Nemesrádón élők élete, munkája, szokásai 1950-ig Nemesrádó egy Zala megyei kis falu, akkor kb. 1250 lakossal. Zalaegerszegtõl 18 kmre, Keszthelytõl, Nagykanizsától 40 km-re található. Vasútállomás, posta 7 km-re Zalaszentmihályon volt. Megkísérlem leírni, hogyan is éltünk a 20. század elsõ felében. Úgy gondolom, hogy ez a 24. óra. Kürti Sándorné Kiss Jolán vagyok, 1931. március 1-jén itt születtem. 75 éves vagyok, sok idõm már nincsen az írásra. Sajnálom, hogy akkor nem nagyon figyeltem ezekre a dolgokra. A fiatalt általában a jövő érdekli és nem a múlt. Úgy hallottam, a falu 750 éves. Dédapám szerint 30 kisnemesi család alkotta. Talán nem is itt volt az eredeti helye, hanem a dombokon tanyaszerűen elszórva kis családi közösségekben éltek, római katolikus vallásban. Ahol most a Principális csatorna folyik a falu alatt, mocsár volt. A tatárjáráskor költöztek át a mostani helyre. Az átjárhatatlan mocsár védelmében és több ember össze fogásával, jobban tudtak védekezni a portyázó tatárok ellen. Szeretnék arra is visszaemlékezni, amit az idősebbektől, Anyámtól hallottam, amit Ő is a nagyapjától hallott. A Kühegy elején levő dombot most is úgy hívják Szentegyháza. A régiek szerint ott templom és apátság volt, de a török vagy tatár dúláskor lerombolták. Abban az időben végvárak voltak a környéken - a nagykapornaki dombon, Pölöskén, Felsőrajkon és Kanizsán volt vár. A kanizsai vár 1600-ban került török kézre. A török időkről Jankovich Ferenc írt a Hídégetés című könyvében. Ebben olvastam, hogy a ma is használt „ismeri a dörgést” szólás, ebből az időből való. Ugyanis a Várkapitányok között volt egy megállapodás. Az ágyúdörgések számával a köztük levő csenddel üzentek egymásnak, ha valamelyiket megtámadták, segítségre szorult, közeledett az ellenség vagy távozott. Tehát a Várkapitánynak ismerni kellett a dörgést. Ez volt a távírás őse a környéken. A mocsaras nádas berekben farkasok éltek. A régi idõk meséibõl maradtak meg az alábbi történetek. Egy család kisfia este nem akart elaludni. Ijesztgették, hogy kiteszik a pitvarba és jön a farkas és megeszi. Mivel ez sem használt ki is tették. Egyszer csak hallják: Ne bántsd kankas züngőmet, Papa vette - Mama varrta és kétségbeesett sírást. Mire kimentek, nem volt a gyerek sehol, csak másnap találták meg egy hídnál, holtan. Távoli Czigány nevű ősapám lóháton jött lánynézőbe ősanyámhoz. Megtámadta egy farkas, és hiába küzdött ellene, a ló tomporából kiharapott egy darabot. Ezekben a Nemes falvakban nem volt földesúr, a parasztok nemesi jog címén szabadságot élveztek. Ezt a részt ECKHART FERENC, a Pázmány Péter Egyetem nyugalmazott tanára által írt, 1935-ben kiadott MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE című könyvében olvastam. IV. Béla királynak l246 körül sikerült az országot katonailag megerősíteni. Idős korában a jól jövedelmező udvari állásokba került Abák, Csákok, Gutkiled és Kőszegi családok, nyugati mintára bárói, grófi címeket szereztek és oligarchiába léptek. Az ország nagy részét uralták, ők voltak a kiskirályok. Az ő hatalmuk ellensúlyozására kialakultak a nemesi megyék. Ezek már nem gazdasági - katonai célokat szolgáltak, hanem a szabad nemesség érdekeit is. A királyi megyék átalakulása nemesi megyékké igen gyorsan ment végbe azokon a területeken, ahol nagyobb számban éltek a honfoglaló szabad királyi vitézek utódai. A Dunántúlon a
tatárjárás előtt 10 esztendővel már ismerjük a nemesi falvakat Zalában. Ők már IV. Béla alatt gyakorolták az alsó fokú bíráskodást. Hogyan lett mégis a faluban földesúr? Oly módon Anyám elbeszélése szerint, amit Õ a Nagyapjától hallott. Az utolsó kolerajárvány után volt a földek felmérése, tagosítása. A járvány 60 áldozatot követelt. Amikor 1866-ban összeírták a földeket és egyesítették nagy táblákban a tulajdonosok nevére. Táncos Lajos nagyapja volt a csõsz, õ járt a földmérõkkel a felesége fõzött és mosott rájuk. Olyan jó barátság alakult ki közöttük, hogy azoknak a földeknek, amelyiknek nem jelentkezett a tulajdonosa a Tánczosék nevére írták. Ezzel õk lettek a falu leggazdagabb birtokosai, urai. Még azt is hallottam, hogy volt egy gazdag birtokos, akinek a birtoka a kolera járvány elõtt Vörû és Igrice között volt. Ezt a birtokot is Tánczosék nevére írták. Ez az ember ott élt család nélkül pár szolgájával. Õ is elkapta a kórt, meghalt, a szolgái is páran, aki tudott, elmenekült. Késõbb, mikor megtalálták, már csak a csontváza volt, mert megették a hangyák. A levéltári adatok szerint 1866-ban Tánczos János állapotja még szabad magyar volt, 1869ben pedig már földbirtokosként szerepel. Személyes emlékeim kb.1934-35.-tõl vannak. Úgy gondolom, hogy 1945-ig a 20. század elejétõl nem változott olyan sokat a falu élete, mint l945-2005-ig. Még az elsõ világháború szomorú következményeit hozzáadva sem. Milyen is volt ez az élet? Szerintem jól szervezett. Nem volt a faluban telefon, sõt rádió is kevés, csak a tanítónak, földesúrnak, bírónak, boltosnak. A közigazgatást egy választott bíró, egy falugazda, 2 elöljáró és 1 kisbíró tökéletesen ellátta. Mindenki értesült arról, amirõl tudnia kellett. A bíró elrendelte, a kisbíró kidobolta. A körjegyzõség Szentpéterurban volt, orvos Nagykapornakon, bába a faluban, fõbíró Pacsán, ami a járási székhely is volt. A megyeszékhely Zalaegerszegen volt megtalálható. A közlekedés ezekre a helyekre fõleg gyalog történt, a szerencsésebbeknek lovas kocsival illetve kerékpárral. A templomunk 1878-ban épült, 1 plébános látta el a hívek lelki gondozását és a diákok hitoktatását. Építettek egy iskolát tanítólakással, ahol Anyám is tanult 1907-tõl 4 éven át. Késõbb a Fõtéren építettek még egy tantermet mellette tanítólakással. Ekkor már 6 osztályt oktattak, és még 2 évig heti 2 délután további oktatást is kaptak a diákok. Ezt Ismétlõ Iskolának hívták. 1942-ben megépült a 3. iskola, azaz 1 tanterem és 1 kultúrterem, ahol építettek színpadot, öltözõhelységgel. Így lett a falunak 3 iskolája, 3 tanterme és 3 tanítója. A kisiskolában Markója Ferencné tanította az 1-2. osztályt, Molnár tanító úr a 3.-5.osztályt, Markója Ferenc igazgató tanító úr a 6.-7.-8. osztályt. Igen jó tanítók voltak. Nem csak tanítottak, de neveltek is. Legyen áldott az emlékük örökké. Fölkeltették az érdeklõdésünket minden iránt. Tisztességre tanítottak bennünket a szüleinkkel együtt. Soha nem vallottunk szégyent a viselkedésünkkel, butaságunkkal. Az igazgató úr minden évben rendezett színdarabot. Most hogy megvolt a kultúrház, télen is lehetett ünnepségeket, bálokat fûtött helyen tartani, színházat játszani. Emlékszem a
