Nick Hornby. Hogy Legyünk Jók?

Nick Hornby Hogy Legyünk Jók?

1 Egy leedsi parkolóban vagyok, amikor megmondom a férjemnek, hogy többé nem akarok a felesége lenni. David még csak ott sincs velem a parkolóban. Ő otthon van, vigyáz a gyerekekre, és csak azért hívtam fel, hogy figyelmeztessem, kikérőt kell írnia Molly osztályfőnökének. Az a másik... az csak úgy kicsúszik a számon. Ez hiba a részemről, naná, hogy az. Jóllehet, legalábbis a jelek szerint – és óriási megrökönyödésemre – az a típus vagyok, aki csak úgy bejelenti a férjének, hogy nem akar többé a felesége lenni, azért azt mégsem gondoltam, hogy képes leszek ezt egy parkolóból, mobiltelefonon közölni. Úgy látszik, némi korrekcióra szorul az énképem. Példának okáért olyan emberként tudnám jellemezni magam, akinek jó a névmemóriája, mert sok ezer esetben jutott már eszembe a kellő név a kellő pillanatban, és csak egyszer vagy kétszer fordult elő, hogy valakiét elfelejtettem. De az emberek többségének az életében egyetlenegyszer kerül sor házasságot lezáró beszélgetésre, ha egyáltalán sor kerül rá. Ha az ember úgy dönt, hogy ezt egy leedsi parkolóban bonyolítja le a mobiltelefonján, akkor nem nagyon állíthatja, hogy ez nem jellemző rá, mint ahogy Lee Harvey Oswald sem védekezhetett azzal, hogy igazából nem szokott ő elnököket lelőni. Van az úgy, hogy az embert egyetlen húzása alapján ítélik meg. Később, a szállodai szobában, amikor nem tudok aludni – és ez egyfajta vigasz, mert bár olyan nő lett belőlem, aki egy parkolóban vet véget a házasságának, legalább maradt még bennem annyi tisztesség, hogy utána álmatlanul hánykolódom -, fejemben visszapörgetem a

beszélgetést, amilyen részletesen csak tudom, és próbálok rájönni, hogyan jutottunk el onnan (Molly fogorvosi kezelése) ide (az elkerülhetetlen válás) három perc alatt. Na jó, legyen tíz. Ami átalakul végtelen, hajnali háromi merengéssé arról, hogy jutottunk el onnan (találkozás egy egyetemi bálon 1976-ban) ide (az elkerülhetetlen válás) huszonnégy év alatt. Az igazat megvallva ennek a tűnődésnek a második része csak azért tart ilyen sokáig, mert huszonnégy év hosszú idő, és tömérdek részlet bukkan fel kéretlenül, apró-cseprő események, amelyeknek igazából nem sok közük van a történethez. Ha a házasságommal kapcsolatos gondolataimból filmet forgatnának, a kritikusok azt mondanák, hogy az egész csak vatta, igazi cselekmény nélkül, és össze lehet foglalni ennyiben: két ember találkozik, egymásba szeretnek, gyerekeik lesznek, veszekedni kezdenek, az egyik kövér lesz és morcos (David), a másik unatkozik, elkeseredett és morcos (én), és elválnak. Nem vitatkoznék ezzel a szinopszissal. Tucatsztori. De az a telefonbeszélgetés... Egyszerűen nem találom azt a láncszemet, amelyiknél a kisebb családi elintéznivalókról folytatott viszonylag harmonikus és hamisítatlanul banális csevegés átalakult egy ilyen kataklizmaszerű, az eddig ismert világ végét jelentő pillanattá: Én: „Szia.” Ő: „Helló. Hogy vagy?” Én: „Minden oké. A gyerekek jól vannak?” Ő: „Aha. Molly itthon van, nézi a tévét, Tom meg elment Jamie-ékhez.”

Én: „Csak azért hívtalak, mert kikérőt kell írnod Mollynak holnapra. Tudod, a fogorvos miatt.” Na? Na? Ugye azt gondolják, hogy képtelenség. Mármint hogy innen odáig. De tévednek, mert nekünk sikerült. Majdnem biztos vagyok benne, hogy az első kisiklás itt történt, ezen a ponton; ahogy most visszaemlékszem, volt egy szünet, egy kis baljós hallgatás a vonal másik végén. Aztán én valami olyat mondtam, hogy „Mi van?”, ő meg azt, hogy „Semmi”. Mire én még egyszer megkérdeztem, hogy „Mi van?”, ő meg még egyszer azt mondta, hogy „Semmi”, de semmiképpen sem olyan hangsúllyal, mintha csodálkozna vagy értetlenkedne, csak valami kis ingerültség volt a hangjában, ami, ugye, azt jelenti, hogy tessék csak tovább faggatózni. – Na, mondjad már! – Nem. – Ki vele! – Nem. Csak amit mondtál... – Mit mondtam? – Hogy csak azért hívtál, hogy emlékeztess Molly kikérőjére. – Miért baj az? – Örültem volna, ha valami más okból hívsz. Tudod, mondjuk, hogy egyszerűen csak halljuk egymás hangját. Mert kíváncsi voltál, hogy van a férjed meg a gyerekeid. – Jaj, David. – Mi az, hogy „Jaj, David”? – Az volt az első, amit kérdeztem. „Hogy vannak a gyerekek?”

– Aha. Oké. „Hogy vannak a gyerekek?” Szóval nem az, hogy „Hogy vagy?”. Az ember nem folytat ilyen beszélgetéseket, amikor jól mennek a dolgok. Nem nehéz elképzelni, hogy más, jobb kapcsolatokban egy telefonbeszélgetés, amelyik így kezdődik, nem vezetne a válás témájához, egyszerűen nem tudna arrafelé kanyarodni. Egy jobb kapcsolatban egyenesen át lehetne vitorlázni a fogorvosos részen más témákhoz – a napi munkádhoz, hogy mit tervezel estére, sőt egy mesésen szuperáló házasságban valami olyasmihez is, ami a családodon kívüli világban történt, mondjuk, hogy köhögésroham fogta el a bemondónőt a tévében, vagy mit tudom én -, ugyanolyan hétköznapi, ugyanolyan feledhető témákhoz, amelyek azonban mégiscsak egy szokványos, feledhető, szeretetteljes kapcsolat tartalmát, sőt talán mindennapos táplálékát jelentik. David és én azonban... hát, mi nem így állunk. Már nem. Egy ilyen telefonbeszélgetés, mint ez, csakis akkor képzelhető el, ha az ember évek óta bántja a másikat, és az is őt, úgyhogy a végén minden egyes szó, amit kiejtesz a szádon vagy hallasz, valami bizarr kódrendszer részévé válik, olyan komplikálttá és mögöttes tartalommal terheltté, mint egy bús, briliáns színdarab. Ami azt illeti, ahogy ott feküdtem álmatlanul a szállodai szobámban, és próbáltam az egészet összerakosgatni, egyszer csak fel is rémlett bennem a gondolat, hogy milyen ügyesek voltunk ennek a kódnak a kidolgozásában: éveken át tartó nyomorult leleményességre van szükség ahhoz, hogy idáig jusson az ember. – Ne haragudj.

– Érdekel, hogy vagyok? – Hogy őszinte legyek, David, fölösleges lenne megkérdeznem, hogy vagy. Hallom a hangodból. Annyira jól, hogy képes vagy két gyerekre vigyázni, és közben engem csesztetni. És amellett nagyon, nagyon dühös vagy, olyan okokból, amelyek jelen pillanatban számomra még homályosak. De biztos vagyok benne, hogy fel fogsz világosítani. – Miből gondolod, hogy mérges vagyok? – Hah! Te vagy a düh definíciója. Nemcsak most, hanem mindig. – Baromság. – David, te azzal keresed a kenyered, hogy dühös vagy. Ez igaz, mármint részben. David egyetlen stabil jövedelme egy állandó rovatból származik, amit a kerületi újságunknak ír. Egy fotó is díszíti, amin vicsorogva néz a fényképezőgépbe, és az van aláírva: „Holloway legdühösebb embere”. Az utolsó cikke, amit képes voltam végigolvasni, egy kirohanás volt a buszon utazó öregek ellen. Miért nem készítik soha elő a pénzt? Miért nem a külön nekik kijelölt üléseket használják a busz elején? Miért ragaszkodnak hozzá, hogy tíz perccel a megálló előtt felálljanak, aminek következtében gyakran elesnek, és a frászt hozzák az emberre? Érzik, miről van szó, ugye? – Mivel soha a kurva életbe nem olvasod el, amit írok... – Hol van Molly? – A tévét nézi a másik szobában. A picsába és bazdmeg. Plusz leszarom. – Éretten viselkedsz.

– ...Mivel soha a kurva életbe nem olvasod el, amit írok, biztosan elkerülte a figyelmedet, hogy a rovatom ironikus. Ironikusan felkacagtam. – Hát, akkor bocsáss meg a Webster Road 32. lakóinak, ha nem értjük a te kifinomult iróniádat. Mi életünk minden egyes napján Holloway legdühösebb embere mellett ébredünk. – Mi az értelme ennek az egésznek? Talán a házasságunkról készült filmben, amelyet egy olyan forgatókönyvíró írna, aki képes az unalmas és felszínes érvekből elegáns fordulatokkal valami jelentőségteljesebbet kihozni, ez lenne a nagy pillanat. Képzeljék csak el: „Ez jó kérdés... Hová is tartunk?... Mit művelünk?... Bla és bla és blabla... Kész, vége.” Oké, még csiszolni kell rajta, de hatásos lenne, az biztos. De mivel David és én nem vagyunk Tom és Nicole, észre sem vesszük ezeket a finom kis metaforikus pillanatokat. – Nem tudom, mi az értelme ennek az egésznek. Bepipulsz azon, hogy nem kérdezem meg, hogy vagy. – Aha. – Hogy vagy? – Menj a picsába! Felsóhajtottam, egyenesen a kagylóba, hogy hallja, mit csinálok; előbb a fülemtől a számhoz kellett vinnem a telefont, amitől a dolog veszített egy kicsit a spontaneitásából, de tapasztalatból tudom, hogy a mobilom gyatrán közvetíti a nem verbális nüanszokat. – Jézusom! Mi volt ez? – Egy sóhaj.

– Úgy hangzott, mintha egy hegy tetején állnál. Egy darabig nem szóltunk semmit. Ő egy észak-londoni konyhában volt, és ott nem szólt semmit, én meg egy leedsi parkolóban nem szóltam semmit, és hirtelen émelyítően fejbe kólintott, hogy milyen jól ismerem ezt a csendet, a formáját és a tapintását, valamennyi éles kis sarkát. (És persze ez igazából egyáltalán nem is csend. Az ember hallja saját dühének szitkokkal teli moraját, a fülében zakatoló vért, és ez alkalommal plusz még egy Fiat Uno zaját is, amint farral benavigál a mellette lévő parkolóhelyre.) Az az igazság, hogy nem volt összekötő láncszem a gyerekek felőli tudakozódás és a válás elhatározása között. Ezért nem találom. Azt hiszem, az történt, hogy egyszer csak fejest ugrottam bele. – Annyira belefáradtam ebbe, David. – Mibe? – Ebbe. Az állandó veszekedésbe. A hallgatásokba. A rossz hangulatba. Ebbe az egész... méregbe. – Ja. Abba. – Ezt úgy mondta, mintha a méreg valahogy a plafonról csöpögött volna bele a házasságunkba, de semmi gond, mert épp készül megjavítani a tetőt. – Hát, jó. Csak most már késő. Nagy levegőt vettem, ezúttal inkább magamért, mint miatta, úgyhogy a telefon most a fülemen maradt. – Talán nem. – Ezzel meg mit akarsz mondani? – Te tényleg így akarod leélni az életed hátralevő részét? – Természetesen nem. Miért, van jobb ötleted? – Igen, azt hiszem, van. – És hajlandó vagy megosztani velem?

– Tudod, hogy mi az. – Persze hogy tudom. De azt akarom, hogy te mondd ki elsőnek. És ekkor engem már tényleg nem érdekelt. – Akarod, hogy elváljunk? – Szeretném írásba foglalni, hogy ezt nem én mondtam. – Remek. – Nem én, hanem te. – Én, nem te... Jaj, David! Én egy szomorú felnőttdologról próbálok beszélni veled, te meg most is pontokat akarsz szerezni. – Hogy mindenkinek elmondhassam, hogy te kezdeményezted a válást. Mint derült égből a villámcsapás. – Ó, ez neked derült égből villámcsapás? Úgy értem, semmi jele nem volt, ugye, hiszen annyira boldogan éltünk együtt? És tényleg ezt akarod csinálni? Ezt akarod mindenkinek elmondani? Neked ebben ez a lényeg? – Rögtön el is kezdek telefonálgatni, amint befejeztük. Mindenkinek el akarom mondani az én verziómat, mielőtt még te elmondhatod a tiédet. – Oké, akkor én le se teszem a telefont. És aztán, megundorodva magamtól és tőle és mindentől, ami kettőnkhöz kapcsolódik, épp az ellenkezőjét csináltam: letettem. És így történt, hogy aztán álmatlanul hánykolódtam egy leedsi szállodaszobában, próbáltam visszapörgetni a beszélgetés részleteit, és olykor káromkodtam dühömben, amiért nem vagyok képes elaludni, fel-le kapcsolgattam a lámpát meg a tévét, és általában pokollá tettem a szeretőm életét. Ja,

gondolom, neki is szerepelnie kellene valahol abban a filmszinopszisban. Összeházasodtak, a férfi kövér és morcos lett, a nő elkeseredett és morcos, és végül bepasizott. Jól figyeljenek: nem vagyok rossz ember. Orvos vagyok. És az egyik ok, amiért orvos lettem, éppen az volt, hogy úgy gondoltam, azzal jót fogok tenni – úgymint JÓ-t, azazhogy ez nem egyszerűen csak egy izgalmas vagy jól jövedelmező vagy nagy presztízzsel járó szakma. Szerettem már csak a hangzását is: „Orvos akarok lenni”, „Orvosnak tanulok”, „Háziorvos vagyok egy kis észak-londoni rendelőben”. Így tűnhetek fel a lehető legjobb színben, gondoltam – egy amolyan okos, értelmiségi nő, nem túl hivalkodó, tiszteletre méltó, érett, jólelkű. Azt gondolják, az orvosok nem törődnek a látszattal, csak mert ők orvosok? Naná, hogy törődünk. Na mindegy. Szóval jó ember vagyok, egy derék doktornő, és egy szállodai ágyban fekszem egy Stephen nevű férfival, akit alig ismerek, és éppen közöltem a férjemmel, hogy válni akarok. Stephen is ébren van, ami csöppet sem meglepő. – Jól vagy? – kérdezi. Képtelen vagyok ránézni. Pár órával ezelőtt az egész testemet bejárta a keze, és nem is volt ez ellen semmi kifogásom, de most nem akarom, hogy itt legyen velem az ágyban, a szobában, Leedsben. – Csak kicsit nyugtalan vagyok. – Kiszállok az ágyból, és öltözni kezdek. – Megyek, sétálok egyet. Ez a szállodai szobám, úgyhogy magamhoz veszem a kulcskártyát, de amikor teszem bele a táskámba, belém villan a gondolat, hogy úgysem jövök vissza. Otthon

akarok lenni, veszekedni akarok és sírni és bűntudatot érezni amiatt, hogy mennyire össze fogjuk kuszálni a gyerekeink életét. A szobát az Egészségügyi Minisztérium fizeti. Persze, amit a minibárból fogyasztottunk, azt Stephennek kell majd állnia. Vezetek pár órát, aztán megállok egy benzinkútnál egy teára és egy süteményre. Ha ez egy film lenne, akkor történne valami hazafelé menet, valami, ami megvilágítaná és illusztrálná ennek az útnak a jelentőségét. Találkoznék valakivel, vagy elhatároznám, hogy ezentúl más ember leszek, vagy belekeverednék egy bűnügybe, sőt talán túszul ejtene egy bűnöző, egy tizenkilenc éves drogos, iskolázatlan gyerek, akiről kiderülne, hogy intelligensebb, sőt még jólelkűbb is nálam – ez lenne benne az irónia, tekintve, hogy én orvos vagyok, ő meg egy fegyveres rabló. És a srác megtanulna valamit tőlem, bár az Isten tudja, hogy micsodát, és én is megtanulnék valamit őtőle, és aztán ki-ki folytatná a maga magányos útját az életen át, melyet finoman, de alapvetően megváltoztatott az az együtt töltött röpke idő. De ez nem egy film, amint már mondottam, úgyhogy megeszem a süteményemet, megiszom a teámat, és visszaülök a kocsiba. (Hogy miért lovagolok annyit a filmeken? Összesen kétszer voltam moziban az elmúlt pár évben, és az a kettő is rajzfilm volt mindenféle beszélő rovarokkal. Amennyire én tudom, a legtöbb felnőtteknek szánt film mostanában éppenséggel szólhatna olyan nőkről, akik teljesen eseménytelenül Leedsből Észak-Londonba mennek kocsival, és az M1-esen valahol megállnak egy teára meg egy süteményre.) Összesen három óráig tart az út, a

süteménnyel együtt. Hatra otthon is vagyok, otthon az alvó házban, s egyszerre mintha megcsapná az orromat a kudarc savanyú szaga. Senki sem kel fel negyed nyolcig, úgyhogy a díványon bóbiskolok. Örülök, hogy újra itthon lehetek, a telefonbeszélgetés és az otthagyott szeretőm ellenére; örülök, hogy érzem öntudatlan gyerekeim melegét, mely szinte leszivárog a nyikorgó padlódeszkákon. Nem akarok befeküdni a hitvesi ágyba, legalábbis ma éjszaka, vagy ma reggel, vagy bármi van is most éppen – nem Stephen miatt, hanem mert még nem döntöttem el, hogy valaha is le fogok-e még feküdni Daviddel. Mi értelme lenne? Meg különben is mi értelme, akár elválunk, akár nem? Olyan furcsa ez az egész – számtalanszor beszélgettem már olyan emberekkel vagy olyan emberekről, akik „külön hálószobában alszanak”, mintha a közös ágy lenne a lényeg abban, ha két ember együtt marad, pedig bármennyire elromlottak is a dolgok, a közös ágy nekem soha nem jelentett problémát; az élet többi része az, ami megrémít. Voltak olyan napok mostanában, mióta elkezdődtek a bajaink, amikor az éber, aktív, gondolkodó, járkáló és beszélő David látványától hányingerem támadt, annyira fölgyűlt bennem az utálat; éjszaka azonban, az más tészta. Még mindig szeretkezünk, bár ez afféle félig-meddig lélektelen, funkcionális szex, különben meg nem is annyira a szex a lényeg, hanem inkább az, hogy az elmúlt huszonvalahány év alatt kialakítottuk az alvásunk, mármint a közös alvásunk rutinját. Kifejlődtek rajtam a kontúrok David könyökének, térdének, fenekének, és

senki más nem illik ezekbe pontosan ugyanúgy, különösen nem Stephen, aki ugyan vékonyabb és magasabb és még egy csomó olyan tulajdonsága van, amit egy szexpartnert kereső nő szempontjából kifejezetten vonzónak gondolna az ember, csakhogy egyik-másik testrésze mintha valahogy mégiscsak rossz helyen lenne; az elmúlt éjszaka voltak olyan percek, amikor riadtan azon tűnődtem, vajon igaz lehet-e, hogy Daviden kívül egy teremtett lélek sincs a világon, akivel valaha is kellemesen fogom érezni magam, s hogy a házasságunk – meg talán még számtalan más házasság – azért húzta ki annyi ideig, mert van valamilyen tökéletes súly/magasság hányados, amelyet még senki sem vizsgált meg alaposabban, és ha egyik vagy másik partner akár csak egy századmilliméternyire eltér ettől levagy fölfelé, akkor sohasem jöhet létre kapcsolat közöttük. És persze nem is csak erről van szó. Amikor David alszik, vissza tudom varázsolni azzá a férfivá, akit még mindig szeretek: rá tudom vetíteni az alvó alakjára az elképzelésemet, hogy milyennek kellene lennie, hogy milyen volt valamikor, és a hét óra, amit együtt töltök ezzel a Daviddel, nagyjából elég is, hogy átvészeljek egy újabb napot azzal a másikkal. Szóval. Bóbiskolok a díványon, s aztán Tom lejön pizsamában, bekapcsolja a tévét, önt magának egy tál gabonapelyhet, leül egy karosszékbe, és rajzfilmeket néz. Rám se pillant, hozzám se szól. – Jó reggelt – mondom vidáman. – Szia. – Hogy vagy? – Jól.

– Mi volt tegnap az iskolában? Ennyi; két percre nyitva az ablak, hogy beszélgethessek vele, aztán roló, spaletta. Leszállok a díványról, és felteszem a teáskannát. Molly a következő, aki lejön, már az iskolai ruhájába öltözve. Rám bámul. – Azt mondtad, elmész. – Visszajöttem. Túlságosan hiányoztatok. – Nekünk te nem hiányoztál. Ugye, Tom? Tom nem méltatja válaszra. Úgy látszik, ezek közül választhatok: durva agresszió a lányom, szótlan közöny a fiam részéről. Na jó, ez persze színtiszta önsajnálat, és se nem agresszívek, se nem közönyösek, egyszerűen csak gyerekek, és nem alakult ki bennük egyik napról a másikra felnőttes empátia, még egy ilyen különleges éjszaka alatt sem. Végül, de nem utolsósorban David jön le a szokásos pólójában és bokszeralsójában. Megy, hogy föltegye a kannát, egy pillanatra meghökken, amikor látja, hogy már föl lett téve, és csak akkor néz körül zavaros tekintettel, hogy magyarázatot keressen a kanna váratlan aktivitására. Meg is találja, elnyúlva a díványon. – Mit csinálsz te itt? – Csak visszajöttem, hogy ellenőrizzem, milyen szülői teljesítményre vagy képes a távollétemben. Le vagyok nyűgözve. Utolsónak kelsz fel, a gyerekek maguk készítik el a reggelijüket, a tévé bekapcsolva... Ez persze sportszerűtlen, mert így megy ez, akár itthon vagyok, akár nem, de nincs értelme, hogy megvárjam a támadását: szilárdan hiszek a megelőző megtorlásban.

– Lássuk csak – mondja. – Ez a kétnapos kurzus egy nappal korábban befejeződött. Mi az isten, mindannyian a normálisnál kétszer gyorsabban löktétek a rizsát? – Nem volt kedvem hozzá. – Hát, azt el tudom képzelni. És mihez van kedved? – Nem beszélgetnénk később? Amikor a gyerekek elmentek az iskolába? – Ó, persze, jól van. Később. – Az utolsó szó valami mély, de zavarba ejtő keserűséggel fröccsen ki belőle – mintha híres lennék arról, hogy mindent „később” csinálok, mintha minden egyes problémánkat az okozta volna, hogy mániám a dolgok elodázása. Felnevetek, de ettől sem csökken a vibráló feszültség köztünk. – Mi van? – Mi a bajod azzal, hogy azt javasolom, később beszéljük meg a dolgokat? – Szánalmas – feleli, de hogy pontosan mi, azt egy szóval se mondja. Természetesen csábító úgy tenni, ahogy ő szeretné, és a két gyerekünk előtt beszélni a válási szándékomról, de egyikünknek felnőttként kell gondolkodnia, ha csak egy időre is, úgyhogy megrázom a fejem, és felveszem a táskámat. Fel akarok menni, aludni. – Jók legyetek a suliban, gyerekek. David rám mereszti a szemét. – Hova mész? – Kinyuvadtam. – Azt hittem, az az egyik bajod a munkamegosztásunkkal, hogy soha nem viheted a gyerekeket az iskolába, pedig annyira szeretnéd. Azt hittem, meg vagy fosztva egy alapvető anyai jogodtól.

Ott kell lennem a rendelőben, mielőtt a gyerekek reggel elmennek, úgyhogy az iskolai fuvar nem az én reszortom. És bár örülök ennek, az örömöm nem akadályozott meg abban, hogy fölpanaszoljam sanyarú sorsomat, valahányszor arról vitatkozunk, hogy ki mit nem csinál. És David, mondanom sem kell, tudja, hogy nem buzog bennem a vágy, hogy elvigyem a gyerekeket az iskolába, éppen ezért is emlékeztet oly nagy élvezettel korábbi panaszaimra. David, akárcsak én, a házastársi hadviselés valóságos művésze, s most egy pillanatra képes vagyok kívülről látni magunkat és megcsodálni az átkozottul gyors észjárását. Szép játék volt, David. – Fél éjszaka fent voltam. – Na és? Kibírod. A gyerekek meg örülnének neki. A rohadt szemét. Világos, hogy gondoltam a válásra már máskor is. Ki nem? Sőt már azelőtt is, hogy férjhez mentem, voltak olyan fantáziáim, hogy elvált nő vagyok. A képzeletemben egy szuperjó, egyedülálló értelmiségi anya voltam, aki fantasztikus kapcsolatban van a volt férjével – együtt mennek szülői értekezletre, szomorkás estéket töltenek együtt a régi fényképalbumokat nézegetve, szóval ilyesmik -, és mindenféle kalandokat él át bohém fiatalabb vagy idősebb férfiakkal (nézzék meg Kris Kristoffersont az Aliz már nem lakik itt-ben; az volt a kedvenc filmem tizenhét éves koromban). Emlékszem, az esküvő előtti este is fantáziáltam erről, amit, gondolom, felfoghattam volna valamiféle előjelnek, de nem úgy fogtam fel. Azt hiszem, aggasztott a kanyarok és kacskaringók hiánya az

önéletrajzomban: egy árnyas elővárosban nőttem fel (Richmondban), a szüleim boldog házasok voltak és maradtak azóta is, tiszta kitűnő voltam az iskolában, leérettségiztem, egyetemre mentem, jó állást kaptam, megismerkedtem egy kedves férfival, eljegyeztük egymást. A vágyaimban élő nagyvárosi cikornyákra csak a házasságom utáni időben láttam lehetőséget, úgyhogy arra fordítottam minden mentális energiámat. Még a szétválásunk pillanatát is elképzeltem. David és én utazási irodák brosúráit böngésszük; ő New Yorkba akar menni, én szafárira Afrikába, és – mivel ez a hetvenhetedik ilyen vicces te-azt-mondod-zöld-én-aztmondom-sárga-féle beszélgetésünk sorozatban – egymásra nézünk, kedvesen összenevetünk, megöleljük egymást, és megállapodunk a válásban. Ő felmegy, összepakolja a táskáit és elköltözik, mondjuk, a szomszéd lakásba. Még ugyanazon a napon együtt vacsorázunk, mármint mi meg az új partnereink, akikkel valahogy sikerül összeismerkednünk a délután folyamán; mindenki remekül elvan és szeretettel évődik. De most már látom, hogy milyen hibbant elképzelés volt ez; már kezdem gyanítani, hogy a fényképalbumokkal töltött szomorkás esték aligha jöhetnek össze. Sokkal valószínűbb, hogy a fényképek középen ketté lesznek tépve – sőt Davidet ismerve ez már meg is történt, az elmúlt éjszaka, rögtön a telefonbeszélgetésünk után. Ami persze nyilvánvaló, ha jobban meggondoljuk: ha két ember annyira utálja egymást, hogy képtelenek ugyanabban a házban élni, akkor nem valószínű, hogy utána bármikor is együtt akarnak piknikezni. Az volt a baj a fantáziámmal, hogy

a boldog esküvőtől rögtön a boldog válásra ugrott, amikor pedig az esküvők és a válások között mindenféle búbánatos dolgok történnek. Beülök a kocsiba, elfuvarozom a gyerekeket, hazamegyek. David már a dolgozószobájában van, csukva az ajtaja. Ma nincs rovatos nap, úgyhogy vagy valamilyen vállalati brosúrát ír, amiért egy halom pénzt kap, vagy a regényét, amiért nem kap egy fityinget sem. Több időt tölt a regényével, mint a brosúrákkal, amin csak akkor tudom felhúzni magam, amikor rosszul mennek a dolgaink; amikor jól megvagyunk, támogatni akarom, gondoskodni róla, segíteni őt abban, hogy kihozhasson magából mindent. Amikor meg nem, szeretném darabokra tépni a hülye regényét, és arra kényszeríteni, hogy szerezzen magának egy normális állást. Valamikor elolvastam a készülő könyv egy részét, és viszolyogtam tőle. Az a címe, hogy „Zöld Őrzők”, és egy szatíra Anglia Diana utáni csöpögős kultúrájáról. Az utolsó rész, amit elolvastam, arról szólt, hogy a Zöld Őrzők munkatársai – ez egy cég, amelyik banán könyökkrémet, Brie lábillatosítót és még egy csomó mókásan haszontalan kozmetikumot forgalmaz – mindannyian pszichológushoz fordulnak a gyász feldolgozása végett, amikor meghal a szamár, amit örökbe fogadtak. Oké, semmilyen képzettségem nincs meg hozzá, hogy irodalomkritikusként lépjek fel, plusz egyáltalán nem is olvasok már egy ideje. Pedig valaha olvastam, azokban a régi szép időkben, amikor még egy másik, boldogabb, elkötelezettebb ember voltam, de most minden este úgy alszom el, hogy ott van a kezemben a Corelli kapitány

mandolinja, aminek még az első fejezetén sem jutottam túl, pedig hat hónapja küszködök vele. (Nem a szerző a hibás, sőt biztos vagyok benne, hogy a könyv tényleg annyira jó, amilyennek Becca barátnőm mondta, amikor kölcsönadta. A szemhéjam a hibás.) De ennek ellenére, vagyis figyelembe véve, hogy ma már halvány fogalmam sincs róla, hogy mi számít elfogadható irodalomnak, annyit tudok, hogy a „Zöld Őrzők” szörnyű: faragatlan, durva, öntelt. Vagyis nagyjából olyan, mint David, mármint amivé az elmúlt pár évben átalakult. Rá egy napra, hogy elolvastam egy részt a regényéből, fogadtam egy nőt, akinek halott volt a gyerek a hasában, és ennek tudatában kellett végigcsinálnia a szülést. Természetesen javasoltam neki, hogy forduljon pszichológushoz a gyászában, és természetesen Davidre meg a gúnyos könyvére gondoltam, és természetesen keserű örömömet leltem benne, hogy amikor hazaértem, közöltem vele, csak azért lehetünk biztosak benne, hogy minden hónapban ki tudjuk fizetni a jelzálogkölcsönt, mert én azzal keresem a kenyerünket, hogy pontosan azt tanácsolom az embereknek, amit ő olyan megvetendőnek talál. Ez is egy szép este volt. Ha David dolgozószobájának ajtaja be van csukva, az azt jelenti, hogy nem szabad zavarni, még akkor sem, ha a felesége nemrég közölte vele, hogy el akar válni. (Vagy legalábbis én így gondolom – nem mintha megállapodtunk volna pontosan erre az eshetőségre is.) Készítek magamnak még egy csésze teát, elveszem a Guardian-t a konyhaasztalról, és visszafekszem.

Egyetlen olyan cikket találok az újságban, ami felkelti az érdeklődésemet: egy férjes asszony bajban van, amiért egy férfit, akit nem ismert, orálisan kielégített egy repülőgép Club Class osztályán. A nős férfi is bajban van, de én a nőre vagyok kíváncsi. Én is ilyen vagyok? A külvilágban persze nem, de a fejemben igen. Valahogy elvesztettem minden tartásomat, és ez megrémít. Jó, én ismerem Stephent, persze hogy ismerem, de amikor az ember húsz éve férjnél van, minden szexuális kapcsolat bárki mással szemérmetlennek, véletlenszerűnek és szinte állatiasnak tűnik. Összeismerkedni egy férfival egy kerületi egészségügyi tanácskozáson, elmenni vele egy italra, elmenni vele még egy italra, elmenni vele vacsorázni, elmenni vele még egy italra és utána csókolózni, és végül megígérni, hogy lefekszel vele Leedsben egy konferencia után... Nálam ez a megfelelője annak, hogy egy nő melltartóra-bugyira vetkőzik egy repülőgép utasai előtt, és – ahogy az újság írja – szexuális élvezetben részesít egy vadidegent. Végül elalszom a Guardian lapjai között, és szexes, de a legkevésbé sem erotikus álmaim vannak, tele olyan emberekkel, akik különböző dolgokat csinálnak más embereknek: mint valami művész látomása a pokolról. Mikor felébredek, David a konyhában van, és épp egy szendvicset készít magának. – Szia – mondja, és a kenyérvágó deszkára mutat a késsel. – Kérsz egyet? – És ezt olyan könnyed otthonossággal mondja, hogy majdnem elsírom magam tőle. A válás azt jelenti, hogy soha többé nem készítenek neked szendvicset – legalábbis nem a volt

férjed. (Vajon tényleg így van, vagy ez csak szentimentális nyavalygás? Valóban lehetetlen elképzelni egy olyan helyzetet, amikor, valamikor a jövőben, David felajánlhatja, hogy betesz nekem egy szelet sajtot két szelet kenyér közé? Davidre nézek, és eldöntöm magamban, hogy igen, elképzelhetetlen. Ha David és én elválunk, akkor dühös lesz egész életében – nem azért, mert szeret, hanem mert ő már csak ilyen. Nagy nehezen el lehet képzelni egy olyan helyzetet, amikor nem ütne el, ha épp előtte mennék át az úttesten – mondjuk, Molly fáradt, és a karomban kell cipelnem -, de olyan helyzetet igen nehéz elképzelni, amikor felajánlana nekem valami egyszerű szívességet. – Kösz, nem. – Biztos? – Biztos. – Ahogy tetszik. Na, ez már jobban hasonlít rá. Valahonnan beszivárgott egy kis ingerültség, mintha az ő „szeretkezz, ne háborúzz” irányba tett makacs erőfeszítéseit mindig csak kardcsörtetés fogadná. – Akarsz beszélgetni? Megrántja a vállát. – Jó. Miről? – Hát. A tegnapiról. Amit a telefonban mondtam. – Mit mondtál a telefonban? – Hogy válni akarok. – Azt mondtad? A mindenit! Ez nem valami szép tőled, hát nem? Nem szép, amikor egy feleség ilyet mond a férjének. – Kérlek, ne csináld ezt. – Mit akarsz, mit csináljak?

– Beszélj normálisan. – Oké. Te válni akarsz. Én nem. Ami azt jelenti, hogy hacsak nem tudod bebizonyítani, hogy kegyetlen voltam vagy elhanyagoltalak benneteket vagy mit tudom én, vagy hogy valaki mással dugtam, akkor el kell költöznöd, és miután öt évig valahol máshol laktál, végül kimondják a válást. Én a helyedben indulnék is. Öt év hosszú idő. Jobb, ha nem halogatod. Én természetesen semmi ilyesmire nem gondoltam. Valahogy a fejembe vettem, hogy elég kimondani a szavakat, hogy az óhaj puszta kifejezése elegendő bizonyíték lesz rá, hogy a házasságom nem működik. – Mi van akkor, ha én... tudod. – Nem, nem tudom. Nem készültem fel erre az egészre. Mintha csak magától bukna ki belőlem. – És a házasságtörés? – Hogy te? A jóságos doktor néni? – Elneveti magát. – Először is, találnod kell valakit, aki szeretne házasságtörésre bírni. Aztán el kell felejtened, hogy te Katie Carr vagy, a derék háziorvos, két gyermek anyja, és engedned kell, hogy lefektessen. De úgysem számítana, mert én akkor sem akarnék válni. Úgyhogy... Egyszerre vagyok megkönnyebbült – visszaléptem a szakadék széléről, nem mentem el odáig, ahonnan már nincs visszatérés – és felháborodott. Nem hiszi, hogy lenne bennem elég bátorság megtenni azt, amit előző éjjel megtettem! És ami még rosszabb, nem hiszi, hogy bárkinek is kedve lenne azt csinálni velem!

Természetesen a megkönnyebbülés kerekedik felül. A gyávaságom erősebb, mint a sértése. – Szóval egyszerűen nem törődsz azzal, amit tegnap mondtam. – Aha. Lényegében. Színtiszta baromság. – Te boldog vagy? – Jaj, jézusom! Van az embereknek egy bizonyos típusa, amelyik egy ilyen szokványos és alapvető kérdésre csak enyhén ingerült blaszfémiával tud válaszolni; David ennek az embercsoportnak a szakavatott képviselője. – Hogy jön az ide? – Amit tegnap mondtam, azt azért mondtam, mert én nem vagyok boldog. És nem hiszem, hogy te az lennél. – Jó, nem vagyok boldog, a kurva életbe. Hülye kérdés. – Miért nem? – A szokásos kurva okok miatt. – Vagyis? – Először is, a hülye feleségem épp közölte velem, hogy válni akar. – A kérdésemnek az volt a célja, hogy hozzásegítselek annak megértéséhez, miért jelentette be a hülye feleséged a válási szándékát. – Mi? Azért akarsz elválni, mert nem vagyok boldog? – Részben. – Hogy te milyen nagylelkű vagy! – Nem vagyok nagylelkű. Csak utálok együtt élni valakivel, aki ennyire boldogtalan. – Szar ügy.

– Nem. Nem szar ügy. Mert tehetek ellene valamit. Megtehetem, hogy nem fogok együtt élni valakivel, aki ennyire boldogtalan. Teljesen kiborítasz. – Nekem aztán kurvára mindegy, hogy mit csinálsz. Azzal elmegy a szendvicsével, vissza a szatirikus regényéhez. Összesen tizenhármán vagyunk itt a rendelőben, öt háziorvos meg a többiek, akik az egyéb munkákat végzik – egy igazgató, nővérek, recepciósok, ki teljes, ki részmunkaidőben. Nagyjából mindenkivel jóban vagyok, de a legjobb barátom Becca, egy másik háziorvos. Becca és én együtt ebédelünk, amikor csak tehetjük, és havonta egyszer elmegyünk egy italra és egy pizzára, úgyhogy ő jobban ismer, mint bárki más a rendelőből. Nagyon különbözünk, mármint Becca meg én. Ő vidám cinizmussal viszonyul a munkánkhoz és ahhoz, hogy miért csináljuk, szerinte mindegy, hogy valaki orvos vagy, mondjuk, a reklámszakmában dolgozik, és nevetségesnek találja az én erkölcsi önelégültségemet. Különben meg amikor nem a munkáról beszélgetünk, akkor általában őróla. Jó, persze, mindig érdeklődik, hogy mi van Tommal meg Mollyval meg Daviddel, és rendszerint képes vagyok David durvaságának valamilyen példájával szolgálni, amit ő mulatságosnak talál, de az ő életében egyszerűen mintha több megbeszélnivaló lenne. Ő mindenfélét lát meg csinál, és olyan kaotikus a szerelmi élete, hogy számtalan hosszan részletezhető fordulattal szolgál. Öt évvel fiatalabb nálam, és egyedül van, mióta hosszadalmasan és fájdalmasan szakított az egyetemi szívszerelmével pár évvel ezelőtt. Ma este egy

olyan srác miatt kínlódik, akivel háromszor találkozott az elmúlt hónapban: nem hiszi, hogy lenne kifutása a dolognak, nem biztos benne, hogy összeillenek, bár az ágyban igen... Rendszerint öregnek és kíváncsinak érzem magam, amikor ilyesmiről mesél – hízelgő, hogy beavat a dolgaiba, lopott izgalmat élek át a sok szakítás, első randevú és flört hallatán, sőt homályosan irigy vagyok még a fájdalmas magányra is, amit Becca időről időre elszenved, amikor épp nincs semmi futó kalandja. Az egész mintha azt jelezné, hogy valami serceg a szívemben, hogy van valami elektromos aktivitás azokban a kamráiban, amelyek rég le lettek zárva. De ma este unatkozom. Kit izgat? Mit érdekel engem, hogy randizol-e vele vagy sem. Végül is mi tétje van? Bezzeg én, egy férjes asszony, akinek szeretője van... – Hát, ha nem vagy biztos benne, akkor miért kell döntened? Miért nem hagyod csak úgy csordogálni egy darabig? – Hallom az unalmat a hangomban, de Becca nem veszi észre. Nem unatkozhatok, amikor Beccával vagyok. Nem ez a felállás köztünk. – Nem is tudom. Úgy értem, ha vele vagyok, nem jöhetek össze mással. Mert pasis-csajos dolgokat csinálok, nem facércsajosakat. Holnap este elmegyünk a Park moziba, hogy megnézzünk valami kínai filmet. Úgy értem, ez klassz, ha biztos vagy valakiben. Akkor ilyeneket csinálsz vele, igaz? De ha nem vagy biztos benne, akkor ez holt idő. Úgy értem, kivel fogok találkozni a Park moziban? A sötétben? Amikor beszélgetni se lehet? Hirtelen nagyon erős vágy támad bennem, hogy elmehessek megnézni azt a kínai filmet – ami azt illeti,

minél kínaibb, annál jobban tetszene. Van egy másik kamra a szívemben, amelyik nem mutat elektromos aktivitást – pedig hajdanán mindig életre lobbant, amikor láttam egy filmet, amelyik meghatott, vagy olvastam egy könyvet, amelyik felkavart, vagy olyan zenét hallgattam, amitől majdnem elbőgtem magam. Ezt a kamrát én magam zártam be, a szokásos okokból. És mintha lepaktáltam volna valami nyárspolgár ördöggel: ha nem kísérlem meg újra kinyitni, akkor kapok éppen annyi energiát és optimizmust, hogy végig tudjak csinálni egy munkanapot anélkül, hogy fel akarjam akasztani magam. – Bocs. Szerinted ez az egész tiszta hülyeség, mi? Szerintem is hülyeség. Ha tudtam volna, hogy olyan nő lesz belőlem, aki majd nyöszörögni fog a férjes barátnőinek, hogy ő miért van egyedül, akkor főbe lőttem volna magam. Komolyan. Be is fejezem. Most rögtön. Soha többé nem beszélek róla. – Önmagát gúnyolva mély levegőt vesz, s aztán folytatja, még mielőtt kifújná. – De lehet, hogy összejön, nem? Úgy értem, honnan tudhatnám? Ez a baj. Olyan őrült iramot diktálok, hogy eldönteni sincs időm, hogy melyik válna be és melyik nem. Olyan, mint egy bevásárlás szenteste előtt. – Viszonyom van. Becca szórakozottan mosolyog, és kis szünet után folytatja. – Az ember mindent behajigál egy kosárba. És aztán karácsony után... Nem fejezi be a mondatot, feltehetőleg azért, mert rájött, hogy nem vezet sehová az analógiája, és hogy a

randizás meg a pasik egyáltalán nem olyanok, mint a karácsonyi bevásárlás és a kosarak. – Hallottad, amit mondtam? Megint mosolyog. – Nem. Nem igazán. – Kísértetté váltam, egy olyan mókásan tehetetlen, csöppet sem félelmetes kísértetté, amilyenek gyerekkönyvekben és régi tévéműsorokban vannak. Bármennyire kiabálok, Becca sohasem fogja meghallani. – Az öcséd egyedülálló, ugye? – Az öcsém depressziós, és félmunkaidőben dolgozik. – Ez genetikus dolog? Vagy a körülményektől függ? Mert ha genetikus... Az kockázati tényező. Bár egyelőre még nem. Úgy értem, nincs olyan sok depressziós gyerek, nem igaz? Ez inkább olyan későn fellépő dolog. És már olyan öreg vagyok, hogy nem leszek itt, mire depressziós felnőttekké válnak. Szóval. Lehet, hogy érdemes megfontolni. Ha ő benne van, én igen. – Majd megmondom neki. Azt hiszem, ő is szeretne gyerekeket. – Jó. Szuper. – Tudod, mi volt az, amit nem hallottál meg? – Nem. – Amikor megkérdeztem, hogy „Hallottad, amit mondtam?”, és te azt mondtad, hogy „Nem”. – Nem. – Jó. – Egykorú velem, ugye? Úgy nagyjából. És aztán még beszélgetünk az öcsémről meg a depressziójáról meg az ambícióhiányáról, míg Beccának végül el nem megy a kedve tőle, hogy gyerekeket szüljön neki.

2 Pár hétig semmi sem történik. Nincs újabb beszélgetés, és megtartjuk a már korábban lefixált társasági programjainkat, ami hétvégi vacsorákat jelent más gyerekes és nagyjából velünk azonos jövedelmi kategóriába és postai körzetbe tartozó házaspárokkal. Stephen három üzenetet hagy a mobilomon, egyikre sem válaszolok. Senki sem veszi észre, hogy nem voltam ott a Családi Egészség Konferencia második napján Leedsben. Visszatértem a hitvesi ágyba, sőt szexeltünk is Daviddel, ha már egyszer úgyis ott feküdtünk egymás mellett. (Daviddel szexelni egészen más, mint Stephennel, nagyjából annyi a különbség a kettő közt, mint a tudomány és a művészet között. Stephennel az egész csupa empátia és fantázia és felfedezés és az újdonság sokkoló varázsa, és a kimenetele... nos, az bizonytalan, ha értik, mire gondolok. Magával ragad, de nem igazán vagyok biztos benne, hogy miről is szól az egész. David ezzel szemben megnyomja ezt a gombot, aztán amazt, és bingó! Működik, aminek működnie kell. Olyan, mint egy liftet kezelni – kábé annyira romantikus, de éppenséggel ugyanolyan hasznos.) Mi, mármint azok, akik ebbe a jövedelmi kategóriába és postai körzetbe tartozunk, erősen hiszünk a szavak erejében: olvasunk, beszélgetünk, írunk, terapeutáink és lelki tanácsadóink, sőt még papjaink is vannak, akik szíves örömest meghallgatnak bennünket, és megmondják, mit tegyünk. Úgyhogy kisebbfajta sokkot jelent számomra, hogy a szavaim, azok a szavak, amiket valamikor olyan erősnek gondoltam, olyanoknak, amik

megváltoztatják az életemet, talán csak buborékok voltak: David elhessintette őket, és szétpukkadtak, és még csak bizonyíték sincs rá, hogy valaha léteztek. Akkor most mi van? Mi történik, amikor cserbenhagynak minket a szavak? Ha másfajta életet élnék egy másfajta világban, egy olyan világban, ahol a tett többet ér, mint a szó és az érzés, tennék valamit, elmennék valahová, vagy akár megütnék valakit. De David tudja, hogy nem abban a világban élek, és leleplezte, hogy blöffölök; esze ágában sincs betartani a szabályokat. Egyszer elvittük Tomot olyan lövöldözős játékot játszani; fel kellett vennie valami elektromos hátizsákot, és amikor valakit eltaláltak, kiadott valami zajt, és az illető meghalt. Persze megtehette az ember, hogy nem törődik a zajjal, és játszik tovább, már ha anarchiába akarta fullasztani a játékot, mert egy berregés végül is csak egy berregés. És mint kiderült, én is ezt csináltam, amikor megmondtam, hogy válni akarok. Kiadtam egy berregő hangot, amit David nem hajlandó figyelembe venni. Elmondom, milyen érzés ez: bemész egy szobába, aztán bezáródik mögötted az ajtó, és akkor egy kis időre megrémülsz, körülnézel, hogy van-e valahol egy kulcs vagy egy ablak vagy valami, és amikor rájössz, hogy nincs kiút, próbálsz jó képet vágni a dologhoz, és birtokba veszed, amit lehet. Kipróbálod a széket, és megállapítod, hogy nem kényelmetlen, aztán ott a tévé, meg egypár könyv, és még egy teli hűtő is van. Nem is olyan rossz, nem igaz? Részemről a válási szándék bejelentése volt a pánik, de nagyon gyorsan eljön az a pillanat, amikor körülnézek, hogy mim is van. És

kiderül, hogy van két aranyos kölyköm, egy szép házam, jó állásom, egy férjem, aki nem ver, és mindig a megfelelő gombokat nyomja meg a liftben... Menni fog ez, gondolom. Ha ezt az életet kell élnem, hát ezt élem. Szombat este Gilesszal és Christine-nel megyünk el vacsorázni, akik még az egyetemi évekből megmaradt barátaink, és David meg én egész jól megvagyunk egymással, és a hely is kellemes, egy régimódi olasz étterem Chalk Farmban: kenyérrudacskák, kosárban felszolgált bor és igazán jó borjúhús (és ha elfogadjuk, hogy egy orvos, hacsak nem dr. Halál típusú orvos, aki gyilkos szérumokat fecskendez be gyerekeknek és öregeknek, nem lehet Rossz Ember, akkor azt hiszem, hébe-hóba megérdemlek egy borjúszeletet); és az este közepe táján, amikor David épp Holloway Legdühösebb Emberének egyik tirádáját adja elő (ha érdekli magukat, vadul szidja Madame Tussaud panoptikumának döntési mechanizmusát), észreveszem, hogy Giles és Christine fetreng a nevetéstől. És nem is Daviden nevetnek, hanem vele együtt. És bár torkig vagyok David kifakadásaival, szemlátomást kimeríthetetlen és mindent felemésztő dühével, hirtelen észreveszem, hogy kétségkívül tud szórakoztató lenni, és ettől megenyhülök iránta, szinte valami melegség tölt el, és amikor hazaérünk, még egy kis gombnyomogatás is összejön. Aztán másnap délelőtt elvisszük Mollyt és Tomot az Archway fürdőbe, és Mollyt ledönti a hullámoztatógép által keltett egyik hullámocska, úgyhogy eltűnik a negyvencentis vízben, mire mind a négyen, még David is, önfeledten kacagunk, és amikor lecsillapodunk,

látom, hogy milyen szörnyű forgómorgó lett belőlem. Ezt nem érzelgősségből mondom: tisztában vagyok vele, hogy ez a családi pillanatkép nem több ennél, egy pillanatkép, és egy vágatlan videofilm megörökítette volna Tom duzzogását, mielőtt megérkeztünk az uszodába (utál úszni velünk, inkább Jamie-ékhez szeretett volna átmenni), és David kifakadását utána (nem engedem a kölyköknek, hogy csipszet vegyenek az automatából, mert egyenesen megyünk haza ebédelni, David pedig közli velem, hogy a Blair-féle dadaállam eleven megtestesülése vagyok). Szóval nem arra akarok kilyukadni, hogy az életem egyetlen hosszú, aranyfényű nyár, amit én nem tudok élvezni, mert túlságosan el vagyok merülve önmagamban (bár persze lehet, hogy így van, csak túlságosan el vagyok merülve önmagamban, hogy észrevegyem), hanem arra, hogy van még esély boldog pillanatokra, és amíg van esély boldog pillanatokra, addig nincs jogom többet követelni magamnak, figyelembe véve, hogy micsoda borzalmakra lenne kilátás. Aznap este óriásit veszekszem Daviddel, és másnap Stephen felbukkan a munkahelyemen, én pedig egyszeriben magamra öntöm az összes vizet a félig teli pohárból. A veszekedésről nem nagyon érdemes beszélni: egy szimpla veszekedés két olyan ember között, akik nem szeretik egymást eléggé ahhoz, hogy ne veszekedjenek. Valami nejlonzacskóval kezdődik, ami lyukas (nem tudtam, hogy az, és odaadtam Davidnek, hogy használja... na mindegy, felejtsék el); a végén David fejéhez vágom, hogy egy tehetségtelen és szemét alak, ő

meg a fejemhez vágja, hogy ha csak meghallja a hangomat, hánynia kell. A Stephen-dolog sokkal komolyabb. Hétfő délelőtt általános rendelés van, és épp megvizsgáltam egy fickót, aki hirtelen a fejébe vette, hogy végbélrákja van. (Nincs neki. Furunkulusa van – gyanítom, hogy a személyes higiénia iránti némiképp fölényes viszony okozta, de megkímélem önöket a további részletektől.) Kimegyek a recepcióra, hogy magamhoz vegyem az újabb kartotékokat, és azt látom, hogy Stephen ott ül a váróban, és láthatóan házilag eszkábált sínben van a karja. Eva, a recepciósunk áthajol az asztalon, és suttogni kezd. – Az a pasi, akinek sínben van a karja... Azt mondja, csak most költözött a környékre, de nincs papírja róla, hogy hol lakik, se egészségügyi kártyája, és csakis hozzád akar bemenni. Azt mondja, valaki téged javasolt neki. Elküldjem? – Ne, rendben van. Rögtön fogadom. Mi a neve? – Ömmm... – Az előtte lévő írótömbre pillant. – Stephen Garner. Ez az igazi neve. Nem lehettem biztos benne, hogy ezen jelentkezett be. Ránézek. – Stephen Garner? Felpattan. – Én vagyok. – Bejönne hozzám? Ahogy megyek a folyosón, észreveszem, hogy néhányan nyomban Evára rontanak, panaszkodva, amiért Mr. Garner soron kívül bemehet. Bűntudatot érzek, és szeretnék minél előbb hallótávolságon kívül kerülni, de átkozott lassan haladunk a rendelőm felé,

mert Stephen, aki láthatóan élvezi a helyzetet, még sántít is. Betessékelem, és széles vigyorral leül. – Mi a fenét művelsz? – kérdezem. – Hogy máshogy találkozhattam volna veled? – Ha nem vetted volna észre, épp ezt akartam a tudtodra adni azzal, hogy nem válaszoltam a hívásaidra. Hogy nem akarok találkozni veled. Elég. Hibáztam. A hangom az enyém, hűvös és enyhén harcias, de mintha nem én lennék a bőrömben. Rémült vagyok és izgatott, és mintha egyszerre megfiatalodtam volna, és ez a hirtelen felbukkant süldő leány azon kapja magát, hogy átfut az agyán, vajon észrevette-e Eva, hogy milyen jóképű Mr. Garner. („Emlékszel arra a fickóra a sínnel? – akarom mondani neki valamikor a nap folyamán. – Tyű, mi?” És éppen csak visszafognám magam, hogy ne mondjak valami hencegőset.) – Elmehetnénk meginni egy kávét, hogy ezt megbeszéljük? Stephen egy politikai menekültek ügyeivel foglalkozó csoport sajtófelelőse. Mint bevallotta nekem, néha annyira aggódik a menekültügyi törvény miatt meg Koszovó miatt meg Kelet-Timor miatt, hogy nem tud aludni éjszaka. Hozzám hasonlóan ő is jó ember. De megjátszott sérüléssel bejutni egy orvosi rendelőbe, hogy ott zaklassa az egyik orvost... hát, az nem Jó. Az Rossz. Össze vagyok zavarodva. – Tele a váró betegekkel. Tőled eltérően nekik kivétel nélkül van valami bajuk. Nem ugorhatok ki egy kávéra, amikor csak kedvem szottyan. – Tetszik a sínem? – Kérlek, menj el.

– Elmegyek, amint adsz egy időpontot, amikor találkozhatunk. Miért hagytad ott a szállodát az éjszaka közepén? – Rosszul éreztem magam. – Mi miatt? – Gondolom, attól, hogy veled alszom, amikor férjem van meg két gyerekem. – Ja. Szóval az. – Igen. Az. – Nem megyek el, amíg meg nem beszélünk egy randevút. Azért nem dobatom ki, mert furcsán izgalmasnak találom ezt az egészet. Néhány hete, mielőtt összeismerkedtem Stephennel, még nem az a fajta nő voltam, akinek a kedvéért a férfiak súlyos sérülést szimulálnak, hogy néhány drága pillanatot egy szobában tölthessenek vele. Úgy értem, egész jól nézek ki, és tudom, hogy ha egy kicsit összekapom magam, még mindig képes vagyok morgó csodálatot kiváltani a férjemből, de egészen mostanáig nem voltak olyan illúzióim, hogy tantaloszi tébolyba tudnám kergetni az ellenkező nem képviselőit. Molly anyukája voltam, David felesége, egy háziorvos – és húsz éve monogám. És nem mintha kiveszett volna belőlem a szexuális vágy, mert hiszen mindig szexeltem, de csak Daviddel, és a vonzódás meg minden ilyesmi ebben mintha többé nem játszana szerepet: azért szexelünk egymással, mert megegyeztünk, hogy senki mással nem fogunk szexelni, nem azért, mintha nem tudnánk megálljt parancsolni a kezünknek.

És most, hogy Stephen itt könyörög nekem, érzem, hogy belém szivárog valami kis hiúság. Hiúság! Elkapom az arcomat a rendelői tükörben, és egy pillanatra, egyetlen pillanatocskára meg tudom érteni, miért képes valaki sínbe tenni a karját miattam. Végül is nem vagyok förtelmesen hiú ezzel: nem azt mondom, hogy megértem, miért akarná valaki levetni magát egy szikláról miattam, vagy éhhalált halni, vagy otthon ülni, szomorú zenét hallgatni és benyakalni egy üveg whiskyt. Húsz percébe telhetett, míg összeeszkábálta a sínt, bekalkulálva bizonyos fokú ügyetlenséget is; vegyük hozzá azt az időt, amíg bejött ide kocsival Kentish Townból, úgyhogy maximum negyvenöt percnyi fáradságról beszélünk, nagyon kevés kiadásról és nulla fájdalomról. Ez azért aligha Végzetes Vonzerő, nem igaz? Nem, van nekem arányérzékem ebben, és bár ostobaság lenne olyan hitbe ringatnom magam, hogy sokkal többet érek egy álsínnél, hirtelen szétárad bennem, hogy ennyit legalább érek, és ez egy teljesen új és csöppet sem kellemetlen érzés. Ha egyedülálló lennék, vagy épp mostanában ugrottam volna bele az egymást követő kapcsolataim közül a legújabba, azt gondolnám, hogy Stephen viselkedése szánalmas vagy ijesztő vagy legalábbis bosszantó; de nem vagyok egyedülálló, hanem férjes asszony vagyok, és ennek paradox következményeként azt mondom neki, hogy munka után találkozhatunk egy italra. – Komolyan? – Meglepettnek hangzik, mintha tudná, hogy túlfeszítette a húrt, és egyetlen épeszű nő sem egyezne bele egy randevúba ilyen körülmények között;

egy pillanatra visszaüt még egészen zsenge szexuális önbizalmam. – Komolyan. Hívj fel később a mobilomon. De kérlek, most menj el, hadd fogadjak valakit, akinek tényleg van valami baja. – Levegyem a sínt? Hogy úgy látszódjék, hogy meggyógyítottál? – Hülye vagy? De a sántítást elfelejthetnéd, ahogy mész kifelé. – Túlzás? – Túlzás. – Rendicsek. Akkor munka után. És vidáman kiüget a rendelőből. Alig telik el pár pillanat, és Becca jön be, olyan időzítéssel, ami egy koreográfusnak is a dicséretére válna – lehet, hogy össze is ütközött Stephennel. – Beszélnem kell veled – mondja. – Bocsánatot akarok kérni. – Miért? – Veled is előfordul, hogy fekszel az ágyban, és nem tudsz aludni, és akkor végül elkezded leírni a legutóbbi beszélgetéseidet? Úgy, mint valami színdarabot? – Nem. – Szeretem Beccát, de kezdem azt gondolni, hogy kicsit dilis. – Hát, pedig ki kellene próbálnod. Jó móka. Én mindet meg is tartom. És néha átolvasom őket. – Szólhatnál az illetőnek, akivel beszélgettél, hogy ugorjon fel hozzád, és az ő részét ő olvassa. Rám néz, fura képet vág, mintha én lennék dilis. – Mi értelme lenne? Na mindegy. Emlékszel, mikor utoljára elmentünk pizzát enni?

– Igen. – Na, szóval leírtam a beszélgetésünket. Emlékeztem mindenre, amit az öcsédről beszéltünk. De – és ne nevess ki, oké? – mondtál valami olyat, hogy viszonyod van valakivel? – Cssss! Csssss! – Gyorsan becsukom az ajtót mögötte. – Uramisten. Mondtad, igaz? – Igen. – És én meg se hallottam. – Igen. – Katie, annyira sajnálom. Vajon miért nem hallottam meg? Grimaszt vágok, mutatva, hogy ezt neki kell tudnia. – Jól vagy? – Igen. Fogjuk rá. – Szóval, mi ez az egész? Érdekes megfigyelni, hogy milyen tónusok vannak a hangjában. Mert egyszerre több is van. Van persze ez a lányos juj-de-izgi-na-meséld-már tónus, de ismeri Davidet meg Tomot meg Mollyt, úgyhogy van egy kis óvatosság is a hangjában, meg aggodalom, sőt talán rosszallás is. – Komoly? – Nem akarok beszélni róla, Becca. – De már beszéltél. – Igen, beszéltem. De most nem tudom, mit mondjak. – Miért csinálod? – Nem tudom. – Szerelmes vagy belé? – Nem. – Akkor mi ez?

– Nem tudom. Pedig tudom, legalábbis azt hiszem. Csak persze Becca úgyse értené meg. Vagy ha igen, akkor jobban elkezdene sajnálni, mint amennyit el tudok viselni. Mesélhetnék neki az elmúlt pár hét izgalmáról és annak a szeretkezésnek az álomszerűségéről. De nem mondhatnám el neki, hogy most mintha semmi más nem adna értelmet a jövőmnek, csak az, hogy Stephennek fontos vagyok, hogy vonzódik hozzám. Ez túl patetikus. Nem tetszene neki. Ideges vagyok, amikor találkozom Stephennel munka után, mert olyan, mintha most lépnék valaminek a Második Fázisába, márpedig a Második Fázis potenciálisan veszélyesebb, mint az Első. Természetesen tudom, hogy az Első Fázisban is voltak mindenféle komoly dolgok – hűtlenség és csalás, hogy csak kettőt említsek -, de aztán vége lett, és részemről így rendben is volt; azt hittem, hogy ez a Stephen-dolog olyasmi, amit le tudok söpörni, mint egy morzsát, és nyoma sem marad. De ha morzsa lett volna, és nekem sikerült volna lesöpörnöm, akkor nem sétált volna be a rendelőmbe ma reggel álsínbe tett karral. Most már nem annyira morzsának tűnik, mint inkább egy makacs vörösbor- vagy zsírfoltnak, vagy még inkább egy olyan csúnya, virító indiaiszósz-foltnak. Mindegy. Az a lényeg, hogy ideges vagyok, és azért vagyok ideges, mert nem azzal a szándékkal találkozom Stephennel, hogy megmondjam neki, hogy soha többé nem akarok találkozni vele. Nem akarom, hogy eljöjjön értem a rendelőhöz, mert az emberek mindenbe beleütik az orrukat, ezért abban

állapodtunk meg, hogy egy másik utcában találkozunk, a sarkon túl; hogy biztosan megtaláljuk egymást, kiválasztottunk egy házszámot. És miközben sétálok oda, próbálok a furunkulusos emberre gondolni, mert amit csinálok, az rossz, rossz, alattomos, álnok dolog, márpedig annak az embernek, aki megvizsgálja a végbéltájéki furunkulusokat, jónak kell lennie (hacsak nem nagyon, nagyon rossz, gondolom, vagyis egyszerűen beteg és romlott és dekadens), úgyhogy amikor meglátom Stephen kocsiját, nem igazán tudok arra koncentrálni, hogy mit is csinálok, vagy hogy hogyan kellene viselkednem vele. Beszállok, és elhajtunk egészen Clerkenwellig, mert Stephen ismer ott egy csendes bárt egy csinos új szállodában, és csak jóval később kezdek el azon tűnődni, hogy vajon egy olyan ember, aki egy camdeni központú menekültsegélyező csoportnál dolgozik, miért ismeri a clerkenwelli helyes kis szállodákat. Mindenesetre a hely épp megfelel a célnak, diszkrét és lelketlen, tele németekkel és amerikaiakkal, és hoznak egy tál mogyorót az italhoz, úgyhogy elüldögélünk egy darabig, és igazából most először gondolok bele, hogy valóban mennyire nem ismerem ezt az embert. Mert most mi a fenét kellene mondanom? Tudok hogyan-isáll-a-kapcsolatunk beszélgetéseket folytatni Daviddel, mert tudom, hogy kezdjek bele – jézusom, már épp ezt is kellene tennem -, de ezzel a pasival... Még a nővére nevét sem tudom, akkor meg hogy a fenébe kérdezzem meg tőle, hogy akkor most mi van: hagyjam el érte a férjemet meg a két gyerekemet? – Hogy hívják a nővéredet?

– Hogy mi? – Mi a neve a nővérednek? – Jane. Miért? – Nem tudom. Hát, ez nem sokat segített. – Mit akarsz? – Hogy mi? – Tőlem. Mit akarsz tőlem? – Hogy érted? Kezd feldühíteni, bár meg lenne lepve, hogy az eddigi minimális hozzájárulása a beszélgetéshez – két „Hogy mi?” és a nővérének a kérésemre elárult neve – máris ezt volt képes kiváltani belőlem. Mintha egyszerűen nem fogná fel a helyzetet. Én mindannak a közelgő összeomlásával nézek szembe, ami drága az életemben, vagy legalábbis drága volt, ő meg csak ül, kortyolgatja az alkoholmentes sörét, és nem izgatja más, csak hogy kényelmesen érzi itt magát, és hogy örül, mert vele vagyok. Félek, hogy bármelyik pillanatban képes hátradőlni, elégedetten felsóhajtani, és azt mondani: „De jól érzem magam!” Én gyötrődést, fájdalmat, zavarodottságot akarok. – Úgy értem, azt akarod, hogy költözzek el otthonról? Hogy éljek veled? Hogy szökjek el veled? Vagy mit? – Tyűha! – ”Tyűha”? Ez minden, amit mondani akarsz? – Hogy őszinte legyek, ezt nem igazán gondoltam át. Csak találkozni akartam veled. – Akkor talán át kellene gondolnod. – Most rögtön?

– Tudod, hogy férjes asszony vagyok. És anya. Igaz? – Igen, de... – Felsóhajt. – De mi? – De nem akarok most ezen gondolkodni. Először szeretnélek jobban megismerni. – Szerencsés ember vagy. – Miért? – Nincs mindenkinek ilyen sok ideje. – Hogy érted? Te először el akarsz szökni velem, és csak utána megismerni? – Szóval te csak egy futó viszonyt akarsz. – Nem tudom, hogy ez a megfelelő pillanat-e, hogy elmondjam, mindenesetre itt töltöm az éjszakát. – Hogy micsoda? – Kivettem egy szobát. Hátha... Felhajtom az italomat és távozom. („Mi volt az az egész?” – kérdezi a következő alkalommal, amikor találkozunk – mert van következő alkalom, és már akkor tudtam, hogy lesz, amikor szálltam be a taxiba, amelyik hazavitt a férjemhez és a családomhoz. „Miért hagytál faképnél a szállodában?” Mire elsütök valami gyenge, milyen-lánynak-nézel-teengem típusú viccet, pedig hát nem sokk viccelnivaló van ezen. Az egész túlságosan szomorú. Szomorú, hogy Stephen nem tudja, miért nem válaszoltam a vacak bártulajdonosi gesztusaira; szomorú, hogy végül próbálom meggyőzni magam, hogy az az ember, aki képes ilyen gesztusokat tenni, jelentős és értékes figura az életemben. De nem beszélünk szomorú dolgokról. Viszonyunk van. És élvezzük, amennyire csak bírjuk.)

