Nalini Singh. Angyali vadász 2. kötet. angyalcsók

Nalini Singh Angyali vadász 2. kötet

angyalcsók

Az első kiadás a Berkley Press gondozásában jelent meg 2010-ben. Copyright © 2010 by Nalini Singh All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó– vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. A kötet eredeti címe: Guild Hunter #2. Archangel’s Kiss Fordította: Bottka Sándor Mátyás Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2011. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Endreiné Szemők Ildikó A borítót tervezte: Redl Anna Nyomdai kivitelezés: Gelbert Felelős vezető: Geller Róbert ügyvezető igazgató www.egmont.hu

Genesis Csepp. Csepp. Csepp. – Gyere ide, kicsi vadász, kóstolj bele! Vér a falakon, a lába alatt, a padlón, a levegőben is. – Ari?

– Ari most lepihent egy kicsit. – A vihogás, aminek hallatán menekülni akart, el onnan, el, EL! – Hm, azt hiszem, Belle-t jobban szeretem. A vörösre mázolt ujjak, amelyek megérintik az ajkát. Amelyekről vér csorog a nyelvére. A nővére vére. Elena ekkor üvöltött fel.

4

Első fejezet Elena megmarkolta az erkély korlátját, és lenézett a mély szurdokba. A csipkés sziklák onnan fentről nézve éles, hegyes fogaknak tűntek, amelyek csak arra várnak, hogy belemarjanak valamibe, és szétszaggassák, szétmarcangolják azt. Elena erősen megkapaszkodott a rácsban, nehogy a jeges, metsző szél lefújja őt abba a halálos, mély torokba. – Egy éve – mormolta maga elé – még azt sem tudtam, hogy a Menedék létezik. Most meg itt vagyok. Körülötte, amerre csak látott, egy márványból és üvegből épült város terült el, csipkés, finom körvonalai élesen rajzolódtak ki a nap erős fényétől kiégett égbolton. A várost keresztülszelő szurdok két oldalán megnyugtató, zöld foltokban virítottak a növények, a látóhatár szélén pedig hófödte csúcsok magasodtak. Nem voltak itt utak, sem felhőkarcolók – semmi sem zavarta meg a táj túlvilági szépségét. A pompás kép azonban zavaróan idegen is volt, mintha a csillogó felszín alatt valami sötétség gomolyogna. Elena vett egy nagy 5

levegőt, megérezte a szájában a jeges, hegyi levegő hidegét. Felemelte a fejét, és felnézett – az angyalokra. A sziklából kinőtt város felett repülő rengeteg angyalra, akiknek szárnyai majdnem eltakarták az eget. Vannak emberek, akiket szó szerint megbabonáz az angyalok látványa. Ők itt, ennyi imádott lény láttán hangosan nyüszítenének. De Elena látott már arkangyalt, aki kacagva tépte ki egy vámpír szemét, úgy tett, mintha lenyelné a szemgolyókat, majd nyúlós ragaccsá taposta őket a csizmája sarkával. Ez számára, gondolta megborzongva, korántsem volt a földre szállt mennyország. Szárnyak suhogása hallatszott a nő háta mögött, két erős kéz szorította meg a csípőjét. – Túlerőlteted magad, Elena. Gyere be! Ő nem mozdult, pedig attól, hogy megérezte a szárnyain az angyal erős, veszélyes, minden ízében férfias tapintását, legszívesebben kéjesen összerándult volna. – Azt hiszed, most már parancsolgathatsz nekem? New York arkangyala, ez a halálosan veszélyes teremtmény, akitől a lelke mélyén még mindig félt egy kicsit, félretolta Elena tarkójáról a haját, és végigsimította a nyakszirtjét az ajkaival. – Természetesen. Hiszen az enyém vagy. – Némi csipkelődés, és nagy adag színtiszta birtoklás érződött a hangjában. – Azt hiszem, nem teljesen értetted még meg ezt az igaz szerelem dolgot. – Az arkangyal ambróziát csepegtetett Elena szájába, ezzel halhatatlanná változtatta a halandó vámpírvadászt, és szárnyakat adott neki, szárnyakat!, mindezt csakis azért, mert szerette, igaz szerelemmel szerette őt, az embert… most már halhatatlan angyalt. – Akárhogyan is, ideje visszavonulnod az ágyadba. A következő pillanatban Elena már Raphael karjaiban volt, pedig nem emlékezett rá, hogy elengedte a korlátot. Pedig biztosan elengedte, mert érezte, ahogy fagyott kezeibe visszaáramlik a vér. Forrón lüktetett és fájt, a bőre megfeszült. Miközben Elena várta, hogy elmúljon a kellemetlen bizsergés, Raphael csak vitte őt, át az ajtón, be a pompás üvegterembe, amely egy márvány- és kvarcerőd

6

tetején állt. A torony éppolyan erősnek és rendíthetetlennek tűnt, mint a körülötte magasodó hegyek. Elenát elöntötte a méreg. – Szállj ki a fejemből, Raphael! Miért? – Mert, ahogy azt már jó néhányszor elmondtam neked, nem vagyok a játékszered! – Elena összeszorította a fogát, amikor az arkangyal lefektette őt a felhőpuhaságú ágyneműre, a süppedő párnák közé. A matrac viszont kemény volt és megtartotta a nő tenyerét, amikor rátámaszkodott és felült. – A szerelmed – te jó ég, még mindig alig hitte el, hogy képes volt beleszeretni egy arkangyalba! – nem egy tárgy, amivel kedvedre játszadozhatsz. A szerelmed a társad. Kobaltkék szemek villantak Elenára. Az arkangyal rászegezte tekintetét, amivel bárkit a rabszolgájává tehetett. Éjfekete hajtincsei alatt az arca tökéletesen szép volt, és veszélyesen kegyetlen. – Pontosan három napja vagy ébren, azelőtt pedig egy évet töltöttél kómában – szólalt meg Raphael. – Én több mint ezer éves vagyok. Éppen annyira nem vagyunk hát egyenrangúak most, mint amennyire nem voltunk azok, mielőtt halhatatlanná tettelek. Elena olyan dühös lett, a világ hirtelen egy vibráló, fehér, zúgó zajjá változott körülötte. Legszívesebben meglőtte volna akkor Raphaelt, mint ahogy egyszer, korábban már meg is tette. Ezt a gondolatát azonban vízesésszerűen követte a többi is: az angyal kiomló, vörös vére, a roncsolt angyalszárny, a rémület Raphael tekintetében. Nem, nem lett volna képes újra rálőni. De bántani attól még akarta. – Akkor én most mi vagyok? – Az enyém. Talán baj volt, hogy Elena háta borsódzott ennek hallatán. Talán nem kellett volna így felháborodnia, amikor hallotta, mennyire a saját tulajdonának tekintette őt Raphael, és látta a sötét szenvedélyt a szemében. De Elena most nem gondolkozott ezen, csak az járt a fejében, hogy már örökre egy arkangyalhoz van láncolva, aki láthatóan azt gondolta, megváltoztak a játékszabályok. 7

– Igen – bólintott. – A szívem a tiéd. Elégedettség villant Raphael szemében. – De semmi más. – Elena egyenesen az angyal szemébe nézett és állta a tekintetét. – Szóval egy újszülött vagyok még a halhatatlanok között. Oké. De ne feledd, hogy vadász is vagyok, annak pedig elég jó ahhoz, hogy felbérelj. Az arkangyal arca szenvedélyesből idegessé változott. – Te már angyal vagy. – De attól még nem leszek a játékszered vagy a gumicsontod. – Gumicsont? – Raphael, úgy tűnt, jól szórakozik ezen. Elena nem vett tudomást róla. – Sara azt mondta, bármikor visszamehetek a céhbe dolgozni. – Most már nagyobb hűséggel tartozol az angyaloknak, mint a vámpírvadász céhnek. – Michaela vagy Sara, Sara vagy Michaela – morfondírozott gúnyosan Elena. – Ribancistennő arkangyal, vagy a legjobb barátnőm. Ajjaj, de nehéz, melyiket is válasszam?! – Most ez úgysem számít. – Raphael felhúzta az egyik szemöldökét. Elenának az volt az érzése, az arkangyal tud valamit, amit ő nem. – Miért ne számítana? – Úgysem tudsz semmit sem tenni addig, amíg meg nem tanultál repülni. Ez valóban befogta Elena száját. Hátradőlt az ágyra, a szárnyai lassú suhogással szétterültek alatta. A csodálatos szárnyai, amik a gazdag éjféli feketéből fokozatosan, árnyalatonként világosodtak indigószínből a legsötétebb kékig, majd hajnalpír színben pompáztak, míg el nem érték a ragyogó arany- és fehér színt. Elena duzzogni kezdett, és ez körülbelül két másodpercig sikerült is neki. Hiába, a mogorvaság egyszerűen nem illett hozzá. Az apja, Jeffrey Deveraux sem tudta elérni, hogy Elena hosszan morogjon, pedig ő nem titkolta, mennyire megveti az „elfajzott”, „természetellenes” lányát.

8

– Akkor taníts meg – egyenesedett fel Elena. – Készen állok rá. – Nagyon akart repülni, ez az érzés már-már fojtogatta, úgy vágyott rá, hogy a gyomra is összeszorult, ha erre gondolt. Raphael arca viszont meg sem rezzent. – Még ahhoz sem vagy elég erős, hogy támogatás nélkül kimenj az erkélyre. Gyengébb vagy, mint egy újszülött angyal. Elena korábban látta már a kis angyalokat a kis szárnyaikkal, az idősebb angyalok kíséretében. Nem volt belőlük sok, de éppen elegen voltak. – A fiatal angyalokat – kérdezte – itt tartjátok a Menedéken, mert itt biztonságban vannak? – A Menedéket bármire használhatjuk, amire éppen szükségünk van. Itt mindent megtalálunk. – Raphael kísértéssel és bűnnel teli szemei az ajtó felé villantak. – Dmitri érkezik. Elena nyelt egy nagyot, amikor megérezte Dmitri csábító illatát. A szexualitás és a buja kéj szaga volt ez, ami köréje csavarodott, teljesen beborította, mint egy bolyhos, szőrös réteg. Sajnos attól, hogy angyallá lett, még nem vált érzéketlenné erre a különleges vámpírtrükkre. Persze, ennek megvolt a maga jó oldala is. – Az már biztos, hogy még mindig tudom követni a vámpírok szagnyomát – jelentette be. Született vámpírvadász volt, ennek köszönhette ezt a képességét. – Ettől válhatsz különlegesen értékessé a számunkra. Elenának átfutott az agyán, vajon Raphael sejtette-e egyáltalán, milyen bántó és arrogáns volt ez a megjegyzése. Valószínűleg nem. Ha valaki legyőzhetetlen, és már annyi éve az, amennyi időt Elena még elképzelni sem tudott, a gőg a természetévé válik. De még ez sem volt teljesen igaz, gondolta a nő. Mert amikor a Földön elszabadult a pokol, és egy vérszülött angyal nekiállt elpusztítani New Yorkot, Raphael feláldozta magát, és inkább meghalt volna Elenával együtt, mint hogy otthagyja őt egyedül azon a párkányon, Manhattan felett. Elena emlékei ugyan ködösek voltak, de vissza tudta maga elé idézni a roncsolt angyalszárnyakat, az arkangyal vértől csatakos

9

arcát, és karjainak szorítását, ahogy saját testével védte meg őt, miközben zuhantak a kemény járda felé. A szíve összeszorult. – Raphael? Egyet mondj még meg nekem! Az arkangyal már megfordult és elindult az ajtó felé. Elena igyekezett elrejteni, milyen jót mosolyog magában azon, hogy az angyal megpróbált lelépni. – Mit szeretnél tudni, vámpírvadász? – Hogy szólítsalak én most téged? Férjemnek? Társamnak? Barátomnak? Raphael megállt az ajtóban, kezét a kilincsre tette és megfordult. Megfejthetetlen tekintettel a lányra nézett. – Szólíthatsz mesterednek. Elena a csukódó ajtóra meredt, és azon gondolkozott, vajon az angyal ugratta-e. Nem tudott kiigazodni Raphaelen, nem ismerte még eléggé ahhoz, hogy le tudja olvasni róla az érzéseit, vagy azt, mikor mond igazat, és mikor hazudik. Ők ketten fájdalom és félelem közepette találtak egymásra, a halál fenyegetése hozta őket össze egy olyan szoros kapcsolatba, ami különben csak évek alatt fejlődhetett volna olyanná, amilyen ma volt – ha Urram nem dönt úgy, hogy vérszülötté válik, és nem kezd gyilkos ámokfutásba. Raphael elmesélte neki, hogy a legenda szerint egy angyal nyelvéről csak az igaz szerelem hatására cseppenhet ambrózia, ami egy embert angyallá változtathat. De mi van, ha ennek semmi köze sincs a mély érzelmekhez, csak egy nagyon ritka biológiai összekapcsolódás okozza?! Elvégre az angyalok változtatták át az embereket vámpírokká, és ebben nagy szerepet játszott, hogy biológiailag valaki alkalmas, összeférhető volt-e. – A francba is! – Elena a tenyere élével a szívét kezdte dörzsölni, talán, hogy kinyomja belőle a fájdalmat, ami hirtelen belenyilallt. „Te nagyon felkeltetted az érdeklődésemet.” Ezt mondta Raphael már az elején. Szóval egy kicsit biztosan közrejátszott, hogy Elena elbűvölte az angyalt. – Kapj már magadhoz, Elena! – suttogta maga elé a vadász, és végigsimított lenyűgöző szárnyain. Ezeket Raphaeltől kapta, ajándékba. – Itt csak te estél bűvöletbe! 10

De rabszolga, az nem lesz! – Mester? Tudod, mikor! – Elena kinézett az erkély ajtaján keresztül az ismeretlen égboltra, és elhatározta: nem vár tovább. Az egyéves kóma alatt az izmai nem épültek le, nem úgy, mintha még ember lett volna. De elképzelhetetlen, hogy mennyire megváltoztak. Most minden tagja gyenge volt, mintha még soha nem használta volna az izmait. Rehabilitációra tehát nem volt szüksége, de edzésre annál inkább. Főként a szárnyai körül. – Most vagy soha! – sóhajtott és felült az ágyban. Vett egy mély levegőt, összeszedte magát és – kitárta a szárnyait. – Jesszusom, ez mennyire fáj! – szisszent fel. Összeszorította a fogát, a szeme sarkából könnyek csordultak ki. De ő csak tovább feszítette új, ismeretlen, eddig soha nem használt izmait. Óvatosan behúzta a szárnyait, majd lassan újra kitárta őket. Három próbálkozás után a könnyek már beszivárogtak a szájába, nem érzett mást, csak a sós ízt a nyelvén; bőrét vékony izzadságréteg borította be, teste csillogott az ablakon át beszűrődő napfényben. Raphael ekkor tért vissza a szobába. Elena azt várta, hogy az angyal dühösen ráförmed majd, de Raphael csak leült az ágyával szemben egy székre, és a szemét egy pillanatra sem vette le a lányról. Közben óvatosan keresztbe tette a lábát, egyik bokáját a térdére fektette, és dobolni kezdett a csizmáján egy aranyozott szélű, vastag borítékkal. Elena állta az angyal tekintetét. Még egyszer kinyitotta, összezárta, majd újra kitárta a szárnyát. Úgy érezte, mintha kocsonyából lenne a háta, a hasizmai pedig úgy megfeszültek, hogy már sajogtak. – Mi van – megállt, kifújta magát – abban a borítékban? Ekkor a szárnyai összecsukódtak a háta mögött, és Elena az ágy elejében találta magát, hátát a fejtámlának vetve. Eltartott néhány másodpercig, amíg a lány felfogta, mit tett vele az angyal. A lelkét hideg, bénító érzés töltötte el. Nem lehet igaz, hogy újra ezt csinálta vele Raphael, gondolta, miközben nézte, ahogy az angyal feláll az ágyról, egy törülközőt dob oda neki és visszaül a székre.

11

Akármilyen dühös is volt azonban, lenyelte; megtörölte az arcát, és nem szólt egy szót sem. Raphaelnek ugyanis igaza volt. Nem voltak egyenrangúak, korántsem. A kóma pedig összezavart valamit benne. De mostantól dolgozni fog azon, hogy újra felépítse az elméjében azokat a védvonalakat, amik fejlődni kezdtek benne Raphael befolyása ellen, mielőtt angyallá lett. Most, hogy így megváltozott, valószínűleg hosszabb ideig is fenn tudja majd őket tartani, talán a kínzó fejfájás nélkül is. Ellazította görcsös vállát, majd felvette a kést, amit az ágya mellett tartott, és tisztogatni kezdte a pengéjét a törülközővel. – Jobban érzed magad? – Nem. – Az angyal vonásai megkeményedtek. – Figyelj rám, Elena! Nem foglak bántani, de nem engedhetem, hogy a viselkedéseddel kétséget ébressz afelől, hogy én parancsolok neked. Hogy micsoda?! – Pontosan milyenek a viszonyok egy arkangyal párkapcsolatában? – kérdezte őszinte kíváncsisággal. Ezen Raphael egy ideig elgondolkodott. – Most, hogy Michaela és Urram kapcsolata véget ért, egyetlen másik állandó párkapcsolatról tudok csak. – Márpedig a ribanckirálynő is arkangyal, szóval Urram és ő egyenrangúak voltak. Az angyal bólintott, bár inkább csak gondolatban, mint igazi biccentéssel. Olyan rohadtul gyönyörű volt, hogy Elenának nehezére esett mellette tisztán gondolkodnia. Még ha tudta is, hogy Raphael lelkét sűrűn átszőtte a könyörtelenség. Az a fajta, ami az ágyban dühös uralkodásként jelenik meg, amitől egy nőnek üvöltenie kell, mert úgy érzi, a bőre szétreped a testén, mert szétfeszíti a puszta vágy. – Ki a másik pár? – kérdezte Elena, és lecsillapította magában a mély, sajgó megkívánást. Raphael sokszor ölelte, mióta a nő felébredt a kómából, hol erősen és szilajon, hol pedig elképesztően gyengéden. De most Elena az angyal sokkal sötétebb tapintását akarta.

12

– Elijah és Hannah. – Az arkangyal szeme színe megváltozott. Olyan árnyalatú lett, mint a szín, amit Elena egyszer egy festő műtermében látott: párizsi kék. Ez volt a neve. Összetett. Idegen. Durva. Elena nem is képzelte volna, hogy egy angyal tekintete ilyen durva lehet, amíg New York arkangyala magáévá nem tette őt. – Fel fogsz épülni, Elena. Akkor pedig megtanítom neked, hogyan táncolnak az angyalok. A lány szája kiszáradt a hőségtől, ami ebből a látszólag hűvös kijelentésből áradt. – Elijah? – kérdezte fátyolos hangon. A hangja felhívás is volt Raphael számára. Raphael állta a lány tekintetét. Megszólalt, a száján már nem látszott sajnálat, csak érzékiség. – Ő és Hannah már évszázadok óta együtt vannak. Bár Hannah azóta egyre hatalmasabbá vált, és már erős, azt mondják, elégedett azzal, ha a háttérben marad, Elijah segédeként. Szárnysegéd, gondolta Elena, és elmosolyodott. – Ő a szél a szárnyai alatt? – Ha tetszik. – Raphael arcán minden vonás megkeményedett, a férfias szépség legtisztább és legkeményebb képe jelent meg Elena szemei előtt. – Te nem fogod elveszíteni önmagad – mondta. A nő nem tudta, ez vád volt, parancs vagy megnyugtatás. – Nem, nem fogom. – És miközben ezt kimondta, tökéletesen tudatában volt annak, hogy az összes akaraterejére szüksége lesz, ha nem akarja feladni magát, teljesen elveszíteni a személyiségét Raphael hihetetlen ereje mellett. Az arkangyal újra dobolni kezdett a borítékkal. A mozdulatai pontosak, tudatosak voltak. – Mostantól határidővel dolgozunk. Talpra kell állnod, és a levegőbe emelkedned alig több mint két hónap alatt. – Miért? – kérdezte Elena, pedig a vére felpezsdült az örömteli várakozástól. A párizsi kék újra jéggé fagyott. – Lijuan bált rendez a tiszteletedre.

13

– Zhou Lijuan, a legidősebb arkangyal? – A lány vérének pezsgése azonnal elmúlt, minden buborék kipukkadt, maradt az élettelen bénultság. – Ő… másmilyen. – Igen. Ő továbbfejlődött – Raphael hangjában sötét árnyak táncoltak, olyan feketék, hogy már majdnem testet öltöttek. – ő már nem teljesen e világból való. Elena megborzongott. Ezt hallani egy halhatatlan szájából… – Miért rendezne ő bált az én tiszteletemre? Hiszen azt sem tudja, ki vagyok! – Ez nem igaz, Elena. A Tízek Tanácsa pontosan tudja, ki vagy te. Elvégre mi bíztunk meg téged. A gondolattól, hogy a világ legbefolyásosabb és leghatalmasabb társasága érdeklődik iránta, Elenát kirázta a hideg. Az sem segített, hogy Raphael ennek a tanácsnak a tagja volt. Pontosan tudta ugyanis, mire képes New York arkangyala, tudta, mekkora hatalom van a kezében, és milyen könnyen átléphetné a kegyetlenséget a gonoszságtól elválasztó vékony határvonalat. – Most már csak kilencek tanácsa – szólalt meg a lány. – Urram halott. Vagy találtatok a helyére valakit, amíg kómában voltam? – Nem. Ami emberi mértékkel hosszú idő, az számunkra nem sokat jelent. – Egy halhatatlan könnyed érdektelenségével mondta ezt. – Ami pedig Lijuant illeti, a meghívása a hatalmi játszma része. Látni akarja az én kis házikedvencemet. Ki akarja puhatolni a gyenge pontomat.

14

Második fejezet A házikedvence. A gyenge pontja. – Ezek az ő szavai vagy a tieid? – Nem mindegy?! – Raphael megrándította a vállát. – Igaz. Elena halálos pontossággal hajította el a tőrt. Raphael röptében elkapta – az élénél fogva. A vére azonnal kicsordult, végigfolyt aranyszínű bőrén. – Nem te véreztél így legutóbb? – kérdezte könnyeden, és az addig makulátlan szőnyegre ejtette a kést. Ökölbe szorította a kezét. A vérzés néhány másodpercen belül elállt. – Te kényszerítettél, hogy megmarkoljam a pengét. – Elena szíve még mindig hevesen vert, miután látta, milyen gyors Raphael. Te jó ég, és ezt a férfit fogadta ő az ágyába! Ráadásul még most is ellenállhatatlanul kívánta. – Hm – Raphael elindult felé. Korábban megígérte ugyan, hogy nem fogja bántani őt, de Elena most mégsem volt ebben annyira biztos. Megmarkolta a lepedőt, miközben az angyal odasétált hozzá és leült mellé az ágyra. Az egyik szárnyát a lány lábára fektette. A szárny meleg volt, és meglepően nehéz. Az angyalok szárnya nem a látvány kedvéért volt a hátukon, 15

ezt Elena kezdte megérteni. Egy angyalszárny tiszta izom, ín és csont volt. És mint a többi izmot, ezt is edzeni kellett használat előtt. Eddig Elenának csak azért kellett aggódnia, hogy megbotlik, ha túlerőlteti magát. Most már attól is tarthatott, hogy leesik a levegőből. De most éppen nem ez a veszély fenyegette. Most csak kékséget látott maga előtt. Raphael előtt soha nem gondolta volna, hogy a kék szín jelenthet bűnt, csábítást. Fájdalmat. Az arkangyal előrehajolt, hátrasimított egy hajtincset a lány nyakáról. Az ujjai olyan gyönyört tudtak hozni a lánynak, hogy az már fájt. Megcsókolta Elena szaporán lüktető verőerét. A nő megremegett, önkéntelenül is felemelte a karját, ujjaival az angyal hajába túrt. Raphael újra megcsókolta őt, ettől a lány gyomrát elöntötte a forróság, majd átjárta az egész testét, minden porcikáját. Minden lassú szívdobbanása tele volt vágyakozással. Elena a szeme sarkából valami csillogást látott, ekkor jött rá, hogy Raphael beteríti őt angyalporral – ezzel a finom, buja anyaggal, amiért a halandók vagyonokat voltak képesek kiadni. De az arkangyal különleges fajta port pergetett rá, ez csakis az ő számára készült. A kéj egyre erősödött Elenában, amikor belélegezte a finom szemcséket. Már csak a szexre tudott gondolni, a hátfájása és a dühe is elszállt. – Igen – suttogta az angyal Elena szájába –, azt hiszem, te egy örökkévalóságig fenn tudod majd tartani az érdeklődésemet. Ez a megjegyzés könnyen megtörhette volna a pillanat varázsát, de nem tette. Sokkal nagyobb volt a kéj ígérete az angyal szemében, hangjában. Elena megpróbálta közelebb húzni Raphaelt, de az csak összeszorította a fogát. – Nem, Elena, nem lehet. Összetörnélek. – Egy egyszerű kijelentés. Az igazság. – Olvasd el ezt! A borítékot az ágyra dobta, és felállt. Kiterjesztette csodálatos, fehér szárnyait, amelyeknek minden tolla végén arany csillogott. Beborította Elenát az eksztatikus porral. – Hagyd abba! – szólt Elena lihegve. A száját megtöltötte Raphael forró, férfias íze. – Én mikor tudok majd ilyet csinálni? 16

– Ez a képesség idővel fejlődik ki, de nem minden angyalban. – Raphael behúzta a szárnyait. – Talán négyszáz év múlva kiderül. Elena szemei elkerekedtek. – Négyszáz? Év? – Te már halhatatlan vagy. – Mennyire halhatatlan? – Ez nem volt olyan hülye kérdés, mint amilyennek hangzott. Elena már megtanulta, hogy még az arkangyalok is meghalhatnak. – A halhatatlanság idővel fejlődik, alakul ki benned, és te még alig alakultál angyallá. Most még egy erős vámpír is képes lenne megölni téged. – Enyhén oldalra billentette a fejét, és kinézett az égre. Az ablak kívülről tükrös volt, így Elena nyugodtan figyelhette onnan a Menedéket anélkül, hogy bárki is meglátta volna őt. – Úgy tűnik, hirtelen nagyon népszerű hely lett a Menedék – szólalt meg egy idő után Raphael, és az erkélyajtóhoz lépett. – El kell mennünk arra a bálra. Ha távol maradunk, gyengének fogunk tűnni, és az halálos lenne. – Kilépett az erkélyre, becsukta maga mögött az ajtót, és függőlegesen, gyorsan felszállt. Elenának a lélegzete is elállt, ahogy figyelte Raphael akaratlan erőfitogtatását. Most, hogy érezte a szárnyainak súlyát a hátán, hirtelen megtanulta értékelni az arkangyal függőleges felszállásait is. Raphael ellibbent az erkély felett, és eltűnt a távolban. Elena szíve még mindig vadul vert az angyal csókjának, és kecses légi bemutatójának hatására, amikor végre lenézett a borítékra. Amint megérintette a vastag papírcsomagot, azonnal felálltak a karján a finom szőrszálak. Furcsa érzés volt, mintha az a levél valami olyan hűvös helyen lett volna azelőtt, hogy már soha többé nem melegedne fel. Néhányan azt mondanák erre: síron túli hideg. Elena libabőrös lett ettől. Erőt vett magán, és megfordította a borítékot. A pecsétet feltörte valaki, de amikor összeillesztette a két darabot, meglátta a formát, amit a viaszba nyomtak. Egy angyal képe volt. Hát persze, gondolta Elena, de nem tudta levenni róla a szemét. A pecsét feketére volt festve, de nem tudta volna megmondani, hogy ez miért zavarja őt. Hunyorogva közelebb emelte a borítékot a szeméhez. 17

– Jézusom! – szisszent fel, amikor meglátta a képben elrejtett másik alakot. Egy illúzió volt az, egy trükk. Ha felületesen szemlélte valaki, a kép egy térdelő, lehajtott fejű angyalt ábrázolt. De ha a fókuszpontot megváltoztatva nézték, az angyal egyenesen a nézőre meredt, üres szemgödrökkel, fehérre kopott csontokkal. Ő már nem teljesen e világból való. Raphael szavai egyszerre teljesen új értelmet nyertek Elena számára. Elena megborzongott. Kinyitotta a borítékot, és kivette belőle a kártyát. Vastag, krémszínű papír volt, emlékeztette a lányt azokra a drága kártyákra, amiket az apja használt a személyes levelezéshez. A kártyán folyóírás, arany betűkkel. Elena végighúzta a sorokon az ujját – hogy miért, azt nem tudta. Nem mintha ki tudta volna tapintani, hogy az valódi arany-e. Meg sem lepődnék, gondolta Elena. Lijuan idős volt, nagyon, nagyon idős. Márpedig egy nagy hatalmú és ősi lény élete során rengeteg vagyont összegyűjthet. Érdekes: Raphael nagy hatalmúnak tűnt ugyan a számára, de soha nem gondolt bele, hogy ősi is. Volt New York arkangyalában valami életerő, ami ezt kizárta. Valami… emberség? Nem. Raphael nem volt emberi, egyáltalán nem volt az. De olyan sem volt, mint Lijuan. Elena újra a lapra pillantott. Meghívlak a Tiltott Városba, Raphael. Gyere és hozd magaddal azt az embert, akit magad mellé fogadtál! Hadd lássuk, milyen szép ez a kapcsolat halhatatlan és valaha halandó között! Egy évezred óta nem voltam így elragadtatva! Zhou Lijuan Elena nagyon nem vágyott rá, hogy elragadtatást keltsen Lijuanban. Még csak a közelébe sem akart menni a Tízek Tanácsa maradék tagjaihoz. Raphaelről tudta, hogy nem bántaná őt soha. De ami a többieket illeti… – Ó, a francba! 18

*** A házikedvencem. A gyenge pontom. Akármennyire is undorodott ezektől a szavaktól, attól azok még nem lettek kevésbé igazak. Ha New York arkangyala valóban szerette őt, akkor Elena akár céltáblát is rajzolhatott volna a hátára. Újra látta maga előtt Raphael sebzett, véres arcát, tépett szárnyait. Egy arkangyal, aki a halált választotta az örök élet helyett. Ez egy olyan igazság volt, amit soha nem felejtett el, ami biztos pontot jelentett számára, még ha az életében minden más meg is változott. – Nem minden – mormolta maga elé, és felvette az ágy mellől a mobiltelefonját. Bár a város úgy festett, mint ami egy olyan időből maradt ott, amikor még a kellem és a lovagiasság volt a meghatározó, kényelmi felszereltsége nagyon is modern volt. Nem is csoda, gondolta Elena. Az arkangyalok nem maradhattak volna fenn évezredeken át, ha a múltban éltek volna. Erre kitűnő példa volt New York arkangyalának felhőkarcolója, az Arkangyal-torony. Elena várt, amíg a vonal túlsó végén kicsengett a telefon, és közben azon kapta magát, hogy az eget kémleli az erkélyajtón keresztül, és annak a toronynak az urát keresi a szemével. A csengés véget ért. – Szia, Ellie! – Reszelős hang, majd rögtön egy nagy ásítás. – A francba, felkeltettelek! – A lány teljesen megfeledkezett az időeltolódásról New York és hol-a-pokolban-is-volt-éppen között. – Semmi baj, úgyis korán feküdtünk le. Tartsd egy kicsit! – Zizegő hangok, egy kattanás, és Sara újra a vonalban volt. – Még soha nem láttam Deacont ilyen gyorsan visszaaludni, de előtte tán még motyogott valami olyasmit, hogy „Szia, Ellie”. Azt hiszem, a kislányunk nagyon lefárasztotta őt tegnap. Elena elmosolyodott, amikor elképzelte, hogy Sara nagy és rohadt rémisztő férjét kikészíti a kis Zoe. – Felkeltettem őt is? – Nem, ő is kész volt. – Sara suttogott. – Csak benéztem hozzá. Átmegyek a nappaliba. 19

Elena élénken látta maga előtt Sara környezetét, a karamellszínű, nagy ülőgarnitúrát, ami melegséggel töltötte el az egész nappalit, és a falon Zoe fekete-fehér képét, amiről habfürdővel mázolt arccal vigyorog le a szobára. Sehol máshol nem érezte annyira otthon magát, mint abban a szép, barna kőházban. Kivéve a saját lakását. – Sara, tudsz valamit a lakásomról? Ezt elfelejtette megkérdezni a barátnőjétől, amikor Sara két napja a Menedékben meglátogatta. Akkor túlságosan tele volt a feje azzal, hogy meghalt, és szárnyakkal a hátán éledt fel. – Bocsi, édes – Sara hangjában hallatszott a történtek fájdalmas emléke. – Azután, hogy… az a sok minden történt, Dmitri teljesen lezárt mindent. Engem meg jobban érdekelt, hogy kiderítsem, hol vagy, ezért a lakásod ügyét nem is erőltettem annyira. Amikor Elena utoljára látta a lakását, annak egyik falán lyuk tátongott, vér és eső borított mindent. – Semmi gond – válaszolta, és elűzte megzavart rejtekhelyének, és összetört kincseinek fájdalmas emlékeit. – Gondolom, volt elég gondod enélkül is. New York vaksötétbe borult, minden vezeték elégett, amikor a két arkangyal egymással harcolt, és az elektromos hálózatból szívott el energiát a küzdelemhez. És nem csak az elektromos rendszer semmisült meg. Elena agyába rommá dőlt épületek, összezúzott kocsik, és roncsolt helikopterek képe villant, a pusztítás tehát nagyon komoly volt. – Durva volt – vallotta be Sara –, de a károk nagy részét már kijavították. Raphael emberei gondoskodtak mindenről. Még az angyalok is segítettek az építkezéseken, hidd el, az nem mindennapi látvány volt! – Gondolom, darukra nem volt szükség. – Nem. Nem is tudtam, milyen erősek az angyalok, amíg meg nem láttam, ahogy az egyik felemelte azokat a betontömböket. – Kis szünet, amit megtöltöttek az Elena torkát szorongató, ki nem mondott, mély érzések. – Holnap elmegyek a lakásodba – szólt végül Sara. – És elmesélem, hogy mi van ott.

20

Elena nyelt egy nagyot, és azt kívánta, bárcsak Sara ott lenne vele, hogy átölelhesse a legjobb barátnőjét. – Köszi! Szólok Dmitrinek, intézkedjen, hogy az emberei tudják előre, hogy mégy. Elena minden igyekezete ellenére azon kezdett gondolkodni, vajon az emlékei, a kis tárgyak, amiket az utazásairól vitt haza, épségben megúszták-e. – Hah! Dmitri embereivel hátrakötött kézzel is elbánok! – Halk nevetés. – Jaj, Ellie, mindig úgy megkönnyebbülök, ahányszor csak hallom a hangodat! – Hallod azt még eleget! Most már halhatatlan vagyok! – jegyezte meg Elena viccesen, de még mindig nem fogta fel, milyen gyökeresen megváltozott az élete. Az ő szakmájában a vadászok általában igen korán haltak, egyáltalán nem éltek örökké. – Na ja! Itt leszel és vigyázhatsz majd a kicsimre, és az ő kicsijeire is, amikor én már rég meghaltam. – Erről inkább ne beszéljünk! – Elenának fájt csak elképzelni is az életét Sara, Ransom vagy Deacon nélkül. – De buta vagy! Szerintem ez csodás dolog. Ajándék! – Én nem vagyok olyan biztos benne. – És elmondta Sarának, mit gondolt arról, milyen nagy értékű túsz válhatna belőle. – Szerinted paranoiás vagyok? – Nem. – Ez már a Céh igazgatójának kemény, határozott hangja volt. – Ezért is csomagoltam be neked Vivek különleges pisztolyát a fegyvercsomagba, amit neked küldtem. Elena keze ökölbe szorult. Amikor utoljára használta azt a pisztolyt, Raphael vére csillapíthatatlanul omlott a szőnyegére, Dmitri pedig majdnem elvágta Elena torkát. De ez, gondolta a lány, és egyenként kinyújtotta az ujjait, még nem von le a pisztoly értékéből. Azt a fegyvert arra tervezték, hogy kárt tegyen az angyalok szárnyában. Ez pedig, nézett ki Elena az ablakon át az égre, jól jöhet egy olyan helyen, ahol minden olyan titkokról árulkodik, amit egyetlen ember sem tudhat meg soha.

21

– Köszi! Még ha amiatt a pisztoly miatt is kerültem bele ebbe az egészbe. – Hé, amiatt lettél ám mocskosul gazdag is! Elena csak pislogott, és hirtelen nem jutott szóhoz. – Elfelejtetted, mi? – nevetett fel Sara. – Nem értem rá, mert kómában kellett lennem – nyögte ki végül Elena. – Raphael kifizetett engem? – Az utolsó fillérig. Eltartott egy ideig, amíg Elena megértette, hogy ez mit jelent. Már ennek az összegnek az előlege is több pénz volt, mint amit Elena egész életében meg tudott volna keresni. Pedig az csak negyede volt a teljes díjnak. – Azta! A mocskosul gazdag akkor nem is túlzás! – Nem. De végül is, befejezted a munkát, amivel megbízott. Gondolom, annak volt valami köze az Urrammal vívott harchoz. Elena az ajkába harapott. Raphael nagyon egyértelművé tette a szabályokat a vérengzővé és tömeggyilkossá változott arkangyal történetével kapcsolatban. Aki bármit is megtud róla, az azonnal meghal. Kivétel nélkül. Lehet, hogy ez azóta megváltozott, de Elena nem akarta kockára tenni a legjobb barátnője életét, csak mert bízott egy olyan kapcsolatban, amit még ő maga is alig értett. – Erről nem mondhatok semmit, Sara. – Az összes többi titkot elmondod nekem, éppen csak ezt az egyet nem? – Sara nem volt dühös vagy sértődött, inkább kíváncsi. – Érdekes. – Ne is próbálj meg kideríteni semmit! – Elena gyomra összeszorult, amikor az agya levetítette neki azokat a hányingert keltő emlékképeket Urramról. Az utolsó szoba… A rothadó hús bűze, a vértől vörös, csupasz csontok látványa, a nyálkás pép, ami a szemgolyókból maradt, miután az angyal kitépte őket a haldokló vámpír koponyájából. Elena lenyelte a torkát maró epét, és igyekezett, hogy a hangján egyértelműen hallatszódjon az aggódás. – Nem jó dolgok azok.

22

– Nem akarok én mégha… á, Zoe felébredt – Minden szótagból sütött az anyai szeretet. – És nézd csak, Deacon is. Zoe apukája felébred a kislánya legkisebb nyöszörgésére is, ugye, kicsikém? Elena vett egy mély levegőt hogy megtisztítsa a testét. A szeretetteljes légkör, ami Saráéktól áradt, elűzte Urram romlottságának képeit. – Azt hiszem, gyerekek, ti napról napra egyre szörnyűbbek vagytok. – A babám már majdnem másfél éves, Elena – suttogta Sara. – Látnod kellene már végre! – Megyek és megnézem őt – ígérte meg Elena. – Megtanulom használni ezeket az izéket a hátamon, még ha beledöglöm is. Az utolsó szavak alatt Elena tekintete Lijuan meghívójára tévedt. Ahogy kimondta őket, a halál csontos kezét érezte összezárulni a nyaka körül.

23

Harmadik Fejezet Mindennek ellenére egy héttel azután, hogy Elena telefonon beszélt Sarával, a vadásznak nem a halál járt az eszében. Sokkal inkább a bosszú. – Azt tudtam, hogy szeretsz fájdalmat okozni, de nem gondoltam volna, hogy ekkora szadista vagy – vetette oda Dmitri háta felé, miközben kinyújtózott a kellemes, forró vizű medencében. Dmitrinek majdhogynem el kellett vinnie őt odáig, miután szétrúgta a fenekét edzés címén, ami elvileg arra szolgált, hogy megerősítse az izmait. A vámpír megfordult, és sötét szemét a lányra szegezte. Tekintetével bármelyik ártatlan embert bűnre tudta volna csábítani, a bűnösöket pedig egyenesen a pokolra taszíthatta. – Mikor – szólalt meg halkan, és a hangja hallatán az embernek bezárt ajtók, és ledöntött tabuk jutottak eszébe – adtam rá okot neked, hogy kételkedj bennem? A csábító illatfelhő végigsimított a lány ajkán, a lábai között és a hátán.

24

Elena bőre megfeszült az illat erejétől, ami a született vadászokban azonnal nemi vágyat ébresztett. De állta a sarat, mert tudta, Dmitri élvezi, hogy ő ennyire kiszolgáltatott neki. – Mit keresel te itt? Nem kellene inkább New Yorkban lenned? Dmitri volt a Hetek vezetője, az angyalok és vámpírok zárt csapatáé, akik feladata volt, hogy Raphaelt megvédjék minden rá leselkedő veszélytől, még attól is, amit ő észre sem vett. Elena biztos volt abban, hogy Dmitri szemrebbenés nélkül kivégezné őt, ha úgy ítélné meg, hogy a létezése túl nagy rést üt Raphael pajzsán. Raphael ezért valószínűleg megölné Dmitrit, de ahogy a vámpír egyszer elmagyarázta Elenának, a vadász attól még halott maradna. – Biztos van ott néhány vámpírrajongó, aki már kisírta érted a szemét – folytatta Elena. Nem tudta kiverni a fejéből annak az emlékét, amit az Arkangyal-torony vámpírok számára fenntartott szárnyában látott egy este. Dmitrit, ahogy egy gömbölyű idomokkal megáldott szőke nyakára hajol, a nő kéjének érzéki illata pedig betölti a szobát. – Ne törd össze a szívem! – eresztett meg egy műmosolyt Elena felé az idős, nagyon idős vámpír. – Ha nem vigyázol, még azt hiszem, hogy nem kedvelsz engem. Dmitri levette vékony ingét, és közben a szeme sem rebbent, pedig a földet foltokban már hó borította. Ezután a nadrágját kezdte kigombolni. – Ma akarsz meghalni? – kérdezte könnyeden Elena. Ha a vámpír csak egy ujjal is hozzáérne, Raphael kitépné a szívét. Persze, nem lenne könnyű dolga, mert Elena azt már előbb kivágná. Lehet ugyanis, hogy Dmitri fel tudja benne ébreszteni az érzéki vágyat az illatával, de Elena egyáltalán nem hagyta, hogy bárki bármire kényszerítse. Sem ez a vámpír, de még az sem, akit Dmitri urának nevezett. – Elég nagy ez a medence – szólt Dmitri, és levette a gatyáját. Elena egy pillanatra meglátta a férfi vékony, izmos lágyékát, mielőtt becsukta volna a szemét. Közben pontosan tudta, hogy az arcát elöntötte a pír. Nos, gondolta, legalább ez a kérdés is 25

tisztázódott. Dmitri nem a napfénytől kapta bőrének barnaságát. A különleges mézszín vele született, és makulátlanul szép volt. Egy hullám jelezte, hogy a vámpír a vízbe ereszkedett. – Most már idenézhetsz, vadász – gúnyolódott Dmitri. – Miért néznék oda? – válaszolt Elena. Kinyitotta a szemét, és a tekintetét a lélegzetelállító hegyek felé fordította. A vadászok nem voltak szégyenlősek, de Elena nagyon megválogatta a barátait. Ha pedig az volt a kérdés, kivel érezte magát jól meztelenül, azaz védtelenül, a névsor még rövidebb volt. Dmitri pedig soha, semmilyen körülmények között nem szerepelt rajta. Elena a hegyeket nézte, de közben fél szemmel, a szeme sarkából rajta tartotta a tekintetét Dmitrin is. Nem mintha bármi esélye lett volna, hogy túlélje a vámpír támadását, a mostani állapotában pedig még kevésbé. De ez nem volt ok arra, hogy könnyen adja a bőrét. Bundák és gyémántok, szex és kéj. Az illat ezernyi szállal fonta be őt, de most néma volt, hatástalan. A vadászt most sokkal jobban aggasztotta a vámpír tekintete. Egy ragadozóé volt az, ami éppen felmérte a prédát. Legalább egy percbe telt, mire Dmitri végre megrántotta a vállát, és hátrahajtotta a fejét a természetes medence peremére. Elenának be kellett vallania, a vámpír szexi volt, a legösszetettebb és legkéjesebb módon. Sötét haja volt, sötét szeme és a szája egyszerre ígért kéjt és fájdalmat. De a vadász ezt csak kelletlenül, általános női elismeréssel állapította meg. Az ő színe, az ő szenvedélye és megváltása a kék volt. A legsötétebb csokoládéhoz hasonló érzékiséginda fonódott a teste köré. Gazdag, vonzó, egyáltalán nem néma. Elena összeszorított foggal felszisszent. – Kapcsold ki! A teste megfeszült, a melle megdagadt a vágytól, ami éppolyan erős volt, mint amennyire kéretlen. – Lazítok – szólt Dmitri idegesen és férfias gőggel, ami nem volt váratlan, ha figyelembe vesszük, hogy kit szolgált. – És nem tudok lazítani, ha kordában kell tartanom a testem egy szerves részét. 26

Elena egyáltalán nem volt biztos abban, hogy ez igaz volt, de még mielőtt válaszolhatott volna, a levegőből egy égszínkék, ezüst peremű toll hullott alá és esett a vízbe előtte. Erről egy korábbi, másik toll jutott a vadász eszébe, és Raphael keze, amint összezárul a toll körül, és kék-ezüst port szór a földre, miközben szemében birtoklási vágy lángol. Ebbe az emlékbe kapaszkodott, hogy megszabaduljon Dmitri csábításától, és a jellegzetes szárnycsapások hangjára összpontosított, amit a háta mögül hallott. – Helló, Illium! Az angyal megkerülte Elenát, leült a medence hóval borított peremére, és farmerostul a vízbe lógatta a lábát. A farmeron kívül tulajdonképpen nem is viselt mást, mint ahogy a Menedékben általában a többi férfi angyal sem. Izmos, meztelen felsőtestét a nap fénye fürösztötte. – Elena – a lányról Dmitri felé fordította lélegzetelállító, földöntúli arany szemeit. – Lemaradtam valamiről? – Már vagy tízezerszer fenyegettem meg, hogy megölöm – mesélte Elena, és közben a tenyerébe szorított egy követ, ami a medence szélén hevert. A kő élei a markába vágtak, ahogy a lány ellenállt a kényszernek, hogy odamenjen Dmitrihez, és addig nyalja róla az illatát, amíg az teljesen át nem itatja őt. A vámpír kihívóan, csendben nézett a vadászra. Bármilyen erős is volt a szexuális vonzás, ez a játszma nem az érzékiségről szólt. Itt a kérdés az volt, joga van-e Elenának Raphael mellett maradni. – Ő pedig kis híján péppé vert – folytatta nyugodt hangon, pedig a teste égett a vágytól. – Bizonyos körökben – jegyezte meg Illium, miközben kék végű fekete haja lobogott a szélben – ez már előjátéknak számít. Dmitri elmosolyodott. – Elena nem vevő arra az előjátékra, amit én nyújtanék neki. – Vér és pengék emléke csillant meg a szemében. – Pedig én… Tenger illata töltötte el vad széllökésként Elena elméjét. Elena, miért meztelen Dmitri? És a medence vize már kezdett is megfagyni. – Ne, Raphael! – kiáltott fel hangosan a lány. – Nem akarom megadni neki az örömet, hogy végignézze, amint megfagyok! 27

Ezt nem is hagynám. A jég visszahúzódott. Úgy tűnik, komolyan el kell beszélgetnem Dmitrivel. Elena kényszerítette magát, hogy a gondolatait küldje Raphael felé, pedig ösztönösen beszélni szeretett volna. A szíve, a lelke még mindig emberi volt. Nem kell. Magam is el tudom intézni. Biztos vagy benne? Ne feledd, hogy ő évszázadok alatt növelte ilyen nagyra az erejét. Enyhe figyelmeztetés. Ha túlfeszíted nála a húrt, egyikőtök megfog halni. Elena pontosan megértette. Megmondtam neked, arkangyal, hogy miattam nem ölhetsz meg senkit. A válasz egy hűvös tengeri fuvallat volt, egy halhatatlan birtoklásának a jele. Ő a Hetek vezére. Hű hozzám. Elena előre kitalálta, mit akart mondani ezzel az angyal. Hogy Dmitri hűsége az ő halálát jelentheti. A saját harcaimat magam vívom meg. Mert ez volt ő, Elena személyisége nagyrészt azon alapult, hogy meg tud állni a saját lábán. Egyszer már elmagyaráztam neked: inkább halok meg Elenaként, mint hogy árnyékként éljek tovább. Azzal magára hagyta Raphaelt, hogy elgondolkozzon ezen a tényen, amit még a halhatatlanság sem változtat meg. Elena most újra Dmitrihez fordult. – Nem felejtettél el elmondani valamit Raphaelnek? Dmitri megrántotta a vállát, és beszédes pillantást vetett Elena jobbja felé. – Ha neked lennék, én jobban félteném az ő kék bőrét. – Szerintem Illium tud magára vigyázni. – Nem, ha továbbra is így flörtöl veled. – Egy finom, már majdnem elegáns illatcsáp csapott a lány felé; napfény, forróság és pezsgő ízét hozta. – Raphael nem szeret osztozni.

28

Elena a vámpírra szegezte a tekintetét, és igyekezett nem venni tudomást a lángokról, amelyek a gyomrában terjedtek, és amelyeket Dmitri szántszándékkal legyezgetett. – Féltékeny vagy? Illium felnevetett, Dmitri pedig összehúzta a szemét. – Én inkább olyan nőkkel dugok, akiknek nem borítják tüskék az egész testét. – Most úgy összetörted a szívem, hogy azt el sem tudom neked mondani. Illium úgy kacagott, majdnem a vízbe esett. – Nazarach megérkezett – sikerült végül elmondania Dmitrinek. – Meg akarja veled beszélni, hogy valaki büntetésként szökési kísérletért kitolhatja-e a szerződés határidejét. Dmitri arca meg sem rezdült, amikor természetes kecsességgel kiemelkedett a vízből. Ezúttal Elena úgy döntött, hogy nem csukja be a szemét, nem akarta feladni ezt a hangtalan akaraterő-párbajt. A vámpír tiszta, izmos testét finom, bársonyos, barna bőr borította. Dmitri izmai erőteljesen megfeszültek, miközben felhúzta a nadrágját. A vámpír tekintete találkozott Elenáéval, miközben a nadrágja cipzárját húzta fel. A gyémántok és bundák semmivel össze nem téveszthető illata a vadász nyaka köré tekeredett, mint egy nyaklánc, vagy hóhérhurok. – Legközelebb folytatjuk – szólt Dmitri, és az illat eloszlott. – Induljunk! – Ezt már Illiumnak mondta, parancsoló hangon. Elena egyáltalán nem lepődött meg, amikor Illium egy rövid köszönés után kimászott a vízből, és követte Dmitrit. Tudta, hogy bár a kék szárnyú angyal kötekszik a vámpírral, ő, és a Hetek minden tagja, akikkel eddig találkozott, vakon követnék Dmitrit bárhová. Raphaelért pedig mind egy szempillantás alatt feláldoznák a saját életüket. A víz fodrozódni kezdett körülötte a széltől, amit egy leszálló angyal kavart. Elena megérezte a tenger és az eső vad illatát.

29

Érezte, ahogy megfeszül a bőre, mintha már nem tudná benn tartani a lázat, ami a testében ég. – Ingerelni akarsz, arkangyal? Raphael illata már azelőtt is nagy hatással volt Elena vadászérzékeire, mielőtt szeretők lettek. Most pedig… – Természetesen. De amikor a lány megfordult, hogy szembenézzen a mögé lépő angyallal, elállt a lélegzete. – Mit csinálsz? Raphael leguggolt mellé, kinyújtotta a kezét, és kivette Elena füléből az ezüstkarika fülbevalót. – Ezek most már hazudnak – szólt az arkangyal. Összezárta a tenyerét a két fülbevalón, és amikor újra kinyitotta, finom ezüstpor pergett belőle a vízbe. – Ó… – Egyszerű ezüst ékszereket a független nők és férfiak hordanak. – Remélem, hoztál helyettük másikat – fordult Elena az angyal felé, hogy a karját a medence peremére fektethesse. A szárnyai csodálatosan megszívták magukat vízzel. – Ezt ugyanis Marrákesben vettem, egy piacon. Raphael kinyitotta a másik tenyerét, amelyben megcsillant egy másik pár karika-fülbevaló. Ezek is aprók voltak, ugyanolyan praktikusak egy vadász számára, de gyönyörű szép borostyánból készültek. – Most már – szólt az arkangyal, miközben a lány fülébe fűzte őket – valóban tartozol valakihez. A lány az angyal gyűrűsujjára pillantott, a birtoklási vágy vad viharként támadt fel benne. – És hol a te borostyánod? – Még nem kaptam tőled ilyet ajándékba. – Akkor találj magadnak valamit addig, amíg én szerzek neked egyet! – Mert Raphael nem volt már szabad, nem fogadhatott el ajánlatokat azoktól, akik szíves-örömest lefeküdtek volna egy arkangyallal. Ő már az övé volt, egy vadászé. – Nem akarnám összevérezni a szőnyeget, amikor lemészárolom azt a sok vámpír cafkát. 30

– Te annyira romantikus vagy, Elena – mondta Raphael. Tiszta, kimért hangon, mint addig, de Elena tudta, hogy belül nevet. Így hát lefröcskölte. Vagyis megpróbálta lefröcskölni, a vízcseppek ugyanis félúton megfagytak a levegőben, szivárványszínű szoborrá változtak. Váratlan ajándék volt ez Elena számára, egy pillantás a gyermek szívébe, aki Raphael valaha lehetett. Elena kinyújtotta a kezét, hogy megtapintsa a fagyott vízcseppeket, de rájött, hogy azok egyáltalán nem is fagyottak. – Hogyan tartod őket így, egy helyben? – Ez gyerekjáték – válaszolt Raphael. A vízcseppek lehulltak, az angyal hajába pedig belekapott a szél. – Ilyen apró dolgokat te is tudsz majd befolyásolni, ha kicsit idősebb leszel. – Angyal viszonylatban pontosan mennyi idős vagyok? – Nos, mi a huszonkilenc éves angyalokat tulajdonképpen csecsemőként kezeljük. A vadász egyik kezével végigsimított az angyal kemény combján. A gyomra vágyakozva összeszorult. – De te, ugye, nem nézel engem újszülöttnek? – Valóban nem. – Az angyal hangja halkabb lett, a farka kegyetlenül keményen szorult nadrágja fekete anyagának. – De még nem gyógyultál fel teljesen. A lány az angyal szemébe nézett, a teste várakozón nedves volt. – A szex pihentet. – Az a fajta szex, amit én akarok, nem. – A hűvös szavak, a fehér villámokat szóró szemek emlékeztették Elenát, hogy ő New York arkangyalát próbálja éppen elcsábítani. De eddig sem azért élte őt túl, mert megadta magát neki. – Gyere, menjünk be! Raphael felállt és megkerülte a medencét, amíg Elena háta mögé nem ért. – Ha nézel, Elena, attól félek, megszegem a kettőnknek tett ígéretemet. De a lány amúgy is elfordult volna az angyaltól, mert másképpen nem volt képes ellenállni a gyomorba markoló szépségének. Raphael azonban ekkor megszólalt: 31

– Olyan könnyű lenne fájdalmat okoznom neked. Ekkor Elena rádöbbent, hogy nem ő volt az egyetlen, aki egy szokatlan, ismeretlen helyzetbe került, és meg kellett birkóznia az újdonsággal. Mozdulatlanul, némán hallgatta az angyal csizmájának tompa puffanását a havon, majd a meghitt suhogást, amivel Raphael ruhái lecsúsztak a testéről. Csukott szemmel is látta maga előtt az angyal izmos, inas, erős karját. Az ujjai sajogtak, annyira meg akarta érinteni Raphael barázdás felsőtestét, végig akarta simítani izmos combjait. A lány combjai megfeszültek, amikor a víz hullámzásából megérezte: egy, az övénél sokkal nagyobb test ereszkedett a medencébe. Elena visszafojtotta a lélegzetét. Raphael lassan odament hozzá, megállt mögötte, és két kezét a lány mellett két oldalon a sziklaperemre tette. Elena kitárta a szárnyait, hogy az angyal szorosan a hátához simulhasson. Nyelt egy nagyot. – Raphael, ez most nem igazán segít. Az angyal farkának lüktető forrósága égette a lány bőrét, mint egy billog, miközben a kéj a szárnyaiból a teste középpontja felé áradt és átjárta a bensőjét. Egy pillanattal később Raphael ajkai a lány fülét súrolták. – Kínzol engem, Elena. Az arkangyal fogai összezárultak Elena fülén, a harapás nem is volt olyan gyengéd. A vadász riadtan felkiáltott, magas és éles hangon. – Ezt meg miért csináltad?! – Több mint egy éve nem voltam nővel, vámpírvadász! – Raphael nagy keze a lány mellére csúszott, és befedte azt. Ujjai férfias erővel szorultak Elena húsára. – A vágy kikezdi a türelmemet. – Hogyhogy, nem mélyesztetted a farkad valami vámpír lotyóba, amíg én nem voltam magamnál? Raphael erre belecsípett Elena mellbimbójába. Elég durván ahhoz, hogy a lány tudtára adja: ezzel a megjegyzéssel túl messzire ment. – Hát ilyen becstelennek gondolsz? – A levegő megfagyott közöttük.

32

– Féltékeny vagyok, és frusztrált. – Felemelte a karját, hogy a kezével végigsimíthassa az angyal állát. – És tudom, hogy nagyon szarul nézek ki. A vámpírok viszont az első néhány száz év után lenyűgözőek voltak, sőt. A bőrük hibátlan, a testük kecses. Nagyon kevés angyal feküdt le valaha is emberrel, egyszerűen azért, mert a vámpírok sokkal szebbek voltak. Raphael végigsimította a nő oldalát. – Igaz, hogy fogytál egy kicsit. De én attól még addig akarlak dugni, míg el nem veszted az eszed.