Kovács Náciék pajtájában rendezett Tóth Ede írta „Falurossza” címû népszínmûre, de csak halványan. A kis iskola tantermében tartott elõadásokra is. Az összetolt iskolapadokra épített színpadon elõadott, a Trianon által hazánk megcsonkításáról írt darab elõadására. A nagy táblára felerõsített kartonpapírra ragasztott Nagy Magyarországból a „szerencsés” szomszédaink népviseletébe öltözött szereplõk leválasztották a nekik ítélt részeket. Ám ekkor jött a védõangyal nagy szárnyakkal, pallossal és elkergette õket. Ezt Filó Gizi szép szõke lány játszotta. Ez kb.1938-ban volt. A faluban számos iparos lakott és látta el a falu és a környék igényeit. 3 cipész (a XX.. sz. elsõ felében mindenki kisiparos által készített cipõben, csizmában járt.) 3 kõmûves mester, akik a házakat építették, 2 ácsmester, de õk másik faluban is vállaltak munkát, 2 asztalos, 2 bognár, 1 kádár, 2 lakatos, 1 kovács, 2 vegyesbolt, 1 hentes 1 kocsma, 2 cséplõgép tulajdonos, 2-3 varrónõ, 1 férfifodrász, A falu lakói 3-30 hold körüli földön gazdálkodtak. Parasztok voltunk a saját meghatározásunk szerint, amit büszkén viseltünk. Mi tudtuk, hogy milyen sokoldalú tudás kell ehhez a foglalkozáshoz. Ma, 2006 januárban mikor e sorokat írom, nagyon hideg van. Éjszaka -15, -18 fok, nappal -5, -10 fok. Hallom a rádióból hogy sok fedél nélküli, munka nélküli ember megfagyott, fõleg férfiak. 70-80 évvel ezelõtt jól megoldották a szegény, otthontalan öregek életét. Minden faluban volt szegényház, ahol elhelyezték a faluban születetteket. Az élelmezésük úgy történt, hogy volt a faluban kb. 260 - 280 ház. A bíró beosztotta, hogy melyik napon melyik ház köteles ebédet vinni a gondozottnak annyit, hogy a vacsora is kiteljen belõle, tejet, kenyeret reggelire. Tüzelõt a Falu közbirtok erdõjébõl megkapták. Ha már mosni sem tudott magára, és egyéb ellátásra szorult, akkor volt olyan asszony, aki valamilyen ellentételezés fejében, ezeket a munkákat elvégezte. Még én is vittem ebédet Ruppó néninek. Õ volt az utolsó lakó a házban. Kb. 1938-ban lebontották, amikor a falu közepén levõ mély árokban folyó patakot lecsatornázták és feltöltötték. Mostanában már nincs ilyen tehetetlenekrõl való gondoskodás, de megszaporodtak a városokban, fõleg a Fõvárosban Budapesten kéregetõ, de nemcsak idõs tehetetlen emberek. Igaz, most már minden gyermek a városi kórházban születik és nem lehet a születéshelyhez kötni az ellátásukat. Volt még a falunak csordása, kanásza. Ezeket az embereket a falu tulajdonában levő házakban helyezték el családostól. A csordás feladata volt a falu szarvasmarháinak legeltetése tavasztól őszig a közös legelőn. Továbbá a bikák gondozása, ellátása és a tehenek fedeztetésére a bikákat rendelkezésre bocsátani. Persze ehhez a falugazda engedélyét fel kellett mutatni. Emlékszem hányszor kellett szaladnom a falugazdához Nadray Ferenchez
engedélyért, mikor valamelyik tehenűnk megérett az anyaság beteljesedésére. Apám kiengedte a marhákat a vályúhoz inni, ez a tehén megindult egyenesen a bikákhoz de futva. Apám szólt hogy szaladjak az engedélyért, mert a nász csak ennek birtokában teljesedhetett be. Apám meg sietett a tehén után. Ez a dátum aztán bekerült a családi naptárba és 9 hónap múlva lehetett várni a kis bocit. A kanász is családostól szerzõdött. A lakása is ugyanazon a telken volt, mint a csordásnak és a kan disznók ólja is a bikaistálló mellett. Feladata is azonos, de õ a disznók õrzését végezte, és a kan disznókat is kihajtotta a legelõre. Az anyadisznók megtermékenyítése a legelõn történt. Másnap reggel a kanász szólt a gazdaasszonynak és ez a dátum is belekerült a naptárba és 4 hónap múlva várhatták a kismalacokat. Az állatok összeszedése úgy történt, hogy a csordás egy rövidnyelû karikás ostorral durrogtatott azon ház elõtt ahonnét a tehenet ki kellett engedni az istállóból, udvarból. Aztán volt kolompos tehén. Ez egy tapasztalt megbízható okos tehén a nyakába kötött kolomppal vezette a csordát. A kolompot fémlemezbõl forrasztották. 12 -15 cm átmérõjû és ugyanilyen hosszú alul nyitott harang, de ovális forma. A közepén volt a szíve, egy dróton lógó fémgömb, ami a tehén döcögõ járása folytán a harang széléhez ütõdve, messze hallható hangot adott. Ez igen egyszerû és hatékony eszköz volt a csorda tartózkodási helyének jelzésére. A kanász is úgy, mint a csordás, a családja több tagjával elment egy-egy utca végére és kezdte befelé a falu központja felé terelni a disznókat. A kanásznak volt egy nagy ökörszarvból készült kürtje ezzel jelzett a gazdaasszonyoknak, hogy engedjék ki a disznókat. Estefelé aztán a csordás és a kanász is összeterelte a jószágot és elindította a falu felé, úgy idõzítve mire a gazdák a földeken végzett munka után már hazaértek. Csodálatos volt hogy minden állat ismerte a saját portáját. Ha nem volt nyitva a kapu a tehén ott bõgött befelé, hogy engedjék be, de nem mentek el máshova. A disznók kiszoktatásánál valakinek a családból el kellett kísérni az elsõ napokban a legelõre, és értük kellett menni.1 hét után már ismerte az otthonát és a Kanásszal is egymást. A Faluból a legelõre vezetõ széles utat úgy hívták Csapás a sok állatnyom után. Ez a környék falvaiban is így volt. A közbirtok, a falu osztatlan-közös birtoka volt, ami Paplak, Iskolák, Kultúrház, tanítólakások, Kocsma, Szegényház, Csordás és Kanászlakás, Bikaistálló, Kandisznóól épületekbõl állt. Szántóföld: ami járt a Tanítóknak, Csordásnak, Kanásznak, Papnak. Volt még rét, erdõ és legelõ, ott legeltették a falu állatait, az erdõn kitermelték a szükséges fát. A szántóföldön és réten megtermelték az apaállatok takarmányát. Ezen kívül, õsszel kocsival járták a falu házait egy elöljáróval és listával, kinek-kinek mennyi terményt kell adni Papnak, Tanítónak, Csordásnak, Kanásznak. Volt egy fából készült edény a mérce ezt kellett teletölteni búzával, rozzsal, árpával és még pénz is tartozott a fizetéshez. A falu határában levõ földutak, árkok rendben tartása is közös munkával történt. Egyegy vihar, esõ után az elöljáróknak meg kellett nézni, hogy milyen károkat szenvedtek az utak a lezúduló hólé és esõk után. A károk helyrehozására kidobolták, hogy minden házból menjen 1 személy kapával, ásóval, fûrésszel a fõtérre, útjavítás céljából. Ott beosztottak csoportokat egy-egy vezetõvel, és a határ valamelyik részén helyrehozták a hibákat. Mivel ez egy dombos vidék, sokszor kellett ehhez a közös munkához folyamodni, hogy a termény szállításánál ne történjen baleset. Persze zömében a fiatalokat küldték ezekre a munkákra és ez a munka mellett igen jó mulatságnak tûnt nekünk. Beszélgetésekre, találkozásokra, évõdésekre adott lehetõséget. Ugyanis igen szigorú viselkedési szokás volt érvényben.
