Negyvenedik születésnapján doña Lucrecia gyermeki betűkkel írott, nagy szeretettel cirkalmazott levélkét talált a párnáján: „Isten éltessen, Mosti! Nincs pénzem ajándékra, de sokat fogok tanulni, én leszek az osztályelső, és azt adom Neked ajándékba. Te vagy a leg jobb és legszebb, és minden éjjel Veled álmodok. Isten éltessen még egyszer! Alfonso” Jócskán elmúlt már éjfél, s don Rigoberto még mindig a fürdőszobában foglalatoskodott, szokásos lefekvés előtti rituális tisztálkodását végezte, amely bonyolult volt és hosszadalmas. (Az erotikus festészet mellett testének tisztán tartása volt kedvenc időtöltése; a lelkiekre nem sok gondot fordított.) Doña Lucreciát nagyon meghatotta a levél, s ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy azonnal bemenjen a gyermekhez és megköszönje neki. E sorok azt jelentették, hogy most fogadták be igazán a családba. Vajon fönn lehet-e még? Mit számít! Ha alszik, óvatosan megcsókolja a homlokát, hogy föl ne ébressze. Míg lefelé lépdelt a ház sötétbe borult, szőnyegborítású lépcsőjén, Alfonso hálószobája felé óvakodva, ez járt 11
a fejében: „Sikerült meghódítanom, már szeret.” És régi félelmei a gyermekkel kapcsolatban már-már szerte is foszlottak, akár a ködfátyol Limában, melyet egyhamar fölszippant a nyári nap. Elfelejtette magára kapni a köntösét, meztelen volt a könnyű fekete selyem hálóing alatt, s fehérlő, dús, még kemény idomai mintha vele lebegtek volna az utcai fényektől meg-megszabdalt félhomályban. Hosszú haja a vállára omlott; még rajta voltak a fülönfüggők, gyűrűk és nyakláncok, melyeket az estélyen viselt. A kisfiú szobájában – hát persze, Foncho mindig sokáig olvas! – még égett a villany. Doña Lucrecia kopogott, majd belépett: „Alfonsito!” Az éjjeli lámpa sárgás fénykörében rémült kisjézus-arc fordult felé. Aranyló fürtjei a homlokába hulltak, a meglepetéstől elnyíló ajkai látni engedték hófehér fogainak kettős gyöngysorát, riadtan elkerekedő, hatalmas kék szeme igyekezett kibontani a belépőt az ajtómélyedés sötétjéből. Doña Lucrecia csak állt mozdulatlanul, gyengéden belefeledkezve a látványba. Milyen szépséges gyermek! Valóságos karácsonyi angyal, vagy olyan, mint egy apród azokon a gáláns metszeteken, melyeket férje őriz hét lakat alatt. – Te vagy, mosti? – Milyen szép levélkét írtál nekem, Foncho. Esküszöm, életemben nem kaptam még ennél szebb születésnapi ajándékot. A fiúcska már kibújt a takaró alól, és ott állt mezítláb az ágyon. Mosolygott, karját kitárta. S doña Lucrecia már röpült is felé, ugyancsak sugárzó arccal, mikor észrevette – vagy csak képzelte volna? –, hogy mostohafiának öröm-
teli tekintete hirtelen félresiklik, majd, mintegy megigézve, megállapodik a keblén. „Úristen, de hisz csaknem pucér vagy”, mondta magában. „Hogyan feledkezhettél meg a köntösödről, te ostoba. Micsoda látványt kínálsz tálcán szegény gyereknek.” Többet ivott talán a kelleténél? De Alfonsito már ölelte is: „Boldog szülinapot, mosti!” Üde, természetes hangja megfiatalította az éjszakát. Doña Lucrecia érezte, amint a szúrós-csontos törékeny gyerektest hozzásimul. „Mint egy kismadár”, gondolta, s eszébe villant, ha túlságosan nagy hévvel szorongatná, még összeroppanna, mint egy nádszál. Így, hogy a gyermek az ágyon állt, egyforma magasak voltak. A vézna karocskák már a nyakára fonódtak, s az arcán szerelmes puszi cuppant. Doña Lucrecia is megölelte, közben egyik keze becsúszott a tengerkék, piros szegélyű pizsamakabát alá, s míg végigsimogatta-lapogatta a fiúcska hátát, ujjbegyével érezte gerincének finom lépcsőzetét. „Nagyon szeretlek, mosti”, suttogta egy vékony hang a