NALINI SINGH ILONA ANDREWS SHARON SHINN MELJEAN BROOK

NALINI SINGH ILONA ANDREWS SHARON SHINN MELJEAN BROOK

EGMONT

TARTALOM Nalini Singh Angyal és farkasa 4

Ilona Andrews Alfák: A kezdetek 67

Sharon Shinn Éji dal 144

Meljean Brook Mennybemenetel 213

2

3

1. FEJEZET Noel számára előléptetést jelentett ugyan, hogy a zöldellő Louisiana államba rendelték, igazából azonban elég kétes megtiszteltetés volt ez. A terület Raphael fennhatósága alá tartozott, de az arkangyal Nimrára bízta a napi ügyek irányítását. Ez az angyalnő hatszáz éves volt – korban meg sem közelítette Raphaelt, de így is elég idősnek számított. És persze a halhatatlanok erejének nagysága nem csupán a koruktól függött. Nimra apró testében több erő rejlett, mint a nála kétszer idősebb angyalokéban. Nyolcvan éve uralkodott területe felett, és már akkor jelentós hatalommal bírt, amikor a legtöbb vele egyenrangú angyal még ura udvarában szolgált. Nem meglepő tehát, hogy azt beszélték róla: vasakarata van, nem ismer irgalmat és hajlik a kegyetlenkedésre. Noel nem volt bolond. Pontosan tudta, hogy ez az „előléptetés" csak annak a ki nem mondott ténynek a jele, hogy már nem az, aki korábban volt. Neki már nincs helye, nem tudják máshol hasznát venni. A keze önkéntelenül ökölbe szorult. Szétmarcangolt, vérző teste, a sebeibe fúródó üvegszilánkok – mindez már a múlté volt. Mára vámpírrá vált, mégis megmaradtak a rémálmai és a lelkének sérülései. Noel már nem önmagát látta, ha a tükörbe nézett. Egy áldozat nézett vissza rá, akit egy őrült angyal szolgái péppé vertek és ott hagytak haldokolni. Kiszúrták a szemét, összetörték a lábát, összezúzták az ujjait, míg a csontjaiból már csak szilánkok maradtak, amelyeket egy hús- és bőrzsák tartott össze. A gyógyulás folyamata kegyetlen volt, utolsó cseppig felemésztette az akaraterejét. De ha tudta volna, hogy ez a lealacsonyító pozíció lesz a sorsa, talán nem is akart volna életben maradni. A támadás előtt az egyik legmagasabb ranggal járó beosztás várományosa volt az Arkangyal-toronyban, ahonnan Raphael egész Észak-Amerikát irányította. Mostanra másodvonalbeli őr lett belőle az egyik legsötétebb angyali udvartartásban. Ennek a világnak a közepén Nimra állt. A százötven centiméternél alig magasabb angyal alkata végtelenül törékeny volt, Nimra mégsem tűnt kislányosnak vagy gyerekesnek. Testének gömbölyded vonalai biztosan nem egy férfit romlásba taszítottak már. Bőrének színe az olvadt karamellé, ragyogóan illett a buja, meleg területhez, amelyen uralkodott. A haja csillogó, kékesfekete hullámokban omlott a jádezöld ruhájára. Vastag tincsei játékosan kunkorodtak a hátán, de ez a könnyedség egyáltalán nem illett sem az angyal hírnevéhez, sem a minden bizonnyal hideg szívhez, amelyet bűnre csábító idomok takartak. Keblei a nő testéhez képest majdnem túl teltek is voltak. Nimra tekintete a vámpírra villant, mintha megérezte volna, hogy Noel milyen fürkészőn méri végig. A szemei sötét topáz színűek voltak, csillogó, borostyánszín erekkel; a tekintete, amely egyenesen Noelre szegeződött, éles és átható. Az angyal elindult a vámpír felé, át a nagy csarnokon, amit fogadóteremnek használtak. Semmi zaj nem hallatszott, csak Nimra szárnyainak suhogása és a bőrét simogató ruhájának nesze. Nimra öltözéke olyan volt, mint hajdanán az angyaloké, visszafogott eleganciája az ókori görög viseletet idézte. Noel akkoriban még nem élt, de látott festményeket

4

arról a világról az angyalok erődítményében, a Menedéken; és látott más angyalokat is, akik még mindig ilyen viseletet hordtak, mivel ezt sokkal előkelőbbnek találták, mint a modern ruhákat. Csakhogy egyikőjük sem festett így. Nimra ruháját a vállán egyszerű, aranycsat fogta össze, a derekán pedig ugyanilyen színű fonott kötél szorította meg: Nimra akár egy görög istennő is lehetett volna. Gyönyörű. Nagyhatalmú. Halálos. – Noel – szólalt meg. Ahogyan kiejtette a férfi nevét, hallatszott az akcentusa, de benne suttogott más helyek és más idők visszhangja is. – Te mellettem szolgálsz. – Ezzel megfordult és kisuhant a teremből. Vállai fölé ívelő, mély sötétbarna, a szemei színét idéző, csillogó erekkel átszőtt szárnyai hegyével végigsimította a csillogó fapadlót. Ahogy Noel megfordult és követte, semmi mást nem látott maga előtt, csak ezeket a szárnyakat. A szárnyak pompás színei nem egy sötét angyali udvar rideg kegyetlenségét idézték fel benne, hanem a föld és a fák végtelen nyugalmát. És ez nem is volt szemfényvesztés: Nimra otthona egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek Noel elképzelte. A hosszan elnyúló, de kecses, régi, magas mennyezetű épület egy hatalmas birtokon állt New Orleanstól egy órányira. Rengeteg ablaka volt, minden emeleten erkélyek futottak körbe, a legtöbbjükön nem volt korlát, ahogy az egy szárnyas lény otthonához illett. A tetőt is úgy építették, hogy az megfeleljen egy angyal igényeinek: lejtett ugyan, de nem annyira, hogy veszélyes legyen leszállni rá. Az épület szép volt ugyan, de igazán a kertek tették csodálatossá a helyet, amelyek az egzotikus és közönséges virágok özönével, tele kortól göcsös fákkal és friss hajtásokkal burjánzottak. A kertek békéről suttogtak… Arra találták ki őket, hogy egy megtört ember üldögéljen bennük, és megpróbáljon újra magára találni. Csakhogy ő, gondolta Noel, miközben követte Nimrát fel a lépcsőn, örökre elveszett, amikor tőrbe csalták és megnyomorították, amíg az arcából csak felismerhetetlen roncs maradt, a testéből pedig nyers hús. Nimra megállt egy nagy, virágzó jázminfonat-mintás fa ajtó előtt, és a válla felett várakozón pillantott Noelre, amikor a vámpír megtorpant mögötte. – Az ajtót – szólalt meg, és a Mississippi-delta zenéjével csengőhangjából a férfi kihallotta, hogy az angyalt mulattatja a helyzet. Noel megkerülte, vigyázva, nehogy hozzáérjen a nő szárnyához, és kinyitotta az ajtó egyik szárnyát. – Elnézést kérek. – A szavak érdesen buktak ki a torkából, amely az utóbbi időben elszokott a beszédtől. – Szokatlan ez a szerep, nem vagyok gyakorlott… – Elharapta a mondat végét, mert fogalma sem volt, minek nevezze magát. – Gyere! – Nimra továbbindult a folyosón, el az ablakok sora előtt, amelyeken beáradt a szinte folyékony, bágyadt napfény és fényben fürösztötte a csiszolt padlót. Ez a fény nagyon jellemző volt erre a helyre, amiben egyszerre volt meg New Orleans nyers, erőteljes, hivalkodó szépsége és valami sokkal régebbi, csendesebb, nyugodtabb elegancia. Minden egyes ablak párkányán földszínű cserepek sorakoztak, amelyekből a legmeglepőbb, vidám színfoltok fakadtak: az árvácskák, vadvirágok, százszorszépek és krizantémok virágai.

5

Noel meglepődött, amikor el kellett magában fojtania a vágyat, hogy végigsimítson a szirmokon, érezze selymes puhaságukat az ujjain. Ez a kényszer teljesen váratlan volt, és a vámpír a felismeréstől visszahúzódott és még szorosabban maga köré vonta a védőpajzsait. Nem engedhette meg magának, hogy gyengének tűnjön ebben az udvarban, ahová elküldték megrohadni. Nem kellett ugyanis nagy képzelőerő ahhoz, hogy elhiggye: mindenki csak arra várt, mikor adja fel és fejezi be azt, amit a támadói elkezdtek. Összeszorította a fogait, az állkapcsa görcsbe rándult, amikor Nimra újra megszólalt. Az angyal hangja olyan volt, akár a durva selyem: egy hálószoba titkai, fájdalmassá váló kéj csengett a szavai mögött, amelyek azonban szárazak és gyakorlatiasak voltak. – A hálószobámban fogunk beszélgetni. Az angyal lakosztálya egy újabb fa ajtó mögött volt, ennek szárnyait virágtól roskadozó fák között szálló, egzotikus madarak képei díszítették. A minta nőies és bájos volt, semmi sem utalt rajtuk arra a kegyetlenségre, ami a hírek szerint Nimrában lakozott. Noel azonban egy dolgot biztosan megtanult életének két évszázada alatt: egy fél évezrednél idősebb lény megtanulja jól elrejteni azt, amit nem szeretne magáról megmutatni. Noel ugrásra készen lépett be a szobába az angyal nyomában és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót. Nem tudta pontosan, hogy mire számított, de az biztos, hogy nem erre a látványra. Az ékkövek színében pompázó párnákkal díszített, kecses, fehér bútorok, a nyitott üvegajtón beáradó napfény és az asztal végében tornyosuló, rojtosra olvasott könyvek meglepték. A sok növény azonban már természetes volt számára. Különös módon szabadnak érezte magát, még akkor is, ha ott állt megtört testének és lelkének fogságában szorongva és fuldokolva az ígéret súlya alatt, amellyel Raphaelnek, és rajta keresztül Nimrának is hűséget esküdött. Az angyal az üvegajtóhoz lépett, becsukta, így kizárva a külvilágot, majd Noelhez fordult. – Bizalmasan akarok beszélni veled. Noel kurtán bólintott, de eközben fájdalmas hirtelenséggel újabb gondolat cikázott át az elméjén. Voltak az angyalok között olyan idős és eltompult egyedek, akik örömüket lelték abban, hogy kiszolgáltatott partnert vegyenek maguk mellé, akit irányítani tudnak. Ezt a szeretőt csupán friss húsként használták, majd félredobták, ha ráuntak. Noel soha nem lett volna hajlandó szexuális tárggyá válni, és ha Nimra ezt várta tőle… Ő vámpír volt, majdnem halhatatlan, akinek több mint kétszáz éve volt, hogy az erejét fejlessze. Lehet, hogy az angyal meg fogja ölni, de az biztos, hogy Noel a nő vérét fogja ontani előtte. – Mit kívánsz tőlem?

Nimra meghallotta a felszínen udvariasnak tűnő kérdés mögött a fenyegetést, és eltűnődött, vajon kit is küldött neki Raphael. Titokban érdeklődött már felőle egy

6

menedékbeli tudósnál, és hallott a szörnyű támadásról, ami Noelt érte, de a férfi továbbra is rejtély maradt előtte. Amikor Raphaelt faggatta a vámpírról, akit az arkangyal az udvarába küldött, ő csak annyit mondott: – Hűséges és kitűnő képességei vannak. Ő az, akire szükséged van. Az arkangyal arról azonban nem beszélt, hogy Noelnek metsző, jegeskék szemei voltak, azokban pedig annyi árnyék, hogy Nimra úgy érezte, szinte meg tudja érinteni őket. Az arca pedig… mintha a legkeményebb kőből faragták volna. Nem volt szép férfi: ahhoz túl durván rakták össze. Az azonban biztos volt, hogy ez a vámpír soha nem volt híján a nők figyelmének, annyira férfias volt. A kemény állkapcsa, a sötétbarna haja, az izmos teste mind vonzották a tekintetet, éppúgy, ahogy egy hegyi oroszlánra sem lehet nem odafigyelni. Kék farmerja és fehér pólója teljesen elütött az udvar többi férfitagjának hivatalos öltözékétől, de Noel mellett még így is mind jelentéktelennek tűntek: a vámpír háttérbe szorította őket a jelenlétének csendes intenzitásával. Most pedig ez a férfi Nimra szobáit foglalta el, férfias energiája éles ellenpontja volt a berendezés nőiességének. Nimrát bosszantotta, hogy ez az alig több mint kétszáz éves vámpír ilyen érzéseket vált ki belőle. Nimrát a nála kétszer idősebb angyalok is tisztelték és félték, és egy arkangyal bizalmát bírta. Ezért erőltetett magára olyan hangot, amelyből sütött a hatalom. – Megadnál-e nekem bármit, amit kérek tőled? A férfi szája körül éles, fehér vonalak rajzolódtak ki. – Senkinek nem leszek rabszolgája. Nimra egyet pislantott, amikor felfogta a szavak sötét jelentését. A hiúságának nem tett ugyan jót, hogy a vámpír azt hite róla, kényszerrel kell szeretőket szereznie, de eléggé ismerte a saját fajtáját ahhoz, hogy tudja, ez a feltételezés nem volt alaptalan. Az azonban, hogy a vámpírnak ez volt az els gondolata… Nem, gondolta, Raphael biztosan említette volna, ha ezt a vámpírt ilyen módon kihasználta volna már valaki. Persze az arkangyal, akinek ereje elég volt ahhoz, hogy városokat romboljon le és birodalmakat perzseljen fel, mindig is maga szabta a saját törvényeit, ezért Nimra semmit sem vehetett biztosra. – A rabszolgaság – szólt és egy másik ajtó felé fordult – nem jelent kihívást számomra. Soha nem értettem, mi benne a vonzó. Ahogy elindult a vámpír előtt, az volt az érzése, mintha egy vadállatot vezetne pórázon – egy vadat, ami egyáltalán nem örül a helyzetnek. Ezt érdekesnek találta, még ha ingerelte is a tény, hogy ekkora erő lakozik a férfiban, akit Raphael küldött hozzá. Persze ez volt a bökkenő az egészben: Noel Raphael embere volt, az arkangyal pedig ki nem állhatta a gyengéket. Amikor a szobába értek, Nimra intett a vámpírnak, hogy csukja be maga mögött az ajtót. Egy hónapja még eszébe sem jutott volna, hogy ilyen óvintézkedéseket tegyen, akkor még tökéletesen megbízott udvartartása minden egyes lakójában. Most viszont… Már tizennégy napja együtt kellett élnie ezzel a fájdalommal, és az idő egyáltalán nem tompította a kínt. Ellépett sima és jól gondozott íróasztala előtt, amely a hatalmas ablak mellett állt. Gyakran ült itt, amikor a személyes leveleit írta. Most megállt egy faliszekrény előtt

7

és kinyitotta az ajtaját. Ahogy felemelte a kezét, a szekrény fekete hátsó fala mögül egy széf tűnt elő. Egyszerű szerkezetnek tűnt, de betörő soha nem törhette volna fel. Nimra a széfből elővett egy apró, fénylő folyadékkal teli üvegcsét, majd megfordult. – Tudod, mi ez? – kérdezte a férfitól, aki néhány méterre állt tőle, mereven, akár egy kőszobor. A vámpír arca kifejezéstelen maradt, de az átható tekintetében látszó intelligenciát nem lehetett nem észrevenni. – Nem láttam még ilyet. Milyen szép, gondolta az angyal, amikor a fiolát a fény felé tartotta és a benne táncoló, habzó fényeket nézte. Maga a kristály üvegcse egy egyszerű pecséttel volt lezárva, amin finom arany díszítővonalak között ott állt az ő neve. – Azért nem, mert ez a folyadék nagyon ritka – szólt halkan. – Egy növény kivonatából készül, amely csak Borneó őserdeinek legsötétebb és legelérhetetlenebb mélyén nő. – Nimra a férfihoz lépett, és felé nyújtotta az üvegcsét. A fiola nevetségesen kicsinek tűnt Noel kezében, mintha egy játékszer lenne, amit egy síró gyerektől vett el. Óvatosan oldalra billentette – a folyadék kiült a kristály falára és színesen csillogóvá változtatta a felületét. – Mi ez?

– Éjfél.

– Az angyal visszavette az üvegcsét, amikor a férfi felé nyújtotta, és az íróasztalra állította. – Egy leheletnyi ebből megöl egy embert, egy picivel több örök kómába taszít egy vámpírt, hét milliliter pedig elég belőle, hogy egy nyolcszáz évnél fiatalabb angyalt órákra elaltasson. Noel tekintete a nőébe fúródott. – Ezek szerint annak, akit meg akar vele ölni, semmi esélye sincsen. Nimra nem lepődött meg azon, hogy a vámpír erre a következtetésre jutott. Tudta, hogy a hírneve alapján nem is várhatott volna mást. – Több mint háromszáz éve a birtokomban van. Egy barátomtól kaptam, aki úgy gondolta, egy nap még szükségem lehet rá. – A nő szájának sarka felfelé rebbent, amikor eszébe jutott a férfi angyal, aki ezt a halálos fegyvert adta neki, ahogy egy ember ad kést vagy fegyvert a kishúgának. – Az ő szemében én mindig is sérülékeny maradok. ★ ★ ★

E

z a barát nem ismerhette Nimrát túl jól, gondolta Noel. Az angyal azt a látszatot keltette, mint aki a legkisebb nyomás alatt is megtörik, de nem tarthatta volna meg az uralmát a környék többi, nagy erejű hatalmasaival, például a kegyetlen Nazarachhal szemben, ha valóban csak egy érzékeny virágszál lett volna. Noel pedig nem volt vak, hogy ezt ne vegye észre, ezért egy pillanatra sem vette le a szemét a nőről. Akkor sem, amikor Nimra felvette a mérget az asztalról és visszahelyezte a széfbe, meglebbentve a vámpír szeme előtt a pompás és csábító szárnyait.

8

Ez a vonzó szépség csapda volt, amivel elaltatta az óvatlanok gyanakvását, gondolta Noel. Ő azonban soha nem volt ennyire hiszékeny, a Menedéken történt események után pedig, ha volt is benne valaha néhány csepp naivság, az biztosan kiveszett. – Két héttel ezelőtt – jelentette ki fojtott hangon Nimra, miután elzárta a fiolát és újra szembe fordult Noellel – valaki megpróbált Éjféllel megmérgezni engem.

9

2. FEJEZET

N

oel felszisszent. – Sikerrel járt? – A megkönnyebbülés tomboló viharként rohant végig rajta, amikor a nő megrázta a fejét. A Menedéken neki kiszolgáltatottan, lekötözött fogolyként kellett tűrnie, hogy a kínzói üvegcserepeket és fémdarabokat fúrjanak a húsába és megvárják, amíg a bőr meggyógyul és maga alá zárja a gyötrelmes fájdalomforrásokat. És bár Noel ennek az angyalnak csak Raphaelen keresztül tartozott hűséggel, elképzelni sem akarta Nimrát megtört lélekkel és összezúzott szárnyakkal. – Hogyan menekült meg? – A mérget egy pohár jeges teába keverték – magyarázta a nő és közben az ujjaival végigsimított az íróasztal mellett álló egyik növény fényes levelén. – Az Éjfél más folyadékban feloldva színtelen és íztelen, így én azt nem is vehettem volna észre. Nem volt okom sem, hogy a saját házamban a biztonságomért aggódjak. Volt azonban egy macskám, Királynő. -Az angyal lélegzete a másodperc tört részéig élesen, fájdalmasan elakadt. – Felugrott az asztalra, amikor nem néztem oda, és belenyalt az italba. Halott volt, mielőtt megszidhattam volna a neveletlenségéért. Noel tudta, hogy az angyal arcán tükröződő fájdalom nagy valószínűséggel csak egy póz volt, amivel az ő érzéseire akart hatni, de még így is azon kapta magát, hogy jobban kedveli a nőt, amiért az gyászolja egy háziállat elvesztését. – Sajnálom. Nimra biccentett, egy uralkodó gesztusával vette tudomásul a részvétnyilvánítást. – Elemeztettem az ital tartalmát anélkül, hogy erről az udvaromban bárki tudomást szerzett volna. Kiderült, hogy Éjfél volt benne. – Az állkapcsán megfeszült sima, mézszínű bőre. – Ha a merénylő sikerrel jár, én órákig eszméletlenül feküdtem volna. Aki tudott arról, hogy tehetetlen vagyok, megtalálhatott és gondoskodhatott volna arról, hogy ne maradjak életben. Az angyalok álltak a halhatatlansághoz a lehető legközelebb, náluk csak a Tízek Tanácsának tagjai, a világot uraló arkangyalok voltak erősebbek. Ameddig egy angyal fel nem bosszantotta a Tanács egyik tagját, csak különleges körülmények között kellett a haláltól tartania. Ezek a körülmények attól függtek, milyen idős volt az angyal és mennyi erő lakozott benne. Noel nem tudta ugyan, mekkora Nimra ereje, de azzal tisztában volt, hogy valószínűleg egy angyal sem élné túl, ha valaki lefejezi, eltávolítja a belső szerveit és az agyát, majd ezeket mind elégeti. Valószínűleg, bár még ez sem volt lehetetlen. Noel ezt természetesen nem tudhatta biztosan, de hallott már arról, hogy bizonyos kor felett egy angyal még a hamvaiból is fel tud éledni, ha hétköznapi tűz emészti fel a testét. – Vagy még ennél is rosszabbat tehetett volna – tette hozzá halkan, mert bár a tettes végső szándéka Nimra halála lehetett, sok idős halhatatlant csak az éltette, hogy fájdalmat és szenvedést okozzon másoknak. Mintha az idővel elvesztették

10

volna a képességüket is arra, hogy ennél nemesebb érzéseket megtapasztaljanak. A vámpír el is tudta képzelni, mit tett volna Nimrával például Nazarach, ha ilyen sebezhető állapotban a kezei közé kaparintja őt. – Igen. – A nő az ablak felé fordult, amely az íróasztal mellett nyílt. A kecses bútordarab nagyon finom volt, valószínűleg összetört volna Noel keze alatt. – Az ételemhez csak gondosan ellenőrzött hátterű szolgálók férhetnek hozzá, és a belső udvartartásomhoz tartozó bizalmasaim. Emiatt az árulás miatt most nem bízhatok meg azokban a férfiakban és nőkben, akik évtizedek, esetenként évszázadok óta mellettem állnak. – A nyugodt és visszafogott szavak mögött sütött az angyal haragja. – Az Éjfélhez még egy angyal számára is szinte lehetetlen hozzájutni. Ez pedig azt jelenti, hogy az áruló egy nagy hatalmú megbízó szolgálatában állt. Noel érezte, hogy szikra pattan a lelkében. Olyan, amiről azt hitte, végleg kialudt abban a véráztatta szobában, ahol a kínzói megnyomorították őt – ok nélkül, csak azért, mert beteges örömüket lelték ebben. Lehet, hogy a támadói politikai taktikázásnak nevezték ezt, hogy így igazolják a tettüket, de a vámpír hallotta a nevetésüket és érezte a sötétséget a lelkükben. – Miért mondja el ezt nekem? Az angyal a válla felett nézett vissza a férfira. – Nincs szükségem rabszolgára, Noel. – A nevet enyhe francia hangsúlyozással ejtette ki, amitől az egzotikusan hangzott –, de olyasvalakire igen, akiben teljes mértékben megbízhatok. Raphael szerint te ilyen vagy. Tehát mégsem állították őt félre! Ez a felismerés megrázta Noelt, felébresztette a férfit, aki olyan sokáig volt szinte élőhalott. – Biztos benne, hogy a saját emberei között van a tettes? – kérdezett rá, miközben a vére erősen lüktetni kezdett az ereiben. Nimra nem adott egyenes választ, és a szavaiban néma düh feszült. – Aznap nem járt idegen a házamban. – Kitárta a szárnyait, és eltakarta velük a beáramló napfényt, miközben továbbra is kifelé meredt az ablakon. – Ők hozzám tartoznak, de egyikük elfordult tőlem. – Ön hatszáz éves – szólt Noel, és tudta, hogy az angyal abban a pillanatban semmit sem lát a kertből, amit bámul. – Kényszerítheti őket, hogy elmondják az igazat. – Nem vagyok képes irányítani mások akaratát – lepte meg az egyenes válasszal Nimra a vámpírt. – Soha nem is volt ilyen képességem. Az pedig, hogy mindannyiukat megkínozzam, csak hogy egy árulót megtaláljak, enyhe túlzásnak tűnik. Noel mintha egy cseppnyi sötét humort hallott volna az angyal hangjában, de nem lehetett biztos benne, mert Nimra az ablak felé fordította a fejét és a hajának kékesfekete hullámai eltakarták arcát. – Ők tudják, miért vagyok itt? Nimra megrázta a fejét és újra a vámpír felé fordult. Az arckifejezése semmit sem árult el. Egy halhatatlan tökéletesen kiismerhetetlen maszkja volt.

11

– Lehetséges,

hogy ugyanazt gondolják, amit te is: hogy Raphael azért küldött hozzám egy megtört vámpírt, mert nekem játékszerre volt szükségem. – felvonta a szemöldökét. Noel úgy érezte, mintha leforrázták volna. – Elnézést kérek, Nimra úrnő.

– Igyekezz

ennél egy kicsivel őszintébbnek tűnni, különben ez az álca csúfos kudarcot vall. – Ez rideg parancs volt. – Attól tartok, soha nem lennék képes senki ölebe lenni. Noel legnagyobb meglepetésére Nimra felnevetett. A kacajának hangja erős, nőies simogatás volt a vámpír érzékei számára. – Ám legyen – szólt az angyal, a szemei szikráztak a napfényben, akár a drágakövek. – Ha nem öleb, hát légy farkas, hosszú pórázon. Noel megrökönyödve ébredt rá, hogy a bensőjében új lánggal izzik fel egy lassú, sötét, emésztő parázs. Azóta, hogy a Medikában felébredt, nem érzett ilyen vágyat, és már azt hitte, a lelkének ez a része örökre meghalt. Nimra nevetése azonban eléggé felkavarta az érzékeit ahhoz, hogy Noel észrevegye. Csábító volt a gondolat, hogy átadja magát ennek a forróságnak. Hogy felemelje a zsarátnokot a levegőre, a felszínre hozza a lángot, de nem hagyta, hogy a nő hangja, a simogató nőiessége elhalványítsa a tudatában a valóságot: hogy ez az ékkövekkel szórt szárnyú angyal halálos lény, és bár ebben a játszmában talán a jó oldalon áll, attól még nem ártatlan.

N

oel minden éjjel hallotta a sikolyokat. A rémálom minden egyes alkalommal meglepte őt, annak ellenére, hogy szünet nélkül újra és újra rátört azóta, hogy a támadás után felébredt a Medikában. A valóság ugyanis az volt, hogy a kínzás első néhány órája után már nem volt képes sikítani; csak azért maradt eszméleténél, mert a támadói figyeltek rá, hogy soha ne lépjék át a határt. Törött csontok, lemart hús, gyötrő égések – a vámpírok sok kínt el tudtak viselni anélkül, hogy elmenekülhettek volna az eszméletlenség hűvös sötétjébe. Nem emlékezett arra sem, hogy azelőtt kiáltozott volna, elhatározta ugyanis, hogy nem adja meg magát. Bizonyára mégis megtette, mivel a kiáltások ott visszhangzottak az álmaiban. De az is lehet, hogy ezek csak az elméjét töltötték el, az maradt ugyanis az utolsó mentsvára, amit megőrizhetett magának, miután a testét gonosz erővel megfosztották az erejétől és méltóságától. Lerúgta magáról az átizzadt takarót és elnémította az emlékeket. Az ablakhoz lépett, amit nyitva hagyott korábban, hogy beáramolhasson rajta a lonc virágaitól illatozó levegő. A nehéz, meleg szél végigsimított a férfi arcán és beletúrt a hajába, de felforrósodott testét lehűteni nem tudta. Noel mégis ott maradt az ablakban, és az éjszaka sűrű sötétjébe révedt, a kert szunnyadó sziluettjét és a körben magasodó fákat nézte. Talán húsz perc telhetett el így, és a vámpír éppen készült elfordulni, amikor szárnyakat látott meg a kertben. Nem Nimráé voltak. Noel összehúzta a szemöldökét, és úgy helyezkedett, hogy lentről, a földről láthatatlan legyen. Figyelt.

12

Az angyal egy perc múlva előlépett az árnyak közül, megállt, és arcát Nimra ablakai felé fordította. Egy hosszú pillanatig mozdulatlan maradt, majd továbbindult. Érdekes. Amikor több mozgást már nem látott, Noel ellépett az ablak mellől és tusolni ment. Közben ráébredt, hogy ezt a magas férfi angyalt már látta aznap Nimra fogadótermében. Még sötét volt, amikor Noel kilépett a tus alól, de biztos volt benne, hogy hiába próbálna már aludni. Ő, a vámpír hosszú ideig is bírta alvás nélkül. A lelke mélyén nem is vágyott ilyen nyugalomra. Mert ha a sikolyokat néha nem is hallotta álmában, a kínzók nevetését mindig.

M

ásnap reggel, amikor Nimra kilépett a kertbe, meglátta, hogy Noel megelőzte őt a hajnal élvezetében. A vámpír egy öreg ciprusfa ágai alatt ült egy kovácsoltvas padon és a patak tiszta vizére meredt, ami végigkígyózott az angyal földjén, míg egy mellékfolyóba torkollt és a folyódeltába ömlött. Noel teljesen mozdulatlanul ült ott, mintha ugyanolyan kőből faragták volna, mint a mohás sziklákat, amelyek a vizet szegélyezték. Nimra halk léptekkel indult el az ösvényen, amely elkerülte a férfit, mert tudta, milyen értéke lehet a csendnek, de Noel abban a pillanatban felemelte a fejét. Az angyalt még ilyen távolról is magával ragadta a vámpír szemeinek fagyos kéksége. Tudta, hogy egy támadás során valaki kiszúrta őket, miközben végtelen kegyetlenséggel verte Noelt, míg annyira össze nem zúzta a testét, hogy csak az egyik törött ujján lévő gyűrűről lehetett felismerni. Hűvös és veszélyes düh árasztotta el a nő testét, de a hangja könnyed maradt. – Bonjour, Noel. – A szárnyai végigsimították a mellette növő azálea bokrok fehér és rózsaszín virágait, a harmat jólesően permetezett a tollakra. A nagydarab férfi egy ragadozó kecsességével állt fel. – Korán ébred, Nimra úrnő. Te pedig, gondolta Nimra, nem alszol. – Sétálj velem!

– Ez parancs? Igen, Noel határozottan farkas volt. – Kérés. A vámpír elindult az angyal mellett, végig a reggeli fényben álmosan kókadozó virágok között, melyek szirmai már várták a felkelő nap pirosas narancssárga sugarainak érintését. Nimra a szabadban mindig kitárta a szárnyait, szokása volt ez, most azonban behúzva tartotta őket és a férfi közelében maradt, aki a szokásos zárkózottságával sétált mellette. Annyira tartózkodó volt, hogy az angyal önkéntelenül is azon kezdett gondolkozni, vajon mi rejlik a felszín alatt. Ekkor egy panaszos nyávogást hallott. Leguggolt és benézett a sövény alá. – Hát itt vagy, Mimóza! – Kihúzott egy öreg macskát az apró, sárga virágokkal szórt bokor sötétzöld levelei alól. – Mit csinálsz te ilyen korán idekint? 13

Az őszülő szőrű macska az angyal állának dörgölőzött, majd kényelmesen elhelyezkedett a karjaiban, hogy szundíthasson még egyet. Nimra érezte, hogy Noel tekintete rá szegeződik, miközben Mimózát simogatta, de nem szólt egy szót sem. Akár egy sebzett állat, a vámpír sem fogadná jól, ha sürgetnék. Majd a saját tempójában, a maga idején közelíteni fog, ha fog egyáltalán. – A szőrös fülek miatt – szólalt meg végül Noel, a macska helyes fejéről az égnek meredő, vicces szőrpamacsokra nézve. – Ezért nevezte el Mimózának. Nimra egy mosollyal nyugtázta, hogy a férfi kitalálta. – Igen. És azért, mert amikor először megláttam őt, éppen egy mimózabokor alján játszott. A mancsával rácsapott a virágra és hátraugrott, amikor becsukódott. – Eközben valahogy egy pitypangszerű növény virága szóródott a fejére, mint egy apró korona. – Hány háziállata van? Nimra megsimogatta Mimóza hátát, érezte a tenyerén az öreg macska dorombolását. – Most már csak Mimóza. Nagyon hiányzik neki Királynő, pedig ő sokkal fiatalabb volt és kifárasztotta Mimózát a bolondozásaival.

S

zokatlan volt Noel számára, hogy egy angyalt emberinek lát, márpedig Nimra, karjában az öreg Mimózával nagyon is emberien viselkedett. – Kívánja, hogy hozzam én a macskát?

– Nem.

Mimóza sokkal könnyebb, mint kellene. Csak a bundája miatt tűnik nagynak. – A hangja komoly volt a hajnal suttogó titokzatosságában. – A gyász miatt nem eszik, és már nagyon sok évet élt… A férfi ösztönösen nyújtotta ki a kezét és cirógatta meg az állat fejét. – Már hosszú ideje önnel van.

– Két évtizede – válaszölt Nimra. – Nem tudom, honnan került ide. Csak felnézett a játékból, a mimózabokor mellől és eldöntötte, hogy az övé vagyok. – Egy halvány mosoly jelent meg az angyal ajkán, amitől a férfiban a parázs még forróbban kezdett izzani. — Azóta minden reggel elkísér a reggeli sétáimra, bár most már bántja a hideg. A nő hangjának kedves csengése tökéletes ellentétben állt azzal, amit Noel eddig hallott róla. Nimrát angyalok és vámpírok egyaránt félték, az egész országban. Még a legerőszakosabb angyalok sem merészkedtek a területére, annak ellenére, hogy az angyal ereje látszólag nem vetekedhetett az övékével. Noel ezen eltöprengett. Vajon abból, amit éppen látott, mennyi volt a valóság és mennyi a jól begyakorolt és szépen felépített illúzió? A nő felemelte a fejét. A felkelő nap arany színe beragyogta az arcát, életre keltve fényes, sugárzó topázszemeit. – Számomra ez a nap legkedvesebb időszaka. Ilyenkor még minden csendes, tele ígérettel.

14

Noel körül lassan ébredezni kezdett a kert, amikor az égen felragyogtak a narancssárga és sötét rózsaszín, majdnem bíbor sugarak; előtte pedig ott állt egy gyönyörű nő ékkövekkel hintett, barna szárnyakkal. Ez a látvány minden férfit megejtett volna… De Noel éppen a csábító kép ereje miatt hátrált néhány lépést, emlékeztette magát a rideg tényekre, ittlétének komor okaira. – Van bárki, akit az árulással gyanúsíthat? Nimra nem tehetett semmit az ellen, hogy a beszélgetés témája ilyen hirtelen megváltozzon. – Képtelen vagyok rávenni magamat, hogy elképzeljem, az enyéim közül bárki képes lenne egy ilyen tettre. – A keze végtelen gyengédséggel és nyugalommal suhant végig a karjaiban alvó macska hátán. – Ez rosszabb, mintha valaki a sötétből tőrrel rontana rám. Akkor legalább lenne egy árnyalak, akire összpontosíthatnék. De így… nem szeretem ezt, Noel. Volt valami abban, ahogyan az angyal a nevét kimondta. Mintha egy erős varázslat csavarodott volna a vámpír köré. Noel minden pajzsát azonnal felhúzta az érzés ellen. Lehet, hogy ebben rejlett Nimra ereje: mindenkit megbabonázott, hogy elhitessen velük bármit, amit csak szeretett volna. Ettől a férfi álla megfeszült, testének minden sejtje felkészült a veszélyre, amely a nő csodaszép arcának finom vonásai mögött rejtőzött. Nimra, mintha meghallotta volna a vámpír gondolatait, megrázta a fejét. – Mily hatalmas bizalmatlanság! – suttogta maga elé. – Mily idős tekintet! A szemeidben úgy látom, mintha sokkal több évet megéltél volna, mint amennyit, tudom, valójában. Noel nem válaszolt. Lágy, ébenfekete fürtjei kékes fénnyel csillantak meg a hajnali napfényben, miközben az angyal tovább simogatta Mimózát. – Ma hivatalosan is be foglak mutatni az embereimnek…

– Jobban szeretnék magam megismerkedni velük. Az angyal felvonta az egyik szemöldökét, amikor a vámpír a szavába vágott. Ez volt a gőg első jele, amit Noel a nőn látott. Furcsamód megnyugtatóan hatott rá. A Nimrához hasonló idős és erős angyalok már hozzászoktak a hatalomhoz, a parancsoláshoz. A vámpír csak még gyanakvóbb lett volna, ha Nimra az eddig megismert, végtelen nyugalommal fogadta volna a tiszteletlenségét. – Miért? – Egy halhatatlan követelt választ, aki kemény kézzel uralkodott a saját területén. Noel azonban a sok vigasztalan, sötétben töltött hónap után végre újra nyeregben érezte magát, és nem engedhette, hogy bárki lelökje onnan. – Ha köztük van az áruló, semmi értelme, hogy az egész udvar azonnal ellenem forduljon. Márpedig ez történne, ha ön bemutatná az udvarnak az új… szórakozását, külön figyelmet fordítva rám. Az angyal csak nézte őt, a szemében lángolt az ereje. Más férfi talán megrémült volna ettől, de, akár igaz volt, akár csak illúzió, Noelt lenyűgözte a nő sokrétűsége. – Az udvar tagjai elég lassú felfogásúak ahhoz, hogy elhiggyék ezt a mesét, ha kiderül, hogy értékes vagyok az ön számára? 15

Nimra keze megállt a macska szőrén. – Vigyázz magadra, Noel! – szólalt meg. Hangjában hallatszott a hatalmas erő zúgása, amely apró testében feszült. — Nem tarthattam volna meg ezt a földet, ha hagynám, hogy bárki szembeszegüljön velem. – Efelől – válaszolt Noel, állva az angyal figyelmeztető, viharos tekintetét – soha nem is volt semmi kétségem. – Egy pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy az apró, nőies testben, a finom szépség mögött egy kegyetlen halhatatlan lakozott, akitől még a saját fajtáját is jeges rémület töltötte el.

16

3. FEJEZET

A

z első, akivel Noel a ház elejében lévő, hatalmas terembe lépve találkozott, egy magas, sötét hajú és szemű angyal volt. Rajta látszott az a gőg, amit Noel az erős angyalok sajátjának tartott, de benne mindehhez egy éles felsőbbrendűség-tudat társult. – Christian – mutatkozott be az angyal. Szárnyának tompa fehér színébe néhány éles fekete csík vegyült. Noel számára úgy tűnt, ugyanezeket a szárnyakat látta éjjel a hálószobája ablakából. Noel biccentett felé. – Noel. – Kezet nyújtott az angyalnak, de Christian nem fogadta az üdvözlést.

– Új vagy itt, az udvarban. – Elmosolyodott, olyan élesen és szögletesen, akár egy fűrész lapja. – Úgy hallottam, a Menedékről érkeztél. Noel megértette a ki nem mondott üzenetet: az angyal tudta, mi történt vele, és ezt az információt ki is fogja használni, hogy megforgassa a lelkében a tőrt, ha úgy akarja. – Igen. – Elmosolyodott, mintha nem vette volna tudomásul a figyelmeztetést, sem a szavak mögött rejlő fenyegetést. – Nimra udvara más, mint amilyennek képzeltem. – Nem túlságosan fényűző és nem lengi be a félelem sem. – Ez ne tévesszen meg! – Christian tekintete olyan kemény volt, mint a gyémánt, a rideg udvariasság álarca egy pillanatra sem repedt meg. – Megvan annak az oka, hogy mások tartanak Nimra harapásától. Noel lazán billegni kezdett a sarkán. – Téged is megmart? Az angyal szárnyai egy árnyalatnyit kinyíltak, majd szorosan összecsapódtak. – A pimaszságodat csak addig tűröm el, amíg az ágyát melegíted.

– Akkor

jobb lesz, ha sokáig melegítek, igaz? – Ha már játszunk, játsszunk rendesen, gondolta Noel és egy szemtelen vigyort küldött az angyal felé. – Christian nem könnyíti meg a dolgod, igaz? – A kérdést egy hosszú lábú nő tette fel. Fekete térdszoknyában volt és fehér blúzban, ami kiemelte a vékony, kecses domborulatokkal megáldott testének szépségét. A hosszú lábaival, a napfénytől aranyló bőrével és a felfelé ívelő, lehetetlen árnyalatú türkizkék szemeivel elképesztően szép volt. Nem angyal volt, de elég idős vámpír ahhoz, hogy a halhatatlanság mágiája hasson az eredetileg is kétségtelenül látványos alapanyagra. Noel a flörtölő kacsintásra válaszul szélesebben elmosolyodott. – Azt hiszem, elbírok Christiannal – szólt, és újra kinyújtotta a kezét. – Noel vagyok. – Asirani. – A nő ujjai összezárultak Noéién. A férfi hagyta ezt, de nem érzett semmit. Azóta nem érzett semmit, hogy elrabolták…, kivéve amikor furcsán, váratlanul felizzott benne az érzelmek parazsa Nimra nevetésének hallatán. 17

Elengedte Asirani kezét, és a vámpír nőről az angyal felé fordította a tekintetét. – Mesélj hát nekem erről az udvarról! Christian tudomást sem vett Noelról, Asirani azonban belekarolt és vezetni kezdte a hatalmas helyiség másik végébe, amely alkalmanként fogadóteremként működött, általában azonban az udvar szíve volt. – Ettél már? – Vastag, fekete szempillái alól türkizszemek néztek jelentőségteljesen az övébe. – Attól tartok, Nimra úrnő nem szeret osztozni semmin – válaszolta, és eszébe jutottak a vérrel teli, lezárt zacskók, amelyeket a szobájának hűtőjében talált. – Köszönöm az ajánlatod. – Bármi is volt Asirani indítéka, ez egy nagyon figyelmes felajánlás volt. A tény az, hogy a támadás óta Noel egyáltalán nem vágyott arra, hogy emberi vagy vámpír donorból fogyasszon friss vért. A Medika vezető gyógyítója, Keir nagyon figyelmesen ellátta őt előre csomagolt vérrel, és nem kérdezett semmit. Lehet, hogy Nimra is az ő hatására gondoskodott erről a figyelmességről. A gyógyítót ugyanis, úgy tűnt, még az arkangyalok körében is nagy tisztelet övezte. – Hmm… – Asirani megszorította Noel karját, a hüvelykujja súrolta a férfi bicepszét. – Meglepő a választás. – Az lennék? A nő torokhangon felnevetett. – És okosabb is vagy, mint amilyennek tűnsz, igaz? – Villogó szemekkel megállt az egyik ablak előtt és a terem felé fordult. – Nimra – folytatta halkan – sok éve nem fogadott már szeretőt. Christian meg volt győződve arról, hogy ha az úrnő egyszer felhagy a böjtjével, ő lesz a kiválasztott. Noel az angyalra pillantott, aki most egy idős férfival beszélgetett, és eltűnődött azon, vajon miért nem hívta őt Nimra az ágyába. Annak ellenére, hogy Christian egy felfuvalkodott arisztokratának tűnt, kétségkívül nagyon éles elméjű volt, és a mozgásán látszott, hogy a harcban is edzett. Nem haszontalan piperkőc volt, hanem az udvar egy hasznos tagja. Ahogy Asirani sem üres dísze volt. – Mind itt laktok? – kérdezte Noel, akit kíváncsivá tett, hogy az udvartartásnak szemmel láthatóan csak erős tagjai voltak. – Néhányunknak vannak itt szobái, de Nimra az épület egy szárnyát megtartotta magának. – A terem szélén, egy falnál álló, ételekkel megrakott asztalhoz vezette a férfit, elengedte a karját, egy gyümölcskosárból felemelt egy lédús szőlőszemet és a szájába pöccintette. A vámpírok a létfontosságú tápanyagokat ugyan nem tudták kinyerni a hétköznapi élelemből, de meg tudták emészteni és élvezték az ízeket. Asirani kéjes morgásából pedig úgy tűnt, minden egyes érzékét szerette kihasználni. Noelt az effajta élvezetek nem érdekelték ugyan, de felmarkolt néhány szem áfonyát, hogy ne lógjon ki a többiek közül, amikor egyszerre minden szőrszál felborzolódott a tarkóján. Nem félelem volt ez, csak egyfajta zsigeri veszélyérzet. Nem lepődött hát meg, amikor megfordult és meglátta, hogy Nimra lépett a terembe. A többiek azonnal jelentéktelenné váltak, szeme belefúródott a nő erős és átható tekintetébe.

18

– Elnézést – mormolta Asiraninak,

majd átvágott a terem csillogó fapadlóján és megállt az angyal előtt, aki továbbra is megfejthetetlen talány volt a számára. – Úrnőm. Nimra tekintete kifürkészhetetlen maradt. – Látom, már megismerkedtél Asiranival.

– És Christiannal. Nimra alig észrevehetően összeszorította az ajkát. – Azt hiszem, Fennel még nem találkoztál. Kövess! Az angyal az idős ember felé vezette őt, akit Noel korábban Christiannal látott beszélgetni. A férfi a terem egy napfényes sarkában ült egy asztal mellett, sok-sok papír között. Ahogy közelebb értek hozzá, a vámpír meglátta, hogy sokkal idősebb, mint gondolta: arcának gesztenyebarna bőrét számtalan ránc borította. Szemei sötét kis kavicsában csillogott az életerő, az ajkai pedig fürgék. Amint Nimra közelebb ért, mosolyra is húzódtak, és Noel azonnal megállapította, hogy a szemeinek élénk csillogása ellenére az öreg látása már erősen leromlott. Nimra a férfi vállára ejtette a kezét, így állította őt meg, amikor az öreg megpróbált feltápászkodni a székéről. – Hányszor mondjam még el, Fen? Kiérdemelted a jogot, hogy ülve maradj a jelenlétemben. Ami azt illeti, kiérdemelted a jogot, hogy akár meztelenül táncolj a jelenlétemben, ha úgy tartja kedved. A férfi felnevetett, a hangja öregesen reszelős volt. – Az lenne ám a látvány, igaz-e, úrnőm?! – Megszorította az angyal kezét és felnézett Noelre. – Hagytad hát, hogy egy férfi végre rendes, jóravaló nőt csináljon belőled? Nimra lehajolt, két oldalt arcon csókolta Fent, közben a szárnyai véletlenül végigsimítottak Noelen. – Tudod jól, hogy te vagy az egyetlen szerelmem. Fen nevetése mély mosollyá változott, az ujjai végigsimítottak Nimra arcán, mielőtt visszahanyatlottak az asztal lapjára. – Valóban boldog férfi vagyok, az már biztos. Noel szinte érezte a köztük szikrázó erőben a kettejük jelentőségteljes, közös múltját, de abban a rengeteg emlékben nyoma sem volt a szerelmi viszonynak. Igazából az apa-lánya kapcsolat nyomait találta bennük, annak ellenére, hogy Nimra halhatatlanul fiatal maradt, Fenen azonban rajta hagyta nyomát az idő múlása. Nimra felegyenesedett. – Ez itt Noel – szólt, majd visszafordult Fen felé. – A vendégem.

– Szóval

manapság így nevezik ezt? – Az öreg csillogó szemeivel alaposabban szemügyre vette a vámpírt. – Nem olyan csinos, mit Christian. – Ezt – mordult fel Noel – valahogy azért túl fogom élni. A csípős válasz hallatán Fen felnevetett, az öreges, szaggatott kacajával. – Ez tetszik nekem, Nimra. Megtarthatnád.

– Majd meglátjuk. – Az angyal hangjában maró él hallatszott. — Mint tudjuk, van, aki nem az, akinek tűnik.

19

Valami kimondatlan emlék villant az ember és az angyal között, mire Fen az ajkához emelte Nimra kezét és egy csókot nyomott a kézfejére. – Van, aki több annál. – Fen egy pillanatra felemelte a fejét, a tekintete összevillant Noelével, és a vámpírnak az volt az érzése, az utolsó kijelentés inkább neki szólt, mint az angyalnak, akinek az ujjait még mindig a saját ujjai között tartotta. Ekkor Asirani csattogott oda hozzájuk az égig érő sarkú cipőjében, és a pillanat megtört. – Úrnőm – szólt a vámpír nő. – Augustus van itt, és ragaszkodik hozzá, hogy beszélhessen úrnőmmel. Nimra arca elkomorult. – Kezd visszaélni a türelmemmel. – Búcsút intett Fennek, és Asiranival az oldalán elsietett anélkül, hogy egy szót szólt volna Noelhez. Fen megbökte Noelt a botjával, amit a vámpír addig észre sem vett. – Gondolom, nem erre számítottál, igaz-e? Noel felhúzta a szemöldökét. – Ha a gőgre gondolsz, azzal már éppen elég tapasztalatom van. Dolgoztam már a Hetekkel, Raphael embereivel. – Az arkangyalt szolgáló vámpírok és angyalok maguk is nagy erejű halhatatlanok voltak. Dmitri, a vezetőjük számos angyalnál erősebb volt, és maga is elfoglalhatott volna egy területet, ha erre vágyott volna. – De – kérdezte Fen pajkos és okos mosollyal az ajkán – tapasztaltad-e már nőben? A szeretődben? – A vakság soha nem tartozott a hibáim közé – A szavainak keserű iróniájától magában elnevette magát. A támadást követően még szemei sem voltak, amíg a teste helyre nem hozta a sérülést. – És a tieid közé sem, bár úgy tűnik, szereted ezt a látszatot kelteni. – Látta, ahogy az öreg tekintete elhomályosodott, amikor Asirani a közelébe ért. – És okos is vagy. – Fen egy szék felé intett, ami az övével szemben állt. Noel leült, karját a cseresznyefa asztal lapjára fektette és végignézett a tágas termen. Christian most egy másik nővel merült beszélgetésbe. Egy gömbölyded idomú szépséggel, akinek egyenes haja a derekáig ért. Az övénél tisztább, ártatlanabb arcot Noel még életében nem látott. – Ő ki? – kérdezte Fentől, akinek az udvarban betöltött szerepét már kitalálta. Az öregember arckifejezése végtelenül ellágyult. – Ő a lányom, Amariyah. – Rámosolygott, amikor a lány felé fordult, és integetni kezdett neki. Felsóhajtott. – Huszonhét éves volt, amikor vámpírrá változtatták. Jót tesz az öreg szívemnek, hogy tudom, sokáig fog még élni azután is, hogy én már nem leszek. A vámpírlét majdnem örökéletűvé változtatta az embereket, de ez egyáltalán nem volt könnyű élet. Főként az átváltozás utáni első száz év alatt, amelyet egy angyal szolgálatában kellett tölteni. Ez az évszázados szerződés volt az ár, amit az angyalok kértek, cserébe azért, hogy vámpírrá változtassák az embereket, és azok egy emberöltőnél sokkal tovább életben maradhassanak. – Mennyi van még hátra a szerződéséből?

– Semennyi – válaszolt Fen, Noel legnagyobb meglepetésére. 20

– Ez

lehetetlen – jegyezte meg Noel, miközben tovább figyelte a lányt és Christiant. – Hacsak nem lett lányod még a születésed előtt. – Ennyire még én sem dolgozom hatékonyan – nevetett fel hurutos hangon Fen. – Húszéves kölyök voltam, amikor Nimra szolgálatába álltam, Amariyah egy évre rá született. Vagy hatvanöt éve voltam már az úrnő mellett akkor, és a szerződésbe ezt is beszámították. Noel ilyen engedményről még soha nem hallott. Az, hogy New Orleans és környéke uralkodója ilyet tett, sokat elárult arról, mennyire értékelte Fent, de arról is, hogy milyen nagy hűségre és hálára volt képes. Noel nem várta volna ezt attól az angyaltól, aki hírhedt volt a büntetései kegyetlenségéről. – Szép lányod van – mondta, de a gondolatai egy másik nőn jártak. Olyanon, akinek szárnyai oly melegen nehezedtek rá néhány perccel korábban. Fen újra felsóhajtott. – Igen, túl szép is. És túl jó a szíve. Nem is egyeztem volna bele, hogy átváltoztassák, ha Nimra meg nem ígérte volna, hogy vigyáz rá. Amariyah ekkor vetett véget a beszélgetésnek és ment oda az apjához. – Papa – szólt, és a hangján vastagon érződött a Mississippi-ártér íze, nem úgy, mint az apjáén, ami inkább egy másik kontinens emlékét hordozta –, nem reggeliztél ma! Azt hitted, be tudod csapni a te Amariyah-dat? – Jaj, te lány! Zavarba hozol itt az új barátom előtt! Amariyah a kezét nyújtotta a férfinak. – Jó reggelt, Noel. Mondhatom, te vagy ma a fő beszédtéma az udvarban. Noel megrázta az apjáénál két árnyalattal világosabb kezet és a lányra mosolygott. Remélte, hogy fesztelenül. – Remélem, csupa jót beszélnek. Fen lánya megrázta a fejét, az arcán megjelenő gödröcskéktől csak még ártatlanabbnak tűnt. – Attól tartok, nem. Christian, ahogy a nagyanyám mondta volna, nagyon felpaprikázódott. Kérlek, bocsáss meg egy pillanatra! – Az oldalt álló asztalhoz sietett és telepakolt egy tányért étellel, mielőtt visszatért. – Ezt most meg kell enned, papa, különben szólok Nimra úrnőnek. Fen zsémbeskedett egy kicsit, de Noel látta rajta, hogy igazából jól esik neki a lánya gondoskodása. Felállt és a széke felé intett, miközben Amariyah-hoz fordult. – Azt hiszem, az édesapád szívesebben enne a te társaságodban. A lány arcán újra megjelentek a gödröcskék. – Köszönöm, Noel. Ha bármire szükséged lenne az udvarban, szólj nekem! – Néhány lépésre elkísérte a vámpírt, és amikor újra felé fordult, a tekintetében már egy csepp naivság sem volt. – Az apám szeret engem ártatlannak látni – szólalt meg suttogva –, így hát számára az is maradok. De felnőtt nő vagyok. – És ezzel a cseppet sem finom célzással tovább is állt. Noel a homlokát ráncolva kifelé indult a fogadóteremből. Elhaladt egy fiatal szolgálólány mellett, aki éppen akkor vitt be egy kancsó friss kávét. Ami azt illeti… Noel megfordult és felvett egy bögrét az egyik apró asztalról. – Kérhetnék egy csészével? – kérdezte a lánytól kedves hangon. 21

A szolgáló arca csinosan elpirult, de a lány biztos kézzel öntött neki kávét. – Köszönöm. A lány lesütötte a szemét és a fő asztalhoz sietett, letette a kancsót. Tudomást sem vett róla senki, és Noel eltűnődött, hogy – eltekintve attól, hogy valamelyiküknek része lehetett a gyilkossági kísérletben vajon a szolgálók mi mindent hallottak és mi mindenre emlékeztek.

N

imra Augustusra meredt a mindennapos ügyek intézésére használt apró, hivatalos könyvtár másik oldaláról. – Tudod jól, hogy nem fogom meggondolni magam – mondta és mégis tovább erősködsz. A nagy, csillogó mahagóni színű bőrű férfi kitárta sötét rozsdabarna, fehér csíkos szárnyát és összefonta a karját az erős mellkasán. – Te egy asszony vagy, Nimra! – dörögte. – Nem természetes dolog, hogy ennyire egyedül élj! Más nő angyalok már rég valami csúnya dolgot tettek volna Augustusszal. Az ő társadalmukban nem egyedül a férfiak kezében volt az irányítás. Az arkangyalok között a legerősebb Lijuan volt, ő pedig nagyon is nő. Vagy legalábbis az volt. Azt senki sem tudta, hogy mivé lett most, hogy „továbbfejlődött". De Nimra keresztje az volt, hogy el kellett viselnie Augustust, gyermekkori barátját, aki alig két évtizeddel volt idősebb nála – az angyalok életében ez jelentéktelen időnek számított. – A barátságunk – szólt most a nő – eddig megvédett téged. Az idióta férfi elmosolyodott, azzal a hatalmas vigyorral, amelynek láttán Nimra mindig úgy érezte, kisüt felette a nap. – Királynőmként bánnék veled. – Leeresztette a karját és összecsukta a szárnyait. – Tudod, hogy én nem vagyok Eitriel. Nimra szíve összeszorult a név hallatán. Annyi éve már, és még mindig érezte a fájdalmat. Már nem hiányzott neki Eitriel, de hiányzott az, amit a férfi elrabolt tőle, és gyűlölte a sebhelyeket, amiket rajta hagyott. – Akárhogy is – jelentette ki, és fürgén oldalra lépett, amikor a férfi át akarta ölelni –, döntöttem. Nem kívánom még egyszer egy férfihoz kötni az életemet. – Akkor én mi vagyok? – harsant fel egy durva férfihang az ajtóból. – Egy jelentéktelen játékszer?

22

4. FEJEZET

N

imra elképedve pillantott fel és meglátta azokat a fagyos, kék szemeket. A vámpírét, akinek egyáltalán nem lett volna szabad ott lennie. – Ki ez?! – üvöltött fel ugyanabban a pillanatban Augustus. – A férfi, akit Nimra választott – válaszolt Noel, és az angyal nő tudta, hogy a hangja szándékosan volt tiszteletlen és sértő. Augustus méretes keze ökölbe szorult. – Eltöröm azt a nyamvadt kis nyakad, vérszívó!

– Csak

figyelj rá, hogy szét is tépd, különben meggyógyulok! – A vámpír hátralépett és küzdőállásba helyezkedett. – Elég! – Nimra el sem tudta képzelni, hogy Noel mit akart ezzel elérni, de vele ráért törődni azután, hogy Augustust lerendezte. – Noel a vendégem – förmedt a másik angyalra – és te is az vagy. Ha nem tudsz civilizáltan viselkedni, ott az ajtó! Augustus igazából a nőre mordult, ezzel elárulta, hogy milyen sok évet töltött Titus katonájaként hódítással és zsákmányolással. – Én vártam rád, te pedig eldobsz engem egy ilyen vámpír szépfiúért? Nimra tudta, hogy most dühösnek kellene lennie, de csak szeretetteljes ingerültséget érzett. – Tényleg azt hiszed, nem tudok a táncos lányokból álló háremedről, amit a kastélyodban tartasz? Az angyal férfiban volt annyi tisztelet, hogy meghajtotta a fejét. – Egyikük sem ér fel hozzád.

– Zárjuk

le a múltat! – Nimra megtámasztotta a tenyerét a férfi mellkasán, lábujjhegyre emelkedett, és egy csókot nyomott Augustus állkapcsára. – Eitriel mindkettőnk barátja volt és mindkettőnket elárult. Nem kell vezekelned helyette. A férfi köré zárta az erős, vastag karjait. – Te nem penitencia vagy számomra, Nimra.

– De életed értelme sem vagyok. – A kezével végigsimított a férfi jobb szárnyának repülőtollain. Meghitt gesztus volt ez, de nem érzéki. – Menj haza, Augustus! Az asszonyaid bizonyára már epekednek utánad. A férfi morogva Noelhez fordult. – Ha összetöröd a szívét, én összetöröm minden csontodat! – Azzal távozott. Noel az angyal után nézett, amíg az eltűnt a szeme elől. – Ki az az Eitriel? – kérdezte végül. Nimra szemében harag lángolt, amikor a férfira meredt. – Ehhez neked semmi közöd. – Hangosan bevágta a könyvtár ajtaját, ez ékes jele volt a hideg dühének. – Te egyetlen dolog miatt vagy itt.

23

Nagyon körültekintően fogalmazott, gondolta magában Noel, miközben nézte, hogy az angyal a kertre nyíló üvegajtóhoz lép és kinyitja azt. Ha hallgatózna is bárki, egyértelmű, hogy milyen következtetésre jut. – Már mondtam, Noel – folytatta Nimra –, légy óvatos, nehogy túl messzire menj! Én nem egy királykisasszony vagyok, akit meg kell mentened. Noel kilépett a kertbe a nő után, és egy szót sem szólt, amíg a patakhoz nem értek, aminek hűvös, tiszta vize átszelte a területet. – Valóban nem – helyeselt, mert tudta, hogy túllépett egy bizonyos határt. Mégsem tudta rávenni magát, hogy bocsánatot kérjen, mert egyáltalán nem sajnálta, hogy közbeavatkozott. – Érdekes udvartartása van – mondta inkább, amikor már biztos volt benne, hogy egyedül voltak. A lonc tömény illata megtöltötte a levegőt, bár Noel a tőnek nyomát sem látta sehol. – Valóban? – Nimra hangjában még ott recsegett a düh jege. Leült ugyanarra a kovácsoltvas padra, amin korábban Noel ücsörgött, és kitárta a háta mögött a szárnyait. A topázrostok csillogtak a fényben. – Fen az ön szeme és füle, már régóta – összegezte a megfigyeléseit a vámpír. — Amariyah-t csak azért változtatta át, mert Fen szíve nyugodtabb, ha tudja, hogy a lánya élni fog, miután ő meghalt. Nimra válaszának semmi köze nem volt Noel következtetéseihez. – Noel. Ezt az egyet meg kell értened. Én egy pillanatra sem tűnhetek gyengének.

– Megértettem. – Bele is halhat abba, ha sérülékenynek látszik. – Az azonban nem a gyengeség jele, ha egy farkast tart maga mellett. – Egészen addig, amíg az a farkas nem akarja elszakítani a pórázát.

– Ez

a farkas nem vágyik ilyesmire. – Noel leguggolt, és egy kavicsot kezdett forgatni az ujjai között, amit a víz simára csiszolt. Közben visszatért Fenhez és Amariyah-hoz. – Mindig ilyen kedves az udvartartásának tagjaihoz?

– Fen sokkal többet kiérdemelt már, mint amennyit valaha kért tőlem – válaszolt az angyal, és közben azon tűnődött, vajon Noel valóban képes lenne-e az ő farkasa lenni anélkül, hogy magához akarná ragadni a hatalmat. – Szörnyen fog hiányozni, ha már nem lesz velem. – Látta, hogy ezzel a vallomásával meglepte a férfit. Az angyalok, főleg az idősek, akik elég erősek ahhoz, hogy egy terület urai legyenek, általában nem érzelgősek, nem a szívük irányítja őket. — Van, akit te hiányolni fogsz, ha elmegy? Vannak ember ismerőseid, barátaid? – kérdezett rá, mert nagyon kíváncsi volt, mi rejlik a férfi kemény páncélzata alatt. Nem számított rá, hogy Noel válaszol is, és palástolnia kellett a meglepetését, amikor a vámpír mesélni kezdett. Erre csak évtizedek tapasztalata miatt volt képes: ha mást nem is, ennyit megtanult Eitriel mellett. – Egy brit lápvidéken születtem – árulta el Noel, és a hangja megváltozott, régen elmúlt idők akcentusa hallatszott a beszédén. Nimrát elbűvölte ez a hang. – Mikor változtattak át? – kérdezte. – Már idősebb lehettél. – A vámpírok öregedtek ugyan, de olyan lassan, hogy a változásokat nem is lehetett észrevenni. Noel arcának érett vonásai ember korából maradtak. 24

– Harminckét

évesen – mondta Noel. A tekintetével egy nagy dongó röptét követte a Nimra jobbján növő, gyümölcsöktől roskadozó szederbokor felé. – Azt hittem, más élet vár rám, de amikor rájöttem, hogy azt az utat elvágták előttem, úgy gondoltam, miért ne jelentkeznék vámpírnak. Soha nem hittem volna, hogy első próbálkozásra kiválasztanak. Nimra oldalra billentette a fejét. Tudta, hogy az angyalok akár küzdöttek is volna egymással azért, hogy az udvarukhoz kössenek egy ilyen erős és okos férfit. – Ez a másik élet… ebben egy nő is szerepet játszott?

– Mindig erre lyukadunk ki, igaz? – Noel szavai nem voltak keserűek. – Ő mást választott, én pedig nem akartam senki mást. Miután vámpírrá változtattak, vigyáztam rá és a gyermekeire, és az idők során lassan a régi szeretőből baráttá változtam. A leszármazottai nagybácsinak szólítanak, én pedig meggyászolom őket, amikor meghalnak. Nimra elképzelte a széljárta, vad síkságot, ahol a férfi született, és úgy érezte, az tökéletesen illik Noelhez. – Még mindig a lápvidéken élnek?

– Büszke népek, és talán még büszkébbek a földre, amit a sajátjuknak tudhatnak. – És te? – A lápvidék rabul ejti az ember lelkét — válaszolt a férfi, a szülőföldjének ritmusa sötéten és gazdagon lüktetett a szavaiban. – Én is visszatérek, ha magához szólít. Nimrát magával ragadta, hogy bepillantást nyerhetett ennek az összetett személyiségnek a múltjába. Azon kapta magát, hogy a szárnyait még szélesebben kitárja, és élvezi, ahogy a louisianai napsütés lágyan simogatja a tollait. – Miért tűnik el az akcentusod a hétköznapi beszélgetésekben? A vámpír megvonta a vállát. – Sok évet töltöttem a lápvidéktől távol, és csak néha látogattam oda vissza. — Eldobta a kavicsot és felegyenesedett; a több mint száznyolcvan centiméter magas, izmos férfi egyszerre ismét hivatalos hangra váltott. – Fen, Asirani, Christian és Amariyah. Senki másnak nincsen ilyen közvetlen kapcsolata önnel? – Van még egyvalaki – válaszolt Nimra. Tudta, hogy a pillanat varázsa elmúlt. – Exeter egy angyal, aki már több mint egy évszázada mellettem van. Ő inkább a nyugati szárnyban lévő szobájában szereti tölteni az idejét a tudományos könyvei felett. – Ő is velünk vacsorázik?

– Megkérem, hogy csatlakozzon hozzánk. – Nehezére esett elképzelni a kedves, szórakozott Exeterről, hogy ártani akarna neki. – Rá nem gyanakodom. Persze senki másra sem. – Jelen pillanatban nincs semmi, ami bármelyikük irányába terelné a gyanút, ezért senkit sem zárhatunk ki. – Noel karba tette a kezét és az angyal felé fordult. – Augustus. Mondjon többet róla!

25

– Nincs mit mondanom. – Nimra összezárta a szárnyait és felállt. – Egy barát, aki azt hiszi, hogy ennél több is lehet. Hogy nekem szükségem van arra, hogy ennél több legyen. Az ügyet ezzel le is zártuk. Noel látta, hogy az angyal nem szokott hozzá, hogy bárki vallassa és tolakodó legyen vele. – Nem hiszem, hogy az ügy Augustus szerint is le van zárva. A nő rideg mosolyt villantott a vámpírra. – Ahogy azt már korában tisztáztuk, ezek a dolgok kívül esnek a hatáskörödön.

– Egyáltalán nem. – Noel közelebb lépett az angyalhoz, a kezét csípőre tette. – A dühös és frusztrált férfiak néha buta, sőt, halálos dolgokra képesek. A nő homloka apró ráncokba szaladt, miközben a kezével lesöpört egy fehér virágszirmot a válláról. – Augustus nem. Ő elsősorban mindig is barát volt.

– Függetlenül

attól, hogy ön mit hisz, az ő érzelmei nem csak barátiak. – Noel leplezetlen dühöt látott Augustus arcán, amikor ráébredt, hogy Noel látszólag milyen szerepet tölt be Nimra mellett. Az angyal szája vonallá húzódott. – Ez kérdéses. Augustus látogatóba jár hozzám, de nem volt itt, amikor az Éjfél a teámba került. – Azt mondta, hogy bizonyos szolgálók hozzáférnek az ételéhez – jegyezte meg Noel. Közben érezte, hogy az ereit átjárja egy pompás, csábitó illat, aminek a kerthez semmi köze nem volt. – Mégis egyértelműen csak a belső udvartartásának tagjai között keresi az árulót. Miért? – A szolgálók emberek. Miért tennék kockára az életüket? – kérdezte az angyal látszólag őszintén értetlenkedve. – Már így is nagyon rövid az életük. – Meglepődne, ha megtudná, mi mindenre képesek a halandók. – Noel a hajába túrt, hogy elfojtsa magában a kényszert, hogy az ujjai közé csavarjon egyet az angyal kékesfekete tincsei közül. Zavarta, hogy az angyal ilyen könnyedén vonzza őt magához, pedig három hónapja már senki sem törte meg a benne növekvő némaságot. Főként úgy, hogy még meg kellett ismernie az erőt, ami Nimrában rejlett, és amiből az angyal rossz hírneve származott. – Hány szolgálót kell számításba vennem? – Hármat – tájékoztatta Noelt Nimra. – Violetet, Sammit és Richárdot. Noel megjegyezte a neveket, majd megkérdezte Nimrától: – Mik a tervei mára? Az angyal nyilvánvalóan még mindig dühös volt, amiért a vámpír ellent mert neki mondani. Olyan tekintettel meredt rá, amiből sugárzott az uralkodói gőg. – Ez ismét olyasmi, amiről nem kell tudnod. Noel ugyan csak kétszázhuszonegy éves volt, de ezt az időt az arkangyal embereinek sorában töltötte, az utolsó évben pedig a közvetlenül a Hetek alatt szolgáló őrségben. Benne is volt egy nagy adag gőg.

26

– Lehet, hogy így van – szólt, és olyan közel lépett a nőhöz, hogy Nimrának fel kellett néznie rá. Tudta, hogy ez egyáltalán nem lesz ínyére de én udvarias voltam és civilizált, és csak beszélgetést akartam kezdeményezni. Nimra szemöldöke összerándult, de csak egy kicsit. – Én azt hiszem, te soha nem voltál sem udvarias, sem civilizált. Szóval ne is próbálkozz, csak nevetségessé teszed magad. Noel ezen annyira meglepődött, hogy elnevette magát. A hang érdes volt és szokatlan, a mellkasának izmai úgy feszültek meg, ahogy évek óta nem tették már. Nimra hátrahőkölt Noel nevetésének erejétől; attól, ahogy átformálta a férfi arcát, felvillantotta a kék szemeit. Bepillantást nyert abba, milyen lehetett Noel a Menedékbeli események előtt: egy pajkosan csillogó szemű férfi, aki képes volt nevetni saját magán. így hát, amikor a vámpír a karját nyújtotta neki, ó belefűzte az övét. A férfi testének forrósága átszivárgott a vékony ingen, aminek ujját a könyökéig felhajtva hordta, megérintette a nő bőrét; Noel izmai finoman feszültek és ernyedtek séta közben. Egy pillanatra megfeledkezett arról, hogy angyal volt, négyszáz évvel idősebb a vámpírnál, hogy valaki az életére tört, és egyszerű nővé változott, aki egy jóképű férfival sétálgat. Egy férfival, aki egyre jobban lenyűgözte őt, a durva vonásai és más hibái ellenére is.

H

árom nappal később Noelnek már egészen pontos képe volt arról, hogyan működik az udvar. Kétségtelenül Nimra állt a középpontjában, de az angyal nem volt egy primadonna. Sőt, maga az udvar elnevezés is megtévesztő volt: itt nem tartottak minden este ünnepélyes vacsorákat, az udvartartás tagjai nem öltöztek ki, hogy másokban jó benyomást keltsenek, nem az volt a feladatuk, hogy csinosak legyenek, és behódoljanak másoknak. Nimra udvara nagyon is gyakorlatias egység volt. Christian – aki az eltelt idő alatt egy cseppet nem engedett a Noellel kapcsolatos ellenszenvéből – irányította a mindennapi ügyeket, kezelte a befektetéseket, és gondoskodott az udvar vagyonáról. Néhány dologban Fen a segítségére volt, de a kettejük viszonya inkább hasonlított egy tanítvány és tanítómester kapcsolatára. Fen fokozatosan átadta a feladatait Christiannak, aki idősebb volt ugyan, de tapasztalatlanabb. Asirani ezzel szemben Nimra titkára volt a társasági ügyek intézésében. – A legtöbb meghívást elutasítja – mesélte a második nap Noelnek a frusztrált vámpír és ez nagyon megnehezíti a dolgomat. A más angyaloktól, magas rangú vámpíroktól és az uralkodó angyallal kapcsolatot kereső emberektől azonban rendíthetetlenül érkeztek a megkeresések, és ez sok munkát adott Asiraninak. Exeter, a tudós éppen olyan volt, mint amilyennek Noel várta. Egy különcnek tűnő lény poros szürke, szanaszét álló hajjal, és lenyűgözően sárga, rézszín mintás szárnyakkal. Úgy tűnt, tíz centivel a föld fölött jár, de közelebbről szemügyre véve kiderült, hogy az angyal hasznos tanácsokkal és információkkal látta el Nimrát az

27

angyalpolitika kérdéseiben. Fen pedig a vámpír és ember lakosság ügyeinek lüktetésén tartotta az ujját. Amariyah volt az egyetlen, akinek az apja gondozásán kívül látszólag semmi feladata nem volt. – Fen miatt maradsz az udvarban? – kérdezte meg tőle Noel a ritka hivatalos vacsorák egyike után. Odakint álltak egy teraszon, a félhold ezüst fényében, a párás levegő zsongott körülöttük a rovarok és a folyó-delta sötét zúgásának hangjától. A vámpírnő belekortyolt a borospohárban vöröslő vérbe, amely Noel érzékeit is felébresztette. De ő korábban már táplálkozott, ezért az éhsége nem volt sürgető, csak zúgott benne a vas erős ízének emléke. Korábban nem is foglalkozott volna a pohárban lévő vérrel, és a lány nyakának, csuklójának lüktetésére összpontosított volna, most azonban az egész teste hideg lánggal kezdett égni, ha csak belegondolt, hogy a száját valaki bőréhez érintse, hogy ilyen közel kerüljön valakihez. Ettől pedig az éhsége véglegesen elszállt. – Nem – válaszolt a lány, kiöltötte a nyelvét és lenyalt egy vércseppet a telt alsó ajkáról. – Hűséggel tartozom Nimrának azért, ahogyan átváltoztatott, és bár nincs összehasonlítási alapom, mások azt mondják, ez jó terület. Hallottam más udvarokról szóló történeteket, olyanokat, amelyektől borsódzott a hátam. Noel tudta jól, hogy ezek a történetek valószínűleg igazak is voltak. Sok halhatatlan idővel annyira elvadult, hogy az embereket és vámpírokat nem tekintették másnak, csak tárgyaknak, játékszereknek, amelyekkel szórakozhattak. Ők úgy uralkodtak, hogy a csontig hatoló rémületet a szadista fájdalomokozással vegyítették. Ezzel szemben Nimra alattvalói végtelen tisztelettel tekintettek ugyan uralkodójukra, de nem éreztek elevenjükbe maró félelmet, zaklatott idegességet. Mégis… Egyetlen uralkodó sem tudta volna magától távol tartani az olyan kegyetlen hódítókat, mint Nazarach, ha volt benne akár egy cseppnyi kedvesség is. Emiatt Noel kétségbe vont mindent, amit eddig látott és tapasztalt. Lehet, hogy csak kijátszották őt ezek az ügyes ellenfelek, az angyal, akinek hat évszázada volt, hogy ezt a képességét tökéletesítse? Amariyah közelebb lépett Noelhez, túl közel. – Te is érzed, ugye? A sok hazugságot, ami körbevesz minket? – Már suttogott. – Az elhallgatott igazság nyomait. – Az illata gazdag és buja volt, forró és érzéki, finom másodlagos vonások nélküli. A határozott illat jól illett a természetéhez: csupa szín és szex, a következményektől való félelem nélkül. Fiatal. Noel hozzá képest ősöregnek érezte magát. – Új vagyok az udvarban – válaszolt, bár nagyon is nyugtalanította a lány kérdése, az abban rejlő utalások. – Tisztában vagyok azzal, mennyi mindent nem tudok még. Amariyah ajkai éles, gonosz mosolyra húzódtak. – És persze kedvében kell járnod az úrnődnek is. Nélküle neked nincs itt helyed.

– Én

nem vagyok egy senki – jelentette ki Noel, és tudta, hogy mostanra valószínűleg már az udvar minden tagja a múltjában vájkált. Christian nyilvánvalóan ismerte a hátterét, de Noelnek az volt az érzése, hogy senkivel nem osztotta meg azt, amire rájött. Volt az angyalban valami merev becsületesség, amiből arra

28

következtetett, hogy ő felette állt a pletykálkodásnak. De nem ő volt az egyetlen, akinek megvoltak az összeköttetései. A legvalószínűbb feltételezés az volt, hogy már mindenki ismeri a múltját, a jó és a csúf dolgokat egyaránt. – Bármikor visszatérhetek Raphael őrségébe. A lány ujjai melegen és kedvesen végigsimítottak Noel állkapcsán. – Miért jöttél el? A férfi feltűnés nélkül hátrált egy lépést, belül visszaborzadt a nem kívánt érintéstől. – Több mint egy évszázada teljesítettem a szerződésemben foglaltakat, de Raphael mellett maradtam, mert egy arkangyalnak dolgozni felvillanyozó érzés. – Hihetetlen dolgokat tett és látott a munkája során, és a képességeinek, intelligenciájának minden cseppjét ki kellett használnia, hogy a rá bízott feladatokat teljesíteni tudja. – De Nimra… különleges. – Ez szintén igaz volt. Amariyah megpróbált könnyed hangon válaszolni, de a keserűség túl mélyen volt ott a szavaiban ahhoz, hogy azt el lehessen rejteni. – Ő angyal. A vámpírok nem érnek fel az angyalok szépségéhez és bájához.

– Vámpírja

válogatja – válaszolt Noel, a nyitott erkélyajtó felé fordult, és azon keresztül nézte a terem elé táruló látványát. Asirani Christian karját simogatta, a felhívás félreérthetetlen volt. Mély indigószínű, aranyszegélyes quipaóban volt, a haját kifésülte az arcából, az élettel teli szépsége lenyűgöző ellentéte volt Christian majdnem savanyú eleganciájának. A férfi lehajolt, hogy meghallgassa, amit a nő mondani akart neki, de a teste természetellenesen rideg és szigorú volt, az ajkát egyenes vonalba szorította össze. – Nézd ezeket! – dörmögött Amariyah, és Noel megértette, hogy a nő követte a tekintetét. — Asirani mindig is próbálta meghódítani Christiant, de ő csak második lehet a sorban Nimra mögött. – A szavai mögött újra rejtett él volt. – Asirani lenyűgöző nő. – Noel figyelte, ahogy az angyal kérlelhetetlen gyengédséggel lefejtette a karjától a vámpírnő kezét és elsétált. Asirani tekintete elkomorult, a dereka merevvé vált. Amariyah megvonta a vállát. – Bemenjünk? A férfinak az volt az érzése, hogy a lány sokkal több támogatást és egyetértést várt tőle, mint amennyit végül kapott. – Én még maradok egy kicsit. Amariyah szó nélkül ott hagyta, a bokájáig érő, vörös selyemruhájának egy csillanásával már bent is volt a szobában. Noel látta, hogy odalép Asiranihoz, egyik kezét a nő vállára ejtette és megszorította. Ahogy Asirani lehajtotta a fejét, hogy beszélgetni kezdjen a másik vámpírral, Noel megérezte egy másik nő jelenlétét is. Összetett és sokrétű volt, egy vad orchidea Amariyah fehér rózsájához képest.

29

5. FEJEZET

N

oel átnézett a terasz felett és Nimrát pillantotta meg. Az angyal kart karba öltve sétált Fennel a viruló éjjeli virágok között; az idős férfi járása lassúnak és félszegnek tűnt a nő kecses léptei mellett, a keze remegett a botján. Abból azonban, ahogy Nimra igazodott Fen öreges mozgásához, látszott, hogy a drágakőporral hintett barna szárnyú angyal és az élete alkonyán járó férfi gyakran sétált így együtt. Az angyal lényének talányossága arra késztette a vámpírt, hogy lesétáljon a lépcsőn a kertbe, és elinduljon utánuk. Az utolsó lépcsőfokon azonban váratlan hang, nyávogás zaja állította meg. Ő jobban látott a sötétben, mint az emberek. Lehajolt és meglátta a reszkető Mimózát egy bokor alatt, melynek csillagszerű apró virágai éjszakára összezárták szirmaikat. A bátor macska eddig még nem ment oda önszántából Noelhez, mióta a vámpír az udvarban lakott, most azonban nem mozdult, amikor a férfi lehajolt érte, tűrte, hogy felvegye és a testének melegéhez szorítsa. – Fázol, öreglány? – dörmögte Noel, és egyik kezével simogatni kezdte. Az állat remegése nem szűnt, ezért a férfi kigombolta ingét, és Mimózát a meztelen mellkasára, a ruhája alá csúsztatta. A macska hozzádörgölte a fejét és összegömbölyödött. Már nem reszketett annyira. – Így ni. Noel tovább simogatta őt, miközben elindult arra, amerre Nimra és Fen eltűnt. Mimóza nagyon törékeny volt, a csontjai éppen olyan finomak, mint a gazdájáé. Furcsamód megnyugtató volt a karjaiban tartani az állatot. Noel hosszú idő óta először visszagondolt a gyermekkorára. Ő is tartott állatot, egy nagy, öreg kutyát, aki hűségesen követte őt mindenhová, amíg a teste bírta. Noel a lápvidéken temette el, és a könnyeivel áztatta felette a földet, amikor senki sem látta. Mimóza összerezzent a vámpír mellkasán, amikor Noel befordult egy kanyarban. Megérezte az úrnője illatát. A férfi egy holdfénytől ezüstös tavacskához ért. Nimra a víz túloldalán állt, éppen szemben a férfival. Lehajolt, hogy közelebbről megnézzen néhány szunyókáló virágot; a szél a testére simította a sötétkék ruháját, egy szerető gondosságával simítva végig a bőrét. Fen ezen az oldalon ült egy kőpadon, és csendes nyugalommal figyelte az angyalt – a tekintete teljes odaadásról árulkodott. Nem Fen volt az, döntötte el Noel. Soha nem is gyanakodott túl erősen az öregemberre, nem gondolta, hogy ő tervezett volna merényletet, hogy ártalmatlanná tegye vagy megölje Nimrát, de az arckifejezés, amit aznap este Fen arcán látott, az utolsó kételyét is eloszlatta. Egyetlen férfi sem lenne képes így tekinteni egy nőre, majd végignézni, ahogy a fény kialszik a szemeiben. – Erő, szív és bátorság – szólalt meg Fen anélkül, hogy megfordult volna. — Nincsen hozzá hasonló. — Igaz. – Noel odalépett a férfihoz és leült mellé. Mimóza dorombolni kezdett. — Azt hiszem – kezdte, de a tekintetét nem vette le az angyalról, aki még abban a pillanatban is mélyen megérintette őt el kell küldened Amariyah-t az udvartól. Csendes sóhaj. Fen kezei megszorították a botot.

30

— Mindig is irigyelte az angyalokat, és én ezt soha nem voltam képes megérteni. Ő egy gyönyörű nő, majdnem halhatatlan, mégis mindenhol csak azt látja, amit nem kaphat vagy amit nem tehet meg. Noel egy szót sem szólt, mert minden, amit Fen mondott, igaz volt. Lehet, hogy Amariyah felnőtt nőnek tartotta magát, de sok tekintetben csak egy elkényeztetett gyerek volt még. – Néha már azt gondolom – folytatta az öreg hogy rosszul tettem, amikor megkértem Nimrát, hogy számítsa be a lányom szerződésébe azokat az éveket, amelyeket mellette töltöttem. Egy évszázadnyi szolgálat talán megtaníthatta volna, hogy értékelje azt, amivé lett. Noel ebben egyáltalán nem volt biztos. Ő látta már, ahogy Amariyah Violet orra elé tart egy csésze kávét, közli a kis szolgálólánnyal, hogy hideg az itala, és szándékosan a földre önti elé az egészet. Más hasonló esetek is adódtak, amikor a lány azt hitte, senki sem látja. És ott volt az aznap esti beszélgetésük. Úgy tűnt, hogy az önzőség mélyen benne van a természetében, rendíthetetlenül, akár egy kőszikla. A kérdés, hogy ez halálossá tette-e őt. – Szeretetből adtad neki ezt az ajándékot – válaszolt Noel Fennek. Nimra eközben végzett a virágok nézegetésével és felegyenesedett, hátrapillantott a válla felett. Noelnek már ismerős volt az érzés, ahogy a bőre várakozón megfeszül az angyal tekintetétől. A kertbeli sétájuk óta nem érintették meg egymást, de Noel ráébredt, hogy – bár a kétségei a nő valódi természetével kapcsolatban nem múltak el – a teste már nem berzenkedett a bensőséges érintés gondolatától. Legalábbis akkor nem, ha erről a nőről volt szó. Soha nem volt még angyal szeretője: nem volt elég jóképű ahhoz, hogy az angyalok, akik háremet tartottak, felkeressék őt, Noel pedig nagyon is örült ennek. Az angyalok legtöbbje különben is túl embertelen volt az ő nyers szexuális természetéhez képest. Nimra azonban teljesen más volt, mint bármely angyal, akivel valaha találkozott. Egy titokzatos rejtély, egy talány. Nemegyszer látta már a kertben, ahogy az angyal az ujjaival művelte a földet. Egyszer-kétszer, amikor Noel félhangosan valami kevésbé emelkedett megjegyzést tett, Nimra szemei nem feddőn villantak rá: nevetés csillogott bennük. Most pedig, amikor a nő megkerülte a tavacskát, megállt mellettük és Fen vállára tette a kezét, a tekintetében olyan kíváncsiság bujkált, amilyent a vámpír nem várt volna egy Nimrához hasonló korú angyaltól. – Elcsábítod a macskámat, Noel? A férfi végighúzta a tenyerét a mély álomba merült Mimóza hátán. – Ő az, aki elcsábított engem.

– Látom. – Egy erővel átszőtt megjegyzés. – De azt is látom, hogy az udvarom nő tagjaira meglehetősen nagy hatással vagy. Még Violet is elpirul, ha a közelébe mégy. A kis szolgálólány az információk egész tárházának bizonyult, amikor Noel megkörnyékezte őt a konyhában és beszélgetésbe elegyedett vele. A másik két szolgálót akkorra már hátrasorolta a gyanúsítottak listáján, miután a toronybeli forrásait kihasználva finoman utánanézett a körülményeiknek. Semmilyen gyenge pontot nem talált Sammi és Richárd életében, amivel zsarolni lehetett volna őket, és

31

hirtelen meggazdagodásuknak sem látta jelét. Az után a beszélgetés után pedig kétsége nem maradt afelől, hogy Violetnek sem volt semmi köze a gyilkossági kísérlethez. Nem úgy, mint Amariyah, a szolgáló valóban nyíltszívű és őszinte volt, annak ellenére, hogy milyen szörnyű volt a múltja. A lány elmenekült otthonról a nevelőapja elől, aki túl nagy érdeklődést mutatott iránta. Az éhhalál küszöbén volt, amikor összeroskadt Nimra birtokának a szélén. Az angyal repülve járta be a területét, amikor meglátta Violetet; a karjaiban vitte haza. Gondoskodott róla, amíg a tini lány megerősödött, és amikor Violet húzódozott a gondolattól, hogy iskolába kell mennie, Nimra magántanítót fogadott mellé. Mindezért semmiféle szolgálatot nem várt egy ilyen fiatal lánytól, de a büszke Violet ragaszkodott hozzá, hogy megdolgozzon az ellátásáért. A délutánokat a tanulásra szánta. – Imádom őt – mondta Violet Noelnek indulatos hűséggel. – Nincs olyan, amit meg ne tennék Nimra úrnőért. Semmi. Noel most felnézett. – Violet előbb fog rám támadni éjjel a sötétben, ha úgy gondolja, hogy veszélyt jelentek rád nézve, mint hogy flörtöljön velem. Fen felkacagott. – Ebben igaza van. Az a gyerek a földet is imádja, amin jársz.

– Mi

nem vagyunk istenek, hogy imádjanak minket – jelentette ki Nimra aggodalmas arckifejezéssel. – Nem kívánnék tőle ilyesmit. Violetnek ki kellene tárnia a szárnyait, élnie kellene az életét. – Olyan, mint egy kiskutya, akit befogadtál – mondta Fen, és a reszkető öklébe köhögött. – Kirakhatod, elküldheted világot látni, ő akkor is vissza fog hozzád térni. Ezért akár békét is hagyhatsz neki. Gyorsabban rá fog találni a boldogságra, ha gondoskodhat a tiedről. – Milyen bölcs vagy! – Nimra nem próbálta meg felsegíteni Fent, amikor az öreg feltápászkodott. Miközben maga is felállt, Noel megértette, hogy nem is örülne a segítségnek, sőt, el sem fogadná. A visszaút lassú és csendes volt. Nimra ment elöl Fennel, a szárnya vége a füvet súrolta Noel előtt. A vámpír mögöttük sétált, és valahogy elégedettnek érezte magát, még ha nem is tudta volna pontosan leírni ezt az érzést. A párás, louisianai levegő, a békabrekegés, levélzizegés és Nimra lágy hangja – mindez egy buja tengerhez volt hasonlatos, amely körülölelte őt, és tompította lelke törött részeinek élét. – Jó éjt, úrnőm – köszönt el Nimrától Fen, amikor az apró, külön álló házikóhoz értek, amelyben Amariyah-val lakott. Noelnek pedig ezt mondta: – Gondolkodni fogok azon, amit mondtál. De én öregember vagyok már, és Amariyah csak utánam megy el innen, ha elmegy. Nimra szárnyai susogtak, amikor összezárta őket, mielőtt Noel mellett elindult a ház felé. Anélkül, hogy megbeszélték volna, elkerülték a fő csarnokot, és a privát épületszárny felé vették útjukat. Noel szobája Nimráé mellett volt, a számukra fenntartott részen.

32

– Amariyah-nak

megvannak a maga hibái – szólalt meg végül Nimra, és kinyújtotta a karját, amikor Mimóza mocorogni kezdett de az kétségtelen, hogy szereti Fent. A vámpír óvatosan átnyújtotta neki a macskát. Az állat boldogan dorombolni kezdett a gazdája ölelésében és újra elszunyókált. Noel begombolt néhány gombot az ingén, de a többit nyitva hagyta. Az éjszakai szellő lágyan simogatta a bőrét. – Tudta, hogy Asirani szerelmes Christianba? A nőfelsóhajtott. – Reméltem, hogy ez csak fellángolás és elmúlik majd. – Megrázta a fejét. – Christiannak nagyon szilárd elvei vannak. Úgy hiszi, hogy az angyaloknak csak a saját fajuk tagjaival szabad párosodniuk. – Aha. – Ez megmagyarázza, miért reagált annyira hevesen Noel érkezésére az angyal. — Elég kevesen osztják ezt a nézetét. – Főként, ha erős vámpírokról volt szó. – Christian szerint az angyal-vámpír páros nem kívánatos, mert nem származhat belőle gyermek. Márpedig így is olyan kevés angyal születik. Noel visszaemlékezett a Menedéken élő angyalgyermekekre. Annyira sérülékenyek voltak mind az ormótlanul nagy szárnyaikkal és pici lábacskáikkal. Gyöngyöző nevetésük állandó zene volt a hegyek között. – A gyermek ajándék – helyeselt. – Ilyesmit ön… – Elharapta a mondatot, mert Mimóza fájdalmasan nyaffantott egyet. – Bocsáss meg, kicsim – csitította Nimra és addig simogatta, amíg a macska újra le nem hajtotta a fejét. – Máskor nem szorítalak meg ennyire. Noel ereiben meghűlt a vér. Amikor Nimra egy szót sem szólt, arra gondolt, annyiban hagyja a témát, de a lelkének egy lassan ébredező része arra ösztökélte, hogy tovább beszéljen az angyallal, hogy megismerje a titkait. – Ön elvesztett egy gyermeket.

N

oel hangjának gyengédsége volt az, ami feltépte az angyal lelkében a sebet – Esélye sem volt, hogy gyermek lehessen belőle – mondta el Nimra. A szavak, akárha üvegszilánkok lennének, felsebezték a torkát, a vér a mellkasában gyúlt össze, ahogy akkor, régen a lábainál. – A méhem nem tudta megtartani őt, ezért elvesztettem, mielőtt igazán kialakulhatott volna. – Nem beszélt a halott gyermekéről az óta a szörnyű éjszaka óta, amikor a vihar lankadatlan dühvel tépázta a házat. Fen talált rá Nimrára, és eddig ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy mi történt. Eitriel egy hónappal azelőtt hagyta el az angyalt, miután szavaival kést döfött a szívébe. – Sajnálom. – Noel keze a nő tarkójához simult, erősen és férfiasan simogatta őt, ahogy azelőtt Mimózát vigasztalta. De a férfi nem állt meg a nő nyakánál. A keze végigvándorolt a hátán, vigyázva, hogy ne érjen Nimra szárnyának belső oldalához. Az olyan bensőséges gesztus volt, amit csak az angyal engedhetett meg neki, ő magától nem tette volna.

33

Erősebben megnyomta a nő hátának alsó részét. Nimra felkapta a fejét, de Noel ahelyett, hogy meghátrált volna, hozzásimult az angyal testéhez. Mimóza mélyen aludt kettejük között. A férfinak semmi joga nem volt arra, hogy ilyen meghitten ölelje Nimrát, hogy megérintsen egy nagyhatalmú angyalt. Nimra azonban nem állította meg. Hosszú ideje nem ölelte már senki. Most a fejét a férfi mellkasára fektette, hallotta az erős, egyenletes szívverését. Tekintetét a hold ezüst fénye felé emelte. – A hold sötét volt azon az éjjelen – mesélte. Az emlék beleivódott minden sejtjébe, hogy örökre vele maradjon. – A levegőt a vihar sikolyai hasogatták, a szél fákat döntött ki és háztetőket sodort el. Nem akartam, hogy a babám ebben a sötétben hagyjon el engem, de nem tehettem semmit. Noel erősebben szorította magához Nimrát, a karja a nő szárnyához ért, de nem hőkölt hátra, pedig minden vámpír tudta, hogy az angyalok nem szeretik, ha bárki megérinti a szárnyukat. Ezt csak azoknak engedték meg, akikkel bensőséges viszonyban voltak. Nimra lelkének egy kis része, amelyikben a világot uraló faj arroganciája is lakozott, megsértődött. A lelke nagyobbik része azonban némán bár, de örült annak, hogy Noel nem volt hajlandó követni a szabályokat egy olyan helyzetben, amelyben azok nem lennének hasznosak. – Nekem sem született gyermekem – szólalt meg Noel, miközben a szabad kezével a nő haját simogatta –, és tudom, most már nem valószínű, hogy valaha is lesz. – Nem valószínű, de nem is lehetetlen. – A vámpíroknak az átváltozás után durván kétszáz évig születhetett még gyermekük, ezek a kicsik halandók voltak. Noelt kétszázhuszonegy évvel ezelőtt változtatták át, de Nimra hallott már egy vagy két gyermekről, akik ilyen hosszú idő után fogantak. – Szeretnél gyermeket? – Csak akkor, ha szerelemből születik. – Noel ökölbe szorította a kezét az angyal hajában. – És most is vannak gyermekek, akiket a saját családomnak tekintek. – Igen. – A mocsár felett zengő gyereknevetés képzete kissé könnyített az angyal fájdalmán. – Azt hiszem, szeretnék egyszer egy kis időt tölteni velük. – Elviszem önt, ha kívánja – nevetett fel Noel. – De figyelmeztetnem kell, nagyon vad népség az. A kicsik valószínűleg meg akarják majd húzogatni a szárnyát és elvárják, hogy a legkisebb ürügy alapján is megszeretgessék őket. – Kínszenvedés lesz. A férfi újra elnevette magát, a mellkasa zengett Nimra arca alatt. – Nem alszol, Noel – törte meg a hosszú-hosszú csendet Nimra, miután sokáig némán hallgatta férfi szívének nyugodt lüktetését, érezte testének melegét maga körül. – Hallom, ahogy a folyosón jársz. Első éjjel azon tűnődött, vajon Noel mért nem hagyja el az épületszárnyat, és miért nem megy ki a kertbe. Csak ezután ébredt rá, hogy a vámpír pontosan úgy viselkedik, mint az állat, amely után elnevezte őt: a farkas. A gyilkosnak először őt kellett volna megölnie, hogy elérje Nimrát. Kettejük közül ő volt ugyan az erősebb, de a férfi tette mégis megnyugtatta, bizalommal töltötte el. Olyan megnyugvással, amelyet az Éjfél elvett tőle.

34

–A

vámpíroknak kevés alvásra van szükségük – válaszolt a férfi. A hangja távolinak tűnt, pedig továbbra is a karjaiban tartotta Nimrát. Az angyal tudta, hogy nem ez az ok, amiért úgy jár fel és alá, mint egy ketrecbe zárt vadállat, de úgy döntött, nem szól egy szót sem. Túl sok határt átléptek már aznap este, és ennek meg is lesznek majd a következményei, amelyekre azonban még egyikük sem készült fel.

N

imra szíve másnap szakadt meg újra. A könyvtárban dolgozott éppen, ellenőrizte a szerződéseit, hogy rájöjjön, az udvarában ki az, aki valamilyen módon hozzájuthatott az Éjfélhez. Ezt egyszer már megvizsgálta, de Noel megkérte őt, hogy újra nézze át a papírokat, hátha ezúttal valami nyomra bukkan. Ekkor robbant be a szobába Violet könnyáztatta arccal. – Úrnőm! Mimóza… Nimra már meg is kerülte az asztalt, mire Violet ezt a két szót kimondta. – Hol?

– A kertben, a terasz mellett. Az volt az öreg macska kedvenc napozóhelye. Nimra végigsuhant a folyosókon és kiszaladt a teraszra. A lépcső mellett ott guggolt Noel és Christian, a vámpír karjában ott feküdt valami, és az angyal szíve összeszorult, amikor felismerte, mi volt az. A gyászát valamelyest mérsékelte a tudat, hogy Mimóza hosszú és boldog életet élt. Christian felpillantott, majd a levegőbe emelkedett és leszállt a teraszon, Nimra előtt. – Úrnőm, talán jobb lenne, ha… De Nimra már át is libbent a férfi feje felett, szélesre tárt szárnyakkal. A fájdalma valami furcsa rettegéssé, riadtsággá változott, amikor felfogta, hogy megpróbálják őt távol tartani a macskától. Az első dolog, amit észrevett, amikor földet ért Noellel szemben, a férfi karjáról csüngő szürke farok volt. – Elkéstem. Ekkor halk nyávogást hallott. Előreugrott, hogy átvegye Mimózát a vámpírtól, Noel pedig szó nélkül odaadta neki az állatot. Amint a gazdája karjaiba került, Mimóza megnyugodott. A feje az angyal mellére nehezedett, ő pedig dúdolt neki. Öt néma perc múlva Nimra szeretett, régi társa elment. A nő a könnyeivel küzdött, de egy nagyhatalmú és felelősségteljes angyal nem tűnhetett gyengének senki előtt. Felemelte a fejét, ekkor látta meg a dühtől szikrázó, kék szemeket. – Mi az, amit tudnom kell?

35

6. FEJEZET

N

oel a földön, a macska kedvenc napozóhelye mellett heverő húsdarabra intett. – Meg kell még győződnünk erről, de én úgy hiszem, mérgezett. – Ezután megmutatta a nőnek a helyet, ahová szegény Mimóza hányt, miután evett a húsból. – Violet! A szolgáló egy műanyag zacskóval a kezében leszaladt a lépcsőn. Noel elvette tőle, és beletette a húsdarabot. – Majd én elintézem — mondta, amikor a lány el akarta venni tőle a bizonyítékot. Violet bólintott, majd tétovázott egy kis ideig, azután felszaladt a lépcsőn. – Készítek úrnőmnek egy teát. Tea nem csillapíthatta Nimra haragját, de az angyal nem akarta beszennyezni Mimóza emlékét. Drága, öreg barátjával a karjában elindult a kertek déli részébe, a vad csodaországba, amely a macska kedvenc játszótere volt, mielőtt az idő elragadta. Hallotta a két férfihangot a háta mögött, és megértette, hogy bármi volt is a vita tárgya, Noel nyert, mert kisvártatva a vámpír jelent meg mellette. De Noel egy szót sem szólt, amíg Christian le nem szállt mellette egy ásóval a kezében. A vámpír elvette tőle a szerszámot, mormogott neki néhány szót, mire az angyal suhogó szárnyakkal elrepült. A nő meg sem próbálta felfogni a szavaikat, minden figyelmét arra fordította, hogy a lehető leggyengédebben ringassa Mimóza testét. – Hű társam voltál – suttogta neki elszoruló torokkal –, hiányozni fogsz. Sokan, halandók és halhatatlanok egyaránt bolondnak tartották volna a nőt, amiért ennyi szeretetet fecsérel egy rövid életű lényre. Nem értettek semmit. – A halhatatlanok – magyarázta Nimra Noelnek, miközben a déli kerthez közeledtek – olyan sokáig élnek, hogy idővel óhatatlanul belefáradnak, és a szívük megkeményedik. Néhányunk számára a kegyetlenség és a kínzás az egyetlen, ami érzelmeket ébreszthet még bennünk. – Nazarach, Atlanta és hozzákapcsolt részek uralkodója ilyen volt, az ő otthonát folyamatosan sikoltások töltötték meg. – Az állatok ártatlanok – tette hozzá Noel minden hátsó szándék nélkül. – Ha valaki egy állatot szeret, azzal a saját szívének jóságát táplálja. Nimrát egyáltalán nem lepte meg, hogy a férfi megértette a gondolatát. – Annyi mindent tanultam tőle! Nimra befordult a kanyargós ösvényen, amely a macska kedvenc, rejtett kertjébe vezetett. Hallotta, ahogy Noelnek elakad a lélegzete, amikor a férfi meglátta a vadrózsák és vadvirágok kusza tömegét, a gyümölcstől terhes hikoridió- és egyéb fákat, a majdnem járhatatlanná benőtt ösvényeket. – Nem is tudtam, hogy ez itt van. – A vámpír kinyújtotta a kezét és megérintett egy feltűnő, fehér rózsát.

36

Az angyal tudta, hogy Noel nem meglepődött, hanem elcsodálkozott. Ahogyan a fiatal macskában, ami Mimóza valaha volt, benne is volt egy kevés vadság. – Azt hiszem, Mimóza élvezni fogja, hogy része lehet a kertnek. – A nő hangja reszelős volt, mintha a torka dörzspapírból lett volna. Noel követte a nőt a kanyargó ösvényeken, amíg egy nagy liliomfa védelmező árnyékába nem értek. A fa kiállt már sok vihart, szelet és az idő múlását is. Noel ásni kezdett ott, ahol az angyal megállt. Nem tartott sokáig, amíg kiásott egy akkora lyukat, amelybe Mimóza teste belefért, de a vámpír ahelyett, hogy intett volna az angyalnak, hogy beleteheti a macskát, egy virágos bokorhoz lépett. Telerakta a tenyerét a színes szirmokkal, majd visszament és kibélelte velük az apró sírt. Nimra nem tudta tovább visszatartani a könnyeit. A cseppek végiggurultak az arcán, miközben Noel még kétszer fordult. Mire végzett, a sír alját rózsaszín, fehér és sárga sziromszőnyeg borította, frissen és tisztán, mint az újonnan hullott hó. Nimra letérdelt, egy csókot lehelt a macska fejére, és a lyukba fektette Mimózát. A virágszirmok végigsimítottak a bőrén, amikor a kezét kihúzta Mimóza alól. – Hoznunk kellett volna valamit, amibe becsavarhatjuk őt.

– Azt hiszem – válaszolt Noel és még több szirmot szórt az állatra – neki ez jobban tetszene így. Jobban illik egy olyan macskához, aki szeretett szabadon kalandozni, nem gondolja? Az angyal bólintott. A háta mögé nyúlt és kihúzott néhány tollat a szárnyából. – Amikor kicsi volt – mesélte Noelnek Mimóza nagyon szeretett a szárnyaimmal játszani. Amikor nem figyeltem, mindig megpróbált elcsenni egy-egy tollat. – Sikerrel járt?

– Néha. – A nő bágyadtan felnevetett. – Olyankor úgy szaladt, mint a szél. Soha nem jöttem rá, hová rejtette a tollaimat. – Ezekkel a szavakkal a macska mellé fektette a repülőtollakat, majd újabb sziromtakaróval borította őt be. – Ég veled, kicsi! Noel földdel fedte be a sírt, Nimra pedig még több szirmot szórt rá. A férfi egy követ talált a kertben, amit az állat fejéhez állítottak. Ezután hosszú percekig álltak ott némán, míg Nimra a szél leheletfinom suhintását meg nem érezte. Ekkor halkan felsóhajtott, majd megfordult és Noel mellett elindult visszafelé. A férfi a vállára tette a kezét. – Várj! – Az ásót a combjának támasztotta és a hüvelykujjaival letörölte a nő arcáról a könnyeket. – Tessék – suttogta. – Most már újra Nimra vagy: erős, kegyetlen és könyörtelen. Az angyal a vámpír karjához érintette az arcát. Nem emlékeztette őt, hogy nem a szeretőjének, hanem a farkasának szegődött, amikor Noel átfogta a tenyerével az arcát, amikor az ajkát az ajkához érintette. Csak hagyta, hogy Noel a szájába zárja az ajkát, hogy megmelengesse a szívét férfiasságának vad, durva forróságával. Amikor a férfi felemelte a fejét, Nimra megmarkolta az ingét. – Még, Noel! — Majdnem parancs volt ez. A vámpír megrázta a fejét és olyan gyöngéden simított ki a nő arcából egy hajtincset, amilyet az angyal még egy szeretőjében sem tapasztalt. – Nem foglak kihasználni. Ma a barátod vagyok.

37

– Fen évtizedek óta a barátom – vágott vissza Nimra, miközben a karját a férfiéba kulcsolta –, de ő soha nem engedte meg magának, hogy a száját az enyémre tegye. – Én nyilvánvalóan kicsit másfajta barát leszek. A könnyed szavak megnyugtatták a nőt, mire a fő kertbe értek, Nimra újra New Orleans és környékének uralkodója volt: kemény, erős és sebezhetetlen. – Ki fogod deríteni, ki bántotta Mimózát – parancsolt rá Noelre és elmondod nekem. – Nem lesz kegyelem a tettes számára.