33

Negyedik fejezet A lány agya néhány pillanatra megállt. Amikor Elena újra szóhoz tudott jutni, lihegve, és morgó hangon tudott csak beszélni. – Te meg akarsz engem ölni. Raphael megszorította a lány mellét, amitől az sajgón megfeszült, a kéj már-már fájdalomba csapott át. – Sokkal jobb büntetés, mintha kitépném az összes végtagodat. – Nem szexelhetsz egy halott nővel, mi? – Pontosan. Elena gerince mellett lángok nyaldosták a hátát, amikor Raphael mindkét kezét lefelé csúsztatta, a hüvelykujjával pedig végigsimított a lány feszes fenekén. – Néha fogalmam sincs, hogy valamit komolyan mondasz-e, vagy sem. A férfi ujjai megálltak, abbahagyták az érzéki kínzást. – Biztos, hogy ezt tudni akarod? Az az én gyengeségem lenne. – Pedig egyikőnknek meg kell tennie az első lépést. – Elena felemelte a lábát, és simogatni kezdte vele az arkangyal lábszárát. Az angyal megcsókolta a lány lüktető nyakát. 34

– Az effajta őszinteség nem válik majd hasznodra az angyalok között. – És veled szemben? – Én hozzászoktam ahhoz, hogy amit tudok, azt felhasználjam. Így tartom meg a hatalmamat. Elena az alkarjára hajtotta az állát, és hagyta, hogy az angyal kisimítsa, ellazítsa az izomcsomókat a hátán, ott, ahol a szárnyai nőttek. Fantasztikus érzés volt, olyan jó, hogy Elena rögtön tudta: soha, egyetlen más férfinak sem hagyja már, hogy ott megérintse, még barátságból sem. Az árulás lenne. – Pedig te magad is elég őszinte vagy. – Azt hiszem, kettőnk között ez nem gyengeség lenne, hanem ellenkezőleg: erő. Elena meglepetten kapta fel a fejét. – Tényleg? Akkor mesélj magadról valamit! – Raphael egy különösen érzékeny pontra tapintott a hátán. Elena ettől felnyögött és visszaejtette a fejét a karjára. – Istenem, kegyelmezz! – Nem istentől kellene kegyelmet kérned. – Raphael hangján hallatszott, hogy teljesen a hatalmában akarja tartani a lányt, és ez mostanra meghitten ismerős lett Elena számára. – Mit szeretnél tudni? A vadász rákérdezett arra, ami hirtelen először az eszébe jutott. – A szüleid élnek még? Egy pillanat alatt minden megfagyott körülöttük. A víz olyan gyorsan hűlt le, hogy Elena levegőért kezdett kapkodni, a szíve rémülten kalapált. – Raphael! – sikított fel. – Megint csak elnézést kérek. – Az angyal lehelete melegen csapódott le a lány nyakára, a víz felmelegedett, éppen csak annyira, hogy Elena bőre nem vált tőle kékké, mint egy hulláé. – Kitől hallottál erről? A víz ugyan már nem volt fagyos, az angyal hangja azonban még igen. – Senkitől. Teljesen általános dolog, hogy valakit a szüleiről kérdezzenek. 35

– Akkor nem, ha az én szüleimről van szó. – Raphael a lányhoz simult, bőre bársonyként simult a lány hátára. Az angyal átkarolta Elena derekát. Elena úgy érezte, mintha az angyal menedéket keresett volna nála, amikor így belékapaszkodott. Nagyon furcsa gondolat volt ez egy olyan lényről, akinek a hatalma nagyobb volt, mintsem azt Elena el tudta volna képzelni. De a lány gondolkodás nélkül átölelte Raphael karját, és hagyta, hogy az angyal tartsa fenn őt a víz színén. – Sajnálom, nem akartam régi sebeket feltépni. *** Régi sebek. Igen, gondolta Raphael, miközben beszívta a vadásza vad illatát, ami, úgy érezte, alig fért meg a lány bőre alatt. Sokat tűnődött azon, vajon milyen hatással lesz ez a halandó a halhatatlanok fajára. Elvégre őt még akkor is halandóbbá tette, miközben maga halhatatlanná vált. Arra pedig nagyon kíváncsi volt, ővele mit tesz majd Elena. – Az apám – kezdte, és maga is meglepődött a saját szavain – már hosszú idővel ezelőtt meghalt. Lángnyelvek mindenfelé, az apja őrülten dühös ordítása, az anyja könnyei. Sós íz az ő szájában, a saját könnyeitől. Raphael végignézte, hogyan öli meg az anyja az apját, és közben sírt. Kisfiú volt még, az angyalok között is nagyon fiatalnak számított. – Sajnálom. – Egy örökkévalósággal ezelőtt történt. És ő már csak azokban a ritka pillanatokban emlékezett rá, amikor valamiért levette a páncélt magáról. Most Elena kérdése lepte meg. Az agyában feltolultak az utolsó emlékképei – nem az apjáról, hanem az anyjáról. Ahogy kecses lábai végiglépkedtek a vörösre festett füvön, amit a saját fia vére áztatott el. Raphael anyja csodaszép volt, és nagyon tehetséges. Angyalok harcoltak és haltak meg érte. Még a végén is, amikor Raphael összezúzott teste fölé hajolt, a szépsége fényesebben ragyogott a napnál. – Sss, drágám, sss! 36

– Raphael? Két női hang, az egyik a jelenbe akarja őt visszarántani, a másik a múltba húzza vissza. Ha valaha volt is választási lehetősége a kettő között, ő döntött, egy évvel ezelőtt, New Yorkban, amikor a város romokban hevert körülötte. Most az ajkát Elena vállgödrébe fúrta, és magába szívta a meleget, a lány melegét, ami még halványan emlékeztetett a halandóságára, és megolvasztotta az angyal lelkében a jeget. – Túl sokáig voltál már a vízben. – Soha nem is akarok kimászni belőle. – Visszarepítelek. A vadász alig ellenkezett, amikor Raphael kiemelte a lány még mindig törékeny testét a vízből. – Ne mozdulj, vadász! Alaposan megszárította a szárnyait, felvette a nadrágját, és közben figyelte, ahogy a lány öltözött. A szívét érzések kavalkádja öntötte el. Birtoklási vágy, megelégedettség, és olyan félelem, amihez hasonlót azelőtt nem ismert. Elena nem élte volna túl, ha leesik az égből a kemény földre. Túl fiatal volt még, egy újszülött halhatatlan. A lány odalépett hozzá, a karjaiba, átkarolta a nyakát, és az ajkát a mellizmához szorította. Raphael Elena köré zárta a karját, és felemelkedett az égbe. A levegőt narancssárgára és vörösre festette a lenyugvó nap fénye. Nem emelkedett fel magasra, a felhők fölé, ahogy szokott, hanem alacsonyan szállt, mert tudta, hogy odafent Elena fázna. Ha tudta volna előre, mi vár rájuk, biztosan másként dönt. Így viszont Elena látta meg először a rémálmot. – Raphael! Állj! A lány hangja izgatott volt. Az arkangyal megállt. Éppen a határ felett jártak, ami elválasztotta Raphael területét Elijah-étól. Még itt, a Menedékben is voltak ugyanis határok. Jelöletlen, kimondatlan, de nagyon is létező választóvonalak, mert két nagy erő nem fért volna meg egymás közelében anélkül, hogy össze ne csapjon. Egy ilyen hatalmas összeütközés pedig elpusztíthatta volna az egész fajtájukat. – Mi az? – Nézd! 37

Az arkangyal követte Elena karjának vonalát, és meglátta a testet, amit a réz ezernyi árnyalatára festett a lenyugvó nap. Egy kis, szögletes területen feküdt, a határon, Raphael oldalán. Az angyal látása nagyon éles volt, akár egy ragadozó madáré, mégsem észlelt odalent semmi mozgást, az élet semmi jelét. Azt azonban látta, mi történt a földön fekvő férfival. Raphael nagy haragra gerjedt. – Vigyél oda le, Raphael! – szólt zavartan a lány, miközben a tekintetét a vámpír testére szegezte. A test összegömbölyödött, talán egy elkeseredett próbálkozás volt ez, hogy kevésbé súlyossá tegye brutális sérüléseit. – Még ha vámpírnyom nincs is ott, más nyomokból tudok olvasni. Raphael nem mozdult. – Még nem épültél fel. Elena felkapta a fejét, ezüstös szemei csillogtak, mint a higany. – Ne merészelj visszatartani attól, hogy az lehessek, aki vagyok! Ne merészelj! – Volt a szavaiban valami nagyon mély, régi düh, mintha ez a kifakadás már évek óta érlelődött volna benne. Mióta Elena felébredt, Raphael már kétszer befolyásolta a gondolatait, csak azért, hogy megvédje őt saját magától. Most is ugyanezért hajlott rá, hogy ne teljesítse a lány kérését, inkább parancsát. Lehet, hogy Elena született vadász, de most közel sem volt még elég erős ahhoz, hogy ezzel megbirkózzon. – Tudom, hogy min gondolkodsz most – csattant fel a lány. – De ha megint belemászol az agyamba, és kényszerítesz, hogy az ösztöneim ellen cselekedjek, soha nem fogok neked megbocsátani. – Nem fogom még egyszer végignézni, ahogy haldoklasz – jelentette ki Raphael. Akkoriban a Tízek Tanácsa azért választotta Elenát, mert ő volt a legjobb, és mert soha nem adott fel egyetlen vadászatot sem. De akkoriban a vadász halála nem számított semmit az arkangyaloknak. Most viszont a lány Raphael életének, létezésének szerves része volt. – Tizennyolc évig – szólt Elena komoran, gondterhelt arccal – megpróbáltam az lenni, aminek az apám akart engem látni. Megpróbáltam nem vadász lenni. Azalatt minden nap meghalt bennem valami. 38

Raphael tisztában volt a saját képességeivel, és azzal, ki ő. De azt is tudta, hogy ha most megtöri a lányt, örök létezése hátralevő részében meg fogja vetni magát. – Pontosan azt kell tenned, amit mondok neked! Elena azonnal rábólintott. – Ez nekem ismeretlen terep. Nem fogok nekiindulni vakon. Az angyal finoman leereszkedett, és puhán földet ért a testtől néhány méterre, egy kétszintes, kissé idővert ház árnyékában. Elena még kapaszkodott belé néhány másodpercig, mintha időbe telt volna, hogy úrrá legyen az izmain, majd letérdelt a súlyosan helybenhagyott vámpír teste mellé. Az angyal megállt a lány mellett, és lehajolt. Az ujját a vámpír homlokához érintette – a halhatatlanok esetében a pulzus nem volt az élet biztos jele. Eltartott néhány másodpercig, amíg Raphael végre megérezte a vámpír elmeműködésének tompa visszhangját. Ez azt jelentette, hogy az áldozat nagyon közel volt a halálhoz. – Életben van. Elena fellélegzett. – Istenem, valaki nagyon ki akarta őt csinálni. A vámpír sérülései olyan súlyosak voltak, hogy gyakorlatilag csak egy csontokra aggatott húscafat maradt belőle. Azelőtt talán helyes lehetett, Elena érezte rajta, hogy idős, szóval valószínűleg szép is. De ezt most nem lehetett megmondani, az arca túlságosan össze volt roncsolva. Az egyik szeme duzzadt volt, csukva. A másik… a szemgödrét olyan alaposan összezúzta valaki, hogy ha Elena nem tudta volna, hogy ott kellett valamikor lennie a vámpír szemének, sohasem tudta volna megállapítani, hol ér véget az orcája, és hol kezdődik a szeme. Furcsa módon az ajkai érintetlenek maradtak. De a nyaka alatt, a felsőtestén a ruha beleágyazódott a húsába, valószínűleg az erős rúgásoktól. A csontjai pedig… véres, törött ágakként álltak ki a ruhaanyagból, ami valaha a vámpír farmerja lehetett. Elenának fájt ránéznie. Bele sem mert gondolni, min ment keresztül ez az áldozat. A vámpírok nem vesztették el az eszméletüket könnyedén, a rajta végzett pusztítás alapján ítélve pedig 39

a támadói a fejét rugdalták meg utoljára, hogy a vámpír az egész szenvedését átélje, eszméletén maradjon. – Tudod, ki ez? – Nem. Az agya túlságosan erősen sérült. – Raphael a vámpír teste alá csúsztatta a kezét, olyan óvatosan, hogy Elena szíve elszorult. – El kell vinnem őt a gyógyítókhoz. – Én itt várok és… – a lány megdermedt, amikor Raphael fordított egyet a testen, hogy jobban meg tudja fogni. – Raphael! A levegő megfagyott körülöttük. – Látom. A vámpír mellkasán volt egy feltűnően érintetlen terület. Mintha szándékosan hagyták volna megsebzetlenül. Elena gyomra felfordult, amikor megértette, milyen hidegvérrel intézték el ezt a vámpírt. Most már biztos volt benne, hogy a támadók az agyat hagyták utoljára. – Mi ez? – kérdezte. A vámpír bőrén ugyan nem voltak zúzódások vagy sebek, a mellkasa mégsem volt érintetlen. Egy jelet égettek a húsába. Felül egy magas trapéz, az alja csak kicsit szélesebb, mint a teteje. Alatta egy domború ív, ami egy tálszerű formát takar, az egész alatt, a tál közepéből lefelé pedig egy hosszú, egyenes, függőleges vonal. – Ez a sekhem, a hatalom jelképe abból az időből, amikor az arkangyalok fáraókként uralkodtak az embereken, akik az istenség leszármazottainak tartották őket. Elena érezte, ahogy az arcát elönti a forróság, majd rögtön utána a hideg borzongás. – Valaki el akarja foglalni Urram helyét. Raphael nem szólt rá, hogy ne vonjon le elhamarkodott következtetéseket. – Keress nyomokat! Illium vigyáz majd rád, amíg vissza nem térek. A lány felnézett az égre, amikor Raphael szárnyra kapott, de még az alkonyi színkavalkádban sem tudta kivenni Illium alakját. Szerencsére a lábai bírták, amíg az arkangyal már felrepült a magasba, és csak azután csuklottak össze alatta. Úgy tűnt, az arkangyala ma végre meghallgatta őt, és a vadásznak az volt az 40

érzése, Raphael hosszan el fog gondolkodni, mielőtt legközelebb arra kényszeríti, hogy olyat tegyen, amit nem akar. Persze, semmi sem állíthatta volna meg az angyalt, hogy egyszerűen csak felkapja őt, és bevágja az ágyba, ha rájön, milyen mélységesen fáradt Elena. A szárnyak a hátán százkilós ólomsúlynak tűntek, lábszárának izmai pedig kocsonyásak voltak. Vett egy nagy levegőt, és összeszedte minden maradék erejét. Elindult, egyre tágabb körökben a test helye körül, és közben örült, hogy a környék ugyan nem lakatlan, de úgy tűnt, lezárták. Ezért nem is volt arrafelé sok szag, ami megzavarta volna a nyomot. A tisztás egyik sarkában álló dús lombú fa, valami cédrusféle sem fojtotta el az illatot: mint az őszi erdőben a földre hullott tűlevelek szaga. Ez a felismerhetetlenségig összevert vámpír illata volt. De bárhogy is próbálta, Elena egyetlen másik szag nyomára sem tudott bukkanni. A földön tehát semmilyen nyom nem utal arra, hogy ott bármi történt volna. A kövek tiszták voltak, csak néhány falevél hevert szerteszét. És néhány jól körülhatárolható vérfolt a nagy, sötét paca körül, amelyben a vámpírt találták. Elena nagyon alaposan megvizsgálta a környéket, de vigyázott, hogy egyetlen nyomot se bolygasson meg. Valóban, a vérfoltok mind egy harminccentis körön belül voltak. – Ledobták ide, nem magasról – mondta Elena Raphaelnek, amikor az angyal leszállt mögötte. – És mivel itt csak úgy hemzsegnek az angyalok… – Ekkor megszédült. Raphael szorosan acélos karjai közé kapta őt, mielőtt Elena észrevehette volna, hogy megbicsaklott a térde. – Akkor te itt nem tehetsz már semmit. Beszélünk majd a vámpírral, ha felébredt. – De mi lesz a helyszínnel? Azt át kellene vizsgálni, a biztonság kedvéért. – Dmitri már úton van egy csapattal. Elenának általában eszébe sem lett volna küzdelem nélkül feladni, de most a teste kezdte cserbenhagyni, úgy érezte, a szárnyai leszakadnak. 41

– Hallani akarom, mit mond az áldozat. – De ezt már halkan, motyogva mondta csak. Az utolsó gondolata az volt, hogy új ellenfele, aki ilyen könyörtelenül képes volt elintézni valakit csak azért, hogy élő üzenetként elküldje, valószínűleg semmivel sem jobb Urramnál. *** Uram! Alig egy órával azután, hogy finoman lefektette az ágyra a lányt, Raphael halkan feláll az alvó Elena mellől. A vadász a hasán fekve aludt, kitárt szárnyai éjféli feketén omlottak a fehér lepedőre. Az arkangyal felvett egy nadrágot, és kiment a folyosóra, Dmitri elé. A vámpír arca kifejezéstelen volt, de Raphael már évszázadok óta ismerte őt. – Mit fedeztetek fel? – Illium felismerte őt. – Hogyan? – Úgy tűnik, a vámpír ujján egy gyűrű volt, amit pókeren nyert Illiumtól. Raphael látta az áldozat ujjait. A legtöbb annyira összeroncsolódott, hogy alig volt több egy marék szilánknál egy bőrzsákban. A bőr mégsem sérült meg. Az ilyen brutális kínzáshoz idő, hidegvér, és érzelemmentes odafigyelés kell. – Ki ő? – A neve Noel. A mieink közül való. Raphael érezte, ahogy a dühe gránitkeménnyé kövesedik. Senki sem mészárolhatja le az ő embereit. Ezt nem tűrheti el. Mielőtt még megszólalhatott volna, Dmitri folytatta. – Miért nem mondtad el nekem, hogy megbélyegezték? A szavak úgy kopogtak kettőjük között, mint az aláhulló bombák. Egy be nem gyógyult sebbe került piszok.

42

Ötödik fejezet –

Az égetett jel eltűnik majd – mondta Raphael, és állta a vámpír

pillantását. – Eltűnik. Dmitri hosszú ideig nem szólt egy szót sem, majd vett egy mély levegőt. – A gyógyítók találtak valamit Noel mellkasában. A kínzói feltépték a mellét, beletették azt, és utána hagyták, hogy nyom nélkül meggyógyuljon. Ez csak megerősítette, hogy a vámpírt nagyon módszeresen kínozták meg. – Mi az? Dmitri egy tőrt húzott elő a zsebéből. A markolaton egy kicsi, de feltűnő C betű volt, a vámpírvadász céh jele. Raphael ereibe éles pengeként vágott a metsző düh. – Azzal akar a Tízek Tanácsának tagjává válni, hogy elpusztítja, amit más arkangyal alkotott. 43

Az idősek pontosan ennek látták Elenát: Raphael alkotásának, az ő tulajdonának. Nem érthették meg, hogy a lány elrabolta az arkangyal szívét, és olyan erősen tartotta, hogy nem volt határ, amit Raphael át ne lépett volna miatta, nem volt semmi, amit meg ne tett volna érte. – Találtatok bármit a helyszínen, ami a tettes nyomára vezethetne minket? – Nem. De nem sok mindenki merne ujjat húzni veled, és még kevesebben vannak, akik azt hiszik, meg is úszhatják ezt. – Nazarach a Menedékben van – szólt Raphael, mert jól tudta, az az angyal elég idős ahhoz, hogy veszélyessé váljon. – Tudd meg, ki tartja még magát esélyesnek a tanács megüresedett székére! – Csak egyvalaki van, aki már majdnem arkangyallá vált. – Ezt a titkot csak a Tízek Tanácsának tagjai ismerhették volna, de Raphael jobban megbízott Dmitriben, mint arkangyal társaiban. – De neki nincs szüksége az efféle játékokra. Az arkangyalok a Tízek tanácsának tagjai voltak, ez ilyen egyszerű és megkérdőjelezhetetlen volt. – Egy idős angyal lesz az – szólt Raphael. Az angyaltörténelemben csak a legritkább esetben lett nem arkangyal a tanács tagja. Ők sosem voltak hosszú életűek. De a puszta létezésük reményt adott azoknak, akik vágytak a hatalomra anélkül, hogy megértették volna, milyen árat kell fizetniük érte. – Valaki, aki elég erős ahhoz, hogy elcsábítson másokat. – Van még valami – szólt Dmitri, mikor Raphael megfordult, és éppen visszaindult volna Elenához. – Michaela – a Tízek tanácsának egy másik tagja – üzenetet küldött. Tudatja veled, hogy nemsokára a Menedékbe érkezik. – Tovább várt ezzel, mint gondoltam – jegyezte meg Raphael. Michaela és Elena olyanok voltak együtt, mint a tűz és az olaj. Az arkangyalnő hozzá volt szokva ahhoz, hogy mindig a figyelem középpontjában álljon. Amikor azonban Elena belépett a szobába durva vadászruhájában, és fakó hajával, az erőegyensúly alig észrevehetően, de elbillent, méghozzá felé. Raphael nem hitte, hogy

44

a vadász egyáltalán tudatában volt ennek, de azt tudta, hogy Michaela ezért gyűlölte Elenát az első pillanattól kezdve. – Akár Michaela támad rá, akár ez a trónkövetelő, a nő túl gyenge ahhoz, hogy megvédje magát. Nem kellene sok ahhoz, hogy valaki megölje. – Illium és Jason itt van. Naasir? – Raphael senkire nem bízta volna Elena életét, csak a Hetek tagjaira. – Úton ide. – Dmitri volt Raphael biztonsági főnöke. Akármikor meg tudta mondani, éppen hol vannak az emberei. – Gondoskodni fogok róla, hogy a nő soha ne legyen egyedül. Raphael megértette a vámpír ki nem mondott szavait. – És melletted biztonságban lesz? A vámpír arckifejezése megváltozott. – Legyengít téged. – Ő az én szívem. Óvd úgy, ahogy egyszer már megtetted! – Ha akkor tudom, mi lesz annak a következménye… De rendben. Biztonságban lesz. Dmitri biccentett, és ebből Raphael tudta, hogy a Hetek tagjai nem bántják majd Elenát. Más arkangyalok talán megölték volna Dmitrit azért, mert ellent merészelt mondani a mesterének. De ez a vámpír kivívta már magának ezt a jogot. Sőt, Raphael pontosan tudta és értékelte, mit tettek érte a Hetek tagjai. Nélkülük talán ő is úgy végezte volna, mint Urram, vagy olyanná vált volna, mint Lijuan, még mielőtt Elena egyáltalán megszületett volna. – Add Illiumnak az őrségek nagy részét! Vele talán kevésbé ellenkezik Elena. Dmitri felhorkant. – Az ő drága kék madárkája fülig bele fog esni a nőbe, és akkor meg kell majd ölnöd. – Ki vigyázna jobban Elenára, mint aki szerelmes belé?! – Egészen addig, amíg az az őr el nem felejti, hogy egy arkangyal párjára vigyáz. Mert az árulást Raphael nem tűrte volna el. – Mikor érkezik Michaela? – Egy órán belül. Küldött egy meghívót, vacsorára. 45

– Fogadd el! – Jobb volt szem előtt tartani az ellenséget. *** Elena mély, kegyesen álomtalan alvásából arra ébredt, hogy nincs egyedül. Nem az eső és szél tiszta illata lengte körül, ő mégsem vonta fel a páncélt az elméje körül. Megfordult az ágyában, és az erkélyajtón keresztül meglátta Illium senkiével össze nem téveszthető kék szárnyait. Az angyal komótosan ült a párkányon, és lábát lógatta a szurdok felett. A csillagos ég díszletében az angyal úgy festett, mint egy mitikus vagy mesebeli lény. De Elena arra ma már rájött, hogy ha ez egy mese, akkor annak a véres és sötét eredeti változata. – Leesel, ha nem vigyázol! Illium megfordult, és a lányra nézett. – Gyere, ülj ide mellém! – Kösz, most nem. Még alig forrtak össze a törött csontjaim. – Olyan sok csontja tört össze, amikor New Yorkban lezuhant! De furcsamód akkor, az utolsó pillanatban már nem érzett fájdalmat. Akkor már csak valami mennyei béke töltötte el. Ezután pedig Raphael megcsókolta őt. Gyönyörűséges, arany, végtelenül erotikus csók volt. Majd a száját elöntötte az ambrózia illata, és Raphael tartotta őt a karjaiban. Az arkangyala, aki a halálból hozta őt vissza. – Ez a tekintet… – morgott maga elé Illium. – Egyszer nézett már rám nő így. Elena tudta, hogy Illium régen azért vesztette el a tollait, azért fosztották meg őt a repüléstől, mert angyaltitkokat árult el egy halandónak. Egy nőnek, akibe szerelmes volt. – Te is úgy néztél vissza rá? Azok a vertarany szemei még messziről is nagyon vonzóak voltak. – Azt csak ő tudná megmondani. És ő már a földbe szállt, régen azelőtt, hogy abból üveg- és fémvárosok nőttek volna ki. – Visszafordult, és újra elmerült a kilátásban. 46

A vadász felült az ágyában, és az angyal íves szárnyainak szépségét figyelte. Ezüstösen csillogó kékség a sötétben. Azon gondolkozott, vajon Illium még most is gyászolja-e ember kedvesét. De ezt nem volt joga megkérdezni tőle. – Mi van a vámpírral? – A neve Noel. Még nem tért magához. – Illium hangja élesen metsző volt. – Közülünk való. És Elena tudta, hogy nem fognak megállni, amíg meg nem büntetik a támadóját. A vadász-énje ezt teljesen meg is értette. – És mi van az angyallal, aki be akar kerülni a tanácsba? -A világnak nem volt szüksége még egy arkangyalra, akinek az okoz élvezetet, ha pusztíthat. – Másodlagos. – Puszta tényállítás. – Az ügy megoldódik majd, amikor elkapjuk és kivégezzük a Noelt és Raphaelt ért támadás miatt. Elena azt megértette, hogy csírájában akarták elfojtani a gonoszságot, de nem volt hozzászokva a halhatatlanok gyors igazságszolgáltatásához. – Gondolom, az angyaloknál nem divat a bíróság és a tárgyalás. Horkantás. – Te láttad Urramot. Szerettél volna eltölteni vele egy napot a tárgyalóteremben? Nem! Elena elméjében felkavarogtak Urram szörnyű tetteinek emlékei. Gyorsan témát váltott. – Mesélj nekem az Erotique-ról! Az exkluzív manhattani vámpírklub neve hallatán Illium felhúzta a szemöldökét. – Pályát szeretnél módosítani? – Geraldine táncos volt ott. – Soha nem fogja elfelejteni azt a kétségbeesett könyörgést, amit a nő szemében látott, amikor a karjában tartotta, miután Urram elmetszette Geraldine torkát. – Annyira szerette volna, hogy vámpírrá változtassák. – Nem tudom, élvezte-e volna a halhatatlanságot. – Illium átlendítette a lábait a korlát felett, elindult befelé, és megállt, a vállát az erkélyajtó félfájának vetette. – Nekem úgy tűnt, ő született áldozat. 47

Elena felidézte a nő sápadt, fehér bőrét, amiből áradt a vámpírok szaga. Az emberek vámpírkurvának nevezték volna őt, ha tudtak volna a titkáról, és volt idő, amikor Elena egyet is értett volna velük. Ez azelőtt volt, hogy belépett egy vámpírokkal és szeretőikkel teli szobába; mielőtt megértette volna, hogy ez a kéj függővé is tesz ugyan, de talán egyike a legfelnőttebb kapcsolatoknak. Egy játék, amelyben a győztes egy éjszakán át mosolyogva nézi a vesztes kéjes gyönyörét. De Geraldine nem olyan volt, mint azok, akiket Elena abban a szobában látott. Nem volt benne semmi érzéki magabiztosság. Illiumnak igaza van, ő áldozat volt. – És akkor örök életére, azaz örökre az is maradt volna. – Igen. – Illium szárnyai magasba íveltek a háta mögött. – És hidd el nekem, Elena, az nem jó. – Miért beszélsz úgy, mintha te tudnád ezt? – kérdezte Elena, és közben biztos volt benne, hogy Geraldine utolsó kívánságának, könyörgésének képétől már soha nem fog megszabadulni. – Te nem vagy áldozat. – Egyszer vámpírrá változtattam egy embert… – kezdte mesélni az angyal, közben szempillái eltakarták a tekintetét. – Biológiailag alkalmas volt rá, és átment az összes személyiségteszten is. De hiányzott belőle… a tartás. Nem volt tisztában saját magával. Mire erre ráébredtem, már túl késő volt. Elszegődött egy másik angyalhoz, aki élvezte, hogy lehet egy áldozata. – Meghalt? – Persze. Az áldozatok nem élnek sokáig. Kegyetlen, rövid kép volt ez a halhatatlanság árnyoldalairól. – Minél tovább élsz, annál több hibát követsz el. – És annál több szomorúságot kell hordoznod. Ez a sötét hang Illiumtól szokatlan volt, de Elena már ráébredt, hogy ez az angyal csak nagyon ritkán mutatja meg igazi énjét a külvilágnak. Éppen úgy, ahogy az, akit Illium az urának nevezett. – Mindenre emlékszel? – Igen. Ajándék ez a képesség. És egyben átok is. 48

Elena nagyon is jól tudta, hogy az emlékek éppen olyan mély sebet tudnak ejteni az emberen, mint egy éles tőr. Kiragadta magát a múltból: az emlékek visszatérnek, és kísérteni fogják majd mindkettőjüket éppen eleget még. – A szempilláid is olyanok, mint a hajad? Az angyal a legkisebb zökkenő nélkül felvette a fonalat. – Igen. Gyönyörűek, meg akarod őket nézni? Elena elmosolyodott. – A hiúság bűn, Illium. – Én pedig azt mondom, ha már van, hát hadd lobogjon! – Az angyal az ágyhoz lépett és letelepedett a szélére. – Nézd! Elena kíváncsi volt, hát odafordult. Illium igazat mondott. A szempillái éjfeketék voltak, a végeik pedig ugyanolyan világoskékek, mint az angyal haja. Nagyon jól kiemelték Illium aranyszínű szemét. – Egész jól néz ki – jegyezte meg lekezelően Elena. Az angyal elhúzta a száját. – Pedig már éppen fel akartam neked ajánlani, hogy megfésüllek. – Majd én megfésülöm magam, köszi! – Elena meglökte az angyal vállát, amitől az lehuppant az ágyról. – Hozd ide nekem a fésűt! Illium odadobta neki, mielőtt visszament az erkélyre. – Meg sem kérdezed, miért vagyok itt? – Nem vagyok erőm teljében, Raphael pedig a széltől is óv. Nem nehéz összerakni a dolgokat. – Elenát szörnyen frusztrálta, hogy ilyen gyenge, és a helyzetet még rontotta, hogy be kellett látnia: a feje valóban értékes trófea lenne nem egy halhatatlan kandallója felett. Ez legfőképpen a leggonoszabb és legszebb halhatatlanra volt igaz. – Úgy tűnik, ez a trónkövetelő – vetette oda Elenának Illium a válla felett – azzal akar nevet szerezni magának, hogy egy céhes tőrt döf a szívedbe. Vagy levágja vele a fejed. Az, hogy a vadász ilyen nyíltan hallotta vissza a saját gondolatait az angyal szájából, meglepte – pedig nem kellett volna. Akár tetszett neki, akár nem, tagadhatatlanul ő volt a vezető hír az angyaltársadalomban. Az első teremtett angyal! 49

– Azt hiszem, ennem kell valamit, mielőtt sorba veszem az összes hihetetlenül fájdalmas halálnemet, ami rám várhat. – A nappaliban találsz ételt. – Raphael hol van? – Egy találkozón. Elenát nem egyszer mentették már meg az ösztönei. Most ezek miatt szorította meg erősen a hajkefe nyelét. – Kivel? – Csak feldühítene. – Azt hittem, a barátom vagy. – Aki most éppen meg akar kímélni egy csomó fölösleges önmarcangolástól. Marcangolás? – Ne falazz már neki! Ki vele! Illium egy nagy sóhajjal fordult a vadász felé. – Michaelával. Felvillanó emlékképek: bronz angyalpor Raphael szárnyán. Elena összeszorította az állkapcsát. – Azt hittem, a Menedék túl csendes őribancsága számára. – New York, Milánó, Párizs, az a környezet sokkal jobban illett hozzá. – És igazad is lett volna – csillant fel Illium szeme. – De úgy tűnik, most hirtelen érdeklődni kezdett a hely iránt. Elena kirángatta a hajkefét a hajából, megtalálta az éjjeliszekrényen a hajgumiját, és kezelhetetlen haját magasan a fején lófarokba fogta. Amint a lábát átlendítette az ágy szélén, Illium hangosan megköszörülte a torkát. – Nem javasolnám, hogy a jelen állapotodban odamenj. – Nem vagyok hülye – mordult Elena. – Edzeni akarok. – Reggelig pihenned kellene. – Hidd el, ismerem eléggé a saját testem. – Elena felnyögött, miközben felállt. – Ha most nem lazítom ki ezeket az izmokat, holnapra még rosszabb lesz. Illium egy szót sem szólt, csak nézte, ahogy a vadász becsukja maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Elena vizet fröcskölt az arcára, és megpróbálta kiverni a fejéből a gondolatot, vajon mit csinálhat éppen 50

Raphael és Michaela. Attól nem félt, hogy Raphael lefeküdne az arkangyalnővel. Ő egész egyszerűen nem volt az a megcsalós fajta. Ha majd beleun egyszer Elenába, és a lánynak összeszorult a szíve még a gondolattól is, egyenesen meg fogja neki mondani. Sőt, mi több, a lány úgy érezte, hogy az arkangyala átlát Michaela szépségén, egészen a mélyben fortyogó méregig. Mégis lehetetlen volt elfelejteni Michaela lenyűgöző arcát és testét, amelyért királyok háborúztak, és birodalmak dőltek romba. Ezzel ellentétben Elena arca, amit a tükörben látott, túl vékony volt, bőre magán hordta az egyéves kóma jeleit. A vadásznak nem volt éppen könnyű összeszednie az önbizalmát. – Elég ebből! – Végül ledobta a törülközőt, és kilépett a fürdőből. A háló üres volt, de Elena egy percig sem kételkedett abban, hogy Illium a közelben van. Kiment a tágas erkélyre, és belefogott egy nyújtó gyakorlatsorba, amit még a céhes akadémián tanult. A legtöbb mozdulat most is működött, de némelyiknél improvizált. Hiszen most már a szárnyaira is figyelnie kellett. Néhányszor megbillent vagy elbotlott, amíg rá nem kényszerítette magát, hogy folyton felemelve tartsa őket. Ennek hatása olyan volt, mintha kinyújtott karral próbált volna gépelni hosszú ideig: lassú, égő fájdalom, ami egyre erősödik, és a végén már nagyon sajog. Makacsul végig akarta csinálni a gyakorlatsort, de eszébe jutott, hogy nézett ki a délután végére, ezért szünetet tartott. Bevonszolta magát a szobába, és onnan a nappaliba. Ott talált valami gyümölcslevet, és rögtön bele is kortyolt. Az íze friss és savanykás volt, ami azt jelentette, hogy ebben a középkorinak tűnő sziklavárosban valahol elrejtve egy narancsültetvény is létezik. – Telefonod van. Elena megperdült, és meglátta Illiumot, kezében egy vékony, ezüstszínű mobillal. Ennyit a középkori hatásról. – Nem hallottam, hogy csörgött. – Mert lenémítottam, amíg aludtál. – Az angyal átnyújtotta a telefont, és felkapott helyette egy almát a gyümölcstálról. – Ransom az.

51

A vadászt meglepte Illium közvetlensége. A füléhez emelte a telefont. – Helló, szépfiú! Szinte hallotta, ahogy a vonal másik végén a férfi elmosolyodik. – Repülsz már? – Nemsokára. – Érdekes társaságban forogsz mostanában, mondhatom. Elena az angyal után nézett. A kék szárnyú kisétált a nappali saját, külön erkélyére. – Hol találkoztál Illiummal? – kérdezte a lány. – Az Erotique-ban. – Ismered ott a táncoslányokat? – Ransom az utcán nőtt fel, és az ottani kapcsolatai nagy részét a mai napig megőrizte. – Néhányat. Egy csomó hasznos infót szerzek tőlük. Még a leghatalmasabb vámpír is beszédessé válik, amikor egy lány szája közelít a farkához. Elena ezen nem lepődött meg. Elvégre a vámpírok is emberek voltak azelőtt, jó sok idő kellett, hogy az emlékek visszhangjai elüljenek. – Szóval, mit fecsegtek? Recsegő vonal. – … akarod tudni. – Micsoda? – A lány jobban a fülére szorította a telefont. – Híre ment, hogy életben vagy. Azt beszélik, vérszívó lettél. Amennyire tudom, senki sem fecsegte ki az igazságot. – Az jó. – Elenának kellett egy kis idő, hogy a saját gondolatait összeszedje, mielőtt másoknak el akarná magyarázni az új világát. – Akartál még valamit mesélni? – Igen. Az egyik táncoslány hallotta, hogy a vámpírok fogadást kötnek arra, túléled-e az első éved. – Mi a fogadási arány? – Kilencvenkilenc az egyhez. Elenának meg sem kellett kérdeznie, melyik oldal mire fogad. – Mit tudnak ők, amit én nem?

52

– A szóbeszéd szerint Lijuan vendégeit gyakran a szolgái fogyasztják el.

53

Hatodik fejezet Raphael figyelte, ahogy Michaela az ajkához emeli a kristály borospoharat, méghozzá egy olyan nő könnyed kecsességével, akinek sok évszázada volt arra, hogy elegáns megjelenését tökéletesre csiszolja. Az arkangyalnő csodaszép volt, talán a legszebb nő a világon. Makulátlan bőrének árnyalata a legegzotikusabb kávé és tejszín keveréke, zöld szemei minden drágakövet megszégyenítően ragyogtak, leomló haja bronzzal átszőtt fekete és barna, és a kettő között száz árnyalat. Lélegzetelállító volt – és a szépségét olyan hatékonyan és érzelemmentesen használta, mint mások a fegyverüket. Ha halhatatlan és halandó férfiak áldozatul estek ennek a szépségnek, és ezért meghaltak, az az ő hibájuk volt. – Szóval – dorombolta, a hangja negédes volt, mézbe mártott kígyóméreg – a vadászod túlélte. – Amikor Raphael nem válaszolt, csalódottan elfintorodott. – De miért titkoltad? – Nem hittem, hogy téged ennyire érdekelhet az ő élete. – Csak a halála. 54

Michaela javára legyen mondva, rögtön megértette a rejtett tartalmat. – Touché. – Felemelte a poharát, és belekortyolt az aranyló folyadékba. – Nagyon mérges leszel rám, ha megölöm? Raphael belenézett a nő vibráló, méregzöld szemébe, és azon gondolkozott, vajon Urram valaha átlátott-e a nőn, akit társának nevezett, vajon tudta-e, látta-e romlott szívét. – Nagyon izgat téged az én vadászom. – Szándékos kijelentés volt ez: Elena az övé volt, és ő meg is fogja védeni. Michaela elhessentette a gondolatot. – Érdekes zsákmány lett volna, de most, hogy elveszítette a képességeit, már túl könnyű vadászat lenne. Talán hagynom is kellene őt. Nagyon simulékony, és nagyon gonoszul kiszámított felajánlás volt ez. – Én azt hiszem – válaszolt az angyal anélkül, hogy kijavította volna Michaela téves feltételezését –, Elena tud magára vigyázni. Michaela járomcsontjai élesen kirajzolódtak a bőre alatt, amiért annyi férfi meghalt, csak hogy megérinthesse. – Csak nem azt akarod mondani, hogy ő felvehetné velem a versenyt? – Nem. – Raphael szünetet tartott és nézte, ahogy a nő arca kisimul, elönti az elégedettség. – Ő hihetetlenül különleges, össze sem hasonlítható senkivel. Egy pillanatra Michaela maszkja lehullott. – Nagyon vigyázz magadra, Raphael! – Most egy ragadozó nézett szembe New York arkangyalával, aki finnyásan törölgetné le az ujjairól a vért, miközben figyeli, ahogy az áldozata kínok között vonaglik a lábainál. – Nem húzom vissza a karmaimat, csak mert ő a te kiskutyád! – Akkor szólok Elenának, hogy ő se húzza vissza az övét. – Raphael belekortyolt a borába, és hátradőlt a székén. – Eljössz a bálba? A nő álarca egy pillanat alatt a helyére került, ismét tökéletes volt, mint azelőtt. 55

– Hát persze. – Hátrasimította a haját. A mozdulattól melle az olívazöld ruhájának feszült, ami éppen annyit takart a kebléből, hogy a legtöbb férfit az őrületbe kergesse. – Te jártál már Lijuan erődjében? – Nem. – A legidősebb arkangyal egy hegyi erődítményben lakott Kína egy rejtett zugában. – Nem hiszem, hogy a tanácsból bárki is járt volna már ott. Bár az évszázadok folyamán Raphael számos embere beférkőzött már oda. Most ez a feladat Jasonre hárult. És akárhányszor Raphael kémeinek vezetője visszatért, egyre aggasztóbb híreket hozott Lijuan udvarából. Michaela megforgatta az italt a poharában. – Urramot egyszer meghívták oda, régen, amikor még nagyon fiatal volt. Lijuan nagyon kedvelte őt. – Nem tudom, ennek örülhetett-e Urram. Lágy, meghitt kacaj. – Lijuan eléggé… nem emberi, igaz? – Az, hogy ez a Tízek Tanácsának egyik tagja szájából elhangozhatott, mutatta, mennyire továbbfejlődött már Lijuan. – Mit mesélt neked Urram az erődről? – Hogy bevehetetlen, és telis-tele van kincsekkel – Michaela szemei csillogtak. Raphael nem tudta volna megmondani, vajon azért-e, mert elmerengett azokon a kincseken, vagy mert halott szeretője emlékét felidézte. – Azt mondta, soha nem látott még olyan műkincseket, falikárpitokat és ékköveket, mint ott. Nem tudom, hittem-e neki. Mégis, láttál már valaha Lijuanon gyémántot? – Nincsen rá szüksége. – Lijuant fehér haja, és ismeretlen, gyöngyházszürke szeme cicoma nélkül is felejthetetlenné tette. Mostanában pedig, gondolta Raphael, Lijuan figyelmét egy olyan világ kötötte le, amilyet más élő még elképzelni sem tudott. Az utóbbi fél évben el sem hagyta az erődítményét, még arkangyaltársaival sem találkozott. Ez még különlegesebbé tette a bált. – Meghívta az egész tanácsot? – Chari kapott meghívót – mesélte Michaela egyik korábbi arkangyal szeretőjéről. – Ő azt mondta, Neha is, szóval, gondolom, 56

mindenkit meghívott. Meg kellene kérdezned Favashit, nem akar-e elkísérni. Azt hiszem, a mi perzsa királykisasszonyunk szívesen fogadna téged társának. Raphael állta Michaela tekintetét. – Ha megölhetnéd az összes szép nőt a Földön, megtennéd? A nő arcán egy cseppet sem halványult a mosoly. – Szemrebbenés nélkül. *** Elena komor tekintettel tette le a telefont, és kilépett az erkélyre. – Illium, te tudsz valamit Lijuan szolgáiról? Az angyal tágra nyílt szemmel fordult a lány felé. – Ransomnak nagyon jók a forrásai. Igen, az biztos, gondolta Elena. De még ő sem tudott kideríteni semmit azokról a lényekről, amik miatt a vámpírok olyan biztosra vették az ő halálát. – Mik azok? – Elena válla begörcsölt attól, ami az eszébe jutott. – Ugye, nem vérszülött vámpírok? – Akik állandó öldökléssel oltják csillapíthatatlan vérszomjukat, a világ legszociopatább gyilkosai. Gyere ide, kicsi vadász, kóstolj bele! Illium megrázta a fejét, Elena pedig az elméjében rácsukta az ajtót az emlékekre, amik sehogyan sem akartak örökre eltűnni. A hegyek felől hűvös fuvallat érkezett, és meglengette az angyal haját. Illium egy ékkő volt az éjszakában, magára vonzotta az ember tekintetét, és még a csillagokat is elhalványította maga körül. Elena belekapaszkodott ebbe a mentőövbe, hogy visszatérjen a jelenbe. – Miért nem ölt még meg téged Michaela? – Én férfi vagyok. Velem inkább dugni szeretne. A nyers válasz egy pillanatra megzavarta Elenát. – És megtette már? – Úgy nézek én ki, mint aki arra vágyik, hogy szex után elevenen felfalják? A lány zavartan elvigyorodott, és a szél felé fordította az arcát. Élvezte a friss, harapósan hideg levegőt. – Szóval Lijuan szolgái. 57

– Erről kérdezd Raphaelt! A lány mosolya lehervadt, amikor eszébe jutott, hol volt éppen Raphael. El akarta terelni a gondolatait erről. A fények felé intett, amelyek mélyen alattuk, a szurdok sziklafalának oldalában pislákoltak. A víz jóval azok alatt folyt, de Elena még ott fent is hallotta dübörgő zúgását. – Azt ne mondd, hogy ott is lakik valaki! – Miért ne? A barlangok tökéletesek sziklafészeknek! – Ahogy Illium elmosolyodott, elővillant fehér fogsora. – Nekem is van egy. Ha majd tudsz repülni, megmutatom neked. – Ahogy most haladok, nyolcvanéves is leszek, mire fel tudok emelkedni. – Csak egyszer kell ráérezni – válaszolt kedvesen az angyal, és a hold felé fordította az arcát. A hold sugarai körbevették, táncolni kezdtek az arcán, mintha megbabonázta volna őket. A bőre átlátszóvá vált, hajtincsei zafírba mártott folyékony ébenként csillogtak. – Az első repülésedet soha nem fogod elfelejteni. A kitárt szárnyad alatt áramló levegő érzését, a mámorító szabadságot, a tiszta örömöt, ami a lelkedben táncol, mert végre az vagy, akinek lenned kell. Elenát magával ragadták ezek a lírai szavak, kis híján nem is vette észre Raphaelt, aki közeledett feléjük az égen. Kis híján. De soha senki és semmi nem vonhatta el Elena figyelmét, ha az arkangyala tartott felé. Fel sem tűnt neki, hogy Illium elhallgatott, csak bámulta, ahogy Raphael leszállt. Lehengerlően kecses volt. Illium olyan szépnek tűnt, mint egy meztelen, csillogó penge; de Raphael egyszerűen pompás volt. – Azt hiszem, ideje mennem. Elena érezte, hogy Illium szárnyra kapott mellette, de alig fogta fel, annyira belefeledkezett Raphael látványába. Az arkangyal mellette, az erkélyen ért földet. – Milyen volt a vacsora? – kérdezte, és Raphael kobaltszínű szemeibe nézett, ami mögött annyi titok lappangott, hogy azt Elena egy örökkévalóság alatt sem tudta volna mind kideríteni. – Túléltem. 58

Ezen Elenának nevetnie kellett volna, de őt teljesen hatalmába kerítette az erőszakos ragaszkodás, amit halálossá fokozott a tény, hogy kiszolgáltatott volt: a zöld szemű szörnyeteg most minden nagyobb erőfeszítés nélkül képes volt megölni őt. – Megjelölt magának? – Miért nem nézed meg magad? – Raphael kitárta a szárnyait. Elena ettől hirtelen szörnyen sebezhetőnek érezte magát. Megfordult és megmarkolta az erkélykorlátot. – Semmi közöm hozzá, ha úgy döntesz, inkább töltöd az idődet egy olyan nővel, aki kitépné és megenné a szíved, és táncolna a sírodon, ha ezzel növelhetné a hatalmát. – Ó, ezzel nem érthetek egyet. – Erős karok Elena két oldalán, nagy kezek zárultak össze a lány kezei és a korlát fölött. – Húzd be a szárnyaidat! Egy percbe is telt, amíg Elena rájött, hogyan hajtogathatja szépen a teste mellé a szárnyait, ahogy azt más angyaloktól látta. – Ez nehezebb, mint amilyennek látszik. – Tudnod kell kezelned az izmaidat. – Elena a nyakán érezte Raphael szavainak forróságát, ahogy az angyal szorosan mögé lépett. A lány szárnyai beszorultak kettőjük közé. Fájt… de ettől a fájdalomtól a lány bőrének minden pórusa vággyal, éhséggel telt meg. Az angyal minden apró mozdulata, ahányszor végigsimított a nő bőrén az ajkával, minden azonnal Elena elevenébe hatolt. De a vadász ellenállt ennek a vonzalomnak, mióta először meglátta az angyalt. A vágya még nem tette őt könnyű prédává. – Mivel nem értesz te egyet? – kérdezte Elena, miközben a pillantása az éj bársonyos sötétjében sikló szárnyakra tévedt. Angyalok szálltak elhagyatott sziklafészkeik felé. Angyalok, úton hazafelé. Furcsa gondolat, különös érzés. Ezek a lények mindig csak sötét árnyak voltak a számára, és most itt állt, a legtitkosabb helyükön. – Szerintem nagyon is sok közöd van ahhoz, hogy Michaelával töltöm-e az időmet. Elena veszélyes élt hallott az angyal hangjában, amitől bizseregni kezdtek a vadászösztönei. 59

– Valóban? – Mint ahogy nekem is közöm van ahhoz, hogy a szárnyaidat kék por lepi. A vadász szemei tágra nyíltak. Ellépett a korláttól, legalábbis el szeretett volna. – Raphael, engedj el, hogy megnézhessem! – Nem. Elena fújt egy nagyot. – Raphael, ne csináld! Illium nem akart semmi rosszat. – Egy angyal nem szór angyalport ösztönösen, kivéve, ha érzéki izgalomba jön. – Az arkangyal ujjai összeszorították a lány mellbimbójának feszes csúcsát, rémisztően érzéki módon emlékeztetve a lányt arra, hogy New York ura egyszer már elvesztette az önuralmát, amikor ágyba bújt Elenával. – Ez nagyon is szándékos cselekedet. – Ha nem lenne ott lent – szólt Elena, miközben igyekezett elfojtani a benne tomboló vágyat –, mennék és megpofoznám. Rángatja a láncot, amin tartod. Az angyal ajkai a lány fülén, a kezei tomboló érzékiséggel fedték be Elena mellét. – Illium mindig is semmibe vette a saját életét. Elena nem bírta tovább. Oldalra hajtotta a fejét, hogy az angyal jobban hozzáférjen. – És mégis a Hetek tagja. – Ez esetben, azt hiszem, tudja, hogy ő a kedvenced. – A forró, érzéki csókok a lány nyakán arról árulkodtak, hogy az angyalnak már csak egyvalami járt a fejében. Elena kéjtől fátyolos hangon felnevetett. Hátrafelé nyújtotta a kezét, hogy végigsimítsa vele Raphael arcát. – Tényleg ilyen nagy a befolyásom nálad? Fogak szántották végig a lány nyakát. – Ha a kis kék madarad holnap reggel még életben lesz, tudni fogod.

60

Raphael teste forrón, keményen és követelőn tapadt a lányéra. A kezei becsúsztak Elena ruhája alá, hogy átfogják a nő meztelen keblét. Raphael! Az angyal végre hagyta, hogy Elena megforduljon, és a korláthoz szorította. A lány ösztönösen kitárta a szárnyait az acélrács felett, ami megóvta attól, hogy lezuhanjon a sziklák közé. Nem, gondolta Elena, Raphael soha nem hagyná, hogy leessem. Vagy ő is velem zuhanna. – Csókolj meg, arkangyal! – Ahogy kívánod, vámpírvadász! – Raphael ajkai szorosan a lányéra tapadtak. Vadul és férfiasan, és ezzel megcáfoltak minden híresztelést arról, hogy az angyalok emelkedettebb lények lettek volna annál, hogy testi örömöket keressenek. Elena a torka mélyéből felnyögött. Az angyal nyaka köré fonta a karjait, és lábujjhegyre emelkedett, hogy viszonozhassa a csókot, hogy összeolvadhasson az angyallal. Megborzongott a kéjtől, amikor Raphael végigsimította a melle oldalát. Ráharapott a férfi alsó ajkára, és kinyitotta a szemét. – Most! – Nem. – Újabb tüzes, érzéki csók. A lány kiszakította magát a csókból, végigsimított kezével az angyal felsőtestén, lejjebb, egyre lejjebb. Raphael elkapta a karját, mielőtt Elena összezárhatta volna ujjait az angyal hosszú férfitagján. – Nem vagyok olyan gyenge – ellenkezett Elena. – Olyan erős sem vagy. – A férfi szeméből erő sugárzott. – Nem elég erős ahhoz, amire vágyom. Elena megállt. – Mire vágysz? Mindenre. Tenger és szél. Tiszta és vad. A lány elméjében. – Tiéd az éhségem, tiéd a szívem – szólt Elena. Igyekezett visszaszerezni az önállóságát, és ennél még többet. Meg akarta alapozni a kettőjük kapcsolatát, ami örökké tart. – De az elmém a sajátom. Ezt tartsd tiszteletben.

61

– Vagy? – Egy olyan lény hűvös kérdése volt ez, aki hozzászokott, hogy mindent megkap, amit csak akar. – Ha tudni akarod, várnod kell és meglátod. Elena hátrahajolt a korlátra. A teste lüktetett, sajgott a kielégületlenségtől. Az angyalra nézett, látta a szépség és a kegyetlenség kényes egyensúlyát, a benne rejlő tökéletességet és a sötétséget. Raphael arca a haragtól keserű lett, hibátlan csontjain drámaian megfeszült a bőre. De nem próbálta újra megcsókolni a lányt. Megfoglak törni. Az angyal korábbi szavai jutottak Elena eszébe, és láthatatlan falat húztak kettőjük közé. A vadász tudta, hogy az angyalnak igaza van. Vett egy mély levegőt. – Van egy kérdésem. Az angyal a türelmetlenség minden jele nélkül várt. Mintha ő az idők végéig ráérne, és Elena lenne az egyetlen nő a világon. Ettől elállt a lány lélegzete. Hogy került ő, Elena Deveraux, az apja szerint egy közönséges vadász abba a helyzetbe, hogy kérdéseket tegyen fel egy arkangyalnak? – Mit tudsz Lijuan szolgáiról? Egyetlen pislantás árulta csak el, hogy a kérdés meglepte az arkangyalt. – Megkérdezhetem, honnan tudod, hogy erről kell kérdezned? Elena elmosolyodott. Raphael arckifejezése megváltozott. Olyan heves lett, hogy szinte kiégette Elena bensőjét. – Ahogy azt már mondtam – a szeme krómszínűre váltott –, veled sokkal izgalmasabb lesz az öröklét. Elena ekkor vette észre, hogy fény árad Raphael szárnyaiból. Éles, halálos fény, amitől az angyal pontosan annak látszott, ami volt: elég hatalmas lénynek ahhoz, hogy eltüntessen egy nagyvárost a föld színéről. – Te sugárzol! – Valóban? – Az angyal kibontotta a lány haját, és ujjaival a tincsek közé túrt. – Lijuan szolgái az újjászületettek. 62

Elena úgy meglepődött az egyenes válaszon, hogy hirtelen vett egy nagy levegőt – a tüdeje azonban ellenállt, nem bírt megküzdeni a nyomással, ami Raphael közelségéből, az angyal erejéből áradt. Elena nem szólt neki erről, mert tudta, hogy az arkangyal ezt az erőt nem azért sugározza, hogy megijessze őt. Az angyal egyszerűen csak ott volt. Márpedig ha a lány táncolni akart az arkangyallal, ezzel meg kellett birkóznia. – Ennek van valami köze a vámpírokhoz? – Nem. Az arkangyalok, ahogy egyre idősebbek lesznek – a Raphael szárnyaiból áradó fény halványulni kezdett, de az angyal szemei megtartották fémesen csillogó színüket, ilyen szeme embernek nem lehetett –, egyre nagyobb hatalomra is tesznek szert.. – Mint a te mentális képességeid – gondolkodott hangosan Elena. – Vagy a káprázat. – Így van. Lijuan a legidősebb mindőnk között, így neki van a legtöbb különleges képessége is. – Szóval, ilyen újjászületetteket csak ő tud teremteni? Az arkangyal bólintott, ettől néhány szénfekete hajfürtje a homlokára hullott. Elena felemelte a kezét, hogy hátrasimítsa őket, de végül nem tette, csak játszadozni kezdett a selymes tincsekkel. – Mik ezek tulajdonképpen? – Lijuan – szólt Raphael éjsötét színezetű hangon – felkelti a halottakat. Elena szíve megtorpant. Az arkangyal szemébe nézett, és kiolvasta belőle a valóságot. Az elméje csak nehezen vette be Raphael szavainak szörnyű értelmét. – Ugye, nem azt akarod mondani, hogy valóban feléleszti őket? – Nem nevezném ezt életnek. – Raphael a homlokát a lányéra hajtotta. A lány az angyal tarkójára csúsztatta a kezét, és tartotta, magához szorította Raphael fejét, miközben hallgatta azt, amit halandó nem tudhatott meg. – Járnak, de nem beszélnek. Jason jelentése szerint az első néhány hónapban úgy tűnik, mintha az élet, értelem és érzelem apró szikrája 63

még meglenne bennük, mintha tisztában lennének azzal, mik ők. De nincs hatalmuk a testük felett, ők Lijuan bábjai. – Te jó ég! – Elena elképzelte, milyen lehet fogságba esni a saját testedben, tudni, hogy a létezésed egy rémálom… – Hogy tartja őket életben? – Lijuan ereje éleszti fel őket, de azután vérrel táplálkoznak. – Raphael szavai Elena fülében csengtek, és a lány minden apró sejtjét jeges rémülettel töltötték el. – Az öregek, azok, akik a legrégebben kerültek a földbe, a később meghaltak húsát eszik, hogy a saját húsukat megtarthassák a csontjaikon. Elena lelke fázott, reszketett. – Te is képes leszel majd erre?

64

Hetedik Fejezet Raphael újra végigsimított Elena haján. – A képességeink, amelyeket megszerzünk, belőlünk fakadnak. Én remélem, hogy soha nem leszek képes feltámasztani halottakat. Elena átfonta reszkető karjaival az angyal testét. – Te szert tettél valamilyen új képességre az utóbbi években? – kérdezte, mert ismerte Raphaelt, tudta, milyen vékony jégen táncol, milyen könnyű lenne átlépnie egy bizonyos határt. Ő volt az, aki néhány éve egy vámpír testének minden egyes csontját eltörte, miközben a szerencsétlen teremtményt végig eszméleténél tartotta. Ezt a büntetést Manhattanben senki sem fogja soha elfelejteni. – Raphael? – Gyere! – Azzal az angyal a levegőbe emelkedett. Elena felsikoltott, és szorosan megkapaszkodott az arkangyal nyakában. – Szólhattál volna előre! – Bízom a reflexeidben, Elena. Elvégre ha te meg nem lövöd Urramot, New York most vérben ázna. 65

A lány fújt egyet. – Azért azt nem csak én csináltam. Úgy emlékszem, mintha lett volna ott valaki, aki tűzgolyókat hajigált rá. – Angyaltüzet – jegyezte meg Raphael. – Ha az hozzád ért volna, azonnal meghalsz. Elena az angyal mellkasához szorította a fejét, miközben Raphael felrepült vele a Menedék fényeit körülölelő hegyvidék halálosan szép sziklái fölé. – Engem nem könnyű megölni – válaszolt. – Légy óvatos, vadász! – Raphael lebukott, és egy zúgó vízesés széle felé suhant. – Még sebezhető vagy. Olyan közel suhantak el a zuhatag mellett, hogy Elena a kezét megmárthatta a vízben, látta a szikrázó, pattogó vízcseppeket. Mindmind egy kis gyémánt volt, foglyul ejtett egy darab holdfényt. A csoda eltöltötte Elena szívét. – Raphael! Az angyal újra felemelkedett a kristálytiszta éjszakai égboltra, amelyen gyémántként csillogott minden egyes csillag. – Azt mondtad, egy erősebb vámpír megölhetne. – A lány érezte, hogy az ajkai elkékülnek a haját tépázó, jeges szélben. – Gondolom, az angyaltűz is. Mi mástól halhatok még meg? – A legegyszerűbben angyaltűzzel ölhet meg téged valaki. De az arkangyaloknak, akik nem képesek ilyennel támadni, sok más eszközük lehet még. – Amúgy sem terveztem, hogy a Tizekkel lógok, szóval ez oké. Az angyal ajkai végigsimítottak Elena fülén, ettől a lány teljes teste felforrósodott. De Raphael szavai… – Betegség nem árthat már neked, de más angyalok még megölhetnek. Fiatal vagy, és gyenge, attól is meghalnál, ha részlegesen lefejeznének. Elena maga elé képzelte a jelenetet, és nyelt egy nagyot, hogy a gyomra megnyugodjon. – Ez gyakran, előfordul? – Nem. Általában a fejet teljesen levágják, és utána elégetik. Ezt nagyon kevesen élik csak túl. 66

– Hogy lehet ezt túlélni?! – Az angyalok újjá tudják építeni a testüket – vetette oda Raphael, miközben megfordult, és újra ereszkedni kezdett. – Hatalmas ez a hely – jegyezte meg Elena, mikor meglátta, milyen távol nyúlnak az angyalváros fényei. – Hogy lehet, hogy mégsem tud róla senki? Raphael csak akkor válaszolt neki, amikor már leszállt a hálószobájuk erkélyén. – A halhatatlanoknak sok nézetkülönbségük van, de ebben az egyben egyetértenek: halandó soha nem tudhat meg semmit a Menedékről. – És Sara? – Elena megmarkolta az angyal felkarját. – Csináltál valamit az agyával? – Nem. – Végtelen, könyörtelen, kék szemek néztek le a vadászra és elhalványítottak maguk körül minden mást. – De ha egy szót szól bárkinek, el kell hallgattatnom őt, és azt is, akinek fecsegett. Elena gyomra összeszorult. – Még akkor is, ha ezzel összetörnéd a szívem? – Gondoskodj róla, hogy ne beszéljen – Raphael megfogta Elena állát. Az ujjai hűvösek voltak az éjszakai repüléstől –, és akkor erre sem kerül sor. Elena ellökte magát az angyaltól, és Raphael ezúttal nem tartotta vissza, hagyta, hogy a vadász az erkély másik végébe húzódjon. Elena lenézett a szurdokba, ebbe a földet végighasító, rücskös sebhelybe. Egyre kevesebb helyen látott fényt, mintha az angyalok aludni tértek volna éjszakára. – Én nem a te világodból származom, Raphael. Belül én még mindig ember vagyok, nem fogok hátradőlni és végignézni, hogy lemészárolod a barátaimat. – Nem is vártam tőled mást. – Az angyal kinyitotta az erkélyajtót. – Gyere aludni! – Hogy mehetnék aludni azok után, amiket mondtál?! – Elena sarkon fordult, és Raphaelre meredt. Az angyal visszanézett rá. Hatalmas erő sugárzott belőle, Elena talán ezért sem tudta még mindig elhinni, hogy Raphael szereti őt. 67

Vajon egy arkangyal szerelme olyan, mint egy emberé? Vagy mélyebbre váj a szívben? Vajon kiontja annak a szívnek a vérét? – Mindig elfelejtem, hogy te még nagyon fiatal vagy. – Odalépett a lányhoz, végigsimította a homlokát, az állát. – A halandók élete elmúlik. Ez egyszerű tény. – Szóval felejtsem el a barátaimat és a családomat? – Emlékezz rájuk – mondta az angyal –, de tudd, hogy egy napon ők már nem lesznek többé. A gyász vad szörnyetegként kapta fel a fejét Elena lelkében. Nem tudta elképzelni az életét Sara vagy Beth nélkül. A nővére és ő más utat jártak, messze kerültek ugyan egymástól, de ettől Elena még nem szerette őt kevésbé. – Nem tudom, elég bátor leszek-e, túléleme, hogy elveszítem őket. – Amikor eljön az ideje, elég bátor leszel. Az angyal szavaiban akkora fájdalom hallatszott, Raphael fájdalma pedig Elena szívébe is tőrt döfött. – Ki volt az? Nem várt választ a kérdésre. Raphael ugyan a szerelmese volt, ugyanakkor arkangyal is. Az arkangyalok pedig már művészi szintre fejlesztették a titoktartást. Ezért amikor a férfi megdörzsölte a szemét, és válaszolt, eltartott néhány pillanatig, amíg Elena felfogta. – Dmitri. – Őt akarata ellenére változtatták vámpírrá – feltételezte a lány, és eszébe jutott, ahogy egyszer az idős vámpírral a gyerekekről beszélgettek. Vajon Dmitri látta, ahogy a gyermekei megöregedtek és meghaltak? Elvesztette szeretett feleségét? Erre Raphael már nem szólt semmit, csak megfogta Elenát, és behúzta a hálóba. – Aludnod kell, különben nem leszel elég erős ahhoz, hogy a bálig megtanulj repülni. Elena követte őt, és közben rájött, mennyire igaza van Raphaelnek. Az angyal a nő vállára tette a kezét. – Oldd ki a pántokat.

68

Az arkangyal testének melege körbevette Elenát, bársonyosan végigsimított a testén, láthatatlanul, elkerülhetetlenül. Abban a pillanatban Elena úgy érezte, a szárnyai lángra kapnak a vágytól, ami minden mást elfeledtetett vele. Erőt kellett vennie magán, hogy lélegezni, beszélni tudjon. – Raphael, most az elmémben vagy? – kérdezte, de közben már húzta és csomózta ki a kendőket, amik a testén keresztbevetve a mellét takarták. – Nem. – Az angyal hosszú ujjai Elena ruhájának gallérján, majd a lány kulcscsontján játszadoztak. – Milyen puha a bőröd, vadász! A nő egész testét olthatatlan szomjúság járta át. – Akkor mi történik most velem? – Még mindig változol, angyallá. Raphael letolta Elenáról a ruhát, a lány pedig érezte a bőrén az anyag összes szálát, ahogy az angyal ujja alatt megremegtek és végigsúrolták a testét. – Tudod, milyen ízt érzek a nyakad hajlatában? – Raphael odahajtotta a fejét, és a lány bőréhez érintette a száját. – Tüzet és földet, tavaszi záporokat, és mögötte egy acélos élt. Elena megremegett, felemelte a karját, hogy kezét újra az angyal hajának nehéz selyemzuhatagába fúrja. – Ilyennek látsz engem? – Ilyen vagy. – Raphael lassan felfelé húzta a kezeit Elena csípőjén. Kimért csábítással, amitől Elena hasa várakozón megfeszült. De semmi sem készíthette fel őt arra a villámlásszerű érzésre, ami beléhasított, mikor Raphael a kezeit a lány mellére szorította, kinyilvánítva ezzel a szándékát. Elena nem tudott mit tenni, csak nézte és érezte a férfit. A teste tökéletesen ráhangolódott a férfi érzéseire. Ekkor a férfi újra megcsókolta Elena nyakát. A lány érzékei felrobbantak. Ökölbe szorította a kezét, amivel a férfi hajába túrt, megfordult, két tenyere közé szorította Raphael arcát, és szájával megragadta az angyal ajkait. Vad csók volt, benne a lány minden elfojtott dühével, és az angyal kíméletlen birtoklási vágyával. Egy 69

férfias kéz megragadta Elena csípőjét, a másik átfogta a nyakát, és nem engedte, hogy a lány elhúzódjon. Elena melle az angyal ingének szövetéhez szorult, annak anyaga súrolta a vadász érzékeny mellbimbóit, gyönyört adóan és majdnem fájdalmasan. Elena ráharapott Raphael alsó ajkára, amiért az ezt tette vele, az angyal pedig visszaharapott, de csak gyengéden. Fokozatosan engedte ki a fogai közül a lány ajkát, ettől Elena combjai forrón és nedvesen összeszorultak. A nő az angyal inge alá akarta csúsztatni a kezét, de Raphael elkapta a csuklóját. – Ne, Elena! – Nem vagyok annyira törékeny – csattant fel frusztráltan a vadász. – Ne aggódj! Az arkangyal összeszorította a kezét a lány karján, majd egy pillanat múlva leengedte a karját, és hátralépett, el a nőtől. Elena készen állt arra, hogy megküzdjön Raphaellel azért, amire vágyott. Felnézett… és megtorpant. – Raphael… – Azúr lángok táncoltak az arkangyal szemében, olyan gyilkos fénnyel, mint ahogy az angyaltűz szikrázott, amit Raphael Urramra szórt a végső küzdelemben. – Menj az ágyba – szólalt meg az angyal ijesztően nyugodt, jeges hangon. De a lángok nem hunytak ki. Elenát megrémisztette a tűz fenyegető látványa. A karját keresztbe fonta a mellén, de nem tudta pontosan, hogy magát védi így, vagy Raphaelt. – Visszajössz majd? – Biztos, hogy akarod? – kérdezte Raphael, és már úton volt kifelé, az erkély felé. Kilépett a szabadba, mielőtt Elena válaszolhatott volna neki. A lány nézte, ahogy Raphael felszállt és eltűnt a hegyi éjszaka végtelen sötétségében. Remegő ujjakkal, amikkel azelőtt apró félholdakat vájt a saját tenyerébe, becsukta az ajtót, és bemászott az ágyba. Magára húzott minden takarót, amit talált, de még így is hosszú idő eltelt, míg a remegése elmúlt.

70

Azt hitte, tudja, azt hitte, érti. Tévedett. Mióta felébredt, úgy kezelte Raphaelt, mintha biztonságban érezhetné magát mellette. Ma keserűen rá kellett ébrednie az igazságra. Ő soha nem lesz biztonságban Raphael mellett. Elég volt egyetlen hiba, és az angyal megölhette őt. Vajon elég erős volt-e Elena ahhoz, hogy vállalja ezt a kockázatot? Egy kicsit halandóvá tettél. Ezt Raphael mondta neki aznap, amikor Elena meglőtte. Amikor az angyal bíborvörös vére kifolyt, ő pedig remegő kezét szorította a sebre, hogy elállítsa a vérzést. Vajon Raphael félt akkor? Ismert-e egyáltalán félelmet? Elena nem tudta ezt, és nem volt benne biztos, hogy Raphael válaszolna neki, ha rákérdezne. Elena nagyon is jól tudta, mi az a félelem. De, gondolta, és ettől az izmai elernyedtek, a végső pillanatban, amikor összezúzott testtel ott hevert a romok között Raphael karjaiban, akkor nem félt. És ez volt a válasz a kétségeire. Igen, üzente Raphaelnek, bár nem tudta, milyen erős a mentális kapcsolat kettőjük között, és nem volt benne biztos, hogy az angyal hallja őt. Igen, akarom, hogy visszagyere. A férfi nem válaszolt, és Elena nem tudta, megértette-e őt. De az éj közepén érezte a nyakán az ajkainak cirógatását, az erős férfitest sötét melegét, ahogyan az övéhez simul, és összeszorítja a szárnyait. Leírhatatlan intimitás két angyal között.