fülébe. Doña Lucrecia két pilleajkat érzett, melyek megállapodtak fülcimpájánál, érezte, amint párájuk melege megcsapja, amint a puha száj játékos harapásokkal, csókokkal illeti. Úgy tűnt neki, mintha Alfonsito, míg szeretgette, nevetett volna magában. Egészen elérzékenyült. S még a barátnői azt jósolgatták, hogy ez a mostohagyerek lesz majd a legfőbb akadály don Rigoberto és az ő boldogságának útjában! Megindultságában ő is összecsókolta a gyermeket az arcán, a homlokán, a borzas üstökén, és közben, mintegy váratlanul, messziről érkezőn s alig érzékelhetően valami egészen másfajta érzés bizsergett szét testében, lábujjától
12
13
a feje búbjáig, főként azokon a részeken – a keblén, hasán, combján, nyakán, vállán és az arcán –, amelyek érintkeztek a kisfiúval. „Nagyon szeretsz, igazán?”, kérdezte, s megpróbált kibontakozni. De Alfonsito nem eresztette. Sőt miközben éneklő hangon azt válaszolta, hogy „nagyon, mosti, téged a legjobban”, a nyakába csimpaszkodott. Majd két kis kezét az asszony homlokára szorította, és hátradöntötte a fejét. Doña Lucrecia érezte, amint a csőröcske rácsap a homlokára, a szemére, a szemöldökére, az állára… Amikor a vékony ajak súrolta az övét, zavartan összeszorította a száját. Vajon tudatában volt Fonchito annak, amit csinál? El kellene löknie magától? Ugyan, dehogy, hiszen semmi, de semmi bűnös szándék nem lehetett abban a szökdelve röpködő szájban, amely egyszer, majd még egyszer végigjárta arcának domborzatát, s közben egy futó pillanatra megpihent az övén, mohón rátapadva. – Jó, jó, de most már gyerünk aludni – szólalt meg végül, és kibontakozott a gyermek öleléséből. Könynyedséget erőltetett magára, holott nagyon is nyugtalan volt. – Különben nem tudsz felkelni holnap, kicsim. A fiúcska bólintott, és becsusszant a takaró alá. Szeméből derűs jókedv, kipirult arcáról elragadtatás sugárzott. Még hogy bűnös szándék, ugyan! Ez a tiszta arcocska, ez a vidám szempár, a törékeny gyermeki alak, mely most összegömbölyödve ott kuporog a takarók alatt, talán nem maga a megtestesült ártatlanság? Te vagy a rossz, Lucrecia, te, aki rosszra gondolsz! Betakarta a gyermeket, megigazította párnáját, megpuszilta a haját, majd
eloltotta az olvasólámpát. Már kilépőben volt a szobából, amikor meghallotta a csiripelő hangot: – Én leszek az osztályelső, mosti, és ezt kapod tőlem ajándékba! – Megígéred, Fonchito? – Becsszó! Míg a lépcső cinkos félhomályában doña Lucrecia a hálószoba felé tartott, azon kapta magát, hogy szinte lángol a teste. „De nem láztól lehet”, gondolta feldúltan. Lehetséges volna, hogy egy gyermek ártatlan cirógatásától ilyen izgalomba jöjjön? Micsoda romlott egy nőszemély lett belőled, te asszony. Ez már az öregedés jele? Mert szó, ami szó, sütött a forróságtól, s a combján nedvességet érzett. Micsoda szégyen, Lucrecia, micsoda szégyen! S egyszerre eszébe villant, milyen megbotránkozva, milyen ideges kacagással fogadták iskolai barátnője történetét a Vöröskereszt egyik jótékony célú teadélutánján, arról, hogy egyszer meztelenül feküdt le pihenni ebéd után a keresztfiacskájával, s amikor megkérte a kisgyereket, hogy vakarja meg a hátát, olyan tüzes lett a kicsi kaparászásától, mint egy fáklya. Don Rigobertót meztelenül, a hátán fekve találta a gránátvörös, skorpiókat idéző mintákkal teli hitvesi ágybetéten. A szobában nem égett a villany, épp csak derengett az utcáról beszűrődő világosság, s a hosszan, sápadtan elnyúló, a mellkasán s a szeméremdombján dús szőrzettel borított férfitest meg sem mozdult, míg doña Lucrecia kibújt a papucsából, s kerülve érintését, elnyújtózott az oldalán. Elaludt volna?