M

iután visszakísérte a dolgozószobájába Nimrát, Noel első dolga volt, hogy megkeresse Violetet. A szolgáló egy sokatmondó pillantást vetett rá korábban, amikor átadta neki a műanyag zacskót. A tartalmát a vámpír korábban Christianra bízta, hiszen neki Nimra mellett kellett maradnia, míg eltemették Mimózát. Három lépést sem kellett azonban tennie a privát szárny folyosóján, máris szembetalálkozott Violettel. A lány teát hozott egy tálcán. – Láttam, hogy Nimra úrnő visszatér – mondta aggodalmas arckifejezéssel. – Bevigyem…? – Majd én. – Noel átvette tőle a tálcát. – Te várj meg itt! A szolgáló gyorsan bólintott, de Noel addigra már be is lépett Nimra szobájába. Az angyal az ablak előtt állt, háttal az ajtónak. A férfi a dohányzóasztalra tette a tálcát, a nő háta mögé lépett, kezét a vállára tette. – Egyél valamit!

– Még nem, Noel. A vámpír megértette, hogy ez az erős nő, akinek elég jó a szíve ahhoz, hogy egy gyenge és védtelen teremtményt szeressen, egyedül akar gyászolni, ezért finoman végigsimított Nimra haján és magára hagyta őt. Violet egy falmélyedésbe bújva várt rá odakint, a tekintete rémült volt. – Noel, ha ő meglát itt, tudni fogja!

– Ki? – kérdezte a vámpír, bár magától is ki tudta találni. – Amariyah. – A fiatal lány szorosan maga köré fonta a karját. – Azt hitte, senki nincs a konyhában, mert én mindig elbújok, ha a közelembe jön. Annyira rosszindulatú! — Izgatottan nagy levegőt vett. – Láttam, ahogy elvitte a húst, és bár furcsállottam a dolgot, igazából nem aggódtam emiatt. – Köszönöm, Violet – szólt Noel és biztos volt benne, hogy a lány igazat mondott. – Soha nem fogja megtudni senki, hogy te árultad el. A szolgáló felvonta a vállát. – Ha kell, én az egész udvar előtt is tanúskodom és megesküszöm erre. Először Királynő halála, most pedig Mimózáé, ilyen gyorsan egymás után… Az úrnőmnek biztosan megszakad a szíve. Sokan azt mondják, nincs neki olyan, de én tudom, hogy van.

38

Noel még hosszú percekig állt ott a folyosón, és végiggondolta, milyen következményekkel járhat a lány állítása. Bármennyire is bízott abban, hogy Violet az igazat mondta, nem volt más bizonyítéka, csak az ő szava egy vámpíré ellen, aki ráadásul az udvar legjobban tisztelt tagjának lánya. Amariyah könnyen a szolgáló ellen fordulhatott és meggyanúsíthatta őt ugyanezzel. Már sötétedett, amikor Noel eldöntötte, hogy mit fog tenni. Kilépett az épület privát szárnyából, de nem a fő étkező felé vette az útját, hanem Fen házikója irányába. Jól gondolta, Amariyah is otthon volt az apjával. Fen meghívására leült az öreggel, és egy ideig mindenféléről beszélgettek. Amikor Mimózára terelődött a szó, Noel szúrósan Amariyah-ra nézett. – - Pontosan tudom, hogy ki áll e mögött a gyáva tett mögött. – Meg sem próbálta leplezni a megvetését. – A kérdés csak az, hogy a tettes mennyire nehezíti meg a dolgomat. Amariyah arca hirtelen falfehér lett. Egyértelmű volt, hogy megértette a fenyegetést. Ha volt benne valami tiszta és igaz, akkor az az apja iránt érzett szeretet volt. Amariyah könyörögve nézett Noelre, hogy ne leplezze le Fen előtt, és mivel Noel nem akart fájdalmat okozni az öregnek, nem váltotta be a ki nem mondott fenyegetést, és néhány perc múlva elbúcsúzott. – Sétálok egy kicsit Noellel, papa – jelentette be a vámpírnő. Ahogy felállt, ragyogó lila ruhája, melynek anyaga légiesen könnyednek tűnt, meglebbent a szélben. Az egyszerű szabású ruha szabadon hagyta a lány karját, játékosan simogatta a bokáit. – Menj csak! – kuncogott Fen. – Csak tartsd észben, hogy ez a férfi már egy angyalé. Ne is próbálj a tilosban vadászni! Amariyah rideg mosolyából ítélve a lánynak egyáltalán nem tetszett, ha a rangsorban elfoglalt helyére emlékeztették, de hangja könnyed volt, amikor válaszolt. – Ennyire butának azért ne nézz engem! Egy vagy két agysejtem még maradt. Ez a visszavágás egy szakadozott kacajra fakasztotta Fent, az öreg mellkasából azonban olyan zörgő hang tört fel, amely nagyon nyugtalanította Noelt. Amariyah máris az apja mellett termett. – Papa! Fen elhárította a segítséget. – Menj, Amariyah.

– Orvost kellene hívnunk – javasolta Noel, akinek egyáltalán nem tetszett, hogy Fen ilyen nehezen kap levegőt. Az öreg csak nevetett rajta. – Egy orvos sem tud mit tenni az öregség ellen. Én már egy vénember vagyok, vén testben. Amikor a lány habozott, Fen intett Noelnek, hogy vigye ki. Noel szíve szerint ragaszkodott volna az orvoshoz, de egy pillantás Fen arcára elég volt, hogy megértse: eleve vesztett csata lett volna, ha próbálkozik. Az öreg teste gyenge volt ugyan, de az akarata erős, mint az acél. Ez pedig tiszteletet érdemelt.

39

– Viszlát,

Fen — biccentett Noel az idős embernek, majd Amariyah-val együtt kilépett az ajtón. A lány szótlan maradt, míg az üdén zöldellő kert mélyére nem értek. Merev háttal, bizonytalanul lépkedett a férfi mellett. – Honnan tudtad, hogy én voltam az? – szólalt meg, amint egy félreeső részre értek és megálltak egy bütykös, öreg, sötétbarna barkás fa ágai alatt. – Az nem számít. A kérdés az, hogy miért tetted. A lány kecsesen felvonta a vállát, szépségét azonban eltorzította ingerült arckifejezése. – Mit érdekel az téged? Az úrnő úgyis kivégez majd, amiért véget vetettem az ocsmány, vén szörnyeteg szenvedéseinek, és újra minden szép és jó lesz az ő tökéletes kis világában. Noel látta már, mennyire ellenséges Amariyah Nimrával, látszólag minden ok nélkül, de a lány lelketlensége meglepte. – De miért? – kérdezte újra, miközben elkapott egy föld felé hulló levelet a levegőben. A lány felszisszent és rászegezte remegő ujját. – Ő örökké fog élni, én meg nézhetem, ahogy az apám meghal! – Mintha valaki ököllel csapott volna a szívébe. – Az apám megkérte, hogy őt is változtassa át, de Nimra elutasította! Mostanra remegő öregember lett belőle, akinek bármelyik nap az utolsó lehet, és minden levegővétellel fájdalmai vannak. Ugyan Noel nem tudta pontosan, hogyan választották ki az angyalok az embereket, akiket vámpírrá változtattak, de elég hosszú ideig szolgált Raphael őrségének magas rangú tagjaként ahhoz, hogy megértse: a kérdés eldöntésében szerepet játszott az, hogy az alany biológiailag megfelel-e erre. Abból pedig, amennyit Fen és Nimra viszonyából látott, egyértelmű volt számára, hogy Nimra átváltoztatta volna Fent, ha tehette volna. – Az apád tudja, hogy így érzel? – kérdezte és egy sima, zöld levelet morzsolgatott az ujjai között. A lány arca dühtől eltorzult maszkká változott. – Ő imádja Nimrát! Szerinte bármit tesz az a ribanc, csak jó lehet. Hiába haldoklik, még ezért sem vádolja őt! Azt mondta, vannak dolgok, amiket nem tudok. Ezzel mentegeti! Lehetetlen volt nem szánni Amariyah-t a pusztító indulata miatt, ettől azonban a bűne nem lett kevésbé súlyos. – És az Éjfél?

– Milyen éjfél? Éjfélkor nem csináltam én semmit!

– csattant fel élesen a lány. – Már hajnalodott, amikor a húst adtam a macskának. Tessék, itt a beismerés, amire annyira vágytál. Most vihetsz a gazdádhoz, aki a pórázodat rángatja. A csípős megjegyzésnek semmilyen hatása nem volt Noelre. A lánnyal ellentétben ő pontosan tudta, kicsoda és hol a helye, és értette, hogy egy angyal sem küzdhet egyedül, még ha Nimra ezzel nem is értett egyet.

40

Raphaelnek ott voltak a Hetek tagjai, Nimra mellett pedig mostantól ő fog állni. Mert Noel, minden titok ellenére egyre jobban meg volt győződve arról, hogy amit lát, az a valóság, és Nimra kegyetlenségének híre csupán okosan felépített látszat. Ahelyett, hogy a privát szárnyba kísérte volna Fen lányát, Noel a földszinti könyvtárterembe vitte. Útközben találkozott Christiannal, és megkérte az angyalt, hogy figyeljen rá, hogy ott is maradjon. – Úgy nézek én ki, mint egy szolgáló? – kérdezte fagyos hangon Christian.

– Ennek itt most nincs semmi értelme. Az angyal összevonta a szemöldökét és bólintott. – Őrt állok.

N

imra ámultan, hitetlenkedve rázta a fejét, amikor Noel felfedte előtte a tettes kilétét. – Tudtam, hogy neheztel rám, de soha nem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes. – Biztos vagyok viszont abban, hogy az Éjfélhez neki semmi köze nincs – folytatta Noel gyakorlatias hangon, de Nimra szemében a legsötétebb düh villanását látta. – Őszintén zavarodottnak tűnt, amikor szóba hoztam előtte. Ridegség fagyasztotta jéggé a vért Nimra ereiben. – Ezek szerint az udvaromban ketten is gyűlölnek engem. Ez meglehetősen rossz fényt vet az emberismeretemre, nem gondolod? – Ennek az udvarnak szíve van, ami a legtöbb angyal udvartartásából hiányzik. – hangzottak az erős szavak a farkastól. – Ne hagyd, hogy Amariyah és a hozzá hasonlók lerombolják azt, amit felépítettél! – Kinyújtotta az angyal felé a kezét. És várt. – Nem tűnhetek gyengének. Az angyal mégis felemelte és a férfi testének nyers melegébe ejtette a kezét, mert emberinek szerette volna érezni magát, még ha csak egy pillanatra is, mielőtt szörnyeteggé kellett változnia. Noel a nő kezét ujjai közé zárta. Birtoklási vággyal teli, apró gesztus volt ez. Nimra várta, vajon a férfi ki akarta-e fejezni az összetartozásukat most, amikor ő azt nem fogadhatta el, de Noel azonnal elengedte őt, amint kiértek a folyosóra, ahol mások is megláthatták őket. Tiszta, kék szemekkel figyelte, ahogy Nimra újra uralkodónővé változik. – Fen tudja? – kérdezte az angyal, és nem akarta, hogy a barátjának ilyen fájdalmat kelljen átélnie. – Én nem mondtam el neki. Nimra bólintott. – Jó. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg a könyvtárba nem értek. Christian némán, feszülten biccentett Noelnek, mielőtt távozott. A vámpír becsukta maguk mögött a könyvtár ajtaját és megállt előtte, háttal az angyalnak, aki a mogorva Amariyah-hoz

41

lépett, a tobozokkal és száraz virágokkal megrakott, sötét csempés kandalló elé. Violet készítette elő így a tüzet. Amariyah szólalt meg először, mielőtt Nimra bármit mondhatott volna. – Az apámnak ehhez semmi köze nem volt.

– Fen iránti hűséged a javadra szolgál – Nimra figyelt, hogy a hangja

semmit se áruljon el de ezt a tettet még az ő kedvéért sem hagyhatom büntetlenül. – Nem akart kegyetlenkedni, de könyörületes sem lehetett, egy Amariyah-hoz hasonló vámpír ebben a gyengeség jelét láthatta volna, ez pedig még romlottabb tettekre sarkallhatta volna őt. – Kioltottál egy életet. Apró életet, kis lángot, de mégis gyilkosság volt. Amariyah keze ökölbe szorult áttetsző szoknyája oldalán, feszesre húzta a ruhaanyagot a combjain. – Ezzel megmagyarázhatod majd az apámnak az én halálomat. – Keserűen felnevetett. – Biztos vagyok benne, hogy ezt is el fogja neked nézni, ahogyan azt is, hogy ő is miattad fog meghalni. Nimra szíve elszorult a fájdalomtól, de az érzelmei nem látszottak meg az arcán. Évszázadok alatt megtanulta, hogy szükség esetén hogyan rejtse el a valódi énjét. – Nem fogsz meghalni – jelentette ki az erős, sötét szíve mélyéről származó hideg hangon. – Legalábbis nem kellene meghalnod, hacsak nem tettél olyan szörnyűségeket, amikről nem tudunk. Amariyah szemében most először valódi félelem villant, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek. – Mit fogsz tenni velem? – kérdezte, és ebben benne volt a felismerés, hogy Nimrát nem véletlenül félték még a legerőszakosabb angyalok is. Nimra odalépett a lányhoz és megérintette a kezét. Végtelenül gyengéden, ebben az érintésben azonban olyan szörnyű fegyver rejlett, amelynek egy villanásától is remegő ronccsá változott az angyal minden ellensége. – Ezt.

N

oel nem látott és nem érzett semmit, Amariyah azonban remegni, majd vonaglani kezdett, a teste a rángó végtagok és vacogó fogak vad kakofóniájával a földre rogyott. Kis idő múlva megnyugodott ugyan, de a tekintete merev maradt, a szájából halk nyöszörgés hallatszott, a csontjai pedig úgy reszkettek, mintha a legkínzóbb hideg járta volna át őket. – Akárhányszor ezt teszem – nézett háborgó tekintettel a földön fekvő lányra Nimra –, valami meghal bennem. Noel felemelte a vadul remegő Amariyah-t, a kanapéra fektette, és betakarta őt egy kasmírtakaróval, amit a háttámláról húzott le. – Egy kicsit vérzik, úgy tűnik, elharapta az ajkát – Noel egy dobozból papír zsebkendőt vett elő és letörölte a lány száját –, de ettől eltekintve a teste, úgy tűnik, sértetlen. – Egy pillanatra úgy érezte, mintha megértette volna, mi rejlik Nimra hírneve mögött, de a felismerés el is illant, mielőtt felfoghatta volna.

42

Nimra egy szót sem szólt, csak a szárnyait a csillogóra lakkozott fapadlón maga mögött vonszolva az udvarra néző, nagy ablakhoz lépett. Noel nem tudta, nem akarta magára hagyni őt, amikor ennyire egyedül volt, ennyire eltávolodott mindentől. Odalépett az angyal mellé, de a nő ellenállt, amikor a vámpír a nyaka oldalához érintette a kezét, hogy a mellkasára vonja őt. – Ezért fél tőlem Nazarach – mormolta maga elé, de ennél többet nem mondott. Kérdezősködhetett volna még, de a férfi úgy döntött, inkább csak ott marad, mellette. Tudta ugyanis, hogy az angyal nem fog ellágyulni, nem fog megtörni, amíg az ügyet le nem zárta. Ő maga vezekel, gondolta Noel, pedig Amariyah volt az, aki szenvedést okozott.

43

7. FEJEZET

A

mariyah csak két nap múlva ébredt fel. Nimra tisztelte annyira Fent, hogy megparancsolta: semmit nem tudhat meg arról, ami történt. Christiant és Violetet is megeskette, hogy megtartják a titkot. Noel nem tartott attól, hogy bármelyikük is megszegi a szavát: a szolgálólány végtelenül hű volt az angyalhoz, Christian pedig, a féltékenysége ellenére becsületes volt. Fennek azt mondták, hogy a lányát Nimra egy küldetéssel bízta meg, ami miatt el kellett hagynia az államot, és hogy Amariyah valószínűleg nagyon fáradt lesz, amikor visszaérkezik. Noel a vámpírlány mellett volt, amikor felébredt. Amariyah tekintete üres volt, a csontjai élesen kirajzolódtak a sápadt, élettelennek tűnő bőre alatt. – Nimra az utcára tett volna bárki mást, aki hasonló bűnt követ el – mondta neki Noel – de mivel az apád nem tudja, mit tettél, te itt maradhatsz. De elég egy rossz lépés – figyelmeztette és én magam gondoskodom a halálodról. Ez kemény kijelentés volt, de Noel már csak Nimrához volt hű; és – ami még ennél is fontosabb – értette, hogy minden vámpír lelkében egy ragadozó lakik. Noel látta Amariyah-ban a sötétséget, hiszen a lány örömét lelte abban, hogy másoknak, védtelen lényeknek fájdalmat okozzon. A lány meghallhatott ebből valamit a férfi hangjában, de az is lehet, hogy csak a büntetésének visszhangja okozta, de rémület ült ki az arcára. – Csak az apám miatt vagyok még itt – suttogta rekedt hangon. – Abban a pillanatban eltűnök ennek a szörnyetegnek az udvarából, hogy ő elhagy engem.

N

imra a nappalijában ült, és figyelte, ahogy Amariyah a házikójuk felé támolyog az esti szürkületben. Christian megszervezte, hogy Fen ne legyen otthon, így a lánynak volt egy kis ideje, hogy táplálkozzon és rendbe szedje magát. – Fen nagyon okos – szólt az angyal a szobába kopogtatás nélkül belépő vámpírhoz. – nem hiszem, hogy el fogja hinni az üzleti útról szóló mesét, ha meglátja, milyen állapotban van a lánya. – A vértől és alvástól Amariyah helyrejön majd, de ez órákig is eltarthat. – Christian éppen most üzent. Elintézte, hogy feltartsák őket, és ne tudjanak visszatérni ma a városból. Ott töltik az éjszakát. – Jó. – Az angyal háttal állt a férfinak és úgy is maradt. Tudta, hogy Noelnek vannak kérdései, és meg is érdemli, hogy válaszokat kapjon. Nem azért, mert az ő farkasa volt, hanem mert lassacskán annál sokkal több lett belőle. Olyan, amit Nimra eddig elképzelhetetlennek tartott. A vámpír most csak annyit mondott: – Hoztam ételt.

44

Amikor Amariyah eltűnt a szeme elől, Nimra megfordult és az éjjellé fakuló nappal árnyai között a vámpír megpillantotta az elképesztő fényesen csillogó szemeit. – Azt hiszed, ha elég kitartóan próbálkozol, végül beadom a derekam, és minden a te akaratod szerint lesz? – Természetesen. Végtére is férfi vagyok. – válaszolt Noel. Váratlan mosolya megolvasztotta a jeget, amely a büntetés óta megdermesztette Nimra bensőjét. Eszébe juttatta, hogy ő nemcsak egy lény, akinek szörnyű hatalma van, hanem nő is. Nimra tudta, hogy éppen el akarják csábítani, de képtelen volt ellenállni. Követte a vámpírt az ebédlőbe, ahol Noel egy gyümölcstálat, szendvicseket és süteményt tett elé az asztalra. – Ez nem megfelelő étel egy angyal számára – jegyezte meg Nimra, amikor a férfi kihúzta előtte a széket. – De látom, hogy mosolyog, úrnő. – Noel forró csókot nyomott az angyal tarkójára. Ilyen meghitt tettekre Nimrától nem kapott engedélyt. – Veszélyes utakon jársz, Noel! A férfi végigsimított a hüvelykujjával a nő nyakának hátulján feszülő inakon. Az érintése határozott és magabiztos volt. – Soha nem szerettem a könnyebbik utat választani. – Az ajkai a nő fülét súrolták, nagy, erős teste szinte beburkolta Nimrát, ahogy előrehajolt és a karját a nő székének karfájára fektette. – De először enned kell. Leült mellé, felvett egy lédús barackszeletet és az angyal ajkához emelte. Nimrának emlékeztetnie kellett volna a vámpírt, hogy nem holmi gyerek. Egy angyal hosszú ideig megvolt étel nélkül, és az, hogy nem eszik, semmilyen hatással nem volt rá. Az elmúlt néhány nap azonban mély sebeket ejtett rajta, és Noel a maga nyers gyengédségével a lelkének olyan részét érintette meg, amely az Eitriel előtti évszázadok óta nem került napvilágra. Megmagyarázhatatlannak tűnt, hogy éppen ez a mélyen megsebzett vámpír legyen rá ilyen hatással… vagy talán nem is az. Mert a kék szemeket elhomályosító árnyak mögött Nimra megpillantotta a reményt bántalmazott farkasában. Így hát hagyta, hogy a férfi megetesse őt barackkal, majd néhány szelet körtével, pár falat szendviccsel és végül csokoládés keksszel. Közben térdét a férfi székének támasztotta, Noel pedig a lábai közé fogta az övét. Az angyal a vámpír combjára támasztotta a tenyerét, és érezte, hogy Noel kőkemény combjai érzékien megfeszülnek az érintésétől. És nem a combja volt Noel egyetlen testrésze, amely kőkemény volt. A vámpír tekintete Nimra ajkain csüggött. Nem akart Nimra ágyába bújni, de részévé vált az életének, jobban, mint bármely férfi korábban.

N

oel aznap este sem aludt, az elméjében túl hangosan visszhangzott kínzóinak gonosz kacaja, azoké, akik egy állatnál is alávalóbbá alacsonyították le őt.

45

– Már vége – mondta neki egyszer Raphael, amikor már mindennek vége volt. Az arkangyal arca kegyetlen és ítélkező volt, a szárnyai erőtől ragyogtak. – Kivégeztük őket. – Jó – válaszolta akkor Noel gonosz örömmel, de mostanra már tudta, hogy a bosszú önmagában nem lehetett elég. A támadói olyan nyomot hagytak rajta, amit talán soha nem lehetett eltörölni. – Noel. A vámpír felkapta a fejét az ismerős női hang hallatán. Meglátta Nimrát a folyosón, ahol föl-alá járkált, és hiába igyekezett, hogy elmeneküljön a rémálmok kacajai elől. – Felkeltettelek. – Éjfél is elmúlt már.

– Az

alvás számomra csak élvezet, nem szükséglet. – A nő borostyánszín sugarakkal tarkított, csillogó topázszemei élénken ragyogtak fel a krémszínű, vállán összefogott ruha felett. – Szívesen sétálnék a kertben. A férfi elindult az angyal mellett. Nimra egy szót sem szólt, amíg oda nem értek az erdő kísértetiesen szép árnyai alá, ahol a patak eredt. – Egy halhatatlan nagyon sok emléket hordoz magában. – A nő hangja meghitt volt, úgy hatott, mintha dédelgetni akarta volna vele Noelt, szavaiból sütött az ősi tudás. – Idővel azonban a legfájdalmasabbak is halványodnak. – Vannak emlékek – válaszolt a vámpír –, amelyek beágyazódnak a lélekbe. – Ahogyan az üvegszilánkok beágyazódtak a húsba, úgy… más dolgok is a test részeivé válnak. Noel keze ökölbe szorult. Nimra szárnyával végigsimított a férfi karján. – De azt akarod, hogy az emlék mindig a részed legyen, a szemed előtt ragyogjon, mint egy ékszer? – Nem tudom irányítani – vallotta be Noel. Olyan erővel szorította az állkapcsát, hogy hallotta, ahogy a csontok csikorogva egymáshoz préselődnek. Az éles hang elnyomta a meleg louisinai éjben suttogó titkokat. Az angyal éles tekintete a férfiébe fúródott a hold fényének ezüst ölelésében. – Meg fogod tanulni. – A hangja végtelenül magabiztos volt. A férfi élesen felkacagott. – Igen? Hogy lehetsz ennyire biztos benne?

– Mert

ez a lényedben van, Noel! – előrelépett és felemelte a kezét, hogy megérintse a férfi arcát, a szárnyai felíveltek a háta mögött. Nem hátrált meg akkor sem, amikor Noel visszahőkölt az érintésétől. – Ami veled történt – folytatta az bárki mást megtört volna. De te nem törtél meg. – Nem vagyok már az, aki azelőtt voltam.

– Én sem. – Nimra leeresztette a karját, és Noel ráébredt, hogy most, hogy a nő simogatását megérezte, már nem vágyik az éjszaka csókjára a bőrén. – Az élet megváltoztat minket. Értelmetlenség lenne azt kívánni, hogy ne így legyen. Az angyal gyakorlatias szavai nagyobb hatással voltak Noelre, mint bármilyen más vigasztalás.

46

– Nimra! A nő különös szemeivel felnézett rá. – Farkasom! Milyen lélegzetelállító, gondolta a férfi, mennyire veszélyes! – Más módja is van annak, hogy tompítsuk az emlékek fájdalmát. – Hirtelen, ösztönös döntés volt ez. Noel túl sokáig bujkált már a sötétben

N

imra tudta, hogy mit kér tőle a vámpír. Tisztában volt azzal is, hogy ha beleegyezik, nem egy egyszerű szeretőt fogad maga mellé. Noellel nem lesz könnyű dolga, sem az aktus során, sem pedig utána. – Sok éve nem volt már szeretőm – suttogta, miközben a férfi arcának éles vonalait fürkészte. Noel hallgatott. – Ám legyen. – döntött az angyal.

– Milyen romantikus! A szavak mögött sötét él rejlett, de Nimra ezt nem vette személyes sértésnek. Lehetséges volt, hogy a farkasa kimutatja még a foga fehérjét. A bizalom kényes és értékes dolog, idő kell hozzá, hogy kifejlődjön. Nimra pedig megtanulta, hogyan legyen türelmes. – Értelmezés kérdése, hogy mit tartunk romantikusnak. – jelentette ki, és megfordult, elindult a ház felé. A mellette sétáló férfi egy szót sem szólt, amíg Nimra lakosztályának ajtajai be nem záródtak mögöttük. – Akárhogy is értelmezzük, ma este nem romantikát nyújtok neked – figyelmeztette a nőt, miközben erősen uralkodnia kellett a testén. Nimra látta, hogy Noel nagyon vékony jégen egyensúlyozik. Az angyal megérintette a férfi arcát, és hagyta, hogy az ereiben hangosan lüktető vágy az arcát is pírral öntse el. – Nekem nem is arra van most szükségem. – Amit Nimra Amariyah-val tett, jogos volt ugyan, de nyomot hagyott rajta, ahogyan minden alkalom eltörölhetetlenül az emlékei része lett. Aznap este arra vágyott, hogy nőnek érezhesse magát, és ne szörnyetegnek, aminek a vámpírlány nevezte. Egy erős kéz ragadta meg a csuklóját. – Csak szex, az élvezet kedvéért? Noel minden dühét és fájdalmát vágta pusztító erővel Nimrához, de őt is kemény fából faragták. – Ha csak erre vágytam volna, régen az ágyamba fogadtam volna Christiant. A jégszínű kék az éjfél sötétjére változott, a vámpír keze összeszorult, majd az ajka egyszerre az angyal nyakának bőrére tapadt, ütőerének lüktetését keresve. – Te éhezel – suttogta a nő, akinek vére csábító dalt zengett Noelnek a vámpír zaklatott csókjának érintésétől.

47

A férfi tekintete a Nimra nyakán lüktető érre meredt, hüvelykujja a csuklójának dobogását simogatta. – Hónapok óta nem ittam élő testből – vallotta be durván. – Feltépném a torkod, ha most megtehetném. – Halhatatlan vagyok – emlékeztette az angyal, miközben a férfi elengedte a csuklóját és az ujjait a nő nyaka köré zárta. – Nem tehetsz bennem kárt. A vámpír nevetése olyan volt, akár az üvegszilánkok csörgése. – Sokféleképpen lehet kárt tenni egy nőben, és a legtöbb ilyen tettnek semmi köze a test fájdalmához. És Nimra ekkor megértette, hogy mit kell tennie. Elhúzódott a vámpírtól, átment az öltözőszobájába és egy hosszú, selyemsállal tért vissza. – Akkor – szólt és átnyújtotta a vámpírnak a pávakék szalagot – kénytelen leszek megbízni benned. – Amikor ezeket a szavakat kimondta, rátalált magában az emberségre: a nő mondatta ezt vele, nem a szörnyű képességgel megáldott halhatatlan lény.

N

oel a kezei közé szorította a sálat. Jelkép volt ez, semmi más, Nimra ereje bőven elég volt ahhoz, hogy kiszabaduljon a szorításából, ha úgy akarta. De az, hogy felajánlotta, azt jelentette, hogy meglátta Noel lelkének törött darabjait, amelyeket senki előtt sem akart felfedni, és továbbra is vágyakozva, élvezettel tekintett rá. – Kötelékeket ne – mondta a férfi, és hagyta, hogy a sál kecses kékséggel a földre hulljon. – Kötelékeket soha! – Ahogy kívánod, Noel. – Mélyen a férfi szemébe nézett, az ő tekintete is tele volt ígérettel. A vállához emelte a kezét és kinyitotta a két csatot. A ruhája végigsimította a testét és a lábaihoz hullt. Noelnek elállt a lélegzete. Apró termetű volt ugyan, de csupa gömbölyű hajlat, csupa nőies csábítás. Bőrének sima barnaságát csak a combjai tövénél lévő finom csipke háromszög törte meg. A mellei dúsak voltak törékeny testén, a mellbimbói sötétek, abban a pillanatban feszülő rügyekké húzódtak össze. Nimra csábítón kitárta a szárnyait és várt. A döntés a vámpíré volt. „Ahogy kívánod, Noel.” Végtelenül egyszerű kijelentés. Végtelenül nagy ajándék. Kinyújtotta a kezét, a tenyerén érezte a nő melleinek érzéki súlyát. Elégedetten vette észre, hogy az angyal bőrén finom remegés futott át. Ez életre keltette a testének és lelkének azt a részét, amely mély álomba merült, amikor a támadói összetörték a csontjait, összezúzták a testét, míg már csak egy húscafat maradt belőle. Aznap este az a része, amely arra hajtotta őt, hogy hegyeket hódítson meg és kéjes sóhajokat fakasszon a nőkből, a felszínre tört. Az ösztön hajtotta, hogy belemarkoljon a nő hajába, hogy az ajkát az övére tapassza, és bebocsáttatást követeljen. Nimra kinyílt előtte, sötéten, forrón és édesen; a férfi érezte az érintésben az angyal erejét, ami éppen olyan érzékien nőies volt, mint Nimra teste a keze alatt. Közelebb húzta magához a nőt, a kezét a melléről az 48

állkapcsára csúsztatta, így tartotta az arcát egy helyben, míg az ajkaival felfedezte Nimra szájának minden egyes apró részét. Az ajkakat, amelyeknek ízéről régebb óta álmodozott, mint azt az angyal gondolta volna. Lassan akart haladni, fel akarta fedezni a nő testének minden domborulatát, minden érzékeny pontját, de Nimra vére csábítóan dörömbölt az összes érzékén, arra ösztökélte, hogy tegye meg azt, amit már hosszú ideje nem. Az ujjait a nő nyaka köré zárta, a hüvelykujjával dörzsölni kezdte a hívogató lüktetést. Az angyal megszorította a kezével a férfi csípőjét, de nem ellenkezett, amikor Noel lassú csókokkal elindult a nyakának azon része felé, amely szirénéneket zengett a vámpírságának, amely éppen annyira a lénye része volt, mint a Nimra irányt érzett testi vágya. A nő ajkai a férfi fülét súrolták. – Igyál belőlem, Noel! Szabad akaratomból adom ezt az ajándékot. Noel soha nem táplálkozott válogatás nélkül. Ha nem volt szeretője, akkor a barátaihoz fordult, mert a vérszívás nem feltétlenül volt szexuális élmény. A támadás óta azonban nem tudta elképzelni, hogy ilyen meghitt közelségbe kerüljön bárkivel is. Még most is habozott, még a nővel szemben is, akire minden lehetséges módon vágyott és éhezett, és aki miatt az erekciója keményen feszült a nadrágjának. – Nem tudom úgy csinálni, hogy élvezetes legyen a számodra. – Nem azért, mert elvesztette a képességét, hanem mert még nem állt készen arra a kapcsolatra, amit csókjának érzéki eksztázisa teremtett volna meg… a kiszolgáltatottságra, ami azzal járt, hogy egy másik lény számára utat nyitott egyenesen a saját testébe. Nimra néma válaszként hátrahajtotta a fejét. Noel vére egy ütemre lüktetett a nőével. A karjait köré zárta, ujjaival végigsimított a szárnyán. Csókot lehelt a nyakára, mielőtt átfúrta a szemfogaival finom bőrét. Az angyal vére erotikus hullámmal árasztotta el Noel minden érzékét, a benne rejlő erő tántorító csapást mért rá. A férfiban rejlő éhség, a sötétség, ami a menedékbeli támadás óta tomboló dühvé változott a felszínre tört és dicsőségesen merült el a nő ízében. Nimra eltöltötte a vámpír minden érzékét, kéjbe merítette őt, Noel pedig – a korábbi szavai ellenére – eléggé férfi volt ahhoz, hogy azt akarja: a nő is érezze ugyanezt. Ösztönösen kéjt töltött Nimra testébe a vér helyére, amit kiszívott belőle; érezte, ahogy a nő teste ívben megfeszül, megremeg. Noel semmit sem tartott vissza, nem állt meg az egyszerű szexuális vágy ébresztésénél. Az angyal darabokra hullott a karjai között, a vérét eltöltötte az érzékiség íze. A nyers kéjtől eltelt Noel azt vette észre, hogy a combjait Nimra lábai közé fúrta, az ujjait szétnyitotta a nő hátán, Nimra mellei az ő mellkasának feszültek. De ahogy végzett a táplálkozással, és nyalogatni kezdte az apró sebeket, hogy összezárja őket, arra is ráeszmélt, hogy ezúttal nem rettent vissza attól, hogy ilyen közel engedje magához a nőt – és nem csak testi értelemben. Talán azért, mert az angyal átengedte neki az irányítást, az uralmat maga felett. De lehet, hogy egyszerűen azért, mert ez a nő Nimra volt.

49

N

imra ernyedten feküdt Noel karjai között. Erezte, hogy a vámpír nyakának bőrét nyalogatja, hogy begyógyítsa a sebeket, amelyeket a foga tépett rajta. Nem szólt neki, hogy fölöslegesen aggódik, hogy a vágások enélkül is percek alatt begyógyulnak. Váratlan örömöt okozott neki, hogy a vámpír gondoskodni akart róla. Az angyalról, aki ott reszketett a karjaiban az eksztázistól, amihez foghatót soha nem érzett még, annak ellenére, hogy Noel saját teste keményen, kielégületlenül feszült a nő mellkasának. A férfi az angyal nyakába fúrta az arcát, mielőtt felemelte a fejét, ez is egy olyan kedvesség volt, amire Nimra nem számított, egy jele a rémálmok árnyékában rejtőző férfi énjének. A nő átadta magát a gyönyörnek, miközben Noel végigsimított a háta közepén, finoman érintve a legérzékenyebb pontot, ahol a szárnya a hátából kiemelkedett. – Ez jó érzés ? – kérdezte halk morgással a férfi. Annyira más volt most, hogy a hang hallatán Nimra bőre megfeszült a testén, a combjai összeszorultak a féri durván közéjük furakodó lábán. – Igen – Az angyalok csak a legbizalmasabb szeretőiknek engedték meg, hogy ilyen bensőségesen megérintsék. – Nem félsz? – kérdezte, amikor múltjának emlékei sötéten visszakúsztak a kéj utórezgésein. – Láttad, amit Amariyah-val tettem. Noel csodálatosan finoman kényeztette tovább. – Nagy gonddal és törődéssel tetted, amit tettél. Nem vagy önfejű és kiszámíthatatlan. Nimra a vérét és a testét adta oda a vámpírnak, de annak szavai éppen ilyen sokat jelentettek neki. – Örülök, hogy ilyennek látsz. – Furcsa volt meztelenül állni a férfi mellett, aki továbbra is a farmerből és gyapjúból készült páncélját viselte, de az angyalt, ha elégedett nem is volt, furcsa béke szállta meg. Ekkor Noel megszólalt, és a szavaiban ott rejlett a fenyegetés, hogy szilánkjaira töri ezt a békét. – Beszélsz nekem az erődről?

50

8. FEJEZET

M

it szólnál, ha azt mondanám, hogy meg akarom tartani magamnak ezt a titkot? A férfi arca meg sem rezdült. – Én türelmes vagyok. Nimrának nevetnie kellett a férfi önteltségén, még akkor is, ha közben a lelkének egy nagyon ősi része elcsendesedett, mozdulatlanná dermedt. Nimra Noel arca felé emelte a kezét, de félúton meggondolta magát, leeresztette a karját. – Megmutatnám neked, Noel, de nem teszem. – Ezzel megsértené a férfit, akit minden választási lehetőségtől megfosztottak a támadói, amikor a tettükkel beszennyezték a Menedéket. Még akkor is visszaélne a bizalmával, ha Noel nem fájdalmat érezne, hanem csak ugyanazt a forró gyönyört, amit neki bőkezűen nyújtott. – Visszaadom – suttogta –, visszaadom azt, amit valaki másokkal tett.

– Gyönyört a gyönyörért – értette meg azonnal Noel –, fájdalmat a fájdalomért. Nimra komoly arccal bólintott. – Nem a tett maga, hanem a szándék határozza meg, hogy mit érez valaki, amikor használom rajta az erőmet. Ennek hallatán a férfi megmozdult, a karjai védelmező öblébe zárta a nőt. Igen, Nimra egy nagy erejű angyal volt, de bármit is követelt tőle a képessége, az újra és újra gyötörte őt. – Ezért hagy békén Nazarach. – Az az angyal hírhedt volt a gonoszságáról. Nimra hangja kemény volt, amikor megszólalt. – Egyszer találkoztunk, amikor átvettem az uralmat a területének egy része felett. Azt hitte, irányíthat majd engem. Azóta sem tért vissza az én földemre. Noel érezte, hogy az ajka nyers mosolyra húzódik. – Ez jó.

N

oel teste még másnap is Nimra ízétől zúgott. Az angyal vére annyira erős volt, hogy a vámpír tudta, egy hétig nem kell majd újra táplálkoznia… bár másfajta szükségletei azért még voltak, gondolta, mielőtt nekilátott átnézni az aktákat, amiket a nő küldött neki aznap reggel. Azok névsorát tartalmazta, akik Nimra szerint hozzájuthattak az Éjfélhez, és akik ártani akarhattak neki. Amennyire azonban Noel ismerte a listán szereplőket és abból, amit Dmitritől megtudott róluk, amikor telefonon felhívta a Hetek vezetőjét, egyikük sem bízott volna semmit a véletlenre. Főként úgy nem, hogy ilyen nehéz volt hozzájutni az

51

Éjfélhez. Az pedig, hogy Nimra macskája elpusztult, amatőrre vallott. És persze ott volt még a régi igazság, hogy a méreg a nők fegyvere. Amariyah zavara meggyőzte őt a lány ártatlanságáról, és Asirani, bármennyire is szerelmes volt Christianba, hűségesnek tűnt. Őt azonban Noel nem akarta még törölni a gyanúsítottai listájáról, amíg alaposabban le nem nyomozta. Tudta, hogy a vámpír szokása szerint korán érkezik meg a földszinten lévő kis irodájába, így aztán úgy döntött, kihasználja ezt a lehetőséget arra, hogy levadássza őt. Az Asirani irodájához vezető folyosón járt éppen, amikor dühös, fojtott suttogást hallott meg. Ösztönösen lelassította a lépteit – .. .csak hallgass meg! – Nőies, lágy hang. Asiranié.

– Ez

semmin nem változtat. – Hallatszottak Christian pattogó szavai. – Nem szeretnélek megbántani, de én nem érzek így irántad. – Ő soha nem fog úgy rád nézni, ahogy te azt szeretnéd. – Nem keserű, inkább… szomorú megállapítás volt ez. – Ez nem tartozik rád.

– Dehogynem tartozik. Lehet, hogy Nimra az úrnőnk, de egyben a barátnőm is. – Asirani haraggal telve felsóhajtott. – Csak játszik Noellel, mert vámpír. Komoly kapcsolatra semmi esélye. – Én itt leszek, amikor Nimra készen áll majd egy ilyen kapcsolatra. Noel előrébb lopózott, amíg meg nem látta a két lény képét a folyosó végén álló tükörben. Asirani megkapó volt a smaragdzöld ruhájában, kontyba tűzött hajával. Megrázta a fejét, az arca komoly volt. A fekete ruhás Christian leginkább egy ókori római szoborhoz hasonlított. Amikor a nő megfordult, mintha az irodájába akart volna menni, Noel visszahúzódott arra, amerről jött. Abban, hogy Asirani ilyennek látta Noel Nimrával folytatott kapcsolatát, semmi újdonság nem volt. Az angyalok gyakran fogadtak vámpír szeretőt, de ritka volt, hogy ebből hosszú távú kapcsolat szülessen. Ennek leginkább az volt az oka, hogy a vámpíroknak és angyaloknak nem lehettek közös gyermekeik. De függetlenül attól, hogy mit gondolt Asirani, Noel biztosan tudta, hogy Nimra nem játszadozott vele. Az angyal akkor, egyelőre az övé volt. Később pedig… egyelőre a legfontosabb az volt, hogy gondoskodjon az angyal biztonságáról. Ez a gondolat újra Asiranira irányította a vámpír figyelmét. A vámpírnő hangjában mindig alig leplezett gondoskodás csengett, ahányszor csak Nimrával beszélt. Csalódottság is, egy csipetnyi dühvel fűszerezve, de ez mind Christianra irányult. Olyan érzelmeknek, amik képessé tették volna arra, hogy Nimra életére törjön, nyoma sem volt, még a mélyben sem. Így azonban Noelnek nem maradt gyanúsítottja. Christian néha hatalmas barom tudott lenni, de amikor Nimráról volt szó, félretett minden ellenségeskedést és együttműködött Noellel. Exeter évszázadokat töltött el mellette, Fen évtizedeket; egyikőjük sem gyűlölhette őt ennyire anélkül, hogy Nimra észre ne vette volna a változást. Ami a két idősebb szolgálót illeti, ők minden mást félretettek Nimra érdekében, elhivatottak voltak. Noel hajnalban a homlokát ráncolva indult Nimra keresésére. Volt egy lehetőség, amelyet eddig nem vettek figyelembe, és nagy valószínűséggel ebben rejlett a válasz minden kérdésre. A vámpír arra számított, hogy Mimóza sírjánál találja majd meg az

52

angyalt, de félúton a vad kert felé, ahová a macskát eltemették, valami arra késztette, hogy felnézzen… A látványtól elállt a lélegzete. Az angyal lenyűgözően lebegett a palaszürke égen, amit átszőttek a hajnal arany, narancssárga és rózsaszín sugarai. Szárnyai mintha lángoltak volna a hátulról rájuk eső fényben, a ruganyos alakja tökéletesen kirajzolódott a réteges, finom bronzszínű selyemruhájában, amelyet a szél a testére csókolt. Noel nekidőlt egy magnólia sima törzsének, és csodálta a nő szépségét. A látvány, ahogy Nimra szélesre tárt szárnyakkal siklott a légáramlatokon, a Menedéket idézte fel benne, a távoli, titkos várost, amely sokáig az otthona volt. Azután helyezték őt az angyali erődítménybe, hogy letelt a százéves szerződése, és ő úgy döntött, Raphael szolgálatában marad. Ott az őrség tagja lett, amely Raphael területét védelmezte a Menedéken és óvta a gyengéket, akik számára a hegyek között rejtőző város épült. Nemsokára azonban egy utazó egységbe osztották be, amelyet a világ minden tájára vezényelhettek különböző küldetésekkel. New York, ahol Raphael arkangyal tornya állt, csoda volt a fiatal férfinak, aki addig csak a lápvidék vad pusztaságát ismerte. A magasra törő épületek és emberektől nyüzsgő utcák egyszerre sújtották le és voltak felemelőek a számára. Kinshasa felkeltette a benne élő felfedezőt, lelkének azt a részét, amely eredetileg is hajtotta, amikor elfogadta a vámpírlét kihívásokkal teli kalandját. Párizs, Bejrút, Liechtenstein, Belize, ezek a helyek mind másként hatottak rá… de egyik sem dalolta a lelkének azt az egyszerre perzselő és lágy éneket, amelyet Nimra területe suttogott neki. A drágakőporral hintett szárnyak csillogtak az égen, játszi könnyedséggel szelték a levegőt. A férfi szíve elszorult; Noel azon gondolkozott, vajon Nimra tudja-e, hogy figyeli, vajon az ő kedvéért repül-e. Egy pillanattal később azonban a vámpír egy másik pár szárnyat is meglátott az égen, ettől rögtön elborult a kedve. Christian Nimra alá vágott, majd körülötte kezdett repülni, mintha táncra hívta volna. A szárnya nagyobb volt Nimráénál, a röpte kevésbé kecses, sokkal erőszakosabb. Nimra nem fogadta ugyan el a felhívást, de nem is szállt le. Noel nézte, ahogy a két angyal átszeli a tágas eget, néha egymás útját keresztezik, és nemegyszer úgy hangolják össze a pályájukat, a kanyarokat, bukásokat és emelkedéseket, hogy csak egy hajszállal kerüljék el egymást. Noel vére forrt a dühtől. Nem az a rideg, feszítő, kemény harag volt, amit eddig olyan sokszor érzett, hanem forró, szúró, nyers, férfias féltékenység. Neki nem voltak szárnyai, soha nem követhette Nimrát ebben a játékban. Összeszorította a fogait, keresztbe fonta a karját a mellkasán és figyelt. Lehet, hogy nem tudta követni őket, de ha Christian azt hitte, ezzel előnyhöz juthat, nem ismerte igazán Noelt.

N

imra évtizedek óta nem volt ennyire nyugtalan, azóta, hogy tudomást szerzett Eitriel árulásáról. Most a felhők között keresett megnyugvást, de a hajnal végtelen fényében sem talált válaszokra. Ekkor vette észre, hogy éppen az a szempár figyeli, amely a

53

zaklatottságát okozta. Szinte kényszert érzett, hogy repüljön a férfinak, hogy megmutassa a hatalmát, az erejét. Az éjszaka forró meghittségében Noel csak a vérét vette el, a testét nem, mégis túl mélyen érintette meg a lelkét. Készen állt arra, hogy megnyugvást hozzon a vámpír számára, és közben maga is rátaláljon a békéjére. De a férfi valahogy erős indát font a szíve köré, és Nimra egyáltalán nem volt biztos abban, tetszik-e neki, hogy ilyen sebezhetővé vált. Ennek semmi köze nem volt a sebekhez, amelyeket Eitriel hagyott a szívén, de ahhoz igen, hogy túlságosan is erősen vonzódott a vámpírhoz. Noelhez, aki egyre közelebb ért hozzá, ahogy Nimra leszálláshoz készülődött. – Jó reggelt, Noel! – A szárnyait a háta mögé húzta, amint a lábával megérintette a földet. Noel válaszként elindult felé, hosszú léptekkel emésztette fel a kettejük között lévő távolságot. Majd megcsókolta az angyalt. Forrón, keményen, mindent felemésztő tűzzel. Az ajkai égették a nő száját, az álla durván súrlódott a bőréhez. – Az enyém vagy – szólalt meg a férfi végül, amikor hagyta levegőhöz jutni Nimrát. A hüvelykujjával az arcát simogatta. – Nem osztozom rajtad. – Birtoklási vágytól fűtött kijelentés volt ez, amely a férfiasságának legmélyebb rétegeiből fakadt. A civilizált burok lehullott róla. A férfi ősi hevességének lángjai Nimra minden érzékét átjárták, de a nő mégis jégbe burkolta a következő szavait. – Azt hiszed, képes lennék elárulni téged?

– Nem, Nimra, de ha az a piperkőc nem száll le rólad, itt vér fog folyni. A nő lerázta magáról a vámpír kezét és hátrált egy lépést. – Én, mint a területem uralkodója, nagyon sok férfival kerülök szembe. – Ha Noel azt hitte, hogy határokat szabhat neki, akkor nem az a férfi volt, akinek gondolta. – A legtöbbjük nem akar veled lefeküdni – vágott vissza nyersen a férfi. – Én pedig fenntartom magamnak a jogot, hogy bemutassam az öklömet azoknak, akik mégis. A nőnek erőt kellett vennie magán, hogy el ne mosolyodjon. A birtoklásnak ilyen tiszta, durva és őszinte jelét el tudta fogadni. Ez nem hatalomgyakorlásról szólt, hanem területi harcról, Nimra pedig elég idős volt ahhoz, hogy ne is várjon mást egy Noel korú vámpírtól. – Vérontás ne legyen! – előrehajolt, a két keze közé fogta a vámpír arcát és egy finom csókot lehelt az ajkára. – Christian hasznos tagja az udvaromnak.

H

úsz perccel később Noel a falnak támaszkodva állt Nimra íróasztala mellett, és figyelte, ahogy az angyal a szekrényhez lép, amelyben az Éjfélt tartotta. A szárnyainak látványa egzotikus csábítás volt, és a férfi csak azért állt ellen a kényszernek, hogy megérintse őket, mert abban a pillanatban egyikük sem volt játékos kedvében.

54

Fél perccel később Nimra kezében a fiolával megfordult. A kis üvegcse még az ő vékony ujjai között is aprónak tűnt. Nimra az ablak elé lepett és a fény felé emelte. A sötétség árnyként suhant végig a lelkén, és az arcára lopakodott. – Igen — motyogta igazad volt. Nem annyi Éjfél van benne, mint kellene. Noel azt kívánta, bárcsak ne lett volna igaza. – Biztos vagy benne? Nimra bólintott, és a napfény kéken és feketén megcsillant leomló haján. – Az üvegcsén vízszintes arany csíkok vannak. – Végighúzta ujját a finom, vékony vonalakon. – Ez csak díszítés, de én emlékszem, amikor néztem a fiolát és belegondoltam, mi mindenre lennének képesek néhányan, hogy ebből akár csak egy cseppet is megszerezzenek. A folyadék akkor a harmadik gyűrűig ért. Noel leguggolt, hogy lássa az üvegcsét, amit az angyal az ablak párkányára állított. A folyadék néhány másodperc múlva leülepedett, ekkor egyértelművé vált, hogy a szintje a második és harmadik sáv között van. A férfi felszisszent. – Azt kívánom, bárcsak tévedtél volna, Noel. – A vámpír kezében hagyta az Éjfélt és átvágott a szobán, a szárnyait a kék, borostyánszín, csavarodó mintákkal díszített szőnyegen húzta maga után. – A tény, hogy a gyilkos behatolt a lakosztályomba és elvitte az Éjfélt, két dolgot jelent. – Az első – kezdte Noel, miután a széfbe helyezte a fiolát és bezárta annak ajtaját – , hogy olyasvalakiről van szó, aki tudta, hol van az Éjfél. – Igen. De egy kezemen meg tudom számolni, ki tud erről, és nem is kell minden ujjamat használnom. – Elhagyatott szomorúság hallatszott a hangján. – A második pedig, hogy más erős angyal keze nincs a dologban. A gyűlölet csakis az én udvaromból származik. Noel meg sem próbálta megvigasztalni, mert tudta, hogy Nimra úgysem nyugszik meg, amíg a tettest el nem kapják és az indítékait ki nem derítik. – Ide kell hívnunk egy helyszínelőt, hogy megtudjuk, van-e az üvegen vagy a széfen olyan ujjlenyomat, aminek nem lenne szabad ott lennie. Nimra úgy nézett rá, mintha a férfi idegen nyelven beszélt volna. – Helyszínelőt?

– Elvégre ez a huszonegyedik század! – vágott vissza Noel gyengéden kötekedve, de a szíve máris sajgott a nőért, akinek el kell majd rejtenie a fájdalmát és újra a területe felett kegyetlenül uralkodó angyallá kell változnia. Könyörtelenné és embertelenné. – Az ilyen dolgok már nem lehetetlenek. Nimra összehúzta a szemét. – Csak a saját felelősségedre nevess ki! – de nem ellenkezett, amikor a férfi a karjaiba zárta őt. Noel végigsimított a nő hátán, nehéz, forró szárnyain. – Tudok szerezni valakit, akiben megbízhatunk.

– Nincs

ínyemre, hogy ilyen embert fogadjak az udvaromban. – Az angyal felemelte a fejét, az igéző szemeiben eltökéltség villant. – De ezt meg kell tennünk, méghozzá gyorsan. Christian már a féltékenységgel magyarázható szinten túl is kezdi megkérdőjelezni az ittléted okát, Asirani pedig túlságosan is éberen figyel téged. 55

Barom vagy nem barom, Noel soha nem becsülte alá Christian intelligenciáját. A meglepetés az volt, hogy ilyen sokáig tartott, amíg átlátott a szitán. Egyértelmű, hogy a Nimra iránt táplált érzelmei megzavarták a gondolatait. Ami pedig Nimra társasági titkárát illeti… – Asirani azért figyel, hogy nehogy fájdalmat okozhassak neked. Nimra eltolta magát a férfi mellkasától, a hangja távolinak tűnt, amikor megszólalt. – Attól nem félsz, hogy én fogok neked fájdalmat okozni? De igen. A vonzó és veszélyes Nimra volt az, aki felébresztette őt bénult állapotából, amelybe a támadás után került. Az érzelmei még újak voltak, nyersek, fájdalmasan sérülékenyek. – Én vagyok a te pajzsod – válaszolt Noel, mert nem akarta felfedni a nő előtt az érzékenységét. – Ha ez azzal jár, hogy megsérüljek helyetted, habozás nélkül megteszem. – Mert Nimrában megvolt az, ami a vele egykorú és hasonló erejű angyalokban legtöbbször már nem: még vert a szíve, még működött a lelkiismerete. A nő a kezei közé fogta a vámpír arcát. A tekintetéből annyi erő sugárzott, hogy az szinte simogatta őt. – Elárulok neked egy titkot, Noel. A létezésem évszázadai során egyetlen szeretőm sem állt még ki értem. Ez szíven ütötte Noelt. – És mi van Eitriellel? Nimra leengedte a karját és az ablak felé fordult. – Ő senki. – A szavai véglegesek voltak, egy olyan angyal ki nem mondott parancsa, aki hozzászokott már, hogy feltétlenül engedelmeskednek neki. Noel azonban nem hagyhatta, hogy a nő határokat szabjon a kapcsolatuknak. – Ez a senki – csattant fel, a kezével belemarkolt az angyal selymes hajába és kényszerítette öt, hogy a szemébe nézzen – most is itt jár, köztünk. Nimra megpróbálta kiszabadítani magát, de a vámpír nem engedte el őt. Az angyal tekintetén sötét méreg látszott. – Tudod, hogy ki tudnám magam tépni a kezedből.

– Mégsem teszed.

56

9. FEJEZET

H

ihetetlen ez a férfi, gondolta Nimra. Teljességgel kezelhetetlen társ lenne. Követelőzne, hajtaná őt, és olyan dolgokat engedne meg magának, amelyeket nem lenne szabad. És egészen biztosan nem imádná olyan áhítattal, amilyet az ő rangja és kora megkövetel. Nimra lelkének azon része, amelyben az évszázados gőg lakott, nagyon is meglepődött azon, hogy ez az ötlet inkább vonzotta, mint taszította. A folyamatos kihívás; az, hogy az akaratát mindig össze kelljen vetnie a vámpíréval, aki egy olyan tűzben edződött, ami a legtöbb lényt visszavonhatatlanul megcsonkított volna; az, hogy a legősibb táncot járhatta vele… Igen. – Eitriel – mondta végül – az volt számomra, amit az emberek férjnek neveznének. – Az angyalok nem házasodnak, nem láncolják egymáshoz magukat ilyen kötelékekkel. – Majdnem háromszáznegyven évig ismertük egymást. Noel arca elkomorult, a tekintete majdnem villámokat szórt. – Aligha mondhatod hát, hogy ő egy senki volt.

– Kétszáz éves voltam, amikor találkoztunk… – Szinte gyerek. — Az angyalok száz éves

korukig el sem hagyhatták a

Menedéket. Nimra felvonta a szemöldökét. – Ereszd el a hajam, Noel! A vámpír azonnal elernyesztette az ujjait. – Sajnálom. – Finoman simogatni kezdte a nő fejét. – Irtózatosan barbár dolog volt. Ez annyira váratlan volt, hogy Nimra majdnem elmosolyodott, miközben éppen életének legszörnyűbb élményeit készült felidézni. – Mindketten tudjuk, hogy te soha nem leszel egy Christian. A férfi szemei felvillantak. – Ki is jár most veszélyes utakon? Az angyal ajka mosolyra húzódott. – Nem voltam gyerek, már nem, de egy nagyon fiatal nő. – A hosszú életük miatt az angyalok sokkal lassabban nőttek fel, mint a halandók, kétszáz évesen azonban Nimra arca és alakja már nőies volt; az angyal kezdte próbálgatni a szárnyait, és már megértette, mivé fog idővel válni. – Eitriel kezdetben a mentorom volt. Ő tanított meg arra, mit jelent olyan angyalnak lenni, aki egy nap talán uralkodni fog, bár én ezzel akkor még nem voltam tisztában. – Csak később értette meg, hogy Raphael már akkor figyelemmel követte a sarjadó erejét, és gondoskodott arról, hogy Nimra megfelelő képzést kapjon. Noel forró és durva ujjai átfogták a nő tarkóját. – Beleszerettél a tanárodba.

57

Az emlékek majdnem maguk alá temették őt, de nem a volt szerető képe töltötte meg a szívét annyi fájdalommal, amennyit sem halandónak, sem halhatatlannak nem lett volna szabad megtapasztalnia soha. – Igen, de csak később, amikor egy ilyen kapcsolat már elfogadható volt. Százkilencven éves voltam ekkor. Egy ideig boldogok voltunk. De a kapcsolatunk mindig is tanár-diák viszony maradt. – Három évtizednyi együttlét után az erőm rohamosan növekedni kezdett, ekkor bízta rám Raphael Louisiana földjét. További tíz év kellett ahhoz, hogy az erőm teljesen kifejlődjön, és addigra messze túlszárnyaltam Eitrielt. Ennek ő… nem örült. Noel, aki továbbra is az angyal tarkóját simogatta, felhorkant. – Az egyik emberbarátom pszichológus. Ő biztosan azt mondaná, ennek az Eitrielnek kisebbrendűségi komplexusa volt. Én a szemfogamat tenném rá, hogy inkább csak kicsi volt a farka. Nimrából a meglepetés kacajt csalt elő, de a nevetés túl gyorsan elült. – A boldogtalansága megmérgezte a kapcsolatunkat – emlékezett vissza a végtelen hallgatásokra, amitől akkoriban megszakadt a szíve, bár azóta már tudta, hogy ez egy olyan férfi sértődött ingerültsége volt, aki nem tudott mit kezdeni egy nővel, aki már nem csodálta áhítattal minden tettét. – Nem lepődtem meg, amikor bejelentette, hogy új szeretőt talált magának. – Fiatalabbat, gyengébbet. – Azt mondta, én egy olyan „lénnyé” változtam, akit már megérinteni sem bír. Noel tekintete még sötétebb lett. – A szemét!

– Igen, az volt. – Ezt Nimra már régen belátta. – Akkor elváltak útjaink, és én azt hiszem, felgyógyultam volna, amikor a fájdalom elmúlik. De… – A vér megfagyott az ereiben – a sors úgy döntött, az arcomba nevet. Három nappal azután, hogy Eitriel elment, megtudtam, hogy gyermeket várok. Nimra látta Noel tekintetében, hogy a vámpír érti, milyen páratlan érték ez. Nagyon ritkán születtek csak angyal gyermekek. Minden egyes babát megbecsültek és óvtak. Még azok is vigyáztak egymás gyermekeire, akik máskülönben ellenségek voltak. – Nem tartottam volna titokban egy ilyen örömhírt Eitriel előtt, de időre volt szükségem, amíg magam is felfogom a dolgot, mielőtt elmondhattam volna neki. Erre azonban már nem került sor – suttogta Nimra és a kezét a hasára fektette. – A babám nem volt elég erős. Keir sokat volt mellettem az első hónapban, miután felismertem, hogy terhes vagyok. – Ő volt a leginkább tisztelt gyógyító az emberek között. — De elhívták őt mellőlem aznap, amikor vérezni kezdtem. Csak egy kicsit… de én már tudtam. Noel kemény, mély hangon morgott valamit magában, majd elfordult, a kezével a hajába túrt, majd a váratlan, kirobbanó erővel megperdült és a karjaiba zárta a nőt. – Mondd, hogy nem voltál egyedül! Mondd, hogy nem így volt!

– Fen – válaszolt Nimra, és a szíve eltelt fájdalommal, amiért látnia kell, hogy a régi barátja ennyire elgyengül, hogy az életének lángja már a legkisebb szélben is megremeg. – Fen velem volt. Ó tartott engem akkor, éjszaka, a rettenetes sötétben, amíg Keir meg nem érkezett. Ha át tudnám változtatni Fent, egy szempillantás alatt

58

megtenném. De nem lehet. – Könnyek szorongatták a torkát, fojtották belé a szavakat. A legdrágább barátomat… Noel megdermedt. – Ő szabadon járhat ezekben a szobákban?

– Hát

persze. — Fen és ő attól a viharos éjszakától kezdve, amikor Nimra gyermeke eltávozott, soha többé nem voltak alattvaló és úrnő. – Itt szoktunk beszélni, ha nem akarjuk, hogy megzavarjanak bennünket. Noel keze szorosabbra fonódott az angyal karján. Nimra a homlokát ráncolta, és már éppen rá akart kérdezni, mire gondol a vámpír, amikor megértette, mi rejlik a kérdés mögött. – Nem Fen! – Nimra kitépte magát a férfi karjai közül. – Ugyanúgy nem ártana nekem, mint amennyire nem ölné meg Amariyah-t. – Nekem – kezdte Noel – fogalmam sincs, hogyan működik az a széf, nem hogy a kombinációt tudjam. Azt sem tudnám, hogyan kezdjek hozzá. De Fen majdnem mindent tud rólad. Ismeri például annak a napnak a dátumát, amikor elvesztetted a babádat. Vagy azét a napét, amikor a gyermeked megszületett volna. A nyugodt szavak tőrként fúródtak Nimra szívébe. Mert igazak voltak. Úgy öt éve változtatta meg a széf kombinációját arra a dátumra, amelyik napon az elvesztett gyermeke megszületett volna. Nem tudatos választás volt, ez volt az első szám, ami az eszébe jutott. – Nem vagyok hajlandó elhinni! – A hangja jeges volt, ahogy igyekezett úrrá lenni a pusztító erejű fájdalmon és kétségbeesésen. – És nem engedem, hogy az a helyszínelő idejöjjön! – Nimra! Az angyal leintette őt, mielőtt Noel többet mondhatott volna. – Én fogok Fennel beszélni. Egyedül. – Ha az öreg barátja tette ezt, Nimra tudni akarta, hogy miért. Ha pedig nem ő volt – és az angyal még mindig képtelen volt elhinni, hogy Fen képes lett volna ilyen árulásra –, akkor így a férfinak nem lesz oka arra, hogy megsértődjön, amiért ilyen szörnyű bűnnel gyanúsítják. – Hacsak azt nem hiszed, hogy felpattan majd és leszúr, amíg ott állok, vele szemben. Noel meg sem próbálta palástolni az idegességét, de nem is akarta megállítani az angyalt, aki az ajtó felé indult. A lépcső alján ott várt Nimrára Exeter és Asirani, hogy beszélhessenek vele, de Nimra csak intett a fejével, hogy most ne zavarják. Igazából nem volt biztos abban, hogy akár csak egy szót is ki tudna nyögni sírás nélkül. A világa a feje tetejére állt, és semmi nem is kerülhetett a helyére, amíg ki nem deríti az igazságot – bármilyen szörnyű is az. Fen nem volt otthon, de az angyal ismerte öreg kedvence helyeit, ahogy Fen is Nimráét. – Ah! – sóhajtott fel a férfi, amikor Nimra rátalált egy napfényes, kő padon a vízililiomos tó mellett. A szemei nagyon komolyak, majdnem feketék voltak. – Újra szomorúság nyomja a válladat. Azt hittem, a vámpír boldoggá tesz.

59

Noel lemaradt Nimrától, amint megpillantotta Fent. Hagyta, hogy a nő bizalmasan beszéljen Fennel, mert erre volt szüksége. Az angyal csüggedten letelepedett a férfi mellé, a padra; a szárnya a fűre rogyott a háta mögött. – Eltitkoltam előled valamit, Fen – szólalt meg, tekintetével egy szitakötő röptét követte. — Királynő nem azért halt meg, mert a szíve felmondta a szolgálatot, hanem mert megitta a mérget, amit valaki nekem szánt. Fen egy hosszú pillanatig nem válaszolt. Szél sem rebbent, a tó a vízililiomok széles levelei alatt tükörsima volt. – Olyan szomorú voltál! – szólalt meg végül. – Olyan nagyon, nagyon mélyen szomorú. A lelked mélyén, ahol majdnem senki nem látta. De én tudtam. A mosolyod közben, az uralkodásod közben, végig gyászoltál. Olyan sok éve gyászoltál már! Az angyal szemeit égették a könnyek. A férfi ráncos keze összezáródott a nőpadon nyugvó ujjain. – Aggódtam, hogy ki fog rád vigyázni, ha én már nem leszek. – Hangja levegős volt az idős kortól, ujjai remegtek. Nimrának elszorult a szíve a fájdalomtól. – Azt hittem, a szomorúság teljesen kiüresít majd, és ezért könnyű préda leszel a hódítók számára. Egyetlen kövér könnycsepp gördült le a lány arcán. – Csak békét akartam adni neked. – Fen megpróbálta megszorítani a nőkezét, de az ereje már nem volt a régi, nyoma sem volt az energiától duzzadó férfinak, aki valamikor az udvarába érkezett. – Megszakadt a szívem, amikor láttam, hogy a kertben bolyongsz, amikor mindenki alszik. Annyi fájdalom kavargott benned! Tudom, gőgös dolog, hogy ilyen jogot formálok rád, és nevetséges is, de… téged éppen úgy a lányomnak tekintelek, mint Amariyah-t. Nimra felfordította a tenyerét és az ujjait az öreg ujjai közé fonta. – Ilyen gyengének tartasz engem, Fen? A férfi felsóhajtott. – Attól félek, hogy rossz tapasztalataim voltak a másik lányommal. Ő nem erős. Ezt mindketten tudjuk. – Ha én meghalok, senki sem maradt volna, aki vigyázzon rá.

– Tudom. Mégsem tudtam tovább tétlenül nézni a fájdalmadat. – Fen megrázta a fejét. – Már másnap, amikor újra erősen és bátran néztél szembe a világgal, tudtam, hogy szörnyű hibát követtem el, de akkorra Királynő már halott volt. – Minden szavában súlyosan kopogott a megbánás. – Sajnálom, úrnőm. Elfogadom a büntetésem, bármi is legyen az. Nimra megszorította a férfi kezét. Az érzelmek fojtogatták. – Hogyan büntethetnélek meg azért, mert szeretsz engem?! – Képtelen lett volna neki ártani, ennek még a gondolata is elképzelhetetlennek tűnt. A férfi nem volt gyilkos, csak egy zavarodott öregember, aki féltette a lányait, akiket hátra kellett hagynia. – Nem fogom hagyni, hogy Amariyah elvesszen – ígérte meg. – Amíg élek, vigyázni fogok rá.

60

– A szíved mindig is túl jó volt ahhoz képest, amekkora hatalmad van. – Az öreg csettintett a nyelvével, és felemelte egy bütykös ujját. – Még jó, hogy a vámpírodat keményebb fából faragták. Ezúttal Nimra rázta meg a fejét. – Ezek egy halandó gondolatai – válaszolt, és a szíve megsajdult, mert tudta, hogy a gyász a férfi minden egyes szívverésével egyre közelebb ér hozzá. – Nekem nincs szükségem férfira. – Nincs. De talán nem ártana, ha lenne. – Fen elmosolyodott. Ez a mosoly ismerős, meghitt volt Nimra számára, és a nő tudta, meg fog szakadni a szíve, ha már nem láthatja többé. – Biztos észrevetted, hogy azok az angyalok tudták megőrizni az… emberségüket, akik mellett ott állt egy hitves vagy egy szerető. Okos, előrelátó megjegyzés volt ez az öreg részéről. – Ne halj meg, Fen! – bukott ki Nimrából, aki nem tudta tovább magában tartani a fájdalmát. – Neked örökké kellene élned! – Az angyal három évvel azután, hogy a férfi az udvarába szegődött, megvizsgáltatta Fen vérét. Már akkor tudta, hogy megbízhat benne, és Fen soha nem fog visszaélni a bizalmával. De az eredmény negatív volt: Fen teste ellenállna a folyamatnak, ami vámpírrá változtatta az embereket. A reakció olyan erős lenne, hogy a férfi vagy belehalna, vagy gyógyíthatatlanul megőrülne. A férfi felnevetett. A bőre vékony volt, mintha papírból lett volna. – Én már várom a halált – mondta és felnevetett, a szemei megcsillantak. – Végre lesz valami, amit én ismerek, te pedig nem, és talán soha nem is ismerhetsz meg. Ettől Nimra ajkai is mosolyra húzódtak. A Nap lustán kúszott a kék égen, a jázmin édes illata lengett a levegőben. Ő pedig ott ült a padon az öreg mellett, aki majdnem meggyilkolta, és előre gyászolta a napot, amikor a férfi már nem nézhette vele együtt a vízililiomokkal tarkított vizet, nem hallgathatta vele a szitakötők szárnyainak surrogását.

E

z a nap korábban eljött, mint gondolta volna. Fen másnap egyszerűen nem ébredt fel, békés mosollyal az arcán aludt el örökre. Nimra a legnagyobb tiszteletadás mellett temettette el szeretett felesége mellé. Még Amariyah is félretette aznapra az ellenséges érzelmeit és a lehető legelőkelőbben viselkedett végig, pedig az arcát mély gyász torzította el. – Ég veled – mondta Nimrának, miután Christian tiszta és gyönyörű hangon szívet tépő búcsúdalt zengett a halandónak, aki angyalok barátja lett. Nimra a vámpír szemébe nézett, amely annyira hasonlított az apjáéra, mégis teljesen más volt. – Tudd, hogy ha bármire szükséged van, csak szólnod kell. Amariyah barátságtalan mosolyt villantott az angyalra. – Felesleges színlelnünk. Az apám volt az egyetlen kapocs közöttünk, és most ő is elment. – Azzal a vámpír megfordult, és Nimra tudta, hogy akkor látta utoljára Fen

61

lányát. Ez nem számított. Már mindent előre elrendezett: Amariyah soha sem lesz már egyedül, mindig kap majd segítséget, ha szüksége lesz rá. Ezt Fenért tette… a barátért, aki már soha nem látja el tanácsokkal őt, olyan bölcsen, amilyen bölcsességet egyetlen halandónak sem lett volna szabad elérnie. Egy nagy, kemény kéz fogta át az övét. – Gyere – szólt Noel –, ideje mennünk. A vámpír letörölte az angyal arcáról a könnycseppeket. Nimra csak ekkor vette észre, hogy sírt, mikor már csak ők ketten álltak a sír mellett. – Hiányozni fog nekem, Noel.

– Tudom.

– A férfi felfelé húzta a kezét a nő karján, megszorította a vállát, és magához szorította, a testével nyújtott békés öblöt a rengeteg fájdalomnak, amely gyötrő hullámokban tört fel belőle.

N

oel csak az elkövetkező napokban értette meg igazán, mennyi mindent is tett Fen Nimráért. Ő képviselte az angyal érdekeit Louisiana vámpír lakosságával szemben, ő gondoskodott arról, hogy az udvar egyensúlyban legyen… ő állt a középpontban, annak ellenére, hogy mindig a háttérbe húzódott. Az elvesztése után zavaros időszak következett, amikor mindenki próbálta megtalálni a helyét az új rendben. Christian természetesen át akarta venni az irányítást, de gyorsan kiderült, hogy túl gőgös volt ahhoz, hogy sikerrel folytassa azokat a finom politikai játszmákat, amelyeket Fen olyan jó érzékkel kezelt… és amelyeket Noel lassan átvett tőle. Ő nem volt ugyan politikus, de nem okozott gondot neki, hogy minden rangot és beosztást figyelmen kívül hagyjon, hogy elintézze, amit meg kellett oldani. Arról, hogy volt-e joga egyáltalán az udvarban maradni, Noel nem kérdezte Nimrát, és senki mással sem egyezkedett. Egyszerűen csak felhívta Dmitrit és bejelentette: – Maradok. A vámpír, akinek hatalma nagyobb volt bármelyik fajtabélinél, akit Noel ismert, egyáltalán nem örült ennek. – Már beosztottalak szolgálatra az Arkangyal-toronyba.

– Akkor húzz ki a listáról. Amikor Dmitri hosszú csend után megszólalt, a hangján hallatszott, hogy jól szórakozik. – Ha Nimra mégis úgy dönt, hogy túl sok a baj veled, itt mindig lesz helyed.

– Köszönöm, de erre nem lesz szükség. – Noel nem hagyta volna magára az angyalt, még ha Nimra ki is akarta volna dobni őt. A nő fájdalmasan sérülékeny volt ezekben az időkben. Most, hogy Fen már nem őrizte tovább a titkait, szükség volt valakire, aki megvédi azoktól, akik lehetőséget láttak arra, hogy gyászában ártsanak neki. Miután Noel elhatározásra jutott, munkához is látott: használta az udvar idős és fiatal tagjait, hogy védje Nimra érdekeit. Az okos és hű Asirani volt az első, aki vele tartott. 62

– Tudtam, hogy nem láttuk még az igazi Noelt – jegyezte meg csillogó szemekkel és egy aktát nyújtott át neki. – Ezt el kell intézned. A mappában egy jelentés volt néhány fiatal vámpírról, akik meghallották, hogy a gyász elvonja az uralkodó figyelmét, és zavargásokat kezdtek New Orleansban. Noel még aznap este a városba érkezett. A vámpírok százévesnél fiatalabbak voltak, még együtt sem volt esélyük Noellel szemben. Nemcsak idősebb volt náluk, de sokkal erősebb is, mint ami a kora alapján várható lett volna. Az angyalokhoz hasonlóan a vámpírok között is voltak, akik életük során egyre erősödtek, míg mások nem fejlődtek egy bizonyos szintnél tovább. Noel ereje az átváltoztatása óta folyamatosan nőtt. Ez volt az egyik oka annak, hogy Raphael őrségébe hívták, közvetlenül a Hetek alatti szolgálatra. A randalírozó vámpírok elég buták voltak ahhoz, hogy azt higgyék, el tudják őt intézni. Noel ezeken az idiótákon vezette le az összes felgyülemlett feszültségét és a haragot, amiért nem tudta megóvni Nimrát a Fen elvesztésével járó fájdalomtól. Miután legyőzte őket, Noel karba font kézzel megállt a lábai előtt véresen, sebzetten heverő vámpírok felett egy sötét sikátorban, amit csak egy távoli utcai lámpa halvány, sárga fénye világított meg. – Azt hittétek, senki sem figyel? A kis csoport vezetője felnyögött, a szeme körül már kezdett virítani egy szép lila folt. – A francba, senki nem szólt, hogy Nimrának már egy rohadt békefenntartója is van. – Vigyázz a szádra! – Noel elégedetten nyugtázta, hogy a férfi elsápadt. – Ez csak figyelmeztetés volt. Legközelebb nem fogom vissza magam. Megértettétek? Többen bólintottak. Még sötét volt, amikor Noel visszatért a szobájába a kora hajnali órákban. Lezuhanyozott, egy törülközőt csavart a dereka köré és kilépett a fürdőből, hogy felöltözzön. Igazából arra vágyott, hogy Nimrához mehessen. Az angyal Fen halála óta egy szemhunyásnyit sem aludt. A férfi bizonyára a kertben találta volna, de félt, hogy az alig halványuló zúzódás, amit az egyik vámpír könyöke okozott az arcán, elárulná, hogy miben mesterkedik. Egy kis időt szeretett volna nyerni, amíg jobban beleszokik az új munkakörébe, mielőtt… – Nimra! Az angyal Noel ágya szélén ült, a szárnyait a háta mögött, az ágyra terítette. Mélykék, bő köpeny volt rajta. Jobban hasonlított az angyalra, aki a területén uralkodott, mint az elmúlt napokban bármikor. – Hol voltál, Noel?

63

10. FEJEZET

N

ew Orleansban. – Noel nem tudott volna hazudni Nimrának. Az angyal a szemöldökét ráncolta. – Szeretnéd hallani a részleteket?

– Nem, ma nem. — A tekintete végigvándorolt a férfi vizes alakján, mielőtt felállt. A szárnyai suhogva söpörtek végig az ágyon. – Bonne nuit! A férfi nem érintette meg a nőt azóta, hogy forrón és édesen táplálkozott belőle, most azonban utána lépett, a kezével átfogta Nimra selymes karját, és a nő hátát, a szárnyait a mellkasához húzta. – Nimra! A nő megállt, Noel pedig félrehajtotta a fekete hajának leomló zuhatagát és az ajkát az angyal nyakára tapasztotta. Nimra hátranyúlt és az ujjaival megérintette a férfi arcát. – Éhezel, Noel? Az egyszerű kérdés mögött rejlő nagylelkűség megrázta ugyan Noelt, de nem lepte meg. Most, hogy már megértette a karjai között pihenő nő lényének lényegét. – Maradj! – Végigcsókolta a nő vékony nyakának ívét. Ez különös kéjjel töltötte el a férfit, a bőre megfeszült, a szíve hevesebben kezdett verni. – Hagyd, hogy öleljelek! Nimra egy pillanatig nem válaszolt, és Noel tudta, hogy azon töpreng, rábízhatja-e magát most, hogy ennyire kiszolgáltatott és sérülékeny. Majd megfordult és a férfi arcába nézett. Hagyta, hogy Noel a karjaiba zárja és az ágyába vigye, és ez elfordított egy kulcsot a Noel lelkének egy sötét sarkában lévő ajtóban. Felszínre emelte lényének azt a részét, amely a támadás óta nem látott napvilágot. Ami történt vele, majdnem megtörte őt, de végül felülkerekedett. És most feléledt.

N

imrában mély, kérlelhetetlen sajgással lüketett a vágy, de az angyal ellenállt a késztetésnek, hogy bármit is kikényszerítsen, követeljen ettől a megkapó férfitól, akinek sebei még hosszú ideig nem gyógyulnak be teljesen. Ekkor azonban a tekintete összefonódott Noelével, ahogy a vámpír megtámaszkodott felette az ágyon. Olyan erő sugárzott a szemeiből, amilyet Nimra még soha nem látott. A férfi ujjai végigsimítottak szárnyának érzékeny ívén. — Érints meg, Nimra! – parancsolt rá Noel. Ő pedig örömmel engedelmeskedett ennek a parancsnak. A lábával végigsimított a férfi lábszárának hátsó részén, közben a köpenye a combjára csúszott. Ezután nekilátott felfedezni a vámpír kemény, végtelenül férfias testének barázdáit és völgyeit. A férfi megremegett Nimra érintésétől, a lélegzete forrón csapódott a nő

64

bőréhez, miközben Noel a fogaival szántotta végig az angyal állkapcsát. A férfiassága nyers vággyal szorult Nimra felsőtestének. Ez nem volt egy finomkodó szerető. — Szép férfi vagy – szólalt meg a nő, miközben a kezét Noel vágyának bizonyítéka köré zárta. A vámpír arcát pír öntötte el. — Huh, persze, ahogy gondolod. — Hogyhogy ilyen könnyen rám hagyod? – Nimra megszorította őt, élvezte az acélos keménységet borító bársonyos bőr tapintását. – Nem vagyok biztos benne, hogy hiszek neked. A férfi felhördült. — Nimra, a kezed a farkamon van. Ha büdös tetűnek neveznél, azzal is azonnal egyetértenék. Csak. Ne. Hagyd. Abba. Nimra bensője teljesen elolvadt attól, hogy a férfi ilyen nyíltan kimutatta, mennyire élvezi. Ezért nem csak hogy folytatta, amit csinált, de csókolni és a szájával szívni kezdte a nyakát, amíg Noel a saját száját az ő nyakára nem tapasztotta, s gyengéd önuralma zabolátlan szenvedéllyé változott. Követelőzve a nő szorításába lökte a férfiasságát, és ezzel egy időben a nyelvét is a szájába fúrta. A kezével megmarkolta a nő ruháját és az anyagot felhúzta Nimra derekára. Egy pillanattal később az ujjai már a csipke alatt voltak. Nimra teste ívben megfeszült, a nő a csók közben felsikoltott. Ezt a férfi biztatásnak vette, letépte a nőről a csipkét és a remegő készenlétig simogatta, közben pedig lefejtette az angyal kezét magáról. – Elég! – morogta a nő ajkain, és a combjaival kitárta Nimra combjait. Nimra Noel dereka köré kulcsolta a lábait, a vámpír pedig egy ösztönös mozdulattal magáévá tette őt. Nimra gerince hátrahajlott, belekapaszkodott a férfiba, a körmei belevájtak Noel hátának izzadságtól csúszós izmaiba. Az angyal megremegett, amikor megérezte a vámpír száját a nyakán, a lüktető verőere feletti, kibírhatatlanul érzékeny bőrén. Igen! Belemarkolt a férfi hajába és magához szorította őt. – Most, Noel! A férfi ajka mosolyra húzódott a nő nyakán. – Igenis, Nimra úrnőm. A nyakából, ahol a vámpír a vérét itta, éles gyönyör áradt szét a testében, miközben a férfi teste, a kezei egyre közelebb taszították őt a szakadék széléhez. Amikor a két kéj hulláma összecsapott, Nimra darabokra hullott… hogy később a férfi karjaiban térjen magához, aki olyan vad gyengédséggel nézett rá, hogy Nimra hinni kezdett egy örökkévalóságban, amit nem fojt meg a magány.

H

árom nappal később Nimra a szemöldökét ráncolva meredt Asiranira. – És semmi más probléma nem adódott? – Azt elhitte ugyan, hogy a környék angyalainak nem tűnt fel egy halandó halála, a területén élő vámpírok azonban nagyon is tisztában voltak azzal, milyen szerepet játszott Fen az udvarban.

65

Hihetetlen volt, hogy semmit sem próbáltak meg elkövetni, amíg uralkodójukat maga alá temette a gyász. Asirani nem nézett a szemébe. – Nos, ezt azért nem mondanám. Nimra várt. És várt. – Asirani! Egy megadó sóhaj… – Erről egy másik vámpírt kellene kérdeznie. Nimra azonban, ahelyett, hogy kérdőre vonta volna a megfelelő vámpírt, úgy döntött, inkább maga néz a dolgok után. Azt találta, hogy „valaki” olyan érzékkel intézte Fen halála után az ügyeket, hogy csak nagyon kevés zavaró esemény történt, és azok is órákon belül elsimultak. A külvilág szemében Fen évtizedes szolgálata a férfival együtt feledésbe merült, a halála csak kellemetlenség volt, nem gyötrő fájdalom, amitől meghasadt Nimra szíve és könnyben áztak a szemei. Később arra is rájött, hogy a gyász ideje alatt a hírneve, mely szerint Nimra olyan angyal, akivel nem érdemes ujjat húzni, nem hogy megromlott volna, de még meg is erősödött. – Miért kaptam bocsánatkérő levelet a New Orleans-i vámpírok vezérétől? – kérdezte Christiantól. – Úgy tűnik, azt hiszi, egy hajszál választ el attól, hogy az egész népét csúnyán kivégezzem. – A vámpírjai illetlenül viselkedtek – jött a válasz. – El van intézve. – Az angyal savanyú, zárkózott arckifejezéséből egyértelmű volt, hogy ennél többet Nimra belőle nem szed ki. Az Nimrát kíváncsivá tette Christian nyílt szembeszegülése, és az is, hogy ő és Noel látszólag kiegyeztek egymással. Végül megkereste azt a vámpírt is, aki felelős volt a politikai játszmákért, amelyekben, minden jel szerint, nyoma sem volt Fen finom körmönfontságának, de amelyek mégis nagyon eredményesek voltak. – Mikor nevezted ki magad a rendfenntartómnak? – kérdezte Noeltől, amikor az elvadult déli kertben rá talált. A férfi egyértelműen bűntudatos – és fiatal – arccal ugrott fel a földről, ahol térdelt. – Jól hangzott ez a cím. Amikor a nő megpróbálta megnézni, mi van a férfi háta mögött, a rózsaszín és fehér, apró virágos bokor alatt, Noel az útját állta. Nimra összeráncolt szemöldökkel ütögette a combjához a bocsánatkérő levelet. – Mit tettél New Orleansban?

– A vámpírok nem tanultak az első alkalomból – válaszolt Noel hűvös tekintettel. – Ki kellett találnom valami kreatív megoldást. – Elmesélnéd?

– Hallottál

már olyasmiről, hogy feladatok delegálása? – Rezzenéstelen arccal nézett az angyal szemébe. Nimra elmosolyodott. Az uralkodó énje felismerte az erőt, amit olyan kevesekben lehetett megtalálni… és amire minden nő vágyik a mellette álló férfiban. 66

– Hogy állnak a részvényeim? – Erről Christiant kérdezd! Neki

van számítógép az agya helyén… Kénytelen

voltam valami feladatot adni neki is. Váratlan volt az is, hogy Noel megosztotta másokkal a hatalmat, miután ilyen gyorsan és vérontás nélkül magához ragadta. – Van még valami, amiről tudnom kell?

– Nazarach kopói körbeszaglásztak itt úgy egy hete, de úgy tűnik, sürgősen haza kellett térniük. – Noel megrántotta a vállát, mintha neki semmi köze nem lenne a dologhoz. – Értem. – Csodálatos volt, amit megértett. Ez az erős férfi, aki kétségtelenül vezetésre termett, az ő szolgálatába állt. Fennel ellentétben ő érzéki szinten is kötődött hozzá, mégsem zavarta őt semmilyen aljas suttogás az éj sötétjében, még akkor sem, amikor a leggyengébb volt. Csak pompás gyönyört kapott tőle, amely tompította a gyász és fájdalom élét. De mielőtt még Nimra szavakba önthette volna a szívében vadul száguldó érzelmeket, halk, kíváncsi nyávogás ütötte meg a fülét. Az angyal szíve megdobbant, megpróbált a férfi széles válla mögé pillantani, de Noel hátat fordított neki, leguggolt és eltakart előle mindent. – Mondtam, hogy maradjatok csendben! — morgott, miközben felállt és szembefordult a nővel. A karjában két apró szőrcsomó, vicces fekete-fehér folttömkeleg pihent. A cicák a férfi mellkasához dörgölték a fejüket, nyilvánvalóan érezték, hogy ha ártatlanokról van szó, ez a farkas csak ugat, de nem harap. – Ó! – Nimra kinyújtotta a kezét és megcirógatta az egyik kiscica lejét, ám ekkor Noel mindkét kis állatot az angyal karjába borította. A kismacskák izegtek-mozogtak egy kicsit, amíg kényelmesen el nem helyezkedtek. – Noel, ezek imádnivalóak! A vámpír felhorkant. – Kis korcsok a helyi menhelyről. – De a hangja könnyed és szeretetteljes volt. — Gondoltam, nem bánnád, ha befogadhatnál két újabb csavargót. Az angyal az egyik cica fejéhez dörgölte az arcát, és jót nevetett a másik féltékeny nyivákolásán. Ilyen pici, törékeny életek, és mégis mennyi örömet tudnak adni! – Az enyémek?

– Úgy

nézek én ki, mint aki macskát tart? – Tiszta, férfias sértődöttséggel fonta össze a mellkasán a karjait. – Én majd szerzek egy kutyát. Egy jó nagy kutyát, éles fogakkal. Az angyal nevetve csókot dobott a férfinak. Évszázadok óta nem érezte magát ennyire fiatalnak. – Köszönöm! Noel arcáról leolvadt a komorság. – Még piperkőc úr is elvigyorodott, amikor az egyik kis macsek megpróbálta a karmaival lefejteni a lábáról a csizmáját. – Na ne! Annyira büszke azokra a csillogó csizmáira! – szörnyű kis jószágok vagytok! – A cicák az angyal állához dugták a fejüket, játszani akartak. – Jó, hogy

67

lesznek újra állatok a ház körül – jegyezte meg, és visszagondolt a fiatal Mimózára, Királynőre. Az emlékek keserédesek voltak, de neki nagyon becsesek. Noel közelebb lépett, és megvakargatta a cica fejét, amelyiknek egyik füle fehér volt, a másik fekete. Nimra látta, hogy a másik cicának mindkét füle fehér volt, fekete csúccsal. – Attól tartok, van egy feltétele annak, hogy megkapd ezt az ajándékot. A komor hang hallatán Nimra letette a cicákat a földre. Tudta, hogy nem másznak el messzire a dobozból, amelyben eddig szunyókáltak. – Mi az? – kérdezte és mélyen belenézett a kemény, éles vonalú, férfias arcba.

– Attól

tartok – szólt Noel és kinyitotta a tenyerét, amiben egy borostyánköves arany gyűrű feküdt –, hogy az ősi, emberi énem mégiscsak vágyik erre a kötelékre. A borostyánt azok az emberek és vámpírok hordták, akik szerelmi kapcsolatban álltak egymással. Nimra még egyetlen férfi kedvéért sem viselt borostyánt. Most azonban felemelte a kezét és hagyta, hogy Noel az ujjára húzza a gyűrűt. – Nagyon remélem, hogy megvetted a gyűrű párját is – suttogta, mert úgy látszik, ő sem volt elég civilizált ahhoz, hogy kötelékek nélkül tudjon élni. Legalábbis akkor nem, ha Noelről volt szó. A vámpír pajkosan elmosolyodott és elővett a zsebéből egy vastagabb, férfiasabb gyűrűt, amiben egy nagy borostyánkő volt, nem úgy, mint Nimra gyűrűjében, amely nagyon finom ötvösmunka volt, egy szépen csiszolt borostyánnal. – Tökéletes.

– Soha nem lehetnek gyerekeink – szólalt meg komoran a férfi, amikor az angyal a lelke mélyét is átjáró örömmel az ujjára csúsztatta a gyűrűt. – Sajnálom. Az érzés Nimra elevenébe vágott, de nem volt benne bánat, mert egy vad, átlátszó kékre színezett örökkévalóság állt előtte. – Mindig lesznek olyanok, mint Violet, akiknek szükségük van egy otthonra – válaszolt, és a hüvelykujjával a gyűrűjét simogatta. – Ők ugyan nem lehetnek vér a véremből, de szív lesznek a szívemből. Noel közel húzódott az angyalához és végigsimított Nimra bal szárnyán. A lassú mozdulat a birtokbavételről szólt, ahogy Nimra ölelése is, amikor a kezeit végigcsúsztatta Noel mellkasán és a vállai köré zárta. Szavakra szükség sem volt, mert az angyal érezte a férfi gyűrűjének aranyát a bőrén, amikor Noel a tenyerébe zárta az arcát. Az ő farkasa. Az ő Noelje.

68

69

1. FEJEZET

K

arina Tucker nagyot sóhajtott. – Jacob, ne üsd meg Emilyt. Emily, engedd el a haját. Ne akarjátok, hogy megállják a kocsival! Emily arca megjelent a visszapillantó tükörben. Olyan dühös volt, amilyen csak egy hatéves kislány lehet. – De anya, ő kezdte! – Nem érdekel, ki kezdte. Ha nem hagyjátok abba, nem tudom, mit csinálok veletek! – Mit csinálsz velünk? – kérdezte nyafogva Melissa. Megan, az ikertestvére kinyújtotta a nyelvét. Karina összevonta szemöldökét, próbált gonosz ábrázatot ölteni a tükörben. – Rettentő dolgokat. A négy gyerek elcsendesedett a furgon hátuljában, próbálták kitalálni, milyen „rettentő dolgok” várnak rájuk. De a csend nem tartott sokáig. Karina tovább vezetett. Ha Jill legközelebb megkéri, hogy pesztráljon egy csapat elsőst az osztálykiránduláson, inkább azt mondja majd, hogy bubópestise van. Maga a kirándulás nem sikerült túl rosszul. A nap ragyogóan sütött, és a háromnegyed órás út Chikashától az ódon falucskáig igazán kellemesen telt. Semmi mást nem láttak, csak a világoskék eget és a lapos oklahomai mezőket, néha egy vékony sávot szélfogó erdővel. De a nap végére, miután kitombolták magukat a szalmaborítású lovas kocsin, megnézték a vajköpülést és a szegek kovácsolását, a gyereket fáradtak és nyűgösek lettek. Húsz perce indultak el hazafelé, és azóta már háromszor tört ki köztük világháború szintű konfliktus. Karina gyanította, hogy a többi szülő sem járt jobban. Ahogy a hat kocsi egymás után sorjázott felfelé az úton, szinte hallotta a kiszűrődő nyavalygást az előtte haladó autókból. Iskolabusszal kellett volna jönniük. De Jillnek sikerült elijesztenie a szülők felét azzal, hogy a buszon nincsenek biztonsági övek. Utólag az egész olyan butának tűnt. Több ezer gyerek közlekedik naponta iskolabusszal, minden probléma nélkül, biztonsági öv ide vagy oda. A pánikkeltés sajnos túl jól ment legjobb barátnőjének. Jill jó szándékú volt, de egész élete abból állt, hogy saját maga kreált vészhelyzeteket, amelyeken aztán diadalmasan úrrá lett. Általában Karina rántotta vissza a szakadék széléről, de ha Emilyről volt szó, ő maga is könnyen kétségbeesett. Véget kellett vetni az örökös aggódásnak. Emily nem üvegből volt. Egyszer eljön az ideje, amikor Karinának el kell engednie egy kirándulásra vagy ott alvós buliba szülői felügyelet nélkül. Karina a gondolattól is megborzongott. Jonathan halála után elvitte Emilyt egy pszichológushoz, aki felajánlotta, hogy vele is foglalkozik. Karina elutasította. Már túl volt egy ilyen kezelésen, mikor meghaltak a szülei, és nem tette könnyebbé a feldolgozását. Megcsörrent a telefonja. Karina megnyomta a gombot a kihangosított készüléken. – Igen? – Hogy bírod a kiképzést? – csiripelte Jill hangja. – Remekül – Még jobban bírná, ha nem kéne vezetés közben telefonálnia. – Te?

70

– Kakilni kell! – jelentette be Jacob a hátsó ülésről. – Róbert csúnyát mondott Savannah-ra. Különben jól elvagyunk – tudósított Jill. – Tényleg ki kell mennem, különben a nadrágomba kakilok, és akkor foltos lesz… – Figyelj, Jacobnak ki kell mennie – Észrevett egy sötétkék feliratot a fák fölött. – Megállok annál a motelnél előttetek. – Milyen motelnél?

– Ott van jobbra. A nagy kék táblával. Napkelte Motel. Látod? – Hol? – hallatszott recsegve Jill hangja. – Nem látom. – Nem látok motelt – jelentette Megan. – Nézd azt a kék táblát! – Emily az ablakra mutatott. – Hát, én nem látom – közölte Jacob. – Azért, mert kuka vagy – felelte Emily. – Te meg hülye! – Csöndet! – torkolta le őket Karina. Jobb oldalán feltűnt a kivezető út. Karina rákormányozta a kocsit. Elmegyek ezen a kijáraton – mondta a mobiltelefonba. – Egy perc és utolérlek titeket. – Milyen kijáraton? Karina, merre vagy? Az előbb még itt voltál, aztán eltűnsz. Nem látlak a visszapillantó tükörben… – Mert lefordultam a kijáratnál.

– Milyen kijáratnál? Az isten szerelmére! – Majd később beszélünk. A betonút egy sötétszürke vakolattal borított, kétemeletes házhoz vezetett. Csak egy öreg dzsip állt a parkolóban. Karina habozva beállt a bejárat elé. Az épület, egy durva kinézetű kocka volt, keskeny, kis ablakokkal, valamilyen hivatalos helynek tűnt, irodának, sőt, akár börtönnek. Semmiképp sem volt hívogató. – Most már látom – mondta csöndben Megan. Karina a fejét csóválta. Az ember azt gondolná, hogy ha valakinek hotelje van, akkor hívogatóvá akarja tenni. Virágot ültet, talán választ egy barátságos színt a falra, nem pont csatahajószürkét. A jó üzletmenet érdekében. A helynek így viszont nyomasztó, szinte fenyegető hangulata volt. Erős késztetést érzett, hogy továbbhajtson. – Kakilni kell! – jelentette ki Jacob újra, és szellentett egyet. Karina kiugrott a furgonból, és elhúzta az ajtót. – Gyere! Tizenöt másodperccel később egy kis előszobába terelte őket. A recepciós pult mögött álló magányos nő feléjük fordította fejét. Csont sovány volt, hosszú vörös haja ernyedten lógott a vállára. Karina az arcára nézett, és majdnem kifordult az ajtón. A nő szeme olyan volt, mint a csörgőkígyóé, semmi együttérzés, semmi kedvesség, semmi érzelem nem volt benne. Egyszerűen semmi. – Elnézést – mondta Karina. – Használhatnánk a mosdót? A kisfiúnak ki kell mennie.

71

A nő a Karina jobbján lévő boltíves ajtó felé intett a fejével. Milyen kedves. – Köszönöm! Gyertek, srácok! Az ajtó egy hosszú folyosóra nyílt. Balra több ajtó volt, az egyik „mosd”, a másik, a legutolsó „lépcső felirattal. Jobbra egy idősebb férfi állt a folyosó közepén. Izmos volt, bulldogarccal. Úgy állt előttük, mintha azt várta volna, hogy vandálok rohanják meg az épületet. Nyílt rosszindulattal méregette Őket. A gyerekek is érezték ezt, és Karina köré bújtak. Megértette őket. – Hello! A férfi nem felelt. Jól van. Karina a vécéhez sietett és kinyitotta az ajtót. Egyszemélyes, elég tiszta. Sehol sem bujkálnak ijesztő alakok. – Siess, befelé. – Beterelte Jacobot, és őrködni kezdett az ajtóban. Lassan vánszorogtak a percek. A férfi nem mozdult. A gyerekek csöndben maradtak a jelenlétében, ahogy a nyulak meghúzódnak egy ragadozó közelében. Karina óvatosan bekopogott. – Gyerünk, Jacob, hadd menjenek be a többiek is. – Mindjárt! Karina várt. A férfi tovább bámulta. Az arca lassan új kifejezést öltött. Úgy tanulmányozta Karinát, mintha valami furcsa, földönkívüli életforma lenne. Ez még zavaróbb volt. Karina megborzongott. – Jacob, mennünk kell. Hallotta, ahogy a fiú lehúzza a vécét. Végre valahára! Jacob előbukkant a mosdóból. – Megmostam a kezem szappannal. Megszagolod? – Nem. Valaki másnak ki kell mennie? A fejüket rázták. Emily átölelte. – Anya, haza akarok menni. – Remek ötlet. – Karina elindult visszafelé a folyosón. A férfi eléjük lépett. – Köszönjük, hogy használhattuk a mosdót – mondta Karina. – Most már megtaláljuk a kijáratot. A férfi előrehajolt. Az orrlyukai kitágultak. Beszívta az illatukat, és az arcán vigyor terült szét. Nem mosolygott, hanem kimutatta a fogait: szokatlanul nagyok, élesek, háromszög alakúak voltak, mint a cápáé, biztosan nem emberiek. Karina hátán futkosott a hideg. A férfi előrelépett. – Olyan szagod van, mint egy donornak. – A fogak annyi helyet kitöltöttek a szájában, hogy csak motyogva tudott beszélni. Karina hátrálni kezdett, feltartva a kezét, hogy védje a mögé bújt gyerekeket. Azt kívánta, bárcsak volna a retiküljében egy buzogány vagy pisztoly – bármilyen fegyver, a zsebkendő, a notesze és a lemerült telefonja mellett. – Engedjen ki minket! A férfi közelebb lépett. – Rishe! Ez a nő egy donor! – Indulnunk kell! – kiáltotta Karina szigorúan. Ha az ember úgy tesz, mint aki kész a harcra, előfordulhat, hogy az ellenfél meghátrál, és könnyebb zsákmányt keres. A férfi újból megvillantotta a fogait, és Karina egy pillanatra mintha egy második sor agyart pillantott volna meg az első mögött. – Nem mentek sehova! – közölte. Ideje volt ellenintézkedéseket tenni. – Segítség! – kiáltotta Karina teljes erejéből. – Segítség! 72

– Nincs segítség – biztosította a férfi. A gyerekek sírni kezdtek. Ez talán valami rémálom, villant át Karina fején. Talán csak álmodik. – Anya? – Emily a farmerébe kapaszkodott. Akár álom volt, akár nem, Karina nem hagyhatta, hogy a férfi a gyerekekhez nyúljon. Hátrálni kezdett a „Lépcső feliratú ajtó felé. – Induljunk! A férfi egyre közeledett. – Rishe! Hol vagy már? A jobb oldali fal recsegve kirobbant. A faburkolat darabjai kirepültek a folyosóra, hátrébb taszítva a cápafogú férfit, és csak centikkel kerülték el Karinát, aki döbbenten bámult a falon keletkezett résre. A vörös hajú nő – Rishe? – átugrott a pulton, és eltorzult arccal Karina és a gyerekek felé rohant. Rishe nyakán kidagadt a bőr, a daganat felfelé mozdult, mintha egy teniszlabda csúszott volna a torkán át a szájába. Ez kész őrület… A nő köpött egyet. Valami sötét repült ki a szájából. Karina oldalába fájdalom hasított. A hasából hosszú, vékony tű állt ki – akár egy sündisznó tüskéje – a mellkasa alatt. Ösztönösen kirántotta. Meg kellett volna ijednie, de erre nem volt ideje… Valami elkapta a vörös hajú nőt hátulról, és megállította a rohamát. Rishe szája rémült, néma kiáltásra nyílt. Óriási karmok ragadták meg a nő arcát, megrántották, és feje egészen kitekeredett. Jóságos ég! Rishe teste összerogyott, és mögötte Karina megpillantott valamit. Hatalmas, sötét, emberhez nem hasonlítható alak volt, gyűlölettel teli pillantással nézett vissza rá. Puszta létezése annyira ellentmondott minden eddigi tapasztalatának, hogy Karina egyszerűen nem hitte el, hogy valódi. Furcsa szag töltötte meg a levegőt, száraz és enyhén fémszagú, mintha a nap felmelegített volna egy rézcsövet. A valami a nőfölé lépett, és rászegezte a tekintetét. — Fussatok! — Karina sarkon fordult, és leszáguldott a folyosón, maga előtt terelve a gyerekeket. A cápafogú férfi lassan felemelkedett, kivett egy faszilánkot a szeméből, félredobta, és mély üvöltéssel kirohant az előszobába a falon tátongó lyukon át. Morgás felelt neki, amely fájdalmat és halált ígért. Karina teljes pánikba esett tőle. Felkapta Jacobot a padlóról – ő volt a legkisebb – és gyorsabban szaladt a lépcsőkre nyíló ajtó felé. Kinyitotta. – Fel a lépcsőn, gyerünk, siessetek! Szuszogva és sírva szedték a lépcsőfokokat. Ugyanaz a félelem, amely Karinát is elfogta, gyorsabban hajtotta őket, mintha akármilyen szigorral rájuk kiáltott volna. Karina becsapta az ajtót, egyik karjában Jacobot egyensúlyozva, és körülnézett, hogy kitámaszthatná-e valamivel, de a lépcsőház üres volt. Égett a gyomra, a tűszúrás nyomán keletkező fájdalom le-feljárt a testében, mintha kigyulladt volna a bőre. A gyerekek után rohant. A fiú ólomsúlyú volt a karjában. Elérték a lépcsők tetejét, és összezsúfolódtak a fordulóban. Lentről kattanás hallatszott. Újból érezte a tüdejét égető forró fémszagot. Karina letette Jacobot, és kinyitotta az ajtót. Betódultak a felső emeld i folyosóra. Karina végignézett az ajtók során, és lenyomta a legközelebbi kilincsét, de zárva volt. A következőt is megpróbálta – az is zárva.

73

A harmadik is. Ez csak egy rémálom. Annak kell lennie. Gonosz morgás hallatszott a hátuk mögött. Emily felsikított, olyan magas hangon, hogy az üveget is eltörte volna. Karina kézen fogta a lányát, és végigrángatta a folyosón, az ablakhoz. – Gyertek utánam! Az ablak mögött meglátta a tűzlétrát. Karina megragadta az ablak tolózárját, és felnyomta. Be volt ragadva. Megszédült. A levegő forró lett körülöttük. Minden lélegzetvétel égette a tüdejét. Megbotlott, megkapaszkodott a párkányban, és minden erejével tolni kezdte a zárat. A fa csikorogni kezdett, és az ablak hirtelen felpattant. A lépcsőház ajtaja nagyot csattant. A gyerekek felsikítottak. A sötét szörnyeteg kijutott a folyosóra. Karina megragadta a legközelebbi gyereket, és kituszkolta a tűzlétrára, aztán sorban a többieket is. Kis lábak dobogása hallatszott, ahogy lefelé futottak a fémfokokon. Emily volt az utolsó. Karina magához szorította a lányát, és kimászott a létrára. Lent fekete teherautó várakozott. Többen álltak mellette. Megfogták a gyerekeket. Csendben álltak, és őt nézték, teljes nyugalomban, míg a gyerekek kiabáltak, és hirtelen ráeszmélt, hogy a lentiek és a benti szörnyeteg szövetségesek. Csapdába ejtették őket. Felette felhangzott a morgás. A világ kristálytiszta, kínzóan éles körvonalakat vett fel. Karina lassan megfordult. Lánya átkarolta, a nyakán érezte lehelete melegét. A tűzlétra fémgyűrűi nyomták Karina hátát. Szíve olyan hangosan dobogott, hogy minden egyes dobbanás mintha ki akarta volna szakítani a mellkasát. Minden levegővétel ajándék volt. Látta, ahogy a valami előbukkan a sötétségből. Lassan kivehetőek voltak a körvonalai, egyik ormótlan mancsát a párkányra tette, majd mellé a másikat. Hatalmas karmok vájtak a fába. Kimászott az ablakba, és ott guggolt, félméternyire Karinától. A nő a szemébe nézett, belélegezte a szagát, és teljes bizonyossággal tudta, hogy meg fog halni. A valami kitátotta a pofáját, előtűntek hatalmas fogai. Mély hangján egyetlen szót préselt ki magából: – Donor. – Biztos vagy benne? – kérdezte egy hang odalent. A fenevad felmordult. Karina visszariadt, kezével Emilyt óvta. A lába megbicsaklott, és a nő térdre esett. – Hölgyem? – mondta a lenti hang, közelebb lépve. Alig fordította meg a fejét, nem merte levenni a szemét a szörnyről az ablakban. Egy sötét hajú férfi mászott felé a létrán. Az arcán természetfeletti szépség tükröződött, szeme sötét, erős kék színű volt. — Van egy ajánlatom önnek, hölgyem. A hangja elhalványult, a helyét átvette a sötétség, és a gyapjú érintése a testén. Beleegyezem. Karina felült,.. az ágyában volt. A szoba homályos volt körülötte. Rémálom. Ennyit fogott fel az egészből. A szíve hangosan vert a mellkasában. Megdörgölte az arcát, a kezére hideg izzadtság tapadt. Beleegyezem. De mibe? Mibe egyezett bele az álmában?