Útjavítás A fiú - lány kapcsolatoknak megvolt az etikája, csak a jegyespár találkozhatott gyakran engedéllyel. A többiek csak messzirõl nézegethették egymást. Persze tánciskolában, bálokban táncolhattak egymással és beszélgethettek. A lányokat, az édesanyjuk kísérte el a bálba, és árgus – anyai – szemekkel õrizték, ne kövessenek el semmi illetlen dolgot. Aki fiútestvérrel ment a bálba, annak nem kellett gardedám. Akik már kiválasztották egymást, a fiú hazakísérhette a lányt az anyjával együtt. Késõbb már a fiú is elmehetett a bál elõtt és elkérhette a leányt a szülõktõl azzal, hogy vigyázni fog rá. Legtöbbször ebbõl a kapcsolatból lett a házasság. Érdekes volt a hírek gyors áramlása minden telefon és hírközlõ eszköz nélkül. Bárki bárhol elkövetett valamit, ami a falu megszokott becsületkódexével ütközött, azt megítélték és kibeszélték elítélõen. Ezt a gyerekek is hallották és mire felnõttek, tudtak különbséget tenni jó és rossz között és ez szerint viselkedtek. Igaz, bárki felnõtt meglátott gyereket rosszalkodni, rászólt rendreutasította. Ha nem használt szülõkkel való találkozáskor elmondta nekik. Mindenki vigyázott mindenkire. Ez nem mindenkinek okozott örömet de nem volt vandalizmus, oktalan rombolás. Szombatonként mindenki kitakarította a lakását, kisöpörte az udvarát, meg az utcát is. Aki nem tette, megszólták, hogy lusta koszos. A házak elõtt volt a virágoskert, szebbnél-szebb virágokkal, ahol nagylány volt, ezt el is várták. Azt a gazdát is megszólták, aki nem tisztára vakart állatokat fogott a szekere elé, vagy sovány, rosszul gondozott állatai, gazos földjei, omladozó épületei voltak. Most így visszagondolva a falu szája nem is volt olyan rossz intézmény. Különösebb erõszak nélkül sikerült mindenkit a tisztességes viselkedésre rábírni. Kit mégsem, az volt a semmi ember. A parasztember okos – bölcs –, mindent megfigyel, az embereket, természetet, idõjárást, viselkedést. Ügyes, hisz sok mindent maga készített, sokat kellett tudnia. Nemcsak a földjeit ismerte minden laboratóriumi vizsgálat nélkül, tudta hogy hol, mit szabad termelni, mikor kell aratni. Tudott gereblyét, kaszanyelet csinálni, kosarat fonni, lószerszámot javítani, stb. Sok kézmûves technikát elsajátítottak az õseiktõl amire a gazdaságban szükség volt. Télen ezekkel a munkákkal foglalkoztak a gazdák, az állatok ellátása mellett. Az asszonyok meg fontak, szõttek, kötöttek, varrtak, hímeztek. Esténként meg jöhetett a tollfosztás. Tollfosztás Ez volt ám az igazi szórakozás és munka együtt. A nyáron megtépett ludak tollát papírzsákban feltették a szellõs padlásra. Télen aztán elõvették, és a kedves ismerõsöket, szomszédokat meghívták este 7 órára a tollfosztóra. Ez nõi munka volt, de a férfiak, fõleg fiatalok is jöttek késõbb. Az asszonyok már elõre megbeszélték, hogy kinél mikor és mennyi ideig legyen a fosztás. Ugyanis, ahol több lány volt ott több tollat kellett gyûjteni a kelengyékhez. Egy férjhez menõ lánynak illett adni 2 db 4 szeles dunnát, 4- 6-db nagypárnát. Ezekhez kb. 15 kg fosztott toll kell. Képzeljék, minden szál libatollat kézbe kellett venni, a középvázról lefejteni. Erre csak a nõk képesek. Igaz az anyák a lányuk 3-4 éves korától elkezdték gyûjteni a kelengyét. A háziak elõkészítették a nagyszobát, a szoba közepén összetolt asztalokra felrakták 6-8 literes fazekakban a fosztani való tollat. Olyan távolságra hogy az asztal körül ülõ l5-l6 asszony kényelmesen elérje. Balkézzel kivenni egy marokkal, 1 tollat a végén hüvelyk és mutatóujjal megfogni és jobb kézzel mindkét oldalról lefejteni a
pelyhet. A pelyhet leengedni az asztalra, a csutkát ledobni az asztal alá. Ezt a csutkát is felhasználták a diszpárnák töltésére. Így ment ez 4- 5 órán át. Amikor az asztal megtelt fosztott tollal, a háziasszony hozta a dunyha belsõt, és abba berakták. Közben folyt a beszélgetés, pletyka, régi történetek, olvasott érdekes könyvek tartalma és sok-sok dalolás. Ekkor már a fiatalemberek is megjöttek és csatlakoztak az énekelõkhöz. Egy-egy ügyes kezû ifjú megkötötte a kalácskenõt. Ez a lúd erõs farktollából készült ecset, amit a háziasszony sok mindenre használt a konyhában. Este 11 órakor letakarították az asztalt, megterítettek és feltálalták a finom vacsorát. Ha már túl voltak a disznóvágáson, véres-májashurka tepsiben körülrakva hasábburgonyával és együtt megsütve, finom kádban eltett savanyúpaprikával. Vagy dinsztelt káposzta, tetején sok finom tepertõvel. Paprikás krumpli sok apróhússal és a finom savanyúsággal. Édességnek, aszalt gyümölcsbõl (szilva, alma, körte), fahéjjal, szegfûszeggel fõzött kompót. Másnap a télre eltett alma, körte, szõlõ került sorra. Vagy kukoricaprósza, a tetején sûrûn megpöttyözve szilvalekvárral, kelt kifli lekvárral, dióval, mákkal töltve. Italnak bor is került az asztalra. A férfiak is kicsit szégyenlõsen kóstolgatva kivették a részüket a vacsorából. A ház gyerekeinek is nagy élmény volt ez az összejövetel, nem is lehetett volna ágyba dugni õket semmiképp. Még kicsit beszélgettek aztán éjfélkor mindenki haza ment. Mikor elfogyott a fosztanivaló, vagy az idõ, az utolsó este hamarabb befejezték a fosztást és egy kis muzsikával - tánccal ünnepeltek. Az Anyám idejében citerával, a nõvéreimnél hegedûvel, az én idõmben száj, vagy gombos harmonikával. Mehettünk egy házzal odébb. Disznóvágás A hideg idõ beálltával kezdõdtek a disznóvágások. Szintén alkalom az össze-jövetelre, de igen sok munkával járt. Már elõzõ napokban, a háziasszony megvette és elkészítette a szükséges fûszereket, tisztára mosta a nagy, csak ilyenkor használt edényeket, lesikálta a bontóasztalt. Felkockázta a zsemlét, megfõzte a hurkába való rizst, vagy hajdinakását, kukoricadarát, kinek - kinek szokása szerint. A disznó leölését, vagy a gazda, vagy a hozzáértõ ismerõs, szomszéd vállalta. Ritkán hentes. Korán, hajnali sötétben a férfiak, jófajta kisüsti pálinkával, erõsítve magukat, élesre fent késsel, a háziasszony meg egy nagy tállal, benne egy nagy marok só és fakanál, kimentek az ólhoz. Vittek egy szakajtóban kukoricát hogy azzal a disznót az ólból kicsalják. Szegény jószág, sokszor ellenállt, mintha megérezte volna tragikus sorsát, nem akart kijönni. Ekkor a férfiak megragadták, és ki húzták az elõkészített helyre, nagy sivalkodást okozva. A háziasszony sokszor könnyes szemmel búcsúztatta kedves állatát. A böllér megszúrta, a háziasszony meg keverte a kifolyó vért a tálban, hogy össze ne csomósodjon. Ekkor jöttünk mi gyerekek, mert következett a pörzsölés. Az udvar egy tiszta helyére nagy kupac szalmát hordtunk. A leterített szalmára fektették a disznót, betakarták szalmával és meggyújtották. Az elõre elkészített hosszú botokkal mindig odapiszkáltuk a szalmát, ahol az égést fokozni kellett. Az asszonyok ez alatt sok vizet forraltak. Mire az összes szõrt lepörzsölték lekaparták, jöhetett a forró víz. Azzal szép tisztára mosták, felakasztották a hátsó két lábánál fogva egy állványra és ketté hasították. Eközben az asszonyok sok dinsztelt hagymával vért sütöttek. Ez volt az elsõ reggeli a férfiaknak. Erre már a finom bor csúszott. Reggeli után, darabolták a disznót, a háziasszony kívánsága szerint. Õ mondta meg mit szeretne apró húsnak, sonkának, lesütni (akkor még nem volt hûtõszekrény) káposztába, füstölni, disznósajtnak, stb. Amikor a darabolással elkészültek, következett a szalonna felaprítása 3x3 cm-es darabokra. Nagy üstbe rakták, és lassú tûzön állandó keveréssel megsütötték, kis állás után
beleszûrték a tiszta zsíros bödönbe. Az asszonyok megtisztították a belet, és felhasználásig ecetes vízben áztatják. A férfiak ledarálták a kolbásznak valót, megfûszerezték közös megegyezéssel megállapítva elegendõen ízletes-e. Ezután kezdõdhetett a hurka és a kolbász töltése. A megtöltött hurkát átfõzték, de közben állandó csipkelõdések, mókázások színesítették a nehéz munkát. Ebédre finom disznótoros káposzta készült. A zalai toroskáposzta egészen különleges tájjellegû étel. A húst negyedtenyérnyire darabolják, hagymán kicsit átsütik, mint a pörköltet és erre teszik a savanyú káposztát, megfûszerezik paprikával, borssal, majoránnával, csöves pirospaprikával. Mikor megfõtt, rántást pirítanak és jó házi paradicsomlével fölengedik. Ezt öntik a káposztára, forralják és hosszabb lével tálalják. Igen finom. Estefelé a segítõk hazamentek, elvégezni az otthoni munkákat, de vacsorára mindenki visszatért. Ekkor már szép kényelmesen lehet feltálalni minden frissen készített finomságot (húst, hurkát, májat). Eszegetni, ízlelgetni, beszélgetni, felidézni a nap folyamán történteket. Olyan fontos volt a disznóvágás, hogy a gyerekeket elengedték az iskolából erre a napra, szabadságra. Karácsony Ünnepe A Karácsony megünneplése kezdõdött az adventi hajnali mise látogatásával. Ez reggel 6 órakor kezdõdött, még sötétben. Közvilágítás nem volt ezért mindenki hordozható gyertyát vitt magával, mikor indult a templomba, hajnali misére. A szemközti dombról olyan látvány volt, mintha szentjánosbogarak világítottak volna. Ez a lámpa egy olyan üvegkalitka volt, amelyiknek a közepébe egy gyertyát ragasztottak azt meggyújtották. A tetején fogantyúval lehetett vinni. Kis fényt adott de jó hasznát vették a sáros utakon. Késõbb lett viharlámpa már petróleummal, majd az elemlámpa. Mise után jött a házimunka, a reggeli, az állatok ellátása. Ki-ki tehetsége szerint disznóvágásra készült karácsony elõtt, de volt aki csak hízott libát vagy kacsát vágott. Azonban mindenki készült a kis Jézus megszületésének illõ megünneplésére. Ebbe az egész ház karácsonyi nagytakarítása is beletartozott. Az omlós sütemények megsütése karácsony elõtt 1-2 nappal. A karácsonyfa megszerzése, díszek készítése titokban, és nem volt szokás külön ajándékozás. A jó gyerekeknek, a Kis-Jézus küldte a karácsonyfát, és egy igazi szárnyas angyal hozta házhoz. A karácsony a gyerekek ünnepe volt és az ajándék maga a karácsonyfa. A felnõttek dolga az volt, hogy mindent titokban, minél ünnepélyesebbé és hihetõbbé tegyék. Így mindenkinek kellemes izgalmat okozott a készülõdés. Ahol apró gyerekek voltak, ott volt ez a legszebb, mert Ők hittek gyanú nélkül. Látni azokat a csodálkozó örömteli szemeket, hogy sikerült nekik jónak lenni, mert itt a bizonyíték, a karácsonyfa. A 10 év körüli gyerek már gyanakodott, mert észrevett olyan jeleket, amely megerősítésre vagy cáfolatra várt. A szomszéd nagylányt öltöztették fel angyalkának, de a cipőjét nem cserélte le. A gyerek megismerte, ez az Ili cipője. Amíg a gyerekek bámulták a gyönyörű karácsonyfát, az angyal gyorsan átöltözött és bement a szobába, hogy hallotta a csengetést látta is az angyalt. Tényleg itt volt? A kételkedő meg ránézett a cipőre és a gyanúja megerősítést nyert. Nagy csalódás volt. A szülők aztán megmagyarázták neki, hogy tényleg ők csinálták, Jézuska segítségével, de nélküle nem ment volna. Mivel Ő már nagyfiú (vagy lány), tartsa Ő is a titkot, hogy legyen a kicsik öröme nagyobb. Ezt persze nem minden gyerek tartotta be. A dicsekvés a másik örömének lerombolása már gyerekkorban is megmutatkozik. Gyönyörű volt ez az ünnep falun, különösen, ha fehér karácsony sikerült. Már Katalin napján, nov. 25.-én lestük az időjárást. Az volt a mondás, ha Katalin locsogós és sáros, akkor a
