Nalini Singh. Angyali vadász 1. kötet. Angyalvér

Nalini Singh Angyali vadász 1. kötet

Angyalvér

2 _____________________________________________

Az első kiadás a Berkley Press gondozásában jelent meg 2009-ben. Copyright © 2009 by Nalini Singh All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó- vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Guild Hunter 1. Angels' Blood Fordította: Bottka Sándor Mátyás Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2010. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Endreiné Szemők Ildikó A borítót tervezte: Redl Anna Nyomdai kivitelezés: Gelbert Nyomdaipari Kft. Felelős vezető: Gellér Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

3 _____________________________________________

készítette :

Könyvrajongók

Andi

Judi

4 _____________________________________________

Nalini Singh Angyali vadász

angyalvér

5 _____________________________________________

Az igazi Ashwininek, aki egyáltalán nem őrült (kivéve, ha én kergetem az őrületbe). Nála jobb testvérem és legjobb barátom már nem is lehetne.

6 _____________________________________________

Első fejezet Valahányszor Elena elmondta valakinek, hogy vámpírvadász, először mindenki eltátotta a száját, ezután pedig jött az elkerülhetetlen kérdés: „Akkor te karókkal rohangálsz és beleszúrod azokat a rothadó szívükbe?” Oké, lehet, hogy nem mindenki ezeket a szavakat használta, de a lényeg mindig ugyanaz volt. Elenának ettől mindig kedve támadt megkeresni és jól megsemmisíteni azt a tizenötödik századi történetírót, aki ezt az egész karós hülyeséget kitalálta. Persze, ezt már biztosan elintézték a vámpírok, miután néhányan bekerültek az akkoriban baleseti sebészetnek számító helyre, bármi is volt az. Elena nem szúrta szíven a vámpírokat. Csak felkutatta, összecsomagolta és visszajuttatta őket az uraikhoz, az angyalokhoz. Sokan az olyanokat, mint ő, csak fejvadásznak hívták. A Vadász Céh engedélye így szólt: „Vámpírok, és más természetű lények vadászatára jogosult”. Egyszóval vámpírvadász volt, ennek minden előnyével – ott volt például a veszélyességi pótlékkal kiegészített 7 _____________________________________________

fizetés ugyebár. Ez pedig egy nagyon megnyugtató összeg volt. Kellett, hogy az legyen, ha figyelembe vesszük, hogy a vadászoknak időnként feltépi valaki a nyaki ütőerét. Elena ennek ellenére elhatározta, hogy fizetésemelést fog kérni, amikor a lábszárának izmai fellázadtak ellene. Két órája kuporgott egy koszos bronxi sikátor sötét sarkában. Ő, a túl magas nő, az ezüstszínű szemeivel és a világos, majdnem fehér hajával. Ez a haj nagy kitolás volt. Elena alkalmi barátja, Ransom szerint akár egy neonreklám is villoghatna a feje felett, azzal sem hívná fel jobban magára a figyelmet. Ráadásul egyetlen hajfesték sem maradt meg rajta két percnél tovább. Elenának tehát szép kis gyűjteménye volt kötött sapkákból. Nagy volt a kísértés, hogy azt, amelyik éppen a fején volt, az orrára húzta, de attól tartott, úgy csak még jobban érezné New York City ezen poshadt részének áporodott bűzét. Erről az orrdugók jótékony hatása jutott az eszébe... Valami megzörrent a háta mögött. Hirtelen megfordult – és meglátott egy kóbor macskát, amelynek a szemeiben ezüstös fény tükröződött. Miután meggyőződött róla, hogy az állat tényleg az, aminek látszik, visszafordult, és tovább kémlelte a járdát. Azon gondolkodott, vajon az ő szemei is olyan különösen csillognak-e a sötétben, mint a macska szemei. Még szerencse, hogy a marokkói nagymamája aranyló, sötét bőrét örökölte, különben úgy festett volna, mint egy szellem. – Hol a fenében vagy már? – motyogta maga elé Elena, és megdörzsölte elgémberedett lábszárait. Ez a vámpír már túl sok idejét elvette – mert teljesen hülye volt. Elena nem tudta kitalálni, mi lesz a következő lépése, egyszerűen azért, mert magának a vámpírnak sem volt fogalma arról, mihez kezdjen magával. Elenának eszébe jutott, hogy Ransom egyszer megkérdezte tőle, nem bánja-e, hogy kétségbeesett vámpírokat kell üldöznie és visszahurcolnia őket korábbi otthonukba, ahol tulajdonképpen rabszolgasorban élnek. Akkoriban ezen egy jót kacagott. Nem, egyáltalán nem bánta, mint ahogy Ransom sem. A vámpírok maguk 8 _____________________________________________

választották ezt a százévnyi rabszolgaságot, cserébe azért, hogy egy angyal átváltoztassa, majdnem halhatatlanná tegye őket. Ha ezek emberek maradtak volna, és békében a sírba szálltak volna, nem kötné őket a vérrel aláírt szerződés. Lehet, hogy az angyalok visszaéltek a hatalmukkal, de attól még a szerződés szerződés maradt. Fény villant a sikátor végében. Na, végre! Közeledett a célpont. Egy szivart rágcsált, és a mobilján azzal hencegett éppen, hogy őt már átváltoztatták, neki már egy fennhéjázó angyal ne mondja meg, mit tehet és mit nem. Bár jó néhány méterre volt még Elenától, a vámpírvadász érezte a hóna alatt csucsogó izzadság szagát. A vámpírizmus még nem volt eléggé előrehaladott állapotban a pasasban ahhoz, hogy leolvassza róla a hájréteget, amit kabátként a testén hordott. És milyen egy gondolat? Még hogy átverhet egy angyalt! A hülye. Elena előlépett, levette a fejéről a kötött sapkáját, és a zsebébe gyűrte. Csillogó haja puhán omlott le a vállára. Ez nem jelentett kockázatot, aznap éjjel nem. A helyi vámpírok ugyan jól ismerték, de ez a pasas feltűnő ausztrál akcentussal beszélt. Nemrégen érkezett Sydney-ből, az ura pedig azt akarta, hogy minél gyorsabban vissza is kerüljön oda. – Van tüzed? A vámpír úgy megijedt, hogy még a telefonját is elejtette. Elenának türtőztetnie kellett magát, hogy el ne húzza a száját. A pasas még nem is alakult át teljesen, a szemfogai, amik kivillantak, amikor meglepetésében eltátotta a száját, még csak picikék voltak. Nem csoda, hogy az ura felhúzta magát – ez a tökfej alig szolgálhatott egy évet, mielőtt lelépett. – Bocsi – szólt mosolyogva Elena, miután a pasas felvette a földről a telefonját, és végigmérte őt. Elena pontosan tudta, mit látott a vámpír. Egy magányos, fiatal, platinaszőke lányt fekete, feszes bőrnadrágban és testhez álló, hosszú ujjú felsőben, látszólag fegyver nélkül. 9 _____________________________________________

A vámpír fiatal volt és buta, ezért a látványtól rögtön megnyugodott. – Hát persze, cicám – válaszolt, és a zsebébe nyúlt az öngyújtójáért. Elena ekkor lendült előre, az egyik kezével a háta mögé, a felsője alá nyúlt. – Ejnye-ejnye, Ebose úr nagyon nincs veled megelégedve. Előkapta, és a pasas nyakára kattintotta a nyakörvet, még mielőtt az felfoghatta volna az érzelemmentes dorgálás jelentését. Azután a szeme vörösen kigúvadt, de nem szólt egy szót sem, csak állt csendesen és mozdulatlanul. A vámpírvadászok nyakörve bárkit képes volt megbénítani. Csak a félelem tükröződött a férfi arcán. Elena ezt látván tán még meg is sajnálta volna, ha nem tudja, hogy menekülése közben a vámpír négy ember nyakát tépte fel. Ez pedig elfogadhatatlan volt. Az angyalok általában védelmezték a szolgáikat, de ennek is voltak határai. Ebose úr felhatalmazást adott arra, hogy a vadászat során akármilyen eszközt bevessenek ez ellen a vámpír ellen. Miután ezt elmondta neki, és tudtára adta, hogy kész nagy fájdalmat is okozni neki, a vámpír arca falfehér lett. Elena elmosolyodott. – Kövess! A vámpír elindult mögötte, mint egy engedelmes kiskutya. Elena imádta ezeket a nyakörveket! A legjobb barátnője, Sara igazi nyílvesszőkkel szerette kilőni a célpontjait – a nyílhegyekbe ugyanazt a chipet építették be, ami a nyakörvben is működött. Ez valamifajta elektromágneses mezőt bocsátott ki abban a pillanatban, hogy hozzáért valaki bőréhez, kisütötte a vámpír idegpályáit, és befolyásolhatóvá tette a célpontot. Elena ugyan nem ismerte a dolog tudományos hátterét, de pontosan tudta, mik az előnyei és a hátrányai annak, hogy ő a legtöbb elfogáshoz a nyakörvet választotta. Igen, közelebb kellett férkőznie a célpontjához, mint Sarának, de így legalább biztos lehetett benne, hogy nem véti el a célt, és nem talál el véletlenül egy ártatlan járókelőt. Ez egyszer megtörtént Sarával – féléves fizetése ment rá, hogy elsimítsa a pert. Elena ajkai 10 _____________________________________________

mosolyra görbültek, mert eszébe jutott, milyen dühös volt Sara, amikor mellélőtt. A kocsijával nem messzire a sikátortól parkolt. Kinyitotta az utas oldali ajtót. – Befelé! – parancsolta. A bébi vámpír nagy nehezen bepréselte magát. Elena becsatolta rajta a biztonsági övet, majd felhívta a mobilján Ebose úr biztonsági főnökét. – Elkaptam. A vonal túlsó végéről hallatszó hang arra utasította, rakja ki a vámpírt egy magánrepülőtéren. Elena nem lepődött meg, letette a telefont, és elindult a kocsival. Teljes csendben. Felesleges lett volna beszélnie – a vámpír abban a percben elvesztette a beszédképességét, amint a nyakán bezárult a pánt. A chipes eszközök bevezetése előtt csak az öngyilkos hajlamúak mentek vámpírvadásznak, hiszen még a leggyengébb vámpírok is képesek voltak széttépni egy embert. A legújabb kutatások szerint persze a vámpírvadászok nem voltak teljesen emberek, de éppen eléggé hasonlítottak rájuk. Amikor megérkezett a repülőtérre, és átesett a biztonsági ellenőrzésen, a kifutópályára küldték. A vámpír Sydney-be szállításával megbízott csapat egy kecses magánrepülőgép mellett várt rájuk. Elena odavezette eléjük a foglyul ejtett férfit, ők pedig intettek neki, hogy szálljon be vele a repülőgépbe. Személyesen Elenának kellett a gépre tenni a foglyot, nekik nem volt felhatalmazásuk, hogy ezen a ponton átvegyék tőle. Látszott, hogy Ebose úrnak jó ügyvédei voltak. Nem kockáztatta meg, hogy a Vámpírvédő Hivatal bármiért is beperelje. Na, nem mintha a VVH valaha egyetlen kegyetlen bánásmód miatt indított pert megnyert volna. Az angyalok csak bemutattak néhány feltépett torkú emberről készült fotót, és az esküdtek nemcsak felmentették őket, de ha tehették volna, ott helyben kitüntetést is adományoznak nekik. Elena a négy őrtől kísérve felvezette a vámpírt a repülőgép lépcsőjén, az utastér végében felállított, nyitott ketrechez. – Befelé! – utasította, a pasas pedig belépett a kalitkába, majd szembefordult vele. Az arcáról ordított a rettegés, az inge is teljesen 11 _____________________________________________

átázott az izzadságtól, annyira félt. – Bocsi, haver, de megöltél három nőt és egy öregembert. A sajnálatomat ezzel eljátszottad... – Elena ezzel rácsapta az ajtót, és belakatolta. A nyakörv a vámpírral repül Sydney-be, onnan küldik majd vissza egyenesen a Céh vámpírvadászainak, ahogyan azt minden chipes eszközzel tenni szokták. – Oké, fiúk, vihetitek! Az őrök főnöke a lenyűgöző, türkizkék szemeivel végigmérte. – Sérülés nélkül. Nem semmi. – Egy borítékot nyújtott át Elenának. – A díjat megegyezés szerint átutaltuk a Céh bankszámlájára. Elena megnézte a banki visszaigazolást, és felhúzta a szemöldökét. – Ebose úr nagyon nagyvonalú volt. – Egy kis jutalom, amiért gyorsan és épségben kapta el a szökevényt. Ebose úrnak komoly tervei vannak még vele. A jó öreg Jerry volt a kedvenc titkára. Elena arca megrándult, amikor az épségben szót meghallotta. Ha valaki gyakorlatilag halhatatlan, azzal az volt a baj, hogy egy csomó minden történhetett vele anélkül, hogy belehalt volna. Elena egyszer látott egy vámpírt, akinek minden végtagját amputálták fájdalomcsillapító nélkül. Mire a Vámpírvadász Céh egysége odaért, hogy kiszabadítsa a vámpírgyűlölő csoport karmai közül, az elrabolt vámpír már teljesen elvesztette az eszét. Megtaláltak azonban egy videót, amiből kiderült, hogy végig tudatánál volt, miközben kínozták. Elenának eszébe jutott, hogy azt a filmet biztosan nem mutatják meg annak a rengeteg embernek, aki önként tolakszik, hogy vámpírrá változtassák. Persze, az is lehet, hogy mégis megmutatták. Az angyalok évente csak körülbelül ezer embert változtattak át vámpírrá. Amennyire Elena látta, a reménykedő jelentkezők több százezren voltak. El sem tudta képzelni, miért. Elena úgy gondolta, a halhatatlanságnak túl nagy ára volt. Szerinte sokkal jobb volt szabadon élni és elporladni, amikor eljön az ideje, mint egy fadobozba zárva várni, hogy az urad döntsön a sorsod felől.

12 _____________________________________________

Keserű szájízzel a nadrágzsebébe süllyesztette a borítékot, és a banki papírt. – Kérem, adja át köszönetemet Ebose úrnak! A testőr biccentett, Elena ekkor vette észre a borotvált fején lévő tetoválás szélét. Valószínűleg egy holló képe volt. Az őrök főnöke túl magas volt ahhoz, hogy a teljes formát lássa, de az összes többi, alacsonyabb őr fején ez a jel volt. – Úgy látom, ön éppen szabad – szólt a testőr, miután az Elena füleiben lévő ezüstkarikákra pillantott. Nem volt házasságot jelző arany, sem az eljegyzési ékkő. De a lány nem értette félre, tudta, hogy az őr nem akarja randira hívni. A Szárny Testvériség őrei a szolgálatuk alatt tisztasági fogadalmat tettek, és mivel a megszegéséért járó büntetés az volt, hogy egy testrészüket levágják – azt Elena sosem tudta kideríteni, hogy melyiket –, ő valószínűleg nem jelentett elég nagy kísértést ahhoz, hogy az őr bármelyik testrészét kockára tegye. – Igen, már ha munka terén kérdezi. – Megbízás, levadászandó vámpír mindig akadt, de Elena szeretett egy munkát befejezni, mielőtt elfogadott volna egy újabb feladatot. – Ebose úr szeretné, hogy egy másik szökevényét is előkerítsem? – Nem. Egy barátjának van szüksége az ön szolgálataira. – Az őr egy újabb borítékot adott át a lánynak. Ezt pecsét zárta le. – A megbeszélés holnap reggel nyolc órakor lesz. Kérem, jelenjen meg, az ügyet egyeztettük a Céhével, az előleget pedig már átutaltuk. Ha a Céh rábólintott, akkor ez már egy törvényes vadászat volt. – Természetesen. Hol lesz a találka? – Manhattanben. Elena ereiben meghűlt a vér. Egyetlen egy angyal volt ugyanis, akihez ez az egy szó elég útmutatást jelentett. Az angyalok között is erős volt a hierarchia, és Elena pontosan tudta, ki állt a ranglétra csúcsán. De amilyen gyorsan jött, a félelem olyan hirtelen el is szállt belőle. Ebose úr ugyan befolyásos volt, de még ő sem nagyon ismerhetett egyetlen arkangyalt sem, aki a Tízek Tanácsának tagja volt. Ez a tanács döntötte el azt is, hogy kit változtassanak vámpírrá. – Valami gond van? 13 _____________________________________________

Elena az őr kérdésére felkapta a fejét. – Nincs semmi gond – válaszolt, majd látványosan az órájára pillantott. – Indulnom kell. Kérem, adja át üdvözletemet Ebose úrnak. Azzal kilépett a magánrepülőgép fényűző kabinjából, és a ketrecből áradó csípős félelemszagból. Elena sosem értette, miért változtatja át magát annyi hülye. Lehet, gondolta, hogy amikor beléptek, még normálisak voltak, de néhány évnyi vérivás után bunkóvá váltak. Ez az elmélet azonban nem magyarázta meg a mostani áldozatát: ez a pasas legfeljebb két éve volt vámpír. Megvonta a vállát, és beült a kocsijába. A fogával akarta feltépni a lezárt borítékot, ezért várt, amíg haza nem ért. Mivel a vadászok annyi időt töltöttek a fertőben, a lakásukat általában a nyugalom szigetének rendezték be. Elena sem volt ez alól kivétel. Ahogy belépett a lakásba, lerúgta a csizmáit, és elindult a fényűzően berendezett fürdőszobája felé. Egy ideje szertartást kerített a köré, hogy hosszan lemossa magáról a szennyet, egy csomó krémet kenjen magára, és befújja magát parfümmel. Ezekből egy csomót halmozott fel. Ransom ezeket a lányos dolgait nagyon viccesnek találta, és folyton cikizte is miattuk, de amikor a legutóbb szájalni kezdett, Elena a saját fegyverével győzte le. Megjegyezte, milyen alaposan balzsamozta be a férfi a hosszú, fekete haját. Aznap azonban nem volt sem türelme, sem kedve kényeztetni magát. Gyorsan levetkőzött, levakarta a testéről a halálra rémült vámpír bűzét, gyapjúpizsamát húzott, és miközben a haját kefélte, feltett egy adag kávét főni. Amint az elkészült, teletöltött magának egy nagy bögrét, és a nappaliba, a dohányzóasztal mellé telepedett. A bögrét óvatosan egy poháralátétre tette... majd végre szabadon engedte a kínzó kíváncsiságát, és a másodperc törtrésze alatt feltépte a lezárt borítékot. A levélpapír vastag volt, a vízjel előkelő, és a lap alján lévő aláírás elég rémisztő ahhoz, hogy rögtön csomagolni akarjon, és eltűnni a világ legtávolabbi, legelhagyatottabb sarkába.

14 _____________________________________________

Hitetlenkedve másodszor is elolvasta a lapon lévő sorokat. A szöveg még mindig ugyanaz volt. Megtisztelnél, ha velem reggeliznél. Nyolc órakor. Raphael Cím nem volt, de nem is volt rá szükség. Elena csak kinézett a hatalmas ablakon, és meglátta a város Arkangyal-tornyának fényben fürdő épületét. Emiatt az ablak miatt volt a lakása olyan képtelenül drága – és vonzó. Az, hogy a nappalijában ülve nézhette, ahogyan az angyalok leszállnak vagy szárnyra kapnak a toronyház magas erkélyein, a legtitkosabb élvezet volt a számára. Éjszaka az angyalok csak puha árnyak voltak, nappal azonban a szárnyaik szikráztak a napsütésben, és minden mozdulatuk hihetetlenül kecses volt. Napközben folyamatosan jöttek és mentek az angyalok, néha azonban csak leültek az erkély szélére, és lógatták a lábukat, ők a fiatal angyalok, gondolta róluk Elena, bár a fiatalság viszonylagos fogalom – tudta jól, hogy a legtöbbjük több évszázaddal idősebb nála. Elena mindig elmosolyodott, amikor meglátta őket. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor az angyalok egy kicsit emberinek tűntek. Általában hűvösek és tartózkodóak voltak, az emberek fel sem tudták fogni, mennyire távol álltak az ő szürke hétköznapjaiktól. Másnap ő maga is belép majd abba az üveg- és fénypalotába. De nem az egyik fiatal, valamennyire azért megközelíthető angyallal találkozik. Nem, ő holnap az arkangyallal fog reggelizni. Raphaellel. Elena előrehajolt, mert hirtelen rátört a hányinger.

15 _____________________________________________

Második fejezet Miután legyűrte a hányingerét, Elena azonnal betelefonált a Céhbe. – Sarával akarok beszélni – közölte a recepcióssal. – Sajnálom. Az igazgatónő már nincs az irodában. Elena letette a kagylót, és azonnal Sara otthoni számát hívta. A barátnője egy fél csengetés után fel is vette a telefont. – Vajon honnan tudtam, hogy ma még hívni fogsz?! Elena erősen megszorította a kagylót. – Sara, mondd, hogy csak képzelődöm, és nem szerződtettél le egy olyan munkára, ahol arkangyal a megbízó! – Ööö... szóval... – Sara Haziz, az egész Amerikai Egyesült Államok Vámpírvadász Céhének igazgatója, hivatásos kemény csaj hangja most leginkább egy izguló tiniére emlékeztetett. – A francba, Ellie, szerinted nemet is mondhattam volna? – Miért, különben mit csinált volna veled? Megöl?!

16 _____________________________________________

– Valószínűleg – morgott Sara. – A vámpír szolgája egyértelművé tette, hogy az arkangyal csakis téged akar a munkára, és hogy őt nem szokták visszautasítani. – De legalább megpróbáltad? – A legjobb barátod vagyok, vagy nem? Ennyire azért bízhatnál bennem! Elena a kanapé párnái közé dobta magát, és kinézett a toronyházra. – Mi a munka? – Nem tudom – válaszolt Sara, majd halkan susogni kezdett, úgy, mint amikor az ember csitít valakit. – Nyugi, nem téged akarlak nyugtatni, tudom, hogy nem sok értelme lenne. Csak felébredt a baba. Nem igaz, kicsikém? – A vonal végéről nagy puszidobálás hallatszott. Elena még mindig alig akarta elhinni, hogy Sara végül megházasodott, sőt ráadásul lett egy kisbabája is. – Hogy van Kicsi Én? – Sara a Zoe Elena nevet adta a kislányának, és Elena bizony maga is úgy szipogott, mint egy újszülött, amikor ezt megtudta. – Remélem, nagyon megkeseríti az életedet! – Imádja az anyukáját. – Még több puszi röpült. – Neked meg azt üzeni, hogy nő még néhány centit, és téged fog Kicsi Énnek szólítani. Látnád, milyen durvák együtt, Gyilkos és ő. Elena felnevetett, amikor eszébe jutott Sara hatalmas, szörnyeteg kutyája, aki minden gyanútlant a legnagyobb örömmel nyálazott össze. – Hol a drágád? Azt hittem, Deacon szeret tenni-venni a baba körül. – Szeret is – Sara széles mosolya még a telefonvonal másik végéről is egyértelműen hallatszott, és ettől Elena lelkének érzékeny része rosszindulatúan megrezzent. Nem mintha elirigyelte volna Sarától a boldogságát vagy akár Deacont. Erről szó sem volt. A rossz érzése mélyebbről fakadt, úgy érezte, mintha lassan kifutna az időből.

17 _____________________________________________

Az elmúlt évben egyre fájdalmasabban nyilvánvalóvá vált számára, hogy a barátai megtették a következő lépéseket az életükben, ő pedig megragadt: egy huszonnyolc éves vámpírvadász volt minden kötöttség, sőt gyökerek nélkül. Sara – a különleges, sürgős vadászatok kivételével – letette az íját és nyilait, és elvállalta az egész Céh legkényesebb irodai munkáját. Férje, a kiváló és halálos nyomkövető belevágott egy vadászeszközöket gyártó vállalkozásba, és pelenkákat cserélt nyugodt, noha távolról sem megelégedett arccal. A francba, még Ransom is ugyanazzal a lánnyal töltötte az éjszakáit már vagy két hónapja! – Hé, Ellie, elaludtál? – szólalt meg a vidám gyereksikongatások közepette Sara. – Fogadjunk, már az arkangyalodról álmodsz! – Ez inkább egy rémálom – motyogta. Hunyorított a szemével, mert észrevett egy angyalt, aki éppen a toronyház tetején készült leszállni. A szíve nagyot dobbant, amikor meglátta, hogyan tárja ki az angyal a szárnyait, hogy lefékezze a röptét. – De nem fejezted be: hol van Deacon? – Elküldtem Gyilkossal a boltba dupla csokis epres jégkrémért. Azt mondtam neki, hogy a szülés után egy ideig még megmarad a kívánósság. Sara nagyon jól szórakozott azon, hogyan sikerült átvágnia a férjét, és ennek Elenát is fel kellett volna vidítania. Őt azonban egyre inkább hatalmába kerítette a félelem. – Sara, figyelj, mondott a vámpír valamit, amiből kiderült, hogy miért engem akar? – Hát persze. Azt mondta, Raphaelnek a legjobb kell. *** – Én vagyok a legjobb – mormogta magának Elena másnap reggel, miközben kikászálódott a taxiból az Arkangyal-torony lenyűgöző épülete előtt. – Én vagyok a legjobb. – Hé, kislány, fizetni is fog, vagy csak magában beszél?

18 _____________________________________________

– Mi? Ja, igen. – Előhúzott a zsebéből egy húszdolláros bankjegyet, lehajolt és a taxis markába nyomta. – Tartsa meg az aprót! A sofőr mogorva arckifejezése rögtön megváltozott. – Köszönöm! Mi az, kinéz valami nagy vadászat? Elena nem kérdezte meg, hogyan szúrta ki taxis, hogy egy vadásszal van dolga. – Az nem. De jó esélyem van arra, hogy a következő néhány órán belül rettenetes halált haljak. Szóval akár valami jót is tehetek, hátha javulnak az esélyeim arra, hogy a mennybe jussak. A taxis ezt rém viccesnek találta, még akkor is röhögött, amikor kikanyarodott a járdaszegély mellől, és otthagyta Elenát egyedül, az Arkangyal-torony bejáratához vezető széles úton. A szokatlanul fényes reggeli napsütés visszaverődött a fehér kőjárdáról, éppen elég erős volt ahhoz, hogy bántsa Elena szemét. Kihúzta hát a napszemüvegét az inge kivágásából, onnan, ahová korábban csíptette, és a hálás, fáradt, kialvatlan szemei elé tolta, így, hogy a vakulás veszélye már nem fenyegette, meg is látta az alakokat, akiket eddig nem. Azt persze már tudta addig is, hogy ott voltak – nem a látása volt a legfontosabb érzéke, ha vámpírokról volt szó. Egy csomó állt az épület körül, de voltak még vagy tízen, akik a szépen gondozott bokrok között bújtak meg vagy járőröztek. Mindegyiken fekete öltöny és fehér ing volt, tökéletesen hátrafésült hajuk olyan volt, mint ahogyan azt az FBI nagykönyvben megírták. Sötét napszemüveg, és alig észrevehető füldugós fejhallgató tette teljessé a titkosügynök-külsőt. Elena tudta, hogy ezek a vámpírok nagyon különböznek attól, amelyiket előző este elfogott. Ezek már nem voltak kezdők. Az átható szaguk miatt, na meg a tényből, hogy az Arkangyal-tornyot védték, Elena rögtön tudta, hogy ezek okosak, és különösen veszélyesek. Nézte, ahogy ketten közülük előléptek a bokrok mögül, ki a járdára, a napfényre. Egyik sem kapott lángra. Ha a vámpírok tényleg olyan hevesen reagáltak volna a napsugarakra, mint ahogy azt a filmkészítők olyan szívesen 19 _____________________________________________

bemutatják, Elenának sokkal, de sokkal könnyebb dolga lett volna. Csak meg kellett volna várnia, amíg szépen sorban kicsinálják magukat. A legtöbb vámpír azonban minden gond nélkül járkált a szabadban a nap huszonnégy órájában. Az a néhány, amelyiket bántotta a fény, sem „halt meg” tőle, inkább csak az árnyékot kereste. – Mit bámészkodsz itt? Nemsokára ódát akarsz majd írni a kerthez – morogta magának Elena. – Profi vagy, te vagy a legjobb, meg tudod ezt csinálni. Vett egy nagy levegőt, próbált nem arra gondolni, hány angyal repkedett éppen a feje felett, és elindult a bejárat felé. Látszólag senki sem vett tudomást róla, de mire elérte a kaput, a szolgálatban lévő vámpír már ki is nyitotta neki. Biccentett, és így szólt: – Kérem, fáradjon egyenesen előre, a recepcióra. Elena pislogott néhányszor, és levette a napszemüvegét. – Nem akarja ellenőrizni, ki vagyok? – Már várják önt. Az ajtónálló vámpírnak alattomosan csábító illata volt – ez a különös jellemzőjük idővel fejlődik ki bennük, természetes alkalmazkodás volt, hogy megzavarják a vadászokat, akik a szaguk alapján követik őket. Ez az illat fenyegetően körülölelte Elenát. A lány megköszönte az útbaigazítást, és belépett. A végtelennek tűnő, légkondicionált előcsarnokot szürke márvány borította, amelyet alig észrevehető arany erek szőttek át. Ha az volt a cél, hogy mindenki lássa a gazdagságot, a jó ízlést, és rögtön zavarba is jöjjön ettől, akkor jó munkát végeztek. Elena egyszerre nagyon örült, hogy a szokásos farmer és póló összeállítását végül mégis lecserélte egy fekete szövetnadrágra és egy fehér, ropogósra vasalt ingre. Még a haját is összefogta francia kontyba, a lábára pedig magas sarkú csizmát húzott. Ezek a sarkak hivatalos hangon kopogtak, amikor Elena átvágott az előcsarnokon. Menet közben mindent jól megfigyelt: a vámpír őrök számát, az előkelő, de enyhén furcsa virágkompozíciókat, és azt, hogy a portás egy nagyon, nagyon, nagyon öreg vámpír – egy jó karban tartott, harmincévesnek tűnő testtel. 20 _____________________________________________

– Deveraux kisasszony, én Suhani vagyok – szólt a nő: mosolyogva felállt és kilépett az íves asztala mögül, ami szintén kőből volt, de olyan fekete, és olyan simára és fényesre csiszolt, hogy minden tökéletesen tükröződött rajta. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Elena kezet fogott a nővel. Érezte az ereiben áramló friss vér lüktetését, a szíve dobogását. Már majdnem megkérdezte tőle, kit fogyasztott el reggelire, mert a vére szokatlanul erős volt, de aztán lenyelte a kérdést – nem akarta magát bajba sodorni. – Köszönöm – válaszolta. Suhani a szemébe nézett és rámosolygott. A szemeiben Elena hatalmas tudást látott tükröződni, évszázadok összegyűjtött tapasztalatát. – Látom, gyorsan ideért – pillantott az órájára a vámpír. – Még csak háromnegyed nyolc van. – Alig volt forgalom. – Arról nem is beszélve, hogy nem akarta már az elején elrontani az első találkozóját azzal, hogy elkésik. – Korán jöttem? – Nem, már várja önt. – A mosolya eltűnt, a helyét kissé kiábrándult arckifejezés vette át. – Azt hittem, hogy ennél egy kicsit... félelmetesebben néz majd ki. – Csak azt ne mondja, hogy nézi a Vadász és prédáját! – szaladt ki Elena száján az utálkozó megjegyzés, mielőtt végiggondolta volna, mit mond. Suhani egy zavarba ejtően emberi mosollyal válaszolt. – Azt hiszem, most lebuktam. Nem tehetek róla, az a műsor annyira izgalmas! És a producere, S. R. Stoker maga is vámpírvadász volt valaha. Persze, Elena pedig a húsvéti nyúl! – De, ugye, nem azt várta, hogy egy nagy karddal az oldalamon jelenek majd meg, a szemem pedig vörösen világít? – Elena megrázta a fejét. – Ön vámpír. Pontosan tudja, hogy az egészből egy szó sem igaz. Suhani arca kicsit megváltozott, hűvös és sötét kifejezés bukkant elő rajta. 21 _____________________________________________

– Úgy látom, ön nagyon biztos abban, hogy vámpír vagyok. Pedig a legtöbb embernek ez meg sem fordulna a fejében. Elena úgy döntött, nem ez a megfelelő pillanat arra, hogy elmagyarázza neki a vadászok adottságait. – Nekem van már tapasztalatom ebben – vonta meg a vállát, mintha az egész egy cseppet sem számítana. – Felmehetünk? Suhani hirtelen, és úgy tűnt, őszintén zavarba jött. – Ó, annyira sajnálom, hogy megvárakoztattam önt! Kérem, kérem, kövessen! – Semmi gond. Nem volt egy perc sem. – Ráadásul hálás is volt érte, hogy volt egy kis ideje összeszedni a gondolatait. Márpedig ha ez az elegáns, de érzékeny vámpír tudta kezelni Raphaelt, akkor, úgy vélte, neki is sikerülni fog. – Milyen ő? Suhani a kérdés hallatán egy pillanatra megtorpant, majd összeszedte magát és továbbment. – Ő egy arkangyal. – A hangjában éppen annyi volt a csodálat, mint a félelem. Elena szárnyaló magabiztossága egy csapásra bukórepülésre váltott. – Gyakran találkozik vele? – Nem. Miért is találkoznék? – A recepciós értetlenül nézett a vendégére. – Ő nemigen használja a kijáratot. Tud repülni. Elena legszívesebben adott volna magának egy nagy pofont. – Hát, persze. – A liftajtók elé értek. – Köszönöm szépen. – Nagyon szívesen – válaszolt Suhani, és beütötte a biztonsági kódot a liftajtók mellett egy oszlopon lévő érintőképernyőn. – Ez a lift egyenesen felviszi önt a tetőre. – A tetőre?! – A vámpírvadász meghökkent. – Ott fogadja önt. Elena lábai a földbe gyökereztek rémületében, de tudta, hogy hiába késlekedne, azzal semmit sem nyerne, így hát erőt vett magán, belépett a tükrös falú liftbe, és szembefordult Suhanival. Amikor az ajtók becsukódtak az orra előtt, hirtelen eszébe jutott, hogy alig tizenkét órája ő maga csukta rá egy ketrec ajtaját egy vámpírra. Most megérezte, milyen lehet a másik oldalon állni. Ha nem tudta volna 22 _____________________________________________

biztosan, hogy valaki egy monitoron őt figyeli, biztosan ledobta volna a hűvös profi jelmezt, és idegesen fel és alá kezdett volna rohangászni a szűk fülkében, mint egy őrült. Vagy egy kísérleti patkány az útvesztőben. A lift lassan és simán indult, ahogyan csak a legdrágább liftek tudnak. Az LCD-kijelzőn a számok észveszejtő gyorsasággal kezdtek peregni, Elena a huszonötödik emelet után döntött úgy, hogy már meg sem próbálja tovább követni. Ehelyett inkább kihasználta a tükröket. Látszólag a táskája megcsavarodott pántját simította ki fél kézzel – valójában azt ellenőrizte, hogy a fegyverei jól el vannak-e rejtve. Azt ugyanis senki sem mondta neki, hogy fegyvertelenül kell érkeznie. A lift szisszenve megállt, az ajtajai kinyíltak. Elena esélyt sem akart magának adni arra, hogy elbizonytalanodjon, ezért lendületesen kilépett egy zárt, szűk, üvegfalú térbe. Gyorsan rájött azonban, hogy az üvegkalitka csak a lift körüli ház volt, azon kívül pedig ott volt a tető – ami körül egy méternyi korlát nem volt, ami megakadályozhatta volna, hogy valaki véletlenül lezuhanjon. Úgy tűnt, Raphael nem sokat adott arra, hogy a vendégei otthonosan érezzék magukat. Ennek ellenére Elena nem nevezhette volna őt rossz házigazdának: a tágas, üres tető közepén egy megterített asztal állt, rajta croissant, kávé és narancslé. Ahogy jobban körülnézett, Elena észrevette, hogy a tetőt nem beton borítja. A padló sötétszürke lapokkal volt kirakva, amelyek ezüstösen csillogtak a nap fényében. A burkolat csodaszép, és kétségtelenül méregdrága lehetett. Milyen felesleges pénzkidobás, jutott Elena eszébe, de gyorsan rájött, hogy egy olyan lény számára, akinek szárnyai vannak, a tető biztosan nem kihasználatlan terület. Raphaelnek viszont nyoma sem volt sehol. Az üvegajtó kilincsére tette a kezét, kinyitotta az ajtót, és kilépett a tetőre. Megkönnyebbült, amikor a talpa alatt megérezte, hogy a járólapok felülete durva volt. Akkor ugyan csak enyhén lengedezett a szél, de Elena tudta, hogy ilyen magasságban bármikor jöhet egy 23 _____________________________________________

hirtelen, metsző széllökés. Márpedig a magassarkújában nem a legbiztosabban állt a lábán. Arra gondolt, vajon a terítő oda van-e fogatva valamivel az asztalhoz. Mert ha nem, jutott eszébe, inkább előbb, mint utóbb felkaphatja a szél, kajástól, kávéstól és narancslevestől. Persze, ez akkor nem is tűnt olyan nagy szörnyűségnek. Nem könnyű emészteni, ha az embernek ökölbe van szorulva a gyomra. A táskáját az asztalra tette, és a legközelebbi párkányhoz ment. Óvatosan lenézett. Meglátta, ahogyan az angyalok ki- és berepülnek a torony környékén, és hihetetlen lelkesedés öntötte el. Az angyalok szárnya olyan közelinek tűnt, Elena úgy érezte, akár meg is érinthetné őket. Erős szárnycsapásaik hangja úgy hatott rá, mint a hajósokra a szirének éneke. – Óvatosan! – A hang lágy volt, és úgy hangzott, mintha a tulajdonosa jól szórakozott volna. Elena nem riadt meg, amikor megérezte bőrén a szelet, amit az angyal majdnem hangtalan leszállása keltett. – Elkapnának, ha leesnék innen? – kérdezte, és nem nézett fel. – Ha éppen kedvük tartaná. – Az angyal Elena mellé lépett, a lány a szeme sarkából látta a szárnyait. – Nincs tériszonya. – Sosem volt – válaszolt Elena. Érezte a mellette álló angyal erejét és hatalmát, és ettől eltöltötte a rémület. A hangja viszont teljesen természetesen csengett. Nem volt más választása, vagy ez, vagy egy sikítás. – Persze, nem is voltam még soha ilyen magasan. – Mit szól hozzá? Elena vett egy nagy levegőt, és hátralépett egy lépést, mielőtt az angyalra nézett volna. A látvány úgy érte, mint egy valóságos ökölcsapás. Hogy milyen volt az angyal? – Gyönyörű... A szemei olyan tömény kékek, mintha egy menybéli festő zafírt morzsolt volna a festékébe, és azzal festette volna Raphael szemeit a legfinomabb ecsetével. Még nem is tért magához a látvány okozta döbbenetből, amikor felkerekedett a szél, és belekapott a férfi hajának fekete tincseibe. Bár a fekete szín túl halvány volt ahhoz képest, ahogyan az angyal 24 _____________________________________________

hajának tiszta fényében visszhangzott az éjszaka ragyogása és szenvedélyessége. Az egyenetlen hosszúságú tincsek a tarkójáig értek, és felfedték arcának kegyetlen, éles vonásait, amitől Elena kezei ökölbe szorultak – inkább, mint hogy megcirógassa az angyal arcát. A férfi valóban gyönyörű volt, de a harcos és a hódító szépségével. Erről a férfiról, bőrének minden apró darabjáról és testének minden porcikájáról a hatalom sugárzott. És akkor a lány még meg sem nézte az angyal különleges és tökéletes szárnyait. A tollai lágy fehérek voltak, és úgy tűnt, mintha aranyporral lennének meghintve. Amikor jobban megnézte, Elena meglátta, hogy igazából minden egyes toll minden egyes pihéjének vége volt aranyszínű. – Igen, gyönyörű idefent – zökkentette ki a lányt ámulatából az angyal. Elena pislogott és érezte, hogy az arcát elönti a pír – fogalma sem volt, mennyi ideig bámulta a férfit. – Igen – nyögte ki. Az arkangyal mosolyában gúny és férfias önelégültség látszott. Valamint halálos összpontosítás. – Reggelizzünk és beszélgessünk! A lány a szájába harapott büntetésből, amiért engedte, hogy elvakítsa őt az arkangyal testi szépsége. Nagyon haragudott ezért magára és elhatározta, hogy nem sétál még egyszer ugyanebbe a csapdába. Egyértelmű volt ugyanis, hogy Raphael tudja, milyen csodálatosan néz ki, és hogy ennek milyen hatása van a gyanútlan emberekre. Tehát kihasználta ezt, ami azt jelentette, hogy egy arrogáns disznó volt, egy ilyennek pedig Elena elméletileg gond nélkül ellen tudott állni. Az angyal kihúzott neki egy széket, és várt. Elena megállt tőle néhány lépésnyire, így pontosan látta, milyen magas és erős a vendéglátója. Nem szokott hozzá, hogy kicsinek vagy gyengének érezze magát. Az pedig, hogy az angyal látszólag minden erőfeszítés nélkül ezt az érzést keltette benne, feldühítette őt. Eléggé ahhoz, hogy visszavágjon. – Nem szeretem, ha bárki a hátam mögött áll. 25 _____________________________________________

A mély, kék szemekben meglepetés tükröződött. – Inkább nekem kellene félnem, hogy hátba szúrnak. Kettőnk közül nem én rejtegetek fegyvert. Kitalálta, hogy Elenánál fegyver volt, de ez még nem jelentett semmit. Egy vadász soha nem fegyvertelen. – A különbség csak az, hogy én meghalok, ha hátba szúrnak, ön viszont nem. Az angyal legyintett, de úgy, mint akinek tetszik a válasz, majd a másik szék felé indult. A szárnyai végét végighúzta a tisztára súrolt padlón, és így aranyport hagyott maga után. Elena biztosra vette, hogy ezt szándékosan csinálta. Az angyalok nem mindig szórtak angyalport. Ha igen, azt az emberek és a vámpírok azonnal összegyűjtötték – egy kis szemcse ebből a fénylő porból többet ért, mint egy tökéletesen csiszolt gyémánt. Ám ha Raphael arra számított, hogy Elena a földre görnyed és bőszen söprögetni kezd, nagyot tévedett. – Ön nem fél engem – szólalt meg. Elena nem volt annyira bolond, hogy hazudni próbáljon neki. – Halálra rémültem. De arra számítok, nem azért hívott ide, hogy lelökjön a tetőről. Az angyal elmosolyodott, mintha a lány valami vicceset mondott volna. – Üljön le, Elena! – A név furcsán hangzott az ő ajkáról. Akár egy varázsige, amellyel a hatalmába keríti a lányt. Úgy, mintha azzal, hogy a nevén nevezte, a befolyása alá is vonta volna. – Úgy van, ahogy mondja, nem szándékozom megölni önt. Ma nem. Elena leereszkedett a székre, háttal a liftnek, és látta, hogy az angyal ódivatúan, udvariasan megvárta, amíg ő helyet foglalt. Ezután ő is leült, a szárnyai kecsesen omlottak le a különleges, angyaloknak tervezett háttámlán. – Hány éves? – csúszott ki Elena száján, mielőtt csírájában elfojthatta volna a kíváncsiskodást. Az angyal felhúzta tökéletesen ívelt szemöldökét. – Hát egy percig sem tudta türtőztetni magát?

26 _____________________________________________

Ez csak egy könnyed megjegyzés volt, de Elena érezte a fémes keménységet a szavai mögött. Ettől végigszaladt a hátán a hideg. – Sokan azt mondanák erre, hogy nem. Elvégre vámpírvadász vagyok. Az angyal szemében olyan sötétség és veszélyek bujkáltak, amilyen egy ember tekintetében sem jelenthetett meg soha sem. – Egy született vadász, nem nevelt fajta. – Így van. – Hány vámpírt fogott már el vagy ölt már meg? – Ön pontosan tudja, hányat. Ezért ülök most itt. Újabb széllökés söpört végig a tetőn, ezúttal elég erős ahhoz, hogy Elena kontyából néhány tincset kiszabadítson, és az arcába fújja. A lány azonban nem mozdult, nem próbálta meg visszafűzni őket. Minden figyelmét az angyalra összpontosította, aki ott ült vele szemben az asztalnál, és úgy nézte őt, mint ahogyan egy nagy ragadozó figyeli a nyulat, amit kinézett magának ebédre. – Mondja el, milyen képességei vannak! – Ez egyértelmű parancs volt. A hangja olyan volt, mint egy csupasz penge, amely veszélyesen susog. Az arkangyalt már nem szórakoztatta Elena jelenléte. Elena akkor sem vette le róla a szemét, ha közben az ujjait a combjába kellett vájnia, hogy türtőztesse magát. – Megérzem a vámpírok szagát, meg tudom különböztetni a falka tagjait egymástól. Ez minden. Haszontalan képesség, hacsak az ember nem megy vámpírvadásznak. Elena számára az a szóösszetétel, hogy pályaválasztás, nem jelentett olyan nagy bonyodalmat. – Mennyi idősnek kell lennie a vámpírnak, hogy megérezze a jelenlétét? Ez elég furcsa kérdés volt, Elenának el kellett gondolkodnia a válaszon. – A legfiatalabb vámpír, akinek a nyomát követtem, kéthónapos volt. Ennél fiatalabbal még nem volt dolgom. A vámpírok általában egyéves koruk előtt nem követnek el semmi gázos dolgot. – Szóval, még nem találkozott ennél fiatalabb vámpírral? 27 _____________________________________________

Elena el sem tudta képzelni, hová akar kilyukadni az angyal ezzel a faggatózással. – Dehogynem, találkoztam már. De nem vadászként. Ön angyal, tudnia kell, hogy az átváltozás után úgy egy hónapig még nem működnek valami jól. – Ez volt az az állapotuk, ami a sok, vámpírokkal kapcsolatos tévhit alapjául szolgált, ezért tartották a vámpírokat sokan önállóan mozgó, de agyatlan zombiknak. Az első hetekben tényleg elég hátborzongatóan néztek ki. A szemeik kimeredtek, de nem voltak maguknál. A bőrük sápadt, izmaik gyengék, nem urai a saját mozdulataiknak. Ezért szerették a vámpírgyűlölő csoportok inkább a fiatal vámpírokat megtámadni. Sokkal könnyebb volt nekik megcsonkítani és megkínozni egy lényt, ami úgy nézett ki, mint egy két lábon járó hulla, mint egy olyat, aki akár a legjobb barátjuk is lehetett volna. Vagy mint Elena esetében, a sógoruk. – Olyan fiatalon még táplálkozni sem tudnak maguk, nemhogy elszökni – fejezte be Elena. – Ennek ellenére el fogunk végezni egy tesztet – jelentette ki az angyal, majd felemelt egy pohár gyümölcslevet a tányérja mellől és ivott. – Egyen! – Nem vagyok éhes. Raphael letette a poharát. – Ha visszautasítja egy arkangyal vendégszeretetét, az olyan sértés, mely vért kíván. Elena nem volt benne biztos, hogy komolyan gondolta-e ezt az angyal, de úgy döntött, hogy ha vérről van szó, az biztosan nem jelenthet jót. – Ettem, mielőtt önhöz jöttem volna. – Ez egyszerűen hazugság volt: egy pohár vizet is csak nagy küzdelem árán tudott leküzdeni. – Akkor igyon! – Ez olyan megkérdőjelezhetetlen parancsként hangzott, hogy Elena úgy érezte, az angyal feltétlen engedelmességet követel tőle. Ettől elpattant benne egy húr. – Különben mi lesz? – csapott le az angyalra. A szél hirtelen elállt, még a felhők is megmerevedtek az égbolton. Elena megérezte a halál leheletét. 28 _____________________________________________

Harmadik fejezet Minden ösztöne azt súgta, sőt ordította a lánynak, hogy kapja elő a csizmájába rejtett kést, sebezze meg az angyalt és tűnjön el onnan, amilyen gyorsan csak lehet. De az igazság az volt, hogy Raphael előbb törte volna el a teste összes csontját, mint hogy ő akár egy métert is megtehetett volna. Pontosan ezt tette egyszer egy vámpírral is, aki elárulta őt. A vámpírt a Times Square közepén találták meg. Még életben volt. Még mindig sikoltani próbált, hogy „ne, Raphael, ne!”, de a hangja már alig érthetően reszelős volt, az állkapcsa néhány ínon lógott az arcáról és a húsa több helyen le volt szaggatva a testéről. Elena akkor éppen egy másik országban volt vadászaton, de a tévében látta a képeket. Tudta, hogy a vámpírt három óra hosszán keresztül hagyták ott agonizálni, mire néhány angyal összeszedte. New Yorkban, sőt az országban mindenki tudta, hogy ott van, de senki sem mert odamenni hozzá, hogy segítsen, mert a homlokán ott virított Raphael jele. Az arkangyal azt akarta, hogy mindenki lássa a 29 _____________________________________________

büntetést, és mindenki emlékezzen arra, ki és mi volt ő. Működött – azóta már csak a neve említése is páni, zsigeri félelmet keltett mindenkiben. De Elena a világon senki előtt sem hunyászkodott meg. Ezt aznap este határozta el, amikor az apja azt mondta neki, essen térdre, és könyörögjön, és akkor talán visszafogadja őt a családba. Azóta, egy évtizede nem állt szóba az apjával. – Óvatosabbnak kellene lennie – törte meg a kínos csendet az angyal. Elena nem lélegzett fel megkönnyebbülten, a levegőben még mindig tapintható volt a feszültség. – Nem szeretek játékokat játszani – válaszolt a lány. – Akkor szeresse meg! – dőlt hátra a székében Raphael. – Nagyon rövid élete lesz, ha mindenkitől őszinteséget vár el. Elena megérezte, hogy a közvetlen veszély egyelőre elmúlt. Erőt vett magán, és ellazította ökölbe szorított kezét. Olyan gyorsan áramlott vissza a vér az ujjaiba, hogy szinte fájt. – Azt nem mondtam, hogy őszinteséget várok el. Az emberek hazudnak. A vámpírok is hazudnak. Még a... – elharapta a mondat végét. – Csak nem fog most elkezdeni tapintatoskodni? – A szórakozó hang visszatért, de mögötte ott volt valami fegyelmezett él, tapinthatóan, akár a borotváé a bőrön. Elena belenézett a tökéletes arcba, és pontosan tudta, hogy életében nem találkozott még az angyalnál halálosabb lénnyel. Ha nincs vele megelégedve, Raphael úgy öli meg, mintha egy legyet passzírozna össze. A lány tudta, jobban teszi, ha ezt észben tartja, még akkor is, ha a tudat nagyon felbőszítette. – Azt mondta, le akar tesztelni? A férfi szárnyai alig észrevehetően megrebbentek, de ez Elena figyelmét rögtön oda vonta. Nem tehetett róla, csodálattal bámulta a szárnyakat. Csodálatos ajándék – repülni. – Nem is annyira teszt, mint inkább egy kísérlet – Raphael a lány válla fölött, a háta mögé pillantott. Elena nem fordult hátra. Nem volt rá szüksége. 30 _____________________________________________

– Egy vámpír áll a hátam mögött. – Biztos benne? – kérdezte Raphael rezzenéstelen arccal. Elena igyekezett ellenállni a késztetésnek, hogy hátraforduljon. – Igen. – Nézze meg! – bólintott Raphael. Elena elgondolkodott egy pillanatra, vajon mi volt rosszabb, hátat fordítani egy kiismerhetetlen és kiszámíthatatlan arkangyalnak, vagy háttal maradni egy ismeretlen vámpírnak. Végül a kíváncsisága győzött. Raphael arcán ugyanis valami érthetetlen elégedettséget látott, és tudni akarta, mi volt ennek az oka. Egész testével oldalra fordult a széken, így a szeme sarkából az angyalt is figyelhette. A másik oldalán pedig meglátta a két lényt, akik eddig a háta mögött álltak. – Jézusom! – Távozhattok – szólt nekik Raphael. A parancs hallatán az egyik, amelyik nagyjából ember formájú volt, riadtan összerezzent. A másik csak megfordult és elcsoszogott, úgy, ahogyan a magafajta állatok szoktak. Elena követte őket a tekintetével, amíg be nem csukták maguk mögött a lift üvegkalitkáját. – Milyen idős volt a... – Itt megakadt, mert azt a lényt még nem hívhatta vámpírnak. De már embernek sem. – Eriket tegnap változtattuk át. – Nem tudtam, hogy ilyen fiatalon már járni is tudnak. – Ezt a megjegyzést Elena azért ejtette el, hogy hideg profinak tűnjön, pedig minden porcikája borzongott a látvány emlékétől. – Kapott egy kis segítséget – válaszolt Raphael, és a hangjából egyértelműen kitűnt, hogy ennél többet nem is fog tőle megtudni Elena. – Bernal egy kicsit öregebb. Elena a gyümölcsléért nyúlt, amit korábban visszautasított, és kortyolt belőle néhányat, hogy lemossa vele a szagot, amely minden pórusába beette magát. Az idősebb vámpírok szaga már nem bántotta így, azoknak – kivéve a kapuban álló vámpírhoz hasonló különlegeseket – egyszerűen csak vámpírszaguk volt, mint ahogy neki pedig emberszaga. De a nagyon fiatalok bűze a rohadó káposzta 31 _____________________________________________

és a rothadó hús szagára emlékeztetett. Mindig háromszor kellett lesikálnia magát, hogy ettől a bűztől megszabaduljon – ezért is kezdte el gyűjteni a tusfürdőket és a parfümöket. Miután először találkozott egy frissen átváltoztatottal, azt hitte, sosem tud megszabadulni a bűze emlékétől. – Nem gondoltam volna, hogy egy vadászt ennyire kihoz a sodrából egy újonnan átváltoztatott látványa – jegyezte meg Raphael. Az arcára furcsa árnyék vetült, Elena csak ekkor vette észre, hogy az angyal kissé megemelte a szárnyait. Nem tudta, hogy ez haragot vagy koncentrációt jelent-e. Letette a poharat. – Nem borultam ki tőle, nem igazán. – Igaz is volt: az undor, amit az első pillanatban érzett, már elmúlt. – Csak a szag zavar. Olyan, mintha egy szőrös réteg ragadt volna a nyelvemre, amitől nem tudok megszabadulni, hiába súrolom. – Valóban ilyen heves érzés? – Az angyal arcán őszinte kíváncsiság tükröződött. Elena megborzongott, és keresni kezdett valamit az asztalon, amivel elvehetné az érzés élét. Raphael egy félbevágott grapefruitot tolt elé, ő pedig mohón beleharapott. – Ühüm. – A citrus savas leve tompította egy kicsit a kínzó bűz érzését. Éppen eléggé ahhoz, hogy a lány tisztán tudjon gondolkozni. – Ha arra kérném, hogy találja meg Eriket, képes lenne rá? Elena megborzongott, amikor eszébe jutott a majdnem halott, élettelen szemek képe. Nem csoda, hogy az emberek sétáló hulláknak tartják a vámpírokat. – Nem. Azt hiszem, ő még túl fiatal. – És Bernalt? – Ő most éppen az épület földszintjén van. – Az újonnan átváltoztatott vámpír szaga olyan bántó volt, átjárta az egész épületet. – Az előcsarnokban. Az aranyvégű tollas szárnyak felemelkedtek és beárnyékolták az egész asztalt, miközben Raphael lassú mozdulatokkal összecsapta néhányszor a tenyerét. – Szép munka, Elena. Nagyon jó!

32 _____________________________________________

A lány felnézett rá a grapefruitról, és – jó későn – ráébredt, hogy éppen most bizonyította be neki, milyen jó, pedig el kellett volna baltáznia az egészet, hogy minél hamarabb megszabaduljon ettől a megbízástól, bármi is volt az. A francba! De így legalább már volt némi sejtése arról, mi lehet a feladata. – Meg kell találnom önnek egy szökevényt? Az angyal egyetlen, könnyed mozdulattal felállt az asztal mellől. – Várjon még! Elena megbűvölten nézte, ahogy Raphael a tető pereméhez sétál. Olyan hihetetlenül fenséges teremtmény volt, hogy már attól is összeszorult a lány szíve, hogy látta, hogyan sétál. Nem számított, hogy tudta: ez csak egy délibáb, hogy a külső mögött az angyal kegyetlen és olyan halálos, mint a kés, amit a lány a combjához szíjazva hordott. Senki, még Elena sem tagadhatta, hogy Raphaelt, az arkangyalt arra teremtették, hogy mindenki csodálja. Hogy imádják. Ez az alapvetően hibás gondolat azonnal kibillentette Elenát bódult állapotából. Kitolta maga alól a széket, és az angyal hátára meredt. Lehet, hogy az belemászott a gondolataiba? Abban a pillanatban Raphael megfordult, és Elena meglátta a szemei kápráztató kékjét. A lány egy pillanatra azt hitte, így válaszolt a fel nem tett kérdésére, ám ekkor az arkangyal elfordult és lelépett a tetőről. Elena felugrott, majd gyorsan vissza is ült. Érezte, hogy elpirul. Látta, hogy Raphael felemelkedik, és a magasba szárnyal. Ott találkozott egy másik angyallal, akit Elena csak ekkor vett észre. Michaela! Raphael női változata, aki olyan gyönyörű, hogy Elena még ilyen nagyon távolról is érezte a szépsége sugárzó erejét. Ekkor döbbent rá, hogy amit lát, az két arkangyal találkozója az égbolt közepén. – Ezt Sara soha nem fogja nekem elhinni – motyogta magában. A figyelmét annyira lekötötte a látvány, hogy egy rövid időre még a fiatal vámpír szagát sem érezte. Látott ő már képeket Michaeláról, de azok meg sem közelítették a valóságot. A női arkangyal bőrének színe a legfinomabb tejcsokoládé árnyalatára hasonlított, a haja vastag, vad és csillogó zuhatagban 33 _____________________________________________

hullott alá egészen a csípőjéig. A teste maga volt a nőiesség: törékeny és gömbölyű egyszerre. A szárnyai finom bronzszínben csillogtak a levegőben. Az arca pedig... – Azta... Michaela arca a megtestesült tökéletesség volt. Elena azt képzelte, a szemeit is látja – mély, képtelenül zöldnek –, de tudta, hogy ezt csak képzelte. Az arkangyalok túl messzire volt tőle ahhoz, hogy ezt láthassa. De ez igazán nem is számított. Michaela arcának látványától nemcsak, hogy megállna a közlekedés, de közben még jó néhányan az előttük guruló kocsiba is hajtanának. Elena homloka ráncokba szaladt. Michaelát csodálta ugyan, de eközben azért tiszta maradt a feje, zavartalanok a gondolatai. Ez pedig azt jelentette, hogy az a kék szemű disznó tényleg belemászott a fejébe! Azt akarhatta, hogy Elena leboruljon és imádja őt? Na, arra aztán várhatott! Senki, még egy arkangyal sem csinálhatott Elenából bábot! Mintha Raphael megértette volna a gondolatait, szólt még néhány szót a másik arkangyalnak, és visszarepült a tetőre. A leszállása ezúttal sokkal látványosabb volt, mint első alkalommal. Elena biztos volt benne, hogy az arkangyal szándékosan megállt a levegőben egy pillanatra, csak hogy megmutathassa neki a szárnyai belsejének mintáját. Olyan volt, mintha valaki egy ecsetet mártott volna aranyporba, és a szárnyak felső szélétől kezdve végigsimított volna rajtuk – az arany csillogás lefelé haladva egyre halványult, míg fehérré nem változott. Minden haragja ellenére Elenának rá kellett ébrednie: ha az ördög – vagy akár egy arkangyal is – szárnyakat ajánlott volna neki, ő azonnal eladta volna azokért a lelkét. Csakhogy az angyalok nem teremtettek angyalokat, csak vérszívó vámpírokat. Azt, hogy honnan jöttek az angyalok, senki sem tudta. Elena arra gondolt, angyal szülőktől származnak, bár most, hogy belegondolt, még soha nem látott gyermek angyalokat. A gondolatai újra elkalandoztak. Nézte, ahogy Raphael felé lépdel, könnyed és lendületes mozgással. A látvány olyan csábító volt, olyan... 34 _____________________________________________

Olyan erővel pattant fel, hogy a szék csörömpölve dőlt hátra a padlóra. – Szállj! Ki! A! Fejemből! Raphael megtorpant. – Szándékodban áll használni is azt a kést? – Kemény és jéghideg hangon szólalt meg. Elena vérszagot érzett. Ráébredt, hogy ez a saját vérének a szaga. Lenézett és meglátta, hogy az élét markolja annak a késnek, amit ösztönös mozdulattal rántott elő a bokájára szíjazott tokból. Ilyen hibát még soha azelőtt nem követett el. Az angyal kényszerítette rá, hogy megsebezze magát. Meg akarta mutatni, hogy számára Elena csak egy játékszer, amivel azt tesz, amit csak kedve tartja. A lány viszont ahelyett, hogy ellenállt volna, csak még keményebben rászorított a pengére. – Ha azt akarod, hogy neked dolgozzam, rendben van. De azt nem hagyom, hogy manipuláljanak! Az angyal csak a lány ökölbe szorított kezéből szivárgó vérre nézett. Egy szóval sem kellett válaszolnia. – Lehet, hogy képes vagy irányítani engem – válaszolt Elena a szótlan gúnyolódásra –, de ha ezzel el tudtad volna érni azt, amit tőlem kérsz, nem kellett volna megrendezned ezt a kis színjátékot, és nem kellett volna felbérelned engem. De neked rám van szükséged, Elena Deveraux-ra, és nem a vámpír alattvalóid egyikére. Elena ökölbe szorított kezébe éles fájdalom hasított, amikor Raphael kinyittatta vele a tenyerét. A kés a földre hullott, a csörrenését tompította az alatta felgyülemlett vérpocsolya. A lány nem mozdult, nem próbálta meg elállítani a vérzést. Amikor pedig Raphael közelebb lépett hozzá és alig harminc centire megállt tőle, nem hátrált meg előle. – Azt hiszed, hogy sarokba szorítottál? Az ég gyönyörű kéken ragyogott, egy felhő sem volt látható, de Elena körül hirtelen viharos szél kerekedett és kitépte a kontyból minden hajtincsét. – Nem – válaszolt, és hagyta, hogy az angyal tiszta, erős tengerillata átjárja és elnyomja a fiatal vámpír bűzét, amit még 35 _____________________________________________

mindig a nyelvén érzett. – Kész vagyok megfordulni és elmenni innen úgy, hogy hátra sem nézek. Az előleget, amit a Céhnek fizetett, természetesen visszaküldöm. – Ez – szólt az angyal, miközben az asztalról felemelt egy szalvétát és átkötötte vele a lány sérült kezét – szóba sem jöhet. Elenát annyira meglepte ez a gesztus, hogy lazán összecsukta a tenyerét, így segített az angyalnak elállítani a vérzést. – Miért nem? – Mert azt akarom, hogy ezt te végezd el – válaszolt, mintha ez elég ok lett volna rá. És mivel ő arkangyal, ez valóban az volt. – Mi a feladat? Fel kell kutatni valakit és visszahozni? – Igen. A lány megkönnyebbült, úgy érezte, mintha az eső, amit közeledni érzett, máris kimosta volna belőle az aggodalmat. Pedig nem is az esőt érezte – a víz friss illata az angyalból áradt. – Akkor nem is lesz szükségem másra, mint egy ruhadarabra, amit a vámpír nemrégen hordott. Ha van egy általános tartózkodási helye, az még jobb, de ha nincs, ráállítom a Céh számítógépzsenijeit, hogy figyeljék a tömegközlekedési kamerákat, bankszámlákat, és a többit. Én pedig terepen kezdek vadászni. Az agya azonnal munka üzemmódba kapcsolt, összegyűjtötte és mérlegelte a lehetőségeket. – Félreértettél, Elena. Nem egy vámpírt kell megtalálnod. A lány megtorpant. – Azt kéred, hogy egy embert kerítsek elő? Persze, az is megy, de ez ügyben én semmi olyat nem tudok, amire egy jó magánnyomozó ne lenne képes. – Gondolkozz még! Ha nem vámpír, és nem is ember, akkor egy valami lehet csak. – Egy angyalt? – suttogta. – Ne! – Nem – bólintott Raphael. Elena ismét nagy megkönnyebbülést érzett. Ez addig tartott, amíg Raphael azt nem mondta: – Egy arkangyalt. Elena rámeredt. – Ugye, csak viccelsz? 36 _____________________________________________

Raphael arccsontjai élesen kiugrottak a napbarnított bőre simasága alatt. – Nem. A Tízek Tanácsa nem szokott viccelni. A lány gyomra összeszorult, amikor meghallotta az arkangyalok tanácsának nevét. Ha Raphael hűen tükrözte a többiek hatalmát élet és halál felett, hát ő nem vágyott a tiszteletre méltó testület elé kerülni. – Miért vadászol egy arkangyalra? – Ezt szükségtelen megtudnod. – A kijelentés véglegesnek tűnt. – Azt viszont nem, hogy ha sikerrel jársz, több pénzt kapsz, mint amennyit életedben el tudsz költeni. Elena a kezére tekert, véráztatta szalvétára pillantott. – És ha kudarcot vallok? – Ne tedd, Elena! – Az angyal szemei szelídek voltak, de az arca olyan dolgokat sugallt, amelyeket jobb volt kimondatlanul hagyni. – Felkeltetted az érdeklődésemet magad iránt, gyűlölném, ha meg kellene büntetnem téged. Elenának a Times Square-en fekvő vámpír képe jutott eszébe, azé a törött húskupacé, ami valaha egy vámpír volt. Ilyen volt, amikor Raphael megbüntetett valakit.

37 _____________________________________________

Negyedik fejezet Elena a Central Parkban ücsörgött, és a tóban úszkáló kacsákat bámulta. Azért jött ide, hogy összeszedje a gondolatait, de eddig nem járt sok sikerrel. Csak arra tudott gondolni, vajon a kacsák álmodnake. Valószínűleg nem, gondolta. Ugyan miről álmodna egy kacsa? Szép, nagy kenyérdarabokról, meg arról, hogyan repül el oda, ahová menni akar? Bár Elenának gőze sem volt, hová akarhat menni egy kacsa. Repülni. A lélegzete is elakadt, amikor az emlékezetébe tolultak a képek: csodaszép, aranyló szárnyak, erőt sugárzó, kék szemek, az angyalpor csillogása. A tenyerével megdörzsölte a szemét, hogy megszabaduljon az emlékképektől. Nem ment. Olyan volt ez, mintha Raphael valami rohadt, tudatalatti parancsot táplált volna az agyába, hogy az csak ontsa a képeket, amikre a lány nem is akart emlékezni. Ezt persze könnyen el tudta volna képzelni az angyalról, de Raphaelnek nem volt elég ideje, hogy ennyire mélyen belemásszon a fejébe. Elena egy perccel azután, hogy az 38 _____________________________________________

angyal azt mondta neki, ne valljon kudarcot, le is lépett. Furcsa volt, de Raphael hagyta elmenni. A kacsák veszekedni kezdtek, mérgesen hápogtak egymásra, és a víz alá dugdosták a fejüket. Te jó ég, még a kacsák sem voltak képesek nyugton maradni! Hogy gondolkodhatott volna nyugodtan Elena ilyen zajban?! Felsóhajtott, hátradőlt a padon, és az égre nézett. Az meg Raphael kék szemeire emlékeztette. Mérgesen fújt egyet. Az ég színe körülbelül annyira hasonlított az angyal szemeinek gyötrően kék színére, mint egy cirkóniakő a gyémántra. De azért szép volt az is. Ha elég sokáig mered az égre, gondolta Elena, talán kiveri a fejéből az angyalszárnyak képét, ami újra és újra felidéződött a szemei előtt. Mint például akkor éppen. Maga előtt látta, a kék eget fehér és aranyszínbe vonták. Elena hunyorgott és igyekezett keresztülnézni a képzeletbeli képen. De csak tökéletes aranyvégű, fehér tollakat látott. A szíve hevesen kezdett verni a mellkasában, de már nem volt elég ereje ahhoz, hogy meglepődjön. – Követtél. – Úgy tűnt, egy kis magányra volt szükséged. – Megtennéd, hogy behúzod a szárnyad? – kérte udvariasan. – Takarod a kilátást. A szárnyak lágy surranással eltűntek a szeme elől. Elena tudta, hogy ezt a hangot már semmi máshoz nem fogja kötni, csak a szárnyakhoz. Raphael szárnyaihoz. – Miért nem nézel rám, Elena? – Mert ha rád nézek – meredt továbbra is az égre a lány –, minden összezavarodik. Férfias kuncogást hallott. Mély volt, erős... és a gondolataiból jött. – Pedig semmit sem nyersz azzal, ha nem nézel rám. – Nem is bíztam benne komolyan – válaszolt, a harag sötéten tolult fel a gyomrában. – Te ettől indulsz be? Ha arra kényszeríted a nőket, hogy a lábaid elé vessék magukat, és imádjanak? Csend. Aztán csak a nyíló és összecsapódó szárnyak hangja. 39 _____________________________________________

– Vakmerően játszol az életeddel. Elena ekkor összeszedte magát, és felnézett rá. Az angyal a víz partján állt, felé fordulva. A lehetetlenül kék szemei most éjsötétek voltak. – Na és? Én úgyis meghalok egyszer. Különben is, te magad mondtad, a kis elmejátékaiddal azt csinálsz velem, amit akarsz. Gondolom, ez még a legkisebb a trükkjeid közül. Nem igaz? Raphael előkelően bólintott. A nap fényével a háta mögött gyönyörű szépnek látszott. Egy sötét istennek. És Elena tudta, hogy ez a saját gondolata volt. Mert az, ami annyira taszította az angyalban, egyszerre ellenállhatatlanul vonzotta is. Az erő. Ez egy olyan férfi volt, akit nem kaphatott meg könnyen – még ha megpróbálta volna, akkor sem. A lelke forrongó, nőies része ezt a fajta erőt nagyon is értékelte, még akkor is, ha ez közben dühítette is. – Szóval ha te képes vagy minderre, mit tudhat az a másik arkangyal? – A lány elfordult az angyal arcának érzékien vonzó látványától, és a kacsákat kezdte nézni. – Az az érzésem, darált húst csinál belőlem, mielőtt harminc méternél közelebb érnék hozzá. – Vigyázunk rád. – Én egyedül dolgozom. – Ezúttal nem. – A hangja acélos volt. – Urram nagy előszeretettel okoz fájdalmat bárkinek. Sade márki az ő tanítványa volt. Elena nem akarta kimutatni, mennyire kikészült ettől. – Szóval szereti a perverz szexjátékokat? – Így is fogalmazhatunk. – Az angyal valahogyan ebbe az egyetlen megjegyzésbe belesűrített vért, kínt és rettegést. Az érzés beleette magát Elena bőrébe, és émelyítően a nyaka köré csavarodott. – Hagyd abba! – csattant fel Elena, és a férfi szemébe nézett. – Bocsáss meg! – A szája széle alig észrevehetően felszaladt. – Érzékenyebb vagy, mint gondoltam. Ezt Elena egy percig sem hitte el neki. – Urram? Mesélj még róla! – Nem sokat tudott erről az arkangyalról, csak annyit, hogy Európa egy részén uralkodott. – Ő a préda – szólt az angyal. Az arca megkeményedett, a szemei majdnem teljesen feketévé színeződtek, az arckifejezése olyan lett, 40 _____________________________________________

mint egy antik, görög szoboré: zárkózott és kifürkészhetetlen. – Ennél többet nem kell róla tudnod. – Így nem tudok dolgozni – állt fel Elena, de arra vigyázott, hogy megtartsa a köztük lévő távolságot. – Én azért vagyok ilyen jó, mert az üldözött helyébe képzelem magam. Előre tudom, hová fog menni, mit fog csinálni, kivel fog találkozni. – Ezúttal csak hagyatkozz a veled született képességeidre! – Még ha követni is tudnám az arkangyalok illatát – amit nem tudott –, ez akkor sem megy varázsütésre. Szükségem van egy kiindulópontra. Ha ilyet nem tudsz adni, a személyiségéből, a viselkedésmintájából kell dolgoznom. Az angyal elindult felé, és veszélyesen csökkentette a távolságot, amit a lány védekezés gyanánt tartani akart. – Urram viselkedését nem lehet előre kitalálni. Még nem. Várnunk kell. – Ugyan mire? – A vérre. Ettől az egyetlen szótól végigszaladt a hideg Elena hátán. – Mit csinált? – kérdezte. Raphael felemelte az ujját, és végigsimított vele a lány állán. Elena összerándult. Nem mintha fájt volna, amit az angyal tett – éppen ellenkezőleg. Az álla, ahol megérintette őt az angyal... Olyan volt, mintha az állán keresztül egyenesen a legtitkosabb női pontjaira tapintott volna. Elég volt egy érintés, és Elena zavarba ejtően nedves lett. De nem akart meghátrálni, nem húzódott el az angyaltól. – Mit – ismételte nyomatékosan – csinált Urram? Az angyal ujja lecsúszott az állátói és leheletfinoman végigszaladt a lány nyakán – ettől majdnem fájó, nem kívánt kéj öntötte el a lányt. – Semmi olyasmit, amiről tudnod kellene. Semmi olyasmit, ami segítene a vadászatban. Elena erőt vett magán, és felemelte a kezét, hogy ellökje az angyalét, miközben tudta jól, hogy ez csak akkor sikerülhet, ha az hagyja is. Ez a tudat pedig szörnyen dühítette. – Befejezted az érzéki kis játékaidat? – kérdezte sértő éllel a hangjában. 41 _____________________________________________

Az arkangyal mosolya ezúttal csak egy leheletnyi rebbenés volt az arcán, miközben a szeme feketéből olyan színű lett, mint a kobalt. Élő. Perzselő. – Nem tettem én semmit az elméddel, Elena. Ezúttal nem. A franc! *** Biztosan hazudott. Hát persze, hogy hazudott. Elena megkönnyebbült sóhajjal a kanapéjára rogyott, miután erre a következtetésre jutott. Annyira azért nem lehetett hülye, hogy egy arkangyalhoz vonzódjon! Maradt hát a másik lehetőség: Raphael igenis belemászott az agyába, és az, hogy ezt letagadta, csak egy újabb húzás volt arra, hogy összezavarja őt. Egy idegesítő, kis hang a fejében azonban egyre csak azt hajtogatta, hogy ez a fajta manipuláció nem illett abba a képbe, amit Raphaelről összeállított. A tetőn az arkangyal nem csinált titkot abból, hogy belemászott a fejébe. Ő nem alacsonyodna le ahhoz, hogy hazudjon. – Ugyan – feleselt Elena a fejében lévő hanggal. – Amit Raphaelről tudok, azzal egy gyűszűt sem lehetne megtölteni. Évszázadokon keresztül manipulálta ő a halandókat. Ebben biztosan nagyon jó. Nem, nem is csak jó, profi. És Elena most egy ilyen kezei közé került. Hacsak az angyal meg nem gondolta magát azóta, hogy a lány hazavonszolta a fenekét a kacsaúsztatótól. Elena ettől a lehetőségtől egy kicsit felderült. Felvette a dohányzóasztalán álló laptopját, bekapcsolta és csatlakozott a wifi hálózatára. Belépett a céhes fiókjába. Az átutalásai között volt egy új tranzakció. – Túl sok a nulla – szaladt ki a száján. Újraszámolta őket. – Még mindig túl sok. Annyi, hogy emellett az összeg mellett Ebose úr nagylelkű fizetése jelentéktelen aprópénznek tűnt. Elena tenyere hirtelen nyirkos lett. A lány nyelt egyet, és lejjebb görgette az oldalt. Az átutalás a „Arkangyal-torony, Manhattan” 42 _____________________________________________

címről jött. Ezt már kitalálta. Hát persze, hogy onnan jött. De most, hogy fekete-fehéren, leírva látta, rádöbbent: az üzletet megkötötték. Mostantól hivatalosan is Raphaelnek dolgozott. Neki, és csak neki. A személyi státusza is megváltozott: elérhetőről határozatlan időre szerződtetett lett. Becsukta a számítógépét, és az ablakon át a toronyra meredt. El sem tudta hinni, hogy aznap reggel ott állt a felhőkarcoló tetején. El sem tudta hinni, hogy volt mersze ellentmondani egy arkangyalnak. De legfőképpen az nem fért a fejébe, amivel Raphael megbízta őt. Úgy érezte, ezernyi apró kis élőlény rohangál a gyomrában, hányingert és pánikot kelt... és valami ismeretlen, furcsa, bizsergő érzést is. Az ilyen munkák tettek egy-egy vadászt legendássá. Persze, ahhoz, hogy valakiből legenda legyen, általában előbb meg kell halnia. A telefon megcsörrent, és szerencsére elvágta ezt a gondolatfonalat. – Mi az? – szólt a kagylóba Elena. – Neked is szép napot, drágám! – hallatszott a vonal túlsó végéről Sara vidám hangja. Elenát persze nem tudta átverni. Sara nem azért lett a Céh igazgatója, mert annyira együtt érzett az emberekkel. Az acélidegei és az elszánása miatt már sokkal inkább. – Nem mondhatok neked semmit – igyekezett rövidre zárni a témát Elena. – El se kezdj kérdezősködni! – Ugyan, Ellie, tudod, hogy tudok titkot tartani. – Nem lehet. Ha elmondom, meghalsz. – Ezt Raphael nagyon is egyértelműen értésére adta, mielőtt elváltak a Central Parkban. Ha erről bárkinek beszélsz, legyen az férfi, nő vagy gyermek, ki fogjuk őt végezni. Kivétel nincs. Sara horkantott egyet. – Ne dramatizáld már túl a dolgot, én... – Tudta, hogy kérdezősködni fogsz – vágott a barátnője szavába Elena, és eszébe jutott, mit mondott még neki a parkban New York arkangyala a maga megtévesztően könnyed hangján. Egy bársonyba tekert penge, ez volt a mondatai mögött. 43 _____________________________________________

– Ugyan mit? – Ha neked elmondom, nemcsak téged és Deacont öl meg, de Zoet is. A düh, amely a vonal túlvégén Sarából kirobbant, az anyai védelmi ösztön tiszta megnyilvánulása volt. – A rohadt szemét! – Egyetértek. Sara még néhány hosszú másodpercig fortyogott, úgy tűnt, hiába is próbálkozna vele szót érteni Elena. – Ez a fenyegetés viszont biztosan azt jelenti, hogy nagy dologról van szó – jegyezte meg végül Sara. – Láttad az előleget? – Hát hogy a fenébe ne láttam volna! Először azt hittem, a könyvelőnk tolt el valamit, és az egész összeget a Céh számlájára tette, nemcsak a százalékunkat! – Fújt egy nagyot. – Babám, ez aztán nem kis pénz! – Nekem nem kell. – Elszorult a torka. Meg akarta osztani Sarával, vagy akár azzal az idióta Ransommal, mennyire felfoghatatlan ez a megbízás, de nem tehette. Tehetetlenségében teljes erejéből ökölbe szorította a kezét. – Ez nem éri meg. Máris elválasztott a legjobb barátaimtól. – Próbálkozzon csak nyugodtan! – válaszolt megnyugtatóan Sara. – Nem mondhatod el nekem a részleteket? Nagy ügy! Előbb-utóbb úgyis rájövök. Van néhány ötletem. Elena hátán izgatott bizsergés futott végig. – Tényleg? – Gyilkos vámpír? – Sara egy pillanatig várt. – Oké, nem mondhatod meg. De komolyan, mi más lehetne?! Elena lelkesedése gyorsan tova is tűnt. – Emlékszel arra, amelyik ámokfutásba kezdett? – folytatta Sara. – Volt néhány ilyen – válaszolt könnyed hangon Elena, bár a vére hirtelen megfagyott az ereiben. – Húsz éve – pontosította Sara. – A céhes kurzuson tanultunk róla. Nem húsz, gondolta Elena. Tizennyolc.

44 _____________________________________________

– Slater Patalis? – A név úgy bukott ki belőle, mint egy rémálom emléke. Egy olyan szörnyűségé, amelyet soha, senkivel sem osztott meg, még azzal sem, akinek egyébként minden titkát elárulta. Erőt kellett vennie magán, még mielőtt Sara antennái jelet fogtak volna, feltette hát az erőltetett kérdést. – Hány embert is ölt az meg végül? – Az áldozatok száma hivatalosan ötvenkettő – válaszolt zordan Sara. – Nem hivatalosan úgy gondoljuk, sokkal több volt ennél. Elena halk ropogást hallott a vonal másik végéről. Szinte látta maga előtt, ahogyan Sara hátradől abban a hatalmas vezetői bőrszékben, amelyet úgy dédelgetett, mint a második gyermekét. – Most, hogy Céhigazgató lettem, hozzáférek az összes szupertitkos cucchoz. – Akarsz beszélni róla? – Elena elkeseredetten kapaszkodott a beszélgetés fonalába, a jelenbe, hogy elnyomja a megváltoztathatatlan múlt emlékeinek visítását. – Hm... Miért is ne? Elvégre már csak hivatalosan nem vagy a helyettesem, gyakorlatilag mindenképpen. – Eh! – fintorodott el Elena. – Köszi, de az irodai munkából nem kérek. Sara halkan felnevetett. – Majd rájössz! Na szóval, a hivatalos magyarázat szerint Slater Patalisnak volt valami mentális betegsége, még mielőtt átváltoztatták, és ezt sikerült eltitkolnia. – Valami komoly antiszociális személyiségzavar. – Eddig Elena azt hitte, minden piszkos részletet tud a közelmúlt egyik leghíresebb gyilkos vámpírjának életéről és tetteiről. – Gyermekkori bántalmazás és állatkínzás jelei. Egyértelmű sorozatgyilkos profil. – Túl egyértelmű – vágta rá Sara. – Az egész egy nagy baromság, a Céh találta ki a Tízek Tanácsának nyomására. Egy pillanatra Elenának rettentő képzete támadt. Az jutott eszébe, hogy Slater Patalis nem is halott, hogy a Tízek Tanácsa valami sötét okból életben tartotta. Gyorsan visszarántotta magát a valóságba: látta videón a boncolást, sőt később beszökött a raktárba, és megkereste Slater vérmintáját. Amikor kezébe vette a fiolát, az érzékei rögtön reagáltak. 45 _____________________________________________

Vámpír, súgta neki a vér, vámpír. Amikor pedig kinyitotta az üvegcsét, hallotta Slater Patalis senkiével össze nem téveszthető, hipnotikus hangját. Gyere ide, kicsi vadász! Kóstolj bele! Ráharapott az alsó ajkára, hogy kiserkent a vére. Erővel elkergette magától ezeket az emlékeket. Legalábbis addig, amíg rémálmaiban vissza nem tértek. – Elmondod, mi az igazság? – kérdezte Sarától. – Slater egészséges volt, amikor az átváltoztatásra jelentkezett – válaszolta barátnője. – Tudod, milyen fanatikusan ellenőrzik az angyalok a továbbjutó jelentkezőket. Tesztelték, analizálták, jóformán fel is nyitották a fejét a sok vizsgálattal. Az a pasas patyolat tiszta volt, testben és lélekben egyaránt. – Ezek szerint a rémhírek – nyíltak tágra Elena szemei –, amiket csak városi legendáknak tartottunk, igazak? Ha igaz, amit mondasz... – .. .az azt jelenti, hogy az átváltozásnak lehet egy nagyon súlyos mellékhatása is. A jelentkezők egy icike-picike részének az agyát helyrehozhatatlanul összekutyulják, és szörnyeteget alkotnak. Bármilyen más vonatkozásban furcsa lett volna a vámpírokat emberi lényeknek nevezni, de Elena értette, mit akart ezzel mondani Sara. Ha objektíven nézte a dolgot, be kellett látnia, hogy a vámpírok igenis részei voltak az emberiségnek. Elena a saját családjában is látta, hogy a vámpírok párosodtak, sőt utódokat is nemzettek az emberekkel. A megtermékenyítés nem ment könnyen, de nem volt lehetetlen sem. A halandó gyermekek pedig – bár néha vérszegények voltak, és az ezzel járó betegségekben szenvedtek – ettől eltekintve normálisak voltak. Márpedig a biológia egyik alapszabálya: ha nemzőképes utódot tud létrehozni, akkor az a két állat majdnem biztosan egy fajba tartozik. Ez nem vonatkozott a Raphael-félékre. Az angyalok ugyan egy csomó rajongót vonzottak, főként vámpírokat, de egy-egy csábító embert is bevettek a bandába. De a rengeteg bujálkodás ellenére Elena még sohasem hallott olyan esetről, amikor embernek és angyalnak, vagy akár vámpírnak és angyalnak született volna közös

46 _____________________________________________

utódja. Az is lehet, hogy az angyalok nem nemzettek utódokat. Lehet, hogy a vámpírokat tekintették azoknak. Vért adnak az anyatej helyett, halhatatlanságot az anyai szeretet helyett. Milyen kicsavart gyerekkor ez! Igaz, ugyan mit tudott Elena a gyerekkorról?! – Sara, korlátlan hozzáférésre lesz szükségem a Céh összes számítógépéhez és adatához. – Csak az igazgatónak van korlátlan hozzáférése. – Elena meghallotta Sara hangjában az ismerős Haziz-féle élt. – Ígérd meg nekem, hogy gondolkodsz az igazgatóhelyettesi poszton, és akkor megkapod a jogosultságot! – Nem akarok neked hazudni – válaszolt Elena. – Tudod, hogy megőrülnék egy íróasztal mögött! – Régen én is ezt gondoltam, és most úgy érzem magam itt, mint hal a vízben. – Hidegen és sikamlósan? – Oké, ott a pont! Csak mondd, hogy megfontolod! – Van ám egy alapvető különbség köztem és közted, igazgató asszony. – Az utolsó szót erősen megnyomta. – Keress egy helyettest a házas vadászok között, és ne fecséreld ezt a lehetőséget rám! Sóhaj. – Csak azért, mert szingli vagy, még nem akarom, hogy kint legyél a tűzvonalban. A legjobb barátnőm vagy, és csak éppen vér szerint nem a testvérem. Elena szemében könny gyűlt. – Dettó. – Miután a saját családja kitagadta, Sara volt az, aki ott volt, amikor Elenának szüksége volt valakire. A kettőjük között lévő kötelék elszakíthatatlan volt. – De tudod, hogy én nem bírnám ki, hogy biztonságban legyek. Én annak születtem, ami most vagyok. Vadásznak. Nyomkövetőnek. Magányosnak. – Mi a fenének vitázom én veled?! – Elena látta maga előtt, ahogyan Sara gyorsan megrázza a fejét. – Már kódolom is az új jogosultságodat.

47 _____________________________________________

Elena ezt imádta a Céhben. Itt nem volt fölösleges papírmunka. Minden vadász választott magának egy vezetőt, akiben megbízott, és akinek a döntéseit attól fogva elfogadta. Nem voltak megbeszélések, nem voltak jelentések, nem volt semmi ilyen hülyeség. – Köszi. – Hoppá! – Gyors gépelés hangja. – Van egy olyan érzésem, hogy néhány magas biztonsági szintű fájl hozzáféréseit titokban monitorozzák. – Kicsodák? – kérdezte Elena, de már tudta is a választ. – Milyen jogon? – Ugyanazon a jogon, amelyiken felbérlik a vadászaimat, anélkül, hogy elmondanák, mi a szar folyik itt. De én azért vállaltam el ezt az igazgatói melót, hogy gondoskodhassak a vadászaim biztonságáról. És ez a Raphael is meg fogja tudni, hogy... – Ne csináld! – kiáltott rá Elena. – Kérlek, Sara, ne keresd meg őt! Az egyetlen ok, amiért én még életben vagyok, az az, hogy szüksége van rám. Ha ez nem lenne, ma egy kellemes délutánt tölthettél volna a hullaházban, és azonosíthattad volna a holttestemet! – Már ha marad mit azonosítani. – A fenébe, Ellie, én megesküdtem, hogy megvédem a vadászaimat, és ezt nem fogom megszegni csak azért, mert Raphael egy rémisztő kis... – Akkor szegd meg Zoe kedvéért! – vágott a szavába Elena. – Vagy azt akarod, hogy a lányod anya nélkül nőjön fel? – Te kurva! – Sara már inkább morgott, mint beszélt. – Ha nem szeretnélek ennyire, most odamennék, és jól kiverném belőled ezt a rohadt érzelmi zsarolósdit. – Ígérd meg ezt nekem, Sara! – Elena annyira szorította a kagylót, hogy már fájt a keze. – Ez lesz életem legbonyolultabb vadászata, nem akarok még érted is aggódni. Ígérd meg! Hosszú, hosszú szünet. – Megígérem, hogy nem keresem fel Raphaelt, hacsak nem vagy halálos veszélyben. Ennél többet nem csikarsz ki belőlem.

48 _____________________________________________

– Ez elég lesz – bólintott Elena. Már csak arról kellett gondoskodnia, hogy Sara ne tudja meg: ez a vadászat maga a halálos veszély. Egyetlen rossz lépés, és Elena P. Deveraux-nak vége. Valami csipogott. – Másik bejövő hívás – mondta Sara. – Valószínűleg Ash. Amikor utoljára hallott róla, Ash, azaz, Ashwini, becenevén Ashblade Louisianában üldözött egy tenyérbe mászó modorú vámpírt, aki sportot űzött abból, hogy felbosszantsa az angyalokat, aztán pedig macska-egér játékot játsszon Ashsel. – Mi van a csajjal? Még mindig a krokodilos mocsarakban mászkál? – Már nem. Az a cajun vámpír úgy döntött, tesz egy európai körutat – horkantott Sara cseppet sem nőiesen. – Szerintem egyszer annyira fel fogja bosszantani Asht, hogy egy nyilvános téren találja majd magát egy oszlophoz kötve, meztelenül, leöntve mézzel, egy „Harapj meg!” felirattal a nyakában. – Kérek tiszteletjegyet! – válaszolt Elena. Sara még nevetett, amikor letette a telefont. Megdörzsölte a szemét, és úgy döntött, ideje lesz munkához látni. Ebből a vadászatból már úgysem tudta kivonni magát, úgyhogy akár meg is próbálhatta élve megúszni. Kigombolta az ingét, a fekete szövetnadrágját farmerre cserélte, és a haját szedett-vedett lófarokba fogta, majd másodszor is kinyitotta a számítógépét. Mivel nem rajongott az ötletért, hogy a Tízek Tanácsa megfigyeli, mit csinál – még akkor sem, ha ők voltak a megbízói –, inkább nem a Céh adatbázisában kezdett keresgélni, hanem nyitott egy internet böngészőt, és a keresőbe beírta: Urram.

49 _____________________________________________

Ötödik fejezet Raphael becsukta maga mögött az ajtót, és végigsétált a hatalmas, föld alatti könyvtártermen, amely egy bájos nyaraló alatt húzódott Martha’s Vineyardon. A kandallóban égett a tűz, ez volt az egyetlen fényforrás a szobában – a fali tartókban égő gyertyákon kívül, melyek több árnyékot adtak, mint világosságot. A teremben érezni lehetett az időt, a múltat, a bizonyságot, hogy ez a hely hosszabb ideje ott volt már, mint a ház felette. – Megtörtént – jelentette be, és leült a tűz előtt félkörben álló karosszékek egyikére. Számára túl meleg volt ugyan, de némelyik testvére melegebb helyről érkezett, ők már érezték az ősz ígéretét a csontjaikban. – Beszélj – szólt Charisemnon –, szólj nekünk a vadászról! Raphael hátradőlt a székében, és végignézett a társain. A Tízek Tanácsa összeült. De nem volt teljes. – Be kell töltenünk Urram helyét – szólt.

50 _____________________________________________

– Még nem! Addig nem, míg... – Michaela hangja elcsuklott, a tekintete gyötrött volt. – Valóban szükséges vadásznunk rá? Neha Michaela vállára tette a kezét. – Tudod jól, hogy nincs más választásunk. Nem tűrhetjük, hogy szabad folyást engedjen új vágyainak, és étvágyát csillapítsa. Ha az emberek rájönnének... – A fejét csóválta. Szemében hatalmas tudás tükröződött. – Szörnyetegeknek tartanának bennünket és rettegnének tőlünk. – Máris ezt teszik – jegyezte meg Elijah. – Ahhoz, hogy uralkodjunk, egy kissé mindannyiunknak szörnyeteggé kellett válnunk. Raphael egyetértett vele. Elijah volt az egyik legidősebb közöttük, más-más formában, de már egy évezrede uralkodott a Földön. A szemében azonban mégsem volt nyoma a közönynek vagy unalomnak. Talán azért, mert neki volt valamije, ami a többiek életéből hiányzott: egy szerelmese, kinek hűsége megkérdőjelezhetetlen volt. Elijah és Hannah már több mint kilencszáz éve együtt voltak. – Nagy a különbség – mutatott rá Zhou Lijuan – aközött, hogy félnek téged, vagy félnek tőled. Raphael nem volt meggyőződve arról, hogy egyáltalán létezett ilyen különbség. Azt is tudta azonban, hogy Lijuan más időben élt, mint ő. Ha Elijah idős volt, Lijuan egyenesen ősinek számított. Ázsiában uralkodott, hatalmát pedig egy matriarchális rendszer erősítette, amelyben az anyák kitörölhetetlenül belenevelték az ő tiszteletét a gyermekeikbe, már ősidők óta. Lijuan személye tehát jóformán átszőtte szülőföldje, Kína és a környező területek földjét, vizeit és levegőjét. Az emberek suttogva mesélték a róla szóló történeteket, és félistenként tekintettek rá. Ehhez képest Raphael csak egy szempillantásnyi ideje, ötszáz éve uralkodott. Ez azonban még előnyére is válhatott. Lijuannal ellentétben ő nem emelkedett olyan magasra, hogy már ne értette volna meg a halandókat. Már azelőtt, hogy angyalból arkangyallá változott volna, inkább az élet kuszaságát választotta, mint saját fajtájának elegáns békéjét. Most a világ egyik 51 _____________________________________________

legnyüzsgőbb városában élt, és – a tudtuk nélkül – sokszor figyelte a lakóit. Mint ahogy aznap Elena Deveraux-t is. – Semmi szükség tárgyalnunk a titoktartásról – törte meg Michaela halk szipogását. – Senki nem tudhatja meg, mi lett Urrammal. Ez így volt, mióta létezünk. A körben mindenki rábólintott erre, még Michaela is letörölte a könnyeit, és hátradőlt a székében. A szemei tiszták voltak, az arca pirospozsgás. Michaela gyönyörű volt, még az angyalok között is kitűnt a szépsége. Nem is szenvedett soha hiányt szeretőkben és rajongásban. Most éppen Raphael tekintetébe mélyedt, és a szemeiben olyan érzéki kérdés csillant, amelyre a férfi inkább nem válaszolt. Úgy. Tehát Michaela nem Urramot siratja, inkább saját magát. Ez sokkal jobban illett a személyiségéhez. – A vadász egy nő – szólalt meg Michaela különös éllel a hangjában. – Ezért választottad őt? – Nem. – Raphael elgondolkodott, vajon figyelmeztetnie kell-e Elenát erre az új veszélyre. Michaela Urram szeretője volt az elmúlt fél évszázadban. Ez szokatlanul hosszú elkötelezettség olyasvalakitől, mint ez a csapodár arkangyal. – Azért választottam, mert olyasmit is megérez, amit más senki. – Miért várunk hát? – kérdezte Titus. Lágy hangja egyáltalán nem illett csillogó, nagy, izmos testéhez. Úgy tűnt, mintha borostyánból faragták volna – éppen olyan durván, mint a sziklákat a hegyi erődítmény körül, melyet otthonának nevezett. – Azért – válaszolt halkan Raphael –, mert Urram még nem tette meg a végső lépést. Hirtelen csend lett. – Biztosan tudod? – kérdezte Favashi lágyan és lassan. – Ő volt a legfiatalabb közöttük, ő értette meg a legjobban az embereket. Szívét és lelkét még nem érintette meg az idő. – Ne remélj túl korán – vágott a szavába a maga durva módján Astaad. – Az összes szolgáját és követőjét megölte aznap éjjel, amikor elhagyta Európát. – Miért nem tette hát meg, amit... amit mi soha nem tehetünk? – Favashi nem akarta feladni. Ezért lett ő Perzsia uralkodója, 52 _____________________________________________

akármilyen szelíd is volt. Favashi olyan volt, mint a nád: meghajlott, de soha nem tört el. – Biztosan vissza lehet őt hozni! – Nem lehet – válaszolt Neha. Amilyen meleg volt Favashi, éppen olyan hűvös volt ő. Hazájában, Indiában az emberek a kígyókat imádták, őt pedig kígyóistennőként tisztelték. – Érdeklődtem az orvosainknál. Számára már késő, a vére méreg. – Nem tévedhetnek? – kérdezte Michaela, és talán még egy cseppnyi aggódás is volt a hangjában. – Nem – nézett a félkör másik oldala felé Neha. – Elijah-nak is küldtem mintát a véréből. – Hannah megvizsgálta – szólalt meg Elijah. – Nehának igaza van, nem tehetünk Urramért semmit. – Ő egy arkangyal, a vadász nem képes megölni őt, még ha meg is találja – szólt Lijuan. Fehér haja lebegett a szélben, amely nem is fújt. Idővel az arkangyalok olyan hatalmas erőkre tesznek szert, hogy jóformán képtelenség lesz számukra, hogy embernek látsszanak. Lijuan szemei is olyan gyöngyház fényűek voltak, amelynek párja nem volt a földön. – Közülünk valakinek kell ezt megtennie. – Csak azért akarod megöletni, mert a hatalmadra tört – csattant fel Michaela. Lijuan figyelemre sem méltatta őt, éppen úgy, ahogyan Raphael átnézett egy emberen. Ő már látott arkangyalokat jönni és elmenni, csak ő maradt a helyén. Korban Urram volt hozzá a legközelebb. – Raphael? – A vadásznak az a feladata, hogy megtalálja Urramot – válaszolt Raphael, és eszében jutott, mekkora félelmet látott Elena arcán, amikor elmondta neki a feladatát. – Én pedig ki fogom végezni. Megkapom erre a tanács engedélyét? Egyenként mind áldásukat adták. Még Michaela is, aki a saját életét jobban féltette, mint Urramét. Mindannyian tudták ugyanis, hogy Urram őmiatta jött New Yorkba, és amint megteszi az utolsó lépést, a volt szeretője válik a legcsábítóbb célpontjává. A döntés megszületett tehát. Raphael a szobában maradt, miközben a Tízek Tanácsának tagjai egyenként távoztak. Nem gyakran voltak mind együtt. Hihetetlenül 53 _____________________________________________

erősek voltak ugyan, de jobb volt nem csábítani a fiatalokat. Némelyek ugyanis meg akarták kaparintani a hatalmukat. Mindig a fiatalok dédelgettek ilyen álmokat – az idősebbek elég bölcsek voltak már ahhoz, hogy rájöjjenek: amint arkangyal lesz egy angyalból, a lelke egy részét elveszti. Végül már csak Elijah maradt ott, vele szemben, a félkör túloldalán. – Nem sietsz haza Hannah-hoz? – kérdezte tőle Raphael. Elijah tiszta fehér szárnyai megrebbentek, amikor kinyújtotta a lábát, és kényelmesen elhelyezkedett a székében. – Hannah mindig velem van, bárhová is megyek. Raphael nem tudta, hogy ezt szó szerint kell-e értenie, vagy sem. Hallott már arról, hogy néhány angyal hosszú kapcsolat során olyan mentális kapcsolatot alakít ki a párjával, amelyet nem befolyásol sem a távolság, sem az idő, és amely fenntartása már erőfeszítésbe sem kerül. Ha ez igaz is volt, az angyalok nem beszéltek erről. – Te akkor szerencsés vagy. – Az vagyok – hajolt előre Elijah, és a könyökét megtámasztotta a térdén. – Hogyan történhetett ez Urrammal? Hogy lehetséges, hogy egyikőnk sem vette észre? Raphael látta, hogy a másik angyal valóban nem érti. – Nem volt párja, Michaela pedig senki mással nem törődik, csak saját magával. – Kemény szavak – jegyezte meg, de nem szállt vitába velük. – Neked ott van Hannah, hogy figyelmeztessen, ha veszélybe kerülsz. Urramnak senkije sem volt. – Voltak körülötte szolgák, segédek, más angyalok... – Urram soha nem volt könyörületes. A legkisebb ellenállást is kínzással torolta meg. Ennek eredménye lett, hogy a kastélyában csak olyanok maradtak, akik gyűlölték, és olyanok, akik féltek tőle. Senkit nem érdekelt igazán, él-e vagy hal-e. Elijah felnézett, a tekintete majdnem emberi volt. – Ez lecke lehet a számodra is, Raphael. – Úgy beszélsz, mintha a bátyám lennél.

54 _____________________________________________

Elijah felnevetett. Favashin kívül ő volt az egyetlen arkangyal, aki őszintén szokott nevetni. – Nem. Én a vezért látom benned. Most, hogy Urram elment, a Tízek Tanácsát a szakadás veszélye fenyegeti. Tudod, mi történt a legutóbb, amikor a tanács széthullott. Az angyalok és emberek sötét kora következett be, amelyben a vámpírok vérben fürödtek, miközben az angyalok egymással harcoltak. – Miért én? Fiatalabb vagyok, mint te vagy Lijuan. – Lijuan már nem ebben a világban él – Elijah homloka felhős lett. – ő a valaha létezett legidősebb angyal, ő már felülemelkedett a napi gondokon. Raphael tudta, miről beszélt a társa. Lijuan már valahová a távolba meredt. – Ha nem Lijuan, hát miért nem te? Mindannyiunk közül te vagy a legkiegyensúlyozottabb. Elijah kiterjesztette a szárnyait, és elgondolkozott. – Az én uralmamat Dél-Afrika felett soha senki sem kérdőjelezte meg, nem kívánta el tőlem. Igaz, kemény kézzel leszek úrrá a nézeteltéréseken, de – megcsóválta a fejét – én nem vágyom vért ontani. Márpedig a Tízek Tanácsának vezetője félelmetesebb kell legyen bármely tagjánál. – A szemembe mondod, hogy brutális vagyok. Elijah megvonta a vállát. – Félelmet keltesz, de Astaad kegyetlensége és Michaela kiszámíthatatlansága nélkül. Ezért kerültél szembe Urrammal is. Mert túl közel kerültél ahhoz, hogy elvedd, amit ő a magáénak hitt. Már te vagy a vezető, még ha nem is tudsz róla. – Urram pedig most az üldözött. – Raphael elképzelte a saját jövőjét is: hogy úgy vadásszanak rá, akár egy állatra. Egy hajnal hajú nő üldözze, akinek olyan ezüstös a szeme, akár egy macskáé. – Menj haza a te Hannah-dhoz, Elijah! Én megteszem, amit meg kell tennem.

55 _____________________________________________

Vért fog ontani. Elveszi egy halhatatlan életét. Természetesen a halhatatlanok sem voltak igazán azok: egy arkangyal is meghalhatott. .. bár csak egy másik arkangyal keze által. – Itt maradsz éjszakára? – kérdezte Elijah, miközben mindketten kifelé indultak a könyvtárszobából. – Nem. Beszélnem kell a vadásszal. Elenával.

56 _____________________________________________

Hatodik fejezet Elena végzett az előzetes kutatással, megtudta Urramról, amit a neten megtudhatott. Az eredmény: a lüktető hányinger érzése a torkában. Urram Kelet-Európa országait és Oroszországot uralta azelőtt – és amennyire a világ tudta, még akkor is. Persze, azoknak az országoknak is megvolt a saját kormányuk, a saját elnökeik, miniszterelnökeik, parlamentjeik és bizottságaik, csakúgy, mint az Egyesült Államoknak, de mindenki tudta, hogy a valóságos hatalom az arkangyalok kezében volt. Politikai, üzleti, kulturális – az élet minden területét ők irányították, közvetve vagy közvetlenül. Úgy tűnt, Urram szeretett mindent kézben tartani. Erről szólt az első történet is, amit róla olvasott: egy újságcikk egy kis állam elnökéről, amely azelőtt a Szovjetunió része volt. A politikus, Chernoff úr elkövette azt a hibát, hogy nyilvánosan szembeszállt Urrammal. Felszólította a polgárokat, hogy bojkottálják a drákói angyaloknak, és azok „vámpír gyermekeinek” üzleti érdekeltségeibe tartozó vállalkozásokat és boltokat, és támogassák 57 _____________________________________________

inkább azokat, amelyeket emberek működtetnek. Elena nem értett egyet az elnökkel – az embercentrikusság is csak egyfajta előítélet volt. Nem is gondolt azokra a vámpírokra, akik csak azért dolgoztak, hogy ellássák a családjukat? A legtöbbjük ugyanis nem nyert szuper képességeket rögtön az átváltozás után, ehhez évszázadokra volt szükség. Némelyikük pedig örökre gyenge maradt. Miután elolvasta a cikk első néhány bekezdését, amely összefoglalta Chernoff elnök programját, biztos volt benne, hogy az írás a temetési előkészületeivel fog majd záródni. Meglepődött, amikor megtudta, hogy a férfi még életben volt. Már ha azt annak lehetett nevezni. Nem sokkal a lázító beszéde után ugyanis az elnök autóbalesetet szenvedett. A sofőrje elvesztette az uralmát a kocsija felett, és egy kamionba csapódott. A vezető sértetlenül megúszta, ezt akkoriban csodának tartották, az elnöknek azonban annyi csontja összetört, hogy az orvosok szerint soha nem lesz már képes használni egyik végtagját sem. Ráadásul a szemüregei is szilánkosra törtek belül, és megvakították, a gégéje pedig éppen annyira zúzódott össze, hogy a hangszalagjait tönkretegye, annyira azonban nem, hogy belehaljon. Nem tudott többé gépelni vagy írni. Nem tudott beszélni sem. Nem látott többé. Bár ezt senki sem merte nyíltan kimondani, az üzenet tisztán és érthetően célba ért. Aki szembeszáll Urrammal, azt elhallgattatják. A politikus, aki az elnök helyét átvette, sietett hűséget esküdni az arkangyalnak, még mielőtt a hivatali esküjét letette volna. Bárki bármit mondhatott Raphaelről, gondolta Elena, de ő legalább nem zsarnokoskodott. Afelől kétsége sem volt a lánynak, hogy az arkangyal keményen kézben tartja az Észak-Amerikában folyó ügyeket, de legalább nem avatkozott bele jelentéktelen emberi dolgokba. Néhány éve még egy olyan ember is elindult a polgármesteri székért, aki azt ígérte, ha megválasztják, semmibe fogja venni az arkangyalt. Raphael hagyta, hadd folytassa a kampányát, és csak egy halvány mosollyal reagált az egészre, amikor egy riporter meg merte kérdezni erről a véleményét. 58 _____________________________________________

Ez az egy mosoly, ez a jelzés, hogy az egész helyzetet nevetségesnek tartja, úgy lecsökkentette a polgármesterjelölt esélyeit, hogy az a férfi később tökéletesen eltűnt a politika színpadáról. Raphael győzedelmeskedett felette, anélkül, hogy egy csepp vért ontott volna. És eközben megtartotta a hatalmi helyzetét az emberek szemében. – Ettől még nem lett ő jó – motyogta magában Elena, mert megijedt attól, hová vezetnek ezek a gondolatai. Lehet, hogy Urramhoz képest Raphael tündöklött, de ez még nem jelentett semmit. Raphael volt az, aki azzal fenyegette, hogy bántja Zoet. Raphael, nem más. – A rohadt szemét! – ismételte meg Sara dühös szavait. Ez a fenyegetés egy szintre helyezte Raphaelt Urrammal. Pedig az európai vámpírról leírták, hogy egyszer egy egész iskolányi öt-tíz éves gyereket ölt meg, csak azért, mert a falu lakói megkérték, távolítsa el közülük az egyik kedvenc vámpírját. Elenának sem tetszett volna ez a kérés, hacsak a vámpír nem vette volna erőszakkal a vérét néhány falubelinek. Csakhogy az egy sor lányt megtámadott, és egy életre szóló nyomot hagyott bennük. Az emberek Urramtól kértek segítséget, ő pedig válaszként megölte a gyerekeiket, és elrabolta az asszonyaikat. Ez harminc éve történt, azóta soha senki nem hallott azokról a nőkről. A falu azóta már nem is létezett. Kétségtelen, hogy Urram egy nagyon-nagyon gonosz lény volt. Ő pedig... Kopogást hallott az ablaküvegen. Miközben kezével azonnal az asztal alatt elrejtett késért nyúlt, felnézett, és a tekintete az arkangyaléval találkozott. A kivilágított Manhattannel a háta mögött, a sötétben nem kellett volna, de Raphael még vonzóbbnak tűnt, mint a nappali fényben. A szárnyait alig kellett mozdítania ahhoz, hogy egy helyben maradjon a levegőben. A puszta ereje még az üvegen keresztül is megdöbbentette Elenát. Nyelt egyet, és felállt. 59 _____________________________________________

– Az az ajtó nem nyílik – szólt, és azon gondolkozott, vajon az arkangyal hallja-e. Raphael felfelé mutatott. Elena szemei elkerekedtek. – A tetőre nem... – De Raphael már eltűnt. – A francba! Mérges volt, amiért az arkangyal felkészületlenül érte, és amiért csak erősítette ezt a minden bizonnyal halálos vonzalmat benne. Visszacsúsztatta a kést az asztal alá, és becsukta a laptopját. Néhány percig tartott, amíg felért a tetőre, és kinyitotta az oda vezető ajtót. – Én nem megyek oda ki – kiáltott, amikor nem látta sehol az angyalt. A tetőt valami avantgarde építész tervezhette, aki többre becsülte a formát a használhatóságnál. A padlót szabálytalan, cakkos gúlák borították. Lehetetlen volt ezeken járni anélkül, hogy az ember meg ne csúszott volna, és le ne zuhant volna a mélybe. – Ezt, kösz, nem – motyogta, és érezte, ahogy a szél belekap a hajába, miközben a nyitott ajtóban állt és várt. – Raphael! – Lehet, hogy az építész nem is avantgarde volt, csak utálta az angyalokat. Ez a gondolat nagyon is tetszett Elenának. Bár csodálta a szárnyukat, de a jóságuk felől nem voltak illúziói. – Jóság, hah! – horkantott fel. Abban a pillanatban az angyal leszállt előtte, szárnyai hirtelen betöltötték az egész látóterét. Elena akaratlanul is egy lépcsőfokot hátrált, és mire összeszedhette volna magát, Raphael már belépett, és be is csukta maga mögött az ajtót. A francba, gondolta a lány, és gyűlölte, hogy az angyal jelenlétében úgy viselkedik, mint egy zöldfülű az első vámpírvadászatán. Ha az angyal ezt még sokáig folytatja, Elenának minden önbecsülése elporlad. – Mi van? – fűzte karba a melle előtt a két karját a lány. – Minden vendégedet így köszöntöd? – Az ajkain nem volt jele mosolynak, a szája mégis érzékien buja és végtelenül csábító volt. Elena még egy lépést hátrált. – Fejezd ezt be! – kiáltott. – Mit? – villant az őszinte értetlenség Raphael kék szemeiben. – Semmit – Szedd össze magad, Elena! – Miért jöttél ide? Az angyal néhány hosszú másodpercig szótlanul meredt a lányra. 60 _____________________________________________

– Beszélni szeretnék veled a vadászatról. – Hát beszélj! A férfi körbenézett a lépcsőházban, amelyet soha senki sem használt. A fém lépcsőfokok rozsdásodtak, az egész teret egyetlen villanykörte világította meg, és az is bármelyik pillanatban kiéghetett. Villogott egyet, majd még egyet. Utána két másodpercig világított, majd villogva újra kétszer elsötétedett. Ez így folytatódott újra és újra. Elenát az őrületbe kergette, és Raphaelen is látszott, hogy nem nyűgözte le a helyszín. – Ne itt, Elena. Vezess a lakhelyedre! Elena a parancs hallatán összevonta a szemöldökét. – Azt nem. Ez munka, menjünk a Céh főhadiszállására, és beszéljünk egy tárgyalóteremben! – Én nem bánom – vonta meg a vállát. Elenának akaratlanul is a széles vállára és szárnyainak erős ívére kellett pillantania. – Én egy perc alatt oda tudok repülni, de neked az út több mint egy fél óráig tartana. Egy baleset történt a Céhedhez vezető úton. – Egy baleset? – Elenában hirtelen feltolultak annak a balesetnek a borzalmas képei, amelyről az imént olvasott. – Biztos, hogy neked semmi közöd nem volt hozzá? Az angyal ránézett, és látszott az arcán, hogy jól szórakozik ezen a feltételezésen. – Ha akarnám, kényszeríthetnélek rá, hogy bármit megtégy, amit csak szeretnék. Miért bonyolítanám hát túl így a dolgokat? Attól, hogy Raphael ilyen nyersen fejezte ki, mennyi hatalma van felette, és attól, hogy Elenának viszont semennyi sem volt az angyal felett, a lány legszívesebben egy kés után kapott volna. – Nem lenne szabad így nézned rám, Elena. – Miért? – kérdezte, egy eddig ismeretlen öngyilkos hajlamtól hajtva. – Megijedtél? Az angyal egy picivel közelebb hajolt hozzá. – Az én szeretőim mind harcos nők voltak. Az erő engem inkább vonz. Elena azonban nem akarta engedni, hogy az arkangyal így játsszon vele, még akkor sem, ha a teste éppen erre vágyott. 61 _____________________________________________

– A kések is vonzanak? Mert ha hozzám érsz, én esküszöm, hogy megszúrlak, és nem fog érdekelni, ha utána ledobsz a legközelebbi erkélyről. Raphael egy pillanatra megállt, mintha elgondolkozott volna. – Nem ilyen büntetést szánnék neked. Ez túlságosan is gyorsan véget érne. Ekkor eszmélt rá Elena, hogy nem egy hétköznapi emberrel beszél, hanem azzal az arkangyallal, aki képes volt egy vámpír összes csontját összetörni, csak hogy megmutassa a fennhatóságát. – Nem foglak beengedni az otthonomba, Raphael! – Az egyetlen menedékébe nem. Csend szállt kettőjükre, amelyben érezni lehetett az elfojtott feszültség szikrázását. A lány csendben maradt, mert érezte, hogy aznap estére máris túlságosan felbosszantotta az angyalt. És bár tisztában volt vele, mennyit ér neki, azt is tudta, hogy végtére is nem nélkülözhetetlen. Raphael kék szemeit lángokba borította a düh. Szikrázott körülötte a levegő. Elena már egy hajszálnyira volt attól, hogy megforduljon és megpróbáljon elszaladni előle, ám ekkor a férfi megszólalt. – Akkor a Céhedbe fogunk menni. Zavartan és hitetlenkedve pislogott. – Kocsival megyek utánad. Egy céhes autóval járt. Mivel a többi vadászhoz hasonlóan olyan sokat volt külföldön, egyszerűen nem érte meg neki fenntartani egy sajátot. – Nem – fogta meg Raphael a csuklóját. – Nem akarok várni rád. Repülünk. Elena szíve egy pillanatra megállt. Valóban. Majd amikor újra dobbant egyet, a lány alig bírt megszólalni. – Ne – jött ki a torkán egy nevetséges kis nyekergés. Az angyal azonban már nyitotta is a tetőre vezető ajtót. Elena megvetette a sarkát. – Várj! – Vagy repülünk, vagy a te otthonodba megyünk. Válassz! Hihetetlen volt, milyen gőgösen parancsolgatott neki Raphael. 62 _____________________________________________

De az is, hogy mennyire dühös volt. New York arkangyala, úgy látszott, nem szerette, ha nemet mondanak neki. – Nem választom egyiket sem! – Ez elfogadhatatlan. – Tovább vonszolta magával. Elena ellenállt. Mindennél jobban vágyott arra, hogy repüljön, de nem egy arkangyallal, aki akkori lelkiállapotában akármikor egyszerűen lehajíthatta az égből. – Mi olyan sürgős? – Nem foglak leejteni. Ma nem... – Raphael arca olyan tökéletes volt, akár egy antik istené is lehetett volna, de egy csepp könyörületesség vagy részvét sem volt benne. Persze az antik istenek elég ritkán voltak könyörületesek. – Ebből elég! Elena egyszerre a tetőn találta magát, anélkül, hogy emlékezett volna arra, hogyan jött fel a lépcsőkön. A harag fehér villámként hasított végig benne, de az angyal átkarolta és felemelkedett a tetőről, mielőtt a lány kinyithatta volna a száját. Elena túlélési ösztönei villámgyorsan bekapcsoltak. Szorosan átkarolta az angyal nyakát, miközben annak szárnyai egyre gyorsabban vertek, a ház teteje pedig szédítő gyorsasággal távolodott alattuk. A haját kifújta az arcából a szél, a szemei könnyezni kezdtek tőle. Azután, mintha elérték volna a kellő magasságot, Raphael megdöntötte a testét, hogy megvédje Elenát a süvítő levegőtől. A lánynak eszébe jutott, vajon ezt szándékosan csinálta-e az angyal, de aztán gyorsan ráébredt, hogy hibát követne el, ha újra túlságosan is emberinek nézné. Raphael nem volt ember. Egy cseppet sem. Eddig csak a szárnyait látta, most Elena összeszedte a bátorságát és elfordította a fejét. Nem sok mindent látott, az arkangyal a felhők fölé vitte. A bőrének minden egyes négyzetcentimétere libabőrös lett, a hideg beleette magát a csontjaiba is. A fogai majdnem vacogni kezdtek, de Elenának meg kellett szólalnia, ki kellett adnia magából a dühét, még mielőtt az szétfeszítette volna. – Megmondtam, hogy ne mássz bele a fejembe! Raphael lenézett rá. – Fázol?

63 _____________________________________________

– Nobel-díjas felfedezés – jegyezte meg Elena, és a lehelete kis párafelhőként látszott a levegőben. – Engem nem repülésre teremtettek. Raphael figyelmeztetés nélkül lebukott. Elena gyomra felkavarodott, ahogyan szabadesésben ereszkedtek lefelé, ugyanakkor a vére izgatottan pezsdült fel. Repült! Lehet, hogy nem önszántából, de attól még nem szalaszthatta el az élményt! Szorosan kapaszkodott és elraktározta a repülés minden egyes pillanatát, hogy később kiélvezhesse. Ekkor ébredt rá arra is, fölösleges volt attól félnie, hogy lezuhan. Raphael karjai úgy ölelték körül, mintha kőből lettek volna: mozdíthatatlanul, törhetetlenül. Azon gondolkodott, vajon az angyal érezte-e egyáltalán a súlyát. Állítólag az angyalok sokkal erősebbek voltak nemcsak az embereknél, de a vámpíroknál is. – Így már jobb? – Raphael szája Elena füléhez ért. A lány meglepődött a férfi hangjának melegségétől. Körülnézett, és rájött, hogy már közvetlenül a toronyházak teteje felett repülnek. – Igen. – Nem volt hajlandó hozzátenni, hogy köszönöm. Hiszen az angyal azt sem kérdezte meg, felrepülhet-e olyan magasra. – Nem válaszoltál a kérdésemre! – Védelmemre szolgáljon – jegyezte meg mosolyogva Raphael –, hogy amit mondtál, kevésbé volt kérdés, mint inkább kijelentés. Elena összevonta a szemöldökét. – Miért másztál bele újra a fejembe? – Kényelmesebb volt, mint megvárni, amíg ráveszed magad valamire. – Gyakorlatilag megerőszakoltál. Jeges csend. Olyan hűvös, hogy Elena libabőre eltűnt tőle. – Vigyázz, mivel vádolsz! – Pedig így van! – folytatta a lány, pedig a gyomra egészen kis labdába szorult össze. – Én nemet mondtam, de te ennek ellenére rákényszerítettél. Te ezt mi másnak neveznéd? – Az emberek számunkra nem jelentenek semmit – válaszolt. – Hangyák, akiket akármikor eltaposhatunk, és mindig találunk a helyükre újakat. 64 _____________________________________________

Elena megborzongott, ezúttal a puszta félelemtől. – Akkor miért hagyjátok, hogy létezzünk egyáltalán? – Időnként szórakoztattok minket. És megvan a magatok haszna. – Ételek vagyunk a vámpírjaitok számára – jegyezte meg Elena, és undorodott a gondolattól, hogy korábban egy kicsit is emberinek tartotta Raphaelt. – Van valahol egy börtönötök teli finomságokkal a vámpír kis kedvenceitek számára, igaz? Az angyal szorosabbra fonta Elena körül a karját, és kiszorította a tüdejéből a levegőt. – Erre semmi szükségünk – mondta. – A finomságok maguk kínálják fel magukat ezüsttálcán. De neked ezt tudnod kellene, elvégre a testvéred egy vámpírhoz ment feleségül. A célzás nem is lehetett volna ennél érthetőbb. Raphael gyakorlatilag levámpírkurvázta a nővérét. Ezt a kifejezést azokra használták, akik csapatokban kajtattak a vámpírok után, és hajlandók voltak felajánlani nekik a vérüket cserébe bármilyen kéjért, amit a vámpír viszonzásul adni méltóztatott. Minden vámpír másként étkezett, másként okozott fájdalmat vagy kéjt. És volt elég vámpírkurva, akik, úgy tűnt, meg akarták érezni és meg akarták magukat éreztetni minden egyes vámpírral. – A nővéremet hagyd ki ebből! – Miért? – Ő már akkor is Harrisonnal volt, mielőtt az vámpírrá változott volna, ő nem egy kurva. Raphael felkacagott, de ez volt a legridegebb és legveszélyesebb nevetés, amit Elena életében hallott. – Ennél több megértést vártam tőled, Elena – mondta. – Hát nem tart téged is irtózat tárgyának a saját családod? Azt hittem, te együtt érzel majd azokkal, akik a vámpírokat szeretik. Ha meg merte volna akkor támadni, Elena valószínűleg végigszántotta volna a körmeivel az angyal arcát. – Nem fogok veled beszélni a családomról. – Mint ahogy senki mással sem. Undorodom tőled. Ezek voltak az utolsó szavak, amiket az apja mondott neki. 65 _____________________________________________

Jeffrey Deveraux soha nem értette meg, hogyan nemzhetett egy olyan elfajzott gyermeket, mint Elena, aki nem volt hajlandó meghajolni kékvérű családja parancsai előtt, és eladni magát egy korai, megszervezett házasságban, amellyel kiterjeszthette volna a nagy Deveraux családi birodalmat. Az apja megparancsolta neki, hogy hagyjon fel a vámpírvadászattal, és soha nem értette, soha nem is hallgatta meg, hogy ha Elena elfojtja magában a képességeit, azzal a személyiségének egy részét öli meg. Akkor menj, és fetrengj a szarban! De ide vissza ne gyere! – Bizonyára... érdekes volt számodra, amikor a sógorod a vámpírizmust választotta, és az apád nem tagadta ki sem őt, sem Betht. Elena nyelt egyet, és nem volt hajlandó felidézni azt a szánalmas reményt, ami akkor ébredt benne, amikor Harrisont átváltozása után újra befogadta a család. Elkeseredetten akart abban hinni, hogy az apja megváltozott, hogy végre őrá is olyan szeretettel fog nézni, mint Bethre és a második feleségétől, Gwendolyntól született két fiatalabb gyermekére. Az első feleségéről, Beth és Elena anyjáról, Margueriteről soha nem esett szó. Olyan volt, mintha ő soha nem is létezett volna. – Az apám nem tartozik rád – mondta. Jeffrey Deveraux nem változott meg. Még arra sem vette a fáradságot, hogy visszahívja Elenát. Egyértelmű volt: Harrisont azért fogadta vissza, mert egy, a Deveraux Vállalatcsoporthoz szoros szálakkal kötődő, nagy üzleti birodalom örököse volt. Egy olyan lánynak azonban, aki ragaszkodott „gyalázatos, embertelen” képességeihez, és vámpírokra vadászott a szaglása segítségével, semmi hasznát nem vette az apja. – És az anyád? Ekkor pattant el valami Elenában. Elengedte az angyal nyakát, egyik lábával kirúgott, és a karját felemelte, hogy kárt tegyen Raphael csinos kis pofikájában. Öngyilkos tett volt, de ha az anyjáról volt szó, Elena nem tudott józanul gondolkodni. Az, hogy ez az angyal, ez a halhatatlan, akinek egy ember élete annyi, mint egy tiszavirágé, fel merészelte használni Elena ellen Marguerite 66 _____________________________________________

Deveraux rövid létezését, kibírhatatlan volt a számára. Fájdalmat akart okozni az angyalnak, annak ellenére, hogy tudta, ez milyen hiábavaló próbálkozás. – Soha többé ne... Raphael ledobta.

67 _____________________________________________

Hetedik fejezet Elena felordított... majd fájdalmasan földet ért a fenekén, karja a drága padlónak csapódott. – Ummpf... – Felült, és igyekezett lélegzetet venni, miközben már átkozta magát, amiért felnyögött. Raphael ott állt felette, mintha egy mennyet vagy poklot, vagy éppen mindkettőt ábrázoló festményből lépett volna elő. Elena megértette, miért tartották az ősei az arkangyalokat az Isten védelmezőinek. Ő akkor nem volt benne biztos, nem démonok-e inkább. – Ez nem a Céh – nyögte ki végül, túl hosszú csend után. – Úgy döntöttem, itt beszélgetünk – Raphael a kezét nyújtotta, neki, hogy felsegítse. Elena nem törődött vele, és maga állt fel. Alig tudta megállni, hogy ne dörgölje meg hasogató farcsontját. – Minden utasodat így dobod le? – morgolódott. – Mégsem vagy hát olyan előkelő.

68 _____________________________________________

– Több évszázad óta te vagy az első ember, akit vittem – válaszolt az angyal. A kék szemei majdnem teljesen feketék voltak a sötétben. – Már el is felejtettem, mennyire törékenyek vagytok. Vérzik az arcod. – Micsoda? – Elena az arcához emelte a kezét, ahol kicsit viszketett a bőre. A vágás olyan vékony volt, szinte alig tudta kitapintani. – Hogyan? – A hajad és a szél – szólt Raphael, majd hátat fordított neki és elindult az üvegkalitka felé. – Töröld le, hacsak nem akarsz a toronyban lakó vámpíroknak egy kis lefekvés előtti itókával szolgálni. Elena a ruhája ujjával lesikálta a vért az arcáról, majd gyilkos pillantással nézett az angyal után. – Ha azt hiszed, hogy lihegve követni foglak, mint egy kiskutya... Raphael visszanézett a válla felett. – Megparancsolhatnám neked, hogy négykézláb kövess – mondta. Az arcán nyoma sem volt semmi emberinek, csak akkora erőnek és hatalomnak, hogy Elena el akarta előle takarni a szemét. Minden önuralmára szüksége volt, hogy ne tántorodjon hátra a látványtól. – Tényleg azt akarod, hogy négykézlábra kényszerítselek? Abban a pillanatban Elena pontosan tudta, hogy az angyal meg is tenné ezt. Mondott vagy tett valamit aznap este, amivel a végsőkig feszítette a húrt, és tudta, hogy ha túl akarja élni ezt a találkozást ép lélekkel, le kell nyelnie mindent, ami a büszkeségét sérti. Különben Raphael megtöri. Ez a felismerés égető kőként szaladt végig a testében, és befészkelte magát a gyomra mélyébe. – Nem – válaszolta, és tudta, hogy az első adandó alkalommal egy kést szúrna az angyal torkába, amiért az ennyire megalázta. Raphael állt, és hosszú perceken keresztül csak nézte őt. Ettől a hideg kimértségtől Elena ereiben megfagyott a vér. Körös-körül a város milliónyi apró fénye világított, de ott, a tetőn nem volt más, mint a sötétség, és az a derengés, amely Raphael testéből áradt. Elena hallott már erről a jelenségről, de soha nem gondolta, hogy a saját szemeivel is látni fogja. Amikor ugyanis egy angyal ragyogni kezdett, végtelen erejű lénnyé változott, és ezt az erőt általában arra 69 _____________________________________________

használta, hogy megöljön valakit vagy elpusztítson valamit. Egy angyalt azelőtt láthattál csak fényleni, mielőtt ezer apró darabra szaggatott téged. Elena állta a tekintetét. Nem akarta feladni, képtelen volt rá. Tűrőképessége határára ért, még egy lökés, és akár négykézlábra is ereszkedett volna. Ess térdre, és könyörögj, akkor talán visszafogadlak a családba. Ezt az apja mondta neki akkor, ő nem térdelt le. Most sem volt hajlandó, bármi is volt az ára. Amikor már éppen azt gondolta, minden elveszett, Raphael megfordult és továbbindult a lift üvegdoboza felé. A ragyogás egyik pillanatról a másikra eltűnt. Elena követte, és undorodott a hátán végigcsorgó izzadságától, és a félelem szájában felgyűlt ízétől. De mindez alatt mély, fortyogó düh volt benne. Az egész világon senkit nem gyűlölt jobban attól fogva, mint Raphaelt, az arkangyalt. A férfi kinyitotta előtte az ajtót, és előreengedte. Ő szó nélkül lépett be az üvegépületbe. Amikor az angyal megállt mellette, és a szárnyai hozzáértek Elena hátához, a lány minden izma megfeszült, szemeit pedig a felvonó ajtajára szegezte. A lift egy másodperc múlva meg is érkezett, ő pedig beszállt. Raphael követte. Az angyal illata csiszolópapírként sértette a vadász kifinomult érzékeit. A jobb keze szinte viszketett, annyira kívánta bele a kés tapintását. Tudta, a hideg fém érzésétől összeszedné magát, de azt is, hogy ez a biztonságérzet teljesen hamis lenne, önámítás, ami akár még nagyobb bajba is sodorhatná. Megparancsolhatnám neked, hogy négykézláb kövess. Olyan szorosan szorította össze a fogait, hogy az állkapcsa már fájt. Amikor a lift ajtaja végre kinyílt, nem is várt Raphael-re, hanem azonnal kilépett rajta. Majd ugyanilyen gyorsan meg is torpant. A céges design szabályai alaposan megváltozhattak. A szőnyeg mély, ragyogó fekete volt, mint ahogyan a falak is. Az a kevés bútor, néhány kis dekoratív asztalka, amit Elena látott, ugyanebben a szokatlan, gazdag színben pompázott.

70 _____________________________________________

Ebben a feketében vibrált az összes benne rejlő szín, azok lehetősége. Az asztalkákon, kristályvázákban szépen elrendezve vérvörös rózsák virítottak. Buja kontrasztot alkottak a feketével, mint ahogyan az a széles festmény is, amely az egyik falon függött. Elena megbabonázottan lépett elé. A piros és vörös ezernyi árnyalata kavargott rajta dühösen, mégis valami olyan logikus és ésszerű rendben, amely vérről és halálról mesélt. – Dmitri nagyon tehetséges. – Raphael Elena vállára tette a kezét. – Ne érj hozzám! – A szavak úgy lövelltek ki a lány szájából, mint a jégcsapok. – Hol vagyunk? Elena megperdült, hogy szemben álljon az angyallal. Összpontosítania kellett, hogy közben ne nyúljon a fegyveréért. Raphael szemében kék lángok égtek, de nem látszott bennük düh. – A vámpír szinten. Ezt az emeletet arra használják, hogy... de mindjárt meglátod. – Miért kell meglátnom? Mindent tudok, amit tudnom kell a vámpírokról. Az angyal arcán halvány mosoly jelent meg. – Akkor nem fogsz meglepődni. – Felajánlotta neki a karját, de Elena nem fogadta el. Az angyal mosolya nem rebbent. – Mily lázadó szellem! Vajon honnan örökölted ezt? A szüléidtől bizonyára nem. – Még egy szó a szüléimről, és nem érdekel, hogy millió apró rohadt darabra tépsz – sziszegte összeszorított fogakkal –, kivágom a szíved, és ezüsttálcán szolgálom fel a kóbor kutyáknak. Raphael felhúzta a szemöldökét. – Biztos vagy benne, hogy van szívem? – Ezzel elindult végig a folyosón. Elena nem akart mögötte kullogni, ezért kilépett és utolérte. Egymás mellett mentek tovább. – Szervi szempontból, talán – válaszolt. – Érzelmi szempontból? Ki van zárva. – Mi az, amitől te képes vagy félelmet érezni? – Úgy tűnt, őszintén kíváncsi erre. 71 _____________________________________________

Elena ráébredt, hogy ismét nagyon vékony jégen táncolt, de újra ép bőrrel megúszta. Ez az aznapi helyzet azonban nagyon meleg volt, és Elena nem tudta, vajon Raphael azután is ennyire elnéző lesz-e vele, hogy a lány elvégezte a munkát, és az angyalnak már nem lesz rá szüksége. Úgy döntött, nem várja meg, amíg ez kiderül. – Én egy született vadász vagyok – válaszolt, miközben eldöntötte, hogy megszervezi a menekülési útvonalát. Szibéria egészen jó ötletnek tűnt. – Nem sokan tudják, mit jelent ez, mik az elkerülhetetlen következményei ennek. – Mondd el! – Raphael kinyitott előtte egy üvegajtót és megvárta, amíg a lány áthalad előtte. – Mikor fedezted fel, hogy képes vagy megérezni a vámpírok szagát? – Nem volt ez egy felfedezés, mindig is képes voltam erre – vonta meg a vállát a lány. – Ötéves koromban ébredtem rá, hogy ez valami különleges dolog, hogy nem vagyok normális. – A kifejezés véletlenül csúszott ki a száján. Az apja mondta ezt neki akkor így. Összeszorította az ajkait. – Addig azt hittem, erre mindenki képes. – Ahogyan egy fiatal angyal azt hiszi, hogy mindenki tud repülni. A kíváncsiság elnyomta a lány mérgét. – Igen – válaszolta. Szóval mégiscsak léteztek gyerek angyalok. De hol? – Korábban tudtam, hogy a szomszédunk vámpír, mint bárki más. Egy nap véletlenül lelepleztem. – Emiatt Elena még mindig rosszul érezte magát, pedig csak kislány volt még akkor. – Megpróbált beilleszkedni, és emberként élni. Raphael arcán látszott, ez mennyire nem tetszett neki. – Okosabb lett volna, ha átadja az átváltozás jogát valaki másnak. Miért fogadta el a halhatatlanság ajándékát, ha utána emberként akart élni? – Ebben egyet kell értenem. Benson úrnak később el kellett költöznie, mert a környék lakói fellázadtak ellene. – Nem lehetett nagyon toleráns környék. – Nem volt az. – És Elena apja volt a kirekesztés vezére. Milyen nagy szégyen is volt számára, hogy a lánya is egy szörnyeteg! – Néhány évvel később megéreztem Slater Patalist, amikor elhaladt a környékünkön, miközben végiggyilkolta az országot. 72 _____________________________________________

– Elena szíve megfagyott a mellkasában, amikor felidézte a sok titkos gyötrelmet, ami ehhez a névhez kapcsolódott benne. – Ő volt a kevés hibánk egyike. Nem volt az hiba, gondolta, ha a pasas egészséges volt, amikor jelentkezett az átváltoztatásra. De ezt nem mondhatta ki anélkül, hogy elárulta volna Sarát. – Láthatod, hogy hozzászoktam a félelemhez. Úgy nőttem fel, hogy tudtam: a gonoszok ott ólálkodnak odakint. – Te hazudsz nekem, Elena – Raphael megállt egy vaskos faajtó előtt –, de ezúttal elnézem ezt neked. Nemsokára úgyis elmondod nekem őszintén, miért táncolsz ilyen vadul a halállal. Elena arra gondolt, vajon Raphaelnek vannak-e adatai Arielről és Mirabelle-ről, és vajon tudja-e az igazat a tragédiáról, ami elpusztította az édesanyját, és szinte idegenné változtatta az apját. – Tudod, mit mondanak arról, aki túlságosan magabiztos. – Tudom – bólintott az angyal. – Éppen ezért fogom ma neked megmutatni, miért vágynak a vámpírokra azok, akiket te kurváknak nevezel. – Bármit mondasz vagy teszel, a véleményem nem fog megváltozni róluk – nézett mogorván Elena. – Ők alig jobbak csak, mint a drogfüggők. – Mily csökönyös – jegyezte meg az angyal, és kitárta az ajtó szárnyait. Odabentről fojtott hangok, nevetgélés és üvegcsörömpölés hívogató hangja szűrődött ki. Raphael a szemével kihívóan intett neki, hogy lépjen be, ő pedig, amilyen bolond volt, állt a próbatétel elé. A ruhája csuklójába rejtett tőrhüvelyből a kezébe vett egy kést, és belépett. Élesen tudatában volt annak, mennyire kiszolgáltatta ezzel magát a háta mögött álló arkangyalnak, és ez zavarta – de csak addig, amíg meg nem látta a szobát, és le nem esett az álla. A vámpírok éppen koktélpartit rendeztek odabent. Elena nagyokat pislogott, ahogy körbenézett, és a tompított, romantikus megvilágításban meglátta a plüsskanapékat, a hidegtálakat, és mellettük a csillogó pezsgőspoharakat. Az ételeket egyértelműen az ember vendégeknek készítették ki, a férfiaknak és 73 _____________________________________________

nőknek, akik csoportokban beszélgettek, flörtöltek vámpír vendéglátóikkal. Zakók lógtak kényelmesen a ruganyos, izmos férfivállakon, koktélruhák pompáztak, a hosszú és testhez állótól a rövid és szexiig minden változatban, főként vörös és fekete színekben, néhol egy-egy merész fehér folttal. A beszélgetés azonnal megszakadt, amint Elena belépett. Majd a tekintetek a háta mögé villantak, és a lány majdnem hallotta a megkönnyebbült sóhajokat, amelyek a partizókból feltörtek: a vadászt az arkangyal tartotta pórázon. Elena elnyomta magában a vágyat, hogy bebizonyítsa, mennyire tévednek, és diszkréten visszacsúsztatta a tőrét a tokjába. Még éppen idejében, egy vámpír lépett ugyanis hozzájuk, kezében egy pohár borral. Legalábbis Elena remélte, hogy az bor volt – a sötét, vörös folyadék akár vér is lehetett volna. – Helló, Elena! – A szavak mély, csodaszép hangon szólaltak meg, de az igazán vonzó a vámpír illata volt: dús, sötét és érzéki. – Az ajtónálló vámpír – suttogta kiszáradt torokkal. Csak amikor Raphael meleg testének ütközött, fogta fel, hogy öntudatlanul is hátrálni kezdett a vámpír láthatatlan simogatásának megkapó szépsége elől. – A nevem Dmitri. – A lányra mosolygott a csillogó fehér, tökéletes fogsorával. Egyetlen nagy szemfog sem látszódott: ez egy idős és tapasztalt vámpír volt. – Gyere, táncoljunk! Elena lábai közét akaratlanul is elöntötte a forróság. Ez egy önkéntelen reakció volt a vámpír illatára, amely a született vadászokra különleges, nagyon erotikus vonzerővel bírt. – Hagyd abba, vagy esküszöm, hogy eunuchot csinálok belőled! A vámpír lenézett a nadrágja cipzárára, amelynek akkor egy tőr hegye feszült. Amikor felemelte a fejét, az arckifejezése nagyon is ideges volt. – Ha nem szórakozni jöttél, miért vagy itt egyáltalán? – Az illat egy csapásra eltűnt, mintha csak magába szippantotta volna. – Ez a biztonság és az élvezetek helye. A fegyvereidet vidd máshová! Elena elvörösödött és eldugta a tőrét. Rájött, hogy nagy illetlenséget követett el éppen. 74 _____________________________________________

– Raphael – szólt. Az arkangyal a lányba karolt. – Elena azért van itt, hogy tanuljon. Nem érti, miért vagytok olyan lenyűgözőek az emberek számára. Dmitri felhúzta a szemöldökét. – Én nagyon szívesen megmutatom. – Ne ma, Dmitri. – Amint kívánod, uram. – A vámpír egy kis meghajlás után megfordult és elment, bár előtte még egy illatfelhőt csavart a lány köré búcsúajándékul. A vámpír alattomos mosolyából kiderült: érezte, milyen hatással volt a vadászra, tudta, hogy annak megroggyantak a térdei tőle. De ahogy távolodott, úgy csökkent az érzéki fájdalom, amelyet az illata okozott. Dmitri illata éppen olyan tudatmódosító fegyver volt, mint Raphael képességei. De Elena akkor, életében először érteni kezdte, miért bonyolódott néhány vadász szexuális, sőt néha még romantikus kapcsolatba a lénnyel, akit üldözött. Olyan vámpírokra persze soha nem vadásztak, mint Dmitri. – Ő elég idős már, biztosan leszolgálta a száz év kötelező időt. – Arról nem is beszélve, milyen nagy ereje volt: Elena még soha nem találkozott hozzá hasonlóan vonzó vámpírral. – Miért van még mindig veled? Raphael keze a karján úgy égette még a ruháján keresztül is, mint egy billog: mélyen a bőrébe perzselődött. – Neki folyton új kihívásokra van szüksége. Azzal, hogy nekem dolgozik, kielégítheti ezeket a vágyait. – És nemcsak ezeket – jegyezte meg a lány, miközben figyelte, ahogy Dmitri egy kisebb csoporthoz lép, és egy alacsony, gömbölyded nő derekára teszi a kezét. A nő elragadtatottan nézett vissza a vámpírra. Nem csoda, hiszen Dmitri olyan gyönyörű volt, mint minden nő nedves álmainak főszereplői: selymes, fekete haj, mély, fekete szemek, a bőre pedig inkább a mediterrán vidékekről mesélt, mint a nevéhez kapcsolódó hideg, szláv földről.

75 _____________________________________________

– Nem vagyok én kerítő – szólt vidáman Raphael. – A vámpíroknak, akik itt összegyűltek, ilyenfajta szolgálatokra nincsen szükségük. Nézz csak körül! Kiket látsz itt? Elena összeráncolta a szemöldökét, és már készült élesen visszavágni, amikor meglátta az egyik sarokban azt a hosszú lábú, barna lányt... – Ezt nem hiszem el – hunyorgott. – Az ott Sarita Monaghan, a szupermodell. – Csak nézelődj még! Elena tekintete visszatért Dmitri bögyös szőkéjéhez. – Őt is láttam már valahol. Egy tévéshow-ban? – Igen. Elena gondolatai összezavarodtak. Körbekémlelt a szobában. Volt ott egy híres, szögletes állú híradó-műsorvezető, aki boldogan simult össze egy kanapén egy dögös, vörös hajú vámpírral. Tőlük balra egy ünnepelt New York-i pár, mindketten az USA ötszáz legnagyobb cégei közé tartozó vállalat fő részvényesei. Mind szép emberek. Okos emberek. – Ezek önszántukból vannak itt? – kérdezte Elena, de már tudta a választ. Egyikőjük tekintetében sem látott kétségbeesést, vagy az elrabolt akaraterő üvegességét. Ehelyett élvezet, flörtölés és szex töltötte meg a levegőt. Határozottan szex. Ennek pangó forrósága szinte csöpögött a falakból. – Érzed ezt, Elena? – Az angyal szabad kezével megfogta a lány másik karját is, és a hátát a mellkasának szorította. Lehajolt, a szája Elena füleihez ért, ahogy beszélt. – Ez az ő drogjuk, ez a függőségük. Az élvezet. – Ez nem ugyanaz – ragaszkodott Elena a véleményéhez. – A vámpírkurvák nem ilyenek, azok csak csordában rohannak a vámpírok után. – Őket csak a pénz és a szépség különbözteti meg azoktól, akiket ebben a szobában látsz. Elena fájón ébredt rá, hogy Raphaelnek igaza volt. – Oké, visszavonom, amit mondtam. A vámpírok és az utánuk loholó rajongóik kedves, rendes emberek. 76 _____________________________________________

Alig hitt a szemének: a tévébemondó becsúsztatta a kezét a barátnője rövid szoknyája alá, anélkül, hogy törődött volna a körülötte állókkal. Raphael felnevetett. – Nem, nem kedvesek. De nem is gonoszak. – Ilyet nem is mondtam soha – válaszolt, de közben a tévést nézte, aki hatalmas gyönyörrel az arcán simogatta a vörös vámpír sápadt, fehér bőrét. – Én csak azt akartam... Nyelnie kellett egyet, amikor meglátott egy nőt, aki érzékien nyögött fel. Vámpír szeretőjének szája néhány centiméterrel a dobogó ütőere fölött várt, forrón suttogva eksztázist ígért. – Tehát? – kérdezte az angyal, és a szája Elena verőerét súrolta. A lány összerándult. Nem értette, hogyan került egy angyal karjaiba, akinek szívébe nem sokkal azelőtt még tőrt akart döfni. – Nem tetszik, ahogyan a vámpírok a képességeikkel kihasználják az embereket. – De biztos vagy-e benne, hogy az emberek nem szeretnék, hogy kihasználják őket? Panaszkodik itt bárki is? Nem. Elena csak az érzéki játék buja hangulatát látta, férfi és nő, vámpír és ember erotikus összekeveredését. – Hová hoztál engem? Egy rohadt orgiára? Az angyal újra felnevetett. Ezúttal a hangja meleg és édes volt, Elena úgy érezte, mintha folyékony karamellát csepegtettek volna a meztelen bőrére. – Néha átlépnek bizonyos határokat, de ez nem több annál, mint aminek látszik: egy alkalom, ahol partnerre találhat mindenki. Raphael keze újra és újra végigsimított a lány karján, fel és le. A lehelete meglengette a hajtincseket Elena homlokán. A lány egy pillanatra megtántorodott. Mi lenne, ha hátrahajtaná a fejét, és hagyná, hogy Rapha... – Ó, Jézusom! – Mi történt vele?! – Eleget láttam. Menjünk! Megpróbálta kiszakítani magát az angyal öleléséből, de az csak szorosabban átölelte. A szárnyai felemelkedtek és elzárták a terem látványát Elena szemei elől. A mellkasa forrón szorult a lány hátának. 77 _____________________________________________

– Biztosan ezt akarod? – kérdezte. A szájából kiáramló levegő olyan érzékenyen simított végig a lány bőrén, hogy annak le kellett küzdenie a jóleső borzongást. – Ősidők óta nem volt ember szeretőm. De te nagyon felkeltetted az érdeklődésemet.

78 _____________________________________________

Nyolcadik fejezet Ember szeretőm. A szavak kiszakították Elenát az érzéki börtönből, melyet New York arkangyala hűvös hatalma font köré. Az angyal számára a lány csak egy játékszer volt, semmi több. Miután végzett vele, eldobta volna, mint az összes többi megunt játékát. Kihasználta volna, és megfeledkezett volna róla. – Keress magadnak mást, akivel szórakoztathatod magad! Én erre nem vagyok kapható. Újra kirántotta magát az angyal kezei közül, és az ezúttal elengedte. A lány gyanakvóan megfordult, és az angyal szemébe nézett. Azt várta, hogy az dühös lesz, amiért visszautasította, de Raphael arca rezzenéstelen maszk volt, törhetetlen és kiismerhetetlen. A lány arra gondolt, lehet, hogy az arkangyal mindvégig csak játszott vele. Szórakoztatta a lány dühe, ellenkezése, ennyi volt az egész. Ugyan

79 _____________________________________________

miért vágyna egy ember szeretőre, amikor egy egész sereg lenyűgöző vámpír közül választhatott? Akármit is mondtak az étkezési szükségleteikről, az biztos volt, hogy a vámpírizmus jót tett a testnek és a bőrnek. Minden ötven évnél idősebb vámpír kecses, karcsú volt, és a bőrük makulátlan. A vonzerejük is évről évre nőtt, bár annak valódi hatalma az egyéntől függött. Elena látott már nagyon idős vámpírokat, akik inkább voltak prédák, mint ragadozók. A valóban erős példányok azonban... Néhányan, mint ahogyan Dmitri is, jól el tudták rejteni csábító hatalmukat, amíg szükségük nem volt rá. Mások túl hosszú ideje csinálták már ezt, és majdnem folyamatosan sugárzott belőlük ez az erő. De még a gyengék is, akik karizmája meg sem közelítette Dmitriét, csodaszépek voltak. – Megtanultam a leckét – szólt végül Elena, mikor látta, hogy az angyal szótlan maradt. – Toleránsabbnak kell lennem mások szexuális szokásaival szemben. – Érdekes megfogalmazás – Raphael végre leeresztette a szárnyait, és szépen összecsukta őket a háta mögött. – De amit láttál, az még csak a jéghegy csúcsa. Elenának eszébe jutott, vajon a tévébemondó keze már a lány bugyijában volt-e. – Éppen eleget láttam. – Az arca elpirult, mert érezte, hogy mindenfajta erotikus jelenet játszódik éppen a háta mögött. – Prűd vagy, Elena? Pedig azt hittem, a vadászok szabadon élik ki a vágyaikat. – Ehhez neked semmi közöd – motyogta a lány. – Vagy megyünk, vagy elfogadom Dmitri ajánlatát. – Azt gondolod, ez számít nekem? – Hát persze. – Erőt vett magán, és állta az angyal tekintetét. – Ha az a vámpír belém mélyeszti a szemfogát, nem leszek képes dolgozni, de még járni sem. – Még soha nem hallottam, hogy valaki szemfognak hívta volna egy férfi farkát – súgta az angyal. – Mindenképpen el kell majd mesélnem Dmitrinek, mennyire becsülöd a méreteit.

80 _____________________________________________

Elena érezte, hogy az arca lángol, de nem hagyhatta, hogy ezt a szópárbajt az angyal nyerje. – Szemfog, fasz, ugyan mit számít az? Egy vámpír számára mindkettő csak a szexről szól. – De nem egy angyal számára. Az én farkam nagyon is különleges célt szolgál. Éles, veszélyes és kéretlen kéj töltötte el és szorította össze Elena mellkasát. Alig tudott lélegezni. Az arcáról eltűnt a pír, amikor a testében minden forróság egy helyre áramlott. Az alsóbb, nedvesebb részekre. – Ebben biztos voltam – válaszolt édes hangon. – Fárasztó lehet szolgálnia azt a sok vámpír rajongót. Az angyal szemei összeszűkültek. – A szád még nagyobb bajba fog egyszer sodorni, mint amiből ki tudsz mászni. Pedig ahogy ő azt a szájat nézte, abban minden volt, csak bírálat nem. Úgy nézett Elena szájára, mintha azt akarta volna, hogy az összezáródjon – körülötte. – Inkább megyek a pokolba – nyögte ki Elena fátyolos hangon. Az angyal nem tett úgy, mintha nem értette volna ezt az oda nem illő megjegyzést. – Biztosítalak, hogy nagyon is a mennyben fogod magad érezni, amikor ez megtörténik majd. A szemeiben sötét indigó színben szikrázott a kihívás. Megfordult és kinyitotta a terem ajtaját. Elena elindult utána, de előbb még vetett egy lopott pillantást a háta mögé. Dmitri egyenesen a szemébe nézett, miközben az ajkaival a szőke tejszínű bőrét cirógatta és a kezei túlságosan is közel voltak a lágyan domborodó melleihez. Amint az ajtó becsukódott mögötte, Elena még látta a megvillanó szemfogait. A gyomra felfordult, amikor észrevette, hogy hirtelen elöntötte a vágy. – Könnyedén az ágyába mennél? – hajolt a füléhez Raphael. A hangja egy csupasz pengére emlékeztetett. – Könyörögnél neki, és nyüszítenél? Elena nyelt egyet. 81 _____________________________________________

– Dehogyis, a francba! Ő olyan, mint egy dupla mázas dobostorta. Jól néz ki, az egészet fel akarnád falni, de igazából émelyítően édes, és hányingered lesz tőle. – Dmitri érzékisége fojtogatóan nehéz volt, éppen a vonzereje volt taszító. – Ha ő egy torta, mi vagyok én? – A kegyetlen, érzéki ajkak az arcához, az állához értek. – Méreg – suttogta. – Csodaszép, csábító méreg. Elena háta mögött Raphael olyan hirtelen hallgatott el, a lánynak a vihar előtti csend jutott az eszébe. De amikor a vihar lecsapott rá, selymes hangon érkezett, mely a lány legmélyebb bensőjébe hatolt és lemeztelenítette. – Én mégis azt hiszem, szívesebben merülnél meg a méregben, mint hogy a torkodon akadjon egy falat torta. Az angyal két kezével megszorította a lány csípőjét. A lány torkában vadul, követelően lüktetett a vágy. – Pedig mindketten ismerjük az öngyilkos hajlamaimat. – Hátrébb lépett, hátát a falnak vetette és igyekezett megállítani a testét, amely egy olyan behatolásra készült fel, ami soha nem történhetett meg. – Nem vágyom rá, hogy a játékszered legyek. Az arcvonásai, bár mereven férfiasak voltak, abban a pillanatban a szája maga volt a tömény kísértés: lágy, érzéki, étvágygerjesztő, amennyire csak egy férfi száj tudott az lenni. – Ha most az asztalomra döntenélek, és az ujjammal beléd hatolnék, azt hiszem, nem mondanád ezt. A combjai összerándultak, ahogy a vágy beléhasított. Maga előtt látta a képet, ahogyan ő tehetetlenül fekszik az asztalon, és az angyal hosszú, erős ujja ki- és becsúszik a testébe, és nem tudott szabadulni a fantáziától. Becsukta a szemét, de ettől minden csak rosszabb lett. Hirtelen felpillantott, és tekintetét a szemben lévő, feketén derengő falra szegezte. – Fogalmam sincs, milyen perverz mocsok folyik ebben a toronyban, de az biztos, hogy én nem akarok benne részt venni. Raphael felnevetett, mély, sötét, férfias tapasztalattal teli hangon. : – Úgy látom, szűziesebb életet éltél, mint azt egy vadászról feltételeztem. Ha már ezt is perverznek tartod. 82 _____________________________________________

Egyértelmű volt, hogy Raphael csipkelődni akart, és választ várt a kötekedő megjegyzésére. Elena ellenállt a kényszernek, hogy visszavágjon. És akkor mi volt, ha nem élt olyan szabad szexuális életet, mint a többi vadász? Mit számított, ha a tesztoszteronnal túlfűtött banda Vesta-szűznek nevezte, miután egyenként, mindegyikőjük közeledését visszautasította? Ami azt illeti, szűz nem volt már, de belement a játékba, csak hogy távol tartsa magát Raphael erotikus játékaitól. – Szeretném magam megőrizni, köszönöm szépen – mondta hát. – Megtarthatnánk hát azt a megbeszélést, mielőtt elalszom? – Az ágyam nagyon kényelmes. Elena pofon tudta volna vágni az angyalt, amiért további lehetőségeket adott neki, hogy elgyengüljön. Éppen akkor, amikor az agyában sorra tolultak fel a képek Raphaelről, ahogyan az ágyán fekszik kiterjesztett szárnyakkal, meztelen combokkal... – Miről akartál velem beszélni? A férfi szemei csillogtak, de csak ennyit mondott: – Kövess! – Azzal elindult a lift felé. Elenának futnia kellett, hogy utolérje, miközben újra felgyülemlett benne a düh, amiért az angyal ilyen egyértelműen elvárta tőle, hogy engedelmeskedjen. Mintha csak egy kiskutya lenne. Ezúttal azonban nem szólt egy szót sem, mert minél hamarabb ki akart jutni erről az emeletről, amely bűzlött a szextől, a kéjtől és a függőségtől. Az újabb liftezés rövid volt, a kabinból kilépve elegánsan berendezett termekbe értek. Az uralkodó szín itt a fehér volt, melyet fehérarany díszítések törtek csak meg. Raphael után sietett, az angyal dolgozószobájába, ahol meglátta, hogy az asztala viszont egy hatalmas, koromfekete lávakődarab volt. Ha most az asztalomra döntenélek, és az ujjammal beléd hatolnék, azt hiszem, nem mondanád ezt. Gyorsan elhessentette ezt a gondolatot, mielőtt az befészkelhette volna magát az agyába. Megállt az asztal távolabbi oldalán, miközben az angyal megkerülte azt, és megállt az ablak előtt. Kifelé nézett, a sötét város csillogó fényeire, és mögötte a Hudson-folyó fekete vizére. 83 _____________________________________________

– Urram New York államban van. – Hogy mi? – Elena meglepődött, de örült is, hogy ilyen hirtelen munka üzemmódra váltottak. Felemelte a kezét és összerendezte a haját, kisimította a tincseket, amiket a szél összeborzolt, és lófarokba kötötte őket. – Hiszen akkor gyerekjáték lesz ez a vadászat! Csak riadóztatnom kell a vadászszervezetet, hogy keressenek egy sötétszürke szárnyú angyalt. – Látom, készültél. – Az ő szárnyának mintája éppen olyan különleges, mint a tiéd. Majdnem olyan, mint egy gyapjaslepkéé. – Nem riadóztathatsz senkit sem. Elena összeszorította a fogait, és olyan arcot vágott, mint aki azonnal gyors halált szeretne halni. – Mondd, hogy végezzem a munkámat, ha elvágsz minden forrástól, amire szükségem van egy sikeres vadászathoz? – Ebben a vadászatban mindezek haszontalanok lesznek a számodra. – Na ne csináld már! – kiáltott a lány az angyal háta felé. – Urram egy cseszett nagy angyal, olyan szárnyakkal, amelyeket máséval nem lehet összetéveszteni. Az emberek előbb-utóbb meglátják valahol. És megtennéd, hogy rám nézel, ha velem beszélsz? Az angyal szembefordult vele, szemében kék lángok lobogtak. Egész lényéből érezhető hullámokban áradt a hatalom ereje. – Urram nem fog feltűnni senkinek. Mint ahogy én sem szoktam. Elena értetlenül nézett rá. – Miről beszé... a francba! – Raphael már nem volt ott. Vagyis Elena tudta, hogy ott kell lennie, de már nem látta. Nyelt egyet, és elindult oda, ahol utoljára látta. Kinyújtotta a kezét. Meleg bőr tapintását érezte az ujjaival. Egy láthatatlan kéz megmarkolta a csuklóját, éppen akkor, amikor Elena vissza akarta húzni a kezét. Majd az egyik ujját bekapta az a száj, amelyre korábban olyan elmélyülten meredt. A nedves forróság érzésére újra fellángolt a combjai között a tűz. Ekkor vette csak észre, hogy az ujjának azt a részét sem látja.

84 _____________________________________________

– Hagyd abba! – kirántotta az ujját, hátraugrott és nekiütközött az asztalnak. Raphael megjelent a szeme előtt: először csak mintha káprázat lenne, majd szilárd formát öltött. – Csak meg akartam mutatni, hogy igazam van. – Közelebb lépett a lányhoz, az asztalhoz szorította, nem hagyott neki menekülési útvonalat. – Mindig megszopogatod az emberek ujját, hogy bebizonyítsd az igazadat? – Ökölbe szorította a kezét. – Mi a franc volt ez? – Káprázat – válaszolt, miközben a lány ajkait figyelte. – Így feltűnés nélkül tudunk a tömegbe vegyülni. Ez az egyik képesség, ami megkülönbözteti az angyalt az arkangyaltól. – Mennyi ideig tudtok láthatatlanok maradni? – Elena igyekezett kizárni a gondolatot, miért nézhet rá így az arkangyal. Arra gondolt inkább, hogy Raphael volt az, aki megfenyegette Sarát és a kisbabáját is. De ez nem volt könnyű most, hogy Raphael ilyen közel állt hozzá, csak ki kellett volna nyújtani a karját, hogy megérintse. Majdnem emberinek tűnt. Sötét, érzéki embernek. – Én addig bírom, ameddig csak kell – válaszolt az angyal, és Elena biztos volt benne, szándékosan fogalmazott kétértelműén. – Urram pedig idősebb nálam, nagyobb az ereje. Neki nem kell mást tennie, mint hogy... – Az angyal olyan gyorsan harapta el a mondatot, hogy Elena biztos volt benne: majdnem túl sokat tudott meg. – Meg sem lehet mondani, hogy Urram, ha ereje teljében van, meddig tudja fenntartani a káprázatot. De még ha le is gyengül, arra elég ereje marad, hogy nappal láthatatlan legyen, éjjel pedig elbújjon és kipihenje magát. – Szóval a láthatatlan emberre vadászunk. – Elena hátrált, míg végül neki nem dőlt a fenekével az asztalnak. Az angyal két keze az asztal lapján feküdt, Elena csípőjének két oldalán, pedig a lány észre sem vette, mikor került hozzá olyan közel az angyal. – Ezért van szükségünk a te szaglásodra. – Én a vámpírok szagát érzem csak – csattant fel mérgesen Elena. – Az angyalokét nem. Téged sem tudnálak követni. 85 _____________________________________________

Úgy tűnt, Raphaelt ez a „jelentéktelen részlet” nem is érdekli. – Várnunk kell. – Mire? – A megfelelő időre. – Felemelte a szárnyait és sötétbe borította vele magukat. – Amíg pedig várunk, én megkóstollak, vajon valóban olyan fanyar vagy-e, mint amilyennek mutatod magad. Az érzéki csapda lecsapódott. Elena azonban figyelmeztetés nélkül hátrahajolt, végigcsúszott hátrafelé az asztallapon és lefordult a túloldalán, miközben egy csomó papírlapot sodort magával. – Megmondtam – lihegett, a szíve pedig a torkában vert a veszélyes helyzet után. – Én nem leszek sem a játékszered, sem az ágymelegítőd, sem a szexpajtásod. Megfordult és kisietett a szobából, végig a folyosón, anélkül, hogy válaszra várt volna. Csodálkozott, hogy senki sem próbálta megállítani. Leért a földszintre, és kilépett az épületből. Az ajtó előtt egy taxi várt – rá. Már éppen elküldte volna a sofőrt melegebb éghajlatokra, de akkor eszébe jutott, hogy nincs nála pénz. Semmi kedve nem volt a fagyos éjszakában hazakutyagolni, ezért bemászott a hátsó ülésre. – Húzzunk innen, de gyorsan! – Máris – válaszolt a vezető. A hangja lágy volt, túlságosan is lágy. Elena a visszapillantó tükörben a sofőr arcára pillantott. – A vámpírok most már taxit is vezetnek? A férfi elmosolyodott – Dmitri nem tudott nem sármos lenni. De ez nem feledtette azt a veszélyes érzékiséget, amellyel az arkangyal a kapcsolatukat – na persze – szexuális térre akarta terelni. Azt már nem! A szex nem volt a megbízásban. Elena munkáját megkaphatta az angyal, de a testét soha.

86 _____________________________________________

Kilencedik fejezet Raphael figyelte, ahogy Elena beszállt a taxiba, és a kocsi után nézett. Az összes lény közül, akiknek parancsolt, ez a lány volt a legkiszámíthatatlanabb. Persze, ő ezzel sem értene egyet, gondolta az angyal, és elmosolyodott, úgy, ahogyan csak olyan hatalmas lények tudtak, akik élet és halál urai voltak. A háta mögött kinyílt az ajtó. – Uram... – Dmitri, tartsd magad távol a vadásztól! – Ahogy parancsolod, uram. – Szünet. – Meg tudnám törni, hogy könyörögjön neked. Soha többé nem tagadná meg a parancsaidat. – Nem akarom, hogy könyörögjön. – Raphael maga is meglepődött, amikor ráébredt, mennyire így gondolta. – Hatékonyabb lesz ép lélekkel. – És azután? – Dmitri hangja tele volt érzéki vágyakozással. – Megkaphatom őt a vadászat után? Valahogy... izgat.

87 _____________________________________________

– Nem. A vadászat után ő az enyém. – Ha Elena könyörög, azt senki másnak nem teheti, csakis őneki.

88 _____________________________________________

Tízedik fejezet Az angyal megfogja ölni Elenát. A lány feszes háttal ült a gyönyörű szép, kézimunkával készült, művészi ágyában, amelynek a fejtámlája egyedi mintájú, finoman megmunkált fémből volt, a fehér alapon fehér mintás lepedő és a steppelt paplan pedig nagyon apró virágmintás. Az ágya mellett, jobb oldalt üveg tolóajtó vezetett a kis erkélyére, amelyből miniatűr kertet varázsolt. Amögött pedig ott magasodott az Arkangyal-torony. A szobában a falakat vastag, krémszínű tapéta borította, amelyen kék és ezüst díszítés volt. Ez jól illett a kék szőnyeghez. Az üvegajtó előtt fehér fátyolfüggöny lógott, afelett pedig egy nehéz, brokát sötétítőfüggöny, amit Elena általában összefogott kétoldalt. A szoba túlsó sarkában, egy nagy, fehér, kínai vázában napraforgók virítottak, ezek napfényt csempésztek a szobába. A vázát egy hálás kínai angyaltól kapta, amiért megtalálta neki egy önfejű védencét, aki – bár még alig töltötte le a szerződéses idejét – úgy döntött, nincs már szüksége az angyalok támogatására. 89 _____________________________________________

Elena egy olyan szexboltban talált rá, amely igen furcsa vevőkört szolgált ki. A munka során le kellett ereszkednie Sanghaj legsötétebb alvilági bugyraiba, de az a váza maga volt egy darab anyagba zárt, időtlen fény. Az a szoba Elena számára menedék volt, hónapokat töltött azzal, hogy tökéletesen berendezze. Akkor azonban olyan pocsékul érezte magát, mintha példának okáért egy dél-pekingi döngölt padlós kalyibában ücsörgött volna. Emlékei közé újra és újra visszatért a Times Square-en heverő vámpír képe, amelyiken egyetlen rohadt járókelő sem volt képes segíteni. Azt tudta, hogy ő valószínűleg nem így fogja végezni, mert Raphael a szőnyeg alá akarja majd söpörni az ügyet. Az viszont tuti volt, hogy a végén halott lesz. Mesélt neki a káprázatról. Amennyire Elena tudta, egyetlen vadász, egyetlen egy ember sem tudott az arkangyaloknak erről a képességéről. Hasonló érzés volt ez, mint amikor látod az elrablód arcát – mindegy, mi történik azután, neked már lőttek. – Azt már nem! – Teljes erejéből megmarkolta gyönyörű, egyiptomi paplanját, és végiggondolta, milyen lehetőségei vannak. 1. lehetőség: megpróbálhat kiszállni a munkából. Valószínű eredmény: hosszú és fájdalmas kínzás, majd halál. 2. lehetőség: elvégzi a munkát, és reménykedik. Valószínű eredmény: halál, valószínűleg fájdalmas kínzás nélkül (ez jó). 3. lehetőség: megesketi Raphaelt, hogy az a végén nem öli meg őt. Valószínű eredmény: az esküket az angyalok nagyon komolyan vették, szóval valószínűleg életben marad. Attól még Raphael fájdalmasan kínozhatja, amíg bele nem őrül. – Akkor találj ki egy jobb esküt! – motyogta magában Elena. – Nem öl meg, nem kínoz meg, és határozottan nem változtat át vámpírrá. Azon gondolkodott, vajon ezt az esküt ki tudja-e terjeszteni a családjára és a barátaira. A családjára, na persze! Azok ki nem állhatták őt. De azt nem akarta, hogy végig kelljen néznie, ahogyan valaki kitépi a belüket.

90 _____________________________________________

Vércseppek csattanása a padlócsempén. Csepp Csepp. Csepp. Suttogó, gurgulázó könyörgés hangja. Amikor felnézett, Mirabelle-t látta. Még életben volt. A szörnyeteg elvigyorodott. – Gyere ide, kicsi vadász, kóstolj bele! Csepp. Csepp. Szakadás nedves, ocsmány, durva, rémálombéli hangja. Elena ledobta magáról a paplant, és felült az ágya szélén. Az arca jéghideg volt. Ez az emlék képes volt minden melegséget kiölni a lány lelkéből. Arcát a tenyerébe temette, és a kék szőnyeget bámulta. Igyekezett kiverni az álomképet a fejéből. Ez volt az egyetlen módszer, ami segített, ha ez az emléke talált egy kis rést Elena védelmi vonalain, és becsusszant az elméjébe, hogy ott a hegyes karmaival és méregfogaival... Valami a földre zuhant az erkélyen. Elena kezében, az üvegajtó felé irányítva már ott is volt a pisztoly, amelyet a párnája alatt tartott, még mielőtt a lány felfogta volna, hogy érte nyúlt. A fátyolfüggönyön át végignézett az erkélyen, de nem látott semmit. Persze csak egy nagyon hülye vadász lépne ki ilyen könnyen a fedezéke mögül, Elena pedig egyáltalán nem volt hülye. Felállt, nem is törődött azzal, hogy csak egy fehér, spagettipántos felső volt rajta, és egy kis, zöld bugyi, amelynek olyan formája volt, mintha egy nagyon szűk sort lenne, a két oldala félig be volt vágva, itt csini rózsaszín szalag díszítette. A tekintetét le sem vette az erkélyről. A szabad kezével sorban elhúzta a függönyöket, míg minden pontját nem látta. Nem állt ott egyetlen dühös vámpír sem. Azok a szemetek nem tudtak ugyan repülni, de Elena egyszer látta, ahogy hárman úgy másztak fel egy toronyház falán, mintha pókok lettek volna, ők csak szórakozásból tették, de ha azok képesek voltak erre, akkor más vámpírok is. 91 _____________________________________________

Újra megvizsgálta a terepet. Sem vámpír, sem angyal. A keze, amelyikkel a pisztolyt tartotta, a görcsös célra tartástól kicsit már fájni kezdett, de Elena még nem lélegzett fel. Megvizsgálta a korlát szélét. Egy csomó növényt tartott ott, közülük néhány futónövény a tetőről lógott le, amelyet az erkélye fölé szereltetett. Arra azonban mindig kínosan ügyelt, hogy soha semmi ne takarja el az erkély korlátját. Ha valaki ott kapaszkodott volna, látta volna az ujjai hegyét. Ennél pedig még fontosabb volt: látta volna a nyomokat, amelyeket a behatoló hagyott ott abban a gélben, amellyel minden héten megkente a korlátot. Ezt a szert külön a vadászok számára gyártották, egy vagyont és egy kart, egy kezet és egy májat kellett odaadni érte, de ennél jobb nem volt arra, hogy jelezze, ha valaki betört. A gél normál állapotában nem látszott a felületen, amire felhordták, de amint egy vámpír, angyal vagy ember hozzáért, azon a helyen azonnal élénkpiros színűvé változott. A gél azonban érintetlen volt, és az érzékszervei sem jelezték, hogy vámpír lett volna a közelben. Ettől egy kicsit megnyugodott és körbenézett. Ekkor látta meg az erkély padlóján fekvő hengeres műanyag dobozt a vadpiros begóniái mellett. A begóniák szára nagyon törékeny volt. Akárki is dobta be a dobozt, ha letört néhányat a virágok közül, amelyeket Elena a nyárvégi hűvös idők ellenére kivirágoztatott, annak nagyon nem lesz jó vége, gondolta. Miután végleg meggyőződött arról, hogy tiszta volt a terep, leengedte a fegyverét, és kinyitotta az ajtót. A szél csak a város lüktetésének rezgéseit sodorta felé, semmi mást. Ennek ellenére Elena nagyon óvatos maradt. Lassan lépett ki az erkélyre, és a lábával gurította maga elé a hengert. Már éppen befelé indult volna vele, amikor meglátta a tollat, amely ringva szállt alá, és landolt egy páfrány levelén. Berúgta a szobába a dobozt, és felemelte a pisztolyát a tető irányába. A pasas, aki annak idején a tetőt építette neki, bolondnak nézte, amiért a kilátás egy részét eltakartatja vele.

92 _____________________________________________

Persze, ő biztosan nem gondolt arra, hogy felülről is érkezhet támadás. Oké, egy darabot valóban elvesztett így a panorámából, de így legalább felülről nem lephette meg senki. Most rájött, hogy túlságosan is megbízott ebben a védelemben, mert nem vette észre a hívatlan vendégét. Ez többször nem fordulhatott elő. – Ez a golyó még a követ is átviszi, nem hogy azt a műanyag valamit, amin ülsz! – kiáltott. – Szóval szállj le róla gyorsan, mielőtt összetöröd! Rögtön szárnycsapásokat hallott, majd egy elpirult angyalarc nézett le rá felülről – fejjel lefelé. Elena szemei elkerekedtek. Nem tudta, hogy az angyalok erre is képesek. – Te vagy a futár? Fordulj talpra, mert szédülök, ha rád nézek! Az angyal bólintott és megfordult. Úgy nézett ki, mint azok az angyalok, amelyeket a reneszánsz festők pingáltak mindenhová. Az arca kedves és pufók volt, a fürtjei szőkék és göndörök. – Ne haragudj! Még soha nem láttam vadászt, kíváncsi voltam. A szemei nagyra nyíltak, amikor a tekintete lefelé kezdett vándorolni. Eddig is gyorsan csapkodott a szárnyával, hogy egy helyben tartsa magát, de akkor majdnem túlpörgette őket. – Fel a szemekkel, vagy átlövöm a szárnyad! Az angyal felkapta a fejét, és elvörösödött. Kicsit kilengett balra, majd korrigált, hogy újra függőleges testtel, egy helyben lebegjen. – Bocsánat! Bocsánat! Én még csak most jöttem a Menedékből. .. – Nyelt egy nagyot. – Ezt nem lett volna szabad kifecsegnem. Kérlek, ne mondd el Raphaelnek! Az angyalka úgy nézett ki, mint aki azon nyomban elsírja magát, ezért Elena bólintott. – Nyugi, gyerek! De ha legközelebb hozol nekem valamit, gyere a bejárati ajtón át! A fiatal angyal összerezzent. – Raphael mondta, hogy így csináljam. Elena felsóhajtott és intett az angyalnak. – Na, hess! Majd én elintézem Raphaelt! Az angyalgyerek arcára hirtelen rettegés ült ki. 93 _____________________________________________

– Ne, semmi gond! Légyszi, inkább ne mondj neki semmit. Bántana érte téged. – Az utolsó mondatot majdhogynem suttogta. – Nem fog – mondta Elena. Meg fogja esketni, hogy nem teszi. Bár még fogalma sem volt róla, hogyan. – Na, menj, Dmitri még féltékeny lesz rád! Az angyalka holtsápadt lett, és olyan gyorsan elrepült, hogy Elenának alig volt ideje utánanézni. Nocsak, ez érdekes volt. Mindenki úgy tudta, hogy az angyalok parancsolnak a vámpíroknak. Lehet, hogy a hatalom megoszlása ennél sokkal bonyolultabb volt? Elena úgy döntött, ezen még elgondolkozik. Később. Miután megeskette Raphaelt, hogy nem fogja sem megölni, sem megcsonkítani, sem megkínozni őt. Miután megvizsgálta és megöntözte a drágalátos begóniáit – a sárga úgy virágzott, mintha a nyár nem is múlt volna el már egy hónapja, ettől Elena boldogabb lett –, becsukta az erkélyajtót, és összehúzta a függönyöket, majd a pisztolyt visszadugta a párnája alá. Csak ekkor vette kézbe a hengert, amit az angyal hozott neki. Nekilátott, hogy lecsavarja a tetejét. Ekkor megcsördült a telefonja. Először hagyni akarta, hadd csörögjön, mert a kíváncsiság furdalta az oldalát. Aztán megnézte a hívószámkijelzőt. Sara volt az. – Hé, mizu, igazgató asszony? – szólt bele. – Éppen ezt akartam én is kérdezni tőled. Kaptam ma este egy nagyon furcsa jelentést. Elena az ajkába harapott. – Kitől? – Ransomtól. – Gondolhattam volna – motyogta Elena. A másik vadásznak, azon túl, hogy lenyűgözték a lőfegyverek, és egyéb haditechnikai kütyük, volt egy fura hobbija. Ebben pedig még az a tény sem zavarta, hogy egy fényszennyezéssel teli nagyváros közepén éltek. – Fogadjunk, hogy megint csillagokat vizsgált. Sara fújt egyet.

94 _____________________________________________

– A hiper-szuper extra erős, csúcstechnológiás távcsövével. És, szóval azt mondta, hogy... te repültél? – A mondat út közben hitetlenkedő kérdéssé változott. – Köszönd meg Ransomnak a nevemben, hogy csillagnak tart és vizsgál. – Ezt nem hiszem el – suttogta Sara. – Te jó ég... te ott fent voltál? Repültél? – Egen. – Egy angyallal? – Arkangyallal. Néhány másodpercig tömény csend. Aztán: – Azt a rohadt! – Ahan – Elena közben csavarni kezdte a kupakot a csomagról. – Mit csinálsz? Hallom, ahogy szuszogsz! – Hogy te milyen egy kíváncsi barátnő vagy! – vigyorodott el Elena. – Ezt előírja a legjobb barátnők kézikönyve. Na, mesélj, addig én magamhoz térek az előbbi sokkból. – Épp az előbb látogatott meg egy futárangyal. – És mit hozott? – Éppen azt akarom... – A hangja elcsuklott, amikor leemelte a henger kupakját. Remegő ujjakkal húzott ki belőle egy másik dobozt, ami vastagon körbe volt tekerve, hogy a töréstől megvédje. Az az érzése támadt, hogy az angyalbabának sokkal óvatosabbnak kellett volna lennie azzal a csomaggal. – Ó... – Ellie? Kikészítesz. A szíve a torkában dobogott, ahogy Elena óvatosan kiemelte a dobozból a tökéletesre faragott, elegáns szobrot. – Egy rózsát küldött nekem. A vonal túlsó végén egy csalódott horkantást hallott. – Édesem, tudom, hogy te nem gyakran randizol, de rózsát minden sarkon kap öt dolcsiért. – Ez kristályból van. – Mialatt kimondta, a fény különlegesen csillant meg a rózsán. Elena álla leesett. – Na, ne! – Mi na ne? 95 _____________________________________________

Elena hitetlenkedve felállt, egy fiókból előhúzott egy acél, mindent vágó pengét, amit nem sokszor használt, mert egy kicsit rossz helyen volt a súlypontja, és azzal óvatosan megkarcolta a virág tövét. A kés semmi nyomot nem hagyott a szobron. Amikor viszont fordítva próbálta, a rózsa megkarcolta a kés „sérthetetlen” pengéjét. – A francba! – Ellie, esküszöm, hogy péppé verlek, ha nem mondod el azonnal, mi történt! Mit küldött? Egy mutáns, vérszívó rózsát? Elena elnyomta a nevetését és a leírhatatlanul szép tárgyra meredt. – A rózsa nem kristály. – Hanem mi? Cirkónia? – kérdezte szárazon. – Vagy... várj... műanyag? – Gyémánt. Teljes csend. Majd egy köhentés. – Ezt megismételnéd nekem? Elena a fény elé tartotta a rózsát. – Gyémánt. Hibátlan, egy darabból. – Az lehetetlen. El tudod képzelni, mekkorának kellett volna lennie a kőnek, hogy kifaragják belőle? Mekkora az a rózsa? Mikroszkopikus? – Akkora, mint a tenyerem. – Az lehetetlen. Mondtam. Ráadásul a gyémántot nem is lehet megfaragni. Komolyan, ez lehetetlen – Csakhogy a hangja úgy hangzott, mintha nem kapna levegőt. – Az a pasi egy gyémántrózsát küldött neked?! – Nem egy pasi – válaszolt Elena, és minden erejével megpróbálta leállítani lelke alapvetően női részét, amely sikítva örvendezett a csodás ajándéknak. – Egy arkangyal. Egy nagyon veszélyes arkangyal. – Aki vagy beléd zúgott, vagy csak bőkezűen szokott borravalót osztogatni. Elena újra elnevette magát.

96 _____________________________________________

– Nem, csak le akar fektetni – megvárta, amíg Sara a vonal túlsó végén befejezte a fulladozást. – Visszautasítottam. Nem hiszem, hogy az arkangyal szereti azt a szót, hogy „nem”. – Ellie, drágám, könyörgöm, mondd, hogy csak szívatsz! – Sara hangja tényleg könyörgő volt. – Ha az arkangyal meg akar kapni téged, akkor meg is fog. Ha pedig... – Elharapta a mondat végét. – Semmi baj, Sara – válaszolt Elena lágyan. – Ha megkap, össze is töri a testem és a lelkem – Az arkangyalok nem voltak emberiek, nagyon távol álltak ettől. Amikor megkapták az élvezeteket, amelyekre vágytak, egyáltalán nem törődtek tovább a játékszereikkel. – Éppen ezért soha nem adom magam oda neki. – És hogy akarod elérni, hogy később nem megy utánad? – Megesketem rá. Sara hümmögött. – Oké, értettem. Az angyalok nagyon komolyan veszik az esküiket. Halálosan komolyan. De nagyon pontosan kell fogalmaznod. És ez is kétoldalú dolog. Kérni fog majd valamit cserébe. A te esetedben valószínűleg téged. Elena megborzongott. Ez az ötlet akkor már nem is rémisztette annyira. És nemcsak a rózsa miatt. Hanem az este miatt, amit az angyallal töltött. És amely tele volt erotikával. Sötét, rossz dolgokkal teli este volt, de a legpotensebb flört is, amelyben Elenának valaha része volt. A lány teste megcsendült a férfinak, pedig az csak egyszer érintette. Vajon mi történne, ha forrón és keményen belé hatolna? Újra és újra? Az arcát elöntötte a forróság, a combjai megfeszültek, a szíve a torkában lüktetett. – Visszaadom neki a rózsát. – Egyedülálló darab volt, csodálatos műalkotás, de nem tarthatta meg. Sara félreértette. – Az nem lesz elég. Kell valami, ami alkupozíciót ad neked. – Ezt csak bízd rám! – Sara igyekezett magabiztosnak tűnni, de igazából fogalma sem volt, hogyan akar alkudozni egy arkangyallal. Aki az ő esetében valószínűleg őt akarja majd.

97 _____________________________________________

Az elméje minden előjel nélkül megbicsaklott, Sara szavai összekeveredtek benne Mirabelle meggyalázott testének újra felbukkanó képeivel. Elena lelke megdermedt. Mi lesz, gondolta, ha az ár, amit Raphael kér, rosszabb a halálnál?

