Juliet Shore Találkozás Tangerben

Juliet Shore

Találkozás Tangerben

A szőke doktornő, Sally Preston Tangerbe utazik, hogy részt vegyen egy expedíción. Eleinte komoly nézeteltérései vannak a csoport vezetőjével, mert Marchmont doktor a lány jelenlétét inkább tehernek, mint áldásnak tartja. Az a véleménye, hogy Sally túl gyenge és törékeny ehhez a munkához. Ám a fárasztó út során mind közelebb kerülnek egymáshoz, és szenvedélyes szerelem keríti őket hatalmába. Sally azonban nem boldog, mert azt hiszi, Daniel már nős, és csak kalandot keres…

1. FEJEZET Sally Preston a legszívesebben jó nagyot toppantott volna dühében, amikor ránézett a vele szemben ülő, gondolataiba mélyedő férfira, akinek számára szinte megszűnt a külvilág, s csak ide-oda tologatta villájával a tányéron lévő zellerdarabkákat. Preston doktornő egy ideje segédorvosként dolgozott Londonban egy trópusi betegségekkel foglalkozó kórházban. Ezen a napon különösen nagy gonddal öltözködött fel, mert felvételi beszélgetésre készült a londoni székhelyű WHO, az ENSZ keretében működő Egészségügyi Világszervezet egyik elnökségi tagjával. Egy kiválóan képzett orvosokból álló csapatba szeretett volna bekerülni, amely többnyire azokban a tagországokban végezte munkáját, ahol nem volt megfelelő a lakosság orvosi ellátása. Tudta, hogy egy ilyen állás betöltéséhez nem elegendő a barna őzikeszem és az aranyszőkén csillogó haj. Inkább alapos szakmai tudásával óhajtott jó benyomást kelteni és a legmegfelelőbb jelöltnek tűnni, annál is inkább, mivel tisztában volt azzal, hogy szakmai körökben sokan előítélettel fogadják a gyengébb nem képviselőit, főleg, ha még csinosak is. Sok nő irigyelte a külsejét. Preston doktornő azonban épp azon fáradozott, hogy semmivel ne hívja fel magára a figyelmet. Gyakran még csak nem is sminkelte magát, hogy főnökei komolyan vegyék, ahelyett hogy elnézően mosolyognának rá, és az első adandó alkalommal randevúra hívnák. Pont ez volt a szokatlan: a vonzó, fiatal nő komolyan igényelte, hogy barátait szellemi téren is megismerhesse. Már majdnem egy éve volt a menyasszonya Tom Rydale patológusnak, akivel most együtt ebédelt, és aki ennyire kihozta a sodrából. Sally mindig feketén-fehéren látta a dolgokat. Pontosan tudta, mit akar, és ennek megfelelően cselekedett. Ellentétben vőlegényével, aki mindig habozott, és ezért inkább nem is vágott bele semmi új dologba, ő szerette volna, ha mindketten beadják pályázatukat a WHO-nak, hogy aztán együtt dolgozhassanak. Három hónapig nem látta Tomot, aki mostani találkozásukkor szinte idegenként viselkedett. A csók, amellyel üdvözölték egymást, ugyancsak visszafogottra sikeredett. Sally már egészen elfelejtette, milyen szemérmes a vőlegénye. – Nekem ma lesz a felvételi beszélgetésem, te pedig meg sem pályáztad még a helyet! – dohogott. – Azt hittem, eldöntött dolog, hogy mi… – Te döntötted el, Sally. Te javasoltad, hogy jelentkezzünk, és én erre azt feleltem: még átgondolom. És még mindig azt teszem. – Persze hogy így mindenki azt gondolja, nem akarsz velem együtt lenni! Az a tény, hogy jövő héten esetleg már Nigériában lehetek, téged szemmel láthatóan egy cseppet sem izgat. A férfi tovább piszkálgatta tányérján a falatokat, amikor Sally rádöbbent a kiábrándító valóságra. Tomnak nyílván kiment a fejéből, hogy ők elméletileg szerelmesek egymásba. Megérezte, hogy vőlegényét teljesen hidegen hagyná egy esetleges szakítás. Megpróbálta magának bebeszélni, hogy ez nem így van. Igaz, Tom nem szólt semmit, de hát ő a világért sem mondana ki soha semmi véglegest. Csak húzná az időt és gondolkozna. Épp úgy, mint most, ebben a nagyon is fontos dologban. – Tom – kérdezte nagy önuralommal –, mit szólnál ahhoz, ha jegelnénk egy időre az eljegyzésünket? – Hogy érted ezt, Sal? Hogy lehet egyáltalán jegelni egy eljegyzést? – Nos, megpróbálhatnánk, hogy ne úgy tekintsünk magunkra, mint jegyespárra. Várjuk ki, mi történik! Nem sokat ér a jegyesség, ha hónapokig nem látjuk egymást. Én

szilárdan elhatároztam, hogy kimegyek egy időre külföldre dolgozni, ami téged úgy látszik, egyáltalán nem érdekel. Borzasztóan unalmas lehet egy férfi számára, ha a barátnője oly sokáig távol van. Esetleg az az érzése támad, nem randevúzhat senkivel anélkül, hogy magyarázkodnia ne kellene. És ezt nem akarom. Számomra szörnyű volt az elmúlt három hónap. Te mit gondolsz erről? Ha valaha is szerettél, Tom, akkor most harcolj értem! – fohászkodott magában. Mondd, hogy velem jössz, vagy tiltsd meg, hogy nélküled elutazzam! Mondd azt, egyáltalán nincs ínyedre, hogy egy időre szüneteltessük a kapcsolatunkat! Vagy azt, hogy holnap feleségül akarsz venni, vagy valami hasonlót, csak kérlek, ne próbálj meg ismét hitegetni! – Ha tényleg ezt akarod, Sal, akkor nem fogok az utadba állni. Én sem szeretném, ha nem randevúzhatnál más férfiakkal. Azt hiszem, ez lesz a legjobb mindkettőnk számára. Sally idegességében önkéntelenül ökölbe szorította a kezét. Tehát így ér véget köztünk minden, gondolta. Nem hangos veszekedéssel, hanem szépen csendben. – Ha lenne gyűrűm – vetette oda könnyedén – most visszaadnám. De hát soha nem jutottunk el odáig, hogy gyűrűt vegyünk. – Nem. Sajnálom, Sally. – Hogy nem vettél nekem gyűrűt, amit most visszaadhatnék? – Nem, azt sajnálom, hogy csalódást okoztam. Úgy értem, a WHO miatt. Soha nem gondoltam, hogy ez lenne az igazi munkahely számomra. Tudod, én inkább megszokott, ismerős terepen szeretek mozogni. Te mindig megpróbáltad felébreszteni bennem a becsvágyat, és most biztosan kiábrándultál belőlem. – Nem, Tom. Nem kellett volna rád erőltetnem az akaratomat. A te szemedben most biztosan erőszakos nőszemély vagyok. – Mivel a férfi ezt nem cáfolta meg, Sally nyomorultul érezte magát. Talán tényleg így van, és Tom most örül, hogy megszabadulhat tőle. – Ugye azért kapcsolatban maradunk? – Nem – felelte Sally pillanatnyi gondolkodási idő után. – Nincs annál rosszabb, mint ha két egykori szerelmes leveleket irkál egymásnak. – Úgy mondta, mintha tapasztalata lenne ebben, de belülről teljesen össze volt törve. Csodálkozott is, hogy ilyen nyugodtan tud beszélni. – Nem esne jól, ha hallanék valamit az új barátnődről. Örülnék ugyan a boldogságodnak, de inkább semmit nem akarok tudni róla. Olyan… feleslegesnek érezném magam. Számomra tényleg jobb lenne, ha minden érintkezést megszakítanánk egymással. – Nekem sem tetszene, ha hallanék az új barátaidról. Biztosan csapatostul fognak utánad loholni a férfiak. De… Hogy is fejezzem ki magam, Sal? Nem mondhatjuk egyszerűen, hogy viszlát, kész, vége! – Dehogynem! Miért ne fejezzük be méltósággal a viszonyunkat? Örülök, hogy ismertelek, de maradjunk ennyiben. – A lány Tom felé nyújtotta a kezét, és remélte, hogy nem bőgi el magát az utolsó percben. Azzal mindent elrontana. – Az ördögbe, Sal… – Kérlek… Kettőkor kezdődik a megbeszélésem, igyekeznem kell, hogy időben odaérjek. Tom kelletlenül a lány keze után nyúlt, és kis híján összezavarta azzal, hogy csókot lehelt rá. Ezelőtt soha nem udvarolt így, és Sallynek most az az érzése támadt, hogy ehhez kicsit késő van már. A jó öreg Tom! Sokkal jobban illik hozzá, hogy körülnéz, mielőtt megcsókol egy lányt, hátha meglátja valaki, mint az, hogy ország-világ szeme láttára, régimódi udvariassággal kezet csókoljon. Sally méltóságteljesen kivonult az étteremből.

Nem gondoltam volna, hogy szakítunk, morfondírozott magában kék Mini Morrisa felé tartva. Remélhetőleg ennél már csak jobb jöhet. * A WHO londoni központja légvonalban alig egy ugrásnyira volt, de autóval Sallynek mégis nagyot kellett kerülnie az egyirányú utcák miatt, hogy parkolóhelyet találjon. Megörült, amikor egy furcsa, háromkerekű tragacs váratlanul elhajtott, és csak későn vette észre, hogy a szabadon maradt terület még az ő kis kocsijának sem elég, mert a szomszédos helyen álló piros Mercedes elfoglalta egy részét. Bumm! A csudába! – Mit gondol, még ma sikerülni fog? – csattant fel egy dühös férfihang. – Elég nehéz parkolni, ha ilyen csatahajók terpeszkednek itt! – támadt rá Sally egyből a napbarnított férfira. – Ezt nevezi parkolásnak? Azt hittem, be akar furakodni. – Csak nekikoccantam a lökhárítójának. Elvégre azért van, nem? – Sallyt alaposan felingerelte a Mercedes vezetőjének megvető nevetése. – Soha nem fogom megérteni a női logikát – jelentette ki az idegen férfi. – Vagy talán inkább azt kellene mondanom, hogy logikátlanságot. Képes ezt a halálos fegyvert olyan jól használni, hogy kiengedjen engem? Sally szégyenében majdnem elsírta magát, de inkább összeszorította a fogait. Gyorsan sebességbe váltott, ám ekkor megint nekikoccant a Mercedesnek. Többször előre és hátra kellett manővereznie, míg a két jármű biztonságos távolságra került egymástól. A férfi fagyosan mosolygott. – Ezer köszönet! Remélhetőleg nem ütközünk össze többször. – Bízom benne – sziszegte vissza a lány. Húsz percet késett, de Mclntosh doktor megbocsátott neki abban a pillanatban, ahogy meglátta. Olyan zavartnak tűnt a késés miatti szégyenében, hogy az idős orvos megsajnálta. – Nézzük, mit tud! Hogy manapság milyen hamar kerülnek ki a fiatalok az egyetemről! Vagy csak én öregszem? Most iszunk szépen egy teát, és kicsit elbeszélgetünk – mutatott egy karosszékre. Amikor Sally egy órával később elhagyta az épületet, ott lapult a zsebében az aláírt szerződés. Mclntosh doktor látta az irataiból, hogy ismeri a malária különféle formáit, továbbá már kezelt himlős és tífuszos betegeket is. Amikor a csinos pályázó még egy trópusi betegségekkel foglalkozó szakkönyvből is idézett, az orvos mosolyogva biztosította, hogy bízhat a sikerben. Mint a legtöbb férfi, úgy látszott, ő sem veszi teljesen komolyan a lányt. Sallynek mindig is keményebben kellett dolgoznia és a tudását bizonyítania, mert szépsége, fiatalsága, jó alakja jobban érdekelték a másik nemet, mint egyéb képességei. A piros Mercedeses férfi bezzeg nem volt elragadtatva tőlem, jutott eszébe. Még soha nem történt meg velem, hogy valaki az első pillanatban a pokolba kívánt. A gondolat már-már elégedettséggel töltötte el, de el is illant rögtön, amint észrevette a piros cédulát a kocsiján. Túllépte a parkolási időt, büntetést kell fizetnie. Soha többé nem fogok kocsival jönni Londonba, fogadkozott magában, miközben lassan besorolt a délutáni csúcsforgalomba. Remélem, a munkám jó messzire elszólít innen, mondjuk, a sivatagba. Ott elég hely van a parkoláshoz, és nincsenek büntetőcédulák. Ebben a pillanatban még nem sejtette, hogy vágyai hamarosan beteljesülnek.

Tulajdonképpen azt várta, hogy eluralkodjon rajta a bánat, amiért Tommal szakított. Az utóbbi két évben sok időt töltöttek együtt, kapcsolatuk kellemes volt; inkább a megszokás, mint a heves, mély szenvedély tartotta össze őket. De még egy kellemes megszokást is nehéz feladni anélkül, hogy ne érezné az ember a hiányát. Tom biztos kikötőt jelentett a számára, ahova mindig visszatérhetett. Most pedig kievezett a háborgó tengerre iránytű nélkül, és nem tudja, hogy hánykolódó hajóját az élet viharai hova fogják sodorni. A Dorking Roadra érve elhatározta, hogy legjobb barátnőjével, a szintén orvos Lucyval fogja megbeszélni a gondjait. A nála öt évvel idősebb, harminc körüli lány épp szabadságát töltötte Redroofban, ahol Sally az édesapjával lakott. Ha bármi jó is származhat ebből a szakításból, akkor arra Lucy biztosan rávilágít, gondolta. Életében először nem figyelt az út mentén virágzó meggyfák fehérben és rózsaszínben pompázó koronáira. Minél előbb haza akart érni, hogy barátnőjénél vigaszt találjon, és elmesélhesse neki, mennyire sivárnak látja most az életét. * A rendelési idő már elkezdődött, amikor Sally az istállóból átalakított garázsban leállította kocsiját apja öreg autója mellé. A hátsó ajtón keresztül lépett be a házba. Barátnője szokatlanul nőiesnek tűnt csinos selyemruhájában. Barna haját nemrégen száríthatta be, és amikor észrevette a betoppanó vendéget, olyan bűntudatos képet vágott, mint amikor egyszer régen elcsente Sally sztetoszkópját, mert a sajátját elvesztette. Egyszerre szólaltak meg: – Sally, én… – Lucy, én… Haboztak és rámosolyogtak egymásra, aztán megint egyszerre folytatták: – …szerettem volna veled beszélni. – Akkor – szakította félbe Sally – most ki kezdi? Számoljuk ki? Lucy szégyenlősen mosolygott. – Kérsz egy teát? Jó utad volt? Megkaptad az állást? – Igen, megkaptam, de az utam borzalmas volt. Köszönöm, egy tea jólesne. És amíg felforr a víz, innék egy whiskyt. Ne nézz rám ilyen furcsán! Tényleg szükségem van egy jó erős italra. De mielőtt belekezdenék a mesémbe, bökd ki, mi nyomja a szívedet! Úgy nézel ki, mint egy zsebes, akit rajtakaptak. – Igen, szóval… – Lucy odavezette barátnőjét egy kényelmes karosszékhez, és odahúzott egy kisasztalt, amelyre letette az italt. Aztán szólt a bejárónőnek, hogy főzzön nekik egy jó erős teát. Végül maga is leült a lánnyal szemben. – Nem tűnt fel rajtam valami az utóbbi időben? Sally hunyorogva mustrálgatta: – De, észrevettem, hogy már nem nadrágban jársz. Szerintem ez nagyon jó, mert ilyen csípővel… – Hagyd a csípőmet! Nem vettél észre valami sokkal, de sokkal fontosabbat? Amikor Sally kérdőn nézett rá, Lucy kifakadt: – Senki sem olyan vak, mint az, aki nem akar látni semmit! Reméltem, hogy nem nekem kell kimondanom. Szerelmes vagyok! Azt hittem, mérföldekről lerí rólam. – Ó! – szaladt ki Sally száján. Erre nem számított. Egyrészt örült, másrészt kissé zavarba jött. Számára Lucy mindig a sikeres nőt testesítette meg, aki nem bonyolódik

románcokba, és akinek ez eddig, úgy tűnt, nem is hiányzott. A hivatása töltötte ki egész életét, legalábbis mostanáig. – Hát ez most letaglózott, de persze csodálatosnak tartom. És ki a szerencsés? Lucy késlekedett a válasszal. Először nagy, erős kezét méregette, majd cipője orrát bámulta. – Az… apád – bökte ki nagy sokára. Sally megdermedt a bejelentés hallatán. Értetlenkedve meredt a másik lányra, majd levegő után kezdett kapkodni, végül fülsiketítő, természetellenes vihogásban tört ki, amelybe egész teste belerázkódott. Lucille Linfordban azonnal felébredt az orvos, s hatalmas, kijózanító pofont kevert le legjobb barátnőjének, Sally abbahagyta a hisztérikus nevetést, s minden átmenet nélkül zokogni kezdett. – Sally, kedvesem! – ölelte át Lucy. – Nem gondoltam volna, hogy a hír így megráz. Senki sem akarja, hogy boldogtalan légy. Elmegyek, és soha többé nem jövök vissza. Norman meg fogja érteni. Kérlek, ne sírj. És ne haragudj rám… Sally szipogva kibontakozott az ölelésből, majd kifújta az orrát. – Ne viselkedj úgy már most, mintha az anyám lennél! – nyögte ki végül. – És az ég szerelmére, kérlek, ne nevezd előttem apámat Normannek! Ha már beleszerettél, legalább a szülői szerepét hadd tartsa meg! Ő is szeret téged? Szeret? – Ne beszéljünk erről többet! – mondta Lucy komolyan. – Ó, dehogynem! Bizonyára vaknak kellett lennem, amiért nem vettem észre, de nem azért, mert reménytelenül önző vagyok. Végül is apa viszonylag fiatal, és korához képest jól néz ki. Mindig számoltam azzal, hogy kapok majd egyszer egy mostohát. Bocsáss meg, Lucy, de a legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy épp te leszel az. Hozzá kell szoknom a gondolathoz. Tulajdonképpen nem rossz, hogy így alakult, és nagyon sok boldogságot kívánok neked. Lucy mindjárt megkönnyebbült, és félénken megpuszilta barátnőjét. – Nem is tudod elképzelni, milyen boldog vagyok, Sally. Amikor legutóbb itt jártam, már akkor ráébredtem, hogy szeretem az apádat, csak nem mertem neked elmondani. Aztán hónapokig leveleztünk. Rettenetes volt ennyi ideig titokban tartani, épp előtted! És amikor meghívtál, alig bírtam kivárni, hogy ideutazhassam. Kíváncsi voltam, milyen érzés lesz majd viszontlátni őt. Nos, csodálatos volt, és ez az eredménye. Szerinted megzavarhatjuk a rendelését, hogy megmondd neki, beleegyezel? Ő is ugyanannyira aggódott, mint én. – Valamilyen ürüggyel majd belopózom hozzá. Megsúgom neki, hogy jól döntött. Remekül meg fogjátok érteni egymást. Te és én mindig jóban voltunk, én pedig nagyon hasonlítok az apámra. – De mit jelentsen a hisztérikus rohamod? Ennyire fellelkesített a bejelentésem? Sally halványan elmosolyodott: – Azok után, ami ma történt, ezt már egyszerűen nem tudtam megemészteni. – Mi történt? Veszekedtetek Tommal? – Bekukkantok a rendelőbe, aztán mindent részletesen elmesélek! Amikor visszajött, elmesélje a történetet, barátnője pedig figyelmesen hallgatta. – …és Tom ellenvetés nélkül elfogadta a javaslatomat. Még a kisujját sem mozdította, hogy visszatartson! Amikor pedig azt javasoltam, hogy ne is írjunk egymásnak, csak vállat vont. És utána, le fog esni az állad, kezet csókolt. Azok után, amit egymásnak jelentettünk! Kezet csókolt! Lucy megnedvesítette nyelvével kiszáradt ajkát. – Lehetek őszinte, Sal?

– Hát persze. A lelked mélyén bizonyára örülsz, hogy szakítottunk. – Pontosan. Meg is mondom, miért. Mert most láttad azt a Tom Rydale-t, akit már mindenki rég kiismert a környezetedben. Képes mérföldeket utazni, csak hogy kikerüljön egy kisebb akadályt. Együtt akartál vele dolgozni egy új, izgalmas helyen, de nem osztja a lelkesedésedet. Ő az a fajta férfi, aki inkább otthon marad, és az összes kalandvágyát kiéli a tévé előtt. Amíg a kórházban megvan a biztos állása, addig önként egy tapodtat sem mozdul! Szerintem legszívesebben mindig ugyanazokat az arcokat látja maga körül. Ez fekszik neki, mindig a megszokott menetrend! Nem illett hozzád, Sal. Csodálkozom, hogy nem vetted észre. Valójában talán nem is tört össze a szíved! Csak szégyelled magad, hogy ilyen későn fedezted fel az igazságot. Sally hallgatott. Felidézte magában Tom arcát az étteremben, és megpróbált sírni, de nem sikerült. Tényleg csak a büszkeségén ejtettek csorbát? – Mindig úgy teszel, mintha egy férfi meg egy nő kapcsolata valami bokszmérkőzés lenne, amelyben eltérő súlycsoportú felek küzdenek meg egymással. – Annak is van előnye, hogy a gyengébb nemhez tartozunk. Mi a magunk módján harcolunk. De most mesélj az új állásodról! Hiszen ezért mentél be Londonba! – Furcsamód úgy látszik, ez volt a legjelentéktelenebb pont a mai programomban, pedig számomra roppant fontosnak tűnt. Ha lehiggadok, akkor valószínűleg mindent szebb színben fogok látni. Nos, a WHO feltehetően Afrikába küld. – Afrika elég nagy… – Közelebbit még nem tudok, csak azt, hogy nem Indiába vagy a Közel-Keletre fogok utazni, inkább Kongóba, esetleg Nigériába, ki tudja… – Akkor szükséged lesz egy csomó mindenre! – Lucy megpróbálta felkelteni Sally lelkesedését. – Bemehetnénk együtt a városba. – Menyasszonyi ruhát akarsz nézni? Lucy megbántódva elfordult. – Sajnálom, de még nem igazán tudtam felfogni. Mikorra tervezitek az esküvőt? – érdeklődött Sally. – Egyelőre nincs kitűzve az időpont, Robbins doktor felmondási ideje hat hét múlva lejár, addig mindenképpen meg akarjuk tartani az, esküvőt, hogy előtte egy időre el tudjunk menni nászútra. Aztán majd együtt vezetjük a rendelőt. * A szűk körben megtartott esküvői szertartásra a helyi templomban került sor, és Sally – legnagyobb meglepetésére – mélyen meghatódott. Eleinte azt hitte, fájdalommal fogja eltölteni, ha majd meglátja barátnőjét az oltár előtt, ahol egykor édesanyja állt. Ám ehelyett nagy megkönnyebbülést érzett. Apja nagyon sokáig gyászolta a feleségét, lehet, hogy túl sokáig is. Most már – és ez Isten akarata – soha többé nem lesz magányos. És neki, mint szerető lányának, semmi ellenvetése nem lehet. Még az ünnep utáni felfordulás sem zavarta. Senki sem figyelt rá igazán az öreg házban, csak ha éppen a segítségét kérték valamiben. Lucy divattanácsokért fordult hozzá, az apja meg idegességében mindig máshova tette az útleveleket meg a repülőjegyeket, és neki kellett előkerítenie azokat. A taxis már nagyon türelmetlenül dudált, amikor Sally kikísérte őket. Még jó, hogy apa nem mindennap nősül, sóhajtott megkönnyebbülten, amikor megint bezárta maga mögött a ház ajtaját. El kell utaznom, mire hazaérkeznek a nászútról.

Igazán feleslegesnek érezném magam, ha még akkor is itt lennék, amikor apa átemeli Lucyt a küszöbön. * Másnap reggel Sally levelet kapott a WHO-tól, amelyből kiderült, hogy a jelenleg Marokkóban tartózkodó dr. D. E. Marchmont beosztottjaként az lesz a feladata, hogy észak- és közép-afrikai országokban az ottani mostoha körülmények között dolgozó orvosokat és ápolókat a legmodernebb gyógyítási eljárásokra tanítsa, valamint megmutassa nekik, miként lehet használni az Egészségügyi Világszervezettől kapott új műszereket. Egy pillanat erejéig kétségei és baljós félelmei támadtak. Remélhetőleg ez a Marchmont doktor nem valami furcsa szerzet, aki kizárólag elméleti kutatómunkát végez. Mert ő valódi tapasztalatokat akar szerezni, nem pedig megfigyeléseket gyűjteni! Marokkó azonban izgalmasan hangzott. Nyaralt már Spanyolországban, Jugoszláviában és Svájcban, de egy idegen földrész megismerésének lehetősége titkos vágyat ébresztett fel benne. A trópusi betegségek kezdettől fogva érdekelték, hiszen sokat közülük csak nagyon nehezen lehetett legyőzni, mert még ha hoztak is eredményt a legújabb kutatások, a szóban forgó térségben a szociális problémák még mindig komoly akadályt jelentenek. Nagyon sok távoli törzs igen visszamaradott még, iskolázatlanok és babonásak, tartanak az idegenektől, akik tűkkel akarják őket megszúrni. Úgy kell rábeszélni őket az orvosi kezelésekre. Képtelenek megérteni, hogy többé nem kell megadóan beletörődniük a korai halálba, szenvedésbe és fájdalomba. Sally azzal töltötte az indulásig hátralevő napokat, hogy átlapozgatta orvosi könyveit, és kiválasztotta közülük azokat, amelyeket majd magával visz. A kórházban csak egyértelmű esetekkel találkozott, a távoli országokból érkezett betegek már pontos diagnózissal kerültek hozzájuk. A legtöbb kórt így is csak névről ismerte, de bízott benne, hogy a tünetek és a szakirodalom alapján majd mindent felismer.

2. FEJEZET Másnap Sally bement Londonba, hogy elintézzen néhány dolgot az utazás előtt. Már Lucyval is volt egyszer bevásárolni: ujjatlan és rövid ujjú holmikkal frissítette fel meglévő ruhatárát. Ezenkívül vett egy nyári cipőt, több szandált és néhány koktélruhát arra az esetre, ha a WHO-munkatársakkal társasági eseményen kellene részt vennie. Mostani bevásárlókörútján fél tucat rövid ujjú pamutvászon orvosi köpennyel és egy új sztetoszkóppal lett gazdagabb. Megszerezte az oltási igazolást is a kórházból, ahol eddig dolgozott, majd felkereste McIntosh doktort, akitől megtudta, hogy két hét múlva, június tizedikén délután egy órakor Tangerben, az El Minzah Szállodában kell jelentkeznie Marchmont doktornál, aki addig a szabadságát tölti. A lány elmesélte a rokonszenves orvosnak, hogy apja váratlan esküvője miatt a legszívesebben rögtön útnak indulna. Erre a megértő öregúr azt javasolta neki, nyaraljon egy kicsit, mielőtt munkába áll Az El Minzah ugyan nagyon drága, de minden kényelemmel felszerelt, fényűző szálloda. Azt is előrebocsátotta, hogy Marchmont doktor mellett még csak gondolni sem lesz ideje pihenésre. Sally latolgatta a javaslatot, amíg a vonaton hazafelé tartott. A majdnem három héttel ezelőtti szerencsétlen londoni parkolási kalandja után nem járt többé autóval Londonba.

