Egy óvodapedagógus
Néhány gondolat az óvodai nevelés országos alapprogramjának változásaival kapcsolatosan Először azzal a ténnyel kapcsolatosan szeretném kifejteni véleményem, hogy a köznevelési törvény, amely alapja az ONAP-nak, azt írja, hogy a gyermek nevelése a család joga és felelőssége, az óvoda a családi nevelés kiegészítője, illetve esetenként hátránycsökkentő szerepet tölt be.
Ezeknek a gondolatoknak ellentmond az a rendelkezés, amely arról szól, hogy a három éves gyermekeket 2014-től kötelező lesz óvodába járatni. Érthetetlen, számomra, hogy miért kell a gyermekeket a családi nevelésből kiemelni? Egyrészt, mert vannak gyermekek, akik ebben a korban nem érettek az óvodára, és most nem a szobatisztaságra és egyéb hasonló dolgokra gondolok, hanem a lelki érettségre. Vannak gyerekek szép számmal, akik még éretlenek az elszakadásra a szülőtől, illetve a közösségi élet megkezdésére. Az ilyen esetekben, néhány hónap, félév, esetenként még egy év is eltelhet, mire ezt a lelki érettséget eléri, és nem traumaként, szorongások közepette, hanem belső igényre kezdheti meg az óvodát. Nemegyszer találkoztam olyan esettel a pályám során, amikor a beíratott hároméves kisgyermek nem volt képes megbirkózni ezzel a lelki traumával és pl. elkezdett dadogni. Bizony ebben az esetben az volt a helyes megoldás, hogy ne sürgessük az óvodába lépést, különösen, ha a szülőnek lehetősége van várni ezzel kapcsolatosan. De az ellenkezőjére is volt már számtalan tapasztalatom, hogy a két és féléves minden probléma nélkül megkezdte az óvodát. Az a véleményem, hogy ha valóban a családi nevelést tartanánk a legfontosabbnak, akkor nem kényszerítenénk a jól funkcionáló családokat az intézményes nevelés igénybevételére. Természetesen más a helyzet az olyan családok esetében, ahol a szociokulturális háttér nem megfelelő, és valóban a gyermeknek jobb, ha az intézményes nevelésben nevelődik, illetve a helyzetéből adódó hátrányok kompenzálására lehetőség nyílik az intézményben. Ilyenkor családi ösztönzőkkel adható lehetőség az óvodai élet vonzóvá tételére.
A másodszor a mozgásfejlesztéssel, mint kiemelt feladattal kapcsolatosan szeretnék reagálni.
Eddig is nagyon fontosnak tartottam, hogy a gyerekek szabadon mozogjanak, próbálkozzanak, képességeik határát feszegessék. Teljesen azonosulni tudtam Tótszöllősiné Varga Tünde módszertanával (Mozgásfejlesztés az óvodában), amelyet már régóta használok. Gerold Hüther professzor német agykutató és neuropszichológus cikke (Élet és Tudomány 2009 13. szám) azonban fokozta ezt a meggyőződésemet. Csak az a gyermek tudja kognitív képességeit kibontakoztatni, akiben kialakul a megfelelő testérzet. Már vannak olyan tanulmányok, melyek bizonyítják, hogy azok az alsó tagozatos gyerekek, akik jók matematikából, különösen jól tudnak egyensúlyozni is. Az ember úgy szerzi meg a háromdimenziós és absztrakt gondolkodáshoz, ill. a matematikához szükséges feltételeket, hogy megtanulja egyensúlyban tartani a testét. Ha egy gyerek nem mászik, nem ugrál, nem egyensúlyoz .... stb., azaz a testének tanulásával nem töltötte idejét, nem alakulnak ki megfelelően kognitív képességei. Az egyik legcsodálatosabb testtanulási gyakorlat az éneklés. Eközben ugyanis a gyermek agyának olyan virtuóz módon kell a hangszalagokat modulálnia, hogy pontosan a megfelelő hang jöjjön ki. Ez a lehető legjobb finommotorikus gyakorlat és ugyanakkor ez a feltétele minden későbbi, nagyon differenciált gondolkodásmódnak is. Ráadásul az éneklés esetében egy nagyon komplex kreatív teljesítményről van szó. Hiszen a gyereknek az egész dalt fejben kell tartania ahhoz, hogy egzakt módon a megfelelő időpontban eltalálja