98 _____________________________________________

Tizenegyedik fejezet Elena letette Raphael íróasztalára a dobozt, amit a küldönc angyal adott neki. – Ezt nem fogadhatom el. A férfi a lánynak háttal, az ablaknál állt, telefonját a füléhez szorította, és nem is fordult meg, csak felemelte az egyik ujját. Elena furcsának találta, hogy az arkangyal kezében egy ilyen modern szerkezetet lát. Ez az érzés teljesen ésszerűtlen volt, hiszen az angyalok tökéletesen ismertek minden régi és új technológiát, még ha olyanok voltak is, mintha egy legendából vagy egy meséből léptek volna elő. Azt, hogy valójában mennyi igazság volt ezekben a róluk szóló legendákban, senki nem tudta pontosan. Bár az angyalok az emberiség történetének a kezdetektől részei voltak, ahogyan ezt a legősibb barlangrajzok is mutatták, végig megőrizték titokzatosságukat. Az emberek pedig, akik mindig is irtóztak az ismeretlentől, ezernyi történetet szőttek köréjük, hogy 99 _____________________________________________

megmagyarázzák a létezésüket. Néhányan az istenek leszármazottainak tartották őket, mások pedig pusztán egy fejlettebb faj képviselőinek. Egyetlen dolog volt csak biztos: ők irányították a világot, és ezzel tisztában is voltak. Őméltósága most halk, dörmögő hangon beszélt a telefonba. Elena egyre növekvő idegességében elkezdett fel és alá járkálni a szobában. Felfigyelt az egyik oldalsó falon lévő szekrényre. A polcokon, amelyek vagy valódi ébenfából voltak, vagy csak úgy kezelték őket, hogy arra hasonlítsanak, egyik kincs állt a másik mellett. Egy ősi japán maszk, ami egy onit, egy démont ábrázolt. Ez azonban valahogy kajánul mosolygott, mintha egy gyerekcsínyre készülne, talán egy gyerekszínházi előadás maszkja volt. A festése pontos volt, a színei ragyogóak, bár sütött róla, hogy elképesztően régi. A másik polcon egyetlenegy toll feküdt. Különleges színe volt, mély, tiszta kék. Elena az elmúlt néhány hónapban hallott már mendemondákat egy kék szárnyú angyalról, de ezek biztosan nem lehettek igazak. – Vajon igazi vagy sem? – suttogta magának. – Ó, nagyon is igazi – csendült fel a háta mögött Raphael búgó hangja. – Illiumot nagyon megviselte, amikor megfosztottam a becses tollaitól. Elena megfordult. A homlokán összefutottak a ráncok. – Miért pusztítottál el egy ilyen szépséget? Féltékenységből? Az angyal szemeiben szikrát vetett valami tüzes, és ha szabadjára engedi, bizonyára halálos indulat. – Te igazán nem lelnéd kedved Illiumban. Ő alázatosságot követel a nőitől. – Akkor miért vetted el a tollait? – Meg kellett büntetnem – vonta meg a vállát Raphael, és közelebb lépett a lányhoz. Alig harminc centire állt meg tőle. – Sokkal jobban bántotta az, hogy a földre kényszerült. A tollai egy év alatt visszanőttek. – Az a kis idő, meg mit számít?!

100 _____________________________________________

Úgy tűnt, Elena szarkasztikus megjegyzése oldotta a feszültséget egy kicsit. – Egy angyal számára igen. – Az új tollai olyanok lettek, mint a régiek voltak? – Elena kényszeríteni akarta magát, hogy ne nézzen az angyal szemébe, mert azzal csak megkönnyíti Raphael dolgát, ha az újra az elméjébe akar lépni, de képtelen volt levenni róla a szemét. Még akkor sem, amikor a szikrák forgó lángnyelvekké változtak. – Olyanok? – ismételte meg Elena a kérdést hirtelen kíváncsisággal. – Nem – válaszolta az angyal, és kinyújtotta a karját, végigsimított a lány füle peremén. – Még annál is szebbek. Kékek, ezüst szegéllyel. Elena felnevetett, annyira mogorva volt az angyal hangja. – Ezek a hálószobám színei. Felforrósodott közöttük a levegő. Olyan erősen, hogy már majdnem szikrázott és remegett. Az angyal mélyen a lány szemébe nézett. Az ujjai lesiklottak a füléről, végigsimítottak az állán és a nyakán. – Biztos vagy benne, hogy nem akarod megmutatni nekem? Raphael annyira tökéletesen gyönyörű volt! De férfi. Nagyon is férfi. Csak kóstold meg! A sötétség feltámadt a lányban, az az apró sötétségmag, amely a vér áztatta konyhapadlón született azon a napon, amikor Elena gyermekkora véget ért. Csepp. Csepp. Csepp. Gyere ide, kicsi vadász! Kóstolj bele! – Nem! – Elena elkapta a fejét. A tenyerére vékony izzadságrétegben ült ki a félelem. – Csak azért jöttem, hogy visszaadjam a rózsát, és megkérdezzem, van-e új információnk arról, hol van Urram. Raphael leeresztette a karját. A lány azt várta, dühöngeni fog, amiért visszautasította. Ehelyett az angyal elgondolkozott. 101 _____________________________________________

– Én bármilyen rémálmot el tudok űzni. Elena teste megfeszült. – De hiszen te kelted őket! Órákig hagytad a Times Square-en azt a vámpírt! – Itt hagyd abba, Elena, parancsolta az agya, az Isten szerelmére, hagyd abba! Most akarod rávenni arra, hogy esküvel garantálja a biztonságodat! De a szája nem hallgatott az agyára. – Megkínoztad! – Igen. – Egy cseppnyi bűntudat sem látszott rajta. Elena várt még egy kicsit. – Ennyi? – fakadt ki végül. – Csak ennyit tudsz mondani? – Mit vártál, bűntudatot? – Raphael arca megmerevedett, tekintete jéghideggé változott. – Én nem vagyok ember, Elena. Az alattvalóim sem emberek. A ti szabályaitok ránk nem érvényesek. A lány kezei ökölbe szorultak. Olyan erősen, hogy már fájt neki. – A tisztesség és a lelkiismeret szabályai sem? – Hívd, ahogyan szeretnéd, de egyvalamiről ne feledkezz meg! – Beszéd közben az angyal előrehajolt. Halk, jéghideg, suttogó szavai olyan kegyetlenül hasítottak a lány bőrébe, mint az ostorcsapások. – Ha én kudarcot vallok, a vámpírok szabadon kezdenek majd garázdálkodni, és New Yorkot elönti az ártatlanok vére. Csepp. Csepp. Csepp. Elena összerándult a borzalmas képektől. Az első a múltjából való volt, a második egy lehetséges jövőből. – A vámpírok nem mind gonoszok. Csak egy kis százalékuk veszíti el az önuralmát, éppen úgy, ahogy az emberek között is van ilyen. Raphael a két kezébe fogta Elena állát. – Csakhogy ők nem emberek, ugye? – A lány nem válaszolt. Az angyal kezei tűzforrók voltak, a szavai jéghidegek. – Válaszolj nekem, Elena! – Hihetetlen volt, mennyi gőg látszott az arcán, de a legszörnyűbb az volt, hogy az angyalnak minden oka meg is volt rá, hogy öntelt legyen. A hatalma... több volt, mint elképesztő.

102 _____________________________________________

– Nem – látta be végül a lány. – A vérengző vámpírok különös kegyetlenséggel ölnek, és nincs, ami megállítaná őket. Több ezer embert is megölhetnek. – Látod hát, hogy szükség van egy kemény kezű vezetőre. Raphael még közelebb lépett. Testeik összeértek. A férfi a lány csípőjére tette a kezét. Elena csak akkor látta volna tisztán az angyal arcát, ha hátrahajtja a fejét. Abban a pillanatban azonban ez túl nagy erőfeszítésnek tűnt. Nem akart mást, csak egybeolvadni az angyallal, hagyni, hogy fájó teste érzéki, buja kéjjel eggyé váljon Raphaelével. – Elég a vámpírokból – szólt az arkangyal. Az ajkai a lány fülét súrolták. – Igen – súgta Elena, miközben a férfi karját simította végig. – Igen! Eksztázis rohant végig a vérereiben, olyan maró kéj, aminek nem is akart már ellenállni. Le akarta tépni a férfiról a ruhát, hogy meglássa, az arkangyal is olyan-e, mint egy ember. Hogy megkóstolja a bőre ízét, hogy megjelölje a körmeivel, hogy ráüljön, és teljesen körbevegye, hogy magáévá tegye, és odaadja magát neki. Már semmi más nem számított. Az ajkaik összeértek, a lány felnyögött. A férfi erősebben megszorította a lány csípőjét, és minden látható erőfeszítés nélkül felemelte őt, majd igazából csókolni kezdte. A nyelves csók forrósága elöntötte a lány egész testét, összeszorította a lábujjait, majd összegyűlt a combjai közötti háromszögben. – Forró – pihegte Elena, amikor az angyal hagyta levegőhöz jutni. – Túl forró! A lány körül jégkristályok csillantak a levegőben, körülölelte őt a hűvös dér, beette magát a pórusaiba, mintha elfoglalná a testét. – Most jobb? Raphael újra megcsókolta Elenát, mielőtt a vadász válaszolhatott volna. A nyelve a lány szájába csúszott. A teste kemény volt és tökéletes, és... Már semmi más nem számított. Ezek a szavak nem voltak igazak. A gondolat nem volt igaz. Sara számított. 103 _____________________________________________

Beth számított. És ő maga is számított. Raphael ajkai végigvándoroltak Elena nyakán, le a mellkasára, ahol az inge kigombolt gallérja alatt szabaddá vált a bőre. – Gyönyörű! Ősidők óta nem volt ember szeretőm. De te nagyon felkeltetted az érdeklődésemet. Elena csak játékszer volt. Amellyel szórakoznak, és a végén elhajítják. Raphael irányította a gondolatait. A harag felgyűlt benne, felordított. Két lábával elrúgta magát a férfitól, olyan erősen, hogy hátrazuhant. Az éles fájdalom, ahogyan a farokcsontja a padlónak csapódott, végleg elszakította az utolsó csábító, kéjes vágy csápjait. Olyan erős, szenvedélyes volt ez az érzés, hogy Elena úgy érezte, hülyét csinált magából, amikor ezt hagyta. – Te szemét! Hát csak arra izgulsz fel, ha megerőszakolhatsz valakit? Az angyal arcán egyetlen futó pillanatra mintha meglepetés tükröződött volna, de azonnal át is adta a helyét a szokásos, arrogáns arckifejezésnek. – Egy próbát megért – vonta meg a vállát Raphael. – Nem mondhatod, hogy nem élvezted. Elenát annyira elöntötte a méreg, eszébe sem jutott, miért ment oda. Egy újabb sikítással az angyalra vetette magát. Maga is meglepődött, hogy néhányszor erősen meg tudta ütni, mielőtt a férfi elkapta volna a két karját, és a falnak szegezte volna. Kitárta a szárnyait, hogy Elena elől eltakarja a szobát. – Hagyj minket magunkra! – mordult fel, és a lány csak ekkor vette észre, hogy valaki más is volt ott. – Igen, uram. Egy vámpír! Dmitri! Elena figyelmét annyira lekötötte a mesterségesen gerjesztett vágy, és a düh, amivé alakult, hogy meg sem hallotta, hogy a vámpír belépett. 104 _____________________________________________

– Megöllek! – hörögte. Olyan megsebzettnek érezte magát, szánalmasan közel volt ahhoz, hogy sírva fakadjon. Számítania kellett volna arra, hogy Raphael ilyen eszközökhöz folyamodik, de nem tette. Ez hatalmas nagy hülyeség volt. – Eressz el! Az angyal lenézett rá. A kék szemei ekkor sötétek voltak, mintha viharfellegek gyülekeztek volna bennük. – Nem. Ilyen állapotban arra kényszerítenél, hogy fájdalmat okozzak neked. Elena szíve hevesen megdobbant. Ezek szerint az angyal törődött azzal, mi lesz vele. – Szállj ki a fejemből! – Nem vagyok a fejedben, vámpírvadász. Az, hogy az angyal ilyen hivatalos néven szólította, kijózanító pofonként hatott a lányra. Ahelyett, hogy tovább engedte volna, hogy a lelkében tomboló düh irányítsa, Elena vett néhány mély levegőt, és igyekezett visszatérni elméjének abba a nyugodt állapotába, amelybe mindig visszahúzódott, akárhányszor feltörtek a szörnyű emlékképek Arielről... De nem, ezúttal nem tudott oda menekülni. Miért nem hagyták végre el a múlt szörnyű képei?! Vett még egy mély levegőt. A tenger hűvös, éles, magával ragadó illatát érezte. Raphael illatát. Kinyitotta a szemét. – Már jól vagyok. Az angyal várt még néhány hosszú másodpercig, majd eleresztette. – Most menj! Mindent megbeszélünk később. A keze viszketett, elő akarta kapni a fegyverét, de nem tette. Csak sarkon fordult, és kiment a szobából. Nem akart meghalni. Akkor nem. Addig nem, míg ki nem vájta Raphael hazug szemeit és bele nem dobta őket a legmélyebb és legbüdösebb pöcegödörbe, amit csak talált. ***

105 _____________________________________________

Amint a liftajtó becsukódott Elena mögött, Raphael felemelte a telefont, és a biztonságiakat hívta. – Ne veszítsétek szem elől! Gondoskodjatok róla, hogy biztonságban legyen! – Igen, uram – válaszolt Dmitri, de az angyal hallotta a hitetlenkedést a hangjában. Letette, mielőtt válaszolt volna a ki nem mondott kérdésre, hogy miért engedi szabadon távozni a vadászt azután, hogy az megtámadta őt. Hát csak arra izgulsz fel, ha megerőszakolhatsz valakit? Az ajkát összeszorította, az öklét olyan szorosan szorította, hogy az ujjai elfehéredtek. Sok mindennel vádolták már őt az évek során, de soha, egyetlenegyszer sem nyúlt még nőhöz annak akarata ellenére. Soha. És aznap sem tett volna ilyet. De történt akkor vele valami. Ezért is hagyta, hogy a lány megüsse – olyan mély undort érzett önmaga iránt, hogy jólesett érezni a fájdalmat. Létezett számára néhány szabály, amit soha nem hághatott át. Amiatt pedig, hogy most átlépett egy nagyon is nyilvánvaló határt, komolyan kételkedni kezdett saját elméjének tisztaságában. Azt biztosan tudta, hogy a vére tiszta volt, előző nap teszteltette magát. Tehát nem az abban felgyülemlő méreg borította el az agyát, nem amiatt vesztette el az uralmat a hatalma felett. Maradt hát a megmagyarázhatatlanság. Halkan káromkodott, egy halott, rég elfelejtett nyelven. Nehá-tól, a mérgek királynőjétől nem kérhetett tanácsot. Ő lecsapott volna rá abban a pillanatban, hogy megneszeli Raphael gyengeségét. A Tízek Tanácsának többi tagjában sem bízhatott meg, kivéve talán Lijuant és Elijah-t. Lijuant ugyanis már nem érdekelték a kisstílű hatalmi harcok, ő felülemelkedett ezeken, az egész földi világon. Elijah-ban ennyire már nem bízott Raphael, de ez az arkangyal volt a tudós a Tanács tagjai között. A gond csak az volt, hogy Lijuan megvetette az olyan modern vívmányokat, mint a telefon. Elszigetelten élt egy kínai hegyi erődítményben. Raphaelnek vagy el kellett volna repülnie hozzá... 106 _____________________________________________

erre a gondolatra az ökle még jobban összeszorult. Nem hagyhatta itt a várost, amíg Urram szabadon garázdálkodott. Így már csak egyetlen valódi választása maradt. Amikor elindult kifelé, a tekintete a dobozra tévedt, amit Elena otthagyott az asztalán. A Végzet Rózsája egy ősi kincs volt, hosszú idővel ezelőtt érdemelte ki, még angyalként, egy arkangyalnak tett szolgálataival. A legenda szerint az első Tízek Tanácsának egyesített ereje hozta létre a műtárgyat. Raphael nem tudta, ez igaz volt-e, de az kétségtelen, hogy az értéke leírhatatlan volt. Elenának adta, de nem is értette pontosan, hogy miért. Azt azonban elhatározta, hogy a rózsa a lányé lesz. Már őhozzá kapcsolódott. Felkapta a dobozt, és elindult a lakosztályába, egészen pontosan a közepén álló, teljesen sötét szobába. Az emberek ezt a szobát gonosznak tartanák. Az emberek féltek a sötéttől. Pedig néha a sötétség csak egy eszköz volt, se nem jó, se nem rossz. Az eszközt használó ember lelke határozta meg annak minőségét. Raphael erősen megszorította a kezében lévő dobozt. Évszázadok óta először, akkor nem tudta, ki ő valójában. Nem volt jó, soha nem volt az. De gonosz sem volt... egészen addig a napig. *** Méreg. Őrültek voltak mind, szánalmas bolondok! Azt hitték, megfog halni. Felnevetett, a kínzó agónia ellenére, amely a szemeiből indult ki, és úgy érezte, a beleit vízzé, a csontjait puha péppé változtatta. Hangosan nevetett, amíg az egész univerzumban nem maradt számára más igaz hang, csak a saját kacagásáé. Ó, nem, ő nem fog meghalni. Túl fogja élni ezt a próbát, amelyet azok méregnek neveztek. Méreg? Csapás? Hazugság! Csak egy eszköz volt arra, hogy a saját hatalmukat fenntartsák! De ő nemcsak túlélni fogja ezt, hanem a végén istenként egyenesedik majd fel. Ha ennek vége, a Tízek Tanácsa remegve rogy majd a lábai elé, és a földet sötétre fogja festeni az ő kiontott vérük! A dús, tápláló, finom vérük... 107 _____________________________________________

Tizenkettedik fejezet Elena kirohant a toronyház kapuján. Az idegvégződései fájóan izzottak a benne dúló dühtől, amely erősebb, mélyebb és halálosabb volt, mint amit valaha életében érzett. De ez a fájdalom tartotta akkor életben, ez hajtotta, hogy továbbmenjen. A rohadék, a mocskos, szemét rohadék! A szemébe könnyek gyűltek, de nem volt hajlandó sírva fakadni. Azzal beismerte volna, hogy valami többet várt Raphaeltől, hogy azt remélte, emberibb lesz. Az orrát ismerős illat csapta meg. Előrántotta a tőrét, és megperdült. – Menj haza, vámpír! – A hangjában düh tajtékzott. Dmitri udvariasan meghajolt előtte. – Bárcsak megtehetném – Felegyenesedett, Elena a saját dühös arcát látta a vámpír napszemüvegében tükröződni. – Sajnos azonban más parancsot kaptam. – Te mindig azt teszed, amit az urad parancsol? 108 _____________________________________________

Dmitri összeszorította az ajkait. – Én csak hűségből szolgálom Raphaelt. – Na persze. Akár egy kiskutya. – Elenát elöntötte a harci hév. Vért akart ontani. – A talpát is lenyalod és pitizel is, ha azt kéri? Dmitri hirtelen ott termett, közvetlenül a lány előtt. Olyan gyorsan mozgott, hogy azelőtt elkapta Elena kést tartó kezét, mielőtt a lány felemelhette volna. – Ne hívd ki magad ellen a sorsot, vadász! Én vagyok Raphael biztonsági főnöke. Ha rajtam múlna, te már egy láncon lógnál és ordítanál, miközben a húsodat szaggatnák le a csontjaidról. A vámpír erotikus illata miatt ez a kép még kegyetlenebb és élőbb volt. – Nem megmondta neked Raphael, hogy ne játszadozz az illatoddal, ha ott vagyok? Mialatt ezt mondta, a csuklóján lévő tokból a gyengébb kezébe csúsztatott ki egy pengét. Az a keze gyengébb volt, de nem gyenge. Minden vadász tudott harcolni bármelyik kezével. – Az tegnap este volt. – Dmitri közel hajolt a lányhoz. Az arca íve különlegesen szépen rajzolt volt, az ajkai görbületében titokzatos kegyetlenség bujkált. – Ma valószínűleg végtelenül dühös rád. Biztosan nem is bánja, ha egy kicsit megharaplak. – Megvillantotta a nagy szemfogait a lány felé. – Itt, az utca közepén? – nézett fel a vámpír nyakára Elena, és közben nagyon is érezte a férfi erekcióját. A vámpír körbe sem nézett. – Az Arkangyal-torony közelében vagyunk. Itt minden utca a miénk. – De – mosolygott rá a lány – én rohadtul nem! Egy éles vágással keresztbe elmetszette a torkát. A sebből lüktetve felcsapott az artériás vér, de Elena akkorra már elhajolt az útjából. Dmitri a nyakához kapott, és térdre rogyott. A napszemüvege leesett a fejéről, a lány a saját halálát olvasta ki a vámpír tekintetéből. – Ne gyerekeskedj! – Letörölte a pengét a fűben, és visszacsúsztatta a hüvelybe. – Mindketten tudjuk, hogy egy olyan 109 _____________________________________________

idős vámpír, mint te, tíz perc alatt felgyógyul ebből a sérülésből. – Hirtelen erős hullámban vámpírszag csapta meg az orrát. – És itt vannak már a talpnyalóid is. Jó volt beszélgetni veled, Dmitri, kedves. – Ribanc. – A vámpír hangja nedves gurgulázás volt csupán. – Köszi! Dmitri mosolygott. Rideg, gyilkos, istentelenül ijesztő mosollyal. – Szeretem a ribancokat. – A szavai már majdnem tisztán csengtek, gyorsabban gyógyult, mint azt Elena gondolta volna. De ami igazán megrettentette a lányt, az a sötét éhség volt a vámpír hangjában. Ez a perverz mocsok még élvezte is, hogy megvágták. A francba! Elena megfordult, és futásnak eredt. Tudta, hogy Dmitri a nyomába ered, amint meggyógyul, és abban a pillanatban jobban félt attól, hogy elveszi az eszét, és elcsábítja, mint a haláltól. Dmitri fájó vágyat ébresztett benne, amikor a közelében volt, de amikor nem tudta mérgezni az illatával, a lány irtózott tőle. Az az illat kényszerítette, sokkal erősebben, mint azt Elena képzelte azok alapján, amit erről hallott. De ez nem is volt csoda, ha figyelembe vette, hogy kit szolgált ez a vámpír. Raphael az egyik pillanatról a másikra csábította el őt. Elena azt hitte, védve van, hogy megérzi, amikor az elméje elválik a tudatától, de az előbb semmi ilyesmit nem vett észre. Egyik pillanatban még a sorozatgyilkos, vérengző vámpír járt a fejében, a másikban pedig már rámászott és meghalt volna, hogy elnyelje az angyal nyelvét. Ha nem sikerült volna kiszabadulnia abból az állapotból, biztos volt benne, hogy más testrészét is elnyelte volna. Az arca kipirult. Nem a dühtől, bár azt is érezte. A vágytól. A forróságtól, ami elöntötte. Dmitrit nem kívánta, de az arkangyalt igen. Emiatt joggal zárhatta volna őt bárki elmegyógyintézetbe, de arra nem volt mentség, amit tett. Egy pillanat alatt kiért a lezárt Arkangyal-torony zónából, ki, a nyüzsgő utcákra. Nem állt meg, inkább még gyorsabb iramot diktált magának. Futás közben a zsebéből előhúzott egy mobiltelefont, és beütötte a céhes segélyhívó kódot. 110 _____________________________________________

– Azonnal vegyetek fel! – lihegett a telefonba, amikor valaki fogadta a hívását. – Megadom a helyzetemet. Megnyomott egy gombot, amivel aktiválta a GPS-jeladót. Ez folyamatosan elküldte a pozíciójának adatait a Céh számítógépeinek, amíg ki nem kapcsolta. Nem maradhatott ugyanis egy helyben. Ha megállt volna, a játék véget ért volna. Rohanás közben egy taxit keresett, de amikor kellett, természetesen egy sem akadt. Két perccel később éhes illatcsápok csapták meg az orrát. Körbevették, letapogatták, simogatták. A gyomrát csábító melegség töltötte el. Az öklét a hasára szorította, vett egy mély levegőt, és élesen balra kanyarodott. Előkelő üzletek előtt rohant végig a Zombi Barlang felé, a vámpírok és kurváik kedvelt szórakozóhelye irányába. A gondolatait megtöltötték az előző este látott erotikus jelenetek képei. Buja képek. Csábító képek. Érzékiek. Nem kurvák voltak azok, hanem szenvedélybetegek. A legrosszabb az egészben az volt, hogy Elena nem is hibáztathatta őket. Ha őt Raphael egyszer az ágyába csábította volna – amire semmi esély nem volt, hiszen Elena első adandó alkalommal levágta volna az angyal heréit –, ő is csak rá vágyott volna élete hátralévő részében. Elöntötte a méreg. Egy deszkás srác akadt az útjába, ahogy rohant. Felemelte a karjait, és megperdült a kisfiú körül. – Hol a vámpír? – kiáltott a srác izgatottan és leugrott a gördeszkájáról. – Azta... A rohadt életbe! Elena hátrapillantott és meglátta Dmitrit. A vámpír egyre közeledett hozzá. Az ingén virított a vére, de a nyaka ép volt, az arcát is letörölte. Visszafordította a fejét, és kirohant egy forgalmas útra. Az emberek dudáltak, káromkodtak és kiabáltak rá. Egy turista fényképezni kezdte. Nagyszerű! Így legalább lesz egy képe arról, ahogyan a vámpír megharapja, mielőtt Dmitri az illatával

111 _____________________________________________

agyatlan rabszolgát csinál belőle, aki nem vágyik másra, csak a szexre. Hirtelen a kezében volt a pisztolya. Általában tőrrel dolgozott, de ha meg akarta állítani azt a rohadékot, mielőtt az utoléri, szíven kellett lőnie. Nagyon kis esélye volt arra, hogy ezzel megöli – akkor pedig elítélik gyilkosságért. Kivéve persze, ha be tudja bizonyítani, hogy önvédelemből tette. Már látta is maga előtt a jelenetet. – Tudja, tisztelt bíróság, a vámpír meg akart dugni, és azt akarta, hogy én ezt élvezzem is. Na, persze, ez tuti jó lesz. Amilyen szerencséje általában volt, kifogott volna egy vén, begyepesedett agyú bírót, aki úgy gondolkozott, mint Elena apja, és aki szerint a nők csak ahhoz értenek, hogy széttárják a lábaikat. A düh újra elöntötte az agyát. Az ujja már a ravaszon volt, már éppen megfordult volna, amikor csikorgó gumikkal megállt mellette egy motor. Tiszta fekete volt, mint ahogy a motoros ruhája és sisakja is, a tankra azonban finoman, arany sínnel egy C betű volt festve. Elena elfordult, felugrott a motoros mögé, és kétségbeesetten belekapaszkodott. Dmitri ujjai súrolták a vállát, amikor a motor kilőtt. Elena hátranézett és látta a vámpírt, aki a padka mellett állt, és egy csókot dobott utána. *** Raphael becsukta maga mögött az ajtót, és megállt a tökéletes sötétségben. Egy pillanatig csak állt a fény teljes hiányában, és végiggondolta, mire készült. Lijuan teljesen elszakadt már az emberektől. Márpedig, ami közte és Elena között történt, mélyen emberi volt. Raphael összeszorította a fogát. Tudta, hogy nem volt más választása. Főként neki nem, akinek Caliane volt az anyja. Ha az, ami történt, valami elfajzás első jele volt... Ösztönösen a szoba közepére lépett, és a tudatát egy csillogó sugárrá összpontosította. Éppen úgy, mint a káprázathoz, ehhez is 112 _____________________________________________

csak az arkangyalok voltak elég erősek. Az azonban, hogy ezt a képességüket használják, sokkal nagyobb áldozatot követelt, mint a káprázat. Ezután tizenkét óra hosszáig a Csendesség lesz úrrá rajta, az agyának egy olyan része irányítja majd, ami nem ismer kegyelmet vagy könyörületet. Ezért is használta olyan ritkán a kommunikáció ezen formáját. Utána sokkal közelebb került a szörnyeteghez, amely benne, amely minden arkangyalban lakozott. A hatalom olyan kábítószer volt, amely nemcsak megrontotta, hanem el is tudta pusztítani őket. A Csendesség idején büntette meg azt a vámpírt is, aki a Times Squareen végezte. A büntetés természetesen megkérdőjelezhetetlenül jogos volt. De a Csendesség adott neki egy élt, amely már-már gonoszság volt. Ezúttal Raphael gondoskodott arról, hogy semmi olyan ne történjen a következő tizenkét órában, ami kegyetlenkedésre adhat neki alkalmat. A baj ezzel csak az volt, hogy a Csendesség idején mindent más fényben látott, és könnyen meggondolhatta magát. De ezen túl kellett esnie. Kiterjesztette a szárnyait, amilyen szélesre csak tudta. A hegyük alig ért hozzá a két szemben lévő falhoz, ő már érezte is a belőlük áradó sötétséget. A legtöbb vámpír és ember azt gondolta, hogy az angyalok szárnyai nem érzékenyek, csak a felső, vastag ívükön, a vállaik felett. Ez nem volt igaz. Az angyalok pontosan éreztek mindent, ami a szárnyaikkal történt, a repülőtollaik közepén, és a legeslegvégén is. Elmerült a sötétségben, mintha abból származna az ereje. Nem így volt: az erő belőle áradt, de ebben az ingerszegény, zárt környezetben, az ingermegvonás hatására olyan égetően tudatában volt a hatalmának, hogy az már-már kínzóan hatott rá. Először csak egy halk zümmögés volt az ereiben, majd egy zengő szimfónia, végül egy menydörgő crescendo után betöltötte minden egyes erét, pattanásig feszítette minden inát és lángba borította a bensőjét. Ebben a pillanatban, mielőtt a hatalom kirobbant volna belőle, és órákig lebénította volna, felemelte a karját, és egy erőnyalábot dobott a falra. 113 _____________________________________________

Az szétterült ott, majd egy hullámzó, kavargó tükörfelületté változott, amelyben semmi nem látszott, csak a sötét mélység. Még mielőtt az erő szétzilálódott volna, és vissza akart volna térni a testébe, kereső parancsot adott neki, Lijuanra irányítva a kutatást. A képessége, hogy ilyen távoli helyekkel is felvegye a kapcsolatot, ugyanabból a forrásból fakadt, mint az összes többi mentális adottsága, de ez olyan erős volt, hogy egy tárgy szükségeltetett hozzá, amelyre kivetül. A sötét szoba falai tökéletesen megfeleltek erre a célra, de Raphael szükség esetén használhatott volna bármilyen más tárgyat, felületet is. Ha enélkül próbált volna meg üzenetet küldeni a világ másik végére, valószínűleg darabjaira esett volna az agya, és közben az egész épületet is elpusztította volna. Az arkangyal előtt a hullámzó felület lassan megnyugodott, és kisimult, fekete tükörré változott. Megjelent benne egy ismerős arc – Lijuané. Csak az arca. A keresés nagyon pontos volt, semmi mást nem mutatott volna a tükör, csakis a másik arkangyalt. – Raphael! – Lijuan nem is próbálta leplezni a meglepetését. – Hajlandó vagy ilyen sok erőt használni, hogy elérj engem, amikor Urram közel jár hozzád? – Szükség volt rá. Mire Urram a következő szintre lép, én újra a teljes erőm birtokában leszek. Lijuan lassan bólintott. – Igen. Eszerint nem lépte még át a végső határt. – Mind tudni fogjuk, ha megteszi. – Az egész világ tudni fogja. Mindenki hallja majd a sikolyokat. – Kérdeznem kell tőled valamit. Az arkangyalasszony felemelte a szemeit Raphaelre. A tekintete kifürkészhetetlenül mély volt, a szemei olyan halványak, az íriszét alig lehetett megkülönböztetni a szembogarától. – Mindannyiunkban szörnyeteg lakozik, Raphael. Van, aki megtörik e súly alatt, és van, aki nem. Te még nem törtél meg. – Elvesztettem az uralmamat az elmém felett – szólt Raphael, és meg sem próbálta kideríteni, honnan tudta Lijuan, amit tudott, ő inkább volt már szellem, mint testi lény, és olyan szférákban mozgott, amelyekbe a többiek még csak be sem pillantottak soha. 114 _____________________________________________

– Ez az evolúció – súgta, és az arcára mosoly ült ki, ami nem is volt mosoly. – Ha nem változnánk, porrá lennénk. Raphael nem tudta, őróla, vagy önmagáról beszél-e Lijuan. – Ha még inkább elvesztem az önuralmamat, haszontalanná válok – mondta. – A méreg... – Ennek semmi köze nincsen a Csapáshoz – Lijuan legyintett egyet a kezével. Raphael látta rajta a ráncokat. A kínai arkangyal volt az egyetlen angyal, akin az öregedés egy-egy jele mutatkozott, és úgy tűnt, mintha Lijuan büszke is lett volna erre. – Amit most átélsz, az valami teljesen más. – Micsoda? – Raphaelnek eszébe jutott, hátha a másik arkangyal hazudik neki, hátha ki akarja szedni belőle, mik a gyengéi. Nem ez lett volna az első alkalom, amikor több arkangyal összefog, hogy megdöntsék egy társukat. – Vagy lehet, hogy nem is tudsz semmit, csak tetszelegsz az istennő szerepében? A vaksi tekintet jéghideg lett. Olyan érzések tükröződtek benne, amelyek tökéletesen ismeretlenek, idegenek voltak mindenki más számára. – Én istennő vagyok. Élet és halál úrnője. – A haját meglebegtette az a sejtelmes szél, amelyet csakis ő tudott gerjeszteni. – Ezreket tudok elpusztítani a puszta gondolatom erejével. – A halál még nem tesz senkit istennővé. Ha így lenne, Neha már ott állna melletted. – A mérgek királynőjének, a kígyók királynőjének útját mindenfelé hullák szegélyezték. Senki sem mert ellentmondani Nehának. Az egyet jelentett volna a halálos ítélettel. Lijuan megvonta a vállát. Szokatlanul emberi gesztus volt ez tőle. – Neha egy buta gyermek. A halálosztás csak az egyenlet egyik oldala. Egy istennőnek nemcsak elvennie kell az életet. Képesnek kell lennie arra is, hogy újat keltsen. Raphael ránézett, érezte az asszony szavainak álnok szépségét, és végre biztosan tudta, amit eddig csak sejtett. Lijuan újabb képességre tett szert. Olyan erőre, amelyről mindenki suttogott, de amelyben senki sem hitt igazán.

115 _____________________________________________

– Fel tudod kelteni a halottakat? – Nem életre kelteni, mert azok nem élnek újra. De felkelnek, járnak és beszélnek, és nem rothadnak el. Lijuan egyetlen válasza egy mosoly volt. – Most rólad beszélgettünk, Raphael. Nem félsz, hogy kihasználom a gyengeségedet, és ellened fordulok? – Nem gondolom, hogy téged nagyon érdekelne New York. Lijuan felnevetett. A kacagásában egyszerre volt benne a sírok hidege és a nap fénye. – Okos vagy, Raphael, sokkal okosabb, mint a többi. Elmondom, amit tudnod kell. Nem vesztetted el az uralmadat az elméd felett. – Arra kényszerítettem egy nőt, hogy kívánjon engem – válaszolt csökönyösen. – Ez semmiségnek tűnhet Charisemnon számára, de számomra nem. – Az az arkangyal Észak-Afrika felett uralkodott. Ha megkívánt egy asszonyt, egyszerűen elvette. – Mi ez, ha nem az önuralmam teljes hiánya? – Ketten voltatok abban a szobában. Raphael először nem értette. Amikor végül leesett neki, megfagyott a vér az ereiben. – A lány képes befolyásolni engem? – Raphael nem állt senki befolyása alatt azóta, hogy tíz évszázaddal azelőtt megszabadult Isis gyengéd kötelékeitől. – Megölnéd, ha képes lenne rá? Isist megölte. Ez volt az egyetlen mód arra, hogy megszabaduljon az angyaltól, aki elhatározta, hogy örökké fogolyként tartja. Másokat is megölt már. – Igen – válaszolta, de a lelke mélyén nem volt annyira biztos ebben. Hát csak arra izgulsz fel, ha megerőszakolhatsz valakit? A szavak még mindig visszhangzottak a végtelen éjben, amit a lelkének nevezett. – Ha befolyásolt is, biztosan nem tudatosan tette. – Különben nem vádolta volna erőszakkal. – Biztos vagy benne?

116 _____________________________________________

Raphael csak rámeredt Lijuanra. Semmi kedve nem volt játszadozni. Ezt látván az asszony elnevette magát. – Nem, te valóban okos vagy. A kis vadászod nem képes befolyásolni egy arkangyal akaratát vagy elméjét. Meglep, hogy tudom, kiről van szó? – A tornyomban is vannak kémeid, mint ahogyan mindenhol máshol is. – És neked vannak kémeid az én házamban? – Az arkangyal asszony hangja borotvaéles volt. Raphael pajzsot vont maga köré, visszafordította Lijuan felé annak metsző erejét. – Mit gondolsz? – Azt gondolom, sokkal erősebb vagy te annál, mint amilyennek a többiek tartanak. – A tekintete fürkésző és számító maradt, még akkor is, amikor közvetlenebb hangnemre váltott. Raphael átkozta volna magát, hogy elkövette a hibát és felfedte magát. De tudta jól, hogy Lijuan így tárgyalt. Ahhoz, hogy beszélhessen vele, mindenkinek bizonyítania kellett, hogy ha nem is egyenrangú vele, de legalább elég erős ahhoz, hogy érdekessé tegye számára a dolgokat. – Ha férfi lennél, azt mondanám, folyton össze akarod mérni a farkad hosszát mindenki máséval. Lijuan erre valóban felkacagott, bár a nevetése távolinak tűnt. – Ó, pedig a tiédre kíváncsi lettem volna, amikor még érdekeltek az efféle dolgok. – Legyintett. – Bizonyára jó szerető vált volna belőled. – Az ajkai érzékien kinyíltak kissé, a szeme hideg telében valami fakó emlék szikrája lobbant. – Táncoltál már angyallal reptedben? Az emlék mellbe vágta Raphaelt. Igen, táncolt már, bár nem élvezetből tette. Nem szólt azonban egy szót sem, tudta, hogy ő most a hallgatóság szerepét tölti be. – Nekem is volt egy szerelmem, aki emberivé tett – pillantott fel az asszony. – Különös, nem?

117 _____________________________________________

Raphael megpróbálta elképzelni, milyen lehetett Zhou Lijuan fiatal angyalként. Nem tetszett neki a kép. – Még mindig veled van? – kérdezte a forma kedvéért. – Megölettem. – Egy arkangyal soha nem lehet emberi. – Az arca megváltozott, egyre kevésbé tűnt eviláginak, az angyalarc karikatúrája volt csak. A bőre elvékonyodott, a csontok világítottak alatta. – Van az emberek között néhány ritka egyed, egy a félmilliárd között talán, amelyik képes megváltoztatni minket, mássá tenni, mint amik vagyunk. A gátak átszakadnak, a tüzek kigyúlnak és az elmék összeérnek. Raphael egy szót sem szólt, csendben várt. – Meg kell ölnöd! – A pupillái kitágultak és eltüntették az íriszét, sötét lángok lobogtak bennük, az arca halálfejre emlékeztetett. – Ha és amíg meg nem teszed, soha nem tudhatod, mikor szakadnak át újra a gátak. – Mi történik, ha nem ölöm meg? – Akkor ő fog megölni téged. Halandóvá tesz.

118 _____________________________________________

Tizenharmadik fejezet Ransom a Céh épületének aljában állította meg a motort. Levette a sisakot, és a kormány jobb szárára akasztotta. – Én mondom, eseménydús életet élsz te, Elieanora! A lány a férfi hátán lógó szalagba dörzsölte az arcát. Túlságosan örült, hogy láthatja a férfit, ezért ez alkalommal nem szólt rá, hogy ne használja már ezt a nevet, őt nem is így hívták – oké, az igaz, hogy ez szerepelt a születési anyakönyvi kivonatán ráadásul úgy hangzott, mintha egy százéves anyóka neve lett volna. Ransom azt mondta neki, hogy részeg volt, amikor megvallotta neki a nevének szégyenletes titkát. Elena valószínűbbnek tartotta, hogy a férfi feltört valami adatbázist, és ellopta az infót. Ransom hátranyúlt, és megveregette a lány combját. – Hálából, amiért megmentettelek, elnyerem ma este a kegyeidet? – Arról ne is álmodj! – Elena vigyorogva söpörte le a lábáról a férfi kezét, és leszállt a motorról. Ransom valószínűtlenül helyes arcán széles mosoly ült. 119 _____________________________________________

– Egy próbát megért. – Az erős állkapcsa és a bronzszínű bőre, melyet a cherokee indián őseitől örökölt, a zöld szemeivel együtt, melyeket Írországból hozott magával egy rövid, ausztráliai büntetőkolóniában való tartózkodás után, olyan széppé tették, hogy Elena szívesen belekóstolt volna a teste jelentette élvezetekbe. Majdnem kár volt, hogy ők ketten csak barátok voltak. Majdnem. – Ha én lefeküdnék veled, te úgy bőgnél utána, mint egy újszülött. A férfi szemei tágra nyíltak. Lehúzta a motoros bőrdzsekije cipzárját. – Tudom, hogy rajongsz a késekért, de az ágyba is magaddal cipelnéd őket? Nem túlzás ez egy kicsit? A lány odahajolt hozzá, és a vállaira tette a kezeit. – Ha mi lefekszünk egymással, abban a pillanatban nem lehetnénk barátok többé. Ezért bőgnél, édesem. Nagyon nagy megkönnyebbülés volt Elena számára, hogy ilyen normális dolgot csinálhatott: csipkelődhetett Ransommal. A férfi átölelte a derekát. – Nem tudod, mit hagysz ki, kislány. – Túlélem. – Elena tudta, hogy igazából Ransom sem akarná elrontani a barátságukat. És abban a pillanatban, hogy a szex bezavart volna a képbe, éppen ez történt volna. Ransom nem viselte jól a bizalmas viszonyokat. De annak ellenére, hogy nem feküdtek le egymással, Elena tudta, hogy mindenki másnál jobban ismeri a férfit. Még annak barátnőjénél is. – És nem fogom elmondani Nyreenek, hogy kikezdtél velem. Ransom arca elkomorult. – Kidobott. – Nohát, ez valami új. Általában te szoktál szakítani és meglépni. – Azt mondta, nem merem elkötelezni magam mellette. – Nyomatékosításként a férfi megszorította Elena derekát. – Hogy ezt honnan a fenéből veszi? – Ransom, édes – veregette meg a férfi arcát a lány a leghosszabb kapcsolatod nővel, ha engem és Sarát nem számítjuk, Nyree volt. Az is tartott vagy nyolc hétig? A férfi felnyögött. 120 _____________________________________________

– Ki a francnak kell elkötelezettség? Jól éreztük magunkat együtt! Én akármikor találok egy másik csinos segget, csak el kell mennem egy bárba! Bár Elena élete tele volt problémákkal – biztos halált jelentő megbízás, kanos vámpír, szuperhatalmas arkangyal –, a figyelme most teljesen elterelődött. – Azta, nem figyeltem, és itt piros hó hullt? Téged komolyan érdekel ez a csaj! A férfi széttárta a karjait. – Még azt is hagytam, hogy nálam tartsa a cuccait. Csajos hülyeségeket. Ami Ransom esetében körülbelül annyit jelentett, mint egy házasság. – És? – Mit és?! Elena megérezte, hogy ezek a kérdések semmire sem vezetnek, ezért irányt váltott. – Most ez a nagy terved? Mész és keresel valakit, akit könnyen megdönthetsz? – És te most már erkölcsrendész is lettél? Elena megrántotta a vállát. Az izmai hevesen ellenkeztek. Ettől eszébe jutott, mennyire túlerőltette őket. – Hé, semmi közöm hozzá. Ha te és Nyree új szeretőket akartok találni, hát rajta. A férfi izmai összerándultak. – Ha bármilyen kis szarrágó csak hozzá is mer érni, az a szaros kis élete hátralévő részében szoprán hangon fog énekelni, az tuti! – Lehet, hogy ezt el kellene mondanod Nyreenek is. – Elena úgy döntött, ennél több lelki tanácsot nem nagyon képes éppen adni. Ideje a saját életének rémálmával foglalkoznia. – Na, most már emeld le a csinos kis seggedet a motorról! Beszélnünk kell Sarával. – Úton van ide – válaszolt a férfi, és hátradőlt a motor ülésére egy olyan mozdulattal, aminek láttán a legtöbb nőnek kicsordult volna a nyála. – Amikor segítséget kértél, szólt nekem, hogy vonszoljam oda

121 _____________________________________________

a seggem, és segítsek neked eltűnni, amíg ki nem deríti, hogy miről van szó. Elenának eszébe jutott Sara megjegyzése arról, hogy a Céhben is kémek vannak – Raphael kémei. – Hogy én hogy utálom a férfiakat! Ransom felült a motoron, de az arca teljesen kifejezéstelen maradt. – Mi történt? Elena pedig tudta, hogy ha elmondaná neki, Ransom kész lenne azonnal arkangyalvadászatra indulni vele. Néha csak „úgynevezett barátjának” nevezte a férfit, mert az idő nagy részét veszekedéssel töltötték, de abban biztos volt, hogy ha arra került volna a sor, Ransom bármikor, bármilyen körülmények között mellette állt volna. De ez az ő saját háborúja volt. – Személyes dolog – válaszolt éppen akkor, amikor kinyílt a lift ajtaja, és megjelent Sara. A kis termetű nő kisietett a fülkéből. A bőre sötétbarna, a fahéjas kávé meleg színében pompázó volt. Nagy, barna szemei voltak, dús, sötét haját egyenes tincsekbe vágatta, ezeket a feje tetejére egy kontyba tűzte fel. A bordó, szabott zakójáról és a fehér ingéről sütött, hogy ő az igazgató, de a lábai alatt vagy tizenkét centi magas sarkú cipő kopogott. – Úgy bűzlesz, mintha most futottad volna le a maratont. – Így köszöntötte Elenát. – Te meg – mérte futólag végig Ransomot – úgy nézel ki, mint akit épp most dobtak ki egy motorosbemutató meghallgatásáról. – Hé – sértődött meg Ransom –, csak szólok, hogy én egy tök igazi motoros vagyok! Sara nem vett tudomást Ransom tiltakozásáról. Fürkésző szemmel mérte végig Elenát. – Ellie, drágám, elmagyaráznád nekem, miért árasztják el az irodámat hívások olyanokról, mint, idézem – felemelte a kezét, és az ujjain kezdett számolni – egy vérengző vámpír szabadon, egy késsel hadonászó őrült, és, ez a kedvencem, egy fegyveres gyilkos? – Meg tudom magyarázni. 122 _____________________________________________

Sara karba fűzte a kezét, és egy lábával topogni kezdett. – Azt magyarázd meg, miért villantottál pisztolyt is, nemcsak kést! És nagyon remélem, egyiket sem használtad engedély nélkül, mert akkor a nyakunkon a VVH, és nekünk lőttek. Elena megdörzsölte a tarkóját. – Szükséghelyzet volt. A vámpír le akart fektetni. Én visszautasítottam. Ő üldözni kezdett. Ransom olyan hangot hallatott, ami gyanúsan emlékeztetett egy visszafojtott kacajra. – Ugyan, miért hajtottad el szegényt?! Pedig nem voltál már pasival úgy... egy örökkévalóság óta. Elena gyilkos pillantást vetett rá, de szótlanul visszafordult Sarához. – Tudod, hogy különben nem is jut eszembe, hogy a fegyvert használjam. Sara felemelte a tenyerét. – Pontosan hogyan utasítottad vissza az ajánlatát? – Elvágtam a torkát. A mélygarázs süket csendjét egy ideig csak távoli vízcsepegés hangja zavarta meg. Sara csak bámult Elenára. Ransom is. Aztán az idióta férfi röhögni kezdett. Olyan hisztérikusan kacagott, hogy lefordult a motorjáról, a garázs durva betonpadlójára. És még ekkor is tovább nevetett. Elena legszívesebben belerúgott volna, de a férfi valószínűleg kihasználta volna ezt, és lerántotta volna maga mellé a földre. – Hallgass el, mielőtt veled is ugyanezt teszem! A férfi megpróbálta abbahagyni a nevetést. Nem sikerült. – Jézusom, Ellie, te rohadt jó vagy! – Inkább egy mágnes, ami a bajt vonzza – morgott Sara. – Én... – kezdett volna mentegetőzni Ellie. Sara újra felemelte a kezét, és számolni kezdett az ujján – ezúttal visszafelé. – Miattad üzenetet hagyott nekem a kormányzó, és az Amerikai Egyesült Államok elnöke! – Egy ujj le. – Miattad fél New York azt

123 _____________________________________________

hiszi, hogy szabadon garázdálkodik egy gyilkos vámpír. – Második ujj le. – És miattad most lett három új ősz hajszálam! Elena a végén elvigyorodott. – Én is szeretlek téged. Sara fejcsóválva végre odalépett Elenához, és vadul megölelte. Ennyi év barátság alatt a magasság-kérdést már megoldották: Elena lehajolt, Sara pipiskedett, fél úton találkoztak. Amikor elváltak, egymás szemébe néztek. – Bajban vagy, Ellie? Elena ráharapott az alsó ajkára, és Ransom hirtelen józan arcáról Saráéra nézett. – Valami olyasmi. Raphael és köztem támadt egy kis nézeteltérés. – Pontosan nem tudta megmondani, miért nem tálal ki nekik, miért nem mondja el, mit tett az angyal. Valószínűleg féltette őket, rettegett attól, mit tenne a barátaival az angyal. Vadászok vagy nem, neki nem állhattak ellen. De az is lehet, hogy valami sokkal veszélyesebb dologtól tartott. – És ezért Dmitri azt hiszi, szabad préda vagyok. – A vámpír? – kérdezett rá Sara, hogy pontosítson. – Raphael biztonsági főnöke? – Igen – Elena a hajába túrt. – Ezt nem fogjátok elhinni! Teljesen beindult attól, hogy megvágtam! Azóta azt hiszi, én vagyok a legvonzóbb dolog a vér jégkrém óta. – Olyan nincs is, hogy vér jégkrém. – Ez természetesen Ransom volt. – Hát ez az! – tárta szét a karjait Elena. – Én nem vagyok vevő ezekre a vámpírorgiákra. – Oké, a helyzet nem is olyan rossz, mint gondoltam – jegyezte meg Sara. – Mit gondolsz, Dmitri panaszt fog tenni a VVH-nál? Elenának eszébe jutott a csók, amit a vámpír utánadobott. – Nem. Annál sokkal jobban élvezi az egészet. – Ez jó a Céhnek, és kevésbé jó neked. – Sara újra topogni kezdett a lábával. – Oké, te most eltűnsz egy időre a pincébe, amíg kapcsolatba nem tudsz lépni Raphaellel, és rá nem veszed, hogy

124 _____________________________________________

rendszabályozza meg a vámpírját. Addig Ransom majd foglalkozik a kis hősszerelmessel... – Ne! – vágott a szavába Elena. Ransom már talpon volt, éppen a nadrágja fenekét söprögette le. – Azt hiszed, nem tudok elbánni vele? – A hangjában metsző él volt. – Ne légy már ennyire férfi! – csattant fel Elena. – Dmitri jó abban az illatos trükkben – Ransom pedig született vadász volt. Nem olyan erős képességekkel, mint Elenáé, de ahhoz éppen eléggé erősekkel, hogy azok kiszolgáltatottá tegyék Dmitrivel szemben. Újabb hosszú csend. Sara Elenáról Ransomra nézett, és vissza. – Oké, új terv. Hildát állítom ide, hogy elbánjon vámpír urasággal, ha feltűnne itt. Hilda ember volt. De fekve ki tudott nyomni egy kocsit, és azon kevesek egyike volt, aki ellen mindegyik vámpírtrükk hatástalan volt. – Ekkora szart! – Ransom elfordult tőlük és olyan káromkodássorozatot eresztett meg, amitől a falakról is lemállott volna a festék, ha egyáltalán festve lettek volna. – Szóval, nekem itt semmi hasznom, megyek is, és leiszom magam. Elena a férfi feszes vállára tette a tenyerét. – Van hasznod. De te túl dögös vagy, és én nem vagyok biztos benne, Dmitri nem kétlaki-e. Ne engem harapj meg, csak azért, mert megpróbállak megvédeni! Te az én helyemben ugyanezt tennéd! – Nem te ébredtél egy reggel úgy, hogy az illattal kimosták az agyadat, és az egész tested tele volt harapásnyomokkal! Elena nem hitte volna, hogy Ransom felhozza ezt az esetet. Soha máskor nem tette. Lehet, hogy ez a Nyree még annál is jobb hatással volt a férfira, mint azt eddig gondolta? – Jogos – jegyezte meg. – Igen, asszem jobb is, ha ilyen állapotban nem mégy Nyreehez. Csak bántanád. Menj és idd le magad! Ransom fújt egyet mérgében. – Valószínűleg úgysincs otthon – kezdte Sara. Elena megpróbálta némán figyelmeztetni a legjobb barátnőjét, hogy fogja be a száját, de 125 _____________________________________________

hiába. – Ha így berágott rád, lehet, hogy kivett egy kis szabadságot is. Mit mondtál, mit is dolgozik? – Könyvtáros. Ransom egy könyvtárossal járt?! – Lefogadom, hogy most felvett egy szexi, csini kis... Ransom olyan gyorsan elviharzott, Sara alig tudott elugrani a motorja elől. Megdörzsölte a tenyerét. – Na, az én munkám itt véget is ért. – Ez nem is volt baj, gondolta Elena. Nem tudta, hová lyukadt volna ki Sara a szexin felöltözött könyvtárosos történetével. – Ransom komolyan gondolja ezt a csajt? – kérdezte csodálkozva Sara. – Igen. – Elena a farmerjába dugta két hüvelykujját, és hátradőlt. – Nem akarok a pincébe menni. – Hát az szar ügy. – Sara kérlelhetetlen Céh-igazgatóvá változott. – Én viszont nem akarom elveszteni a legjobb vadászomat. El ne mondd Ransomnak, hogy ezt mondtam, egy kanos vámpír miatt. Gyerünk, szállj be a liftbe! Elena belépett Sarával a felvonóba. Leemelt egy panelt, amely a kiegészítő számlapot rejtette, és begépelte a kódot, amely e liftet a titkos óvóhelyre indította. Hasonló rejtekhely minden céhes központban volt. Visszatette a helyére a fedőlapot, és Sarához fordult. – Igaz az, hogy Los Angelesben az óvóhely a liftaknában van? Sara bólintott. – Azok kis szobák. Van köztük átjárás, de még úgy is nagyon szűkek. A mienk sokkal jobb. Amikor a liftajtó kinyílt, egy föld alatti járatrendszer tárult eléjük. Nagyon régi volt, még akkor épült, amikor Amerikában megalakult a Céh. Emiatt a történeti vonatkozás miatt is volt New Yorkban a Céh mindenkori igazgatójának székhelye, és így a Céh egész egyesült államokbéli központja. – Lehet, hogy a mienk jobb – lépett ki a liftből Elena –, de biztos vagyok benne, hogy nekik nem kell megküzdeniük apró, emberre éhes, húsevő bogarakkal.

126 _____________________________________________

Az épület alapjai nagyon erősek és vastagok voltak, az oszlopok között a padlót szemét és törmelék borította. Még ha egy betolakodó le is jutott ide, biztosan feladta volna a keresést, mielőtt rájött volna a titokra. – A kemény vámpírvadászok húsevő bogarakat esznek reggelire. – Sara hangja könnyed volt, de az arckifejezése komoly. – Biztos, hogy jól vagy? Nekem most fel kellene mennem, hogy elsimítsam a dolgokat. Elena bólintott, majd a kezével megfogta a becsukódó liftajtókat. – Azt mondtad, üzent neked az elnök? – Le akarta csillapítani a benne felgyülemlő jeges félelmet, ami rátört, amikor nem értett valamit. Sara bólintott. – Látta a híreket, és meg akarta tudni, hogy tartania kell-e attól, hogy egy rakás vérszomjas vámpír elárasztja az országot. – Ideges pasas. Sara fújt egyet, és bólintott. – Tudod te egyáltalán, hány vámpír üldözött téged? Csak tűnj el és békülj ki Raphaellel, amilyen gyorsan csak lehet! – Megrázta a fejét. – El sem hiszem, hogy ezt én mondtam neked! Amikor a liftajtók becsukódtak, és Elena ott maradt a koromsötétben, nem volt benne biztos, hogy akar-e valaha is beszélni egyáltalán az arkangyallal. Arra gondolt... Az igazság az volt, hogy nem is tudta, mire gondoljon. A keze akaratlanul is megrándult, amikor eszébe jutott, hogyan kényszerítette Raphael arra, hogy kárt tegyen magában a késével. Innen huszonnégy óra alatt jutottak el a buja vágyig. Elena összeszorította az ajkait. Az is lehet, hogy az a szemét már a kezdetektől fogva megzavarta a gondolkodását, elhitette vele, hogy szabadon cselekszik, miközben végig arra kényszerítette, hogy úgy táncoljon, ahogyan ő fütyült. – Egyszóval, ő egy arkangyal, én meg egy nagy hülye vagyok – összegezte a gondolatait Elena. Tett tíz lépést balra, kitapogatta az oszlop alját, és kiásott mellőle egy halom vízálló zseblámpát. Kiválasztott egyet, meggyőződött róla, hogy működik, majd jó néhány percet töltött azzal, hogy gondosan betemesse a többi lámpát 127 _____________________________________________

a következő vadász számára. Ezután elindult a beton-, fém- és földrengetegen át. Tíz percébe telt, amíg az óvóhely ajtajához ért. A bejárat úgy nézett ki, mint valami nyomortanya ajtaja: meg volt hajlítva, telefújva graffitivel, és átszaggatva jó néhány lyukkal. De Elena tudta, hogy az a valóságban egy húsz centiméteres, megerősített acélajtó. Egy régóta használaton kívüli, rozoga számlapon beütötte a kódját. Üdvözöllek, Elena! Ez az üzenet villant fel a kis kijelzőn néhány pillanattal azelőtt, hogy az ajtóból egy retinaszkenner csúszott ki. Elena kötelességtudóan elé helyezte a szemét és két perc múlva már bent is volt. De ezzel még csak az első akadályon volt túl. Az óvóhelyet úgy tervezték, hogy biztonságos legyen, még akkor is, ha egy vadászt kényszerítenek arra, hogy kinyissa az ajtót. Elena állt a kemény acéldobozban, és várta, hogy Vivek beengedje. Amint belépett, számos műszer szkennelte végig, amely felismert rajta minden fegyvert, és ellenőrizte, hogy nem visz-e be magával biológiai vagy kémiai fegyvereket. – Barev, Elena! – A hang egy rejtett hangszóróból hallatszott. – Barev, Vivek! Milyen az idő mostanában Örményországban? Az óvóhely gondnoka rajongott az idegen nyelvekért, és az idők során kialakult a kis játék, amelyben mindig ki kellett találni, milyen nyelven köszöntötte éppen a vadászokat Vivek. – Túlnyomóan felhős, eső nem várható. Elena elvigyorodott, és végigsétált a központi folyosón. – Szóval, mik a terveid velem mára, ó, minden titkok nagy tudója? Vivek, aki biztonságban meghúzódott a bombabiztos, árvízbiztos, földrengésbiztos, sőt minden bizonnyal világvégebiztos szobájában, az óvóhely közepén, felnevetett. – Scrabble. – Na, hadd lássuk! Még mindig lógsz ám nekem háromszáz dollárral!

128 _____________________________________________

– Csak azért, mert csaltál! – Vivek hangjában némi kicsinyesség hallatszott, de hát ő már csak ilyen volt. Ő itt élt a föld alatt, minden nap, a nap huszonnégy órájában. Méghozzá a saját akaratából. Odafent senki vagyok, teher mások számára. Idelent én vagyok a király, mondta egyszer. Elenának pedig eszébe sem jutott, hogy vitába szálljon vele. Vivek irányított mindent idelent. – Csak adj néhány percet, amíg lezuhanyozom! Raphael nem volt ugyan vámpír, de a nyers, férfias illata beette magát a lány bőrének pórusaiba, az agyába is. Elena pedig meg akart szabadulni tőle.

129 _____________________________________________

Tizennegyedik fejezet – Hogyan veszíthetted el? – nézett érzelemmentesen Dmitrire Raphael. – Elvágta a torkomat. Az arkangyal végignézett a vámpír tiszta ingén és nedves haján. – Ez nem sokkal azután történhetett, hogy elment, ha volt időd átöltözni. – Igen. Nem kívánta, hogy hazakísérjem. – Te provokáltad a támadást? – kérdezte teljesen nyugodtan. Dmitri válasza ugyanis egyáltalán nem számított neki, csak a vámpír hűségét akarta megismerni belőle. – Meg akartam kóstolni. Raphael figyelmeztetés nélkül ütött, és törött állkapoccsal a földre küldte a vámpírt. – Megmondtam, hogy ne érj hozzá! Szembeszegülsz a parancsommal?

130 _____________________________________________

A vámpír állt, várta, hogy az állkapcsa eléggé meggyógyuljon ahhoz, hogy válaszolni tudjon. – Megtámadott téged. – Igen, de én nem vontam vissza a parancsomat. Dmitri lehajtotta a fejét. – Fogadd bocsánatkérésemet, uram! Nem fogtam fel, hogy a vére csak téged illet. – A szemében kiábrándultság látszott, de lázadásnak nyoma sem volt a hangjában. – Csodálkozom, hogy csak az állkapcsomat törted el. A tökéletes Csendesség ragyogó tisztánlátásával Raphael tudta, hogy Dmitri őszintén beszél. – Szükségem van rád. Dolgunk van. – Én meg tudom találni az illata alapján. Ez egy olyan titok volt, amit egyetlen halandó sem tudott. A Dmitrihez hasonló vámpírok, akik megtanulták az illatukkal elbódítani a vadászokat, maguk is vadásszá tudtak válni, és követni is tudták őket. – Erre nem lesz szükség. – Ez Raphael saját vadászata volt, tudta, hogy hová megy Elena. Ha pedig tévedett volna, tudta azt is, kit kérdezhet meg. Azok biztosan válaszolnak majd neki. – Mit kívánsz, mit tegyek? – kérdezte Dmitri majdnem normális hangon. Az olyan idős vámpírok, mint ő, a legtöbb sérülésből, és főként azokból, amelyek kevés vérveszteséggel jártak, nagyon gyorsan fel tudtak épülni. – Szerezd meg nekem a Céh igazgatójának, és Ransom Winterwolfnak az otthoni lakcímét!

131 _____________________________________________

Tizenötödik fejezet Elena kirakta az óvóhely szót, és várt, amíg Vivek gondolkodott. – Csak nyugodtan, V., hosszú még ez az évszázad! A férfi vele szemben tökéletesen mozdulatlanul ült, de ez nem az önuralma miatt volt. Egy gyermekkori balesetben válltól lefelé teljesen lebénult. Ha ez nem történt volna, vérbeli vadász vált volna belőle. Így amellett, hogy ő gondoskodott az óvóhelyről, ő volt a Céh szeme és füle a világhálón. A csúcstechnológiás kerekes széke wifi kapcsolattal is el volt látva, így Vivek néha már azelőtt tudta, ki mit mond vagy ír a neten a Céhről, mielőtt az illető nyilatkozott volna. A férfi mormolt valamit az orra alatt, mire a számítógép kijelzőjén megjelent az otthon szó. – És most mit fogsz tenni, Elena? – kérdezte, és egyértelmű volt, hogy nem a játékra gondol. A vadász idegesen dobolt a combján az ujjaival. – Először is, beszélnem kell Sarával. – A parancs szerint senkivel sem léphetsz kapcsolatba. 132 _____________________________________________

– Akkor beszélj vele te! Mondd meg neki, hogy veszélyben van. Egyértelmű, hogy ő biztosan tudja, hol vagyok. – Elena nem Dmitri miatt aggódott. Vivek hangutasítására kinyílt az ajtó, amelyiken át Elena a szobába lépett. – Menj ki, én felhívom. Ha végeztem, visszaengedlek. Elenának semmi kedve nem volt az ilyen gyerekes dolgokra. – Ugyan már! Nem fogom kilesni a rohadt kis kódjaidat! – Menj, vagy nem teszek semmit. A lány eltolta magát a számítógép konzoljától, és kiment a szobából. – Siess! – szólt vissza. Az ajtó becsukódott mögötte. Elena nekivetette a hátát a falnak, és lecsúszott, lekuporodott a földre. Az eszébe sem jutott, hogy Ransom is veszélyben lehet. Valamiért úgy gondolta, ő nem sebezhető. Sara miatt sem aggódott volna ennyire, mielőtt a babája megszületett. Nemcsak azért, mert a Céh igazgatója tudott magára vigyázni, hanem mert a férje, Deacon is egy halálos gazember volt. De Zoe még olyan kicsi! Az ajtó kinyílt Elena háta mögött. – Sara beszélni akar veled. – Vivek durcásnak tűnt. Amikor belépett, meglátta, hogy a férfi a hangszigetelt kabinban duzzogott. Ezek szerint Sara nem akarta, hogy hallja a beszélgetést. Elena összerándult. Ha Vivek duzzogott, az élet nagyon kellemetlenné vált az óvóhelyen. Hirtelen hőmérsékletváltozások, fura szagok a levegőben, fűrészpor ízű kaja... egyszer Elena egy teljes szörnyű hónapot töltött itt, csak azért, mert Sara és Vivek összerúgták valamin a patkót. De egy kis kényelmetlenség nem számított, ha Sara élete forgott kockán. Elena felvette a régi telefon kagylóját. Ez a készülék olyan öreg volt, hogy ezt biztosan nem lehetett lehallgatni sehogyan sem. – Sara, a családoddal együtt le kell jönnötök ide! – A Céh igazgatója nem húzhatja be fülét-farkát, és nem bújhat el! – A hangjában hallatszott, milyen kemény fából faragták, miért volt képes megtartani a pozícióját egy tesztoszteronfűtötte szakmában.

133 _____________________________________________

– Ne légy már hülye! – Elena olyan erősen szorította ökölbe a kezét, hogy a körmei kis, félhold alakú nyomot hagytak a tenyerén. – Dmitri nem holmi vámpírgyerek! Nem véletlenül ő Raphael biztonsági főnöke! – Van itt még valami, amit meg kell beszélnünk. Pontosan milyen nagy nézeteltérés támadt közted és Raphael között? Elena ereiben megfagyott a vér. – Miért? – Mert mire visszaértem az irodámba, egy újabb üzenet várt itt rám. Keres téged, Ellie. – Beszélek... – Még a közelébe sem mégy, Ellie! Te nem hallottad azt az üzenetet. Ha egy kifent kard beszélni tudna, az sem hangzana ilyen fenyegetően. Elena káromkodott magában. Mi a fene történhetett azután, hogy elhagyta az Arkangyal-tornyot? Raphael simán hagyta elmenni őt, meg sem próbálta feltartóztatni. Miért vadászott hát rá azután? – Biztos vagy benne, hogy olyan dühös? – Én nem a dühös szót használnám. A halálos jobban illene erre. – Sara hangjában őszinte aggodalom hallatszott. – Mivel bosszantottál te fel egy arkangyalt ennyire? A hűsége harcra kelt az arkangyal parancsával, hogy semmit sem mondhat el senkinek abból, ami az irodájában történt. – Megütöttem. Hosszú, lélegzet-visszafojtott szünet. – Te megütöttél egy arkangyalt?! – Az ő hibája volt. Ha végiggondolja, lenyugszik majd. – Az arkangyalok nem arról híresek, hogy szeretnek bocsánatot kérni. – Sara szavai tele voltak szarkazmussal. – Nem számít, hogy ő mit tett, neked kell megalázkodnod előtte, különben beletapos a porba. – Én nem fogok megalázkodni. – Senki előtt. – Tudod jól. – Tudom, te hülye. Csak meg akartam világítani a helyzetet.

134 _____________________________________________

– Azt, hogy halott vagyok – mondta Elena. Ő ugyanis nem volt hajlandó megalázkodni az előtt a szemét előtt. Még akkor sem, ha az élete múlt rajta. – Nagyjából igen. – Eszerint nekem van igazam. – Miben? – Abban, hogy neked, Deaconnek és Zoenak biztonságos helyre kell mennetek. Ha Raphael vadászik rám, te és a tieid lesznek az elsők, akiket megkeres, hogy megtudja, hol vagyok. – Itt szünetet tartott, és keserűen nyelt egyet. – Nem hagyhatom, hogy az én büszkeségem veszélybe sodorjon téged és a családodat. Felhívom őt és... – Fogd be! – Csendes, dühös szavak. – Zoet elvitetem a városból. Deacon és én tudunk magunkra vigyázni. – Sara, sajnálom! – Te tényleg azt hitted, hagyom, hogy ilyen könnyedén eladd a lelkedet? – Azzal letette. Elena nagyon szarul érezte magát, de tudta, hogy a legjobb barátnője meg fog neki bocsátani. Ráadásul, ha Sara dühös volt, az azt jelentette, hogy akcióba is lendült. Már éppen letette volna a kagylót, de meggondolta magát. Felpillantott és látta, hogy Vivek szándékosan hátat fordított neki. Megnyomta hát a hívásmegszakító gombot, és tárcsázott egy városi vonalat. – Mi lesz már?! – morgott, amikor a telefon kicsengett, de hosszú ideig senki sem vette fel. – Beth Deveraux-Ling, tessék! Az ismerős hang hallatán Elena tekintetét majdnem elhomályosította egy vékony vízréteg. A lány a begyakorlott módszerrel eltüntette azt. – Beth, én vagyok az, Elena. – Miért használod mindig ezt a nevet? – kérdezte a testvére, és Elena szinte látta, ahogy a homlokát ráncolja. – Tudod, hogy apa jobban szereti, ha a teljes nevedet használod. Vagy, ha már muszáj rövidítened, akkor a Nellt. – Beth, nincs most időm ilyenre. Harrison ott van? 135 _____________________________________________

– Harry nem szeret veled beszélni. – A hangja mélyebbre váltott. – Azt sem tudom, én miért beszélek veled egyáltalán. Átadtad a férjemet egy angyalnak. – Te is tudod, miért! – emlékeztette őt Elena. – Ha én nem viszem vissza, a következő vadászt már azért küldik, hogy ölje meg. Az angyalok nem szeretik elveszíteni a tulajdonukat. – Ő nem tulajdon! – Úgy hallatszott, Beth mindjárt sírva fakad. – Kérlek, Bethie, add Harrisont! Ez fontos! – Elena megdörzsölte az ujjával a halántékát. A nővére enyhén szólva érzékeny teremtés volt. Ráadásul tökéletesen elkényeztetett. – Tudni akarja, amit mondani akarok. Néhány másodperces makacs csend, majd Beth végre megadta magát. Elena várt egy kicsit, közben Vivek hátát bámulta. A férfi tudni fogja, hogy a vadász városi vonalat hívott, amint kilép a szobából. De Elena kénytelen volt megtenni. Ezzel a Céhet nem sodorta veszélybe: ha bárki le is nyomozta volna a hívást, csak egy álnévhez jutottak volna el. – Elena? A figyelme rögtön a beszélgetésre terelődött vissza. – Harry, figyelj... – Nem, te figyelj! – vágott a szavába a nővére férje. – Most nincs időm a te... – Segíteni próbálok neked. – Éles, egyértelmű feddés volt a hangjában. – Ne kérdezd, miért, nem tudom. Talán, mert nem akarom, hogy úgy emlegessenek, hogy annak a vadásznak a sógora, akit karóba húzva találtak meg a Times Square-en. Nem hiszem el, hogy megsértettél egy olyan nagyhatalmú vámpírt, mint Dmitri! Elenának elállt a lélegzete. – Te tudod? – Hogyne tudnám! Dmitri a környéken a rangidős vámpír, én pedig közvetlenül neki tartozom engedelmességgel, már ha az uram nem akar velem személyesen találkozni. – A hangja keserű lett. – Mióta megfosztottál a menekülés esélyétől, Andreas elég gyakran akar látni. – A francba, Harry, te írtad alá azt a szerződést! Vérrel! 136 _____________________________________________

– Nem is számítottam rá, hogy neked jelent valamit a családi összetartás. – A szavai egyenesen Elena szívébe martak. – De azt felteszem, hogy az életed kedves neked. – Azért hívtalak, hogy figyelmeztesselek – nyögte ki a lány, és nem hagyta, hogy az undok sógora megbántsa. – Te vámpír vagy, de Beth halandó. – Már nem sokáig. Jelentkezett, hogy átváltoztassák. Elena úgy érezte, mintha hirtelen megfagyott volna a lelke. – Nem fogod őt is belerángatni abba a világba! Van neki egyáltalán fogalma arról, hogy mire jelentkezik, vagy azt mondtad neki, hogy napsütés és madárcsicsergés az egész? – Ó, hidd el, Elieanora, tudjuk, hogy ez nem a tökéletesség, de mégiscsak a halhatatlanság. És bár megértem, hogy számodra ez ismeretlen terület, én szeretem Betht, és nem akarom nélküle tölteni az örökkévalóságot. Ettől Elena lecsillapodott. Az összes hibájával együtt ugyanis azt meg kellett hagyni, úgy tűnt, Harrison Ling valóban szereti a feleségét. – Figyelj, ezt megbeszélhetjük máskor. Most el kell rejtőznötök Dmitri elől. – Miért tennénk? – Mert ki akarja majd szedni belőletek, hol vagyok. – Már meg is kérdezte. Megmondtam neki, hogy fogalmam sincs. Mivel úgy tűnt, tudja, pontosan tudja, milyen „szoros” kapcsolatot ápolsz a családoddal, el is hitte. – Bemondásra? – Elena összeráncolta a homlokát. – Nem is próbálkozott erőszakkal kiszedni belőled? – Hát persze, hogy nem. Mi civilizált lények vagyunk. Elena gondolatban csak felidézte Dmitri vigyorgó arcát, miután felnyitotta a torkát, és ez elég is volt, hogy Harry kijelentését megcáfolja magában. – Akkor jó – motyogta. – Ha biztonságban vagytok, az jó. – Te hol vagy? Elena minden ösztöne azonnal vészjelzéseket kezdett adni. – Ezt nem kell, hogy tudd. 137 _____________________________________________

– Add fel magad! Ha önként jelentkezel, akkor Dmitri talán megkegyelmez az életednek. A mi életünket is nagyban megkönnyítené, ha én vinnélek be hozzá. Beth egyetért ebben velem. Hát ennyit jelentek én neki és Bethnek, gondolta Elena, és nem vett tudomást a mellkasába sajduló fájdalomról. Egy kényelmes módot arra, hogy valaki kegyeibe férkőzzenek. – Mióta vagy te Dmitri kerítője, Harry? – kérdezte. A vonal túloldalán egy elfojtott szisszenés hallatszott. – Rendben, ölesd csak meg magad! Azt mondtam, hogy Dmitri az ura megbízásából keres téged? – Hogy mi? – Azt beszélik, hogy Raphael kihűlt. Elena nem tudta ugyan, hogy ez mit jelentett, de Harry hangjából azt a következtetést vonta le, hogy semmi jót. – Köszi, hogy szóltál. – Többet tettem érted, mint te értem. Vivek begördült a szobába a kerekes székével. – Le kell tennem – szólt Elena, és egy pillanat alatt lecsapta a kagylót. Vivek egyenesen a számítógépéhez gurult. A lány azt várta, kifakad majd, amikor meglátja az engedély nélküli hívás nyomát. A férfi azonban csak a fejét csóválta, majd a lány felé fordult a székével. – Miért foglalkozol egyáltalán velük még mindig, Elena? Semmi, amit Vivek mondhatott volna, nem rázta volna meg Elenát ennyire. Egy székbe dobta magát, és keresztbe vetette a lábait. – Ők a családom. – Kitagadtak, mert nem illettél bele az elképzeléseikbe – folytatta a férfi. – Hidd el, én tudom, milyen ez. – Tudom, Vivek. – A családja otthonba adta őt a balesete után. – De nem hagyhatom, hogy Bethnek bármi baja essen, ha van esélyem megvédeni őt. – Azt ugye tudod, hogy ő gond nélkül magadra hagyna a bajban, ha arra kerülne a sor? – Vivek hangja olyan keserű volt, mint a

138 _____________________________________________

legfeketébb kávé. – Egy vámpír a férje. Most már ő neki a legfontosabb. Elena nem tudott ezzel ellenkezni. A családja kiszolgáltatta volna őt egy magas rangú vámpírnak. Nem is törődtek vele, hogy a vámpír – és még inkább annak ura – mit fog tenni vele. – Ők már csak ilyenek – válaszolt Elena. – Én nem ilyen vagyok. – Miért nem? – Vivek visszafordult a székével a számítógép felé. – Ők már úgysem fognak soha szeretni téged. Elena erre nem tudott mit mondani, így hát felállt és kiment a szobából. A férfi szavai azonban mélyen bevájták magukat a koponyájába. Fájdalmasan. Sebzőn. – Helló, Ellie! Elena felkapta a fejét, és meglátott egy másik vadászt az egyik hálószoba ajtajában. Magas, vékony, hosszú fekete hajú lány volt. A szemei tüzesek, barnák. Ashwini eszeveszetten jó nyomkövető volt. Ezen kívül elég őrült is, ezt Elena külön szerette benne. – Helló, te! – köszönt vissza Elena, és boldog volt, hogy valamivel elterelheti a figyelmét a gondjairól, ha csak néhány percre is. – Azt hittem, Európában vagy. – Ott voltam. Néhány napja értem vissza. – Akkor már itthon voltál, amikor Sarát hívtad? – Te jó ég, az tényleg csak egy napja volt? Ashwini bólintott. – A vadászat váratlan fordulatot vett. – Hogyhogy? – Elena visszazökkentette magát a jelenbe. – Rohadt cajun! – O – ó... – Végre megközelítettem, erre hirtelen megegyezett az angyallal, aki ráállított. – Összevonta a szemöldökét. – Egy nap úgyis aligátoreledelt csinálok belőle! Elena elvigyorodott. – Akkor lenne min szórakoznunk! – Baszd meg! – válaszolt mosolyogva a lány, majd ásított egyet és kinyújtózott, kecsesen, akár egy macska. – Szeretek idelent aludni.

139 _____________________________________________

– Csak azt ne mondd, hogy szereted itt ezt a környezetet! – húzta el a száját Elena. – Milyen volt Európában? – Tiszta szívás. Urram területén voltam. Elena tarkóján felállt a szőr. Félelmetes volt, ahogy Ashwini mindig ráérzett a dolgokra. Ez a mostani megjegyzése sem lehetett véletlen. – Mi a helyzet arra? A másik vadász megvonta a vállát, könnyedén és öntudatlanul kecsesen. A céhes pletykák szerint Ashwini profi táncos volt egy előkelő társulatban, mielőtt úgy döntött, vadásznak áll. Ransom egyszer megkérte, hogy adjon elő nekik valamit. A szeme körüli véraláfutás két hét alatt tűnt csak el. – Urram eltűnt. A helyiek most a saját árnyékuktól is rettegnek, azt hiszik, hogy kémkedik utánuk. Elena kiszúrta a másik vadász szemének villanását. – De te ebben nem hiszel? – Valami bűzlik ott. Az asszisztensét, Robert Sylest sem látta senki már egy ideje. Pedig Bobby szereti a tévékamerákat. – Megvonta a vállát. – Én azt mondanám, ők ketten privát vadászatra indultak. Talán angyalok után. Nemsokára úgyis megtudjuk. – Újabb ásítás. – Aludnod kellene még – javasolta Elena. – Nem, kösz, én már feltöltöttem az elemeimet. De megyek tusolni, egy óra múlva indulnom kell tovább. – Megfordult, majd visszanézett. – Ó, hé, El! Hallottam még valamit. Úgy tűnik, nem kevés lefejezett hullát találtak éppen azelőtt, hogy Urramot elnyelte a föld. Úgy tűnik, szerencsétlenek mind az ő szolgálói voltak. Rossz napja lehetett az arkangyalnak. Még szerencse, hogy az ilyen szemetekre nem kell vadásznunk. Elena bólintott, de úgy érezte, minden ereje elhagyja. – Az, szerencse.

140 _____________________________________________

Tizenhatodik fejezet Raphael a nehezen megtalálható kis ház előtt állt New Jersey egy külső részén, és magában gratulált a Céh igazgatónőjének, amiért az ilyen okos volt, és lecserélte a szépen felújított belvárosi, egész emeletet betöltő apartmanját erre a kis faházra, amely vagy száz ugyanolyan házikó között állt. Az igazgató otthona szörnyen hétköznapin festett, de az arkangyal tudta, hogy valójában egy erődítmény. Azzal is tisztában volt, hogy a nő is, és a férje is tapasztalt vadászok, felváltva őrködtek, fegyverrel a kezük ügyében lesték a vámpírokat. Ahhoz azonban, hogy rálőjenek, látniuk is kellett volna őt. Az arkangyal azonban az ő érzékeik számára egyszerűen nem volt ott: a káprázatba burkolózott, amint a lakosztályának erkélyéről Manhattan szürkületi fényei közé vetette magát. Az ereje majdnem teljesen visszatért akkorra. Mire a házhoz repült, leszállt a sötét éj. Az angyal az ablakokon keresztül látta a benti, aranyló fényt. Az otthon melegét és fényét. A képzelt biztonságot. 141 _____________________________________________

Az előtte elterülő, látszatra teljesen szokványos előkertben érzékelők sorakoztak, amelyek valószínűleg össze voltak kötve a csapdákkal, melyeket a házból távirányítással oldottak ki. Raphael azt is sejtette, hogy a pincéből hátsó kijárat is nyílt – egyetlen vadász sem engedte volna, hogy a családját csapdába ejtsék. Ha Raphael nem lett volna éppen a Csendesség állapotában, még le is nyűgözte volna ez a kitűnő biztonsági rendszer, amely valószínűleg még egy idős vámpírt is távol tartott volna a háztól. Dmitrit talán nem, ő túlságosan is tapasztalt volt. De még neki is el kellett volna kerülnie a fegyverek tüzét. Raphaelnek azonban be sem kellett tennie a lábát a házba. Pedig kellene, súgta az ősi ragadozó ösztöne. Meg kellene mutatnod nekik, hogy senki sem ellenkezhet egy arkangyallal, és nem győzheti le. Raphael végiggondolta, amit az ösztöne súgott, és az akkori, hűvösen reális elméjével elvetette az ötletet. A Céh igazgatója intelligens volt, és jól végezte a munkáját. Semmi értelme nem lett volna megölni őt. Az zavart keltett volna az egész Céhben, és azalatt sok elégedetlen vámpír megpróbált volna elszökni az urától. Néhány talán még sikerrel is járna, mert a vadászokat nagyon megtörné az igazgatójuk halála. Az emberek hihetetlenül gyengék. A tieid közül egy sem szökne meg, vitázott vele a belső hang, amelyet csak a Csendesség idején hallott, máskor soha. Senki sem merne ellenszegülni neked, azután nem, hogy példát statuáltunk Germaine-nel. Germaine akkor már valahol Texasban volt, de soha nem felejtette el azt a néhány órát, amit a Times Square-en töltött. Az emlék örökre bevésődött az elméjébe. Olyan fájdalmat élt át, amit senkinek sem lenne szabad túlélnie. Raphael emlékezett arra, hogy egy korábbi Csendesség alatt bánt el a vámpírral. Arra is emlékezett, hogy amikor a Csendesség elmúlt, nem volt elégedett azzal, amit tett. Amikor visszaidézte az eseményeket – bűntudatot érzett. Amiért túl messzire ment. Milyen nevetséges dolog, gondolta. Milyen nevetséges érzés! Ő egy arkangyal volt, Germaine pedig megpróbálta elárulni. A 142 _____________________________________________

büntetése teljesen jogos volt. Ahogyan a Céh igazgatónője is megérdemli a büntetését, ha az ő útjába áll. Öld meg a gyerekét, bujtogatta a hang. Öld meg a szeme előtt, Elena szeme láttára!

143 _____________________________________________

Tizenhetedik fejezet Elena ágya mellett hangos riasztó harsant, és verte fel a vadászt zavart álmából. Elena menetkészen, felöltözve kiugrott az ágyából, és futni kezdett. Vivek már várt rá a nyitott ajtóban. – Siess! Sara a vonalban! Elena átugrott a férfi kerekes székén, ami az útját állta, és felvette a telefonkagylót. – Sara? – A szájában a félelem éles és csípős ízét érezte. – Menekülj, Ellie! – suttogta Sara. A hangja olyan volt, mintha sírt volna. – Menekülj! Elena megdermedt. A félelemtől mozdulni sem tudott, földbe gyökerezett a lába, lebénultak a karjai. – Zoe? – Ő jól van – szipogott Sara. – Nem volt itt. Istenem, Ellie! Tudja, hogy hol vagy!

144 _____________________________________________

Elena egyetlen percig sem gondolta, hogy a barátnője Dmitriről beszél. Egyetlen vámpír, legyen az mégoly tapasztalt, sem tudta volna Sarát ennyire összetörni. – Honnan? Mit tett veled? – A kezét fájón szorította egy tőr markolatára. Csak ekkor vette észre, hogy előrántotta a fegyvert. – Honnan? – Sarából hisztérikus nevetés tört ki. – Megmondtam neki, onnan. A sokktól Elena megdermedt. – Hogyan? – Ha már Sara is elárulta őt, akkor senkije és semmije nem maradt. – Jaj, Ellie! Iderepült az ablakhoz, és egyszerűen azt mondta, nyissam ki. Én pedig azonnal engedelmeskedtem neki! – Sara hangja majdnem sikoltássá torzult. – Aztán csak megkérdezte, hol vagy, én pedig válaszoltam neki. Válaszoltam, érted? Miért? Miért válaszoltam? Elenából megkönnyebbült sóhaj szakadt fel. Kinyújtotta a karját, és megtámaszkodott Vivek számítógépének képernyőjén. – Semmi baj, Sara. – Kibaszottul nagy baj van! Beköptem a legjobb barátnőmet! Ne mondd nekem, hogy semmi baj sincs! – Irányítja az elmédet – szakította meg Sara kifakadását Elena, mielőtt a barátnője még jobban belelovalta volna magát. – Úgy játszik velünk, mint valami babákkal. – Vele biztosan játszott. A testével és az érzelmeivel is. – Ez ellen semmit sem tehettél. – De én immunis vagyok! – kiáltott fel Sara. – Részben azért lettem a Céh igazgatója, mert rajtam nem működnek a vámpírtrükkök, ahogyan Hildán sem. – Ő nem vámpír – emlékeztette a zavarodott barátnőjét Elena. – Ő egy arkangyal. Mély, reszkető levegővétel hangja hallatszott. – Ellie, valami nagyon nem volt ma rendben vele. Elena a homlokát ráncolta. – Hogy érted ezt? Tett valamit, valami... gonoszságot? – Elenának kényszerítenie kellett magát, hogy kimondja az utolsó szót. A lelke

145 _____________________________________________

egy hülye, megtévesztett része még mindig nem akarta elhinni, hogy Raphael képes gonosz tettekre. – Nem. Egy szóval sem említette Zoet, nem fenyegette meg, vagy ilyesmi. Persze, nem is volt rá szüksége, nem igaz? Úgy csavarta ki az agyamat, mint egy felmosórongyot! – Ha ez vigasztal – mondta Elena, mert eszébe jutott Erik állati tekintete és Bernal rémült engedelmessége –, úgy tűnik, ezt a vámpírokkal is meg tudja csinálni. Szipogás. – Hát, legalább a vérszívók nincsenek rám ilyen hatással. Neked viszont el kell tűnnöd onnan! Amilyen állapotban Raphael most volt, szerintem a Céh egész központját képes lerombolni, csak hogy eljusson hozzád. Tudja az összes kódot, megadtam neki mindet. – Újabb sikoltás. – Oké, lenyugodtam. Megmondtam Viveknek, hogy változtassa meg őket, de nem hiszem, hogy ez megállítja. Raphael téged akar. – Már itt sem vagyok. Hagyok neki egy üzenetet, hogy tudja, eltűntem. Akkor nem fogja bántani Viveket. – Menj a kék rejtekhelyre! A kék rejtekhely egy jelölés nélküli kamion volt, amelynek a vezetője feltűnés nélkül el tudott vegyülni a forgalomban. – Úgy lesz – hazudott Elena. – Köszi. – Mi a francért? – fakadt ki Sara. – De abban biztos vagyok, hogy Raphael most nem volt olyan, mint korábban. Én beszéltem vele telefonon, és tudod, hogy a hangok alapján jól fel tudom mérni, milyen az illető. És most teljesen másként beszélt. Fakón, kifejezéstelenül... hidegen. Nem volt mérges, nem volt semmilyen, csak hideg! Miért használja mindenki egyszerre ezt a szót, csodálkozott Elena. Raphaelre sok mindent lehetett mondani, de ő egy pillanatig sem látta hidegnek. De nem volt idő kifaggatni Sarát a részletekről. – Most indulok. Jelentkezem, amint tudok. És ne aggódj, engem nem fog megölni. Szüksége van rám, be kell fejeznem a munkát.