Tulajdonképpen miért ne nézhetné meg először turistaként Marokkót, mielőtt WHOalkalmazottként dolgozni kezd? Megbízott egy utazási irodát, amely minden rendelést, szobafoglalást elintézett, sőt még a kocsija Afrikába szállításáról is gondoskodott. Aztán elkezdett csomagolni. Egészen lázba jött, amikor megkapta a repülőtér visszaigazolását, és megtudta, hogy két nap múlva, május huszonnyolcadikán este fog felszállni a gépe. Gibraltárig repül, majd másnap reggel komppal folytatja útját. A szállodai szobáját huszonkilencedikétől foglalták le. Az utolsó két napon minden barátját és ismerősét felhívta, hogy beszámoljon nekik új munkájáról és arról, hogy szakított Tommal. Most már erről is nyugodtan tudott beszélni. Aztán felkereste a fodrászát. Kislánykorától kezdve hosszú haja volt, amelyet eleinte copfban, majd koszorúba tekerve hordott. Arra ugyan nem tudta rászánni magát, hogy levágassa lenszőke sörényét, de új frizurát készíttetett magának, hogy jobban bírja majd a hőséget. Végül pedig lement a falu vendéglőjébe egy búcsúitalra Robbins doktorral. A kolléga, aki apjának távollétében kitűnően ellátta a betegeket, nősülés előtt állt, és azért mondott fel, mert északon akartak letelepedni a jövendőbelijével. Ha Lucy átveszi a helyét, egyáltalán nem lesz ideje háztartást vezetni, gondolta Sally. Szerencsére Mrs. Hudd, aki remekül főz, továbbra is ellátja őket. * Sallynek ez volt az első éjszakai repülőútja, és nem igazán élvezte. Túlságosan izgatott volt ahhoz, hogy el tudjon aludni, és a félhomályos utastérben tériszony lett úrrá rajta, amikor lepillantott az alattuk tátongó sötét mélységbe. Olykor-olykor valami világosságot is látott odalent, talán egy világítótorony vagy egy hajó jelzőfényeit. Megpróbálta elképzelni Marchmont doktort. Feltehetőleg unalmas, alacsony ember, az arca aszott, és szemüveget visel. Mivel azt mondták róla, nem szeret tétlenkedni, bizonyára sovány. Mindegy, akárhogy néz is ki, nem valószínű, hogy munkaidő után is sokat lesznek együtt. Azon töprengett, milyen keresztneveket rejthet a D. és E. kezdőbetű. Talán a második világháború után lehettek divatban, vélhetően akkor született a viselőjük. Hosszas morfondírozás után végül a Douglas és Edward párosítás mellett döntött, majd nyugtalan álomba merült. Akkor riadt fel, amikor az egyre alacsonyabbra ereszkedő repülőgép a híres gibraltári sziklák felett körözött a langyos szürkületben, s a légikisasszony megkérte az utasokat, hogy csatolják be a biztonsági öveket. Szerencsére ebben az évszakban még nem volt olyan sok turista, mint amennyire hatnyolc héttel később lehetett számítani. A Mons Calpe nevű kompon is kényelmesen elfértek az utasok, és a bár kinyitása után a fedélzeti szalonban is bőven akadt szabad hely. Sally, aki már tizennégy órája nem evett semmit, egy kancsó teát és vajas pirítóst rendelt. Asztalától kilátott a tajtékzó, dühöngő vízre: a szürkés Atlanti-óceán és a tiszta vizű, zöldes Földközi-tenger találkozásakor mintha a hullámverés az ellen tiltakozott volna, hogy egymásba folyjanak. A nap korán felkelt, aztán különös, szürke köd ereszkedett Gibraltár partjaira. Egy britnek kinéző, barátságos matróz elmagyarázta, hogy ezen a vidéken néha napokig ilyen borongós az időjárás. Szerencsére most nemsokára újból kiderült az ég, Angliához

képest már nagyon meleg volt, a szalonban legalább huszonöt fok, a fedélzeten a tengeri szél hatására valamivel hűvösebb. Sally életében először hagyta el Európát. Egy óra múlva látótávolságba kerültek az afrikai partok, de még eltartott egy ideig, míg a Mons Calpe befutott Tanger kikötőjébe. A helybeli férfiak bojtos, piros fezt viseltek, a nők pedig mozgó szürke sátrakra emlékeztettek, amelyeken résnyi nyílást hagytak csillogó szemük számára. Nagy volt a zaj és a kiabálás. A gyűrött egyenruhás, nemtörődöm vámhivatalnokok mindannyian fegyvert hordtak. Európai szemmel ez is olyan idegenül hatott. Úgy tűnt, senkinek sem sürgős, hogy az újonnan érkezettek vámvizsgálatát elvégezzék. Sally a hosszú sor végén állt, és lassan nyugtalanná vált. Egyszer csak mellélépett egy kávébarna bőrű férfi; a bőröndje címkéjére írott nevet tanulmányozta, majd felkapta a csomagot, és eliramodott vele. – Hé, hé! – rohant utána Sally. Fogalma sem volt, hogy mondják arabul: „Fogják meg, tolvaj!” – Jöjjön, kérem! – szólította fel ekkor angolul és igen határozottan a férfi. – Mohamed Max a nevem. Én fogom elvinni magát az El Minzahba. Adja ide az útlevelét! Én mindent sokkal gyorsabban el tudok intézni. Sally számára nem volt igazán megnyugtató, hogy egy idegen férfinál van a poggyásza, sőt az útlevele is, de Mohamed szemmel láthatóan nagyon jól kiismerte magát. Egyszerűen elsétált a várakozó sor mellett, és bemutatta a csomagokat meg az útlevelet egy hivatalnoknak, akit valószínűleg ismert. Aztán intett Sallynek: – Jöjjön, kérem! Taxival megyünk a szállodába. A lány fellélegzett, amikor Mohamed Max átvette az irányítást. A férfi tiszteletet parancsoló, legalább egy méter kilencvenes magasságával, vörös fezével, hosszú, szürke köpönyegével, különös, bő nadrágjával és elöl felfelé hajló orrú papucsával érdekes látványt nyújtott. Az El Minzah neve varázsütésként hatott a taxisra. Azon nyomban megélénkült, és őrült módjára száguldott végig a városon, a szűk kis sikátorokon, ahol minden létező nemzetiség képviselője megfordult. * Mohamed Max bekísérte Sallyt a szálloda előcsarnokába. Előzőleg a pénzéből kifizette a taxist, természetesen adott borravalót is, mondván, ez így szokás, majd elvett valamicskét magának. Végezetül megemlítette Sallynek, hogy másnap eljön érte. A lány gyanította, hogy még jó néhányszor rászorul majd újsütetű ismerősének segítségére, és ez sok pénzébe fog kerülni. Az El Minzah Szálloda bejárata nem volt túl bizalomgerjesztő, mint ahogy az utca sem, amelyben a hotelt felépítették, de belül teljesen más képet mutatott az épület. Az előcsarnokból széles márványlépcsők, mór boltíves, végeláthatatlan folyosók indultak minden irányba. Sally nem érdeklődött különösebben a mór építészet iránt, de ez a látvány lenyűgözte. Felvezették első emeleti szobájába. Fentről, az utcára néző ablakból mindent érdekesnek talált. A szemközti kis üzlet kirakata tömve volt mindenféle színű és méretű, hajlított orrú papucsokkal. Alig várta, hogy lemehessen és vegyen egy-egy párat apjának, Lucynak és természetesen magának is. Ám úgy döntött, ebédidő lévén előbb inkább eszik valamit.

Az étterem kellemes, szellős helyiség volt, nyitott ajtókkal a kert felé, ahol az úszómedence partján, színes napernyők alatt a szálloda vendégei kortyolgatták ebéd utáni kávéjukat. Sallyt egy ablak melletti egyszemélyes asztalhoz ültették. Örült ennek, mert a többi asztalnál franciául, spanyolul társalogtak az emberek, és az idegen nyelvek nem tartoztak az erősségei közé. Ráadásul most nem is vágyott társaságra, csak érezni akarta az ország hangulatát. Amikor épp egy adag édes dinnye elfogyasztásával foglalatoskodott, felfigyelt egy szép, karcsú, barna hajú nőre, aki partnerével a medence felé tartott. Sally meg mert volna esküdni rá, hogy már találkozott a férfival. Hallotta, hogy a nő „darlingnak” szólítja, ami arra utalt, hogy mindketten angolok. A barna hajú kísérő váratlanul megfordult, s másodpercekig Sallyt mustrálta acélszürke szemével. Tekintete szinte átfúrta a lányt. Annak ellenére, hogy azonnal továbbment, Sally biztos volt abban, hogy a férfi is emlékezett rá. Felismerte benne a piros Mercedes tulajdonosát, aki a szakítása amúgy is emlékezetes napját még kellemetlenebbé tette. Akkor azt remélte, soha többé nem kell majd látnia ezt az alakot, főleg nem a tangeri El Minzah Szállodában. Azt kívánta, bárcsak ránézne még egyszer, hogy megsemmisítő pillantást lövellhessen felé, de a férfi egyenesen a medence felé folytatta útját. Sally úgy döntött, nem engedi elrontani a délutánját, sem a jó étvágyát. * Másnap, ígéretéhez híven megjelent a szállodában Mohamed Max. Bejelentette, hogy elviszi a kaszbába, vagyis az erődített óvárosba és a piacra Sallyt, aki inkább egyedül csavargott volna, mert elragadónak találta Tangert. Belátta azonban, hogy arab- vagy francianyelv-tudás híján csak nehezen boldogulna. Megállapította, hogy főleg az angol és amerikai turisták fogadnak idegenvezetőket, akik viszont általában maguk választják ki „áldozataikat”. Igaz, aztán a legjobb tudásuk szerint segítik őket és mindent megmutatnak nekik, de jól meg is kérik az árát. Mohamed Max megint villámgyorsan felhajtott egy taxit, amelyben a kanyargós utcákon egészen a kaszbáig zötykölődtek. Amilyen veszélyesnek hatottak ezek a kis sikátorok a filmeken, olyan csöndesek és veszélytelenek voltak valójában. A helybéli barna bőrű gyerekek és felnőttek leplezetlen érdeklődéssel figyelték a turistákat. Sally vásárolt egy csinos erszényt, átszámítva egy fontért. Mohamed alkudta ki az árát, majd amikor már elfogadhatónak tartotta, felszólította a lányt, hogy gyorsan fizessen. – Minden nagyon érdekes volt, de már szeretnék visszamenni a szállodába – mondta Sally úgy egy óra múlva. Ez alkalommal maga adott gazdag borravalót kísérőjének, aki megkérte, hogy ha netán a sivatagba, esetleg valahová máshová szeretne kirándulni, akkor csakis őt hívja. Sally természetesen megígérte neki. A hőség kissé alábbhagyott. A lány furcsa módon késztetést érzett arra, hogy a délutánt heverészéssel töltse, de nem akarta, hogy ez a szokásává váljon, így elhatározta, hogy megmártózik a szálloda azúrkék úszómedencéjében. Néhány vendég szinte csak aludni és enni mozdult el a gyönyörű, parkosított környezetben lévő, kényelmes nyugágyakkal körülvett, tiszta vizű medence mellől. Úszkálgattak, heverésztek és napoztak, s a piros fezes pincérekkel italokat, koktélokat, esetleg harapnivalót hozattak maguknak. Aztán egy vagy két így töltött hét után felszálltak a repülőgépükre, hajójukra Amerika, Németország vagy Svájc felé azzal a meggyőződéssel, hogy ismerik Marokkót.

Sally a túlzsúfolt piacra gondolt, amelyet elleptek a legyek. Csak keveset evett. Kissé bizalmatlanná vált, mert nem tudta, hogy a szálloda konyhájára a gyümölcsöket és az édességeket a piacról szerezték-e be, és ha igen, akkor tisztításuk és elkészítésük megfelel-e az európai elvárásoknak- De úgy tűnt, a szállodai vendégek makkegészségesek. Ebéd után néhány, már sötétbarnára sült, megszállott napimádón kívül a legtöbben visszavonultak elfüggönyözött, hűs szobájukba. A medencében csak egy ember tartózkodott – a piros Mercedes tulajdonosa. Sally a szíve szerint rögtön visszafordult volna, de nem akart feltűnést keltem. Ezért inkább lassan levetette fürdőköpenyét, majd óvatosan belemártotta lábujját a vízbe. Közben a férfi egyenletes karcsapásokkal rótta a hosszokat. Köszönésképpen odabólintott, de ezt valószínűleg csak azért tette, mert kettejükön kívül senki sem tartózkodott a közelben, így nehezen hagyhatta volna figyelmen kívül a lányt. A víz szokatlanul hideg volt, és Sally levegő után kapkodott, amikor végre belemerült. A férfi megszólította, amikor hátúszásra váltott anélkül, hogy lassabban tempózott volna: – Remélem, megemésztette már az ebédjét. – Köszönöm – felelte a lány leereszkedően –, ismerem a fürdési szabályokat. És úszni is tudok. Szavait igazolandó, ő is átváltott a bevált hátúszásra, de legnagyobb meglepetésére nagyon rossz formában volt, nem sikerült felvennie azt a tempót, amellyel egykor megnyerte az iskolai bajnokságokat, Hamar elfáradt és pihegett. Szünetet tartott, és a magányos úszót figyelte: könnyedén, minden erőlködés nélkül szelte a vizet. Bizonyára a Gibraltári-szorost is képes átúszni, csak hogy megspórolja a hajójegyet, gondolta dühösen. Hát én azért sem esem hasra ettől a mutatványtól! Miután haragja elpárolgott, felnézett a trambulinra. Vagy öt méterrel magasabbra szerelték, mint amihez hozzászokott. De hát nem kezdő ő már! Felmászott, s lenézett a billegő ugródeszkáról. Az alant csillogó víz elég távolinak tűnt. A lehetetlen alak befejezte a napi edzését, és barnára sülten, csuromvizesen kiült a medence szélére. Szemmel láthatóan élvezte, hogy legeltetheti rajta a szemét. A remek alakú Sally kék bikinijében lélegzetelállítóan festett, karcsú testén a vékony anyag sehol sem sejtetett súlyfelesleget. Lábujjhegyen állva épp erőt próbált gyűjteni az ugráshoz. Végiggondolta a tökéletesen kivitelezett ugrást: fejet a karok közé szorítani, térdet befeszíteni, sarkat összezárni és nem kiengedni, amíg el nem éri a vizet. Az elrugaszkodás jól sikerült, de az a pár méter plusz lett a veszte. Felemelte a fejét, hogy lássa, hova fog érkezni, behajlította a térdét, kinyitotta a száját, hogy sikítson – és élete legszörnyűbb hasasát ugrotta. Rengeteg vizet nyelt, és mintha izmait kiszakították volna a helyükről. Valószínűleg eszméletlen lehetett egy ideig, mert a következő pillanatban már a szálloda ablakait és az eget látta elmosódva maga felett. Szinte biztos volt abban, hogy haldoklik, s mintha tízszeres súly nehezedett volna rá. Kiköpte a sok vizet, és újból kapott levegőt. Aztán minden eszébe jutott, a rettenetes ugrása, a nagy csobbanás és a vízbe érkezés. Valaki a medence szélére cipelte, és szájon át lélegeztetni kezdte. – Rendben… vagyok – nyögte ki. Összegörnyedt, annyira fájt a hasa. Kezek tapogatták végig, aztán megnyugtatták és biztosították, hogy nem lesz semmi baj, amint a vízbe csapódás által okozott fájdalom elmúlik. – Itt van, fogja! – Megmentője törülközőt dobott feléje. Amint Sally meglátta a szürke szempárt, tudatosult benne iszonyatos felsülése.

– Minden rendben – nyugtatta a férfi –, senki sem látta a produkcióját. A franciák mind fölmentek a szobájukba, és behúzták a függönyöket. A lány szégyenében kis híján elbőgte magát. Erre megmentője megpróbálta felmérgesíteni, hogy feledtesse vele a megrázkódtatást: – Szereti a veszélyt? Emlékezetem szerint még parkolni sem tud, a vezetésről nem is beszélve! – hergelte. – Ha fejest akar ugrani, akkor következetesnek kell maradnia. Ha félúton egy zsák krumplivá változik, nem éri meg az öregkort. – Minden csak maga miatt van! – fortyant fel Sally. – Olyan felfújtnak és magabiztosnak tűnik, hogy az emberből a legrosszabb tulajdonságokat hozza elő! – Kis szusszanás után újult erővel folytatta a rohamot: – Vegye tudomásul, hogy nagyon jól vezetek, és mióta megvan a jogosítványom, nem volt balesetem! – Nos, valószínűleg nem régóta vezethet – fújtatott megvetően a férfi. – Maga túlságosan nagy helyet foglalt le magának a parkolóban, én pedig nagyon ideges voltam! – magyarázkodott Sally. Levette az úszósapkáját, és megrázta vállára omló haját. Megpróbált megszárítkozni anélkül, hogy levette volna a maga köré csavart kölcsön törülközőt. – Felmegyek a szobámba – közölte. – Rendben. Pihenje ki magát! Felküldetek a szobájába egy italt. – Semmi szükség rá. Már jól vagyok. – Ha esetleg habozna megfogadni a tanácsomat, elárulom, orvos vagyok. Sally szúrós szemmel nézett a férfira. – Én is – mosolyodott el mégis. – Tudnia kellene, hogy az orvosok a legrosszabb betegek, és soha nem azt teszik, amit tanácsolnak nekik. A férfi nevetve bólogatott. – Köszönöm a törülközőt. Mindent köszönök. Nem tudom, mit mondhatnék még. – Örülök, hogy segíthettem. Amikor Sally felállt, meglehetősen gyengének érezte magát, de megpróbálta megőrizni a tartását. A szobájában aztán remegve lefeküdt az ágyra. Hamarosan kopogtak. Egy szállodai egyenruhás fiú nagy pohár konyakot hozott. – A doktor úr üdvözletét küldi – mondta. – Köszönöm – válaszolta Sally, és büszkeségét félretéve jókorát kortyolt az italból, amelytől szinte új életre kelt. * Másnap, amikor a postára indult, az előcsarnokban, egy bőröndhegy mellett felfedezte a szemmel láthatóan mérges, lélegzetelállítóan szép fiatal nőt, akit előző nap a medencénél látott. Egy pillanattal később megjelent a Mercedes gazdája is. Az amazon türelmetlenül nekitámadt: – Siess már, Daniel! Te is tudod, a repülő nem vár. Daniel! Micsoda név! – gondolta Sally. Megkönnyebbült, hogy megmentője kiköltözik a szállodából. A férfi néhány engesztelő szót mormolt, majd a nővel együtt a jól ismert piros kocsihoz mentek, amelyet a szállodai alkalmazott csillogóan fényesre suvickolt. Sally várt, míg elhajtanak. A medence melletti kis közjáték épp elég kínos volt számára. Azóta még nem merészkedett be a vízbe, de azt tervezte, úszni fog, hogy ne legyen víziszonya az eset után. Megfogadta, hogy a jövőben csak a medence széléről fog ugrálni. Szép pár, feltehetően házasok, legalábbis a nő úgy viselkedik, gondolta. A drága kocsi és a disznóbőr bőröndök pedig arra utalnak, hogy a felsőbb körökben forgolódnak. Egy

ilyen kétszemélyes kiruccanás egy kisebb vagyonba kerülhet. Az El Minzah még egy fő számára is épp elég drága: Sally már tapasztalta, hogy Marokkóban veszélyes dolog olyasmit rendelni, amit külföldről hoztak be az országba – egy kóláért egy fontot kellett fizetnie. Nagyon magányosnak érezte magát. Ha itt lenne Tom, sokkal jobban szórakozna, vagy ha legalább Lucy elkísérte volna ahelyett, hogy a mostohája legyen… Egy kedves francia férfi megpróbált vele megismerkedni, de ez már csak a nyelvi korlátok miatt sem sikerült, ezenkívül Sally nem akarta, hogy bárki felcsípje, ráadásul nem egy olyan helyen, mint Tanger. Örült, hogy nemsokára megkezdheti a munkát. Nagyon jó ugyan álmodozni, ám egy idő után ez is unalmassá válik, ha az embernek semmi igazi tennivalója nem akad. Értesítették, hogy megérkezett a kocsija. Egy Tangerben élő idősebb angol úriember, aki néha a szállodában ebédelt, már az első napon azt javasolta neki, hogy feltétlenül szerezze meg a marokkói jogosítványt, amit Sally meg is tett. Nem kellett vizsgáznia, amin nem is csodálkozott, miután látta, hogy veszik a kanyarokat a helyi sofőrök. Boldogan indult el Mohameddel, hogy elhozza a kocsiját. Az idegenvezető bizonyára nagy segítségére lesz a formaságok elintézésénél, ő pedig majd cserében hazafuvarozza. Az olyanoknak itt, mint Max, nem volt kocsijuk, de semmi sem okozott nekik nagyobb örömet annál, mint ha lehúzott ablak mellett végigszáguldhattak valakivel a városon. Ilyenkor kikiabáltak barátaiknak és ismerőseiknek, és minden embernek integettek. Mohamed jó nagy kerülővel fuvaroztatta haza magát. Hosszú kocsikázás után végül azt mondta, hogy a következő kanyar mögötti utcában lakik. Sallynek nem volt ellenére ez a kis kirándulás, így legalább barátkozott a nehézségekkel, amelyeket a vezetés okozott számára ezen a távoli, különös földrészen. Mohamed elbúcsúzott, hogy szokás szerint lepihenjen ebéd után, de előbb elmagyarázta a visszavezető utat. Minden, amit látott, minden, ami körülvette, elragadónak tűnt a lány számára. A kikötőben két áramvonalas, drága jacht horgonyzott a mólónál, és az utcai kávézókból jellegzetes arab zene szólt. Sally leparkolt. Mélyeket lélegzett a friss, tengeri levegőből, és sokáig ücsörgött egy öles kőfal tetején, egy kis teherhajó árnyékában, amely gyümölcsöt és zöldséget szállított Gibraltárba. Hirtelen azt hitte, rosszul lát. A napfényben a poros úton egy európai kinézetű szőkeség fejét pillantotta meg, a testét először nem is látta. A következő pillanatban fiatal férfiakból álló csoport vette körül a földön fekvő lányt, és nem sok sikerrel megpróbálták talpra állítani. – Orvos vagyok – pattant fel a helyéről. – Segíthetek? Van valami gondjuk? – Nem, minden rendben, doki – mondta az egyik fiatalember amerikai kiejtéssel, ami nem feltétlenül jelentette azt, hogy az Egyesült Államokból jött. Inkább olasznak vagy máltainak nézett ki, és kissé ingatag lábakon állt. – Így igaz, doki – mondta egy hang angolul, melynek tulajdonosa egyértelműen arab volt. – Szegényke a napszakhoz képest túl mélyen nézett a pohár fenekére. Hazavisszük, hogy kialudja a mámorát. A szőke lány felsóhajtott. Tizenkilenc éves forma lehetett. Áradt belőle az alkoholszag. Sally egy szörnyű pillanatig attól tartott, lánykereskedőkkel akadt össze, de ebben a pillanatban a szőkeség kinyitotta a szemét, és megragadta a legvilágosabb bőrű fiú kezét. A valószínűleg szintén európai fiatalembernek lenszőke haja volt, és divatos napszemüveget viselt. – Ó, istenem, Jerry, olyan rosszul vagyok! Vigyél haza az ágyamba!

A szóban forgó ágy minden bizonnyal egy jachton volt, mert a fiúk az egyik stégre léptek, és magukkal vonszolták a dülöngélő lányt. Az egyik fickó közben dünnyögött valamit a kotnyeles nőkről, akik mindenbe beleütik az orrukat. Ha így viselkednek a gazdagok, gondolta Sally, akkor nem sajnálom, hogy meg kell dolgoznom a pénzemért. A kocsijához visszatérve rettenetes dolgot fedezett fel. Két kerékgumiját cafatokra szaggatták! Kérdezgetni kezdte a közelben lévő embereket, de senki sem értette, mit mond. Nem tudta, hogy lesz képes ezzel a helyzettel egyedül megbirkózni, amikor eszébe jutott a varázsige: Mohamed Max. Egy meglehetősen szutykos fiúcskának mutatott egy ötdirhamos pénzérmét. A kölyök eliramodott, mintha puskából lőtték volna ki, és amikor Sally már épp kétségbeesett volna, visszatért Mohameddel. A férfit valószínűleg az ágyból rángatták ki, mert nem a jól ismert szürke burnuszt viselte, hanem csak egy elnyűtt, hosszú inget, de megjelenése így is tiszteletet parancsolt. Kivette Sally kezéből a pénzérmét: – Túl sok ezért a kis munkáért – mondta, azzal adott a fiúnak annyit, amennyit jónak talált, és a pénzérmét ő maga vágta zsebre. Majd érdeklődve szemügyre vette a kárt. Sally a körülöttük ácsorgókra bökött. – Derítse ki, ki ezért a felelős! Épp egy betegen akartam segíteni, amikor ezt művelték a hátam mögött. Csak közülük lehetett valaki! Mohamed nagyon megsértődött, és felbőszülve támadásba lendült: – Biztos, hogy nem az én földijeim voltak – mondta élesen. – Ők nem rontanak el semmit. Jó, előszeretettel lopnak, és ha nyitva hagyja a kocsiját, akkor elemelik belőle a táskákat, az üléshuzatot, visznek minden mozdíthatót. De hogy szándékosan megrongálják? Azt nem! – De… akkor ki vetemedhetett erre? – kérdezte a lány bizonytalanul. Mohamed Max kutatva körülnézett az összeverődött tömegben. – Fehérek tesznek ilyet – jelentette ki. – Láttam amerikai filmeket. – A filmek nem a valóságot mutatják. De ez itt a valóság – dohogott Sally. Ugyanakkor örült, hogy van mellette valaki ebben a helyzetben. Mohamed saját kis mentőegységet toborzott. A Mini Morrist felrakták egy rozoga vontatókocsira, Sally pedig taxiba ült. – Jár nekem valami a szolgálataimért, hölgyem – mondta Mohamed, és megnevezett egy összeget. Sally tiltakozás nélkül leszámolta a pénzt. Az egész elkeserítette. Miért művelték ezt vele? – Madame – szólt udvariasan a kísérője –, azt hittem, ennyi idő alatt már megtanulta, hogy csak a felét kell kifizetnie annak, amit kérek. Csak a felét, értette? Itt ez a szokás. – Azzal a lány kezébe nyomott néhány dirhamot, és pontosan megmondta, mennyit adjon majd a taxisnak. Ez volt a legszebb pillanat az elmúlt órák bosszúságai után.

