Orvoslásról 1. Néhány gondolat az orvosi hivatásról

SZÉLL KÁLMÁN

Orvoslásról 1. Néhány gondolat az orvosi hivatásról Érthető és talán megbocsájtható, hogy aki szereti foglalkozását, és szívvel lélekkel műveli azt, az bizonyos fokig elfogult iránta. Lehet, hogy tévedek, amikor megállapítom, hogy mintha régen jobban szerették volna az emberek munkájukat. Ma a részben romantikusnak vagy régimódinak tűnő – egyesek szerint képmutató – erkölcsi értékekkel szemben, vagy ezek helyett, nagyobb hangsúlyt kapnak a foglalkozás racionális paraméterei; a kereset, a munkaidő, a munka fizikai és/vagy szellemi megterhelése, a vele kapcsolatos karrier lehetősége stb., amellyel szemben a munka tartalma, humanitása és főleg erkölcsi értéke mindinkább háttérbe szorul. Anélkül, hogy az általánosítás bűnébe esnék, s a tiszteletre méltó kivételek előtt kalapot ne emelnék, sok jelből úgy tűnik, hogy a hivatás orvosát napjainkban eg yre inkább a hivatalnok orvos váltja fel. A saját foglalkozásukkal szembeni, önszuggesztiótól sem mentes elfogultságnak, felértékelési hajlamnak köszönhető, hogy bizonyos foglalkozási ágak (papok, pedagógusok, gondozók, betegápolók, mentők, pszichológusok, szociális munkások stb.) munkájukat megkülönböztetett és hangsúlyos módon hivatásnak tekintik. Ez a felértékelés egyfajta önértékelést, a nehézségek könnyebb elviselhetőségét (néha sajnos felsőbbrendűség-tudatot is!) eredményezhet, ám a szakterület nehézségeinek vállalására, áldozatainak elviselésére egyúttal kötelezettséget is jelent, hiszen a hivatás fennköltsége lényegesen több erőt ad, egyszersmind többet is követel a puszta kenyérkereső foglalatosságnál. Ennek a kívánalomnak csak erre hivatott (hivatást érző vagy éppen arra „meghívott”) egyének képesek jól megfelelni, akik ennek fejében akár többet vállalnak, mint a pusztán megélhetésért dolgozó foglalkozási ágak, mert a hivatás ezeknél többet, nemesebbet – nem egyszer teljesebb odaadást – követel. A hivatást a foglalkozás „nemessége”, fennkölt célja és erkölcsi értéke hitelesíti, szavatolja. A legutolsó időkig ezek a szempontok, meggondolások avatták - bár egyre csökkenő arányban – az orvos mesterségét és művészetét hivatássá. Nem kétséges, hogy az orvostudomány ma az egyik legintellektuálisabb (ha tetszik legtermészettudományosabb) foglalkozások egyike, mely egyúttal az egyik leghumánusabb is. Ám csak azáltal válhat hivatássá, ha az orvos a humánus oldalt a természettudományossal eg yenértékűként elfogadja, tudatosan vállalja. Jó lenne, ha minél több, foglalkozását hivatásként megélő orvosunk lenne. Bár többen is próbálkoztak, de a hivatástudat (vagy elhivatottság) előzetes kiválasztására, kiszűrésére csekély az esély. Mag yar Imre professzor egy időben az egyetemi felvételi vizsgákon pszichológiai teszteket javasolt, de maga is belátta, hogy a jelöltek őszintesége megkérdőjelezhető, hiszen a kérdéseket átlátva, válaszaikat a cél érdekében manipulálni képesek. Az biztos, hogy eg ymagában a fizika és biológia felvételi vizsga a humanitásra 112

vonatkozóan semmiféle garanciát nem nyújt. Némi vigasztalást jelent, hogy azokban, akik erre egyfajta nyitottságot mutatnak, a hivatástudat később is felkelthető, felépíthető, megszerezhető. Az igazi orvosi hivatásnak három ellensége létezik. Az eg yik mi magunk vagyunk. Ártunk a hivatás szentségének, ha a hivatást csak szóvirágként használjuk, valljuk, de nem éljük, pusztán takarózunk vele, önmagunkat és környezetünket áltatjuk. Az sem kedvez a hivatásnak, ha ellenértékeként kiváltságokat várunk, általa magunkat a valóságosnál többre értékeljük. A hivatás szerénység és alázat nélkül önbecsapás, üres ig yekezet. A hivatás másik ellensége a munkáltatóban, egészségügyi vezetésben keresendő. Gyakran szoktam mondani, hogy a hivatással élni kell, de nem szabad vele visszaélni. Nem szabad a hivatástudatra hivatkozva az orvostól (egészségügyben dolgozótól) tartósan erejét meghaladó munkát követelni, rá megoldhatatlan feladatokat hárítani, őt a hivatásra hivatkozva túldolgoztatni, alulfizetni. A hivatástudat ideig-óráig ugyan átsegít az átmeneti nehézségeken, (pl. egy tömegbalesetnél egy önfeláldozó orvos akár emberfeletti munkára is képes), ám a hosszabb visszaélés eredménye katasztrofális lehet. A tartós túldolgoztatás, fizikai és pszichés megterhelés és az erkölcstelenül alacsony fizetések kiégéshez, elkeseredéshez, fásultsághoz, végül pedig a hivatás teljes elvesztéséhez, kialvásához vezethetnek. Végül a hivatás legádázabb ellenségei azok, akik tagadják létezését. Szerintük minden foglalkozás egyforma, köztük csak a fizikai-szellemi igénybevétel, anyagi vonzatuk és a felelősség tesz különbséget. Minden foglalkozást meg lehet és meg is kell fizetni, mindegyiket lehet lelkiismerettel ellátni. Schopenhauerhez vagy Nietzschéhez hasonlóan nem ismerik el az érzelmi elkötelezettséget. Szerintük nincs szükség álszent, önbecsapó moralizáló ópiumra, amely a szakma nehézségeire menedéket és menlevelet ad, ugyanakkor hamis elit-tudatot éleszt. A hivatástudat érzelgős, polgári fantom, amellyel a posztmodern kor orvosa nem tud mit kezdeni. Tulajdonképpen ide tartozik a hivatástagadás ellenkező esete is, amely minden foglalkozástól hivatásszerű kivitelezést vár. Ennek jó példája Eötvös József ismert mondata, ami szerint, „Nem a hivatal teszi az embert, hanem a hivatás.” Hogy létezik hivatástudat, azt pl. Boldog Batthyány-Strattmann László dr. munkásságán kézzelfoghatóan érzékelem. Nem lett volna szükséges, hogy dolgozzon, de ő elhivatottságot érezve követte lelkiismereti indíttatását annál inkább is, mert hivatása gyakorlásával a tanítványoknak szóló küldetésnek, hagyatéknak tett eleget. Hogyne lenne több ez a szakrális feladat egy puszta foglalkozásnál. Magam is azok közé tartoztam, akik a pályámra indulás egyetemi évei óta hittem, és ma is hiszek a hivatásban. (Lehet, hogy ez csak tartós önszuggesztió eredménye? Lehet, de így könnyebb és szebb volt!) Gyarló voltom határáig egész életemben tudatosan igyekeztem a hivatás követelményeinek megfelelni. Ma is meglevő egyetemi felvételi kérvényemre – 1946-ban – a pályaválasztásom okaként „határtalan emberszeretetemet” hoztam fel. Az egyetemen és a pályámon a hivatásra számos tanítómesterem buzdítása adott további ösztönzést, lelkierőt és követendő példát, amit később munkatársaimnak magam is továbbadni igyekeztem. Anélkül, hogy a szerénytelenség vagy kérkedés megbocsáthatatlan bűnébe esnék, nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy sohasem ismertem a munkaidő fogalmát. Akkor mentem haza, amikor végeztem, s az mindig jóval meghaladta a hivatalos munkaidő végét. 113