71

Nyolcadik fejezet Elena egyedül ébredt, de az éjjeliszekrényen ott várt rá egy csésze kávé. A Végzet Rózsája mellett. Ezt a felbecsülhetetlen értékű szobrot, egy hihetetlen módon egyetlen gyémántból faragott rózsát Raphael nem sokkal azután ajándékozta neki, hogy először találkoztak. Elena már sokszor vissza akarta adni, de minduntalan ott találta maga mellett az éjjeliszekrényén másnap reggel. Nehezen ült fel az ágyban, közben a tagadhatatlanul romantikus ajándékot nézegette. Beszívta a friss kávé illatát, de alighogy belekortyolt, megérezte a szatén simítására, és egy végtelenül jóleső fájdalomra emlékeztető illatot. – Dmitri – jegyezte meg reszelős hangon, és a mellére húzta a takarót. Éppen időben. A vámpír épp csak kopogott, már be is nyitott a szobába. – Késel az edzésről. Elena a vámpír kezében lévő borítékra nézett. – Az mi? 72

– Az apádtól jött. – Átnyújtotta a lánynak. – Fél óra múlva légy odalent! Elena alig figyelt a vámpírra, a szemét le sem tudta venni a borítékról. Mit akarhatott Jeffrey Deveraux már megint?! – Ott leszek – préselte ki a szavakat elszorult torkán. Dmitri kiment, de hátrahagyott egy illatfelhőt gyémánt és tejszín illatából. Az érzéki csábítás eltöltötte Elena torkát, a lány önkéntelenül összeszorította combjait a vágytól. De ez is csak néhány pillanatig tudta elterelni a figyelmét a borítékról. Elena egyedül maradt a szobában, és a papírra meredt, mintha attól tartott volna, hogy a csomag szemfogakat növeszt, és ráugrik. – Ne légy már ilyen beszari! – mondta magában, felvette és kibontotta a levelet. A céh címére küldték. Elena elmosolyodott. Az apja biztosan gyűlölte, hogy a lányát csak a mocskos, megvetett és alantas munkahelyén keresztül tudta elérni. Elfajzott torzszülött. Így nevezte Elenát az apja az utolsó éjjel, amit a vadász otthon töltött. Ezt a lány nem felejtette el, és nem is fogja soha. Az ujjai görcsbe rándultak a papíron, majdnem kitépte a levelet a borítékból. Egy pillanatig nem is értette, mit lát, azután egy egész érzéskavalkád kerítette hatalmába. A levél nem az apjától jött, hanem a Deveraux család jogtanácsosaitól. Tájékoztatták Elenát, hogy az apja vállalata iránt érzett tiszteletből kifizették a banki széfszolgáltatás díját, pedig a kazetta tartalma most már kizárólag az ő tulajdona volt. Elena fél kézzel összegyűrte a levelet. Teljesen megfeledkezett… nem, ez nem volt igaz. Szándékosan kitörölte az agyából ezt az emléket. Az anyja örökségének emlékét. Marguerite Deveraux Elenára hagyta egy kisebb ingatlan felét, a ház másik része Beth-é volt. De az, amit a banki széfbe tett, Elena gyerekkorából származott. Csepp. Csepp. Csepp. – Gyere ide, kicsi vadász, kóstolj bele!

73

Ledobta magáról a takarókat, amennyire sikerült, mert a keze nem engedelmeskedett neki. Felkelt az ágyról, a levelet otthagyta a lepedőn, és a fürdőbe ment. Meg akarta nyitni a tust, de ujjai lecsúsztak a csapról. Az ajkába harapott, olyan erősen, hogy kiserkent a vére. Újra próbálkozott, és most végre megeredt a meleg víz, lemosta róla a fáradtságot. De az emlékeket, amik feltámadtak benne, nem tudta elmosni. Ariel volt a legjobb nővér, akit lány kívánhat magának. Soha nem küldte el Elenát maga mellől, pedig egészen biztosan folyton az idegeire ment azzal, hogy tudni akart minden apró részletet, ami serdülő nővérével történt. Mirabelle, a legidősebb testvér már gyakrabban rámordult, de még ő is türelmesen, hosszú órákon keresztül tanítgatta Elenát baseballozni, megmutatta, hogyan kell dobni és elkapni a labdát. Yin és Yang, az anyjuk így hívta a két idősebb lányát. Ari volt a kellem, Belle a tűz. – Belle, hová mégy ilyen ruhában?! – De anyu, mindenki ilyet hord! – Lehet, hogy mindenki ezt hordja, mon ange, de ha apád meglátja, hogy kilóg a segged a szoknyából, biztos rögtön egy hónap szobafogságra ítél. – Anyu! Elena emlékezett, hogy ezt a jelenetet a konyhaasztal mellől nézte végig Beth-szel együtt, és kuncogott amikor hosszú lábú, tizenöt éves nővére dübögő léptekkel felment az emeletre átöltözni. – Ti, két kis szörnyeteg, pedig egyétek meg a gyümölcseiteket! A szíve összeszorult, amikor felidézte az anyja különös akcentusát, a hangját. Elena az arcához emelte az ujját, mintha az anyja puszijának helyét kereste volna. – Mama – szakadt ki belőle a vékony, elakadó suttogás. Egy gyermek segélykérése. Később a rengeteg vér. Elena megcsúszott rajta, elesett, és keményen megütötte magát. Még hallotta Belle utolsó leheletének hangját, és látta Ari rémülettel teli tekintetét. A nővére még akkor is meg akarta védeni, rá akart kiáltani, hogy meneküljön, de a torkából 74

már csak véres gurgulázás hallatszott. Slater Patalis azonban nem akarta megölni Elenát. Más tervei voltak vele. Édes, kicsi vadász. Elena egy gyors mozdulattal elzárta a vizet, és alaposan, nagy odafigyeléssel megtörülközött. Csapott egyet a szárnyaival, ahogy azt Raphaeltől látta, majd felszisszent a fájdalomtól, ami belehasított a hátába. De most örült a sajgásnak, mert az kiszakította őt emlékei végtelen forgatagából. Felhúzta az edzőruháját: egy fekete, oldalán fehér csíkos, bő nadrágot, és egy egyszerű fekete topot. Ezt is, mint minden más ruhadarabot, amit a szekrényében talált, egyértelműen szárnyas lények számára tervezték. A felső, amit a nyakpánt tartott, három részből állt. Egy-egy a szárnyak két oldalán, egy pedig a háta közepén lógott le. A hátsó rész az alján egy pántban végződött, amit Elena a dereka köré csavart, és kétoldalt állítható csatokkal rögzített. A ruha formáját a mellnél lévő merevítés adta meg. Elena őrült, hogy a teste nem fogja akadályozni abban, hogy megtanulja, amit meg kell. Világos haját szoros copfba fonta. Mivel nem szokott rendetlenséget hagyni maga után, beágyazott, a levelet pedig egy fiókba gyűrte, majd elindult. Az üvegfalú hálószoba egy tágas nappaliba nyílt. Az után egy irodaszerű szoba következett, majd egy kicsi, de jól felszerelt könyvtár. Mindkettő falai átlátszóak voltak, a kilátás a hegyekre nyílt. Az alsó polcokat könyvek töltötték meg, de Elena látott ott egy modern számítógépet is. Ezek a szobák az erődítmény legfelső szintjén voltak, a közepe felett. Lejjebb több lakószárny nyílt, a Hetek, és más angyalok és vámpírok lakosztályai. A legfelső emelet csak Raphaelé volt. A folyosót, amelynek végén az erődítmény központi részébe vájt lépcső vezetett lefelé, tiszta, szögletes vonalvezetés jellemezte, amit különleges tárgyak törtek meg. Az egyik falon egy handzsár függött, a pengébe ősi jelek voltak égetve, az acél élesen csillogott. Elena könnyen el tudta képzelni ezt a fegyvert Dmitri kezében, azon gondolkozott, vajon ez az övé lehetett-e. Dmitri ugyanis idős volt, nagyon idős. A legöregebb vámpír, akivel a lány valaha találkozott. Néhány lépéssel távolabb a falat kézzel szőtt faliszőnyeg borította. Elena tegnap fél órát töltött el előtte, nem tudta róla levenni a 75

tekintetét, mert volt a szőttesben valami, amit nem értett. Bár most nagyon vágyott rá, hogy kimenjen, és testmozgással űzze el a szorongását, a léptei lelassultak, lába gyökeret vert. A szőnyeg egy történetet ábrázolt, és ő mindenáron meg akarta érteni azt. A képen egy angyal sziluettje látszott az aranyló nap előtt, az alak arcát nem lehetett kivenni. Egy erdő felé repült, egy lángokban álló falu irányába. Vele szemben egy másik angyalnő emelkedett az égre, hosszú, fekete haja a hátára omlott, a szárnyai vakító fehérek, a legtisztább csillogó fehér, amit Elena valaha látott. Lengő hajtincsei eltakarták az angyalnő arcát, de a falubeliek ábrázatán kín, szenvedés és agónia látszott. Az összes embert lenyűgöző részletességgel ábrázolták, látszott a rémület a szemükben, egy nő csapdába esett a lángok között, a szoknyáját már nyaldosták a lángnyelvek, karján pedig pontosan látszott a felhólyagosodó bőre is. Ki volt az a két angyal? Segíteni akartak a falusiaknak, vagy éppen ellenkezőleg: ők okozták a pusztulást? És ami a legfontosabb volt Elena számára: vajon miért tartotta Raphael ezt a szörnyű képet ilyen hangsúlyos helyen, ahol gyakorlatilag minden nap látnia kellett? *** Raphael lenézett a sérült vámpírra, és még tisztábban látta, milyen szörnyen tudatos, hidegvérrel megtervezett volt az ellene elkövetett merénylet. Noel arcát gyakorlatilag péppé verték, de egy szeme épen maradt. Fakó kékség derengett a többi zúzódása között. A másik szeme helyén csak piros massza. Az orra eltűnt, de a szája tökéletesen érintetlen volt. A nyaka alatt a teste teljesen összezúzódott. Némelyik csontja olyan apró darabokra tört, hogy itt-ott csak por maradt a helyén. Raphael is összezúzott egyszer egy vámpírt, büntetésként az árulásért. Egy-egy mozdulattal sorban eltörte Germaine minden egyes csontját. Biztos volt benne, hogy a vámpír erre egész életében emlékezni fog. De Raphael nem élvezte ezt.

76

Noel támadói azonban bizonyosan élvezetüket lelték abban, amit tettek; sokkal jobban megkínozták áldozatukat, mint amennyire ahhoz kellett volna, hogy az üzenetüket megértessék. A billog szörnyűségesen éktelenkedett a vámpír mellkasának húsában. A gyógyító, Keir ezenkívül még csizmanyomokat is talált a vámpír hasán és arcán. És nem a tőr volt az egyetlen, amit a támadók az áldozatban hagytak. Azonkívül még üvegszilánkokat is fúrtak a mély sebekbe, és hagyták, hogy a hús összenőjön felettük. Egyéb eszközökkel is kínozták, egy éles, kampós fegyverrel, ami vágta és tépte a vámpír húsát. Úgy tűnt, csak akkor kegyelmeztek neki, amikor már elveszítette az eszméletét. Raphael biztos szeretett volna lenni abban, hogy ő nem lenne képes ilyen értelmetlen kegyetlenkedésre, de a lelke egy része nem hitte ezt el. Nadielt is a legcsodálatosabb arkangyalnak tartották egyszer. Egy dologban azonban az arkangyal biztos volt: nem fogja eltűrni, hogy bárki ilyet tegyen az őhozzá tartozókkal. – Ki tette ezt veled? – kérdezte. A kék szem továbbra is fakó maradt. A vámpír teste meg fog gyógyulni, de hogy az elméje valaha is a régi lesz-e… – Nem tudom. – A válasz tisztán csengett, olyannyira, hogy Raphael meggondolta magát Noel teljes felépülésének esélyeit illetően. – Megleptek. – Te nem vagy már fiatal – mondta Raphael. Dmitri korábban odaadta neki Noel történetét. Ebből az arkangyal megtudta, hogy Noel közvetlenül a Hetek alatt dolgozó csapat egy megbízható tagja volt, Dmitri tervezte is, hogy Raphael figyelmébe ajánlja őt a hűségéért és intelligenciájáért. – Nem lett volna szabad ilyen könnyen elbánniuk veled. – Többen voltak. Szárnyak. Szárnyakat hallottam. Raphael már kivégzett egy arkangyalt is. Lelkiismeret-furdalás nélkül képes lett volna megölni egy angyalt, aki azzal akart nevet szerezni magának, hogy az ő embereire támad. – Szárnyminta?

77

– Nem láttam. – A megmaradt szem Raphael felé fordult. – Kivették a szemem, amikor verni kezdtek. Raphael ekkor megértette, miért olyan fakó az a szem. Nem épen maradt, hanem visszanőtt, korábban, mint a másik. – Emlékszel valamire a támadókról? – Az egyik azt mondta, én Elijah üzenete vagyok. – Köhögés rázta meg a testét. Raphael egyetlen arkangyalt sem tekintett barátjának, de az biztos, hogy Elijah nem volt az ellensége sem. – Férfi vagy nő volt? – Addigra már félig tébolyult voltam. – Egyszerű kijelentés. – Úgy hangzott, mint a megtestesült gonoszság. Az egyikük legalábbis nagy örömét lelte a fájdalmamban. Mialatt megbillogoztak, ő csak nevetett és nevetett… *** Elena visszafelé tartott az edzésről, hogy tusoljon és átöltözzön, amikor meghallotta, hogy valami éles hanggal süvít felé a levegőben. Azonnal a földre vetette magát, az egyik könyökét megütötte, a másikat pedig felsértette a kőburkolaton. A szárnyai nem sérültek, de csak mert emlékezett rá, hogy az oldalára kell esnie. Cserébe most a csípőjén lett egy hatalmas zúzódás, a bal kezébe pedig csontig hatolt a fájdalom. Vadászösztönével azonnal felkapta a fejét, amint földet ért, mert tudta, hogyha lent marad, könnyű célpont lesz belőle. Nem érzékelt semmit, ezért úgy döntött, feláll. Még ezután is csak a csendet hallotta: Raphael területének ezen a részén csak a hegyi levegőn buján növő fák álltak, harmincméteres körzetben nem volt egy angyallakás sem. Már azon gondolkodott, vajon a semmiért verte-e össze magát. Lassan körbefordult. Az a süvítő hang éppen úgy hangzott, mintha… Ekkor meglátta a dobótőr markolatát. Egy fatörzsből állt ki, és még mindig rezgett, éppen ott, ahol azelőtt Elena elhaladt. Félig kibicsaklott bokáján odabicegett a fához, és megszagolta a tőrt, mielőtt kihúzta volna. 78

Bunda, gyémántok, és minden, amire a jó kislányok nem vágyhatnak. – Átkozott vámpír! Elena nagyon dühös volt magára, amiért nem vette észre, hogy követi. Dühében csak másodjára sikerült leoldania a tőr markolatáról a papírcetlit, ami egy gumigyűrűvel volt rá rögzítve. Az üzenetet lendületes, erős, férfias kézzel írták, vastag, fekete tintával. Ez számodra nem menedék. Te préda vagy. Ezt ne feledd!

79

Kilencedik fejezet Raphael felnézett és meglátta a bicegő Elenát, a zúzódást a kezén, és arra gondolt, vajon mégis meg kell-e ölnie a Hetek vezérét. – Egyszer úgyis megölöm! – füstölgött Elena, miközben a nappaliban lerogyott az egyik fotelba. – És a vadászat minden egyes másodpercét élvezni fogom. Raphael látta Elena vérszomjas arckifejezését, és úgy döntött, hagyja, hogy ő bánjon el Dmitrivel. – Szeretnéd, hogy megnézze valaki a bokádat? – Úgy tűnik, elég gyorsan gyógyul magától is. – Kérdő pillantás. – Felerősödött az öngyógyító képességem? – Bizonyos mértékben. A karcolások és zúzódások egy nap alatt meggyógyulnak, de a mostani, átmeneti állapotodban egy csonttörés egy hétig is eltarthat. – Jobb, mint ha hónapokig tartana. – Elena az ép kezével hátrasimította a haját. – Azt hittem, elfoglalt vagy, lefoglalnak az arkangyalkodós feladataid.

80

Raphael végignézett a saras, sebzett Elenán. Néhányan talán gyengének látták volna, de ő erőt, elszántságot, és megtörhetetlen akaratot látott a lányban. – Beszéltem Noellel. – Mit mondott? – kérdezte Elena, de rögtön ki is találta a választ. A mondatot már komor ábrázattal fejezte be. – Nincs semmi komoly nyom, amin elindulhatnánk, igaz? – Nincs. Lesből támadtak rá Elijah területének egy elhagyatottabb részén. – A Menedékben az arkangyalok területein szabad volt az átjárás, amíg néhány illemszabályt betartottak az angyalok. – Jasont megbíztam, hogy nyomozzon, de nem talált egyetlen szemtanút sem. – A hely, ahol megtámadták? – Ki van téve az elemeknek. Ha hagytak is ott bármi nyomot, az mostanra már régen eltűnt. – Ez arra utalt, hogy a merényletet gondosan kitervelték. – Noel sérülései pedig olyan súlyosak voltak, hogy lehetetlen volt megmondani, a támadók hagytak-e rajta vérvagy izzadságnyomot. Elena megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy hagytak. A helyen, ahol megtaláltuk a testet, olyan tiszta volt a levegő, hogy én a legapróbb szagmintát is megéreztem volna. És mi van a csizmanyommal Noel hátán? – Nem elég részletes. Noel húsa már kezdett összeforrni a nyomon, amikor rátaláltunk. – Raphael abban is biztos volt, hogy ezt a támadók szándékosan intézték így. Hogy a csizmanyom még látható legyen, de az üvegszilánkok elég mélyen legyenek ahhoz, hogy összeforrjon felettük a hús, és szörnyű kínokat okozzon, amikor Noel visszanyeri az eszméletét. – Mennyire súlyos Noel állapota? – kérdezte halkan a lány. – Brutális. A vadász összeszorította sérült kezét a térdén, olyan erősen, hogy az inak kidagadtak, és fehéren kirajzolódtak aranyló bőre alatt. – Mit gondolsz az Elijah-szálról? – Csak egy kísérlet arra, hogy kijátsszanak, egymás ellen fordítsanak minket. – Ha Elijah úgy döntene, hogy megtámadja

81

Raphaelt, nem vesztegetné az idejét ilyen kicsinyes játékokra. – Elijah nem akar hódítani. Elena az angyal szemébe nézett. Látszott rajta, mennyire frusztrált, hogy minden irányban zsákutcába jutottak. – Én segíthetek valahogy? – Minél erősebb leszel, annál nehezebb lesz téged bántani. A lány fürkésző pillantással nézett az arkangyalra, mintha meghallott volna valamit, amit az nem akart hangosan kimondani. – Ezt személyes támadásnak veszed. Ahogy Illium és a többiek is. – Nem engedem, hogy az embereimet feláldozható sakkfigurákként kezeljék! – És hidegvérrel elvenné bárki életét, aki Elenára merne támadni. – A vadászoknál is így van. Ha egyet közülünk megtámadsz, mindannyiunkat megtámadtad. – A lány bólintott. – Van egy olyan érzésem, hogy már gyanúsítottad is van. – Nazarach több mint hét évszázada él, és a többi időshöz hasonlóan ő is kezdi kedvét lelni mások szenvedésében – Nazarach is Raphaelhez tartozott. Ha bebizonyosodott volna, hogy elárulta őt, a büntetése fájó figyelmeztetés lett volna a Földön mindenki számára. Elena azon kapta magát, hogy az ujjaival a tőr markolatán játszadozik. Észre sem vette, hogy előrántotta a fegyvert. – Ez biztos jele annak, hogy átléptél egy bizonyos határt. – Riadt tekintettel nézett az angyalra. – Ha élvezni kezded ezt. – Te soha nem fogod átlépni ezt a határt. – Raphael odalépett Elenához, és a kezénél fogva felhúzta a fotelből. Magáról ezt nem merte volna ilyen biztosan kijelenteni, de Elena felől nem voltak kétségei. – Honnan tudod? – A vadász arca csak álarc volt, mögötte ezernyi rémálom kavargott. – Örültem, amikor Urram meghalt. Olyan nagyon rohadt boldog voltam, hogy elpusztult az a szemét! – De kedved lelted-e a szenvedésében? – suttogta az angyal a lány fülébe. – Mosolyogtál, mikor a vére omlott, és a húsa égett? Nevettél, amikor kivégeztem?

82

Raphael előbb érezte, mennyire irtózik a lány ezektől a gondolatoktól, mint hogy Elena megrázhatta volna a fejét. A vadász szorosan átfogta az angyal derekát. – Te aggódsz néha? – Igen. A kegyetlenség az idővel és a hatalommal jár. – Lijuan jutott Raphael eszébe, aki felkelti sírjaikból a halottakat, és úgy játszadozik velük, mintha marionettbábuk lennének. – Ha mélyen magamba nézek, látom az örvényt, amely leránthat. – Nem fogom hagyni, hogy beleess – ígérte indulatosan a lány. Raphael szorosan magához ölelte őt. A halandó szívű halhatatlant. *** Egy órával később Elena még mindig érezte Raphael karjait a teste körül, amikor belépett az osztályterembe. Tíz, csodálkozástól tágra nyílt, csillogó szem szegeződött rá, miközben helyet foglalt a kis angyalok félkörében. Elena maga is megbűvölten nézett körbe, még sohasem került ilyen közel a legfiatalabb halhatatlanokhoz. Az apróságok sokkal törékenyebbnek tűntek, mint ahogy elképzelte őket, kis szárnyaik olyan finomak voltak, hogy a lány kézzel szét tudta volna szaggatni őket. Egy világosbarna hajú, copfos kislány merte megszólítani őt először. A szárnyai őszinaplemente-színűek voltak. – Te is gyerek vagy? Elena ráharapott az ajkára, és a kislány felé fordult a nagy, kemény párnán, amit széknek használtak a teremben. Nagyon hálás volt, hogy az egyik sarokban talált egyet a saját méretében is. – Nem – válaszolt, és közben hatalmas megkönnyebbülést érzett. Erre igazán nem számított a Raphaellel folytatott nyomasztó beszélgetés után. – De nem régen vagyok még angyal. Elena persze nem éppen így képzelte a dolgot, amikor Dmitri elküldte a tanórára, hogy Elena megismerje az angyalok kultúráját, hogy ne legyen annyira tudatlan. Az angyalkák suttogtak egy ideig egymás között, kezükkel eltakarták a szájukat, úgy adtak tovább egy üzenetet. Végül egy mandulavágású szemű kislány bökte ki: 83

– Te halandó voltál. – Az. – Elena előredőlt, a könyökét a térdére támasztotta. – Ilyet nem szabad csinálni – súgta izgatottan oda neki a baljáról egy lobogó, fekete, göndör fürtös kisfiú. – Ha Jessamy meglátja, bajba kerülsz! – Köszi. – Elena kihúzta magát, a négyéves forma kissrác pedig elégedetten bólintott. – Miért nem szabad ilyet csinálni? – Mert rontja a testtartásodat. – Pontosan, Sam! Ügyes vagy – csendült fel Elena háta mögött egy felnőtt hangja. Egy pillanat múlva a vadász jobbján egy magas, csontsovány angyal jelent meg. Hosszú, kék ruhájában megállt a körben. Ez volna hát a rettegett Jessamy. – Látom, már megismerkedtetek a legújabb diákunkkal – szólt a tanár. Sam felemelte a kezét. – Igen, Sam? – Én szívesen körbevezetem! – Ez nagyon kedves tőled. – Jessamy komoly, barna szemei felcsillantak, de a fény egy pillanat múlva el is tűnt. Elena azonban kiszúrta, és rögtön meg is kedvelte a nőt érte. – Mivel Elena ma van itt velünk először – kezdte az órát a tanár –, szeretném, ha átvennénk még egyszer az anyagot, amit már korábban tanultunk. Különös tekintettel az angyalok testfelépítéséről szóló részre. Elena Samhez fordult. – Te, ugye, nem négyéves vagy? – Nem vagyok én kisbaba! – válaszolt felháborodottan Sam, mielőtt a többiek lepisszegték őket. Ezután Elena csak figyelt és tanult. A gyerekek megtanították neki az angyaltest minden izmának, csontjának, minden tollának nevét és működését. Megtudta, mivel irányíthatja a repülést, mivel gyorsulhat vagy lassulhat. Az óra végére Elena feje tele volt új tudással, és pontosan felmérte, milyen nagyon sok mindent kellett még megtanulnia.

84

– Mehettek – eresztette szélnek az osztályt Jessamy. – Elena, beszélhetnék veled egy kicsit? Sam nagyon csalódottan nézett nagy, barna szemeivel. – Megvárjalak? – kérdezte. – Igen – válaszolt Elena. – A Menedéknek ezt a részét még úgysem ismerem. A nagy város kellős közepében voltak, Illium szerint semleges területen. Sugárzó mosoly a kisfiú arcán, olyan ártatlan, hogy Elena félteni kezdte őt. – A játéktéren várlak. – Biccentett a tanár felé, és kiment az ajtón, fekete végű, barna szárnyait maga után húzta a földön. – Sameon! – szólt utána Jessamy kedvesen. – Hoppá! – Újabb mosoly. – Elnézést. – A szárnyak felemelkedtek. – A földön lesznek újra, amint nem látjuk. – A tanár az egyik, könyvekkel megpakolt asztal előtt fekvő két, felnőtt méretű párnához intette Elenát. – Ki mondta neked, hogy erre az órára gyere? Elena gyanakodva ült le. – Dmitri. – Á! – Jessamy szemei megcsillantak. – Nem kellett volna a kicsikhez csatlakoznod. Külön fogok foglalkozni veled. – Most azt mondanám, megnyúzom ezért, de igazából nagyon élveztem az órát. Nem bánod, ha még egyszer jövök? Rengeteget tanulok a kicsiktől, akkor is, ha csak nézem őket. – Bármikor szívesen látunk, de – Jessamy arca elkomorodott – sokkal gyorsabban kell fejlődnöd, mint nekik, ha túl akarod élni Zhou Lijuant. Elena habozott egy pillanatig. – Tudok az újjászületettekről – folytatta a tanár rémülettel telt hangon. – Én vagyok az összes angyali tudás letéteményese. Az én feladatom, hogy lejegyezzem a történelmünket. De azt kívánom, bárcsak ezt a történetet ne kellene megírnom. Elena némán bólintott, majd az asztalra tette a kezét. – Ezeket kell elolvasnom? 85

– Igen. Ez a közelmúltunk történelmének tömör áttekintése. Olvass, amennyit csak bírsz, és fordulj hozzám bármikor, ha kérdésed van, legyen az akármilyen apró vagy buta. A tudás nagy hatalom, ha a legidősebbjeinkkel szeretnél táncolni. Elena felállt, a tekintete Jessamy szárnyaira tévedt, amikor az angyal elfordult, hogy a háta mögül elővegyen valamit. Jessamy egyik szárnya kicsavarodott, úgy, hogy a látványtól Elenának összeszorult a gyomra. – Én nem tudok repülni – mondta neheztelés nélkül Jessamy, pedig Elena egy szót sem szólt. – Így születtem. – Én… – Elena megrázta a fejét. – Ez tett téged azzá, aki vagy. – Nem értelek. – Te kedves vagy – magyarázta Elena. – Te vagy a legkedvesebb angyal, akivel eddig találkoztam – Ebben a gesztenyebarna hajú, vörösesbarna szemű angyalban nem volt egy csepp rosszindulat sem. – Te tudod, mi a fájdalom. – Ahogyan te is, vámpírvadász – nézett rá figyelmesen az angyal, miközben kiléptek a napfénybe. Jessamy hirtelen felderült. – Galen! Elena követte a tanár tekintetét, és egy angyalt pillantott meg, aki éppen akkor szállt le az iskola előtti magas teraszra. A vörös hajú, izmos férfi angyal ismerős volt Elenának valahonnan, bár meg mert volna esküdni arra, hogy még soha nem látta őt korábban. Ekkor azonban a férfi fakó, zöld szemei az övébe fúródtak, és a bennük lévő fenyegetés elindította a vadászban az emlékképek áradatát. Raphael a saját vérében fekszik a földön. Két angyal érkezik egy hordággyal. Közülük az egyik úgy néz Elenára, mintha ki akarná hajítani őt a törött ablaküvegen kívüli vaksötétbe, és nézni, ahogy halálos sebességgel a földbe csapódik, gerince átszakítja a bőrét, s koponyája csak egy törött tojáshéj, amiből szürkeállomány szivárog. Szemmel láthatóan ez az angyal azóta is ezt gondolta. – Galen! – Jessamy hangja ezúttal figyelmeztető és szemrehányó volt. A férfi angyal végre levette a szemét Elenáról, de nem szólalt meg. A vadász megértette a célzást, elbúcsúzott Jessamytól, és lement a lépcsőn. 86

– Itt vagyok – szólt, és nagyon meglepődött, amikor meglátta Samet a levegőben szállni a testéhez képest túl nagy szárnyain. – Te már repülsz? – Miért, te még nem? – keringett a nő körül a kis angyal. – Nem. – Ó! – Egy bizonytalan balkanyar, és Sam földet ért Elena mellett. – Akkor én is sétálok veled. Elena elfojtott egy mosolyt, amikor meglátta, hogy a fiú a földön húzza maga után a szárnyait a tiszta járdán. – Könnyebb neked repülni? – kérdezte. – Néha, jó szélben. – A kisfiú megrángatta Elena karját, és a tér másik oldala felé mutatott. Egy széles vállú férfi angyal állt ott, a szárnyai mintája olyan volt, mint egy sasé. – Az ott Dahariel, az idősek egyike. Dahariel Elenára szegezte tekintetét. Sok év. Erőszak. Éles erő. Ez mind benne volt abban az egyetlen pillantásban, amit Dahariel szentelt a vadásznak, mielőtt biccentett egyet, és elindult. Az arkangyal, Astaad területe felé, ahogy azt később Elena megtudta. Ez az angyal, gondolta Elena, miután Dahariel eltűnt a szeme elől, képes lenne rá, hogy egy embert szívtelen precizitással addig üssön, amíg a testén semmi nem marad épen. Sam újra megrángatta a vadász karját. – Gyere! Kis idegenvezetője körbevezette Elenát az iskola területén. Az ég ragyogó kék volt felettük, Elena pedig hagyta, hogy az elméje kikapcsoljon egy időre. Ezek az angyalgyerekek halhatatlannak születtek. A külsejük ellenére legtöbbjük talán idősebb is volt nála. De a kor nagyon viszonylagos kategória. A kisangyalok szemében Elena ugyanazt az ártatlanságot látta, mint Sara kisbabája, Zoe arcán. Ők még nem ízlelték meg az élet keserű könnyeit. Úgy tűnt, az idős angyalok, bármilyen kegyetlenek is voltak, arra figyeltek, hogy a Menedéknek ebbe a részébe ne engedjék beszűrődni az erőszakot, a mocskot. Ez a béke oázisa volt egy város közepén, amely tele volt ezernyi sötét titokkal. 87

Fuvallat legyintette meg Elenát felülről, egy felnőtt angyal szárnyainak szele. A vadász felnézett, egy kék villanást látott csak, mielőtt leszállt mellette Illium. A gyerekek Sammel együtt sikongatni és kuncogni kezdtek, majd körbevették az angyalt, mint ezernyi apró pillangó. – Ments meg, Elena! – kiáltott Illium, miközben a levegőbe emelkedett, de elég alacsonyan maradt ahhoz, hogy a kicsik követni tudják. Elena mosolyogva leült a játéktér egyik felszerelésére, és nézte a suhanó, égen bukdácsoló angyalkákat. Belle imádta volna ezt a látványt, gondolta magában. Kemény és vakmerő nővérének volt egy titka: imádta a pillangókat. Elena egyszer ajándékba vett neki egy danaidalepke formájú pénztárcát. A teljes zsebpénzét ráköltötte. A tárca Belle zsebében volt, amikor Slater Patalis mindkét lábát több helyen összetörte, amíg Belle úgy nem feküdt a földön, mint egy kidobott játékbaba. Elena még mindig maga előtt látta, ahogy a narancssárga csillámok fénylettek a vértócsában Belle élettelen, vérbe mártott ujjai között.

88

Tizedik Fejezet Raphael Elijah menedékbeli szállásának erkélyén ért földet. Tudta, hogy Elena szívesen találkozott volna Hannah-val, de ő halhatatlannak még újszülött volt, Raphael soha nem tette volna ki őt arkangyaltársai hullámzó kedvének. Márpedig az nem lehetett véletlen, hogy Elijah és Michaela is éppen most döntött úgy, hogy a Menedékbe jön. Magnólia illata töltötte be a teraszt, mielőtt Hannah kilépett a szobából. – Raphael – nyújtotta felé mindkét kezét. – Ezer éve nem láttalak! Raphael megfogta a két kezet, és fejét a nő arcához hajtotta. – Csak öt évtizede. – Hannah nem gyakran hagyta el délamerikai otthonukat. – Jól vagy? Hannah ébenfekete bőre csillogott, göndör, fekete fürtjei között mintha parazsak izzottak volna a napfényben. Bólintott. – Azért jöttem, hogy megnézzem a te vadászodat. – Ez meglep, Hannah – mondta Raphael, mikor elengedte a nő kezét, és elindult utána, be a szobába. 89

Hannah felnevetett, kedves és meleg hangon. – Sok hibám van, ezek egyike a kíváncsiság. – Elena nagyon örül majd, ha meghallja, hogy miatta ilyen messzire eljöttél otthonról. Hannah egy szép, faragott kis asztalhoz lépett, és felemelt róla egy finoman kidolgozott üveget. – Bort? – kérdezte. – Köszönöm. – Raphael körbenézett a szobában és mindenhol Hannah művészi érzékének jeleit látta: a festményekben, és a bútorokban is. – Te többet utazol, mint amennyiről az emberek tudnak – állapította meg. Apró, cinkos mosoly. – Elijah nemsokára itt lesz. Nemrégen érkeztünk. – Köszönöm. – Raphael elvette az aranyló nedűt, amit Hannah kínált neki. A bor gazdag színéről egy másik hely, másik idő jutott eszébe, egy karjai között haldokló vadász, és az ő szíve, amit már régen halottnak hitt, de ami most mégis megnyílt a fájdalomtól. – Milyen volt az íze? – kérdezte Hannah. Raphael megrázta a fejét. Ambrózia… az a pillanat… azt szavakkal nem lehetett leírni. És nem is akarta, mert az csak a kettejük pillanata volt. Egy pillanat múlva Hannah megértően bólintott. – Örülök neked, Raphael. Raphael a nőre nézett, várt. – Mindig is barátként tekintettem rád – folytatta Hannah. – Tudom, hogy ha a többiek Elijah ellen fordulnának, és a háta mögött szervezkedni kezdenének ellene, te nem csatlakoznál hozzájuk. – Honnan ez a nagy bizalom? – Természetesen a szívemből. Abban a pillanatban lépett be Elijah, a haja még nedves volt. – Raphael! Nem hoztad a te Elenádat? Az én Elenámat. Raphaelnek eszébe jutott, vajon a vadász mit szólna, ha hallaná, hogyan beszélnek róla az idős halhatatlanok.

90

– Talán egy más alkalommal. – Elijah volt az egyetlen, akiben képes lett volna megbízni. De most nem, ma nem. – Gyertek, üljünk le – szólt Hannah, és Elijah felé fordult. Raphael látta, hogy valamit megbeszéltek egymás között, mert Hannah ajka mosolyra húzódott, mielőtt leereszkedhetett volna a székre. – Szóval – szólalt meg Elijah, miközben a társa természetes eleganciával bort töltött neki hallom, Michaela is kitüntet minket a társaságával. – Úgy tűnik, mostanában nagyon kedvére való a Menedék. Elijah elmosolyodott. – Hannah mesélt már neked a legújabb festményéről? Csodálatos! – Még alig kezdtem hozzá – szabadkozott Hannah. – De a kép majdnem magától festi magát. A következő fél óra ilyen könnyed beszélgetéssel telt, és bár Raphael előre látta, hogyan fog alakulni ez a találkozó, most mégis azon kapta magát, hogy türelmetlen. Ismeretlen érzés volt ez a számára, aki ilyen hosszú életet élt, megtanult türelmesen várni. De azután találkozott egy vadásszal, és minden megváltozott. Végül Raphael az erkélyen beszélgetett Elijah-val, kettesben, miután Hannah tapintatosan visszavonult. – Mindent elmondasz neki? – kérdezte Raphael. – Milyen személyes egy kérdés! Tőled ilyeneket nem szoktam hallani. – Elena kérdezett az angyalok párkapcsolatairól. Rájöttem, hogy erről igen keveset tudok. Elijah lenézett a lábuk alatt mélyen hömpölygő folyóra. A víz egyik hasadékból a másikba bukdácsolt, és még mélyebbre vájta be magát a sziklába. – Amit én tudok, azt Hannah is tudja – válaszolt végül Elijah. – Akkor miért nincs most itt, velünk? – Ő azért tud mindent, mert a párom. De a Tízek Tanácsának ügyeibe nem akar belebonyolódni. – Rövid szünet. – Te ezt nem értheted, mert a vadászod a kezdetektől részt vett a tanács ügyeiben.

91

– Hogyan lehet az, hogy egy olyan hatalmas angyal, mint Hannah – márpedig a nő ereje nagyon sokat nőtt, mióta Raphael utoljára látta – elégedett azzal, hogy a háttérben maradjon? – Neki nincs semmi kedve részt venni a politikai csatározásokban. – Elijah Raphael felé fordult, a vonásai megkeményedtek. – Az olyanokban, amelyben valaki visszaél a nevemmel. – Ez olyan arroganciára utal, ami miatt a trónkövetelő előbb-utóbb hibát fog elkövetni. – Ezt Elena mondta Raphaelnek még azután, hogy olyan szorosan ölelte, mintha így akarná megakadályozni, hogy Raphaelt elragadja az örvény. – Dicsőségre vágyik, ezért sokáig nem maradhat ismeretlen. Ha kiderül, hogy ki az… – Megértem a dühödet, Raphael – Elijah mérge is forrón sugárzott az arkangyalból –, de nem engedhetjük, hogy ez elvonja a figyelmünket a valódi problémáról. – Hallottál valamit. – Ez ott bujkált már az arkangyal hangjában, tekintetében. Elijah bólintott. – Azt beszélik, Lijuan nyíltan be fogja mutatni élőhalottait a bálban. Ezt már Raphael is kikövetkeztette Jason legújabb jelentéséből. Az angyal kém azután tért vissza, miután Lijuan élőhalottai megtámadták, sarokba szorították, és még a fél arcát is sikerült letépniük. Jason szerint az életre keltett halottakból egyre erősebb hadsereg alakul. – Fel kell készülnünk arra, mi lesz, ha Lijuan továbbfejlődésének ereje és eredménye köztudottá válik. – A világ alapjaiban remeg majd meg – jelentette ki Elijah. – Az emberek pedig még jobban fognak félni minket. – Ez nem mindig baj. – A félelem gátolta meg a halandókat, hogy bolond tettekre vetemedjenek, hogy elfelejtsék: egy csatában mindig a halhatatlanok győznek. Elijah arisztokratikus profilja fekete sziluettként rajzolódott ki a lemenő nap arany fényében. A hajtincsei lángnyelveknek tűntek. – Gondolod, most erről lesz szó?

92

– A halandók kiszámíthatatlanok. Talán szörnyetegnek tartják majd Lijuant, de az is lehet, hogy isteníteni kezdik majd. Elijah a háta mögé pillantott, amikor Hanna odalépett hozzájuk, és megkérdezte, kérnek-e még bort. – Raphael? Ő megrázta a fejét. – Köszönöm, nem, Hannah. – Nagyon szívesen. – A szívem mélyén attól félek – kezdte Elijah, miután a párja visszatért a szobába –, hogy ránk is az vár végül, amivé Lijuan válik most. – Te is pontosan tudod, hogy a képességeink, amik kialakulnak, a jellemünkből fakadnak. – Pedig Raphael még mindig nem értette újonnan megszerzett erejét. Vajon honnan jött, miből fakadt? – És te nem raboltad el a falvakból az elsőszülött gyermekeidet, csak hogy megmutasd a hatalmadat. Elijah láthatóan megrökönyödött. – Ezt még soha nem hallottam Lijuanról. – Ő már akkor nagyon idős volt, amikor megszülettem, sőt, már akkor is, amikor te megszülettél. – Pedig Elijah háromezer évvel öregebb volt Raphaelnél. – Lijuan sok olyan dolgot tett, ami később a múlt ködébe veszett. – Te akkor honnan tudsz róla? Raphael nem válaszolt, némán nézte a másik arkangyalt. Egy idő után Elijah bólintott. – Mit csinált az elrabolt gyerekekkel? – Úgy tűnik, némelyik halandót háziállatként tartotta és felnevelte, amíg azok szórakoztatták őt. A többit a vámpírjainak adta, eledelnek. – Ezt nem hiszem el róla – tiltakozott Elijah megrökönyödve. – A gyerekeket nem bánthatjuk. Ez a legszentebb törvényünk. Angyalgyermekek nagyon ritkán születtek, nagyon-nagyon ritkán. Minden egyes gyermekre ajándékként tekintettek. De… – Úgy tűnik, közülünk néhányan úgy gondolják, csak az angyalgyermekek számítanak.

93

– Te is így gondolod? – Elijah arcbőre megfeszült, elfehéredett a csontjai felett. – Nem. – Szünet. Brutális őszinteség. – Megfenyegettem már halandókat, hogy megölöm a gyermekeiket, ha nem engedelmeskednek nekem – de bármit is tettek a szülők, a gyermekekhez soha, egyetlen ujjal sem nyúltam. – Életem első felében én is ezt tettem – válaszolt Elijah –, amíg rá nem jöttem, hogy a fenyegetéstől már csak egyetlen apró lépés a tett. – Így van. – Egy évvel ezelőtt, a Csendesség idején, az angyalok érzelemmentes, embertelen lelkiállapotában, amelybe azután estek, hogy az erejüket egy bizonyos módon használták fel, megfenyegette egy gyermek életét. Akkor az semmit sem jelentett neki. Ez olyan bűn volt, ami örökre sötét nyomot hagyott a lelkén: amiért nem kérhetett feloldozást, mert ez megbocsáthatatlan volt. De soha többé nem fog senkit megzsarolni a gyermeke életével. – Az, aki felfedezte Lijuan bűnét – folytatta Raphael, miközben arra gondolt, vajon ő mivé vált volna Elena nélkül –, olyan dolgokat látott, ami minden kételyünket elsöpri. – Láttam a testeket – Jason hangja pattanásig feszült, törzsi tetoválása, amely általában beleolvadt sötét bőrébe, most élesen kirajzolódott az arcán. – Az apró, aszott tetemeket. Lijuan megtartotta őket emlékbe. – Hogyan konzerválta őket, hogy még most is megvannak? – Miután a vámpírjai kiitták a vérüket, Lijuan kiszáríttatta a testeket. – Jason fekete szeme Raphaelre szegeződött. – Kisbabák vannak abban a teremben, uram! Raphael még mindig nem tudta felidézni ezt anélkül, hogy iszonyat ne járta volna át az egész testét. Ilyet egyszerűen senki sem tehet. – Ha Urram életben maradt volna – emlékeztette Raphael Elijah-t a vámpírra, akit megölt aznap, amikor megízlelte az ambróziát, és egy halandót halhatatlanná változtatott magának –, valószínűleg ő is olyan irányba változott volna, mint Lijuan. Egy egész kisvárost képes volt lemészárolni, még a gyermekeket, és a bölcsőben fekvő újszülötteket is, mert megtámadták az egyik vámpírját. 94

– Az az angyal, aki Noellel elbánt – Elijah hangjában ezernyi acélpengeként csengett a düh – már ezen az úton halad. Nincs szükségünk még egy ilyenre a Tanácsban. – Nincs – bólintott Raphael. Ha ugyanis egy angyal már bekerült a Tízek tanácsába, a többi arkangyal nem szólt bele a dolgaiba, amíg az a kegyetlenkedést csak a saját területén belül folytatta, és annak nem volt globális hatása. Egyetlen arkangyal sem tűrte volna, hogy bárki beavatkozzon a hatalomgyakorlásába a saját fennhatósági körében. – Láttál már egyet is azok közül a lányok közül, akiket Charisemnon az ágyába vitt? – Túlságosan fiatalok. – Ezt az információt Méregtől kapta, a vámpírtól, akinek bőre indiai származásáról árulkodott. Ő feltűnés nélkül járhatott Charisemnon sivatagi területein. – De ő vigyáz rá, hogy ne feszítse túl a húrt, és mindez a saját ügye maradjon. Charisemnon figyelt rá, hogy csak tizenöt évesnél idősebb lányokat fogadjon az ágyába. Mentsége is volt erre a szokására: azt mondta, a korban, amelyben ő felnőtt, tizenöt évesen a lányok már jócskán megérettek a házasságra. Csakhogy a lányok, akiket ő választott, mind jóval fiatalabbnak néztek ki valódi koruknál. Elég halhatatlan és halandó megértette Charisemnont ahhoz, hogy az arkangyal büntetlenül űzhesse perverzióit. Elijah Raphaelre nézett. – Titus azt mondja, Charisemnon elrabolt és megrontott egy kislányt az ő területéről. – Figyeltem a helyzetet. Úgy tűnik, a probléma miatt a két szomszédos terület háborúzni fog. – Titusnak is megvannak a maga hibái, de ebben egyetértek vele. Ha Charisemnon megsértette az ő területét, meg kell őt büntetni. Más úgysem vonná ezért felelősségre. Raphael egyetértett ezzel. De bármennyire visszataszító is volt, amit Charisemnon művelt, nem ez volt a legnagyobb veszély, ami most fenyegette őket. – Nem hiszem, hogy meg tudjuk állítani Lijuant.

95

– Nem tudjuk. – Elijah dühösen összeszorította a száját, ajkai egyenes vonalba préselődtek össze. – Még ha mindannyian egyesítjük erőinket, az ő életének akkor sem tudunk véget vetni. – Vett egy nagy levegőt. – De nagyon előreszaladtunk. Lehet, hogy Lijuan megelégszik azzal, hogy a saját területén játszadozzon az élőhalottaival. – Lehet. – De az is megtörténhet, hogy rászabadítja az újraélesztettekből álló hadseregét a világra, és valóban az a félistennő lesz, aminek a hazájában tartják őt. De ez a félistennő csak halált hozna az embereknek, halott szolgái az élők húsából táplálkoznának, ő pedig ezt mosolyogva nézné. *** Elkerülhetetlen volt, gondolta Elena később, hogy aznap este álmok gyötörjék. Érezte, ahogy a múltja vérbe mártott kezekkel rántja le őt. Küzdött ellene, rúgott és ütött, de hiába, valami könyörtelenül végighurcolta a sötét folyosón, majd azon a kerti ösvényen, amit az apja saját kezűleg, kőről kőre rakott le egy ködös nyáron, és be a világos, fehérre festett konyhába, amit az anyja mindig makulátlanul tisztán tartott. Marguerite a pultnál állt. – Bébé, miért állsz ott, gyere be! Készítek neked chocolat-t! Elena érezte, hogy az alsó ajka remegni kezd, a lába megroggyan. – Mama? – Hát persze, ki más lenne?! – A meghitten ismerős, szívből szóló nevetés. – Csukd be az ajtót, mielőtt bejön a hideg! Nem tudott nem hátranyúlni és becsukni az ajtót. Csodálkozva látta, hogy a keze egy gyermeké, tele horzsolásokkal és vágásokkal. Egy kislány keze, aki sokkal szívesebben mászott fára, mint hogy babázzon. Gyorsan visszafordult, rémülten, hogy a csoda véget ér, az anyja helyett a szörnyeteg néz majd vissza rá. De Marguerite volt ott, térdelt előtte, és kérdőn nézett rá. – Miért vagy ilyen szomorú, azizity? Hm? – Hosszú, fürge ujjaival hátrasimított egy hajtincset Elena homlokából a füle mögé. 96

Marguerite csak néhány szóra emlékezett arabul, ezeket a marokkói édesanyjától tanulta, akit Elena anyja kislánykorában elvesztett. Amikor ezeket a szavakat, a mamájáról őrzött drága emlékeit meghallotta Elena, minden kétsége elszállt. – Mama, annyira hiányoztál! Az anyja a kislány hátát simogatta, magához szorította őt, amíg az kisírta magát, és egy kicsit hátralépett, hogy az anyja kedves arcába nézzen. Most Marguerite volt az, aki szomorúnak látszott, szemeiben könnyek csillogtak. – Nagyon sajnálom, bébé. Annyira sajnálom. Az álom kezdett szertefoszlani, a kép szélei elmosódtak. – Ne, mama! – Mindig te voltál az erős a családban. – Puszi Elena homlokára. – Bárcsak meg tudnálak óvni attól, ami rád vár! Elena dühösen nézte, ahogy a szoba összeomlik, a falakon sötétvörös folyadék csorog le. – Ki kell innen mennünk! – kiáltott, megfogta az anyja két kezét, és húzni kezdte őt kifelé az ajtón. De Marguerite nem mozdult. Arcán féltés tükröződött, még akkor is, amikor a vér már a lábaira csorgott. – Készülj fel, Ellie! Még nincs vége! – Mama, kifelé! Gyere ki! – Ah, chérie, tudod, hogy én sohasem hagytam el ezt a szobát. *** Raphael a karjai között ringatta Elenát, a vadász sebezhetősége a szívébe markolt. A lány az angyal mellkasába fúrta a fejét, és zokogott. Az angyalnak nem voltak szavai, amikkel csillapíthatta volna Elena gyászát, de halkan, mormolva a nevét hajtogatta, amíg az rá nem nézett, amíg úgy nem tűnt, hogy látja, megismeri őt. – Csókolj meg, arkangyal! – Rebegő suttogás. – Ahogy kívánod, vámpírvadász. – A lány hajába fúrta a kezét, és az ajkát az övére tapasztotta. Elena nem volt elég erős ahhoz, hogy Raphael vad éhségét csillapíthassa, de az angyal elfeledtethetett vele mindent, még ha ez hatalmas önmegtartóztatást kívánt is tőle, és csak 97

erősítette azt a szexuális agóniát, ami már így is majdnem az őrületbe kergette. De Raphael most nem tette őt magáévá, nem vette el tőle azt, amit a lány még nem tudott megadni neki. Felé fordult az ágyon, egész testét Elenáéhoz szorította és ránehezedett, kifejezve ezzel, hogy teljes egészében birtokolni akarja őt. A rémálmok nem keríthetnek hatalmukba. Te csak énhozzám tartozol. Kavargó érzésekkel teli, higanyszínű szemek néztek vissza az angyalra. – Akkor tegyél is magadévá! – Vagy csak boldoggá – válaszolt, és így is tett. Felizgatta Elenát a csókjaival, az ujjaival, a szüntelen vágyával, hogy elűzze mellőle a rémálmokat. A lány teste nedves volt Raphael ujja körül, bőrén csillogott az izzadság, szemei vakok voltak a kéjtől, amikor az angyal a csúcsra juttatta. – Raphael! – Elena háta megfeszült, amikor a kéj végigsepert az egész testén, hatalmas hullámban elborította, a hosszú megtartóztatás után még nagyobb erővel. Raphael érezte, hogy a bőre felforrósodott, lángban égett, a farka lüktetett a vágytól, hogy a lányba hatoljon, míg Elena már nem ismer, nem lát senki mást, csak őt. Összeszorította a fogait, fejét a lány nyakába fúrta és megpróbált úrrá lenni a vágyán… Ekkor vette észre, hogy a lány vágyainak hatalmas kielégülése az öntudatlanságba taszította Elenát.

98

Tizenegyedik fejezet Öt nappal azután, hogy Raphael szerelme a jótékony feledést ajándékozta Elenának, a vadász egy napsütötte, csendes kertben üldögélt. A rémálmai nem tértek vissza azóta, de a lány érezte, hogy ott leselkednek rá a látóhatár szélén. Még nem állt készen arra, hogy szembenézzen velük. Ha nem foglalták volna le teljesen Dmitri könyörtelen edzései, talán bele is őrült volna a folyamatosan ránehezedő, nyomasztó emlékekbe. Mert furcsa módon a Menedék is elcsendesedett, a Noel elleni merénylet csak egy szokatlan rendellenességnek tűnt. Raphael haragja azonban egy szemernyit sem csillapodott. – Charisemnon tagadja, hogy köze volt a támadáshoz – mondta tegnap Elenának, miközben az ujjai a lány hasán kalandoztak. – Betörhetnék az elméjébe, de ha igazat mondott, akkor utána meg

99

kellene ölnöm őt. Akkor pedig elveszteném a területem egyik legerősebb angyalát. Elena nagyot nyelt. Milyen könnyedén beszélt Raphael arról, hogy feltépi egy másik angyal elméjét! Egy olyan angyalét, akit Elena egy vadász barátja így írt le neki: szörnyeteg, aki valószínűleg mosolyogva dugna halálra téged. – Nazarach képes lenne ellened fordulni? – Ahogy te is ellenem fordulnál, ha ilyet tennék veled. – A lány bugyijának a pántjával játszadozott. – Bizonyítékra van szükségem, különben nemcsak az ő hűségét játszom el, de a többi angyalét is, akik felnéznek rám. A vadász elkapta az angyal csuklóját, és megszorította. Mindig csak ő adott, Elena azt akarta, hogy most már vegye is el, amire vágyott. De Raphael szemében fenyegetően sötét szenvedélyt látott, amire tudta, hogy nem készült még fel. Nem volt elég erős, még nem. – Szükséged van rá, hogy megtartsd a hatalmadat? Raphael a tenyerét a lány felsőtestére fektette és lehajolt Elenához egy lassú, lomha csókért, amitől a lány lábujjai jóleső görcsbe rándultak. A csók enyhített mindkettőjük metsző, kínzó éhségén. – Nem – válaszolt végül Raphael. – Akkor? – Az embereknek van erre szükségük, Elena – emlékeztette a lányt majdnem kedvesen az arkangyal. A vadász megértette, milyen rémálomtól akarja őt megkímélni Raphael. – A vámpírok csak azért nem kezdenek vérengzésbe, mert az angyalok pórázon tartják őket. – És még egy arkangyal sem tudja a területén élő összes vámpírt kordában tartani. Mindet le kellene mészárolnom, ha rákapnának a vérre. – Az angyal felhúzta a szemöldökét. – Hogy elborult a tekinteted! Mit tudsz Nazarachról? – Egy vadász dolgozott neki nemrégen. Ashwini azt mesélte, hogy az angyal háza csak úgy zeng a fájdalmas sikításoktól, hogy ez bárkit

100

az őrületbe kerget. Állítólag két vámpírnőt csak azért vitt az ágyába, hogy a férjeiket megbüntesse. – A vámpírok maguk választják, hogy örökké akarják élni az életüket, amikor átváltoztatják magukat. Ezzel Elena nem szállhatott vitába. Még a nővére, Beth is jelentkezett, hogy vámpírrá változtassák, pedig pontosan látta, milyen brutálisan megbüntette egyszer a vámpír férjét az angyal, akit az urának nevezett. Beth azonban nem volt alkalmas az átváltoztatásra. – Hiszel Nazarachnak? – Könnyedén hazudik. De nem ő az egyetlen, aki elég arrogáns ahhoz, hogy arkangyallá akarjon válni. – Ki más van a Menedékben, vagy volt itt a támadás idején? – Abban egyetértettek, hogy a merénylet értelmi szerzője, a felbujtó biztosan közel volt, hogy lássa és kiélvezhesse tettei következményét. – Dahariel? Raphael érzelmek nélkül nézett a vadászra. Nemcsak a szárnya, de a tekintete is olyan volt, akár egy ragadozó madáré. Ez hűvös, racionális elmére vallott, ami bármilyen gondolatot képes elfogadni, ha az célravezető. Bólintás. – Anoushka, Neha lánya is itt van már néhány hete. Neha, a mérgek és kígyók királynője. A vadász megborzongott, ha csak arra gondolt, mire lehet képes az ő gyermeke. Elena felvett maga mellől egy könyvet, és a figyelmét inkább a jelen felé fordította, a sok szépségre maga körül. Soha nem talált volna rá erre a gyönyörű kertre, ha a mellette pihenő, kék szárnyú angyal el nem vezeti ide. Az elhagyott kertben vadvirágok nyíltak a márványpavilon körül, ahová ők ketten letelepedtek. Maga a pavilon egyszerű volt, mégis elegáns: az arab föld selyemsátrainak mintájára hasonlított, nagyon ügyes munka volt. – Ezeknek a virágoknak nem lenne szabad itt nyílniuk, túl hideg van ehhez. – A lány a pavilon párkányán ült, a lábát kifelé lógatta. Megérintette az egyik virág szirmait, ami a combját csiklandozta. 101

– A rét váratlanul, úgy egy hónappal ezelőtt borult virágba – vonta meg a vállát Illium. – Mi élvezzük, hogy itt van; miért kérdezősködnénk, ha egyszer egy ilyen ajándékot kaptunk?! – Igazatok is van. – Elena kinyitotta a könyvet. Szárnyait a hűvös márvány mellvédre fektette. Most, hogy az izmai napról napra erősödtek, már nem akadályozták őt a szárnyak. Testének természetes részeivé váltak. – Itt azt írja, hogy az angyalháború egy területi vita miatt robbant ki. Illium felült a fűben, a haja a szemébe hullt. – Ez a finomított változat, a gyerekeink számára – mondta, és hátrasimította a hajtincset. – Az igazság, mint mindig, sokkal emberibb ennél. Az egész egy nő miatt kezdődött. – Ó, tényleg? – Elena meg sem próbálta elrejteni, mennyire nem hitte ezt el. Az angyal kihívóan, pajkosan rámosolygott. – Repülök egyet. Hívj, ha szükséged van rám! Azzal a sziklaperemhez lépett. Elena nézte, ahogy kék és ezüst csillogással a levegőbe emelkedik. Raphael, gondolta. A válasz nem váratott magára. Igen, hallotta a lány az angyal gondolatát, valóban egy nő miatt kezdődött. Elena majdnem kitépte a könyvlapot, amit éppen a két ujja közt fogott. Mióta hallgatóztál? Raphael nem kényszerítette őt, hogy olyat tegyen, amit nem akart, mióta ebben hallgatólagosan megegyeztek magasan a levegőben, a Menedék felett. De ez, hogy kihallgatta a gondolatait, kileste a titkait, Elena szemében legalább olyan rossz volt. Talán még rosszabb is. Ő ugyanis megbízott az angyalban, megmutatta neki egyik legnagyobb fájdalmát, a lelkének egy olyan részét, amit más elől gondosan elzárt. Mi egyek vagyunk, Elena. – Nem hiszem. – Ha a dolog kétirányú lett volna, a lány talán még bele is egyezik. De nem volt az. És Elena túl elszántan harcolt eddig a jogáért, hogy önmaga maradhasson. Nem adhatta most fel. Vett egy 102

mély levegőt, és minden erejével egy hatalmas mentális lökést indított ki magából. Elena, mit… Hirtelen teljes csend. Raphael? Semmi. Nem érezte az eső és a tenger szagát sem. Ezeket az illatokat észre sem vette, amíg azok el nem tűntek. És nem jött a fejfájás sem, legalábbis nem azonnal. Egy óra olvasás után azonban érezte, hogy feszül a nyaka, a halántéka. Az angyalháborúról olvasott. Titus Neha és Nadiel mellé állt, Charisemnon pedig Antonicus oldalán harcolt. Lijuan pártatlan maradt. – Nadiel, Antonicus… – mondta ki Elena félhangosan a neveket, amiket soha nem hallott még ezelőtt. Megdörzsölte lüktető homlokát, és lapozott. Elállt a lélegzete, amikor meglátta a részletes, szépen rajzolt képet. A nő arca maga volt a tisztaság, a szeme hihetetlenül kék, amilyet a vadász még csak egyetlen lényen látott, a haja pedig sötét, mint az éjszaka… éppen olyan, mint Raphaelé. – Caliane – olvasta a képaláírást félhangosan –, Suméria arkangyala. A fájdalom belenyilallt a nyakába, ebből Elena tudta, ideje leengedni a pajzsot, amit az elméje köré vont. Sokkal hosszabb ideig fenn tudta tartani, mint akkor, amikor még halandó volt, de még ez sem volt elég. Tartogatnia kellett hát azon titkai védelmére, amiket senkinek sem akart felfedni, amiket még saját maga elől is mélyen elásott. A szél és az eső illata nem jelent meg azonnal az elméjében. Egy másik illat azonban igen. Érzéki, szexuális pézsmaillat, a mélyén a legritkább orchideák nyomával. Ez nem az elméjében volt, döbbent rá abban a pillanatban. Ezt a levegőben érezte. Elena adrenalinszintje azonnal az egekbe szökött. Ledobta a könyvet, és felpattant, éppen akkor, amikor Michaela földet ért előtte. A látvány lenyűgöző volt, ezt be kellett látnia, bármennyire 103

nem szerette ezt az arkangyalt. Michaela szárnyai csodás bronzszínűek voltak, a teste völgyek és domborulatok tökéletes egysége, az arca pedig… annak nem volt párja ezen a világon. – Nahát! – A buja ajkak mosolyra húzódtak. Elena, amikor ezt látta, nagyon megörült, hogy magával hozta a fegyverét. – Előástam hát azt a kis egeret, amit Raphael rejtegetett. Az arkangyalnő a pavilonba lépett. Szárnyait a lenyugvó nap borostyánszínűre festette. Ma egyszerű, világosbarna nadrágot viselt, a felsőrésze pedig egyetlen puha, fehér kelméből állt. Ezt a nyaka köré hurkolta, keresztben átfonta a mellein, és hátul, a szárnyai alatt kötötte meg. Egyszerű, kihívó, szexi. Elena pontosan tudta, kit akart ezzel elcsábítani. A vadász ökölbe szorította a kezét, a józan esze csatát vívott benne a dühös féltékenységgel, ami a torkát szorongatta. – Nem is tudtam, hogy ennyire érdekesnek tartasz engem. Michaela szemei összehúzódtak. – Te már egy angyal vagy, vadász, én pedig a feljebbvalód. – Azt nem hiszem. Az angyal szeme a könyvre tévedt. – Látod, ebben a társaságban kellene maradnod. A félangyal éppen hozzád való. Elenát elborította a méreg, amikor meghallotta, milyen lekicsinylően beszélt Michaela Jessamyről, a bölcs, kedves és okos angyalról. – Van ő olyan nő, mint te, százszor különb is! Michaela legyintett a kezével, mintha ez a kijelentés annyira nevetséges lett volna, hogy figyelemre sem méltathatná. – Háromezer éves, és minden idejét bezárva tölti a poros könyvei között. Ez csak egy nyomorék számára lehet vonzó. – Galen, úgy tűnik, elég vonzónak találja őt. – Vaktában leadott lövés volt ez, de célba talált. – Galen egy buta kölyök, aki még nem tudja, kit választhat ellenségének.