146 _____________________________________________

Letette a kagylót, mielőtt Sara még végiggondolhatta volna, hogy van rosszabb dolog is a halálnál. Némelyiktől csak sikítani lehetett, és sikítani és sikítani, amíg a hangod el nem csuklik. – Az új kódok. – A papírlap a nyomtató tálcáján hevert. – Ezekkel ki tudsz jutni. Újra meg fogom őket változtatni, amint kiléptél a liftből. – Köszi, Vivek! – bólintott Elena. – Várj! – A férfi a kerekes székével az egyik sarokban álló szekrényhez gurult. Elena nem tudta, mitől, de azon kinyílt egy fiók. – Ezt vidd magaddal! Elena kivette a szekrényből a kis, csillogó fegyvert. – Ez nem sokat használ majd egy arkangyal ellen, de azért köszi. – Ne a testére lőj! Ezeket a golyókat arra tervezték, hogy szétzúzzák egy angyal szárnyait. Ne! Amint elképzelte, hogy kárt tesz azokban a csodálatosan szép szárnyakban, belesajdult a szíve. – Visszanőnek, meggyógyulnak – nyögte ki erőlködve a szavakat. – Igen, de időre van szükségük – válaszolt Vivek. – Vannak feljegyzéseink, amelyek szerint az angyalok a szárnyaikat tudják a leglassabban meggyógyítani. Így elég kárt teszel benne ahhoz, hogy legyen időd megszabadulni a szorult helyzetből. Hacsak... – A hangjában félelem hallatszott. – Hallottam, amit az elmeirányításról mondtál. Ha erre távolból is képes, nem sok mindent tehetünk. Miután ellenőrizte, hogy nincs kibiztosítva, Elena a nadrágja hátuljába dugta a fegyvert. – Most nem irányít engem, tehát az biztos, hogy van határa ennek a képességének. – Legalábbis nagyon remélte, hogy így volt. – Nem hiszem, hogy lejönne ide, miután megtudta, hogy én már leléptem. De neked biztonságba kell helyezned magad. Ashwini már elment? – Igen, és senki más nincs itt lent. Én bezárkózom, miután elmentél, és elbújok. – A fejével az egyik fal mögött rejtőző titkos szoba felé biccentett. Vivek ott napokig is kibírta. – Vigyázz magadra, Ellie! Még be kell fejeznünk a játszmát! Elena lehajolt, és váratlanul megölelte a férfit. – Szétrúgom a csontos kis seggedet, ha visszaértem! 147 _____________________________________________

Most azonban el kellett intéznie, hogy életben maradjon – és egészben. Egy vadásznak ugyanis sok olyan testrésze volt, amire nem volt szüksége a sikeres vadászathoz. *** Raphael a lift ajtaja előtt állt, amelyről tudta, hogy a pincébe viszi. De úgy tűnt, fölösleges lett volna lemennie – a prédája meglógott. A lift mellett egy üzenet várta, amelyet olyan erővel szegeztek a falra, hogy alatta kis kupacban állt a betonfalból kihullott törmelék. A feliraton ez állt: Játszani akarsz, angyalkám? Akkor játsszunk! Rajta: találj meg! Ez egy kihívás volt, tiszta és egyszerű. Butaság a vadász részéről. A Csendesség idején Raphaelt ugyan nem lehetett felbőszíteni, ám tökéletesen élesen átlátta a stratégiai húzásokat. A lány el akarta csalni a barátai, a Céh közeléből. Az arkangyal végiggondolta a helyzetet. Az ősi ösztöne azt súgta: Hagyod, hogy ugráltasson, hogy pórázon vezessen? Ez sértés! Letépte a lapot a falról. – Angyalkám – olvasta hangosan, majd összegyűrte a papírt. Igen, a vadászt alázatra kellett tanítania. Ha megtalálja, kényszeríteni fogja, hogy kegyelemért könyörögjön. Én nem akarom, hogy könyörögjön! A saját gondolatainak visszhangja megállította az angyalt. Visszaemlékezett rá, mennyire felkeltette az érdeklődését a lány. Még a Csendesség idején is tisztán látta, hogy nem szabad megölnie. Hiba lenne idő előtt összezúzni az új játékszert, ami ennyi örömet ígért neki. De megvolt a módja, hogy tiszteletet keltsen az üldözöttben, anélkül, hogy teljesen megtörné. A Céh várhatott. Először meg kellett tanítania Elena Deveraux-t, hogy nem játszadozhat büntetlenül egy arkangyallal. ***

148 _____________________________________________

Elena eltökélten indult a kék rejtekhellyel végig az utakon. Nem akart tovább bujkálni, azzal csak még nagyobb bajba sodorta volna azokat, akikért aggódott. Biztos volt abban, hogy Raphael egyenként hajtotta volna fel mindannyiukat, amíg meg nem találja őt. Így hát az egyetlen olyan dolgot tette, amivel garantálhatta a biztonságukat. Hazament. Ott várt az angyalra, fegyverrel a kezében. *** Raphael a társasház előtt állt, és még így, a Csendességben is tudta, hogy veszélyes volt. Érezte: ha Elenát ott bent találja, akkor vér fog folyni. Ebből nem volt hajlandó engedni. Ez volt az egyetlen hely, ahol nem fogadta el, nem engedhette meg, hogy Elena elrejtőzzön. Újra a káprázatba burkolózott, és belépett a főbejáraton. Gond nélkül törte át a dupla reteszes ajtót. A hátsó szobából hangokat hallott. Egy nőét és egy férfiét. – Ugyan már, kicsim, én csak... – Nem hallgatlak tovább! – Belátom, hogy hülye voltam... – Inkább egy hatalmas, gyengeelméjű disznó. – A francba is! Suhogó ruhák hangja, majd lihegés. Túlfűtött, szexuális. Raphael belépett a szobába, és fél kézzel, a torkánál fogva a falnak szegezte Ransomot, mielőtt az egyetlen szót szólhatott volna. De a vadász gyors volt, kirúgott felé a lábával, és felkiáltott. – Menekülj, Nyree! Rohanj, kicsim! Nyree? Valami az angyal hátának csapódott. Raphael hátranézett a válla felett, és egy alacsony, gömbölyded nőt pillantott meg, aki sorban vágott hozzá mindent, ami csak a keze ügyébe került. Amikor egy nehéz papírnehezékért nyúlt, Raphael csettintett egyet, mire a nő lassan egy kanapéra rogyott. 149 _____________________________________________

A vadász megdermedt. – Ha bántottad, esküszöm, nem érdekel, hogy mivel jár, megtalálom a módját, hogy megöljelek! – Nem tudsz – válaszolt az angyal, és elengedte a vadászt. – Csak alszik. Így nyugodtabban tudunk beszélni. Ransom tőre hirtelen Raphael szárnyai felé suhant. Még súrolta is a tollait, mielőtt az arkangyal átvette az uralmat az elméje felett, és arra kényszerítette, hogy eldobja a kést. Ransom szemöldöke felett gyöngyöző izzadságcseppek jelentek meg az erőfeszítéstől, ahogy megpróbált ellenállni ennek. – Érdekes. Nagyon erős vagy – gondolkodott el Raphael. Megölhette volna a férfit, de akkor a Céh az egyik legjobb vadászát vesztette volna el. – Nem áll érdekemben megölni téged. Ne támadj rám újra, és akkor életben maradsz! – Baszd meg! – mondta Ransom, és megpróbált közelebb lépni az arkangyalhoz. – Tőlem úgysem tudod meg, hol van Ellie! – Dehogynem. – Raphael minden lelkiismeret-furdalás nélkül, hideg céltudatossággal a férfira összpontosította képességeit. – Hol van? Ransom elmosolyodott. – Nem tudom. Raphael a férfira meredt és tudta, hogy igazat mond. Senki sem tudott hazudni ilyen erős kényszer alatt. Hallott ugyan mendemondákat olyan emberekről, akik valamennyire ellenállók voltak az angyali erőkkel szemben, mint ahogy mások a vámpírokkal szemben, de létezésének tizenöt évszázada alatt még soha nem találkozott ilyennel. – Hová bújna, ha el akarna engem csalni a barátaitól? – kérdezte inkább. Érezte, hogy Ransom próbál nem válaszolni, de a kényszer erősebb volt. – Nem bújna el. Raphael végiggondolta. – Hát persze, hogy nem bújna el. – Megfordult, és az ajtó felé indult. – A nőd néhány perc múlva fel fog ébredni. 150 _____________________________________________

Ransom köhögni kezdett, amikor Raphael szabadon engedte a tudatát. – Lógok neked egy állba vágással. És egy monoklival is, vagy inkább hattal. – Nagyon örülnék, ha megpróbálnád – válaszolt az angyal, mert ebben a vadászban is azt látta, talán el tudja vele feledtetni egy időre az örök élet unalmát. – Még azt is megígérem, hogy nem foglak megbüntetni, amennyiben sikerrel jársz. Á vadász már a nő mellett térdelt. Felvonta a szemöldökét. – Biztos, hogy lesz erre időm? Ellie már valószínűleg vár rád, filézőkéssel a kezében. – Én elnéző vagyok a játékszereimmel, de csak egy bizonyos szintig – válaszolt figyelmeztetően az arkangyal. – Különben is, mi a szart csinált Elena? – Raphael felismerte az időhúzást a férfi szavaiban. A vadász egy kis időt akart nyerni a barátja számára. Meg kell ölnöd! Lijuan hangja suttogásként visszhangzott a fejében. Éppen olyan kegyetlenül és hűvösen, mint a Csendesség susogása. – Ez csak a kettőnk dolga – válaszolt. – Jobban tennéd, ha ebből a csatából kimaradnál. Ransom arca kőkemény lett. – Nem tudom, hogy megy ez nálatok, angyaloknál, de mi idekint összetartunk a barátainkkal. Ha ő szólít, én megyek. – És meghalsz – vágta rá Raphael. – Én nem osztozom azon, ami az enyém. *** Elena órája szerint már majdnem egy órája ült a nappalijában, és bámulta a toronyházat. Lehet, hogy a helyszínválasztása mégsem volt olyan egyértelmű, mint azt gondolta? A homlokát ráncolta, és csavargatni kezdte a pólója szélét, amit akkor vett fel, amikor hazaért. Ekkor szólalt meg a telefonja. Amikor meghallotta a

151 _____________________________________________

személyes csengőhangot, a szíve hevesen kezdett dobogni. Felkapta a telefont, és a füléhez szorította. – Ransom? Te jó ég, téged is megtalált! – Nyugi – hallotta Ransom hangját. – Jól vagyok. – A hangod elég száraz. – Ez a szemét olyan erős, mint egy kiba... bocs, kicsim! – Mi van? – nézett értetlenül Elena. – Nyree – magyarázta Ransom. – Szerinte túl sokat káromkodom. Persze, ő olyan cifrákat mondott, miután felébredt, hogy a falak beleremegtek. A barátod altatta el, amíg beszélgettünk. – Bántott téged? – Na, ne sértegess! Tudok vigyázni magamra. Elena megkönnyebbült. – Na persze. Szóval? – Szóval a nagy és gonosz, gondolatbefolyásoló angyal úgy gondolja, hogy te az övé vagy. Olyan én-nem-osztozom-azasszonyo-mon stílusban. Elena nyelt egyet. – Most szívatsz?! Ransom felnevetett. – Isten bizony, hogy nem! Ez már így is elég érdekes. – Jézusom! – Elena lehajolt, és a szőnyeget bámulta. Igyekezett összerendezni a gondolatait. Persze, hogy megcsókolta, és küldött felé erős rezgéseket, amikre ő önkéntelenül is reagált, de ez mind csak a hatalmas angyalok és vámpírok kedvtelése volt. Nekik a szex csak játék volt, nem jelentett semmit sem. – Lehet, hogy csak azért mondta ezt, hogy kiborítson. – Ennek több értelme volt. – Ó, nem édes, ezt ő komolyan gondolta. – Ransom hangja elkomorult. – Az az angyal téged akar, de nem tudom, hogy megdugni vagy megölni. Elena felült és kinézett az ablakon. A gyomra összeszorult. – Ransom? Most le kell tennem. Csend. Aztán... – Megtalált.

152 _____________________________________________

A telefont gondosan a maga mellett lévő kis asztalra helyezte, miközben le sem vette a szemét Raphael kitárt, fehér és arany szárnyairól, amelyekkel minden erőfeszítés nélkül lebegett egy helyben. – Nem foglak beengedni – suttogta, bár tudta, hogy az angyal biztosan nem hallhatja őt. Bármikor bejutok, amikor csak akarok. Elena megdermedt, amikor kristálytisztán hallotta az angyal hangját az elméjében. – Megmondtam, ne szórakozz az agyammal! Miért ne? Ennek a két szónak a ridegsége olyan mélyen érintette Elenát, ahogyan semmi más. Sarának igaza volt, Raphael tényleg megváltozott, más volt, mint korábban. Ez a változás pedig nagyon, de nagyon rosszat jelentett Elena számára. – Mi bajod? Semmi. Csendes vagyok. – Ez meg mi a francot jelent? – A szemét egy pillanatra sem vette le az angyalról, aki az üveg túloldaláról nézte őt, de a kezével lassan közelített a háta mögé dugott fegyverhez. – És miért ilyen... hidegek a szemeid? – Már megint ez a szó. Az angyal kitárta az arany és fehér mintás szárnyait, és teljes, elképesztő szépségükben felfedte azokat Elena előtt. Ez majdnem elvonta Elena figyelmét. A lány tudatosan az angyal arcára összpontosított. – Okos – jegyezte meg. – Megpróbálod elterelni a figyelmemet, anélkül, hogy a fejembe másznál. Igazad volt, amikor azt mondtad, épségben van rád szükségem. Ha túl sokáig kényszerítem az elmédet, maradandó változásokat is okozhatok benne. – Ez hülyeség. – Elena már majdnem elérte a pisztolyt. – Úgy alakítod a gondolataimat, ahogy akarod, de abban a pillanatban, hogy nem irányítasz már többé, én szabad vagyok. Biztos vagy ebben?

153 _____________________________________________

Furcsa volt, de Elena most nem érezte magát olyan sérülékenynek a szellemi kényszer támadásaival szemben, mint korábban, bár még most is majdnem betojt a félelemtől. Amikor azonban az angyal a normális, arrogáns önmaga volt, volt közöttük valamilyen szexuális feszültség, ami lerombolta a lány mentális védvonalait. Ez a férfi azonban, ez a hűvös, rideg férfi a halott szemeivel... Elena keze összecsukódott a pisztoly markolatán.

154 _____________________________________________

Tizennyolcadik fejezet – Tudod mit? – válaszolt Elena, és nagyon igyekezett, hogy a hangja nyugodt maradjon. – Ebben a pillanatban csak abban vagyok biztos, hogy te most furán viselkedsz. Ezért van nálad fegyver? Elena keze megdermedt a pisztoly markolatán, a gerincén végigfutó izzadságcseppek pedig mintha megfagytak volna. – Milyen fegyver? Az angyal arcából egy hirtelen szél kifújta a fürtöket, de Raphael minden erőfeszítés nélkül egy helyben maradt. Az arca olyan gyönyörű szép volt, hogy Elena szíve erősen megdobbant, amikor ránézett. Olyan volt, mintha a legavatottabb művészek faragták volna, vonásai tiszták voltak, bennük a végletekig összesűrűsödött minden, ami férfias. Kétség sem fért hozzá, Raphael volt a legszebb férfi, akit Elena valaha látott. Talán csak ennyit jelentek a számodra?

155 _____________________________________________

A lány összerezzent, hirtelen tért magához a révületéből. Ez alkalommal tudta, hogy az angyal nem befolyásolta a gondolatait. Ezek a saját hülyeségének az eredményei voltak. – Mennyit? – kérdezte, csak hogy folytassa a beszélgetést. Csak szép vagyok? Elena felhorkantott. – Hidd el nekem, angyalkám, minden női fej utánad fordul, ha te megjelensz valahol. A legtöbb nő túl kegyetlennek lát ahhoz, hogy szépnek tartson. Elenát meglepte ez a váratlan, látszólag őszinte vallomás. Hirtelen új fényben látta az angyalt. Igen, sok kegyetlenség volt benne. Nem volt csinos vagy vonzó, nem lehetett ilyen szelíd szavakkal leírni. Veszélyesen erősnek látszott, megtestesülése volt mindannak, ami a vadászt vonzotta. Elena egész életében túl erős, túl gyors, túl nőietlen volt az emberi férfiak számára. Tetszett nekik, de egy idő után mind azt mondta, férfiatlannak érezte magát mellette. A vadász soha nem vallotta be önmagának, de ez fájt neki. Pokolian fájt. Talán nem volt egy olyan védtelen baba, mint Beth, de határozottan nő volt. Ezért vonzódott az angyalokhoz, és különösen ehhez az egyhez. – Sok kegyetlenség van benned – válaszolt halkan lehet, hogy szörnyű dolgokra vagy képes. De nem léptél át egy határt. Nem vagy gonosz. Úgy gondolod? A lány tenyere izzadt a pisztoly markolatán. – Igen. Nagyon biztos vagy ebben. Ma délelőtt mégis azzal vádoltál, hogy meg akartalak erőszakolni. Elenában hirtelen felgyülemlett az indulat. Akárhogy is tiltakoztak az ösztönei, akármilyen butaságnak tűnt is, elővette a fegyvert, és leengedte a karját a teste mellé. – Ma délelőtt erőszakkal akartál elvenni valamit, amit talán önszántamból is neked adtam volna, ha vársz. Hosszú csend következett, amiben Elena csak az adrenalintól felgyorsult lélegzetvételének hangját hallotta. Azon gondolkozott, 156 _____________________________________________

mit hallhat az arkangyal odakint, az éj bársonyos sötétjében, mélyen lába alatt az utcával. Milyen őszinte vagy. – Azt mondtam, talán. És öregem, abban a pillanatban örökre eljátszottad az esélyeidet, amikor a mai műsort bemutattad. Engem senki sem kényszeríthet a szexre. – Még egy ilyen szexisten sem, mint Raphael. Úgy tűnt, az angyal elgondolkodott ezen. A tekintete találkozott a lányéval az ablakon keresztül. Aztán megvonta a vállát. A szex különben is értelmetlen. Elena zavartan pislogott. Ez egyáltalán nem illett ahhoz a sötét, érzéki férfihoz, aki olyan mohón vetette rá magát aznap délelőtt, mintha ő lenne a kedvenc édessége. – Jól vagy? – kérdezte, és azon gondolkodott, vajon Raphael valami angyalkábítószert szedett-e be. Raphael válaszként felrobbantotta a köztük lévő ablaküveget. Olyan hirtelen történt, Elenának arra is alig volt ideje, hogy az arca elé kapja a kezét. Az egyik pillanatban az ablaküveg még ott volt, a másikban szabályos, apró darabokban a szoba szőnyegén hevert. Egyetlen szilánk sem érintette Elenát. A lány leeresztette a karját, és felnézett. Nem látott mást, csak a sötétséget az ablak keretén kívül. A szél lágyan, selymesen áramlott a szobába. Raphaelt nem látta sehol. Megrémült, de nem önmagáért aggódott. Lenézett a pisztolyra, amit a kezében tartott. Remegő ujjakkal visszakattintotta a zárat. Önvédelmi reflexből sütötte el és Raphael szárnyaira célzott, nem a testére, ahogy Vivek tanácsolta neki. Ha az angyal szárnya megsérült... – Istenem! – óvatosan átlépett az üvegszilánkokon, nyolc tökéletesen háromszögletű darabon, a párkányhoz lépett és lepillantott maga alá. Ekkor suttogó hangot hallott a háta mögül. – Tényleg nincs tériszonyod. Kiesett volna a padlótól a magasba érő ablakon, ha Raphael két kezével meg nem fogja a csípőjét. 157 _____________________________________________

– Te szemét! Halálra rémisztettél! – Elhajolt és megpróbálta kitépni magát az angyal szorításából. Raphael szorított a fogáson, karjait a lány dereka köré fonta. – Viselkedj, Elena! A hangja olyan furcsa volt, hogy attól Elenában minden vészharang megkondult. Nem tehetett róla, visszatértek korábbi gondolatai arról, hogy sok dolog, amit az angyal tehetett vele, rosszabb volt a halálnál. – Most le fogsz dobni innen? – Éppen most gondoltál arra, hogy nem foglak megölni, valószínűbb, hogy csak megkínozlak. Ekkor valami elpattant Elenában. – Takarodj a fejemből! – ordított fel. Becsukta a szemét és minden erejével ellökte magát az angyaltól. Hülye, emberi tett volt ez, de Elena ember volt minden fontos tekintetben. A háta mögött Raphael visszatartotta a lélegzetét. Elena még erősebben próbálta lezárni az elméjét az angyal előtt, még akkor is, amikor a lába alatt már csak a halálos zuhanás szédítő mélysége volt. Elena nem kapta el a tekintetét. Kész volt meghalni, sokkal inkább, mint hagyni, hogy az elméjébe tolakodjon valaki. Az éppen olyan volt, mintha magát feladva könyörögni kezdett volna. De nem volt hajlandó küzdelem nélkül megadni magát. Fogást váltott a fegyveren. Ezúttal tudatosan lő az angyal szárnyaira. – Nocsak, úgy tűnik, a született vadászoknak egy újabb képességét ismerhetem meg – súgta a lány fülébe Raphael. Elenának már megfájdult a feje, de még mindig ellenállt az angyal mentális támadásának. Remélte, hogy erre egy idő után az agya magától is képes lesz. Ez persze csak akkor számított, ha meg tud menekülni tőle. Percről percre egyre nyilvánvalóbbá vált ugyanis, hogy bármi is történt Raphaellel, az akkori állapotában nagyon, de nagyon veszélyes volt őrá nézve. – Miért csinálod ezt? Miért jöttél ide? Azért, mert megvágtam Dmitrit? – Ő megszegte a parancsomat, amikor hozzád ért. 158 _____________________________________________

Elena elfáradt a küzdelemben, ezért elengedte magát, az arkangyalra nehezedett, fejét a mellkasára engedte. Raphael könnyedén megtartotta őt. – Mit csináltál vele? – Az állkapcsa mostanára valószínűleg teljesen helyrejött már. Az éj sötétje olyan közel volt Elenához, a többi épület fényei olyan élesek, hogy a lány úgy érezte, a világ szélén áll. De nem az alatta tátongó ürességtől félt leginkább. – Élvezed az erőszakot? – Nem. – Dmitrit az indítja be, ha fájdalmat okozhat nekem, ha a véremet onthatja. Téged is? – Nem. Akkor mi a francért lógatsz itt engem a levegőben? – Mert megtehetem. Elena tudta, hogy ebben az állapotában Raphael valóban képes bántani őt. Így hát lőtt. Figyelmeztetés nélkül, anélkül, hogy még egy esélyt adott volna az angyalnak. Egyszerűen csak a háta mögé, vakon célzott és meghúzta a ravaszt. Abban a pillanatban, hogy az angyal lazított a szorításán, oldalra lendült. Könnyedén lezuhanhatott volna, de bízott a képességeiben, és azok ezúttal sem hagyták cserben. Az üveglap egy kifelé dőlt, törött maradványára érkezett. Az megtartotta, de a cserepek megvágták az arcának mindkét oldalát, és a két tenyerét, amelyekkel az üveg szélébe kapaszkodott, hogy ne csússzon le a fekete mélységbe. Amint visszanyerte az egyensúlyát, egy akrobatikus mozdulattal fellendült, és a szőnyegen guggolva ért földet. Kisimította a haját az arcából, és az arkangyalra nézett. Raphael a földön feküdt, a hátát feltámasztotta a dohányzóasztalnak, amelyre Elena a telefont tette le. Úgy tűnt neki, mintha ez egy évvel ezelőtt lett volna. Az angyal lefelé bámult, a szárnyára. Elena követte a tekintetét. Amit látott, attól majdnem rosszul lett. A fegyver lövedéke valóban olyan pusztítást végzett, mint ahogyan azt Vivek jelezte: elvitte az egyik szárny alsó felét. Vivek 159 _____________________________________________

azonban azt nem mondta, hogy ha egy angyal szárnya megsérül, az vérzik. Sötétvörös vérrel. A vér lehullott az üvegcserepekre, végigfolyt a sima felületen, és beszivárgott a szőnyegbe. Elena megrázta magát, és felállt. – Meg fog gyógyulni – igyekezett meggyőzni saját magát. Ha nyomorékká tette... – Te halhatatlan vagy. Meg fogsz gyógyulni. Az angyal felnézett rá, értetlenül azokkal a valószerűtlenül kék szemeivel. – Miért lőttél meg? – Kínoztál. Rettegésben tartottál. Valószínűleg a végén ledobtál volna néhányszor az ablakból, és elkaptál volna, csak hogy halld, ahogyan sikítok. – Hogyan? – Raphael homlokán összeszaladtak a ráncok. Megrázta a fejét, mintha rendet akarna rakni a gondolatai között. Aztán a nagy feketeségre nézett, ahol azelőtt az ablak volt. – Igen, igazad van – szólt végül. Ez nem az a válasz volt, amelyre Elena várt. – Te is itt voltál, miért csinálsz most úgy, mintha nem értenéd az egészet? Az angyal a lány szemébe nézett. – A Csendesség ideje alatt... megváltozom. – Mi az a Csendesség? – Raphael nem válaszolt. – Ez gyakran van? Az angyal összeszorította az ajkait. – Nem – mondta végül. – Szóval akkor most már normális vagy? – kérdezte, de közben már szaladt is a konyhába, hogy rongyokat hozzon. Amikor visszatért, az angyalt ugyanabban a helyzetben találta, mint ahogyan otthagyta. – Miért nem áll már el a vérzés? – kérdezte, a pániktól, amely úrrá lett rajta, hangosan. Az angyal csak nézte, ahogyan a lány megpróbálja elállítani a kendőkkel a vérzést. Hiába. – Nem tudom – mondta. Elena a fegyverre pillantott, amit a szoba másik végében hagyott. Talán hülyeség volt ott maradnia a szobában, de ezt a Raphaelt 160 _____________________________________________

ismerte, nem úgy, mint azt, aki azelőtt itt volt vele. Bármi is volt az a Csendesség, szörnyeteggé változtatta az arkangyalt. De vajon ő jobb volt-e egyáltalán? A pusztítás, amit a fegyverrel végzett... Felkapta a telefont, és véres ujjaival tárcsázta a Céh óvóhelyét. Közben látta, ahogy Raphael kék szemei egyre halványabbak lesznek, a feje hátrabillen. – Gyerünk! – A véres kezével végigsimított az állán, és azt is összemázolta. – Gyerünk, arkangyal, maradj ébren! Ne kapj itt nekem sokkot! – Én angyal vagyok – motyogta Raphael, de a szavai összemosódtak. – Sokkot csak a halandók kapnak. Valaki végre felvette a telefont. – Vivek? – Elena! Hát életben vagy! – A francba, Vivek, mi volt azokban a töltényekben? – Elmondtam neked. – Tesztelte ezt valaki? – Persze. Terepen is használták már egyszer-kétszer. Legfeljebb húsz vagy harminc percet nyersz vele, az angyal azonnal gyógyulni kezd, miután meglőtted. Elena lepillantott Raphael sérült szárnyára. – Nem gyógyul. Percről percre egyre rosszabb lesz. – Az lehetetlen! Elena letette a kagylót. Egyértelmű volt, hogy Vivek nem tud segíteni. – Raphael! Mit csináljak most? – Hívd Dmitrit! – Az arca egyre sápadtabb lett, fakószürke, és ettől Elena rettentően megijedt. A bűntudat és az aggodalom szorongatta a torkát. Tárcsázta az Arkangyal-torony számát. Azonnal kapcsolták neki Dmitrit. – Gyere a lakásomra, most azonnal! – Ez nem... – Megsebesítettem Raphaelt. És nem gyógyul be a sebe... Egy pillanatnyi csend. – Raphael halhatatlan. 161 _____________________________________________

– A vére éppen olyan piros, mint az enyém. – Ici-pici harapásokkal foglak megölni, ha bármit is tettél vele! – Azzal letette. – Dmitri úton van – mondta az angyalnak, és a mobil kicsúszott a véres kezéből. – Nem hiszem, hogy most nagyon szeret engem. – Dmitri hű hozzám. – Az arkangyal haja az arcába hullott, és ettől képtelenül kisfiúsán festett. Újabb vérsugár spriccelt Elena lábára. Forró volt és sűrű. – Mi a francért nem gyógyul ez? Az angyal üveges, kék tekintete egy pillanatra kivilágosodott. – Mert egy kicsit halandóvá tettél. Ezek voltak Raphael utolsó szavai, mielőtt elájult. Valószínűleg csak a sokk beszélt belőle, gondolta Elena. Még akkor is ott térdelt mellette, amikor Dmitri, és még néhány vámpír megérkezett. Nem bajlódtak a kopogással, egyszerűen betörték az ajtót. – Fogjátok le a vadászt! – vezényelt Dmitri, és nem is törődött többet Elenával, akit két vámpír megfogott, és arrébb vonszolt. A lány küzdhetett volna ellenük, de belátta, hogy hiába. Túl sokan vannak, nála pedig nem volt egyetlen fegyver sem, amelyben chip volt. Különben is, minden chipnek saját sorszáma volt, és minden használatot nyilvántartott a VVH és a Céh is. Ezeket a fegyvereket csak vadászatra használhatták, és akkor, amikor a vadász élete közvetlen veszélyben forgott. Ezeket a korlátozásokat állítólag azért vezették be, hogy a vadászok ne bízzák el magukat, és ne éljenek vissza a hatalmukkal. Mindenki tudta azonban, hogy igazából a befolyásos vámpíroknak nem tetszett az ötlet, hogy minden dühös vadász ellen tehetetlenek voltak. Akkor Elena ezzel egyáltalán nem törődött volna. – Segíts rajta! – kiáltott. Dmitri gyilkos pillantást vetett rá. – Maradj csendben! Te csak azért vagy még életben, mert Raphael biztosan élvezni fogja, hogy ő maga tépjen szét – felemelte a karját, és a csuklójára erősített kommunikátorba beszélt. – Gyertek!

162 _____________________________________________

Két nagy angyal jelent meg a nyílásban, amely azelőtt Elena ablaka volt, egy hordágyat fogtak. A rémületből, amely kiült az arcukra, amikor meglátták Raphaelt, Elena tudta, hogy a helyzet súlyosabb a súlyosnál. A gyomra összeszorult. Az angyalok azonban gyorsan magukhoz tértek, és Dmitri utasítására a hordágyra fektették Raphaelt, és az Arkangyal-toronyba vitték. Az egyik angyal, a vörös ellenkezett ugyan. – Nem lenne jobb, ha egyenesen hazavinnénk? – A gyógyító és az orvosok mostanra már megérkeztek a toronyba – torkolta le Dmitri. Az angyal pedig bólintott, lehajolt és felvette a hordágy elülső szárait. A társa követte. – Ott találkozunk – szólt. Azzal elrepültek. Elena nem pontosan értette a rangsort a szobában. Elméletileg a hierarchia a világban arkangyal-angyal-vámpír-ember volt, ilyen sorrendben. Ott azonban egyértelműen Dmitri volt a főnök, pedig ez a két vámpír nem is olyan volt, mint a fiatal hírnök. Ezek idősek és erősek voltak. Amikor Raphael eltűnt, Dmitri Elenához fordult. Közelebb lépett a vadászhoz, aki már átkozta a chipes fegyverekre vonatkozó szabályzatot. Anélkül ugyanis olyan sérülékeny volt, akár egy kisgyerek. Dmitri pedig, úgy tűnt, örömmel tépte volna szét puszta kézzel. A vámpír addig közeledett hozzá, míg az arcuk már csak centiméterekre volt egymástól. Aztán a véres ujjai közé vette Elena állát, és megszorította. A szemei feketék voltak, lángnyelvek táncoltak bennük. Elenának elállt a lélegzete. – A szemeid... – A pupillája helyén egy vörös, tüskés gomb volt, melynek tövisei olyanok voltak, mint a pengék. – Mi a franc? Az ujjak összeszorultak Elena állán. A vámpír közelebb hajolt. Elena megdermedt. Tudta, hogy ha a vámpír a vérét ontja, ő nem fog csendben várni. Az ösztönei akkor arra kényszerítenék, hogy a fegyvereihez kapjon, és ennek nem tudott volna ellenállni. De Dmitri

163 _____________________________________________

újra meglepte. Az ajkai nem a lány nyakához hajoltak, hanem a fülét súrolták. – Nézni fogom, ahogy Raphael megtör téged. És a végén desszertként felnyalom a véredet. A félelem belemart Elenába, de a vadász begyakorlott szenvtelenséggel fordította a vámpír felé a fejét. – Hogy van a nyakad? – kérdezte. Dmitri úgy megszorította, hogy Elena tudta, másnapra zúzódások lesznek az arcán. – Az én időmben a nők még tudták, hol a helyük. Elena nem ugrott be, és nem kérdezett rá. Kiderült azonban, hogy Dmitrinek nincs is szüksége az ő közreműködésére. – Vízszintesen a hátukon, széttárt lábbal. A lány összevonta a szemöldökét. – Raphael nem vonta vissza a parancsot, szóval a helyedben én óvatosabb lennék, és otthon tartanám a kezeimet. A vámpír felnevetett. Elena úgy érezte, mintha pengével hasogatták volna a bőrét. Az ujjai elernyedtek, míg Dmitri csak finoman tartotta a lány állát a kezében. Még közelebb lépett, a vámpíroknak szorította a vadászt. A lány azonban csak Dmitrit látta, a halálos dühöt a szemében... és az illatát érezte, amely köré csavarodott, mint egy émelyítően buja kabát, amely szőrös bundától, gyémántoktól és szextől bűzlik. – Remélem, hogy Raphael elég hosszú ideig életben tart majd. – A vámpír megnyalta a lány nyakát, a lüktető vérere felett. – Remélem, hogy engem is hív majd játszani.

164 _____________________________________________

Tizenkilencedik fejezet Egy órával később Elena a köteleket rángatta, amelyekkel a karjait egy székhez kötötték. Ezzel csak annyit ért el, hogy még jobban megszorította a csomókat a bokái körül. Gúzsba kötötték. A karjait hátracsavarták, a csuklóit összekötötték, aztán a kötelet átfűzték a szék támláján, és szorosan az egyik bokája köré hurkolták, majd átvezették a másikra. Végül újra a csuklója köré tekerték, és a derekán átvetették, hogy a nehéz székhez rögzítsék, amit esélye sem volt eldönteni. – Vérszagot érzek, Elena – lépett be nyálcsorgatva a szobába Dmitri. – Flörtölni próbálsz velem? A lány felnézett rá, és felidézte, milyen örömmel fosztotta meg őt a vámpír minden fegyverétől. Nem volt vele durva, éppen ellenkezőleg. Maga volt a megtestesült érzékiség, az a rohadt, kábító illata úgy átjárta Elena testét, mintha a világ legerősebb afrodiziákuma lett volna. Ennek ellenére Elena kapott néhány rúgást, mielőtt megkötözték, fertőtlenítették a sebeit, és letették egy kis 165 _____________________________________________

szobába, amely úgy nézett ki, mint egy nappali valahol a toronyház egy magasan lévő emeletén. – Hogy van Raphael? Dmitri levette fekete öltönyét és vörös nyakkendőjét, és vakító fehér ingében megállt a lány előtt. Az ing felső gombjai nyitva voltak és felfedték bronzszínű bőrének egy vonzó háromszögét. Nem napbarnította volt a vámpír, gondolta Elena. Valami napfényes, egzotikus helyről származhatott. – Hagyd abba! – kiáltott a vadász. Most már, ha figyelt, észre tudta venni a különleges illatot, amellyel Dmitri a testének minden porcikáját végigsimogatta. A vámpír fenyegetően, fájdalmat ígérően elmosolyodott. – Nem irányítottam rád semmit. – Hazudsz. – Na jó, bevallom. – Közelebb lépett és lehajolt, a karjait megtámasztotta a szék támláján. – Te nagyon érzékeny vagy az illatomra. – Behunyta a szemét, és vett egy mély lélegzetet. – Neked is különleges az illatod. Még így izzadtan és véresen is. Alig tudom megállni, hogy ne harapjak beléd jó mélyen. – Arról ne is álmodj! – szólt vissza Elena. A hangja rekedt volt az erőfeszítéstől, amivel ellenállt a lassú csábításnak. Rosszul mérte fel Dmitri képességeit. Ebből a vámpírból nem szivárgott az erő, mint a többi idős társából. Valószínűleg könnyedén képes lett volna ellenállni a chip hatásának. Ez egy olyan titok volt, amit a vadászok az életük árán is megőriztek. Néha ugyanis nem maradt más nekik, mint az a pillanat, amíg a vámpír figyelme elterelődött, mert azt hitte, hogy lebénult. Ez a pillanat a vadászoknak elég lehetett arra, hogy elmeneküljenek, vagy nagyobb kárt okozzanak a vámpírban. – Miért vagy ennyire rám izgulva? – kérdezte, miközben a tudata mélyére elásta az információt a chip végzetes hibájáról Amennyire tudta, csak az angyalok voltak képesek olvasni más gondolataiban, nekik pedig nem állt érdekükben, hogy csökkentsék a vadászok leghatékonyabb fegyverének erejét, de Elena nem akart semmit sem kockáztatni. 166 _____________________________________________

– Te olyan rohadt szexi vagy – a francba is, ez tényleg így volt –, hogy biztos minden nő boldogan rád vetné magát. Miért érdekellek én? – Megmondtam: te izgalmassá teszed a dolgokat. – A vámpír szája mosolyra húzódott, de a véres, csillag alakú folt még mindig ott volt a szemében, és emlékeztette Elenát, hogy Dmitri abban a pillanatban nem a legnagyobb rajongója. – Életben maradsz, tudod? – Valóban? – Legalábbis addig, amíg be nem fejezed a munkád. – Meredten bámulta a lányt. Elena állta a tekintetét. A vámpír valószínűleg minden részletét ismerte a megbízásának, de ha nem, ő nem kotyogott ki semmit. Nem akarta még mélyebbre ásni a saját sírját. – El sem tudod képzelni, mennyire fogom élvezni – válaszolt. – Ugyan, mit tudsz te az élvezetről, vadász? – csattant fel a vámpír. A hangja metszően éles volt, a bőre majdnem szikrázott. Elena torka kiszáradt, amikor ráébredt, hogy még mindig alábecsülte Dmitrit. Ő nemcsak egyszerűen erős volt, de óriási volt a hatalma. Olyan idős volt, hogy most, amikor nem leplezte, Elena csontjai is belesajdultak a felismerésbe. – Tudom, hogy az élvezet, amit te ígérsz, elkerülhetetlenül fájdalmat okoz. A vámpír pislantott egyet. Zavaróan hosszú szempillái voltak. – Egy hozzáértő minden fájdalmat élvezetté tud alakítani. Borzongás futott végig Elena testén, végigsimított a mellbimbóin. – Kösz, én nem kérek belőle. – Ezt már nem te döntőd el. – A vámpír felegyenesedett. – Éhes vagy? Elenát meglepte a váratlan, száraz kérdés. Lerázta magáról a csábító illat utóhatásait, és végiggondolta. – Éhen halok. – Akkor kapsz enni. Dmitri kiment a szobából, és néhány perc múlva visszatért egy letakart tálcával. Felemelte a búrát. Grillezett hal volt rajta

167 _____________________________________________

valamilyen fehér szósszal leöntve, sült zöldségkörettel, és kis krumplikkal. Elena szájában összefutott a nyál. – Köszi. – Szívesen. – A vámpír megfogta a másik széket, ami a szobában állt, és erőfeszítés nélkül felemelte, pedig az ugyanolyan volt, mint amin Elena ült, és amelyet meg sem tudott billenteni. Letette a lánnyal szemben. – Mit kérsz először? – Nem engedem, hogy te etess! – szólt Elena, és összeszorította az ajkait. A vámpír felszúrt egy répát a villára. – Azok, akik velem voltak a lakásodban. Tudod, kik ők? – Elena nem nyitotta ki a száját. Nem bízott meg a vámpírban, azt gondolta, az képes lenne a szájába tenni az ételt, ha nem elég óvatos. – A Hetek tagjai – válaszolta meg saját kérdését Dmitri. – Azok a vámpírok és angyalok, akik Raphaelt védelmezik, anélkül, hogy a saját előmenetelükkel törődnének. A kíváncsiság fellángolt a vadászban. Elég erősen ahhoz, hogy Elena kinyissa a száját. – Miért? – Ez csak a mi dolgunk. – Dmitri bekapta a répát, és látszólag élvezettel elfogyasztotta. A vámpírok ugyan nem tudtak táplálkozni ilyen ételekkel, de bizonyos mennyiséget gond nélkül meg tudtak emészteni. Ezért is vegyülhetett el néhány alacsony szintű vámpír az emberek között. – Neked csak annyit kell tudnod, hogy mi eltávolítunk az útból mindent és mindenkit, ami vagy aki veszélyt jelenthet rá nézve. Még az életünk árán is. – Ettől most jobban kellene örülnöm annak, hogy egy villával szurkálsz felém? Felnyalábolt egy darabot a halból, és figyelmesen megforgatta a szószban, ami nagyon ínycsiklandóan nézett ki. – Amíg Raphael fel nem ébred, én nem árthatok neked. Egyértelmű parancsot kaptam erre. A többiek azonban nem. Ha én a kezükbe adnám ezt a villát, és kisétálnék a szobából, számodra azonnal új értelmet nyerne a fájdalom szó. Elena egy nagyot sóhajtott. 168 _____________________________________________

– Akkor legalább a kezeimet oldd ki. Tudod, hogy nem árthatok neked a fegyvereim nélkül. – Ha ezt tenném, meghalnál. – A lány szájához emelte a villát. – Azért vagy még életben, mert én távol tartom tőled a többieket. Ha azt hinnék, hogy manipulálni tudsz engem... Elena egy cseppet sem bízott meg a vámpírban. De vadász volt, és tudta, hogy ha éhségsztrájkba kezd, azzal semmire sem megy, csak legyengül. Kinyitotta hát a száját. A hal éppen olyan finom volt, mint amilyennek tűnt. A lány azonban majdnem egy percig a szájában forgatta. Csak akkor nyelte le, amikor megbizonyosodott arról, hogy ártalmatlan. – Nincs is benne altató? – Felesleges. Repülni úgysem tudsz. – Krumplit adott Elena szájába. – Raphael pedig bizonyára látni akar majd, amint felébred. – Hogy van a szárnya? Dmitri felvonta a szemöldökét. – Ez úgy hangzott, mintha aggódnál érte. Elena nem látta értelmét, hogy hazudjon. – Aggódom. Csak el akartam tűnni előle, mert nagyon furcsán viselkedett. – Evett. – Úgy értem, ő halhatatlan. Ezzel csak időt nyertem volna, semmi több. – Igaz. – Dmitri újabb adag ételt adott Elena szájába a villával, majd a szokásosnál lassabban húzta ki az evőeszközt a lány fogai közül. Amikor Elena kérdőn ránézett, megvillantotta azt a hűvös, veszélyes mosolyát, ami soha nem érte el a szemeit. – Éppen ezért lettél vadászból egyszerre a legnagyobb veszély, ami az angyalokat fenyegeti. – Ugyan már! – Elena megrázta a fejét, amikor a vámpír brokkolit kínált neki. Dmitri elmosolyodott és bekapta a zöldséget, majd babot adott helyette a lány szájába. Elena evett, és közben gondolkodott. – Azt a fegyvert használták már ezelőtt is – nem lehetett titok, ha egyszer már lőttek vele angyalra. – Igen. Tudtunk róla. Múló sérülést okoz. – Dmitri megvonta a vállát. – Úgy tűnik, az arkangyalok úgy gondolták, tisztességes, hogy

169 _____________________________________________

megtarthatjátok, mivel olyan kevés fegyveretek van egy angyal ellen, ha az túl tolakodóan viselkedik. – Lehet, hogy rossz szögben találtam el – motyogta. – Vagy eltaláltam valami fontos eret? – A vámpírok testfelépítéséről mindent tudott, de az angyalok anatómiája teljesen más dolog volt. – Elég – tette hozzá, amikor Dmitri egy újabb adag ételt kínált neki. A vámpír letette a villát. – Ezeket a kérdéseket Raphaelnek kell majd feltenned. Már ha akkor még lesz nyelved. – Felállt, és másodjára is kiment. Egy üveg vízzel tért vissza. Elena ivott, és sikerült nem leöntenie magát. Felnézett a vámpírra. Az még mindig fenyegetően szexi volt, és még mindig csak egy hajszálnyira volt attól, hogy feltépje a vadász torkát. – Köszi. Dmitri válaszképpen egyik ujját a lány nyaki ütőerére szorította. – Oly erős, oly dús, oly gazdag! Már várom, hogy én is vacsorázhassak. Sajnálom, hogy nem belőled. Azzal kiment a szobából. Elena feszülten figyelte az ajtót, miközben igyekezett megfordulni a széken. Mindenáron ki akart szabadulni. Dmitri most még megvédte a többi vámpírtól és angyaltól, de ki tudta, hogy ez meddig tart? A baj csak az volt, hogy a csomókat egyértelműen hozzáértő kötötte. Egy hozzáértő minden fájdalmat élvezetté tud alakítani. Kötözős játékok, jutott Elena eszébe. Dmitri minden bizonnyal szerette kikötözni a nőit mindenféle érdekes pózba. Elena elpirult. Nem kívánta a vámpírt, legalábbis akkor nem, amikor nem érezte azt az illatot, amellyel jóformán behálózta őt. De amikor használta ezt a képességét, akkor elolvadt tőle. Nem szeretett elolvadni akkor, amikor nem akart. Még egy arkangyaltól sem. A fogai megcsikordultak, amikor eszébe jutott, mi történt Raphael dolgozószobájában. Most, hogy meglőtte, kicsit kevésbé zavarta az az incidens. Mintha egyenlített volna. Persze, Raphael valószínűleg 170 _____________________________________________

jóval sötétebbnek látta a helyzetet. Elvégre ő csak le akarta fektetni Elenát, aki, bármennyire is győzködte magát a vadász annak ellenkezőjéről, be kellett látnia, hogy igenis élvezte, hogy elcsábítják. Egészen a gondolatirányítós részig. Cserébe lehet, hogy nyomorékká tette őt. Te jó ég, a fél szárnyát összezúzta! Elena tekintete elhomályosult. Ekkor vette észre, milyen borzasztóan közel került ahhoz, hogy elsírja magát. Gyorsan pislogni kezdett, hogy megszabaduljon ettől a nem kívánt érzelmi kitöréstől. A vadászok nem sírnak. Még egy arkangyalért sem. De mi történik, ha Raphael nem gyógyul meg? A bűntudat befészkelte magát a lány gyomrába, összeszorította azt, és pillanatról pillanatra egyre jobban kínozta Elenát. El kellett jutnia hozzá. A saját szemével akarta megnézni, hogy van Raphael. – Esélyem sincs rá – mormogta. Tudta, hogy ha ő lett volna Dmitri helyében, ugyanígy tett volna, és elkülönítette volna a veszélyforrást. A karjai feszültek, a vádlijai sajogtak. Nem próbálkozott tovább kiszabadítani magát. Aludni ilyen helyzetben nem tudott volna, de úgy döntött, megpróbál pihenni, hogy erőt gyűjtsön, mire Raphael felébred, és a leszámolás kezdetét veszi. De amikor ellazult volna, eszébe jutott a lakása falán tátongó lyuk. – Dmitri! A vámpír egy perc múlva megjelent. Úgy látszott, egyáltalán nem örült, hogy Elena hívta. – Szólítottál, úrnőm? – Ha a hangja egy kicsit élesebb lett volna, felszakította volna Elena bőrét. Hoppá! Tényleg meg akarom magam öletni, gondolta bosszúsan Elena. – Megzavartalak... evés közben. Sajnálom. Dmitri elmosolyodott. Nyoma sem látszott a nagy, hegyes szemfogaknak, amikről pedig Elena tudta, hogy ott vannak. – Felajánlod magad jóvátételképpen? – A lakásom faláról akartalak kérdezni. Befedtétek a lyukat?

171 _____________________________________________

– Miért tettük volna? – vonta meg a vállát a vámpír, és elfordult. – Az csak egy ember lakása. – Te rohadt... Dmitri hirtelen megfordult. Az arca más volt, mint azelőtt. Nem evilági, halálosan fenyegető. – Éhes vagyok, Elena. Ne kényszeríts, hogy megszegjem Raphael parancsát! – Úgysem tennéd. – Ha tovább ingerelsz, megteszem. Engem megbüntet Raphael, de te legalább halott leszel. – Azzal eltűnt. Egyedül hagyta Elenát a torkában verő és sajgó szívével. Az otthona, a békés rév, a fészek, ahová elbújhatott, most ki volt téve a szél és a por pusztításának. Eláztatja a víz, ha esni kezd az eső. Elenának ez akkora szívfájdalmat okozott, legszívesebben összekuporodott volna és kisírta volna a szemeit is. Nem a lakásának felszerelését féltette. A lakását magát. Az otthonát. Hosszú ideig nem adatott meg, hogy saját otthona legyen, miután az apja kidobta otthonról, a Céh akadémiáján kellett aludnia. Nem volt azzal a hellyel semmi gond, de mégsem az otthona volt. Miután a kiképzésük véget ért, Sarával közös lakásban éltek egy ideig. Azt már az otthonának tekintette, szerette, de még az sem volt csak az övé. De a lakása, az teljesen és csakis az övé volt. Egy könnycsepp gurult végig az arcán. – Sajnálom – mondta halkan. Azt akarta hinni, hogy ezt a lakásának mondja, de valójában az arkangyalhoz beszélt. – Soha nem akartalak bántani. Friss, tengeri levegő suhant végig az elméjében. Akkor miért volt nálad fegyver?

172 _____________________________________________

Huszadik fejezet Elena hirtelen teljes csendbe burkolózott. Úgy, ahogyan egy kisegér húzza meg magát egy nagy, hegyes fogú, gonosz macska előtt. – Raphael? – suttogta, pedig azt az üde, tiszta, eső utáni illatot olyan jól ismerte, mint a saját illatát. Ennek semmi értelme nincs, gondolta. Hogyan érezhetne illatot a gondolataiban? Menj aludni, Elena. A gondolataid engem is ébren tartanak. A lány vett egy mély levegőt. – Hogy vagy? A sérülésed? Megkötöztek? – Igen – válaszolta és választ várt a saját kérdésére. Helyes. Nem szeretném, ha eltűnnél, mielőtt megbeszélnénk, miért vonzódsz ilyen nagyon a fegyverekhez. Raphael eltűnt az elméjéből. Súgva újra kimondta a nevét, szólította, de az arkangyal nem figyelt rá tovább. A lány bűntudata haragba csapott át. Az a szemét, kiszabadíthatta volna, de hagyta, hogy ott szenvedjen megkötözve! A csuklója elgémberedett, a háta 173 _____________________________________________

fájt abban a rohadt székben, ráadásul... Ráadásul Raphael teljesen jogosan volt rá dühös. Raphael ugyan megrémítette akkor este a párkányon, de igazából nem bántotta. Erre ő lelőtte. Az angyalnak minden joga megvolt arra, hogy megbüntesse. Persze nem kellett, hogy Elena még örüljön is ennek. És az arkangyal akkor is kényszeríteni akarta, hogy szexeljen vele. Bármilyen megalázó is volt, a lány aznap este elmondta neki az igazat: hogy ha várt volna, valószínűleg ő maga mászott volna rá az első adandó alkalommal. Elena elvörösödött. Elhatározta, hogy amint kikerül onnan, a homlokára tetováltatja nagy betűkkel, hogy HÜLYE! Pedig már az elején elhatározta, hogy elővigyázatos lesz, soha nem felejti el, hogy ő Raphael számára csak egy eldobható élvezetforrás. Úgy tűnt, a hormonjai ezzel nem nagyon törődtek. Az arkangyal lángra lobbantotta a legbensőjét. A legrosszabb az egészben az volt, hogy ez a vonzalom, amit iránta érzett, nem pusztán testi vágy volt. Raphael túl összetett férfi ahhoz, hogy ilyen egyszerű vágyat ébresszen benne. De aznap este nem viselkedett normálisan. Vagy – és egy belső hang ezt hajtogatta Elenának – talán mégis. Mi van, ha az volt az igazi Raphael, akit meglőtt? Ha New York arkangyala képes volt addig kínozni valakit, amíg egy sikító, összezúzott, rémes műalkotást nem csinál belőle? *** Raphael szemei csukva voltak, de nem aludt. Félig öntudatlan kómában feküdt. Ennek az állapotnak vámpírok és emberek nem ismerték a megfelelőjét. Az angyalok ansharának hívták ezt az állapotot. Csak azok az angyalok tudták elérni, akik öt évszázadnál tovább éltek már ezen a világon. Így tudatuknál maradtak, és mély álomban pihentek egyszerre. Akkor a tudatának ébren lévő része szorgosan foltozta a sebet, amelyet Elena ejtett a szárnyán, miközben a többi pihent. Nagyon hasznos képesség volt ez. De nem használhatták akkor, amikor csak akarták.

174 _____________________________________________

Az anshara csak akkor jelentkezett, ha egy angyal súlyosan megsérült. Ez Raphael életének utolsó nyolcszáz évében elég ritkán fordult elő. Fiatal korában, amikor még tapasztalatlan volt, néhányszor eltörte a saját csontját, vagy másokkal eltörette. Emlékek tolultak fel benne. Arról, ahogy táncolt az égen, a szárnyai összeakadtak, ő pedig zuhanni kezdett a föld felé, és tisztában volt azzal, hogy a vére vörösre fogja festeni a rétet. Ősi emlékek abból az időből, amikor még fiatal volt. Törött karok, törött lábak, az összezúzott szájából szakadó vér. És ő. Ahogy áll felette, és csitítgatja. – Sss, drágám, sss! A vérében szétterjedt a rettenet, a szíve megszakadt a tudattól, hogy nem tudja megállítani az anyját, a leggyötrőbb rémálmát. A fekete hajú, kék szemű nőt. Ő volt a nő, akinek a képére faragták őt. De akkorra az anyja már idős volt. Nem külsejében, de az elméjében és a lelkében. És ő nem fejlődött, nem úgy, mint Lijuan. Ő összeomlott. A jelenben látta, ahogyan a szárnya gyógyul, rostonként újrafonódik. De ez nem volt elég ahhoz, hogy elterelje a figyelmét a feltoluló emlékekről. Az anshara alatt az angyalok elméje szabadjára engedett olyan emlékeket, amelyek máskor mélyen eltemetve rejtőznek és beborítják a lelküket egy olyan matt réteggel, amelyet egyetlen halandó sem érthetne meg soha. Ezek száz emberöltő emlékei voltak. Raphael idős volt, olyan nagyon idős... de nem, nem volt ősi. Ezek nem mind a saját emlékei voltak. Némelyiket a fajától örökölte. Minden gyermek egy titkos raktárban őrizte az elméjében fajának minden felhalmozott tudását. Raphaelben a felszínre törtek Caliane emlékei. Látta a saját, vérző és összezúzott testét. Mellette guggolt, látta a kezet, ami kisimította a haját a saját arcából. – Most fáj, de ezt meg kellett tenni. A földön fekvő fiú nem tudott megszólalni, a saját vérében fuldokolt.

175 _____________________________________________

– Nem fogsz meghalni, Raphael, nem tudsz meghalni. Te halhatatlan vagy. – Lehajolt, és egy hűvös csókot nyomott a fiú arcának véres maradványaira. – Két arkangyal gyermeke. A fiú csodálatos módon épen maradt két szemében látszott, úgy érzi, elárulták. Az apja halott volt. A halhatatlanok igenis meghalhattak. Calianét elöntötte a szomorúság. – Neki meg kellett halnia, kincsem. Különben magához ragadta volna az uralmat a Föld felett. A fiú szemei elsötétültek, a tekintete vádló volt. Caliane felsóhajtott és elmosolyodott. – És nekem is meg kell halnom? Ezért jöttél, hogy megölj, nem igaz? – Lágyan, szórakozottan felnevetett. – Te nem tudsz engem megölni, édes Raphael. Csak a Tízek Tanácsának egy tagja ölhet meg egy másik arkangyalt. Ők pedig soha nem találnak majd rám. Ekkor fájón visszatértek a saját emlékei, mert Caliane emlékei közül már nem maradt egy sem. Az anyja akkor adta át neki a saját emlékeit, amikor ő magatehetetlenül, sérülten feküdt a földön. Azután hónapokig még mászni sem volt képes. Arra sem volt ereje, hogy akkor felemelje a tekintetét, és nézze, ahogyan az anyja szárnyra kap mellőle. Utolsó emléke arról a jelenetről az anyja meztelen lábának a képe volt, ahogyan lágyan ellépked a zöldellő mezőn, angyalport szórva maga után. – Anyám – próbált utána szólni. – Sss, kincsem, sss! Majd szél kerekedett, és port sodort a szemébe. Amikor újra látott, Caliane már nem volt sehol. Helyette Raphael egy vámpír szemeibe nézett. *** Vérkeresztség Evett. Kiszáradt csontjai újra élettől duzzadtak. 176 _____________________________________________

De még többet kívánt. Sokkal, de sokkal többet. Ez volt hát az az eksztázis, amit a többiek, akik beletespedtek a hatalomba, megakartak tagadni tőle. De most megfizetnek ezért! Vér csepegett a tépőfogairól, amikor világgá ordította a hadüzenetet, amelybe egy kilométeres körzetben minden ablak beleremegett. Eljött az idő.

177 _____________________________________________

Huszonegyedik fejezet Dmitri arcáról sütött a megkönnyebbülés. – Uram? – Mennyi az idő? – kérdezte szilárd hangon Raphael. Az anshara megtette a hatását. Nemsokára azonban Raphaelnek meg kellett fizetnie az árat ezért. – Hajnal van – válaszolt Dmitri régimódian. – A nap éppen csak felbukkant a horizont mögül. Az arkangyal felkelt az ágyából, és kinyújtóztatta a szárnyait. – A vadász? – Megkötözve az egyik szobában. A szárnya olyan volt, mint régen: csak egyetlen dologban különbözött. Raphael lenézett a szárny belsejének mintájára. A fehér alapon az arany szín finom ecsetvonásokkal festett mintája megtört azon a részen, amit leszakított Elena pisztolyának golyója. Ott most egy különleges aranyminta látszott: egy középpontból kiinduló,

178 _____________________________________________

robbanásszerű folt. Az arkangyal elmosolyodott. Mostantól magán fogja viselni hát Elena dühkitörésének emlékét. – Uram? – kérdezte értetlenül Dmitri, amikor meglátta az arcán a mosolyt. Raphael nem emelte fel a tekintetét a jelről, melyet a Csendesség okozott. Jó emlékeztető lesz. – Bántottátok a vadászt? – Raphael végignézett a jobbkezén, és észrevette, milyen kócos a haja, és gyűröttek a ruhái. – Nem, uram. – A vámpír gonoszan elvigyorodott. – Gondoltam, örülnél, ha magad bánhatnál el vele. Raphael megérintette Elena elméjét. A lány aludt, kifáradt, miután egész éjjel próbálta kiszabadítani magát. – Ez csak a mi kettőnk csatája, az övé és az enyém. Senki más nem avatkozhat bele. Gondoskodj róla, hogy ezt mindenki megértse! Dmitri nem volt képes leplezni a meglepetését. – Nem fogod megbüntetni? De hát miért nem? Raphael ugyan senkinek sem tartozott magyarázattal, de a vámpír már régebb óta mellette volt, mint bárki más. – Mert én kezdtem a harcot. És mert ő halandó. A vámpírt nem győzte meg ez az érvelés. – Én kedvelem Elenát, de ha ő megússza a büntetést, az másokat is felbátoríthat, hogy ellened szegüljenek. – Gondoskodj hát róla, hogy mindenki megértse, Elena nagyon fontos szerepet játszik a terveinkben. Aki lázadni merészelne ellenem, az azt fogja kívánni, bárcsak olyan kegyes lennék hozzá, mint amilyen Germaine-hez voltam. Dmitri elsápadt. – Kérdezhetek tőled valamit, uram? – Raphael várt, kifejezve, hogy engedélyt adott a kérdésre. – Miért sérültél meg ilyen súlyosan? – A vámpír elővette a fegyvert, amit a háta mögé, a nadrágja korcába tűzött. – Megvizsgáltam a lövedéket, amivel rád lőtt. Ennek csak kisebb sérülést lett volna szabad okoznia, és legfeljebb tíz perc előnyt adnia neki. Akkor ő fog megölni téged. Halandóvá tesz.

179 _____________________________________________

– Szükséges volt – válaszolt kitérően Raphael. – Ezzel megtudtam a választ egy kérdésemre. Dmitri arckifejezése frusztrált volt. – Újra megtörténhet ez? – Gondoskodom róla, hogy ne történjen meg még egyszer – válaszolt az arkangyal. Megszánta a Hetek vezérét. – Ne aggódj, Dmitri! Nem kell megérned, hogy a város egy másik arkangyal irányítása alatt remegjen. Ha egy örökkévalóságig vársz, akkor sem. – Láttam én, hogy mire képesek azok – válaszolt Dmitri, ahogy felörvénylettek benne a múlt emlékei. – Száz évig éltem Neha kegyes gondoskodása alatt. Miért nem állítottál meg, amikor fellázadtam ellened? – Kétszáz éves voltál – mutatott rá Raphael, és elindult a fürdőszoba felé. – Elég idő ahhoz, hogy magad dönts a sorsod felől. Dmitri fújt egyet. – Elég idős ahhoz, hogy öntelt és pimasz legyek, anélkül, hogy bármit is tudnék a dolgok hátteréről. Egy buta kölyök, akin úrrá lett a nagyzási hóbort. – Rövid szünetet tartott. – Soha nem gyanakodtál arra, hogy én egy kém vagyok? – Ha gyanakodtam volna, már nem lennél életben. Dmitri elmosolyodott, szemében olyan hűség tükröződött, ami minden alkalommal meglepte még Raphaelt is. A vámpír hihetetlenül erős volt, elég hatalmas ahhoz, hogy saját háztartást alapítson. Mégis úgy döntött, hogy egy arkangyal szolgálatára áldozza az életét. – Most én kérdezek tőled valamit, Dmitri. – Uram? – Mit gondolsz, miért kegyelmezek meg Elenának? – Mert szükséged van rá, hogy megtalálja neked Urramot – válaszolt a vámpír. – És mert van benne valami, ami lenyűgöz téged. Márpedig nem sok minden nyűgöz le egy halhatatlant. – Nem érzed azt, hogy eluralkodik rajtam a közöny? – Látom a távoli jeleit derengeni. Hogyan védekezel ellene? Raphael nem volt benne biztos, hogy egyáltalán küzdött e ellene azelőtt. – Ahogy mondtad, nem sok minden nyűgöz le egy halhatatlant. 180 _____________________________________________

– Ah – húzódott vámpírosan szexis mosolyra a szája –, tehát megbecsülöd azt a keveset, ami igen. *** Elenát a hólyagja feszülése ébresztette fel. Hasznos volt, hogy a vadászokat megtanították irányítani természetes szükségleteiket – néhány vadászat során hosszú órákig kellett egy helyben, mozdulatlanul várakozniuk. Ettől azonban még nem lett kellemesebb a dolog. Küldöm Dmitrit. Elena úgy elpirult, mintha harmadfokú égési sérüléseket szenvedett volna az arcán. – Mindig kémkedsz az emberek után? Bármennyire is csábító volt, ezúttal nem vonta az elméje köré azt a fejfájást keltő pajzsot, amit, úgy tűnt, sikerült kifejlesztenie az angyal elmejátékai ellen. Inkább későbbre tartogatta, akkorra, amikor Raphael komolyan a fejébe akarna mászni. Nem. A legtöbb ember nem valami érdekes. Elena elképesztőnek találta az arroganciát, ami ebben a válaszban volt... de örült is neki. Ez végre az az arkangyal volt, akit megismert. – Nem fogom hagyni, hogy az a vámpír elkísérjen a fürdőszobába. Valószínűleg meg akarna majd harapni. Akkor várj meg engem! Ettől az ötlettől meg ordítani támadt kedve. – Csak szólj neki, hogy oldozzon el! Aligha fogok megpróbálni elmenekülni, ha te már ébren vagy. Nem hiszem, hogy Dmitri bízna benned, ha a karod és lábad nincs megkötözve. Elena már éppen azon volt, hogy részletesen kifejtse Raphaelnek a véleményét erről, amikor nyílt az ajtó, és belépett az emlegetett vámpír. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel fent volt. A korábban gondosan lesimított haja kócos, az inge gyűrött. Ettől még csak vadabbul szexi volt. 181 _____________________________________________

– A vámpírok nem alszanak? – kérdezte Elena. A férfi csodálkozva nézett rá. – Te vámpírvadász vagy. Nem tudod? – Tudom, hogy alszotok, de úgy értem, valóban szükségetek van rá? – Majd elcsendesedett, mert a Dmitri a háta mögé lépett. – Dmitri? Hűvös ujjak simították hátra a lány haját, hogy szabaddá tegyék a tarkóját, majd csúsztak végig a nyakán. – Hosszabb ideig bírjuk ugyan alvás nélkül, mint az emberek, de igen, szükségünk van rá. – Hagyd abba – szólt a lány, amikor a vámpír tovább simogatta a nyakát. – Most nem vagyok olyan hangulatban. – Ez ígéretesen hangzik – szólalt meg a vámpír. Elena a tarkóján érezte a lélegzetét. Veszélyes volt, ha egy vámpír ilyen közel hajolt a nyakához, főként, ha hideg volt a keze. Az ugyanis azt jelentette, hogy régen evett már. – Mit tehetnék, hogy megjöjjön a kedved? – Oldozz el, és engedd, hogy a mosdóba menjek! Dmitri felnevetett. Elena egyetlen rántást érzett a csuklójánál, és a kötelek varázsütésre lehullottak róla. – Ezt meg hogy a francba csináltad? – A legjobbtól tanultam a kötelek használatát – mormolta Dmitri, és a lány hajával játszott, míg az lerázta magáról a köteleit. Máskor felcsattant volna, hogy a vámpír abbahagyja a simogatást, de Dmitri nem bántotta, és most, hogy Raphael ébren volt, a lány úgy érezte, nem a vámpír az igazán veszélyes rá nézve. – Hol a mosdó? – kérdezte, felpattant, amint kiszabadította magát és felnyögött. – Jaj, az izmaim! Mi a francért kellett ilyen erősen megkötöznöd? – Mérgesen pillantott Dmitrire. – Talán csak vissza akartam kapni, amit tőled kaptam – simított végig a kezével a torkán a vámpír. – Azt hittem, szereted a fájdalmat. Dmitri egy sötét mosollyal válaszolt, amely tele volt gonoszsággal, és olyan dolgokról suttogott, amelyek mind ó, de csodás fájdalmat okoztak volna. – De te nem maradtál velem játszani. 182 _____________________________________________

Elena gyanakvóan beleszagolt a levegőbe. A csábító illatnak nyoma sem volt, Dmitri csak a szokásos önmaga volt. Szívdöglesztő, de ettől Elena még nem hülyült bele a vágyakozásba. Kicsit talán megérintette a vámpír szépsége, de melyik nővel ne tette volna ezt. – Utoljára kérdezem, hol a... – Dmitri felemelte a karját, és egy kis ajtó felé mutatott. Elena követte a tekintetével. – Köszi. Amikor belépett a mosdóba, az elméje köré próbálta vonni azt a pajzsot, ami talán csak a képzeletében létezett. Semmiképpen nem akarta azonban, hogy Raphael akkor ott legyen a fejében. Tíz perc múlva már végzett is: használta a mosdót, leöblítette az arcát, megmosta a fogát az eldobható fogkefével, amit a mosdókagyló alatt talált, és megfésülködött a helyes kis eldobható hajkefével. A felszerelésben még egy fehér hajgumi is volt, ezzel lófarokba fogta a haját. Az ő hajgumija a jó ég tudja, hol és mikor veszett el. Belenézett a tükörbe, és úgy döntött, elfogadható a külseje. Az arcán az apró vágások már alig látszottak, és bár a tenyere még érzékeny volt egy kicsit, annyira nem fájt, hogy gátolja őt a mozgásban. A fakózöld pólója egészen jól nézett ki, és a zsebes nadrágja sem volt túl gyűrött. Ez a szerkója éppen olyan jó volt arra, hogy meghaljon benne, mint bármelyik másik. Nem mintha meg akarta volna könnyíteni az arkangyal dolgát. Éppen ezért nekiállt szétszerelni az egyik eldobható borotvát, hogy kivegye belőle a pengét. – A franc! – Megtaláltad a borotvákat? – hallatszott az ajtó túloldaláról Dmitri hangja. – Megsértesz, ha így alábecsülöd az intelligenciámat. A kukába hajította a széttört borotva darabjait. Az a *#@! vámpír valahogy kiszerelte belőle a pengét anélkül, hogy a többi részében kárt tett volna. – Nagyon vicces! Kinyitotta az ajtót, és visszament a szobába. Dmitri annak másik végében állt, keze a kilincsen. – Raphael látni akar. – Minden kedvesség eltűnt belőle. – Kész vagyok. Ezt, úgy látszott, nagyon viccesnek tartotta. 183 _____________________________________________

– Biztos vagy benne? – Nem kaphatnék legalább egy kést? – kezdett alkudozni a vadász. – Csak hogy egyenlőbb legyen a küzdelem. A vámpír kinyitotta az ajtót. – Ha arra kerül a sor, nem lesz szó küzdelemről. De valamiért azt hiszem, Raphael nem akar téged megölni. Igen, Elena is éppen ettől tartott. – Hová megyünk? A tetőre. Elena igyekezett megőrizni a nyugalmát, miközben a lifthez mentek, és felfelé száguldottak vele, de minduntalan eszébe jutott az első alkalom, amikor azon a tetőn járt. A keze ökölbe szorult, amikor felidézte, hogyan mutatta be Raphael, milyen hatalommal bír felette. De miért ment ki minduntalan Elena fejéből, milyen is volt az arkangyal igazi természete? Még akkor is szorosan zárva tartotta az elméjét, amikor ezeket végiggondolta. A lift ajtajai kinyíltak, és Elena szeme elé tárult az üvegkalitka. Déjà vu érzés rohanta meg, amikor meglátta a gyönyörű tető közepén magányosan álló, fehér abrosszal letakart asztalt, rajta croissantokkal, gyümölcslével és kávéval. Az egyetlen különbség az első látogatásához képest az volt, hogy most Raphael is ott volt: háttal állt neki, a tető távolabbi végében. Elena teljesen megfeledkezett Dmitriről. Elindult kifelé a tetőre, és alig fogta fel, hogy a lift a vámpírral együtt eltűnt. Ő csak a szárnyakat nézte, és az angyalt, akit legutoljára a nappalija padlóján látott elvérezni. – Raphael! – szólt, amint kilépett az üvegajtón. Az angyal kissé felé fordult, Elena pedig ezt invitálásnak vette, és elindult felé. A saját szemeivel akarta látni, hogy a sérülése meggyógyult. Távolról a szárnyai tökéletesnek tűntek, és a lány csak akkor vette észre a változást rajtuk, amikor közelebb ért. – Olyan, mintha a lövés mintáját növesztetted volna oda – ámult el.

184 _____________________________________________

Raphael kitárta a szárnyait, hogy Elena a teljes mintázatot meglássa. – Azt hittem, csak az alsó felén van, de a teljes szárnyamat betölti. Elena szájtátva állt és nézte. Sebhely volt, az biztos, de a legcsodálatosabb sebhely, amit a lány el tudott képzelni. – Azt ugye tudod, hogy így még különlegesebb lett a szárnyad? – Még embertelenebbül szép. Az angyal leeresztette a szárnyait. – Csak nem azt akarod mondani, hogy a lövést kozmetikai beavatkozásnak szántad? Raphael hangja semmit nem árult el arról, hogy mit gondol. A lány óvatosan odalépett mellé, de néhány méter távolságra tőle megállt. Mielőtt megszólalhatott volna, az angyal végignézett rajta, a tekintete megállt Elena arcán. – Megsérültél – szólt. – Csak karcolások. – Megmutatta neki a tenyerét is. – Alig érzem őket. – Szerencséd volt. – Igen. – Az ablaküveg vastag volt, és kevésbé éles, mint egy törött edény széle. – Hogyan tovább? Az angyal szemei elsötétültek, olyan hihetetlenül, mint korábban is. Majdnem fekete színűek lettek. – A dolgok megváltoztak. Már nincs több időnk játszadozni. – Azzal fenyegettél, hogy ledobsz a halálos mélységbe. Szóval szerinted ez csak játék volt? – Én nem fenyegettelek, Elena. A lány összevonta a szemöldökét. – Kilógattál a nagy, sötét mélység fölé. A szél feléledt és kilebbentette az angyal hajtincseit az arcából. – De életben maradtál. Én viszont hatalmas energiát fektettem abba, hogy meggyógyítsam magam. – Sajnálom. – Elena sötéten nézett az angyalra, védekezőn összekulcsolta maga előtt a karjait. – Mi a büntetésem?

185 _____________________________________________

– Alázatosan fogod tűrni? – kérdezte Raphael, és kitárta a szárnyait, hogy nemcsak Elena elől takarta el a látványt, hanem teljesen körbe is zárta magukat. – Az ki van zárva – motyogta Elena. – Nem felejtettem el, hogy mi indította el ezt az egészet. – Engem nem izgat, hogy magamévá tegyek egy nőt, aki nem vágyik erre. Elena ezen a kijelentésen annyira meglepődött, hogy még a karjait is leengedte. – Ezzel azt akarod mondani, hogy nem szándékosan csináltad? – Ez nem számít. Ami most fontos, az az, hogy elég nagy kárt okoztál bennem ahhoz, hogy most... fel kelljen töltekeznem. Elena megborzongott, rossz előérzete támadt. – Ez mit jelent? Pihenned kell? – Nem. Energiára van szükségem. – Úgy, ahogy a vámpíroknak vérre van szükségük? – Ha tetszik, igen. – Nem tudtam, hogy az angyaloknak ilyesmi kell – ráncolta Elena a homlokát. – Csak ritkán esik meg velünk. – Raphael behúzta a szárnyait, és közelebb lépett a lányhoz. – Az erőnk forrása nagyon nehezen apad ki ennyire. Az angyal egyszer csak közvetlenül Elena előtt állt. A lány nem tudta, hogy történhetett ez meg. Nem, hazudott volna magának, ha ezt gondolta volna. Az angyal azért került ilyen közel hozzá, mert ő engedte. – Megijesztettél tegnap este. A sötét, sötétkék szemekben őszinte csodálkozás villant. – Általában nem ijesztelek meg? – De nem így. – Anélkül, hogy akarta volna, kinyújtotta a kezét, hogy megérintse az angyal szárnyát. Ekkor azonban az idegei vészjelzést adtak, és Elena visszarántotta a kezét. Senki sem érinthette meg egy arkangyal szárnyát engedély nélkül. – Elnézést! Raphael kinyitotta a sebhelyes szárnyát. – Meg akarsz róla győződni, hogy valódi, és nemcsak egy illúzió? 186 _____________________________________________

Elena nem törődött vele, hogy az angyal kinevette. Végigsimított a szárnyon ott, ahol meglőtte. – Milyen puha! – szaladt ki a száján, bár egyszerre hatalmas izomerőt is érzett a lágyság mögött. A meleg életerő, amely a szárnyakban lüktetett, lenyűgözte. Arra csábította, hogy tovább simogassa. Bár nem akarta, de tudta, hogy muszáj, ezért végül visszahúzta a kezét. Az ujjai hegye csillogott. – Angyalpor. – Kóstold meg! Elena felnézett. Pontosan tudta, hogy az angyal körbezárta a szárnyaival. – Kóstoljam meg? – Mit gondoltál, miért fizetnek érte vagyonokat az emberek? – Azt hittem, ez amolyan státuszszimbólum. Nézd meg az én angyalporfiolámat, sokkal nagyobb, mint a te angyalporfiolád. Vagy valami ilyesmi. – Lenézett a csillogó, szikrázó ujjaira. – Jó íze van? – Egyesek azt mondják, elbódít. Elena mutatóujja úton az ajka felé megállt. – Úgy érted, összezavarja az ember agyát? – Nem. Nincs kábító, vagy bármilyen más hatása az emberi agyra. Csak az íze olyan. Elena belenézett azokba a gyönyörű és veszélyes szemekbe, és tudta, hogy az angyal akár a pokolba is elcsábíthatná velük. – Ez a büntetésem lenne? – Kinyújtotta a nyelvét, és óvatosan megízlelte az angyalport. Ambrózia. A testén remegés futott végig, a lábujjai összerándultak, és Elena majdnem felmordult a gyönyörtől. – Azta! Instant orgazmus! – Ráadásul milyen nagy orgazmus! – Te ezt szórod magad után, amerre csak jársz? – Elena hirtelen azon kapta magát, hogy féltékeny lett. Gyorsan elhessentette ezt az érzést és elhatározta, hogy a homloktetkójára a HÜLYE szó elé odaíratja azt is, hogy NAGY. – Biztosan élvezed nézni, ahogy a halandók verekszenek érte. Raphael szája mosolyra görbül. 187 _____________________________________________

– Ó, ez egy különleges íz. Csak a számodra készült. – Azzal megfogta Elena egyik ujját, amelyiket nem nyalt le, és a lány ajkaira kente vele a port. – Amit általában szórunk, annak az íze, úgy tűnik, az emberek számára a legfinomabb csokoládéval és a legízletesebb borokkal vetekszik. Dekadens, pompázatos és nagyon drága. Elena nem akarta megnyalni az ajkait. – És ez az íz? – Kérdezte, de azt az ízt már a szájában érezte, anélkül, hogy megkóstolta volna. Raphael pedig már hihetetlenül közel állt hozzá, a szárnyaival fehér és arany falat vont köréjük, kezei erősen és forrón szorították a lány csípőjét. – Miért ilyen különleges ez? – Ez – szólt az angyal, és közelebb hajolt Elenához – a szex íze. A lány az arkangyal mellkasára tette a tenyerét. Nem azért, hogy tiltakozzon. A sok vér és aggódás után meg kellett bizonyosodnia arról, hogy az a tündöklő lény valóban létezik. – Újabb elmejáték? Raphael megrázta a fejét. Az ajkai csak hajszálnyira voltak a lányétól. – Nem. Ez így igazságos. – Igazságos? – Elena a nyelvével végigsimított az angyal alsó ajkán. Raphael keze megrándult a lány csípőjén. – Ha megízlelnélek téged, a combjaid között, az ugyanilyen bódító hatással lenne énrám.

188 _____________________________________________

Huszonkettedik fejezet Egyetlen nő sem tudott volna abban a pillanatban ellenállni Raphael érzéki forróságának. – Ezt nevezed te feltöltekezésnek? – kérdezte suttogva Elena, és lágyan beleharapott az angyal alsó ajkába. Raphael karjai bezáródtak körülötte. – A hatalom és a szex mindig is együtt jártak. – Ezzel megcsókolta a lányt. Elena lábujjhegyre állt, hogy közelebb kerüljön az angyalhoz. Raphael szorosan magához vonta a lányt, és a szárnyaival kizárta a külvilágot, miközben Elena vadul megmarkolta az angyal testét takaró inget, és igyekezett nem összeroskadni a kéj alatt, amely teljesen elborította. Úgy érezte, az erotikus, bódító angyalpor a bőrének minden egyes pórusán át a teste mélyébe hatol, a combjai között lüktető pontba gyűlik, és forró hullámokkal átjárja és szétfeszíti az egész testét. A mellei sajogtak, az ajkai sóvárogtak az angyal után. 189 _____________________________________________

– Hogy halad a feltöltekezés? – kérdezte a lány, amikor a csók után levegőhöz jutott. Az angyal szemei még mindig sötétek voltak, de most már hideg, kék szikrák pattogtak bennük. – Kiválóan. Elena hangja elveszett az angyal vad csókjaiban. Érezte a tenyere alatt a férfi testét: kemény volt, szépen faragott, forró. Végig akarta simítani, meg akarta kóstolni, kényeztetni akarta. Felcsúsztatta a kezét az angyal ingének gallérjáig, majd be alá, hogy kitapintsa a vállát. Raphael válaszként egyik kezével megmarkolta a lány fenekét, és felemelte, hogy az erekciójának kemény szirtje a lány combjai közé fúródjon. Semmi távoli, semmi angyali nem volt ekkor Raphaelben. Tisztán szexi volt, egy pompás férfi. És erős, olyan csodásan erős, hogy attól Elena velejéig nőnek érezte magát. Életében először nem kellett visszafognia vadász-erejét. Kevesen tudták a született, és nemcsak képzett vadászokról, hogy erősebbek voltak egy átlagos embernél, így nagyobb valószínűséggel élték túl, ha rájuk támadt egy dühös vámpír. – Jól van – ez volt Raphael egyetlen reakciója, amikor a lány a dereka köré csavarta a lábait. Rendületlenül tartotta Elenát, mintha a lánynak nem is lenne súlya, és ez majdnem olyan erotikus volt, mint az, ahogyan a kezeivel végigsimított a lány testén: erősen és magabiztosan. – Egészen jól csókolsz, ahhoz képest, hogy szárnyaid vannak – susogta Elena az angyal szájába. Az igazság az volt, hogy Raphael csókjaitól majdnem felgyulladt a feje. – Téged pedig megint bajba fog sodorni a szád. – Az angyal a lány pólója alá csúsztatta a kezét, és erős ujjait széttárta a gerincén. Elenán kéj hullámzott végig. – Kényszerítve érzed magad? – Rendkívüli módon – válaszolt a lány. Valójában azonban úgy tűnt, Raphael igazat mondott az angyalporról. Az íze maga volt a szex, de az elméjét nem befolyásolta. Legalábbis nem jobban, mint a testében tomboló kéj, amit gerjesztett.

190 _____________________________________________

Az angyal akkor fogást váltott. Továbbra is egy kézzel tartotta Elenát a feneke alatt, de a másik keze átcsusszant a lány testének másik oldalára, és beborította a mellét. – Te aztán nem vesztegeted az időt – szólt Elena, amikor megtörte a csókrohamot, hogy levegőhöz jusson. – Ti, halandók nem sokáig éltek – válaszolt Raphael, és két ujja közé vette a lány mellbimbóját a melltartóján keresztül. – Ki kell használjalak, amíg még tudlak. – Ez nem vicces... óóó – A mellére szorította az angyal tenyerét. Közben csodálkozott magán. Eddig soha, egyetlenegyszer sem vonzódott egyetlen vámpírhoz sem, akikkel pedig gyakran találkozott, nem úgy, mint a vadászok többsége. Pedig, a francba is, az idősek nemcsak csodaszépek voltak, de tudták, hogyan adhatnak gyönyört a szeretőjüknek. Dmitri kitűnő példa volt erre. Elena mégis ellenállt nekik, mert tudta, hogy majdnem örök időkig élnek, így a halandókban nem látnak mást, mint kellemes kikapcsolódást. Neki azonban túlságosan meg kellett harcolnia az életben maradásért ahhoz, hogy ilyen kevésre becsülje magát. Most pedig ott volt, egy arkangyal köré csavarodva. – Meddig használod a játékszereidet? Raphael a tenyerébe vette a lány mellét. – Ameddig szórakoztatnak. Ez a válasz eloltotta volna a lángot kettőjük között, ha nincs Raphael szemében valami dühös, éhes érzékiség, és olyan szenvedély, amelyet a lány még soha azelőtt nem látott. – Nekem nem áll szándékomban szórakoztatni téged. Raphael kezei végigtapogatták a lány érzékeny testének körvonalait. – Akkor ennek nagyon gyorsan vége fog szakadni. – De a hangja mást mondott. – Most nyisd ki a szád! Elena kinyitotta, csak hogy ráparancsoljon Raphaelre, hogy az ne parancsolgasson neki. Az angyal azonban kihasználta ezt a pillanatot, és az ujjával angyalport kent a nyelvére, amely azonnal elárasztotta Elena minden érzékét a férfiéhség egzotikus és erotikus ízével. A

191 _____________________________________________

vadász belemart Raphael hátába, és élvezte a kemény izmok tapintását. – Nagyon szeretnék szeretkezni veled, Elena! A lány hirtelen nagy levegőt vett, majd az arcát az angyal nyakába fúrta, miközben érezte Raphael kezét a mellén. – Milyen romantikus ajánlat! Az angyal szárnyai végigsimítottak a hátán, ahogy Raphael még szorosabbra vonta őket maguk köré. – Jobban szeretnéd, ha szép szavakkal és szerenáddal dicsőíteném a szépségedet? Elena felnevetett, majd megnyalta a férfi bőrét. Mélyen magába szívta a vad, tömény, férfias illatát. A gondolat, hogy Raphael szerenádot ad neki, nevetségesen ostobának tűnt. – Nem, kösz, az őszinteség éppen elég lesz. – Főleg, ha azt az őszinteséget tisztán szexuális erőbe csomagolják, melynek fekete lángja csak őrá irányul. – Jó – szólt Raphael, és elindult. – Várj! – Elena mocorogni kezdett az angyal karjában, amitől az úgy meglepődött, hogy elengedte. Amint a talpa földet ért, Elena ellökte magát Raphael testétől. Aztán azonnal meg is kellett kapaszkodnia benne, hogy el ne veszítse az egyensúlyát, amikor a térdei megroggyantak alatta. Raphael egyik kezét a lány derekára tette, hogy megtartsa. – Én soha nem tartottalak játékszernek. – Nem vagyok könnyű préda sem. – A kézfejével letörölte a száját. A kezét ettől finom, csillogó por borította be, Elena pedig azon gondolkozott, vajon az arca többi része hogy nézhet ki. – Tudod, az éjszakát egy székhez kötözve töltöttem miattad. – Ezzel azt akarod mondani, hogy most egálban vagyunk? – Összecsukta a szárnyait. Elena csak most vette észre, amikor hirtelen kitárult körülötte a tér, hogy milyen közel álltak a tető pereméhez. Óvatosan tett néhány lépést előre. – Talán nem értesz egyet? Az angyal szemei olyan kékek voltak, mint a legmélyebb óceán. 192 _____________________________________________

– Függetlenül attól, hogy egyetértek-e veled, vagy sem, örülök, hogy megállítottál. Meg kell beszélnünk valamit. – Mit? – Nemsokára eljön az ideje, hogy megdolgozz a fizetésedért. Félelem és lelkesedés egyszerre rohant végig Elenán. – Nyomára akadtál Urramnak? – Bizonyos értelemben. – Az arca hirtelen komollyá vált, az érzékiség helyén egy aszkéta vonásai jelentek meg, és olyan arccsontozatot fedtek fel, amelyhez hasonlót egyetlen egy halandón sem lehetett látni. – Először eszünk, csak azután beszélünk vérről. – Nem akarok enni. – Pedig fogsz. – A hangja megkérdőjelezhetetlen volt. – Senki ne mondja rám, hogy nem tartom jól a vadászomat. – Változtass a ragon – vágott vissza Elena. – Nem vagyok a tiéd. – Valóban? – A szája mosolyra húzódott, de nem azért, mert olyan jól szórakozott. – Mégis az én jelem égett a bőrödbe. Elena dörgölni kezdte a kézfejét. Az a rohadt csillám nem akart lejönni. – Majd lemosom. – Ha sikerül. – Szurkolj, hogy sikerüljön: egy sötétben világító vadász aligha maradhat észrevétlen. Raphael végigmérte Elenát, ahogy csak az igazi férfiak tudják. – Lenyalom, ha kívánod. Elena testében felizzott a parázs, és olvasztani kezdte belülről, – Kösz, nem. – De igen, kérlek, súgta a teste. – Amúgy is le kell tusolnom. Az angyal szigorú arckifejezése egyik pillanatról a másikra érzékivé változott. – Megmosom a hátad. – Egy arkangyal, aki egy vadász hátát mossa? – vonta fel a szemöldökét a lány. – Természetesen ennek ára van. – Természetesen. Raphael váratlanul felkapta a fejét. 193 _____________________________________________

– Úgy tűnik, ezt a beszélgetést egy későbbi alkalommal kell befejeznünk. Elena követte az angyal tekintetét, de nem látott mást, csak a ragyogó égboltot. – Most meg ki van ott már megint? – Senki, aki miatt neked aggódnod kellene. – Az arrogancia visszatért a hangjába. Csapott egyet a szárnyával. Elenának elállt a lélegzete. Nem lenne szabad, hogy valaki ilyen gyönyörű legyen. Ez egyszerűen lehetetlen. Csak te tartasz szépnek, Elena. Ezúttal a lány nem szólt rá az angyalra, hogy szálljon ki a fejéből. Egyszerűen kirúgta onnan. Raphael kifejezéstelen arccal pillantott rá. – Azt hittem, csak képzelődtem, amikor ezt a kis trükködet éreztem. – Ezek szerint nem. – Elena olyan büszke volt magára, hogy vigyorogni kezdett. Olyan szélesen, majd szétfeszült az arca. Hú, ha tényleg képes volt erre... De ekkor győzött a józan esze. Ez a húzás szörnyű fejfájást okozott neki, szóval gyorsan be kellett fejeznie, és akkorra tartogatnia, amikor komolyan szüksége lesz majd rá. – Hülye józan ész! Raphael újra elmosolyodott, de ezúttal kegyetlenség látszott az arcán. Ez emlékeztette Elenát, hogy a férfi, akit megcsókolt, New York arkangyala is ugyanaz, aki a halálos mélység felett tartotta őt, és a halálról suttogott a fülébe. – Egyél! – szólt rá az angyal. – Nemsokára én is csatlakozom hozzád. Elenának újra déjà vu érzése támadt, amikor az angyal, arccal felé, egyszerűen lelépett a tetőről. A vadász most megállt egy helyben, de a gyomra összeszorult. Akkor azonban meglátta Raphaelt, ahogy felfelé szárnyalt. Szárnycsapásainak szele végigsimított Elena arcán. Nagyon csábította, hogy az angyal után nézzen, amíg az el nem tűnik a szeme elől, de inkább megfordult. Tudta, hogy vékony jégen táncol.

194 _____________________________________________

Raphael ugyan kívánta őt, de ennek semmi köze nem volt a kötelezettségeihez, amelyeknek New York arkangyalaként eleget kellett tennie. Elena pedig tudta, jobban teszi, ha ezt észben tartja. Még ha túléli is a vadászatot, valószínűleg halálra volt ítélve. Egyszerűen túl sokat tudott. És közel sem került ahhoz, hogy kicsikarja Raphaelből az esküt. A francba! A reggelizőasztalhoz lépett és elgondolkodott. Háttal a liftnek, vagy a széles égboltnak? Végül a liftnek háttal ült le. Úgy gondolta, bármivel el tud bánni, ami onnan közeledik felé, de egy arkangyallal biztosan nem bírna el. Elsőként fogta az asztalra készített kést, és a csizmájába rejtette. A kés éppen csak elég éles volt ahhoz, hogy sonkát tudjon vele vágni, de szükség esetén azért meg tudott volna vele sebesíteni valakit. Azután nekilátott, hogy egyen. Az ételből nyerte az erőt, márpedig arra nagy szüksége volt, ha vadászatra kellett indulnia. Adrenalin árasztotta el a testét, mellette pedig egy kis jeges félelem, de az csak még izgatottabbá tette. Ő pedig született vadász volt. Erre teremtették. A háta mögött neszt hallott, vadász-érzékei észleltek valamit. – Lopakodunk, lopakodunk, Dmitri? – Azonnal megérezte az illatát, amint a vámpír kilépett a liftből. – Hol van Raphael? Elenát meglepte ez a kurta, udvariatlan kérdés. Felnézett Dmitrire, aki megkerülte az asztalt, és megállt mellette. Az eleganciának és a szexualitásnak akkor nyoma sem volt a vámpírban, eltűnt minden, ami általában díszítette igazi valóját. Elena a helyes arcára nézett és megérezte, hogy Dmitri látta, ahogyan királyok buknak el és birodalmak emelkednek fel. Dmitri kardot forgatott egykor, és biztosan több köze volt néhány vérrel áztatott, halálos korhoz, mint ahhoz a civilizációhoz, amelyhez tartozónak a szürke öltönye mutatta. – Megbeszélésen van – mutatott az ég felé Elena. Dmitri nem emelte fel a tekintetét, ahogy a legtöbb ember tette volna. Ehelyett a lányra meredt, olyan intenzíven, hogy attól sokan megrémültek volna. Valószínűleg azt várta, hogy Elena is megrémüljön. 195 _____________________________________________

– Mi van? – kérdezte ehelyett a lány. – Mit látsz, vámpírvadász? – kérdezte, és a hangja olyan dolgokról mesélt, amelyekről jobb volt nem tudni, és olyan szörnyűségekről, amelyek elvesztek az éj sötétjében. – Téged, karddal a kezedben – válaszolt egyszerűen Elena. – Még ma is szoktam táncolni a pengével. Ha szeretnéd, nézhetsz közben. Elena éppen a kenyereskosárba nyúlt egy croissant-ért. Megdermedt. – Raphael visszavonta a sérthetetlenségemre vonatkozó parancsot? – Amilyen hülye volt, Elena bele sem gondolt, hogy talán ez történt. Hülye, hülye, hülye! – Nem. – Szellő borzolta össze Dmitri haját, de amint a szél elállt, a tincsek visszatértek eredeti helyükre. – De mivel te nemsokára úgyis meghalsz, meg szeretnélek kóstolni. – Köszi a bizalmat. – Elena fogcsikorgatva kezdte rágni a croissant-ját. Az egy dolog volt, hogy ő ezt gondolta, de sokkal rosszabb volt valaki más szájából hallani. – Mégis azt javaslom, te csak maradj a szőkéidnél. A vadász-vér túl erős lenne neked. – A szőkék túlságosan is könnyen a karjaimba hullnak. – Használod a nőkön a fura vámpírhatalmadat? Dmitri felnevetett, de ez csak visszhangja volt a korábbi nevetéseinek. Nyoma sem volt annak a hévnek, amelyet Elena megismert benne. Ez a nevetés ezernyi tegnapról és végtelen holnapról mesélt. – Ha a csábítás hatalom, akkor igen. Nekem évszázadaim voltak, hogy tökéletesítsem azt, amit egy halandó férfinak néhány nyomorúságos év alatt kell megtanulnia. Elenának eszébe jutott az eksztázis a szőke nő arcán és az érzéki vágy Dmitrién. Csakhogy a vámpír nem is nézett a nőre. – Szerettél valaha? Úgy tűnt, mintha a levegő megfagyott volna köztük. A vámpír csak állt és nézett Elenára anélkül, hogy pislogott volna. – Már látom, miért tart olyan érdekesnek Raphael. Nem fogod fel a saját halandóságodat. 196 _____________________________________________

A szemei ekkor emberiből sötét, tiszta obszidiánná váltak. Sem pupilla, sem írisz, sem fehér. Csak a megtörhetetlen sötét. Elena alig tudta visszafogni magát, hogy ne nyúljon a csizmájába rejtett késért. De a vámpír valószínűleg lefejezte volna, mielőtt megérinti a fémet. – Jó kis trükk. Zsonglőrködni is tudsz? Szünet, halálos csend. Aztán Dmitri kacagása. – Jaj, Elena, azt hiszem, sajnálni fogom, hogy meghalsz. Elena megkönnyebbült, amikor megérezte a vámpír hangulatának változását, még mielőtt a szeme visszaváltozott volna emberivé. – Jó tudni. Talán rólam nevezhetnéd el az egyik gyerekedet. – Te is tudod, hogy nekünk nem lehetnek gyerekeink – mondta szárazon a vámpír. – Csak az újonnan átváltoztatottaknak lehet. – A munkám során leginkább a száz évnél fiatalabb vámpírokkal találkozom. Nem sokszor találkozom igazán idős vámpírokkal, hosszabban pedig soha nem tudok elbeszélgetni velük. Neked mit jelent az, hogy újonnan átváltoztatott? – Úgy kétszáz éves – vonta meg a vállát a vámpír nagyon is emberi módon. – Az után nem hallottam még fogantatásról vagy megtermékenyülésről. Kétszáz év! Kétszer annyi, mint az ő élete. Dmitri mégis úgy beszélt róla, mintha az semennyi sem lett volna. Milyen idős lehetett vajon? És milyen idős az, akit urának szólított? – Soha nem bánod, hogy nem lehetnek gyerekeid? A vámpír arca elkomorult. – Azt nem mondtam, hogy nem is voltak soha. Raphael érkezése akadályozta csak meg, hogy Elena megfulladjon a falattól, ami a szájában volt. A lány valahogy megérezte, hogy fel kell néznie. Meg is látta a csodálatos szárnyakat, hátuk mögött a nap ragyogásával. – Gyönyörű – szaladt ki halkan a száján. – Szóval behálózott. Elena erőt vett magán, és levette az angyalról a tekintetét. A vámpírra nézett. 197 _____________________________________________

– Féltékeny vagy? – Nem. Nem szorulok rá Raphael levetett nőire. – Elena összevonta a szemöldökét, de a vámpír még nem fejezte be. – Így azonban már nehezen ítélkezhetsz azok felett, akik vámpírokat szeretnek. – Alattomosan a lány köré vonta csábító illatát. – Raphael színeivel a bőrödön már nem. Elena meg is feledkezett a rohadt porról. Megdörzsölte az arcát. A tenyere csillogó fehér és aranyporos lett. A kísértés, hogy megnyalja a kezét, olyan erős volt, hogy meg kellett markolnia a ruháját a combján, hogy ellen tudjon állni. A por nyomot hagyott a ruháján, csillámló, árulkodó bűnjelet. Dmitrinek igaza volt, Elena elbukott. Ez azonban még nem jelentette azt, hogy odaadja magát a vámpírnak, még a szexre és bűnre hívó illata ellenére sem. – Hagyd ezt abba, vagy kitépem a szemfogaidat, amíg alszol! – szólt halkan. – Komolyan mondom, Dmitri! Az illat körbefogta a lány testét, beette magát a vérébe. – Milyen érzékeny vagy rá, Elena, milyen különlegesen érzékeny! Nagyon fiatalnak kellett lenned, amikor először találkoztál vele. – A hangjában most düh volt, mintha irtózott volna ettől a gondolattól. – Ki volt az? – Eltüntette az illatnyalábokat. Csepp. Csepp. Csepp. Gyere ide, kicsi vadász, kóstolj bele! Elena gyomra felfordult. Már nem emlékezett annak a vámpírnak az illatára, mélyen elásta magában a forróság emlékét, ami elöntötte akkor, és amit gyerekfejjel nem értett. – Már meghalt – válaszolt, és közben Raphaelt nézte, aki földet ért a tetőn, és feléjük indult. – Te ölted meg? – Bántanál, ha azt mondanám, hogy igen? – Nem. Talán én is egy szörnyeteg vagyok – mondta szokatlanul lágyan –, de nem olyan szörnyeteg, aki kisgyerekekre vadászik. Mindketten elhallgattak, amikor Raphael közelebb ért. A lány megrémült, amikor meglátta az angyalt, akinek a teste fürdött abban 198 _____________________________________________

az izzó, fehér fényben, amely halált ígért. Kilökte maga alól a széket, és felállt. A kést azonban a csizmájában hagyta. Semmi értelme nem volt ellenségeskedni, ha az angyal dühe nem rá irányult. – Raphael – szólt, amikor az angyal megállt az asztal mellett. A szemében kék lángok lobogtak, amikor a lányra nézett. De Dmitrire figyelt. – Hol vannak a testek? – Brooklynban. Volt... – Hét halott – vágott a szavába az arkangyal. – Michaela egy csomagban megkapta a szívüket ma reggel.