Mire hazaérek, Davidnek megint bekattant a háta. Nem is gyanítom, hogy ez bizonyul majd a fordulópontnak az életünkben – miért is gyanítanám? David háta mindig velünk van, és bár jobb szeretném, ha nem kellene így látnom – ahogy kínlódva, mozdulatlanul fekszik a padlón, pár könyvvel a feje alatt, a hasán meg a zsinór nélküli telefonnal, aminek fel kell tölteni az elemét (biztos ezért nincs üzenet a mobilon) -, elég gyakran láttam már így ahhoz, hogy ne aggódjak miatta. Még dühösebb, mint gondoltam. Dühös, amiért késtem (de szerencsére annyira dühös, hogy már nem is érdekli, hogy hol voltam és mit csináltam), dühös, amiért neki kellett a gyerekekkel vesződnie, amikor épp lerobbant, és dühös, mert öregszik, és mert egyre gyakrabban kínozza a háta. – A kurva életbe, hogy lehet, hogy orvos vagy, és a hátammal soha semmit nem bírsz csinálni? Egyik fülemen be, a másikon ki. – Akarod, hogy felsegítselek? – Természetesen nem akarom, hogy felsegíts, hülye tyúk. Itt akarok maradni. Csak feküdni akarok, de nem úgy, hogy közben vigyáznom kell két kurva gyerekre. – Vacsoráztak már? – Ó, persze. Még szép. Olyan halrudacskákat ettek, amik maguktól másznak be az olajba, és megsütik magukat. – Sajnálom, ha ez hülye kérdés volt. Nem tudtam, mikor ment ki a hátad. – Egy kurva örökkévalóság telt el azóta. Ebben a lakásban nem dobálózunk a kurvákkal és a hasonló szavakkal, hanem nagyon, nagyon óvatosan

használjuk őket. Amikor David így káromkodik a gyerekek előtt – akik csak úgy tesznek, mintha a tévét néznék, de mint a villám, úgy fordul hátra a fejük, amikor hallanak egy olyan szót, amit nem kellene hallaniuk -, akkor azt közli mindannyiunkkal, hogy boldogtalan, hogy szörnyű az élete, hogy gyűlöl engem, hogy annyira rosszul állnak a dolgok, hogy többé nem tud uralkodni a nyelvén. Pedig tud, miért ne tudna, és általában uralkodik is, úgyhogy én meg azért gyűlölöm, mert megjátssza magát. – Fogd már be, David! Felsóhajt és motyog valamit az orra alatt, elkeseredve, amiért játszom a széplelket, miközben nincs bennem semmi együttérzés. – Mit akarsz, hogy mit csináljak? – Készítsd el nekik a vacsorát, és hagyj békén. Most már nemsoká fel bírok kelni. Ha hagyod, hogy kipihenjem. – Mintha épp meg akartam volna kérni, hogy limbózzon egy kicsit, vagy tegyen fel a falra néhány könyvespolcot, vagy vigyen fel a karjában és dugjunk egyet. – Kéred az újságot? – Már olvastam. – Bekapcsolom a rádiót. Úgyhogy meghallgatunk valami művészeti szemleműsort a Radio 4-en, aztán a Simpsonékat, és aláfestésként halrudacskák sercegnek a grillben, és próbálok nem rálépni a férjemre, miközben leedsi és clerkenwelli szállodaszobák után vágyódom – nem arra, amit csináltam bennük, hanem magukra a szobákra: a

nyugalmukra, az ágyneműjükre, mindarra, ami egy jobb, üresebb élethez tartozik. David a díványon tölti az éjszakát a vendégszobában; segítenem kell neki levetkőzni, úgyhogy végül kénytelen vagyok szükségletekre meg vágyakra és jogokra meg kötelességekre meg furunkulusos végbelű férfiakra gondolni, nem mintha bármire is jutnék ezzel. Aztán lefekszem, és az újságot olvasom; Canterbury érseke a válásról írt benne meg a szomszéd-fűje-mindigzöldebb szindrómáról, és hogy senkinek sem szeretné elvitatni a jogát, hogy véget vessen egy brutális és megalázó házasságnak, de... (Miért van tele minden újság rólam rólam rólam szóló cikkekkel? Vonatszerencsétlenségekről akarok olvasni, amikben nem voltam benne, veszélyes marhahúsról, amit úgysem fogok enni, békekötésekről olyan helyeken, ahol nem élek; ehelyett folyton az orális szexről és a modem család széthullásáról szóló sztorikon akad meg a tekintetem.) Úgyhogy végül kénytelen vagyok brutális és megalázó házasságokra gondolni, és hogy én is egy ilyenben élek-e, és bármennyire próbálom is becsapni magam – jaj, de hát ezeknek a szavaknak, hogy „brutális” és „megalázó”, ezeknek más jelentésük van a mi postai körzetünkben; hülye tyúknak nevez; rossz hangulatot kelt, amikor a rokonaim meglátogatnak bennünket; folyton gúnyosan beszél olyan dolgokról, amik az én szívemnek kedvesek; az a véleménye, hogy az öregeknek csak a számukra kijelölt helyen lenne szabad utazniuk a buszon -, azért igazából tudom, hogy nem így van. David nem bánik velem brutálisan, és nem megalázó a

kapcsolatunk; egyszerűen csak nem vagyok olyan nagyon elégedett vele, és ez egészen másfajta panasz. Mi az értelme egy viszonynak, ha már erről van szó? A következő három hét során kétszer szexelek Stephennel, és egyik alkalommal sincs orgazmusom (nem mintha az lenne a lényeg, bár hosszú távon mégiscsak valahogy úgy van); a gyerekkori vakációinkról beszélgetünk meg a gyerekeimről, az ő korábbi ottlakásos viszonyáról egy nővel, aki visszaköltözött az Államokba, és hogy mennyire nem szeretjük az olyan embereket, akik nem tesznek fel kérdéseket... Hova jutok el mindezzel? És egyáltalán, hova akarok eljutni? Igaz, hogy Daviddel a kézenfekvő okok miatt nem beszélgettem mostanában a gyerekkori vakációinkról, de vajon valóban ez az, ami hiányzik a házasságomból – az, hogy képes legyek visszatekinteni ifjúkoromra, és a cornwalli sziklákat felidézve elolvadni a gyönyörűségtől? Lehet, hogy meg kellene próbálnom, mint ahogy érdemes kipróbálni egykét hétvégi kiruccanást gyerekek és dévaj alsónemű nélkül. Talán haza kellene mennem és azt mondani: „Tudom, hogy hallottátok már, de úgy szeretném megint elmesélni, hogyan találtam egyszer egy félkoronást egy döglött rák alatt, pedig apukám megtiltotta, hogy hozzáérjek.” Csak persze unalmas történet volt ez már elsőre is, és csak az tette elviselhetővé, hogy Davidet végtelenül izgatta gyakorlatilag minden, ami azelőtt történt velem, hogy összeismerkedtünk. Most szerencsésen megúsznám, ha csak sóhajtana és morogna valami csúnyát magában. Szóval, amit igazán akarok – és amit meg is kapok Stephennel -, az a lehetőség, hogy újraépíthessem

magam a darabjaimból. Davidnek most már teljes képe van rólam, és eléggé biztos vagyok benne, hogy egyikőnk sincs elragadtatva ettől a képtől; szeretném kitépni a lapot és újrakezdeni egy üressel, pontosan úgy, mint gyerekkoromban, amikor elrontottam egy rajzot. Még az sem igazán számít, hogy ki az üres lap, úgyhogy nem lényeges, kedvelem-e Stephent, vagy hogy tudja-e, mit kell csinálni velem az ágyban meg hasonlók. Csak azt akarom, hogy mohó érdeklődéssel figyeljen rám, amikor elmesélem, hogy George Eliot Middlemarch-a a kedvenc könyvem, és egyszerűen arra az érzésre vágyom – amit mellette át is élhetek -, hogy egyelőre még nem csesztem el. Úgy döntök, hogy elmondom az öcsémnek Stephent. Neki nincsenek gyerekei, jelenleg partnere sincs; majdnem biztos vagyok benne, hogy nem fog elítélni, bár szereti Mollyt és Tomot, sőt párszor előfordult már, hogy elment sörözni Daviddel, úgy, hogy én nem voltam ott. Közel állunk egymáshoz Markkal, és megfogadom, hogy bármit mond is, hinni fogok az ösztönös megérzésében. Hogy mit mond? Hát ezt: – Neked elment az eszed, bazdmeg. – Egy thai étteremben vagyunk a Muswell Hillen, egysaroknyira onnan, ahol lakik, és még nem érkezett meg az előétel, és arra gondolok, hogy bárcsak későbbre tartogattam volna a kényes részt. (Csak persze a fene se gondolta, hogy kényes lesz. Hogy lehet, hogy ennyire elszámítottam magam? Miért gondoltam, hogy az öcsém ezt majd egy vállrándítással elintézi? Elképzeltem egy ilyen pusmogó, vicces, konspirációs csevegést egy hideg sör és néhány thai nyársonsült

mellett, de most már látom, hogy mellétrafáltam, és az öcsém nem lenne az öcsém, ha csak mosolyogna és kedvesen csóválná a fejét.) Ránézek, és halványan elmosolyodom. – Tudom, hogy így nézhet ki – mondom. – De te nem érted ezt igazán. – Oké. Magyarázd meg. – Annyira depressziós voltam – mondtam. A depressziót érti. Ő afféle fekete bárány a Carr családban: hol van állása, hol nincs, nőtlen, gyógyszert szed, terápiába jár. – Akkor írj magadnak egy receptet. Vagy menj és beszélj valakivel. Nem értem, hogy segíthet ebben egy szerető. A válás meg aztán végképp... – Nem is akarsz meghallgatni, igaz? – Dehogynem. De meghallgatni nem ugyanaz, mint biztatni, hogy csináld csak, nem igaz? Arra ott vannak a barátnőid. Egy morgás szakad ki belőlem: aha, például Becca. – Kinek mondtad már el? – Senkinek. Na jó, egyvalakinek. De úgy vettem észre, hogy meg se hallotta. Mark türelmetlenül megrázza a fejét, mintha női metaforákban fejezném ki magam. – Az mit jelent? Tanácstalanul széttárom a kezem. Mark mindig irigyelte, hogy vannak olyan barátaim, mint Becca; nehezen tudná elhinni, hogy ez esetben ő csak leereszkedően mosolygott, mintha egy szélütött beteg értelmetlen locsogását hallgatná. – Jézusom, Kate! David a barátom. – Komolyan?

– Jó, persze nem a legjobb barátom vagy valami. De hát, tudod, mégiscsak a családhoz tartozik. – És ez azt jelenti, hogy most már örökre a családhoz kell tartoznia. Mert a sógorod, és mert párszor elmentetek kettesben vacsorázni. Függetlenül attól, hogy mit művel velem. – Mit művel veled? – Nem az, hogy... mit művel. Senki, akit ismerünk, nem „művel” dolgokat. Csak egyszerűen... Mindig olyan ellenséges. – Jaj, mindjárt megszakad a szívem. – Jézusom, Mark! Tisztára olyan vagy, mint ő. – Akkor lehet, hogy tőlem is el kellene válnod. Elszökhetsz mindenkitől, aki nem helyesli minden egyes tettedet a nap minden másodpercében. – Teljesen összetör. A földbe tipor. Soha semmi nem jó neki, nem teszem boldoggá... – Gondoltál már arra, hogy pszichológushoz menjetek? Felhorkanok, és Marknak ekkor eszébe jut, hogy Davidről beszélgetünk, mire kiad egy olyan Homer Simpson-féle „Ühh!”-hangot, és egy pillanatra megint testvérek vagyunk. – Oké, oké – mondja. – Rossz ötlet. Beszéljek vele? – Ne! – Miért ne? Nem mondok semmit; nem is tudom, hogy miért nem. Talán csak nem akartam, hogy ebből a beszélgetésből bármi is átszivárogjon a való életbe. Csak azt akartam, hogy az öcsém bebújjon egy estére ebbe a furcsa kis buborékba, amiben én vagyok. Empátiára vágytam, nem cselekvésre.

– Mitől változna meg a dolog? Erre tudom a választ. Gondolkoztam már rajta, és szóról szóra azt mondom, amire jutottam. – Nem akarom, hogy David David legyen. – Ah! Miért, mit akarsz, hogy ki legyen? – Valaki más. Valaki, aki igazán szeret, és boldoggá tesz, és elismer, és úgy gondolja, hogy szuper vagyok. – Ő igenis úgy gondolja, hogy szuper vagy. Elnevetem magam. Ez nem afféle ironikus nevetés vagy keserű nevetés, bár ha volt valaha olyan pillanat, amely okot adhatott keserű nevetésre, akkor ez az; egyszerűen kiböffen a hasamból. Hónapok óta nem hallottam ilyen vicceset. Sok mindenben nem vagyok biztos jelen pillanatban, de azt lényem minden atomjával tudom, hogy David nincs elragadtatva tőlem. – Mi van? Mit mondtam? Eltart egy kis ideig, amíg összeszedem magam. – Bocs. Csak a gondolat, hogy David engem szupernek tart. – Tudom, hogy annak tart. – Honnan? – Csak úgy... Te is tudod. – Nem. Én tényleg nem. Ez az egésznek a lényege, Mark. Komolyan mondtam, amit mondtam: nem akarom, hogy David David legyen. Azt akarom, hogy szerkezetileg minden maradjon a régiben – hogy ő legyen a gyerekeim apja meg a férjem már jó húsz éve, és még a súlya meg a rossz háta sem zavar. Csak azt a hangot nem akarom, azt a tónust, az állandó dühöt. Meg persze azt is akarom, hogy szeressen. Valóban olyan nagy kérés ez egy férjtől?

3 Megjövök a munkából, és David szinte ugrik ki a dolgozószobájából, hogy üdvözöljön. – Nézd! – mondja, és aztán elkezd lendületesen hajlongani előttem, mintha én lennék a királynő, ő meg valami őrült royalista. – Mit? – A hátamat. Nem érzek semmit. Semmi nyilallás. – Elmentél Dan Silvermanhez? – Dan Silverman egy csontkovács, akit javasolni szoktunk a rendelőben, és hónapok óta mondogatom Davidnek, hogy menjen el hozzá. Sőt évek óta. – Nem. – Akkor mi történt? – Elmentem valaki máshoz. – Kihez? – Egy sráchoz. – Milyen sráchoz? – Ahhoz a sráchoz a Finsbury Parkban. – A Finsbury Parkban? – Dan Silverman a Harley Streeten rendel. Legjobb tudomásom szerint a Finsbury Parkban nincs Harley Street nevű utca. – Hogy bukkantál rá? – Egy újságárus ablakában volt a hirdetése. – Egy újságárus ablakában? Milyen képzettsége van? – Semmilyen. – Ezt az információt természetesen nagy adag büszkeséggel és agresszivitással közli. Az orvosi képzettség az én oldalamon van a nagy házastársi felosztásban, ennélfogva csak megvetést érdemel.

– Szóval engedted, hogy valaki csak úgy, minden képzettség nélkül szórakozzon a hátaddal. Okos döntés, David. Valószínűleg egy életre megnyomorított. David megint hajlongani kezd. – Úgy nézek ki, mint aki egy életre megnyomorodott? – Nem, most még nem. De senki sem tud egyetlen kezeléssel meggyógyítani egy beteg hátat. – Hát, pedig JóHír meggyógyította. – Mi az, hogy jó hír? – Ez a neve. JóHír. Nagy J, nagy H, egybeírva. Egész pontosan DJ JóHír. Ez a teljes neve. – Szóval DJ. Nem Dr. – Tudod, ez olyan fiatalos dolog. Azt hiszem, régebben valami diszkóban dolgozott vagy ilyesmi. – Hasznos is az, ha az ember hátfájdalmakat akar kezelni. Mindegy. Szóval elmentél valakihez, akit JóHírnek hívnak. – Nem tudtam, hogy JóHírnek hívják, amikor elmentem hozzá. – Csak kíváncsi vagyok; mégis, mi volt a hirdetésén? – Valami olyan, hogy, nem is tudom, „Fáj a háta? Egyetlen kezeléssel meggyógyítom!”. És utána a telefonszáma. – És ez hatott rád? – Aha. Naná. Mit szarakodjon az ember? – Feltételezem, hogy ez a JóHír nevű pasas nem valami alternatív gyógyító. – Bizonyára nem lepi meg önöket, hogy David egészen mostanáig nem lelkesedett az alternatív gyógyászat semmilyen válfajáért; hevesen érvelt nekem is meg a rovata olvasóinak is, hogy őt ugyan egyetlen olyan gyógymód sem érdekli, amelyik

nem ártalmas a kisgyerekekre és a terhes anyákra, és hogy aki mást állít, az idióta. (Mellesleg David hevesen konzervatív mindenben, a politikát kivéve. Észrevettem, hogy vannak újabban ilyen emberek: annyira dühösnek tűnnek, hogy akár a halálbüntetés visszaállítását is követelhetnék, vagy az afro-karibiak repatriálását, de nem teszik, mert ők is, mint mindenki más a mi postai körzetünkben, liberálisok, úgyhogy más csatornákat kell keresniük a dühük levezetésére. Mindennap lehet olvasni őket a liberális újságjaink lapjain, főleg az olvasói levelekben: dühösek a filmekre, amik nem tetszenek nekik, vagy a humoristákra, akik szerintük nem humorosak, vagy a nőkre, akik fejkendőt viselnek. Néha azt gondolom, mindkettőnk számára könnyebb lenne az élet, ha David egyszer csak áttérne az ellenkező politikai hitre, és a buzikra meg a kommunistákra lehetne dühös homeopata orvosok meg a buszon rossz helyen álló öregek meg mindenféle étteremkritikusok helyett. Nagyon idegesítő lehet, hogy csak ilyen csöpp csatornákat talál az irdatlan haragfolyamai számára.) – Nem t’om, hogy minek kellene nevezni. – Adott valami gyógyszert? – Nem. – Azt hittem, te így definiálod az alternatív gyógyítókat. Olyan, aki nem ad gyógyszert. – Az a lényeg, hogy rendbe tett. Nem úgy, mint a haszontalan állami orvosok. – És hányszor próbáltad ki a haszontalan állami orvosokat? – Semmi értelme. Úgyis haszontalanok. – Szóval, mit csinált veled ez a pasas?

– Csak megdörzsölte a hátamat Mély Hővel, és elküldött. Tíz perc volt az egész. – És mennyibe került? – Kétszáz fontba. Ránézek. – Viccelsz. – Nem. Büszke erre az irdatlan összegre, látom az arcán. Máskor csak kinevette volna vagy talán pofán vágja azt a képesítés nélküli kuruzslót, aki kétszáz fontot akar felszámolni tíz perc munkáért, de most JóHír (és ha JóHír rendszeres társalgási témává fog válni, akkor ki kell találnom neki valami másik nevet) hasznos fegyver lett a kettőnk között folyó háborúban. Én úgy gondolom, hogy kétszáz font túl sok, így aztán lazán kifizeti, és röhög a markába. Ha jobban belegondolunk, ijesztő ennek a logikának a perverzitása, mert ugyan hol fog végződni? Lehetséges például, hogy eladja a gyerekeket egy pedofil társaságnak – valami pimf összegért -, csak mert azzal aztán tényleg ki tudna borítani? Igaz, szereti a gyerekeket. De engem meg igazán, igazán gyűlöl, úgyhogy a fene tudja. – Kétszáz font. – Annyiszor mehetek vissza, ahányszor csak akarok. Bármilyen panasszal. Ingyen. – De mindent elsőre rendbe hoz. Úgyhogy minek mennél annyiszor, nem igaz? – Ezért éri meg a pénzét. Ezért számol fel olyan sokat. Megint hajolgat, le-föl, le-föl, és rám vigyorog; megrázom a fejem, és megyek a gyerekeimhez. Később együtt nézzük a tévét, mint család, és nem először mostanában arra gondolok, hogy lehet egy este

ennyire hétköznapian családias, amikor az élet nem ilyen. Ezekben a hetekben például Stephen ellenére meg minden rosszindulat ellenére kialakítottunk egy új hétfő esti hagyományt, az ölünkből vacsorázunk a „Séták a dinoszauruszokkal” alatt; a családi rituálé mintha valamilyen különlegesen szívós sivatagi növény lenne, amely képes virágba borulni a legcudarabb vidéken is. David azért igyekszik feldúlni ezt a harmóniát – először azzal, hogy a padlóra fekszik, és felüléseket próbál csinálni (inkább a pocakja és az általános kondíciója akadályozza meg benne, mint a háta, és mivel nem a háta miatt kellett abbahagynia, több percen át méltatja JóHír érdemeit, és a gyerekeknek kell lepisszegniük), utána meg azzal, hogy kigúnyolja a kísérőszöveget. „Három héttel később a hím visszajön, hogy újból próbálkozzék a párosodással” – mondja Kenneth Branagh. – Biztos vagy benne, hogy nem két hét volt az, Ken? – jegyzi meg David. – Mert végül is százmillió évvel ezelőtt történt. Lehet, hogy pár napot tévedtél, nem? – Fogd be, David! A gyerekek élvezik. – Egy kis kritikus véna nem árt meg nekik. – Pont arra van szüksége egy gyereknek. Kritikus vénára. De végül is elcsitulunk, és végignézzük a filmet, megfürdetjük a kölyköket, ágyba dugjuk őket, majdnem teljesen szótlanul megvacsorázunk. És egész idő alatt annak a szélén állok, hogy mondjak valamit, hogy tegyek valamit, csak épp nem tudom, mit mondjak vagy mit tegyek.

Másnap Tom a reggeli alatt egyfolytában minket bámul, és egy kis idő után ez kezd idegesíteni. Tom különben is gyakran zavarba ejti az embert – csöndes, gyors felfogású és a durvaságig szókimondó. Egy csodagyerek személyiségével van megáldva, csak éppen a felismerhető tehetség hiányzik belőle. – Mi a bajod? – kérdezem tőle. – Semmi. – Akkor miért bámulsz bennünket? – Csak azt akarom látni, hogy tényleg elváltok-e. Ha ez egy film lenne, épp egy kávéscsészét tartanék a számhoz, és Tom szavaitól úgy meglepődnék, hogy fröcsögne mindenfele a kávé, jönne ki az orromból is és folyna le a blúzomra. De igazából épp a kenyeret teszem be a pirítóba, és háttal állok neki. – Miért válnánk el? – Valaki mondta az iskolában. Ezt úgy mondja, hogy csöppnyi neheztelés sincs a hangjában; ha valaki a munkahelyemen azt mondaná nekem, hogy el fogok válni, és előzőleg nekem nem volt tudomásom semmiféle családi viszályról, engem leginkább az borítana ki, hogy vajon ki lehet ennek az információnak a forrása. De a gyermekkor természetesen az az időszak, amikor az információ minden irányból zúdul az emberre, és Tomnak mindegy, hogy ezt az anyukájától meg az apukájától hallja vagy a kis Billytől a 2.C-ben. – Ki? – kérdezi David, a kelleténél hajszálnyival hevesebben, amivel nyomban leleplezi magát mint a kiszivárogtatás forrása. – Joe Salter.

– Ki a frász az a Joe Salter? – Egy fiú a suliban. – Mi köze neki ehhez? Tom megrántja a vállát. Őt nem Joe Salter érdekli. Őt csak az érdekli, hogy David és én valóban elválunk-e. Értem én, hogy mi a helyzet. – Természetesen nem fogunk elválni – mondom. David diadalmasan néz rám. – Akkor Joe Salter miért mondta, hogy el fogtok? – kérdezi Tom. – Nem tudom – mondom. – De ha nem válunk el, akkor nem igazán számít, hogy Joe Salter mit mond, nem igaz? – Három perccel ezelőtt hallottam először Joe Salter nevét, de már torkig vagyok vele. Nagyon tisztán magam előtt látok egy pedáns, rosszindulatú szőke kiskölyköt, akit mindenki egy kis angyalnak tart, az osztálytársait leszámítva, meg most Davidet és engem, azaz mindazokat, akik már bepillanthattak büdös, mérgezett lelkébe. – Úgy értem, mi ezt jobban tudjuk, mint ő. És maradunk férj és feleség, ugye, David? – Ha te mondod. – Ezt most valósággal élvezi, és nem mondhatom, hogy hibáztatom érte. – Soha nem is fogtok elválni? – kérdezi Molly. Jézusom! Csak most fogom fel, hogy milyen sok kukac fér el egy dobozban, és hogy miért nem jó ötlet felnyitni, történjék bármi. – Nem tervezzük – felelem. – Kivel laknánk, ha elválnátok? – Kivel akarnál lakni? – kérdezi David. Ez nem olyan kérdés, amit akár a legbrutálisabb gyermekpszichológiai

könyvben is megtalálhatna az ember a jó tanácsok között. – Apuval! – mondja Molly. Aztán kicsit még tűnődik, és hozzáteszi. – De úgy, hogy Tom ne legyen ott. – Akkor Tom mehet és lakhat anyuval. Úgy igazságos is. – Apu csak viccel – mondom gyorsan Tomnak, de gyanítom, hogy már megtörtént a baj: David szembefordította egymással a két testvért, az anyát meg a lányát és az apát meg a fiát annyi idő alatt, amennyi alatt meg lehet enni egy müzliszeletet. És én épp most ígértem meg nekik, hogy nem fogunk elválni. „Ühh!”, ahogy az öcsém, a fiam és Homer Simpson mondaná. A nyomatékos kérésemre David eljön a rendelőbe ebédidőben, és elmegyünk egy vacak kisvendéglőbe a sarkon túl, hogy megbeszéljük a reggelinél mondottakat. David nem érez bűntudatot. (Vagy írjam úgy: David, aki Nem Érez Bűntudatot? Olyan állandó jelzője lehetne ez, mint James Bondnak, hogy ő a 007-es ügynök.) – Ha nem válunk el, ugyan mi kárt okozhat? Ez egy teljesen hipotetikus helyzet. – Ugyan már, David. Ennél azért okosabb vagy. – Minél? Mit csináltam? – Csapdákat állítasz. – Mi? Már hogy a „ha nem válunk el...” rész? Hogy az volt a csapda? – Azt akarod, hogy azt mondjam: „Na és ha mégis?”, és utána a földbe döngölhetnél, amiért nem vagyok következetes, és neked mást mondok, mint a gyerekeknek.

Egy ideje némi megvetéssel tekintek David verbális taposóaknáira, olyan ormótlanul nyilvánvalóak (és persze csöppet sem meglepő, hogy a „Zöld Őrzők” szerzője ugyanolyan ormótlanul kiszámítható beszélgetésben, mint a prózájában). De úgy látszik, újabban mégis lankadt az éberségem, mert David olyan mohón csap le az utolsó megjegyzésemre, mint aki remélte, hogy pontosan ezt fogom mondani. – Várj csak, várj csak! Mit mondtál nekem, amikor felhívtál Leedsből? – Én nem... Jó, igen, de csak... – Ki vele! Mit mondtál? – Tudod, hogy mit mondtam. – Mondd ki még egyszer! – Nincs erre semmi szükség, David. Tudod, hogy mit mondtam akkor, és tudod, hogy mit mondtam a gyerekeknek ma reggel. – És ez következetességre vall, igaz? – Értem, hogy a te nézőpontodból következetlenségnek tűnhet. – És a tiédből? Komolyan, erre kíváncsi vagyok. Szeretném tudni, hogy még milyennek tűnhet az, aki először bejelenti, hogy válni akar, utána meg azt mondja, hogy nem akar válni... – De hát nem ez a lényeg. – És ezt komolyan gondolom. Azt akarom megtudni, hogyan kérhette arra a lányunkat, hogy válasszon a szülei közül, és hogy miért volt olyan meggondolatlanul kegyetlen Tomhoz, és hogy miért meséli el mindenféle Joe Salter nevű kisfiúk szüleinek, vagy Joe Salter nevű kisfiúk szülei barátainak, vagy akár Joe Salter nevű kisfiúknak, hogy milyen családi

gondjaink vannak. Csak természetes, hogy tudni akarom ezeket a dolgokat, mint ahogy az is természetes, hogy ő meg tudni akarja, miért mondtam azt, hogy szeretnék véget vetni a házasságunknak, látszólag úgy, mint derült égből a villámcsapás; de csak egy ebédidőnk van a beszélgetésre. És hirtelen úgy tűnik, nemhogy egy ebédidő, de egy egész élet sem lenne elég, mert ha egy reggeli közben lezajlott beszélgetést ennyi kis darabra lehet szétszedni, úgy, hogy egyiket sem lehet aztán visszatenni a helyére, akkor mennyi kis beszélgetéstöredékre szedhetjük szét az elmúlt negyedszázadot? Ő azt mondta én azt mondtam mire ő azt mondta mire én azt mondtam és ő azt gondolta én meg azt gondoltam mire ő azt gondolta és én azt gondoltam és ő ezt csinálta én meg azt csináltam és... Nem jól van ez így. Nem így kellene lennie. Ha arról lenne szó, amit gondoltunk vagy tettünk, akkor nem lenne min vitatkozni, mert együtt gondoltuk és tettük, csakhogy végül is nem jött össze más ebből a nagy együttcsinálásból, mint egy óriási zűrzavar, és egyszerűen nem értem, hogy... – David, egyszerűen nem értem, hogy fogunk kimászni ebből a zűrzavarból. – Most miről beszélsz? Próbálom előhúzni a szavakat – a szavakat, amiket egyszer már használtam, és csak ma reggel vontam vissza őket -, de szerencsére nem jönnek, és ehelyett sírva fakadok, és csak sírok és sírok és sírok, miközben David kivezet a kávéházból az utcára. Nagyon is lehetséges, hogy kezdek megbolondulni; vagy egyszerűen csak összezavarodtam, és boldogtalan

vagyok; vagy pontosan tudom, hogy mit akarok, de nem tudom rávenni magam, hogy megtegyem a sok fájdalom miatt, amit okozna, és ettől a feszültségtől majdnem szétrobbanok. De amikor David megérint, kedvesen, szeretettel, aggódón, mindebből semmi sem marad, és csak vele meg a gyerekeimmel akarok lenni egész életemben. Nem akarom Stephent simogatni, nem akarok azon veszekedni, hogy David mit mondott vagy nem mondott más embereknek, vagy hogy mit mondott a fülem hallatára Mollynak és Tomnak. Egyszerűen csak végezni akarom a munkámat napközben, nézni a dinoszauruszokat esténként, és Daviddel aludni éjszaka. Semmi más nem számít. Semmi mást nem kell tennem, csak belekapaszkodni ebbe az érzésbe, és akkor minden jó lesz. Egy darabig csak ülünk a kocsiban, és David hagyja, hadd sírjak. – Nem engedhetem, hogy ez így menjen tovább – mondja. – Nem fog. Már vége. – Elmondod nekem, hogy mi történt? Tipikus David. Tipikus férfi. Valaminek „történnie” kellett, hogy valaki ilyen állapotban legyen... Csak persze igaza van, és valami tényleg történt, valami olyan, ami kétséget kizáróan hozzájárul a mostani boldogtalanságomhoz. Hirtelen – a dinoszauruszos döntésem után, meg hogy David olyan kedves, meg hogy szilárdan hiszem, hogy a könnyeim jelentik ennek az egésznek a végét – nagyon világosnak tűnik, hogy mit kell tennem és mondanom. – David... én jár... tam valakivel.

Azért mondom el neki, mert végre döntöttem: kész, már nem járok senkivel, mert teljesen kitisztult bennem, hogy mit is akarok, és biztos vagyok benne, hogy ezt David is rögtön megérti. Meg se fordul a fejemben, hogy David számára a vallomásom valaminek a kezdetét jelenti, nem pedig a végét, és hogy huszonöt éve ismer, az nem jelenti azt, hogy most valóban ismer vagy megért. Hallgat egy darabig, aztán megkérdezi: – Haza tudsz ma jönni rögtön munka után? – Aha. Igen. Persze. Majd akkor megbeszéljük. – Nincs mit megbeszélni. De csinálni akarok valamit Molly ekcémájával, és szeretném, ha addig vigyáznál Tomra. Egy játékot játszom magammal, csak hogy lássam, milyen érzés. A következőből áll: nem otthon vagyok a konyhában (nézem, ahogy a fiam a házi feladatát írja), hanem egy közeli kis lakás konyhájában. A játék szerint most itt lakom, miután különváltunk. Molly nincs itt, mert per pillanat nem hajlandó szólni hozzám; engem hibáztat azért, ami történt (David nagyon eltorzítva mesélhette el neki az eseményeket), és valahányszor beszélni próbálok hozzá, hátat fordít. David szörnyű vicce a család kettéhasításáról prózai és kézenfekvő előrejelzésnek bizonyult. Bizonyos értelemben ez igen tanulságos játék. Miért döntöttem például úgy, hogy egy másik konyhába képzelem magam és nem a magunkéba? Más szavakkal, miért olyan nehéz elképzelnem, hogy én maradnék ebben a lakásban egy családi nukleáris katasztrófa esetén? Nemcsak azért, mert én vagyok a bűnös fél (bár vannak enyhítő körülmények, és nem is vagyok

igazából annyira bűnös, és brutális, megalázó házasságban élek, még ha ez a brutalitásnak és a megalázásnak egy afféle középosztálybeli verziója is); hanem azért is, mert én vagyok a kenyérkereső. David viszi a gyerekeket az iskolába; David készíti el a vacsorájukat és ellenőrzi a házi feladatukat; David hozza őket haza a barátaiktól, akikkel én még soha nem is találkoztam. Ha szakítunk Daviddel, akkor az én távozásom minimális zavart okozna, míg ha ő menne el, hát nem tudom, hogy birkóznék meg a helyzettel. Én vagyok a férfi. Az apuka. Nem azért, mert nekem van állásom, hanem mert Davidnek nincsen, legalábbis komoly, és ezért az anyai gondoskodás az ő reszortja a házban. Ezért tudom olyan könnyen elképzelni, hogy elköltözöm – elvégre mindig az apák költöznek el. És ezért olyan könnyű elképzelni, hogy Molly nem szól hozzám – ő mindig Davidet választaná kettőnk közül, meg különben is, a lányok mindig ezt csinálják: nem hajlandók beszélni az apjukkal, miután kiderült, hogy szeretője van. Benne van ebben az egész miskulancia, az egész freudi dolog. Vagy túlzás azt állítani, hogy Molly szexuálisan féltékeny rám? – Tom? – Hö? – Úgy gondolsz rám, mint az anyukádra, vagy úgy, mint az apukádra? – Mi van? – Ne is gondolkozz rajta, csak mondd ki az első dolgot, ami az eszedbe jut. – Mint az anyukámra.

– Biztos? Nem kellett gondolkodnod rajta pár pillanatig, mert zavarba hozott a kérdés? – Nem. Úgy gondolok rád, mint az anyukámra, és apura úgy, mint az apukámra. – Miért? – Anyu, tényleg sok dolgom van, oké? – És szomorúan megrázza a fejét. Molly mindig ekcémával kínlódott, már egészen kicsi kora óta. Mindenütt kijön neki – a kezén, a karján, a lábán, a hasán -, és semennyi krém vagy diéta vagy homeopata szer nem segít rajta. Ma reggel, mielőtt elment iskolába, nagyon erős és valószínűleg ártalmas szteroidos krémmel kentem be a kezét, amely tele volt fájdalmasnak látszó repedésekkel. És amikor hazajön, szalad végig az előszobán, rögtön mutatja nekem a kezét, és sehol nyoma sincs az ekcémának. Felemelem a szoknyáját, és a hasán is ugyanaz a helyzet; megmutatja a lábát – ott sincs semmi. Természetesen a torkomban dobog a szívem, amikor hallom, hogy Molly és David jönnek befelé, rettegek ettől az estétől, hogy mi vár rám meg minden; de aztán másról sem tudunk beszélni, csak hogy mi történt Molly csúnya vörös foltjaival. (És ha Molly ekcémája fontosabb, mint az én házasságtörésem, akkor egyáltalán mi értelme házasságot tömi, nem igaz?) – Elképesztő! – mondom. – Csak megérintette, és eltűnt – meséli Molly. – Láttam, ahogy eltűnik. – Nemcsak megérintette – mondja David. – Krémmel bekente.

– De nem, apu. Néztem. Nem csinált semmit. Csak megérintette. – A krémmel. – Csak megérintette, anyu. – De kicsoda, az isten szerelmére? – DJ JóHír. – Ah! DJ JóHír. Tudhattam volna. Létezik bármi a világon, amire DJ JóHír ne lenne képes? – Véletlenül megemlítette, hogy jól megy neki az ekcéma eltüntetése – mondja David. – Én meg azt gondoltam, érdemes kipróbálni. – Hátpanaszok és ekcéma. A szakterületek egészen szokatlan párosítása. – És apu fejfájását is elmulasztotta – mondja Molly. – Miféle fejfájást? – kérdezem Davidtől. – Csak... csak egy normális fejfájást. Csak véletlen megemlítettem, hogy fáj a fejem, és... és megmasszírozta a halántékomat. Jó volt. – Tehát. Fejfájás, ekcéma, hátpanaszok. Ez egy igazi varázsló, nem? Újabb kétszáz font? – Miért, nem gondolod, hogy megérte? Felhorkanok, bár nem tudom, hogy mit akarok kifejezni ezzel a horkantással. Nem tudom, miért vagyok ilyen, amilyen vagyok. Kétszer ennyit is fizettem volna érte, hogy Molly jobban legyen, de ha lehetőség nyílik egykét csípős megjegyzésre, annak soha, semmilyen körülmények között nem lehet ellenállni. – El kell menned hozzá, Tom – mondja Molly. – Szuper. Tiszta meleg leszel tőle. – A krémtől – mondja David. – Azt csinálta az én hátammal is.

– Nem használt semmilyen krémet. Apu, miért mondod, hogy használt krémet, amikor nem is? – Te nem láthattad, hogy mit csinál. – De igen. Különben is, tudom, milyen érzés, ha krémezik az embert. Az olyan krémes... – Ojj! – mondja Tom. (Azok kedvéért, akik nem ismerik a tíz év alattiak látszólag értelmetlen egy szótagosait, az „Ojj!” egészen mást jelent, mint a „Ühh!” Amennyire én értem, az utóbbi a hülyeség beismerése a beszélő részéről, míg az előbbi erőteljesen azt jelzi, hogy valaki más a hülye. Az utóbbit mellesleg meglehetősen undok fintor kíséri – összehúzott szem, kivillanó fogak -, mely az említett hülyeséget van hivatott illusztrálni.) Molly nem törődik vele. – ...És egyáltalán nem éreztem krémesnek a kezét. Valami különös dolog zajlik itt, David ugyanis szemlátomást nem akar engedni; addig fog folytatódni ez a beszélgetés, amíg Molly le nem tagadja azt, amit saját érzékszerveivel tapasztalt. – Ez abszolút hülyeség, Molly. Olvasd le a számról: Krémet... használt... – Számít az? – kérdezem szelíden. – Naná, hogy számít. – Miért? – Molly füllent. És mi nem szeretjük a füllentőket, igaz, Molly? – Ja – mondja Tom komiszul. – Füllentő! Hazudós! Molly könnyekre fakad, „Ez nem igazság! Utállak benneteket!”, kiáltja, és felrohan a szobájába; így aztán hetek óta az első jó hírt, ami ér bennünket, sikerült ügyesen átalakítani újabb bánat és baj forrásává.

– Ügyes volt, David. Megint kitettél magadért. – Nem szabad füllenteni, igaz, apu? – Krémet használt – mondja David, csak úgy maga elé. – Láttam. David bocsánatot kér Mollytól (hozzá kell tennem: nem azért, mert ő így akarja, hanem mert közlöm vele, hogy ez lenne az érett és apához méltó viselkedés), és Tom is bocsánatot kér Mollytól, és Molly bocsánatot kér tőlünk, és megint szent a béke. Mellesleg, ez jelenti mostanában a békét minálunk: két röpke óra a kuruzsló és a krémjei miatti civódástól egészen addig, amikor elkezdjük megvitatni a viszonyomat, és hogy az a házasságunk végét jelenti-e. – Akkor most beszélgessünk? – kérdezem Davidtől, amikor a gyerekek már ágyban vannak. – Miről? – Arról, amit ebéd közben mondtam neked. – Mit akarsz mondani róla? – Azt hittem, te akarsz mondani valamit. – Nem. – Részedről ennyi? Ha van, hadd legyen? – Részemről se nem ennyi, se nem semennyi. Egyszerűen csak feltételezem, hogy pár napon belül elköltözöl. – Valami megváltozott Davidben, de nem egészen értem, hogy mi. Biztos voltam benne, hogy jönni fog egy igazi David-szám, azaz egy csomó fröcsögő düh, egy kis őrjöngés, néhány millió epés megjegyzés és Stephen megsemmisítő gúnnyal való lesöprése. De semmi; olyan, mintha őt már nem is izgatná a dolog. – Vége a viszonynak. Ebben a pillanatban.

– Azt én nem tudhatom. De azt tudom, hogy senki sem kéri Elvis Presleyt, hogy ingyen játsszon. Rosszul vagyok, átjár a rémület, és most még a szavait sem értem, sem a hanghordozását. – Az mit jelent? – Ezt mondta Tom Parker ezredes a Fehér Házban. – Kérlek, beszélj normálisan. – Nixon emberei felhívták Tom Parker ezredest, és megkérték, hogy játsszon az elnöknek a Fehér Házban. Mire Parker megkérdezi: „Jó, de mennyit kapunk érte?” Nixon segédje azt mondja erre: „Parker ezredes, senki sem kér pénzt, ha privát előadást tart az elnöknek”, mire Parker: „Azt én nem tudhatom, de azt tudom, hogy senki sem kéri Elvis Presleyt, hogy ingyen játsszon.” – Nem értem! Kérlek, hagyd ezt abba! Ez fontos dolog! – Tudom. Csak... tudod, eszembe jutott ez a történet, és gondoltam, elmesélem. Azt akarom mondani vele, hogy amit teszel vagy tenni akarsz, az nem igazán számít. Te vagy az elnök, én vagyok a király. Enyém a hatalom, te meg felpattanhatsz a bringádra. Menjél csak! Mindent kösz és Isten áldjon. – Ezt nem komolyan mondod. Pedig majdnem biztos vagyok benne, hogy komolyan mondja. Ő már csak ilyen. Meg ha jobban belegondolunk, lehet, hogy ez az egyetlen dolog, amiben a mi postai körzetünkben élő férfiak nem alakultak át. Tudnak pelenkát cserélni és érzésekről meg a nők munkájáról beszélgetni, egyszóval az alapokkal minden rendben, de tessék: David inkább most azonnal lezárná az egészet, mint hogy beismerjen bármiféle kétséget vagy zavart vagy megbántottságot, bármilyen

nehezére esik is, és bármennyire kínozza is az, amit tettem. És egyszer meg is mondta, és biztos vagyok benne, hogy ez még elő fog kerülni... – Miből gondolod, hogy nem beszélek komolyan? Nem emlékszel? Egyszer már beszéltünk róla. – Emlékszem. – Na. Feküdtünk az ágyban, épp egy szerelmeskedés után – Tom már megvolt, de Molly még nem, és terhes voltam, úgyhogy ez valamikor 1992-ben lehetett -, és megkérdeztem Davidtől, nem szomorítja-e el a gondolat, hogy az élete hátralevő részében csak velem fog szexelni és senki mással. Mire eltűnődött, ami nem jellemző rá, és végül azt mondta, hogy olykor valóban lelombozza, de az egyéb lehetőségekbe belegondolni is szörnyű lenne, és különben is tisztában van vele, hogy részemről sohasem tűrne el mást, csak a monogámiát, úgyhogy aligha várhat elnézést saját magának. És aztán természetesen azt a játékot játszottuk, amit minden szerelmespár játszik néha; megkérdeztem tőle, hogy el tudna-e képzelni olyan körülményeket, amelyekben megbocsátaná a hűtlenségemet – egy részeg egyéjszakás kalandot, mondjuk, amit reggel azonnal sajgó bűntudat követ. David erre megjegyezte, hogy először is soha nem rúgok be, másodszor pedig soha életemben nem volt még egyéjszakás kalandom, úgyhogy pont ezt elég nehéz elképzelnie; azt mondta, ha hűtlen leszek hozzá, annak más okai lesznek, és úgy érzi, hogy azok a más okok bajt ígérnének – olyan bajt, amibe bele sem akar gondolni. Nagyon ritkán ismerek el bármiféle éleslátást David részéről, de most megemelem a kalapom előtte.

Nem voltam részeg. Nem egyéjszakás kaland volt. Mindenféle egyéb okokból feküdtem le Stephennel, amelyek mindegyike bajt ígér. – Gondolkodtál már azon, hogy hol fogsz lakni? – kérdezi David. Még mindig nem mutatja, hogy bármennyire is felzaklatná ez az egész. – Nem. Dehogy. Azt akarod mondani, hogy nekem kell elköltöznöm? Davidnek csak megvillan a tekintete, és annyi megvetés van benne, hogy szeretnék elszökni mindentől – a férjemtől, az otthonomtól, a gyerekeimtől -, és vissza se jönni soha többé. Jó ember vagyok. A legtöbb tekintetben. De kezdeni azt gondolni, hogy nem sokat ér, ha valaki jó ember a legtöbb tekintetben, ha egy tekintetben meg rossz. Mert a legtöbb ember jó ember, nem? A legtöbb ember segíteni akar másokon, és ha a munkájuk erre nem ad lehetőséget, akkor megteszik úgy, ahogy tudják – havonta egyszer telefonügyeletesek a szamaritánusoknál, vagy mindenféle jótékonysági túrákon vesznek részt, vagy tiszta szívjóságból megrendelnek valamit, amire nincs is szükségük. Mi értelme arra hivatkozni, hogy orvos vagyok, hiszen csak munkanapokon vagyok orvos? Nem munkaidőben feküdtem le valakivel – odáig azért még nem süllyedtem -, és e pillanatban ezt nem teheti jóvá az, hogy orvos vagyok, akármennyi végbéltájéki furunkulust vizsgálok is meg. 4 David közli, hogy elmegy pár napra. Nem mondja meg, hogy hová, és nem ad meg semmilyen telefonszámot –

csak magával viszi a mobilomat arra az esetre, ha valami baj történne otthon -, de feltételezem, hogy Mike barátjához megy (elvált, környékbeli, jó állása és szép lakása van, vendégszobával). Mielőtt kilép az ajtón, közli velem, negyvennyolc órám van, hogy beszéljek a gyerekekkel; nem mondja ki, de arra gondol, hogy előbb meséljem el nekik, milyen csúnyán viselkedtem, aztán pakoljam össze a holmimat és húzzak el. Az első éjszaka le sem tudom hunyni a szemem, és úgy érzem, soha többé nem fogok tudni pihenni, amíg nem válaszolok minden egyes kérdésre, amelyek úgy hánykolódnak a fejemben, mint halak egy vonóhálóban. A legtöbb kérdés (vajon megengedi majd David, hogy hétfő esténként átjöjjek hozzájuk és megnézzem velük a dinoszauruszos műsort?) egy kis vergődés után megfullad; néhány viszont, a nagyobbak, makacsabbak egyszerűen nem nyughatnak. Íme, az egyik: milyen jogaim vannak? Mert, ugyebár, én nem is akarok elválni. Oké, tudom, hogy akartam, előtte, amikor még nem tudtam, hogy az mit jelent, és nem tudtam, hogy mit érzek igazából, és nem tudtam, milyen borzalmasnak tűnik majd az egész, ami utána jön – de most nem akarok, és (majdnem) biztos vagyok benne, hogy (majdnem) mindent megtennék, hogy visszazökkentsem a házasságunkat a rendes kerékvágásba. És ha ez a helyzet, akkor miért az én feladatom, hogy elmondjam a gyerekeknek? Ha David nem hajlandó megfontolni semmilyen békés alternatívát, miért én végezzem el a piszkos munkát helyette? Mi van akkor, ha egyszerűen nem megyek el? Akkor ő mit lépne? Csak körbe-körbe keringek ezen a

másik hurkon: soha nem fogunk kijutni ebből a zűrzavarból, túlságosan elfajultak a dolgok, úgyis szörnyű lesz, bármikor történik is meg, úgyhogy jobb most rögtön kilépni belőle... És közben egész idő alatt tudom, valahol legbelül, hogy sohasem leszek képes leülni és elmondani a gyerekeknek, hogy elhagyom őket. – Hol van apu? – kérdezi Molly másnap reggel. Mindig Molly az, aki felteszi ezt a kérdést, különösen David minapi salamonian bölcs megjegyzése óta; Tomot mintha már nem izgatná a dolog. – Elment egy üzleti ügyben – mondom, mintha nem is Davidről lenne szó. Csak azért mondom ezt, mert nem aludtam eleget, hiszen mi sem állhatna távolabb David életétől és munkájától. Az elmúlt pár évben a gyerekek jó párszor hallhatták morogni, amiért le kell mennie a sarokra lefénymásoltatni valamit; hogy lehet az, hogy egyszerre csak olyan ember lett belőle, aki nagy európai fővárosok szállodáiban lakik, és eszi a kiadós reggelijüket? – Nincs is semmilyen üzleti ügye – jegyzi meg Tom tárgyilagosan. – De van – mondja Molly édesen és lojálisan. – Akkor mi az? – Lehet, hogy Tom jelen pillanatban jobban szereti az anyját az apjánál, de azt a tulajdonságát, hogy nem képes ellenállni, amikor alkalom nyílik valamilyen kegyetlen megjegyzésre, aligha tőlem tanulta el. – Miért vagy mindig ilyen szörnyű apuhoz? – Miért szörnyű megkérdezni, hogy milyen üzleti ügye van?

– Mert tudod, hogy nincs neki semmilyen, csak szemétkedsz. Tom rám néz, és megrázza a fejét. – Hogy lehet ilyen hülyén vitatkozni, Molly? – Miért? – Mert épp most mondtad, hogy nincs neki semmilyen. Én is ezt mondtam, mire te elkezded, hogy szemétkedek. Molly ezen elgondolkozik egy pillanatra, közli Tommal, hogy utálja, és megy, hogy készüljön a sulira. Szegény David! Még a legrendíthetetlenebb védelmezője sem tudja meggyőzni magát arról, hogy van valami igazi apához illő munkája. Ha csak félig is helyesen gondolkodó szülő lennék, akkor közbelépnék, és elmagyaráznám, hogy az apák mindenféle dolgokat csinálnak, de most épp annyira gyűlölöm Davidet, hogy eszem ágában sincs ezt tenni. – Akkor igazából hol van? – kérdezi Tom. – Elment egy barátjához, és ott is fog aludni. – Azért, mert elváltok? – Nem válunk el. – Akkor miért egy barátjánál fog aludni? – Te is aludtál már a barátaidnál. És mégsem fogsz elválni. – Én nem vagyok nős. És amikor elmegyek valamelyik barátomhoz, hogy ott is aludjak, akkor megmondom nektek, hogy elmegyek, és elbúcsúzom tőletek. – Ez az, ami zavar? Hogy nem mondta meg, hogy elmegy? – Nekem mindegy, hogy megmondja-e vagy nem. De tudom, hogy valami nincs rendben.

– Apu és én kicsit összevesztünk. – Látod? Elváltok. Olyan könnyű lenne most mondani valamit. Nem úgy értve, hogy kellemes, de könnyű, azaz logikus, természetes, jól időzített, helyénvaló, semmi sebességváltás okozta rázkódás: Tom tudja, hogy készülőben van valami, és lehet, hogy előbb vagy utóbb úgyis kell neki mondanom valamit, és aztán David is elmondhatja, amit neki kell, amikor hazajön... – Tom! Hányszor mondjam!? És mikor leszel már kész, hogy indulhassunk az iskolába? Hosszan rám néz, aztán hevesen sarkon fordul, hogy kimutassa a dühét, anélkül hogy engedetlen lenne. Alig várom, hogy ott legyek a rendelőben, és csak dolgozzak és dolgozzak. Azt akarom, hogy olyan kellemetlen és kimerítő legyen a napom, amilyen még sohasem volt, csak hogy a végére így visszanyerjek valamit önmagamból. Elzáródott végbeleket és gennyedző furunkulusokat akarok megvizsgálni, meg mindenféle olyan dolgokat, amiktől mások hányingert kapnak, amiktől az egész világnak fölfordul a kollektív bele, és remélem, hogy így majd megint jó embernek tudom érezni magam. Mert lehet, hogy rossz anya vagyok, és egészen biztosan rossz feleség, de jó ember. Munkába menet hirtelen pánik fog el, hogy Stephen hívni fog a mobilomon, úgyhogy felhívom, amint beérek, és tudni akarja, mi folyik, de én nem akarok beszélni róla, mire megkér, hogy találkozzunk, úgyhogy végül megbeszélünk egy randevút, és pótmamát fogadok. – Hova mész? – kérdezi Tom, amikor készülök elmenni.

– Találkoznom kell valakivel egy italra. – Kivel? – Te nem ismered. – A fiúddal? Molly ezt az egyik legviccesebb dolognak tartja, amit valaha hallott, pedig Tom nem viccel. Várja, hogy válaszoljak a kérdésére. – Miről beszélsz, Tom? Kezdek rettegni Tomtól. Úgy érzem, bármelyik pillanatban közölheti velem Stephen nevét, a személyleírásával együtt. – Jó, akkor mi a neve a barátodnak? – Stephen. – Mi a neve a feleségének? – Nincs neki... – Na tessék, egy tízéves gyerek tőrbe csalt. – Nincs felesége. A barátnőjét Victoriának hívják. – Azért hívják Victoriának a barátnőjét, mert Victoria Adams és David Beckham fényképe van a konyhaasztalon heverő magazin címlapján; ha Tom reggel kérdezte volna ugyanezt, amikor még tompa volt az agyam, azt mondtam volna neki, hogy Stephen barátnőjét Puccos Spice-nak hívják. – Ő is ott lesz? – Remélem. Kedves nő. – Gondolod, hogy Stephen feleségül fogja venni? – Fogalmam sincs, Tom. De ha akarod, ma este megkérdezem tőle. – Légyszi. – Jó. Szinte nincs is értelme az este hátralevő részéről beszélni, annyira nincs benne semmi meglepő. Stephen

hízeleg, mire én vonzónak érzem magam és feldobódok, és látom, mintha először látnám, hogy mennyire boldogtalanná tesz a kapcsolatom Daviddel, és úgy megyek haza, hogy menekülni akarok belőle. Ja, és amikor hazaérek, David már ott vár rám, és megint minden megváltozik. Megrémülök, amikor meglátom, ahogy ott ül, és először megvigasztal a rémületem, mert biztosan azt jelenti, hogy brutális a házasságom, s ennélfogva Canterbury érseke is helyeselni fogja a válásomat. De jobban belegondolva látom, hogy a brutalitás kevésbé valószínű magyarázat a rémületemre, mint más tényezők: mondjuk, Stephen létezése, vagy hogy nem beszéltem meg a problémánkat a gyerekekkel, és érzem, hogy az érsek helyeslése ugyanolyan gyorsan semmivé lesz, amilyen gyorsan elnyertem az előbb. – Jól telt az estéd? – kérdezi David. Nyugodtan mondja, és ezt a nyugodtságot fenyegetésnek veszem. – Igen. Kösz. El... Elmentem egy kicsit... – Valami okból próbálom felidézni Stephen barátnőjének a nevét, míg eszembe nem jut, hogy az egy egészen más hazugság volt: másnak és más okból mondtam. – Nem számít – mondja. – Ide hallgass! Nem szerettelek eléggé. Eltátom a szám. – Nem szerettelek eléggé, és ezt most igazán sajnálom. Pedig szeretlek, csak ezt nem kommunikáltam neked megfelelően és pozitív módon. – Nem. Hát. Köszönöm. – És sajnálom, hogy azt mondtam, hogy el akarok válni. Nem is tudom, mi ütött belém.

– Rendben. – És eljössz velem színházba holnap este? Vettem jegyet a Tom Stoppard-darabra. Tudom, hogy el akartál menni rá. A színház több dühöngenivalóval látta el Davidet, mint alighanem bármi más a dühöngőkarrierje során, talán csak a németeket kivéve. Utálja a színházat. Utálja a szerzőket, utálja a darabokat, utálja a színészeket, utálja a kritikusokat, utálja a közönséget, utálja a műsorfüzeteket, utálja a kis fagylaltkelyheket, amiket a szünetben árulnak. Egyszer arról próbált cikket írni a rovatába, hogy miért utálja a vasfüggönyt, de valahogy nem talált rá nyolcszáz szót. – Ó. Köszönöm. – Szeretném, ha most külön szobában feküdnénk le, és amikor reggel felkelünk, megpróbálnánk mindent újrakezdeni. Újból felépíteni az életünket. – De jó! – Valószínűleg azt hiszi, gúnyolódom, pedig nem. E konkrét pillanatban egy ilyen könnyed, vidám „De jó!” tűnik az egyetlen megfelelő válasznak David naiv, ártatlan javaslatára, amely mintha egyszerűen nem venne tudomást mindarról a zűrzavarról és keserűségről, ami közös életünk utolsó néhány évében felgyűlt. – Jó. Akkor én megyek lefeküdni. Jó éjszakát. – Odajön és arcon puszil, sőt meg is ölel, aztán indul felfelé. – Melyik szobában alszol? – kérdezem. – Ja. Bocs. Nekem mindegy. Te melyiket szeretnéd? – Aludjak én a vendégszobában? – Nekem tényleg mindegy, meg különben is, modortalanságnak tűnne arra kérni ezt az udvarias, előzékeny embert, bárki legyen is, hogy költözzön ki a saját ágyából.

– Azt akarod? – De ezt aggályoskodva mondja, csak úgy megerősítésképpen, és nem azért, hogy hivalkodjon a sérelmével, amiért magára hagyom. Megrántom a vállam. – Aha. – Oké. Ha biztos vagy benne. Aludj jól. Mikor felkelek, majdnem biztos vagyok benne, hogy valami acsargás és sértés fogad majd, utána pedig jön a felszólítás, hogy estére hagyjam el a házat, de David teát és pirítóst készít nekem, felszolgálja a gyerekeknek a gabonapelyhüket, és reményét fejezi ki, hogy jól fog sikerülni a napom. Munka után egyenesen hazamegyek, korán megvacsorázunk, és elmegyünk a színházba. David érdeklődik, hogy mi volt a rendelőben, még nevet is egy történeten, amit elmesélek neki: egy srác, akinek valami fertőzés volt a mellkasában, még soha nem hallott róla, hogy a dohányzás káros az egészségére. (Pedig különben nem tudom Davidet megnevettetni. Senki sem tudja Davidet megnevettetni, leszámítva azokat az embereket, akikről hajlandó elismerni, hogy humorosabbak nála, azaz Woody Allent, Jerry Seinfeldet, Tony Hancockot és Peter Cookot, szóval a hatvanas évek komikusait. Az emberek megnevettetése az ő reszortja.) Metróval megyünk a színházhoz, és David úgy folytatja, ahogy elkezdte: barátságos, érdeklődő, végighallgatja, amit mondok, kérdéseket tesz fel, vesz nekem egy olyan vacak fagylaltkelyhet. (Igaz, az én pénzemből veszi – kiderül, hogy otthon felejtette a pénztárcáját -, de nem az a lényeg, hogy nagylelkű, hanem hogy kész kibékülni a londoni színházi élet millió bűntettének egyikével.) Elszédülök és

összezavarodok, hogy most kivel is jöttem színházba. Stephen az, aki ilyen, és ezért is csábított el Stephen eszméje, és most aggódom, hogy kezd elmosódni a kontraszt a szeretőm és a férjem között. Lehet, hogy ez is a célja. Lehet, hogy ez a leggonoszabb és legmanipulatívabb dolog, amit David valaha is tett: kedves embernek álcázza magát, csak azért, hogy... mi? Hogy én is kedves legyek hozzá? Hogy a felesége akarjak maradni? Annyira gonosz és manipulatív dolog, ha valaki azt akarja, hogy rendesen működjön a házassága? A legtöbb esetben egyértelmű lenne a válasz, de már túlságosan belém ivódott a bizalmatlanság Daviddel szemben. Élvezem a darab minden egyes pillanatát. Iszom magamba, ahogy egy pohár jeges vizet inna az az ember, aki a kiszáradás határán van. Csodás érzés, hogy valami másra kell gondolnom, nem a munkámra és a házasságomra, tetszik, hogy milyen szellemes és milyen komoly, és milliomodszor is megfogadom, hogy rendszeresebben fogom ilyen táplálékhoz juttatni magam, miközben tudom, hogy minden reggel az olvasatlan regényem terhével ébredek. És közben majdnem ugyanannyi időt töltök azzal, hogy próbálom elkapni David profilját, mint azzal, hogy a színpadot nézem. Valami fura dolog történt, az egyszer biztos, mert David arcára ki van írva a küszködés, hogy élvezze ezt az estét: háború folyik ott, a szeme és a szája körül meg a homlokán. A régi David ráncolni akarja a homlokát és dühös fintorokat akar vágni, hogy jelezze a megvetését minden iránt; az új pedig szemmel láthatóan nagyon igyekszik, és próbálja jól érezni magát egy

olyan helyen, ahol elvileg szórakoztatják, azaz bemutatják neki a világ egyik vezető színpadi szerzőjének a ragyogó, új darabját. Néha ez a küszködés az egyszerű utánzás formáját ölti: mikor odafigyel rá, ő is nevet ugyanakkor, amikor a közönség, bár azért sohasem tökéletesen időzítve, és erről az jut eszembe, ahogy Tom meg Molly próbált bekapcsolódni az éneklésbe, amikor még kicsik voltak – és néha próbálkozik az önálló kezdeményezéssel is, mintha egyegy biccentés meg néha egy elismerő mosoly képes lenne föléleszteni a benne szunnyadó, de réges-rég elsorvadt képességet, hogy ne csak kárörvendeni tudjon, hanem igazán örülni is valaminek. Néha azért megfeledkezik magáról, és egyik-másik sortól kiül az arcára a düh és a megvetés. (Olyan jól ismerem David düheit, hogy pontosan tudom, milyen típusú sorok váltják ezt ki belőle: azok, amelyek a közönség intellektuális hiúságát legyezgetik, amiktől úgy érzi magát az ember, hogy ha nem nevet, akkor a műveletlenségét teszi közszemlére. Ezt én se nagyon szeretem, de nem pöccenek be tőle annyira, hogy a legszívesebben puskát ragadnék és elkezdenék gyilkolászni.) De még ilyenkor is mintha megragadná az arcát egy láthatatlan kéz, és visszaigazgatná, visszasimítaná az eredeti formájába, és ettől David olyan emberre hasonlít, aki jelentős összeget fizetett azért, hogy jól mulasson, így aztán elszántan igyekszik is jól érezni magát. Ez annyira nem vall rá, hogy teljesen megrémülök.

Kimegyünk a hidegbe, mintha mi is csak ugyanolyan elégedett színházkedvelő pár lennénk, mint a többi, és nem tudom megállni, hogy megkérdezzem: – Élvezted? – Igen. Nagyon. – Komolyan? Nagyon? – Igen. – De hát te utálod a színházat. – Azt hiszem... Azt hiszem, azt hittem, hogy utálom a színházat. Ez egy... ez egy előítélet volt, amit nem vizsgáltam meg rendesen. – Azért csak légy óvatos. – Miért? – Ha elkezded rendesen megvizsgálni az előítéleteidet, akkor hamarosan semmi sem marad belőled. Kedvesen mosolyog, és megyünk tovább. Egy taxit keresünk, mint minden ilyen West Enden töltött este után – befelé metró, hazafelé egy kis luxus -, és hirtelen azt érzem, hogy most rögtön meg akarok pillantani egy sárga taxilámpát, mert fáradt vagyok és összezavarodtam, és ijesztő akár csak belegondolni is, hogy mozgólépcsőkön kelljen lökdösődnöm egy csomó péntek éjszakai részeg között. És aztán valami fura történik, amitől egészen világossá válik, hogy valami fura történt Daviddel, hogy a benne végbement változás nem holmi egyszerű önvizsgálat és akaraterő eredménye. Szóval a következő történik. Egy hajléktalan srác mellett megyünk el, aki összegömbölyödve fekszik a hálózsákjában egy kapualjban, és David matatni kezd a zsebében, feltehetően aprót keres. (Meg kell hagyni, hogy mindig

ezt csinálja. Csodálatos módon nincs Elmélete a hajléktalanokról.) Nem talál semmit, és elkéri a pénztárcámat, sűrű bocsánatkérések közepette, és egy újabb magyarázattal, hogy miért gondolta, hogy nála van a tárcája, amikor nincsen. Nem gondolok bele, hogy mit is teszek – miért gondolnék? -, és odaadom neki, mire ő odaadja a srácnak az összes pénzt, ami benne van – kábé nyolcvan fontot bankjegyekben, mert épp ma vettem ki pénzt az automatából, plusz három vagy négy fontot apróban. A legjobb tudomásom szerint semmink sem maradt. – Mit csinálsz? Kikapom a pénzt a srác kezéből. Egy elhaladó pár, kezükben a Stoppard-darab műsorfüzetével, megáll, amikor látják, hogy pénzt veszek el egy hajléktalantól, és szeretném azonnal közölni velük, hogy orvos vagyok. David elveszi tőlem a pénzt, megint odaadja a fiúnak, és próbál elrángatni onnan. Ellenállok. – David, mit művelsz? Még a metróra sem marad pénzünk. – Egy ötöst megtartottam. – Taxit akartam fogni. – A pár még mindig engem néz, és olyan nyöszörgős a hangom, hogy magam is viszolygok tőle. – Lefogadom, hogy ez a srác is szeretne taxit fogni – mondja David őrjítően édeskés hangon. – De nem teheti. – Hova a francba menne ez egy kurva taxival? – üvöltöm. – Nincs is hova mennie. Ezért alszik itt. – Nem értem, hogy miért vagyok ilyen, de persze azt se értem, hogy David miért olyan, amilyen.

– Na, ez szép – mondja a színházból jövő pár férfi fele. – A férjem éppen odaadta mindenünket, amink van – mondom neki. – Ez egyszerűen nem igaz – mondja David. – És a házunk? A közös bankszámlánkon levő pénz? A két takarékbetétünk? Holnap ezt már észre sem fogjuk venni. Két-három ember körénk gyűlt, és rájövök, hogy ez egy olyan vita, amiben nem győzhetek – nem itt és nem most -, úgyhogy elindulunk a metrómegálló felé. – Nem adhatsz nyolcvan fontot minden hajléktalannak! – sziszegem. – Tisztában vagyok vele, hogy nem adhatok nyolcvan fontot minden hajléktalannak. Csak most az egyszer akartam megtenni. Hogy tudjam, milyen érzés. – És milyen? – Jó. – Semmit sem értek az egészből. – Mikor érdekelt téged valaha is, hogy jó legyél? – Nem arról beszéltem, hogy jó vagyok. Hanem hogy jó érzés volt. – Hát... Idd le magad! Kábítózz be! Szexelj! De ne osztogasd el az összes kurva pénzünket! – Azokkal már torkig vagyok. Belefáradtam. Valami mást kell csinálnom. – Mi történt veled? Mi történt, amikor elmentél? Hova mentél egyáltalán? – Semmi se történt, a kurva életbe! – Durr neki: visszatért a régi David. – Csak mert meg akartam nézni egy darabot, és adtam pár fontot egy utcagyereknek?

Jézusom! – Nagy levegőt vesz. – Sajnálom. Megértem, ha furcsának találod a viselkedésemet. – Elmondanád, hogy mi ez az egész? – Nem tudom, hogy képes vagyok-e rá. A Leicester Square-i metrómegállóhoz érünk, és megpróbáljuk bedugni az ötfontost a jegyautomatába, de túlságosan gyűrött, és a gép kiköpi. Beállunk a sorba kétszáz skandináv turista és háromszáz részeg brit mögé. És csak arra vágyom, hogy egy taxiban ülhessek. Hazafelé menet – nincs ülőhely a metróban, legalábbis a King’s Crossig – David belemerül a műsorfüzetbe, bizonyára csak azért, hogy elejét vegye a további kérdéseknek. Kifizetjük a pótmamát a vészhelyzetre szánt pénzből, ami egy köcsögben van a konyhában, aztán David közli, hogy fáradt és szeretne rögtön lefeküdni. – Holnap fogsz velem beszélgetni? – Ha ki tudom gondolni, hogy mit mondjak. Mármint olyat, amit megértesz. – És most mi legyen az éjszakai felállás? Ki hol alszik? – Szeretném, ha velem aludnál. De semmi kényszer. Nem vagyok biztos benne, hogy Daviddel akarok aludni, egyrészt Stephen miatt, másrészt azért, mert össze vagyok zavarodva meg minden, de nem egyszerűen David az, akivel nem akarok egy ágyban aludni. Itt van az a másik férfi is, az, aki szereti a színházat, és csak úgy odaadja valakinek a pénzünket, és próbál kedves lenni az emberekhez, és nem vagyok biztos benne, hogy egy ágyban akarok aludni vele, mert nem ismerem igazán, és kezdek félni tőle. Ha az ember nem szereti a férjét, azt lehet balszerencsének tekinteni,

de ha kettő közül az egyiket sem szereti, az már óvatlanságnak tűnhet. Mindenesetre legyenek óvatosak a kívánságaikkal... Azt akartam, hogy David ne legyen többé David. Azt akartam, hogy szerkezetileg minden maradjon a régiben – csak a hangját, a hanghordozását, az állandó dühét nem akartam. Azt akartam, hogy szeressen engem, és most szeret. Felmegyek a hálószobánkba. Lehet, hogy nem akarják tudni, hogyan jött össze egyegy szeretkezésünk régebben – a Stephen előtti, a gyerekek születése utáni években, és nem azokban a hajdani szép időkben, amikor a szeretkezés még egészen mást jelentett -, de én akkor is elmesélem. Úgy volt, hogy mindketten olvastunk az ágyban, és ha kedvem támadt a szexhez, a kezem elkezdett elég tétován lefelé vándorolni David ágyékához, ha meg neki támadt kedve a szexhez, az ő keze kezdett el tétován valamelyik mellbimbóm felé vándorolni (pontosabban mindig a jobb mellbimbóm felé, mert a bal oldalamon alszik, és így természetesen könnyebb volt neki átnyúlni, mint a közelebbit célba venni, ahhoz ugyanis kényelmetlenül be kellett volna hajlítania a karját). És ha a másik félnek is volt hozzá kedve, akkor innen beindult a dolog, és a könyvek, magazinok vagy újságok végül a megfelelő éjjeliszekrényekre helyeztettek. Oké, tudom, hogy egy pornófilmtől ennél fantáziadúsabb dolgokat várnak, hacsak nem utálják eleve a pornóvideókat, de nekünk ez így éppen megfelelt. Ez a mai azonban... ez egészen más. A könyvemért nyúlok, és David gyengéden csókolgatni kezdi a

tarkómat; aztán magához húz, és megpróbál egy nagy, bódult csókot adni a számra, mint egy horizontális (és, nézzünk szembe a tényekkel, enyhén túlsúlyos) Clark Gable. Olyan, mintha olvasott volna egy cikket valamilyen ötvenes évekbeli női magazinban arról, hogy csempésszük vissza a romantikát a házasságba, csakhogy egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy szeretnék egy kis visszacsempészett romantikát a házasságomban. Elég jól elvoltam David gombnyomogató rutinjával, az legalábbis hatékony volt; most meg úgy néz rám, mintha ez lenne az első éjszakánk együtt, és életünk legemlékezetesebb belső utazására készülnénk. Kicsit eltolom magamtól, hogy megnézhessem az arcát. – Mit csinálsz? – Szeretkezni akarok veled. – Jó, oké, rendben. Akkor csináld. Nem kell ez a faxni hozzá. – Hallom, hogy ez hogy hangzik – mint Joyce Grenfell a 9 és 1/2 hét-ben -, és szégyellem magam, mert nem vagyok én valami aszexuális, vágjuk-hanyattmagunkat-és-gondoljunk-Angliára típusú kékharisnya. De az az igazság, hogy mostanra már végeztünk volna, ha ez a régi David lenne. Orgazmus itt, orgazmus ott, villany leolt. – De én szeretkezni akarok veled. Nem csak szexelni. – És az mit jelent? – Hogy kommunikáljunk egymással. Intenzitást. Nem tudom. Elszorult a szívem. Részemről a következők jelentik annak az előnyeit, hogy elmúltam negyven: nem kell pelenkát cserélnem, nem kell olyan helyekre mennem,

ahol táncolnak, és nem kell intenzívnek lennem azzal a férfival, akivel együtt élek. – Kérlek, próbáld úgy csinálni, ahogy én – mondja David szelíden. Úgyhogy megpróbálom. A szemébe nézek, úgy csókolom, ahogy szeretné, hogy csókoljam, mindenre sok időt szánunk, és végül (mellesleg, részemről nincs orgazmus), a mellén fekszem, miközben a hajamat cirógatja. Nagy nehezen végigcsinálom, de nem látom az értelmét. Másnap David a reggeli nagy részét azzal tölti, hogy dúdol, mosolyog, és próbál kontaktust teremteni a gyerekeivel, akik ugyanúgy megzavarodnak ettől, mint én, különösen Tom. – Mid lesz ma, Tom? – Iskola. – Igen, de mi lesz az iskolában? Tom aggodalmasan rám bámul, mintha én valamiképpen közbeléphetnék, megakadályozhatnám az apját abban, hogy tökéletesen ártalmatlan kérdéseket tegyen fel neki. Visszabámulok rá, és képtelenül komplikált üzeneteket próbálok közvetíteni a tekintetemmel: „Nem az én hibám, én sem tudom, hogy mi a fene ez, csak mondd el neki az órarendedet, és edd meg a gabonapelyhed, tudod, az apád teljes jellemátalakuláson ment keresztül...” Egyszóval olyan tekintettel próbálok ránézni, amelyhez néhány szem kellene, és tizenéves kelet-európai akrobaták ruganyosságával megáldott szemöldökök. – Nem t’om – mondja Tom. – Matek, asszem. Meg angol. Ööööö... – Davidre pillant, hogy elegendő

részlettel szolgált-e már, de David még mindig várakozóan mosolyog rá. – Lehet, hogy tesi is. – És nincs szükséged segítségre valamiben? Jó, persze, az öreged nem egy agytröszt, de angolból például nem rossz. Fogalmazás meg ilyesmi. – És kacag hozzá, nem értjük, hogy miért. Tom már nem aggodalmasan néz; az aggodalmat valami rémülethez hasonló érzés váltotta fel. Majdnem azon kapom magam, hogy sajnálom Davidet – végül is szomorú, hogy ilyen leplezetlen bizalmatlanság fogadja azt, amit ő nyilván a szeretet és a törődés őszinte kifejezésének szánt -, de tíz év mogorvaságot nem lehet egykönnyen elfelejteni, márpedig David egyfolytában morcos azóta, hogy Tom megszületett. – Aha – mondja Tom, akit láthatóan nem győzött meg az apja. – Kösz, de jó vagyok fogalmazásból. Tesiből segíthetsz, ha akarsz. Ez egy poén Tom részéről, és nem is rossz – én mindenesetre nevetek rajta -, csakhogy most új szelek fújnak. – De mennyire – mondja David. – Akarod, hogy, nem is tudom, suli után passzolgassunk egy kicsit? – Na jó – mondja Tom. – Rendben – mondja David. David tudja, mit jelent egy ilyen „Na jó”; az elmúlt pár évben naponta többször hallotta ezt a kifejezést, és eddig még soha nem a „Rendben” volt rá a válasz. Olyasmi, hogy „Gúnyoskodunk, gúnyoskodunk?”, „Hálátlan kis dög!” vagy egyszerűen „Kuss legyen!”, igen; az, hogy „Rendben”, soha. Akkor most miért dönt úgy, hogy nem törődik vele, igazából mit is akar Tom

közölni ezzel a kifejezéssel és hanghordozással, és csak evickél tovább? Kezdem gyanítani, hogy van valami szörnyű orvosi magyarázat David viselkedésére. – Megyek és veszek is magamnak egy új tornacipőt – tesz rá még egy lapáttal. Tommal egymásra nézünk, aztán megpróbálunk ugyanúgy nekikészülődni az előttünk álló napnak, mintha ez is csak olyan lenne, mint a többi. Stephen üzenetet hagy a munkahelyemen. Nem törődöm vele. Amikor hazaérek a munkából, két gyerek meg egy felnőtt „Cluedó”-t játszik a konyhaasztalon, és egy tucat üzenet vár a rögzítőn. Épp megint csörög a telefon, amikor veszem le a kabátomat, de Davidnek esze ágában sincs felvenni, és mindenki Nigelt hallgatja, David szerkesztőjét az újságnál, aki próbálja felhívni magára Holloway Legdühösebb Emberének a figyelmét. – Tudom, hogy ott vagy, David. Vedd fel azt a kibaszott telefont! A gyerekek vihognak. David megrázza a dobókockákat. – Miért nem veszed fel? – Apu nem dolgozik többé – mondja Molly büszkén. – Nem azt mondtam, hogy nem dolgozom többé. Csak ezzel a munkával végeztem. Nigel még mindig mondja a magáét a háttérben. – Vedd FEL... Vedd fel, te szemét! – Nem írod többé a rovatodat? De miért? – Mert már nem vagyok dühös. – Nem vagy már dühös. – Nem. – Semmi miatt.