a megfelelő hangot. És a kórusban megtanul alkalmazkodni is a többiekhez, ami a szociális kompetencia egyik feltétele. Hol csapódnak le az ilyen tapasztalatok, hol alakulnak ki a neuronális áramkörök? Az agyunk legbonyolultabb részén az úgynevezett prefrontális kortexben. Ez közvetlenül a homlok mögött található. Ott fejlődik ki az önmagunkról alkotott képünk. És ezzel együtt az a késztetésünk is, hogy a világ felé forduljunk, hogy cselekvéseket tervezünk, impulzusokat kontrolláljunk és elviseljük a frusztrációkat. Ennek korai gyermekkorban, körülbelül 6 éves korunkig kell kialakulnia. A mindezért felelős hálózatok a frontálislebenyben azonban csak akkor fejlődhetnek ki, ha a gyerek megszerzi ezeket a tapasztalatokat. Én egy kisvárosi óvodában dolgozom, általános tapasztalatom, hogy a szabadban töltött idő kevés, amit a gyerekek szabad mozgásra fordíthatnak, arról nem is beszélve, hogy a tevékenységek nagytöbbségét a csoportszobában tartják a pedagógusok, keveset sétálnak, kirándulnak a természetbe, ahol ezeket a természetes tapasztalatokat meg tudnák szerezni a gyerekek, mint fáramászás, árokugrás, egyenetlen talajon járás, futás stb. Ezek után halljuk a panaszt, hogy a gyerekek egyre hibásabban beszélnek, ilyen-olyan zavarokat feltételezünk! /Megjegyzem, nem is beszélhetnénk zavarokról, csak veszélyeztetettségről./ Gyakran az-az érzésem, hogy mi magunk pedagógusok, szülők együtt generáljuk ezeket a problémákat, a túlzott direkt fejleszteni akarásunkkal. Ez helyett a lehetőségek tárházát kellene felsorakoztatni a mozgásra, hiszen bizonyítottan minden terület fejlődésének alapja, elindítója a mozgás. Gyakran azt gondolom, hogy az óvodai nevelés egy kényszer pályán
mozog, tudjuk, hogy mit kellene tennünk, mik a legfontosabbak a gyerekek számára, de ugyanakkor lépten, nyomon szembesülünk azzal, hogy értéktelennek látják a munkánkat. Ja, csak játszanak? Nem készítenek feladatlapokat? Nem mérik fel a gyerekeket, nem százalékolják a teljesítményüket? Hogyan fog az én gyermekem felkészülni az iskolára? S a pedagógusok egymást szárnyalják túl a tanításban, versenyezve a gyermekekért. Ki törődik itt a gyermekek életkori sajátosságaival, egyéni szükségleteivel, egyéni fejlődési ütemével, lelkivilágával? És most még legalizálta az alapprogram a kötelező csoportos foglalkozásokat (5-35 perc) a kompetencia alapú nevelésnek hátat fordítva, amely éppen a differenciálásra, egyéni bánásmódra, kiscsoportos foglalkoztatásra, kooperációra, felfedező, saját tapasztalaton alapuló ismeretszerzésre épül. Tapasztalatom a saját gyermekeim, és kollégáimat látva az, hogy túllépjük a feladatunkat, természetesen csak a jó szándéktól vezérelve. Óvodában, ha a kritériumokat figyelem, ezek az óvodai nevelés kereteivel elérhetők, túlzások és gyermek centrikus neveléssel. A pedagógust pedig a versenyszellem arra sarkallja, hogy ő többet nyújtson a gyereknek (szülőnek), mondván, hogy majd könnyebb lesz az első osztály. Elsőben, másodikban is egy kicsit többet tanít a tanító, hogy majd a gyereknek könnyebb lesz 3.-ban, 4.-ben. A felső tagozatban is egy kicsit előre tanítanak, hogy majd könnyebb dolga lesz a középiskolában. Csak közben odavész az alaposság, nincsenek az alapvető képességek, kompetenciák készség szintre juttatva, a gyerekeket agyonterheltük mindenféle plusz információkkal a sokoldalú gyakorlás helyett. Meggyőződésem, hogy feleslegesen. Amikor az óvodai tevékenységekre gondolok, számomra minden terület komplexen rejti a fejlesztendő képességek sorát. Például: a ritmusfejlesztésben, egy kiszámoló játékban ugyanúgy látom a számlálási képesség, az olvasási képesség előkészítését, fejlesztését stb.