199 _____________________________________________

Huszonharmadik fejezet – Urram? – kérdezte Elena, és igyekezett nem elképzelni a gyomorforgató küldeményt, amiről Raphael beszélt. – Ő most... – Később – intette le Raphael. – Először a tetthelyre megyünk, és megnézzük, fel tudod-e venni a nyomát. – Ő egy arkangyal. Én a vámpírokat érzem – jelentette be Elena, úgy érezte, már vagy milliomodjára. De sem az arkangyal, sem a vámpír nem törődött vele. – Már megszerveztem a fuvart – mondta Dmitri, és Elena határozottan úgy érezte, több információt közölnek egymással azok ketten, mint amennyi a szavakból kiderül. Raphael megrázta a fejét. – Nem, én viszem el őt. Minél tovább várunk, annál jobban eloszlik a szag. – Kinyújtotta a lány felé a karját. – Gyere, Elena! A lány nem ellenkezett, a kíváncsiság majd’ megölte. Így bújt újra Raphael mellkasához, miközben az angyal egy elhagyatott raktárba repült vele Brooklyn egy olyan részén, amelyet 200 _____________________________________________

nem ismert. Az utazás nagy részében csukva tartotta a szemét, Raphael ugyanis maga köré kerítette a káprázatot, és ezúttal Elenára is kiterjesztette, hogy eltakarja őt. A vadásznak viszont hányingere támadt attól, hogy nem látta saját magát. – Érzed a szagát? – kérdezte az angyal, miután egy kopár, saras földdarabon landoltak, amelyet csak néhány helyen vert fel a fű. Elena vett egy mély levegőt. Hirtelen elárasztották az illatok. – Túl sok vámpír van itt. Így nehéz lesz megkülönböztetnem a szagokat. – Egyetlen vámpírt sem látott ugyan, sőt egyetlen élőlényt sem, mégis tudta, hogy ott voltak. Pedig ez nem olyan hely volt, ahol bárki szívesen lett volna. A drótkerítést sok helyen szétszaggatták, az épületek falát telefújták graffitivel, a fű kipusztult. A levegőben az elhagyatottság szaga terjengett, ezt elnyomta a rothadó szemét szaga, és efölött... még valami sokkal rosszabb bűz. Elena keserűt nyelt. – Oké, mutassátok! Raphael az előttük fekvő raktárépületre mutatott. – Odabent. Bár nagyon halkan mondta, a raktár kapuja azonnal kinyílt. Elenának az jutott eszébe, vajon Raphael az összes vámpírjával tudott-e gondolatátvitellel beszélni. De ezt már nem tudta megkérdezni tőle. A nyitott kapun ugyanis gyomorforgató bűz áradt ki, amely azonnal elmosta a használaton kívüliség és a szemét szagát. Vér bűze. Halál bűze. A testnedvek undort keltő szaga, amelyeket egy levegőtlen térben hagytak összerohadni. Hányinger tört Elenára. – Sosem gondoltam volna, hogy ezt fogom mondani, de bárcsak itt lenne most Dmitri – jegyezte meg magában. Akkor még a csábító illatának is örült volna. Amint ezt végiggondolta, friss esőillat csapta meg az orrát. Beszívta, majd megrázta a fejét. – Ne! Nem veszthetem el a szagot. Azért köszi. Összeszedte magát, és belépett a förtelembe.

201 _____________________________________________

A raktár hatalmas volt, de fény csak a falak tetején lévő szűk ablakokon át tört be. Az elméje nem tudta hová tenni a fény vakító tisztaságát, amíg meg nem érezte a talpa alatt az üvegszilánkokat. – Minden ablakot betörtek. Raphael nem válaszolt, csak árnyékként lépkedett a lány mögött. Végigbotorkált az üvegcserepeken, amíg egy betonrészre nem ért. Elhatározta, hogy összpontosítani fog. Megállt, kitárta az érzékeit, és kutatni kezdett. Csepp. Csepp. Csepp. Ne, gondolta fogcsikorgatva. Ez most nem a megfelelő idő arra, hogy megzavarodjak! Csepp. Csepp. Csepp. Megrázta a fejét, és kinyitotta a szemét. A zaj – finom, nedves hang, amikor a vér kemény felületre cseppen – csak nem maradt abba. – A csepegés – szólt, amikor rájött, hogy a hang nemcsak az ő fejében hallatszik. Rémület szorongatta a torkát, de elindult előre, a csarnok barlangszerű végébe. Egy rémálom képe tárult elé. Első látásra Elena nem is értette meg, mit lát. Minden rossz helyen volt. Mintha egy szobrászművész összekeverte volna a szobra darabjait, és bekötött szemmel kellett volna a helyére raknia őket. Az a láb, a csont egy nő mellkasából meredt ki, akinek a teste egy véres rögben ért véget. És annak a másik nőnek nagyon szép, kék szemei voltak, csakhogy a torkában tátongó lyukakból meredtek Elenára. Csepp. Csepp. Csepp. Mindenütt vér volt. Új rémülettel nézett a lába elé a lány, mert attól félt, hogy vérben állt. Megkönnyebbült, amikor látta, hogy az két vastag érben folyik végig a raktáron, így könnyű kikerülni. A 202 _____________________________________________

holttestekből azonban még mindig csepegett a vér. Ott lógtak egy bonyolult kötélrendszeren a tető alatt, mint egy gyászos kirakó darabjai. Most, hogy a vadász már lenézett, nem volt ereje újra felnézni. – Elena! – Raphael szárnyainak zizzenése. – Egy perc – válaszolt suttogva, nyers hangon a lány. – Nem kell megnézned őket – mondta neki az angyal. – Csak kövesd a szagát! – Szükségem van egy szagmintára, anélkül nem tudok semmit sem csinálni – emlékeztette az arkangyalt a vadász. – A csomag, amit Michaelának küldött... – Michaela megsemmisítette az egészet. Hisztériás rohamot kapott. Most azt tedd meg, amit itt lehet, őt később meglátogatjuk. Elena bólintott és nyelt egyet. – Mondd meg a vámpírjaidnak, hogy hagyják el a környéket, legalább száz méteres körzetben! – Túl sok inger érte egyszerre, mintha a vér mennyisége mindent felerősített volna, még az ő vadászképességeinek érzékenységét is. – Már el is indultak. – Ha van közöttük olyan, mint Dmitri, annak teljesen el kell tűnnie. – Nincs olyan. Kívánsz mintát venni azokról, akik az épületben jártak, hogy kizárhasd őket? Ez jó ötlet volt, de Elena tudta, hogy ha egyszer hátat fordítana annak a borzalomnak, soha többé nem lenne képes visszatérni oda. – Volt olyan, aki hosszabb időt töltött a testek közelében? Csend. – Illium ellenőrizte, hogy nem maradtak-e túlélők. – Egyértelmű, hogy mind meghaltak. – A földön lévő testek állapota nem volt egyértelmű. Elenát annyira elborzasztották a lógó testek, hogy észre sem vette a lejjebb lévő tetemhalmot. Vagy csak nem akart róla addig tudomást venni. Most megnézte a holttesteket, és rögtön azt kívánta, bárcsak ne tette volna. A fenti rémálomtól eltérően ezek a testek úgy néztek ki, mintha aludtak volna – egymás hegyén-hátán. 203 _____________________________________________

– Így voltak elrendezve? – Igen. – Egy ismeretlen hang. Elena nem fordult meg, mert gondolta, hogy Illium az. – A szárnyaid kékek? – igyekezett a részvétét és fájdalmát vicceskedéssel palástolni a vadász. Az a három lány a földön olyan fiatal volt még! A testük sima és romlatlan, az idő még nem fogott rajtuk. – Igen – válaszolta Illium. – De a farkam nem az. Ha esetleg arra is kíváncsi vagy. Elena majdnem elnevette magát. – Köszönöm! – Ez a megjegyzés kiszakította a szeme elé táruló rémálom-szörnyűségéből, hogy újra tisztán tudjon gondolkodni. – A te illatod nem zavarja az érzékeimet. Elena orra tízszer érzékenyebb volt, mint egy emberé, de amikor vadászott, a lány még inkább vadászkutyává változott, és csakis a vámpírok illatára koncentrált. Legalábbis általában. Most... Távolodó léptek zaját hallotta. Megvárta, amíg az ajtó csukódásának a hangja is eljut hozzá. – Kitépted a tollait, és ő mégis melletted maradt? – kérdezte, miközben a holttesteket vizsgálta. Töretlen, összecsavarodott végtagok és meghajlott gerincek egész szimfóniáját látta maga előtt, amelyeken csak a halál szürkesége látszott, semmi más sérelem. – Mások a szárnyát tépték volna ki. Egy angyal szárnyak nélkül! Erről eszébe jutott Elenának, hogyan lőtte meg Raphaelt. – Miért ilyen sápadtak? – A fajuk nem számított: krétafehér vagy fakó mahagóni, a kupacban mindhárom lány bőre szörnyen fakó volt. – Vámpír! Egy vámpír evett belőlük. Kivéreztette őket! – Elena közelebb lépett hozzájuk, de megtorpant. – Az orvosszakértő még nem látta őket, addig nem nyúlhatok hozzájuk. – Tedd, amit tenned kell. Rajtunk kívül más nem fogja látni ezt. A lány nyelt egyet. – És a családjaik? – Mit szeretnél, erre a szörnyű képre emlékezzenek életük végéig? – kérdezett vissza hűvös, dühös hangon az angyal. – Vagy inkább 204 _____________________________________________

egy légi vagy autóbalesetre, amelyben a szerettük teste a felismerhetetlenségig megsérült? Csepp. Csepp. Csepp. A körülötte lévő vér és a halál képei hirtelen rohanták meg a vadászt, az agya igyekezett visszaszorítani a sok régi szörnyűséget, amit látott, és amit soha nem tud már elfelejteni. – A többit nem véreztette ki. Csak ezt a hármat. – A többivel csak játszott. A vadász valamiért biztos volt benne, hogy a szörnyeteg a három lány szeme láttára mészárolta le a fent csepegő áldozatokat, hogy aztán a lányok rettegéséből belakmározzon. Megkerülte a lógó testek alatti vércsepegést, és a lányokhoz lépett. Leguggolt, és kisimította a fekete hajat az egyik vékony nyakról. – A legerősebb szagmintát általában ott érzem, ahol a vámpír beleharapott az emberbe – magyarázta, csak hogy a hangjával elnyomja a betonra cseppenő vér mindent betöltő, véget nem érő zaját. – Jézusom! Raphael hirtelen a tetemhalom másik oldalán termett. Elena nagyon furcsának tartotta, ahogy az angyal a szárnyait tartotta, amíg rá nem jött, hogy csak nem akarja, hogy véresek legyenek. Nem járt sikerrel: az egyik szárnya hegyén nagy, vörös folt látszott. Elena kényszerítette magát, hogy újra a roncsolt nyakú lányra nézzen, aki távolról olyan békésnek tűnt. – Nem rendesen evett belőlük – jegyezte meg Elena. – Gyakorlatilag feltépte a nyakát. Ekkor eszébe jutott a csomag, amit Michaela kapott, és lenézett. Urram a lány szívét is kitépte a mellkasából. – Túl lassú lett volna, ha azon a két lyukon át eszik, amit a szemfogai ütnek. Amikor ezt csinálta, valószínűleg már az éhhalál közelében járt. Többre volt szüksége. A szenvtelenség, amellyel Raphael leírta a történteket, megnyugtatta kicsit Elenát. – Nézzük találok-e szagmintát! 205 _____________________________________________

Minden izma megfeszült, lehajolt a halott lány nyakához, és beszívta az orrán a levegőt. Fahéj és alma. Lágy, édes, testápoló. Vér. Bőr. Erős, maró sav illata. Éles. Harapós. Érdekes. Sokrétű. Orrfacsaró, de nem bűzös. Ez mindig is lenyűgözte őt. A vámpírok illata nem változott varázsütésre bűzzé, amikor rossz útra tértek. Megmaradt olyannak, amilyen azelőtt volt. Ha például Dmitri gonosszá vált volna, az illata attól még olyan maradt volna, mint a csokitorta cukormázzal és szexszel, mint hab a tortán. – Azt hiszem, megvan – mondta, de még meg kellett bizonyosodnia róla. Felegyenesedett és megvárta, amíg Raphael is felállt. Azután összeszorította a fogait, és elindult a plafonról lógó, csöpögő vágóhíd alá. Minden lépés után újra el kellett szánnia magát, mert tudta, hogy visítva kiszaladt volna a raktárépületből, ha csak egyetlen csepp kihűlt vér is ráesik. Csepp. Egy csobbanás a lába mellett. Közel hozzá, túl közel. – Elég közel vagyok – súgta magának, megállt és megdermedt. Tökéletesen mozdulatlanul koncentrált, válogatott az illatrétegek között. Ott nehezebb dolga volt, sokkal nehezebb. A rettegésnek is volt szaga, izzadság és vizelet és könnyek, és sötétebb anyagok, és ezek elnyomtak minden más illatot. Mint egy erős parfüm, amelyet féktelenül permeteztek szét, hogy elfedjen minden gyengébb ingert. Egyre mélyebbre ásott, de a félelem szaga szorította a torkát, befogta az orrát, és megakadályozta, hogy bármi mást érezzen. – Mikor haltak meg? – Becsléseink szerint két vagy három órával ezelőtt, talán kicsit később. Elena felkapta a fejét. – Ilyen gyorsan rátaláltatok a tetthelyre? 206 _____________________________________________

– Urram a vége felé már nagyon nagy zajt csapott. – Raphael ezt olyan jéghidegen mondta, hogy Elena alig ismert az arkangyalra. A hangjában azonban most düh remegett, nem úgy, mint a Csendesség idején. – Egy szomszédságban lakó vámpír hívta Dmitrit, miután idejött, hogy utánanézzen, mi csap ekkora lármát. – Te ma reggel mondtad nekem, hogy megdolgozhatok a fizetésemért. Ezek szerint számítottál erre? – Azt tudtam csak, hogy Urram el fog jutni a kritikus pontra. Ezt... – felnézett a testekre – nem, erre nem számítottam. Elena nem gondolta, hogy erre bárki is számíthatott. Ilyesminek nem lett volna szabad megtörténnie. Mégis itt volt, a szeme előtt. – Mi lesz a vámpírral, aki rátalált a helyre? – Ki fogom törölni az emlékezetét. Gondoskodom róla, hogy semmire ne emlékezzen. – Minden lelkiismeret-furdalás nélkül mondta ezt. Elenának eszébe jutott, vajon vele is ezt akarja-e tenni az arkangyal. De az időpont nem volt alkalmas, hogy erre rákérdezzen. Inkább kihúzta magát, és még mélyebbre ásott a szagok között. Hiába. – Túl sok itt a félelem. Be kell érjem azzal a mintával, amit a testről gyűjtöttem. Ugyanolyan lassan és óvatosan, ahogyan belépett a testek alá, ki is ment, és közben igyekezett nem gondolni arra, mi volt a feje felett. Csepp. Fekete csizmáján egy vércsepp freccsent szét. A gyomra felfordult. Megfordult, és futni kezdett kifelé, nem törődött azzal, hogy ez a gyengeségének a jele. A raktár rohadt ajtaja le volt engedve, és hiába feszült neki Elena, nem mozdult egy kicsit sem. A keze lecsúszott a forró acélról. A lány már majdnem sikítani kezdett, amikor végre engedett és felemelkedett egy kicsit. Elena hasra vetette magát, és átfurakodott a nyíláson. A nap forrón égette a hátát, miközben előrehajolva hányt. Észrevette, amikor Raphael odalépett mögé, és kitárta a szárnyát, hogy árnyékot adjon neki. Intett neki, hogy ne takarja el a napot. Vágyott a forróságra, mert a lelke kihűlt, jéghideg volt. 207 _____________________________________________

Nem tudta, meddig görnyedt ott, de amikor felegyenesedett, úgy érezte, figyelik őt. A vámpírok, akiket elküldött az épület közeléből? Vagy Illium figyelte, ahogy a vadász megszabadult a reggelijétől? A pólója ujjával megtörölte az ajkait. A szájíze undorító volt. De egy cseppet sem szégyellte magát, amiért hányt. Ahhoz, hogy ne legyen rá hatással mindaz, amit látott, éppen olyan szörnyetegnek kellett volna lennie, mint az a gyilkos volt, aki vérrel mázolta be őt, amikor olyan fiatal volt, hogy még nem is randizhatott. – Mondd el, miért – szólalt meg fátyolos hangon. – Később. – Ez parancs volt. – Most keresd meg! Az angyalnak természetesen igaza volt. Minél később kezdi el követni, a szag annál gyengébb lesz. Szó nélkül port rúgott a fal mellett fekvő reggelijére, és futva elindult a raktár körül, hátha megtalálja a helyet, ahol Urram elhagyta az épületet. A legtöbb vámpír az ajtót használta, de soha nem lehetett tudni. És ennek a gyilkosnak szárnyai is voltak. Éles, savas szag. Megállt egy kis oldalbejárat előtt. Az ajtó kívülről teljesen szokványosnak tűnt, de amikor kinyitotta, meglátta, hogy a belső oldala tele van véres kéznyomokkal. Ezek túl kicsik voltak ahhoz, hogy Urramé lehessenek. Benézett az ajtón, és meglátta a lógó testek körvonalait. Bevágta az ajtót. – Hagyta, hogy elmeneküljenek, hogy azt higgyék, van esélyük – mondta. Raphael csendben nézte, ahogyan Elena körbeszaglászik. – Semmi – jelentette. – A szaga itt van, mert az egyik lánynak sikerült elmenekülnie, és ő utána jött, hogy visszavigye. – Lehajolt, és a megsárgult fűcsomókat vizsgálta meg. – Száradt vér – mondta, és fájdalmasan nyelt egyet. – Szegény lány el tudott mászni idáig – mondta, majd a földre meredt. – Itt túl sok a vér. – Igazad van – szólt Raphael. – Egy vérnyom vezet az ajtótól, át az udvaron.

208 _____________________________________________

Elena tudta, hogy az angyal látása sokkal élesebb volt az övénél. Állítólag olyan jó, mint a ragadozó madaraké, még magasan a levegőből is részletesen láttak mindent, ami a földön történt. – Urramé nem lehet – jegyezte meg a vadász –, azt megéreztem volna. Követte Raphaelt, végig a nyom mentén, amit ugyan ő néhány méter után már nem látott. A drótkerítéshez értek. Elena leguggolt és megvizsgálta az apró nyílást a kerítés és a föld között. – Vér van a kerítés alján. – Hirtelen izgalom lett úrrá rajta. – Nekem át kell repülnöm felette. Miközben Raphael átlebbent a kerítés felett, Elena talált egy másik lyukat, amin átfért. A kerítés túloldalán a vérnyom már sokkal láthatóbb volt, itt nem volt fű, ami eltakarja, csak sár. Az izgalom helyét a remény vette át a vadász lelkében. – Valaki átfurakodott azon a nyíláson – mondta. Felegyenesedett, és a távolban lévő kis házikóra nézett, ami valószínűleg mögötte fekvő, most elhagyatott parkoló őrbódéja lehetett valaha. A csukott ajtaján vérnyomokat látott. Raphael elindult a házikó felé. – Várj itt! – parancsolt a lányra. Elena utánakapott és megmarkolta, amit ért – az angyal szárnyát. – Ne! Raphael visszanézett rá, és a tekintete egyáltalán nem volt barátságos. – Elena... – Ha egy túlélő van odabent, az ki fog akadni, ha meglát egy újabb angyalt. – A vadász elengedte Raphael szárnyát. – Majd én megnézem. Valószínűleg már úgyis halott, de ki tudja... – A lány életben van. – Ez egy biztos kijelentés volt. – Menj, hozd ide! Nincs vesztegetni való időnk. – Nem idővesztegetés, ha megmentünk egy embert! – Elena elég erősen szorította ökölbe a kezét ahhoz, hogy tudja, a tenyerén félhold alakú nyomok lesznek ettől. – Urram még ezer másik embert meg fog ölni, ha nem állítjuk meg. És minden egyes gyilkossággal csak egyre romlottabbá válik. 209 _____________________________________________

A raktárbeli megcsonkított testek képei villantak át a lány agyán. – Sietek – mondta és elindult a bódé felé. Amikor odaért, vett egy mély lélegzetet. – Vadász vagyok! Ember! – kiáltott hangosan, majd kinyitotta az ajtót. Oldalra lépett, hogy ne kerüljön a tűzvonalba, ha a bent lévő embernek esetleg fegyvere lett volna. Tökéletes csend. Nagyon óvatosan benézett. A tekintete egy kis, fekete, vágott szemű nőn állapodott meg. Az áldozat meztelen volt, testét csak a rá mázolt vér fedte. A karjaival szorosan ölelte magához a térdét, és ringatta magát. Nem látott semmit, csak a fejében játszódó szörnyűségeket.

210 _____________________________________________

Huszonnegyedik fejezet – A nevem Elena – mondta halkan, de nem tudta, vajon a nő egyáltalán hallja-e őt. – Most már biztonságban van. Nem jött válasz. Elena kihátrált, és Raphaelre nézett. – A nőnek orvosi segítségre van szüksége. – Illium majd elviszi a mi gyógyítóinkhoz. – Közelebb lépett, ám a nő nyöszörögni kezdett, amint meglátta a szárnyait. Az izmai olyan erős görcsbe rándultak, hogy Elena tudta: el kell majd törni a csontjait, hogy elvigyék innen. – Ne! – állt a nő és az angyal közé a vadász. – Egy vámpír kell. Olyan, akinek nincs szárnya. Az arkangyal összeszorította az ajkát, de Elena nem tudta megmondani, a türelmetlensége vagy a dühe miatt. De a vadász elméjébe most nem mászott bele Raphael. – Már idehívtam Dmitrit. Ő majd gondoskodik a nőről. Elena szíve megállt egy pillanatra. 211 _____________________________________________

– Ezt úgy értsem, hogy megöli? – Lehet, hogy a nőnek ez megkönnyebbülés lenne. – De te nem vagy Isten, hogy egy ilyen döntést meghozz! Raphael csendben gondolkozott. – Semmi bántódása nem fog esni, amíg te úton vagy. Elena olvasott a sorok között. – És ha visszatérek? – Akkor én majd eldöntöm, életben marad-e. – Az angyal szemeiben kék lángok lobogtak. – Lehet, hogy ez a nő fertőzött, Elena. Meg kell vizsgálnunk, és ha az, meg kell halnia. – Fertőzött? – meredt az angyalra Elena, majd megrázta a fejét. – Tudom, később. – Így van. Rohan az idő. – Enyhén balra billentette a fejét. – Dmitri már itt van, de nem jöhet közelebb, hogy meg ne zavarja a szagnyomot. Hagyd rá ezt a nőt, a Hetek vezetőjének gyengéje, hogy segítsen az erőszak ártatlan áldozatain. Elena rábólintott erre a félreérthető biztatásra, és lehajolt a nőhöz. – Dmitri segíteni fog önnek. Kérem, menjen vele. A nő továbbra is ringatózott, de abbahagyta a nyöszörgést, és a teste is ellazult kissé. Elena remélte, hogy Dmitri ki tudja majd vinni a bódéból anélkül, hogy fájdalmat okozna neki. Visszaindult és átmászott a kerítés nyílásán. – Meg tudnád vizsgálni a tetőt? Hátha találsz valamit, ami arra utal, hogy ott repült ki. Raphael bólintott és felszállt, ő pedig továbbindult körben az épület körül. Végül megtalálta a helyet, ahol Urram távozott, néhány méterre egy kerítésen tátongó lyuktól a raktár jobb oldalán. Átbújt a lyukon a szomszédos, gazos területre. Raphael fentről követte. A növények csúcsán vér száradt, mintha Urram végighúzta volna rajtuk a kezét. Elena egy tollat is talált: ragyogó ezüstösszürkét, amit borostyánszín pöttyök tarkítottak. A toll finom szépsége sértés volt, kigúnyolása annak a vérnek és szenvedésnek, amit a raktárban látott Elena. A vadász mégis leküzdötte az ingert, hogy összeroppantsa, inkább az orrához emelte, és beszívta Urram illatának gazdagságát. Volt benne a savas él, de még sok minden más 212 _____________________________________________

is. Egy acélos él, sötét penge. Finomított vér, gondolta magában a vadász. Sav, vér... és még valami. Valami, ami napfényre emlékeztette. Elena megborzongott, a zsebébe gyűrte a tollat, és továbbindult. A szagnyom egyszerűen véget ért a mező közepén. – A francba! Csípőre tette a kezét, és fújt egy nagyot. Aztán intett Raphaelnek, aki kecsesen ért földet mellette. – Urram itt felszállt – találta ki az angyal. – Igen – válaszolt Elena. – Ilyen gondom még soha nem volt a vámpírokkal. Én így tudom követni őket! Tehetetlen vagyok egy olyan lénnyel szemben, aki tud repülni! – Elenának forrt a vére. Azt akarta, hogy az a szörnyeteg megfizessen azokért a fiatal életekért, amelyeket elrabolt. – Dmitri? – Én mondtam neki, hogy most már közelebb jöhet. Az angyalok pedig nem mindig repülnek – magyarázta Raphael. – Te vagy az egyetlen, akinek esélye van arra, hogy valahol rátalálj a szaga nyomára. – Szünetet tartott. – Most hazamegyünk, hogy letusolhass és összeszedhesd a holmijaidat. – Undorodva nézett le a szárnyára. – Nekem is meg kell tisztálkodnom. Elena elpirult, amikor ráébredt, milyen büdös lehet már. – Miért kell összeszednem a cuccaimat? – Ez a vadászat nem lesz hosszú, de nagyon intenzív. – Urram tovább fog gyilkolni – feltételezte Elena. – És nyomokat fog hagyni. – Igen – Raphael elfojtotta a dühét, annak erejét Elena azonban még így is metszőn érezte a bőrén. – Mellettem, vagy egy angyalom mellett kell maradnod, hogy azonnal odarepíthessünk, ha felfedezünk egy újabb gyilkosságot. Elena rájött, hogy az angyal nem hagy neki más lehetőséget. – Felteszem, hogy ha nemet mondok, egyszerűen kényszeríteni fogsz, hogy engedelmeskedjem. Egy pillanatig csak a növények surrogása, es a földet érő angyalok szárnyának suhogása hallatszott. Takarítani jöttek, gondolta Elena.

213 _____________________________________________

– Meg kell állítanunk Urramot. – Raphael arca nyugodt volt és kifejezéstelen, és ettől még félelmetesebb. – Nem gondolod, hogy ez minden eszközt szentesít? – Nem. – De a vadász elméjét elborította a képek végtelen sorozata: egy nő, akinek a szája tele volt olyan testrészekkel, amelyeknek a testében lett volna a helye; egy ember, akinek a feje a karjára volt tűzve, egy másik, aki meredten fordította felfelé üres szemgödreit. – De együttműködöm veled. – Gyere! – az angyal kinyújtotta a lány felé a karját. Elena odalépett hozzá. – Bocs, ha büdös vagyok. – Elpirult. Raphael köré zárta a karjait. – Angyalporillatod van – mondta, azzal felszállt, és láthatatlanná változtatta magukat. Elena becsukta a szemét. – Ezt soha nem fogom megszokni. – Azt hittem, szeretsz repülni. – Nem is azt – szorosan kapaszkodott, és remélte, hogy jól becsatolta a csizmáit. Nem szerette volna, ha agyonütnek valakit. – A láthatatlanságot. – Igen, a káprázathoz valóban hozzá kell szokni. – Ez nem veletek született képesség? – Megborzongott, amikor magasabbra emelkedtek. – Nem. Ez egy olyan ajándék, amely a korral jár. Elenából már majdnem kibukott a kérdés, de aztán a vadász a nyelvére harapott. – Most kezdesz tapintatos lenni? – kérdezte gúnyosan az angyal, és Elena érezte, ahogy a Raphael bőre alatt lüktető düh egy kicsit oldódik. – Én... csak... – A vadász fogai kocogni kezdtek, ezért úgy döntött, pokolba a tapintatossággal, és az angyal testéhez simult, a lábát átkulcsolta a derekán. Raphael teste csodásan meleg volt. – Én csak próbálok elkerülni minden okot, amiért a végén megölhetnél. Az angyal fogást váltott a lányon, hogy az kényelmesebben elhelyezkedhessen. 214 _____________________________________________

– Miért ölnélek meg, amikor ki is törölhetem az emlékeidet? – Nem akarom elveszteni az emlékeimet. – Még a rosszakat sem, mert azok tették őt azzá, aki volt. És aznap már más Elena volt, mint azelőtt, amikor még nem tudta, milyen érzés egy arkangyalt csókolni. – Ne feledtess el velem semmit! – Feláldoznád az életedet, csak hogy megtarthasd az emlékeidet? – Ezt kedvesen kérdezte. Elena meggondolta a válaszát. – Igen. – mondta ki halkan. – Inkább halnék meg Elenaként, mint élnék tovább a saját árnyékomként. – Mindjárt a lakásodhoz érünk. Elena kinyitotta a szemét, és az otthonára tekintett. A kitört ablakot valaki befedte átlátszó műanyag fóliával, de azzal már nem foglalkozott, hogy alaposan le is rögzítse mindenhol: az egyik oldala szabadon lebegett a szélben. Elena szemeiben könny gyűlt. A lány ezt azzal magyarázta magának, hogy biztosan az arcába csapó szél okozta. Raphael a rögzítetlen sarokhoz repült, és megvárta, hogy Elena annyira felszakítsa a fóliát, hogy be tudjon mászni a lyukon. Amikor a szobába ért, a vadász kitágította a nyílást, hogy az angyal is beférjen rajta. Raphael belépett és összecsukta a szárnyait. A szél végigsüvített a nappalin, amelynek a szélén ott állt Elena. Végignézett a romboláson. A szíve szakadt meg. Az ablak cserepei, amik akkor terítették be a szobát, amikor Raphael kirobbantotta az üveget, még a földön hevertek. Ott volt még a vér is. Raphael vére. És Elenáé, ahol megvágta magát. A szobán azonban valamikor egy erős szél söpörhetett végig, ami lelökte a polcról a könyveket, felborította és összetörte a hálószobában lévő kínai váza párját, és iratokat szórt szét a padlón. A fal foltos volt, egy széllökés nyomát hordozta, ami befújta az esőt, és megrongálta azt, ami még nem pusztult el teljesen. A szőnyeg nedves volt, a levegő dohos. Legalább az ajtót megjavították annyira, hogy be lehessen csukni. Hacsak nem deszkázták be kívülről, és nem lyuggatták ki a gyönyörű fakeretet a szögekkel. 215 _____________________________________________

– Várj! – szólt Elena, és felkapta a szerencsére még működő mobilját a földről. – Összekészítek egy utazótáskát. – Azzal feszes vállakkal elindult a hálószoba felé. – Van időm arra, hogy letusoljak itthon? – Van. Elena nem várta meg, amíg az angyal meggondolja magát. A hálóból felkapott egy törülközőt és néhány alsóneműt. – Nem tetszik ez a színösszeállítás. Elena megállt, kezében két pamutbugyival. – Megmondtam, hogy várj odakint. Az angyal besétált a szobába, az üveg tolóajtóhoz lépett, és kinyitotta. – Szereted a virágokat. – Raphael, menj ki! – Elena kezei remegtek, olyan erősen szorította ökölbe őket. Az angyal visszanézett rá a válla felett, halálos nyugalommal az arcán. – Újra összekülönböznél velem, csak azért, mert kíváncsi vagyok? – Ez az otthonom. Nem hívtalak be sem akkor, amikor kirobbantottad az ablakomat, sem most. – Elena állta a sarat, de hajszálnyira volt attól, hogy összeroppanjon. – Vagy tiszteletben tartod ezt, vagy esküszöm, hogy újra meglőlek. Raphael kilépett az erkélyre. – Itt várok. Ez elfogadható? Elena meglepődött, hogy az angyal egyáltalán feltette ezt a kérdést. Végiggondolta. – Rendben. De becsukom az ajtót. A férfi egy szót sem szólt, amikor a lány becsukta mögötte a tolóajtót, és biztos, ami biztos, még a vastag brokátfüggönyöket is behúzta. Utoljára a két szárny arannyal átszőtt hátulját látta. Újra megérintette az angyal szépsége, de akkor a lelke túlságosan is meggyötört volt ahhoz, hogy ezt a szépséget értékelni is tudja. Szinte fájt. Az öklét a szívére szorította, így lépett a fürdőszobába, és megeresztette a forró vizet.

216 _____________________________________________

Nagy volt a kísértés, hogy megadja a módját a tisztálkodásnak, de azok a szegény lányok megérdemelték, hogy a vadászatra összpontosítson. Így hát gyorsan megmosta a haját a kedvenc samponjával, és végigdörgölte a testét egy antibakteriális tusfürdővel. Az angyalpor lejött róla, nagyrészt legalábbis. A bőre még mindig megcsillant néha, miközben belebújt egy fekete pamutbugyiba, fekete melltartót vett, és egy tiszta, zsebes nadrágot, szintén fekete színben. Ehhez egy sötétkék pólót. Napközben még nem volt elég hűvös ahhoz, hogy hosszú ujjút vegyen, de megjegyezte, hogy egy széldzsekit is be kell csomagolnia. Zoknik, és a csizmája következtek, majd egy hajkefét vett elő. Hátrafésülte vele a nedves hajzuhatagját, és lófarokba kötötte. Ezután jó néhány percet töltött azzal, hogy felfegyverkezzen egy titkos rejtekhelyről. Végre tisztának és jól felfegyverkezettnek érezte magát, ha már a vérengzés képeit nem is tudta kiverni a fejéből. Bedobált néhány holmit az utazótáskájába, és elhúzta a függönyt. Raphaelnek nyoma sem volt sehol. A pisztolyáért nyúlt, és csak akkor nyitotta ki az ajtót, amikor az már a kezében volt. Az angyal a gélbe írta az üzenetét, amit Elena arra használt, hogy a vámpírok ellen bekenje vele a korlátot. A kocsi odalent vár. Ez azt jelentette, hogy az ajtót nem deszkázták be, ébredt rá Elena. Legalább ennyi könyörületet gyakoroltak. A pisztolyt visszadugta a pólója alá, becsukta az erkélyajtót, és felkapta a táskát. Ekkor jutott eszébe, hogy nem jelentkezett a többieknél azóta, hogy Ransomra rávágta a kagylót előző éjjel. Felvette a vezetékes telefonját, és Sara számát tárcsázta. – Életben vagyok, ennél többet nem is mondhatok. – Ellie, mi a fene folyik ott? Sorra kapom a jelentéseket a város felett összevissza repkedő angyalokról, eltűnt lányokról, akiknek a testét nem találják, és... – Nem beszélhetek erről. – A fenébe, hát igaz! Vérengző vámpír! Elena nem szólt egy szót sem. Úgy gondolta, jobb, ha hagyja, hogy ez a hír terjedjen el. Soha azelőtt nem hazudott még Sarának, és

217 _____________________________________________

nem akarta ezt akkor elkezdeni Még az is nehezére esett, hogy elhallgasson valamit. – Édes, el akarsz tűnni? Vannak olyan helyeink, amiket még az angyalok sem ismernek... Elena megbízott a Céhben, de ez elől már nem szaladhatott el. Ez a vadászat már személyes volt. Azok a lányok... – Ezt be kell fejeznem. – Meg kellett állítania Urramot. – De azt tudod, hogy én mindig itt vagyok, ha szükséged van rám! Elena lenyelte a gombócot a torkában. – Hívlak, amint tudlak. Nyugtasd meg Ransomot is. És ne aggódj! – Én vagyok a legjobb barátnőd. Az a dolgom, hogy aggódjak. Mielőtt elmész otthonról, nézz be a párnád alá! Elena letette a telefont, és követte Sara utasítását. Elmosolyodott: Sara egy ajándékot hagyott ott neki. Így megerősödve átment a szétrombolt nappaliba. Raphael visszazárta a fóliát az ablakon, de a lány tudta, hogy úgysem tart az sokáig. Nem is számított. A szoba túlságosan fel volt dúlva, ezen már csak egy teljes felújítás segített De Elena elhatározta, hogy mindent visszaállít olyanra, amilyen volt. Értett ahhoz, hogy a romokból építsen újjá valamit. Én nem tűrök meg a házamban egy ilyen elfajzott torzszülöttet. Az apja a végső, brutális veszekedés után minden cuccát az utcára tette, dobozokban, a szeméttel együtt ő elment otthonról. Büntetésből Jeffrey Elena minden nyomát kitörölte az életéből. Furcsamód Beth hívta fel Elenát, ő mentette meg a húga holmijai közül azt, amit az eső és a hó nem pusztított el. Egyetlen gyermekkori emléke, kincse sem maradt meg, azokat Jeffrey a hátsó kertben égette el. Egy könnycsepp szökött ki a szeméből. Elena elmorzsolta, mielőtt még elérte volna az arcát. – Rendbe hozom – ígérte meg magának. És azt is, hogy a nappali üvegfalát befalaztatja, téglával. Mert életében nem akar több angyalt látni. De már amikor végiggondolta, tudta, hogy ez a mondat nem igaz. Raphael beette magát a lány vérébe, mélyre, mint valami kábítószer. De ettől még Elena nem akarta megkönnyíteni a dolgát, amikor el akarja majd rejteni a Tízek Tanácsának piszkos titkát. 218 _____________________________________________

– Ahhoz először el kell ám kapnod, angyalkám! A vérébe toluló adrenalintól a szomorú mosolyából kihívó lett.

219 _____________________________________________

Huszonötödik fejezet A járdaszegély mellett egy kocsi állt, egy csillogó, fekete Panther. A ragyogóra fényezett oldalának dőlve egy vámpír várt Elenára. Ez is idős, állapította meg a vadász rögtön. Napszemüveg volt rajta és fekete öltöny, a haja pedig csillogóan hátrasimítva. És a szája... Veszélyes. Csábító. Érzéki. – Parancsot kaptam, hogy ne bántsalak – szólt, és kinyitotta Elena előtt a hátsó ajtót. A lány az ülésre dobta a táskáját, és a vámpírra nézett. Az illatát már érezte valahol korábban is. – Ígéretes kezdet – válaszolt. A vámpír ekkor levette a napszemüvegét, Elena pedig meglátta a szemét. Világoszöld volt, a pupillája pedig hegyes, mint egy kígyóé. – Buh! – ijesztett rá a vámpír. Elena azonban nem rémült meg tőle. Igaz, csak azért nem, mert a földbe gyökerezett a lába a látványtól.

220 _____________________________________________

– Nem ijedek meg egy pár csini kontaktlencsétől – jegyezte meg végül. A vámpír pupillái ekkor kikerekedtek. Hú. Azta rohadt...! – Engem Neha változtatott át. – A mérgek királynője? – A kígyókirálynő. – Lassan, és határozottan barátságtalanul elmosolyodott, majd oldalra lépett, hogy utat nyisson Elenának. Elena beszállt a kocsiba, de csak a vámpír első szavai miatt, amiket hozzá intézett. Amíg Raphael pórázon tartotta ezt a lényt, addig nem lehetett semmi baj. De a vadász tudta, hogy abban a pillanatban, amikor a póráz elszakad, minden egyes fegyverére szüksége lesz, amit a testére szíjazva hordott. – Mi a neved? – kérdezte, amikor a „sofőrje” beszállt a kocsiba. – Te szólíts csak Halálnak. – Nagyon vicces – meredt a vámpír tarkójára a vadász. – Miért akarsz megölni engem? – Én a Hetek tagja vagyok. Ekkor Elenának hirtelen eszébe jutott, miért volt olyan ismerős neki a vámpír illata. Ő is ott volt a lakásán aznap este, miután meglőtte Raphaelt. Ez a vámpír tartotta hátracsavart kézzel. Nem volt hát csoda, ha szívesen kibelezte volna a vadászt. – Nézd, Raphael és én már megbeszéltük a dolgokat. Ez nem tartozik rád. – Mi megvédjük őt még azoktól a veszélyektől is, amelyeket ő talán nem is vesz észre. – Csodás – fújt Elena. – De... jártál ma abban a raktárban? A levegő megfagyott a kocsiban. – Igen. – Most nem az a legfontosabb dolog, hogy engem megölj. Hová viszel? – Raphaelhez. Elena nézte a mellette elsuhanó utcákat. Látta, hogy kifelé tartanak Manhattanből, és nemsokára elérik a George Washingtonhidat. – Mióta vagy Raphael mellett? 221 _____________________________________________

– Sokat kérdezősködsz ahhoz képest, hogy halott vagy. – Mit mondhatnék? Szeretnék jól informáltan meghalni. Áthajtottak a hídon. Rövid út után olyan helyre értek, ami akár Vermontban is lehetett volna. A láthatárt fák szegélyezték, amelyek mögött drága házak bújtak meg. A legtöbbnek hegyre néző panorámája volt, és az úttól nevetségesen hatalmas zöld terület választotta el őket. Elena hallott már pletykákat arról, hogy a házakhoz vezető felhajtók itt hosszabbak némelyik utcánál, és ezt a mendemondát az is igazolni látszott, hogy a lány az autóból egyetlen házat sem látott. A sofőr befordult egy díszes vaskapu elé, megnyomott egy gombot a műszerfalon, amitől a kapu szárnyai látszólagos korukat meghazudtolóan hangtalanul kinyíltak. Elenának a lélegzete is elállt, amikor végighajtottak a fákkal övezett úton. Ez a városrész a térképeken Fort Lee/Palisades néven szerepelt, de még a nem New York-iak is csak Angyal Enklávénak nevezték. Elena senkit sem ismert, aki valaha járt volna valamelyik kapu mögött, a csodálatos birtokok egyikén. Az angyalok nagyon zárkózottak voltak, ha az otthonaikról volt szó. A felhajtó valóban hosszú volt. Csak egy kanyar után bukkant elő a hatalmas épület, amelyhez vezetett. A ház falait elegáns fehérre festették, az épület pedig egyértelműen egy olyan lakó számára épült, akinek szárnyai voltak. A második és harmadik emeleten körben fedetlen erkélyek sorakoztak. A tető ugyan csapott volt, de nem olyan meredek, hogy egy angyal ne tudott volna leszállni rajta. A falak nagy részét ablakok töltötték be, és bár Elena nem látta pontosan, a bal oldalon valószínűleg egy csodálatos ólomüveg alkotás állt. De még csak nem is ez volt a legcsodálatosabb a házon. A ház oldalán vagy száz gyönyörű rózsabokor futott fel, amelyek elképesztő módon még mindig virágoztak. – Úgy fest, mint egy mesebeli kastély! – A sötét és veszélyes fajtából. A sofőr majdnem megfulladt, olyan hangos kacajra fakadt. – Azt hiszed, királykisasszonyokat találsz majd odabent? – megállította a kocsit. 222 _____________________________________________

– Én született vadász vagyok, vámpír. Soha nem is hittem a mesebeli királykisasszonyokban. – Elena kiszállt a kocsiból, és becsukta maga mögött az ajtót. – Te is jössz? – Nem – válaszolt a vámpír, és nekidőlt a motorháznak. A fekete napszemüvegében Elena a saját tükörképét látta. – Én idekint várok. Hacsak sikítozni nem kezdesz. Akkor jegyet váltok az első sorba. – Először Dmitri, most meg te – csóválta a fejét Elena. – Hát az idős vámpírok tényleg csak a fájdalomtól izgulnak fel? Újabb mosoly, ezúttal szándékosan kivillanó szemfogakkal. – Csak gyere az én utcámba, kicsi vadász, és megtudod. Gyere ide, kicsi vadász! Kóstolj bele! Elenán végigfutott a hideg, elűzte a nap melegét. Nem válaszolt a vámpír kötekedésére, csak felkapta a táskáját, és a bejárati ajtóhoz sietett. Az épület háta mögül hallotta a Hudson-folyó morajlását. Azon gondolkozott, vajon a házból rá lehet-e látni a folyóra, vagy a fák takarják a kilátást. Ez persze valószínűleg nem számított egy olyan lakónak, aki bármikor felrepülhetett, hogy szétnézzen. Az ajtó kinyílt, még mielőtt Elena odaérhetett volna. Egy vámpír állt mögötte, szokványos fajta. Tapasztalt, de nem olyan idős, mint Dmitri vagy a sofőr. – Kérem, hölgyem, szíveskedjen követni – szólt. Elena nagyot nézett, amikor meghallotta az affektált, brit akcentust. – Ön úgy beszél, mint egy lakáj. – Én egy lakáj vagyok, hölgyem. Elena nem tudta pontosan, mire számított itt, de abban biztos volt, hogy lakájra nem. Csendben követte a vámpírt az élénk színekben fürdő folyosón. A nap fénye átszűrődött a rózsaablakon, amit kívülről látott. Egy faragott faajtóhoz értek. – Az úr a könyvtárszobában fogadja önt, asszonyom. Hozhatok önnek egy csésze teát vagy kávét? – Azta, én is akarok egy lakájt! – szólt Elena, majd az ajkába harapott. – Túl nagy kérés lenne, ha azt mondanám, szeretnék bekapni néhány falatot? Éhen halok. – A hányás nagyon meg tudta hozni egy lány étvágyát. 223 _____________________________________________

A lakáj arckifejezése meg sem rezdült, de Elena bármiben lefogadta volna, hogy jól szórakozik. – Már megtettük a szükséges előkészületeket, hogy hideg ebédet tálaljunk fel önöknek a könyvtárszobában. – Akkor kávét kérek szépen. Köszönöm. – Természetesen, hölgyem – Kinyitotta a szoba ajtaját. – A csomagjait felvitethetem a szobájába, ha kívánja. – Akkor kívánom – Elena még mindig annak a bűvöletében, hogy egy hús-vér lakájjal találkozott, átadta neki a táskáját, és belépett a szobába. Raphael a jobb oldalon, a hatalmas ablak előtt állt. A beáramló fény hátulról világította meg, a szárnyai arany és ezüst fénnyel csillogtak. Olyan lenyűgöző látvány volt, hogy Elena alig vette észre a második személyt a könyvtárban. A nő a kandalló mellett állt. A szárnyai bronzszínűek voltak, szemei pedig olyan zöldek, mint amilyen egyetlen halandónak sem lehet. A bőre olyan szép, barna árnyalatú, mintha a bronzba aranyat vegyítettek volna, és ezt összekeverték volna tejszínhabbal. A haja barna és bronz göndör zuhatag volt, és a feneke ívéig ért. A fenekéig, amelyet tökéletesen kiemelt a testére tapadó, bronz színű, kar nélküli ruhája, amelyen elöl a cipzár éppen annyira volt leengedve, hogy sejtesse a mellei tökéletes domborulatait. – Szóval ez az a vadász, akit oly lenyűgözőnek találsz? – A hangja olyan volt, mint egy selymes whisky, méz és tejszínhab, érzéki és tele méreggel. Elena megvonta a vállát. – Én inkább azt mondanám, ez az, amelyiket oly hasznosnak talál. Michaela felvonta a szemöldökét. – Hát téged senki sem tanított meg, hogy ne szólj bele a nálad különbek beszélgetésébe? – Minden szavából sütött az értetlen csodálkozás. – Jaj, dehogynem tanítottak. – Elena a hanglejtésével érzékeltette a gondolat többi részét. Michaela hirtelen ütésre emelte a karját. Raphael akkor szólalt meg. – Michaela! 224 _____________________________________________

A nő leengedte a kezét. – Túlságosan szabadjára engeded ezt az embert. – Akárhogy is, a vadász a vadászat idejére az én védelmem alatt áll. Michaela mosolya édes méreg volt. – Szinte sajnálom, hogy Urram ilyen kreatív. Pedig élveztem volna, hogy megtanítsalak rá, hol a helyed. – Nem nekem küldözget udvarlás gyanánt kitépett emberi szíveket. .. Ez aztán letörölte az arkangyal arcáról a mosolyt. Michaela kihúzta magát, a bőre világítani kezdett. – Már várom, hogy mikor küldi el a te szívedet, hogy megehessem! – Elég! – Raphael hirtelen Elena elé lépett és eltakarta őt Michaela elől. A vadász nem volt olyan hülye, hogy visszautasítsa ezt a védelmet. Boldogan húzta meg magát az angyal háta mögött, és kihasználta ezt a kis időt arra, hogy a legalkalmasabban átrendezze a fegyvereit. Köztük egy kis pisztolyt is, amit Sarától kapott. Ugyanolyat, mint amellyel Raphaelre is rálőtt. Sara volt az igazi angyal, gondolta Elena, miközben a csuklójáról leoldotta a fegyvert, és a nadrágja egyik zsebébe süllyesztette, ahonnan anélkül elsüthette, hogy elő kellett volna húznia. Amint ezzel végzett, Raphael tollait kezdte tanulmányozni. Közelről tökéletesnek tűntek. Lehetetlenül ragyogónak. Elena nem bírta türtőztetni magát, végig kellett simítania a hozzá legközelebb eső tollakon. Mert volt, ami miatt megérte kockáztatni. – Nincsen rá szükségünk. – Michaela szavai erőt sugároztak. – De igen, van. – Raphael hangja megváltozott, olyan lett, mint a jeges láng. – Nyugodj meg, mielőtt visszaélnél a vendégszeretetemmel! Elena azon kezdett gondolkodni, mik lehettek ezek a szabályok, még azután is, hogy ráeszmélt: vele Raphael még soha nem használt ilyen kemény hangot. Ó, volt, hogy durván szólt hozzá, de soha nem ennyire. Talán ezt a hangját a többi arkangyal számára tartogatta? Ha 225 _____________________________________________

így volt, hát ezt Elena egyáltalán nem bánta. Semmi kedve nem volt valaha is ilyen kegyetlenül dühös Raphael előtt állni. – Te ellenem fordulnál egy ember miatt. – Az ember szót a hangzása alapján behelyettesíthette volna a patkánnyal is. – Urram egy arkangyal, akin eluralkodott a vágy a vérengzésre. – A hangnem nem változott, Elena jóformán látta a jégszilánkokat a levegőben. – Nem fogom végignézni, ahogyan a Földön egy újabb sötét kor uralkodik el, csak azért, mert te mindig és mindenhol a figyelem középpontjában akarsz állni. – Te egy lapon mersz említeni engem ezzel? – Erőltetett kacaj. – Királyok harcoltak és haltak meg értem, ez pedig itt egy senki! Egy női ruhába bújt férfi. Elena kezdte igazán meggyűlölni Michaelát. – Akkor miért fecsérelnéd rá az idődet? Rövid csend, majd a csukódó angyalszárnyak semmivel össze nem téveszthető hangja. – Kiengedheted a kis háziállatodat. Majd elbánok vele, ha végzett a munkájával. – Csodás! – lépett elő Raphael háta mögül Elena. – Állj be a sor végére! Michaela karba fonta a melle alatt a kezét, ezzel előnyösem kiemelve dekoltázsát. – Na ne mondd! Talán még szórakoztató is lesz megnézni, ki kap el téged elsőként. – Kérlek, ne haragudj meg, ha számomra nem az lesz a legfontosabb, hogy téged szórakoztassalak. – Jaj, de bátor volt most Elena, hogy tudta: Raphael meg fogja védeni. Hogy azután mi lesz? Nos, a vadásznak annyi sok baja volt, hogy úgy gondolta, igazán nem éri meg a fáradságot, hogy lecsillapítson egy sértődékeny arkangyalt. Raphael Elena derekára tette a kezét. Michaela tekintete azonnal arra a pontra fókuszált, ahol ők ketten egymáshoz értek. A zöld szemében leplezetlen harag gyúlt. Nocsak, nocsak! Hát ilyen gyorsan túltette volna magát arkangyal kisasszony a szeretőjén? A cikkek szerint, amiket Elena olvasott, Michaela és Urram évekig 226 _____________________________________________

forró párkapcsolatban éltek. Most pedig, bár a szerelmét igazából még el sem földelték, az arkangyalnő már ki is nézte a következő áldozatát. – Elena – szólalt meg Raphael, és a vadász értette, hogy ezzel ráparancsolt, hogy viselkedjen jól –, meg kell beszélnünk a vadászat néhány fontos szempontját. A lány úgy döntött, kíváncsibb rá, hogyan lett az arkangyalból vámpír, mintsem hogy tovább sértegesse Michaelát. Becsukta hát a száját, és várt. Ekkor valaki kopogott az ajtón. Kisvártatva belépett a lakáj egy csillogó, ezüst kávés- és teáskészlettel. Mögötte a segédei kis kocsin tolták az ételeket, amiket egy ablak mellett álló asztalra pakoltak ki. – Ez minden, uram? – Igen, Montgomery. Gondoskodj róla, hogy senki se zavarjon, kivéve a Hetek tagjait. Montgomery bólintott és becsukta maga mögött az ajtót. Elena az asztalhoz lépett és leült az egyetlen szóba jöhető helyre: az asztalfőre, háttal a könyvespolcnak. Michaela vele szemben ült le, Raphael az asztal mellett állt meg. Elena azon gondolkozott, vajon az arkangyalnő arra várt-e, hogy kiszolgálják. Magában kuncogott egyet ezen az ötleten, majd kávét töltött magának, és mert nagylelkű akart lenni, na meg bosszantani is akarta Michaelát, töltött Raphaelnek is. Azután letette a kancsót. – Szóval – szólalt meg –, mondjátok el, mit kell tudnom arról a rohadékról, akire vadászom. Michaela felszisszent. – Tisztelettel beszélj róla! Ő olyan idős, hogy a nyavalyás emberi agyad fel sem foghatná mindazt, amit látott és tett! – Láttad te, amit abban a raktárban találtunk?! – Hirtelen felkavarodott a gyomra. Azoktól a képektől már soha nem fog szabadulni, beleégtek az agyába, csakúgy, mint azé a vámpíré, akit a vámpírgyűlölők kínoztak meg. – Lehet, hogy idős, de már távolról sem ép elméjű. Én inkább azt mondanám, durván szarrá ment az agya.

227 _____________________________________________

Michaela csapott egyet a karjával, és lesöpörte maga elől a tányért. Az széttört a padlón. – Én nem fogok közreműködni abban, hogy egy ember levadássza, mint egy veszett kutyát. – Pedig beleegyeztél. – Raphael hangja éles volt, mint egy penge. – Visszavonod a szavadat? Az arkangyalnő zöld szemeiben könnyek gyűltek. – Én szerettem őt. Elena akár még el is hitte volna a lenyűgöző nő alakítását, ha azelőtt nem látta volna benne azt a mérhetetlen dühöt. Michaela senkit és semmit nem szeretett igazán önmagán kívül. – Eléggé ahhoz, hogy meghalj érte? – Raphael lágyan, de kegyetlenül kérdezte ezt. – Most az áldozatai szívét küldi el neked, de amint kielégítette első vérszomját, a te szívedre fog vágyni. Michaela letörölte a könnyeit, és látványosan összeszedte magát. A legtöbb férfi azonnal bedőlt volna neki. – Igazad van. – Vett egy mély lélegzetet, aminek legfőbb célja az lehetett, hogy teljes pompájában bemutathassa a melleit. – Bocsáss meg, hogy elragadtak az érzelmeim. Talán jobb lenne, ha visszatérnék Európába. Elena a korábbi kutatásaiból tudta, hogy Michaela Közép-Európa legnagyobb része felett uralkodott, bár az nem volt számára tiszta, hol ért véget az arkangyalnő fennhatósága, és hol kezdődött Urram területe. – Nem. – Raphael válasza nem volt megkérdőjelezhető. – Egyértelmű, hogy Urram téged követett ide. Ha most útra kelsz, elveszíthetjük a nyomát, és talán nem találunk rá, csak amikor már túl késő lesz. – Igaza van. – szólalt meg Elena, és közben azon gondolkozott, vajon Raphael miért nem említette neki korábban, hogy Urram így rá volt kattanva Michaelára. Talán ez is összefüggött a gyilkosságokkal. Lehet, hogy egy vadász csak azután tudta követni egy angyal szagát, miután az már embert ölt? De nem, elvégre az arkangyalok nagyon sok embert megöltek már.

228 _____________________________________________

– Most már van róla szagmintánk, és ha Michaela körül settenkedik, van ötletünk is, hogy merre keressük. Szükségem lesz egy térképre a környékről, és egy listára arról, hogy Michaela hol tölti az idejét. – Megkapod tőlem – szólt Raphael. – Most hallgasd meg Michaela történetét arról, hogyan kapta meg áldozatként az áldozatok szívét, és mondd meg nekem, mennyire fajzott el Urram. Elena Raphaelre nézett. Hunyorognia kellett az arkangyal háta mögül felé áradó fényben. – Honnan tudnám én azt? – Már vadásztál elfajzott vámpírokra korábban is. – Igen, de Urram nem vámpír. – Nagyon, de nagyon kíváncsi volt arra, hogyan válhatott ilyen gonosszá egy arkangyal. Újra fellángolt benne a düh, amiért nem mondtak el neki mindent, és így a sötétben kellett tapogatóznia. – A vadászat idejére kezeljük úgy – szólt fagyosan Raphael mintha az volna. Michaela! A nő hátradőlt á székén. – Hajnalban arra ébredtem, hogy valami kopogtatja az ablakomat. Azt hittem, egy beszorult madár az, felkeltem hát, hogy szabadon eresszem. – Ez a kép egyáltalán nem illett Michaela önző természetéhez, de volt valami mélyen őszinte abban, ahogyan mondta. Lehet, gondolta Elena, hogy csak azokat veszi emberszámba, akiknek szárnyuk van. – Csakhogy amikor odaértem, nem láttam ott egyetlen madarat sem. Már éppen elfordultam volna, amikor egy sötét foltot láttam meg a gyepen. Arra gondoltam, talán egy sérült állat mászott oda meghalni. – Nem volt undor abban, ahogyan ezt mondta, inkább csak fájdalom, szomorúság. Úgy tűnt, az állatok sokkal magasabban vannak Michaela értékrendjében, mint az emberek. Látván, hogy utóbbiak mennyi szörnyűségre képesek, Elena nem is nagyon tudott volna ellenkezni vele. Michaela vett egy mély levegőt.

229 _____________________________________________

– Kinyitottam az erkélyajtót, és szóltam az egyik őrnek, hogy nézze meg, mi az. Mint tudjátok, egy vászonzsák volt, benne hét ember szíve. – Szünet. – Az őreim szerint még melegek voltak.

230 _____________________________________________

Huszonhatodik fejezet Elena gyomra ezúttal nem kavarodott fel. Ennyi szörnyűségre számított. – Ez a viselkedés, hogy trófeákat gyűjt, játékokat játszik emberekkel, vagy a te esetedben ajándékokat küld, hasonlít ahhoz, ami a vámpírokkal történik, miután rájuk tör a vérszomj. Ilyenkor inkább állatok ők, mint emberek. – Ennyit mi is tudtunk, vadász! – Michaela az utolsó szót sértésként használta, és ezzel el is játszotta az összes jó érzést, amit Elenában keltett azzal, hogy ilyen gyengéd volt az állatokhoz. – Többet pedig nem tudok. – Elena tényleg tanácstalan volt, és nem lett volna semmi értelme, hogy ezt palástolja. A történelem során még egyetlenegy vadász sem üldözött arkangyalt. – Egy dolgot azonban még mondok nektek. Urram sokkal arcátlanabb bármely vámpírnál, akivel eddig találkoztam. Bekopogott az ablakodon. – Elena látta, ahogy Michaela megborzong. Nem is hibáztatta azért, hogy ettől kiverte a hideg. – Ha ilyen sebességgel változik, egy héten 231 _____________________________________________

belül maga mögött hagyja az állati szakaszt, és pontos terv szerint kezd majd cselekedni. – Ilyen korán? – kérdezte Raphael. A vadász bólintott. – A legtöbb vámpír első vérengzése nagyon nagy pusztítással és tombolással jár. Éppen olyan, mint amit ma láttunk. De Urram ezt titokban csinálta. Tudta, hogy elkapnánk, ha nem rejtőzne el. Raphael bólintott. – Pedig a vérszomjban szenvedő vámpírok általában nem tudnak ilyen tisztán gondolkodni. – Több mint hatvan százalékukat a gyilkosság helyszínén találjuk meg, a vérrévület állapotában. – Ez egy kéj és kábulat közötti, furcsa állapot volt, amelyben a vámpírok nem vettek tudomást semmiről, ami körülöttük történt. Egyszer Elena elfogott egy ilyen vámpírt. Az még akkor sem rezzent meg, amikor rátette a nyakörvet. Csak átszellemült vigyorral az arcán bambult. A kezei még mindig az áldozata mellkasában voltak. – Van egy olyan érzésem, hogy Urram soha nem is került vérrévületbe. Különben a szívek nem lettek volna már melegek. – Ez... váratlan – szólt elgondolkodva Raphael. – A vérrévület lelassította volna. – De még a legvérengzőbb vámpír sem mészárol minden este. Urram most valószínűleg elcsendesedik. Oltotta a szomját, feltöltekezett erővel... – Elfelejted, hogy ő igazából nem vámpír. – Raphael előrehajolt, így Elena az arcát is láthatta. – Ő nem áll meg. Most úgy tűnik, éjjel és kora hajnalban gyilkol, így nappal átrendezhetjük az erőinket. De ha olyan iramban változik, ahogy megjósoltad, nemsokára nappal is gyilkolni fog. Elena szemei elkerekedtek. – Azt mondod, hogy ő állandóan vérre szomjazik? – Igen. – Te jó ég! – Urram tehát egy felfoghatatlanul veszélyes szörnyeteggé vált.

232 _____________________________________________

Szék lábának súrlódása hallatszott. A zajt tompította ugyan a szőnyeg, de valahogy még mindig éles maradt. Elena felnézett és meglátta, hogy Michaela az asztal mellett áll. – Nem bírok itt ülni és hallgatni, hogy így beszéltek Urramról. Te el sem tudod képzelni, milyen az, ha valakit fél évezrede ismersz. – Az arkangyal Elena szemeibe nézett, és a vadász abban a pillanatban elhitte a fájdalmát. – Tényleg nem – válaszolt. – Sajnálom. Michaeláról lepergett Elena részvéte. – Nem vágyom egy halandó szánalmára. Raphael, beszélni szeretnék veled. – Kikísérlek. Elena nézte a két angyalt, és látta, hogy kifelé menet a szárnyaik újra meg újra egymáshoz érnek. Ettől olyan féltékenység öntötte el, hogy önkéntelenül a fegyveréért nyúlt. A hideg acél érintése a forró kezén végül kijózanította, összeszorította a fogát, megfordult, és jó étvággyal inkább a szendvicseket támadta meg. Mire Raphael visszatért, Elena már jóllakott. Talán ezért is nem döfte az angyal szemébe a villáját, amikor meglátta a bronzszínű angyalport a szárnyain. – Ez úgy működik nálatok, mint ahogy a macskák jelölik meg a területüket? Raphael követte a vadász tekintetét, és kitárta a foltos szárnyát. – Michaela nem szokott hozzá, hogy visszautasítsák. – Felvett az asztalról egy szép textilszalvétát, és átnyújtotta Elenának. – Mosd le! A lányban összecsapott a vágy, hogy fellázadjon a modortalan parancs ellen, és a késztetés, hogy letörölje Raphael szárnyáról annak a ribancnak a nyomát. A hülye vágy győzött, hogy ő birtokolja az angyalt. – Fordulj meg! Raphael méltóságteljesen engedelmeskedett. Elena bevizezte a kendőt, mielőtt az arkangyal szárnyához érintette volna. Nagyon vigyázott, hogy az ujjára ne kerüljön abból a ragacsos anyagból, de kiderült, hogy feleslegesen óvatoskodott.

233 _____________________________________________

– Ez könnyen lejön rólad, nem úgy, mint az a por, amivel engem beterítettél. – A fény helyenként még mindig megcsillant a porszemeken, amelyek mélyen a lány bőrébe ivódtak. Elena biztos volt benne, hogy ezt Michaela is kiszúrta. – Megmondtam, amit neked szántam, az különleges por volt. Elena testét áradó melegség töltötte el. – Megjelöltél, angyalkám? – Szívesebben jelölnélek meg a farkammal. Elenát meglepte a hirtelen forróság, amely a combjai közül hullámzott végig benne. Letette az asztalra a kendőt. – Kész is van. Raphael behajtotta a szárnyát, és a lány felé fordult. – Te valóban rejtély vagy a számomra. Oly vakmerő a vadászatban, mégis oly prűd a szexuális szokásaidban. – Nem vagyok vakmerő. Legfeljebb vak néha a félelemtől. Ami pedig a többit illeti, az jó nekem, ha rejtélyes vagyok, nem? Elvégre te csak addig tartod meg a játékszereidet, amíg azok szórakoztatnak. Nem tudta, hogyan történt, de amikor feleszmélt, már az asztalnak támaszkodott, elölről Raphael szorította be. Nem ellenkezett akkor sem, amikor az angyal az asztalra emelte. Sőt még a lábait is széttárta, hogy Raphaelnek helyet adjon. Lelkének egy része még mindig hideg volt. Túl sok rossz emléket a felszínre hozott benne az, amit aznap a raktárban látott. A vér cseppenésének hangja elnémíthatatlanul dobolt a fejében. Felejteni akart. És Raphael, a veszélyes, csábító, halálos Raphael erre jobb volt bármilyen kábítószernél. – Por nélkül! – mormolta, amikor Raphael felfelé végigsimította a combját és körbefogta a csípőjét. – Nincs időm lemosni. De az angyal nem csókolta meg. – Mesélj nekem a rémálmaidról, Elena! A lány megdermedt. – Már megint kémkedtél? – Ő ember volt, ezért mindig kiment a fejéből, hogy az angyal egyáltalán nem tisztelte az elméjének határait. Raphael szemei fémesen hideg kék színűre változtak. 234 _____________________________________________

– Nem volt rá szükségem. Most a szemeidben nem kéjt látok, hanem halált. Elena el akarta magától taszítani az arkangyalt, de a lelkének egy része, a hideg darabja vágyott a forró tapintására, izgatott lett az angyalban leplezetten megbújó veszély forróságától. Egyetlen férfi sem tudta még így megérinteni Elenát, testének és lelkének minden részét. Így büntetésként csak hátradőlt az asztalon, és nyújtott karjaival a háta mögött megtámaszkodott. Még szerencse, hogy távolabb voltak az ételektől, különben a haja belelógott volna a kávéba. – Szóval – szólalt meg Elena –, te ilyen jól ismered a nőket? – Hosszú ideje élek már. A lány szúrós tekintettel pillantott az angyalra. – Megdugtad valaha őfelségét, a ribancok királynőjét? Az angyal megszorította a lány csípőjét. – Légy óvatos, Elena, én nem lehetek mindig ott, hogy megvédjelek. – Ez igen volt? – kérdezte, és elképzelte, ahogy a két arkangyal repülés közben szerelmeskedik. Egy vakító, istenverte, gyönyörű arany és bronzszínben csillogó kép volt. – Nem. Soha nem fogadtam el Michaela ajánlatát. – Miért nem? Ő nagyon dögös, és ti, férfiak csak a melleket és a segget nézitek, semmi mást. – Én inkább az ajkakat nézem. – Azzal lehajolt, és egy leheletnyivel erősebben, mint kellett volna, ráharapott a lány alsó ajkára. Majd felemelte a fejét. – A tieid pedig nagyon zamatosak. Michaela ajkai formásak, de túl vékonyak, gondolta Elena, miközben átsöpört rajta a kéj egy hulláma. – Ezt nem veszem be. – Ugyanabban a testhelyzetben maradt. – Ugyan kit érdekelnek az ajkak! – Ha térdelnél előttem, és a farkamat vennéd be az ajkaid közé, engem nagyon is. Elena elképzelte a jelenetet, és ettől az apró, belső izmai nedves készültségben összerándultak.

235 _____________________________________________

– Miért van az, hogy a pasik csak így tudják elképzelni a nőket?! Miért nem fordítva? Kobalt villanás az angyal szemeiben, a lejjebb vándorló kezei, a hüvelykujjai, amelyek a lány combjának belső, érzékeny hajlatát simogatják. – Vedd le a nadrágod! Elena gyomra összeszorult. – Egy gyilkossal kell most törődnünk. – De te felejteni akarsz. – Még nem válaszoltál a kérdésemre. – A lány úgy mondta a szavakat, hogy közben nem is jutott levegőhöz. A teste éhezett a férfira. – Azért nem feküdtem le Michaelával, mert nem vágyom egy fekete özvegyre. Az ő elsuttogott szavai biztosan hozzájárultak ahhoz, hogy Urram most ezt teszi. Elena felült és megmarkolta az angyal alkarjait. – Ezt? Mi az az ez? Raphael hüvelykujjai tovább mozogtak, a legbensőbb peremét simogatták annak az érzékeny résznek, amely durvább, mélyebb kényeztetésért sikított. – Ezt nem kell tudnod. Hirtelen düh tompította el a lányban a vágyat. – Nem tudok vakon vadászni! – Tekintsd úgy, mintha egy vámpír lenne. A legveszélyesebb vámpír a világon – Raphael egyik ujját a lány csiklójára szorította. – Most pedig vedd le a nadrágod! Elenának küzdenie kellett a levegőért. – Szó sem lehet róla! Mesélj még Urramról! Az angyal közelebb lépett, a szárnyai a lány térdét súrolták. Majd Elena nagy sajnálatára felemelte az egyik kezét. De csak annyira, hogy a vadász pólója alá nyúljon vele. Elena szíve bukfencezett a mellkasában, amikor Raphael a tenyerébe vette a lány mellét. De erőt vett magán és megkérdezte:

236 _____________________________________________

– Azelőtt nem éreztem az illatát. Most miért érzem? Raphael keze lecsúszott Elena melléről, végig a combján és be a térde alá. A másik kezével átnyúlt a lány háta mögé, a bicepsze Elena mellét súrolta. – Mert – elemelte a lány térdét és a saját dereka köré csavarta a lány lábait, miközben közelebb húzta magához a vadász csípőjét – először vért ontott. A testük legérzékenyebb részei egymáshoz szorultak. Elena nem tehetett róla, felnyögött. – De – folytatta, miközben a szeme elhomályosult – Eriket nem éreztem meg. Őt is éppen akkor változtattátok át. – Akkor félrevezettelek, Elena. Bernalt és Eriket körülbelül ugyanakkor változtatták át. Csakhogy Bernalnak megengedtük a teszt előtt, hogy egyen, Eriknek pedig nem. Az, hogy Raphael képes volt megfékezni egy frissen átváltoztatott vámpír vérszomját, ismét csak a hatalmának nagyságát jelezte. De Elena nem Erikről akart vele beszélni. – Miért változott Urram vámpírrá? – Ő még mindig arkangyal. – Felhúzta Elenán a pólót, lehajtotta a fejét, és beleharapott a lány mellbimbójába a melltartójának anyagán keresztül. Elena belemarkolt az angyal hajába, és megpróbálta eltolni magától a fejét, de Raphael ekkor már szívta a bimbóját, és, a francba, csodálatos érzés volt. Mintha a szex Raphaellel jobb lenne, mint amit Elena bármikor elképzelt, és biztosan százszor jobb, mint amit valaha is átélt. – Raphael! Az angyal felemelte a fejét. – Választási lehetőséget adok neked. A lány visszarángatta magára a pólót, mert anélkül túl sérülékenynek érezte magát. A mellbimbója érzéki fájdalommal lüktetett. – Igen? – Vagy az asztalra fektetlek, és beléd hatolok a farkammal, vagy... – Vagy? – Elena oda akart bújni Raphaelhez, érezni akarta az izmokat a nyakán... 237 _____________________________________________

– Vagy az asztalra fektetlek, addig nyallak, amíg el nem élvezel, és azután hatolok beléd. – Jé... – Elenának nehezére esett, hogy tisztán gondolkodjon, olyan erős volt a vágy a két combja között. – A harmadik lehetőséget választom. Az angyal visszarántotta a lányt, az erekciójának szorította Elena csípőjét, és a nyaka köré a vadász karjait. – Nincsen harmadik lehetőség. Ó, egye fene, gondolta Elena. Előrehajolt, és rágcsálni kezdte azt a csodálatos nyakat a fogaival. Elvégre egy lánynak élnie is kell valamikor. Az angyal karjai megfeszültek, amikor a lány belekóstolt. Megszólalt: – A harmadik változatban más testrészemet is szopod majd? A francba, villant át Elena agyán, ez az arkangyal rohadt szexi tudott lenni, amikor nem volt éppen gyilkos hangulatában. Még egyszer, utoljára megnyalta Raphael nyakát, majd magában sajnálkozva eltolta magától. – Nem dugok veled, amíg el nem mondod a teljes igazságot Urramról. Az angyal arca elkomorult. – Szexuális zsarolás, Elena? A lány felhorkant. – Úgy bánsz velem, mint egy kutyával. Futás, hozd vissza azt a rossz arkangyalt, vámpírt, vagy mi a fenét, de meg ne próbáld megkérdezni, hogy miért! Az úgysem férne bele a kis, emberi fejedbe! – Hirtelen hangot váltott és a mesterkélt, édeskés modor helyett komoran nézett Raphaelre. – Nem fekszem le egy olyan pasassal, aki agyatlan libának tart. Raphael szeméből nyoma veszett a halálos feketeségnek, sőt úgy tűnt, szórakoztatta is őt a lány. Elena azonban tudta jól, hogy vékony jégen táncol. Az arkangyalnak megvoltak az okai, amelyekért elnéző volt a vadásszal szemben. Mégis ugyanaz a Raphael volt, aki arra kényszerítette Elenát, hogy szorítsa meg a késének pengéjét. És a lány jobban tette, ha ezt mindig észben tartotta, még akkor is, ha eszeveszettül vágyott az angyalra. 238 _____________________________________________

– Minél többet tudsz – szólalt meg az angyal –, annál inkább terhemre leszel a végén. – Én már így is túl sokat tudok. – A lány nem hagyta lerázni magát. – Te nem engem akarsz megvédeni, hanem az arkangyalokat! – A legnagyobb balgaság, amit tehetnék, hogy megbízzam egy halandóban. Illium emiatt vesztette el a tollait. Ó, az arkangyal pontosan tudta, hogyan hathatott Elenára. – Csakhogy én nemcsak egy halandó vagyok. Én Elena Deveraux vagyok, a Céh vámpírvadásza, az a nő, akit belerángattál ebbe a szarba. Az a legkevesebb, hogy mindent elmondasz nekem! – Nem. – New York arkangyala egy egyértelmű kijelentést tett. – Semmi, amit mondasz, nem ingathat meg engem. Egy halandó sem tudhatja meg. Még az sem, akivel szeretkezni akarok. Elenában a hideg űrt, amit azelőtt a vágy töltött meg, most a düh árasztotta el. – Ez hát a helyem? Ennyi? Az a szemét meg megcsókolta. A lány annyira dühös volt az angyalra, hogy erősen beleharapott az ajkába. Olyan erősen, hogy Raphaelnek kiserkent a vére. Hátrarántotta a fejét, a szája máris dagadni kezdett. – Így már nem vagyunk egálban, Elena. Te tartozol nekem. – Add hozzá nyugodtan a hosszú és fájdalmas haláltusámhoz! – Leengedte a lábait az angyal derekáról. – Ideje a gyilkosságról beszélgetnünk. Raphael előrehajolt, a karjaival elzárta Elena útját. – Már megint fegyver van a kezedben. A vadász keze összeszorult a tőr markolatán. – Te hajszolsz bele a harcba. – Visszacsúsztatta a kést a csizmájába, karba fűzte a kezeit a mellkasán, és igyekezett kizárni az angyal kellemes illatát az agyából. – Mit csináltatok a túlélővel? – Dmitri elvitte őt a gyógyítóinkhoz, az orvosainkhoz. – Mert lehet, hogy fertőzött. Mivel? – Urram őrültségével. Elenát annyira meglepte, hogy ezúttal egyenes választ kapott, hogy szóhoz sem jutott vagy egy percig. 239 _____________________________________________

– Ez képtelenség – mondta végül. – Az őrültség nem ragályos. – Az a fajta, amely Urramban munkál, talán az. Te jó ég! – De ő egy ember! Raphael szemében hideg, kék lángok gyúltak. – Az volt. Hogy most mi, azt majd az orvosaink eldöntik. – Szünetet tartott. – Tudjuk, hogy lenyelt valamennyit Urram véréből. Talán véletlenül, de valószínűbb, hogy Urram kényszerítette arra, hogy igyon belőle. Elena elhessegette magától a szánalom érzését, ami kelt benne. Az a nő, igazából még csak lány, túlélte azt, hogy egy szörnyeteg megpróbált elpusztítani benne mindent, ami őt meghatározta. Ezért pedig nem szánalmat érdemelt, hanem egy rohadt nagy kitüntetést. – Ha fertőzött, akkor megölitek? – Igen. Elena haragudni akart ezért, de nem tudott. Ehelyett mesélni kezdett, ő maga sem értette pontosan, miért. – Négy éve egy gyilkosságsorozat kezdődött a Mississippi partjain. Egy fiatal fiút megfojtottak, kivájták a szemeit. – Egy ember volt. – Igen. Egy vadász. – Bill James hosszú időn át volt Elena barátja. Azelőtt pedig az edzője. – Sarának, Ransomnak és nekem kellett megtalálnunk és megölnünk. – A vadászok mindig is maguk intézték a belső problémáikat. Elena hűvös fuvallatot érzett, amikor Raphael kibontotta a szárnyait, majd ismét összecsukta őket. – Milyen sok rémálom van az elmédben! – Ezek tesznek azzá, aki vagyok. – Te ölted meg azt a vadászt? – Én. – Végül csak ők ketten maradtak. – Sara súlyosan megsérült, Ransom túl messze volt, Bill pedig megölt volna egy rémült kissrácot. Így hát átdöftem a szívét. – Elenának akkor nem volt ideje elővenni a pisztolyát, minden tele volt vérrel, rengeteg vér, Bill tekintete, amely árulással vádolta Elenát, mielőtt az ámokfutó vadász szíve egy utolsót dobbant. Emlékek kaotikus tömkelege.

240 _____________________________________________

Elena felnézett, egy másik szempárba. – Ha az a lány szörnyeteggé vált, valóban meg kell halnia. – Én is szörnyeteg vagyok, Elena? A lány belenézett az angyal tökéletes arcába, és látta rajta a kegyetlenség és az idő nyomait. – Még nem – súgta –, de azzá válhatsz. Az angyal vonásai megkeményedtek. Összeszorította a fogait. – Ez a korral jár. Kegyetlenekké válunk. Elena lelke belesajdult az elképzelésbe, hogy az emberségesség, ami mélyen és elrejtve lakozik az arkangyalban, egyszer eltűnhet. Ugyanakkor hálás volt azért, mert Raphael halhatatlan, ilyen szépségnek nem volt szabad elpusztulnia. – Mesélj nekem a Csendességről! Raphael teljes szélességében kitárta a szárnyait. – Most el kell mennünk Michaela házához. Hátha megtalálod ott Urram nyomát. Valószínűleg órákat töltött ott, és leselkedett. Elena dühösen fújt egyet. – Na jó. Repülünk? – A gondolatra nagyot dobbant a szíve; Kezdett hozzászokni, hogy Raphael a karjaiban szállítja őt, hogy hallja az angyal erőteljes és ritmusos szárnycsapásait. – Nem. – Raphael elmosolyodott, mintha látta volna, milyen izgatott lett a lány. – Michaela amerikai otthona itt van a szomszédban. – Kényelmes. – Arra, hogy bemásszon Raphael ágyába! Raphael végre hátrébb lépett, így Elena le tudott ugrani az asztal széléről. – Michaela az évek során sok minden volt – jegyezte meg az arkangyal –, tudós, kurtizán, múzsa, de harcos sohasem. Az én szeretőim mind harcos nők voltak. Elena elgondolkozott, vajon hány ilyen nő volt olyan hülye, mint ő, és sétált önként az arkangyal karjaiba, annak ellenére, hogy tudta: a végén Raphael egyetlen halálos gondolattal véget vethet az életének. – Ideje, hogy ez a harcos nő megdolgozzon a pénzéért.

241 _____________________________________________

Vérszomj Elnehezült, jóllakott, a gyomra vérrel volt tele. Mértéktelen volt, de milyen csodálatos érzés is ez! Az ujjait a vérrel teli tálba mártotta, melyet a lemészárolt emberekből tett félre magának. Majd a tálat a szájához emelte és ivott. Ízetlen volt. Élettelen. Kiábrándultan a földhöz csapta az edényt. Az vörös nyomot hagyott a fehér szőnyegen. Nem baj, ott volt még neki az a szépség fent. Felemelte a fejét. A lomhaság oldódott a testében, helyette lassú várakozás öntötte el. Már tudta: a vérnek frissnek kell lennie. Legközelebb egyenesen az emberek dobogó szívéből issza majd ki. A szemében vad éhség izzott fel vörösen. Igen, legközelebb nem fogja megölni őket. Életben tartja...

242 _____________________________________________

Huszonhetedik fejezet Elena egyáltalán nem lepődött meg, amikor meglátta, hogy Michaela háza a szépség és báj gyűjtőhelye. Lehet, hogy ez az arkangyal egy kétszínű ribanc volt, de nem véletlenül tisztelték évszázadokon keresztül a művészek múzsájaként. – Ezen a helyen találtuk meg az... ajándékot – mutatott egy véráztatta fűcsomóra Michaela vámpír testőre. Elena ott maróan érezte a savas szagot, annak ellenére is, hogy a vámpír ott állt közvetlenül mellette. Vagy Urram kevert egy keveset a saját véréből a szívek közé, vagy leszállt, és ő maga tette oda a fűre a csomagot. És ha már a szemtelen és félelmetes dolgoknál tartott a vadász... – Távoznál a közvetlen közelemből? – Borsódzott a háta attól a vámpírtól. Az biccentett a fejével, de nem mozdult egy tapodtat sem. – Rám is vadásztak már.

243 _____________________________________________

Elena felpillantott a magas erkélyre, ahol Raphael és Michaela beszélgettek, és azon gondolkozott, vajon valamelyik arkangyal bánná-e, ha ő egyszerűen kiütné azt az idióta vámpírt. De nem volt most ideje ilyen hülyeségekkel foglalkozni. – Nem lehetett valami nagy ügy, ha még mindig itt vagy. – Az úrnőm lenyúzta a hátamról a bőrt, és egy táskát csináltatott belőle. Elena belegondolt, hogy ez az információ vajon hogyan illene az angyalokról szóló legendába, amely szerint azok mennyei teremtmények. – És te mégis őt szolgálod még mindig. – Ez nagyon is jellemzően hangzott Michaelára. A vámpír szélesen elvigyorodott, hogy még a fogai is látszottak. – Nagyon helyes táska lett. Aztán megfordult, és arrébb ment. Résen kell lennem, gondolta Elena. Nem tudta, mi mindent csinált még az arkangyal nő ezzel a vámpírral az évszázadok során, de azt biztosra vette, hogy annak a testőrnek már nem volt ki mind a négy kereke. – A halhatatlanságnak nagyon sok hátulütője van – mormolta magában a vadász, és a listája végére felvette a lehetőséget, hogy táskát csinál valaki a vámpír bőréből. Visszafordult a véres fű felé. Letérdelt mellé, és ellenőrizte a szagmintáját. Azután egyre nagyobb körökben elkezdte bejárni a terepet. Urram szaga betöltötte az egész környéket. Az arkangyal minden bizonnyal leszállt ott, és álldogált egy darabig a káprázat takarásában, miközben Michaela őrei mit sem sejtettek. A vadásznak az is eszébe jutott, mi lesz, ha véletlenül belebotlik az ámokfutó angyalba, de a szag, bár erőteljes volt, nem volt elég átható. Urram abban a pillanatban nem volt a közelében. Ekkor eszébe jutott: vajon az arkangyalok még akkor is megérezték egymás közelségét, ha az káprázatba burkolózott? Mert ha nem, akkor érthető volt, hogy Michaela kiborult. Ahogy várta, a szag a tisztás szélén erősebb lett. Elena felnézett és ráébredt, hogy onnan közvetlenül rá lehetett látni a harmadik emelet 244 _____________________________________________

ablakaira. Egy vonalban állt azok párkányával, és Michaela hálószobájának ablakai ott voltak, a sor közepén. Ha ez egy átlagos vadászat, Elena vigyora már a füléig ért volna. Ilyen friss szagnyom alapján estére elkapta volna a vámpírt. Csakhogy a vámpírok nem tudtak repülni. Mégis, gondolta Elena, és a szemei összeszűkültek, most már ismerte Urram gyenge pontját. Arra, hogy az arkangyal ilyen megszállottan vonzódott Michaelához, már alapozhatta a vadászatot. Újra felpillantott. Összpontosított, teljesen és hűvösen, vadászként gondolkodott. Szüksége volt a térképre, amit Raphael megígért neki: amelyen jelezték Michaela szokásos útvonalait. *** Raphael tudta, hogy Elena egyre távolabb kerül tőle, miközben szisztematikusan végigkutatja a terepet. Figyelte Rikert is, Michaela kedvenc vámpír testőrét. Riker gondolkodás nélkül megtett volna bármit, amit Michaela parancsolt neki, és nem törődött volna azzal, hogy Elena Raphael védelme alatt áll... Persze, neki magának kellett volna megölnie a lányt, közvetlenül azután, hogy felépült a lőtt sebéből. Ha ugyanis Lijuannak igaza volt, a vadász halálosan sebezhetővé tette őt. Már évszázadok óta nem foglalkozott a halál gondolatával. De Elena egy kicsit halandóvá tette az angyalt. Olyanná, amilyen ő maga is volt. Elena belehalt volna, ha Riker feltépi a torkát. Márpedig Michaela elég szeszélyes volt ahhoz, hogy ilyen parancsot adjon neki. Tudta, hogy Raphael úgysem kezdene vele háborút egy halandó miatt. A Végzet Rózsája. Az ősi kincs jutott az eszébe. Soha eszébe nem jutott, hogy elajándékozhatná. Egészen addig, amíg meg nem jelent Elena. Az ő halandója. Lehet, hogy végül mégis harcolna Michaelával Elenáért. – Az őreid a helyükön vannak? – Hát persze.