– Semmi miatt. Elszállt az egész. – Hova? – Nem tudom. De elszállt. Te is látod, nem? – Igen. Látom. – Úgyhogy többé nem írhatok cikket arról, hogy miért vagyok dühös. Nagyot sóhajtok. – Azt hittem, örülni fogsz neki. – Én is azt hittem, hogy örülni fogok. Ha néhány hete valaki felajánlotta volna, hogy teljesíti egy kívánságomat, azt hiszem, pontosan ezt kívántam volna, mert úgy gondoltam volna, hogy semmi, még a pénz sem tudná drámaibban megváltoztatni az életemet – az életünket -, mint éppen ez. Jó, persze motyogtam volna valamit a rák gyógyításáról vagy a világbékéről, de titokban reménykedtem volna, hogy a dzsinnek ez nem tetszik majd, hogy nem akar ilyen általános jót tenni nekem. Titokban azt kívántam volna, hogy azt mondja: „Nem, te orvos vagy, te már úgyis eleget teszel a világért, ott vannak azok a furunkulusok meg minden. Válassz valamit saját magadnak!” És hosszas töprengés után azt mondtam volna: „Azt akarom, hogy David ne legyen többé dühös. Azt akarom, hogy rájöjjön, hogy klassz az élete, hogy a gyerekei csodálatosak, hogy hűséges és szerető és – a fenébe is – egész helyes és intelligens felesége van, elég pénze, hogy pótmamát fogadjon, étterembe járjon, fizesse a jelzálogkölcsönt... Azt akarom, hogy kifolyjon belőle minden epe, de mind az utolsó köbcentiig vagy milliliterig.” (Úgy képzelem el David dühét, mint ami a folyékony és a szilárd közti átmeneti halmazállapotban van, mint a már majdnem

megkötött beton.) És a dzsinn megdörzsölte volna a hasát, és csiribí-csiribá: David boldog ember! És csiribí-csiribá: David boldog vagy legalábbis nyugodt ember, itt, most, a való életben, én meg csak sóhajtozom miatta. Természetesen az a helyzet, hogy nem igazán tetszik a csiribí-csiribás rész. Racionalista vagyok, és nem hiszek a dzsinnekben meg a hirtelen jellemátalakulásokban. Azt akartam, hogy David dühe lassan, éveken át tartó terápia hatására párologjon el. – Örülök – mondom nem valami meggyőzően. – Csak jobban örülnék, ha lett volna bátorságod elmondani Nigelnek. – Nigel dühös ember – mondja David szomorúan. – Úgyse értené meg. – Ez az utóbbi megjegyzés mindenesetre kétségbevonhatatlan, miután Nigel épp most fejezte be azon próbálkozását, hogy egy szitoksorozattal vonja magára David figyelmét. Még az f-fel kezdődő szót is használta, bár mindannyian úgy tettünk, mintha nem hallottuk volna. – Miért nem játszol velünk Cluedót, anyu? Úgyhogy vacsoráig játszom velük. Vacsora után meg szókirakózunk. Mi vagyunk az eszményi nukleáris család. Együtt vacsorázunk, fejlesztő társasjátékokat játszunk, ahelyett hogy a tévét néznénk, és sokat mosolygunk. Félek, hogy bármelyik pillanatban képes lennék megölni valakit. 5 Másnap ebédidőben Beccával sétálunk az utcán, hogy vegyünk egy szendvicset, és elmesélem neki JóHírt meg a színházat meg a hajléktalan srácot, sőt még a

szeretkezést is. („Ühh! – mondja. – A férjeddel? De undorító!”) Aztán hirtelen megragadja a karomat. – Katie! Uramisten! – Mi van? – Beszarás! – Mi van már? Egészen megijesztesz. – David beteg. – Honnan tudod? – Személyiségátalakulás. És mondtál valamit valami fejfájásról is? Görcsbe rándul a gyomrom. Tankönyvanyag. Íme, a szörnyű orvosi magyarázat a viselkedésére. Davidnek szinte biztosan agydaganata van. Hogyhogy erre nem gondoltam? Szaladok vissza a rendelőbe, és felhívom. – David. Nem akarlak megijeszteni, de kérlek, hallgass meg figyelmesen, és tedd pontosan azt, amit mondok. Valószínűleg agydaganatod van. Sürgősen be kell menned a kórházba, és készíttetni egy CT-t. A beutalót itt megcsinálhatjuk, de... – Katie... – Kérlek, hallgass végig. A beutalót megcsinálhatjuk, de... – Katie, nincs semmi bajom. – Hát, reméljük. De ezek klasszikus tünetek. – Azért mondod ezt, mert elkezdtem kedves lenni hozzád? – Hát, igen. Meg ott volt a színház is. – Azt hiszed, ha élveztem egy színdarabot, biztosan agydaganatom van? – Meg a pénz. Meg a szex tegnap este.

Hosszan hallgat. – Katie, sajnálom. – Meg ez is. Folyton mindenért bocsánatot kérsz. David, szerintem te nagyon beteg lehetsz. – Annyira szomorú ez. – Lehet, hogy nem. De szerintem... – Nem, nem. Nem arról van szó. Annyira szomorú, hogy az egyetlen magyarázat, amit ki tudsz találni erre, az, hogy meg fogok halni. Pedig tényleg nem, ígérem. Beszélnünk kell. Azzal leteszi a telefont. David nem hajlandó az agydaganatról beszélni velem, amíg kettesben nem maradunk, és akkor se nagyon értem, amit mond. – Nem használt krémet. – Ez a kezdő mondata. – Hogy mi? – DJ JóHír. Nem használt krémet. – Jól van. Tehát... – Próbálom átlátni ennek a nyilvánvalóan fontos bejelentésnek a jelentőségét, de nem megy. – Tehát... Mollynak volt igaz? Erről van szó? – Igen. De mennyire. Abszolút. Végig neki volt igaza. De hát nem érted? Csak a kezét használta. – Jól van. Tehát nem volt krém. – Nem. – Oké. Kösz, hogy elmondtad. Most... most így tisztább képem van erről. – Hát ez a lényege az egésznek. Legalábbis ezzel kezdődött az egész. – Az egész mi?

David türelmetlenül mutat kétfelé a kezével, az egész világra. – Az egész... hát, én. Ez. A pénz a minap. Az a... probléma a rovatommal. Az egész. Hogy megváltozott... Nem is tudom... Hogy megváltozott a légkör. Gondolom, te is észrevetted, hogy megváltozott a légkör, ugye? Úgy értem, ezért gondoltad, hogy beteg vagyok, igaz? Hát. Ebből... Ebből jön az egész. – Az egész abból jön, hogy JóHír barátod nem használt krémet? – Aha. Nagyjából. Úgy értem, nem a krém... Az csak... Eh, nem tudom elmagyarázni. Azt hittem, tudom, de nem. – Nem emlékszem, hogy David valaha is ilyen... hebegő, feldúlt, mélységesen zavarodott lett volna. – Sajnálom. – Oké. Csak nyugodtan. – Ott voltam. Azon a két napon. Elmentem JóHírhez. – Ó. Jól van. – Ezt tanították nekünk, hogy így válaszoljunk: hallgasd meg türelmesen, amit a páciens mond, ne vágj közbe, hagyd, hogy befejezze, még akkor is, ha a páciens a férjed, aki épp teljesen megbolondult. – Nem hiszed azt, hogy teljesen megbolondultam? – Nem. Dehogy. Úgy értem, ha te úgy gondoltad, hogy ezt kell tenned, és segített... – Megváltoztatta az életemet. – Igen. Jól van. De jó neked! És de jó neki! – Úgy beszélsz velem, mint egy bolonddal. – Bocsáss meg. Csak nehezemre esik... felfogni... ezt az egészet. – Azt megértem. Ez... ez kicsit olyan fura. – Feltehetek egy kérdést?

– Igen. Hát persze. – Megmagyaráznád a krémet? – Nem használt krémet. – Persze, persze, azt már megértettem. Nem használt semmilyen krémet. Csak próbálom átlátni az összefüggést a két dolog között... hogy ő nem használt krémet, te pedig adtál nyolcvan fontot egy hajléktalan gyereknek. Ez nem teljesen nyilvánvaló így elsőre. – Igen. Rendben. Oké. – Nagy levegőt vesz. – Először csak azért mentem el hozzá, mert arra gondoltam, hogy majd ezzel is bosszantalak. – Arra magamtól is rájöttem. – Hát igen. Sajnálom. Mindegy. Egy kis lakásban lakik egy minitaxi-iroda fölött a Finsbury Park-i megállónál, valóságos szemétdomb az a hely, úgyhogy majdnem sarkon fordultam és hazajöttem. De valahogy megsajnáltam őt, és... Elmondtam neki, mi van a hátammal, és hogy hol fáj, és megkérdeztem, hogy mit gondol, mit tudna csinálni vele. Mert ha azt mondja, hogy ez valami sugalmazásos dolog, vagy, tudod, hogy bármi olyat csinálhat, amitől még rosszabb lesz, akkor a közelembe sem engedtem volna. De azt felelte, hogy csak meg fogja érinteni, semmi több, csak odateszi a kezét, és attól elmúlik a fájdalom. Azt mondta, két másodpercig fog tartani, és ha semmi sem történik, nem kell fizetnem. Mire azt gondoltam, mi az isten, meg különben is, ez csak egy cingár kis srác és... Mindegy. Levetettem az ingemet, és lefeküdtem a díványára, hassal – még egy

kezelőasztala sincs vagy ilyesmi -, ő pedig megérintette a hátam, és hihetetlenül forró lett a keze. – Honnan tudod, hogy nem volt eleve forró? – Hideg volt, amikor... amikor rátette a hátamra, és csak akkor melegedett föl. És ezért gondoltam, hogy Mély Hőt használ vagy ilyesmi. De nem masszírozott és nem dörzsölt bele semmit a bőrömbe. Csak megérintette, nagyon gyengéden, és... és teljesen elmúlt a fájdalom. Egy pillanat alatt. Olyan volt, mint egy varázslat. – Szóval ez a srác egy gyógyító. Olyan hitgyógyítóféle. – Aha. – Tűnődik egy pillanatig, mintha próbálna kitalálni valamit, ami megkönnyítené ennek a megértését két középosztálybeli, egyetemet végzett racionalista számára – amin, azt hiszem, azt értem, hogy szeretne találni valamit, amitől ez az egész bonyolultabbnak tűnne – kevésbé egyértelműnek, komplikáltabbnak, ravaszabbnak. Végül is nem különösebben nehéz megérteni, hogy valaki gyógyító: megérint, jobban érzed magad, hazamész. Mit lehet ezen nem érteni? Csak persze emiatt összezavarodik minden más, amiben hittél az élettel kapcsolatban. David egy vállrándítással feladja a küszködést, hogy találjon valami bonyolultabbat. – Aha. Ez... elképesztő. Ez valami adomány. – Hát jó. Hurrá! Éljen JóHír! Segített a hátadon, és eltüntette Molly ekcémáját. Szerencsések vagyunk, hogy rátaláltál. – Próbálom úgy mondani ezt az egészet, hogy vonalat húzzak vele a beszélgetésünk alá, de gyanítom, hogy ezzel még nincs vége a történetnek. – Nem akartam, hogy gyógyító legyen. – Mit akartál, hogy mi legyen?

– Csak... Nem tudom. Alternatív. Ezért veszekedtem Mollyval a krém miatt. Ki voltam akadva, és azt akartam, hogy legyen ott egy ilyen, nem is tudom, egy ilyen varázskrém Tibetből vagy valahonnan, amit a hagyományos orvosok nem ismernek. Nem akartam, hogy csak a kezével csinálja. Érted? – Igen. Nagyjából. Egy varázskrémnek jobban tudsz örülni, mint egy varázskéznek. Erről van szó? – A krém nem varázslat, igaz? Az csak... gyógyszer. Milyen jellemző ez a tudatlan racionalistákra! Amennyit ők tudnak róla, az aszpirin a fehér boszorkányság legborzongatóbb példája lehetne, amit csak ismer az emberiség, de nem számít, csak mert lehet kapni a patikában. – De igen, varázslat, ha meg tudja gyógyítani a hátfájást és az ekcémát. – Mindegy. Szóval kicsit kiakadtam. Aztán jött az a fejfájás... – A fejfájást el is felejtettem. – Hát, szóval akkor kezdett igazán hátborzongató lenni ez az egész. Mert... nem is tudom, miért mondtam neki, hogy fáj a fejem, de mondtam, és rám nézett, és azt mondta, egy csomó mindenben segíthet nekem, ami kínoz, és megérintette a... itt... – A halántékodat. – Igen, szóval megérintette a halántékomat, és elmúlt a fejfájásom, de kezdtem... máshogy érezni magam. – Hogy máshogy? – Csak... nyugodtabbnak. – Ez volt akkor, amikor azt mondtad, hogy elmész, én meg mondjam meg a gyerekeknek, hogy elválunk.

– Nyugodt voltam. Nem dühöngtem meg őrjöngtem. Nem kezdtem el gúnyolódni. Emlékszem, én is éreztem, hogy volt akkor benne valami különös, és ahogy ezt felidézem, újabb okot találok a szomorkodásra, a búbánatra meg az önsajnálatra: a férjem elmegy egy gyógyítóhoz, varázslatos módon nyugodtabb lesz tőle, és ebből nekem csupán annyi előnyöm származik, hogy gonoszkodás nélkül közli velem a különélési óhaját: Jó, persze, azóta továbbfejlődtek a dolgok, és ebből tömérdek előnyöm származik, csakhogy egyiket sem tudom élvezni. Az öcsém szavai csengenek a fülemben: „Jaj, mindjárt megszakad a szívem.” – És aztán elmentél hozzá két napra. – Nem tudtam, hogy ott maradok. Csak... csak látni akartam, hogy megint meg tudja-e csinálni azt a fejemmel, meg talán hogy megpróbáljam kideríteni, mi is történik, amikor csinálja. Arra gondoltam, hogy írok róla, az ekcémáról meg minden, és... Úgy alakult, hogy ott maradtam pár napra, és beszélgettünk. – Ahogy az lenni szokott. – Kérlek, Katie. Nem tudom, hogyan beszéljek erről. Ne nehezítsd meg. Miért ne? – akarom kérdezni. Ugyan miért ne nehezítsem meg? Te milyen gyakran könnyítettél meg nekem bármit is? – Bocs – mondom. – Folytasd! – Nem sokat beszél. Csak néz az emberre azzal az átható tekintetével, és hallgat. Még abban sem vagyok biztos, hogy különösebben okos. Úgyhogy lényegében

csak én beszéltem. Ő meg valahogy kiszívta belőlem az egészet. – Hát igen, mintha valóban mindent kiszívott volna belőled. – Igen, pontosan. Mindent, ami rossz volt. Szinte láttam, ahogy jött kifelé, mint valami fekete köd. Nem is fogtam fel, hogy ennyire tele vagyok vele. – És mi teszi őt olyan különlegessé? Hogy lehet, hogy ő képes arra, amire senki más? – Nem tudom. Csak... Csak van körülötte egy ilyen aura. Ez hülyén fog hangzani, de... Megint megérintette a halántékomat, miközben beszéltem neki, és éreztem, ahogy szétáradt bennem az a csodálatos melegség, és ő azt mondta, hogy az tiszta szeretet. És úgy is éreztem. Fel tudod fogni, hogy mennyire megrémültem ettől? Fel tudom fogni, és nemcsak azért, mert ha valakihez nem illik egy ilyen szeretetfürdő, akkor az David. A szeretetfürdő... hát az nem nekünk való. A szeretetfürdő a naiv, hiszékeny, együgyű embereknek való, az olyanoknak, akiknek a lágy drogoktól olyan szuvas az agyuk, mint a csokizabáló gyerekek fogai, az olyanoknak, akik Tolkient meg Erich von Dänikent olvasnak, amikor annyi idősek, hogy már lehet jogosítványuk... és, mondjuk ki kereken, olyan embereknek, akiknek nincs orvosi vagy bölcsészdiplomájuk. Végighallgatni is elég félelmetes David történetét, átélni tényleg szörnyű lehetett. – Akkor most mi van? – Utána először is arra gondoltam, hogy mostantól fogva mindent másképpen kell csinálnom. Mindent. Amit eddig tettem, az nem elég. Nem elég neked. Nem

elég nekem. Nem elég a gyerekeknek, vagy a világnak, vagy... vagy... Megint megakad, feltehetően azért, mert bár a retorika szabályai és a ritmus miatt még egy harmadik főnév is odakívánkozna, úgy lenne igazán lendületes a mondat, de a világ után nincs már hova szárnyalni, hacsak nem kezd el az univerzumról hablatyolni. – Még mindig nem értem, hogy miről beszéltél két napon át. – Én sem. Nem tudom, hova tűnt el az az idő. Egészen elképedtem, amikor megmondta, hogy már kedd délután van. Sokat beszéltem... rólad, és hogy nem vagyok jó hozzád. Meg beszéltem a munkámról, az írásaimról, és azon kaptam magam, hogy azt mondom, szégyellem magam miattuk, és gyűlölöm őket, mert, nem is tudom, nincs bennük kedvesség, jóság. És néha azt kérte, hogy... Istenem, olyan zavarban vagyok. Felvillan bennem egy gondolat (és talán megijedek tőle, de nem biztos, ezt majd még át kell gondolnom): – De nem folyik semmi móka, ugye? – Hogy érted? – Nem aludtatok együtt, vagy igen? – Nem – feleli a lehető legtermészetesebben, minden csodálkozás vagy felháborodás vagy védekezés nélkül. – Nem olyan a kapcsolatunk. – Bocs. Szóval mire kért? – Hogy térdeljek le és fogjam a kezét. – És aztán? – Csak kérte, hogy meditáljak vele. – Jó.

David nem homofób, bár olykor kifejezte a meleg kultúra és gyakorlat fölötti csodálkozását (különösen az a Cher-dolog nem fér a fejébe), de egyértelműen heteroszexuális, egészen a férfias alsógatyájáig és a Wright’s kátrányszappanáig. Nincs itt semmi kétértelműség, ha értik, mire gondolok. És mégis könnyebben el tudom képzelni, ahogy furulyázik JóHírnek, mint azt, hogy a padlón térdepel és meditál. – És részedről oké volt, ugye? Mikor megkért, hogy meditálj? Nem ütötted meg vagy valami? – Nem. Tudom, hogy a régi David azt tette volna. És azzal hibát követett volna el. – Ezt olyan ünnepélyes komolysággal mondja, hogy egy pillanatra elfog a kísértés, hogy feladjam a saját addigi álláspontomat a családon belüli erőszak kérdésében. – Be kell vallanom, hogy eleinte kicsit kényelmetlenül éreztem magam, de hát annyi minden van, amit át kell gondolni. Hát nem? Egyetértek vele: igen, rengeteg dolog van, amit át kell gondolni. – Úgy értem, ha csak átgondolja az ember a saját személyes élethelyzetét... („A saját személyes élethelyzetét?” Ki ez az ember, aki a saját feleségének a saját ágyában a „Minden napra egy gondolat”-ból vett frázisokban beszél?) ...Már csak ez is órákat vehet igénybe. Sőt napokat. És aztán ott van még minden más is... – Micsoda? A világ meg minden? A szenvedés és a többi? – Kezdek rájönni, hogy képtelenség nem humorizálni, amikor olyasvalakivel beszél az ember, akiből mintha kiveszett volna minden humorérzék és az önirónia minden szikrája.

– Igen, persze. Fogalmam sem volt, hogy mennyit szenvednek az emberek, amíg rá nem szántam az időt, hogy gondolkodjam rajta. – És akkor most mi van? – Nincs kedvem végigmenni ezen az úton. Szeretnék átvágni egyenesen ahhoz a részhez, ahol megtudom, mit jelent ez az egész nekem nekem nekem. – Nem tudom. Csak azt tudom, hogy jobb életet akarok élni. Azt akarom, hogy jobb életet éljünk. – És azt hogyan csináljuk? – Nem tudom. Nem tudom nem azt érezni, hogy ez valahogy szörnyű baljósan hangzik. Stephen üzenetet hagy a mobilomon. Nem hívom vissza. Másnap este rosszat sejtető zajokra érek haza; már amikor dugom be a kulcsot a zárba, hallom, hogy Tom kiabál, Molly pedig sír. – Mi folyik itt? – David és a gyerekek a konyhaasztalnál ülnek, David az asztalfőn, Molly tőle balra, Tom jobbra. Az asztalt megtisztították a szokásos vackoktól – levelek, régi újságok, gabonapelyhes dobozokban talált kis műanyag modellek -, láthatóan azért, hogy igazi tanácskozóasztal benyomását keltse. – Elvitte a számítógépemet – mondja Tom. Tom nem gyakran sír, de most csillog a szeme, bár nehéz megállapítani, hogy csak a dühtől-e vagy könnyektől. – És most meg kell osztanom vele az enyémet – mondja Molly, aki viszont sohasem hagyott kétséget a sírási képességei felől, s akinek most olyan az arca, mintha az

egész családját gyászolná, miután meghaltak autóbalesetben. – Nem volt szükségünk kettőre – mondja David. – Kettő, az... Nem mondanám, hogy undorító dolog. De egész biztosan mohóságra vall. Soha nem játszanak rajta ugyanakkor. – Úgyhogy az egyiket egyszerűen elajándékoztad. Anélkül hogy megbeszélted volna velük. Vagy velem. – Úgy éreztem, hogy értelmetlen megbeszélni. – Úgy érted, ők nem akarták volna, hogy megtedd? – Lehet, hogy nem értették volna meg, hogy én miért akarom. Természetesen David volt az, aki tavaly ragaszkodott hozzá, hogy mindkét gyerek kapjon egy számítógépet karácsonyra. Én azt akartam, hogy megosztozzanak egyen, nem azért, mert zsugori vagyok, hanem mert kezdett aggasztani, hogy elrontom őket, és a két hatalmas doboz látványa a fa mellett (alá nem fértek be) nem enyhítette a nyugtalanságomat. Emlékszem, arra gondoltam, hogy én nem ilyen szülő akarok lenni, miközben Tom és Molly visszataszító mohósággal vetette magát a több folyóméter csomagolópapírra; David meglátta az arcomat, és a fülembe suttogta, hogy egy tipikus mogorva liberális vagyok, az a fajta, aki mindent megtagadna a gyerekeitől, magától meg semmit. És itt vagyok hat hónappal később, fölháborodva, amiért a fiam meg a lányom nem tarthatja meg azt, ami az övé, és valahogy mégiscsak én kerültem a rossz oldalra, én lettem a sötétség erőinek ügynöke. – Hova vitted?

– A Kentish Town-i női menedékszállásra. Olvastam róla a kerületi újságban. Egyáltalán nem volt ott semmi a gyerekeiknek. Nem tudom, mit mondjak. A rémült, boldogtalan asszonyok rémült, boldogtalan gyerekeinek semmijük sincs; nekünk mindenből kettő van. Egy keveset, egy csöpp töredéket odaadunk nekik abból, amiből nekünk túl sok van. Mi van ebben, ami miatt dühösnek kellene lennem? – Miért mi vagyunk azok, akiknek adni kell nekik valamit? Miért nem ad az állam? – kérdezi Tom. – Az állam nem fizethet mindenért – feleli David. – Vannak dolgok, amikért nekünk magunknak kell fizetnünk. – Fizettünk is – mondja Tom. – Mi magunk fizettük ki azokat a számítógépeket. – Úgy értem – mondja David -, hogy ha aggódunk amiatt, hogy mi történik azokkal a szegény emberekkel, akkor nem várhatjuk, hogy az állam csináljon valamit. Meg kell tennünk, amit helyesnek gondolunk. – Hát, én ezt nem gondolom helyesnek – mondja Tom. – Miért nem? – Mert az az én számítógépem. David csak egy üdvözült mosolyt villant rá. – Miért nem mondjuk azt, hogy balszerencséjük van? – kérdezi Molly, én pedig elnevetem magam. „Balszerencsétek van” – azelőtt mindig ez volt David magyarázata arra, hogy a mi gyerekeinknek miért nem lehet Dreamcastjuk vagy új Arsenal-mezük vagy bármi másuk, ami „mindenki másnak” van az iskolában.

– Ezeknek a gyerekeknek úgysem jutott ki a szerencséből – magyarázza David egy nemrég teremtett angyal lassú, túlságosan magabiztos türelmével. – Az apukájuk verte az anyukájukat, és el kellett szökniük otthonról, hogy elrejtőzzenek, és nincsenek ott velük a játékaik... Nektek rengeteg szerencse jutott már ki. Nem akartok segíteni rajtuk? – Egy kicsit – mondja Tom morcosan. – De nem egy egész számítógéppel. – Menjünk el és nézzük meg őket – mondja David. – Ott ezt elmondhatod nekik is. Elmondhatod, hogy egy kicsit azért akarsz segíteni rajtuk, de kéred vissza a számítógépedet. – David, ez szörnyű. – Miért? – Nem zsarolhatod így a saját gyerekeidet. Kezdem jobban érezni magam. Az előbb egy darabig vívódtam, megbénított David érveinek erkölcsi ereje, de most már látom, hogy megőrült, és meg akar alázni mindannyiunkat. Hogy felejthettem el, hogy mindig ez történik a fanatikusokkal? Túlságosan messzire mennek, már nem képesek felmérni, hogy mi helyénvaló és logikus, és mi nem az, és végül már nem érdekli őket senki, csak saját maguk, semmi más, csak a saját ájtatosságuk. David az ujjaival dobol az asztalon, és hevesen gondolkozik. – Bocsáss meg, igazad van. Ez szörnyű. Túlléptem a határt. Kérlek, bocsássatok meg. A picsába.

Együtt vacsorázunk, még durcás hangulatban. David valahogy megnyerte Mollyt az ügynek – gondolom, Molly meglátta a remek lehetőséget Tom bosszantására, amellett sohasem volt képes másnak látni az apját, mint tökéletes és tökéletesen ésszerű embernek, plusz David nem az ő szobájából vitte el a számítógépet, hanem Toméból, bár az, amelyik megmaradt, most semleges területen, a vendégszobában lett elhelyezve. Tom azonban makacsul ragaszkodik mélyen beléivódott, nyugati, materialista hitéhez. – Te egyszerűen csak önző vagy, Tom. Igaz, apu? David nem hagyja magát provokálni. – Az ottani gyerekeknek nincs semmijük – folytatja Molly. – Neked meg egy csomó mindened van. – Most már nincs semmim. Mindenemet elvitte. – Akkor mi az a sok dolog a szobádban? – kérdezi David szelíden. – És van egy fél számítógéped is. – Elmehetek? – Tom alig evett valamit, de nyilván torkig van az ájtatossággal, amit nagy, gőzölgő tálakban tolnak elé mindenfelől, és nem tudom hibáztatni érte. – Edd meg a vacsorádat! – mondja David. Kinyitja a száját, hogy mondjon még valamit – szinte egész biztosan valami olyat, hogy milyen szerencsés Tom, hogy ott van előtte egy tányér meleg bolognai spagetti, amikor másoknak blablabla -, de elkapja a tekintetemet, és türtőzteti magát. – Valóban nem kérsz semmi mást? – kérdezem Tomtól. – A számítógéphez akarok menni, mielőtt Molly lefoglalja. – Akkor menjél. – Mintha puskából lőtték volna ki.

– Nem kellett volna megengedned neki, anyu. Most majd azt gondolja, hogy soha nem kell megennie a vacsoráját. – Molly, fogd be! – Igaza van. – Te is fogd be! Gondolkodnom kell. Útmutatásra van szükségem. Jó ember vagyok, orvos vagyok, és tessék, a mohóság mellett török lándzsát az önzetlenséggel szemben, és a gazdagok mellett a szegényekkel szemben. Csak persze nem török én semmiféle lándzsát, nem igaz? Végül is nem szállok szembe a kibírhatatlanul önelégült férjemmel és – most már – a kibírhatatlanul önelégült nyolcéves lányommal is, mondván: „Na ide figyelj, rohadt keményen megdolgoztunk azért a számítógépért, és ha egyes nők elég hülyék ahhoz, hogy olyan pasassal álljanak össze, aki veri őket, az aligha a mi hibánk, nem?” Ez lándzsatörés lenne. Nem teszek mást, csak méltatlan gondolatokat gondolok, amiket senki sem hall, aztán meg morgok az otthagyott bolognai spagetti miatt. Ha lenne bármilyen komoly meggyőződésem, akkor kifejtenék valami visszataszító házilagos bölcsességet arról, hogy az irgalmas szamaritánus csak azért engedhette meg magának, hogy irgalmas szamaritánus legyen, mert megtartotta a régi számítógépeit, és... és... odaadta őket egy jótékonysági üzletnek, amikor elromlottak. Na mindegy, valami ilyesmit. Szóval hogy miben hiszek? Nyilvánvalóan nem sok mindenben. Hiszek benne, hogy egy olyan világban kellene élnünk, amelyben mindenkinek van otthona, és határozottan kész vagyok vitatkozni bárkivel, aki az

ellenkezőjét állítja. Ugyanez a véleményem a nők bántalmazásáról. Plusz, mit tudom én, a rasszizmusról, a szegénységről és a szexizmusról. Meggyőződésem, hogy az egészségügy nem kap elég pénzt, és hogy a Vörös Orrok Napja klassz dolog, bár higgyék el, kicsit azért cikis, amikor az Absolutely Fabulous Patsyjének és Edinájának öltözött fiatalemberek jönnek oda hozzád Waitrose-ban, és vödör vizeket öntenek az arcodba. És végül, meglehetősen szilárd meggyőződésem, hogy Tom karácsonyi ajándéka az övé, és nem lenne szabad elajándékozni másnak. Tessék. Itt a kiáltványom. Szavazzanak rám. Három nappal később a gyerekek mintha már el is felejtették volna, hogy valaha két számítógép kellett nekik – Molly azt a kis érdeklődését is elvesztette, ami addig megvolt neki, Tom meg az ideje nagy részét a Pokémonnal tölti -, és levelet kapunk a nők menedékotthonától, amelyben megköszönik nekünk, hogy annyit segítettünk néhány nagyon boldogtalan fiatal életen. A többi dologban azért még mindig hiszek, mármint ami a szegénységet meg az egészségügy alulfinanszírozását illeti. Azokban nem tudnak megingatni – hacsak, persze, nincs egy-két egészen meggyőző érvük az enyéimmel szemben. David a rovata után most már a regényével is felhagyott. „Többé nem helyénvaló” – mint nagyjából minden más is, amit valaha gondolt vagy tett vagy tenni akart. Napközben, amennyire meg tudom állapítani, ül a dolgozószobájában, és olvas; késő délután főz, játszik, segít a házi feladatban, mindenkivel meg akarja beszélni, hogy milyen volt a napja... egyszóval egy

mintaférj és mintaapa. A minap meséltem róla Beccának, és a mintaapa és mintaférj képe önkéntelenül ugrott be: csakhogy ez a konkrét modell műanyagból készült, olyan öntőmintával, hogy állandóan figyelmességet és törődést fejezzenek ki a vonásai. David Barbie Kenjének afféle tapsikolós, tökéletes keresztény verziója lett, Ken markáns férfiassága és kidolgozott teste nélkül. Meg persze nem hiszem, hogy David keresztény lett, bár nehéz kideríteni, hogy akkor tulajdonképpen micsoda. Akkor sem tisztul ki a kép, amikor egyenesen rákérdezek. Aznap este, amikor megkapjuk azt a levelet a menedékotthonból, Tom – gyászosan, de szerintem igen nagy éleslátással – megkérdezi, hogy akkor most mindannyian templomba fogunk-e járni. – Templomba? – mondja David, de szelíden, nem azzal a fortyanó dühvel és megvetéssel, ami bármilyen kontextusban kísérte volna ezt a szót alig pár héttel ezelőtt. – Természetesen nem. Miért? Szeretnél templomba járni? – Nem. Dehogyis! – Akkor miért kérdezted? – Nem t’om – feleli Tom. – Csak, gondoltam, mostantól azt kell majd csinálnunk. – De miért? – Mert másoknak adjuk a dolgainkat. Ezt csinálják a templomban is, nem? – Amennyire én tudom, nem egészen. És ezzel vége is; Tom megnyugodhatott. Később azonban, amikor kettesben vagyunk Daviddel, én is elkezdem faggatni.

– Ez fura volt, nem? Hogy Tom azt hiszi, ezentúl templomba kell majd járnunk... – Nem értem, miért vette ezt a fejébe. Csak mert odaadtunk egy számítógépet valakinek... – Nem hiszem, hogy csak emiatt. – Mi más van még? – Mindketten tudnak arról a pénzdologról is. Meg különben is... Kérdezted tőlem, hogy észrevettem-e a légkör megváltozását. Hát, azt hiszem, ők is észrevették. És valahogy ezt a templomi dolgokkal kapcsolják össze. – Miért? – Nem tudom. Gondolom... Valóban olyan ember benyomását kelted, aki éppen megtért valamilyen igaz hithez. – Hát pedig nem. – Nem lettél keresztény? – Nem. – Akkor mi vagy? – Hogy mi vagyok? – Igen, mi vagy? Tudod, buddhista vagy... vagy... – Próbálok más világvallásokat találni, amelyek passzolhatnak rá, de hiába. A muzulmán nem tűnik megfelelőnek, a hindu sem... Talán egy Hare Krisnaelágazás, vagy valami olyan, amihez hozzátartozik az önmegtagadás meg holmi Alfa Romeón furikázó köpcös guru? – Nem vagyok semmi. Csak megértettem valamit. – De hát mit jelent az? – Mindannyian helytelenül éltünk, és ezt most helyre akarom hozni. – Én nem érzem úgy, hogy helytelenül éltem.

– Nem értek egyet veled. – Ó, igen? – Gondolom, amikor dolgozol, helyesen élsz. De a többi időben... – Mi van? – Először is ott a szexuális viselkedésed. A szexuális viselkedésem... Egy pillanatra elfelejtem, hogy húsz éven át monogám kapcsolatban éltem a férjemmel, és ezt csak nemrég törte meg egy kurta és elég szerencsétlen viszony. (Hogy vele mi van? Nos, pár válasz nélkül hagyott telefonhívás mintha jelentősen lelohasztotta volna a szenvedélyét.) David kifejezése hallatán olyan embernek láthatom magam, akinek legjobb lenne azonnal bejelentkeznie egy olyan szexmániásoknak létesített klinikára, ahol főleg hollywoodi sztárokat kezelnek, olyan nőnek, aki a legjobb szándékai ellenére sem tudja megállni, hogy le ne húzza a bugyiját minden jóképű pasasnak. Egészen izgató ez a kép, de igazából persze azt hivatott bemutatni nekem, hogy David milyen abszurd szavakat használt; mindenesetre az az igazság, hogy férjes asszony vagyok, aki pár héttel ezelőtt megcsalta a férjét. És lehet, hogy David nyelvezete kissé fellengzős, de azért ezen van mit megmagyarázni. – Soha nem akartál beszélni róla. – Nincs mit beszélni róla, vagy igen? Meggondolom, hogy ez igaz-e, aztán úgy döntök, hogy igen. Halandzsázhatnék még a dolog kontextusáról, de azt úgyis ismeri már; a többi meg egy rövid és banális történet különösebb tanulság nélkül. – Szóval, mit csinálok még rosszul?

– Nem arról van szó, hogy te mit csinálsz rosszul. Hanem hogy mit csinálunk rosszul mindannyian. – Vagyis? – Nincs bennünk elég szeretet. Csak magunkkal törődünk, és megfeledkezünk a gyengékről és szegényekről. Megvetjük a politikusainkat, amiért nem csinálnak semmit, és azt hisszük, hogy ezzel már kellőképpen ki is mutatjuk a törődésünket, közben meg a szükségesnél jóval nagyobb központi fűtéses házakban élünk... – Hé, várj csak... – Mielőtt DJ JóHír megjelent az életünkben, az volt az álmunk, hogy valamikor elköltözünk a vacak kis teraszos házunkból egy olyanba, ahol meg lehet majd fordulni anélkül, hogy közben fellöknénk valamelyik gyereket. Most meg hirtelen egy hollowayi Gracelandben dőzsölünk. De ebből semmit sem mondhatok el, mert David nagyon belemelegedett. – Van egy plusz hálószobánk, meg egy dolgozószobánk, és közben sokan kint alszanak a járdán. Tökéletesen ehető ételt kotrunk a komposztálónkba, és közben az utca végén az emberek egy csésze tea és egy zacskó sült krumpli áráért koldulnak. Két tévénk van, három számítógépünk volt, amíg egyet el nem ajándékoztam – és kiderül, hogy még az is bűncselekmény volt a részemről, hogy egyharmadával csökkentettem egy négytagú család rendelkezésére álló számítógépek számát. Lazán kifizetünk fejenként tíz fontot egy curryért, amit hazahozunk... Ezt beismerem. Azt hittem, David azt fogja mondani, „...negyven fontot fejenként valami flancos étteremben”, amit olykor valóban meg is tettünk, és

ilyenkor persze mindenféle kételyeim és aggályaim voltak. De tíz fontot egy curryért? Igen, bűnös vagyok, beismerem: gyakran minden további nélkül kifizettem tíz fontot egy adag kajáért elvitelre, és sohasem jutott eszembe, hogy ez valami bűnös nemtörődömség. Mindenesetre David tiszteletet érdemel legalábbis ezért a mélyreható meglátásáért. – Tizenhárom fontot költünk CD-kre, amik már megvannak más formátumban... – Az te vagy, nem én. – ...Megveszünk olyan filmeket a gyerekeinknek, amiket már láttak a moziban, és soha többé nem néznek meg... – Hasonló bűncselekmények hosszú listája következik, amelyek mindegyike bagatellnek hangzik, és minden más házban tökéletesen legálisnak számítana, de David olyan falsot ad nekik, hogy hirtelen csak úgy süt belőlük az önzés és az aljasság. Egy időre kikapcsol az agyam. – A liberálisok legrosszabb rémálma vagyok – mondja David a litániája végén, olyan mosollyal, amelyet – ha az ember rosszindulatú vagy paranoid – rosszindulatúnak lehetne nevezni. – Az meg mit jelent? – Én is csak azt gondolom, amit te. De én aszerint is fogok cselekedni, amit gondolok. Vasárnap nálunk ebédelnek a szüleim. Nem jönnek túl gyakran – rendszerint nekünk kell elmennünk hozzájuk -, és valahogy sikerült rászoknom, hogy amikor mégis jönnek, azt Eseménynek fogjam fel, ily módon rákényszerítve a gyerekeimre mindazt a gyötrelmet, amit nekem is el kellett szenvednem hasonló

Események alkalmával gyerekkoromban: gondosan fésült haj, a legjobb ünnepi ruhájuk, közös takarítás, kötelező jelenlét az asztalnál az étkezés egész ideje alatt, pedig az anyám annyit beszél, hogy az utolsó falat sütemény mintha órákon át nem akarna eltűnni a szájában, miután mi már mindannyian végeztünk. És, természetesen, sült hús a főétel, amit az öcsém és én annyira utáltunk (minden bizonnyal azért, mert minden egyes alkalommal utálatos is volt: rágós, száraz bárányhús, túlfőzött káposzta, darabos Bisto, zsíros sült krumpli, a szokásos hatvanas évekbeli háborús koszt), de Tom és Molly szereti. (A szüleimmel ellentétben mi Daviddel tudunk főzni; és a szüleimmel ellentétben mi nagyon ritkán vesztegetjük ezt a képességünket a gyerekeinkre.) Végül túl vagyunk az öltözék miatti vitán, ragyog a lakás is, megjöttek a szüleim – száraz sherryt iszogatunk és diót-mogyorót eszegetünk a nappaliban. David épp kiment a konyhába, hogy felszeletelje a marhahúst és elkészítse a mártást. Pillanatokkal később – jóval hamarabb, mint hogy már kész lehetett volna azzal, amiért kiment – jön is vissza. – Sült marha sült krumplival? Vagy mirelit lasagne? – Sült marha sült krumplival! – kiáltják a gyerekek boldogan, a szüleim pedig derűsen kacagnak. – Én is így gondoltam – mondja David, és megint eltűnik. – Vicces apátok van, igaz? – mondja az anyám Tomnak és Mollynak, ami gyakorlatilag minden házban helyénvaló reagálás lenne arra, amit épp látott és hallott, kivéve a miénket. David nem vicces. Nem volt vicces

azelőtt se (utálta a szüleim látogatásait, és sohasem lett volna képes annyi kedélyes jóindulatot kicsiholni magából, hogy évődjön a társasággal), és egészen biztosan nem vicces azóta, hogy a humorérzéke átszivárgott DJ JóHír ujjaiba a hátfájásával együtt. Elnézést kérek és kimegyek a konyhába, ahol David épp rakja át az összes kaját, amit az elmúlt pár órában sütöttünk, a legnagyobb Le Creuset tálunkba. – Mit csinálsz? – kérdezem nyugodtan. – Nem vagyok képes erre – mondja. – Mire? – Nem vagyok képes itt ülni és ezt enni, miközben ott kint vannak emberek, akiknek semmijük sincs. Vannak papírtányéraink? – Ezt hogy képzeled? – De vannak. Egy csomó maradt még karácsonyról. – Nem a tányérokról beszélek. Nem teheted ezt. – Meg kell tennem. – Azt... azt megértem, hogyha nem tudod megenni. (Egyáltalán nem értem meg, természetesen, de próbálom visszacsalogatni a párkányról.) Közölheted, hogy te nem eszel, és... és... elmondhatod, hogy miért. – Egyelőre még nincs értelme az előttünk álló gyötrelmes ebéd miatt aggódni, a zavar és értetlenség miatt, ami majd kiül szegény anyám és apám arcára (mindketten toryk, de egyikük sem aktívan gonosz, mármint a szó elfogadott, nem David-féle értelmében), miközben végig kell hallgatniuk egy előadást az ő szörnyű megátalkodottságukról. Igazából megfogadom, hogy ha ténylegesen eljutunk az ebédig, hogy ha ez az étel valóságos tányérokon fel lesz szolgálva valóságos

embereknek (amin olyan embereket értek, akiket ismerek, Isten bocsássa ezt meg nekem), akkor egyáltalán nem fogok aggódni; érdeklődve és rokonszenvvel végighallgatom David nézeteit. Nézem, ahogy David betuszkolja a sült krumplit a tálba. A gondosan szép pirosra sütött krumplik kezdenek szétesni, ahogy gyömöszöli be őket a hús mellé. – Ezt oda kell adnom másoknak – mondja David. – Odamentem a hűtőhöz, hogy kivegyem a dolgokat, és láttam benne azt a rengeteg ételt, és... és rájöttem, hogy nem vagyok képes tovább elviselni a helyzetemet. A hajléktalanok... – A PICSÁBA A HELYZETEDDEL! A PICSÁBA A HAJLÉKTALANOKKAL! – A picsába a hajléktalanokkal? Hát ez lett belőlem? Előfordult már ennek a liberális nagyvárosi univerzumnak az egész története során, hogy egy Guardian-olvasó munkáspárti szavazó ezeket a szavakat kiabálta? – Katie! Mi történt? – A szüleim és a gyerekeim odagyűltek az ajtóhoz; apám, aki még mindig minden ízében ugyanaz az osztályfőnök, hiába, hogy már tíz éve nyugdíjas, elvörösödött felháborodásában. – David megőrült. Oda akarja adni másoknak az ebédünket. – Kiknek? – Csavargóknak. Alkoholistáknak. Drogosoknak. Olyan embereknek, akik soha egyetlen napot sem dolgoztak végig becsülettel egész életükben. – Kétségbeesett és közönséges próbálkozás ez, hogy a magam oldalára

állítsam az apámat, és nem vagyok büszke rá, de akarom a sültemet. AKAROM A SÜLTEMET! – Én is mehetek, apu? – kérdezi Molly, akit lassacskán kezdek megvetni. – Hát persze – feleli David. – Kérlek, David – mondom. – Kérlek, hadd legyen egy rendes ebédünk. – Lehet rendes ebédünk. Csak nem pontosan ez. – Miért nem kaphatják ők a másikat? – A meleget akarom nekik adni. – A másikat is megmelegíthetjük. A lasagnét. Mikróban megmelegítjük, és ma délután elvisszük nekik. Családi kirándulás. David elbizonytalanodik. Úgy érzem, elértünk ahhoz a részhez a moziban, amikor a fegyveres, ámde rémült bűnöző, aki egy fegyvertelen rendőrnőre fogja pisztolyát, kezd kételkedni tettének bölcsességében; az ilyen jelenet mindig azzal végződik, hogy elhajítja a pisztolyt, és sírva fakad. A mi változatunkban David ki fogja venni a lasagnét a hűtőből, és sírva fakad. Ki mondja, hogy nem lehet autentikus brit krimit rendezni? Mi lehetne ennél izgalmasabb? David gondolkozik. – A lasagne, az jobb is lesz nekik, igaz? – De még menyire. – Mert nem kell felvágni. – Nem. Elég hozzá a merőkanál. – Aha. Vagy még jobb lesz az az izé, a spatula. – Ha úgy akarod. Még egy darabig bámulja a húst és a megroggyant sült krumplikat.

– Hát jó. Anyám, apám és én felsóhajtunk, mint egy fegyvertelen rendőrnő, és leülünk, hogy szótlanul megebédeljünk. 6 Egyikünknek sincs nagy étvágya aznap este – igaz, ennivaló sincs sok. Azt terveztem, hogy a lasagnét fogom megmelegíteni, de abból semmi sem maradt. Azt már mindet elvittük a Finsbury Parkba, ahol papírtányérokon föl lett szolgálva a piásoknak, akik ott hevernek a padokon közvetlenül a Seven Sisters Road-i kapu mögött. (David egymaga végezte el a porciózást, miközben mi a kocsiban ültünk. Molly oda akart menni vele, de nem engedtem – hogy őszinte legyek, nem azért, mert úgy gondoltam, hogy bármiféle veszély fenyegetné, hanem mert eléggé felfordul tőle a gyomrom már így is. Aggasztott, hogy ha még azt is végig kell néznem, ahogy eteti a szegényeket, mint egy nyolcéves dickensi jótékonysági dáma, esetleg annyira meg fogom utálni, hogy már képtelen leszek megfelelő anyai gondoskodást nyújtani neki.) Mikor hazaérünk, gyorsan elnézést kérek és bemegyek a hálószobába, lefekszem a vasárnapi újsággal, de képtelen vagyok olvasni. A cikkek már nem rólam rólam rólam szólnak, hanem Davidről és azokról a dolgokról, amikben Tenni Kell Valamit. Kis idő után azon kapom magam, hogy már nem is az információtartalmuk szerint vizsgálom a híreket, hanem hogy milyen potenciális bajt jelentenek a családom számára, illetve a bankszámlám és a hűtőm tartalmát illetően. Azt a cikket, amelyik egy csoport afgán menekültről szól, akik bevették magukat a Bethnal

parkban lévő templomba, ki is tépem és eldobom, mert annyi nyomorúság és baj van benne, hogy képes lenne éhhalálra kárhoztatni bennünket. Az újságlapon tátongó lyukra nézek, és hirtelen nagyon fáradtnak érzem magam. Így nem lehet élni. Ez persze nem igaz, mert lehet, kényelmesen – talán nem annyira kényelmesen, mint azelőtt, de azért kényelmesen -, nem fogunk éhen halni, akármennyi lasagnét adunk is oda a hajléktalanoknak. Hát jó. Tehát. Lehet, de nem akarok. Én nem ilyen életet választottam magamnak. Persze ez sem igaz, mert, gondolom, éppen hogy ezt választottam, amikor kimondtam, hogy hozzámegyek Davidhez, és mellette maradok jóban-rosszban, ásó, kapa válasszon el bennünket; és ez nyilvánvalóan fontos értelmet is nyert, mert David esetleg valóban beteg, és lehet, hogy maholnap szegények leszünk. Hogy mit választottam, amikor hozzámentem Davidhez? Mit választunk mindannyian, amikor hozzámegyünk valakihez? Ha most megpróbálom felidézni az akkori amorf fantáziáimat, azt mondanám, hogy inkább a gazdagság és az egészség dolgában tévedtem, és nem annyira a bonyolultabb ügyekben. Körülbelül azt gondoltam, hogy kezdetben szegények, de boldogok leszünk – vagyis hogy egy kicsi, de aranyos lakásban lakunk, és egy csomó időt töltünk majd azzal, hogy tévézünk vagy pohár söröket iszunk a kocsmában, és elleszünk a szüleinktől kapott használt bútorral. Más szavakkal, a nehézségek, amiknek elviselésére fel voltam készülve, lényegében romantikus természetűek voltak, és a tévékomédiák fiatal házaspárjainak élete ihlette őket – vagy, figyelembe

véve, hogy a legtöbb tévékomédia bonyolultabb és kidolgozottabb, mint a fantáziáim, az építési társaságok hirdetései. Aztán később, gondoltam, a nehézségek egyik fajtáját (tévézés egy kis lakásban, főtt bab pirítóssal vacsorára) felváltja egy másik: azok a nehézségek, amelyeket két édes, okos, egészséges gyerek nevelése jelent. Lesznek majd sáros futballcsukák és tizenéves lányok, akik a telefonon lógnak, és férjek, akiket el kell rángatni a tévé elől, hogy mosogassanak el... Szentséges isten, soha nem lesz vége az efféle gondoknak, és nem voltak illúzióim: a sáros futballcsukák szörnyű nagy megpróbáltatást jelentenek majd! De én fel voltam készülve rájuk. Nem voltam naiv. Nem akkor jöttem le a falvédőről. Eszem ágában sem volt fehér szőnyegeket venni... Amit az ember nem láthat előre az esküvője napján – mert hogyan is láthatna? -, az az, hogy egyszer majd utálni fogja a házastársát, hogy ha csak rápillant, bánni fogja, hogy valaha szót váltott vele, a gyűrűről és a testnedvekről nem is beszélve. És nem lehet előre látni a kétségbeesést és a depressziót, azt az érzést, hogy vége az életednek, a dühöt, amikor nem bírod tovább, és meg akarod ütni a nyafogó gyerekeidet, pedig abban aztán egészen biztos voltál, hogy soha, de soha nem fogod megütni őket. És természetesen nem gondolsz arra, hogy lesznek viszonyaid, és amikor abba a szakaszba jutsz az életedben, hogy lesznek (és mindenki eljut oda előbb vagy utóbb), nem gondolsz rá, hogy mit fogsz érezni a gyomrodban közben, hogy valami eredendő boldogtalanság kapcsolódik majd hozzájuk. És arra sem

gondolsz, hogy a férjed egyszer majd felébred reggel, és te nem ismersz rá, mert annyira megváltozott. Ha bárki bármire is gondolna ezek közül, akkor soha senki nem házasodna meg, naná, hogy nem; akkor a házasodási vágy ugyanonnan jönne, mint az, hogy az ember megigyon egy üveg hypót, márpedig az ilyesféle vágyainknak nem nagyon szoktunk örülni, inkább próbáljuk elfojtani őket. Úgyhogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy gondoljunk ezekre a dolgokra, mert arra vagyunk programozva, hogy megházasodjunk, vagy legalábbis találjunk egy olyan partnert, akivel le akarjuk élni az életünket és gyerekeket akarunk szülni neki. Tudjuk, hogy ezt egy napon úgyis meg fogjuk tenni, és ha ezt elveszik tőlünk, akkor maradnak a munkahelyi előléptetések meg az esély, hogy nyerünk a lottón, ami édeskevés, úgyhogy bemeséljük magunknak, hogy lehetséges olyan kapcsolat, amelyben a saras cuccok megtisztítása a legnagyobb probléma, és aztán boldogtalanok leszünk és Prozacot szedünk és elválunk és magányosan halunk meg. Lehet, hogy eltúlzom a dolgokat. Lehet, hogy ez az egész tűnődés a hypoivásról, a Prozac-szedésről és a magányos halálról nem a legmegfelelőbb reagálás arra a bűntettre, hogy a férjem odaadta a lasagnénkat pár éhes piásnak. Az esküvőnk napján a pap – abban a részben, amikor hatszemközt beszélget a menyasszonnyal és a vőlegénnyel – arra kért bennünket, hogy tartsuk tiszteletben egymás gondolatait, elképzeléseit és javaslatait. Akkor ez a lehető legtermészetesebb kérésnek tűnt, aminek könnyű eleget tenni: David például azt javasolja, hogy menjünk étterembe, mire én:

„Jó, menjünk.” Vagy kitalálja, hogy mit vegyen nekem a születésnapomra. Ilyesmik. Most jövök csak rá, hogy mindenféle egyéb javaslatok is vannak, amiket egy férj tehet a feleségének, és nem mindegyik érdemel tiszteletet. Javasolhatja például, hogy együnk valami borzalmasat, például bárányvelőt, vagy alapítsunk egy neonáci pártot. És ugyanez igaz a gondolatokra és elképzelésekre is, nem? Épp ezt próbálom elmagyarázni a papnak húsz év késéssel, amikor csöngetnek. Nem törődök vele, de vagy egy percre rá David felkiabál, hogy látogatóm jött. Stephen az. Majdnem megroggyan a térdem, amikor meglátom: ott áll a férjem mellett, a gyerekeim elrohannak mellette – mint egy olyan filmjelenet, amely azzal igézi meg az embert, hogy olyan messze kívül esik képzeletének határain. Elkezdem bemutatni a szeretőmet a férjemnek, de David leállít. – Tudom, hogy kicsoda – mondja nyugodtan. – Stephen már bemutatkozott. – Ja. Jó. – Meg akarom kérdezni, hogy Stephen a nevét és a pozícióját is közölte-e, de a légkör választ ad minden kérdésemre. – Beszélni szeretnék veled – mondja Stephen. Aggodalmasan Davidre pillantok. – Vagyis mindkettőtökkel – teszi hozzá Stephen, de ha ezzel meg akart nyugtatni, akkor nem sikerült neki. Én nem akarok beszélni vele. Azt akarom, hogy David és Stephen menjenek be egy szobába, aztán jöjjenek ki, és mondják meg nekem, mit kell tennem. És meg is tenném – mindegy, hogy mit találnának ki, csak ne kelljen ott

ülnöm velük együtt a konyhaasztalnál. David betessékeli Stephent maga előtt, aztán megyünk utána, és leülünk a konyhaasztalhoz. David itallal kínálja Stephent, én pedig imádkozom, hogy ne kérjen. Szörnyű vízióm támad életemnek arról a szakaszáról, amíg mindannyian várnánk, hogy felforrjon a teavíz, vagy amíg David a jégkockatartót keresné a fagyasztóban, s aztán vagy tíz percig szórakozna a kockák kiszedésével. – Kérhetek inkább egy pohár csapvizet? – Hozom. Felugrok, kiveszek egy poharat a mosogatógépből, kiöblítem, vizet engedek bele a csapról, anélkül hogy engedném kifolyni, és Stephen elé vágom. Semmi jég, semmi citrom, semmi kecsesség, de a reményemet, hogy ezzel felgyorsíthatom a dolgokat, David rögtön eloszlatja. – És te, Katie? – áll fel. – Egy csésze teát? Vagy készítsek egy kis igazi jó kávét? – Ne! – sikítom. – És ha feltenném csak a kannát, hogy hátha... – Nagyon kérlek, ülj le. – Jól van. Leül, és bámulni kezdjük egymást. – Na, ki akarja elvégezni a kezdőrúgást? – kérdezi David viszonylag vidáman. Ránézek. Nem vagyok biztos benne, hogy felfogja e percek súlyát. (Vagy melodramatizálom a dolgot, sőt valami módon eltúlzom a saját fontosságomat? Lehet, hogy nincs is itt semmiféle súly. Lehet, hogy odakint a világban az emberek folyton ezt csinálják, és ebből fakad David

könnyedsége. Szóval szokásomhoz híven netán ezt is túl komolyan veszem?) – Talán nekem kéne – mondja Stephen. – Elvégre én hívtam össze ezt a tanácskozást, nem igaz? – A két férfi elmosolyodik, én pedig levonom a következtetést, hogy ezúttal helyes volt az ösztönös megérzésem: valóban a kelleténél jóval komolyabban veszem a dolgokat, és nyilvánvaló, hogy az ilyesmi teljesen szokványos esemény, és hogy mégis feszengek, az – már így a huszadik század végén – csak az én katasztrofális és bosszantó erényességemből fakad. Lehet, hogy Stephen jóformán heti rendszerességgel látogatja meg azoknak a nőknek a férjét, akikkel lefeküdt. Lehet... Lehet, hogy David is, és ezért tudja olyan jól, hogy mit kell ilyenkor tenni és mondani. – Csak tisztázni akartam, hogy mi is a helyzet – mondja Stephen kedvesen. – Elnézést, hogy nem hívtalak előbb fel benneteket vagy valami, de hagytam pár üzenetet Katie-nek, és ő nem válaszolt rájuk, úgyhogy úgy gondoltam, miért ne próbálnám a szarvánál ragadni meg a problémát. – A szarv, az fontos szó itt – jegyzi meg David. – Tekintettel arra, hogy az van a fejemen. – Hogy mi? – Szarv. Felszarvazás. Bocs. Hülye poén. Stephen udvariasan nevet. – Ja, értem. Nem is rossz. – Köszönöm. Lehet, hogy velem van a baj. Lehet, hogy ennek semmi köze az Észak-Londonban jelenleg uralkodó szexuális szokásokhoz, amikről semmit sem tudok, és lehet, hogy JóHírhez és a Davidre gyakorolt hatásához sincsen

köze; lehet, hogy egyszerűen csak nem vagyok elég izgató ahhoz, hogy bárki is fölhúzza magát miattam. Oké, ahhoz elég vonzó vagyok, hogy Stephen le akarjon feküdni velem, de amikor féltékenységi rohamokról, tébolyult birtoklási vágyról és gyötrő szerelmi bánatról lenne szó, akkor egyszerűen nincs meg bennem az, ami kellene. Katie Carr vagyok, nem pedig a trójai Heléna, vagy Patti Boyd, vagy Elizabeth Taylor. Értem nem harcolnak a férfiak. Csak átballagnak egy vasárnap délután, és gagyi vicceket mondanak. – Ha közbeszólhatok egy pillanatra – mondom ingerülten -, szeretném egy kicsit felgyorsítani a dolgokat. Stephen, mi az istent keresel te itt? – Ah – mondja Stephen. – A hatvannégyezer dolláros kérdés. Oké. Nagy levegő. David, sajnálom, ha ez sokként fog érni téged, mert rendes fickónak nézel ki. De, nos... arra a következtetésre jutottam, hogy Katie már nem akar veled élni. Katie velem akar élni. Sajnálom, de ezek a tények. Azt akarom megbeszélni, hogy... tudod, szóval, hogy hogyan is intézzük el a dolgokat. Férfi a férfival. És most, ahogy hallom a „tényeket” Stephen előadásában, rejtélyes módon elpárolog a házasság és a hypofogyasztás hasonlatosságával kapcsolatos nézetem. Sőt most hirtelen Stephen kezd hasonlítani a szememben a hypoiváshoz, és egészen megrémülök. – Ez hülyeség – mondom mindenkinek, aki meghallgat. – Stephen, jobb, ha ezt most rögtön abbahagyod, és elmész, mielőtt még hülyét csinálsz magadból. – Tudtam, hogy ezt fogja mondani – mondja Stephen egy sóhaj és egy szomorú, ismerlek-mint-a-rossz-pénzt-

féle mosoly kíséretében. – David, talán jobb lenne, ha kettesben beszélgetnénk. Feldühít ez az arcátlanság – „Persze, naná, pontosan, én most kimegyek, ti meg eldöntitek, hogy ki mellett kell élnem, és utána közlitek velem is, mi?” -, de hogy őszinte legyek, elfog a kísértés, hogy valóban otthagyjam őket kettesben. De mennyire. Nem akarom átélni a következő pár percet, egy ilyen szörnyű beszélgetést. Emlékszem, ugyanezt éreztem, amikor Tomot szültem: teljesen elkábított a gáz és az epidurális injekció, és volt egy pillanat, amikor valahogy a fejembe vettem, hogy nem a baba, hanem a szülőszoba felelős a fájdalmaimért, és ha kimegyek, akkor az egésztől meglóghatok. Ez hülyeség volt akkor, és hülyeség most is – mindegy, hol vagyok, a szenvedést nem lehet megúszni. Stephent mintha csak felbátorította és megnyugtatta volna, hogy ráripakodtam. – David – mondja. – Lehet, hogy ez fájni fog, de... Az elmúlt egy-két hónapban többször beszélgettem Katievel, és tudom, hogy... Nos, sok olyan dolog van, ami nincs rendben. David szelíden közbeszól, mielőtt Stephennek módja lenne felsorolni az összes problémát, ami szerinte nekünk van. – Katie-vel már beszéltünk erről. Igyekszünk megoldani őket. Nem tudom nem szeretni Davidet ebben a pillanatban. Nyugodt, amikor pedig joggal lehetne dühös mindenre és mindenkire, s ennek köszönhetően hosszú idő óta most először érzem, hogy igazi egységet, igazi házaspárt alkotunk, és hogy a házasság végül is olyan

dolog, ami mindannyiunknak fontos kellene hogy legyen. E pillanatban boldog vagyok, amiért házasságban élhetek, hogy ketten vagyunk egy ellen, hogy összefoghatok a férjemmel ez ellen a destruktív és veszélyes kívülálló ellen, akivel véletlenül lefeküdtem. Mert a másik lehetőség a hárompólusú anarchia, és ahhoz túlságosan rémült és fáradt vagyok. – Vannak dolgok, amiket nem tudtok megoldani – mondja Stephen. Egyikünkkel sem veszi fel a szemkontaktust; csak bámul a pohár vizébe. – Mint például? – Katie nem szeret téged. David rám néz, valamilyen reagálást vár tőlem. Egy fejrázás és egy kissé fennakadt tekintet mellett döntök – ez, remélem, megfelelően kétértelmű válasz arra, ami végül is roppant bonyolult kérdés (két másodperccel ezelőtt szerettem Davidet, húsz perccel ezelőtt gyűlöltem, korábban ma délután nem éreztem se ezt, se azt, és így tovább, vissza, azt hiszem, egészen az egyetemi diszkóig) -, de úgy látszik, se a fejrázás, se a fennakadt tekintet nem elégíti ki őket, mert most mindketten engem néznek. – Soha nem mondtam ezt – vetem oda reménykedve. – Nem kellett mondanod – mondja Stephen, és nem tagadhatom le, hogy valahányszor beszéltem Davidről, aki hallgatja, senki sem állíthatta volna, hogy fülig szerelmes vagyok belé. – És aztán ott van a szex... – Arról aztán biztos, hogy soha semmit... – De igen, Katie. Mondtál valamit a művészet és a tudomány közötti különbségről, és hogy te jobban szereted a művészetet.