Sohasem az órát néztem. Túl azon, hogy mi annakidején még szombaton délután 1 óráig dolgoztunk, vasárnap is kezeltük betegeinket, sok szabadidőmet áldoztam anyagi ellenszolgáltatás nélkül hivatásomnak, amikor szolgálatban nem lévén is behívtak dolgozni. Egyik házassági évfordulóm családi ünneplését pl. egész éjjeli munkával váltottam fel, több mint ötvenszer adtam vért stb. Nem hivalkodásból említem ezeket, hiszen ez akkoriban általános volt. A kórházban lakó kollegáimat szolgálaton kívül éjszakánként rendszeresen felkeltették, akik szó néllkül álltak a betegellátás rendelkezésére, de hasonló szerepet játszottak a bent lakó műtős beteghordók is. Ám a hivatástudat nem állandó sajátunk, ezért az folytonos ápolást és karbantartást igényel. Magunkban fel kell építeni, időnként meg kell erősíteni, mert – főleg a foglalkozás nehézségei kapcsán – az folyamatosan kopik. Ellenségeként leselkedik reá az anyagi haszon behízelgő délibábja (melynek sok orvos esett áldozatul!), a cinizmus, a kiégés, az elfásultság és a közöny. Folytonosan fennáll annak veszélye, hogy a hivatástudat csökken, akár el is veszhet. Vele eltűnhet a munka szépségét biztosító, egyúttal megkönnyítő kenőanyag, a jó lelkiismeret, amelyeknek alapja a szeretet és az etika. Közhelynek tűnik, de a hivatás fontos követelménye, hogy a beteget szeressük. Ha ezt megvalósítjuk, könnyebb a helytállás. Ez az elvárás szinte természetesnek tűnik, ámbár megtartása nem mindig könnyű. Mert bizonyára senkinek nem okoz gondot egy kedves páciens, vagy egy beteg gyerek szeretete, de – valljuk be őszintén – vannak ellenszenves betegek, akik querulensek, ok nélkül sértődékenyek, rosszakaratúak, rólunk rosszakat mondanak, velünk ellenségesen viselkednek stb.. Ám az ilyen beteget is szeretni kell, ami természetesen nem érzelmi követelmény, hanem a szeretetre utaló, neki megfelelő cselekvést és megbocsátást jelent. Folyamatosan meg kell győznünk magunkat, hogy a betegek ellátása változatlanul is a legszebb hivatások közé tartozik, amellyel hozzájárulunk a közjóhoz, s amellyel egyúttal egyfajta szakrális tevékenységnek, isteni örökségnek teszünk eleget. Mert Jézus a Biblia tanúsága szerint számtalan beteget meggyógyított, s a tanítás mellett, a betegek gyógyítását végrendeletében tanítványaira bízta. Hivatásunkat hosszú lejáratúként kell üzemeltetnünk. Az emberek zöme képes egyszeri, akár önfeláldozó segítségre. Az ember élete kockáztatása mellett beugorhat a vízbe, hogy a fuldoklót kimentse, beszaladhat az égő házba, hogy a szeretteit, vagy akár az idegeneket megszabadítsa, s ezzel hősies tettet valósít meg. Ám az igazi hősiesség a hétköznapok hősiessége. A valódi hősök a névtelen hősök, akik valóban életüket teszik fel, áldozzák rá egy jó cél érdekére, hősies munkájukban nem lankadnak, nem vesztik szem elől a célt, nem a hírnévért dolgoznak, sokszor észre sem veszik őket, vagy munkájukat természetesként könyvelik el. Életemben sok ilyen orvossal, ápolóval és más egészségügyi dolgozóval találkoztam, róluk írásban – olykor sajnos csak a temetéskor – megemlékeztem. Hozzájuk képest törpének érzem magamat. Eszményeiket sokra értékeltem, ma is becsülöm, s azokat – bár bizonyára epigon módon – követni igyekeztem. Úgy gondolom, hogy nincs más választásunk, minthogy a világnézetre épülő lelkiismeretünk szerint a betegeknek, az emberiségnek és az élő világnak (környezetünknek) állhatatos következetességgel a leg jobbat cselekedjük. Ez ad értelmet hivatásunknak. Makacsul hinnünk kell a jóban, és megvalósítása érdekében nem lankadhatunk a kitartásban. Az ezzel nyert lelki békét és megelégedettséget nem kárpótolhatja sem pénz, jutalom, talmi 114

kincs, sem a kétes érvényesülés. Mert utóbbiakat – ha egyre nehezebben is – csak a sírig tudjuk magunkkal vonszolni, míg a lélek igazi kincseit elvisszük a halál utáni életre is. Pusztán az ezekben való töretlen hit és emlékezés is halhatatlanná teheti földi életünket. Az orvos hivatásának megvalósítása minden időkben nehéz volt, de korunkban szinte megoldhatatlan feladattá lépett elő. Nem elég az orvosi tudás, az alkalmazás módja is egyre fontosabb szerepet kér. Az elmondottak megvalósításának azonban felbecsülhetetlen ellenértéke a meggyógyított (kezelt, gondozott) betegek hálás mosolya és az orvos nyugodt, jó lelkiismerete.