74

Nem számít. Rémálom volt. Reggel fel fogja hívni a pszichológust. Karina felsóhajtott, és arrébb tolta a takarókat. Baljós érzés fogta el, mintha volna valami életbevágó dolog, ami hiányzik. Egy kis lámpa állt az asztalon az ágy mellett. Felkapcsolta, és lágy fény árasztotta el a szobát. Nem az ő hálószobája volt.

K

arina egy pillanatra megdermedt, majd elszorította a szívét a félelem. – Emily? – suttogta. – Emily? Semmi válasz. Egyedül volt egy idegen hálószobában. Lehet, hogy van valami logikus magyarázat erre. Kell lennie. Csak nem tudta, hol keresse. Beleegyezem – visszhangzott saját hangja az álomból. Szörnyű gyanúja támadt: az ismeretlen hálószoba és ez a szó összefügg egymással. A ruhái eltűntek. Csak alsónemű volt rajta és egy óriási póló, amely legalább három mérettel nagyobb volt a szükségesnél. Egy gondosan összehajtogatott farmer feküdt az ágy melletti széken. Amit a kiránduláson viselt. Karina felvette. Meg kellett találnia Emilyt. Az ajtó könnyen kinyílt, és egy folyosón találta magát. Balra lépcső vezetett felfelé. Jobbra fehér lámpafény világította meg a fapadlót és a rozsdaszínű szőnyeget. Valahonnan halk beszélgetés hallatszott. Követte a hangokat, és a konyhába lépett, pislogva a hirtelen fényben. Hárman ültek a középső kerek asztalnál. Megfordultak, és ránézlek. A legtávolabb ülő az álmában látott földöntúli arc tulajdonosa volt. A neve is felbukkant az emlékei mélyéről. Arthur. Beleegyezem. Arthur bólintott felé. – Á, felébredtél. Gyere, ülj le. Henry, kérlek, hozz egy széket Lady Karinának. Lágy, hízelgő hangja szinte olyan volt, mintha megérintette volna Karinát. Megnyugtatónak kellett volna lennie, ám ehelyett görcsbe rándult tőle a gyomra. Felállt egy magas, félénk mosolyú férfi, és egy széket nyújtott neki. Olyan furcsán otthonos volt az egész, ahogy itt teáztak. Senkit sem lepett meg a nő megjelenése. Látszott, hogy várják. Karina leült. – Köszönöm. – A választ automatikusan mondta ki, mielőtt eszébe jutott volna, mit tesz. – Szívesen – mondta Arthur. Lezser eleganciával hátradőlt, művészi mozdulattal, mindenféle erőlködés nélkül. Haja puha volt, fekete, hátrasimult tökéletes vonalú arcáról. Szemöldöke ugyanilyen fekete volt, és a szempillája is, hosszú és puha, mint a selyem. Keretbe fogta nagy, kristálykék, hideg és távoli szemét. Angyali, gondolta Karina. A férfi olyan volt, mint egy angyal. Nem egy kövér kerub, hanem olyan, amely szabadon repdes az égen, rettenetes szépséggel és erővel bír, és olyan soká bámulta a kék messzeséget, hogy a szeme magába itta a színét. – Kérsz egy kis teát? – kérdezte Arthur.

– A gyerekek…? 75

– Biztonságban vannak – felelte a férfi, és Karina hitt neki, noha semmi oka nem volt rá. Arthur felállt, levett a polcról egy kis kék csészét, és gőzölgő teát töltött bele egy nagy kannából. A nő elé tette a csészét. – Kérlek, igyál. Megnyugtatja az idegeket. Karina a csészére nézett. A férfi ivott a saját csészéjéből, és bátorítóan rámosolygott. Karina felemelte a csészét, és belekortyolt. Zöld tea. Furcsa ízű, enyhén savanyú. Talán még mindig álmodik. Az egész jelenetben volt valami kicsit kitekert, fals, ami az álmok sajátja. Karina körbenézett az asztal körül. A férfi, aki felajánlotta neki a széket, Henry, jobb oldalt ült. Magas volt és sovány, mint egy seprűnyél. Józan intelligenciát tükröző arca híján volt Arthur vonzerejének, de markáns vonalai mégis felkeltették Karina érdeklődését. Szőkésbarna haja tüskésre volt vágva, de még látszott rajta némi göndörség. Zöld szeme Karinára tapadt, és szánakozást lehetett kiolvasni belőle. A balra ülő férfi modellszépségű volt. Erős, férfias álla, sötétkék szeme, magas arccsontja volt, aranyszőke, hullámos hajkoronája egészen a csípőjéig ért, és eltakarta arcának felét… Szeme jókedvűen csillogott. Rákacsintott a nőre, elmosolyodott, kivillantotta fehér fogsorát, és hátrasimította haját. Bal arcán csúnya seb éktelenkedett, mintha valami kiharapott volna belőle egy darabot, és nem jól gyógyult volna be. Karina legyőzte a késztetést, hogy elfordítsa tőle a fejét. A férfi a keze után nyúlt… – Dániel – Arthur hangja szigorúbb lett. – Ez nagyon buta ötlet! Dániel visszaült a helyére. Csak mert nem sikoltott fel az arcod láttán, nem kell mindjárt megfognod a kezét. – Henry újratöltötte a csészéjét. Kérlek, bocsáss meg Dánielnek. Nem akar udvariatlan lenni. Csak egyelőre tilos neki a beszéd. Kihűl a teád – mondta Arthur. – Ha megszólal, azzal általában bajt okoz – mondta Henry. Dániel kényszeredetten rámosolygott. A nő Arthur felé fordult. – Mibe egyeztem bele? Arthur felsóhajtott. – Értem. Henry előrehajolt. – Talán helyre kellene tennünk a dolgot. – Igen, minél előbb, annál jobb. Lucas bármikor visszajöhet, és az jelentősen megbonyolítaná a dolgokat. Dániel halkan felnevetett. Ha a farkasok nevetni tudnának, az is pont így hangzana. Henry kinyújtotta a kezét Karina felé. – Jobb, ha fogod a kezem közben. Karina habozott. – Akarsz emlékezni, nemde? – kérdezte Arthur. Megfogta Henry kezét. A férfi hosszú, meleg ujjai az övéi köré záródtak. A világ két részre szakadt, és ő megint ott állt a motel tűzlétráján, karjában Emilyvel. Az egész testét rettentő fájdalom járta át. Arthur oldalra fordította a fejét, egy pillanatig rájuk nézett, és kivette Emilyt a karjai közül.

76

– Nem! – Karina magához szorította volna, ám karját elhagyta minden ereje. Emily nem rúgkapált, nem kiabált. Teljesen üres volt az arckifejezése, mintha egy játék baba lett volna. Arthur megfordult, és átadta őt valakinek maga alatt a lépcsőn. – Emily! – Karina megpróbált utána mászni, de a teste nem engedelmeskedett. Arthur megérintette Karina fekete pulóverének szegélyét, és felhajtotta. Ujjai megérintették a nő hasát. Karina felsikoltott, ahogy belehasított a fájdalom. – Ajjaj, ez nem jó. – Arthur gondterhelten ingatta a fejét. – Ez az egész biztosan összezavart, és kevés az időnk, úgyhogy rövidre fogom a magyarázatot. Ebben a házban laknak a szörnyek. Mi rájuk vadászunk. Gondolom, ettől némileg mi is szörnyűvé válunk. Nem tudom, mit keresel itt. Talán merő véletlen, hogy ide keveredtél. Mintha rosszat dobtál volna a kockával. Te és a gyerekeid két tűz közé kerültetek. Az egyik szörny megmérgezett egy köpőnyíllal. A seb halálos. Haldokolsz. Borzongás futott végig Karina gerincén. Nem hitte volna, hogy még ennél is jobban megijedhet, de a férfi hangszíne, a türelmes, kellemes, közömbös hangja, mintha csak az ebédről beszélgetnének, megrémítette. Ez nem álom, villant az eszébe, ez most történik velem. Te jó ég, kérlek, ne essen bántódása Emilynek. Kérlek. Bármit megteszek. – Érzem rajtad a félelem szagát – mondta Arthur. – A pórusaidon át. Egy érzőembert nyugtalanítana a félelmed. De én nem vagyok jó ember. Nem érzek semmi részvétet. Ritkán akad dolgunk ártatlan kívülállókkal, és ha igen, akkor bántódás nélkül visszaküldjük őket, nem önzetlenségből, hanem mert kerüljük a feltűnést. Ha nem sérültél volna meg, Henry kitörölné az emlékeidet, és ti öten vígan indulhatnátok tovább. A helyzet azonban az, hogy harminc percen belül meg fogsz halni. Karinának a torkán akadt a szó. Majd erőlködve kipréselte magából. – Miért mondtad el? A férfi jéghideg mosolyától megborzongott. – Azért, mert egyezséget szeretnék ajánlani. Van valamid, ami kell nekünk. A tested genetikai adottságai miatt termel bizonyos hormonokat, amelyekre egyikünknek sürgető szüksége van. Ez a típus nem egyedülálló, de elég ritka ahhoz, hogy értékes legyen. Gyanítom, hogy ez vezetett ide, és ezért próbált a jadovita, a vörös hajú nő megmérgezni, ahelyett, hogy a saját bőrét védte volna. Figyelj jól, mert nem fogom megismételni. Karina a férfira meredt, igyekezett minden szavát az emlékezetébe vésni. – Annak a lénynek ott vérre van szüksége. Veled fog táplálkozni. A mérge ellenméregként hat arra az anyagra, amely a testedbe jutott. Cserébe kéri a hormonokat, amelyeket a tested termel. Átadod magad a Daryon háznak. Táplálni fogod a szörnyet. Kijelölünk neked egy lakrészt, amit nem hagyhatsz el. Nem érintkezhetsz a külvilággal. Ha beleegyezel, meghagyjuk az életedet, és a gyerekekét is. Az ablakpárkányon ülő valami várakozóan felnyüszített. Ez… ez a rémség az ő testéből fog táplálkozni. Örökké. Jóságos ég, nem bírom megtenni, nem… Arthur előrehajolt, arca nyugodt, kellemes vonásain nem látszott semmi érzelem. – Gondold meg jól, mielőtt válaszolsz. Nem azért ajánlom fel ezt, mert kedvellek, vagy nemes eszmék vezetnek, hanem azért, mert szükségünk van rád. Amit ajánlok,

77

nem lesz kellemes. Nem fogod élvezni. Sőt, sokan azt mondanák, hogy jobb lett volna, ha inkább a halált válaszod. Karina elméjét köd lepte el, azzal fenyegette, hogy megfojtja. A valóságba próbált kapaszkodni, hogy a tudatánál maradjon. – A lányom… A szörnyeteg a párkányon felmordult. – Garantálja a biztonságát – fordította Arthur.

– A gyerekek… visszaadják őket a családjuknak? – Igen. – Beleegyezem. Érezte, hogy valaki gyengéden visszahúzza időn és téren át a kerek asztal és a kezében tartott teáscsésze valóságába. Arthurra nézett. – A lányom, Emily? A férfi nem felelt. – Megígérték, hogy a gyerekek biztonságban visszakerülnek a családjukhoz. Az apja halott. Én vagyok az egyetlen családtagja. Hol van? A férfi szenvtelenül elmosolyodott. – Egyelőre a főépületben lakik. Nem, gondolta Karina, hazudik. – A lányomat akarom. Megegyeztünk valamiben. Hozzátok ide vagy elmegyek. Dániel hátradőlt a székében és felnevetett. Ajtócsapódás és léptek zaja hallatszott. – Működj együtt Lucasszal, és megkapod a lányodat – mondta Arthur. Egy férfi lépett a konyhába. Magas volt, izmai kirajzolódtak pólóján át. Az ajtó szinte egérlyuknak tűnt mellette. Nem csak nagy testű volt, hanem színtiszta izom, és rosszindulat áradt belőle. Mintha egy örvény középpontjában állna, amely erőszakosságot áraszt, és alig férne el a teste határai között. Kemény, agresszív arca elé hosszú, fekete haj hullott. Zöld, könyörtelen szemét Karinára vetette. A nő nagyot nyelt. Mintha 1 egy tigris szemébe nézett volna. A tekintete halált ígért. A férfi szemében felismerés villant, majd elöntötte a düh. Emberfeletti gyorsasággal mellettük termett, és az asztalra csapott. Karina rémülten hátrahőkölt. – Ne merj hozzányúlni! – mordult Henryre. Henry megadóan felemelte a kezét. A férfi székestül felkapta, és arrébb hajította. Acélos ujjak szorították meg Karina könyökét, és felhúzták a székből. A férfi játszi könnyedséggel felemelte a padlóról, a karjába I szorította, és egy veszett kutya dühével csaholta feléjük: – Az enyém! – Nem áll szándékunkban elvenni tőled – kortyolt bele a teájába Arthur.

– Egyik barom se merjen hozzányúlni! Karina megpróbálta kiszabadítani magát a férfi kezének szorításából, de mintha egy traktort akart volna arrébb tolni. – Meg kell bocsátanod Lucasnak – közölte vele Arthur. – Nagyon ragaszkodik a betevő falatjához.

78

Karina orrlyukát megcsapta az ismerős, fémes szag. Pánik fogta el. Még jobban kapálózott, de lábával csak a levegőbe rugdosott. A férfi kivitte őt a konyhából, vissza a hálószobába, ahol felébredt.

79

2. FEJEZET

L

ucas ledobta az ágyra, és visszament, hogy bezárja az ajtót. – Óvakodj Arthurtól. Egy elmebeteg idióta. Megfordult, és közelebb lépett a nőhöz. Puszta méretei is tiszteletet parancsolóak voltak. Karina hátrálni kezdett előle, míg háta a falnak nem ütközött. A férfi végigmérte, hosszasan, Karina legszívesebben elbújt volna előle. A férfi hirtelen eltűnt egy balra nyíló ajtón át. Vízcsobogás hallatszott. Lucas újra megjelent egy pohár vízzel és Karina felé nyújtotta. – Idd meg ezt! Jobban leszel. Engedelmesen megitta. Lucas leült az ággyal szemben, és levette a zokniját. Karina csak most vette észre, hogy nem viselt cipőt. Összegyűrte a zoknit, és bedobta a szobába, ahonnét a vizet hozta, majd a pólóját is levette. Karina szíve a torkában dobogott. A férfi széles hátán karcolások megfakult nyoma látszott. A lába hosszú volt, csípője széles vállához képest keskeny. Vonalai szinte tökéletesek voltak. Ahogy megfeszítette vállát, karizmai kemény dombokat formáltak. Nem járt, hanem csörtetett, mint egy ragadozó, miközben forró fémes illatán át hullámokban áradt belőle az erőszak. Karinának eszébe jutott Jonathan. A férje jóképű és arányos testű volt, középmagas. Lucas könnyedén elbánt volna vele, hogy aztán félredobja, és továbbmenjen. Semmi esélye sem lett volna vele szemben. Harcban Lucas legyőzné őt. – Igyál – mondta a férfi. Karina leerőltetett pár kortyot. A torka kiszáradt, újból ivott. Lucas hirtelen felállt. Az ajtóra meredt, teste megfeszült, arcára éber figyelem ült ki. Lábujjaival szinte kapaszkodott a padlóba, térdét behajlítva ugráshoz készülődött. Izmok tornásztak a vállán és a hátán. Enyhén felemelte a karjait, kitárta őket. Nagy kezének körmei karmokra emlékeztettek, amelyek készek a markolásra és a pusztításra. Szemében forró, mohó tűz égett. Most alig tűnt emberinek. Valaki kaparászni kezdett az ajtón. – Tessék! – morogta Lucas.

– Kéri a nyugtatót? – hallatszott Henry hangja. Lucas a nőre pillantott és halkan azt kérdezte. – Akarod, hogy elkábítsanak? – Nem.

– Azt mondta, nem – vetette oda Lucas Henrynek. A lépések távolodni kezdtek. Lucas lassan lazább tartást vett fel, izmai újra elernyedtek. Élénkzöld szemével a nőre pillantott, aki visszariadt a pillantásától. – Mennyit mondtak el? – kérdezte.

– Tudom, mibe egyeztem bele. – Habozva kérdezte: – Te vagy az…? – Én vagyok. Karina próbálta belelátni a férfiba a szörnyeteget, de nem sikerült. A sötét, groteszk rém hatalmas volt, kétszer akkora, mint Lucas. Gorilla, kutya és medve 80

szörnyű keveréke – Karina próbálta valamihez hasonlítani, viszonyítani, de nem járt sikerrel. Az emlékei kuszák voltak. Emlékezett az agyarakra és a baljós tekintetre, és a sötét szőrbe ágyazott széles vállakra. Hogyan lehetséges mindez? Agya nem akarta elfogadni, hogy ez a valami valóban létezik. De teste a közelében érezte Lucast, és nála jobban tudta, hogy a szörny valódi volt. Magyarázatot kellett találnia. Bármilyet. – Vámpír vagy? – Nem.

– Akkor micsoda? A férfi felsóhajtott. – Nincs mítosz, rege, vagy kerek magyarázat. Az itteniek démonoknak hívják a fajtámat. Ez csak egy név, nincs semmi köze a valláshoz. Mások 30-as alfajnak neveznek. A többi túl bonyolult. Elvette Karinától a félig üres poharat, és megtöltötte. – A vérre voltaképp nincs szükségem, nem az táplál. Csak a belsőelválasztású hormonok kellenek, amelyeket a tested termel a harapásom után. – Mire kell?

– Ellenméregként hat az én mérgemre. Ami fájdalmat okoz. Visszaadta a nőnek a teli poharat, megdörgölte a nyaka hátulját, és tenyerét Karina felé tartotta. A forró fém illata ütötte meg az orrát, és visszahúzódott tőle. – Ez a szag azt jelenti, hogy éhes vagyok a hormonokra. A férfi túl közel állt. Karina kezében remegni kezdett a pohár. Nagyon félt. Minden erejére szüksége volt, hogy ne szaladjon el sikítva. Fájni fog? – Igen. Nem úgy megy, mint a vámpírfilmekben, ahol a vámpír megharapja a nőt, aki halkan felnyög és elélvez. Nincs benne elragadtatás, csúcspont. Csak rágcsálok egy kicsit. Megfogta a nő állát, felemelte a fejét, és a szemébe meredt. Karina hátrahőkölt. A férfi közelebb hajolt hozzá. Próbált arrébb kúszni, de a férfi a vállánál fogva leszorította. Ajka megérintette a nő homlokát. – Lázas vagy – fintorodott el Lucas. – A szemed még mindig piros. A férfi jelenléte nyomasztotta, akár egy fizikai teher. Karina behunyta a szemét. Ott ült, kizárta a külvilágot, és úgy tett, mintha minden rendben volna, bár minden ösztöne azt súgta, hogy nincsen. Túl kellett élnie, és alkalmazkodnia kellett a körülményekhez. Mindent meg kellett tennie, hogy visszakapja a lányát. Mikor kinyitotta a szemét, a férfi műanyag zsineget tartott a kezében. Nem hallotta, hogy mozgott volna. – Azért kell, hogy nyugton maradj – elindult felé, letekerve a zsineget az orsóról. Nem. Ez már túl sok volna, ha ott kellene feküdnie tehetetlenül, míg a férfi a vérét issza. – Nem kell – mondta sietve nem fogom meggondolni magam. Lucas közelebb lépett. – Nem fogom meggondolni magam! – az elkeseredettség élessé tette a hangját. – Beleegyeztem ebbe az egészbe, hogy megmentsem a lányomat. Miután végeztünk az evéssel, láthatom majd. Nem fogok elfutni vagy ellenállni. A férfi megállt. – Arthur azt mondta, addig itt maradok, amíg élek. Ami azt jelenti, hogy gyakran kell táplálkoznod. Akár el is kezdhetjük.

81

Lucas megragadta a zsinórt. Kidülledtek az izmai, úgy szakította ketté. Karina megrezzent. – Ha meg akarsz félemlíteni, nem fog sikerülni. Ennél jobban már nem vagyok képes félni. – Nem akarlak megijeszteni – Szoros gurigába tekerte a kötelet, többször körbetekerte a végét, csomót kötött rá, és a lány ölébe dobta. – Ráharaphatsz. Ha túl durva lennék. Karina felvette. Lucas leült mellé. – Nem Arthur felel a lányodért. Hanem én. Garantálom a biztonságát. Mindketten hozzám tartoztok. Lucas közelebb hajolt az arcához. Karina dühöt, éhséget, vagy erőszakos érzelmet várt, de csak nyugalmat látott rajta. – Megígérem, hogy függetlenül attól, mi történik közöttünk, a lányod biztonságban lesz. Sose fogom ellened használni. Mindenki fél tőlem, és őt nem engedem bántani vagy kihasználni. Karina meglepetten nézett rá. – Azt mondod, kezdjük csak el – mondta a férfi. – Jól van. Őszinte leszek. Az az őrült nő a hotelben megmérgezett téged. Az történt, hogy beléd fecskendezett egy vírust, ami lassan megmérgez téged. Ennek ellenszereként szükséged van a mérgemre. Egyszer már megharaptalak, de többször ennem kell, mielőtt helyrejönnél. – Megharaptál?

– A bal combodon – felelte. – Akkor a támadó alakomban voltam, és ha máshol haraplak meg, túl nagy kárt okoztam volna. A nő a lábához kapott, próbálta kitapogatni a sebet a farmerén keresztül. – Nagyon gyors harapás volt – magyarázta Lucas. – Csak hogy ne halj meg. A mostani rosszabb lesz. Komolyan hangzott. A gondolat, hogy a férfi belőle táplálkozik, hogy beleharap, túl sok volt Karina számára. – Nem lehetne vérátömlesztéssel…? – Nem. Már próbálkoztunk vele, é; nem sikerült. Van valami furcsa kapcsolat a véred, az én mérgem és a nyálam közt, amit nem értünk. Nekem táplálékot adsz, amire szükségem van. Neked szükséged van rám a túléléshez, és nekem… – itt habozott. – Nekem kellesz a mérgem elleni anyag miatt. A férfi valamit eltitkolt előle, ezt érezte. Lucas szemében nyoma sem volt kegyelemnek. – Ragadozó vagyok, és a testem tudja, hogy az áldozatom vagy. A félelmed izgató. Próbálj nem félni. Ne erőlködj. Minél jobban kapálózol, annál izgatottabb leszek. Ha túlságosan felizgatsz, elharapom az ereidet, és megerőszakollak egy vértócsában. Ezt ugye nem akarod. – Nem.

– Akkor maradj nyugton. – A tő ölében lévő zsinegre mutatott. – Biztos, hogy ne kösselek ki? – Igen. Lucas kinyújtózott az ágyon, átkarolta a csípőjénél, és maga mellé húzta. így feküdtek, Karina feneke a férfi ágyékához nyomódott, háta a mellkasához. Mint egy

82

szerelmespár. Jonathannal is így feküdtek szeretkezés után. Megborzongott a gondolattól. – Feküdj nyugodtan – karja közelebb húzta a nőt magához. Merev férfiassága a nő fenekéhez nyomódott. Karina megpróbált elhúzódni. – Ne aggódj. Ezen nem tudok segíteni, de nem foglak bántani. Hacsak nem kezdesz nyöszörögni és hozzám dörgölni a feneked. Karina abbahagyta a mozgást. A forró réz illata teljesen beburkolta. Megköszörülte a torkát. – Szédülök. – Belélegzed a szagomat. A testei reagál rá. Ez meggyorsítja a dolgokat. – Ezért vehette le az ingét, hogyne legyen semmilyen szövet a nő és a szaga között, hogy a bőréről hatásosabban eljusson hozzá. – Tennem is kell valamit? – Csak feküdj nyugodtan. A testednek szüksége van rám. Ahogy mondtam, már megharaptalak, hogy semlegesítsem a mérget, de csak éppen annyit kaptál, hogy életben maradj. Most több időre lesz szükség. Karina félretolta a haját a nyakáról, szabaddá téve a bőrét. Nem kerülhette el. Halk nevetés volt erre a válasz. A férfi a fülébe suttogott, lélegzetének melege megérintette a bőrét. – Szoktál hokimeccset nézni? – Nem.

– A Buffalo Sabres csapatának volt egy kapusa

– Clint Malarchuk. Steve Tuttle, egy másik csapatból, a kapu felé siklott a koronggal. Ahogy közel ért, egy védő hátulról elkapta és felemelte. Tuttle korcsolyája belevágott Malarchuk nyakába. Nem volt mély vágás, a külső nyaki eret érte. Úgy spriccelt belőle a vér, mint egy tűzcsapból. Azonnal beborította a kapu előtti egész teret. Valami különös okból a férfi hangja megnyugtatta az idegeit. – Túlélte? – Igen. Ha kicsit mélyebbre vág a korcsolya, nagyjából két perc alatt meghal. – A férfi még szorosabban magához szorította. – A nyakat szívni jó dolog, de a nyaki érben lévő nyomás túl gyorsan tolná kifelé a vért, megölne téged. – Ujjai végigsiklottak a nőnyakának erein, amitől libabőrös lett. Azt kívánta, bárcsak ne tette volna. – Ha nem a nyakon, akkor hol?

– A karon is lehet. – Nem lehetne… most azonnal túllenni rajta? – Még nem. Minél tovább várunk, annál kevésbé lesz fájdalmas. A nő érezte a férfi testének forróságát, amely rá is átterjedt. Az illata már egészen beborította. Kezdett elbódulni. – Ez az – biztatta a férfi. – Engedd el magad. Ne erőlködj.

– Félek – mondta a nő. – Ne haragudj – a férfi

minden szava és mozdulata mögött lappangó erőszak

kicsit alábbhagyott. – Mi fog történni, miután jóllaktál?

– El fogsz ájulni. Olyan, mint a véradásnál, csak macerásabb. A tested sokkot fog kapni a mérgemtől. Ha túléled, hozzá fogsz szokni.

83

– Az is lehet, hogy meghalok? – Igen. – Ez egyre jobb. – Ilyen az élet. A szoba imbolyogni kezdett körülötte. – Ugye nem álmodom? – Ha ilyeneket álmodsz, komoly bajod lehet.

– Kik vagytok… ti mindannyian? – Túl sokat kérdezel. A férfi elhúzódott tőle, maga felé fordította a nőkarját, és beleharapott a puha húsba a könyöke fölött. Fájdalom hasított Karina testébe. Megfeszült, de a férfi keze az ágyhoz nyomta, hogy levegőt se kapott. Fájdalmat érzett. Nagy fájdalmat, de a fájdalomnál is rosszabb volt a búsába mélyedő fogak érzése, és a karján felfelé kúszó forróság. A vállához ért, és az egész testére átterjedt. Ki akart szabadulni, de Lucas szorosan tartotta. – Ígérd meg, hogy biztonságban lesz a lányom, ha meghalok. A férfi nem felelt. – Ígérd meg!

– Ígérem. Karina hagyta, hogy hatalmába kerítse a fájdalom. Lassan megszokta, kicsit alábbhagyott és állandósult. A végtagjai ellazultak. Próbált valami másra gondolni, bármire, Emilyre, a biztonságos kis házukra, arra, hogy valahol máshol jár, messze innen. De a valóság nem volt hajlandó megszűnni. Ezért csak feküdt és várt, egész testében szokatlan fájdalom keringett, aztán kábasága kioltotta a külvilágot, és öntudatlanságba esett.

L

ucas a csupasz nyakához nyomta a száját. Lázas volt. De nem is rossz. Egészséges és tiszta. A mérgezéstől eltekintve semmi rendelleneset nem érzett a véren. A donorok ilyenek voltak: alkalmazkodóak, ellenálltak a legtöbb betegségnek. És szívós volt. Nem úgy nézett ki, mint akinél elszakad a cérna, de épp elég embert látott már, akik megtörtek a táplálkozás alatt. És ott volt a lánya. A gyerekek bonyolították a dolgokat. A nő csak feküdt, és hagyta, hogy jóllakjon. Az első donort, Robert Mildert le kellett nyugtatni a tápláláshoz. Utána következett Galatea, akit minden alkalommal ki kellett kötözni. Mindig. Nem akart beletörődni a szerepébe, utálta, hogy fogva tartják, megvetette a férfit, és mégis magához szorította az ágyban, és mikor szeretkeztek, annyira kimerítette, hogy boldog ürességet érzett, mintha nemcsak a magjait, hanem a fájdalmát is beleöntötte volna. A nő elégtételt érzett amiatt, hogy hatalma van felette. De Lucas nem volt buta. Tudta, hogy a bosszú hajtja, mégis mindig visszatért hozzá, vágyott a mérgezett kút ízére. Most pedig itt volt Karina.

84

Nyugtató, hűs érzés áradt szét Lucas ereiben, eloszlatva a tűként szurkáló fájdalmat, amely mindig bántotta, miután levetette támadó alakját. Érdekes. Hat évig injekciókon élt, amiket párnaponként adott be magának, de a szintetikus hormonok nem szüntették meg a fájdalmát. Talán kicsit tompították, de még mindig dolgozott benne, és meg volt róla győződve, hogy egészen fel fogja emészteni. Karina testének alig volt ideje, hogy reagáljon a mérgére, ám ez a kevéske hormontól is javult Lucas állapota. Már elfelejtette, milyen, amikor nem okoz fájdalmat a másiknak. Lucas belélegezte az illatát. Felrémlett benne az üldözés emléke a hotelben. Megint üldözőbe akarta venni a nőt. Mintha részeg lett volna. Lehúzta Karina felsőjének pántját a válláról, amely alól előbukkant bal melle. Nagyobb, teltebb, puhább volt, mint gondolta. Elképzelte, hogy végighúzza tenyerét a mellbimbón, hegyét a hüvelykujjával érintve. Elképzelte, ahogy a nő teste megfeszül válaszul, és a bimbó megkeményedik az ujjai közt. Belenyúlt a Karina nadrágjába deréknál, felemelte, és megnézte háromszög alakú bugyiját. A hímvesszője már fájt. Az asszonyra akart nehezedni, hogy beledöfje. Mi akadályozta meg ebben? Lucas keze felcsúszott a nő enyhén kerek hasára, gyengéden tartva őt, próbált rájönni a rejtélyére. Ha kikötözte volna evés előtt, akkor most már nekiesett volna, efelől biztos volt. Bizalom, jutott eszébe. A nő betartotta a megállapodás ráeső részét. Pedig sokba került neki. A vége felé sírt is, miután elveszítette uralmát az öntudata fölött – csendes könnyeket, amik nedves nyomot hagytak az arcán. A karja másnap nagyon fájni fog. Ha nem fog emelkedni a láza, a méreg nem végzett vele, és holnap is élni fog. A férfi szerette volna, ha életben marad, de többet nem tehetett érte. A szívás sok erőt elvett Karinától, mégis ott feküdt, és hagyta, hogy a férfi tegye a dolgát, ahogy ígérte, és azt várta tőle, hogy betartja az egyezség ráeső részét. És az egyezségben nem szerepelt, hogy megerőszakolja. Ez eléggé egyértelmű volt. Lucas betakarta a nő mellét, és magához húzta, átkarolta Karinát. Az övé volt. Meggyógyította a fájdalmát, cserébe vigyázni fog rá. Ez volt az egyezségük.

85

3. FEJEZET

K

arina egy üres szobában ébredt fel. Fényes reggeli fény áradt be a nyitott ablakon, sárga négyszöget rajzolva a faborítású padlóra. A huzat sült szalonna fanyar illatát hozta felé Emily. Letolta magáról a takarókat, és szinte leesett az ágyról. A feje kótyagos volt. Nagyon lassan a földre tette a lábát és felállt. Torka olyan száraz volt, hogy égetett. Egy teli pohár víz volt az asztalon egy látcső mellett, és egy sárga cetli, amire az volt írva: „Idd meg”. Szinte hallotta hozzá Lucas morgását. Újra átjárta a férfi belé fúródó fogainak emléke, nyomában kínzó rosszulléttel. Karina meggörnyedt, megfogta az éjjeli asztalt, hogy megtartsa magát, ekkor meglátta a kötést a karján. Meghúzta, amitől éles fájdalom hasított a karjába. A kötés a helyén maradt. Karina erősebben húzta, próbálta leszakítani, mintha ezzel Lucas emlékét is elűzhetné. Küszködött vele egy darabig, a fájdalom közben hullámokban öntötte el a karját, végül sikerült letépnie. Nagy sebesülés éktelenkedett karjának hajlatában. Sötétlila volt, mintha megbélyegezték volna. Annak bizonyítéka, hogy Lucas birtokolja őt. Középen alvadt vér tapadt bőréhez, ahol a férfi foga az ereibe vájt. Ezt az árat fizette Emily életéért. És a sajátjáért. Karjának fájdalma arra indította, hogy ordítson az egész őrjítő igazságtalanságon: megtámadják, elrabolják, bántják, szörnyű erővel lefogják, megfosztják a lányától, a szabadságától… Kiszakítják az életéből. Még csak egy napja is nagyjából biztonságban érezte magát, annak tudatában, hogy bármikor felhívhatja a 911-et, a rendőrség számát, akik egy járőrkocsit küldenek az ajtaja elé. Voltak jogai. Megvédték. Volt valaki. Érezte, ahogy a szemébe szöknek a forró könnyek, és összeszorította a fogát. Muszáj volt összeszednie magát. Ha beleéli magát az áldozat szerepbe, azzal nem ér semmit. Igen, tényleg szörnyű helyzetbe került. Igen, fájt a karja. De nem ölték meg. Még életben volt, és amíg lélegzett, küzdenie kellett magáért és a gyermekéért. Engedelmeskednie kellett, kedvességet kellett magára erőltetnie. Meg kellett alázkodnia. Ez volt az egyetlen esélye a túlélésre és a kiszabadulásra. Karina ledobta a kötést az éjjeliszekrényre és kiitta a vizet a pohárból. Ideje volt, hogy megkeresse a lányát. Éles rikoltás ütötte meg a fülét az ablak felöl. Közelebb lépett, közben felkapta a távcsövet az asztalról. Széles, füves tér terült el az ablak alatt, odébb fákkal tűzdelt domboldal emelkedett lassan a hegyek felé, barna és rozsdás színekkel, a távolban kékké majd szürkévé fakulva. Bozót ölelte a hegyek lábát, zöld foltokkal tarkítva a prérit. A szél legyezte a nő arcát, nedvességet, és egy ismeretlen virág illatát hozva felé. A nyár közepe volt Dél-Oklahomában, és a préri, amit előző nap látott a visszapillantó tükörben, száraz fű barna tengerének tűnt. A mai látvány tavaszi hangulatot árasztott, hetekig tartó eső után valahol a nagy hegységek lábánál.

86

Hová a pokolba hozták? Teljesen vadnak tűnt a táj, valószínűleg mérföldekre minden úttól, embertől. Bármilyen segítségtől. Ha megszökik, nagyon nehéz volna elmenekülni ezen a kopár tájon kézen fogva egy hatévessel. Tervre lesz szüksége hozzá, és nagyon sok vízre. Megrezzent a bozót. Egy kis barna állat surrant elő belőle. Kutya volt, vagy talán prérifarkas. Átszaladt a füvön, kétségbeesetten cikázva ide-oda. Nem úgy szaladt, mint egy prérifarkas. Mi a csoda ez? Karina a szeméhez emelte a távcsövet. Az állat nem kutya volt. Leginkább egy kisméretű lóra hasonlított, nem volt magasabb egy méternél. A bokor megrezzent, és három szürke alak bújt ki belőle a fűre, egy nagyobb és kettő kisebb. Felegyenesedve jártak, tömzsi lábakon, testüket szürke, fekete foltos tollak borították. Hosszú, erős nyakuk tartotta meg hatalmas csőrrel ellátott fejüket. A távcső minden részletet megmutatott, a fejük búbjáról meredő bóbitáktól az apró, gonosz szemekig. A ló az életéért futott, balra kanyarodva. A hozzá legközelebbi madár elcsúszott és a ház felé lendült, halványpiros villanás látszott a levegőben, mintha a madár egy láthatatlan, kifeszített hálóba futott volna, és testének nyomása felvillantotta volna a szálait. A madár felvijjogott, és visszapattant. Egy pillanatig csodálkozva feküdt a fűben, majd megint talpra állt, és csatlakozott az üldözőkhöz. A lovacska kezdett fáradni. Lelassult. A szájából hab csöpögött. A legnagyobb madár nekiiramodott. Felemelte óriási csőrét, majd baltaként sújtott le vele, lecsapva a lóra, és ledöntve lábáról. A ló meghemperedett a fűben, majd botladozva lábra állt. A három madár táncolni kezdett körülötte, döfködték és csipkedték. A ló felnyerített és a földre dőlt. Véres csőrök villantak a levegőben, újra és újra… Karina leeresztette a távcsövet. Nem tudott sokat az állattanról, de valamennyit azért igen. Nem emuk voltak, de nem is struccok; valami gonosz, ősi fajhoz tartoztak, amelynek nem szabadna itt élnie Texasban vagy az Ozark-hegységben. Vagy a 21. században. Hirtelen hideg lett, tetőtől talpig borzongani kezdett. A síkságról diadalmas vijjogás hallatszott. Karina letette a távcsövet a dohányzóasztalra, és becsapta az ablakot.

A

konyhában zsírszag és füst fogadta Karinát. Henry a tűzhelynél átkozódott, kihalászott pár megégett szalonnacsíkot a tepsiből, és egy tányérra tette őket. Meglátta a lányt, és integetni kezdett a szedővillával, amiről forró zsírcseppek potyogtak a földre. – Jó reggelt! – Jó reggelt – felelte a nő automatikusan. – Láttam… a madarakat. Félelemmadarak – bólintott Henry. – Csúnya teremtmények. Ne aggódj, az egész hegyet nagy kerítés veszi körbe. Hálónak hívjuk, és erős áram fut benne. A ház

87

környékén teljes biztonságban vagy. Nem fognak közelebb jönni. Mellesleg a többségük gyáva. Egy felnőttek nem kell aggódnia miattuk. De egy gyereket talán megölnének. Egy szekerceként lecsapó véres csőr jelent meg Karina szeme előtt. Nagyot nyelt. – A lányom? Henry jobbra mutatott a villával. – Az az ajtó. Karina próbált nem. rohanni. Megkerülte az asztalt, és az ajtón át egy nappaliba ért. A szíve dobogni kezdett. Egy kis alak feküdt a díványon, egy zöld takaró alatt. A szája résnyire nyitva volt, a szeme csukva, haja kócosan terült szét. Karina lehajolt és gyengéden átölelte. Emily megmozdult, és Karina a lánya arcához nyomta a sajátját, próbálta leküzdeni a könnyeit. – Dániel hozta ide kora reggel. Arthur mondta, hogy cserébe újra beszélhet. – Közölte Henry az ajtóból. – Kitöröltem az emlékezetéből a támadást a motelben – túlságosan traumatikus volt így nem fog emlékezni semmire, az egész nap homályos lesz a számára. A memória kitörlésének nincsenek hosszú távú hatásai, rövid távúak viszont igen: sokkal többet fog aludni, kicsit zavart lesz, és esetleg félelmei is lesznek. Talán egy hétig tart. Lucas már felhívta a fő házat. Ott fog kapni egy szép szobát. Karina Megfordult. – Azt akarom, hogy velem maradjon. Henry feszengeni kezdett. – Megvan az oka, hogy mi hárman nem a fő házban élünk. – Hárman? Azt hittem, Arthur is itt lakik. Henry rázta a fejét. – Arthur a fő házban él. Az egész csapatunkból Lucastól félnek a legjobban, Dánielt vetik meg a leginkább, és bennem bíznak a legkevésbé. – Szünetet tartott. – Ez a ház nem a legalkalmasabb hely egy gyermek számára. Karina csodálkozva nézett rá. – Henry, mi oka lenne bárkinek is, hogy ne bízzon benned? – A négy férfi közül, akikkel eddig találkozott, ő tűnt a legnormálisabbnak. A férfi bocsánatkérően, szinte sebezhetően elmosolyodott, és közelebb hajolt. – Megtehetem, hogy kitörlöm az elmédből ezt a beszélgetést. Ha akarom, elfelejted Lucast, a motelt, és ha kicsit jobban megerőltetem magam, akár a lányodat is elfelejtheted. Karina megdöbbent. Őrültségnek tűnt, de nem kisebb őrültségnek, mint egy férfi, aki néhanapján szörnyeteggé alakul át. – Gondolatot is tudsz olvasni? – Senki sem tud – ingatta a fejét Henry. – Még az olyan harcra képzett ügynökök sem, mint én. Kivel harcolnak vajon? És miért? A férfi minden válaszát jól megfontolta. Ha túl vehemensen kérdezősködik, talán nem is válaszol többet. – Nem egészen értem. Kitörlöd az ellenség memóriáját? Henry levette a szemüvegét, és megtörölte Emily takarójának csücskével. Szemüveg nélkül fiatalabbnak tűnt. – Az elme nem csupán az emlékeket tárolja. A test működését is irányítja. Ha a gondolataim az ellenségre irányítom, meg tudom mondani, hányan vannak. Nyilván minél többen vannak, annál nagyobb eséllyel hibázok, de általában nem tévedek sokat. Megtalálhatom az elméd akár egy tömeg közepén, és megtámadhatom. Akkor úgy fogod érezni, mintha fulladnál. Megszüntethetem a kapcsolatot az agy és a test többi része között, hogy ne kapjon oxigént, amíg növényi szintre nem süllyed az áldozat. Az én fajtám neve nem memóriatörlő. Hanem elmehajlító. 88

Karina egy pillanatra jobban megijedt tőle, mint Lucastól, és a gondolat, hogy a férfi valami módon behatolhat a koponyájába és belepillanthat az agyába, még jobban megijesztette. Henry a kanapén fekvő Emilyre nézett. – Ezek után is megbízol bennem? Szeretnéd, ha a lányod mellettem élne? Nem. Egyikükben sem bízott. De a fő ház, akármi is legyen az, tele volt veszélyekkel. Beleborzongott, ha arra gondolt, hogy Emilyt tőle távol valaki olyan gondjaira bízzák, aki tele van hirtelen haraggal, mint Lucas, vagy olyan hideg, mint Arthur. Karina összekulcsolta a kezét. A kiabálás és hisztéria nem fog segíteni rajta. Érvekkel kellett hatnia rájuk. Okosnak kellett lennie, logikusnak. – Henry, inkább bízok benned és Lucasban, mint egy háznyi vadidegen emberben. Emily egyedül kelt fel, nélkülem. Bizonyára megijedt. Ő a lányom, Henry. Velem van a leginkább biztonságban, mert az anyja vagyok, és az életem árán is megvédeném a bajtól. – Beszélj Lucasszal – javasolta Henry. – Biztosan megengedi, hogy látogasd. Lucas. Lucas azt mondta, hogy mindketten az övéi. Meg kellett vele értetnie. Karina Emily takarójára nézett, és felállt. – Készíthetek neki reggelit? Vagy ahhoz is Lucas engedélye kell? Henry ellépett mellőle. – Persze, nézz körül a hűtőben – mondta, majd megköszörülte a torkát. A hűtőben volt tojás, pár deka szalonna, néhány ragadós hússzelet, egy darab mozzarella sajt – száraz volt, megsárgult és töredező – és egy csomag zöldes színű virsli. Karina a tojás és szalonna mellett döntött. – Liszt van? – kérdezte. Henry tanácstalanul benézett az egyik szekrénybe, majd kinyitott egy ajtót, ami mögött hatalmas raktár rejlett. – Talán itt lesz valahol. A nő a szobába lépett. Többsornyi fapolcon konzervek és üvegek sorakoztak, mellettük egy hatalmas fűszeres állvány, alattuk huszonöt kilós cukros zsákok, liszt, rizs… három nagy, hússal teli fagyasztó. Évekre elegendő étel a három férfi számára. – Hosszú ostromra számítotok? – Sosem lehet tudni – mondta Henry fáradt mosollyal. – Már volt részünk néhányban. – Te, Dániel, Lucas, én, Emily… várható még valaki?

– Nem. Ez azt jelenti, hogy nekünk is adsz enni? – A ti alapanyagaitok használom. Henry felsóhajtott, fogta a megégett szalonnacsíkokat, és a szemetesbe dobta Őket. – Hála istennek! Karina előbb kinyitotta az ablakot, hogy kiszellőzzön a konyha, majd hozzálátott a reggeli elkészítésének. Henry megállt a hűtő mellett, és onnan figyelte. Volt Henryben valami nyugtalanító. Mikor Karina ránézett, első benyomása az volt, hogy magas: hosszú végtagok, törzs és hosszúkás arc. Noha úgy emlékezett, hogy kicsit alacsonyabb volt Lucasnál, mégis magasabbnak tűnt. Vékony, szinte sovány volt, de ez csak a becsapós látszat. Pulóverének ujja fel volt húzva a könyökéig, és alkarján látszottak a kemény izmok. Gyakran mosolygott, de érzelem nélkül. Mosolya papírvékony, automatikus reakció volt, akár a pislogás.

89

Szóval elmehajlító. Ha igazat beszélt az előbb, akkor akár megölheti Emilyt a szeme előtt, aztán kitörölheti a memóriáját, és sosem jutna eszébe többé a lánya. Karina talált a hűtő alján ausztrál zöldalmát, és megnézte a fiókokat is. A harmadikban szerszámokra bukkant: késekre, csavarhúzókra, sörnyitókra, és fakanalakra. Kihalászott belőle egy középnagy kést, meghámozta és felszeletelte az almát, majd lassan megsütötte a szeleteket, barna cukrot szórva a tetejükre. – Isteni illata van – mormolta Henry.

– Van valahol fahéj? – Biztosan. Olyan barna por, ugye? – Henry belépett a kamrába. – Igen. – Karina megfogta a kést, és a farmere zsebébe csúsztatta.

A penge éle kivágta a zseb bélését, Karina továbbtolta, csak a markolatnál akadt meg. A penge a bőréhez nyomódott. Lepillantott. Nem vérzett. Karina megkönnyebbülten felsóhajtott. Számított rá, hogy esetleg megvágja magát – nem tudta máshová elrejteni a kést. Máshol kilátszana. Ráhúzta a pólóját a zsebre. Henry kijött a kamrából. Karina visszatartotta a lélegzetét. Talán mégis tud gondolatot olvasni. Talán meglátja a fejében a kés képzetét. Nem lett volna szabad erre gondolnia, de nem tudta megállni. A kés körvonala valószínűleg fényesen világított a fejében. Henry megrázta a fahéjat tartalmazó műanyag zacskót. – Megvan! Mondania kellett valamit, különben a férfi rájön, hogy nem stimmelnek a dolgok. Kényszerítette magát, hogy kimondja. — Köszönöm! – Elvette a fahéjat, és az almára szórta. A palacsintasütő serpenyőt nem találta, vagy talán nem is volt a konyhában. Kibélelt egy tányért zsírpapírral, rátette a szalonnacsíkokat és betette a tányért a mikroba. – Nem főztök túl gyakran, ugye? — kérdezte.

– Ellenkezőleg. Gyakran főzök, kényszerűségből. Sajnos többnyire ehetetlen, amit összehozok. Dániel még nálam is rosszabb szakács, ha ez lehetséges. Lucas finom húst tud sütni, ha sikerül rávenni, de az ő kedvence a szinte nyers, éppen csak megpirított hús. Adrino volt a szakácsunk. – Hol van most?

– Halott, nagyjából kilenc hónapja. A lány rámeredt. – Részvétem. Henry bólintott. – Köszönöm. Karina tovább keverte a palacsintatésztát. – Hogyan halt meg? Lucas habozott. Megállt a kezében a kanál. – Családtag volt? – Igen. Lucas unokatestvére anyai ágon, és az én mostohatestvérem. Karina megtalálta a rácsot, és a láng fölé tette. Megkavarta az almát egy fakanállal, majd kivette a szalonnát a mikróból, és lehámozta róla a papírt. – Ezt én is megcsinálhatom – ajánlkozott Henry.

– Köszönöm – Ráöntötte a palacsintatésztát

a serpenyőire, és figyelte, ahogy az első palacsinta sülni kezdett. – Miért ölte meg Lucas? – Adrino megpróbált végezni Arthurral. 90

– Miért? Henry elmosolyodott, gyorsan kivillantotta a fogát, értelmetlenül, arca szenvtelen volt, mint egy maszk. – Adrino megerőszakolt egy nőt a bázison. Büntetésként Arthur két hónapig kikötözte. – Kikötözte?

– Az udvaron. Végül eleresztette Adrinót, és minden rendben volt, egészen addig, míg meg nem próbálta lefagyasztani Arthur vérét múlt karácsonykor vacsoránál. Utólag visszagondolva számítanunk kellett volna rá. Az ő alfaja kissé heves természetű. – Henry megint elmosolyodott. – Meg fogod tapasztalni, hogy erőszakosak és gonoszak vagyunk, Lady Karina. Mindannyian gyűlöljük Arthurt, egymást, saját magunk testét és lelkét, az egészet, amiért itt vagyunk. Ez egészen mély gyűlölet, a csontjainkban lakozik. Lucas még nálunk is jobban megveti az egészet, amire megvan az oka. De ő a haragját is sokkal jobban féken tartja, mint gondolná. Mert Arthur belátja az egyszerű igazságot: ő tart össze bennünket. Követ el hibákat és agresszív, de igazságos is. Minden törzsnek szüksége van vezetőre. Vezető nélkül zűrzavar uralkodna. De meg kell mondanom, hogy a palacsintád illata csodálatos. Gondolom, nem engeded, hogy egyet most rögtön megkóstoljak, ugye?

H

arminc perccel később kész volt a palacsinta, a szalonna, és Karina átment a másik szobába, hogy felkeltse a lányát. – Emily? Ébresztő…

– Anyukám!

– Emily átölelte Karina nyakát, és meglepő erővel csimpaszkodott

bele. Karina felemelte őt az ágyról, és magához ölelte, vigyázva, hogy ne szorítsa túlságosan az apró testet. – Itt vagyok, kicsim. Szeretlek. – Emily sose mondta azt, hogy „anyukám”. Mindig „anyának” hívta őt. – Nem fogsz elmenni? Karina torka összeszorult. „Elmenni”, ez Emily szótárában a halált jelentette. A lánya azt gondolta, hogy meghalt. – Mindent megteszek, hogy ne hagyjalak itt – ígérte. Emily a nyakában maradt, és Karina óvatosan a konyhába vitte. – A kedvenc almádat sütöttem. A kislány lassan elengedte a nyakát. Pár másodperc múlva hagyta, hogy letegye egy székre az asztal mellé. Dániel csörtetett a konyhába. – Étel! – mondta. Henry bólintott. – Bizony. Dániel kihúzott egy széket, leült, és a palacsintáért nyúlt. – Várjuk meg Lucast.

– Leszarom Lucast. Karina Dánielre pillantott. Henry felsóhajtott. Dániel visszapillantott rájuk, majd Emilyre, és vállat vont. – Nem tetszik nekik, hogy káromkodom. Téged is zavar?

91

Emily a fejét rázta. – Látjátok, nem zavarja. Lucas jelent meg az ajtóban. Az egyik pillanatban még nem látszott semmi, a másikban már ott is termett, zöld szeme éhesen leste a nő minden mozdulatát. Karina leült, próbált ügyet sem vetni a férfira, ám tekintete láthatatlan láncként tartotta fogva. Visszanézett a férfira. Igen, a tiéd vagyok. Nem kell folyton beledörgölni az orromat. Emily elkerekedett szemmel nézte. Kicsit visszariadt, mikor Lucas ott termett, éberen figyelte a mozdulatait. Karina félelmet látott lánya arcán, és megfogta a kezét. A férfi nem adott okot Emilynek arra, hogy tartson tőle, de a lány egyértelműen félt, mintha valahol mélyen érezte volna, hogy fenyegetést jelent. Lucas leült Karina mellé, Dániellel szemben, és a palacsinták után nyúlt. Karina figyelte, ahogy megpakolja a tányérját: négy palacsintát, négy kolbászt, hat szelet szalonnát vett maga elé… nem fért több a tányérjára. Bosszankodva nézte a tányért, majd az almákat a palacsinták tejére tette, és az egészet leöntötte juharsziruppal. Szerencse, hogy Karina tíz embernek elég ételt készített. Lucas felvágta villájával a palacsintát, rászúrt egy szeletet az almából, és a szájába tömte. Karina a széke szélén ült, és hallgatta egyre gyorsabban dobogó szívét, nézte, ahogy a férfi az ételt rágja, és arra számított, hogy keresztülhajítja a tányérját az asztalon. Azt akarta, hogy kedveljék a főztjét, pontosabban borzasztó nagy szüksége volt rá, hogy kedveljék a főztjét. A túlélése függött tőle. Lucas nagyot nyelt. – Finom – mondta, és még többet vett maga elé. Karina kicsit hátradőlt a székében, nem tudta elrejteni a megkönnyebbülését. – Jó? Valami isteni – mondta Dániel. – Az első emberi étel hetek óta. Lucas szúrós tekintettel nézett rá, de nem mondott semmit. – Anya! – szólalt meg Emily.

– Tessék, kicsim. – Jilléknél hagytam a hátizsákom. Abban vannak az iskolai füzeteim. A három férfi némán figyelte. – Semmi baj, kicsim – felelte Karina. – Mostantól egyébként is másik iskolába kell járnod. – Miért?

– Mert itt élünk majd, és különleges iskolába fogsz járni – fájdalommal mondta ki a szavakat. – Busszal kell odamenni? Karina lenyelte a gombócot a torkából. Ezzel beismerte, hogy nincsenek kellemes helyen, mintha szögeket verne a saját koporsójába. – Nem. – Miért kell itt lennünk?

– Most itt dolgozom. – Anyád rabszolga – mondta Dániel. – Lucas a gazdája. Ha Karina át tudott volna nyúlni az asztal másik felére, akkor úgy megütötte volna a férfi ököllel, hogy fájjon. Természetességet erőltetett magára, mint egy maszkot. Nem mutat ki semmilyen érzelmet, főleg nem gyengeséget.

92

– Jobb rabszolgának lenni, mint bérszámfejtőnek? – kérdezte Emily. – Nincs köztük nagy különbség – hazudta Karina. Korábban annyiszor

gondolt rá, hogy rabszolgaként dolgoztatják, túlórázik, folyton új feladatokkal bízzák meg, állandóan csúszik a határidőkkel, hiába próbálva a tennivalók végére jutni. Azt gondolta, hogy ennél rosszabbul már nem alakulhatnak a dolgok. De kár volt ezen merengeni. Ezek egy fiatal, könnyelmű, boldogabb nő emlékei voltak. Most új élete volt, új szabályokkal, amelyek közül a legfőbb a lánya jóléte volt. Biztonságban kellett tudnia Emilyt. Emily egy villával szurkálta a palacsintáját. – És mi lesz a házunkkal? Minden holmim ott van. A Hello Kittys takaróm… – Majd veszünk új holmikat – Karina gyorsan körülnézett az asztal körül, de egyik férfi sem próbált ellentmondani tétova ígéreteinek. – Kapok saját szobát? Karina Lucasra pillantott. Kérlek, ne válassz el a lányomtól. A férfi ráérősen megtörölte a száját egy szalvétával. – A fő házban kell maradnod. Hétvégenként eljöhetsz meglátogatni anyádat. Majd kapsz tőlünk egy szobát. – Anyával akarok maradni – mondta Emily vékony, kérlelő hangon.

– Nem lehet – felelte Lucas. Emily az ajkába harapott. – Jó helyed lesz a fő házban. Közös szobád lesz egy kedves lánnyal. Lesznek játékaid, ruháid. Mindent megkapsz, amire szükséged van. Ha bárki bántani akarna, mondd azt neki, hogy Lucasé vagy. Mindenki fél tőlem, nem fognak macerálni. – Nem – jelentette ki makacsul Emily. Lucas abbahagyta az evést. Karina teste megfeszült. – Nemet mondasz? – kérdezte Lucas nyugodt hangon. Emily felemelte az állát, egy hatéves kislány minden dacával. – Fáradt vagyok, félek, és nem megyek. Itt maradok anyával. Kiabálni akar velem? – Nem – felelte Lucas. – Arra nincs szükség.

– Maga nem az apám. Apám elment. Lucas Karinára pillantott. – Özvegy vagyok – mondta csendesen.

– Nem

vagyok az apád, de én vagyok itt a főnök – közölte Lucas. Szót kell fogadnod nekem. – Miért? – kérdezte Emily. Lucas előrehajolt és a szemébe nézett. — Mert nagy vagyok, erős és félelmetes. Te pedig nagyon kicsike. – Nem vagy jó – Emily állta a férfi tekintetét, de Karina tudta, hogy nem bátorságból. Egyszerűen megdermedt, mint egy nyúl, amelyik a farkas szemébe néz. – A világ sem jó, és én sem lehetek mindig az – felelte Lucas. – De nem fogok rosszul bánni veled ok nélkül. Karina a férfi alkarjára tette a kezét, próbálta elterelni a figyelmét Emilyről. Bevált a kísérlet: a férfi ránézett.

93

– Kérlek. – Minden erőfeszítésére szükség volt ahhoz, hogy ne remegjen a hangja. – Kérlek, hadd maradjon itt. – Itt akarok maradni – mondta Emily. – Jó leszek. Megcsinálok minden feladatot.

– Majd meglátjuk – felelte Lucas.

94

4. FEJEZET

F

él óra múlva végeztek a reggelivel. A férfiak egyenként felálltak, elöblítették a tányérjaikat, és meglepő hatékonysággal a mosogatógépbe dobálták az evőeszközöket és a tányért. Karina eltette a maradék ételt. Henry már elment, de Dániel a konyhában maradt, a pultnak dőlt, és figyelte a nőt. Lucas megállt az ajtóban, és Dánielt nézte. – Kimehetek? – kérdezte Emily. Karina megállt. – Nem hinném, hogy jó ötlet. – Miért nem? – vonta fel szemöldökét Dániel.

– Mert odakint ijesztő madarak vannak. – Ijesztő madarak? Miféle ijesztő madarak? – Biztonságos hely – mondta Lucas. – A hálón nem juthat be semmi. Karinának eszébe jutott, ahogy a madár teste a láthatatlan kerítésnek ütközött. – Mi történik, ha a lányom nekimegy a hálónak? – Másfél mérföldet kellene hozzá sétálnia, hogy elérje.

– Látni szeretném a madarakat – mondta Emily. – Kérlek! Így legalább kijutnának a házból, távolabb a férfiaktól, a szabadba. Jobban körülnézhetne. Talán látna egy utat, egy házat, valami szökési lehetőséget. Karina megtörölte a kezét egy ruhával, és a szék támlájára terítette. – Veletek jövök – mondta Lucas. Csak arra az illúzióra vágyott, hogy egyedül lehessen a lányával. A férfi még ezt sem engedte meg neki. Karina összeszorította a fogait. – Ez az – mondta Dániel. – Harapj rá a nyelvedre. Még szükséged lesz rá párszor. Lucas szemrehányó pillantást vetett rá. Egy percig csöndben álltak, aztán Dániel elfintorodott, és kisétált a konyhából a folyosóra. Karina kézen fogta Emilyt. – Gyere, kicsim! A folyosó végigvezetett a házon, egyenesen az ajtóig. Több szoba mellett elhaladtak. Volt ott egy nagy könyvtár, amely padlótól a plafonig tömve volt könyvekkel, egy nagy szoba, amelyben hatalmas, lapos képernyős tévé volt a falon, majd Lucas kinyitott egy ajtót, és kiléptek a szabadba. A kertben fű volt, kis, vézna tölgyfák, kétoldalt cserjékkel. Egy ösvény vezetett a távolba. Balra egyetlen nagyobb tölgy magasodott ki a cserjék közül, valószínűleg úgy ültették oda. Bozontos barna kutya lépett ki a tölgyfa mögül. Akkora volt, mint egy dán dog, tömzsi lábakon állt, hosszú farkát egyenesen tartotta. Volt valami furcsa a járásában, kicsit kacsázott, inkább medvére hasonlított, mint kutyára. Karina Emily és a fenevad közé lépett. Az állat megállt. Nagy barna szemek meredtek rájuk kerek füllel koronázott hatalmas fejéről. – Ne félj, szelíd – biztosította a háta mögül Lucas.

95

A félig kutya, félig medve Lucasra pillantott, és halkan felmordult. – Nem szereti, mikor támadó alakot öltök – mondta Lucas – Utána pár napig morcos. Cedric, ne legyél buta. Hagyd, hogy a kislány megsimogasson. Újabb morgás. Karina nem hibáztatta a kutyát. Tekintettel arra, hogy milyen volt Lucas „támadó alakban”, csoda, hogy a kutya eddig kibírta mellette. Cedric egy pillanatig méregette őket, majd odakacsázott hozzájuk. Karina gyomra összeszorult. Cedric odanyomta az orrát Emily kezéhez, újra prüszkölt egyet, és nekidörgölődzött a lány pulcsija zsebének, amiből kiállt valami. – Mi van a zsebedben? – kérdezte Karina. Emily a zsebébe túrt, és kivett egy félig megrágott almát. Már megint. Karina türelmet erőltetett magára. – Emily, tudod, hogy nem szabad elvenned… Cedric megszaglászta az almát. Kinyitotta a száját, előtűntek barna fogai. – Nem fog bántani – mondta Lucas, teljes bizonyossággal a hangjában. Emily odatartotta neki az almát. Cedric nagyon óvatosan, szinte kedvesen leütötte a tenyeréről, leült a hátsó lábára, és hosszú, sötét karmával a szájához emelte. Fekete orrával megszaglászta az almát, kinyitotta és becsukta száját, leharapott egy darabot belőle és nyilvánvaló élvezettel elrágcsálta. – Szereti! – jelentette ki Emily, és leszaladt a lépcsőkön az udvarra. – Gyere, Cedric! – Hová mégy? – kérdezte Karina, és ő is tett lefelé egy lépést.

– Csak a fához. A tölgyfa alig ötvenlábnyira volt onnét. Karina az ajkába harapott. Azt ösztöne azt súgta, hogy ragaszkodjon a gyermekéhez, és ne engedje elmenni, de nem akarta, hogy Emily feszélyezve érezze magát. Szüksége volt a játékra. A lánya nem fogta fel, mennyire törékeny volt a helyzetük, fogalma se volt róla, mennyire sebezhetőek, és Karina nem is akarta, hogy észrevegye. Emily várakozva nézett rá. – Mehetek? – Igen, mehetsz. Emily a fa felé indult. Cedric sietve lenyelte az alma maradékát, talpra állt, és követte a kislányt. Lucas a korlátnak dőlt Karina mellett. A nő arra számított, hogy a nappali fényben valahogy kisebbnek fog tűnni, mint valami gonosz éji teremtmény, akinek ereje elfogy a nappal közeledtével, de éppolyan nagy és fenyegető maradt. Sőt, a napsütésben még rosszabb volt, ha lehet, mivel a férfi vad arcának minden részletét látta. Minden mozdulata, ahogy a korlátnak dőlt, ahogy izmai kidudorodtak karján és mellén, ahogy az udvart figyelte, felügyelve a területét, ragadozószerű volt. Lucas a nap felé emelte az arcát, behunyta szemét és elmosolyodott. Csak egy pillanatig tartott a mosolya, aztán eltűnt, mint a falevél, amit elfúj a szél, de a nő mégis látta. Jóképű volt, és a veszély, ami sugárzott belőle, szinte halálossá tette ezt a szépséget. Ugyanolyan életveszélyes módon volt gyönyörű, mint egy tigris, és most Karina egy ketrecbe volt zárva vele. Ha a férfi mellette marad, soha senki se merné bántani őket.

96

Emily felkapott egy ágat és elhajította. Cedric az ágra nézett, majd vissza a lányra, némileg csodálkozva. – Milyen állat ez? – kérdezte Karina.

– Medve-kutya.

Pár generációval ezelőtt eljátszottunk a genetikával. Olyan kedves a gyerekekkel, mint egy német juhász, de sokkal okosabb egy átlagos kutyánál. Mi a baj azzal, ha a lányod elvesz egy almát? Karina leült a lépcsőre. – Folyton ennivalót gyűjt. – Miért? Nem akarta elmondani neki. Minél kevesebbet tudott róluk, annál kevesebbet fordíthat ellenük. – Ettől biztonságban érzi magát. A fánál Emily összecsapta a kezét, és valamit magyarázott Cedricnek. A kutya leült a fenekére, és figyelmesen hallgatta. – Örökbe fogadtad? – kérdezte Lucas csendesen.

– Nem. – Az asszony nem gondolta volna, hogy a férfi tisztában van azzal, hogy az örökbe fogadott gyerekek néha felhalmozzák az élelmet. Most már kénytelen volt többet elárulni, nehogy a férfi félreértse a helyzetet. – Az apja halála után történt. Nem evési rendellenesség. Nem akar többet enni: csak a környezetét szeretné irányítani. Idővel javult, de a történtek után úgy látszik, visszaesett. Kérlek, ne szidd le, ne kiabálj vele emiatt. Az… – … csak ront a helyzeten – fejezte be a férfi. – Tudom.

– Kérlek, hadd maradjon velem – tört fel a nőből, szinte kétségbeesetten. – Ott a tűzlétrán azt hittem, hogy elvesztettem őt. Tiéd mindenem – a szabadságom, a testem, minden –, csak egyetlen dolgot kérek. Hadd tarthassam meg a gyerekem! Lucas felsóhajtott. Most nem tűnt gonosznak. – Nem azért teszem, hogy kiszúrjak veled. – Nem lesz útjában senkinek… Cedric morogni kezdett a bokrok felé, vicsorította a fogát, és a levelek közé vetette magát. Karina felállt a lépcsőről. Mielőtt kiegyenesíthette volna a térdét, Lucas átugrott a korláton, és a fa felé rohant. Emily hátratántorodott. Szája tátva maradt a meglepetéstől. Karina is futásnak indult, de kétségbeejtően lassú volt. Lucas utolérte Emilyt, hátrahúzta, el az útból, és a bozótba ugrott. Karina is elért a lányához. Kezét a válla köré kulcsolta. Megragadta lányát és hátrahúzódott, kezét a zsebén tartva, kitapogatva a kés markolatát a farmerjén keresztül. Lucas előkapott valamit a bokorból. Hosszú volt és zöldesbarna, fickándozott a kezében, hosszú olivaszínű farka a földet söpörte. A férfi felordított, mély hangon, amitől a nő összerezzent. – Henry! A valami rángatózni kezdett, Lucas a torkát szorongatta. Megfordult, és Karina végre meglátta: szörnyen nagyméretű, szakállas sárkánygyíkra hasonlított, pofáján és oldalán centis tüskékkel. Ahogy a teremtmény tekergett, hátán szétnyílt a taraj, és olyan tüskék meredtek elő belőle, mint egy mélyvízi hal borotvaéles uszonya. A gyíkszerű teremtmény Lucas karja felé kapott hosszú, fekete karmával. Vér szivárgott a sebből. 97

– Ez egy szörny! — sikoltotta Emily. – Nem, csak egy óriási gyík – mondta Karina, ahogy magához szorította kislányát. Mögötte nyílt az ajtó. Dániel szaladt a tornácra. Arca eltorzult. Valami elsuhant Karina mellett, mintha hirtelen huzat érte volna. A fenevad megrándult, aztán mozdulatlanul csüngött, lógó végtagokkal. Lucas a tornácra cipelte a gyíkot. – Henry! Henry a tornácra sietett. Lucas ledobta a gyíkot a terasz deszkájára. A teremtmény pislogott, de teljesen mozdulatlan maradt. Henry leguggolt mellé. Megfogta a koponyáját. Behunyta a szemét, egy pillanatig összepontosított, majd felnézett rájuk. – Az elméje mozdulatlan. Nincs semmi jel. – Ez biztos? – kérdezte Lucas. Henry feltolta szemüvegét az orrán. – Igen. Ha volna jel, akkor lenne idegműködése is. Lucas felemelte az öklét, és kalapácsként sújtott le vele. Karinának még épphogy volt annyi lélekjelenléte, hogy elfordítsa Emilyt, mielőtt a férfi ökle szétloccsantotta a gyík koponyáját, kilapítva, mint egy üres bádogdobozt. – Dániel, híve fel a fő házat – mondta Lucas, majd Karina felé fordult. – Fogd Emilyt, és vidd a szobádba. Ne gyere ki, amíg érted nem megyek. Karina nem kérdezte meg, mi történik. Csak felkapta Emilyt, beszaladt a házba, es nem állt meg, míg Lucas szobájának ajtaja be nem csukódott mögötte.

L

assan délután lett. Emily felderítette a szobát, majd nyafogni kezdett, hogy unatkozik, végül elaludt a sarokba tett, párnákkal borított széken. Karina eleinte minden kívülről érkező neszre felkapta a fejét. Annyira ideges volt, hogy alig tudott leülni. Ha a bokrokban rejtőző teremtmény közönséges gyík lett volna, Lucas azonnal megölte volna. Efelől nem volt kétsége. Nem, a szörnyeteg felbukkanása vészhelyzetet jelentett. Karinának fogalma sem volt róla, hogy miért, és ettől még rosszabbul érezte magát. Végül saját izgatottsága teljesen kimerítette, és elnyomta a szendergés, félig alvás, félig ébrenlét, miközben minden zajra kinyílt a szempillája. A szobában tökéletes csend uralkodott. Karina egy pillanatra behunyta a szemét, majd kinyitotta, és meglátta, hogy Lucas járkál előtte. Nem emlékezett hogy kinyílt az ajtó. Lucas felkapta Emilyt a székből. Karina talpra ugrott. – Hová viszed? – Egy másik szobába – mondta csendesen, és kiment. Karina követte végig a folyosón, egy kis hálószobába. Egy ágy állt a fal mellett piros paplannal, egy gyerekkönyvekkel teli polc mellett. Egy asztalon kis számítógép állt, lapos monitorral. Berendezett t kislánynak egy szobát. Szóval meggondolta magát.

98

Lucas letette Emilyt az ágyra, és kiment. Karina Emily vállára húzta a takarót. Olyan aprónak tűnt az ágyon. Karinának eszébe jutott a gyík torkát szorongató Lucas. Egy szorítás elég lett volna, hogy Emily meghaljon.

A

féri a folyosón várt rá. Karina rászánta magát, hogy otthagyja az ágyat, és kisétált. Lucas becsukta az ajtót, bezárta, és odaadta a kulcsot Karinának. – A biztonsága érdekében zártam be. A mi szobánkon nincsen kulcs. Dániel ki van borulva, én is eléggé nyűgös vagyok, ami eléggé veszélyessé teszi a házat, úgyhogy az a legjobb, ha ebben a szobában marad. Csak a mai estére. Holnap a fő házba kell mennie. De a szoba mégis gyerekszoba volt, egy kislány számára berendezve. A takarók és a párnahuzatok vadonatújak voltak, a szőnyegen még rajta volt az árcédula. Szóval Lucas mégsem gondolta meg magát. Mostantól fogva másnap reggelig van ideje, hogy rávegye: engedje maga mellett lakni a lányát. Karina kinyitotta a száját, és kimondta az egyetlen dolgot, ami az eszébe jutott: – Éhes vagy? Lucas bólintott. – Igen, jólesne enni valamit. – Mit szeretnél?

– A hús jó volna – azzal hátat fordított. – Lucas? Átpillantott a válla fölött. – Igen? – Mi folyik itt? – kérdezte szelíden. – Mi volt az az izé? Lucas furcsa grimaszt vágott. – Hosszú történet. – Kérlek, tudni szeretném. – Bármit is mond a férfi, a teljes tudatlanságnál minden jobb Lucas felsóhajtott. – A nőnek, aki megmérgezett téged, barátai is vannak. A társai keresik a székhelyünket, ezért kémeket küldenek mindenfelé. A gyík közülük való volt. Gyakorlatilag egy két lábon járó kamera – rögzíti, amit lát, és röviddel később továbbítja a gazdáinak. Szerencsére ezt elintéztük, mielőtt bármilyen jelet leadhatott volna. – És ha elküldte volna a jelet?

– Akkor

menekülnünk kellene innen. Talán még így is szükség lesz rá. Reggel többet fogunk tudni. Karina átkarolta a saját vállát. – Lucas, hol vagyunk? A férfi egyenesen a szemébe nézett. – A bázison. – Hol van ez a bázis? Láttam a madarakat. Ilyenek nem élnek Észak-Amerikában. Lucas hosszasan vizsgálta Karina arcát. – Az igazat akarod tudni? – Igen. Furcsa grimaszt vágott. – Te akartad. Ahogy a bolygó forog, a gravitációs erők és atomi kölcsönhatások a szubleptron és szubkvark szinten tovagyűrűző hatásokat keltenek a valóságban, így a tér és az idő állandósága megszakad, dinamikussá válik. A tér-idő egyes részei összeegyeztethetetlenekké válnak a jelenlegi valósággal, és kiválnak belőle. Lényegében a Föld folyamatosan választ le magáról darabkákat. Egy

99

ideig még megmaradnak, aztán szétoszlanak, némelyik lassabban, mások gyorsabban. Most egy ilyen darabkában vagyunk – fragmentumoknak hívjuk őket. A pliocén kor végén, nagyjából két és fél millió éve vált le a Földből, a mai Texas területéről. Ez a zárvány stabil, és még pár ezer évig nem fog feloszlani. Tudnál steaket készíteni? – Micsodát? – bámult rá Karina, aki biztos volt benne, hogy rosszul értett valamit.

– Azt kérdeztem, tudsz-e steaket készíteni. – Igen, tudok. Nem viccelsz? – Szeretem a steaket. – A levált darabkákról. Lucas a fejét ingatta. Ez őrültség volt. – Tehát egy alternatív valóságban vagyunk? Vagyis egy párhuzamos dimenzióban? Mint a Star Trekben? – Nem. Egy tükördimenzióban, egy zárt, teljes valóságban. Egy dimenziós darabkában. – Lucas a falnak dőlt. – Oké, gondolj egy hagymára. A belső rétegek fehérek, a külső barna. Tegyük fel, hogy a külső réteg megrohad. A hagyma növeszt egy pótló réteget, ami ugyanolyan, mint a külső, és darabkákban veti le magáról a rohadt réteget. A darabokból néhány nagy, néhány kicsi. Mi a rothadt réteg egy darabkájában vagyunk. Az asszony csodálkozva nézte. Ha nem lódított, akkor eléggé messze voltak Oklahomától. Még csak nem is ugyanazon a bolygón voltak. Lehetetlen volt megszökni innét. – Ne töprengj rajta túl sokat – ajánlotta Lucas. – A szubkvantum mechanika meg tudja őrjíteni az embert. – Vissza tudunk menni? Az igazi Földre?

– Attól

függ, milyen közel van egy réteg a valóságához. A motel, ahol rátok támadtak, olyan rétegben volt, amely alig kezdett el leválni, úgyhogy ott könnyen tudunk ki-be járni. De ez a réteg már túlságosan levált ahhoz, hogy te meg én magunktól visszamenjünk. Szükségünk van valakire, aki rést, átjárót nyit rajta – Lucas ellökte magát a faltól. – De van rá lehetőség, hogy visszamenjünk? – Néha bizonyára vissza kellett menniük. Hiszen a ruháikon, tányérjaikon ott volt a márkajelzés. Mikrosütők és hűtőszekrények sem nőttek az őskori fákon, ami azt jelenti, hogy Daryon lakóinak otthonosan kell közlekedniük a valódi Földről idáig és vissza. Lucas közelebb hajolt hozzá, rászegezte a tekintetét. Hirtelen úgy érezte, túl sok helyet foglalt el a férfi. Hátralépett, gerincét a falnak támasztotta. Lucas ajka lassan mosolyra húzódott. – Igen, visszamehetsz. De nélkülem soha. Ha csak megpróbálod, megtalállak, és visszahozlak. — Szélesebbre húzódott a mosolya. – És akkor semmi esélyed nem marad. Nyílt szexuális vággyal méregette a nőt, olyan sóváran, hogy Karina egy pillanatig nem hitte el, hogy őszinte. Rémülten állt a falnál. Aztán mégis született benne egy válaszféle a helyzetre. Egy percre eltűnődött azon, hogy milyen volna átkelni az őket elválasztó határon, ránevetni erre a szigorú arcra, és elsétálni, otthagyva a férfit, mint

100

egy idiótát. De amíg Lucas a markában tartotta Emilyt, nem tehetett ellene semmit. A férfi kissé előrehajolt, mint egy támadni készülő vadállat. Karina dobogó szívvel eltervezte, hogy kikerüli, és elmenekül, végig a folyosón. De nem mutathatott gyengeséget. Lucas már az értésére adta, hogy ő egy ragadozó. Ha menekül előle, követni fogja. A férfi felé fordította az arcát. – Ha nélküled megyek vissza, ne keressél. Lucas félrebillentette a fejét, mint egy kutya, úgy vizsgálta. – Mert különben? – Különben megöllek. Felnevetett, olyan fojtott bariton hangon, amitől a hideg futkosott Karina hátán. – Hogyan? – Majd kitalálok valamit. Hátat fordított a férfinak, és lassan, kimért léptekkel a konyha felé indult.

L

ucas félrebiccentett fejjel figyelte, ahogy Karina végigmegy a folyosón. A nő pillantása, a fejtartása, ahogy állt, minden dacot sugárzott. A nő kihívta őt. Ez akarata ellenére még vonzóbbá tette. Lucas a falhoz akarta szorítani, míg el nem ismeri, hogy a férfi elég erős és hatalmas hozza. Csókolni, ízlelni, szorítani és birtokolni akarta. Mások a szokásaik, jutott eszébe. Neki ez csak flörtölés volna. A nőnek a megerőszakolás előjátéka. Lucas felnézett a mennyezetre. Jól tudta, honnét jön a késztetés az erőszakosságra Az evolúció visszhangja volt, ugyanaz, amelyik azt súgta neki, hogy öljön meg minden más hímet a házban, és aztán addig üldözze a nőt, amíg meg nem töri. Naponta ellenállt a kísértésnek. Mégsem lett könnyebb legyőznie. Henry halk lépéseinek közeledtét hallotta. – A fizikai támadás talán nem a legjobb módszer – mormogta neki. Lucas néha megesküdött volna, hogy a férfi képes volt gondolatot olvasni, habár minden elmehajlító, akivel Lucas valaha beszélt, megerősítette, hogy ez képtelenség. – A fejemben kotorászol?

– Ugyan már – mosolygott rá Henry. – Ökölbe szorítottad a kezed, és az arcodra is rá van írva, hogy mi jár a fejedben. Erre magától is rájött. – Sokat kérdezősködik. – Kicsit korábban, mint hittem – sóhajtott fel Henry. – Legalább tizenkét óra intenzív fájdalmat kitöröltem az emlékezetéből. Általában ilyen sok törlés után sokáig kábák az emberek. Lassan adagolod a magyarázatokat? Lucas bólintott. – Nem most először csinálok ilyet. Már korálban is segített áthozni embereket. Az emberi elme csak annyit fogadtatott be, amennyit elmondott Karinának. Ha elárasztotta volna olyan információkkal, amelyek ellentmondanak a valóságról alkotott képének, akkor – hozzátéve a fizikai sokkot, amit átélt – bizonyosan összeomlott volna. A teste így is elég rossz állapotban volt, küzdött a méreg ellen, és az ellenméreg hatásai ellen, amelyek hamarosan jelentkeznek.

101

Lucas elindult a folyosón. Le akart zuhanyozni, és egy kicsit egyedül akart maradni, hogy lenyugtassa az ereiben áradó izgatottságot. – Lucas? – szólt utána Henry. Lucas megfordult. Unokatestvére korholó tekintettel figyelte. – Legyél kedvesebb.

E

gy óra múlva Karina az asztalra tette a vacsorát. Folyton a kis folyosói közjáték járt az eszében, és nem tudta eldönteni, hogy jól vagy rosszul kezelte-e a helyzetet. Emily még aludt. Henry közölte, hogy a fáradtsága természetes, de Karina mégis aggódott. – Steak – Henry leült. – Marhahús, a mai vacsora. Karina leült. Lucas tőle jobbra ült. Túlságosan közel hozzá. Az ebédlőben kellett volna tálalnia, nem itt a konyhában. A nagyobb asztal mellett több hely lett volna közöttük. Lucas élvezte, hogy nyomasztja a nőt a jelenléte, lubickolt az idegességében. Karina nagyot nyelt, nem tudott uralkodni magán. A férfi egyszerűen túl nagy volt, és szakadatlanul őt bámulta. Még akkor sem tudott szabadulni tekintetének súlyától, amikor nem felé nézett. A férfi felé hajolt, rosszindulatot sugározva, és ő puszta önvédelemből elhúzódott tőle. Kinyitotta a száját, és kimutatta nagy és éles fogait. – Ijesztő vagyok? A nő a szemébe nézett. – Igen – felelte. – De ezt eddig is tudtad. Az pedig, hogy erről beszélsz velem, kegyetlenség. Kukoricát kérsz hozzá, vagy babot? A férfi csodálkozva visszaült, és egy pillanatig kevésbé volt terhes a jelenléte. – Kukoricát. Karina odaadta neki a kukoricás tálat. Dániel sétált be a konyhába. Míg Henry egyik helyről a másikra vándorolt, Lucas pedig vadként vonult, hangtalan és konok eleganciával teli léptekkel, Dániel úgy járt, mintha lábai szívességet tennének a talajnak. Nem is járt, hanem lebegett, így vitte rettentő szépségét, amivel nagyon is tisztában volt. Dániel egyenesen a nővel szemben ült le. Villájára tűzött és a tányérjára vett egy szelet steaket. – Mostantól mindennap te készítesz vacsorát? – Igen – mondta Karina nyugodt hangon, miközben távolról sem volt nyugodt.

– Miért? Nincs semmi önérzeted? Azt hiszed, ez a nyalás segít rajtad? Dániel Lucasra mutatott. – Őt egyáltalán nem hatja meg. – Nem miatta csinálom.

– Akkor miért? – Na tessék – fintorgott Henry. Dániel ellökte magát az asztaltól, és a szék hátsó lábain egyensúlyozott, keresztbe tett kézzel. – Nem, szeretném, ha felvilágosítana. Milyen súlyos a Stockholmszindrómád? – fordult Karina felé. Karina letette a villáját. Az ösztönei azt súgták, hogy a következő szavai meg fogják határozni a házban elfoglalt helyét. Felmerült benne, hogy valamilyen cseles

102

elterelést mondjon, de el is vetette a gondolatot. Arra is gondolt, hogy talán semmit se kellene mondania. Végül az őszinteség mellett döntött. – Értem, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Lucas unokatestvére is meghalt tavaly a karácsonyi vacsorán. Ha jól értem, Lucas is meghalhat akár holnap, vagy az ellenség, vagy családtagok keze által. Lucas nélkül nem érek semmit. A lányom miattam van itt. Ha rám már nem lesz szükség, gondolom rá se. Eleget láttam a családotokból ahhoz, hogy tudjam, nem fogtok elengedni. Meg fogtok tőlünk szabadulni, mintha nem is léteztünk volna. Valahogy el kell érnem, hogy Lucas nélkül is értékes legyek. Így ha meghal, a lányom és én is tovább élhetünk. – És ezt úgy akarod elérni, hogy a cselédünk leszel? – vigyorgott Dániel. – Főzöl, takarítasz? Milyen mélyre alacsonyodnál le? Ha a vécé mellé csinálok, akkor felmosod utánam? – Nem – felelte Karina. – Azt meghagyom neked. Hacsak nem piszkolsz éppen most is magad alá, a vécécsészét is megtalálod, utána pedig ki tudod törölni a saját segged. A Dániel szemében bujkáló vidámság dühre változott. – Ha meg akarod alázni magad, sokkal könnyebben is megteheted. Gyere ide, és szopjál le. Akkor sokkal hamarabb elnyered a kegyeimet, mint a mosdó súrolásával. Karina Lucasra pillantott. A férfi vágott magának a steakből, és nyilvánvaló élvezettel rágcsálta. Visszapillantott rá, a tekintete azt mondta: Ülj nyugton a fenekeden.

– Ez a nő nem hülye, Dániel – Henry vett még egy zsömlét a kenyérkosárból. – Ez remek kaja. És tudja, hogy ha kiszolgál téged, azzal csak összeugrasztana téged és Lucast. Te csak a saját önteltséged miatt játszol vele, de Lucasnak a túlélése függ tőle. Elmebetegnek kellene lennie, ha téged választana. Dániel Lucashoz fordult. – Mit gondol erről uraságod? A kis kedvenced már temetne téged. Nem hízelgő? Lucas belevágott a harmadik szelet húsba. – Te mit tennél a helyében? Felmosnád a padlót, nagyságos úr? Lucas elmerengett ezen. – A helyében már megöltelek volna titeket. De nem vagyok a helyében. Nem vagyok kisebb és gyengébb, mint a körülöttem lévők, és egy gyerek élete sem múlik rajtam. Ő viszont ebben a helyzetben van, ezért olyan óvatos. Dániel elvigyorodott. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire helyesled a saját halálod elképzelését. – Valahogy bele kell törődni abba is – felelte Lucas.

– Akkor talán segíthetek is benne, ha már úgyis felkészültél rá. Kár lenne kihagyni a lehetőséget. – Azt hiszed, képes vagy rá? – kérdezte Lucas őszinte érdeklődéssel.

– Vigyázz, Dániel – mondta Henry. – Ha így folytatod, még berepedhet a körmöd, vagy összekócolódhat a hajad. Dániel ügyet se vetett rá, Lucasra nézett. – Rajta. Lucas letette a villáját, elmosolyodott, és félredobta az asztalt, mintha nem is lett volna súlya. Karina gyorsan arrébb mászott. Lucas hatalmas keze Dániel torka köré fonódott. Dániel megragadta Lucas karját. A magasabb férfi felemelte őt a levegőbe,

103

megrázta, ahogy egy kutya ráz meg egy patkányt, aztán levágta az asztalra. Repültek a tányérok. Karina az arca e:lé emelte a kezét, sarokban rekedt, a konyhaasztal és a tűzhely között. Mellette széttört egy tányér, és kiömlött belőle a bab a pultra. Ne! – kiáltotta Henry. – Ne idebent, ne idebent! Lucas alkarján vörös karmolások nyoma látszott. A bőre megfeszült, mintha ki akarnának törni alóla a csontok. – Gyerünk! — morogta —, próbálj még bántani. Ennyire futja? – Keze még mindig Dániel torkán volt, felemelte, és megint az asztalhoz vágta. Kérsz még? — Dániel arca vörös lett. Lucas felkapta. – Nem volt elég? Megint lehajította Dánielt. Az asztal óriási reccsenéssel kettétört. A két fele szétesett, Dániel pedig a padlóra zuhant. Lucas rávetette magát, tovább nyúzva a légcsövét. Dániel lába a földön vergődött. Arcán kidagadtak az erek, a bőre lilára vált. Szeme hátrafordult a gödrében. Na tessék — sóhajtott fel Henry. – Az összes jó tányért így veszítjük el Megmutatta Karinának a kenyértartót. – Legalább a zsömléket megmentettem. Ne aggódj, Emily tovább fog aludni, erről gondoskodom. Lucas elengedte Dánielt. A szőke férfi mozdulatlanul feküdt. Lucas átlépett felette, dühösen villogó szemmel. A pillantása a nőre szegeződött. – Ideje lefeküdni. – morogta, és rögtön mellette termett. Egy megállíthatatlan erő felkapta Karinát a lábáról, és rögtön Lucas hátán lógva találta magát. – Engedj el! – kapálódzott, próbált kiszabadulni. A férfi Henry felé fordult. – Ne pakolj el, majd Dániel, ha magához tér. – Értettem — szalutált neki Henry. Lucas kilépett a konyhából. Karina próbált megkapaszkodni az ajtókeretben, de lecsúszott róla a keze, és férfi a sötét folyosón át a hálószobába cipelte. A férfi megállt, kezét a fürdőszoba ajtajára téve. – Akkor jössz? – Ha lehetnie, inkább nem. Megvárom, míg kijössz.

– Órákig

leszek odabent – felelte a férfi. – A zuhanyzókabin zárva lesz. Levetkőzhetsz, nem fogok látni semmit. Órákig… Miért lenne szüksége arra, hogy órákig legyen a fürdőszobára? – Azt hittem, hogy szükséged van a véremre. – Így van, de egy darabig még nem nyúlok hozzád. A nő követte, jobb belátása ellenére, éhes volt minden információmorzsára. – Mit jelent az, hogy egy darabig? – Pár hetet. Talán tovább is. Attól függ, hogyan reagál a szervezeted a mérgemre.

– Miért? – Mert a túl sok méreg megölne. A lány emlékezett a magyarázatára előző napról. – Azt mondtad, hogy a méreg neked is fájdalmat okoz. Most is? A férfi bólintott. – Mindig?

104

Lucas ránézett. – Mindig. Ha meg vagyok sebesülve, akkor rosszabb, vagy ha visszaváltozom a támadó formámból. Néha rohamaim vannak utána. Ha mindig fájdalmat okoz, akkor állandóan szüksége van a hormonra… – Milyen gyakran…? A férfi, mintha olvasna a gondolataiban, vállat vont. – Ha a mérgem és a hormonjaid elérik a megfelelő arányt a véremben, akkor háromhetenként kell vért szívnom ahhoz, hogy megtartsam a szintet. Nem fogok annyit inni, mint legutóbb. Gyere. Szükséged van egy zuhanyra, nekem pedig arra, hogy leüljek egy kicsit. Félrelépett az asszony elől. Karina napközben a folyosón, a konyha mellett lévő fürdőszobát használta. Feltételezte, hogy ez is hasonló lesz. Majdnem akkora volt, mint a hálószoba. Sötétzöld fürdőkád mélyedt a fapadlóba. Mögötte egy zuhanyzókabin húzódott végig a fal mellett. A kerete illeszkedett a kádhoz, de a kabin maga széles, sötétzöld üveg vagy műanyag panelekből állt, amelyek vastagok voltak, belülről barázdált mintával. Lucas nem hazudott – talán a körvonalait látja belülről, de annál többet nem nagyon. Jobbra egy másik fülkében valószínűleg a vécé volt, egy széles mosdókagyló mellett. Lucas megnyomott egy kapcsolót, a kád motorja dolgozni kezdett, tajtékosra verve a vizet. A zuhany hívogatta Karinát. Őrültségnek tűnt levetkőzni, míg a férfi a kádban fürdik, de tele volt ételfoltokkal, és a férfi illata is rajta maradt az előző estéről. Ezt le tudná mosni. Karina az ajkába harapott, és Lucas mellett a fürdőbe surrant. Becsukta a zuhanyzó ajtaját, és észrevett egy kis reteszt. Megkönnyebbült. Bezárkózhatott, és pár percre úgy érezhette, hogy biztonságban van. A zuhanyzó egy öltöző részre és magára a zuhanyzóra oszlott, amiket függöny választott el. Karina a zsebébe nyúlt, és előhalászta a kést. A pengéje túl kicsinek tűnt Lucashoz képest. Ha beleszúrta volna a hátába, talán fel se tűnik neki. A kis fémpolcra tette a szappan mellé, és levetette a ruháit, a padra téve őket egy kupacba. Rengeteg samponból és szappanból lehetett válogatni. Egy zöldalmás flakont választott, mellé találomra egy szappant, és a zuhanyfülkébe lépett. A zuhanyzórózsák három oldalról vették körül. Eltekerte a csapot, és széles sugárban áradni kezdett körülötte a meleg, nyugtató vízzuhatag. A földre ejtette a sampont és a szappant. Körülötte spriccelt és zuhogott a víz, elöntötte, lemosta róla a forró réz szagát. Belelépett az áradatba, behunyta a szemét, és ringatózni kezdett.

L

ucas becsusszant a gőzölgő vízbe. Valóban úgy szerette, ha szinte forrt. Nem volt annyira meleg, de közelített hozzá. Az áramlatok jólesően ütögették a testét. A két legközelebbi vízforgatót kikapcsolta. A bordáit szorító éles fájdalom tompulni kezdett, gyógyult. A jobb karja még mindig lüktetett. Dániel egyre erősebb. Egy szép napon az egyikük óvatlan lesz, és kinyírják egymást. Lucas behunyta a szemét, és lebukott a vízbe. Volt rosszabb is, mint a testvére keze által meghalni. A harag, ami az elmúlt pár napban hajtotta, elpárolgott, felemésztette az adrenalintól fűtött, erőszakos tombolás.

105

Felbukott levegőt venni, és letette a fejét a kád szélére, elhelyezkedve az egyetlen helyzetben, ahol a víz egészen a nyakáig ért. Nagyon fáradt volt… A gyógyulás lefoglalta a belső erőforrásait, gyengének és aszottnak érezte magát, mintha az izmai rongyos trikóként lógnának a csontjairól. Innét látta az ajtót és a tusolót is. A nő odabent volt. Meztelenül, vizesen. A férfi orrát mesterséges illat csiklandozta – Karina épp hajat mosott. A férfi elképzelte a testét a víz alatt, ahogy a keze a mellén siklik, és lejjebb. Tompa puffanás ütötte meg a fülét. A zuhanyzóban a sötét árnyék összerogyott, az üveghez nyomódva. Végül bekövetkezett. Egész nap erre várt. Lucas kimászott a forró fürdőből. A zuhanyzó ajtaja zárva volt. Ráütött a tenyerével, és a zár kinyílt. Karina a fülke egyik sarkában feküdt összegörnyedve, kis nedves halomként. A lába remegett. Bőre sápadttá, szinte szürkére vált. Felnyalábolta a nőt a padlóról. – Ne – dadogta Karina. Az ajka elkékült. Nem jó jel. A férfi lehajolt. A nő keze előrelendült. A férfi meglátta a fém villanását, és hátraugrott. A kés pengéje elsuhant mellette. Honnét szerezhette? Hát persze, a konyhából. Kirántotta a kést a nő kezéből, és felemelte Karinát a földről. – Ne – Karina eltolta magát a férfi mellétől.

– Pszt – nyugtatgatta Lucas. – Nem foglak bántani. Kivitte a szobából. Nedves bőre jéghidegen simult hozzá. Még akkor is küzdött a férfival, mikor Lucas letette a nőt a kád lépcsőjére, állig beletéve a meleg vízbe. – Hagyj elmenni… A férfi nem akarta még jobban felzaklatni, ezért elhátrált a kád másik sarkába. Semmi szükség rá, hogy kétségbeessen. Ha elájul, akkor szinte semmi esélye sem marad a túlélésre. Teljes három percbe telt, míg abbamaradt a foga vacogása. A férfire nézett. – Mindenem fáj – mondta. – A tested reagál a méreganyagra – felelte amaz. – A forró víz segít. Megnyugtatja az izmokat. Ez normális. – Végül is minden igaz volt, amit mondott. Csak éppen nem ment bele a részletekbe. Egyelőre nem. Rövid, keserű nevetés hagyta el a nő ajkát. – Normális? Itt semmi sem normális. Ez igaz. Legalábbis a nő szempontjából. A férfi számára semmi különös nem volt a helyzetben. — Szomjas vagy? – Igen. A férfi belépett a kádba, benyúlt a mellette lévő hűtőbe, és kivett egy üveg vizet. A nő elvette az üveget, a foga közé vette a műanyag fedőt, letekerte, és majdnem a harmadát kiitta, egyetlen húzásra. – Ez az… Igyál, Karina. A férfinak eszébe jutott, mikor Galateával történt ilyen először. Ő pontosan tudta, mi fog történni. Hiszen ezzel a céllal nevelték fel: hogy segítse Lucast. És undorodott tőle emiatt. A gyűlölet szó nem volt a megfelelő arra, amit érzett, a férfit nem becsülte annyira. Galatea gyűlölte a családot, főképp Arthurt, mert ő volt a felelős az egészért, ám Lucast mindenekelőtt megvetette, undorodott az érintésétől. Minél

106

idősebb lett Lucas, annál inkább nyilvánvalóvá vált előtte, hogy a szex csak a bosszúállás eszköze volt a lány számára. Mikor a vérét szívta, a nőnek alá kellett vetnie magát, nem volt más választása. De az ágyban, pár röpke pillanatra Galatea uralkodott őfelette. Akkor, mikor első alkalommal sikoltozott a testét elárasztó méreg hatására, Lucas megpróbálta átkarolni. Olyan csinos volt, olyan törékeny… nem akarta összetörni. A lány érezte a férfi szikrányi együttérzését, belekapaszkodott, és visszaélt vele, újra és újra a férfi ellen fordította, míg végül Lucas nem bírta tovább. Galateával élni folytonos háborút jelentett. Karinával egyelőre inkább olyan, mint egy becsületes harcossal viaskodni. Ellenállt neki, de sosem döfött volna kést a hátába. Szemtől szembe próbálta leszúrni. Lucas a víz alá merült, és behunyta a szemét. Galatea gondolata nyomasztó érzést keltett benne. Megint megfájdultak a bordái. Elálmosodott, fennállt a veszélye, hogy egészen elveszti a tudatát. Karina hangja jutott el hozzá, mielőtt elalélt volna. – Miért vagy kedves hozzám? – A „kedves” szó nincs a szótáramban. Csak fáradt vagyok.

– Megsérültek a bordáid. – Dániel. – Nem láttam, hogy megütött volna. – Nem kell megütnie. Én démon vagyok,

ő hangrezgető. Bármilyen hangot elő tud állítani, és összetörheti a csontjaimat egy összpontosított hanghullámmal. – Felemelte a karját és felállt, megmutatta a bordáit övező vörös csíkokat. – Ha jobban megszorongatott volna, láthatnád, ahogy a csontszilánkok átütik a bőrt. A nő döbbent csöndben nézte. A férfi visszacsúszott a vízbe, és behunyta a szemét. – Miért veszekedtek ennyit? – kérdezte Karina.

– Nincs egyetlen oka. Néha nem tetszik neki, amit csinálok. Néha azért, mert bosszant. – És ma? Lucas felsóhajtott. Nem akarják békén hagyni. – Ma azért verekedtünk, mert Dániel nekiállt vitatkozni Arthurral. Dániel azt akarja, hogy álljunk tovább innen. Arthur nem akarja. Dániel makacskodott, és Arthur sértegetni kezdte. Én Arthur mellé álltam. Túl sokba kerülne a bázis kiürítése. Egyetlen kém miatt felesleges. Tény, hogy nem jó jel – a szomszédos töredékeken már láttuk őket, de ilyen közel még sosem. De nem futamodhatunk meg a baj első jelére. A lány elfintorodott. – Tehát azzal nyilvánítja ki nemtetszését a viselkedéseddel kapcsolatban, hogy felaprítja a csontjaid? – Így van. Dániel azt akarja, hogy komolyan vegyék. Ezért úgy bántam vele, mint egy komoly fenyegetéssel, és nagy cirkuszt csináltam belőle. Én csak pótszer voltam. Igazából Arthurnak akart nekimenni, de azt nem hagyhattam, mivel Arthur megölné. – Lucas abba akarta hagyni a magyarázkodást, de valami arra késztette, hogy folytassa. – Bonyolult a dolog. Más szabályok szerint élünk. A másik életedben mindenki szigorú társadalmi trenírozáson esik át. A szabályok több száz év alatt alakultak ki. Viszonylagos biztonságban és állandó felügyelet alatt nőtök fel. Szülők, iskola, barátok – minden kapcsolatotok csiszol a személyiségeteken, míg nem lesz teljes… 107

– Az ártalmatlanítás? – vetette fel Karina. – A szocializáció. De Dániel és én számkivetettként nőttünk fel, csak a legdurvább szélsőségeinket nyesegették – hogy ne végezzünk senkivel, ha ránk jön a dühöngés. A mi érintkezéseink egyszerűbbek, mint a tieitek, kevesebb bennük a fedőréteg, és közelebb van… – Lucas a megfelelő szót kereste. Mikor megtalálta, nem tetszett neki. – …az állatokhoz. Mindketten elértük a szexuális érettséget, már egy ideje. Olyanok vagyunk, mint két alfahím. Erős a késztetésünk a párzásra, vágyunk a saját területre, a saját családra, és a saját, külön életre. Ehelyett össze vagyunk zárva egymással ebben a házban, a magánélet látszatával, és túl sok erőszakkal. És most itt vagy te. Dániel nem a személyed miatt érdeklődik irántad. Azért akar, mert versenytársnak tekint engem, és van valamim, ami neki nincsen. Csak tőlem fél. Ellenséges és védekező, és Arthur ma leültette és elhallgattatta. Dánielnek ki kellett eresztenie a gőzt, és én vagyok az egyetlen, aki ezt magára tudta vállalni. – Miért? – kérdezte szelíden Karina.

– Mert a testvérem. Kis ideig hallgattak. – De ő nem démon, mint te. – Más volt az apánk – mondta neki. – Mi, Daryon házának sarjai különböző géneket hordozunk. Anyánk démon volt. Apám hétköznapi ember. Dániel apja nagy erejű hangrezgető volt. Más számokat húztak nekünk a genetikai lottón. Hallgatott a megerőszakolásról, az emberrablásról és a gyilkosságról, így sokkal jobban hangzott. – Dániel is gyűjtötte az ételt, mikor kicsi volt? A nő odafigyel a dolgokra. Ezt jó lesz észben tartani. – Igen. – És te gondoskodtál róla?

– Igen, mivel senki más nem akart. – Akkor miért nem megy el Dániel innen? – kérdezte Karina. – Vagy te miért nem mész el? Ha egyszer nem szerettek itt élni. – Azért, mert feladatunk van. Megóvunk titeket a népirtástól. – A feladat mindennél fontosabb. Lucast logikusan gondolkodó fele meggyőzte arról, hogy volt élet a saját világukon kívül is. Csak épp nem tudta magát elképzelni benne. – Amíg mi létezünk, ti is életben maradtok. – Ezt nem értem. A férfi felsóhajtott. Ez újabb hosszú fejtegetést igényelt, és aznap már nem volt több energiája. És a nőt sem akarta újra elriasztani. Épp elég borzalmon esett már át. – A szörnyek léteznek. Rendtevőknek nevezik magukat. El akarják pusztítani az olyan hétköznapi embereket, amilyen te. A normális átlagembereket. Mi azért élünk, hogy ebben megakadályozzuk őket. Erről szól az egész. – De mit akarnak?

– Azt, hogy meghalj. – Miért utálnak ennyire? A férfi felsóhajtott. – Nem utálnak. Egyszerűen nem akarják, hogy létezzetek. Genetikai tisztogatás, tömeges kivégzés. A jelenlegi helyzetet hibának tartják, amit próbálnak kijavítani. Úgy érzik, az a rendeltetésük, hogy elfoglalják a helyeteket. A

108

61. alfajnak, a „normális” embernek semmilyen értéke nincs a szemükben, csakis táplálékként tekintenek rátok. – Emberevők? – kérdezte némi ijedtséggel Karina.

– Csak

néhányan. Úgy értem, az emberek a hadi állataik számára szolgálnak táplálékul. Tudod, mi az a daeodon? – Nem.

– Az entelodon, az őskori vaddisznó egy rusnya alfaja. Képzelj el egy hat méter hosszú, ragadozó disznót, amely három méter magas, és olyan állkapcsa van, mint egy krokodilnak. Bármit megeszik, és ha kicsit megpiszkálják a génjeit, akkor okosabb lesz és gyorsabban szaporodik. Sok húsra van szüksége. Mikor a férfi kinyitotta a szemét, azt vette észre, hogy a nő őt figyeli. Karina is a vízbe merült, csak az arca látszott ki belőle. Orcáira visszatért a meleg szín. A haja, ami a tusolástól letapadt, az örvénylő vízben a feje mellett lebegett. Mmm. Az enyém. Lucas kinyúlhatott volna érte, hogy maga felé húzza, simogathatta volna a testét, hogy érezze telt mellének súlyát, fenekének domborulatát… Ha a fáradság és a nő bizalma nem tartották volna vissza, talán meg is tette volna. A gondolatai bizonyára kiültek az arcára, mert a nő olyan távol húzódott tőle a kádban, amennyire csak tudott. Űzött vadnak látszott, amitől markánsabbak lettek az arcvonásai is. Mint egy kóbor kutya, jutott a férfi eszébe, reszket, fél, és harapásra kész. Kulcsa volt ehhez a nőhöz: ha erre fordítja, akkor megtörik, ha arra, akkor enyhül benne a feszültség. Ő is ilyen volt pár éve. Élénken élt benne az emlék, milyen volt, amikor mindenkitől félt. – Tudod, hogy nem tudom megvédeni magam. Milyen következményektől félsz? – kérdezte Karina. – Most nincs kedvem harcolni veled – mondta Lucas. – Harcoltam eleget Arthurral, Dániellel, Henryvel. Fáradt vagyok. – Szerette volna, ha a nő nem hátrál tőle minden alkalommal, mikor ránéz. Úgy érezte tőle magát, mint egy szörnyeteg, és ebből már elege volt. – Ha békességet akarsz, engedd, hogy megtartsam Emilyt.