Ó, jaj! Szentséges isten! Olyan nincs, hogy ez csak egy szerencsés blöff. Nem emlékszem, hogy valaha is kifejtettem neki a művészet kontra tudomány elméletemet, pedig nyilván ez történt. – Soha nem mondtam, hogy jobban szeretem a művészetet. – Azt mondtad, tudomány a szakmád, úgyhogy az ágyban már nem arra van szükséged. Most, hogy így mondja, már emlékszem, hogy mondtam valami ilyesmit, de csak azért, hogy... szóval... hogy Stephen ne keseredjen el amiatt, hogy az én térfelemen semmi sem történik. Mulatságos, hogy éppen ez válik fegyverré David ellen, aki mindig elérte, hogy nekem is jó legyen. (Ha kíváncsiak, van itt az iróniának még egy másik rétege is, mert David ki nem állhatja a tudományt, és folyton a művészet tudománnyal szembeni felsőbbrendűségéről hőbörög, meg hogy minden tudós idióta és így tovább. Úgyhogy először is ebben a konkrét helyzetben átállt az ellentáborba, a legelvetemültebb ellenségei közé, azaz tudós lett belőle, anélkül hogy ő észrevette volna. És aztán, miután átállt, és a gyakorlatban többet ért el, mint a művész – bár lehet, hogy ezt csak én mint tudós mondom -, támadás éri emiatt.) – Sajnálom – mondja David kedvesen. – Nem tudlak követni. Se Stephennek, se nekem nincs elég bátorságom ezt elmagyarázni, úgyhogy hagyjuk, hogy csak ott lebegjen egy darabig David meglehetősen gyászos (és persze tökéletesen érthető) zavarodottsága. De aztán viszolyogni kezdek attól az érzéstől,

hogy most hirtelen Stephennel alkottam egységet, és hogy Davidet elszigeteli az értetlensége. Semmiféle szövetséget nem akarok kötni ezzel a tökfejjel. Soha többé. – Stephen, próbáltam kedves lenni hozzád, amikor ezt mondtam. Magyarázatnak szántam, amiért nem volt orgazmusom. – Davidre pillantok, remélve, hogy ez a brutálisan őszinte információ felvidítja, s hogy a vidámsága valamiképpen kiül az arcára is, de az továbbra is szenvtelenül nyugodt. Most nyilván rosszul érzi magát, és szeretnék ezen változtatni, de látom, hogy ezt aligha érem el a Stephennel való szexuális kapcsolatom emlegetésével, még ha annak a viszonylagos kudarcáról van is szó. – Most ezt mondod – mondja Stephen. Van valami nyafogós a hangjában, amit még nem hallottam, és nem tetszik. – Akkor nem ezt mondtad, amikor Leedsben rajtam feküdtél. David elfordítja a tekintetét, és megrándul az arca, mint amikor a tű átszúrja a bőrt. – Nem, akkor nem ezt mondtam – mondom, és most igazi düh szikrázik a hangomban. Kezd komolyan kiakasztani. – Tudjuk, hogy mit mondtam akkor. Akkor mondtam azt a dolgot a művészetről és a tudományról. Épp erről beszélünk. Értelmezzük a szavakat, amiket akkor használtam. Kérlek, figyelj, hogy ne veszítsd el a fonalat, Stephen. – Ó, szörnyen sajnálom, ha nem vagyok elég okos neked. – Összeszikrázik a tekintetünk, és végül is ez az a pillanat, amikor David a sarkára áll. – Elnézést, hogy kéretlenül közbeszólok – mondja. – De ti ketten sehogy sem tűntök olyan párnak, amelyiknek

komoly sansza lenne egy boldog és sikeres kapcsolatra. Mintha nem is nagyon jönnétek ki egymással. Pedig a kapcsolatnak ezen a szintjén az nem ártana. Már úgy értem, hogy így az elején. A szenvedély első vihara meg minden. Ez annyira helyénvaló és logikus megjegyzés, hogy elmosolyodom, bár a „ti ketten” és a „pár” megakad a torkomban. – Úgy értem... hogy őszinte legyek, Stephen, Katie mintha nem kedvelne téged olyan nagyon. Természetesen majd ő elmondja, hogy mit érez, de nem hiszem, hogy olyan nagyon sietne lelépni veled. És, tudod... Ebben azért kell egy bizonyos fokú... ööö... nézetazonosság. Mert különben nem kerülhet rá sor, nem igaz? – De nem ám – mondom. – Katie... – Stephen a kezemért nyúl, de én elrántom. Hihetetlen, hogy még mindig nem adja fel. – Nem egy tizenhat éves csitri vagyok, Stephen. Ez nem olyan, mint rávenni valakit, hogy menjen el veled moziba. Nekem férjem és két gyerekem van. Azt hiszed, egyszer csak hirtelen rájövök, hogy igazad van, és itt hagyom őket? „Ó, igen, igazad van, veled akarok élni. Olyan kis hülye voltam.” Hibát követtem el. Most már együtt kell élnem vele, mint ahogy Davidnek is. Kérlek, menj el. És elmegy – soha többé nem találkozom vele. (Ó, persze azért gondolok rá. Többé nem igazán része ennek a történetnek, de még hónapokon, éveken át néha azon kapom magam, hogy arra gondolok, vajon van-e partnere, vajon emlékszik-e rám, vajon hagytam-e egy

kicsi, de csúnya heget... Nem feküdtem le elég férfival ahhoz, hogy bármelyiket is elfelejthessem, és különösen nem a legutóbbit. Úgyhogy bár önök már nem sokat fognak hallani róla, nehogy azt higgyék, hogy olyan, mintha soha nem is létezett volna.) – Köszönöm – mondom Davidnek, amikor halljuk csapódni az ajtót. – Köszönöm, köszönöm. – Mit? – Ez borzalmas lehetett neked. – Hát... valóban az volt. Annyira féltékeny voltam. Annyira gyűlöltem őt. Miért, mit vártál? – Nem tudom. – És valóban nem. Stephen most már nem is igazi embernek tűnik, hanem egy betegség okozta hallucinációnak. – Szuper voltál. És ne haragudj, amiért ilyen nevetséges helyzetbe hoztalak. Megrázza a fejét, és hallgat egy sort. – Saját magamnak köszönhetem, nem igaz? Nem történt volna meg, ha boldoggá tettelek volna. Úgyhogy te se haragudj. És most aztán tényleg úgy érzem, hogy tartozom neki valamivel. Nem azért, amit valaha régen ígértem neki, hanem amit most tett öt perccel ezelőtt. Így is kell működniük a dolgoknak, nem? És este azzal az érzéssel bújok az ágyba, hogy bármit megtennék neki. – Az a helyzet, hogy szeretnélek megkérni valamire – mondja, amikor épp le akarjuk oltani a villanyt, és ezt örömmel hallom. Olyan hangulatban vagyok, amikor direkt szívességeket szeretnék tenni. – Jól van. – Tegnap beszéltem JóHírrel, és... Szóval nincs hol laknia. A tulajdonos felmondott neki. Arra gondoltam, idejöhetne hozzánk pár éjszakára.

Természetesen nem akarom, hogy itt aludjon JóHír, és rossz előérzeteim vannak. De a férjem ennek az estének egy részét azzal töltötte, hogy udvariasan végighallgatta a volt szeretőmet, aki az ő hibáit taglalta, most pedig megkérdezte, hogy itt lakhat-e egy darabig egy barátja: nem kell spirituális megvilágosodás ahhoz, hogy az ember helyes döntést hozzon. Mókás kis ember ez a JóHír. Kábé harmincéves, alacsony, meghökkentően sovány; nem volna bölcs dolog a részéről összeakaszkodni Tommal. Hatalmas, világoskék, rémültnek látszó szeme van, és rengeteg göndör, piszkosszőke haja, bár gyanítom, hogy a személyes higiénia jelenleg nem tartozhat a prioritásai közé, és a haja színének megítélését talán el kellene halasztanom azutánra, hogy sikerül rávenni őt egy zuhanyzásra. Úgy látszik, esztelen és látványosan sikertelen kísérletet tett kecskeszakáll növesztésére, innen lehet az a bolyhos kis pamacs közvetlenül az alsó ajka közepe alatt, amit bármelyik anya megpróbálna letörölni egy kis nyállal. De legelőször azt veszi észre rajta az ember, hogy mindkét szemöldöke át van szúrva, és valami brosst vagy mi a fenét visel mindkét szeme fölött. A gyerekeket ez különösen izgatja, ami talán megbocsátható nekik. – Azok teknőcök? – kérdezi Tom, még mielőtt köszönne neki. Én vigyáztam, hogy ne bámuljam meg a szemöldökékszerét, de most látom, hogy Tomnak igaza van: ez az ember teknős formájú ékszereket visel az arcán.

– Nem egészen – feleli JóHír elutasítóan, mintha Tom tévedése roppant tudatlanságra vallana, és készül felvilágosítani bennünket, amikor Molly lép be. – Tengeri teknősök – mondja. Egy pillanatra lenyűgöz a magabiztossága, aztán eszembe jut, hogy ő már találkozott JóHírrel. – Nem mindegy? – kérdezi Tom. – De nem ám. Mert a tengeri teknős tud úszni, igaz? – mondja David eltúlzott vidámsággal, mintha egy egészen másfajta alkalom hangulatába próbálna belehelyezkedni – mondjuk, hogy körben ülünk, pizzát eszünk, és valami természetfilmet nézünk, nem pedig egy spirituális gyógyítót fogadunk épp a házunkban, akinek állatok lógnak a szemöldökéről. A vidámság láthatóan David zavarából fakad – végül is szörnyű sok időt töltött azzal, hogy a padlón térdepelt ezzel az emberrel, úgyhogy bőven van mitől zavarban lennie. – Miért akartál pont ilyen tengeri teknősbékákat? – kérdezi Tom. Nem ez az első kérdés, ami nekem az eszembe jutna, de DJ JóHír olyan különös teremtés, hogy bármilyen információ, amelyet kész megosztani velünk, csakis végtelenül érdekfeszítő lehet. – Nem fogsz kinevetni, ha elmesélem? – Én már azelőtt nevetek, hogy elkezdi mesélni. Nem tehetek róla. Már maga az is mulatságos, hogy valaki a teknősök magyarázatán akarna nevetni, nem pedig magukon a teknősökön. JóHír sértetten néz rám. – Bocsásson meg – mondom. – Ez elég durva volt – mondja JóHír. – Csodálkozom magán. – Miért, ismer engem?

– Úgy érzem, igen. David rengeteget mesélt magáról. Nagyon szereti magát, de mostanában voltak rosszabb periódusaik, he? Egy pillanatra azt hiszem, a megerősítésemet kéri – „Hát igen!” -, de aztán rájövök, hogy ez a „he?” csak egyike azoknak az idegesítő verbális ticeknek, amiket az ő nemzedéke úgy szed magára, mint a hajtetveket. Még soha nem találkoztam olyan emberrel, mint JóHír. Úgy beszél, mint egy dörzsölt vén pap, csupa önteltség, csupa nazális vontatottság és gyanús aggodalom. – Na mindegy – mondja. – A teknősök. Ez igazán fura történet, he? Mert volt egy ilyen álmom kék tengeri teknősökről, és aztán Sting, tudják, az énekes, nem mintha olyan nagyon szeretném, bár a Police-t szerettem gyerekkoromban, de szerintem a szólódolgai szarok, oppardon, na mindegy, szóval éppen akkor jött ki a „Kék teknősbékák álma” című albuma. Úgyhogy... Megrántja a vállát. A többi – a szemöldök átszúrása és az ékszerek felhelyezése – ezek után nyilván magától értetődik, bár én megátalkodottan úgy érzem, hogy a döntéshozatali folyamat néhány lépését elhallgatta. – Meg különben is mindig volt egy ilyen viszonyom a teknősbékákkal. Mindig azt gondoltam, hogy ők látnak dolgokat, amiket mi nem, he? A gyerekek az apjukra bámulnak, láthatóan kicsit megzavarodva. – Miket látnak? – kérdezi Molly. – Jó kérdés, Molly. – És mutat is rá az ujjával. – Jó vagy. Okos vagy. Figyelnem kell rád. – Mollyt ezzel boldoggá tette, de meg sem próbál válaszolni a kérdésre. – Nem is tudja – mondja Tom egy morgás kíséretében.

– Ó, de mennyire, hogy tudom. Csak talán nem most van itt az ideje. – Miért, mikor van itt az ideje? – Megmutatjátok JóHírnek a szobáját? – mondja David a gyerekeknek, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy elterelje a szót a teknősbékák különleges képességeiről. JóHír pedig, mivel úgysem állt szándékában megosztani velünk az ezzel kapcsolatos gondolatait, megfogja a táskáit és elindul felfelé. David felém fordul. – Tudom, hogy mit gondolsz. – Miért, mit kell gondolnom? – Tudom, hogy néha hülyeséget beszél. Próbálj nem leragadni a felszínes dolgoknál. – Miért, mi más van még? – Nem érzed a kisugárzást? – Nem. – Aha. Hát jó. – Más szavakkal: egyesek – az intuícióval, érző lélekkel és spirituális érzékenységgel megáldottak – érzik a kisugárzását, mások – a lapos, unalmas racionalisták, mint én – nem. Ez rosszulesik. – Szerinted milyen kisugárzást kellene éreznem? – Nem szerintem. Ott van. Érdekes, hogy Molly és én érezzük, te meg Tom nem. – Honnan tudod, hogy Tom nem érzi? És honnan tudod, hogy Molly igen? – Észrevetted, hogy Tom durván beszélt vele? Ha az ember megérzi ezt a kisugárzást, nem lehet durva. Molly nem durva. Ő rögtön megérezte, amikor először találkozott vele. – És én? Durva voltam?

– Nem durva. De szkeptikus. – És az baj? – Szinte látni lehet azt, ami körülveszi. Ha tudod, hogyan nézzed. – És te nem hiszed, hogy én tudom? – Nem tudom, miért zavar ez annyira, de zavar. Tudni akarom, hogyan kell nézni; vagy legalábbis azt akarom, hogy David olyan embernek gondoljon, aki tudhatja, hogyan kell nézni. – Nyugodj meg. Ez nem azt jelenti, hogy rossz ember vagy. – Ez persze nem igaz, mi? Legalábbis szerinted. Pontosan ezért vagyok én rossz ember. Mert nem látok mást, csak a szemöldökét, azt az izét, az auráját, azt nem. – Nem lehet mindenki minden. – És ezt azzal a bizonyos mosolyával kíséri, aztán megy a többiekhez. – JóHírnek problémája van egy-két dologgal – mondja David, amikor megint mindannyian lejönnek. – Ezt szomorúan hallom – mondom. – Nem igazán helyeslem az ágyakat – mondja JóHír. – Ó – mondom. – De azért nem bánja, ha mi abban alszunk? – Azt akarom, hogy száraz és könnyű legyen a hangom, mint egy jóféle fehérbor, de félek, hogy ami kijön a torkomon, az sokkal ecetesebb. – Amit mások tesznek, az az ő dolguk – mondja JóHír. – Csak azt gondolom, hogy elpuhítják az embert. Még messzebbre viszik attól, amilyenek a dolgok valójában. – És milyenek valójában? Davidnek megvillan a tekintete. Nem az a jól ismert egy-kanál-vízben-megfojtanálak-tekintet ez, mint a régi

szép időkben; ez az az újfajta, jaj-aaaaannyiracsalódtam-benned tekintete, és egy pillanatra nosztalgiát érzek azok után a napok után, amikor a gyűlölet volt a közös váltópénzünk. És el is boldogultunk vele akkoriban, mint ahogy a disznók és gabonabálák is betölthették a pénz szerepét egykoron. És bár az ember megérti, hogy miért találtak ki valami mást a disznók helyett, az egyszerűségükben azért mégiscsak rejlett némi pozitívum. – Ez nagy kérdés, Katie – mondja JóHír. – És nem tudom, hogy készen áll-e a nagy válaszra. – Készen, ugye, anya? – mondja Tom lojálisan. – Na mindegy – szólal meg David. – JóHír azt szeretné, hogy vigyük ki az ágyat a szobájából. Mert nincs elég helye a padlón aludni, ha az is ott van. – Jó. És hová tegyük? – Beteszem a dolgozószobámba – mondja David. – Kivihetem én is az ágyamat? – kérdezi Molly. – Nem szeretem. – Mi a bajod az ágyaddal? – Ezt inkább Davidnek címzem, hogy lássa, mennyire összekutyul mindent a barátja. – Nem helyeslem – mondja Molly. – És pontosan mit nem helyeselsz benne? – Csak úgy általában. Rossz ágyban aludni. – Ha saját lakásod lesz, miattam szögeken is aludhatsz. De amíg itt laksz, ágyban fogsz aludni. – Sajnálom – mondja JóHír. – Gondot okoztam, ugye? Kérem, felejtsék el. Minden oké. – Biztos vagy benne? – kérdezi David.

– Nem, komolyan. Elleszek ágyon is. – Kis szünet következik, ami alatt JóHír Davidre néz, aki szemlátomást az ő földi képviselője lett. – A másik dolog, ami miatt JóHír... vagyis mindketten aggódunk, az az, hogy hol fogja gyógyítani az embereket. – Úgy tervezte, hogy itt nálunk fogja gyógyítani őket? – Igen. Hol máshol? – Azt hittem, csak pár napra jött. – Talán igen. De akkor is dolgoznia kell. És vannak kötelezettségei az emberekkel szemben. Úgyhogy, tudod... Ha úgy adódik, hogy mégis egy kicsit hosszabb ideig marad... – A szobája nem felel meg? David JóHírre néz, aki megrántja a vállát. – Nem ideális – mondja JóHír. – Az ágy miatt. De ha nincs más... – Tényleg, most jut eszembe... Van egy üres rendelőnk, amit soha nem használunk. – Sajnos, Katie szeret szarkasztikusan fogalmazni – mondja David. – És hogy még mi mindent szeretek! Millió dolgot! – És hirtelen eszembe jut, hogy a szereteteim egyik tárgya nemrég ellátogatott a házunkba, és David hihetetlenül kedvesen viselkedett, és elszégyellem magam. – Bocsánat. Egyelőre talán a hálószobája lenne a legjobb hely. – Jól van. Azért jól megy majd ott a munka. Olyan kellemes hangulata van, tudja? – És az utolsó dolog: JóHír vegetáriánus. – Remek.

– Tejet és tojást sem eszem. – Remek. Okos döntés. Sokkal jobb így magának. Ennyi? – Azt hiszem. Egyelőre. – Érezze jól magát – mondom JóHírnek, aki biztos benne, hogy nagyon boldog lesz itt. Ami engem illet, biztos vagyok benne, hogy soha a büdös életben nem fog elmenni. David csirkét készít nekünk és salátát mindenkinek, és közben JóHírrel beszélget a konyhában, aztán lezajlik az első közös étkezésünk. A fő társalgási téma maga JóHír: JóHír és a teknősbékák (mint kiderül, amit ők látnak, azt nem igazán lehet elmagyarázni, mármint, ugyebár, szavakkal), JóHír és hogy hogyan is állnak a dolgok igazából („Rosszul, ember. De azért, tudják, van remény. Már ha tudják, hol kell keresni.”), JóHír és a gyógyító keze: Molly azt akarja, hogy ott helyben melegítse fel, de David közli vele, hogy ez nem egy cirkuszi trükk. – Mindig meg tudtad csinálni? Meg tudtad csinálni már akkor is, amikor annyi idős voltál, mint most én? – Nem. Ez csak úgy... huszonöt éves koromban kezdődött. – Hány éves vagy? – Harminckettő. – És akkor hogy jöttél rá, hogy meg tudod csinálni? – Ezt Tom kérdezi, akire mindeddig láthatóan semmi hatással nem volt JóHír varázsereje. – Az akkori barátnőm... megrándult a nyaka, és megkért, hogy masszírozzam meg neki, és... tiszta őrület lett belőle.

– Miféle őrület? – Őrült őrület. Az izzók fényesebben ragyogtak, felforrósodott a szoba. Elképesztő volt. – És mit gondol, honnan kapta ezt a képességet? – Örömmel veszem észre, hogy most kevesebb ecet van a hangomban. Tanulok. Még nem az az igazi jóféle fehérbor ez, de azért iható – vagy legalább puncsba bele lehet tenni. – Tudni tudom, csak nem mondhatom el a gyerekek előtt. Csúnya dolog. Fogalmam sincs, ez mit jelent, de ha JóHír úgy gondolja, hogy gyógyítóvá válásának története nem való kiskorúaknak, akkor én nem fogok vitatkozni vele, még ha a kiskorúak vitatkoznak is. – Nem – mondja JóHír. – Komolyan. Kérdezzetek valami mást! – Hogy hívták a barátnődet? – kérdezi Molly. – Ez hülye kérdés – mordul fel Tom. – Ki kíváncsi rá? Hülye! – Hé, Tom, öregfiú! Ha ez az információ fontos valakinek, akkor kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk? – mondja JóHír. – Mindenféle okok létezhetnek, amik miatt Molly tudni szeretné, hogy hívták a barátnőmet. Úgyhogy ne hülyézzük le az embereket, rendben? Andrea volt a neve, Molly. Molly önelégülten bólint, Tom arcára pedig izzó gyűlölet ül ki – egy újság ezzel az arccal illusztrálhatná a volt Jugoszlávia etnikai feszültségeiről szóló cikkét -, és látom, hogy DJ JóHírnek sikerült ellenséggé válnia a szemében.

A vacsora további részében ügyesen elkerüljük a kényes kérdéseket; JóHír udvariasan érdeklődik az állásunk, az iskoláink és a matematikatanáraink felől, és mindannyian udvariasan – vagy legfeljebb a kelleténél kissé kurtábban – válaszolunk, és ily módon eltelik az idő addig, amíg az utolsó falat is le nem nyelődik, és ideje lepakolni az asztalról. – Majd én elmosogatok – mondja JóHír. – Van mosogatógépünk – mondom, mire JóHír aggodalmasan Davidre pillant. Nem nehéz kitalálni, hogy mi következik, úgyhogy ki is találom. – Nem helyesli a mosogatógépet – mondom eltúlzott fáradtsággal a hangomban, amivel azt igyekszem sugallni, hogy JóHír számos ellenszenve egy bizonyos ponton az ember idegeire mehet. – Nem – mondja JóHír. – Maga nem helyesel egy csomó olyan dolgot, ami ellen a legtöbb embernek nincs semmi kifogása – jegyzem meg. – Hát nem – ért egyet velem. – De csak mert egy csomó embernek nincs semmi kifogása valami ellen, az nem jelenti azt, hogy igazuk van, nem igaz? Úgy értem, régen egy csomó ember azt gondolta, hogy... nem is tudom... hogy a rabszolgaság oké, de, tudja... Tévedtek, hát nem? Annyira nem volt igazuk, hogy az hihetetlen. Mert nem volt oké, igaz? Hanem nagyon is rossz volt. Rabszolgák? Na ne! – Maga azt gondolja, hogy a rabszolgaság és a mosogatógép, az egy és ugyanaz? Vagy netán azért mégsem egészen ugyanaz?

– Lehet, hogy nekem ugyanaz. – Lehet, hogy magának egy csomó minden ugyanaz. Lehet, hogy a pedofília ugyanaz, mint... mint... egy szappan. Lehet, hogy a fasizmus ugyanaz, mint a vécé. De ebből nem következik, hogy a gyerekeimnek ezentúl a kertben kell pisilniük, csak mert a maga különös erkölcsi kódexe szerint ez lenne a helyes. – „Lehet, hogy a fasizmus ugyanaz, mint a vécé...” Valóban ez jött ki a számon pár másodperccel ezelőtt. Hirtelen egy olyan világban találtam magam, ahol ez értelmes érvként hangozhat el. – Ostobaságokat beszélsz. És gúnyolódsz – mondja David. Gúnyolódom – ez az én szörnyű nagy bűnöm. – Ó, szóval én vagyok ostoba, ugye? Nem az az ember, aki nem hajlandó ágyban aludni, merthogy az, ugye, nem természetes? – Rosszul érzem magam. Tudnom kellene úgy kezelni a rabszolgaság kontra mosogatógép vitát, hogy ne süllyedjek a gyerekes sértegetések szintjére. – Próbálok ellenni minden olyan dolog nélkül, ami nincs mindenkinek – mondja JóHír. – Nem lépek be a klubba, amíg nincs meg mindenkinek mindene. Amikor, mondjuk, a brazíliai esőerdőben élő utolsó földművesnek is lesz mosogatógépe vagy, tudja, olyan cappuccinófőzője, vagy olyan tévéje, ami akkora, mint egy ház, akkor engem is felírhattok, he? De addig tartom magam. – Ez nagyon nemes lélekre vall – mondom. „Dilis”, gondolom hatalmas megkönnyebbüléssel. Végül is nincs mit tanulni ettől az embertől, ki van zárva, hogy kicsinek vagy rossznak vagy becstelennek vagy

önzőnek érezzem magam miatta: ez egyszerűen csak egy hangyás, és semmi bajom nem származhat abból, ha fütyülök rá. – Mindenkinek van mosogatógépe a világon – mondja Molly, láthatóan csodálkozva, és ehhez a megalázó pillanathoz képest eltörpül az összes korábbi, amikor úgy éreztem, hogy nem vagyok jó anya. – Ez nem igaz, Molly – mondom gyorsan és élesen. – És ezt te is tudod. – Miért, kinek nincs? – Nem pimaszkodik. Tényleg egyetlen olyan ember sem jut az eszébe. – Ne butáskodj – mondom, de csak időt akarok nyerni, amíg előkotrok valakit az ő univerzumából, aki önkezűleg mosogat. – És Danny meg Charlotte? – Danny meg Charlotte Molly iskolájába járnak, és egy önkormányzati lakásban laknak az utca végén, és már miközben beszélek, tudom, hogy épp a legnevetségesebb osztályalapú sztereotipizálás bűnét követem el. – Van mindenük – mondja Molly. – Van DVD-jük és digitális antennájuk – teszi hozzá Tom. – Oké, oké. És azok a gyerekek, akiknek apu odaadta Tom számítógépét? – Azok nem számítanak – mondja Molly. – Nekik semmijük sincs. Még házuk se. És egyiket se ismerem. Nem is akarom megismerni őket, köszönöm szépen, mert szerintem egy kicsit durva gyerekek lehetnek. Még ha sajnálom is őket és örülök is neki, hogy megkapták Tom számítógépét. Ez az én lányom.

Mindig fontosnak tekintettem gyerekeim erkölcsi nevelését. Beszéltem nekik az egészségügy gondjairól és Nelson Mandeláról; beszélgettünk, természetesen, a hajléktalanokról, meg a rasszizmusról, a szexizmusról, a szegénységről, a pénzről, a tisztességről. David meg én a legjobb tudásunk szerint elmagyaráztuk nekik, hogy miért nem fogunk soha tiszta szívünkből örülni egy olyan vendégnek a házunkban, aki a konzervatívokra szavaz, bár a nagypapi meg a nagymami kivétel. És bár viszolyogtam Molly ájtatosságától a számítógép- és a lasagne-incidens alatt, lényem egy része azt mondta: igen, ez az, valamit azért már elértünk, az a sok beszélgetés nem volt hiábavaló. Most meg látom, hogy egy büdös kis patrícius, aki húsz év múlva valamilyen gyomorforgató warwickshire-i jótékonysági bál szervezőbizottságában fog ülni, a menekültek keserű sorsán sóhajtozva, és a bejárónőjének adja a megunt pashimináját. – Na látja – mondja JóHír. – Ezért nem akarok beszállni a játékba. A kinek-van-több-mindene játékba. Mert azt gondolom, hogy az emberek elkényelmesednek, és kivész belőlük az együttérzés. Az én elkényelmesedett lányomra nézek, akiből kiveszett az együttérzés, aztán közlöm JóHírrel, hogy a gyerekeim boldogan segítenek neki a mosogatásban. 7 Kábé ezerkétszáz betegem van. Némelyiket gyakran látom, némelyiket szinte soha, és vannak, akiken tudok segíteni, meg vannak, akiken nem, és azok készítenek ki a legjobban, akik gyakran jönnek hozzám, de hiába, mert úgysem tudok segíteni rajtuk. Szívfacsaróknak

nevezzük őket, a nyilvánvaló okokból, és valaki egyszer kiszámolta, hogy egy átlagos háziorvosnak kábé ötven szívfacsarító betege van. Bejönnek, leülnek, rám néznek, és mindketten tudjuk, hogy semmi remény, és bűntudat meg búbánat fog el, csalónak érzem magam, és az igazat megvallva kicsit üldözöttnek is. Ezek az emberek senki mással nem találkoznak, aki ugyan segíteni próbálna nekik, de rendszeresen csalódást okoz. Vegyünk egy tévészerelőt, aki nem tudja megjavítani a képet, egy vízvezeték-szerelőt, aki nem tudja megszüntetni a szivárgást, egy villanyszerelőt, aki nem tudja visszavarázsolni a fényt... az ilyen emberekkel egy idő után megszakad a kapcsolatunk, mert semmit sem tudnak tenni értünk. De az én kapcsolatom a szívfacsaróimmal sohasem szűnik meg. Ők csak jönnek és jönnek, és vádló szemekkel néznek rám – örökkönörökké. Tudom, és, remélem, Mrs. Cortenza is tudja, hogy semmit sem tehetek érte. Fájnak az ízületei, fáj a háta, de annyira, hogy aludni sem bír, és a fájdalomcsillapítók, úgy látszik, már nem hatnak, és csak jön újra és újra, és csak beszélgetünk és beszélgetünk, és én csak töprengek és töprengek, és semmit sem tudok kitalálni, ami eredményes lenne (és közben csak költök és költök és költök: gyógyszerekre és röntgenre és próbaműtétekre), és most csak azt szeretném, hogy menjen el egy másik orvoshoz és hagyjon engem békén, hadd kezeljem azokat a betegeimet, akiknél, úgy érzem, van esélyem. Reményekkel teli, fiatalabb embereket, mert Mrs. Cortenza öreg, öregebb a hetvenhárom événél is, és a

kora tette tönkre meg egy olyan élet, amelyet mások házainak takarításával töltött. (Nézzünk szembe vele: ezek olyan emberek házai, mint mi vagyunk, úgyhogy van ebben az egészben egy sajátos körkörösség. Talán ha mindannyian felhagynánk azzal, hogy jók akarjunk lenni, és csak kitakarítanánk a saját házunkat, akkor az olyan embereknek, mint Mrs. Cortenza, nem lenne szükségük orvosra. És akkor, megszabadulva a fájdalmától és a gürcöléstől, Mrs. Cortenza talán valami társadalmilag hasznos dologgal foglalkozhatna. Lehet, hogy azzal töltötte volna az életét, hogy felnőtteket tanít írni-olvasni, vagy szökött kamaszokkal dolgozik, mármint ha én nem akarnám olyan eltökélten meggyógyítani, ami miatt soha nincs időm felmosni a házban.) A JóHír érkezése utáni reggelen Mrs. Cortenza megint becsoszog, szürkén a kortól és az erőfeszítéstől, a székbe roskad, és megrázza a fejét, a szívem pedig megint azt csinálja, amit ilyenkor csinálni szokott. Hallgatunk vagy egy percig, amíg kifújja magát; és miközben így hallgatunk, előbb Molly és Tom fényképére mutat, amit kirajzszögeztem a parafa táblámra, aztán énrám, mire mosolygok és bólintok, mire ő is mosolyog, és felmutatja a hüvelykujját, majd egy istenem-hogy-megnőttek mozdulatot tesz. Biztos vagyok benne, hogy ugyanaz a gondolat fut át az agyunkon: bezzeg amikor járni kezdett hozzám, akkor még nem voltak nagyok. Akkor a parafa táblán valószínűleg két totyogós fényképe volt, s így a gyerekeim csak arra szolgálnak, hogy hangsúlyozzák tehetetlenségemet.

– Hogy van, Mrs. Cortenza? – kérdezem, amikor csendesedett annyit a zihálása, hogy lehetségesnek látszik a beszélgetés. Megrázza a fejét. Nincs jól. A kartotékjába pillantok. – Milyen volt a gyógyszer, amit legutóbb adtam? – Újabb fejrázás. Nem használt. – És tud aludni? – Nem, nem tud. Rosszul alszik. Minden rossz. Olyan hosszan nézek rá, amilyen hosszan csak lehet, hogy ne jöjjünk zavarba, aztán a jegyzeteimet kezdem nézni elmélyülten, mintha lehetne bennük valami, ami nemcsak Mrs. Cortenza, hanem az egész világ problémáit meg fogja oldani. És hirtelen eszembe jut, hogy otthon van valami, ami valakinél bevált, és ha egyáltalán orvosnak akarom nevezni magam, akkor kötelességem kipróbálni. Felhívom Davidet, és megkérem, hogy hozza le JóHírt a rendelőbe. – De fizetned kell – mondja. – Miből? A varázseszközök keretből? – Nekem mindegy. De nem dolgoztathatod ingyen. – És mit szólsz ehhez: ő kikúrálja Mrs. Cortenzát, és mi nem kérünk tőle pénzt a kosztért és szállásért. Vagy a villanyért. Vagy az általa okozott kényelmetlenségért. – De nem viheted le oda mindennap. – Nem lesz rá szükségem mindennap. Ha nem tudnád, tökéletesen felkészült orvos vagyok. Eddig is mindig sikerült felírnom valamilyen hatásos antibiotikumot. – De miközben ezt mondom, listát készítek magamban a többi visszaesőmről. Csak belegondolni is: hogy ezentúl békén hagy Mr. Arthur! Vagy Mrs. McBride! Vagy

Buggyant Brian, ahogy Brian Beechet nevezzük, akinek semmi baja a világon! Tizenöt perc múlva megérkezik JóHír, és ez a negyedóra is olyan hosszúnak tűnik, de nem hosszabbnak, mint a szokásos beszélgetéseim Mrs. Cortenzával, mindenesetre boldogan vetek véget neki. A recepción elkapok néhány fura pillantást, de senki sem ad hangot bármiféle kifogásának. Mrs. Cortenza leplezetlen szörnyülködéssel bámul JóHír szemöldökékszerére. – Helló, drágám – mondja JóHír. – A mindenit, de jól néz ki! Mi a neve? Mrs. Cortenza csak bámul. – Mrs. Cortenzának hívják. – Nem az a neve. Az igazi. A keresztneve. Természetesen fogalmam sincs. Honnan tudnám? Még csak öt éve a betegem. Gyorsan átfutom a kartotékadatokat. – Maria. – Maria – mondja JóHír, aztán megismétli minden célra megfelelő eltúlzott páneurópai akcentussal. – Marrrrriaaaaa. Na, mit is tegyünk a mi Mariánkkal, he? Ismeri a dalt? A West Side Story-ból? – Az A muzsika hangja – vetem közbe. – A West Side Story-ban más dal van. – Egy pillanatra átfut az agyamon, hogy vajon ez lesz-e az egyetlen szakértelemre valló megjegyzésem az egész kezelés alatt. – Szóval két dalt is írtak magáról? – mondja JóHír. – Nem vagyok meglepve. Egy ilyen helyes lányról.

Mrs. Cortenza félszegen elmosolyodik. Szeretném megfojtani, amiért ilyen könnyen hagyja elcsábítani magát. – Lássuk csak, mi itt a teendő. Hogyan érhetjük el, hogy Maria újból táncolhasson? – Krónikus gyulladásban van a legtöbb ízülete. Csípő, térd. Hátfájdalmak. – És szomorú is? – Gondolom. Ennyi bajjal. – Nem, úgy értem, lelkileg. – Hogy lelkileg szomorú-e? Úgy érti, az agyában szomorú-e, nem pedig a térdében? – Ja, oké, nem vagyok olyan jó a szövegelésben, mint maga, dr. Észkombájn. De nézzük meg, melyikünk tud segíteni rajta. – Miért, szomorúnak kell lennie, hogy kezelni tudja? – Ja, segít, ha igazán rá tudok hangolódni. – Szomorú, Mrs. Cortenza? – kérdezem. Rám néz. – Szomorú? Szomorúság? – Sem a hallása, sem az angoltudása nem tökéletes, úgyhogy nehéz megállapítani, a kettő közül melyik felelős az értetlenségéért. – Igen. Szomorúság. – Ó, igen – mondja, olyan zamattal, amit csak az öregek tudnak egy ilyen témának adni. – Nagyon, nagyon szomorú. – Miért? – kérdezi JóHír. – Túl sok dolog – feleli. A ruhájára mutat – feketében jár, mióta csak ismerem -, és szeme megtelik könnyel. – A férjem – mondja. – A nővérem. Az anyám. Az apám. Túl sok dolog. – Persze, legyünk együtt érzők meg

minden, és ne vonjuk kétségbe senkinek a jogát a bánatra, de az ember óhatatlanul arra gondol, hogy Mrs. Cortenza ennyi idős korára azért talán már megbékélhetett volna az árvaságával. – A fiam – folytatja. – Meghalt a fia? – Nem, nem, nem halt. Nagyon rossz. Költöz Archwaybe. Soha nem telefonál. – Ez elég szomorúság? – kérdezem JóHírtől. Nem tudtam, hogy rá kell hangolódnunk a szomorúságra, és hirtelen kevésbé vonzónak tűnik az ötlet, hogy JóHír találkozzon Buggyant Briannel. El tudom képzelni, hogy egy csomó szomorúság van elbújva valahol Buggyant Brianben, és nem lenne kellemes azt mindet végighallgatni. – Minden világos – mondja JóHír. – Érzem is a nagy részét. Magyarázza el neki, hogy meg kell érintenem a vállát, a nyakát és a fejét. – Értem én – mondja Mrs. Cortenza kicsit megbántódva. – És rendben van? – kérdezem tőle. – Oké. Igen. JóHír leül vele szemben, és egy időre lecsukja a szemét; aztán feláll, Mrs. Cortenza mögé áll, és masszírozni kezdi a fejét. Suttog, miközben csinálja, de nem tudok kivenni semmit abból, amit mond. – Nagyon forró! – mondja hirtelen Mrs. Cortenza. – Az a jó – mondja JóHír. – Minél forróbb, annál jobb. Akkor történnek a dolgok. Igaza van. Történnek a dolgok. Lehet, hogy csak az élmény pillanatnyi intenzitásától van, lehet, hogy csak a közös koncentrálástól, de úgy tűnik, hogy a szoba

melegebb lett, sokkal melegebb, és egy pillanatra mintha fényesebb is lenne. Nem akarom érezni ezt a forróságot, és nem akarom észrevenni, hogy a mennyezeten égő egyetlen izzó mintha homályos negyvenwattosból hirtelen átalakult volna kápráztató százwattossá; ezeknek a dolgoknak az érzékelése és látása mintha egy csomó más, bonyolultabb dolog érzékeléséhez és látásához vinne közelebb, és ha nem bánják, ebből inkább nem kérek. Úgyhogy igyekszem is majd elfelejteni őket, amennyire csak lehet. De van valami, amit nehezebb lesz elfelejteni: néhány perces gyengéd masszázs és a hozzá társuló környezeti jelenségek után Mrs. Cortenza feláll, virgoncan nyújtózkodik, és azt mondja JóHírnek: „Köszönöm. Sokkal jobb most. Sokkal jobb.” És felém biccent – lehet, hogy üldözési mániám van, de egészen hűvösnek tűnik ez a biccentés, mintha azt mondaná vele, hogy lám csak, milyen semmi kis baja volt, és milyen könnyen rendbe hozhattam volna egy picurka igazi szakértelemmel -, és kábé ötször olyan gyorsan kisétál, mint ahogy bejött. – Szóval – mondom. – Gyógyítani tudja az öregséget. Szép munka volt. Hurrá. Ezzel szép pénzt kereshetne. – Á, nem gyógyítottam meg – mondja JóHír. – Természetesen nem lett egészséges. Szét van cseszve a teste. De sokkal jobb lesz az élete. – Látom rajta, hogy örül, őszintén örül – nem maga miatt, hanem hogy Mrs. Cortenzának jobb lesz, és kicsinek, szánalmasnak, reménytelennek érzem magam.

– Most elmondhatja – mondom neki, mielőtt indulna vissza. – A gyerekek nincsenek itt. Mi a titok? – Nem tudom, mi a titok. Nem az volt az, amit nem mondhattam el. – Akkor mondja el, hogy mit nem mondhatott el. – A drogok. – Hogy érti azt, hogy „a drogok”? Mi van a drogokkal? – Azzal kezdődött. Legalábbis én úgy gondolom. Rengeteg kábítószert nyomattam magamba, és pénteken soha mást se csináltam, csak ment a buli, a diszkó, a „Szeretlek, haver vagy” meg minden, és... Szóval egyszer csak olyan lettem, mint azok a szupermanusok az amerikai képregényekben. Pókember meg hasonlók. Ez az egész megváltoztatta a molekuláris szerkezetemet. Szupererőt adott. – Az Ecstasytól kapta a szupererejét? – Gondolom. – Megrántja a vállát. – Fura, mi? Úgy értem, ott görnyed maga az egyetemen, megtanul mindenfélét, hogy a combcsontja hogyan kapcsolódik a térdcsontjához meg mit tudom én. Én meg nyomatom magamba a drogot a diszkóban. És ugyanott kötöttünk ki. Úgy értem, ne értsen félre, azért szükség van arra is, amit maga csinál. – Köszönöm. Ez nagyon nagylelkű magától. – Nem, tényleg, semmi gond. Na, akkor viszlát a rancson. Később ülök, és nézem Mollyt a kádban, keresem rajta az ekcéma nyomait, de semmit sem látni. – Molly. Emlékszel, amikor elmentél JóHírhez? – Persze. – Emlékszel, mit mondott neked? Kérdezett valamit?

– Például mit? – Nem tudom. Megkérdezte, hogy érzed magad? – Ööööö. Ja, tényleg. Megkérdezte, hogy nem vagyok-e szomorú. – És mit mondtál? – Hogy néha kicsit szomorúnak érzem magam. – Mi miatt? – Szomorú vagyok Papagáj mama miatt. – Vagyis David anyja miatt, aki tavaly halt meg, és azért kapta ezt a nevet, mert egy kőpapagáj volt a kapuoszlopán. – Igen. Az szomorú volt. – És Pipacs miatt. – Ő a macskánk volt, és nem sokkal Papagáj mama után halt meg. Molly sokkal közelebb volt ehhez a két halálhoz, mint szerettük volna, mármint egy eszményi világban. Papagáj mama akkor esett össze, amikor épp nálunk volt látogatóban, és bár nem halt meg rögtön, csak később aznap este, már a kórházban, látszott rajta, hogy nagyon rosszul van, amikor elvitték; az eltűnt Pipacs felkutatására pedig csapatot szerveztünk, ami így visszatekintve hiba volt. Molly meg én találtuk meg az úton (egész pontosan szétkenődve rajta). Bárcsak ne látta volna egyiket sem a két tragédia közül! – Az is szomorú volt. – Meg a babád is. – A babám? – A baba, amelyik meghalt. – Ó. Az a baba... Volt egy vetélésem kábé tizennyolc hónappal Tom születése előtt. Egy tizenkettő-egy-tucat, tízhetes, első babás vetélés volt, akkor persze kiborított, de mostanra

szinte teljesen elfelejtettem; ha megnyúznak, sem emlékszem rá, hogy mikor mesélhettem Mollynak róla, de nyilván mesélnem kellett, ő pedig megjegyezte, és a maga módján meg is gyászolta. – Az is elszomorított. – Igen. Hát persze. A bátyám vagy a nővérem volt. – Hát, mondjuk. – El akarom mondani neki, hogy igazából nem lenne baj, ha nem csinálna nagy ügyet a lelkekből meg a magzatokból meg minden egyéb olyan dologból, amitől a nyolcéves gyerekeket a lehető legtovább meg kellene kímélni. Témát váltok. – És még? – Azt hiszem, szomorú voltam miattad meg apu miatt is. – Miért voltál szomorú miattunk? – Mert lehet, hogy elváltok. És biztos, hogy meg fogtok halni. – Ó, Molly. Tudom, hogy tömérdek válasz van erre, de e pillanatban mindegyik alapvetően hamisnak tűnik, és nem visz rá a lélek, hogy eljátsszam a szokásos szülői vigasztalásos játékot. Lehet hogy elválunk; biztosan meg fogunk halni. Ebben a hirtelen rám tört életunt és sivár hangulatomban ez a helyzet precíz és helytálló összefoglalásának tűnik, és semmi kedvem valami mást mondani Mollynak. Ehelyett csak odanyúlok és megérintem a homlokát, ahogyan JóHír tehetné, mintha csak ki akarnám húzni belőle ezeket a gondolatokat, amit persze magam sem gondolok komolyan. Úgy érzem, mintha ez lenne az egyetlen fizikai kontaktus, amit megengedhetek magamnak; egy szemernyivel is

több már a fájdalom és kétségbeesés megállíthatatlan árját indítaná el. – De már nem izgulok ezek miatt – mondja Molly vidáman, mintha csak az ő dolga volna, hogy engem megvigasztaljon, nem pedig fordítva. – Komolyan? – Igen. Komolyan. JóHír mindet elkergette. Miután a gyerekek lefeküdtek, semmi kedvem csatlakozni JóHírhez és Davidhez odalent, úgyhogy üldögélek egy darabig a hálószobában, és gondolkodom. A Mollyval folytatott beszélgetésem lehetetlenné tette, hogy ne gondolkodjam, pedig jelenleg a nemgondolkodás a kedvenc létezési módom. És, azt hiszem, a következőket gondolom: olyan életet élünk, amit szörnyű sok ember teljesen normálisnak mondana. Vannak egyesek – rockénekesek, regényírók, ifjú kolumnisták, mindazok, akik úgy tesznek, mintha mindent, aminek köze van a gyerekekhez meg a mindennapos munkához meg a társasutazásos nyaralásokhoz, hosszú és gyötrelmes szellemi halálnak tekintenének -, akik megvetnének, amiért szívvellélekkel elmerültünk egy bizonyos konzervatív életeszményben. És vannak mások – maguk is tudják, hogy kikről beszélek -, akik azt mondanák, hogy büdös szerencsénk van, és a tenyerén hordoz bennünket az élet mindenben: ott a neveltetésünk, a bőrünk színe, az iskolák, amikbe járhattunk, a jövedelmünk... Nem vitatkozom a második társasággal – hogyan is tehetném? Tudom, hogy mi mindenünk van, és hogy mi mindent nem kellett megtapasztalnunk. De a másik társaság... nem is tudom. Mert nekem úgy tűnik, hogy a

normális életben vagy abban a fajta „normális” életben, amit ezek az emberek megvetnek, rengeteg minden van, ami megakadályozza a gyötrelmes szellemi halált, meg rengeteg minden, ami egyszerűen csak gyötrelem, és különben is, kik ezek az emberek, hogy bárki fölött is ítélkezzenek? Mi történt Mollyval életének első nyolc évében? Többékevésbé semmi. Amennyire csak tudtuk, megóvtuk őt a világtól. Szerető családban cseperedett fel, apja is, anyja is mellette van, soha nem éhezett, és olyan oktatásban részesül, amely felkészíti őt élete további részére; és mégis szomorú, és ez a szomorúság, ha belegondolunk, nem oktalan. A szülei közti kapcsolat nyugtalansággal tölti el; már elvesztett egy embert, akit szeretett (meg egy macskát); és rájött, hogy az ilyen veszteségek élete elkerülhetetlen részét fogják alkotni a jövőben. Nekem úgy tűnik, hogy az emberiét puszta állapota elég drámai bárki számára; nem kell heroinfüggőnek vagy performance-költőnek lenni ahhoz, hogy valaki megtapasztalja a szélsőségeket. Egyszerűen csak szeretni kell hozzá valakit. És még azt is gondolom, hogy kudarcot vallottam a lányomnál. Nyolcéves, és szomorú... márpedig én ezt nem akartam. Amikor született, biztos voltam benne, hogy meg tudom akadályozni, de nem tudtam, és bár felfogom, hogy a magam elé állított feladat irreális és kivihetetlen, ez nem számít: részt vettem még egy zavart és rettegő emberi lény létrehozásában. Elég sokáig ültem ott a sötétben egymagamban; ideje, hogy visszatérjek a normális életembe. Úgyhogy lemegyek, hogy megvacsorázzam a férjemmel és a

szemöldökékszeres bentlakó gurunkkal, és arról beszélgessek velük, hogy mindenkinek, aki az utcánkban lakik, be kellene fogadnia a házába egy hajléktalan gyereket egy évre. Komolyan gondolják, erre rögtön rájövök. Már olyan előrehaladott állapotban van a tervük, hogy összeírták az utcában található házakat, az összes információval együtt, amivel David szolgálni tudott. Egyikük sem vesz tudomást rólam, ahogy bemegyek a konyhába, úgyhogy csak megállók David mögött, hallgatom őket, és a válla fölött elolvasom a listát. 1. Ismeretlen 3. Ismeretlen 5. Ismeretlen 7. Öreg hölgy (Öreg férfival? Nem számít, ha egy ágyban alszanak) 9. Ismeretlen 11. Richard, Mary, Daniel, Chloe 13. Kedves ázsiai család (4?) 15. Ismeretlen 17. Ismeretlen 19. Wendy és Ed 21. Martina 23. Hugh 25. Simon és Richard 27. Nem kedves ázsiai család (6? + elzászi) 29. Jack és Sylv 31. Annie és Pete + 2 33. Roger és Mel + 3 35. Eladó

És ugyanez az utca másik oldaláról. Eltűnődöm ismeretségeink szembetűnő mintáján – ismerjük a közvetlen szomszédainkat, meg a szemközt lakókat, de szinte semmit sem tudunk a tőlünk hatvan vagy hetven méterre lakókról -, aztán a beszélgetés színtiszta tébolya visszazökkent a szobában zajló eseményekbe. – Becslésem szerint legalább negyven szabad hálószoba van az utcában – mondja David. – Hát nem hihetetlen? Negyven szabad hálószoba, kint meg sok ezer ember, aki nem tudja hol lehajtani a fejét. Azelőtt ez egyszerűen eszembe sem jutott volna. Úgy értem, amikor üres házakat látok, az kiakaszt, de igazából most nem az üres házakról van szó, nem igaz? Ha negyven szabad hálószoba van ebben az utcában, akkor csak a mi irányítószámunk gondoskodhatna a hajléktalan gyerekek nagy részéről. – Azt kellene megcéloznunk, hogy, mondjuk, tízbe beköltöztessünk valakit – mondja JóHír. – Tízzel boldog lennék. – Komolyan? – David kicsit csalódottnak tűnik; mindössze tíz embert meggyőzni a szomszédok közül, hogy fogadjanak be a házukba egy ismeretlen gyereket, ez az ő szemében olyan szörnyű kompromisszumnak tűnik, amire egyszerűen nem képes. Íme, ide jutottunk: a spirituális gyógyító, aki nem szenvedheti a mosogatógépeket, jelen pillanatban kőkemény realistának számít a házamban, miközben a férjem tágra nyílt szemű optimista. – A tíz nem jelentené azt, hogy, tudom is én, elveszítettük a vitát? Mert igazából mit lehet felhozni ellene, ha jól adjuk elő, hát nem?

– Vannak, akik egyszerűen nem fogják majd fel – mondja JóHír. – Vannak, akiknek egyszerűen másra kell a szabad hálószoba – mondom. – Például mire? – kérdezi David enyhe agresszivitással. Pontosan ilyen volt a hanghordozása régen is, amikor valamiben nem értett egyet velem – mondjuk, abban, hogy miért akarom más vallásokkal is megismertetni a gyerekeket (ő azt akarta, hogy semmilyen vallásról ne tudjanak), hogy miért akarok elmenni Maya Angelou felolvasására („Mi az isten, most meg már feka feminista lettél?”). Már el is felejtettem, hogy mennyire ki tudott borítani ezzel a stílusával. – Te például dolgozni szoktál a mi egyik hálószobánkban. – Oké, akkor a negyvenből ötöt dolgozószobának használnak. – És mi van akkor, ha kell egy szoba, ahol a szülőket lehet elszállásolni? – Istenem, muszáj a kákán is csomót keresni? – Miért kákán-is-csomót-keresés annyit mondani, hogy a legtöbb embernek vannak szülei? – Nem az a lényeg. Hanem a dolog szelleme. Azt nem érzed át. – Köszönöm. – Ezek közül egyik sem igazi probléma. Csak negatív a gondolkodásod. – Fogalmad sincs ezeknek az embereknek az életéről. Még a nevüket se tudod. – Az előttük lévő papírra mutatok. – De azért vidáman eldöntöd, hogy mi az igazi probléma számukra, és mi nem? Milyen jogon?

– Milyen jogon laknak félig üres házakban, miközben mások kartondobozban húzzák meg magukat kint az utcán? – Milyen jogon? Hogy ők fizetik a kurva jelzálogkölcsönt, azon a jogon. Ezek az ő házaik, David! És nem is valami óriási házak. Miért nem Bill Gatest pécéztétek ki? Vagy Tom Cruise-t? Nekik hány szabad szobájuk lehet? – Ha itt laknának a sarkon, őket pécézném ki. De nem itt laknak. És nincs rájuk szükségünk, mert rengeteg hely van mindenki számára így is. Csak félsz a kellemetlenségtől. – Ez nem igaz. – Pedig természetesen igaz, száz százalékig. Rettegek a kellemetlenségtől, márpedig abból aztán lesz jó pár teherautónyi. Már hallom is a dízelmotorok közeledő zúgását, miközben beszélgetünk. – Különben meg hogyan akarjátok ezt megszervezni? – Nem tudom. Házról házra járunk. – És mit szólnál egy partihoz? – mondja JóHír csillogó szemmel. – Rendeznénk itt egy partit, és akkor mindenkinek egyszerre mondhatod el, és... és szuper lesz. – Káprázatos – mondja David egy olyan ember hangján, aki tudja, hogy egy zseni ül vele szemben. – Káprázatos – mondom egy olyan ember hangján, aki mindjárt bedugja a fejét a gázsütőbe. De ez őket egy csöppet sem izgatja. Oké: szóval teljesen világos, hogy nincs igazuk. Amellett komplett őrültek. Csak az a baj, hogy nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért. Miért lenne más hajléktalanokat befogadni 2000-ben, mint

evakuáltakat 1940-ben? Lehet azt mondani, hogy az evakuáltak halálos veszélyben voltak; csakhogy David és JóHír erre kijelentené, hogy az utcagyerekek sem számíthatnak olyan hosszú életre, mint mások. Lehet azzal érvelni, hogy 1940-ben a nemzet egyesült akarattal igyekezett megvédeni magát; csakhogy ők erre azt mondanák, hogy most is épp erre a szellemre lenne szükségünk, hasonló okokból. Lehet nevetni rajtuk, és kijelenteni, hogy ájtatosak, álszentek, szenteskedő hülyék, erkölcsi zsarolók, fanatikusok; mire ők azt mondanák, hogy fütyülnek rá, ki mit gondol róluk, amikor ilyen nagy a tét. És hogy ugyan van-e erkölcsi jogunk fenntartani egy szabad szobát kamrának vagy zeneszobának vagy vendégszobának olyan vendégek számára, akik sohasem jönnek, amikor február van és fagy és nyirkosság, és vannak emberek, akik a járdán alszanak? Miért nem elég rendszeresen rendelni a Menhely Alapítványtól? És mi van akkor, ha a férjemről vagy JóHírről vagy mindkettőről kiderül, hogy Jézus vagy Gandhi vagy Bob Geldof? Mi van, ha az ország épp erre a fajta energiára várt oly repesve, és ők forradalmasítják a magántulajdonnal kapcsolatos szemléletünket, és a hajléktalanok soha többé nem jelentenek problémát Londonban vagy NagyBritanniában vagy a nyugati világban? Akkor ugyan mit számít az én bosszúságom? Többé nem tudom a választ egyik ilyen kérdésre sem. Csak azt tudom, hogy nem akarom ezt a partit, és nem akarom kitenni a szomszédaimat ennek, és bárcsak David és JóHír azt találták volna ki, hogy létesítenek egy internetes céget, hogy sok millió fontot keressenek,

amit cicababákra meg úszómedencékre meg kokainra meg divattervezők által kreált ruhákra költhetnek. Az emberek azt megértenék. Az nem bosszantaná fel a szomszédokat. David és JóHír másnap reggelinél elmeséli a gyerekeknek a tervezett partit. Molly kíváncsi; Tom a Gameboyával játszva ül az asztalnál – két élet elvesztése közben töm magába pár kanál gabonapelyhet -, és láthatóan nem csigázza fel a bejelentés. Én kettejük között ülök, miközben a két férfi egymás mellett nekidől a dolgozópultnak, és válaszol a kérdésekre. Lehetetlen nem észrevenni, mennyire megváltozott a dinamika ebben a házban, hogy mennyire a gyerekek mellé kerültem. És ezt nem anyai értelemben mondom; inkább arra emlékeztet az egész, hogy amikor tizennégy-tizenöt éves lettem, a nagy családi összejöveteleken mindig felmerült a kérdés, hogy a fiatalabb unokatestvéreimmel vagy a nagynénéimmel és nagybátyáimmal üljek-e az asztalnál. – Mi is befogadunk egy hajléktalan embert? – kérdezi Molly. – Természetesen – feleli David. – Nekünk nincs már egy? – mondom, mélyértelműen tekintve az érintettekre. – És még kik? – Aki csak akar egyet – mondja David, és ettől horkanva felkacagok. „Aki csak akar egyet”... Itt a karácsony, és az idén mindenki egy hajléktalant szeretne kapni, amint hogy pár évvel ezelőtt mindenki Toy Story-játékokra vágyott. De a hajléktalanbolt sohasem fogy ki a készletből.

– Elmondanád nekünk, hogy mi olyan mulatságos, Katie? Ezt mondja, esküszöm. És még a hangja is olyan, mint egy tanáré: szigorú, enyhén ingerült, követi a jó száz évvel ezelőtt kialakult mintát. – Nem ez a szöveged – mondom. Hirtelen úgy érzem, hogy mivel én vagyok a legidősebb gyerek, nekem kell a legpimaszabbnak lennem. – Úgy van a szöveged: „Megosztanád az egész osztállyal, hogy mit találtál olyan mulatságosnak?” – Miről beszélsz? – Én értem – mondja Tom. – Te nem érted, apu? Te vagy a tanár, és anyu rosszalkodik. – Ne beszélj butaságokat! – De tényleg – mondja Tom. – Tisztára olyan a hangod. – Akkor elnézést érte. Nem akartam. Mindegy. Mindenkinek tetszik a terv? – Nekem vagy egy kérdésem. – Az, hogy a gyerekek mellett ülök, és úgy is beszélnek velem, mint egy gyerekkel, felszabadított; a szavazati jogom elvesztése hatalommal ruházott fel. – Igen, Katie. – Mi van akkor, ha egy hajléktalan beköltözik valamelyik szomszédunk házába, és kirámolja őket? – Gyereknek kell lenni ahhoz, hogy valaki kimondhassa, amit nem szabad. – Hogy érted? – Hát... ahogy mondtam. Mi van akkor, ha segítünk beköltöztetni egy tolvajt egy szomszédunk házába? Egy olyan teljesen szétesett gyereket, aki ráadásul drogos?

– Kliséket húzol rá a hajléktalanokra, Katie. Tényleg nem vagyok benne biztos, hogy ez helyes. – Én is felfogom, hogy azt teszem, David. Csak, tudod... Egy futballszurkoló kliséje az, hogy részeg és üvegeket tör szét mások fején. És tudom, hogy ez klisé, és ismerek egy csomó embert, aki Arsenal-meccsekre jár, és nem olyan. Csak... Éppenséggel egy vagy kettő akadhat, aki olyan. És nem vagyok biztos benne, hogy szívesen magyaráznám el Jacknek és Sylvnek, hogy ez is benne van a pakliban. – Nem hiszem, hogy ennek a beszélgetésnek bármi haszna lenne. – Egyáltalán eszedbe jutott ez? – Még szép, hogy nem. – Jó. Hajlandó vagy belegondolni? – Nem. – Miért nem? – Mert meg akarom változtatni azt, ahogy az emberek gondolkoznak. És nem változtathatom meg a gondolkodásukat, ha én is ugyanúgy gondolkodom, mint mindenki más, nem? Mindenkiről a legjobbat akarom hinni. Különben mi értelme lenne? Sok-sok válasz van az utolsó szónoki kérdésre, de nem visz rá a lélek, hogy akár csak egyet is hangosan kimondjak. Megrázom a fejem, felállok az asztaltól, és megyek dolgozni, hogy újra felnőtt lehessek. Csak persze a munkámat is megváltoztatták az otthoni körülményeim, és amikor beérek a rendelőbe, Dawn, a recepciós tátott szájjal és a homlokát ráncolva áll az asztala mögött, és próbálja megérteni, mit csinálnak a szép számban összegyűlt nagyon öreg bevándorolt

hölgyek, akik hadonásznak, azt mondogatják, hogy „Forró! Nagyon forró!”, majd eljátsszák a hirtelen virgoncságot (amit, mivel egyébként a legcsekélyebb módon sem virgoncak, jórészt a szemükkel kell alakítaniuk), plusz mindehhez próbálnak szomorú képet vágni. Dawn kétségbeesetten néz rám. – Mit műveltél? – kérdezi. – Semmit – mondom, de olyan gyorsan, hogy Dawn ebből rögtön az ellenkezőjére következtet. – Hát, behoztam tegnap azt a srácot. Egy masszőrt. Mrs. Cortenza hátához. Miatta vannak úgy oda? – Nagyon ízletes a srác vagy mi a fene? – Hát, nem hiszem, hogy emiatt... Azt hiszem, használ valami krémet – miközben ezt mondom, a déjà vu érzése villan át az agyamon -, és... mintha különös hatással lenne az öreg hölgyekre. – És akkor én most mit mondjak nekik? – Hát, csak... nem tudom. Mondd meg nekik, hogy vegyenek valami reumakenőcsöt. Annak is ugyanolyan hatása lesz. Írd le nekik egy darab papírra, és küldd el őket. – Azzal elindulok a folyosón, abban a hiú reményben, hogy elsétálva a jelenettől magam mögött hagyhatom ezt az egész szerencsétlen epizódot, de aztán persze bejön Becca, hogy beszéljen a fejemmel. – Egyfolytában arról pletykálnak a váróban, hogy valaki meggyógyította az egyik betegünket – mondja vádlón. – És hogy az illetőnek hozzád van valami köze. – Sajnálom. Többször nem fog előfordulni.

– Remélem is. Bejönnek a rendelőmbe, és mindegyik valami forró kezű pacákról kezd karattyolni, aki a te barátod. Ő az a srác? – Milyen srác? – A Szeretősrác. – Nem. Ő... valaki más. – Valóban valaki más? Vagy csak úgy teszel, mintha valaki más lenne, de – köztünk szólva, és ígérem, hogy nem mondom el senkinek – ő az? – Komolyan valaki más. Szeretősrác lelépett. Ez a Spirituális Gyógyító Srác. Az, akitől Davidnek agydaganata lett. Beköltözött hozzánk. – És nem szexelsz vele? – Nem. Nem szexelek vele. Jézusom! Azt hittem, jobban fog érdekelni az a szembeötlő képessége, hogy kézrátétellel tud gyógyítani, mint hogy kivel szexei. – Az nem nagyon... Csak azért jöttem be, hogy megkérdezzem, milyen érzés szexelni egy olyan emberrel, akinek forró a keze. De azt mondod, hogy nem tudod. – Nem, nem tudom. – Elmondod majd, ha már tudni fogod? – Becca, mintha egy nagy félreértés áldozata lennél. Mintha azt hinnéd, hogy... csak mert megtörtént, ami megtörtént, ezentúl nekem is mindig lenne valamilyen szeretőm. Tudod, a hűtlenség nem olyan, mint a karrier. Szégyellem, ami történt. Meg tudnád állni, hogy ne ezen élcelődj állandóan? – Bocs. – Mit csináljak ezzel a sráccal? – Melyikkel? Mintha olyan sokan lennének.

– Fogd be! – Bocs, bocs. – Használhatom újból? – Úristen, nehogy! – Miért nem? – Mi háziorvosok vagyunk, Katie. Hét évig tanultunk az egyetemen. Biztos vagyok benne, hogy teli a világ olyan emberekkel, akik jobban végeznék ezt a munkát, mint mi, de nem engedhetjük, hogy ezt a betegek is megtudják, mert akkor végünk. Természetesen igaza van. Nem akarom, hogy JóHír mindennap itt legyen, még ha jobban lennének is tőle a betegeim. Ez az én munkám, nem az övé, és már így is túlságosan belekontárkodott. 8 Tomnak nincs Gameboya. Ezt én is tudtam, meg tudta David is, és mégis egész reggeli alatt néztük, ahogy gameboyozik, és egyikünknél sem esett le, hogy ez képtelenség. És még csak az sem történt, hogy a munkába érve egyszer csak motoszkálni kezdett az agyamban egy érthetetlen kép, valami enyhén furcsa, amit nem tudok pontosan belőni. Szeretném azt mondani, hogy anyai ösztönnel fölvettem a telefont, mert meg akartam nyugtatni magam, de nem: csak azért veszem fel a telefont, mert csörög, és csak akkor jövök rá, hogy Tomnak nincs Gameboya, amikor David közli velem, hogy behívtak minket az iskolába, mert az osztályfőnök beszélni akar velünk Tom váratlan lopássorozatáról. – Mit lopott el? – kérdezem. – Először is azt a Gameboyt – feleli.

És csak akkor lép működésbe az anyai detektívösztönöm. Négykor megjelenünk az iskolában, és – mint egy olyan memóriajátékban – az osztályfőnök asztalán ki vannak állítva az ellopott tárgyak: egy Gameboy, két videokazetta, egy S Club 7 CD, egy Tamagocsi, egy halom pokémonos cucc, egy Manchester United-mez, néhány félig teli zacskó cukor, és, némiképp bizarr módon, egy papírtasak, benne egyik osztálytársának születésnapi fényképei. – Azok mire kellettek? – kérdezem Tomtól, de persze ő sem tudja, és csak ránt egyet a vállán. Tudja, hogy rosszat csinált, és egészen összekucorodik a széken, de közben azért az is látszik rajta, hogy dühös. Mindig megszakad a szívem attól, hogy Tom, amikor bajban van, nagyon szúrósan bámul az emberre, és egyszer rájöttem, hogy ilyenkor gyengédséget vár, annak bizonyítékát, hogy bár a rosszasága miatt mérges vagyok, azért még szeretem őt. Ma azonban nyoma sincs ennek. Senkivel sem veszi fel a szemkontaktust a szobából. – Gyakorlatilag mindent ellopott, ami nem volt lerögzítve – mondja az osztályfőnök. – Képzelhetik, hogy pillanatnyilag mennyire népszerű az osztálytársai körében. – Jeanie Fieldnek hívják, kedves, intelligens, szelíd nő, és mindig nagyon dicsérte a gyerekeinket, részben, gyanítom, azért, mert olyan kevés gondja volt velük. Szépen eljárnak az iskolába. Élvezik az órákat. Nem verekszenek. Szépen hazamennek. Most meg Tom is azok egyike lett, akik rabolják az idejét és az

energiáját, és most leginkább talán ezért érzem nyomorultul magam. – Történt bármi változás Tom otthoni környezetében? Hol kezdhetné az ember? Az apja damaszkuszi megtérésével? Azzal a beszélgetéssel, hogy az apjával vagy az anyjával lakna-e egy válás esetén? JóHír felbukkanásával? Davidre pillantok, tudatva vele, bizony őrá hárul az a kellemetlen feladat, hogy elmagyarázza az elmúlt néhány hónap eseményeit olyan formában, hogy lehetőleg senkit se hozzon kínos helyzetbe, s David zavartan fészkelődik a székében. – Igen, voltak bizonyos nehézségeink. – Rémülten döbbenek rá, hogy mióta megismerkedett JóHírrel, David a kínos helyzetek elkerülését hozzánk méltatlan burzsoá nyavalyának tekinti. – Tom, megvárnál minket odakint? – mondom gyorsan. Tom nem mozdul, úgyhogy megfogom a kezét, felhúzom, és kipenderítem az ajtón. David tiltakozni kezd, de csak megrázom a fejem, és elhallgat. – Biztos vagyok benne, hogy Katie-t nem bántja, ha elmondom, hogy viszonya volt – mondja David, amint jövök vissza a székemhez. – Éppenséggel bánt. – Ezt kénytelen vagyok közölni vele, a miheztartás végett. – Ó – mondja David zavartan. – De az én hibám volt. Figyelmetlen és mogorva férj voltam. Nem szerettem őt eléggé, és nem értékeltem kellőképpen. – Ez... Hát, az ilyesmi előfordul – mondja Jeanie, aki szemlátomást jobb szeretné, ha egy sötét szexuális deviáns késsel hadonászó, drogdíler szüleivel beszélgetne.

– De... szóval... Felismertem a hiányosságaimat, amikor találkoztam egy spirituális gyógyítóval, és azt hiszem, megváltoztam. Nem igaz, Katie? – Ó, de mennyire, hogy megváltoztál – mondom fáradtan. – És a spirituális gyógyító most nálunk lakik, és... és éppen átértékelünk egy csomó mindent az eddigi életmódunkat illetően, és... Ha belegondolok, lehet, hogy ez zavarta meg Tomot. – Igen, az szerintem is lehetséges – mondja Jeanie. Ránézek, de az arcán nem tükröződik a szavaiból áradó fanyarság. Ő tudja a fehérboros trükköt. Kopogás hallatszik, és Tom jön be a szobába. – Befejeztétek? – kérdezi. – Mármint azt, amit nem szabad hallanom? Anyu szeretőjéről meg ilyesmi? Mindannyian a lábunkat bámuljuk. – Ülj le, Tom – mondja Jeanie. Tom leül a szoba sarkában, egy olyan székre, amelyik egyikőnk felé sem néz, úgyhogy mindannyiunknak arrafelé kell fordulnia. – Arról beszélgettünk, hogy vajon miért tetted, amit tettél. Hogy van-e valami, ami miatt boldogtalan vagy az iskolában vagy otthon, vagy... – Nincs semmim – mondja Tom hirtelen lobbanó haraggal. – Hogy érted ezt? – kérdezi Jeanie. – Nincs semmim. Otthon. Mindenemet másnak adja. – Az apja felé biccent. – Jaj, Tom – mondja David megbántottan. – Ez butaság. Annyi mindened van. Ezért döntöttünk úgy együtt, hogy egy részétől meg kell szabadulni.

– Várj csak, várj csak! – Valami itt nem stimmel. – Tom, azt akarod mondani, hogy más is volt a számítógépen kívül? – Aha. Egy csomó minden. – Nem volt egy csomó – mondja David, de a hangjából kicsengő türelmetlenség elárulja. – Mikor történt ez? – Múlt héten. Át kellett néznünk a játékainkat, és a felét odaadni neki. – Miért nem mondtad el ezt nekem? – Inkább Tomhoz intézem a kérdést, mint Davidhez, ami jelez valamit. – Azt mondta, ne mondjuk el. – Miért hallgatsz rá? Tudod, hogy őrült. Jeanie feláll. – Azt hiszem, ezek olyan dolgok, amiket otthon eredményesebben lehet megbeszélni – mondja kedvesen. – Nekem mindenesetre úgy tűnik, van bőven megbeszélni való. Kiderül, hogy annak a nagy része, amit elvitt – megint a női menedékotthonba -, vacak volt, vagy legalábbis olyasmi, amivel már nem játszottak. David szerint Molly volt az, aki emelte a tétet: úgy érezte, semmit sem ér az ajándék, hacsak nincs benne néhány valóban jó játék, olyan, amivel mindketten szeretnek játszani. Úgyhogy volt köztük egy megállapodás (amihez Tom, kelletlenül ugyan, de csatlakozott), hogy beraknak valamit az adományba az éppen kedvenc játékaik közül is. Tom a rádióirányítású autóját adta oda, és szinte abban a pillanatban meg is bánta. Íme, bűnözőéletének komplex pszichológiai magyarázata: bizonyos dolgait elajándékozta, s ezek pótlására másokat akart szerezni.

Mikor hazaérünk, beszélünk Tom fejével, és kicsikarjuk belőle az összes szükséges garanciát a jövőbeni viselkedésével kapcsolatban; amellett megállapodunk az igazságos és megfelelő büntetésben (egy hétig semmi tévézés, egy hónapig nincs Simpson család). De igazából nem a fiammal kell beszélnem. – Kezdek összezavarodni – mondom Davidnek, mikor kettesben maradunk. – El kell magyaráznod nekem bizonyos dolgokat. Mert nem tudom, hogy mit akarsz elérni ezekkel a dolgaiddal. – Milyen dolgaimmal? – Teljesen meghibbannak a gyerekeink. – Kérlek, ne mondd azt, hogy mindenki más a hibbant, kérlek, ne mondd ezt, kérlek, kérlek. Mert nem igaz, nem? Nem lehet igaz, hacsak a „hibbant” szó egyáltalán semmit sem jelent. (Persze, hibbant az, aki nem akarja nézni a Legyen Ön is milliomos-t, amikor mindenki más nézi? Hibbant az, aki szerint a Big Mac ehetetlen, amikor sok millió ember szinte mást sem eszik? Aha: nem, mert tudok egy kis kört rajzolni a nagy körbe – történetesen az én szűkebb lakónegyedemre gondolok -, és akkor ezen belül a többségbe sorolhatom magam. De az egyetlen kört, amellyel körülkeríthetem az olyan embereket, akik oda akarják adni másoknak a vasárnapi ebédjüket és a kölykeik játékait, a mi házunk köré kellene rajzolnom. Ez az én meghatározásom a hibbantra. És hamarosan alighanem a magányosságra is. – Valóban annyira hibbant dolog aggódni amiatt, hogy mi történik ott kint?