Számomra másik ilyen kritikus terület a gyermeki fejlettség mérése
Teljesen osztom Dr. Bakonyi Anna nézeteit ebben a kérdésben. Egy óvodás gyermek számára mi lehet humánusabb és optimálisabb mérőeszköz a megfigyelésnél. Mert: *nincs vizsgaszituáció, *nem a pillanatnyi képet mutat, *nincs szorongás, *csak információ a pedagógus számára és feladat.
Csak remélni tudom, hogy nem fogják egységesen bevezetni, hogy DIFER –el kell minden gyermeket mérni már négy éves kortól. Véleményem szerint, alapkoncepciójában ellentmondásos, és nem tolerálja az érésbeli különbségeket, nem veszi figyelembe az óvodáskorban fejlődő képességek szenzitív időszakait. Az ellentmondást abban érhető tetten, hogy már 4 évesen vizsgál. A bevezetőben utal arra, hogy az egyszerű képességek elsajátítására is 2-4 év szükséges, a bonyolultabb képességek esetén 5-10 évre van szükség. Az-az, ha háromévesen kerül a gyermek óvodába a legkevesebb idővel számolva is az egyszerű képességeket 5-éves korára sajátítja el. Így nem tartom időszerűnek mérni 4 évesen. Azt gondolom, hogy az iskolaérettség vizsgálatára lehet alkalmas, illetve a részképesség zavarral küzdők megsegítésére, prevencióra, az iskolában. A koncepció azon része, ami arra vonatkozik, hogy az iskolát kell olyanná alakítani, hogy mindaddig tartson az alapkészségek fejlesztése, amíg az optimális elsajátítás be nem következik, megerősíti bennem, hogy alapvetően iskolai alkalmazásra javasolható.
Harmadszor és nem utolsó sorban a "kötelező"(?) csoportos foglalkozásokról fejtem ki gondolataimat, amelyek az együttműködési képességet és a feladattudatot hivatottak fejleszteni ...?
Amikor társas játékot vagy szerepjátékot játszunk, vagy valamilyen munkatevékenységet végeznek a gyerekek önkéntes vállalással, vagy megbízatásokat kapnak, vagy dalos játékot játszunk, kirándulunk, sütünk, ültetünk, festünk… és még sorolhatnám a tevékenységeket, azok mind-mind elősegítik a fejleszteni kívánt területek fejlődését! Nem lehet jobb az önként vállalt, élvezettel végzett tevékenységnél, amit vagy a gyermek, vagy az óvónő kínál vagy kezdeményez! Érveim:
A csoportos foglalkozások a homogén gyermekcsoportokra építenek, nem igazán a vegyes csoportok sajátja.
Az Alapprogram is hangsúlyozza, hogy az óvodás gyermek legfőbb tevékenysége a játék, és a játszó óvónői attitűdöt emeli ki. Ebből a szempontból nézve, kezdeményezésben való önkéntes részvétel hasonlít leginkább a játékhoz, megengedi a gyermeknek, hogy az eseményeket a távolból figyelhesse, vagy hallgassa a mesét anélkül, hogy otthagyná a megkezdett játékot, illetve ha a kezdeményezés érdekesebb, akkor felfüggessze azt az érdeklődése időtartamára.
Toleráns a kezdeményezés azokkal szemben, akiknek rövid idejű a figyelmük, a kitartásuk, akkor a csoport szabályainak megfelelően elmehetnek, mással foglalkozhatnak.
Az óvónő kreativitásának, ötleteinek segítségével majdan, szinte minden más tevékenységet végző gyermekcsoportot megkínálhat kezdeményezése témájával.
FOTÓ: Budapest, XI. ker. Teszvesz Óvoda vegyes csoportjában udvari rendrakás kezdeményezése, miközben vannak, akik homokoznak.