3. FEJEZET Miután Sally két vadonatúj gumival egyetemben visszakapta a kocsiját, gyorsan el is felejtette a kellemetlen közjátékot. Azzal nyugtatgatta magát, hogy ilyen eset biztosan nem történik meg még egyszer.

Úgy döntött, kirándul Marrakesbe, és élvezte az utat. Kísérője, Mohamed Max vigyázott rá, hogy se az autójának, se neki ne essen bántódása – mégpedig ebben a sorrendben. Nyaralásának végén, június kilencedikén együtt ebédelt azzal az idős angol úrral, aki ha a szállodában étkezett, mindig az ő asztalához ült. – Holnap már a jövendőbeli főnökömmel ebédelek – közölte vele Sally. – Minden bizonnyal a szállodából is kiköltözöm. Nem tudom, hol fogok lakni, de biztosan nem az El Minzahban. – Magam sem hinném, hogy az Egészségügyi Világszervezet ezt állná anyagilag – bólintott az öregúr. – Marchmont doktor ugyan visszajáró vendég itt, de saját zsebből fizeti a számlát. – Ó! – Sally csak ennyit mondott. Bár már nagyon kíváncsi volt a főnökére, elfojtotta magában a vágyat, hogy a háta mögött faggatózzon. Hamarosan úgyis mindent meg fog tudni szép sorjában. Június tizedikén Sally ajándékcsomagot küldött Angliába, s leveleket kapott az otthoniaktól. Apja maradéktalanul boldognak érezte magát, és hálás volt a sorsnak, amiért kapott egy második esélyt az életben. Lucy pedig ezt írta: „Soha nem tudtam, miről maradok le. Nem tudnál kibékülni Tommal?” Drága Lucy! Azt szeretné, ha mindenki ugyanazt a lelkesedést érezné, mint ő. De a mi kapcsolatunk Tommal végérvényesen lezárult. Ő beleegyezett a szakításba, és azóta életjelt sem adott magáról, gondolta Sally. Mire elolvasta a leveleket, öt perc híján egy óra lett. Szerencsére még időben leért a földszintre. Az étterem felé sietve megtorpant a dohányzószalonban. – Melyik az asztalom, Ali? – hallott egy ismerős hangot. Gyorsan behúzódott egy spanyolfal mögé. – A hármas, Mr. Marchmont – vette ki a teremfőnök válaszát, amelyet néhány arab szó követett, aztán a távolodó hangok elhaltak. Sally úgy állt a rejtekhelyén, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Nem, ez biztos valami tévedés! Nem létezhet, hogy pont ez az ember lesz a felettese! Nem lehet annyira kegyetlen a sors, hogy ezt tegye vele! Igaz, először a WHO közelében találkoztak, jobban mondva koccantak össze. A férfi, amikor kimentette a vízből, azt is elmondta, hogy orvos. A gyönyörű nő pedig, akivel volt, Danielnek szólította – megvan tehát a D. feloldása. Miért nem jött rá hamarabb?! Akkor elővigyázatosabban viselkedett volna! Azok után, ami történt, képtelenség lesz együtt dolgozniuk. Sőt elképzelhető, hogy a férfi már nem is akarja őt asszisztensének. Nem, nem, mégsem rúghat ki csak azért, mert nekimentem egy kicsit az átkozott kocsijának, vagy mert ki kellett mentenie a vízből! Az orvosi képességeimnek ehhez semmi köze, töprengett magában. Bement az étterembe, és úgy tett, mintha nem tudná, hol fog ülni. Ali hangosan bejelentette. Az volt az érzése, az egész teremben mindenki látja rajta, mennyire feszeng. Daniel Marchmont halkan sóhajtva felállt a helyéről. Vélhetően a jólneveltsége győzedelmeskedett igazi érzésein. – Foglaljon helyet, Preston doktornő! – szólalt meg. – Nézzük találkozásunk kellemes oldalát! Legalább most nem valami bosszantó eset révén botlunk egymásba. Lehet, hogy ez jó jel, és egyikünknek sem kellene nagyon megdöbbennie. Mit igyunk? Ha netán méregpoharat kér egy személyre, akkor nagyon csalódott leszek – mosolyodott el fanyarul.

Sally adós maradt a válasszal. Ez az ember mától fogva a főnöke! Utasítgathatja: tegye ezt, Preston doktornő, menjen oda, Preston doktornő! Neki pedig azt kell majd mondani, igen, uram, rögtön, uram, jövendő szakmai előmenetele függ tőle. Mivel gyanútlanul a fejéhez vágott már egy-két kellemetlen megjegyzést, kénytelen lesz eltűrnie a szeszélyeit, míg el nem csitulnak az indulataik. – Nézze, uram! – kezdte. – Tudom, nincs ínyére, hogy engem talál itt. Nem tudom, miért nem jöttünk rá hamarabb. – Én a magam részéről tudom, miért. Ugyanis külön azért Londonba utaztam, hogy nyomatékosan megkérjem a döntnök urakat, nagyon gondosan válasszák ki az asszisztensemet, és egy fiatal, arra alkalmas férfit vegyenek fel. Márpedig ön közel sem az, Preston doktornő. Sally elpirult, és egyből elfelejtette az iménti fogadalmát. – Az ütközést és azt az idétlen bemutatót a medencénél a rovásomra írhatja – felelte hevesen –, de azt nem, hogy nő vagyok! Eddig mindenki meg volt elégedve a munkámmal és a teljesítményemmel. Talán nem állt rendelkezésre megfelelő fiatalember, ezért inkább egy rátermett, fiatal hölgyet küldtek. – Ez úgy hangzik, mintha elkötelezett híve lenne a női egyenjogúságnak. Már csak a nemek egyenrangúságáról szóló vita hiányzott nekem a Szahara kellős közepén! Én kedvelem a nőket, Preston doktornő, sőt egyenesen imádom őket. Szeretem a parfümjüket, a ruháikat, az agyafúrtságukat, a gyengéiket, még az őrült logikájukat is, amelynek ön ékes példáját szolgáltatta! A lökhárító azért van, hogy nekimenjenek… De a gyenge virágszálak helye, függetlenül attól, hogy milyen képesítésűek, nem a senki földjének közepén van! Ott legyek fogják csipkedni, lehet, hogy maláriát kap, vagy egy takaró alatt kell majd aludnia velem, mert a kocsi ötszáz mérföldre az első lakott helytől lerobban. Mit szólna ehhez a kedves anyukája? – Nincs anyukám, és a nálam csak öt évvel idősebb mostohaanyám valószínűleg jót mulatna egy ilyen helyzeten. – Magának igen száraz humora van, Preston doktornő. Ez nem jellemző a nőkre. – Néha a nőknek is lehet logikájuk vagy humoruk, nem? – Nézze, nem vagyok úgy felszerelkezve, hogy elhelyezzek egy csinos, fiatal fehérnépet. – Esetleg közelebb jutnánk a megoldáshoz, ha úgy tekintene rám, mint orvosra, uram. Jelenleg kizárólag annak érzem magam, és egyáltalán nem érdeklődöm a másik nem iránt. – Most meglepett. Reménykedjünk abban, hogy a másik nem sem fog majd heves érdeklődést mutatni ön iránt. Látom már, hogy igen határozott. Nincs más hátra, el kell fogadnom asszisztensemül. Nem is lenne időnk, hogy leváltsuk, mert holnap korán reggel indulunk. Milyen ruhákat hozott magával? – Amit kell: könnyű ruhákat, szandálokat, ilyesmit. – Akkor megvan a délutáni programja, – Marchmont firkantott valamit egy darab papírra. Jobbról balra haladva írt. – Olvashatóbban írok arabul – magyarázta. – A szolgám elkísérni erre a címre. Ott majd adnak magának nadrágokat, ingeket, bakancsokat és zoknikat meg kalapot. Ne csodálkozzon, ha egyes darabokon őfelsége vagy a francia hadsereg jelzését találja, és ne tegyen fel kérdéseket! Juszuf majd fizet. Az autóját pedig az enyémmel együtt elviszi valami védett helyre. Ott, ahová mi utazunk, sokkal könnyebben lehet teherautóval haladni. Sajnos nincs mindenütt kiépített úthálózat. Remélem, nem gondolta, hogy színes televízióval és klímaberendezéssel ellátott, európai színvonalú kórházba kerül?

– Fogalmam sem volt, mi vár rám, uram. Ez az első megbízatásom az Egészségügyi Világszervezetnél. Mi a célja tulajdonképpen a mi kis szafarinknak? – Szafari? Ez jó – nevette el magát a férfi. – Főleg bennszülött orvosokat és nővéreket oktatunk, akik aztán továbbképzik a kórházak személyzetét. Tudnia kell, hogy az itteni betegek jobban elfogadják az orvosi segítséget a helyi ápolószemélyzettől. Annak, ellenére, hogy még kevesen vannak, közülük, akik igazán magasan képzettek, Európán kívül egyre kevesebb külföldi dolgozik a szervezetnek. Kivételek a közigazgatási központok, például a kongói főváros, Brazzaville. Az itteniek nagyon hálásak, ha az európaiak, úgy, mint most mi, adatokat gyűjtenek, és megírják a jelentéseket a havi statisztikákhoz. Többek között az lesz a feladatunk, hogy felkutassuk, sok-e még a tífuszos eset Észak-Afrikában. Ha igen, akkor azt kell kideríteni, hogy a kór terjesztői tényleg ellenállók lettek-e egyes irtószerekkel szemben. Ebben az esetben ugyanis újabb tífuszjárvánnyal kell számolnunk. A megfigyeléseinket tovább fogják adni a laborokba, ahol megpróbálnak majd hatásosabb szereket kifejleszteni. Hogy a kiruccanásunkat érdekesebbé tegyük, elhagyatott kis településeket fogunk meglátogatni. Nem városokat, hanem vezetékes ivóvíz nélküli falvakat, beduintáborokat fogunk felkeresni, ahol a forrásokat gyakran megfertőzik a sivatagban elhullott állatok tetemei. Van kérdése? Sally meglehetősen csalódott volt. – Ennek nagyon papírmunka szaga van – húzta el a száját. – Ó, kedvesem, azt maga csak hiszi! Év elején egy hasonló úton a maláriáról gyűjtöttem adatokat. Ez a betegség a világszervezet mind ez ideig legsúlyosabb gondja, amelyet még nem sikerült megoldani. Bejártam Szaúd-Arábiát és Etiópiát. Az adatgyűjtés viszonylag könnyen ment, de amint elterjedt, hogy orvos van a közelben, mindenfelől betegek, terhesek és olyan emberek kerestek meg, akik maguk nem szorultak segítségre, de beteg rokonaik voltak. Mindegyik azt mondta, a szeretteik nem tudtak eljönni, de csak pár lépésre laknak. Nemegyszer húsz mérföldet kellett megtennem, úttalan utakon. Szóval többször kell majd orvosi segítséget nyújtania, mint szeretné. Ha úgy gondolja, hogy nem fogja bírni, most fusson el! – Ilyen gyengének tart? – kérdezte Sally. – Nem nőttem ugyan nagyon magasra, de elég szívós vagyok. Ebéd közben témát váltottak, és színdarabokról társalogtak, melyeket Londonban mindketten láttak: szinte egybehangzóan bírálták vagy dicsérték az előadásokat. – És hogy van Mrs. Marchmont? – kérdezte végül a lány udvariasságból, legalább is ezzel áltatta magát. A férfi most élesen nézett rá. – Semmi okom, hogy aggódjam. Tehát akkor boldog házas, gondolta Sally. Úgy döntött, nem kérdezi meg, vannak-e gyerekeik. Az első találkozáskor nem illik ilyen személyes dolgokról beszélni. Még azt feltételezhetné Marchmont doktor, hogy ki akarja engesztelni az érdeklődésével, esetleg túl kíváncsi. – Talán most kellene elintézni a bevásárlást – vetette fel a kávé után. Marchmont bólintott. – Jöjjön le tíz perc múlva az előcsarnokba, akkor bemutatom Juszufot! Sally már előbb lent volt, és egy angol újság után nyúlt, amelyet valószínűleg otthagyott valaki. Nyaralása alatt nem érdekelték a világban zajló események. Szállodai szomszédjának volt egy kis tranzisztoros rádiója, amelyet esténként mindig a BBC-re tekert, így Sally kénytelen-kelletlen végighallgatta a híreket. Ennyivel be is érte.

Szeme most megakadt a címlapon, melyen egy szőke lányt és egy még szőkébb, komor arckifejezésű fiatal férfit látott. Mindketten barnák voltak, és fürdőruhát viseltek. Bármelyik strandon láthatni ilyen párokat, de e kép alatt vastag betűs felhívás állt: Ki látta? A tizenkilenc éves Melinda Lycett-Houth, Wynford Lycett-Houth nagybirtokos lánya eltűnt a svájci St. Abrey internátusból. Melinda és a képen látható fiatalember, Jeremy Ripon esküvője tavaly meghiúsult Gretna Greenben, mert a férfi már nős. Jeremy most talán megszöktette a lányt. Időközben az apa levelet kapott, amelyben tetemes összeget követelnek gyermeke szabadon bocsátásáért. A rendőrség emberrablás gyanújával megkezdte a nyomozást. A nyomravezetőnek, aki Mr. Ripon vagy Miss Lycett-Houth tartózkodási helyéről felvilágosítással szolgál, ezer font jutalom jár. Sally elkerekedett szemmel meredt az újságra, és gyomra összeszűkült az idegességtől. – Nos, Preston doktornő, ez itt Juszuf. Ő fogja… – Jaj, Marchmont doktor, láttam őket, itt Tangerben! – lobogtatta meg az újságot Sally. – Mit tegyek? – Először is nyugodjon meg! Megerőltető lesz még a délutánja. Magával mindig történik valami? Mire jó ez a sok bonyodalom? Nem lehet, hogy nagyon élénk a képzelőereje? Biztosan őket látta? Elég életlen ez a felvétel. Sally még egyszer megszemlélte a fotót. – A lány ugyan feltűnően szőke volt, de nagyon részeg, ezért nem mernék rá megesküdni, hogy ő az. A férfi azonban ugyanígy nézett ki, bár akkor napszemüveget viselt. – Preston doktornő! Nem engedhetjük meg magunknak, hogy összeütközésbe kerüljünk a rendőrséggel. Kérem, a kedvemért lehetőleg ne keveredjen bele semmibe. Tehát Marchmont egy szavamat sem hitte el, gondolta Sally. Most már maga is elbizonytalanodott. Hogy megszégyenült volna, ha kiderül, hogy teljesen ártatlan embereket vádolt meg a rendőrségen! Azt hihették volna, hogy csak a jutalomra utazott. Juszuf nem beszélt angolul. Ő vezetett. Hallgatagon ültek az autóban, amelyet leállított a kikötőben, majdnem azon a helyen, ahol a lány kocsijának kerekeit szétszabdalták. Az utcában egy férfi várt rájuk. Nagy sasorra volt, és kis fekete szeme. Nem a jellegzetes marokkói öltözetet viselte, ezért feltételezte Sally, hogy indiai, esetleg pakisztáni lehet; azon vérbeli kereskedők egyike, akik a világ minden részén felbukkannak, és minden ország pénznemét ismerik. Az embert Mr. Bulchandnak hívták, beszélt angolul, és bevezette őket egy kis helyiségbe, amely katonai és más egyenruhák színes tárházának bizonyult. Alsó-, felsőruházat, fejfedők és minden, amire az embernek szüksége lehet. Sally nem talált a saját méretében térdnadrágot, de helyette négy lovaglónadrág is a kosarába került. Az ingkabátok túlságosan nagyok voltak rá, de össze lehetett kötni őket egy övvel. Ezenkívül választott egy-egy pár csizmát és fűzős cipőt, néhány zoknit meg egy ausztráliai szafarikalapot. Mialatt Juszuf kedélyesen elbeszélgetett az üzlet tulajdonosával, majd fizetett, Sally kint is körbenézett. Egy utcai árustól színes képeslapot vett, és megírta apjának, hogy másnap indulnak. Mialatt a postaládát kereste, megpillantotta a fiatalembert, akit látni vélt az újságban. Odament hozzá. – Jobban van a barátnője? A férfi értetlenkedve nézett rá.

– Nem emlékszik a szőke lányra? Azt mondták, túl sokat ivott – folytatta Sally türelmesen. – Majdnem egy hete történt. Egy hajóra vitték. – Hakim? – kiáltotta a lánynak arabul Juszuf, és elindult feléjük. – Egy pillanat, Juszuf! – Sally odafordult kísérőjéhez, és jelbeszéddel értésére adta, hogy várjon. Mire visszafordult, a megszólított fiatalember elfutott. A lány most már teljesen biztos volt abban, hogy itt valami nincs rendben. – Jöjjön utánam, Juszuf! – kiáltotta, és az autóra mutatott. Ő maga gyalogszerrel követte a férfit, aki befordult egy kis mellékutcába, aztán a következőbe, majd a következőbe, míg Sallynek már fogalma sem volt, hol van. A szűk sikátorok egyre sötétebbek és fenyegetőbbek lettek. A lány megállt, hogy a félhomályban körülnézzen. A szíve majd kiugrott a helyéről. Ekkor valaki nagy ütést mért hátulról a fejére, ő pedig a kövezetre zuhant. Sietősen távolodó lépteket hallott, aztán egy idő múlva Juszuf hangjára ocsúdott. Marchmont arab szolgája megpróbálta talpra állítani. Sally gyorsan magához tért, de úgy érezte, széthasad a feje a fájdalomtól. Valahogy visszabotorkált az autóhoz, amellyel hazahajtottak a szállodába. Egész testében remegett, és a kocsiban maradt, amíg Juszuf a gazdájához szaladt, hogy beszámoljon a történtekről. Sally holtsápadt volt. A doktor csupán egy pillantást vetett rá, majd ölben felcipelte a szobájába. Ott lefektette az ágyra, és utasította a szolgát, hogy hozzon egy jó erős konyakot. – Amint képes lesz rá, mesélje el, mi történt! – mondta, míg a fejsebet kitisztította és bekötözte. Sally engedelmesen kortyolt az italból, aztán részletesen beszámolt a történtekről. – Mindent el kellene mondania arról a részeg lányról. Lehet, hogy mégis van valami köze az újságban megjelent felhíváshoz. Sally még egyszer eldarálta, amit tudott. – …és két gumimat kiszakították – fejezte be. – Ráment a délutánom, míg a segítség megérkezett, és el tudták vinni egy műhelybe az autót. Ez tényleg aljasság volt. – Lehet, hogy nagyon elvetemült és veszélyes emberekbe botlott, akik el akarták magukról terelni a figyelmét. Mégiscsak el kellene mennünk a rendőrségre – sóhajtott a férfi. – Most dühös? – Magamon kívül vagyok. Sally szíve a torkában dobogott az idegességtől. – Senki sem ütheti le a csapatom egy tagját büntetlenül anélkül, hogy fel ne ébresztené a bennem alvó oroszlánt! Ez vért kíván! – ágált színpadiasan a doktor. A lány bágyadtan elmosolyodott. Most, hogy már a munkatársa lett, Marchmont biztosan ki fog állni mellette. Ez tényleg nagyon rendes tőle. Amikor a doktor visszajött, Sally már mélyen aludt. Marchmont megbízta Juszufot, hogy őrködjön a lány ajtaja előtt. – Vajon hogy csinálja? – mormolta maga elé. – Úgy néz ki, mint egy ártatlan diáklány, aztán olyan felfordulást okoz, hogy lassan már nincs egy nyugodt percem sem. De nagyon vonzó, és ez az út minden bizonnyal érdekes lesz, ha ugyan egyáltalán elindulunk valaha.

4. FEJEZET Egy egész hét telt el, mire útra kelhettek. Daniel Marchmont számára idegtépő volt a várakozás, Sallyt pedig kimerítette, hogy tucatszor beidézték a rendőrségre, és minden alkalommal mindent töviről hegyire el kellett mesélnie. Úgy tűnt, a felügyelő álló nap nem tesz semmit, csak literszámra szürcsöli az erős török kávét, és szívja a füstszűrő nélküli cigarettát. – Bárcsak telefonálhatnék Londonba! – sóhajtott a lány egy kihallgatás után. – Gondolja, hogy sikerülne? – Először is – hűtötte le Daniel Marchmont –, ezzel annyira kivívná a helyi rendőrség haragját, hogy valószínűleg hónapokig itt tartanák, másodszor pedig, nem lehet közvetlenül felhívni Londont. Először be kell jelenteni a központnak a hívási szándékot, majd várni, míg megkapja a vonalat. Ez lehet harminchat óra, de eltarthat akár öt napig is. Aztán a kapcsolás után csak alig kivehető zörejeket hallana, s a vonal másik végén sem hallanák, hogy maga mit mond. Higgye el nekem, nem éri meg a fáradságot! Sally érezte, hogy kezd a főnöke idegeire menni. Nem elég, hogy eredetileg férfi munkatársat akart magának, és ehelyett megkapta őt, de még úgy is érezhette, őriznie kell a védtelen, gyenge nőt, amióta leütötték. A doktor órák hosszat ült a rendőrség várótermében, és a pipáját szívta. Ábrázata egyre inkább elsötétült, és amikor Sally a hosszú faggatózás után végül kijött, szótlanul kísérte a kocsihoz. Egy nap azonban a lány sugárzó arccal lépett ki a felügyelő szobájából, és örömmel közölte, hogy elindulhatnak. – Hála istennek! Ez azt jelenti, hogy történt valami? – érdeklődött Marchmont. – Igen. Felkutatták a két jachtot, amelyek az emberrablás idején a kikötőben horgonyoztak. Egy diák megjegyezte a nevüket. A Prince Regent be volt jelentve, de a másik, a Sabrina, géphibával hajózott be. A kapitánya azt mondta, csak a javítás idejére maradnak, ezért a révkapitány nem is írta be őket a naplóba. Mindenesetre egy Hamburgban bejegyzett hajóról van szó, Hal király a valódi neve. Átfestették vagy kicserélték a névtáblát Sabrinára. Ilyen nevű hajó egyénként nem is szerepel a lajstromban. A diák azonban esküdni merne, hogy a Sabrina a Prince Regent mellett volt kikötve, és magam is két hajót láttam. A Prince Regentet megtalálták, a kapitánya jelentkezett a rendőrségnél Casablancában. Most már csak a Sabrina után kutatnak, ezen vagy más néven. Azt mondták, hamarosan elkapják az emberrablókat. Ennek ellenére Marchmont továbbra is figyelte és óvta Sally minden lépését. Repülővel indultak Tuniszba, ahol csak egy napot maradtak, mert így is túl sok időt veszítettek. Másnap kora reggel, pontban hatkor a szálloda elé beállt egy hatkerekű teherautó. A vezetőt, egy toronymagas négert, Hamednek hívták. A doktor elmagyarázta Sallynek, hogy arab neve ellenére Hamed valószínűleg egy dél-szudáni törzs tagja, akit rabló nomádok elhurcoltak, és eladtak rabszolgának. Egy titkárnak is velük kellett volna jönnie, de megbetegedett vérhasban, így Marchmont úgy döntött, nélküle fognak elutazni. – Majd mi megírjuk a jegyzőkönyveket. Nem várhatok tovább. Szerencsére Hamed nemcsak sofőr, hanem szerelő is, Juszuf pedig jól kezeli a rádiót. Dzserídben felveszünk egy betegápolót, hacsak nem történt azzal is valami. Amint ellenőriztük a rakodást, elindulunk. Sally a kezébe nyomott lista alapján pontról pontra felolvasta a tételeket. Először az orvosi műszerek és gyógyszerek szerepeltek, majd következett a felszerelés többi fontos

része: gázfőző, sátor, hálózsákok, konzervek, tartós élelmiszer, ivóvízzel teli bádogkannák és sok más egyéb, ami az elhagyatott területeken lehetővé teszi az életet. Ezenkívül még a személyi poggyászukat is el kellett helyezni. Hét órakor készen álltak az indulásra. Nagyon meleg idő ígérkezett. Daniel Marchmont úgy méregette Sallyt, mintha ő is a felszerelés egy része lenne. A lány most vette fel először lovaglónadrágját és ingkabátját. Lábán gyapjú térdzokni és vastag bakancs díszelgett, s már most izzadt. Szőke haját a nyaralás alatt szinte fehérre szívta az afrikai nap. – Ne felejtse el a kalapját! Mostantól szüksége lesz rá. – És ön, uram? Még soha nem láttam kalapban. – Az én hajam állja a hőséget. Indiában születtem, ott mindig erősen süt a nap. Ezért nézi le az angolokat, gondolta Sally, amikor felkapaszkodott az autóra. Az ablak mellett ülhetett, míg Marchmont középre csúszott, Juszuf pedig bepréselte magát az utastér mögött kialakított, elég kényelmetlennek tűnő fülkébe. – Isten óvjon mindannyiunkat! – mondta Daniel Marchmont, amikor kigördültek a szálloda elől. Hamed mély, dörgő hangján felnevetett, majd „insallah” kiáltással gázt adott. Sally minden kis falut érdekesnek talált, de sehol sem álltak meg. Mérföldről mérföldre egyhangúbb lett a táj, és egyre ritkultak a települések. A levegő elviselhetetlenül párás volt. Három órával később pihenőt tartottak egy ültetvénynél. Az ottaniak vidámak és szemmel láthatóan jól tápláltak voltak. A pálmák nyílegyenesen sorakoztak egymás mellett. Aranyesőre hasonlító, zöldes virágzatukból nemsokára édes datolyafürtök fejlődnek, s Európában az emberek karácsonykor már szépen becsomagolva nyújthatják át egymásnak a finom déligyümölcsöt. – Ha minden ember ehetne ilyet – jegyezte meg Daniel Marchmont –, akkor nem lenne gondunk az élelmezéssel. Néhány datolya, egy fej saláta és egy darab sajt: ennyi pont elég egy étkezésre. Mi általában túlságosan sokat falunk. – Nem hiszem, hogy egy ilyen vacsorára különösebben kiöltöznék – vélte Sally. – Élénk társasági életet él, Preston doktornő? – Nem. Az utóbbi hat évben alig volt alkalmam szórakozni. Talán majd akkor kezdem el, ha ezt a munkát befejeztük – felelte a lány, majd többször jól meghúzta a vizeskulacsot. – Ezt nem kellett volna. – Miért nem? Teljesen kitikkadtam. – Uralkodjon magán, és csak este igyon! Egy órán belül teljesen át fog izzadni. Sally fintorgott. Bántotta, hogy főnöke olyasmire utalt, amit neki is tudnia kellett volna. Annyira izzadt, hogy a pálmaültetvényen frissen felhúzott ruhái csuromvizesek lettek, s a vastag zokni szinte gőzölgött a lábán. – Tényleg muszáj ezt hordanom? – kérdezte boldogtalanul. – Olyan kényelmetlen. – Sajnálom, de igen – felelte a férfi határozottan. – Egy újonc számára ez az utazás nagyon kellemetlen. Én figyelmeztettem. – De ha kibírom – mondta Sally felszegett állal és kihívó mosollyal –, akkor ugye már nem vagyok újonc? A férfi szemében önkéntelen csodálat tükröződött. – Persze hogy kibírja! Nincs visszaút. Még csak az kellene, hogy én legyek a felelős egy következő kis sírhalomért a sivatagban. – Ó, ne aggódjon, mindent elviselek!