– Mit érdekel engem, hogy aggódsz. Miattam betegre aggódhatod magad. De hogy akcióba is lépsz emiatt, az mindenféle problémákat okoz. – Mondd el, hogy szerinted mik ezek a problémák. – Hogy szerintem mik a problémák? Mert szerinted nincs egy se? – Értem, hogy mik tűnhetnek problémának a te szemedben. De azok számomra nem problémák. – Hogy a fiadból gengszter lesz, az neked nem probléma? – Abba fogja hagyni a lopást. És nagyobb dolgokról van szó. – Ez az, amit nem értek. Nem értem, mik azok a „nagy dolgok”. – Nem tudom megmagyarázni. Próbálom, de nem megy. Csak... Csak az a lényeg, hogy más életet akarok élni. Jobb életet. Mert azelőtt rosszul éltük az életünket. – Éltük? Hát nem egyedül te írtad azt a szemét regényt? Nem neked volt rovatod arról, hogy milyen borzasztó mindenki? Én meg közben próbáltam meggyógyítani a beteg embereket. – Tudom, hogy ez hogy hangzik, de annyira feldühített. Jó ember vagyok, orvos vagyok, és tudom, hogy megcsaltam a férjemet, de ettől még nem vagyok rossz, és nem következik belőle, hogy oda kell adnom másoknak mindenemet vagy elnéznem, ahogy a gyerekeim másoknak adják mindenüket... – Tudom, hogy sokat kérek. Lehet, hogy túl sokat. Lehet, hogy ez nem igazságos, és lehet, hogy úgy döntesz, nem bírod elviselni. Ez a te dolgod. De én nem tudok változtatni rajta. Én csak... Az én szememről lehullott a hályog, Katie. Elpocsékoltam az életemet.

– De hová fogsz kilyukadni a végén? – Nem az a lényeg. – Mi a lényeg? Kérlek, mondd el, mert én nem értem. – Az a lényeg... Az a lényeg, amit érzek. Nem számít, hogy mit sikerül elérnem. Egyszerűen nem akarok azzal az érzéssel meghalni, hogy soha meg se próbáltam. Nem hiszek a mennyországban vagy ilyesmi. De olyan ember akarok lenni, aki mindenesetre méltónak találtatna a belépésre. Érted? Persze hogy értem. Orvos vagyok. Később, ahogy kezdek elaludni, álmomban magam előtt látom az összes embert a világon, aki rosszul él – az összes drogdílert és fegyvergyárost és korrupt politikust, az összes cinikus gazembert mindenütt -, amint megérinti őket JóHír, és ettől ugyanúgy megváltoznak ők is, ahogy David. Megrémiszt ez az álom. Mert szükségem van ezekre az emberekre – ők jelentik számomra az iránytűt. Délre vannak a szentek meg az ápolónővérek meg a lepusztult belsővárosokban tanító tanárok; északra a dohánygyárak igazgatói és dühös helyiérdekű újságrovatok szerzői. Kérem, ne vegyék el tőlem az északomat, mert akkor összezavarodok, eltévedek egy olyan világban, ahol az, amit megtettem, és az, amit nem tettem meg, többé nem jelent semmit. Másnap csütörtök van, és mivel olyankor délután nincs rendelésem, elmegyek Tommal sétálni, mikor megjön az iskolából. Teljesen ledöbben és kiakad az ötleten – „Micsoda? Minek? Mit fogunk csinálni? Hova akarsz sétálni?” -, és ha megtehetné, egyszerűen nem jönne velem. De bajban van, és ezt ő is tudja, és elég okos hozzá, hogy felfogja, ha egy kis séta a legközelebbi

parkban bármilyen módon segíthet rajta, akkor érdemes túlesni rajta. Bántó és elkeserítő kimondani, de most nem szeretem annyira Tomot és Mollyt, mint azelőtt. Egy ideje már tisztában vagyok ezzel, és mindig azt gondoltam, hogy ez teljesen normális – ez a csöndes, időnként mogorva fiú hogyan is válthatná ki belőlem ugyanazokat az érzéseket, mint az egykori mosolygós, kétéves Tom, aki maga volt a csoda? De most nem vagyok olyan biztos benne. Most kezdek azon töprengeni, hogy azért nem kellene-e rokonszenvesebbnek lennie annál, amilyen, és hogy vajon a szerethetőségnek ez a hiányossága abból következik-e, hogy ő nem elég vonzó, vagy abból, hogy én nem vagyok elég rendes anya. – Nem az én hibám, úgyhogy nehogy azt mondd – mondja, amikor tíz méterre vagyunk a háztól. Hát igen, kétség sem férhet hozzá: kedvesebbnek kellene lennie annál, amilyen. – Miért nem a te hibád? – Mert apu hibája. És JóHíré. – Ők lopták el azokat a dolgokat? – Nem. De ők vettek rá. – Ők vettek rá. Hogyan vettek rá? – Tudod te is, hogyan vettek rá. – Mondd el. – Hátrányos helyzetű lettem miattuk. – Mit jelent az, hogy „hátrányos helyzetű”? – Mint azok a gyerekek az iskolában. Te mondtad, hogy hátrányos helyzetűek. Egyszer megkérdezte tőlem, hogy az iskolában bizonyos gyerekekkel miért van mindig valami baj, és

én – így visszatekintve talán nem túl bölcsen – megemlítettem neki a hátrányos helyzet fogalmát. Azt hittem, a kötelességemet végzem mint egy helyesen gondolkodó anya; kiderült, hogy csak enyhítő körülménnyel szolgálok a saját fiam bűnöző hajlamára. – Az más. – Miért? – Csak... – Azt mondtad, otthon nincs túl sok mindenük, és ezért van annyi baj velük. És most nekem sincs túl sok mindenem otthon. És ezért kerülök bajba. – Nem gondolod, hogy neked azért otthon mindened megvan? – Nem, most már nincsen. Kezdek torkig lenni a liberalizmussal. Bonyolult és fárasztó és olyan könnyen kiforgathatják vagy bemocskolhatják a... a mindenféle aljas, elkényeztetett gyerekek. És kétségeket szül, én pedig torkig vagyok a kétségekkel is; bizonyosságot akarok, ahogyan David megtalálta a maga bizonyosságát, vagy ahogy Margaret Thatcher biztos volt a dolgában annak idején. Ki akar olyan lenni, mint én? Vagy mint a magamfajták? Mert szinte mindig biztosak vagyunk benne, hogy tévedünk; majdnem mindig biztosak vagyunk benne, hogy a pokolra jutunk, jóllehet éber gondolataink aránytalanul nagy részét fordítjuk ennek elkerülésére. Tudjuk, mi a helyes, de nem tesszük, mert az túl nehéz, túl sokat követel tőlünk, és hogy igyekszem meggyógyítani Mrs. Cortenzát és Buggyant Briant, még az sem garancia semmire, úgyhogy valamiképpen minden napot inkább vesztességgel zárok, mint nyereséggel. Ma megtudtam,

hogy nem igazán szeretem a gyerekeimet, és hogy valamiképpen arra biztattam az egyiket, hogy lopjon az osztálytársaitól; David meg közben azt tervezgeti, hogyan mentse meg a hajléktalanokat. És ennek ellenére ragaszkodni próbálok ahhoz a hitemhez, hogy jobb vagyok nála. – Tom, te kezdesz egy szörnyű, nyafogó fiú lenni – mondom neki minden magyarázat nélkül, és mit sem törődve azzal, hogy szörnyű, nyafogó felnőttek tették ilyenné. Szótlanul fejezzük be a sétánkat. Utoljára még JóHír felbukkanása előtt vacsoráztunk együtt barátokkal, de most – pénteken – elmegyünk Andrew-hoz és Camhez. JóHír vigyáz a gyerekekre: ő maga ajánlotta fel, és úgy tűnt, a gyerekek nem bánják, és mivel úgysem jutott eszünkbe mást beszervezni, hálásan elfogadtuk az ajánlkozását. Andrew és Cam magunkfajták, sőt riasztóan azok: Andrew megvetette a lábát a médialépcső legalsó fokán, ahol annyi veszély leselkedik rá, de ezek persze nem igazi veszélyek, mert ha netán letúrnák onnan, nem esne nagyot, és sem ő, sem a családja nem nagyon sínylené meg. Havi könyvrovata van egy férfiaknak szóló fitnessmagazinban, ennélfogva valószínűleg ő a földkerekség legkevésbé olvasott irodalomkritikusa. Természetesen ír mást is – ő nem regényt, hanem, hál’ istennek, színdarabot, úgyhogy Davidnek nem kell félnie tőle, hanem nyugodtan megoszthatják egymással alkotói gyötrelmeiket, és – legalábbis azelőtt – boldogan tudtak együtt dühöngeni a szörnyű filmek miatt, amiket láttak, vagy a szörnyű regények miatt, amiket olvastak, és ez a dühöngés csodálatos módon kölcsönösen

támogató és bajtársias jellegű, nem pedig egyszerűen csak kellemetlen. Cam a társadalombiztosításnál dolgozik vezető állásban, és elég kedves, de nem sok minden közös bennünk: neki a társadalombiztosítás a mániája, és sohasem akart gyereket, én meg bármiről szívesebben beszélek – beleértve a gyerekeket is -, mint a munkámról. Kedvesek vagyunk egymáshoz, mert mindketten átérezzük, hogy milyen fontos ez a kapcsolat a két dühös, frusztrált pasi számára. Csakhogy most az egyik – mármint az enyém – hirtelen se nem dühös, se nem frusztrált. Andrew ezt még nem tudja. Telefonált, meghívott bennünket, én elfogadtam, letettem a kagylót, és nem volt alkalom, hogy említést tegyek a Finsbury Park-i Csodáról. David nem tűnik izgatottnak. A kocsiban (általában taxival megyünk, de David most nem akar többet inni egy pohárka bornál, úgyhogy ő vezet) finoman megkérdezem tőle, hogy akar-e mesélni Andrew-nak JóHírről. – Miért? – Csak úgy. – Gondolod, hogy kellene? – Nem. Úgy értem... Tudod, ha akarsz, akkor igen. – Teljesen őszinte leszek veled, Katie. Rájöttem, hogy nehezen tudok beszélni róla. Mármint úgy, hogy ne tűnjek hibbantnak. – Hát igen. – Mit gondolsz, miért van ez? – Fogalmam sincs. – Szemellenző van az embereken, nem gondolod? – Biztosan. Akkor talán jobb kerülni ezt a témát.

– Azt hiszem, igazad van. Amíg... Amíg ki nem alakítom azt a nyelvet, amin rendesen tudok beszélni róla. Egyszeriben mindenféle izmok ellazulnak a testemben, pedig nem is vettem észre, hogy feszült vagyok. Azért persze még bennem van az az érzés, hogy furán sülhet el ez az este. – Akkor mit gondolsz, miről fogsz beszélni? – Hogy mi? – Mit gondolsz, miről fogunk beszélgetni? Hogy folyik majd a beszélgetésünk? – Honnan tudjam? De furákat kérdezel, Katie. Sokszor voltál már vacsorán másoknál. Tudod, hogy megy ez. Mindenféle témák előjönnek, és megbeszéljük őket. – Ez így van elméletben. – Mit akarsz ezzel mondani? – Hát, hogy a legtöbb esetben ez így megy. De amikor Andrew-val és Cammel találkozunk, akkor az úgy van, hogy bemegyünk, mire Andrew azt mondja, hogy ez vagy az az ember egy faszkalap, és borzalmas az új könyve, te meg erre azt mondod, hogy valaki másnak az új filmje egyszerűen nevetséges – bár tízből kilenc esetben pontosan tudom, hogy nem is láttad -, és Cam meg én csak ülünk ott mosolyogva, és néha nevetünk, amikor mókásak vagytok, nem egyszerűen csak gonoszak, aztán berúgsz, és közlöd Andrew-val, hogy egy zseni, és ő is berúg, és közli veled, hogy egy zseni vagy, és aztán hazamegyünk. David elneveti magát. – Hülyeség. – Ha te mondod.

– De tényleg? Neked ilyen benyomásod van az Andrewval és Cammel töltött estéinkről? – Ez nem benyomás. – Sajnálom, ha így gondolod. – Mi az, hogy így gondolom? Így történik. – Majd meglátjuk. Bemegyünk, megkínálnak minket itallal, leülünk. – Hogy vagytok? – kérdezi Cam. – Hát, azt hiszem, jól – felelem. – Akkor jobban, mint az a faszfej J. – mondja Andrew vidáman. Nos, ennyi kell hozzá, egy „Jól vagyunk”, mert az, hogy mi jól vagyunk, alkalmat nyújt számára, hogy valaki másról beszéljen, aki nincs jól. J. egy viszonylag híres író, aki mostanában közismerten rossz passzban van. Az új regénye egyöntetű ledorongolást kapott a kritikusoktól, és nem került fel a sikerlistákra; közben a felesége elhagyta az egyik fiatalabb riválisa kedvéért. A régi David nagyokat kortyolt volna ebből a kehelyből, de az új csak zavartnak tűnik. – Hát igen – mondja David szelíden. – Nem jöttek össze a dolgai mostanában, mi? – Aha – mondja Andrew. S aztán – feltehetően azért, mert David a maga módján reagált arra, hogy J.-nek rosszul mennek a dolgai, de arra nem, hogy egy faszfej, reménykedve hozzáteszi: – A faszfej! – Na és ti hogy vagytok? – kérdezi David. Andrew meg van döbbenve: kétszer nyújtotta gyűlölködésre a kezét, kétszer lett elutasítva. Még egyszer próbálkozik. – Hát, a faszfej J.-nél azért még mi is jobban vagyunk – mondja, és nevet a saját viccén. – Az jó – mondja David. – Örülök neki.

Andrew gonoszul kacag, mintha David végül mégiscsak ráharapott volna a csalira. – Olvastad azt a recenziót a Sunday Times-ban? Haver, a helyében én kihajítottam volna a számítógépemet az ablakon és emigrálok. – Nem olvastam. – Valahol megvan. Arra gondoltam, hogy bekereteztetem. Megkeressem? – Nem kell, ne fáradj. Cam és én ezen a ponton már rendszerint magunkra hagyjuk őket, hadd csócsálják a csócsálnivalójukat, és a négyesünk szépen két kettősre oszlik a nemek mentén, de most nincs csócsálnivaló, úgyhogy csak ülünk, és csöndben hallgatjuk őket. – Hogy lehet, hogy nem olvastad? – Hát... tudod, többé nem olvasok recenziókat. Túl sok a dolgom. – Uhhhh, a mindenit. Jól a helyemre tettél. – Nem, ne haragudj. Nem azt akartam mondani vele, hogy azok, akiknek van idejük recenziókat olvasni, bármi módon is, tudod, alacsonyabb rendűek. Nem akarok senkit sem megítélni. – Nem akarsz senkit sem megítélni? – Andrew ezen elragadtatottan nevet. David, az az ember, aki az asztalfőn ül a minden ítéletek Legfelsőbb Bíróságán, azt mondja, hogy senkit sem akar megítélni! Szinte látni lehet Andrew gondolatait: íme, az irónia új, hihetetlenül kifinomult magasságai. – Szóval. Hogy lehet az, hogy egyszer csak annyi a dolgod, hogy nem érsz rá recenziókat olvasni? Min mesterkedsz?

– Jelenleg épp... Hát, szóval ráálltam egy ilyen fogadjunk-be-egy-utcagyereket kampányra a környékünkön. Erre csönd lesz, Andrew és Cam David arcát tanulmányozza, majd most már mindkettejükből kitör a nevetés. Ez szemlátomást bántja Davidet: elvörösödik a füle, mintha a nevetésen kis tüskék lennének, amik megszurkodják, amikor a nevetés behatol a fejébe. – Amikor azt mondod, hogy ráálltál – mondja Andrew -, az azt jelenti, hogy próbálod leállítani? – Nem – feleli David jámborul. – Próbálom beindítani. Most jelennek meg Andrew arcán a kétely első jelei. – Hogy érted? – Ó, ez hosszú. Majd máskor elmesélem. – Jó. Hosszú, hosszú csönd következik. – Ki akar enni? – szólal meg Cam. Íme, azoknak az embereknek a listája, akiket Andrew és David tehetségtelennek, túlértékeltnek vagy egyszerűen seggfejnek tartott: Oasis, a Stones, Paul McCartney, John Lennon, Robbie Williams, Kingsley Amis, Martin Amis, Evelyn Waugh, Auberon Waugh, Salman Rushdie, Jeffrey Archer, Tony Blair, Gordon Brown, William Shakespeare (bár hogy igazságos legyek, csak a komédiáit és néhány történelmi darabját vetik meg), Charles Dickens, E. M. Forster, Daniel Day-Lewis, a Monty Python csoport, Gore Vidal, John Updike, Thomas Harris, Gabriel García Márquez, Milan Kundera, Damien Hirts, Tracey Amin, Melvyn Bragg, Dennis Bergkamp, David Beckham, Ryan Giggs, Sam Mendes, Anthony Burgess, Virginia Woolf, Michael

Nyman, Philip Glass, Steven Spielberg, Leonardo diCaprio, Ted Hughes, Mark Hughes, Sylvia Plath, Stevie Smith, Maggie Smith, a Smithék, Alan Ayckbourn, Harold Pinter, David Mamet, Tom Stoppard (és természetesen az összes többi mai drámaíró), Garrison Keillor, Sue Lawley, James Naughtie, Jeremy Paxman, Carole King, James Taylor, Kenneth Branagh, Van Morrison, Jim Morrison, Courteney Love, Courteney Cox és mindenki más a Jóbarátok-ból, Ben Elton, Stephen Fry, André Agassi, Pete Sampras és az összes jelenlegi férfi teniszező, Szeles Mónika és az összes teniszezőnő, aki csak létezett valaha, Pelé, Maradona, Linford Christie, Maurice Greene („Hogy lehet túlértékelni egy sprintert, aki mindenki másnál gyorsabb?”, kérdeztem egyszer kétségbeesetten, de nem kaptam kielégítő választ), T. S. Eliot és Ezra Pound, Gilbert és Sullivan, Gilbert és George, Ben és Jerry, Powell és Pressburger, Marks és Spencer, a Coen fivérek, Stevie Wonder, Nicole Farhi és bárki, aki abból él, hogy kibaszott ruhákat tervez, Naomi Campbell, Kate Moss, Johnny Depp, Stephen Sondheim, Bart Simpson (de Homer Simpson nem), Homérosz, Vergilius, Coleridge, Keats és az összes romantikus költő, Jane Austen, az összes Brontë, az összes Kennedy, a Trainspotting című film összes készítője, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső című film összes készítője, Madonna, a pápa, mindenki, akivel együtt jártak iskolába vagy egyetemre, és most befutott mint újságíró, tévés vagy bármilyen művész, és sokan, sokan mások, olyan sokan, hogy fel se tudnám itt mindet sorolni. Ami azt illeti, könnyebb

azokat az embereket leírni a világtörténelemből, akiket mindketten kedvelnek: Bob Dylan (bár mostanában már nem), Graham Greene, Quentin Tarantino és Tony Hancock. Senki másra nem emlékszem, aki dupla felemelt hüvelykujjat kapott volna kultúránk e két oltalmazójától. Hányingerem volt, amikor végig kellett hallgatnom, hogy miért béna és förtelmes és tehetségtelen és iszonyú mindenki, és hogy miért nem érdemlik meg mindazt a jót, ami történt velük, meg hogy miért érdemlik meg mindazt a rosszat, ami érte őket, de ezen az estén sóvárgok a régi David után – úgy hiányzik, ahogy az embernek egy sebhely vagy egy faláb hiányozhat, valami, ami eltorzítja, de elválaszthatatlanul hozzátartozik. Az ember tudta, hányadán áll a régi Daviddel. És soha nem éreztem magam kínosan mellette, soha. Oké, volt fásult kétségbeesés, volt néha valami utálatos íz a számban, fel-felvillanó düh meg szinte állandóan, de soha semmi kínos érzés. Megszoktam a cinizmusát, és különben is manapság mindannyian cinikusak vagyunk, bár ezt csak ezen az estén ismerem fel igazából. A cinizmus a közös nyelvünk, az eszperantó, mely végül is meggyökeresedett, és bár én nem beszélem folyékonyan – túl sok dolgot szeretek, és nem vagyok irigy elég sok emberre -, azért elboldogulok vele. És különben is, lehetetlen teljesen elkerülni a cinizmust és a gúnyt. Ha csak szóba kerül, mondjuk, a londoni polgármesteri választási kampány vagy Demi Moore vagy David Beckham meg Puccos Spice meg a gyerekük, Brooklyn, az ember rögtön kénytelen átmenni fanyarba, csak hogy

jelezze: ő egy épeszű, normálisan funkcionáló nagyvárosi polgár. Nem sokat értek már abból az emberből, akivel együtt élek, de annyi is elég hozzá, hogy tudjam: ez az este szinte biztosan ki fog vajúdni egy döntő pillanatot, egy olyan pillanatot, amikor David újonnan meglelt komolysága, s hő vágya, hogy Istennek még a legmegátalkodottabb teremtményeit is szeresse és értse, teljes értetlenségbe fog ütközni. Aztán úgy alakul, hogy a megátalkodott teremtmény az Egyesült Államok elnöke, és nem Andrew, hanem Cam lesz az áldozata David iszonytató őszinteségének. Az amerikai elnökjelölő gyűlésekről beszélgetünk, már amennyire ez lehetséges a jóformán végtelen tudatlanság pozíciójából, és Cam megjegyzi, hogy őt nem nagyon izgatja, hogy ki lesz az új elnök, feltéve, hogy képes a gatyájában tartani a micsodáját, és nem fajtalankodik fiatal gyakornokokkal, mire David fészkelődni kezd a székében, és végül, bár láthatóan neki is kínos a dolog, kijelenti, hogy kik vagyunk mi, hogy megítéljük Clinton elnököt, mire Cam elneveti magát. – Komolyan mondtam – mondja David. – Többé nem akarok elítélni olyan embereket, akiknek az életéről semmit sem tudok. – De hát... ez az alapja minden beszélgetésnek! – mondja Andrew. – Elegem van belőle – mondja David. – Nem tudunk róla semmit. – Többet tudunk, mint szeretnénk. – Miért, mit tudsz? – kérdezi David. – Tudjuk, hogy összevissza kefél.

– Tudjuk? És ha igaz is, tudjuk, hogy miért? – Mi? – mondja Cam. – Talán a társadalom a hibás? Vagy Hillary? Ezt én képtelen vagyok elhinni, David. – Mit vagy képtelen elhinni? – Hogy így odavagy Clintonért. – Nem vagyok oda érte. Csak elegem van a méregből. Csöpp-csöpp-csöpp, elegem van a pocskondiázásból, az olcsó viccekből, az olyan emberek elítéléséből, akiket nem ismerünk, ennek az egésznek a végtelen gonoszságából. Ha csak hallom, úgy érzem, le kell zuhanyoznom. – Csak tessék – mondja Andrew. – Van tiszta törülköző odafent. – De Bill Clinton! – mondja Cam. – Hát ha már róla sem szabad durván beszélni, akkor kiről szabad? – Nem ismerem a tényeket. Ti sem ismeritek a tényeket. – A tényeket? A világ legnagyobb hatalmú embere – a világ legnagyobb hatalmú nős embere – furulyáztat magának egy huszonvalahány éves csitrivel, és utána összevissza hazudozik. – Szerintem biztosan nagyon zaklatott és boldogtalan ember volt – mondja David. – Nem, én ezt el se hiszem – mondja Andrew. – Te küldtél nekem e-mailen mindig mocskos ClintonLewinsky-vicceket. – Bárcsak ne tettem volna! – mondja David olyan vehemenciával, amely látható megütközést kelt az asztal körüli arcokon. Mindannyian nagyon erősen a tricolorénkra koncentrálunk. Megkockáztatok egy tökéletesen pozitív megjegyzést házigazdáink frissen felújított konyhájával

kapcsolatban, és ezzel jól elvagyunk egy darabig, de nyilvánvalóan mindannyian arra gondolunk közben, hogy nagyon kevés téma van, amelyben elérhető ez a fajta harmónia, és hármunk közül valaki folyton megcsúszik, mintha kulturális Tourette-szindrómában szenvednénk. Elejtek egy becsmérlő megjegyzést Jeffrey Archer irodalmi képességeiről (semmi különös, csupáncsak holmi röpke hasonlat, és különben is bele van ágyazva egy tévéműsorról szóló, máskülönben tökéletesen semmitmondó csevejbe), mire David felvilágosít, hogy nekem fogalmam sincs arról, milyen nehéz megírni egy könyvet. Cam elsüt egy viccet egy politikusról, akit nemrég börtönbe csuktak sikkasztásért, és a neve újabban egyet jelent a korrupcióval, mire David arra kér minket, hogy bocsássunk meg neki. Andrew elereszt egy gúnyos megjegyzést Vöröske Spice ENSZ-béli szerepéről, mire David közli, hogy még mindig jobb tenni valamit, mint semmit se tenni. Egyszóval csőd az egész: nem tudunk elfogadhatóan funkcionálni, és az este kínos zavarodottságban ér véget, a szokásosnál jóval korábban. A mi postai körzetünkben közmegegyezés uralkodik a tekintetben, hogy az olyan emberek, mint Vöröske Spice, Bill Clinton és Jeffrey Archer törvényen kívül vannak helyezve, és ha valaki elkezdi védeni őket, akkor összeomlik ez a konszenzus, és kezdődik az anarchia. Lehetséges, hogy valaki el akarjon válni a férjétől csak azért, mert az nem hajlandó pocskondiázni Vöröske Spice-ot? Hát, nagyon úgy néz ki. 9

Ki lettek küldve a meghívók, és a legtöbb este David és JóHír bezárkóznak David dolgozószobájába, hogy finomítsák a hadműveleti tervüket. A minap megpróbáltam humorosan elsütni nekik ezt a kifejezést, de az illetékes tábornokok csak üres tekintettel bámultak rám – nemcsak azért, mert így reagálnak a legtöbb humorizálási kísérletre, hanem mert ők ezt valóban katonai hadműveletnek látják, keresztes hadjáratnak a szó eredeti, tizenegyedik századi értelmében. A szomszédaink hitetlenek, barbárok; JóHír és David be fogja törni kapuikat a hajléktalanok fejével. – Nem tudnád élvezni egyszerűen csak úgy, mint egy partit? – mondja David reggelinél, amikor megelégeli a panaszaimat. – Szereted a partikat. A többivel meg ne törődj. – Ne törődjek azzal, hogy a konyhámban a hajléktalanok ügyével zaklatod a barátainkat és a szomszédainkat? – Először is, az a mi konyhánk. Másodszor, nem zaklatom őket – csak beszélni fogok hozzájuk, javaslatokat teszek arra vonatkozóan, hogyan hozhatnánk létre egy jobb társadalmat az utcánkban. És harmadszor, a nappaliban fogom csinálni, egy székre állva. – Ó, most már teljesen megnyertél. Miben segíthetek? – Mi sajtos ropit készítünk – mondja Molly. – Te csinálhatnál szendvicseket. – Én nem csinálok sajtos ropit – mondja Tom. – Miért nem? Molly őszintén csodálkozik, hogy hogy lehet valaki ennyire ellenséges, amikor ilyen jó mókára van kilátás.

– Hülye. – Akkor mit akarsz csinálni? – Semmit se akarok csinálni. Nem akarom ezt a partit. – Apu, Tom azt mondja, hogy nem akarja ezt a partit – mondja Molly, egy kis hitetlen kacajt kanyarítva a mondat végére. – Nem mindannyian érezzük ugyanazt a dolgokkal kapcsolatban, Molly – mondja David. – Megint oda fogsz adni valamit másoknak a dolgaimból? – Ez a parti nem erről szól – mondja David, és sikerül azt sugallnia, hogy majd, valamikor még olyasmire is sor kerülhet, ami arról szól. JóHír épp akkor lép be, amikor már mindannyian indulnánk a munkába és az iskolába. Fél hatkor kel, de soha nem jön le fél kilenc előtt; nem tudom, mit csinál odafent három órán át, de gyanítom, hogy valami olyasmit, amit közülünk még a legspirituálisabbak sem csinálnának néhány percnél tovább. Molly és David melegen üdvözlik, én biccentek, Tom dühös pillantást vet rá. – Mi a helyzet? Hogy állunk? – Hát, klasszul – mondja David. – Én sajtos ropit fogok csinálni – mondja Molly. – Ez szuper – mondja JóHír, akinek minden hír jó hír. – Gondolkodtam. Mit szólnál valamilyen éremhez? Azok számára, akik itt helyben jelentkeznek. Nem akarok érmekről hallani. Nem akarok partikról vagy sajtos ropikról hallani, és arról fantáziálok, hogy a parti estéjét egy koktélbárban töltöm egy barátnőmmel,

és Lassú Finom Löketeket vagy valami hasonlóan vulgáris és hajléktalanellenes mixtúrát iszom, amiből remélhetőleg hét fontba kerül egy pohárral. Elköszönök a gyerekeimtől, de a férjemtől és JóHírtől nem, és megyek dolgozni. Ahogy ballagok a járdán, megállít egy ismeretlen nő – a negyvenes évei közepén jár, enyhén harciasforma, túl sok rúzst használ, és a szája melletti ráncok azt mutatják, hogy az elmúlt egy-két évtizedet azzal töltötte, hogy rosszallóan biggyesztett. – Maga hívott meg egy partira? – Nem én. A férjem. – Kaptam egy meghívót. – Igen. – Miért? – Ez olyan kérdés, amelyre a legtöbb szomszédunk tudni szeretné a választ, de csak a kellemetlen alakok vagy a bolondok képesek ténylegesen megkérdezni. – Hogy érti azt, hogy miért? – Miért hívott meg a férje egy partira? Nem is ismer. – Nem. De szeretné megismerni. – Miért? Ránézek, és szinte látom, ahogy a feje fölött ott lebeg az elsárkányosodás aurája; az a bizonyos „miért” nyilván szónoki kérdés, és soha senki nem akarta és nem akarhatta megismerni. – Mert van neki egy ilyen őrült víziója, hogy ebben az utcában mindenkinek szeretnie kellene egymást, és jól ellenni egymással, és a Webster Road egy ilyen édes, boldog hely lenne, és folyton eljárogathatnánk egymás házába, talán még egymás ágyába is bebújhatnánk, és

legalábbis igazán törődnénk egymással. És igazán szeretné, hogy maga... Mi is a neve? – Nicola. – És igazán szeretné, Nicola, hogy ennek maga is a részese legyen. – Melyik este is lesz? Szerdán? – Szerdán. – Szerdán nem érek rá. Női önvédelemre járok. Felemelem a kezem, és szomorú arcot vágok, ő pedig megy tovább. De sok mindent köszönhetek neki: látom ennek a dolognak a vicces oldalát. Ki gondolta volna, hogy a vágy, hogy valaki jobbá tegye a világot, ennyire agresszív lehet? Lehet, hogy David meg se változott. Lehet, hogy soha nem is akart mást tenni, mint feldühíteni az embereket, akikre ráfér egy kis feldühítés. – Van kedve eljönni egy partira? Mr. Chris Jamesnek elkerekedik a szeme. Épp azon vitatkoztunk már vagy tíz perce, hogy miért nem írok neki egy papírt, amellyel igazolom a munkahelyéről való hiányzását az elmúlt két hétben; meg vagyok győződve róla, hogy nem volt beteg. (Ami azt illeti, meg vagyok győződve róla, hogy Floridában vagy valami hasonló helyen nyaralt, mert amikor egy golyóstollat keresett a zsebében, sikerült maroknyi amerikai aprópénzt a padlóra szórnia, és nagyon ingerült lett, amikor megkérdeztem, hogy az honnan van.) – Miféle partira? – A szokásos. Étel, ital, beszélgetés, tánc. – Tánc természetesen nem lesz – ez inkább afféle körbeállunkés-hallgatunk-egy-embert-aki-egy-székenáll-és-előadást-tart-féle parti, nem pedig a dizsis fajta -,

de ezt Mr. Jamesnek nem kell tudnia. (Azt sem kell tudnia, hogy aligha lesz túl sok beszélgetés, figyelembe véve az összejövetel jellegét, de ha elmondanám az igazat, akkor valahogy nem is hangzana igazi meghívásnak.) – Miért kérdezi? – Az összes állandó betegemtől megkérdezem. – Persze ez sem igaz, bár kétségkívül szándékomban áll megkérdezni azokat a betegeimet, akiket nem nagyon kedvelek, ami részben nyilván fedi az „állandó betegek” kategóriát; akad közöttük jó pár, akivel már torkig vagyok. – Nem akarok partira menni. Igazolást akarok. – Be kell érnie egy meghívással. – Dugja fel magának! Felemelem a kezem, és szomorú arcot vágok, Mr. James pedig távozik a rendelőmből. Hát ez szuper! Ha szó szerint nem is tudok ölni a kedvességemmel, de egy-egy nyílt sebet gond nélkül ejtek bármikor. Megtértem. Buggyant Brian Beech, az egyes számú szívfacsarító jön be, hogy megkérdezze, nem segíthetne-e nekem a műtéteknél. – Nem akarom magát a vagdosást csinálni. Legalábbis egyelőre. Először meg kell tanulnom, hogy mit kell kivenni meg ilyesmi. – Én háziorvos vagyok – mondom neki. – Nem végzek műtéteket. – Akkor ki végez? – A sebészek. A kórházakban. – Ezt csak úgy mondja – dühösködik. – Csak azért mondja ezt, mert nem akarja, hogy segítsek.

Tény és való, ha sebész volnék, elsőre nem Buggyant Briant választanám asszisztensnek, de mivel nem vagyok az, nem kell lefolytatnom az erről szóló beszélgetést. De ami nekem kijut, az is elég fárasztó. – Csak adjon egy esélyt – mondja. – Csak egy esélyt. És ha elcseszem, nem fogom még egyszer kérni. – El akar jönni egy partira? – kérdezem. Rám néz, hirtelen elfelejti minden sebészi ambícióját, én pedig kielégítettem legközvetlenebb ambíciómat, nevezetesen azt, hogy letérítsem Briant az orvosi karrier rögös útjáról. Ugyanakkor viszont meghívtam egy partira a házunkba, márpedig soha nem gondoltam volna, hogy ezt valaha is meg fogom tenni. Persze ez nem az én partim, hanem Davidé. – Hány ember van egy partin? Több mint tizenhét? – Hát, ezen valószínűleg több lesz, mint tizenhét. Miért? – Nem mehetek sehová, ahol több mint tizenhét ember van. Tudja, ezért nem dolgozhatnék szupermarketben. Mert ott aztán jó sok ember van, nem igaz? Elismerem, hogy a dolgozók és a vásárlók együttes száma egy szupermarketben rendszerint meghaladja a tizenhetet. – Hát, így állunk – mondja. – Nem mehetnék én másnap, amikor a többiek már elmentek? – De akkor az már nem parti lenne. – Hát nem. – Megpróbálunk majd szervezni egy tizenhat főset. Máskor. – Komolyan? – Igyekezni fogok.

Brian most először boldogan távozik a rendelőből. És ettől én is boldog vagyok, amíg rá nem jövök, hogy ez a boldogság David őrültségének egyenes következménye, és nemhogy szabotálnám David terveit, hanem csatlakozom hozzájuk. Épp az előbb voltam kedves egy olyan emberhez, amilyenekhez David szerint kedvesnek kellene lennem, és ennek következtében az illetőnek azon nyomban jobb lett az élete. Nem tetszik, ami ebből következik. Mondanom sem kell, hogy a régi David utálta a partikat. Hogy precízen fogalmazzak, utált partit rendezni. Hogy még precízebb legyek – olyan precíz, mint az a BMWmotor a tévéreklámokban -, utálta a parti rendezésének már csak a gondolatát is, úgyhogy soha nem is jutottunk el odáig, hogy ténylegesen rendezzünk egyet, egyetlenegyszer sem az együtt töltött húsz évünk alatt. Miért akarná, hogy egy csomó ember, akit nem kedvel, a szőnyegén tapossa el a cigijét? Miért akarna hajnali háromig fennmaradni, csak mert Rosie vagy valamelyik másik seggfej barátnőm berúgott és nem akar hazamenni? Ezek, mint önök már nyilván kitalálták, szónoki kérdések voltak. Tény és való, hogy soha nem próbáltam meg kifejteni mindazokat az okokat, amelyek miatt jó ötletnek tarthatná, hogy csikkekkel égessék ki a szőnyegét. Az alapján, ahogy a szónoki kérdéseit megfogalmazta, fölöttébb valószínűtlennek éreztem, hogy valaha is sikerülne meggyőznöm arról, milyen JÓ HECC lehet egy parti, vagy hogy egy helyen összehozni az összes barátunkat SZUPER DOLOG. Nem így működött ez akkor kettőnk között.

Tűnődni kezdek, hogy mi minden van, ami azelőtt nem úgy működött, mint most, és nem is tudom, mit érzek ezzel kapcsolatban. Egy példa: David azelőtt egy csomó pénzt költött CD-kre és könyvekre, és néha, amikor nem dolgozott rendesen, veszekedtünk is miatta, jóllehet nem tesz boldoggá, hogy kultúramentes organizmus lett belőlem (talán épp emiatt voltam ingerült). Tudom, hogy dugdosta előlem az új dolgokat, betette a CD-ket a könyvek mögé, akkor hallgatta meg az újakat, amikor én nem voltam otthon, kicsit meggyűrte a könyveket, hogy ne vegyem észre, hogy újak. De most ez már egyáltalán nem érdekli. Nem sokat megy el otthonról, és az újságok kritikai mellékletét érintetlenül dobjuk ki. És, az igazat megvallva, hiányzik mindaz, amit azelőtt hazahordott. Lehet, hogy egy olyan szélsőséges vallás akaratlan híve lettem, amelyik a szórakozás minden formáját önző léhaságnak tartja, de titokban szerettem olyan emberrel együtt élni, aki tudja, mivel keresi a kenyerét Liam Gallagher, és most ez az ember nincs többé. És egy másik dolog: nem viccel többé, legalábbis nem normálisan. Próbálja ugyan megnevettetni a gyerekeket, csak épp az 1960-as évek gyerekműsorainak stílusában – a fejére tesz minden hülyeséget kalapnak, ami csak cikis, nem pedig vicces, és különböző gyümölcsökkel beszél úgy, mint a hasbeszélő a bábujával („Helló, Banán úr”, „Helló, Eper úr”, ilyesmi), utánozza valamelyik Spice Girlt és a többi és a többi. Molly kényszeredetten nevet, Tom meg úgy néz rá, mintha az apja épp kakilni próbálna, nem pedig viccelni. De a felnőttek (más szóval én, mert JóHírt a jelek szerint

David kevésbé kínozza komikusi művészetének csillogtatásával)... Hagyjuk. Azelőtt az őrületbe tudott kergetni azzal, hogy mindig mindenben a viccet kereste, mert volt egy bizonyos kifejezés az arcán, amikor beszéltem hozzá, amivel jól átejtett, mert azt hittem, hogy figyel arra, amit mondok, és aztán valami rafinált és rendszerint gonosz szellemesség pattant ki a szájából, ahogy Hannibal Lecter nyelve, és vagy nevettem, vagy – ami gyakrabban fordult elő – kimentem a szobából és becsaptam az ajtót magam után. De időről időre – mondjuk, az eseteknek úgy az öt százalékában – olyan tökéletesen beletrafált valamibe, hogy különben bármennyire komoly vagy mérges vagy szórakozott voltam is, éppen úgy reagáltam a viccére, ahogy ő akarta. Most meg persze nagyon ritkán csapom be magam mögött az ajtót; csak éppen soha nem nevetek. És azt mondanám, hogy összességében így egy kicsit azért rosszabb nekem. Részben azért mentem hozzá Davidhez annak idején, mert meg tudott nevettetni, most meg nem tud, még csak nem is akar, és egy kis hang valahol azt vinnyogja bennem, hogy „hé, én nem ilyen lovat akartam”. Jogom van leszállni róla? Mi van akkor, ha a humorérzék olyasmi, mint a haj, és egy csomó férfi elveszti, ahogy öregszik? Na mindegy, szóval itt vagyunk, a való világban, a most világában, és a most világában David nem mond vicceket, és partit rendezünk, egy olyan partit, amire meghívtuk az utcánk minden lakóját, akik közül sokat David már minden hülyének elmondott mindenféle

apróságok – a kabátjuk, a kocsijuk, az arcuk, a látogatóik, a bevásárlószatyruk – miatt. És aztán hipphopp, már csengetnek is, és az első vendégünk áll ott a küszöbön kicsit értetlen, de nem egészen barátságtalan mosollyal az arcán és egy üveg Chardonnay-vel a kezében. Az értetlen tekintet Simonhoz tartozik, egy meleg pár egyik feléhez, akik épp most költöztek be a 8. számú házba. A partnere, Richard, egy színész, akiről Tom azt állítja, hogy látta a Bill-ben, később jön. – Én vagyok az első? – kérdezi Simon. – Valakinek muszáj annak lenni – mondom, és mindketten kuncogunk, aztán csak bámuljuk egymást. Megérkezik David is. – Valakinek muszáj elsőnek lennie – mondja David, és mindhárman kuncogunk. (Ez egyébként nem számít viccnek. Igen, David mondott valamit, ami a légkör felvidítását volt hivatott szolgálni, és igen, hallhatóan vidultam is rajta, de ezek különleges, szélsőséges körülmények.) – Mióta lakik az utcában? – kérdezem Simontól. – Ó, mióta is? Két hónapja? Elég régóta, hogy otthon érezzem magam. Nem annyira régóta, hogy minden dobozból ki legyen pakolva. – Emlékeznek arra a részre a Waczak Szálló-ból, amikor Basilnek lerobbant a kocsija, és kiszállt, és elkezdte verni egy faággal? Emlékeznek rá, hogy amikor először látták, betegre röhögték magukat rajta? Többé-kevésbé ilyen hatást tesz Davidre és rám Simon elcsépelt szellemessége. Jó, oké, ehhez ott kellett lenni.

Molly jön oda egy tál sajtos ropival, és mindannyiunkat megkínál. – Tom azt mondja, hogy játszottál a Bill-ben – mondja Simonnak. – Az nem én voltam. Nem én vagyok a színész, hanem Richard. – Ki az a Richard? – A fiúm. Az ember azt gondolná, hogy ez volt Simon első komoly mondata, mióta megérkezett, de az ember ez esetben tévedne, mert ha valami megnevettet valakit, akkor az a valami nyilván vicces, márpedig Simon azzal, hogy Richardot a fiújának nevezi, megnevetteti Mollyt. De mennyire. Nem azonnal: először elvörösödik, és elhűlve néz a szüleire; aztán vad, féktelen vihogásba és vinnyogásba kezd. – A fiúd! – ismétli meg, amikor tud annyi levegőt venni, hogy megszólaljon. – A fiúd! – Ez nem vicces – mondja David, de mivel szánakozó arccal Simonra néz, miközben mondja, Molly félreérti a helyzetet, és azt hiszi, hogy az apja letorkolta Simont. – De hát csak hülyéskedett, apu. Ne bántsd. – Most menj szépen el, Molly – mondom neki. – Mások is szeretnének sajtos ropit enni. – Nincsenek is még mások. – Azért csak menjél. – Elnézést – mondjuk Daviddel egyszerre, bár egyikünk sem szolgál semmiféle magyarázattal arra vonatkozóan, miért gondolja a lányunk, hogy egy férfi, akinek fiúja van, a legjobb vicc, amit valaha hallott. – Ne is törődjenek vele – mondja Simon. És aztán, csak hogy megtörje a csendet: – Ez szuper ötlet volt. –

Annyira biztos vagyok benne, hogy gúnyolódik, hogy felhorkanok. Megint csöngetnek, és ezúttal Nicola az, az a kellemetlen, biggyedt szájú nő, aki azt mondta, nem tud eljönni az önvédelmi tanfolyama miatt. Ő nem hozott üveget. – Nem mentem el az önvédelmi tanfolyamra. – Nagyszerű. – Bemutatom Simonnak, aztán otthagyom őket, hadd beszélgessenek arról, hogy ráférne a környékünkre egy kis parkosítás. Megtelik a szoba. Megjön Bill-fiú, és Mollynak megtiltom, hogy szóljon hozzá. Megjön a második szomszédban lakó ázsiai család, és JóHír megpróbálja bevonni őket egy beszélgetésbe a keleti miszticizmusról. Engem a tizenötben lakó, lerobbant külsejű kőműves tart szóval, akinek a felesége ágynak esett influenzával. Értetlen ábrázattal befut Mark is, az öcsém. David hívhatta meg, mert hogy nem én, az biztos. Fogalmam sincs, hogy Mark a tervezett jótékonyság adó vagy fogadó alanyának van szánva: pontosan a határvonalon van ugyanis. – Mi folyik itt? – kérdezi. – Nem tudom – felelem. – Kik ezek az emberek? – Nem tudom. Megy tovább. A parti meglepő módon kezd hasonlítani egy partira: az emberek nevetnek, beszélgetnek, isznak, közben újra meg újra csönget valaki, és aztán már nincs is elég hely a nappaliban, úgyhogy a konyhát is birtokba veszi a társaság. Pár pohár bor után már szinte kezdek

elérzékenyülni. Tudják, szóval, hogy itt vagyunk együtt, feketék, fehérek, sárgák, melegek, heterók, a nyüzsgő, multikulturális, multiszexuális London egy kis mikrokozmosza, sajtos ropit eszünk, és közlekedésfejlesztési tervekről meg jelzálogkölcsönökről beszélgetünk, hát nem szuper? Aztán David feláll egy székre, fakanállal megdönget egy serpenyőt, én pedig felocsúdok kis merengésemből. – Jó estét mindenkinek – mondja David. – Jó estét – kiáltja Mike, a lerobbant külsejű kőműves, aki – naná, hogy ilyen szerencsénk van – egy Karakter. – Amikor bepottyant a meghívásunk a levélládájukba, biztos azt gondolták magukban: „Vajon mi ebben a turpisság? Miért hív minket partira ez a fickó, akiről azt se tudjuk, ki fia-borja?” – Én csak a sörér jöttem – bődül el Mike. – Király a sör – kiáltja valaki más. – Azér nem annyira – üvölti vissza Mike. És a két kiabáló jóformán percekig röhög a saját jópofaságán. – Szeretném közölni önökkel, hogy nincs is turpisság, meg van is. Egy nagy turpisság. Mert arra fogom kérni önöket, hogy változtassák meg bizonyos emberek életét, és talán a saját életüket is. – Segget a falhoz! – üvölti Mike. Nem kell pszichoanalitikusnak lenni ahhoz, hogy aggódni kezdjen az ember egy olyan alak miatt, aki úgy gondolja, ha valaki meg akarja változtatni az életét, az feltétlenül csak a homoszexualitással lehet összefüggésben. – Önök közül kinek van a házában egy szabad hálószoba? – kérdezi David.

– Kösz szépen, nekem van – üvölti Mike. – Ott alszok, amikor az asszony nem enged be az ágyába maga mellé. – Akkor az egy – mondja David. – Még kinek van? A legtöbben elmerülnek a borospoharuk vagy a lábuk szemlélésében. – Ne féljenek – mondja David. – Nem kérem önöket semmi olyanra, amit nem akarnak megtenni. Tudom, hogy ez az utca tele van kétemeletes házakkal, és bizonyára egész sok üres szoba is lehet, mert nincs mindannyiuknak két egész négy tized gyereke. – És ha valaki lakásban lakik? – kérdezi egy bőrdzsekis srác. – Egyszobásban? – Igen. – Hát akkor annak nincs plusz szobája. – Akkor hazamehetek? – Bármikor hazamehet, amikor csak akar. Ez egy parti, nem fogház. – Pedig már aszittem – üvölti Mike. A komikuspartnere, az a fickó, aki megeresztette a király-a-sörös poént, most már odament mellé, és összecsapják a tenyerüket. – Sajnálattal hallom, hogy nem érzik jól magukat. – Egy pillanatra azt hiszem, elővillant a régi David, mint a régi festék, ami azért még látható az új réteg alatt: van a hangjában valami szarkazmus, amit egyedül csak én vagyok képes érzékelni. Földereng az is, ahogy azelőtt élvezni tudta a verbális ütközeteket, nem mond ugyanis semmi többet: várja Mike riposztját, az újabb szellemességet, de Mike-nak arra már nem futja, mert végső soron ő csak egy ártalmatlan balfék, aki baromságokat kiabál bármilyen összejövetelen, ahol pia

is van, legyen az lakodalom, keresztelő vagy mentsükmeg-a-világot parti, mint ez, de esze ágában sincs túlfeszíteni a húrt, és David most leleplezte, hogy blöfföl. – Szóval nem érzi jól magát? – Hát nem a legjobban – mondja Mike kipukkadva. – Na igen, azt hiszem, perceken belül kezdődik Az East End-i szomszédok. – Erre bejön a nevetés – nem igazán nagy, de legalábbis nagyobb, mint amekkorát Mike-nak sikerült kicsiholnia a társaságból mindeddig. – Nem nézem Az East End-i szomszédok-at – mondja Mike. – Semmilyen szappanoperát nem nézek. – Ez váltja ki az eddigi legnagyobb nevetést, de nem a bemondáson, hanem magán a fickón nevetnek, azon, hogy ennyire lapos a riposztja, és ez láthatóan kicsit rosszul is esik neki. – Szóval marad? – Mondjuk, hogy még megiszom az italomat. – Örömmel hallom. Egy újabb kacagás, és a társaság már David oldalán áll. Helyére tett egy kötekedő alakot, és ettől támad bennem egy kis homályos, talán nosztalgikus büszkeség. (Most, hogy így jobban belegondolok, a kötekedő alakok helyrerakása lett volna a tökéletes munka a régi David számára. Pont a kellő kombinációban volt meg benne a harciasság és a szellemesség. Színpadi komikusnak szörnyű lenne, mert elég sokat motyog, és elveszti a fonalat, de úgy, hogy abban nincs semmi mulatságos, egyszerűen csak dadog ilyenkor, és különben is mindig homályos és komplikált dolgokon szeretett gúnyolódni [színházi függönyök, fagyikelyhek stb.]. De lehet, hogy

összeállhatna egy komikussal, aki bizonyos kritikus pillanatokban venné igénybe a tudását, mint egy aneszteziológusét. Lehet, hogy ez lenne a hivatása. (Vajon ez a legszebb dolog, amit a tehetségéről mondani tudok? Hogy remekül ért a verbális lázadások leszereléséhez a piás összejöveteleken? Ez nem valami polihisztori sokoldalúság. És aligha a legfőbb jellemzője egy olyan embernek, akit lehet szeretni.) Kicsit kivár, hogy változzon a hangulat. – Szóval, hol is tartottam? Ja igen. Üres hálószobák. Hát, nem tudom, maguk hogy vannak vele, de én bekapcsolom a tévét, vagy kézbe veszek egy újságot, és látom, hogy valami szörnyűség történik Koszovóban vagy Ugandában vagy Etiópiában, és néha felhívok egy számot, és adok tíz fontot, de ettől semmi sem változik. A szörnyűség ugyanúgy folytatódik. Én pedig bűnösnek és tehetetlennek érzem magam, és még akkor is bűnösnek meg tehetetlennek érzem magam, amikor aztán elmegyek moziba, vagy egy étterembe, vagy a kocsmába... A kocsmába! A kocsmába! Melyik „kocsma” lesz az, David? A „sarki”? Az Atyáskodó Barom? – ...És lehet, hogy annyira bűnösnek és tehetetlennek érzem magam, hogy meg is marad bennem az az érzés, hogy tenni akarok valamit, és aztán ott az a srác egy takaróval meg egy kutyával a bankautomatánál, úgyhogy adok neki ötven pennyt, és attól sem változik semmi, mert legközelebb, amikor az automatához megyek, még mindig ott ül, és az ötven pennymmel semmit sem értem el. Naná, hogy nem értem el vele semmit, hisz az csak ötven penny, és ha öt ötvenpennyst

adok neki, hát attól sem fog változni semmi, mert az csak öt font. És utálom, hogy ott kell ülnie. Azt hiszem, mindannyian utáljuk. Ha csak tíz másodpercig elgondolkoznak a helyzetén, egy picit valahogy máris átérezhetik, hogy mennyire szörnyű lehet: hidegben aludni, aprópénzt koldulni, ázni az esőben, elviselni, hogy mindenfélét mondanak rád az emberek... Körülnézek. Jól csinálja, leszámítva a kocsmás részt. Az emberek hallgatják, és egy vagy kettő még bólogat is, de azt azért nem mondanám, hogy szemükben a megtérés fénye csillog. Valamit még elő kell húznia a tarsolyából, amíg teli nem lesz a hócipőjük. Szerencsére valaki a segítségére siet. – Hát én ezt el se hiszem – mondja Mike. – Mind egy szálig seggfejek azok. – Kik? – Azok a kibaszott hajléktalanok. És különben is vastagok, legalábbis minden második. A bőrük alatt is pénz van. – Aha – mondja David. – A bőrük alatt is pénz van. Azért ülnek a járdán és koldulnak. – Hát úgy szerzik a pénzt. Aztán meg elverik drogokra. Hat hónapja keresek kőműveseket, és felém nézett abból a brancsból bárki is? Naná, hogy nem. Nem akarnak azok dolgozni. Van pár horkantás, egy vagy két cöcögés, sok fejcsóválás, összevillanó tekintet, felvont szemöldök. Mike-ot meleg színészek, egészségügyi dolgozók, tanárok, pszichoanalitikusok veszik körül, olyan emberek, akiknek a szíve átvérzik a Gap pólójukon, és ha az éjszaka közepén néha olyan gondolatokon kapják

is magukat, hogy a hajléktalanok csak magukra vethetnek, és mind kábítóznak, és nagyobb a bankszámlájuk, mint a miénk, ezt soha ki nem mondanák hangosan, éber fejjel, és különösen nem egy partin. Mike rosszul mérte fel a közönséget, és ezzel aztán nagyot változtatott a csoportdinamikán. Két perccel ezelőtt David egy csomó meghökkent arcnak beszélt; senki sem kívánt neki semmi rosszat, de eszükbe sem jutott, hogy a házuk jelentős részét az ügyének szenteljék. Most más a helyzet. Kinek az oldalán állnak? Netán felsorakoznak a szélsőjobboldali sötétség erői – azaz Mike – mögött? Vagy a kissé különc, talán tévelygő, de mégiscsak angyali angyalok oldalán állnak? Éljenek az angyalok! – kiáltják a pszichoanalitikusok. Le a sötétség szélsőjobboldali erőivel! – kiáltják a meleg színészek. Igazából persze nincs semmiféle kiabálás. Ahhoz ezek túlságosan szolid emberek. De hogy most nagyobb tér jut Mike-nak, mint eddig, az biztos. Úgy húzódnak el tőle a többiek, mintha épp bele akarna kezdeni valami dögös táncbemutatóba. – Ha így érez, akkor magát aligha érdekli, amit mondani akarok. – Nem. Nem érdekel. De azért megiszom az italomat. – Váljék egészségére. De megkérhetném, hogy tartsa meg magának a nézeteit? Nem vagyok biztos benne, hogy itt bárkit is különösebben érdekelnének. – Csak mer’ ez egy csomó nagyképű strici. A Mike rendelkezésére álló privát tér még nagyobb lesz erre. Lazán bemutathatna egy breaktánc alapgyakorlatot, anélkül hogy valakinek a fején kötne ki. Még a komikuspartnere is elhúzódott tőle. Mike egy

olyan szót vágott David fejéhez, amitől a legtöbb ember ebben a szobában retteg; végül is be akarunk illeszkedni, a környékbeli lakóközösség részévé akarunk válni. Azt akarjuk, hogy Mike közénk tartozzon, és hogy Mike akarja, hogy a szomszédai legyünk. Igaz, hogy ő valószínűleg pár száz fontot fizetett a házáért valamikor a hatvanas évek végén, amikor még egyetlen magunkfajta sem akart itt lakni, és néhányan közülünk negyedmilliót is kifizettek a házukért egy-két évvel ezelőtt. (De nem én és David! Mi százezret fizettünk érte tíz évvel ezelőtt!) De ettől rögtön stricik vagyunk? Végül is most már Mike háza is negyedmilliót ér. De természetesen nem ez a lényeg. Az a lényeg, hogy mi olyanfajta emberek vagyunk, akik megengedhetik, hogy negyedmillió fontot fizessenek egy házért (vagy egész pontosan olyanfajta emberek, akiknek egy bank kész negyedmilliós kölcsönt adni egy házra); aminek folyományaképpen olyanfajta emberek vagyunk, akik adnak pénzt a koldusoknak (nem is csoda, ha egyszer akkora hülyék vagyunk, hogy kifizetünk negyedmilliót egy házért); és aztán ott van a kocsma az utca végén, amelyikben Mike valaha talán valóban ivott is, de amelyiknek most megváltozott a tulajdonosa és a törzsközönsége, és spanyol sonkát kínál a franc tudja, milyen ágyáson tíz fontért, és már egyáltalán nem is kocsma, és nézzünk szembe a tényekkel, ezért a „stricik” a felelősek, mint ahogy más dolgokért is, például hogy a sarki csemegéből biobolt lett... A francba is, hogy mi mindenért vagyunk mi a hunyók!

Úgyhogy Mike távozása (lecsapja az italát a kandallópárkányra és kirohan) egyszerre győzelem és vereség, mert bár mindannyian bűnösnek érezzük magunkat a hajléktalanok miatt, bűnösnek érezzük magunkat azért is, mert nem sikerült közös hangot találnunk Mike-kal, s hogy többé nem érzi magát a saját lakóközössége részének, és talán ez a dupla lelkiismeret-furdalás is segít Davidnek, mert most már olyan sok kollektív bűntudat van a szobában, hogy a stricik majd’ meghalnak érte, hogy kompenzálhassák valahogy. Szeretnének valami bátor és nehéz dolgot megtenni, csak hogy bebizonyítsák, hogy nem stricik, hogy ők igenis jó és segítőkész emberek, akik nem riadnak vissza egy kis nehézségtől. Ha David e pillanatban azt kéri tőlük, hogy adják oda a házukat, egy-kettő közülük talán még azt is megteszi; hogy egy szobát – ugyan már! Semmiség! David megérzi ezt a hangulatot, és valósággal végigszáguld a beszéde hátralevő részén, miközben JóHír önelégülten sugárzó arccal áll mellette. Olyanok akarnak lenni ezek az emberek, mint Mike? Vagy ők is szeretnének valami jobbat csinálni, mint amit eddig valaha is csináltak az életükben? Mert Davidet nem érdekli, hogy most mit csinálunk: bármennyire humánus is a munkánk, bármennyit áldozunk is jótékonyságra, semmi sem jelent olyan nagy változást az egyes emberek életében, mint ez. Hat hónapig nélkülöznie kell az embernek a plusz hálószobát, és ezzel szó szerint meg lehet menteni egy életet, mert ha van egy állandó lakcímük, egy ház, ahol ellehetnek, ahol megborotválkozhatnak és lezuhanyozhatnak, akkor ezek

a fiatalok jelentkezhetnek különböző állásokra, és aztán kereshetnek, és a fizetéssel együtt megjön az önbecsülés, és végül aztán képesek elrendezni az életüket ilyesfajta beavatkozások nélkül... – Negyvenegy éves vagyok – mondja David. – És az életem felét azzal töltöm, hogy dühös vagyok, amiért lekéstem a hatvanas éveket. Olvastam az energiájáról, és elképzelem, milyen lehetett a zene, amikor az ember nem hallotta még ezerszer, és amikor még ténylegesen jelentett valamit, és mindig szomorú voltam, amiért ma más a világ. A Live Aid egy kicsit feldobott, de aztán az ember rájön, hogy ezek a problémák... Hogy túl nagyok. Soha nem fognak megszűnni. Nem tudjuk megváltoztatni a világot, de megváltoztathatjuk az utcánkat, és talán ha meg tudjuk változtatni az utcánkat, akkor más emberek is meg akarják majd változtatni az övéket. Kiválasztottunk tíz olyan fiatalt, aki az utcán él, és segítségre van szüksége. Jó srácok. Egyik se piás vagy narkós vagy tolvaj vagy bolond; olyan srácok, akiknek csúnyán kisiklott az életük, de nem a saját hibájukból. Lehet, hogy a mostohaapjuk kidobta őket, lehet, hogy valakijük meghalt, és egyedül nem boldogultak... De mi kezeskedünk értük. Ha találnék tíz szabad hálószobát ezeknek a srácoknak, úgy érezném, ez a legnagyobb dolog, amit valaha tettem. – Maga is befogad egyet? – kérdezi valaki. – Természetesen – feleli David. – Hogyan kérhetném magukat, hogy tegyék meg, ha én magam nem lennék kész rá? – Megkérdezhetem, hogy hol fogjuk elhelyezni az illető lányt vagy fiút? – Ezt egy hölgy mondja hátulról, aki

már eltart két gyereket, egy spirituális gurut és egy férjet, aki többé nem nagyon akar dolgozni. – Azt majd megbeszéljük, ha mindenki elment – mondja David. – Van még valakinek valami mondanivalója erről? Végül négy ember teszi fel a kezét. – Négy nem elég. Többre van szükségem. Még egy kéz, aztán semmi. – Oké. A fele most, a fele később. Bizarr módon az egész társaság spontán tapsban tör ki, én pedig úgy érzem, mindjárt kibuggyannak a szememből azok a fajta könnyek, mint a giccses filmek végén. JóHír és David beviszi a Nagy Ötöket a dolgozószobába (amely feltehetően hamarosan átalakíttatik hálószobává), mi, többiek meg csak nézzük őket. Olyan ez, mint a templomi esküvőknek az a része, amikor a vőlegény és a menyasszony meg még néhányan becsoszognak a sarokba, hogy aláírják az anyakönyvet, a gyülekezet meg sugárzó arccal bámulja őket, és nem nagyon tudja, mi mást kezdjen magával. (Van éneklés is olyankor? Lehet. Lehet, hogy énekelnünk kellene – a „Van egy jó barátod”-at vagy a „Soha nem leszel egyedül”-t, valami olyat, ami egyszerre világi és spirituális.) A történeti hűség kedvéért, íme az öt önkéntes: 1) Simon és Richard, a meleg pár a 44.-ből. 2) Jude és Robert, egy harmincöt-negyven év körüli házaspár, akikről valaki egyszer azt mondta, hogy nem lehet gyerekük, és próbálnak örökbe fogadni, de nem sok sikerrel. Ők a 6.-ban laknak.

(Úgyhogy ha önök közül egyesek talán szeretnék megérteni, hogy miért akarná bárki is azt tenni, amit ezek az emberek tesznek, kezd összeállni a kép...) 3) Ros és Max, akik átlósan velünk szemben laknak, a 29.-ben. Semmit sem tudok róluk, mert csak nemrég költöztek az utcába, azt leszámítva, hogy 1) van egy Molly korú gyerekük, és 2) David nem sokkal a megtérése előtt mesélte, hogy látta Rost a buszon, amint a rovatát olvassa és nevet, úgyhogy a mostani jelentkezése talán valamiféle vezeklés. 4) Wendy és Ed, egy idősebb pár a 60.-ból; ott laknak a sarkon, az újságos mellett. Mindig megállnak beszélgetni, ha a gyerekekkel sétálunk; róluk sem tudok sokat, azt leszámítva, hogy mindketten tagbaszakadt emberek, és a gyerekeik már nem élnek velük. 5) (És, ami már riasztó) Martina, egy öreg (de igazán öreg, hetven fölötti), törékeny kelet-európai hölgy, aki egyedül él a 26.-ban. Mindig meglepett, hogy milyen rosszul beszél angolul ahhoz képest, hogy már negyven éve itt él, úgyhogy a jóisten tudja, mit gondolhat, hogy mire jelentkezett; holnap valószínűleg kapunk tőle egy nagy tortát, és teljesen el lesz hűlve, amikor egy hét múlva bekopog az ajtaján egy rastafrizurás gyerek. Egy nő jön oda hozzám, akit még soha életemben nem láttam. – Nagyon büszke lehet a férjére – mondja. Udvariasan mosolygok, és nem szólok semmit. Csak éjfél után kerülünk ágyba, de David még annyira fel van dobva, hogy nem tud elaludni. – Mit gondolsz, az öt is elég jó?

– Fantasztikus – mondom neki, és komolyan gondolom, mert én nullára számítottam, arra, hogy senki sem fog jelentkezni, hogy az egész szörnyű és megalázó kudarcba fullad, és azzal vége is lesz a történetnek. – Komolyan? – Komolyan azt hitted, hogy össze tudsz szedni tíz jelentkezőt? – Nem is tudom. Csak annyit mondhatok, hogy amikor végiggondoltam az egészet, nem jutott eszembe semmilyen ellenérv. Ez az. Ebben benne van az egész David/JóHír dolog: „nem jutott eszembe semmilyen ellenérv”. Pontosan ez az én problémám. Szeretném lerombolni David egész mentsük-meg-a-világot-és-szeressünk-mindenkit kampányát, de ezt úgy akarom megtenni, hogy az ő logikáját, filozófiáját és nyelvét használom, nem pedig valami nyavalygó, elkényeztetett, nagyképű, mitérdekel-engem, hulljon-a-férgese típusú bulvárújságíró nyelvét. És természetesen ez nem megy, mert David folyékonyan beszéli a nyelvét, én meg kezdő vagyok benne. Olyan, mintha Platónnal próbálnék vitatkozni görögül. – Mert milyen érvek vannak? – mondja. – Úgy értem, ezek az emberek... – Tudom, tudom. Nem kell vitatkoznod velem. Csak persze nem ez a lényeg... – Nem? – Soha nincsenek érvek az ellen, amit csinálni akarsz. Az emberek éhesek, adj nekik enni, ha van miből. A gyerekeknek nincs mivel játszaniuk, adj nekik játékokat, ha neked túl sok van. Soha nem tudom, hogy mit

mondhatnék ezekre. De ez nem jelenti azt, hogy egyetértek veled. – De hát azt kell hogy jelentse. – A világ nem így működik. – Miért nem? Oké, tudom, hogy miért nem. Mert az emberek önzők és félnek és... az állandó agymosás miatt azt hiszik, nincs alternatívájuk. Pedig van. Van! Erre mit kéne mondanom? Hogy az embereknek joguk van önzőnek lenni, ha nekik az tetszik? Hogy nincs alternatívájuk? És hogy van az görögül, hogy „Fogd be a szád és hagyj békén!”? Másnap reggel ülök és gabonapelyhet eszem Tommal, miközben JóHír, Molly és David takarít körülöttem. Nem mozdulok. Önző vagyok, és jogom van hozzá. A Guardian-ben van egy cikk egy fiatalokból álló bandáról, akik eszméletlenre vertek egy embert, otthagyták egy sövény alatt a Victoria Parkban, és úgy lehűlt, hogy belehalt. Hacsak nem volt már halott addigra – a halottkém nem tudja megállapítani. A fiatalok közül hárman hajléktalanok voltak. Oké, elfogadom, hogy nem kellett volna hangosan felolvasnom ezt a cikket, figyelembe véve, hogy a gyerekeim még viszonylag kicsik az ilyesmihez, és hogy hamarosan be fog költözni hozzánk egy hajléktalan fiatal (feltételezem, hogy továbbra is így áll a helyzet – nem kaptam további információkat ez ügyben), és hetekig rémálmaik lesznek a miatt a szegény és bizonyára ártalmatlan kölyök miatt, aki alattuk fog aludni. De éppen dacos vagyok, a muníció meg ott volt az orrom

előtt, az ötödik oldal tetején, csak arra várt, hogy kilőjem. – Hát ez szuper – mondja Tom. – Apu miatt most már meg is fognak gyilkolni bennünket. – Miért? – Nem hallgattad, amit anyu olvasott? Egy hajléktalan ember jön majd ide, kirabol és aztán valószínűleg meg is öl bennünket. – Mintha egészen egykedvűen fogadná ezt; sőt, ami azt illeti, mintha előre élvezné a dolgot, bizonyára azért, mert azzal, ha meggyilkolják, bebizonyít valamit, az apja pedig bánhatja, amit tett. Gyanítom, hogy ez naivitás a részéről, és hogy az apja sajnálkozna és szomorú lenne, de nem bánná meg a tettét. Legalábbis nem úgy, ahogy azt Tom szeretné. – Ez nem sportszerű – mondja David dühösen. – Hát nem – mondom. – Öten egy ellen! Semmi esélye nem volt. Rám néz. – Mi van? Itt van benn az újságban. Semmi köze a sportszerűséghez. Ez egy hír. Egy tény. – Annyi más dolog van, amit felolvashattál volna. Lefogadom, hogy van benne egy cikk, mit tudom én, az új munkajogi törvényről. Lefogadom, hogy van benne valami a harmadik világ adósságáról. – David, a harmadik világ adóssága nem fog a mi házunkban lakni. A harmadik világ adóssága nem ölt meg... – És ekkor belém dermed a szó, mert tudom, hogy nincs igazam, hogy vesztettem, hogy a harmadik világ adóssága öl – hogy több millió embert megölt már, billióval többet, mint ahányat a hajléktalan fiatalok valaha is megöltek, tudom, hogy tudom, hogy tudom

ezt, de akkor is ez fog zakatolni most a fejemben órákon és órákon és órákon át. 10 A hajléktalan fiatalok mind egyszerre érkeznek, egy minibuszban, amit a befogadóik béreltek erre a délelőttre. Napos júniusi szombat van, kicsit párás a korai meleg és az éjszakai eső miatt, és itt-ott kiálltak az emberek a házuk elé, vagy csak bámulni, vagy köszönteni új kvártélyosukat, és hirtelen úgy érzem, hogy mégiscsak különleges az utcánk. London vagy Nagy-Britannia vagy a világ egyetlen más utcájának sincs ilyen reggele, és bármit történjék is ezután, David és JóHír, most már látom, elért valamit. A kölykök jó hangosak, vihorászva szállnak ki a buszból – „Hé, azt nézd, lefogadom, hogy a tied” -, de ez csak színlelt bátorság, és egyik-másik láthatóan be van gyulladva. Mindannyian be vagyunk gyulladva egymástól. David mindegyikkel – három fiúval és három lánnyal – külön beszél, ahogy ott állnak a járdán, és megmutatja a házukat. Az egyik fiúval kezet fog, és felém mutat, és pár perccel később teát készítek, miközben egy tizennyolc éves srác, aki azt akarja, hogy Majomnak szólítsam, cigarettát sodor a konyhaasztalomnál. – Mit csinálsz? – kérdezi Molly. – Cigarettát sodrok. – Cigizel? – mondja Molly. – Ttöh – mondja Tom, és egy pillanat alatt behúz a szobájába. Mollyt azonban megbénítja a döbbenet. Az apjának Megvan a Véleménye a dohányzásról, az anyja meg háziorvos; hallott már róla, hogy bizonyos emberek

dohányoznak, de még sohasem látta, hogy valaki cigizéshez készülődne az ő jelenlétében. Ami engem illet, nem tudom, akarom-e, hogy Majom cigizzen a konyhámban, a gyerekeim előtt. Azt hiszem, nem. De ha megkérem Majmot, hogy kint, a hátsó udvaron dohányozzon, akkor lehet, hogy eleve kisiklik a kapcsolatunk: azt az érzést sugallhatja neki, hogy nem szívesen fogadjuk, vagy hogy nem tiszteljük a kultúráját. Vagy hangsúlyozhatná a köztünk meglévő különbségeket – azt gondolhatná, hogy a passzív dohányzástól való félelem eredendően burzsoá dolog, hiszen feltételezi azt a fajta hosszú távú jövőt, amitől, úgy érezheti, ő jelenleg meg van fosztva, és épp ezért nem izgatja magát és bagózik. Vagy lehet, hogy egyszerűen dühös lenne, ha megkérném, hogy menjen ki, és dühében aztán ellopná mindenünket, vagy meggyilkolna minket az ágyunkban. Mit tudom én. És mivel nem tudom, nem mondok semmit, pontosabban csak annyit, hogy „Kerítek egy hamutartót”. És aztán: „Ezt a csészealjat kell használnod.” Utána meg, ahogy visszajátszom azt az utolsó mondatot a fejemben, és hallok a) egy olyan hangsúlyt benne, amit ingerültségként lehet érzékelni plusz b) valami olyat, amit kimondatlan rosszallásnak lehet felfogni, annak a rejtett sugalmazásaként, hogy JÓ OKBÓL nincs hamutartó ebben a házban, hozzáteszem: „Ha nem bánod.” Majom nem bánja. Nagyon magas és nagyon sovány – egyáltalán nem majomra hasonlít, hanem inkább zsiráfra. Lentről fölfelé a következőket viseli: Martens-bakancs, terepszínű katonanadrág, khakidzseki és fekete, garbónyakú

pulóver, ami össze van kenve sárral, legalábbis remélem, hogy azzal. Vannak még pattanásai, és azokon kívül szinte semmi: a ruhatára többi részét egy nejlonszatyorban hozta. – Szóval – mondom. Várakozón néz rám, ami teljesen rendjén való, figyelembe véve, hogy a szó, melyet épp használtam, várakozást ébreszt, de pillanatnyilag lefulladtam. Próbálok kitalálni valami folytatást, valami olyat, ami se nem atyás... azaz anyáskodó, se nem sértő, s ugyanakkor rokonszenvet és kíváncsiságot fejez ki. (Különben tényleg azt is érzem: rokonszenvet és kíváncsiságot, úgyhogy nem játszom meg a fejem. Érdekel a fiú. Komolyan.) – Mikor ültél utoljára valakinek a konyhájában? Ez nem sértő, ugye? Mert ha az ember az utcán él, akkor annak lehet már egy jó ideje, nem igaz? És lehet, hogy ez a kérdés egy kicsit megnyitja, elkezd beszélni, és jobban megértem őt, megtudok róla ezt-azt, hogy mit csinált eddig és hol. Gondolom, az egyetlen veszély az, hogy önelégültnek hangozhat – hát nem szuperül élünk, van konyhánk is meg minden, tirarampam. – Nem t’om. Baromi rég. Asszem, mikor utoljára láttam az anyám. – Mikor volt az? – Pár éve. Ali G. tényleg vicces? – Ki az az Ali G.? – Az a humorista a tévében. – Nem tudom. Még sohase láttam. – Nem vicces – mondja Molly, aki az asztalnál rajzol. – Mikor láttad? – kérdezem.