karácsony, kopogós fagyos. Ha már fagy, akkor a hó is eshet. Gyerekkoromban ez tényleg zömmel így is volt. Karácsony a vállalkozó kedvû, jó hangú gyerekek pénzkeresete is volt. Összeálltak 3-5 fõs csoportokban és a megtanult karácsonyi énekekkel bekopogtattak házakhoz: Szabad-e ennél e becsületes háznál karácsonyi énekeket énekelni? Ha kiszóltak hogy szabad, akkor 2-3 éneket elénekeltek, majd boldog karácsonyi ünnepeket kívántak és várták a pénzt, amit a család egy tagja vitt ki nekik. Ha nemet kaptak a kérdésre, akkor elmentek egy házzal odébb. A fiatal legények is mentek énekelni de õk nem pénzért, hanem a nekik tetszõ nagylányokhoz. Õket illett behívni, kis süteménnyel, pohár borral megkínálni. Így lehetett a fiataloknak kicsit egymásra nézni. Ha kiment az ember a házból, hallotta a csengõvel kísért szép karácsonyi énekeket a szikrázó csillagos ég alatt. Gyönyörû volt. Aki csak mozogni tudott melegen öltözve lámpával a kézben elindult az éjféli misére, féltizenkettõre a templomba. A gyerekek is részt vehettek a sok gyertyával, fenyõgallyakkal feldíszített templomban létrehozott csodán. A karácsonyfa alatt a megszületett kis Jézus jászolban, mellette az édesanyja, szent József, körülötte a barmok leheletükkel melegítik. A betlehemi istálló JÉZUS SZÜLETÉSI HELYE kicsi kerámia szoborban ábrázolva. Az orgonán Markója Ferenc igazgató kántortanító csodálatosan játszotta a szebbnél szebb karácsonyi énekeket, csak úgy zengett a templom. Természetesen mindenki vele énekelt teljes szívbõl. A mise végére mindenki felemelt lélekkel indult haza, az emberek kezet fogtak egymással és boldog, békés karácsonyi ünnepeket kívántak. A következõ 2 napban a barátok, rokonok egymást látogatták, nagy evés-ivással, beszélgetéssel és dec. 26.-án a fiataloknak az István esti bál. Farsang Az István esti bállal vette kezdetét a FARSANG. Mulatságokkal és bálokkal ünnepeltük a téli heteket egészen húshagyó kedden éjfélig. Másnap Hamvadó Szerdán kezdõdött Jézus halálának emlékére rendelt húsvéti böjt. Húsvét A húsvét nemcsak a Jézus feltámadásának ünnepe, hanem a természet ébredése is. A hó elolvad, a fû zöldül az elsõ virágok kidugják a fejüket, kivirágzik a barka. Az emberekrõl lekerül a téli meleg ruha. Kezdõdik a tavaszi munka a határban, az otthonokban is a tavaszi nagytakarítás, az épületekben télen keletkezett hibák kijavítása. A húsvéti ünnep ismét a gyerekeknek hoz sok örömöt. A felnõtteknek meg a kellemes izgalom, hogy sikerüljön ezt megteremteni. A piros tojást természetesen a nyuszi hozza, ezért az anyukának csak a gyerek alvása közben lehet megfesteni. Ha a szemfüles gyerek ezt meglátta, elmondani, hogy az anyuka csak besegít az elfoglalt nyuszikának. Este kiteszik az udvarra, a nyuszi eljön érte és miden jó gyereknek elviszi. Húsvét vasárnap reggel a gyerekek korán keltek, tele izgalommal keresték a nyuszi fészket az udvarban, bokor alatt, patakparton. Micsoda öröm volt megtalálni a szép piros tojásokat csoki nyulakat- tojásokat. Volt úgy hogy még a szaladó nyuszit is látták a réten. Persze a szülõktõl is kaptak hasznos ajándékot, ruhát, cipõt, zoknit stb. amire úgyis szükség volt, esetleg valami játékot. Az ünnep fényét ez is növelte, meg a tiszta lakás, finom ételek, a tavaszi napsütés és a katolikus vallás ünnepi szertartásai. Nagypénteken még zsírral készült ételeket sem ettünk, húst egyáltalán nem csak fõtt kemény tojást, meg az elmaradhatatlan babsalátát, mi gyerekek is. Nagyszombaton korán reggel föltették a kocsonyát fõni a 20 literes fazékban, az 5- 6kg sonkával együtt. Ez délre megfõtt szép lassan, a sonkát kivették szikkadni, meghintették
pirospaprikával és betették a hûvös éléskamrába. A kocsonyát hagyták ülepedni, majd leszûrték a levét, a húst kicsontozták és tányérokban, tálakban szépen elrendezve rakták úgy, hogy minden edénybe kerüljön összetekeredett bõrke, láb, színhús. Majd rámerték a szép tiszta levét, hagyták hûlni, dermedni, végül meghintették pirospaprikával. Nagyszombaton este 6 órakor volt a feltámadási hálaadó mise körmenettel. Erre mindenki, aki csak tudott elment. Volt egy 70 cm magas Krisztusszobor, ami a feltámadt Krisztust ábrázolta. Elõl a falu legmagasabb embere Bálint Kálmán bácsi vitte a szobrot magasra feltartva. Utána a pap, a ministráló gyerekek csengõt rázva, majd a hívek, a kántor vezetésével énekeltük, hogy feltámadt Krisztus e napon örvendezzünk. Körüljártuk a templomot énekelve, majd visszamentünk a templomba, ott befejezve a szertartást. Mindenki megtisztulva lélekben felemelkedve, az ismerõsöket üdvözölve ment haza. Ezzel befejeztük a böjtölést és a finom kocsonya feltálalásával, megvacsoráztunk. Húsvét vasárnap reggel korán keltünk, mert 7 órakor volt a sonkaszentelés. Anyám levágott a sonkából kb. 1 kg-os darabot, 5-6 főtt tojást, kis tálban tormát, kisebb fonott kalácsot, bekészített egy szép tiszta kosárba, szalvétával letakarva. Ezt el kellett vinni a templomba és a Pap megáldotta, megszentelte, ezt ettük meg reggelire. Azután fogtak az ünnepi ebéd elkészítéséhez. A süteményeket már előző napokban megsütötték. Az ebéd tyúkhús-levessel kezdődött, a