A férfi erre némán, kérdőn felvonta a szemöldökét. – Kicsi a bors, de erős – bizonygatta Sally. Marchmont mosolyra húzta a száját. – Na jó, elhiszem magának, hogy szívós, és ha netán mégsem az, akkor sem fogja senki felelősségre vonni. De kérem, nem legyen többé olyan heves, kedves, ifjú munkatársam! Sally lehiggadt. Amikor kora este megérkeztek Dzserídbe, azt kívánta, bárcsak soha többé az életben ne látná viszont a teherautót és utastársait. Szörnyen érezte magát, szinte ragadt az izzadságtól. Olyannyira fáradt és rosszkedvű volt, hogy szó nélkül bement a házba, amelyet átmenetileg a rendelkezésükre bocsátottak. Miután lezuhanyozott és megmosta a haját, magát törülközőbe, hosszú haját pedig rögtönzött turbánba csavarva lefeküdt az, ágyra, és megpróbált lazítani. Csodálatos érzés volt, hogy újra kinyújthatta elgémberedett tagjait. A legszívesebben még negyvennyolc óráig így maradt volna. Ekkor bekiáltott Daniel Marchmont: – Tíz perc múlva vacsorázunk, Preston doktornő! Sally nem válaszolt neki, hogy azt gondolja, elaludt, és akkor talán békén hagyja. Nem volt szomjas, sem éhes, és főleg nem volt kedve ahhoz, hogy embereket lásson. Minden bizonnyal Daniel is boldog lesz, hogy megszabadulhat tőle egy időre. De főnöke egyszer csak ott állt a nyitott ajtóban, és ingerülten rákiáltott: – Mindenki csak magára vár. Nem hallotta, hogy szóltam? – Én… azt hittem, elnéznék nekem – motyogta Sally bűnbánóan. – Szó sem lehet róla! Ilyenkor eszünk, iszunk és megtartjuk a napi megbeszélést. Nagyon hálás lennék, ha ezután alkalmazkodna a szokásokhoz. Igyekezzen! Sally kénytelen-kelletlen felhúzta egyik pamutruháját. Hogy utálja ezt a Marchmontot! Az asztalt a verandán terítették meg, ahol a doktor három ismeretlen férfival társalgott. Egyikük arab burnuszt, a másik kettő európai ruhát viselt, de világosbarna bőrszínük arra utalt, hogy észak-afrikai arabok. Mindannyian felálltak és bemutatkoztak, amikor Sally belépett. Ahmed ben Hasszán doktor és Oszmán professzor, a két orvos az Egyesült Arab Köztársaságból érkezett, hogy a WHO megbízásából tanulmányokat folytasson az élősködők okozta megbetegedésekről Dél-Tunéziában. Volt egy jól felszerelt laboratóriumuk, fel is ajánlották, hogy másnap megmutatják. Basír sejk pedig azért vállalkozott a hosszú útra, hogy találkozzon Marchmonttal és csapatával. Törzse gyermekei között járvány tört ki, ketten már meghaltak. Lenéző szavakkal illette a patológusok tenyészetét és mikroszkópját: – Az egyiptomiak csak az üvegcséikkel és a nagyítójukkal vannak elfoglalva. Hasszán doktor lekicsinylően mosolygott, és azt mondta angolul: – Megkértük, hogy hozzon magával vérmintát vagy egy beteg gyereket. Mit tehettünk volna még ezen kívül? – Azt hiszem, ez a mi dolgunk – mondta Daniel Marchmont gyorsan. Jól ismerte a két arab gondolkodásmódját, a városi kényelem iránti szeretetét. – Mi arra vagyunk berendezkedve, hogy helyben oldjuk meg a nehézségeket. Hasszán doktor és Oszmán professzor egyébként német luxusautóval érkeztek a vacsorára. Sally nagyon meglepődött, hogy vannak emberek, akik a Szahara közelében így élnek. Amikor a hosszúra nyúlt vacsora befejeződött, a két egyiptomi beszállt a kocsijába, míg a sejk és kísérete három tevén vágott neki az éjszakának. – Megígértem a sejknek, hogy holnap reggel utánuk megyünk – magyarázta Marchmont.

Sallynek csak bizonyos nehézségek árán sikerült felkelnie a székből. – Mi van, fáj valahol? – Mindenhol, de meg fogom szokni. – Na igen… Körülbelül háromszáz kilométert lettünk meg eddig, és háromezer van még előttünk. – Tudom – felelte Sally könnyedén. – Most már elmehetek lefeküdni? Mindent megbeszéltünk? – Majdnem. Itt vannak a jegyzetek a napi beszámolóhoz. Ha megírta, elmehet aludni. Nyugodalmas jó éjszakát kívánok! Basír sejk törzsének emberei betegek, vagyis orvosi segítségre van szükségük. Sallyt ez olyan elégedettséggel töltötte el, hogy átmenetileg elfeledkezett fájó tagjairól és a tikkasztó hőségről. Végre kamatoztathatja a szakmai tudását! Időközben csatlakozott hozzájuk a betegápoló, akinek volt valamennyi tapasztalata, és ha kellett, oltást is te tudott adni. Sally tudta, hogy az egész afrikai földrészen nagy a hiány szakképzett egészségügyi dolgozókból, és minden bizonnyal még évtizedekig eltart, míg kiképeznek annyi helybelit, hogy el tudják látni az egész lakosságot. Jason, az ápoló majdnem szőke volt, és keresztény. Marchmont berbernek vélte, aki egy francia hittérítő befolyása alá kerülhetett. Beszélt arabul, franciául, ismerte a berberek nyelvét, és nagy lelkesedéssel vett részt az esti orvosi megbeszéléseken. A titkárt leszámítva teljes volt a csapat, ezért Sally és Marchmont egymás között osztották fel hiányzó munkatársuk nem igazán kedvelt feladatait. A betegek ellátása közben Daniel újabb és újabb kérdéseket tett fel, hogy kiderítse, milyen járványok léptek fel az utóbbi években, hány fiatal halt meg és miben. Mivel nyelvtudás híján Sally nem tudott beszélni a betegekkel, kötelességének érezte, hogy legalább jegyzeteket készítsen. Addig írt, míg meg nem fájdult a keze, és már a saját írását sem tudta elolvasni. Úgy tűnt, Marchmontnak egyáltalán nincs szüksége pihenésre. Sallynek eszébe jutott, hogy azt mesélték róla, ugyanezt a munkatempót várja el a munkatársaitól is. Meg fogom mutatni neki, hogy éppen olyan jól bírom, mint ő. Azt várja, hogy feladjam, de nem teszem meg neki ezt a szívességet, fogadkozott mindig összeszorított foggal, ha a fáradtságtól már alig tudta egyenesen tartani magát.

5. FEJEZET Miután a Basír sejk táborában eltöltött hét végére a betegek, állapota javulni kezdett, a Marchmont vezette csoport felkerekedett. Dél félé haladva a vidék egyre kopárabbá vált. Megálltak Fort Saint-ben, ahol a parancsnok fogadta őket, és eddigi tapasztalataik felől érdeklődött. Elmondta, hogy a helyőrségi katonaorvos gyakran kezelt a rendelőben nomádokat is, de eddig még nem észlelt járványt közöttük. A teherautót teletankolták, vízkészletüket is feltöltötték, aztán a kis csapat elindult Líbia legbarátságtalanabb, legzordabb része, Fezzan tartomány felé. Az ezredes megkérte Marchmontot, keresnének meg egy belga házaspárt, akik délről akartak átkelni a Szaharán terepjáróval. – Nem kezdő utazók, és már rég meg kellett volna érkezniük. A legrosszabbtól tartok – aggodalmaskodott. – A repülőgépeink sikertelenül kutatták át a terepet. Talán letértek a

tervezett útvonalról. Elképzelhető, hogy maguknak sikerül kapcsolatba lépni velük rádión. – Természetesen mindent megteszünk, ezredes – felelte a doktor, és tekintetével a látóhatárig húzódó, végtelenbe vesző sivatagot pásztázta. Aztán a vezetőfülke tetejéhez erősített térképre bökött, amelyen a hosszúsági és szélességi fok alapján pontosan be voltak jelölve az oázisok. – Ha csak egy fél fokkal is letérnénk az útról, ugyanúgy nyomunk veszne, mini a belgáknak. Útközben Sally megtanulta főnökétől, hogyan használja az iránytűt. Délután Hamedet, akinek a fáradtságtól már kivörösödött a szeme, hátraküldték Juszuffal a fülkébe pihenni. Marchmont maga vette át a kormányt. Sally a lehető legtávolabbra húzódott tőle. A távcső lepottyant mellé az ülésre. – Belenézhetne – mondta a doktor röviden. – Még világosban el kell érnünk Hidva oázist. – Keressem a terepjárót és a belgákat? – Mindent figyeljen: nomádokat, tevéket, sátrakat! Egy óra múlva a lánynak már fájt a szeme az erőlködéstől és az állandó figyeléstől. – Kapaszkodjon! – kiáltotta a férfi hirtelen, és teljes erőből a fékre taposott. – Mi az ott hátul balra? Mivel a kocsinak bal oldali kormánya volt, a lány kinézett a saját oldaláról, de puszta szemmel nem látott semmit. Előkapta a távcsövet, és egészen hátul felfedezett egy sötétebb foltot, amely alig emelkedett ki a homokból. – Van ott valami – válaszolta tétován. – Megengedi? – kérte el Marchmont a távcsövet. – Szerintem a belgák terepjárója. A jó ég tudja, mit fogunk benne találni. – A homok helyenként nagyon laza volt, ezért úgy döntött, hogy gyalog indul el Juszuffal. – Magukkal tarthatok? – kérdezte Sally reménykedve. Szerette volna végre megmozgatni a lábát. – Vegye fel a kalapját! – vetette oda a férfi barátságtalanul. – Nem akarom még egyszer figyelmeztetni erre. Nagyon hosszú gyaloglás kezdődött. A homok izzóan forró volt, csakúgy, mint az ittott előbukkanó sziklák. Most már tudta Sally, miért van szükség erős cipőtalpra és vastag gyapjúrétegre a lába és a tűzforró talaj között. Örült, hogy széles karimájú kalapja legalább arcára és nyakára árnyékot vetett, ám közben úgy érezte, mintha csupaszon lévő alsókarját sütőben tartaná. Juszuf burnuszt viselt, arcát pedig kendővel takarta be, Daniel Marchmont fejét csak sűrű fekete haja védte a tűző naptól. Valóban rábukkantak a keresett terepjáróra, de a gazdáira nem. A tankban volt még bőven benzin, sőt a hátsó ülés alatt egy teli pótkanna rejtőzött. Találtak ivóvizet, elegendő tartós élelmiszert és konzervet is. Az ülésen ruhadarabok hevertek, meg egy francia nyelvű újság. – Kétségkívül ez a keresett autó – mondta Daniel elgondolkodva. – De hol lehetnek Mantelonék? Miért hagyták el a sivatagi túléléshez nélkülözhetetlen járművet? Még ha az iránytűjüket elvesztették is, a nap és a csillagok alapján tájékozódhattak volna. Nem nagyon tértek le az útról, legfeljebb háromnegyed fokkal. – Esetleg megtámadhatták őket? – kérdezte Sally. – Nem hinném. Igaz, a nomádok gyakran fosztogatnak, de soha nem gyilkolnának. A törvényszegést pedig még itt is büntetik. Van ebben a dologban valami rejtélyes, ami sehogy sem tetszik nekem. Juszuffal együtt kétszáz méteres körzetben átfésülték a környéket, de nem találtak semmit.

– Meddig áll el a víz? – tudakolta Sally, és lecsavarta a kanna tetejét. Egy csepp a cipőjére hullott, s a látványától nyomban szomjas lett, de megtanulta, hogy uralkodnia kell magán, és csak este szabad innia, hogy napközben kevesebbet izzadjon. – Korlátlan ideig. Természetesen fel kell forralni. Keressen egy edényt! Viszünk magunkkal vízmintát és megvizsgáljuk. Sajnos, itt nem tehetünk semmit. A házaspár valószínűleg megőrült. A jelek szerint vaktában elindultak valamerre. Bárhol lehetne őket keresni, vagyis inkább azt, ami megmaradt belőlük. – A férfi kutató szemmel kémlelte az eget, de sehol sem látott köröző dögkeselyűket, amelyek jelenléte szabadon heverő tetemekről árulkodott volna. Sally felfedezett egy szárított borsóval teli üveget. Tartalmát a kesztyűtartóba öntötte, majd megtöltötte az üveget vízzel, rácsavarta a tetejét, és odaadta Marchmontnak. Az megszemlélte a sárgás színű folyadékot, aztán iránytűvel meghatározta a jármű pontos helyét. – Ma este majd jelentjük rádión. Lehet, hogy valaki felvette és magával vitte a házaspárt. Az is elképzelhető, hogy az egyikük megbetegedett. Mindent így hagyunk, hátha visszajönnek, habár én nem bízom ebben. Forró fuvallat kavarta fel a homokszemcséket, a perzselő nap égette a bőrüket. – Be kell hoznunk az elvesztegetett időt – mondta a doktor karórajára pillantva. – Indulás! Sallynek szinte szaladnia kellett, hogy lépést tudjon tartani a két férfival. Teljesen kimerülten szállt be a kocsiba. Hamed jókedvűen ült be ismét a kormányhoz. Daniel Marchmont egy időre hátrahúzódott, hogy kipihenje magát. Eszerint mégis vannak emberi megnyilvánulásai, gondolta kajánul Sally. De amikor háromszáz kilométer után Marchmont előreszólt, kiderült, hogy nem töltötte tétlenül az időt, hanem gondosan tanulmányozta a térképet. Utasította Hamedet, hogy változtassa meg kissé az irányt. – Remélem, nem azt hitte, hogy ezen az expedíción kilenctől ötig kizárólag orvosi munkát fog végezni – fordult mosolyogva Sallyhez. – Amint látja, néhányszor megszakítjuk a rendelést. Az oázistól északra, ahol ma megpihentünk, van egy kiapadt vízlelőhely. Akkor legalábbis ki volt száradva, amikor ezt a térképet készítették. Elképzelhető, hogy a házaspár kissé északabbra haladt a mi útvonalunktól, és a vizet keresték. Nincs ellenére, hogy az én kis nyomozásom miatt ma lemarad a vacsoráról? Elképzelhető, hogy csak nagyon későn érünk Hidvába. Sally felsóhajtott, de nem szólt semmit. Azon töprengett, mire számít a férfi, mit fog találni a vizesgödörnél. Képtelenség, hogy Mantelonék olyan messzire gyalogoltak volna! Mi okuk is lett volna erre, amikor ott volt a minden célra megfelelő, jól felszerelt terepjárójuk? A vízlelőhelyet néhány csenevész bokor jelezte. Mellettük megbarnult szőrcsomót fedeztek fel, amelyen egy halom kifehéredett csont árválkodott. – Egy teve – magyarázta az orvos. Sally megborzongott. Sehol sem láttak vizet, de a gödör alján puha volt a föld, és amikor ráléptek, nedves lett a cipőjük. Hamed leásott kicsit, és máris sárga vizű pocsolya keletkezett. – Víz tehát van – gondolkodott Marchmont hangosan. – De miért pusztult el a teve, miután ivott belőle? Vagy csak nagyon öreg volt és végelgyengülésben múlt ki? De vajon miért nem vonszolták arrébb? A feje majdnem beleér a gödörbe. Jason kémcsőbe töltött valamennyit a sárgás iszapból, hogy később megvizsgálhassák, Marchmont pedig tovább elemezte a helyzetet:

– Mantelonéknak minden esélyük megvolt, hogy életben maradjanak, de történt velük valami. Ha tehették volna, biztosan hagynak valami üzenetet a terepjárónál, hogy megmagyarázzák a távozásukat. Valószínűleg elvonszolták magukat valahová, hogy ott haljanak meg. Szerintem a rejtély megoldását a vízben fogjuk megtalálni, amelyből ittak. Tífuszkórokozókat kell keresnünk. És ha találunk ilyeneket, akkor nemsokára nagyon sok betegünk lesz. Készüljön fel, ifjú hölgy! Sally érezte, hogy főnökének igaza lehet. Nyomára kell bukkanniuk a halálos ellenségnek. Persze meglehetősen nehéz lesz megtalálni a fertőzés forrását ebben a homokrengetegben, ahol az ehhez hasonló vízlelőhelyeknek és az oázisoknak legalább akkora az értékük, mint a gyémántlelőhelyeknek Dél-Afrikában. Marchmont azonban jó nyomon jár, és addig nem fog nyugodni, míg biztosat nem tud. * Sally néha azon töprengett, hogy tényleg ennyi minden történik-e vele, vagy csak álmodja az egészet. Hihetetlennek tűnt, hogy ebben a végtelen sivatagban létezhetett egyáltalán élet. Számára a csodával volt határos, hogy néhány törzs szinte alig érintkezett a modern civilizációval, és mégis természetes védekezőképességet tudott kifejleszteni olyan betegségekkel szemben, amelyeket fehér emberek nem tudtak volna legyőzni. Ugyanakkor egy influenza könnyedén kiirthatná ezeket a törzseket. Ezért fontos, hogy meghagyják őket ebben az önként választott elszigeteltségben és megkíméljék őket az európai vírusoktól. Ilyen törzset találtak Hidva oázisban, amely patkóhoz hasonlító formájáról kapta a nevét. Azok a vízlelőhelyek, amelyekre eddig rábukkantak, csalódást okoztak Sallynek. Néhol olyan alacsony volt a vízszint, hogy még csak füvet sem látott, fákról nem is beszélve. Mindössze néhány szikla emelkedett ki a kopár, terméketlen tájból, Hidva viszont megtestesítette mindazt, amit Sally egy oázisról elképzelt. Először csak egy délibábot láttak, rezgő, elmosódott képet pálmákról, kék vízről és sűrű fűről. Ez félórán keresztül nem változott, aztán feltűntek az első valódi pálmák. Juszuf beleszimatolt a levegőbe, és állította, hogy vízszagot érez. A köves úton három fiatal lovas ügetett feléjük pompás paripákon. Kezükben fegyvert lóbáltak, és éles hangon rikoltoztak. Sally látta az Arábiai Lawrence című filmet, de nem gondolta volna, hogy a valóságban is szemtanúja lesz egy ilyen jelenetnek. Jason közölte, hogy a lovasok berberek, egy olyan törzs tagjai, akik a nyarat általában a magasabban fekvő területeken töltik. Kiszállt, és elmagyarázta nekik, hogy a teherautón orvosok utaznak. Természetesen magáról is ezt állította, s ezzel rögtön nagy tiszteletet váltott ki. A betegeket az orvosok ingyen kezelik, mondta továbbá, mert a király fizet érte. Azt nehéz lett volna megértetni a berberekkel, hogy mi a WHO, de a királyról még a legelszigeteltebb kis törzsben is hallottak. Bőrszíne és beszéde alapján a lovasok maguk közül valónak találták Jasont, és elmesélték neki, hogy a törzs éppen a hegyek felé tartott, amikor néhányan meghaltak, főleg idősebbek, és vagy negyvenen megbetegedtek a kórtól. A legyengült betegeket hordágyakon hozták Hidva oázisba. Itt akartak letanyázni, amíg mindenki meggyógyul. A lovasok nagylelkűen felajánlották a kis csapatnak, hogy osztozhatnak velük a vízen, amelynek minden cseppje kincset ért számukra, mert úgy nézett ki, maradniuk kell még egy ideig, és az állataikat is itatniuk kell. – Azt hiszem, bőven lesz munkánk – ráncolta a homlokát Marchmont, amikor a berberek elügettek, hogy hírt vigyenek a többieknek.

A táborba érve mindegyikük kapott egy nagy bögre kávét. Jason ellenőrizte, hogy elég sokáig forralják-e a vizet. Mialatt a kávét kortyolták, a törzsbeliek beszámoltak a járványról. Az öregek úgy emlékeztek, évekkel ezelőtt már előfordult ugyanilyen betegség. Akkor is jöttek fehér orvosok, és tűvel szúrták meg azokat, akik nem voltak betegek. Kérdezgették, most is lesz-e tű. Marchmont biztosította őket, hogy minden, amire szükségük lehet, van a teherautón, de azt is megmondta, hogy először meg kell állapítaniuk, mi a bajuk a betegeknek. * Néhány napig egy perc nyugtuk sem maradt. A patológiai vizsgálatok után kiderült, hogy valószínűleg tífuszszerű lázról van szó. Mialatt a teszteredményeket várták, a fertőzötteket egy nagy sátorba fektették, amelyet jól bepermeteztek rovarirtóval, hogy a rovarokat elűzzék. A berberek takaróit meszes vízzel fertőtlenítették és a napon szárították; a betegeket megmosdatták és tiszta ruhába öltöztették. Marchmont a tesztvizsgálatok alapján megállapította, hogy tényleg tífuszlázról van szó. A kórokozókat megtalálták mind a betegek vérében, mind a Hidvától északra fekvő vízlelőhely iszapmintájában. A házaspár terepjárójából hozott vízminta ugyanakkor nem volt fertőzött, ami Mantelonék eltűnését még érthetetlenebbé tette. – Azonkívül – vélte Marchmont – az út előtt meg kellett kapniuk a kötelező védőoltásokat. Az oázisban tartózkodó, még egészséges embereket sürgősen be kellett oltani. – Hiányzik még valaki? – kérdezte a doktor, miután végeztek az oltással. Egy kisfiú mondott valamit, de a felnőttek gyorsan elhallgattatták. Marchmont megkérdezte Jasont, mit mondott a fiúcska. – Biztos vagyok benne, hogy bolondság. Azt állította, hogy van két fogoly a táborban. Na de kérem! Két fogoly! Gyerekbeszéd! Sallynek feltűnt, hogy hirtelen nyomasztó csönd telepedett rájuk. A bámészkodók közül néhányan lopva egymásra néztek. – Nem lehet, hogy a fiúnak igaza lehet? – kérdezte, amikor visszamentek a sátrukba. – De – vágta rá Marchmont habozás nélkül. – Máskülönben mindenki nevetett volna rajta. Én ismerem ezeket az embereket. Óvatosan kell bánni velük. Bárkit rejtegetnek is, az valahogy megbántotta őket. Ha beleavatkozunk, azért nem jár köszönet! Ez a munka néha körültekintő ügyességet követel. Hagyja rám a dolgot…! Nos, tehát ennek a kislánynak belső vérzései vannak. Ismerjük a vércsoportját? Talán segít egy átömlesztés, bár nem nagyon reménykedem ebben. Készítsen elő mindent, Preston doktornő! Orvosok, ápolók és éjjeliőrök voltak egy személyben. Marchmontnak még állatorvosként is ténykednie kellett, amikor egy tizenöt éves fiú legnagyobb büszkesége, a lova görcsben rángatózva fetrengett a földön. Szegény pára túl sokat evett, és kínozta a kólika. Általában csak száraz fűhöz jutott, és most az oázisban túlságosan is sok friss legelnivalót talált. * – Találkoznom kell az öregekkel – jelentette ki Marchmont. – Tiszta vizet akarok önteni a pohárba. Szorítson nekem! – Sok szerencsét! – mondta Sally komolyan, – Köszönöm.