104

– Neki sem kellettél? – Elena pontosan tudta, milyen erős provokáció ez, mielőtt még kimondta volna. – Hát persze, biztosan megfogadta az ura tanácsát! A vadász tüdejéből minden levegő kiáramlott, miközben átrepült a pavilonon, és háttal egy márványoszlopnak csapódott. Pokolian fájt, de úgy tűnt, semmije sem tört el. Ekkor csapta meg a félelem hideg szele. – Hol van Illium? – Más dolga akadt. – Az arkangyal gúnyosan elmosolyodott, majd elindult a vadász felé. Minden mozdulatából áradt az érzékiség. – De hiszen te vérzel, vadász! Jaj, milyen óvatlan voltam! Elena megérezte a felrepedt ajkából szivárgó vér vasas ízét. Eközben azonban le nem vette a szemét az angyalról. Michaela azért jött, hogy játszadozzon vele. – Ha bántottad őt, Raphael el fog intézni téged! – És ha téged bántalak? – Akkor én intézlek el. – Kirúgott, a jobb lába hatalmas erővel az angyal térdének csapódott. A vadász nagyon meglepődött, amikor Michaela a földre esett. Inkább a meglepetéstől, gondolta Elena, mert az arkangyal egy pillanat múlva már ismét talpon volt. A szemei belülről izzottak. – Azt hiszem – szólt olyan hangon, ami Elenát nagyon is emlékeztette Urram szadista évődésére –, meg szeretném tudni, mit csinál Raphael azzal, aki bántja az ő kis háziállatát. Elena abban a pillanatban előrántotta a pisztolyt, amikor az arkangyal a földre esett. Most meghúzta a ravaszt. Semmi sem történt. Az ujjai lassan, görcsösen kinyíltak, a fegyvert ledobta a földre. Ekkor úgy érezte, mintha valami a mellkasának ütődött volna. Lenézett, de nem látott ott semmit. A szíve azonban rémülten verni kezdett. Egy pillanattal később Elena úgy érezte, mintha csontos, vékony ujjak zárnák körül a szívét. Kemény, hegyes körmökben végződő ujjak markolták meg és szorították az őrülten pumpáló izmot. Vér tolult a lány szájába, lefolyt az állán. Michaela majdnem élvezte ezt. – Viszlát, kis vadász! 105

Elena a szeme sarkából egy kék villanást látott meg. Illium volt az, körülötte rengeteg szárny és vér. A lány ujjaiba ekkor visszatért az érzés. – Ribanc! – Néma suttogás volt ez, amellyel el akarta vonni a figyelmet a kezéről, mert megmarkolta a zsebébe rejtett kést. Az utolsó csepp akaraterejét is összeszedte, kizárta a tudatából a fájdalmat, a száját elöntő vért, és elhajította a tőrt. Michaela felsikoltott, a karja oldalra lendült, amikor a kés a szemébe fúródott. Fehér, forró tűz öntötte el a pavilont, de Michaela volt az, aki eszméletlenül a padlóra zuhant, nem Elena. A vadász pislogott, igyekezett az erőkisülés fényétől káprázó szemeivel kivenni valamit. Raphaelt látta meg, akinek kezeit beborította az angyaltűz halálos fénye. A lány kiköpte a vért. – Ne! – kiáltott volna, de csak hörgés jött ki a torkán, amit senki más nem hallhatott meg. Raphael, ne csináld! Nem éri meg. Urramot megölte, mert az elkerülhetetlen volt. És még így is kivett belőle valamit, hogy egy másik arkangyal életét ki kellett oltania. Elena érezte ezt a sebhelyet, bár nem tudta volna megmondani, hol vagy hogyan. Én provokáltam. Nem számít. Ő azért jött ide, hogy megöljön téged. Az arkangyal felemelte a karját, amit teljesen beborítottak a kék lángnyelvek. Elena tudta, hogy Michaela most meg fog halni. A vadász lábai megroggyantak. Ahogy a padlóra csúszott, valami olyat mondott, amit még soha, egyetlen férfinak sem. Szükségem van rád. Raphael felkapta a fejét, a szemei idegen fényben égtek. Az idő megtorpant. A következő pillanatban az angyal már Elena mellett térdelt, a kék lángokat egyetlen szippantással elnyelte a teste. – Elena! – Raphael megérintette a lány állát, amitől Elena testébe furcsa forróság ömlött, megérintette összezúzott szívét. A lány érezte, hogy a szívverése lelassult, megnyugodott. Elena felemelte remegő karját, és magához húzta Raphaelt. A fülébe suttogta:

106

– Ne engedd, hogy olyanná változtasson, mint amilyen ő! Ne hagyd, hogy ő győzzön! – Azért jött, hogy kárt okozzon abban, ami az enyém. Ezt nem hagyhatom büntetlenül. Szemében feketén tornyosult a birtoklási vágy, de Elena tudta, hogy most többről is szó van. – Ez hatalmi játszma, igaz? Raphael bólintott, ettől éjfekete selyem hullott Elena kezére. Az arkangyal hallgatott a vadász szavára. Most. – Michaela eszméletlen, a szeméből pedig az én tőröm áll ki. Hagyd ott így valahol, ahol mindenki láthatja. – De vérszomjas vagy. – Az arkangyal ajka Elenáéra tapadt. A dühét sikerült kordában tartani. – A megszégyenülés még nagyobb büntetés lesz, mint bármilyen testi kín. – Ez a ribanc nemcsak engem támadott meg, de Illiumot is bántotta. Ő hogy… – Ő a Hetek egyike. Életben marad, és ezt nem mondhatom el Michaela angyalairól. – Szegény kékmadárka – nézett Illiumra Elena. Az angyal az utolsó támadójával harcolt éppen. – Úgy tűnik, mindig baja esik mia… – A szava elakadt, amikor meglátta, hogy Illium levágja az angyal szárnyait egy karddal, amit szó szerint a semmiből húzott elő. – Ez méltó büntetés – szólt Raphael. Felállt, és Michaela teste mellé lépett. Az arkangyalnő felnyögött, amikor Raphael felemelte őt, de nem ébredt fel. – Maradj itt, Elena! Visszajövök érted. Elena figyelte, ahogy Raphael szárnyra kap, és nem volt benne biztos, hogy Michaela túléli azt a hideg dühöt, ami New York arkangyalában forrt. Ilyet a vadász nem látott rajta, mióta a szeretője lett. Elena megkapaszkodott a háta mögötti oszlopban, és megpróbált felállni. Illium ekkor lépett be a pavilonba. Vér áztatta az arcát, a haját, és a kardját is. – Honnan került elő az a kard? – kérdezte Elena az angyaltól, aki megállt előtte, háttal neki, hogy óvja. A háta meztelen volt, az ing leszakadt a testéről. Illium kitárta a szárnyait, és Elena nem látott

107

mást, csak az izmos, csupasz hátat, és a kék-ezüst, vértől szennyes tollakat. – Megint cserbenhagytalak. – Kemény szavak. Elena vett néhány mély levegőt, kezét a mellkasára szorította, ahol mélyen még mindig érezte fantomujjak szorítását. – Illium, te legyőztél öt angyalt. És levágtad a szárnyaikat. Kíméletlen pontossággal. Az angyal hátrafordította a fejét, hogy Elena szemébe nézhessen. Amikor megszólalt, alig észrevehető brit akcentussal beszélt, a szavai kimértek voltak. – Talán sajnálod őket? – Én csak… – A lány megrázta a fejét, nem találta a megfelelő szavakat. – Amikor ültem otthon, a lakásomban, és néztem az ablakon át az angyalokat, mindig irigyeltem őket, hogy repülni tudnak. A szárnyak… különleges dolgok. – Majd visszanőnek – válaszolt Illium. – Valamikor. Elena megütközött, amikor meghallotta, milyen érzéketlenül és hűvösen beszél az angyal. Ez valószínűleg meg is látszott az arcán, mert Illium arcára jeges mosoly ült ki. – Megtudtad, hogy az ölebednek agyara van, és most undorodsz tőle. Ez elég nagy pofon volt ahhoz, hogy kitisztítsa Elena fejét. – Én téged barátomnak tekintelek. A legtöbb barátom pedig álmából felkeltve is keményebb egy finomkodó angyalnál. Az angyal pislogott. Egyszer, kétszer, háromszor. Végre az ismerős, pajkos mosoly öntötte el az arcát. – Ransomnak nagyon hosszú, nagyon szép haja van. Lehet, hogy be kellene őt mutatnom Villámnak? Hát persze, egyértelmű, hogy Illium nevet adott a kardjának. – Csak próbáld meg! Biztos, hogy néhány tollal kevesebb lesz a hátadon, mire visszaérsz. A kék szárnyú angyal felemelte a kétélű, hosszú pengét, és a háta mögé lendítette, mintha vissza akarná dugni a hüvelyébe. Elena éppen figyelmeztetni akarta, hogy nincs a hátán a kard tokja, amikor a penge egyszerűen eltűnt. 108

– Mindannyiunknak megvannak a magunk képességei, Ellie – szólt szégyenlős mosollyal Illium. – Az enyém igen hasznos. Személyes káprázatom nincs, de kis tárgyakat láthatatlanná tudok tenni, ha azok a testem közelébe érnek. Elenának eszébe jutott, vajon ez azt jelenti-e, hogy Illium egyszer majd arkangyallá változik. – Szóval mindig is hordtál kardot, mióta ismerlek? Az angyal megrántotta a vállát. – Kardot, fegyvert, néha szablyát. Az lefejezéshez tökéletes. Elena megrázta a fejét a vérszomjas kijelentés hallatán, de félbehagyta a mozdulatot, mert szédülni kezdett tőle. – Menj, kék madár, mosd le magadról a vért! – Majd ha Raphael visszaért. Elena ellökte az útjából az angyalt, és tett néhány lépést a pavilonban. – Haza tudok menni magam is – jelentette ki. Érezte, ahogy a zúzódásai lüktetni kezdenek, de sokkal rosszabb is lehetett volna. Főleg a szíve táján. Megdörzsölte a mellkasát a tenyere élével. Fájt, de máskülönben rendben volt. – De nem untam meg az életemet, ezért elkísérhetsz. – Az uram azt kérte, hogy itt várd meg. Ami azt illeti, gondolta Elena, inkább parancs volt az, mint kérés. Raphaelnek eszébe sem juthatott, hogy ő ne engedelmeskedne neki. – Illium, valamit tudnod kell rólam, ha azt akarod, hogy barátok maradjunk. Nagyon nem valószínű, hogy én Raphael minden parancsát követni fogom. Illium rosszalló arckifejezéssel nézett rá. – Pedig igaza van, Ellie. Nem vagy biztonságban. – Született vadász vagyok – válaszolt neki határozottan Elena. – Én soha nem voltam biztonságban. Édes, kicsi vadász. Drága, kicsi vadászom. Elhessentette az emléket, de tudta jól, hogy az újra és újra és újra vissza fog térni. Elindult a kert felé. Illium néhányszor megpróbálta útját állni, de a vadásznak megvolt az a nagy előnye, hogy tudta: az angyal egyetlen ujjal sem érne hozzá. 109

A kertben heverő angyalokról azonban teljesen megfeledkezett. Azok úgy feküdtek ott, mint törött szárnyú madarak. A vérük eláztatta a rétet, és a virágos mezőt mészárszékké változtatta.

110

Tizenkettedik fejezet A levegőt betöltötte a vér szaga, mint egy erős parfüm, ami Elena bőrének minden pórusába beleette magát. Hirtelen rátört, mennyire hiányzik neki a lakása, a fürdőszobája, amit a nyugalom révének alakított ki maga számára. Olyan erős volt ez az érzés, hogy az egész bensője beleremegett, a gyomra fájón összeszorult. – Meddig lesznek ők itt? – vett erőt magán ahhoz, hogy megszólaljon. – Amíg el nem tudnak menni – válaszolt Illium metsző, kemény hangon. – Vagy amíg Michaela értük nem küld valakit. Elena tudta, hogy ez soha nem fog megtörténni. Elfordult a véres testek, levágott szárnyak, és eltaposott virágok összevissza halmaitól, és elindult az ösvényen. Megtorpant. – Várj! A könyvem. – Majd visszajövök érte, ha Raphael megérkezett. 111

Elena habozott egy darabig, de tudta, hogy nem lenne elég ereje újra elmenni a testek mellett. – Köszönöm – mondta hát. Alig tett néhány lépést, máris megérezte az eső és a szél illatát. Illium csendben eltűnt, és most már Raphael volt az, aki Elena mellett sétált. Elena azt várta, hogy az arkangyal majd megszidja, amiért megszegte a parancsot, de Raphael nem szólt egy szót sem. Még akkor is csak némán nézte, hogy Elena levetkőzik és beáll a zuhany alá, amikor már hazaértek. Egy nagy fürdőlepedővel várta Elenát, amikor a lány kilépett a tusolóból. Olyan gyengéden tekerte Elena teste köré, hogy a lány már majdnem megenyhült. Felnézett rá, a tekintetük találkozott, miközben az arkangyal néhány vizes hajtincset simított ki a vadász homlokából. Raphael hangja csendes volt, amikor végre megszólalt. – Megrémiszt téged, hogy valaki erőszakosan az életedre tört. Elena érezte a tenyerén, ahogy az arkangyal szíve ver: erősen és biztosan. Emberi hang volt, becsületes, valódi. – Nem az erőszak. – Hiszen ő is megölte a saját mentorát, amikor a férfi megőrült, és fiatal fiúkat kezdett öldökölni. – Az egész embertelensége. Raphael végigsimított a nő vizes haján, majd kitárta a szárnyát, hogy beborítsa vele Elenát. – Michaela nagyon is emberi okból támadt rád. Féltékeny. Most te állsz a figyelem középpontjában, és ő ezt ki nem állhatja. – De az a kegyetlenség a szemeiben… – Elena megborzongott az emléktől. – Éppen úgy élvezte, hogy fájdalmat okozhat nekem, mint Urram. – A vérszülött angyal belerúgott Elena törött bokájába, hogy a vadász ordítson, és közben mosolygott. – Nem véletlenül voltak ők egy pár. – Újabb simogatás. Elena Raphael mellkasára szorította az arcát, és érezte az angyal élénk, forró szívverését. De ugyanez az angyal volt az is, aki olyan kíméletlen gyakorlatiassággal büntetett meg egy vámpírt, hogy a New York-iak még ma is kikerülték a Times Square-nek azt a valaha vérrel áztatott pontját.

112

– Mit csináltál Michaelával? – A vadász ereiben megfagyott a vér, amikor rájött, hogy Raphael számára a megalázás biztosan nem elég súlyos büntetés. Az arkangyal nem cselekedett elhamarkodottan, de amikor megtette, abba beleremegett a világ. Éjszakai fuvallat Elena elméjében. Megmondtam már, hogy ne sajnáld meg Michaelát. Ő azt kihasználja, és kitépi a szívedet, amíg még ver. A szóban forgó szív a szavak hatására egy rémültet dobbant. Az izom fájón megzúzódott. – Hogy volt erre képes? Hogyan tudott belém nyúlni? – Úgy tűnik, Michaela eltitkolta előlünk új képességét. – Az angyal hangja elkomorult. – Nem is csoda, hogy azután tett rá szert, hogy Urram majdnem megölte. – Elég hosszú ideig voltak kettesben – jegyezte meg Elena, és visszaemlékezett Michaela rémült, halálra vált arcára, amit akkor pillantott meg, amikor megmentették őt. Akkor látott először arkangyalt félni, és a látvány megrendítette. – Gondolod, hogy Urram megváltoztatta őt valahogy? – Urram vére megváltoztatta azt a nőt, Holly Changot. Ő most se nem vámpír, se nem halandó. Még kiderül, hogy Michaelából mi válik. Elena elszégyellte magát, amiért megfeledkezett Urram támadásainak egyetlen túlélőjéről. – Hogy van Holly Chang? – Amikor utoljára látta a nőt, az meztelen volt, testét vérfoltok borították, az elméje elborult. – Életben. – Az elméje? – Dmitri azt mondta, soha nem lesz már a régi, de nem is teljesen őrült. Ez sokkal több volt, mint amiben Elena reménykedett. De a lánynak feltűnt, mi az, amiről Raphael nem beszélt. – Dmitri emberei folyamatos megfigyelés alatt tartják, igaz? – Urram mérge alapvetően megváltoztatta őt. Meg kell tudnunk, mivé fog alakulni.

113

Elena ebből megértette: ha Holly túlságosan is Urram teremtményének bizonyul majd, Dmitri habozás nélkül elvágja a torkát. A lány ösztönei összecsaptak a józan eszével: pontosan tudta ugyanis, semmiképpen nem engedhetik, hogy Urram gonoszsága terjedni kezdjen. – Még nem válaszoltál a kérdésemre – váltott témát Elena, miközben remélte, hogy Holly a hóhérja arcába köp majd, hogy megmenekül. – Mit csináltál Michaelával? – Egy nyilvános helyen hagytam, a tőröddel a szemében. A szeme már gyógyulni kezdett a penge körül. – Ez mit jelent? – Rengeteg fájdalmat Michaelának, amikor majd magához tér és kihúzza. – A szavaiban nem volt szánalom. – Ezért fúrtak Noel támadói is üvegszilánkokat a húsába. Elena tudta, hogy Raphael szándékosan állította párhuzamba a két támadást. Emlékeztetni akarta a lányt arra, hogy ki ő valójában, és milyen kegyetlenségre képes. De vajon mit várt, hogy Elena elmenekül majd? Ha igen, akkor nagyon sokat kell még tanulnia a vadászáról. – Ez még nem minden, igaz? Azt hiszed, olyan jól ismersz, vámpírvadász? Ebben a pillanatban olyan volt, mint amikor Elena megismerte. Ő volt az aki kegyetlen tekintettel arra kényszerítette a lányt, hogy markolja meg a tőre pengéjét. – Éppen eléggé ismerlek ahhoz, hogy tudjam: soha nem hagynád, hogy valaki megússza, hogy megsértett. – Ezért is kereste olyan eltökélten Noel támadóját. – A Menedéken jártodban-keltedben láttál-e valaha egy sziklát, ami a város túlsó oldalán a többi fölé magasodik? – Azt hiszem… igen. Az a vékony, hegyes… – Elena agya öntudatlanul lassan rakta össze a szörnyű kép részleteit. – Ledobtad arra a sziklára? Ki akarta tépni a szívedet. Én csak visszaadtam ezt neki. Az angyal hideg, kifejezéstelen szavaitól Elena bőre libabőrös lett. Megmarkolta Raphael ingének szövetét, és vett egy nagy levegőt. 114

– Velem mit tennél, ha egyszer ennyire feldühítenélek? – Te egyetlen dologgal dühíthetnél ennyire fel. Ha egy másik férfival hálnál. – Halkan suttogta ezt a lány fülébe. – De te soha nem tennél velem ilyet. A nő szíve összeszorult. Nem az angyal szavainak sötétsége miatt. Hanem Raphael sérülékenysége hallatán. Ismét elképedt, mekkora hatalma volt efelett a csodálatos lény felett, egy arkangyal felett. – Nem – szólt –, én soha nem csalnálak meg. Egy csók a lány arcán. – Nedves a hajad. Hagyd, hogy megszárítsam! Elena nem mozdult. Raphael ellépett tőle, felvett egy törülközőt, és dörzsölni kezdte vele a lány haját, finoman, ahogy csak egy olyan férfi tudja, aki nagyon is tisztában van az erejével. – Elzártad az elmédet előlem. – Nem vagyok már ember, de még mindig ugyanaz a nő vagyok, aki a tetőn állt előtted, amikor először találkoztunk. – Most pedig ez a veszélyes férfi a szerelme volt, és Elena jól tudta: ha megadja magát neki, azzal helyrehozhatatlan károkat okoz a kettejük kapcsolatában. – Nem engedhetem meg, hogy betörj a gondolataimba, amikor csak akarsz. – Azt mondják, Elijah és Hannah között nagyon erős mentális kapcsolat van. – Letette a törülközőt, és a kezénél fogva a hálószobába vezette a lányt. – Ők mindig együtt vannak, egyek. – De lefogadom, hogy az ő kapcsolatuk kétirányú. – Végigsimította az angyal kecsesen emelkedő jobb szárnyának ívét. Raphael inge lazán lógott izmos felsőtestén, a hátán, amely arra termett, hogy szárnyakat hordjon. – Nem igaz? – Idővel – válaszolt Raphael, és a hangja megváltozott, mélyebb lett – mi is eljutunk odáig. Elena újra végighúzta a kezét a szárnyon, és egy csókot nyomott Raphael háta közepére. – Hogy lehetsz ebben annyira biztos, amikor az angyalok ereje annyira függ magától az angyaltól? Te máris olyan könnyedén küldöd felém a gondolataidat, mint egy kétszáz éves. Elnyered majd ezt a képességet. 115

– Ezt jó hallani. – A lány megkerülte az angyalt, és szembefordult vele. – De addig nem engedélyezem az egyirányú forgalmat. A szemei jegesek voltak, annyira nagyon kékek, Elena tudta, hogy ez a tekintet az álmaiba is el fogja kísérni. – Ha az elméd nyitva lett volna – mondta –, tudtam volna Michaela érkezéséről abban a pillanatban, hogy te megláttad őt. Oké, ezzel megfogta a lányt. De… – Ha megígéred, hogy tiszteletben tartod a privát szférámat, akkor én szólítani foglak téged, amikor csak szükségem lesz rád. Raphael a tenyerét a lány álla köré zárta. Védelmezőn és kisajátítón. – Ma nem szólítottál. – Meglepett… – Megrázta a fejét, és vett egy mély levegőt. – Nem. Őszinte leszek veled. Nem tanultam még meg, hogy rád hagyatkozhatom. Én ahhoz szoktam hozzá, hogy magam rendezzem le a dolgaimat. – Ez hazugság, Elena. – Végighúzta a hüvelykujját a lány állán. – Sarától gondolkodás nélkül segítséget kérnél. – Sara tizennyolc éves korom óta a legjobb barátnőm. Olyan, mintha a testvérem lenne. – Felemelte a kezét és az angyaléra tette. – Téged nem ismerlek úgy, ahogyan őt. – Akkor kérdezz. – New York arkangyalának parancsa volt ez. – Kérdezz meg tőlem mindent, amit tudni akarsz.

116

Tizenharmadik fejezet Raphael dühös volt, de ezt a haragot, Elena úgy gondolta, tudja kezelni. Nem úgy, mint azt, amit akkor látott rajta, amikor Raphael Michaelával állt szemben. Olyankor a vadász is az életéért rettegett. – Mesélj a gyerekkorodról! – kérte a lány. – Mondd el, milyen angyalok között felnőni! – Elmesélem, de előbb bújj ágyba, és hozok neked valami ennivalót. Elena rögtön ellenkezni akart, de gyorsan rájött, hogy ezt a csatát nem is akarta annyira megnyerni. Amikor Raphael kiment a szobából, ledobta magáról a törülközőt, és belebújt az arkangyal egyik ingébe. A két vágás a hátán szépen illett a szárnyaira, de nem talált semmit sem, amivel a derekánál összefogathatta volna őket. Úgy döntött, nem áll neki keresgélni a csatokat, inkább kényelmesen

117

elhelyezkedett az ágyban. Ott ült, amikor Raphael visszaért a szobába. Az angyal megtorpant az ajtóban. – Meglep, hogy egyszer engedelmeskedtél a parancsomnak. – Velem lehet értelmesen beszélni. Ha a parancs értelmes… A jégkék szemek megcsillantak, az angyal elmosolyodott, miközben letette a falatkákkal telepakolt tányért az ágyra, kettejük közé, a vizespoharakat az éjjeliszekrényre, és ő is elhelyezkedett Elenával szemben, az ágy túlsó végén. A lány felfigyelt rá, milyen szokatlanul nagy távolságot tartott közöttük az angyal. – Szóval? – kérdezte Elena, és felvett egy kis szendvicset, amiben valami uborkaszerűség volt. Hosszú pillanatok teltek el, mire az angyal megszólalt. – Gyermeknek lenni az angyalok között csupa öröm. A gyermekeinket általában kényeztetjük, dédelgetjük. Senki sem ártana egy gyereknek, még Michaela sem. Ezt a lány elég nehezen tudta elképzelni. Persze, Michaela volt az is, aki éjjel felkelt, csak azért, hogy segítsen egy bajba jutott madárkának. Bármennyire is szerette volna Elena annak látni, az arkangyalnő mégsem volt annyira velejéig gonosz boszorkány. – A gyermekkorom teljesen szokványos volt, ha eltekintünk attól, hogy az apám Nadiel volt, az anyám pedig Caliane. Elena eltátotta a száját. – Te két arkangyal gyermeke vagy? – Igen. – Raphael az ablak felé fordította a fejét, és Elena tudta, hogy nem a hófödte hegycsúcsokat, és a csillagokkal borított eget nézi. – Ez nem akkora áldás, mint amilyennek tűnik. Elena nem válaszolt, várt. – Nadiel Lijuan kortársa volt, alig ezer évvel idősebb nála. Ezer év! És Raphael úgy említette ezt, mintha nem is jelentene sokat. Milyen idős lehet akkor Lijuan? – Ő a legősibbek közül való volt. – Igen. – Raphael elfordult Elenától. – Emlékszem rá, ahogy csatákról és háborúkról mesélt. De leginkább arra emlékszem, amikor néztem, ahogy meghal. 118

– Raphael… – Most sajnálsz. – Az arkangyal megrázta a fejét. – Ez a létezésem hajnalán volt. – De ő az apád volt. – Igen. Elena nézte az angyal durván férfias, lehetetlenül szép arcát, majd letette a földre a tányért, ami köztük feküdt, félrehajtotta a takarókat, és az angyal elé ült az ágyra. A kezét Raphael combjára fektette. – Az anyák és apák – mondta – egy életre nyomot hagynak bennünk, és nem számít, hogy egész életünkben voltak velünk, vagy csak egy napig. Az angyal felemelte a kezét, és végigsimított a lány éjfekete szárnyán. – Raphael – halk figyelmeztetés. – Évszázadok óta nem beszéltem a szüleimről. – Újabb sóvár szárnysimítás. – Az anyám kivégezte az apámat. A szavak könyörtelenül hasítottak a kéj bódulatába. Zúzott, csonkolt testek képe villant fel Elena lelki szemei előtt, gondolatban Urram vérengzésének közepén találta magát. – Nem – tette hozzá Raphael –, az anyám nem lett vérszülött. Elena nem érezte az elméjében a tenger és a szél illatát. – Honnan tudtad? – Az iszonyat az arcodra van írva. – Az angyal szemei olyan színre váltottak, aminek már neve sem volt. Csordulásig tele emlékekkel. – Urram nagyon tisztelte azt, amit az apám képviselt. – Miért? – Gondolkozz, Elena! Tényleg nem volt nehéz kitalálni, ha végiggondolta, mit akart Urram. – Az apád azt akarta, hogy az emberek istenként tiszteljék az angyalokat – mondta lassan. – Hogy a vámpírok és az emberek imádják őket. – Így van. Valaki kopogott az erkélyajtón, mielőtt Elena válaszolhatott volna. A vadász kinézett, de nem látott mást, csak a sötétséget. 119

– Jason az? – kérdezte. – Igen – válaszolt az angyal. Felállt, az arca elkomorult. – Naasir pedig odalent vár. Raphael kilépett az erkélyre. Elena, bár tudta, hogy Jason ott van vele, még mindig nem látta a sötét szárnyú angyalt. Elena, öltözz fel! A vadász meglepődött, olyan sürgető kérés volt ez. Kiugrott az ágyból, és anélkül, hogy különösebben törődött volna a zúzódásokkal, amik már lilás színben virítottak a hátán és a combjain, felvett egy bugyit, arra pedig egy fekete, erős, bőrszerű anyagból készült nadrágot. Levette az inget, és magára öltött egy felsőt, ami bonyolultan tekeredett körbe a felsőtestén, és végül eltakarta a mellkasát, de szabadon hagyta a hátának nagy részét és a karjait. Kényelmes öltözék volt, és nagyon jól tudott benne mozogni; nem kellett aggódnia, hogy a szárnya beleakad a ruhába. Érezte, hogy közeledik a hideg, ezért felhúzott még két hosszú karmelegítőt, amik a válláig értek – ezek melegen tartják majd a karját, de nem akadályozzák a mozgásban. Miközben a csizmájáért nyúlt, egy gondolatot küldött Raphael felé, mert érezte, hogy az angyal már nincs az erkélyen. – Hová? Dmitri majd elkísér. A vámpír az előszobában várt a vadászra, és ezúttal nem lengte körül a szex illata. Csak ha valaki a halálos szexre bukott. Dmitri fekete bőrnadrágban volt, és fekete pólóban, ami szorosan tapadt izmos felsőtestére. Hosszú, fekete kabát volt rajta, aminek a szára a vámpír bokájáig ért. Maga volt a megtestesült halál. Bőrszíjak keresztezték egymást a mellkasán. Elena meglepetten látta, hogy egy-egy pisztolytáska lóg a vámpír két oldalán. – Fegyverek? – kérdezte Dmitri. – Pisztoly és kések – válaszolt Elena. A késeket a combja mellett hordta. Gondolkozott, hogy a pisztolyt hátul az övébe dugja, de úgy döntött, nem biztos, hogy időben el

120

tudja mozdítani az útból a szárnyait, ha hirtelen lenne szüksége a fegyverre, ezért inkább a csizmájába rejtette. – Menjünk! – szólt Dmitri, és már el is indult. Az ég csodás, különleges fekete volt felettük, amikor kiléptek a házból. A csillagok olyan tisztán ragyogtak, hogy Elena úgy érezte, ha kinyújtja a kezét, meg tudja érinteni őket. Lábuk alatt szikrázott az első hó, ami azóta esett csendben, hogy Elena hazaért. – Milyen súlyosak a sérüléseid? – kérdezte a vámpír, és úgy mérte végig a lányt, mintha egy eszköz, egy másik fegyver lenne csak. – Működöm – válaszolt a lány, és tudta, hogy úrrá tud lenni merev izmain, és a tompa fájdalmon a mellkasában. – Nem tört el semmim. – Lehet, hogy követned kell majd egy nyomot. – Az a részem mindig is működött. Ahogy azt te is jól tudod. – Nem akartam, hogy kiess a gyakorlatból. – Könnyed szavak, de a vámpír szemei egy vadászaton lévő ragadozóé voltak. Gyors léptekkel haladtak át a Menedéken. Ezen a környéken, úgy tűnt, közepes méretű családi házak álltak. *** Minden ablakban égett a fény, de körös-körül baljós csend volt. – Erre. – Dmitri egy keskeny ösvényre fordult. A lámpák, amik megvilágították az utat, úgy néztek ki, mintha a tizenkilencedik század közepi Angliából kerültek volna oda. Elena fejében egymást kergették a gondolatok, próbálta kitalálni, mi vár majd rá. A szemét közben le nem vette a szűk ösvényről, ami néhány kanyar után a szurdok legszéléhez, egy kis házhoz vezetett. Tökéletes helyszín volt egy bűntényhez. A sziklaperemről könnyen fel lehetett szállni, és mögötte bőven volt hely a landoláshoz is. De ahogy a vadász felmérte a terepet, két lábon csak azon az ösvényen át lehetett megközelíteni a házat, amin ők is érkeztek. Szörnyen egyszerű nyom, miért kellett hát Raphaelnek ő, a nyomkövető? Elena!

121

A lány követte Raphael mentális hangját, be, a házba. Ott rozsdásodó vas szaga fogadta. Megállt a küszöbön, a lábai ellenálltak, nem voltak hajlandók beljebb vinni őt. Csepp. Csepp. Csepp. – Gyere ide, kicsi vadász, kóstolj bele! Hatalmas erővel zuhantak rá az emlékek, és taszították vissza a múltba. Elenának nem volt ereje védekezni, csak zuhant. Belle még életben volt, amikor Elena belépett. De csak egy rövid pillanatig, majd a szeme elborult, fátylat vont rá a halál, miközben Elena kinyújtotta felé a kezét… Illatfelhő csapta meg a vadászt, bujaság, csokoládé, pezsgő, kéj és fájdalom. Elenában az illattól feltámadt az érzéki vágy, és ez annyira nem volt helyénvaló abban a pillanatban, hogy kiragadta őt a mélázásából, vissza, a jelenbe. A vadász átlépte a küszöböt, kényszerítette magát, hogy belépjen egy idegen házba, amelyben a pusztulás volt az úr. Dmitri illata halványulni kezdett, méghozzá nagyon gyorsan. A vámpír elhagyta a terepet, mert tudta, hogy Elena nem tudja követni a szagnyomokat, ha az ő erős illata betölti a levegőt. De mielőtt elment, még megadta Elenának azt a kezdő lökést. Ezzel lekötelezte a vadászt. Ez a gondolat zavarta őt egy kicsit, de most a környezetére kellett összpontosítania. A nappaliban állt. A boltozatos plafon tágas teret képzett a szobában. A falakat könyvekkel megrakott polcok borították, a padlón egy kék szőnyeg feküdt. Bal felől, egy kis, díszesen faragott asztalkán egy bögre állt, alatta pedig egy plüssállatka. A játék láttán Elenának összeszorult a szíve. Már tudta: az angyaloknak is vannak gyermekeik. Összeszedte magát, és felkészítette a lelkét arra, ami még várt rá ebben a házban. Az oldalra nyíló ajtókkal nem törődve elindult, végig a folyosón, a legutolsó szoba felé. Vörös foltok a fehér falon. Egy szipogó nő. 122

Egy felborult pohár, egy piros alma a pulton. Gondolatfoszlányok, üvegcserepekként szétpattanó képek. Elena torka összeszorult, a háta megfeszült, de kényszerítette magát, hogy körülnézzen. Először Raphaelt látta meg. Az arkangyal egy másik angyal előtt térdelt. Egy kis termetű, feketéskék, göndör hajú nő előtt, akinek szárnya barna volt, fehér foltokkal. Raphael a földre terítette a szárnyait, és nem törődött vele, hogy a kifolyt lé összekeni azokat. Találd meg! Kemény parancs, rengeteg indulat. Elena bólintott és vett egy nagy levegőt. Rázúdultak az illatok. Friss alma. Olvadó hó. Csokoládéba mártott narancs. A vadász már nem lepődött meg azon, milyennek érezte a vámpírok illatát. Az utolsó szagra figyelt, magában lebontotta elemeire, hogy egy ezerfős tömegből is ki tudja szűrni az összetevőit. Az első két illat azonban, az alma és a hó szaga nem vámpíré. Különleges összeállítás volt. A vadász újra mélyet lélegzett, hogy ellenőrizze: nem, határozottan nem vámpír. És nem is csak a levegőben lévő illatok kavarodása. Ez másvalaki volt. A tenger friss, üde illata. Az arcát simogató szél. Tavasz, napsütés, és frissen vágott fű. Azalatt pedig az ismerős, lobogó szőrmeillat. De most nem Dmitri játszott vele. – Ki lakik itt? – kérdezte, miközben elborították az érzések. – Hó és alma és szőrme és tavasz. Ennek nem volt semmi értelme, de Raphael már az elméjében volt, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Elena ellenállt a reflexnek, hogy felemelje a védőfalait, mert tudta, hogy az arkangyalnak meg kell tudnia, mit talált. Sam a hó és az alma, az apja a szőrme, és az anyja a tavasz. Elena szíve megállt, amikor Raphael kínzóan kék szemébe nézett. – Hol van Sam? – kérdezte. – Elrabolták.

123

A kis angyalnő a szájához kapta az öklét. A keze olyan kicsi volt, akár egy gyereké is lehetett volna. – Találd meg a fiamat, vámpírvadász! – Ugyanez Raphael szájából parancs lett volna, a nő azonban könyörgött. – Megtalálom. – Ígéret, eskü volt ez. Lehajolt, beleszippantott a levegőbe, majd felegyenesedett, és leszegte a fejét, mint egy vadászkutya. Nagyon halvány narancsillatnyom. Követte az illatot, ellépett Raphael és Sam anyja mellett, a kezét a hátsó ajtó kilincsére ejtette. Az illat megütötte az orrát. – Igen – suttogta, vadászösztönei bizseregni kezdtek. Kinyitotta az ajtót, és kilépett – a semmibe.

124

Tizennegyedik fejezet Elena zuhant már ezelőtt is, de akkor egy arkangyal karjai között volt. Most semmi sem állt közötte, és az alatta húzódó hegyes sziklák között. Elenát egy pillanatra pánik töltötte el, de ezt azonnal elnyomta a vadász élni akarása. Elena P. Deveraux még soha nem adta fel. Összeszorította a fogait, és kitárta a szárnyát. Azok megremegtek, nem voltak még elég erősek ahhoz, hogy Elena repülni tudjon, de legalább lelassították a zuhanását. Nem eléggé, gondolta a lány. A szeme a széltől könnybe lábadt, a hátizmai begörcsöltek. Egy ilyen zuhanást még egy halhatatlan sem élne túl, egy fiatal halhatatlan pedig főleg nem. A becsapódáskor a teste teljesen szétzúzódik majd, a feje leszakad a testéről. Ettől a vámpírok meghalnak. Raphael pedig azt mondta…

125

– Ó…! – Egy erős széllökés megforgatta a levegőben, a rémület belehasított. Ekkor kemény karok ragadták meg amelyek szorítását bármikor felismerte volna. Raphael elkapta őt. Estek még néhány métert, a sebességük Raphael becsapódásától még csak nőtt, de ekkor az arkangyal megállította őket, és szépen, lassan emelkedni kezdtek. A lány az angyal nyaka köré fonta a karját, és a megkönnyebbüléstől remegni kezdett. – Úgy látom, akárhányszor lezuhanok, te elkapsz. Válaszként az angyal csak megszorította. Egy tisztáson szálltak le, a szurdok szélén. A legközelebbi házat is eltakarta a recés sziklafal. – Oké, első lecke – szólt Elena, és igyekezett felidézni, hogyan kell lélegezni, mikor Raphael letette őt a földre. – Soha ne feltételezzem, hogy föld lesz a talpam alatt. – Nem gondolkozhatsz többé emberként. – Raphael szavai csattantak, mint egy ostor. – Meg is halhattál volna most emiatt. A lány felkapta a fejét. – Ezt nem tudom csak úgy abbahagyni! Egész életemben emberként gondolkoztam. – Hát tanuld meg! – Raphael két ujja közé szorította Elena állát. – Vagy meghalsz. A lány első gondolata az volt, hogy visszavág erre, de valami megállította. Talán az, hogy most egy másik, fontosabb élet forgott kockán. Talán Raphael szárnyai, amelyek körbevették és megvédték a havas, metsző széltől, még akkor is, amikor az angyal dühösen szidta őt. – Vissza kell mennem a házba – szólt végül a lány. – Meg kell néznem, nem vétettem-e el a nyomot. Raphael az ujjai között fogta még néhány másodpercig Elena állát, majd az ajkát az övére tapasztotta. Még mindig tartott a megkönnyebbüléssel és dühvel teli csók, amikor az angyal kettejükkel a levegőbe emelkedett. Raphael visszarepítette Elenát, és Sam háza előtt tette le. Elena határozottan, de elszorult szívvel lépett újra a házba. Minden érzéke kihegyezve, követte a nyomot, de ugyanarra az eredményre jutott. 126

– Itt ment ki – mutatott az ajtóra, és közben örült, hogy Sam anyja már nem volt a szobában. Elena nem tudott ránézni, és nem emlékezni egy másik anya kínjára, majdnem két évtizeddel ezelőtt, egy kis kertvárosi házban. – Ez azt jelenti, hogy volt egy angyal cinkosa. – Raphael hangja kifejezéstelen volt, és éppen ezért nagyon rémisztő. Ilyen állapotában bűntudat nélkül képes volt gyilkolni, érzelem nélkül megkínozni valakit. – Megérezted Sameon családtagjainak az illatát is. Meg tudod találni ennek az angyalnak a nyomát? – Raphael – kérdezte a lány, mert meg kellett kérdeznie újra –, rád tör a Csendesség? Néhány órával azelőtt, hogy Elena meglőtte őt, Raphael megváltozott, valami más, rettenetes lény lett, aki szüntelenül fenyegette őt, követte New Yorkon át. Nem. A vadász szíve még mindig tele volt félelemmel, rettegéssel attól, mit vesz el a Csendesség Raphaelből, ha újra rátör. A hátsó ajtóhoz lépett és megpróbálta feléleszteni az érzékeit, használni az új adottságát. Úgy tűnt ugyanis, most már az angyalok illatát is követni tudja. Tavasz és szőrme. Friss hóval borított ál… Utána csak fehér üresség. Élesen, végzetesen hasított bele a csalódottság. – Ha a vadászképességeim meg is változtak, amikor angyallá lettem, az átalakulás még nem teljes. Úgy tűnik, ez a képességem kibe kapcsol. – Beletúrt a hajába, és megpróbált a kiképzésére és a tapasztalataira támaszkodni. – Akárhogy is, az angyal valószínűleg nem érintette meg ezt az ajtót. A vámpír szaga túl erős volt, nem zavarta meg semmi más illatnyom. – Lenézett a szurdok jeges, sötét mélységébe, és elsápadt. – Milyen erős angyal kell ahhoz, hogy elkapjon valakit, ha tudja, hogy itt veti ki magát? – Háromszáz évesnél idősebbnek kellett lennie. – Raphael szárnya hozzáért Elenáéhoz, ahogy megálltak egymás mellett, és néztek le a szakadékba. – Átfésültetem a lenti területet. – Az angyal kimondta, 127

amit Elena végiggondolni sem mert. – Megvan rá az esély, hogy az ugrást nem tudták sikeresen végrehajtani. Elena teljes lénye irtózott a gondolattól, hogy Sam teste valahol ott hever lent, a sötétben, összezúzva. – Ha azok a szemetek bántották Samet, én magam akarom kibelezni őket! Ezért vagy te az enyém, Elena. Elena nézte, ahogy Raphael kilép a sötét éjbe, majd becsukta az ajtót, és átvágott a házon, ki a bejárati ajtón. Az angyalok mind eltűntek addigra, de a sötétből kilépett egy vámpír. A bőre színe ellenállhatatlanul vonzotta a tekintetet és arra késztette az embert, hogy megérintse. Nagyon sötét barna volt, mélyen csillogó aranyfénnyel. Olyan dús szín volt ez, hogy még azután is szinte csillogott, hogy a hold eltűnt egy felhő mögött, és az egész Menedék a legsötétebb éjbe burkolózott. A vámpír szeme azonban, ez a csillogó, valószerűtlen ezüst tekintet úgy fúrta át a fekete éjszakát, mintha az nem is létezett volna. A vámpír haja ugyanolyan színű volt, mint a szeme, lazán hullott alá az arcára, különböző hosszúságú tincsekben, amelyek kiemelték állának éles vonalát. – Egy tigris – suttogta Elena, miközben figyelte, hogy a vámpír elindul felé. Szentségtörés lett volna azt mondani, hogy lépkedett, a mozdulatai áradóak voltak, csendes és lendületes léptek, olyanok, mint a vadállaté, aminek az illatát Elena a vámpír körül érezte. – Az illatod egy vadászó tigrisé. Dús, élénk, halálos. – Naasir vagyok. – A hangja kifinomult volt, beszéde nyájas, de fémesen csillogó szemeit egyenesen a vadászra szegezte, és még csak nem is pislantott. – Dmitri megkért, hogy legyek a segítségedre. – Te a Hetek tagja vagy. – Naasirból áradt az erő, de nem olyan, mint Dmitriből. Nem érzéki és fenyegető volt, hanem vad. Mintha az igéző bőre csak egy álruha lenne, amelyben egy valódi ragadozó bújik meg. – Igen. A hold kibukkant a felhők mögül, sugarai megvilágították a vámpír arcát. Elena ekkor jött rá, hogy Naasir szemei úgy verték

128

vissza a fényt, mint egy macska szemei. Ez lehetetlen! De ma este nem Naasir volt a rejtély, amit meg kellett oldania. – Át fogom fésülni a környéket, hátha megtalálom, hol értek földet. – Mintha tűt keresett volna a szénakazalban, ha végiggondolja, hogy milyen messzire el tudnak repülni az angyalok. De Elena úgy érezte, csinálnia kell valamit. – Dmitri a vámpírokkal, és a fiatal angyalokkal hasonló keresésbe kezdett. Ők pedig sokkal gyorsabban járják be a területet, főként hogy Elenának nem is volt szagnyoma, amin elindulhatott De akkor is tennie kellett valamit! Elfordította a fejét, hogy ne kelljen Naasir kérlelhetetlen tekintetét állnia, és ekkor a távolban egy magas, tűszerű sziklát látott meg. A szíve nagyot dobbant, majdnem kiugrott a mellkasából. – Mennyire ismered a Menedéket? – Nagyon. – Vigyél Michaela területére! Raphael irgalmatlanul megbüntette Michaelát. Lehet, hogy az angyal, aki elintézte Noelt, erre előmászott az odújából. Vagy maga az arkangyalnő döntött úgy, hogy visszavág és összezúzza azok szívét, akik felnéznek Raphaelre. – Erre! – Naasir elindult. Természetfeletti járásán látszott, hogy otthonosan mozog az éjszakában. Elena alig tudta tartani az iramot, de el tudta képzelni, hogy a vámpír számára ez vánszorgás volt. Néhány perc múlva nyílt területre értek. Naasir figyelmeztetésképpen felemelte a karját, majd Elenához fordult. – Michaela otthona túl messze van ahhoz, hogy gyalog menjünk. A vadász háta megfeszült, amikor megérezte, hogy Illium földet ér, alig egy méterre tőlük. Nem bízott meg senki másban eléggé ahhoz, hogy felszálljon vele, csak Raphaelben. És nem csak bizalmatlan volt, ez az egész túl bensőségesnek, túl intimnek is tűnt, főként a túlérzékeny szárnyai miatt. Most azonban egy más, sokkal gyakorlatiasabb oka is volt annak, hogy húzódozott a repüléstől.

129

– Ha felszállok, elszalaszthatom a vámpír nyomát, ha azt nem egyenesen Michaelához vitte az angyal. Illium kinyújtotta felé a karját. – Sokkal gyorsabb lesz, ha elrepülünk Michaelához, megvizsgálod a környéket a földön, majd visszajövünk. Elena tudta, hogy az angyalnak igaza van. Lenyelte hát az ellenvetéseit, és odalépett hozzá. Közben látta, ahogy Naasir eltűnik a sötétben. – Csak én gondolom ezt, vagy Naasir körülbelül annyira szelíd, mint egy átlagos hegyi oroszlán? – Hozzá képest az oroszlánok kiscicák. – Illium átkarolta a vadász derekát, Elena pedig szorosan a hátához szorította a szárnyait. Így az angyal könnyebben tudta vinni őt, ráadásul ezzel el is takarta a legérzékenyebb részét, a belső ívet, ahol a szárnya a hátába ér. – A zúzódásaid. – Ne ejts le csak azért, mert félsz, hogy túl szorosan fogsz! – Nem foglak leejteni – meghitt suttogás Elena füle mellett. Azzal felszálltak. – Híres utolsó mondat – morogta Elena. A szél belekapott a hajába, és a vadász úgy érezte, alig kap levegőt. – El vagy kényeztetve, Ellie. Hozzászoktál, hogy egy arkangyal repítsen. – Illium elsuhant néhány másik angyal alatt, viszonylag sík területen álló, elegáns házak felé repült. Az épületek körüli földet kecses formájú vaslámpák világították meg, az ösvények forma és funkció összhangjában kanyarogtak. – Azok ott kertek odalent? – Elena érezte Illium forró leheletét az arcán, amikor az angyal lehajtotta a fejét, hogy hallja a vadász szavait. – Michaela csak ritkán jön ide, de a kertjei híresek a Menedékben. Még a hidegben is találsz ott valamit, ami nő, néha még virágzik is. Virágzik. Elena agyát elöntötték az emlékképek: vadvirágok a kertben, véráztatta szirmok, csonkolt testek, amelyek összenyomják a virágokat, és minden kép közül a legerősebb: a lemenő nap fényének csillanása Illium kardján, amivel kegyetlen hatékonysággal nyesi le 130

az angyal szárnyát. Elena arra gondolt, vajon azok az angyalok még mindig ott fekszenek-e, elhagyottan a sötétben. – Michaelára sok mindent lehet mondani, hogy kegyetlen, önző, gonosz… – morogta Illium, miközben simán földet értek Michaela házának egy külső teraszán. – De nem hiszem el, hogy képes lenne bántani egy gyereket. – Te nem láttad a szemét a pavilonban. – Elena ellépett Illiumtól, és egyáltalán nem lepődött meg, amikor látta, hogy az ajtóban megjelenik Riker. Már akkor megérezte a vámpír illatát, a dérlepte cédrusét, amikor földet értek. – Hello, Riker! – A vadász nagyon igyekezett, hogy kulturált hangon szólaljon meg. Amikor utoljára látta Michaela testőrét, az egy falhoz volt szegezve, szívét egy asztal letört lába nyársalta át. De azelőtt Riker nagyon ronda játékot próbált meg vele játszani. Riker úgy nézett rá, mint azelőtt is: hidegvérű mosollyal, mint egy hüllő. – Ez az úrnőm területe. Itt nem állsz védelem alatt. – Samet keresem – szólt Elena. – Illium azt mondta nekem, Michaela soha nem bántana egyetlen gyereket sem. Ezért hát feltételezem, engedélyezi, hogy átkutassuk a földjét, hátha erre ment a vámpír. – Az úrnőmnek semmi szüksége arra, hogy te igazold az ártatlanságát. Elena a hajába túrt és igyekezett nyugodt hangon megszólalni, pedig a vérében valami sürgetően lüktetett. – Figyelj, én nem azért jöttem ide, hogy balhézzak. Ha az úrnőd tényleg törődik a gyerekkel, nem fog örülni, ha megtudja, hogy te az utunkat álltad. Riker nem mozdult, hüllőszemeit egy pillanatra sem vette le Elenáról. A vadász több időt nem akart elvesztegetni, már éppen szólni akart Illiumnak, hogy repüljön vele körbe a környéken, hátha a levegőben ráakad a vámpír szagára, amikor Riker a kilincsre tette a kezét. – Az úrnőm engedélyt ad, hogy körbenézz a házban. 131

Elena meglepődött, de azonnal követte Rikert a házba. Michaela otthona lélegzetelállító volt, már az előcsarnok maga kész műalkotás. A padló ébenfekete, kvarcerezettel. A falakat szédítő jeleneteket ábrázoló, hatalmas festmények borították. Elena nem volt nagy műértő, de még ő is felismerte a művész keze nyomát. – Michelangelo? – Még ha ő is volt az – morgott Illium –, megfeledkezett róla, amint kitette innen a lábát. Egyetlen halandó sem tudhat a Menedékről. Sara mégis tud, gondolta Elena, és a szíve összeszorult. Tudta, hogy Raphael ezt csak miatta, őérte engedte meg. Nem is gondolta volna, hogy a vad férfi, akivel azon a szélfútta teraszon találkozott, ilyesmire lesz képes. – Valahol, a lelke mélyén biztosan emlékezett rá – válaszolt Elena, és megnézte az előtérből nyíló egyik szobát. Tiszta volt. A vadász jó néhány másik vámpír szagát megérezte, ahogy továbbhaladtak, de nyomát sem találta annak az illatnak, amit abban a szűk, egy anya könnyétől ázó konyhában talált. Persze, még csak a felszínt kapargatta. Elena felnézett a ház központi részén, a hatalmas főcsarnokban, és a lépcső korlátjára tette a kezét. – Fel kell mennem a második emeletre is. – Csak tartsd magad távol az úrnőm lakosztályától! – Jól van. – Ha Michaela védelmezte az emberrabló vámpírt, amúgy sem lett volna semmi értelme berontani, és megöletni magát és Illiumot is, mielőtt kiszabadíthatták volna Samet. Elenának most csak az illat nyomára kellett bukkannia. A második emelet éppen olyan előkelő és elegáns volt, mint az első. A szobrok pontosan a megfelelő helyen álltak, tökéletes összhangban a ház többi ékességével. Elena lába alatt színpompás szőnyegek futottak. Éppen a rubin- és tejszín színűn lépegetett, amikor az illat megütötte az orrát. Csokoládéba mártott narancs. A vadász egész teste megfeszült. Sarkon fordult, és rohanni kezdett, végig azon a folyosón, amiről Riker korábban határozottan

132

kitiltotta őt. De az ösztöne felülkerekedett Elena józan eszén, ő erre született, az érzékei erre voltak kiélezve. Ekkor egy erős kar fonta át a derekát, és húzta vissza, keményen szorította az izmos mellkashoz. A lány szárnyai lángra lobbantak az erős ingertől. – Riker másra sem vágyik, mint hogy okot adj neki, hogy kivégezzen. – Illium hangja, halvány brit akcentussal, tele kemény figyelmeztetéssel. – Így van. Elena megrázta a fejét, hogy kitisztítsa az elméjét, és meglátta Michaela kedvenc vámpírját, alig néhány centiméterre maga mellett. Ilyen közel engedte magához! Elvakította őt a vágy, hogy kövesse az illatot, hogy megtalálja a gyereket. Illium továbbra is szorosan tartotta a lányt, amíg az el nem lökte magától az angyal karját, és hátrébb nem lépett néhány lépéssel, hogy eltávolodjon a vámpírtól. – Raphael? – Már intézkedtem. – A különleges, velenceiarany-színű szemek az övébe fúródtak. – Nemsokára itt lesz. Elenának össze kellett szorítania az öklét és a fogait, hogy legyőzze a késztetését, és ne induljon azonnal a szag után. Riker Illium túloldalán állt, de a szemét egyetlen pillanatra sem vette le a vadászról. Úgy tűnt, Michaela soha nem vonta vissza a parancsot, amit egyszer, régen adott neki: hogy ölje meg Elenát. – Szaladsz a mesteredhez – szólalt meg váratlanul a vámpír. – Akár egy kisgyerek. – Raphael a szerelmem, nem a mesterem. – Elena még be sem fejezte a mondatot, de máris átkozta magát, hogy belement ebbe a beszélgetésbe, ráharapott a csalira. – Azt hiszed? – kérdezte duruzsolva Riker, és a negédes hang mögött rengeteg gúny volt. – A háziállatának neveznek téged. Elena háta megfeszült. Ezek a szavak túlságosan is emlékeztették őt arra, amit Raphael mondott neki, miután ő felébredt a kómából.

133

– Mi van azzal a táskával, amit az úrnőd csináltatott? – Michaela egyszer lenyúzatta Riker hátát és a bőrből táskát készíttetett magának. – Jól gondját viseli? – Nagyon jól. – A vámpír hangja egy cseppet sem változott, ez volt az egészben a legrémisztőbb. – Érkezik az urad Elena nem válaszolt a cikizésre, szótlanul megvárta, hogy Raphael odalépjen melléjük. – Michaela nem örül – szólt az arkangyal. – Ez téged érdekel? Az ő házában vagyunk, Elena. A vendégeskedés udvariassági szabályait be kell tartanunk. A lány igyekezett megfékezni magát, lenyugtatni a hangját, de ez nagyon nehezére esett, miközben a vadászösztönei arra sarkallták, hogy kövesse a nyomot. – Megtaláltam a vámpír szagát, aki elrabolta Samet. A nyom arra vezet. – Kövesd! Michaela őrjöng dühében, de látni akarja, ahogy megszégyenülsz. Akkor nagyot fog csalódni. Aggasztotta, hogy az arkangyalnő ennyire biztos abban, hogy Elena téved. De a vámpír, aki elrabolta Samet, itt volt, ebben a házban, és efelől Elenának nem volt semmi kétsége. A narancs keserű íze, a csokoládé édes illata. Érezte őket. Az illat annyira erős volt, annyira beborított mindent, hogy Elena alig vette észre mögötte a másik illatot. Almára hulló hópelyhek.

134

Tizenötödik fejezet –

Sam! – halk kiáltás, mintha suttogás lett volna, és Elena már

szaladt is. Most már sokkal jobban izgatta ez a gyenge illat, mint a szagnyom, ami ide vezette. A folyosó végén egy nehéz ajtó állta útját. Vastag, borostyánszínűre lakkozott lap volt. A vadász mindkét tenyerével az ajtóra csapott, amikor odaért. – Ott van, bent! – Nem, nincs ott. – Michaela hangja hasított a levegőbe. Az arkangyal bal felől lépett oda hozzájuk, arca és teste újra makulátlanul szép volt. Ez is jelezte, milyen nagy az arkangyalok hatalma. – Én pedig nagyon fogom élvezni, hogy megbüntethetlek, amiért ok nélkül rontottál a házamba.

135

– Büntetésről szó sem lesz – szólt közbe Raphael. – Elena az én védelmem alatt áll. Michaela halványan, mégis gonoszan és győzedelmesen elmosolyodott. – Pedig ő nem fogad el téged mesterének. Nem védheted hát meg. Elena pedig tudta, hogy Michaela nagyon szeretné látni, ahogy ő fájdalmában ordít. De ez most nem számított. – Nyisd ki az ajtót! Michaela egykedvűen intett Rikernek. – Tedd, amit a vadász mond! Elena elhúzódott az útból, nehogy hozzá kelljen érnie Rikerhez, aki az ajtóhoz lépett és teljesítette úrnője parancsát. Az ajtó kitárult, mögötte egy sötétbe vesző szoba tárult a vadász elé, amit csak a havon tükröződő hold sápadt fénye világított meg. Elenának nem is kellett fény, hogy megtalálja, amit keres. Követte az illatot, és habozás nélkül belépett. Riker közben felkapcsolta a villanyt, a szobát mézsárga fény öntötte el, Elena pedig meglátta, hová vezette a szimata: egy nagy láda előtt állt. – Meddig éli túl egy halhatatlan gyerek levegő nélkül? – kérdezte, miközben igyekezett felemelni a láda nehéz tetejét. – Egy ideig – válaszolt hűvösen Raphael, majd odalépett a vadász mellé, hogy segítsen neki, míg Illium őrt állt mögöttük. Elena életében először azt kívánta, bárcsak tévedne, és Sam ne lenne abban a ládában. Da a Tízek tanácsa azért bérelte fel őt, mert soha nem tévedett. – Istenem! – A lány ösztönösen lehajolt és nyúlt a ládába, de megtorpant, mielőtt megérintette volna az apró, összegömbölyödött testet. – Nem akarok fájdalmat okozni neki. – Annyira véres volt, annyira összetört. – El kell vinnünk őt a gyógyítóhoz. Elena bólintott, és a karjaiban kiemelte Sam testét. A kis angyal szárnyai összemorzsolódtak, a finom csontok mind összetörtek benne. A vér nagy része egy fejsérülésből származott, és egy vágásból a gyerek mellkasán. Az a mellkas nem mozgott. Istenem, kérlek! – Életben van? 136

Raphael megkövült arccal megérintette Sam állát. Elena csak ekkor látta meg az arcát. Finom bőrébe bele volt égetve a sekhem jel. – Igen, életben van. Elenában tombolt a düh. Olyan erősen szorította magához Samet, ahogy csak merte, és elindult. Egyszerűen el akart menni Michaela mellett, de az arkangyalnő olyan összetört arckifejezéssel nézett a kisfiúra, hogy Elenának elszorult a torka, és földbe gyökerezett a lába. – Életben van? – kérdezte Michaela, mintha nem hallotta volna, ami azelőtt a szobában elhangzott. – Igen – válaszolt Raphael. – Él. – Nem tudom meggyógyítani – folytatta Michaela, és úgy meredt a saját kezeire, mintha azok valami idegen tárgyak lettek volna. – Raphael, nem tudom meggyógyítani! Raphael odalépett hozzá, és egyik kezét a nő angyal vállára tette. – Rendbe fog jönni, Michaela. De most mennünk kell. Elena ekkor már a folyosón várt Illiummal. Amikor Raphael odaért hozzájuk, átadta neki az értékes terhét. – Te gyorsabb vagy. Az arkangyal egyetlen szó nélkül felszállt Sammel a karjában. Elena már éppen indulni akart, amikor meghallotta Michaela hangját. – Nem én tettem. – Elhaló, meggyötört szavak. A vadászt megrázta a hang. Megállt és hátranézett. Riker az úrnője mellett térdelt, aki a padlóra roskadt, szárnyai szétterültek a földön. – Nem én tettem – ismételte meg az arkangyal. Riker kisimította Michaela arcából a haját, a szemében tökéletes odaadás csillogott. – Nem te tetted – mondta neki. – Nem is tehetted. – Elena – Illium odahajolt a lányhoz –, mennünk kell. A vadász elkapta a fejét a látványtól, és követte az angyalt. Egyikük sem szólalt meg, amíg ki nem értek a jeges, szabad levegőre.

137

– Pedig már megvolt róla a véleményem… – szólalt meg Elena nagyon halkan suttogva, mert tudta, hány vámpír veszi körül a házat. – Ő volt a ribanckirálynő, és ennyi. – Nagyrészt valóban az. – De amit most láttunk… ez vajon honnan jött? Illium habozott, nem válaszolt azonnal. Amikor megszólalt, lassan és kimérten beszélt. – Nem sok angyalgyermek születik. A legnagyobb fájdalmunk az, ha elveszítünk egy gyermeket. Michaela egyszer elvesztette a gyermekét! A felismerés megrázta Elenát, és teljesen más fényben világította meg Michaelát. – Akkor ennek a szemétnek nem is Sam volt az igazi célpontja. – Ettől a dolog valahogy még szörnyűbbnek tűnt. – Michaelát akarta bántani. – Vagy – folytatta a gondolatot Illium –, még ennél is nagyratörőbb volt. Titus és Charisemnon már most harcban állnak egy kisgyermek miatt. Charisemnon esküszik, hogy nem rabolta el a kislányt, Titus azonban meg van róla győződve, hogy igen. Nem tudom, vajon ennek az angyal merénylőnek köze van-e ahhoz az ügyhöz, vagy csak az ihletet merítette onnan, de az biztos, hogy a két arkangyal már teljesen belegabalyodott az ellenségeskedésbe, és nem hallgat semmilyen kívülről jövő tanácsra. Egyszerre a kirakó minden darabja a helyére került. – Nem sikerült egymásnak ugrasztania Elijah-t és Raphaelt, de ha most nem kapsz el, és Riker kezet emel rám… – Raphael vérbosszút állt volna. – Sam tehát csali volt? – Elenának felkavarodott a gyomra. – Ha a terv sikerül, azzal két arkangyalt félreállított volna. Ez pedig legyengítette volna a Tízek Tanácsát, és teret engedett volna a hatalmi játszmáknak, amelyek végén egy szociopata arkangyallá válhatott volna. – Körül kell néznem a földön. – Elena erőt vett magán, el kellett terelnie a figyelmét ennek a merényletnek az iszonyatosságáról, Sam

138

vérétől foltos kezeinek gyomorforgató látványától. – Meglehet, hogy a vámpír gyalog ment el innen. Illium kihúzta a kardját. – Menj! Michaela vámpírjainak a legeltérőbb illatuk volt, szegfűszeg és eukaliptusz, burgundi bor és alga, némelyik alapja szantálfa, vagy sötét, meggyízű csók. De citrusnak, csokoládéba mártott narancsillatnak a leghalványabb nyoma sem volt. – Semmi – jelentette ki Elena fél óra múltán, amikor a ház környékét már húszméteres körben megvizsgálta. Eközben Pedig nagyon is jól tudta, milyen nagy közönsége volt. Néhány vámpír ki is merészkedett utána a szabadba, csillogó tekintetük követte a vadászt. Volt, amelyik még mosolygott is, Elena pedig nagyon boldog volt, amiért állig felfegyverkezve jött ide. – Körül szeretnél nézni a levegőben is? – Igen. – Bár nem voltak már nagy reményei, túl sok idő telt el azóta. Illium néhányszor körberepült az épület felett, de Elena a végén is csak a fejét rázta. Több szót nem is ejtettek, amíg földet nem értek egy tágas leszállóhelyen, egy alacsony, fehér épület előtt, ami szépen beleolvadt a hófödte környezetbe. – Kórház? Biccentés. – Ez a Medika. Elena elindult befelé – és majdnem lelépett egy párkányról az alatta tátongó mélységbe. Illium kapta el. – A franc! – motyogta Elena, és a szíve vadul vert. – Erre figyelnem kell. – Egy idő után már természetes lesz. A vadász megdörzsölte az arcát, és lenézett. Szárnyakat látott, több száz különböző árnyalatban, több ezer egyéni mintával. A mély üreg alját azonban még így sem látta. Ezek szerint az épületnek legalább háromnegyed része a föld alatt volt. – Ez a váróterem?