2. Az orvoslásról általában, ahogy én látom Az orvos sok mással felérő ember Hippokratész A legtöbb ember felületes külső jegyek alapján, a kérdéses szakterület felszínes ismeretében választja foglalkozását. Ritkán mérlegeli, hogy ő maga alkalmas-e (és milyen mértékben) a szakma művelésére? Néha csak a szülők vagy okos felnőttek tanácsai, vagy egy a választott foglalkozást művelő személy külső megítélése (esetleg anyagi helyzete) alapján dönt jövőjéről. Aztán, amikor már benne van a tanulás vagy a munka sűrűjében, s fokozatosan megismeri a választott szakterület igazi sajátosságait, esetleg csalódás éri („anyám, én nem ilyen lovat akartam”), vagy megerősödik választásában. Persze egy foglalkozást pusztán szorgalommal is el lehet sajátítani, majd kötelességtudatból is jól el lehet látni, de az ilyen ember sohasem fogja érezni a szívesen végzett munka igazi örömét, elégtételét. Boldog az az ember, aki a munka megismerése után megg yőződik arról, hog y jól választott, s ezért szívesen, kedvvel és örömmel, eg yfajta érzelmi odafordulással, majdnem hog y hobbyból végzi munkáját. Jelen soraimmal az orvoslással kapcsolatos saját felfogásomat szeretném az olvasóval megosztani, amelyek saját gyakorlatom során léptek elő problémává, amelyeket jól-rosszul megoldottam, vagy a jövő számára nyitva hagytam, s amelyek talán elősegítik a pályával szemező, érettségi előtt álló diák jobb szakmai tájékozódását, majd az orvosi hivatás buktatói közötti eligazodást. Szent-Györg yi professzor a szemeszter első előadásán szokta megkérdezni a hallgatókat, hogy mi az orvostudomány célja? A legtöbb hallgató a pontos és lelkiismeretes beteggyógyításban vélte megtalálni a helyes feleletet. Ám Szent-Györg yi mindig azt hangsúlyozta, hogy „az orvos végső célja az, hog y előállítson eg y olyan embert, aki meg se betegszik.” Ebben benne van az, hogy az orvos az emberiség hasznára és a saját örömére dolgozik, amikor a beteg embert gyógyítja, ugyanakkor elismeri a legfőbb célt, hogy ti. ő maga feleslegessé váljon.

115

Az orvosi munka szépsége és nehézsége Az orvosi pálya fizikailag és szellemileg mindig is nehéz volt, s ma is az. Bár a körülmények változnak, a felszerelés tökéletesedik, a módszerek és lehetőségek gazdagodnak, többnyire a létszám is növekedik, de a tudásanyag szüntelen növekedése permanens, és egyre inkább legyőzhetetlen akadályként emelkedik az orvosi látóhatár fölé. Az orvostudomány sok tekintetben alkalmazott természettudomány, amely a leginkább bonyolult élő anyaggal dolgozik, de egyúttal és jelentős részben humán foglalatosság, és nem utolsó sorban művészet is. Nemcsak nagyon komplex foglalkozás, de indíttatásai tekintetében sok orvos számára hivatás is. Elvárásaival naponta próbára teszi művelőjét, egész embert kíván. Az orvosi munka célja nemes, ezért könnyen elfogadható, ám nehezen követhető, hiszen alig van szebb foglalkozás a világon, mint az elesett, szenvedő beteg ember megsegítése, egészségének helyreállítása, vagyis a gyógyítás. De alig van ennél nehezebb feladat is. Mert az élő szervezet olyan változatos, olyan sokféle, hogy szinte nincs két egyforma ember, és nincs két egyforma betegség. Ezenkívül a betegnek nemcsak betegsége, hanem lelke is van, amely minden betegség alkalmával sérül, s amelyet a testtel együtt kell gyógyítani. Mindezen nehézség csakis annak tudatában győzhető le, hogy az orvoslás szépségét és céljait naponta átérezzük. Amit a szakkönyvekben tanulunk, az nem más, mint sok hasonló esetből leszűrt tünetekből és kórlefolyásból összeállított absztrakt, ám ettől – kisebb-nagyobb mértékben – csaknem mindig eltér a valóság. Ismerjük pl. a „klasszikus”, tüdőlebenyre korlátozódó tüdőgyulladást (az ún. lobaris pneumoniát), amelynek meglehetősen hasonló a magas lázzal és nehezített légzéssel, oldalszúrással jellemzett kórlefolyása, amely általában kritikusan (krízissel) oldódik. Ennek elmaradása esetén – de már korábban is – akár halállal végződhet. Mégis, már a híres második bécsi iskola1 nevezetes tagja, Skoda professzor sem azt mondta a hallgatóknak, hogy: „Das ist eine Pneumonie” („ez egy tüdőgyulladás”) – holott már ez is utalhatott volna arra, hogy ez egyike a sok tüdőgyulladásnak –, hanem azt, hogy: „Frau Müller hat eine Pneumonie”, vagyis „Müllernének van tüdőgyulladása”, amivel azt akarta kifejezni, hogy a tüdőgyulladások hasonlósága ellenére Müllerné tüdőgyulladása egyedi, olyan, aminek talán nincs is párja. De az orvoslás azért is nehéz, mert a betegség felismerése sem mindig könnyű. Még azonos betegségé sem mindig. A sebészetben szokták kérdezni, melyik a legkönynyebben felismerhető heveny hasi betegség? A helyes válasz a féregnyúlvány gyulladása, hiszen a reá jellemző, aránylag hirtelen fellépő jobb alhasi fájdalom a laikus számára is hivalkodó jelnek számít. Ugyanakkor arra a kérdésre, hogy melyik a legnehezebben felismerhető heveny hasi kórkép, szintén az lehet a helyes válasz, hogy a féregnyúlvány gyulladása, hiszen – eltekintve attól, hogy azt rendesen tucatnyi más kórképtől (pl. petefészek-gyulladástól, méhen kívüli terhességtől, vesekőtől, epekólikától stb.) kell elkülöníteni – maga a féregnyúlvány-gyulladás a megszokottól eltérően is viselkedhet, például a féregnyúlvány a vakbél mögé, vagy középre, avagy az epehólyag felé csapódik, amikor a tünetek jelentősen megváltoznak. S akkor még nem beszéltem egy ritka fejlődési rendellenességről, az ún. situs inversusról, vagyis amikor az ember anatómiai felépítése a normális tükörképe, s ezáltal a féregnyúlvány bal oldalon helyezkedik el. (Ebben az esetben a felismerés116