245 _____________________________________________

Ennyi őr egyértelműen nem volt elég. A Tízek Tanácsának minden tagja előre tudta, hogy Urram meg fogja keresni Michaelát, őt ez mégis felkészületlenül érte. – Szükséged van még őrökre? Távol vagy az otthonodtól. – Nem. – Ebből az egyetlen szóból áradt a büszkeség. Michaela az erkély peremére lépett, és Elenát követte a tekintetével. – Ha a vadászod szagot fogott, az azt jelenti, hogy Urram elég sokáig ott állt és figyelt engem ahhoz, hogy jól kivehető nyomot hagyjon. Raphael megkérdezhette volna Elenát, ez valóban így volt-e, de azok után az események után, amelyek a Csendességéhez vezettek, nem akart újra hívatlanul behatolni a lány elméjébe. Ez vajon annak a gyengeségnek a jele lett volna, amelyre Lijuan figyelmeztette? Emberi aggályoskodás, lelkiismeret-furdalás? Talán igen. De Raphael soha nem szerette azt, amivé a Csendesség idején változott. És ez alkalommal, egy fokkal közelebb került Caliane őrületéhez, mint azt szerette volna. – Az állapotod azóta sem változott? – kérdezte, miközben jó mélyre temette magában a szörnyű emléket. Michaela vonásai megkeményedtek, éles csontjai majdnem átszakították a bőrét. – Káprázat nélküli arkangyal vagyok, igen. – Sajnálatos. Michaela felnevetett. Az a nevetés minden férfinak a szexet juttatta eszébe. Amikor Raphael először meglátta Michaelát, a nőnek éppen az egyik arkangyalnak, az ősi Bizánc uralkodójának a farka volt a szájában. Michaela akkor ránézett, miközben eljuttatta az arkangyalt az élvezetek csúcsára. Raphael akkor tudta, hogy ez a nő valamikor még uralkodni fog. Két évtizeddel később Bizánc arkangyala halott volt. Tekintete Elenát követte, aki befelé indult a Michaela birtokát az övétől elválasztó erdőbe. – Beszéltél már erről Lijuannal? – kérdezte, de közben azt figyelte, ahogyan a vadász összpontosítás közben összeszorította a száját. Az ajkai dúsak és csábítóak voltak, Raphael nagyon szerette

246 _____________________________________________

volna őket érezni az egész testén. De mint minden harcos nőt, Elenát is meg kellett szelídítenie előbb. – Ő csak rébuszokban beszél – szólt utálkozva Michaela. – Fogalma sincs, miért kerül el engem a káprázat. Rendes körülmények között ez a hiányosság nem okozott volna nagy aggodalmat, Michaelának számos más, ismert vagy titkos képessége volt, amelyek megkérdőjelezhetetlenné tették arkangyalként betöltött pozícióját. Abban a helyzetben azonban ez halálos hátrány volt. A káprázat képességével együtt járt ugyanis az, hogy az arkangyalon nem fogott mások káprázata. Raphael például nem tudott volna Urram számára is láthatatlan lenni, viszont a vérszomjas angyal sem tudott a káprázat mögé rejtőzni előtte. – Hívd vissza Rikert! – Miért? – Te nem láthatod Urramot, Elena azonban megérzi a szagát. Michaela szavai lekezelőek voltak. – Riker csak követi azt a nőt, semmi több. És még ha el is veszítené a fejét, van más vadász is rajta kívül. – Szünet. – ő csak egy ember. Fogalma sincs azokról a gyönyörökről, amelyeket én mutathatnék meg neked. Raphael kitárta a szárnyait, és felszállni készült. – Azt hiszem, Charisemnonnak lenne ellenvetése. Ő is a szeretőd volt valamikor. A zöld szemek követték Raphaelt, aki az angyalok számára épült erkély legszélére lépett, amelyen nem volt korlát, vagy bármi más, ami megakadályozná, hogy egy ember a halálba zuhanjon onnan. – Téged viszont még soha nem éreztelek. Pedig olyan dolgokra lennék képes, amik az öröklétet egy hosszú, erotikus álommá változtatnák számodra. – A baj csak az, hogy a te szeretőid várható élettartama igen rövid. – Leereszkedett, átrepült a tisztás felett, az erdő irányába. Riker néhány méterre állt csak Elenától, mosolya tiszta fenyegetés. Elena, aki egyáltalán nem tűnt riadtnak, egy kést forgatott az ujjai között. Abból, ahogyan megállt a vámpírral szemben, látszott, hogy 247 _____________________________________________

képzett közelharcban. Éppen nyitotta a száját, mintha mondani akart volna valamit, amikor Raphael földet ért a vámpír mögött, egyik keze annak vállán, másik a hátán. – Ez az én területem – szólt –, az úrnőd itt csak vendég. – Ennél többet nem is mondott. Csak átszakította a kezével a vámpír ruháját, húsát, izmait, és megmarkolta annak iszonyatosan verő szívét. Egy másodperccel később az a szív már Raphael markában volt, Riker pedig arccal a földön rángatózott. – Miért? Az arkangyal a lüktető szív felett felnézett a rémült vadászra, tekintete találkozott Elenáéval. – Vannak határok, amelyeket jobb, ha nem lépünk át. Elena eszeveszett erővel markolta a tőrét. – Ezért megölted? Raphael a véres kezére nézett, és arra gondolt, vajon Urram is így tépte-e ki az áldozatai szívét. – Nem halt meg. – Én... – Elena nyelt egyet, majd hátrált egy lépést, amikor az angyal közeledett felé. – Én hallottam, hogy súlyos sérülésekből is képesek felépülni, de egy kitépett szív? – Te most újra rettegsz tőlem. – Raphael ezt a tekintetet utoljára akkor látta, mikor először találkozott Elenával a tetőn. – Épp most tépted ki puszta kézzel egy vámpír szívét! – A hangjában rémület hallatszott. – Szóval, igen, félek tőled. Raphael a véres kezére pillantott. – Veled nem tennék ilyet, Elena. – Ezzel azt akarod mondani, hogy az én halálom rövid lesz és fájdalommentes? – Lehet, hogy nem öllek meg. Lehet, hogy inkább a rabszolgámmá teszlek. – Nagyon remélem, hogy ez csak egy hülye vicc volt. – Elena szavai még mindig erélyesen csengtek, de közben a vadász már eltette a tőrét. – Amúgy akár vissza is mehetünk a házba, hogy lemosd a kezedről a vért. A nyomot úgyis elvesztettem. – Innen repült tovább? 248 _____________________________________________

– Valószínűleg igen. – Elena Michaela háza felé biccentett. – Megkapod a térképet az útvonalairól? – Egy órán belül nálam lesz. – Ahogy sétáltak vissza a ház felé, Raphael fejében az járt, vajon miért foglalkozik azzal, hogy mit gondol róla egy halandó. – Most körbejárod az utcákat, hátha Urram nyomára bukkansz? – Igen – Elena határozott léptekkel haladt. – Ha annyira rá van kattanva Michaelára, amennyire mondjátok, márpedig az, hogy véres szívekkel udvarol neki, rohadtul ezt mutatja, akkor nem megy innen messzire. – Nem, tényleg nem fog. – Minden vérszülött angyal megölt egy másik angyalt, mielőtt teljesen elfajzott. Általában ez az az angyal volt, aki a legközelebb állt hozzájuk. Ez afféle gyászszertartás volt, amelyben elvágták a legutolsó köteléket is, amely korábbi életükhöz fűzte őket. Elena bólintott. – Így van esélyünk rá, hogy lecsapjunk Urramra a rejtekhelyén, amíg még lassú a rengeteg vértől, amit elfogyasztott. Már ha ez nincs másként a te fajtád esetében. – Elena az angyalra pillantott, a tekintete leszaladt Raphael véres kezére és karjára. – Amennyire tudjuk – válaszolt az angyal, és a kezei ökölbe szorultak –, a vérszülöttek... – Vérszülöttek? – meredt rá Elena. – Nevetek is van arra, amivé Urram változott? Ezek szerint ez nem egy különleges eset... – A vérszülöttek – folytatta Raphael, és tudomást sem vett Elena közbevetéséről – ugyanúgy tompák, álmosak és sérülékenyek lesznek a mértéktelen vérfogyasztástól, mint a vámpírok. Elena nem is próbálta leplezni, mennyire dühös lett, amiért az angyal nem volt hajlandó válaszolni neki. Bármit is akart azonban mondani, azt belefojtotta a megcsördülő mobiltelefonja. Előhúzta a zsebéből, és kinyitotta a készüléket. – Igen – az arckifejezése kaotikusan zavart lett. – Micsoda? – Szünet. – Én... – Raphael ekkor látott először bizonytalanságot Elena arcán. – Igen. Ott leszek. – Elena becsukta a telefont. – Le kell

249 _____________________________________________

lépnem egy kis időre. Itt leszek, mire Michaela átadja neked a térképet. – Hová mégy? – kérdezte, mert nagyon nem tetszett neki Elena arckifejezése. A lány gorombán ránézett. – Semmi közöd hozzá. Raphaelnek dühbe kellett volna ettől gurulnia. A több mint évezredes arroganciával telített része dühös is volt. Egy másik részét azonban szórakoztatta a lány szemtelensége. – Most azt adod vissza, amit tőlem kapsz? Elena az ajkába harapott és megvonta a vállát. – Az apád. A lány háta hirtelen feszes lett. – Most már a telefonbeszélgetéseket is le tudod hallgatni? – Erre még az arkangyalok sem képesek. – Ez nem volt teljesen igaz, de abban az esetben, mivel Raphael megígérte, hogy nem leskelődik Elena elméjében, így volt. – De végeztem korábban egy kis kutatómunkát. – Gratulálok! – Ha a szavakkal ölni lehetett volna, az a halhatatlan már a földön feküdt volna. Raphael lenézett a véres öklére, és az jutott eszébe, vajon Elena most szörnyetegnek tartja-e. – Úgy tűnik, Jeffrey Deveraux az egyetlen lény a földön, akivel nem tudsz mit kezdeni. – Ahogy mondtam, neked ehhez semmi közöd. – A lány olyan szorosan szorította össze a fogait, hogy azzal egész biztosan fájdalmat okozott magának. – Biztos vagy ebben? *** Raphael szavai még akkor is Elena fülében csengtek, amikor a helyes, régimódi ház bejárati lépcsőjén lépkedett felfelé. Az apja itt rendezte be a privát irodáját. Fenntartott ugyan egy másikat is, egy

250 _____________________________________________

acélból és üvegből épült toronyház tetején, de az igazán fontos dolgok mind itt történtek. Ide meghívás nélkül senki sem érkezhetett. Elena még életében nem lépte át ennek a háznak a küszöbét. Megállt a csukott bejárati ajtó előtt. A pillantása a visszafogott fémtáblára tévedt. Deveraux Vállalatcsoport. Alapítva: 1701. A Deveraux család olyan hosszú időre vissza tudta vezetni a családfáját, hogy Elena néha azt képzelte, arról is őriznek feljegyzéseket, hogyan másztak ki először az ősóceánból. Összeszorította az ajkait. Milyen kár, hogy a családfa másik ága nem volt ilyen kiterjedt! Egy árva bevándorló, aki Párizs egy árvaházában nőtt fel. Marguerite-nek nem volt említésre méltó családi története, csak a marokkói ősök halvány emléke. De ő gyönyörű volt, a bőre arany, a haja majdnem tiszta fehér. És a kezei... tehetséggel megáldott kezek, amelyekkel varázsolni tudott. Elena soha nem tudott rájönni, miért házasodtak össze a szülei. És minden bizonnyal ezt már nem is tudja meg soha: az a szülője, aki elmondhatta volna, már halott volt, a másik pedig, úgy tűnt, már elfelejtkezett arról, hogy valaha volt egy Marguerite nevű felesége. Egy asszony, aki akcentussal beszélt, és hangos kacagásával el tudta űzni a csendet. Elena elgondolkozott azon, vajon az apja gondol-e még valaha Arielre és Mirabelle-re, vagy őket is kitörölte az emlékezetéből. Ari szemei, amelyek rámeredtek sikítás közben. Bell vére a konyha járólapjain. A meztelen lábai, amelyek megcsúsztak a nedves padlón, a kemény kő, amire esett. Meleg nedvesség a tenyere alatt. Egy kéz, amely egy még lüktető szívet szorít. Elena erősen megrázta a fejét, hogy megszabaduljon a gyomorforgató emlékképektől. Amit Raphael tett... az emlékeztette rá, hogy ő nem ember, semmi emberi nem volt benne. De New York arkangyala nem is az a szörnyeteg volt, akinek régen a szemébe nézett. Felemelte a karját, és megnyomta a csengőt. Felnézett az elrejtett biztonsági kamerába. Ilyet a legtöbb ide érkező igazgató valószínűleg nem tett. Az ajtó egy másodperc múlva nyílt. Nem Jeffrey állt a 251 _____________________________________________

másik oldalán. Persze, Elena nem is várta, hogy ő legyen. Az apja túlságosan fontos ember volt ahhoz, hogy ajtót nyisson a legidősebb élő lányának. Még akkor is, ha már tíz éve nem látta őt. – Deveraux kisasszony? – Az alacsony, barna nő felületesen rámosolygott. – Kérem, jöjjön be. Elena belépett, és végignézett a sápadt bőrű, komoly, sötétkék kosztümös nőn, aki ránézésre a tökéletes igazgatói asszisztens volt. Feltűnő rajta csak a csillogó gyémántgyűrű volt, és a blézerének egyenes, mandarin szabású gallérja. Elena vett egy mély levegőt, és érezte, ahogy a szája széle a füléig szalad. A nő háta megfeszült. – Én Geraldine vagyok, Deveraux úr személyi asszisztense. – Elena. – Kezet ráztak, Elenának feltűnt a nő kezének hideg tapintása. – Azt javasolnám, írasson fel magának az orvossal egy kis vasat. Geraldine nyugodt arckifejezése csak egy pillanatra rezzent meg. – Észben fogom tartani – válaszolta. – Tegye azt. – Elena azt találgatta, vajon az apja tud-e az asszisztense szabadidős tevékenységeiről. – Az apám? – Kérem, kövessen! – Megtorpant. – Ő nem tudja. – Ez nem kérés volt, inkább egy mérges kijelentés. – Hé, az, hogy mit kezd a saját idejével, az egyedül önre tartozik. – Elena agyában felvillantak a képek, ahogy Dmitri a szőke nő nyakára hajolt, amilyen éhség csillant a szemében, amikor Elena elvágta a nyakát. – Csak azt remélem, hogy megéri. A másik nő lágyan, bensőségesen bólintott, mielőtt elindult a vadász előtt a folyosón. – Ó, nagyon is. El sem tudja képzelni, milyen jó. Elena ezt ugyan kétségbe vonta, mivel a gondolatai újra és újra visszatértek Raphaelre, ahogy erősen, önzőn, és nem is kicsit veszélyesen szorította meg a melleit. De nem tudott szabadulni attól az emléktől sem, hogy ugyanaz a kéz tépte ki egy férfi mellkasából annak szívét. Geraldine megállt egy faajtó előtt. Halkan bekopogott, majd hátralépett. 252 _____________________________________________

– Kérem, fáradjon be. Az apja már várja. – Köszönöm. – Azzal kezét a kilincsre tette.

253 _____________________________________________

Huszonnyolcadik fejezet Jeffrey Deveraux a kandalló mellett állt zsebre dugott kézzel, vékony csíkos öltönyében, amelyet, Elena biztos volt ebben, az ő nyúlánk alakjára szabtak. Marguerite csak százötven centi magas volt, Elena a termetét az apjától örökölte, aki cipő nélkül is százkilencvenkét centiméterre magasodott a föld fölé. Nem mintha Elena sokszor látta volna cipő és elegáns öltözet nélkül az apját. Halványszürke szemek fordultak Elena felé, olyan fürkészőn, akár egy sólyom vagy egy farkas tekintete. Jeffrey arcán minden vonás éles, és minden hajlat szögletes volt. Elena apja a haját szigorúan hátrafésülte, így erőteljesen látszott a homloka közepén éles V alakú vonalban előrenyúló hajhatára. A legtöbb férfi az ő korában őszült volna, Jeffrey haja azonban a szőkéből hirtelen váltott hófehérre. Ez illett is hozzá, még szigorúbbá tette a vonásait. – Elieanora. – Befejezte a szemüvegének tisztítását, és az orrára csúsztatta a szögletes lencséket, amelyek olyan hatásosan tartották őt távol mindenkitől, akár egy húszcentis üvegfal. 254 _____________________________________________

– Jeffrey. Elena apjának szája összeszűkült. – Ne gyerekeskedj! Az apád vagyok. A lány megvonta a vállát, és öntudatlanul is támadó pózba vágta magát. – Hívattál, hát itt vagyok. – A szavak dühösen buktak ki a száján. Tíz év önállóság után abban a pillanatban, hogy szembekerült az apjával, ugyanazzá a lázadó tinivé változott, aki egész életében csak egy kis szeretetet akart kicsikarni az apjából, de minden próbálkozásáért csak egy nagy fenékbe rúgás volt a hála. – Csalódott vagyok – szólalt meg határozott hangon Jeffrey. – Bíztam benne, hogy felszedtél egy kis társasági jómodort a körben, ahol mostanában forogsz. Elena összeráncolta a homlokát. – Én most is ugyanabban a körben forgok, mint eddig. Sarával, a Céh igazgatójával már többször találkoztál, Ransom pedig... – A vadász barátaid – húzta el undorodva a száját a lány apja – egyáltalán nem érdekelnek engem. – Nem is feltételeztem. – Mi a fenéért rohant az első füttyszóra az apja lábaihoz?! Csak egy mentsége volt: annyira meglepődött a meghíváson. – Akkor miért hoztad őket szóba? – Én az angyalokról beszéltem. Elena először nagyokat pislogott, aztán elcsodálkozott azon, hogy miért is csodálkozott el ezen. Az apjának a város minden fontos pontján voltak emberei, ha nem is mindenhol szigorúan legális módon. Persze Jeffrey élve megnyúzta volna, ha csak utalni merészel arra, hogy az apja üzleti ügyei nem voltak kristálytiszták és tökéletesen feddhetetlenek. – El sem tudod képzelni, mi mindent értenek ők társasági életen. – Raphael könyörtelen igazságosztása, Michaela éhes érzékisége, Urram vérontása... ezek egyike sem fért volna bele az apja angyalokról alkotott elképzeléseibe. Ő azonban csak legyintett erre, mintha ez nem is számítana. – Beszélnem kell veled az örökségedről. Elena kezei ökölbe szorultak. 255 _____________________________________________

– Úgy érted, arról a vagyonról, amit az anyám fektetett be nekem? – Jeffreytől akár éhen is halhatott volna az utcán, az apja akkor sem mozdította volna a kisujját sem. Az apja arcbőre megfeszült. – Úgy látom, nemcsak azt örökölted tőle. Elenát csak egy hajszál választotta el attól, hogy szemétnek nevezze az apját. Bármilyen ironikus volt is, az anyja hangja állította meg. Marguerite arra nevelte Elenát, hogy tisztelje az apját. Erre a lány soha nem volt képes, de az anyja kérését tiszteletben tartotta. – Hála istennek – válaszolta, és az apjára bízta, megérti-e a sértést. Jeffrey megfordult, és a szoba túlsó végében, az ablak előtt álló íróasztalhoz ment. A lépések zaját elnyelte a vastag perzsaszőnyeg. – A befektetés futamideje a huszonötödik születésnapodon járt le. – Kicsit elkéstél, nem? Az apja felemelt egy borítékot. – Az ügyvédek küldtek neked egy levelet. Elenának eszébe jutott, ahogy bontatlanul kidobta azt a borítékot. Azt hitte, csak egy újabb próbálkozás arra, hogy felvásárolják az ő üzletrészeit, amiket még az apai nagyapja hagyott rá. Ő valószínűleg tényleg szerette Elenát, jutott eszébe. – Majd’ megvesztek, hogy megtaláljanak. – Ne próbálj a saját lustaságod miatt másokat okolni! – Visszament a lányához, és a kezébe nyomta a borítékot. – A pénzt befizettem egy nevedre nyitott bankszámlára. A részletek mind itt vannak. Elena nem nézett le a papírra. – És miért ez a személyes találkozó? A halványszürke szemek összeszűkültek a szemüveglencsék mögött. – Bármilyen utálatosnak is tartom a pályát, amit választottál... – Nem én választottam – jegyezte meg hűvösen Elena. – Emlékszel? Csend lett, ez figyelmeztette Elenát, hogy soha többé ne hozza szóba azt a véres napot.

256 _____________________________________________

– Ahogy mondtam, bármilyen sajnálatosnak is tartom a foglalkozásodat, a munkád során mégiscsak találkozol befolyásos lényekkel. Elena száját keserű íz töltötte el. Ugyan, mi a francra számított? Tudta jól, hogy ő semmit nem jelent az apja számára. Mégis eljött. Ahelyett, hogy kifakadt volna, mint tinédzser korában, most összeszorította az ajkát, és várta, hogy kiderüljön, pontosan mit is akar tőle az apja. – Most abban a helyzetben vagy, hogy segíts a családodnak. – Hideg, acél tekintet. – Ez olyasmi, amivel eddig soha nem törődtél. Elena összeszorította a markában a borítékot. – Én csak egy vadász vagyok – használta fel az apja ellen a saját szavait. – Miből gondolod, hogy egy fokkal is többre becsülnek, mint amennyire te? Elena apjának arca meg sem rezzent. – Azt hallottam, hogy meglehetősen sok időt töltesz Raphaellel, és hogy az arkangyal talán nyitott lenne egy javaslatra, ha az tőled érkezik. Elena próbálta megmagyarázni magának, hogy az apja nem arra utal, amire ő gondolta, hogy utal. Belsejében minden remegni kezdett. Az apja szemébe nézett és megkérdezte: – Kurvát csinálnál a saját lányodból? A férfi arckifejezése nem változott. – Nem. De ha már maga azt csinál magából, nem látom, miért ne húzhatnék hasznot belőle. Elena érezte, hogy elsápad. Szó nélkül megfordult, kinyitotta az ajtót, és kiment a szobából. A vastag faajtó bevágódott a háta mögött. Egy másodperccel később zajt hallott odabentről: a kövön szétcsattanó kristály hangját. Megállt és elcsodálkozott azon, hogy érzelmi választ volt képes kiváltani az önuralmáról híres Jeffrey Deveraux-ból. – Deveraux kisasszony? – fordult be a folyosón futva Geraldine. – Úgy hallottam, mintha... – Nem fejezte be a mondatot.

257 _____________________________________________

– Azt javaslom, egy kis időre húzza meg magát valahol távolabb – szólt Elena, miután kizökkent a csodálkozásból, és elindult az ajtó felé. Az apja valószínűleg azon akadt ki, hogy ő ellent merészelt mondani neki, nem úgy, mint a talpnyalóinak serege. Ennek biztosan semmi köze nem volt ahhoz, hogy szemtől szembe lekurvázta a saját lányát. – Ja, és Gerry! – fordult vissza az ajtóból. – Soha ne tudja meg! Az asszisztens kapkodva bólintott. Elena még soha nem örült annyira, hogy az utca nyüzsgő, zajos forgatagába léphetett ki, mint akkor. Anélkül, hogy hátranézett volna, elindult, hogy minél távolabb kerüljön attól a férfitól, aki a spermájával hozzájárult a fogantatásához. A keze újra ökölbe szorult. Ekkor jutott eszébe a boríték. Nyugalmat erőltetett magára, hogy tisztán tudjon gondolkodni, majd feltépte a papírt. Ez az anyja hagyatéka volt, és nem hagyta, hogy Jeffrey elrontsa az örömét. Az összeg akkor nem számított nagynak Elena számára. Marguerite vagyonát, amiben az a pénz is benne volt, amit a különleges ágytakarók eladásával keresett, egyenlő arányban osztották meg két élő lánya között. Elena anyja soha nem nyúlt ehhez a pénzhez, mert nem volt rá szüksége. Jeffrey ragaszkodott hozzá, hogy havonta bőségesen ellássa költőpénzzel. Férfias nevetés, erős kezek, amelyek a levegőbe dobják őt. Elena megtántorodott, amikor ezek az emlékek megrohanták, de gyorsan ki is verte őket a fejéből. Ezek csak a vágyálmai lehettek, semmi több. Az apja mindig is zord, szigorú fegyelmező volt, aki soha nem bocsátott meg. Elenának azt azonban be kellett vallania, hogy az apja igenis szerette a párizsi feleségét. Ott volt az a sok költőpénz, azután a sok ékszer minden alkalomra, amivel elhalmozta. Azok vajon hová lettek? Beth kapta meg őket? Elena nem nagyon törődött az anyagi értékükkel, de örült volna, ha megkapott volna egyetlen emléket, valamit, ami az anyjáé volt. Így csak arra emlékezett, hogy egy nyáron, amikor hazaért a bentlakásos suliból, a házból Marguerite, Ariel és Mirabelle minden nyoma eltűnt. Még Elena takarója is, amit az anyjától kapott, és

258 _____________________________________________

tizenöt éves kora óta nagyon szeretett. Olyan volt, mintha az anyja és a testvérei csak a képzeletében léteztek volna. Valaki nekiment az utcán, és megtaszította a vállát. – Hé, hölgyem, húzzon már az utamból! – A nyúlánk, diák kinézetű srác megfordult és bemutatott neki. Elena automatikusan megfordult és viszonozta a gesztust. Közben hálás volt a srácnak, hogy kiszakította őt révült állapotából. Az órájára nézett és látta, hogy van még egy kis ideje. Úgy döntött, azonnal utánajár a dolgoknak. Elindult hát a bankfiók felé, amelyet a levél megjelölt. Szerencsére az elég közel volt. Ott elintézte a papírmunkát, és már éppen indult volna, amikor a bankigazgató megkérdezte tőle: – Szeretné most megnézni a páncélszekrényfiókjának tartalmát, Deveraux kisasszony? Elena felnézett a pufók arcra, ami valószínűleg a túl sok finom ételtől és a kevés mozgástól lett ilyen kerekded. – Páncélszekrényfiók? – Igen – bólintott, és megigazította a nyakkendőjét. – Nem kellene, hogy legyen ehhez egy kulcsom, és hogy az aláírásom ott legyen az ellenőrző kartonon? – Ezt csak azért tudta, mert egy különösen bonyolult vadászat során utána kellett néznie. – De, normális esetben igen – igazította meg másodjára is a nyakkendőjét a férfi. – Az ön esete némileg különleges. Magyarul: az apja megjátszotta a ki tudja, hány kapcsolatát, hogy elérje, amit akart, bármi is volt az. Öt perccel később Elena aláírásmintát adott és megkapta a kulcsait. – Kérem, kövessen a pincébe. Kettős biztonsági rendszert használunk, nálam van a széfkulcsa, önnél pedig a saját fiókjának a kulcsa. – A bankigazgató végigvezette a lányt, át a vastag ajtókon a pince hátsó részébe. A páncélfiókok jó néhány elektronikus ajtó mögött voltak, ami annyira nem illett a régi, történelmi épülethez. Elena.

259 _____________________________________________

A lány tudta, hogy nemcsak elképzelte azt a sötét, suttogó hangot a fejében. – Tűnj innen! A férfi, akit követett, csodálkozó pillantással nézett rá hátra a válla fölül. Elena úgy tett, mintha a körmeit takarította volna. Késel. Elena összeszorította a fogát, és azon gondolkozott, megéri-e a fejfájást, hogy kiszorítja az angyalt a fejéből. Egy kocsi vár majd rád, amikor kilépsz a bankból. Elena megtorpant, és a bankigazgató öltönyének hátuljára meredt. Érezte a férfi félelmének a szagát. – Pontosan kit is hívott fel telefonon néhány perccel ezelőtt? A pasas rámeredt. A szemei olyan riadtak voltak, mint egy félő nyuszinak. – Senkit, Deveraux kisasszony. Elena összehúzta a szemét, és hűvösen végigmérte a bankigazgatót, csak hogy kifejezze, milyen alaposan felbosszantotta őt. – Mutassa azt a dobozt – mondta végül. A férfi szemmel láthatóan meglepődött, hogy a kivégzése aznap elmaradt. Azonnal úgy is tett, ahogy Elena parancsolta neki. A lány megvárta, amíg a férfi letett elé egy hosszúkás fémdobozt, majd intett neki, hogy távozhat. Ez a pasas csak egy kis hangya volt Raphael hadseregében. Amikor egyedül maradt, a falra meredt. – Raphael! Semmi. Összeszorította az ajkát, kinyitotta a zárat, és felemelte a doboz tetejét. Azt várta, hogy... nem is tudta igazán, mit várt, de az biztos, hogy nem azt találta a fiókban. Talán ékszereket, leveleket színes szalaggal átkötve, fényképeket vagy egy kisebb szekrény kulcsát... Ehelyett a dobozban egy fekete, bőrborítású jegyzetfüzetet talált, amelynek a szélei aranyozottak voltak. Kinyújtotta érte a kezét, megérintette a füzetet, majd visszarántotta az ujjait. Erre nem volt

260 _____________________________________________

képes, aznap nem. Visszazárta a dobozt, és szólt a bankigazgatónak, hogy tegye vissza a fiókot a széfbe. – Meddig volt ez itt? – kérdezte közben. A férfi a kezében lévő iratra pillantott. – Úgy tűnik, tizenöt évvel ezelőtt nyitották meg. Elena kikapta a bankár kezéből az iratot, mielőtt az tiltakozhatott volna. Az első lap alján lévő aláírásra meredt. Jeffrey Parker Deveraux. Tizenöt évvel azelőtt. Azon a nyáron, amikor eltörölte Elena anyjának és testvéreinek az emlékét. Csakhogy ez a doboz valami másról árulkodott. A francba is! A lány visszadobta a férfinak a papírokat, és határozott léptekkel kirohant a bank fényűző légköréből egy vastag üvegajtón át, amit az őr kinyitott előtte. – Köszi. Az őr mosolya azonnal megrökönyödésre változott, amikor az végignézett az utcán. Elena követte a tekintetét, és egy gyönyörű szép férfit látott meg, akinek kék szárnyai voltak, és hanyagul egy lámpaoszlopnak támaszkodva várt. Az útnak az a fele, ahol állt, kihalt volt, de a másik oldalon a járda annyira tömve volt, mintha egész New York összes lakója úgy döntött volna, hogy arra sétál el. Elena odalépett az angyalhoz. – Illium. – Szolgálatodra. – Majd színpadiasan a háta mögött álló, lapos Ferrari felé intett. A kocsi tűzpiros volt. Természetesen. Elena felvonta a szemöldökét. – Te hogy férsz be a szárnyaiddal együtt? – Sajnos én csak nézni tudlak. – Odadobta Elenának a kocsikulcsot. Elena reflexszerűen elkapta a kulcsot, és értetlenül nézett. – Kinek a millió dolláros kocsija ez, és miért vagy te itt? – Dmitrié. És csak úgy. Ettől Elena majdnem elnevette magát. Erre nem számított. – A térkép? Az élénk, csillogó aranyszínű szemei, melyeket olyan szépen kiemelt a fekete, kékbe hajló haja, a kocsi belseje felé villantak. 261 _____________________________________________

– A kesztyűtartóban. Nem, mintha nem élvezte volna, hogy Dmitri becses kocsiját elvigye egy körre, de... – Nekem egy olyan kocsi kell, ami nem ennyire feltűnő. – Két sarokra innen északra van egy mélygarázs. Oda hajts be és cseréld le! Azzal ellépett a villanyoszloptól, és széttárta a szárnyait. – Felvágsz? – Oui, oui. – Tiszta férfias vonzerő az angyal mosolyában. – A hajad igazi? Bólintás. – És a szemeim is. Már ha erre is kíváncsi vagy – Újabb kihívó mosoly. Elena meglátta, hogy egy toll a szárnyából a járdára hullott. – Itt felkelés tör ki, ha azt nem veszed fel. Illium követte Elena tekintetét. – Elviszem és ledobom majd az égből. Valaki csodára lel ma. Elena felhorkant, de furcsa módon meghatotta ez az ötlet. Kinyitotta a kocsit, és beszállt. A túloldali járdán a fényképezőgépes mobiltelefonok ész nélkül kattogtak. – Na, repülj tovább, mert még megrohannak! – Lehet, hogy csinos vagyok, ugyanakkor elég veszélyes is. – Finoman hallatszott a beszédén a brit akcentus. – Efelől soha semmi kétségem nem volt – válaszolt a lány, majd beindította a kocsit, és elhúzott. Látta, ahogy a háta mögött Illium felszáll. Lehet, hogy veszélyes volt, de nem volt arkangyal. Mi a fenét akarhatott Raphael elérni azzal, hogy egy ilyen... És ekkor Elena rádöbbent. Raphael tudta előre. Tudta, miért hívatta Elenát Jeffrey, miért volt hajlandó most szóba állni a lányával, akit tíz évig az utca mocskánál is alantasabbnak tartott. És nemcsak tudta ezt, hanem meg is jósolta, mi lesz Elena reakciója. És az elképzelhető legjobb bosszúhoz segítette hozzá a lányt. Megmutatta, hogy Jeffrey Deveraux kitagadott lánya olyan fontos, 262 _____________________________________________

hogy angyali kísérettel jár. Ráadásul olyan kirívó angyali kísérettel, hogy Elena csodálkozott volna, ha lett volna az államban olyan, aki ne hallott volna az eseményről máris. A telefonja megállás nélkül csörgött. Elena éppen megállt egy piros lámpánál, ezért felvette. – Sara, te aztán mindig mindenről tudsz! – Te pedig, úgy hallom, egy olyan angyallal lógsz, aki minden nő nedves álmában szerepel. – Mindegyik angyal jól néz ki. – De ez nem volt elég, Elenának nem. – De a legtöbbnek nem ezüstös, kék szárnya van! – Tévé? – Mobiltelefon-képek. Az emberek nem gyakran látnak angyalt az utcán. – Halk sóhaj. – Kaptam már jelentéseket arról, hogy ez a városban van, de képet még nem láttam róla. Nagyon csinos, mondhatom. Szívesen beleharapnék abba a kemény... Elena felnevetett. – Lassabban, te! Házas vagy, emlékszel még? – Mmm... Most, hogy harapásról beszélünk, Deacon... – Túl sok infó veszély! – vágott a szavába Elena. A lámpa zöldre váltott. – Visszahívlak pár perc múlva. Éppen befordult a mélygarázs lehajtójára, amikor egy kék toll libbent a levegőből az ölébe. Elmosolyodott, de arra már nem volt ideje, hogy felnézzen. Begurult a parkoló sötétjébe, és megállította a kocsit a mozdulatlan vámpír mellett, aki Raphael házához vitte őt korábban. A férfin még a sötétben is napszemüveg volt. Elena arra gondolt, ha olyan szemei lennének, mint a vámpírnak, ő is mindig hordana. Elena kiszállt a kocsiból, kiengedte a copfját, és a füle mögé, a hajába tűzte Illium tollát. – Ha a kék madárka nem vigyáz – mormolta az orra alatt a vámpír –, megint elveszti az összes tollát. A lány újra lófarokba fogta a haját, és kivette a kesztyűtartóból a térképet. A vámpír háta mögött álló régi kocsi felé biccentett. – Kulcsok? – Odadobta a vámpírnak a Ferrari kulcsait. 263 _____________________________________________

– A gyújtásban. – Zsebre vágta a kocsikulcsot, és felegyenesedett. – Raphael azt üzeni, hogy tízpercenként várja a jelentésedet. – Mondd meg a főnöknek, hogy majd hívom, ha találtam valamit, Kígyó. A vámpír feltolta a napszemüvegét a feje tetejére, hogy Elena megláthassa a hátborzongató szemeit. – Jobban szeretem, ha Méregnek szólítanak. Elena felvonta a szemöldökét. – Most ugye csak viccelsz? – Jobb, mint egy olyan homokos név, mint az Illium! Különben is, az meg mi a fenét jelent? – Éles mosoly, kivillanó, hosszú szemfogak. Szándékos volt, gondolta Elena, szándékos villantás. Annak ellenére, hogy Méreg tökéletesen modern szóhasználattal beszélt, sokkal idősebb volt annál, minthogy ilyen buta hibát kövessen el – Az vagy? – Micsoda? – Mérgező? Újabb gonosz mosoly. A vámpír megérintette a szemfoga hegyét a nyelvével, és amikor elvette onnan, Elena látott rajta egy csepp aranyló folyadékot. – Próbáld ki, és megtudod! – Talán majd később. Miután túléltem Michaela támadásait. Hangosan és férfiasan felnevetett, úgy, hogy annak hallatán egy nő, aki a liftből lépett ki, elejtette a táskáját, és tátott szájjal nézett rájuk. Méreg, úgy tűnt, meg sem látta a nőt, meredten bámulta Elenát. Felnyúlt a napszemüvegéért, és visszatolta azt a szemeire. – Senki sem éli túl Bizánc főpapnőjének támadását. Elena bőre libabőrös lett a megszólítás ősi hangulatától. Nem válaszolt, csak kinyitotta a kocsi ajtaját, és beszállt, miután leeresztette az összes ablakot. Miközben elhajtott, látta, hogy Méreg a lift mellett álló nő felé indul.

264 _____________________________________________

Huszonkilencedik fejezet Már tíz perce vezetett, amikor eszébe jutott, hogy elfelejtette visszahívni Sarát. Lehúzódott egy szabad rakodási területre, és tárcsázott. A barátnője az első csengésre felvette. – A pletykagépezet beindult. Azt beszélik, a kék angyal felkapott, és a karjaiban veled repült el. – Az angyalok nem alacsonyodnak le addig, hogy embereket hurcolásszanak. – Kivéve, amikor nagyon gyorsan el akarják juttatni őket valahová. – Van még valami, amiről tudnom kellene? – Elveszett kislányok. Tizenöt az elmúlt héten. – A hangja most a kemény céhigazgatóé volt. – Kapd el azt a szemetet, Ellie! – El fogom. – Tizenöt? Hol a fenében lehet a maradék hét test? – Időrend? – Te ezt még nem tudod?

265 _____________________________________________

– Nem. – Szóval vagy az angyalok sem tudtak mindent, vagy szándékosan titkoltak el valamit előle. Keményebben szorította a markában a telefont. – Mondd el! – Nem sok mindent mondhatok. Egy csapat tegnapelőtt tűnt el, valószínűleg mind ugyanaznap éjjel. A második részük tegnap éjjel, esetleg kora hajnalban. – Köszi, Sara! Puszilom Zoet! – Jól vagy? – Őszinte aggodalom minden szavában. – Tudod, Ellie, hogy csak egy szavadba kerül, és kitaláljuk, hogy húzzunk onnan ki. Tudta, hogy megtennék. A Céh azért maradt fenn évszázadokon keresztül, mert a hűségen alapult. – Jól vagyok. El akarom kapni ezt a gyilkost. – Rendben. De ha nagyon macerás lesz, tudd, hogy ránk számíthatsz. – Tudom. – Elena torka elszorult. Sara is tudta ezt, mert a következő mondatával fel akarta vidítani a barátnőjét. – Tudod, milyen rémisztő néha Ashwini. Úgy egy órája hívott fel, hogy elmondja, van egy titkos raktára tele vállról indítható rakétavetőkkel. Azt mondta, erről tudnom kell. Én erre azt mondtam, hogy „Mi a szar?” – Mindenki mindig így válaszol Ashwininek – nevetett Elena. – De, tudod, azok a rohadt fegyverek jól jönnének a tudodmik ellen. Csak egy szavadba kerül, Ellie! – Köszi, Sara. Elena letette a telefont, mielőtt véletlenül túl sok mindent elárult volna. Vett egy mély levegőt, beindította a motort, és elindult az Arkangyal-torony felé. Amint az várható volt, Michaela vagy a házában, vagy ott töltötte az idejét, és néha megállt egy előkelő áruházban. Elena a főúton várakozott, hogy lefordulhasson, körbe akart kocsikázni, amikor megütötte az orrát valami. Savas szag, vérrel vegyítve.

266 _____________________________________________

Lefékezett és kiszállt. Nem törődött a kocsija mögött ordító taxissal, csak nagyon lassan és óvatosan körbefordult egyszer. Arra! Visszaugrott a kocsiba, és leparkolt egy, már az úttest szélén álló kocsisor mellé. Most, hogy szagot fogott, gyalog hatékonyabban tudta követni a nyomot. Buja, sötét, csokoládé. Kéjes, csábító. A vadász megtorpant és szaglászott. – Dmitri! – A vámpír vagy arra járt, vagy a közelben volt. Általában a többi vámpír nem zavarta meg, el tudta különíteni a szagokat egymástól. De Dmitri nyoma olyan erős volt, ráadásul Urram nyomai már régebbiek...– A francba! Elővette a telefonját, és Raphaelt hívta. – Elena. A lány vére rögtön felizzott, amint meghallotta az arkangyal hangját. Szex és jég, fájdalom és kéj. – Dmitri illata összezavarja a nyomot! – Megtaláltad Urram szagát? – Igen. El tudod innen küldeni Dmitrit? Szünet után jött a válasz: – Már távolodik is. – Köszi! – Elena letette a kagylót. Ha még egy kis ideig hallgatja, az a hang befészkeli magát a lelkébe, és nem tud tőle szabadulni. Ehelyett vett egy mély levegőt, hogy kitisztítsa a fejét, és újra kutatni kezdett. Dmitri illata lélegzetelállító tempóban húzódott vissza. A vámpír vagy nagyon gyorsan tudott futni, vagy valamilyen járművet használt. Elena ezzel nem is nagyon törődött, őt csak az izgatta, hogy elvesztette a... Nem! Ott volt! Balra fordult, és kocogni kezdett. Öt háztömbnyire ért, amikor valami arra késztette, hogy felnézzen. Az égbolt kékről fakó szürkévé vált, lógott az eső lába. De valami kéken megcsillant a fénytelen égen, majd abban a pillanatban el is tűnt. Illium! Testőrszolgálatban? Elena nem foglalkozott ezzel. Megállt. Az a környék lakókörnyezet volt, bár két társasház között ott húzódott meg szerényen egy élelmiszerüzlet is.

267 _____________________________________________

Itt már kevesebb gyalogos járt, mint az üzletekkel teli részeken, de azért még mindig sokan voltak arra. Néhányan ideges pillantásokat vetettek felé. Elena ekkor ébredt rá, hogy a kezében volt az egyik hosszú pengéjű hajítókése. – Hölgyem! – Egy remegő hang. Elena meg sem fordult. – Biztos úr, éppen vadászaton vagyok. – A vadászok engedéllyel hordhattak maguknál sokfajta fegyvert, Elena pedig azok nélkül nem is tett soha egy lépést sem. – A céhes engedélyem a bal hátsó zsebemben van. – Ááá... Elena felemelte az üres kezét. – Most lassan előveszem, jó? – Savas szagot hozott a szél. A franc! A franc! Elenának ezt a nyomot kellett volna követnie, és nem egy rendőrgyerekkel szórakoznia, aki nem tudott eleget a vadászokról ahhoz, hogy az utcán legyen. Mi a fenét tanítanak akkor nekik a rendőrakadémián, csodálkozott Elena. Egy Elena előtt álló nő felkiáltott. Valami kék suhant el az utca felett. A vadász a rendőrre pillantott és látta, hogy az felfelé, a semmibe bámul, így hát futni kezdett. Angyalsokk. Az emberek közel öt százaléka érzékeny erre. Elena úgy hallotta, már megtalálták a gyógymódot, amellyel a tüneteket kezelni tudják, sokan azonban mégsem akartak „meggyógyulni”. – Ha egy angyalt látok, a tökéletességet látom – nyilatkozta egy férfi egy dokumentumfilmben, amit Elena nemrég látott. – Mert addig a pillanatig, amíg a varázslatuk hatása alatt állok, a való élet megszűnik körülöttem, és én a menybe pillantok be. Ki akarna lemondani erről? Egy rövid, fájdalmas pillanatig Elena még irigyelte is azokat, akik angyalsokkba tudtak esni. Ő maga tizennyolc éve elvesztette a hitét abban, hogy valaki az égben vigyáz rá. Akkor azonban a tévében az interjúalanyt mutatták az angyalsokk állapotában, és Elena majdnem elhányta magát. A férfi arcán vak imádat tükröződött. Olyan elragadtatás, ami miatt az angyalokat mennyei teremtményeknek hitték az emberek. 268 _____________________________________________

Kösz, ezt nem. Tíz perccel később a szag már fájón marta Elena torkát, szőrös rétegben leülepedett a nyelvére. A vadász megállt és körülnézett. Akkor vette észre, hogy New York egy gazdag környékére vetődött, valahová a Central Park keleti oldalára. Nagyon, nagyon gazdag környékre, állapította meg a villák lenyűgöző méretei alapján. Errefelé nem voltak társasházak. Egy pillanatnyi kutatás után meg is találta a szag forrását. Úgy döntött, Raphael majd elsimítja a dolgot, ha valaki meglátná, és átmászott a kovácsoltvas kerítésen. Egy különálló vidéki ház előtt találta magát. Jobb kéz felől észrevett egy vékony ösvényt, ezen haladva a villa háta mögé került. – Egy privát lakópark. – Bámulatos. Elena nem is gondolta volna, hogy Manhattanben ilyen is van. A szögletes, buja, zöld parkot minden oldalról hasonló házak szegélyezték, európai stílusban épültek. Megérintette az egyik falat, ami legközelebb volt hozzá. Semmi jelét nem látta, hogy a kő régi lett volna. Hamisítványok, gondolta csalódottan. Valami építkezési vállalkozó felvásárolt egy hatalmas telket, óangol stílusban felhúzott rá egy épületegyüttest, és valószínűleg halálra kereste magát rajta. Az angyalokat felvetette a pénz. A szag erős volt ott, de nem friss. – Itt volt, de már elment – jegyezte meg félhangosan magának Elena. – Biztos vagy benne? Elena megugrott, felemelte a kését, és meglátta Raphaelt a háta mögött. – Hogy a francba... káprázat? Az angyal nem válaszolt. – Hol volt? – A házban, azt hiszem – válaszolt a vadász, miközben igyekezett lenyugtatni zakatoló szívét, és ellenállni a késztetésnek, hogy szíven szúrja Raphaelt, amiért így megijesztette. – Azt hittem, te nem mutatkozol nyilvánosan. – Senki sem lát meg itt. – A tekintete Elena hajára siklott. – Túlságosan lekötik őket Illium artistaszámai. 269 _____________________________________________

Elena nem törődött a sötét önzéssel, ami Raphael szemeiben látszott. – Be kell mennünk a házba! – Megkerülte az angyalt, és már indult fel a hátsó ajtó felé, amikor megérezte a karján az arkangyal szorítását. Megdermedt és készült, hogy lerázza magáról Raphaelt, ám akkor ráébredt, hogy az arkangyal csak a kék tollat akarta kivenni a hajából. – Te jó ég! – horkant fel. – Most már boldog vagy? Raphael a tenyerében szétmorzsolta a kék tollat. – Nem, Elena, nem vagyok az. – Amikor kinyitotta, a tenyeréből kék por szóródott a földre. A vadász úgy döntött, inkább nem kérdezi meg, hogy csinálta ezt az arkangyal. – Van kedved betörni ide? – Méreg azt mondja, nem érzékel szívverést odabent. Elena gyomra felkavarodott. – Ő megérzi a halált? – Igen. – Azzal az arkangyal elengedte a lány karját, és előrement. Elena szétnézett a ház két oldalán, és meglátta Mérget, aki a csukott, de valószínűleg már nem zárt kapuban állt. Úgy festett, mint egy testőr. Ilyen puccos környéken ez teljesen normálisnak tűnt. Elena örült, hogy így senki sem lepheti meg őket. Elindult az ajtó felé, Raphael után. – Várj! – szólt, amikor az arkangyal a kilincsre tette a kezét. – Lehet, hogy beindítjuk a riasztót, és magunkra vonjuk a figyelmet! – Erről már gondoskodtunk. Elenának eszébe jutott, milyen gyorsan mozogtak a vámpírok. – Méreg? Raphael bólintott. – Ő tapasztalt az efféle dolgokban. – Miért nem lepődöm meg ezen? – Elena nyelt egy nagyot, hogy leküzdje a hányingerét, amit a házból kiszüremlő szag miatt érzett. – Te jó ég! Raphael kitárta az ajtót, és a lány felé nyújtotta a kezét. 270 _____________________________________________

– Gyere, Elena! Elena a karjára nézett. – Én vadász vagyok – mondta, de azért megmarkolta az angyal karját. Némelyik szörnyűség túl erős volt ahhoz, hogy valaki egyedül nézzen szembe vele. Együtt léptek be a házba, Raphael szárnyai kényelmesen átfértek az ajtónyíláson. – Angyaloknak épült – jegyezte meg Elena. Az alsó emeleten egyetlen közfal sem volt, csak egy hatalmas, egybefüggő tér. A padlón a szőnyeg egy fehérre vörössel festett Rorschach-teszt minta volt. Kirobbanóan erős színűnek kellett volna lennie, ehelyett a behúzott függönyök sötétjében furcsa, formátlan szürkeség volt csak. Abban a nehéz szürkületben minden hang eltompult, de minden más érzés felerősödött. Pusztulás. Sav. Szex. A szagok összekeveredtek Elena szájában. Ettől felkavarodott a gyomra. – Szexelt velük. Raphael felnézett a szarufákról lógó testekre. A szeme kéken izzott. – Biztos vagy benne? – Érzem a szagát. – Követni ugyan csak a vámpírok szagnyomát tudta, de Elena orra sokkal érzékenyebb volt egy átlagemberénél, és, úgy tűnt, egy angyalénál is. – Nincs vér – jegyezte meg Raphael. Elena lenézett a szőnyeg foltjaira. – Erre akkor mit mondanál? – Elhatározta, hogy nem fog felnézni, nem akarja még jobban belevésni az agyába azokat a szörnyűségeket, amelyeket első pillantásra látott. Lógó végtagok lengedeztek a légkondicionált levegőben. Arcok merevedtek meg félelemtől eltorzult vicsorgásba. Feltépett, sápadt bőr, elkékült ajkak. Haj, amit hóhérhuroknak használt a gyilkos. Raphael megszorította a karját, így rántotta vissza a lányt a hívogató, örvénylő sötétségből.

271 _____________________________________________

– Nem szívta ki a vérüket. A sérülések brutálisak, de semmi jelét nem látom annak, hogy ivott volna belőlük. Elena már tudta, hogy orvosszakértő ide nem teszi be a lábát, hogy megvizsgálja a hullákat. Ha meg akarták találni Urramot, ha azt akarták, hogy legyen esélyük megállítani, akkor neki magának kellett megnéznie a holttesteket. Ez az ő munkája volt. – Vágd le őket! – A hangja reszelős volt. – Meg kell néznem a testeket közelebbről. Az angyal eleresztette a lány karját. – A késedet! A tenyerébe nyomta a tőrének markolatát, és figyelte, ahogy Raphael a nappali közepén lévő véres robbanáshoz megy. A szárnyait felhúzta, és kicsit kinyitotta, hogy a vége ne érjen le a véres padlóra. Aztán egyetlen erőteljes szárnycsapással felszállt. Ettől szél kerekedett a szobában. A holttestek lengeni kezdtek. Elena az ajtóhoz rohant, majd ki a kertbe és aznap másodjára megszabadult mindentől, amit evett. A gyomra még azután is fájón rándult össze, hogy már semmi nem volt benne. Amikor valaki egy locsolócső végét tartotta oda neki, Elena mohón elkapta. Kimosta a vízzel a száját, leöblítette az arcát, majd vedelni kezdte a műanyag ízű vizet, mintha az mennyei nektár lenne. – Köszi – szólalt meg végül, és eldobta a locsolócsövet. Felnézett. Méreg lassan, csúfondárosan elmosolyodott. – Nocsak, a rettenthetetlen vadász megijedt egy kis vér látványától. – Elzárta a csapot. – Minden illúzióm szertefoszlott. – Szegény drágám – válaszolt Elena, és a kezével letörölte az arcáról a vizet. A vámpír kivillantotta a fogait, amik fehéren fénylettek az egzotikus bőre sötétjében. – Jobban vagy? – Hamisság csöpögött minden egyes szavából. – Nyald ki! – A lány megfordult, és erőt vett magán, hogy visszainduljon a mészárszék felé. – Ó, szándékomban áll – mordult fel Méreg. – Minden egyes eredet. 272 _____________________________________________

Elena anélkül, hogy hátranézett volna, egy kést hajított a vámpír irányába, és nagyon elégedett volt, amikor meghallotta annak bosszús káromkodását. Méreg a rossz végén kapta el a tőrt, és megvágta a tenyerét. Ettől visszatért a vadász ereje, belépett a házba. Raphael a nappali közepén állt, éppen az utolsó testet fektette le a szőnyegre. Gyengéden fogta a nő hulláját a két karja közé, mintha ringatná. Letette a tetemet a sorba, ugyanolyan helyzetbe, mint a többit azelőtt. Elena nyelt egyet, és odalépett mellé. – Sajnálom – mondta. Nem tudta elmagyarázni neki az egész történetet, nem mondhatta el az igazat. Erről nem. Az angyal felpillantott rá. – Ne sajnáld. Nagy ajándék, ha még el tudsz borzadni valamin. Elena kíváncsi lett. – Te nem tudsz? – Kevésbé, mint szeretnék. – Ősi sötétség ült az arcára. – Olyan sok szörnyűséget látok, hogy még ennyi ártatlan áldozat látványa is alig érint meg. Elena szíve összeszorult az embertelen kijelentés hallatán. – Meséld el! – szólt, miközben letérdelt a hullák mellé. – Mesélj a szörnyűségekről, amiket láttál, hogy el tudjam felejteni ezt itt! – Nem. Már így is túl sok rémálom kering az elmédben. – A tekintetük találkozott, amikor Elena az angyalra meredt. – Menj, kövesd Urram nyomát! Az fontosabb, ez itt várhat. Elena tudta, hogy az arkangyalnak igaza van. Kiment hát a házból, és tíz percig körözött körülötte, hogy megtalálja, merre ment onnan a vérengző arkangyal. A gyomra idegesen és dühösen remegett, amikor visszatért a házba. – Repült innen. Raphael a tetemek felé biccentett. – Akkor meg kell vizsgálnunk az áldozatait, hátha abból megtudunk valamit. A vadász idegesen biccentett, és térdre ereszkedett az első holttest mellett.

273 _____________________________________________

– A lány testét egy tompa tárggyal hasították fel a nyakától a köldökéig. – A belsőségei hiányoztak. – Megtaláltad a többi részét is? – Igen. Ott hevernek egy halomban a hátad mögött, a sarokban. Keserű ízt érzett a torkában, de összeszorította a fogát, és folytatta. – Nincs rajta fognyom. Semmi jele, hogy a késen kívül bármi mással hozzáért volna. – Ahogy a második testhez lépett, rájött, hogy nem nézte meg az első lány arcát. Ez hiba volt, mert Urram a száján keresztül is kiszívhatta a vérét. Látott már holttestet, amelyet egy vámpír egyetlen csókkal véreztetett ki teljesen. A gyomra annyira összeszorult, hogy az már fájt. Megérintette a lány arcát, de visszarántotta a kezét. – Kesztyű kellene. – Mondd el, mit akarsz látni. – Raphael letérdelt a test túloldalára, a kiterjesztett szárnyai elzártak minden mást a lány szeme elől. – Ne légy hülye! – ütötte el az angyal karját Elena, amikor Raphael a lány felé nyúlt. Arra nem gondolt, hogy ő hozta le a hullát. – Lehet, hogy fertőzött valamilyen emberi vírussal, vagy Urram fertőzte meg, mint ahogyan a túlélőről is gondoltátok. Kék szemek néztek az övébe. – Elena, én halhatatlan vagyok. A halk emlékeztetés lórúgásnyi erővel vágta mellbe Elenát. Hát persze, hogy halhatatlan volt, hogyan is felejthette ezt el a lány! – A száját – nyögte ki, és elkapta a tekintetét az arcról, amely nem lehetett volna halandó arca. – Nyisd ki a száját! – Az angyal hűvös hatékonysággal tette meg. Szerencsére a lány teste már nem görcsölt, így Raphaelnek nem kellett eltörnie az állkapcsát. Bár Elena tudta, hogy az is gyerekjáték lett volna a számára. A vadász elővett egy kis zseblámpát a nadrágja egyik oldalzsebéből, és belevilágított vele az áldozat szájába. – Nincs harapásnyom. Részletesen megvizsgálták az összes testet. Mindegyiket egy késsel darabolták fel, némelyiket könyörületesebben, mint a többit. Az első áldozat még életben volt, amikor megcsonkították, az utolsó már nem. 274 _____________________________________________

– Itt sincs nyoma harapásnak – állapította meg Elena. – Persze ez nem jelenti azt, hogy ne ihatott volna a sebekből. – Vagy a belekből. – Az élvezet része az, hogy a szemfogaikkal ontják ki az áldozat vérét, amit megisznak – vetette ellen Raphael. – Akkor Urram határozottan nem ivott. Csak megkínozta őket. – Egy vérszülött nem tudott volna ellenállni a vérnek, ivott volna belőle. A történet darabjai összeálltak. – Ezt csinálta először, a raktárbeli pusztítást csak ezután végezte. A légkondicionálás frissen tartotta ezeket a testeket, de most, hogy Elena újra megnézte őket, vette észre a jeleit annak, hogy mindez egy vagy két nappal korábban történt. A megszáradt vér színét, azt, hogy a testek már nem voltak merevek, a lilás elszíneződéseket a testek alsó részein, ahová a maradék vérük folyt a gravitáció hatására. Minden vadász kapott alapvető halottkém-képzést, mivel sokszor ők találták meg először a vámpírok áldozatait. Elena megnyomta az egyik testen lévő lilás elszíneződést. Az ujja alatt a bőr nem fehéredett el, hogy utána visszaáramoljon oda a vér. A hullafoltok már nem voltak elnyomhatok. – Ezeken a lányokon csak gyakorolt. – Mégis ide vezetett téged a szagnyom.

275 _____________________________________________

Harmincadik fejezet Elena felegyenesedett, és arra az egyetlen vérfoltra meredt, ami nem illett bele a képbe. Az túl friss volt. – Igazad van. Az a szemét visszajött, hogy gyönyörködjön az alkotásában. – Őröket helyezek el a környéken. – Raphael is felállt. Az ujjai véresek voltak, a ruhája maszatos ott, ahol a holttestek hozzáértek. Erről Elenának az jutott eszébe, ahogyan utoljára látta az angyalt: véres markában egy vadul dobogó szívvel. Valahogy az akkor már nem tűnt olyan szörnyűnek a vadász számára. Urram megkínozta az áldozatait, játszott velük, mint macska az egérrel. New York arkangyaláról bárki mondhatott bármit, hogy kegyetlen volt, szigorú, és kétségtelenül halálos, de ő nem kínzott meg senkit csak az élvezet kedvéért. Még akkor sem, ha elrettentő példát akart statuálni, hogy soha senki ne merészelje elárulni még egyszer. Elena a konyha felé indult, hogy megmossa a kezét. 276 _____________________________________________

– Nem hiszem, hogy visszajönne ide – szólt. – Visszatért ide a raktárbeli pusztítás után. Talán azért, hogy gyönyörködjön az áldozataiban, talán pihenni. De ezt nézd! – A lábával az egyik asztal alatt fekvő tálra mutatott. – Ezt valószínűleg azután dobta el, hogy rájött: a vér, amit magával hozott, nem volt jó neki. – Ez volt itt a játszótere, de rájött, hogy jobban szereti az élő játékokat. – Igen, most már friss húsra vágyik. – Bármilyen hűvösen hangzott is ez, Elena meg akarta tartani ezen a szinten. Nem engedhette meg magának, hogy átérezze... Raphael bólintott. – Mit gondolsz, ma este újra enni fog? – Még ha folyamatosan vérre szomjazik is – ami olyan szörnyű elképzelés volt, amibe Elena nem is akart belegondolni –, ez elég valószínűtlennek tűnik azután, hogy úgy telezabálta magát a raktárban. Ekkor kezdett szakadni az eső. Olyan robajjal zúdult a víz a földre, mintha egy hatalmas égi csapot nyitott volna meg valaki. – A francba! – Elena az ajtóhoz rohant. – A franc! A franc! A franc! Raphael csak nézte a lány dührohamát, majd amikor annak vége lett, halkan megszólalt. – Azt mondtad, Urram innen repülve távozott. – A szagnyomok most mind megsemmisültek! Az olyanok, amik ide is elvezettek. Az eső kitörölte Urram nyomát az egész városból! – Halkan sikított egyet. – Csak az eső tudja ennyire megrongálni a nyomokat. Azok a menekülő vámpírok, akiknek van fogalmuk arról, mit csinálnak, egyenesen a legcsapadékosabb helyekre indulnak – Elena meg akarta fojtani az esőisteneket, de beérte azzal is, hogy belerúgjon a konyhapult oldalába. – Aú, ez fájt! Raphael az ajtó felé biccentett. – Gondoskodj erről itt! Elenának nem kellett megfordulnia ahhoz, hogy tudja, Dmitri érkezett meg. A vámpír illata úgy köréje csavarodott, mint egy télikabát. 277 _____________________________________________

– Hagyd ezt abba, vámpír, vagy esküszöm, hogy a saját lábaddal szúrlak szíven! – Nem teszek veled semmit, Elena. Elena felnézett rá, látta az arcán lecsorgó vizet, és tudta, hogy a vámpír akkor valóban nem szórakozott vele. – Még inkább a francba! Tiszta idegroncs vagyok! Túl sok adrenalin. Nemsokára ki fogok akadni. – Az érzékei mindig sokkal élesebbek lettek, mielőtt összeroppant. – A legjobb lesz, ha most néhány órára lefekszem aludni. – Előző éjjel csak egy-két órát aludt, olyan kényelmetlen volt az a rohadt szék. – Most úgysem találok semmit, amíg Urram újra meg nem jelenik. Amíg újra nem gyilkol. – Figyelteted Michaelát? – fordult a vadász az arkangyalhoz. – Valószínűleg ő a legjobb esélyünk, hogy elkapjuk Urramot. – Michaela egy arkangyal – emlékeztette Elenát Raphael. – Ha én kiegészíteném a védelmét az én erőimmel, azzal azt fejezném ki, hogy gyengének tartom. – Visszautasítja a segítséged? – csóválta meg a fejét Elena. – Akkor nagyon remélem, hogy neki jó emberei vannak, neked pedig jó kémeid. – Azzal dühöngve, amiért az arkangyalok ilyen arrogánsak, amiért esett az eső, és úgy általában az egész univerzumra mérgesen elindult, és vissza sem nézett. A kapuban találkozott Méreggel. Szegény pára alaposan el volt ázva. – Kellene egy kocsi. Legnagyobb meglepetésére a vámpír a tenyerébe ejtett egy kulcsot, és az út túloldalán parkoló kocsira mutatott. Az volt az, amelyiket Elena a parkoló autók mellett tett le a városban. – Köszi! – Szívesen. Elena úgy döntött, hiába akart vele a vámpír játszani, ő nem lő vissza rá. Kilépett a kapun, és a kocsi felé indult. Menj a házamba, Elena, ott találkozunk! A lány kinyitotta a kocsi ajtaját, beült, a tenyerével letörölte a vizet az arcáról. A nyelvén érezte az eső frissességét. De nem, ez nem az eső íze volt, hanem Raphaelé. Az arkangyal válaszra várt. 278 _____________________________________________

– Tudod mit, arkangyal? Azt hiszem, ideje, hogy elfogadjam az ajánlatodat. Melyikre gondolsz pontosan? – Arra, hogy addig szeretkezel velem, míg minden mást el nem felejtek. – Felejteni akart, Megszabadulni a vér, a halál, az ártatlan kinézetű ház falaira fröccsent zsigeri gonoszság képétől. Egy úriember nem használná ki az érzelmi állapotodat, amelyben most vagy. – Még szerencse, hogy te nem vagy ember. Igen. Elena combjai összerándultak attól az erotikus töltettől, amely abban az egyetlen szóban feszült. A kulcsot a gyújtásba dugta, beindította a kocsit, és kikanyarodott az útra. Az eső, a tenger illata elhalványult az elméjében. Raphael távozott. A nyelvén azonban ott maradt az illata, mintha az Raphael valamilyen egzotikus feromont választatott volna ki vele, amitől Elena nem vámpírok, hanem angyalok illatát érezte. Nem mintha ez sokat segített volna. A lógó testek árnyéka a falon... Nem, árnyékok nem voltak. Most nem... Elena szorosan markolta a kormányt, amikor megállt egy piros lámpánál, az ömlő eső és a feltörő emlékek a szeme előtt elmosták a világ képét. – Fojtsd el! – parancsolt rá a testére a lány. – Ne emlékezz! De már túl késő volt. Az elméje falára rémisztő árnyék vetült és meglengett az ablakon befújó, szélben. Az anyja mindig is szerette a friss levegőt. Valaki dudált a háta mögött, Elena ekkor vette észre, hogy a lámpa már zöldre váltott. Magában köszönetet mondott a másik sofőrnek, amiért kiragadta őt a révületéből. Teljes figyelmét a vezetésre összpontosította. Az eső miatt ez nagyon nehéz lett volna, ám az utcák teljesen kihaltak voltak. Mintha az égen gyülekező sötétség az összes embert a földbe rántotta volna, a halálba. És abban a pillanatban újra a nagy ház előszobájában találta magát. A nagy házéban, amelyet Jeffrey vett, miután... Azután. 279 _____________________________________________

Egy ilyen nagy ház egy négytagú családnak! Elena feje felett egy galéria volt, csodás fehér korláttal. Erős korláttal, ami nem fából, hanem acélból készült. Tökéletes ház volt ez egy olyan férfi számára, aki a város következő polgármestere akart lenni. – Anya, hazaértem! Csend. Olyan nagy volt a csend! Elena torkában rémület, szemeiben fájdalom, szájában vér íze. Megharapta a nyelvét. Félelmében. Rettegésében. De nem, ott nem érezte vámpír szagát. – Anya? – Remegő hang. Végignézett a hatalmas előszobán, és azon gondolkodott, vajon miért hagyta az anyja az előtér közepén egy magas sarkú cipőjét. Lehet, hogy csak ott felejtette. Marguerite más volt, szép, vad, művész. Néha nem tudta, milyen nap van aznap, vagy össze nem illő cipőt húzott. De ez nem számított. A cipő megtévesztette Elenát. Amiatt lépett beljebb. Ekkor egy csattanás hallatszott, és az emlék szétfoszlott a valóság ijesztő zajától. Elena vészfékezett, mert tudta, hogy valami éppen akkor pattant meg a szélvédőjén. – Jézusom! Kioldotta az övét, kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. Lehet, hogy elütött valakit, villant át az agyán a gondolat. A szél tépte a haját, az esőcseppek erősen zuhogtak le rá. A vihar a semmiből jött, csak egy pici pötty volt a természet radarján. Küzdve a szél erejével Elena a kocsi elejéhez ment. Nagyon is tudatában volt annak, hogy azon az útszakaszon rajta kívül egy lélek sem volt. Lehet, hogy az emberek úgy döntöttek, megvárják, amíg eláll az eső. A lány kipislogta a vizet a szeméből, és arra gondolt, sokáig várhatnak még. Az üvegen, az egyik még mindig dolgozó ablaktörlő alá szorulva egy falevél volt. Néhány méterre a kocsi előtt az úton egy vastag faág hevert. Elena megkönnyebbült, de a biztonság kedvéért körbenézte a kocsit, alá is belesett. Semmi. Csak egy ág esett a kocsira, amit a szél letört egy fáról. Beszállt a kocsiba az eső elől. Bekapcsolta a fűtést, mert teljesen átfázott. Igazából belülről kifelé járta át a hideg. 280 _____________________________________________

Tenyerével megdörzsölte az arcát, és a Raphael házáig hátralevő utat úgy tette meg, hogy minden idegszálával csak arra koncentrált, ami akkor ott volt körülötte. A szellemek tovább suttogtak a fülébe, de ő nem hallgatott rájuk. Ha nem vett róluk tudomást, nem is tudták őt elérni, nem rángathatták vissza a múltba, abba a rémálomba. Éppen befordult az arkangyal háza elé, amikor megszólalt a telefonja. A zsebében volt, és csurom víz lett, de úgy tűnt, működött. Elena leállította a motort, és felcsapta a telefont. Ismerte a számot. – Ransom? – Ki más? – A háttérben jazz, az énekes mély és füstös hangja. – Sok mindent hallottam mostanában, Elena. – Nem mondhatok... – kezdte Elena, de a másik vadász a szavába vágott. – Nem. Olyasmiket, amiket jó, ha te is tudsz. – Folytasd! – Ransomnak olyan forrásai is voltak, amilyenek a többi vadásznak nem. Ő az utcán nőtt fel, és míg az utcán élők általában nem bíztak meg többé azokban, akik feltörtek közülük, ő nem vesztette el a hitelét náluk. Az utca hierarchiájában a vadászoknak még a bandatagoknál is magasabban volt a helyük. – Az elmúlt napokban nagyon nagy volt a vámpír- és angyalaktivitás az utcán. Mindenütt ott vannak. – Oké. – Ez nem volt újdonság Elena számára. Raphael kiküldte az embereit, hogy Urramot, vagy annak újabb áldozatait keressék. – Azt suttogják, hogy lányok tűntek el. – Aham. – Figyelmeztessem a prostikat? – Feszült volt a hangja. Elena tudta, hogy néhány utcalány és előkelő call-girl jó barátja volt Ransomnak. – Hadd gondolkozzam! – Végiggondolt mindent, amit eddig tudott az áldozatokról. – Azt hiszem, most az egyszer ők biztonságban vannak. – Tuti? – Igen. Az áldozatok mind... ártatlannak látszottak. – Szüzek?

281 _____________________________________________

Elena ráébredt, hogy ezt nem nézte meg. Nagy hiba volt, amit minél gyorsabban helyre kellett hoznia. – Igen, asszem. Azért nem ártana, ha szólnál a barátaidnak, hogy figyeljenek oda egymásra. – Köszi! – Ransom felsóhajtott. – De nem ezért hívtalak. Azt beszélik, vérdíjat tűztek ki a fejedre. Elena megrökönyödött. – Mi van? – Igen, és ez még nem is minden. – Elena a telefonon keresztül is hallotta a dühöt a férfi hangjában. – Úgy tűnik, egy arkangyal akar téged holtan látni. Mi a szart csináltál, hogy így felhúztad a pasast? Elena homlokán összefutottak a ráncok. – Nem pasas. Csaj. – Ja! Akkor emiatt nem is aggódom. – Szarkasztikus megjegyzés volt. – Amúgy a pletykák szerint ezüsttálcán akarja megkapni a fejedet, szó szerint... – Jézusom! Köszi a részleteket! – ...de a vadászatot még nem hagyták jóvá. Még nem mennek utánad. Michaela, az a ringyó csak ki akarta akasztani Elenát. – Kösz, hogy figyelmeztettél! – Szóval, mit csinálsz most? Eltűnsz onnan, vagy megölsz egy arkangyalt? – Jólesik, hogy ennyire bízol bennem. – Ugyan, dehogy! Csak tudom, hogy benne vagyok a végrendeletedben. – Most szükségük van rám, túl értékes vagyok nekik ahhoz, hogy megöljenek. – És azután, hogy elvégezted a melót? Kívülről kinyitotta valaki a kocsiajtót. Elena szeme elől szárnyak zárták el a kilátást. – Akkor majd újra sorba veszem a lehetőségeimet. Később beszélünk!

282 _____________________________________________

Becsukta a telefonját, és felnézett azokba a szemekbe, amelyek olyan kékek voltak, hogy olyanoknak nem is lett volna szabad létezniük. – Michaela tényleg el akar tenni láb alól. Raphael arca meg sem rebbent. – Nem engedem, hogy bárki is kárt tegyen a játékszereimben. Elenának ezen fel kellett volna dühödnie, ehelyett csak elmosolyodott. – Hú, teljesen elérzékenyültem. – Kivel beszéltél? – Ki akarsz sajátítani, mi? Az angyal egy kezével megfogta Elena állát. Az ujjai vizesek voltak, a szorítása ellentmondást nem tűrő. – Nem is osztozom a játékszereimen senkivel. – Vigyázz! – mormolta Elena, miközben megfordult az ülésben, amíg a lába le nem ért az ázott talajra. – Lehet, hogy ezen felidegesítem magam. Kérdezni akarok valamit. Csend. – Szüzek voltak? – Honnan tudtad? – A gonoszság kiszámítható. – Ez nem volt igaz. A gonoszság ugyanis néha álnok tolvajként besurran és ellopja azt, ami a legdrágább a számodra. És nem hagy mást hátra, csak az árnyékot a falon. Egy vékony árnyat, ami majdnem lágyan lengedezett. Mintha hintázott volna. Raphael végigsimította a lány ajkát a hüvelykujjával. – Ismét rémálmokat látok a szemedben. – Én pedig szexet a tiédben. Az angyal felegyenesedett, magával húzta Elenát is, majd hátával az ajtónyílásnak szorította. A szárnyait széttárta. Azok csillogtak az esőben. Volt az ajkai érzéki vonalában valami nyers, valami vadság, amikor Raphael elmosolyodott. Elena előrehajolt és átkarolta az angyal nyakát. Élvezte, hogy érezhette Raphael nyers erejét. Arra készült, hogy minden szabályát 283 _____________________________________________

felrúgja. Sőt, nem is csak egy vámpírral fekszik le, de rögtön a csúcsra tör, és ezzel egyenesen a pokolra száguld. – Szóval, hogy csinálják az arkangyalok? Egy szélroham elsodorta a szavait, de Raphael meghallotta őket. Az ajkaival végigsimított a lány száján. – Még nem egyeztem bele. Elena nagyokat pislogott. Aztán morcosan nézett az angyalra, amikor az elhajolt tőle. – Mi az, most meg játszod az elérhetetlent? Raphael megfordult. – Gyere, Elena! Egészségesen van rád szükségem. Elena magában átkozta az arkangyalt. Becsapta a kocsi ajtaját, bár a belseje már így is elázott, és elindult a ház felé. Mellette csendben lépkedett Raphael. Csendben, de korántsem nyugodtan. Úgy volt csendben, ahogyan egy jaguár. Halálos veszély, pillanatnyilag féken tartva. A lány még akkor is morcos volt, amikor az ajtóhoz értek. A lakáj már ott várt rájuk. – Előkészítettem a fürdőt, uram! – Elenára pillantott, és kíváncsiság villant a szemében. – Hölgyem! Raphael egyetlen pillantással elküldte a szolgát, aki azon nyomban beleolvadt a faintarziába. – A fürdő egy emelettel feljebb van – szólt az angyal. Elena elindult a lépcsőn, de inkább botladozott felfelé, mint lépkedett. Az angyal addig hergelte, amíg már lázban égett érte, most pedig, amikor tényleg szüksége lett volna a megkönnyebbülésre, csak játszott vele. Tényleg a játékszerének tekint, gondolta a lány. Hát jó, ha Raphael így akarta, akkor a munkára összpontosított. – Meg tudtátok állapítani, hogy tényleg szexelt-e az áldozataival? – Igen, de csak a villában. A raktárbeli áldozatok ilyen szempontból érintetlenek voltak. Ezért gondoljuk, hogy az elsők is szüzek lehettek. – Raphael Elena háta mögött ment, elég közel ahhoz, hogy a lány a tarkóján érezze a lélegzetét, amikor a lépcső tetejére ért. – A harmadik ajtó a folyosón, a bal oldaladon. – Nagyon figyelmes – jegyezte meg szarkasztikusan Elena, amikor meglátta, hogy a folyosó jobb oldalán a mellvéd mögött 284 _____________________________________________

semmi sem volt, csak a levegő. Mintha az egész ház közepe egy nagy, nyílt terület lett volna. – Jelent ez valamit? A nemi érintkezés – kérdezte Raphael. – Lehet. De az áldozatokon a halálos sebeken kívül semmi nyom nem volt. Szóval lehet, hogy ez a része még közös megegyezés alapján történt. – Az arkangyalok karizmatikusak voltak, szexik, hihetetlenül vonzók. Lehet, hogy Urram szörnyeteggé változott, de a felszínen még éppen olyan szép lehetett, mint Raphael. De nem, helyesbített rögtön Elena. Raphael külön kategória volt. – Vagy a haláluk után. Elena túl fáradt volt ahhoz, hogy ettől felforduljon a gyomra. – Lehet. – A harmadik ajtóhoz ért, kezét a kilincsre tette. – Egy ideig elfojthatta a vérszomját azzal, hogy kiélte a szexuális vágyait. De ezután már csak a vér fogja kielégíteni. – A keze összeszorult. – Még több nő fog meghalni, csak mert elvesztettem a szagát. – De kevesebb, mintha meg sem születtél volna – jelentette ki tényszerűen Raphael. – Én már sok évszázada élek, Elena. Tudom, hogy két-háromszáz áldozat csekély ár azért, hogy megállítsunk egy vérszülöttet. Két- vagy háromszáz?! – Nem engedem, hogy addig jusson. – Elena kinyitotta az ajtót, és egy álomba lépett be. A lélegzete is elállt, csak bámulni tudott az ajtóból. Bal felől tűz lobogott egy fekete kőből faragott kandallóban, amely anyagát ezüst erek szőtték át. A tűzhely előtt egy nagy, fehér szőnyeg, ami olyan puhának és bolyhosnak tűnt, hogy Elena azonnal meg akart rajta hempergőzni, meztelenül. Ennyit a sértődöttségéről. A szoba túloldalán egy ajtó nyílt a fürdőszobába. Az ajtónyíláson át Elena látta a fehér porcelán berendezést, és egy pultot, ami ugyanabból a fekete kőből készült, mint a kandalló. Ott várta őt a forró fürdő, amire az átfagyott csontjainak nagyon nagy szüksége volt. De ő csak állt az ajtóban, és nem mozdult. A kandalló és a csábító fürdő között ugyanis ott állt az ágy. Ilyen nagy ágyat Elena még életében nem látott. Tíz ember kényelmesen elfért volna benne anélkül, hogy egymáshoz értek volna. Az ágy 285 _____________________________________________

magasan a föld fölé emelkedett, de nem volt sem fej-, sem lábtámlája. Csak a hatalmas méretű matrac, rajta éjkék ágynemű olyan finom anyagból, amelyek biztosan egzotikus kényeztetésként simítottak végig az emberen. A párnák az ajtóval átellenes oldalon voltak, de akár az ágy másik végében is lehettek volna. – Miért... – Elena köhögött, hogy megtisztítsa a torkát. – Miért ilyen nagy? Raphael kezeit a lány csípőjére tette, és betolta őt a szobába. – Szárnyak, Elena. Suhanó hang, amikor Raphael teljes szélességében kitárta a szárnyait, majd az ajtó zárjának kattanása. Elena egyedül maradt egy szobában New York arkangyalával. Egy ágy előtt, ami elég nagy volt Raphael szárnyai számára.

286 _____________________________________________

Harmincegyedik fejezet Elena teste ezt a pillanatot választotta arra, hogy remegni kezdjen. Raphael felnevetett, erősen, férfiasan, magabiztosan, mint aki tudja, hogy megszerzett egy nőt. – Fürödj csak le. Addig én gondolkozom. – Azt hittem, kelletni akarod magad még egy ideig. Az angyal egy ujjával végigsimított a lány nyakán. Elena újra megremegett, de most már más okból, mint az előbb. – Csak le akarom fektetni az alapszabályokat, mielőtt megtennénk ezt. Elena erőt vett magán, és elindult a fürdőszoba felé. – Tudom a szabályokat. Ne várj semmit a lepedőakrobatikán kívül, ne nézz utána rám nagy bociszemekkel, blablabla. – A szavak könnyedén buktak ki belőle, ugyanakkor össze is szorult a szíve, amikor kimondta őket. Nem, szólt rá magára rémülten. Elena P. Deveraux soha nem lenne olyan hülye, hogy egy arkangyalnak adja a

287 _____________________________________________

szívét. – Ez arról szól, hogy... Te jó ég! – Visszalépett a szobába. – Ez nagyobb, mint a háló! Nem teljesen, de majdnem. A „fürdőkád” akkora volt, mint egy kisebb úszómedence. Hívogatóan szállt fel a vízből a gőz. Jobb oldalon egy tusoló volt, de nem voltak falai, csak az aranyfoltos csempe jelezte, hogy hol kezdődik, és meddig tart. Ekkor eszébe jutott Elenának. – Tudom, a szárnyak – suttogta. – Kell hely, hogy elférjenek azok a csodálatos szárnyak. – Nagyon örülök, hogy értékeled őket. Elena hátranézett, amikor meghallotta, hogy valami nedves esett le a hűvös, fehér padlócsempére. Raphael inge az angyal mellett hevert, a földön, és Elenának majdnem csorogni kezdett a nyála a látványtól. Hagyd ezt abba, figyelmeztette saját magát, de nehéz lett volna nem bámulnia a legszebb férfitestet, amit életében látott. – Mit csinálsz? – A hangja rekedtes volt. Az angyal felvonta a szemöldökét. – Megfürdök. – És mi lesz a szabályokkal? – Elena azon kapta magát, hogy a pólójának alsó részét markolja és készen áll arra, hogy levesse a ruháját. Az angyal lerúgta a csizmáit, és nézte, ahogy Elena lehúzza magáról a pólóját, amely alatt meglátta a sportmelltartót a lányon. – Azokat megbeszélhetjük fürdés közben. – Raphael hangjában szex ígérete hallatszott. Elena lenézett és meglátta, miért: az eső teljesen átáztatta a ruháit, és a fekete melltartó most olyan szorosan tapadt a testére, hogy szépen kirajzolta a mellbimbóinak formáját is. – Részemről rendben. – Mivel nem volt képes az angyalt nézni és gondolkodni egyszerre, hátat fordított neki. Levette a csizmáit és a zokniját, majd lehámozta magáról a melltartót. Az ujjai a zsebes nadrágjának korcán voltak, amikor megérezte a hátán az angyal testének forróságát. Egy pillanattal később Raphael a hajgumiját húzta le a copfjáról. Meglepő módon nagyon gyengéden, egy kicsit sem fájt Elenának. Vizes hajtincsei a vadász hátára hullottak. 288 _____________________________________________

Ajkak a nyakán. Forrón, bűnösen. Elena újra megborzongott, egész teste libabőrös lett. – Ne csalj! Nagy, meleg kezek simítottak végig a nedves testén, és megálltak a mellein. Elena összerándult az angyal hirtelen mozdulatától. – Elég. Fázom. – Bár az angyal nagyon is hatékonyan melegítette őt belülről. Még több csók, végig a nyakán. Elena az angyal kezeire tette az övéit, és félrebillentette a fejét, hogy Raphael jobban hozzáférjen a nyakához. Az angyal a nyelvével követett egy vízcseppet, ami Elena nedves hajából indult, végig a tarkóján és az egyik vállán. Csak ezután egyenesedett fel. A hüvelykujját Elena nadrágjába csúsztatta. – Ah-ah! – húzódott el tőle a vadász. – Először a szabályokat! – Igen, a szabályok nagyon fontosak. Elena azt várta, hogy az angyal majd elé kerül. Amikor Raphael nem mozdult, elmosolyodott. Úgy döntött, ha már egyszer veszélyesen él, akár teljesen bele is vetheti magát. Kigombolta a nadrágját, és a bugyijával együtt, egyetlen mozdulattal letolta. Majd kilépett a ruhákból, elrúgta őket oldalra, és a válla felett hátranézett. Az arkangyal szemében hűvös, kék villámok cikáztak. Élőek voltak, és látszott bennük a halhatatlanság. Elenának a lélegzete is elállt, de összeszedte magát, mert tudta, hogy ha egy ilyen férfival kezd, állnia kell a sarat. Pajkos mosolyt dobott hát felé, és felsétált a medence oldalába épített lépcsőkön, be a vízbe. – Óóó... – Folyékony forróság. Tiszta mennyország! Lebukott, és amikor újra felbukkant a víz színén, vizes haját hátrasimította az arcából. Az angyal ott állt, ahol Elena utoljára látta, és csak nézett azokkal a lehetetlen szemeivel. Ez alkalommal azonban Elena nem dermedt meg. Akkor nem, amikor kedvére gyönyörködhetett az angyal meztelen testében. Raphael alakja olyan volt, mint egy álom: a mellkasán csodálatosan faragott izmok, egy olyan férfi felépítése, aki a saját testsúlyánál még többet hordozva is képes volt repülni.

289 _____________________________________________

Elena végiglegeltette a szemét Raphael mellkasát, az egész felsőtestét, majd lejjebb siklott. A lélegzete is elállt. Gyorsan felemelte a tekintetét. – Gyere ide! Az arkangyal felhúzta a szemöldökét, de Elena legnagyobb meglepetésére engedelmeskedett az utasításnak. A vadász csak bámulta az angyal izmos combjait, amikor az angyal a medencébe lépkedett. Arra gondolt, milyen lenne ezt a hatalmas erőt a teste köré csavarodva érezni, miközben az angyal elmerülne őbenne. A gyomra összeszorult. Még soha nem vágyott így férfira. Még soha nem volt ennyire tudatában a saját nőiességének. Raphael úgy összeroppanthatta volna őt, akár egy száraz ágat. Ez pedig egy született vadász számára nem veszély volt, hanem a legsötétebb csábítás. A kezei ökölbe szorultak a víz alatt, amikor eszébe jutott, hogyan kényszerítette az angyal, hogy megmarkolja a tőre pengéjét. Nem felejtette ezt el, és nem voltak romantikus álmai arról, hogy Raphael majd megváltozik, hogy emberibb lesz. Nem, New York arkangyala állt vele szemben, és neki fel kellett rá készülnie, hogy ezt a férfit fogadja az ágyába. A víz hullámzani kezdett Elena mellei körül, amikor az angyal elhelyezkedett a medence vele átellenben lévő felében, háta mögé húzott szárnyakkal. A haja göndörödni kezdett. – Miért vársz? – kérdezte Elena, mert látta a férfi gerjedelmének nyilvánvaló jelét. – Ha olyan hosszú ideig éltél volna, mint én – válaszolt Raphael félig behunyt szemekkel, amelyeket azért le nem vett a lányról –, megtanultad volna értékelni az új érzéseket. Ezek nagyon ritkák egy halhatatlan életében. Elena azon kapta magát, hogy közeledik az angyalhoz. Raphael átkarolta a derekát, és közelebb húzta magához a lányt, amíg az lovaglóülésben, két lábával átfonva az angyal derekát az ölébe nem ült. Raphael egy víz alatti padkán támasztotta meg magát. Erősen magához szorította Elenát. 290 _____________________________________________

A lánynak elakadt egy pillanatra a lélegzete. – A szex nem új neked! Forró testét az angyal csodálatos keménységéhez szorította. Az, hogy jó volt, semmit nem mond el arról, mit érzett Elena. Hogy milyen érzés volt az angyal tapintása. – Nem. De te az vagy. – Még sosem csináltad vadásszal? – vigyorodott el Elena, és Raphael alsó ajkát kezdte harapdálni. Az angyal azonban nem mosolygott. – Még soha nem csináltam Elenával. – A szavak keményen hangzottak, a tekintete olyan átható volt, Elena úgy érezte, az angyal teljesen kisajátította önmagának A vadász az angyal nyaka köré szőtte a karjait, és hátrahajolt, hogy a szemébe nézhessen. – Én pedig még soha nem csináltam Raphaellel. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha valami megváltozott volna. A levegőben vagy a lelkében. Amikor Raphael a kezeivel beborította a lány hátának alsó felét, az érzés szertefoszlott. Nem volt ez semmi, gondolta Elena, csak a túlfűtött képzeletem játszott velem. Fáradt volt, frusztrált, és olyan nagyon vágyott arra a halhatatlanra, aki a testi vágy ellenére nem titkolta el, hogy később talán meg is öli őt. – A szabályok – szólt Raphael, és állta a lány tekintetét. Elena közelebb húzódott hozzá, és forró ágyékát továbbra is az angyal meredő férfiasságán ringatta. Akkor arra a kielégülésre vágyott, amelyet Raphaeltől kaphatott meg. Ha abba a kéjbe egy kis érzéki fájdalom is vegyült, hát legyen. – Igen? Az arkangyal megállította Elena mozdulatait azokkal az erős kezeivel. – Amíg ennek nincs vége, én leszek az egyetlen szeretőd. A lány minden izma összerándult, amikor meghallotta, milyen abszolút uralmat kíván felette az angyal. – Amíg minek nincs vége? – Ennek a vágynak. 291 _____________________________________________

A gond ezzel csak az volt, hogy Elena úgy érezte, az a vágy soha nem fog csendesülni benne, hogy még akkor is New York arkangyala után fog epekedni, amikor a sírba száll. – Rendben, ha te is elfogadod az én feltételemet. Raphaelnek ez nem tetszett. Az arcvonásai megkeményedtek. – Mondd! – Addig neked sem lesz vámpír, angyal vagy ember kedvesed. – A férfi vállába mélyesztette a körmeit. – Nem osztozom rajtad senkivel. – Lehet, hogy játékszer volt az angyal számára, de ennek a játéknak karmai is voltak. Raphael arca megszelídült, a kobaltkék szemekben halványan csillant az elégedettség. – Rendben. Elena ennél nagyobb ellenállásra számított. – Komolyan mondom. Egyetlen szerető sem. Különben megtalálom, levágom a kezét, amelyikkel hozzád ért és a testét ledobom valahová, ahol soha senki sem talál rá. Úgy tűnt, az angyalt szórakoztatja ez a kegyetlen fenyegetés. – És velem? Velem mit teszel? Még egyszer meglősz? – Nincs amiatt bűntudatom – válaszolt Elena. Pedig volt, ha csak egy icipici is. – Fáj még? Az angyal felnevetett. Szívből, lelkesen, ami Elena számára felért egy simogatással. – Ah, Elena, te tele vagy ellentmondásokkal! Nem, már nem fáj. Meggyógyult. A vadász kemény akart lenni, de az angyal mosolya különös hatással volt rá, belülről olvasztott fel benne mindent. – Szóval, mitől indul be egy arkangyal? – Egy meztelen vadász már ígéretes kezdet. – Közel húzta magához Elenát, szorosan a farkához, és keményen tartotta, amikor a lány előre-hátra kezdett lüktetni. – A szárnyaim – mondta, és megcsókolta Elena nyakát. Megtalálta azt a kis érzékeny pontot, kicsivel a kulcscsontja felett. Ettől Elena ellágyult, viszonozni akarta a tapintást.

292 _____________________________________________

– A szárnyak? – kérdezte, miközben az angyal inas nyakát kóstolgatta. Epekedő forróság töltötte el az egész testét. Tudta, hogy eredetileg egy gyors, kemény dugásra vágyott, ami eléggé összekavarja az agyát és elmulasztja az adrenalinrohamot, de most, Raphael karjaiban már sokkal jobban tetszett neki, hogy lassan és érzékien merüljön el a feledés tavába. Amikor az arkangyal nem válaszolt, Elena úgy döntött, maga fedezi fel Raphael testét. Erősen végigsimított az egyik szárnya felső peremén. Az angyal teste megfeszült, várakozón, úgy, hogy Elena tudta, valamit vagy nagyon jól vagy nagyon rosszul csinált. Mivel a férfi teste még mindig forrón lüktetett a keze alatt, a nagyon jó mellett döntött és megismételte a mozdulatot. Ezúttal az angyal beleremegett. – A szárnyaid ilyen érzékenyek? – Belemarkolt az angyal hajába, és felrántotta a fejét, amit Raphael a lány nyakára hajtott. – A ribanckirálynő a szárnyait dörgölte a tieidhez! Raphael hagyta, hogy a lány hátrafeszítse a fejét, pedig mindketten tudták, hogy egyetlen mozdulattal kiszabadulhatott volna a szorításából. – Csak bizonyos helyzetekben. Elena mellbimbója környékét hosszú ujjak kezdték simogatni körbe-körbe. Elena rácsapott azokra az ujjakra. – Ezt nem veszem be. Raphael ekkor végigsimított a lány könyékhajlatán. Elena beleborzongott. – Ez általában érzékeny? – Hmm – nyögött Elena, de elengedte az angyal fejét, hogy Raphael rendesen megcsókolhassa. Amikor levegőt vettek, Raphael válaszolt. – Igen, érzékenyek. De szexuálisan csak az érzéki helyzetekben. Úgy tűnik, ez körülötted azt jelenti: mindig. – Úgy látom, ezer év alatt megtanulja egy férfi, hogyan kell hatni a nőkre – suttogta Elena Raphael ajkaiba. Azokba a tökéletes ajkakba. Olyanokba, amiket órákig képes lett volna szopogatni. – Te nagyon csábítón is tudsz beszélni. 293 _____________________________________________

– Ahhoz képest, hogy harcos vagyok, talán igen. Elena túlságosan is vágyott az angyal csókjaira ahhoz, hogy folytassa ezt a beszélgetést. Az egész teste csak az övére összpontosított, a bőre olyan érzékeny volt, attól félt, azonnal felrobban. – A fürdőben? Raphael megrázta a fejét. – Látni akarlak az ágyamban. – Egy újabb bukott vadász – mormolta Elena. – Hol a szappan? Raphael kinyújtotta a karját a medence peremére, és felvett egy majdnem átlátszó szappandarabot. Bekente vele a kezét, és végigsimított vele Elena vállán. Az illat hasonlított arra, amit rajta érzett Elena: víz, erdő, szél. – Sokan elbuknak? – kérdezte Raphael, miközben a kezei lejjebb vándoroltak, a lány mellére. Ettől Elena alsóteste egy kicsit még jobban megfeszült. – A vámpírok szexik – cukkolta Raphaelt. – Az angyalok általában túlságosan fennhordják az orrukat ahhoz, hogy az emberekkel szóba álljanak. Én azt hittem, a te fajtád fejlettebb is annál, hogy mocskos dolgokat csináljon. Az angyal felnézett a lányra a sötét szempillái alól, és a szappanos keze lecsúszott a víz alá, hogy olyan dolgokat műveljen Elenával, amiket egész biztosan egy csomó törvény tiltott. – Akkor ma este megtanítalak néhány dologra. Elena mozgolódni kezdett az angyal ujjain, vágyott rá, hogy Raphael több mindent is tegyen vele. – Kérlek! Az arkangyal átadta Elenának a szappant, de a másik kezét nem vette el onnan, ahol volt. Olyan türelemmel simogatta a lányt, amit a legtöbb ember képtelen lett volna megtanulni, még ha tízezer évig élt volna is. – Gyere, vadász! Rajtad a sor, hogy taníts engem. – Első lecke – lihegte a lány –: mindig add meg egy vadásznak, amire vágyik.