139

– Ők mind Sam miatt vannak itt. – Illium a lány köré zárta kemény, izmos karját, ami már ismerős volt Elena számára, hogy megmelengesse őt. – Gyere, odaviszlek hozzá. Arra nem lesz szükség. Egy arkangyal kapta el Elenát a szikla peremén. A vadász Raphael mellkasának szorította a tenyerét, miközben az angyal átvágott vele a suhogó szárnyak között és levitte őt az üreg aljába, egy tágas térre. – Tudtad követni a vámpírt Michaelától? – Nem. Úgy tűnik, az angyal cinkosa bevitte oda, és ki is juttatta. – Elena a tényekre koncentrált, mert nem volt benne biztos, hogy kibírná, ha Samre kellene gondolnia. Szegény kicsi, hogy félhetett! – A kérdés az, hogy tudtak egyáltalán bejutni. Michaela őrsége nagyon is erős. – De vajon minden embere hűséges hozzá? – Hideg dühtől fűtött, erős szavak. Közben egy csendes terembe értek. – Riker talán teljesen őhozzá tartozik, de nem mindenkit tudott még így megtörni. Gyere, bemutatlak Keirnek. Elena válaszolni akart, de a szavak a torkán akadtak. – Sam! – Az elé táruló, üvegfalú, halvány, fehér fényben úszó szoba közepén egy ágyon ott feküdt Sam apró, törékeny teste. A kis angyal eszméletlen volt, szárnyait egy acélszerkezet tartotta kitárva a lepedőn. Mellette ott ült az anyja egy kócos, merev vállú angyalférfira támaszkodva. Sam sérülései egyértelműen súlyosak voltak, de a fiú jobban nézett már ki, mint amikor Elena a karjaiban tartotta. – Csak képzelődöm? – Nem. – Szél és tenger illata, megnyugtatóan, bátorítón. – Az úton idefelé magához tért kicsit. Elena megfogta Raphael kezét, és megkönnyebbülten megszorította. Ekkor bukkant fel egy másik angyal. Nem lehetett magasabb százhatvanöt centinél, és a teste vékony volt, akár egy tizennyolc éves fiúé. Fekete haja majdnem nőiesen csinos arcába hullott, az álla hegyes volt, ajkai vastagok. Egyetlen dolog mentette csak meg: a magabiztossága, a tartása, a férfiasság, ami valahol egyszerűen ott volt benne. 140

– Úgy érzem, mintha már találkoztunk volna – szólt Elena, miközben az arcot vizsgálta, amit lehetetlen volt meghatározni. Az angyal származhatott Egyiptomból, Indonéziából, vagy száz más helyről is akár. Raphael elengedte a lány kezét, és a tarkójára tette. – Keir vigyázott rád, amíg kómában voltál. – És néha – tökéletes szája mosolyra húzódott – még énekeltem is neked, bár Illium mindig könyörgött, hogy hagyjam abba. Könnyed szavak, de a mosoly… idős, nagyon idős! A vadász a csontjaiban érzete, hogy Keir, bár úgy nézett ki, mint egy serdülő fiú, több hajnalt látott már, mint amennyit ő el tud képzelni. – Altatod Samet? – kérdezte. – Igen. Túl fiatal még ahhoz, hogy sokáig tűrje mozdulatlanul, ezért csak akkor keltjük majd fel, ha a csontjai összeforrtak. Raphael ujjai összeszorultak Elena bőrén. – Sok sérülése maradandó? Elena döbbenten nézett át az üvegfalon. – Az angyalok is megsérülhetnek úgy, hogy az maradandó legyen? – Nagyon fiatal korukban – válaszolt Keir – igen. Némely sérülés csak évszázadok alatt gyógyul meg teljesen. – Az angyal barna szemei Raphael arcán időztek egy darabig. – Hatalmas akaraterő kell ahhoz, hogy azt a fájdalmat túlélje valaki. De Samnek erre nem lesz szüksége, minden sérülése meggyógyul egy hónapon belül. Elena az üvegre szorította a tenyerét. – Fel sem foghatom, mekkora gonoszság kell ahhoz, hogy valaki ilyet tegyen. Raphael végigsimította ujjai hegyével Elena nyakán az ütőeret. A lány érezte a vad dühöt az angyal tapintásában, és arra gondolt, vajon mekkora lelkierő kell ahhoz, hogy azt magában tartsa. – Sok vérbe fojtott ártatlant láttál már, mégsem tudod elképzelni? – Bill – idézte fel Elena az emlékeit a vadászról, aki több gyereket lemészárolt, mielőtt a lány kivégezte – azért tette, amit tett, mert az elmebetegség megfertőzte a lelkét, kitörölte a valódi énjét. Ez azonban előre eltervezett támadás volt. – Sam arcán az égetett jelet, 141

minden sérülése közül a legcsúnyábbat kötés fedte. – Az elmúlik, mielőtt felébred? – Gondoskodni fogok róla. – Keir hangja hirtelen megváltozott, könyörtelen és kemény lett. Mintha nem is az a gondoskodó gyógyító lett volna, aki addig. – Ez a merénylet örökre beszennyezheti a Menedéket. Raphael Samet nézte. – Az elméje? – Fiatal még. – Újabb hosszú pillantás Raphaelre. – A fiatalok meggyógyulnak. – De megmaradnak a sebhelyek. – Néha a sebhelyek tesznek minket azzá, akik vagyunk. Elena arra gondolt, milyen sebhelyeket hordozhat a két arkangyal gyermeke. Vajon felfedi-e Raphael ezeket előtte valaha? Ő nem fogja erőltetni, pontosan tudta, milyen fájdalmasak lehetnek a régi sebek. Egy év, vagy egy évszázad, ez nem sokat számított, ha a szív sérüléseiről volt szó. A sebek, amiket abban a külvárosi konyhában szerzett alig tíz éves korában, örökre meghatározták az életét, a személyiségét. Az apjára is kihatottak, de Jeffrey Deveraux másképpen akarta kezelni őket. Ő úgy döntött, kitörli az emlékeiből az első feleségét, és két legidősebb lányát. Elena kezei ökölbe szorultak. – Megyek és megnézem, hátha a vámpír nyomára bukkanok. – A város hatalmas volt, de talán szerencséje lesz. Ez is jobb volt, mint tétlenül várni. – Veled megyek – szólt Raphael. – Minden jót, Keir! Az angyal felemelte a kezét, és intett nekik búcsúzóul. – A gyógyítóitoknak vannak különleges képességeik? – kérdezte Elena. – Némelyiknek igen. De van, aki olyan, mint a ti orvosaitok. – És ők látták, hogyan jutottunk a purgálástól a szervátültetésig. Ahogy kiértek a váróterem területére, Elena átkarolta Raphael nyakát, az angyal pedig felrepítette őt a sziklaperemre. Illium szárnyai kéken virítottak a havas tájban. Az angyal némán állt, arcát az ég felé fordította, a csendesen hulló hópelyhek alá. 142

– A víz, Ellie – szólalt meg. – El fogja mosni a szagnyomokat. – A franc! – A víz volt az egyetlen dolog, ami minden szagot tökéletesen el tudott tüntetni. Elena kitartotta nyitott tenyerét, és hagyta, hogy a hópelyhek elolvadjanak rajta. Igyekezett pozitívan nézni a helyzetet. – A hó néha nem olyan rossz, mint az eső. Egyszer azért sikerült levadásznom egy vámpírt, mert az illata megragadt a hóban. – Akkor sietned kell. – Raphael kezei szorosan tartották Elena csípőjét. – Illium, Naasir azt mondta, talált valamit az északi negyedben. Illium szemei szikráztak a sötétben. – Megyek és segítek neki. Ahogy Raphael felszállt Elenával, a vadász az angyal füléhez szorította a száját, és feltette a kérdést, ami már egy ideje ott motoszkált benne. – Illium ereje nő? Urram súlyosan megsebesítette, azután Illium gyógyító, mély álomba merült. Ezt úgy hívják: anshara. Ez volt számára az első alkalom, és az angyalok az anshara után néha megváltoznak. – Milyen erős lesz? Megjósolhatatlan. Raphael lebukott az égből, a szél keményen csapódott Elena arcának. Sam otthona körül vagyunk. – Nem érzek semmit a levegőben. Tegyél le, lássuk, hogy a havon keresztül találok-e valamit. – Milyen mély az a hó, ami alatt még érzed a szagokat? – Harminc centi, talán kicsit több. Raphael felnézett az égre. – Az ég megnyílik ma éjjel. – Akkor, gondolom, ma sokáig maradunk. – Elena látta az éjfélsötét vihart az angyal szemeiben. Meg kellett érintenie őt, megsimítani az állát. – Elkapjuk a szemeteket! Raphael nem lágyult meg a lány keze alatt, nem enyhült, nem tért vissza hozzá. – Az, hogy el merészeltek vinni egy gyermeket, azt jelenti, hogy a lelkük mélyéig rothadtak. Ezt a rothadást pedig ki kell irtani, mielőtt az egész fajunkat megfertőzi. 143

– Nazarach és a többiek? – Mindet megfigyeltük, – És ők persze szem előtt is voltak. – Nem számít, ha az angyalok, akik ezt kitervelték, maguk nem is vettek részt benne. A bűn belőlük fakad. Amit Noellel tettek, azért halált érdemelnek. De ami Sammel történt… a halál túl könyörületes büntetés lenne. Fény derengett Elena ujjai körül, ahol hozzáértek Raphael bőréhez. A vadász félt az arkangyal hatalmas erejétől, bolond lett volna nem félni. De nem engedhette, hogy Raphael átlépje a határt, hogy a vadászat örvénye magával rántsa őt a mélybe. – Raphael! – Van – az angyal lehunyta a szemeit – valami sötét muzsika az ellenségeid segélykiáltásainak mélyén. – Ne tedd – suttogta Elena, és remélte, hogy a szavai eljutnak Raphaelig. Ahogy az arkangyal korábban mondta, a kegyetlenség a korral jár. De Elena nem fogja ezt hagyni, nem engedi meg, hogy az arkangyalt feleméssze saját ereje és erőszakossága. – Ne tedd! De az angyal nem hallgatott már rá. – Nem szeretnél te is tőrt döfni a nyakába, Elena? – A kezeit összezárta a lány nyaka körül, gyengéden, érzékin, halálosan. – Nem akarod látni, ahogy az életéért könyörög?

144

Tizenhatodik fejezet –

A lelkem egy része – vallotta be Elena a dühös vágyat –

pontosan ezt akarja csinálni. Megkínozni azt a szemetet, amíg a földre nem kerül. – De ha eljönne az ideje, meg fogod őt sajnálni. – A szívem még mindig emberi. – És ez a szív az arkangyalé volt. Elena, mintha tudomást sem vett volna a nyaka köré záródó kézről, megfogta Raphael fejét, és a száját az övére húzta. Amint az ajkaik találkoztak, megérezte az angyalból áradó, lassan izzó erőt. Ez az erő egyre csak nőtt, Elena érezte a pulzálását a bőre minden pórusával. Ez emlékeztette őt arra, hogy bár már szárnyai vannak, Raphaelhez képest nagyon is halandó.

145

Az arkangyal ereje teljesen körbevette a lányt, átsugárzott a bőrén keresztül. Az ajkaik gyönyörű, vad csókban egyesültek. Raphael nem próbált fájdalmat okozni neki. Nem. Ez egy olyan halhatatlan csókja volt, aki már számtalan nőt csókolt az idők során, szívtelen, személytelen csók, ahogy a korábbi nők képei is összemosódtak már az angyalban. Ezzel közvetlenül, leplezetlenül mutatta meg Raphael, milyen kegyetlen szív dobog a mellkasában. Nem tudsz megijeszteni, küldte az angyalnak a gondolatot Elena. Hazudsz, vámpírvadász. Érzem, ahogy a szíved ver, olyan gyorsan, mint egy riadt nyúlé. Bolond lennék, ha nem félnék. De nem fogom hagyni, hogy elrontsd, ami kettőnk között van, csak mert ma kicsit morcosabb vagy a szokásosnál. Raphael ajkai egy pillanatra megálltak, majd, Elena érezte, mosolyra húzódtak. Az angyal elengedte a lány nyakát, és a kezével átfogta az állát. A vakító, fehér izzás elmúlt, helyét átvette az angyal bőrének érzéki lobogása. Ilyet csak te mernél mondani nekem. A vadásznak levegőt kellett vennie, megtörte hát a csókot, pedig az egész teste lángban égett. Te jó ég, az arkangyal aztán tudott csókolni! – Mennünk kell. Raphael kurtán bólintott. Haja egy pillanatra a homlokára hullt, de a szél azonnal el is fújta onnan. – Hol akarod elkezdeni a keresését? – Mit szólsz az iskolához? Lehet, hogy ott leste ki Samet és a többi gyereket, mielőtt eldöntötte, melyiket rabolja el. Raphael arca megkeményedett, de bár a szemében felcsaptak az indigószín lángnyelvek, a teste nem kezdett újra dühös erőtől izzani. – Elrepítelek az iskolához. Bár Elena kora hajnalig kutatott, amíg a hó el nem takart mindent vastag rétegben, a leghalványabb nyomát sem találta a vámpírnak, aki kezet mert emelni egy gyerekre a Menedékben, ami elvileg az angyalok legbiztonságosabb réve, hajléka volt. Forrongott benne a

146

düh, amikor a szobájukba ért, ledobta magáról a hóáztatta ruháit. A zúzódásai elfagytak a hidegben. – Majd én – tette a vadász vállára a kezét az angyal. – A földön húzod a szárnyaidat. – Fáradt vagyok – vallotta be Elena, és hagyta, hogy Raphael lehúzza a karvédőit, megoldja a csatokat, és lesegítse róla a felsőjét. – Eddig mindig én voltam a legerősebb, itt pedig szánalmasan gyenge vagyok. Csók a lány vállának meztelen bőrén, meleg tenyér a hasán. – Az erőnek sok fajtája van, vadász. A tied mélyebbről fakad, mint azt gondolnád. Elena nekidőlt az angyal testének, megbízott benne, hagyta, hogy Raphael tartsa, és ellazította fáradt tagjait. – Ez jó. Ha van valaki, aki megtart, amikor fáradt vagyok. – Meghitt pillanat volt, olyan ajándék, amire a lány nem is számított. Hosszú szünet. Újabb csók Elena vállán. Kezek, amelyek birtokba vették a testét. – Igen. Nagy ugrás volt ez, vaktában, a sötétbe, hogy a lány bevallotta: kezd megbízni az angyalban, támaszkodni rá. Ő, a nő, aki soha egyetlen férfira nem támaszkodott, mióta az apja kitette az utcára. De nem is várta volna, hogy az angyal viszonozza ezt, és megbízzon benne. A kezeit a férfi kezeire ejtette és hátrahajtotta a fejét, szabadon hagyva így a nyakát. Raphael vette a jelzést, és végigcsókolta Elena nyakának ívét. – Zuhany? – kérdezte. – Fürdő. – A lány nem hitte, hogy segítség nélkül tudna még állni. – El fogsz aludni. – Az angyal ajkai Elena lüktető verőerére tapadtak, a vágya, hogy birtokba vegye, áttört a vadász fáradságának falán, és felélesztette a legősibb ösztöneit. De én majd megtartalak. Újabb csók volt ez az ajánlat. – Ígéred? – Ígérem. Meztelen felsőtesttel állt ott a lány, az angyal sem mozdult mögüle. 147

– Mennyi zúzódás. – Raphael kezei gyengéden simítottak végig a sebeken, hangjában düh lüktetett. – Jobb, ha ehhez hozzászoksz – nevetett fel a lány. – Úgy tűnik, nagy tehetségem van, hogy megtaláljam a bajt. Érezte az arcán, hogy az angyal elmosolyodik, hogy a keze lecsúszik a nadrágja gombjára. – Ahogyan első alkalommal, amikor találkoztunk. A lány meztelen testtel, miután a bugyit is lerúgta magáról, hátranyújtotta a karját, és átkarolta Raphael nyakát, teste ívesen megfeszült. – Elena! – Rekedt figyelmeztetés, még akkor is, ha közben az angyal kezei a lány mellkasán vándoroltak felfelé, hogy befedjék a melleit. Elena szaggatottan vette a levegőt, remegett a vágytól. Előrefeszítette a mellkasát, kívánta az angyal erős, vad érintését. – Még! – Szerelmes követelés. – Ahogy parancsolod, vadász. Elena testén hirtelen éles fájdalom hasított végig, egészen a combjai közéig, amikor Raphael belecsípett a mellbimbójába. A teste megrándult, többet akart, valamit, amit csak Raphael adhatott meg neki. – Raphael! – Hátrahajtotta a fejét, szájával a férfi száját kereste. Az ajkaik összeértek, Raphael lassú, finom mozdulatokkal csillapította a fájdalmat, amit okozott. Az angyal maga volt a kirobbanni készülő hevesség, a pórázon tartott szenvedély. Elena elhajtotta az arkangyaltól a fejét, és szemei kék kobalttükrébe nézett. – Azt hiszem, máris visszatért az erőm. A leghalványabb mosoly, egy kéz lecsúszott a melléről, és végigvándorolt a hasa legérzékenyebb pontján, a köldöke környékét kezdte simogatni. Elena felnevetett. – Csikiz. A lány feneke hozzányomódott az angyal férfi izgalmának keménységéhez, ettől a vágy elöntötte a combjai közét. Elena nem ellenkezett, amikor a férfi lejjebb csúsztatta a kezét. Hagyta, hogy kitárja őt, erővel, mégis gyengéden. Az angyal játszott 148

vele, hüvelykujjával a felső, legérzékenyebb, idegvégződésekkel tele részt ingerelte, de nem adta meg a lánynak azt a kemény nyomást, amire az vágyott. Elena megremegett, és a testét az angyaléhoz szorította, csábítón, izgatón. Raphael végigharapdálta a nő nyakát. – Ha így folytatod, megbüntetlek érte. – Jaj, de félek! A férfi ujjai közé szorította Elena csiklóját. A kéj végigcikázott a testén, kisütötte, ívbe feszítette. Elena készen állt, annyira készen… De a szorítás egy pillanattal korábban ért véget, mint kellett volna. – Raphael! – érzéki panasz, a lány bőrén vékony izzadságréteg csillogott. – Figyelmeztettelek! – Intim emlékeztetés, amint az arkangyal két ujját a lányba fúrta, erősen és mélyen. A lány meglovagolta az. angyalt, az ujjait; közben levegőért kapkodott, elvesztette vonagló teste felett az uralmát. Raphael másik keze teljesen beborította a lány mellét, kisajátította, formálta. Közben a szája hozzáért Elena vállához, nyakához – megjelölte a lányt magának, és meg sem próbálta titkolni, hogy ezt teszi éppen. Olyan feszes, sima, az enyém! Kirívóan uralkodni akart a lányon, forrón, férfiasan. A lány feneke minden egyes mozdulatával a férfinak dörzsölődött, ez a végletekig felkorbácsolta Elenát. – Többet akarok! A farkamat nem kaphatod meg. Elena remegett, igyekezett magához térni. – Miért nem? Pedig nagyon szeretném! A válasz egy újabb simítás a csiklóján. A szemhéja alatt szikrák pattantak, a feje zúgott, alig hallotta az angyal gondolatait a hangzavarban. Nem vagy elég erős ahhoz, hogy elviseld azt, amit tenni akarok veled. Elena a kéjtől félig öntudatlanul, egyre hevesebben lovagolta az angyalt. – Többet akarok! Biztos vagy benne? Határozott érzéki kérdés. Igen! 149

Az angyal széttárta az ujjait, hogy helyet csináljon a harmadiknak is. Elena felsikoltott. Az, hogy az angyal eltöltötte őt, a csúcsra repítette. Raphael a hüvelykjével megszorította a csiklóját, és a nő zuhanni kezdett. Az orgazmus hatalmas megkönnyebbülésként végigrohant rajta és ő ott maradt, bénán, az angyal karjaiban. *** Raphael magába szívta Elena kielégülésének illatát. Közben visszaszorította magában azt a sötét szenvedélyt, ami ott feszült benne és majdnem kitört, olyan dühvel és éhséggel, hogy nem volt biztos benne, Elena túlélné-e, akár még egészségesen is. Egy évig várt a lányra. Egy évig csak csend volt a válasz, amikor hozzá beszélt. Nem sok türelme volt már. – Nemsokára – morogta, a saját dühös vágyát nyugtatva. Ez a szenvedély még erősebben rárontott, miközben lassan húzta ki az ujját a lány szoros, nedves testéből. A farka lüktetni kezdett, az ágyra akarta dobni Elenát, széttárni a lábait, és beléhatolni. A melledbe harapok, mondta, lassan húzta egyre kijjebb az ujjait, és élvezte, ahogy a lány megszorítja őket, miközben beszélt. De legfőképpen addig foglak dugni, amíg lábra sem tudsz majd állni. Elena megvonaglott, és Raphael érezte, hogy a lány újra készen áll. Ezért újra beléhatolt egy ujjával, kettő már nem fért be a kéjtől duzzadt női testbe. Miután pedig kielégültem, te széttárod a lábaidat, és úgy tartod nekem. Egy lassú, sóvár lökés. – Raphael! – rekedt sóhaj. És elidőzöm, sokáig fogom ízlelgetni a combjaid közötti édes, puha húst. Újabb lökés, újabb fájdalmas-édes lüktetés, amikor a lány feneke a férfi farkának szorult. Az enyém vagy, Elena. Az enyém. Az angyal felemelte a másik kezét, megfogta Elena állát, hátrahajtotta a fejét, és megcsókolta, miközben egy utolsó, édes, intim lökéssel újra a csúcsra lendítette. A lány érzékisége emberi 150

volt, vad és őszinte. Szirénénekként töltötte be az arkangyal elméjét, hogy Raphael majdnem elvesztette az önuralmát. Az angyal megtartotta a lányt, amikor az újra alázuhant az orgazmusból. Megfordította a testét, kihúzta belőle az ujját, és a karjaiba kapta Elenát. A lány szárnyai és lábai is bénán lógtak az angyal karjairól. Ezúttal azonban a gyengesége a vágyai kielégülésének bizonyítéka volt. De ha ez, és a Raphael ujjait borító nedvesség nem lett volna elég, Elena ködös szemei, ahogy a félig csukott pillái alól felemelte az angyalra a tekintetét, minden kétséget elűztek. Te nem szabályosan játszol, arkangyal. Elena olyan ritkán kezdeményezett mentális kapcsolatot kettejük között, Raphael ezt most nagyra értékelte. Te sem. A farkam mindjárt felrobban. – Ígérem, hogy segítek ezen. Raphael szisszent egyet az összeszorított fogai között, letette Elenát a tusolóban, és magukra nyitotta a hideg vizet. A lány felsikoltott, amikor a jeges víz rázúdult, tenyerével az angyal mellét kezdte csapkodni. – Engedj ki innen! – Te angyal vagy – mondta a csuromvizes, ázott ruhájú Raphael. – Nem vagy olyan érzékeny a hidegre. – De kinyitotta a melegvizes csapot is. A lány az angyalra meredt. – Ez meg mire volt jó? Raphael nem válaszolt. – Nagyon helyes – folytatta Elena néhány másodperc múlva. – Örülök, hogy szenvedsz. Az arkangyal több mint ezeréves volt, már régóta azt hitte, hogy soha többé nem fog már szívből nevetni. Ma este azonban érezte, ahogy a jókedv felfelé görbíti a szája szélét, pedig a teste még mindig lüktetett a vágytól, a vére forrt. – Ez nem volt valami kedves tőled, Elena. A lány kisimította az arcából a nedves hajtincseket, és kérdőn nézett az angyalra. 151

– Végül is, én már kétszer a csúcsra juttattalak. – Most már számoljuk is? – A lány szemei csillogtak. – Hát persze. Elena összeszorította az ajkait, de nem bírta tovább, kitört belőle a nevetés, tisztán, boldogan. Ez szíven ütötte Raphaelt, pedig mielőtt a lánnyal találkozott, már abban sem volt biztos, hogy van-e még egyáltalán szíve. Belefúrta az arcát a lány nedves hajába, és mosolygott. Ha visszatér az erőd, nagyon igyekezned kell majd, hogy ledolgozd a hátrányodat. A lány karjai az angyal nyaka köré csavarodtak, Elena teljes odaadással szorította a testét az övéhez. Raphael tudta, hogy ez a nyíltság ritka dolog a vadászánál. Bizalom, gondolta. Elena bízni kezdett benne. Évszázadok óta nem érzett már félelmet, amíg Elena ott nem hevert a karjaiban, összetörten a manhattani romok között. Most azonban a félelem ott motoszkált benne. Elena bizalmát nem volt könnyű elnyerni, de elveszteni annál inkább. – Nem akarod végre levenni a ruháidat? A lány keze már Raphael ingének gombjain volt. Az angyal hátralépett és hagyta, hogy a vadász levetkőztesse őt, és simogassa, kényeztesse, és újra egy kicsit emberibbé tegye. *** Fél órával később Raphael ült és nézte a lányt, aki már álomba merült. Figyelte világos szempilláit, amelyek halványan világítottak aranyszínű bőrén. Ez a bőr vörös naplementékről, nyüzsgő piacokról, kígyóbűvölőkről, és lefátyolozott nőkről mesélt. A lány szárnya éjfeketén, és hajnali fénnyel terült szét Raphael előtt az ágyon. Egy harcos szárnyai, tökéletesen illettek ehhez az erős nőhöz. De nem is a szárnyak, gondolta az angyal, a nő volt az igazi kincs. Letérdelt az ágy mellé, kisimította a lány arcából a hajtincseket, és kézfejével végigsimította a lány arcát. Az enyém. Amióta Elena a szeretője lett, ő csak még jobban ki akarta sajátítani magának. Tudta, hogy ez így lesz. A sok elmúlt évszázad alatt ugyanis nem volt 152

egyetlen szeretője sem, akit minden tekintetben a sajátjának akart. Érte képes lett volna gyilkolni, pusztítani, bárkit irgalmatlanul elpusztított volna, aki meg merte volna próbálni elvenni tőle ezt a nőt. És soha nem engedte volna el Elenát, még ha az könyörög, hogy engedje szabadon, akkor sem. Az arkangyal felállt és kilépett az erkélyre. Halkan becsukta maga mögött az ajtót. A hóesés azóta elállt, a Menedéket fehér takaró borította, amely alatt ártatlannak, tisztának tűnt a város. Vigyázz rá, üzente a ház felett köröző angyalnak. Galen azonnal válaszolt. Nem hagyom, hogy bármi történjen vele. Raphael tudta jól, Galen nem tartja egyértelműen jó dolognak, hogy Elena ott van. De az angyal a szavát adta, hogy megvédi a lányt, és a Hetek tagjai soha nem árulnák el az arkangyalukat. Raphael levetette magát a peremről. Felszállás közben az elméjével megérintette Elena tudatát. Ez már szokásává vált, amíg a vadász kómában feküdt. De akkor az angyal nem tudott behatolni a tudatába. Mindig csak végtelen, reménytelen csendet érzett. Most viszont érzékelte Elena kimerültségét, békés álmát, amit ezúttal nem zavartak meg a visszatérő rémálmok. Elengedte a kapcsolatot, és a jeges levegőben a Medika felé fordult. Már Keir lakosztálya felett, magasan járt, és éppen lebukni készült a levegőből, amikor megérezte egy másik arkangyal tudatát. Michaela.

153

Tizenhetedik fejezet Egy perc múlva meg is látta az arkangyalnőt. Bronzszárnyai csillogtak az égen, ami már lassan világosodni kezdett. Raphael megvárta, amíg Michaela odaér elé, és megáll a levegőben. – A fiú? – kérdezte a nő, és arcán fájdalom tükröződött. Raphael tudta, hogy Elenának megesne rajta a szíve, ha ezt látná. Ő öregebb volt már, látta, ahogy Michaela egyetlen szempillantás alatt elvett életeket, ahogy játszadozott emberekkel és angyalokkal, mintha azok csak sakkbábuk lettek volna. De most… Michaelának joga volt tudni. – Meg fog gyógyulni. A nő teste megremegett. A test, ami végtelenül gyönyörű volt, királyokat őrjített meg, és legalább egy arkangyal halálát okozta. Lehet, hogy Neha volt a kígyókirálynő, de Raphael biztos volt benne,

154

hogy Michaela űzte Urramot oda, ahonnan már nem volt visszatérés, ő ösztökélte és biztatta méreggel átitatott szavakkal. – A vadászod – kérdezte Michaela, és meg sem próbálta elrejteni a megvetését – talált valami nyomot? – A hó miatt semmit. Minden jel arra mutat, hogy a vámpírnak volt egy angyal segítője. – Ha ez kiszivárgott volna, az végleg felborítja a Menedék nyugalmát. – Ellenőrizned kell az embereidet. A nő arca kőkeménnyé változott, csontjai pengékként törtek elő a bőre alatt. – Ó, ellenőrizni fogom. – Csend. Michaela tekintete még a sötétben is metsző, könyörtelen volt. – Azt hiszed, az embereim nem hűségesek hozzám. – Nem számít, hogy én mit hiszek. – Raphael úgy gondolta, a félelem és kiszámíthatatlanság soha nem szül hűséget. – Mennem kell. Elena újra megpróbál majd nyomot találni, ha felébred. – Még mindig olyan gyenge, mint egy halandó. – Viszlát, Michaela! – Hibázott, ha Elenát gyengének tartotta, de ez az ő baja volt. Leszállt a Medika előtt, milliónyi hasonló földet érés gyakorlatával, hogy a hó alig rezdült meg körülötte. Az épület most csendes volt, elhagyatott, de az arkangyal tudta, hogy napfelkeltével rengeteg angyal és vámpír jelenik meg majd itt, csak hogy megbizonyosodjanak róla: Sam még él, a kis szíve még ver. Addig pedig ő vigyáz majd a fiúra. *** Elena az arkangyal karjaiban ébredt. A nap arany sugarai az ablakon keresztül betörtek a szobába. – Mennyi az idő? – Csak néhány órát aludtál – válaszolt Raphael. Lehelete gyengéden simogatta a lány nyakát. – Elég erősnek érzed magad, hogy folytasd a vadászatot? – Ó, a vadászat megy magától. – A lány egy pillanatig még kiélvezte a férfi tapintásának melegét. – A kérdés csak az, hogy én milyen gyorsan tudok menni utána. 155

Vett egy nagy levegőt, és kikászálódott az ágyból. A szárnyait a hátához szorította. Felnézett és meglátta Raphaelt, földöntúli kék szemeit, felsőtestének félmeztelen, napfényben fürdő csábítását. – Elena! – Finom figyelmeztetés. A lány elpirult. Gyorsan, de alaposan néhány bemelegítő gyakorlatot végzett. – Minden működik, semmi sem túl merev – jelentette, majd a szeme újra arra a csodás férfitestre tévedt, amit nem érinthetett meg. – Estére viszont, azt hiszem, szükségem lesz egy jó masszírozásra. – Ez túl nagy csábítás lenne. Eszébe jutottak az ujjak, amik az önkívületbe simogatták őt, a mély hang, amin Raphael elmondta, mi mindent tervez vele. A lány érezte, hogy testét elönti a forróság, inkább a fürdőszoba felé vette az irányt. Egy forró zuhany után rögtön emberszabásúbbnak érezte magát. Emberszabású? Igen, de már nem ember. És nem is vámpír. Elenának eszébe jutott, vajon az apja jobban elfogadta volna így, vagy csak még természetellenesebbnek tartotta volna. Akkor menj, és fetrengj a szarban! De ide vissza ne gyere! Nagyon fájt Elenának ez az elutasítás, fájt, ahogy az apja a vékony, fémkeretes szemüvege mögül nézett rá. Az anyukája halála után Elena mindent megtett, hogy olyan legyen, amilyennek Jeffrey Deveraux a lányát elképzelte. Egész élete akkor egy kötéltánc volt, ráadásul a kötél minden percben kilenghetett a lábai alatt. Soha nem érezte jól magát abban a nagy házban, amit az apja vásárolt a vér, a halál és a sikoltások után. Elena mégis megpróbálta. De egy nap elszakadt a kötél. Csepp. Csepp. Csepp. Az éhségedtől nekem is megjön az étvágyam. A lány megmeredt. Ne! Elzárta a vizet, és kilépett a tusolóból. A törülközőt az arcára szorította, és csak állt ott. Vajon valóság volt az a suttogás? Biztosan 156

az. Elena soha nem fogja elfelejteni azt a mély, dallamos hangot, azt a szép arcot, ami mögött egy gyilkos rejtőzött. De ezeket a szavakat elfelejtette, mélyre ásta magában. A szavakat… és ami azután történt. Elena! Tiszta, friss, a tenger és folyók illata. A lány belekapaszkodott. Egy pillanat, és kint vagyok! Érzem a félelmedet. A lány nem tudta, mit válaszoljon, ezért nem szólt semmit. A tenger és szél friss illata nem múlt el. A lány félszívvel azon gondolkodott, vajon Raphael kilopja-e a titkait az agyából, a lelke mélyén azonban örült, hogy az angyal nem hagyta őt magára abban a vérrel áztatott konyhában. Raphael? Az angyal, akit egyszer rémületében meglőtt, és aki azóta a szívét birtokolta, megjelent az ajtóban. – Szükséged van rám? – Mit tudsz? – kérdezte a lány. – A családomról. – A tényeket. Alaposan lenyomoztattalak, mielőtt a Tanács úgy döntött, hogy felbérel. Ezt Elena tudta. De most, hogy ránézett, hirtelen új falat vont a szíve köré. Hiszen az angyal most már annyira megbánthatta volna. – Mást is kiszedtél belőlem a tényeken kívül? – Hogy érted ezt? – Úgy értem, hogy te hozzászoktál már, hogy csak úgy elvedd, amit akarsz. – Igen. – Kurta bólintás. A lány szíve majdnem meghasadt. – De már kezdem megtanulni értékelni azt, amit valaki önszántából ad nekem. – Az angyal odalépett, és végigsimított a lány szárnyának érzékeny ívén. Elena megborzongott az angyal vonzerejétől. Raphaelétől, aki soha nem lesz emberi, egy cseppet sem. Ám ekkor ő megszólalt, a szeme olyan kék volt, mint az óceán a legmélyebb pontján, és leírhatatlanul tiszta. 157

– Nem fürkésztem ki a titkaidat, Elena. Elenát megrohanták az érzések, majdnem maguk alá temették. – Nem erre a válaszra számítottam. Az angyal felvett egy törülközőt, a lány háta mögé került, és lassú, finom mozdulatokkal szárítani kezdte a szárnyait. Elena csak túl későn eszmélt rá, hogy a saját törülközőjét maga előtt tartotta, és így az egész hátát szabadon, meztelenül hagyta. – Elpirult a hátad. – Raphael félresimította a nő haját, és egy csókot lehelt tarkójának érzékeny bőrére. Elena megborzongott, megpróbálta felemelni a szárnyát, hogy a törülközőt a szárnyai alatt a teste köré tekerhesse. – Ne! – Végighúzta az ujjait a vadász hátának ívén, a fenekén, majd vissza, felfelé. Elena lábujjhegyre emelkedett, hogy megszabaduljon az édes kínzástól. – Raphael… – Elárulod nekem a titkaidat? A lány leeresztette talpát a földre, fájdalom és félelem volt a szívében. Hátradőlt az angyal testének, és a fejét Raphael mellkasára hajtotta. – Némelyik titok túlságosan fájdalmas ahhoz, hogy elmondjam. Raphael újra végigsimított a lány szárnyán, de ezúttal az érzés nem érzéki volt, hanem inkább megnyugtató. – Előttünk az egész örökkévalóság – mondta, és kezével átfogta a lány nyakát. Elena szíve nagyot dobbant, amikor meghallotta, az angyal mennyire biztos volt ebben. – Abban az örökkévalóságban te el fogod árulni nekem a te titkaidat? – Hosszabb idő óta nem osztottam meg a titkaimat senkivel, mint azt te el tudod képzelni. – Még szorosabban magához vonta a lányt. – Persze, azelőtt soha nem is volt vadász szeretőm. ***

158

Nagyon furcsa volt vadászni a Menedékben. Nemcsak azért, mert most már az angyalok illatát is érezte – ez a képessége időről időre bekapcsolt, majd megint eltűnt, az új illatok lecsapódtak valahol az elméje egy zugában. De úgy érezte, akárhová ment, kíváncsi szemek követték minden egyes mozdulatát. – Mintha nem láttak volna még vadászt – morogta halkan. Illium, aki mellette ment, és maga is érdeklődve figyelte a lányt, kérdésnek vette a morgolódást. – A legtöbben még nem is. – Képzelem. – Elena megtorpant, amikor egy illatfoszlány beindította az ösztöneit, de az érzés olyan gyorsan el is múlt, hogy a vadász nem tudta elemezni a szagot. – Lehet, hogy csak kíváncsiak rád. – A félmeztelen angyal olyan könnyedséggel mozgott mellette, mint aki pontosan tudja, hogyan használja azt a hajlékony, izmos testét. Ahogy Sara mondta volna, „finom harapnivaló” volt. Illium pajkosan elmosolyodott. – Húzod magad után a szárnyaidat. Elena a háta mögé nézett. A szárnyai hegyére fehéren ráfagyott a hó. – Nem csoda, hogy alig érzem őket. – Felemelte a szárnyait. Ekkor vette észre, hogy kiértek a város egyik fő útvonalára. Nagy nyüzsgés volt itt, de a mélyén érezni lehetett a halálos düh zsongását. – Minden vámpír tud erről a helyről? – Nem, csak a legnagyobb bizalmasaink. Ez még égbekiáltóbbá tette a merényletet. Persze, mindenki tudta, hogy a vámpír csak eszköz volt, és a felbujtó angyalt fogják majd megkínozni, amilyen fájdalmasan a halhatatlanok csak tudják, és a végén megölni. Márpedig a halhatatlanoknak elég sok idejük volt arra, hogy fájdalmas módszereket találjanak ki a kínzásra. Elena leheletnyi citrusillatot érzett a levegőben, és azt követve balra fordult. Egy olyan helyre jutott, ahová az angyalszemek alig láttak már el. – Vannak errefelé narancsligetek? – Nem. Azok Astaad és Favashi területén vannak csak. 159

Csokoládé. Narancs. Gyenge, nagyon gyenge illat. A vadász letérdelt, és puszta kezével seperni kezdte a havat. Tudta, hogy amíg érzi a bőrén a hideget, addig nem kell tartania attól, hogy az megfagy. – Ások majd én helyetted – ajánlkozott Illium. Letérdelt a lánnyal szemben, a homlokuk majdnem összeért. Egy tolla lehullott, és élénken virított a fehér háttérben. – Ne! – rázta meg a fejét Elena. – Rétegenként kell egyre mélyebbre ásnom, hátha a hó alatt megmaradt… – Ekkor az ujjai valami kemény tárgyat érintettek, ami hidegebb volt, mint a hó. – Mintha egy medál vagy érme lenne. Kihalászta a hóból a tárgyat. Lesöpörte kezéről a ráolvadt havat, és felemelte, amit talált. A vér megfagyott az ereiben. – Ez Lijuan jele. – Illium hangja mély, és nagyon kemény volt. Elena visszafogott kísérőjéből átváltozott azzá az angyallá, aki szemrebbenés nélkül amputálta a támadói szárnyát. – Igen. – A lány soha nem tudta volna elfelejteni a térdelő angyal halálfejes képét. – Milyen arkangyal lehet, aki ilyen jelképet használ?! Illium nem válaszolt, de Elena nem is várt igazán választ tőle. Legszívesebben a legmélyebb szakadékba hajította volna a medált, de leküzdötte ezt a vágyát, és az orrához emelte. Vett egy nagy levegőt. Bronz. Acél. Jég Csokoládébevonat, alatta narancs. – A vámpír megérintette ezt. – Nagyon nem vágyott további kapcsolatra ezzel a gyűlöletes tárggyal, Illium kinyújtott kezébe nyomta hát. – Indulás! – Szagot fogtál? – Talán igen. – Érezte, ahogy az illat vonzza őt a fehér takaró alatt, és közben félt, hogy a hó olvadni kezd és elmos minden

160

nyomot, ha a nap hirtelen kisüt; márpedig azt már megtanulta, hogy itt nagyon hirtelen megváltozhat az időjárás. A vadász elindult az illatszálon, ami két, lezártnak tűnő épület közé, egy szűk átjáró felé vezette. – Mi van ott? – kérdezte. A nyílás úgy tűnt, mintha egy fekete lyuk lett volna, ami a semmibe vezet. – Egy kis belső kert. – Illium kardja halk, surranó hangot hallatott, amikor az angyal kihúzta a tokjából. – Az angyalok, akik itt laknak, most Montreálban vannak éppen. De egy lámpa biztosan ég a falon. – Menjünk! – Az átjáróban nagyon, nagyon sötét volt, de a túlsó oldalán már látszott a fény. Elena megszaporázta a lépteit, hogy minél előbb kiléphessen a fénybe. Az átjáró végéhez érve megkönnyebbült. Illiumnak igaza volt. Egy belső kert fogadta őket, egy külvilágtól elzárt, meghitt menedék. A kertet nyáron valószínűleg színes virágok borították, de most, a tél ölelésében is volt benne valami különös báj. A közepén szökőkút állt, annak két felső medencéjét belepte a hó. Fehér foltok borították a medence körüli szobrokat is. Egyik kívül, másik a kútban, megannyi mozgásban lévő alak volt. Amikor Elena közelebb lépett a kúthoz, váratlan öröm töltötte el. A szobrok mind egy-egy gyermeket ábrázoltak, gondosan, szeretettel megformálva a kőből. – Ott van Sam! – kiáltott a vadász lelkesen, amikor meglátta a kisgyereket fiatalabb kiadásban. A szobor egyik lába a kút medencéjébe lógott, keze a káván támaszkodott, arcán tiszta, üde pajkosság. – És az ott Issi! – Ők álltak modellt Aodhannak. – Elena kérdő tekintetére válaszolva hozzátette: – Ő a Hetek egyike. – Nagyon tehetséges. – Mindegyik szobor a legapróbb részletig ki volt dolgozva, az utolsó leszakadt gomb, kioldódott cipőfűző is szépen megformálva. Ahogy a vadász elindult körbe az alkotás körül, a mosoly eltűnt az arcáról. Fájdalmasan hasított belé a tudat: valaki meggyalázta ezt a helyet. Narancs, rácsepegtetett csokoládé. Azalatt pedig: a rothadásnak induló test bűze. 161

Tizennyolcadik fejezet Elenát elöntötte a hideg düh. Lesepert egy adag havat a medence pereméről, hogy meg tudjon rajta támaszkodni. Nem kellett sokáig keresnie a szökőkút medencéjében, a hóban: a keze gyorsan egy hidegtől megkékült test húsára tapintott. Illiumra nézett. – Azt hiszem, megtaláltuk a vámpírt, aki elrabolta Samet. – Egy újabb megszentségtelenített hely. – A keze összeszorult a kard markolatán, a csontok fehér dudorként törtek elő a bőre alatt. – Már szóltam Raphaelnek. – Nem Dmitrinek? – Elena azt hitte, ezzel Raphael helyettese fog foglalkozni, mivel az arkangyal ma reggel Dahariellel találkozott. – Ő New Yorkba ment, amint Samet megtaláltuk – válaszolt Illium, miközben egy lendületes mozdulattal visszacsúsztatta Villámot a kardhüvelybe. – Méreg a legfiatalabb a Hetek közül.

162

Most, hogy Raphael Galent is iderendelte, a Menedékbe, félő, hogy egyeseknek buta ötleteik támadhatnak. Elena belegondolt, milyen sok időt tölt most Raphael az Arkangyal-toronytól távol – csak miatta, hogy neki elég ideje legyen felkészülni, hogy szembenézzen a világgal. Vajon ennek mi volt az ára? – De, ugye, Méreg fel tudna tartóztatni egy támadást addig, amíg a segítség odaér? – Természetesen. Hiszen a Hetek tagja. – Illium hangja mindent elárult arról, milyen magas követelményeknek kell megfelelni ahhoz, hogy valaki ebbe a kiválasztott társaságba bekerüljön. – A tornyot egyébként is úgy építették, hogy jól védhető legyen. És körülbelül száz angyal, és ugyanennyi magas szintű vámpír mindig van az épületben vagy a környékén. Szép kis hadsereg, gondolta Elena. Persze, az arkangyalok nem azért lettek uralkodók a Földön, mert kedvesek voltak, hanem mert hatalmuk volt, és azt nem is féltek használni, hogy a parancsaikat végrehajtassák. Abban a pillanatban pedig ennek az erőnek egy példája jelent meg a kertben: egy szakasz angyal, Galennel az élükön. A vörös hajú angyal azonnal a kúthoz lépett. Elenának most volt először alkalma jól megnézni Galent. Meglepődött, amikor meglátta: úgy festett, mint egy verőember. Jóval száznyolcvan centi felett volt, a vállai szélesek, a combjai izmoktól dagadtak, a bicepszei, amelyek egyikét egy vékony aranypánt fogta körül, olyan emberre vallottak, aki megdolgozott azért, hogy ilyen teste legyen, és tutira nem egy konditeremben. Az arca pedig, szögletes állkapcsa és érzéki szája bármelyik nőben forró, fülledt, és egyáltalán nem angyali gondolatokat ébresztett. Szúrósan végignézte a holttestet. – Azt gondolod, ez az a vámpír, aki elrabolta Samet? Elena eddig a nagyon földi, nagyon is emberi külsejű angyalt bámulta. Most megrázta magát, úrrá lett a csodálkozásán, és bólintott.

163

– Ugyanaz a szag. Márpedig, amennyire tudom, senki sem tudta még úgy utánozni más szagát, hogy megtévesszen egy vadászt. Bólintás. Az angyal rövid, vörös haja izzott a napfényben. – Állj hátrébb, hogy ki tudjuk ásni a testet! Elena elhúzódott onnan, és figyelte, ahogy az angyalok gondosan, nehogy valamit ne vegyenek észre, kiássák, majd kiemelik a vámpír tetemét. Ahogy várta: a fej hiányzott. Ez a vámpírok kivégzésének leghatékonyabb módja, még az elégetésnél is jobb. Hagyva, hogy Galen és csapata átkutassák a kertet a fejért, a vadász elindult körbekörbe a kertben. Végül megállt, és az üres kútra meredve halkan megjegyezte: – Semmi nyom. A vámpírt fentről dobták le. – Vagy a vezető, vagy a követői közül egy angyal. – Illium ismerős hangja. Az angyal szárnyai élénk színfoltként virítottak a fehér környezetben most, hogy Galen emberei elrepültek, és magukkal vitték a holttestet is. Galen szárnyainak mintája a kékes rétihéjára emlékeztette a lányt. Sötét szürkésbarna volt, fehér csíkokkal, amelyek akkor látszottak csak igazán, ha az angyal kitárta a szárnyait. – A fej nincs itt – szólt Galen. Ekkor erős szél kerekedett, egy angyal szárnycsapásai kavarták fel körülöttük a szelet. Elena szíve erősen megdobban, amikor Raphael földet ért. – Megtaláltuk a fejet – mondta, és a hangjától megfagyott a levegő. – Valaki Anoushka párnáján hagyta, a homlokára a sekhem jel volt égetve. Elena majdnem biztos volt abban, hogy a vámpír még életben volt, amikor meggyalázták. Szörnyen megrémülhetett, amikor ráébredt, hogy a sakál, akit addig szolgált, ellene fordul. Biztosan tudta ugyanis, hogy mi vár majd rá. – Sértés – jegyezte meg Galen –, amit a lányon keresztül az anyjának, Nehának szántak. – Vagy ügyes kettős játék – tette hozzá Elena. Felidézte, mit olvasott Anoushkáról: intelligens, nagyravágyó, és számos erős

164

angyal és vámpír volt az udvarában. Ő meg tudta volna rendezni ezt az egészet. Persze, ugyanúgy Nazarach vagy Dachariel is. – Ha Anoushka valóban áldozat – szólt hozzá Illium –, hogyan kerülhetett bárki is olyan közel hozzá? Az ő őrei halálosak. – Nem létezik tökéletes védelem. És bárki is tervelte ezt ki, úgy tűnik, hogy már hónapokkal ezelőtt mindent megtervezett – mondta Raphael. – Jason? – feltételezte Elena az információ forrását. Komor bólintás. Raphael haja kékesfeketén csillogott a téli napfényben. – Az egyik emberének sikerült kijuttatnia egy üzenetet Charisemnon udvarából. Semmi bizonyíték nincsen arra, hogy az a kislány valaha is átlépte volna a határt. Titus mégis biztosra veszi ezt, mégpedig egy felvétel alapján, amit valaki küldött neki. Galen szólalt meg elsőként. – Biztosak vagyunk abban, hogy aki mindemögött áll, még a Menedéken van? – A politikai játszmákat irányíthatta a távolból, de ez itt túl személyes. Látni akarja majd a tettei következményeit, túl mohó. A közelben van. – Raphael úgy beszélt, mintha nem volna ott, mintha gondolatban nagyon távol lenne. Amikor Elena utoljára ilyennek hallotta, végül zuhant, és Elena félt, hogy ledobja, csak hogy hallja a sikoltását. A lány a fülében hallotta a vére dobolását, a feje zúgott, alig hallotta Raphael szavait. – Ne engedjétek, hogy bármi elvonja a figyelmeteket. A merénylő talán azért kezdte mindezt, hogy bebizonyítsa az erejét, hogy a Tanács tagjai közé kerülhessen. Talán úgy gondolta, ezekkel a tettekkel elérheti ezt a célját, de… – De igazából csak egy rohadt szemét, aki élvezi a beteg kisjátékait – fejezte be az arkangyal helyett a mondatot Elena. A gyomra összeszorult. Mert egy ilyen pszichopata nem nyugszik addig, amíg valaki nem kényszeríti rá. És már megmutatta, hogy vonzódik a gyerekekhez. A lány szeme összetalálkozott a krómszínű tekintettel. 165

– A célunk továbbra is ugyanaz. Megbüntetjük azt, aki elkövette a Noel és Sam elleni merényleteket, és nemrég megfenyegette Elenát. A vadász nagyot nézett és érezte, hogy a téli napsütés forrósága elönti az arcát. – A vámpír fejében, amit Anoushka ágyában találtunk, a szájába szúrva a vámpírvadász céh egy tőre volt. A gonosz merényletek, és az, hogy valaki folyamatosan gúnyt űz a céhből, ami Elena számára a családot jelentette, a vadászt szörnyen feldühítették. És ettől kitisztult a feje, rendeződtek a gondolatai. – Helyszínelő labor? – Elena ugyan nem beszélt Raphaellel arról, találtak-e Noel testén bármi nyomot, de biztosra vette, hogy a Menedéken van valami ilyen labor. Az angyalok ugyanis úgy néztek ki, mintha valami mesebeli, mitikus lények lennének, ugyanakkor végtelenül praktikusak is voltak. Elena azon sem lepődött volna meg, ha megtudja, hogy egy központi DNS-bankot is fenntartanak. – A testet már vizsgálják – szólt Noel. – Az embereim újra át fogják nézni a helyszínt is, de arra számítok, hogy semmi használhatót nem találunk majd. Ahogy Noel és Sam esetében sem. – Az egyetlen nyom a vámpír illata volt – gondolkodott hangosan Elena, és rájött: ezért kellett meghalnia ennek a vámpírnak. Zavarta, hogy az ő képessége írta alá ennek a férfinak a halálos ítéletét. De ő választotta ezt, amikor úgy döntött, hogy egy gyerekre emeli a kezét. Összeszorította a fogát. – Tudjuk, hogy ki volt? – Charisemnon volt az ura – válaszolt Raphael. – Egy középszintű vámpír, aki többre vágyott, ezért könnyű volt elcsábítani. Ez annyira emberi indoknak tűnt, hogy Elena azonnal elhitte. Hiszen a vámpírok emberek voltak valaha. – Még mindig három lehetséges elkövetőnk van? – Nazarach, Dahariel, és a hercegnő maga – bólintott Illium. – Van közöttük, aki inkább a múltban él? – Nincs – újra Illium válaszolt. – Anoushkának ugyanolyan udvartartása van, mint az anyjának, de egy vegyi üzemet is működtet, mérgeket gyárt. Mindannyian pontosan ismerik a modern helyszínelési technológiákat. 166

– Akkor oda jutottunk, ahonnan elindultunk. Figyeljük őket, és várunk, amíg valami hibát követnek el. – Nazarachot – mondta Raphael – a Noelt ért támadás óta folyamatos megfigyelés alatt tartjuk, bár ez nem jelenti azt, hogy ártatlan. Dahariel Astaadé, az ő ügyét nagyobb körültekintéssel kell kezelnünk. – Még az után is, ami Sammel történt? A válasz egy arkangyalé volt. – Dahariel szerepe éppolyan elengedhetetlenül fontos Astaad területeinek irányításában, mint Nazarahé az én ügyeimben. Anoushka pedig Neha lánya. – Ha őket bántod, megvan a veszélye, hogy háborút robbantasz ki vele. – Daharielt, úgy tűnt, nagyon megrázta a Samet ért támadás híre – folytatta az arkangyal megfejthetetlen arckifejezéssel. – De a háza tele van olyan vámpírokkal, akik majdnem nyüszíteni kezdenek, ha meglátnak egy angyalszárnyat. Elenának eszébe jutott az első és utolsó alkalom, amikor Holly Changgal találkozott. A nő hisztériás rohamot kapott, amikor meglátta Raphael szárnyait, olyan mély nyomot hagyott benne az, hogy végig kellett néznie Urram kegyetlenkedéseit. Vajon mit kellett Daharielnek tennie ahhoz, hogy a több száz éves halhatatlanok ugyanígy érezzenek? Illium felemelte a kezét. Jeges széllökés süvített végig a kerten, és felkavarta a havat, de nem tudta elfedni vele a gyilkos erőszak nyomait. – Ez a medál vezetett minket ide – mondta az angyal. Raphael elvette tőle, és az ujjaival simogatva vizsgálni kezdte, mintha keresne rajta valamit. Elena tudta, hogy meg is találta, amikor az ujja megállt, és az arca elkomorult. – Ezt csak úgy szerezhette meg, ha megölte Lijuan egy emberét. – Lehet, hogy az arkangyalnő is benne van? – kérdezte Elena. – Nem – jelentette ki Raphael. – őt túlságosan lefoglalja az, hogy az újjászületettjeivel játszadozzon.

167

Raphael a markába szorította a medált, Elenának pedig végigszaladt a hátán a hideg, amikor belegondolt, mivel töltötte olyan szívesen az idejét Lijuan. – Elena, a nyom? – kérdezte az arkangyal. – A hó olvadni kezdett – válaszolt ingerülten a vadász. – A nyom már a múlté. – Türelem, vadász – nyugtatta Raphael egy olyan lény mosolyával az arcán, aki sokszor látta, hogyan múlik el egy évszázad. – Elkövetett egy hibát: meggyilkolta a saját emberét. A félelem most majd sok nyelvet megold. – Akkor reméljük, hogy a szemét tovább öli majd a sajátjait. – Elena a kútra nézett. – Így legalább gyorsabb halált halnak, mintha mi kaptuk volna el őket. Szél illata, tiszta és éles. Azt gondolnám, megütközöl a látványon, de a rémálmaidból tudom, hogy már láttál nagyobb szörnyűségeket. Igen, engedett az arkangyalnak bepillantást a szíve legrejtettebb zugába Elena. Aznap annyi vért láttam! Még a temetésen is úgy éreztem, ott van a kezemen.

168

Tizenkilencedik fejezet Másnap kellemetlen meglepetés várt Elenára. Mivel a szagnyom elveszett, a további nyomozást pedig Raphael emberei végezték, úgy döntött, ezt a napot arra szánja, hogy tovább eddze a testét. A merénylő Raphael népének két tagját is bántotta már, és Elena nem akart olyan könnyű célpont lenni, mint amilyennek tűnhetett. Arról azonban megfeledkezett, hogy Dmitri visszatért az Arkangyal-toronyba. – Ha más eszközöd nincs a védekezésre, két másodperccel azután, hogy ellőtted az utolsó töltényt, halott vagy. – Galen eltüntette a markában Elena pisztolyát, és zöld szemeivel a lányra meredt. A tekintete körülbelül olyan barátságos volt, mint egy éhes grizzlymedvéé. – Másodlagos fegyverek? – Tőrök. – Elena soha nem vallotta volna be, hogy máris hiányozni kezdett neki Dmitri fura humora. – Ha tőröket akarsz használni – mondta Galen, miközben beléptek az egyszerű, döngöltföld padlójú, ablaktalan faépületbe, ahol az edzéseket tartották –, meg kell tanulnod előrántani őket anélkül, hogy megvágnád a szárnyaidat. – Az asztalról egy párbajtőrszerű fegyvert 169

vett fel, aminek a markolatkosara azonban sokkal egyszerűbb volt, mint azoké, amiket Elena egy másik vadász gyűjteményében eddig látott. – Meg kell néznem, mit tudsz. – Tőrt mondtam – mondta Elena, miközben megforgatta a fegyvert a csuklójával, hogy megnézze a súlyát. – Ez sokkal hosszabb, mint bármi, amit eddig használtam. – A tőrökkel túl közel kell menned az ellenfeledhez – szólt Galen, és a következő pillanatban már ott állt a lány előtt, a fegyverét a nyakának szegezte, meztelen mellkasa a lány melléhez nyomódott. – És te túl lassú vagy, egy angyal ellen esélyed sem lehet. Elena felszisszent, de nem hátrált. – Még mindig kibelezhetnélek. – Nem olyan gyorsan, mint ahogy én átvágom a torkod. De a mai edzésünknek nem ez a célja. A vadász érezte, hogy a nyakán csorogni kezd a vér. Hideg fejjel felmérte a lehetőségeit. A keze, amiben a kardot tartotta, gyakorlatilag haszontalan volt, az ellenfele túl közel állt hozzá. A másik kezével sem tudott volna elég nagy lendülettel ütni ahhoz, hogy bármi komoly hatást elérjen. Csakhogy az angyalszárnyak kifejezetten érzékenyek. Elkapta Galen szárnyait, a másik kezével pedig felemelte a tőrét. Galen elugrott előle, a tőre olyan gyorsan tűnt el, hogy Elena alig látta. – A szárnyak – eszmélt rá, milyen fontos leckét tanított meg neki az a szemét – előnyt jelentenek, ha meg akarom lepni az ellenfelemet, de ha túl közel kerülök hozzá, hátráltatnak. – Jelen pillanatban igen. – Felemelte és megforgatta a tőrét. A fegyver túl kicsinek tűnt a kezében, túl vékony volt. Elena le merte fogadni a teljes újonnan szerzett vagyonában, hogy ha választhat, Galen inkább egy pallossal küzd. Az nehéz, kemény és hatékony. – Gondolom, mostantól inkább nyílpuskával teszem majd a chipet a vámpírokra – jegyezte meg a lány. Eddig az ellenfelét legszívesebben nyakörvekkel ártalmatlanította. A nyakörvek is el voltak látva a chippel, ami ideiglenesen kisütötte a vámpírok agyát – ez volt az egyetlen előnyük a 170

vadászoknak a náluk sokkal erősebb és gyorsabb ellenfeleikkel szemben. Egy pillanatig eszébe jutott, hogy szerez néhány ilyet illegálisan most, hogy ennyi vámpír nyüzsgött körülötte, de gyorsan ráébredt, hogy ha ez kiderülne, nemcsak a céhre zúdítana vele egy nagy rakás gondot, ami talán annak végét is jelentené, hanem még Raphael tekintélyét is eljátszaná a vámpírok szemében. Nem véletlen, hogy a chip-re vonatkozó szabályozás olyan szigorú volt: a vámpírok nem akartak állandó félelemben élni. Elena tökéletesen megértette őket: iszonyat volt, ha elvesztetted az uralmat a saját tested felett. Az igazat megvallva pedig a körülötte lévők úgyis túl erősek voltak ahhoz, hogy hasson rájuk a chip. Ez azonban olyan titok volt, amit a sírba is magával vitt volna. Néha ugyanis egyetlen fegyvere volt a vadásznak: a meglepetés ereje, és az, hogy a vámpír elhitte, hogy lebénult. – Azt tervezed, hogy visszatérsz a céhhez? – A hangjából ordított, hogy helyteleníti az ötletet. – Mi mást csinálhatnék? Üljek a fenekemen, és rebegtessem a szempillám? – Te hátráltatsz minket. – Kemény szavak. – A csatamezőn bárki elkaphatna, aki túszul akarna ejteni, hogy így győzze le Raphaelt. – Ezért vagyok most itt, és szerzek újabb zúzódásokat. – Elena nem adta meg magát. – Raphaelnek harcos kell, nem egy hercegkisasszony. Az én szeretőim mindig harcos nők voltak. Ezt az arkangyala mondta neki egyszer. És most, hogy tisztázták az álláspontjukat, Elena használhatta a képességeit. Nem engedhette, hogy egy verőlegény aláássa a Raphael és közte lévő kapcsolat alapjait. – Majdnem meghalt miattad. – Egy olyan gyors vágás, hogy Elena csak ösztönösen emelte fel a tőrét, és blokkolt. Megperdült és felemelte a fegyvert. – Ő döntött úgy, hogy velem zuhan. – Néha az arkangyalok is hoznak rossz döntést. Suhanó mozdulat. De a vadász figyelte ellenfele lábát, kiolvasta belőle a szándékát, és elhajolt. 171

Amint visszanézett, látta, hogy jó néhány hajtincse a földön hever. Galen pengéje simán lemetszette őket. Lehet, hogy az angyal nagydarab volt, de mozogni, azt tudott. – Gondolom, most levetettük a kesztyűt. – Ha ezt tettük volna, te már nem élnél. – Vívóállásba helyezkedett, és kritikusan pillantott Elena kezére. – Javítanod kell a fogáson. Ha így fogod a tőrt, egyetlen ütéssel el tudom törni a csuklódat. – Mutasd, hogy kell! Az angyal megmutatta, közben magyarázott. – A tőr igazából szúrófegyver. Ezt használd hát ki. A délelőtt hátralévő része egyre durvábban telt. Három órával később Elenáról csorgott a víz, és jókora bámészkodó tömeg állta őket körül. Galen nem hagyta Elenát, újabb leckébe kezdett. A vadász érezte, hogy minden izma fáj, hogy a földön húzza a szárnyait. A szemét! De nem hagyta, hogy Galen a földbe döngölje. Szándékosan egyre lassabb, nehézkesebb mozdulatokkal hárította az angyal támadásait, míg Galen figyelme végre egy pillanatra alábbhagyott. Elena ekkor lendült előre. A tőr a vállán találta el az angyalt, és jó pár centi mélyen belefúródott. Vörös vér folyt le a bőrén. A bámészkodóknak elállt a lélegzetük. De Galen csak lerántotta a vállát a tőrről, leengedte a saját fegyverét, és a lány tőréért nyújtotta a kezét. – Jó. Ezt kellett volna tenned már egy órával ezelőtt. Elena legszívesebben ledöfte volna vele, de odaadta neki. – Az alapok megvannak, de időbe telik, amíg ezt megszokom. Pedig éppen idejük nem volt. – Később a dobótőrökre koncentrálunk majd, de először meg kell tanulnod bánni egy hosszabb tőrrel is, hátha zárt területen kell majd küzdened. – Halványzöld szemeivel farkasszemet nézett a lánnyal. – Ha túl akarod élni a bált, már amilyen fogalmai Lijuannak vannak egy bálról, akkor nem szabad emberként gondolkodnod. Rögtön az ellenfeled torkának kell ugranod. 172

Azzal elhagyta az edzőtermet, egyetlen további szó nélkül. Elena másra sem vágyott, csak hogy ott helyben összeroskadjon, mint egy adag kocsonya. De a büszkesége nem engedte ezt. Elindult, és bár senki sem állt az útjába, végig érezte a körülállók tekintetét, amíg Raphael házába nem ért. A pisztolyok és a kések, ezek voltak a legkönnyebb és legalkalmasabb fegyverek a mindennapi használatra. A párbajtőr egy kicsit hosszú volt, de egy rövidebb kard… Igen, az jó lehet. Kár volt azért a miniatűr lángvetőért, ami a táskájában pihent. Arra persze nem lett volna jó, hogy minden nap magánál hordja; ráadásul egy vámpír ellen ugyan hasznos volt, de egy angyalt csak feldühített volna vele. Az angyaloknál legfeljebb arra számított, hogy átmenetileg harcképtelenné teheti őket, amíg el nem menekül. Annyira elmerült az esélyei latolgatásában, hogy észre sem vette: ahogy az előtérbe ért, véletlenül nem balra, hanem jobbra fordult. Most már akár tovább is mehet, gondolta magában, mert túl fáradt volt ahhoz, hogy visszaforduljon. A folyosó végén úgyis a ház központi részében köt majd ki. Megdörzsölte a tarkóját, közben végignézett a folyosón. A falakat rubinszínű, vastag szőnyegek borították, ezek lengtek a magasan lévő ablakokon át érkező szélben. A padlószőnyeg illett hozzájuk, sötét rózsaszín volt, ametiszt beütéssel. Egy kacaj ütötte meg a fülét. Elena megtorpant és megértette, hol lehet. A buja, egzotikus, majdnem túl harsány környezet színei bársony ujjakkal simogatták. Hasonló, érzékiséggel ennyire átitatott környezetben legutóbb az Arkangyal-toronyban járt. Akkor Raphael a szeme előtt majdnem megdugott egy nőt. És nem számított, hogy mindketten ruhában voltak, azt a formás szőkét egy lehelet választotta csak el az orgazmustól. Túl késő volt már ahhoz, hogy visszaforduljon. Összeszedte magát. Megérezte az ismerős illatot, egy vadászaton lévő tigrisét, és sietősre váltotta lépteit. De a feje közben egy nyitott ajtó felé fordult, amin keresztül meglátta az arannyal átitatott makulátlan barna bőrt, 173

és az ezüsthajú fejet, amint egy nő fölé hajol. A nő félreérthetetlen szexuális odaadással nyögött. A nőnek szárnyai voltak. Elena lábai a földbe gyökereztek. Csak nézte, ahogy Naasir egy angyal vérét issza, és a nő kapkodó lélegzetvételéből, a vámpír bicepszét markoló kezei alapján nem volt nehéz kitalálni, hogy melyikük irányított. A vadász nem tudta róla levenni a szemét. Nézte, ahogy Naasir keze megszorítja a dús keblet, ahogy a nő hátrahajtja a fejét, felajánlja a nyakát, és szinte könyörög egy újabb vércsókért. Nézte, ahogy a vámpír felemelte a fejét. Ahogy megfordult. Ahogy a platina szemeit rá emelte. Elena megborzongott, elkapta a fejét, és nagyon gyorsan továbbindult. Csak akkor lélegzett fel, amikor kiért a világos, tágas központi csarnokba. Szent isten! Azokban a szemekben szex volt, és egy annál sokkal sötétebb vágy is. Mintha úgy, ahogy szeretkezik vele, fel is lenne képes tépni a szeretője mellkasát, és inni a még dobogó szívéből. A vadász egész teste libabőrös lett. Nagyon nem irigyelte azt a vadászt, akinek esetleg ezt az ezüstszemű szörnyet kell levadásznia az éjben. Húsz perccel később Elena megfürdött, és egy tiszta törülközőt csavart maga köré, az ágyon ült, és fájó vádlijait masszírozta. Arra gondolt, elindul Jessamy órájára, de gondolatai újra és újra visszatértek a jelenethez, amit az épület vámpírszárnyában látott. Nyomasztotta, mennyire idegen volt a számára mindez. Ez a hely tele volt szépséggel és titkokkal, a nyugalmát átszőtte az erőszak. Ez nem az ő otthona. Ő a szívében még halandó, itt pedig nem volt rajta kívül egyetlen ember sem. Pimasz taxisofőrök, akik az esőben elhúztak mellette, felvágós bankárok a drága öltönyeikben, akiknek a fülére nőtt a mobiltelefon, sebekkel tűzdelt vadászok, akik egy-egy vadászat után egymást ugratták – ez volt az ő világa. És ez hiányzott neki, annyira, hogy az érzés már fojtogatta. Sara biztosan megértené.