A lány érezte, hogy elpirult; Az orvos úgy nézett rá. mintha most fedezte volna fel, hogy az asszisztense valóban nő. – Egyébként nagyon jól végzi a dolgát. Csak így tovább! – biztatta. Sally örült a dicséretnek, és megint melegség áradt szét benne, habár megfogadta, hogy közömbös és hűvös marad. Érzései és józan esze ugyan állandó harcban állt egymással, de nagy önfegyelemmel végül elérte célját. Még soha nem látott tífuszos beteget, most mégis nagyon gyorsan megismerte a tüneteket. Figyelnie kellett, hogy a betegek a frissen ásott meszesgödröket használják, illemhelyük ne pedig egyszerűen kimenjenek a sivatagba, mint ahogy eddig tették. Negyedik napja nem észleltek új megbetegedést, úgy nézett ki, túl vannak a nehezén. Még a belső vérzéses kislány állapota is sokat javult, miután Marchmont doktor megoperálta. Üzenetet küldtek Dzserídbe a patológusoknak. Úgy gondolták, hogy a két egyiptomi szakembert biztosan érdekelné a járvány. Az ő feladatuk az volt, hogy fertőtlenítsék a gócot. A válaszból megtudták, hogy az alexandriai népegészségügyi szervezet hivatalnokai majd idejönnek, és hoznak gyógyszereket, kötszert, élelmiszert – és postát. Sally eddig nem is sejtette, mi hiányzik neki. Most döbbent rá, hogy a napi sajtó és a levelek. Nagyon vágyott rá, hogy hírt kapjon apjáról és Lucyról. Bár minden este rádióösszeköttetést teremtettek Alexandriával, a rossz vételi viszonyok miatt sokszor csak nagyon röviden tudtak beszélgetni. Ezért gondolta Marchmont, hogy inkább a két ismerős patológust értesíti, és rajtuk keresztül továbbít üzeneteket a városba. Bevált is a terve. * Sallyt kopogtatás riasztotta fel első álmából: – Ébren van, Preston doktornő? – Igen, uram – ült fel az ágyában. – Megtudtam valamit a Mantelon házaspárról. Élnek. – De hiszen ez nagyszerű! – Itt vannak a táborban. Ők a foglyok. Elég kínos a dolog. Sally kibújt hálózsákjából, és gépiesen köntöst húzott a pizsamája fölé. – Hogy tudta kideríteni”? – Azt mondtam az öregeknek, hogy akit nem oltanak be, terjesztheti a betegséget, amelyet épp most sikerülne megfékeznünk. Aztán futólag megemlítettem, hogy jutalomképpen repülőgéppel takarmányt küldenek a lovaknak és a tevéknek minden hírért, amely a környéken eltűnt fehér nővel és férfival kapcsolatos. Majd dicsértem őket, hogy milyen bölcs ez a nép, és hogy biztosra veszem, hallottak volna a két fehérről, még ha kétszer ekkora területről lenne is szó. Azt is elmondtam, hogy a király megkért engem, mondjam meg a fehér embereknek, ha találkozom velük, reméli, hogy egészségesen fogja viszontlátni őket. Utána emlékeztettem Bajart, hogy az én segítségemmel maradt életben az unokája, aki a törzsnek majd fiúkat fog szülni. Aztán vártam kicsit, és végül mindenre fény derült. A férfi itt egy kis szünetet tartott, majd folytatta: – Ha jól értettem, a belgák vizet vételeztek Hidvában, majd egy tevecsapáson haladtak tovább. Ott állították meg őket a berber lovasok. Ekkor már pusztított a járvány, és a berberek gyógyszereket követeltek tőlük. Mantelonék nem akartak adni a készletükből, mert még nagy út állt előttük. Végül fegyveres kísérettel a berber táborba hurcolták őket. Ott aztán minden tőlük telhetőt megtettek, de nem volt elég erős a gyógyszerük,

hogy a lázat meggyógyítsák. Amikor a törzs átköltözött ide – fejezte be Marchmont –, magukkal hozták a házaspárt is, de csak a mi megérkezésünkig mozoghattak szabadon. Aztán úgy döntöttek az öregek, jobb lenne elrejteni őket előlünk, mert még gonosz embereknek találhatnánk őket. Később akarták visszavinni Mantelonékat az autójukhoz. Soha nem hurcolták volna magukkal őket, ha rögtön odaadták volna a gyógyszereiket. Végül is ők egészségesek, a törzs emberei pedig betegek. A gond most csak az, hogy a belgák beérik-e azzal, ha szabadon távozhatnak, vagy elégtételt fognak követelni a történtekért? Én megbocsátást és élelmiszert ígértem az emberrablóknak. Az élelmiszer úton van, de a kiengesztelés már más kérdés. Elkísérne, hogy rábeszéljük a házaspárt egy békés megegyezésre? Hiszen nem esett bántódásuk, és ezek az emberek az életükért harcoltak. A belgák szerencsére jól voltak, és rendesen kaptak enni. – Ezek a neveletlen, pimasz alakok terrorizáltak minket! – panaszolta felháborodva Mantelon asszony. – És mivel nem beszéljük a nyelvüket, nagyon nehéz volt megértetnünk magukat. Felajánlottunk nekik pénzt, de csak nevettek. Hallottuk, hogy leszállt egy repülő az oázisban, de éjjel-nappal figyeltek minket, és egy pillanatra sem maradhattunk egyedül. Szörnyű volt! – Kitört a tífuszjárvány – magyarázta Daniel Marchmont a házaspár nagy megdöbbenésére, akik eddig azt hitték, vérhasról van szó. – A törzs kétségbeesett. Nagyon bíznak az európai gyógyszerekben. Feltehetően békén hagyták volna önöket, ha első szóra odaadják nekik az orvosságot. De jó, hogy nem ezt tették – tette gyorsan hozzá. – így legalább ellenőrizni tudták az adagolást. Szerencsére akkor jöttünk mi. A törzs úgy határozott, eltitkolják előlünk, hogy önök itt vannak, hiszen nem szabad akaratukból jöttek ide, és észrevétlenül vissza akarták vinni önöket a kocsijukhoz. Mantelonék nem nagyon hitték, amit mondott. – Pedig tényleg ezt akarták tenni – bizonygatta az orvos. – Nem gyilkosok vagy rablók, különben fegyverekkel vették volna el a gyógyszereket. Ha önök most nehézségeket támasztanak, akkor a hozzánk hasonló csoportok számára bajos lesz valaha is újból felvenni velük a kapcsolatot. Kérem, vegyék tekintetbe a körülményeket, és bocsássanak meg ennek a tudatlan népnek. Természetesen tehetnek jelentést az esetről, de önök soha nem forogtak életveszélyben. – Csak megerősíthetem, amit Marchmont doktor mondott – jegyezte meg Sally. – Ez a nép nagyon szelíd, jámbor. Csak a fiatalabbaknak van fegyverük, és kizárólag vadászatra használják. Tizenöten meghaltak, és sokan megbetegedtek közülük, de most már javul a helyzet. Mantelonék végül megnyugodtak. – Borzalmas volt – vallotta be a férfi –, de akadtak derűs percek is. Például Doris még soha nem ült tevén, hát ez volt a legmókásabb, amit valaha láttam. – Mit szóltál volna, ha magadat látod! – nevette el magát a felesége. – Nem is tudtad azon a szörnyetegen tartani magad, ezért egy szamárra ültettek. Igen, néha tényleg vidám volt… A jövendőbeli törzsfőnök, Bajar nagyon megörült, hogy az európaiak nem neheztelnek. Kezet ráztak, és ebben az oldott hangulatban a főnök mindannyiukat meghívta másnap estére, az ünnepélyes beiktatási szertartásra. A betegek már mind lábra álltak Bajar unokájának kivételével, akinek varratait most szedték ki. A kislány nagyon lefogyott, de már elmúlt a láza, és nagy, csillogó szeme felragyogott, amikor megtudta, hogy megnézheti az ünnepséget.

A törzs asszonyai már kora reggel elkezdtek lepényeket sütni és édességeket készíteni. Dél körül megjelent az égen két WHO-helikopter, és amikor az oázis közelében leszálltak, nagy izgalom támadt. A fiatal férfiak hujjogatva körüllovagolták a gépmadarakat, amelyekből bálaszám rakodták ki az élelmiszert. Bajar elégedetten mosolygott, együttműködése a fehér orvosokkal áldást hozott a törzsére. Nem sejtette, hogy mindenképpen megkapta volna az élelmiszersegélyt. Juszuf és Hamed is buzgón hordta a dobozokat sátrukhoz. Többek között friss gyümölcsöt, zöldséget és vitamintablettákat. Sally rögtön rávetette magát a postára. Majdnem egy óra szabadideje volt. Kényelmesen elhelyezkedett kedvenc helyén, a víz mellett, és olvasni kezdett. Először az otthoni leveleket bontotta ki. Apja azt írta, hogy nagyon boldog, Lucy pedig élvezi, hogy háztartást vezet Már beteglátogatásokra is lemegy a faluba, és jövő héten át fogja venni Robbins doktortól a rendelést. A kutyák is jól vannak, de hiányzik nekik Sally. A papa így zárta sorait: Találtam ugyan új társat, de szívem egy része még mindig az én szép kislányomé. Jaj, drága apukám! – suttogta a lány könnyes szemmel. Lucy beszámolt levelében a háztartás terén szerzett tapasztalatairól. Süteményekkel is próbálkozott, igaz, sikertelenül. Legfőbb ellenségének azonban az automata sütő bizonyult, amelyben az étel reggel hétre készült el este hét helyett, mert Lucy a programozáskor nem tudta, hogy a gép huszonnégy órás ütemezésű. Sally jókat kuncogott barátnője levelén, de rögtön elhallgatott, amint megérezte Marchmont jelenlétét. Amikor nem dolgoztak, mindig ezt a hatást váltotta ki belőle a férfi, mintha valamilyen radarrendszere lett volna, amellyel jelzéseket küldött a lánynak. Most néhány banánt nyomott Sally kezébe. – Tessék, erre nagy szüksége van. Különben kipotyoghatnak a gyöngyfogai. – Elgondolni is rémes, uram! – Szólítson csak Danielnek – kérte a férfi mosolyogva. – Én Sallynek fogom hívni. Nagyon szép név, és most nem vagyunk szolgálatban. – Rendben, Daniel – mondta a lány próbaképpen, és élvezettel beleharapott az első banánba. – Sok levelet kapott otthonról? – Csak néhányat. Sokkal fontosabb személynek tűnik az ember, ha itt van. Van híre a feleségéről? – Nincs. – A férfi maga elé bámult. – Talán nem… nem ért oda a postára, vagy valami ilyesmi. – Ha úton vagyok, soha nem hallok a feleségemről. Sally meglepve nézett a férfira, Most keserű vagy szomorú? – Megértőnek kell lennie. Nem mindenki szeret levelet írni. – Teljes szívemből arra vágyom, hogy halljak róla – mondta a férfi szenvedélyesen. – Bárcsak olyan feleségem volna, aki írna nekem! Ha csak hébe-hóba egy levelezőlap jönne, amelyben az új kalapjáról ír… Sally, én kétségbeesett, magányos ember vagyok! A lány megütközve nézett rá. – Én azt hittem, maga nagyon fegyelmezett és uralkodik magán, uram… Daniel. Igen jól leplezi a valódi érzéseit. A felesége bizonyára nem is gyanítja, hogyan érzi magát ilyen pillanatokban. A férfi a vízre bámult, majd felállt és elment.

Milyen nő ez?! – gondolta Sally mérgesen. Hogy tudja elhanyagolni a férjét, aki pedig szívvel-lélekkel végzi a munkáját? Felületes teremtés lehet. A szálloda előcsarnokában elég szeszélyesnek tűnt. Valószínűleg magától értetődőnek fogja fel a férje szerelmét. Tovább olvasott, de gondolatai még mindig Daniel Marchmont és felesége körül jártak. Mi lesz, ha az a nő egyszer túllő a célon, és Danielt már nem érdekli, hogy nem kap tőle levelet? Nagyon jóképű férfi, és más nők bizonyára örülnének, ha megint szabad lenne. Ha én ilyen férjet kapnék, gondolta, bizony megtartanám. Bár Daniel rettenetes is tud lenni, az csak az egyik arca. Tudom, hogy a leggyengédebb, legjobb szerető lenne a világon. Nagyon rossz, hogy ilyen szomorúnak és magányosnak látom. Felébredt benne a vágy, hogy megvigasztalja a férfit, de végül úgy döntött, hogy az adott körülmények között semmibe sem szabad belemennie. Legfeljebb csak a bizalmasa lehet Danielnek. * A főnöki beiktatás szertartása igen izgalmas és színes volt, bár nagyon hangos is. Sallynek egy idő után megfájdult a feje. Bárányt sütöttek, de a lány vigyázott, hogy ne lássa az állat leölését. A rágós hús nem nagyon ízlett neki, mégis evett belőle, nehogy megbántsa a vendéglátókat. A datolyaborból is csak keveset ivott. A vacsora után a fiatal férfiak lovasversenyt rendeztek, s a felvert portól szinte látni sem lehetett. A sötétedés beálltával tüzet raktak a tábor közepén. Botokat tartottak bele, amelyek között ünnepi ruhás, gazdagon felékszerezett kislányok táncoltak, míg végül ők maguk és a nézők is önkívületi állapotba kerültek. – Tetszik? – kérdezte Daniel, s leült Sally mellé. A szertartás alatt a férfiakkal volt. Éjfélre járt, és sokan már nyugovóra tértek. Bajar, az új főnök is békésen hortyogott a díszhelyen. – Majdnem olyan, mint egy film. Alig tudom elhinni. – Ajh maluk? – kérdezte aztán a férfi homlokát ráncolva. Ez körülbelül annyit jelentett: Mi a baj? – Kicsit fáj a fejem. Legjobb lesz, ha lefekszem. – Ne tegye! Most, hogy leülepedett a felkavart homok, csodálatos a levegő. Szinte mámorító! Üvegekbe kellene tölteni, és borként árulni. A sivatagi éjszaka felejthetetlen. Jöjjön! A lány nagyobbakat lépett, amikor a tevék mellett elmentek: a púpos állatok jellegzetes horkantása mindig megijesztette. – Félek tőlük – vallotta be. – Biztos az a pökhendiség az oka, amelyet sugároznak magukból. – Ez abból ered, hogy ismerik Allah századik nevét – magyarázta Daniel. – Senki más nem tudja rajtuk kívül, és ugyan ki tudna rávenni egy tevét, hogy elárulja? Amikor Sally kérdőn nézett rá, a férfi a keze után nyúlt és magához húzta. – Maga nagyon jó gyerek lehetett, Sally. Fogadok, mindent elhitt, amit mondtak magának. A lány ujjai szinte eltörtek a szorítástól. – Természetesen. Még ma is sok dologban hiszek. Például abban, hogy maga szívesebben fogná most a felesége kezét, és hogy nem kellene pótlékként szorongatnia az enyémet. Elengedné, kérem? – Nem akartam, hogy belelépjen a gödörbe – mondta Marchmont, és eleresztette.

Sally jobb lába már a következő pillanatban eltűnt a semmiben, és a szája tele lett homokkal. – Nem esett baja? – A férfi nevetve felhúzta, és leveregette róla a piszkot. – Ez a terület ugyan sziklás, de vannak néhol kisebb, homokkal teli gödröcskék, amelyek alig bírják a súlyt. Épp most lépett bele egybe. Akkor most már nem lesz ellenére, hogyha fogom a kezét? – Ezzel a lány karja után kapott, aki úgy érezte, mintha áram rázta volna meg. Érzései arcán is tükröződtek, amikor felnézett. Marchmont némán lehajolt, és gyengéden megcsókolta. Sally a férfihoz simult, és a szikra, amelyet a csők csiholt, égő vágy tüzét lobbantotta fel benne. Mintha a távolból hallotta volna Daniel hangját: – Sally, azt hiszem, tudnia kellene… Az, hogy a férfi ilyen józanul tudott beszélni, míg ő szinte megsemmisült a rátörő érzések viharában, visszarántotta a lányt a valóságba. Ijedten és megszégyenülten lökte el magától a férfit. – Magának hiányzik a felesége, Daniel. – Nem, ezt nem mondhatnám. – Kérem, hagyja, hogy végigmondjam! Nagyon sajnálom, ami történt. Talán én bátorítottam fel, de miután tudom, mi történhet, a jövőben vigyázni fogok. Magányos vagyok, és lehet, hogy akaratlanul keresem a románcot, de biztos, hogy nem egy nős férfival, ezt meg kell értenie. Különösen, ha még gondjai is vannak a házasságával. – Talán… – Nem! Kérem, engedje, hogy folytassam. Azt hiszem, van köztünk fizikai vonzalom. De mivel a nap huszonnégy órájában egymás mellett dolgozunk, nincs ezen semmi csodálkoznivaló. Amikor találkoztunk Tangerben, még taszítottuk egymást… Szeretnék bocsánatot kérni a gyengeségemért. Hiszen én is akartam, de már megbántam. – Sajnálom, ha csalódást okoztam. Sally úgy érezte, megsértette Daniel férfiúi önérzetét, és gyorsan rávágta: – Szó sem lehet csalódásról. Nagyon is tisztában lehet azzal, milyen hatással van a nőkre. – Nyilván csak más nőkre. – Rám is, de nem szeretném, ha bármi lenne köztünk. Eddig csak játszottunk a tűzzel, de a dolog kezd komolyra fordulni, és ha magának nincs felelősségérzete, akkor nekem lesz. – Vigyázzon, Sally! Ne merészkedjen bizonytalan talajra! A lány tudta, hogy Daniel ezen nem az előbbi kis balesetet értette. Visszament a táborba. A lassan kialvó tűzből vékony füstcsík kanyargott felfelé, s a víz a holdfényben tükörként csillogott. A hajladozó pálmafák égig érő tollseprűknek látszottak. Mindez tökéletes díszletül szolgált volna egy pásztorórához, csakhogy szerelemről szó sem lehet! Megcsípte egy moszkitó, és Sally dühösen a nyakára csapott. – Semmi sem lehet tökéletes – mondta ingerülten. – Miért is léteznek járványok, ragályok, vészek? – …betegségek, születési rendellenességek – sorolta Daniel mögötte. – Túl sötéten lát, kedvesem. A látszat néha csal. Lehet, hogy az előbbi önfeledt pillanatokban is csak azért lehetett részünk, mert maga azt hitte, tiltott gyümölcsre támadt étvágya? Ha elárultam volna, hogy nem vagyok nős, akkor másképp alakult volna? A lány megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába. – Ez most vicc, ugye? – kérdezte remegő hangon.

– Soha nem viccelek fontos dolgokban. Értse már meg, hogy nem tréfálok, és nem hanyagol el a feleségem! Ugyanis nem vagyok nős. Az egyetlen Mrs. Marchmont az életemben az édesanyám, aki ezen a félreértésen kiválóan szórakozott volna. A hölgy, akit maga a nejemnek tart, és aki egy ideig vendégem volt Tangerben, Verena Danely, egy régi barátom özvegye. Mindketten harcoltunk a kegyeiért, de azt hiszem, Verena okosan döntött. Ennek ellenére még most is nagyon kedveljük egymást. Az ő társaságában ki tudok kapcsolódni, ráadásul nagyon vonzó, és van egy közös gyengénk is: a kisfia, akinek én vagyok a keresztapja. Talán egyszer tényleg összejövünk Verenával. Ki tudja? A mérkőzés még nincs eldöntve. Kis szünet után Daniel folytatta: – Azért hagytam meg magát abban a hiszemben, hogy nős vagyok, mert azt hittem, nagyobb biztonságban érzi magát, ha egy feleség áll a háttérben. Tudom, hogy gyakran gazembernek tartott. Néha csak magára kellett néznem, és rögtön elfelejtettem a szerepemet. Az előbb sem gondoltam más nőre. Csak mi ketten léteztünk, Sally! A lány remegett. Nemcsak Daniel testi közelségétől tartott, hanem attól a döntéstől is, amelyet meg kellett hoznia. Dühbe gurult. – Lehetetlenül viselkedett – mondta hidegen. – Tudta, mit gondolok, és mégis arra csábított, hogy megszegjem azokat a törvényeket, amelyek szerint élek. Ezt nem tudom megbocsátani. Feltehetően nem gondolt bele abba, milyen hatással lehet rám egy olyan színjáték, mint amelyet eljátszott! El sem képzelte, hogy vonzódhatom is magához, és emiatt gyötrődhetnék. – Nagy levegőt vett. – Féltem magával kettesben maradni, mert nem tudtam, meddig engedne el a lelkiismeretem. A vallomása kicsit megkésett, Marchmont doktor. Titkos örömeink bűntudattal olvadtak össze bennem, és néhány szóval nem adhatja vissza a jóhiszeműségemet. Nem tudom, mi járt a fejében velünk kapcsolatban, házasság vagy csak szerelmi viszony, amely addig tart, amíg átkelünk a sivatagon. Nem is érdekel, mert eldöntöttem, hogy elfelejtem ezt az ostoba történetet. Túlságosan tapasztalatlan vagyok szerelmi ügyekben, miközben maga nagyvilági férfi. Most azt állítja, nem fog kinevetni, de bizonyára azt fogja tenni, ha Mrs. Danelynek elmeséli majd a történetet. Nagyon jól fognak szórakozni rajtam. Ja, és a mamájának is mondja el, hátha érdekli! – Sally! – motyogta a férfi boldogtalanul. – Megyek lefeküdni – mondta végül a lány. – Jó éjszakát! Lehet, hogy holnap reggel már én is nevetni tudok a dolgon.

6. FEJEZET Az éjszaka hátralevő része valóságos kínszenvedést jelentett Sally számára, és amikor Juszuf behozott neki egy nagy bögre teát, nagyon örült, hogy végre reggel van. Mostantól kezdve már csak jobb lehet, gondolta. Idővel a boldogtalan szerelem sebei is begyógyulnak. Biztos volt abban, hogy kapcsolatuk Daniellel csakis szerencsétlenül végződhetett volna. Veszélyes az a férfi, akinek ilyen hatalma van egy nő felett. Az ilyet a legjobb nagy ívben elkerülni. Nem vallotta be magának, hogy valójában csak saját érzései mélységétől ijedt meg. Félt, hogy szerelmes lesz, és akkor már nincs menekvés. Remélte, hogy idejében visszavonult. De mit kezdjen azzal a szúró fájdalommal, amelyet mindahányszor érez, amikor az orvosra gondol?

Felöltözött. Még szerencse, hogy dolgozhat, legalább nem marad ideje a tépelődésre. Juszuf átnyújtott neki egy kézzel írt levelet. Mostanra már különösebb nehézségek nélkül ki tudta betűzni Marchmont hanyagul papírra vetett betűit. Kényszerítenie kellett magát, hogy nyugodt maradjon, mert megint hevesen kezdett dobogni a szíve. A levél azonban hivatalos hangnemben íródott: Kedves Preston doktornő, amíg maga alszik… Aludtam egyáltalán? – töprengett lány. …Hamed és én visszavisszük Mantelonékat a kocsijukhoz, és megmutatjuk nekik a Fort Saint felé vezető utat. A hatóságokat értesítettük, hogy a házaspár biztonságban van, és természetesen szeretnék folytatni az expedíciójukat. Megkértek arra, hogy adjam át magának legszívélyesebb üdvözletüket, mert nem akarták zavarni. Remélem, boldogul a távollétemben. Feltehetően a sötétedés beálltáig visszaérek, ha valami közbe nem jön. El hamdulillah, Marchmont Sally egyrészt boldog volt, hogy a levél ennyire rövid és tárgyilagos. Kínos is lett volna, ha a férfi megemlíti a múlt éjszakát. De legalább egy utóiratot hozzátoldhatott volna, amelyben megírja: sajnálja, hogy megbántotta. Lehet, hogy ennek nincs is tudatában? Daniel talán őszintén szereti, akkor viszont ő volt kegyetlen és hideg, amikor visszautasította… Képtelenség, hiszen egy szót sem ejtett szerelemről, villant át a fején. Igaz, nem is adtam neki lehetőséget, vallotta be magának, mialatt a tábort kémlelte. Nagyon vágyott arra, hogy a férfit felfedezze valahol, hiába tudta, hogy mérföldekre van tőle. Csendesnek ígérkezett a nap, de a berberek nyugtalankodni kezdtek, és mindenáron tovább akartak állni. Nem szerették ezt az augusztusi hőséget. Bajar megkérdezte, mikor engedik már felkelni a betegeket, de mivel Sally csak törve beszélte a franciát, Jason nemigen értette meg. A törzs új vezetője mindenesetre boldogan dörzsölte a tenyerét, aztán átnyújtott egy kis postazsákot, amelyet a tábortól nem messze találtak. A nap folyamán egy gyermek is született. Az anya csalódottsága, amiért az újszülött csak lány volt, kissé elrontotta Sally jókedvét, hiszen ritkán látott ilyen szép kisbabát. – Dzsamila – mondta neki szeretetteljesen –, te csodaszép kis Dzsamila! – Ugyan – fordította le az anya szavait Jason. – Túl kicsi, olyan, mint egy majomkölyök. A lányoknak nagyoknak és erőseknek kell lenniük, hogy sok fiút szülhessenek. Szafának fogják hívni. Ezt az előítéletet Sally nagyon is taszítónak tartotta. Ebben a társadalomban, ahol a nőket tulajdonnak tekintették, a fiúkat és a férfiakat oly mértékben magasztalták és körüludvarolták, hogy az nem fért össze a lány európai gondolkodásmódjával. Szinte félistennek tekintették őket. Amikor Bajar unokája megbetegedett, többen morogtak, hogy miért kell ennyit foglalkozni a kezelésével, hiszen csak lány. Daniel Marchmont ilyen pillanatokban mindig azt mondta Sallynek: – Ezt mi soha nem fogjuk megérteni. Nem tudjuk megváltoztatni őket. * Sally később szétosztotta a postát. Marchmont doktornak három levelet küldtek, az egyikből parfümillat áradt.

Nagyon meglepődött, amikor kivette a postazsákból Tom hozzá írott levelét. Vajon hogy derítette ki a címét a volt vőlegénye? Miért nem tartotta be a megállapodásukat, hogy nem keresik egymást? Kedves, öreg Sallym! Mintha legalább százéves lennék! – gondolta a lány. Tudom, nem akartad, hogy írjunk egymásnak, és én meg is próbáltam tiszteletben tartani a kívánságodat, de remélem, megbocsátasz nekem, hiszen végül is jegyesek voltunk. Így sokkal közelebb állsz hozzám, mint bárki az ismerőseim közül, mióta meghalt az anyám. Velem is történt néhány dolog, csakúgy, mint veled. A címedet egyébként Lucy adta meg. Ezek szerint megkaptad az állást a WHO-nál. Örülök neki, és remélem, boldog vagy. Nagyon meglepődtem, amikor hallottam apád és Lucy összekerüléséről. Nem is csodálom, hogy el akartál menni, elviselhetetlen lehetett számodra ez a helyzet. Azért írom ezt a levelet, mert látni akarlak. Nagyon kedvellek, és van valami, amit okvetlenül szeretnék megbeszélni veled. Ez az egész életemet befolyásolhatná. Szeptemberben szabadságon leszek. Talán akkor odarepülhetnék, hogy találkozzunk. Mondd csak meg, hol, és én megyek. Ha nem tudod elviselni a gondolatot, hogy viszontláss, csak annyit írj, tűnjek el, és akkor tudom, hogy már nem érdekellek sem én, sem a dolgaim. Szívélyes üdvözlettel, Tom. Első felindulásában Sally még egyszer végigolvasta a levelet. Jellemző Tomra, hogy sok dologra utal, de igazából semmit sem mond. Valami történt vele. De mi? Új állást kapott, vagy fizetésemelést? Miért erőlteti a személyes találkozási, hiszen alig ellenkezett, amikor kiléptem az életéből? – töprengett. Azt írja, jegyesek voltunk, de a „szerelmes” szót kerüli. „Kedvel”, hát igen: mint egy testvért vagy egy kedves nagynénit. Azt hiszem, inkább találkozom vele, csak hogy túl legyek a dolgon, határozta el. De mi van, ha Tom azt akarja, hogy frissítsék fel a kapcsolatukat? Vizet bor után? Ezt Sally nem tudta elfogadni, még akkor sem, ha a bor az első pohár után megsavanyodott. Eszébe jutott egy vers, amelyet még régen olvasott, de nagyon megragadta és tetszett neki. Akkor azt gondolta, hogy csodálatos dolog fájdalommal és gyönyörűséggel telve szeretni. Hát nem ez az, amit most él át? A verssorokat mintha Danielről és róla írták volna. Porfelhő közeledett, ami a teherautó jöttét jelezte. Sally izgatottan ugrott fel. Örült, hogy Hamed és Marchmont doktor épségben megérkeztek. Nem többről volt szó? Nem lehetett több. Ahogy a költő is írta, a tegnapi édes csók mára keserű emlékké vált. De azért mosolygott, amikor üdvözölte a két férfit. Juszuf beszaladt a sátorba, hogy frissítő teát főzzön, ő pedig sugárzó szemekkel tekintett Danielre. – Nehéz napja lehetett. Itt minden nyugodt volt, feldogoztam a jegyzőkönyveket. Semmi különös nem történt azonkívül, hogy postája érkezett. A férfi fáradtan nézett rá, mintha először látná. – Köszönöm, Preston doktornő. Tudtam, hogy egyedül is boldogulni fog. A lány érezte, hogy Daniel nagyon kedveli. Szép lenne, ha egyszerűen csak barátok lehetnének. De tényleg ezt akarja a lobogó, lángoló tűz után, amelyben úgy megégette magát?