– Nem. A nő összeszorította a fogait. – Talán később, idővel.

– Miért nem most? A férfi bosszús lett. – Mert nem figyelhetlek mindkettőtöket a nap minden pillanatában, és te hajlamos vagy késeket lopni. – A kés védekezésül kellett. Nem fogok még egyet elvenni. Nem próbállak többet leszúrni… – Nem magam miatt aggódom. A nő megmerevedett. — Te jó ég! – Elkerekedett szemmel nézte. – Azt hiszed, hogy bántanám a lányomat? – Nem te lennél az első. – Egyáltalán nem. – A rettegés ki tudja csinálni az embert. Különösen, ha a mérgem elkezdi megkavarni a hormonjait.

109

– A lányom a mindenem. Karina a sírással küszködött. Erőt vett magán, hogy nyugodtabbnak tűnjék. – Épp ezért lennél képes elvágni a torkát, amint odaadom neked. Mindkettőtökért én felelek. Azt mondtam, hogy garantálom a biztonságotokat. Nem akarom, hogy bántsd őt vagy magadat. – A kés reggeli óta nálam volt – felelte a nő. – Emilyvel együtt küldtél a szobába. Nem öltem meg. Ha megpróbáltam volna, nem tudtad volna megakadályozni. – Henry ellenőrizte a gondolataidat. Ha nőtt volna benned a feszültség, akkor lekapcsolt volna. – Akkor kérdezd meg tőle, hogy próbáltam-e végezni a lányommal vagy magammal Volt rá alkalmam. A késsel téged akartalak bántani, nem magamat. Lucas felállt, és a kád másik végébe lépett, a kád fala és a saját teste közé szögezve a nőt. Ahogy Karina teste hozzáért, egészen elborította a vágy. Az önuralom kötelei, amelyeket elméjére szorított, egyenként pattantak el. Karina oldalra fordult, próbált elrejtőzni előle. – Nézz rám. Karina ránézett. Lucas a szemébe fúrta tekintetét, az őrültség jele után kutatva. – Ha volna a kezedben egy töltött pisztoly, lelőnél? – Nem. Ha megölnélek, én lennék a következő. Dániel, Henry vagy Arthur végezne velem, és Emily árván maradna. Becsületes, racionális válasz. – Meg akarsz halni? – A férfi vágyott rá. Magához akarta szorítani, és benne is vágyat akart ébreszteni. – Nem – rázta a fejét Karina.

– Mit akarsz? – Lucas azt tudta csak, hogy ő mit akart. A nő előtte volt, a melléhez szorult. A férfi szíve túl gyorsan vert. – Meg akarok szökni – felelte a nő. – A normális életemet akarom. Józan volt és eltökélt, vagy legalábbis annyira józan, amennyire a férfi várta. Lucas eleresztette, és Karina elcsusszant előle. – Mit tennél, ha odaadnám a lányod, Karina? A nő megállt. A férfi leolvasta a választ az arcáról. – Bármit. Bármit megtenne. Hagyná, hogy Lucas bármit tegyen vele, ha arra kérné, még örömöt is színlelne hozzá. Ezt a választ adta volna az ő anyja is. – Mit kívánsz? – kérdezte nyersen. Lucas érezte a szavai mögött lappangó feszültséget, mintha egy szakadék szélén állva arra várna, hogy a férfi belelökje. – Tudsz csokitortát sütni? Kis szünet múlva jött a válasz. – Igen. Lucas azt várta, hogy megenyhülnek a nő vonásai, de csak ott ült, összehúzódva. Még mindig a támadástól fél, gondolta Lucas. – Komolyan velem lehet? – Alig hallotta a hangját. – Nincs feltétele?

– Nincs.

– Micsoda marha. Semmi jó nem lesz ebből, főleg, hogy állandóan veszekednek. Henry őrültnek fogja tartani. De Lucas kimerültnek érezte magát. Nem volt ereje újabb frontot nyitni. És nem akarta megalázni a nőt. – Írj egy listát arról,

110

mire van szükségetek, és holnap el fogom küldeni a fő házhoz. Mikor utoljára néztem, minden boltban lehetett Hello Kittys takarókat kapni… Karina a kezébe temette az arcát, és sírni kezdett. A férfi leült, és figyelte, ahogy rázkódik és zokog, de nem tudta, mit legyen. Kényelmetlenül érezte magát, mint aki olyasmibe keveredik, ami nem rá tartozik. Bűntudatot érzett, és nem tudta, honnan ered. – Hagyd abba – mordult fel végül Lucas.

– Nem tudom. A zokogása fokozatosan szűnt meg. Kis vizet paskolt az arcára. – Lakhatok vele egy szobában?

– Nem, velem fogsz lakni. – Álhatók a földön? – Nem. Az ágyamban fogsz aludni, mint múlt éjjel. – Miért? Mert az enyém vagy – gondolta. És mert akkor tudni fogom, ha felkelsz az éjszaka közepén. – Mert így akarom. – De… A férfi behunyta a szemét, és hátrahajtotta a fejét. – Csönd. Nincs több vita. – Köszönöm – mondta Karina gyengéden.

– Nincs mit.

111

6. FEJEZET

K

arina egyedül ébredt fel. Halványan emlékezett rá, hogy látta Lucast kimászni a vízből, nagy, izmos testéről csöpögött a víz, és ekkor ugyanúgy összezavarodott, mint mikor rátört a tusolóban. Szeretett volna úgy tenni, mintha a félelem vagy az idegesség okozná a zavarát, de hazudott volna magának. Mikor Lucas megmutatta neki a Dániel ejtette sebeket, sokáig nézte a férfit, de nem a sérült bordái miatt. Lucas hozott neki egy törülközőt, elfordult, megadva Karinának a magánszféra törékeny illúzióját. A nő maga köré tekerte a törülközőt, és kimenekült a hálószobába. A férfi nem követte. Karina felvette a bő pólót, amit korábban kapott, és ágyba bújt, aggódó gombóccá kucorodva a takaró alatt. Az idegességnek ébren kellett volna tartania, de a teste egyszerűen megadta magát. Lucas nem siette el a lefekvést, és mire mellé került, Karina már félig aludt. A férfi kérdezett tőle valamit, de a lázas tompultság úrrá lett rajta, és álomtalan alvásba ringatta. Karina próbált felülni. Erezte lassan égő, alacsony lázának állandó hevét. Legalább életben maradt. Erőlködve kiegyenesedett az ágyban. Zúgott a feje, és a szédülés majdnem visszadöntötte. Kelj fel, gyerünk, meg tudod csinálni. Szóval már magában beszél. Nagyszerű. Karina bizonytalan léptekkel, botladozva indult a tusolóhoz. Múlt éjjel kimosta az alsóneműjét, és még mindig a törülköző kampóján lógott, ahol hagyta. Megérintette. Száraz volt. Felvette a bugyiját, és kiment vécére. Pár perccel később a mosdókagylóhoz lépett. Új fogkefe várta, még a dobozában. Karina csodálkozva nézte. Lucas nem rabolta el őt. Nem kényszerítette rabszolgaságra fegyverrel a kezében. Rishe és a cápafogú férfi támadott rá, és választhatott: vagy meghal, vagy Lucas feltételei szerint él tovább. A körülmények áldozata volt. Ez nem változtatott semmin, hogy Lucas tulajdonává lett. Daryon háza megfosztotta függetlenségének utolsó maradékától is. Minden szempontból Lucastól függött: az ennivalója, a biztonsága, a ruhája, lányának biztonsága és túlélése. A férfi megparancsolhatta neki, mikor feküdjön le, hol aludjon, mikor menjen tusolni… Egy számára felfoghatatlan, szörnyű ellenségtől védte őt és Emilyt, egy vadállattól, amely egy pillanat alatt megsemmisíthette volna őket. A szabályok bármilyen enyhítése kedvességnek számított a részéről. Egy apróság, mint a fogkefe, óriási szívességnek tűnt. Pedig nem az, mondta magában. Nem az. Alapvető emberi szükséglet. De lehetett volna rabszolga is, mindenfajta szabadság nélkül. Elveszthette volna a lányát. Megerőszakolhatták volna. Lucasnak csak annyit kellett mondania: – Megkapod a lányod! – és bármit megtett volna cserébe. Maga a tény, hogy otthagyott Karinának egy fogkefét, kisebb csodának számított.

112

Túlélési ösztöne ellentmondott valóságérzékének. Arra késztette, hogy érzelmileg is kötődjön a férfihoz. Minél inkább kedvelte őt Lucas, annál kevésbé volt valószínű, hogy megöli őt vagy Emilyt. Minél inkább kedvelte… Karina mély levegőt vett. Lucas fizikuma lehengerlő volt. Eszébe jutott, mikor átkarolta. Lucas olyan… olyan… Farkasszemet nézett magával a fürdőszobatükörben. Mondd csak ki, gyerünk, ismerd be, és lépj túl rajta. Vonzó. Vágykeltő. Megdöbbentő. Férfias volt olyan módon, ahogy a nők elképzelik: hatalmas, erős, veszélyes. Ha egy buliban vagy a munkahelyen találkoznak, és a férfi öltönyt viselt volna, és ő nem egy szál pólót és bugyit, amit a tusolóban mosott ki, akkor tetszett volna neki Lucas. És hízelgett volna neki, ha a férfi megszólítja. Jonathan halála után egy ideig annyira lefoglalta a bűntudat és hogy Emilyt egyensúlyban tartsa, hogy elfeledkezett arról, hogy egyáltalán léteznek férfiak. Majdnem egy évbe telt, mire újra észrevette őket: egy kedves mosolyú férfi a sorban, egy fess idegen, aki épp az ő kocsija mellett száll ki az autójából a parkolóban… Egy kis része arra vágyott, hogy újra megnézzék, és meg akart róla győződni, hogy megnézik-e még. Ahogy Lucas ránézett, nem hagyott kétséget afelől, mi a helyzet. A férfi a legkisebb jelre gondolkodás nélkül engedne az ösztönének és elsöpörne mindent, ami az útjában áll. Lucasban volt valami furcsa elszántság, az erőszakossága ellenére. Karina érzett rajta valami mély szükségletet… nem pont arra, hogy elfogadják, hanem arra, hogy kedveljék. Ha Karina szívtelen volna, akkor elcsábítaná, hogy a férfi függjön tőle, de sosem volt képes így manipulálni másokat. Nem tudta rávenni magát. Karina nézte a tükörképét. Szinte látta maga mellett a férfit. Élesen maga elé tudta idézni a vonásait: izmos testének minden részletét, mozgásának nyers erőszakosságát, szájának arányos, szinte gúnyos ívét, a vad, zabolátlan hím vággyal teli tekintetét. Nem, a vágynál több volt benne. Szükséglet. Olyan volt rágondolni, mintha a tűzzel játszana. Karina volt már férjnél: jól tudta, hogy az egészséges kapcsolat a tiszteleten és folytonos kompromisszumokon múlik. Lucas esetében szó sem lehetett tiszteletről és kompromisszumokról, mivel nem voltak egyenlő felek. A férfi birtokolta őt. Karina a tulajdona volt, és ha egy percre kinyitja a kaput egy kapcsolat lehetősége előtt, a férfi nem fogja többé hagyni, hogy becsukja. Karina behunyta a szemét. El tudta képzelni, hogy azok az erős karok átölelik. Biztonságban érezné magát, de még mennyire! Az élete kettétört, mint egy tükör, és a szilánkjai még mindig megvágták a kezét. El akarta felejteni, hogy nem sokkal több egy rabszolgánál. Úgy vágyott a biztonság illúziójára, mintha valami drog lenne, és neki meg kellene hódítania a férfit. Érezni akarta, ahogy a férfi forró teste felmelegíti a bőrét. És látni akarta, ahogy behódol, rá akart jönni, milyen lehet, ha a közelség sebezhetővé teszi a máskor hideg tekintetű férfit. Karinának nem volt semmi hatalma, de erősnek akarta érezni magát, egy olyan nőnek, akiért a szerelme mindent megtenne. Tessék, mindent kimondott magának, kertelés nélkül. Beteg vagy, mondta a tükörképének. Nos, semmit nem tagadott le maga előtt.

113

Meg kellett őriznie a józan ítélőképességét. A férfi erős volt, ő gyenge, és nem volt egészen józan állapotban. Mindig az adott napra koncentrál, vár, amíg a méreg kiürül a szervezetéből, és ha adódik egy alkalom a szökésre, akkor élni fog vele – és soha többé nem jutnak az ő és Emily nyomára. Ha elhiszi a saját hazugságait, akkor sosem fog azon tűnődni, milyen lett volna magában éreznie a férfit… Eldobta magától ezt a gondolatot. Minél kevesebbet képzelődik erről, annál jobb. Karina kinyitotta a fogkrém tubusát. Megmossa a fogát, megkeresi a farmerét, és megnézi, hogy van a lánya. Aztán kimegy a konyhába csokitortát sütni.

Ú

gy tűnt, Emily elfelejtette Lucas és Dániel előző esti verekedését. Jól aludt, és mikor Karina bement hozzá, átölelte. Az erőszakos jelenet nem hagyott semmi nyomot a kislányán. Sokáig tartotta átölelve, belélegezte a haja illatát. Mindketten életben voltak. El fogja érni, hogy Emily vele maradhasson. Akkor nem lesz semmi baj. Nehéz és fájdalmas életük lesz, de nem lesz baj. Karina bevitte Emilyt a konyhába. Napfény áradt be a nyitott ablakon. Senki sem várta. Senki sem kért reggelit. A ház csendes és békés volt. Karina megkönnyebbülten kifújta a levegőt, előhozta a kamrából a hozzávalókat, és nekiállt gyúrni a sütemény tésztáját. Henry sétált be a konyhába, kicsit elveszetten. – Jó reggelt! – köszönt. – Jó reggelt – csicseregte Emily.

– Hoztam

neked valamit. – Henry egy rajztáblát és színes ceruzákat tett az

asztalra. – Nekem?

– Neked. Emily érdeklődve pillantott a ceruzák tartójára. – Mit kell ilyenkor mondani? – mormolta Karina automatikusan.

– Köszönöm! – Szívesen! — Henry kurtán elmosolyodott. – Hol vannak a többiek? – Elmentek ellenőrizni a hálót a birtok körül. Mit csinálsz? Karina rápillantott. – Csokitortát. Azok után az emberek után kutatnak, akik ránk küldték a gyíkokat? Henry bólintott. – Lucas rendtevőknek hívta őket. Henry, kik ezek? És ti kik vagytok? Henry megint elmosolyodott, és feltolta a szemüvegét az orrán. – Hosszú és bonyolult történet. Inkább várjunk vele pár napot. Ha túl sokat tudsz meg túl korán, az csak ront a helyzeten. – De szeretném tudni. A férfi a fejét rázta. – Az elmúlt két napban rengeteg erőszakot láttál, és olyan dolgokat, amelyek ellentmondanak a világképednek. Nem akarom tetézni.

114

– Henry, az rosszabb, ha nem tudok semmiről. Csak annyit kérek, hogy ne bánj velem rabszolgaként, akinek parancsolgatnak, hogy hol legyen, mit csináljon, és nem magyaráznak el neki semmit. – Nem – mondta a férfi csendesen. Egymásra néztek az asztal fölött. Karina állta a férfi tekintetét. Talán nem volt bölcs dolog, de most nem akart meghunyászkodni. – Nézd mama, lerajzoltam Cedricet! Karina megnézte a barna golyót, ami úgy nézett ki, mint egy birka, kardfogakkal a szájában. – Nagyon szép, Emily. Mikor Karina felpillantott a rajzról, már egyedül voltak a konyhában. Henry megszökött.

A

tortának csokoládé- és vaníliaillata volt. Mikor Karina elővette a két kerek sütőformát a sütőből, és kitette a tésztát hűlni, az ismerős illatok átjárták a konyhát, és annyira emlékeztettek az otthonra és a boldogabb időkre, hogy elsírta magát. Ajtó csapódott. Karina még épp időben nézett fel, hogy meglássa az ajtóban álló Lucast. Az arca komor volt. A süteményre pillantott, majd Karinára. A lány ijedten viszonozta a tekintetét, attól félt, hogy minden gondolata kiömlik a szemén át. Úgy tűnt, hogy a férfi nem vette észre. – Szeretnél új ruhákat? – Igen! – De még mennyire! Az ajtó felé biccentett. – A fő házban összekészítettek neked pár holmit. A méreted nem ismertem, úgyhogy velem kell jönnöd, hogy felpróbáld őket. Gyere, elkísérlek. – Jöhetek én is? – kérdezte Emily, és felállt a székről.

– Igen – felelte Lucas. – Neked is hoztak ruhákat. – És Cedric? – Ő nem hord semmilyen ruhát. – Velünk jöhet? – kérdezte Karina. – Persze. Karina kezet mosott, megtörölte a kezét, és követte a kisétáló Lucast. A nap fényesen ragyogott. Cedric már a lépcső alján várta őket. Emily leszaladt a lépcsőn, a medvekutya feltápászkodott, és felé cammogott. Majdnem olyan magas volt, mint a lány. Lucas kivezette őket az udvarról, végig egy kitaposott ösvényen. Megkerülte a dombot, amelyet balról a lejtő satnya tölgyfái és bokrai környékezték, jobbról a végtelenbe nyúló préri. Cedric és Emily jó pár méterrel előttük járt. Karina őket figyelte, közben oldalra, Lucas felé is sandított, aki úgy caplatott mellette, mint egy két lábon járó tigris. A levegő száraz volt, forróság ömlött rájuk a világos, sápadt égboltról, fényes, sárga csíkokkal festve meg az ösvényt. – A valóság egy darabkájában lakunk — mondta Karina.

– Igen – felelte Lucas. 115

– Miért süt a nap? És miért van levegő? – Mert az ingadozás univerzális szinten következik be – felelte Lucas. – Tehát van egy másik nap is? – Nem, ez ugyanaz a nap, mint a Földé. Csak másik szinten férünk

hozzá. Gondolj egy házra, sok szobával. Kisétáltunk a nappaliból egy másik szobába, de még ugyanaz alatt a tető alatt vagyunk. Karina felsóhajtott. – Ebbe belefájdul a fejem. – Akkor ne társalogj a dimenziókról a hasítókkal – felelte Lucas.

– Hasítók? – Dimenziók

közti utaztatást vállalnak, lehetővé teszik, hogy az olyanok közlekedjenek közöttük, mint te meg én. Ha közülük valaki egyszer elkezdi kivesézni a témát, akkor addig jön belőlük az őrültség, mígnem egy vödör vízbe akarod dugni a fejed, hogy kitisztítsd az agyadat. Mikor valakinek folyton meg kell vágnia magát, mert a fajdalom segít átfurakodni a dimenziók között, akkor egyébként se várhatod el tőle, hogy világosan fejezze ki magát. Karina a férfire pillantott. – Mintha kicsit ideges lennél. Lucas összevonta sűrű szemöldökét. – Rájöttünk, hogyan jutott át a gyík a hálón. Átásta magát alatta. Hosszú, mély járatot ásott, legalább huszonöt métereset. – És?

– Több ilyen járatot is találtunk. A több járat több gyíkot jelentett. – Sikerült megtalálni őket? Lucas bólintott. – Továbbították azt, amit láttak? Újabb bólintás. – Vagyis az ellenség tudja, hogy itt vagyunk? Lucas elfintorodott. – Nehéz megmondani. A hasítók azt mondják, túl sok dimenzióközi zavarás volt ahhoz, hogy a jeleik sértetlenül átjussanak. De lehet, hogy mégis átjutottak. – Összeszorította a fogát, eltűnődött valamin, majd így szólt. – A háló körül voltak riasztóink, infravörösek, mikrohullámúak és frekvenciaérzékelők. A szenzorok nagyon egyediek: ha megnézed Cedric nyakörvét, akkor azon is látsz egy adót. Ez egy kódot sugároz. A szenzorok ezt összehasonlítják az adatbázisukkal, és ha a kód érvényes, akkor nem riasztanak. Valamiéit valaki régi kódokat töltött a rendszerbe. A gyíkok a saját adóikkal felszerelve jöttek át a hálón, és mikor a lejárt kódokat sugározzák, a rendszer nem jelezte őket. – Honnan tudta az a valaki, hogy milyen kódokat töltsön fel? Lucas szeme elsötétült. – Volt egy no, Galatea. Ő is donor volt, akárcsak te. Úgy mondta ki a nevet, mint egy fertőző betegségét. – A te donorod volt? – Igen. Aztán elpártolt tőlünk. A férfi a fogait csikorgatta. Ebben a történetben több rejlett ennél. – Szeretők voltatok? Lucas megállt, és Karina egy pillanatra azt hitte, túl messzire merészkedett. – Szexeltünk – felelte. Aha. Nem hagyta annyiban. – Mennyi ideig?

116

Rövid szünet után jött a válasz: — Négy éven át. – Ez elég hosszú szexelés – felelte Karina. A férfi bizonyára szerelmes volt Galateába, a nő elárulta, és ezért most végezni akart vele. Minden, tizenöt évesnél idősebb nő rájött volna, hogy mi az ábra. Biztosan fiatal volt – nyilvánvalóan mély sebet hagyott a férfiban. – Milyen volt? Lucas közelebb lépett hozzá. Olyan volt a tekintete, mint egy vadállaté, tele ösztönnel és erőszakkal. Karina rájött, hogy a férfi gondolatban épp levetkőztette, és elképzelte, milyen lehet: hirtelen úgy érezte, mintha újra a kádban lenne, egy méternyire Lucastól, és attól kellene rettegnie, hogy a férfi átül mellé. A férfi merően nézte. – Elmondd, mi a baj? Karina kihúzta magát. – Nem. – Biztos?

– Igen. – Hát jó. A férfi megfordult, és előresietett, hogy utolérje Emilyt. Karina lépést tartott vele, csendesen lélegezte. A férfinak nem voltak gátlásai, legalábbis nem olyanok, amikhez Karina nőként hozzászokott. Az átlagemberek nem úgy fejezik be a vacsorát, hogy kettétörik az asztalt a testvérük hátán, nem öltek meg gyíkokat úgy, hogy egyetlen ökölcsapással szétloccsantják a koponyájukat, nem változtak szörnyekké, és nem táplálkoztak nők vérével. A normális férfiak nem így viselkedtek, legfeljebb a moziban, és az ilyesmiért a moziban is kigúnyolták őket. Karina nem akart ebben a játékban játszani, mert a férfinál volt az összes jó lap. Túl kellett élnie az egészet. Lopva vetett egy pillantást a férfira. Még mindig ott volt a szemében az a vad, éhes valami. — Mivel valakinek fel kellett tölteni a régi kódokat a rendszerbe, valaki közületek biztos, hogy segíti Galateát — mondta a nő, hogy elterelje a férfi figyelmét, bármire is gondolt. – Úgy tűnik. És ha megtalálom, meg fogja bánni azt is, hogy megszületett – hangján annyi rosszindulat érződött, hogy Karinának libabőrös lett a háta. Ha az ellenség közelgett, akkor Emily is veszélybe került. – El fogunk menni innen? – Az Arthurtól függ.

– Szerinted jobb volna? Lucas rápillantott. – Attól függ, mennyi emberrel támadnak. Ez egy régi bázis, és ma is bányászunk itt alumíniumot és berilliumot. Ha a rendtevők elindultak, akkor gyorsan ide fognak érni. Még ha azonnal el is kezdjük a bázis kiürítését, hátra kell hagynunk a felszerelés egy részét. A bázis egy optikai hálózat segítségével üzemel. Ez egy összetett számítógépes rendszer, amely koordinálja a bányászatot, a bioellátást, a kommunikációt, és így tovább. Tartalmazza a legközelebbi bázisok helyzetét is. Ha a rendtevők hozzáférnének a rendszerhez, az sokunk életébe kerülne, ezért el kell pusztítani, mielőtt teljes lenne a kiürítés. Ha felrobbantanánk, akkor a bázis lakhatatlanná válna. Ritkák az ilyen töredékek, ahol egyenletes az éghajlat és stabil az ökorendszer. A legtöbb töredék halott: sem növény, sem állat nincs rajtuk, de gyakran atmoszféra sem. Szkafandert kell viselni, és légmentesen elzárt

117

bunkerben kell lakni rajtuk. És a dimenziók közti közlekedés nyomot hagy. Ha a rendtevők még nem tudnák, hol vagyunk, majd rájönnek, ha elkezdünk utazni. Az ösvény itt véget ért, egy nagyobb útba torkollott, amely a dombon át a síkságra vitt. A távolban néhány ló ügetett a füves térségen át. Néha eltűntek a bokrok mögött, néha előbukkantak. A hatalmas síkság mögött egy hegy magasodott, ősi, vad és valahogy annyival nagyobb, mint a modern tájak hegyei, hogy Karina egy pillanatra megállt megcsodálni elementáris szépségét. – Ez a hely valóságos paradicsom a töredékekhez képest, amiket korábban láttam – mondta Lucas. – Ha lesz rá esélyünk, megküzdünk érte. Gyere. Sarkon fordult, és elindult felfelé a domboldalon. A nő megszaporázta lépteit, hogy utolérje, hátul Emily és Cedric jöttek. Egy kanyar mögött váratlanul két magas oszlop tűnt elő, amelyek a bejáratot jelezték. Tíz méter magasak voltak, és befelé hajlottak, akár valamely őskori óriás bordái. Finom faragás díszítette mindkét oszlopot: bonyolult vonalaik vonzották a tekintetet. Ha ránézett az ember, egyre feljebb és feljebb kúszott a tekintete a kacskaringós vonalakon… Valaki a vállára tette a kezét. Lucas volt az, és Karina önkéntelenül elrántotta a vállát. A férfi egy pillanatra felemelve tartotta a kezét, majd leeresztette. Karina Emilyhez fordult. A lánya mellette állt, és mélázó arckifejezéssel meredt az oszlopra. – Gyertek! – mondta Lucas. Karinai lehajolt, és kézen fogta Emilyt. – Gyere, kicsim! Emily pislogott egyet, mintha mély álomból ébredt volna, és elindult anyja oldalán. Áthaladtak az ívek alatt, és Karina ismét megállt. Ferde tetős, világos színű épületek magasodtak előtte. Aztán jobban megnézve rájött, hogy az egész komplexum egyetlen nagy, patkó alakú, háromemeletes épület volt. Középen gyönyörű kerttel, amelyet fedett útvonalak szeltek át, kővel kirakott ösvények, burjánzó virágágyások voltak benne, mellettük művészi kialakítású halastavakkal. Vadregényes bokrok ágaskodtak a pázsiton. Kék, sárga, narancsszínű virágok pompáztak… a szél feléjük sodorta a mostanra ismerős, kesernyés virágillatot. Nagy, fehér tábla állt a kertbe vezető széles ösvény mellett, sima felszínét furcsa jelek borították. Valamiféle írás volt ez – helyközökkel elválasztott szimbólumok csoportjai –, de Karina számára ismeretlen nyelven. – Mi van ideírva? Lucas ajkát furcsa szavak hagyták el, dallamosak, és meglepően ismerősen csengők. Karina várta a magyarázatot. – Azt jelenti: a Mandátum minden.

– Mi az a Mandátum? – Az eredeti felhatalmazás.

Nehéz a ti nyelveteken elmondani. Van egy szó az ősnyelvben, az ile. Azt jelenti, „mi”, de azt is, hogy civilizáció, alfák, fajtánk legjobbjai. A Mandátum azt mondja: az ile-nek fent kell maradnia. Ez nem magyarázott meg semmit. – Ennyi? – Ennyi. Ebben a világban, ezek közt a körülmények között az emberek, akik közt éltél, az az ile. Azért létezünk, hogy ők fennmaradjanak. Ha már nem lesz ránk szükség, kihalunk, mint annyi faj előttünk. 118

Minél többet magyarázott, annál zavarosabb lett az egész. Karina egyelőre igyekezett összegyűjteni az információmorzsákat, és remélte, hogy előbb-utóbb értelmes egésszé állnak össze. Lucas továbbment a sima kövekből rakott széles ösvényen. Karina próbált lépést tartani vele. Egymás mellett haladtak, majd át egy hídon. A kertek néhol a házak kis beugróiban is folytatódtak, kis pihenőhelyeket képezve. Balra két nő ült egy padon, beszélgettek. Teljesen átlagosnak tűntek. Mindketten farmerben voltak: az idősebb virágmintás, fehér és kék topban, a fiatalabb ismerős sárga blúzt viselt – Karina épp egy ilyet nézett ki magának a múlt héten a J. C. Penney boltban. Múlt héten. Egy emberöltővel ezelőtt. A nők észrevették Lucast. Arcuk kissé merevebb lett, mintha önuralmat kényszerítettek volna magukra. Aztán Karinára siklott a tekintetük. Sajnálkozást látott bennük. Ettől váratlanul dühös lett. Ha Lucas itt helyben elkezdené fojtogatni, nem segítenének rajta. Csak ott ülnének, végignéznék, ahogy megfojtja, és sajnálnák. Felvetette a fejét, és Lucas hátára meredt. Nem, köszöni szépen. Nem volt szüksége senki sajnálatára. Eszébe jutottak Henry szavai. Lucastól félnek a legjobban. – Félnek tőled – mondta neki. – Én felelek itt a biztonságért; ítélkezhetek felettük – felelte Lucas. – Következmények nélkül végezhetek bárkivel a bázison. – Véded őket, és cserébe csak félelmet kapsz. Miért csinálod ezt? Lucas továbbsétált. – Mindenkinek kell valami cél. A Mandátum azt mondja, hogy helyesen cselekszem, és így kell tenni, és mivel én vagyok a legerősebb és a legnagyobb, az én kötelességem, hogy megvédjem az embereimet a veszélytől. Érted is megtenném. Megtenné, Karina hitt neki. – Lucas… – Igen? El akarta mondani neki, hogy ha támadáskor Lucas védelmezné őt vagy Emilyt, nem félne tőle. El akarta mondani neki, hogy ne törődjön bele, hogy az emberek elhúzódnak előle, de belül egy hideg, racionális hang figyelmeztette, hogy kezdi elveszteni a józanságát. A terve csak a szökés lehet. Nem tervezheti azt, hogy belezúg Lucasba, és ő lesz az egyetlen, aki megnyugtatja. A férfi őt nézte. – Eléggé össze vagyok zavarodva – mondta gyorsan. – Voltaképp nem akartam semmit. Lucas bólintott. – Oké. – Hajlítsd be a kezedet a könyöködnél. Lucas megtette Karina kinyúlt a keze felé. Mit művelek? A férfi alkarjára tette a kezét, és felemelte a fejét. A padon ülő két nő tátott szájjal nézte őket. – Most pedig induljunk – mormolta Karina, és nem nézett Lucasra.

– Mehetünk

így is – egyezett bele a férfi. Elindultak az ösvényen. Lucas karja kőkemény volt az ujjai alatt. A dús rododendron bokrok pár pillanat múlva eltakarták előlük a két nőt. – Miért tetted? – kérdezte Lucas. Mert túl gyenge vagyok, gondolta Karina. – Bántanád azt a két nőt? 119

– Nem, hacsak nem támadtak volna meg valakit. – Akkor nincsenek veszélyben, és tudják, mégis nagy

ügyet csinálnak abból, ha

elmész mellettük, mikor az ügyeid intézed. – Ez még nem válasz.

– Muszáj erről beszélnünk? Lucas nem mondott semmit. Egyszerűen továbbmentek. Ez abszurd, gondolta Karina. Gyönyörű virágok, Emily és egy szelíd medve-kutya, ő és Lucas karöltve andalognak. – Fáradt vagyok – panaszkodott Emily. Karina lehajolt, és felemelte. Az erőlködéstől majdnem elvesztette az egyensúlyát. Látszott, hogy gyengébb, mint gondolta. Cedric megszaglászta a kislány lábát. – Nyugodtan meglovagolhatja – ajánlotta Lucas.

– Tessék? – Nyugodtan meglovagolhatja, nem zavarja. – Lovagolni akarok! – tekergőzött a karjában Emily. Karina végigmérte a medve-kutyát. Legalább akkora volt, mint egy póniló. Óvatosan a hátára ültette Emilyt. – Kapaszkodj a szőrébe – mondta Lucas. Emily beletúrta az ujjait Cedric barna bundájába, és újra elindultak. Kiértek a rododendronok közül. Lucas félrelépett, feltárult előttük egy sötétvörös téglával fedett kerek tér. Középen bronzszobor magasodott, egy meztelen férfié, realisztikusan kidolgozott izomzattal. Vállaiból hatalmas szárnyak törtek a magasba. Angyal volt, de nem játékos kupidó, vagy komor temetői alkotás. Az angyal előrehajolt, egyik karját kinyújtotta, izmai megfeszültek. Égnek feszülő szárnyain nem volt toll, mintha éles csontból készültek volna. Tökéletes arca éber tekintettel meredt a messzeségbe. Minden darabkája dühöt és erőt sugárzott. Egy ragadozó lény, aki végezni készül az áldozatával. A nagy talapzatba az „A. Rodin” név volt belevésve. Karina Lucasra pillantott. – Rodin? A szobrász, aki a Gondolkodót alkotta? Lucas vállat vont. — Azt állítja, de nem lepne meg, ha a nevét a valódi szobrász helyére véste volna fel. Eléggé hiú. Micsoda? Kiről beszél? Karina körüljárta a szobrot. Te jó ég. Az angyal arcát Arthurról mintázták. Ez bizonyára szimbolikus mű – nem látott szárnyakat Arthur hátán, mikor teát adott neki. – De Rodin a múlt század elején meghalt. Lucas megkerülte a szobrot, és továbbindult. – Lucas! A férfi hátranézett, a szemei a jégcsap hidegségével villogtak fekete szemöldöke alatt. – Arthur pusztító. 21-es alfaj. Sokáig élnek. – Mennyi ideig?

– Elég sokáig ahhoz, hogy Rodin ismerőse legyen. Gyere. 120

Karina ordítani akart. Sikítani, és a földbe rúgni dühében, mert a szeme előtt, bronzba öntve állt annak a bizonyítéka, hogy ez az egész mégsem rémálom. Ehelyett maga elé terelve Cedricet továbbhaladt a kert belseje felé. Lucas balra fordult, egy olyan ösvényre, amely az épületnek egy szinte japán stílusban megtervezett részéhez vezetett. A fehér tető kivételével akár teázó is lehetett volna. A fedett verandán egy idősebb asszony várakozott, mellette szépen összehajtogatott ruhákkal. Tíz méterre jártak a verandától, mikor a sziréna hangja darabokra szaggatta a csendet.

121

7. FEJEZET

K

arina az ölébe kapta Emilyt a medve-kutya hátáról. – Maradj a közelemben – hangzott Lucas parancsa, ahogy megfordult, és elkezdett visszafelé futni az ösvényen. Karina követte, próbált nem megbotlani. Végigdobogtak a hídon, amin idefelé haladtak át. – Mi történik, anya?

– Nem tudom, kicsim. Kapaszkodj jól! Emily nagyon nehéz volt. Karina sosem érezte még ennyire súlyosnak. Mintha minden erő elszállt volna a karjából. Kiértek a kertből, és a két oszlop előtti nyílt térre futottak, elöl Lucas, mögötte pár méterre, kifulladva Karina. Egy csoport férfi állt az oszlopok mellett, ahol a településről kivezető út lefelé kígyózott a hegyoldalon. Egy ismerős arc nézett vissza Karinára, kíméletlen, égszínkék szemmel. Arthur. Dániel aranyszínű sörényét is megpillantotta. A férfi vad, zilált vigyort küldött felé, túlságosan is jókedvű volt. Oldalt, pár méternyire állt Henry, behunyt szemmel, feszülten, az ég felé emelt arccal. Egy fiatal, tizenéves korú lány állt mellette, ugyanebben a helyzetben. Jobbra egy idősebb, sötétbőrű nő és egy magas és ösztövér férfi álltak, hasonló pózban. – Örvendek, hogy csatlakoztok hozzánk – mondta Arthur. Lucas odalépett mellé. Hangos zúgás hallatszott messziről, mély, dörömbölő, mintha valaki egy ködkürtön kezdett volna trombitálni. A Henry mellett álló lány zihálni kezdett, és térdre zuhant. Szaggatottan, erőlködve vette a levegőt. Henry kinyitotta a szemét. Kinyújtotta a kezét, és ökölbe szorította. – Nem, nem lehet, hogy te… Messziről kétségbeesett jajkiáltás hallatszott. Henry elmosolyodott. Arcán gonosz öröm ragyogott. Olyan riasztó látvány volt, hogy Karina hátralépett. A férfi a távolba meresztette szemét. – Nem, azt már nem – mormolta. Az üvöltés egyre magasabban szólt, csak addig maradt abba, míg a forrása, a szenvedő lény egy másodperc törtrésze alatt levegőt vett. Henry mögött a földre bukott lány kinyitotta a szemét és talpra állt. Az idősebb pár magához tért a transzállapotból. Henry elfordította öklét, és rántott egyet rajta, mintha kettétépne valamit. A sikoltás elhalt. – Köszönöm! – mondta a lány.

– Semmi baj. Legközelebb burkold be magad. – Henry Arthurhoz fordult. – Van kétszáz civiljük, ötven disznójuk, két nehéztüzérségi ütegük, hat huszonöt fős osztaguk, és hét elmehajlítójuk. Vagyis már csak hat. Megölt egyet az ellenség elmehajlítói közül, döbbent rá Karina. A kedves, csöndes Henry megölt valakit, de előtte még hosszú percekig kínozta.

122

– Túl sokan vannak – mormolta valaki. – Itt mészárlás lesz – felelte Dániel. – Van velük legalább egy démon is – tette hozzá Henry. Lucas keserűen, önelégülten felnevetett. Volt tehát egy démonjuk, olyan, mint Lucas. Lucas meg fog vele küzdeni. Látta az arcán. Nem akarta, hogy meghaljon. Valami felkúszott a távoli hegy tetejére, és leomlott a prérire. Karina nem hitt a szemének. Mi a fene… Arthur arca nyugodt maradt. – Azonnal kezdjék meg a bázis teljes kiürítését. Egy sötét hajú nő Karina bal oldalán egy távcsövet nyújtott felé. – Tessék. Nekem nem lesz rá szükségem. – Köszönöm – Karina letette Emilyt a földre, és elvette a messzelátót.

– Maradj mellettem, kicsim. A nő hátat fordított, és visszarohant a kertbe. Egy perccel később újra felharsantak a szirénák, de csak kétszer, rövid ideig. Többen leváltak a csoportról, és visszaindultak a bázisra. Esély nyílt Karina előtt. Ha el tudna osonni, és átjutna a kapun, akkor megszökhetne. Senki sem találná meg ebben a zűrzavarban! – Karina! – hallatszott Arthur hangja. Megtorpant, és a férfira nézett. Arthur kék tekintetet a szemébe fúródott. – Maradj a közelemben. Nem mozdulhatunk innen, amíg be nem fejeződik a kiürítés. Lucasnak szüksége lehet rád. A hangja szelíd volt, de a szeme nem hagyott kétséget afelől, hogy tudta, mire gondolt a nő. Az is világossá vált Karina számára, és hogy a szökéskísérlet hiábavaló lenne. Arthur hátat fordított, és a síkságot kémlelte. Karina is belenézett a távcsőbe. Rögtön meglátta a hegyet, hirtelen tisztán állt előtte. Lejjebb döntötte a távcsövet… Emberek közeledtek gyalogosan a hegyoldalon. Jobbra egy középkorú férfi koszos khakiszín ruhában és szakadt, kék csíkos ingben egy szikla tetejére mászott fel. Mellette két sötét bőrű, farmert viselő férfi segítette harmadik, bicegő társát. Balra öltönyös üzletasszony botorkált. A távcsőben ki lehetett venni a vonásait. Korommal és porral fedett arcán halálos rémület látszott. Karina nagy levegőt vett. Egy vörös hajú tinilány követte a nőt. Fodros szoknyája szomorúan lógott szakadt harisnyás lábára. Remegett járás közben, és Karina rájött, hogy sír. Karina leeresztette a távcsövet. – Ott emberek is vannak! – Foglyok – mondta Lucas. – A rendtevők fogdosták össze őket, olyanok, akiknek nyomuk veszett a te világodban. A disznók a háló felé terelik őket. A gyorsan közeledő rakétáknak ellenáll, de ha egyszerre túl nagy testtömeg csapódik neki, akkor túlterhelt lesz és összeomlik. Karinának eszébe jutott a vörös villanással megrázott madár. – Meg fognak halni! – Ez a tervük – felelte Dániel. – Megpróbálnak áttörni, mielőtt fel tudnánk robbantani a hálózatot. – Nem tudnának tankot vagy más járművet használni?

123

– A háló megsütné – felelte Lucas komoran. – A biomassza a leghatásosabb. A jobbra állók futásnak eredtek. Karina felemelte a távcsövet. Egy szörnyeteg kaptatott fel a hegyre. Hatalmas volt és barna. Olyan volt, mint egy négyméteres medve, amelyik meglepően gyorsan fut vékony lábain. A disznó megállt. Hosszú, krokodilszerű álkapcsa kinyílt. Akkorák voltak a fogai, mint Karina egy-egy ujja. Egyre tágabbra nyitotta a száját, szinte kettérepedt az egész feje. Nyers üvöltés tört elő belőle. Ez volt a daeodon. A teremtmény előtt haladók hangyaként szaladtak szét, a háló felé futva, elöl egy egykor fehér színű baseballsapkát viselő férfivel. A daeodon újból felordított, és üldözőbe vette őket. Balra egy második vadállat kapaszkodott fel a hegyre, újabb csapat rabot késztetve menekülésre. Egy idősebb, szakadt flanelinget viselő férfi elesett, és elterült a sárban. A disznó lecsapott rá. Hosszú állkapcsával beleharapott. Sikoly hallatszott, egy olyan emberé, aki tudta, hogy itt az élete vége, majd hirtelen a sikoltás elhalt. Jobbra a szőke férfi rohant először neki a kerítésnek. Rögtön mélyvörös ragyogás borította el. Teste kitekeredett, keze és lába vergődni kezdett, mintha áram ütötte volna meg. A közvetlenül mögötte futó férfi próbált megállni, de lendülete egyenesen a vörös ragyogásba vitte, és az ő testét is hasonló rángások járták át. Karina Lucashoz fordult. – Nem tudsz segíteni rajtuk? Bárhogy? Meg fognak halni! – Megadhatjuk nekik a gyors halált, miután áttörtek – felelte Lucas.

– De… – Lucasnak igaza van – mondta Arthur. – Nem fognak tovább szenvedni. Arthur körül ragyogni kezdett a levegő. A többiek elhátráltak mellőle. Lehajtotta a fejét, és csendben állt. Kint a prérin a foglyok próbálták kikerülni a vörös ragyogást, de a disznók tovább hajtották őket. A testek egyenként csapódtak a hálóba. Karina maga felé fordította Emilyt. – Ne nézz oda, kicsim. – Mit csinálnak ott? Hazudj neki, mondta magában Karina. Hazudj. De a szavak maguktól buktak ki belőle. – Meghalnak, Emily. – Miért?

– Mert a gonosz bácsik megölik őket. – És minket is elkapnak majd a gonosz bácsik? – Nem, kicsim – mondta Henry. – Arthur és Lucas végezni fognak velük. A vörösen ragyogó háló meghajlott a rengeteg test súlya alatt, és még több ember özönlött felé a prérin át. A daeodonok terelték őket, mint a birkákat. Arthur nem mozdult. A messzeséget figyelte, egy távoli pontot. – Mennyi idő van a robbanásig? – kérdezte Lucas. Henry behunyta a szemét, és újból kinyitotta. — Három perc. Lucas jobbra fordította a fejét, majd balra, a nyakát ropogtatva. A háló éles villanással roppant össze a testek súlya alatt. Az emberek átestek a túloldalára, egymást a földre nyomva, tovább rázkódva. A disznók, amelyek a

124

hálóhoz terelték őket, átcsörtettek a résen eltaposva az útjukba kerülőket. A daeodonok rohanni kezdtek lefelé a lejtón. Lucas felmordult. A bőre mintha nagy darabokban vált volna le róla. Vérvörös köd terjedt szét körülötte. Karina megbűvölve figyelte, képtelen volt levenni róla a szemét. Hajlottak a csontok, tekeredtek az ínszalagok, és előtermett a szörnyeteg. Nagyobb volt, mint amire Karina emlékezett. Emlékeiben sötét, formátlan árnyékká lett, de itt, a napfényben látta minden kidülledő izmát, minden agyarát, a karmait, sörényének minden egyes szálát. Elöntötte a félelem, az utolsó idegszáláig. A szörny felé fordította a fejét. Lucas zöld szeme egy szörny arcról bámult felé. Ne fordulj el – mondta magában. A férfi harcba indul az ellenséggel. Perceken belül halott lehet. Nem akart úgy elválni tőle, hogy a férfi azt higgye, undorodik tőle. Bármik is voltak Lucas hibái, arra készült, hogy megakadályozza a disznókat attól, hogy eljussanak a lányáig. Többet érdemelt annál a vak félelemnél, amilyet a két nő mutatott felé a kertben. Állta a pillantását. Találkozott a tekintetük. – Sok szerencsét – mondta Karina. A daedonok felordítottak, és lecaplattak a domboldalon. A szörnyeteggé vált Lucas biccentett Karina felé, leugrott, és nekirohant az első disznónak. Karma beletépett a daeodon nyakába, és leterítette. Lucas kitért a felé kapó kitátott száj elől, rávetette magát a második daeodonra, karmával felszakította barna szőrét, és kitépte gerincének egy darabját. A harmadik disznó elbizonytalanodva megállt. A negyedik jobbra tért, kikerülve ellenfelét, és kezdett visszafelé ügetni a dombon, erősen kaparva a földet patáival. Karina szorosabban magához ölelte Emilyt. Az ösztönei azt súgták, hogy fusson el, de körülötte senki sem mozdult. Húsz méter távolságba ért. Tizenöt. Tíz. Dániel ökölbe szorított kézzel előrelépett. A disznó mellső lábai nagy reccsenéssel eltörtek. Fehér csont szakította át az izmot és a bőrt. A disznó felvisított, oldalra dőlt, és legurult a domboldalon. Lucas felkelt a harmadik disznó teste mellől, átugrotta a földön vergődő daeodont, és egyetlen erős ütéssel beverte a koponyáját. – Egy történetbe kerültünk, mama? Karina belenézett Emily nagy, barna szemébe. Bárcsak abban lennénk. Bárcsak álmodnánk az egészet. Mélyen magába fordult, a félelmen, izgatottságon és hitetlenségen át, és mikor megszólalt, a hangja nyugodt és magabiztos volt. – Minden rendben lesz, kicsim. Nem lesz semmi baj. Még több daeodon rohant feléjük a mezőn át, a bázist vették célba; annyian voltak, hogy meg se lehetett számolni őket. Egy hatalmas rémség vezette a támadást. Hasonlított Lucashoz, azt leszámítva, hogy vöröses volt a bundája. A vörös szörny gyorsabbra vette az iramot, maga mögött hagyva a daedonokat, hatalmas léptekkel szökellve a mezőn át. Lucas két lépéssel hátrébb lépett, és szétvetette hatalmas lábait. A szörny rárontott, olyan sebesen száguldva, mint egy ágyúgolyó. Felugrott, és átrepült a vonagló emberi testek fölött.

125

Lucas rávetette magát. A két szörnyeteg a levegőben ütközött egymásnak, és Karina észrevette, hogy Lucas szemmel láthatóan kisebb testű. Legurultak a domboldalon, morogva és egymást tépve, mint két hatalmas vadmacska. A nagyobb rém feltépte Lucas oldalát. A vér forró hullámban öntötte el a földet. Karina Dániel mellé ugrott. – Segíts rajta! – Nem tudok. Világos célpontra van szükségem. A szörnyek ütötték és vágták egymást, karmok és fogak kusza forgatagában. Megint megszólalt a sziréna, ez alkalommal egyetlen hosszú jelzés, amelyet rövid sípolás követett. Dániel egy idősebb asszonyhoz fordult, aki mellette állt. Alacsony volt és kövér, haja sok apró copfba volt befonva. Szürke nadrágkosztümje ősrégi lehetett, arcát gondosan kifestette. Úgy nézett ki, mint egy menő cég titkárnője vagy recepciósa. – Kezdd el a hasítást — rendelkezett Dániel. – Most rögtön. A nő elővett egy kést a zsebéből, felhajtotta az ingujját, és hosszú vágást ejtett a karján. Vér serkent elő belőle. Nagyon gyötrelmes lehetett a fájdalma, mert majdnem kétrét görnyedt, a karját szorongatva. A hegy lábánál a nagydarab szörny elhajította Lucast. Teste megpördült a levegőben, de négy lábra érkezett a földre. Vér ömlött az oldalából. A két teremtmény szembefordult egymással, és ismét összecsaptak. Az asszony felegyenesedett. Halványzöld ragyogás tört elő a gyomrából, amely vékony fénycsíkokra oszlott szét. A csíkok kibomlottak, felragyogtak, és kettészelték a teret. Egy négyméteres átmérőjű, sötétséggel teli kör jelent meg. Szóval így néz ki a dimenziós hasadás. Arthur felemelte a fejét. A föld remegni kezdett a lába alatt. Apró kövek pattogtak le-fel. A rezgés Karina cipőjének talpát is ütögetni kezdte. – Lucas! Fejezd be! – kiáltotta Dániel. – Most rögtön! A vörös szörnyeteg nekilendült, és lecsapott rettentő mancsával, tőrként meresztve ki karmait. Lucas megpördült, és embertelen gyorsasággal oldalra ugrott. A hatalmas fenevad a földre bukott. Ahogy mancsa a földhöz ért, Lucas ráugrott a hátára. Hosszú fogait ellenfele nyakába mélyesztette. A teremtmény felüvöltött, rugdalózott és próbált megfordulni. Mindketten a földre hemperedtek. Karina visszatartott lélegzettel figyelte őket. A fekete szörnyeteg lassan felemelkedett. Karina megkönnyebbülten felsóhajtott. Lucas elhullott ellenfelének holttestét nézegette, mintha nem volna benne biztos, hol van, vagy mit keres itt. Mögötte kezdtek feltápászkodni a foglyok, akik közé és a rohamozó disznók tömege közé szorultak. Egyre erősebb lett a talaj rázkódása, földalatti kalapácsként verve Karina talpát. Arthur körül apró vörös szikrák repkedtek. – Siess! – suttogta mellette Henry. – Lucasra meredt, hangja sürgető, halk suttogás volt, szinte parancs. – Siess már! Lucas megrándult. Felkapta a fejét. Meglátta őket, és szaladva indult felfelé a dombon.

126

Arthur körül gyorsabban kezdtek táncolni a szikrák. Lába elrugaszkodott a földtől. Egy méterrel a föld fölé emelkedett, teste megfeszült, végignézett az előtte elnyúló prérin. Te jó ég! A szörnyeteg felért a domb tetejére, elvágódott a földön, undorító hústömegként, és Lucas képében kelt fel újra, véresen és remegve. Remegve állt a lábán, megtántorodott, és Karina elkapta. Egy pillanatig az egész súlya a nőn nyugodott. Karina a szemébe nézett, és fájdalmat olvasott ki belőle. Ekkor Dániel leemelte róla a férfit, és a hasadék felé cipelte. A távolban a ködkürt eszeveszetten szirénázott. A daedonok egyre közelebb értek. Karina a karjába rejtette Emilyt. Henry átkarolta a nőt. – Mennünk kell. Jobb, ha nem látod, ami most következik. A hasadékhoz siettek. Karina átpillantott a válla fölött, mintha egy láthatatlan erő kényszerítené. Az Arthur vállát körülvevő sziklák nem pattogtak többé. Egy pillanatig mozdulatlanul lebegtek, majd vakító fénnyel felragyogtak. Két vörös sugár tört elő a vállaiból, fehér és narancsszínű tündöklésben, két, fényből szőtt szárnyat formálva. – Gyere! – Henry a hasadék felé húzta Karinát. A valóságon ütött lyuk ott tornyosult előttük, sötéten és fenyegetően, A vörös fény felvillant. A foglyok első sora térdre esett. Tűz tört elő szemükből és szájukból, mintha belülről égették volna őket. Arcuk hamuszínű lett. Majd a második sor következett, és a következő… a földről lángnyelvek törtek fel. Az egész domb remegni kezdett, mintha egy erős földrengés rázta volna meg. Te jóságos ég, szóval ezt műveli egy pusztító… – Most! – kiáltotta Henry. Karina mély levegőt vett, magához szorította Emilyt, és belépett a sötétségbe.

O

lyan érzés volt, mintha a víz alá süllyedt volna. Mintha napfénytől kristálytiszta folyadékkal teli alagútban járna. Teste nagyon könnyű volt, súlytalan. Egy életen át tartott. Vagy egyetlen pillanatig – Karina nem eldönteni és kilépett egy bézsszínű szőnyegre. Egy ideig félt megmoccanni vagy bármit tenni, aztán eszébe jutott, lélegezzen. A levegő jólesően friss volt. Emily pislogva nézett rá. – Jól vagy? – suttogta Karina, aggódó hangon. Emily fészkelődni kezdett az ölében. – Rájöttem! – Micsodára, Emily?

– Anya,

átjárt, szinte tudta hogy

rájöttem, tudom! Én a bátor királykisasszony vagyok. Mint a képregényben. Karina sóhajtott, és magához ölelte a lányát. Valamiért sírhatnékja támadt. Egy folyosón álltak. Körülöttük férfiak és nők. Előtte üvegablak mögött egy konferenciaterem látszott, hosszú, fekete asztal hozzáillő székekkel, mögötte francia ablak nyújtott kilátást a kivilágított, éjjeli városra. Úgy a huszadik emeleten lehettek.

127

Sikerült az utazás. Fejében még mindig látta az égő testek képét, akikből tűz és hamu áradt. Mi a franc volt Arthur? És a többiek? – Nem itt kellene lennünk – szólalt meg mellette Henry, feszült hangon. – Valami baj történt. Egy nő felmordult mögötte. – Az az átkozott hasító rossz bázisra küldött minket. Tompa puffanás hallatszott Karina háta mögött. Lucas a szőnyegre esett, Dániel megpróbálta felsegíteni. A szeme csukva volt. Sápadtnak tűnt, a bőre szinte zöldes színűre vált. Karina leültette Emilyt. Letérdelt a férfi mellé, végighúzta a kezét a homlokán. A bőre hideg volt, szinte nyirkos. Mellkasa véres volt, oldalán nagy lila véraláfutás húzódott. Úgy tűnt, mintha haldokolna. A nehéz, fémes illat fojtóan terjengett körülötte. A férfi nem csak éhezett a vérére, hanem epekedett utána, és fájt mindene. – Mi a baj?

– Túl sok mérget termelt – felelte Dániel. – Nem lett volna szabad támadó alakot öltenie ilyen rövid idővel az utolsó harc után. Arthur a semmiből csöppent a szőnyegre. – Nem lesz semmi baja – mondta. Dániel arcán keserű grimasz jelent meg, amely eltorzította a sebét. Olyan lett tőle, mint egy veszett kutya. – Már tegnap evakuálnunk kellett volna. Túldolgoztatod őt. Tudod, hogy legalább két hétre szüksége van az alakváltások között, mégis ráhagytad, hogy megmentse a bőrödet, mert tudtad, hogy meg fogja csinálni. Nézz rá, Arthur. Haldoklik a méregtől. Arthur kinézett az ablakon. – Ezt majd később megbeszéljük, Dániel. Hol van a hasító? – Aljas rohadék vagy! Henry behunyta a szemét, majd kinyitotta. – Nincs az épületben. – Dániel, hagyd abba a hisztizést, és kutasd át a házat…

– Rohadj meg! – Nem fognátok

be a szátokat? – szólalt meg Lucas. A szeme még csukva volt. Remegni kezdett. Háta meggörnyedt, sarkával a szőnyegbe túrt, nagy törzse megfeszült a fájdalomtól. Hülyék. Karina átkarolta Lucast, próbálta lefogni, de mintha egy bikát próbált volna csitítgatni. – A szájába kell tennünk valamit. Széttöri a fogait. – A verembe, gyerünk! – rendelkezett Arthur. – Emeljétek fel. Többen körülvették Lucast, és arrébb lökték Karinát. A férfi csapkodni kezdett, rángatózott, valakit rongybabaként dobott arrébb. A többiek felemelték Lucast, és végigvonszolták a folyosón. Arthur lehajolt, megragadta Karinát a könyökénél, és felhúzta. – Gyere velünk. – A lányom… Arthur ujjai satuként szorították. Elkezdte húzni maga után, a rángatózó Lucast vivő csoport nyomában. Emily utánaszaladt. – Anya! Karina el akarta rántani a kezét. – Eressz el! Megijeszted Emilyt! – Akarod, hogy életben maradjon a lányod? – kérdezte Arthur.

128

– Igen. – Szemét. – Akkor fogadj szót. Már majdnem elérték a folyosó végét. Valami nagy, fémes csattanással kinyílt. Karina széles csapóajtót vett észre. A Lucast cipelők leereszkedtek a kerek nyíláson, és Karina egy szobát vett észre az ajtó mögött. Üres volt, csak a fehér lámpák fénye tükröződött a fémpadlón és falakon. Őt is ide fogják tenni a verembe, Lucasszal. A férfi kínjában ide-oda hányta a végtagjait. Karina vérére volt szüksége, és akár darabokra is tépné, csak hogy megkaphassa. Ha belép azon az ajtón, meg fog halni. – Mama! Karina mereven megállt. – Emily! Henry felemelte a kislányt. – Semmi baj, kicsikém. – Beleegyeztél a feltételekbe – mondta Arthur. – Ideje megtartanod az ígéretet. Menj be, és tedd meg, ami ahhoz kell, hogy életben maradjon. Ha nem megy be magától, majd bedobják: ezt kiérezte Arthur hangjából. Karina kirántotta a kezét a férfi szorításából. – Viseld gondját a gyerekemnek, Henry. – Megígérem. Karina mély levegőt vett, és besétált. – Ne tégy hirtelen mozdulatokat! – kiáltotta utána Henry. Az ajtó becsapódott mögötte.

129

8. FEJEZET

L

ucas gombolyagként kucorodott össze a padlón. A fájdalom végigjárta gerincének belsejét, mintha acélkefét húzogattak volna rajta. Ismétlődő hullámokban öntötte el az izmait, összegyűlt az ízületeiben, az ujjbegyeiben, a nyelve alatt. A fogaiban is érezte. Úgy őrölte a testét, mint a malomkövek a búzaszemet. Meghallotta a közeledő lépteket. Nagy nehezen kinyitotta a szemét. Karina letérdelt mellé. A férfi belélegezte az illatát, és mély, követelőző éhség ébredt benne. A nő mágnesként vonzotta. A teste a véréért kiáltott, hogy vége legyen a fájdalomnak. Megváltás volna, ha beleharapna. Karina felhajtotta az ingujját. Összeszorította az ajkát. Lucasnak meg kellett szólalnia. Fájt neki, és fáradt volt, de végül sikerült. – Ne tedd! – Arthur azt mondta, hogy vérre van szükséged.

– Arthur egy elmebeteg idióta. Már mondtam neked. – Érzem a szagodon – mondta Karina. – Vért kell szívnod. – Ha most szívok a véredből, meghalsz. – Ha nem, akkor te halsz meg, és megölik Emilyt is. Vagy úgy. Lucas egy pillanatig azt hitte, a nő megsajnálta, de nem. – Senki sem fog hozzányúlni Emilyhez. És nem fogok meghalni. Csak nagyon fáj. – Borzasztóan nézel ki. – A férfi észrevette a nő hangjának szelídségét. Minden eddigiek ellenére mégiscsak törődött vele egy kicsit. A férfi elfogadta. Több is volt ez, mint amit általában kapott az emberektől. Karina nem hátrált el tőle, mikor elfogta i görcsroham. A térde megremegett, de nem fordult el. Ezért hálás volt neki. Karina lesöpörte a port az arcáról, barátságosan nézett rá, szelíd hangon beszélt. – Lucas, ne legyél hülye. Szükséged van a vérre. Jobban leszel tőle. – Ez a fájdalom nem végzetes. El fog múlni Hamarosan szükséged lesz az összes véredre. A lány elhúzódott tőle. – Mit jelentsen ez? – Lázas vagy?

– Igen. – És fáradt? – Igen. Lucas, mi történik velem? Majdnem elmondta neki az igazat. – Már mondtam, így reagál a szervezeted a méregre. A fájdalom mélyen a gerince tövébe fúrta magát. Lucas erőlködve megfordult, megpróbálta áttenni a súlypontját, mire vakító, őrjítő fény villant fel a szeme előtt, és kitekeredtek a végtagjai. Mintha egy csillagot nyomtak volna le a száján. Elájult. 130

Mire magához tért, a nő illata bejárta az egész szobát. Követelőzően ébredt fel benne az éhség. Lucas összeszorította a fogát. Gyengéd érintést érzett az arcán. Felnyitotta a szemét. A nő mellette ült, a falnak dőlve. – Milyen sokáig voltam eszméletlen?

– Talán egy vagy két percig. – Legközelebb próbáld mérni

az időt. Tudnom kell, hogy rövidülnek-e a

szakaszok. – Tehetek még valamit? Újra elöntötte a fájdalom. – Beszélj hozzám. – Miről?

– Még nem mondtad el, hogy pontosan miért halmozza fel Emily az élelmet. Karina felsóhajtott, és elsimított az arca elől egy barna tincset. – Jonathan halála után történt. – A férjed volt?

– Igen. Nem akarok beszélni róla. – Miért? Állta a férfi tekintetét. – Mert akkor többet tudnál meg a magánéletemről. – És az olyan nagy baj? – kérdezte Lucas.

– Igen. Most már tényleg többet akart tudni. – Az is fáj, mikor szörnyeteg alakban vagy? – kérdezte Karina.

– Nem, az alakváltás olyan, mintha szuperhős lennék. Gyorsabb, erősebb leszek. Mindent élesebben látok. Nincsenek rossz következmények. Elengedhetem magam. De a támadó alakom mérgét nehezen viseli el az ember-szervezetem. Piszok egy érzés visszaváltozni emberi alakba. Lába enyhén remegett. Lucas felnyögött, és behunyta szemét, az akaratával akarta legyűrni a fájdalmat. – Meddig leszünk ide bezárva?

– Amíg túl nem leszek a rohamokon. Órákig. Arthur próbál biztonságban tartani. Értékes vagyontárgy vagyok, nehéz pótolni. Nem lett volna szabad ebbe az épületbe kerülnünk. – Lassan jöttek a szájára a szavak. — Ez a bázis nem biztonságos. Öt emeletet bérlünk ebben az épületben. Nem a miénk, és nem szabhatjuk meg, ki jöjjön be és ki ne. Karina lehajolt, és mélyen a férfi szemébe nézett. A nő arcán és homlokán apró vörös vonalak jelentek meg. Közelgett az ő alakváltása is. A fenébe is. Lucas remélte, hogy még van egy napja hátra. Nem akarta, hogy itt a veremben váltson alakot, orvosi segítség nélkül, anélkül, hogy Henry lefoghatná. Akár meg is halhatott, de a férfi azt akarta, hogy éljen. Gyorsan meg kellett gyógyulnia. Megfogok gyógyulni, erre irányította Lucas az akaratát. Gyógyulás. A fájdalom újabb hulláma tört rá, és elhomályosította a tudatát. Ahogy elhomályosult körülötte minden, hallotta a nő nyugtató, csitító, meleg hangját. Mintha hátradőlt volna a forró kádban, és áztatta volna kimerült testét, míg a nő valahol a közelében lebeg.

131

– … A gimiben ismerkedtünk meg. Jonathan jóképű volt és vicces. Apja a Drivers Company, egy nagy, délnyugati biztosítótársaság főnöke volt. Az apa, Brian nagyon céltudatos volt, nagyon odafigyelt a külsejére. Brooks Brothers öltöny, drága óra, párévenként új BMW. Neki és a feleségének, Lyndának későn, a negyvenes éveikben született Jonathan. A kis Jonathannak mindent szabad volt. Ő volt a szemük fénye. Jól sportolt, jó tanuló volt. Könnyed modorú volt és bájos. A tökéletes fiú. A falnak vetette a fejét. A férfi közelebb húzódott hozzá, és a bokájára tette a fejét. A nő hagyta. Onnan Lucas láthatta az arcát. Megérinthette a kezét. Lucas behunyta a szemét, és hagyta, hogy a nő hangja átölelje. – A dolgok mindig úgy történtek, ahogy Jonathan akarta. Fiatalabb koromban szerettem egy rajzfilmet. Két egérről szólt, akik egy laboratóriumban élnek, az egyik nagyon okos, a másik buta, mint a tök. És a buta egér minden éjjel megkérdezte az okosat: – Hé, Vész, mit fogunk csinálni ma éjszaka? – És Vész azt felelte: – Ugyanazt, amit minden éjjel, Bunkó! Meghódítjuk az egész világot! – És a másik egér, Bunkó nagy-izgalomba jött ettől. Látod, Vész komolyan gondolta. Meg akarta hódítani a világot. De Bunkónak az egész csak egy nagy játék volt. Ilyen volt Jonathan is. A világ volt a játszótere, és minden nap azt játszotta, hogy meghódítja. Néha atléta volt, néha egyetemista. Mikor találkoztunk, az a gazdasági diplomája előtt volt, én pedig könyvelőnek tanultam. A szüleim meghaltak autóbalesetben, még gimnazista koromban. Nem sokkal a tizennyolcadik születésnapom után. – Sajnálom – mondta Lucas őszintén.

– Köszönöm. Épp annyi pénzt hagytak rám, hogy befejezzem a sulit. Dolgoznom kellett, hogy eltartsam magam. Mielőtt meghaltak, a művészettörténet érdekelt. – Keserűen felnevetett. – Szakértő akartam lenni. Tudod, aki megvizsgálja a műtárgyakat egy aukció előtt, hogy valódiak-e. Mindig azt hittem, hogy ez olyan kis finom szakma. De mikor egyedül maradtam, könyvelést kezdtem el tanulni. Az olyan… ésszerű döntésnek látszott. Próbáltam józanul dönteni. Hogy legyen formája az életemnek. Aztán berobbant az életembe Jonathan, mint egy üstökös. Vele minden olyan érdekesnek tűnt. Mindent jó mókának tartott. A szülei mindig távolságtartóak voltak velem. Szerintem sosem értették meg, miért szeretett engem, de mivel Jonathan engem választott, ezért elfogadták a döntését. Lucas azon nyomban ki akarta nyírni Jonathant. – Eleinte minden remekül ment. Jonathan az apja kapcsolatai révén állást talált egy befektetőcégnél. Nappal üzletembert játszott, este férjet. Aztán megszületett Emily. Őt ismered. – Szép kislány – felelte Lucas.

– Az. Jonathan imádta őt. Egy újabb játékot talált: az apaságot. Úgy dicsekedett a lányával, mint egy fajtiszta ölebbel. – Karina újból felsóhajtott. – Már akkor látnom kellett volna. Mindegy, szóval pár évig minden remekül ment, aztán megfeneklett a gazdaság. Egyszerre nem lehetett tovább viccelődni. – Vége lett a bulinak – találgatott Lucas.

– Igen. Jonathan kénytelen volt keményen dolgozni, különben kirúgták volna. Én is dolgoztam, de oda kellett figyelnünk a kiadásainkra, és Jonathan nem akart a részletekkel foglalkozni. Hülye dolgokon tudtunk vitatkozni. Nem értette, miért nem

132

fizethet ki harmincezret egy klubtagságért. Mintha az agyába nem fért volna bele, hogy a keresetünkből kell gazdálkodnunk. Pedig közgazdász diplomája volt, a fene vinné el. – Karina hangja túl magasra szökött, ezért elhallgatott. – Mi történt azután?

– Végül

úgy döntött, elege van, nem játszik velünk tovább. Hosszú, zavaros emaileket írt arról, hogy korlátozva érzi magát, nem boldog, és meg kell találnia önmagát. Teljes életet akar élni, mondta. Megtalálni az élet ízét. Először aggódtam, mert azt hittem, megcsal, de nem. Még csak nem is álltunk a csőd szélén anyagilag. Egyszerűen nem engedhettünk meg extravagáns dolgokat, mint mondjuk pezsgőt rendelni egy bár összes vendégének. Felajánlottam, hogy elköltözöm, nem akarta. Egyik javaslatom sem tetszett neki. Nagyjából négy hónapig kínzott ezzel. A végén már nem is érdekelt a dolog. Talán küzdenem kellett volna, de amikor egy barátom felhívott, hogy látta Jonathant a céges bulin, nélkülem, tudod, mire gondoltam? Karina elhallgatott. Sötét szeme csillogott csinos arcán. — Az járt a fejemben: jó. Talán összejön valakivel, és elválhatok tőle. Borzasztó ilyet gondolni a saját férjemről. Ekkor döbbentem rá, hogy a házasságunknak vége. Lefelé mentünk a lejtőn, már csak Emily kötött össze minket. Hogyan magyarázod meg egy négyévesnek, hogy az apjának nincs rá szüksége, mert meg akarja találni önmagát? Ezért beszéltem a szüleivel. Arra gondoltam, hogy talán észhez tudják téríteni. Lucas elfintorodott. – Azt mondtad, mindenben igazat adtak neki. – Igen, buta ötlet volt, de kétségbe voltam esve. Meghívták, hogy átbeszéljék a dolgot. Aztán hétvégén Jonathan elvitt vacsorázni. Tudtam, hogy készül valamire, csak azt nem, hogy mire. Nem randizni akart. Bejelentette, hogy elindította a válópert. Természetesen fizeti a tartásdíjat, és megtarthatom a lányomat. Árnyék futott át az arcán. Hirtelen kisebbnek tűnt. – A kocsiban voltunk, és elmentünk Emilyért a bébiszitterhez. Összevesztünk a „szülői jogaimmal” kapcsolatos nagylelkűségén. – Hangja keserű lett. — El akart menni, örökre. Ragaszkodtam ahhoz, hogy Emilynek apára is szüksége van, és nem tűnhet el csak úgy. Mérges lett. Közölte, hogy mindenkinek joga van a boldogsághoz. Meg akart szabadulni tőlem és Emilytől, de nem akarta, hogy elítéljük ezért. Ekkor hirtelen elvesztette az eszméletét. Mintha valaki kikapcsolt volna rajta egy gombot. A kocsi átsodródott a szomszédos sávba. Emlékszem a szembejövő autó fényszórójára. A kórházban ébredtem fel. Elcsendesedett. – Szívrohama volt – mondta végül színtelen hangon. – Érszűkülete volt. Senki sem tudott róla. Egészséges, erős volt, mint egy bivaly, krikettezett, aztán egyszer csak meghalt. Egy ideig én is élet és halál közt lebegtem, de aztán visszahoztak. Két hétig voltam a kórházban. Emily Jonathan szüleihez került. Nem adtak neki enni. – Micsoda?

– Brian,

Jonathan apja mindig étteremben eszik. Mikor a fia meghalt, minden idejét a klubban töltötte. Azt mondta, így tudta feldolgozni. Lynda hetvenéves, enyhén zavart. Egész nap cukorkát evett, de Emilynek nem adott, hogy ne rontsa el a fogait. Elfelejtett neki ebédet adni, és mikor mégis eszébe jutott, vagy odaégette az ételt, vagy adott a hűtőből valami régen romlott, ehetetlen dolgot.

133

Karina sírt, nem sajnálatból, hanem dühből. Nem folytak a könnyei, de a férfi hallotta a hangján, a visszafogott szavak mögött. – Volt egy tál mogyorójuk, és Emily elmondta, hogy úgy csinált, mintha elaludna, aztán kilopakodott és elvette. Mikor kiengedtek a kórházból, három kilóval könnyebb volt. Pedig semmi túlsúly nem volt rajta. Szóval ezért gyűjti az ételt. Meg volt rémülve, az apja meghalt, én a kórházban voltam, és a saját nagyszülei nem adnak neki enni. Azt mondtam Arthurnak, hogy rajtam kívül nincs senkije. Komolyan mondtam. Nem látnak szívesen minket a nagyszülei. Engem és Emilyt hibáztatnak Jonathan infarktusáért. Olyan nehézzé tettük az életét, hogy a halált választotta menekülésül. Arcának vörös mélyedései egyre nagyobbak lettek. Karina a homlokához érintette a kezét, és megnézte. Elkerekedett a szeme. Megdörzsölte az alkarját. – Ez is reakció a méregre?

– Uhmm – felelte Lucas. – Elmondtam a történetem. Most te jössz, így az igazságos. – Mit akarsz tudni? – kérdezte a férfi. Közben arra gondolt, mit szólna Karina, ha tudná, hogy gondolatban éppen a férjét fojtogatja. – Kik vagytok? Ti mind. Kik vagytok valójában? Tudni akarom, mi történik velem. Lucas felsóhajtott.

T

úl sokat árultam el neki, gondolta Karina. És nem csupán le akarta kenyerezni Lucast, hogy elmondja az eddig elhallgatott információkat; azért is mesélt neki, mert itt feküdt mellette, sebesülten, megverve, véresen, kínok között. El kellett terelnie a figyelmét, és Karinában volt elég együttérzés, hogy megtegye. De nem akarta kiönteni előtte a szívét. Csak kifakadt belőle a történet. A férfi szenvedett, és noha táplálkozhatott volna Karina vérével, hogy enyhítsen a fájdalmán, nem élt a lehetőséggel, mert nem akarta őt bántani. A férfi nem akarta elcserélni saját fájdalmát a nőére. A legkevesebb, amivel Karina viszonozhatta, az volt, hogy eltereli a figyelmét. Karina kinyújtotta karját, és megfogta a férfi kezét. Lucas meglepve pillantott rá. Ez már közös volt bennük – a kedvesség minden megnyilvánulását gyanakodva fogadták. A nő nem fogadott el mástól kedvességet, csak Lucastól. De ő számkivetett volt, Lucas nem. – Itt nem figyelnek minket rémült nők – mondta Lucas.

– Nem miattuk tettem. Miattad. Karina majdnem elsírta magát, de nem tudta megmondani, miért. Biztos a stressz miatt, gondolta. A sokk, hogy több száz embert látott egyszerre meghalni. És a láz, amelyik egyre emelkedett. A lélegzete is forró volt. A bőre száraz, és túlságosan feszes. És egész karján piros pöttyök jelentek meg, amelyek lassan vonalakká álltak össze.

134

Még senkinek sem mondta el a házasságának egész történetét. A láz miatt lesz. Nyilván. Lucas ránézett. Még így, kiterülve és megtépázva is hatalmasnak tűnt. Ha egy héttel azelőtt valaki közli vele, hogy egy verembe fogják zárni egy meztelen, vérző férfival, akinek nagy erőfeszítésébe telik, hogy ne szívja ki a vérét, akkor felhívta volna a mentőket, hogy egy őrült van szabadlábon. – Elmondok egy történetet – mondta Lucas. Hangjában fáradtság tükröződött. – Ha akarod, elhiszed, ha nem akarod, nem hiszed. Lehet igaz, vagy csak mese, választhatsz. – Rendben. Lucas behunyta a szemét. – Tegyük fel, hogy van egy civilizáció. Egy erős ország. Már elfoglalt minden elérhető területet, de még mindig terjeszkednie kell. Kifelé kell növekednie, különben hanyatlani kezd és összeomlik. Ezért gyarmatosítókat küld új területek felfedezésére. Termékeny területeket találnak, ahol letelepednek. Mikor berendezkednek, elfelejtik a régi, nagy civilizáció emlékét. A kis kolóniák saját maguktól is fejlődnek, és mikor elég fejlettek lesznek, újra felfedezik az anyacivilizációt, akkor egyedi eredményeikkel fogják gazdagítani. A nőre pillantott. – Oké – mondta Karina. – Eddig el tudom képzelni. — Tegyük fel, hogy a gyarmatosítók új szigetre bukkannak, ahol bőségesen terem minden és sok nyersanyag van. A civilizációban már sokszor történt ilyen, ezért megvan az egésznek a szabályos menete. A gyarmatosító hajók megérkeznek, az első telepesek létrehoznak tizenhárom kis települést. Minden egyes hajó utasai házakat építenek. Genetikailag minden telepes az alap vérvonalhoz tartozott. Nagyon stabil emberi faj, hosszú életű, ellenáll a betegségeknek, önjavító DNS-sel rendelkezik a mutációk elkerülésére. Az új környezet sikeres meghódítása érdekében az új fajnak alkalmazkodnia kell hozzá. Ennek megkönnyítésére a telepeseket olyan kórokozónak tették ki, amely tönkretette a sejtek és a DNS önjavítási mechanizmusát. — Gyengébbé tették őket? Mi értelme volna ennek? — Nem csak egy kolóniát akartak – felelte Lucas. – Olyat, amely egyedülálló és összhangban van az új szigettel. A civilizáció így védte meg magát a stagnálástól. A telepesek azt akarták elérni, hogy a következő generációkban számos mutáció megjelenjen, és rövidebb élettartamra és korai nemi érettségre volt szükség ahhoz, hogy az új képességek átöröklődjenek az utódokra. A tudósok ezért kísérleteznek egerekkel: azok nem élnek sokáig, és gyorsan szaporodnak. A rövidebb élettartamuk egyúttal gyorsabb nemi kifejlődést jelent. De ez hátrányos következményekkel is jár: éretlen gondolkodás, a tudás átadására való képtelenség, az erkölcs és kultúra hanyatlása és így tovább. Ezeket a következményeket elfogadhatónak vélték. A kolóniának önállóan kellett fejlődnie, az eredetéről való tudás nélkül. Minél hamarabb elfelejtették az emberek, honnan jöttek, annál jobb. A telepesek egy kis csoportját meghagyták alapvérvonalnak, kontrollcsoportnak. Ők a településeken éltek, a házakban, és irányították az egészet. Eddig tudsz követni? — Nagyjából. Folytasd! — Egyre több mutáció jelent meg. Több tucat emberi alfaj jelent meg. Néhány alfajon belül további elágazások jelentek meg, hasonló képességű vagy fizikumú utódok csoportjai. A 29. alfaj a túléléshez szükséges minden módosulással 135

rendelkezett, de mind a nyolc alcsoportja túlérzékeny volt a hőre, és alacsony volt a termékenysége. A 44. alfaj 3. alcsoportja remek elmehajlítókat hozott létre, akik azonban hajlamosak az őrültségre. – Henry is ilyen? Lucas bólintott. – Ugye igazából nem szigetekről van szó?

– Néhányan szigetekről beszélnek – felelte Lucas – Mások bolygókról. Hiszen ez csak egy történet. Történet, világos. – Űrlények. – A férfira meredt. – Azt akarod mondani, hogy mind űrlények vagytok? Lucas felsóhajtott. – Mondhatjuk. Azt is, hogy mivel a bolygó alakított minket és a DNS-ünket, most már ugyanolyan őslakosok vagyunk, mint a többiek. – És a 30-as alfaj? – Veled mi a helyzet? Lucas rászegezte a szemét. – 30-as alfaj, egytől ötös alcsoportig, más néven a démonok. Az emberek mérges, ragadozó, húsevő példányai, amelyek jelentős mértékben képesek megváltoztatni külalakjukat. Erősek, agresszívak, védik a területüket. Pár száz évig kis törzsekben vadászva védték a területüket, de ez az alfaj hosszú távon nem lett életképes. Fogyatékosok voltak, mert a testük nem volt képes egy olyan molekula előállítására, amely szükséges a túlélésükhöz, ezért az embereken kellett élősködniük, hogy megszerezzék. – Élősködniük?

– Ezen a ponton az egyes emberi alfajoknak csak egyszerű nyelvük volt, és nem emlékeztek rá, honnan jöttek — mondta Lucas. – Nem volt erkölcsük, lelkiismeretük, semmi ilyesmi. Kezdetleges közösségekben éltek, ahol az ököljog érvényesült. Ha szükségem van a véredre, és nincs semmi a neveltetésemben vagy a tapasztalatomban, ami meggátolna ebben, akkor miért ne ölnélek meg, miért ne enném meg a húsodat? Jó gyereknek lenni csupán egy modern kori elképzelés. Komolyan beszélt. Tényleg így gondolta. – Folytassam? – kérdezte. – Igen. – Ez még száz évig így ment. Az alapvérvonal maradéka, az eredeti telepesek, a kontrollcsoport tagjai részletesen dokumentálták az egészet a házaik számára. Nem avatkoztak közbe. Csak lejegyezték a történteket. Majd hirtelen megjelent a színen a 48. alfaj. A hasítókban hajlam alakult ki a rákra, viszont képesek voltak réseket ütni a valóságban, így hozzáfértek a dimenziós töredékekhez. Ez új lehetőség volt, amit a telepesek nem ismertek, és senki sem tudott mit kezdeni vele. Néhány ház lakói maguk mellé vették pár hasító gyereket, és felnevelték őket, hogy tanulmányozhassák a tulajdonságaikat. Egyre több mutáció jelent meg, míg meg nem jelent egy olyan alfaj, amely a legjobban alkalmazkodott. Szinte minden éghajlat alatt jól bírta. Gyorsan szaporodott, intelligens volt, és a DNS-ét is elég jól ki tudta javítani. Nagyjából 6000 bolygóciklus után a 61-es alfajt életképesnek nyilvánították. A telepesek teljesítették a feladatukat: létrehozták a legjobb túlélési és fejlődési képességekkel rendelkező embertípust. Most már a természetre kellett hagyni a dolgot. Minden más alfaj

136

támogatását megszüntették, így szól az eredeti Mandátum. Ile az, akinek túl kell élnie. A 61-es alfaj lett az ile. Mindenki másnak meg kellett halnia, hogy nekik teret adjon. – 61-es alfaj. Emberek – találgatott Karina. – Mi.

– Nem – felelte Lucas. – Ők. A rokonaid, a barátaid. De te nem. Karina láza már annyira felszökött, hogy egyszerre fázott és volt melege. – Azt mondod, ők és nem én. Hogy érted azt, hogy nem én? – Most akarom elmondani. A többi alfaj lassan kihalt, míg a 61-es szaporodott és elterjedt az egész szigeten. – A bolygón — Karina nem akarta, hogy kisgyerekként bánjon vele.

–A

bolygón – egyezett bele a férfi. – A telepesek városai elkezdték kiiktatni a technológiájukat. Hagyták, hogy eltűnjenek a bolygóról, De az egyik városban szabályszegés történt, ami miatt a 29-es alfaj, amelyiknek gondja volt a hővel, felfedezte, hogy honnét származik. – Ezt hogy érted? Lucas felsóhajtott. — Úgy értem, hogy a Mare ház tudósai elcsesztek valamit. A 29-es alfaj több, szokatlanul intelligens utódot nemzett. A zseni szintű gyerekek elterjedése ritka és furcsa dolog volt, ezért azok a marhák úgy gondolták, hogy jó lenne tovább tanulmányozni őket. Ezért ezeket a gyerekeket elválasztották a szüleiktől, és Mare-ben nevelték fel őket, sőt, elárulták nekik a történetüket is. Nos, ahogy felnőttek, nem akartak szépen letűnni a színről, miközben valamilyen másik emberfaj válik uralkodóvá. Szép csendesen puccsot hajtottak végre. Mire ezt észrevették, a 29-es alfaj a foglyul ejtett tudósok segítségével kijavította a fogyatékosságait. Nem volt már bajuk a meleggel, és úgy szaporodtak, mint a nyúl. Úgy látták, hogy ők rátermettebbek, mint a 61-es alfaj. Ők az ile, nem az emberek. Úgy hitték, hogy hiba történt, és elhatározták, hogy kijavítják. Az ő dolguk, hogy átvegyék a föld irányítását. Most már összeállt a kép. – Belőlük lettek a rendtevők? – Igen.

– Tehát erről van szó? Több ezer éve próbálnak végezni velünk? – Nagyjából igen. Háborút indítottak, a telepesek eredeti technológiájával. A többi város ellenük fordult, de ekkorra már hanyatlófélben voltak, így a különböző alfajokból toboroztak katonákat, különböző harci képességekkel. Megtörték a rendtevők erejét, és meg is semmisítették volna őket, ha azok a hasítók segítségével nem kezdtek volna el közlekedni a dimenziós töredékek között. Egy idő után mi is így tettünk. A 61-es alfaj, az emberi ile túl gyorsan szaporodott, túl sokan lettek. Felfedeztek minket, így jöttek létre a vallások és a legendák. El kellett tűnnünk. – Szóval így történt – mondta Karina. A férfi bólintott. – Az olyanok, mint én, kordában tartották a rendtevőket, negyvenezer éven át. Néha előállnak valamilyen új fegyverrel. Néha találnak egy vírust, ami elpusztítja az élelmiszert. Néha bubópestissel támadnak. Máskor az éghajlattal babrálnak valamit. A baj az, hogy a rendtevők gyorsabban szaporodnak

137

nálunk, jobban szervezettek, és könnyebb a dolguk: könnyebb elpusztítani valamit, mint megvédeni. Tizenhárom ház volt összesen, egy minden leszállóhelyre. Hozzájuk egyetlen ház tartozik, a Mare ház. Száz- vagy kétszázezren lehetnek. Mi vagyunk a maradék tizenkét ház katonái. Úgy ötvenezren lehetünk. Keveredünk egymás között, így furcsa utódok születnek, ahelyett, hogy kihalnánk. Ez az a bolygó, ahol minden balul sült el. Ahogy az ember egyre közelebb jut a csillagközi utazáshoz, a rendtevők egyre kétségbeesettebbek lesznek, mert ha újra felvesszük a kapcsolatot az eredeti civilizációval, akkor nekik végük. Elárulták az eredeti Mandátumot, végezni fognak velük. Minden erejükkel támadnak, mi pedig vesztésre állunk. Karina döbbenten nézett rá. – És én hol jövök én a képbe? A férfi megfogta a kezét, és gyengéden megszorította. – Tudod, miért hal ki a népem? – Mert megmérgezte őket a saját mérgük? – kérdezte Karina.

– Igen. Azon kívül a telepesek tettek pár óvintézkedést. Úgy döntöttek, hogy ha megtartanak minket, ki fogjuk pusztítani a többi fajt, és kihalunk, mielőtt eljutnánk az orvoslásnak arra a szintjére, hogy kijavíthassuk a fogyatékosságunkat. Megmérgeztek minket, szinte az egész fajt teljesen kiirtották. Igazuk volt – a modern szintetikus pótszerek is csak átmeneti megoldást adnak. Ha ezt az egyetlen hátrányunkat le tudnánk győzni, akkor hagynák, hogy megöljünk mindenki mást, de az a baj, hogy csak egy bizonyos alfaj termeli azt a hormont, amire szükségünk van. Az alapvérvonal. A donorok. Azok, akik mindannyiunkat teremtettek. A lány visszahúzta a kezét. – Úgy érted, hogy az eredeti telepesek leszármazottja vagyok? – Igen.

– Az nem lehet. – De igen. A te fajtádnak nagyon stabil a génállománya. – De a szüleim hétköznapi emberek voltak! – Talán nem tudtak a származásukról. Talán csak az egyikük volt donor. Egy 61es alfajból származó ember és egy donor utódja mindig donor lesz. – De mit jelentsen ez? – Kinyújtotta karját, ami mindenhol csillogó vörös pöttyök fedtek. – Ezt magyarázd meg! Lucas felült. — Mikor a véredet szívtam, a mutáns hatóanyag belépett a véráramodba. A hétköznapi emberekben a mutáns hatóanyag legyengült. De bennem még sok van, és szíváskor átadtam neked. Átalakulsz. – Mivé?!

– Nem

tudom. Nem tudom, mi van a DNS-edben a donorgéneken kívül. A mutációs gén akadályozza a folyamatokat. Megállítja a DNS-mutációk kijavítását, így valami olyasmivé fejlődhetsz, ami rajta van a géntérképeden, az emberi fajokkal történő évszázados keveredés miatt, de eddig lappangott. Akár 61-es alfajjá is alakulhatsz, de ezt kétlem. Inkább a mi alfajainkká fogsz változni. Elvették a szabadságát, az otthonát, a méltóságát, és most a testét is el akarják venni. – Nem, nem! Nem csinálom ezt! Hallod? – Karina küszködve lábra állt. Két

138

lépést tett, aztán fájdalom hasított a lábába. Felkiáltott. A világ bíborszínűvé változott előtte, aztán a padlóra zuhant.

F

ájt. Jobban, mint bármi addigi fájdalom, amire emlékezett. Először könyörgött, aztán imádkozott, aztán sikított és fetrengett, szorosan behunyta a szemét, aztán kinyitotta, és Lucas arcára nézett a verem rideg fényében, aztán ismét elöntötte a fájdalom. Ha legalább elájult volna, és vége lenne az egésznek, de nem, mikor megpróbálta, a férfi megrázta, visszarántotta a fájdalomba. – Gyerünk, maradj velem, maradj ébren. Gyere vissza!

– Hagyj békén! – kérte Karin. – Ha elveszted az eszméletedet, meghalsz! Gyere, maradj velem. – Utállak, te művelted ezt velem. – Ez az – kiáltott rá Lucas. – Utálj csak. Küzdj velem. Maradj ébren! Ha meghalsz, Emily egyedül marad. Nem akarhatod, hogy egyedül maradjon egy olyan alakkal, mint én! Karina csak azt akarta, hogy érjen véget a kín. Újabb roham rázta meg a testét. Mikor vége lett, úgy kifáradt, hogy alig kapott levegőt. – Az a másik nő… – suttogta Karina. Olyan volt kipréselni a szavakat, mintha üveget nyelne. – Ő is keresztülment ezen? – Igen.

– Őt is elraboltátok? – Nem – Lucas közelebb húzta a nőt, magához ölelte. – Ő közülünk való volt. A szülei daryoni donorok voltak. – Neki is fájt?

– Igen. Lucas szeme sötét volt, szinte barnának tűnt. – Mesélj róla. – Karina nem tudta, miért akarta tudni, de kíváncsi volt.

– Nagyon okos volt. És gyönyörű. Nagyon kecses, törékeny, elegáns volt. – Akkor nem olyan, mint én? – Őt senki se nevezte volna törékenynek.

Vagy

elegánsnak, ha már itt tartunk. – Nem is hasonlított rád – mondta a férfi csöndesen. A fájdalom éles görccsel hasított a testébe. – Miért hangzott úgy, mint egy dicséret? – Ő csak gyönyörű volt. A mi világunkban luxus, hogy valaki nem csinál semmit – felelte. – Mindenkinek megvan a feladata. Én védelmezek. Más a bányászatot felügyeli. Egy harmadik a részvényeket és a pénzügyeket. Galatea családjának csak egy dolga volt: az alapvérvonallal ellátni a házat. Ezért kaptak szállást, ellátást és védelmet. Galatea egy napig sem dolgozott egész életében.

139

– Az kellemes lehet. – Ő nem így gondolta. Vágyott a mutációt okozó hatóanyagra. – Vágyott erre? Miért? – A hatalom miatt – felelte Lucas. – Azt gondolta, hogy értékesebb egyed

válik belőle, Nem csak egyszerű donor akart lenni, és meg akart szabadulni tőlem. Az apja volt az első donorom. A lányból nem lett volna donor, de mivel az apa meghalt, át kellett vennie a helyét. Azt gondolta, hogy állat vagyok. Meg volt győződve róla, hogy ha vért szívok tőle, hasító lesz belőle, és így meg tud szabadulni tőlem. – Mi lett belőle?

– Áramlátó.

Érzékeli az elektromos áramot. Nem is ritka ez az alfaj. Sok villanyszerelő ilyen. – Aha – nyögte ki Karina. Teljesen száraz volt az ajka, de nem volt vizük. – Hadd találjam ki: téged hibáztatott, ugye? A férfi bólintott. – Mindenkit. Üvöltözött, rohamot kapott, aztán dugni akart, és azt, hogy könyörögjek érte. Fiatal voltam és bolond. Ő idősebb volt, okosabb és gyönyörű. Karina felemelte a kezét, és megérintette a meggyötört arcot. – Szeretted őt. – Igen. És olyan hülye voltam, hogy azt hittem, ennyi elég. Ezért hagytam elfajulni a dolgokat. Egyszer azt mondta, hogy mi, a ház, elloptuk az életét. Ő Londonban akart sétálni, elmenni a Tate galériába és koncertekre a Royal Albert Hallba. Felajánlottam, hogy elviszem. Azt mondta, hogy akkor nem volna ugyanolyan. A jelenlétem megmérgezné számára az élményt. – Igazán kedves tőle – mondta Karina.

– Olyan vagyok, amilyen – felelte Lucas. – Nincsenek illúzióim. Nehéz velem az élet, de ő pokollá tette mindkettőnk számára. Nem én kértem először, hogy feküdjünk le, de nekem lett elegem belőle. Négy éven át tűrtem, aztán huszonkét évesen úgy döntöttem, vége. Mesterséges anyagokra álltam át, és megkértem Arthurt, hogy találjon Galateának egy másik helyet. Megpróbált megkéselni, mikor megtudta. Sosem akarta bepiszkolni a kezét. Három hónappal később, egy támadás alatt eltűnt. Mikor Henry legközelebb érezte a jelenlétét, a rendtevőkbe botlottunk. – Elárult téged.

– Igen – Lucas óvatosan arrébb ültette a nőt. – Már tudod az egész sztorit. – Hiányzik? A férfi fürkésző tekintettel nézte. – Honnan tudod? – Nekem is hiányzik a férjem – suttogta. – Nem hibáztatlak érte.

– Miért? – Semmiért.

A motelért, a vérszívásért, ezért. – Karina próbálta leküzdeni a fájdalmat, de nem sikerült. Nem fogja bírni. Érezte, hogy a halál közel jár hozzá. – Lucas, nem vagy rossz ember. El sem tudod képzelni, milyen félelmetes vagy, de kedves vagy és türelmes. Más helyzetben… jól kell kezdődnie… és köztünk nem lehet semmi, mert én sosem lennék több szolgánál, és te mindig birtokolnál. Kérlek viseld gondját Emilynek. Ne hagyd, hogy bántsák. Remek lány. A férfi nem felelt, csak tartotta a testét. 140

K

arina lassan ébredt fel. A fájdalom lassan alábbhagyott a testében, mint a visszavonuló dagály, amely nehezen akarja feladni a parton nyert területét. Kinyitotta a szemét, és meglátta Lucas nyakát. A feje hozzásimult a férfihez. A padlón térdelt, így nézett fel rá. Lucas átölelte. – Miért ölelsz át? – kérdezte, és megremegett a hangja. Lucas ránézett. Az arca túl közel volt az övéhez. – Nem akartam, hogy egyedül halj meg a padlón. Karina emlékezett rá, hogy mindenfélét mondott. Butaságokat. Talán álom volt. A férfi szeme elárulta, hogy nem volt az. – Kérlek, tegyél le. – Lucas lassan elengedte. Karina a térdére csúszott, és esetlenül felült a padlón. A lába kicsit remegett. Könnyűnek érezte magát, túl könnyűnek és hidegnek. – Vége az átalakulásomnak? – Igen – mondta a férfi. Tehát túlélte. – Nem érzem a különbséget. – A változás nem mindig látványos. Előbb-utóbb majd elindítja valami. – Újra felnézett. Karina is, és egy monitort látott a mennyezeten. Egy üres folyosót mutatott. Sötét ruhás férfi szaladt végig rajta, egy gépfegyverrel a kezében, és elrejtőzött a fal mögé. – Megtámadtak minket – mondta Lucas. A hangja nyugodt, szinte közömbös volt.

– Hogy lehet ez? – kérdezte Karina. Emily. Henrynél hagyta. Ha rájuk támadtak, veszélyben van a lánya. Még többen szaladtak el a képernyőn. – A hasító bizonyára a rendtevők beépített embere volt – felelte Lucas. – Egy montanai farmra kellett volna jutnunk – ez az evakuációs útvonal arról a bázisról. Ehelyett Detroitban vagyunk. Az épület majdnem teljesen elhagyatott; csak az alsó három és a felső öt emelet – a mieink – működik. Egy kilométeres körzetben gyakorlatilag elhagyatott a város. Könnyű célpont vagyunk. – Miért nem jött értünk Arthur? – Nem

tudom – felelte Lucas. – A rendtevők bizonyára elálltak a kijáratokat. Csapdába sétáltunk. – Elsötétült az arca. – Akkor van a legtöbb esélyünk, ha itt maradunk. Nem. Nem, el kellett mennie, hogy megkeresse Emilyt. – Miért? – A végkimerülés határán vagyok. Normális esetben ilyenkor begyógyszereznek, és két vagy három napig alszom, míg a testem le nem győzi a mérget. Az előbb is alig tudtalak tartani. Arthur valószínűleg erősítésért küldött. A verem biztonságos, és csak belülről lehet kinyitni. Több órájukba is telhet, míg bejutnak, ezért valószínű, hogy egyelőre békén hagynak minket. Mire eljutnának odáig, talán megérkezik az erősítés. A legjobb, amit tehetünk, hogy itt maradunk és kivárjuk a végét. Valószínűleg így is-úgy is meghalunk, de itt nagyobb az esélyünk. Főleg, ha csöndben maradunk.

141

– Ki kell engedned. A férfi ránézett, nyilván azt próbálta kitalálni, hogy megőrült-e. Meg kellett győznie, hogy nem ez a helyzet. – Emily Henrynél van – mondta Karina. – Valahol odakint. – Egy elhagyatott épületben, ami tele van fegyveres férfiakkal, és a jó ég tudja, miféle rémisztő képességű emberekkel. Lucas egy hosszú pillanatig a szemébe nézett. – Meg kell találnom őt, Lucas. Nem kell velem jönnöd. Csak annyit kérek, hogy nyisd ki az ajtót, mert nem tudom, hogyan kell. Magamtól is megtalálom Emilyt.

L

ucas az ajtóra nézett. Ha kinyitják a vermet, akkor halottnak lehet őket tekinteni. A nő előtte állt, nagy, aggódó szemekkel. Csak a kislányát akarta visszakapni, és nem érdekelte, mennyire fáradt Lucas, vagy hány ellenséggel fognak szembenézni. Mindenki meghal egyszer, mélázott el Lucas. Egész életében önző disznó volt. Ha kimegy azon az ajtón, és meghal, míg segít a nőnek megtalálni a lányát, akkor valami nemes dolgot tesz, nem rejtőzik el gyáva kutyaként egy veremben, arra várva, hogy lekaszabolják. Karina nem mehet ki egyedül. Perceken belül halott lenne. Felsóhajtott, felállt és a falhoz lépett. Karina a kezét tördelte. Nem látta a férfi arcát. Lucas megérintette a falat, és egy kis négyzet alakú rés nyílt rajta, egy számokból álló billentyűzettel és egy hangszóróval. Ujjai gyorsan mozogtak a számokon. – Tesó? – kérdezte Lucas halkan. Halk recsegés hallatszott a falból, majd Henry halvány hangja. – Lucas. Vörös, szürke hét, elintézve. Lucas felsóhajtott. – Veled van a kislány? – Igen. Fekete.

– Súlyos? – Túlélem. – Ne mozdulj, megyek érted. – Nem túl bölcs ötlet – felelte Henry. Lucas visszatolta a panelt a helyére. – Két emelettel alattunk van. Eltalálta egy golyó. Emily jól van: megvédte. Nem mozoghat, mert túl veszélyes, és elbújt, ezért nehezebb lesz megtalálni, de előbb-utóbb sikerülni fog nekik. Amint kilépünk innen, harcolnunk kell az életünkért. Emlékszel, hogyan próbáltál leszúrni? – Igen.

– Találd meg magadban azt a nőt, és változz olyanná! A férfinak fogalma sem volt róla, milyen nehezére esett Karinának elrejteni azt a nőt, és mennyire várta, hogy teret adhasson neki, – Ne mozogj! – Lucas a verem ajtajához lépett, beírt egy számsort a billentyűzetre, és elforgatta az ajtó közepén lévő tárcsát. Kattanás hallatszott. Lucas az ajtó oldalára lépett, ami halkan kinyílt, és Karina egy férfi előtt állt, aki fegyvert szegezett rá. 142

– Kezeket fel! A nő nem mozdult. A gépfegyver csöve rámeredt. Fekete volt és óriási, mint egy ágyúcső. – Azt mondtam, kezeket fel! Lucas intett neki a fejével. Karina feltartotta a kezét. – Alfaja? – kérdezte a férfi.

– Donor vagyok – felelte. A férfi nagyot nézett. – Álljon fel, és jöjjön ide! Lucas nemet intett a fejével. – Nem megy – mondta Karina tompa hangon. – Beteg vagyok. Nem tudok lábra állni. A férfi a verembe lépett, óvatosan, a fegyvert a nőre szegezve. Lucas rávetette magát, olyan gyorsan, hogy Karina alig látta. A keze ráfonódott a férfi nyakára. Recsegtek a csontok, és a férfi tehetetlenül rogyott a padlóra. Egy héttel azelőtt Karina felsikoltott volna. Most csak felállt, és átlépte a holttestet. Lucas megtántorodott és a falnak dóit, aztán felegyenesedett. Nem túlzott, valóban a kimerültség határán volt. Karina leguggolt a test mellé, és elkezdte átkutatni a férfi zsebeit. – Egyedül is meg tudom csinálni. – Jó, jó – Lucas felvette a férfi gépfegyverét, és Karina kezébe nyomta. – Ez a biztonsági retesz. – Meghúzott egy kis kapcsolót. – Célozz, és húzd meg a ravaszt. Ösztönösen szorongatni kezdené az ember. Ne tedd. A fejedben számolj háromig, és engedd el a ravaszt. Rövideket lőj. Karina elvette a fegyvert, és felemelte. Nehéz volt, mint egy darab beton. – Ugye tudod, hogy most megölhetnélek? – mondta a férfinak. Nem akarta ezt mondani, csak kibukott belőle. – Igen – Lucas hátat fordított neki, és kilépett a veremből. Az ajtó mellett egy farmer és egy ing feküdt. Lucas felvette őket, és elindult a folyosón. A nő követte. A férfi mezítláb volt, zajtalanul mozgott, akár egy macska. Elérték a folyosó végét. Lucas a falnak dőlt, kilesett a sarkon, és Karinára nézett. – Célozz, és húzd meg a ravaszt – suttogta. – Háromig számolok – súgta vissza a nő. Lucas bólintott. A folyosó végén emberek álltak. Őket kell megölnie. Vagy ők, vagy mi. Ölj vagy téged ölnek meg. Mély levegőt vett, a folyosóra lépett, és meghúzta a ravaszt. A fegyver eldördült. Golyók repültek négy különálló alakba. Karina azt hitte, vérezni kezdenek, de nem. Csak megrándultak, és üvöltve a földre estek. Újabb sorozatot lőtt a testekbe egy újabb hosszú pillanaton át, aztán leengedte a fegyvert. Lucas mellé lépett. A férfi így tett vele próbát, jött rá Karina. Tudnia kellett, megbízhat-e benne. Nos, megbízhat. Mindenkit megölne, hogy eljusson Emilyhez. – Miért nem engedted el a ravaszt három után?

– Négyen voltak – felelte Karina. A filmekben és olvasmányaikban ezen a ponton a szereplők elhányták magukat, de ő nem érzett rosszullétet. Száraz volt a szája.

143

Talán később jön elő a gyengeség, de most csak Emily számított. – Úgyhogy még ráhagytam két másodpercet.

K

arina olyan gyorsan követte Lucast a sötét folyosókon, ahogy csak bírta. A végsőkig erőltette kimerült testét. Most, hogy az első adrenalin hullám lenyugodott, elfogta a fáradtság. Nem járt, hanem vonszolta magát, lőtt, mikor Lucas is lőtt, és megállt, mikor a férfi megállt. Csak a következő lépés számított, és összeszorított fogakkal újra és újra megtette. Egy szűk ajtóhoz értek. Lucas beütötte a zár kódját, az ajtó kinyílt, és egy lépcsőfordulóra értek. Lucas megnyomta a zárat, és a sarkában lévő lámpa pirosra váltott. – Most pihenünk – mondta Lucas. – Két percet. Karina lerogyott a betonra, a férfi elterült mellette. Ez a sivár padló most mennyországnak tűnt. – Miért segítesz? A férfi halkan felmordult. – Mert kedvellek. És a kislányodat is. Karina behunyta a szemét, érezte a hideg betont az arca alatt. Nem erről volt szó. Lucas így akarta jóvátenni a múltja vétkeit, de nem is csak ezért tette. A nő tudta az igazi választ. Leolvasta a szikár arcról. Azért akarta őt megmenteni, mert szerette volna, hogy Karina ne rezzenjen meg, ha ránéz. – Köszönöm – felelte Karina. — Köszönöm, hogy segítesz.