ben a ritkaság nem mentő körülmény, mert soha nem tudhatjuk, hogy éppen nem egy ritka állapottal állunk-e szemben.) Külön probléma az, hogy az egyetemeken általában – érthető módon – a betegségeket, kórállapotokat szakterületekre bontva tanítják, amelyeknek jellemző tüneteit, kórelváltozásait és kórlefolyását tanulják a hallgatók. Csakhogy ugyanaz a tünet számos betegség kísérője lehet, s ezek nem is feltétlen egyetlen szakterületet ölelnek fel. Pl. a nehézlégzésnek tucatnyi okát ismerjük. Kiváltó okait kereshetjük az allergológiában, tüdőgyógyászatban, mellkas sebészetben, baleseti sebészetben, kardiológiában (szívgyógyászatban) stb., okai szerint lehetnek tüdő-, légúti, szív, vagy akár iatrogen2 eredetűek. A gyakorlatban a beteg tüneteivel keresi fel az orvost, vagyis a tünetekből kell a betegségre visszakövetkeztetnie, ami nem más, mint a tanultak fordított irányú alkalmazása. (Az agyban 180 fokos fordulatot kell végezni!) Vagyis nem a betegség adott, amelynek ismerem a tüneteit, hanem a tünet adott, amiből vissza kell következtetni a betegségre. Az igaz, hogy pl. az asztma nehézlégzéssel jár, de nem minden nehézlégzés asztma. A tünetekből kiindulva az elkülönítő kórismézés révén juthatunk el a helyes diagnózishoz. (Asztma esetén pl. a nehézlégzés rohamokban jelentkezik és általában a kilégzésre szorítkozik.) A mindennapi életben – legalábbis a gyakori betegségek vonatkozásában – az orvosban, szerencsére, egyfajta sztereotip algoritmusok alakulnak ki, a ritka betegségek azonban komoly fejtörés elé állíthatják. A jó orvost a rossztól eg yebek mellett az különbözteti meg, hog y a jó orvos több mindenre gondol, mint a rossz. A helyes kórisme megtalálása magas intellektuális tevékenység. Voltaképpen hasonlít a nyomozáshoz, ahol a kórtörténet, a tünetek, valamint a vizsgálatnál talált elváltozások (kóros paraméterek) alapján jut el az orvos a helyes kórisméhez. Ehhez meg kell ismernie, értékelnie és értelmeznie kell a laikus beteg által előadott előzményeket, vagyis a helyes kórelőzményt, amit egybe kell vetnie a talált elváltozásokkal. Ehhez hozzátartozik a kérdezni tudás művészete is. A technika hódolói közül újabban többen azt jósolják, hogy a komputer hovatovább pótolhatja az orvost. A számítógép valóban igen sokat segíthet. Főleg a tünetek alapján elinduló algoritmusok, s a ritka kórképek (szindrómák, tünetcsoportok) felismerése tekintetében felmérhetetlen segítséget nyújthat, sőt a legkorszerűbb terápiát is sugallhatja. Csakhogy a számítógépeknek nincs érzelemviláguk, nem ismerik a morált, nincs etikai töltésük, s csak programozásuk határáig képesek dönteni. Biztos vagyok afelől, hogy a számítógépek lehetőségei ma még messze nincsenek kihasználva, de abban is, hogy ezek a kritikusan mérlegelő embert soha nem helyettesíthetik, arról nem beszélve, hogy a számítógépet tudós szakembereknek kell programozniuk, s a programot folyamatosan javítani kell. Ezen kívül a számítógép képtelen fizikailag vizsgálni, de még kérdezni is csak korlátoltan tud. Éppen ezért a számítógép soha nem lehet az orvosnak riválisa, legfeljebb segítője. De a pálya nehézsége a hosszú, sőt egyre hosszabb idejű tanulhatóságában is rejlik. Optimális esetben 24 éves korában kap az orvos diplomát. Ehhez még hozzá kell számítani legalább öt évnyi képzési időt, ami alatt a szakképesítéshez szükséges minimumot elsajátítja, majd újabb mintegy négy év múltán – kb. 33–35 éves korára – válik teljes értékű szakorvossá. Ám a tanulásnak még ekkor sincs vége, mert a szinten tartás a pálya végéig követeli a továbbképzést. Még szerencse, hogy ez a legtöbb orvos számára nem megterhelő (ám mindenképpen időt rabló), mert a szakma 117