294 _____________________________________________

Az angyal szemébe nézett, miközben Raphael elkerülhetetlenül közelebb és közelebb juttatta a csúcsponthoz. Beszappanozta a kezeit, és nekilátott felfedezni az arkangyal testét. Izom és ín és erő, Raphael minden tekintetben elragadó volt. – Óóó! – Elena elejtette a szappant, és megmarkolta Raphael vállait a csúszós kezeivel, amikor az angyal két ujja közé fogta a lány csiklóját, és majdnem átlendítette őt az orgazmusba. – Hagyd abba – súgta. Az arkangyal pedig hallgatott rá, csak hogy utána két ujját a lányba mélyessze. – Eressz el! – mondta neki az angyal, miközben a feszülő nyakát csókolta végig. – Eressz el! Elereszteni? Szex közben? Elena soha nem eresztett el senkit, még az első alkalommal sem. Amikor az ártatlanságát veszítette el, olyan erősen szorította a szeretőjét, hogy eltörte annak kulcscsontját. De Raphael nem volt ember, ő nem sérült meg, és nem is nevezte utána őrültnek. Végül a kéj mámora döntött Elena helyett. Az arkangyal vadul csókolni kezdte a száját, ajkak és nyelvek kéjes harca volt az, ami még akkor is tartott, amikor az angyal ujjai már vadul és gyorsan lüktettek a lányban. Elena egy hirtelen, gyönyörű rohamban élvezett el, a teste olyan erősen megfeszült, hogy az már szinte fájt. Az utójáték idején Elena csak halványan érzékelte, hogy Raphael befejezte a szappanozását. Amikor azt mondta neki, hajoljon hátra, és öblítse le a haját, a vadász révült mosollyal az arcán engedelmeskedett. Ehhez hozzá tudott volna szokni, gondolta, és nem volt hajlandó belegondolni, mi történik majd ezután. Mert az igazság az volt, hogy Elena várható élettartama meg sem közelítette egy átlagemberét. A vadászok veszélyes életet éltek. Ráadásul ő éppen egy vérengző arkangyalt üldözött. – Fel. A lány úgy is tett, majd, amikor Raphael is felegyenesedett mellette, csókolni kezdte az angyalt, akinek szemeiben meglepetés csillant. – Meddig számíthatok az örömre, hogy ilyen engedelmesen hallgatsz a szavamra?

295 _____________________________________________

– Majd meglátod. – Elena hagyta, hogy Raphael a tusolóhoz vezesse, ahol leöblítette magáról a szappan utolsó habjait is, majd elővett egy sötétkék fürdőlepedőt. Elena kivette a kezéből, és megtörölte magát vele, csak hogy láthassa, amint az angyal teszi ugyanezt határozott és célratörő mozdulatokkal. Ezekből Elena arra következtetett, hogy az angyalnak fogalma sincs, milyen hatással van rá az, hogy nézheti. Ezen elgondolkozott. Raphael egyértelműen tisztában volt azzal, milyen szép, és hogy a külseje hatással van a halandókra. De most, hogy így látta, Elena rájött, hogy ha az arrogancia álarca mögé nézett, ott egyáltalán nem talált hiúságot az angyalban. Ennek volt is értelme: ha a civilizáció rétegeitől megszabadult, akkor Raphael a lelke mélyén csak egy harcos volt, a szépsége pedig csak az egyik fegyvere az arzenáljában. Figyelmeztetés nélkül csapott egyet a szárnyaival, és milliónyi finom cseppel terítette be Elenát. – Hé! – A lány már nyúlt is a törölköző után, maga köré csavarta, és felvett egy újat, hogy megtörölgesse vele az angyal szárnyait. Raphael nézte, ahogy Elena elindult felé. – Megszáradnak maguktól is. – De azt is ennyire élvezni fogod? – Jelentőségteljesen lepillantott a férfi erekciójára, és gyengéden tovább simogatta a szárnyait a törülközővel. – Siess, Elena – a kobaltkék villámok visszatértek a szemébe. – Kész vagyok, hogy addig szeresselek, amíg meg nem feledkezel mindenről. Ó, te jó ég! Elena eldobta a törölközőt, lehúzta magához az angyal fejét, és vadul megcsókolta. Az angyal élvezte ezt, már ha hinni lehetett a reakciójának. Letépte a lány testéről a törülközőt, és felemelte Elenát, míg a vadász teljesen körül nem fogta az ő testét. Megtörte a csókot, és elindult kifelé a fürdőszobából. – Most én jövök, vadász.

296 _____________________________________________

Harminckettedik fejezet Raphael gyengéden leejtette Elenát az ágyra. – Kellemes – sóhajtott fel a lány, amikor megérezte a puha lepedőt a bőrén. Az arkangyalra nézett, akinek a tekintete olyan forrón férfias volt, olyan erős volt benne a birtoklási vágy, hogy Elenának egy pillanatra eszébe jutott, hátha hibát követett el. Mi van, ha Raphael meg akarta őt tartani? – Voltak valaha rabszolgáid? – kérdezte. Raphael elmosolyodott, de a szórakozását tompította az érzéki vágy. – Sok – válaszolta, megfogta a lány bokáit, és széttárta a lábait. – Mind nagyon buzgón szolgáltak, minden elképzelhető módon. – A vadász ki akart rúgni felé, de az angyal közelebb húzta magához. Az arcán csak a szexuális vágy látszott. – Néhányan közülük hosszú éveken át tanulták, hogyan juttassanak el egy férfit az eksztázisig. A vámpíroknak évszázadaik is voltak rá, hogy gyakoroljanak.

297 _____________________________________________

– Szemét! – vágta rá Elena, de a gyomra már összeszorult és a mellei forrón feszültek a várakozástól. – Ugyanakkor – felhúzta a lányt, hogy megtartsa, miközben egyetlen erős lökéssel beléhatolt – egyiknek sem tiltottam meg, hogy más szeretőjük is legyen. Elena háta domborúan megfeszült, amikor megérezte és magába fogadta a férfit, a tökéletes teljesség érzését, az elnyújtott mámort. Amikor végre újra levegőt kapott, meglátta, hogy az angyal ugyanúgy küzdött a rátörő kéjjel, mint ő. – Nem úgy ismerlek, mint aki szívesen osztozik másokkal. – A hangja rekedt, nyers volt. – Nem is. Ha az egyik egy másik férfihoz állt – lassan kifelé kezdett csúszni a lányból –, tucatnyian voltak, akik a helyébe akartak állni. Nekem ez nem számított. Elena már csak alig volt ura a gondolatainak, egész lényével arra összpontosított, ahol a két test eggyé vált. Ami józansága megmaradt, azt is szétzúzta az angyal féktelen, csábító szavainak ereje. – Ha más szeretőt fogadnál – újra beléhatolt, Elenának elakadt a lélegzete olyat fogok vele tenni, aminek rémes emléke fennmarad az emberiség történelmében. Azután már nem maradtak szavak, csak mozdulatok, két test gyors mozgása, férfi és nő viadala, és az eksztázis buja, erotikus robbanása. Az utolsó gondolat, amire Elena emlékezett, az volt, hogy talán alábecsülte kettőjük éhségét. *** A vadász arra ébredt, hogy valami meleg, puha, selymes dolgon fekszik. Kinyújtotta a kezét és megtapogatta maga alatt a... – Ó! – Riadtan felült, de egy erős kar visszatolta az ágyra. – A szárnyaid... – suttogta, és a kezével végigsimított az egyik csodálatos szárnyon. – Erősek. – Egy álmos, férfias kijelentés, tele... valamivel.

298 _____________________________________________

Elena már éppen az angyalhoz fordult volna, hogy ránézzen, de ekkor a tekintete a saját testén állt meg. – Na ne! Hogy tehettél ilyet? – tetőtől talpig beborította az angyalpor, csillogott minden pórusa, a szemöldöke, a szája. A különleges íz. Az angyal végigsimított a kezével a lány csípőjén, derekának ívén, mellein. – Nem szándékkal tettem. Lehet, hogy Elena tényleg szégyenkezést hallott az angyal hangjában? Összeráncolta a szemöldökét, és lenyalta a szájáról a port. A teste rögtön forrón felpezsdült. Nem mintha nem lángolt volna már azelőtt is belül. – Ez valami... repülőrajt? Az angyal megszorította a kezével, ami a lány dereka alatt volt. – Van valami ellenvetésed? Elena elmosolyodott, mert rájött, hogy igaza volt. Az arkangyal tényleg elvesztette a fejét. – Jaj, dehogy! – megfordult Raphael karjaiban, és felevickélt, hogy az arcába nézhessen. – Megváltoztál... – Nem tudta volna megmagyarázni, hogyan, nem tudta volna megmutatni, hol, de akkor is. Raphael homloka felhős lett. – Egy kicsit emberibbé tettél. Elenának eszébe jutott, hogyan feküdt Raphael a nappalija padlóján, hogyan vérzett. – Ez mit jelent? – Nem tudom. Az angyal lázasan megcsókolta Elenát, és már bele is hatolt a lányba. Gyorsan, dühösen és végtelenül csodálatosan szeretkeztek. *** Sokkal később, amikor egy új nap virradt, Elena lemosta magáról az angyalport. Mérsékelt sikerrel. A bőre még mindig csillogott, de már nem olyan szembetűnően. És a por szerencsére nem világított a sötétben. 299 _____________________________________________

– Ha valaki ezt megkóstolja – kérdezte Raphaeltől, miközben az angyal kényelmesen elhelyezkedett a kandalló előtt és nézte, ahogyan a lány öltözik –, azonnal rám akar majd ugrani? – Igen. – Csillogtak a szemei. – Úgyhogy ne engedd, hogy bárki megkóstolja. Elena megállt, amikor meghallotta ezt a fenyegető tanácsot. – Ne kezdj el miattam gyilkolászni, jó, Raphael? – Te döntöttél így. Elena döntött úgy, hogy lefekszik egy arkangyallal. – Azt hiszem, az érzéki rohamom kezd elmúlni – morogta magában, miközben felvett egy új, sötétkhaki színű zsebes nadrágot, és egy fekete pólót. Egy fekete pulcsit is húzott. Kora reggel volt, odakint még sötét, és az eső lehűtötte a levegőt. – Komolyan mondom, Raphael. Ha elindulsz ártatlanokat gyilkolni, levadászlak. Meg sem próbálta elrejteni Raphael elől a fegyvereit, még a különleges pisztolyát sem. Kipakolta őket a táskájából, és elrejtette a testén. Raphael rezzenéstelen arccal odalépett a lányhoz. A szárnyait hátulról világította meg a tűz, a csodálatos testét csak egy fekete alsógatya takarta. – Vége a mézesheteknek? Elena elé lépett a szőnyegre, és belenézett abba az arcba, amelyet, tudta, élete végéig látni fog az álmaiban. – Nem. – Öklét az arkangyal meztelen mellkasához szorította. Megvárta, amíg a férfi lehajtja a fejét, majd megcsókolta az angyalt. – De adok egy jó tanácsot. Ha a játékszerednek tartasz, hát legyen. De azt ne várd, hogy én úgy is viselkedjem! Az arkangyal megfogta a tarkóját, és figyelmeztetésképpen megszorította. – Ne próbálj meg irányítani engem, kicsi vadász, mert... A többi szava Elena számára elveszett a fehér zajban. Gyere ide, kicsi vadász! Kóstolj bele! – Elena! – az éles hang visszarántotta a lányt a jelenbe.

300 _____________________________________________

– Rendben – megköszörülte a torkát. – Örülök, hogy ezt megbeszéltük. Elállt az eső, én... – Mit látsz ilyenkor? A lány az angyal szemébe nézett. – Még nem állok készen, hogy elmondjam neked. – Talán soha nem is áll majd készen erre. Az angyal nem fenyegette meg, hogy erőszakkal kiszedi belőle az emlékeit. – Az eső még mindig szitál. Így talán tovább marad kábult. – Igen. – Elena hátralépett. – Erre nem is gondoltam. Nem nagyon szeretik a hideget, ugye? – Ez egy költői kérdés volt. – Főleg nem egy vérengzés után. – Ugyanakkor Urram nem is vámpír. Elena bosszúsan fújt egyet. – Akkor mi a franc? Mondd el! – Ő egy véres angyal. – Az arkangyal az ablakhoz lépett, és kinézett, bár Elena tudta, hogy a lelki szemei előtt sokkal sötétebb dolgokat lát, mint a reggeli félhomály. – Egy valóságos torzszülött, egy olyan lény, amelynek nem lett volna szabad megjelennie. – Olyan düh áradt belőle, hogy az majdnem testet öltött. – Ő az első ilyen? – kérdezte Elena. – Ő az első arkangyal, aki az én emlékeim szerint vérszülötté változik. De Lijuan szerint voltak már előtte mások is. Elena felidézte a képeket, amelyeket a neten Lijuanról talált, ő volt a Tízek Tanácsának egyetlen tagja, akin, akár csak lágyan is, de mutatkoztak az öregedés jelei. Ettől persze még nem lett kevésbé szép, egzotikus arcával, sápadt bőrével, a fakó, nagyon fakó szemeivel. Mégis volt benne valami megfoghatatlan zavaró tényező is. Mintha Lijuan nem ebbe a világba tartozna. – Ő az első arkangyal az emlékeidben – ismételte el, és gondolta végig magában Elena. – De mi a helyzet az angyalokkal? – Nagyon jó, Elena! – Az angyal nem fordult el az ablaktól. Olyan távolinak tűnt, mintha már hetek óta ott állt volna, mozdulatlanul. – Azokat egyszerűen elfogtuk. A legtöbben fiatal hímek voltak,

301 _____________________________________________

alacsonyabb intelligenciával, mint amit Urram, úgy látszik, megtartott az átalakulás után is. – Hányan vannak? – Elena úgy meredt az angyal tarkójára, mintha ezzel kényszeríthette volna, hogy elmondjon neki mindent. – Évente egy? Raphael a lány sötét tükörképének szemébe nézett, amikor a lány megállt a háta mögött, az ablaknál. – Nem. Elena lenyelte ezt a frusztrációt, és az angyal elé került, hogy szemtől szemben álljon előtte. Hátát az ablaküvegnek vetette. – Úgy látom, nagyon jól eltakarítjátok a vérszülött vámpírok nyomait. Az embereknek még csak legendáik sincsenek a létezésükről. – A legtöbb esetben csak az áldozatok tudják meg az igazat, de ők is csak a haláluk előtti percekben. – Ettől most nagyon különlegesnek érzem magam. – Elena azon kapta magát, hogy az ujjai Raphael egyik tollának arany szélét simogatják körbe, a bicepsze mellett. – Mondd, ez a vérszülöttség egy velük született őrület az angyalokban? – Mindannyiunkban bennünk rejlik a veszély, hogy vérszülöttekké válunk. Elena úgy meglepődött, hogy ilyen egyenes választ kapott, hogy még a karját is leejtette. – Mi az, most nem is figyelmeztetsz, hogy túl sokat akarok tudni? – Már így is túl sokat tudsz. – A mosolya az ősiségéről, a kegyetlenségéről, és olyan dolgokról árulkodott, amikbe jobb volt bele sem gondolni. – Jó, hogy az ágyamba jöttél. A szeretőmhöz senki sem mer majd hozzáérni egy ujjal sem. – Milyen kár, hogy a halhatatlanok érdeklődése ilyen könnyen múlik el! – Az üveg hűvösségétől kezdett átfagyni a háta, de nem mozdult. – Ha már úgyis ilyen sokat tudok, akár el is mondhatnád, miért lesz egy angyalból vámpír. Raphael arca zárkózott lett. – Még mindig ember vagy. 302 _____________________________________________

Elena alig tudta tartóztatni magát, hogy bele ne rúgjon az angyalba. – De olyan ember, aki egy arkangyalra vadászik. Te rángattál bele ebbe az egészbe. Most add is a kezembe a fegyvereket, amikre szükségem van! – A te dolgod csak annyi, hogy megtaláld Urramot. Csak erre a képességedre van szükségünk. Nekünk. A Tízek Tanácsának. – Hogy találhatnám meg, ha te folyton elgáncsolsz? – A vadásznak nagy erőfeszítésébe telt, hogy türtőztesse magát. – Minél jobban ismerem őt, annál pontosabban ki tudom találni, mi lesz a következő lépése! Az angyal végighúzta az ujját a lány arcán. – Tudod, miért vesztette el a tollait Illium? – Mert rossz kedved volt? – Elena idegesen fújt egyet. – Ne akarj folyton témát váltani! – Mert – hagyta figyelmen kívül a lány kérését az arkangyal – elárulta a legsötétebb titkunkat egy embernek. Ezt úgy mondta, hogy lehetetlen volt figyelmen kívül hagyni az ősiségét, a halhatatlanságát. Elena úgy érezte, sarokba szorították. – Mi történt az emberrel? – Elvettük az emlékeit – ujjai közé fogta Elena állát –, és Illiumnak megtiltottuk, hogy akár csak egy szót is szóljon hozzá azután. – Szerette? – Talán. – Az arcára az volt írva, hogy ez nem is érdekli. – Figyelte és óvta őt a nő élete végéig, pedig tudta, hogy az már nem is emlékszik rá. Ez az? – Hát nem tudod? – Az évszázadok során a szerelem ezernyi különböző meghatározását hallottam már. És ezekben semmi állandót nem találtam. – Kifejezéstelen arccal nézett a lányra. – Ha szerette, hát bolond volt. Az a nő már évszázadokkal ezelőtt porrá lett.

303 _____________________________________________

– Szívtelen! – sziszegte Elena. Már érezte a felkelő nap melegét a hátán. Meddig állhattak itt, hogy a hajnali sötétből napvilág lett? – Nem engedhetted volna meg neki, hogy csak egy emberöltőt leéljen a szerelmével? – Nem. – Éles, tiszta arcvonások, kegynek semmi nyoma. – Mert ha egy halandó tudja a titkot, akkor nemsokára több is fogja tudni. Ti nem értitek igazán a titoktartás lényegét. Ebben az általános kijelentésben Elena meglátta a saját sorsát is. – Az én emlékeimet ne! – emlékeztette az arkangyalt. – Vadászhatsz rám, eltiporhatsz, ha arra kerül a sor, de ne merészelj az emlékeimhez nyúlni! – Inkább meghalnál? – Igen. – Úgy legyen! Elena vére felforrt, amikor meghallotta ezeket a végleges szavakat. Tudta, hogy az angyal esküt tett ezzel. – Azt ugye tudod, hogy előbb el kell majd kapnod, hogy megölhess? Az angyal mosolyában olyan lény arroganciája látszott, mint aki pontosan tudja, milyen veszélyes is. – Legalább ez megtöri az unalmamat. Elena mordult egyet, és megfordult, kinézett az ablakon. – Elállt az eső. Megyek és megnézem, hátha a nyomára akadok, ha nem töltötte kábultan az éjszakát. – Előbb egyél! – Az angyal hátralépett. – Az embereim egy percre sem hagytak fel a rendszeres kutatással. Ha gyilkolt volna, én már tudnám. A vadász ugyan nagyon be volt sózva, de azt is tudta, hogy szüksége van az ételre. – Gyorsan bekapok valamit. – Michaelánál kezded majd a kutatást? – Akár ott is kezdhetek. Ha Urram ébren van és mászkál, valószínűleg meglátogatta őt. Van... – Ekkor ismerős csengőhangra kapta fel a fejét. – A francba! Hová tettem?

304 _____________________________________________

– Itt van. – Az angyal felemelte Elena mobilját a ruhahalomból, amit a lány csak lehajított az utazótáskájára, amiben a cuccait tartotta. – Kapd el! – Köszi! – Egyetlen pillantás a kijelzőre elég volt ahhoz, hogy a gyomra összeránduljon. – Helló, Jeffrey! – szólt a telefonba. Arra gondolt, vajon mit szólna az apja, ha tudná, hogy egy félmeztelen arkangyallal van egy szobában. Valószínűleg arra kérné, hogy kössön vele üzletet, amíg az arkangyalnak elvette az eszét a szex. Raphael intelligenciától sugárzó profilját figyelte. Az angyal leült az asztalához, és bekapcsolt egy laptopot, amit Elena nem is vett észre addig. Összeszorított szájjal elmosolyodott. Legszívesebben azonnal kinyomta volna az apja hívását, de nem volt hajlandó engedni, hogy Jeffrey gyáva alakot csináljon belőle. Előbb vágta volna le a saját karját. – Az irodámba kell jönnöd. Az apja hangjában volt valami, ami áthatolt a lány dühének falán. – Van ott valaki? – Most, Elieanora! – Azzal az apja letette. – El kell mennem az apámhoz – fordult Raphaelhez a lány. Az angyal felnézett a számítógép képernyőjéről, és felvonta a szemöldökét. – Azt hittem, mindent elmondtál neki tegnap, amit el akartál. Elena el sem kezdett gondolkodni azon, vajon honnan tudta mindezt az angyal. Persze ő és az apja meg sem próbáltak halkak maradni előző nap. – Valami baj történt. A kocsi még ott áll a ház előtt? Az angyal szünetet tartott. Elena ráébredt, hogy valószínűleg a vámpírokkal beszélget gondolatátvitellel. – Dmitri majd elvisz. – Rendben – válaszolt Elena, és elindult kifelé. – De ha Jeffrey megint csak ugráltatni akar... A francba, nem fogok rögtön odaloholni, csak mert füttyent egyet! – Elővette a telefonját, és visszahívta az apját. – Vadászaton vagyok – mondta, amint Jeffrey felvette a telefont. – Nem érek rá családi idillt játszani.

305 _____________________________________________

– Akkor csak arra szakíts időt, hogy eltakarítsd azt a borzalmat, amit a barátod hagyott itt. Elena szíve megállt egy pillanatra. – Miről beszélsz? – Majdnem biztos vagyok abban, hogy ő még élt, amikor felhasították a bőrét, és letépték a roncsolt mellkasáról.

306 _____________________________________________

Harmincharmadik fejezet Raphael repítette Elenát az apja háza elé, és olyan kecsesen tette le a járdára, hogy azt látván minden járókelőnek leesett volna az álla. Ha lett volna ott bárki is. De ezen az előkelő környéken ilyen korán még senki sem járt. A szag abban a pillanatban megütötte Elena orrát, hogy földet értek. A maró savasság, amely addigra már ismerős volt Elenának, itt a friss vér gazdag illatával keveredett. – Urram – jegyezte meg Elena Raphaelnek, miközben a bejárati ajtóhoz vezető lépcsőn mentek fel. – Tudja, hogy vadászom rá. Raphael végignézett a kihalt utcán. – Vagy kiforgatta valaki elméjét, aki tudta, hogy te is beleavatkoztál, vagy látott téged, amikor a nyomát követted. – A káprázat – nyögött fel Elena, és belépett az ajtón, amiről tudta, hogy az apja nyitva hagyta neki. – Jeffrey a dolgozószobában van. Azt mondta, a holttest pedig a felső emeleti lakásban.

307 _____________________________________________

– Abban, amelyikről Elena mindig is azt gondolta, hogy csak az apja irodájához tartozó háló. Egyenesen felfelé indultak. Elenának csak akkor jutott eszébe Geraldine, mikor benyitott a lakás ajtaján. Sápad bőr, tökéletes kosztüm, a parfümje alatt ráragadt a vámpírok illata. – A francba! – Belépett. A nappaliban nem volt senki. Elena, miután megbizonyosodott róla, hogy egyetlen nyomot sem ront el, ami Urramhoz vezethetné, átvágott a szőnyegen, és követte az illatot egy folyosóra, amelyből egy hálószoba nyílt. A nő teste pontosan úgy feküdt az ágyon, ahogyan azt Jeffrey leírta. Úgy tűnt, mintha valaki boncolni kezdte volna, de félúton abbahagyta. A mellkasát feltépte, hogy kilátszottak a belső szervei. A bőr cafatokban lógott le oldalra a bordái felett. De Elena nem ettől hőkölt hátra. A nő nem Geraldine volt. Ennek a nőnek aranyszínű bőre volt, mint a trópusokon született embereké és fakó, szőke haja. Finom csontozata volt, az átlagnál kicsit alacsonyabb lehetett, és olyan szája, amely arról árulkodott, hogy sokat mosolygott életében. Elena kezei ökölbe szorultak. – Egyértelműen Urram volt az. – Ezt a megállapítást a csikorgó, összeszorított fogai között préselte ki. – Megyek, követem a szagát. Kifelé indult Raphael mellett, amikor az arkangyal elkapta a karját. – Ne tégy semmi meggondolatlanságot csak azért, mert dühös vagy az apádra! – Nem vagyok dühös rá. – Az érzelmei forrongtak, de egyáltalán nem értette őket. – Ez a nő úgy néz ki, mint az anyám! – fakadt ki. Egy gyenge utánzat volt, halvány utókép, de semmi esetre sem olyan hűvös és elegáns, mint Jeffrey új felesége, Gwendolyn. – A szeretője volt. – Te tudtad? – Hát persze, hogy tudta. A Tízek Tanácsa nem bízna meg senkiben anélkül, hogy alaposan le ne ellenőrizzék a hátterét. – Mindegy is. Most nem az apámról van szó. Urram rám és a szeretteimre kezdett vadászni. Kikezdett velünk.

308 _____________________________________________

Raphael elengedte a lány karját, és a szobába lépett. – Az apád azt mondta, a test még meleg volt, amikor megtalálta? Elena idegesen bólintott. Úgy érezte, hogy a testében minden a feje tetejére állt. – Ellenőrizte a pulzusát. – A franc tudja, miért. – Eszerint Urram nem lehet régóta talpon. Legfeljebb néhány órája. – Nem hiszem, hogy vérét vette volna ennek a nőnek. Nincsenek harapásnyomok. Semmi más sérülés, csak ami a halálát okozta. – Valószínűleg még mindig jóllakott – Elena maga sem értette, hogyan tudott ilyen nyugodt hangon beszélni, amikor szíve szerint ordított volna. Jeffrey Elena anyjának halála után még azt is megtiltotta nekik, hogy Marguerite nevét megemlítsék. Ő mégis tartott egy szeretőt, aki a vadász anyjára hasonlított, legalábbis annak halvány árnyéka volt. De ez a szegény, idegen, meggyilkolt nő nem tehetett Jeffrey álszentségéről. És megérdemelte, hogy a gyilkosát a Tízek Tanácsa felelősségre vonja, bármit jelentett is ez. – Jóllakott – ismételte meg, és igyekezett kordában tartani szanaszét futó gondolatait –, de nem hülye. – Urram kezdett gondolkodó lényként viselkedni. – A legtöbb vérengző vámpír nem éri el ezt a szintet, csak három-négy hónappal az átalakulás után. Egyetlen vámpírról tudunk csak, aki ilyen sokáig élt... – A gonosz, élesen bántó név megakadt a torkán. – Slater Patalis – fejezte be a vadász helyett az arkangyal. – Méreg megérkezett, hogy kitakarítson. Én felrepülök. Szóltam Dmitrinek, hogy maradjon távol. – Jó. – Elena elfordult. Nem volt képes az ágyon fekvő nőre nézni. – Mi lesz az apámmal? – Ő azt hiszi, hogy a szeretőjét egy elszabadult vámpír ölte meg. Nekünk előnyünkre van, ha ezt a pletykát terjesztjük. Ahogy lefelé mentek, a lépcsőn Elena megérezte Méreg illatát. – A nőnek családja is volt – jelentette a vámpír. – De nem ebben a városban. Elenának hirtelen fojtogató gondolata támadt. – Voltak gyerekei is? – Egy testvér, akiről még soha nem hallott? Raphael válaszolt Méreg helyett. 309 _____________________________________________

– Nem. Ebben biztos vagyok. Elena a határozott válasz hallatán biccentett, és Méreghez fordult. – A testet nem láthatja meg senki. – Ez természetes. Gondoskodom róla, hogy a hivatalos papírok kivezessenek a városból. – A vámpír elindult felfelé. – Jason visszatért. Amikor az előszobába értek, Elena először be akart menni az apjához, de rájött, hogy annak csak egy újabb kiabálás lenne a vége. – Ki Jason? – kérdezte inkább, miközben a szagminták közül – kizárta Méreg illatát, és Urram nyomára koncentrált. – A Hetek egyike. A vérengző angyal a hátsó kijáraton át távozott, állapította meg Elena, és arra indult. – Miért semmisítitek meg a testet? Feltépték ugyan a mellkasát, de ettől még ez úgy néz ki, mint egy klasszikus vámpírvérengzés. – Urram nyomokat hagyhatott rajta. Elena kinyitotta a hátsó ajtót. A keze alatt ragacsos nedvességet érzett. Felemelte a tenyerét: rozsdaszínű foltok voltak rajta. Száradt vér. – Gúnyolódik rajtunk. – A vért a nadrágjába törölte. Vágyott rá, hogy lemoshassa, de nem akarta megkockáztatni, hogy elveszti Urram nyomát. A szagnyom friss volt, egyértelmű és élénk a vihar utáni tiszta levegőben. Ez nagy előny volt. Az eső annyi minden más szagot elmosott, azután az újak erősebbek voltak. Az ajtó előtt vércseppek voltak a földön. Elena nem akart belegondolni abba, honnan származtak, mivel tudta, hogy Urram szeretett szuveníreket vinni magával. Erről jutott eszébe. – Michaela? – Figyelmeztettem. Elena majdnem hogy látta Urram nyomát az ózondús levegőben. Futni kezdett, alig észlelte a szelet, amit Raphael szárnyai csaptak, amikor az arkangyal a levegőbe emelkedett. Ahogy kirohant a ház mögötti kis mellékutcából, és egy forgalmasabb utcára ért, néhány korai munkába menő ember elugrott az útjából. Egyikőjük sem nézett felfelé. 310 _____________________________________________

Káprázat, gondolta Elena. Borsódzott a háta, ha arra gondolt, Urram bárhol és bármikor figyelhette őt, mióta vadászni kezdett rá. Újabb vércsepp, ezt már beletaposták az aszfaltba az ébredező város siető járókelői. Elena észrevette ugyan, de nem állt meg, futtában könnyedén kerülgette az öltönyös üzletembereket és a bevásárlókocsit toló hajléktalanokat. Újabb vértócsa, ez már elég nagy volt ahhoz, hogy az emberek zavart tekintettel kikerüljék. Elena azon gondolkozott, vajon hívta-e bárki is emiatt a rendőröket. De New Yorkban ez elég valószínűtlen volt. Raphaelnek ide is küldenie kell majd egy takarítóbrigádot, gondolta Elena. Megjegyezte a helyet, majd tovább követte a szagot. Izgalom hajtotta a vérét, mint a legerősebb drog. A képessége betöltötte a bőrének minden négyzetcentiméterét, a lényének minden apró darabját. Elena ekkor volt igazán elemében. Született vadász volt. Mire egy épülethez ért, ami nagyon ismerős volt a számára, már úgy érezte, a napfényben izzó sávban úszik. Hol volt? Pislogott néhányat, kiragadta magát a transzszerű állapotból, amibe a nyomkövetés alatt került, és elolvasta a kiírást. Új Múzeum Gyermekeknek. Alapította a Deveraux Cégcsoport. A vér is megfagyott az ereiben, a testét eltöltötte a rémület. Ekkor azonban elolvasta a feliratot: Átalakítás miatt zárva. Hála Istennek! Ha gyerekek lettek volna odabent... Az épületben van? Raphael esőillata arra csábította Elenát, hogy belecsavarja magát, de ellenállt a kísértésnek, és helyette Urram nyomára összpontosított. – Vagy bent van, vagy nemrégen ment el innen. A vadász ellenőrizte, hogy Urram betört-e a házba. A főbejárat zárva volt. Összeráncolta a homlokát, úgy erőltette az érzékeit. – A szag gyenge ennél az ajtónál. Hátralépett néhány lépést, és lassan körbefordult. Arra! Megkerülte az épületet, és a hátsó fala felé indult. A vére pezsgett a félelemtől, a dühtől, és a vadászat izgalmától. A parkoló üres volt, de Elena nem is arra figyelt. Egy kis hátsó ajtó nyitva állt, a szél

311 _____________________________________________

lengette. A lány szíve a torkában vert. Az illat után indult, és belépett a házba. Nem kellett messzire mennie: Geraldine teste ott hevert a bejáratnál kuszán, mintha valaki sietve dobta volna le a földre. Elena megérezte, hogy a titkárnő még életben van. Letérdelt mellé, és.. – Te jó ég! A nő torkát elmetszette Urram, de Geraldine még eszméleténél volt. A szeme tele volt rettegéssel. Elena el sem tudta képzelni, hogy lehet még életben. – Tarts ki! – Elővette a mobilját. – Hívok mentőt. – Ne! – Raphael alakja az ajtóban minden fényt elzárt. – Illium majd elviszi a gyógyítóinkhoz. Már majdnem itt van. Elena felnézett az arkangyalra, és tudta, hogy nincs ideje vitába szállni. – Rendben. – A hangjában benne volt, hogy egy ígéretet vár arra, hogy nem bántják a nőt. – Ki kell majd törölnünk az emlékezetét. – Raphael nem tette hozzá, de mindketten tudták: ha életben marad. Geraldine köhögni kezdett, amikor Raphael a karjaiba vette. – V... vámp... – Inkább csak sóhaj volt az, amit Geraldine kiadott, miközben a kezeit a torkára szorította, de Elena megértette. Nem vád volt, hanem kérés. De mielőtt a vadász egy szót is szólhatott volna, Raphael már eltűnt. Elena vett egy mély levegőt, és megállapította, hogy Urram ennél beljebb nem ment az épületbe. Megfordult és kiment a parkolóba. Megkerülte néhányszor a múzeumot, hátha nyomra akad, de nem talált semmit. Az a szemét! Ledobta itt Geraldine-t, és elrepült, amikor Raphael és Elena túl közel ért hozzá. Mire Raphael visszatért, ő is újra a múzeumnál volt. – A takarítóidnak túlórázniuk kell ma – jegyezte meg. – Erre szükség van. – Vigyél Michaelához! – Úgy tűnik, biztos vagy benne, hogy innen oda ment.

312 _____________________________________________

– Amikor tegnap találkoztam vele, Geraldine ujján volt egy gyémántgyűrű. Az ma hiányzott, pedig az ujján lévő fehér csíkból ítélve máskor soha nem vette le. – Könnyebb lesz, ha a karjaimban viszlek. Mivel ezzel Elena is egyetértett, bólintott. Az arkangyal felvette a lányt, egyik karjával a hátát, másikkal a térdhajlatát támasztva. A Káprázat szétterjedt a lány bőrén, mint a víz. – Megtettétek? – kérdezte Elena, miközben Raphael felemelkedett. A szemeit csukva tartotta, hogy ne kelljen látnia, ahogyan minden tagja levegővé válik. – Elkezdtétek Geraldine-t vámpírrá változtatni? – Nem. – Miért nem? Másként valószínűleg nem éli túl, és ő örülne is, ha átváltoztatnátok. Mindenki csak nyerne az ügyön. – Az újabb eső ígéretével terhes szél belekapott a hajába, simogatta az arcát. – Ismét tiltott tudásra vágysz. – Te rángattál bele ebbe a vadászatba. Sőt, nemcsak engem, de mindenkit, aki bármilyen távoli kapcsolatban áll velem. – Hirtelen elfogta a pánik. – Sara és a nővérem! – Figyelmeztettünk mindenkit, aki közel áll hozzád, hogy egy vámpír vadászhat rájuk. Elena erősebben megszorította Raphaelt. – Ennek nem sok hasznát veszik egy arkangyallal szemben, nem igaz? – Igaz. Őt csak a halál állíthatja meg. – Hogyan fogod megölni? – Kitépem a szívét, és az erőmmel megtöltöm a testét, hogy az belülről tépje majd szét. Elena nagyot nyelt a képszerű leírás hallatán. – Ő is meg tudja ezt tenni veled? – Ő is arkangyal. Más szóval: igen. Elenát hirtelen félelem kerítette hatalmába. Egy olyan lényt féltett, aki több emberöltőt leélt már, mint amennyit ő el tudott képzelni. – Miért csak egy arkangyal ölhet meg egy másik arkangyalt? 313 _____________________________________________

– Ahogyan öregszünk, az erőnk is nő. Többek között arra is képesek leszünk, hogy elpusztítsunk egy másik halhatatlant. – És talán, jutottak eszébe Lijuan szerény célzásai, arra is, hogy életet teremtsünk. Persze, ez távolról sem olyan, mint az, amilyennek lennie kellene. – Ez az egyik feltétele annak, hogy a Tízek Tanácsának tagja lehessen valaki. Hogy szükség esetén képesek legyünk elpusztítani egymást. – Ez nem túl sok információ? – Erre magadtól is rájöttél volna – válaszolt Raphael. A lány elméje erős volt, makacs és hajthatatlan. Élete hosszú évszázadai alatt soha nem találkozott még olyan harcos nővel, aki ekkora kihívást jelentett volna a számára ilyen téren. – A nő, akinek a testét megtaláltuk. Ki ő? – Az apám asszisztense, Geraldine. – Az apád alkalmaz egy olyan nőt, aki vámpírok szeretője? – Erről nem tudtál? – horkant fel Elena. – Azt hittem, hogy az életem minden egyes apró részletével tisztában vagy. – Az asszisztensek nem nagyon érdekeltek minket. – Szóval, igen. Jeffrey nem tudott Geraldine szabadidős tevékenységéről. – Illium azt mondta, látta már a nőt korábban, az Erotique-ban. Ott táncolt. Az Erotique egy zártkörű klub volt. Vendégei olyan vámpírok voltak, akik halandók társaságában szerették volna múlatni az időt, és olyan emberek, akiket kioktattak arról, mit illik és mit nem. – Úgy hallottam, az Erotique táncosai a nyugati világ gésái. Raphaelnek feltűnt az él Elena szavai mögött, és elgondolkozott, mitől lehetett. – Találó hasonlat. A vadász az angyal nyakába vájta a körmeit. – Szerintem meg inkább olyan nők, akik tudják, hogy ragadjanak az olyan férfiakra, akiktől nem várható, hogy bármit is megtesznek értük. – Férfi és női vámpírok is látogatják az Erotique-ot. – Szünet. – Az angyalok számára kevésbé vonzó a hely. 314 _____________________________________________

Elena lazított a szorításán, és kijjebb húzta a körmeit. – Azok a táncosok... sokat keresnek? Raphael kapcsolatba lépett Illiummal, és megkapta a választ. – Igen. – Szóval, akkor mit csinált másodállásban Geraldine Jeffrey titkárnőjeként? Azt hiszem, ha felépül, elővehetjük a spanyolcsizmát. – Szükségtelen. Minden bizonnyal apád egy vámpír versenytársa számára kémkedett. – Különben is, mit csinál Illium az Erotique-ban? – Őt lenyűgözik az emberek. – A gyengéje okozta Illium vesztét is. Az esetet azóta az angyaliskolákban is tanították. – Mi lesz, ha újra beleszeret egybe? – Amíg megtartja a titkainkat, én nem bánom, ha szereti a halandóit. – Csakhogy azok néhány évtized múlva elporladnak, ő pedig még századok múlva is itt lesz. – Igen – Raphael tudta, hogy már nem Illiumról volt szó. – A halhatatlanságnak megvan az ára. Elena szorosabban átkarolta Raphaelt. – Hát, ha engem kérdezel, ez túl magas. Hogy én egy úr előtt hajlongjak és alázatoskodjak? Azt már nem! – Nagyon keserű volt a lány hangja. – Lehet, hogy ezért változtattok át annyi hülyét. Mert csak azok elég agyalágyultak ahhoz, hogy jelentkezzenek. Az angyal megszorította a lányt. – Tehát most már a Tízek Tanácsát is kritizálod. – Ismered Ebose urat. Tudod, kit kellett legutóbb visszavinnem neki. Most komolyan, mi volt abban a pasasban, ami érdemessé tette őt az örök életre, azon kívül, hogy kimagaslóan idióta volt? – Ezt nem tudhatod meg. – Már így is túl sok titkot tudok. Eggyel több ugyan mit számít már? Raphael lebukott a légáramlatokon, ettől Elenának szorosabban kellett kapaszkodnia.

315 _____________________________________________

– Megjöttünk – jelentette be Raphael. A lány felsóhajtott, de aztán az ajkaival végigsimított az angyal állkapcsán. – Veled lenni jó gyakorlata a frusztráció tűrésének. Raphael a birtokát Michaeláétól elválasztó erdőben szállt le. Levedlette a Káprázatot, és mélyen a vadász ezüstös szemébe nézett. – Őröket küldtem Sarához, Ransomhoz, az apádhoz, és a testvéreidhez és azok családjaihoz. Elena arca elsötétült, a szemeiben vihar gyülekezett. – Köszi. – Harrisont is idiótának tartod? – kérdezte Raphael Elenát a sógoráról. – Végtére is ő is vámpír. Elena szemei összeszűkültek. – Van egy kérdésem, amire meg kell tudnom a választ. – Beth – vágta rá az angyal, miközben Elena kifejező arcát vizsgálta. Meglepte, hogy mennyire nyílt és olvasható volt a lány tekintete, ahhoz képest, hogy vadász. Mintha valahol mélyen még mindig hitt volna egy romlatlan világban. Akkor ő fog megölni téged. Halandóvá tesz. De hát nem érte meg elveszíteni egy kicsit a halhatatlanságából, hogy maga mellett tudja az ártatlanságnak és az erőnek ezt a különleges keverékét?! – Amikor Harrison jelentkezett az átváltoztatásra, tudta, semmi garancia nincs arra, hogy a feleségét is elfogadjuk. – De lehetséges? – kérdezte a lány. – Akárhogy is választotok a jelentkezők közül, lehetséges, hogy Betht átváltoztatjátok? – Miért foglalkoztat ez téged? Ők úgy bánnak veled, mint egy mocskos mosogatóronggyal. A vadász keze ökölbe szorult. – Hát, nevezhetsz ezért makacs öszvérnek, de ő mégiscsak a testvérem. – Úgy, ahogy Ariel és Mirabelle is a testvéreid voltak?

316 _____________________________________________

Harmincnegyedik fejezet Elena egész testében megfagyott. – Erről nem beszélek. Raphael ismerte a tényeket, de most, hogy meghallotta, milyen rideg lett a vadász hangja, ráébredt, hogy amit mondtak neki, az semmi a valósághoz képest. – Beth nem alkalmas – mondta Raphael ahelyett, hogy tovább feszegette volna a kényes témát. – Biztos vagy benne? – Igen. – Utánanézett, mert tudta, hogy Elena meg fogja ezt kérdezni tőle. – A francba! – Elena a tenyerével megdörzsölte az arcát. – Harrison egy idióta, de szereti a nővéremet. – A halhatatlanságot viszont még nála is jobban szereti – válaszolta Raphael több évszázadnyi tapasztalatból. – Ha nem így lett volna, megvárta volna, amíg a feleségét is alkalmasnak találjuk. Elena kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett fel rá. 317 _____________________________________________

– Hiszel te még bármi jóban is ezen a világon? – Ha sikerül megfékeznünk Urramot, akkor talán elhiszem azt, hogy a gonosz nem mindig győzedelmeskedik. Talán. Raphael túl sok szörnyűséget látott már ahhoz, hogy olyan mesékkel vigasztalódjon, amikkel a halandók rövid tiszavirág életük során áltatják magukat. Elena megrázta a fejét, és elindult Michaela háza felé. – Éhen halok. – Hosszú távot futottál. – Üzenetet küldött Montgomerynek, hogy készítsen elő ételt egy vadász számára. – Mi történik veled, ha nem eszel? Egy újabb kérdés, amit már vagy ezer éve senkinek sem jutott eszébe feltenni neki. – Elhalványulok. – Úgy érted, elgyengülsz? – Elena letérdelt, és egy darab földet emelt az orrához. Megszagolta, majd eldobta. – Azt hittem, éreztem valamit, de már eltűnt. Raphael megvárta, hogy a vadász felálljon, mielőtt válaszolt. – Nem. Szó szerint elhalványulok, olyan leszek, mint egy szellem. Az étel tartja meg a fizikai formánkat. – Akkor miért nem éhezteti ki magát a többi angyal? Hogy elérjék azt a láthatatlanság dolgot? – Az elhalványulás nem jelenti azt, hogy láthatatlanná válunk. Csak fakóbbak leszünk. És mivel az étel hiánya gyengeséget is okoz, ez nem jó dolog. – Szóval, ha le akarok gyengíteni egy angyalt, csak ki kell éheztetnem? – Igen, ha ötven évig fogságban akarod tartani. – Nézte Elena arcán a szörnyülködést, majd a megdöbbenést. – Az éhezés viszonylagos dolog. Mi nem halványulunk el olyan könnyen, mint a vámpírok. – A vámpírok nem halványulnak el, azok összezsugorodnak – morogta Elena, és Raphaelnek az volt az érzése, hogy feltört a lányban egy emlék. – Minél idősebbek, annál jobban zsugorodnak

318 _____________________________________________

össze. – A vadász megállt Michaela rétjének a szélén, és felnézett a hálószoba ablakaira. – Gondolom, a lényeg ugyanaz. – Igen – válaszolt az arkangyal, és követte a lány tekintetét. Eszébe jutott, hogy egy nappal azelőtt a lány éppen ugyanott állt, és nézett fel. – Érzed őt? – Igen. – Elena az ajkába harapott, hátrapillantott a csapásra, amelyen jöttek, majd visszanézett az ablak felé. – Valami nincs rendben. – Túl nagy a csend. Hol vannak az őrök? – Raphael végigkémlelt a környéken, Urram különleges szárnyát fürkészte. – Nem sokkal előttünk érhetett ide. Geraldine emlékei szerint akkor dobta el őt, amikor rájött, hogy követjük. Elena összeráncolt szemöldökkel pillantott az angyalra. – Mit akart vele? Valami szörnyű művészeti alkotást csinált volna belőle, hogy megrémissze az embereket, akik meglátják? – Igen. – Gondoltam. Körberepülnél? Raphael kiterjesztette a szárnyait, ellökte magát a földtől, és már a levegőben is volt. Olyan képessége volt ez, amit teljesen természetesnek tartott, amíg meg nem látta a vadász szemében, mennyire vágyott ő a repülésre. Semmi nyilvánvaló jele, tájékoztatta Elenát. A gondolati kapcsolatot már erőfeszítés nélkül fenn tudta tartani a lánnyal. – Bemegyek. Szokatlan volt, hogy Elena milyen könnyedén tudott szólni hozzá. Raphael tudta, hogy Elena azt gondolta, csak hangosan kimondja a szavakat és az arkangyal valahogyan kiszedi őket az elméjéből, de ez nem teljesen így történt. A vadász ösztönösen tudta, hogyan kell nyílegyenesen feléje irányítania a gondolatait, hogy azok ne vesszenek el egy működő elme rengetegében. Sőt, Elena ki is tudta őt zárni az agyából. Fájdalom árán csak, az igaz, de képes volt rá. Ez Raphael arrogáns természetének ugyan nem volt ínyére, ugyanakkor izgatta is a dolog. Elkapott egy lefelé tartó légáramlatot, és földet ért a lány mögött.

319 _____________________________________________

– Nem mehetsz be egyedül! – Egyetlen halandónak sem volt esélye Urrammal szemben. Elena nem ellenkezett. A szemeiből azt lehetett kiolvasni, hogy abban a pillanatban Raphael is csak egy fegyver volt a készletében. Erélyesen bólintott egyet, és elindult a házhoz. Nem a főbejárathoz ment, hanem oldalra. Ott felfeszített egy tolóajtót. – Megfulladok a szagától. Itt van. Raphael a lány vállára tette a kezét. – Én megyek előre. – Most nincs időnk machózni! – Lehet, hogy ez egy csapda. Te halandó vagy. – Belépett az ajtón, és végignézett a szobán. A könyvtárszoba volt az. – Gyere! A lány halk léptekkel követte. – A szag beljebb erősebb. Az arkangyal kinyitotta a szoba ajtaját, és kinézett a folyosóra. A vele szemben lévő falra felszegezve meglátta Rikert. A vámpír nyakán egy széklábat szúrt át Urram, így rögzítette a falra. Riker életben volt, de eszméletlen, valószínűleg az ütéstől, amit a fejére kapott, és aminek a helyén még mindig szivárgott a vér le a homlokán. – Jézusom! – suttogta Elena. – Neki aztán tényleg rossz hete volt. Itt hagyjuk? – Nem tud gyógyulni, amíg a karót el nem távolítjuk. – Akkor menjünk! Egyszerre csak egy pszichopatával tudok foglalkozni. – Balra biccentett a fejével. Elindult befelé, és nagyon meg sem lepődött, amikor meglátott egy újabb őrt. A vámpírt Urram egy lenyűgözően vad szoborra nyársalta fel, amely még Michaela és Charisemnon közös idejéből származott. Az őr feje természetellenes szögben lógott a testéről. – Meghalt – mondta Raphael. – Eltörte a nyakát? – Lefejezte – az angyal megmutatta Elenának, hogy a fejet már csak néhány ín tartotta a testen. – A szívét is kitépte. De ezt nem tervezte, csak azért csinálta, hogy félreállítsa az útjából. Raphael elindult felfelé a lépcsőn. 320 _____________________________________________

– Ne! – Elena a másik irányba mutatott. – Még beljebb. Ekkor sikítás rázta meg a házat. Elena futni kezdett volna a hang irányába, de Raphael megállította. – Urram éppen ezt akarja. Az angyal a háta mögé tolta Elenát, és elindult. Urram nagyon jó stratéga volt, mostanra biztosan rájött, hogy Elena a vadászat mozgatórugója. Ha őt kiiktatja, évekig is eltűnhet a Tízek Tanácsa elől. Voltak ugyan más született vadászok is, de egyikőjük érzékei sem voltak olyan élesek, mint Elenáé. Márpedig ha Urramot az átváltozása után fél évszázad alatt nem sikerül kiirtani, olyan erőssé válhat, hogy átveheti a hatalmat a Föld felett. Akkor pedig az egész bolygó vérbe fordulna. Elena megrángatta a szárnyát. Az angyal figyelmeztetésképpen hátranézett a válla felett, hogy a vadász ne vonja el máskor a figyelmét. Ez végzetes lehetett volna, még egy halhatatlan számára is. A vadász felfelé mutatott. Az angyal bólintott. Tudom. Michaela házának magas plafonja volt, mint a többi, angyalok számára tervezett épületnek. A ház központja a nappali volt, az emelet eköré épült. Ha Urram lesben állt és várt rájuk, biztosan nem a földről támad, hanem a magasból. Ez pedig hátrány volt Raphael számára. Ezt a házat egy embereknek szánt építményből alakították át, a nappalinak nem voltak magas ablakai, amiken keresztül átrepülhetett volna a szobán. Az ajtón kellett bemennie. Elena újra meghúzta az arkangyal szárnyát, míg Raphael le nem hajolt, és a lány szájához nem szorította a fülét. – Hadd menjek be először én! Elvonom a figyelmét, te rögtön azután közbeléphetsz. Nem is lesz ideje megölni engem. Ha valaki azelőtt javasolta volna neki ezt a tervet, hogy Elenával találkozott, azonnal rávágta volna a választ. Igen, menjen a vadász előre, hogy elvonja a vérszülött figyelmét. Ha meg is hal a vadász, ez nem nagy áldozat ebben a csatában. De most már ismerte a lányt, magáévá tette, a lány már hozzá tartozott. 321 _____________________________________________

Elena összeráncolta a homlokát, mintha olvasott volna az angyal gondolataiban. – Alacsonyan menj be! – szólalt meg végül, és tudta, hogy megijesztette Elenát. – Fejmagasságban fog célozni. Te gurulj be! A vadász bólintott. – Biztos, hogy ott van bent. A szaga beleette magát a vérembe. Olyan nehéz, olyan sűrű! – Azzal elindult a szoba felé. Ami ezután következett, emberfeletti gyorsasággal történt. Elena begurult a szobába. Felette faszilánkok repültek szét az ajtó keretéből. Egy dühös ordítás, és Raphael már a szobában is volt, nézett fel Urramra, miközben az energiavillámokat szórt a vadászra. Raphael is felemelkedett, közben készítette elő a saját energiáját. Ez volt az egyik oka, amiért őt választotta a Tanács a feladatra. A Tízek közül csak négyen voltak képesek energianyalábokat kelteni. Ez a képesség idővel fejlődött ki, de csak azokban, akiknek már születésektől fogva megvolt rá az adottsága. Ez az energia pedig, nem úgy, mint a sötét szobáé, nem az angyal belsejéből származott. Miközben emelkedett, Raphael energiát vont el az elektromos forrásokból. Minden lámpát kiégetett odalent. Azelőtt rálőtt Urramra az energianyalábjával, hogy a vérszülött arkangyal észrevette volna, hogy Raphael is ott van. A lövedék a mellkasa közepén csapódott Urram testébe, és a falhoz vágta. De az nem véletlenül lett arkangyal. Megállította magát a levegőben, hogy Raphael lövése ne vágja a falhoz, és azonnal vissza is lőtt egy vörösen izzó gömbbel. Raphael elhajolt a lövés elől, mert tudta, hogy ha az angyaltűz eltalálja a szárnyát, azonnal lezuhan. Az angyaltűz volt azon kevés dolgok egyike, amely egy halhatatlanban is komoly károkat tudott okozni. Az angyaltűz és a vadász különleges pisztolya, jutott eszébe Raphaelnek. Elena, jól láttam, felfegyverkeztél azzal a kis pisztollyal, amellyel engem ártalmatlanná tettél korábban? Újabb vörös és kék tűzgömb lövésváltás, lyukak a falban, csendben és nyugodtan a földre hulló por. A harc közben Raphael figyelte Urramot, megpróbálta meglátni benne a szörnyeteget. A 322 _____________________________________________

vérengző arkangyal azonban éppen úgy festett, mint azelőtt. Az új, megnőtt szemfogai nem látszottak, ahogyan a csatára összpontosított, hárította Raphael lövéseit, és viszonozta a tüzet. Egy elsuhanó tűzgömb megpörkölte Raphael szárnyának szélét. Az arkangyal megrázta magát, hogy lecsendesítse a fajdalomtól sikító idegvégződéseit, majd visszalőtt, és eltalálta Urram bal szárnyának a végét. Urram felordított, vicsorgott, előtört belőle a szörnyeteg. A szeme vörösen felizzott, a szemfogai megnyúltak és kilógtak a szájából, a tenyerében pedig dervisként táncolt a vörös láng. A vér erősebbé tette. Ez volt a csábítás, az őrület vonzereje. Miután átalakultak, az angyalok erejét meghatványozta a vér. Addigra azonban akárhogy is néztek ki, az őrület úgy úrrá lett rajtuk, hogy már semmi sem számított. Raphael sem volt azonban gyakorlatlan harcos, nem hagyta, hogy az ellenfele sarokba szorítsa. Az utolsó pillanatban tért ki a lövés elől, ami a háta mögött a falat érte. A lövés helyén hatalmas lyuk szakadt a ház falába, amin ki lehetett látni a szabadba. Raphael lefelé bukott, és alulról lőtt rá az energianyalábjával a gyilkosra. Ekkor lövés zaja hallatszott, egy hangos csattanás. Urram oldalra dőlt, Raphael pedig látta a lyukat, amit a pisztolylövedék szakított a szárnyába. A sérült pontra támadt, megütötte Urram szárnyát, és az ütéssel nagy kárt tett benne. De a vérengző angyal már menekült is. Kitért Raphael második ütése elől, és kirepült a lyukon, amelyet az angyaltűz szakított a falba. Raphael utána iramodott, tudta, hogy el tudja intézni Urramot, amíg az sérült. Alig ért ki a szabadba, egy test csapódott neki. Lebukott, és spirál alakban szállt le. Csak a nagy gyakorlata miatt sikerült puhán földet érnie. Letette a testet a padlóra, egy viszonylag tiszta részre. Michaela. Az arkangyalnőnek hiányzott a szíve, a helyén egy piros tűzgömb lüktetett. Raphael gondolkodás nélkül kék lángba borította a saját kezét, és benyúlt a nő mellkasába. Megfogta és kivette a piros 323 _____________________________________________

tűzgömböt, majd a falhoz vágta, így semlegesítette annak romboló erejét Michaela szíve Raphael szeme előtt kezdett visszanőni. – Elena! – Itt vagyok – érintette meg az arkangyal karját a vadász, de közben a szemét le sem vette Michaela véres, rongyos, feltépett mellkasáról. Raphael otthagyta Michaelát, úgy, ahogy volt, a karjába kapta a lányt, és felszállt. – Kövesd! Elena azonnal megértette, mit akart az angyal, és erősen megkapaszkodott benne. Bólintott. Amikor a nyíláshoz értek, amelyen át Urram távozott, Elena felfelé mutatott, Manhattan irányába. Raphael tudta, hogy gyors repülő, de Urramnak most már nagy előnye volt, ő pedig vitt magával valakit. Az igaz, hogy a vérengző angyal sebesült volt, de az ő szárnya sem volt teljesen ép. Mégsem hagyhatta, hogy Urram elmeneküljön. Már olyan közel jártak hozzá... Egészen addig, amíg el nem érték a Hudson-folyót. Alattuk kavargott a folyó, Elena pedig elvesztette Urram szagának a nyomát a levegőben. Raphael olyan mélyre ereszkedett, hogy a lány már érezte a víz páráját az arcán, mégsem talált semmit. – Tud a vízről – kiáltott dühösen Elena. – Vagy lebukott alá, vagy olyan alacsonyan repült felette, hogy a víz elmosta a szaga nyomát. Raphael szíve szerint hirtelen kirobbantotta volna magából az erejét, hogy a mérgét csillapítsa. Ehelyett azonban tett néhány széles kört a folyó felett, ahol a nyomot elvesztették. – Semmi – jelentette Elena. – A francba! Raphael csendben maradt, de osztotta Elena elkeseredését. Visszafelé indultak Michaela házához az esővel terhes fellegek alatt. Az arkangyal utasította közben Dmitrit, hogy küldjön keresőosztagokat végig a folyó mindkét partjára. Bár nagyon kicsi volt az esélye annak, hogy a keresés eredménnyel jár. Urramnak csak addig a rövid ideig kellett fenntartania a káprázatot, amíg biztonságos búvóhelyre nem lelt. Ez pedig még egy sérült arkangyal számára is gyerekjáték volt.

324 _____________________________________________

Michaela pontosan ott feküdt, ahol otthagyták, de a szétroncsolt mellkasában már vert az új szíve. A szemei nyitva voltak. Raphael mély rettegést látott bennük, nem gondolta volna, hogy Michaelán valaha ilyet fog még látni. Az arkangyalnő túlságosan idős volt már, túl sok borzalmat átélt már ahhoz, hogy félelmet érezzen. – Megőrült – nyögte Michaela, amikor Raphael letérdelt mellé, és megfogta a kezét. A nő szájából vér bugyogott fel, amikor beszélt. – Semmi sem maradt benne abból a férfiból, aki valaha volt. Raphael látta, ahogy Elena kilép a szobából. Tudta, hogy magukra akarta hagyni őket. Michaela az első adandó alkalommal képes lenne megölni a vadászt. Raphael hirtelen megszánta Elenát. Annyira ember volt! – Vissza fog térni – fordult Michaelához. A vérszülött angyalok számára egyfajta átváltozási rituálé volt, hogy meg kellett ölniük egy másik angyalt. És úgy tűnt, ennek a kényszernek nem tudtak ellenállni. Ha pedig kinézték maguknak az áldozatukat, soha nem változtattak a célponton. – Azt mondta – folytatta Michaela. A szíve még mindig kilátszott a mellkasán lévő lyukon keresztül, ami lassan kezdett begyógyulni –, hogy én vagyok az egyetlen, ami ehhez a világhoz köti, és ha én elpusztultam, végre szabadon felemelkedhet. Hová akar emelkedni? – A halál uralmára – válaszolta Raphael. Még mindig a kezében tartotta Michaela kezét. Az arkangyalnő egy vipera volt, de nekik szükségük volt erre a viperára. Ha ő elvész, a Tízek Tanácsában nagyon felborul az egyensúly. Egy angyal volt, aki készen állt arra, hogy Urram helyébe lépjen, de még egy ilyen már nem akadt. – Hol voltál? – Egyszer kitépte a szívemet, mielőtt az őreimre támadt volna, aztán még egyszer. Akkor a tetőn hagyott, eszméletlenül. Már majdnem meggyógyultam, eléggé ahhoz, hogy felszálljak – újabb köhögés, de ezúttal már nem jött vér a szájából –, amikor belém tette a tüzét. De már nem volt ideje szétterjeszteni bennem. Mindketten tudták, hogy ha ezt megtette volna, Michaela lassan, fájdalmasan és véglegesen meghalt volna.

325 _____________________________________________

– Menj – folytatta Michaela, miután Raphael szárnyaira nézett. – Megsérültél, fel kell épülnöd, mielőtt visszatér. Raphael bólintott és felállt. Tudta, hogy a nő néhány perc múlva már ép lesz. – Láttam egy őrt a hallban, és Rikert a könyvtárszobában felnyársalva. Hol a többi őr? – Mind halott – Michaela felemelte a karját, és felfelé mutatott. A gyűrűsujján egy véres gyémántgyűrű csillant meg. – A tetőn vannak. – Küldök neked új őröket. Michaela ezúttal nem ellenkezett. – Meg sem hívsz a házadba? – kérdezte. A félelem eltűnt az arcáról, mélyen eltemette, ahogyan ezt a halhatatlanok nagyon gyorsan megtanulják. Raphael állta a nő tekintetét. – Vonzó célpont kell, hogy maradj. Michaela szemében újra félelem rebbent. – Ma már nem fog visszatérni. – Nem, ahhoz túlságosan komoly a sérülése. Hozasd rendbe a házat, amíg ő pihen. – Raphael végignézett a lyukon, ahol korábban egy fal állt. – Már amennyire lehetséges. Küldök melléd angyal őröket is. Michaela felült. Nem takarta el a meztelen mellét. A teste volt a fegyvere, és ezt aggályok nélkül használta is. De akkor éppen erre nem is gondolt. Akkor egy arkangyal volt, és tudta, hogy Urramnak meg kell halnia. – Ettől nem válok kevésbé vonzó célponttá? – Elég arrogáns ahhoz, hogy ne törődjön ezzel, még más arkangyalok sem számítanak neki. Ezt tudod jól. Michaela felnézett rá, a szemében őszinte fájdalommal. – Én szerettem őt. Annyira, amennyire egy arkangyal szeretni képes. Raphael nem szólt, csak felállt és elindult kifelé. Hagyta, Michaela hadd gondolkozzon el azon, mivé tette őt a halhatatlanság és a hatalom.

326 _____________________________________________

Elenát odakint, a tisztáson, az erdő szélénél találta meg. A lány azonnal a szárnyaira nézett. – Megsérültél! – Düh szikrázott körülötte a levegőben. – Én nagyobb kárt okoztam benne. – De az a szemét meglógott – rúgott dühösen az avarba a vadász. – Hogy van őviperasága? – Életben. – Kár. – Elena szavai könnyeden csengtek, de Raphael még emlékezett rá, hogyan sajnálta meg a vadász Michaelát. Megragadta Elena karját. – Soha többet ne érezz szánalmat Michaela iránt. Csak kihasználja ezt a gyengeségedet, és elpusztít. – Te mégis megmentetted az életét. Raphael keze lecsúszott a lány könyökére. – Mert szükségünk van rá. Bármilyen hihetetlenül is hangozzék, ő még mindig sokkal emberibb, mint Charisemnon vagy Lijuan. A lány nem szólt semmit. Kibukkantak az erdőből Raphael birtokán, és a ház felé tartottak. Montgomery már az ajtóban várta őket. Amikor meglátta Raphael szárnyait, az aggodalma átszakította szokott, hűvös álarcát. – Uram, a szárnya... Hívjam a gyógyítót? – Erre nem lesz szükség. – Majd amikor Raphael látta, hogy a lakáj továbbra is idegesen tördeli a kezét, a vállára ejtette a tenyerét, és megnyugtatta. – Ne aggódj. Estére meggyógyul. Montgomery ettől lecsillapodott. – Felvigyem az ebédet a szobájába, uram? Már majdnem dél van. – Igen. – Amikor a vámpír távozott, Raphael Elenához fordult. – Úgy tűnik, ismét közös fürdőt vehetünk. Geraldine és Michaela nyomai is ott voltak a testén, nem beszélve a saját kék és zöld zúzódásairól. Elena megtapintotta az arcán lévő sebeket, amiket a fal repülő törmelékei vágtak a bőrébe. – Részemről csak egy gyors zuhany. Ha most fürdenék, kiázna a bőröm a sebeken. – A véres ruháira pillantott, amiket akkor kent

327 _____________________________________________

össze, amikor Raphael karjaiban repült. – A francba! Nem hiszem, hogy van több tiszta ruhám. Raphael már éppen válaszolt volna, amikor szárnysuhogás hallatszott. Egy újabb angyal érkezését jelezte előre, és hallatszott, hogy az az angyal szándékosan kelt zajt. Raphael felnézett és meglátta Jasont. A fekete, copfos hajú angyal tiszteletteljesen meghajtotta előtte a fejét. – Uram, van egy kis gond.

328 _____________________________________________

Harmincötödik fejezet Elena nem tudta levenni a szemét az ismeretlen angyalról. Hozzá foghatót még életében nem látott. Az arcának bal oldalát sűrű, apró pöttyökből és kavargó vonalakból álló tetoválás borította, mely feketén csillogott az angyal barna bőrén. A bőre és a tetoválása alapján polinéziainak gondolta volna Elena, de az arcvonásai kemények voltak, ami az ő származásához hasonló családfára utalt. Egy kevés európai, és egy kevés csendes-óceáni... őrületesen szexi kombináció volt. – Jason – szólalt meg üdvözlésképpen Raphael. – Megsérültél. – Az új angyal Raphael szárnyaira meredt. – Az én ügyem várhat. – Ahogy megmozdult, a szárnyai halkan surrogtak. Elena ekkor ébredt rá, hogy nem is látta még őket. Összehúzta a szemöldökét, és az előtér sötétjébe meresztette a szemét, de egy elmosódott árnyékon kívül még mindig semmit sem látott. Rá kellett hát kérdeznie. – Hol vannak a szárnyaid? 329 _____________________________________________

Jason kifürkészhetetlen tekintettel nézett a lányra, majd hang nélkül felemelte az egyik szárnyát. Mély, koromfekete volt, úgy tűnt, mintha a szárny nem verte volna vissza a fényt, inkább elnyelte volna. A szárny körvonalai beleolvadtak a környező sötétségbe. – Azta! – ámult el Elena. – Fogadjunk, hogy tuti jó éjszakai járőr vagy! Jason visszafordította a tekintetét Raphaelre. – A jelentésem várhat, de fontos, hogy meghalld. – Egy óra múlva fogadlak. – Uram, ha megfelelne neked a kora este, kirepülnék, hogy még valaminek utánajárjak. – Jelentkezz, ha visszaértél. Jason biccentett és távozott. Elena azután egy szót sem szólt, amíg Raphael és ő is meg nem tisztálkodtak, és neki nem álltak elpusztítani az ételt, amit Montgomery küldött a szobájukba. – A lakájod kitisztította a ruháimat – kezdte Elena az ágyon, keresztbe vetett lábbal ülve. Az előző napi nadrágja és pólója mosva és vasalva várták a szobában. Raphael felvonta a szemöldökét. A lánnyal szemben ült, ő fél lábával az ágyon, a másikkal a földön. A sérült szárnyát óvatosan a takaróra fektette, hogy minél gyorsabban gyógyuljon. Elena legnagyobb örömére – mert akkor a lány már túl fáradt volt ahhoz, hogy hazudjon magának arról, hogyan érzett az angyal iránt – megkérte a lányt, hogy kenje be a szárnya sérült részét valami különleges balzsammal. Elena pontosan tudta, mekkora előrelépést jelentett a kapcsolatukban az, hogy Raphael megtűrte maga mellett még akkor is, amikor sérült volt. Most már nem volt Dmitri, aki egy székhez kötözte volna. – Ezt nagyon kétlem – válaszolt az angyal. – Montgomery vezeti a háztartást, ő nem alacsonyodna le annyira, hogy ruhát mosson. – Tudod, hogy hogy értem, arkangyal! Ő olyan, mint a suszter manói, csak még sokkal jobb. – Valamilyen okból rám másként hat, ha elképzelem Montgomeryt, mint kis manót, mint rád.

330 _____________________________________________

– Na, csak várj! – beleharapott a szendvicsébe, amelybe, úgy tűnt, minden elképzelhető dolgot belepakoltak. – Szóval Jason a kémed. Vagy inkább a kémfőnököd. – Nagyon jó, vadász! – Raphael az ő szendvicsét körülbelül három harapással eltüntette. – Bár sokan azt mondanák, az arca túlságosan megjegyezhető. – Az a tetkó... tutira nagyon fájhatott. – Elena összerezzent, amikor belegondolt. Ő maga túlságosan nyuszi volt ahhoz, hogy csináltasson egyet. Ransom ugyan egyszer rá akarta beszélni, amikor ő egy sávot varratott a karjára, de amikor Elena látta, hogyan itatták le a bőréről a vért, úgy döntött, nem követi a példáját. – Mit gondolsz, meddig tartott, míg elkészült? – Pontosan tíz évig – válaszolt az angyal, és a lányra nézett a szemeivel, amelyek, úgy tűnt, a lány lelke mélyére látnak. Elena megrázta a fejét, és befejezte a szendvicsét. – Úgy látszik, az őrületnek nagyon sok arca van. Raphael a lány felé nyújtott egy almát. – Kérsz? – Bűnbe akarsz ejteni, arkangyal? – Ó, hiszen te már elbuktál, vadász! – Egy éles késsel feldarabolta az almát, és egy cikket a lány ajkához tartott. Élénken figyelte, ahogy Elena beleharapott az almaszelet végébe. – Az ajkaid lenyűgözőek. A szunnyadó láng, amely Raphael mellett mindig ott parázslott benne, most fellángolt és szétáradt a testében, lüktető vággyal töltötte be a lány minden egyes porcikáját. Lenyelte az almafalatot, négykézláb megkerülte az ételeket, és megállt térden az angyallal szemben. Amikor Raphael az alma maradék részét is a lány szájához emelte, elkapta az arkangyal csuklóját, és ráharapott a kezére. A szeme elmerült az angyaléban, az ujjai hegyén érezte Raphael lüktető melegét. Az ajkai a férfi ujjait simogatták. Az angyal arcát valami férfias forróság öntötte el, ami pontosan kifejezte, hová kívánta volna abban a pillanatban Elena ajkait. De csak ennyit mondott: – Még egy szelet almát? Elena sajnálkozva rázta meg a fejét. 331 _____________________________________________

– Neked meg kell gyógyulnod, nekem pedig nyomok után kell kutatnom újra – Urram nem mehetett nagyon messzire. Valószínűleg az egyik korábbi rejtekhelyén kellett meghúznia magát, akkor pedig azon a környéken van, amit már feltérképeztek. – Lehet, hogy ez az utolsó esélyünk. Raphael letette a kezéből a kést és az almát, majd az ujjaival végigsimította a lány ajkait. – Hallottad, mit mondott Michaela? – Arról, hogy Urram teljesen begolyózott? – Megvonta a vállát, pedig a vágy úgy vette körül, mint egy erős parfüm. – Nincs ebben semmi meglepő azután, amit a raktárban láttunk. – Rám is vadásznál? Ha vérszülötté válnék? Elena szíve megállt egy pillanatra. – Igen – válaszolta. – De belőled soha nem lesz ilyen szörnyeteg. – Pedig a vadász emlékezett arra, hogyan vágott a saját kése a tenyerébe, és emlékezett a vámpírra is a Times Square-en. Egy száraz mosoly. – Ez csak remény, nem bizonyság. – Megrázta a fejét. – Mi mind ki vagyunk téve a hatalom csábításának. A vér pedig erősebbé és veszélyesebbé tesz minket. A lány a tenyerébe fogta az angyal arcát, és belenézett azokba a szemekbe, amelyek ezernyi napfelkeltét láttak még azelőtt, hogy ő megszületett volna. – De neked van egy nagy előnyöd – suttogta. – Most már egy kicsit halandóbb vagy.

332 _____________________________________________

a véres angyal Azt hitték, padlóra küldték őt. Ez nagy hiba volt. Kínzó fájdalom hasított a mellkasába és a szárnyába, ahol Raphael kék tüzének maradványai megpróbálták beenni magukat a bőre alá. Urram összeszorította a fogát, és előbújt a rejtekhelyéről. Nem repült messzire, egy olyan helyre, amely általában hívogató volt az emberek számára, de akkor, a borús időben sötét lett, tele olyan rejtett sarkokkal, amelyek tökéletes terepet adtak a vadászatra. A káprázat jó szolgálatot tett neki, két ember torkát feltépte, mielőtt az áldozatai megneszelhették volna, hogy vadásznak rájuk. A vérük szétáradt a testében, mint egy villámlás, és kioltotta a kék tüzeket. Azok nyom nélkül felszívódtak a levegőben. Ezután, hogy a testének már nem kellett védekeznie a támadások ellen, összpontosítani tudott arra, hogy meggyógyítsa a roncsolt izmait és porcait. Mire az ötödik nyak fölé hajtotta a fejét – egy fiatal lány 333 _____________________________________________

puha, finom húsa volt, a kedvenc eledele újra képes volt repülni. Legalábbis annyira, hogy kivonja a forgalomból a halandó vadászt. Ha az meghalt, senki sem bukkanhatott többé a nyomára. Elmosolyodott, a vért letörölte a szájáról egy tiszta, fehér zsebkendővel. Igen, a vér melegen volt a legjobb. Egy pillanatra elgyengült, és egy újabb ember vérét akarta venni, de erre nem volt elég ideje. Addig kellett lecsapnia, amíg Raphael gyenge volt, és a vadász biztonságban érezte magát. Azután pedig majd kitépi Michaela szívét, és közvetlenül a forrásából issza meg a vérét. Úgy döntött, megfogja tartani őt. Nagyon erős kényszert érzett, hogy széttépje az arkangyalnő testét, de elhatározta, hogy ellenáll neki. Miért is ölné meg, ha a véréből ilyen csodálatos erőt meríthet? A halandók túl gyengék voltak, de egy arkangyal... Ah, egy örökkévalóságig ihatna Michaela véréből. A nő minden alkalommal meggyógyulna. Azon gondolkozott, vajon Michaela elmondta-e már Raphaelnek, hogy ő egyszer már ivott a nő véréből. Urram megnyalta a szája szélét. Michaela vére édes volt. Erővel teljes. Fűszeres. És most már a nő a testében hordozott egy darabot belőle. Igen, az arkangyal vére lesz a legtökéletesebb frissítő. Épít majd Michaelának egy szép ketrecet, hogy a nő nézhesse, ahogyan a többi háziállataival játszik – , hogy tudja: ő a szerencsés, aki kiválasztatott arra, hogy az idők végéig táplálkozzon belőle. De először el kellett törnie a vadász nyakát.

334 _____________________________________________

Harminchatodik fejezet Raphael kilépett a harmadik emeleti erkélyre. A fülében csengtek Elena szavai. Most már egy kicsit halandóbb vagy. Lijuan éppen emiatt intette őt, hogy ölje meg Elenát. Az, ahogyan reagált, amikor meglőtték, a vér és a fájdalom megerősítette a hitét abban, hogy a vadász veszélyes rá nézve. De lehet, hogy a veszéllyel együtt valami más is járt? Lehet, hogy ellenálló lett az idős korral és a hatalommal járó őrülettel szemben? Elvégre sokkal korábban felébredt a Csendességből, mint kellett volna. Mialatt Jason érkezésére várt, végiggondolta, ki volt ő, mielőtt Elenával találkozott. Betört a lány elméjébe, terrorizálta őt minden lelkiismeret-furdalás nélkül. Vajon akkori állapotában képes lett volna ugyanerre? Igen, gondolta. Kétségtelenül képes lett volna mindazt újra megtenni. De vajon meg is tette volna? Ez volt a nagy kérdés... Jason felülről érkezett meg az erkélyre. Hangtalanul ért földet. Nem véletlen, hogy ő volt a legjobb kém. 335 _____________________________________________

– Azt hittem, Illium is itt lesz. – Ő Elenára vigyáz. – Raphael szeretett volna egy vámpír sofőrt is a lány mellé adni, de egy vámpír közelsége összezavarta volna Elena érzékeit. Így Elena maga vezetett, Illium pedig felette repült. Raphael otthon ragadt az angyaltűztől sérült szárnyával. A sebe elég gyorsan gyógyult, már repülni is tudott volna, de attól megerőltette volna a sebesült szárnyait. Márpedig csúcsformában akart lenni, amikor Urram visszatért. Elena egész napra elment. Rendszeresen hívta Raphaelt telefonon, hogy tájékoztassa a legújabb fejleményekről, ahogy sorban ellenőrizte le Manhattan részeit. Furcsa érzés volt, de annak ellenére, hogy kismillió elintéznivalója volt, Raphael hiányolta Elenát. Az élete részévé vált ez a halandó, akiben egy harcos lelke dolgozott. – Mondd, mit tudtál meg! – Igazad volt – jelentette Jason. – Lijuan halottakat támaszt fel. Raphael érezte az arcán a frissítő, nedves szellőt, ami a folyó felől érkezett, és arra gondolt, vajon Lijuan más lenne-e, ha régen nem ölte volna meg azt a férfit, aki kicsit halandóvá tette volna. – Biztos vagy benne? – Láttam, amikor feltámasztott néhányat. – Élnek? – Raphael a másik angyal felé fordult. Mély visszatetszés tűnt fel Jason szemében. – Életnek nem nevezném azt, de egykori létüknek egy-egy apró szikrája ott van bennük. Ez rosszabb volt, mint amire Raphael számított. – Tehát nem puszta bábok, mint ahogy korábban gondoltuk? – Bábok, de egyszerre többek is annál. Gyűlöletes lények, akik járnak, hallanak, látnak, de nem beszélnek. A hallgatásukat túlharsogja a sikoly a szemükben. Tudják, hogy micsodák. Még egy arkangyal szívét is megmarkolhatta a jeges rettenet. – Mennyi ideig tudja épen tartani őket? – Azok között az élőhalottak között, amelyeket láttam, a legidősebb egyéves volt. Már szenilissé vált, a szikra rég kihunyt benne. – Szünet, majd az általában visszafogott angyal így szólt: – Megváltás nekik, ha a lelkük ezen darabja kiszáll belőlük. 336 _____________________________________________

– És Lijuan irányítja őket? Teljesen? – Igen. Egyelőre csak játszik velük, ahogy egy gyerek az új játékaival. De lehet, hogy eljön majd az idő, amikor hadsereget kovácsol belőlük. Raphael szívét összeszorította az a jeges kéz. Ha ugyanis az élőhalottak támadást indítanak az élők ellen, az egész civilizáció véget érhet, az emberek között kitörhet a pánik. – Olyanokat támaszt fel, akik mostanában haltak meg? – Nem – hangzott a zavaró válasz. – Azokat könnyebben fel tudja éleszteni, mégis a régóta halottakkal kezdte. Olyanokkal is, akik már elrothadtak. Valamilyen módon képes hússal felruházni őket. – Itt Jason megtorpant. – Mi az? – Azt beszélik, hogy Lijuan az új húst a nemrégen elhunytakból szerzi meg nekik. Azokból, akiket nem akar feléleszteni. És hogy ezeknek az élőhalottaknak később vért kell inniuk, hogy életben maradjanak. – Jason még halkabban folytatta. – Arról is suttognak néhányan, hogy Lijuan nyer valamit a felélesztésekből. Hogy erőt szív magába. Egy másfajta vérszülött, gondolta Raphael Azt is tudta azonban, hogy nem született még olyan harcos – ember, vámpír vagy angyal –, aki képes lett volna legyőzni Lijuant, ha arra került volna sor. – Az embereid továbbra is figyeljenek meg mindent. – Jason tökéletes kém volt, de, és ebben Elenának igaza volt, még jobb kémmester. – Tudnunk kell, ha tömegével kezd feléleszteni halottakat. A Tízek Tanácsa nem sok mindent tehetett, amíg Lijuan a saját területén űzte csak a játékait. Sőt a legtöbb arkangyal nem is lett volna hajlandó sokat tenni. Mindenkinek megvoltak a maga ügyei, a saját kis perverziói. És Raphael nem is ítélte el őket ezért. Ő sem tűrt volna el semmilyen beavatkozást a területén folyó ügyekbe. Elena meglátta benne az emberség egy kis szikráját. De vajon eléggé emberi volt-e ahhoz, hogy ne váljék belőle egy újabb Lijuan? – Menj, pihenj! Később még beszélünk.

337 _____________________________________________

Jason lelépett az erkélyről, és zuhanni kezdett, majd hirtelen kilőtt felfelé. A szárnyai látszottak, amíg fel nem ért a felhők közé. Ezért kedvelte ez az angyal jobban az éjszakát. Dmitri! Uram! A válasz közelről érkezett. A vámpír néhány perc múlva kilépett Raphaelhez az erkélyre. Éppen akkor tért vissza a gyógyítóktól. – Méreg jelenti, hogy a takarítás Jeffrey Deveraux házában és akörül, valamint a múzeumban ma délután befejeződött, Geraldine halott. Raphael első gondolata Elena volt. Tudta, hogy a lányt elszomorítja majd a halálhír, bár az a nő idegen volt a számára. – Mi történt a túlélővel, akit a raktárban találtunk? – Sikerült azonosítanom. A neve Holly Chang, huszonhárom éves. – Dmitri összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Nem hordozza a méreg mutáns változatát, de valami megfertőzte. Raphaelnek eszébe jutott a beszélgetés, amit Elenával folytatott erről a lányról. – Meg kell halnia? – Jelen pillanatban nem. Nem fertőző, és meg akarjuk tudni, mit tett vele Urram. – Még ember? Dmitri elhallgatott és a homlokát ráncolta. – Senki sem tudja biztosan, hogy micsoda. Vérre van szüksége, de nem olyan sokra, mint egy vámpírnak, és az emberi táplálékból is erőt tud meríteni. Lehet, hogy egy megszakított átváltoztatási kísérlet eredménye. – A megfelelő eljárás, és Urram mutáns vére miatt ez lehetetlen. Nem történhetett volna meg. – A gyógyítók és az orvosok szerint lehet, hogy ő csak egy a szerencsétlen véletlenül átváltoztatottak közül. Most azonban, hogy a folyamat részben már végbement benne, egy teljes átváltoztatás halálos lenne a számára. – Dmitri hangjában volt egy él, ami egy mélyre rejtett sérelméből származott. Úgy, mint Hollyt, őt is akarata ellenére változtatták át. 338 _____________________________________________

Mindezt csak azért, mert Isis ismerte Raphael gyengéjét. Azt, hogy neki volt szíve. Tudta továbbá azt is, hogy Dmitri a fia annak a halandónak, akit Raphael valaha a barátjának tartott. Ellopta hát Dmitri halandóságát, és Raphaelt arra kényszerítette, hogy végignézze. Ennek már majdnem ezer éve, és Raphael azóta úgy érezte, hogy a szíve halott. Egészen mostanáig, amikor Elena megdobogtatta azt a halott szívet. – Bánjatok vele jól, Dmitri! Nem fogjuk őt kihasználni, de figyelnünk kell az átalakulását. – Ha a vérszülött vonalat magában hordozta, meg kellett halnia. – Napi huszonnégy órában figyeltetem – bólintott Dmitri, majd ismét várt. – Szabad, uram? – Mióta kérsz engedélyt? A vámpír csak a szájával mosolyodott el, a szemével nem. – Elena gyengévé tesz téged, uram. Nem tudom, hogyan, de legyengít. – Raphael sérült szárnyára pillantott. – Lassabban gyógyulsz, mint általában. – Lehet, hogy egy halhatatlannak szüksége van egy gyenge pontra – válaszolt Raphael és Lijuan „fejlődésére” gondolt. – Én... – Megcsörrent a telefon. Raphael intett Dmitrinek, hogy vegye fel, ő maga pedig felszállni készült. Dmitri felemelte a kezét, és megállította. – A Vámpírvadász Céh igazgatónője az. Raphael átvette tőle a kagylót. – Igazgatónő! – Én nem tudom, mibe rángatta bele Ellie-t, de biztosra veszem, hogy köze van ahhoz, hogy a városban sorra tűnnek el a lányok. – Az ellenszenv és a düh, amit az angyal iránt érzett, hallható volt a hangjában. – Elena szerencsés, hogy olyan barátnője van, mint ön. – Ha bármi is történik vele, én magam fogom önt lelőni, és nem fog érdekelni, hogy ön kicsoda vagy micsoda! – A heves dühtől és aggodalomtól éles lett a hangja.

339 _____________________________________________

Ha nem Saráról lett volna szó, Raphael egy ilyen fenyegetésért szigorú büntetést szabott volna ki. Az emberek nem tarthattak gyengének egy arkangyalt. De Raphael nem volt képmutató, tudta, hogy a Csendesség idején elfogadhatatlan dolgot tett ezzel a nővel. Egy szigorú határt sértett meg, amikor arra kényszerítette ezt a nőt, hogy árulja el azt, akihez való hűsége a legfontosabb volt számára. A mérleg kettejük között tehát közel sem volt még egyensúlyban. – Van valami közölnivalója a számomra, igazgatónő? – Öt testet találtak az imént a Battery parkban. Mind az ötöt kivéreztették, a hullákat gondosan elrejtették. Urram tehát gyorsan visszanyerte az erejét. – A hatóságokat értesítették? – Bocs, nem tudtam megakadályozni – válaszolta Sara, és ebből Raphael látta, hogy a céh igazgatója nagyon érti a város működését. – A testeket éppen most szállítják a hullaszállító autók. Gondolom, el akarják majd tüntetni őket. Közben ne bántsák a személyzetet! – Arra nem lesz szükség. – Valamikor a kétszázadik születésnapja környékén Méregben feléledt a képesség, hogy révületbe tudta ejteni az embereket, valahogy úgy, ahogyan a kobra teszi azt az áldozataival. Raphael biztos volt benne, hogy Elena elborzadna, ha tudomást szerezne róla. A vámpír csak ritkán használta ezt a képességét, mert tudta, hogy ha Neha meghallaná, mire képes, dühös lenne, amiért egy ilyen értékes emberét vesztette el. Aznap azonban lehet, hogy hasznára válik még ez a képessége. Urram áldozatainak testét nem vizsgálhatta meg senki mikroszkóp alatt. Ugyan Holly volt az egyetlen túlélő, de ez nem jelentette azt, hogy Urram más áldozatát nem kényszerítette arra, hogy igyon az ő mérgezett véréből. – Köszönöm az információt. – Ne köszönje! Csak tartsa Elenát biztonságban attól a szörnyetegtől, akit szabadon engedett! Igen, Urram valóban szörnyeget volt. Egy szörnyeteg erejével. Raphael szíve hirtelen hevesen kezdett verni, pedig a levegő nyugodt volt, a szelek csendesek. – Mondja el a részleteket Dmitrinek!