174

Szorosra húzta a testén és a szárnyain a törülközőt, és felvette a telefont. Hallgatta a csengést, és kétségbeesetten remélte, hogy a barátnője ébren van. – Halló. – Erős férfihang a vonal túlsó végén. Éppen annyira kedves Elenának, mint Saráé. – Deacon, én vagyok. – Szia, Ellie! Örülök, hogy hallom a hangod. – Én is örülök. – A keze ökölbe szorult. El kellett fojtania néhány kibuggyanó könnycseppet. – Késő van nálatok? – Nem, éppen a Szezám utcát néztem Zoeval. Nemrég aludt el. – Hogy van? – Elena utálta, hogy egy egész évet kihagyott a keresztlánya életéből. – Jól. Kicsit megfázott, de Gyilkos meggyógyította. Elena elmosolyodott, amikor meghallotta a hatalmas véreb nevét. A kutya szinte azt hitte, Zoe az ő lánya. – Sara? – Köztetek valami lelki forródrót van, vagy mi? – Kedves cikizés, ez annyira Deaconra vallott. – Már éppen hívni akart, de vacsora után fénysebességgel elhúzott itthonról. Nehéz napjai voltak mostanában bent, a céhnél. Majdnem elvesztette az egyik vadászát. Elena szíve összeszorult. – Kit? – Ashwinit. – Az a vadász mesélt először Nazarachról Elenának. – Egy csapat vámpír elkapta őt valami bostoni sikátorban. Úgy tűnik, le akartak vele számolni, amiért levadászta az egyik szökött haverjukat. Csúnyán összevagdalták. – Meghaltak? – Ash megölt kettőt, a többit megsebesítette. A tinta még meg sem száradt a kivégzési parancsukon, amikor a fejüket már leszállították a céhbe. Expressz küldemény. – Valószínűleg az angyaluk volt. – Az angyalok általában nagyon nem szerették, ha a vámpírjaik zűrt okoztak. Káros volt az üzletnek. – Ash jól van? – Az orvosok szerint semmi maradandó. Max. egy hónap alatt helyrejön. 175

A megkönnyebbüléstől Elena egész teste megremegett. – Hál’ istennek! – És te hogy vagy, Ellie? Elena hallotta az aggódást Deacon hangjában. Nyelt egy nagyot. – Én jól vagyok. Még szokom ezt az új testet. A dolgok másként működnek így, tudod? – Terveztem neked egy speckó nyílpuskát. – Tényleg? – Aha. Úgy csinálom majd, hogy a karodra szíjazhasd, így nem kell a hátadon hordani, és nem zavarja a szárnyaidat. Mit szólsz a könnyűfém nyílvesszőkhöz? Azok nem húznak majd le repülés közben. – Meg tudod csinálni, hogy automatikusan töltse be őket? – Galen meg megeheti a kardját, gondolta a lány kárörvendőn. Gyerekes ötlet volt, de Elena jobban érezte magát tőle. – Valami gyors cucc kell. – Lehet, hogy kis, forgó fűrészlapok is jók lennének. Majd még dolgozom rajta. A nyilakat használhatnád támadásra, a pengéket meg durva védekezésre. – Rövid csend. – Visszajössz a céhbe, ugye? – Hát persze. – Elena született vadász volt. Ezen a szárnyak sem változtattak. *** Raphael a falon lévő széles képernyőn Neha szemébe nézett. A Kígyókirálynő vagy a Mérgek királynője egy világos fából faragott széken ült. A szék csillogott. A faragások ezernyi tekergő kígyót ábrázoltak, pikkelyeik megcsillantak a fényben, amikor Neha hátradőlt. A nő homlokán egy aranypánt volt, apró, arany kobrát formált. – Raphael – a dús, vörös, mérgező ajkak szólásra nyíltak. – Úgy hallom, gondok vannak a Menedéken. – Egy angyal, aki arkangyallá akar válni. – Igen, a lányom mesélte. – Vékony, szép formájú kezével legyintett. – Mindig van egy-kettő, aki elégedetlen a helyével, és feljebb akar törni. – Előrehajolt és felvett valamit, smaragdzöld selyemszárijának anyaga halk, surrogó hangot hallatott. – De 176

egyetértek veled abban, hogy ezt meg kell büntetni, mégpedig úgy, hogy az emlékezetes maradjon mindenki számára. Túl kevés gyermekünk van, senki nem fenyegetheti őket. Raphael tudta, hogy annak ellenére, ahogy beszél róluk, Neha azon kevesek közé tartozott, akik az emberek gyermekeit is kincsként kezelték. Ez nem akadályozta meg őt abban, hogy felnőtteket öljön, de minden gyermek, aki emiatt árván maradt, mérgezően gazdag luxusban nőtt fel, a haldokló szüleik emlékét pedig kitörölték az elméjükből. – Anoushka – kezdte Neha, és közben az ölébe vett, és simogatni kezdett egy pitont – azt mondja, tudsz arról az ízléstelen tárgyról, amit az ágyába tett valaki. – Sok ellenséged van. – És Anoushka, gondolta Raphael, saját kis falanxát kezdte építeni. Neha keze végigszaladt a kígyó sárgászöld bőrén, olyan lágyan és érzékin, mintha a szeretőjét kényeztetné. – Igen. – Hallottál bármit is, ami hasznos lehet számunkra a vadászatban? – Lehet, hogy a merénylő elkövetett néhány hibát még a menedékbeli támadások előtt. – Titus és Charisemnon lezárták a határaikat, egyetlen emberem sem tud átjutni. – Mérges fény lobbant az arkangyalnő szemeiben. – Favashi említette, hogy két hónapja elvesztett néhány idős vámpírt, de még nem találta meg a támadót. – Ezúttal Raphael nyílt hitetlenkedést látott Neha arcán. Tudta, hogy a Kígyókirálynő ilyen esetben ölni kezdene, és addig folytatná, amíg valaki vallomást nem tesz. De nem is volt még soha lázadás az ő területén. – Hogy van Eris? – Amikor ezek a szavak elhagyták az ajkát, Raphael rájött, hogy hazudott Elenának. Volt még egy másik arkangyalpár. De nem szándékosan nem említette őket, egyszerűen csak megfeledkezett Erisről, ahogy az emberek többsége is. – Életben. – Neha precíz válasza rémisztő volt. – Anoushka sorra veszi az embereit, hogy megtalálja az árulót, aki megzavarta az ágyát. Tudatni fogom veled, ha bármi hasznosat megtud. 177

Raphael megszakította a kapcsolatot, és azon gondolkozott, mikor látta utoljára Erist. Három évszázada.

178

Huszadik fejezet Elena a közelmúlt eseményeiről olvasott a tanterem sarkában, míg az angyalgyerekek ajándékot készítettek Samnek, amikor a tenger illata betört az elméjébe. Történt valami, gondolta, mielőtt Raphael megszólalhatott volna. Gyorsan végignézett az osztályon, hogy megbizonyosodjon róla, mindenki ott van-e. Ugye, nem még egy gyerek? Lijuan ajándékot küldött neked. A szíve megfagyott, amikor belegondolt, vajon az arkangyal, aki a halált használta jelképeként, milyen ajándékot szánt neki. Megnézted, hogy mi az? A te véred nyitja csak a dobozt. Elena megborzongott. Látogatóba megyünk Samhez. Utána megyek. Volt egy olyan érzése, hogy miután meglátja az ajándékot, nem lesz éppen a megfelelő lelkiállapotban ahhoz, hogy egy beteg gyereket látogasson. Gyere az irodámba! Küldök valakit, hogy elkísérjen.

179

Bárkit, csak Galent ne! Az ellen nem volt kifogása Elenának, hogy Galen tanítsa őt fegyvert forgatni, az a szemét nagyon jó volt. De az angyal kőkeményen gyűlölte őt, és Elena már ilyen rövid ismeretség után is tudta, hogy Galen nem az a fajta, aki könnyedén megváltoztatja a véleményét. Jobb volt hát, ha minden felesleges találkozást kerülnek, így talán az összeütközéseket is el tudják kerülni. A tenger kezdett visszahúzódni. Mennem kell. Elena meg akarta még kérdezni Raphaeltől, van-e bármi más hír, de úgy döntött, vár ezzel, amíg találkoznak az ajándék mellett. Most a gyerekekre akart koncentrálni. Az ő izgatottságuk átragadt a nőre is, ahogy készülődtek, hogy találkozzanak a barátjukkal. Elena erre vágyott, nem egy arkangyalra, aki már csak a halálban leli örömét. *** Raphael a Menedék egy távoli sarkába repült, Elena mentális érintésének visszhangja még ott csengett az elméjében. Elijah már várt rá egy sziklaperemen. Arany haja lobogott a hegyi szélben. Raphael leszállt, és mellé lépett a kiszögellésre. – Mit tudtál meg? – Nem csak lezárták a határt. Titus készül, hogy megtámadja Charisemnont. Az arkangyalok nem avatkoztak egymás ügyeibe, még ha azok tömeges vérontáshoz vezettek, akkor sem. De fel kellett készülniük a következményekre. – Titus nem hajlandó belátni, hogy a bizonyíték, amit kapott, hamis? – Azt nem hiszi, hogy egy angyal képes lenne rá, hogy így megtévessze – magyarázta Elijah. – Hogy kirobbantson egy háborút, ami a saját területükön lefoglalja őket, miközben megszentségteleníti a Menedéket. Raphael a hófödte hegycsúcsokat fürkészte, és a be nem avatkozási szabályukon töprengett.

180

– Még egy határháborúban is több ezren fognak meghalni. Mi pedig ezt elfogadható áldozatnak tartjuk, csak hogy megőrizzük a hatalmi egyensúlyt a Tízek Tanácsában. Elijah csak hosszú idő után válaszolt. – Ez nagyon emberi kijelentés volt, Raphael. Akkor ő fog megölni téged. Emberivé tesz. Ezt Lijuan mondta Raphaelnek, miután azt tanácsolta neki, hogy ölje meg Elenát. Az idős arkangyalnak igaza volt. Raphael gyorsabban vérzett, és lassabban gyógyult. Ugyanakkor egy váratlan ajándékot is kapott a vadásztól. – Talán ez megakadályozza, hogy megőrüljek, amikor olyan idős leszek, mint Lijuan. – Egyikőnk elég bátor hát, hogy kimondja – bólintott Elijah. – Lijuan az elfogadott normák szerint nem őrült. – Az elméje nem sérült – helyeselt Raphael. – De olyan dolgokra használja, amiket nem tenne meg, ha épen gondolkodna. – Azt már senki sem tudhatta, kicsoda Lijuan valójában, de az biztos, hogy az idős arkangyal a politikai játszmákban mindig tiszta fejjel gondolkodott. – Biztos vagy benne? – Elijah lehajolt és felvett egy kavicsot, ami ki tudja, hogyan került a kopár fennsíkra. – Egyikőnk sem ismerte őt fiatal korában, de egyesek szerint már akkor is lenyűgözte őt a halál. Azt beszélik… De nem, nem gyanúsíthatom ilyennel bizonyíték nélkül. Raphael kimondta, amit a másik arkangyal nem mert. – Hogy hullákat vitt magával az ágyába. Éles pillantás. – Te is hallottad a pletykákat? – Elfelejted, Elijah, hogy mindkét szülőm arkangyal volt. – Caliane és Nadiel ismerték Lijuant fiatal korában? – Nem. De ismertek olyat, aki igen. – És amit azok a szüleinek meséltek, olyan titkok voltak, amiket csak a suttogva mertek kimondani. Mert Lijuan már akkor is félelmetes lény volt.

181

– Most ő az egyetlen ősi közöttünk – gondolkozott el Elijah. – Halhatatlannak mondanak bennünket, de végül mi is csak porrá leszünk. – Évezredek múltán – tette hozzá Raphael. – Ahogy Elena mondaná: nem vagy kíváncsi, hogy mi vár ránk a túloldalon? – Sok ember szerint mi az istenük hírnökei vagyunk. Raphael Elijahra nézett. – Őutána te vagy a legidősebb közöttünk. Őt félistenként tisztelik a saját területein. Te soha nem gondoltál arra, hogy magadból is hasonlót formálj? – Láttam, mi történik azokkal, akik ezt az utat választják. – Elijah nem nézett Raphaelre, de egyértelmű volt, hogy kire gondol. – És még ha ez nem is tartana vissza, ott van nekem Hannah. Amit iránta érzek, nagyon is valódi, túlontúl e világból való. Raphael arra gondolt, hogyan szerették egymást a szülei. Arra az erős, felemelő szerelemre. Gondolatban összehasonlította azt azzal, amit Elena iránt érzett. Abban nem volt semmi felemelő, ahogy a farka sajgott, lüktetett a vágytól, ahányszor a lány hozzáért. – Titus és Charisemnon tömegeket fog lemészárolni – mondta végül –, de még mindig Lijuan az igazi veszély. – Az embereim jelentése szerint Lijuan élőhalott hadseregének létszáma az utolsó hat hónap alatt megkétszereződött. – És arról is hírt hoztak, hogy ezek közül a katonák közül néhány nagyon friss halott volt. Mintha feláldozták volna őket azért, hogy Lijuan erejének hideg ölelésébe taszítsák. – Ha ezt a hadsereget rászabadítja a világra, az egy újabb sötét kor kezdetét jelentheti. Az utolsó sötét korban több ezer éves civilizációk pusztultak el. Olyan lenyűgöző épületek és művészi alkotások, amikhez hasonló soha nem lesz már a világon. Sok millió ember halt meg, esett áldozatul egy háborúban, amit angyalok vívtak egymással. De még akkor sem halottak, hús és vér rémálmok ellen kellett harcolniuk. ***

182

Elena figyelte, ahogy Jessamy egyenként bevitte Samhez a gyerekeket. Keir félálomba hozta a kisfiút. Boldogság és düh kaotikus keveréke töltötte el Elenát, miközben nézte, hogyan örül Sam az ajándékoknak, amiket a többiektől kapott. Hogy lehet valaki annyira halhatatlan, hogy egy ilyen ártatlanságot bántson? Csepp. Csepp. Csepp. Látod? Tetszik neki. Az állkapcsa nyilallni kezdett, amikor Elena erőszakkal visszarántotta magát a jelenbe. De ez sem volt elég, már az éberen töltött óráiba is beférkőzött ez a rémálom. Látta maga előtt Ari szemeit, ahogy azok rámeredtek, a türkiz tekintet lassan tompult, miközben Slater szörnyű szomját csillapította. Ari azt suttogta Elenának, hogy meneküljön el, de ő maga már nem tudott. Az ő lábait nem összetörte a vámpír, ahogy Bellét, hanem egyszerűen letépte, barbár módon amputálta. Fadarabok. Úgy néztek ki a combjából kiálló, törött csontok, amikre rászáradt a vér. Nem akar elmenekülni. Látod? Tetszik neki. – Meg akarod látogatni? A vadász megperdült, és vakon nézett Jessamy riadt arcára. Gondolatai még mindig abban a konyhában jártak, a rengeteg szenvedés között, aminek az emlékétől soha az életben nem lesz képes megszabadulni. – Elena? – Jessamy félénken megérintette. – Igen – préselte ki a szavakat a lány az emlékek zűrzavarán át. – Meg szeretném látogatni. – Menj csak. – Látszott, hogy Jessamy aggódik, de nem kezdett kérdezősködni. – Én visszaterelem a többi gyereket a tanterembe. Elena előbányászott valahonnan egy mosolyt, minden mást kizárt, és belépett Sam szobájába.

183

– Hát így intézted el, hogy ne kelljen fogalmazást írnod Jessamynek! A fiú szeme megcsillant. Elena már félt, hogy az a tekintet örökre tompa marad. Keir szerint Sam semmire sem emlékszik a támadásból, valószínűleg egy fejsérülés miatt. Nagy valószínűséggel az emlékek egyszer majd visszatérnek, de addigra a kis angyal megerősödik, és a szülei is felkészítik, hogy meg tudja emészteni a szörnyűségeket. – Nem – válaszolt Sam halkan. – Azt mondta, mindent be kell pótolnom. – Jellemző rá! – suttogta Elena, majd az ajándékok felé mutatott. – Jó nagy rakás ajándék! – Te is hoztál nekem valamit? Elena elvigyorodott. – Hogy hoztam-e? Még meg is kérdeztem a szüleidtől, hogy odaadhatom-e! Sam izgatottan ült fel. – Mi az? – Hé, nyugi! – A nő óvatosan visszafektette a gyereket, majd a zsebébe nyúlt és elővett egy kis tőrt, aminek a pengéjét bonyolult díszítésű acéltok rejtette. Sam szemei elkerekedtek, amikor Elena a kezébe nyomta a tőrt. – Ezt akkor kaptam, amikor befejeztem egy vadászatot Japánban, Sikokuban. Az angyal, aki adta, azt mondta, ez a tőr ezeréves. – Megérintette a markolat alján lévő rubint. – A legenda szerint ez a rubin régen egy sárkány szemének a része volt. Az apró ujjak áhítattal megtapogatták a rubint. – Mi lett a sárkánnyal? – Annyira ősi lény volt már, hogy egy nap úgy döntött, leheveredik és elalszik. Egy idő után kővé vált, így lett a világ legnagyobb hegye. Miközben mesélt, nem tudott nem emlékezni arra, ahogyan a mamája mesélt neki és a testvéreinek a szüleik ágyán. Még Belle is ott ült a földön velük, a körmét festette, és magazint olvasott, mert ő akkor már mindenhez túl menő volt. De soha nem 184

lapozott egyszer sem, amíg mama mesélt. Elena elhessentette magától ezt a keserédes emléket, és folytatta a történetet, amit eredetileg egy öreg buddhista szerzetestől hallott, zöld tea mellett, egy tökéletes homokkertben. – A szemei rubinná változtak, a pikkelyei gyémánttá, zafírrá és smaragddá. Egyetlenegy harcos volt csak elég bátor ahhoz, hogy közel menjen az alvó sárkányhoz. – És felébredt a sárkány? – Igen. – Közelebb hajolt Samhez, és titkolózó hangon így suttogott: – Amiért a harcos ilyen bátor volt, nekiajándékozott egy darabot a szeméből. – És a többi része? – Azt mondják, a sárkány még mindig alszik, és ha valaki elég ügyes és bátor ahhoz, hogy megtalálja, annak adja majd a föld minden kincsét. – Én megtalálom majd azt a sárkányt! – Sam szemei úgy csillogtak, mint az ékkövek a legendában. – És nagyon fogok vigyázni az ajándékodra. – Tudom. – Elena kinyújtotta a kezét, és kisimította a fiú arcából a kósza hajfürtöket. Magában elfojtotta azt a dühöt, ami feltüzelte a vadászösztöneit, és vérért kiáltott. – Most aludj! Majd beszélünk még. Keir belépett a szobába, Elena pedig felállt az ágy mellől. Az angyal a fiú homlokára fektette szép zongoristakezeit, hogy mély álomba merítse Samet. – Nagyon meg fogja becsülni, tudod? – szólt az angyal, miközben a tőrt az éjjeliszekrényre tette. – Ez olyan ajándék, amit egy fiú magával visz a felnőttkorba. Elena bólintott, de közben alig állt a lábán, az emlékek újra maguk alá temették. Miért itt? Miért most? Sem Ari, sem Belle, sem az anyja nem jutott el soha a kórházba. Egyenesen a hullaházba vitték őket. – Miért hoztad őt ide? – Egy erős női hang. – Még csak gyerek! Egy nagy férfikéz körülzárta az övét, ez adott elég bátorságot ahhoz, hogy ne szaladjon el. 185

– Megérdemli, hogy lássa a testvéreit még egyszer, utoljára. – De nem így! – Ellie tudja, hogy mi történt – a férfihang. – Istenem, hiszen mindent látott! – Az anyja… – Ordít, amikor a fájdalomcsillapítók és altatók kimennek belőle. Csak ordít, amíg az orvosok újra el nem altatják. – Szaggatott mondatok. – Marguerite-en nem segíthetek, de Ellie-n igen. Most minden összezavarodott a fejében. Folyton azt kérdezi, hogy a szörnyeteg elcsábította-e Arit és Belle-t. – Nem engedem, hogy megtedd. – Próbálj megállítani! – Elena? A lány gyorsan motyogott valami elköszönésfélét, és kilépett a szobából a folyosóra, el Keir túlságosan is éles szemű pillantása elől. A gondolatai továbbra is csak akörül forogtak, amit a tudatalattija éppen kiokádott: Jeffrey elvitte őt, hogy megnézhesse a testvéreit. Megküzdött Elena nagynénjével, a kórházi személyzettel, mindenkivel… csak hogy megmutassa a lányának: Ari és Belle valóban örökre elmentek, Slater nem vitte őket magával az ő undorító világába. – Semmi baj, Ellie! – Az erős kéz a lány fejét simogatta. – Ott, ahová ők mentek, nincs többé fájdalom. Ari és Belle tényleg békésnek tűntek, annak ellenére, hogy hogyan ért véget az életük. A szemük nyugodtan csukva volt, testük a fehér lepedők alatt egésznek látszott. Elena puszit nyomott mindkettejük hideg arcára, megsimogatta a hajukat, elköszönt tőlük. Több mint egy órán keresztül voltak ott, abban a teremben, amíg végül… – Oké, apa. – A kezét az övébe csúsztatta és felnézett a férfira, aki mindig is a legerősebb támasza volt az életben. – Mehetünk. – Igen? – A mindig kemény, szürke szemek most fakók voltak, könny csillogott bennük. – Ne sírj! – Felemelte a kezét, az apja lehajolt, Elena pedig letörölte a szeméről a könnyeket. – Nekik már nem fáj semmi. 186

Elena kitámolygott egy oldalsó folyosóra, remegő kezekkel átkarolta a mellkasát. Eddig azt hitte, hogy az apját azon a véres, végzetes napon vesztette el örökre, de tévedett. Jeffrey még vele volt, az apja volt aznap délután a kórházban, kiharcolta a lányának a jogot, hogy elbúcsúzhasson a testvéreitől. De akkor mikor romlott meg minden? Mikor kezdte az apja természetellenes förtelemként kezelni őt, akire rá sem bírt nézni? És hány mélyen elásott emlék rejtőzik még Elena agyában? – Elena? A vadász megfordult és meglátta Keirt. Az angyal aggódó tekintettel állt vele szemben. – Megtennéd, hogy… De Elena már rázta is a fejét. – Ne haragudj, most mennem kell! Majdnem szaladt a váróteremig, és fel a rejtett lépcsőn, amit a vámpírok számára terveztek. A szárnya súrolta a lépcsőfokokat. Kiért a jeges levegőre anélkül, hogy bárki megpróbálta volna megállítani. A hideg szél túlhevült arcába csapott, de a vadász nagyon örült, hogy a friss levegőn lehet. Nem akarok emlékezni, gondolta. Gyáva gondolat volt, de Elena úgy érezte, nem elég erős ahhoz, hogy megtudja azt, ami ott rejtőzött valahol a látóhatár alatt, és egyre közeledett hozzá. Mert az a valami szörnyű dolog volt. Rosszabb, mint bármi más. És ő már az emlékeit is alig bírta hordozni. Bal felől egy köhintés hallatszott. – Megkérdezném, hogy szépek-e a csillagok, de még csak öt óra van. Mit is mondott Raphaelnek? Bárkit csak ne Galent. – Méreg.

187

Huszonegyedik fejezet A vámpír a rá jellemző fekete napszemüvegét hordta, mosolyában volt valami gúny. – Szolgálatodra. Méreg ezek szerint rögtön ezután a Menedékbe indult, hogy Dmitri visszatért az Arkangyal-toronyba. – A vámpírokat nem zavarja az időeltolódás? Méreg levette a napszemüvegét, hogy Elena megláthassa hosszúkás pupillájú kígyószemét. Nem számított, hogy Elena korábban is látta már ezeket, a vadász háta még most is borsódzott a zsigeri rémülettől, a szemekben tükröződő földöntúli intelligenciától. Egy pillanatig azon gondolkozott, vajon Méregnek csak a szeme változott-e meg, amikor átalakították; vajon Méreg úgy gondolkozott-e, mint egy ember, vagy sokkal hidegvérűbben és embertelenebbül. 188

– Miért, segíteni szeretnél, hogy ellazuljak, vadász? – Nyelvével megnyalta az egyik szemfoga hegyét, amiből aranyló méreg cseppent ki. – Megható. – Csak kedves akartam lenni – válaszolt a lány, és a bájvigyorra bájvigyorral válaszolt. Méreg pupillái összehúzódtak, visszatolta az orrára a napszemüvegét. Elena nem állta meg, hogy ne folytassa: – Miért nem villás a nyelved? – Miért nem tudsz repülni? – gúnyolódott a vámpír. – Tudod, azok az izék a hátadon nem dísznek vannak. Elena beintett neki, de a lelke mélyén hálás volt, amiért a vámpír kötekedett vele. Ezzel visszarántotta a jelenbe, és a múlt emlékeit elzárhatta abba a szekrénybe, ahol tartani szerette őket. – Nem azért jöttél, hogy megmutasd az utat? A vámpír teátrális, régimódi mozdulattal meglengette a karját. – Kövessen, hölgyem! Persze, végül mégis egymás mellett indultak el Raphael irodájába, aminek a létezéséről Elena eddig nem is tudott. – Milyen a hangulat Manhattanben? – Beszélt ő erről Ransommal és Sarával is, de egy vámpír, és főleg egy olyan erős vámpír, mint Méreg, másként látta a dolgokat, mint az emberek. Méreg természetesen nem adott egyenes választ a kérdésre. – Az emberek kezdik azt hinni, hogy a feltámadásod híre elég nagy túlzás volt. A legtöbben úgy gondolják, meghaltál és elkapartak valahol. Milyen kár érted! Elena válaszra sem méltatta a nyílt kötekedést. – Még mindig nem derült ki az igazság? Azt tudom, hogy Raphael emberei senkinek nem beszélnek erről, de a többiek? Michaela? – Mind irigyek. Te vagy az első teremtett angyal, akiről valaha hallottunk. – Egy pillantást vetett a lányra a tükrös szemüvegén keresztül, de a lány nem látott semmi mást, csak a saját sötét tükörképét. – Különleges trófea vagy, vigyázz, nehogy valaki bezacskózzon, és a végén egy kandalló felett, a falra szegezve végezd! 189

*** Raphael egy hatalmas fekete asztal mögött ült, amikor a lány belépett. Méreg kint maradt az ajtó előtt. Elenában feltámadtak az emlékek: az arkangyalnak a toronyban is éppen ilyen asztala volt. Ha most az asztalomra döntenélek, és az ujjammal beléd hatolnék, azt hiszem, nem mondanád ezt. Raphael azonnal felnézett rá, szemében félreérthetetlenül parázslott a szexuális forróság, amiből Elena látta: az arkangyal pontosan tudja, mire gondolt. A vadász állta az angyal tekintetét. Becsukta maga mögött az ajtót, lassú léptekkel az asztalhoz ment, de nem állt meg előtte: felugrott a lapra, lesodorta róla az iratokat, átemelte a lábait, és Raphael két oldalán engedte le őket, foglyul ejtve az arkangyalt. – Újra rémálmokkal a szemedben jössz hozzám – szólt Raphael, és a lány combjára fektette a tenyerét. – Igen. – Elena beletúrt az arkangyal hajába. – De hozzád jövök. – Ilyen bizalommal még soha senki iránt nem volt. A férfi megszorította a lány combjait, majd olyan könnyedén húzta őt maga felé, hogy Elena szíve gyorsabban kezdett verni. New York arkangyala veszélyes kedélyállapotban volt aznap. Lehajolt, a lány felemelte a fejét, és megcsókolta Raphaelt. Domináns pozícióját csak egy percig tarthatta meg. Csak egy finom emelés, és máris az arkangyal ölében ült. Lábai Raphael két oldalán, a combjai között lángoló nedves forróság az arkangyal kemény farkához szorult. Elena lélegzete is elállt a váratlan, szikrázó érintéstől. Csak néhány pillanattal később vette észre, hogy a szárnyait kiterítette Raphael íróasztalán. – Összegyűröm az irataidat – suttogta az érzéki ajkaknak, amik a legbujább bűnbe csábították. – A büntetésedet természetben hajtom be rajtad. Készen állsz, hogy megfizess? – Egy érzéki kegyetlenséggel teli kérdés, amitől Elena ösztönei rögtön jelezni kezdtek. A lány félt, de nem védekezett, inkább ellazult. Raphael elég félelmetes volt ahhoz, gondolta, hogy a legszörnyűbb rémálmot is elűzze. Amikor az angyal gyengéden megharapta Elena nyakát és 190

közben letépte róla a felsőt, Elena belekapaszkodott az angyal vállaiba. A fogak lejjebb vándoroltak. Elena gyomra összeszorult a kéj és a félelem furcsa egyvelegétől. – Raphael! Raphael egyik kezével a lány fenekét markolta, másikkal a mellét zárta körbe alulról, hogy a mellbimbót elérje a nyelvével, lassan, teljes odaadással. Elena teste vágyakozva megfeszült. – Harapni is fogsz? – kérdezte fátyolos hangon. Talán. A lány hallotta az angyal hűvös hangját, és ettől elbizonytalanodott, még ha a teste kívánta is Raphael érintését. De vajon ő elég erős volt ahhoz, hogy New York arkangyalát ilyen kedélyállapotában fogadja? A párom vagy, Elena. Nincs más választásod, csak tanulj! Az angyal a lány elméjében volt, belopódzott, amikor a kéj kisütötte Elena védekezésének áramköreit. – Hát már soha nem érted meg, hogy tiszteletben tartsd a határokat? Két ujjával összeszorította az angyal száját: elég dühös volt ahhoz, hogy ösztönösen cselekedjen. Raphael szemei éjféli sötétek voltak, amikor felemelte a fejét, és a lányra nézett. – Nem – válaszolt, és közben a hüvelykujjával simogatta a dombot, amit már annyira felizgatott, hogy az lüktetett a vágytól. – Bocs – az arkangyal nyaka köré fonta a karjait –, de hatalmi szóval nálam nem mégy semmire. – Elena viszont nem engedi meg, hogy a dühe közéjük álljon. Azért, ami kettejük között volt, ezért a nyers, fájdalmas kapcsolatért érdemes volt harcolni. – Én soha nem fogom hagyni, hogy bábot csináljon valaki belőlem. Sem Lijuan, és a férfi, aki az enyém, pláne nem. Az angyal nem válaszolt, csak kemény, merev tekintettel nézte a lányt. Így nézett akkor is, amikor először találkoztak a háztetőn. Akkor Elena félt, hogy az arkangyal meg fogja ölni. Most már tudta, 191

hogy nem… De attól még fájdalmat okozhatott neki, olyat, amit csak egy halhatatlan tud. Vissza kellett volna hát vonulnia, de ez soha nem volt az erőssége. – Miért? – kérdezte, és közben az orrát Raphael orrához dörgölte. Nagyon belsőséges mozdulat volt ez. Bizalmas, de ez a bizalom nagyon vékony fonál volt még kettejük között, és Elena egyetlen rossz mozdulatától elpattanhatott. – Ilyen rossz a kedved? A tenger illata egyre dagadt, amíg Elena már úgy érezte, meg is érinthetné a habokat. A szünet, a csend tele volt kimondatlan dolgokkal, a fejük felett lógó kardok suhogásával. Elena hátán kitört az izzadság, de nem engedte el az angyalt, ott maradt és harcolt a kapcsolatukért, ami a semmiből rontott rájuk, de mostanra számukra a legfontosabb dolog lett az univerzumban. Elena. Becéző szó a lány elméjében. Az arkangyal leejtette a fejét a vadász vállára. Elena szíve megnyugodott, mert érezte, hogy a veszély elmúlt. A lány beletúrt az angyal hajába, és hozzádörgölte az arcát. – Neked is megvannak a magad rémálmai – ébredt rá, és hirtelen tisztán látott mindent, most, hogy a vihar elvonult. – És ma különösen kínoztak. Raphael mindkét karjával átfogta a lányt, és még szorosabban húzta magához. Elena engedte, mert éppolyan nagy szüksége volt rá, hogy érezze az angyal melegségét, mint Raphaelnek őrá. Hát nem durva, gondolta a vadász. New York arkangyalának szüksége volt rá, Elena Deveraux-ra, a vámpírvadászra és kitagadott lányra. Egyszerre gyengéden és vadul az angyal homlokára szorította az ajkát, majd végigcsókolta a szemét, állát, amit csak ért. – Biztos van valami a levegőben – suttogta Elena alig hallhatóan. – Ma én is folyton az anyámra és a testvéreimre gondolok. – Életében most először említette bárkinek is a rémálmait. Még a legjobb barátnője sem ismerte a vadász gyerekkorának titkait, nem tudott a gonoszról, ami minden nap üldözte a lányt, és néha annyira megszállta, hogy Elena alig kapott levegőt. – Mondd el, hogy hívták őket! – Forró lehelet a lány nyakán, erős karok körülötte. 192

– Tudod a nevüket. – Azok csak tények. – Az anyámat – mondta Elena, és közben kapaszkodott, keményen szorította az angyalt – Marguerite-nek hívták. Elena. Egy mentális csók. Az angyal illata éppen olyan óvón vette körbe Elena elméjét, mint Raphael karjai a testét. A vadász ajka megremegett, hogy rá kellett harapnia. – Akkor jött az Egyesült Államokba, amikor hozzáment apámhoz, de a párizsi akcentusa élete végéig megmaradt. Egy lenyűgöző, szeretnivaló pillangó volt ő. Mindig nevetett, a kezei pedig mindig mozogtak. Sokszor csak ültem a nappaliban vagy a konyhában, és néztem, ahogy dolgozik, és közben mesél. Marguerite ágytakarókat készített, csodaszép, egyedi, művészi darabokat. Eleget adott el belőlük ahhoz, hogy összeszedjen egy kis vagyont. Ezt persze össze sem lehetett hasonlítani Elena apjának vagyonával, de ő szeretettel továbbadta mindenét a lányainak, Jeffrey pedig… – Ő soha nem hagyta volna, hogy az apám megtegye, amit tett. – Csak azért van még életben, mert tudom, hogy szereted. – Tudom, nem kellene, de nem tudok változtatni ezen. – Az apja iránti szeretete mélyen gyökerezett benne, ezt még az sem tudta kiirtani, hogy Jeffrey évekig elhanyagolta. – Néha azt kívántam, bárcsak ő halt volna meg az anyám helyett, de tudtam, hogy a mamám haragudott volna az ilyen gondolatok miatt. – Az anyád megbocsátott volna ezért. Elena annyira szerette volna elhinni ezt, hogy az már fájt. – Ő volt a családunk szíve. Amikor ő meghalt, vele együtt minden a sírba szállt. – Mesélj a testvéreidről, akiket elvesztettél! – Ha mama volt a család szíve, Ari és Belle voltak a béke és a vihar. – Tátongó űr maradt a Deveraux családban, miután a két lány vére kifolyt a konyhapadlóra. Slater csinos arca, vértől vörös szája.

193

Elena belekapaszkodott Raphaelbe, és kétségbeesetten próbált szabadulni az emléktől. Nem jött ki több szó a száján, a tüdejében nem volt már elég levegő. – Nekem nem voltak testvéreim. Ezek a szavak olyan váratlanok voltak, hogy kiszakították Elenát a kesergésből. A vadász szorosan kapaszkodott az angyalba, körbefonta, akár a borostyán, és hallgatta. – Az angyalok között ritkán születnek gyermekek, és a szüleim már több ezer évesek voltak, amikor én a világra jöttem. – Minden angyali születés ünnepelt esemény volt, de Raphaelnek különösen örültek. Sok évezred óta ő volt az első, aki két arkangyal szülőtől származott. Elena, Raphael vadásza rátámaszkodott, megbízott benne. Az angyal érezte, hogy a lány figyel, érezte a tenyerének melegét az ingén keresztül. Egyik kezével végigsimított Elena hátán, lassan, finoman, és tovább mesélt, olyan dolgokról, amikről egy örökkévalóság óta senkinek nem beszélt. – De voltak néhányan, akik szerint nem lett volna szabad megszületnem. – Miért? – Elena felemelte a fejét, és néhány gyors mozdulattal kitörölte a könnyeket a szeméből. – Miért gondolna bárki is ilyet? – Mert Caliane és Nadiel már túl idősek voltak akkor. – Raphael olyan szorosan tartotta a lányt, hogy érezze a mellét a mellkasán minden egyes levegővételkor. Lassan végighúzta a tenyerét felfelé, a lány csípőjén, mellkasán. Élvezte Elena bőrének tapintását. – Aggódtak, hogy a szüleim már hanyatlani kezdenek. Elena összevonta a szemöldökét. – Ezt nem értem. A halhatatlanok halhatatlanok. – De fejlődünk – válaszolt az arkangyal. – Némelyikünk pedig hanyatlani kezd. – Lijuan – kérdezte suttogva a lány – fejlődik? – Ezt mondjuk. De már a Tanács is aggódni kezdett, vajon mivé válik majd. Ez egy rémálom volt, az biztos. De vajon egy személyes rémálom, vagy az egész Földet fenyegeti? 194

Elena egyáltalán nem volt buta, pillanatok alatt megértette az összefüggéseket. – Az édesanyád ezért végezte ki az édesapádat. – Igen. Az apám volt az első. – Mindketten? – Elenát fájdalom töltötte el, az angyalt sajnálta. – Az elején nem. – Olyan élénken látta maga előtt az apja halálát, mintha a kép a retinájába égett volna. – Az apám lángok között halt meg. – Az a faliszőnyeg – szólt a lány – a lakosztályod folyosóján az ő halálát ábrázolja. – Emlékeztet arra, hogy mi vár rám. Elena megrázta a fejét. – Soha! Nem hagyom, hogy megtörténjen! Az ember, gondolta Raphael. Az ő vadásza. Annyira fiatal még, és mégis van a lelkében valami eredendő bátorság, ami lenyűgözte őt, ami sok évig lenyűgözi még. A lány máris megváltoztatta, és bár nem értette pontosan, hogyan, mégis remélte, hogy így talán megmenekülhet az apja sorsától. – Még ha ez nem is sikerül – mondta az angyal tudom, hogy véget vetsz majd az életemnek, mielőtt gonoszsággal szennyezném be a Földet. A vadász szemében a lázadás lángja lobbant. – Ha meghalunk – jelentette ki –, együtt halunk meg. Ez így lesz. Raphaelnek eszébe jutottak az utolsó gondolatai, miközben New Yorkban zuhant lefelé, karjaiban Elena összetört testével, a lány hangja már csak halk suttogás volt az elméjében. Raphael feladta volna az örökkévalóságot a vadászért, egy percig sem gondolkozott ezen, úgy döntött, hogy meghal vele. Hogy a lány ugyanezt tenné meg érte… Összeszorította a kezét. – Ha meghalunk – ismételte –, együtt halunk meg. Illékony, mély csend. Mindketten érezték, hogy ebben a pillanatban valami a helyére zökkent. Raphael elengedte a fájdalmas emléket, és egy csókot lehelt Elena nyakára. – Meg kell néznünk, mit küldött neked Lijuan. 195

Elena megborzongott. – Megkaphatom az inged? Raphael megvárta, amíg a lány lekászálódik az öléből. Figyelte a testét. Gyönyörű volt, könnyed… és erős. Az angyal kritikus szemmel végigmérte a vadász izomzatát, miközben Elena az asztal fölé hajolt, és meghozta a döntést: – Holnaptól kezdődnek a repülőóráid. Elena túl gyorsan perdült meg, majdnem megbotlott a szárnyaiban. – Tényleg? – Egy hatalmas mosoly vágta ketté az arcát. – Te fogsz tanítani? – Természetesen! – Senki másra nem bízta volna rá a lány életét. Kibújt az ingéből, és odaadta azt a lánynak. Elena felvette az inget, és felhajtotta az ujját. Persze, hogy túl nagy volt rá, de a lány hagyta, hadd lógjon rajta. Amikor Raphael megjegyzést tett erre, elpirult. – Kényelmes így, oké? Na, hol az a hülye ajándék?

196

Huszonkettedik fejezet Elena látta, hogy Raphael ajkán a leghalványabb mosoly jelenik meg az indulatos válasz hallatán, de az angyal nem szólt egy szót sem. Elindult az egyik szekrény felé. A hátán az izmok ruganyosan, erőtől duzzadón mozdultak, és ettől Elenában minden női hormon zsibongani kezdett. Az arkangyalának érzéki látványa elkergette benne a múlt nyomasztó emlékeinek visszhangját is. A vadász odalépett az angyal mellé, amikor Raphael kinyitotta a szekrényt, amiben ott állt egy apró, fekete doboz. Körülbelül akkora volt, mint egy ékszeres ládika. Elena azonnal visszahőkölt, szó szerint hátraugrott, amikor meglátta. – Dobd azt az izét a legmélyebb szakadékba, de azonnal! Raphael a lányra nézett. – Mit érzel?

197

– Félek tőle. – A lány átkarolta magát, a tenyerével dörzsölni kezdte a karját, a gyomrában hideg ürességet érzett. – Nem akarom, hogy a közelemben legyen. – Érdekes. – Raphael felemelte a dobozt. – Én nem érzek semmit, neked azonban a doboz még vér nélkül is énekel. – Ne nyúlj hozzá! – sziszegte Elena összeszorított fogakkal. – Mondtam, hogy hajítsd ki! – Nem lehet, Elena, és ezt te is tudod. A vadász nem akarta ezt tudni. – Hatalmi játszmák, mi? Na és? Üzend meg neki, hogy köszönjük, és küldj cserébe valami asztaldíszt, vagy más lomot. Van itt néhány fölös, nem? – Az nem lenne elég. – Az angyal szeme elsötétedett, olyan színt öltött, mint a hajnal legsötétebb, legmélyebb kékje, mielőtt a nap feljön. – Ez különleges ajándék. Egy próbatétel. – Na és? Az arkangyalok kóstolgatják egymást a hatalmi játékaikkal. Ki a franc mondta, hogy nekem ebben részt kell vennem? Raphael az asztala sarkára tette a dobozt, a szárnyaival végigsimított a lány szárnyain. – Akár tetszik, akár nem, azzal, hogy a szeretőm lettél, elfogadtad a felkérést ezekre a játszmákra. Elena úgy érezte, mintha ezernyi póklábszerű ujj kúszna végig a bőrén. – Ha kinyitottam, kidobhatjuk? – Igen. – Annak nem lesz rossz politikai üzenete? – Az egy állásfoglalás lesz. – Az angyal kinyújtotta a kezét a lány felé. – Gyere! Kell egy csepp a véredből. – Látod? Rémisztő? Megmondtam! – Megborzongott, de elővett egy tőrt, és felsértette vele a bal mutatóujjának begyét. – Aki vérrel lezárt dobozba csomagolja az ajándékodat, az tuti nem tusfürdőt fog neked adni. Raphael megfogta a lány kezét, a doboz fölé húzta, és összenyomta az ujjbegyét, éppen annyira, hogy egyetlen ragyogó 198

vércseppet kipréseljen belőle. A vér egy ideig megült Elena ujjbegyén, mintha nem akarta volna megérinteni a dobozt, majd lecseppent, és egy puha csattanással a fedőre hullott. A doboz, úgy tűnt, elnyelte a vért, a falánk feketeség az élet ízére vágyott. Elena keze összeszorult a tőre markolatán. – Én nagyon, de nagyon nem akarok arra a bálra menni. Raphael megcsókolta a lány ujjának hegyét, mielőtt elengedte a kezét. – Akarod, hogy kinyissam neked? – Igen. – Ha egy mód volt rá, Elena nem akart hozzáérni ahhoz az izéhez. Az angyal felnyitotta a tetőt. A vadász nem látta, mi van benne, mert Raphael keze eltakarta. De akkor az arkangyal oldalra lépett… Elenának felfordult a gyomra. Eldobta a tőrét, megfordult és rohanni kezdett az ajtó felé, amiről remélte, hogy a mosdóba vezet. Nem örülhetett, hogy igaza lett, mert rögtön öklendezni kezdett. A fejét a vécécsésze fölé hajtotta, és fájdalmas hullámokban visszaadta az ebédjét. Úgy érezte, mintha a gyomra belseje szakadt volna fel belőle. Valamikor a hányás közepe táján eszmélt rá, hogy ő térdel, Raphael pedig ott áll mellette, és tartja a haját, hogy ne hulljon az arcába. Az angyal kitárta kettőjük körül a szárnyát, fehér és arany falat vont maguk köré. Amikor a görcsök csillapodtak, Elena remegő kézzel lehúzta a vécét, és hátradőlt. Raphael felállt és hozott neki egy hidegvizes törülközőt. Elena tisztára törölte vele az arcát, és közben pontosan tudta, hogy Raphael ott áll felette, és forr benne a düh. – Mit jelent – kérdezte olyan rideg hangon, amilyet Elena még csak Michaelával szemben hallott tőle – az a nyaklánc? – Csak másolat lehet – nyögte ki Elena. – Az igazit eltemettük. Láttam. – Újra látta maga előtt a Belle-re csukódó koporsófedelet. Raphael a kezei közé szorította a lány arcát, gyönyörű szárnyait kitárta. – Ne hagyd, hogy ő győzzön! Ne hagyd, hogy felhasználja ellened az emlékeidet! 199

– Mekkora egy ribanc! – fakadt ki a düh Elenából. – Szándékosan csinálta, ugye? – Ez nem volt igazi kérdés, Elena pontosan tudta a választ. – Én nem jelentek rá nézve semmilyen veszélyt, csak szórakozni akar velem! Meg akar törni. – Nem volt rá más oka, mint hogy mulasson rajta néhány percig. – Látszik, hogy nem ismer téged. – Raphael felsegítette a lányt. A lány a mosdókagylóhoz lépett, és majdnem égetően forró vízzel kiöblítette a száját. – Belle – mondta, miután végre nem érezte már magát mocskosnak – feltépte volna Lijuan torkát azért, mert ellenem akarja használni őt. – A nővére kedves, de vad természetének emlékétől Elena kihúzta magát. – Menjünk! Most, bár még mindig nem volt hajlandó megérinteni a dobozt, alaposan szemügyre vette a nyakláncot, amit Lijuan küldött neki. – Másolat. – A megkönnyebbülés végigszáguldott az egész testén, a lábai megroggyantak volna, ha nem támaszkodik meg az asztalon. A kínai arkangyal nem szentségtelenítette meg Belle végső nyughelyét. – Egyszer elhatároztuk, hogy a hátuljába belegravírozzuk Belle nevét egy forró dróttal. Egy göcsörtös B betűig jutottunk, amikor mama meglátott minket. – Ez az emlék felvidította Elenát, és elűzte a szörnyűségeket. – Nagyon mérges volt, mert a medál kilenckarátos arany. Raphael visszatette a nyakláncot a dobozba, és rácsukta a fedelet. – Gondoskodom róla, hogy eltűnjön innen. – Jó… de előbb csináltass róla nekem egy másolatot! – Gonosz mosoly villant Elena arcán. – Ha a ribanc játszani akar, én benne vagyok. – A kémei jelenteni fogják neki – válaszolt Raphael. – Jó ötlet, de nem engedem meg. Elena felkapta a fejét. – Micsoda?! – Elena, Lijuan ezzel a nyaklánccal bántani akart téged. Mindig csak a múltra emlékeztetne téged, ha hordanád.

200

– Igen – mondta a lány. – Arra emlékeztet, hogy rúgta szét Belle a szomszéd kötekedő srác seggét, pedig az három évvel idősebb, és húsz kilóval nehezebb volt. Belle akaraterejére fog emlékeztetni. Raphael egy hosszú pillanatig nézte a lányt. – De ezek az emlékek sötétbe csavarva jönnek elő. Ezzel Elena nem tudott vitatkozni. – Lehet, hogy ideje szembenéznem a sötétséggel, ahelyett, hogy folyton menekülök előle. – Nem! – Raphael álla megfeszült. – Nem engedem, hogy Lijuan belerántson téged egy rémálomba. – Akkor hagyod, hogy győzzön. Egy kemény, váratlan csók. – Nem. Hagyjuk, hogy azt higgye, hogy győzött. *** Raphael megszabadult Lijuan ajándékától, és visszafelé repült a Menedékbe a fekete éjszakai égbolton. Amit Elenának mondott, az igaz volt, de nem a teljes igazság. Nem mondott el neki mindent, hogy megóvja őt. Elena tudta, de hagyta, hogy az angyal meggyőzze. Ez pedig sok mindent elárult arról, ilyen mélyek benne a múlt sebei. Egyszer, amikor Urram elméje még ép volt, és megvolt még benne egy kevés korábbi, fiatal önmagából, Raphael beszélgetett vele. – Az emberek élete – mondta akkor Urram – olyan rövid. Raphael, aki akkor még nem volt háromszáz éves, bólintott. – Vannak barátaim az emberek között. Hallgatom, ahogy szeretetről és gyűlöletről beszélnek, és azon gondolkodom, vajon mennyit élnek meg ők ezekből az érzésekből. Raphael mind a mai napig emlékezett arra, hogyan pillantott rá Urram. Az idősebb angyal, aki jót mulatott a fiatalabbik igényein. – Nem a mennyiség számít, Raphael – mondta. – Mi elfecséreljük az időnket, mert az életünk végtelen. Nekik ezernyi életet kell leélniük egy emberöltő alatt. Minden fájdalmuk mélyebb, minden örömük izzóbb, mint a miénk. Raphael meglepődött ezen: Urram már akkor is kicsapongó volt, züllött, és nyíltan kegyetlenkedő. 201

– Úgy beszélsz, mintha irigyelnéd őket. – Néha irigylem is. – Élénkzöld szemeivel az apró falucskát fürkészte, amely akkori otthonuk, egy ódon kastély lábánál, egy völgyben húzódott meg. – Arra gondolok, vajon milyen lennék, ha tudnám, hogy csak öt vagy hat rövid évtizedem van, hogy nyomot hagyjak ezen a világon. Végül Urram komoly nyomot hagyott a világon, de az biztosan nem olyan volt, mint amit fiatal korában elképzelt. A tömegek örökké emlékezni fognak rá, mint egy arkangyalra, aki életét vesztette a területért és a hatalomért folytatott harcban. Még az angyalok közül is csak nagyon kevesen tudják, hogy Urram vérszülötté vált, hogy a méreg megfertőzte a vérét. Raphael apja soha nem vált vérszülötté, de a hatalomvágya több tekintetben még annál is rosszabb volt. Meglátta Elenát az erkélyen. A lány még mindig az ő ingét viselte, szépséges szárnyait kitárta, mintha repülni vágyott volna. Raphael lebukott a levegőből, és gyorsan ereszkedni kezdett. Raphael! Egy kiáltás, amiben ugyanannyi csodálkozás volt, mint félelem. Az angyalban ekkor egy rég elfeledett érzés támadt, mintha felébredt volna benne az a heves fiú, aki Urrammal beszélgetett, függőlegesen emelkedni kezdett a magasba, majd visszafordult, és dugóhúzószerű bukórepülésben zuhanni kezdett. Ettől a tapasztalatlanabb repülők könnyen a sziklába csapódhattak volna. A bukórepülés közepén érezte meg: Elena elméje összekapcsolódott az övével. Érezte a vadász ijedt csodálkozását, ahogy Elena vele együtt átélte a szédítő zuhanást. Az angyal emelkedni kezdett, Elena pedig vele maradt az elméjében, miközben egy légáramlatot megülve lassan leereszkedett az erkélyre. A lány egy ideig csak bámulta az arkangyalt, majd összecsukta a szárnyait. – Mi a csuda történt? – Összekapcsolódtál velem. Ez elméletileg lehetetlen volt, egy arkangyal pajzsán senki sem tudott áthatolni. De Elena egyszer már megtette, még halandóként. 202

Akkor Raphael elveszett az ő elméjében, teljesen elmerült a lány vágyának vad illatában, annyira, hogy gondolkozni is elfelejtett. Később el kellett tűrnie Elena haragját, mert a vadász azt hitte, az angyal kényszeríteni akarta őt valamire. Elena nem értette akkor, hogy mit tett. Van az emberek között néhány ritka egyed, egy a félmilliárd között talán, amelyik képes megváltoztatni minket, mássá tenni, mint amik vagyunk. A gátak átszakadnak, a tüzek kigyúlnak, és az elmék összeérnek. Lijuan megölte azt a halandót, aki őt ilyen mélyen meg tudta érinteni. Raphael inkább úgy határozott, hogy szeretni fogja. – Éreztem azt, amit te éreztél! – folytatta Elena még mindig lelkesen. – Ilyen az, amikor te az én elmémben vagy? – Igen. Szünet, a vadász arca elkomorult. – Nem tetszik, ugye? Hogy be tudok csusszanni a pajzsod mögé. – Több mint ezer évem volt rá, hogy megszokjam, hogy egyedül vagyok az elmémben. – Az arkangyal megsimogatta a lány arcát. – Zavarba ejt, hogy valaki más is jelen van ott. – Legalább már tudod, hogy én mit érzek. – Elena felhúzta a szemöldökét. – Nem jó érzés, hogy odabent semmi sincsen biztonságban. – Soha nem fürkésztem ki a mély titkaidat. – Ezt én honnan tudhatnám? Honnan tudhatnám így hogy amit megosztok veled, azt valóban saját önszántamból teszem? Akkor először Elena úgy látta, mintha Raphael megértette volna a dolgot. . – Sokkal tovább tart majd így, amíg megismerjük egymást. – A gyorsaság nem minden. – Elena erősen megmarkolta az erkély korlátját. Raphaelnek eszébe jutott, mennyire megbízott benne a lány, amikor beszélt neki az anyjáról. És hogy magára vette az ő emlékeinek a terhét is. – Megpróbálom, Elena. 203

– Gondolom, ennél többet nem tudok kicsikarni egy arkangyalból. – Elena szavainak élét elvette a szemében csillogó vidámság. – A gondolatátviteles beszéd nem zavar, az mindkét irányba működik. De ezt, azt hiszem, még hosszú ideig nem fogom tudni szabályozni. – Értetted a gondolataimat, amikor összekapcsolódtunk? – Nem igazán. Túlságosan lefoglalt a repülés. Raphael, te aztán tudsz repülni! – Füttyentés. – Tudom, hogy nagyon nem könnyű, amit csináltál. Raphaelt hirtelen büszkeség öntötte el. Ez az érzés még a fiatal lelkéből származott, abból az angyalból, aki Raphael Caliane előtt volt. És Isis előtt. És Dmitri előtt. – Egy nevet felfogtam. – Bizonytalan szavak. – Az apádra gondoltál? – Igen. – Nézte, ahogy a szél a lány arcába fúj néhány rakoncátlan, fehér tincset. Nézte Elena sziluettjét a gyémántokkal tűzdelt ég előtt, és egy elhatározásra jutott. – Arra gondoltam, hogy az ő őrülete még Urraménál is rosszabb volt. Elena nem szólt közbe, csak előredőlt, hogy kezeit az angyaléba fűzhesse. Raphael összezárta ujjait a vadász ujjain és elcsodálkozott, milyen hatalmas, földcsuszamlásszerű változás ment végbe az életében azóta, hogy először találkozott ezzel a vámpírvadásszal. Elena olyan gyorsan hálózta be őt, és lett az életének legfontosabb része! – Bár Urram esetében ugyan volt egy kis habozás, végül mindenki egyetértett abban, hogy meg kell halnia. – Lijuan aggasztotta akkor a legjobban Raphaelt, mint ahogyan még most is. – Lijuan töprengett azon egy ideig, hogy talán a vérszülöttséggel járó erő miatt megéri az egész. Elenát kirázta a hideg. – Lijuannak meg kellett volna mutatni a házat, ahol Urram az áldozatait tartotta. Az egy mészárszék volt! Már a szagtól is ordítva elmenekült volna onnan mindenki. – Elfelejted, Elena – szólt közbe Raphael majdnem fekete szemekkel –, hogy Lijuan játékszerei a halottak. 204

– Tartsd egyenesen a medált, Ellie! – Próbálom! – Pszt, mama meghallja! Elena belélegezte Raphael friss illatát, és elfojtotta magában az emlékeket. A jelenre összpontosított. – Miért volt az apád rosszabb ennél? Raphael hajába belekapott a szél. Tincsei feketébbek voltak az éjszakánál, ami körülvette őket. – Ő nem válogatás nélkül gyilkolt. A Tanács hosszú ideig meg volt róla győződve, hogy csak a hatalomvágy és a hódítás hajtja. – Mások is csatlakoztak hozzá. Raphael bólintott. – Uralkodó volt, de isten akart lenni. A gyilkosságok az elején titokban történtek, politikai okokból. Elena felemelte a kezét, hogy hátrasimítsa Raphael haját. Meg kellett érintenie az angyalt, mert hirtelen olyan távolinak tűnt számára. – Mitől gondolták meg magukat az emberek? Raphael Elena kezére hajtotta ugyan a fejét, de az arca hűvös, távoli maradt. – Egész falvakat kezdett felperzselni mások területén. Elenának eszébe jutott, mit olvastatott vele Jessamy. – Ez hadüzenet. – Az apám nem gondolta annak. Ő egyszerűen azt várta, hogy a Tanács többi tagjai majd alávetik magukat neki. Valóban elhitte, hogy istenné vált. – Te mennyi idős voltál akkor? – Csak néhány évtizedet éltem még. Gyerek, egy kisgyerek. – Eszerint… – Elena nem tudta befejezni a mondatot. – Már azelőtt is őrült volt, hogy én megszülettem. Elena karjait az angyal dereka köré fonta, fülét Raphael mellkasához tapasztotta. – Ezért aggódtak a születésed miatt.

205

Néha azon töprengek, mit adott tovább nekem. És mit örököltem az anyámtól.

206

Huszonharmadik fejezet Elena abban a pillanatban tudta, hogy New York arkangyala olyasvalamit osztott meg vele, amit azelőtt senki mással. Nem tudta volna megmondani, miért volt ebben annyira biztos, de érezte a lelke legmélyén. Mint ahogy azt is tudta, hogy Raphael kérdésére nem volt válasz, ezt csak az idő tudja feloldani. De… – Az életutad most megváltozott. Olyan irányba halad, amit még Lijuan sem láthatott előre. Semmi nincs előre eldöntve. Raphael hosszú perceken keresztül egy szót sem szólt, csak hagyta, hogy az éjszakai szél sötét zenét játsszon a testükön, ahogy átzúgott a szárnyaik között. Nem vett fel új inget, de most a bőre csodálatosan meleg volt Elena karjai és arca alatt. Elena pedig csodálkozott, amikor erre ráébredt, furcsamód nyugodt és megelégedett volt, annak ellenére, mennyi zavaró dolog történt aznap. 207

– Nyugodt éjszaka ez – szólalt meg végül Raphael. – A szél csendes, és a levegő is tiszta, a látási viszonyok jók. – Jó idő a repülésre – suttogta Elena. – Igen. A lány belekapaszkodott az angyalba, átkarolta a nyakát, amikor a levegőbe emelkedtek. A felszállás szele belekapott a hajába, hátrafújta, majd visszacsapta az arcába. – Ezt majd le kell vágnom – jegyezte meg Elena, miközben egyik kezével kihúzott néhány hajtincset a szájából. A másik karjával Raphaelbe kapaszkodott. Miért nem tetted meg már korábban? Még vadász korodban? Ez, azt gondolom, sérülékenyebbé tett. A seb aznap túlságosan is nyílt volt, a lány mégis válaszolt. A hajam olyan, mint a mamámé volt. A négy gyermeke közül egyedül az enyém maradt ilyen akkor is, amikor felnőttem. Ari és Belle haja idővel aranyszőkévé változott, mint Jeffrey-é, Beth haja pedig az apai nagyapjáéra ütött, csodálatos eperszőke lett. Szóval mindketten az anyáink árnyékai vagyunk. A vadász tudta, hogy ami neki érték, azt az angyal átoknak tartja. Az ajkaival vigasztalón végigsimított Raphael állán. – Repülj gyorsabban! Raphael lebukott, és újra felemelkedett, Elena pedig tisztán, örömmel kacagott, miközben lábával az angyal lábaiba kapaszkodott. Észre sem vette, hogy kitárta a szárnyait, csak amikor a szél beléjük kapott. – Raphael! – Húzd be őket, különben fájdalmas lesz a földet érésünk. Elena lépésről lépésre végiggondolta a mozdulatot, és lassan bevonta a szárnyait. Az izmai megfeszültek egy kicsit az ellenállástól, de nem volt komoly. – Újra ki akarnak nyílni. – Ösztön. Raphael teljes szélességében kitárta a szárnyát, és leereszkedett egy kis szirtre, ami egy alacsony, hófödte völgy fölé nyúlt.