érdekli, s mert a saját érdeke is ezt kívánja. Romhányi 3 professzor, a pécsi egyetem emblematikus tanára mondta, hogy: „Az orvostudomány olyan szép, hog y a legkevesebb, amit megtehetünk érte, hog y folyamatosan továbbképezzük magunkat.” Pedig a hatalmas adathalmazzal már így sem nagyon tud megbirkózni az orvos, s szinte tragédiának számít, hogy az idejétmúlt vagy megdöntött adatokat sem tudjuk elfelejteni, mert az ag yban képtelenek vag yunk radírozni, így ezeket értéktelen, idejétmúlt – jó esetben orvostörténeti érdekességnek tekinthető – ballasztként magunkkal cipeljük. Az igazság kedvéért azért azt is meg kell jegyeznünk, hogy a napi rutin munkához nem kell sok tudomány. Főleg a manuális („kézzel végzett” sebészi) szakmák aránylag kevés elméleti háttérrel elsajátíthatók. A háború után lehetett megfigyelni, hogy a hadisebészet során a sebészi műveletekben gyakorlatot szerzett „laikus” egészen az osztályvezető sebész főorvosságig vitte, s csak éveken át tartó népszerű és sikeres „orvosi pályafutása” után derült ki, hogy nincs diplomája. Osborn nem hiába állapította meg, hogy „Meglepő, hog y milyen kevés tudással képes eg y orvos napi rutin munkájának meg felelni, ám az már kevésbé meglepő, hog y milyen rosszul.” Az orvosi munka szellemileg, de sok esetben fizikailag is fárasztó, nehéz, sőt veszélyes is. Egyes sebészeti beavatkozások pl. komoly fizikai megpróbáltatást jelentenek. A sebészi teamnek nem ritkán órákon át kell a műtőasztal mellett állnia, közben pl. a feltárás céljából alkalmazott kampóhúzás miatt komoly fizikai munkát kifejtenie, feszült figyelmet tanúsítania. A sebész mozdulatai behatároltak (saját köldökének szintje alá, illetve a nyak vonala fölé nem nyúlhat, orrát nem fújhatja ki, arcát sem vakarhatja meg, a műtőruhában a melegben (hacsak nincs légkondicionálás) szomjasan izzad, s bizony testi szükségleteit sem elégítheti ki. (Az orvoson kívül az igénybevétel időtartama tekintetében a műtősnők még nehezebb helyzetben vannak!) Az orvos – legfőképpen a beteg életébe tevőlegesen beavatkozó sebész – betegei állapota miatt folyamatosan feszültségben él. Láz, elesettség, a bélműködés elindulásának késése és minden szövődmény esetén aggódik, s részben önmagában keresi a hibát. Ez nem egyszer az éjszakába nyúló tépelődéshez vezet. Ezen kívül az orvosnak, kiváltképp a sebésznek alig van magánélete. Nem véletlen az a mondás, hogy: „a sebész felesége olyan özveg y, akinek a férje még él.” Gondolok itt az éjszakai ügyeletekre is, amiért ugyan díjazás jár, de amit igazán sehol sem fizetnek meg, mert az egészségkárosodást nem lehet pénzzel megváltani. Ám egészségkárosodást okozhatnak a következményeikben csak részben kivizsgált gyógyszerek, vegyszerek, altatógázok és gőzök, foglalkozás körébe vágó sérülések, a betegtől származó fertőzések, a röntgensugár ismert, és az elektromos berendezések, képernyők nem teljesen kivizsgált sugárártalmai stb. Mennyire uralható a g yóg yítás tudománya? Napjainkban felmerül a kérdés, hogy eg yáltalában megtanulható-e, vag y uralható-e az orvoslás? S ha igen, mit kell egy orvosnak feltétlenül tudnia? A XX. század természettudományos fejlődése minden korábbi elképzelést felülmúlt. A mára felgyülemlett tudományos-szakmai adathalmaz olyan méretűvé vált, hogy annak már nem csupán birtoklása (elsajátítása) jelent szinte legyőzhetetlen nehézséget, hanem alkalmazásának mikéntje is. 118

Márpedig az alkalmazás mikéntje maga a g yóg yítás, vag yis az orvoslás célja. A XXI század orvosának ezzel a hatalmas kihívással kell tudatosan szembesülnie, amelynek helyes orvosi szemlélet és etikai iránytű nélkül képtelen megfelelni. A tudomány egyesek szerint nyolc évente megkétszereződik. Ha ez nem teljesen igaz is, a haladás gyors és alig követhető. Az orvosi Index bookban csak a közlemények címe és szerzői a számítógépre való áttérés előtti utolsó évben 16 kötetben 21 688 oldalon jelentek meg. Ennek a hatalmas fejlődésnek egyik szükségszerű következménye az orvostudomány szakágakra oszlása. A szombathelyi Emberbaráti kórházban kezdetben (1830) csak a külső és a belső betegségeket, valamint a ragály osztályt különböztették meg. A sebészeti műtéteket csak az altatás felfedezése (Morton 1846)4 majd az asepsis illetve antisepsis felfedezése (Semmelweis 1847, Lister 1867)5 tette lehetővé, ám a műtéti beavatkozások csak a XIX–XX század fordulója után váltak fokozatosan tömegessé. (Az első féregnyúlvány-eltávolítás műtétét hazánkban ugyan már Dollinger 1891-ben elvégezte, az csak a XX. század elejétől, Herzel Manó munkásságától vált fokozatosan g yakorivá.)6 Ezt követően a sebészet soha el nem képzelt gyors fejlődésnek indult. Ám a kezdeti ún. „nagy sebészet”-ből pár évtized múltán új szakterületek önállósodtak, miközben hozzá kapcsolódóan új szakmák is kialakultak, mint pl. az aneszteziológia és intenzív betegellátás, (hazánkban a hatvanas évek után), később a Központi Műtőszolgálat (hazánkban a nyolcbanas évek után) stb. A sebészi szakosodást helytelen lenne „elszakadásnak” feltétekezni, hiszen a sebészi szakmák közti kapcsolat (bizonyos fokú átjárhatóság) fenntartása és ápolása (az interdisciplináris együttműködés) napjainkban is elengedhetetlen). Az ún. belbetegségeket összefoglaló belgyógyászat ugyanígy részszakmáira töredezett. Mag yar 7 professzor már az ötvenes években joggal tette fel a költői kérdést: „Meddig belg yóg yászat a belg yóg yászat?” Új tudományágak is keletkeztek, mint az immunológia, transzplantológia, genetika, molekulárbiológia,allergológia, intenzív terápia stb. Ezúttal nem lehet célom mindezen fejlődés kimerítő ismertetése, csupán annak bemutatása, hogy ezzel a feltartóztathatatlan szakosodással párhuzamosan, önkéntelenül maga az ember is darabjaira hullt, s az orvoslás eg yre inkább elvesztette holisztikus jellegét. Mindezek következtében – akarva, nem akarva – az orvosok két szélsőséges entitásra differenciálódtak. Kialakultak polihisztor típusú – sokhoz jól, de szinte semmihez sem tökéletesen értő – orvosok, s olyanok, akik egy-egy szűkebb területre kötelezték el magukat. Ők azok a szaktekintélyek, akikre – ha a fejlődést előrevetítjük – valóban ráillik az egyesek szerint Arisztotelészre visszavezethető mondás, miszerint a szakember eg yre kisebb területről eg yre többet, a végén a semmiről már mindent tud. A legtöbb orvos persze a két szélsőség közt helyezkedik el, legfeljebb inkább az egyikhez vagy a másikhoz áll közelebb. A polihisztor orvos mintaképe a háziorvos, akinek feladata, hogy bizonyos szintig mindenhez értsen, s felismerje azt a pontot, amikor szakorvosi segítségre van szüksége. A háziorvosoknak hagyományosan fontos szerepe volt a gyógyításban, ám szerepük az ún. szocializmus korszakában sajnálatosan háttérbe szorult, amikor szükségszerűen és önhibájukon kívül fokozatosan cédula- (beutaló-) és receptíró, a betegeket a szakorvoshoz eligazító, munkaképessséget elbíráló „gyógyiparossá” váltak. Napjainkban szerepük újra előtérbe kerül, felértékelődik.