14
15
– Hol jártál? – hallotta meg ekkor a férfi lassú mormolását, amely mintegy a lobogó ábrándok ködéből érkezett, azon a telt, búgó hangon, amit olyan jól ismert. – Miért hagytál el, életem? – Adtam egy puszit Fonchitónak. Kaptam tőle egy levélkét a születésnapomra, és olyan szép, el sem tudod képzelni. Majdnem sírva fakadtam tőle. Kitalálta, hogy a férje szinte nem is hallja, amit mond. Jobb keze már a combját simogatta. Sütött, akár egy forró vizes borogatás. Ujjai esetlenül matattak hálóingének bodros fodrai közt. „Észreveszi, hogy nedves vagyok”, gondolta doña Lucrecia zavarodottan. De futó rosszérzés volt csupán, mert a hőhullám, amely a lépcsőn elképesztette, most újra átcsapott a testén. Lúdbőrödzött. Úgy érezte, pórusai a vágytól remegve megnyílnak, mintegy várakozón. – Fonchito látott hálóingben? – A férfi hangja, amint elképzelte a jelenetet, még jobban átforrósodott. – Bűnös gondolatokat ültethettél a fejébe. Ma éjjel lesznek talán először erotikus álmai. Hallotta, amint a férje felnevet izgalmában, s erre maga is felkacagott: „Ugyan, butaság.” Egyszersmind, mintha meg akarná ütni, bal kezével don Rigoberto hasára paskolt. Hanem amit érintett, nem kevesebb volt, mint egy lüktetve felmeredő emberi dárda. – Hát ez? Ez meg mi? – kiáltott föl doña Lucrecia, és megragadta, megrántotta, elengedte, majd ismét megmarkolta azt a micsodát. – Na nézd csak, mit találtam, ez aztán a meglepetés!
Addigra don Rigoberto már maga fölé emelte, és kéjjel csókolta az asszonyt, kóstolgatva hatolt mohó szájával ajkai közé. S a hosszú percek alatt, míg doña Lucrecia lehunyt szemmel érzékelte, amint a férfi mindent fölfedezni vágyó nyelve fürgén bejárja szájüregét, ínyét és szájpadlását, a boldog ostobaság sűrű és lüktető állapotába süppedt, s úgy érezte, tagjai elgyengülnek, megszűnnek létezni, ő maga meg mintha lebegne, süllyedne, forogna. A gyönyörörvény mélyén pedig, melyben, mint hézagos foncsorú tükörben, hol felbukkant, hol meg elmosódott ő meg az élet, olykor-olykor egy arcocskát vélt megpillantani, egy szőkés kisangyal arcát. Férje már fölemelte a selyem hálóing szegélyét, s módszeres, körkörös mozdulattal simogatta az asszony fenekét, csókolta keblét. Doña Lucrecia hallotta, amint azt morogja, szereti, s hallotta gyengéd suttogását is, mely szerint ővele kezdődött férje számára az igazi élet. Az asszony megcsókolta a férfi nyakát, majd finoman harapdálni kezdte mellbimbóit, míg csak fel nem nyögött; azután nyelve odacsúszott arra a két fészekre, melyre a férfi annyira érzékeny volt, s melyet neki szánva, oly gondosan megmosott és beillatosított lefekvés előtt: a hónaljára. Don Rigoberto erre földorombolt, mint egy kandúr, melyet kényeztetnek, és megvonaglott a teste alatt. Keze sietősen, szinte kétségbeesetten tárta szét doña Lucrecia combját. Maga fölé ültette, elhelyezte, még jobban szétfeszítette. Most az asszony nyögött fel kéjesen-panaszosan, s az örvény tölcsérében most mintha a nyilakkal átütött, megfeszített és karóba húzott Szent Sebestyén képe villant volna meg
16
17
előtte. Úgy érezte, a döfködő szarv szíve kellős közepébe talált. Nem bírt tovább uralkodni magán. Szemét félig lehunyva, hátravetett fejét kezével megtámasztva, mellét kidüllesztve szédült vágtába fogott azon a szerelmi ménen, mely érthetetlen szavakat hebegve vele hullámzott, az ő ütemére, míg csak mozdulatlanságba nem dermedt. – Ki vagyok? – tudakolta az asszony, még vakon. – Mit mondtál, ki vagyok? – Lüdia királynője, szerelmem – bukott még ki don Rigoberto száján, mielőtt végképp belemerült volna az álomba.