Tulajdonképpen maga sem tudta, mit akar. Meg kell őriznie a hidegvérét, és ha uralkodni tud érzelmein, azok idővel talán maguktól lecsillapodnak. Daniel nem tett többé semmilyen közeledési kísérletet, tehát Sally tulajdonképpen megkönnyebbülhetett volna. A férfi nem említette többé az ünnepély után történteket, kivéve egyszer, amikor hirtelen megállt a lány mögött, aki ijedten felugrott. – Erre nincs semmi oka. Tökéletes biztonságban érezheti magát tőlem. Nemsokára szedhetjük a sátorfánkat. Azt tervezem, észak felé utazunk tovább, és néhány nap pihenőt tartunk. Visszafelé többé-kevésbé a tengerpart mentén haladunk, az nem olyan fárasztó. Az olaszok jó utakat építettek, ugyanakkor a települések gomba módra szaporodnak, és a higiéniai viszonyok elkeserítőek. – Néhány nap szabadság tényleg nagyszerű lenne! – mondta Sally lelkesen. – Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta, amióta elhagytuk Tangert. – Tudom. Amikor az ember magára van utalva, általában sokkal keményebben dolgozik. És ezt meg is érzi egy idő után. Ezenkívül az élet ilyen hőmérséklet mellett különösen nehéz. Ez nem nők számára való munka. – Elégedetlen velem? – Nem erről van szó. Nagyon jól alkalmazkodott a körülményekhez. De lefogyott és kimerültnek látszik. Nem szeretném túlterhelni. Amint itt készen vagyunk, a tengerhez utazunk. Akkor megint felveheti a csinos kis bikinijét, és kedvére úszkálhat. – Hol van a tenger? – Bengázinál. Piszkos, de hangulatos kis település. Vettem magamnak ott egy villát, kilátással a tengerre. Örülnék, ha ott lakna, Preston doktornő. – Nem, köszönöm – hebegte Sally a váratlan ajánlatra. – Inkább szállodába megyek. – A villa elég tágas, és van úszómedence is, ha netán háborogna a tenger. – Mégis, ha nincs ellenére… – A lány Tomra gondolt, aki meglátogatja, hogy megbeszéljék azt a bizonyos fontos dolgot. Őt semmiképpen nem viheti a vendéglátója nyakára. – Rendben, Preston doktornő. Akkor a Viennában foglalok magának szobát. Nagyon jó szálloda, és európaiak vezetik. A férfi hangja közönyösen csengett, de Sallynek olyan érzése támadt, mintha kőfal nőtt volna közéjük. – Mikor érünk Bengáziba? – érdeklődött. – Körülbelül tíz nap múlva – válaszolta Daniel. – Amint lehet, szeretnék feladni egy táviratot. – Ha leírja a szöveget, gondoskodom arról, hogy rádión elküldjék. Nekem is üzennem kell valamit. Sally átadott egy cédulát, rajta a Tomnak szóló üzenettel, hogy találkozhatnak a Vienna Szállodában. A férfi elolvasta, aztán megjegyezte: – Akkor inkább két szobát foglaltatok… Talán egyik este eljönnek majd Rydale doktorral hozzám és Verenához az Insallah villába. Ezt a meghívást már képtelenség volt visszautasítani, pedig Sally nem igazán vágyott arra, hogy találkozzon azzal a nővel. – Köszönöm, ez remek ötlet. Marchmont sokáig távolmaradt a rádióüzenetek miatt, s érdekes hírekkel tért vissza: – Maga igazi hős lett, sőt még valamennyi pénzt is fog kapni! Tájékoztatásának köszönhetően Tobrukban elkapták az emberrablókat, és az a lány épségben visszakerült a szüleihez. Ahogy hallottam, Londontól Kairóig minden újságban benne van a maga fényképe, és a WHO-nál nagyon büszkék a szemfüles doktornőjükre. Sir Wynford Lycett-

Houth pedig azt szeretné, ha eltöltene a családdal egy hétvégét az Applewick kastélyban, ahol át szeremé adni a magát megillető pénzjutalmat. Mit szól ehhez? – Örülök, hogy a kislány biztonságban van, de annak is, hogy kimaradtam ebből az egész színjátékból. Semmi kedvem ahhoz a családi hétvégéhez, és nem várok el semmilyen jutalmat! Sir Wynford inkább ajánlja fel a pénzét jótékony célokra! Mondjuk, a WHO-nak. Daniel barátságosan nézett Sallyre, aztán megint a saját ügyeivel törődött. Eredeti terveik szerint még körülbelül egy hetet maradtak volna Hidvában, de másnap reggel igazi megrázkódtatás érte őket. Mint máskor is, Juszuf kelt elsőként, hogy elkészítse a reggelit. Sally a férfi izgatott kiáltozására ébredt. Felvette a köntösét, hogy utánanézzen, mi történt. Attól tartott, valaki megint megbetegedett. De már nem volt ott a tábor! Csak néhány karó mutatta a földben, hogy pár órával ezelőtt itt még tevék és lovak álltak. A berberek éjszaka csendben továbbálltak. Nem hagytak szemetet, a tűzrakóhelyeket gondosan betemették homokkal. – Nem értem – mondta Daniel Marchmont. – A kislány még nem volt túl a nehezén. Jason elmagyarázta, hogy a doktornő azt mondta a főnöknek, két nap múlva útnak indulhatnak. – Két hetet mondtam – tiltakozott Sally. – Deux semaines. – Deux jours – erősködött a férfi, amikor Sally megpróbálta igazát bizonygatni. – Bizonyára az én hibám – keseredett el a lány, és Marchmonthoz fordult. – Ha maga nincs itt, a nyelvi különbségek miatt nehezen értek szót a többiekkel. Mégsem boldogultam el olyan jól mindennel, mint ahogy gondolta. Az orvos megnyugtatta: – Bajar már nagyon szeretett volna továbbmenni, ezért azt akarta hinni, hogy maga két napot mondott. Fatima pedig túl fogja élni. Hozzászokott ehhez a vándorélethez, ráadásul teletömtük penicillinnel. Ne aggódjon! Most legalább mi is csomagolhatunk. * Sally számár a Bengázi először csak a tengert jelentette, sápadt zöld, hűvös és hívogató vizet. Alig fordított figyelmet a piszkos kisvárosra, mert órákat töltött azzal, hogy kimossa a sivatagi homokot a hajából, a körmei alól, szemöldökéből, sőt szempillájából. Hetekig élt mostoha körülmények között anélkül, hogy ez különösebben zavarta volna, de most úgy érezte, szinte újjászületett. Igazi fényűzésnek tűnt, hogy az ételekben nem talált homokszemcséket, hanem élvezhette az ízeket, és a szállodában valóban nagyon jól főztek. A csapból meleg víz folyt, a tiszta fürdőszobában puha törülközőket talált, és kényelmes fekhely várta frissen húzott ágyneművel. Ezek után nem igazán volt kedve ahhoz, hogy Bengázit közelebbről is megismerje. Tom érkezése előtt egy nappal mégis lesétált a bazárhoz. Bengázit kedves, mosolygós nép lakta, az emberek filozofikus nyugalommal hessegették el magukról a legyeket. Feltűnően sokan szenvedtek fertőzéses eredetű szembetegségekben. Sally el is döntötte, hogy beszél majd erről Marchmont doktorral. Manapság már létezik oltás a krónikus kötőhártya-gyulladás okozta vakság ellen. Feltehetően az általános nemtörődömségnek tudható be, hogy a lakosságot nem tájékoztatták erről a lehetőségről.

7. FEJEZET Tom Rydale először Gibraltárra repült, s onnan, Tanger érintésével érkezett Bengáziba. Délelőtt tíz órakor szállt le a gépe. – Otthon rettenetes volt a nyár – mesélte Sallynek, miután köszönésképpen megrázták egymás kezét. – A krikettpályákat valósággal elárasztotta az esővíz. – Szenvedélyesen művelte ezt a sportot, már-már vallásos buzgalommal. – Jól nézel ki, Sal – fűzte hozzá félénken. – Jézusom, itt aztán nagy a hőség! Sally hirtelen megsajnálta. Mi mindenre vállalkozott Tom, csak hogy lássa, hiszen utálja a meleget, s érzékeny bőre miatt még Angliában sem merészkedik a napra! Rettenetesen érezheti most magát, és nem is öltözött megfelelően. Kikeményített ingben, nyakkendősen érkezett. – Nagy lehet a forróság a hűvös angol eső után – mondta együtt érzően Sally. A parázslóan forró sivatag után neki nem is tűnt fel a Bengáziban uralkodó hőség. Az otthoni kertre gondolt, ahol most a dáliák nehéz fejüket a nyirkos talajra lógatják, és apja aggódva nézi a vakondtúrásokat az ápolt gyepen. – Gyorsan elmegyünk a szállodába, hogy letusolhass és felvehess valami kényelmesebb ruhát – javasolta. Ebédhez Tom könnyű nadrágban és nyitott ingben jelent meg, melyből kilátszott világosszőke pihékkel borított fehér mellkasa. Nagyon izzadt, és állandóan a homlokát törölgette egy zsebkendővel. – Ne is törődj vele? – nevetett a lány. – Gyorsan megszokod. Az a titka, hogy nappal nem szabad inni, ha ugyan kibírod. – Nem leszek itt olyan sokáig, hogy meg kelljen szoknom. Sal. – Tom elpirult. – Holnap már vissza is repülök. – Csak huszonnégy órára jöttél Bengáziba? – hitetlenkedett Sally. – Azt hittem, egész szeptemberben szabadságon leszel. – Ez így is van, de még sok a tervem. Új tervek, Sal! – El tudom képzelni. De egyetlen napra ideutazni? Nem pénzpocsékolás ez, Tom? – Nem, nem! Látnom kellett téged, nem érdekelt a pénz. – Köszönet a bókért. Ha rám hallgatsz, currys fogást rendelsz – ajánlotta a lány, mikor a német pincér odalépett az asztalukhoz. – Mennyei az íze! Akkor – folytatta, miután magukra maradtak – elárulnád végre, hogy miért jöttél, Tom? Nincs túl sok időnk. – Jó – mondta a férfi habozva. – De először azt szeretném tudni, boldog vagy-e. Tényleg ez az, amiről álmodtál? A lány eltöprengett. – Tudod, ezt azért nem mondanám. Mostanáig nagyon fárasztó volt. – Milyen ez a Marchmont? Sally örült, hogy lebámult, Tom így talán nem vette észre, hogy már a férfi nevének említésére is elpirult. – Nagyon ügyes… és rendes. – Ez nem hangzott túl meggyőzően. – Ismerem – közölte Tom a lány legnagyobb meglepetésére. – A Marchmontok ulsteri ágához tartozik. Az apja orvos volt Indiában, a nagyapja orvosi alapítványt hozott létre Észak-Írországban. Az ő példáját követi az egész család. Marchmont egyik bátyja sebészprofesszor valamelyik egyetemen. Ez a Daniel arról híres, hogy a leglehetetlenebb helyeken is elvállal mindenféle piszkos munkát. Mielőtt a WHO-hoz szegődött volna, menekülttáborokban dolgozott. Talán így próbálja ellensúlyozni, hogy ő maga meglehetősen jó anyagi körülmények között él. Sally szinte itta a szavait.

– De hát az nem betegség, ha valakinek jól megy a sora – vélte. – Nem, persze hogy nem – sóhajtott Tom. – És ha igen, akkor mindenki szívesen megkapná ezt a betegséget, én mindenképpen. – Elmondanád végre, miért dobtál ki az ablakon százötven kemény munkával megkeresett fontot, hogy engem láss? Valószínűleg hazamegyek karácsonyra, akkor találkozhattunk volna. – Az már túl késő lett volna, Sal. Tudod… szeretném, ha te értesülnél róla elsőnek… Nősülni készülök. Sally meglepődött. – Hát ilyet! – kiáltott fel. – Ez csodálatos! – Akkor tényleg nincs ellenedre? – könnyebbült meg a férfi. – Dehogy! Miért lenne? Szabad vagy, Tom. Megegyeztünk, amikor Londonban szakítottunk. Csak nem azért mondtad el nekem személyesen, mert attól tartottál, hogy öngyilkosságot követek el elkeseredésemben? Nézd, Tom, mi túl keveset jelentettünk egymásnak. Örülök, hogy találtál egy magadhoz illő lányt. Ki a szerencsés? – Avrilnek hívják, a kilépésed után kezdett el dolgozni a laborban. Azért akartam személyesen elmondani, mert szerintem rettenetes, ha az ember újságból tud meg ilyeneket. Számomra legalábbis az lett volna, ha ez veled történik meg, és nem lett volna Avril az oldalamon. Remélem, hamarosan találsz valakit, Sal. Azt szeretném, ha rövidesen te is boldog lennél. – Köszönöm, Tom. Egy nap én is meg fogom találni az igazit. – Daniel Marchmont jó parti lenne. Nem tudnál beleszeretni? – Úgy látom, a szerelem megőrjített téged, Tom Rydale, de el fogok gondolkozni róla. Ki tudja, lehet, hogy csak a férfiak pénze kell nekem, és te is csak az utolsó pillanatban menekültél meg előlem… Mikor tartjátok az esküvőt? – Most már megmondhatom Avrilnek, hogy rendben van a jövő hét. Így a szabadságom alatt elmehetünk nászútra. – Szegény lánynak az én beleegyezésemre kellett várnia? Jaj, Tom! Mikor lesz már végre bátorságod ahhoz, hogy egyedül hozd meg a döntéseidet? Elveszítheted Avrilt, ha nem küldesz neki rögtön egy táviratot. És ne felejtsd el megemlíteni benne, hogy szereted! Miután olyan sok pénzt elfecséreltél, nem spórolhatsz ezen az egy szón, főleg mivel a jövendőbelidről van szó. Add fel rögtön a sürgönyt, mert itt ez elég körülményes és sokáig tart. Rydale boldogan felpattant. Hogyan is tudtam valaha beleszeretni? – töprengett Sally evés közben. Vajon Tom ugyanazt érzi Avril iránt, mint én Daniel iránt? Képes erre egyáltalán? Aligha. Nem tudom elképzelni, hogy Daniel valakinek is a beleegyezését kérné valamiben, ha már döntött. A gondolat kellemesen megborzongatta, de észre térítette magát. Daniel nem a megfelelő férfi számára. Ha vele van, csak rá tud figyelni, és teljesen megfeledkezik magáról. Márpedig az embernek uralkodnia kell az érzelmein! * Tom olyan megkönnyebbülten jött vissza, hogy Sally egészen meghatódott. – Nem nézzük meg a várost? – ajánlotta neki. – Mindent meg akarok tudni Avrilről, te pedig biztosan szeretnél mesélni róla. Van kedved hozzá? – Jól hangzik. – Várj meg, felszaladok a szobámba.

Sally épp újrafestette a száját élénkpiros rúzzsal – jól állt a napsütötte bőréhez – amikor éles fájdalom hasított belé. Jaj! – Elernyedt, amint a görcs alábbhagyott, és a lehetséges okokat kutatta. Biztosan nem vakbél, gondolta, mert azt már hat éve kivették. Feltehetően ettem valamit. A következő roham már nem hagyott kétséget: a gyomrával van a baj. Hányt, de utána mindjárt jobban érezte magát. Nem akarta Tom itt-tartózkodásának egyetlen napját ezzel a rosszulléttel elrontani. Bevett néhány magnéziumtablettát, és remélte, hogy így majd kibírja valahogy estig. Kicsit jobban volt, amikor taxival a tengerpart egy szebb részéhez utaztak, ahol a finom homok szinte égette a talpukat. Sally megpróbálta magának bebeszélni, hogy élvezi az úszást, de hirtelen újabb roham jelentkezett, s arca eltorzult a heves fájdalomtól. – Mi van? – kiáltotta rémülten Tom. – Nem tett jót a curry vagy az a darabka dinnye, amelyet reggelire ettem. Majd elmúlik. – Sally megpróbálta összeszedni magát, de a rohamok gyakoribbá váltak, és percekig úgy érezte, mintha késsel szabdalnák a belsejét. – Gyere, Sal! Törülközz meg, és öltözz fel! Vissza kell mennünk a szállodába. Van gyógyszered, amit be tudnál venni? – Orvosok lévén – próbált viccelni a lány – csak megbirkózunk a dologgal! Vigyél egyszerűen az ágyamba, és hagyj a sorsomra! Tom nem hagyta magát ilyen könnyen lerázni. – Ha holnapra sem leszel jobban, nem repülök vissza. Nincs ellenvetés? A szálloda igazgatónőjének segítségével a szobájába kísérte a lányt. – Nem ismerem az itteni fertőzéseket, és annak ellenére, hogy a tünetek bélhurutra utalnak, szeretném, ha kimosnák a gyomrodat. Telefonálok a kórházba, megkérdezem, fel tudnak-e venni. – Kórház? – kérdezte az igazgatónő megdöbbenve. – Nem, az nem megfelelő a madame számára. Nincs szabad ágy, és túl kevés az ápoló. Egy pillanat türelmet, felhívok valakit. Biztos vagyok benne, hogy tudja, mit tesz – legalábbis remélem fohászkodott magában Tom. Gyorsan az öklendező Sally elé tartott egy tálat, majd patológusi érdeklődéssel szemlélte annak tartalmát. Most azt kívánta, bárcsak itt lenne a laborja, a katonás sorba rendezett kémcsövekkel a polcon és a tisztára dörgölt munkaasztallal. Ezek nélkül most tehetetlennek érezte magát. Ő nem Marchmont, aki menekülttáborokban és berber sátrakban is képes dolgozni. Ez az! Ez a megoldás! Kapcsolatba kell lépnie Marchmonttal! Itt kell lennie valahol a közelben. Lerohant, hogy megkérdezze, mi a címe. – A doktor úr már úton van. Épp most hívtam fel – közölte az igazgatónő. – Köszönöm. Nagyon köszönöm – hálálkodott őszintén Tom. – Ó, szívesen. Azt mondta, mindig tartsam a szemem a madame-on. Soha nem engedné befeküdni egy itteni kórházba. Ezek az intézmények elég jók ugyan, de hiányzik belőlük az európai színvonal, tudja. Legyek, bennszülött ápolók, akik nem mossák meg a kezüket, meg ehhez hasonlók – magyarázta az asszony. Tom visszament a lány szobájába. Sally ott feküdt az ágyban krétafehéren, átizzadva. Gyomorizmai megint görcsösen összehúzódtak. A férfi szolgálatkészen odatartotta elé a tálat, de már nem volt szükség rá. A beteg kimerülten visszahanyatlott a párnájára. Tom Rydale még soha nem örült ennyire egy másik orvosnak, mint abban a pillanatban, amikor Marchmont megérkezett, és átvette az „esetet”.

* Még soha nem fordult elő, hogy Marchmont doktornak ilyen kevés öröme származott volna abból, hogy lazíthat egy kicsit megszokott környezetében, az Insallah villában. A ház mögött körülbelül egyholdnyi strand terült el, inkább köves, mint homokos. Ez ugyan magánterület volt, de nyitva állt mindenki előtt. A villában egyébként sokszor megszálltak pihenésre vágyó orvosok a családjukkal. Daniel általában a British Medical Journal című lapban hirdetett, és a bérleti díjat orvosi berendezések vásárlására ajánlotta fel kórházaknak. A nagydarab, északír házvezetőnő állandóan itt lakott. A bennszülött személyzetet megtanította az angol konyhaművészetre, így aztán az európai és a helyi főzési módok összeolvadásával gyakran kerültek kitűnő fogások az asztalra. A köves tengerpart sem jelentett hátrányt, mert a villához úszómedence is tartozott. A finom mintákkal díszített csempék részben antik görög darabok voltak. A ház alapozásakor találtak rájuk, és miután a régészek megvizsgálták, Marchmont doktornak ajándékozták a leleteket. Daniel mindig izgalmasnak találta, hogy ezeken a csempéken lépkedhet: talán egy görög hódító járkált rajtuk kétezer évvel ezelőtt. Titkon abban reménykedett, hogy hajdan talán Hippokratész egyik tanítványa élt itt. Most nem voltak nyaraló vendégek, akik egyébként nem zavarták a házigazdát jelenlétükkel, mert Marchmont egy oldalszárnyban alakította ki saját lakosztályát, ahol a ruháit, a könyveit és műszereit, szótárait és orvosi kézikönyveit, mikroszkópját is tartotta. Távirat várta Verenától. Az asszony arról értesítette, hogy Jeremy elkapta a mumpszot, és csak akkor tud jönni, ha talált valakit, aki vigyázna a gyerekre. A férfinak egyáltalán nem tetszett, hogy Verena a beteg kisfiát egyedül akarja hagyni. Tudta Jeremyről, hogy nagyon gyenge, sokszor asztmás rohamokat kapott, amelyek gyakrabban léptek fel, ha Verena nem volt vele. Daniel úgy vélte, van összefüggés a kettő között, és úgy gondolta, egy anyának a gyermeke mellett a helye. Annak idején nagyon elkeseredett, amikor szíve hölgye kettejük közül George Danelyt választotta. Verena erős nő volt. Mindennel megbirkózott, még férje hirtelen halálával is. Daniel számára idővel világossá vált, hogy az asszonynak nincs szüksége férfira, csak a hiúságát akarja legyezgetni hódításaival. Az évek múlásával egyre vonzóbb lett, és vidám életet élt. Kétszer egy évben úgy intézte, hogy Daniellel tölthessen néhány hetet. Nagyon jól tudta, hogy a férfi egykor mennyire rajongott érte. Marchmont számára ezek a találkozások kellemesek voltak. Amikor a csinos, emellett nagyon szórakoztató és bájos Verena elköltözött Tangerből, Daniel azon gondolkodott, megnősüljön-e. Harmincöt évesen nagyon is érdekelték a nők. Mindig a sorsszerű nagy találkozásra vágyott, de már nem hitte, hogy ez valaha bekövetkezzék. Mivel nem volt megrögzött agglegény, úgy döntött, megkérdezi Verenát, mit szólna a közös jövőhöz. Aztán közbejött valami. Mint derült égből, jobban mondva, mint éjfekete sivatagi éjszakából a villámcsapás, úgy történt meg hajszál híján a régen áhított nagy találkozás. Hirtelen egy tündéri teremtményt tartott a karjában, és majdnem elfelejtkezett magáról. Még most sem tudta pontosan, hogyan történhetett meg vele ilyen. Fiatal munkatársnője ugyan sokszor szórakoztatta és ámulatba ejtette, de még gyakrabban feldühítette. Vajon hogy tudta Sally ezzel a légies, törékeny alkattal az orvosi képzés megpróbáltatásait kiállni? Hogy tudott megbirkózni a sivatagban a nehéz munkakörülményekkel? Néha úgy érezte magát a lány mellett, mint egy gondoskodó nagybácsi. Sally az úszómedencénél Tangerben nagyon gyámoltalan volt. Ez egyáltalán

nem illett egy fiatal, modern nőhöz, habár Daniel még ezt is kimondottan vonzónak találta benne. Amikor pedig a törzsi ünnep éjszakáján fejfájásra panaszkodott, elnéző és türelmes volt vele. A megpróbáltatások befejeződtek, és szegény kislány elfáradt. Ezenkívül unatkozik, valószínűleg hiányzik neki a szórakozás és mindaz, amihez hozzászokott Londonban, gondolta akkor Daniel. Csak sétálni akart vele és beszélgetni, csak kedvesebb akart lenni hozzá. Ami történt, az viszont teljesen elképesztette. Ezt a csodát még soha nem élte át. Sok nőt csókolt már meg, és jól is érezte magát velük, de eddig még soha nem borították így el az érzelmek. Akkor éjszaka a lány olyan odaadással viszonozta a csókját, hogy attól végképp teljesen összezavarodott. Azóta pedig csak egy dolog járt az eszében: ők ketten tökéletesen összeillenek. Természetesen észhez tért, és nem hagyta, hogy az érzés a hatalmába kerítse, de tudta, hogy soha nem fogja elfelejteni ezeket a perceket. Boldog volt, hogy a lány felszólította: hagyjon fel ezzel az ostobasággal. Ezáltal kapott egy kis gondolkodási időt. De nem érhet véget a kapcsolatuk! Ugyanakkor úgy látszott, Sally egyáltalán nem akarja folytatni. És fennállt a lehetőség, hogy a lány már elkötelezte magát valaki másnak. Végül is nem kötözheti magához erőszakkal. Amikor a belga házaspárt visszavitte az autójukhoz, majd visszatért a táborba, Sally felajánlotta neki a barátságát, de nem többet, és ő megelégedett ezzel, mint egy kéregető a kenyérmorzsákkal. Később pedig, amikor a lány visszautasította a meghívását, őszintén megbántódott. Daniel Marchmont rosszkedvűen töltötte el a Tangerbe érkezésüket követő négy napot. Amikor a Vienna igazgatónője felhívta, hogy megmondja, Sally beteg, az első pillanatban megkönnyebbülést érzett – a lánynak szüksége van rá, még ha csak orvosi minőségében is. Aztán rögtön megrémült. Csak nem tífusz? Lehet, hogy az oltások nem biztosítottak teljes védelmet, és az elmúlt hetek megpróbáltatásai legyengítették a törékeny nő ellenálló képességét? Gyorsan beugrott bérelt kocsijába, és mint az őrült száguldott a szállodába. * Amikor Daniel belépett a szobába, először Sallyt vette észre az ágyban, csak aztán az ágy mellett álló férfit. – Jó napot, uram! – mondta az tiszteletteljesen, és odanyújtotta rózsás kezét. – Rydale. – Marchmont. – Igen, tudom. Sally nincs túl jól. – Súlyos? – kérdezte Daniel aggódva. – Nem vagyok benne biztos. Nem tudtam, mit szólna, ha én vizsgálnám meg. – Tom görcsösen nevetett. – Akarja, hogy én vizsgáljam meg Sallyt, Rydale doktor? Tomot meglepte a kérdés. Olyan rég volt, hogy személyesen foglalkozott egy beteggel. Néha teljesen elfelejtette, hogy a megvizsgálandó minták emberektől származnak. – Igen, kérem – vágta rá rögtön. – Ha befejeztétek a bájcsevegést, szívesen venném, ha valamelyikőtök odaadná azt az átkozott tálat – szólalt meg ingerülten Sally. Daniel széles mosoly kíséretében odanyújtotta neki az edényt. A lány egy pillanatig teljesen a régi volt: nyilván nem nagyon súlyos a betegsége. A homloka izzadt, tehát

akkor nincs láza. Marchmont tárgyilagosan és gondosan vizsgálta meg. Amikor egy nyomásra érzékeny helyre bukkant, meg is adta a diagnózist: – Nincs semmi szervi megnagyobbodás vagy keményedés. Ismeri a bélhurut megelőzésének szabályait, csakhogy itt minden, de minden vizet fel kell forralni fogyasztás előtt. – Köszönöm uram. – Sally magára búzta a takaróját. – Sajnálom, hogy megzavartam a nyaralását. – Vártam magát… magukat – mondta a férfi Tomra pillantva. – Beszélhetnék önnel? – kérdezte Rydale, és az ajtóra mutatott. – Nem akarom betegen itt hagyni a jó öreg Salt a szállodában, de… – El kell utaznia? Én azt hittem… – Igen, el kell utaznom, mégpedig nagyon sürgősen. Jövő héten nősülök. Daniel Marchmontban felvillant a remény szikrája. Alig tudta elhinni a szerencséjét. – Kérem, bocsásson meg. Én azt hittem, hogy Preston doktornő és maga… Tom nevetett, és elpirult. – Igen, így is volt. De Salnek több esze volt, mint hogy leragadjon mellettem. Ő tele van tettvággyal, én ellenben szívesebben megülök egy kis sarokban. – Bizonyára túloz – mondta Daniel udvariasan. – Szóval mit csináljunk? Ugye nincs olyan rosszul, hogy kórházba kelljen vinni? – Nem, ne aggódjon, barátom! Majd én magamhoz veszem. Akkor figyelhetek a diétájára, meg amire kell. Amikor Daniel elmondta Sallynek a döntését, nagyon kellett uralkodnia magán, hogy ne adja jelét, mennyire örül. – Nem szeretnék a terhére lenni – ellenkezett erőtlenül a lány. – Egyedül is elboldogulok. – Semmiképp sem maradhat itt – adta Daniel az értésére. – Hazaviszem. Csak a köntösére van szükség. A többi holmiját később is el lehet hozni. Figyelmeztetem, rettenetesen fogja érezni magát, ha most önfejűen megpróbál felállni. Lazuljon el és hagyjon mindent rám, az orvosára! Rendben? Sally kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. Ha megpróbálta felemelni a fejét, azonnal szédülni kezdett. Boldog volt, hogy erős kezek ölbe kapják, és mint egy kisgyereket, lecipelik a lépcsőn. Tom búcsúzóul arcon csókolta. – Rövid időt töltöttünk együtt, de az nagyon kellemes volt – mondta. Sally a kocsiban végre elengedhette magát. Most már nem félt. Daniel olyan megnyugtató volt és biztonságot sugárzó! Amikor a kocsi befordult egy széles, erősen illatozó, rózsaszínű leanderbokrokkal övezett bejárón, rögtön jobban érezte magát. – Mit jelent az a szó, hogy insallah? – Isten akarata. Gondoljon erre, és engedelmeskedjen! A következő roham nem tartott sokáig, és Sally csodálkozott, hogy a férfi a szükségesnél sokkal tovább gondoskodott róla. Mintha örömet szerzett volna neki, hogy ápolhatja, és a betegszobában tett látogatásai mindig nagyon hosszúra nyúltak. Miss McNeill, a házvezetőnő pedig igyekezett, hogy a legfinomabb ételeket főzze a betegnek, akinek nemsokára visszatért az étvágya. *