főtt húshoz zsemle szósz vagy paradicsomszósz, süt hús stb. krumpli vagy rizs körettel, savanyúval és többféle sütemény. A nagymise után szokás volt a keresztgyerekeket megajándékozni. Nálunk nem ünnepelték a születésnapot, névnapot, hanem a húsvéti ajándékozás volt szokásban. Egy tiszta szalvétába beraktak piros tojást, csoki tojást, nyuszit, süteményt, narancsot (a narancs igen ritka kedves ajándék volt akkor). Összekötötték batyuba és a család nagyocska gyereke elvitte a keresztgyereknek. Mikor a keresztgyerek legénysorba, a leány nagylánysorba ért, akkor a gyerekkortól búcsúztatva komolyabb ajándékot kapott. A fiú pénztárcát, pénzzel bélelve vagy zsebórát, a lányok fülbevalót vagy nyakláncot, ki-ki tehetőssége szerint. Délután rokonlátogatás vagy fogadás, fiataloknak, felnőtteknek, játék a gyerekeknek. Húsvét hétfő a fiatalok ünnepe volt. Véget ért a vigadás tilalma, este bál volt, amire a lányok új ruhával, szép frizurával és táncos lábbal készültek, a fiúk meg lehetőleg tele erszénnyel is. Az első tavaszi munka a parasztgazdaságban a trágyahordással kezdődött. Vagy még a megfagyott havas úton lovas szánnal, vagy mikor már a földutak szekérrel is járhatók voltak, az egész évben gondosan összerakott érett trágyát kihordták a kapásnövények tervezett helyére. Kupacokba lerakták, utána egyenletesen elterítették és beszántották. Így lehetett jó termést várni. A gazda ügyelt a vetésforgóra. A kapásnövény után következő évben mindig gabonafélét vetett. Betartotta, hogy 4 évenként miden darab földje kapjon szerves trágyát. A réteket, legelőket boronával átfésülték, kicsit fellazítva a talajt és a vakondtúrásokat ezzel elterítették. Az első munkák közé tartozott a szőlőnyitás, metszés. Ősszel a fagy ellen úgy védték a tőkéket, hogy a földet magasan felkapálták köré. A fagyok elmúltával, ezt visszakapálták, hogy a nap jól érje és növessze az új hajtásokat. Általában a húsvét körüli időben kezdődött a kapásnövények vetése, kapálása, a rétek kaszálása, a széna szárítása, behordása, hogy meglegyen az állatok téli elesége. Májusfa Nemhiába hívják a májust a szerelem hónapjának. A természet ontotta a finom tavaszi illatokat. Virágzott a pünkösdi rózsa, baba rózsa, májusi rózsa, jácint, tulipán, jázmin stb. Az ifjú szívekben is felébredt a párválasztás gondolata. Amelyik fiú kiválasztott magának egy
kislányt, sürgős dolga akadt az erdőben. Meg kellett találnia azt a 15-20 méter magas fenyőfát, amelyiket nagy kockázat nélkül éjszaka ki lehetett vágni és a jó barátok segítségével becsempészni a faluba az erdész és a tulajdonos tudta nélkül. Május 1-re virradó éjszaka kellett a szeretett lány ablaka alá felállítani a kéregtől megtisztított, a csúcsán 1 méteren meghagyva az ágakat, színes szalagokkal feldíszített májusfát. Ezt aztán hajnalig őrizték, nehogy a konkurrens csapat, kinek a vezetője szintén szemet vetett a szép lányra, reggelig ellopja és az általa állított májusfát pillantsa meg a kíváncsian ébredő széplány. Előfordult, hogy a két rivális csapat összeverekedett ezen a szép hajnalon az ablak alatt. Minden lány álma az volt, hogy májusfával az ablaka alatt ébredjen. Ez persze nem adatott meg minden lánynak. Szépnek, kedvesnek, ügyesnek kellett lennie, a fiúnak meg elég bátornak, hogy ezt a nem kis kockázatot vállalja. Mindenki azt leste, hogy azévben kinek az udvarában lobognak a szines szalagok a szép májusfán. 9 órára már mindenki tudta, hogy kinek ki állította. Évente 1-2 vagány fiú volt, aki így vallott szerelmet. Május utolsó vasárnapján a fiú és a lány megbeszélése szerint “kitáncolták” a májusfát. Meghívták a barátnőket-barátokat. A lány sütött édes és sós süteményeket, a fiú hozta a bort, zenészt, legtöbbször hegedűst vagy harmonikást. Litánia után körbetáncolták a fát egész estig. Előfordult, hogy a fa csúcsára meg felállítása előtt kötöttek egy üveg italt! Ez azé lett, aki felmászott érte a sima törzsre és lehozta. Ügyes, bátor tett volt, emelte a mulatság hangulatát. Estefelé aztán közös erővel kidöntötték a fát, a gazda kívánsága szerinti hosszra vágták. Ebből lehetett a széna-gabona hordáshoz használt nyomórúd. Szolgálta a gazdaságot évekig és az emlékezést az ifjúságra. Aratás Elérkezett az aratás. A legnehezebb paraszti munka volt. Mikor felszáradt a harmat, akkor lehetett kezdeni. A nap hétágra sütött, az emberek hajladoztak, izzadtak, a testüket belepte a száraz csípõs por. Egy arató csapat állt 3 fõbõl. Elöl a kaszás, utána a kötélvetõ majd a marokszedõ. A kötélvetõ bizonyos távolságra leterítette a kötelet, ebbe a marokszedõ egy félkévényi gabonát beletett. A következõ sornál még egy félkévényit hozzátett a marokszedõ és akkor a kötélvetõ, egy ügyes mozdulattal a kötözõ fával szoros csomót kötött. Ez volt a kéve, aminek aztán ki kellett bírni az összehordást, kepébe rakást, hazahordást, kazalba rakást és a cséplõgépre feladást. Bizony ennyi munka volt addig, amíg a kenyérnek való az udvarba került. Ezért becsülték meg annyira a kenyeret (életnek is hívták). A háziasszony a lehetõséghez képest igyekezett, hogy jól táplálja az aratókat. Délben hozta az ebédet, és lehetõleg árnyékos helyen tálalt. Utána egyórás pihenõ következett, majd folytatódott a munka estig. Mikor már alkonyodott, összehordták a kévéket, keresztbe rakták, jól lekötözték, hogy a szél, esõ ne tegyen kárt benne. Az aratás befejezésével következett a gabona behordása, elõkészítése cséplésre. Ez is közös munkával történt. A gazdaság nagyságától függõen 4-7 gazda összeállt. Hosszú kocsikkal, szekerekkel 1-1 rakodóval, akik a határ különbözõ részeirõl magasra tornyozva behordták az udvarra a gabonát. Ott magas kazalba rakták olyan emberek, akik ennek a mesterei voltak. Mikor már minden udvaron ott állt a gabonakazal, jöhetett a cséplés. Az 1930-as években még nem önjárók voltak ezek a gépek, hanem kézi vagy állati erõvel húzták egyik udvarból a másikba. A falu domboldalra épült, ezért az udvarok is zömében lejtõsek, az egyik udvarról a másikra áthúzni igen nagy összefogást igényelt. Emlékszem egy tragédiára, kb.1938-ból. Varga Mátyás gazdának gyönyörû 2 éves pejlovai voltak. Elvállalta a gépek vontatását le berekaljára. A királyparton lefelé elromlott a gép fékje. Megindult az a nagy