– Ideje felkelni – mondta Lucas, és felállt. Karina felkiáltott, ahogy a férfi felemelte, és követte őt a lépcsőn. Furcsa érzés fogta el, mintha egy forrás vize gyűlt volna össze benne, és ki akart volna törni belőle. Megbotlott, és az érzés eltűnt. Újabb folyosó. Be a lépcsőfordulón. Félúton voltak lefelé a következő lépcsőn, mikor a lenti ajtó csattanva kinyílt. Karina elméjét valami jeges erőjelenléte szállta meg. Elválasztotta a külvilágtól, csapdába ejtette. Nem tudott mozogni, sem beszélni. Az idő mérhetetlenül lelassult. Az ajtó egyre tágabbra nyílt. Látta, mi van mögötte: fegyveresek özönlöttek a lépcsőfordulóba. Tudta, hogy lőnie kellene rájuk. Ehelyett csak kábán állt, elválasztva a testétől. Ekkor Lucas lerántotta, és vadul tüzelni kezdett a lépcsőfordulóba. A valami egészen a markában tartotta Karina elméjét, és összeszorította. Még csak sikoltani sem bírt. Narancssárga torkolattűz villant Lucas fegyverének csövénél, majd elhalt. A holttesteken át még több ellenség szaladt be az ajtón. Lucas a támadók közé vetette magát. Az egyiket félrelökte az útjából, nekitaszítva a fejét a betonfalnak, amin mogyoróként loccsant szét. A férfi lehanyatlott, vörös csíkot húzva maga után a falon. Lucas egyik kezével eltörte egy nő nyakát, a másikkal lelökött egy férfit a lépcsőn. Meggörnyedt, ahogy felugatott egy géppuska. Vörös permet szállt Lucas

144

oldalából. Előreugrott, és kettétörte a fegyveres férfit, akár egy nádszálat, majd az ajtóba bukott. Karina már nem hallott semmit. Teljesen elszakadt a testétől. Csak a látása működött. Lucas bukkant fel az ajtóban, véresen, dühös tekintettel. Bizonyára felemelte Karinát, mert megváltozott a látószöge, és a férfi most közvetlenül felette volt. Dühösen kiabálva magyarázott valamit. A világ megrázkódott. A férfi lebukott. Az ajka Karina ajkához ért. A nő nem érzett semmit. A férfi felegyenesedett, és előrehátra dőlt. Megint kiáltozni kezdett. Henry, olvasta le ajkáról Karina, Henryt hívja. Lucas újra megcsókolta őt, és megint elkezdett le-fel mozogni. A kezét Karina mellkasára tette. A nő látta, ahogy a kezén megfeszülnek az izmok, de nem érzett semmit. Lucas ingén egyre nagyobb lett a vörös folt. Újra akarta éleszteni Karinát? Ezek szerint haldoklott? Henry. A jég megrepedt. Karina valahonnan a messzi távolból női sikolyt hallott. Melegség öntötte el. Valami az elméjébe lépett, és egy fényesen és győzelmesen ragyogó fényt látott. Már elment a támadó, hallotta Henry hangját az elméjében. Már nem fog bántani. Megszabadultál, Karina. Lélegezzél, lélegezzél! Az idő megszokott sebessége visszatért, visszarántva Karinát a testébe. Egyszerre rohanta meg az összes érzés: a fájdalom, a lépcső keménysége, amin feküdt, és Lucas kezének ütemes mozgása a mellkasán. Felsóhajtott. A férfi felemelte és átölelte. – Egy elmehajlító támadott meg – mondta. – Menjünk tovább. A Lucasból áradó forró fémszag olyan tömör volt, hogy Karina alig kapott levegőt. A férfi nem csak meg volt sebesülve, hanem közel járt a halálhoz. Ha meghal, akkor Karina szabaddá válik, de ezzel most egyáltalán nem törődött. Azt akarta, hogy Lucas életben maradjon. – Megsebesültél, eltaláltak. – Tovább kell mennünk – felelte a férfi, és talpra állította. – Gyorsabban! Leterelte a lépcsőn, át az ajtón, ki a keskeny folyosóra. Irodák sora előtt futottak el. Lucas feltépett egy ajtót, ami kis tárgyalóterembe vezetett. Az egyik sarokban Henry feküdt, háttal a falnak, amelyet padlóig tükör borított. A szemüvege kicsit ferdén lógott véres arcán. Emily az egyik karja alá bújva feküdt. Karina átrohant a szobán, és letérdelt előttük. – Jól van a lányom? – Igen – felelte Henry halkan. – Mikor segítenem kellett neked, felébredt, de már alszik megint Karina átölelte Emily vékony testét. Végre! Lucas az ajtó elé tolta az asztalt, és hozzájuk lépett. – Látom, te is vérzel, tesó — mosolyodott el Henry. – Örülök, hogy látlak.

– Hol vannak a többiek? – mordult fel Lucas. – Nem tudom. Két perccel azután törtek ránk,

hogy bementetek a verembe. Célzott támadás volt, felkészültek rá. A tizenhetedik emelet percek alatt elesett. Visszavonulás közben elvesztettem velük a kapcsolatot. Azonnal elrejtőztem. Az embereink talán már mind evakuáltak. – Nélkülünk? – bámult rájuk Karina.

145

– Arthur valószínűleg azt gondolta, hogy szívtam a véredből – felelte Lucas. – Az elég erőt adott volna, hogy biztonságba helyezzem magamat és Henryt, vagy elrejtőzzünk. – Körül fognak venni minket – mondta Henry. – Mi a terv?

– Te és én kimegyünk. A lányok maradnak – felelte Lucas. – Aha – mondta Henry. – Ilyesmire számítottam. – Miről beszéltek? – Karina szorosabban ölelte magához Emilyt. – Ki fogjuk nyitni azt az ajtót – felelte Lucas. – Henry és én elindulunk. Henry gondoskodik róla, hogy ránk figyeljenek, én meg lefoglalom őket. Utánunk fognak jönni. Te várj itt három percig, aztán menj ki Emilyvel a folyosóra, és fordulj jobbra. Az elágazásnál megint jobbra. Akkor eljutsz a lépcsőig. Lőj le mindenkit, aki szembejön. Aztán tűzz ki a fenébe. Ha kijutsz az épületből, Arthur azonnal nem fog keresni, mivel halott leszek, és nem lesz szükség rögtön donorra. Ne használj hitelkártyát, ne aludj kétszer ugyanabban a… – Meg fognak ölni téged! – Nem, nem így kell ezt csinálni. Karinában újra felébredt a feszítő érzés, szinte összenyomta. – Nem fontos, hogy túléljem – felelte Lucas. – Már akkor halott voltam, mikor kinyitottuk a vermet. – Igazat mond – tette hozzá Henry. Te jó ég, hogy fel tudják idegesíteni. – Nem – rázta a fejét Karina, és próbálta türtőztetni a haragját. – Együtt megyünk el a lépcsőig, és megkeressük a kijáratot. Együtt. Lucas megragadta az ingét, és közelebb rántotta magához. – Azt teszed, amit mondok! – Nem! – vágott közbe a lány. – Nem fogom. Együtt megyünk. Egyre nőtt benne a feszültség. – Ez nem kívánságműsor!

– Lucas, nem tudom egyszerre fogni Emilyt és lőni a fegyverrel. Két kézzel is alig bírom tartani. Talán azt hiszed, én vagyok Rambo? Öngyilkosság volna nekem, Emilynek és nektek is. – Igaza van – felelte Henry. – Látod? Megölnének, és hiába volna a nagy áldozat. Nem akarom, hogy értelmetlenül halj meg. Egyáltalán nem akarom, hogy meghalj. – Mi a fenéért nem?

– Mert

nekem nem mindegy, hogy életben maradsz-e, vagy sem! Hülye vagy! Együtt fogunk eljutni a lépcsőig. Úgy nagyobb az esélyünk. A férfi megrázta. – Próbálom megmenteni a lányod, te idióta! Már nagyon sok ütközetben volt részem, úgyhogy jobb, ha elhiszed: ha kimegyünk oda, mind meghalunk. – Ebben is van valami — mondta Henry. Karina felsóhajtott. Csak Emily élete számított. – Akkor idd meg a vérem, és vidd ki innen minél előbb.

146

– Az összes véred ki kellene szívnom. Alig vagyok magamnál. – Kezdd el – mondta Karina dühösen. — Neked van a legtöbb esélyed, hogy élve kijuss innen Emilyvel. Gyerünk. – Nem – morogta a férfi.

– Gyerünk már, Lucas! – Ez mind szép – mondta Lucas –, de a rendtevők mindjárt itt lesznek. – Tedd meg, vagy induljunk el együtt – makacskodott Karina. – Nem, úgy lesz, ahogy én mondom. – Akkor én is, te is, Emily is, mind meghalunk! – Nincs több idő- mondta nyugodtan Henry. – Elveszett a lehetőség. Mind meg fogunk halni. Ne hagyjátok, hogy élve elfogjanak! Meg fogjátok bánni. A tárgyalóterem hátsó fala megremegett. Repedések jelentek meg a faburkolaton. A fal apró szilánkokban szakadozott szét. Mögötte gépfegyverrel és sötét sisakkal felszerelt katonák álltak. Előttük világos, csípőig érő hajú, magas férfi, mosolyogva. Karina az arcára nézett, és a saját halálát látta ráírva. Most jutott el a tudatáig a gondolat, és letaglózta. Emily, ő, Lucas és Henry, mind a négyen tényleg meg fognak halni. Értelmetlenül. Teljesen értelmetlen halált fognak halni. Lucas talpra állt, és próbálta megvédeni. Nem, ez nem lehetett igaz. Karina fáradt volt, félt, és elege volt az egész szörnyűségből. Menjenek mind a büdös francba! A Karina belsejében feszülő rugó elpattant. Tüzes, hatalmas lendületet adó erő járta át. Ideje volt rendbe tenni a dolgokat. A szőke rendtevő arcáról lehervadt a mosoly. Kinyitotta a száját. Az erő kiáradt Karinából, fel a válla fölé, két fénylő sugárban. Egyenesen a hosszú hajú férfi szemébe nézett, és azt mondta: – Most meghalsz! A férfi arca zöldre vált, mintha smaragd port szórtak volna rá. Összegörnyedve a padlóra zuhant. Karina a mögötte állókra tekintett, akik rongybabaként rogytak össze. Balról két újabb katona bukkant fel. Megfordult, rájuk meredt, és azon nyomban elszállt belőlük az élet. – Van még valaki? – kiáltott fel. Hangja átjárta az épületet. – Kér még valaki? Mert adhatok! Senki nem felelt. Kicsörtetett a folyosóra, és a sarok mögötti folyosón nagyobb tömeget vett észre. Haljatok meg! Egy emberként omlottak össze. Ki akarták irtani az emberiséget. Hadat üzentek. Legyen! Ha a rendtevők háborút akartak, akkor majd ő megmutatja nekik, milyen a háború. Karina megfordult. Lucas tátott szájjal bámult rá. Mellette Henry állt, pislogva, mint aki reméli, hogy a következő pillantásra is ugyanazt fogja látni.

147

Karina meglátta mögöttük a saját képét a tükörfalon. Két zöldes színű fényoszlop emelkedett a villából, két sugárzó szárnyat alkotva. Olyanok voltak, mint Arthur vörös szárnyai. – Pusztító – mondta Henry halkan. – Pusztító lett belőle. A lángoló arcok emléke jelent meg Karina előtt, de elhessegette. Legyen. Pusztító volt, és soha senki sem fogja többé félretolni. Lucas becsukta a száját. Találkozott a tekintetük, és Karina büszkeséget és megadást látott a szemében. – Gyorsan, legyünk túl rajta – mondta a férfi. A férfi arra várt, hogy megölje őt. Azok után, amik elhangzottak köztük, azt hitte, hogy meg fogja ölni. Karina mellé lépett. Fénylő szárnyai körberagyogták őket. – Ne aggódj – felelte. – Én vagyok a legnagyobb és a legerősebb, és megvédelek. Kimegyünk innen. Henry abbahagyta a pislogást.

N

egyvenöt perc alatt értek le a lépcsőn. Karina beszívta az éjjeli levegőt. Fanyar füst és szemét szaga keveredett benne, de ez most nem érdekelte. Az épület szürke toronyként magasodott mögötte. Most már a halottaké volt. Minden folyosót és szobát végigjárt, míg Henry és Lucas a lépcsőknél várták, vérezve. Fogalma sem volt róla, hány emberrel végzett, de több tucatnyian voltak. Megnézte az arcukat, hogy biztosan meghaltak-e. Ugyanúgy néztek ki: beesett arc, smaragdzöld színű, szürke bőr. Most már végzett mindenkivel. Fénylő szárnya eltűnt, ereje elfogyott. Lassan kezdett visszatérni a valóságba. Mellette megszólalt Lucas. – Ha el akarsz tűnni, ez a legjobb alkalom. Azért tudtad megölni őket, mert nem voltak rád felkészülve. Daryon háza már nem ilyen lesz. Nem tudom, mik a terveid, de amint Arthur megtudja, hogy kivé váltál, mindent meg fog tenni, hogy a házban tartson. Túl nagy az erőd ahhoz, hogy elengedjen. Ha visszautasítod, akkor az életedre fog törni, és nem tudom, hogyan akadályozhatnám meg. – Igaza van – mondta Henry. – Aggasztó, hányszor kell ezt elmondanom. A pusztítóknak, a 21-es alfajnak több típusa is van. Te négyes vagy, Arthur hetes. Ő erősebb és tapasztaltabb. A legjobb formádban se tudnád legyőzni, és még sokáig kell gyűjtened a tartalékaid ahhoz, hogy megint jelentős erőt fejthess ki. Néha évekig is eltart. Ráadásul nekünk is harcolnunk kell majd ellened, ha végezni próbálsz Arthurral. Karina Lucasra nézett. – Ha elmegyek, honnan szerzel táplálékot? – Mesterséges anyagok – felelte a férfi. – Tompítják a fájdalmat. A férfi egész teste feszült volt, mint egy felajzott nyílvessző. Nem akarta, hogy a nő elmenjen. – Miért? – kérdezte Karina. – Hiszen ezt akarod – mondta a férfi. – A szabadságot. Még egy nap, vagy akár sok nap. A tiéd. Vedd el. Henry megköszörülte a torkát. – A rendtevők…

148

Lucas ránézett. Henry azonnal elhallgatott. Karina Lucas arcát kémlelte. – Nem azt ígérted, hogy megkeresel, ha megszököm? – De igen. Ígérem, nagyon sok időbe fog telni, míg megtalállak. Menj már! A nő habozott. Emily mocorogni kezdett Lucas karjai közt, felébredt. Lucas képes rá, hogy megtalálja őt – ezt látta a szemében. Ha meg fogja találni, akkor a rendtevők is képesek rá, és ők sokkal inkább meg akarják majd találni. Még ha meg is tudna szökni, állandó menekülés lenne az élete, mindenki elől elbújna, minden árnyéktól megijedne. Nem kételkedett benne, hogy Emily is donor. Felelős volt a lányáért – meg kellett tanítania neki, hogyan védje meg magát, különben nem fog tudni semmit, mikor rájuk találnak, ahogy Karina sem sejtett semmit mostanáig. Karina a város felé nézett. Arra volt a szabadság. Karina még fél nappal azelőtt is azonnal elfogadta volna az ajánlatot. De már semmi sem lehet a régi. Szakadék tátongott a régi és az új énje között, élete tele volt a rendtevők holttesteinek emlékével. Túl sok minden történt. Megváltozott, és már nem volt visszaút. A nő, aki pár nappal ezelőtt négy gyereket kísért el az iskolai kirándulásra, meghalt. Kedves volt, aranyos és naiv, mert azt hitte, tudta, mi a tragédia. Annak a nőnek jelentéktelen, biztos, kényelmes élete volt. Hiányzott Karinának, és egy percre meggyászolta. Fájdalmas volt búcsút mondani annak az életnek. Mégis lerázta magáról, de nem úgy, mint egy pillangó, amely kiszabadul a bábból. Inkább úgy, mint egy kígyó, amely levedli a régi bőrét. És az új Karinának sokat kellett kockáztatnia. Erősebb volt, keményebb, hatalmasabb. Háború zajlott, és ő részt fog venni benne. Még ha vissza is riadt volna, és inkább elsétál, Lucas emléke nem engedte volna messzire menni. Több közös volt benne és ebben a szörnnyé változó férfiban, mint az örökösen a biztonsági övek miatt aggódó Jillel. Nem hagyhatta magára, egy olyan helyen, ahol mindenki rettegett tőle, ahol Arthur az életét semmibe véve felhasználta őt, ahol a testvére folyton piszkálta és verekedett vele. Karinának ott volt Emily. Lucasnak nem volt senkije, és annyira kívánta őt. És Karina is a férfit. Hogy helyesen választott-e vagy sem, nem érdekelte. Az ő döntése volt, és meghozta. – Döntsd el – kérte Lucas. – Nem ácsoroghatunk itt a nyílt terepen. Csak egy kérdés maradt. Karina nagy levegőt vett, és szorosan Lucas elé állt. Felemelte az arcát, zöld szemébe nézett, és megcsókolta. A férfi egy pillanatig mozdulatlanul állt, aztán visszacsókolta, mohó és éhes ajkakkal. Mikor szétváltak, Henry megrökönyödve bámult rájuk. – Össze vagyok zavarodva – közölte.

– Nos,

nem hagyhatom, hogy egyedül menjetek vissza – mondta Karina. – Összeverve és szomorúan. Még a végén megöl titeket Arthur, vagy Dániel szétrobbantja a házat, vagy pedig te, Henry mindenkit megmérgezel a főztöddel. Emily kinyitotta a szemét. – Anya! – Szia, drágám.

– Hol vagyunk? – Detroitban. Egy

rövid időre be kellett néznünk ide, de Lucas és Henry

hazavisznek minket.

149

Bizonyára le lehet írni valahogy Lucas arckifejezését, de Karinának hiányoznak hozzá a szavak. Valószínűleg a férfinak is. Mintha nem lett volna biztos benne, hogy meglepődjön, megkönnyebbüljön, örüljön vagy dühös legyen. – Ha jól emlékszem, van egy gyorsétterem innen három saroknyira észak felé – mondta Henry. – Odamehetnénk, telefonálhatnánk, és ihatnánk egy kávét, míg a többieket várjuk. Nekem jólesne egy kis kávé. – Kibírod odáig? – kérdezte Lucas.

– Ha elájulok, csak hagyjatok ott az utcán. Lucas Henry karja alá tette a vállát. – Köszönöm! Elindultak az utcán. – Már nem vagyok a tiéd – mondta csendesen Karina.

– Rendben – felelte Lucas. – És saját szobám lesz. – Rendben. – És ha vérre van szükséged, megkérsz. Szépen. A férfi megállt és rábámult. – Szépen – ismételte meg Karina.

– Rendben. – De a viccet félretéve, ugye fogsz még főzni? – kérdezte Henry. – Azt mondtad… – Igen, nyugodt lehetsz, fogok főzni. – Remek! – felelte Henry. – Attól féltem, abbahagyod, és kénytelenek leszünk Lucas főztjét enni. – Jól főzök – felelte Lucas. Előttük a sarkon feltűnt az ismerős sárga-vörös embléma. – Oda megyünk, anya? – kérdezte Emily, a jelre mutatva.

– Igen. – Van pénzünk fagyira? – Húsz dollárom van – mondta Henry. – Kicsit véres, de attól még elfogadják. – Nem fognak akadékoskodni – mondta Lucas komoran. Karina elképzelte, ahogy a kicsit véres, kicsit morcos Lucas kettészakítja a McDonald's pultját. Remélhetőleg nem kerül rá sor. – Ne aggódj, kedvesem! Veszünk neked jégkrémet, ha kérsz – Karina hátrapillantott, a felhőkarcoló körvonalára. Egy pillanatig azt hitte, saját, régi énjét látja integetni a távolban. Új énje visszamosolygott rá. Azok, akik ismerték a régi Karinát, bizonyára elítélnék a döntéséért, de ez nem számított. Most már a saját döntései irányították. Karon fogta Lucast. A férfi behajlította könyökét, hogy izmos alkarjára fektethesse a tenyerét. így sétáltak tovább egymás mellett az éjszakában.

150

151

1. FEJEZET

É

n voltam a legújabb szakács az iskolában, ezért én kaptam a legkellemetlenebb műszakot: az éjszakát, éjféltől hajnalig. Az én feladatom volt, hogy elmossam a lábasokat, amiket vacsora után ázni hagytak, aztán felsöpörjek a konyhában, összekeverjem a kenyérhez való alapanyagokat és megkelesszem a tésztát. Rhesa, a fiatal lány, aki előttem végezte ezt a munkát, boldogan adta át nekem a helyét. Ő negyedmagával járt be elkészíteni a vacsorát az iskolában élő százötven embernek. Láttam rajta, hogy sajnál ugyan, amiért rajtam ragadt az éjjeli munka, ugyanakkor önző módon elégedett is, hogy végre van valaki alatta a rangsorban. Az a fajta ember volt, aki ha elég sokáig bírja ahhoz, hogy vezető szakács legyen belőle, minden alárendeltjével lenézően és megvetően bánik majd. Pedig igazából szerettem az éjjeli műszakot. Tetszett a magány, a nyugalom és az önállóság. És örültem, hogy így alkalmam van felfedező utakra járni. A Gábriel Iskola furcsa egy hely volt, az már biztos. Egyike annak a tucatnyi intézménynek, amelyet a volt arkangyal, Gábriel és felesége alapított hatvan vagy hetven évvel ezelőtt a magukra hagyott utcagyerekek számára, hogy ők is tanulhassanak. De míg a legtöbb ilyen iskola a nagyvárosokban épült, például Semorrah-ban vagy Luminaux-ban, a miénk a Caitana-hegység lábánál kezdődő sivatag legszélén állt. Délről a sivatag, nyugatról a hegyek, keletről pedig az óceán vette körül, és ha ez még nem lenne elég, egyetlen gyér forgalmú út vezetett csak ide. Más szóval az ott lakóknak nagyon kevés esélyük volt arra, hogy elszökjenek. Gondolom, szándékosan választották ezt a helyet, mivel a diákok nagy része korábban összeütközésbe került már a törvénnyel, és sokan közülük nem szabad akaratukból jöttek ide. Az elképzelés az lehetett, hogy ha ezek a gyerekek elég sokáig maradnak a Gábriel Iskolában ahhoz, hogy megtanuljanak egy szakmát, idővel hozzáértő mesterember válhat belőlük, hasznos munkát végeznek majd, és így mindenki boldog. A baj csak az, hogy a nehezen megközelíthető, apró iskolát a tanárok, szakácsok és gondnokok sem tudták egykönnyen elhagyni, ha nem bírták már elviselni a kemény munkát, a kellemetlen körülményeket vagy az unalmat. De én ezt sem bántam. Nem éreztem úgy, hogy itt ragadtam, és jó hosszú ideig szerettem volna a Gábriel Iskolában maradni. Egyrészt azért, mert már nem akartam továbbmenekülni, másrészt amúgy sem lett volna hová mennem.

E

gy hónap után egész szépen kialakult a napirendem. Reggel feküdtem le aludni, kora délután keltem, hogy legyen néhány napsütéses órám. A szakácsokhoz akkor csatlakoztam a konyhában, amikor már felszolgálták a vacsorát, és egyedül fejeztem

152

be a takarítást, miután ők visszaszállingóztak a szobáikba. Ezután volt néhány szabad órám, mielőtt nekiláttam összedolgozni a reggeli kenyér hozzávalóit. Ezt a szabadidőmet arra szántam, hogy felfedezzem az iskolát. Az első néhány héten nagyon hideg volt, ezért inkább odabent maradtam és a bezárt raktárakat (elég könnyű volt feltörni őket), dohos szekrényeket és a pincéket derítettem fel, amelyekről mindenki már régen megfeledkezett. Találtam egy titkos szobát tele finom borral, egy arannyal tömött páncélszekrényt és néhány régi iratot az iskoláról, amelyek érdekesebbnek bizonyultak, mint gondoltam. Többször romantikus kapcsolatba bonyolódó tanárokba vagy diákokba botlottam, de elég halkan jártam ahhoz, hogy egyik párocska se vegyen észre. Csak megbizonyosodtam róla, hogy egyikük sem akarata ellenére van ott, és már tovább is osontam. Az ottlétem negyedik hetében határozottan javult az idő, így már kimerészkedtem, hogy körülnézzek. A Gábriel Iskola egy tízholdas, magas kovácsoltvas kerítéssel körbevett területen állt. A kerítés némely része azonban már annyira elrozsdásodott, hogy valószínűleg egyetlen behatolót sem tartott volna kint és egyetlen szökevényt sem bent. A hat főépület közül egyben a dolgozók, kettőben a diákok laktak, másik kettő szolgált osztályteremként, ebédlőként, konyhaként, könyvtárként és ezekben voltak az egyéb közös helyiségek is. Az utolsó ház csűr, istálló és raktár is volt egyben: itt tartottuk hordókban a szárított gyümölcsöt, a polcokon az eltett zöldségeket, a három tehenet, öt lovat és két öreg kocsit. Volt ott sok érdekes eldugott kamra, láda és szénapadlás, és mind át akartam kutatni. De már az első udvari mászkálással töltött estén elvonta valami a figyelmemet a csűrről. A kerítés túloldalán, egy domb tetején álló keskeny, magas épület. A ház, amelyben az igazgatónő lakott. Nappal barátságtalannak és lélektelennek tűnt. Szürke függönyei az első emeleti ablakokban, a feketék a második emeleten és az öreg, viharvert fával bedeszkázott ablakok a padlásszinten eléggé gyászos külsőt adtak neki. Éjjel azonban – és főleg egy olyan éjjel, mint aznap, amikor a teliholdat időnként szomorú felhőfátyol takarta el – vadnak, vészjóslónak látszott. Azon kaptam magam, hogy a dolgozók hálóépületének vetett háttal állok, két kezemmel a kerítés vasrúdját markolom, és a kísérteties sziluettet bámulom. Úgy tűnt, a házban mindenki aludt már, mert egyik szinten sem látszott semmi fény. Nem mintha túl sokan laktak volna a Nagy Házban, ahogy azt iskolában emlegették. Az igazgatónő egyedül élt, és csak egy házvezetőnő és egy inas volt ott vele. Ők ketten nem nagyon vegyültek az iskola személyzetével. A Nagy Házba pedig senki sem tehette be a lábát, sem tanár, sem diák, sem szakács. Vészhelyzet esetén, ha szükség volt az igazgatónőre, az udvaron függő rézharangot kellett megkongatnunk, hogy hívjuk őt. Ilyesmi nem fordult elő, mióta én az iskolában voltam. Abban a pillanatban, hogy először hallottam, hogy a Nagy Házba tilos mennem, elhatároztam, hogy én pont ezt fogom tenni. Tudtam, hogy eljön majd a nap, amikor az igazgatónő megbetegszik vagy elutazik, a szolgálói pedig távol lesznek, hogy elintézzenek valamit, amit másra nem lehetett rábízni. Hogy eljön a nap, amikor azt a furcsa, taszító és tiltott házat nyugodtan felfedezhetem. Ez azonban nem ma este lesz, gondoltam. Ott álltam még néhány percig, a tekintetemmel végigpásztáztam a ház körvonalát. Az utolsó felhőfoszlány is ellebbent a hold elől, az egész házat halvány ragyogás öntötte el. Maradtam még

153

néhány pillanatig, hogy csodáljam a holdfény és az árnyak játékát, és azt kívántam, bárcsak elég jól tudnék rajzolni vagy festeni ahhoz, hogy megörökítsem a rézsútos tetőt, az épület keskeny alakját, a bejárati ajtó előtti árnyék feketeségét. Ekkor a tetőn megmozdult valami. Egy alak emelkedett fel, majd tűnt el újra a holdfényben. A zsigeri rémülettől végigszaladt a hideg a hátamon, és megborzongtam. Nem féltem, csak megijedtem, mert nem gondoltam volna, hogy abban a pillanatban rajtam kívül bárki vagy bármi is ébren van a világon. Valami éjjeli állat fészkelhetett ott, a tetőn. Valószínűleg bagoly, bár ha az, akkor nagyon nagy. Majdnem biztos voltam abban ugyanis, hogy tollak hullámzását láttam. Megdermedtem és a szememet meresztettem a sötétben. Igen, ott volt megint: egy kitárt szárnypár jellegzetes alakja emelkedett a tető széle fölé, majd újra eltűnt mögötte. Egy nagyon nagy bagoly. De az is lehet, hogy egy éji vadászathoz szokott sas volt, vagy valami más ragadozó, amit nem ismertem. Közel volt a Caitana-hegység, ahol csak az isten tudja, hogy miféle lények élnek. Vártam még öt percig, majd tízig, és ellenálltam a belső hangnak, ami azt hajtogatta, hogy most azonnal vissza kell térnem a konyhába, különben elkésem a kenyérrel, de egyetlen rejtélyes ragadozó sem emelte már a tető fölé a szárnyát, nem volt már ott semmi, amit megcsodálhattam volna, és ami még jobban felkeltette volna a kíváncsiságomat. Megfordultam és sietve elindultam a konyha felé; útközben már azon gondolkodtam, mivel fogom kimagyarázni magam, amiért a kenyértészta nem készült el időben. Ekkor azonban meghallottam valamit. Megtorpantam és megfordultam, tátott szájjal meredtem a Nagy Ház felé, amely most sötéten és formátlanul állt a felhős égbolt alatt. Tiszta, áradó és gyötrelemmel teli hang volt ez, olyan, mint a legpompásabb és legkétségbeesettebb kürtszó a viharos tengeren. Legszívesebben azt mondtam volna rá, hogy zene, pedig csak egyetlen hangból álló dal volt, amelyet átjárt a szenvedés. Csak zengett, egyetlen lélegzetvétellel hosszan kitartva, majd hirtelen véget ért. Az éjjel egy csapásra halálosan csendes lett, mintha egyetlen madár, bogár vagy egér sem lett volna képes megszólalni vagy megmoccanni ilyen hihetetlen szépség és fájdalom után. A világ lélegzete elállt. Én ott álltam, mozdulatlanul és némán, az egész testem megfeszült a várakozástól. De hiába maradtam csendben és vártam nyugodtan még harminc percig, nem hallottam több hangot, és nem is pillantottam meg újra azt a gyötrődő lényt. Végül reszketve és zavartan megfordultam, és elindultam a telepen keresztül a konyha irányába. Be kell vallanom, hogy akkor azt kívántam, bárcsak hajnal lenne már.

M

indig is tudtam, hogyan kell másokból információt kiszedni anélkül, hogy azok megkérdeznék, miért akarom én ezt tudni. Ebből a célból álltam a vezető szakács, Deborah mellé másnap este, amikor csatlakoztam a többi konyhai dolgozóhoz. Nagytermetű nő volt, nem különösebben kedves, de nagyon beszédes. Bárkiről szívesen pletykált, amíg egyenes kérdést fel nem tettek neki. Ha valaki elkövette ezt

154

a hibát, a főszakács hangosan felhorkant és megvádolta őt, hogy mocskos a fantáziája. Értékelte a kemény munkát, ezért kedvelt engem is, én pedig vigyáztam, nehogy akár a legkisebb dologban is keresztbe tegyek neki. Ma mellette dolgoztam tehát, rászáradt zsírt vakartam le egy tálcáról, és közben addig produkáltam hangos műásításokat, amíg Deborah észre nem vette. – Jovah csontjaira mondom, Moriah, úgy nézel ki, mint aki mindjárt állva elalszik itt nekem! – kiáltott fel. – Nem aludtál tegnap? – Nem túl jól — vallottam meg. — Megijedtem itt, munka közben, egyedül, és annyira ideges lettem, hogy alig jött álom a szememre. – Mi ijesztett így rád? – kérdezte Judith. Sovány, harmincas évei közepén járó nővolt, öt évvel ezelőtt érkezett a Gábriel Iskolába a kisfiával együtt. Azt hiszem, Judith valaha angyalkereső lehetett, a kisfia pedig egy a sok száz gyermek közül, akiket angyal nemzett, de sajnos halandónak születtek. Egy kevésbé lelkiismeretes nő magára hagyta volna a gyereket valahol Velora vagy Cedar Hills utcáin, hogy bűnözővé váljon és amúgy is itt, a Gábriel Iskolában kössön ki, de Judith nyilvánvalóan nem volt képes ilyen kegyetlenségre. Összesen nem beszélgettem még vele egy óránál többet, mégis őt kedveltem a legjobban az egész telepen. A vállam felett hátrapillantottam a folyosóra, amelyről több ajtó is nyílt, az egyik zöldséges pincére. – Tegnap éjjel. Háromszor is. Az ajtó kinyílt, mintha valaki jött volna fel a lépcsőn. Minden alkalommal odamentem és becsuktam, de mindig újra kinyílt. Azután meg úgy éreztem, mintha valaki figyelne, de amikor odanéztem, nem láttam senkit. – Még meg is borzongtam a kedvükért. – Csak… nagyon nyomasztott a dolog. Judith bólintott. – Ilyen velem is történt néhányszor, amikor éjszakai műszakban voltam. Egy idő után már nem foglalkoztam vele. Rhesa, aki éppen kifröccsent ételmaradványokat kapargatott a nagy, vastűzhelyről, szorongva a háta mögé pillantott. – Amikor én dolgoztam itt egyedül, az az ajtó soha nem nyílt ki.

– Engem itt egy csomó helytől kiráz a hideg – jegyezte meg egy vaskos, bárgyú, Elon nevű férfi. Középkorú volt, és személyiségnek még csak a nyoma sem látszott rajta. Néha azon töprengtem, vajon ő diákként érkezett-e ide, és vajon nem az-e a helyzet, hogy egyszerűen nem volt energiája ahhoz, elmenjen innen. – Én a pajtát nem szeretem éjjel. És a könyvtárat sem. Deborah felhorkant. – De egyik sem olyan különös, mint a Nagy Ház! Úgy tettem, mintha elkomorultam volna. – Miért, mi van a Nagy Házzal? Rhesa elhúzta a száját. – Kísérteties!

– Hát, elég öreg és rozoga. Én csak annyit tudok, hogy közülünk senki sem mehet oda.

– És még soha sem gondolkodtál azon, hogy miért? – motyogott Elon. Megvontam a vállam. 155

– Gondolom, az igazgatónő nem szereti, ha zavarják. Deborah újra felhorkant. – Inkább nem szeretné, hogy bárkinek baja essen! – javított ki. — Szellemek járnak ott. Nem én voltam az egyetlen, aki ennek hallatán felkiáltott. Szellemek! A Nagy Házban? Kiknek a szellemei? Deborah felemelte a kezét és csendre intett minket. Mind elhallgattunk. – Én már húsz éve dolgozom itt, de még soha nem mertem betenni oda a lábam – kezdett drámai hangon mesélni. – De az első naptól fogva hallottam történeteket a házról. Az emberek fényeket láttak villanni a felső ablakokban. Alakokat is láttak, akik a tetőn mozogtak. És hangokat is hallottak, szörnyű nyögéseket, üvegcsörömpölést és kiáltozást. De csak éjjel. Nappalra megint minden elcsendesül. Körülnézett, mintha meg akart volna győződni arról, hogy mindenki rá figyel. Mind őt bámultuk. – Persze, hogy mindenki azt gondolná, szellemek zavarognak ott. De az emberek mást beszéltek. Szerintük egy férfi bujkált ott. Egy sérült, beteg, talán őrült férfi, akit az akkori igazgatónő gondozott. Egy férfi, akit mindenki felismert volna, ha meglátja az arcát. – Bólintott, hogy az előadása még hatásosabb legyen. – Ki volt az? – sürgette Rhesa. Deborah halkabban szólalt meg, és mi mind előrehajoltunk, hogy jobban halljuk. – A régi arkangyal.

– Gábriel? – kérdezte Elon. Deborah megrázta a fejét. – Raphael – suttogta. Hitetlenkedve néztünk rá. – Az nem lehet – jegyezte meg Judith. – Raphael meghalt, amikor a Galo-hegy leomlott. – És már akkor is nagyon öreg volt – tette hozzá Rhesa. Deborah a homlokát ráncolta. Egyértelmű volt, hogy nem tetszett neki a kétkedésünk. – Csak azt hitte mindenki, hogy meghalt, amikor az isten villámmal sújtotta a hegyet – jelentette ki hangosabban. – De nem így történt. A teste eltorzult és megnyomorodott, de életben maradt. Idehozták erre a félreeső helyre, hogy titokban élje le hátralévő napjait. – De Rhesának igaza van – vetette ellen Judith. – Raphael ötvenvalahány éves volt, amikor a hegy leomlott, igaz? És ez majdnem hetven éve volt. Szóval még ha húsz évvel ezelőtt is jöttél ide… Láttam, hogy küszködik az összeadással, én viszont magamban már kiszámoltam az eredményt. Húsz évvel ezelőtt Raphael úgy százéves lett volna. És még ha túl is élte volna az emlékezetes eseményt, súlyosan megsérült volna. Minden kisiskolás ismerte a történetet arról, hogyan sújtott le Jovah a Galo-hegyre, és hogyan pusztította el majdnem az egész Földet. Samaria teljes népe az isten rendelése szerint összegyűlt a hegy lábánál, Sharon mezején, hogy elzengje az évente szokásos dicsőítést, a Glóriát és ezzel bebizonyítsa Jovah-nak, hogy harmóniában él. Raphael 156

azonban nem akarta átadni Gábrielnek az arkangyal tisztséget. Azt mondta, Jovah nem is létezik, és hogy az isten nem pusztítja el a hegyet, majd a folyót, és végül az egész földet, ha nem éneklik el neki a Glóriát. De ahogy az éj leple lehullott, jöttek vele együtt a villámok is, a hegy darabjaira hullott. Raphaelt és a követőit azóta sem látta senki. Biztos voltam benne, hogy még a korábbi igazgatónő sem. De maga az ötlet, hogy egy angyal, bármilyen angyal rejtőzik a Nagy Ház padlásterében, nagyon érdekes volt. Ez megmagyarázná a szárnyakat a tetőn. Ez megmagyarázná a szívszaggató hangot is: az angyalok énekben imádkoztak Jovahhoz. Felrepültek, magasan az égbe, és könyörögtek neki, hogy küldjön napsütést vagy esőt, gyógyszereket vagy búzát – bármit, amire éppen akkor szükség volt. Az angyaloknak olyan gyönyörű hangja van, hogy az ember sírva fakad, amikor meghallja. Én tehát elhittem, hogy egy angyalt láttam a Nagy Ház tetején. Csak nem Raphaelt. Deborah közben meg akarta győzni a kétkedőket. – Az angyalok nagyon hosszú ideig élnek – jelentette ki keményen.

– Száz év meg sem kottyan nekik! Judith, akinek gyanúm szerint több tapasztalata volt angyalokkal, mint Deborahnak, megszólalt. – Lehet, de még egyről sem hallottam, aki megérte volna a százhúszat. Ha ott is volt valamikor Raphael, kizárt, hogy most is ott legyen. – Ő nem, de a szelleme igen! – csattant fel dühösen Deborah. – Ott kísért a házban. – Még mindig? – Igyekeztem úgy tűnni, mint aki nem gondolkodik, hanem fél. – Úgy értem, az emberek még most is hallanak hangokat és látnak ott alakokat? – Én még soha nem láttam semmit – mondta Elon.

– Én sem – tette hozzá Rhesa. Judith-ra pillantottam, ő pedig megrázta a fejét. Ez a nő körültekintő és figyelmes volt — ha ő nem látott arra kószáló kísérteteket, akkor az elmúlt öt évben nem is voltak ilyenek a házban. – A szellemek néha egy időre meghúzzák magukat – erőltette tovább a dolgot Deborah. – Amíg fel nem zavarja őket valami. Örülhetnétek, hogy szellemjárás nélküli időben éltek itt, az iskolában! És amíg mind a kerítés mögött maradunk, a szellemek is nyugodtak lesznek és minden rendben lesz. Rhesa morogva visszafordult a tűzhely felé. – Hát, nekem nem hiányzik, hogy a Nagy Házban kutakodjak, de abból már nagyon elegem van, hogy folyton bezárva legyek – mondta szinte nyafogó hangon. – Itt annyira nincs mit csinálni! Be akarok menni Telfordba vagy Stocktonba, vagy akár Brevenbe is, csak egy vagy két napra! – Egy stocktoni kirándulást én sem bánnék – csatlakozott Judith.

– Lassan már mezítláb járhatok, ha nem vehetek nemsokára új cipőt magamnak! Ezzel a beszélgetés a szellemekről máris a vásárlásra terelődött. De én nem bántam, mert megtudtam, amit meg akartam tudni.

157

A magányosan álló, titokzatos, zárkózott Nagy Ház nemcsak a Gábriel Iskola éppen aktuális igazgatónőjének szállása volt tehát, hanem egy rejtekhely is sérült angyalok számára, akik el akartak vonulni a világ elöl, hogy pihenjenek vagy gyógyuljanak. Afelől erős kétségeim voltak, hogy a megtört, öreg Raphael valaha ott lakott, de le mertem volna fogadni, hogy az elmúlt hetven évben elég sok angyal húzta ott meg magát. És most is élt ott egy. Vajon olyan, akit ismerek is? Nagyon, de nagyon óvatosnak kellett lennem.

A

következő három hétben szinte megszállottan figyeltem a Nagy Házat, hogy újra megpillantsam az angyalt úgy, hogy az ne vehessen észre engem. Megtartottam a szokásos napirendemet, de a szabad óráimban ahelyett, hogy felfedezőutakra indultam volna, az iskolát a Nagy Háztól elválasztó kerítés mellett őrjáratoztam. A tél még nem múlt el teljesen, az időjárás az enyhe, a mérsékelt és a fagyos között ingadozott. Némelyik éjszaka annyira dermesztő volt, hogy alig tíz percig bírtam odakint maradni. Ez alatt az idő alatt kétszer láttam az angyalt. Az első alkalom úgy egy héttel a konyhai beszélgetésünk után volt. A félhold még mindig eléggé ragyogott ahhoz, hogy látni lehessen a fényénél, az idő pedig tűrhető volt, így megejthettem az éjféli sétámat. Ezúttal is megdermedtem és megmarkoltam a kerítés vasrúdjait, csakhogy most az egyik épület árnyékába húzódtam, hogy nehezen lehessen engem észrevenni. Onnan bámultam a Nagy Házat és vártam, hogy az megossza velem a titkait. Láttam, ahogy egy alak emelkedik fel a tetőről, mintha az én hitem és vágyakozásom idézte volna meg. Egészen biztosan angyal volt, efelől semmi kétség nem volt: a sziluettje egyértelműen elárulta. Egy angyal, aki fejét hátravetve, karjait az égnek emelve, szárnyait hátracsapva állt olyan pózban, aminél jobban semmi nem árulkodhatott volna arról, hogy esdeklik. Öt vagy tíz percig állt ott így, majd hirtelen megfordult. A mozdulat tele volt felgyülemlett dühvel, egy olyan lény indulataival, aki tudta, hogy az imái már soha nem nyernek meghallgattatást. Váratlanul térdre rogyott, megbotlott valamiben, amit a halvány fénynél nem vett észre. Vagyis… mégsem. Megbotlott valamiben, amit nem vett észre, mert nem látott! Figyeltem, ahogy óvatosan feláll. Láttam, ahogy kinyújtja a kezét és fogózkodó után kutat; láttam, ahogy lassan előre csúsztatja a jobb lábát és újabb buktatók után tapogatózik, amiket talán nem vett észre eddig. Az esés láthatóan megzavarta a tájékozódási képességét. Oldalra billentette a fejét, mintha a tető felszínén játszadozó szellő hangját hallgatta volna, majd tapogatózva elindult egy bizonyos pont felé. Biztosan egy ajtó volt ott, mert egy pillanat alatt eltűnt a szemem elöl, és aztán már semmit nem láttam. Az angyal vak volt?! Ahogy az már eddig is sokszor kiderült: Jovah-nak érdekes humora volt. Nem kellett attól félnem, hogy az angyal felismer. Semmi okom nem volt félni tőle.

158

Ettől a felismeréstől újra lángra kapott bennem a vágy, hogy valahogyan bejussak a Nagy Házba; csakhogy ezúttal már határozott célom is volt: közelebbről meg akartam magamnak nézni azt az angyalt. Azt még magamnak sem tudtam volna elmagyarázni, miért szerettem volna ilyet tenni. Kivéve talán azt, hogy hatalmas szabadságérzetet nyújtott az elképzelés, hogy egy szobában lehetek egy angyallal, és mégsem kell az életemért reszketnem. Ez valahogy elégtételt jelentett volna, visszaadta volna az önbecsülésemet. Helyrebillentette volna a világ egyensúlyát, és én magam mögött hagyhattam volna a múltamat. Ez utóbbi valószínűleg nem volt igaz, de legalább némán, gúnyosan nézhettem volna rá, és egyszerűen csak győztesnek és megkönnyebbültnek érezhettem volna magam. Amikor legközelebb megpillantottam az angyalt, hallottam énekelni is. Mindhárom angyali erődítményben jártam már, és rövid ideig Luminaux-ban is éltem, a kék városban, amit szinte eláraszt a zene és a művészetek. Egyszer jártam a Glórián és hallottam az angyalkórusokat a misén énekelni. Tudtam hát, milyen könnyű megrészegedni az angyalok zenéjétől. De soha nem hallottam még ennek az angyalnak a hangjához foghatót. Ezúttal nem csak egy hosszú, kitartott kiáltást hallatott. Ezúttal az énekének egyfajta dallama is volt, keserű, elfojtott és csodaszép. Minden egyes elragadó hang úgy vágott mellbe, mint egy szélroham. Olyan érzés volt, mintha gyászos acéllal kalapálták volna a testem, éreztem, ahogy a zene a bőröm alá kúszik és megrepeszti a csontjaimat. Éreztem, ahogy ezernyi ezüstszilánkként szétárad az ereimben. Ha volt is szövege a dalnak, nem értettem. Azt sem tudtam volna megmondani, hogy az angyal egy ismert rekviem sorait adja elő, vagy ott helyben rögtönöz egy gyászéneket. Csak annyit tudtam, hogy a zene hallatán sírva a földre akartam rogyni. Ehelyett végigvonszoltam magam az udvaron, vissza az iskolába, a konyhába, a csend biztonságába.

159

2. FEJEZET

H

árom nap múlva megnyílt előttem az út a Nagy Házba. Jovah keze volt a dologban, gondoltam. Az isten egy idő óta sportot űzött abból, hogy a legkülönösebb imáimat is meghallgassa. Talán azért, mert jóvá akarta tenni, hogy korábban el akart pusztítani. Aludtam éppen, amikor a hírnök megérkezett, de Judith elmesélte, hogy ziháló lovon, érdekes hírekkel érkezett. Az igazgatónő lánya vajúdott, és kétségbeesetten vágyott rá, hogy az anyja mellette legyen. Az inasa befogta a két legmegbízhatóbb lovat, és egy óra múlva már mindketten a kitaposott úton robogtak a kocsin egy veszélyes hegyszoros felé, onnan pedig nyugatra, Castelanába. A Caitana-hegyeknek erről az oldaláról nem vezetett jól járható út egyik tengerparti városba sem, szóval biztos lehettem benne, hogy legalább két hétig nem térnek vissza. Addig pedig a Nagy Háznak egyetlen szolgáló viselte a gondját: egy középkorú nő, akinek valamikor aludni is kellett. Nem volt nagyon ínyemre, hogy a sötétség leple alatt kell átosonnom a birtokon, hogy minden egyes nyikorgástól és nyöszörgéstől megrémüljek, de valószínűleg ennél jobb esélyem nem lesz. Ekkor azonban megtalált a szerencse. Vagy a szerencsétlenség – nézőpont kérdése. Már néhány órája ébren voltam és odakint ácsorogtam a hidegben, mielőtt bementem volna a konyhára, hogy segítsek eltakarítani a vacsora maradványait. A szokásos árnyas őrhelyemen álltam, a Nagy Ház dombjára néző kerítés mellett, az ablakokat és a tornácot figyeltem. Véletlenül láttam hát, ahogy a szolgáló kilépett az oldalajtón, hogy kirázzon egy szőnyeget, ám ekkor megcsúszott egy sár-folton és a földre zuhant. A lábai az ég felé repültek, a nő a karjára esett. Figyeltem, ahogy megpróbált lábra állni és majdnem sikerrel is járt, de visszaesett a földre. Láthatóan fájdalmai voltak. Ezután lassan, eltökélten vonszolni kezdte magát a tornác felé, felkapaszkodott a három lépcsőfokon és átevickélt a küszöbön. Végig a fenekén csúszva haladt, a karjaival és nyers akaraterővel húzta a testét. Egy pillanatig csak csodáltam az erejét. Azután tervet szőttem. Először egy órát a konyhában kellett töltenem, dolgoznom kellett a többi szakáccsal, amíg azok mind aludni nem tértek. Már majdnem éjfélre járt, amikor kiosontam az épületből, kiengedtem magam az épületegyüttes előtt álló magas kapun, és felmásztam az udvarházhoz vezető ösvényen. Erőt kellett vennem magamon, hogy nyugodt maradjak és egyenletesen lélegezzem, ahogy megmásztam a dombot, és a ház oldalsó bejáratához mentem, ahol a szolgáló elesett. Megálltam az ajtó előtt, vettem még egy nagy levegőt és benyitottam, mintha oda tartoznék. A konyhába jutottam, amely kisebb volt, mint az iskolai, de látszott, hogy valaki pedáns rendet tartott benne. A kinti zimankó után idebent áldott jó meleg volt, a sütőben melegedő hús és krumpli gazdag illata úszott a levegőben.

160

A késői óra ellenére a házvezetőnő még ébren volt, és igyekezett úrrá lenni a helyzeten. A földön ült egy szétszórt halom ruha közepén; hátát a falnak támasztotta, a lábait kinyújtotta. Ámulva nézett rám, amikor beléptem. A tekintetén eleven magabiztosság és erélyes meggyőződés látszott. – Te jó ég! Akkor jól láttam, hogy elestél, de nem tudtam korábban szabadulni – kiáltottam rokonszenves hangon és leguggoltam mellé. – Mi történt? Kificamodott a bokád? Vagy még rosszabb? A házvezetőnő egy pillanatig szótlanul meredt rám. Ötven körülinek becsültem, az arcán és a kezén nyomot hagyott a kemény fizikai munka; de ahhoz elég keménynek tűnt, hogy még így is hozzám vágjon egy asztalt, ha elég közel sikerül vonszolnia magát hozzá. A haja barna volt, sem nem világos, se nem sötét; szoros kontyba kötve hordta. Kicsi, zöld szemeiből sugárzott az értelem. Hirtelen az a furcsa érzésem támadt, hogy ha ő és Deborah valamiért összecsapnának a főszakácsi posztért, ez a nőkönnyedén győzött volna. – Ki vagy te? – kérdezte végül. A kezeit ökölbe szorítva a szoknyájának anyagába rejtette: az volt az érzésem, hogy a fájdalom ellen védekezik így, de könnyen lehetett, hogy fegyvert rejtegetett a zsebében. Nem tűnt olyannak, mint aki gyakran kiszolgáltatott helyzetbe kerül. – Moriah vagyok, odalent dolgozom az iskolában – magyaráztam. Térdre ereszkedtem és a lába felé kezdtem araszolni. – Megnézhetem? Nem vagyok gyógyító, de annyira értek hozzá, hogy rögzíteni tudjam, ha kificamodott, vagy helyrerakjam, ha eltört. – Nem tört el – csattant fel élesen. – És neked nem szabad itt lenned!

– Valóban

nem – hagytam rá és felemeltem a szoknyája szélét, hogy megvizsgálhassam a sérülését. Első látásra egyértelmű volt, hogy a bal lába hagyta cserben. A cipőjét már sikerült levennie, de a bokáján máris sötétlila puffadás látszott, felette fájdalmasan megfeszült a bőre. – Ez biztosan nagyon fáj! – Fáj – bólintott a nő morcosan, majd megismételte: – Nem szabad itt lenned!

– De ha én most elmegyek, nem marad senki, aki ezt bekötözze neked, besegítsen az ágyba, vagy gondoskodjon arról, hogy reggel legyen mit enned. És újra eleshetsz, beütheted a fejed és meg is halhatsz – válaszoltam vidáman. – Szóval hagyd, hogy kezeljem a bokádat, hozzak neked valamit enni és kényelembe helyezzelek, utána pedig eltűnök, mielőtt bárki észrevenné, hogy itt voltam. A nő egy pillanatra elcsendesedett. Látszott, hogy nagyon nem akar beleegyezni, de elég gyakorlatias ahhoz, hogy tudja: nagyon rossz bőrben lenne, ha senki nem segítene rajta. – Hát jó – bökte ki. – De senkinek nem mondhatod el, hogy itt jártál.

– Nem fogom – ígértem meg, majd felemeltem rá a tekintetemet. – Mi a neved? – Alma – válaszolt kelletlenül. Finom név egy ilyen erős nőnek! – Nos, Alma, előre is elnézést kérek, ha most fájdalmat okozok neked. No, lássuk! Alig egy óra alatt bekötöztem a bokáját, és az asztalhoz támogattam, hogy egyen valamit; ezután betámogattam a konyhából nyíló, szűk hálószobájába. Maga 161

vetkőzött le és vette fel a hálóingét, de ezzel nagyon megerőltette magát: láttam, hogy az arca eltorzul, amikor végre leereszkedik az ágyra. Körbepillantottam, mintha az nézném, van-e még valami, amit el kell intéznem. – Most akkor felviszem az angyalnak a vacsorát, utána lejövök és elmosogatok – közöltem tárgyilagosan. – Holnap pedig… – Mit mondtál?! – vágott a szavamba. A legártatlanabb pillantásommal fordultam felé. – Hogy felviszem a vacsorát az angyalnak, és… Most először tűnt zavartnak és rémültnek. – Honnan tudod… Miből gondolod…?

– Láttam őt. A tetőn. És hallottam is a hangját néhányszor. Nem tudom, mi baja, de gondolom, gyógyulni jött ide. Nem tudom, le tud-e jönni két emeletnyit a lépcsőn, hogy maga egyen, vagy sem. – Oldalra billentettem a fejem és kíváncsi tekintettel néztem Almára. – Szóval? Le tud jönni? Ha nem, akkor hagyod, hogy éhezzen? A nő zöld szemei szinte izzottak, ahogy rám meredt, a belső küzdelme kiült az arcára. Egyértelműen nem olyan nő volt, aki egykönnyen megszegi a szavát, de most nem tudta összeegyeztetni a két parancsot, amit kaphatott, hogy viselje gondját az angyalnak, és azt, tartsa is titokban, hogy itt van. Igazából azonban nem volt más választása, és én már egy másodperccel azelőtt, hogy megszólalt volna, láttam az arcán, hogy megadta magát. – Rendben. Vidd fel az ételt a tálcán a harmadik emeletre! Vizet iszik mellé, nem bort. Hozd le a reggeli után maradt piszkos edényeket! Ha kér valami mást, szólni fog, de te ne szólítsd meg őt! Már tudtam ugyan a választ, de meg akartam róla bizonyosodni, mielőtt hagyom, hogy egy angyal meglásson. Megkérdeztem hát: – Nem fog csodálkozni, miért én viszem neki a vacsorát és nem te? Alma megrázta a fejét és hátradőlt a párnáira. A nő pozíciójához és a szoba többi, sivár berendezéséhez képest meglepően sok párna volt az ágyában, és nekem tetszett, hogy ennyi élvezetet megengedett magának. – Nem – válaszolt. – Vak. El kellett fordulnom, hogy Alma meg ne lássa a vigyort az arcomon. Eddig kitűnően megvalósult tervem, és én annyira elégedett voltam, hogy majdnem dúdolgatni kezdtem, miközben a tálcát készítettem elő. Kiderült, hogy nem is olyan egyszerű egy nehéz tálcával felvergődni egy kanyargós és szűk lépcsőn, főleg, ha az egyetlen fényforrás a környéken az apró lámpás, amit az utolsó pillanatban a tálcára állítottam, amikor ráébredtem, hogy a ház túl öreg és túl távol van mindentől ahhoz, hogy be legyen vezetve a gázvilágítás. Ki is fulladtam, mire felértem a tetőtérbe. Egy szűk folyosón találtam magam. A ház oldalán futó átjáróból három ajtó nyílt: az első kettő csukva volt, gondolom egy hálószoba és egy kamra lehetett mögöttük. A harmadik azonban nyitva állt, meglehetősen borúsan tárult egy nappalinak tűnő, nagyobb szobára. Ez foglalta el az emelet legnagyobb részét. Láthatóan nyilvános fogadószobának szánták, ezért én tettetett magabiztossággal beléptem.

162

Gyorsan körbepillantottam. A sötétben kis székek és asztalok körvonalát tudtam csak kivenni, betáblázott ablakokat és egy acél csigalépcsőt, ami minden bizonnyal a tetőre vezetett. Az egyik sarokban egy nagyobb vonós hangszer állt, a földön pedig könyvek és papírlapok álltak halmokban, rendetlenül, mintha régóta nem használta volna őket senki. A szoba közepén, nem egészen velem szemben ült az angyal. Elterpeszkedett egy olyan kivágott háttámlájú széken, amilyet külön az angyalok számára készítenek, hogy a szárnyaiknak is legyen helye. Ő azonban olyan hanyagul ült ott, hogy már attól féltem, lecsúszik és a padlóra zuhan; a szárnyai kétoldalt a földre lógtak, a végtik egy-egy kupacban hevert ott, mint a szennyes ruhák, amiket az ember egy fárasztó nap után lehajigál magáról. A lámpa halvány fényénél nehéz lett volna pontosan megmondani, de a ruhái, amiket viselt, szintén szennyesnek tűntek. Fehér inge gyűrött és foltos volt, a nadrágja egyik szára pedig feltűnően végighasadt a varrás mentén. A férfi mezítláb volt. Profilból láttam az arcát, így az első, amit megtudtam róla, hogy az álla markáns, az orra egyenes, az arccsontja pedig sima. Biztosan nem szerette a borostát az arcán, mert egyértelműen nemrég borotválkozott, sötét haja azonban hosszú volt és kócos, összegabalyodott tincsekben omlott a széke háttámlájára. Hosszú ideig álltam ott, tálcával a kezemben, és csak néztem őt. Ritkán láthatott az ember egy angyalt ilyen kiszolgáltatottnak és nyomorúságosnak – az angyalok Samaria leggőgösebb, legfennhéjázóbb és legellenszenvesebb lényei voltak. Ki akartam élvezni a látványt, amíg csak lehetett. Ekkor megremegett a kezem, de az is lehet, hogy a lábamat mozdítottam meg, és a padló nyikordult meg. Akárhogy is, az angyal észrevette, hogy ott vagyok. Nem emelte fel a fejét, csak felém fordította, hogy úgy tűnjön, mintha rám nézne. Túl sötét volt ahhoz, hogy jól lássam, mi baj volt a szemével. Onnan, ahol álltam, sötét árnyéktavaknak tűntek, hosszú szempillák között. – A reggeli tányérok az asztalon vannak – szólt közönyös hangon, amely még így is elég dallamos volt ahhoz, hogy elálljon tőle a lélegzetem. Vagy nem vette észre, vagy nem törődött azzal, hogy éjfél után érkeztem meg az ételével. – Ott hagyhatod a vacsorát is, nem vagyok éhes. Megtaláltam az asztalt, amire gondolt, de a vacsorát máshová tettem, mert ott minden helyet elfoglaltak a reggeli maradékai. Ezután egy ideig még néztem őt, mielőtt vidáman megszólaltam: – Hát veled meg mi történt?

A

döbbenet az angyal arcán szinte komikus volt. Felugrott és felém meredt, a szárnya remegett az ingerültségtől. – Ki vagy te? Hol van Alma? — kérdezte követelőző hangon. Bármennyire nem tetszett, kénytelen voltam csodálattal adózni neki, amiért tudta a szolgáló nevét. A legtöbb angyalnak fogalma sem lett volna róla.

163

– Kificamította

a bokáját, és még a konyhába is alig tud kimenni, nem hogy lépcsőzzön – válaszoltam még mindig könnyed hangon. – Vállaltam, hogy kisegítek. – Senki nem léphet be ebbe a házba az engedélyem nélkül – csattant fel fenyegetőhangon. – Márpedig engem senki nem kérdezett meg, hogy te itt lehetsz-e. – Nos, az igazgatónő és az inas nincsenek itthon, Alma odalent fekszik tehetetlenül, szóval nem volt senki, aki megkérdezhette volna, mit szeretnél – vágtam vissza. – Szóval amíg Alma nem tud mozogni, el kell fogadnod engem. Vagy magadról kell gondoskodnod. Vagy akár éhen is halhatsz. A stílusom hallatán az arca veszélyesen elkomorult. – Ki vagy te? – kérdezett rá újra.

– Szakács vagyok odalent, az iskolában. – Roppant arcátlan egy szakács vagy. Nehezen álltam meg, hogy magamba fojtsam a válaszomat. Te pedig nagyon szánalmas egy angyal vagy. Ehelyett azt mondtam: – Gondolom, hozzászoktál már, hogy hódolattal szóljanak hozzád.

– Hogy

udvariasabban szóljanak hozzám – csattant fel. – Előzékenyen, ahogy bárki viselkedne egy idegennel szemben. Ebben volt valami, ezt még én is kénytelen voltam elismerni. – Kedves leszek veled, ha te is az leszel velem – válaszoltam. – Miért nem eszel? Ennyi erővel az összes tányért azonnal vissza is vihetem. Nem hiányzik, hogy a patkányok ideszokjanak a maradékok miatt. Az arckifejezésén láttam, hogy ez ésszerű érv volt, mégsem így válaszolt. – Mondtam már. Nem vagyok éhes. – Ezt úgy mondta, mint egy sértődött tini lány, aki valami lényegtelen dologban nem kapta meg, amit akart, és elhatározta, hogy addig fog duzzogni, amíg mindenki észre nem veszi. – Az lehet — mondtam. – De attól tartok, ha most nem eszel, nagyon éhes leszel, mire legközelebb el tudok jönni hozzád holnap éjjel. Komolyan, enned kellene valamit. Rövid ideig habozott, mert nem végzett még a duzzogással, de végül beadta a derekát. – Hát legyen. Arra számítottam, hogy át kell majd vezetnem az asztalhoz, ahová az ételt lepakoltam, de ő határozott léptekkel elindult felé, maga után húzva a széket a padlón. A szárnyát a földön vonszolta maga után, mintha tudomást sem vett volna róla. Mintha az egy köpeny öve lett volna, ami lelógott, miután kioldotta. – Ezt hogy csináltad? – kérdeztem, miután leült az asztal mellé és tapogatózni kezdett, hogy megtalálja az evőeszközöket. – Hogy találtad meg az ételt? – Éreztem az illatát – válaszolt. Felemelte a villát és nekilátott a krumplinak. Nem hívott meg, hogy csatlakozzam hozzá, de én azért leültem vele szembe, az asztal túloldalára, és az arcát figyeltem. – Nagyon jó szaglásod lehet. Ezen elgondolkozott, amíg megrágta és lenyelte a falatot. – Most már, talán – hagyta rám. – Azelőtt ezt nem vettem észre. 164

– Azt, hogy most, úgy érted, mióta megvakultál? – Igen – szólt keserűen. – Pontosan így értem. – Hogy történt? – kérdeztem. Lehet, hogy úgy döntött, a hangom inkább kíváncsi mint gonoszkodó, mert nem tűnt úgy, mintha megbántódott volna. Még így is lenyelt egy újabb falatot, mielőtt válaszolt volna. – Egy isten kezéből származó villám vakított meg — jelentette ki. Elkerekedett a szemem, ez ugyanis szörnyen drámai volt. – Megharagudott rád az isten? Mit csináltál? Megrázta a fejét, és megint rágott. Ahhoz képest, hogy nem volt éhes, nagyon gyors iramban pusztította el a vacsoráját. – Nem haragudott. Villámért imádkoztunk. Ő pedig villámot küldött. – Kortyolt egy nagyot a vizéből. – És tönkretett engem. Most összeráncoltam a szemöldökömet. Ezt a történetet azért elég vázlatosan mesélte el. – Te imádkoztál villámért? Megint a fejét csóválta, az arca kifejezéstelen volt. A jelent nem látta ugyan, de biztos voltam benne, hogy a múlt képei peregnek a szeme előtt. – Egy fiatal fiú. Én tanítottam őt az alapvető imákra. Hogyan kell Jovah-nak esőért könyörögni, hogyan kell megkérni, hogy állítsa el azt. Hogyan kell villámokért imádkozni. Korábban soha nem gondoltam bele, hogy amikor ezeket az énekeket tanítják az angyalok, biztosan az egész égbolton felvillan a vakító fény. – Azon csodálkozom, hogy nem vakult még meg az összes angyal – jegyeztem meg –, ha szabadjára engeditek az ilyen imákat. Az angyal megint csak a fejét rázta. – Tudjuk, milyen kockázatos ez, és számolunk a veszélyekkel. Mindenki vigyáz, hogy ne énekeljük végig az egész dallamot. Először csak az ima első felét tanítjuk meg, azután más énekekkel dolgozunk, és csak később térünk vissza a villámért mondott imára. Mindig mindenki nagyon óvatos. – Akkor mi történt?

– Aaron nagyon fiatal volt. És elbizakodott, óvatlan és kíváncsi. Talán nem hitte el, hogy egy egyszerű ének kiválthat egy ilyen nagy szörnyűséget, egy mennykőcsapást. Vagy csak kérkedni akart. Nem tudom. Nem hagyta abba az éneket, amikor kellett volna. Amikor észrevettem, hogy még mindig énekel, ráparancsoltam, hogy hagyja abba, de ő nem volt hajlandó. Húsz diákkal voltam egy apró épületben, Cedar Hillsben. Kiabálni kezdtem a többieknek, hogy meneküljenek, én pedig visszamentem Aaronhoz, hogy erőszakkal leteperjem a földre, és kényszerítsem, hogy hagyja abba. – Megvonta a vállát. – de addigra befejezte az éneket. A villám lecsapott. Lerombolta az egész épületet. – Téged pedig megvakított – fejeztem be az angyal helyett. – Más sérüléseid is lettek? A férfi bólintott.

165

– Megégett a hátam és az egyik oldalam. Mára már csak a sebhelyek maradtak, de akkor súlyos sérülések voltak. – És Aaron? – kérdeztem. – Ő is megvakult? Az angyal nem válaszolt. – Szóval meghalt. – Felsóhajtottam. – Nos, ez elég szörnyű lecke volt. A férfi letette a villáját. – A világ tele van szörnyű leckékkel – mondta. Ezzel nem tudtam volna vitatkozni. – Ez mikor történt?

– Két éve. – És te azóta itt vagy? Megrázta a fejét. – Nem. Cedar Hillsben maradtam, úgy hat hónapig. Ennyi idő kellett, hogy felgyógyuljak és megtanuljak… – Újra a fejét rázta. – Hogy megtanuljak vakon boldogulni ebben a világban. – De túl sok fájdalmat okozott, hogy angyalok között kellett élnem. Ezért egyik helyről a másikra költöztem, hogy békére leljek. Körbepillantottam az árnyakkal és megbánással teli szobán. – És itt találtad meg? Az angyal köhögve, röviden felnevetett. – Aligha. Ez is csak egy állomás. Egy csendes zug, ahol senki sem zavar, amíg ki nem találom, hogy mit tegyek ezután. – Hát, egész nap magányosan itt ücsörögni és semmi mást nem tenni, mint a múlton merengeni szerintem a lehető legrosszabb módja annak, hogy békére lelj. – Mit tudsz te erről! – csattant fel a férfi.

– Azt hiszed, te vagy az egyetlen, akit bánat ért?! – kérdeztem erélyesen. – Állíts meg öt embert Samaria bármelyik utcáján, és rájössz, hogy vannak még, akik legalább annyit szenvedtek, mint te. És a legtöbben bizony továbblépnek, és nem emésztik magukat egy sötét szobában. Amíg mesélt, úgy tűnt, mintha megfeledkezett volna arról, milyen idegesítő is vagyok, de ahogy megszólaltam, nagyon gyorsan eszébe juttattam. Egy hirtelen mozdulattal talpra ugrott, és kitárta pompás szárnyait a háta mögött. – Nagyra értékelem a véleményed – jegyezte meg csípős hangon. – Más alkalommal talán beszélhetünk a téged ért szörnyűségekről is. – Az ajtó felé mutatott, és én érdeklődéssel állapítottam meg, hogy pontosan tudta, merre van. A figyelmetlen botlás a tetőn bizonyára nagyon ritka alkalom volt. – De most fáradt vagyok. Kérlek, az összes edényt vidd magaddal, amikor távozol. A lehető legnagyobb zajt csapva szedtem össze a tányérokat, csak hogy idegesítsem őt. A reggeli felét érintetlenül hagyta, de a vacsorát egész szépen eltakarította. Lehet, hogy csak egy kis vita kellett ahhoz, hogy megjöjjön az étvágya. Az ajtóban megálltam és visszaszóltam: – Holnap éjjel jövök, nagyjából ugyanebben az időben. Ha azelőtt megéheznél, le tudsz menni a lépcsőn?

166

– Igen – felelt kurtán, és nem mondta ki a gondolata végét: De nem valószínű, hogy megéhezem. Én soha nem vagyok éhes. Túl szomorú vagyok ahhoz, hogy egyek. – Akkor holnap találkozunk. Elég időt hagytam neki, hogy valami olyat válaszoljon, mint: Inkább éhen halok, mintsem akár csak egy percig is veled kelljen beszélgetnem. De nem mondott semmi ilyet. Csak állt és egyértelműen arra várt, hogy eltűnjek onnan. Biztos voltam abban, hogy bármilyen halkan is járok, tudni fogja, mikor hagyom el a szobáját. Alma már aludt, amikor benéztem hozzá. Ebből megértettem, hogy valószínűleg sokkal rosszabb állapotban volt, mint gondoltam. Különben megvárt volna, csak hogy rosszallóan nézzen rám, amiért ilyen sok időt töltöttem az angyalnál. Az iskola gyengélkedőjén voltak orvosi gyógyfüvek. Elhatároztam, hogy másnap éjjel hozok neki belőlük, amikor újra eljövök, hogy az angyal gondját viseljem. Amikor újra eljövök, hogy az angyal gondját viseljem. A tervem az volt, hogy ügyeskedéssel bejutok hozzá, csak azért, hogy bebizonyítsam magamnak: nincs okom félni tőle. Ehelyett most ételt viszek neki, és heccelődő vitákba bonyolódom vele, hogy kimozdítsam a búbánatából. A helyzet annyira abszurd volt, hogy ha nem tartottam volna attól, hogy Almát felébresztem, hangosan felnevettem volna. Ehelyett a lehető legcsendesebben elmosogattam és gondosan eloltottam a tüzet a kandallóban, mielőtt kiléptem a házból.

R

osszul aludtam: az angyallal folytatott beszélgetésemet forgattam és elemeztem ki újra meg újra, és ezért nem is jött álom a szememre. Másnap szinte alvajáróként végeztem el a feladataimat. A gyengélkedőre is sikerült bejutnom úgy, hogy senki sem látott; magamhoz vettem egy mannagyökér-krémet és egy kis kötszert, hogy Alma bokáját újrakötözhessem. Végül csatlakoztam a konyhán a többiekhez, akik már a vacsora maradványait takarították akkor. Nekiláttam edényeket súrolni, miközben türelmetlenül vártam, hogy mindenki aludni menjen. Ismét majdnem éjfélre járt, amikor el tudtam szabadulni és kiszöktem. Felsiettem a dombra, amelyen a Nagy Ház állt. Alma már a konyha közepén lévő asztal mellett, egy széken, arccal az ajtó felé ülve várt rám. El kellett ismernem: kitartó egy nő volt, összeszedte ugyanis magát annyira, hogy mozogni tudjon a konyhában és elkészítsen egy egyszerű ételt. Az asztalon egy kenyér hűlt, és egy lefedett serpenyőben ott melegedet valami a tűzhelyen. – Hogy van ma a bokád? – kérdeztem, amint beléptem a konyhába.

– Jobban fáj, mint tegnap, bár nem hittem volna, hogy ez lehetséges. – Hadd nézzem meg, mielőtt felviszem az ételt! – kértem. – Hoztam gyógyszert és jobb kötszereket is. Láttam rajta, hogy nincs ínyére a dolog, de megengedte, hogy ellássam. A nagy, lila folt a lábujjai a térde felé is terjedni kezdett. Érdekes piros és sárga árnyalatokat öltött. Nem tűnt valószínűnek, hogy eltört volna a csontja. Megforgattam a bokáját és a legvalószínűbb helyeken meg is nyomogattam, de nem kiáltott fel.

167

– Beletelik majd egy kis időbe, amíg erre rá tudsz nehezedni, de a mannagyökér talán segít, hogy ne fájjon annyira. Segített is, majdnem azonnal, ahogy szokott. Mindig is meg voltam róla győződve, hogy a manna az isten egyik legjobb ajándéka. Alma hálásnak és megkönnyebbültnek tűnt, és láttam, hogy alattomban többször megmozgatta a lábujjait is. Abban bízott, hogy a fájdalom hiánya a gyógyulás jele. Ez persze soha nem így van. – Milyen volt az angyal tegnap, amikor felmentél hozzá? – kérdezte.

– Indulatos volt és persze sajnálta magát – vágtam rá. Alma zöld szemei először elkerekedtek, majd azon nyomban elszörnyülködve össze is húzódtak. – Te beszéltél vele?! Megmondtam, hogy ne zavard! Megvontam a vállam. – El kellett magaráznom neki, hogy ki vagyok. Váltottunk néhány szót. Nagyon megkeseredettnek tűnt. – Hasonló körülmények között bárki az lenne – válaszolt, de nem úgy tűnt, mint aki meg is van győződve arról, amit mond. Le mertem volna fogadni, hogy Almának is kijutott a balsorsból, és nem volt hajlandó megtörni egyik csapás alatt sem. – Talán így van – hagytam rá. Szépen összerendeztem a kötszereket és a kenőcsöt, majd felálltam és nekiláttam összeszedni a vacsorához valókat. – Nagyon csodálom, hogy sikerült főznöd valamit. – Bekukkantottam a fedő alá. Úgy tűnt, a serpenyőben szárított hús volt, amit vízben hagymával puhított meg újra. Az illata nagyon jó volt. – Az egész napom ráment, hogy ezt összeállítsam – mesélte. – Pedig ez a legkönnyebben elkészíthető étel, ami eszembe jutott. – Hát, amit tegnap készítettél, biztosan ízlett neki – mondtam, miközben alaposan megraktam egy tányért és egy nagy szelet kenyeret is mellé tettem. – Az egészet megette. – Tényleg? – Úgy tűnt, ennek örül. – Én általában a felét visszahozom annak, amit viszek neki. A tálca már a kezemben volt, de megálltam, hogy feltegyek még néhány kérdést. – Mióta van itt? – Az angyal nem válaszolt, amikor tőle kérdeztem meg ugyanezt.

– Hat vagy hét hete. – És mivel tölti az idejét? – Az igazgatónő általában vele tölti az estéi egy részét, de azt nem tudom, hogy miről beszélgetnek. Amikor pedig egyedül van, néha zenét hallok fentről. – Énekel?

– Soha. Valami vonós hangszeren játszik, de nem tudom, mi az. – Amúgy csak ül abban a szobában egymaga egész nap, és nem csinál semmit?! Jovah édes énekére mondom, csoda, hogy nem ugrott még le a tetőről! Alma tekintete elkomorult. – Biztos vagyok benne, hogy van min gondolkodnia – mondta mereven.

168

– Senkinek a gondolatai nem lehetnek ennyire érdekesek! – vetettem oda és el is indultam kifelé az ajtón. Csak odakint torpantam meg és fordultam vissza. – Alma még mindig barátságtalanul nézett rám.

– Ha muszáj hozzá szólnod, szólítsd angelonak! – Hát persze – válaszoltam kedvesen, bár korábban egyetlen angyallal folytatott beszélgetésemben sem használtam még a tiszteletteljes, hivatalos megszólítást. – De mi a neve? Csak, hogy tudjam. – Corban – bökte ki Alma.

– Jól

van – bólintottam. – Akkor most megyek és felviszem Corban-nak a vacsoráját.

169

3. FEJEZET

A

székét szembe fordította az ajtóval, a testtartása feszült volt. Még a szárnyait sem tartotta annyira csüggedten: telten és kisimulva íveltek a háta mögött. Egyértelmű volt, hogy hallotta a lépteim zaját a lépcsők felöl, és a neszekből pontosan meg tudta mondani, hogy mikor érek a szobájához. – Visszajöttem. Én vagyok az, Moriah – szólaltam meg. – Éhes vagy?

– Egy kicsit – válaszolt. – Meg kellene próbálnod megenni az egészet, mert Almának nagyon meg kellett erőltetnie magát, hogy ezt elkészítse – magyaráztam. – Még mindig nagyon fáj a bokája. – Az illata nagyon jó – mondta, de közben elfordult, és fejével követett, miközben átvágtam a szobán. A padlás még mindig sötét volt. Legközelebb fel kell hoznom magammal néhány lámpást, hogy felállítsam őket a stratégiailag fontos helyekre és kivilágítsam velük ezt a helyet. – Majd átadom neki, hogy ezt mondtad. Tessék, mindent előkészítettem neked. Imához hasonlóan az angyal is várt már rám – legalábbis úgy tűnt. Corban felállt és átvágott a szobán, de kicsit habozott, mielőtt leült a székre. – Vacsorázol velem? – kérdezte váratlanul. – Nagyon furcsa, hogy egyedül eszem itt, valaki pedig néz közben. Majd' kilyukadt a gyomrom, és ami azt illeti, szándékosan több ételt pakoltam a tányérjára, mint amennyit valószínűleg megeszik majd, abban bízva, hogy nekem is jut belőle néhány falat. Felnevettem. – Szívesen – válaszoltam –, ha nem bánod, hogy kézzel eszem. Rám mosolygott. Féloldalas és rövid volt, de az első mosoly, amit az arcán láttam. – Nem hiszem, hogy fel fog tűnni. Leültünk az asztal két oldalán, egymással szemben. Középre tettem a tányért. A lámpát is az asztalra állítottam, és most vibráló fényében jobban szemügyre vehettem az angyalt. Szép férfi volt, legalábbis az lett volna, ha az arca nem olyan zárkózott és bánatos. A vonásai lágyak voltak, szinte finomnak tűntek, az arccsontjai azonban elég markánsak. A szemöldöke kecses, mintha valaki könnyed kézzel rajzolta volna meg őket. Most is volt elég ereje ahhoz, hogy megborotválkozzon, és mintha a haját is megfésülte volna… Mindenesetre már nem volt olyan kócos, mint előző nap. A szeme tiszta, mélyfekete volt, fehér csíkok kavarogtak benne; persze lehet, hogy ez csak a láng táncoló fényének tükörképe volt. – Ránézésre nem lehet megmondani — jegyeztem meg. Először meglepődött, aztán dühösnek tűnt. – Mit? – kérdezte, pedig egyértelműen tudta, hogy miről beszéltem.

170

–A

szemeidről. Nem látszik rajtuk, hogy megégtek. És az arcodon sincsenek sebhelyek. – Jovah megkímélt, nem torzított el – mondta keserű gúnnyal. – Ez egyik jele irántam való nagy jóságának. – És fájdalmaid vannak?

– Most már csak nagyon enyhék. Az elején, amikor a sebek frissek voltak, rossz volt. Lenyeltem egy falatot és mohón nyúltam a következőért. Alma jó szakács volt, még így is, hogy csak szárított hússal és nagyon kevés hozzávalóval dolgozott. – Szóval elvesztetted a szemed világát és kaptál néhány sebet – összegeztem, miután lenyeltem az ételt. – Van még más sérülésed is? – Ez éppen elég balszerencse.

– De a szárnyaidnak semmi baja. Repülni még tudsz. Az arcán látszott, mennyire butának tartott engem. Vagy mennyire kegyetlennek. A szóban forgó szárnyak egy kicsit előrelibbentek, majd hátra. Engem az egész leginkább egy boldogtalan macska farkának legyezésére emlékeztetett. – Ha egyszer nem látok, persze, hogy nem tudok repülni! Meglepetten pillantottam rá. – Komolyan? Meg sem próbáltad azóta, hogy megvakultál? Egy angyal barátodnak valószínűleg fel kell majd szállnia veled, hogy irányítson, de szerintem egy vezetővel tudnál repülni. Corban egy pillanatig egy szót sem szólt, az arcáról sütött a harag. Először azt hittem, megint felidegesítettem, de aztán rájöttem, hogy egy régi emlék zaklatta fel ennyire. – Egyszer megpróbáltam vezetővel repülni. Nem sokkal a baleset után – szólalt meg végül. – De félelmetes volt. Egyáltalán nem érzékeltem az irányokat, és nemcsak azt nem tudtam, merre van észak vagy dél, hanem azt sem, hol van a felfelé és a lefelé. Ha túl magasra emelkedtem, nehéz volt megmondani, merre van a föld. Ha feltámadt a szél, akár a leggyengébb fuvallat is, azonnal elvesztettem minden támpontot. Olyan volt, mintha… – kereste a megfelelő kifejezést – mintha egy sziklagörgetegbe kerültem volna, egy hegycsuszamláskor. Ide-oda zuhantam. Nem láttam és eltöltött a rettegés. – Hol volt a barátod?

–A

közelben. Figyelte, ahogy bukdácsolok, és azt gondolta, hogy ha csendben marad, kénytelen leszek magamtól rájönni, hogy mit kell tennem, és ettől megjönne az önbizalmam. Végül természetesen a segítségemre sietett, amikor már látszott, hogy le fogok zuhanni. Mindkettőnket megrázott ez az eset. Azóta egyszer vagy kétszer beszéltünk csak. – Hát, egyértelmű, hogy nem vele kellett volna kipróbálnod – állapítottam meg. – De az is lehet, hogy túl korai volt még. – Hiába várnék, nem hiszem, hogy a félelemtől meg tudnék szabadulni. Megráztam a fejem. Nem tudtam felhagyni ezzel a szokással, hiába tudtam, hogy úgysem látja.

171

– Nem így értettem. A hallásod és a szaglásod nagyon jó, lehet, hogy ezek azóta fejlődtek. Lehet, hogy más érzékeid is élesebbek mostanra. Lehet, hogy fejlődött a tájékozódási képességed is. A szobában, úgy látom, nagyon jól elboldogulsz anélkül, hogy nekimennél a bútoroknak. Lehet, hogy nem repülnél neki a fáknak és nem csapódnál a földbe, amikor megpróbálsz leszállni. Ezzel megleptem. Láttam, hogy megfontolja, amit mondtam neki. – Talán – szólt.

– Meg kellene próbálnod újra repülni! Az ajkán a halvány mosoly futott végig. – Csakhogy egy fontos dologról megfeledkeztünk- mondta. – Nincs angyal, aki mellettem repülhetne és segíthetne tájékozódni. – Nem hívhatnád meg látogatóba az egyik régi barátodat?

– Ezt

megtehetném, de nincsen köztük olyan, akire rá merném bízni magam repülés közben. – Milyen barátok az ilyenek?! Úgy tűnt, erre a kérdésre nem számított. – Olyan angyalok, akikkel közösen élek… éltem át bizonyos dolgokat – kezdte magyarázni. – Hasonlóan vélekedtünk dolgokról, hasonló helyzetben voltunk az életben. Mindenben hasonlítottunk. És egyikünk sem tudott mit kezdeni a másik… — kereste a megfelelőszót – gyengeségével. Mások hibáival. Mert nekünk nem voltak gyengeségeink. Amit mondott, emlékeztetett, hogy mennyire utáltam minden angyalt, akivel eddig találkoztam. – Öntelt, gőgös szemétládák vagytok, akik nem éreztek részvétet másokkal szemben, mert nektek erre soha nem volt még szükségetek. Corban egyszerre tűnt sértődöttnek és sajnálkozónak. – Ez nem pontosan… persze valamennyire mégis… talán, igen… – hebegte.

– Szóval,

mit gondolsz, szerinted a balszerencse téged kedvesebbé tett? – feszegettem tovább a dolgot. Úgy tűnt, az angyal ezen még soha nem gondolkodott. – Nem tudom – nyögte ki élesen. – Az elmúlt két évben ritkán kerültem olyan helyzetbe, ahol kedves lehettem volna bárkihez. – Nem, mert végig itt ültél és sajnáltad magad a sötétben.

– Nos,

nem láttam értelmét, hogy világosban sajnáljam magam – vágott vissza

gúnyosan. Széttártam a karom. – De mit csinálsz itt egész nap?! – kérdeztem. – Biztosan nem csak ülsz és mélázol magadban! Megint sikerült felidegesítenem, de nem voltam benne biztos, hogy ez rossz. Az arca kipirult, a gesztusai élénkebbek lettek, amikor velem vitázott. Ez, be kell vallanom, szórakoztatott. A nyers és rámenős természetem még soha nem volt senkire ilyen jó hatással, különösen nem egy angyalra. – Néha zenélek — mutatott a sarokba támasztott hangszerre. Szóval pontosan tudja, hogy hol ül, és hogy mi hol van körülötte, gondoltam. – Néha írok is zenét. 172

– Le tudod jegyezni papírra a hangokat? – Rosszul fogalmaztam – válaszolt megfontoltan.

— Komponálok, hallom a dallamot a fejemben és utána kigyakorolom a csellón. Van egy fuvolám is, bár azzal nem tudok olyan jól bánni. – Az jó. Már megijedtem, hogy semmit sem csinálsz, csak gubbasztasz itt. Örülök, hogy találtál valami elfoglaltságot. – Ó, igen, mivel benned annyi részvét van, hogy Samaria összes lakóját megsajnálod. A szavai annyira váratlanul értek, hogy fel kellett nevetnem. – Hidd el, elég részvétet érzek azok iránt, akik megérdemlik – biztosítottam az angyalt. – Csak éppen téged nem tudlak sajnálni. – Gondolom, azok, akiket megsajnálsz, valóban sanyarú sorsúak.

– Ez így van – válaszoltam vidáman. – Szerintem a legtöbben túl könnyen feladják a küzdelmet, pedig ha egy kicsit is eltökéltek lennének, jelentősen tudnának javítani a saját körülményeiken. Nem mondom, hogy ez egyszerű, de a legtöbbször az ember jobb helyen köt ki, mint ahonnan elindult. Ettől pedig, hozzá kell tennem, most először, kíváncsi lettem, hogy te mi mindent éltél át. Elnevettem magam, de felálltam és nekiláttam összeszedni az edényeket. Az étel az utolsó falatig elfogyott: én is ettem egy keveset, de igazából ő lapátolta be a nagy részét. Úgy tűnt, megjött az étvágya, ha velem vitázhatott. – Ez érdekes történet, de most nincs időm elmesélni. Vissza kell mennem a konyhába, hogy befejezzem a munkám. Corban is felállt. Úgy tűnt, hallgatja, ahogy a tányérokat és az ezüst evőeszközöket rendezgetem. – Milyen vagy? – kérdezte váratlanul.

– Gyönyörű

– vágtam rá gondolkodás nélkül. – A hajam fekete, mint az éj, a szemem pedig olyan kék, hogy az emberek a szoba másik végéből észreveszik a ragyogását. Magas vagyok. És nagyon érzéki – tettem még hozzá a biztonság kedvéért. Az angyal elgondolkozott, megfontolta a szavaimat. – Magas nem vagy – jelentette ki végül. – Körülbelül… – Kinyújtotta a kezét, valahol a saját álla magasságába. – …ekkora lehetsz. Pontosan becsülte meg. – Nagyon jó – szóltam szárazon.

– Akkor, felteszem, a minden más is hazugság. – Nem tudom, mit számít az, hogy milyen vagyok. Úgy tűnt, ez felkeltette az érdeklődését. – Nagyon rút vagy?

– Nem! – Most én lettem ideges. Ez meg hogyan történhetett?! – Átlagos külsőm van. A hajam koszos barna, mint olyan sok más embernek. A szemem is barna. Az arcom túl kerek. Kicsit nehezebb vagyok, mint szeretnék. De jó alakom van. – Nem

173

álltam meg, hogy ezt oda ne szúrjam a végére. Ha már a leírásom alapján képzelt el, nyugodtan hozzáképzelhette a jó dolgokat is. – Mennyi idős vagy? Elég öreg ahhoz, hogy eszembe se jusson flörtölni egy angyallal. – Harminckettő leszek néhány héttel a Glória után. És te hány éves vagy? – Ezt tiszteletlenségnek szántam, de látszólag nem vette annak. – Harmincöt. Vagy százharmincét, attól függ, hogy éppen milyen napom van. Felnevettem. – Nem hiszem, hogy én hetvennél valaha is idősebbnek érzem magam, még a legrosszabb heteimen sem. De néha újra tizenhat vagyok, szóval azt hiszem, ezzel ellensúlyozom a dolgot. – Hogyan kerültél a Gábriel Iskolába? Addigra befejeztem az edények elrendezését, és egészen biztosan befejeztem ezt a beszélgetést is. – Ez része egy túlságosan hosszú történetnek – tértem ki a válasz elől, és már az ajtó felé araszoltam. – Nem fogok végezni a munkámmal, ha tovább maradok. – Eljössz holnap is? El kellett fojtanom magamban a vágyat, hogy visszakérdezzek: Szeretnéd, hogy eljöjjek? Mekkora hülyeség lett volna arra kényszeríteni egy szomorú és törött szívű angyalt, hogy bevallja, szüksége van rám. Kettőnk közül vajon ki lett volna a szánalmasabb?! Könnyed hangvétellel palástoltam, hogy mennyire felfordult a gyomrom saját magamtól. – Amíg Alma képtelen lesz lépcsőzni, gondolom, eljövök – válaszoltam. – És mivel nem hiszem, hogy csodálatos módon egy éjszaka alatt meggyógyul… Igen, eljövök holnap is. Nem mondta, hogy az jó. Nem mondta azt sem: Már várom, hogy újra beszélgethessek veled. Csak annyit szólt: – Rendben van. – És már el is fordult tőlem, mielőtt még kiléptem volna az ajtón.

A

következő nap nagyjából ugyanígy telt, kivéve, hogy korábban ágyba kerültem, jobban aludtam és később keltem. Nem bántam, hogy éjjel vagyok aktív, de ha kétszer annyi dolgot akartam elintézni, mint általában, be kellett osztanom az erőmet. Újra gyorsan elintéztem a legfontosabb konyhai feladataimat, felmásztam a Nagy Házhoz, és eltöltöttem egy kis időt Almával. A bokája még mindig lila és dagadt volt, de a kenőcs nagyban csillapította a fájdalmát, és a nő háromszor is megköszönte, hogy hoztam neki belőle. Az aznapi étel is ínycsiklandóan illatozott, de erről eszembe jutott valami. – Van elég étel a házban, hogy így folytasd? – kérdeztem. Általában Alma vagy az inas jött le hetente egyszer vagy kétszer, és feltöltötte a készleteiket az iskola raktárából. A raktárt minden héten egyszer feltöltötték a Telfordból érkező

174

szállítmánnyal, amiben mindig volt néhány disznó és csirke is. Ezeket Deborah Elonnal vágatta le és dolgoztatta fel. – Éppen elég egy hétre – válaszolta a nő. – A víz miatt sem kell aggódnom, mert a házba be van vezetve a vezetékes víz. A szennyvíz is lefolyik a földalatti csatornákba. Az feltűnt, hogy senki sem kért meg, húzzak vizet vagy ürítsem ki a vécétartályokat, és ezért nagyon hálás is voltam. Az iskolában is jó vízvezetékrendszer működött, és én már el is feledkeztem arról, milyen értékes is a víz, ha nem elérhető azonnal. – Nem hiszem, hogy fel tudnék csempészni krumpliszsákokat és egész csirkéket – gondolkoztam el. – Attól tartok, ha az igazgatónő nem ér vissza hamarosan, tudatnod kell Deborah-val, hogy segítségre szorulsz. A nő bólintott. – Erre már magamtól is rájöttem. Nem hiszem, hogy le fogok tudni menni a hegyről, de integethetek a tornácról, amíg valaki észre nem vesz. – Jó. Én is figyelni fogok majd, ha esetleg más nem venne észre. Összekészítettem a tálcát és pár perc múlva már be is léptem vele Corban ajtaján. – Itt a vacsorád – jelentettem be. De csak az üres szoba fogadott. Alaposabban körülnéztem, hátha az angyal egy sarokban bujkál, de nem találtam sehol. Persze késő volt már, lehet, hogy egyszerűen elment aludni. Vagy került engem, mert sokkal kevésbé értékelte a piszkálódó megjegyzéseimet, mint ahogy gondoltam. Ekkor azonban feltűnt, hogy a szobában sokkal hűvösebb van, mint amikor azelőtt itt jártam. Letettem a tálcát, és követtem a hideg szellőt a vas csigalépcső tetején nyitva álló csapóajtóhoz, amiről feltételeztem, hogy a tetőre vezet. Az angyal tudta, hogy jövök. Szándékosan hagyta nyitva a csapóajtót: azt akarta, hogy kövessem. Megmarkoltam hát a korlátot, és felmásztam a kanyargó lépcsőn, ki a hideg, csillagos ég alá. Corban a tető túloldalán állt, mintha az alatta elterülő földet bámulná. Gyorsan körbepillantottam. Láttam, hogy az egész tetőt körbeveszi egy alacsony fal, éppen akkora, hogy egy átlagos termetű ember kényelmesen rákönyökölhessen. A födémből néhány cső emelkedett ki itt-ott, és kétoldalt kémények tarkították a képet. Ettől eltekintve egy kopár, üres négyszög alakú tér volt. Nem sok minden volt ott, amin megakadhatott az ember tekintete. A telihold fényénél jól láttam Corban hajának göndör fürtjeit, és ki tudtam venni a szárnyai összefonódó tollainak széleit is. Háttal állt nekem, így jól megfigyelhettem, hogyan kapcsolódnak a jellegzetes, harangformába összehajtott szárnyai a hátához. Láttam, hogy a karját a mellvédre fektette, és a keze ökölbe szorult, de a válla is feszült volt. Biztos voltam benne, hogy hallotta, amikor megérkeztem, de túl makacs voltam ahhoz, hogy én szólaljak meg először, ezért csendben vártunk. Én közben az angyal sziluettjét és testét tanulmányoztam, ő elmerült a gondolataiba, amelyek túl személyesek voltak ahhoz, hogy velem is megossza őket. Amikor megszólalt, máris idegesnek tűnt. – Nem szereted megkönnyíteni mások dolgát, igaz?

175

Ettől elvigyorodtam. – Őszintén? Nem – válaszoltam. Megfordult, a szél fenségesen suhogtatta a szárnyait. – Nem is köszönsz, nem is tudatod velem, hogy itt vagy.

– Tudtad, hogy itt vagyok. – Éppen erről van szó! – Szerinted gonosz vagyok? – Szerintem inkább… – kereste

a megfelelő kifejezést -… szándékosan

bosszantasz. – Ez az egyik legpontosabb jellemzés, amit eddig hallottam magamról.

– A kérdés már csak az: miért. Az a célod, hogy az emberek megutáljanak? – Miért, te megutáltál? – Én másokról beszéltem. – Tudok kedves is lenni, ha olyan kedvem van – válaszoltam. – Jól ki tudok jönni az emberekkel, ha akarok. – Szóval ezt a dühítő viselkedést csak nekem tartogatod.

– Nem csak neked. Nagyon tiszteletlen voltam például az előzőmunkahelyemen a gondnokkal is. – Á, szóval szeretsz packázni a hatalommal, vagy azokkal az emberekkel, akik azt hiszik, hogy feljebbvalók nálad. – Igen. De láthatod, hogy ezzel a viselkedéssel csak magamnak ártok. Néhány hónapja el is vesztettem azt az állást. És az azelőttit és az azelőttit. – Mégsem próbálsz meg alázatosabb és alkalmazkodóbb lenni.

– Van a személyiségem mélyén egy bizonyos ellentmondás – láttam be készségesen. – Nagyon nehezemre esik úgy viselkedni, mint ahogyan azt tőlem várják, még akkor is, ha az a javamat szolgálná. – Vajon hogy tesz szert az ember egy ilyen jellemvonásra? Ó, megvolt annak a története, de fél éjszakán át tartott volna elmesélni. – Gondolom, így születtem – válaszoltam könnyeden. – Nem. Na, itt elvesztem. – Mit nem? Nem hiszed, hogy így születtem?

– Nem utállak – jelentette ki. – Általában nem. – Megpróbálhatok még idegesítőbb lenni, ha kívánod – ajánlottam fel. – Tudatni fogom veled, ha erre lesz szükségem. Furcsa volt hallani, hogy egy angyal azt mondja, nem utál. Persze ez nem jelentette azt, hogy kedvel is, és az egész úgysem számított, mivel nem nagyon hittem, hogy a jövőben több meghitt vallomást fogok hallani ettől a bizonyos angyaltól. Nem tudtam, mit válaszoljak, ezért témát váltottam. – Szóval mit csinálsz idekint, a tetőn?

176

– Azon gondolkoztam, amit mondtál. – Tényleg? Pontosabban? Megdörzsöltem a karom. Nem lehetett több öt foknál, én pedig csak egy vékony kabátot vettem fel, mert arra számítottam, csak addig leszek a szabadban, amíg felmászom a dombra. – A repülésről.

– Tényleg? Úgy

gondolod, készen állsz rá, hogy újra repülj? Meg tudod érezni, hol vannak az épületek és a fák, és…? – Nem, azt még nem – vágott a szavamba. – Még abban sem vagyok biztos, hogy a szárnyaim elbírják a testem súlyát. – Nos, itt nem vagyunk túl magasan a föld felett – vetettem fel. – Csak háromemeletnyire. Leugorhatnál a tetőről és levitorlázhatnál. Óvatos is lennél, mert tudod, hogy közel van a talaj. – Ez is egy lehetőség – válaszolt komoran. – De először valami mást szeretnék kipróbálni. A tetőre fogok visszatérni. – Ez nehezebbnek tűnik – jegyeztem meg.

– Az – bólintott. – Jobb teszt. – És nem félsz, hogy nem tudsz majd tájékozódni? – Természetesen segítened kell. Kiáltoznod kell utánam,

én pedig nem fogok

eltávolodni a háztól annyira, hogy ne halljam a hangod. A boldogság, ami hirtelen elöntött, olyan irracionális volt, hogy rögtön el is akartam pusztítani. – Ennyire megbízol bennem? Nem félsz, hogy csendben maradok, csak hogy összezavarjalak téged? Zavarba akartam ejteni ezzel a kérdéssel, vagy feldühíteni, vagy annyi félelmet kelteni benne, amitől elveti ezt a tervet. De úgy tűnt, ő legalább olyan jól kiismert engem, mint én őt. – Ez esetben – válaszolt – rosszul fogok földet érni, valószínűleg meg is sérülök, megpróbálok majd visszajutni a házba a segítséged nélkül, és soha többé nem akarok majd találkozni veled. így azonban elvesztenéd azt, ami miatt, úgy hiszem, élvezeted leled abban, hogy látogathatsz, bármeddig is tartson ez a helyzet. Egy pillanatra nem jutottam szóhoz. — Ez jó volt – ismertem be végül. — Ugye mindent végiggondoltál, mielőtt még megérkeztem volna? Az angyal elmosolyodott. Valódi mosoly volt, kicsit önelégült és elbizakodott, de be kellett ismernem, hogy tetszett. — Igen – mondta, és lassan elindult, körbe a tető peremén, mintha pontosan meg akarta volna érezni a méreteit. Én utána fordultam, hogy ne veszítsem őt szem elől. – Nem hiszem, hogy képes lennél elárulni engem. Ha én megkérlek, hogy segíts, te pedig megígéred, hogy fogsz, azt hiszem, nem visszakozol. Ó, igen, nagyon is jól kiismert. — Mit csináljak?

177

— Állj a tető közepére, oda, ahol nincsenek csövek és rudak, amikben megbotlanék leszállás közben. Ezek túl kicsik ahhoz, hogy megérezzem őket, és nemegyszer felbuktam már bennük. Én felszállok, teszek néhány kört, majd a hangodat követve leszállok a tetőn. — Milyen messzire tudsz majd elrepülni anélkül, hogy elveszítsd a hangomat? Félrebillentette a fejét, mintha hallgatózna. — Ma csendes az éj, a hangod messzire elhallatszik majd. Amikor észreveszem, hogy halkulni kezd, visszafordulok. — Szóval azt akarod, hogy itt álljak, míg te a levegőben vagy és végig össze-vissza kiabáljak, mint egy hülye? — Nem hiszem, hogy ez nehezedre esne — válaszolt. Még mielőtt időm lett volna felháborodni, megtámasztotta a tenyerét az egyik falon, és egy ugrással a tetejére guggolt. Engem egyszerre nagyon is valódi félelem töltött el. — Corban… – De nem tudtam, mit mondhatnék. Légy óvatos? Mintha ebben a kalandban óvatosan viselkedhetett volna. Biztos, hogy készen állsz erre? Mintha nem én ösztökéltem volna eddig, hogy próbálja meg. Sok szerencsét? Mintha féltettem volna, hogy lezuhan. Egyetlen gyors és kecses mozdulattal felegyenesedett, a szárnyával egyensúlyozott. Azután egy pillanatig mozdulatlanul állt csak, a jellegzetes alakja szépen kirajzolódott a hold fényében. Olyan elemi erő sugárzott belőle, hogy a szívem a torkomban dobogott a látványtól. Ekkor a hatalmas szárnyak lefelé csaptak egyet, a tetőn szél söpört végig, Corban pedig a levegőbe emelkedett. A félelmem egyenesen rettegéssé alakult, amikor oldalra dőlt és megbillent a gyenge szellőtől. Láttam, ahogy a szárnyával kétségbeesetten verdes, a karjával pedig kapálózik a levegőben, mintha küzdene, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Az angyal tett egy esetlen kört a ház felett, és veszélyesen közel suhant el az épület sarka mellett, mielőtt sikerült feljebb emelkednie. Láttam, ahogy kiegyenesíti a testét, a karja megáll, és ekkor mintha ráérzett volna. Emlékezett, hogyan kell csinálni. Corban újra repült. Szélesebb ívben kezdett körözni, ezzel egy időben emelkedett is. Időnként közvetlenül fölém került, és ebből a furcsa helyzetből láttam, ahogy a szárnya megfeszül, éreztem szárnycsapásainak enyhe szelét. A repülő angyal látványa egyszerre volt hihetetlen és gyönyörű. Áhítatot és csodálatot éreztem, mintha az isten leszállt volna mellém és a vállamra tette volna a kezét. Corban egyre szélesebb körben keringett, egyre távolabb került tőlem. Az volt az érzésem, hogy annyira megszédült és megrészegült a repüléstől, hogy már nem volt képes értelmesen gondolkodni és viselkedni. – Corban, ne olyan messzire! – kiáltottam utána, mert eszembe jutott, hogy nekem mi is a szerepem ebben a drámában. – Corban, hallod még a hangom? Válaszként megdöntötte a testét, hogy a szárnyai majdnem merőlegesen álltak a földre, és szűk spirálban lejjebb, felém ereszkedett egy kicsit. – Corban! – kiáltottam. – Hallasz még? Elsuhant a fejem felett, intett nekem és továbbrepült.

178

Megfordultam, hogy kövessem a röptét a tekintetemmel, és közben időnként a nevét kiáltottam. Alkalmanként hozzátettem, hogy túl messzire repült, vagy hogy most már jöjjön vissza. Nem könnyű szavakat találni, ha az ember élő ködkürt gyanánt szolgál éppen. Az agyam azon része, amelyet nem bénított meg a félelem, majd elsüllyedt a szégyentől, hogy ilyen nevetséges helyzetbe került. Ezért inkább torkom szakadtából énekelni kezdtem. Egy altatódalt. Lehet, hogy gúnyolódni fog majd, amiért ezt választottam, de legalább a szövegen nem kellett gondolkodnom. A látszólagos elhamarkodottsága ellenére Corban valóban figyelt a hangomra. Távolabb merészkedett, mint szerettem volna, de majdnem azonnal vissza is tért, mintha érezte volna a határvonalat, amelyen túl már nem hallja a hangom. Nem voltam benne biztos, hogy én hallanám-e őt ilyen távolságból, de tudtam, hogy az ő hallása jobb. Ekkor feltámadt a szél, én pedig megrémültem, hogy el fogja őt téríteni a pályájáról, de csak egy pillanatra bizonytalanodott el, majd, úgy tűnt, eszébe jutott, hogyan kell meglovagolni az áramlatot. Szóval most már csak amiatt kell aggódnom, hogy halálra fagyok-e, gondoltam, miközben a karjaimat dörzsöltem és toporogtam, hogy felmelegedjek egy kicsit. Meguntam az altatót és egy kocsmadalra váltottam. Azon gondolkodtam, vajon az angyal megérti-e a szöveget, vagy csak a dallamfoszlányokat hallja. Eltűnődtem, meddig akar még a levegőben maradni két év kihagyás után. Az is eszembe jutott, hogy talán azért köröz a ház körül, mert fél leszállni. Amint ezt átgondoltam, észrevettem, hogy egyre szűkebb körökben repül, és ahogy közeledik hozzám, egyre alacsonyabbra is ereszkedik. Abbahagytam a dalt, és irányítani kezdtem. – Corban! Erre! Most úgy húsz méter magasan vagy, húsz méterre tőlem. Rendben, most a fal felett vagy, közelebb kell jönnöd! Ez az, még egy kicsit közelebb… Változtatott valamit a szárnyai helyzetén, és ettől teljesen másképpen kezdett haladni: nem repült, hanem lebegett. A teste függőleges irányba fordult, a lábait lefelé nyújtotta, mintha a lábujjaival a talajt akarta volna kitapogatni. A szárnya, amit repülés közben kitárt és nyugodtan tartott, most újra erősen csapkodott a levegőben, hogy egy-két méterre megtartsa a tető felett. Én olyan közel álltam hozzá, hogy minden egyes szárnycsapás szele belém tépett, kifújta a hajamat az arcomból. – Majdnem itt vagy, csak néhány centit ereszkedj! Kinyújtotta a karját, mintha belém akarna kapaszkodni, én pedig meggondolatlanul megfogtam a kezét. Ekkor több dolog történt egyszerre. Corban lába erősen a talajnak csapódott, az angyal pedig rám bukott, közben megkapaszkodott a vállamban, hogy el ne essen. A szárnyai a kettőnk teste mellett csapkodtak, ami lehet, hogy neki segített visszanyerni az egyensúlyát, de engem csak még jobban összezavart és esetlenné tett. A világ egy pillanatra tollak és váratlan forróság mozgó, kaotikus gomolyagává változott, ahogy a testünk egymáshoz csapódott, és mindketten igyekeztünk megvetni a lábunkat valahol. Ekkor az angyal megállt, a karjai a testem köré fonódtak, a szárnyai a vállamra borultak és a hold ezüst fénye beborított minket. Éreztem a heves szívverését és a zihálásának ki- és beáramló szelét, ahogy kifulladva levegő után kapkodott. Ami legjobban meglepett, az a testéből áradó tiszta, sugárzó forróság volt. Tudtam, csak

179

megfeledkeztem róla, hogy az angyalok vére melegebb a halandókénál, hogy meg ne fagyjanak, amikor nagy magasságba emelkednek. Én annyira fáztam, hogy gyakorlatilag bele akartam magam vackolni a testébe, menedéket akartam ásni a hideg elől a bőrébe. Ehelyett vártam még egy pillanatig, amíg magam is biztosan álltam a lábamon, majd hátraléptem, hogy kiszabadíthassam magam a karjai közül. A szárnyai még mindig a lapockáimon pihentek, a tollak csiklandozták a nyakamat. – Sikerült! – kiáltottam. – Megijedtél? Izgatott voltál? Milyen érzés volt?