208

– Ez a hely nem olyan, mint a Menedék körüli hegyek. – A sziklák éleit itt lekoptatta az idő, a völgy lágy volt, úgy tűnt, nem törne össze senkit, inkább elringatna. – Itt általában puha a hó – mondta Raphael. – Tökéletes hely az első repülőleckére. Elena szíve megállt egy pillanatra. – Most? – Azt hitte, Raphael csak egy éjszakai repülésre hozza el őt a karjában. – Most. A vadász bőre izgatottan bizseregni kezdett. Kilépett a sziklaperem szélére, és lenézett. A mélybe. Soha nem volt tériszonya, de most… – Most, hogy tudom, hogy oda fogok lezuhanni, sokkal mélyebbnek tűnik ez a völgy. – Félsz? – Raphael a lány szárnyához érintette a saját szárnyát, Elena aranyszínt látott megcsillanni a szeme sarkából. – Beporzol, arkangyal? – Az angyalpor gyönyörűen mutat, amikor az éjszakában lepereg a szárnyadról. – Raphael megállt a lány mögött, eltöltötte a vadász érzékeit a szex felajzó illatával, és egy csókot lehelt az arcára. – Repülés közben beivódik majd a bőrödbe, és felkészíti a tested rám. – Folyton csak beszélsz róla – morogta a lány, miközben érezte, hogy az angyal keményen megszorítja két oldalról a csípőjét. – Szóval, most mit csinálok? – Egy módja van annak, hogy megtanulj repülni. Repülnöd kell. – Azzal az angyal lelökte Elenát a szikláról. A félelem eltöltötte Elenát, és mindent elnémított benne – kivéve a létfenntartó ösztöneit. Kitárta a szárnyait. A levegő beléjük kapott, és lassította a zuhanást. Izmai megfeszültek a váratlan igénybevételtől. Raphael inge megcsavarodott Elena testén, szabadon hagyta a hasát, kitéve az elemek erejének, de a lány akkor ezzel nem törődött. Csak a szárnyait akarta működésre bírni. De már túl késő volt, a talaj halálos sebességgel száguldott felé. Nem volt hó, ami elég puha lett volna ehhez, Elena biztos volt benne, hogy így is összetöri a csontjait. 209

Ekkor két kéz nyúlt a hóna alá, Raphael könnyedén emelte a magasba. Csukd be a szárnyaidat! Elena engedelmeskedett, bár a vérében keringő adrenalin éppen az ellenkezőjére sarkallta. Amint a lába fődet ért, Elena megfordult, és mellkason taszította az angyalt. A tenyere sistergett, amikor Raphael meztelen bőréhez ért. – Ez neked tanítás? Innen Manhattanig fröccsenhettem volna! – Egy pillanatig sem voltál veszélyben. – Az arkangyal szemében pajkos nevetés bujkált, és ez csak még jobban feldühítette a lányt. – Így tanítjuk repülni a fiatal angyalokat is. Lelökjük őket a mélybe, mielőtt még félni kezdhetnének. Elena dühe egy pillanat alatt elszállt, bár a szíve még mindig hevesen vert. – Ti lelökitek a babáitokat egy szikláról?! – Mit gondolsz, a madarak hogyan tanulnak meg repülni? – Huh! – Összefűzte a karját, az ing rátapadt izzadt testére. – Tudod, én már felnőtt vagyok, tudom, mi az a félelem. – Éppen ezért nem figyelmeztettelek. Az ösztön tette a dolgát. Elena végigsimított tenyerével az arcán, hogy megpróbálja lehűteni. Az ing alját összekötötte az egyik oldalon, és kilépett a sziklaperemre. – Oké, lökj le újra! – Már magad is le tudsz ugrani. Elena már régen megtanulta, hogy a félelmeiről senkinek se szóljon, mert azokat mások gyengeségnek láthatják. De most egyszerűen nem állta meg. – Be vagyok szarva. Raphael egy csókot nyomott a tarkójára, és két oldalról megfogta a csípőjét. – Ezúttal tárd szét a szárnyaidat, amint tudod. Bólintott, és alig állt a kiindulási helyére, Raphael máris lelökte. Három másodpercbe telt, amíg ki tudta nyitni a szárnyait. Túl későn. Raphael újra felvitte. És még egyszer. És még egyszer.

210

– Még egyszer – szólt Elena, pedig az izmai már sivítottak a fáradtságtól. – Muszáj ráéreznem. Raphael arca elkomorult, de bólintott. – Még egyszer. Elena tudta, hogy ha az akaratereje nem is, a teste mindenképpen ellenkezne az utolsó pillanatban, ezért hátrált néhány lépést a sziklaperemtől. – Nekifutásból nem lesz olyan rossz. – Csak emlékezz rá: azonnal ki kell tárnod a szárnyaidat, amint a levegőben vagy, különben túl gyorsan fogsz zuhanni ahhoz, hogy megállítsd. Elena bólintott és kisimította izzadságtól nedves haját a szeméből. Aztán elképzelte magát repülés közben, és szaladni kezdett a szikla széle felé. Néhány másodperc múlva a levegőben volt, és csak akkor eszmélt rá, hogy a szárnyai is nyitva vannak, amikor egy hirtelen rántást érzett: beléjük kapott a szél. Egy pillanatig még emelkedett is egy kicsit, mielőtt esni kezdett. De ezúttal úgy érezte, hogy ő irányítja az ereszkedést. A földet érés persze távolról sem hasonlított Raphael kecses landolásaira. Fájdalmasan a térdére érkezett, a lendülete tovább vitte, a lány előrevágódott, arccal a hóba. De azon az arcon hatalmas mosoly virított, mikor kiemelte a hideg porból. – Sikerült! A mellette guggoló arkangyal arcán vad büszkeség látszott. – Biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. – Nézte, ahogy a lány letörli az arcáról a havat. – Holnap mindened fájni fog, mintha megvertek volna, de folytatnod kell az edzést. – Tudom, ahogy a normális edzéseken is. – Ha viszont valóban fáj valamid, szólj! – Raphael ujjai közé fogta a lány állát. – Jobb megvárni, amíg a kisebb sérülések meggyógyulnak, mint súlyosabbakat csinálni belőlük. – Főleg, hogy határidőre dolgozunk. – A lány az angyal szemébe nézett. Raphael tekintete még a sötétben is csillogott. – Gondolod, ki fogja használni, hogy még nem tudom tapasztaltan használni az új testemet? 211

Kurta biccentés, miközben elengedte a lány állát. – Minden fegyvert felhasznál majd ellened, amit csak tud. – De miért? – Mert ez kiszakítja őt a közönyből. – Az angyal összeszorította az ajkait. – Ha megkérdezik, azt fogja válaszolni, hogy ez a hatalomról és a politikáról szól. Valójában azonban csak saját magát akarja szórakoztatni. Te egy új játékszer vagy, amit kinézett magának. – Nekünk pedig bele kell mennünk a játékba. – Elenának minden izma fájt, de feltápászkodott. Raphael is felállt. Úgy tűnt, nem is érzi a hideget, pedig nagyon látványosan félmeztelen volt. – Máskor visszautasítottam volna ezt a meghívást. – Csendes utalás arra, hogy ő is arkangyal. – De most el kell mennünk. Elena bólintott. – Meg kell nézned, mennyire fejlődött. – Márpedig Elena úgy hallotta, hogy a legidősebb arkangyal már ki sem teszi a lábát az otthonából, még a Tízek Tanácsának tagjaival sem akar találkozni. – Ha ráereszti a világra az újjászületettjeit, az végzetes lesz. Elenát kirázta a hideg, amikor elképzelte, hogy a halottak járnak, a lelkük annak a szörnyű testnek a foglya. Megborzongott, és ekkor finom aranypor töltötte meg a levegőt körülötte. – Repülj nekem, Raphael! – kérte, mert eldöntötte, ma este két kézzel kap a csoda után. – Látni szeretném, ahogy az angyalpor pereg a szárnyadról. Raphael kitárta a szárnyait. A minták, amelyek egyedivé tették, nem látszottak a sötétben, de Elena pontosan tudta, hol van az a ragyogó nap alakú folt a bal szárnya alján. Ismerte az utolsó vonásig. Sebhely volt, amit az ő pisztolya okozott. Raphael annyira hideg volt aznap este. – Rád tör még a Csendesség valamikor? – A kérdés kicsúszott a lány száján. A válaszban benne voltak a gyötrő emlékek, Raphael pontosan emlékezett rá, milyen közeljárt ahhoz, hogy lezuhanjon a gonoszság szakadékába. 212

– Csak a legnagyobb szükség esetén. Ezzel felszállt, szárnycsapásai, amelyek kisebb hó- és szélvihart kavartak, olyan erősek voltak, hogy Elenának meg kellett vetnie a lábát a hóban, nehogy elsodorja a szél. Egy pillanattal azután, hogy az angyal a levegőbe emelkedett, Elena érezte, ahogy az afrodiziákum íze betölti a száját, eksztázis cikázik végig a testén. Raphael felszálláskor angyalport szórt rá. A különleges íz. Elena egész testében érezte a vágy zsongását. Figyelte, ahogy az angyal felemelkedik, egyre magasabbra, míg már csak a körvonala látszik az égen. Több lassú, szinte lusta bukórepüléssel ereszkedett alá, mintha sorban lovagolta volna meg a légáramlatokat. Minden mozdulatát aranyló felhő kísérte, csodaszép fényjáték a bársonyos égen. A lányt újra mellbe vágta a gondolat: hogyan lehetséges, hogy ez a lenyűgöző, erős lény az övé? Persze, lehet, hogy nem teljesen az övé, és nem is lesz soha, legalábbis nem úgy, ahogy egy halandó férfi az övé lehetett volna. De azokkal a halandó férfiakkal Elena soha nem is jött ki olyan jól. Zavarónak tartották a lány vadászerejét, volt, aki a szemébe mondta, hogy nem nőies. Elképesztő vagy, küldte fel a gondolatot Raphaelnek Elena. Az arkangyal meghallotta, mert a következő bukórepülése meredek volt, az emelkedés utána pedig még élesebb. Felvágós! Újabb zuhanás, még gyorsabb, még keményebb, hajmeresztő. Elena kinyújtotta a karját, mintha el akarta volna kapni az angyalt, szíve vagy ezret dobbant percenként. Az arkangyal kevesebb, mint egy méter magasról fordult újra felfelé, fordulásának szele megcsapta a lányt. Elena tudta, még mielőtt megérezte volna, hogy az angyal újabb adag porral hintette meg. Minden pórusa, amit a por ért, bizseregni kezdett. A teljes szárnya is, amit kiterjesztett, mintha fel akart volna szállni, pedig túl fáradt és tapasztalatlan volt még ahhoz, hogy függőlegesen felemelkedjen.

213

Remélem, hogy nem csak izgatni akarsz, mert attól gyilkos kedvem kerekedne. Máris érezte a por erotikus hatását, a combjai között a nedves, kéjes lüktetést. Tengerillat lepte el a lányt, amikor Raphael válaszolt: Sokkal jobban fogod érezni magad egy forró fürdő, és egy masszázs után! Nem is kellett több, az elméjét azonnal elöntötték a szexuális emlékek arról, amikor utoljára együtt fürödtek. Az arkangyal belé hatoló ujja, csodás teste, amit teljes egészében megszemlélhetett, az angyal kemény, követelőző izgalma. Remegve vette a levegőt, mellei megfeszültek, mellbimbói hozzátapadtak a nedves ing anyagához, és már ettől a felületes érintéstől is lángolni kezdtek. Felemelte a kezét, de rögtön le is ejtette, mielőtt még magához érhetett volna. Minden túl érzékeny volt most, túl kívánó. Azt hiszem, haza kellene mennünk. A gondolat, amit üzent, átitatódott a nyers szexuális vággyal, amitől a bőre így megfeszült, ilyen hihetetlenül érzékeny lett. Raphael válaszként azonnal földet ért mögötte. Elena szomjazta az angyal érintését. Megperdült, átölelte Raphael nyakát, összezárta a szárnyait, és felkészült az utazásra. Az angyal a lány köré zárta acélos karjait. Emelkedés közben átvágtak néhány angyalpor felhőn, ami még a levegőben lebegett. Minden egyes lélegzet egyre csak forrósította Elenában a már így is elviselhetetlen vágyat. Morogva az angyal arcához szorította a száját, nyalta a bőrét, szívta és ízlelte, miközben hazafelé repültek. Elena keményen és izgatóan érezte Raphael férfiasságát a hasán. A kezébe akarta fogni azt a forróságot, de meg kellett elégednie azzal, hogy csókokat nyomott végig az arkangyal állkapcsára. Az angyal nem állította meg Elenát, a lány érezte, hogy Raphael teste egyre erősebben megfeszül, érezte a szikrázó elektromosságot az izmaiban. Leszálltak az erkélyre, Raphael kinyitotta az ajtót, majd becsukta maguk után. És akkor elvesztette az önuralmát. Egyetlen gyors mozdulattal megfordította a lányt, háttal magának; olyan 214

vadul, hogy Elenának esélye sem lehetett ellenkezni, és letépte róla az inget. A kezei hátulról bezárultak a lány melle felett, fogai belevájtak az Elena nyaka melletti érzékeny bőrbe. A kéj egy rövid sikoltásban tört fel a lányból. A kezek teljesen birtokba vették a melleket, és szorították, hogy újabb villámlás cikázott át a lány testén, és csapott be a két combja közé. A lány teste nedves lett, felkészült, hogy befogadja az angyalt, sőt, akarta őt. Az angyal elengedte a fogaival a lány nyakát, és szívni kezdte a nyomot, amit hagyott a bőrén. A teste egy forró kazán volt, ami belülről égette el a lányt. Elena megmozdult, megpróbált szembefordulni az angyallal, de Raphael egyik karja szorosan a hasa elé siklott, és könnyedén tartotta a lányt a helyén. A másik keze tovább kínozta a vadász mellének érzékeny húsát, ingerelte a bimbóit, hogy az már majdnem fájt. – A szádat! – suttogta Elena. – Akarom a szádat! Még nem. Olyan kérlelhetetlen, sötét szexualitással teli válasz volt ez, hogy Elena megremegett, amikor meghallotta. Az arkangyal nemcsak hogy elvesztette az önuralmát, de Elenának sem engedte meg, hogy uralkodjon. A vadász küzdhetett volna ez ellen, de már nagyon kívánta Raphaelt, attól a pillanattól fogva, hogy felébredt a kómából. Az arkangyal azt csinálhatott vele, amit csak akart, bárhogyan megkaphatta őt. Elena felemelte a karjait, hogy megfordulva átfonja azokat az angyal hátán, nyakán, de amint megmozdult, Raphael már meg is lökte őt az ágy felé. A vadász hagyta, hogy vigye a lendület, az ágyon kötött ki, térden állva. Raphael odalépett mögé és a tenyerét a hátára tette. A lány megértette a néma célzást, és előredőlt, négykézlábra ereszkedett az ágyon. Határozottan alázatos póz volt ez, de Elena egyáltalán nem érezte magát megalázva. Egy kezével kisimította a haját az arcából, és hátranézett. Csábítani és kényeztetni akarta az angyalt, ahogy csak egy nő tud egy férfit kényeztetni az ágyban. 215

– Te jó ég! Az arkangyal fénylett. Zsigeri félelem lett úrrá a lányon, évezredes ösztönök kapcsoltak be. Érzem a félelmedet, Elena. A vadász lassan kifújta a levegőt, és remegve beszívta, majd ezt mondta: – Ez csak érdekesebbé teszi azt, ami most következik. Raphael egy lassú pillantással végigmérte a lány hátát, fenekét, és könnyed kecsességgel kitárta a szárnyait. Elena szájában összeszaladt a nyál a látványtól. Az angyal becsukta a szemét, és egyik kezével végigsimított Elena fenekén. Nyisd szét a lábad! Elena nem engedelmeskedett. Egy vad, kegyetlen, kék pillantás. Elena elmosolyodott, jelezvén, hogy csak ugratni akarta az angyalt, és egy picit szétnyitotta a combjait. Az angyal ezt kihasználta, egy ujját végighúzta Elena bugyijának vonalán, le egészen a lány legérzékenyebb, legvágyakozóbb részére. – Raphael! Te akartál játszani. Még mindig sötét szexuális vágyakkal teli, de már szórakozottabb hang. Elena megremegett az angyal érintésének intimitásától. Hangosan kifújta a levegőt. – Igen, én akartam. – A hátára akart fordulni, de az angyal a legapróbb mozdulatból kitalálta a lány célját és egy kézzel, könnyedén megakadályozta azt. – Ez nem fair. Te sokkal erősebb vagy. Ki mondta, hogy fairen játszunk? Elena felnevetett, közben érezte, ahogy megfeszül a bőre, talán hogy elférjen benne az összes szexuális energia, ami a testét feszítette. – Mit gondolsz, leveszed még idén a bugyim? Megégek odabent. Újabb buja, intim simogatás.

216

– Érzem a ruhádon keresztül, hogy nedves vagy. – A hangja mélyebb lett, hihetetlenül érzéki. Az ujjai feljebb csúsztak. – Nyalni akarlak. Elena arcát elöntötte a vér. – Elpirultál? – Egy finom rántás, és a bugyi már nem volt a helyén, Elena teljes teste feltárult az angyal előtt. – Mindenhol elpirultál. – Raphael végigsimított a bugyi csipkés szélén, a lány combján. – Pink, kék masnival. A kedvenc bugyid. Elena most már tényleg teljesen elpirult, majdnem elégett. – Nem is tudtam, hogy ennyire érdekel a ruhatáram. – Némely darab felkeltette az érdeklődésemet. – Az érzéki élvezet visszatért az angyal hangjába, ujjai végigsimítottak a bugyi pántján, Elena fenekén és csípőjén. – Milyen nagy a forróság a bőröd alatt. Most már biztosan nem vagy szégyenlős, ugye? Elena nem tudott válaszolni, a lélegzete is elállt, mert érezte a férfi férfias erejét, élvezte, ahogy az angyal simogatja, mintha egy csepp türelmetlenség sem lenne benne, mintha lenne idejük, amíg világ a világ. – Raphael! – Szeretem hallani, ahogy a nevemet mondod. – A kezeivel megszorította a lány combjait és széthúzta őket egy kicsit jobban. Ezúttal Elena nem ellenkezett, még játékból sem. Vágyott rá, hogy gyorsabban haladjanak. Amikor az arkangyal a tenyerébe vette Elenát, a lányból csak néhány szaggatott sóhaj szakadt fel. Minden elhomályosodott a szeme előtt, amikor Raphael a bugyi szövetét az ő formájára simította, szétnyitotta a lányt az átázott ruhán keresztül, mintha az ott sem lett volna. – Siess! – Egy szaggatott sóhaj. De Raphael meghallotta. Nem. Elena teste még jobban átnedvesedett a férfiért, hirtelen nedvesség öntötte el a combjai közét. A lány ösztönösen össze akarta zárni a lábait, de Raphael nem engedte. Egyik térdét a lány combja mellé tette, a másikat a lábával állította meg. A lány érezte, hogy az ágy meginog, amikor Raphael teljes testével ránehezedett, lemásolta 217

Elena helyzetét, de a combját a lány lábai között tartotta. Bal tenyerével megtámaszkodott az ágyon a lány keze mellett, jobbjával pedig Elena teste alá nyúlt, hogy a melleit megolvaszthassa a tenyerében. Elena szárnyai az angyal karja alá szorultak. A lány várta a fájdalmat, de a szárnyai kecses ívben meghajlottak, mintha minden izmukba beleivódott volna a szeretkezés öröme. És az az érzés… Minden toll, minden apró pihe érezte a férfi forróságát. – Túl sok… – nyögött Elena, és megpróbált elhúzódni a férfitól. Raphael azonban nem engedte. – Majd hozzászoksz. Elena frusztráltan és vággyal tele a férfi erekciójának dörgölőzött. Viselkedj, vadász! Azzal belecsípett a mellbimbójába, elég erősen ahhoz, hogy lángoló fájdalmat keltsen Elena egész testében. A vadász felkiáltott, megpróbált kitörni az angyal szorításából, majd amikor ez nem használt, ösztönösen előredőlt és a hátára fordult, mielőtt az angyal megállíthatta volna. A lábaik furcsán összegabalyodtak. Elena felnézett a halhatatlanra, aki nagyon is halandó módon követelte őt. – Elég volt! – súgta. Az angyal megmozdult, hogy Elena ki tudja húzni a lábait az övéi közül, de megcsóválta a fejét. – Nem.

218

Huszonnegyedik fejezet Az angyal kitárta a szárnyait a lány felett. Egész teste fehér fénnyel izzott, vakító fénnyel. Elena szeme káprázott, de nem tudta, nem is akarta elkapni a tekintetét az angyal földöntúli szépségéről. Veszélyes volt, Raphael nagyon veszélyes volt. De az övé. Kinyújtotta felé a karját, és tenyerével megérintette az arkangyal mellkasát. Adrenalin öntötte el a lány testét. A tekintetük találkozott. Raphael szemének fehérjét betöltötte az íriszének kéksége. Elenának meg kellett volna ijednie ettől, de túlságosan is kívánta őt, semhogy bármi mást érezhetett volna most. – Raphael! – könyörgés és követelőzés volt ez egyben, a lány teste várakozón megvonaglott. Az angyal föléje hajolt, és ajkait a lány szájára tapasztotta. Végre csókolta őt, lassan, ősi erővel. Elena megmarkolta az angyal vállát, 219

megpróbálta lehúzni magára. Raphael azonban ellenállt, nyújtott karjaira támaszkodott. Megharapta a lány ajkát, amikor az továbbra is próbálkozott. A férfi acélos testében tomboló, elfojtott erő hatalmas és lenyűgöző volt, Elena érezte ezt a csókjában. A vágy elöntötte: mardosó, dühös éhség. Elkapta Raphael vállát, és a lábait az angyal lábai köré csavarta. Majd az egyik kezével végigsimított Raphael szárnyának ívén. Az angyal ereje olyan fényesen izzott fel, hogy Elenának be kellett csuknia a szemét. Raphael újra megcsókolta, és ezúttal nem fojtott el semmit. Az arkangyal szabadjára engedte az indulatait. A teste hozzásimult a lányéhoz, kemény férfiassága Elena hasához szorult. A vadász megvonaglott, hogy a combjai közé fogadja a szerelmét, de Raphaelnek más tervei voltak. Leszorította a lányt az ágyra, és lefelé indulva elkezdte végigcsókolni a testét. Elena szíve megállt, majd őrjöngve újraindult. – Megígértem, hogy nyalni foglak. – Ne! – Elena rúgott egyet, hogy elkerülje a kéjt, ami, tudta, úgy össze fogja zúzni, mintha ezernyi üvegcserép száguldana végig a testében. De. Már elég erős vagy. Elena az angyal után kapott, megpróbálta a fejét lehúzni magára, de Raphael haja kicsúszott az ujjai közül, mintha folyékony lenne, hűvös, fekete selyemfolyam. A lány megmarkolta a lepedőt, a sarkait a matracba fúrta. De semmi sem készíthette fel arra az érzésre, ahogy az angyal a bugyija addigra már szinte átlátszó szövetén keresztül belekóstolt a testébe. Agónia és eksztázis volt ez egyszerre, folyékony villám járta át a lány testét, ami egyszerre túl kicsinek, túl gyengének tűnt ahhoz, hogy egy ilyen kéjt befogadjon. Mintha érezte volna, hogy túl messzire megy, Raphael felemelte a fejét, és egy csókot nyomott a lány köldökére. Én vadászom. Elena szíve elszorult, amikor meghallotta Raphael hangjában a szexuális izzást és gyengédséget. Lenyúlt, és ujjait végighúzta az angyal ajkán. Mosoly nem volt ott, az érzelmek túl erősen tomboltak 220

kettőjük között ahhoz, hogy nevetni tudjanak. Raphael azonban nem adta fel, és folytatta a lány testének felfedezését. A lány megborzongott, amikor megérezte csípőjén az angyal kezét. Egyetlen finom rántás, s Raphael csókja, és a lány legérzékenyebb húsa közötti utolsó akadály is eltűnt. Az angyal ajkai a lányra tapadtak, édes, kérlelhetetlen vággyal, keményen. Az enyém vagy. Raphael csókja éppen annyira durva volt, mint a szavai, tele férfias vadsággal, és hatalmas vággyal. A lány testét teljesen elárasztotta a kéj, betöltötte minden erét, átitatta minden pórusát. Az angyal a legmélyebben kényeztette őt, és megtanította úgy érezni, ahogyan soha azelőtt. Elena eljutott a csúcsra, lassan emelkedve, majd szédítően zuhanva. Vakító színek robbantak a szeme előtt, de a lány nem tört meg: hagyta, hogy a hullámok a partra sodorják, haza, Raphael karjaiba. *** Raphael ölelte a vadászát, amíg annak szívverése lelassult kicsit. A lány bőrén halványan csillogott a vékony izzadságréteg. Az angyal szívének ősi magja, lelkének az a része, amely mindenképpen és teljesen birtokolni akarta Elenát, halk megelégedéssel duruzsolt. A lány az övé volt, és már soha nem is lesz senki másé. Kezével végigsimított Elena testén, érezte, hogy a lány mellkasa szaggatottan emelkedik és süllyed, hallgatta a mély hangot, amely a torkából feltört a tapintástól. Amikor felemelte a kezét, hogy a lány arcát átfogja vele, Elena nekidörgölődzött a tenyerének. Raphael végigsimította a hüvelykjével a lány szenvedélytől duzzadt ajkát. A vadász felnyitotta elnehezült pilláit, és kielégült, ezüst tekintettel ránézett. – Kivégeztél, arkangyal. – Még csak most kezdtem hozzá. – Felkelt a lányról, a lábait átlendítette az ágy szélén és felállt. – Gyere velem fürdeni! Elena felnyögött. 221

– Te kínzol engem. – A szemei az angyal nadrágjára tévedtek, arra a dombra, ahol Raphael kemény farka nekifeszült a bőrszerű anyagnak. – És magadat is. A lepedőn megtörten heverő lány csodás látványától Raphael teste még jobban, a lehetetlenségig keményedett. – Megtanultam hosszan kiélvezni minden kéjt… ahogyan téged is hosszan foglak élvezni, újra és újra. Elena melleit elöntötte a forróság, megborzongott. – Imádom, ahogy az ágyban beszélsz velem! – Rekedt szavak, miközben felült, majd az ágy széléhez kúszott és feltérdelt. – Gyere ide! Az angyal több mint ezer éve élt már, megtanulta kordában tartani vad ösztöneit, de nem tudott volna ellenállni annak az érzékin parancsoló tekintetnek, amivel a vadásza nézett rá. – Mit akarsz velem tenni? Elena kinyújtotta a kezét, kigombolta a nadrág legfelső gombját. Az ujjai megkapóan nőiesek voltak a fekete anyagon. – Szörnyű, bűnös dolgokat. – Egyetlen simítás az arkangyal farkának vonalán, végig. Raphael felszisszent, a lány hajába fúrta az ujjait, de nem állította meg a lányt, aki játszott vele – aki megbízott benne. – Légy gyengéd! Elena meglepetten nézett fel rá. – Nem fogok harapni. Nem úgy, mint egyesek. – Egy fokkal erősebb szorítás, miközben végighúzta a kezét a kemény hús körvonalain. Raphael teste összerándult. – Jó ötleteket adsz. – Még mindig érezte a szájában a lány vad, gazdag, emberi ízét. – Legközelebb lehet, hogy sokkal érzékenyebb részen használom majd a fogam. Elena megremegett és kigombolta a két következő gombot is. Majd előrehajolt, és egy érzéki, nedves csókot nyomott az angyal köldöke alá. Raphael csípője megrándult, a keze ökölbe szorult Elena hajában.

222

– Nekem – mordult fel – nincs ekkora önuralmam. – Elengedte a lányt, és hátralépett. – Ez nem… – Elena elharapta a mondatot, amikor látta, hogy Raphael ledobja magáról a maradék ruháit is, mert nem akarja, hogy bármi a lány csókja és az ő bőre közé álljon. Elenának elállta a lélegzete. Az angyal látványa – leírhatatlan volt. Raphael visszalépett hozzá, erekciója maga a csábítás. Elena a férfi köré zárta az ujjait, és közben érezte, hogy az angyal keze újra a hajába fúródik, Raphael az ujjai köré csavarja a tincseit. – Elég az izgatásból! – Egy finom rántás. – Váltsd be az ígéreted! A lány bőre felforrósodott, amikor meghallotta ezt a durva, érzéki parancsot, de incselkedő mosollyal nézett fel az angyalra. – Most már az ágyban is parancsolgatsz? Elena. A vadász hallotta az éles szót. Abban a pillanatban megértette, milyen hosszú ideig várt már rá az angyala, pedig már maga a tény, hogy Raphael őt szerette, is őrjítő volt. Lehajtotta a fejét, és a nyelve hegyét végighúzta egy éren, ami az angyal vastag erekciójának oldalán lüktetett. Raphael egy artikulátlan hangot adott, amiben volt fájdalom és kéj egyaránt. Finoman meghúzta Elena haját. A lány sem tudott már megállni most, hogy megízlelte az angyalt. A nyelvét visszafelé is végigcsúsztatta rajta, majd a szájába vette őt. Elena. A lány nem tudta teljesen bekapni, túl hosszú és vastag volt ahhoz. De egy örökkévalóságom lesz, hogy tökéletesítsem a technikámat. Ez az érzéki gondolat megperzselődött az angyal elméjében dúló, kéjtől és vágytól izzó olthatatlan tűzön, miközben a lány szerette, nyalta és szívta az ő arkangyalát. Ragyogó fehér tűz csillant meg Elena bőrén, és a vadász tudta, hogy az a halálos lény, akit ő elég bátor volt a legintimebb módon felizgatni, ragyogott. Az angyal a legérzékibb hangon válaszolt: A szád a menny és a pokol. Elena mélyen felmordult, ajkaival felfelé végigsimított a férfin, és a nyelvét körbeforgatta a fej körül, mielőtt újra visszacsúsztatta a 223

száját az angyal csábító testére. Imádta a férfi ízét, ezt az acélos, mégis selymes érzést, amely jutalmul forró kielégülést ígért neki. Elena érezte, hogy kezei alatt az angyal izmai gránitkeményre húzódnak össze, a bőre felizzik. – Elég, Elena! – Ez parancs volt. A lány az angyalhoz érintette a fogait. Hirtelen zúgó hullámok Elena elméjében, vad vihar. Legközelebb odakötözlek az ágyhoz. Ezekben a szavakban már nyoma sem volt a civilizált férfinak. Raphael érezte, hogy nagyon közel van a szakadék széléhez, hogy egyetlen újabb kényeztetés letaszíthatja, ezért végigsimított a lány szárnyának érzékeny ívén, hogy kihúzhassa a farkát a forró, édes börtönből, Elena szájából, amíg a lány figyelmét elvonja a kéjes érzés. De bár Elena szemeiben csillogott a kettőjük vágyakozásának egyesített ereje, a lány nem adta meg magát. Felemelte egy ujját, és a kéjes csóktól duzzadt, érzéki ajkait köré zárta. Ennél több csábítás nem is kellett Raphael telhetetlen étvágyának. Az ereit, a vérét fekete, izzó tűz árasztotta el. Felkapta Elenát, az ágyhoz lépett és ledobta a lányt a hátára. Megfogta a lábait, és széttárta őket. Ez volt a legdurvább és legnyersebb módja annak, hogy magáévá tegyen egy nőt. De Elena csak felkönyökölt, hívogató pillantást vetett rá, és megszólalt: – Várok. Raphael egyetlen vad lökéssel hatolt a nőbe. Elena sikolya visszhangzott a falakon, a vágy csengett benne. Raphael erősen megszorította a lány csípőjét, és majdnem teljesen kihúzta magát belőle. Majd erősen vissza. Nem kegyelmezett többé, de Elena nem is kért kegyelmet. Gyorsan tanulj meg repülni, Elena, gondolta, amikor mindkettőjüket egyszerre átlendítette a vakító csúcson, akkor táncolunk majd az égen. *** 224

Végül mégiscsak megfürödtek, jóval később. Elena a medence szélének támaszkodott, Raphael pedig egy szivaccsal simította végig lassan, kényelmesen a lány szárnyait. – Ez olyan bensőségesnek tűnik. – Mert az. – Egy csók az ultraérzékeny részre, ahol Elena jobb szárnya a hátához nőtt. – Általános vélekedés szerint az, ha valakinek megengeded, hogy a szárnyaidat gondozza, a szexnél sokkal mélyebb kapcsolatra utal. Elena elgondolkozott. – Megengeded, hogy megtisztítsam a szárnyaidat? – Te ezt a jogot már az első közös fürdésünk óta kiérdemelted. A lány szíve összeszorult ennek a nyers kijelentésnek a hallatán. – De most – folytatta az angyal – nem vagy olyan állapotban, hogy bármi mást tégy, mint pihenj. Elena hallotta a szavaiban a férfias büszkeséget. – Jó volt veled az ágyban, arkangyal. Raphael végigsimított a lány combján, a keze becsúszott közéjük, és két ujja a lányba hatolt. Elena hirtelen nagy levegőt vett, és csak később találta meg a hangját. – Újra? – kérdezte, és a teste felforrósodott. – Újra. – Raphael kihúzta az ujjait, egy csókot lehelt a lány nyakára, közben kemény erekcióját Elenának szorította. – Légy gyengéd! . Elena érezte, hogy az angyal elmosolyodott, amikor visszahallotta a saját, korábbi szavait. Érted, Elena, bármit. Egy sima lökéssel csúszott a nőbe, Elena teste éles eksztázisban megfeszült. Amikor az angyal megmozdult, lassan és finoman lüktetett a lányban, olyan mélyen és gyengéden magáévá téve őt, hogy Elena azonnal odaadta volna neki a szívét, ha ez nem történt volna már meg Manhattan romjai felett. ***

225

Elena másnap egészen biztos volt abban, hogy az izmai nem fognak működni, mégis kimászott az ágyból és elvánszorgott az edzésre Galennel. Raphael elalvás előtt még megmasszírozta, ahogy ígérte, semmije nem tört el, és nem is húzódott meg, szóval csak az izomlázát kellett ledolgoznia. Galen végignézett a lányon, majd odadobott neki valamit, ami volt vagy egy tonna nehéz, legalábbis Elena úgy érezte. A lány megvizsgálta a fegyvert: egy klémor volt az, egy skót kétkezi, kétélű kard. A vadász megvetette a lábát, és felemelte a kardot. A bicepsze megremegett, de sikerült a rohadt kardot egyenesbe hoznia, hegye az ég felé mutatott. Galen végignézett a lány vállán. – Erősebb vagy, mint egy átlagos halandó. – Már nem vagyok halandó – emlékeztette őt a lány, és éppen hogy csak meg tudta tartani a fegyvert. – Senki sem tudja, hogyan viselkednek a teremtett angyalok, de ha a vámpírokhoz hasonlóan, akkor az erőd az átváltoztatás után még hosszú ideig nem nő meg jelentősen. Elena megvonta a vállát, és annyiban hagyta a dolgot. Az, hogy a született vadászok egy kissé erősebbek voltak az embereknél, nem volt ugyan titok, de nem is hirdették úton-útfélen. És ő, bár most már angyal volt, vadásznak született, és még mindig a céh tagja volt. A hűségét a céhéhez pedig nem lehetett olyan gyorsan felülírni. – Dobd ide nekem! Elena összeráncolta a szemöldökét, majd a havas földön át odalépdelt Galenhez, és átadta neki a kardot. – Mi van? Be akarod nekem bizonyítani, milyen gyenge vagyok? Ezt egyetlen ütéssel elintézhetnéd. – Igen, de akkor Raphael megölne engem – jött azonnal a gyakorlatias válasz. Az angyal átvette tőle a kardot, és a kis asztalhoz lépett, felvett róla valamit. Most sem volt rajta ing, csak a karján a fémpánt. Szürke volt, tompa fényű, halványan csillogott csak. A közepéről egy amulett vagy medál lógott, de Elena nem tudta volna megmondani, mi lehet az, honnan való lehet. Viking? Talán. 226

Elena könnyen el tudta volna képzelni Galent egy vérszomjas északi törzs tagjaként. Amikor levette a szemét a medálról, és körbenézett, vagy húsz kíváncsi szempár nézett vissza rá. – Megint akadt közönségünk. Meglepődött, amikor Galen ettől elkomorult. – Pedig most nincs szükségünk rá. A jelen állapotodban nincs. Felemelte a kezét, majd intett egyet lefelé, a föld felé. Egy ezüst golyó zuhant le az égből, úgy száguldott a föld felé, mint egy villám. Illium látványosan ért földet, gyorsan és durván, majd fél térden állva, szárnyait kitárva felemelte a fejét, és elvigyorodott. – Hiú – jegyezte meg Elena, és remélte, hogy a szíve nemsokára visszahúzódik majd a torkából a helyére. – Nem hiúság, ha való – válaszolt Illium. Elena megrázta a fejét, és Galenhez fordult. – Mit tanít nekem Illium? – Semmit. Illium pillangót játszik. A lánynak fogalma sem volt, miről beszélt az angyal, amíg az be nem tessékelte őt a hatalmas épületbe, ami a ring mellett állt, amit eddig edzésre használtak. Egy zárt vívócsarnok, ámult el Elena, amikor Galen becsukta mögöttük az ajtót, és kizárta a kíváncsiskodókat. – Lenyűgöző – jegyezte meg. Az épület nagyon magas volt, egy egyszerű amfiteátrumra emlékeztette a lányt. – Vole, mon petit papillon! Illium felnevetett, amikor meghallotta Galen utasítását: repülj, kis pillangóm! Bemutatott neki, és válaszolt valamit, Elena azt gondolta, talán görögül. Meglepődött, amikor meglátta, hogy Galen elmosolyodott. Az a mosoly azonban azonnal eltűnt az arcáról, amint az angyal felé fordult. – Jó, hogy van rajtad alkarvédő – szólt Galen, és odalépett, hogy közelről is megvizsgálja azt. – Kitűnő minőség. – Deacon a legjobb. Azok a zöld szemek tágra nyíltak. 227

– Személyesen ismered Deacont? Elena oldalra billentette a fejét. – A legjobb barátnőm férje. Illium felnevetett. – Na, most Galen elevenébe tapintottál. Éjjelente arról ábrándozik, hogy benyúlhasson Deacon… fegyverraktárába. Újabb gyors szócsörte franciául és görögül. Galen túl gyorsan beszélt ahhoz, hogy Elena megértse, de nem is volt rá szükség. Egyértelmű volt, hogy csak húzzák egymást. Barátok, esett le Elenának. Valamiért a mindig nevető, nagyszívű Illium jó barátja volt ennek a hideg tekintetű, kőből faragott óriásnak. – Azt hittem – szólt Elena, mikor Galen visszafordult felé –, hogy a közelharc nem jó nekem. – Nem kerülsz közel. Illium! A kék szárnyú angyal felszállt, és a csarnok tetejéig repült, ott megállt. Egy kék villám a sötét háttéren. – Találd el! Elena hátrált egy lépést, és megrázta a fejét. – Ezek igazi kések. – Ő halhatatlan, egy kisebb vágás nem árt neki. És ha egy késsel el tudod találni, pisztollyal legyőzhetetlen leszel. – Az lehet, hogy halhatatlan, de attól még fáj neki. – És Illium már többször megsérült miatta. – Nem gond, Ellie! – hallatszott felülről a kiáltás. – De úgysem találsz el. – Gondolod? – megforgatta a kezében a tőrt. – Igen. Elena még mindig habozott. – Biztos vagy benne? – Csak próbáld meg! A játékos nógatástól Elena felbátorodott. Figyelte, ahogy az angyal lassú mozdulatokkal majdnem egy helyben lebeg. Felkészült és elhajította a tőrt. Illium előbb tűnt el onnan, mint hogy a tőr elhagyhatta volna Elena kezét. Most már a vadász is értette, miért nevezte Galen pillangónak a másik angyalt. Illium még zárt térben is

228

nagyon gyorsan tudott mozogni, úgy tűnt, alig van szüksége helyre, hogy forduljon és cikázzon a levegőben. Mire elfogytak a tőrjei, a sajátjai, és azok is, amiket Galen az asztalról adott neki, izzadság folyt Elenáról. Illium egy csókot dobott neki az egyik tetőgerendáról. – Szegény Ellie! Nem akarsz lepihenni egy kicsit? – Fogd be! – A vadász megtörölte a homlokát, és Galenhez fordult. – Hogy a francba tud ilyen gyorsan mozogni? – Az anyját csak kolibrinek becézik. – Galen elkapott egy tőrt, amit Illium ledobott neki. Egyet a sok közül, ami a csarnok falába fúródott a legkülönbözőbb helyeken. – Meglehetősen jó vagy, így könnyebben eljutunk, majd addig, hogy minden körülmények között eltaláld valaki nyakát. Elena nyelt egyet. – A legsérülékenyebb pontját? Galen bólintott. – De ehhez idő kell. Egyelőre, ha egy angyal rád támad, el tudod találni tőrrel vagy pisztollyal. Így időt nyersz, és el tudsz futni. Csend, amíg Elena rájött, hogy Galen választ vár tőle. – Soha nem voltam túl büszke ahhoz, hogy fussak. A lábam már nem egyszer mentette meg az életemet. Nem szégyen a futás, ha hasznos. Elena mintha elismerést látott volna csillanni azokban a zöld szemekben, de valószínűleg csak szerette volna ezt látni. – Ha olyan helyzetbe kényszerülsz, hogy harcolnod kell, egy jól célzott lövés apró előnyhöz juttathat. – A hangsúly itt az aprón van – jegyezte meg a vadász. Galen kihúzott egy tőrt a falból. – Itt arkangyalokkal játszol. Az apró már nagy fejlődés a biztos halálhoz képest.

229

Huszonötödik fejezet Jason Raphaellel szemben állt az arkangyal irodájának erkélyén. Alattuk a Menedék épületei terültek el. – Mit tudtál meg? – kérdezte Raphael a kémmesterét. Jason arcán a tetoválás, úgy tűnt, teljes, de Raphael tudta, hogy a cafat, amit Lijuan újjászületettjei kitéptek az arcából, meggyógyult ugyan, de azon a részen a tetoválás csak átmeneti. Azért kell, hogy Jason ne tűnjön gyengének, de az arkangyal a tetoválást apró részletről apró fájdalmas részletre rajzoltatja újra. – Titkol valamit. Raphael várt. Az arkangyaloknak voltak titkaik, de az, hogy Jason megemlíti ezt, biztosan jelentett valamit. – Ezt a titkot, úgy tűnik, senkivel sem osztotta meg, de azt hiszem, az Árnyék tudja. – Az Árnyék Phillip volt, egy vámpír, aki már akkor is Lijuan mellett volt, amikor Raphael még meg sem született. – Őt 230

úgy kezeli, akár egy háziállatot, neki még azt is megengedte, hogy belépjen abba a lezárt szobába, ahová rajta kívül senki más nem teheti be a lábát. – Mit gondolsz, te, vagy valamelyik embered bepillantást tud-e nyerni abba a szobába? Jason megrázta a fejét. – Lijuan élőhalottakat állított köré, akik őrzik a szobát éjjel és nappal. – Megérintette az arcát. – Egészen biztos vagyok benne, hogy bárkit darabokra tépnének, aki közel merészkedne hozzájuk. A lefejezés volt az egyetlen módja, hogy egy olyan idős angyalt, mint Jason, esetleg megöljenek, bár ha a fejet érintetlenül hagyják, még akkor is van esélye a felépülésre. – Megtudtad, hogy Lijuan újjászületettjei közül mennyi eszik húst? – Már nem csak a legidősebbek teszik. Láttam egy csapat fiatal újjászületettet, akik éppen egy nemrég meghalt ember húsát tépték. Kint, a szabadban, mindenki szeme láttára. – Tehát Lijuan újabb határt lépett át. – Ez is jelezte, hogy az elméje már nem működik épen. – Beszélj még a lezárt szobáról! – A hegyi erőd közepén van, az épület legbelsőbb részén. A körülötte lévő folyosókon nyüzsögnek az élőhalottak, mégpedig azok, akiknek a szeme fénylik, akik emberhúst ettek. – Van bármi sejtésed arról, mit rejt Lijuan odabent? – Semmi jót, az egyszer biztos volt. – Még nincs, de kiderítem. – Jason megigazította a szárnyait. – Megtettem, amire kértél, és bejuttattam Mayát Dahariel területére. Valami történik ott, de hogy annak köze van-e a Menedékben történtekhez, azt még nem tudom. Dahariel nemrég több erős vámpírját is kivégezte, de lehet, hogy ez jogos büntetés volt. – Maya maradjon ott, ahol van. Vannak kémeim Nazarach és Anoushka otthonában is. – Ha kiderül, hogy Nazarach volt? – Akkor megölöm. – Nazarach Atlanta felett uralkodott, de csak Raphael kegyéből. – Dahariel a legerősebb hármójuk közül. – És a legkegyetlenebb és legintelligensebb is. Az, hogy a fejet Anoushka 231

ágyában hagyta, rá vall, ő lenne képes ilyen kemény figyelmeztetést adni. – Ha ő a tettes – jegyezte meg Jason –, akkor a merényleteit egyre közelebb követi el az otthonához. Astaad kedvenc ágyasát holtan találták tegnap, valaki kibelezte. A testébe belülről beleégették a jelet. Minden jel arra vall, hogy ekkor még életben volt. – Szóval… – Úgy tűnt, csak az elégítette ki ezt a merénylőt, aki arkangyallá akart válni, ha gyilkolhat. – Astaad nem értesítette erről a Tanácsot. Jason nem fűzött ehhez megjegyzést, csak egy szóval válaszolt. – Büszkeség. – Igen. – A csendes-óceáni szigetvilágot uraló arkangyal biztosan őrjöngött, amikor rájött, hogy valaki bejutott a háremébe. – Egy újabb felbőszített arkangyal. – Ráadásul ilyen gyáva merénylettel! Persze, a győzelemtől megrészegedett merénylő bizonyára másként látta. Számára ez győzelem lehetett. – Uram, van még valami. – Igen? – Az áldozat mellkasában újabb vámpírvadász tőrt találtak. *** – Kicsi vadász, kicsi vadász, merre vagy? – Játékos, éneklő, rémisztő hang. Elena felhúzott térdei köré fűzte a karját, és lehajtotta a fejét, hogy még kisebbre összehúzza magát. A szekrény vértől bűzlött, Ari és Belle vérétől. Ez volt Elena kezén, lábán, ruháin is. Menj el, gondolta Elena, menj el, kérlek, kérlek, kérlek… Ezt ismételgette magában, mint egy litániát, vékony, gyenge hangon. Hol volt apa? Miért nem jött már haza? És miért nem volt anya a konyhában, mint minden reggel? Miért volt ott egy szörnyeteg? – Hová bújtál, kicsi vadász? – A csoszogó léptek zaja egy pillanatra elhallgatott. Ám ekkor egy még félelmetesebb hang hallatszott, cuppanás, nyammogás. – A testvéreid nagyon finomak. Kérlek, bocsáss meg, de megyek és eszem belőlük még egy falatot. 232

Elena nem hitt neki, a rémület és a düh ott tartotta a szekrényben. Néhány másodperccel később kacagás hallatszott. – Okos kis vadász! – Mély lélegzetvétel hangja, mintha valaki nagyot szippantana a friss levegőből. Elena orrlyukait égette az erős illat, amit érzett: egy fűszer, aminek nem tudta a nevét, gyömbér, és… tiszta, aranyló fény. Ettől felkavarodott a gyomra, és összeszorult a szíve. Miért volt egy ilyen rettenetes szörnyetegnek olyan illata, mint a boldog, nyári, napoknak és egy anya ölelésének? Egy ilyennek rothadó, gennyes szaga kellett volna, hogy legyen! Ari! Belle! Nincsenek többé. Elena a szájába szorította az öklét, hogy elfojtsa a zokogást. Tudta, hogy két testvérével soha nem fognak már a konyhában körbe-körbe táncolni. Belle lábait, azokat a gyönyörű, hosszú lábakat úgy összetörte a szörnyeteg, hogy teljesen természetellenesen kicsavarodtak. És Ari… A szörnyeteg az ő nyakát harapta éppen, amikor Elena össze tudta szedni a bátorságát ahhoz, hogy kövesse Ari parancsát, és fusson… De a vér biztosan elárulja majd, hogy hol van. Várt, hallgatózott. A szörnyeteg körbejárt. Talán felment az emeletre, de Elena nem bízott a fülében, a szívverése túl hangosan lüktetett, elnyomott minden zajt. Elena nem ronthatott ki, mert a szörnyeteg talán ott várt rá a folyosón. Azután pedig már késő volt. A léptek zaja visszatért a szobába. – Meglepetééés! – Reszelős hangok odakintről, majd a szekrény gombja forogni kezdett. Elena hátrahúzódott, de nem volt hová menekülnie. – Bú! – Egy tökéletesen barna szem jelent meg a fogantyú helyén, a lyuk túloldalán. – Megvagy! Elena szúrt, a szem közepébe bökte a kötőtűt, amit az anyja kosarából vett fel, a nappaliból. Folyadék fröcskölt a kezére, de nem törődött vele. A szörnyeteg éles visítása számított csak. Elena gonoszul elmosolyodott, és amikor a szörny hátratántorodott, kitört. Elrohant a szörny mellett.

233

Ki kellett volna szaladnia a házból, de az anyját akarta, látni akarta, hogy a mamája él, lélegzik. Belökte a szülei hálószobájának ajtaját, berohant és bezárkózott. – Mama! Nem jött válasz. De amikor megfordult, megkönnyebbült. Látta, hogy a mama csak aludt. Odaszaladt az ágyhoz, közben véres lábnyomokat hagyott a padlón. Amikor odaért, meglátta a ruhát az anyja szájában, és a késeket, amelyekkel az anyja csuklói és bokái az ágyhoz voltak szegezve. – Mama! – Elena ajka megremegett, de már nyúlt is, hogy az anyja szájából kivegye a tömést. – Majd én segítek. Meglátta a rémületet és figyelmeztetést az anyja szemében. Hátrafordult. – Rossz kis vadász! – Megfenyegette Elenát a hálószoba kulcsával. Ezután kihúzta a szeméből a kötőtűt, és épen maradt fél szemével megvizsgálta. A másik szeme csak egy véres rom volt. – Mit gondolsz, a mama örülne egy ajándéknak? *** – Ébredj, Elena! A vadász egyetlen ugrással térden termett, közben kirántotta a párnája alól a tőrt, amit megszokásból készített oda. Raphael nézett fel rá az ágyról. Ő felette térdelt, a tőrrel a kezében, remegő inakkal, készen arra, hogy elvágja az angyal torkát. A szeme előtt minden elvörösödött, támadni akart. Elena! Tenger és szél illata. Biztonságban vagy. – Soha nem leszek biztonságban. – Egy rég elfojtott sikoltás szakadt fel belőle, olyan feszült és fájdalmas, mintha már nem is hang lett volna. – Az álmaimban is üldöz! – Ki? – Hiszen tudod! – Megpróbálta leengedni a tőrt, de az izmai nem engedelmeskedtek. – Mondd ki a nevét! Hogy valóságos legyen, ne egy fantom. Elena a keserű düh ízét érezte a szájában. 234

– Slater Patalis. – A közelmúlt történelmének leghírhedtebb vérengző vámpírja. – Mi voltunk az utolsó vacsorája. – A jegyzőkönyvek szerint a vadászok azért tudták elkapni, mert te megsebesítetted. – Emlékszem, hogy kiszúrtam az egyik szemét, de nem hiszem, hogy ez megállította volna. – Az ujjai végre ellazultak, a tőr kihullott a kezéből. Beleállt volna a combjába, ha Raphael el nem kapja még a levegőben. Az angyal letette a fegyvert az éjjeliszekrényre. – Hiányosak az emlékeid? – Fokozatosan jönnek vissza. – A falra meredt, de nem látott mást, csak vért. – Eddig képeket láttam, de most azt hiszem, ezek csak zűrzavaros részletek voltak. De ami ma rám tört… – A szemei égtek, a keze ökölbe szorult a combján. – Az a szörnyeteg eltörte az anyám lábait, kiszegezte őt a matracra, és végighallgattatta vele, ahogyan megöli Belle-t és Arit. Raphael kitárta a karjait. – Gyere ide, vadász! Elena megrázta a fejét, nem volt hajlandó elgyengülni. – Még a halhatatlanoknak is vannak rémálmaik – nyugtatta halkan Raphael. A vadász tudta, hogy Raphael nem csak őróla beszél. Ez valahogy megkönnyítette a dolgot. Elena az angyal karjaiba vetette magát, és az arcát Raphael nyakába fúrta. – Később láttam a vércsíkokat a szőnyegen. A mamám még azután is oda akart hozzánk jönni, hogy a vámpír úgy összetörte, megsebezte. De a szörny felment és visszatette őt az ágyba. – Az anyád küzdött érted. – Mama nem sokkal azután, hogy rátaláltam, elájult. Akkor annyira féltem, nem akartam egyedül maradni a szörnyeteggel, de most már úgy gondolom, jobb volt neki így. – Elena gyomra összeszorult, mert a lelke legmélyén tudta, hogy a vámpír más módon is bántotta az anyját, és Elenát arra kényszerítette, hogy nézze. – Én azért maradtam eszméletemnél, mert tudtam, hogy Beth

235

nemsokára hazaér. Pizsamapartin volt, és én nem hagyhattam, hogy Slater őt is elkapja. De a vámpír már elment, mire Beth hazaért. – Szóval ő megmenekült a szörnyűségektől? – Nem tudom – válaszolt Elena, és eszébe jutott Beth arckifejezése Ari, Belle és az anyjuk temetésén. Mintha nem értette volna, mi történt. – Az volt az első pizsamapartija, és azt hiszem, azóta sem töltötte máshol az éjszakát. Mintha tudat alatt attól rettegne, hogy valami szörnyűségre érkezik haza. – Benned is van egy félelem, amit elrejtesz – mormolta Raphael. – Mitől félsz annyira, hogy beszélni sem mersz róla? – Azt hiszem – mondta Elena, és a szemét elöntötte a könny –, hogy tett velem valamit. Azután életben hagyta őt, és Marguerite-et is, miközben Belle és Ari holtan feküdt a konyhában. – Mondd el! – Raphael hangja jeges szél volt. Elena örült a jégnek, maga köré csavarta, mint egy takarót. – Még nem értem odáig. – A szíve szaggatottan, rémülten vert, de belekapaszkodott Raphaelbe, érezte az angyal kemény testét maga alatt és ez megvigasztalta. – Bármi is volt az, olyan szörnyű, hogy egészen eddig elfojtottam az emléket. – Lehet, hogy az átalakulásod hozta felszínre ezeket az emlékeket. – Az arkangyal karjai gránitszilárdan tartották a lányt, védték, kisajátították őt. – A kóma alatt megnyílhatott az elmédnek az a része, amely az anshara alatt a halhatatlanokban is feltárul. – Raphael akkor zuhant ebbe a mély, gyógyító álomba, amikor Urramra vadásztak. Álmában visszatért a gyermekkorába, látta az anyja szívettépően szép arcát, ahogy az fölé hajol, míg ő véresen, összetörten feküdt a fűben. – Ez olyan emlékeket hív életre, amelyek idővel elhalványultak, annyira, hogy már azt hittük, el is tűntek. – Soha semmi nem tűnik el. – Meleg lélegzet a nyakán, ökölbe szoruló kéz a mellkasán. – Csak becsapjuk magunkat, ha azt gondoljuk, hogy ezek a dolgok elmúlnak. Raphael végigsimított a kezével azon a majdnem fehér hajzuhatagon, ami a karjára hullott, mikor Manhattanben együtt zuhantak a föld felé. Néhány emlék, gondolta, kőbe van vésve. 236

– Ti miről álmodtok az anshara alatt? – Erről nem beszélünk. Ez minden angyal személyes utazása. Elena kitárta az ujjait az angyal mellén. – Gondolom, arról szól, hogy szembenézzetek a saját félelmeitekkel. – Igen. – És ekkor Raphael meghozott egy döntést, amit soha nem tudott volna korábban elképzelni, azóta nem, hogy látta az anyja lábait a deres fűben, ahogy könnyedén lépdelt, és tiszta hangon egy altatódalt énekelt neki. – Én az anyámról álmodom. Elena megdermedt. – Nem az apádról? – Az apám volt a gonosz, akiről mindenki tudott. – Caliane az árnyak között bujkáló szörnyeteg volt, ismeretlen és kiismerhetetlen. – Az anyám elbúcsúzott tőlem, megcsókolt, amikor én a fűben feküdtem, véresen, összetörve. Egy küzdelem után, amiről tudtam, hogy soha nem győzhetek. – De meg kellett próbálnia, meg kellett állítania azt az őrületet, ami sötétre festette az anyja szemét. – Akkor láttam őt utoljára. – A Tanács ölette meg? – Senki sem tudja, mi történt az anyámmal. – Ez a rejtély évszázadok óta üldözte Raphaelt, és sokáig üldözni is fogja még. – Egyszerűen eltűnt. Nyoma veszett azután, hogy láttam, ahogy elmegy. – Raphaelre csak nagyon sokára bukkantak rá. Nagyon fiatal volt még, és nagyon súlyosan megsérült. Nem tudott segítséget hívni, csak feküdt ott, mint egy törött szárnyú madár. – Azt gondolod, tudta? – kérdezte Elena bánatos hangon. – Hogy öngyilkos lett, csak hogy neked ne kelljen őt megölnöd? – Vannak, akik ezt mondják. – Raphael végigsimított az ujjával Elena szárnyán, és mint mindig, most is lenyűgözték a színek, amelyek olyan különlegessé tették a szárnyakat még az angyalok között is. – És te mit mondasz? – A több ezer éves angyalok néha álomra hajtják a fejüket. Alszanak addig, amíg elérkezettnek nem látják az időt, hogy

237

felébredjenek. Titkos, elzárt helyeken alszanak, ha az örökkévalóság túl nagy teher lesz a számukra. – Azt hiszed, hogy Caliane most alszik? – Amíg nem látom a testét és a sírját… igen, azt hiszem, az anyám alszik. Sss, drágám, sss!

238

Huszonhatodik fejezet A következő hat hét a fegyveres és repülésedzés forgatagában telt. Raphaellel, ha a Menedékben volt, és Galennel, ha az arkangyalnak vissza kellett térnie az Arkangyal-toronyba. Elena a szabadidejében tanult, a lehető legtöbb információt magába akarta szívni, és Samet látogatta. A vadász nagy örömére az angyalgyerek gyorsabban gyógyult, mint azt várták. Noel is egyre jobban lett. Nyílt erőszak nem történt már több a Menedékben, de sorra bukkantak fel a véres vámpírvadásztőrök, amerre Elena járt. A vér rajtuk Noelé volt, a fenyegetés forrása tehát nem volt kérdéses. Sajnos vámpírillat nyomát Elena egyiken sem találta, az angyalnyom-követési képessége pedig továbbra is bizonytalan maradt. Elena dühös volt, amiért nem volt egyetlen nyom sem, amin elindulhatott volna. Egyik reggel éppen egy újabb tőrt adott le a 239

helyszínelők laboratóriumába, amikor szembetalálkozott Neha lányával. . – Namaste! – köszöntötte őt a lenyűgözően szép lány. Kökényszínű tekintete egy valódi elpuhult, élvhajhász nőé volt, hacsak valaki meg nem látta mögötte a számító fondorlatosságot. Elena udvariasan és nyugodtan válaszolt neki. Egyelőre semmi sem bizonyította, hogy ő állt volna a támadások mögött, viszont Neha lányaként valódi hatalom volt a kezében. Elena pedig nem akarta ok nélkül magára haragítani. – Namaste. Anoushka tetőtől talpig végigmérte, és meg sem próbált úgy tenni, mintha nem stírölné. – Kíváncsi voltam rád. – Majdnem kislányos kijelentés a kecsesen lépkedő lánytól fehér, vöröses pink és kobaltkék mintás szárijában. – Annyira embernek látszol, csak szárnyaid is vannak. Biztosan minden zúzódás és seb meglátszik a bőrödön. – Teljesen ártalmatlan megjegyzés, vagy óvatos fenyegetés. Elena válaszként az igazat mondta: – A te bőröd makulátlan. Az angyal felpillantott rá, mintha meglepték volna Elena szavai. Azután alig észrevehetően biccentett a fejével. – Nem hiszem, hogy az elmúlt száz évben kaptam volna bókot másik nő angyaltól. – Egy mosoly, ami bájos is lehetett volna, de… – Sétálunk egyet? – Attól tartok, edzésre kell mennem. – Elena a szeme sarkából megpillantotta Galent, és nagyon remélte, hogy az angyal nem jön közelebb. Eddig Anoushka csak kedvesen érdeklődött, az erőszak első jelére azonban elfajulhattak a dolgok. – Hát persze – Anoushka intett neki búcsúzóul. – Raphaelt biztosan nagyon aggasztja, hogy ilyen gyenge párja van. Sokáig érezte még a hátán a másik angyal tekintetét, és ettől borsódzott a háta. Szinte örült, amikor Galen mellé ért, és együtt indultak tovább. Abban a pillanatban sokkal szívesebben küzdött volna egy fegyverszakértő harcossal, mint egy angyallal, akiről

240

kiderülhetett, hogy valódi kobra. A pletykák szerint Anoushka az anyatejjel együtt szívta magába a mérgeket is. A bőre libabőrös lett a gondolattól, és nagy örömmel vetette bele magát a testi megerőltetésbe. Neha egy másik teremtménye, Méreg azonban félúton megzavarta a pusztakezes harcot. A vámpír szokásos napszemüvegét viselte, fekete alapon fekete mintás öltönyben volt. Ezúttal azonban nem látszott rajta a gúnyos arckifejezés. – Gyere! Sara vár rád a vonalban. Elena máris gyors léptekkel indult a vámpír mellett. – Történt valami Zoe-val? – Aggódott a keresztlányáért, a félelem elszorította a torkát. – Majd ő elmondja. A szárnyai a lépcsőt súrolták, miközben sietett felfelé, Raphael irodájába. Ösztönösen felemelte őket – ez már természetessé vált számára, hála Galennek, aki nem egyszer seggre ültette. Az angyal edzője nem kegyelmezett a lánynak. Egy apró hiba, és a földre küldte őt, és ennek Elena örült is. Lijuan élőhalottai ugyanis biztosan nem finomkodnak majd vele, ha a legidősebb arkangyal úgy dönt, hogy a vendégeire uszítja őket. Méreg az iroda előtti folyosóig kísérte Elenát, és ott megállt őrködni az ajtó előtt. Elena tudta, hogy Illium is ott van valahol a környéken. Ha Raphael nem tartózkodott a Menedékben, a Hetek közül mindig legalább ketten a lány mellett voltak. Ez idegesítette őt, nagyon is idegesítette. De a tényeken nem változtathatott. Visszanyerte ugyan a régi erejét és képességeit, de attól ő még nem arkangyal. A tőrös fenyegetéseken túl pedig Michaela még mindig a Menedéken volt. A gyermekekkel szemben ugyan talán ellágyult az arkangyalnő, de Elenával szemben biztosan nem. Ransom azt mesélte Elenának, amikor legutóbb telefonon beszélgettek, hogy a vámpírok már arra kötnek fogadásokat, megérie egyáltalán Lijuan bálját. Már nem is az a kérdés, hogy túléli-e azt. „Tudod, hogy a fejedet ezüsttálcán követeli? A jutalmat megháromszorozták, bárki megkaphatja, aki nemcsak a fejedet viszi el Michaelának, hanem a két kezedet is.” Elena azonnal felkapta a kagylót, amint a szobába lépett. 241

– Sara? – Ellie! – Sara hangja furcsa volt, aggódás és düh egyszerre hallatszott rajta. – Az apád vár a másik vonalban. A lány erősebben megmarkolta a kagylót. Jeffrey a legutolsó találkozásukkor nagyjából lekurvázta őt. – Mit akar? – Történt valami. – Szünet. – Elmondhatnám neked, de ezúttal, azt hiszem, joga van hozzá, hogy tőle halld először. Elena komor ábrázattal bólintott, bár Sara nem láthatta. – Kapcsold, kérlek. Hadd legyek gyorsan túl rajta. – Megesküdött magának, nem hagyja, hogy Jeffrey még egyszer bántsa őt. Az az ember, aki harcolt érte, a jogáért, hogy elköszönhessen a testvéreitől, már régen nincs többé. Az a szemét pedig, aki átvette a helyét, éppen eleget kínozta már. Sara nem fecsérelte az időt. Egy szisszenés, majd csend. – Igen? – Elena nem tudta volna apának szólítani őt. – Vissza kell jönnöd New Yorkba. A munkádról van szó. – Az utolsó mondatot éppen olyan undorral mondta, ahogy mindig is nyilatkozott Elena veleszületett vadászképességeiről. Most pedig azt gondolta róla, hogy vámpír lett. Csoda, hogy egyáltalán szóba állt vele. Elena még erősebben markolta a telefont. – Mi az? Hosszú idő óta ki nem mondott dolgokkal terhes szünet. – Az anyád sírját feldúlták tegnap éjjel. Lijuan. Elenában jeges düh ébredt. – Elvitték? – Nem. Az elkövetőt megzavarta egy vámpír, aki a jelek szerint Raphaelhez tartozik. Elena úgy megkönnyebbült, a térdei is megroggyantak. Hát persze, Raphael őröket állított a szülei sírjához, miután megkapták Lijuan ajándékát. Elena az asztalra dőlt, és igyekezett nyugodt hangon megszólalni. – Talán ideje, hogy teljesítsd mama kívánságát, elhamvasztasd a testet, és szétszórd a szélben. „Hogy repülhessek, chérie!” 242

A mamája ezt válaszolta, amikor Elena kérdezősködni kezdett arról a beszélgetésről, amit kihallgatott. Marguerite Jeffrey-nek mondta el, mit kér, ha ő hal meg korábban. – Erre semmi szükség, ha a barátaidat távol tudod tartani tőle. – Minden egyes szó keményen koppant, vágni és sérteni akart. Elena összerándult. – Már régen szükség van rá. Persze, te soha nem tudtad, hogyan kell betartanod az ígéreteidet. Letette a kagylót, mielőtt az apja válaszolhatott volna. Remegő kezét a szájára szorította. Az ajtó nyílt a háta mögött, és Elena anélkül is tudta, hogy hátrafordult volna: Raphael jött hozzá. – Nem nyúltak hozzá, ugye? – Raphael erős kezeit a lány vállára tette, és magához húzta őt, kemény, forró mellkasához. – Az apám úgy adta elő, mintha ki is ásták volna. – Összezárta az ujjait az angyal kezén. – Miért nem szóltál nekem? – Útközben tudtam meg. Személyesen akartam elmondani neked, nem gondoltam, hogy az apádnak ilyen jó forrásai vannak, és ilyen gyorsan megtudja. – Az apám mindent megtud, amit érdemes. – Legális vagy illegális úton, bár Jeffrey felpofozná Elenát, ha a lány csak utalna is az utóbbira. – Az embereid elkapták azt, aki megpróbált anyám sírjához eljutni? – Igen. – Ezt olyan csendben mondta az angyal, hogy Elena hátán felállt a szőr. – Egy élőhalott volt. Elenának elállt a lélegzete. – Elég értelmes volt ahhoz, hogy teljesítse a parancsait? – Úgy tűnik, nagyon újonnan újjászületett volt. – Raphael a tenyerével végigsimította Elena karját, fel és le, miközben az erkélyajtó felé tartottak. – Nem beszélnek, de Dmitri esküszik, hogy a tekintete könyörgő volt, amikor elkapták. – Azért, hogy életben hagyják? – Nem. – Raphael kinyújtotta Elena felé a kezét.