– Nem láttam. De láttam egy képet róla. Nem néz ki nagyon viccesnek. Inkább tiszta hülyének néz ki. Miért hívnak Majomnak? – Nem t’om. Így hívnak. Téged mér hívnak Mollynak? – Mert apunak nem tetszett a Rebecca név. – Aha. Van digitálisotok? – Nincs. – És kábel? – Az van. – Sky Sports? – Nincs. – Hm. Mint kiderül, kicsit csalódást okozunk Majomnak, és hogy őszinte legyek, ő is kicsit csalódást okoz nekem. Egyetlen kérdésére sem tudok válaszolni, és egyetlen olyan dolgunk sincs, amire, úgy látszik, a legjobban vágyik (a Sky Sportson kívül nincs Dreamcastunk és kutyánk); ő ugyanakkor nem akar segíteni benne, hogy megértsem, miért kellett az utcán aludnia, ami azt jelenti, hogy nem tudtam azt az oldalamat mutatni neki, amit szerettem volna: a csupa empátia terapeuta Katie-t, a megoldhatatlan problémák leleményes megoldóját. Elmegy fürödni; sajnos, még csak egy normális zuhanyzónk sincs. Pár napig minden csendes. Csak esténként látjuk Majmot; nem beszél arról, hogy hova jár napközben, de világos, hogy a régi szokásokkal nehéz szakítani, és a régi barátságok ugyanolyan fontosak neki is, mint bárki másnak. Meg aztán egyik este, amikor megjön, próbál pénzt adni a háztartásba a hatalmas kupac apróból, amit kiönt a konyhaasztalra, ami mindannyiunk számára

nyújt némi elképzelést a napközbeni hollétéről. Szinte kísértést érzek, hogy elvegyem a pénzt: végül is rajtam kívül ő az egyetlen ember a házban, aki dolgozik. Udvarias, megtartja a két lépés távolságot, olvas, tévét néz, számítógépes játékokat játszik Tommal, élvezettel fogyaszt el minden kanál ennivalót, amit kap, és nem igényel speciális étrendet. Egyik este a vendégeinkre bízzuk a gyerekeinket (Elképzelt beszélgetés a szüleimmel vagy a gyámüggyel: „Ki vigyáz a gyerekei/tek/kre?” „Ó, JóHír és Majom.”), és elmegyünk a helyi moziba. Egy Julia Roberts-filmet nézünk meg: egy küszködő egyedülálló anyát játszik, aki állást kap egy ügyvédi irodánál, és kideríti, hogy egy vízművállalat mérgezi az embereket, és kampányba kezd, hogy kártalanítsák őket. Ezt megsínyli a kapcsolata egy szexi szakállas manussal, és rossz, hanyag anya lesz belőle, de Jó Ügyért harcol, és a vízművállalat rossz rossz rossz, és neki csak két gyereke meg egy pasija van, beteg emberből meg van sok száz, úgyhogy okés a dolog. Nem különösebben jó film, de nekem tetszik, egyszerűen azért, mert film, szép színes, olyan történettel, amiben nincsenek űrhajók vagy rovarok vagy zaj, és egy húzásra hajtom fel, mint ahogy azt a Stoppard-darabot is. Davidnek meg azért tetszik, mert úgy gondolja, hogy róla szól. – Na? – mondja utána. – Na mi? – Látod? – Mit látok? – Ha az ember ilyesmit csinál, az áldozatokkal jár.

– Nem is volt áldozat. Legalábbis a filmben. Mindenki boldogan élt utána is. Talán csak a beteg embereket leszámítva. – De a barátja elhagyta. – Aztán meg kibékültek – emlékeztetem. – De nem az ő oldalán álltál? És ennek az embernek azelőtt olyan összetett, érdekes gondolkodása volt! – Nem. A vízművek oldalán álltam. Még szép, hogy Julia Roberts oldalán álltam. Nem sok választásom volt. Azt akarod mondani, hogy te vagy Julia Roberts? – Nem, de... – Mert nem vagy. Megállunk, amíg ad ötven pennyt egy kölyöknek, aztán egy darabig némán megyünk tovább. – Miért nem? – David, nem fogok egy csomó időt erre vesztegetni. – Miért nem? – Hogy miért nem fogom arra vesztegetni az időmet, hogy elmagyarázzam, miért nem vagy Julia Roberts? – Igen. Ez fontos. Mondd el nekem, mi a különbség aközött, amit én csinálok, és amit ő csinált. – Te mit csinálsz? Magyarázd meg. – Előbb te magyarázd meg, hogy ő mit csinált. És aztán majd meglátjuk, hogy mi a különbség. – Az őrületbe kergetsz. – Oké, bocs. Az a lényeg, hogy ő is meg én is változtatni akarunk a dolgokon. Egy vízművállalat mérgezi az embereket. Ez rossz. Igazságot akar azoknak, akik kárt szenvedtek. Sok gyerek kint alszik az utcán. Ez rossz. Én segíteni akarok nekik.

– Miért te? – Miért ő? – Az egy film volt, David. – De megtörtént események alapján készült. – Hadd kérdezzek valamit: ér ez annyit, hogy tönkretedd miatta a családodat? – Nem áll szándékomban tönkretenni a családomat. – Tudom, hogy nem áll szándékodban tönkretenni a családodat. De a családból ketten nagyon boldogtalanok vagyunk. És nem tudom, meddig bírom még elviselni. – Sajnálom. – Ez minden, amit mondani tudsz? – Mi mást mondhatnék? Azzal fenyegetsz, hogy elhagysz, mert próbálok tenni valamit az olyan emberekért, akik nem sokat tudnak tenni magukért. És... – Ez nem igaz, David. Azért fenyegetlek, hogy elhagylak, mert egyre elviselhetetlenebb vagy. – Mi az, amit nem bírsz elviselni? – Minden. Az... ájtatosságot. Az önelégültséget. A... – Emberek halnak meg az utcán, Katie. Sajnálom, ha azt gondolod, hogy önelégült vagyok. Erre aztán képtelen vagyok bármit is mondani. Úgy alakultak a dolgok – egy törött láb az egyik nyáron, egyetem utáni szegénység a másikon -, hogy David és én csak a kapcsolatunk harmadik évében utaztunk el először valahova. Rendes pár voltunk addigra, amin azt értem, hogy voltak veszekedéseink, hogy voltak napok, amikor nem voltam oda érte, hogy ha valamelyikünk elment valahová pár napra, akkor nem hiányzott, bár azon kaptam magam, hogy mindenféle apróságokat lejegyzetelek, amiket el akarok mondani neki, de hogy

soha véletlenül sem gondolok arra, hogy vajon együtt akarok-e lenni vele vagy sem, mert tudom, valahol mélyen, hogy ez hosszú időre szól. Szóval, gondolom, arra akarok kilyukadni, hogy ez az első közös nyaralásunk nem egy nászút volt, és nem sok esély volt rá, hogy ágyban hancúrozva töltsük a két hetet, és csak annyi időre keljünk fel, amíg megetetjük egymást egzotikus gyümölcsökkel. Ami azt illeti, valószínűbb volt, hogy David két hétig duzzogni fog, mondjuk, amiatt, hogy összeveszünk, amiért kicsit szabadosan értelmezte a szókirakó szabályait, és ennek során szánalmas, csaló óvodásnak nevezem. Nagyjából ilyen szakaszban voltunk. Kifogtunk valami olcsó repülőjegyet Egyiptomba, és az volt az elképzelés, hogy ott aztán utazgatunk kicsit, de a második napon Kairóban David megbetegedett – olyan beteg lett, amilyen azóta se volt soha. Hallucinált, pár óránként hányt, s aztán már a belei fölött sem volt többé uralma, és egy olcsó szállodában laktunk, nem volt se saját vécénk, se saját zuhanyzónk, úgyhogy nekem kellett letörölgetnem. És lényem egy része boldog volt, mert évekkel azelőtt kitaláltam magamnak egy próbát (talán amikor elhatároztam, hogy orvos leszek, és rájöttem, hogy néha a magánéletem hasonlítani fog a munkámra): képes leszek ilyen állapotban látni egy férfit, és reggel mégis tisztelettel nézni rá? Ragyogóan kiálltam a próbát. Zokszó nélkül törölgettem Davidet, rá tudtam venni magam, hogy szexeljek vele utána (úgy értem, a nyaralás után, amikor helyrejött az egészsége, nem

pedig a... balesete után)... Végül is képes voltam egy érett kapcsolatra. És ez a szerelem, nem igaz? De most látom, hogy tévedtem. Az nem is volt próba. Miféle nő az, aki hagyná, hogy a fiúja az összepiszkolt ágyneműn rohadjon egy idegen ország fura szállodájában? Ez a próba, ami most van. És, Uram Teremtőm, nem állom ki. Másnap kora reggel meglátogat bennünket Wendy és Ed, az újságos mellett lakó nagydarab házaspár. Egy Robbie nevű srácot fogadtak be, és azt mondták, hogy tetszik nekik. Előző este hármasban üldögéltek, beszélgettek Robbie életéről, hogy miért alakult úgy, ahogy alakult, és Wendy meg Ed, amikor lefeküdtek, kifejezetten úgy érezték, hogy jól döntöttek, amikor befogadták. De mire felkeltek, Robbie eltűnt. Valamint eltűnt még egy videokamera, hetven font készpénz, egy karperec, amit Wendy a mosogató mellé tett. JóHír növekvő izgatottsággal hallgatja a történetet, ami meglep: arra számítottam, hogy boldogan leírja a veszteséget, mint ami együtt jár az ilyen dolgokkal, hogy azzal érvel majd – és mivel neki magának nem sok mindene van, könnyen dumálhat -, hogy az efféle kockázatot vállalni kell, amikor ilyen nagy dologról van szó és a többi. De kiderül, hogy nem a lopás miatt lett izgatott, hanem a mi burzsoá logikánk dühítette fel. – Ó, nem, nem, nem, emberek – mondja. – Ne siessünk annyira. Ugrunk az első jelre, elhamarkodott következtetéseket vonunk le, amikor szépen ülni és gondolkodni kellene. Nem pedig ugrálni.

– Hogy érti? – Ed őszintén meg van zavarodva. Ő is, mint én, valóban szeretné tudni, hogy mi más módon lehet még értelmezni az eseményeket. – Hát nem értik? Összeadjuk a kettőt meg a kettőt, és... bakot lövünk. Úgy értem... Oké, Robbie elment. És oké, eltűnt valamennyi cucc. De ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy ugyanarra a helyre mentek. – Naná, hogy nem – mondom. – Biztos vagyok benne, hogy különböző helyre mentek. Biztos vagyok benne, hogy a videokamera a Holloway Road-i bizományiba ment, Robbie meg az italboltba. David villanó tekintetéből azt olvasom ki, hogy több segítségre számítana a részemről, de nem hiszem, hogy igaza van. Wendy és Ed tulajdonképpen egész jól fogadta a dolgot. Mert megtehették volna, hogy átjönnek, és szó nélkül kidobják Davidet az egyik emeleti ablakból, vagy addig ülnek rajta, amíg szét nem durran, és ehelyett csak értetlenül és megbántottan állnak a fejlemények előtt. És most erre azt mondják nekik, hogy hibás logikával gondolkoznak. – JóHírnek igaza van – mondja David, olyan kiszámíthatóan, hogy az már önmagában fárasztó. – Nem szabad címkét ragasztanunk ezekre a srácokra. Hisz eleve is amiatt kerültek bajba. Majom jön be a konyhába, David valamilyen régi gönce van rajta. Ásít. – Ismered Robbie-t? – kérdezem tőle. – Azt a srácot, aki náluk lakott, Ednél és Wendynél? – Aha – feleli Majom. – Egy lopós kis faszkalap. Bocs. – Honnan tudod? – kérdezi David.

– Honnan tudom, hogy egy lopós kis faszkalap? Onnan, hogy mindent ellop. – Kicsit félreértve a hangulatot, nagyot nevet a saját szellemességén. – Ellopott pár dolgot tőlünk és eltűnt – mondja Ed. – Hát, én előre megmondhattam volna, hogy ez fog történni. Mit vitt el? Ed elmondja neki, mi hiányzik. – A kis fasz. Na jó. – Azzal Majom is eltűnik. Készítünk Ednek és Wendynek egy csésze teát. David a kezébe temeti a fejét, és gyászosan a padlót bámulja. – Hát, eleve kockázatos volt a terv. Ahogy most belegondolok. – A második mondatot különösen nehezen tudnám lenyelni, ha én lennék Ed és Wendy. Ők nyilván azt remélték, hogy megelőzte némi gondolkodási folyamat az akciót. – Ne izgassák magukat miatta túlságosan – mondja nekik JóHír vidáman. – Helyes dolgot cselekedtek. Bármennyit veszítettek is. Elvihetett volna mindent, amijük van, az utolsó pennyig, de ma este akkor is azzal feküdhetnének le aludni, hogy tiszta a lelkiismeretük. Sőt több, mint tiszta. Egészen... – JóHír egy darabig küszködik, hogy találjon egy szót, ami azt jelenti, hogy „több, mint tiszta”, aztán feladja, és egy sugárzó mosoly mellett dönt, amely szemlátomást nem szolgál annyi vigasszal Ed és Wendy számára, mint gondolta. Negyvenöt perccel később visszajön Majom a videokamerával, a karpereccel, ötvennel a hetven fontból és Robbie-val, akinek csúnyán vérző seb van a jobb szeme fölött. David dühös, JóHír elkeseredett. – Azt hogy szerezte? – kérdezi David. Majom elneveti magát. – Nekiment egy ajtónak.

– Ó, ember – mondja JóHír. – Mi nem ezt akarjuk. – Nem szankcionálhatok erőszakot – mondja David. – Az mit jelent? – Azt jelenti, hogy nem értek egyet vele. – Hát, jól van – mondja Majom. – Én szépen kértem, de nem hallgatott rám. – Vissza akartam jönni a cuccal – üvölti Robbie. – Egyáltalán nem kellett volna megvernie. Én csak... – Töri a fejét, de nem tud előállni egy meggyőző magyarázattal, hogy miért volt szüksége csupáncsak ideiglenesen egy videokamerára meg egy karperecre, úgyhogy nem fejezi be a mondatot. – Igaz ez, Majom? – kérdezi David. – Vissza akart jönni a cuccal? – Elmondom neked az őszinte véleményemet, David. Nem, nem igaz. Nem akart visszajönni a cuccal. El akarta passzolni. – Majom ezt úgy mondja, hogy nevessünk, és nevetünk is – legalábbis Ed meg én. David és JóHír nem nevet. Ők le vannak sújtva. Megkérem Majmot, hogy vigye el Robbie-t sétálni, amíg mi megbeszéljük a dolgot. – És most mi lesz? – kérdezem. – Értesíteni akarják a rendőrséget? – Hé, azt azért alaposan meg kell gondolni – mondja JóHír. – Mert a rendőrség, tudja... Az kemény. Ha húsz font olyan sokat jelent maguknak, akkor, tudják... Jelentőségteljesen elhallgat, nem fejezi be a mondatot, ahogy az érzés és a szokás diktálná. Az ő részéről nem lesz kárpótlási ajánlat, az már látható. – Mit? – kérdezem.

– Hát, hogy az azért nem sok, nem? Húsz font? Úgy értem, egy fiatal élet többet kell hogy érjen annál. – Tehát azt mondja, hogy Ed és Wendy smucig. Hogy kicsinyesek. – Én csak azt mondom, hogy ha én lennék az, aki elvesztette a pénzt, akkor, tudják... – Maga nem érintett – mondom neki. – Ednek és Wendynek kell döntenie. – Ha értesítjük a rendőrséget – mondja David -, akkor Robbie számára nagyon nehéz lenne ott megmaradni, ahol van. Úgy érezhetné, hogy Ed és Wendy már nem akarja, hogy ott éljen. Azt hiszem, egészen eddig a pillanatig én sem fogtam fel teljesen, hogy Davidnek mennyire megromlott a realitásérzéke. – Mert nem is akarjuk, a rohadt életbe – mondja Ed. – A kis szarzsák. JóHír le van sújtva. – Nem akarják? Emiatt? Ugyan már, srácok. Tudtuk, hogy ez rögös út lesz. Nem gondoltam, hogy maguk ketten az első akadályban felbuknak. – Azt mondták, hogy az összes gyereket ellenőrizték – mondja Wendy. – Meg is tettük – feleli David. – De, tudja... Nagyon nagy lehetett neki a kísértés. Csak úgy ott hever a pénz, az ékszer, a műszaki cuccok, és... – Szóval a mi hibánk? – mondja Ed. – Erre akar kilyukadni? – Nem mondanám, hogy a maguk hibája. De lehet, hogy nem egészen mértük fel a... a kulturális szakadék nagyságát.

Ed és Wendy egymásra néznek, aztán sarkon fordulnak és kimennek. – Nagyot csalódtam bennük – mondja David, szinte magának. – Azt hittem, keményebb anyagból vannak gyúrva. Közlöm Robbie-val a tényállást, és hogy az lenne a legokosabb, ha máris felszívódna. Ennek nem nagyon örül – akárcsak David és JóHír, ő is mintha azt gondolná, hogy valami káros címkézésre ragadtatom magam, és hogy nem kapta meg az esélyt. Egészen élénk kis vitát folytatunk erről, amint azt el is képzelhetik, mert nekem meg az az érzésem (és Robbie ezt nem osztja), hogy megkapta az esélyt, de nem élt vele valami hatékonyan. Nem ért egyet velem. – Az a kamera olcsó koreai szarság volt – jelenti ki. – És JóHír is megmondta, összvissz húsz fontról van szó. – Ez, próbálok rámutatni, nem lényeges, sőt egyáltalán nem tartozik a dologhoz, de nemigen sikerül meggyőznöm. Miután sokkal rövidebb beszélgetést folytat Majommal, Robbie úgy dönt, hogy a Webster Road végül is mégsem neki való hely. Soha többé nem látjuk. A szerencsétlenség híre gyorsan bejárja az utcát, és több látogatónk is érkezik a nap folyamán. Természetesen a befogadók mindannyian – mind a négyen – beszélni akarnak Daviddel és JóHírrel, de Ed és Wendy közvetlen szomszédai – köztük Mike, akinek az egész tervvel szembeni ideologikus ellenzékisége, ahogy azt várni lehetett, még hevesebb lett – szintén nem boldogok. Mike meglátogat bennünket. – Ennek semmi köze magához – mondja David.

– Micsoda? Nincs közöm hozzá, hogy egy rohadt kis tolvaj lakik a szomszédomban? – Nem is tudja, ki lakik a szomszédjában – mondja David. – Megítél valakit, mielőtt még megismerte volna. – Ugrik az első jelre – mondja JóHír; úgy látszik, nagyon megtetszett neki ez az ige. – Mi itt nem vagyunk annyira ugrálósak. – Mi, szóval meg kell vámom, hogy kirámolják a fél házamat, mielőtt jogom van panaszt emelni, a kurva életbe? – Mi lenne, ha utcagyűlést hívnánk össze? – javasolja David. – Annak meg mi értelme? – Föl akarom mérni a hangulatot. Megnézni, hogy mások mit éreznek. – Leszarom, hogy mások mi éreznek. – A közösségben való élés nem erről szól, Mike. – Én nem egy kibaszott közösségben élek. Én a saját házamban élek. A dolgaimmal. És szeretném, ha az enyémek is maradnának. – Oké. Úgyhogy talán meg kellene adnunk a lehetőséget magának, hogy ennek hangot adjon. Hogy találkozhasson a srácokkal, és elmondhassa nekik, hogy a háza közelébe ne menjenek. – Hogy elmondhassam nekik! Ha! Ha meg kell mondani nekik, hogy ne törjenek be, akkor már eleve nem itt lenne a helyük. – Hanem hol lenne a helyük? – Egy szállóban, az utcán, kit érdekel? – Hát, engem igen. Ezért csinálom az egészet.

– Hát, engem meg nem. – Miért, magát mi érdekli, Mike? – Ez JóHír első hozzájárulása a vitához, de az eddigi legvérlázítóbb: Mike most veszélyesen közel van ahhoz, hogy megüssön valakit. Kétfelé húznak az érzések. Nem nagyon bírom ezt a Mike-ot, ugyanakkor meg Davidre és JóHírre nyilvánvalóan ráférne egy verés, és nehéz elképzelni, hogy ezt ki mástól kapnák meg, ha nem Mike-tól. – Ide hallgasson – mondja David. Visszatáncolt; kihallani a békülési szándékot a hangjából. – Megértem, hogy aggódik. De ígérem magának, hogy nincs miért aggódnia. Kérem, ismerkedjen meg a többi gyerekkel, hallgassa meg őket. És ha még egyszer valami hasonló történik, nos, akkor az egészet elhibáztam, és mindent még egyszer át kell gondolnom. Oké? Ennyi szűken elég; Mike megnyugszik, beleegyezik, hogy később majd átjön, bár gyanítom, hogy Davidnek még nem kis erőfeszítésébe kerülne, hogy megtérítse az ügyének. És közben megint sajtos ropit készítünk – némelyikünk könnyebb, némelyikünk nehezebb szívvel -, és készülünk egy újabb közösségi gyűlésre a házunkban. A gyerekek a befogadóikkal együtt jönnek, nem pedig egymással, ami aranyos tőlük, mintha mutatni akarnák új elkötelezettségüket. Úgy kell benoszogatni őket az ajtón, mint valami születésnapi zsúrra érkezett kisgyerekeket, és amikor végre bent vannak, csak állnak, és a padlót bámulják, miközben a felnőttek kedvesen – és, igen, büszkén! – bemutatják őket.

– Ő Sas – mondja Richard, a meleg színész a Bill-ből. Sas egy krónikusan félszeg, tizennyolc éves birminghami lány, aki két éve jött Londonba, miután a mostohaapja szexuálisan zaklatta. Nővér szeretne lenni; mostanában prostituáltként dolgozott. Vannak olyan vonásai – a testtartása, a lófarkai -, hogy kilencévesnek nézné az ember; a szeme alapján meg negyvenöt évesnek. Nincs ember a világon – még Mike se -, aki azt kívánhatná, hogy még valami rossz történjék vele az életben. Martina egy Tiz nevű lányt hoz. Tiz pattanásos és kövér, és, mint rögtön észreveszem, fogják egymás kezét Martinával, amikor bejönnek. Ros és Max a saját Holly lányukat hozzák meg a legjobb új barátnőjét, Annie-t, aki idősebb, mint a többiek, olyan huszonkettő lehet, és láthatóan Ros ruhája van rajta – hosszú, virágmintás ruha és csicsás szandál. Robert és Jude Craigje sem a saját ruhájában van, hanem Robert használt öltönyében, a haja nedves a zuhanyzástól, és úgy néz ki, mint egy aranyos, ijedt kisfiú. Ez a legfeltűnőbb mindegyikükben: mikor megérkeztek, mindannyian úgy néztek ki, mintha túl sok mindent láttak volna már túl fiatalon, és mintha a Webster Road komfortjai, a fürdések, a zuhanyzások lemosták volna a testükről és az arcukról mindazt az elképzelhetetlen piszkos tapasztalatot. Most mindannyian úgy néznek ki, ahogy kell – és ahogy nem lenne szabad, ha a világ másmilyen hely volna. Úgy néznek ki, mint rémült fiatalok, akik messze vannak a családjuktól és az otthonuktól és egy olyan élettől, amelyet mindannyian élni szeretnénk.

Mike-nak esélye sincs – még csak szóhoz sem engedik jutni. Peter elmondja, hogy háromszor rabolták ki őket az elmúlt két évben, és végül is tökmindegy, hogy a rablók a szomszédban laknak-e vagy pár utcányira. Martina elmondja Mike-nak, hogy tizenöt évig egyedül élt, és annyira élvezi Tiz társaságát, hogy belepusztulna, ha most egyszerre eltűnne. – Keresni magamnak akkor másik Tizt? – mondja. Sas beszél utolsóként. Nem tud jól beszélni – félszeg, és a cipőjét nézi, és meg-megáll, akadozik, bár úgysem nagyon hallja senki, amit mond. De annyi biztos, hogy kétségbeesetten kapaszkodik ebbe az esélybe, kétségbeesetten szeretne Simonnal és Richarddal maradni, kétségbeesetten szeretne főiskolára menni, kétségbe van esve, nehogy visszakerüljön abba, amiben volt. Legszívesebben megölte volna Robbie-t, mondta, mert tudja, hogy mit jelent, amit tett, és hogy mit fognak gondolni az emberek a többiekről is emiatt, és azt mondta, hogy ha még valamit ellopnak, amíg ők itt vannak az utcában, akkor személyesen fogja kifizetni a kárt az áldozatoknak a saját zsebéből, még ha az élete végéig fizetheti is. Mikor befejezi, Richard odamegy hozzá és megöleli, miközben mindenki tapsol. Mike-nak olyan a képe, amikor indul haza, mint aki mindjárt kirabolja a saját házát és elhúz innen a francba. Richard utána odajön hozzám, hogy megköszönje az estét – mintha tettem volna érte bármit is azon kívül, hogy panaszkodtam az újabb felfordulás miatt. – Tudom, hogy Sas úgy gondolja, sokat tettünk érte – mondja. – De el sem tudom mondani, hogy ő mennyit tett értünk. Úgy értem, nézzen csak rám. Egy rossz

színész, aki repes az örömtől, ha több mint egy hétig életben marad egy kórházi ágyon a Baleseti osztály-ban. Semmit sem kezdtem az életemmel. És most egyfolytában fel vagyok dobva. Ha Sas eléri a célját, és nővér lesz, boldog emberként fogok meghalni. És sírni fogok egy hónapon át. Nagyon büszke lehet Davidre. – Tudja, orvos vagyok – mondom. – Én is megmentettem már egy-két életet. – Richard csak bámul rám, amíg el nem rohanok onnan és be nem zárkózom a vécébe. Ez nem az ő történetük, hanem az enyém és Davidé. Ezért az övéket szeretném is befejezni, és elmondani, hogy kivel mi történt aztán. Craig és Majom eltűnt, Majom néhány nap, Craig néhány hét múlva. Majom elvitt valamennyi pénzt, amikor elment, de ez olyan pénz volt, amit David és én azért is raktunk ki, hogy ellopja: mikor kezdtük gyanítani, hogy Majom boldogtalan, hogy kényelmetlenül érzi magát, és szeretne továbbállni, megmutattam neki azt a dunsztosüveget a konyhában, amiben a vésztartalékot tartjuk, aztán beletettünk öt húszfontost. Tudtuk, hogy el fog tűnni, és el is tűnt. Craig arról beszélt, hogy megy és megkeresi az anyját, és reméljük, hogy valóban oda is ment. A lányok még itt vannak az utcában, és mintha soha nem is lett volna előző életük. Szóval. David meg akart menteni tíz gyereket. Be kellett érnie hattal. A hatból hárommal nem tudott mit kezdeni. Ha a másik három itt marad, állást szerez, aztán majd lesz saját otthona, partnere, akkor talán... Ó, persze, a matematikai számításokat maguk is elvégezhetik. Természetesen nem a tízből-három féle műveletekre gondolok. Hanem

minden másra. Mert nekem most már fogalmam sincs, hogy mi mennyit ér. 11 A Csillagok háborúja összes részéből én csak azokat a csendes jeleneteket szeretem a második részből. A Birodalom visszavág-ból. Egész pontosan ez csak volt a második, mielőtt a negyedikből lett az első, s így a második átváltozott harmadikká. Pár évvel ezelőtt Tom állandóan a Csillagok háborújá-t nézte videón, mindet egymás után, és először azért szerettem A Birodalom visszavág-ot a legjobban, mert abban volt egy kis nyugalom a sok üvöltözés, csattogás és sivítás után. De később kezdtem értékelni a... Nem is tudom, minek nevezzem. Üzenetét? Tanulságát? Van a Csillagok háborúja-féle filmeknek üzenetük? Mindegy, szóval volt benne valami, ami kezdett megcsendülni bennem valahol mélyen, és szerettem volna Luke Skywalker lenni, valahol messze, magamra utalva, ahol megtanulom, hogy legyek Jedi. Szünetet akartam a háborúban. Azt akartam, hogy valamilyen bölcs ember tanítson meg mindenre, amit tudnom kell, hogy le tudjam élni az életem hátralevő részét. És tudom, hogy milyen szánalmas vagyok: egy gyerekeknek szóló fantasztikus filmtől várom ezt – az ilyesmit George Eliot vagy Wordsworth vagy Virginia Woolf mondja az embernek! De hát épp ez benne a lényeg, nem? Nincs se időm, se energiám Virginia Woolfra, ami azt jelenti, hogy a fiam Csillagok háborúja-filmjeiben vagyok kénytelen értelmet és vigaszt keresni. Luke Skywalkernek kell lennem, mert nem tudom, ki más lehetnék.

Amikor Majom és a haverjai beköltöztek az utcába, elfogott az a borzasztó erős érzés, hogy gondolkodnom kell; szinte olyan volt, mintha az életet nem lehetne fenntartani gondolkodás nélkül. Össze voltam zavarodva, hogy kinek van igaza, kinek nincsen, a házam tele volt olyan emberekkel, akiket nem ismertem... Kezdtem megbolondulni, de komolyan. Úgyhogy meg kellett ezt tennem, nem igaz? És természetesen önző és szeszélyes és rossz dolog, de úgy éreztem akkor, hogy nem tudom végiggondolni, hogyan legyek jó, ha nem vagyok rossz. Ezt bárki megértené. Isten, a canterburyi érsek, Miriam Stoppard, bárki. Hát nem? És ez nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretem a gyerekeimet, és nem jelenti azt, hogy kevésbé szeretem a férjemet (bár nem hiszem, hogy ez olyan dolog, amin gondolkoznom kellene)... Elköltöztem otthonról. Félig-meddig. Csak senki sem tudja. Pontosabban, David és JóHír tudja, meg egy Janet nevű kollégám, olyan okokból, amelyek majd világossá válnak. De Molly és Tom nem tudja, legalábbis egyelőre. Egy garzonban lakom, vagyis alszom, közvetlenül a sarkon túl, és este lefektetem a gyerekeket, és beállítom a vekkert negyed hétre, felöltözöm, és egyenesen kisétálok a lakásból, se tea, se müzli, hálóing és köntös egy szatyorban, úgyhogy hat harminckor ott is vagyok a házunkban. A gyerekeket rendszerint csak egy órával később kell kelteni, de jobb a biztonság: hátha valamelyik véletlenül korábban felkel. (Most már ritkán ébrednek fel éjszaka, és ha mégis, mindig David dolga volt, hogy elrendezze őket, egyszerűen azért, mert nekem van igazi állásom.)

Otthon aztán visszaveszem a hálóingemet és a köntösömet, hogy a gyerekekben szemernyi kétely se maradhasson – bár igazán gyanakvónak kellene lenniük ahhoz, hogy az anyjukról, aki este lefekteti őket, reggel pedig ott van a reggelinél, gyanítani kezdjék, hogy elköltözött otthonról -, és ezt a plusz órát azzal töltöm, hogy olvasom az újságot, amit magammal hoztam. Elméletileg egy órával kevesebbet alszom, de ez nem jelent nehézséget, mert a gyakorlatban olyan érzés, mintha egy órával többet aludtam volna, olyan frissítő hatása van annak, hogy éjszaka egy magam lehetek. Nem fizetek a szobáért, Janet Wilderé ugyanis, a harmadik emberé, akinek tudomása van a dologról. Janet a rendelőben dolgozik, és egy hónapra hazautazott Új-Zélandba, hogy megnézze az új unokahúgát. Úgyhogy az a nagy helyzet, hogy ha Janetnek nem született volna egy új unokahúga, akkor soha nem döntöttem volna úgy, hogy elköltözöm otthonról. Mint a kikandikáló pénztárca szülte tolvajok esetében, akiknek különben soha eszükbe sem jutott volna lopni, az én döntésemet is alkalom szülte: Janet véletlenül megemlítette, hogy üresen hagyja a lakását, én pedig pillanatok alatt elhatározásra jutottam. Olyan volt, mintha képtelen lennék ellenállni a kísértésnek; ujjongott minden érzékszervem. Hallottam az ürességet, ízlelni tudtam a csöndet, éreztem a magány illatát, és annyira vágytam rá, ahogy még semmire sem vágytam soha életemben. (Hogy mit árul ez el rólam? Miféle érzékiség az, amelyik a semmire vágyódik?) És aztán ott helyben, pillanatok alatt kitaláltam az egész tervet –

távozás fektetés után, érkezés reggeli előtt -, mert a szükség leleményessé teszi az embert. Aztán hazamentem, elmondtam Davidnek, hogy mit fogok tenni, és megtettem. – Miért? – kérdezte David, mert, gondolom, ez volt a logikus kérdés az adott esetben. Minden miatt, mondtam neki. JóHír miatt, meg Majom miatt, és mert félek, hogy mit találsz ki legközelebb. És azért, mert eltűnök, akartam mondani neki. Mindennap, amikor felkelek, egy kicsivel kevesebb van belőlem. De ezt nem mondhattam el, mert nem tudtam, van-e jogom, hogy elmondjam, és soha nem is tudhatom meg, hacsak ki nem képeznek Jedinek. – Hát, nem is tudom – mondtam. – Csak muszáj kilépnem ebből egy kis időre. – Miből ebből? A házasságunkból, kellett volna mondanom. Mert igazából arról van szó, ha jobban belegondolunk. Mert az marad, ha elvesszük a munkával töltött órákat meg a közös családi vacsorákat és reggeliket: azt az időt, amit így megszerzek magamnak, egyébként feleségként tölteném, nem anyaként vagy orvosként. (És Istenem, milyen rettenetes, hogy csak ezek a választásaim vannak! Az egyedüli alkalom, amikor nem e három szerep valamelyikét alakítom, az, amikor a fürdőben vagyok.) De természetesen ezt sem mondtam ki hangosan; csak körbemutattam, remélve, hogy ő is azt látja, amit én: egy rothadó, háborúk pusztította bolygót, amelyen nincs elég oxigén a magasabb rendű organizmusok táplálásához.

– Kérlek, ne menj el – mondta, de nem hallottam ki semmi meggyőződést vagy kétségbeesést a hangjából. Lehet, hogy nem igyekeztem eléggé. – Miért nem akarod, hogy elmenjek? – kérdeztem tőle. – Mit számít az neked? És hosszú, tűnődő, végzetes csönd következett, mielőtt erre bármit is válaszolt, olyan csönd, ami miatt először is csak legyintettem arra, amit végül is kikínlódott magából, utána pedig teljesen ki is ment a fejemből. Janet garzonja egy nagy teraszos ház tetején van a Webster Roaddal párhuzamos Taymor Roadon. Maga a terasz fura, mert különben gyönyörű, csak hagyták szétmállani. Most egymás után felújítják a házakat, és én az utolsó három még lerobbant ház közül lakom a középsőben. Három lakás van alattam, és már ismerem és kedvelem az összes lakót. Gretchen, aki píáros, és mindenféle ingyen termékmintákat ígért nekem, lakik a kertes lakásban, amelyik a legnagyobb a négy közül; fölötte Marie következik, aki filozófiát tanít az Észak-londoni Egyetemen, és hétvégenként hazamegy Glasgow-ba, Marie fölött pedig Dick, egy csendes, nagyon ideges srác, aki egy helyi lemezboltban dolgozik. Klassz itt lakni. Együtt hozunk döntéseket olyasmikről, hogy hogyan éljük az életünket, hol húzódnak a felelősség határai, és mi szolgálná a lehető legnagyobb közös jót. A múlt héten például Gretchennél volt lakógyűlés, és megszavaztuk, hogy veszünk egy nagyobb levélszekrényt: Marie egy csomó könyvet rendel az Amazontól, és a postás nem tudja bedugni őket az ajtón, úgyhogy ott hagyja a legfelső

lépcsőfokon, ahol nedvesek lesznek. Hallod ezt, David? Levélszekrényméret! Ezek azok a dolgok, amiket meg tudunk változtatni! (Remélhetőleg – egyelőre ugyanis nem tudjuk, mennyibe kerül, meg azt se nagyon, hogy ki szereli fel a levélszekrényeket, vagy hogy ezt hogyan lehetne kideríteni.) Nagyon kellemes megbeszélés volt, rövid, logikus, harmonikus és igazságos: Marie állja a költségek kétharmadát, nekem pedig semennyit sem kell fizetnem. És bort ittunk, és az Airt hallgattuk, egy francia bandát, amelyik főként instrumentális zenét játszik, olyat, amelyik talán a liftben a leghatásosabb. Az Air az új kedvenc együttesem, bár Dick kicsit fanyalgott a maga csendes, ideges módján. Azt mondja, sokkal jobb francia ambient együttesek is vannak, és ha akarjuk, készít nekünk egy válogatáskazettát. De számomra az Airnek modem, gyerektelen és egyedülálló hangzása van, összehasonlítva, mondjuk, Dylanével, amelyik öreg, házas és elnehezedett – olyan, mint az otthoné. Ha az Air olyan, mint a Conran, akkor Dylan a sarki zöldséges. Gomba, saláta, paradicsom, irány haza bolognai spagettit főzni és salátát készíteni, és hogy milyen éééérzééééés? Egyedül lenni hé, ugye, jóóóóóóó? Csak soha nem vagyok, amikor Bob énekel. És önkéntelenül egyfolytában azt érzem, hogy ilyen egy igazi lakóközösség: jó zene, fehérbor, levélszekrény, és zárt ajtó, amikor arra van szükséged. Legközelebb azt fogjuk megbeszélni, hogy nem kellene-e egy asztal a lépcsőházba a postának. Alig várom. (Az az érzésem, hogy kellene, bár kész vagyok meghallgatni minden ellenvéleményt.)

Itt mindenki egyedülálló, és nekem ez is tetszik. Gyanítom, hogy egyikük sem akar egyedülálló lenni; a minap este is volt egy csomó kényszeredett, öngúnnyal teli és nagyon jól begyakorolt vicc a szerelmi életükkel kapcsolatban, és gyanítom, hogy ha ez a téma felmerült a levélszekrényekről tartott lakógyűlésen – Gretchen felvetette, hogy talán a lyuk mérete is közrejátszott a Valentin-napi szerény sikerünkben, és mindannyian kötelességtudóan és megjátszott búslakodással nevettünk -, akkor nincs olyan téma, amelynek a megbeszélése során ne merülne fel. És bár sajnálom őket, ha ők sajnálják magukat, az én céljaimat éppen az szolgálja, hogy egyiküknek sincs viszonya, mert ez is hozzájárul ahhoz a nyugalmas, A Birodalom visszavághangulathoz; olyan érzés, mintha épp új lapot kezdtem volna valaki másnak a rajzmappájában. Az enyémet már elhasználtam, telirajzoltam minden kis sarkot, és nem nagyon tetszett, amit csináltam. Nem gondolok arra, hogy vajon mennyi ideig élhetek így. Janet pár hét múlva visszajön, de már eszembe jutott, hogy vajon Marie használja-e a lakását nyáron, vagy hogy megengedhetek-e magamnak egy garzonbérletet a jelzálogkölcsön, a két gyerek, a férjem, JóHír és a hajléktalanok mellé. És közben abba sem gondolok bele, hogy vajon ez jó élet-e így – hogy az az egy-két privát óra minden este, akár egyedül, akár Dickkel, Marie-vel és Gretchennel, az Airt hallgatva és a levélszekrény-kapacitást megvitatva kielégíti-e az igényeimet a hátralévő negyvenegynéhány évre. E pillanatban úgy érzem, hogy igen, de aligha lenne okos döntés a részemről, ha máris

negyvenéves bérleti szerződést kötnék valamilyen kis kéglire. De a rohadt életbe, boldog vagyok abban a drága két órában. Olyan boldog vagyok, amilyen hosszú évek óta nem voltam. Gondolkodom. Nézem Janet pici tévéjét. Még az újságok kritikarovatát is olvasom azóta, és az alatt a két hét alatt, mióta itt lakom, a hetvenkilencedik oldalig jutottam el a Corelli kapitány mandolinjá-ban. Hadd tegyem hozzá gyorsan, hogy éjszaka meg kell fizetnem az árát. Azt a két órát nem adják ingyen. A legelső itt töltött éjszakámon csuromvizesen ébredtem egy rémálom után, és akkor rájöttem, hogy hol vagyok, és hol nem vagyok. Úgyhogy felöltöztem, és hazasétáltam meg vissza, csak hogy halljam a gyerekek szuszogását. Azóta a legtöbb éjszaka pontban 2.25-kor felébredek, és elhagyottnak, magányosnak és bűnösnek érzem magam, és őrült aggodalom és félelem marcangol, és egy végtelenségig eltart, amíg vissza tudok aludni. És reggel mégis felfrissülten ébredek. Harmadik hete lakom Janet garzonjában, amikor egyszer arra megyek haza, hogy Tom egy új barátjával nézi a tévét. Az új barát egy kövér kis kölyök, furunkulussal az orra mellett és olyan fürtökkel a homlokában, amelyek csak hangsúlyozzák, sőt szinte kigúnyolják a már-már meghökkentő csúnyaságát. Mintha azt mondanák a fürtjei: „Tudjátok, hogy általában milyen archoz szoktunk tartozni, igaz? Na, akkor nézzétek meg ezt!” Tom barátai nem így néznek ki. Tom barátai helyes és vagány srácok. Tomnak ez nagyon fontos; ha valaki kövér és pattanásos (és

bolyhos barna-fehér pulóvert visel), akkor az számára nem létezik, még annyira sem, mint másoknak. – Sziasztok – mondom vidáman. – Te ki vagy? Az új barát rám pillant, aztán imbolygó fejjel körülnéz a szobában, hogy lokalizálja a körünkben lévő idegent. Egyéb hátrányos vonásait figyelembe véve szívfacsarító, hogy még csak nem is tűnik valami okosnak; még miután megbizonyosodott róla, hogy senki más nincs a szobában, akkor sem válaszol a kérdésemre, feltehetően azért, nehogy valamit rosszul mondjon. – Christopher – morogja Tom. – Szia, Christopher. – Szia. – Maradsz vacsorára is? Megint rám bámul. Na nem. Dehogy kockáztatná, hogy elhasaljon ezen a kérdésen. – Azt kérdezi tőled, hogy maradsz-e vacsorára – üvölti Tom. Hirtelen zavarba jövök, és elönt a bűntudat. – Christopher süket? – Nem – mondja Tom megvetően. – Csak hülye. Christopher Tom felé fordítja a fejét, aztán meglöki a mellét, de elég gyámoltalanul. Tom rám néz, a fejét csóválja, és valami mélységes döbbenet van a tekintetében. – Hol az apád? – JóHír szobájában. – Molly? – Fent. Hozzá is eljött egy barátja.

Molly a szobájában van egy kislánnyal, aki Christopher nyolcéves lány alteregójának néz ki. Kicsi, szürke bőrű, szemüveges és egyértelműen rossz szagú – Molly hálószobájának még sosem volt ilyen szaga. A szoba levegője szellentések, testszag és zoknibűz boszorkánykotyvaléka. – Szia. Én Hope vagyok. – Hope1. Uramisten! Szinte természetfeletti mértékben nem illik hozzá ez a név, ami szörnyű figyelmeztetés minden szülő számára. – Eljöttem Mollyhoz játszani. Kártyázunk. Én következem. – Gondosan leteszi az egyik lapot a kupacra. – Káró hármas. Te jössz, Molly. – Molly is letesz egy lapot a kupacra. – Treff ötös. – Hope annyira bőbeszédű, amennyire Christopher csöndes. Mindent kommentál, amit csinál. És mindent, amit lát. És szembetűnően fél az összetett mondatoktól. Úgy beszél, mint Janet a Janet és John-ból. – Mit játszotok? – Csapdlecsacsit. Ez a harmadik partink. Még senki sem nyert. – De. Tudjátok... – kezdeném magyarázni, hogy ez így semmiképpen sem lesz jó, de aztán meggondolom magam. – Holnap is eljöhetek? – kérdezi Hope. Mollyra nézek, a kelletlenség vagy a nyílt viszolygás jeleit figyelve, de valóságos diplomatamaszk az arca. – Majd meglátjuk – mondom. – Én nem bánom – mondja Molly gyorsan. – Komolyan.

Fura, hogyha egy kislány így fogalmazza meg az érzéseit az új legjobb barátnőjével való újabb találkozását illetően, de annyi baj legyen. – Maradsz vacsorára, Hope? – Én azt se bánom – mondja Molly. – Maradhat, ha akar. Komolyan. Jót tesz nekem. Ez az utolsó, vidáman és őszintén odavetett mondat mindent elárul a vendégeimről, amit csak tudnom kell. Amilyen szerencsém van, én vagyok a soros főzésben; David és JóHír fönt szervezkednek a hálószobában. Christopher és Hope is ott marad vacsorára, amelyet majdnem teljes csendben fogyasztunk el, leszámítva egy-egy bővítetlen mondatos megjegyzést Hope részéről: „Szeretem a pizzát!”, „Az anyukám is szokott teázni!”, „Tetszik ez a tányér!”. Mivel Christopher minden jel szerint csak a száján képes levegőt venni, a táplálkozása szörcsögések, morgások és cuppogások némiképp riasztó kakofóniája, amit Tom mélységes megvetéssel szemlél. Néha egy-egy arcról megjegyzik, hogy csak az anyja képes szépnek látni, de Christopher egész lénye olyan, hogy egész biztosan túlfeszíti még a roppant rugalmas anyai szeretetet is: soha nem találkoztam még kevésbé rokonszenves gyerekkel, bár el kell ismernem, hogy Hope, akinek a különös aromája az étel és más emberek közelsége mellett is jól érvényesül, szoros második. Christopher eltolja magától a tányért: – Elfogyott. 1 Remény (A ford.) – Kérsz még? Van még egy szelet. – Nem. Nem ízlett.

– Nekem igen – mondja Tom, aki még soha nem fejezte ki a tetszését semmilyen főztömmel kapcsolatban, feltehetően azért, mert még sohasem nyílt rá alkalma, hogy egy ilyen tetszésnyilvánítással agresszív érzéseket fejezzen ki. Christopher elfordítja a fejét, hogy azonosítsa a megjegyzés forrását, de amikor ezt megtette, nem jut eszébe semmi, amivel válaszolhatna rá. – Én szeretem a pizzát – mondja Hope másodszor is. Tom normális esetben halálbiztosan lecsapott volna egy ilyen ismétlésre, és darabokra szedi az elkövetőt, de most mintha feladta volna: csak forgatja a szemét. – Túl kicsi a tévétek – mondja Christopher. – Meg nem is elég hangos. Így tiszta hülye hangja volt, amikor az az izé felrobbant. – Miért nem szóltál, hogy hangosítsam fel? – mondja Tom. Christopher megint mereven fordítja arra a nyakát, mint valami robotprototípus, hogy szemügyre vegye a barátját, és megint nem szolgál semmilyen válasszal. Christopher negyvenöt perc alatt elérte, hogy meginogjon az egységes oktatás melletti elkötelezettségem; hirtelen úgy érzem, hogy a hülyeség ragályos, és ezt a fiút azonnal ki kellene dobni a házból. – Hol laksz, Christopher? – kérdezem tőle, remélve, hogy ez olyan téma, amihez hozzá tud szólni. – Suffolk Rise – mondja, pontosan azzal a harciasan védekező emelkedő hangsúllyal, amivel más gyerekek azt mondják: „Nem én voltam!” – És szeretsz ott lakni? – kérdezi Molly. Egy másik gyerek esetében gyanítani lehetne, hogy gúnyolódni

próbál ezen a társasági helyzeten, de Molly, attól félek, egyszerűen JÓ akar lenni. – Ja. Jobb, mint itt. Itt szar. Tom időzítése az, ami sok mindent elárul. Számol tízig, sőt talán húszig vagy harmincig, és amíg számol, úgy vizsgálgatja Christophert, mintha egy sakkfeladvány volna, vagy egy különösen komplikált esettörténet. Aztán feláll, és lazán, keményen bemos neki a furunkulusára, amelyről, közelebbről megszemlélve, látszik, hogy kifakadt, és kiontotta pitypangsárga tartalmát volt gazdájának arcára. – Bocs, anyu – mondja szomorúan, miközben kimegy, várva a büntetést, még mielőtt bárki felocsúdott volna. – De meg kell értened egy kicsit. – A bűntudattal foglalkozunk – mondja David, miután Christopher és Hope hazament. (Christopher anyja, egy nagydarab, szimpatikus és talán érthetően csalódott asszony nem tűnik különösebben meglepettnek, amikor megtudja, hogy a fiát megütötték, és talán ennek folyományaképpen mintha nem érdekelné különösebben az általunk tervbe vett szankciók hosszú és részletes taglalása sem.) – Az mit jelent? – Mindannyian bűnösök vagyunk, igaz? – szúrja közbe JóHír lelkesen. – Ezt már eddig is megértették velem. – Ó, nem, nem arról beszélek, hogy mindannyian bűnösök vagyunk mint egy érzéketlen társadalom tagjai. Bár persze azok vagyunk, természetesen. – Természetesen. Egy pillanatra se merném állítani, hogy nem.

– Nem, én a személyes bűntudatról beszélek. Mindannyian tettünk már valamit, ami miatt bűnösnek érezzük magunkat. Bűnösnek érezzük magunkat a hazugságaink miatt. A hűtlenségeink miatt, ahogy ezt maga is tudja. A fájdalmak miatt, amiket okoztunk. Szóval, David és én beszélgettünk erről a gyerekekkel, próbáltuk kitapintani, hogy hol is lehet az ő konkrét bűntudatuk, és aztán arra biztattuk őket, hogy fordítsák meg. – Fordítsák meg... – Aha. Pontosan. Megfordítás. Mi így nevezzük. Az ember vesz valamit, amit rosszul csinált, vagy valami rosszat, amit elkövetett valaki mással, és megfordítja. Az ellenkezőjét csinálja. Ha ellopott valamit, visszaadja. Ha szörnyen viselkedett valakivel, akkor kedvesnek kell lennie hozzá. – Mert a politikai szint mellé beiktatjuk a személyeset. – Kösz, David. Ezt elfelejtettem mondani. Pontosan. A személyes és a politikai szint... – A politikai részét megcsináltuk, igaz? A hajléktalan gyerekekkel meg minden... – Ó, szóval ennek most vége, ugye? Hajléktalanság megoldva? Világmegváltás abszolválva? – Kérlek, ne viccelj ezzel, Katie. Amikor JóHír azt mondja, hogy „megcsináltuk”, nem azt akarja mondani vele, hogy bármit is megoldottunk... – Istenem, dehogy. Még annyi munka van ott kint! Pfü. – És JóHír kicsit legyezi magát a kezével, nyilván azt a rengeteg verejtéket jelezve ezzel, amit még csorgatni kell, amíg jobbra fordul a világ szegényeinek sorsa. – De ugyanannyi tennivaló van itt bent is, tudja? – És a

saját koponyájára mutat. – Vagy talán itt bent. – Ujjával most a szívére bök. – Úgyhogy jelenleg ezen munkálkodunk. – És ezért vacsorázott nálunk Christopher és Hope? – Pontosan – mondta David. – Beszéltünk Mollyval és Tommal, megkérdeztük tőlük, mit akarnak kifordítani, és sikerült kiszúrnunk ezt a két szegény gyereket, mint a... megbánás különleges forrásait. Molly mindig rosszul érezte magát, amiért nem hívta meg Hope-ot a legutóbbi születésnapi zsúrjára, és... Hát, lehet, hogy ezen nevetni fogsz, de Tom rosszul érezte magát, amiért megütötte Christophert az iskolában. – Ami azért vicces, nem? Már ha azt vesszük, hogy az előbb megint megütötte. – Hát, igen, megértem, hogy ezt mondod. – És nem lehet, hogy ami ma történt, azt előre lehetett látni? – Gondolod? – David nyilvánvalóan nem számított rá, hogy a történelem megismételheti magát. – Miért? – Gondolkozz rajta. – Nem akarom, hogy a fiam erőszakoskodjon más gyerekekkel, Katie. És azt se akarom, hogy utáljon másokat. Azt akarom, hogy mindenkiben megtalálja azt, ami jó, és amiért... szeretni lehet. – És gondolod, hogy én nem azt akarom? – Nem vagyok biztos benne. Akarod, hogy Christopherben is megtalálja azt, amit szeretni lehet? – Hát igen. Mondjuk, hogy Christopher talán különleges eset. Egy hasadék az egyetemes szeretet szabályán. – Tehát te nem akarod, hogy mindenkit szeressen.

– Hát, egy eszményi világban természetesen akarom. De... – Hát nem érti? – mondja JóHír izgatottan. – Mi éppen ezt csináljuk! Egy eszményi világot építünk a saját házunkban! Eszményi világot a saját házamban... Még nem igazán értem, hogy miért viszolygok ettől annyira, de valahol mélyen érzem, hogy JóHírnek nincs igaza, hogy egy gyűlölet nélküli élet egyáltalán nem élet, és hogy a gyerekeimnek meg kell engedni, hogy azt utálják, akit csak akarnak. Igen, ez egy olyan jog, amelyért érdemes harcolni. – És te? – mondja David, miután Tom és Molly lefeküdt, én pedig épp indulok. – Mi van velem? – Te mit akarsz megfordítani? – Semmit. Nekem az a véleményem, hogy bármit teszünk is, jó okunk van rá, hogy megtegyük. Hogy Tom megütötte Christophert, például. Ez ma délután is bebizonyosodott. Tom már kétszer ütötte meg, mert nem tudja nem megütni, úgyhogy az a legjobb, ha távol tartjuk őket egymástól, nem pedig egymás mellé tesszük őket. – Szóval maga nem hisz benne, hogy, mondjuk, a háborúskodó törzsek valaha is békében élhetnek egymás mellett? – mondja JóHír szomorúan. – Belfast? Egyszerűen adjuk fel? Palesztina? Meg az a hely, tudja, ahol a tuszik vannak meg azok a másikak? Felejtsük el? – Nem vagyok biztos benne, hogy Tom és Christopher háborúskodó törzsek, vagy igen? Ők csak két kisfiú, nem két harcias törzs, nem igaz?

– De lehet úgy venni, hogy bizonyos értelemben képviselnek valakiket – mondja David. – Lehet úgy venni, mondjuk, hogy Christopher egy koszovói albán. Nincs semmije, a többség megveti... – Csak persze az átlagos koszovói albántól eltérően ő egyszerűen otthon maradhatna és nézhetné a tévét, és nemigen történne vele semmi – mutatok rá. De csak a fejemben, miközben már megyek a garzonomba; valahol a „megveti” szó második szótagjánál rájuk csaptam az ajtót. De természetesen azon veszem észre magam, hogy ez a megfordításos dolog jár az agyamban. Hogy az istenbe ne? David tudja, hogy alig van olyan dolog, ami miatt ne lenne bűntudatom, ezért is ültette a fülembe a bogarat. A szemét! Azt tervezem, hogy Janet garzonjában majd olvasok és hallgatom az Air CD-jét, amit lentről kértem kölcsön, de végül azzal töltöm az időt, hogy listát készítek a fejemben mindazokról a dolgokról, amelyek miatt bűntudatom van, és hogy tehetek-e bármit, amivel bármelyiket is jóváteszem. Egészen megdöbbent, hogy milyen könnyű felidézni mindazt, amit rosszul csináltam, mintha állandóan ott lebegnének a tudatom felszínén, és egyszerűen csak kimeregethetném őket egy kanállal. Orvos vagyok, jó ember vagyok, és mégis ott az a sok minden... Első hely, numero uno: hogy elköltöztem otthonról. És épp mert rosszul érzem magam miatta, azért csináltam úgy, hogy kemény munka legyen: hatkor kelni meg minden. Ez afféle vezeklés, gondolom, és ebben a dologban talán föl is oldozhatom magam. (Csak persze igazából azért kelek hatkor, mert nincs bátorságom

elmondani a gyerekeknek, hogy elköltöztem otthonról, úgyhogy valójában az elköltözésem bűnét a gyávaság bűne is tetézi. Szóval valójában nemhogy teljesen föloldozhatnám magam, hanem duplán vagyok bűnös.) Második hely: Stephen. Vagy inkább David. Itt nem érdemes szaporítani a szót. Házassági esküt tettem, és megszegtem, és ezt már nem lehet visszacsinálni. (Bár vannak enyhítő körülmények, mint ahogy azt, remélem, már megértették.) (Bár persze ha ilyesmiről van szó, ott soha nincsenek enyhítő körülmények, nem igaz? Valahányszor megnézem Jerry Springert, a bűnös fél mindig azt mondja lesújtott hitvesének: „Én próbáltam elmondani neked, hogy nem vagyunk boldogok, de soha nem figyeltél rám.” És a végén mindig azt gondolom, hogy az oda-nem-figyelés bűne nem érdemli meg automatikusan a megcsalatással való bűnhődést. Persze mégiscsak azt gondolom, hogy az én esetem valóban különleges. Naná, hogy az. Kezdjük azzal, hogy Jerry Springer vendégei közül hányan orvosok? Azok közül a transzvesztiták és sorozatapák közül hányan akartak valaha is jót cselekedni?) (Lehet, hogy mindannyian. Lehet, hogy egy felvágós középosztálybeli hülye picsa vagyok. Édes Istenem!) Harmadik hely: a szüleim. Soha nem hívom őket. Soha nem látogatom meg őket. (Vagyis igen, de mindig egy jó adag rossz érzéssel, mikor már nagyon muszáj stb.) (Persze, komolyan azt gondolom, hogy az én szüleim rosszabbak. Soha nem panaszkodnak, soha nem kérdeznek, egyszerűen csak némán szenvednek, ami szörnyen agresszív dolog, ha jobban belegondol az

ember. Vagy, ami még provokatívabb, úgy tesznek, mintha megértenék. „Ó, ne is izgasd magad. Annyira le vagy terhelve, ott a munka, a gyerekek. Csak telefonálj, amikor tudsz...” Szóval ilyen megbocsáthatatlanul manipulatív dolgokra gondolok.) Van azonban itt egy paradoxon, egy olyan paradoxon, amely némi vigasszal szolgál: oké, elfogadom, ezek a bűntudatféle érzések ártalmasak az ember lelki egészségére. De azok, akiknek semmi okuk rá, hogy bűnösnek érezzék magukat, az én tapasztalataim szerint a lelkileg legkevésbé egészséges emberek, mert hogy valakinek bűntudattól mentes kapcsolata legyen a szüleivel, az csak úgy lehetséges, ha állandóan beszélget velük, állandóan megy hozzájuk, sőt talán együtt is él velük. És az azért sehogy sem lehet jó, nem igaz? Úgyhogy ha ez a két választás van – állandó bűntudat vagy valami freudi borzalom napi öt telefonhívással -, akkor én bölcs és érett döntést hoztam. Negyedik hely: a munka. Ez különösen igazságtalannak tűnik. Azt gondolná az ember, hogy a pályaválasztásom önmagában is elég lenne, hogy megszabadítson minden aggodalomtól e téren; azt gondolná az ember, hogy még egy rossz orvos egy rossz napján is jobban érzi magát, mint egy jó drogdíler egy jó napján, de gyanítom, hogy ez nem egészen így van. Gyanítom, hogy a drogdílereknek vannak olyan napjaik, amikor minden klappol, amikor minden úgy megy, mint a karikacsapás, és egymás után kipipálhatják a dolgaikat, és a jól végzett munka örömével térhetnek haza. Miközben nekem vannak olyan napjaim, amikor durva voltam a betegekkel, és nagyon keveset segítettem rajtuk, és

látom a szemükben, hogy úgy érzik, lerázom vagy félreértem vagy elhanyagolom őket (Helló, Mrs. Cortenza! Helló, Buggyant Brian!), és soha nem végzem el a papírmunkát, és az összes biztosítási igényt elsüllyesztem az egyik fiók fenekén, és a legutóbbi rendelői értekezletünkön megígértem, hogy írni fogok a parlamenti képviselőnknek, és elpanaszolom neki, hogy a menekültek nem juthatnak hozzá az orvosi ellátáshoz, és persze azóta se csináltam semmit... Nem elég orvosnak lenni; jó orvosnak kell lenni, kedvesnek kell lenni az emberekhez, lelkiismeretesnek és lelkesnek és okosnak kell lenni, és bár minden reggel azzal az elhatározással lépek be a rendelőbe, hogy pontosan ilyen leszek, nem kell több hozzá, csak egy vagy kettő a kedvenc betegeim közül – mondjuk, Buggyant Brian meg valamelyik napi hatvan szálat elfüstölő gyárkémény, aki dühösködik, mert nem tudok mit kezdeni a mellkasi panaszaival -, és máris rosszkedvű, gúnyos és unott leszek. Ötödik hely: Tom és Molly. Az összes nyilvánvaló dolog miatt, jobb nem belemenni, annyira unalmas az egész, és különben is mindenki számára ismerős, aki valaha volt már szülő vagy gyerek. Plusz, lásd az egyes pontot fent: kiköltöztem a házunkból (bár csak ideiglenesen, bár csak mert kiprovokálták, bár csak egy garzonba a sarkon túl), és nem mondtam el nekik. Gyanítom, hogy az én helyemben sok más anya is sokat töprengene azon, hogy vajon helyesen tette-e, amit tett. Ezek azonban csak a háromfelvonásos darabok, amelyek naponta lejátszódnak a Carr-pszichében. Van egy csomó egyfelvonásos is, olyasmik, amik inkább

valami alternatív színházba valók, mint a West Endre, de olykor igencsak szívós elalvás előtti átgondolnivalóval szolgálnak. Ott az öcsém („Szülők”et lásd fent), akiről tudom, hogy boldogtalan, ennek ellenére a parti óta nem találkoztam vele; vannak különböző egyéb rokonaim, köztük anyám Joan nevű nővére, aki még mindig várja a köszönetet egy nagyon nagylelkű... ó, Istenem, ezt hagyjuk. És van egy régi iskolai barátnőm, aki egyszer kölcsönadta a házát Devonban, és Tom eltörte az egyik vázáját, de amikor egyszer nálunk szerette volna tölteni az éjszakát... Hagyjuk inkább ezt is. Nem akarok átmenni melodrámába: tudom, hogy nem rossz az életem. De azért nem gondolom, hogy ez a bűnlista semmit sem számít: higgyék el, számít valamennyit. Nézzék csak meg. Házasságtörés. A barátok hanyag kihasználása. Tiszteletlenség a szülőkkel szemben, akik nem tettek semmi rosszat azon kívül, hogy szerettek volna közeli kapcsolatban maradni velem. Tessék, ezzel kettőt már meg is szegtem a tízparancsolatból, és figyelembe véve, hogy a tízből mennyi is... három vagy négy a vasárnapi pihiről és a faragott képekről szól, vagyis olyasmiről, ami nem igazán számít a huszonegyedik század eleji Hollowayben, harminchárom százalékos parancsolatmegszegési mutatót produkáltam, és az nekem túl magas. Emlékszem, hogy vettem végig a listát tizenhét évesen, arra gondolva, hogy ezzel nem lesz sok gondom, már ha leszámítjuk a faragott képek miatti kekeckedést, és csak azokat vesszük, amik igazán számítanak. Sőt azt sem bántam volna, ha benne

maradnak azok a kekecfélék is. Isten csak megértette volna azt a néhány vasárnapi, szükséghelyzetben történő beteglátogatást, nem igaz? És úgy saccra vajon hány faragott képet fogok készíteni az életem során? Egyelőre nullán állok – még soha nem éreztem efféle késztetést, és nagyon meg lennék lepve, ha nem bírnék ellenállni neki, ha netán mégis elfogna a kísértés. Különben meg időm se lenne rá. Mikor a bűneimet szemlélem (és ha azt gondolom, hogy bűnök, akkor bűnök), át tudom érezni az újjászülető kereszténység vonzerejét. Gyanítom, hogy nem maga a kereszténység annyira csábító, hanem az újjászületés. Mert ugyan ki ne szeretne mindent elölről kezdeni? 12 Amikor az összes angol futballszurkoló tört-zúzott valamelyik vébén vagy hol, megkérdeztem Davidtől, hogy miért mindig az angolok azok, és soha nem a skótok, és elmagyarázta, hogy a skót szurkolók tartózkodása az erőszakos viselkedéstől az erőszakosságnak egy különös formája: annyira gyűlölnek bennünket, hogy bár páran közülük biztosan szeretnének verekedni, megtartóztatják magukat, mert be akarják bizonyítani, hogy jobbak nálunk. Hát, Mollyból egy skót lett. Mióta Tom megütötte azt az undorító Christophert, konokul annyira kedvesen viselkedik azzal az undorító Hope-pal, amennyire csak bír. Hope mindennap eljön hozzánk iskola után, és bebüdösíti az egész házat; és minél jobban szaglik, annál buzgóbban kéri Molly, hogy másnap is jöjjön, és annál jobban tudatosítja Tommal, hogy ő milyen csúnyán bánik a maga Hope-jával. Komolyan kezdek

aggódni Molly mentális egészségéért: hány nyolcéves gyerek lenne képes rá, hogy egyik napját a másik után rontsa el csak azért, hogy megmutassa a testvérének, hogy erkölcsileg fölötte áll? És most közeledik Molly születésnapja, és makacsul azt mondja, hogy nem akar születésnapi zsúrt; velünk meg a bátyjával meg az új legjobb barátnőjével akarja tölteni a napot. Szörnyű szégyenünkre a szóban forgó öt személy közül kettő nem túl lelkes. – Hope-ot soha nem hívják meg sehová – mondja Molly magyarázatképpen. Nagyon különböznek, mármint a fiam meg a lányom, különösen újabban. A fiam ugyanezt a megjegyzést tenné, hogy a Mollyéval ellentétes döntését igazolja. Egy olyan gyerek, akit még soha nem hívtak meg sehová, ipso facto ki lenne zárva bármilyen buliról, amit esetleg Tom tartana. – De büdös – jegyzi meg Tom. – Igen – mondja Molly szinte szeretettel. – De nem tehet róla. – De tehet. – Hogyan? – Fürödhetne. És használhatna dezodort. És nem kellene mindig szellentenie. Vagy muszáj neki? – Hát, azt hiszem, hogy igen. Hirtelen megdöbbent ennek a vitának a fontossága (végül is nem másról szól, mint arról, hogy mennyivel tartozunk az embertársainknak, és hogy vajon kötelességünk-e mindenkit szeretni, függetlenül az egyes emberek személyes tulajdonságaitól), meg az is, hogy mi körül forog (egy gyerek szélgörcsei). Elfojtok egy nevetést, mert ez valóban fontos dolog. És persze

nem is olyan nagyon vicces az az ötlet, hogy egy kis családi kocsival elmenjünk valami vidámparkba – mármint Hope társaságában. – Miért nem rendezel egy nagy születésnapi zsúrt, és hívod meg Hope-ot arra? – Hadd tegye azt, amit ő szeretne – mondja David. – Természetesen azt teszi, amit szeretne. Csak biztos akarok lenni abban, hogy ezt szeretné. Nem akarom, hogy aztán majd valamikor nézegessük a Molly kilencedik születésnapi zsúrjáról készült fényképeket, és találgatnunk kelljen, hogy ki az ördög az ott mellette. – Miért? Mi se ismerünk már jóformán senkit az esküvői fényképeinkről. – Igen. És nézd csak meg... – Még időben leállítom magam. A házasságunk romjairól való keserű tűnődés nem helyénvaló e pillanatban. – ... Nézd csak meg, hogy annak mi az oka. – Buzgalmamban, hogy varratmentesen fejezzem be a mondatot, úgy beszélek, mint egy kelet-európai cserediák. Persze, ha valóban szeretnék megnézni, mi volt az oka ennek, nem is találhatnának szemléletesebb illusztrációt arra, hogy az istenbe lett egy csődtömeg a házasságunk: az esküvőnket követő néhány évben David addig cukkolta, gúnyolta és csesztette az összes akkori vendéget, a barátainkat, kollégáinkat és rokonainkat, de tényleg éveken és éveken át, amíg szépen mind elmaradoztak. – Az én születésnapom. Azt csinálok, amit akarok. – De úgyis csak pár hét múlva lesz. Miért nem vársz legalább addig, amíg meg nem mondod neki, csak hogy

biztos legyen? – Persze nem mintha arra lehetne számítani, hogy Hope nem ér majd rá. – Nem akarok várni. – És megy a telefonhoz, valahogy olyan kárörvendő arccal, amely, legalábbis nekem úgy tűnik, nem igazán illik az önzetlen nagylelkűségnek ehhez a gesztusához. Tehát. Hogy összefoglaljam: szeretném, hogy megbocsássák vétkeimet (melyek között szerepel a házasságtörés, a szüleimmel szembeni tiszteletlenség, a borderline betegekkel, például Buggyant Briannel való durva bánásmód, sőt még az is, hogy hazudok a gyerekeimnek, és nem mondom meg, hogy valójában hol lakom), de nem vagyok hajlandó megbocsátani azoknak, akik vétkeznek ellenem, még ha nyolcéves kislányokról van is szó, akiknek az az egyetlen komoly vétkük, hogy rossz szagúak. És hogy szürke a bőrük. És hogy nem valami szörnyen okosak. Hát jó. Rendben. Hadd gondolkodjam el ezen, aztán majd jövök vissza. Magam sem tudom, hogy ki fogom mondani ezeket a szavakat, amíg ki nem buknak a számon, és amikor ez megtörténik, enyhén szédülni kezdek. Persze lehet, hogy már eleve szédültem – vasárnap délelőtt van, és még nem ettem, pedig már pár órája átjöttem a garzonból. Talán ha megettem volna egy tál gabonapelyhet, amint hazaértem, soha nem mondtam volna semmi ilyesmit. – Templomba megyek. Akar valaki velem jönni? David és a gyerekek érdeklődéssel vizslatnak egy darabig. Mintha azt várnák, hogy miután mondtam valami furát, csináljak is valami hasonlót, mondjuk, vetkőzzek meztelenre vagy kezdjek ámokfutásba egy

konyhakéssel. Még jó, hogy nem azzal kell keresnem a kenyeremet, fut át az agyamon, hogy meggyőzzem az embereket: a templomba járás tökéletesen egészséges szabadidős tevékenység. – Én megmondtam neked – mondja Tom. – Mit mondtál meg? Mikor? – Már az elején. Amikor apu elosztogatta az összes holminkat. Megmondtam, hogy a végén majd templomba kell járnunk. Ezt el is felejtettem. Tomnak tehát igaza lett, ráadásul olyan formában, amit még ő sem láthatott előre. – Ennek semmi köze az apádhoz – mondom. – És senkinek sem kell mennie sehová. – Én megyek veled – mondja Molly. – Melyik templomba? – kérdezi David. Jó kérdés. – Csak ide a sarokra. – Kell hogy legyen itt egy valamelyik sarkon. Mert a templom is olyan, mint a fogadóirodák, nem? Mindig van egy a közelben, csak az ember észre sem veszi, ha nem használja. – Melyik sarokra? – Mehetnénk Pauline-nal – mondja Molly. – Tudom, melyik templomba jár. – Pauline Molly osztálytársa. Afro-karibi. Uramisten... – Én nem azt... Én másfajta templomra gondoltam. – Pauline azt mondja, hogy nagyon vidám ott. – Én nem egy vidám templomot keresek. – Mit keresel? – kérdezi David, élvezettel figyelve feszengésemet.