119

A háziorvos kellő anyagi ösztönztéssel egyre több orvosi munkát lenne képes a szakorvosoktól átvállalni,8 s ezzel elfoglalhatná méltó kulcsszerepét a gyógyításban, kezébe összefuthatna a beteggel kapcsolatos valamennyi orvosi tevékenység, az idő függvényében folyamatosan ismerhetné a betegeit, képes lenne azokat holisztikus módon közelíteni meg, miközben a közegészségügyön őrködve fontos megelőző valamint gondozó munkát is végezhetne. Az orvos társadalmi megbecsültsége Mindez csak a kellő társadalmi megbecsülés légkörében végezhető el eredményesen. Az orvost mindenkor tudása és embersége (etikai viselkedése) miatt tisztelték. Az ószövetségi biblia deuterokanonikus írásából, Sirák fia könyvéből is hitelesen olvashatjuk az orvos megbecsüléséről szóló, több mint kétezer éves figyelemreméltó sorokat: Pedig akkor a betegséget Isten büntetésének tartották. Az orvos tisztelete és megbecsültsége a történelem folyamán inkább növekedett, ám az ma sok tekintetben megingóban van. Ehhez hozzájárul a tömegkommunikáció – sajnos gyakran hamis – sugallata, az orvosok elleni panaszok széles körű kiteregetése, az egészségüggyel kapcsolatos jogos (vagy jogtalan) bírálatok orvosokra vetítése. (Az talán rendben is van, hogy egyes orvosok elleni laikus vádakat közhírré tesznek, de ha az orvos ártatlansága bebizonyul, szinte mindig elmarad az azokról való későbbi tájékoztatás.) Az ártatlanság vélelme nemcsak a személyt, hanem a foglalkozási ágat is megilleti. A közvélemény sajnos hajlamos az általánosításra. Egy méltatlan orvos esete kapcsán gyorsan általában az orvosokra vonatkoztatják a megalapozott vagy megalapozatlan kritikát. Arra nem gondolnak, hogy annak ellenére, hogy egy orvos valóban hibázott, az orvosok többsége becsületesen végzi a munkáját, amit azonban nem általánosítanak. Az is gyakori eset, hogy a betegséggel kapcsolatos eredménytelenséget a betegek gyakran nevesítik, vagyis azt vagy egy orvos, vagy ápoló baklövéseként élik meg és adják tovább. Ám mindezek az orvossal (egészségüggyel) szembeni bizalmat mérgezik, márpedig az orvos és beteg kapcsolata a bizalomra épül, e nélkül nincsen eredményes gyógyítás, gyógyulás. A g yóg yítás paradigmáinak változása korunkban Orvosi pályafutásom során, a tudomány fejlődése folytán megváltoztak a gyógyítás paradigmái és belső logikája. Napjainkra: l. Uralkodóvá vált a technika, míg a humán tényező visszaszorult. 2. A korábbi omnipotens (mindenhez értő) orvos helyett az orvoslás szakmákra atomizálódott, amelyben a beteg, de az orvos személyisége is mintegy feloldódott. 3. A beteg nagykorú, egyenrangú féllé vált, akinek méltóságát és autonómiáját tiszteletben kell tartanunk. 4. A gyógyítást az egyén helyett mindinkább csoportok végzik, ami – előnyei mellett – az elszemélytelenedés veszélyét hordozza magában. 5. Esetenként az orvos és beteg közé kerültek a műszerek, gépek. 6. A kutatás elérkezett egy olyan határhoz, aminek emberi legalitása, illetékessége etikailag megkérdőjelezhető. Ez fokozottan vetette fel a kutatók etikai felelősségét. 7. Az egészségügyi költségek robbanásszerű növekedése felszínre hozta az 120

elosztás igazságosságának s a működés hatékonyságának kérdéseit (a reformokat), amelyek az etikai meggondolásokat hangsúlyosabbá tették. Ezekkel a tényezőkket „A jövő orvoslásának nélkülözhetetlen kötőanyaga az etika” című írásomban (Eü. Gazd. Szle. 2010/3. 41–47.) részletesen foglalkoztam. A XX. század eg yik orvosetikai paradigmaváltása az atyáskodó (paternalista) orvos–beteg kapcsolat felváltása az orvos és beteg eg yenrangúságára építő, fraternalista (testvéri) kapcsolattal, amelyben a beteget nagykorúnak, autonóm személyiségnek fogadjuk el, őt egyenrangú partrnernek tekintjük. A paternalizmus korában az orvos–beteg kapcsolat fő tényezőjét a tekintély jelentette, míg a mai egyenjogúságon alapuló kapcsolat kötőanyaga a már említett bizalom, amely napjainkban felértékelődött. Bizalom nélkül nincs a gyógyítóba és a gyógyulásba vetett hit. Ennek hiányában a beteg passzívan átadja magát a sorsnak, ám a hit pozitív energiákat szabadít fel a gyógyulás szolgálatában. Az orvosnak tehát mindent meg kell tennie, hogy a bizalmat helyreállítsa, s ebben mind az egészségügyi vezetésnek, mind a tömegtájékoztatásnak segítséget kellene számára nyújtani. Manapság az orvos személyisége s a beteg humán vonatkozásai sajnálatosan visszaszorulni látszanak. A technikai fejlődés, továbbá a gyógyszeripar soha nem látott eredményei oda vezettek, hogy ma az orvostudomány eg yfelől az orvosi műszeripar, másfelől a g yóg yszeripar (kereskedelem) fogságában vergődik. Ez egyebek mellett az orvosok szemléletére van kihatással, hiszen az érintett cégek reklámhadjáratának „agybombái” naponta érik őket, ezáltal egyes műszerek, gyógyszerek hasznát túlértékelhetik, s ez oda vezet, hogy a profitorientált gyárak a valódi értéküket meghaladó áron adhatják el termékeiket. Hatalmas pénzek mennek el ezen rókafogta csuka, csukafogta róka kiszolgáltatott helyzet fenntartására. Nem véletlenül, hiszen az orvosi műszerek hihetetlen segítséget nyújtanak a diagnosztikában és terápiában, amelyek ma szinte nélkülözhetetlenek, s oly mértékben törtek előre, hogy lassan már-már az orvos létét is veszélyeztetik. Ugyanakkor ezzel kapcsolatosan az orvosok, sajnos, olykor elfelejtik, hog y betegükben eg y érző, nem ritkán lelkileg is sebzett, emberi segítségre szoruló személyiséggel és nem eg y munkadarabbal, horribile dictu: nem eg y készülék tárg yával van dolguk. Már ma vannak jelei annak, hogy az orvosok csupán e műszerek gépkezelőiként vagy „leletmestereként” munkálkodnak, helyettük mindent a műszerek végeznek el, amelyeknek eredményei számukra szentek és megváltoztathatatlanok. A betegek is érzik a csodálatos készülékek hasznosságát, igénylik is őket, amelyek joggal vívták ki manapság az egész orvoslásra vonatkozóan a „készülékmedicina” (Apparatmedizin) előkelő elnevezést. Ám a legcsodálatosabb műszer is csak a beteg és orvos mellett hozhat igazi hasznot, s nem furakodhat – minteg y elválasztóként – az orvos és a beteg közé. A gyakorlatban ugyanis – pl. egy lélegeztetőkészülék esetében – előfordulhat, hogy az orvos „kezeli”, beállítja a gépet, az pedig „kezeli” a beteget. A beteggel való bánásmódot mintegy delegáljuk a készülékre. Az orvosok ne szolgái, hanem urai, mesterei legyenek ezeknek a készülékeknek. Ezek a műszerek hallatlanul drágává tették az orvoslást, amelynek költségei még a leggazdagabb társadalmakat is próbára teszik, s egészségügyi reformokat sürgetnek. Az orvosok nem felejthetik el, hogy az orvoslás főszereplője az érző, nem ritkán lelkileg is sebzett, segítségre szoruló beteg, aki nem pusztán munkadarab, nem eg y készülék tárg ya, hanem annak haszonélvezője, akiért a készülékek is létezhetnek.