– Rémisztő. És felvillanyozó. Az elején azt hittem, hogy le fogok zuhanni, nem tudtam felemelkedni, és attól féltem, nekicsapódom valaminek, de aztán elkaptam a légáramlatot és eszembe jutott! Mindenre emlékeztem, mintha csak tegnap lett volna, hogy utoljára repültem! – Eléggé messzire mentél – mondtam bátorító hangon. – Vagy száz méterre és majdnem olyan magasra is. Meg tudtad becsülni, hogy mekkora távolságot tettél meg? – Nem, de azt hiszem, egy kis gyakorlattal képes lennék rá. Ki kellene alakítanom egyfajta számokon alapuló rendszert. Például egyenletes tempóban repülve addig, amíg ötszázig elszámolok, egy bizonyos kilométer távolságba jutok. – Ez úgy hangzik, mintha folytatni akarnád a repülést – jegyeztem meg. – Igen!

Nagyon sok minden van, amivel kísérletezhetek. Például a légnyomás. Bizonyos szinteken más és más a levegő, szóval ha gondosan kikísérletezem, hogy milyen magasan milyen a levegő érzete, meg fogom tudni mondani, hogy milyen magasan járok. Nem tudtam megállni, hogy elnevessem magam. — Ez elég nagyra törően hangzik olyasvalakitől, aki két éve a levegőbe sem emelkedett. Az angyal elvigyorodott. — Tudom! Lassan kell kezdenem és fokozatosan visszaszereznem az erőmet, és meg kell tanulnom, hogy mire vagyok képes és mire nem. De… ezt el sem tudom neked mondani… Az érzés, hogy újra repülök… hihetetlen, hogy ez mennyire hiányzott! – Közelebb lépett hozzám, a hangja egy árnyalatnyival mélyebb lett. – És neked köszönhetem, hogy elég bátorságot öntöttéi belém, hogy újra megpróbáljam. Ó, nem, nem, nem, nem, nem! Nem hagyhattam, hogy egy angyal komolyan beszéljen velem vagy hálás legyen nekem! Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy bárki is így viselkedjen velem. – Képzelheted, mennyire megkönnyebbültem, hogy jól sült el! – válaszoltam. – Ha a földnek csapódtál volna és eltöröd a szárnyad, az az én hibám lenne. — Nem vádoltalak volna ezért — jelentette ki még mindig komoly hangon. — Viccelsz?! Szüntelenül engem vádoltál volna! Életed hátralevő részét egy sötét padláson ücsörögve és a nevemet átkozva töltötted volna! Még jobban gyűlöltél volna, mint azt az angyalt, aki nem segített neked repülni, miután elvesztetted a szemed világát. Éppen eléggé megbántódott ahhoz, hogy hátráljon egy lépést. A szárnyának utolsó tollai is selymesen lecsusszantak a vállamról, én pedig még jobban fáztam, mint azelőtt. 180

– De ellentétben azzal az angyallal, te nagyon is nagy segítség voltál – mondta, és a szavai mögött halvány él hallatszott. – Számítottam rá, hogy végig kiáltozni fogsz, de azt nem vártam, hogy énekelj is! Ráadásul ilyen dalokat! „A semorrah-i félénk angyalkereső? Ezt a dalt utoljára nagyon is kétes társaságban hallottam. – Most is kétes társaságban vagy, csak még nem jöttél rá.

– Ó,

pontosan tisztában voltam ezzel – válaszolt. – De nem volt túl sok lehetőségem megválogatni a társaságomat. Vidáman horkantottam egyet. – Nos, nem bánom, ha gúnyt űzöl a repertoáromból, amíg a hangomra nem teszel megjegyzéseket – fenyegettem meg. – Nem várhatod, hogy egy halandó úgy énekeljen, mint egy angyal. Meglepettnek tűnt. – Ami azt illeti, nagyon is nagy hatással volt rám a hangod – mondta őszintén. – Ugye nem tévedek, és te valójában egy angyal lánya vagy? Ekkor a lehető legostobább dolgot tettem. A lélegzetem elállt, mintha az angyal az elképzelhető legsúlyosabb sértést vágta volna a fejemhez, sarkon fordultam és gyakorlatilag rohanni kezdtem a lépcső felé. Korábban becsuktam a csapóajtót, mert nem akartam, hogy a vak angyal oda tévedjen leszállás közben, és most a fagyott kezeimmel nem tudtam időben feltépni. Corban egyetlen ugrással, egy tollkavalkádban mellettem termett, megfogta a karom és felemelt, mielőtt elmenekülhettem volna előle. – Moriah, nagyon sajnálom, nem akartalak megsérteni – kérlelt.

– Nem

sértődtem meg – nyögtem ki vacogó fogakkal. Megpróbáltam kitépni magam a szorításából, de a kezei automatikusan szorosabban fogtak. A testének melege és a különleges testi erő… Ó, angyalnak lenni jó sok előnnyel járt. – Csak nem akarok tovább beszélgetni. – Te fázol – állapította meg csodálkozó hangon, mintha csak akkor vette volna észre a bőröm hűvösét. A másik kezét is felemelte, és átfogta vele a szabad karomat. – Miért nem szóltál korábban? – Hát, először néztem, ahogy repülsz, utána hallgattam, hogy milyen csodálatos volt repülni, azután pedig vitáztam veled, így nem jutott rá idő. Váratlanul elengedte a karom és a mellkasára szorított. A szárnyai összezáródtak a hátam mögött, mint egy puha selyemgubó. – Fel kell melegedned. – Ezt odabent is elintézhetjük – javasoltam. Nem volt könnyű ezt meggyőzően előadni, amikor szorosan hozzá bújva álltam, és élveztem a testéből áradó forróságot. – Mindjárt. – válaszolt. – Miért nem szeretsz beszélni arról, hogy egy angyal gyermeke vagy? Már vártam ezt a kérdést, és addigra már újra teljes páncélzatban voltam. – Mégis, vajon miért? – kérdeztem metszően gúnyos hangon. – Ó, talán azért, mert az anyám egy angyalkereső volt, és az ilyesmire nem büszke az ember. Vagy talán azért, mert egyike voltam a sok száz gyereknek, akiket az utcára dobott az anyjuk, aki nem akarta, hogy terhére legyen egy halandó gyerek. De az is lehet, hogy csak azért, mert nem vágytam arra, hogy sajnálj vagy lenézz. Rövid ideig csendben maradt. 181

– Hogyan kerültél a Gábriel Iskolába? – kérdezett rá végül. Felnevettem és kibontakoztam az öleléséből. Jovah csontjaira mondom, kutya hideg volt, ha az ember egy angyal szárnyainak védelméből lépett ki az éjszakába. – Ez csak egy nagyon is kalandos életút legutolsó állomása — vetettem oda. – Most lemegyek. A vacsorád mostanra biztosan kihűlt már, de gondolom, étvágyad lesz. Az ellenálló ajtó ezúttal könnyedén nyílt, én pedig gyorsan leszaladtam a kanyargó lépcsőn a padlás jóleső melegébe. Corban, aki, úgy tűnt, megtanult biztonságosan közlekedni a lépcsőfokokon anélkül, hogy látta volna őket, közvetlenül mögöttem jött. – Itt maradsz és eszel velem? — kérdezte.

– Nem. Már így is túl sokáig maradtam. – Holnap visszajössz? Akartam, és nem akartam jönni. Attól, hogy akartam, még kevésbé akartam. De gyűlöltem volna, ha valaki más jön a Nagy Házba és rátalál a vak angyalra. – Gondolom – böktem ki barátságtalanul. – Valakinek gondoskodnia kell rólad.

– Tudsz

korábban jönni vagy tovább maradni? Minél többet repülök, annál gyorsabban nyerem vissza az erőmet. – Nem hiszem – vágtam rá. – Titokban járok ide.

– Titokban? Miért? – kérdezte. – Mert senki sem tudhatja meg, hogy egy vak angyal bujkál a Nagy Házban, azért – csaptam le rá csúfondárosan. – Azt hittem, ez a te parancsodra van így. Mindannyiunkat figyelmeztettek, hogy ne jöjjünk ide. Az emberek azt hiszik, kísértetek járnak itt, szóval amúgy is mindenki fél a háztól. – Akkor te vajon miért kezdtél ide járni? Sóhajtottam egy nagyot, és egy féligazsággal válaszoltam az angyalnak. – Mert én olyan vagyok, aki mindig oda megy, ahová nem szabadna. Azt hittem, mostanra erre magadtól is rájöttél. Az angyal halványan elmosolyodott. – Rájöttem. De tőled akartam hallani. Dühösen mordultam fel. Ha én is annyira idegesítő voltam, mint amennyire az angyal feldühített engem, akkor már kezdtem érteni, miért utáltak engem olyan sokan. – Szóval igen, gondolom, visszajövök még – mondtam, és elindultam az ajtó felé.

– És akkor megint gyakorolhatjuk a repülést? – kérdezte. Annyira izgatottnak, boldognak és reményteljesnek tűnt, hogy nem volt szívem kétértelmű választ adni neki. – Igen – bólintottam hát. – Akkor megint gyakorolhatod a repülést.

182

4. FEJEZET

M

ásnap, amikor a konyhába léptem, hogy segítsek eltakarítani a vacsora maradványait, mindenki elhallgatott és némán meredt rám. Kíváncsi arckifejezés mögé rejtettem az ösztönös balsejtelmemet. – Mi baj? – kérdeztem.

–A

Nagy Ház házvezetőnője látni akar téged – mondta Deborah és fürkésző tekintettel nézett rám. Ettől kicsit megkönnyebbültem. Tehát Alma megtalálta a módját, hogy jelezzen és segítséget kérjen. – Tényleg? Miért?

– Azt mondja, ismer téged – szólt bele Elon. – Hogy korábban együtt dolgoztatok Luminaux-ban, valami boltban. Valamelyik nap meglátott téged az udvaron és megismert. – Alma itt van?! – kiáltottam fel. Nagyon megkönnyítette a dolgomat, gyerekjáték volt beleugrani a szerepembe. – Fogalmam sem volt! Már régen elvesztettem őt szem elől. – Megkérdezte – vette vissza a szót Deborah —, hogy tudnálak-e nélkülözni néhány napig, mert őt baleset érte és nem tud mozogni rendesen. – Jaj, ne! Mi történt?

– Elesett

és kibicsaklott a bokája – magyarázta Elon. – És most, hogy az igazgatónő elutazott, teljesen egyedül van abban a házban. – Kiugrált a tornácra és ott lengetett egy piros kendőt, amíg valaki meglátta – tette hozzá Judith. – Persze mindenki félt felmenni oda, hogy megnézze, mi a baj – folytatta Rhesa. – Tudod, abban a házban kísértetek járnak! Végül felküldtük az egyik fiút, az a nő meg téged kért. – Azt akarja, hogy esténként felmenj hozzá, segíts vacsorát készíteni és tisztán tartani a házat – mondta Deborah. – Gondolom, ott kellene lenned néhány óráig, de éjszakára nem kell ott maradnod. Ennek hallatán megdermedtem. Almának valószínűleg legfeljebb fél órára volt rám szüksége, sőt, amíg volt étel a házban, talán egyáltalán nem is. Nem ő volt hát, aki azt akarta, hogy ott maradjak… – Az jó. Nem akarnám ott tölteni az éjszakát! – helyeseltem. – Az a hely a frászt hozza rám. – Még egy meggyőző borzongást is sikerült előadnom. Judith szólalt meg, a hangja megtévesztően gyengéd volt. – Gondolom, valakinek át kell vennie a műszakodat éjjel, a konyhában – mondta. – Nem hiszem, hogy mind a két helyen el tudnád végezni a munkád. – Igen, Rhesának átmenetileg vissza kell térnie az éjjeli műszakba – jelentette ki Deborah.

183

Judith rám vigyorgott a főszakács háta mögött: mindketten utáltuk Rhesát. Ő azonnal nyafogni is kezdett. – De én gyűlölöm az éjszakai munkát! Nem valaki más lenne most a soros?!

– Ne nyafogj! – szólt rá Deborah. – Biztos vagyok benne, hogy csak néhány napról van szó. Én ebben már nem voltam ennyire biztos, de persze ezt nem említettem egy szóval sem. Kicsit megijedtem, ugyanakkor izgatott is lettem attól, hogy Corban ilyen nagy erősfeszítést tett, csak hogy gondoskodjon róla, hogy én továbbra is a segítségére lehessek. Persze tényleg nem volt más, akit megkérhetett volna erre. És nem kimondottan bók volt, hogy én voltam az egyetlen, akit a Gábriel Iskolából ismert. – Mikor menjek fel a Nagy Házba? Most? Már olyan késő van.

– Alma azt kérte,

mindenképpen menj fel hozzá, bármilyen késő is van, szóval

indulás! – Ez nem igazságos! – morgott Rhesa, de Deborah egy fenyegető pillantást vetett rá, és ő ettől azonnal elhallgatott. Nem, ez tényleg nem igazságos, mondtam volna neki legszívesebben. Az angyalok önző és önkényeskedő lények. Nem érdekli őket, hogy kinek mekkora kellemetlenséget okoznak, amíg minden óhajuk teljesül. És nem lehet nekik ellentmondani, szóval nincs más választásod, mint engedelmeskedni nekik vagy elmenekülni. Én azonban azon kaptam magam, hogy ez elől a bizonyos angyal elől nem akartam elmenekülni.

M

ost, hogy már nem kellett titokban lopakodnom a Nagy Házba, vihettem fel Almának friss élelmiszereket, amikor néhány perc múlva nekivágtam a dombnak. Alma a konyhában üldögélt és teázott, amikor megérkeztem. Megdicsértem a cselét, miközben a krumplit az éléskamrába, a vajtömböt pedig az asztalra tettem. – Szóval mi a neve az üzletnek, ahol együtt dolgoztunk? – kérdeztem. – Csak ha bárki rákérdezne. – Ami azt illeti, tényleg vezettem ott egy ruhaüzletet, azt akár ki is sajátíthatjuk magunknak- mondta. — Jártál már Luminaux-ban? Csúfolódva a mellkasomra szorítottam a kezem, mintha azon nyomban elaléltam volna. – Ó, a kék város! Ha engem kérdezel, a legszebb hely egész Samariában! – A kézművesek városa volt, tele zenészekkel, fazekasokkal, ékszerészekkel és festőkkel. Gondolkodás nélkül odaköltöznék. Ha biztonságos lenne. – Látom, utazgattál egy kicsit. Bólintottam. – Éltem már Semorrah-ban, Castelanában és Velorában is, de a legtöbb időt Monteverdében töltöttem.

184

Láttam, hogy ez felkeltette az érdeklődését: a legtöbb nőből, aki túl sokáig marad az angyalok egy erődítménye közelében, angyalkereső lesz. De Alma nem kérdezett semmit. – Csak hogy tudd – mondta –, az angelo kérte a segítségedet, nem én. Én nagyon jól elboldogultam volna magam is. Ezen mosolyognom kellett, de inkább azt kérdeztem meg: – Na és mit csinált? Lekiabált neked a lépcsőn? Alma megrázta a fejét. Még mindig riadtnak tűnt kicsit. – Lejött, és lehozta magával az ebéd edényeit is. Most először járt itt lent azóta, hogy… Hát, szerintem azóta, hogy megérkezett. Aggódtam, hogy beveri a fejét egy ajtókeretbe vagy beakad a szárnya egy szögbe, de nagyon jól boldogult. – Igen, korántsem annyira gyámoltalan, mint amilyennek mutatja magát. Alma arcán láttam, hogy egyetért, de mégsem volt képes rosszat szólni egy angyalról. – Akárhogy is, azt mondta, úgy hallotta, dupla munkát végzel, és azt akarta, hogy ennek véget vessünk, de ahhoz ragaszkodott, hogy továbbra is te vidd fel neki az ételét. – Egy gyanakvó pillantást vetett rám. – Nem szereti az idegeneket, de azt hiszem, téged már megszokott. Azt hiszem, szeret veled lenni. Egészen pontosan mit csináltál, hogy kicsábítsd őt a gyötrődéséből? – A legjobb lesz, ha most akkor felviszem neki a vacsoráját – vetettem fel, és megpakoltam a tálcát. Alma a tányérok felé intett. – Elég ételt készítettem, hogy mindkettőtöknek jusson. Azt hiszem, örül, ha társaságban ehet. Ó, Alma éles tekintete nem siklott el semmi felett. De én csak ennyit mondtam: – Ennek örülök. Éhes vagyok.

C

orban már várt rám, amikor a legfelső emeletre értem. Nem ült, mint eddig, hanem talpon volt, mintha idegesen mászkált volna fel és alá, mielőtt megérkeztem. – Jó, hogy megjöttél! – üdvözölt. – Ugye nem felejtettél el kabátot hozni magaddal? Ma este is hideg van odakint. A lelkesedése mosolyt csalt az arcomra. – Igen, és egy kötött pulóvert is vettem alá – jelentettem. – de ha ma sokáig odakint akarsz maradni, nem ehetnénk először? Nem csak megfagyni, de éhen halni sem szeretnék. Corban egy kicsit habozott, de azután beleegyezett: – Hát legyen! – A nagy asztalhoz lépett. Szinte olvasni tudtam a gondolataiban: nem akarta evésre vesztegetni a drága idejét, de a szükségleteimmel szemben sem akart érzéketlennek tűnni. Igyekezett valaki másra is tekintettel lenni. Valószínűleg életében először, gondoltam, miközben odaléptem mellé, az asztalhoz. 185

Gyorsan ettünk, és húsz perc múlva már a tetőn is voltunk. A hold már csökkenni kezdett, és a felhők is vastagabbak voltak az égen, kicsit sötétebb volt, mint előző nap. Corbant ez persze nem zavarta. Egyenesen az északi falhoz ment, és a kezét a durva kövekre fektette. – Csak úgy, mint tegnap – szólt és már fel is rugaszkodott a peremre. Ott felegyenesedett és egy pillanatra megállt. Megrebegtette a szárnyait, mintha vízcseppeket vagy port akart volna lerázni róluk, majd két nagyot csapott. És már repült is. Egy-két pillanatig újra megfeledkeztem a szerepemről, annyira megbabonázott a lehetetlen, elképesztő repülés. A falhoz futottam, hogy láthassam, ahogy a levegőben suhan, majd fordul. Az előzőnapi bizonytalanságnak már nyoma sem volt: a szárnycsapásai erősek és egyenletesek voltak, a manőverei magabiztosak. Gyorsabban emelkedett, mint tegnap, majd spirál alakban távolodni kezdett, és engem megrohant a félelem, hogy hallótávolságon kívül kerül, mielőtt egyáltalán eszembe jutna, hogy énekelnem kell. Ezért kapkodva vettem hát egy nagy levegőt és belekezdtem az első dalba, ami eszembe jutott. Ez történetesen egy manadavvi ballada volt, de ezt fel sem fogtam, míg az első versszak végére nem értem. Akkor azonban iszonyatosan megundorodtam magamtól. A választásom bizonyára még több kérdést szül majd az angyalban, mint az előzőesti kocsmadal, már ha egyáltalán felismeri az éneket. Reméltem, hogy nem fogja. Befejeztem mind a három versszakot, csak azért is alapon, és olyan dalt választottam, ami a lehető legjobban különbözött az előzőtől: egy edori szerelmes éneket. Hadd tegyen csak megjegyzéseket a csapongó ízlésemre, az még mindig jobb volt, mintha rákérdezett volna, miért ismerem ilyen jól a manadavvi szokásokat. Mire az este véget ért, már örültem is neki, hogy ilyen sok különböző éneket ismerek, mert Corban több mint egy óra hosszáig a levegőben maradt. Soha nem tévesztettem őt szem elől a felhős égen, de nemegyszer biztos voltam benne, hogy túl magasra emelkedett vagy túl távolra kanyarodott ki ahhoz, hogy hallhasson engem. Azt gondoltam, szándékosan került ilyen messzire: be akarta bizonyítani magának, hogy el tudja szakítani a hangom pórázát, de biztonságosan vissza tud térni, ha akar. Nagyon reméltem, hogy igaza van. El sem tudtam képzelni, mihez fognék, ha eltűnne az éjben, és nekem fogalmam sem lenne, hol ér földet. Ilyen baleset azonban nem történt. Amikor már azt hittem, a hangom bármelyik pillanatban cserben hagyhat, megláttam őt elsuhanni a tökéletlenül kerek hold előtt. Lebukott és zuhanni kezdett a föld felé. Nekem úgy tűnt, túl gyorsan is, ezért amikor hallótávolságba ért, abbahagytam az éneklést és kiáltozni kezdtem. – Corban, lassíts! Túl közel vagy! Le fogsz zuhanni! Hallottam, hogy felnevet, majd tesz valamit, amitől a zuhanórepülése drámaian lelassult. Egy perc múlva már egy-két méterrel a tető felett lebegett, és az éjszaka szeles lett a szárnycsapásaitól. Vettem egy nagy levegőt. – Rendben. Úgy másfél méterrel vagy felettem. Ereszkedj lefelé, de lassan! Nyújtom neked a kezem, fogd meg,., még egy kicsit…!

186

És megvan! Az ujjai az enyémek köré fonódtak, a teste azonban még annyira elmerült a repülésben, hogy az angyal felemelt, lábujjhegyre kellett állnom. Olyan volt, mint egy csónak, ami nekifeszül a hajókötélnek, és majdnem elrántja magát a mólótól. Corban ezután egyszerre megvetette a lábát a tetőn, a mozgás pedig olyan hirtelen szűnt meg, hogy a váratlan változástól majdnem egymás karjaiba zuhantunk. Egy zaklatott pillanatig nem éreztem mást, csak tollakat, a testének forróságát és szédülést, mielőtt mindketten felegyenesedtünk és én hátráltam egy lépést. Azonnal elengedte a kezem. – Ez még jobb volt, mint tegnap! – kiáltott fel boldogan. – Visszatértek a dolgok: emlékeztem, hogyan kell bedőlni egy kanyarba és levitorlázni egy leszálló légáramlaton. És minden annyira… annyira könnyedén ment! El sem hiszem, hogy ettől féltem eddig! Nem tudtam megállni, hogy fel ne kacagjak. Ez az angyal már egyáltalán nem az volt, akivel néhány napja először találkoztam. Lehet, hogy csak a holdfény tette, amit annyira megigézett Corban szárnyainak rajza, hogy az kénytelen volt ezüst ragyogással bevonni az angyalt, de most Corbanból sugárzott az izgatottság és a remény. Még a bőréből is halvány fény áradt. Én, vele ellentétben, éreztem, hogy teljesen az árnyékba burkolózom. Corban valószínűleg még akkor sem látott volna meg, ha történetesen nem lett volna vak. – Kitűnő! – válaszoltam. – Minél többet gyakorolsz, annál gyorsabban visszatérnek az emlékek. A lelkesedése ekkor azonban egy kicsit alábbhagyott, az arcára elégedetlenség ült. – Nos, úgy nem sokat tudok megtanulni, ha csak az iskola felett körözök – jelentette ki. – Távolabbra kell mennem, hosszabb ideig kell a levegőben maradnom. – Kialakíthatnál magadnak útvonalakat, amiken bizonyos helyekre eljuthatsz innen – javasoltam. – Olyan utakat, amiken mindig találsz valamilyen jelet, amiből tudod, merre jársz éppen. Nagyon figyelt. – Igen. Például ha tíz percig repülök abba az irányba – egyenesen északra mutatott –, hallok egy távoli zajt, ha fúj a szél. Valamiféle csattogást. Véletlenül pontosan tudtam, hogy miről beszél. Amikor az iskolába érkeztem, elhaladtam a mellett a hely mellett, és megkértem a kocsist, álljon meg, hogy körbe tudjak nézni. – Az egy elhagyatott bánya. Öt vagy hat összedőlt épület van ott és egy szélmalom, ami valószínűleg egy szivattyút működtetett régen, amivel a vizet pumpálták a felszínre. A vitorlák fele leesett már, de ha fúj a szél, még forog a kerék, és a vászon az egyik épületnek csapódik. – Azt tehát tudni fogom, mikor járok felette – lelkendezett. — Azután találhatok egy másik, közeli tájékozódási pontot és még néhány kilométert repülhetek. – Végül pedig egyik ponttól a másikig bárhová eljuthatsz Samariában! De ez már túl sok volt neki. – Ez lehetetlennek tűnik – csóválta a fejét. – Nagyon sok tényezőt figyelembe kell venni. A szél hatását, ami eltéríthet a helyes iránytól, vagy azt, hogy bármilyen

187

ember által épített tárgy bármikor elpusztulhat és akkor elvész a jel is. Kilométereken át repülhetnék rossz irányba anélkül, hogy észrevenném, és teljesen eltévedhetnék. Az ég felé lendítettem a karom. – Hát jó! Keress csak nyugodtan okokat arra, hogy miért nem fog menni, ahelyett, hogy kitalálnád, hogyan sikerülhet! – kiáltottam. – Én most bemegyek, mielőtt halálra fagyok. – Én csak tisztában vagyok azzal, hogy vannak akadályok – szállt vitába velem Corban, miközben jött utánam a csapóajtóhoz, majd le a lépcsőn. – Szeretnék újra repülni, de óvatosnak kell lennem. Egyenesen az asztalhoz mentem, amely terítve volt a vacsora nyomaival, és lehajtottam egy pohár vizet. Az éneklés és utána a kiabálás teljesen kiszárította a torkomat. – Rendben – békültem meg egy kicsit. – Igazad van, hogy nem akarod elsietni a dolgot. De nem hiszem, hogy fel kellene adnod. – Nem adom fel. Csak több segítségre van szükségem – jelentette ki. – Velem kell jönnöd. Az utolsó korty vizet félrenyeltem. – Veled menni? Hová?

– A levegőbe, amikor legközelebb repülök. Szájtátva meredtem rá, képtelen voltam bármit is kinyögni. Ó, repültem én már egy angyal karjaiban. De nem messzire, már nagyon régen és nem a saját akaratomból. Szóval eszem ágában sem volt újra átélni azt az élményt. – Azt nem – böktem végül ki kurtán. – De ez jó gondolat. Bárhová el tudsz menni, ha viszel magaddal valakit, aki meg tudja mondani, merre jársz. A szavaim ismét felkeltették a kíváncsiságát. Oldalra billentette a fejét. – Te félsz egy angyallal repülni? – kérdezte hitetlenkedve. – Te? Hiszen te nem félsz semmitől! Sőt, szerinted másoknak sem lenne mitől félniük! – Nem félek – vágtam rá keményen. – Csak nem érdekel a dolog.

– Pedig úgy látszik, hogy félsz! – Akkor lehet, hogy mégsem vagy olyan jó emberismerő, mint amilyennek tartod magad. – Tériszonyod van? Vannak emberek, akik még egy magasabb épület tetejének a szélére sem mernek kiállni. – Semmi bajom a magassággal. Corban…

– Repültél már valaha? Varázslatos élmény! Nem csak az, hogy a levegőben vagy, minden felett, hanem a sebesség, a száguldás, az, hogy úgy érzed, nincsenek határok… Azt hittem, ez olyasmi, amit te nagyon is élveznél. Nem szóltam egy szót sem. Ő mégis tudta, hogy hol vagyok, mert tett egy lépést felém. – Már repültél – állapította meg. – És nem élvezted. De miért? Néhány angyal nincs tekintettel arra, hogy érzi magát az ember utasa, ezt tudom. Túl magasra emelkednek, elfelejtik, hogy milyen hideg van ott egy halandó számára.

188

– És

te bizonyára soha nem voltál ilyen gondatlan angyal, igaz?! – gúnyoltam, mert reméltem, hogy a csípős hangvételem miatt ejti a témát. – Te mindig is annyi részvétet éreztél! Ő azonban elsiklott a szavaim mellett és még közelebb lépett hozzám. – De biztosan nem ez a baj. Nem tudom elképzelni, hogy te némán szenvedsz, csak hogy kedvére tegyél egy angyalnak. Nem, te rögtön szóltál volna, ha csak a kényelemről lett volna szó. Letettem a vizespoharamat, hátat fordítottam, neki és lekezdtem pakolni az edényeket. – Én most leviszem ezeket a konyhába… De Corban megmarkolta a karom és maga felé fordított. Az elkomorult szemét félig lehunyta, mintha a többi érzékét akarta volna segíteni, hogy megérezze velük azt, amit én nem akartam kiadni. – Voltál már egy angyal karjaiban, de akaratod ellenére – gondolkodott hangosan. – Lehet, hogy valamiféle jogi vitába keveredtél. Talán tárgyalásra vittek egy angyali erődbe? Vagy esetleg ítélethirdetésre? Továbbra sem válaszoltam, de tudtam, érzi, hogy remegek. Meg sem próbáltam elhúzódni tőle, olyan szorosan markolta a karomat és már tudtam, hogy milyen erős. – Egy döntőbíróság elé — határozta el. — A te szavad állt valaki máséval szemben. Mi volt a vád? És ki volt a vádlód? – Elmondom, ha elengedsz. Az angyal elmosolyodott. – Ha most elengedlek, kiszaladsz a szobából.

– Corban, ez egy ősrégi történet. – De még mindig kísért téged –

állapította meg. – Hallani akarom. – Amikor továbbra sem szóltam egy szót sem, alkudozni kezdett. – Legalább azt mondd meg, hogy hol volt a tárgyalás! Ha angyal vitt oda téged, akkor biztosan az egyik angyali erődben! – Az Eyrie-ben – válaszoltam megadóan. Felvonta a szemöldökét. – Az ügyed az arkangyal elé került?

– Igen. – Lenyűgöző! Ki volt a vádlód? – A munkaadóm. Egy manadavvi

földesúr, akinek fent, Monteverdében voltak

birtokai. – És mi volt a bűn, amivel vádoltak? Vettem egy mély levegőt. – Gyilkossági kísérlet. Ez annyira meglepte, hogy még el is engedte a karom. Majdnem nekiiramodtam az ajtó felé, de tudtam, hogy semmi értelme nem lett volna. Még ha most el is szököm előle, ragaszkodott volna hozzá, hogy valamikor máskor elmeséljem neki az egész történetemet. Nem hagyott volna békén, amíg minden részletet ki nem szed belőlem, vagy amíg én el nem tűnök előle és a Gábriel Iskolából. 189

Márpedig én már belefáradtam a menekülésbe. – Megpróbáltam megölni egy férfit – közöltem fakó hangon. – És csak azt bánom, hogy nem jártam sikerrel. Corban bólintott, és a legnagyobb meglepetésemre kihúzta az asztal alól az egyik vékony támlás széket. – Azt hiszem, ez olyan történet, amit elejétől a végéig akarok hallani – jelentette ki, letelepedett, és a szárnyait elrendezte a háta mögött. – Szóval miért nem ülsz le te is és mesélsz el mindent, részletesen? Lassan leültem vele szemben. Ő töltött még vizet, először magának, majd nekem is, és egyetlen cseppet sem öntött ki. Most először kívántam, hogy bárcsak Alma egy kis bort is küldött volna a vacsora mellé. – Néhány éve munkát kaptam egy mandavvi földesúr háztartásában, és…

– Elölről! – vágott a szavamba. – Korábbról kezdd! Jovah édes énekére, ez az angyal az egész élettörténetemet hallani akarja?! Elhúztam a szám, bár tudtam, hogy nem látja, majd nyugalmat erőltettem magamra, és mesélni kezdtem. – Már mondtam, hogy egy angyalkereső lánya vagyok, és évekig vadon kószáltam Monteverde utcáin. Egy nap éppen egy pékségnél koldultam kenyeret, amikor a tulajdonos azt mondta, szüksége lenne egy kis segítségre a konyhán, és ha hajlandó vagyok megdolgozni a kosztért és kvártélyért, kitanulhatom mellette a szakmát. Én annyira nem voltam bolond, hogy nemet mondjak, és tizenhárom évig mellette maradtam. Megvontam a vállam. Dorothea gyakorlatias volt, őszinte, mindig fáradt és nem különösebben szeretetteljes. Én legalábbis soha nem szerettem meg, és ő sem szeretett engem. De tiszteltem és nagyon sokat tanultam tőle. Ráadásul Monteverde minden házát és sikátorát megismertem, ahogy kiszállítottam az árut. – Amikor megöregedett és nyugdíjba vonult, az üzletet eladta az unokaöccsének, nekem pedig igyekezett új helyet találni. Az unokaöcs és én soha nem jöttünk ki jól – tettem hozzá. Azóta biztosan nem, hogy tökön rúgtam, miután megpróbált benyúlni az ingem alá. így kerültem egy mandavvi földesúr házába alkalmazottnak. Jó állás volt, legalábbis mindenki ezt gondolta. – De nem így lett.

– Jól indult – válaszoltam. – A fizetség jó volt, a munka pedig nem keményebb, mint amihez már hozzászoktam. A többi szolgálóval is jól kijöttem. – Különösen egy korombeli lánnyal barátkoztam össze. Az ő története még az enyémnél is homályosabb volt. Én meg voltam róla győződve, hogy Olive egy mandavvi úr és egy szolgáló törvénytelen gyereke. Volt benne valami a jellegzetes mandavvi vonásokból: magas volt az arccsontja és tökéletesen sima a bőre. Az összes istállófiú és inas megőrült érte, de Olive jól kordában tudta őket tartani. Számára két lehetőség volt: házasság vagy semmi, más nem jöhetett szóba. Egyértelmű volt, hogy nem akarja az anyja példáját követni. Sokat mesélt arról, hogy félre akar tenni egy kis pénzt, hogy abból saját üzletet nyisson Monteverdében vagy az egyik folyóparti városban. Igazából már arról beszéltünk, hogy összedobjuk, amink van, és együtt kezdünk vállalkozásba. Mióta az eszemet tudom, akkor először mertem álmodozni.

190

– Gondolom, mi történhetett – szólalt meg csendben Corban. – Az úr érdeklődni kezdett irántad, meglehetősen erőszakosan, te pedig védekeztél. Felhorkantam. – Ó, nem, az én alkatom nem megfelelő arra, hogy magára vonja egy arisztokrata figyelmét – mondtam. – Különben is, tudtam, hogyan kell úgy öltözködnöm és viselkednem, hogy ne keltsek olyan feltűnést, amire nem vágytam. De ott volt Olive. Ő volt az, akit az úr nem tudott kiverni a fejéből. Idővel kialakult a szokás, hogy mindig ketten, együtt dolgoztunk. Én mindig hordtam magamnál egy kést a szoknyám alá rejtve, Olive azonban nem félt az úrtól, úgy tűnt, nem fogta fel, mennyire veszélyes férfi. Persze kerülte, amennyire tudta, de nem feküdt álmatlanul éjszakánként az ágyában amiatt aggódva, hogy mit tehet meg vele a ház ura. Pedig jobban tette volna. Ő arra sem fecsérelte az idejét, hogy felfedezze az ősi udvarház labirintusszerű folyosóit és kiderítse, melyik szolgaajtó melyik lakosztályba vezet. Én igen. Végül már akkor is tájékozódni tudtam volna az ötven hálószobás házban, ha vak lettem volna, akár Corban. Olyan folyosókat ismertem, amelyekre – erre meg mertem volna esküdni – senki sem emlékezett már. Még az egerek is megfeledkeztek róluk. – Mi történt Olive-val? – sürgetett meg Corban, amikor túl hosszú ideig szótlan maradtam. Nem akartam szavakba önteni, nem akartam újra felidézni a jelenetet, nem akartam még egyszer átélni azokat a szörnyű pillanatokat. Ezért olyan gyorsan hadartam el a történetet, amilyen gyorsan csak tudtam. – Egy éjjel az úr erőszakkal magával vitte a szobájába. Olive ellenkezett, küzdött vele, a férfi reagált erre, és mire odaértem, a lány már nem lélegzett. – Vettem egy nagy levegőt, mert valamiért kifulladtam. – Amikor ott hagytam őket, az úr annyira vérzett, hogy azt hittem, biztosan nem marad életben. Egy pillanatig tökéletes csend ereszkedett kettőnkre. Nos, a legrosszabb részén túl vagyunk, gondoltam. Íme, a valóság, ami meghatározza az életemet. Ha fájdalmat okozol nekem, én viszonzom a fájdalmat. Nem számít, hogy ki vagy és mi lesz a következménye. És mindig éber vagyok, várom, mikor ér a következő csapás. Dacosan vártam, hogy Corban arcán meglássam az undort vagy a dühöt. Leginkább az dühített, hogy közben már előre sajnáltam azt, ami történni fog. Most kizavar majd a szobából. Soha többé nem akar majd látni. Kit érdekel?! Ez is csak egy angyal, önző, képmutató és teli van hatalomvággyal, mint az összes többi. Biztos voltam benne, hogy a történetem sokkolja majd. De nem az a része, hogy egy manadavvi földesúr kéjért gyilkolt, hanem hogy egy szolgálólány azt hitte, joga van bosszút állni. Rá sem bírtam nézni, míg vártam az ítéletét. Amikor végre megszólalt, a hangja megdöbbent volt. – Te vagy az?! – kérdezte. – Te támadtad meg Reuel Harth-ot? Megkockáztattam, hogy egy röpke pillantást vessek az arcára. Nem láttam ott mást, csak csodálkozást. – Ismered őt?

– Ismertem. Mindenki ismerte. Bizonyára örömmel hallod majd, hogy meghalt. 191

Felszisszentem. – Szenvedett? Corban szája néma kacajra nyílt. – Nem annyira, mint amennyire, felteszem, szeretted volna, de az utolsó három éve így is elég csúnya volt. Az arcán, tudod, súlyos sérüléseket szenvedett a fegyveredtől, bármit is használtál. A hírneve pedig teljesen odalett. Mind a manadavvik, mind pedig az angyalok kiközösítették. – Mert megerőszakolt egy szolgálólányt?

– Mert megölte őt – javított ki Corban. – Látom, a lehető legrosszabb véleménnyel vagy a samariai igazságszolgáltatásról, de az arkangyal ésszerű etikai normák szerint ítél, és különben sem kedvelte Reuelt soha. Boldogan szabott ki rá hihetetlen pénzbüntetést és szégyenítette meg a nyilvánosság előtt. Szívesen hozott volna még súlyosabb ítéletet, de Reuel nem volt hajlandó bevallani a tettét és nem volt megkérdőjelezhetetlen bizonyíték ellene. A szolgálók legnagyobb része túlságosan félt ahhoz, hogy egyáltalán vallomást tegyen, Reuel felesége pedig egyáltalán nem szólalt meg a tárgyaláson. – Én elmondhattam volna nekik! – fakadtam ki indulatosan, de azonnal el is hallgattam. – Pontosan. Csakhogy a nő, aki ilyen drámai módon sietett a barátja segítségére, és akit kifejezetten azért vittek az Eyrie-be, hogy terhelő vallomást tegyen Reuelre, még a tárgyalás kezdete előtt titokzatos módon eltűnt. Összefontam a karom a mellkasomon és meredten néztem az angyalra, a bensőmben azonban, úgy éreztem, tátongó űr nyílt. A manadavvi úr azért úszta meg keményebb büntetés nélkül, mert én elmenekültem? Ezek szerint éppen én voltam az, aki elárultam Olive-ot? Corban választ adott a ki nem mondott, keserves lelkiismeret-furdalásomra. – Gondolom, túl sokat a vallomásod sem változtatott volna a dolgon. A bírság összege talán magasabb lett volna, a nyilvános elítélést élesebben fogalmazták volna meg, de a végeredmény nagyjából ugyanaz lett volna. – Köszönöm – suttogtam.

– Mindig is érdekek azonban – folytatta –, hogy hogyan szöktél meg. Most már kész az új út, amin az emberek ki- és bejárhatnak, de a tárgyalás idején még alig kezdték építeni. Felteszem, nem tartottak bezárva, de akkoriban az Eyrie-ból csak egy angyal karjaiban lehetett távozni. Hogyan sikerült eltűnnöd? – Felfedezőútra indultam – válaszoltam. Annyira megráztak az este fejleményei, hogy alig voltam képes normális hangon folytatni a beszélgetést. – Egy nap rátaláltam arra a… nem tudom igazán elmagyarázni… egy nyitott akna volt az erőd hátsó részében. Volt benne egy furcsa szerkezet, ami fel- és lemozgott, a hegy tetejétől egészen le, a lábáig. Kitaláltam, hogyan kell használnom a köteleket és csigákat, hogy lejussak a mélybe azon a valamin. – Rachel menekülő útvonala! – kiáltott fel Corban. – Hát persze! Tudod, Ő volt Gábriel angelikája. Tériszonyos volt és nem szerette, ha angyalok viszik le az Eyrieból. El is felejtettem, hogy az a felvonó valaha is létezett.

192

– Nos,

én megtaláltam – mondtam. – Azután elrejtőztem Velorában, amíg mindenki engem keresett. Láttam Corban arcán, hogy számol. – De ez mikor volt? Vagy három éve már…

– Négy. – És azóta

folyamatosan bujkáltál, mert azt gondoltad, az angyalok vagy a manadavvik üldöznek? – Igen – válaszoltam.

– És

ezért jöttél ide is, a Gábriel Iskolába, ami, amennyire meg tudom ítélni, a civilizált világ egyik határán van. Még most is menekülsz. – Úgy tűnik. – Egyszerre olyan fáradság lett úrrá rajtam, hogy alig bírtam összeszedni elég erőt magamban ahhoz, hogy válaszoljak. De Corban teljesen fel volt villanyozva. Sugárzó arccal előrehajolt, és én attól féltem, újra a karjaiba zár, ezért hátrébb csúsztam a székemmel, hogy ne érjen el. – Hát többé nem kell már menekülnöd – jelentette ki. – Reuel halott, az angyalok pedig nem vadásznak rád. Oda mehetsz, ahová csak szeretnél, és azt teheted, amire vágysz. Újra teljes életet élhetsz. Halkan felnevettem és felálltam. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha haza megyek, amíg még van erőm hozzá. – Nem tudom, valaha éltem-e teljes életet – válaszoltam. – És tökéletesen boldog vagyok itt, a Gábriel Iskolában. Mostanában már csak arra vágyom, hogy legyen egy hely, ahová lehajthatom a fejem. Olyan hirtelen pattant fel, hogy majdnem felborította a székét. – Várj! Azt akarom még kérdezni, hogy… Úton voltam az ajtó felé. Most sarkon fordultam, szembe vele. – Nem akarok tovább az életemről beszélni – szakítottam félbe élesen. – Visszajövök holnap, és azután is, mindennap, de csak akkor, ha nem teszel fel több kérdést. Megértetted? Segítek neked, amíg szükséged van rám, de ha nem tartod tiszteletben ezt a kérésemet, akkor nem dolgozom veled tovább. És ha valahogy arra kényszerítenél, hogy mégis eljöjjek hozzád, elhagyom az iskolát. Nem félek tovább menekülni. Nem félek újrakezdeni mindent. Nem félek én semmitől. Láttam, hogy az ajkán formálódik valami olyan mondat, mint hogy Te olyasmitől félsz, ami a múltban történt veled és még mindig fájdalmat okoz. De nem mondta ki. Nagyobb szüksége volt a segítségemre, mint arra, hogy az életemben vájkáljon. – Nem teszek fel több kérdést – szólt halkan. Ha lett volna elég erőm, kiszaladtam volna a szobából.

193

5. FEJEZET

M

ásnap erőt kellett vennem magamon, hogy visszamenjek a Nagy Házba. Egész nap ébren forgolódtam az ágyamban, két érzés között vergődve: gyűlöltem magam, amiért ennyire kitárulkoztam Corban előtt, és ujjongtam örömömben Reuel Harth halálhírén. Továbbá újra gyötörtek a múlt képei: magam előtt láttam Olive kicsavarodott, élettelen testét, a férfi vérét, amely eláztatta az ágyat, és más emlékeket is, amelyeket általában el tudok ásni a tudatom legmélyén. Összeszorítottam a szemem, hogy ne lássam ezeket a képeket, megfordultam a matracomon és felvertem a párnámat. Megesküdtem magamnak, hogy ezt a történetet soha senkinek nem mesélem el többet, és örültem, hogy amikor végre elaludtam, nem jöttek a rémálmok. Másnap egész nap ásítoztam, de ahogy lement a nap, az izgatottságtól egyre jobban felélénkültem. Még ha Corban be is tartja az ígéretét, a vallomásom közénk fog állni, mint egy mély mocsár, és elég lesz egy rossz lépés, egyetlen óvatlan szó, hogy valamelyikünket újra magába szippantsa. A beszélgetéseink mostantól kínosak lesznek, a tudás súlyával terhesek, tele feszültséggel. Megráztam a fejem és összeszedtem, kihúztam magam. Nem, mintha a beszélgetéseink eddig olyan nagyon könnyedek lettek volna, emlékeztettem magamat. Ő egy angyal volt, én pedig egy bűnös múltú szolgálólány. Szerencsés voltam, hogy néhány szót válthattam vele egyáltalán. A szám keserű mosolyra húzódott. Ebben az egyben legalább biztosan igazam volt. Alkonyatkor már felfelé kaptattam a dombon. Vittem magammal egy vekni kenyeret az iskolai konyháról, hogy legalább a kenyérsütés alól mentesítsem Almát. A házvezetőnő talpon volt, a konyhában sántikált ide-oda, és még soha nem láttam még ilyen vidámnak. – Már sokkal jobban vagyok – bizonygatta. – Már az emeletre is fel tudtam menni egyszer, igaz, azután egész nap fájt a bokám. Felvontam a szemöldököm. – Ez nagyon biztató! Nemsokára egyáltalán nem is lesz már rám szükséged itt! A szeme sarkából rám pillantott, de közben úgy tett, mintha minden figyelmét a levesnek szentelné, amit éppen két tányérba mert ki a lábasból. – Nekem nem, de az angyalnak talán igen – jegyezte meg. – Ma nagyon örült nekem, amikor felértem a lépcső tetejére, amíg rá nem jött, hogy én vagyok és nem te. Azután nagy nehezen udvarias maradt velem, de láttam rajta, hogy nagyon csalódott. Egyértelmű volt, hogy azt gondolta, a kapcsolatunk több, mint ami valójában volt. – Nem vagyok angyalkereső – jelentettem ki nyersen. – Nem akarom elcsábítani. Alma nem lepődött és nem is sértődött meg.

194

– Nem mondtam,

hogy az vagy – válaszolt kedvesen –, bár nem vagyok benne biztos, nem tenne-e jót az ilyesmi mindkettőtöknek. Gúnyolódó hangot hallattam. – Az életem enélkül is elég bonyolult már. Nem vagyok annyira oktalan, hogy még bele is szeressek egy angyalba! Alma elmosolyodott. Ez annyira ritka volt, és annyira pajkos, hogy teljesen meglepetésként ért. – Hát, nem tudom. Nem nagyon van ahhoz fogható, mint amit egy angyal szerető nyújthat. Tudod, vannak dolgok, amiket akkor is megéri kipróbálni, ha utána elkerülhetetlenül fájdalommal járnak. A szemöldököm valószínűleg nem szaladhatott volna magasabbra. – Egy nap le kell ülnünk majd, hogy a te kalandos múltadról is beszélgessünk! A nő elmosolyodott és intett, hogy most már igyekezzek kifelé a konyhából. – Majd máskor – mondta. – Most ennél fontosabb dolgod is van. Felsiettem a lépcsőn, és könnyed léptekkel libbentem be Corban szobájának ajtaján. Elhatároztam, hogy úgy fogok tenni, mintha előző este nem hangzottak volna el bizalmas dolgok kettőnk között. Nyilvánvaló volt, hogy Corban is ugyanerre a döntésre jutott, mivel sietve, de barátságosan jött elém. – Jó, hogy itt vagy! – szólt, majd azonnal megfordult és a nagy asztal felé indult. – Együnk gyorsan, hogy indulhassunk kifelé! – Jó nap lesz ez a repülésre – jegyezte meg. A gyakorlatias hangja hallatán kissé megnyugodtam. – Még mindig majdnem telihold van, csak enyhe szellő fúj és melegebb is az idő, mint az elmúlt napokban. – Remélem, azért hoztad a kabátodat.

– Igen. Jólesik, hogy ennyire aggódsz értem, köszönöm. – Mert azt akarom, hogy velem repülj. Egyszerre eszembe jutott az előző esti beszélgetésünknek az a része, ami kiváltotta a vallomásomat. Letettem a kanalam. – Megmondtam, hogy erre nem vagyok hajlandó.

– Igen,

tudom, utáltad, amikor egyszer kipróbáltad, de be kell látnod, hogy az nem volt egy tipikus eset. — Nagyon vigyázott, hogy még csak ne is utaljon arra, miért repültem már egy angyal karjaiban, és ezt, vonakodva bár, de értékeltem is. – A repülés hihetetlenül felvillanyozó érzés. És annyi halandónak esélye sincs rá soha, hogy átélje! Nem szeretnéd legalább egyszer kipróbálni olyasvalakivel, akiben megbízol? Ha mást nem, azért, hogy elfeledtesd a múltbéli, rossz élményedet! És talán azért is, hogy részed legyen ebben a lenyűgöző és gyönyörrel teljes élményben? Moriah, hát nem vágysz arra, hogy repülj?! A hangja annyira lelkes volt és ugyanakkor annyira könyörgő is, hogy nem állhattam meg, hogy cl ne nevessem magam. A képek, amiket elém tárt, fájdalmasan csábítóak voltak, de én csak visszakérdeztem: – Miből gondolod, hogy megbízom benned?

195

– Csak azt tudom, hogy én megbízom benned. – Kicsit még sértődöttnek is tűnt. – Nem is tehettem volna másképp az elmúlt néhány napban. Nagyon szomorú lennék, ha kiderülne, hogy te nem érzel ugyanígy irányomban. – Ó, ez nagyon jó volt! – gratuláltam neki. – Ezt begyakoroltad, igaz? Az angyal elvigyorodott. – Nem hangosan.

– Corban, én… – Velem jössz? – vágott a szavamba. – Kérlek! Muszáj hajtanom magam, muszáj próbára tennem a képességeimet. Egyszer, ha már megerősödtem, talán felbérelek valakit, aki irányít, de most erre még nem állok készen. Te vagy az egyetlen, aki segíteni tud rajtam. És én tényleg nagyon vágyom erre. – Ugye már mondták, hogy egy manipulatív szemétláda vagy? – támadtam le.

– Nem,

mert régen, amikor még láttam, soha nem szorultam rá, hogy bárkit manipuláljak – vágott vissza. Nem tűnt úgy, mintha a szívére vette volna a sértésemet. – Akkor mindent megtehettem, amit csak szerettem volna, anélkül, hogy bárkitől segítséget kellett volna kérnem. Most pedig arra kényszerítesz, hogy könyörögjek, hogy megalázzam magam! Ilyet egy kedves nő soha nem… – Nem tűnsz megalázottnak. Igazából még szerénynek sem.

– De

te kedves vagy, nem igaz, Moriah? – Most már mézesmázos hangon hízelgett. Túlzottan hosszan és szenvedőn felsóhajtottam. – Legalább hadd fejezzem be a vacsorát! – adtam meg magam. – Erőt kell gyűjtenem. – Ez aaaz! – rikkantott és a tenyerével az asztalra csapott. Majd, ha ez esetleg túl győzedelmesnek tűnt volna, hozzátette: – Alázatosan köszönöm. Remélem, élvezni fogod, bár tudom jól, hogy kissé izgulsz, hogy… – Inkább egyél! – torkoltam le. – Ne vesztegessünk el több időt!

T

izenöt perccel később már a tetőn álltunk. A kabátomat végig begomboltam és felvettem a kesztyűt is, amit Corban adott kölcsön, de még így is fáztam kicsit, amíg az angyal fel nem emelt és a mellkasára nem szorított. Nem csak a testének melege volt az, amitől bizseregni kezdett a vérem. Közrejátszott benne az izgalom, a rémület és az idegesség is. És a vonzódás. Soha nem voltam még ilyen közel férfihoz anélkül, hogy megcsókoltam volna. – Öleld át a nyakamat! – vezényelt. – Nem valószínű, hogy leejtelek, de ettől nagyobb biztonságban érzed majd magad. – Nem valószínű?! – Sikerült visszakérdeznem anélkül, hogy túlságosan lihegtem volna. A hold éles fényénél láttam, hogy elvigyorodik. – Nos, elég rég volt már, hogy utoljára utassal repültem. 196

– Jovah tökére – hadartam rémültebben Corban, ha nem vagy biztos abban, hogy készen állsz erre, akkor inkább… – Készen állok – közölte, és a levegőbe lendült. Elfojtottam egy sikolyt, és erőt vettem magamon, hogy ne kuporodjak össze a karjai között. Corban egész teste megfeszült, az izmai kidagadtak, a szárnyai erősen dolgoztak, minden csontja és ina felfelé húzott bennünket. Elképzelni sem tudtam, hogyan lehetett képes erre, hogyan ívelhetett fel álló helyzetből egy ilyen nehéz teherrel, és minden akaraterőmre szükségem volt, hogy ne fúrjam az arcom a mellkasába, hogy ne kelljen látnom, amint fejjel lefelé a földbe csapódunk. De az erős szárnyak csak újra és újra csaptak lefelé, erős szelet keltve mindenfelé körülöttünk, és már fel is emelkedtünk a tetőről, már az iskola sötéten terpeszkedő épülete felett jártunk, már magasan a kanyargó út felett lebegtünk, már repültünk. Szorosabban Corban nyaka köré fontam a karom, és elragadtatottan, csodálkozva körülnéztem. A világ soha nem tűnt még ilyen különösnek és csodálatosnak. Alattunk a Föld különböző felületek változatos foltjaiból állt: redős erdőkből, selymes homokból, vászonként hullámzó fűből. Minden csupa árny és rejtély volt a hold kísérteties fényében. Álombéli, valószerűtlen és csodaszép volt a táj. – Ó, Corban! – sóhajtottam fel.

– Mégsem annyira rémisztő, igaz? – kérdezte. – De rémisztő, de egyszerre csodálatos is

– kiáltottam. – Nem tudom

elmagyarázni… – Nem is kell – mondta. – Tudom. Oldalra döntötte a testét, a bal szárnya lefelé fordult, én pedig elvesztettem szem elől az utat. – Várj! – sikoltottam kissé riadtan. – Nem figyeltem! Ne repülj ilyen messzire! Figyelnem kell, hogy hol járunk! Az angyal vízszintesbe fordult és lejjebb ereszkedett. – Nem vagyunk még olyan messze – nyugtatott meg. – Még ha le is kellene szállnunk, és úgy kellene tájékozódnunk, csak egy vagy két kilométerre lennénk a háztól. Látsz valamit, amit megismersz? – Fordulj meg! Vissza, arra! Nem! Arra! Bárcsak látnám valahol az utat… Alig egy perc múlva meg is pillantottam, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. – Rendben, repüljünk vissza az iskolához, hogy biztos legyek benne, tudom, hogy merre megyünk. Onnan aztán elindulhatunk másfelé. Az öreg bányaromhoz? – Inkább az óceánhoz.

– Ma ne! Az túl messze van, és nekem hozzá kell szoknom még ehhez. Csalódottnak tűnt. Vártam, hogy megpróbáljon rábeszélni, de megígérte, hogy figyel arra, hogy jól érezzem magam, ezért belenyugodott a dologba. – Akkor majd máskor. Most merre járunk?

– Már

az iskola felett. Ha balra fordulsz, egyenesen észak félé haladunk. Innen megtalálod a bányát a segítségem nélkül is? – Igen – válaszolt és hasítani kezdte a levegőt.

197

Ezen a rövid úton nem kellett a tájat figyelnem. Az északra tartó út mindig ott kanyargott bal felől, és ez megnyugtató volt. Gyorsabban közeledtünk az összedőlt bányához. Az egyik ház tetejét verdeső szélmalom-vitorla félelmetes hangja hamarabb hallatszott, mint azt képzeltem. Corban közvetlenül a bánya felett megállt és lebegni kezdett, én pedig elbűvölve néztem le az elhagyott épületek romjaira és bedőlt falaira. — Szóval innen még mindig hallod a hangom, amikor a Nagy Ház tetején énekelek? – kérdeztem. — Ilyen távolból igazából már nem hallak – vallotta be –, de tudom, hogy nagyjából milyen irányba kell visszafelé indulnom, és körülbelül öt perc repülés után már meghallom a hangod. — Honnan tudod, hogy merre kell visszamenned? Ha nem látnám a földet, én teljesen elveszett lennék. Éreztem, hogy megvonja a vállát. — Ez ösztönös, gondolom. Mindig tisztában vagyok azzal, hogy merről fúj a szél. Ha hátszelem volt, amikor jöttem, akkor tudom, hogy a szembeszélbe kell fordulnom. — De a szélirány változó! — Az, de a szelek általános rendje elég állandó ahhoz, hogy arra hagyatkozva tudjak tájékozódni. — Kellene szerelnünk valamit a Nagy Ház tetejére, ami folyamatosan hangot ad – javasoltam. – Harangokat, vagy szélcsengőket. Valamit, ami alapján visszatalálsz akkor is, ha én nem vagyok ott. — Miért ne lennél ott? — Csak megpróbálok több lehetőséget adni neked. Valami biztos támpontot. Nem válaszolt, de éreztem, hogy nem tetszik neki az ötlet. Furcsa volt belegondolni, hogy annyira bízott bennem, hogy még csak nem is akart gondolkodni semmin, ami átvehette volna a helyemet. — Mutasd meg, hogyan találsz vissza a segítségem nélkül – javasoltam egy pillanatnyi csend után és szólj, ha úgy gondolod, hogy a ház felett járunk. Meg akarom nézni, milyen pontosan érzékeled a távolságot. — Még ne! – vágta rá. – Menjünk egy kicsit távolabb, nézzük meg, találok-e egy újabb támpontot, ha már ilyen messzire eljutottam. Nem voltam meggyőződve arról, hogy ez jó ötlet, de láttam az arcán, mennyire összpontosít, és úgy döntöttem, csendben maradok. Corban egy pillanatig figyelt, felmért valamit, talán a szelet, majd erőset csapott a szárnyával, és feljebb emelt minket. Ilyen magasból még láttam az utat, és ez többé-kevésbé megnyugtatott. Corban ekkor vízszintesbe fordult, és egyenes vonalban, egyenletesen repülni kezdett nagyjából északi irányba. Én a földre szegeztem a tekintetemet, és jellegzetes tájékozódási pontokat kerestem. Ilyenek azonban elég ritkán akadtak ÉszakkeletSamaria ezen sziklás, homokos, alig lakott területén. Corban kissé nyugatra sodródott, de én ezt nem bántam. Átrepültünk az északi irányba tartó út felett, de még mindig láttam, most már jobbról. Tudtam, hogy amíg nem tévesztem szem elöl, visszatalálunk az iskolához. Úgy húsz perce repültünk, amikor Corban forgatni kezdte a fejét jobbra-balra, mint egy vadászkutya, aki szimatot fogott, de elvesztette a nyomot.

198

– Valami megváltozott. Én hegyeztem a fülemet, amennyire csak tudtam, de az angyal szárnysuhogásán kívül semmit nem hallottam. – Fogadni mernék, hogy neked van a legélesebb hallásod az egész országban! – jegyeztem meg. – Nem hang, hanem a hőmérséklet! És a légsűrűség változott meg. – Balra kapta a fejét. – Mi van arrafelé? Kifordultam a karjai között, hogy megnézhessem a nyugati, sűrű, sötét éjbe burkolózó láthatárt. – Semmi. Csak sötétség, árnyak, és… ó! A hegyek! – Még egy kicsit tekeregtem, hogy jobban megnézhessem magamnak a kemény feketeséget. – Majdnem a Caitanahegységnél vagyunk! Ezért más itt a levegő! – A Caitana-hegvek – ismételte meg elégedetten. – Követhetném őket felfelé, egészen a Szeles Fokig. Akkor tudnám, hogy hol vagyok. A Szeles Fok egy régi angyal erődítmény volt, amit Gábriel lerombolt nem sokkal azután, hogy az isten elpusztította a hegyet. Biztosan érdekes lett volna Gábriel uralkodása idején élni! – Hiszen az már nem létezik! Hogy segíthetne neked?

– Az erődöt lerombolták, de néhány darabja egészben maradt, miután lerobbant a hegyoldalról – magyarázta Corban. – Tudod, miért nevezték Szeles Foknak, nem? Mert ott volt az az öreg, huzatos barlang, aminek a zúgását hallani lehetett, ha fújt a szél. Az erőd helyén, a csúcs felett még mindig hallani az állandó fütyülést és üvöltést. Nagyon rémisztő annak, aki először hallja. – Félelmetesen hangzik – helyeseltem. – de Corban, az innen száz-száztíz kilométerre van. Nem hiszem, hogy elég erős vagy még ahhoz, hogy egyhuzamban ilyen messzire repülj. Éreztem, ahogy az izmai megfeszülnek a néma ellenkezéstől, de nem sokkal azután beleegyezően sóhajtott. – Igazad van. Az túl messze lenne, legalábbis egyelőre. De talán néhány nap…

– Vagy inkább néhány hét múlva. – De megpróbálhatjuk. – Ez jó cél – mondtam. – De csak most jöttem rá valamire. – Mi az? – kérdezte. Közben az egyik szárnyát újra lefelé fordította és széles ívben visszafordult délnek. Tetszett, hogy ilyen jól megbecsülte, merre vannak a hegyek és ez alapján azt, merrefelé kell vissza indulnia. – Olyan otthont kell keresned magadnak, ahonnan folyamatosan és mindig hallatszik valami hang, hogy bármikor visszatalálj oda, nem igaz? – Nos, nem akarok a Szeles Fok romjai között élni, ha erre akarsz célozni.

– Nem, de van egy erőd Samariában, ahová mindig vissza tudsz majd térni, csak a zenét kell követned. Egy pillanatra elcsendesedett.

199

– Az Eyrie – jegyezte meg – Erre nem is gondoltam. Egy hétig éltem abban az erődben, amíg a tárgyalásomra vártam, és felfedezőutakra indultam a gázlámpákkal világított folyosókon. Volt ott egy nyitott, központi tér, ahol valaki mindig zenélt: egy angyal énekelt szólót, vagy egy kisebb kórus zengett szép összhangban, vagy néhány fuvolista próbálta éppen a rekviemet, amit aznap reggel írt számukra valaki. Úgy tűnt, mindig volt valaki szolgálatban, aki arról gondoskodott, hogy egyetlen pillanatra se legyen csend az erődítményben. Arra számítottam, hogy idegesíteni fog a szüntelen muzsika: csak újabb ékes bizonyítékát láttam benne annak, hogy az angyalok felvágnak az emberfeletti képességeikkel, ehelyett azonban megnyugtató volt. Néhanapján még el is képzeltem, milyen lehet ott élni és tudni, hogy időitől időre csatlakozhatsz a többiekhez egy-egy rögtönzött koncert erejéig. De nem maradtam elég hosszú ideig ahhoz, hogy ezt megtudjam. – Hát, pedig tökéletes helynek tűnik a számodra – mondtam. – Könnyen találhatnál még valami szép, fiatal angyalkeresőt is, aki szívesen repülne veled, amikor csak kedved tartja. – Így még vonzóbb lehetőségnek tűnik – válaszolt szárazon. – Meg fogom fontolni. Úgy tettem, mintha nevetnék, de igazság szerint kicsit elszomorodtam. Nem mintha arra számítottam volna, hogy a különös, éjféli kapcsolatom a vak angyallal tovább tart egy-két hétnél, de sok éve ez volt a legérdekesebb és legélvezetesebb közjáték az életemben. Sajnálni fogom, ha az angyal elmegy. Sajnálni fogom, hogy vissza kell térnem a hétköznapokhoz, a kemény munkához, védekezéshez és aggódáshoz. Nos, legalább az aggódást most már kihúzhattam a teendőim sorából. Corban ajándékainak egyike volt, hogy hírt adott Reuen Harth haláláról és arról, hogy az angyalok nem akarnak felelősségre vonni az ellene elkövetett bűnömért. Elhagyhatom a Gábriel Iskolát, amikor csak akarom. Akárhová elutazhatom és bármilyen munkát vállalhattam. Újra a fényben élhetem az életemet, ahogy, úgy éreztem, már nagyon-nagyon régóta nem. Az már nem számított, hogy valószínűleg nem lesz majd mellettem egy angyal. Nevetséges volt egyáltalán belegondolni ilyesmibe. Megráztam a fejem és az alattam elterülő tájra irányítottam a figyelmemet. – Tudod, hogy hol vagyunk? – kérdeztem Corbant.

– Azt hiszem, igen. Néhány kilométer múlva jobbra fordulok, ott lesz majd a régi bánya. – Nagyon jó. Én nem szólok egy szót sem, csak ha a segítségemet kéred. Nem kérte. Egy kicsivel korábban fordult széles ívben kelet felé, mint azt én javasoltam volna, de nemsokára újra megpillantottam az utat, és valamivel később a szélmalom ismerős csattogását is meghallottuk. Corban néhány pillanatig a bánya felett keringett, és én ráébredtem, hogy a vitorlák hangja különböző helyekről biztosan másként hangzik, mert az angyal egyértelműen ez alapján próbált meg tájékozódni. Nemsokára azonban összegyűjtött minden nyomot és elindult dél felé, tökéletesen párhuzamosan az úttal.

200

Úgy egy kilométerre lehettünk a háztól, amikor elbizonytalanodott. – Ilyenkor általában már tíz perce a hangodat követem, ezért nem volt szükségem más támpontra – magyarázta. – Tudom, hogy közel járok, de a segítséged nélkül nem találnám meg a házat. – Így is lenyűgöző, hogy milyen jól sikerült eddig eljutnod! – mondtam el neki. – Haladj tovább ebbe az irányba és ereszkedj kicsit lejjebb, nemsokára odaérünk. Feltűnő volt, hogy sokkal nehezebben mérte fel a tető távolságát most, hogy karjaiban voltam és nem leszállóhelyen, hogy a hangomat követhette volna. Keményebben ért földet, mint ahogy azt bármelyikünk gondolta volna, és majdnem megbotlott egy csőben. Volt egy szédítő pillanat, amikor mindketten botladoztunk és igyekeztünk visszanyerni az egyensúlyunkat, mielőtt sikerült volna megvetni a lábunkat a tetőn. – Határozottan jó ötlet csengőket kötni ide – állapítottam meg. – Sőt, felfűzhetnénk őket körbe, a fal mentén, hogy pontosan tudd, hol szállhatsz le. – Ezen majd dolgozunk később – jelentette ki. – Szóval, hogy tetszett? Hát nem nagyszerű volt? – Elképesztő volt – válaszoltam. — Elképzelni sem tudok semmit, ami ehhez fogható. Nagyon hiányozhatott neked a repülés. – Jobban, mint azelőtt gondoltam. Bele sem tudok gondolni, hogy két évig kibírtam nélküle. – megrázta a fejét, és amikor újra megszólalt, a hangja mélyebb volt. – És csak neked köszönhetem, hogy ezt újra lehetővé tetted a számomra. Ó, nem, nem, még mindig nem érdekelt egy angyal őszinte hálája. Ha meghallottam a szavakat, hogy „szívből jövő”, mindig azonnal kirázott a hideg. – És képzeld el, hogy csak azért ragaszkodtam hozzá, hogy repülj, hogy idegesítselek — jegyeztem meg könnyed hangon. — Vajon mindig ilyen sok jót tettem azzal, hogy kezelhetetlen és bosszantó voltam? Felnevetett, de láttam az arcán az értetlenséget. De lehet, hogy csak a fejét törte. Miért vált Moriah azonnal témát, ha komolyan akarok vele beszélni? – Ezt kétlem – válaszolt. – Olyan sokszor vagy kezelhetetlen és bosszantó, hogy nagyon kicsi erre az esélyed. Most én nevettem fel. – Holnap hozok magammal egy iránytűt, ha tudok egyet szerezni addig valahonnan – mondtam, miközben a csapóajtó felé indultam. – Akkor arra mehetünk, amerre csak akarunk. – Itt foglak várni.

A

következő három nap minden éjjel repültem vele. Őszinte leszek, a kirándulásaink minden pillanata olyan volt számomra, mint egy álom. Mégis ki látná ilyen nézőpontból a földet, amit alig világít meg a hold fénye? Vagy kőtáblák és facsoportok tarkítják, és itt-ott felvillan néhány magányos épület?! Semmi sem tűnt valóságosnak, sem a mozgás, sem a táj, sem az, hogy egy angyal szorított éppen a

201

szívére. Márpedig ha ez nem volt valódi, akkor akár még ki is élvezhettem. Hagyhattam, hogy a csodálkozásom akadály nélkül törjön fel belőlem, és az örömöm fenntartások nélkül csorduljon túl bennem. Akár le is vethettem a szokásos páncéljaimat, félretehettem a cinizmusom és a gyanakvásom és egy gyermek tiszta rajongásával nézhettem körbe. Egyik éjjel dél felé repültünk, a sivatag fölé, ahol a hullámzó homok szélesen elterült alattunk, mintha kopáran és érintetlenül a világ végéig nyújtózkodna. Egyszer nyugatnak repültünk, át a Caitana-hegység egyenetlen, éles és kietlen csúcsai felett. Még én is éreztem, hogy hűvösebb levegő árad a szilás meredélyek közül, mintha egy fagyos isten lehelete lenne. Egyszer kelet felé repültünk, egészen az óceán partjáig, ahol a nyughatatlan hullámok ki- és begörögtek a szűk partszakaszról; felborzolták, majd újra elsimították a homokot. A szél itt erősebben fújt, mint bárhol máshol az utazásaink alatt. Corban nehezebben tudott egy helyben maradni a levegőben, ide-oda vetették a szeszélyes légáramlatok. Egy különösen erős széllökés alkalmával meg is rémültem, hogy nekicsapódunk egy kiugró sziklaszirtnek vagy a vízbe zuhanunk. Erősen szorítottam a nyakát és kiáltoztam neki: – Repülj vissza, a föld felé! Ő bólintott, felküzdötte magát magasabbra, majd visszatért a szárazföld belseje felé. Úgy döntöttünk, szükségtelen megismételnünk ezt az utat. Én összegyűjtöttem az iskolában néhány hangszerroncsot: régi, rozsdás csengőket egy ünnepi lószerszámról, egy tengeri bójának tűnő tárgyat, egy üvegcsengőkből készült harangjátékot, aminek a kötelei már teljesen szétrohadtak. Ezeket helyrehoztam és felaggattam őket körbe, a Nagy Ház tetejének szélére. Nem kellet nagy szél ahhoz, hogy megszólaljanak, és Corban egyetértett velem abban, hogy ezek a segítségére lesznek, ha egyszer nélkülem szállna fel. – Bár nem tudom, miért tennék ilyet – mondta a tengeri kirándulásunk után.

– Lehet, hogy egy éjjel véletlenül elejtesz, és akkor egyedül kell visszatalálnod ide – mondtam. – Nem foglak véletlenül leejteni! – kiáltott fel. – És ha ilyen történne, nem jönnék vissza, hanem leszállnék és megkeresnélek! – Nos, ezt jó tudni. Ekkor már kinyitottam a csapóajtót és a kiszűrődő fényben láttam, ahogy a fejét csóválja: Miért nem tud Moriah csak egyszer komolyan beszélni?! – Az persze megeshet, hogy szándékosan ledoblak egyszer, ha a szokásosnál is idegesítőbben viselkedsz – tette hozzá, miközben leereszkedett utánam a lépcsőn. – Ó, ezt már régen megtetted volna, ha valóban akartad volna – folytattam a kötekedést. – Mostanra már valahogy hozzám is szoktál. – Nem is tudom… képes valaha bárki is hozzászokni ehhez? Felkacagtam. – Ezen még gondolkodnom kell.

– Szóval, merre menjünk holnap? Azt hiszem, északra kellene indulnunk, el a bánya mellett, a Szeles Fok felé.

202

– Lehet – válaszoltam. – De már csak félhold van, egyre csökken és

később is kel, ezért már nem látom annyira a tájat. Lehet, hogy holnap a közelben kellene maradnunk, ha nem akarunk eltévedni. Az arca egy csapásra elkomorult. – Ha nálad van az iránytű…

– Amit szintén nem látok a sötétben. – Nos, lehet, hogy nem is lesz szükség arra, hogy láss. Ha a bányához megyünk, onnan pedig északra, akkor azt hiszem, magam is visszatalálok. – Ez esetben egyáltalán nincs is rám szükséged. A homlokán a ráncok még mélyebbek lettek. – Persze, hogy szükségem van rád! Azt hiszem, tudom, hol vagyok, de könnyen megeshet, hogy elszámolom magam! – Majd meglátjuk – válaszoltam. – De továbbra is azt mondom, lehet, hogy a közelben kellene maradnunk és az izmaidat erősítenünk, amíg a hold újra nőni nem kezd. – Rendben – mordult fel kelletlenül. – Holnap majd megbeszéljük. De másnap nem beszéltük meg, mert addigra minden megváltozott. Néhány nappal később pedig még egyszer, újra.

203

6. FEJEZET

A

z elmúlt néhány napban már folytattam a konyhai munkát, bár csak néhány órát töltöttem ott. Korán érkeztem és segítettem előkészíteni a vacsorát. Rhesával csak ritkán találkoztam, de ő, gondolom, folyamatosan panaszkodott Deborah-nak, mert a főszakács már két nap után rákérdezett, mit gondolok, mikor lesz Alma elég jól ahhoz, hogy folytatni tudjam az éjszakai műszakot a konyhán. Tudtam, hogy Corban nem állt még készen arra, hogy a jelenlétét bejelentse a nyilvánosság előtt, de nekem nemsokára vissza kellett térnem a régi munkámhoz, ha nem akartam elveszíteni az állásomat. Vagy elmagyarázni mindenkinek, hogy pontosan mivel is töltök olyan sok időt a Nagy Házban. Az óceáni kirándulásunk utáni napon azonban mind a két lehetőséget el kellett napolnom. Kora délután érkeztem meg a konyhába és teljes káoszt találtam ott. Az egyetlen fellelhető szakács Deborah volt, bár egy kisebb hadseregnyi diák rohangált körülötte a tűzhely, a pultok és a kamra között. Igyekeztek követni a nő utasításait. – Ne! Nem a tejfölt kértem! Jovah édes énekére, hát azt sem tudod, hogy néz ki a tej?! Igen, az a korsó! És igen, a krumplit kértem, nem a paszternákot! Moriah! Hála istennek, hogy itt vagy! Már éppen küldeni akartam valakit, hogy ébresszen fel! – Mi folyik itt? Hol vannak a többiek?

– Betegek.

Mind. Valami járvány – megtapogatta a hasát –, amitől egész éjjel hánytak. És vagy húsz diák is elkapta már. – Jaj, ne! – kiáltottam. – Gondolom, ez mindenkin végigmegy majd.

– Gondolom,

egyszer csak – válaszolt kapkodva. – De amíg mi nem vagyunk betegek, négy helyett kell dolgoznunk. Már üzentem Almának, hogy ma nem tudlak nélkülözni. Kötényt kötöttem. – Persze, hogy nem – helyeseltem. – Na, akkor készítsünk vacsorát!

A

betegség gyorsan terjedt az iskolában, a diákok fele és a személyzet háromnegyede megkapta a következő néhány napban. A legtöbben egy-két nehéz éjszaka után felgyógyultak ugyan, de úgy tűnt, két idősebb férfi, egy tanár és egy karbantartó nem tudja ilyen könnyen átvészelni. Az emésztési panaszokon túl nekik a lázuk is magasra szökött és teljesen legyengültek, ágynak dőltek és enni, inni sem voltak hajlandóak. Judith, akinek volt egy kevés gyógyítói tapasztalata, abban a pillanatban ápolóvá változott, amint fel tudott kászálódni az ágyból. Én arra nem vágytam ugyan, hogy a betegeket gondozzam, de nem bántam, hogy mosnom és takarítanom kellett a betegszobákban.

204

– Nagyon

aggódom Dávidért – panaszolta Judith a harmadik nap délután, miközben a mosásból frissen visszajött törölközők végtelen tengerét hajtogattuk. – Jonathan állapota már kezd javulni, de ő egyre rosszabbul van, és már majdnem elfogytak a gyógyszerek, amikkel kezelhetem. – Talán fel kellene húznunk a járványzászlót – javasoltam. Samaria lakói így jelezték, ha szerencsétlenség sújtotta a településüket. Az arra repülő angyalok figyelmét hívták fel a bajra az úgynevezett járványzászlókkal, bár igazából nem számított, milyen szerencsétlenséget jeleztek így. – Megkérhetnénk egy angyalt, hogy imádkozzon nekünk gyógyszerért. – Ez már nekem is eszembe jutott, de nem hinném, hogy bárki meglátná. Annyira félreeső helyen vagyunk, és az angyalok nagy része különben is úton van már Sharon mezejére. Meglepetten számoltam utána. A tavasz valóban belopózott már a tél helyére, míg nem figyeltem, és nemsokára itt volt már a napéjegyenlőség! — Igazad van! Már egy hét sincs a Glóriáig! — Ezért nem hiszem, hogy számíthatunk az angyalok segítségére – sóhajtott nagyot. – Megteszem Dávidért, amit tudok. Szótlanul hajtogattam tovább az ágyneműket. Azon tűnődtem, vajon Corban hajlandó lenne-e imát zengeni Jovah-nak, ha súlyosabbra fordul a helyzet. Nem tudtam ugyan, hogy megy ez, de azt gondoltam, hogy az angyalok általában nagyon magasan a levegőben éneklik el az imáikat, Corban pedig nem hagyta el messzire a földet, mióta újra repülni kezdett. Nem tudom, a széltől félt-e vagy attól, hogy eltéved, de be kellett vallanom, én sem rajongtam az ötletért, hogy túl magasra emelkedjünk. Ráadásul azóta, hogy először megpillantottam a Nagy Ház tetején, egyszer sem hallottam őt énekelni, egy hangot sem. Ez furcsa volt, mert amennyire tudtam, az angyalok teljesen rabjai voltak a zenének, nem tudtak nélküle élni, legalábbis eddig úgy tűnt. Corban azt mondta, komponált a sok szabadidejében, de azt sem hallottam még, hogy a csellón játszott volna. Eltöprengtem, vajon teljesen abbahagyta-e a zenélést, így akart-e keserűen bosszút állni az istenen, aki szerinte elhagyta őt. De ha egy ember élete forgott kockán, akkor biztosan… Úgy döntöttem, hogy ha Dávid állapota még rosszabbra fordul, megkérdem Corbant, hogy hajlandó lenne-e segítséget kérni az istentől. Ha nemet mond, addig piszkálom és szégyenítem meg, amíg meg nem teszi. Akkor majd magasra száll, imát intéz Jovah-hoz, sikerrel jár, büszke lesz magára és belém szeret, amiért én mindig rá tudom venni, hogy átugorja a saját árnyékát. Vagy egy hideg, erős széllökés megzavarja odafent, mielőtt egy hangot is énekelhetne, visszatér a földre, elbizonytalanodik, megutálja magát és soha többet nem áll velem szóba. Na, de jó. Már alig várom!

M

ásnap reggel még mélyen aludtam, amikor valaki dörömbölni kezdett a szobám ajtaján. A járvány ideje alatt a napirendem megint megváltozott, most éjfélkor

205

mentem aludni, és még nagyon nem voltam kész arra, hogy a nappal együtt én is keljek. – Moriah! Gyere gyorsan! Eltűnt! Egy pillanatig nem ismertem fel a kiáltozó nő hangját, és el sem tudtam képzelni, ki az, aki nincs meg és hogy nekem mi közöm lehet az egészhez. De kivonszoltam magam az ágyból, félálomban feltéptem az ajtót és dühösen felmordultam: – Mi van? Alma meredt rám az ajtóból, az arcáról sütött az aggodalom. – Moriah, Corban nincs a szobájában, és nem tudom, hol lehet. Egy pillanat alatt kitisztult a tudatom és elöntött a félelem. – Jovah tökeire, ez elrepült egyedül! – suttogtam. – Várj, felöltözöm! Öt perccel később és borzalmas külsővel áttörtem a kíváncsi bámészkodók csoportján, és magam után vonszoltam Almát a folyosón, le a hálóépület földszintjére. Nem voltam hajlandó válaszolni a kérdésekre, amiket az alkalmazottak és diákok kiáltottak felénk. Szúrós pillantásokat vetettem rájuk, amiktől végre lemaradtak, és nem követtek minket az istállók felé. Feltűnt, hogy a házvezetőnő enyhén biceg még, de lépést tart velem. Amikor az istállóba értünk, megálltam és hozzá fordultam. Annyira eluralkodott rajtam a félelem, hogy alig kaptam levegőt. Nehezemre esett, hogy nyugodtnak tűnjek és értelmesen beszéljek, de össze kellett szednem a gondolataimat, hogy kitaláljam, mit tegyek. – Mikor ment el? – kérdeztem. Alma teljesen zavartnak tűnt. – Nem tudom! Ott volt, amikor felvittem neki a vacsoráját, de mire a reggelijével mentem fel, már eltűnt. Nem is hallottam, hogy lejött az emeletről! Megráztam a fejem. – Nem ment le. Már egy ideje gyakorolja a repülést. A tetőről távozott.

– Gyakorolja a repülést?! Hiszen nem lát! – Hang alapján tájékozódik. – Egy pillanatra

megálltam, hogy elfojtsam magamban a feltörő rémületet. – Vagy az én segítségemmel. Gondolom, nem bírt már tovább várni, és úgy döntött, kipróbálja, milyen messze tud elrepülni egymaga. – Édes Jovah! – suttogta Alma. – Biztosan eltévedt, aztán meg lezuhant valahol! Hogy találjuk meg?! Ez volt a nagy kérdés. – Azt hiszem, az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy olyan hely felé indult, amit bármikor megtalál. Az út menti, régi bányához. Oda megyek először, aztán egyre nagyobb körben indulok körülötte, amíg meg nem találom. – Veled megyek! — jelentette ki. Egy kis ideig haboztam, de ráébredtem, hogy ha Corban súlyosan megsérült, egyedül képtelen lettem volna visszahozni őt ide. Amúgy is azt latolgattam már, hogy szekérrel induljak vagy csak egy lovat nyergeljek fel. Lóháton mozgékonyabb voltam, de kocsi nélkül képtelen lettem volna szállítani az angyalt.

206

– Rendben

– bólintottam. – Én befogom a lovakat, te menj és szedd össze a felszerelést! Ételt, vizet és némi kötszert is. A kapunál találkozunk, milyen hamar csak tudsz. Senkinek se mondd el, hogy hová indulunk! Alma megtorpant, hitetlenkedő pillantást vetett rám: elég nehéz lesz titokban tartani, hogy itt van az angyal, ha szekérháton kell visszahoznunk. De azután csak bólintott és elsietett. Alig negyed óra múlva már robogtunk is az észak felé vezető, kijárt földúton. Én igyekeztem kizárni az elmémből a szörnyű képzeteket, amik szüntelenül be akartak oda törni: Corban sebzett, összetört teste a puszta közepén, véresen és eszméletlenül a Caitana-hegyek egyik szirtjén, vagy az óceán vizében hánykolódva, a felszínen hínárként kiterült szárnyakkal. Hogy lehetett ennyire meggondolatlan, ennyire hülye?! Rohadt, arrogáns angyalok! Azt hiszik, attól, hogy akarnak valamit, az azonnal az övék is lesz, és csak a kezüket kell kinyújtani érte, gondoltam dühösen. Nem, nekik nem kell türelmesen várniuk semmire, mint a többi lénynek! Sőt, még a fizika törvényei sem vonatkoznak rájuk! Pedig de. Nagyon is. Úgy másfél kilométerre lehettünk a bányától, amikor már kiáltozni kezdtem a nevét. Ha még élt és eszméleténél volt, jó messziről meg kellett hallania a hangom, és akkor válaszolni is tudott. Amikor a torkom elfáradt és pihentetnem kellett, Alma emelte fel a hangját. – Angelo! Angelo! Merre vagy? Úgy egy óra múlva érkeztünk meg a bányához. Leállítottam a kocsit, a homokos talajon gyalog kellett átvágnunk a romokig. Rögtön egyértelmű volt, hogy hogyan veszthette el itt Corban a tájékozódási képességét. Az elemek még jobban megrongálták az épületek maradványait, a szélmalom teljesen összedőlt. Nem hallatszott már a ritmikus csattogás, hiába ért ide az angyal. Bizonyára magabiztosan repült errefelé, majd megzavarta a hang hiánya, azt gondolhatta, hogy rossz irányba indult, megfordult, hogy megpróbáljon visszatérni a házhoz, egyre jobban elbizonytalanodott és már minden egyes lépését kétségbe vonta, míg végül teljesen el nem tévedt. Nyolc-tíz kilométeres körzetben bárhol lehetett! – Corban! – kiáltottam. Nem jött válasz. – Biztos vagy benne, hogy erre jött? – kérdezte Alma.

– Semmiben nem vagyok biztos. Elgondolkoztam. Valószínűbbnek tűnt, hogy elrepült a bánya felett, mint hogy nem is ért el idáig. Ha pedig mögöttünk lett volna valahol az út mentén, meghallotta volna a kiáltozásainkat. Legalábbis ebben bíztam. – Induljunk északra! – javasoltam. – Legalább nyolc kilométernyire. A nő bólintott. Visszatérünk a szekérhez és elindultunk az úton. A következő egy órában lassabban hajtottam, és folyamatosan kémleltük az út két oldalát. Egyszerre reméltük, hogy meglátunk valahol egy gyűrött tollgomolyagot a földön, és tartottunk is tőle. Már nem kiabáltam az angyal nevét, hanem énekeltem: abban bíztam, hogy még akkor is felfigyel az állandó hangra, ha nincs teljesen magánál. Néhány pillanat múlva Alma alt hangja harmonikusan csatlakozott az enyémhez. Öntudatlanul is egy manadavvi balladát kezdtem énekelni és felvontam a

207

szemöldököm, amikor rájöttem, hogy a nő ismeri a dalt. Megvonta a vállát, elmosolyodott és tovább énekelt. Már éppen azon voltam, hogy keleti és nyugati irányba kiterjesszük a keresést, amikor meghallottuk, hogy valaki a nevemet kiáltja. Megrántottam a gyeplőt, mindketten elnémultunk és hallgatóztunk. Újra hallatszott a hang, fáradtan és gyengén. Moriah! A szívem nagyot dobbant! Jovah-nak hála, Corban legalább életben volt! – Corban! – A gyeplőt odadobtam Almának, felkaptam egy kulacs vizet és leugrottam a bakról. – Szólongass tovább! Úton vagyok feléd. A hangja az út keleti oldaláról jött, egy gazos területről, amely nagyrészt lerázta magáról a sivatag homokját. Görbe fák, szúrós bokrok és indák borították a talajt és takarták el válogatás nélkül a földet, köveket és fagyökereket. Nem ez volt a legrosszabb hely, ahová egy angyal lezuhanhatott, bár én többször is megbotlottam egy-egy futónövény szárában vagy fa gyökerében. – Corban! Öt perc múlva találtam rá. Egy éppen leveleit bontogató fa gyér árnyékában feküdt háton, a földön. A szárnyai széttárva terültek ki alatta, olyan laposan, hogy az ember akár a válla alá terített köpenynek is nézhette őket. A lábai kinyújtva hevertek a füvön. A horzsolásokat és zúzódásokat az arcán már csak akkor pillantottam meg, amikor közelebb értem hozzá. Sehol sem láttam azonban vértócsát vagy a húst átszúró csontokat. Lehet, hogy durván ért földet, de nem szerencsétlenül. Térdre ereszkedtem mellette és erősen megszorítottam a vállát. Finoman megráztam az angyalt. – Corban, jól vagy? – kérdeztem. Ő felemelte a kezét és átfogta a csuklómat. – Moriah. Hát rám találtál. – És ezzel sírva fakadt. Soha életemben nem láttam még síró férfit. Senki sem engedte el még magát ennyire a jelenlétemben, senki nem volt hajlandó felfedni a kezelhetetlen gyengeségét vagy kiszolgáltatottságát a cinikus tekintetem előtt. Ezt az angyalt láttam már sértettnek és dühösnek, meglestem már őt, amikor elkeseredett volt, de egy percig sem képzeltem, hogy a jelenlétemben ennyire sérülékeny lehet, hogy sírva fakad. Szó nélkül felhúztam a földről, és a fejét a vállamra szorítottam. Vigasztaltam őt olyan megnyugtató szavakkal, amiket még életemben nem kellett használnom. Eltelt egy kis idő, mire meghallottam a fojtott, összefüggéstelen szavait, amiket a kabátomba fúrt arccal motyogott. – De nem találtam… és akkor jött a szél… eltévedtem és nem tudtam… de azt hittem, vissza tudok menni… de nem volt hang, eltűnt a hang! És én féltem… Moriah, annyira féltem… – Csss – nyugtatgattam. A haját simogattam, ami a széltől és a szabadban töltött éjszakától összecsomósodott. – Tessék! Igyál egy kicsit, mielőtt tovább mondod. Zihálva vett egy nagy levegőt. – Nagyon szomjas vagyok. Köszönöm, köszönöm… Nem szólaltam meg, amíg mohó, gyors kortyokkal gyakorlatilag ki nem ürítette a kulacsot. 208

– Össze kell szedned magad! – parancsoltam rá keményebb hangon. – Mondd el, mennyire sérültél meg! Szekéren jöttünk Almával, és… – Alma itt van? – kérdezte, felült, és az inge ujjával megtörölte az orrát. Soha nem láttam még tőle ennyire civilizálatlan dolgot. – Hol? – A lovak mellett hagytam. Ő szólt nekem, hogy eltűntél, szóval hálásnak kell lenned neki. De az út egy kicsit messze van innen, arrafelé. Tudsz járni? Újra vett egy nagy, reszketeg levegőt. Láttam, ahogy acélos nyugalmat erőltet magára, és eltűnődtem, vajon hányszor kellett ugyanezt tennie az első néhány szörnyű napban, miután megvakult; hányszor adta meg magát a gyásznak, hogy utána újra összeszedje magát. Úgy véltem, nem túl sokszor. – Nem hiszem, hogy bármim eltört volna – válaszolt. – Keményen értem földet, de nem zuhantam. Azt viszont nem tudtam, hol vagyok, és hogyan jutok vissza… – Összeszorította az ajkát. – A szélmalom teljesen összedőlt, ezért nem hallottad a hangját. De még így sem vagy távol tőle, tájékozódási pontok nélkül nagyon jól megbecsülted a távolságot! – Nem hittem, hogy meg fogsz majd találni.

– Pedig

megtaláltalak – válaszoltam. Még mindig fogta az egyik kezem, ezért felálltam és felhúztam a földről magam mellé. Nem kiáltott fel a fájdalomtól és nem roskadt vissza a talajra, ezt jó jelnek tartottam. – És a szárnyaid? – kérdeztem, mert azok még mindig bénán lógtak a hátáról, mint a mosott ruhák. – Megsérültek? Megrázta a fejét és teljes szélességében kitárta őket. Láttam, hogy néhány tollszár kifordult a helyéről és foltokban lehorzsolódtak a tollak, amikor valószínűleg egyegy túlbuzgó faág beléjük akadt, de ezen kívül feltűnően ép volt mindkét szárnya. Ha rájött volna, merre induljon, még haza is tudott volna repülni. – Hoztunk egy szekeret, arra az esetre, ha súlyosabban megsérültél volna, de ha akarod, énekelhetünk végig, az egész úton, és te követheted a hangunkat hazáig – vetettem fel. A háta mögé hajtogatta a szárnyát és megrázta a fejét. – Veletek utazom — jelentette ki halkan. – Soha többé nem repülök.

T

ermészetesen volt nagy szemmeresztgetés és hitetlenkedő kiáltozás, amikor megérkeztünk a Gábriel Iskolához, egy gubbasztó angyallal a szekér hátuljában. Corban korábban elfogadta az ételt, amit magunkkal hoztunk, és hálásan lehajtott még egy kulacs vizet, de amint elindultunk, már csak egy szótagos szavakkal volt hajlandó beszélni velünk. Visszaváltozott azzá a keserű, lehangolt és reményvesztett Corbanné, akivel két héttel azelőtt, először találkoztam, és én nem voltam biztos benne, hogy újra ki tudom rángatni őt a búbánatából. Az pedig egyértelmű volt, hogy nem érdemes aznap megpróbálni. Az iskola előtti utolsó kanyar előtt leállítottam a kocsit.

209

– Fényes nappal van, az emberek az iskolában pedig figyelni fogják, hogy mikor térünk vissza – magyaráztam. — Szeretnéd, hogy elrejtsünk valami biztonságos helyre, amíg éjszaka érted nem jövök? Corban a felhúzott térdére fektette a karját, a fejét pedig lehajtotta, mintha a padlót figyelné. – Nem érdekel – vonta meg a vállát. Almára pillantottam. – Nem érdekel, hogy mindenki látni fogja, ahogy lesegítünk a kocsiról? Hogy mindenki megtudja, hogy egy megtört angyal lakik a Nagy Házban? Szándékosan használtam a megtört szót, de Corban meg sem rezzent. – Nem.

– Corban,

biztos vagy ebben? Nem jelent gondot, vissza tudok érted jönni sötétedés után! – Biztos – vakkantott, majd nekidőlt a szekér oldalának, és az út hátralevő részében egyetlen szót sem szólt. A Nagy Ház ajtajánál állítottam meg a kocsit, Alma pedig lesegítette róla az angyalt, majd fel a tornác lépcsőjén, be a házba. Én lazán fogtam a gyeplőt és az iskolát figyeltem. Délutáni szünet volt, ami azt jelentette, hogy több tucat diák és tíz vagy tizenkét tanár őgyelgett odakint, játszottak, élvezték a tavaszi napsütést, és figyelték, ahogy egy angyal sántikál be a házba. A legtöbben rám meredtek, majd az angyalra, majd vissza, rám. Csettintettem egyet és a lovakat lefelé irányítottam a dombon, be az iskola udvarára. Figyelmen kívül hagytam az izgatott kiáltásokat, a faggatózásokat és az ámuló kiáltásokat. Végtelenül megkönnyebbültem, hogy Corban kalandja nem végződött rosszabbul, ennek ellenére legalább annyira kimerültnek és kedvetlennek éreztem magam, mint ő.

E

zután négy napig nem láttam Corbant. Megpróbáltam találkozni vele, mindennap vittem fel élelmet a Nagy Házba, ilyenkor beszélgettem egy kicsit Almával, majd felmentem a lépcsőn és bekopogtam az angyal ajtaján. Ezután újra kopogtam, majd még tovább, néha tíz percig is, amíg ki nem kiabált: – Menj innen! Ebből tudtam, hogy még életben van, és abból, hogy cserélgette a reggeli és a vacsora tálcáit, amiket Alma az ajtaja mellett hagyott, egy asztalkán. Sikerült a lehető legkevesebbet elmondanom Deborah-nak és a többi szakácsnak, hogy elaltassam a kíváncsiságukat. Tudtam, hogy van egy beteg a házban, de fogalmam sem volt, hogy egy angyalról van szó. Igen, gondolom, már hetek óta ott van. Nem, nem tudom, hogy mi a baja. Nem, nem tudom, mi történt, amikor megpróbált repülni. Igen, ez valóban tragikus. Továbbra is folyamatosan kérdezősködtek, de én semmi többet nem árultam el nekik. Különben nem is találkoztam túl sokat a többi alkalmazottal: visszatértem a magányos éjszakai műszakba. A legtöbb diák és dolgozó felépült a járvány első 210

hullámából, de a betegség másodszor is terjedni kezdett és Rhesa is áldozatául esett. Nem bántam, hogy újra éjszaka kellett dolgoznom, amíg ő lázasan és nyomorult állapotban nyomta az ágyat. Az időbeosztást is kedveltem, és így volt a lehető legnagyobb a szabadságom. Azon a negyedik éjjelen gyorsan végeztem a munkámmal, és idő előtt bekevertem a kenyér tésztáját is, majd levettem a kötényem, kiszöktem az iskolából, felkaptattam a dombra és besurrantam a Nagy Házba. Alma szobájának ajtaja csukva volt, bár könnyen el tudtam képzelni róla, hogy éberen fekszik az ágyában és fülel, hogy meghallja-e a lépteim zaját. Vissza kellene jönnöd valamelyik éjjel, mondta nekem előző nap. Vedd rá, hogy beszéljen veled! Addig nem ment el, hogy nyitva is hagyja a bejárati ajtót, de a láncot már nem akasztotta rá, ezért elég könnyű volt bejutni. A nehezebb feladat az volt, hogy a legfelsőbb emeleti ajtón bejussak. Kopogtam néhányszor, de nem vártam választ. Persze nem is kaptam, így hát letettem a lámpásomat a kis asztalra és feltörtem a zárat. Azonnal engedett. Ezután felvettem a lámpát és beléptem a szobába. Corban a szoba közepén állt. A teste feszült volt, a szárnyai látható felháborodottsággal remegtek a háta mögött. Nagyon szerencsétlennek tűnt: a ruhája összevissza, a haja rendezetlen, sőt, még az arca is borostás. Körülötte a szoba is kész rettenet volt. Szanaszét dobált ruhák hevertek a padlón, piszkos edények tornyosultak a sarokban egy kis asztalon, a cselló pedig az oldalára fordulva feküdt a földön, mintha valaki belerúgott volna. Már csak az alkohol és hányás szaga hiányzott, és teljes lett volna a lepukkantság képe. Egyértelmű volt, hogy Ő nem fog elsőként megszólalni. Én vártam egy pillanatig és körbenéztem a szobában. – Nos — jegyeztem meg vontatott hangon –, látom sikerült a dühödet a magad szokásos, előkelő és úri módján levezetned. A keze ökölbe szorult, tett felém egy lépést. – Igen, az agóniában töltött hetemből már csak a te csipkelődésed hiányzott.

– Nem volt az egy hét – válaszoltam. – Csak négy nap. A büszkeségeddel együtt az időérzékedet is elvesztetted? A harag vonásai elmélyültek az arcán. Láttam, küzd, hogy elfojtson egy választ a piszkálódásomra. Feltételeztem, hogy megfogadta magának, egy szót sem fog hozzám szólni, és most gyűlölte magát, amiért egy óvatlan mondatot máris sikerült kicsikarnom belőle. Ó, pedig én még bele se jöttem! – Esküszöm, soha nem találkoztam még olyannal, aki rosszabbul kezelte volna a szerencsétlen fordulatokat. A legapróbb akadálynál, a legelső, kis sikertelenségre azonnal fel is adod. – Kis sikertelenség? – fortyant fel. – Lezuhantam az égből! Kitörhettem volna a nyakam, lebénulhattam, sőt, meg is halhattam volna! Ez egy katasztrófa volt, nem apró akadály! – Én úgy hiszem, ameddig nem halsz bele, addig nincsen semmi mentséged arra, hogy feladd. – Ó, hát persze! Majd éppen egy olyan nőtől fogok tanácsokat kérni az erkölcsi tartásról, aki megpróbált megölni egy embert, és utána négy évig menekült a büntetése elől. 211

Számítottam rá, hogy ezt a fejemhez fogja vágni, és fel is készültem, így hát csak elnevettem magam, ami még jobban felbőszítette az angyalt. – Legalább az én túlélési ösztönöm jól működik. Nem úgy, mint a tiéd.

– Te ezt nem érted, soha nem is értetted! – kiáltott fel és még jobban elvesztette az önuralmát. Egyre szélesebben gesztikulált. – Nekem a repülés volt az életem! Ha nem repülhetek, semmi sem lehetek abból, aminek teremtettek! Hasznavehetetlen vagyok! Engem nem érdekel, hogy túlélek-e valamit, mert nincsen már miért élnem! – Nos, én soha nem vettem ugyan semmi hasznát az angyaloknak, de biztosan találhatnál magadnak valami hasznos elfoglaltságot, amivel eltöltheted az időd – kezdtem közönyös hangon. – Egy sor vak ember van, aki csipkét ver, korongozik vagy szövetet sző, vagy dolgokat válogat, vagy más hasonlóan értékes munkát végez. Tátott szájjal meredt rám, mintha még rólam sem tudná elhinni, hogy ennyire érzéketlen lehetek. Én csak rávigyorogtam és folytattam is. – De neked biztosan vannak más, különleges képességeid is. Zenész vagy, nem? Miért nem taníthatnál éneket vagy hangszeres zenét? Itt, a domb aljában éppen akad egy iskola tele fiatalokkal. Indíts egy tanfolyamot! Lehet, hogy kiderül, hogy tehetséges tanár vagy! – Nincsen hajlamom a tanításra. Eszembe jutott, hogy éppen egy fiatal angyalt tanított imát énekelni, amikor megvakult, ezért ezt a témát ejtettem. – Akkor lássuk csak – folytattam elmélázón mit is… megvan! Az angyalok elszántan be akarják népesíteni a Földet még több kis angyallal, nem igaz? Nem alapíthatnál egyfajta tenyészszolgálatot? Ez volt a legfelháborítóbb dolog, amit ki tudtam találni. Az angyal arca megdermedt a sokktól, de túlságosan megütközött a hallottakon ahhoz, hogy válaszolni tudjon. – Hozhatnánk lányokat az erődök környékéről – folytattam lelkesülten. – Cedar Hills van ugye a legközelebb, de az angyalkeresők csak úgy özönlenének ide az Eyrie-ból és Monteverdéből is, ha megtudnák, hogy itt nem kell versengeniük a figyelmedért. Csak adnál nekik egy-egy időpontot, fél óránként vagy óránként, ahogy érzed, és utána útjukra bocsátanád őket. – Ez a legkegyetlenebb dolog, amit valaha hallottam.

– Tényleg?

Pedig annyira kézenfekvőnek tűnik! Neked megvan ez a… tehetségnek éppen nem nevezném, de adottságod, amire sokan vágynak, és azzal, hogy ezt kiaknázod, az életed is célt kapna. Nem látom, hogy mi ebben a rossz. – Szörnyen közönséges vagy – vetette oda és hátat fordított nekem. Én elég közel léptem hozzá, hogy a karjára tehessem a kezem, de ő továbbra sem fordult felém. – Szégyenlős vagy? Erről van szó? Vagy csak félsz, hogy kijöttél a gyakorlatból? Mert van odalent az iskolában jó néhány dolgozó, akik, ha a szimatom nem csal, angyalkeresők voltak valaha, ők egészen biztosan szívesen átsegítenének téged a kínos első pillanatokon. Sarkon fordult és felém nézett. 212

– És

ki volt még angyalkereső a Gábriel Iskolában? – fakadt ki. Dühös volt és vissza akart vágni, úgy, hogy az fájjon. – Te nem akartál ágyba vinni egy-két angyalt, amikor kiderült, hogy a manadavvi úr csak a barátnődnek szenteli a figyelmét? Elállt a lélegzetem, és a következőpillanatban pofon csaptam. Olyan gyorsan, időm sem volt felfogni, hogy ezt akarom tenni. Elkapta a csuklómat, mielőtt másodszor is megüthettem volna. Közelebb rántott magához, a kezemet kicsavarta és leszorította a mellkasa alá, hogy ne tudjak lendületet venni ahhoz, hogy még egyszer rátámadjak. Hihetetlenül erős volt a szorítása. – Ez undorító! – lihegtem. – Reuel Harth egy gyilkos volt!

– A második vádat azonban nem tagadod! – búgta. – Szóval valóban angyalkereső voltál, vagy a manadavvi házbeli kalandod előtt, vagy az után. – Ó, nem, azt már nem! – csattantam fel. – Szerintem minden angyal gyenge és hitvány; hiába hiszitek, hogy ti Jovah ajándéka vagytok az emberek számára! Még csak szóba sem akartam állni egyetlen angyallal sem, mielőtt veled találkoztam, nem hogy szeretőmül fogadjak egyet! – És most, hogy találkoztál velem? – suttogta. – Elfogadnál engem szeretődnek?

– Nem ezt akartam mondani! De már nem számított, hogy mit akartam mondani, mert Corban még közelebb rántott magához, átkarolta a vállamat és a számat egy kemény csókba vonta. A bőröm felizzott, a csontjaim pedig beleolvadtak a testébe. Éreztem, ahogy a szárnyait körém zárja, rabul ejt, ketrecbe zár és izgat a tollainak finom, suttogó simításával. Elrántottam a fejem, levegő után kapkodtam, majd előrelendültem és az ajkamat a szájára tapasztottam. Valahogy sikerült kiszabadítanom a jobb karom, de lehet, hogy ő engedett el, mert most már mindkét karommal a derekát szorítottam, a kezem az inge alá csúsztattam és simogatni kezdtem a forró bőrét, fel és le, a tenyeremmel. Az ujjaim elérték a hátának azt az izmos, barázdás részét, ahol a szárnyai a lapockájához kapcsolódnak, és a hüvelykujjamat végighúztam a kemény bőrén. Az angyal kéjesen felmordult és megremegett a karjaim között. – Ha soha nem feküdtél még le angyallal – mormolta-, honnan tudtad, hogy ezt kell tenned? – Ösztönösen – nevettem a szájába. – Az ilyen helyzetekben azt kell megsimogatni, ami túl bizalmasnak tűnik ahhoz, hogy bárki megérintse. Újra megcsókolt. – Azt hittem, nem azért jöttél ide, hogy a szeretőm légy.

– Azért jöttem, hogy kirángassalak a keserűségből és a magányból. Ha ehhez az kell, hogy lefeküdjek veled, hát egye fene, hajlandó vagyok meghozni még ezt az áldozatot is. Most ő kacagott fel, de a nevetése bizonytalan volt. – Én nem tudok… most nem… nem tudok tisztán gondolkozni, és a döntések, amiket most hozok… a döntéseim… talán nem ésszerűek. Szándékosan hozzádörgölőztem. Azonnal észrevettem, hogy a testének más részei is reagáltak az érintésemre. Az ujjaimmal felfelé araszoltam a gerincén, hogy újra végigsimítsam a kemény bőrréteget, ami a szárnyainak izmait takarta. Corban újra felszisszent, majd olyan szorosan magához vont, hogy felemelkedtem a padlóról. 213

– Akkor

most csináljunk ésszerűtlen dolgokat! – suttogtam. – Olyat, ami miatt holnap reggel mindketten szégyenkezni fogunk. Ezt már nem is méltatta válaszra. Csak átvitt engem a zsúfolt nappalin keresztül egy hasonlóan rendetlen hálószobába. Egész úton csókolt.