– Én csak... Csak ülni akarok hátul, nem bekapcsolódni vagy valami. Gondolom, Pauline-é... szóval az egy olyan bekapcsolódós fajta templom, nem? – Miért akarsz odamenni, ha nem kapcsolódsz be? Mi értelme van annak? – Csak hallgatni akarom. – Biztos, hogy Pauline templomában is lehet hallgatni. Természetesen a meggyőződés hiánya az, amit akarok. Azt reméltem, hogy találok egy szelíd, kételyekkel teli liberálist, lehetőleg egy viszonylag fiatal nőt, aki, mondjuk, a politikai üldöztetés vagy a szegénység elől menekülő bevándorlókról prédikál, vagy talán a lottóról és a kapzsiságról, és aztán bocsánatot kér, amiért szóba hozza Istent. És valahogy eközben megbocsáttatnak a gyarlóságaim, engedélyeztetik, hogy ne szeressem Hope-ot és Buggyant Briant, és megvigasztaltatom, hogy csak mert nem voltam jó, az még nem jelenti azt, hogy rossz voltam. Szóval ilyesmi. És lehet, hogy Pauline temploma pont ilyen – honnan tudhatnám? Mindenesetre feltételezem, hogy nem ilyen. Feltételezem, hogy Pauline templomában nincs kételkedés, csak vidám és lelkes rajongás, és azért feltételezem ezt, mert könnyebb faji alapon kategorizálni, mint kideríteni az igazat. Na tessék. Reggel azzal kelek fel, hogy teszek valamit, ami így vagy úgy, de mégiscsak jó dolognak számít, és két órán belül kiderül, hogy emiatt is megint csak bűntudatom lehet. – Ők másfajta templomba járnak, igaz, anyu? – mondja Tom.

– Kik azok az „ők”? – csattanok fel. Ha vesznem kell, magammal rántom őket is. – Pauline családja – mondja Tom értetlenül. – Ja. Azt hittem, hogy... Mindegy. Mert természetesen nem ő gondolt rosszra, hanem én. Mint mindig. Végül sikerül meggyőznöm Mollyt, hogy mi az anglikán egyházhoz tartozunk, bár ebből a gondolatmenetből sem hiányoznak a rémisztő elemek, és kettesben cirkálunk a környéken a kocsival, keressük a megfelelő templomot, amelyik a megfelelő műsorral szolgál a megfelelő időben. Mázlink van: Molly észrevesz néhány agg hívőt, amint épp a St. Stephenbe csoszognak, épp csak pár utcányira tőlünk, úgyhogy leparkolunk előtte. (Ha ön az a fajta ember, akinek a szórakozási mód megválasztásában döntő szempont a parkolás könnyűsége, akkor melegen ajánlhatom a vasárnapi anglikán miséket. Elég öt perccel tíz előtt érkezni a tízórás misére, és tizenegy nulla kettőkor már vígan robog az ember hazafelé. Akinek kellett már egy órát várnia a Wembley parkolójában egy Spice Girls-koncert után, az ezt bizonyára vonzónak találja.) Minden megvan, amit akartam. A lelkész valóban egy helyes, középkorú nő, aki mintha kicsit szégyellné a hitét; a gyülekezet kicsinysége és szemmel látható szenvtelensége mindent és mindenkit illetően lehetővé teszi, hogy csak úgy üldögéljünk ott hátul, mint akiknek semmihez és senkihez semmi közük. Molly természetesen a legfiatalabb jelenlévő a templomnak ezen az oldalán, és valószínűleg én vagyok a második legfiatalabb, tíz vagy tizenöt évvel, bár egyik-másiknál

ezt nehéz megállapítani: az idő, mondjuk ki őszintén, mostohán bánt némelyikkel. Isten tudja, hogy mi itt az ok, és mi az okozat. Eléneklünk egy zsoltárt, az egyik legkönnyebbet, a „Magasztalunk téged, Istenünk”-et, megy, mint a karikacsapás, tisztán emlékszem rá az iskolai gyűlésekről és a különböző esküvőkről, és Molly is meg én is jó hangosan, a kellő szakértelemmel bekapcsolódunk, még ha ezt csak mi magunk állapíthatjuk is meg; és aztán jön egy felolvasás, aztán meg a hirdetmények. Cserebere vásárt szerveznek. Ezen a héten azért nincs kórus, mert meghívták, hogy egyesítse erőit egy másik kórussal valahol máshol... Kezd elkalandozni a figyelmem. Még soha nem voltam rendes istentiszteleten. Voltam esküvőkön, temetéseken, keresztelőkön, karácsonyi miséken, sőt még aratási ünnepségeken is, de még sohasem voltam ilyen szimpla, ürességtől kongó vasárnapi misén. Az egész olyan érzést áraszt, hogy nagyon messze van Istentől – nem közelebb, mint majd az a cserebere vásár lesz, és sokkal messzebb, mint amilyen messze e pillanatban Molly barátnője, Pauline lehet tőle, legalábbis ezt gondolom. Szomorú, kimerült, legyőzött érzést kelt; lehet, hogy ez Isten háza volt valamikor, szeretném mondani az itt lévő maroknyi embernek, de látni való, hogy Ő már elköltözött, bezárta a boltot, elment egy olyan helyre, ahol nagyobb az igény az ilyesmire. És aztán körülnéz az ember, és arra gondol, hogy vajon ez a szomorúság nem része-e a lényegének: azok, akik képesek hetente egyszer idevonszolni magukat, biztos, hogy nem a társaság kedvéért járnak

templomba, hisz nincs itt semmiféle társasági élet. Ez nem olyan hely, ahol megmutathatod magad és nézelődhetsz, ahhoz legalábbis színházi látcsövet kellene a padok hátuljára aggatni. Húsz métert kellene sétálni, hogy valakivel kezet foghasson az ember. Nem, ezek az emberek itt a kemény mag, az utolsó fehér angolszász protestánsok Hollowayben, a megvertek, a magányosak és az elárvultak, és ha van nekik hely a mennyek országában, hát meg is érdemlik. Csak azt remélem, hogy ott melegebb van, mint itt, és hogy több a remény, a fiatalság, és nincs szükség cserebere vásárokra, és az angyalok kórusa nem épp máshol énekel majd aznap, de attól félek, hogy ott is ez van; a mennyország minden valószínűség szerint negyedrészt boldogtalan öreg hölgyekkel van tele, akik megnyomódott égettcukros tortákat és összekaristolt Mantovani-lemezeket árulnak egymásnak. A hét minden napján, az örökkévalóságig. Na és az a helyes hölgy, aki felolvassa nekünk a hirdetményeket? Vajon elszontyolodik-e néha a csoszogó, elcsigázott gyülekezete láttán? Mintha láttam volna valami kimerültséget, sőt akár kétségbeesést az arcán, amikor jelentkezőket kért virágrendezésre, de talán csak azért, mert nem nagyon ért a virágrendezéshez. De prédikálni, hát ahhoz csudára ért – olyan fölvillanyozóan, olyan mókásan beszél, hogy az már kínos. Nagy levegőt vesz, ránk függeszti a tekintetét, aztán elüvölti magát: „EGY-KÉT-HÁ-NÉGY, A GONOSZHOZ JÓ LÉGY!”, mi pedig riadtan, megzavarodva süppedünk be a padba – mindannyian,

kivéve Mollyt, aki felismeri az utalást. Az „Egy-két-hánégy, a gonoszhoz jó légy” a kedvenc dala jelen pillanatban – múlt szombat délután vettük a zsebpénzéből a Holloway Roadon, és aztán estig arra táncolt. A gyülekezet többi része azonban, a visszeres asszonykák és a tüdőtágulásos férfiak, akik a helyes hölgy nyáját alkotják... lefogadom, hogy még egyik sem vette meg azt a CD-t, így aztán nem tudják, hogy a helyes hölgy miért üvölt nekik ilyen dolgokat, és azok, akik fizikailag képesek rá, mereven bámulják a cipőjük orrát. A helyes hölgy szusszan és elmosolyodik. – Ezt akarta Jézus, hogy a gonoszhoz jók legyünk? – kérdezi. – Én azt hiszem, igen. – Ránk mutat, hirtelen, teátrálisan, mintha mikrofon lenne a másik kezében. – Gondolkodjanak ezen. – Boldogan tesszük, mert ez azt jelenti, hogy tovább bámulhatjuk a cipőnk orrát, amíg próbáljuk fölfejteni a dalszöveg minden teológiai jelentését. Mi az ördögöt gondol ez, hogy kihez beszél? Csak azt tudom feltételezni, hogy a szó szoros értelmében egy másik közönséget lát maga előtt, hogy belépett egy párhuzamos univerzumba, amely tele van fiatal, divatos keresztényekkel, akik a világért sem hagynák ki a prédikációját, és boldogan sikoltoznak a kultúrájukra tett minden utalásra. Szeretnék felrohanni a pulpitusra és megrázni. – Gondolkodjanak ezen – ismétli meg. – Mária Magdaléna. Iskarióti Júdás. Zákeus, a fővámszedő. A nő a kútnál. Egy-két-há-négy! Lám, Jézus jó volt a gonoszokhoz!! – De hirtelen sávot vált a gondolatmenete, és egy olyan csikorgó

sebességváltással, amin még a legreménytelenebb tanuló vezető is elfintorodna, felteszi a kérdést, hogy Isten vajon ugyanannyira akarja-e, hogy a jókkal törődjünk, mint ahogy azt akarja, hogy törődjünk a gonoszakkal. Mert ő azt gyanítja, hogy nem. Ő azt gyanítja, hogy az ÚR csak azt szeretné, hogy legyünk önmagunk, és hogyha minden időnket azzal töltjük, hogy hamisan kegyesek vagyunk, akkor Ő nem tud megismerni bennünket, márpedig Ő azt szeretné. Hirtelen énekelni kezd. – „Ismerni akarlak, tudni mindent rohóllad.” – Most már el is vörösödök. Érzem, ahogy áramlik át a vér minden eremben az arcomon és a nyakamon, és most először az is az eszembe jut, hogy a helyes hölgy talán szó szerint bolond. Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem mindenki szenved annyira ettől a műsortól, mint én. Vannak, akik mozgatják a fejüket és mosolyognak, és világos, hogy „A király és én” közelebb van a kollektív szívünkhöz, mint „A gonoszhoz jó légy”. – Ez egy jó templom, igaz, anyu? – suttogja Molly, én pedig bólintok, annyira lelkesen, amennyire csak bírok. – Ide fogunk járni minden héten? Megrántom a vállam. Ki tudja? Nehéz elképzelni, hogyan válhatnék odaadó kereszténnyé attól, hogy egy őrült nőt hallgatok, aki musicalekből énekel nekem részleteket, de persze igazából arra sem számítottam soha, hogy olyan férfiakkal fogom megosztani a házamat, akiket JóHírnek meg Majomnak hívnak. – Tudom, hogy ez a dal „A király és én”-ből van – mondja a helyes hölgy. – De Istenről is írhatták volna. Ő ismerni akar benneteket. És ezért nem érdekli a

műjóságotok, mert az megakadályozza Őt abban, hogy megismerjen benneteket. Tyű. Ez már jobb. „Műjóság”. Tetszik ez a kifejezés, és az első adandó alkalommal valakinek az arcába fogom vágni. Ezért is költöztem el: mert David jósága olyan műjóság, amely megakadályozza Istent abban, hogy megismerje őt. Ami azt illeti, David a végén – bármilyen fura és vicces – könnyen a pokolra kerülhet, mert Istennek gőze se lesz róla, hogy ki is ő valójában. Közeledek a keresztény állásponthoz. A helyes hölgy amellett érvel, hogy semmit se tenni – különben meg én nem semmit teszek, mert orvos vagyok, jó ember, de az én jóságom organikus és természetes, nem pedig művi -, szóval hogy semmit se tenni jobb, szentebb dolog, mint tenni valamit. Ott helyben elhatározom, hogy a szívembe engedem Istent, abban a reményben, hogy újonnan megtalált hitemet valamiképpen gonosz fegyverként lehet használni a hitvesi háborúban. Szó se róla, nem mindenki ilyen úton jut el Istenhez; némelyek azt mondanák, hogy kifejezetten keresztényietlen abban a reményben megtérni, hogy az komolyan feldühíthet valakit. De hát, mint tudjuk, Isten útjai kifürkészhetetlenek. És mintha még további térítésre lenne szükségem, a prédikációt felolvasás követi, ami annyira szíven talál, hogy majdnem kiugrok a padból és csapdosom a levegőt. A felolvasást a gyülekezet azon kevés tagjainak egyike ejti meg, akiben van annyi szusz, hogy fel tudjon menni a szószékre; mikor kifújja magát a nagy erőfeszítés után, belekezd Szent Pálnak az egyik korinthusbeliekhez írott levelébe. Híres rész, már én is

sokszor hallottam (hogyan? mikor?), és mivel azt hiszem, hogy ismerem, elkalandozik a figyelmem. A „jóság” szó zökkent vissza. „A jóság nem kérkedik, nem fuvalkodik fel”, olvassa az öregfiú. Háromszoros hurrá Szent Pálnak! Úgy van! Kérkedés és felfuvalkodás! Felfuvalkodás és kérkedés! Ha egy kis ízelítőt akarnak belőle, csak ugorjanak el a Webster Roadra, amely a Felfuvalkodók és Kérkedők Klubja lett! Miért nem hallottam még soha rendesen ezt a szöveget? Próbálom végiggondolni ezt az egészet, és hogy hogyan lehetne a legnagyobb pusztítást okozni vele, s közben igyekszem a templom pillanatnyi valóságán túlra, valami szent térbe révedni, de végül is csak egy olyan fickót kezdek el bámulni, akit addig nem vettem észre: kábé velem egykorú, olyan az orra és az arcszíne, mint az enyém, és a férjem régi bőrdzsekijét viseli. Az öcsémet nézem. Az öcsémet! Az első reakcióm – és ez elárul valamit a mai anglikanizmus helyzetéről, meg arról, miért él bennem egy olyan sanda gyanú, hogy nem lesz hosszú életű ez az én hirtelen jött vallási buzgalmam -, hogy szörnyen megsajnálom; komolyan nem tudtam, hogy ennyire kétségbeejtő a helyzete. Nézem egy darabig, és sikerül meggyőznöm magam, hogy az arcára is rá van vésve a kétségbeesés. Láthatóan egyáltalán nem figyel arra, amit a helyes hölgy beszél, és egyszer felsóhajt, miközben az öklére hajtja a fejét. Megbököm Mollyt, és rámutatok, és miután Molly pár percen át hiába próbálja felhívni magára a figyelmét, odamegy hozzá. Mark meghökken, aztán megpuszilja Mollyt, aztán körülnéz, és meglát engem is, és zavartan egymásra mosolygunk.

A helyes bolond hölgy most végzi az áldozást, úgyhogy a gyülekezet reszketegen fölkászálódik és kezd odacsoszogni hozzá. A nyüzsgés, vagy ami itt nyüzsgésnek mondható, lehetővé teszi, hogy összetereljem a templomban szétszóródott szeretteimet, és kivezessem őket a szabadba. – Szia. – Mikor kiérünk, arcon puszilom Markot, és kérdőn nézek rá. – Olyan, mint összefutni valakivel egy bordélyházban, igaz? – mondja. – Olyan? – Ja. Úgy értem, tisztára begazoltam, hogy lebuktattál. Persze, tulajdonképpen neked se kellene itt lenned, nem? – Nekem van egy gyerekem. – Ez jó ürügy, hogy elmehess a Toy Story 2-re, de nem egy templomba. – Minden héten megyünk – mondja Molly. – Klassz volt, ugye? – Hát, Mark bácsi elvihet a jövő héten. Eljössz hozzánk egy kávéra? – Aha. Kösz. Szótlanul megyünk a kocsihoz Markkal – eltart vagy harminc másodpercig! -, és hallgatjuk, ahogy Molly az „Egy-két-há-négy, a gonoszhoz jó légy”-et rappeli, és ugrándozik is a fejében lüktető ritmusra. Sem Markot, sem engem nem mulattat vagy villanyoz föl a mutatványa, pedig viszonylag mulatságos és fölvillanyozó, már ha szereti az ember az ilyesmit; és emlékszem, hogy amikor terhes voltam Tommal, gyakran elnéztem más szülőket, akik vagy közömbösen,

vagy bosszúsan reagáltak gyerekeik gyerekes dolgaira, és arra gondoltam, hogy vajon én is ilyen leszek-e valamikor, és ennyire természetesnek veszem majd az ilyesmit. Nem tudtam elképzelni. A kábító remény- és hormonzuhatag, amely a terhesség alatt száguldozik az emberben, csalfán elhitette velem, hogy mindig, mindig örömkönnyek szöknek majd a szemembe, ha a még meg sem született gyermekem valami pajkos dolgot csinál. De persze ezt az egészet aztán kitapossák az emberből – nem a gyerekek, hanem az élet. Sírni szeretnél, de el vagy foglalva azzal, hogy nem akarsz sírni valami más miatt, és most, ezen a délelőttön épp azon igyekszem, hogy ne sírjam el magam az öcsém állapota miatt. Mark öregnek néz ki, sokkal öregebbnek, mint amilyennek legutóbb láttam: a szomorúság néhány újabb ráncot vésett a szeme és a szája köré, és itt-ott őszes a vasárnap délelőtti borostája. Rendszerint frissen borotvált, ezért az, hogy engedte ezt a szürkés sarjadzást, valamiképpen jelentőségteljesnek tetszik – nem annyira azt mutatja, hogy méltósággal elfogadta az öregedést, hanem inkább azt, hogy feladta, hogy nincs értelme a borotvahabért nyúlni, mert a borotválkozás az első lépés egy olyan játékban, amelyet már túl sokszor veszített el. Lehet, hogy hülye vagyok és melodramatikus, és lehet, hogy ha ilyen külsővel egy éjszakai bárból (vagy egy kupiból) láttam volna kijönni, akkor a borostája meg a kimerültsége teljesen más értelmezést sugallt volna, de hát nem egy éjszakai bárból kijövet kaptam el. Akkor kaptam el, amikor egy templomból jött ki, és elég jól ismerem ahhoz, hogy feltételezzem: ez nem jó jel.

– Szóval? – Szóval mi? – Egyszeri alkalom volt? – Kétszeri. – Kétszer egymás után? Vagy kétszer összesen? – Egymás után. – És milyen? – Te is ott voltál. Úgy értem, az a nő, tudod... Egy ostyányi hiányzik belőle, hogy át lehessen élni, nem? – Akkor miért mész vissza? Miért nem mentél egy másikba? – Félek, hogy ha elmegyek egy jó templomba, magába szippant. Itt nincs rá esély. – Egy depressziós logikája. – Hát. Ja. Szerintem is. Leparkolok a ház előtt, és bemegyünk. JóHír és David a konyhaasztalnál vannak, egy darab papír fölé hajolva. – Ő az öcsém, Mark. Összefutottam vele a templomban. Mark, ő DJ JóHír. – Kezet ráznak, és JóHír hosszan, fürkészve nézi Markot, ami az öcsémet láthatóan felidegesíti. – Elhúznátok most mind a ketten? – mondom. – Kettesben szeretnénk beszélgetni Markkal. – David szerető, sértett pillantást vet rám, de összeszedik a cuccukat és elhúznak. – Én hallgathatom? – kérdezi Molly. – Nem. Szia. – Ez a fazon ott volt a partin is – mondja Mark. – Ki ő? – JóHír? A férjem spirituális gyógyítója. Most velünk él. Vagyis velük. Mert én egy garzonban lakom a sarkon túl. De a gyerekek nem tudják.

– Ó. Aha. Jó. Van még valami más is? – Kábé ennyi. Mesélek neki az elmúlt pár hétről, olyan szűkszavúan, amennyire csak engedi, és miközben beszélek, hirtelen belém villan, hogy ha valakinek szüksége van rá, hogy kiszedjék belőle a szomorúságot, akkor az Mark. – És veled mi van? – Hát, tudod. – Megrántja a vállát. – Mit tudok? – Kétszer voltam templomban az elmúlt két hétben. Ezzel nagyjából mindent el is mondtam. Nem azt érti ezen, hogy ez volt az összes tevékenysége ezalatt, hanem hogy most tényleg ott van, ahol a part szakad. Mark drogozik, koncertekre jár, rengeteget káromkodik, utálja a konzervatívokat, vannak promiszkuita időszakai. Ha az embert, miután először találkozott vele, megkérdeznék, hogy mi lehet az, amit biztosan nem csinál, akkor alighanem a templomba járást mondaná. – Hogy kezdődött? – Épp hozzád akartam jönni. Magam alatt voltam, és arra gondoltam, hogy a gyerekek majd felvidítanak, és épp vasárnap délelőtt volt, és... Nem t’om. Csak megláttam a templomot, és épp jókor volt, és bementem. És te? – Én megbocsátásra vágytam. – Miért? – Az összes szemét dologért, amit csinálok – mondom. Mark épp csak most került fel a bűnlajstromomra, és ahogy most elnézem, ez szinte abszurd mulasztásnak tűnik. Nagyon boldogtalan ember, talán még

öngyilkosságra is képes, és nekem gőzöm se volt... Az a sok magányos ember... Most legalább tudjuk, hogy honnan jönnek. Surreyből. Legalábbis mi ketten Markkal onnan jöttünk. – Nem csinálsz semmi szemét dolgot. – Köszönöm. De emberből vagyok. És az emberek ezzel töltik az idejüket, szemét dolgokat csinálnak. – A kurva életbe. De jó, hogy idejöttem! Adok neki egy csésze kávét, rágyújt – tíz évvel ezelőtt leszokott -, én meg keresni kezdem Majom csészealj hamutartóját, miközben mesél nekem a reménytelen állásáról, a reménytelen szerelmi életéről, az összes hülye hibáról, amit elkövetett, meg arról is, hogyan kezdett gyűlölni mindent és mindenkit, még a hozzá legközelebb állókat is, és így történt aztán, hogy végül azt hallgatta, ahogy egy nő „A király és én”-ből énekel egyik vasárnap délelőtt tíz órakor. JóHír természetesen rögtön bekattan rá. Leülünk egy sebtében összecsapott parasztebédhez, és minden biztatás nélkül belegázol abba az áporodott pocsolyába, ami Mark élete. – Bocs, ha azt gondolod, hogy egy kicsit, tudod... – kezdi. – De amikor kezet fogtunk... Majdnem elvitted a karomat, ember. – Sajnálom – mondja Mark bocsánatkérő hangon, de ugyanakkor érthető módon csodálkozva is: láttam az egészet, és nekem teljesen normális kézfogásnak tűnt; egyetlen pillanatra sem éreztem, hogy valamelyikük állandó károsodást szenvedhet. – Fájt? – Itt bent fájt. – JóHír megpaskolja a szívét. – Mert fáj, amikor látom, hogy az embertársaim bajban vannak. És

ha valaha egy kéz kiáltott segítségért, akkor az a te kezed volt. Mark önkéntelenül gyorsan odanéz a kezére, végigfut rajta a tekintete, hogy látható-e a kétségbeesésnek bármi jele. – Nem, látni nem látsz ott semmit. Ez nem egy olyan... látható dolog. Úgy értem, én fizikailag érzem. Uhh. Tudod? – Elfintorodik, és masszírozni kezdi a kezét, hogy mutassa, milyen fájdalmat okozott neki Mark az előbb. – De a szomorúság rohadt egy dolog, mert elbújik. El, a rohadt. Csak néha azért elő kell bújnia, és most csak úgy ömlik ki belőled. – Aha – mondja Mark. A gyerekek rendületlenül rágnak. Elszomorít, hogy annyira hozzászoktak az ilyen beszélgetésekhez, hogy még csak el sem kerekedik a szemük. – Biztos vagyok benne, hogy Mark szívesebben beszélgetne valami másról – mondom reménykedve. – Lehet, hogy igen – mondja JóHír. – De nem vagyok biztos benne, hogy az jó lenne. Tudod, hogy mitől vagy szomorú, Mark? – Hát... – Amennyire meg tudom állapítani, nagyrészt a kapcsolatok és a munka területén van a gond – mondja JóHír, akit láthatóan nem nagyon érdekel Mark esetleges mondandója. – És kezd komollyá válni. – Mennyire komollyá? – kérdezi David aggodon. – Tudod – mondja JóHír, sokatmondóan a gyerekekre biccentve.

– Nincs sok értelme, hogy Mark is itt legyen, nem? – mondom. – Miért nem döntik el Daviddel kettesben, hogy mi a helyzet? – Ó, hát az nem megy – mondja JóHír. – Végül is Mark jobban tudja, hogy mennyire boldogtalan, mint bármelyikünk. – Komolyan? – Szarkasztikus hangon szólalok meg, szarkasztikus arcot vágok, és még szarkasztikus pózt is próbálok felvenni, de semmi hatása. – Ó, hát persze. Nekem csak valami egészen homályos elképzelésem van az okokról. – Hát, ami azt illeti, a munka és a kapcsolatok: ez nagyjából le is fedi – jegyzi meg Mark. – És akarsz tenni vele valamit? – kérdezi tőle David. – Hát, éppenséggel nem bánnám. – JóHír kidörzsöli belőled – mondja Molly tárgyilagosan. – Csupa forró lesz a keze, és utána többé nem leszel szomorú. Én már nem vagyok szomorú Papagáj mami miatt, vagy Pipacs miatt, vagy anyu babája miatt, aki meghalt. Mark majdnem megfullad. – Jézusom, Katie... – Ki kellene próbálnod, Mark bácsi. Szuperjó. – Vehetek még sonkát, anyu? – kérdezi Tom. – Valóban sokat tehetnénk érted, Mark – mondja David. – Itt ma egy csomó mindent magad mögött hagyhatsz, ha te is úgy akarod. Mark hátratolja a székét és feláll. – Nem hallgatom tovább ezt a szart – mondja, és kimegy. Férjhez menni és gyerekeket szülni olyan, mint emigrálni. Azelőtt ugyanabban az országban éltem, mint

Mark; azelőtt nagyjából egyforma volt az értékrendünk, az ízlésünk, a szemléletünk, s aztán én elköltöztem. És bár én magam észre sem vettem, kezdtem más akcentussal beszélni és másként gondolkodni, és bár szeretettel emlékeztem szülőhazámra, minden nyoma kiveszett belőlem. Most viszont szeretnék hazamenni. Látom, hogy nagy hibát követtem el, hogy az új világ egyáltalán nem olyan, amilyennek fölmagasztalták, és hogy az emberek odahaza sokkal józanabbak és bölcsebbek, mint a fogadott nemzetemben. Azt akarom, hogy vigyen vissza magával. Hazamehetnénk anyuhoz és apuhoz. Mindketten boldogabbak lennénk ott. Neki ott nem voltak öngyilkos gondolatai, én pedig nem éreztem állandóan elcsigázottnak és bűnösnek magam. Szuper lenne. Persze, alighanem veszekednénk azon, hogy melyik műsort nézzük a tévében, de azt leszámítva... És nem követnénk el ugyanazokat a hibákat, mint eddig. Nem döntenénk úgy, hogy idősebbek akarunk lenni és elkezdeni a saját életünket. Azt már kipróbáltuk, és nem működött. Kikísérem, és egy kicsit beülünk a kocsiba. – Ezt így nem csinálhatod tovább – mondja. Megrántom a vállam. – Nincs benne semmi lehetetlen. Miért, mi történik, ha folytatom? – Összeroppansz. Nem fogod tudni fölnevelni a gyerekeket. Nem leszel képes dolgozni. – Lehet, hogy csak felfújom a dolgokat. A férjemnek új hobbija van, és velünk lakik egy barátja. Oké, az a hobbija, hogy mindenféle kósza lelkeket akar

megmenteni, de... Hát, éppenséggel meg kellene tudnom birkózni vele. – Őrültek. – De csináltak egy-két bámulatos dolgot. Rávették az egész utcát, hogy hajléktalan gyerekeket fogadjanak be. – Aha, de... – Mark elhallgat. Nem tudja, mit mondjon. Mindig ez van: „Aha, de...”, és utána hallgatás, amikor a hajléktalanok is belekeverednek a dologba. – És különben is, te milyen reklámja vagy a másik oldalnak? Jézusom! Harmincnyolc éves vagy, nincs rendes állásod, depresszióval és magánnyal kínlódsz, és elkezdtél templomba járni, mert elfogytak a jobb ötleteid. – Én nem vagyok a másik oldalon. Egyszerűen csak... normális vagyok. Felnevetek. – Aha. Normális. Pontosan. Egy kétségbeesett ember öngyilkossági gondolatokkal. Az a helyzet, hogy ők persze őrültek. De még sohasem láttam Davidet ilyen boldognak. Aznap este, amikor már összekucorodva fekszem a garzonban, elolvasom az újság művészeti rovatát, mint egy olyan sokoldalú felnőtt, amilyen kétségbeesetten lenni szeretnék, és egy könyvrecenzióban valaki arról ír, hogy Virginia Woolf húga, Vanessa Bell „gazdag, gyönyörű életet” élt. Követem ezt a kifejezést végig egy zsákutcában. Mi a csudát jelenthet? Hogyan élhet valaki gazdag és gyönyörű életet Hollowayben? Daviddel? És JóHírrel? És Tommal meg Mollyval meg Mrs. Cortenzával? Ezerkétszáz beteggel és úgy, hogy néha este hétig kell dolgoznom? Ha nem élünk gazdag,

gyönyörű életet, akkor az azt jelenti, hogy elcsesztük ezt az egészet? És hogy ez a mi hibánk? És amikor David meghal, fogja valaki azt mondani, hogy ő is gazdag, gyönyörű életet élt? Én meg épp abban akarom megakadályozni, hogy ilyen életet éljen? Molly olyan születésnapi zsúrt rendezhet, amilyet ő akar: mi négyen és Hope elmegyünk úszni, aztán elmegyünk hamburgert enni, aztán elmegyünk a Csibefutam-ra, amit Hope nem nagyon ért. Kis idő után Molly úgy dönt, hogy Hope gyakorlatilag vak, és elkezd mindent megmagyarázni neki, úgyhogy a mögöttünk lévő sorból valaki ingerülten rászól: – Hé! Fog’ már be! – Ő nem valami okos – szól vissza Molly sértetten. – És most van a születésnapom, és meghívtam a zsúromra, mert nincs neki barátnője, és megsajnáltam, és szeretném, hogy élvezze a filmet, de ha nem tudja, hogy mi történik, akkor nem tudja élvezni. Ezt döbbent csend fogadja – legalábbis én szégyenemben döbbentnek képzelem a csendet -, majd valaki eltúlzott okádó hangokat ad ki. – Miért csinált úgy az az ember, mintha hányna? – kérdezi Molly, miután Hope-ot már hazavittük. – Mert hánynia kellett tőled – mondja Tom. – Miért? – Mert gusztustalan vagy. – Elég legyen, Tom! – mondja David. – De az. Undorító csöpögős. – Neked nem tetszik, hogy jó akar lenni? – Nem. Csak azért csinálja, hogy felvágjon.

– Honnan tudod? És különben is, nem mindegy? Az a lényeg, hogy Hope jól érezte magát. És ha ezt annak köszönheti, hogy Molly felvágott, hát annyi baj legyen. Ez elhallgattatja Tomot, mint ahogy mindenki mást is elhallgattat David kikezdhetetlen logikája. – ”A szeretet nem kérkedik, nem hivalkodik fel” – mondom. – Mi van? – Jól hallottad. Ti ketten minden adandó alkalommal kérkedtek és felfuvalkodtok. – Ja – mondja Tom komoran. Nem tudja, miről beszélek, de az agresszív tónust halálbiztosan felismeri. – Honnan vetted ezt? – kérdezi David. Honnan való az a kérkedéses meg felfuvalkodásos szöveg? – A Bibliából. Szent Pál levele a korinthusbeliekhez. Tizenharmadik rész. Vasárnap ezt olvasták fel a templomban. – Ez az, ami az esküvőnkön is volt? – Mi? – A korinthusbeliekhez írt levél, tizenharmadik rész. Az öcséd olvasta fel. – Mark nem olvasott semmit a jóságról. Az egész a szeretetről szólt. Az a szirupos, amit mindenki ismer. Kérlek, bocsáss meg, Szent Pál, mert nem gondolom, hogy szirupos; azt gondolom, és mindig is azt gondoltam, hogy gyönyörű, még ha mindenki más ezt gondolja is, és én magam választottam épp ezt a részt. – Nem is tudom. De az biztos, hogy a korinthusbeliekhez írt levél tizenharmadik része volt az esküvőnkön.

– Oké, akkor rosszul emlékszem a számára. De az, amit a templomban olvastak vasárnap, a jóságról szólt, arról, hogy az igazi jóság nem felfuvalkodott, és rád gondoltam meg a felfuvalkodott barátodra. – Köszönöm. – Nagyon szívesen. Szótlanul hajtunk tovább, aztán David hirtelen a volánra csap. – Az ugyanaz – mondja. – Mi? – A szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Érted? Amit Mark olvasott, az egy fordított szöveg. – Nem szeretet. Jóság. – Az ugyanaz a szó. Most már emlékszem. Caritas. Az egy latin vagy görög szó vagy ilyesmi, és néha „jóság”nak fordítják, néha meg „szeretet”-nek. Akkor hát ezért tűnt furcsán ismerősnek a szöveg: mert a tulajdon öcsém olvasta a tulajdon esküvőmön, és ez az egyik kedvenc írásművem. Valami okból szédülni kezdek és émelygek, mintha valami szörnyű dolgot cselekedtem volna. A szeretet és a jóság ugyanabból a szóból származik... Hogy lehetséges ez, amikor a közelmúlt történelméből minden azt sugallja, hogy nem tudnak meglenni egymás mellett, hogy ellentétesek, hogy ha beteszed őket egy zsákba, akkor addig fognak rúgni, csípni és visítani, amíg az egyik szét nem tépi a másikat? – ”És ha egész hitem van is, úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi vagyok.” Ez az.

– Megvan nekünk ez a dal – mondja Molly. – Ez nem egy dal, hülye – mondja Tom. – Ez a Biblia. – Lauryn Hill énekli. Azon a CD-n, amit apu vett valamikor nagyon régen. Szoktam is hallgatni a szobámban. Az utolsó dalban, de tényleg. Ezt énekli. – És Molly aranyosan, bár kicsit hamisan elénekli nekünk Szent Pál korinthusbelieknek írott levele tizenharmadik részét. Mikor hazaérünk, Molly lejátssza nekünk a Lauryn Hilldalt, David pedig felmegy, és aztán egy dobozzal jön vissza, ami tele van mindenféle kacattal az esküvőnk napjáról. Azt hiszem, nem is tudtam, hogy van egy ilyen dobozunk. – Ez meg hol volt? – A régi bőröndben az ágyunk alatt. – Az anyám adta? – Nem. Kotorászni kezd a dobozban. – Akkor ki? – Senki. – Hogyan? Csak úgy magától került oda? – Semmilyen más magyarázat nem jut az eszedbe? – Ne hülyéskedj már, David. Ez egy nagyon egyszerű kérdés. Semmi szükség a titokzatoskodásra. – A válasz is nagyon egyszerű. De még mindig gőzöm sincs róla, úgyhogy csalódott, türelmetlen, morgó hangot hallatok, és faképnél akarom hagyni Davidet. – Az enyém – mondja halkan.

– Hogyhogy most meg hirtelen a tiéd? – mondom agresszíven. – Miért nem a miénk? Én is ott voltam, ha nem tudnád. – Nem, úgy értem, természetesen a tiéd is, ha akarod. Csak... úgy értem... én vettem a dobozt. Én raktam össze, ami benne van. Így került a házba. – Mikor? – Még mindig hallok egy horkantást a hangomban, mintha nem hinnék neki, mintha ez csak valami átejtés lehetne. – Nem tudom. Mikor visszajöttünk a nászútról. Fantasztikus nap volt. Annyira boldog voltam. Egyszerűen csak nem akartam elfelejteni. Erre elbőgöm magam, és csak sírok és sírok, amíg úgy nem érzem, mintha nem só és víz csorogna a szememből, hanem vér. 13 „Ha szeretet nincsen bennem, semmi vagyok”, énekli Lauryn Hill tizenkettedszer és tizenhetedszer és huszonötödször Janet CD-lejátszóján, és minden egyes alkalommal azt gondolom: Igen, ez én vagyok, ez lett belőlem, semmi, és vagy megint elbőgöm magam, vagy csak bőgni szeretnék. Most jövök rá, hogy David doboza is ezért készített ki annyira – nemcsak azért, mert fogalmam sem volt róla, hogy a férjem egyáltalán érez még valamit az esküvőnkkel kapcsolatban, hanem mert az énemnek az a része, amelyiknek éreznie kellene dolgokat, beteg, vagy haldoklik, vagy halott, és ezt soha észre sem vettem a mai napig. Nem tudom pontosan, hogy mikor történt ez, de azt tudom, hogy régen – Stephen előtt (különben nem lett volna Stephen), jóval JóHír előtt (különben nem lett

volna JóHír); de Tom és Molly születése után, mert akkor voltam valaki és valami, akkor a legfontosabb ember voltam az egész világon. Talán ha vezettem volna naplót, pontosan be tudnám határolni. Mondjuk, olvasnám valamelyik bejegyzést, és azt gondolnám, aha, ez az, 1994. november 23-án történt, amikor David ezt mondta vagy azt csinálta. De hát mit mondhatott vagy tehetett volna David, amivel eléri, hogy ennyire bezáruljak? Nem, gyanítom, hogy én zártam be magam, hogy valami egyszerűen infarktust kapott, vagy kiszáradt, vagy szklerózisos lett bennem, és én csak hagytam, mert épp kapóra jött. És csak annyi maradt, ami épp elég Mollynak és Tomnak, de ez igazából nem számít, mert ez csak egy reflex, és hogy időről időre felvillan bennem valami melegség, az csak olyan, mint ahogy időről időre pisilnem kell. Talán ez a baj mindannyiunkkal. Talán Mark azt gondolta, hogy a templomban találja meg ezt a melegséget, azok az emberek meg az utcánkból, akik befogadták az utcagyerekeket, azt gondolták, hogy a plusz hálószobájukban találják meg, David meg JóHír ujjainak végén találta meg – azért kereste, mert egyszer még érezni akarta, mielőtt meghal. Mint ahogy én is. Ó, persze nem a romantikus szerelemről beszélek, az őrült vágyról egy olyan ember iránt, akit nem is nagyon ismersz. Az az érzésegyveleg, amely egy munkás hetemet alkotja – a lelkiismeret-furdalás (dögivel), a félelem, a bosszankodás meg még néhány más hitványság, ami csak arra szolgál, hogy az idő felében rosszul érezzem magam -, nem elég nekem, mint ahogy másnak sem. Arról a szeretetről beszélek, amely régen

valamiféle optimizmus és derű érzését jelentette... Hova tűnt vajon? Egyszerűen mintha útközben valahol kifogytam volna a gőzből. Úgyhogy végül már elégedetlen voltam a munkámmal is, a házasságommal is és magammal is, és olyan ember lett belőlem, aki nem tudja, egyáltalán miben reménykedjen. Azt hiszem, az lenne itt a trükk, hogy az ember el tudja hessegetni az önvád érzését. Ez a lényeg. Örökre persze nem tudjuk elhessegetni, mert lehetetlen nem elkövetni olyan hibákat, amik miatt önvád fogja mardosni az embert, de a legjobbak közülünk képesek elevickélni a hatvanas vagy hetvenes éveikbe, és csak akkor adják be a derekukat. Én harminchét évig bírtam, David ugyaneddig, az öcsém meg már jóval hamarabb feladta. És nem vagyok benne biztos, hogy az önvád gyógyítható. Azt hiszem, nem az. Mintha homályosan ismerős lenne az új betegem, de most nem valami éles az észjárásom: a török kislánynak, akit épp megvizsgáltam, alighanem valami komoly baja van, és próbáltam elmagyarázni az anyjának a török anyanyelvű egészségügyi ellenőr segítségével, hogy miért küldöm el agyi CT-re. Úgyhogy az idegeim kicsit még föl vannak dúlva, és eleinte nem tudok kellőképpen az új beteg bőrpanaszára koncentrálni. Megkérem, hogy vegye le a pulóverét, mire mond valami vicceset arról, hogy mennyire utálja megmutatni a kövér hasát visszataszítóan vékony doktornőknek, és abban a pillanatban, amikor a pulóver eltakarja az arcát, felismerem a hangot. A helyes hölgy az a templomból. Úgy áll, hogy láthassam a kiütést a hátán.

– Régebben is volt már ilyen? – Hát, már régóta nem volt. A stressz hozza ki. – Miből gondolja ezt? – Mert legutóbb akkor volt, amikor meghalt az anyám. Most pedig sok gondom van a munkámmal. – Miféle gondjai? Egy profi ilyet nem kérdez. Mindig hallom, hogy az embereknek gondjaik vannak a munkájukkal, és soha eddig a legcsekélyebb érdeklődést sem mutattam, bár ha különösen rokonszenves az illető, esetleg hajlandó vagyok egy kicsit eltrécselni. De most ez a helyes hölgy... Természetesen tudni szeretném, hogy mi a baja a munkájával. – Teljesen értelmetlen, és utálom... Ki nem állhatom az embereket, akikért dolgozom. Különösen... Szóval, különösen a főnökömet. – Visszaveheti a pulóverét. Elkezdek írni egy receptet. – Ott voltam a templomában múlt héten. Elvörösödik. – Ó. Jobb lett volna, ha befogom a szám. – Semmi baj. Orvosi titoktartás és a többi. – Na mindegy, akkor tudja, hogy mi a bajom. – Tudom? – Hát nem nyilvánvaló? Úgy döntök, jobb, ha nem mondok semmit, abból kiindulva, hogy ami nekem nyilvánvaló – borzalmas volt, ahogy előadta az „Ismerni akarlak”-ot, és a futó rapslágerekre tett minden utalás az adott helyzetben őrültségre vallott -, az neki talán nem az, és csak azt

érem el, hogy a dühös vörös foltok a hátán még jobban dühbe gurulnak. – Nekem tetszett – mondom neki. – Köszönöm. De alapvetően az a helyzet, hogy már nem hiszek abban, amit csinálok, az egészet időpocsékolásnak gondolom, és a testem tudja ezt. Úgyhogy mindennap rosszul vagyok. – Hát, ez remélhetőleg olyan dolog, amiben tudok segíteni magán. – Miért jött el a templomomba? Előtte még sohasem járt ott, ugye? – Nem. Nem vagyok keresztény. De spirituális válságban vagyok, úgyhogy... – Az orvosok is átesnek spirituális válságon? – Amint a mellékelt ábra mutatja. Nagy bajban van a házasságom, nagyon szomorú vagyok, és próbálom eldönteni, hogy mit tegyek. Maga mit tanácsol? – Hogy mi? – Mit csináljak? Idegesen mosolyog; nem tudja eldönteni, hogy vajon viccelek-e. De nem viccelek. Hirtelen nagyon szeretném hallani, hogy mit mond erre. – Én elmondtam, mit kell csinálni a kiütésével. Én ezért vagyok itt. Maga pedig mondja el, mit tegyek a házasságommal. Maga azért van ott, ahol van. – Maga kicsit félreérti, hogy miben áll az egyház szerepe. – Miért, miben? – Azt nem tőlem kellene megkérdeznie, nem? Mert nekem fogalmam sincs. – Akkor kinek van?

– Próbált már pszichológussal beszélni? – Én nem ilyesmiről beszélek. Én arról beszélek, hogy mi a jó és mi a rossz. Ahhoz értenie kell, nem igaz? – Azt akarja tudni, hogy mit mond a Biblia a házasságról? – Nem! – Most már kiabálok, hallom magamat, de úgy érzem, tehetetlen vagyok önmagammal szemben. – Azt akarom tudni, hogy MAGA mit mond. Csak mondja el. Azt fogom tenni, amit javasol. Maradjak vagy menjek? Gyerünk! – Komolyan beszélek. Torkig vagyok a bizonytalansággal. Valaki más ezt könnyebben eldöntheti. A helyes hölgy kicsit riadtnak tűnik, és, gondolom, teljes joggal. Komolyan megfordul a fejemben, hogy túszként fogva tartom, amíg elő nem áll egy válasszal, bármilyen válasszal, bár egyelőre nem közlöm vele ezt az akciótervet. – Doktornő, én nem mondhatom meg magának, hogy mit tegyen. – Sajnálom, ez kevés. – Eljön hozzám, hogy ott beszéljük ezt meg? – Nem. Fölösleges. Időpocsékolás. Ez egy igen-vagynem kérdés. Nem akarok órákat tölteni azzal, hogy megbeszélem magával. Már hónapokat töltöttem azzal, hogy gondolkoztam rajta. Elég idő ment már el rá. – Vannak gyerekei? – Igen. – A férje kegyetlenül bánik magával? – Nem. Most már nem. Régebben igen, de aztán meglátta a fényt. Nem a magukét. Másmilyent.

– Hát... – Már majdnem megszólal, de aztán csak feláll. – Ez nevetséges. Én nem... Kikapom a receptet a kezéből. – Ez esetben én sem segíthetek magán. Végezze el a munkáját, és akkor én is elvégzem az enyémet. – Ez nem a munkám. Kérem, adja ide a receptemet. – Nem. Nem nagy kérés ez. Maradjak vagy menjek, csak ezt akarom tudni. Istenem, miért ilyen gyávák maguk? Nem csoda, hogy üresek a templomok, ha egyszer a legegyszerűbb kérdésekre sem tudnak válaszolni. Nem fogja fel? Ezt akarjuk. Válaszokat. Ha zavaros hülyeségeket akarnánk, akkor otthon maradnánk. A saját fejünkben. – Azt hiszem, maga úgyis azt teszi, amit akar, úgyhogy teljesen mindegy, hogy én mit mondok. – Téved. Nagyon téved. Mert nekem most már tényleg fogalmam sincs. Emlékszik A kockajátékos-ra, arra a könyvre, amit mindenki olvasott az egyetemen? Jó, egy teológiai főiskolán lehet, hogy nem, de egy normális egyetemen igen. Nos, én vagyok belőle az az alak, aki mindig azt teszi, ami kockán kijön neki. Mondhat bármit, azt fogom tenni. Rám néz, és a vereség jeleként felteszi a kezét. – Maradjon. Hirtelen elfog a reménytelenség, mint mindig, amikor az ember számára két lehetőségből csak egy választott út marad. Szeretnék visszamenni az időben épp csak oda, ahol még nem tudtam, mit tegyek. Mert igen, pontosan erről van szó: ha így elcseszed a dolgaidat, mint most én, akkor olyan a házasságod, mint egy kés a gyomrodban, és tudod, hogy nagy bajban vagy,

bárhogyan döntesz is. Ha valakinek kés van a gyomrában, attól nem szokás megkérdezni, hogy mi tenné boldoggá; többé nem a boldogságról van szó. Hanem csakis a túlélésről; arról, hogy kihúzod-e a kést, hogy elvérezz, vagy bent hagyod-e, abban a reményben, hogy mázlid lesz, és a kés éppen hogy eltömíti a vérzést. Akarják tudni, hogy mit mondanak erre az orvosok? Az orvosok erre azt mondják, hogy jobb bent hagyni a kést. Komolyan. – Komolyan? – Igen. Lelkész vagyok. Nem mondhatom azt az embereknek, hogy minden szíre-szóra hagyják ott a családjukat. – Hah! Maga szerint ez ennyi: szíre-szóra... – Sajnálom, de nem kezdhet el vitatkozni a döntéssel. Azt akarta, hogy mondjak valamit, és én mondtam valamit. Maradnia kell. Most már megkaphatom a receptemet? Odaadom neki. Kezdek kicsit zavarba jönni, ami alighanem teljesen természetes. – Nem mondok senkinek semmit – mondja. – Úgy fogom venni, hogy csak rossz napja volt. – Én pedig senkinek sem fogom elmesélni „A király és én”-t – mondom, az adott helyzetben kissé gorombán. A fegyelmi tárgyalásunk, ha odáig fajulna a dolog, minden bizonnyal különböző eredményt hozna, figyelembe véve vétkünk viszonylagos súlyosságát. Ő kifejthetné: igenis hozzátartozik a munkájához, hogy nagy musicalekből vett részletekkel színesítse prédikációit; én viszont aligha tudnám bármivel is megindokolni az orvosi

segítség megtagadását mindaddig, amíg nem kapok megfelelő házassági tanácsot. – Sok szerencsét. – Köszönöm. – Most már nem érzem magam annyira durvának, és megpaskolom a hátát, miközben kikísérem. Hiányozni fog. – Volt már olyan... Volt már olyan, hogy megfenyegettél egy beteget? – kérdezem Beccától, mielőtt indulok haza. Becca már sok, sok csúnya dolgot művelt, némelyiket munkaidőben. – Úristen, dehogy – mondja döbbentem. – Miért, úgy nézek ki? Minthogy teljesen rutinszerűvé vált a jó doki/rossz doki felállás köztünk, egy pillanatra sem gyanítja, hogy most éppen gyónok, nem pedig őt vádolom. Ezért olyan jó Beccával beszélgetni: sose figyel oda. Szeretnék beszélni a férjemmel, amikor hazaérek, de ő most JóHírbe van belegabalyodva. Elválaszthatatlanok – össze vannak nőve, nem a csípőjüknél, hanem a homlokuknál, mert ahányszor csak látom őket, mindig egy darab papír fölé hajolnak, és úgy teszik össze a fejüket, hogy az feltehetően elősegíti a pszichés energiák kölcsönös áramlását. Azelőtt okos dolog lett volna megkérdezni Davidtől, hogy mi van a papíron; durvaságnak és lelketlenségnek minősült volna, hogyha semmi érdeklődést nem mutatok. Újabban azonban mindenki elfogadja, hogy Molly, Tom és én csak gyalogbakák vagyunk, ők meg a tábornokok, és a részünkről megnyilvánuló bármely érdeklődést arcátlanságnak, sőt akár intézkedést igénylő véteknek tekintenék.

Kopogok a láthatatlan irodaajtón. – David, beszélhetnék veled? Felnéz, bosszúság suhan át a tekintetén. – Most? – Ha lehetséges. – Ki vele! – Együtt vacsorázhatnánk ma este? – Minden este együtt vacsorázunk. – Mi ketten. Étteremben. JóHír vigyázna a gyerekekre. Már ha neki megfelel. – Ma este? – JóHír belenéz agyának Psion Organiserébe, és úgy találja, hogy ma este véletlenül épp nincs semmi dolga. – Hát jó. Úgy gondolod, hogy beszélgetnünk kell? – Hát, igen. – Miről? – Van pár dolog. Mondjuk, talán beszélnünk kellene a tegnap estéről. Arról, ahogy reagáltam... – Ó, ne izgasd magad amiatt. Mindannyian kiborulunk néha. – Ja – mondja JóHír. – Ha tetszik, ha nem. Mint ahogy az öccsének is mondtam, a szomorúság olyan egy rohadék, hogy elbújik, aztán hirtelen ugrik elő. – Nagylelkűen legyint. – Felejtse el. Meg se történt. Üdvözülten mosolyognak, és megint a papírjukat kezdik bámulni. El lettem utasítva. Utálom, ha elutasítanak. – Nem megbocsátást akarok. Beszélni akarok róla. El akarom magyarázni. Azt akarom, hogy mi ketten elmenjünk valahova, és megpróbáljunk kommunikálni. Mint férj és feleség.

– Ó. Rendben. Bocs. Igen, az jó lenne. És biztosan nem akarod, hogy JóHír is velünk jöjjön? Nagyon ért az ilyesmihez. – Igen, meg kell mondanom, hogy igazán intuitív szakaszon megyek keresztül – mondja JóHír. – És tudom, hogy mit mond, hogy férj és feleség meg intimitás meg ilyesmi, de meglepődne, hogy mi mindent képes vagyok érzékelni, ami kettejük közt cikázik. – És egy olyan cikcakkos mozdulatot tesz, aminek nem egészen fogom fel a jelentését, de, gondolom, a házastársak közti silány kommunikációt hivatott jelképezni. – Kösz, de nem – mondom neki. – Majd hívjuk, ha gondunk van. Türelmesen mosolyog. – De hát az úgy nem megy. Gondoljon csak bele, én a gyerekekre fogok vigyázni. Nem hagyhatom egyszerűen csak itt őket. – Majd kérünk egy zacskót a kajának, és rögtön hazajövünk. Az ujjával hé-magának-aztán-van-sütnivalója mozdulatot tesz. Rátaláltam a megoldásra, így aztán engedélyt kapunk a távozásra. – Szóval. – Szóval. Olyan ismerős az egész. Két csípős pappadam neki, egy sima nekem, mangószósz és azok a hagymadarabok kistányéron kettőnk között, hogy könnyen tunkolhassunk... Tizenöt éve csináljuk ezt, mióta csak megengedhetjük magunknak, de mielőtt az a benyomásuk támadna, hogy eltűnt az életünkből a változatosság és a spontaneitás, hozzá kell tennem, hogy

csak tíz éve járunk ebbe a konkrét étterembe. A korábbi kedvencünket új tulajdonos vásárolta meg, és enyhén változtattak a menün, úgyhogy továbbálltunk, kerestünk egy olyat, ami jobban megközelíti a megszokottat. Igazából szükségünk is van olyan dolgokra, mint a Curry Queen. Nemcsak Davidnek és nekem, hanem mindannyiunknak. Hogy néz ki egy házasság? A miénk például így: egy mangószósszal összemaszatolt kistányér. Ez különbözteti meg más házasságoktól. Az a mangószósz a fehér folt a fekete macskád pofáján, vagy egy új kocsi rendszáma, vagy a névkitűző egy gyerek iskolai pulóverén; nélküle el lennénk veszve. Anélkül a kistányér és a narancssárga maszatja nélkül előfordulhatna, hogy jövök vissza a mosdóból, és egy egészen más házassághoz ülök le. (És ki mondja azt, hogy ez az egészen más házasság bármennyivel is jobb vagy rosszabb lenne, mint az, amelyikben most vagyok? Hirtelen belém villan a döntésem abszurditása – nem azé a döntésé, amit a lelkésznőtől kaptam a rendelőben, amely most is ugyanolyan jónak vagy rossznak tetszik a szememben, mint bármelyik, hanem az, amit annyi sok évvel ezelőtt hoztam.) – Beszélgetni akartál – mondja David. – Te nem akarsz? – Hát, de. Mondjuk, hogy igen. Ha te akarsz. – Igen, én akarok. – Jól van. – Csönd. – Akkor kezdd el. – Nem fogok többé Janet lakásán aludni. – Ó. Hát jó. – Kortyol egyet a söréből, láthatóan nem biztos benne, hogy ennek a bejelentésnek van bármi

köze az ő életéhez. – Hazaköltözöl? Vagy találtál magadnak egy másik helyet? – Nem, nem, hazaköltözöm. – Hirtelen kicsit megsajnálom: végül is nem volt ez oktalan kérdés. A legtöbb válságban lévő kapcsolat bizonyára valamiképpen jelzi, hogy végül merrefelé billen a dolog: mondjuk, a férj és feleség végre megint közös ágyban alszik, vagy konyhakéssel esnek egymásnak, és ezekből a tünetekből az ember leszűrhet valamilyen prognózist. Nálunk azonban semmi ilyesmi nem volt. Úgy költöztem el otthonról, hogy igazából nem magyaráztam meg az okát, és aztán addig erőszakoskodtam egy helyes lelkésznővel, aki semmit sem tud rólam, amíg azt nem mondta, hogy költözzek vissza. Nem csoda, hogy David úgy érezte, több lehetséges válasz is van a kérdésére. Úgy érezhette magát, mintha azt kérdezte volna tőlem, hogy szerintem ki fogja megnyerni a Grand Nationalt. – Ó, jól van. Hát, remek. Klassz. Örülök neki. – Örülsz? – Persze hogy örülök. Meg akarom kérdezni tőle, hogy miért, és aztán vitatkozni vele, bármit mond is, de mégse kérdezem. Az ilyesmin már túl vagyok. Végre összeszedtem magam – még ha nem is külső segítség nélkül -, és semmi kedvem megint szétesni. – Tehetek valamit, hogy megkönnyítsem ezt neked? – Komolyan kérdezed? – Igen. Azt hiszem. – Mit szabad kérnem?

– Bármit, amit csak akarsz. És ha szerintem nem ésszerű, akkor megbeszéljük. – Van rá bármi esély, hogy JóHír talál magának valami másik helyet, ahol lakhat? – Tényleg zavar téged? – Igen. Persze. – Jó. Megmondom neki, hogy el kell mennie. – Ilyen egyszerű? – Ilyen egyszerű. De nem hiszem, hogy sok minden változik ettől. Úgy értem, úgyis mindig ott lesz nálunk. Együtt dolgozunk. Kollégák vagyunk. A mi házunk az irodánk. – Oké. – Meggondolom, és arra jutok, hogy Davidnek igaza van: nem sok minden változna. Nem akarom, hogy JóHír nálunk lakjon, mert nem szeretem JóHírt, de ezt a problémát nem oldja meg, ha éjszakára máshová kell mennie aludni. Elpocsékoltam egyet a három kívánságomból. – Pontosan mit csináltok? – Hogyan? – Azt mondod, te és JóHír együtt dolgoztok. Mit csináltok? A szomszéd asztalnál ülő nő rám néz, aztán elfordítja a fejét, aztán meg Davidre néz. Nyilván próbálja kitalálni, milyen viszonyban vagyok ezzel a férfival. Épp az előbb mondtam neki, hogy odaköltözöm hozzá, most meg – szerinte nyilván kicsit megkésve – azt próbálom kideríteni, hogy mi a munkája. – Ha! Jó kérdés! – Amikor normális emberek adnak ilyen választ erre a kérdésre, akkor rendszerint vicc következik. Tudják: „Jó kérdés! Lószart! Dögöljek meg,

ha tudom!” estébé. De David ezt úgy érti: „Pfű! Hogyan is tudnám elmagyarázni a teljes kacifántos összetettségében!” – Köszönöm. A szomszéd asztalnál ülő nő elkapja a tekintetemet. „Ne törd magad! – próbálja jelezni. – Fel se ismeri a gúnyt!” Próbálok hasonló szembeszéddel válaszolni neki: „Oké! Ezer éve házasok vagyunk! Csak mostanában valahogy eltávolodtunk egymástól! Szellemi megvilágosodás!” Nem vagyok biztos benne, hogy mindezt érti is. Szavak nélkül bajos ennyi információt átadni. – Most inkább stratégiai szakaszban vagyunk. Nincs semmilyen konkrét tervünk folyamatban, de gondolkodunk. – Oké. Min gondolkoztok? – Azon gondolkodunk, hogyan vehetnénk rá az embereket, hogy mondjanak le mindenről, amit az országos átlagjövedelem fölött keresnek. Pillanatnyilag a számításokat végezzük. – És hogy megy? – Hát, tudod. Kemény munka. Nem olyan egyszerű, amilyennek hangzik. Nem viccelek. Komolyan ezt mondja, a való életben, a Curry Queenben. – Ja, és egy könyvet is írunk. – Egy könyvet. – Igen. Az lesz a címe, Hogy legyünk jók?. Arról szól, hogyan kellene élnünk mindannyiunknak. Szóval ilyen tanácsok lesznek benne. Hogy például fogadjunk be hajléktalanokat, adjunk a pénzünkből másoknak, meg hogy mit tegyünk az olyan dolgokkal, mint a

magántulajdon meg, nem is tudom, a harmadik világ és így tovább. – Szóval ezt a könyvet a Nemzetközi Valutaalap magas rangú tisztviselőinek szánjátok? – Nem, nem, olyan emberekhez szól, mint te meg én. Mert könnyen összezavarodunk, nem? – De igen. – Szóval jó ötlet, nem gondolod? – Fantasztikus ötlet. – Nem gúnyolódsz? – Nem. Egy könyv, ami elmondja, hogy mit kell gondolnunk mindenről? Én megvenném. – Majd adok egy példányt. – Köszönöm. A szomszéd asztalnál ülő nő már nem akarja elkapni a tekintetemet. Már nem vagyunk haverok. Azt hiszi, ugyanolyan gyagyás vagyok, mint David, de nem izgat. Nagyon akarom ezt a könyvet, és hinni fogom minden egyes szavát, követni minden egyes tanácsát, még a legkevésbé praktikusakat is. A Hogy legyünk jók? lesz a recept, amit a helyes papnőtől nem kaptam meg. Nem kell mást tennem, mint elfojtani magamban a kételkedést és szkepszist, amitől ember vagyok. Amikor hazaérünk, JóHír már alszik a karosszéken, nyitott notesszel a mellén. Miközben David felteszi a teáskannát, óvatosan elveszem a noteszt, és belenézek. „VEGETÁRIÁNUS VAGY HÚSOS????” – ez van ott nagy piros betűkkel. „BIO ENGED.???? Valósz.” A könyv kétséget kizáróan el fogja mondani nekünk, hogyan tápláljunk egy négytagú családot biohússal, miután a jövedelmünk nagy részét másoknak adtuk.

Óvatosan visszateszem a füzetet oda, ahol találtam, de JóHír felébred. – Klasszul érezték magukat? – Nagyon klasszul – mondom. – Csak majd’ széthasad a fejem. David jön be a nappaliba három csésze teával egy tálcán. – Sajnálom – mondja. – Nem is mondtad. – Már tart egy ideje. Pár napja. Van valakinek valami ötlete? David felnevet. – Ismered JóHírt. Teli van ötletekkel. De azt hittem, téged ez nem érdekel. – Az érdekel, hogy megszűnjön a fejfájásom. Kit ne érdekelne? És több paracetamolt már nem szedhetek be. Egész nap kapdostam befele. – Komoly? – mondja JóHír. – Szeretné, hogy kezeljem? – Aha. Miért ne? – És felkészültél arra, ami történhet? – kérdezi David. – Felkészültem. – Akkor jó. Menjünk be a dolgozószobába? Tulajdonképpen szeretném is, hogy fájjon a fejem, de nem fáj; csak a lelkem fáj, és – bármi áron – azt akarom, hogy ne fájjon. Feladtam. Nem tudom legyőzni őket, ezért csatlakozni fogok hozzájuk, és ha ez azt jelenti, hogy soha többé nem fogok kiejteni a számon egy normális mondatot, soha többé nem lesz egyetlen szarkasztikus gondolatom, és nem fogok viccelődni a kollégáimmal vagy a barátaimmal, hát legyen. Feláldozok mindent, amire eddig úgy gondoltam, hogy az én vagyok, a házasságom és a családom kedvéért. Különben is lehet, hogy a család tulajdonképpen ezt

jelenti, a személyiség halálát, és JóHír itt lényegtelen: nélküle is már évekkel ezelőtt meg kellett volna ölnöm magam. Ahogy megyek fel a lépcsőn, úgy érzem, mintha a saját személyes Jonestownomat élném át éppen. JóHír betessékel, és leülök David székére. – Le kell vetnem valamit? – Nem félek JóHírtől ilyen szempontból. Kétlem, hogy van benne nemiség. Azt hiszem, az rég feloldódott valamiképpen, abból lett ez az egész spirituális párlat. – Ó, dehogy. Ha nem tudok áthatolni pár réteg szöveten, akkor a belső Katie-hez sem tudok eljutni, nem igaz? – Akkor mit akar, hogy mit csináljak? – Csak üljön ott. Hol fáj a feje? Egy pontra mutatok, ahol valószínűleg fájhat egy fej, és JóHír gyengéden megérinti. – Itt? – Aha. Masszírozza egy kicsit. Jó érzés. – Nem jön át semmi. – Az mit jelent? – Úgy értem, biztos, hogy ott van a fájdalom? – Talán kicsit arrébb? Pár centivel arrébb teszi az ujjait, és ott kezdi gyengéden gyúrni a fejbőrömet. – Nem. Semmi. – Komolyan? Még – ühh! – ott se? – Itt se. Sajnálom. Kiérezni a hangsúlyából, hogy átlát rajtam, de udvariasságból nem mond semmit. – Akkor ennyi?