121

Milyen kívánalmakat támaszt az orvossal szemben a mai kor? Minden tudásunk és erőfeszítésünk a beteg ember érdekében történik. Őérte, ővele és ő helyette kell dolgoznunk. Mert a beteget mindenkor, minden körülmények között szeretni, tisztelni, kiszolgálni szent kötelességünk. Érte, vele, neki dolgozni minden időben a legszebb, legnemesebb emberi hivatások közé tartozott. A ma orvosa birkózik az egyre nagyobb tudományos adathalmazzal. Joggal keresi az ún. „bizonyítékokon alapuló” ismeretanyagot. A szakágakra való szétesés időszakában kénytelen integráló szerepet is betölteni.A szinte áttekinthetetlen irodalomban igyekszik képezni magát, s továbbképzéseken vesz részt. Eközben olykor az etikai szempontok másodrendűvé válnak, vagy egyszerűen elkallódnak Az orvosnak mindenkor szem előtt kell tartania, hogy ne csak a betegséget (a beteg szervet), hanem holisztikusan, a környezetével eg yütt szemlélt egész embert (a homo patiens-t) kell g yóg yítania. Ehhez nem nélkülözheti a pszichológiai szempontokat, hiszen a betegség (szenvedés) „csökkent értékű élet.” Nem nélkülözheti az empátiát, amely az orvos elengedhetetlen kincse, ám amely állandó karbantartást, megerősítést követel. Ilyen értelemben az empátia is tudatos viselkedési minta, mint ahog y a keresztény szeretet is, ami nem pusztán érzelem, hanem tudatos cselekvés. (A beteggel úgy kell bánnunk, mintha hozzá érzelmi szeretet-kötődésünk lenne!) Küzdeni kell korunk egyik legveszedelmesebb hivatásromboló állapota a kiégés és a közöny ellen. Az orvosnak helyre kell állítani társadalmi megbecsülését, amihez tiszta és nyitott, szeplőtelen magánéletre van szüksége. Viselkedése, öltözete, modora napjainkra felértékelődött, beszéde egyik legsajátosabb tulajdonsága, fegyvere. A helyes és etikus kommunikáció számos feljelentést, pert lenne képes megelőzni. Ám mind a laikusoknak, mind a tömegtájékoztatásnak is tudnia kell, hogy az orvos nem valamiféle hibátlan szuper lény, hanem minden igyekezete ellenére gyarló ember is. Az orvosi sikertelenségeket, „becsületes tévedéseket” – bármely tragikus is ez az érintettek számára – nem lehet 3–4%-nál lejjebb szorítani. Minden külső bírálattól függetlenül az orvonak saját lelkiismereével, etikai mércéjével is el kell számolbia, ami őt folytonos önkorrekcióra kényszeríti. Ez fejlődésének egyik alapvető tényezője. A betegnek éreznie kell, hogy az orvos a javát szolgálja. Neki segíteni akar, ugyanakkor éppen lelkiismeretétől vezérelve néha meg kell tagadnia valamely gyógyszer felírását, táppénzbe vételt stb. Mindez számos etikai és szakmai dilemma elé állíthatja. A betegség sajátos állapot, amely átformálja az embert, akit a megalázottság, kiszolgáltatottság fenyeget. Elsősorban etikai-pszichológiai kérdés, hogy hogyan közeledünk ezekhez a problémákhoz. Ezzel függ össze, hogy az orvosnak a betegtől sokszor igazságtalanságokat is el kell tudnia szenvedni, de nem szabad elfelejtenie, hogy egy sebzett lelkű ember olykor torz ítéleteket képes hozni, tehát a betegnek mindig meg kell bocsátani. Az orvos ki van téve az emberi irigységnek is, ami ellen nincs orvosság. (Kellően meg nem fizetett éjszakai munkáját és permanens felelősségét bezzeg senki sem irigyli, sőt elvárják, hogy mindig tökéletesen dolgozzon, soha ne hibázzon.) Az orvos munkája nem független anyagi helyzetétől, bizonyos anyagi biztonságra feltétlenül szüksége van. Éppen ezért az ellátás javulásához elengedhetetlenül szükséges volna az orvosok alulfizetettségének megszüntetése, amely eg yfelől az 122