A

ki nem szerelmeskedett még egy angyallal, fogalma sincs, milyen különleges élmény. A szobában semmi fény nem volt, csak az a kevés, ami a nappaliban álló, magányos lámpáéból átszűrődött, mégis úgy tűnt, mintha a szegényes, szűk hálószobát varázslatos fény ragyogta volna be. Én alatta vonaglottam, a karjaim a nyaka köré fonódtak, a szárnyai pedig úgy tárultak ki kettőnk felett, mint egy isteni baldachin. Biztonságban éreztem magam, oltalom alatt, és teljesen kitárulkozhattam neki, mert tudtam, hogy semmi rossz nem juthat át a szárnyai sátorán. A kezeim felfedezőútra indultak a mellkasán és csípőjén, míg a teste az enyém felett mozgott és az őrületbe, majd azután a kielégülésbe kergetve engem. Amikor felkiáltott és a karjaim közé omlott, én megcsókoltam az arcát és a hajába duruzsoltam. – Ó, határozottan azt hiszem, hogy megtaláltad a célod az életben. Semmi szükség már erre a búslakodásra és kesergésre. Belenevetett a fülembe. – Ebben még nem lehetünk teljesen biztosak – suttogta. – Azt hiszem, kísérleteznünk kell még egy kicsit. És ezt is tettük.

214

7. FEJEZET

A

mikor másnap reggel felébredtem, az első gondolatom az volt, milyen jó, hogy az angyal nem lát. Jovah édes énekére, amivel hisztérikus nevetésbe dalolja magát, komolyan úgy nézhettem ki, mint egy őrült koldus az utcán. A hajam csimbókokban lógott, az ajkam puffadt volt a sok csóktól, az arcom sápadt a kialvatlanságtól. De, ó, az angyal, aki hozzám simult és az állát még mindig a meztelen vállamon nyugtatta, végtelenül derűsnek tűnt. Nem tudtam, láttam-e valaha korábban ennyire békésnek Corban arcát. Még mindig látszott ugyan rajta a négynapos önemésztés nyoma, de ez csak rosszfiús sármot adott mindig szimmetrikus és szép arcának. Ereztem, ahogy a borostája végigkarmolja a bőröm, és mosolyognom kellett, miközben finoman beletúrtam a csomós hajába. A második gondolatom aznap reggel az volt, hogy már nem is volt annyira reggel. Értetlenül meredtem a bedeszkázott ablakra, amin azért átküzdötte magát néhány erős napsugár. Már biztosan jócskán elmúlt dél, és furcsállottam, hogy Alma nem jött még fel, hogy az angyal után nézzen. Ha hallotta, amikor az éjjel belopóztam, akkor lehet, hogy azt is tudta, hogy még az épületben vagyok és nem akart zavarni. Mostanára azonban már aggódnia kellett, hátha esetleg nem hallotta, amikor később távoztam. Tudta, milyen törékeny most Corban, biztosan nem hagyta volna ennyi időre egyedül. Az iskolában senki nem fog hiányolni még vagy egy-két óráig, ebből a szempontból tehát biztonságban érezhettem magam. De az aggasztott, hogy Alma nem jelent még meg. Nyomtam egy csókot Corban feje búbjára, és gyengéden kibontakoztam az öleléséből. Öt perc alatt rendbe hoztam magam és leszaladtam a lépcsőn. Nem hallottam a főzés zaját és nem éreztem illatokat sem, amikor a konyhába léptem. – Alma! Itt vagy? Nem volt, és nem is járt még ott aznap délelőtt. A konyha éppen olyan volt, mint előző éjjel, amikor megálltam ott meggyújtani a lámpásomat. Nem volt fazék a tűzhelyen, nem égett tűz a kemencében. Minden tiszta és kihalt volt. – Alma? – Egyenesen a hálószobája ajtajához mentem, ami a konyhából nyílt, és türelmetlenül bekopogtam. – Alma, odabent vagy? Hallottam valamit odabentről: egy fojtott hangon motyogott szót, vagy talán egy földre hulló párna zaját. – Bemegyek – szóltam és kinyitottam az ajtót. Alma összekuporodva feküdt az ágya szélén, egyik keze lelógott a padlóra, hogy időben maga mellé tudja húzni a vödröt, amely ott állt mellette. A szobában hányás szaga terjengett, a nő pedig iszonyatosan nézett ki. – Jaj, szegénykém! – kiáltottam. – Elkaptad azt a nyomorult betegséget! Fél órába telt, amíg kitakarítottam, friss vizet hoztam és segítettem neki tiszta hálóinget húzni. Hálás volt, de fásult és gyenge is, a bőre pedig forróbb, mint az angyalé. Egyre jobban aggódtam érte. 215

– Gyorsan összedobok valami ebédet Corbannak, azután megyek és megnézem, maradt-e még gyógyszer az iskolában – mondtam neki. – Visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok. Alma bólintott és lehunyta a szemét. Egy tálcára összedobáltam valami ételt és felrohantam az emeletre. Corban éppen akkor lépett ki a fürdőszobából, a haja vizes volt a mosakodástól, az arcán pedig bensőséges mosoly virított. – Szóval mégsem hagytál magamra az éj közepén! – szólt. – Amikor egyedül ébredtem, attól féltem, sajnálod vagy szégyelled, ami történt. Letettem a tálcát és egyenesen hozzá szaladtam, a karomat a nyaka köré kulcsoltam és a számat csókra nyújtottam neki. Azonnal reagált, láthatóan ő sem bánt meg semmit. – Nem, egy pillanatig sem sajnáltam semmit – mondtam, és röviden a karjaiba omlottam. – Csak lementem a földszintre és súlyos betegen találtam Almát, ezért gondoskodnom kellett róla. Az angyal azonnal aggódni kezdett. – Beteg? Mi a baja?

– Azt

hiszem, ugyanaz a gyomorbetegség, ami az egész iskolán végigsöpört – magyaráztam –, de úgy tűnik, rajta nagyon súlyosan jött ki. – Haboztam egy kicsit. – Nekem nem sok hasznom van egy betegszobában. Lehet, hogy fel kell majd hoznom valakit, aki ápolja Almát. Corban csak egy pillanatig gondolkozott. – Természetesen. Gondolom, amúgy is mindenki tudja már… – Magára mutatott. Mindenki tud már rólam. – Annyit tudnak csak, hogy van itt egy angyal, de a történetedet nem ismerik. – Elvigyorodtam. – Nagyon jól értek ahhoz, hogy ne osszak meg semmit, ha nem akarok. Megcsókolt és az ajtó felé kezdett tessékelni. – Ezt észrevettem. Menj, gondoskodj Almáról! Én egy darabig azonban még álltam előtte, a mellkasára tapasztott tenyérrel. – Sajnálom, amiket tegnap este mondtam neked. Legalábbis a gonosz dolgokat. De nagyon megrémültem, amikor olyan elveszettnek láttalak. És ha félek, akkor mindig kegyetlen vagyok. – Csak azokért a kedves dolgokért ne kérj bocsánatot, amiket később mondtál! – válaszolt. – Szeretném abban a hitben ringatni magam, hogy azokat komolyan gondoltad. Felnevettem, az ujjamat az ajkához érintettem, majd kiszaladtam a szobából. Odalent újból benéztem Almához. Vagy aludt, vagy ájultan feküdt ott, mert nem ébredt fel még akkor sem, amikor megráztam. Mire kiértem a házból, már rohantam.

J

udith-ot felcsábítani az iskolából a Nagy Házba nehezebb volt, mint gondoltam. Nem Alma volt az egyetlen, aki előző éjjel halálosan megbetegedett: Dávid, az öreg

216

karbantartó is kómába esett és három további tanár betegedett meg nagyon súlyosan. Judith pedig, aki mindannyiukat gondozta, sápadt volt és kimerült. És rémült. – Nincs semmi, amit tehetnék értük – panaszolta Alma szobája előtt állva. Korábban megvizsgálta őt és felébresztette annyira, hogy beadhasson neki egy pirulát. De ez volt az utolsó szem az iskola gyengélkedőjén. — Most már nem maradt semmi, csak az erőleves és a törődés. Az én aggodalmam szinte már pánikká fokozódott. – Fel kell húznunk a járvány zászlót! Komoran bólintott. – Már megtettük tegnap éjjel. De holnap van a Glória, néhány napig nem valószínű, hogy akár egyetlen angyal is errefelé repül. – Akkor majd jönnek egy vagy két nap múlva és akkor imádkoznak gyógyszerért. A lány arca fájdalmasan megnyúlt. – Az talán már túl késő Almának… mindannyiuk számára. Úgy éreztem, mintha fejbe vertek volna. – Micsoda?!

– Amikor a láz ilyen magasra felszökik, a beteg néha nem épül már fel. Vagy ha mégis, akkor súlyosan sérült marad. Olyan ez, mintha a magas hőmérséklet belülről kiégetné a testet és csak a hüvelyt hagyná hátra. Nem egyszer láttam már ilyet. Egy pillanatig csak meredten néztem rá, majd megfordultam és felrohantam a lépcsőn. Corban a kivágott támlájú széken ült, háttal az ajtónak, a lábai közt a csellóval. Nagyon halkan pengette a húrokat, a melódia úgy hangzott, mint egy bronztányéron táncoló esőcseppek zenéje. Nagyon vidám dal volt, és egy szusszanásnyi időre hagytam, hogy meglepődjek azon, hogy ilyen gondtalan dolgot is képes alkotni. És ha hirtelen őszinte boldogság töltötte el, lehet, hogy ennek én voltam az oka? Most nem volt időm ezt megkérdezni. – Corban! – kiáltottam lihegve, mert a sietségben kifulladtam. – Fel kell repülnöd és imádkoznod kell! Az angyal megperdült a széken. Az arcán először meglepetés, majd rémület tükröződött. – Nem tudok – válaszolt. Odamentem hozzá és letérdeltem elé. – Muszáj! Judith az iskolából azt mondja, hogy Alma meghalhat. És odalent többen is vannak így, mind betegek. Mind veszélyben vannak. Túl magas a lázuk, és a testük nem fog felépülni. És nincs több gyógyszerünk. – A járványzászló…

– Holnap van a Glória. Ennek hallatán megrándult az arca. Egész biztosan arra gondolt, hogy más körülmények között most ő is ott lenne, Sharon mezején, a többi angyallal. Elfordult és óvatosan a falnak támasztotta a csellót. – Nem vagyok rá képes – jelentette ki. Megfogtam az egyik kezét és a két tenyerem közé zártam.

217

– Segítek!

– suttogtam. – Tudom, hogy a legkönnyebben úgy tudod magadra vonni Jovah figyelmét, ha nagyon magasra repülsz, de akkor is veled megyek. Nem érdekel, milyen hideg lesz vagy hogy milyen messzire kerülök a földtől. Nem akarom, hogy egyedül menj, és nem hagyom, hogy eltévedj. Kitépte a kezeim közül a kezét és felpattant. – Nemcsak a repülésről van szó, hanem az éneklésről! – szólt és izgatottan gesztikulált. – Nem énekeltem azóta, hogy… Moriah, amikor legutóbb imádkoztam, az isten egyetlen villámcsapással megvakított! Én is felálltam, bár lassabban. – Nem te énekelted azt az imát, hanem a fiú. Corban fel és alá kezdett járkálni. Biztos léptekkel kerülte ki az asztalt és a székeket, de megbotlott a szétdobált cipőkben és ruhákban. – Igen, de Jovah mégis elküldte a villámcsapást! Tudnia kellett, hogy én is a teremben vagyok. Dönthetett volna úgy, hogy nem csap le rám! – Azt hiszed, újra villámmal sújtanak téged, még akkor is, ha csak gyógyszerért imádkozol? Az angyal megperdült, felém fordult. – Azt hiszem, hogy nem lennék képes bármit is kérni egy olyan istentől, akiben nem bízom. Nem tudok hozzá imádkozni, nem tudok esengeni. Túlságosan dühös vagyok ahhoz, hogy bármit is kérjek tőle. Ó, édes Jovah, erre a bonyodalomra nem számítottam. Azt hittem, ki tudom belőle beszélni a félelmet, de amit érzett, az tiszta düh volt. Haragudott az istenre, aki elárulta őt. – Azt hiszem, megértem – mondtam remegő hangon. – Nem hiszem, hogy nekem számított volna, ki hal meg, akkor sem lettem volna képes Reuel Harth-tól segítséget kérni. Corbannak elakadt a lélegzete a hasonlat hallatán, de nem szólt egy szót sem. De nekem nem ártott Jovah – folytattam halkan. – Meg tudod nekem tanítani a dalt? És fel tudsz vinni az égre, hogy elénekelhessem neki? Hagyod, hogy én imádkozzam hozzá, ha már te képtelen vagy rá? Úgy tűnt, mintha egy óra hosszáig álltunk volna ott, egymással szemben. Mindketten feszültek voltunk, a kezünk ökölbe szorult, a vállunk beesett, az arcunk pedig ráncokba szaladt az összpontosítástól. Nem tudtam, hogy egy halandó el tudja-e énekelni a szent énekeket. Azt sem tudtam, én meg tudnám-e tanulni. Nem tudtam, Corban meg tud-e bocsátani az istenének annyira, hogy hagyja, hogy megpróbáljam elmondani az imát. De azt tudtam, hogy addig fogok neki könyörögni, amíg Judith lépteit meg nem hallom a lépcsőn, amint feljön, hogy elmondja nekünk a szörnyű hírt. Végül Corban remegve vett egy nagy levegőt és a tenyerét a homlokára szorította, mintha vissza akarná tolni a háttérbe az összes lázongó gondolatát. – Nem fogok énekelni az istennek – jelentette ki nagyon nyugodt hangon de neked énekelek. Vedd a kabátod! Nagyon hideg lesz.

218

A

három kötött pulóver, a kabátom, Alma kabátja és az igazgatónő csizmái, amiket a szekrényében találtam, nem védhetett meg a hidegtől, amikor Corban lebegni kezdett az égen, olyan magasan, hogy már nem is ismertem fel az alattunk elterülő tájat. Éreztem, hogy a könnyek megfagynak a szemem sarkában, ahogy kicsordultak. Az arcom szinte felhasadt a hidegtől. Nem csak azért, mert olyan alacsony volt a hőmérséklet, hanem mert iszonyatosan erősen fújt a szél. El sem tudtam képzelni, Corban hogyan képes nagyjából egy helyben maradni a szűnni nem akaró csapkodásban, de, ami azt illeti, nagy sikerrel és könnyedén lovagolta meg a kegyetlen légáramlatokat. Látszott, hogy a teste emlékezett erre a képességre. De nem is a hideg volt ott a legrosszabb, hanem az, hogy ilyen magasságban nem volt már elég levegő. Éreztem, hogy zihálni kezdek és megszédülök az oxigénhiánytól. El sem akartam hinni, hogy Corban elég levegőt kap ahhoz, hogy imádkozzon. De az angyal vett egy nagy levegőt és énekelni kezdett. Ez a dal nem is hasonlított arra a gyászos hangra, amit meghallottam, amikor egyik éjjel a Nagy Házat figyeltem. Egy induló volt, olyan zene, amely betör a házakba, beletúr a fiókokba, felhajtja a szőnyegek sarkát és kincset keres. Ennek a dalnak küldetése volt. Corban állta a szavát: nem az istennek énekelt, hanem erősen magához szorított és nekem adta elő az éneket. Éreztem, ahogy a dallam beáramlik a koponyámba, végigszáguld a gerincoszlopomon és megállapodik a könyökömben és a térdemben. Corban hangja magabiztos bariton volt, ilyen sok kihagyás után kicsit fátyolos a magas hangoknál, de gazdag, csillogó és meleg. Ha én lettem volna az isten, azonnal megadtam volna neki mindent, amit csak kért. Négyszer énekelte el elejétől a végéig az éneket, minden egyes előadás úgy tíz percig tartott. A második kör végére úgy éreztem, hogy a lábaim lefagytak, leváltak a testemről és leestek a mélybe. A harmadik éneklés végére azt hittem, az egyetlen apró láng, ami még megmaradt a testemben, az a mellkasom közepében volt. Mire majdnem befejezte a negyedik előadást, mát teljesen lebénultam. Már felkészültem a fagyhalálra, hogy a sorsomnak illő aláfestést adjon, körülöttünk jégdarabok csapódtak ki a felhőkből, ólmos eső cseppjei égették a bőrömet, amikor elsuhantak az arcom mellett. Corban a negyedik ének végét egy zenei díszítéssel fejezte be, az utolsó hangot szükségtelen trillával a végén adta elő. Reményvesztett csendben vártam, hogy ötödször is belekezdjen az imába, de ő felkiáltott: – Kész vagyunk! Most már leszállhatunk. Ekkor vettem észre, hogy a körülöttem zuhogó jégdarabok nem is a jégeső cseppjei, hanem a földre hulló pirulák. Corban nekem énekelt ugyan, de az isten meghallgatta őt.

219

N

ekem még nehezebb volt az angyal ittlétét megmagyaráznom, miután Corban ilyen látványos belépőt szervezett magának. Az iskola körül mindenfelé kemény pirulák szóródtak. A tanárok és diákok az egész napot azzal töltötték, hogy szedegették és vitték őket gyorsan a betegszobára, hogy Judith szétoszthassa. A legtöbb beteg nagyon gyorsan és jól reagált a pirulák gyógyhatására, még Dávid állapota is olyan gyorsan javult, hogy két nappal az első gyógyszer után már fel is tudott ülni az ágyában. Nemsokára Alma is jobban lett, rendesen evett és ivott, és bocsánatot kért a kellemetlenségért, amit okozott. Én visszatértem a konyhába és tovább hárítottam a kérdéseket; úgy tettem, mintha legalább annyira meglepődtem volna, mint ők. Kiderült, hogy az angyal vak, ezért volt itt mostanáig! De Judith megkérte, hogy imádkozzon gyógyszerért és ő azt mondta, megteszi, ha valaki megy vele. Igen, nagyon féltem olyan magasan a levegőben! És annyira hideg volt! De, tudjátok, bármit megtettem volna Almáért, és persze a többiekért is. Természetesen a többi alkalmazott, főként a nők hajba kaptak azon, ki menjen fel a Nagy Házba, hogy meglátogassa Almát, vagy élelmet vigyen fel, vagy csak elmondja a hírt, hogy az igazgatónő a hét végén végre hazatér. A diákok, sőt, még a tanárok is mindig találtak valami okot arra, hogy a dombra néző kerítés mellett őgyelegjenek, és egy vagy két vállalkozó szellemű fiú még ki is szökött az iskolából, felosont a házhoz, és a borostyán indáin felmászott a tetőre, hogy onnan integessen vissza a többieknek. Én megpróbáltam rávenni Corbant, hogy látogasson el az iskolába és mutatkozzon be a csodálóinak, esetleg tartson koncertet nekik, vagy csak válaszoljon a rázáporozó kérdésekre. Nem állt még készen arra, hogy emberek közé menjen, de hajlandó volt messziről bemutatót tartani nekik nappal. Naponta egyszer vagy kétszer felment a tetőre, és alacsonyan került néhányat a levegőben, mindig elég közel a házhoz, hogy hallja a csengők hangját és vissza tudjon térni. Ezen alkalmakkor az egész iskola kicsődült az udvarra, a tantermek kiürültek, a seprűk és lábasok gazdátlanul maradtak, és mindenki bámulta, ahogy siklik a tavaszillatú levegőben. Én tudtam, hogy ezek a bemutatók nem sokáig fogják már kielégíteni őt. Még mindig nem bízott az istenében, de lassan eszébe jutott, mit jelent angyalnak lenni Samariában: hogy egy kecses, dicsőséges és vonzó lény volt. Nemsokára ráébred majd, hogy már majdnem teljesen meggyógyult, és hogy sok hely van, ahol jobban érezhetné magát. Olyan helyek, ahol kihasználhatná a tehetségét, és hasznát vehetné az erejének. Ahol az ő valódi helye volt. Ezért nem is lepődtem meg, amikor az igazgatónő visszatérte előtti napon a tetőn találtam őt, fel és alá járkálva, a gondolataiba merülve. Azelőtt minden éjjel meglátogattam, és amikor nem aludtunk vagy nem szerelmeskedtünk, sokat nevettünk együtt. De éreztem, hogy elvágyik innen, és tudtam előre, mit fog mondani, amikor hevesen felém fordult. – Moriah, egy nagyon fontos dolgot kell megbeszélnem veled – mondta, miközben megfogta és a mellkasára szorította a kezemet. A dagadó hold ferde glóriát rajzolt a feje köré.

220

Most újra örültem annak, hogy vak és nem látja az arcomon a bánatot. Most már csak azt kellett elintéznem, hogy az a hangomon se hallatsszon. – Ugyan mi lehet az? – kérdeztem eltúlzottan izgatott hangon. Elnevette magát. – Azt hiszed, tudod, de tévedsz – közölte.

– Azért

hadd találgassak! A legutóbbi sikered után ráébredtél, hogy nem látsz ugyan, de attól még angyal vagy és el tudod végezni azokat a feladatokat, amiket az isten neked szánt. Ezután arra is rájöttél, hogy ezt nem tudod véghezvinni, ha egy dohos, öreg ház padlásán bujkálsz, ezért most vissza kell térned az egyik angyalerődbe, valószínűleg az Eyrie-be. – Nem talált – szólt kissé önelégülten. Felvontam a szemöldököm. – Akkor Cedar Hillsbe. Megrázta a fejem. – Mindkettő eszembe jutott, de egyik sem megfelelő, mert tudom, hogy egy angyalerődbe nem lennél hajlandó velem jönni. Némán, csodálkozva meredtem rá. – Látod, sikerült meglepnem téged. Abban igazad van, hogy rájöttem, ideje, hogy elhagyjam a Gábriel Iskolát. De nem akarok egyedül menni. – Corban… Felemelte a hangját, hogy túlharsogja az enyémet. – Most pedig azt fogod mondani, hogy nem tudom igazán, hogy mit is akarok. Hogy ne keverjem össze a hálát a szerelemmel. Azt is mondod majd: Most azt hiszed, hogy nem boldogulsz nélkülem, de amint visszatérsz a világodba, amit ismersz, azt fogod gondolni, hogy csak akadályozlak, vagy talán szégyenbe is hozlak. Nélkülem kell új életet kezdened! Ehhez nem tudtam mit hozzátenni, mert pontosan eltalálta. Majdnem szó szerint. – De biztosan tudom, hogy mit akarok. Hogy kit akarok magam mellett, hogy kire van szükségem ahhoz, hogy továbblépjek – folytatta meggyőzően. – Tudom, hogy te nem fogsz hazudni nekem. Tudom, hogy te nem hagyod, hogy becsapjam magam. Tudom, hogy te nem fogsz cserbenhagyni, bármilyen nehézség is vár ránk. És azt is tudom, hogy szeretlek. – A kezemet még mindig a kezei közé zárva tartotta, de most összecsukta a hátam mögött a szárnyait és finoman, de állhatatosan húzott maga felé velük. – És azt hiszem, te is szeretsz engem. Megpróbáltam ellentartani a karommal, eltolni magam a mellkasától, amilyen erősen csak tudtam, bár már csak centiméterekre volt egymástól a testünk. – Nos, megpróbáltam nem szeretni téged – mondtam lázadó hangon. – Mert mindenki beleszeret az angyalokba! Én pedig más akartam lenni. – De nem sikerült. Felsóhajtottam és ellazítottam a karom, már nem próbáltam eltolni magam tőle. A szárnyaival azonnal közelebb húzott magához és megcsókolt. – Nem sikerült – vallottam meg.

– És semmilyen különös okod nincs arra, hogy a Gábriel Iskolában maradj. 221

Tudtam, érzi, hogy megrázom a fejem. – Elhatároztam, hogy nem menekülök tovább, és hálás leszek, amiért találtam egy jó helyet. De úgysem bírtam volna maradni, ha te elmész. Szörnyen unalmas lett volna már itt. És túl sok az emlék. – Szóval hová akartál innen menni? – kérdezett rá.

– Valahová,

ahol munkát találhatok. Talán saját üzletet nyitok. Most, hogy már tudom, nem keresnek sem az angyalok, sem a manadavvik, úgy gondoltam, az egyik nagyobb városban telepszem le. Semorrah-ban vagy Castelanában. A fejét csóválta és mosolygott. – Nem ott akarsz te élni! Felnevettem rá. Mikor jöttek fel a csillagok? Az éjjeli égbolton most sűrűn csillogtak a rikító szikrák; az egész úgy festett, mint egy kereskedő felesége, aki túlságosan is kicsípte magát egy előkelő alkalomra. – Mit gondolsz hát, melyik várost választanám?

– Samaria

legszebb városát – jelentette ki ahol én zenét szerezhetek és elő is adhatom, ahol minden kereskedőnek jól megy, és minden művészt megbecsülnek. Ahol mindketten azt tehetjük, amit szeretünk, és boldogok lehetünk együtt. Ilyen hely egyetlen egy volt csak. – Luminaux.

– Igen. – De Corban… Újra megcsókolt, azt hiszem, csak azért, hogy elhallgattasson. – Igen, biztos vagyok benne – jelentette ki végül. – Nem akarok visszatérni az erődökbe. Nem akarom a régi életemet folytatni. Még nem állok készen arra, hogy megbocsássam Jovah-nak, amit velem tett. De el akarok innen menni egy olyan helyre, ahol egy angyalt megbecsülnek, és ahol egy zenész fejlesztheti a művészetét. Szóval már csak egyetlen kérdés maradt… – Hogy veled megyek-e – vágtam a szavába. Ha ő beszélhetett helyettem, akkor én is befejezhettem az ő gondolatait. – Igen. Velem jössz? Kockázatos volt. Lehet, hogy most azt gondolta, feltétel nélkül szeret, és talán még azt is elhitte, hogy soha nem un majd meg, de két ember egy idő után általában idegesíteni kezdi egymást, én pedig az átlagnál is idegesítőbb voltam. De azt túlélem, ha elhagy, feltéve, hogy Luminaux-ban hagy el, gondoltam. És még az is lehet, hogy nem hagy el. Ezt meg csak akkor tudom meg, ha kipróbálom. – Hozom a kabátom.

222

223

1. FEJEZET

E

gy démon költözött Riverbend városába. A lakosság elkeseredettsége és dühe láttán Marc Revoire rájött, hogy a démon belülről kívánja elrohasztani a kis illinois-i várost. Ez sokáig tart, sok pletykát, sok kétséget kell elhintenie. Talán el tudja érni, hogy pár ember meghaljon a mesterkedései következtében, de Marc előnyösebb helyzetéből nézve könnyebbnek tűnt megvárni egy komoly lehűlést, amikor Riverbend tizenéves népességének fele halálra fog fagyni. Habár dél óta jó tízcentis hó esett, a Riverbend gimnáziumából kilépő legtöbb fiú pólót és rövidnadrágot viselt. Néhánynak volt annyi esze, hogy kötött sapkát vagy hosszú ujjú pulóvert vegyen fel, de ők is vacogtak és összehúzták magukat, ahogy a havat kaparták a szélvédőjükről. A lányok láthatóan kevesebbet kívántak mutatni magukból. Kabátokba és sálakba burkolóztak, csak néhányan viseltek rövid szoknyát és tették ki lábukat a hidegnek. Marc számított arra, hogy ilyen ostobán fognak öltözködni. Az sem lepte meg, hogy egyáltalán nem vették észre, mintha mindennapos látvány lenne az épület hátsó kijáratánál álló fekete öltönyös, az övén jelvényt viselő férfi. Ötven éve felügyeli a középnyugati államokat, hozzászokott a tinédzserek viselkedéséhez, a szégyenlőstől a lázadóig, a bambától a talpraesettig, az okostól a teljesen butáig mindegyik típussal találkozott már. Ahhoz már kevésbé szokott hozzá, hogy a péntek délután az iskolából kirajzó fiatalokon nem lát megkönnyebbülést vagy a közelgő hétvége iránti vágyat. Marc ehelyett beletörődést és félelmet érzett rajtuk. Akin nem uralkodtak el ezek az érzelmek, azon csak mély közömbösséget látott. A démonok általában nem fecsérelték az idejüket kölykökre. A tizenéveseknek nem volt hatalmuk, és csak ritkán voltak jól eleresztve anyagilag – és bár némely démon puszta élvezetből gyilkolt embereket, a legtöbben befolyást és vagyont akartak szerezni. Ha az érzelmi elfajulás már a tinikhez is eljutott Riverbedben, akkor az átkozott élősködő még mélyebben a városba vájta a karmait, mint ahogy gondolta. Marcnak őrzőként az volt a feladata, hogy eltávolítsa ezeket a karmokat. Mivel már számtalanszor látta, hogy teszik tönkre a démonok az emberek életét, munkája minden percét élvezte. Másfél évszázada egy démon pusztította el az ő szülőfaluját is. Marc, aki tizenhat éves volt és ember, akkor nem volt képes arra, hogy érzékelje a démon által elszórt rothadó csírákat, de nem is volt erre szükség: látta a gyűlöletet és bizalmatlanságot, amely szembeállította egymással az embereket, és szétszakította a közösség tagjait egymástól. A démon ösztönzésére az ellenségeskedés végül erőszakba torkollott, és Marc meghalt, miután eltalálta egy golyó, amit az apjának szántak. Később megtudta, hogy a halála annyira megrázta a közösséget, hogy feleszméltek, és próbálták kibogozni a hazugságok bonyolult hálóját, amelyet a démon font köréjük. Nem temettek be minden árkot, de közeledtek egymás felé.

224

Marc is továbblépett. Önfeláldozása méltóvá tette arra, hogy őrző legyen, egy angyali képességekkel rendelkező harcos, és elfogadta a kínálkozó lehetőséget. Száz évig tartó képzés után, amelyet Caelumban, az őrzők mennyei városában kapott, visszatért a Földre, és hozzálátott a démonvadászathoz. Némelyiket könnyű volt megtalálni: önteltségük fáklyaként világított egy-egy város körül — ám ez a démon az eszesebb, rejtőzködő fajtából való volt. A démon előbb-utóbb úgyis elárulja magát. Mindig így történik, de Marc nem akart addig várni… és talán nem is lesz rá szükség. Százötven évnyi képzés és démonvadászat megtanította Marcnak, hogy az ösztöneire hallgasson, és ezek most azt súgták neki, hogy valami megváltozott. Látott, hallott, vagy talán szagolt valami szokatlant, rendelleneset, de agya még nem fogta fel, amit érzékei már jeleztek neki. Feszülten, várakozással telve megbiccentette fejét. Nem terjengtek a levegőben szokatlan szagok. Figyelt minden lépés zajára, minden hangra, minden szívdobbanásra. Felpillantott a tetőkre, be az iskolák ablakain, újra ellenőrizte a parkolót. Mindent rendben talált, senki sem mozgott túl gyorsan, és mindenki lélegzett, ellentétben egy démonnal, aki talán megfeledkezett volna magáról. Pillantása a havon siklott tovább, végignézett a lankákon, majd megállt. A fény és árnyék játékában nem stimmelt valami. A felhők közt átszüremlő fényben az iskola halvány, hosszú árnyékot vetett a parkolóra, ám az árny végének formája nem illett a tető egyenes vonalaihoz. Marc felnézett. Nem látott senkit. De látta a nyomokat a hóban a tető szélénél, mintha valaki nemrég ott guggolt volna. Talán hallotta is a hó ropogását – és most is, ahogy figyelt, a nyom egyre mélyebb lett, mintha valaki súlya alatt nyomódott volna le. Mintha valaki most is ott guggolna. Bár a démonok furfangosak voltak, nem tudták láthatatlanná tenni magukat, és Marc csak egyvalakit ismert, aki képes volt ilyen illúziót kelteni. Habár az a személy szintén őrző volt, Marc mégsem könnyebbült meg. A pár ember közül, akik megkereshették őt, Radhára számított a legkevésbé. Természetesen látni még nem látta a lányt. – Az árnyékod – jegyezte meg csendesen. Lélegzetének kifújt, meleg párája elárulta Radhát. Mikor megismerték egymást, Radhát bosszantotta minden malőr, ami az általa keltett illúziókba csúszott, mindig a tökéletességre törekedett. Úgy látszik, az apró hibák még mindig bosszantották. Marc tudta, hogy ha most odanézne, azok az árnyak éppen úgy állnának, ahogy állniuk kell. Ehelyett inkább a tetőt nézte. – És levegőt is vettél. Ha fejbe akarnálak lőni, pontosan tudnám, hova célozzak. – Ez az, dörgöld csak az orrom alá – mondta a lány, és szétfoszlott az illúzió, amelyik elrejtette, előtűnt keskeny barna szeme és kelletlen mosolya. Marcnak el kellett volna fordítania a fejét. Azért, hogy megőrizze a nyugalmát. De ezzel csak késleltette volna a mindenképp bekövetkező szorítást a mellkasában, az érzést, hogy elbizonytalanodik a lába, pedig egy helyben állt, mozdulatlanul. Nem számított, mikor látta a lányt, vagy milyen gyakran – de nem túl gyakran. Évente csak pár percig. Sosem beszélt vele, csak messziről hallotta csacsogó hangját, amelyet egy kétszáz évvel korábban, a világ másik felén elsajátított angol akcentus színezett.

225

De most itt volt, felállt a guggolásból a tető szélén. Sűrű, fekete haja csípőjéig omlott. A hosszú, göndör fürtök és a leheletnyi selyemruha épphogy csak elfedték a mellét. Bal csípőjére kötött kendők simultak combjának belsejéhez, néhol feltárva indigókékre színezett bőrének sima felszínét. Mögötte fehér tollú szárnyak magasodtak. Bizonyára még mindig elrejtőzött mindenki elől. Még a magukba roskadt tinik is megbámulnának egy gyakorlatilag meztelen, kék színű, szárnyas lányt, aki egy iskola tetején áll. Marcnak is rátapadt a tekintete. Folyton az járt az eszében, hogy egyszer már félrehajtotta azokat a kendőket. Hogy ujjai beletúrtak abba a lehetetlenül sűrű hajba, mielőtt a testük eggyé vált volna. Radha másnap egy szó nélkül hagyta ott. Mikor Marc próbált rájönni, miért, az ajtó, amin bekopogott, zárva, az üzenet, amit küldött, felbontatlan maradt. Nem próbálkozott tovább. Akkoriban Marc még fiatal és rettentő buta volt, de az üzenetet nem lehetett félreérteni: hagyj békén! Így is tett. Később rájött, hogy Radha nem olyan a nő, aki faképnél hagyta őt, hanem olyan, akit sosem lett volna szabad megkapnia. Barátok még talán lehettek volna. A caleumi képzés első éveiben a férfi megbízott a lányban és becsülte őt, ám egyszer engedett a vágynak, amit sosem lett volna szabad megtennie. Ez volt a vég. A barátságuknak befellegzett, és Marc sosem tudta eldönteni, hogy jól járt-e, mert legalább ismerhette a lányt, vagy rosszul, mert elvesztette. De mindent megtett azért, hogy elhallgattassa az érzéseit, miután a nő ejtette, és Radha legalább száznegyven évig nem beszélt vele. Most pedig a nő keresi fel őt? Nyilván volt valami oka – és valószínűleg semmi köze esetlen, túlfűtött, tinédzser kori szexuális kalandjukhoz. Radha a szárnyát kiterjesztve leugrott a tetőről. Kecsesen mellé lebbent, és hangtalanul ért földet. Te jó ég, milyen régóta nem voltak egymáshoz ilyen közel! Már el is felejtette, milyen apró a lány, fejének búbja csak Marc válláig ért, és a derekát szinte a két kezével is átérte volna. A nő csupasz hasán aranylánc feszült, köldökében rubin medállal. Vékony ujjait is aranygyűrűk borították, és jobb mutatóujja éles aranyszínű karomban végződött. A nő ráemelte a tekintetét. Barna szemét arany pöttyök tarkították, amelyek túlragyogták a fülébe fűzött karikák sorát, és az orrán lévő kis gyémánt piercing gombját. – Szevasz, Marc.

– Radha! – Ahogy a lányról el tudott felejtkezni, úgy megtanult félretenni minden mást is; azaz tudott összpontosítani. – Mi történt? – Kivel?

– Bárkivel…

ami magyarázatot ad arra, hogy miért jöttél ide. Új hírt hoztál

Caelumból? Valószínűleg rosszat. Úgy tűnik, hogy Caelumból mostanában csak ilyen hírek érkeztek. Ez úgy tíz éve kezdődött, amikor több ezer őrző harcos döntött úgy, hogy távozik a túlvilágra, így kevesen maradtak a démonok elleni küzdelemhez. A maradék őrzők felét megölte a vérszomjas Nosferatu, és egy év múlva a maradék gyógyítók egyikét is lemészárolták, miután egy vámpír elárult egy újabb őrzőt. Hogy megmentse az őrzőket – és mindenki mást a Földön –, a legerősebb, a vezetőjük 226

feláldozta magát, és a pokol börtönébe került. Néha sikerült kisebb győzelmeket aratni, de azok nem pótolhatták annyi társuk elvesztését… És egyre csak érkeztek a rossz hírek. Legutoljára egy héttel korábban látta Radhát, egy caelumi gyűlésen, mikor végül mindannyian meglátták a gyászos romhalmazt, amivé vezetőjük távollétében vált az egykori dicső birodalom – ledőlt templomok, márványtömbök kupacai emelkedtek a csarnokok és tornyok helyén. Radha a romos udvar másik felén állt, és sírt a pusztítás láttán. Milyen más kép volt ez ahhoz képest, mikor először látta a lányt, egy másik udvaron az egykor gyönyörű, tündöklő város egy másik részében. Tíz évvel átalakulása után egy sétája során nyilvános vigasságba, orgiába botlott. A környezet tiszta fehér márványból állt. Az őrzők a legváltozatosabb színűek voltak – ám Radha volt az egyetlen kék, és ő volt az első a testek tömegében, akit Marc valóban észrevett. És miután meglátta, nem bírta róla levenni a szemét. Radha combjai közt éppen egy férfi foglalatoskodott, ő maga egy másik nővel csókolózott, mikor észrevette Marcot az udvar szélén. Találkozott a tekintetük, a nő elmosolyodott, és behajlította az ujját. Marcnak minden erejére szüksége volt, hogy otthagyja őket. Habár az őrzők közül sokan hajszolják az élvezeteket, ő nem ezt az utat akarta járni. Úgy döntött, hogy a cölibátust betartó harcos lesz belőle, Isten kiválasztottja. Ez a fogadalom illett az átalakulásához, és méltó az ajándék élethez, amiben részesült. Ezért otthagyta a dorbézolókat. Nem sejtette, hogy a kíváncsi Radha követni fogja – mint ahogy azt sem, a nő könnyen bele fog nyugodni, hogy nem akar szexelni vele. Pedig akart. De még mennyire! A következő év a kín és repeső boldogság időszaka volt, Mindennap órákat töltött el a nővel, aki minden téren lenyűgözte őt, és aki hamarosan közelebb került hozzá, mint bármely addigi barátja, aki emberként vagy őrzőként mellette állt, és akire Marc őrülten vágyott. Az az év folytonos próbatétel volt, minden pillanatban emlékeztetnie kellett magát, hogy egy démonok ellen harcoló őrzőnek meg kell tanulnia leküzdeni a kísértéseket, és hogy egy cölibátust fogadott harcos nem nyúlhat a lányhoz. De egy napon mégis megtette. Elbukott az első vizsgán, amit maga elé állított, és barátságával fizetett érte. A szakítás után a képzésére összpontosított, elhatározta, hogy még egyszer nem vall kudarcot. Száznegyven évig nyitva tartotta a szemét, csukva a száját, és tette a dolgát. De az utóbbi években ez nem volt elég, és úgy tűnt, mintha az őrzők vesztésre állnának, mintha minden szétesne, tönkremenne. Az előző héten, mikor végignézett a romos udvaron, és meglátta a nő könnyeit és elkeseredettségét, azt kívánta, bárcsak másképp alakultak volna a dolgok. Szerette volna, ha még mindig barátok lettek volna annyira, hogy átölelhesse a lányt, hogy pár szóval felvidíthassa – mert ahogy a dolgok álltak, erre talán nem volt több esélye. Helyette ott álltak a nő mellett barátnői, Mariko és Rosalia. Olyan nők, akiknek szépsége a maguk módján ugyanolyan fényesen ragyogott, mint Radháé. A lánynak nem volt rá szüksége, ezért Marc ott maradt, ahol addig is állt. Ez könnyen ment neki. Élete nagy részében nem csinált mást; egy helyben maradt. Az

227

utóbbi időben némileg másképp alakult az élete, de mikor meglátta Radhát, könnyedén fel tudta idézni ezt a képességét. – Ó, értem. Azt hiszed, újabb harcosunk halt meg, vagy került a Pokolba, vagy esetleg Caelumot elnyelte a tenger. – Radha mosolyogva ingatta a fejét. – Ajka kékebb volt a bőrénél, mintha festékkel kente volna be. Illatszert persze nem használt. Semmi olyasmit, ami elárulná a jelenlétét a démonoknak. – Senkinek sem esett baja, és nem történt semmi. Szabadságon vagyok. Na persze. – Dél-Illinois-ban? – Ezt úgy mondod, mintha itt nem volna semmi tenni- vagy látnivaló. Erről ne is próbálj meggyőzni, mivel ez a vidék ötven évig a te területed része volt, és ezalatt végig boldogan éltél itt. Marc nem mondta volna azt, hogy boldogan. Feladata volt, amit teljesített. – Ami a vakációt illeti, itt, Középnyugaton egyáltalán nincsenek olyan szép helyek, mint a te területeden. Nem is hasonlítható össze Délkelet-Ázsia tengerpartjaival, vagy Nepál hegyeivel – vagy a közbeeső városokkal. – Ezért jöttem ide. Egy kis változatosság. – Végignézett a parkolón. – Nézz körül. Mindenkinek megvan a saját kocsija, jól tápláltak, jól öltözöttek. – Ha olyan helyre vágysz, ahol nincs szegénység, akkor nem itt kell keresned. – Pedig Riverbend még tehetősebb volt más környékbeli városokhoz képest. Nem voltak nyitott csatornák, de sok helybelinek ment rosszul a sora. És az elkeseredettség még könnyebbé tette a démonok dolgát. – Nem ezt akartam mondani. – A nő ránézett, és némileg számonkérő hangon azt mondta: – Az ottani nyomornegyedekben élőkön több boldogságot éreztem, mint ebben az iskolában. Vajon miért? Radha régebben volt őrző, mint Marc, éppen elég régóta ahhoz, hogy tudja, miért van ilyen hangulat a városban. Talán el akarta terelni Marc figyelmét, hogy ne kérdezősködjön tovább a vakációs mellébeszélésről? Tudta, hogy nem a démon miatt jött ide. – Mi a gond, Radha? Bajba kerültél?

– Ha így volna, talán hozzád kellene jönnöm? Hiszen Marc éppen ezt nem értette. Nem tudta elképzelni, miért kereste fel a lány. Harcosként fél évszázaddal több tapasztalata volt, mint a férfinak, így a képességei valószínűleg felülmúlták az övét. Képes volt rá, hogy illúziókat teremtsen, így ő volt az egyik leghatalmasabb képességű őrző. Marc képessége a por és kavicsok felkavarása volt, ám hacsak a nő nem veszített el valamit a sárban, kevésre volt képes, amit a nő ne tudott volna megtenni. De azért nem fogja elküldeni. – Remélem, tudod, hogy ha hozzám jöttél, akkor mindenben segítek, amiben tudok. Radha összeszorította az ajkait. Félrepillantott, mielőtt válaszolt volna. – Tényleg? Köszönöm. A nő kételkedése úgy érte, mintha megpofozták volna. Mi a fene? Marc a profiljára nézett, alakja merevségére. Valóban nem tudta? Nem gondolta volna? Valóban azt hitte a lány, hogy neheztel rá azért, mert száznegyven éve otthagyta? Talán ismert olyan férfit, aki ennyi idő múlva is neheztel? Nos, ő nem volt ilyen. 228

Megértette, hogy a lánynak egyszerűen nem rá van szüksége: ő pedig igazat is adott neki ebben. Az biztos, hogy nem számított arra, hogy keresni fogja. Csak egyetlen okra tudott gondolni: egy másik őrző elmondta Radhának, hogy Marcot halálosan megfenyegették. Bármit is érzett a férfi iránt, bármilyen kételyei is voltak, mindenekelőtt őrző volt. – Talán Khavi a messzelátó képességével kiderítette, hogy bajba kerültem? Azért jöttél, hogy megakadályozz valamit? – Nem.

– Akkor talán látott valamit, ami veled történt. Radha vetett rá egy lapos pillantást. – Marc! A férfi ismerte ezt a tekintetet, ezt a hangsúlyt. Azt jelentette: ne beszélj hülyeségeket. Mikor barátok voltak, elég sokszor nézett rá így. Már nem voltak barátok, a nő mégis eljött. És úgy tűnik, nem azért, hogy neki segítsen. Akkor csak egy lehetőség maradt: menekült valami elől. Talán nem is valami veszélyes elől, nem olyasmi elől, amivel harcba tudna szállni. Talán csak el akart tűnni egy időre egy olyan helyre, ahol utoljára keresnék. Valami okból el akart rejtőzni. Nos, ha ez a helyzet, akkor segít neki a bujkálásban. Akármi is üldözi, meg fogja védeni tőle, és megad neki mindent, amire szüksége van. Vigyázni fog rá, míg megint el nem hagyja. – Értem – felelte a lánynak. – Tehát szabadságon vagy. Diadalmas mosolyra számított, amely olyan jellemző volt Radhára, ha elérte, amit akart. Csak hosszú, vizslató tekintet és lassú bólintás volt a válasz, és ez még rosszabbul esett neki, mint az előbbi kétkedés. Vajon mivel érdemelte ki, hogy a mindig vidám, táncoló, énekelő Radha ilyen választ adjon neki? Ismerős léptek hallatszottak az iskolából, ezért inkább nem tette fel a kérdést. Az ajtó felé intett, és csendesen így szólt: – Mondd el, mit érzel ezen a négy lányon! Az őrzők nem tudtak gondolatot olvasni, csak az érzelmeket észlelik – és csak azok esetében, akiknek nincs erős lelki pajzsuk. A legtöbb embernek nincsen, mivel nem tudják, hogy védekezniük kell a mentális támadások ellen. Ezeknek a lányoknak elég erős pajzsuk volt ahhoz, hogy ne érezzen rajtuk semmit. Némi erőfeszítéssel át tudná törni őket, ez azonban a démonok figyelmét is a lányokra irányítaná. Kiléptek a kapun, mindegyikük kezében mobiltelefon. Már tudta a nevüket: elöl Jessica és Lynn, hátul Miklia és Ines. Ha jól látta, Jessica volt a vezetőjük, de talán csak azért, mert övé volt a kocsi, amibe beszálltak. A telefonjaik képernyőjét lesték, csak Miklia pillantott föl, ahogy elment Marc mellett. Gyorsan félrenézett, de nem a telefonjára. Egy pillanatig mintha észrevette volna Radhát, aztán mindkettejüket figyelmen kívül hagyta. Radha felvonta a szemöldökét, ahogy figyelte, ahogy a lányok átkelnek a parkolón. – Séta és SMS-ezés. Ehhez sok gyakorlat kell! – Könnyebb, mint beszélgetni? Néha azt hiszem, hogy a mellettük sétálónak üzennek!

229

A nő felnevetett, és barátságos pillantást vetett rá. Most persze nevet. A férfi jól emlékezett rá, hogy nem tud ellenállni semmilyen hülyéskedésnek. Talán ez vonzotta őt először Marchoz. A férfi kevés saját magánál abszurdabb dolgot tudott elképzelni. – Azt hittem, láthatatlanná tetted magad – mondta. – De Miklia meglátott téged.

– Ezt látta. Gyorsan, egy pillanat alatt alakot váltott. Eltűnt bőrének kéksége, Radha úgy állt előtte, ahogy fiatal nőként nézhetett ki Bengáliban – habár sosem viselne hagyományos fekete nadrágkosztümöt, vagy kitűzőt, vagy hosszú gyapjúkabátot. – Ha valaki meglát minket, biztosan párnak néznek – mondta.

– Miért nem éreztem a képességedet? – Egy őrző különleges képességét általában az elméjébe csapódó kis energiahullámok révén érzékelte, és a képesség használata általában leleplezte őt a közelben tartózkodó démonok előtt. A nő azonban kivételt jelentett – bár fiatalabb korában még más volt a helyzet. Mikor megismerték egymást, Radha még épphogy csak elkezdte használni az indigókéket. Az illúziói akkor voltak a legerősebbek, mikor rés nyílt ellenfele lelki pajzsában – és még egy démon is meglepődik némileg, ha egy kék színű nő támad rá. Ezt a meglepetést arra használta, hogy bevesse az illúzióit. Most már láthatóan nem volt szüksége gyenge pontra az illúzióhoz – Marc tudta, hogy a pajzsa erős maradt, a nő mégis láthatatlanná vált számára – és lelki jelenlétét is el tudta rejteni. – Ez is egy illúzió, de lelki. Azt az illúziót keltem, hogy ne érezd meg a képességemet. Elképesztő. – Ezt mikor tanultad? – Úgy negyven éve. Harc közben nem tudok eltűnni, de az ilyen munkához könnyen megy. – A nő hagyta, hogy eltűnjön az illúzió, de csak őelőtte fedte fel magát, döbbent rá Marc. A többiek még mindig a szövetségi ügynököt látták. – Azt hallottam, hogy akkor fedezted fel a képességed, mikor visszaértél a földre. – Caleumban nem volt piszok, amit felkavarhattam volna. Nem túlzott, tényleg nem volt piszok. Csak márvány, amin nem fogott a képessége. Miután otthagyta Caelumot, meglepte az a hatalmas erő, amit magában érzett. Ötven év múlva már megszokta új képességét. – Illik hozzád. Kinek volna mélyebb kapcsolata a földdel, mint egy földművesnek? – A halottaknak, akik benne nyugszanak. A nő elmosolyodott. – Tőlük eltekintve. Talán senkinek. Még most sem volt szinte semmi, amit annyira szeretett volna, mint beletúrni a kezével a nedves földbe – noha a puszta gondolatával fel tudta szántani a mezőt – és a nő bármelyik másik napon piszkos körmökkel és sáros csizmában látta volna őt. Korábban látta, hogy Radha is poros cipőben tér vissza a Földről Caelumba, de a lányt kevésbé foglalkoztatta a dolog, és a férfiak egyébként sem ezt vették észre rajta. Hiszen Marc emlékezett rá, hogy látta a lányt táncolni. Lassan, kimért

230

mozdulatokkal, ujjait mereven, de mégis kecsesen tartotta, mint a madarak a szárnyaikat. Minden mozdulata precíz volt, olyan, mintha egy történetet mesélt volna el, minden lépése egy újabb mese. Habár nem látta a lábát a hóban, tudta, hogy lábujjain nem piszkot, hanem még több aranykarikát látna. Egyszer végigcsókolta a lábát, a lábujjaktól kezdve egész fel a kék, puha combokig. Akkor eltűnődött, hogy áldott szerencséjére, vagy balsorsának köszönhetően. Újból megnézve a nő lábait, nyilvánvaló volt a válasz. Szerencséje volt. Méltatlanul részesült a kegyelemben. – Szóval miért olyan érdekesek ezek a lányok? Hosszú történet volt, de próbálta rövidre fogni. – Nagyjából két tucat vámpír él ezen a területen a városokban — néhányuk már száz éve. Csendesek, vigyáznak magukra, a saját dolgaikkal tőrödnek. Marc pedig nem avatkozott az életükbe. Amíg a vámpírok nem eszik az embereket, és nem fedik fel magukat, addig az őrzők békén hagyják őket. – De pár hónapja Abram Bronner, a közösség vezetője segítséget kért tőlem. Megöltek pár vámpírt, és egyet kivéve mindegyik napfényre került, és hamuvá foszlottak, mielőtt megtalálhatták volna őket. Radha bólintott, figyelmesen hallgatva a férfit. – Egy démon? – Erre gondoltam én is – és élt is ezen a területen egy démon, Basriel, aki folyton kicsúszott a kezeim közül. Ő mindenfelé kóborolt, elintézett más démonokat, így a Középnyugat nagy része az ő területe lett. – Vagyis a vámpírok közösségeit is irányítani kezdte. Vagy elpusztította őket.

– Igen. De alig egy hónapja összefutottam Basriellel Duluthban. – És megölted. – Nem volt kérdés. Persze, hogy megölte. – Igen. És azt hittem, hogy ezzel vége… amíg pár napja, mikor erre jártam, meg nem éreztem, hogy baj van. – A dühöt és a káoszt láttam, amely emberről emberre terjedt. – Megkérdeztem Bronnert, de egyelőre nem történt semmi baj, így nem hívtak be. – Nem érezték?

– De igen. — Marc vállat vont. — Belülről nem könnyű észrevenni. A szomszédos városban bezárt egy gyár, az emberek elvesztették a munkahelyüket. Egy óriás épület kigyulladt – a tűzoltás során odaveszett a megye tűzoltóinak fele, úgy egy hónapja. Ha kinyitsz egy újságot, másról sem szólnak a hírek, mint költségvetési megszorításról, bezáró iskolákról, növekvő munkanélküliségről és árakról. – Mindezt figyelembe véve, nem kell mindjárt démonra gyanakodni. Érthető, hogy az emberek lehangoltak és dühösek. – Igen, és talán nincs is sehol démon – felelte Marc. — Még nem találtam rá bizonyítékot. – Viszont…?

– Az ösztöneim mást mondanak. – Az enyémek is – Radha megint a parkoló felé nézett, ahol a négy lány beszállt Jessica régi Cherokee dzsipjébe. – Nekik mi közük az egészhez?

231

– A kis szőke, aki rád nézett… A bátyja, Jason volt az első vámpír, aki meghalt. A többiekkel ellentétben őt nem hamvasztották el. Bronner szerint a szülei – akik még most sem tudják, hogy vámpír volt – egy karóval a szívében találták meg a házukban, pedig nem is lakott náluk. – Szent ég – mondta Radha. – Ez nagyon olyan, mint amiket a démonok szoktak művelni. Neked kellett idejönnöd, hogy elsimítsd az ügyet? – Nem, a megyei halottkém Bronner lefizetett embere. Csak később értesültem róla. – A családja tényleg nem tudta, hogy vámpír?

– Beszéltem

a szülőkkel. – Ugyanazzal az ürüggyel, amit más megoldatlan esetekben is használt – hogy a gyilkosság hasonló egy másik, máshol elkövetett emberöléshez, és nem beszélhetnének-e erről. – A szülők nem zárták el az elméjüket, és igazat mondtak. De Miklia nem volt hajlandó beszélni velem. – És a többi lány?

– Ők sem. – És pajzs védi az elméjüket. Tehát tudnak valamit, és azt is tudják, hogyan rejtsék el az érzéseiket. – Igen. Nem tudom eldönteni, hogy egyszerűen csak tisztában vannak azzal, ki volt Jason, vagy pedig többet láttak, mint amennyit elárulnak. De tudnak valamit, és ha ez segít a démon nyomára jutnom, akkor ki kell derítenem, mi az! Radha arcán megjelent ravasz, cselszövő mosolya. – Szóval, melyik szeretnél lenni közülük? Én elvonom a valódi lány figyelmét, míg te Mikliával beszélsz. Marc önkéntelenül is felnevetett. – Nem vagyok hajlandó női alakot ölteni! – Egyelőre nem. Egy idő után talán elkerülhetetlen lesz. – Mert a kisvárosok egyik aranyszabálya, hogy valaki mindig tud valamit – még akkor is, ha fogalma sincs róla, hogy fontos lehet. – Miért? Nem túl szórakoztató rejtélyeket bogarászni.

– De ha lánnyá válnék, az vicces lenne? Radha ártatlan szemekkel pislogott. A férfi a tejét ingatva az iskola ajtajára nézett. – Amit mindenki tud, az az, hogy Miklia nem mindig ezekkel a lányokkal lógott – Jason haláláig versengés volt köztük. – Tehát nyilván történt valami, ami összehozta őket.

– Igen, szerintem is. – Akkor miért nem őket követjük? Mire várunk? Együtt? Marc nem tette fel a kérdést. – Az egykori legjobb barátra – mondta a férfi. – Akit Miklia cserbenhagyott.

– Ó – Radha elmosolyodott. – Tinidráma. Már alig várom.

232

2. FEJEZET

R

adhának már el kellett volna mennie. Illetve ide sem kellett volna jönnie. És egyáltalán nem lett volna szabad, hogy érdekelje Marc hogyléte – Marc Revoiré, aki egykor Isten bocsánatát kérte azért, mert paráználkodott Radhával. Száznegyven éven át határozottan kiutasította Marcot a szívéből, csak néha tűnődött el azon, hogy eshetett bele egy olyan férfiba, aki úgy gondolt rá, mint egy lemosandó szennyfoltra. De máskülönben eredményesen elfelejtette az emlékét is. Egészen az előző hétig, amikor sajnos volt annyira óvatlan, hogy a férfi felé nézzen a gyűlésen. Mikor buta módon megsajnálta, mert annyira egyedül volt. A seggfejek nem érdemlik meg, hogy barátaik legyenek. És mégis… megdöbbentette, hogy mennyire megváltozott a férfi. Idősebbnek tűnt. Nem idősnek, de már nem is olyan fiatalosnak. Fizikailag harmincas, keményen dolgozó halandónak tűnt, naptól helyenként kifakult barna hajjal, szélesebb vállal, mint régebben, viszont éppolyan vékony csípővel – ilyen férfi vált volna belőle, ha nem áldozza fel az életét. De Radha nem ezen lepődött meg. Sok őrző megváltoztatta a külsejét az idők során, vagy azért, hogy megfeleljenek a soron következő küldetésük követelményeinek, vagy azért, hogy beleolvadjanak a helybeliek közösségébe. Még Radha is fiatalabb alakot választott az ötvenéves nőnél, aki a halálakor volt, mert az átalakulása után fiatalabbnak érezte magát. Az őrzők gyakran olyan formát öltöttek, amely azt tükrözte, milyenek akarnak lenni, és nem azt, hogy milyenek voltak egykor. Tehát, vajon min ment keresztül Marc, amitől olyan a külseje, mintha a világ összes terhét a vállán cipelné? Radhának fogalma sem volt róla, és nem hallott semmilyen szörnyű veszteségről sem, ami a férfit érte volna, vagy lélekölő megpróbáltatásról, aminek egy démon tette volna ki. Márpedig az ilyesmiről biztosan tudott volna. Az őrzők közt éppolyan gyorsan terjedt a pletyka, mint bármelyik kisvárosban. Ám nem csak a magányosság vagy a férfi látszólagos kora volt furcsa. Mikor Marc meglátta Caelum pusztulását, nem szörnyedt el annyira, mint sokan mások. Nem fogta el a félelem. Inkább lemondónak tűnt. Mintha minden, ami az elmúlt években történt, kevés reményt hagyott volna meg a számára. Mintha kevés olyan dolog maradt volna neki, amiért élhetne. Mintha belefáradt volna a harcba. Mintha elvesztette volna a hitét. Radha nem hitte el. Éppen Marc adná fel, a férfi, aki minden mást feláldozva Isten kiválasztott harcosa akart lenni? De fáradt közömbössége nem hagyta nyugodni Radhát, akinek még a gyűlés után is rajta járt az esze. Mint egy bolond, rábeszélte magát, hogy idejöjjön miatta, hogy titokban figyelje, és kiderítse, hogy tényleg kell-e aggódni valami miatt. Nem mintha érdekelné. De hát őrző volt, és az őrzők vigyáztak az övéikre.

233

Kár, hogy Radha elfelejtette, milyen jó volt a férfi abban, hogy észrevegye a hibákat az illúzióiban. Tehát felfedezte a jelenlétét, de egyébként is úgy tűnt, hogy Marcnak kutya baja. Legalább nem ostorozta magát, és nem sírdogált egy mosdó magányában. Tehát Radha akár indulhatott is volna haza. De talán mégsem volt minden rendben Marckal. A férfi mindig sikeresen titkolta el valódi érzéseit. Végül is egyszer több ezer órát töltött vele, és nem sejtette, hogy a férfi egy ócska ribanc bibliai megfelelőjének tartja-e őt. Tehát vár egy kicsit, amíg meg nem bizonyosodik a helyzet felől. Ha közben rátalálnak a démonra, nos, annál jobb. Mindig élvezte, mikor végezni kellett velük, kivéve, mikor nehéz vagy ronda ügy volt. Ha most is ez vár rájuk, akkor nagyon is hasznos, ha itt marad segíteni a férfinak. De egyelőre még nem volt rászorulva a segítségére. Az iskolából kilépő fiatal srác elméje teljesen nyitva állt, és amint megpillantotta Marcot, rögtön elkezdett remegni a bizonytalanságtól és az izgatottságtól. Milyen aranyos. Magas, kissé sovány és esetlen, göndör, sötét és sűrű hajjal, és szándékosan okostóni-szemüvegben – de amint sikerül otthonosan mozognia a testében, Radha gyanította, hogy a környék lányai veszélyben lesznek. – Sam Briffee? Marc felmutatta az azonosító jelvényét, és Radha vetett rá egy gyors pillantást. Különleges Ügyek Osztálya. Egy valós, szövetségi szintű bűnüldözési osztály, és valódi azonosító, az őrzők és az Egyesült Államok kormánya közti egyezségnek hála. Radha ritkán dolgozott ebben az országban, így neki nem volt ilyen. De hát nem is volt rá szüksége. Mikor Marc bemutatkozott, mint Revoire különleges ügynök, ő is feltartott egy darab papírt. A nő által keltett illúziók miatt olyannak tűnt, mint egy valódi igazolvány, még akkor is, ha a férfi közelről megvizsgálja. Radha legnagyobb csalódására ezt nem tette meg — de elvigyorodott, mikor Marc csendben ránézett, mielőtt folytatta volna: – Ő pedig Bhattacharyya különleges ügynök. Nagyszerű. Jó volt a kiejtése. Voltaképp nem ez volt az eredeti neve – Radha nem foglalkozott ilyen apróságokkal –, de tetszett neki a ritmusa. – Sam vagyok. – A fiú óvatosan hol Radhára, hol Marcra nézett. — Miért kerestek? Marc barátságos hangot ütött meg. – Csak felteszünk pár kérdést. Egy másik nyomozás új adatokat talált Jason Ward gyilkosságának ügyében, úgyhogy szeretnénk tisztába jönni pár részlettel. Ha jól értjük, akkor ön Miklia barátja? – Igen – felelte a fiú. Majd határozottabban hozzátette: – Igen, az vagyok. Szóval Jason halála összefügg valaki máséval? – Erre próbálunk rájönni. Van pár perced, hogy beszéljünk? Nem idekint… — tette hozzá, ahogy a fiú belebújt dzsekijébe, és felnézett az égre. — Ott szemközt van egy étterem. Meghívunk. – Oké, rendben! Ó, a tizenévesek és a gyomruk. Túl könnyű őket lépre csalni — de egyébként sem lett volna nehéz. A fiún kíváncsiság és kalandvágy látszott. Talán azért, mert így lesz

234

egy érdekes sztorija, amit másnap elmondhat a haveroknak, vagy egyszerűen zaftos részleteket tudhat meg a bűnügyről. Talán hamis képeket kellene mutatni neki az állítólagos másik bűneset nyomozásáról. Ez megerősítené Marc sztoriját, és a srácnak is lenne miről mesélnie – és talán eléggé összezavarná a démont ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel a feltételezett gyilkosról, így elárulva magát. Bár Marc Radha felé fordult, udvariasan intve neki, hogy kezdjen bele a mondandójába, a nő a fejét rázta, értésére adva, hogy neki kell megdolgoznia a fiút. Ez Marc műsora volt. Radha a háttérbe húzódik, és hallgatózik, hogyan árulja el a démon a jelenlétét. Messzebb, ugyanabban az utcában, az egyik irodában két férfi összeveszett. A vitának csak töredékei jutottak el a füléhez, de pont olyan volt, mint amire számított. – Éppen itt álltál tegnap is, és pont ezt mondtad! Talán tagadod?! Nem. Bármivel is vádolta haragosa a másik férfit, valószínűleg nem mondott semmi olyat. A démonok gyakori módszere volt ez: felvették egy valódi ember alakját, és ígéreteket tettek a szeretteiknek, hazugságokat terjesztettek, lerombolták az emberek közti bizalmat. Ezért nehéz volt rátalálni némelyik démon tartózkodási helyére. A nagyképű és hiú démonok közül sokan saját emberi személyiséget vesznek fel, és gyakran gazdag és jóképű férfiak alakjában mutatkoztak. Az ő levadászásukhoz csak meg kellett bizonyosodni afelől, hogy valóban démonok, és alkalmat kellett találni a lemészárlásukra. De egy olyan démon, aki rendszeresen alakot vált, nagyobb kihívást jelent: habár gyakran van egy alapvető, mindennapos emberi személyisége, mégis bárkivé, bármikor átalakulhat, és olyasvalakiként is megjelenhet, akiről az őrző korábban már kiderítette, hogy nem démon. Az őrzők alacsony szintű lelki ellenőrzései nem tesznek különbséget ember és démon között – mégis, egy alaposabb vizsgálat felfedi valódi kilétüket, amelynek az lehet az eredménye, hogy a démon elmenekül Riverbendból, hogy máshol kezdje újra a működését. Így elvesztenék a nyomát, hacsak Marc véletlenül jó időben nem téved abba a másik városba. Ezt nem volt szabad kockáztatniuk. Az étterem bejáratánál Radha inkább eltüntette szárnyait, semmint hogy megpróbálta volna őket betuszkolni a szűk helyre. Marc nyitva tartotta neki az ajtót, és várta, hogy belépjen. Vajon törődtek a szövetségi ügynökök az ilyen illemszabályokkal? Radha nem tudta. A seggfejek általában nem, így még inkább nehezére esett emlékeztetni magát arra, hogy Marc is seggfej volt. Azt kívánta, bárcsak könnyebben el tudná felejteni, mennyire szeretett a férfival lenni, milyen jókat beszélgettek, és mennyire illettek egymáshoz. Azt kívánta, bárcsak ne nézne rá Marc ezzel a csendes aggódással, amiről tudta, hogy nem lehet őszinte – és azt is szerette volna, hogy a férfi őszintén kifejezésre juttatja, mi a véleménye róla, ahelyett, hogy udvarias formaságok mögé rejtené azt, amit gondol. Ezt a fajta illúziót nem tudta értékelni. Könnyebb volt fenntartani a saját illúzióját, így Marc lépteinek halkabb visszhangját imitálta, mivel ő mezítláb volt. Ahogy leültek egy üres asztalhoz a sarokban, a padlón hagyott víznyomoknak úgy kellett kinézniük, mintha cipőtalpról, nem pedig csupasz lábról származnának. Kendőinek suhogása átváltozott a műanyag borítású ülésen csúszó gyapjúkabát hangjává. Radha talán kihagyott pár

235

tükröződést a kanalakon, amik mellett elhaladt, az ezüst sziruptartón, a lekvártartókat körbefonó, fénylő drótokon, viszont megváltoztatta a tükörképeket az ablakokban, és az asztalok csillogó felületén. Csak Marc méltatta figyelemre a teljesítményét. Csak Marc tudta, hogy hová kell néznie, még egy démon sem vette volna észre a trükköt. Ha az étterem valamelyik vendégének lelkében hirtelen zavart érzett, akkor tudta, hogy az illúzió valamelyik része nem tökéletes. Miután kijavította a hibát, az emberek általában elégedettek voltak, és elintézték azzal, hogy az előbb biztos csak a fény játéka csalta meg a szemüket. Sem Radha, sem más őrző nem hagyta figyelmen kívül ezeket az érzéseket. A démonok nem tudtak illúziókat teremteni és nem voltak különleges képességeik, de ha valami gyanúsnak vagy lehetetlennek tűnt, bármi okból, vagy talán a fény játékának… akkor valószínűleg nem volt alaptalan a gyanú. Gyakran ezek a kis dolgok árulták el az alakváltó démonok jelenlétét. Marc a nő mellé csúszott a padon, szembeült a fiúval. Az étteremben nem voltak sokan, és a pincérnő azonnal hozzájuk lépett, ahogy leültek. Sam egy tányér sült krumplit és üdítőt kért. Radha mindkettőt szerette, ezért ugyanazt rendelte, és remélte, hogy Marc fizetni fog. Nála ugyanis nem volt amerikai pénz, az ékszereihez túlságosan ragaszkodott ahhoz, hogy megváljon tőlük, és valószínűleg nem érezne lelkiismeret-furdalást, ha egy papírfecnit kellene átnyújtania húszdolláros bankjegy gyanánt. Marc egy feketét rendelt, de nem ivott bele. Samet figyelte. – Menynyi ideje barátkoztok Mikliával? – Nyolcadik óta. – A fiú letornászta magáról a hátizsákját, és a szomszédos ülésre tette. – A családja Topekából költözött ide. – Legalább négy éve – mondta Marc. – Tehát bizonyára találkoztál a bátyjával, Jasonnel. – Néhányszor, igen. Nem náluk otthon. Miután végzett, elköltözött. A kölcsönzőben többször is láttam, de az már nincs meg. Csak betettek egy ilyen nagy automatát az áruházba. – A fejét ingatta. – Abban nincs semmi jó film. – Én a neten nézek filmet – mondta Radha, noha ez nem volt egészen igaz. Kevés jobb illuzionista akad a filmeseknél, és a filmeket jobb volt nagy méretben látni. Jobban szerette a városi mozikat, ahol sötét volt, hűvös, és tömeg vette körül. – Otthon rossz az internetkapcsolat, a könyvtárban meg nem lehet, mert az a vén Mrs. Carroll mindig ellenőriz, meg húsz perc után úgyis ledob, szóval… — A srác vállat vont. – Nincs szerencsém. Megérkezett az üdítő, mellé a szalvétába csomagolt szívószálakkal. Marc megköszönte a pincérnőnek a szívességet, és várt, míg elmegy, majd megkérdezte Samet. – De ugye gyakran jársz Mikliáék házában? Láttam, hogy nekik jó sok DVD-jük van. – Igen, mind mozimániásak. – Sam a jégkockák közt az italba nyomta a szívószálát. – De mostanában nem voltam túl sokszor náluk. Ez nehéz időszak volt Mikliának. Meg hát mindenkinek. Szóval inkább békén hagytam, értik.

236

A hangjában érezhető ingerültség nem illett az együtt érző szavakhoz, és talán ez volt Marc célja. Az emberek gyakran két okból beszélnek: vagy segíteni akarnak a másiknak, vagy le akarnak vezetni valami bosszúságot. Radha nem gondolta volna, hogy a fiú a második okból fog beszélni. – Gondolom, hogy megviselte a bátyja halála. Minden váratlan haláleset hatalmas változást jelent egy család életében. Miklia is megváltozott? – Ó, igen! Lynnel, Inesszel és Jessicával kezdett barátkozni. Pedig mióta ideköltözött, mindig utálta őket. Agyatlan csirkéknek neveztük őket. Most pedig puszipajtások. – Felsóhajtott. – De szüksége van a nyugalomra, idő kell neki. Nehéz helyzetben van. Megint az ingerültség. Nyilván Marc is észrevette. – De te jobban meg tudtad volna vigasztalni. – Igen, nyolcadik óta együtt voltunk! Jobban megértem őt, tényleg tudnék neki segíteni. Ehelyett elpocsékoltam rá négy évet. A kis önző disznó. – A barátságotok nem ér semmit? – Ezek után? Valószínűleg nem kérdésnek szánta. De mivel előtte kezdett hűlni a krumpli, nekilátott az evésnek. – Folytassa! – Marcra pillantott, és megdöntötte felé a ketchupos flakont az asztalon. – Hú. Nem kérek, koszi. Samre nézett. – Szóval megbántad az egészet. – Igen. – A fiú a fél doboz paradicsomszószt a krumplira öntötte, és elkezdte falni. – Mióta csak együtt voltunk, azt vártam, hogy rájöjjön, én nem olyan vagyok, mint az a sok idióta. Jól bántam vele, odafigyeltem rá, barátok voltunk, és erre másokkal kezd bandázni. – Pedig veled kellett volna maradnia?

– Igen. Úgy értem… Mindegy. Azért négy év mégiscsak számít valamit. Marc talán egyetértett a sráccal, talán nem, Radha nem tudta megmondani. De mivel még nem ivott a kávéjából, a nő egy szemgolyót kezdett úsztatni benne. Mindig ezek az apróságok buktatták le. Például, hogy nem eszik és nem iszik semmit. Marc a csészéjére pillantott. Az ajka kis mosolyra görbült. – Miért kell ennek a mosolynak ilyen szexinek lennie, ahelyett, hogy egy seggfejhez méltóan mézesmázos volna? – gondolta Radha. A férfi értette a célzást, és belekortyolt az italába. Nem kezdett köhögni, mikor a nő azt az érzést keltette benne, hogy a lebegőszemgolyó az ajkának ütközik, csak tovább somolygott, ezúttal egyenesen Radhára nézve. Legközelebb egyszerűen majd rászól, hogy igyon már. Nem lesz olyan vicces, de talán ez a baj. A nő nagyon is élénken emlékezett rá, milyen vicces volt – olyan rezzenéstelen, szilárd, akármit is csinált vele. Mikor ez eszébe jutott, el akarta feledni, mennyire a szívébe döfött a férfi pár szava. Nem szeretett sokat rágódni olyasmin, ami korábban rosszul esett neki. Legszívesebben elfelejtette volna. Marc esetében muszáj volt emlékezni a sérelmére, különben megint szenvednie kellene tőle.

237

Mikor Marc visszatette a poharat az asztalra, már nem nézett ki belőle a szemgolyó. Hogy emiatt csalódott volt-e, vagy sem, Radha nem tudta. A férfi megkérdezte Samtől: – De még jóban voltatok, mikor meghalt a bátyja? – Ja, többnyire. Marc felvonta a szemöldökét. Erre nem számított. – Többnyire? – Nem teljesen. Akkor már elkezdett velük lógni.

– Én úgy értettem, hogy akkor változott meg a helyzet, mikor a bátyja meghalt. – Na igen. Azután lett végleges. Úgy értem, azután tényleg nyilvánvaló lett. – A fiú nyaka kicsit elpirult. – Öregdiák-buli, ugye? Aznap este ölték meg. Emlékszem rá, mert elhívtam Mikliát. Csak mint barátot. De azt hittem, ha látja, hogy jól bánok vele, hogy milyen jó a randink, akkor a végén több is lehet belőle. Négy évig voltunk együtt, öregem. De közölte, hogy az öregdiák-buli hülyeség – aztán mégis eljött, csak az agyatlan tyúkokkal egy csapatban. – Gondolom, nem esett jól.

– Na ja. De a bátyját valamikor aznap este ölték meg. – A bulin hogy viselkedett, nem volt nyugtalan? Radha újabb krumplit tömött a szájába, így emlékeztetve magát arra, hogy maradjon csöndben. Semmi kétség, hogy ez a srác egész éjjel Mikliát leste, keserűen és idegesen. – Nem, nem volt semmi baja. Egy asztalnál ült a másik hárommal. Korán elmentek, nem tudom, hová. – Vállat vont, és belemártotta a ketchupba az utolsó szem krumplit. – Talán a Perk's Palace-ba. Mostanában az a törzshelyük. – A kávézó?

– Igen, mert Gregory ott dolgozik. A nevet kicsit furcsa hangsúllyal mondta ki. Ez nem kerülte el Marc figyelmét. – Gregory? – Igen. Gregory Jackson. Persze nem ám Greg. Hanem Gregory. – Sam mély utálkozással csóválta a fejét. – Új fiú, idén jött. Valami menő rögbijátékos, középcsatár egy chicagói suliból, vágod? Csak szétment a térde, és ideköltöztek, az anyja nyitotta azt a boltot. De ő mindenkinél menőbbnek képzeli magát. Ez felkeltette Radha érdeklődését. Marc is figyelmesen előrehajolt. – Menőbbnek? Miért? Sam vállat vont. – Nem tudom, szerintem alapból ilyen. Tavaly ősszel néha párban dolgoztak Mikliával kémiaórán, aztán valaki rajtakapta őket, hogy smárolnak a szertárban, és ekkortól kezdett hanyagolni. Olyan volt, mintha összehasonlítana minket. És végül én lettem a vesztes, pedig az a srác alig van ott. – Alig van… hol? Az iskolában, vagy a Perk's Palace-ban?

– Iskolában. És még ha be is jár, az órák felét simán átalussza. – De amúgy jól teljesít? Jó jegyei vannak? – Ja, azt hiszem. Nem nagyon hajt rá semmire, de mégis megszerez mindent. Még Mikliát is. És már a csaj is rászokott. A szülei egyébként is tesznek mindenre,

238

úgyhogy észre se veszik, hogy a lányuk ellógja a fele tanítást, vagy később jön be első órára, mint ma reggel is. Szerintem egész éjjel együtt voltak. Ó, ez bizony bosszantó helyzet. Radha remélte, hogy tévedett az együttlétet illetően – bár nem Sam kedvéért. Sok minden, amit megtudott a fiúról, olyan volt, mint egy visszafogottabb démon működése. Általában nem öltötték magukra sokáig egy tizenéves alakját, de egy jó rögbijátékosnak lehet annyi befolyása egy iskolában, ami már vonzó lehetőség, és itt nem is lenne annyira az őrzők szeme előtt. De látva a fiú növekvő keserűségét, Marc visszatért a kitalált nyomozásukhoz. jó ötlet. Gregoryt az eddigiek alapján könnyen megtalálják. És semmi szükség sem volt rá, hogy Sam még jobban magába forduljon amiatt, hogy fő riválisáról faggatják. – Jason haláláról Mikliától szereztél tudomást?

– Nem,

anyámtól. Rögtön felhívtam Mikliát, hogy nincs-e baja, de nem tudtam elérni. És mikor pár nap múlva benéztem hozzájuk – gondoltam, hátha szüksége van rám, értik –, az agyatlan csirkék ott ültek a szobájában. Kicsit kínos volt, úgyhogy szó nélkül eljöttem. – Az iskolában még találkoztatok?

– Nem,

egész héten hiányzott. Azután pedig… olyan elutasítóan viselkedett. – Ingatni kezdte a fejét. – Ez van, nem tudom, nem érdekel már. Radha nem állta meg, hogy meg ne jegyezze. – Mert annyi időt elpocsékoltál rá. – Igen. Az én dolgom, nem? – Nagyot sóhajtott, és az órájára nézett. – Na mindegy. Még valami? Lassan mennem kell. Nem, köszönjük. – Marc elé tolt egy kártyát az asztalon. – Hívj fel, ha eszedbe jut még valami, bármilyen kis részlet, ami fontos lehet. Valaki, aki a háza körül bóklászik, valami feltűnő, rendellenes. – Oké, rendben. Majd szólok. – Kicsúszott a padról, és vállára vette a hátizsákját. – Köszi a kaját. Marc biccentett a fejével, várta, hogy Marc kilépjen az ajtón, mielőtt megszólalna. Radha megelőzte. – Menő rögbijátékos? Komolyan? Marc mosolya mintha eltüntette volna a fáradtságot, ami eddig rátelepedett. Oké, ez elég volt bizonyítéknak. Akármennyire is magába roskadt, és bármilyen és magányosnak is tűnt, nem volt vele nagy baj és Radhának hamarosan egyébként is mennie kellett. – Vele fogunk beszélni legközelebb. – A pillantása az ablakra siklott. Épp Sam ment el előtte, lehajtott fejjel, a fülébe dugott fülhallgatóval. – Szerinted ki fogja nőni?

– Micsodát? Hogy zaklatja a volt csaját,

miközben eljátssza a széplelket, hogy a lábai közé kerülhessen? – A nyomulós férfiakon legalább egyből látszott, mire hajtanak. Nem tettek úgy, mintha más is érdekelné őket. Sam a sunyibb kategóriába tartozott. Hogy ezt kinőheti-e? – Nem tudom. A csajnak egyelőre sikerült leráznia. A srác tolta el a barátságukat. Talán a csaj nőtte ki őt. Marc bólintott, de a nő érezte, hogy habozik. Ezt nem várta volna tőle. Marc sosem habozott semmilyen kérdésben. 239

– Mi az? – Szóval rólam is ezt gondoltad akkor régen? Akkor régen. Dehogy is, ennél jobban ismerte. – Elég világosan értésemre adtad, hogy nem a szex érdekel. A lányt sem az érdekelte, eleinte. Idősebb volt, talán túl idős a férfihoz – végigélt egy emberi életet, aztán még egy emberöltőnyit őrzőként, mikor találkoztak. De kedvelte a férfit, és olyan vicces volt. Ugyanakkor komoly és elhivatott is. Mégis, mikor meglátogatta, ott bujkált az arcán az az helyes kis mosoly, és mindent otthagyott, hogy Radhával foglalkozzon. Hamarosan nem számított a korkülönbség. Az őrzők között általában így volt, hiszen tetszőleges külsőt ölthettek magukra. Elvégre már mind felnőttek voltak. De talán mégis figyelembe kellett volna venni, hogy ő idősebb Marcnál. Radha tudta, hogy a férfi még nem szokta meg egészen az új életet, még tanulgatta. De ezen mindannyian átestek. A nő tudta, hogy be fog illeszkedni, és rájön, hogy kicsoda ő, és ki akar lenni. Radha talán túlságosan erőltette a dolgot. A férfi talán nem volt elég idős – vagyis érett – ahhoz, hogy ellenálljon, mikor Radha végül engedett a csábításnak, és megcsókolta. Az biztos, hogy elég tapasztalatlan volt. De hamar szert tett a tapasztalatokra. Egész komolyságával, odafigyelésével hirtelen a nő kedvét kezdte keresni. Radha elmondta neki, mit szeretne, és a férfi nagyon céltudatosan próbálta megtenni, és olyan intenzitással, amely szinte elégette Radhát. És noha tapasztaltabb volt, nem gondolta volna, mennyire vágyik erre az intenzitásra. Nem felszínes szenvedély volt, nem az élvezetet kereső renyhe mozdulatok. Marc mellett minden tüzes volt. De mindez azért történt, mert a férfi nem tudott uralkodni magán, nem tudott ellenállni a csábításnak. Marc nem akart a szeretője lenni, ezzel tisztában volt. De talán a barátsága sem volt az igazi. Talán csak elviselte Radhát. Közéjük állt az a sok földi udvariaskodás, amely meggátolta, hogy Marc elmondja, mit gondol róla igazából. A hülye. Habár Marc rábólintott a válaszára, még mindig olyan távolba révedő volt a pillantása, mintha próbálna rájönni valamire anélkül, hogy egyszerűen megkérdezné Radhát. És a nő rájött – a kérdés nem a barátságukra vonatkozott, hanem arra, hogy a nő lelépett, és ejtette Marcot. Szóval nem tudta, miért? Sosem jött rá? Radha hitetlenkedve ingatta a fejét. – Azt hitted, ezért hagytalak ott? Hogy azt hittem, csak azért barátkoztál velem, hogy megkaphass? Vagy talán azt hitted – hogy én kaptam meg, amit akartam? Marc állkapcsa megfeszült, és enyhén elpirult. – Vagy talán rájöttél, hogy nem adhatom meg neked. Radha keserűen felnevetett. – Marc, otthagytál az ágyban, és elvonultál imádkozni. Bocsánatért esedeztél, mert lefeküdtél velem. – Aha – A férfi behunyta a szemét, mintha keresnie kellene az emlékezi közt, és bizonytalansága zavarba hozta. Kicsit szégyellte magát, de nem gondolta, hogy valamit rosszul csinált volna. Seggfej. – Akkoriban sokat imádkoztam, nem? Ha

240

élveztem valamit, utána bűnbánatot tartottam. Mit mondjak? Biztos rossz társaságba keveredtem. A vallási fanatikus őrzők rossz társaságába. Mondjuk nem meglepő. Sok frissen átalakult őrző magyarázatot keresett az új világra, és akik a legbiztosabbnak tűntek a válaszokban és a legnagyobb elánnal képviselték őket, azok mindig a szélsőségesek voltak, Radha több hitrendszerbe is belekóstolt, de már túltette magát rajtuk, mikor Marckal megismerkedett. És tudta, hogy a férfit a fanatikusok befolyásolják – többször vitatkoztak erről. De a nő azt gondolta, hogy Marc még mindig keresi a válaszokat, és meg sem próbálja önállóan feldolgozni azokat, amelyeket másoktól kapott. A „rossz társaság” kifejezéssel valószínűleg csak meg akarta őt nevettetni, de Radhának még mindig fájdalmas volt a téma. Túlságosan is. És Marc ezt nem vette észre. De megértette a férfit. Hiszen régebben sem lepődött meg rajta, mikor imádkozni ment. Persze, hogy bűntudatot érzett. Megszegett egy esküt, amit magának fogadott meg. A nő tökéletesen megértette, és együtt érzett vele – ezért is ment utána, hogy segítsen neki. Ehelyett azonban rá kellett jönnie, hogy valójában mennyire rossz társaságba keveredett Marc. – Marc, azért kértél bűnbocsánatot, mert egy tisztátalan nővel paráználkodtál. A férfi mozdulatlanná vált, hirtelen merev arccal bámult rá. Talán most akar mentegetőzni? Ezen nincs mit mentegetni. Radhát nem érdekelte, miben hisz. Nevezze pogánynak, hitetlennek, oké. Hiszen az volt. De hogy tisztátalan? Ilyet egy barát nem gondol. – Radha… – A férfi hangja nyers volt, és megköszörülte a torkát, mintha egy akadályt kellene eltávolítania. Fürkészőn nézte a nő arcát, aztán behunyta a szemét. – Tényleg mondtam ilyet. Legalább nem tagadta le. – Tudom, hallottam. – És erre elhagytál.

– Választhattam: vagy elsírom magám előtted, vagy megöllek, vagy otthagylak. Azt választottam, amit most is választanék. – Istenem! Nem tudom… Istenem. – Megint ránézett, gyötrődő arckifejezéssel. – Nem tudom visszaszívni. De sajnálom. Nagyon sajnálom, Radha. Most már nem így gondolom, és menthetetlen, hogy akkor ezt mondtam. – Igen. – Menthetetlen. Nem számít, hogy a rémülete és megbánása valódi, hogy Radha érezte, ahogy felé áradnak belőle ezek az érzelmek. Nem számít, hogy a férfi megnyitotta előtte magát, és lelki pajzsát is, és ezzel sebezhetővé vált, csak azért, hogy a nő lássa: igazat beszél. – Nem elég a bocsánatkérés, de bocsánatot kérek. Akkoriban sok buta gondolatom volt, sok hülyeséget beszéltem, mindent a hitem, az elhivatottságom próbatételének láttam. Azt hittem, hogy hiba, hogy szeretkeztünk, mert azt jelentette, hogy engedtem a kísértésnek. Ez nem igazol semmit. Nem mentség semmire. De sajnálom, hogy a butaságom fájdalmat okozott neked, és remélem, hogy tudod, hogy csak akkor jutott eszembe, mikor gyűlöltem magam a gyengeségemért, és próbáltam

241

ürügyet találni arra, hogy még jobban megbüntessem magam. Sosem gondoltam rád úgy, sem előtte, sem utána. Most pedig végképp nem. A nő tudta. Mivel a férfi érzései egészen nyitottak voltak, érezte az őszinteségét. De azok után, amiket művelt, és amiket mondott, nem számított, hogy már nem buta férfi többé. Vagy igen? Marc csendben várt. Mielőtt újra felhúzta volna belső pajzsát, a nő érezte a fájdalmat az őszinteségen, a beletörődést a bűnbánaton, a kétségbeesést pedig az ijedtségen át. Te jó ég. Mi az ördögöt cipelt a vállain ez a férfi? Nem volt benne semmi jó. Semmi remény, semmi öröm, és nem érezte jól magát. Hogy lehet így élni? De tudta a választ: mert olyan szilárd és rendíthetetlen volt, akár a föld. Mert folytatja a harcot, még akkor is, ha nem látja értelmét. Nem tudott érzelmet leolvasni az arcáról, de a hangja halk volt és nyers. – Szóval ezért jöttél? Hogy elnézést kérjek? Hogy jóvátegyem? Hogy a fejemet vedd? Tessék, neked adom. Nem, Radha nem ezért jött, habár értékelte a bocsánatkérést. Már elég sokat élt ahhoz, hogy tudja: kevesen vállalják a teljes felelősséget a tetteikért, akik nem próbálnak mentegetőzni. Marc ezek szerint olyan jó férfivá vált, amilyennek mindig is hitte… és Radhának most el kell mennie. A férfi nem volt jól, de nem fog hülyeséget csinálni. Marc sosem fogja feladni. De mégsem hagyhatta itt. Ilyen állapotban nem. – Még mindig nyaralok – felelte Radha. – De elfogadom a bocsánatkérést. A férfi bólintott, és egymásba fonódott a tekintetük. – Tényleg sajnálom, és ha tudtam volna, hogy megbántottalak, már korábban bocsánatot kérek. – Nem jelentene semmit, ha még mindig úgy gondolnád, hogy tisztátalan vagyok. – Nagy ég, még mindig nehezére esett, szinte fájt kimondani a szót. A férfi érezte ezt a fájdalmat. Komor lett az arca, és a hangja érdesebbé vált. – Nem gondolom úgy. És azért is bocsánatot kellett volna kérnem, hogy ilyesmire gondoltam, még akkor is, ha nem vettem észre, hogy meghallod. Szégyellem magam, hogy akkoriban elhittem azt a sok butaságot. De még jobban sajnálom, hogy megbántottalak vele. Tehát mégsem volt menthetetlen seggfej. – Mikor jöttél rá, hogy bután viselkedtél? – Úgy száznegyven éve. Mikor bekopogtam hozzád, és nem válaszoltál – és rájöttem, hogy te voltál a legjobb nő, akit valaha ismertem, és bárki, aki az ellenkezőjét állítja, biztosan hülye. És arra is rájöttem, hogy nem akkor voltam hűtlen, mikor ágyba vittelek, hanem amikor bűnbocsánatot kértem miatta. – Szóval csak kísérleti alany voltam. – Nem egy nő, hanem egy lecke, amin túl kell esni. – Nem – felelte a férfi. – Azóta nem hibáztatlak sem téged, sem a caelumi őrzők hetvenöt százalékát. De kicsit több időre volt szükségem ahhoz, hogy felnyíljon a szemem, és rájöjjek, hogy nem minden arról szól, hogy bebizonyítsam a rátermettségem, vagy átmenjek valami képzeletbeli vizsgán. – Ez mennyi ideig tartott?

– Úgy százharminc évig. – Pajkosan elmosolyodott. – Néha elég lassú vagyok.

242

Nem lassú. Csak nehezen változó. Szilárd. Ami néha előnyös tulajdonság. Máskor nem annyira. De mintha Marc erre is rájött volna. Radha megtakaríthatta volna a fájdalmat, ha ezzel a férfival jön össze a korábbi helyett. És bár Radha nem törődött a fájdalommal, ami t Marc nemtörődömsége okozott neki, mégis érezte, hogy most szabadul meg tőle igazán, most kezd szétporlani benne. De még nem múlt el teljesen. Még mindig érezte a szíve táján, de hirtelen mégis megörült neki, hogy eljött. Rámosolygott a férfira, és megbökte a vállát. – Akkor megyünk, megkeressük ezt a démoni középcsatárt?

243

3. FEJEZET

R

adha tehát maradt. Nyilván menekül valami elől, gondolta Marc, elvégre a bocsánatkérés miatt nem jöhetett – de nem firtatta a miértjét. Csak teszi, amit amúgy is tenni akart, és vigyáz a lányra, míg vissza nem megy innen. Addig is próbálja jóvátenni a hibáját. Próbálja újraépíteni a barátságot, amit mindig is jobban becsült bármi másnál, és amit erőnek erejével kellett eltemetnie magában, hogy ne hiányozzon annyira. Ha nem sikerül újra előhívnia, ha hiába reménykedik benne, Marc legalább annyit el akart érni, hogy meggondolatlanságával ne bántsa meg még egyszer a lányt. Egyelőre ez talán csak annyit jelentett, hogy elkapja, ha megcsúszik a jeges járdán. Bár az őrzők sosem fáztak, Marc nem bírta elképzelni, hogy mezítláb járkáljon hóban-fagyban, mint Radha. – Látom, hogy zavar – mondta a lány.

– Micsoda? – A lábam.

Folyton azt lesed. – Megtornáztatta a lábujjait, megcsillantva az aranygyűrűit. – Nem vagy ezzel egyedül. Marikét is zavarja. Szerinte ezzel csak Michaelt akarom utánozni. Michael az őrzők vezetője volt — odalent a Pokolban, ahol fogva tartották, egyébként sem volt szüksége cipőre. – Miért utánzod? – Részben azért, mert olyan akarok lenni, mint ő. – Elnevette magát, és ez Marcot is mosolygásra késztette. Valószínűleg minden őrzőnek megfordult ilyesmi a fejében. — De abban is segít, hogy tökéletesebb illúziókat kelthessek. Minél jobban tudom, milyen valaminek a tapintása vagy a kinézete, annál meggyőzőbben tudom utánozni. És szeretem az érzést is. Nekünk nem árt a hideg, akkor meg miért védjem magam tőle? – Megvághatod a lábad. — Csak a jó ég tudja, hány üvegszilánk és éles kavics rejlik a hó alatt. – És egy fél perc alatt meggyógyulnék. Te kis nyápic. Megijedsz egy kis vértől? Egek, mennyire hiányzott Marcnak ez az ugratás! – Talán. De neked úgysem tetszene a lábam, úgyhogy megkíméllek a látványától. – Köszi, de tökéletesen emlékszem rá, hogy néz ki a lábad, nagyon is szép. Hosszú és karcsú, mint te. Mindegyik testrészed hosszú. Ezt is szerettem. Vajon ez is ugratás volt? Valószínűleg igen. De csak arra tudott gondolni, hogy Radhára is jellemző volt a lábfeje. Kicsi, törékeny és puha – és mikor megérintette, megcsókolta, akkor a nő felsóhajtott és beleborzongott. Most azonban nem borzongott. – Ez a lányok dzsipje? A férfi elhessegette az emlékképet, meglátta a kis városi könyvtár előtt parkoló Cherokeet – úgy fél háztömbnyire a Perk's Palace-tól. – Az övék – erősítette meg. – Reméljük, hogy nem a szemük láttára kell végeznünk a disznóval. 244

Radha amolyan ne beszélj nekem hülyeségeket-pillantást vetett rá, és rájött, hogy ha úgy akarta, bármit láthatatlanná tudott tenni a lányok elől. De a lányok nem voltak a kávézóban – ők pedig nem fogják lemészárolni Gregory Jacksont, hacsak nem akarták megszegni az őrzők legfontosabb szabályait: embert nem bántanak és nem ölnek meg. Egyetlen lelki érintés elárulta Marcnak, hogy a pult mögött ácsorgó fiú tetőtől talpig ember volt. Lehet, hogy a démon egyszer-kétszer felvette az alakját, de most nem volt semmi nyoma – így valószínűleg a démon alapvetően nem Gregory Jacksont használta fel arra, hogy alakot váltson és így bajt keverjen. – Sejthettük volna – morogta Radha. – Túl könnyű lett volna megtalálni egyetlen beszélgetés alapján. Ő még csak egy beszélgetésen volt túl, mióta Riverbendbe érkezett, viszont Marc nagyjából harminc emberrel beszélt, a megyei seriffel és a helyetteseivel kezdve. De egyetértett, túl könnyű lett volna. De hátha mégsem jöttek hiába. Gregory is láthatott valamit a buli éjszakáján, különösen, ha Mikliával volt. Talán nem tudta, hogy mit is látott, de Marc dolga az volt, hogy rájöjjön, mi illett a képbe, és mi volt gyanús. Másrészt elég sok helyet el tudott képzelni, ahová Gregory Jackson nem illett volna. Marc egyáltalán nem volt alacsonynak mondható, és nem esett meg gyakran, hogy fel kellett néznie valakire, pláne nem egy tizenhét éves fiúra, aki annyit nyomhatott, mint ő és Radha együttvéve, színtiszta izomban mérve. A pult elé lógó tévé focimeccset sugárzott, Jackson a képernyőt bámulta, míg Marc megmutatta az igazolványát, és pár percnyi segítséget kért. – Öt perc múlva szabad vagyok – mondta Jackson. Marc a képernyőre pillantott. – A '84-es Orange Bowl? – Igen – Jackson szélesen elmosolyodott. – Nebraskának nem elég a döntetlen, de veszíteni fognak. Más szavakkal majd beszélgetnek, ha vége lesz a meccsnek. A sütemények közelében álló Radha Marc felé sandított, de bármit akart mondani, várnia kellett vele. Lisztes kötényű, fekete hajú nő tűnt fel a bolt hátsó részéből, egy kendővel törölgetve a kezét. Nem volt kétséges, kitől örökölte Jackson a magasságát. A nő éppen akkora volt, mint Marc. – Azért jöttek, hogy beszéljenek a fiammal?

– Ha ön is megengedi – felelte Marc –, feltennénk neki pár kérdést. – Valami balhét csinált? – Nem, asszonyom, csak informálódunk. – Akkor jó. Úgyis a kormány állja a cechet, szóval rendeljenek valamit. Radha kihegyezett körmével megkocogtatta a sütemények előtti üveget. – Azt kérem. Négyrétegű, fehér kókusztorta volt. Jackson mamája elvette a tálcáját, és eléjük tolta a pulton. – Villát ott talál a tartóban, az ablakban. Gregory majd kiviszi a kávéjukat. – Még kábé négy perc – ígérte a srác, aki megint a képernyőt nézte, de közben hiba nélkül visszaadott a pénzükből.

245

– Pff.

Haszontalan fiú! – A mama meglegyintette a törlővel a fiú fenekét, de könnyű volt észrevenni a hangjában a szeretetet és a büszkeséget. Ő sem démon, az biztos. A boltban különféle alakú és színű asztalok és székek álltak, a plafon közepéről lógó függönyökkel, amiket a szoba sarkaiba húztak vissza. Pár nagy párna és hosszú pad állt a fal mellett, ezek kényelmesebb ülőalkalmatosságnak látszottak. A hangszóróból popzene szólt, és Radha apró lépésekkel és erős csípőmozgással lejtett végig a helyiségen. A kék bőr, narancsszínű kendők és fekete haj forgataga kiválasztott egy tömör, négyszög alakú asztalt, és kecsesen lehuppant a faszékre. Marc kevésbé kecsesen ült le vele szemben, majd figyelte, ahogy a nő leeszi a sütiről a bevonatot, mielőtt belevágna magába a tortába. De előtte még megkérdezte Marctól: – Követed a rögbi eseményeit? – Ez a Középnyugat — felelte a férfi. – Emlékszem erre a játékra, és mikor Nebraska veszített. Talán akkor sem csaptak volna akkora patáliát a szurkolók, ha száz démon szállja meg őket. – Aha – bólintott Radha. – Meg kellene látogatnod az én területem a krikett világkupa idején. Talán meg is fogja. – De azért néha követed az eseményeket, nem? A focit is. Mert a te területeden nem mindenki nézi a meccseket – és a területem északi részén inkább a hokiért rajonganak — olykor mégis összefutok olyanokkal, akiknek érteniük kellene a sport nyelvét, mégsem ismerik. – És akkor vagy démon az illető, vagy hazug. Okos férfi vagy, Marc.

– Nos,

én is élvezem a meccseket. – Szerette a stratégiákat, a végtelenfajta játékstílusokat. – És… Abbahagyta, ahogy az asztal alatt valami enyhén ránehezedett a combjára. Radha nyomta jéghideg lábait a combjai közé. A nő rámosolygott. – Próbálom felmelegíteni őket. Te jó ég. Tornáztatta a lábujjait, mintha próbálna beljebb furakodni velük. Marc hirtelen megmerevedett, és várta, hogy még feljebb csúsztassa a lábfejét, de erre nem került sor. – És a többiek mit látnak ebből? – kérdezte. A nőügyet se vetett a kávézóban tartózkodókra. – Mindkét lábam a földön van. Fekete cipőt viselek. Unalmas fekete cipőt. Olyan feszültek az izmaid. Lábujjával megdörgölte a férfi combjának belsejét. Marc elfojtott egy nyögést, és elkapta az egyik lábát. Még mindig hideg volt, de egy őrző számára ez nem volt feltétlenül baj. Egyáltalán nem. – Mit művelsz, Radha? Így áll bosszút a régi sérelemért? Csak egy kis baráti évődés? Vagy több annál? Ő benne van minden mókában, de addig nem reagál, míg nem tudja, mit akar a nő cserébe. – Játszom.

– Próbálsz felizgatni?

246

– Miért, sikerül? – Radha szeme csillogni kezdett, az arany pöttyök fényesebbek lettek, felizzottak. Ez nem illúzió volt. így nézett ki egy őrző szeme, ha mély érzelem fogta el. – Fel lehet izgatni egy szüzességi fogadalmat tett harcost? Radha? Ő még egy kődarabot is fel tudna izgatni. – Marc – figyelmeztette szelíden a férfit. – El fogom rejteni a tekinteted. Visszahúzta a lábát. Marc vonakodva elengedte – észrevéve, hogy az ő szeme is ragyogni kezdett, de a nő egy illúzióval elfedte a zöldes fényt. Jackson letett eléjük két habos kapucsínót, megpördített egy széket, és lovagló ülésben helyet foglalt. – Szóval maguk ügynökök. Rajtam a sor, nem? Nyilván pletykák terjengtek róluk. Marc nem lepődött meg. De arra kíváncsi lett volna, hogy mit híresztelnek. – Szóval tudod, hogy miért vagyunk itt? – Meghalt valaki, és maguk szerint köze lehet Jason Wardhoz. Tehát remélik, hogy egy szemtanú emlékszik valamilyen kis részletre, mondjuk egy feltűnő idegenre. – Keresztbe tett alkarjával az asztalra dőlt. – Akkor kezdhetjük. Azt előre megmondom, hogy alig ismertem a srácot. – De néha azért találkoztál vele?

– Nem mutatkoztunk be egymásnak, de láttam őt. Sosem jött ide, legalábbis akkor nem, mikor dolgoztam. De pár meccsen ott volt a lelátón. A kispadon ültem, úgyhogy volt időm megnézni a szurkolókat. – Ott volt az öregdiák-meccsen? Jackson szeme összeszűkült, mintha visszafelé nézne az időben. Lassan bólintott. – Igen, emlékszem rá. De aznap éjjel a buliban már nem láttam. – Tudtad, hogy Jason Miklia bátyja?

– Nem, akkor még nem. – A boltból ismered? Jackson a fejét rázta. – Az már bezárt, mikor ideköltöztünk. Furcsa. Miért emlékszik egy ismeretlenre a tömegből? – Akkor hogyan ismerted meg? És miért emlékszel rá? Jackson kicsit bizonytalanul Radhára, majd Marcra nézett, mielőtt válaszolt volna. – Rendben van. Egyébként sem titok, nem igaz? Mindenki tudja, hogy Ward megcsináltatta az agyarait. Kozmetikai fogászat, vagy mi az ördög. A halottkém adta ezt a magyarázatot. – Igen. – Szóval, egyszer láttam a lelátón, ahogy szurkolt. — Láttam a fogait – a pult felé pillantott, ahol az anyja állt, és halkabba fogta a hangját –, és rohadtul megijedtem. Értik? A következő meccsen először nem volt ott. Aztán a negyedik negyedben hirtelen megjelent, és azt hittem, hogy maga az ördög az, vagy ilyesmi. Hülyeség, tudom, anyám fejbe kólintana érte. Szóval mikor kiderült, hogy mi a helyzet a fogakkal, akkor kicsit megnyugodtam. – Visszaült. – De sajnáltam Mikliát. Nagy csapás volt ez neki. Egy karó a szívbe, hogy milyen durva dolgok vannak, nem? Talán a legkevésbé hatékony módszer a vámpír megölésére, az egész azért volt, hogy minél drámaibb legyen, minél jobban megrémítse a családtagokat, akik rátaláltak. – Erre próbálunk rájönni. Láttad Mikliát a tánc éjszakáján? – A végzős bulin? Ja. Egyszer benéztek, estélyi ruhában. Szerintem mielőtt táncolni mentek volna, mert kérdezték, hogy ott leszek-e. 247

– És elmentél? – Nem. A tánc

nem az én műfajom. Aznap este dolgoztam, hogy legyen kifogásom, miért nem megyek el. Egyelőre úgy nézett ki, Sam látta őket utoljára. – Akkor már jóban voltatok? – Nem igazán. – A fiú vállat vont, de az érzései megmozdultak – egy kicsit feszengeni kezdett. – De most már jól ismered.

– Nem, azt azért nem mondanám. Sokat látom – gyakorlatilag minden este idejár –, de nem beszélgetünk túl sokat. A feszengése még nem múlt el, de Marc nem hitte, hogy a fiú hazudna. Radhára pillantott, és látta, hogy zavartan vonja össze szemöldökét. Kedvesen azt mondta. – Úgy hallottuk, hogy te és Miklia együtt gyűritek a lepedőt. – Ez komoly? – Jackson meglepődve és vidáman nevetve hátradőlt. – Nem, nincs semmi ilyesmi. Időm se volna rá. A költözés, a sérülés, le kell dolgoznom a hátrányt. De már van egy érettségi utáni félévem egy keleti parti suliban, szóval van rá esélyem, hogy újra bekerüljek egy csapatba. Nincs időm a csajokra, főleg nem olyanokra, akiknek kicsit bizarr dolgaik vannak. Ki mondta, hogy összejöttünk? Bizarr dolgaik? Marc és Radha egymásra néztek. – Nem árulhatjuk… Jackson legyintett. – Á, mindegy. Talán valaki látott minket együtt a tornateremben múlt ősszel, mikor tanácsot kért, hogy hogyan legyen jobb kétkezi harcban, hogy legyen kitartóbb. Mi az ördög? – Kétkezi harcban? A fiú bólintott. – Ezzel jött. Én meg úgy voltam vele, hogy felőlem, miért ne. – Ez a bátyja halála előtt vagy után történt?