nehéz gép, neki a lovaknak, az egyiket legázolta, a gazdát is. A lovat le kellett lõni, a gazda meg hosszú kórházi ápolás után jöhetett haza. Egy cséplõgép jó kiszolgálásához 20-21 ember kellett. Ezt is kölcsön- munkával oldották meg. Akik nálunk segítettek azokhoz mi mentünk, amikor náluk csépeltek. Ezért volt jó, hogy az utca végén kezdték a cséplést, s befelé haladva minden portán, elvégezték a munkát. A cséplés befejezésével folytatták a munkát a rétek újra- kaszálásával, a kapásnövények utolsó kapálásával. Elkezdõdött a betakarulás, babszedés, lekvár fõzés, krumpli szedés, kamrák, pincék, pajták megtöltése, készülés a télre. Késõbb a kukoricaszedés, répaszedés szintén a szomszédokkal összefogva. Szántás, az õszi gabonák elvetése, majd a szüret. A sok fárasztó munka után egy kis vidámság, a szüreti bál. Vidám jelmezes felvonulás a falu utcáin, fõterén, majd a bál hajnalig. A kocsmaudvaron kijelölt tánchely fölött olyan magasan kifeszítettek drótokat, hogy ügyesen felugorva elérjék a rákötözött szõlõfürtöket. Ezekre a fürtökre vigyáztak a csõsz-lányok. Akit rajtakaptak a lopáson annak büntetést kellett fizetni, de a szõlõt a partnerével megehették. Sok vidámsággal, kergetõzéssel, évõdéssel, nevetéssel folyt a mulatság. A tánchoz a zenét a Zalaegerszegrõl elhozott cigányzenészek szolgáltatták, mindenki örömére. A lakodalom A nagy õszi munkák után, mikor a koránérõ elõszüretelt szõlõbõl bor lett, tartották az esküvõket. A rokonokat, jóbarátokat a jegyespár az esküvõ elõtt 2-3 héttel, vasárnap délután személyesen meg látogatta és meghívta a nagy napra. Az örömanya a híresen jól fõzõ asszonyokat összehívta és megbeszélték, hány személyre számítanak, mi legyen az ebéd, vacsora, és mindehhez mire lesz szükség. 4-5 nappal a lakodalom elõtt minden meghívott házból kezdték hordani a hozzávalókat. 1 tyúkot, 15-20 tojást, fél vagy 1 kg cukrot, 4-5 l tejet vagy túrót, 20 dkg vajat, lekvárt, meg ki mit gondolt, diót, mákot. Ekkor a süteményeket már elkezdték sütni. Először a mézeseket, omlós tésztákat, amik az állástól lesznek igazán finomak. Később a tortákat, piskótákat. Kiürítették a sokfiókos sublódot, amit beállítottak a hűvös kamrába, ez lett a süteménytároló a lakodalomig. Levágták az erre szánt disznót, borjút, a tyúkokat földarabolták a megbeszélt menühöz. Amit lehetett, már szombaton megsütöttek, de inkább vasárnap korán reggel több tűzhelyen. Nagy üstben 15-25 tyúkból főzték az aranysárga finom húslevest. A lakodalmi vacsora… Tyúkhús-leves, tejfölös paprikás csirke, a köret mindenhez rizs, benne a sült tyúk máj, zúza borsozva, petrezselyemmel. Rántott hús, töltött hús, fokhagymás pecsenye, sült tyúk, kacsa, liba, mi szem szájnak ingere, fasírozott. Savanyúság, minden ami megtermett, káposzta, paprika, uborka. Sütemények, torták, italok, éjfélkor káposztaleves, reggel kocsonya. Másfél napnál tovább azért nem szokott tartani. Gyakori kívánságot hallott az ifjú pár: sok szerencsét, boldogságot, esztendőre apróságot. Az esetek többségében ez be is következett. A jövendő apróságnak gondosan megválasztották a keresztszülőket, vagy a rokonságból, vagy a régi baráti körből. A keresztszülő fogalmát komolyan vették és gyakorolták. Ez a születéskor kezdődött a keresztelő ruhácska és a takaró megvételével, folytatódott a gyerekágyas kismamának finom ételekkel történő ellátásával egy hétig. Ez az ellátás mindennapos ebéd formájában az úgynevezett koma-tál volt, amit a komaasszony vitt a kismamának. Ennek végéig maradt az ágyban az anyuka és csak az volt a dolga, hogy ismerkedtek egymással. A fürdetést a bábaasszonnyal végezte, a kismama meg figyelt és tanult. A keresztgyerekről való gondoskodás folytatódott a serdülőkorig, majd ekkor egy nagyobb húsvéti ajándékkal elismerték, hogy a keresztgyerek kinőtt a gyerekkorból. A szerető
kapcsolat továbbra is megmaradt és a házasodáskor általában a keresztszülőket hívták meg násznagynak, koszorúsasszonynak. Gyerekek és játékok. A falusi gyerekeknek nem voltak, vagy csak igen kevés ipar által előállított játékaik. Unatkozásra mégsem volt okuk, mert a környezet ezerféle játéklehetőséget kínált. Talán csak az egész kicsiknek vettek lemosható gumibabákat, amit lehetett fogzáskor rágni, nyomásra sípolt, fejlesztette a kézügyességet. Amikor menni tanult, hogy ne kelljen a szülőnek a kezét fogni, az ügyes apuka barkácsolt neki egy kis 3 kerekű kocsi félét. Ez a baba méreteihez igazodó négyszögletű léckeret, felül 2 szarv amit meg tudott fogni. Az alján is ugyanolyan szarv adta a tengelyét a rászerelt két fakeréknek. Az alsó részhez még hozzáépített hegyes szögben két lécet, aminek a csúcsára a harmadik fakerék került. A