– Felkelhetnék – mondta Sally már a második nap végén, habár élvezte a kényeztető gondoskodást, amelyben részesítették. – Úgy érzem magam, mint egy naplopó. Csak fekszem, és nem csinálok semmit. – Legyen óvatos! – figyelmeztette a házvezetőnő – Pihenésre van szüksége. Különben hamar visszaeshet. Holnap talán felkelhet és úszkálhat kicsit a medencében, esetleg napozhat. Szerencsére nagyon hamar gyógyul. Sally úgy érezte, övé a legszebb szoba a villában. A fehérre meszelt falakon művészien megmunkált, öntöttvasból készült fali gyertyatartók sorakoztak. A piros mozaikpadlón fehér kínai szőnyeg terült el. A szobát a Földközi-tenger térségéből származó antik bútorokkal rendezték be. Kivétel volt a nagy fehér ágy, amelynek fejrészét szaténnal húzták be. A saroktoronyba vágott háromszárnyú ablakok fölött piros-fehér csíkos vászontető nyújtott árnyékos védelmet a betűző nap ellen. A kilátás is lenyűgözte. A szobából a fehér köves strandra lehetett látni, és a kék tengerre. A hullámok lágy morajlása nyugtatóan hatott Sallyre. A hőséget a klímaberendezésnek köszönhetően a négy fal között alig érezte, ám ha kilépett az erkélyre, arcát perzselte a parázslóan forró hőség, amely csak a tenger felől érkező egyegy langyos fuvallat által lett elviselhetőbb. Olyan hely volt ez, amelyet az ember önként biztosan nem szívesen hagyna el, különösen, ha az orvos az itt-tartózkodást, úgymond, elrendelte. Sally ezért nem emelt kifogást az ellen, hogy a következő napot a medence mellett töltse. Ebédre aszpikos csirkét és salátát kapott, amelyet vendéglátójával egy eukaliptuszfa árnyékában fogyasztott el. – Az eukaliptusz fertőtlenítő hatású, távol tartja a rovarokat – magyarázta Daniel. – Teljesen egészségesnek érzem magam. Vissza kellene költöznöm a szállodába. Már épp eleget voltam a terhére. – A terhemre? De kérem! Van itt elegendő hely. Legyen a vendégem! Ne utasítsa vissza a vendégszeretetemet! – Nem fogadhatom el – mondta a lány vonakodva. – A munkánk miatt mindig együtt vagyunk, de most nyaral, joga van egy kis magánélethez. Nagyon hálás vagyok magának, de… – A szállodában már nincs szabad szoba – vágott közbe gyorsan a férfi. – Amikor elhoztam a holmiját, azt mondtam, hogy kiadhatják a szobáját. A közelemben akarom tartani. – Nem tudom, mit mondjak. Nem szeretném zavarni. Megvannak a saját barátai, és… – Legalább hadd sorolhassam magát közéjük! – Marchmont hangja már-már szégyenlősen hangzott. – Meg tudja nekem valaha is bocsátani, Sally, hogy úgy felbosszantottam? Nyomaszt, hogy annyira fél a közelemben lenni. Semmi esetre sem akarom a társaságomat magára erőszakolni. Élvezheti a villa kényelmét anélkül, hogy engem el kelljen viselnie. Csak szóljon, és békén hagyom. Visszavonulok a saját lakrészembe. A lány elpirult. – Már egyáltalán nem haragszom magára, Daniel. Én is ugyanúgy készen álltam akkor arra a csókra. Egyikünk sem gondolkozott, csak átengedtük magunkat az érzelmeinknek… legalábbis velem ez történt, és egy ilyen meggondolatlan románcnak hamar vége kellene, hogy legyen. A maga jelenlétében ideges vagyok, és betolakodónak érzem magam. Hogy őszinte legyek, elbizonytalanít a viselkedése. Sok szempontból még teljesen idegen számomra. Azt hiszem, rosszul indult a kapcsolatunk, ha érti, mire gondolok.

– Ezen lehet változtatni – mondta Daniel, és kicsit feloldódott. – Én is nagyon szívesen megismerném magát. – Mindenesetre túl kell lépnünk azon, ami történt. Végül is sokáig elkerülhetetlenül együtt voltunk, és ilyenkor az ember néha megfeledkezik magáról. De ez még nem kötelezi semmire. – Ha ez a feltétele, akkor elfogadom. Lehetünk barátok, aztán meglátjuk, mi lesz belőle. Sally megint elpirult, amikor kezet ráztak, hogy megpecsételjék a megállapodást. – A magam részéről alig várom, hogy megint megcsókolhassam – mondta Daniel –, de türelmes vagyok. Kivárom, míg maga is eldönti, tudna-e szeretni, ha közelebbről megismert. A lány megkönnyebbülten nevetett. Az élet tele van csodálatos lehetőségekkel, amelyek mind rá várnak! – Itt marad? – Igen. Mennyi időnk van még a munka kezdetéig? – Három nap, aztán itt hagyom édes semmittevésében. Alexandriába utazom. Megnézem, mit tudtak kezdeni a jelentésünkkel a kerületi hivatalban, és elhozom a következő időszakra szóló utasításokat. Persze a mai nap még korántsem ért véget. Lenne kedve vitorlázni? – Szívesen megpróbálnám, de azok a nők, akiket eddig a hajókon láttam, olyanok voltak, mint az amazonok. Egyáltalán, elég magas vagyok én ehhez? – Épp megfelelő. Legalább nem lesz útban, ha átcsapódik a nagy vitorlarúd. Egy lefejezett amazon igazán nem szép látvány!

8. FEJEZET Jó hangulatú, izgalmas délutánt töltöttek együtt. A fürge jacht teljes vitorlázattal, nagyon gyorsan szelte a vizet, mert Daniel ügyesen kihasználta a parti szelet. Láthatóan boldog volt, borzas hajjal mosolygott Sallyre, aki buzgón engedelmeskedett utasításainak, és eleven ballasztként, a fedélzeti korlátba kapaszkodva, minden fordulónál merészen „kiült” a víz fölé. Élvezte a kirándulást, és nagyokat sikongatott. – Csurom víz – állapította meg Daniel a kikötőbe visszatérve. – Le kellene fürödnie, és átöltöznie, amint hazaértünk. Haza – ez jól hangzott: melegen és meghitten. – Még soha nem üdvözölhettem ilyen vonzó matrózt a hajómon! Szeretném megköszönni. Sally nagyon jól tudta, mi következik ezután. Amikor a férfi ajka a szájához ért, egyszerűen viszonozta a csókot, és sugárzó mosollyal nézett rá. Ez már nem könnyű kis kaland, ezt ki tudta olvasni a szeméből. Megtették az első lépést a csodálatos folytatás felé. Immár mindketten biztosak voltak abban, hogy akarják. Kézen fogva sétáltak vissza a villához. – Éhes vagyok. Remélem, valami nagyon finom lesz vacsorára. Utána elmegyünk egy éjszakai klubba, jó? Egész reggelig táncolni fogunk… – Daniel megtorpant, és torkára forrt a szó. Magas sarkú cipőben tipegve szembejött velük a gyönyörű, magas barna nő, akit Sally utoljára az El Minzah előcsarnokában látott. Szép arcán elbűvölő mosoly ült. Egy alacsony, sápadt fiúcska kezét fogva, egyenesen feléjük tartott.

– Verena! – kiáltotta a férfi csodálkozva. – Nem vártalak. – Elengedte Sally kézét, aki arra gondolt, hogyan festhet emellett a nagyvilági szépség mellett csöpögő hajával, testére tapadó, vizes ruhájában. Daniel bemutatta őket egymásnak, majd hangos üdvözléssel feldobta a kisfiút a levegőbe. – Mindig ilyen, ha találkoznak – magyarázta Mrs. Danely hűvösen és bocsánatkérően. – Daniel bolondul Jeremyért. Kár, hogy nem ő az apja. Sally úgy érezte, hogy hirtelen lehűlt az idő, de talán csak nedves öltözéke miatt borzongott. – Meg kell fürödnöm, és át is öltöznék, Mrs. Danely. Ugye megbocsát? – Természetesen, Preston doktornő – válaszolta Verena negédesen. – Biztosan ismét csinos és nőies szeretne lenni. Megértem. A lány eleresztette füle mellett a megjegyzést. – Még valamit, Preston doktornő: átvitettem a holmiját egy másik szobába. Tudtam, hogy nem lesz kifogása ellene. Mindig ezt a lakrészt kapom, ha az Insallah villába látogatok, mert ennek közös az ajtaja Jeremy hálójával. Miss McNeill majd megmutatja a szobáját. Sally megpróbálta bebeszélni magának, hogy még nincs teljesen elrontva a nap. Hiszen Daniellel együtt töltötte a legszebb részét. Mégis elhúzta a száját, amikor a házvezetőnő nagy bocsánatkérések közepette megmutatta neki az udvarra néző új szobáját. Vacsoráig már nem látta a férfit, de hallotta, hogy a kisfiúval beszélget. Néhány percre pedig kettesben maradt Verenával. – Lefekteti Jeremyt – magyarázta az asszony. – Nagyszerűen bánik vele, és a fiam jobban engedelmeskedik neki, mint nekem. Ha Daniel velünk van, a kisfiam asztmás rohamai is megszűnnek. De soha nem hagyhatom felügyelet nélkül. Egy gyereklány nem elég, orvosnak vagy ápolónőnek kell mellette lennie. Igaz is, nem tudna vigyázni rá, amíg elmegyünk szórakozni Daniellel? Sally nem jutott szóhoz a meglepetéstől. Ennek a nőnek aztán van bőr a képén! – Persze ha magának nem jó… – mondta az asszony szemrehányóan, és megigazította az asztalon a kristálypoharakat. – Szívesen kisegítem. – Sally szégyellte magát, amiért habozott. – Csak mondja meg, mit kell tennem, ha a kisfiú felébred egy rohammal. – Nagyon kedves magától. – Verena sugárzott, amikor a házigazda megjelent. – Egyáltalán nem hiányoztál – incselkedett vele bűbájos mosollyal. – Hiszen tudjuk, ti, férfiak inkább egymás között vagytok. Nem igaz, Preston doktornő? Egyébként, Daniel, a vonzó asszisztensed épp most mondta, hogy szívesen itthon marad, és ránéz a gyerekre. Hát nem kedves tőle? – De, nagyon… Én azt hittem, más tervei vannak. – Na, hát azok nem lehettek olyan szörnyen fontosak, kedvesem. Valahogy majd jóváteszem. Olyan lesz, mint a régi szép időkben, mi ketten újra együtt. Maga menyasszony vagy ilyesmi, Preston doktornő? – Sem menyasszony, sem valami ilyesmi – felelte a lány szárazon. – Még egy kicsit sem ilyesmi? – kérdezte Daniel kihívóan, és kényszerítette Sallyt, hogy ránézzen. – Azt hittem, hogy reménykedik egy kapcsolatban. – A remény nem elég. – Ne avatkozz bele szegény lány magánügyeibe, kedvesem! Maga pedig óvakodjon Daniel ír humorától! Egy szavát sem szabad elhinnie. A Blarneyk már csak ilyenek.

– Soha nem láttam Blarney Castle-t – mondta a férfi bosszúsan. – Indiában születtem, és az Ulsterből származó ághoz tartozom. És nem vicceltem. – Szegény kedvesem! – sajnálkozott Verena együtt érzően. – Nagyon hiányozhattam neked. Nem tehetek róla, hogy Jeremy megkapta a mumpszot. Jöttem, amilyen gyorsan csak tudtam, habár magammal kellett cipelnem ezt az ördögfiókát is. Nem hagyott nyugtot az embernek. – Most bizalmaskodva Sallyhez fordult. – Az anyaság néha nagyon kimerítő egy özvegy számára, Preston doktornő. Egy gyereknek férfiúi tekintélyre lenne szüksége, különösen egy fiúnak. Megpróbálok szigorú lenni, de… – Most tréfálsz? – kérdezte az orvos gúnyosan. – Te és a fiad nem is tudjátok, mi az a fegyelem. – Ne légy olyan mogorva, Daniel! Hiszen te igazán megfontolt vagy és erős, mi pedig csodálunk ezért. Amúgy szeretnék beszélni veled az iskoláról. Ideje volna, hogy a keresztfiad méltó neveltetést kapjon. – Megint mosolyogva pillantott Sallyre. – Bocsánatot kell kérnem magától, Preston doktornő. Bizonyára megérti, hogy sok megbeszélnivalónk van az első estén. – Természetesen. – Csakhogy ezeket a kérdéseket nem feltétlenül vacsora közben kellene megbeszélnünk – vetette közbe Daniel. – Utána úgyis elmegyünk valahová. Igaz, Verena? Magának mi a terve ma estére, doktornő? – Azt hiszem, olvasni fogok – felelte a lány lehajtott fejjel. Verena fondorlatos módon elérte, hogy Daniel és Sally nem tudott kettesben maradni, amíg a férfi el nem utazott Alexandriába. Az asszony általában nem kelt fel dél előtt, de amikor Sally kora reggel úszni ment, és látta, hogy Daniel várakozó arccal közeledik felé, alig tudott neki dobogó szívvel jó reggelt kívánni, Jeremy máris lefutott hozzájuk. – Szia, Daniel bácsi! – A fiúcska fel-alá ugrándozott a napmeleg csempéken a medence előtt, és dőlt belőle a szó: – Mama azt mondta, hogy már nem bírja elviselni a locsogásomat. Te el tudod viselni, Daniel bácsi? – Kénytelen leszek – mosolyodott el a férfi, és hancúrozni kezdett a fiúval. Sally megfogadta, hogy nyugodt marad. Bármit gondol is Daniel arról, hogy Jeremy mindig a legrosszabbkor bukkan fel, biztosan nem töltené ki rajta a mérgét. Az elkényeztetett kislegény szeszélyes volt, de keresztapján szinte csüngött, s amint a férfi otthagyta, azonnal utána futott. – Miért költözött át? – érdeklődött Daniel a lánytól, amikor a fürdés után kicsit kipihenték magukat. – Nem tetszett a szoba? Sally nem tudta, mit válaszoljon. Ha Verena fennhéjázó, gőgös viselkedésével hozakodna elő, azt a férfi talán panaszkodásnak venné. – Azt hiszem, jobb a kisfiúnak, ha tengerre néző szobában alszik. Nekem mindegy, hol hajtom le a fejem. – De hát emiatt nem kellett volna átköltöznie! Legalább öt tengerre néző szoba van. Milyen furcsa lány maga! Sally nem válaszolt, de bosszankodott. Milyen bolondnak és tapasztalatlannak tarthatta őt Verena! Könnyű játékot űzött vele. – Eredj átöltözni, fiatalember! – szólította fel Daniel a napon sütkérező Jeremyt. A kisfiú elővett táskájából egy sortot és pólót. – Itt vannak a ruháim, Daniel bácsi. Mama nem akarja, hogy zavarjam. – Akkor menj, és játssz egy kicsit! – Melletted kell maradnom, akkor nem aggódik a mama. – Vagy úgy! – A férfi Sallyre mosolygott. – Remélem, nincs ellenére. – Miért lenne?

– Csak mert valamit tisztáznunk kellene. – Tényleg? – Sally elpirult: – Ha az embernek vendégei vannak, gondoskodnia kell róluk. Meg tudom érteni. – Hogy egészen őszinte legyek, örülök, hogy megint elkezdődik a munka. Maga mit gondol? – Én is örülök. Nem utazhatnék magával Alexandriába? – Jobb lenne, ha itt maradna Jeremy anyjával. Furcsán nézne ki, ha mindketten eltűnnénk. Magammal hozom az útvonaltervet, és akkor Verenának el kell döntenie, hogy elutazik, vagy még egy ideig a villában marad-e. Ha be kell iskolázni a fiút, akkor rengeteg az intézni valója. – Egyetért a keresztfia beiskolázásával? – Igen. Mindenképp szüksége van neveltetésre. Verena intézetbe akarja küldeni, hogy a többi fiú hatására szívósabb legyen, de én nem hinném, hogy Jeremy felkészült erre. Nem is hinné, milyen kis zsarnokok tudnak lenni a gyerekek az ilyen helyeken. Én is az voltam. Egy olyan erőtlen kis szalmaszállal, mint Jeremy, hamar elbántam volna. Az egészséges fiúk egyszerűen kiközösítik a náluk gyengébbeket, és ezt nagyon nehéz elviselni. Nem akarom, érti, nem akarom, hogy Jeremy az oroszlánok martalékává váljon. – Én szeretem az oroszlánokat – fecsegett a fiúcska. – Megennél egy oroszlánt vacsorára? – Nagy füled van, te kis gézengúz. – Talán Mrs. Danely a saját akaratát akarja véghezvinni. Végül is Jeremy az ő fia. – Általában elfogadja a javaslataimat. – Ideális lenne, ha összeházasodnának. – Sally látta, milyen megdöbbenve néz rá a férfi. – De én ezt persze nem tudom megítélni. – Nem, nem tudja. – Daniel hangja megbántva csengett. – Azt hittem, tisztáztuk, hogy ilyen vonatkozásban másféle terveim vannak, de talán mindent félreértettem. Már látom, hogy én és a keresztfiam az idegeire megyünk. Inkább máshol játszunk. – Lement a tengerpartra, és magával húzta Jeremyt is. Sallynek könnyek csillogtak a szemében. Kicsinyes volt, és támadó. A gyerek jelenléte miatt zavarban érezte magát, és ennek jelét is adta. Mért nem várt türelmesen, míg minden rendbe nem jön magától? Még Verena sem tudta volna szétrombolni azt, ami köztük kialakult. Nem jelenthetett komoly veszélyt számukra, akik ezt a csodát megélték egymással. Sally megfogadta, hogy kedves lesz Verenához, és barátságos a kisfiúhoz. De ezt nehéz volt betartani. Amikor ebédidőben találkoztak a teraszon, az asszony rögtön kisajátította Danielt, és még csak esélyt sem hagyott Sallynek a közbelépésre. Remekül nézett ki világossárga selyem háziruhájában, amely nagyon jól illett lebarnult bőréhez. Kipihente magát, és készen állt arra, hogy a nap hátralévő részét és talán az éjszakát is átmulassa. – Mivel te már holnap elutazol. Preston doktornőnek biztosan nincs ellenére, ha még egyszer elmegyünk ma este szórakozni. Ti ketten úgyis még jó sokat látjátok egymást, ha együtt dolgoztok. Mit gondolsz? Sally a fogadalmára gondolt, s a férfi válaszát meg sem várva, rögtön rávágta: – Megint beugorhatok, mint pesztonka, Mrs. Danely. Jeremy a múltkor nagyon jó volt, és csak egyszer ébredt fel, hogy igyon egy korty vizet. Menjenek csak, érezzék jól magukat! – Akkor már el is van tervezve az estém – jegyezte meg furcsa fintorral Daniel. – Szörnyű érzés, ha egy férfi nem hozhat önálló döntéseket. Verena ezt viccnek értette, és nagyot nevetett rajta.

Amikor Sally másnap reggel felébredt, Daniel már elutazott. Milyen üres is volt a ház nélküle! Románcuk, már ha annak lehet nevezni, zsákutcába ért. Verena akarva vagy akaratlanul teljesen elszakította őket egymástól, és amíg szerepet játszik Daniel életében, követelésekkel fog előállni, és akadályokat fog gördíteni a boldogságuk útjába, gondolta letörve Sally. Úgy viselkedik, mintha tulajdonának tekintené a férfit, és már el sem akarná engedni. Egyrészt, mert olyan régóta ismerik egymást, másrészt a gyereke érdekében. Valóban nyeregben érezheti magát. Miután Verena kegyeskedett felkelői, egész nap úgy viselkedett, mintha ő lenne a ház úrnője. – Nézze, Preston doktornő – fordult a lányhoz az, ebédnél. – Valószínűleg nem tévedek, ha azt mondom, nincs sok közös vonás bennünk. – Hát… – mormolta Sally. – Tudom, hogy nem kedvel engem. Miéit is tenné? A nők általában nem lelkesednek más nőkért. Daniel azt akarta, hogy pár napig szórakoztassuk egymást, de én úgy gondolom, egy férfi nem tudja kiválasztani a társaságot a barátnője számára. Biztosan maga is a saját útját akarja járni, mint én. Egyetértünk? Sally ilyen körülmények között csak helyeselni tudott, és délután bement körülnézni a kórházba. Úgy érezte, eléggé elhanyagolta a szakmai feladatait.

9. FEJEZET Amikor Sally visszatért a házba, a házvezetőnő közölte vele, hogy egy fiatal férfi vár rá. A lány nagyon meglepődött. Nem ismert itt senkit, Tom pedig már elutazott. Az európai, aki közeledett felé, teljesen idegen volt a számára. Mr. Geddes az International Clarion című újság külföldi tudósítójaként mutatkozott be. Melinda Lycett-Houth elrablása és Sally szerepe a lány megmentésében nagy szenzáció volt, mondta. – Amikor a hír nyilvánosságra hozatala kapcsán tudomást szereztünk a sivatagi útjáról, nagy érdeklődést keltett az Egészségügyi Világszervezet munkája is. Mindenki arra várt, hogy maga valahol felbukkan, Preston doktornő, és így le tudják zárni a sztorit. Sir Wynford Lycett-Houth is ég a vágytól, hogy megismerhesse. – Hogy őszinte legyek, én már el is felejtettem ezt a szerencsétlen történetet. Nem tartok igényt a jutalomra. Hallottam, hogy elfogták az emberrablókat, és ennek őszintén örülök. – Az elkövetőket elfogták, Preston doktornő, de néhány cinkosuk kicsúszott a rendőrség markából. Egy arabot állítólag kicsempésztek Tangerből. Számos bűncselekmény miatt körözik, többek között fegyveres rablás és gyilkossági kísérlet miatt. Úgy gondolom, nem fogja önként feladni magát. – Lehet, hogy magának ez a munkája, de én szeretem a nyugalmas életet. – Most viccel, Preston doktornő? Életének utolsó három hónapja kalandregénybe kívánkozik! – Maga mindent tud rólam? – A pokolba kívántak minket az önök főhadiszállásán, a Közép-Keleten. Az idegeikre mentünk a kérdéseinkkel. De mi így jutunk a híreinkhez. Az egyetlen, amit nem árultak el nekünk, az a jelenlegi tartózkodási helye volt. De – nevetett fanyarul a férfi – én előbbutóbb mindent kiszimatolok. Sir Wynford megbízott, hogy kutassam fel és vigyem el magát hozzá. Ellenszolgáltatásként megkapom a sztori és a képek közlési jogát. Lenne olyan kedves, és elkísérne?