– Utána – felelte a fiú azonnal. – Úgy értem, csakis ezért egyeztem bele. Mert ugye van az itteni melóm, a korrepetálások a suliban, az edzéseim, a rendes óráim… nincs időm edzősködni. De ő kért meg rá, és nemrég halt meg az idióta bátyja, mégis mit mondhattam volna? Ő és a barátnői is furák egy kicsit, de legalább nem mennek a fogorvoshoz agyarat csináltatni. Hoppá, megvan! A másik áldozatnak is agyarai voltak? Ez a kapcsolat a két eset között? – Igen – felelte Marc. A seriffnek is ugyanezt mondta, úgyhogy következetesen hazudott. De legalább megtalálták Jackson nyugtalanságának okát. – Hogy érted azt, hogy bizarr dolgaik vannak?

– Nem

a jó értelemben véve bizarr, értik, mire gondolok? Hoznak mindenféle könyvet, beülnek ide, és olvasnak. – Előrehajolt, ismét halkabbra véve a hangját. – Semmi közöm a dolgaikhoz, de egy idő után csak meglát az ember néha egy oldalt vagy egy rajzot. A démonos hülyeségre kattantak rá. Hogy is hívják? Okkult. Okkult marhaságokra. Hónapok óta olvasgatják a sok baromságot. Vajon hány hónapnyi olvasnivaló van még a helyi könyvtár polcán? – Mindent abból a kis könyvtárból hoztak? – Nem, az öreg könyvtárosnő nem adna a kezükbe ilyesmit. Ezt kapják ki. Egyszer bementem, hogy kikölcsönözzem a Fénytolvajt a húgomnak, és az öreglány azt mondta, hogy legyek óvatos, mert a görög istenes cuccokról rászokhatnak a 248

fekete mágiára, aztán anyámat is felhívta, hátha nem adom át az üzenetet. Na, azt nem tette zsebre, amit akkor kapott. — Jackson felnevetett, és megint visszaült. — Szóval Miklia és a többiek önkéntesként dolgoznak a könyvtárban, és használhatják a könyvtárközi kölcsönző rendszert. Ezt akkor mesélte, mikor megkérdeztem, hogyan önkénteskedhet annak a szipirtyónak. Csak azért, hogy hozzáférjenek a kedvenc könyveikhez. – Ki is hallgatod, hogy miről beszélgetnek?

– Nem is beszélnek. SMS-eket írnak egymásnak! Marc szeme Radha arcára villant. A nő elmosolyodott, és majdnem elnevette magát. Marc is alig bírta visszafogni magát. – Komolyan? – kérdezte a Radha.

– Igen! Egyszer megkérdeztem, hogy nem túl hangos-e a zene a beszélgetéshez. Mire azt felelték, hogy sosem lehet tudni, hogy ki hallgatózik. Halálosan komolyan. – Jackson elfintorodott. – Na, mindegy. Ha meg akarják várni őket, nagyjából fél hatkor szoktak érkezni, miután bezár a könyvtár. Lassan vissza kellene mennem dolgozni. Ötkor már sok vendégünk van. Már majdnem annyi volt az idő. Marcnak egyelőre nem volt több kérdése. Radhára nézett. Ő is a fejét rázta. – Köszönöm, Gregory – mondta Radha. – Sok szerencsét a térdeddel és a válogatottal jövőre! – Köszi! Ha minden jól megy, öt év múlva bajnoki kupával a kézben látnak majd.

– Reméljük, minden jól megy! – A nő nézte, ahogy visszamegy a pulthoz, aztán Marchoz fordult. – Néha igazán kedvelem az embereket. – Általában pedig utálod őket? – Marc nem hitte, hogy így van.

– Dehogyis.

De vannak néhányan, akik miatt elgondolkodom, mi a fenének csináljuk ezt. Folyton harcolunk, gyilkoljuk a démonokat, végignézzük, ahogy a barátainkat öldösik, mindig annyi hülyeséget látunk, amit nem tudunk megakadályozni – és a legtöbb kárt az emberek okozzák egymásnak. Arról nem is beszélve, hogy túlélünk körülöttünk minden embert. És akkor jön valaki, és arra gondolsz: márpedig elkapom azt a rohadt démont, nehogy őbenne is kárt tegyen. – De nem ez az egyetlen okod.

– Sosem ez az egyetlen okom. – felelte a lány. – De jó érzés. Nem? Marc a pult felé pillantott, ahol a srác megint a pénztárgép mögött állt, és fél szemmel a tévét nézte. – De. Habár megint neki lett igaza, Radha mégsem mosolygott diadalmasan, ahogy Marc számított rá. Ehelyett párás lett a szeme. Csak nem sír? A bizonytalanság és a feszültség összeszorította a férfi gyomrát. – Radha, jól vagy? A nő a fejét rázta, összeszorította az ajkát, és elfordította a fejét. Egy hosszú pillanat múlva visszafordult felé — a könnyeknek nyoma se volt. Vagy mégis ott voltak? Radhánál sosem lehetett tudni. De a hangja egyenletes volt és könnyű, mikor azt mondta: — És most? Megvárjuk, míg felbukkan Miklia a barátnőivel?

249

Annak nem volna értelme. Most sem mondanának többet, mint korábban. Legalábbis addig, míg nincs a kezükben valami konkrétum. – Mit szólsz a harci oktatáshoz meg a könyvekhez? – Szerintem ugyanazt, amit te – felelte a lány. Miklia és a barátnői láttak valamit aznap éjjel, amikor Jason meghalt – valószínűleg a démont, aki végzett vele. Most meg démonvadásznak képzelik magukat. Talán bosszút akarnak állni, talán más miatt. Tehát hálásak lehetünk a szabályokért, nem? Valóban. Ugyanazok a szabályok, amelyek megtiltották az őrzőknek, hogy bántsák vagy megöljék az embereket, a démonokra is érvényesek voltak, de súlyosabb következményekkel. Ha egy őrző bántott egy embert, vagy korlátozta szabad akaratában, akár olyan egyszerű tettel is, minthogy arrébb löki egy veszélyes helyről, el kellett döntenie, hogy távozik-e a túlvilágra, vagy újra emberré válik. Egy őrző megszeghette a szabályokat, és tovább élhetett, de a démonokat mind lemészárolták. Miután egy démon megszegte a szabályokat, nem volt menekvés az őrző Rosalia és a hatalmas vámpír, Deacon elől. Abban a pillanatban, hogy bánt vagy megöl egy embert, a pár lelki szinten összeköttetésbe lép vele, és perceken belül megöli. Még abban a valószínűtlen esetben is, ha a lányok tényleg a démon nyomára bukkantak, nem bánthatta őket. Nagy eséllyel Ők sem bánthatták a démont, de Marc nem annyira a démon, mint inkább a lányok túlélési esélyeivel törődött. Felnézett az égre. Még tíz perc volt hátra az alkonyig. A környék vámpírjai alkonyatkor kezdenek ébredezni. – Beszéljünk Bronnerrel. Ha a lányok a démonokról keresnek információt, és tudják, hogy Jason is tagja volt a közösségüknek, akkor először tőle vagy egy másik vámpírtól próbálhatták megtudni. – És talán elmondták neki, hogy mit láttak. Marc bólintott. – Valahogyan ráakadtak a jó nyomra. Talán Jason maga említette nekik a démonokat vagy az őrzőket. De ha láttak valamit, a kérdésekből, amiket feltettek, következtethetünk rá, mi történt aznap este. – Milyen messze van Bronner?

– Félúton a következő város felé. Radha mosolyogva előhívta a szárnyait. Mögötte magasodtak, fehér csúcsuk a padlót seperte. – Akkor repülünk? A férfi általában megvárta a sötétedést. – Az enyémet is el tudod rejteni? Radha a mellére tette a kezét, mintha megsebesült volna. – A kételkedésed megöl engem. Ó, Marc. Ha akarom, úgy fogod érezni, hogy szárnyaid vannak, mikor nincsenek is. Persze, hogy el tudom rejteni! – Akkor jó. Marc felállt. A nő hasonlóképp tett, noha lassabban, akár veszélyesnek vagy csibészesnek is mondható mosollyal. Végighúzta az ujját a sütemény tányérján, és az ajkához emelte, elmosolyodva. – Meg se kérdezed, milyen érzést tudok még kelteni benned? De nem adott rá esélyt Marcnak. Végignyalta az ujjbegyét – a férfi is érezte a saját ujján. Aztán a szájában kezdte érezni az édes kókusz ízét.

250

A férfit elfogta a szexuális vágy, a sóvárgás kínja. A lányra meredt, ujjai szorosan markolták a szék támláját. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne törje ketté a fadarabot, és aztán a darabokon áttörve ne rontson rá a lányra. Radha mosolya szélesebb lett. – Nos? – Finom a süti – felelte Marc. A nő nevetése könnyed volt, és milyen édes. Marc bármilyen ugratást elviselne, hogy hallja. – Nem. – A nő megkerülte az asztalt, ujját végighúzta a felszínén, aranyozott körme éles hangot adott rajta. – Ki akartam deríteni valamit, csak félbeszakítottak. Fel lehet izgatni egy cölibátust fogadott harcost? Most megnézzük. Megérinteni Marcot egy forgalmas kávézó közepén, mégis rejtve lenni mindenki elől. A férfi ujjai erősen markolták a széket, mikor megállt mellette. A nőpillantása Marc nadrágjára esett, és a férfi hallotta, hogy eláll a lélegzete. – Szóval fel lehet.

– Nem tudom – mondta nyersen a férfi. Radha újból Marcra emelte ragyogó szemét. Marc összeszorította a fogát, hogy elfojtsa morgását, mikor a nő merészen megtapogatta a nadrágját, és végighúzta kezét kemény férfiasságán. – Ez is illúzió? Nem hiszem, Marc. A férfi feje előrebukott. Habár minden idegszála a nőt akarta, leküzdötte a késztetést, hogy a karjaiba vesse magát. – Nem – mondta. – Úgy értem, nem vagyok aszketikus harcos. Ezt az elképzelést már feladtam egy ideje. A nő ujjai megálltak. A szeme felragyogott, élénk arany színben csillogva. – Igazán? – Igen.

– Helyes. A nő mosolyogva, és körmével kissé megnyomva merev férfiasságát, az ajtó felé fordult, indigókék lábai közt táncoló narancsszín kendőjével. Marc csak nézte, miközben a legédesebb – és legrosszabb – kínt élte át. Helyes. Fogalma sem volt róla, hogy a nő mit értett ezen. Nagyon remélte, hogy rá fog jönni.

H

elyes, mert a nő vonakodott volna megkérni, hogy megint szegje meg az esküjét. Ha efelé közeledtek. Radha nem tudta, hogy így van-e, vagy hogy helyes-e így. Azt tudta, hogy így akarja. De már eltelt száznegyven év, és Marc megváltozott. Előnyére, legalábbis úgy tűnt, de pár óra alatt ezt nem lehet kideríteni. Nem tudott róla semmit, akár egy vámpírral is együtt élhetett valahol. Talán szerelmes valakibe. És akkor Radhának megint csalódnia kell. Vagy, ami még rosszabb, rávetheti magát Marcra, hogy aztán rájöjjön, bolondságot tett.

251

Marc szilárd és hajlíthatatlan, de amellett mégiscsak férfi. És egy férfi hímtagja merev lesz, ha egy nő hamis kókuszdió-mázat nyal le az ujjáról. Ez a merevedés nem jelentett mást, mint hogy életben van, és egészségesen működik a libidója. És még ha vágyott is Marc a szexre, Radha nem csak arra vágyott. Többé már nem. Túl volt az élvezet az élvezet kedvéért korszakon. Akkor jó volt, de azóta megváltozott. Most többre volt szüksége, és Marckal sosem lehetne csak az élvezetről szó. Ezért hülyeség volna elsietni. És őrzők voltak, sokáig éltek. Semmi szükség a kapkodásra. Radha sajnos tudta, hogy nem tud sokáig ellenállni valaminek, amit ennyire akart. A démon keresése legalább eltérítette a figyelmét. Bronner az egyik vidéki út mellett élt, afölött repültek nyugat felé, a hold ezüstös fényében. Gyengéden emelkedő, hófedte dombok vonultak el alattuk. Távolabb a Mississippi kígyózott dél felé. Szép látvány. Mikor a csupasz fák felöltötték nyári leveleiket, és zöldellni kezdett a vidék, csodás lehetett. Talán ez jó ok arra, hogy Radha visszajöjjön, és megnézze magának. A vámpír egyszintes háza pár – többnyire emberlakta – tanya között helyezkedett el, tudta meg Marctól. Jobb, ha nem látnak két szárnyas alakot leszállni Bronner hátsó udvarában. Radha a teljes láthatatlanságot vetette be, hogy elrejtse érkezésüket: semmi hang, semmi lábnyom a hóban, semmi kókuszillat. Másféle szag csapta meg szinte azonnal az orrát: a véré. Nem meglepő, tekintve, hogy egy vámpír otthonához közeledtek, akik általában egymásból táplálkoztak ébredés után, de mivel ez most embervér szaga volt, aggodalmat keltett bennük. Egy pillanat múlva újabb szag: az emberi halálé. Marc is érezte a szagot. Összeszorította a fogait, tekintete a ház ablakait pásztázta. – Lát minket valaki? – Nem. Marc eltüntette a szárnyait. Bal kezében egy kard jelent meg, amit titkos fegyveres zsákjából vett elő. Radha számszeríjat vett elő saját lelki zsákjából. A hegyük Cerberos vérébe volt mártva. A nyilak magukban nem tettek volna nagy kárt egy démonban, de a méreggel együtt megbéníthatták. Sokkal könnyebb volt lefejezni egy démont, ha nem tudott kereket oldani. Elérték a hátsó ajtót. Marc félredöntötte a fejét, hátha hall odabentről valami zajt. – Elrejtem a hangunkat és a lépéseinket – mondta Radha —, és azt a zajt is, mikor be fogod törni az ajtót. Marc bólintott, és a nő lábára nézett. – Vedd fel a cipőd! Ami nem hagy nyomot. – Tessék?

– Ha egy ember halt meg, akkor ki kell hívnom a seriffet. Ujjlenyomatokat fognak keresni. Hacsak az illúzióid nem tudják eltakarni a valódi, fizikai bizonyítékot, nem mehetsz be oda mezítláb. Igaza volt. Radha a saját területén nem törődött ilyesmivel, de ritkán is dolgozott együtt a helyi rendőrséggel. Ez azonban Marc területe volt, ezért szót kellett neki fogadnia. Egy papucs nem szorítja be a lábujjait: utálta a zárt cipőket. Marc a zárat törte fel az ajtó helyett. A halál szaga erősebb lett. Csendesen belopództak a homályos előszobába és az apró, egyszerű konyhába. Az asztalon egy vödör állt, tisztítószerekkel. Sem tányérok, sem lábasok nem voltak, semmi jele az 252

élelemnek. Egy vámpír házában felesleges az ilyesmi. Marc ellenőrzésképp körülhordozta lelki tekintetét a házban, a nő pajzsához is hozzáért. – Érzékelsz valakit? Ő maga is próbált életjelet keresni. – Semmit.

– A pincében alszanak. – Marc továbbment a folyosón, el a fürdőszoba és az üres hálószoba mellett. Megállt a nappali szélén, és eltüntette a kardját. – A fenébe. – Ó. – Radha megállt mellette, száját hosszú, fájdalmas sóhaj hagyta el. Egy nő feküdt az ágy vége és az alacsony asztal között, nyitott szemekkel, arcán a halál viaszosan merev maszkjával. Középkorú volt, világosbarna nadrágot és sárga műanyag kesztyűt viselt. Olyan volt, mint egy háziasszony, aki a napi munkát intézi. Alatta a bézsszínű szőnyeg véres volt, legalább pár órája megalvadhatott. Ahogy Marc elindult a test felé, Radha körülpillantott a szobában. Semmit sem törtek össze vagy mozdítottak el. Az ajtót sem törték be. A délre néző ablak nehéz függönye szét volt húzva. Ez furcsa. Nem ismert olyan vámpírt, aki nem húzta be gondosan házának függönyeit minden reggel, még akkor is, ha ablaktalan szobában aludtak. A homlokát ráncolva megkerülte a kanapét, majd megállt mögötte. Jaj, nem! – Marc! A nő mellé guggolva felpillantott. – Mit találtál? – Vámpírhamut. Két kupac, azt hiszem. És ékszereket. – Lehajolt, átkotorta a homokszerű maradványokat, és kiemelt egy férfi pecsétgyűrűt, és odadobta Marcnak. – Ezt viselte Bronner? Marc komoran bólintott. Van itt egy női gyűrű is. Fülbevalók is. Ruha nincsen. – Radha émelygő gyomorral pillantott újra a nappali közepe felé. Hajszál és vér tapadt az asztal legközelebbi sarkához. – Mi történt itt? Talán ez a nő felrángatta őket a napsütésre? Aztán elesett és beverte a fejét? – Nem hinném. – Marc felhúzta a nő ingén az ujját. Felkarján kék nyomok látszottak. – Erőszakkal rángatták, lökdösték. Rángatták. Nem a leghatékonyabb módszer a gyilkosságra. Radha pillantása a nő kesztyűjére esett, és eszébe jutottak a tisztítószerek a konyhában. – Talán itt dolgozott, és akaratlanul rányitott valakire. De mikor? Egy démon nem tehette ezt vele, azzal azonnal megidézné Deacont és Rosaliát, hogy lemészárolják – és te érezted volna, ha közelednek. Ha nem démon tette, akkor vámpír vagy ember. A vámpírokra nézve nem volt kötelező a szabály, amely megtiltotta a démonoknak az emberölést, habár a legtöbben mégis óvakodtak tőle. És sok vámpírközösségben az erő döntötte el, ki legyen a vezető; az őrzők nem avatkoztak a vámpírok hatalmi harcaiba. Ha egy másik vámpír el akarta nyerni Bronner helyét, egyetlen őrző sem mészárolná le azért, mert megölte. De bosszút állnának egy olyan vámpíron, aki embert ölt. De ha napkelte után végeztek a nővel, akkor nem lehetett vámpír a tettes. Hideg, szinte teljesen merev. Reggel halhatott meg, talán korábban. Tehát talán vámpír, talán nem.

253

Marc felállt. – Maradj itt, intézd úgy, hogy senki se láthasson semmit az ablakon át! Megnézem a pincét. Nem tartott sokáig. Mire bosszúsan visszaért, Radha eltüntette a hamut és az ékszereket a lelki zsákjába. – Vér az ágyon, a lépcsőkön. Ott lent ölték meg őket, majd felhúzták ide – a folyosó vérfoltjai a napsütésre porrá válnak. A pince ajtaját belülről lehet zárni. Erős retesz és zár is van rajta, de betörték. Egy ember nem tehette. A legtöbb vámpír sem. Te vagy én igen. – És egy démon is – fejezte be Radha. Mikor a férfi bólintott, azt mondta. – Kapcsolatba lépjünk a közösség többi vámpírjával, hogy tudjanak Bronner haláláról? – Még ne. Eltüntetted a hamut?

– Igen. – Jó. A

vért otthagytam. Nincs semmi a DNS-ükben, ami különbözne az emberétől, és ha ez egy ember műve, talán van valahol ujjlenyomat, hajszál, ilyesmi, amivel meg lehet fogni. Hozzáértél valamihez? Radha gondolatban visszafelé haladt az útján. – Csak az ékszerekhez, de azokat már eltettem. – Rendben. – Marc elővett egy mobiltelefont, üzenetet gépelt rajta. -A Különleges Ügyek Osztályának írok, megkérem, hagyjanak névtelen üzenetet a seriffnél. A megyei halottkémet majd felhívom én. Ismerte Bronnert, tudta, hogy miféle teremtmény, és tudott hallgatni róla, szóval elmondom neki, hogy megvan a hamu, és sürgős vizsgálatot kérek. A seriff valószínűleg eltűntnek fogja nyilvánítani Bronnert és a társát. – Te azt hiszed, hogy egy ember tette – döbbent rá Radha. – A betört lakat ellenére. – Hajlok erre a feltételezésre. Ha Bronner ébren volt, akkor nem lett volna ágyban, meztelenül, mikor valaki betört a pincébe. De majd kiderül, hogy tehette-e vámpír, ha a halottkém megadja a halál időpontját. Ez beletelik majd pár órájába ma este, ezért találkozni fogok vele, amint kész a vizsgálattal. A vámpírok közössége várhat addig. – Ismered a halottkémet?

– Nem, de Bronner megbízott benne. – És te? – Nem. Nem találkoztam vele. És Bronner

azzal dicsekedett, hogy a fickó a zsebében van. Vagyis lefizette. Hány gazdag démont ismersz? – Mindegyik olyan – felelte Radha. – Azt hiszed, hogy összefogtak, hogy megöljék őt? – Nem. De minden ember gyanús, akit le lehet fizetni, még ha a pénz olyan rendes alaktól jön is, mint Bronner. – Becsukta a telefont. – Készen vagy? Senki sem láthatja a távozásunkat. – Mindent eltakartam. Mit teszünk, míg nem találkozunk a halottkémmel?

– Hagyjuk,

hogy a seriff tegye a dolgát. Én tizenöt percre lakom innen. Ott várakozunk. Pár órára le akarok ülni, hogy átgondoljam, van-e bármi gyanús 254

mozzanat abban, amit ma hallottam. Aztán még egyszer megnézem az egész képet, nem kerülte-e el valami a figyelmemet. A halott nő testére pillantott, üres szemére. Végül a fejét ingatva elfordult. – A jó fenébe – sóhajtott fel még egyszer.

255

4. FEJEZET

M

arc szerény, nyaralószerű háza egy, a folyóra néző, fákkal tarkított emelkedőn állt, nagyjából száz mérföldnyire északra. Kicsi volt ugyan, de a kétszintes épület mégis tágasabbnak tűnt, mint a legtöbb lakás, amit Radha Marikóval osztott meg az elmúlt évszázad során. A ház célja láthatólag nem különbözött saját otthonukétól – személyes tér, ahol maguk lehetnek, illúziók és hazugságok nélkül. Caelumban mindenkinek megvolt a maga szállása – vagy legalábbis a város romba dőlése előtt így volt –, de Radha sosem érezte magáénak az ottani szobákat. Nem tudott úgy gondolni rájuk, hogy valóban hozzá tartoznak, akárcsak úgy, mint egy bérelt lakás valakihez a Földön. Az őrzőknek nem is volt szükségük ilyen helyre. Nem kellett aludniuk, enniük, fürdeniük, és minden tulajdonukat egy titkos zsákban tárolták. Radha mégis szeretett zuhanyozni, és szeretett összekucorodni egy kényelmes fotelban – lehetőleg olyanban, amelyet még nem használt a fél város. Ahelyett, hogy titkos zsákjában tárolta volna őket, a hosszú évek alatt szerzett gyűjteményét is szerette mutogatni. Marc gyűjteményére is nagyon kíváncsi volt. Amint földet értek a ház verandáján, a férfi elrejtette szárnyait. Levette a dzsekijét és a nyakkendőjét, és miközben bevezette a nőt a házba, egészen könyökéig feltűrte fehér ingujját. – Fenn leszek a számítógépnél. – Noha mindketten tökéletesen láttak a sötétben, felkapcsolta a lámpát, mely meleg fényt sugárzott a parkettára és a gyér bútorzatra. – Lekérek néhány adatot a Különleges Ügyek Osztályától. Gyorsabban érik el és dolgozzák fel az adatokat, mint én. Szeretnék egy leiratot a lányok beszélgetéseiről. Szükséged van esetleg valamire? Arra, hogy Marc szabaduljon meg a többi ruhájától is – Radha tudta, hogy nem szabad elkapkodnia a dolgokat. Először meg kellett ismernie a férfit. Mielőtt kockára tenné a szívét, meg kellett tudnia, mennyire változott meg legutóbbi találkozásuk óta. A férfi kigombolta inggallérját, így elősejlett nyakának barna bőre. A nő ezt látva úgy döntött, egy picit felgyorsítja a megismerést. – Nincs szükségem semmire – válaszolta. Csak körbe kell néznem.

– Rendben.

– A férfi az első emeletre vezető keskeny lépcsőhöz lépett. – Nemsokára jövök. Megvárta, amíg a férfi kettesével szedve a lépcsőket az emeletre ér, aztán körbenézett a szobában. A kandallóval szemben egy kék kanapé állt egyszerű, kortárs mintákkal. A falat néhány olajfestmény díszítette – vidéki tájképek erős színekkel. Marc sosem szívelte a pasztellszíneket. Ebben hasonlított Radhára. A sarokban, egy falba süllyesztett könyvespolcon angol nyelven íródott történelmi, politikai és detektívregények sorakoztak, illetve számos kötet ponyvairodalom más nyelveken és egy gyűjtemény francia esszé és verskötet. Most jutott csak Radha eszébe, hogy ez Marc anyanyelve. Noha Amerikában halt meg, egy 256

észak-franciaországi faluban született. A családja egy csapatnyi francia bevándorlóval érkezett és hozott létre egy kis földművelő közösséget. Minden bizonnyal Amerikában is leginkább franciául beszéltek és olvastak. Száznegyven évvel ezelőtt akcentusa még mindig erős volt, de ma már alig lehetett kihallani, és csupán hiánya tűnt fel Radhának. Számított rá, amikor a férfi szövetségi ügynökként lépett fel – az öltönyhöz hasonlóan a megfelelő akcentus is a szerep része – de még most is, amikor beléptek otthonába, francia származása csupán apró jelekben tűnt fel beszédében. Még egy változás, de ez nem volt meglepő. Mióta is felügyelte ezt a területet? Csak természetes, hogy ennyi idő alatt elsajátította a középnyugati akcentust. Idővel természetesebbé is válik, mint az a nyelv, amelyet csak tizenhat évig beszélt. Átlapozott egy kötetet, majd visszatette a polcra, amelyen emléktárgyaknak vagy csecsebecséknek nyoma sem volt. A kanapé végénél lévő asztalkán azonban egy üvegtálat látott, amely tele volt érmékkel. Furcsa. Miért tartja itt őket? Bölcsebb lenne titkos zsákjában tartani őket. Ő maga megannyi érmét tartott ott – különböző címleteket különböző pénznemekből. Ezek közül sok már többet ért eredeti értékénél. Átnézegette őket: euró, centavó, reál, rubel, jen, rúpia… taka. Bangladesben is járt? Nem is olyan rég. Néhány kivételtől eltekintve az összes érme viszonylag új volt. De miért tenné ki őket közszemlére? Ez nem egy komoly érmegyűjtő gondosan szétválogatott és rendezett gyűjteménye volt. Talán így szerette nézegetni őket? Emlékeztették őt utazásaira? A tál tartalma alapján sokat utazott mostanában – és sok helyen is járt, beleértve Radha területét is. Ezzel nem is volt gond – nem volt kötelező az őrzőknek értesíteni egymást vagy engedélyt kérni, ha a másik területére látogattak. De olyan közel volt… és ő nem tudott róla. Miközben ujjai között játszott az érmével, tudván, hogy a férfi a mennyezeten keresztül is könnyedén hallja, amit mond, megkérdezte: – Mikor jártál Bangladesben? A billentyűzetkopogás elhallgatott. A válasz éppoly lágy hangon érkezett, mint a kérdés: — Egy évvel ezelőtt. Miért nem szóltál róla? Persze, hogy nem szólt… nem is akarta volna, hogy szóljon. Akkor még nem. Akkor még mindig úgy gondolta, hogy egy seggfej. – Egyedül voltál? – Milyen ciki kérdés. Úgy értette: „Volt veled valaki?” — Egyedül. A nő torka összeszorult. Persze, hogy egyedül. Elég volt egy pillantást vetni rá egy hete, és tudhatta volna. Felkapott egy maroknyi érmét, aztán lassan visszaejtette Őket a tálba. Az érmék csörömpölve hullottak vissza társaik közé. – Ezekre a helyekre – Új-Zéland, Oroszország, Kongó – mind egyedül mentél? – Igen. – Egy pillanatnyi szünetet tartott. – Miért érdekesebb az, hogy egyedül mentem-e, mint az, hogy hova mentem? Te nem egyedül mész mindenhova? – De, természetesen. – Mindig. De mindig tudta, hogy amikor visszatér, barátai várják majd. – Azt hittem, nem tartod már a szüzességi fogadalmad. – Ó. 257

Ennyi? Ó? – Szóval? – erősködött. Marc gyorsan mozgott. Egy pillanatba sem telt, és átvágott a szobán, le a lépcsőn, és már a lépcső alján állt. Szúrós tekintettel nézett a nőre. – Szóval? – ismételte meg. – Szóval mi? Nem értem, mit akarsz. Talán egy listát? Nem lenne túl hosszú. Heves tiltakozást érzett magában. Nem, nem akart listát. Nem akarta tudni. – Arról van csak szó, hogy nem értem, miért vagy mindig egyedül. Amikor dolgozol… igen, mindannyian egyedül dolgozunk. De itt? Amikor utazol valahova? Akkor miért? – Nem zavar a magány.

– Erről van szó. Ki is bánná? Legfeljebb az idióták. Úgy tűnt, mintha a férfi egy picit megenyhült volna. – És te nem vagy idióta. Néha. A nősóhajtott, és felemelte kezét. – Csak nem értem. – Én pedig azt nem értem, hogy kire is gondolsz. Kivel kellene találkozgatnom? Egy emberrel? Van egy város nem messze innen – néha ott szoktam iszogatni, és beszélni a helyiekkel. Biliárdozom is néhanapján. De ha egy helyben szeretnék maradni, és nem alakot változtatva járni-kelni, nem mutathatom az arcomat túl gyakran, vagy az emberek elkezdenek tűnődni azon, miért is nem öregszem. Rendben, ezt az indokot megértette. Számos alkalommal költözött már ő is. Senki nem bánta, ha egy kék bőrű nő költözött a szomszédba – egy magát indigóval festő különc még nem ért annyit, hogy elővegyék a vasvillát és a fáklyákat. De egy nő, aki nem öregszik? Azt már bajosabb megmagyarázni. Jobban szeretett új lakásba költözni néhány évtizedenként, mint alakot változtatni minden egyes alkalommal, amikor hazament. – Ha pedig a nőkre gondolsz… A fenébe is, megmutatom, miért nem. – Átsietett a szobán, és kivágta a nappaliból a konyhába vezető ajtót. A hűtőnél megállt, és a fagyasztóból kivett egy literes jégkrémes dobozt. – Ezt pár hónapja vettem a boltban. Hosszú sor állt a pénztárnál, és egy csinos nő állt előttem, aki mondta, hogy szívesen megenne velem egy sütit. Talán még másról is lehetett volna szó. Radha megértette a nő szándékait. – És te? – Csábító ajánlat volt. Évekig tartó vadászat után végre elpusztítottam Basrielt, de senkinek sem tudtam eldicsekedni vele. – Miközben letette a jégkrémet az asztalra, pillantásuk találkozott. – De azzal a nővel nem oszthattam meg. Nem mondhattam neki semmit anélkül, hogy hazudjak. Így már nem tűnt annyira csábítónak az ötlet. Radha rádöbbent, ezért is nem akarta látni azt a listát. Marcot pusztán a testiség nem elégítené ki, így minden nő, akit ráírna arra a listára, többet jelentene neki egyszerű szexnél. Kezdve vele. – Szóval mit csináltál helyette? – Keletre repültem, és egy napig sétálgattam a Nagy Fal tövében.

– Az jobb volt, mint a szex? – Jobb volt, mint az a szar érzés, ami utána jön. Ezt már Radha is tapasztalta. – Ja, azt hiszem, én is inkább a Nagy Fal tövében sétálgatnék. 258

– Legközelebb csatlakozhatsz hozzám. Radha ezt nem érezte igazi ajánlatnak. A férfi csak próbálkozott, hogy lezárjon egy témát, olyan okot próbált adni magányos utazásaira, ami kielégítené őt. Radha tudta, hogy Marc valójában nem akarná, hogy csatlakozzék hozzá. – Jó ötlet – mondta, miközben az asztalt körülsétálva megállt társa előtt. – Legközelebb hívj fel! Bárhová is mész, veled tartok. Marc nem válaszolt, mindössze egy pillanatra összeszoruló állkapcsa fejezte ki kétségét ezzel kapcsolatban. Nem lépett hátra, és nem is nevetett a nő arcába. A beállt csendben a nő a jégkrémes doboz felé nyúlt, előhúzott egy kanalat zsákjából, és lekaparta a doboz tetején megülő jégkristályokat. Vaníliás. Nem volt meglepve. Egyszerű, de nem túl édes, a gazdag vaníliatermés pedig csodálatos mélységet adott az íznek, mely tökéletesen illett Marchoz. Az asztal szélének támaszkodott, és bekapott egy kanállal. – Akkor miért nem meséled el egy őrzőnek? Marc fáradtan felnevetett, miközben tarkóját dörzsölgette. Unta ezt a beszélgetést, de Radha láthatólag nem. – Szóval? – erősködött. A csalódottságtól összeszorította száját. – Mégis kinek? Ki maradt még a mennybemenetel után? Miután őrzők ezrei távoztak egyszerre, úgy döntöttek, hogy a túlvilágon szeretnének élni. . – Nem maradtunk sokan. Ebben is igaza volt. – És korábban? – Nem. Ez nagyjából akkor történt, amikor végre meguntam a balfaszkodást. Mi? Radha lenyelte a nyelvén olvadó jégkrémet. – Az Isten szűzies harcosa mániádra gondolsz? Csak tíz éve? – Igen.

– Talán éppen a mennybemenetel miatt volt ez az egész? – Radha… – Csalódott élt lehetett kihallani szavaiból. – Nem tudom, mit akarsz tőlem. Talán azt szeretnéd, hogy találkozzam egy másik őrzővel? Hogy összejöjjek valakivel? Mert az egészen biztosan nem érdekel. A lehető legtávolabb járt az igazságtól. Éppenséggel ez lett volna az utolsó dolog, amit a nő akart. – Próbálom nem siettetni a dolgokat – mondta. – Nem akarok újra fájdalmat érezni, és tudnom kell, hogy milyen férfi vagy most. A baj az, hogy nem tudom visszafogni magamat, ha olyasmiről van szó, amit akarok. Szóval próbálok megtudni rólad mindent, amit lehet, még mielőtt rád vetném magam. Marc szemei zöldes lánggal villantak meg. Egyetlen lépést tett előre, Radha felé hajolt, és tenyereit az asztalra tette a nő csípőjének két oldalán, hogy ne szökhessen el. Ajkaik mindössze néhány centire lehettek egymástól. Úgy tűnt, a jégkrém elillan nyelvéről. Ó, igen! Erre vágyott. Erre a hevességre, erre az energiára, erre a forróságra – Marcra. A férfi sugárzó zöld szemei ragyogtak, ahogy tekintete az övét kereste. – Szóval először válaszokat akarsz?

259

– Igen

– válaszolta, noha abban a pillanatban a várakozás még a siettetésnél is ostobább ötletnek hangzott. – És arra szeretnél rájönni, hogy elég jó vagyok-e. Ó. – Ha így fogalmazol… nem, nem úgy értettem. – Persze, hogy nem. És nem akarlak bántani sem. Mindent megteszek, hogy ne ismétlődjön meg az, ami legutóbb történt. Ezt az egyszerű kijelentést hallva a bizonytalanság oly sietve távozott belőle, mint a levegő. Nem akarlak bántani. Mindössze ennyire volt szüksége? Valóban elhitte, hogy nem fogja bántani, vagy nem? Radha még tudott róla mindent, de ezt elhitte. Talán Marc egy napon mégis megbántja majd – de az számít, hogy megpróbálja elkerülni. Az fontosabb. De a férfi már ki is egyenesedett, és elfordult. Rendben van. Majd visszacsalogatja. A nő a derekán lévő szalagot összefogó csomóval kezdett játszani. – Szóval tudni akarod, mi történt a mennybemenetel idején? — Mielőtt újra felé fordult volna, a férfi megismételte a kérdést. – Majdnem velük tartottam. Radhában megállt az ütő. A megdöbbenéstől és hitetlenségtől ujjait érzéketlennek érezte. – Micsoda?

– Igen – ismételte meg a férfi egy félmosoly kíséretében. Ő ezen mosolyoghat, hiszen már több mint egy évtizede volt, hogy hozzászokjon ahhoz a gondolathoz, hogy majdnem a mennybemenetelt választotta. – Miért?

– Az volt a végső próba, nemde? A hit próbája. – Úgy tűnt, az emlék mulattatja. Megrázta fejét, de még mindig mosolygott. – Nem voltam akkoriban túl gyakran a Caelumban, és előre láttam, hogy a mennybemenetel bekövetkezik. Egy mozgalom söpört végig az őrzőkön – a csoport fele azt gondolta, hogy puszta létezésük sérti Istent. Végtére is, ha Ő viseli gondját mindennek, miért lenne szüksége őrzőkre? – Ha egyáltalán létezik – szakította félbe Radha. Emlékezett azokra az őrzőkre. Elviselhetetlenek voltak. A mennybemenetelt megelőző évben elkerülte Caelumot, amennyire csak tudta. Igazság szerint gőzük sem volt az egészről. Csak a vezetőjük, Michael találkozott angyallal korábban, amikor azok átadták hatalmukat, és a Caelumot, valamint megbízták a Föld megóvásával. Ez a hatalom tette lehetővé számára, hogy létrehozza az őrzők csapatait, hogy az önkéntes áldozatot vállaló embereket a katonáivá tegye. A démonok a Mennyország ellen lázadó bukott angyalok voltak – de az ismeretségi körében senki sem látta a Mennyországot. Az egyértelmű volt, hogy létezik valamiféle erő, de a forrása…? Azt senki nem ismerte. Csak hogy feldühítsen néhány önelégült őrzőt, Radha azt szajkózta, hogy az angyalok valójában idegenek. Illúzióival néhányat majdnem sikerült is meggyőznie. Nagy örömére így sikerült megszabadulnia néhányuktól. – Ezt majd később megbeszéljük – mondta Marc egy gyors vigyor kíséretében, miközben felidézte a régi vitákat, vagy éppen már várta az eljövőket. – Tudod, mit gondolok erről. És azt is tudod, hogy más őrzők is úgy vélték, hogy az embereknek

260

több hitre van szükségük. Mert ha a hitük elég erős lenne, ők maguk is elég erősek lennének ahhoz, hogy legyőzzék a démonokat. Akkor nem lenne ránk szükségük. – És te ezt elhitted? – A nő nem tudta elképzelni, hogy Marc képes lett volna ilyesmit bevenni. – Nem. Ez volt a baj. Túl sokat láttam már, túl sok démont pusztítottam el, és tudtam, hogy az embereknek szükségük van ránk. Azon tűnődtem, hogy el kellene-e hinnem – és azon, hogy vajon azért éreztem-e magam olyan nyomorultnak negyven éven keresztül, mert nem hittem eléggé. Nyomorultnak. A nő torka összeszorult. – Negyven éven át? – Miután a Földre érkeztem, és valóra váltottam álmomat – Isten szűzies harcosává váltam. Jól tettem a dolgomat, Radha. Állandóan a démonokra vadásztam. És sosem haboztam cselekedni. Sosem álltam le a vadászattal. Csak erre összpontosítottam. Az hogyan lehet? – Soha semmi mást nem csináltál? – Semmit. Eleinte ez rendben is volt. Volt célom, volt küldetésem. És boldog voltam, hogy teljesíthetem. De hogy semmi mást ne tegyen? A nő egyszerűen nem tudta felfogni. – Még annyi időre sem pihentél meg, hogy elfogyassz egy csésze teát? Vagy egy kis süteményt? – Nem. Nem ettem, nem ittam.

– Nem

szántál rá időt, hogy néhány percre leülj egy parkban? — Radha fél napokat elüldögélt ott — különösen akkor, ha gyerekek is voltak a környéken. Pazarlás lenne illúzióit csak harcban használnia. A démonok kétségbeesést hoznak a világnak, ő egy kis örömöt csal a gyermekek arcára. – Vagy hogy elbeszélgess egykét öregemberrel egy kávézóban? – Nem. Mi az, aminek sose tudna ellenállni? Talán az éneklésnek. Gyakran énekelt Caelumban, és gyönyörű hangja volt. – Hogy gyönyörködj egy utcai zenész játékában? A férfi elmosolyodott, de megrázta fejét. – Nem. – És te énekeltél?

– Nem. Ezt nem tudta elképzelni. Hiszen azok az érzések, amelyeket néhány órával ezelőtt látott a férfin, a magány és kétségbeesés – ezek már tíz évvel azután voltak. Noha képes volt illúziókat és apró dolgokat megidézni, Radha egyszerűen nem tudta elképzelni azt a magányt és nyomorúságot, amelynek a férfi kitette magát, azt a mélypontot, amelyet elérhetett, ha már megfontolta a mennybemenetelt. – Nem csoda, hogy a Mennyország olyan kívánatosnak látszott. Már ha nem egy szimpla űrhajó – mondta, és úgy tűnt, halk kacaja felszakította a Radha torkát markoló jeges fájdalmat. – Nem érdekelt a Mennyország — mondta. — Csak őrző akartam lenni, de közben nem akartam a Pokolban élni. Azt gondoltam, hogy egyszerűen csak a hit hiányzik, és a mennybemenetel a tökéletes módja, hogy a hitünket bizonyítsuk.

261

– De? – De ahogy már említettem, akkoriban untam meg a balfaszkodást. Körbenéztem Caelumban, az őrzőkön. Nem volt köztük egy sem, akit csak azért választottak volna őrzőnek, mert hitt valamiben – mindannyian tettek valamit. Én megmentettem apámat, te a saját életedet adtad a fiadéért cserébe. És kiszolgáltatta magát egy kegyetlen vámpírnak. Radha elfintorodott. Noha most is ugyanezt a döntést hozná, akár egymilliószor is, csak a hihetetlen fájdalomra és arra emlékezett, hogyan tépték szét nyakát a vámpír fogai. Nem szerette ezeket az emlékeket. Ritkán beszélt róluk, és akkor is csak röviden. – Emlékszel rá?

– Nem felejtettem el

semmit, amit meséltél, így azt sem, hogy a szabályok közt nem találunk semmit sem a hitről. Ennyi az egész: próbáld meg elkerülni a vérontást. Ugyanez áll arra is, miért választanak ki valakit őrzőnek: sosem arról szólt, miben is hiszünk, hanem arról, mit teszünk. Az ezért járó jutalom épp megfelelő. Szóval úgy döntöttem, inkább továbbra is cselekszem ahelyett, hogy a Mennyországot választanám. – De úgy döntöttél, más módját választod a cselekvésnek. – A szűzies harcos nincs már többé. – Újítottál egy-két dologban. – Úgy van. Megvásároltam ezt a házat és egy kis földet is mellé. Néhanapján kiveszek egy napot, hogy elutazzam. Megállok egy kávéra, beszélgetek az öregemberekkel, eszem egy fagyit. A nő közben rájött, más is megváltozott – most a Különleges Ügyek Osztályával dolgozik együtt. Ez korábban nem így volt, és nem is az összes őrző dolgozott velük. De így nem kerülhette el a többi őrzővel való találkozást. Ez a kapcsolat pedig olyan személyekhez vezette, akik valóban megértették őt. Nem romantikus viszonyokra gondolt, hanem munkahelyi kapcsolatokra. Talán barátságokra. Abban bízott, vele is szeretne barátságot ápolni. – Szóval jobb ez így. – Igen. – Tekintete elkomorult. Most nem viccelődve gondolt vissza a korábbiakra – egyszerűen csak emlékezett. – Sokkal, de sokkal jobb most. – Bárcsak tudtam volna. Akkor megkerestelek volna. Bár lehet, értem sem változtál volna meg. – Érted megtettem volna – mondta, miközben magába szívta a nő leheletét. — Tedd fel a következő kérdést! A kérdés kiválasztását most könnyűvé tette Radha számára. – Idejössz, és megcsókolsz? – Igen – válaszolta, de nem mozdult. Ujjaival a pultba kapaszkodott, mintha vissza akarná tartani magát. – Először azonban fel kell tenned néhány kérdést. Például kérdezd meg, hogy tetszett-e Banglades. Ó. Igen, az fontos volt. Banglades és területének többi régiója. A caelumi portálokon keresztül akár heti többször is utazgathatnának oda és vissza, így elkerülhetnék a hosszas repülést. És nem is lenne muszáj minden pillanatot az ágyban tölteniük. A férfi segíthetne neki járőrözés közben, és viszont. Amolyan társak lennének… úgy szeretne vele vadászni. – Hogy tetszett?

262

–A

valaha volt legrosszabb utam volt – mondta, mire Radha szíve parányira szorult össze. – Forróság volt, mindenféle szagok körülöttem — az ételek, a virágok, az emberek — és mindenféle színek. Három napig sétáltam keresztül dzsungeleken, városokon, és repültem át a puszták felett. Egy picit sem tudtam értékelni, amit láttam, mert előtte sikerült kiverni téged a fejemből, de amikor ott voltam… Csak azon tűnődtem, hogy vajon jártál-e már ugyanazon az úton. Vagy vajon mire gondoltál, amikor ezt vagy azt láttad, miben térne el a véleményed az enyémtől? Azon gondolkodtam, mit mondanál. Az egész úton azt kívántam, bárcsak velem lennél. Radha szívébe visszatért az erő, a sajgó érzést pedig kipislogta szeméből. – Ha újra eljössz, elmondom, mit látok. – Rendben van. Most kérdezd meg, hogy többet is teszek-e veled ma éjjel annál, hogy megcsókollak Nagyon remélem. – Többet is? – Nem – válaszolta, a nő mégsem érzett csalódottságot, hiszen látta a férfi szemeinek zöld csillogását. Tehát akarta. Az pedig többet számított. – Mert a dolgok jelenlegi állása szerint a listám veled kezdődik és veled is fejeződik be. Ezt pedig nem szeretném megváltoztatni. Csak Ő számít. A döbbenet heves birtoklási vágyba csapott át. Tehát csak az övé. Bolondság volt, olyan nagy bolondság – de boldoggá tette őt. Ő volt az egyetlen, aki jelentett valamit neki. Persze, kívánta ugyan, hogy boldogabb élete legyen a férfinak, hogy ne legyen egyedül, de ha egyszer ez lett a vége… Radha nem bánta, hogy ő az egyetlen. – Szóval megcsókollak, de nem akarom a dolgokat az ágyig vinni. Először meg kell bíznod bennem. Teljes mértékben – hangsúlyozta, amikor a nő szólásra nyitotta száját. – Ehhez pedig pár óránál többre van szükséged, és inkább várok, és nem akarok neked olyan fájdalmat okozni, hogy később úgy lásd, hibát követtél el. Ami engem illet… én szeretnélek ízlelgetni. Apránként akarom megtudni, mit is szeretsz, és meg akarom ismerni minden egyes porcikádat. Még akkor is, ha így egy évbe is telik, hogy újra magadban érezz. Egy évnyi várakozás? Arról szó sem lehet. Nem élné túl a kielégítetlenséget. – Meghalok. Meg fogsz ölni. A széles mosolya ölte meg. – Mókás lesz. Az már igaz. Cserébe halálra gyötri, incselkedik vele. Szeretett így tenni. Szerette a férfi reakcióit. – Most kérdezd meg, hogy megteszek-e mindent azért, hogy kielégítselek ma este, illetve minden este egészen addig a pillanatig – mondta. – Hacsak félre nem értelek, és miután távozol, nem jössz vissza, nem látogatsz meg soha többé. Kielégíteni. Várakozása a csúcspontra hágott. – Nem értesz félre. – Jól van. – Noha megkönnyebbülést lehetett kivenni hangjából, egyre feszültebbnek látszott. – Nekem is van egy kérdésem. Miért jöttél ide? Bujkálsz? Mondd el, hogy segíthetnék! Még mindig azt hitte, bajban van? És hogy azt akarja, segítsen neki. Istenem, ez annyira szexi. Önbizalom, erő és oltalmazás egyetlen szexi csomagban. 263

– Nem bujkálok. Láttalak Caelumban múlt héten, és aggódtam érted. – Aggódtál? – A férfi zavartan rázta a fejét. – Miért? – Mert úgy tűnt, mintha azt hinnéd, a világvége közeleg. Meglepődöttsége nevetésbe csapott át. – Ó, hát néha valóban úgy érzem. – De nem gondolod, hogy valóban eljön?

– Amíg talpon állok, biztosan nem. Nem önteltség szólt belőle, csak az látszott, hogy a végsőkig harcolni fog a diadalig, és ő kerül felülre. Istenem, ez is annyira szexi. A nő is pontosan ezt tervezte. A férfi Radha arcát vizsgálta, mintha csak egy új megvilágításban méregetné. – Tudod, hogy minden rendben velem.

– Igen. És egyre jobban is leszek. Sokkal jobban, ha végre egyszer megcsókolja. Ha nem teszi, ő maga veszi a kezébe az irányítást. – Szóval ezzel meg is lennénk. Akár mehetnél is – mondta a férfi.

– Igen. – De még

nem hagytál itt. – Ujjaival újra a pult szélébe kapaszkodott – olyan erősen, hogy a csempe megrepedt. – Radha, amikor megcsókollak, azt feltételezem, hogy te is szeretnéd. Azt feltételezem, hogy ez igaz, egészen addig, amíg nem mondod az ellenkezőjét. Ezt megérted? Veled nem tudom visszafogni magam. Csak azért teszem most, mert biztosnak kell lennem. Teljesen biztosnak. Hogy később ne bántsa őt újra. – Biztos vagyok benne – válaszolta. Valóban nem fogta vissza magát. De lassan közeledett, lassan, és tekintetük nem vált el egymástól. A nő szíve hevesen vert, mikor a férfi arca közeledett övéhez. – Csak azon lepődöm meg, hogy te visszafogtad magad – suttogta. Maga is meglepődött ezen. – Nem akartam, hogy újra kihasználj. Azt akarom, hogy biztos legyél a dolgodban, de amint megcsókolsz, a kocka el van vetve – mondta lázas izgalommal. – Rendben. A férfi kezei közé fogta a nő arcát, kérges tenyerével simogatva. Légzése remegni kezdett. A férfi ajkai az övéi fölött voltak, forrón, egymást keresve. Végre. A gyönyör elmosta a vágyat, édes és világos volt minden, és a nő a férfi arcába nevetett. Marc. Érezte, hogy a férfi is elmosolyodik, érezte ajkainak ívét. A férfi aztán finoman a nőszájába dugta nyelvét, és a vágy újra erőt vett rajta – ha lehet, most még erősebb és forróbb volt, mint annak előtte. Nyögve lábujjhegyre emelkedett, hogy még közelebb kerüljön a férfihoz. Szó sem lehet várakozásról. Most kellett neki. Most. Ujjait a férfi hajába túrta. Az asztal hátracsúszott, ahogy a nő megtaszította, miközben a férfira ugrott. Lábaival a férfi izmos derekát ölelte át. Olyan hosszú és vékony volt. Olyan kemény mindenütt. Miközben belekapaszkodott, és ajkaik összeforrtak, férfiasságához dörgölőzött. A férfi nyögése csak tovább tüzelte vágyát. Mélyebben csókolta és ízlelte a férfit – vaníliát és nedves forróságot érzett. A kemény kezek már combjait fogták, az ujjak pedig a meztelen bőrön kutattak.

264

Lihegve húzta el arcát a férfiétől. – Feljebb. Már teljesen összeborzolta a férfi haját, szeme a vágytól égett, miközben újra az asztalhoz vitte a nőt. – Lassabban. Ostobaság. Hiába is próbálná. Lerakta az asztalra, és érezte, ahogy a hideg felület combja hátsó részének nyomódik. Radha szándékosan hátradőlt, hogy szétnyissa lábait a férfi előtt. Gonoszul vigyorgott. – Finom volt a jégkrém? Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, illúziót hozott létre: egy, a teste melegétől olvadozó kanálnyi vaníliafagylalt jelent meg combjai találkozásánál, illetve Marc a nő combjai között térdelve, amint finoman nyalakodik. Arra is ügyelt, hogy a férfi érezze az ízt, egyszerre az édeset és a hideget. Teste megfeszült, és mereven bámulta az elé táruló látványt. Lassan felemelte tekintetét, és a nő szemébe nézett. Hangja mély és durva volt. – Most így elégítelek ki. Istenem, igen! A nő háta megfeszült, így ajánlva fel egész testét a férfinak, hogy az csemegézzen belőle. – Egyébként tévedsz. – Átlépett az illúzió-Marcon a nő lábai közé. – Amikor a nyelvemmel érintelek, sose lennék ilyen finomkodó. És nem is volt az. Nem volt az, amikor ajkaik újra egymásra találtak. Nem volt az, amikor lassan végigcsókolta a nő minden porcikáját, hogy megismerje, és nem, amikor visszatért az egyes pontokhoz, hogy újra megízlelje őket. Nem volt az akkor sem, amikor letérdelt, hogy szabadjára eressze éhségét, és hogy forró vágy égesse el belülről a nőt. De ez még nem volt elég a kielégüléséhez. Ennyi nem. Az sem, hogy ujjait szájába vette, és tapintható illúziókat hozott létre, amely megkeményítette a nyöszörgő férfit, miközben az nyalta őt. Egészen addig nem volt kielégülve, amíg nyelvével érezte a férfi keménységét, a férfiét, aki remegve üvöltötte nevét – és ezúttal nem volt köztük illúzió, csupán a gyönyör, tökéletes és igazi formájában. Egészen addig nem volt kielégülve, amíg a férfi nem szólalt meg döbbent hangon: – Sosem fogom kibírni egy évig. Csak akkor érzett kielégülést. De az is csak erre az alkalomra szólt.

265

5. FEJEZET

A

halottkém valószínűleg túl könnyű megoldás lett volna. A Különleges Ügyek Osztálya nem tudott elküldeni Marcnak mindent, amit kért, mire létrejött a találkozó dr. Richard Branddal a megyei hullaházban, de elég jelentős anyagot küldtek. A Brand makulátlanul tiszta volt, még csak gyorshajtáson sem kapták, Bronner pedig sosem küldött neki hivatalosan átutalást. Egy hatvanéves férfihoz képest a tökéletes profil igen ritka teljesítmény volt, épp elég ahhoz, hogy Marc gyanakodni kezdjen. A hamis személyiséggel rendelkező démonok gyakran gondoskodtak róla, hogy hátterük folt nélküli maradjon. Hajnali négykor senki sem kérdezősködött arról, hogyan utazott Marc és Radha Riverbendből a megyeszékhelyre kocsi nélkül. Az ősz hajú és kicsattanó egészségű Brand a várószobában fogadta őket. Az elméjét mentális pajzs védte. Marc egy pillanatig azon tűnődött, hogy áttörje-e a gátakat, hogy lássa, nem egy démon rejlik-e mögöttük. Ehelyett kinyújtotta a férfi felé a kezét. Mellette Radha megfeszült és előrelépett, maga mögött hagyva az öltönyös Bhattacharyya ügynök képmását. Akár démon volt, akár nem, Brand nem láthatta az előhívott számszeríjat, a lány ügyes mozgását, vagy a nyílvesszőt, amit a férfi homlokától pár centire tartott, mikor az Marc felé nyújtotta a kezét. Ha támad, Radha azonnal végez vele. Megszorította Marc kezét és megrázta. Bőre normális hőmérsékletű volt, nem forró, mint egy démoné, vagy hideg, mint egy vámpíré. Ember. A fenébe. Marc Radhára nézett, aki sóhajtva visszatért abba a helyzetbe, amiben illúzióval keltett képe állt. Brand drótkeretes szemüvegen át vizsgálta Marc arcát. – Maga nem elég hideg ahhoz, hogy vámpír legyen. Akkor mégis micsoda? Ha a férfi amúgy is tud a vámpírokról, akkor akár a többit is el lehet neki mondani. Főleg, mivel Marc a jövőben még dolgozhat vele. – Egy őrző- mondta, és mikor Brand Radhára nézett, a lány előhívta szárnyait, és hozzátette: — Én is. — Őrző – ismételte tűnődve Brand, pillantásával végigmérve a lány szárnyának ívét, mielőtt eltüntette volna. – A nagyapám mindig bizonygatta, hogy léteznek ilyenek. Sosem tudtam, hogy higgyek-e neki. — A nagyapja? – kérdezte Marc. – Abram Bronner. – A férfi észrevehette Marc meglepetését. – Maguknak nem mondta el. A férfi arca nem csak a kortól volt olyan törődött, gondolta Marc, hanem a szomorúságtól és a kimerültségtől is. — Azt mondta, fizetett magának. — Ó, igen – Brand megfordult, és egy szűk folyosóra vezette őket. Keménytalpú cipője kopogott a betonon. – Valószínűleg azt mondta, hogy a család védelme érdekében, hogy a vámpírok ne használhassanak fel minket ellene, ha el akarnák 266

távolítani a vezető szerepéből. Mi cserébe mindig megvédtük őt – Ez a Brandok hagyománya, egyikünk mindig olyan helyzetben van, hogy rejtve tartsa a közösséget. Az unokám lett volna a következő, noha nem nagyon akaródzott neki. Az őrzőkről szóló legendákat hallva inkább maguk közé akart volna tartozni… Főleg, mikor meghallotta, hogy pár hónapja egyikük a városba érkezett. Ez volt maga? Nagyapám szerint maga ölte meg a démont. Marc egy démonnal valóban végzett, nem sokkal érkezése után. Nem volt benne biztos, hogy az a démon ölte meg Jason Wardot. – Itt voltam egy ideig – mondta. – Belenéztem Jason koporsójába, hogy megbizonyosodjak róla, valóban vámpír. Brand a fejét ingatta. – Bevallom, egyszer lettem igazán dühös Jessre. Mikor rájöttem, hogy elárulta a Ward lánynak, hogy a bátyja átalakult. Ezzel ugratta, mert tudta, hogy a lány úgysem fog hinni neki. – Jess…? – Marc fejében összeállt a kép. – Jessica – a gimnazista, aki Cherokee dzsippel jár? Ő a maga unokája? – Miklia barátja? – tette hozzá csodálkozva Radha.

– Igen

– felelte Brand. – Először dühös lettem, de miután Jason meghalt, elhallgattam az igazságot a Wardok elől. De Miklia már tudta, hogy miféle volt a fiú… és senkihez nem fordulhatott, csak Jesshez. És Jesst is megrázták a történtek, neki is kellett valami kapaszkodó. És most az unokája inkább őrző akar lenni. Ez megmagyarázza a harcművészeti képzést, és a Perk's Palace-ban a könyveket – és azt, hogyan barátkozott össze Miklia a lányokkal, akiket egykor agyatlan tyúkoknak csúfolt. Jessica bizonyára Inest és Lynt is beavatta az igazságba. – Nem mintha számítana – folytatta Brand. – Mindketten elvesztették a kapcsolatot a közösséggel – Miklia az öccsével, Jess pedig… – Az öregúr arcán elmélyültek a ráncok. – Látták a maradványokat? Biztos, hogy ő volt az? – Megtaláltuk a gyűrűjét. Radha titkos zsákjából elővette Bronner gyűrűjét és partnere ékszereit. Óvatosan letisztogatta róluk a hamut, mielőtt megmutatta volna őket Brandnek. A férfi elérzékenyülten bólintott. – Ez az. Ki kellene találnunk, ki tehette ezt. Egy kis vizsgálószobába vezette őket. Betonpadló, hosszú fémasztal, gépek, kijelzők. Egy kisebb asztalon az adminisztráció papírjai. Brand már valószínűleg végzett a vizsgálattal. Csak a vér, a halál és a fertőtlenítő illatát érezték. – Tudta azonosítani a nőt? Brand bólintott. – Marnie Weaver. Helyi lakos. A nagyapám fizetett neki, hogy hetenként kétszer takarítson, és az elmúlt húsz évben meg is tette. Kedves lány volt – illetve asszony. Még kislány kora óta ismertem. Sosem kérdezősködött, de nem tudom, lehet, hogy mindenre rájött. – Meg tudja mondani a halál időpontját?

– Nem az, amire ön számított. Ma reggel hét óra négykor kelt a nap. Figyelembe véve, hogy a nagyapám sosem fűtött be a házban, úgy hat és nyolc közé tenném. A fenébe. Ebből nem derül ki, hogy vámpír vagy ember a tettes. De kiderült, hogy Brand még nem ért a mondandója végére.

267

Az öreg sóhajtva lerogyott egy székre. – Egy szomszéd látta a kocsiját a házhoz érkezni ma reggel. Hét harminckor. Napkelte után. Marc Radhára pillantott, és csalódottságot látott a szemében. Vagyis ember a tettes. Olyasvalaki, akit ő vagy Radha nem kaphatott el vagy ölhetett meg személyesen – akit még meg sem érinthettek az illető akarata ellenére. Be kellett tartaniuk a szabályokat. Azonban leleplezhették a tettest. Amint megtudják, ki az ördög az. Sajnálatos módon Marc sejtette, hogy ki lehet az. – Tudom, mit jelent ez – Brand Marcról Radhára nézett. – Nem vámpír tette, aki át akarta volna venni a közösség vezetését. Ígérjék meg, hogy elkapják azt az átkozott démont. Azonban démon sem tehette. – Ha egy démon ölte meg ezt a nőt, akkor már ő maga is kimúlt – biztosította Marc. Rosalia és Deacon azóta már lemészárolták volna – de Marcnak is tudomására hozták volna, hogy itt jártak. – Mit gondol, ki tudhatott még a vámpírok közösségéről? – Ki is… úgy érti, emberek?

– Igen. Brand egy pillanatig némán ült, majd ingatni kezdte a fejét. – Nem. Akik tudnak róluk, azokat vér szerinti kötelék fűzi hozzájuk. Nekik is érdekük az összes vámpír védelme. – Rendben – mondta Marc. Ha a férfi nem akar tovább kutakodni, akkor nem fog – főleg a saját családjában nem. – Sokat segített, köszönjük. Brand bólintott. – Remélem, téved, mikor azt mondja, nem démon tette. Marc is remélte.

R

adha legutóbb akkor járt hullaházban, mikor egy újonc őrzőt kísért. Az egész szobát sikerült megtöltenie zombikkal, és szegény srác halálra rémült, mielőtt rájött volna, hogy csak illúzióról van szó. Ha később elmeséli Marcnak, valószínűleg megnevetteti vele. Most azonban nem. Megint megjelent a fásult kifejezés a férfi arcán, mintha a világ minden terhét ő cipelné. Kiléptek az épületből a jeges, sötét parkolóba. A férfi szó nélkül kibontotta a szárnyait, és fölrepült, de nem szállt messzire. A közeli bíróság tetején landolt, és a szélére állva az utcát nézte. Radha leszállt mellette. – Mondd azt, hogy tévedek! – kérte Marc. Nem volt szükség rá, hogy megmagyarázza, mire gondolt. Radha kézen fogta. Szerette erős, meleg kezének érintését. — A karó használata a vámpír ellen utalhat egy démonra, aki látványos jelenetet akar rendezni… vagy olyasvalakire, akinek fogalma sincs arról, mit művel. Körülményes, nem hatékony. – De gyorsan tanulnak. A többieket álmukban ölték meg, majd kihúzták őket a napra. – Marc összeszorította az állát, mintha még mindig tagadni akarná, és a fejét ingatta. – Tegnap reggel Miklia késett az iskolából. Emlékszel, hogy Sam mondott ilyet? – Igen. 268

– Késett, mert vámpírokat öltek, és végeztek egy nővel. És mégsem úgy jöttek ki az iskolából, mint aki megölt valakit aznap reggel. Még véletlenül sem. Vagy igen? Nem, és ez zavaró tényezővolt. Nem mutattak megbánást, bűntudatot, semmilyen érzelmet. A vámpírok esetében Radha még valamennyire értette volna. Ő maga sem érzett megbánást vagy bűntudatot, mikor a démonokat mészárolta le. Gonoszak voltak, ilyen egyszerű volt a helyzet. A lányok bizonyára ugyanezt hitték a vámpírokról — habár azok a vámpírok saját testvéreik, nagyszüleik voltak. Valahogy elferdített igazságot kaptak kézhez. Talán egy könyvből, amit olvastak, vagy egy elkapott beszélgetésből, vagy egy filmből, tévéműsorból. Talán hallottak egy olyan vámpírról, mint amelyik megölte Radhát, és ez győzte meg őket. Talán mikor rájöttek, hogy az őrzők feladata a démonok lemészárlása és az emberek védelme, akkor mindent összezavartak, azt hitték, hogy a vámpírok a démonok, vagy hogy a vámpírok megszállottak, vagy ilyesmit. Bármit is hittek, túlzásba vitték a dolgot. Radha gyengéden megszorította a férfi kezét. – Mindketten tudjuk, milyen a vakhit, mikor az ember azt hiszi, valami jót tesz, a valóságban azonban elpusztít más jó embereket. – Az őrzők és a vámpírok lényegében ugyanolyanok, mint átalakulásuk előtt voltak. A személyiségük nem változott, csak a képességeik. – De ha megöltek egy nőt, és nem éreznek semmi bűntudatot, az azt jelenti, hogy jogosnak érzik bármit elpusztítani, ami az útjukban áll, és újra meg fogják tenni. – Tudom – mondta Marc. – És ha csak vámpírokról lett volna szó – nem helyes, tudom –, akkor eligazítottam volna őket a vámpírokról, megértettem volna velük, kit öltek meg… aztán éljenek együtt azzal a tudattal, hogy mit tettek. – Talán nem elég büntetés, de mégis büntetés. – És ha a másik lehetőség az volna, hogy kiszolgáltatjuk a lányokat a vámpírok közösségének, és rájuk bízzuk az igazságszolgáltatást vagy a büntetést… Ez nem volt valódi választási lehetőség. Talán bizonyos körülmények között igen, de nem most. – Igen – felelte Marc. – De akármit is tettek Marnie Weaverrel, abban az ügyben nem mi döntünk. Nem, tényleg nem. Abban az emberek bíróságának kell döntenie, és a férfi jobban ismerte azt a területet és az állam törvényét, mint Radha. – Mit fogsz tenni?

– Valószínűleg semmit. Lesznek bizonyítékok. Valaki biztosan látta a Cherokeet. A lányok biztosan hagytak ott valami nyomot, nem létezik, hogy anélkül bejutottak és kimentek. Szóval várok. Visszamegyek Riverbendbe, és szemmel tartom őket, hogy biztos legyek benne, nem mészárolnak le még több vámpírt. És ha úgy tűnik, hogy a seriff elakad a nyomozással, akkor besegítek neki egy kicsit. Talán elküldöm neki a szöveges leiratokat, amelyeket a Különleges Ügyek Osztálya összeállít. – Talán ez a legjobb módszer — Radha lábujjhegyre állt, és lágyan szájon csókolta a férfit. – Ez a nehezebb ügyek egyike. Nem csak a vámpírokról van szó, nem csak a nőről – hanem a négy tiniről és az ő életükről is. Marc bólintott, elmélázva. Talán a csókra gondolt, amit a lány olyan könnyen adott neki. – Vissza kell menned? 269

– Nem azonnal.

Rosalia és Mariko juttatják el hozzám a híreket. Egyelőre nincs

semmi új. A legtöbb démonra így lehetett a leghatékonyabb módon vadászni. Néha belebotlottak a démonokba, ezért szükség volt a rendszeres őrjáratokra a területeken, de máskülönben Radha szinte az összes démonra úgy talált rá, hogy valami szokatlant olvasott a hírekben, egy részletet, amiben valami nem stimmelt, vagy hallott egy pletykát, ami a városban keringett. Radha nemrég Londonban is járt, egy másik küldetésben – és bár más őrzők közben vigyáztak a területére, nem akart tovább távol maradni egy-két napnál. Különben úgy érezte volna, hogy elhanyagolja a kötelességeit. Talán még egy napig marad itt… És aztán Marc pár nap múlva utánamehetne, ha Riverbendben már rendeződtek a dolgok. Felnézett Marcra. – Majd megoldjuk, nem? A férfi szeme zöldes fénnyel felragyogott. A nő csókja forró volt és alapos. A tökéletes válasz. Aztán megcsörrent Marc telefonja. Felmordult, és még egy perzselő pillanaton át tartotta a lányt, mielőtt elhúzódott volna tőle. Radha vigyorgott, és a férfi vonakodását a csók abbahagyására legalább annyira értékelte, mint a csókot magát. – Remélem a Különleges Ügyek Osztálya az átiratokkal – mormolta, a képernyőre pillantva. Felsóhajtott. – Helyi hívás. – Talán olyan hív, akinek névjegykártyát adtál? Emberek, vámpírok. Vajon mennyi emberrel beszélt? De ha valaki reggel ötkor hív, az valószínűleg vámpír lesz. – Valószínűleg. – A füléhez emelte a telefont. – Revoire. Radha ilyen messziről könnyedén képes volt kihallgatni bármilyen beszélgetést, de kezdetben csak rövid csend volt. Majd egy női hang: — Revoire ügynök? – Én vagyok. Segíthetek valamiben?

– A barátom, Sam azt mondta, hogy maga tegnap beszélt vele. Jasonról. Marc összevonta a szemöldökét. – Miklia? – Igen – felelte a lány, majd nyilvánvaló bizonytalansággal folytatta. – Eszembe jutott… hogy beszélhetnénk magával… pár dologról. Ha volna kis ideje rám és a barátaimra. A férfi arca megmerevedett, szemében csöndes, veszélyes kifejezés jelent meg. – Arról akarsz beszélni, amit tegnap reggel műveltetek? Újabb csönd, amit hosszú, sóhajszerű belégzés követett. – Valahogy úgy. Nem. A barátom szerint… maga talán őrző. Talán Brand elmondta Jessicának, aki továbbadta? Lehetséges. Radha ugyanezt a kérdést látta Marc szemében, de a hangja nem árulta el Mikliának. – Beszélhetünk. Mit akartok tudni? – Ne telefonon. Ne így, valaki kihallgathat.

– Hol volna alkalmas? A könyvtárban? – Nem, az… be van zárva. Radha és Marc egymásra pillantott. A lány betört egy vámpír házába, de aggódik egy bezárt könyvtár miatt?

270

– A focipályán – mondta Miklia. – Ott most nincs senki. És nyitva van. Nyílt terep, közterület, tanúk nélkül, és a lányok ezek szerint már ott voltak. Radhának azt súgta az ösztöne, hogy valami készül. – Mikor? – kérdezte Marc.

– Ide tud jönni tíz percen belül? – Igen. – Itt leszünk. Köszönjük. – A lány letette. Radha a fejét ingatta. — Az útjukban vagy. És nem nyúlhatsz hozzájuk, nem védheted meg magad. A szabályok megsértése nélkül soha. Marc elvigyorodott. — Szóval engem is leszúrnak egy karóval? Hát jó. Ha így nézzük, Radha aggodalma valóban alaptalan volt. Marc nem engedné őket olyan közel magához, hogy karót szúrjanak belé – és az emberek egyszerűen nem vetekedhettek egy őrző sebességével. Marc gyorsabban át tudott szaladni egy focipályán, mint ahogy azok a lányok egyet pislantottak volna. A férfi arcáról eltűnt a mosoly. – Talán ez az egyetlen esély, hogy tisztázzuk velük a dolgot. Különben nem mennék oda. Megvárnám, míg a seriff utoléri őket. De akkor senki sem mondaná el nekik az igazságot a vámpírokról és az őrzőkről. A történetüket kitalációnak fogják mondani. Ez igaz. – Veled megyek. – Persze, hogy velem jössz, de ha lehet, téged inkább ne lássanak. Ha esetleg fegyver lesz náluk karó helyett, és elég szerencséjük lesz, hogy fejen találjanak, akkor szeretném, ha valaki elhúzná a holttestemet. Ha egy őrzőt máshol ér találat, az irdatlanul fájhat, le is lassíthatja, de nem fog végezni vele. A fejbe lőtt golyó sem ölné meg – de Marc valószínűleg nem akarta a focipályán eszméletlenül feküdve kezdeni a napját. – Szóval vigyázzak rád? – Radhának tetszett az ötlet.

– Ha akarsz. De valószínűbb, hogy csak pár illúziódra lesz szükségem. Vagy azért, hogy megértessen pár dolgot a lányokkal, vagy azért, hogy jól megijessze őket. Radha elmosolyodott. – Ez remekül hangzik. – Reméltem, hogy ezt fogod mondani. — Az ő mosolya gyorsan eltűnt. Hátrahajtotta a fejét, és behunyta a szemét. – Egy démon is utánozhatta a hangját. – És még mindig ebben reménykedsz? – kérdezte Radha, és be kellett vallania, hogy ő is. – Hogy a démon akar odacsalni? – Igen. Vagy hogy az összes lány közül csak az egyikük az. De ha az egyikük valóban démon, akkor nem focipályát választott volna a találkához. Akkor a könyvtár védelmét választotta volna, a betonét és a kőét. Marc képessége miatt. És mikor a férfi újra felé fordította az arcát, Radha szinte fel sem ismerte, úgy megváltozott. A csendes, vészjósló tekintet még erőteljesebb lett. Marc, az őrző harcos. Tapasztalatban edzett, kész a győzelemre. Annyira szexi. És hála az égnek, nem aszkéta többé. Radha gondoskodni fog róla, hogy még kevésbé legyen az, ha már elintézték a démont, és újra átölelheti. Szárnyait kibontva lelépett az épület tetejéről. – Akkor siessünk. 271

M

arc nyilván biztosra akart menni. Ahogy a pálya fölött a lányok felé repültek, olyan erős lelki mérést bocsátott ki, amely még Radha páncélját is átlyukasztotta volna – de, hacsak egyikük nem démon volt, a tér közepén várakozó lányok egyike sem érezte meg. – Mindegyik ember – mondta szelíden. – És senki más nincs itt. A fenébe. Akár emberek, akár nem, Radha is biztosra akart menni. Marc beszélhet a lányokhoz, intézheti a dolgot a maga módján… de nem ott fog állni, ahol a lányok látják. Talán Marc sem veszi majd észre, hogy Radha elrejti a testét, és tökéletes másolatot készít róla. Egy illúziót, amely közvetlenül tükrözi a hangját és a mozgását – kivéve azt, hogy két méterrel közelebb állt a lányokhoz, mint a valódi Marc. Radha gyengéden leszállt a játékteret borító, bokáig érő, ropogós hóba. Az illúzió azt követelte meg, hogy folyamatosan figyelje Marcot, hogy tökéletesen és egyidejűleg utánozhassa a mozgását. Kiállt a pálya szélére, és Marc másolatával együtt is figyelte őt és a lányokat, akik vállvetve álltak a középpálya vonalán. Vagy amit a középpályának hívnak a valódi fociban, gondolta Radha. Nem tudta, hogy az amerikai fociban hogyan nevezik. A kis szőke, aki a legközelebb állt hozzá, Miklia volt, emlékezett rá. A vékony, sötét hajú lány vezette a dzsipet – tehát ő volt a halottkém unokája. A két másik lány Lynn és Ines volt, de Radha nem volt biztos benne, melyikük a magas, sötétszőke tini, és melyik a kissé lebarnult vörös hajú. Egyiküknél sem volt fegyver, hacsak nem rejtették el a kabátjuk vagy a kötött sapkájuk alatt. A testhezálló farmerjeikben egész biztosan nem rejtettek el semmit. Marc nem tüntette el a szárnyát. A lányok tátott szájjal bámulták őket – vagyis igazából a szárnyakat. Helyes, gondolta Radha. Ámuldozzatok, kis gyilkosok. Lágy ragyogást is adott a férfi fehér tollú szárnyának és a bőrének, majd fűszeres illatot is árasztott köré. Szokatlan volt, egzotikus. Ez eléggé színpadias volt, de a lányoknak meg kell érteniük, hogy igazából fogalmuk sincs róla, milyen egy őrző, és mivel foglalkozik. És amikor Marc elmagyarázza nekik, akkor jól oda kell figyelniük. A férfi várta, hogy ők kezdjenek a mondandójukba. Ha fel merik vállalni. Magas volt és erős, a karját keresztbe fonta széles mellkasán, lába terpeszben állt. A lányok kétségtelenül megijedtek tőle. És kétségtelenül dögös volt. Miklia nagyot nyelt, és megfogta Jessica kezét, hogy támogatást keressen. Milyen aranyos. Kár, hogy félrevezetett gyilkosok voltak. – Maga őrző? – Igen.

– És tudja… hogy mit csináltunk? – Igen. – Mac arckifejezése elsötétült és szigorú lett. – Tudom, hogy megölted a bátyádat. Miért?

272

Miklia csüggedt arcot vágott. Csalódottság és rémület áradt ki lelki pajzsán át. – Maga szerint nem kellett volna? – Az őrzők csak démonokat ölnek. Vámpírokat nem, hacsak nem érdemlik meg. A bátyád talán bántott valakit? A lány makacsul összeszorította a száját. – Ő nem volt többé a bátyám. – De bizony az volt. A test megváltozik, a lélek nem. – A pillantása találkozott Jessicáéval. – Abram Bronneré sem változott meg. Ugyanolyan volt, mint régen, ugyanolyan jó ember. Jessica felvetette az állát. – Be tudja bizonyítani, amit mond? – Igen. A lány meglepődve pislogott. Mind megdöbbentek egy pillanatra. Majd Jessica összeszedte magát, és a mellette álló vörös hajúra pillantott. – Ines, te és Lynn figyeljetek a pálya szélein, nehogy erre járjon valaki. Ines megint Marcra nézett, pillantása felsiklott a szárnya csúcsáig. – De… – Ezt már megbeszéltük, Nessie. – Szólt rá Jessica, letorkolva a lányt. Egyértelmű, hogy ő volt a vezető. – Megnézhetted az őrzőt közelről. Most pedig feladatod van, amit meg kell tenned, és ne hagyj megint cserben minket, mint a múltkor, mikor nyitva hagytad a könyvet az asztalon. Ó, szóval ezért kéne bűnösnek éreznie magát? Mert nyitva hagyott egy könyvet. Keményvonalas kis csoport volt. Ines ajka megremegett. – Senki sem nézett bele. Senki, kivéve Gregory Jacksont. De Radha látta, hogy Marc ezt nem árulja el – biztos meg akarta védeni a kölyköt. A lányok valószínűleg elkapnák, ha tudnák, hogy meglátott pár könyvcímet és ábrát. – Azért volt hiba, mert valaki vadászik ránk – magyarázta Jessica. – A könyv azt mondta, hogy ki fog tárulni egy ajtó, és így is lett, nem? Helyes úton vagyunk, de csak akkor, ha megteszitek, ami kell. Most pedig nem az ácsorgás a helyes lépés. Na, indulj, és te is, Lynn! Nincs vita. A lányok elindultak, egymásnak háttal, ellenkező irányban, a nézőtér felé tartva. Ezek szerint tényleg előre megbeszélték az egészet – valószínűleg a legmagasabb széksort használják mindkét oldalon, hogy őrködjenek. Jessica megint Marchoz fordult. – Szóval, hol az állítólagos bizonyítéka? – Nálatok van – felelte Marc. – Az emlékeitek mindenről, amit az áldozataitok valaha tettek. Volt benne gonoszság? Mondjatok egy példát. Nem tudtak. Dühösen bámultak a férfira. – Mit tettek? Mondjátok el, hogy mivel érdemelték ki a halált. Csak egyetlen dolgot. – Elrejtették a gonoszságukat. – Miklia megtalálta a választ, és rögtön a magáévá tette. Ökölbe szorított kézzel jelentette ki: – Hazudtak! – Hazudtak – visszahangozta Jessica. – Ahogy a démonok teszik. Talán ez sem igaz? – A vámpírok nem démonok.

– A démonok viszályt keltenek az emberek közt, nem?

273

Radha rájött, hová akar kilyukadni. Mivel Marc kétséget akart bennük kelteni, mi sem logikusabb, mint hogy démon. Bizonyára Marc is észrevette, merre tart a beszélgetés. Felsóhajtott, és a fejét ingatta. – És bármilyen formát felvehetnek, nem igaz? De maga nem bánthat minket, ezért nem félünk magától. – Néha már sajnálom – felelte Marc, és Radhára nézett. A nő látta rajta, hogy azon tűnődik, mondjon-e még valamit, vagy otthagyja őket. A távozás tűnt a legbölcsebb választásnak. A lányokat úgysem lehet meggyőzni vagy megfélemlíteni – és végképp nem lehetett elmagyarázni nekik, hogy más az igazság, mint amiben hittek. Bármit tegyen Radha vagy Marc, ezen nem változtathatnak. A legbölcsebb választás nem volt túl szórakoztató, de néha ilyen az őrzők élete. Jessica keresztbe fonta a karját a mellkasán. – Tényleg van bármi mondandója? Vajon elhittek volna neki akármit is? Marc, mintha kimerült lenne, megdörzsölte tarkóját. Igen, elege volt az egész jelenetből, és Radhának is. – Próbáljatok ezentúl nem bántani senkit – szólalt meg végül. – Beleértve a vámpírokat. Csak ennyit mondhatok. – Ez minden? – kérdezte Miklia, és térdre esett. – Akkor maga nem lehet őrző. Egy őrző mellénk állt volna, mindenképpen! Ennyit a ragyogó szárnyakról és a titokzatos, fűszeres illatról. Radha Marcra nézett, felfelé mutatott, és elrejtette hangját a lányok elől. – Mehetünk? Marc bólintott, de a pálya másik felén, a lelátón mozgás vonta magára Radha figyelmét. Nem elég sokáig, hogy befolyásolja az illúziót, amit keltett, de… Mit művel a vörös hajú lány azzal az íjjal? Hátulról fájdalom hasított Radha szárnyába és vállába. Felkiáltott, és megtántorodott. – Radha! – Marc szinte azonnal mellette termett, és elkapta, mielőtt összerogyott volna. A férfi letérdelt, magához szorította, nagy testével védelmezte. A nő vállára nézett. – A fene essen beléjük. Jól vagy? Radha csikorgó fogai közt préselte ki a választ. – Jól. Jobb vállát nyílvessző szúrta át. Fájt, nagyon is, de ez történik, ha egy őrző elég óvatlan ahhoz, hogy ne tartson szemmel egy félrevezetett embert: meglepetésként nyílvesszőt kap a szárnyába. Nem számított. Történt már rosszabb is. Még jobban is fog fájni, mielőtt gyógyulni kezd. – Tépd ki!- mondta a férfinak. A férfi komoran bólintott, kitépte a kiálló nyílfejet. Marc mögött Jessica és Miklia leesett állal figyelte őket. Már nem az illúzió képét látták, gondolta Radha. A vállon át érkező nyílvessző újabb sajnálatos következménye. Jessica feleszmélt a döbbenetből. – Ketten vannak! – kiáltotta. Térdre esett Miklia mellett. – Ez… kék! – Miklia Radhát bámulta, dadogva a meglepődéstől. – És szárnya is van! – Fogd be, és siess! – kiáltott rá Jessica, majd lekapta a kesztyűjét, és kaparni kezdett a hóban. – Ines, gyerünk, lőj! – Fájni fog – Marc a nő vállából kilógó tollas nyíl után nyúlt. – Sajnálom.

274

Radha is sajnálta. De ez volt a leggyorsabb megoldás – és azonnal elkezd majd gyógyulni, amint kivették a nyílvesszőt. – Gyorsan csináld! A férfi megrántotta a vesszőt, Radha felordított. A föld megrázkódott. Marc villogó szemmel a nézőtérre pillantott Radha feje fölött. A férfi ereje szökni kezdett: pajzsainak résén. Lynn még mindig ott áll, gondolta Radha, az a lány lőtte rá a nyilat. Marc illúziójára célzott, ám a láthatatlanságba burkolózó Radha az útjába állt. Most azonban egyenesen Marcot vette célba. A lelátó túloldalán pedig még mindig ott van Ines… Nedves, ijesztő puffanás hallatszott. Marc előre görnyedt. Karja lebénult. Radha a hóba esett a karjából. A férfi hátából nyílvesszőmeredt ki. Nem az agyába lőttek, hanem a gerincébe. Ami legalább olyan rossz. Marc nem tudott járni. Radha pedig nem tudott repülni. – Kapd el őket! Miklia! – kiáltotta Jessica, és előhúzott egy kardot a hó alól. Ha lefogod őket, a szabályok szerint nem szökhetnek el! Ez így volt. Ezek a lányok pontosan tudták, hogyan kell kivégezni őket. Tökéletesen eltervezték. Miklia karddal a kezében elindult feléjük, elszánt tekintetét Marc tarkójára szögezve. Nem volt szükség karóra, mivel egy démon – vagy egy őrző – megöléséhez a szívbe kellett szúrniuk, vagy a fejet kellett levágniuk. Marc ereje megrengette a földet. Mozogni nem tudott ugyan, de a képességét még tudta használni. Azonban ha kárt tett vele a lányokban – akár akaratlanul is, miközben elmenekítette Radhát és saját magát a közelükből – akkor megszegte a szabályokat. De Radha védelmére kész volt megtenni. – Nincs szükség erre – súgta neki Radha. A nő feltérdelt, sértetlen karjával átölelte a férfi vállát, könnyedén megtartva a súlyát. Miklia és Jessica majdnem odaért hozzájuk. De nem voltak eléggé gyorsak. Radha száz illúziót is teremthetett, mielőtt egy lépést megtett volna. Radha általában nem szeretett emlékezni a múltbeli fájdalmakra, de Marc hátából éppen egy nyílvessző állt ki, és illúziói mindig akkor működtek a legjobban, ha valami valódi emléket vett hozzájuk alapul. Felfedezni egy démon gyűjteményét, a temetőkből összegyűjtött hullákat, amelyek látványa beteges élvezetet jelentett neki. Radhát és Marcot orrfacsaró gázokat árasztó robbanás szakította szét, rothadó húsukból férgek ömlöttek elő. Miklia sikítva megállt, elfogta a rosszullét. Jessica nem torpant meg. Kis híján áldozatul esni egy démon kardjának. Egy penge hasított át a levegőn, túl gyorsan ahhoz, hogy Jessica elkerülje, átvágva Jessica csuklóját. Vér fröcskölt elő belőle, megolvasztva a havat. A lány rémülten, elkerekedett szemmel nézte a seb alól kibukkanó csupasz húst és csontot. Majd eltűnt a hitetlenkedés, és sikítani kezdett. Valódi, sértetlen keze elejtette a kardot. A lelátón Ines közben újratöltötte íját, ám Radha már felkészült egy vadonatúj, képzelt seb teremtésére. Váratlan nyílvessző a vállon keresztül. A lány felsikoltott, és elejtette a fegyverét. Egy pillanattal később Lynn is ugyanezt tette.

275

Harminc másodpercig hagyta, hadd sikítsanak és sírjanak – legszívesebben ő is sírt volna, mikor kitépte a nyílvesszőt Marc hátából. Karjába vette a férfit, majd eltüntette az illúziókat. A képzelet játéka mindig jó móka, kivéve, ha túl borzasztó. — Eredjetek!- mondta a lányoknak. — Fussatok egyenesen a seriffhez, és valljátok be neki, amit tettetek! Ha nem teszitek, elkaplak benneteket, és olyan rémálmaitok lesznek, amik egy démonnak se jutnának eszébe. A lányok csak zokogva bámulták. Ennyi elég is volt. Radha teste kiterjedt, megnőtt, tíz méter magasra, szemében a pokol tüzei villogtak. Kavargó haja mögött villámok hasították át az eget. Lépései alatt rengett a föld. – Menjetek! – hangja mennydörgésként hatott. A lányok elfutottak.

276

6. FEJEZET

R

adha nem volt képes repülni, ám sértetlen karja épp elég erős volt ahhoz, hogy megtartsa a férfit, és gyalog is olyan gyorsan tudott menni, ahogy a szárnyak repítették volna. Marc nem volt túl büszke rá, hogy úgy kell lecipelni a pályáról egy elhagyatott gimnáziumi öltözőbe, de a gyengédség, amivel Radha tartotta, ahogy kezdtek begyógyulni a sebeik, bőven kárpótolta ezért. A lány sebesülése fél órán belül meggyógyult, de fekve maradt, a férfihoz bújva egy kék tornatermi matracon. Amint Marc képes volt rá, átkarolta. Ő is felkelhetett volna. De jobb volt így – mert Radha mellette volt, és mert bőven volt ideje gondolkodni. – Majdnem elintézett minket négy csitri – mondta Marc.

– Te így látod? – Radha felemelte a fejét a férfi kényelmes válláról, és lenézett rá. – Nem volt túl sok esélyük. Én még tudtam futni, és téged is el tudtalak hozni. Te használtad a képességedet. Mit akartál elérni vele? Kelteni egy piszokhullámot, aminek a hátán kisodródunk a pályáról? Nem egészen. – Csak egy védőfalat akartam magunk elé emelni, ami elég vastag ahhoz, hogy ne tudják ledönteni. – Ó, az egyszerű lett volna. Marc egyszerű ember volt. – Bevetettem volna, ha csődöt mondanak az illúzióid. A lány megint elővette a ne beszélj nekem hülyeségeket tekintetét. – Marc! A férfi elvigyorodott. – Minden lehetséges megoldásra gondolnom kell. Végül is majdnem kicsinált minket négy kiscsaj… Akik pontosan tudták, hogyan végezzenek velünk, és szinte tökéletes tervük volt a kivitelezésére. Ennek mennyi az esélye? A lány tűnődő arccal újra a vállára hajtotta a fejét. – Nem túl sok – mondta. – Furcsa, nem? Valóban. És az őrzők nem hagyták figyelmen kívül az efféle furcsaságokat. Azt sem hagyták figyelmen kívül, hogy egyetlen emberlány sem tud betörni egy megerősített pinceajtót… Ráadásul olyan furcsán társalogtak. A könyv azt mondta, hogy ki fog tárulni egy ajtó, és így is lett, nem? – Szerinted milyen könyvről beszéltek? – tűnődött Marc.

D

élre még nem értesült minden riverbendi lakos a középiskolások megdöbbentő vallomásáról, de a csodálkozás és hitetlenkedés már eljutott a város minden szegletébe. Délben Gregory Jackson anyja kávézójának pultja mögött állt, és egy rögbimeccset nézett. Az utca túloldalán, a könyvtárban megkezdődött a gyermekek meseórája.

277

Radha újból rápillantott Marcra, ahogy a férfi nyitva tartotta előtte a könyvtár ajtaját – de úgy vélte, hogy a könyvtár valószínűleg a legmegfelelőbb hely egy ismeretlen barát számára. De úgyse vette észre senki a férfi furcsa viselkedését – még az öreg banya sem a kölcsönzőpult mögött. Az őrzők végül ezért fognak győzni a démonok fölött: nyitva tartják a szemüket. A sarokban három és négyévesek hallgatták elbűvölve, ahogy egy nő történetet olvas nekik egy kisegérről és a süteményéről. Néhány felnőtt böngészett a regények között. A számítógépnél tizenéves fiú ült, néha aggódó pillantásokat vetett a kölcsönzőpult irányába. Senki sem vette észre, mikor Marc elővette a kardját – Mrs. Carollt, a szenilis öreg könyvtárost kivéve. Ő is csak azért látta, mert Radha hagyta, hogy lássa. Az asszony szeme elkerekedett a vastagkeretes szemüveg mögött. Riadt, éles hangon rivallt rájuk. – Kik maguk? Mit ak… Marc lelki próbájának ereje a torkára forrasztotta a szót, és a könyvtáros pajzsainak rései mögött Radha megérezte a démon elméjének síkos felületét. A démon elhallgatott, dühös tekintettel és összeszorított ajakkal meredve Marcra. – Tökéletes álca – mondta Marc. – Olyan vagy, amilyen külsőt egy démon sosem választana: öreg, törékeny, alantas állásban – ahol segítened kell az embereknek. Tökéletes álca, hogy elbújj egy őrző vagy Basriel elől, aki elfoglalta ezt a területet. De a rejtőzködés még nem minden, ugye? Elkezdtél befolyásolni másokat. És lehet jobb célpont egy csapat tinilánynál, akik még gyilkosságra is rávehetőek? Különösen, ha arra képezted ki őket, hogy megöljék Basrielt – vagy később, egy őrzőt, akit démonnak hittek. A könyvtáros a gyerekekre, majd Marcra pillantott. – Itt úgysem mersz szembeszállni velem. – Dehogynem. Mert ha nem vennéd észre, még senkinek se tűnt fel a kardom. Lemészárolhatnálak, és senki se venne észre semmit. – Nem hiszek neked.

– Persze, hogy nem. – Bólintott Marc. – Radha? A nő az illúzió kis átalakításával megjelent a démon előtt – kezében a számszeríjjal, alig pár lépésnyire a kölcsönzőpulttól. – Láthatod, hogy a meztelen, kék színű nőre sem mutogat senki sem – mondta Marc. Meztelen? Nem is! Ha meztelen akart volna lenni, akkor nem lehetne eltéveszteni, gondolta Radha. Majd később megmutatja neki, milyen az. A démon mindkét kezébe hosszú, ferde szablyát hívott elő. Senki sem reagált rá. Mintha felbátorította volna a láthatatlansága, vörös pikkelyek jelentek meg a bőrén. Ráncos homlokán fekete szarvak tűntek fel, és alakot váltott, nagyobb lett Marcnál, testét csupa izom borította. Szeme is vörösen kezdett ragyogni. – Rajta, gyertek csak! – mondta kihívóan. Marc a fejét rázta. – Tudni szeretnék a könyvről, amit arra használtál, hogy megmérgezd vele Miklia és a barátai elméjét. Te magad írtad?

278

– Még

nincs készen – vigyorodott el a démon, megmutatva hosszú, veszélyes agyarait. – Mint ahogy az okításukat sem fejeztem még be. De miután mindkettőtöket megöltem, írok egy újabb könyvet, és keresek egy másik embert. Radha felsóhajtott. Miért mindig ugyanazt hajtogatják a démonok? Bla-bla, megöllek, bla-bla. Sem Radha, sem Marc nem aggódott amiatt, hogy a könyv befolyással lehet másokra, akik esetleg belenéznek, mert valószínűleg úgy írták meg, hogy kihasználja a lányok egyéni sebezhetőségét, de lehet benne olyan információ, amelyik leleplezi a helyi vámpírközösséget. Radha találgatni kezdett. – Szóval írtál nekik valamiféle útmutatást vagy kinyilatkoztatást, aztán eléjük tetted csalinak. Vagy elővetted a titkos zsákodból, és varázslatos módon megjelent előttük. Talán azt hitték, hogy egy őrző műve? Aki vigyáz rájuk, irányítja őket? A démon szája megvető vigyorra húzódott. – Mind imádták az őrzőket. Szánalmas. A sértés beillett beismerésnek. Ennyi elég is. Utólag persze átkutatják majd a könyvtárat, de ha a démon a zsákjában tartotta a könyvet, akkor elpusztul, mikor Marc lemészárolja a gazdáját. De nem itt! – Szánalmas, de majdnem megöltek minket – mondta Marc. – El kell ismernem, ez teljesítmény. És mivel te magad nem öltél meg senkit, kész vagyok elengedni téged. De meg kell ígérned, hogy még ma kirepülsz, eltűnsz a városból, és sosem térsz vissza. A démon felnevetett. – Hazudsz. – Nem. Kész vagyok tárgyalni veled. Ha most kilépsz ezen az ajtón, és elrepülsz, akkor elengedünk, harc és vérontás nélkül. Egyikünk sem fog követni. Csak bele kell egyezned, hogy nem fogsz harcolni és nem lesz több vér. – Miért? – A démon ideges tekintete hol Marcra, hol Radhára siklott.

– Ketten vagytok. Tévedtek, ha azt hiszitek, hogy túlerőben vagytok. – Csak azt akarom, hogy eltűnj ebből a városból – felelte Marc. – Épp elég kárt okoztál, nem akarom azzal tetézni, hogy harc

közben

szétromboljuk a fél könyvtárat. Majd egy másik alkalommal elkaplak. – És erről kész vagy egyezséget kötni? – A démon annyira megörült, hogy majdnem kéjesen megnyalta a szája szélét. Ha valaki megszeg egy egyezséget, akkor a lelke örökké a pokol tüzén fog égni – tehát Marc nem hazudhatott. Szabadon távozhatott Riverbendból. – Nos, akkor eltávozom. Egyikünk sem ont vért, míg kimegyek innen. Elrepülök, te nem repülsz utánam. Ez az egyezség? Marc bólintott. – Igen. – Akkor legyen. Bolondok! Most már ismerem a szagotokat, de ti az enyémet nem. Olyan gyorsan végzek veletek, hogy még akkor is ordítani fogtok, mikor a porba hull a fejetek! Nem hagyná abba a fecsegést ez az idióta? Mikor megy el végre? A démonok rosszabbak, mint a fanatikusok. Radha bosszankodva kérdezte tőle. – Valahogy így? A démon fejének mása tűnt fel a padlón, és pörgő szarvakkal végiggurult rajta. A démon kivicsorította rájuk a fogát. – Téged kaplak el először.

279

– Tűnj

el innen!- mondta Marc szigorú arccal. – Ha pár másodperc múlva nem mégy el, megszeged az egyezséget. Azt még a démon sem kockáztatta meg – akármilyen romlott is volt a lelke hogy örökké a pokolban kínlódjon. Feltartott karokkal kilépett a pult mögül, és patás lábain hátrálni kezdett az ajtó felé. – Nem fognak meglátni az emberek, míg az én szemem elől el nem tűnsz – mondta Radha. – Repülj el innét, démon! A démon hátán feltűntek nagy, hártyás szárnyai, ahogy kilépett az ajtón. Marc követte, eltüntetve a kardját. Ahogy a járdára lépett, a démon elvigyorodott. – Nem ontottam vért kifelé jövet. Most már kint vagyok. Megölhetnélek. – Bolondság lenne – felelte Marc. – Mert amit látsz, csak illúzió, és valójában mögötted állok. A démon megpördült. Radha elmosolyodott, míg Marcot a nevetés rázta. Senki sem állt mögötte. De még így sem hitt a szemének. Kardjával megbökte a levegőt. – Hallottad, elengedünk – emlékeztette Radha. – Na, menj! A démon felmordult. – Ezzel még nincs vége. – Viszlát! – mondta Radha. – Mielőtt eszembe jut, hogy a társam egyezsége engem nem akadályoz meg abban, hogy lemészároljalak. A démon újabb morgás kíséretében meglebegtette óriási szárnyait. Radha nézte, ahogy felemelkedik. Mikor visszanézett Marcra, a férfi már odébb is állt, egy vékony földcsík felé indulva az utca végén. Követte hát, figyelve a dél felé tartó démont. – Meg kellett volna ölnünk kint az utcán.

– Az

nem volna olyan jó móka – pillantott rá mosolyogva Marc. – És sosem hagyta volna ott a könyvtárat, ha nem mondtuk volna, hogy elrepülhet. Radha tudta. Mégis aggódott. Marc képessége csak annyit tett lehetővé, hogy felkavarja a port… a démon pedig már magasan és messze szállt. – Arra vársz, hogy leszálljon? Marc nem felelt rögtön. Szeme összeszűkült, ahogy a démont figyelte a távolban. Radha lelki páncéljával lassú, egyre erősödő zümmögésként érzékelte a férfi felszított képességének erejét. A benyomás szinte minden érzékét elöntötte, szinte érezte a megmozgatott friss földrögök illatát. Ösztönösen a földre pillantott. A lába csupasz volt, a lábujja a puszta földbe nyomódott. – Radha – mondta Marc. – Nézd, egy üres mező fölött fog elrepülni. Valóban, egy hóval fedett, sík terület fölé ért. – Látom. – Teremts olyan illúziót, ami az egész területre kiterjed. A mezőre, az égre, és mindenre a kettő között. Bárkinek, aki arrafelé néz, azt kell látnia, amit most lát. Készen állsz? A mezőre, az égre, és mindenre a kettő között. Komolyan beszél? Dobogó szívvel megteremtette az illúziót. – Igen. Marc hirtelen messzire kiterjesztette képességét, amely hihetetlen erővel érte Radha pajzsát. Az egész távoli mező egyetlen nagy oszlopban emelkedett fel, mintha egy óriási kéz nyomta volna lentről, egy négyzet alakú, földből és kőből emelt toronnyá, éppen a démon alatt. A torony teteje aztán széleinél kezdett összezáródni,

280

mint egy hatalmas állkapocs. A démon, mivel képtelen volt kikerülni, abbahagyta a repülést, és előhúzta kardját, ahogy a földből álló száj a testéhez közelített. Több száz tonnányi föld és kő csattant össze rajta. Talán több ezer tonnányi. – Marc – mondta ki a nevét ámulva Radha. Még sosem látott semmit, ami ehhez a képességhez fogható volna. – Marc! – Tartsd még fent az illúziót! – figyelmeztette gyengéden a férfi. A torony megint a földre hullt, a szétlapított démont is magával húzva. A mező visszatért eredeti magasságába, de Marc még mindig működtette képességét, amely mintegy merevvé vált Radha pajzsát érintve, és többé nem földszaga volt, hanem olvadt köveké. Majd melegebb lett, és Marc képességének ereje forró, nehéz súlyként nyomódott a lány nyelvére. – Mit csinálsz? – Eltemetem a démont. Ennyire mélyre, hogy még a képessége érzetét is megváltoztatta? Túl a Föld kérgén? De ezen nem kell meglepődnöm, jutott Radha eszébe. Úgy vélte, hogy a férfihez illett a képessége, hiszen emberkorában földműves volt, de azt nem tudta, hogy ennyire. De a férfi olyan szilárd és erős volt, és ő is égett belülről. – Milyen mélyre került?

– Elég mélyre. Nem a pokolba, de ott is nagyon meleg

van, és már elpárolgott. Nem maradt belőle semmi, ami éghetne. – Marc a lányra pillantott, és a szeme felizzott. – Tartsd az illúziót a mezőn. Ezután Radha úgy érezte, hogy a férfi újra nekigyürkőzik. A föld újból felemelkedett, de nem tömör torony alakot vett fel. Oszlopsorral övezett templomok formálódtak sötét földből és kőből. Elegáns, hóval fedett dómok emelkedtek. Vékony tornyok nyúltak a magasba. Caelum kisebb változata bontakozott ki a szemük előtt – és épp olyan gyönyörűen festett földből és hóból, mint márványból. A lány csak most döbbent rá, mennyire vágyott arra, hogy újra épen lássa az őrzők városát. Édes és fájdalmas érzések járták át, és a férfi keze után nyúlt. – Köszönöm.

– Remélem, tetszett. – Nevetés bujkált Marc hangjában. – Most ne nézz ide, mert el kell engednem az egészet. Nem, ez már nem számított. Nem zavarja, és nem emlékezteti arra, hogy mennyire fájdalmas volt romokban látni Caelumot. Nem az számított, hogy Caelum összedőlt, hanem hogy újra fel lehet építeni. Mint egy barátságot. Talán mint a szerelmet. A férfira pillantott, ahogy az csökkentette erejét. Marc átkarolta őt, és erős mellkasához szorította. – Még mindig láthatatlan vagy? – kérdezte a férfi.

– Igen. – És én? – Nem. – Akkor

ezért néz minden autós olyan furcsán rám. – Radha felnevetett. Meztelenül áll az utcán, és átkarol egy láthatatlan nőt. – Igen. 281

– Legalább élvezted? – Ó, igen! És ez tényleg olyan volt, mint a szerelem. Nem mintha Radha siettettetni akarta volna a dolgokat. Nem, csak száznegyven évig halogatta őket, és valahogy mégsem veszítette el a férfit ennyi idő alatt. – Az a sok hülye, akik a mennybe mentek – mondta a lány szelíden. – Szerencse, hogy nem voltál köztük. A férfi szeme felizzott. – Egyszer már belekóstoltam a mennybe. Nélküled nem lett volna fele olyan jó sem. – Főleg akkor nem, ha egy űrhajón esik kísértésbe az ember – mondta a nő, és míg nevetett, Marc karjába ugrott, és átkarolta, köré fonta kezét és lábát. Ajka megtalálta a férfiét, és megkóstolta, majd újra levált róla. – Most tekintélyes külsőd van. Senki se fogja látni, hogy mindjárt letépem a ruhád, nekidöntelek annak a falnak, és neked esek, amíg mindketten nem jutunk el a mennyországig. A férfi teste megmerevedett. Végighúzta a kezét a nő combján. – És egy hónapig ki se jövünk onnan. Radhának annyi sem lenne elég. És Marcnak sem, ezt tudta. A nő a szájába dugta az ujjbegyét. Megnyalta, és átküldte a férfinak az érzést. Marc megremegett az örömtől, és behunyta a szemét. – Egy hétig – mondta, és Radha tökéletesen elégedetten a válasszal elmosolyodott. Aztán Marc újra a nő szájára szorította az ajkát, és elkezdett a kedvére tenni.

282

NALINI SINGH „A szenvedély, a kaland és a paranormális jelenségek lélegzetelállító keveréke.” (Gena Showalter, New York Times bestsellerszerző) „Az összes rajongóm számára kötelező olvasmány. Nalini Singh nagyszerű, új tehetség.” (Christine Feehan, #1 New York Times bestsellerszerző)

ILONA ANDREWS „Nagyszerű… izgalmas dark fantasy, épp a megfelelő mennyiségű humorral.” (Patrícia Briggs, A New York Times bestseller listájának 1. helyezettje.) „Ajánlott… Charlaine Harris és Patrícia Briggs rajongóinak, és mindenkinek, akik élvezik a romantikus meséket.” (Dear Author)

SHARON SHINN „Provokatív.” (Anne McCaffrey) „A legígéretesebb és legeredetibb új fantasyszerző Robin McKinley óta.” (Peter Beagle)

283

MELJEAN BROOK „Nem tudok ellenállni Meljean Brook könyveinek!” (Gena Showalter, a New York Times bestseller listájára került szerző) „Briliáns, lélegzetelállító, megújítja a műfajt… Még azt is megkockáztatom, hogy epikus.” (Marjorie M. Lm, a New York Times bestsellerlistájára került szerző)

284