340 _____________________________________________

Átadta a vámpírnak a kagylót, és felszállt az erkélyről. A szárnyai sajogtak, de ő csak repült tovább. Útközben megpróbált kapcsolatot teremteni Illiummal. A válasz csak tompa csend volt. Nem a halál üressége, de valami ahhoz hasonló. Amikor Elenát próbálta meg elérni a gondolataival, kicsit több eredménnyel járt. Fájdalmat, hányingert és dühöt érzett. Egy gondolatot lőtt ki Dmitri felé. Hagyd most a testeket! Meg kell találnunk Elenát! Máris kapcsolatba lépek az embereimmel. Jason! A fekete szárnyú kém mesterien irányította a Raphael alá tartozó angyalokat. Keresd meg Illiumot. Elesett. Úton vagyok. Az angyalokat utasítom útközben. Raphael egyre erőltetettebb tempóban szárnyalt, és átkozta saját magát a balgaságáért. Urramnak nem volt szüksége pihenésre. Fel tudta gyorsítani ezt a folyamatot azzal, ha vért ivott. Ez egyike volt az okoknak, amiért a vérszülöttek úgy érezték, jól döntöttek. Urram már épeszűnek tartotta magát mostanra. Képes volt gondolkodni, és döntéseket hozni, de a személyisége mélyen és alapvetően eltorzult már, az agya méregben úszott. A legrosszabb az egészben az volt, hogy egy ilyen torzulás nem történhetett egyik napról a másikra. Urram szolgáinak látniuk kellett a változást. De a többi arkangyal nem tartott erős embereket maga körül, mint Raphael a Heteket. Urramnak azonban ott volt még Michaela. Raphael elhúzta a száját. Biztos volt benne, hogy a nő, akit korábban Konstantinápoly királynőjének neveztek, segítette Urramot abban, hogy elkerülje azokat az ellenőrzéseket, amelyeket éppen az ilyen esetek kiszűrésére találtak ki. Lehet, hogy csak azt akarta, hogy Urram meghaljon, de valószínűbb volt, hogy meg akarta tudni, mi történik a végén. Rá akart jönni, hogy hazudott-e neki a Tízek Tanácsa a vérszülöttségről. Elérte a Castle Pointtal szemben Manhattannek azt a részét, ahonnan Elena utoljára bejelentkezett. – Jó érzésem van ezzel kapcsolatban – mondta akkor a vadász. – Az illat szétszóródott a párás levegő miatt, de addig fogok itt körözni, ameddig nem találok egy helyet, ahol erősebb a szag. 341 _____________________________________________

– Küldök melléd több angyalt! – Ne, ne hívd őket vissza a járőrözésből! Lehet, hogy ez csak egy csapda. Illium majd felveszi veled a kapcsolatot, ha azt hiszem, nyomra akadtam. Elena egyértelműen sokkal közelebb volt a véres angyalhoz, mint gondolta. Ahogy a terület felett repült, és Elena kocsiját kereste, a ragadozó madáréhoz hasonló látása segítségével a vadász helyett Illiumot látta meg. Az angyal kék szárnyai még félig a vízbe süllyedve, a móló alatt is feltűnőek voltak. Raphael lebukott. Nem foglalkozott a bámészkodókkal, akik már gyülekezni kezdtek a mólón, és a motorcsónakkal sem, amely Illium megsegítésére igyekezett felé. Néhány ember addigra már a vízbe ugrott, és igyekeztek Illium fejét a felszínen tartani. Kiemelni a vízből nem tudták az angyal testét, mert az átázott szárnyai túl nehezek voltak. Az emberek megremegtek, amikor Raphael odalépett hozzájuk. Kihúzta az eszméletlen angyalt, majd vakucsattogás, és szomorú kiáltások közepette az égbe emelkedett vele. Illium nagyon ismert lett a városban, mióta visszatért a menedékbeli szolgálataiból. Kék szárnya és sugárzó személyisége miatt mindenki emlékezett rá. A parton állók azt hitték, meghalt. Elfeledkeztek arról, hogy az angyalok halhatatlanok. Urram megölhette volna Illiumot, de a könnyebb megoldást választotta, csak eltakarította az útjából a valódi célpontja felé menet. Illium, ébredj! Raphael a felhők fölött lebegett, karjában tartotta az eszméletlen angyalt. Illium szárnya megsérült és számos csontja eltört, amikor nagy sebességgel a vízbe csapódott. A testén horzsolások is voltak, ezeket akkor szerezhette, amikor a víz alatt nekiütődött valaminek. Az egyik szemét elvesztette. Ez persze mind meggyógyul majd. De fájni fog. Illium azonban a látványos felszín alatt igazi katona, harcos volt. Ezért nem hagyta most nyugodni Raphael. Az elméjével összpontosított, és a tudata mélyén egy nagy pofonnal életre keltette. Illium magához tért. Vett egy nagy levegőt, de nem ordított. Az egyetlen, csodaszép szeme kinyílt. 342 _____________________________________________

– A szemét a felhők fölött várt – mondta, és nem fecsérelte az erejét fölösleges bocsánatkéréssel. – Káprázat. Ellie... – Megremegett, igyekezett ellenállni a testének, ami mély álomba akarta kényszeríteni. – Azt hiszem, látta, amikor lezuhantam. K-kkö-zel volt. Urram épnek tűnt, de gyenge volt. – Az utolsó szavakat már majdnem hangtalanul mondta ki, mielőtt mély, kómaszerű álomba zuhant, amelyből senki és semmi sem lesz képes felébreszteni néhány hétig. Bár Illium jóval fiatalabb volt, mint Raphael, talán ahhoz már éppen elég idős, hogy ansharába essen. Akkor sokkal gyorsabban gyógyult volna, kisebbek lettek volna a fájdalmai, és a teste újra összeállt volna, mielőtt felébred. Máskülönben, amikor felébred a kómából, éppen olyan fájdalmat fog majd érezni, mint egy halandó. Ennyi törött csonttal ez elviselhetetlen lesz. Raphael pontosan tudta, hogy ez mit jelent. Az anyja utolsó szavait akkor hallotta, amikor a földön feküdt összeroncsolt testtel. A szárnya annyira megsérült, hogy nem tudta lassítani a becsapódást. Olyan gyorsan zuhant a földre, hogy attól egy halandónak apró darabokra szakadt volna a teste. Az övé sem volt jó állapotban. Néhány testrészét elvesztette. Amilyen fiatal akkor volt, évekig tartott, amíg mindene visszanőtt. Azok, akik képesek voltak az ansharára, hatványozottan gyorsabban gyógyultak. De csodaszer akkor sem volt az ilyen sérülésekre. Kivéve, ha egy méregtől dagadó, vérszülött angyalról volt szó. Jason fekete szárnyai bukkantak fel a felhők közül. Szomorú arccal nyújtotta a karját Raphael felé. – Majd én viszem – mondta. Raphael átadta neki Illium testét. – A többi angyal? – Utasítottam őket, hogy keressék a vadászt. – Vidd Illiumot a gyógyítókhoz! Azzal lebukott a móló felé. Mielőtt áttört volna a fellegeken, káprázatba burkolózott. Nagyon fontos volt, amit Illium próbált neki elmondani. Ha Urram gyenge volt, akkor nem lehetett képes messzire repülni úgy, hogy még Elena súlyát is hordoznia kellett. 343 _____________________________________________

Élj, Elena, mondta neki, és azt akarta, hogy a vadász küzdjön, törjön ki abból a sötétségből, ami most az elméjét körülvette és fojtogatta. Élj! Nem engedtem meg neked, hogy meghalj! Semmi. Csend. Olyan csend, amelyet Raphael még soha azelőtt nem hallott. Élj, Elena! Egy harcos nem fekszik le az ellensége lába előtt! Élj!

344 _____________________________________________

Harminchetedik fejezet – Maradj csendben! – mordult fel Elena, amikor egy arrogáns hang kiragadta őt boldog álmából, és ragaszkodott hozzá, hogy felébredjen. – Aludni akarok! – Te merészelsz parancsolgatni nekem, halandó? – Jéghideg víz ömlött a lány arcába, amitől rögtön felébredt, és egy rémálomban találta magát. Elena először nem is volt képes felfogni, amit látott. Az agya nem akarta összerakni a látvány darabjait egy egész képpé. Nagyon sok darab volt, szétmarcangolt, eltorzult, képtelen darabok. A gyomra felfordult. A feje megsérült, amikor Urram a műszerfalhoz csapta az arcát. Emiatt hányingere volt, és ezt csak felerősítette a rémület, amit a helyzete miatt érzett. Próbálta visszafojtani magában a rettegést, nem akart Urramnak örömet okozni azzal, hogy kimutatja. De ez nehéz volt. Mindannyian tévedtek, Sara, Ransom, de még Raphael is. Urram nem tizenöt lányt rabolt el. Sokkal többet, olyanokat, akik nem hiányoztak senkinek. 345 _____________________________________________

A szobát megtöltötték a rothadó végtagok, egy fehérlő mellkas csontváza, Urram őrületének jelei. Egy sötét, levegőtlen szobában voltak. Egy pincében. Egy kriptában. Egy... Hagyd ezt abba! Ezt a vadászösztöne parancsolta neki, az, amelyik már születése óta irányította. Leküzdötte a félelmét, és összpontosított. A szoba nem volt teljesen sötét. Urram elsötétítette ugyan az ablakokat, de a peremükön beszűrődött némi fény. Fehér, túl erős, nem természetes fény – ez azt jelentette tehát, hogy sokáig volt eszméletlen, közben odakint leszállt az est. A vele szemközti falhoz a csuklóinál fogva odaláncolva egy kiszáradt testet látott, mely valaha egy emberé lehetett. Ekkor a kiszáradt hüvely pislogott egyet, Elena pedig ráébredt, hogy az a valami még életben volt. – Jézusom! – szaladt ki a lány száján, mielőtt még visszafoghatta volna magát. Az előtte álló, arkangyaltestben élő szörnyeteg követte a lány tekintetét. – Látom, megismerkedtél Roberttel. Ő nagyon hűséges volt hozzám, követett, át az óceánon is. Nem igaz, Bobby? Elena Urram arcát nézte, a kegyetlen kedélyességét, és ráébredt, hogy addig a pillanatig nem értette meg igazán a gonoszság lényegét. Robert vámpír volt, ezt Elena biztosan tudta. Ember nem élte volna túl, hogy a teste ennyire kiszáradjon. Úgy tűnt, hogy a vámpír testéből az utolsó csepp nedvesség is elpárolgott, kivéve a két, nagy, sötét szemét, amelyek megváltásért könyörögve meredtek a vadászra. Urram visszafordult a lány felé. Az élénk, szép zöld szeme nevetett. – Robert azt hitte, ő valami különleges lény, csak azért, mert magammal hoztam. Sajnos, itt egy kis időre megfeledkeztem róla. – Erőteljes tekintetében harag, piros lángok gyúltak. A csillogó zöld a szemeiben egyszerre méregzölddé változott. Elena nagyon nyugodt, mozdulatlan maradt a sarokban, ahová Urram ledobta. Arra gondolt, vajon az angyal megfosztotta-e a 346 _____________________________________________

fegyvereitől. A testén nem érzett egyet sem, de Urram talán elnézett egyet vagy kettőt. Például a vékony, tűszerű pengét, amit a hajába tűzve hordott, vagy a laposat, ami a csizmájába rejtett hüvelyben lapult. Megmozgatta a lábujjait, és megnyugodva érezte, hogy a lábát fogja a csizmája. Azt a lábbelit Ransomtól kapta vicces ajándékként – Elena soha nem szerette még annyira azt az idiótát, mint abban a pillanatban. Urram tekintete mélyen Elena szemébe fúródott. – De az én hűséges Bobbym végül nagyon hasznosnak bizonyult – vissza a vámpír felé –, nem igaz? Kitűnő közönsége lett az én kis játékaimnak. Elena látta, ahogy a vámpír karjai kicsavarodtak a láncai között, látta, ahogy a roncsolt teste tekergett, és nagyon dühös lett. Urram bizonyára tudta, mit csinál. A vámpírok majdnem halhatatlanok voltak, de vérre volt szükségük. Azzal, hogy Urram nem adott vért Bobbynak, arra kényszerítette a vámpír testét, hogy saját magát eméssze fel. Egy vámpír nem halhatott meg igazán, éhhalálban nem. De addigra minden levegővétel kész agónia lehetett számára. És ha ez még hosszú ideig tartott... Elenának eszébe jutottak az egyetlen kiszáradt vámpír történetének a részletei, amelyet ismert. A Céh akadémiáján, utolsó évben olvasott róla egy tankönyvben. Az a vámpír, S. Matheson családi viszályba keveredett az ura ellenében. Betonkoporsóba zárták, és egy épülő ház alá temették be. Tíz évvel később találtak csak rá. Még élt. Ha azt annak lehetett nevezni. Az építőmunkás, aki véletlenül nyitotta fel a koporsóját, azt hitte, egy csontvázat talált, ezért értesítette a hatóságokat. Az orvosszakértő örült, hogy megvizsgálhat egy mumifikálódott testet. Egy csapat helyszínelővel érkezett a terepre, akik elkezdték felmérni és lefényképezni a helyszínt. Az egyik bűnügyi technikus megsértette az ujját, amikor a csontváz fejét fordította el. A következő pillanatban a férfi elvesztette az egyik ujját. A csontváz simán átharapta még az ujjcsontot is.

347 _____________________________________________

Hívták a mentőket. S. Matheson teste végül a folyamatos vérbeömlesztés hatására helyrejött, de az agya helyrehozhatatlanul megváltozott. S. Matheson attól fogva nem szólt egy szót sem, csak mosolygott, mint egy idióta, és arra várt, hogy valaki óvatlanul túl közel menjen hozzá. Három orvos is elvesztette egy-egy testrészét, mielőtt a vámpír nyomtalanul eltűnt. Azt beszélték, hogy az angyalok vitték el. Az ő üzletüknek nem tett jót egy vámpír, aki embereket evett. Robert még nem jutott el arra a szintre. A szemeiben még volt valami, ami emberinek hatott. Urram ekkor odament a vámpírhoz, Elena a hátától nem látta, hogy mit csinált. Robert szörnyű hangot hallatott, Elena alig bírta ki, hogy rá ne ordítson Urramra. Ehelyett kihasználta az alkalmat, hogy közelebb húzza a lábát. Még közelebb. Urram megfordult, halvány mosollyal az arcán. – Mit gondolsz a művészetemről? Elena összeszedte magát, tudta, hogy valami szörnyűséges látvány várja. De semmi sem készíthette fel arra a borzalomra, ami a szeme elé tárult. Szánalom és düh öntötte el az egész testét. Urram kivette Robert szemeit. Elena szemébe nézett, felemelte a tenyerén a két csúszós szemgolyót és a szájához emelte, mintha be akarná kapni őket. Elena arca meg sem rezzent. – Erős vagy! – Az arkangyal felkacagott, és a földre hajította a két golyót, majd eltaposta őket a csizmája sarkával. – Nincs tápértékük. Elfordult Roberttől, és finnyásán megtörölgette a kezét egy zsebkendőben. Elena felé indult. – Nagyon csendes vagy, vadász. Semmi hősködés, hogy megmentsd szegény vámpírt? – A felhúzott szemöldöke idegenül előkelő volt. – Az csak egy a sok vérszívó közül – válaszolta Elena, és közben kavargott a gyomra. – Azt reméltem, elég hosszú időre leköti majd a figyelmedet, és én addig elszökhetek. Urram elmosolyodott, amitől Elena hátán végigfutott a hideg, mint ezernyi hideg, póklábszerű ujj. Az arkangyal egy szót sem szólt, csak leguggolt a lány elé, és a kezét Elena bokájára tette. Még szélesebben elmosolyodott. Aztán csavart egyet a kezével. A törő 348 _____________________________________________

csont csattanó hangjával egy időben Elenán olyan forrón és égetőn futott át a fájdalom, hogy fel kellett ordítania. Raphael! Elena látta, hogy a szeme előtt összemosódik a szoba képe, és érezte, ahogy az eszméletlenség puha szárnyai körbeveszik a testét. De valami megragadta az elméjét, és nem engedte, hogy a sötétségbe zuhanjon. Mondd meg, hol vagy, Elena! A vadász arcáról végigcsorgott a veríték, a hátához tapasztotta a pólóját. De Elena megkapaszkodott abban a hangban, Raphael hangjában, ami visszarántotta az éberségbe. Urram még mindig ott guggolt vele szemben, és elégedett arckifejezéssel figyelte őt. Büszke volt, hogy sarokba szorította az áldozatát. – A szagod mar, mint a sav – suttogta Elena. – Éles, csípős és jellegzetes. Urram arcára kíváncsiság ült, egy gyermek érdeklődő arckifejezése. De ez volt a gyermeki érdeklődés legtorzabb változata, amit Elena valaha látott. – És Bobby? – Újabb mosoly, pedig a szemei ismét felvöröslöttek. – Ő is tudni akarja. Elena nyelt egyet. Víz, mondta az elméjében, és nagyon remélte, hogy Raphael meghallja. Víz szagát érzem. – Bobby – suttogta Elena –, Bobby illata olyan, mint a föld, a por és a halál illata. – És valami zajt is hallok. Csapások, valamit vágnak, állandó ritmusú zaj. Tudnom kellene, hogy mi ez. Urram kisimított egy tincset Elena arcából. A vadász azt várta, hogy a gyilkos eltöri a nyakát, de az arkangyal visszahúzta a kezét. Elena, bár megkönnyebbült, rájött, hogy az ő félelme táplálja Urramot. Az a szemét azért hagyta meg az életét, hogy kedvére játszadozhasson vele. Vagy nem? – Miért hagytál életben? Maradj csendben, Elena! Ó, sss! Én zsémbes vagyok, ha fáj valamim.

349 _____________________________________________

Urram megszorította a vadász bokáját. A fájdalomtól Elena majdnem elalélt, de az arkangyal pontosan tudta, mikor kell őt elengednie. – Mert te vagy az ő gyengesége. Belegondoltam, és úgy döntöttem, több értelme van életben hagyni téged. Ez egy csapda! Ne merészeld hagyni, hogy bántson téged! Urramról majd én gondoskodom. A te dolgod most az, hogy életben maradj! A parancs hallatán Elena majdnem elmosolyodott, még így, ennek a rémálomnak a kellős közepén is. – Én csak egy játékszer vagyok a számára, semmi több. – Hát persze. – Urram elengedte Elena bokáját, és legyintett egyet. A vadászt megrázta, hogy Urram ilyen egyértelműen egyetértett vele. Rosszabbul esett ez neki, mint szerette volna. De hát figyelembe véve azt a rövid életet, ami rá valószínűleg még várt, Elena úgy döntött, teljes joggal lehet szerelmes abba, akibe akar. Szerelmes. A francba! – Ha én ilyen felejthető vagyok, miért lennék értékes túsz? – Azért, vadász – nagy szemfogaknak nyoma sem volt, Urram modora olyan sima volt, mint egy vámpíré, aki leélt már néhány évszázadot –, mert Raphael nagyon szereti kisajátítani a játékszereit. Ezt olyan magabiztosan mondta, hogy Elena szívén jégcsapok nőttek a hallatán. – Nagyon biztosan mondod ezt. – A szépség, a királyok és királynék idejében mi egy évszázadig ugyanabban a királyi udvarban laktunk. – Félrebillentette a fejét. – Hát nem mondta? – Játékszer, emlékszel? – összeszorított ajkakkal Urramra mosolygott, aztán úgy döntött, az igazi érzései tökéletesen megfelelnek oda egyelőre. – Nem sok mindent mond el nekem. – Raphael sosem volt egy beszédes fajta. Nem úgy, mint Charisemnon. – Undorodva elhúzta a száját. – Az megállás nélkül beszél, és soha nem mond semmit. Milyen sokszor kívántam már, hogy bárcsak összeroppanthatnám a gégéjét! Hátha most majd megtehetem! – Összeráncolta a szemöldökét, és elrúgott az útjából 350 _____________________________________________

egy combcsontot. – Kegyetlenül büdös van itt! – A szemeiben düh gyúlt. Elena úgy döntött, nem próbálja meg rávezetni a vámpírt, hogy ő maga a probléma okozója. – Raphael játékszereiről meséltél éppen – mondta, mert úgy érezte, ez a téma tovább életben fogja tartani, mint a hely kriptaszagának a kitárgyalása. Urram figyelme újra Elena felé fordult. Elena akkor látta meg a furcsa, fehér csíkokat, amelyek beborították a vámpír arcát. Olyanok voltak, mintha vérerek lennének, de a színük nem stimmelt. Mintha nem vér folyt volna bennük, hanem valami más. – Mindkettőnknek megvoltak a maga szolgái az udvarban – mondta olyan mély és őszinte hangon, hogy Elena nem csodálkozott rajta, hogy olyan sok nő áldozatul esett neki korábban. És fog is még, ha nem állítják meg időben. – Ezek a mi kényünkre-kedvünkre voltak ott, akkor használtuk őket, amikor tetszett. A vámpír könnyed hangjától Elenának összeszorult a torka. – Emberek? – kérdezte. – Azok nagyrészt túl gyengék és túl csúnyák voltak. Nem, a mi rabszolgáink a vámpírok voltak. Akkor, mint ahogy ma is, az ő dolguk volt, hogy imádjanak minket. Az átváltoztatási szerződésben ugyan nem teljesen ez állt, de Elena úgy döntött, belemegy a játékba. – Szóval azok voltak a szolgáitok, akiket ti változtattatok át? – Dehogy! Az unalmas lett volna! Kereskedtünk a rabszolgákkal. Jaj, te megsajnáltad őket! – Urram újra felkacagott. A nevetése egyáltalán nem volt kellemetlen. – A rabszolgáink könyörögtek nekünk, hogy az ágyunkba jöhessenek. A háremünkben veszekedések törtek ki, ha az egyik helyett a másikat választottuk. Urram valószínűleg igazat mondott, gondolta Elena. – Ezzel pedig mindenki nyert – adta Urram alá a lovat. – Voltak persze kedvenceink... Elena csak fél füllel figyelt Urramra. Minden erejével azon volt, hogy kiderítse, hol vannak. A csapkodó hang már elhalt, helyette autók zaját hallotta. Víz és út közelében. Urram sérült szárnya ugyan 351 _____________________________________________

már épnek tűnt, de abból, ahogy a földön maga után vonszolta, a vadász arra következtetett, hogy még nem volt teljesen működőképes. Eszerint közel kellett lenniük ahhoz a helyhez, ahol Illium a vízbe zuhant. Elena nagyon remélte, hogy a kékszárnyú angyal életben volt. Amilyen erővel a víznek csapódott, attól egy ember a darabjaira szakadt volna. Nem vagyok benne biztos, de azt hiszem, a Hudson-folyó partján vagyunk, nem messze onnan, ahol Illium vízbe esett, gondolta Raphaelnek és nagyon remélte, hogy az arkangyal valahogy kizárta Urramot az elméjéből. Egy sötétített ablakú szobában. Ez a bűz! Undorító! Egy elhagyatott épületet keressetek, raktárt vagy csónakházat. Ha lennének itt szomszédok, már biztosan értesítették volna a hatóságokat a szag miatt. Kivéve, gondolta, ha ezek a hullák itt a szomszédok. De ez esetben valaki már biztosan eltűntnek jelentette volna legalább az egyiküket. Elena olyan erősen koncentrált, hogy elkövetett egy hibát. A tekintete elkalandozott. Egy szorítás a bokáján, és máris az egész testét átjárta a fájdalom. Minden idegvégződése felizzott. Ezúttal nem tudott küzdeni az elméjét elborító sötétség ellen, nem tudott eszméleténél maradni. Ha meghalsz, vadász, vámpírrá változtatlak. Elena magában felmordult és küzdeni kezdett, nagyon keményen. Nem akarok vért inni! Különben is, nem tudsz átváltoztatni, ha már halott vagyok. Elena úgy érezte, mintha valami sűrű szirupban úszna. Végül visszatért a felszínre, a valóságba. Csakhogy azonnal ki is adta a gyomra epés tartalmát. Amikor végzett, és megtörölte a száját, szándékosan nagyon lassan felemelte a fejét. Urram ugyanott volt, ahol azelőtt. – Nem figyeltél rám – szólalt meg a vámpír barátságos hangon. Elena a szeme sarkából észrevett valamit. – Sajnálom. Csak nagyon fáj. – Egy építési sisakot látok. A falak nincsenek levakolva. Keressetek építkezést! És az a kupac ott: a fegyverei. Majdnem karnyújtásnyi távolságra. – Nagyon remélem, hogy Raphael gyorsan ideér – meredt Elenára kiábrándult tekintettel Urram. – Te már nem húzod sokáig. 352 _____________________________________________

– Biztos vagy benne, hogy eljön? – Hát persze. A rabszolgák: akkoriban megverekedett velünk, ha csak egy kicsit is megsértettük az ő egyik szolgáját. Urram ezen láthatólag jól szórakozott. – El tudod ezt képzelni? Törődött velük! Elena akkor megértette, hol húzódik a határ szörnyeteg és nem szörnyeteg között. Raphael valahogy az egyik oldalon maradt, Urram átkerült a másikra. – Ez már régen volt – válaszolt a vadász. – Azóta megváltozott. Urram megtorpant, mintha elgondolkodott volna. – Igen, lehet, hogy nem jön. Lehet, hogy egyszerűen itt hagylak. – A tekintetében vidámság látszott. – Vagy odakötlek Bobby mellé, hogy ehessen belőled. Na, ehhez mit szólnál, Bobby? – rikkantott. A megkínzott lény a szoba túloldalán suttogott valami választ, amit Elena nem hallott, de Urram szemmel láthatóan igen. Úgy elkezdett ugyanis kacagni, hogy majdnem hátraesett álltában. – Nagyon örülök, hogy megőrizted a humorérzékedet. Lehet, hogy csak ezért megadom neked, amit kérsz, és a halandó mellére teszlek, hogy szophass, mint egy kisbaba. A szörnyű elképzeléstől Elena hideg, veszélyes haragra gerjedt. Szívesen megetetett volna ő egy éhező vámpírt, elvégre is ő egy érző, emberi lény volt, nem olyan szadista szörnyeteg, mint Urram. De az biztos, hogy nem hagyta volna, hogy halálra kínozza egy elborult elméjű vámpír, akit Urram már a teljes őrületbe kergetett. Kihasználta, hogy az arkangyal egy pillanatra nem figyelt rá, és a csizmájában lévő tőrért nyúlt. A bokájába a legkisebb mozdulattól is belehasított a fájdalom, de ez nem állíthatta meg Elenát. Szél, eső, tenger illata. Hol vagy a szobában? Az ablakkal szemben, Urram előttem áll. A velem szemben lévő falnál, tőlem balra, az ablak melletti sarokban van egy kiéheztetett vámpír, Robert. Az ő élete nem számít. Ekkor a fal eltűnt, mintha egy szélvihar sodorta volna el. Elena látta a fal maradványainak szélén parázsló kék tüzet, és hallotta

353 _____________________________________________

Urram örömujjongását. A gyilkos angyal felállt, és a vadász elé lépett. – Teljesítetted a feladatod, idehoztad nekem Raphaelt sérülten! Így könnyű préda lesz! – Felemelte a kezét, és Elena meglátta a tenyerében a piros tüzet. Tudta, hogy ha azok a lángok hozzáérnek, ő egyik pillanatról a másikra halott lesz. Ezért idétlenül elvigyorodott. – Ha olyan biztos vagy magadban, ölj meg utána! Persze, csak akkor, ha azt gondolod, hogy számodra lesz még utána. A vámpír belerúgott Elena törött bokájába. A kirobbanó fájdalom teljesen beterítette Elenát. Az elméje kikapcsolt. *** Raphael a hátán találta el a tomboló vérszülöttet, amikor az mérgében másodjára is bele akart rúgni Elenába. A tiszta energianyaláb a hátán érte Urramot, és megtette a kellő hatást. A vámpír felordított dühében, a kezében lévő angyaltüzet Raphael felé dobta, majd egy másodikkal a plafont robbantotta le a feje fölül, hogy fel tudjon szállni. Raphael tudta, hogy Elena a törmelék alatt volt, és érezte benne az életet, bár a lány elméje sötétbe merült. Élj, parancsolt a vadászra újra, majd felemelkedett, hogy megküzdjön a gonosszal, amelyet nem engedhetett szabadon a világra. Tudta, hogy alatta, a földön az emberek sikítozva menekülnek, miközben angyal-tűzgolyók csapódnak a közeli épületekbe, és rombolnak földig mindent, ami az útjukba akad. Egy kocsi csikorogva fékezett, mögötte egy újabb és még egy. Az emberek kiszálltak belőlük, és az égre meredtek. Raphael átrepült egy energianyaláb alatt, majd viszonozta a tüzet, és elégedetten látta, hogy sikerült megpörkölnie Urramot. A vérző arcú vérszülött visszalőtt rá egy tűzvihart a lopott vér életerejéből, amelyet felerősített a testében keringő méreg, ami már minden sejtjébe beette magát. Ha egy angyal egyszer vért ivott, onnan már nem volt visszaút. 354 _____________________________________________

– Te porrá leszel – kiáltott Urram Raphaelre, miközben lángoló kezekkel felé repült –, én pedig uralkodni fogok ezen a városon! Raphael kitért ugyan a támadás elől, de érezte, hogy egy kicsivel lassabban mozdult, mint kellett volna, még mielőtt a szárnyain szétterjedő angyaltűz kínzó fájdalmát megérezte.

355 _____________________________________________

Harmincnyolcadik fejezet Raphael felemelkedett, egyenesen a magasba, ahová már az arkangyaloknak sem lenne szabad szállniuk, egészen addig, míg a feje már fájt és az oxigénhiány kioltotta a szárnyait nyaldosó lángokat. Azután lebukott, és a lendületét arra használta, hogy angyaltüzet lőjön Urramra. A vérengző angyal egy kivételével minden lövését kikerülte. Az az egy a combján találta el. Raphael érezte, hogy a szárnyai megfeszültek, ahogy a régi és új sebei fájni kezdtek. De működött a szárnya. Még. De már nem sokáig. Urram elég angyaltüzet zúdított rá ahhoz, hogy egyes részei megragadjanak Raphael testén. Azok egyre beljebb ették magukat, amíg ki nem vágták a sérült részeket. Raphaelnek kevesebb, mint tíz perce volt, mielőtt a szárnyai teljesen fel nem mondják a szolgálatot. Ekkor megérezte, hogy egy ín elpattant benne. Eszébe jutott, hogy most már egy kicsit halandó. Hát, legyen, gondolta különösen tiszta fejjel. Sokkal inkább akart egy kicsit emberi lélekkel meghalni, mint szörnyeteggé válni. Elena! 356 _____________________________________________

Élj! Megállás nélkül küldte a lánynak ezt a parancsot, még akkor is, amikor már fogytán volt az ereje, és Urram lövedékei égették a testét és a szárnyait. Élned kell! A vadásznak életben kellett maradnia. Az ő lelke túl fényesen lángolt ahhoz, hogy ilyen könnyen kialudjon. Az arkangyal ráébredt, hogy az a törékeny emberélet már nem csak fontos volt számára. Fontosabb volt a saját életénél is. Ébredj, vámpírvadász! Végre elég közel került Urramhoz, és rá tudott lőni, de az energiatartalékai fogytán voltak. Alatta a városban terjedt a sötétség, ahogyan mindketten az elektromos hálózatból nyerték az energiát a küzdelemhez. A kocsik megálltak, az akkumulátoraik kimerültek, a tűzcsapok felrobbantak. De Raphael csak szívta el az energiát. Tudta, hogy a teste jóval előbb merül ki, mint az erőforrások. Eltalálta Urram szárnyát, de ez nem volt elég. A véres angyal annyira feltöltekezett, hogy a szárnyai most gyorsabban gyógyultak, mint egy angyalé, gyorsabban még egy arkangyal szárnyainál is. Urram felnevetett, és egy újabb angyaltűz-gömböt formált. Ezt azonban a félig lerombolt épületre lőtte. Elena! Raphael a tűzgömb elé vetette magát, a vállával fogta fel a lövést. A fájdalom végigszaladt a testén, amikor a tűz elérte, és emészteni kezdte a csontját. Kipislogta a szemébe csorgó izzadságcseppeket, és tovább harcolt. Az épület előtt lebegett, hogy Urram ne tudja azt lerombolni. – Bolond! – ordított a véres angyal. – Feláldoznád a halhatatlanságodat, hogy megments egy halandó nőt? Raphael válaszként nem mozdult a ház elől, hárította Urram ádáz lövéseit. Érezte, hogy az emberei a közelébe értek, de figyelmeztette őket, hogy ne avatkozzanak bele. Csak egy arkangyal tudta elviselni az angyaltüzet néhány másodpercnél tovább. Ekkor Urram a sértetlen vállát is eltalálta. A tűz a másik vállát már felemésztette, kilátszott a fehér csontja. Az erős izmai sorban mondták fel a szolgálatot, de Raphael nem adta fel a harcot. Alig vette észre, hogy a lába alatt Manhattan már

357 _____________________________________________

teljesen elsötétült, koromsötét borult az egész városrészre, és lassú hullámokban már Queens és Bronx fényei is kialudtak. Azokon a területeken volt még elég energia, de Raphael érezte, hogy már nem bírja tovább. Magába szívott annyi erőt, amennyit bírt, amíg a testét el nem borította a fény, és egy végső, öngyilkos csapásra készült. Ha meg tudta volna érinteni Urramot, talán képes lett volna mindkettőjüket elégetni. Nagy ár volt ez, de egy vérszülött arkangyal az egész világot felforgatta volna, és véget vetett volna a civilizációnak. Éppen csak annyi angyaltüzet lőtt Urram felé, hogy távol tartsa az épülettől, de a tartalékait ne merítse ki. Közben pedig figyelt, megpróbálta kilesni az ellenfele gyenge pontját, arra várt, hogy Urram hibát kövessen el. A végső lehetőséget azonban nem Urram adta meg neki, hanem egy vadász, aki olyan makacs volt, hogy meghalni sem volt hajlandó. A félig lerombolt épület nyitva tátongó oldalában pisztolylövések dörrentek, a lövedékek szétszaggatták a vérszülött arkangyal szárnyait. Urram felordított, és zuhanni kezdett, közben angyaltüzet lőtt maga körül. Raphael a verdeső angyal után vetette magát, karját előrenyújtva. Amikor egyik kezével elérte Urram mellkasát, a másikkal megfogta a testét, és megrántotta. A keze behatolt a vérszülött mellkasába, és elkapta annak szívét. – Viszontlátásra, öreg barátom – szólt Raphael, és tudta, hogy abban a szörnyetegben már nyoma sem volt annak az angyalnak, akit valaha ismert. Ezután szabadon engedte a végső, hatalmas angyaltűzfolyamot. A lángok átjárták Urram testét. A haldokló angyal megragadta Raphaelt, és magával akarta rántani a halálba. De Raphaelnek életben kellett maradnia. Mert ha ő meghal, Elena sem éli túl. Egy másodperccel azelőtt tépte ki magát Urram szorításából, hogy az tiszta, fehér fénnyel felrobbant, és egy pillanatra fénybe borította egész Manhattant. És vége volt. Urram nemcsak hogy meghalt, de nyoma sem maradt a Földön. Egyetlen porszem sem.

358 _____________________________________________

Raphael sok sebből vérzett, és azok állapota csak egyre rosszabbodott, ahogy az angyaltűz emésztette a testét. Le kellett volna szállnia, ehelyett csapkodni kezdett alig működő szárnyaival, és felemelkedett. Urram egyik utolsó, elkeseredett lövése az épületet találta el. Raphael tudta, hogy Elenának a nyolcemeletes ház legszélén kellett állnia, amikor elsütötte a fegyvert. Az a szél most eltűnt, de az arkangyal még érezte Elena életének haldokló, gyengülő lángját. Elena, válaszolj! Béke, csend, egyetlen pisszenés sem hallatszott. Aztán: Maradj meg egy kicsit emberinek, jó, Raphael? Egy majdnem néma kérés. De Raphaelnek ez elég volt. Követte a mentális fonalat, és megtalálta Elena összetört testét. Egy neonreklám vékony peremén feküdt. A háta összezúzódott, a lábai természetellenes pózba csavarodva feküdtek. A lány mégis elmosolyodott, amikor meglátta az angyalt. A kezében pedig még ott volt az a kis pisztoly, ami több életet mentett meg, mint azt bárki el tudta volna képzelni. Raphael nem mert hozzáérni a lányhoz, attól félt, akkor lezuhanna a mélybe. – Nem halhatsz meg! Egy lassú pillantás. – Ne parancsolgass nekem! – A szavak alig voltak kivehetők a lány torkából felbugyogó vértől. A hangom nem működik valami jól. Hallak. Most mondd el a titkot, jó? Hogy változtatjátok vámpírrá az embereket? Raphael még az elhaló suttogásban is kihallotta a gúnyolódást. A testünk kiválaszt egy mérget, amit rendszeresen le kell csapolnunk. Minél idősebbek vagyunk, annál ritkábban. Urram túl sokáig várt. Igen. A testünk védekezik ugyan ellene, de csak egy ideig. Azután a méreg beivódik a sejtjeinkbe, amitől azok mutálódni kezdenek. Bár ez a védettség azt jelentette, hogy az arkangyaloknak mindig volt valamennyi méreg a vérükben. 359 _____________________________________________

Egy módon tudjuk csak lecsapolni ezt a mérget, mielőtt eléri a kritikus szintet. Úgy, ha egy élő emberbe visszük át. Az angyal történetírás emlékszik időkre, amikor az angyalok nagyon sok embert vesztettek el, ezért elkeseredtek, és megpróbálták állatokra átvinni a mérget. Arról a mészárlásról, amit ez eredményezett, még Lijuan sem hajlandó mesélni. Tudjuk, hogy az átvitelkor mi is kapunk valamit cserébe az embertől, de azt ezer év alatt sem sikerült megfejtenünk, hogy mit. De... Szünet, mintha Elena az erejét szedné össze, hogy kielégíthesse végre a kíváncsiságát. A tesztek? Az alkalmasság? Raphael hajlandó lett volna minden kérdésre válaszolni és az összes titkot elárulni, ha ezzel tovább ébren tudta tartani Elenát. Csak néhány ember született úgy, hogy el tudja viselni a méreg hatását, és használni tudja arra, hogy elinduljon benne az átalakulás emberből vámpírrá. A többiek belehalnának. És minden kegyetlenségük, évek során kialakuló könyörtelenségük ellenére egyetlen halhatatlan sem viselné el, hogy ennyi ártatlan életet kioltson. Az örök élet ígéretével halált osztani, ez a végső pusztulás felé vinné az angyalokat. A tesztek előtt tízből egy, ha túlélte. Ahh... – Ez már nem is sóhajtás volt. Raphael szemfogai megnőttek, a száját egy különös, csodálatos, aranyló íz töltötte meg, az arcán pedig egy könny csorgott le. Több, mint ezer éve nem sírt. Most már tudod, miért változtatunk át annyi idiótát. Halk nevetés Raphael fejében. Egy haldokló nő lehet hülye, ha akar, igaz? Megőrülök érted, arkangyal. Néha a frászt hozod rám, de én akkor is táncolni akarok veled. Az angyal szíve megállt, amikor Elena hangja elhalt. Előrehajolt, a száját betöltötte a szépség és az élet íze. – Nem engedem, hogy meghalj! Ellenőriztettem a véred. Te alkalmas vagy. Elena ki akarta nyitni a szemét, de nem tudta. Az elméjének hangja azonban hajthatatlan volt. Nem akarok vámpír lenni. Nem bírom a vérszívást.

360 _____________________________________________

– Élned kell! – Azzal Raphael megcsókolta a lányt, a szájába engedte azt a mámorító ízt. Élned kell! Ekkor szakadt le alattuk az épületről a neonreklám, és a földre zuhant. Elena nem egyedül esett le. Raphael karjaiban volt, a szájuk összeolvadt. Együtt zuhantak, az angyal szárnya majdnem tökéletesen szétfoszlott, a lelke összeolvadt egy halandóéval. Ha ez a halál, vadász, gondolta a halandójának Raphael, amikor az angyaltűz átvágta magát a csontjain, és elérte a szívét, akkor a túloldalon találkozunk. *** Sara felfelé nézett, az arcán könnyek görögtek. Látta, ahogy New York arkangyala zuhant, és a karjában egy testet tartott, akinek világos, majdnem fehér haja lobogott a szélben. – Ellie, nem teheted ezt! – suttogta olyan dühösen, hogy a szavak alig érthetően buktak ki a száján. Egy íjjal a kezében rohant a helyszínre, amikor a dolgok kezdtek elfajulni, mert tudta, hogy Elenának szüksége lehet a segítségére. Néhány perccel később Ransom is befutott, fegyverrel a kezében, de a csata túl magasan a fejük felett zajlott ahhoz, hogy beavatkozhassanak. És most az arkangyal zuhant, és ők már semmit sem tudtak tenni. Mintha lassított felvételben látták volna az egészet, a barátjukat az angyal karjaiban, akinek csodálatos szárnyai helyrehozhatatlanul összeroncsolódtak. Nem volt idejük sem előkészíteni a helyet, ahová Elena és Raphael estek, hogy valami puhára érjenek földet. A környék tele volt törmelékkel, téglákkal, csövekkel, még egy összezúzott motor is feküdt ott, aminek a kerekeit meghajlította a lezúduló szemét. Akárhová néztek, mindenhol hegyes sarkokat és éleket láttak. Halálos felszínt. Sara Ransom kemény ölelésében szipogott. Kettőjük helyett is sírt, mert tudta, hogy Ransomban fájdalom helyett düh ébredt. A szeme egy pillanatra elhomályosodott. Azt hitte, csak odaképzeli a szárnyakat, amelyek a szeme előtt megjelentek és körülölelték a

361 _____________________________________________

zuhanó Raphaelt. Sötét, puha árnyak a koromfekete éjben, ami leszállt Manhattanre. – Emelkednek! – megrángatta Ransom kabátját. – Emelkednek! – Nem látta már Raphaelt és Elenát, eltakarták őket a fekete szárnyak, de Sarát ez nem érdekelte. A fontos az volt, hogy nem értek földet, nem zúzták halálra magukat a szemük láttára. – Ellie él! Ransom nem szállt vele vitába, bár mindketten tudták, hogy Ellie teste annyira összetört, hogy azt nem lehetett már meggyógyítani. Akkor azonban csak magához szorította Sarát, és ő is úgy tett, mintha minden rendben lett volna. Legalább még egy pillanatig. *** Egy héttel később Sara az irodájában lecsapta a telefont, és a vele szemben ülő Ransomra nézett. Mellette ott állt Deacon, megnyugtatóan, biztonságot adóan. A férje. Az ő sziklája. – Nem hajlandóak semmit sem mondani sem Ellie-ről, sem Raphaelről. Ransom összeszorította az ajkait. – Miért? – Az angyaloknak nem kell megokolniuk a tetteiket. – Sara elhúzta a száját. Olyan mélyen és őszintén szomorú volt, hogy már a saját mozdulatainak sem volt ura. – Aznap este láthattuk, hogy az arkangyalok is meghalhatnak. Az is lehet, hogy Raphael már nincs többé és most új vezetőnk van. – Nincs joguk távol tartani minket tőle! – Ransom elvesztette a nyugalmát, és öklével a szék karfájára csapott. – Mi vagyunk a családja. Vagy odaadták őt annak a szemétnek? Sara megrázta a fejét. – Jeffreyt nem tudom elérni. Az angyalok legalább a hívásaimat fogadják. – Kivel beszéltél? – Dmitrivel. Ransom felállt, majd fel és le kezdett járkálni a szobában, mintha nem bírna egy helyben maradni. 362 _____________________________________________

– Ő egy vámpír. – Nem tudom, mi folyik ott. – De nagyon úgy nézett ki, hogy nem egy másik angyal, hanem Dmitri volt a főnök az Arkangyaltoronyban. Deacon is beizzította a forrásait – márpedig ő néhány nagyon különös embert is ismert, és ugyanerre az eredményre jutott. Dmitri volt a főnök, igazából ő irányította egész Manhattant. – Ez valószínűleg haszontalan információ – folytatta Sara –, de azt beszélik, hogy egy másik arkangyal, Michaela elhagyta a várost, miután Urram meghalt. – Mindenki tudta, melyik arkangyal volt az áldozat. Ez volt az évezred sztorija, még akkor is, ha az angyalok a legkisebb információt sem adták ki a történtekről. – Három arkangyal egy városban? Ez nem lehet véletlen! Deacon? – Igazad van. De ez csak újabb kérdéseket vet fel, és egyetlen másikra sem ad választ. Deacon mindig a dolgok lényegét látta meg. Látszólag nyugodt volt, de a felesége érezte benne a feszültséget, látta, ahogy megfeszültek az izmai. Deacon nagyon körültekintően válogatta meg a barátait, de Elena mindenképpen közéjük tartozott. Sara gyengéden megérintette a férje combját, Deacon pedig Sara vállára tette a kezét. – A szóbeszéd szerint az Arkangyal-tornyot még más angyalok előtt is lezárták. Ransom beletúrt a kiengedett hajába, amiért Elena annyit cikizte őt. A tincsei most a vállára hulltak. – Azt hiszem, igazad van – mondta. – Úgy tűnik, hogy Raphael halott, és most próbálják megtalálni az utódját. Sara az asztalánál ülve kinézett a városra, amely félig még mindig sötétségbe burkolózott. Az arkangyalok párviadalában annyi relé és vezeték sérült meg, hogy a helyreállítási munkálatok hónapokig is eltarthattak még. – De miért nem adják ki nekünk Ellie-t? – Ez nem fért a fejébe. – Ő halandó, nem közéjük tartozik! – Ő gondoskodott volna a legjobb barátnőjéről, szíve teljes szeretetével. Ransom felé fordult, és kérdő pillantást vetett rá. Formában vagy? 363 _____________________________________________

– Annyira igen, hogy betörjek abba a rohadt toronyba! – Feldrótozva mehettek csak be – szólt Deacon, újra ékes tanúbizonyságát adva, hogy Sarának nagyon nagy szerencséje volt párválasztás terén. – Bármi történik, én ott leszek a mentőosztaggal. Ki van most az irodában? Sara gyorsan végiggondolta. – Kenji lent van az óvóhelyen. És Rose is. Csak pihennek, szóval fel tudnak jönni. – Hívd fel őket. Én hozom a kommunikációs felszerelést. *** Egy órával később Sara és Ransom a szigorúan őrzött Arkangyaltorony kertjében guggoltak. A forgalom annyira korlátozott volt, hogy azóta, hogy a város elsötétült, senki sem jutott ilyen közel az épülethez. Sara meglátott egy lehetséges behatolási pontot. Jelzett Ransomnak, és elindult. Néhány másodpercen belül már a kivilágítatlan földszint egy nagy termében álltak. – Már néhány nappal korábban vártam önöket. – Bársonyos hang a terem túloldaláról. Szelíd fény töltötte be az előteret, mintha valaki felkapcsolta volna a villanyt. Sara azonnal felismerte a hangot. – Dmitri! Egy biccentés. – Szolgálatára, hölgyem! – A vámpír a férfira nézett. – Ransom, ha nem tévedek. – Hagyjuk a dumát! – Ransom felemelt egy íjat, amibe egy nyíl volt bekészítve egy nagyon illegális kontrollchippel. Sara kedvenc fegyvere volt ez. – Én a helyében nem tennék ilyet – szólt Dmitri nyugodt hangon. – Az embereim egy pillanat alatt lefegyvereznék önöket, nekem pedig nagyon elromlana a kedvem. Sara Ransom karjára tette a kezét. – Mi nem akarunk összetűzést. Csak Elenát akarjuk látni. A vámpír kihúzta magát. 364 _____________________________________________

– Kövessenek! Az íjat itt hagyhatják a földön. Itt biztonságban vannak. Talán hülyeség volt, de mindketten úgy döntöttek, hogy megbíznak a vámpírban. Dmitri beszállt egy liftbe. Amikor követték, Sarának eszébe jutott, hogy Elena valószínűleg nagyon dühös lenne, ha bajba keveredne, és megfosztaná Zoet az anyjától és Deacont a feleségétől. De Ellie is a családhoz tartozott. Sara összeszorította hát a fogát, és beszállt a liftbe. A high-tech kommunikátor, aminek a mikrofonja Sara fülében volt, a pótadók pedig a karórájában és a gallérjába tűzve, halkan megzörrent. Alig hallhatóan, de ez éppen elég volt ahhoz, hogy Sara tudja, Deacon ott van vele. Ettől kicsit megnyugodott. Később majd haragudhatsz ránk ezért, Ellie, de előbb tudni akarjuk, hogy jól vagye. Túlságosan szeretünk ahhoz, hogy ezt ne tegyük meg. Dmitri egy szót sem szólt. A lifttel felmentek, kiszálltak egy folyosón, amely feketén nyúlt mindkét irányba. A vámpír egy szobába vezette a látogatókat, és becsukta maguk mögött az ajtót. A szoba szintén sötét volt, csak a város csillogó fényei szikráztak az ablakon kívül. Manhattan úgy sziporkázott, akár egy gyémánt, még akkor is, amikor csak a fények fele égett. – Amit most mondok önöknek, annak ezek között a falak között kell maradnia – szólalt meg végre Dmitri. – Megértették? Ransom dühbe gurult, de hagyta, hogy Sara válaszoljon. – Minket csak az érdekel, hogy mit csináltak Ellie-vel. – Nem bírta kimondani azt, hogy Ellie testével. Amíg nem látta őt holtan a saját szemével, addig nem tudta, nem is akarta elhinni. – Önök a családja – nézett a nő szemébe Dmitri. – Nem a vér szerinti, hanem a választott. – Így van. – Sara olyan mély megértést látott a vámpír szemeiben, amire nem számított. Az idős vámpírok, márpedig Dmitri nagyon idős volt, általában már megfeledkeztek arról, hogy valaha ők is emberek voltak, emberi érzésekkel és álmokkal. – Látnunk kell őt! – Még akkor is várt a csodára, csökönyösen, ésszerűtlenül.

365 _____________________________________________

– Azt nem lehet. – Felemelte a karját, amikor Ransom káromkodni kezdett. – De annyit mondhatok önöknek: életben van. Talán nem úgy, ahogy szerette volna, de él. Sara annyira megkönnyebbült, hogy alig hallotta meg a második mondatot. Ransom értette meg először, mit mondott a vámpír. – Ó, Jézusom! Ellie annyira zabos lesz, ha vámpírrá változtatták! Dmitri felvonta a szemöldökét. – Önök tehát nem ítélnek el minket azért, mert elvettük tőle a választás lehetőségét? Sara válaszolt mindkettőjük nevében. – Mi önzőek vagyunk, azt akarjuk, hogy életben maradjon – A torka elszorult a feltoluló érzelmektől. Nagyon összpontosítania kellett, hogy fel tudja tenni a kérdést: – Mikor...? – A gyógyulás folyamata hosszadalmas lesz. A gerince, és sok csontja eltört. – A vámpír ezt kegyetlen egyszerűséggel mondta, és Elena barátainak ezt könnyebb volt elviselni, mintha köntörfalazott volna. – Vannak, akik kihasználnák a védtelenségét, hogy ártsanak neki. Addig, amíg nem tud magára vigyázni, mi védjük meg őt. – Még tőlünk is? – kérdezte Ransom, és a szíve úgy megtelt fájdalommal, hogy az már Sarának is fájt. – Ellie ezt akarja? – Ő kómában van. – válaszolt Dmitri. – Én hozom meg a döntéseket, és inkább vagyok túlságosan óvatos, mint elővigyázatlan. Sara fújt egyet, de bólintott. – Én ugyanezt tenném. Ha összecsomagolom néhány holmiját, eljuttatja neki? Hogy vele legyen, ha felébred. – Mert Ellie fel fog ébredni, ebben biztos volt. A lány túlságosan csökönyös volt ahhoz, hogy ne tegye. Dmitri beleegyezően billentette oldalra a fejét. – Elena szerencsés, hogy ilyen barátai vannak. Miután meggyőződött róla, hogy a vadászok mindannyian elhagyták a torony területét, Dmitri visszatért a szobába, amelyben a megbeszélést tartották, és kilépett az erkélyre. Szárnysuhogás hallatszott, majd az árnyékból, amely eddig eltakarta, előlépett Jason. 366 _____________________________________________

– Hazudtál nekik. – Nem. Csak kicsit félrevezettem őket – válaszolt Dmitri, és kinézett a városra, amelyet megrázott az arkangyaluk halálának híre. – Még nem állnak készen, hogy megtudják az igazat. – Mit mondasz majd nekik, ha a vadász néhány hónap múlva sem bukkan fel? – Semmit – kezeivel megszorította a korlátot. – Addigra Raphael felépül. Egy szellő ismerős illatokat hozott feléjük, egy olyan városét, amely még csak néhány szedett-vedett viskóból állt, amikor Raphael a saját területévé tette. – Még sosem láttam arkangyalt, aki ilyen súlyosan megsérült volna. Az angyaltűz sokkal gyorsabban emésztette fel a csontjait, mint az várható volt. Dmitri felidézte a sebet, amit Elena pisztolya okozott Raphael szárnyában. – Raphael megváltozott – mondta. Ám hogy ez a változás halálos lesz-e számára, az még nem derült ki, várniuk kellett. – A Tízek Tanácsának néhány tagja már szemet vetett Raphael területeire – jegyezte meg Jason. Dmitri összeszorította a fogait. – Megvédjük őket. Amíg biztosat nem tudunk.

367 _____________________________________________

Harminckilencedik fejezet Három hónappal később, amikor Raphael először megjelent a Tízek Tanácsának ülésén, az arkangyalok őszintén elcsodálkoztak. Már a halhatatlanok is leírták őt. Raphael elhelyezkedett a székében, kezeit lazán a karfára ejtette, és megszólalt. – Hallom, már azon vitáztatok, hogyan osszátok fel a területeimet egymás között. Neha tért magához először. – Nem, természetesen nem. Urram utódjáról tárgyaltunk. – Természetesen – mosolyodott el Raphael, és annyiban hagyta a hazugságot. – Jó munkát végeztél, amikor megállítottad – szólt Elijah. Charisemnon bólintott. – Csak az a kár, hogy a vége nagy nyilvánosság előtt zajlott. A halandók egy ideig arról beszéltek, hogy ő volt az oka a területeden történt emberrablásoknak. Hogyan állítottad meg ezt a szóbeszédet?

368 _____________________________________________

– Jó embereim vannak – válaszolt Raphael. Igazából Méreg ötlete volt, hogy az egészet Robert „Bobby” Syles nyakába varrják. Ő tökéletes bűnbak volt, és a gyermekek iránt érzett beteges vonzódása miatt senkinek nem is volt lelkifurdalása, amiért besározták a nevét. Néhány elejtett célzás a bíróságon, mendemondák Bobby ferde hajlamairól, és a bizonyíték, hogy az Egyesült Államok területére lépett, éppen elég volt. A világ, az emberek nem akarták elhinni, hogy egy arkangyal vérengző szörnyeteggé válhat. Két arkangyal közötti csata olyan dolog volt, amit elfogadhatónak tartottak, a legtöbben azt gondolták, a területi fennhatóságért folyt a közdelem, és ettől meg is nyugodtak. Ha elhitték volna, hogy Urram gyilkolt, az egész világrendjük alapvetően felborult volna, és erre nem vágytak. Charisemnon hümmögött, Titus bólintott. Favishi szólalt meg. – Örülünk, hogy láthatunk, Raphael. Raphael arra gondolt, a nő talán még komolyan is gondolta, amit mondott, ezért hát biccentett felé. Favishi rámosolygott. Az arca gyönyörű volt, királyságok buktak meg a szépsége miatt. De Raphael nem érzett iránta semmit, a szívét már egy halandónak adta. – Utódlásról tárgyaltok hát? – Pontosabban – vette át a szót Astaad – annak hiányáról. Mint tudjuk, van valaki, aki nemsokára arkangyallá válik. Ma azonban még nem az. – Urram területét pedig irányítani kell, már ma. – Michaela Raphaelre nézett a terem túloldalából, olyan gonosz élvezettel, amit Raphael már jól ismert. – Én átvehetem néhány feladatát, de már így is nagyon sok teendőm van a saját földemen. – Nagyon nagylelkű ajánlat ez, Michaela. – Neha egyetlen elmormolt szarkasztikus megjegyzéssel kivégezte Michaelát. – Hát a hódító kedved soha nem ér véget? Michaela szeme ellenségesen villant. – Felteszem, te egyáltalán nem érdeklődsz azok iránt a területek iránt. Elkezdődött hát az ajánlatok és visszautasítások, szövetségkötések és árulások játszmája. Csak Lijuan és a mellette ülő Raphael nem 369 _____________________________________________

vett részt a csörtékben. Lijuan ehelyett megérintette Raphael karját, és megkérdezte. – Beszéltél Urrammal, mielőtt megölted? – Nem. Nem lehetett már szót érteni vele. – Nagy kár. – Visszahúzta a kezét a saját széke karfájára. – Szívesen megtudtam volna többet arról, milyen finom következményekkel jár, ha valaki hosszú távon kiteszi magát a méreg hatásának. Raphael felvonta a szemöldökét. – Eszerint te biztosan nem próbálkozol meg ezzel? Lijuan halk nevetésének hangja elveszett a körülötte folyó vita zajában. – Nem, én annál többre becsülöm a tudatom épségét. Raphael elgondolkozott azon, vajon Lijuant valóban épelméjűnek mondaná-e. Jason újabb információkkal szolgált az ő területéről. Az udvaroncainak fele élőhalott volt, akik vakon engedelmeskedtek Lijuan minden parancsának. – Ezt örömmel hallom. Éppen elég nehéz volt véget vetni egy olyan erős arkangyal életének, mint Urram. Bele sem merek gondolni, mivel járna, ha te is vérszülötté változnál. Lijuan szemeiben kislányos pajkosság csillant. – Ó, ezek a bókok a fejembe szállnak! – Hátradőlt a székében. – Csak azért kérdezem, mert úgy tűnt, Urram jobban tudta uralni az ösztöneit, mint a fiatal angyalok, akik átváltoztak. Elgondolkodtam hát, nem lehetséges-e, hogy igaza volt, hogy ha átvészelnénk a kényes időszakot, a végén hatalmas erővel felruházva lépnénk elő. – A kényes időszakban, hogy a te szavaiddal éljek – válaszolt Raphael, miközben Neha és Titus, a méregkeverő és a rendíthetetlen gránitakarat párharcát figyelte –, szörnyűséges gyilkos válik belőlünk. A legújabb nyomozási eredményeink szerint Urram a szolgálóival együtt tíz nap alatt majdnem kétszáz embert ölt meg. – De gondolkodott! – Csak még több halálról! – Raphaelnek nagy önuralomra volt szüksége, hogy fel ne emelje a szavát. Az, hogy Lijuan ezt a lehetőséget akár csak mellékesen is fontolóra vette, nagyon rosszat 370 _____________________________________________

jelentett. – Ha egy évet adtunk volna neki, akkor ezreket tépett volna szét, hogy teletömje magát. Ez teszi vérszülötté az angyalt, a féktelenség, hogy nem tud gátat szabni a vérszomjának és a hatalomvágyának. – Én öltem meg a legutóbbit, tudtad? Azt, akit az emberek minden vámpír atyjának neveznek. – Jót nevetett ezen e néven. – Nagyon intelligens volt, éveken át menekült előlem, még egy területen is uralkodott! – Kivéreztette azt a területet – emlékeztette Lijuant Raphael. – Nem volt ura a gyilkos ösztöneinek. A saját vágyainak bábja volt csak. Ezt nevezed te erőnek? Lijuan kifürkészhetetlen tekintettel nézett Raphaelra. A szemében olyan dolgok bujkáltak, amiket Raphael soha nem látott, és valószínűleg soha nem is fog. – Te okos vagy, Raphael. Ne félj, nem válok vérszülötté. Ez már nem izgat engem. Mint ahogy azt te is tudod. Raphael nem kért tőle bocsánatot. – A tudatlanságra csak a balgaság a mentség. Lijuan ezen újra elnevette magát. – Most gonosz vagy a többiekkel szemben. Raphael elgondolkozott. Ha a többi arkangyal valóban nem tudott semmit Lijuan „fejlődéséről”, akkor nemsokára kellemetlen meglepetés vár rájuk. – Úgy látom, megegyeztek végre. A többiek felosztották maguk között Urram területét, és átrendezték saját birtokaik határát, hogy kielégítsék hódítási vágyaikat. Raphael hagyta, hadd tegyék. Az ő területe már így is a legnagyobbak közé tartozott, és ami még ennél is fontosabb, a legtermelékenyebb és legjövedelmezőbb volt. Semmi kedve sem volt alkudozni egy olyan földre, amelynek lakói Urram már teljes megadásra kényszerítette. A gyengeség soha nem érdekelte Raphaelt. Nem, ő a harcosokhoz vonzódott. Michaela újra rámosolygott, amikor a gyűlésnek vége volt, és ő hátramaradt Elijah-val.

371 _____________________________________________

– Kár – mondta, miután már csak hárman maradtak a teremben –, hogy a kis vadászod meghalt, nemde? Raphael nem válaszolt, csak nézte a másik arkangyalt. Michaela arcán a mosoly még szélesebbre húzódott. – Mindenképpen tovább élt, mint hasznos volt – folytatta, majd egy legyintéssel félresöpörte a témát, Elena életét, mintha csak egy légyről lett volna szó. – Elég csalódott voltam, hogy nem vadászhatom le, de talán jobb is így. Rengeteg dolgom lesz most, hogy a sajátjaim mellett Urram területeinek egy részét is irányítanom kell. Elijah Raphaelre nézett. – Kedvelted a vadászt? Michaela válaszolt Raphael helyett. – Ó, teljesen kisajátította azt a halandót. Figyelmeztetett, nehogy bántani merjem. – Gonosz mosoly. – De most ő halott, neked pedig udvarolnod kell nekem. Talán el is fogadom. Raphael felvonta a szemöldökét. – Nem te vagy az egyetlen női angyal. – De én vagyok a legszebb. – Még egy mosoly, amelynek a széle olyan metsző volt, mint a törött üvegé, majd Michaela kivonult a teremből. Elijah utánanézett. – Nagyon boldog vagyok, hogy én nem mártóztam meg ebben a tóban. – Most megleptél – nézett rá Raphael. – Azt hittem, én vagyok az egyetlen. – Már egy évszázada Hannah-val voltam, amikor Michaela megtalált. Különben sem vagyok az esete, ahogy a halandók mondják. – Mindenki az esete. És senki sem az. – Michaela csak saját magával törődött. – Mit gondolsz, megpróbálta valaha elcsábítani Lijuant? Elijah majd’ megfulladt a nevetéstől. – Óvatosan, öreg barátom! A szívrohamot hozod rám! Raphael nem nevetett vele. 372 _____________________________________________

– Mit akartál nekem mondani, Eli? A másik arkangyal arcáról lehervadt a mosoly. – Lijuan. Halottakat támaszt fel. – Nem tudjuk megmondani, hogy ez a képesség jó-e vagy gonosz. – Bár Raphael azt tudta, hogy ő mit gondol róla. – Ő a legidősebb közöttünk, nincsen alapunk arra, hogy megítéljük a fejlődését. – Ez igaz. – Elijah elhallgatott, majd sóhajtott egy nagyot. – De Raphael, te is elég idős vagy már, hogy tudd: a képességek, mikre az idők során szert teszünk, alapvetően attól függenek, hogy mi magunk kik vagyunk. Az, hogy Lijuanban egy halállal kapcsolatos képesség fejlődött ki, sokat elárul róla. – És mi a helyzet veled? – kérdezte Raphael, hogy elhallgassa a saját, újonnan szerzett képességét. – Mit adott neked a kor? Elijah mosolya kiismerhetetlen volt. – De hiszen ezek olyan titkok, amiket meg szoktunk tartani magunknak. – Felállt, amikor Raphael is felemelkedett a székből. – Az a vadász... komolyan érdekelt a sorsa? – Igen. Elijah Raphael vállára tette a kezét. – Akkor sajnálom, hogy így történt. – A részvéte őszintének tűnt. – Halandók... olyan fényes lánggal égnek, de túl gyorsan elhamvadnak. – Igen. *** Illium a toronyban várt Raphaelre. – Uram! – A megszólítás, csakúgy, mint Dmitri vagy Méreg esetében, csak a tisztelet kifejezése volt, nem az igazság. Elena rákérdezett volna erre, ha itt lett volna. És aggódott volna a kék szárnyú barátjáért. – Hogy gyógyulsz? – kérdezte hát meg tőle Raphael. Illium kitárta a szárnyait, amelyek a legjobban megsérültek. Fájdalmasan megvonaglott az arca, de nem a mozdulattól.

373 _____________________________________________

– Már majdnem tökéletesen épek. – Lenézett Raphael teljesen ép testére, arra a testre, amelyet hihetetlen mennyiségű angyaltűz emésztett fel korábban. – Ez a különbség angyal és arkangyal között. – Csak idő és tapasztalat kérdése. – Raphael közelebb lépett az angyalhoz, és megnézte a szárnyát. Majd hangosan felnevetett, először azóta, hogy lezuhant Elenával. – Most már értem az arckifejezésed. – Úgy nézek ki, mint egy kacsa – horkant fel Illium. És ez nem is állt messze a valóságtól. A szárnyai sérült részein növő tollak puhák voltak, fehérek és bolyhosak. – Nagyon remélem, hogy ezeket a bébitollakat levedlem majd, és a helyükre igaziak nőnek, így lesz, igaz? – Komolyan aggódott. – Akadályoznak a repülésben? – Raphael már beszélt a gyógyítókkal Illiumról és tudta, hogy rövid kirepüléseket már engedélyeztek neki. – Nem, de nem olyan hatékonyak. – Illium lenézett a tollaira. – Kérlek, mondd, hogy ez csak a gyógyulás egy szakasza! Még soha nem történt velem ilyesmi. Raphaelnek eszébe jutott, vajon mit tenne Elena ebben a helyzetben. Valószínűleg minden alkalmat kihasználna, hogy cikizze az angyalt. Raphael szíve elszorult. – Ezeket egy hónapon belül levedled majd. Nagyon sok tolladat elvesztetted, amikor a vízbe estél, és vele néhány réteg bőrt és izmot is. Ezeket most belülről növeszted újra, ahelyett, hogy csak az egyes tollakat pótolnád. Illium szemében megkönnyebbülés látszott, összecsukta a szárnyait. – Az anshara nélkül még most is az ágyban feküdnék, és mozdulni sem tudnék. Raphael visszagondolt arra, amikor ő feküdt megtört testtel a földön. A terület elhagyatott volt, az ő öngyógyító képességei pedig még fejletlenek. Csak a madarak és Caliane tudták, hogy ő ott van. – Igen. – Uram, még nem büntettél meg azért, amiért elvesztettem Elenát. – Összehúzta magát, mindig kirobbanó személyiségét elrejtette a 374 _____________________________________________

hivatalos szavak mögé. – Megérdemlem a büntetést. A Hetek tagja vagyok, a bizalmasaid egyike, és mégis cserben hagytalak. Raphael megrázta a fejét. – Nem a te hibád volt. – Ő volt az, aki elkövette a súlyos hibát. – Tudnom kellett volna, hogy Urram vérrel fel tudja gyorsítani a gyógyulását. – Elena... – kezdte Illium, majd megtorpant. – Nem, a kérdések itt feleslegesek. Csak tudd, hogy a Hetek tagjai melletted állnak. Raphael nézte, ahogy az angyal felreppen az erkélyről, majd kisvártatva ő maga is így tett. A szél belekapott a szárnyaiba. Frissen gyógyult teste még fájt egy kicsit, máskülönben rendben volt. Néhány héten belül újra a régi lesz, addig pedig a Hetek tagjai megvédik a területeit a kapzsi hódítóktól. Lijuan vagy Michaela, de Charisemnon és Astaad sem értenék meg soha ezt a hűséget. Talán Elijah-nak, és ebben az esetben Titusnak lenne esélye felfogni, mi mindent kapott ő a Hetektől. Dmitri volt a legidősebb, Méreg a legfiatalabb, de ez a három vámpír és négy angyal sok évszázadon keresztül mellette volt már, és a hűségük még soha nem ingott meg. Ez azonban nem jelentette azt, hogy külön-külön jelentéktelenek lettek volna. Nem, a Hetek tagjainak mindegyike összekülönbözött már vele az idők során, megkérdőjelezték a döntéseit, némelyikük még az életét is kockára tette, hogy kiálljon a véleményéért. Charisemnon nem egyszer óvta már Dmitritől. – Annak a vámpírnak nagyratörőbb ötletei vannak, mint azt a pozíciója megengedné – figyelmeztette az arkangyal Raphaelt. – Ha nem vagy elég óvatos, egy nap átveszi az irányítást a tornyod felett! Dmitri mégis távol tartott minden hódítót az alatt a három hónap alatt, amíg Raphael kómában feküdt. Az első hónapban nagyon mélyre szállt, még az anshara állapotánál is mélyebbre. Ha Dmitri, vagy hat társa közül valamelyik véget akart volna vetni Raphael halhatatlanságának, könnyedén üzletet köthettek volna valamelyik arkangyallal, és elárulhatták volna őt. Ehelyett védelmezték, sőt, ami még ennél is fontosabb, védelmezték a szívét is.

375 _____________________________________________

A New Jersey parkjában játszó gyerekek tátott szájjal néztek fel az égre, amikor Raphael elrepült felettük. A csodálatuk hangos örömkiáltásokká változott, amikor az arkangyal leszállt a játszóteret övező gyepre. Raphael nézte, ahogyan a szülők igyekeztek visszafogni a lelkesedő gyerekeiket, nehogy megsértsenek egy arkangyalt. A szemükben félelem volt, és Raphael tudta, hogy ez mindig is így lesz. Ahhoz, hogy uralkodhasson, nem volt szabad gyengének mutatnia magát. Kis kezek érintették meg a szárnyát. Raphael lenézett és meglátott egy pici, göndör, sötét hajú gyereket, akinek bőre arról árulkodott, hogy egy távoli, napfényes országból származik. Amikor Raphael lehajolt, hogy felemelje a kisgyereket, hallotta, ahogy egy nő félelmében felsikít. A kisgyerek viszont nagy, ártatlan szemekkel nézett rá. – Angyal – mondta. – Igen. – Raphael érezte a kisgyermekben forrón lüktető emberséget, és ez megvigasztalta. – Hol van az anyukád? A fiú a rémült, fiatal nőre mutatott. Raphael odalépett hozzá, és visszaadta neki a gyermekét. – Bátor fiú – szólt. – Erős férfi válik majd belőle. A nő félelme elpárolgott, és átadta a helyét a büszkeségnek. Ahogy Raphael végigsétált a többi gyerek között, sokan meg merték érinteni a szárnyát. Amikor pedig meglátták, hogy kicsi tenyereik angyalportól csillogtak, ártatlan örömmel nevettek fel. Sara felvonta a szemöldökét, amikor Raphael odaért hozzá. – Felvág, arkangyal? – kérdezte. Kezeivel erősen markolta a fogantyút a babakocsin, amelyben egy kislány aludt békésen. Ő még mit sem tudott a vérről és a szörnyetegekről. – Urram soha nem sétált gyermekek között – szólt az arkangyal válasz helyett. Sara a babakocsit maga előtt tolva elindult a keskeny ösvényen, amit már vékonyan borított a hó, a közelgő tél első jele. Senki sem zavarta meg őket, bár néhány bátor gyerek követte őket néhány méter távolságból, amíg a szüleik vissza nem hívták őket. A babakocsiban

376 _____________________________________________

a kicsi felemelte az öklét, mintha álmában harcolna. Illett hozzá, gondolta Raphael, végül is Zoe Elena egy harcos nevét hordta. – Hazudott nekünk Dmitri? – kérdezte néhány perc csend után Sara. – Elena meghalt? – Nem – válaszolt az arkangyal. – Elena él. Sara erősen szorította a kezeit, a csontjai fehéren kiemelkedtek a mézszínű bőre alatt. – Nem tart ilyen sokáig, míg valaki emberből vámpírrá alakul. Miután elvégezték, amit elvégeztek, a legtöbb vámpír legkésőbb néhány hónapon belül már teljesen ép, legalábbis járni tud. Raphael nagyon megválogatta a szavait. – A legtöbb vámpír nem törött gerinccel indul. Sara idegesen bólintott. – Igen, igaza van. Csak... hiányzik, a fene egye meg! Zoe felébredt az anyja ideges hangjára, összeráncolta a homlokát, és mérgesen nézett fel. – Aludj, kis ember – szólalt meg Raphael –, aludj! A gyerek elmosolyodott, és a pillái lezárultak, félhold alakú sarlóba a pufók arca felett. – Mit csinált? – nézett rá gyanakvóan Sara. Raphael megrázta a fejét. – Semmit – válaszolt. – A gyerekek mindig is szerették a hangomat – Egyszer, még az idők kezdetén ő vigyázott a bölcsődére, az angyalok legnagyobb kincsére. Az angyali születések nagyon ritkák voltak. Persze, volt abban valami, amit a gyógyítóik mondtak, hogy a halhatatlanok fajában nem volt szükség magas születésszámra. De a halhatatlanság még nem ölte ki senkiből a vágyat, hogy utódot neveljen. Sara arca megenyhült. – Igen, azt látom. De amikor hozzá szólt... a hangja más volt, mint általában. Raphael megvonta a vállát. Érezte a közeledő éjszaka leheletét. – Sara, Elena nem szeretné, hogy aggódjon. – Akkor mi a francért nem hív fel? Mind tudjuk, hogy valami baja történt. Nézze, ha lebénult – nyelt egyet –, minket az sem érdekel. 377 _____________________________________________

Mondja meg neki, hogy ne legyen már olyan büszke, és hívjon fel! – Sarát a sírás fojtogatta, de a nő nem engedte, hogy kitörjön belőle. Egy újabb harcos, hozzá hasonló, gondolta Raphael. – Nem tud beszélni önökkel – mondta végül. – Még alszik. Sara szeme megtelt szomorúsággal. – Még mindig kómában van? – nézett fel az angyalra. – Bizonyos értelemben. – Raphael állta a nő tekintetét. – Bízzon bennem, gondját viselem! – Ön egy arkangyal – bökte ki Sara, mintha ez bármit is jelentene –, ne merészelje gépekkel életben tartani! Ellie azt utálná! – Azt hiszi, én ezt nem tudom? – Az arkangyal hátralépett, és kitárta a szárnyait. – Bízzon bennem! A céh igazgatónője megrázta a fejét. – Addig nem, amíg a saját szememmel nem láthatom őt. – Sajnálom, Sara, de azt nem lehet. – Én vagyok a legjobb barátnője, a testvére a szó majdnem minden értelmében. – Lehajolt és megigazította Zoe takaróját, mielőtt újra az angyalra nézett volna. – Milyen jogon tartja őt távol tőlem? – Ő az enyém is – megfeszítette az izmait, készen arra, hogy felszálljon. – Vigyázzon magára és a szeretteire, igazgatónő! Elena nem fog örülni, ha felébred, és csak az ön egykori árnyékát találja ön helyett. Ezzel felszállt. A csend, amely megrohanta, egyszerre kibírhatatlan lett. Ébredj, Elena! De ő csak aludt.

378 _____________________________________________

Negyvenedik fejezet Ébredj, Elena! Elena összeráncolta a homlokát, és megpróbálta elhessegetni magától a hangot. Ahányszor csak aludni akart, ez az átkozott férfi felkeltette. Hát nem tudja, hogy Elenának pihenésre van szüksége? Elena, Sara vadászokat küldött rám. Mintha tartania kellene akár a legvadabb vámpírvadásztól is. Azzal fenyeget, hogy kitálal a médiában arról, hogy én természetellenes dolgokat csinálok a testeddel. Elena lelkébe mosoly költözött. Nohát, az arkangyalnak humora is volt. Ki gondolta volna? Ellie? Eddig még soha nem hívott Ellie-nek, gondolta Elena, és ásított egyet. Az első dolog, amit meglátott, amikor kinyitotta a szemeit, kék volt. Végtelen, feneketlen, csillogó kék. Raphael szemei. És abban a pillanatban minden eszébe jutott. A vér, a kín, a törött csontok. 379 _____________________________________________

– A francba, Raphael, ha vért kell innom, esküszöm, hogy szárazra szopom azt a dögös testedet! – A hangja bizonytalan volt, de a dühe nagyon is tomboló. Az arkangyal elmosolyodott, és abban a mosolyban olyan heves öröm volt, hogy Elena legszívesebben megölelte volna, és soha többé nem engedi el. – Nagy örömmel bocsátom rendelkezésedre szopás céljából testem bármelyik részét, ha kívánod. Elena nem akart nevetni, nem akarta megadni magát annak az éhségnek, amit az angyal szemében látott. – Megmondtam, hogy nem akarok vámpír lenni! Az arkangyal jégkarikákat adogatott a szájába, hogy csillapítsa a lány kiszáradt torkának fájdalmát. – Nem örülsz legalább egy kicsit, hogy életben vagy? Nagyon is örült. Raphaellel lehetett... Olyan rossz íze nem lehetett a vérnek! De... – Én nem csinálom végig ezt a vámpírinasságot! – Rendben. – És csak a te véredet iszom. Ettől az angyal arcán a mosoly még szélesebbre húzódott. – Rendben. – Ez azt jelenti, hogy most már itt ragadtál, velem. – Vicsorított a fogaival. – Csak próbálj meg dobni valami buta bögyös libáért, és megmutatom, megtudod, ki itt a halhatatlan! – Rendben. – És elvárom... – Ekkor érezte meg a puklikat a háta alatt. – Nem tudom, ki csinálta ezt az ágyat, de nagyon kontár lehetett. Ez tiszta pukli. A kék szemek ránevettek. – Valóban? – Hé, ez nem vicces! – Elenának a lélegzete is elakadt, amikor a háta mögé pillantott, és meglátta, min fekszik. Szárnyakon. Csodaszép szárnyakon. Mély, titokzatos fekete szárnyak, melyek a csúcs felé kecsesen indigó színbe, majd sötétkékbe és hajnaliégbolt kékbe mentek át, míg a szélső tollak csillogó fehérarany színűek 380 _____________________________________________

voltak. Éjfélszínű szárnyak. Hihetetlenül szépek. És Elena összenyomta őket! – Te jó ég! Ráfeküdtem egy angyalra! Segíts fel! Elena kinyújtotta a karjait az arkangyal felé, Raphael pedig felhúzta őt az ágyról. A lány karjába szúrt infúzió miatt azonban csak óvatosan mozoghattak. – Mi ez? – Azért kellett, hogy életben tartsunk. – Mióta? – kérdezte, miközben hátrapillantott. Az angyal válaszát elnyomta a fehér zaj, amely a lány agyát elöntötte. Nem feküdt ugyanis rá senki másra, csak saját magára. – Szárnyaim vannak. – Egy harcos szárnyai. – Raphael végigsimított a lány szárnyának szélén. A furcsa, csodálatos érzés azonnal végignyilallt Elena egész testén. – Szárnyak, akár a pengék. – Ó! – nyögte ki Elena, amikor ismét szóhoz jutott. – Ezek szerint tényleg meghaltam. – Ennek így volt értelme. Mindig is arra vágyott, hogy szárnyai lehessenek, és most voltak. Ergo a mennybe jutott. Megfordult. – Te viszont teljesen úgy nézel ki, mint Raphael. – Az illata is olyan volt. Friss, tiszta tengerillat, amitől Elena teste dalra fakadt. Az arkangyal megcsókolta a vadászt. Az íze sokkal igazibb, sokkal valóságosabb volt annál, semmint hogy csak árnykép lehessen. Elena elhajolt tőle, és megrökönyödve látott meg Raphael szemében – egy érzelmet. Ez éppen eléggé sokkoló volt ahhoz, hogy megfeledkezzen a szárnyairól. – Raphael? Az angyal kék szeme fényesen felizzott, a bőre megfeszült az arcán. – Nagyon mérges vagyok rád, Elena. – Ez nem újdonság. Van még valami más is? – vicceskedett Elena és azon kapta magát, hogy az angyal szárnyának ívét simogatja. – Én halhatatlan vagyok, te pedig megpróbálod megmenteni az életemet, miközben magadat is veszélybe sodrod? – Elég nagy hülyeség, mi? – Közelebb hajolt az angyalhoz, és az orrát hozzádörgölte az övéhez. Kényszerítő tapintások, gondolta magában. Ezeket a mozdulatokat hívták így, amiket a szerelmesek 381 _____________________________________________

azért csinálnak, hogy magukhoz láncolják a párjukat. Ezek a dolgok, amiket csak ők ketten ismernek. A Raphael és az ő közös nyelvét még csak most kezdték el tanulni, de az egész olyan nyers és gazdag ígéretet rejtett, amibe Elena bele sem akart gondolni, nehogy megijedjen a dolog nagyságától. – De nem engedhettem, hogy megsérülj. Te az enyém vagy! – Ennél arrogánsabb dolgot már nem is nagyon mondhatott volna egy arkangyalnak. Raphael becsukta a szemét, és a homlokát a lány homlokára támasztotta. – Elena, te egyszer a sírba viszel engem. A lány elmosolyodott. – Kell egy kis izgalmat vinni ebbe a te unalmas életedbe, nem? A szempár kinyílt, és olyan erősen ragyogott, hogy Elena majdnem belevakult. – Igen. Ezért gondoskodtam róla, hogy ne halj meg. Elena nagyjából meg volt arról győződve, hogy a szárnyakat csak képzelte. De mikor hátrapillantott, a csodás éjféli uszálya még mindig ott volt a hátán. – Hogy a fenébe tudtatok szárnyprotéziseket tenni rám ilyen rövid... – megtorpant. – Oké, a sérüléseim már nem fájnak. Szóval, mennyi ideig aludtam? Egy hétig? Nem, tovább. – Erősen gondolkozott, igyekezett a szétesett memóriájának darabkáit összerendezni. – Eltörtek a csontjaim is. A gerincem... Az arkangyal újra rámosolygott, a szárnyait pedig felemelte, hogy bezárja kettőjüket a maguk kis külön világába. – A szárnyak nem protézisek, és te egy évig aludtál. Elena nyelt egyet. Aztán pislogott. Aztán megpróbált levegőt venni. – Az angyalok vámpírokat csinálnak, nem másik angyalokat! – Van itt egy... hogy is mondjam? Kiskapu. – Kiskapu? Ezeknek a szárnyaknak inkább garázsbejáró kellett! – Elena megkapaszkodott Raphaelbe, az egyetlen biztos pontba ebben a gyorsan változó univerzumban.

382 _____________________________________________

– Nem, ez tényleg csak egy kiskapu, akkora, mint egy gombostűfej. Mióta én élek, te vagy az egyetlen angyal, akit azzá változtattak. – Akkor szerencsés vagyok. – Az angyal tarkóját simogatta, és magába szívta Raphael elragadtatott sóhajtásait. Úgy érezte, az a pillanat örökké tart. Ott ő csak egy nő volt, Raphael pedig csak egy férfi. De mint minden más, ez a pillanat is elmúlt. – Mik ennek a feltételei? – Semmi olyasmi, amit befolyásolni tudnánk, pedig már egy évezrede kutatjuk. – Raphael fogságba ejtette a lányt azokkal a hihetetlenül kék szemeivel. – Csak arkangyal teremthet angyalt, és ő is csak akkor, amikor egy ambrózia nevű anyagot termel. Elenában felrémlett egy emlék, Raphael csókjának aranyló, olvadó forrósága, finom édessége, buja érzékisége. Az érzés, ami erotikus kéj és puha simogatás volt egyszerre. – A mitikus istenek étke? – Minden legendának van valami valóságmagja. Elena nem tehetett róla, újra megcsókolta az arkangyalt. Raphael íze elöntötte az egész testét. A csókot most az angyal törte meg. Nagyon súlyosan megsérültél. Elena testében a fájdalom is erről tanúskodott. De ettől még nem tetszett Elenának, hogy leállították. – Akkor mesélj az ambróziáról! – vetette oda rosszkedvűen. – Ambróziát – suttogta Raphael a lány szájába – az arkangyal ösztönösen, egyetlenegyszer termel életében. Elenának képek ugrottak be Raphael szétzúzott szárnyairól, az angyaltűz élő lángjairól a testén. – Amikor közeleg a halála? – Megérintette Raphael testét, végigsimított rajta, meggyőződött róla, hogy az arkangyal valóban életben volt. – Mindannyian voltunk már a halál torkában. – Megrázta a fejét. – Egyetlenegyszer sem váltotta ezt ki belőlünk. – Hát? – A legenda szerint az ambrózia akkor termelődik, ha egy arkangyal. .. Elena visszatartotta a lélegzetét. 383 _____________________________________________

– ...igazán szeret. A világ megállt. A levegőrészecskék megmerevedtek Elena feje körül, ahogy a lány ránézett arra a csodálatos férfira, aki őt a karjában tartotta. – Lehet, hogy csak biológiailag voltunk kompatibilisek – jegyezte meg reszelős hangon. – Lehet – válaszolt az angyal, és csókolni kezdte a lány nyakát. – Egy örökkévalóságunk van, hogy rájöjjünk a titokra. És te addig az örökkévalóságig az enyém leszel. Elena beletúrt az angyal hajába. Érezte, ahogy a testét elönti a forróság. De nem nyugodhatott, amíg egy dolgot nem tisztáztak. – Rendben. Ameddig nem hiszed azt, hogy most már rajtam is uralkodhatsz. Elena hátradőlt, Raphael pedig fölé hajolt. – Miért nem? Elena csak pislogott, annyira hűvösen arrogáns volt a kérdés. Abban a pillanatban rádöbbent, hogy a létezése hirtelen sokkal, de sokkal érdekesebb lett. Ki akart már arkangyalokra vadászni, amikor most megtanulhatott táncolni eggyel, anélkül, hogy menet közben elvesztette volna önmagát. A vére lelkesen lüktetni kezdett az ereiben. – Ez aztán szép kis tánc lesz, arkangyal!

384 _____________________________________________

Epilógus Elena arról ábrándozott, hogy berepül Sara ablakán, és halálra rémiszti a legjobb barátnőjét. Ez azonban azelőtt volt, hogy rájött: már ébren van ugyan, de a mozgás egyáltalán nem olyan egyszerű ügy. Ezért feküdt még mindig az ágyban, amikor a bekötött szemű Sarát bevezették Elena szobájába, a Menedéken. Raphael ide, az angyalok titkos erődítményébe hozta őt, amint ő maga teljesen felépült. A létezését teljes titokban tartották, csak a Hetek tagjai, és a megbízható gyógyítók és ápolók tudtak Elenáról. Raphael azonban egy szóval sem ellenkezett, amikor Elena azt kérte, hogy találkozhasson Sarával. Elena legjobb barátnője karba fűzött kezekkel és összeszorított fogakkal lépett be a szobába. Dmitri vezette, aki azóta, hogy a lány nem tudott ez ellen semmit sem tenni, perverz örömét lelte abban, hogy a kiszolgáltatott Elena köré csavarja az illatát. Mindenki meglepetésére ugyanis Elena az átváltoztatás után is megtartotta vadászképességeit és – gyengeségeit. 385 _____________________________________________

Raphaellel még meg kellett egyezniük Elena vámpírvadász pozícióját illetően. Elena a folyékony szatén finom, csábító és hívogató simogatását érezte a bőrén. Morcosan nézett Dmitrire, és már majdnem rá is szólt, amikor Sara fújt egy nagyot. – Nem tudom, mit akar a főnöke elérni azzal, hogy elrabol engem, de azt már most leszögezem, hogy a sztrájkot nem függesztjük fel! – Sztrájk? Ez megmagyarázta, miért volt Raphael olyan vidám aznap reggel. Ha a vadászok sztrájkba kezdtek, a vámpírok valószínűleg úgy szegték meg az angyalokkal kötött szerződéseiket, ahogy csak kedvük tartotta. – És már az arcom is feldagadt! Sara megdermedt, majd elkezdte lefejteni magáról a szemkendőt, amint Dmitri kilépett az ajtón, és becsukta azt maga után. Búcsúzóul persze még egy buja illatfelhőt kanyarított Elena köré. A lány még mindig nagy levegőket vett, amikor Sara a földre ejtette a szemkendőjét. Elena barátnőjének a szeme elkerekedett. Azután az egzotikusan barna arcbőre hirtelen halálsápadt lett. – Jézusom, Sara, el ne ájulj! – kiáltott Elena, és kinyújtotta a barátnője felé a karjait, mintha el akarná kapni Sarát. Sara megkapaszkodott egy székben. – Vagy hallucinálok, vagy azt a halat, amit a repülőn adtak, tűzdelték meg LSD-vel. – Sara, ha nem jössz ide és ölelsz meg azonnal, én lelőlek! – A pisztoly, amit Sara Elena párnája alá rejtett, nemcsak az ő életét, de Raphaelét is megmentette már egyszer. – Én vagyok az, te hülye! Sara nyelt egy nagyot, majd az ágyhoz rohant. Olyan szorosan ölelték meg egymást, hogy alig kaptak levegőt. De Elenát ez akkor nem érdekelte. Nagy bőgések közepette egyszerre kezdtek el beszélni, egyszerre sírtak és kacagtak. – Azt hittük, hogy... – Raphael azt mondta... – Én erre, hogy azt soha! – Komolyan! 386 _____________________________________________

– ... és Ransom is feljött velem... – .. .felébredtem, és szárnyaim voltak! Egyszerre akadt el a szavuk, egymásra néztek, felnevettek és újra összeölelkeztek. – A francba, Elena, neked szárnyaid vannak! – Sara felvette Elena éjjeliszekrényéről a bögre kávét, és belekortyolt, majd rögtön vissza is köpte az egészet. – Ez az, amire gondolok? A Végzet rózsája ott csillogott az éjjeliszekrényen. – Raphael nagyon makacs tud lenni. Sara fulladozva letette a kávésbögrét a szekrényre, és megveregette az öklével a mellkasát, mielőtt megszólalt. – Most pedig mondd el, miért vannak szárnyaid! – Nem biztos, hogy el tudom mondani. Én is most tudok meg sorban mindent. De mondd, mi ez a sztrájk? Sara elvigyorodott. – Bejött, nem? Itt vagyok! – Szemmel láthatóan nagyon meg volt elégedve magával. – Elszakítottak téged tőlünk, Elena! Csak annyit mondtak, hogy életben vagy, de semmi mást nem voltak hajlandók elárulni. Már azt hittük, lebénultál... – A szava elcsuklott, és hirtelen minden fájdalma és aggodalma felszakadt belőle. – Miért nem hívtál fel, Elena? Egy évig! Nem bíztál meg bennünk? A lány megszorította a barátnője kezét. – Pontosan huszonnégy órával ezelőtt ébredtem. Az első ember, akit látni akartam, te voltál. De ezt ne mondd el Ransomnak, mert féltékeny lesz! – Egy évig kómában voltál? Akkor miért tudsz most mozogni? Tudsz egyáltalán? Az izmaid... – Igen – vágott Sara szavába Elena, mielőtt a barátnője újra aggódni kezdett volna. – Nem tudom, hogyan. Mondtak valamit a gyógyítókról meg a tornáról, de én nagyjából még mindig a szárnyakon vagyok fennakadva. Sara megrázta a fejét, majd kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a szárnyakat, de rögtön vissza is rántotta. – Az angyalok nem szeretik, ha...

387 _____________________________________________

Elena elkapta a barátnője kezét, és a simán csillogó tollaira tette. A saját tollaira. – Attól én még én vagyok! Sara tenyere végigsimított Elena szárnyán. Az érzés ugyan nem volt olyan, mint amikor Raphael megérintette, de bizonyos módon meghitt volt. Barátságosan bizalmas. – Ransom még mindig Nyree-vel van? Sara nevető szemekkel bólintott, és leejtette maga mellé a kezét az ágyra. – Nem hiszem, hogy ő maga elhiszi. De hát neked meg tollaid vannak. – Igen. – De az angyalok nem teremtenek angyalokat. – Hát akkor én mi vagyok? Resztelt máj? – egy zavaró gondolat fészkelte be magát Elena elméjébe. Az előbb azt mondta, hogy ő még mindig ugyanaz, aki régen volt. De vajon ez tényleg így volt-e? Továbbra is mindent megoszthatott-e Sarával, vagy az most már annyit jelentett volna, hogy egy egész másik faj titkait adja ki? Végül úgy döntött, ezen még ráér elgondolkozni később. – Szóval, tetszenek a szárnyaim? Hát nem a legtökéletesebb remekművek, amiket életedben láttál? Sara felnevetett. – Hiúság, Elena a neved! – Nagyon szépen köszönöm – mondta Elena hirtelen elhatározással. Eldöntötte, hogy semmiképpen nem adja fel Sara barátságát. Ha ezért egy arkangyallal kell majd megküzdenie, hát áll elébe. – Na, most halljam a legújabb pletykákat! *** Odakint, a menedéket védő, csipkés sziklákon állt Raphael és Dmitri, egymás mellett – Egy ember ül éppen a Menedékben – jegyezte meg az arkangyal. – Ezzel az egyik legősibb szabályunkat szegtük meg.

388 _____________________________________________

– Fogalma sincs, hogy pontosan hol van. Az emlékeit is kitörölheted, hogy bebiztosítsd, azt a keveset sem árulja el senkinek, amit megtudott – Gyakorlatias tanácsok a Hetek vezetőjétől. – Igen – válaszolt Raphael, de tudta, hogy ilyet nem fog tenni. Mert ő is megváltozott. – Vagy csak elhihetnénk Elenának, hogy megbízhatunk a barátnője becsületében. Dmitri bólintott, és amikor legközelebb megszólalt, halk hangon tette. – Elena meg fog változtatni minket. – Már meg is tette. – Elena olyan volt, mint a vad, hegyi viharok. Soha nem fogja elfogadni a dolgokat úgy, ahogy vannak. Ez pedig felkavarhatja a halhatatlanok életének állóvizét. Raphael szíve megtelt várakozással. – Jason visszatért – jelentette Dmitri, és ezzel visszarántotta az arkangyalt a jelenbe. – Mikor? – Két napja. Lijuan néhány élőhalottja megsebesítette ugyan, de egy héten belül felépül majd. Raphael bólintott. Tudta, hogy nagyobb változások is történtek éppen, mint amik egy új angyal teremtésével jártak. – Hát elkezdődött. A víz máris kavargott.

389 _____________________________________________