tengelyt megkenték jó házi zsírral ez biztosította a kerék könnyű forgását. Így a még bizonytalanul járó apróság járkálhatott, az anya meg tehette a dolgát. A nagyobbak leutánozták a felnőtteket. Csépléskor a felfordított eketaliga tökéletesen megfelelt a felnőttek cséplőgépének, a réten letépett fűcsomó a gabona kévének, a forgatott kerék a cséplődobnak, amire rászórtuk a füvet. Ez a művelet igen sok gyereknek adott munkát, hisz kellett aki arat, aki behordja és aki csépel. Ugyanúgy, mint a felnőtteknél. A fáramászás is nagy kedvenc volt. Néha gyümölcsért, néha csak a mozgásért. A fiúk kedvence a karikahajtás volt. A kisebb kádról leesett abroncsot maga előtt gurítva, egy darab bottal ütögetve, vagy az abroncs szélességéhez vastag drótból hajlított alkalmassággal. A szerencséseknek kiszuperált kerékpárabroncs jutott, azt hajtva kílométereken át versenyt futottak. Eregettünk saját készítésű sárkányokat. Jó száraz nád merevítő tengely a széleire vékony kenderfonalat erősítve megvolt a forma, már csak selyempapírral kellett bevonni, körülragasztani. Az volt a lényeg, hogy jó könnyű legyen és szabályos alakú. Már csak megfelelő hosszúságú farkat kellett csinálni, rákötni az Anyától kapott kenderfonalgombolyagot az elejére három ágban kantárszerűen, hogy egyensúlyban legyen. Jó szél esetén már repülhetett is a szép színes sárkány. Minden fiúnak volt saját készítésű csúzlija. Figyelték a bokrokat, ahol találtak Y formájú ujjnyi vastag ágat, levágták, méretre szabták. A két végére került az ujjnyi vastag kerékpárbelső gumiból szabott 2x1 arasz 1 cm széles csík, a közepére kötve a parittya, már kész is volt. Kavics akadt bőven, már lehetett is célba lőni. A friss tavaszi fűzfa ágából sípot, furulyát faragtak, a kicsit vastagabb ágból íjat hajlítottak. A lányok sokszor babáztak. Kitűnő babaszobát lehetett csinálni a felfordított sámliból. A bútor bele készülhetett az apróbojtorján bimbóiból. A ragadós kis gömbökből bármilyen formát lehetett alkotni. Széket, asztalt, fekhelyet, kis babaruhával letakarva kész volt a szoba. A sámli lábát összekötő lécet fogantyúként használva könnyen lehetett bárhova vinni. Bele babát is könnyen lehetett készíteni csak 1 rövidebb és 1 hosszabb botocska kellett, a törzsnek és a kéznek. Kis fehér és színes rongyocska és egy papírgombóc kellett a fejnek. A papírgombócot a fehér anyaggal bevonni, tollal megrajzolni a szemet, szájat, orrlyukat. A hosszabb botra rákötni keresztbe a kezet, a felső végére a fejet, már csak öltöztetni kellett a babát. Ez is könnyen ment, hisz csak ketté kellett hajtani az anyagot, a nyak kivágást kikeríteni, a derekát egy szalaggal átkötni és kész.. Az, hogy csak egy lába van, a keze meg állandón kitárva, nem számított, hisz a gyerek a képzeletével játszik. Egy megjegyzés: A dédunokáknál látom, hogy nem szívesen hallgatnak mesét, szegényes a képzeletük. Ők ahhoz vannak szokva, hogy a meséhez színes képek is tartoznak.
A FABICIKLI. A 30-as évek végén egy ügyes ács Völler Jóska bácsi meg a fia a saját lányának és nekem is csinált kétkerekű fabiciklit. Igen jó volt, igaz hajtani nem lehetett, csak feltolni a kapuhoz és legurulni, amíg meg nem állt. Olyan volt, mintha egy rollerre ráépítenének egy nyereg részt. Igen nagy tetszést aratott, a gyerekek sorba álltak, hogy ők is legurulhassanak. A fiúk rongylabdával fociztak. Télen meg a szánkózás. Szánkója minden gyereknek volt, lehetett házilag csinálni. Jó széles deszkából vágtak két egyforma darabot, az elejét lekerekítették, a talpára vas sínt szögeztek, hogy jól csússzon. A két fél talpat lécekkel összeépítették, a tetejére deszkát, rá egy kis szövetet, húzó kötelet. Mehettünk a falu végére csúszkálni, egészen kéz és lábfagyásig. Volt korcsolyapályánk is. A régi berek területén esős őszön felgyűlt a víz és télen megfagyott, ez lett a gyerekek ingyenes korcsolyázó, csúszkáló helye. Gyermek csúfolódó mondókák - 1920 körül Gyula: Gyula bula, egereknek ura, bébiceknek bocskora, patkányoknak sógora. Pista: Ista-Pista piarista, beleesett kanárisba, két bolha siratgatja, a harmadik búcsúztatja. Elek: Ezért neveltelek, ütöttelek, vertelek, hun az a sok telek? Laci: Lici-Laci bátyám tököt visz a hátán, ha nehéz lesz leteszi, ha éhes lesz megeszi. Ferkó: Ferkó te vagy egy nagy hernyó, ha kapaszkodsz elmehetsz, ha nem akkor leeshetsz. Jóska: Jóska-Boska cserbuborka (buborka - uborka) nádon ülő taknyos béka. János: János, szemed igen ámos. Feleséged fingos, idd meg szegén János. Lányok: Lányok, földi boszorkányok
Nemesrádói gyerekek 1928-ból
Az én erőmből ennyi tellett abban bízom, hogy lesz valaki, aki elolvassa, kiegészíti és gazdagítja e történetet. Főleg abban, hogy folytatja, mert átélte az 1950 utáni éveket. Hogyan lett az 1250 lelkes faluból 350 fő? Tsz. szervezése, működése, megszűnése. Nemesrádó dicső párttitkára eltöröltette a falu nevéből a NEMEST. Kijelentette, nemesek pedig nincsenek. Azóta a térképeken is csak mint RÁDÓ szerepelt. A környezö NEMES falvak nyugodtan viselhették ősi nevüket. Öt éve a falu visszakapta a régi nevét, ismét Nemesrádó. Hálás köszönetemet fejezem ki Kiss József unokaöcsémnek, aki sok türelemmel próbált okítani a számítógép kezelésére és használatára. (Sajnos kevés sikerrel.) Ő és kedves rokonaim - Császár Zoli és Kata - segítettek az írás megszerkesztésében. Azoknak a keves barátaimnak akik az itt látható fotókat rendelkezésre bocsátották.
Budapest, 2007. október 25. Kiss Jolán