– Aha. Semmit sem tehetek. Nem találom a fájdalmat. – Nem tudja csak úgy anélkül megcsinálni a forró kéz dolgot? – Az nem úgy működik. Kell hogy legyen ott valami. – Az mit jelent? – Azért kérdezem ezt, mert tudom, hogy nem csak a fejfájásról beszél. Igen, valami másról is beszél, valamiről, ami szerinte hiányzik, és elhiszem, hogy igaza van: valami hiányzik, és éppen ezért jöttem ide vele. – Nem t’om. Csak a kezem ezt mondja. Maga nincs... Sajnálom, ha ez durván hangzik, de maga nincs egészen ott. Már hogy a szó spirituális értelmében. – És David ott volt? – Ott kellett hogy legyen. – De hát ez nem igazságos! David egy szörnyű, cinikus, érzéketlen disznó volt! – Hát, én azt nem tudom. De volt valami, amivel lehetett dolgozni. Magával... Olyan, mint egy lemerült akku az autóban. Tudja, elfordítom a slusszkulcsot, aztán megint, megint, és semmi... csak krrr-sühh-krrrsühh-krrr-sühh. A hang, amit kiad, hátborzongatóan kifejezi azt, amit érzek. – Lehet, hogy előbb be kell tolni – mondja JóHír vidáman. – Lemegyünk meginni a teánkat? 14 Buggyant Brian, az egyes számú szívfacsaró az első a hétfő délelőtti listámon, és nem néz ki valami jól. Tudom, egy rendelő nem az a hely, ahol általában a legjobb formájukban lehet látni az embereket, de Brian állapota láthatóan sokat romlott azóta, hogy legutóbb

láttam, kábé három héttel ezelőtt. Mintha pizsamát viselne az esőkabátja alatt, borotválatlan, kócos, szürke az arca, a lehelete meg olyan, hogy talán a mucsaiborgőzös lenne rá a legjobb jelző. – Jó reggelt, Brian – mondom vidáman. – Nagyon siettünk ma reggel? – Miért mondja ezt? – Az nem egy pizsama, amit visel? – Nem. Bár Brian gyakorta teszi tiszteletét, roppant bizalmatlan velem szemben, és mindig azt hiszi, hogy próbálom rajtakapni, mintha azt gondolnám, hogy valójában nem az, akinek mondja magát. Lehet, hogy tényleg nem az – lehet, hogy nem Buggyant Brian, hanem Dilinyós Danny, Eszement Edward vagy Hibbant Hubert -, de többé-kevésbé szilárdan tartom magam ahhoz az állásponthoz, hogy bárki legyen is, nincs jól, és ezért szüksége van a segítségemre. Ő ezt másként látja. Mintha úgy érezné, hogy ha egyszer sikerül lelepleznem, akkor kitiltom a rendelőből. – Értem. Egyszerűen csak egymáshoz illő rózsaszín-kék csíkos inget és nadrágot visel. – Nem. Nem forszírozom a dolgot (pedig higgyék el nekem, hogy pizsamát visel, és csak azért tagadja le, mert ha bevallaná, azzal valamilyen döntő fontosságú információ birtokába juttatna, amit mindenáron el akar kerülni). Vannak a BB-vel való viselkedésnek íratlan szabályai: megengedett egy kis viccelődés – különben mindannyian ugyanolyan buggyantak lennénk, mint ő -, de azért persze csak módjával.

– Mit tehetek magáért? – Nincs rendben a gyomrom. Fájdalmaim vannak. – Merre? – Itt. A hasára mutat. Korábbi tapasztalataimból tudom, hogy tilos megérintenem BB bármely testrészét, de mivel BB bajait jórészt nem fiziológiai rendellenességek okozzák, hanem az az első B betű a nevéből, ez rendszerint nem jelent komoly hátrányt. – Émelyeg is? Volt hányingere? – Nem. – És mi a helyzet a vécézéssel? Azzal minden rendben? – Hogy érti? – Megint ott a hangjában a gyanakvás. – Ugyan már, Brian. Ha hasi fájdalmai vannak, ilyen kérdéseket kell feltennem. – Pár évvel ezelőtt Brian hevesen tagadta, hogy valaha is ürítené a székletét, és csak a pisilést volt hajlandó beismerni; kénytelen voltam részletesen taglalni neki, hogy nekem is vannak bélmozgásaim, de az sem érdekelte, és a személyzet más tagjainak hasonló tartalmú vallomására sem volt kíváncsi. – Nem járok. – Mióta? – Pár hete. – Hát akkor ez lehet a probléma. – Komolyan? – Igen. Két hét vécézés nélkül, az bizony elég hozzá, hogy fájjon a pocak. Változtatott az étrendjén? – Hogy érti? – Most más dogokat eszik, mint azelőtt?

– Ja. Jóhogy. – És felhorkan, hangsúlyozva a kérdésem ostobaságát. – Miért? – Hogyhogy miért? Mert meghalt az anyukám. Ha JóHír most érintené meg a fejem, nem mondaná, hogy lemerült az akkum. Azt mondaná, hogy mindenféle dolgok vannak ott: szánalom, szomorúság, pánik, reménytelenség. Fel se fogtam, hogy Briannek van anyukája – a kartotékja szerint ötvenegy éves -, pedig hát mi sem természetesebb. Hát persze hogy volt anyukája, hát persze hogy ő gondoskodott róla, hogy a Brian-show folytatódjék, most pedig meghalt, és tessék: pizsama, hasi fájdalmak... – Sajnálom, Brian. – Nagyon nagyon nagyon öreg volt. Mondta is, hogy egyszer meg fog halni. És nem tudom, hogy csinálta, hogy meleg legyen az étel. Meg hogy honnan tudhassa az ember, hogy minek kell melegnek lennie és minek nem. Mer néha, mondjuk, sonka volt. Hidegen. Néha meg angolszalonna. Melegen. És amikor megveszi az ember, nem mondják meg neki, hogy melyik melyik. Aszittem, meg fogják. Hiába hogy megvettem, nem tudom, mit csináljak vele. És a saláta meg a káposzta? Meg a meleg csirke és a hideg csirke? És biztos vagyok benne, hogy egyszer hideg krumplit ettünk, de az nem olyan hideg krumpli, amit a boltba lehet venni. Az szörnyű volt, az, amit én vettem. Azt hiszem, véletlenül meleg fajtát vettem, de hideg meleg fajta volt. Összezavarodtam. Ja, amikor ettem, akkor is, meg most is össze vagyok zavarodva, amikor veszek valamit. Nagyon össze vagyok zavarodva.

Azt hiszem, ez a legszomorúbb vallomás, amit valaha hallottam, és alig tudom megállni, hogy át ne öleljem szegény Briant, és el ne sírjam magam a vállán. „Én is nagyon össze vagyok zavarodva”, akarom mondani neki. „Mindannyian össze vagyunk zavarodva. És hogy nem tudja, mit kell nyersen enni és mit kell megfőzni, az nem is olyan szörnyű dolog, ha belegondol, hogy mik miatt zavarodnak össze mások.” – Azt hiszem, attól fáj a hasi, hogy nyers krumplit meg hasonló dolgokat evett – mondom végül. – De semmi baj. Egy csomó mindent tehetünk. És meg is teszek néhányat a csomó mindenből. Felírok neki folyékony paraffint, javasolom, hogy vigyen haza magának egy béllazító curryt, és megígérem, hogy egyik este én magam főzök neki vacsorát. És amikor elmegy, felhívom a Szociális Osztályt. Mikor hazaérek, David és JóHír bejelenti, hogy többhetes töprengés után végül kijelölték az ő jelöltjeiket a „megfordításra” – az ő Hope-jukat és Christopherjüket, azokat az embereket, akik miatt eddigi életük során a leginkább bűnösnek érezték magukat. Fáradt vagyok és éhes, és nem különösebben érdekel a dolog, de ott állnak előttem, és mindenáron el akarják mondani. – Na, ki vele – mondom annyi kimerültséggel a hangomban, amennyit érzek, plusz a hatás kedvéért még rá is teszek egy lapáttal. – Az enyémet Nigel Richardsnak hívják – mondja David büszkén. – Ki az a Nigel Richards?

– Egy srác, akit meg szoktam verni a suliban. Csak persze ma már nem srác. Csak akkor volt az. A hetvenes évek elején. – Soha nem beszéltél még róla. – Túlságosan szégyelltem – mondja David szinte diadalmasan. Persze rögtön az az érzés fog el, hogy kell hogy legyen valaki más, valaki a közelebbi múltból – egy volt munkatársa, egy családtagja, én én én -, de még egy ilyen napon is, amikor lehangolt és fáradt vagyok, van annyi eszem, hogy ne adjak David kezébe egy hosszú, tüskés listát, amivel ostorozhatja magát az elkövetkező hónapokban. Ha Nigel Richards a kiválasztott, ám legyen. JóHír meg különben a nővérét választotta. – És mi rosszat tett a nővérének? – kérdezem. – Hát, igazából semmit. Én csak... csak ki nem állhatom, ennyi az egész. Úgyhogy soha nem találkozunk. Pedig mégiscsak a nővérem. És emiatt, tudja, rosszul érzem magam. – Nekem kell még játszanom Hope-pal, anyu? – Te már megtetted a magadét. – Hát, éppenséggel soha nem mondhatjuk, hogy már megtettük a magunkét, nem? – mondja David. – Ez egy egész életre szóló elkötelezettség. – Szóval mostantól kezdve Nigel Richards lesz a legjobb barátod? A jövőben minden időnket Mr. és Mrs. Richardsszal fogjuk tölteni? – Biztos vagyok benne, hogy Nigel Richardsnak nem lesz szüksége rám mint a legjobb barátjára. Biztos vagyok benne, hogy millió sikeres és tartalmas

kapcsolata van. De ha még sincs, akkor igen, akkor én a rendelkezésére állok. – Rendelkezésére állsz valakinek, akit nem is ismersz, csak mert bemostál neki párat huszonöt évvel ezelőtt? – Igen. Pontosan. Nem kellett volna megtennem. – És valóban ez az egyetlen dolog, amire úgy gondolsz vissza, hogy nem kellett volna megtenned? – Nem az egyetlen. Az első. Hirtelen nagyon hosszúnak tűnik az élete. Bevallom, az én ötletem, hogy egyesítsük erőinket – hogy ültessük egy ebédlőasztalhoz Briant, Nigelt és JóHír nővérét, Cantatát (merthogy ez a neve – saját maga választotta huszonhárom éves korában, miután LSD hatása alatt különösen intenzív élményben volt része a Royal Festival Hallban), abban a reményben, hogy egyszerre valamennyien levezekelhetjük a bűnünket – legalábbis így adom elő a dolgot Davidnek, aki nem számít semmi másra, mint egy nagyon vidám estére, még ha Nigel jelenleg egy multinacionális bank elnöke is, és most egy egész estén át Brian és az ő megzavarodott belei mellett kell is ülnie. Az az igazság, hogy feladtam már minden reményemet, hogy kellemes vagy akár csak tűrhető társasági életet élhetünk, így aztán a javaslatom indítéka a cinizmus és valamiféle kétségbeesett perverzitás: miért ne ültethetnénk egy asztalhoz őket? Minél többen vagyunk, annál vidámabb! Minél rosszabb, annál jobb! A legrosszabb esetben is olyan anekdotává válik ez az este, amellyel éveken át szórakoztathatom hitetlenkedő munkatársaimat; és lehet, hogy az a vágyam, hogy kellemes estéket tölthessek el olyan emberekkel, akiket ismerek és

szeretek, alapvetően burzsoá jellegű, megvetendő, majdhogynem romlott. JóHír lép akcióba elsőként. Felhívja az utolsó telefonszámot, ami megvolt neki Cantatához, aztán kap egy másikat, aztán egy másikat, és végül rábukkan egy brightoni foglalt házban. – Cantata? Itt JóHír. Mégse lehet annyira jó neki – leteszi. JóHír megint felhívja a számot. – Mielőttleteszedakagylóthallgassmeg... Köszönöm. Sokat gondoltam rád, és hogy milyen rossz voltam hozzád. És szeretném... ... – Tudom. ... – Tudom. ... – Hé, az azért már tényleg nem az én hibám volt. Nem én hívtam a rendőrséget, hanem anyu. ... – Hé, nem én ütöttem el, nem? És nem is én hagytam nyitva az ajtót. ... – Jaj, ne csináld már, Cantata! Az hetven pennybe került. És biztos vagyok benne, hogy különben is szakadt volt. ... JóHír talpra ugrik, és aztán csak ugrál, mintha egy ugródeszkán lenne. Vagy inkább úgy, mint aki egy véres viszályt próbál megoldani – olyan problémát, amelynél tehetetlen a gyógyító kézrátétel, egy teleírt

papírdarab vagy akár egy egész könyv, olyat, amellyel szembesülve csak egyet tehet az ember, ugrál, mert más lehetőség egyszerűen nem maradt. Arra gondolok, bárcsak eszembe jutott volna ez, mármint az ugrálás pár hónappal ezelőtt. Az is ért volna annyit, mint bármi más. – Nem! – üvölti JóHír. – Nem, nem, nem! TE menj a picsába! TE menj a picsába! És aztán lecsapja a kagylót, és kimegy a szobából. – Nem akarsz beszélni vele? – kérdezem Davidtől. – Mit mondjak neki? – Nem tudom. Próbáld megvigasztalni. – Nem kellett volna ilyet mondania. Nagyot csalódtam benne. Nekünk az ilyen dolgok fölé kell tudnunk emelkedni. – De nem tudunk, igaz? – Én nem rólad beszélek. Hanem magamról és róla. – Ez a baj, igaz? Hogy végig emberből voltatok. Csak elfelejtettétek. Megyek, hogy beszéljek vele. Az ágyán fekszik, dühödten rág, a plafont bámulja. – Sajnálom, hogy káromkodtam a gyerekek előtt. – Semmi gond. Rengetegszer hallották ezt a szót az apjuktól. – Azelőtt? – Aha, azelőtt. – Soha nem gondoltam rá, hogy David már nem szokott káromkodni a gyerekek előtt. Ez azért jó dolog, nem? Oké, egyesek ezt pirruszi győzelemnek mondanák, aminek az az ára, hogy beköltözött hozzánk egy teknősbéka-szemöldökű ember (úgy érzem, mintha már évek óta itt élne), és hogy le kellett mondanom a

normális családi élet illúziójáról is, de miért ne emelhetném ki a pozitívumokat? – Ne gyötörje magát miatta – mondom. – Én persze csak azt hallottam, amit maga mondott, de úgy tűnik, a nővére nem valami megértő. Mi volt az, ami hetven pennybe került? – A kurva Simon LeBon-posztere. Soha nem bírja már elfelejteni. – Annyit felfogtam. – Katie, én ki nem állhatom Cantatát. Szörnyű. Mindig szörnyű volt, és mindig az is marad. Cantata! Ekkora idiótát! Iszonyú önfegyelemmel kihagyom az ő neve fölemlítésében rejlő ziccert. – Jól van. – De nincs jól. Ő a nővérem. – De hát jól elvan maga nélkül. – Azt honnan tudhatom? – Ha szüksége lenne magára, jelentkezne. A szerencsétlen Simon LeBon-poszteres incidens ellenére. – Gondolja? – Hát persze. – Mégis úgy érzem, hogy kudarcot vallottam. Hiába mondom, hogy szeretni kell ezt is, azt is, amazt is, ha egyszer őt kibaszottul gyűlölöm. Bocsássa meg, hogy így elragadtatom magam. Én pedig azt gondolom, hogy igaza van. Valóban kudarcot vallott, és az érdekeim azt követelnék, hogy ezt adjam is a tudtára. Hogy képzelik ezek az emberek, hogy meg akarják váltani a világot, de képtelenek bárkivel is normális kapcsolatot kialakítani? Ahogy

JóHír oly ékesszólóan mondotta, szeretni kell ezt is, azt is, amazt is, csakhogy baromi könnyű szeretni valakit, akit nem ismer az ember, legyen az akár George Clooney, akár Majom. De jó viszonyban maradni valakivel, akivel valaha is osztoztál egy karácsonyi pulykán – hát az valóságos csoda. Ha JóHír el tudná ezt érni a forró kezével, akkor örökre nálunk lakhatna. – De hát gondoljon arra a sok emberre, akiknek segít, és akiknek szükségük van magára – mondom. – Nem ér az többet? – Gondolja? – Hát persze. Így aztán JóHír felhatalmazást kap, hogy még nagyobb felfordulást okozzon, egy olyan embertől, akinek több esze is lehetne. De – irónia a köbön – tudom, hogy jót cselekszem. Nigelt könnyű becserkészni. David tagja az Öregdiákok Társaságának, és perceken belül megszerzi Nigel mobilszámát. Mindannyian hallgathatjuk a beszélgetést, David annyira biztos a meleg, sőt esetleg könnyes fogadtatásban. – Halló, Nigel? ... – Itt David Grant. – Várakozó kis mosoly jelenik meg az arcán. ... – David Grant. Az iskolából. ... – Igen. Pontosan. Ha ha. Hogy vagy? ... – Az jó.

... – Kösz, jól. Mivel foglalkozol mostanában? ... – Aha, az jó. Remek. ... – Hű. ... – Tyű. ... – Komolyan. Gratulálok. Figyelj csak... ... – Az jó sok megabyte. ... – Az aztán jó nagy forgalom. ... – Az aztán jó sok repülőmérföld. Figyelj csak... ... – Komolyan? Gratulálok. ... – Nem, tizenöt év semmi manapság. Nézd meg Michael Douglast és... ... – Tényleg, a feleséged? ... – Komolyan ő az? ... – Az aztán jó sok magazincímlap. ... – Komolyan? Hát, biztos, hogy Rod egészen odavan. Gondolom, beszélni se akar róla, ha ha... Mindegy,

szóval csak tudni akartam, hogy vagy. Most akkor már tudom. Hát akkor szia, Nigel! És leteszi. Ránézek, és egy pillanatra látom megvillanni azt az embert, akit ismertem: azt a dühös, cinikus alakot, akit szétmar az irigység és az elégedetlenség. – Nem hívtad meg vacsorára. – Nem. Nem hiszem, hogy olyan sokat jelent neki ma már, mármint azok a verések. – Komolyan? – Aha. És nem biztos, hogy jól kijönne Buggyant Briannel. – Hát jó. – És egy disznó. A végén én is csak megint megütném, ha idejönne. – Ahogy én megütöttem Christophert? – mondja Tom vidáman. – Pontosan – feleli David. – Vannak emberek, akiket egyszerűen muszáj megütni, nem? – mondja Tom. – Egyszerűen nem tehet mást az ember. David nem szól semmit, de úgy érzem, az aggodalmas helyreigazítás hiánya bizonyára jelent valamit. Szégyen, hogy ezt a revelatív pillanatot a férjemnek és a fiamnak egy olyan beszélgetése szülte, amely az általuk elkövetett erőszakról szól, de nem finnyáskodom: elfogadom a revelatív pillanatokat, bárhol bukkanok is rájuk. – Most akkor kivel fogod megpróbálni? – kérdezem Davidtől, mikor lefekvéshez készülünk. – Nem t’om – feleli morcosan. – Mert ez nem jött össze, igaz?

– Nem vagyok egészen biztos benne, hogy mit akartál elérni vele. De hát, nem jött össze, az biztos. David leroskad a másodlagos tisztaságú ruhák halmára, amelyek a hálószobai székünket borítják. Annyi ruha van ott, hogy csak egészen megdőlve bír ülni, úgy hajol az ablak felé, mint egy fényre szomjazó szobanövény. – Tudom, hogy szerinted ez az egész hülyeség. – Micsoda? Felhívni olyan embereket, akik nem emlékeznek rád, és bocsánatot kérni tőlük valamiért, amit régen elfelejtettek? – Nemcsak Nigel Richards. Az egész. Nem szólok semmit. Csak felsóhajtok, ami ugyanolyan jó válasz, mint bármi más. – Hát, szerintem is – mondja. – Hihetetlenül nagy hülyeség. Értelmetlen. Szánalmas. – Csak elbizonytalanodtál. Az egyik próbálkozásod nem jött be. Kérj bocsánatot valaki mástól. Attól a szegény ördögtől, akinek pokollá tetted az életét a helyi lapban. Az anyádnak attól a barátjától, akit nem voltál hajlandó meghívni az esküvőnkre. – Én nem a bocsánatkérésről beszélek. Hanem az egészről. A szegények etetéséről. Hogy mindenkit meggyőzzünk, hogy adja oda a pénzét a rászorulóknak. Arról a könyvről. Tudom, hogy őrültség az egész. Régóta tudom. Csak nem engedtem közel magamhoz. Amikor JóHír és David nekiállt telefonálni, úgy tűnt, ez is csak egy újabb kedves, ostoba és tökéletesen értelmetlen terv, erre most kiderül, hogy valójában fordulópontot jelentett a család történetében. Olyan, mint a berlini fal ledöntése: nem lehetett előre látni, de aztán világosnak tűnik, hogy az összes belső

ellentmondás elkerülhetetlenné tette. Törvényszerű volt, hogy előbb vagy utóbb bekövetkezik, mint ahogy az is törvényszerű volt, hogy David egyszer majd rájön, hogy ez az egész őrültség. Furcsa belegondolni, hogy a régi életünkhöz való visszatérés küszöbén állunk. Cinizmus, keserűség, rossz regények, egy plusz hálószoba és eggyel kevesebb éhes száj... az igazat megvallva vegyesek az érzéseim. Egy ideig legalább érdekes, sőt különleges volt az életünk. – JóHír beszélt nekem a lemerült akkudról – mondja David. – Hát, most az enyém is lemerült. Nincs ott semmi. Az az első fellobbanás, amit éreztem... Teljesen eltűnt, és most egyszerűen semmit sem érzek. Ezért látom most már, hogy mennyire nagy hülyeségnek néz ki az egész. Ahogy te is látod. És mindenki más, aki depressziós, és fogalma sincs, mit kellene kezdenie az életével. Nem szólok semmit. Holnap lehet, hogy megpróbálom megszerezni egy olyan szervezetnek a telefonszámát, amely szekták által agymosott embereknek próbál segíteni; biztos vagyok benne, hogy az ilyenfajta depresszió teljesen normális következménye annak, ha az embertől elvesznek mindent, ami addig értelmet adott a létezésének. – Ezért nem fogom feladni – folytatja David. – Nem tehetem meg. Mihez kezdenék magammal? Megint gonosz cikkeket írnék a helyi újságba a buszon közlekedő öregemberekről? Hah! Hát nem. Olyan ez, mint... hát, mint egy házasság. Dolgozni kell rajta, és reménykedni, hogy visszajönnek az érzések. És ha nem,

akkor is tudom, hogy teszek valamit. Nemcsak ülök, nyavalygok és gonoszkodok. – Szóval be fogsz kopogtatni az emberekhez, és megpróbálod rábeszélni őket, hogy adják oda a rászorulóknak minden megtakarított pénzüket, pedig már nem is hiszel ebben. – Az úgy nem pontos, hogy nem hiszek benne. Inkább, nem is tudom, nem nem hiszek benne. – És az elég? – Nem tudom. Nem hiszem. – Rám néz. – Te mondd meg! – Mit tudok én erről? – Nem ugyanazt csináljuk mind a ketten? – Miért, igen? – Mennyire szenvedélyesen hiszel a házasságunkban? – Mennyire szenvedélyesen hiszel te a házasságunkban? Szerintem ez egy fair kérdés, mármint amit épp visszaröptéztem Davidnek, mint egy teniszjátékos, azt a lendületet és pörgést kihasználva, amit ő adott a labdának. Bármelyik házasságterapeuta azt mondaná, hogy jogom van feltenni ezt a kérdést, de én tudom, hogy csalás. Ez a helyzet a megromlott kapcsolatokkal. Az ember mindig elutasíthatja, hogy válaszoljon egy kérdésre, egyszerűen csak meg kell ismételnie. „Szeretsz?” „El akarsz válni?” „Boldog vagy?” A partnerednek minden esetben ugyanolyan ambivalensek az érzései, mint neked, és ha ő is emberből van – azaz gyáva, s ugyanakkor valahogy tele van erkölcsi önelégültséggel -, akkor nem fogja elkötelezni magát a szenvedély vagy az odaadás bármiféle kinyilvánításával. Hisz végső soron a szenvedély vagy az odaadás hiánya

okozza a kapcsolat megromlását, nem igaz? Úgyhogy tapasztalataim szerint könnyű és egyben tanácsos minden komoly megbeszélést szinte azonmód abszurd patthelyzetbe manőverezni. Évek telhetnek el, amíg az embernek végül tényleg döntést kell hoznia. Ami szokatlanul szánalmas ez esetben, az az, hogy David még csak nem is kér igazából arra, hogy rendesen beszéljek kettőnkről. Csak szónokian használja a házasságot, mint egy analógiát, de így se kapom be a horgot. Hol a határa az erőtlenségnek? Talán csak egy kis kurázsi hiányzik mindannyiunkból, ahogy egyszer Dusty Springfield énekelte, és ha megmondanám neki az igazat... – Oké, oké – vágok bele mégis. – Egyáltalán nincsenek bennem szenvedélyes érzések a házasságunkkal kapcsolatban. Csak félek bedobni a törülközőt. Túl sok minden múlik rajta. És nem vállalom, hogy én legyek a rossz. – Pontosan – mondja David józanul – Hát, ez csak... – Várj csak, várj csak! Pontosan? Ez minden? Nem is bánod, hogy ezt mondtam? Te végig tudtad? – Katie, az elmúlt pár hónapban viszonyod volt, és elköltöztél itthonról. Nem épp egy pirulós menyasszony vagy, nem igaz? Az a kérdés, hogy mit fogunk csinálni így, hogy mind a ketten ilyen... ilyen lélekhalottak vagyunk. Én... én úgy érzem, túlságosan messzire mentem az úton, hogy most visszaforduljak. És lehet, hogy te ugyanezt érzed a házasságunkkal kapcsolatban. És ez azt jelenti, hogy bármit teszünk is, az nagyon, nagyon nehéz lesz, sokkal nehezebb, mint bárki olyannak lenne, aki tudja, hogy mit akar és miért.

Mindkettőnknek lemerült az akkumulátora, és valahogy mégis hajtanunk kell tovább a kocsit. Csak fogalmam sincs, hogyan. Neked van? Megrázom a fejem. Nem szeretem az ilyen beszélgetéseket. Akkor már jobb a „Szeretsz?/Miért, te szeretsz?”-féle, mert az a végtelenségig folytatódhat úgy, hogy nem jut el sehová, és soha senki nem mond semmi olyat, amit érdemes lenne még egyszer átgondolni. Aznap éjjel szeretkezünk, időtlen idők óta most először. Utána megegyezünk abban, hogy kellemes érezni egy kis melegséget, még ha az a melegség a nemi szervekre összpontosul is, nem pedig a lélekre. De lehet, hogy kicsit azért oda is átsugárzik. – Mennyire szenvedélyesen hiszel a házasságunkban? – kérdezem, mielőtt elaludnék. Jobbkor ezt nem is kérdezhetném: a fejem a mellén pihen, és azért kérdezem, mert tudni akarom, nem pedig azért, hogy ne kelljen válaszolnom arra, amit ő kérdezett. – Komolyan beszélgetni akarsz most erről? – Olyan hosszú a válasz? – Nem, nem igazán. Oké. Nem látok semmi jó okot rá, hogy feladjam. Mint ahogy nem látok semmi jó okot arra sem, hogy azt a másik dolgot feladjam. – Szóval jótékonysági eset vagyok? – Nem, te nem. De a házasságunk igen. A házasságunk olyan, mint egy olyan kutya, amilyet az RSPCAposztereken látni. Girhes. Szánalmas. – Foltokban kilátszik a bőre a szőr alatt. Csipás a szeme. Cigarettától származó égésnyomok vannak rajta. – Pontosan.

Próbáltam vicces lenni, és szinte sajgott bennem a vágy egy pillanatig, hogy David vegye a lapot, hogy ő is kezdjen el hülyülni ezzel az idióta hasonlattal, de nem tette. Naná, hogy nem. – Mindegy. Szóval ezt gondolom a házasságunkról. – Mit? Hogy altatóinjekciót kell adni neki? A gazdáit pedig megbüntetni? – Nem, dehogy. Csak, tudod... Nem tudnám elhagyni, amikor ilyen állapotban van. – Szóval előbb kicsit meggyógyítod, és utána lépsz le? – Jaj, dehogy. Nem tennék olyat. Mert ha egészséges lenne... – Jól van. Csak vicceltem. – Ja? Valahogy ezt nem nagyon veszem észre mostanában, igaz? – Hát nem. Nem nagyon. – Sajnálom. Vicces, de az elmúlt pár hónapban hallott összes bocsánatkérése közül ez tűnik a legszánalmasabbnak, és ez a vétek a legmegbocsáthatatlanabbnak. Briant szociális otthonba költöztették, de ki nem állhatja. – Tele van öreg nénikkel meg bácsikkal. Van olyan vészberregőjük, és ötpercenként megszólal. Mindig, amikor elesnek. És mindig elesnek. Nekem nem kellene ott lennem. Én szinte soha nem esek el. Jó, persze, elestem már. Mindenki elesett már, nem? Igen, mondom neki, nincs olyan ember, aki még soha ne esett volna el. – És fogadjunk, hogy maga is elesett már, pedig maga orvos. Biztos járt egyetemre is meg minden.

Igen, mondom neki, jártam egyetemre, és a hétévnyi felsőfokú oktatás sem mentett meg attól, hogy olykor el ne vágódjak – ily módon megerősítve a gyanúját, hogy inkább a kor, mint az intelligencia dönti el, hogy valaki képes-e megállni a lábán, és hogy bár neki sohasem volt esélye rá, hogy egyetemista legyen, azért még nem kellene összezárni egy csomó potyogóssal. – Hát ez van. – De jobban eszik. – A kajával nincs gond. Megy körbe. Olyan kerekes asztalon. És tudják, hogy minek kell melegnek lennie meg ilyesmi. – Jól van. Elhallgatunk. Mikor utoljára számoltam, tizenöt beteg várt odakint, ennek ellenére úgy ülünk ott, mintha mind a ketten csak buszra várnánk. Brian felnéz a plafonra, és fütyülni kezd. – Van még valami? – A „még” kedvesség a részemről. Úgy teszek, mintha Brian látogatásának lett volna valami tényleges oka azon kívül, hogy az időmet lopja. – Hát, nincsen. – De csak fütyül tovább, és kezd összeállni annak a Britney Spears-számnak a dallama, amelyik a sikerről szól, és Molly annyira szereti. – Hát. Örülök, hogy megint láthattam. És örülök, hogy jobban érzi magát. A nyomaték kedvéért felállok, és mosolygok is. – A vacsorámért jöttem – mondja Brian tárgyilagosan. – Megígérte. – Igen, de... – Délelőtt tizenegy óra van. – Én egy esti étkezésre gondoltam. Valamikor. – Megvárom. Nem fogom zavarni.

– Brian, nem várhat itt bent. Mit szólnának az emberek, ha arra kérem őket, hogy vetkőzzenek le? – Ja, tényleg. Erre nem is gondoltam. Meg én se szeretném levetkőzve látni őket. Mert vannak kövér betegei is, igaz? Azokat nem nagyon szeretem. Majd kint megvárom. – Brian... Én délután hatkor fejezem be a munkát. – Jól van. Így aztán hét órán keresztül vár odakint, és aztán eljön velem hozzánk. Már felhívtam Davidet, hogy figyelmeztessem, és amikor Briannel hazaérünk, egy csirke már bent van a sütőben, különböző zöldségek párolódnak a platnikon, és meg van terítve az asztal, sőt még virág is van rajta. A szeretteim mindannyian tudják, ki az a Buggyant Brian, mint ahogy az összes többi szívfacsarító betegem nevét is tudják, és megmondtam Davidnek, hogy ha a két gyerekem közül bármelyik is egy jelzőt, bármilyen jelzőt tesz a keresztneve elé a jelenlétében, akkor minimum két büntetőéven át nem étkezhet családi körben, beleértve a karácsonyt és a születésnapokat is. Brian leveti a kabátját, leül, és nézi a gyerekekkel a Sabrina, a tinédzser boszorkány-t, miközben elkészítem a mártást. – Hát ez meg mi? – Sabrina, a tinédzser boszorkány – morogja Tom. – Hogy mi van? Tom idegesen néz rám. – Ez a címe a filmnek – mondom Briannek. – Ja, értem. Mondd csak még egyszer.

– Sabrina, a tinédzser boszorkány – mondja Tom minden szót külön hangsúlyozva. Brian erre hosszan és hangosan nevet. – Még sohasem hallott róla? – kérdezem. – Neeeem – feleli, mintha még mindig kételkedne benne, hogy valóban létezik egy ilyen műsor. – És tényleg tinédzser? – Igen. – És már boszorkány? A szentségit! Mindannyian udvariasan mosolygunk. – Azér túl fiatal hozzá. Nem gondolják? – Éppenséggel ez benne a lényeg – mondja Tom. – Mert a legtöbb boszorkány nem tinédzser. – Hogy érted? – Hadd nézzék a filmet, Brian. – Elnézést. Csak tisztázni akartam pár dolgot a fejemben, mielőtt belemerülök. – És belemerül, de piszkosul, roppant nagy lelkesedéssel, még ha néha kicsit értetlenül is. Sajnos, csak harminc percig tart a film, és aztán ideje asztalhoz ülni. JóHír is csatlakozik hozzánk, amikor kezdünk szedni magunknak. – Helló – mondja Briannek. – Én JóHír vagyok. – Nagyon fura – mondja Brian idegesen. – Nagyon fura – mondja JóHír nagy komolyan, és megrázza Brian kezét. JóHír, akit szintén értesítettek, hogy egy dilinyóssal fogja tölteni az estét, nyilván azt hiszi, hogy a „Nagyon fura” Brian dilinyós üdvözlési formulája, a „Nagyon örülök” hibbant változata. – Nem! – kiabálja Tom. – Nem érti a nevedet!

– Nem érti? – Olyan neved kell hogy legyen, mint Tom vagy Brian vagy David vagy Carr doktornő – mondja Brian. – Mi az ilyen neved? – Tényleg – mondom. – Mi az igazi neve? – Az mindegy – mondja JóHír Briannek. – Most JóHír a nevem. Mert, tudod, ezt a nevet akarom viselni. – Hát, én meg a Briant akarom viselni – mondja Brian öntudatosan. – Úgyhogy Brian most megvacsorázik. – De meg ám – mondja David. Szótlanul eszünk, és ami Briant illeti, óriási sebességgel. Én még éppen csak öntöttem magamnak a mártásból, amikor ő már egymás mellé rakja a kést és villát az üres tányéron. – Ez volt a legjobb étel, amit valaha ettem – mondja. – Komolyan? – mondja Molly. – Aha. Persze. Hogyan ehettem volna valaha is ennél jobbat? Az anyukám ilyet nem tudott volna csinálni. – És te? – Dehogy. Én azt se tudom, hogy mit kell megfőzni és mit nem. Belezavarodok. – Komolyan? – Aha. Teljesen összezavarodok. – Kipróbálhatom? – kérdezi Molly. – Ha akarod, de úgyse fogom tudni a választ. – Csak egyed a vacsorádat, Molly – mondom neki. – Kér még, Brian? – Nem szokott több lenni, csak amennyit kapok. – Itt van, úgyhogy még nyugodtan ehet, ha akar. – És nem kerül plusz pénzbe?

Ránézek, és egy pillanatra elfelejtem, hogy Brian képtelen ugratni az embert. – Tudja, hogy ezért nem kell fizetnie, vagy nem? – Hogyhogy? – Ez nem egy étterem. Maga a vendégünk. – Hát, én... én nem is tudom, mit mondjak. Azt mondta, meg kell innom azt a valamit, és fizetnem kellett érte, és azt is mondta, hogy egyek egy curryt, és azért is fizetnem kellett. Meg még azt mondta, hogy el kell jönnöm magával vacsorázni, és azt hittem, azért is fizetnem kell. Hoztam magammal öt fontot. A curry négy kilencvenötbe került. – Mi nem kérünk pénzt magától, Brian. – Szuper. Szóval tébére megy? – Igen, tébére megy. Mollynak nagyon tetszik Brian, és egyik kérdést a másik után teszi fel neki. Hol lakik? Mit csinál egész nap? Kik a barátai? Van családja? És minden válasz olyan, mint egy kalapácsütés, amelytől a felnőttek feje egyre közelebb kerül az asztalhoz, s Molly faggatózásának a végén már majdnem a sült krumplinkat érinti az orrunk. Brian nem nagyon csinál semmit egész nap, leszámítva azokat a napokat, amikor jön hozzám; nincsenek barátai (úgy emlékszik, volt egy-kettő, amikor iskolába járt, de nem tudja, hogy most hol vannak); van egy húga, de az Buggyant Briannek hívja és látni se akarja. (Ezt a választ különösen feszült csend követi, és örülök meg csodálkozok is, hogy mindkét gyerekem sértetlenül hagyja himbálózni az eléjük lógatott hatalmas, szaftos gilisztát.)

– Nem szeretnél együtt élni valakivel? – kérdezi Molly. – Szeretnék – mondja Brian. – Azt hittem, majd a feleségemmel fogok együtt élni. De aztán nem találtam senkit. – Anyu – mondja Molly. Vad köhögésbe kezdek, és felállok, hogy töltsek magamnak egy pohár vizet. – Kérsz még egy kicsit? – kérdezem Mollytól. Elereszti a füle mellett. – Anyu-u-u. – És te, Tom? David? JóHír? – Tudom, előbb vagy utóbb engednem kell, hogy a lányom beszéljem. Egy napon majd nem marad több halogató taktika, de ez a nap remélhetőleg még odébb van néhány évvel. – Nem akartok kimenni, gyerekek? – Anyu-u-u! – Molly! Csúnya dolog beszélni, amikor... amikor... senki sem akar figyelni rád. – Anyu, nem lakhat Brian velünk? – Köszönöm – mondja Brian. – Az nagyon jó lenne. Ahol most lakom, ott nagyon magányos vagyok, mert nem ismerek senkit, és nincs mit csinálnom. Maguk lehetnének a családom. Vigyázhatnának rám, ahogy régen az anyu. – Mi történt az anyukáddal? – kérdezi Molly. – Semmi – csattanok fel, bár már felcsattanás közben rájövök, hogy ez nem megfelelő válasz, és minden bizonnyal csak a pánik szülte. – Meghalt – mondja Brian. – Azt mondta, nem fog, de meghalt. – Ez nagyon szomorú – mondja Molly. – Ugye, anyu? – Igen – mondom. – Nagyon szomorú.

– Ezért kellene, hogy Brian itt lakjon. – Köszönöm – mondja Brian. – Nagyon jól fogom itt érezni magam. – Molly, Brian nem lakhat itt. – De igen, ugye, apu? – mondja Molly. – Tudod, Brian, egy ideig itt lakott nálunk Majom. Úgyhogy ha Majom itt lakhat, akkor te is itt lakhatsz. – Én nem lakhatnék itt csak egy ideig – mondja Brian segítőkészen. – Én csak örökre. – Jól van – mondja Molly. – Ugye, apu? Örökre? Mert mi itt úgyis ezt csináljuk – mondja Molly. – Szuper. Szegény embereken segítünk. Nagyon jók vagyunk. Mindenkinek ez a véleménye. – Én nem vagyok szegény – mondja Brian. – Van valamennyi pénzem. – Te máshogy vagy szegény – mondja Molly. Tom, aki eddig baljósan hallgatott, hevesen feláll. Ahogy rezeg a szája, abból közelgő robbanásra lehet következtetni. – Ha ez idejön lakni... – Ülj le, Tom! – mondom neki. – Majd én elintézem. – De nem tudod. Mert apu meg fogja mondani, hogy mit csinálj, és azt fogod csinálni. És apu azt fogja mondani... – Menj, nézd a tévét! Nyomás! Befele! Homályosan a tudatában vagyok, hogy ez meghatározó pillanat családunk történetében. Nemcsak azért, mert Buggyant Brian velünk élhetne a halálom napjáig és alighanem még azon is túl – és ez aztán meghatározna bennünket, de piszkosul, ahogy a krétával rajzolt körvonal a gyilkosság áldozatát -, hanem azért is, mert

ha máshogy döntünk, ha azt mondom Briannek, hogy nem lakhat velünk, akkor utána más irányba fordulhat az életünk. – Molly, Brian... Nem lakhat itt velünk. – Miért nem? – kérdezi Molly. – Igen, miért nem? – kérdezi Brian. – Hogy van az, hogy maguknak lehet családjuk, nekem meg nem? – Igen – mondja Molly. – Ez nem igazságos. Természetesen igaza van. Ez nem igazságos. Lám, a szeretet sem demokratikusabb, mint a pénz, azok köré gyűlik, akiknek már rengeteg van belőle: az okosak, az egészségesek, a szeretnivalók köré. Engem szeretnek a gyerekeim, a szüleim, az öcsém, mondjuk, hogy a féljem is, a barátaim; Briannek senkije sincs ezek közül, és soha nem is lesz, és bármennyire szeretnénk kicsit jobban szétteríteni a szeretetet, nem tudjuk. Ha létezik ember, akinek szüksége lenne rá, hogy gondoskodjanak róla egy családban, akkor az Brian, és ha Brian csak egy családot ismer, és az történetesen a miénk, akkor bizonyára mi vagyunk azok az emberek, akiknek fel kell ajánlanunk neki a vendégszeretetünket. Elkapom David tekintetét: tudja, hogy ez az ösvény csúszós, csupa jég, és aki rálép, menthetetlenül elvágódik. – Molly, elég legyen! Nem fogjuk ezt Brian előtt megbeszélni. Az durva dolog. És ilyesmit nem lehet két perc alatt eldönteni. – Én várhatok – mondja Brian. – Semmi dolgom nincs ma este. De végül mégiscsak elmegy, egy csésze tea és egy óriás Mars szelet után; visszaviszem kocsival az új otthonába (legalábbis az utca sarkáig – most, hogy megint

kettesben vagyunk, visszatért a régi gyanakvása, és nem engedi, hogy meglássam, hol lakik). – Köszönöm – mondja, miközben száll ki a kocsiból. – És azt a másik dolgot majd holnap fogja megmondani? Mert ha költöznöm kell, akkor szólnom kell itt ezeknek. És össze kell csomagolnom. – Brian... Nem lakhat nálunk. – Azt hittem, meg fogják előbb beszélni. – Megbeszéljük, de tudom, hogy fogunk dönteni. – Ó. – Csalódott? – Igen. Nagyon. Annyira szerettem volna. Tetszett az a film is, az a boszorkányos. – Azt megnézheti a saját tévéjén is. – Tényleg? – Igen. – Biztos benne? Még soha nem láttam. – Azt hiszem, az ITV-n adják. – Ó. Jól van. Azt nem nagyon szoktam nézni. Hányas? A távirányítón? – Gondolom, hármas. Ha úgy van beállítva, mint a miénken. – Akkor az nem olyan rossz. – Nem? – Nem. És a csirke... máskor is elmehetek csirkét enni? – Hát persze. Mindig eljöhet hozzánk vacsorára, amikor sült csirke lesz. – És nemcsak azért mondja ezt, mert tudja, hogy soha többé nem lesz? Mert én ezt mondanám. Hogy becsapjam. – Én nem csapom be.

– Akkor jó. Viszlát. És elindul az utcán. Épp meghívtam az egyik szívfacsarító betegemet, hogy mostantól kezdve kábé kéthetenként nálunk vacsorázzon – az idők végezetéig. Néhány hónappal ezelőtt ez a saját buggyantságom csalhatatlan jele lett volna, most meg nem jelent mást, mint hűvös és gyakorlatias józanságot. Szeretnék kiugrani a kocsiból és táncolni a tetején. Molly sokkal jobban szívére fogja venni a hírt, mint Brian, de hát ez már csak együtt jár a jótékonyságnak ezzel a fajtájával. Nem az a lényeg, hogy a Brian-félékkel mit teszünk, hanem hogy miránk magunkra milyen hatással van a dolog. A család több tagja várja a visszatérésemet. Tom közben nem mozdult el a tévé elől. – Most akkor beszélgetni fogunk – mondja Molly komolyan. – Megbeszéljük, hogy Brian itt lakhat-e nálunk. – Oké – ülök le az asztalhoz. – Beszélhetek én először? – Ha akarsz. – Nem lakhat itt. Meg is mondtam neki. – Ez nem igazságos! Nem fogom azt mondani neki, hogy az élet igazságtalan. Nem és kész. – Tudom. Sajnálom. Megígértem neki, hogy eljöhet hozzánk sült csirkét enni legközelebb is, amikor az lesz vacsorára. – Fogadjunk, hogy ezt se gondoltad komolyan. – De komolyan gondoltam. Tiszta szívemből mondtam neki. De ennyi és nem több. Ez a határa a vendégszeretetünknek.

– De azt mondtad... – Molly. Ezen nincs mit megbeszélni. Brian nem lakhat itt velünk. Ő nem családtag. – De az lehetne. – Nem. Nem lehetne az. – Davidre nézek, és David visszanéz rám. Tőle aztán hiába várok segítséget. – Molly, ez itt a családunk. Te, én, apu, Tom. Ennyi. Senki más nem tartozik bele, se JóHír, se Brian, se Majom. Ha tetszik, ha nem. Ezen nem lehet változtatni. Ők azok, akikért elsősorban felelősséggel tartozunk. – Miért? – Na tessék: végre egy hozzászólás az én hites uram részéről. Nem valami hasznos hozzászólás, de legalább valami. – Miért? Miért? David, hiszen magunkról is alig tudunk gondoskodni. Jóformán le vagyunk égve, részben azért, mert te nem vagy hajlandó dolgozni. Tom meglopta az iskolatársait... – Érzem, ahogy szavak forró áradata gyűlik fel bennem, és éppannyira nem tudnám megakadályozni, hogy kizúduljon a számon, mint amennyire a hányást nem tudja visszatartani az ember. – Molly egy kis álszent kezd lenni, nekem viszonyom volt... – Mi az, hogy álszent? Mi az, hogy viszony? – Azt jelenti, hogy anyunak szeretője volt – mondja Tom, anélkül hogy akár csak egy pillanatot is elszalasztana a műsorból, amit épp néz. – Mi ketten hónapok óta a válás szélén állunk, bár most eldöntöttük, hogy bezárkózunk, és eldobjuk a kulcsot, arra ítélve egymást, hogy talán az egész életünket csalódottan és egymást gyűlölve éljük le. És még azt kérdezed, hogy elsősorban miért egymásról kell

gondoskodnunk? Azért, mert így is kurva nehéz az élet, és mert... – Katie, hallgass már! Kiborítod a gyerekeket. – Jól van. Lehet, hogy jót tesz nekik, ha kiborulnak. Lehet, hogy jobb is, ha nem úgy élik le az életüket, hogy azt hiszik, minden oké, minden szuper, sőt minden annyira szuper, hogy az se számít, hogy kinek adunk pénzt vagy kit fogadunk be a házunkba, mert igenis számít. Bárcsak ne számítana! Bárcsak annyira ügyesek volnánk, hogy még mások életét is meg tudjuk oldani, nemcsak a magunkét, de nem vagyunk. És mondok nektek még valamit. Egész életemben segíteni akartam az embereken. Ezért akartam orvos lenni. És ezért dolgozom napi tíz órát, tűröm a narkósok fenyegetéseit, és folyton cserbenhagyom az embereket, mert kórházi kezelést ígérek nekik, amit nem kapnak meg, és olyan gyógyszereket írok fel, amik nem hatnak. És miután ott kudarcot vallok, hazajövök, és kudarcot vallok feleségként és anyaként is. És nincs több erőm, hogy még valami másban is kudarcot valljak. És ha ez azt jelenti, hogy Brian továbbra is szociális otthonban fog lakni, vagy hogy Majomnak az utcán kell aludnia, ám legyen. Nagyon sajnálom. Ha húsz év múlva még mindannyian beszélő viszonyban leszünk egymással, és Molly nem lesz anorexiás, Tom nem kerül börtönbe, én nem nyugtatókon fogok élni, te pedig nem leszel alkoholista, és ha te meg én még mindig együtt leszünk, hát az már magában is egy kurva nagy csoda lesz. Én nem kérek ennél többet. És ha mindennek a tetejébe még veszünk néhány példányt a hajléktalanok lapjából

is, és a szelektív hulladékgyűjtőbe dobjuk, akkor hurrá nekünk. Hát nem baromi ügyesek voltunk? Hurrá nekünk! Hip hip hurrá! Hip hip hurrá! Gyerünk! Mondjátok ti is! – Nem mondják. Most már vége. Kiontottam a torkom összes tartalmát a családomra, semmi sem maradt ott bent. – De ugye nem fogtok elválni? – kérdezi Molly. És sír, de hát megérdemli: ő kezdte. – Nem, ha jók lesztek – mondom. Szörnyű ilyet mondani, tudom. De közben furamód helyénvaló is. 15 Hosszú hónapok óta most először kell bemennem egy könyvesboltba: születésnapi ajándékot veszek az apámnak. Nem tudom, minek örülne, ő pedig nem tudja, mit akar, úgyhogy céltalanul bóklászok. Régen sok időt töltöttem könyvesboltokban; ismertem a legtöbb könyvet, tudtam, hogy mi mit jelent, de most egyszerűen zavarban vagyok, sőt szinte pánik fog el. Megfogom egy fiatal írónő könyvét, és elolvasom a fülszöveget: lehet, hogy ez tetszene, gondolom. A Corelli kapitány mandolinja felénél jártam, amikor kiköltöztem Janet lakásából, és bár azóta nem haladtam tovább benne, mégiscsak fennáll az az eshetőség, hogy valamikor az új évezredben megint meg akarok majd próbálkozni egy regény elolvasásával. De amikor próbálom eldönteni, hogy vajon ez lenne-e a nekem való könyv, rájövök, hogy már nincs meg a megfelelő képességem hozzá. Honnan a csudából tudhatnám, hogy vajon élvezni fogom-e? Hogy lehet azt megállapítani? Élveznék egy vállmasszázst. Élvezném, ha egy hétig egy medence mellett feküdhetnék és aludhatnék.

Élveznék egy nagy gin-tonikot, feltéve, hogy nem kellene csinálnom semmit, miután megittam. Élveznék egy kis csokit. De egy könyvet... Ez itt egy lányról szól, akit politikailag üldöznek, emiatt kénytelen elhagyni afrikai hazáját, Bromleyba jön lakni, ahol beleszeret egy fiatal, fehér, rasszista, szkinhed balett-táncosba. „Olyan, mintha a Billy Elliott és a Vadhattyúk nászából a Romeo és Julia született volna meg” – olvasom a borítón. Visszateszem a helyére – nem azért, mert hülyeségnek tűnik, hanem mert nekem nem kellett elhagynom az afrikai hazámat, és nem Bromleyban lakom. Komolyan! Nem viccelek! Ezzel a logikával segítek magamnak dönteni! Ez természetesen azt jelenti, hogy nagyon kevés választ el Pipacstól, a család macskájától, akit az úton találtunk meg – bár nekem sikerült megmaradnom háromdimenziósnak, és még megvannak a beleim. Pipacs szerette, ha simogatják, mint ahogy én szeretem a vállmasszázst; Pipacs szerette a halat, ahogy én szeretem a csokoládét. Pipacs is szeretett a napon aludni, és ő is visszatette volna ezt a könyvet a helyére, ha véletlenül a mancsába veszi egy könyvesboltban, pontosan ugyanolyan okokból, mint én. Annyira megrémiszt ez az analógia, hogy nyomban megveszem a könyvet, még mielőtt találtam volna bármit is apunak. Nem lesz belőlem egy házimacska! Azért se! Életrajzok. Vajon tetszene neki egy életrajz? Hitler? Montgomery? Dickens? Jack Nicklaus, a nagy amerikai golfozó? A nő az East End-i szomszédok-ból, aki a kocsmát vezette? De apu nem igazán kocsmázós típus, gondolom, úgyhogy nem valószínű... Jézusom, Katie!

Az nem egy igazi kocsma volt! Ennek a könyvnek az a lényege, hogy ez a nő szerepelt az East End-i szomszédok-ban. Apu nem nézi az East-End-i szomszédok-at. Ezért nem fogod megvenni neki ezt a könyvet. „A személyzet kedvencei” polcon találok egy Isten-életrajzot, amely biztatóan ajándékméretű, és épp amikor már vinném a kasszához, megakad a szemem a Vanessa Bellről, Virginia Woolf festőművész húgáról szóló könyvön; ő az a nő, legalábbis a recenzió szerint, amit olvastam, aki gazdag és gyönyörű életet élt. Úgyhogy megveszem azt is, kíváncsi vagyok, hogy csinálta. És amikor David és JóHír befejezi a Hogy legyünk jók?-at, leülhetünk és összehasonlíthatjuk a jegyzeteinket. David újra ír vállalati brosúrákat. A regénye már nem érdekli, és még ha dühös lenne is – de hát nem az -, akkor sem önthetné ki a rosszkedvét a kerületi újságban, mert lecserélték, detronizálták, túldühöngték: van egy új, még dühösebb „Holloway legdühösebb embere” – és, gondolom, ez így is van rendjén. Ha az az új fazon nem lenne dühösebb, mint David a legdühösebb formájában, akkor ő csak Holloway második legdühösebb embere lenne, és az kicsit cikisen nézne ki nyomtatásban. Meg különben is, az emberek állandóan csak egyre dühösebbek lesznek. Elkerülhetetlen volt, hogy David dühszintje egy kicsit avétosnak, kicsit olyan kilencvenes évekbelinek fog tűnni. Soha nem is tervezte úgy, hogy örök időkig meg fogja tartani ezt a címet, mint ahogy Martina sem maradhatott örök időkig wimbledoni bajnok. Jönnek a fiatalabbak, a rámenősebbek. Az új haver épp felemelte a szavát azért,

hogy zárják be az összes parkot, abból kiindulva, hogy mint a mágnes, úgy vonzzák a melegeket, a kutyákat, az alkoholistákat és a gyerekeket; nincs mit tenni, feltesszük a kezünket: vesztettünk. Győzött a jobbik. Azelőtt Davidet feldühítette volna a kudarca, hogy nem tudott elég dühös lenni ahhoz, hogy megtartsa az állását – annyira feldühítette volna, hogy az elég is lett volna hozzá, hogy megtartsa. A mostani David azonban csak egy kicsit még jobban visszasüpped magába. Felajánlott az újságnak egy másfajta rovatot, egy olyat, aminek az a könyv lett volna az alapja, amit JóHírrel írnak, de ez senkit sem érdekelt. Azt hiszem, most jócskán depressziós, és ha eljönne hozzám a rendelőbe, fel is írnék neki valamit. De persze nem jön el. Még mindig az összes szabad idejét JóHírrel tölti, jegyzeteket írnak a Hogy legyünk jók?-hoz, bár most már sokkal kevesebb szabad ideje van – egy csomó brosúrát kell megírnia. Sok tépelődés után közöltük JóHírrel, hogy három hónap alatt találnia kell magának egy másik lakhelyet. Azt mondja, megérti, hogy a terhünkre van; elvégre végső soron mi egy középosztálybeli, nukleáris család vagyunk, tudja ő ezt, és hogy tiszteletben kell tartania a mi... ööö... nukleárisságunkat. Tudjuk, hogy ezt sértésnek szánja, de nem nagyon izgat minket – vagy legalábbis engem. David gyötrődik miatta minden elalvás előtt, hangosan töpreng, hogy valóban nukleárisok akarunk-e lenni, hogy nem lenne-e jobb létrehoznunk egy denuklearizált övezetet, de már nincs meg benne a régi meggyőződés. A gyerekek is elég depressziósnak tűnnek. Megrázta őket a kifakadásom, és beszélnem kellett nekik arról a

bácsiról, akivel viszonyom volt, és most rémült arccal figyelik a szüleiket, valahányszor eszünk, vagy együtt elmegyünk valahova. Csak egyszer kaptunk össze az elmúlt napokban, mármint David meg én – valami grillserpenyő miatt -, és utána alig győztem megvigasztalni a gyerekeket. Gondolom, ha néhány hónapig minden simán megy, akkor el fogják felejteni a gyötrelmeinket, de most sajnálom őket, és szidom magam, amiért miattunk érzik magukat ilyen bizonytalanságban. Azt hiszem, én nem vagyok depressziós. Legalábbis nem az a jó szó rá. Riadt vagyok. Nem gondolkodom már azon, hogy akarok-e válni vagy sem – a helyes papnő elvette tőlem ezt a választást. Csak most kezdem felfogni, hogy azok a válás utáni fantáziák, amiket az esküvőm előtt dédelgettem, kivihetetlenek, és hogy valószínűleg megmaradok a házasságomban, legalábbis addig, amíg a gyerekek fel nem nőnek. Úgyhogy az... Tizenöt év? Addigra az ötvenes éveim közepén fogok járni, és életem egy részét – a Kris Kristofferson-félét – már rég magam mögött hagytam. De azt hiszem, van valami előnye is annak, ha az embernek nem marad választása. Egész biztosan kitisztítja a tudatot. És mindig fennáll a lehetősége, hogy David meg én egyszer majd képesek leszünk azt mondani egymásnak: „Emlékszel, amikor majdnem bedobtuk a törülközőt?”, és csak nevetni fogunk ennek az elmúlt pár hónapnak az idiotizmusán. Jó, igaz, hogy ezt csak valami roppant távoli lehetőségnek érzem, de azért nincs kizárva. Biztos vagyok benne, hogy igaz, mármint hogy jobb bent hagyni a kést, ha megszúrják az

embert. De lehet, hogy azért ellenőriznem kellene még egyszer. Csak hogy tényleg biztos legyek benne. A születésnapi vacsorát főzzük apámnak, és az anyám felhívott, hogy megmondja, az apu többé nem eszik vörös húst. David vesz egy szabadon tenyésztett csirkét, és már majdnem készen van, amikor Molly megkérdezi, mit fogunk enni. – Hurrá! – mondja, nagyobb izgalommal, mint amekkorát a szóban forgó étel igazán kiválthatna. – Nem is tudtam, hogy ennyire szereted a csirkét. – Nem is. De ez azt jelenti, hogy Brian is eljöhet hozzánk vacsorára. – Ez a nagypapi születésnapja. – Igen. De csirke. Megígérted. Megfeledkeztem az ígéretemről. Mikor tettem, a lehető legjobb és legkönnyebb alkunak tűnt; most viszont abszurd, értelmetlen, egy ateista alkuja Istennel, melyet a válság pillanatában kötött, s nyomban el is felejtett, mikor a válság elmúlt. – Brian ma este nem jöhet el. – De jönnie kell. Ezért nem lakik velünk, mert mindig eljöhet, amikor csirke van. – Nagypapinak nem tetszene Brian. – Miért ígérted meg, ha tudtad, hogy úgyse fogod megtartani? Mert nem gondoltam komolyan. Mert csak azért mondtam, hogy kimásszak a csávából. Mert már eleget tettünk Brianért, annak ellenére, hogy jóformán semmit se tettünk érte, és annak ellenére, hogy Brian egy szomorú és szánalmas ember, aki a vigasz minden

morzsáját, amit csak elé dobnak, úgy falná fel, mint egy kacsa télen. – A születésnapokat nem számítottam bele. – Megmondtad neki, hogy a születésnapok nem számítanak? – Mollynak igaza van – mondja David. – Az nem megy, hogy mindenféle ígéreteket teszünk olyan embereknek, mint Brian, és aztán nem tartjuk be őket, ha kényelmetlenné válnak. – Brian nem jön el az apám születésnapi vacsorájára – mondom. – Nem, és kész. Világos? Az őrültség lenne. – Akkor egy hazudós vagy – mondja Molly. – Rendben. – Még csak nem is izgat, hogy hazudós vagy? – Nem. – Hát jó. Akkor én is hazudni fogok, amikor csak kedvem tartja. Hirtelen rájövök, hogy David talán nem teljesen ártatlan a csirkevitában. – Szándékosan vetted a csirkét – mondom neki. – Szándékosan? Hát, nem öntudatlanul, ha erre gondolsz. – Tudod te jól, hogy mire gondolok. – Oké. Nem voltam teljesen tudatán kívül annak, hogy mit ígértél Briannek és Mollynak, amikor betettem a csirkét a kocsiba. – Szóval le akartál buktatni? – Nem is gondoltam arra, hogy le kéne buktatnom téged. Nem is gondoltam arra, hogy nem volt őszinte az ajánlatod. – Hazudsz.

– Szóval azt mondod, hogy rá kellett volna jönnöm, hogy nem komolyan gondoltad? Mikor pedig azt mondtad, hogy teljes szívedből tetted ezt az ígéretet? – Valóban ez lett ebből az egészből, David? Csirkevacsorákkal való hülyéskedés? – Hát, úgy néz ki. Nem tudom, mi más maradt. Másra úgyse tudnálak rávenni. Reménykedtem, hogy már meghúztuk az utolsó vonalat a homokban. – Én csak azt akarom, hogy szép születésnapja legyen az apámnak. Túl nagy kérés ez? – Ez volt a kérdés egész végig. Vagy legalábbis ennek egy változata. Végül kompromisszumot kötünk. Az apám születésnapi vacsorája utáni estén megint csirkét sütünk, és meghívjuk Briant, s ily módon megtartjuk a Brianmegállapodás szellemét. Hogy bezabálunk csirkéből és háromféle párolt zöldségből két egymást követő napon, az talán a világjobbítás igencsak sajátos módjának tűnhet, de a mi esetünkben mintha működne. Oké, Vanessa Bell. Ő festőművész volt, úgyhogy, tudják, neki azért könnyebb volt gyönyörű életet élnie, mint egy olyan embernek, akinek meg kell küzdenie Mrs. Cortenzával, Buggyant Briannel és az összes hollowayi narkóssal. És több mint egy férfitól voltak gyerekei, úgyhogy ettől is gazdagabb lehetett az élete, mint különben lett volna. És a férfiak, akikkel császkált, az igazat megvallva érdekesebbek és tehetségesebbek voltak, mint David és Stephen. Írók, festők meg ilyesmik, nem pedig olyan emberek, akik vállalati brosúrákat írnak. És bár nem volt pénzük, elegánsak

voltak, mi meg nem vagyunk azok. Könnyebb lehet gyönyörű életet élni, ha az ember elegáns bír lenni. Szóval kezdem azt gondolni – még csak a könyv felénél járok ugyan, de biztos vagyok benne, hogy a második fele is nagyjából ugyanolyan lesz -, hogy Vanessa Bell nem lesz nagy segítségemre. Oké, lehet, hogy az öcsém a végén telerakja a zsebeit kővel, és beleugrik a folyóba, ahogy a nővére tette, de azon túl... Különben meg ismerek egyáltalán olyan embert, aki gazdag és gyönyörű életet él? Nem, az már egyszerűen nem lehetséges egy olyan ember számára, aki dolgozik, hogy megéljen, vagy egy nagyvárosban lakik, vagy szupermarketben vásárol, vagy tévét néz, vagy újságot olvas, vagy kocsit vezet, vagy fagyasztott pizzát eszik. Kellemes élet, az lehetséges, baromi nagy adag szerencsével és egy kis kápéval. És talán még jó élet is, ha... Nos, inkább ne menjünk bele. De a gazdag és gyönyörű életnek mintha magva szakadt volna. Ami segít, az nem Vanessa Bell, hanem hogy olvasok róla. Nem akarok többé olyan lenni, mint Pipacs, a széttrancsírozott macska. Mióta hazaköltöztem Janet garzonjából, egyfolytában gyötör az érzés, hogy valami hiányzik az életemből, de valahogy nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi is az. Nem a volt lakótársaim, vagy hogy egyedül aludhatok egy ágyban (mert, mint mondottam, David meg én jól összepasszolunk, vagy megtanultam összepasszolni vele, és egy paplanon osztozni gyakran inkább kellemes, mint nehéz), hanem valami más, valami, ami nyilvánvalóan nem elég fontos nekem, mindkét értelemben:

fontosabbnak kellene lennie, mint amilyen, mert hiányzik, de az élet nyilvánvalóan nem lehetetlen nélküle, mert hiszen életben maradtam a hiánya ellenére – más szóval ez valamiféle spirituális megfelelője a gyümölcsnek, amit különben imádok. És csak amikor már harmadszor vagy negyedszer csapom rá a hálószobaajtót a férjemre és a gyerekeimre, hogy megtudjam, pontosan hogyan is volt Vanessa Bell élete jobb, mint az enyém, csak akkor jövök rá. Maga az olvasás aktusa az, ami hiányzik, az a lehetőség, hogy egyre jobban visszahúzódjam a világból, amíg nem találok valami olyan teret, olyan levegőt, amely nem áporodott, amelyet nem szívott már be ezerszer a családom. Janet garzonja hatalmasnak tűnt, amikor beköltöztem, hatalmasnak és nyugodtnak, de ez a könyv annyival nagyobb nála! És amikor befejezem, belekezdek egy másikba, és lehet, hogy az még nagyobb lesz, és aztán megint egy másikba, és így fogom majd bővítgetni a házamat, amíg valóságos palota nem lesz belőle, tele szobákkal, melyekben elbújhatok. És nem is csak az olvasásról van szó, hanem arról is, hogy mást is hallgassak, ne csak a gyerekeim tévéműsorait és a férjem ájtatos zsolozsmázását meg azt a szüntelen zaka-zaka-zakatolást a fejemben. Mi történt velem? Hogy vehettem a fejembe, hogy túlságosan elfoglalt vagyok az ilyesmihez? Lehet, hogy nem tudok gazdag és gyönyörű életet élni, de vannak gazdag és gyönyörű dolgok körülöttem, amiket meg lehet venni, még itt, a Holloway Roadon is, és ez nem holmi extravagancia, mert ha megveszek belőlük néhányat, akkor azt gondolom, valahogy azért csak

elboldogulok, ha meg nem, akkor azt, hogy bármikor bemondhatom az unalmast. Sürgősen szükségem van egy discmanre meg néhány CD-re meg fél tucat regényre, ami össz-vissz, mondjuk, háromszáz fontba kerül. Háromszáz font egy palotáért! Képzeljék el, mit szólna egy építési társaság igazgatója egy háromszáz fontos árajánlatra! Adna egy kis alamizsnát a saját zsebéből. És még ezt a szánalmas összeget is lefaraghatom. Elmehetek a könyvtárba, és kölcsönözhetek CD-ket... de a discmanre szükségem van. Nem akarom, hogy más is hallja, amit hallgatok, és tökéletesen ki akarom zárni azt a világot, amelyben élek, még ha csak napi fél órára is. És igen, igen: gondoljanak csak nyugodtan bele, hány hályogoperációt és hány zacskó rizst lehetne kifizetni háromszáz fontból. És gondoljanak bele, hogy mennyi idő alatt keresne meg ennyi pénzt egy tizenkét éves ázsiai lány valami borzalmas varrodában. Lehetek jó ember, ha ennyi pénzt költök méregdrága fogyasztási cikkekre? Nem tudom. De egyvalamit tudok: nélkülük nem lennék jó. Három napja csak esik, esik, esik – senki sem emlékszik ilyen nagy esőre. Olyanfajta eső ez, amilyen állítólag egy nukleáris támadás után lenne: folyók léptek ki a medrükből mindenfelé az országban, és emberek gázolnak a főutcákon, homokzsákokkal rakják körül a házukat, elhagyják autóikat, réteken csónakáznak. A közlekedés egész Londonban lassult, lassult, s aztán végül leállt, és nem járnak a vonatok, a buszok úgy meg vannak tömve, mint valami emberi szendvics, amiből karok és lábak lógnak ki. Sötét van egész nap, és egy pillanatra sem szűnik meg valami szörnyű, vonító hang.

Ha hiszel a kísértetekben, az olyanfajta kísértetekben, amelyek arra ítéltettek, hogy gyötörjenek bennünket, mert szörnyű, fájdalmas halállal haltak meg, vagy szörnyű, fájdalmas dolgokat tettek szeretteiknek, akkor ez most a te időd, mert most hinnénk neked. Nem lenne más lehetőségünk, mint hogy higgyünk, hiszen körülvesznek bennünket a bizonyítékok. Utoljára 1947-ben volt ilyen esőzés, ezt mondják a hírekben, de akkor az csak véletlen volt, a természet szeszélye; most viszont, mondják, vízbe fogunk fulladni, mert meggyaláztuk a bolygónkat, addig kínoztuk és éheztettük, míg végül megváltozott a természete és gonosz lett. Olyan, mintha itt lenne a világvége. És a házaink – melyek közül némelyik negyedmillióba vagy még annál is többe került – nem nyújtanak olyan menedéket, amelyben fütyülhetnénk arra, ami kint folyik: túl öregek, és éjszakánként vibrálnak a lámpák, és zörögnek az ablakok. És biztosan nem én vagyok az egyetlen a házban, aki arra gondol, vajon Majom és a barátai hol húzzák meg magukat ma éjszaka. Épp amikor ettünk, ömleni kezdett a víz a konyhába az erkélyablak alatt; a csatorna, ami rosszul lett berakva a ház és a kert közé, nem tud megbirkózni a víztömeggel. David előkotor valahonnan egy pár Wellington-csizmát meg egy biciklisköpenyt, és kimegy, hogy megnézze, lehet-e tenni valamit. – Tele van mocsokkal – kiabálja. – És ömlik le a víz a csatornából Tom szobájánál.

Kikotor annyi szemetet a csatornából, amennyit csak bír kézzel, és aztán mindannyian felmegyünk, hogy megnézzük, mit lehetne tenni az ottani csatornával. – Levelek – mondja David. Félig kihajolt a tolóablakon, a keretbe kapaszkodva – amely, mint most látom, el van korhadva, és évekkel ezelőtt meg kellett volna javítani. – Egy bottal vagy valamivel elérném. Molly szalad, és egy söprűvel jön vissza, David pedig az ablakpárkányra térdel, és vadul böködni kezdi a torlaszt a söprűnyéllel. – Hagyd abba, David – mondom. – Nem biztonságos. – Semmi gond. Farmerban van, és Tom meg én fogjuk egy-egy zsebét, nehogy kiessen, Molly meg mibelénk kapaszkodik, aminek semmi értelme, de azért aranyos. A családom, gondolom. Csak ennyit. És aztán, hogy menni fog. Elboldogulok ezzel az élettel. El én! Olyan szikra ez, melyet dédelgetni akarok, az élet egy kis moccanása a lemerült akkumulátorban; de épp a legrosszabb pillanatban szemembe ötlik az éjszakai ég David mögött, és látom, hogy semmi sincs ott, semmi.