tartalmas embernek lássa. És persze nem mintha a világ legrosszabb munkája lett volna; az első pár alkalom nehéz volt, mert valami okból mindenáron a művelődést akarta forszírozni, és elvitte őket a British Museumba meg a National Gallerybe, és mindhárman unatkoztak és nyűgösek voltak, főleg mert az ilyesmit maga Will is utálta csinálni. (Van unalmasabb hely a világon a British Museumnál? Ha igen, Will tudni se akart róla. Edények. Érmék. Kancsók. Egész szobák tányérokkal tele. Kellene hogy legyen valami célja annak, ha kiállítanak valamit, döntötte el magában. Csak mert valami öreg, attól még nem feltétlenül érdekes. Csak mert megmaradt annyi időn át, az ember még nem akarja mindenáron megnézni.) De épp amikor már majdnem felhagyott a próbálkozással, elvitte őket moziba, egy olyan bárgyú nyári filmre, amivel direkt a kölyköket etetik, és mindhárman remekül érezték magukat. Úgyhogy most ez volt a szokásos program: ebéd a McDonald’sban vagy a Burger Kingben, film, egy shake a Burger Kingben vagy a McDonald’sban (ebéd az egyikben, shake a másikban), aztán irány haza. Párszor elvitte őket Arsenal-meccsre is, és az is klassz volt, csak éppen Ali azért még mindig csesztette Marcust, ha csak egy fél sansza volt rá, márpedig félnél jóval több sansza adódott rá egy egész hosszú délutánon át a Highbury-stadion családias közegében, úgyhogy a focit azokra a ritka alkalmakra tartogatta, amikor kifogytak a röhejesen idióta filmekből. Marcus most már idősebb volt Alinál. Az első találkozásukkor, amikor Marcus egy délutánra Will fia volt, Ali jó pár évvel idősebbnek tűnt Marcusnál, de az aznapi robbanása kicsit elfújta róla az álcát, meg persze Marcus is sokat fejlődött ez alatt a pár hónap alatt. Jobban öltözött – győzött az anyjával
szemben abban a vitában, hogy eljárhat-e vásárolni Will-lel –, és rendszeresen vágatta a haját, és nagyon ügyelt rá, hogy ne kezdjen el hangosan énekelni, és a barátsága Ellie-vel meg Zoéval (ami mindenki nagy meglepetésére megmaradt és elmélyült) azt jelentette, hogy sok mindenben úgy viselkedett, mint egy tinédzser: bár a lányok díjazták a különcségeit, Marcus kezdett beleunni, hogy visongva örülnek, ha mond valami hülyeséget, ezért egyre körültekintőbben beszélt, ami bizonyos szempontból szomorú volt, de különben elkerülhetetlen és egészséges fejlemény. Fura, de Willnek hiányzott. Mióta a tojáshéj megrepedt, Will mindig szeretett volna arról beszélgetni Marcusszal, milyen is úgy mászkálni a világban, hogy nincs az emberen semmi, és retteg mindentől és mindenkitől, mert Marcus volt az egyetlen ember a világon, aki tanácsot adhatott volna neki, de Marcus – legalábbis a régi Marcus – eltűnt. – Feleségül fogod venni az anyámat? – kérdezte egyszer Ali, mint derült égből a villámcsapás, a mozi előtti hamburgeres ebédjük közben. Marcus érdeklődve pillantott fel a sült krumplijából. – Nem tom – motyogta Will. Egy csomót gondolkodott már ezen, de soha nem tudta tökéletesen meggyőzni magát arról, hogy van joga megkérni Rachel kezét; valahányszor ott maradt nála éjszakára, földöntúli boldogság töltötte el, és nem akart semmi olyat tenni, ami veszélybe sodorná jelenlegi kiváltságait. Néha még azt is alig merte megkérdezni tőle, hogy mikor találkozhatnak legközelebb; megkérdezni, hogy szeretné-e vele együtt leélni az egész életét, hallatlan vakmerőségnek tűnt. – Régebben azt akartam, hogy vegye feleségül a mamámat – jegyezte meg Marcus vidáman. Willnek hirtelen kedve támadt ráönteni az ingére a tűzforró kávéját. – Komolyan? – kérdezte Ali. – Aha. Valahogy úgy gondoltam, hogy az mindent megoldana. Persze a te mamád másmilyen. Jobban össze tudja szedni magát, mint az enyém. – Még mindig szeretnéd, hogy feleségül vegye a mamádat? – Nekem nincs szavam ebben? – kérdezte Will. – Á, dehogy – mondta Marcus, rá se hederítve Will közbeszólására. – Tudod, szerintem nem az a jó megoldás. – Miért nem? – Mert... Láttál már olyat, amikor az akrobaták olyan piramist csinálnak? Most én ilyennek látom az életet. – Mi a fenéről beszélsz, Marcus? – kérdezte Will. És ez nem szónoki kérdés volt. – Egy gyereknek biztonságosabb, ha mindenki csak a barátja. Amikor az emberek összeházasodnak... hát, nem tom. Úgy nem annyira biztonságos. Mert most mi van? A te mamád meg az én mamám jól kijönnek egymással. – Ez igaz volt. Fiona és Rachel rendszeresen találkoztak újabban, ami a frászt hozta Willre. – És Will szokott találkozni a mamáddal, én meg veled meg Ellie-vel