orvosi pályától éppen a minőséget tartja eleve távol, másfelől a fiatal orvost kivándorlásra készteti. Mind a szakmai, mind az etikai, követelményeknek eleget kell tennünk. Mindenekelőtt fontos – nem csupán pragmatikus törekvés –, hogy szakterületünket jól és célszerűen megtanuljuk. Nem csak az amorf adattömeg bebiflázása, hanem a helyes orvosi szemlélet elsajátítása a cél. Csak az etikus munka ígéri az egyre nehezebbé váló forgatagban és verseny helyzetekben a „túlélést”. Ez a mérce, amelynek révén az orvos meg tudja őrizni (vissza tudja szerezni) azt a tiszteletet, amit már a több, mint 2200 éves idézett bibliai szakasz is kijelölt. Híppokratészt nevezik az orvostudomány atyjának, aki Kr. e. a IV–III. században élt, esküszövege közismert. Az általa lefektetett etikai elvek évszázadokon át úgyszólván nem változtak. Az orvostudomány robbanásszerű fejlődése az utolsó fél században azonban olyan új kérdéseket vetett felszínre, amelyre csak az etika képes válaszolni. Nem mindent szabad ugyanis elvégeznünk, amit a technika lehetővé tesz. Az új (vagy újjá váló) etikai kérdések közé tartozik a születésszabályozás és a művi terhességmegszakítás, az eutanázia, a szervátültetések etikája, az intenzív terápia, a halálközeli állapotok (thanatológia) morális problémaköre, a rendkívüli életmeghosszabbító eljárások és az újraélesztés etikája, a genetika számos bioetikai kérdése (emberi klónozás, eugénia, génmanipulált élelmiszerek stb.), a molekuláris biológia és génsebészet morális buktatói, az őssejt-kutatás és az embrionális szövetek felhasználhatóságának dilemmái, a beteggel való, partneri alapon történő mindennapos kommunikáció stb. Ezeket a kérdéseket az orvos nem söpörheti szőnyeg alá, nem bújhat a csoda készülékek árnyékába. Ezeket csak szilárd világnézeti alapon, egyfajta filozófiai meggyőződéssel lehet jól és konzekvensen megválaszolni, amihez arra van szükség, hogy minden orvos kialakítsa a maga orvosi etikai ars poetikáját, amiben hisz, és amit tudatosan követ. Véleményem szerint – vitatott részletei ellenére – a keresztény nézőpont tűnik a legelfogadhatóbbnak, leghumánusabbnak és legkonzekvensebbnek, amely az Istentől származó élet mindenek feletti tiszteletére és az ember önkorlátozására épül. A vele leginkább szembenálló liberális felfogás egyre gyakrabban ütközik saját csapdáiba. Az ekként megélt orvosi munka sok önuralmat, önfeláldozást és energiát – röviden egész embert – követel. Sokkal könnyebb a dolga annak, aki ennek során valamilyen transzcendens világnézeti alapra – pl. a keresztény felebaráti szeretetre – képes támaszkodni, mint ami pl. Boldog Batthyány László munkáján követhető nyomon, ám ha valaki csupán filantróp humanitásból, elvszerűen gyakorolja hivatását – ha nehezebben is, de – megvalósíthatja a XXI. század orvosának etikai eszményét. A keresztény orvos számára a gyógyítás a felebaráti szeretet permanens gyakorlása, a gyógyulás pedig a megváltás metaforája, mely azonban csak ideiglenes, csupán a végítéletben válik teljessé. Tevékenységével Jézus hagyatékát műveli, közreműködik az isteni kiengesztelődésben anélkül, hogy az eszkatalogikus (az utolsó idei) végső, azaz abszolút gyógyulást eredményezhetné, hiszen mindenki meghal egyszer, s előtte minden orvosi tevékenység tulajdonképpen csődöt mond, hogy aztán odaát visszavonhatatlanul a betegség nélküli örök életben, az örök boldogságban és „egészségben” feloldódjon. Az orvos hivatásának megvalósítása minden időkben nehéz volt, de korunkban szinte megoldhatatlan feladattá lépett elő. Nem elég az orvos tudása, annak alkalmazási módja is egyre fontosabb szerepet kér. Az elmondottak megvalósításának 123

azonban felbecsülhetetlen ellenértéke a meggyógyított (kezelt, gondozott) betegek hálás mosolya és az orvos nyugodt, jó lelkiismerete. Jegyzetek 1. Az ún. „második” vagy „új bécsi orvosi iskola” a XIX. század első felében alakult, és az orvoslás új tudományos megalapozását szorgalmazta. Körébe tartozó, legkiemelkedőbb „haladó” orvosai: a belgyógyász Skoda, a bőrgyógyász Hebra, a patológus Rokitanszky, a magyar Hyrtl József anatómus, és bizonyos értelemben Semmelweis Ignác Fülöp. 2 A kezelőszemélyzet által közvetlenül, vagy a beavatkozással közvetve okozott orvosi ártalom. (A nehézlégzés esetén ok lehet pl. egy túl szoros mellkaskötés, vagy a beavatkozással okozott légmell.) 3. Dr. Romhányi Györg y (1905–1991) pécsi patológia professzor, a MTA levelező tagja, kiváló előadó és tanító. 4. Morton W. T. G. (1819–1869) fogorvos a bostoni Massachusett General Hospitalban 1846ban mutatta be az első sikeres éter narkózist. 5. Semmelweis Ignác Fülöp (1818–65) „az anyák megmentője”, illetve Lister Joseph (1827–1912) angol sebész 6. Dollinger Gyula (1849–1937) sebész professzor, Herczel Manó (1861–1918) neves sebész 7. Dr. Mag yar Imre (1910–1984) híres budapesti belgyógyász professzor, gondolkodó, tankönyvíró, a Korányi – Rusznyák iskola tagja. 8. A szaktudás –ösztönzés, sőt ellenösztönzés miatti – fel nem használásának jó példája volt egy kollegám gyakorlata, aki kitűnő sebészként a hatvanas években körzetbe ment. Ha körzeti rendelőjében akadt egy tályog, vagy kissebészeti műtétet igénylő beteg, akkor azt beutalta a közeli városi szakrendelő sebészeti szakrendelésére, ahol ugyanő volt a sebész szakorvos. Másnap a beutalt betegekkel együtt, autóbuszon utazott a szakrendelés megtartására, ahol a beavatkozásokat rendre el is végezte. Ez időpocséklással és felesleges útiköltség-térítéssel járt. A körzeti orvosnak ugyanis egyszerűen „nem érte meg” rendelőjét bepiszkítani, műszereit odahaza sterilizálni, amit a szakrendelésen külön személyzet végzett el. Nyilvánvalóan, ha anyagilag ösztönözték volna, odahaza is elvégezhette volna e kérdéses beavatkozásokat, s az ösztönzéssel együtt is ez lett volna az olcsóbb megoldás. A helyzet helyenként ma is hasonló anomáliákat produkál.

124