– Hm… – Sally meglehetősen tanácstalan volt. – Nem akarok semmiféle hírverést. – Akkor még inkább azt javasolnám, hogy jöjjön velem. Van ugyan egy kis előnyöm, de a többiek állandóan a nyomomban voltak, és bármelyik percben itt állhat egy sereg szenzációra éhes újságíró. Egyébként itt vannak a papírjaim, ha kétségei támadnának: sajtóigazolvány, útlevél. Kívánja, hogy mással is igazoljam a személyazonosságomat? – Természetesen nem. De ez nem az én házam, és nagyon nem tetszik, hogy megostromolhatják a riporterek. – Akkor hozza a bőröndjét, és lefoglalok magának egy szállodai szobát. Ott kivárhatja, hogy lehozzák a cikkemet a találkozásukról Sir Wynforddal. Utána már senki nem fogja zaklatni: a kiadók nem szeretik a másodkézből érkező híreket. Sally röviden vázolta Miss McNeillnek, mi a helyzetet, és megkérte, mondja meg Verenának, hogy pár napig máshol fog lakni. Megígérte, hogy amint lehet, eljuttatja a címét Marchmont doktornak. – Hova megyünk? – kérdezte Mr. Geddest. – Feltételezem, hogy Sir Wynford a közelben tartózkodik. – A jachtja egy kis öbölben horgonyoz, körülbelül ötven mérföldre Bengázitól. Az út nagyon jó, úgy egy óra múlva ott leszünk. Bátorkodtam megígérni, hogy magammal viszem a doktornőt a jachtra. Remélem, nem veszi rossz néven tőlem! – Maga roppant magabiztos, Mr. Geddes. – A mi szakmánkban – válaszolta a férfi, miközben kinyitotta a Jaguarja ajtaját – a cikknek olykor szinte már az esemény előtt készen kell lennie. Mindig van valaki, aki megpróbál gyorsabb lenni. A csillogó jármű szinte nesztelenül suhant a tengerparti úton, és röviddel naplemente előtt Sally egy áramvonalas, szép jachtot pillantott meg egy sarló formájú öbölben. – Az az – bólintott az újságíró. – Motorcsónakkal megyünk ki odáig. Gondoskodni fogok róla, hogy a találkozás ne legyen túl megerőltető az ön számára. A következő órák olyanok voltak, mint egy álom. Sir Wynford hálásan megrázta Sally kezét, és kiállított egy csekket a WHO jótékonysági alapja számára. Egész idő alatt fényképezőgépek kattogtak, és minden apró részletet megörökítettek, még a hajó fedélzetén tartott vacsorát is. Sally boldog volt, hogy az egésznek vége lett, és újra vissza tudott menekülni a névtelenségbe. Jim Geddes elkísérte a Continental Szállodába, egy tengerre néző, fehérre festett nagy betonépületbe. A kiszolgálás kiváló volt, a berendezés fényűző. Sallynek ugyan nem tetszett, de nem akarta megbántani Geddest, aki nagyon igyekezett, hogy a kedvében járjon. A szobafoglalással nyilván kimerítette a költségszámláját. – Mary Smith néven foglaltattam le a szobát – közölte. – Tudja, a riporterek először mindig a vendéglistát nézik… Minden kiadása ki van fizetve három napra. Utána nyugodtan visszatérhet a barátaihoz. Rendben? Sally már csak aludni akart, így mindenbe belelegyezett. Fogalma sem volt, hogy milyen nemzetközi telefonvonalak égtek éjszaka, de az International Clarion már másnap reggel lehozott egy tudósítást az emberrablási ügy utózöngéjéről, s fotókat is közölt Sallyről, akinek arckifejezése a meglepődés és zavartság közti állapot összes árnyalatát mutatta. * – Ez jellemző az én Sallymre – mondta Angliában Norman Preston a feleségének, – Csak megérkezik valahová, és máris a tettek mezejére lép, anélkül hogy a veszélyre gondolna. Örülök, hogy elfogták ezeket a fickókat.

– Jól néz ki – felelte Lucy. – Vajon mikor jön haza? Szeretném már elmesélni neki a babát. – Az a baba a testvére lesz, ne felejtsd el! – Igen, ez azért elég furcsa! Vajon Sally is meg fogja érteni ezt a fonák helyzetet? – Egész biztosan. Mindig is kívánt magának egy kistestvért. A történet bejárta a Földközi-tenger országainak sajtóját, majd a görögországi politikai válság foglalta el a szenzáció helyét az újságokban. Sally megkönnyebbült, amikor levehette a szarukeretes szemüveget, amelyet azért hordott, hogy ne ismerjék fel. Végre megint önmaga lehet! Semmi kedve nem volt Verena Danelyvel találkozni, de vissza kellett mennie a villába, hogy a további munkaprogramot megtudja. – Épp ideje volt – köszöntötte az asszony. – Daniel már tegnap hazajött, és nem nagyon örült, hogy széttörték két megfizethetetlen görög csempéjét. – Mit akar ezzel mondani? – Megszálltak bennünket a riporterek, átmásztak a kerítésen, hogy bejussanak. Eközben rongáltak meg két csempét a medencénél, és néhány más dolgot is. Tényleg, kedves, ha maga csak akkor érzi jól magát, ha a nevét az újságokban olvassa, akkor nem kellene Daniel mellett dolgoznia. Daniel utálja a nyilvánosságot. Őt is faggatták magáról meg a kettejük románcáról, de természetesen mindent tagadott. Felháborító! – Beszélhetnék Marchmont doktorral? – kérdezte a lány hűvösen. – Éppen gyógyszereket szerez be. Nagyon sok elintéznivalója van. – Ellentétben velem? Ezt akarta mondani? – Akinek nem inge, ne vegye magára! Maga mindenesetre eltűnt, hogy szórakozzon, míg ő agyondolgozta magát. Csodás napokat töltött egy luxusjacht fedélzetén anélkül, hogy bárki másra gondolt volna. – Mrs. Danely, kereken két órát töltöttem a hajón, és az sem volt túl kellemes. Azt reméltem, hogy önöket nem zaklatják majd a riporterek, ha nem vagyok itt, és sajnálom a csempéket. Majd beszélek Marchmont doktorral. – A maga helyében ezzel nem próbálkoznék. Mindig nagyon nehéz beszélni valakivel, ha egy harmadik is ott van, és én nem szándékozom távozni. Inkább adja meg a címét, akkor Daniel kapcsolatba léphet magával. – Ha jobbnak tartja, akkor átköltözöm a Vienna Szállodába. Rögtön magammal is viszem az itt maradt holmimat. * Az igazgatónő nagyon örült, hogy viszontláthatja Sallyt, de sajnos nem volt már szabad szobája. – Bevitetek magának egy pótágyat a nappalimba, doktornő. Addig menjen el sétálni. Jöjjön vissza vacsorára, valami különlegeset főzetek a tiszteletére! Az újságban olvastam magáról. Sally élvezte a sétát, s örült, hogy Daniel a nehézségek ellenére a közös útjukat készíti elő. Ha lerázzák magukról Verenát, akkor megint jobb lesz a kapcsolatuk. Megpróbálta elfelejteni, hogy a férfi letagadta az esetleges szerelmi viszonyt kettejük között. Tudta, hogy gyűlöli, ha személyes dolgairól faggatják. Még ha másnap lenne is az esküvője, akkor sem beszélne szívesen erről egy idegennel. A visszaúton az a furcsa érzése támadt, hogy követik. Akárhányszor hátrafordult, néhány barnára sült alakot látott, akik úgy tettek, mintha észre sem vették volna. Ennek ellenére az utolsó szakaszt Sally már futva tette meg, és örült, amikor a szálloda védelmet nyújtó falai közé ért.

– Marchmont doktor kereste – közölték vele a recepción. – Mérges volt, hogy nem találta itt. Kéri, hogy hívja fel. Sally rögtön a telefonhoz ment. – Mégis mit gondolt? – A férfi hangja úgy érte, mint egy ostorcsapás. – Először Verenát és Jeremyt hagyja cserben, majd fogja magát, idejön, elviszi a holmiját, mintha valaki megbántotta volna. Fejébe szállt a dicsőség, vagy mire véljem ezt az egészet? A lány legszívesebben lecsapta volna a kagylót, de uralkodott magán. – Miss McNeill minden bizonnyal tájékoztatta, miért hagytam el a villát. Nem önszántamból tettem. – Miss McNeillnek váratlanul Írországba kellett utaznia egy beteg rokonához. Nem említett semmit, amikor beszéltem vele. Verena szerint maga egyik pillanatról a másikra eltűnt. Az újságból kellett megtudnunk, mi történt. – Minden nagyon szerencsétlenül alakult – ismerte be Sally –, de ezt nem magyarázhatom el telefonon keresztül, még ha érdekli is. – A férfi nem mondott semmit, ezért megkérdezte: – Mikor folytatjuk a munkát? – Erről akartam magával beszélni. A Líbián keresztül tervezett visszautunkat törölték. Kongóban szükségállapot van, önkénteseket keresnek. Én jelentkeztem, vasárnap repülök Kairóba a szükséges gyógyszerekkel. Ha a feltűnési viszketegsége addigra elmúlik, elkísérhetne Alexandriáig, hogy megtudja az új állomáshelyét. Sally nem vett tudomást a férfi hangjában bujkáló gúnyról. – Én is jelentkezhetem Kongóba? – Ahogy ott a dolgok állnak, nem hiszem, hogy egy nő megfelelő lenne erre a feladatra – mondta a férfi kissé barátságosabban –, de maga dönt. – Akkor magával tartok. Az orvosoknak ott a helyük, ahol a legnagyobb szükség van rájuk.. – Én szombaton délután kettőkor indulok Alexandriából, aztán Kairóból repülök tovább. Esetleg előtte eljöhetne ebédre a villába, és megbeszélhetnénk, együtt megyünke egy darabig. Talán még újra találkozunk Brazzaville-ben, mielőtt isten tudja, hova küldenek minket. E beszélgetés után a lány kissé jobban érezte magát. Milyen rég is volt, amikor önfeledten nevetve együtt vitorláztak… Keserűen gondolt arra, hogy Verena minden tőle telhetőt megtett, hogy haragot szítson kettejük között. Tetejébe ő még a kezére is játszott ebben! A magányosan elköltött vacsora után korán lefeküdt. Sokáig tartott, míg el tudott aludni, és utána rettenetes rémálmok gyötörték, amelyekből remegve riadt fel. * Az éjszaka kellős közepén Sally ismét felébredt. Szinte megdermedt az ijedségtől, amikor egy fémtárgyat látott megvillanni az udvari lámpa fényében. Egy fenyegetően magas, álarcot viselő alak tartott kést a torkának. – Maradjon csendben, doktornő, vagy soha többet nem fog beszélni! – Mit akar tőlem? – Sally szíve a torkában dobogott. – Azért jöttem, hogy magammal vigyem. Nem vagyok az erőszak híve, ha nem kényszerítenek rá. – De nem értem! – A lány nem tudta, álmodik-e még, vagy ez már a keserű valóság. – Azt akarja, hogy elmenjek egy beteghez? Ha erről van szó, akkor nem kell ilyen módszerekhez folyamodnia.

– Jó. – A férfi elvette a kést Sally torkától. – Ezt nevezem együttműködésnek! Öltözzön fel, és tegye, amit mondok! Ha becsületszavát adja, hogy nem kiált, vagy nem próbál elszökni, akkor kint fogok várni az ablak előtt. – Becsületszavamat adom. – Maguk, angolok elég nevetségesek, ha a becsületükről van szó – közölte a férfi gúnyosan, és az ablakon át elhagyta a szállodaigazgató-nő nappaliját, ahol Sallynek a pótágyat felállították. A lány remegve magára kapta a ruháit, és követte. A sötét mellékutcákban alvó embereken bukdácsoltak át, kóbor macskákat zavartak meg, és akkora patkányokat ijesztettek el, amekkorákat Sally egész életében nem látott. – Ki akar látni? Hol van? – Mindent a maga idejében. Amikor a lány megállt, az álarcos meglökte, és egy sötét alagútba taszigálta. Egy nyirkos odúba értek, s itt Sally felismerte kísérőjét a petróleumlámpa pislákoló fényénél, amikor az levette a kendőt az arcáról. – Maga? – sikított fel. – Személyesen! – vigyorgott a férfi, majd gúnyosan meghajolt. Az a fickó volt, aki Tangerben leütötte. Az emberrablók egyik cinkosa lehetett, akit még nem kaptak el. Sally nagyon megijedt. – Nem látok semmiféle beteget, nincs is itt senki! – Igaz, doktornő. – Mi a terve velem? – Remélem, semmit nem kell tennem magával. Maga itt marad, és jó kislány lesz. Kiabálhat, amilyen hangosan csak tud, senki sem hallja meg. – Miért jó az magának, ha itt maradok? Még a táskám sincs itt. Keresni fognak. – Elhoztam, és a ruháit is becsomagoltam egy bőröndbe, mielőtt felébresztettem volna. Úgy néz ki, mintha szabad akaratából hagyta volna el a szállodát. Hátrahagytam egy üzenetet is, hogy sürgős esethez hívták. Talán megtalálja valaki, aki hajlandó fizetni a szabadon engedéséért. A lány végre megértette: – Ezzel azt akarja mondani, hogy most elrabolt? – Pontosan. – De hát én nem vagyok gazdag örökös. Az apám is csak egyszerű vidéki orvos. – Semmi gond, mindent tudok magáról. Miután megjelent az újságban a neve, sokan felfigyeltek a személyére. Maga miatt dőlt dugába egy ígéretes terv, ezért magának kell felelnie. Pénzt akarok, vagy a maga életét. De a pénznek jobban örülnék. Sally ereiben megfagyott a vér. – És hogy akar hozzájutni? – Biztos vagyok abban, hogy befolyásos, vagyonos barátai vannak, akik hajlandók lennének fizetni. Például Marchmont doktor. Úgy tudom, anyagilag jól van eleresztve. – Őt felesleges megkörnyékeznie. Csak együtt dolgozunk. Miért fizetne? – Azért megér egy próbálkozást. Akkor ott van még a tiszteletre méltó Lycett-Houth. Mivel maga megspórolta neki, hogy fizessen a lányáért, szinte kötelessége magát ebből a helyzetből kiszabadítani. Valahogy biztosan megkapom, amit akarok. – Hogy fogom megtudni, mi történik? – kérdezte Sally kétségbeesetten. – Sehogy, amíg valaki ki nem ereszti. Egy harmadik személy segítségével fogok alkudni. Ha nem fizetnek, akkor senki sem jön magáért, és maga szép lassan éhen fog halni. Minden Allahtól függ. – Még merészeli szájára venni a nevét? – támadt rá Sally. – Maga sátán!

A fickó erre oly erővel ütötte arcon, hogy a nedves falhoz vágódott. – Tegye, amit mondok, vagy még többet kap! Nem vagyok úriember, és lenézem az angol nőket. Írja, amit mondok! – Egy darab papírt és tollat tett egy megfordított faláda hátára. – Jó kezekben vagyok, a hajam szála sem görbült meg. Remélem, készek egyezkedni a kiszabadításomról. Ha bevonják a rendőrséget, soha többé nem hallanak felőlem, és maguk lesznek felelősek a halálomért. És most írja alá! – Némán átolvasta a sorokat. – Írja le még egyszer, arra az esetre, ha több helyen kell próbálkoznom! Amikor a lány elkészült, az emberrabló egy papírzacskót tolt elé. – Ez a mai ételadag. Remélem, nem kell tovább itt maradnia. Csak fél üveg víz van, ott találja a sarokban. Égve hagyom a lámpást, de pár óra múlva úgyis kiég. Reménykedjünk, hogy ez az ügy mindkettőnk számára jól végződik. – Bezárta az ajtót maga mögött, és be is reteszelte. Sally pár percig egyszerűen nem tudta felfogni, mi történt. Talán itt kell majd meghalnia, anélkül hogy még egyszer látná a napfényt! Ez az áporodott levegőjű odú valószínűleg szétbombázott épületek törmelékei alatt van, és száz év múlva sem fogják megtalálni. De félre a sötét gondolatokkal! Most az a legfontosabb, hogy ne essen pánikba, bármily kilátástalannak tűnik is a helyzet. Kiforgatta a táskáját, de egy körömreszelőn kívül nem talált semmit, ami segíthetett volna neki. Talán használhatná csavarhúzóként, hogy az ajtó sarokpántjait lecsavarozhassa. Rettenetesen nehezen ment, de egy óra múlva lejött az egyik csavar. Ez erőt adott neki a folytatáshoz. A másik csavar rozsdás volt, és a kis reszelő mindig lecsúszott róla, végül pedig kettétört. Pont ebben a pillanatban aludt ki a lámpás. A vaksötétben Sally keservesen sírni kezdett. De belátta, hogy ennek semmi értelme, és ezzel is csak fogy az ereje. Leült a faládára és imádkozni kezdett. Nem is sejtette, hogy milyen közel a segítség. Véletlen események sorozata olykor nem várt megoldáshoz vezet. * Sallynek fogalma sem volt Ben Akerman létezéséről, aki fontos szerepet játszott a kiszabadításában. A férfi csak sodródott az élettel. Ott hajtotta nyugovóra fejét, ahol éppen lehetett, és gondolkodásra csak akkor használta, ha éhes volt és ennivalót kellett szereznie. Büszke volt arra, hogy tengődése ötven évében még soha nem koplalt huzamosabb ideig. Allah mindig gondoskodott róla. Ezen a különleges napon éppen azt figyelte, hogyan hajtják a parasztok a jószágot a piacra, és egy kövér kakas eközben valahogy elrongyolódott köpönyege alá került. Ben már nyalta a szája szélét, milyen finom reggelije lesz. Ha még egy kis lepényfélét is szerezne, akkor lenne ám csak pompás a lakoma! Szerény hajlékban lakott egy szétbombázott telken. Két romos fal közé feszített zsákból állt a kis kunyhója. Boldog volt, hogy egész nap ehetett és aludhatott ahelyett, hogy agyondolgozta volna magát. Apjának annak idején volt rendes munkahelye, de nem élt jobb körülmények között, mint most a fia. Amikor egy kutya közeledett szimatolva a kakas belsőségeihez, a férfi mérgesen elkergette. Az állatnak zavaros szeme volt, és még éhesebbnek tűnt, mint Ben. Egy ugrással elkapta a kakas fejét, és már el is illant zsákmányával. A férfi iszonyatosan szitkozódott, miközben a nyomába eredt. Csak akkor vette észre, hogy az eb nincs egyedül. Egy vemhes szuka időközben nekilátott a szárnyas húsos részeinek, és amikor

Ben elindult felé, hogy megmentse ebédjét, elfutott a kakassal az ellenkező irányba. Hosszas kergetőzés után bebújt egy résbe, amelyet két betonlap között talált, és a zsákmánnyal együtt eltűnt. Ben magánkívül volt a haragtól. Agyonveri ezt a kutyát, nem, minden kutyát agyonver, amelyik a szeme elé kerül! Széttolta a betonlapokat, és ő is átverekedte magát a nyíláson. Csodálkozva pillantott meg egy sötét alagutat, amely nagyon hosszúnak látszott. Először nagyon megrökönyödött, aztán ezer meg ezer magyarázat jutott az eszébe, mire is szolgálhat ez a járat. Néhány évvel ezelőtt a bombázások alatt talán valaki összegyűjtötte Bengázi kincseit, és ott lent elrejtette. Arany és ezüst ékszereket fog találni, meg értékes drágaköveket. Talán élelmiszerraktár is van itt, tele cukorral, kávéval és amerikai konzervekkel. Vagy csempészbarlang, tele whiskyvel, ginnel és konyakkal, amelyet jó haszonnal eladhatna a turistáknak. Annyira elmélyült gondolataiban, hogy megfeledkezett a szukáról. Ki kell derítenie, miféle kincsesbarlangra bukkant. A dohos alagút körülbelül harminc méter után egy eltorlaszolt, elreteszelt ajtóhoz vezetett. Ben szíve irdatlanul dobogott, amikor elhúzta a reteszt. Kinyílt az ajtó. Először nem látott semmit, aztán hirtelen egy fehér alak jött felé. Csakis szellem lehetett. Az alak beszélt, de ő nem értette, és meg sem próbálta megérteni. Amilyen gyorsan csak tudott, remegő térdekkel kifutott az alagútból. Nagyon boldog volt, amikor megint a napfényben állt, és csak egy vágya volt: a lehető legtávolabb kerülni attól a jelenségtől, amellyel az előbb szemközt találta magát. Sallyt tehát végül is egy ellopott kakas mentette meg. A lány nem tudta, mennyi ideig volt bezárva, de a nap már magasan állt az égen. Azt hitte, valaki kifizette a váltságdíjat, és ezt a különös, rongyos szerzetet küldték, hogy kieressze. * Ugyanekkor az Insallah villában Daniel Marchmont épp Sally levelét olvasta, és gyomra összerándult az idegességtől. A küldönc arab volt, a legrosszabb fajtából, piszkos és alázatoskodó. – És ki küldött? – Ó, én semmit nem tudok a dologról, efendi – szabadkozott a férfi. – Csak ide kell hoznom a levelet, és a választ a megbeszélt házhoz vinni. – Milyen házhoz? – Nem mondhatom meg. Semmi pénzt nem kapok, ha valamit elárulok; csak küldönc vagyok, és mindent megteszek egy kis jutalomért. – Mi történt? – lépett hozzájuk Verona. – Úgy festesz, mintha meghalt volna valaki. A férfi odaadta neki Sally levelét. – Ez történt: átszámítva megközelítőleg ötezer fontos váltságdíjat követelnek. – Miért kellene pont neked fizetned? Hiszen csak a kis asszisztensed! Mekkora arcátlanság! – Ide figyelj, Verena, szeretem ezt a lányt! Nem tudom teljesen biztosan, hogy viszonozza-e az érzelmeimet, de én szeretem. – Őrült vagy! – támadt neki az asszony. Egészen belesápadt. – Azok után, amit egymásnak jelentettünk, lecserélsz, mint egy rossz kalapot! Én… – Az, hogy mit jelentettünk egymásnak, pillanatnyilag nem fontos. Erről beszélhetünk később is. Őszinte barátságot érzek irántad. Ne rontsuk el, jó? Nagyon aggódom, és nem tudom, mit tegyek.

– Ez csalás is lehet. – Verena hangja megtörten csengett. – Úgy Játszik, szereti a nyilvánosságot. Felhívtad már a Viennát? Daniel megbízta Juszufot, hogy vigyázzon a különös látogatóra, nehogy kereket oldjon. Verena pedig a szobájába ment, és tüntetőleg csomagolni kezdett. A szálloda igazgatónője elmagyarázta a telefonban, hogy Preston doktornőt valószínűleg beteghez hívták éjszaka. A személyzetből senki sem vett észre semmit. Magához vette a táskáját, hagyott egy rövid üzenetet és eltűnt. – Valami baj van, Marchmont doktor? – kérdezte aggódva. – Minden rendben – nyugtatta meg Daniel, miközben lázasan járt az agya, honnan tudna a leggyorsabban ötezer fontot előteremtem, és azon tépelődött, mi történhetett Sallyvel. Ebben a pillanatban különös jármű állt meg a ház előtt, amelyből furcsa kinézetű utas szállt ki. Daniel lecsapta a kagylót, amikor felismerte. Sally volt: koszosan, cipő nélkül, de sértetlenül. Egy ugrással kinn termett mellette, magához ölelte, s csókjával szinte megfojtotta. – Ez aztán a kedves üdvözlés! – mondta a lány fáradt mosollyal. – Maga küldte a pénzt? Mindent vissza fogok fizetni és… és köszönöm! – Nem fizettem. – Ó! – Csak most kaptam meg a levelet! Megelőzted őket, kedvesem. – Marchmont újra átölelte Sallyt, és aggódva vizsgálgatta, nem esett-e valami baja. – Egyáltalán mi történt? – Sötétben voltam, lenn a föld alatt. Ez volt a legrosszabb. Aztán jött egy furcsa kis ember, kiengedett, ő maga pedig elrohant. Rettenetesen féltem, de egy alagúton át kijutottam. Aztán eladtam egy férfinak a cipőmet, aki idehozott. Daniel megcsókolta. – El kell még intéznem pár dolgot, de tudnod kell, hogy szeretlek, és feleségül akarlak venni. Elgondolkozhatsz ezen, miközben távol leszek. Tudom, hogy nem lesz könnyű együtt élni veled, mégsem tudnék ennél szebbet elképzelni. Menj fel, végy egy habfürdőt, és maradj a szobádban! Juszuf majd vigyáz rád. Nem nyugszom addig, míg rács mögé nem juttatom azt a patkányt, aki ezt tette veled! Ha Verena távozni óhajtana, ne tartsd fel! Ez parancs. Sally felment. Zúgott a feje. Tényleg azt mondta volna Daniel, hogy szereti, és feleségül akarja venni? Olyan rosszul kezdődött ez a nap, mégis úgy tűnik, hogy a legszebb lesz az életében. Megfürdött, és felvette Daniel egyik pizsamáját. Juszuf az ajtónál guggolt, és néha egymásra mosolyogtak. A lány egész idő alatt azon gondolkozott, hogyan mondja meg Danielnek, hogy viszontszereti. Sokfélét kigondolt, aztán amikor a férfi visszajött, egyszerűen a karjába vetette magát. Juszuf tapintatosan eltűnt. – Remélem, igent jelent, hogy felvetted a pizsamámat. – Megígérem, hogy nem teszem pokollá az életedet. – Felesleges. Számoltam vele, hogy az esküvőnk után soha többé nem lesz horpadás nélküli kocsim, és minden, ami veled történik, engem is érinteni fog. Az életem minden lesz, csak nem nyugodt. De most hallgasd meg, mi történt! Daniel elmesélte, hogy azt mondta a levelet hozó küldöncnek, addig nem hajlandó kifizetni a váltságdíjat, amíg nem láthatja Sallyt. A küldönc végül elárulta, hol találja a megbízóját, Mohamed Maxot. Marchmont ekkor Juszuf őrizetére bízta, maga pedig az emberrablóhoz sietett, aki igencsak meglepődött, hogy lelepleződött. Amikor Daniel felmutatott egy csomagot, amelyben állítólag ötezer font volt, Mohamed mogorván

beleegyezett, hogy elvezeti a lányhoz, a rejtekhelyre. Miután az alagútban észrevette a nyitott ajtót, elkezdett kiabálni: – Elmenekült! Adja ide a pénzt! Eltűnt a lány! – Felszólítottam, hogy nézzen be még egyszer az odúba, majd belöktem, rázártam az ajtót, és hívtam a rendőrséget. Azóta mind a kettőt letartóztatták. Algériába viszik őket, ahol már körözést adtak ki ellenük. Most végre magunkra is gondolhatunk, kedvesem! Hol töltjük a mézesheteinket? – Kongóban – válaszolta a lány magától értetődően. – Ennél szebb úti célt el sem tudok képzelni nászutasok számára. Sally is így gondolta, és hogy bebizonyítsa, forró és odaadó csókban olvadt össze szerelmével.