meg Zoéval meg Lindseyvel meg az apámmal. Jól végiggondoltam már az egészet. Ha a mamád hozzámegy Willhez, azt gondolod, nagyobb biztonságban leszel, pedig nem, mert úgyis elválnak, vagy Will megbolondul, vagy valami. Ali hevesen bólintott. Will már nem leforrázni akarta Marcust, hanem lepuffantani előbb őt, aztán saját magát is. – És ha Rachel meg én nem válunk el? Ha örökre együtt maradunk? – Klassz. Szuper. Bizonyítsd be! Egyszerűen nem hiszem, hogy a házaspároké a jövő. – Ó, kösz szépen... Einstein. – Will igazából valami élesebb riposztot tervezett. Egy olyan szocio-kulturális házassági szakértővel akart előrukkolni, akinek a nevét két tizenkét éves fiú is kapásból felismeri, de nem jutott eszébe más, csak Einstein. Tudta, hogy ez így sántít. – Neki mi köze hozzá? – Semmi – motyogta Will. Marcus szánakozva nézett rá. – De ne beszélj velem pökhendien. – Mit jelent az, hogy pökhendi? – kérdezte Marcus a lehető legkomolyabban. Na tessék. Willt pökhendin lekezelte egy gyerek, aki még ahhoz sem elég idős, hogy ismerje ezt a szót. – Azt jelenti, hogy ne bánj úgy velem, mint egy idiótával. Marcus úgy nézett rá, mint aki a nézésével azt mondja: hogyan máshogy bánhatnék veled?, és Will teljesen meg tudta érteni. Mostanában igencsak küszködnie kellett, hogy fenntartsa az életkori különbséget: Marcus tekintélyt parancsoló modora, az az ugyan-már-nekem-mondod hanghordozása annyira meggyőző volt, hogy Will nem tudta, hogyan vitatkozzon vele. Meg nem is akart. Még nem vesztette el minden tekintélyét, még maradt egy csöppnyi darab, nagyjából akkora, mint egy pici kis var, és ezt meg is akarta őrizni. – Egyszerűen annyival idősebbnek tűnik – mondta Fiona egyik délután, miután Will hazavitte Marcust, aki rögtön eltűnt a saját szobájában egy röpke köszi (Willnek) és egy morc szia (az anyjának) után. – Hol rontottuk el, eh? – kérdezte Will elgondolkodva. – Megadtunk ennek a kölyöknek mindent, és ez a köszönet. – Úgy érzem, mintha elveszíteném – mondta Fiona. Will még mindig nem érzett rá, hogyan lehetne viccelni vele. Ami cappuccino-hab könnyedségével hagyta el a száját, az mintha nokedlitésztaként érkezett volna Fiona fülébe. – Más se érdekli, csak a Smashing Pumpkins meg Ellie meg Zoe meg... azt hiszem, cigizik. Will elnevette magát. – Ez nem vicces. – Ahogy vesszük. Mennyit adtál volna azért pár hónappal ezelőtt, hogy Marcust elkapják, ahogy a haverjaival cigizik? – Semennyit. Utálom a cigit.
– Igen, de... – Feladta. Fiona eltökélte magát, hogy juszt se fogja megérteni, amit mond. – Zavar, hogy elveszted? – Még kérded? Persze hogy zavar. – Csak mert úgy tűnt... Nem akarok elefánt lenni a porcelánboltban, de mintha jobban lennél mostanában. – Azt hiszem, tényleg jobban vagyok. Nem tudom, mi ez, de egyszerűen úgy érzem, már nem visel meg annyira minden. – Ez remek. – Azt hiszem, jobban úrrá tudok lenni a dolgokon. Nem tudom, miért. Will úgy gondolta, ő tudja, vagy legalábbis tud egy okot rá, de azt is tudta, nem lenne se okos dolog, se tapintatos, ha ezt elkezdené kifejteni. Az volt az igazság, hogy ezzel az új Marcusszal nem is volt olyan nehéz megbirkózni. Voltak barátai, tudott gondoskodni magáról, vastagabb bőrt növesztett magára – azt a fajta bőrt, amit Will éppen levedlett. Lerázta mindazt, ami furcsa és különleges volt rajta, és ugyanolyan lett, mint bármelyik tizenkét éves gyerek. De mindhármuknak el kellett veszíteniük bizonyos dolgokat, hogy más dolgokat megnyerhessenek. Will elvesztette a páncélját, a hűvösségét és a távolságtartását, és riadtnak meg sebezhetőnek érezte magát, de így legalább Rachellel lehetett; Fiona elvesztette Marcus nagy részét, de legalább nem fenyegette az a veszély, hogy megint a baleseti osztályon köt ki; Marcus pedig elvesztette magát, de így nyugodtan mehetett haza az iskolából, nem kellett attól félnie, hogy ellopják a cipőjét. Marcus morcosan jött ki a szobájából. – Unatkozom. Hozhatok ki egy videót? Will nem tudott ellenállni: volt egy elmélete, amit tesztelni akart. – Hé, Fiona! Miért nem veszed elő a kottáidat? Eldalolhatnánk a „Most mindkét oldal”-t. – Volna kedved hozzá? – Aha. Persze. – De közben Marcust nézte, akinek olyan lett az ábrázata, mint akit arra kértek, hogy pucéran táncoljon egy szupermodellekből és az unokatestvéreiből álló vegyes közönség előtt. – Anyu, ne! Kérlek! – Ne hülyéskedj! Hiszen szeretsz énekelni. Szereted Joni Mitchellt. – Nem szeretem. Már nem. Rohadtul ki nem állhatom Joni Mitchellt. És Will ekkor bármibe lefogadta volna, hogy Marcusszal minden rendben lesz.