243

A lány beletette a sajátját, és kilépett az erkélyre, a hűvös szélbe. Ott álltak egymás mellett, a szárnyaik összeértek. Ilyen intim közelségbe Elena senki mást nem engedett volna. – Miért nem menekült el, vagy ölte meg magát, amikor esélye lett volna rá? – Lijuan irányítja őket, bár nem hiszem, hogy ilyen nagy távolságból is képes lenne uralni az akaratukat. Ezért gondolom, hogy volt ott valaki más is, akit Dmitri emberei nem találtak meg. – Valaki, akinek az élőhalott engedelmeskedett. – Azon gondolkozott, mi ijeszthet meg egy halottat annyira, hogy az hajlandó legyen hallgatni rá. – Mit csinált Dmitri a tettessel? – Megadta neki, amire az vágyott. Elena erősen megszorította az erkély korlátját. – Jó. – Ő is erre vágyott volna, ha valaha Lijuan szörnyetegévé változott volna. – Lijuan ezúttal túl messzire ment a játékaival. Az anyád sírja elleni támadás az én területemen történt. Ezzel megsértette a hallgatólagos egyezségünket, amely szerint senki sem teheti be a lábát engedély nélkül a másik arkangyal fennhatósága alatt álló földre. – De letagadhatja. Mondhatja azt, hogy nem tudott az alattvalói tetteiről. – Mindannyian tudnánk, hogy ez hazugság, de igen, igazad van. Ő elég távol áll ettől a tettől, hogy egy ilyen mentség hihető legyen. – Raphael kitárta a szárnyait, az egyikkel gyengéden beborította Elena hátát. – Ideje, hogy mi is lépjünk. Elena az arkangyalra pillantott, látta könyörtelen arcát és eszébe jutott: ez az az arkangyal volt, aki kivégzett egy másikat. – Már meg is tetted. Raphael szája olyan mosolyra húzódott, amit egyetlen halandó sem akarhatott látni. – Lijuan azt hiszi, azért, mert ő a legidősebb közöttünk, sérthetetlen is. – Meg tudnád ölni, ha arra kerülne a sor?

244

– Nem hiszem, hogy Lijuan igazából meg tudna már halni. – Csendes, de hatalmas erővel mondta ezeket a szavakat. – Lehet, hogy már olyan sokáig élt, hogy valóban halhatatlanná lett, át tudja lépni a határt élet és halál között. – Bár úgy tűnik – jegyezte meg Elena, miközben kísérteties érzés lett úrrá rajta –, jobban vonzódik a halálhoz. – Igen.

245

Huszonhetedik fejezet –

A fenébe! – Illium kitért az egyik tőr elől, de a másik a falhoz

szegezte a szárnyát. – Két tőrrel nem ér! Elena gonosz elégedettséggel az arcán vigyorgott. Szegény Illium most nyögheti Elena apja telefonhívásának hatását. – Egy pont a vadásznak. A kék szárnyú angyal kihúzta a falból a tőrt, majd leereszkedett, és markolattal előre visszaadta Elenának. – Szerencséd volt. – Te pedig nem tudsz veszíteni! – Már nem bírtam nézni, hogy mindig mellélősz. – Jaj, nézd! – tátotta el gúnyosan túljátszott meglepetésében a száját Elena – Mintha elvesztetted volna néhány tolladat! Szegény 246

kicsi kék madár! Illium elmosolyodott, aranyszín szeme pajkosan csillogott. Őbenne még megvolt az a játékosság, ami a többi halhatatlanból, úgy tűnt, rég kihalt. – Legközelebb – mondta az angyal – úgy megfuttatlak, hogy hordágyon kell kivinni innen a remegő kis testedet. Elena megtisztította a tőrt, és visszacsúsztatta az alkarvédőjébe, majd felemelte a kezét, hogy eltakarja a száját, miközben egy hatalmas műásítást produkált. – Ha befejeztétek.– szólt közbe Galen a maga komoly hangján –, akkor talán folytathatnánk is. Még van egy óránk az edzés végéig. Elena Illium szárnyára pillantott, és látta, hogy már majdnem teljesen meg is gyógyult. – Oké, ideje, hogy még egy kicsit jobban kilyuggassalak. – Figyelj ide! – szólt Illium. – Ha egymás után háromszor el tudsz találni, kapsz tőlem egy gyémánt nyakláncot. – Legyen inkább egy gyémánttal kirakott, gyönyörű tőrhüvely, és benne vagyok! Illium felhúzta a szemöldökét. – Hm, nem valami praktikus. – De az, ha egy báli ruhával veszed fel. – Aha. – Érdeklődés csillant a szemében. – De ha nem találsz el háromszor, el kell vinned magaddal egy vadászatra. – Miért akarsz jönni? – kérdezte Elena meglepetten. – A vadászatok izzasztóak, és sokszor fárasztóak. – Akarom látni, hogyan vadászol. Elenának eszébe jutott, hogy Illiumot lenyűgözik az emberek. Talán ezért is szerette a vadászt ennyire: az ő szemében Elena korábbi emberi volta nem hátrány volt, hanem ajándék. – Rendben. Az angyal kinyújtotta Elena felé a kezét. – Akkor megegyeztünk. Elena az angyal markába csapott. – Megegyeztünk. És most tedd a dolgod, pillangó! Az angyal egyetlen hussanással felemelkedett a földről, egy kék toll libbent Elena kezébe. A lány eltette a zsebébe, Zoe számára. 247

Eddig összegyűjtött már jó párat Raphael aranyszélű fehér tollaiból, kettőt Illium kékéből, és néhány saját tollát is. – Rajta! A lány a tekintetét a célra szegezte, kezében felmérte a dobótőre súlyát, és megvetette a lábát. A látása jobb volt, mint az átváltozás előtt, de nem sokkal. Még. Végül kétszer találta el Illiumot, a harmadik dobást csak egy hajszálnyival hibázta el. Illium leszállt hozzá. – Mehetek vadászni! – Csak aztán ne panaszkodj, ha egy szúnyogoktól hemzsegő mocsárban kötünk ki! – A szúnyogoktól nem… Elena sarkon fordult, mielőtt Illium befejezhette volna a mondatot, mert három ismeretlen vámpír illata ütötte meg az orrát. Az ajtóban azonban egyetlen angyal állt. Egzotikus állkapcsánál, és majdnem fekete szeménél is különlegesebb volt a szárnya, amit Elena meglátott, mielőtt az angyal összezárta volna. Sötétszürke volt, élénkvörös mintázattal. Lenyűgöző. De ahelyett, hogy Elena elcsodálkozott volna, félelem kerítette hatalmába. Elemi, zsigeri félelem, ami belehasított a gyomrába, és kihegyezte az érzékeit. – Ki ez? – Érezte, ahogy az angyalból árad az erő, és nehéz súlyként ránehezedik. Fémes pendülés, ahogy egy kard elhagyja a hüvelyét. – Xi Lijuanhoz tartozik – szólt Illium, aki megállt Elena mellett, míg Galen a másik angyal elé indult, hogy üdvözölje. – Kilencszáz éves. – Miért nem arkangyal? – Ezzel a hatalommal, ami sugárzott belőle, városokat dönthetne romba, ezreket törölhetne el a föld színéről. – Amíg Lijuan él, Xi ereje is folyamatosan növekszik. Az arkangyal nélkül azonban a teste nem tudna elviselni akkora erőt, amekkorát most. Elena megborzongott, amikor látta, hogy Xi végignéz a túlságosan is kitárt szárnyain. 248

– Más arkangyalok is tudnak ilyet? Megosztani a hatalmukat? – Csak Lijuan. Galen, úgy tűnt, vitatkozott a másik angyallal, míg a kínai angyal majdnem katonás mozdulattal össze nem csapta a sarkát, és át nem adott neki egy csillogó faládát. Még egy pillanatig szúrósan és félelmetesen nézte Elenát, majd megfordult. A lány azonnal elindult Galen felé, amint Xi kilépett a csarnokból. A vörös hajú angyal mozdulatlanul állt, háttal feléje, és az ajtót nézte. – Jobb lenne – mondta kimért hangon Galen ha megvárnád, amíg Raphael visszatér, és csak akkor nyitnád ki ezt a dobozt. – Raphael Michaelával és Elijah-val találkozik. Órákba telhet, amíg… – Értesítem őt. – Ne! – Elena a dobozra tette a kezét, és megborzongott, amikor megérezte a belőle áradó földöntúli hidegséget. – Ez egy fontos megbeszélés, Titusról és Charisemnonról van szó. Illium a lány vállára tette a kezét. Az ábrázata komor volt. – Lijuan játszadozik veled, Elena. Ne nyisd ki ezt a dobozt Raphael nélkül! Elena azt elfogadta, hogy a teste gyengébb, bár már ez is nagyon idegesítette. De ennél többet egy vadász nem tudott már elviselni. – Egy okot adj, hogy miért ne! – Nem tudom, mi van benne – válaszolt Illium sötét tekintettel, ami aranyszín szemeit élesen metszővé változtatta, és emlékeztette a lányt, hogy a játékos külső ellenére ez az angyal éppen olyan kegyetlen tud lenni, mint az ura de az biztos, hogy Lijuan ezzel le akarja gyengíteni Raphaelt. – Azt hiszed, Lijuan ártani akar nekem? – Elena a dobozon lévő metszetet nézte, addig bámulta, amíg a bonyolult mintázat össze nem állt a szeme előtt a képpé, amit rejtett. – Hullák. Ezek mind hullák. – Azt hiszem – Illium a lány vállára tette a kezét, hüvelykujja finoman megnyomta a lány tarkóját –, sokféleképpen tud neked ártani, és ezek közül a támadások közül nem mind a testedet veszi célba. 249

Elena a zárral kezdett játszadozni, majd vett egy nagyon mély levegőt. – Érzem őket. Friss fű és jég, egy rózsaszirmokkal hintett meleg gyapjútakaró, selymen átszűrt vér. – A szíve vadul vert, a teste felkészült a vadászatra, az üldözésre. A doboz felmelegedett az ujjai alatt, mintha elszívta volna Elenából az életerőt. A lány elhessentette ezt a zavaró gondolatot, és nyelt egyet. – Vámpírtestek darabjai vannak benne. Szervek. Mindig azoknak a legerősebb az illata. Ideje, hogy mi is lépjünk. Elvette a kezét a dobozról. – Nem kell kinyitnom, tudom, mi van benne. – Lijuan egyszerűen visszaküldte, amit Raphael küldött neki. Elena lelkének egy része megrémült ettől a figyelmeztetéstől, a másik azonban, amely egy véráztatta konyhában született, gonosz örömmel fogadta ezt. – Csináljatok vele, amit akartok! – Kitépte magát Illium kezei közül, és kiment a jeges hegyi levegőbe. Méreg egy sziklaszirten várt rá, amelyet az angyalok érintetlenül hagytak. Zavaróan oda nem illő, vad háttér volt ez egy vámpír számára, aki úgy festett, mintha most lépett volna le egy előkelő férfi divatmagazin oldalairól. Elena látta a vámpír napszemüvegében a saját izzadt, piros arca tükörképét. A vámpír ábrázata természetesen most is makulátlan volt. – Mennyi zselé kell ahhoz, hogy a hajad így álljon? – motyogta Elena maga elé, miközben el akart haladni a vámpír mellett. Méreg egyetlen mozdulattal előtte termett és elállta az útját. – Ez természetes adottság. – Ma nem ajánlom, hogy kikezdj velem! – Nem sétált bele a csapdába, amit Lijuan készített neki, nem volt hajlandó szörnyetegnek látni Raphaelt… de ahányszor az arkangyal olyat tett, ami a határokat feszegette, Elenának újra és újra szembesülnie kellett a valósággal. Azzal, hogy az arkangyalok úgy játszottak halandók és halhatatlanok életével, mintha azok csak jelentéktelen sakkbábuk lettek volna egy játékban.

250

Méreg elmosolyodott, ettől a látványtól pedig nagyon sok nő térdre esett volna előtte. A mosolya tele volt erotikus ígéretekkel, hogy ő még a halált is megédesítené számukra. – Próbáltam rájönni arra, hogy mit lát benned Raphael. Elena a jobb kezében lévő tőrrel Méreg felé suhintott, és csak egy hajszálnyi hiányzott, hogy eltalálja a karját. A vámpír hihetetlenül gyorsan ugrott el a fegyver elől. Amikor Elena látta a mozdulatait, nem látott mást Méregben, csak a lényt, aki Neha avatarja volt; mintha Méreg soha nem is lett volna ember. De ma még ez sem kötötte le a vadászt. Továbbindult. A vámpír egy pillanat múlva már ott lépkedett mellette. – Dmitri az más – folytatta. – Azt értem, hogy ő miért szeret veled játszadozni. Szereti a késeket és a fájdalmat. – Miért, te nem? – Elena még élénken emlékezett a parkolóházbeli jelenetre, ahogy Méreg lendületes és kecses léptekkel elindult a nő felé, aki megbabonázva állt, mozdulatlanná dermedt Méreg szexuális kisugárzásától. A vámpír tekintetén látszott, hogy férfiként értékelte a nőt, de az ősi éhség és kegyetlenség is. – Te vagy az, aki mérget termel. – Te is. Elena megtorpant, a karjait a teste köré fonta, majd lehajolt, és tenyerét meg kellett támasztania a térdén, hogy ne essen össze. – A francba! – Hogyan feledkezhetett meg erről? Hogy lehet, hogy meg sem kérdezte Raphaeltől, mivel jár az, hogy most már halhatatlan lett? A lelke egy hűvös és őszinte része azonnal válaszolt a kérdésre, méghozzá egyetlen szóval. Félelem. Félt. Nem merte elfogadni azt, ami az új életével együtt járt. Félt, hogy egy nap majd bele kell néznie valaki szemébe, aki olyan imádattal néz rá, mint Geraldine az angyalokra, és hogy talán túl későn ébred majd rá, hogy egy áldozatot teremtett, egy újabb játékszert a hiénákként ólálkodó halhatatlanok számára. Elena érezte, hogy az arca felforrósodik, majd jéghideg lesz. – Mikor? – kérdezte. 251

– Ha itt az ideje – vigyorgott rá Méreg. – Tudod – a vadász felegyenesedett, bár a gyomra még mindig görcsben volt –, a kifürkészhetetlenség és a hülye vigyor nagyon nem illik össze. Azt már sosem tudta meg, mit akart erre válaszolni Méreg, egy halk pittyenés hallatszott ugyanis, a vámpír pedig felemelte az ujját. Előhalászott a zsebéből egy mobiltelefont, és elolvasta az üzenetet. – Nagy kár, de később kell folytatnunk kis csevejünket. Elő kell készülnöd egy találkozóra. Elena nem kérdezte meg, hogy kivel lesz találkozója, Méreg csak tovább játszadozott volna vele. Inkább igyekezett, hogy minél gyorsabban hazaérjen. Bevágta a privát szárny ajtaját a vámpír orra előtt, és levetkőzött. Igyekezett nem gondolni a dobozra, amit megérintett, és arra, mi volt a rémisztő faragvány alatt. Tizenöt perccel később kopogtak az ajtón. Elena addigra túl volt egy rövid zuhanyozáson. Kinyitotta az ajtót: egy öreg, csillogó szemű vámpír állt a küszöbön. A nyaka körül mérőszalag, gombostűk a zsebébe tűzve. Az asszisztensénél egy szövetmintás táska, és egy kréta volt. Ezek szerint most méretet vesznek róla, hogy elkészíthessék a ruháját Lijuan báljára. Egy kék ruhát. *** Amikor Raphael visszatért az Elijah-val és Michaelával folytatott megbeszélésről, Jason már az ajtóban várta. A fekete szárnyú angyal egy szót sem szólt, amíg be nem értek Raphael dolgozószobájába. – Maya nyugtalanító dolgokat tudott meg Daharielről – mondta végül, és átadott az arkangyalnak egy dossziét. Raphael kinyitotta. Egy fényképet talált benne. Egy fiatal fiú volt az, aki éppen csak belépett a férfikorba. – Halandó?

252

– Nem. – Jason összefűzte a kezét, olyan erősen szorította a csuklóját, hogy látni lehetett, amint a másik kezéből minden vér kiszalad. – Fél évezreddel ezelőtt változtatták vámpírrá. Még azelőtt, hogy a Tanács előírta: huszonöt éves kora alatt senki sem változtatható át, ennek a szabálynak a megszegése halálbüntetést vont maga után az átváltoztatóra. Ma a halandók szemében ennek a fiúnak az átváltoztatása bűnnek számított volna, de ötszáz évvel ezelőtt az emberek még sokkal rövidebb ideig éltek. Abban a korban ennek a fiúnak már családja is lehetett, és minden bizonnyal elvárták tőle, hogy megkeresse a saját kenyerét, a maga útját járja. – Három évvel ezelőtt szerződést írt alá, ötszáz évre, Dahariel szolgálatában. Raphael becsukta a mappát. – Mit nem mondasz el nekem, Jason? – A fiút már egy éve nem látták. Raphael érezte, ahogy elönti a sötét harag. Az eredeti, átváltoztatás utáni száz évre szóló szerződés lejárta után az átváltoztatottak, ha nem tudtak saját magukról gondoskodni, megválaszthatták, kinek a szolgálatába szegődnek. De nagyon sokan rosszul választottak. – Az nem bűn, ha megölsz egy vámpírt, akit szerződés köt hozzád. – Ez egy embertelen törvény volt, de a vámpírok nem is voltak emberek. Ragadozók voltak, akiket alig lehetett kordában tartani. De az angyalok is ragadozók voltak, ez a fiú pedig egy ilyennek szolgáltatta ki magát. – A fiú nem halt meg – szólt Jason. – Úgy tűnik, Dahariel egy privát ketrecben tartja őt… hogy kedvére szórakozhasson vele. – Az az érzelemmentes hang, amivel Jason ezt mondta, elárulta Raphaelnek, hogy pontosan milyen szórakozásról volt szó. – És mivel a fiú önszántából írta alá a szerződést, senki sem tehet ez ellen semmit. – Mit ígért Dahariel cserébe a fiúnak a szolgálatáért? – A gyilkosság nem volt bűn, voltak azonban íratlan szabályok, amelyek egyben tartották ezt a világot. Ezek egyike szerint az ilyen szerződéseket mindkét félnek be kellett tartania. 253

– Védelmet más angyaloktól – Jason keserűen felnevetett. – Úgy tűnik, a fiú még ennyi év után is gyenge volt. Csak úgy maradhatott életben, ha egy erősebbhez társult. – Ő választotta magának ezt a sorsot – jelentette ki Raphael. – Kegyetlen dolog volt, de igaz. Ötszáz éves korára mindenkinek meg kellett értenie, milyen kegyetlenséget szül a hosszú létezés, milyen sötétség lakozik sok halhatatlan szívében. Ha ez a fiú aláírta a szerződést anélkül, hogy tájékozódott volna Dahariel kegyetlenkedő hajlamáról, akkor ennek a következményeivel együtt kell élnie. Már ha életben maradt. – Nem tehetünk érte semmit. – Mert Dahariel csak annyit ígért, hogy megvédi más angyaloktól. Jason Raphael szemébe nézett. Az írisze fekete volt, a szeme „fehérje” majdnem ugyanolyan sötét. – Azok, akik Dahariel házában hajlandók erről beszélni, azt mondják, Dahariel nagy élvezetét leli abban, hogy kínozza őt. Olyan lassan, hogy biztos legyen benne: a fiú testének valamelyik része mindig meggyógyul, így elviseli az újabb gyötrelmeket. Azt mondják, a fiú már teljesen megőrült. – Raphael látta, milyen düh forr Jasonben, a kémmester következő kijelentése azonban tökéletesen logikus volt. – Az, ahogy Noelt megkínozták, illik Dahariel módszereihez. – Astaad csak ezért nem fordul Dahariel ellen. – Főleg, mert ezzel be kellene vallania, hogy Dahariel volt a kígyó, akit eddig a keblén melengetett. – Maya továbbra is figyel, és jelenteni fog. Ezenfelül Anoushka otthonából is kapok információkat. – Bármi említésre méltó? – Állandóan vetélkedik az anyjával, de nem fejlődik tovább. – Szóval tudja, hogy soha nem válhat belőle arkangyal. – Ez elég lehet ahhoz, hogy egy sérült személyiséget szörnyű tettekre sarkalljon. – Erre mostanában ébredt rá? – Nem. Egy évtizeddel ezelőtt. És azóta nem adta jelét zavarodottságnak. Vagy elfogadta hát a helyzetet, vagy csak megjátszotta. Ezt egyelőre nem lehetett megmondani. 254

– A vámpírvadász céh igazgatónője kiderítette, hogy egy európai raktárukból eltűnt egy láda vámpírvadásztőr két nappal az után, hogy Elena felébredt. – Raphaelt bosszantotta, hogy Elenát követik és fenyegetik, de úgy gondolta, a vadász tud magára vigyázni. Ugyanígy Noel is, most, hogy már kezdett felépülni. A Samet ért támadás azonban mindenkit tettekre sarkallt. – Akkor Nazarach éppen egy vadászatba bonyolódott bele, egy szökött vámpírnőt üldözött, aki átjutott Elijah területére. Jason bólintott. – Szóval elfoglalt volt, nem valószínű, hogy éppen akkorra szervezte volna meg a lopást. Raphael is éppen erre a következtetésre jutott. – Próbáld meg kideríteni, mit csinált akkor Anoushka és Dahariel! – Igen, uram! – Jason megfordult és elindult kifelé. – Jason! – szólt utána Raphael. – A fiút nem mentheted meg, de én kivásárolhatom a szolgálata hátralévő idejét. – Dahariel nem mondhat nemet egy arkangyalnak, főleg akkor nem, ha ő áll a sekhem-szimbólumos merényletek mögött. – Dahariel talál magának majd másik áldozatot. – De nem ezt a fiút. Jason bólintott és távozott. Raphael pedig arra gondolt, vajon a lelkén esett sebek begyógyulnak-e valaha. A legtöbben nem bírnák ki, beleőrülnének abba, ha néhány évig el kellene viselniük azt, amit „gyerekkorában” Jason átélt. De ő kibírta, és utána egy arkangyal szolgálatába szegődött, hogy az intelligenciáját kamatoztathassa. Ha azzal, hogy megmenti ezt a fiút, segít Jasonnek, hogy békét találjon a lelkében, akkor megteszi. Ha pedig kiderül, hogy Dahariel állt a támadások mögött, még nagyobb örömmel fogja széttépni őt apró darabokra. Közben pedig gondoskodik arról, hogy végig eszméleténél legyen, hogy érezzen minden csonttörést, minden vágást, minden égetést. Mert az angyalok ugyan ragadozók voltak, de az arkangyalok álltak a tápláléklánc csúcsán.

255

Huszonnyolcadik fejezet –

Itt vagy végre, hogy játssz velünk? – Egy vörösre mázolt

vigyor. – Késtél! – Menekülj! – Egy erőtlen figyelmeztetés. – Fuss, Ellie! A szörny felkacagott. – Nem fog elmenekülni. – Elégedett mosoly, ahogy ráhajolt Ari torkára. – Látod? Tetszik neki. Valami a teste köré csavarodott, egy láthatatlan kéz megérintette a legérzékenyebb pontján. Fel akart sikítani. De a szája nem nyílt ki. A torka nem remegett… mert a testének tetszett az érintés. Rémültem belemart a saját bőrébe, megpróbálta letépni magáról, hogy megszabaduljon ettől a félelmetes kéjtől. Forróság öntötte el a lábai közét, és fiatal elméje ezt nem bírta elviselni. Nyüszítve tovább 256

kaparta a bőrét. Vércseppek serkentek a körmei alatt, vörös karmolásnyomok a karján. A simogatás, az illat eltűnt. – Milyen kár, hogy túl fiatal vagy még ehhez. Pedig nagyon jól szórakoztunk volna. – Letörölt egy vércseppet az álláról. – Kóstold meg! Szeretni fogod! Mindent szeretni fogsz! *** Amikor Raphael éjjel hazaért, Elenát az erődítménye előtt, a szikla peremén találta. A lány ott állt, és lefelé nézett, a szakadék oldalába vájt barlangok pislákoló fényeire. Kiengedett haja lobogott a szélben, amikor megfordult és nézte, ahogy az arkangyal földet ér: fehérarany és ezüstszín szárnyait a holdfényben. – Galen elmondta, mit küldött nekem Lijuan? – Hát persze. – Galen beszámolt neki a lány reakciójáról is, Raphael most mégis kíváncsian figyelte a lány arcát. A profilja markáns volt, ajkain egy leheletnyi finomság látszott. Az én vadászom, gondolta magában, miközben odalépett Elenához, és gyengéden kisimított egy hajtincset az arcából. A lány lesütötte a szemét, és vett egy mély lélegzetet. – Megértem, mi minden forog kockán. És a lelkem egyik része őrülten boldog, hogy azt tetted, amit. – De? – De a másik felem azt kívánja, bárcsak soha ne ismertem volna meg ezt a világot. Az arkangyal kitárta a szárnyait, hogy megvédje Elenát a metsző széltől, ami most megfordult. Csendben nézett le a mélyen alattuk hömpölygő folyóra. – Ez elkerülhetetlen volt, igaz? – szólalt meg végül Elena. – Attól a perctől fogva, hogy tudtam: vadásznak születtem, elkerülhetetlen volt, hogy megismerjem a vérontást és a halált. – Vannak, akik számára ez nem elkerülhetetlen. – Az angyal szárnyai hozzásimultak Elenáéhoz. – De számodra, igen, az. A hold fénye megcsillant a lány arcán, és Raphael ekkor eszmélt rá: Elena sír. 257

– Elena! – A lány köré zárta a szárnyait, és szorosan magához ölelte. Kezével a lány haját simogatta. Mi lehetett az, ami könnyekre fakasztotta a vadászt? – Az apád bántott? – Ha Raphael megölhette volna Jeffrey-t anélkül, hogy Elena szívét összetörte volna, már rég megtette volna. Elena megrázta a fejét. – Miattam jött – rekedt suttogás. – Slater Patalis miattam jött a családunkhoz! – Ezt nem tudhatod. – De tudom! Emlékszem! – A szemei gyémántként csillogtak a könnyek mögött, amikor felnézett az angyalra. – Édes, kicsi vadász! Azért jöttem, hogy játsszam veled! – Felsikoltott, és térdre esett. Raphael lerogyott vele együtt, magához húzta a lány merev testét, körülzárta a teste melegével. – Az emlékeid ébren vagy álmodban jönnek elő? – Jessamy egyik könyvét olvastam, vártam, hogy hazaérj. A szemeim egy pillanatra csukódtak csak le. Mintha az emlékek már csak az alkalomra várnának, hogy rám törjenek. – A lány teste megremegett a zokogástól. – Egész eddig gyűlöltem az apámat, mert én megmondtam neki, hogy szörny jön, de nem hallgatott rám. Pedig Slater miattam jött! Miattam! Én vonzottam a családunkhoz! – A gonoszságért soha nem okolhatsz egy gyermeket! – Raphael nem szokott hozzá, hogy tehetetlenül álljon, de most semmit sem tehetett, csak nézte, ahogy Elena szíve meghasad. Magához szorította, érthetetlen, de nyugtató szavakat súgott a fülébe, és közben küzdött a vággyal, hogy kitörölje Elena emlékeit, és megadja neki azt a megnyugvást, amire a lánynak olyan nagy szüksége volt. Ez élete egyik legnagyobb küzdelme volt. – Nem tehetsz róla – ismételgette, a teste felizzott a dühtől, amit nem tudott levezetni. Elena egy szót sem szólt, csak sírt, olyan keservesen, hogy az egész teste beleremegett. Raphael szorította őt és ringatta, miközben a csillagok metsző fénnyel felragyogtak, a fények kialudtak a szakadékban, a szél jeges és fagyos lett. Ölelte, míg a lány könnyei 258

elfogytak, és a hold ezüst fénnyel végigcsókolta Elena szárnyait, mint egy vágyakozó szerető. Azután felállt. Repülj velem, Elena! A lány nem szólt egy szót sem, de kitárta a szárnyait. Raphael végig rajta tartotta a szemét a vad, lelkesítő repülés során. A szél metszőn csapott az arcukba. Elena dühös elhatározással követte az arkangyalt a sziklák és meredélyek között. Amikor nem tudott eléggé felgyorsulni, hogy átcsússzon a rések között, amiket Raphael kihasznált, megkerülte az akadályokat. Nagyon összpontosítania kellett, és Raphael éppen erre számított. Mire földet értek, Elena alig állt a lábán. Raphael majdnem a karjaiban vitte be a hálószobába, lefektette az ágyra, és elméjének egy apró lökésével elaltatta. Elena biztosan mérges lesz majd rá ezért, gondolta, de most aludnia kell. Főként, mert az idejük már a végéhez közeledik. Lijuan bálja egy hét múlva lesz.

259

Huszonkilencedik fejezet Elena az ágyban feküdt és nézte, ahogy reggel Raphael felvette az angyalok számára tervezett különleges inget, ami körülölelte a hátát a szárnyai mellett. Elgyötört volt és fáradt. Raphael egész éjjel ölelte őt, gondolta, és távol tartotta tőle a rémálmokat. Őérte össze fogja magát szedni, határozta el, és megküzd a rossz lelkiismeretével, ami most fojtogatta. Felült és belekortyolt a kávéba, ami ott állt az éjjeliszekrényén, a Végzet Rózsája mellett. – Hogy fogatod össze az inged az alján? – Soha nem látott még Raphael ingén, a szárny kivágásának alján egyetlen gombot sem. Úgy tűnt, az idősebb, erősebb angyalok kedvelték ezt a módszert, hogy majdnem láthatatlanul rögzítsék az ing szárnyait. A fiatalabb angyalok mind feltűnő, díszes csatokat használtak, ahányan voltak, annyifélét. 260

Raphael felhúzta a szemöldökét. – Én arkangyal vagyok. Valóban azt kérded tőlem, hogyan fogatom össze az ingemet? – Kíváncsi vagyok. – És amíg erre koncentrált, addig sem kellett a múlton rágódnia. Letette a kávéscsészét, és az ujjával magához intette az angyalt. Az arkangyal, úgy tűnt, engedékeny kedvében volt, mert kibontott inggel odalépett hozzá, két karjával átölelte, és a száját Elena ajkaira hajtotta. Kisajátító csók volt, az biztos. Hosszú, mély és lassú, hogy Elenának begörbültek tőle a lábujjai, minden idegvégződése életre kelt, és égni kezdett, a torkából fátyolos morgás tört fel. – Ingerelsz – vádolta kedvesen az angyalt, amikor az felemelte a fejét. – Gondoskodnom kell róla, hogy soha ne veszítsd el az érdeklődésedet. – Még ha egymillió évig élek is – mondta, miközben elveszett az angyal végtelen, kék tekintetében –, nem hiszem, hogy találok még egy ilyen érdekes férfit. – A sebezhetősége, ami ebből fakadt, egy pillanat múlva tudatosodott Elenában. Két tenyerét Raphael forró mellkasára támasztotta. – Mutasd az inged! Raphael megpöckölte a lány állát, és egy rövid csókot lehelt rá, ebből látszott, hogy játékos hangulatában van aznap reggel. – Ahogy az úrnőm parancsolja – mondta, és hátat fordított a lánynak. Elena lerúgta magáról a takarót, és feltérdelt, hogy megvizsgálja az inget az angyal szárnyai alatt. – Se varrás – motyogta –, se gomb, se cipzár. Pedig én tépőzárra tippeltem volna. Raphael köhögni kezdett. – Ha nem lennél az enyém, megbüntetnélek egy ilyen sértésért. Az arkangyal vele játszott. Furcsa felismerés volt ez, de a szívére nehezedő súly egy kicsit elmozdult tőle. – Oké, feladom. Hogy zárod össze a nyílást? Raphael a lány felé fordult és felemelte az egyik kezét. – Figyelj! 261

Nagy akaraterőt kívánt, hogy a lány levegye a szemét az arkangyal gyönyörű felsőtestéről. Ha nem vigyáz, gondolta Elena, Raphael a végén még tényleg a rabszolgájává teszi. A szeme elkerekedett, amikor meglátta az angyal kezét. – Ez az, amire gondolok? Kék lángnyelvek nyaldosták Raphael ujjait. – Nem angyaltűz. Ez az erőm egy fizikai megjelenése. Elena fújt egy nagyot. – Szóval ezzel forrasztod össze az anyagot? – Tulajdonképpen a szélek nincsenek összeforrasztva. Nézd csak meg! Elena eddig is elég erősen figyelt, de most a szeme elé emelte az inget, közel az arcához. És ekkor meglátta. A fehér vásznat alig észrevehető, nagyon finom halványkék fonalak szőtték át, ezek fogták össze a két részt. Milyen erősnek kell lennie ahhoz, gondolta lenyűgözve Elena, hogy ilyenre legyen képes anélkül, hogy odafigyelne! Ez a férfi soha nem fogja neki azt mondani, hogy ő túl erős, túl gyors, vagy túl kemény hozzá. – Gondolom, mi, egyszerű gyalogok ilyet nem tudunk. – Képesnek kell lenned a testeden kívül is irányítani az erődet. – Megfordult, és a hüvelykujjával végigsimított a lány alsó ajkán. – Egyelőre a te erőd nagyon kevés, szóval ezt a kérdést még nem tudjuk eldönteni. Elena megmarkolta az angyal csuklóját, és a szemébe nézett. – Raphael, nekem is teremtenem kell majd vámpírokat? – Te nem született, hanem teremtett angyal vagy. – Újabb simogatás. – Még Keir sem tudja a választ erre a kérdésre. – De ha kell… – Az még sokára lesz. – Biztos kijelentés. – A véredben nem volt méreg, amikor felébredtél. Évente többször ellenőrizzük majd, most, hogy már felébredtél. – Nehéz? Átváltoztatni valakit? Raphael bólintott. – Nehéz kiválasztani a megfelelő embert. A Tanács javára legyen mondva, hogy nem választ ki gyengéket, akik nem bírnák az 262

átváltozást. Persze, tévedhetünk. – Meghallotta Elena ki nem mondott kérdését is, egy csókot lehelt a lány tenyerébe, és folytatta. – A folyamat maga azonban annyira intim, amennyire te azzá teszed. A legtöbbünk számára ez csak egy kórházi beavatkozás, olyan, mint a véradás. Az embert az átadás idejére elaltatják. Elena a megkönnyebbüléstől megremegett. – Azt hittem, olyan lesz, mint a te átváltoztató csókod. – Az megrázóan bizalmas volt. Kobaltkék láng lobbant az angyal szemében. – Soha semmi nem lesz olyan, mint az a csók. Elena repeső szívvel felállt az ágyon, kezeit az angyal vállaira tette. Raphael a tekintetével végigsimított a lány meztelen testén. Elena! A lány megcsókolta az angyalát. A válasz egy kitörő forróság volt, de a vadász érezte a feszültséget Raphael testében. – Nemsokára indulnunk kell, ugye? – Igen. – A férfi kezei Elena fenekét simogatták, lassan és finoman. – Pekingig emberi közlekedési eszközökkel utazunk. – Nem lenne hatásosabb, ha repülnénk? – A távrepülés olyan izomerőt követel, ami neked még nincsen. – Egy praktikus, hűvös válasz, de az angyal kezei közben lejjebb csúsztak, egyre lejjebb. – Előnyünkre szolgál, ha Lijuan gyengének hisz téged. Akkor talán elbizakodottabbá válik. Nekünk pedig minden segítségre szükségünk lesz, ha tényleg átlépte már az őrület határát. – Raphael! – Elena megremegett, ujjaival az angyal hajába túrt. – Galennek igaza van. Én sebezhetővé teszlek téged. Ő pedig ismeri a gyenge pontomat. Én is ismertem, Elena. Mégis neked adtam a szívem. *** Két órával később Elena a döngöltföld-ringben találta magát, amit addigra már olyan jól ismert. Talán azért, mert többször testközelből is szemügyre vehette. 263

– Szóval – nézett vívópartnere metszett, természetellenes szemébe – néha azért leveted az öltönyödet. Méreg elmosolyodott, megkapóan szép és megváltoztathatatlanul idegen arca közepén megjelentek a szemfogai, amikből Elena már látta, hogyan csepeg a méreg. Nem csak az öltönyét vette le: most nem volt rajta más, csupán egy fekete, bő nadrág, ami úgy lobogott minden mozdulatánál, mintha folyékony lett volna. Méreg teste olyan hajlékonyan kanyargott, mintha valóban kígyó lenne, ahogy a szemei mutatták. Az a test… nos, az valóban megért egynél több pillantást is. De Elenát most jobban aggasztotta, hogy Méreg milyen könnyedén és gyorsan forgatta azt két görbe, harminccentis pengét a kezében. A fegyverek úgy néztek ki, mint azok a rövid kardok, amiket Elena már látott korábban, csak ezek túl rövidek voltak, és túl íveltek. Nem annyira, mint egy szablya, inkább lágyan ívesek. Halálosan kecsesek. Persze, nem is az számít, hogy pontosan mik voltak, sokkal inkább az, ahogy Méreg bánt velük. Elena egy vigyorral válaszolt Méreg kihívó mosolyára. – Azt a tőrt, amit feléd hajítottam New Yorkban, nem kaptad el. Méreg megrántotta a vállát, izmain megcsillant aranybarna bőre. – Elkaptam. – Az éles végén. – Megforgatta a kezében a hosszú, vékony pengéket, amiket Galentől kapott. Ezek rövidebbek voltak, mint a párbajtőrök, amikkel edzeni kezdett, és a súlypontjuk úgy volt kialakítva, hogy hajítani is tudja őket. Ha Méreg fegyvere kecses volt, az övé erős, a lehető legnagyobb pusztító erővel. Mindkét oldala borotvaéles, ezekkel bárkit sebészi pontossággal kibelezhetett volna. – Elég béna volt. – Hát, akkor majd ma helyrehozom a hibám – szólt, leeresztette a súlypontját, és lassan, fájdalmasan lassan körözni kezdett a lány körül. Elena az ellenkező irányba indult, megpróbálta kifigyelni ellenfele mozdulatait. A legtöbb ember egy-egy árulkodó jellel előre felfedte a következő mozdulatát. Elena pontosan tudta, mi az ő árulkodó jele: a lába. Évekbe telt, míg kemény edzéssel elérte, hogy a lábai ne 264

mutassanak abba az irányba, amerre támadni készül. Méreg lábai nem árultak el semmit. Ekkor a szemébe nézett, ez volt a második legjellemzőbb árulkodó pont. Amikor a tekintetük találkozott, Elenának elállt a lélegzete. Az agya még mindig nehezen tudta csak feldolgozni a látványt, amit Méreg szemei nyújtottak. Ekkor a hosszúkás, csúcsos kígyópupilla hirtelen összeszűkült, Elena pedig riadtan hátrafelé ugrott. Halk kacaj. Az a szemét játszott vele! Elena összeszorította a fogát, és állta a tekintetét. Egy egész kört megtettek egymás körül, amikor Elena pislantott egyet, majd megtántorodott. A franc! Figyelmeztetés nélkül elhajította a tőrét Méreg felé. A vámpír egy kígyó ügyességével hajolt el előle, de még így is háttal a földön kötött ki, egyik karján mély vágással. Galen abban a pillanatban ott termett mellettük. – Mi volt ez? – Kemény tekintettel nézett a lányra. – Nem a legjobb taktika, ha elhajítod a fegyveredet, még mielőtt a harc elkezdődne. Elena egy pillanatra sem vette le a szemét a vámpírról. Méreg egyik kezével a sebét szorította, de a mosolya… alattomos, kihívó, szinte provokálta Elenát, hogy támadjon. A vadász előrelendült és elhajította a tőrét – a vámpír két lába közé. – A fenébe! – Méreg hátraugrott, és mintha csúszott volna a talpán. Egy ember nem tud így, ilyen lendületesen és simán mozogni. Galen most Méregre nézett. – Megpróbáltad hipnotizálni? – Mindenre fel kell készülnie. – A vámpír szeme hűvösen zölden villant Elenára. – Egy fél fordulat, és elkaptam volna. – Én viszont lemetszettem volna a golyóidat, ha magasabbra célzok – vetette oda Elena, és összeszedte a fegyvereit. – Játszadozol még, vagy munkához láthatunk végre? Szorít a határidő..

265

– Kell még néhány perc, amíg ez begyógyul – vette le a kezét a sebről, és megmutatta: még mindig szivárgott belőle a vér. – Most legalább összevethetjük az élményeinket Dmitrivel. Elena eleresztette a füle mellett a vámpír gúnyos szavait, és nekilátott elismételni a kardgyakorlatokat, amiket Galen tanított neki, amikor nem Illiumot dobálták tőrrel. A zömök angyal figyelte Elenát, amint végigcsinálja a formagyakorlatot, majd bólintott a végén. A vadászt büszke elégedettség töltötte el, pontosan nem is értette, hogy miért. A tőre hegyét Méregre szegezte. – Kész vagy? A vámpír megforgatta kezeiben a két pengét. – Még nem is volt alkalmam beléd kóstolni. Gyere ide, kicsi vadász, kóstolj bele! Elena körül elnémult és megfagyott minden. Már nem érezte Méreg égető, kihívó tekintetét, nem látta a hó csillogását, nem érzékelte Galen figyelő tekintetét sem. Most csak a vadászat létezett a számára. Méreg figyelmeztetés nélkül támadott, olyan gyorsan és hajlékonyan, akár a kígyó – nyilvánvalóan nem csak a szeme volt kígyószerű. Elena azonban már nem volt ott, a pengéjével hárított maga előtt, másik kezével pedig sújtott, és egy vékony vércsíkot hagyott a vámpír mellkasán. Méreg mondott valamit, amint a penge végigszántotta, de Elena azt már nem hallotta, az elméje minden mást kizárt, csak gyilkolni akart. Ezúttal a szörnyeteg nem juthat be, nem ölheti meg Arit és Bellet, és nem törheti össze a mamája szívét annyira, hogy az soha nem többé ne tudjon szabadulni a véráztatta konyhából, amelyet megtöltöttek a gyermekei sikolyai. Elena kiszúrta a vámpír combjának apró feszülését, és támadott, mielőtt Méreg nekilendülhetett volna. A vámpír ezúttal kitért a lány fegyverei elől. De nem a láb elől, ami felé lendült. Elena azonban hibázott. Éles fájdalom hasított az oldalába. Mekkora hülyeség! Megfeledkezett arról, hogy a szárnyaira is figyelnie kell. 266

Egy pillantást vetett a háta mögé, hogy meggyőződjön arról, nem túl súlyos a sérülése, majd megpörgette a kezében a tőrt. Az halk surranással hasította a hideg levegőt. Visszafordult Méreg felé, a szemébe nézett. Ha azokat kiüti, a vámpír a földre kerül. Szörnyen kegyetlen gondolat volt. Méreg szemei összehúzódtak, ahogy védekezni kezdett, hárította Elena csapásait, amelyek halálosak lettek volna. De a lány már nem tudott gondolkodni, egy született vadász gyorsaságával és erejével sújtott le újra és újra. Méreg felordított, kiáltott neki valamit, de Elena csak egy sziszegést érzékelt. A vámpír szemeit támadta. Feketeség robbant az elméjében. Aztán semmi. *** Raphael Elena eszméletlen teste mellett ért földet. Dühe lángolt. – Ezt te okoztad? – kérdezte Méregtől, miközben nagyon óvatosan a karjaiba vette a lányt. – Nem mondtam neki semmit, ami rosszabb lett volna, mint eddig. – A vámpír nem vette le a szemét az eszméletlen Elenáról. – Azt hiszem, tettem valami megjegyzést arról, hogy megkóstolom. – Tudod, hogy megöllek, ha bármivel próbálkozol. – A mi feladatunk az, hogy megvédjünk téged minden veszélytől, főleg az olyantól, amit te magad nem veszel észre – nézett az arkangyal szemébe Méreg. – Michaela, Astaad, Charisemnon, ők mind megpróbálják majd megölni Elenát, mert tudják, hogy attól összetörnél. Jobb ezt megelőzni, és még most megszüntetni a problémát. Raphael kitárta a szárnyát, hogy felszálljon. – Ő fontosabb nekem, mint ti együttvéve. Ezt ne felejtsd! – Te viszont arkangyal vagy. Ha te elbuksz, milliók halnak meg. Nem mondta ki, de benne volt ebben a kijelentésben: jobb, ha egyetlen volt ember, most angyal hal meg inkább. De Raphael ebbe az üzletbe soha nem ment volna bele. – Döntsd el, kihez vagy hűséges! 267

– Ezt már eldöntöttem két évszázaddal ezelőtt. – Elenára pillantott. – De ha ő kihívja maga ellen a halált, én megtalálom. Raphael pontosan értette, hogy a vámpír miről beszél. Felemelkedett, Elenával a karjaiban. Nem tudott nem emlékezni arra, amikor a lány utoljára ilyen ernyedten feküdt az ölében. Elena halhatatlan lett, de ettől még nem volt nagyobb biztonságban. Csak nagyobb valószínűséggel élte túl a támadásokat, amikkel egészen biztosan szembe kell majd néznie. De Raphael nem tudta őt megvédeni a saját kísértő emlékeitől. Galen mentális kiáltása majdnem túl későn érte el Elenát. Ha a vadász elérte volna Méreg szemét, a vámpír biztosan hidegvérrel belevájja a méregfogait. Attól Elena lebénult volna, és szörnyű kínok várnak rá. Sőt, ha Méregben felülkerekedett volna a benne lakó kobra, talán még le is fejezi Elenát, és ezzel tényleg megöli, mielőtt Galen közbe tudott volna avatkozni. Raphael lefektette a lányt az ágyba, és gondolatával megérintette az elméjét. Elena! A vadász csapkodta a fejét és nyöszörgött, mintha szörnyű küzdelem dúlt volna a lelkében. Raphael szívében pedig harcolt egymással az ígérete, hogy nem nyúl Elena gondolataihoz, és a vágy, hogy megvédje őt, megszabadítsa a kíntól. Olyan egyszerű lett volna kitörölni a fájdalmas emlékeket! Inkább halnék meg Elenaként, mint élnék tovább a saját árnyékomként. Raphael kisimított néhány fürtöt Elena arcából, és hangosan újra szólította őt. – Elena! A lány szempillái megremegtek, szemei egy pillanatra kinyíltak. Nem ezüstszínűek voltak, ahogy azt az arkangyal megszokta, hanem éjfeketék, tele a rémálmai emlékeivel. Aztán Elena pislantott, és a sötétség eltűnt. A lány felnézett Raphaelre, zavartan pislogott. Megdörzsölte a homlokát.

268

– Úgy érzem, mintha fejbe vertek volna egy gerendával Mi történt? – Közbe kellett avatkoznom, amikor az edzést halálos küzdelemmé változtattad. Elena elkapta a kezét az arca elől. – Már emlékszem – suttogta. – Méreg jól van? – Igen. – Az angyal inkább Elenáért aggódott. – A rémálmaid áttörtek az éber világodba is. Elena felült az ágyon. – Mintha nem is önmagam lettem volna. Mintha csak egy gép lettem volna, egyetlen céllal. – Ez úgy hangzik, mint a Csendesség. Elena megborzongott, amikor eszébe jutott, milyen lélektelenné vált Raphael a Csendesség idején, hogy az emberéleteket csak gyertyalángnak tekintette, amit akármikor elfújhat. – Gondolod, hogy ez a halhatatlanná válásom miatt van? – Ez is közrejátszhat – bólintott az angyal. – De lehet, hogy csak eljött az ideje. Annak az ideje, hogy Elena emlékezzen mindarra, amire nem akart emlékezni. – Beszélni akarok az apámmal.

269

Harmincadik fejezet –

Nem érdemli meg a bocsánatkérésedet.

Elena felkapta a fejét. – Honnan tudtad? – A bűntudat beszennyezte a lelkedet. – Raphael végighúzta a kezét a lány arcán, és összezárta a torkán. Közelebb hajolt hozzá, amíg az ajkaik csak egy hajszálnyira voltak egymástól. – De te nem eshetsz a lábai elé. Elena összerándult. – De én vagyok az oka annak, hogy Slater a családunkhoz jött. – Ezen semmi sem változtathatott. – De ő az oka annak, hogy ami a családotokból megmaradt, kettészakadt. 270

Elena erre nem tudott mit mondani, mert az angyalnak igaza volt. Jeffrey kettészakította a családjukat, amikor elzavarta otthonról Elenát. A cuccait úgy tette ki a nagy ház előtti, ápolt gyepre, mint a szemetet. A puccos utca többi lakója túl jólnevelt volt ahhoz, hogy feltűnően bámuljon, de a lány érezte a tekintetüket. Nem számított. Akkor csak az számított, hogy Jeffrey lerombolta a kapcsolatuk utolsó maradványait is, amikor megpróbálta megtörni Elenát. Ess térdre, és könyörögj, akkor talán visszafogadlak a családba! – Ez egy gennyesedő fekély a kettőnk kapcsolatán – mondta Elena, és Raphael szívére tette a tenyerét. – Most már tudom, hogy azért gyűlöl, mert odavonzottam Slatert. – Ahogy Dmitri, Slater is képes volt megbabonázni a vadászokat az illatával. De nem ez volt az egyetlen képessége. – Dmitri is tudja követni a szagnyomomat? – kérdezte, és abban a pillanatban összeállt benne a kép. – Igen. Erről egyetlen halandó, egyetlen vadász sem tudott. – Mert Slater ezt tette. Valahol megérezte a szagomat, ezért jött a környékünkre. – Slater még túl fiatal volt, nem rendelkezhetett volna ezzel a képességgel. De az a vámpír semmiképpen sem volt normális. – Éreztem, hogy egyre közeledik, éreztem a szagát a szélben. – És mindent elkövetett, hogy erről meggyőzze az apját. Kiabált, könyörgött is a végén. – Elég legyen, Elieanora! – parancsolt rá dühösen akkor Jeffrey. – Marguerite, azt hiszem, Elenának nem tesznek jót a mesék, ne halljon többet ilyet! – De apa! – Te egy Deveraux vagy! – Acélos tekintettel meredt rá. – A családunkban még senkiből nem lett közönséges vadász. Nem te leszel az első, és hiába találsz ki nekem történeteket erről! Később az anyja ringatta Elenát. – Adj neki egy kis időt, azizity! Az apádat úgy nevelték, hogy szigorúan kövesse a hagyományokat. Időre van szüksége, hogy az új dolgokat megeméssze. – Anya, a szörnyeteg…

271

– Lehet, hogy te érzed őket, de ők csak itt élik az életüket. – Kedves okítás. – Attól, hogy valaki vámpír, még nem gonosz. Tízévesen Elena nem tudta elmagyarázni az anyjának, hogy ő pontosan érzi a különbséget, és ami feléjük közelített, az valóban gonosz volt. Amikor el tudta volna ezt mondani, már késő volt. *** A hátralévő napok nagyon gyorsan teltek, a legtöbb repülési gyakorlatokkal Raphaellel. A fennmaradó idejében Elena a Menedéket járta és tanult. Jason jelentése szerint sem Anoushkának, sem Daharielnek nem volt alibije a vámpírvadász céhes tőrök elrablásának idejére, egyikük bűnösségét sem tudták kizárni. A jó hír az volt, hogy azóta nem került elő több fenyegető tőr, és hogy a hírek szerint Anoushka és Dahariel is, Nazarachhal együtt visszatért a saját területére. Elena azért még óvatos volt. Ez a folytonos éberség, és a kemény edzések kifárasztották, de Elena ennek örült. Így nem kellett felidéznie, nem kellett elfogadnia a tényt, hogy ő milyen szerepet játszott a testvérei, és végső soron az anyja halálában. Így hát a vadászatra és a bálra koncentrált, közben pedig rendszeresen látogatta Samet. Egy ilyen látogatás során, amikor a kórteremből jött visszafelé a folyosón, akkor fordult minden rosszra. – Michaela! – Elena szemei elkerekedtek, amikor az arkangyalnő alakja mögött, a folyosón meglátta a szerteszét heverő testeket. Legalább az egyik közülük a nővér angyali megfelelője volt: a hajába ragacsos folyadék tapadt, a falon pedig, a háta mögött, ahol lecsúszott a földre, vörös maszat. – Vadász! – Az arkangyal elindult felé. A testét burgundivörös ruha borította, amely lazán körülölelte őt, elfedte a kebleit, és gyengéden simult a testére, míg a combja felső harmadánál szét nem nyílt, hogy felfedje hosszú, sima lábait. Michaela kétségkívül gyönyörű volt. Csakhogy ma… Elena nyelt egyet. Az a ruha nem burgundivörös volt, hanem fehér. Vér áztatta vörösre, egy része olyan friss, hogy még mindig rátapadt Michaela testére. Az angyal arca tiszta volt, 272

haja fényes, de a körmei vérvörös foltosak. Halál lengte körül az arkangyalt. – A gyermekhez jöttem. Elena tudta, hogy ez nem magyarázat, ez kijelentés volt. Engednie kellett volna, hogy az angyal továbbmenjen, de a véres ruháján kívül is volt valami Michaelában, ami azt súgta a vadásznak, hogy ilyen állapotban nem engedheti az angyalt egy védtelen gyerek közelébe. – Engedélyezték a látogatást? – A kezét a nadrágja zsebébe rejtett pisztoly markolatára tette. Michaela arcon csapta Elenát, úgy, ahogy egyszer korábban is, csakhogy most Raphael nem volt ott, hogy megállítsa. Elena orcáján egy nedves, vörös vonal jelent meg, a bőre és a húsa úgy nyílt szét, mintha pengével metszették volna meg. – Nekem nincs szükségem senki engedélyére. – Egy mosoly. – Tudtad, hogy még egy halhatatlanon is maradhatnak sebhelyek? Elena egy pillanatig azt hitte, valami idegen dolgot lát Michaela szemében, egy vörös villanást, de amikor újra odanézett, már csak az ismerős zöld csillogott vissza rá. – Lehet – húzta elő a fegyvert Elena –, hogy semmi közöd nincsen a Sam elleni támadáshoz, de a fiú most Raphael védelme alatt áll. Ha pedig így bemész hozzá, megijeszted. Michaela elengedte a füle mellett a mondat második felét. – Azt várod, hogy Raphael majd jön és megment? – Csilingelő nevetés. – Ő most Elijah-val a város másik végén van. Azt hallottam, egy angyal holttestét találták ott meg. – Azt hallottad? – Elena lenyelte a büszkeségét, és egy mentális segélykérést küldött Raphaelnek. Remélte, hogy az arkangyal nincs hatótávolságon kívül. Raphael! Könnyed vállrándítás. – Én megyek, megnézem a gyereket. Elenát hirtelen valami a falnak taszította. A fogai az alsó ajkának csapódtak és belevájtak, feje hátravágódott a falnak, olyan erősen, hogy a vadász szeme előtt elsötétült a világ. Még nem is sikerült úrrá lenni a kábulatán, de már küzdeni kezdett a láthatatlan erő ellen, ami a falnak szegezte. A pisztolya tompa puffanással leesett a földre. 273

– Ó, hiszen te vérzel. – Michaela lágyan megérintette ajkaival a lány vérző ajkát. Hátborzongató csók volt ez, orchidea- és gonoszság ízű… és még valami más. Pézsma és orchideák, és… éles, savas szag. Elenát elöntötte a rémület. Mert ez a savas illat nem Michaeláé volt. Egy másik arkangyalnak volt ugyanilyen illata, akit a koromsötétbe borult Manhattan felett kivégeztek. Urram azonban már sok ideje távol volt Michaelától, nem hagyhatta rajta a szagát. A kérdés az volt, hogy benne mit hagyott. – Megölhetnélek most – suttogta Elena szájába az arkangyalnő –, de azt hiszem, sokkal szórakoztatóbb lesz figyelni téged, amikor Raphael már rád un. – Újabb seb nyílt Elena másik orcáján, acél illata töltötte be a levegőt a lány körül, ahogy Michaela a szívét sebezte meg a szavaival. – Akkor nem leszel más, mint egy darab hús, amibe bárki kedvére belekóstolhat, ha meg akarja tudni, milyen egy teremtett angyal íze. Rengeteg időnk lesz még játszadozni. Egy pillanat múlva Michaela már a folyosó végén járt rozsdaszínű foltos ruhájában. Elena fejében visszhangzottak a szavai, de most csak Sam volt az, aki számított. Az arkangyalnő akár bántalmazhatta is a mostani állapotában, amiben épelméjűségnek nyoma sem volt, szadista élvezetnek azonban annál inkább. Rettegett a fiú épségéért, de hiába küzdött a láthatatlan erő ellen, ami a falhoz szorította. Ekkor rohant át előtte természetfeletti sebességgel Galen és Méreg. – Uh! – Elena egyáltalán nem nőiesen nyögött fel, amikor az őt tartó erő hirtelen megszűnt, és ő a padlóra zuhant. Felállt, felvette a fegyverét, és a másik kettő után szaladt… és megtorpant Michaelától egy-két méterre. Galen ott állt Michaela előtt, több vágott sebből vérzett az arcán és a testén. Méreg éppen akkor tápászkodott fel a sarokban, ahol a követ is összezúzta a zuhanása ereje. Vér csorgott az arcáról, de a szeme hipnotikus, éles zöld volt. A kobra felszínre tört benne. Michaela Galenre meredt. – Azt hiszed, hogy bántanám a gyereket.

274

– Máris erőszakos voltál, pedig ez itt a gyógyulás helye. Elena felszisszent, amikor meglátta a halvány fényt Michaela szárnyai körül. Jézusom! – Ha szabadjára engeded azt az erőt – szólt –, valószínűleg az egész épületet romba döntöd. Azzal nemcsak Samet, de a többi itt lévő gyereket is megölöd. Michaela Elenához fordult és rászegezte tiszta, fényből lévő tekintetét. Nem voltak már többé pupillái, írisze vagy szeme fehérje, csak az éles, semmiképpen nem emberi fény. Persze Michaela soha nem is volt emberi, de most az angyal és arkangyal közötti különbség olyan izzón forró volt, Elena alig tudta megállni, hogy el ne kapja a tekintetét. A szeme könnybe lábadt. Nagyon csábító lehetőség volt, hogy elsüsse azt a fegyvert, de ha a lövedék áthatolt volna Michaelán és megpattant volna a falon, könnyen átüthette volna az üvegfalat, ami a betegszobát elválasztotta tőlük, alig néhány lépésnyire. A vadász eltette hát a pisztolyt, és egy tőrt vett a kezébe, tekintetét Michaela nyakára szegezte. – Nem fogom bántani a gyereket. – Michaela hangja volt, de annyira átitatta már a tomboló erő, hogy dühös mennydörgésnek hallatszott, amiben ezernyi hang ordít. Elenának erőt kellett vennie magán, hogy ne hátráljon meg. Tudta, hogy messze nincsenek egy súlycsoportban, de azzal is tisztában volt, hogy fel kell tartóztatnia az arkangyalnőt, amíg az erősebb segítség meg nem érkezik. – Ha nem fojtod el az erődet, akkor bántani fogod. Michaela továbbra is Elenára meredt, a fejét oldalra billentette, de olyan furcsán, hogy az félelmetesen természetellenesnek tűnt. A vadász úgy érezte, mintha ezernyi apró ujj matatna az elméje körül, és próbálna beférkőzni. Ettől felfordult a gyomra, de rájött, hogy ha Michaela nem tud utat találni magának az elméjébe, valószínűleg Raphael védelmezi őt. És nem volt bolond, hogy ezt visszautasítsa. – Milyen gyenge! – Ezt Michaela majdnem teljesen rosszindulat nélkül jegyezte meg. Ettől Elena még jobban megijedt. Mert minden rossz tulajdonsága ellenére Michaela érzései eddig nagyon is emberiek voltak. Most valószínűleg Csendességben volt. 275

Michaela visszafordult Galen felé, felemelte a kezét, amitől Galen megtántorodott, mintha erős ütés érte volna. De talpon maradt. Michaela felnevetett, és egy kaszáló mozdulatot tett a kezével. Ezúttal a nagy, izmos angyal a falnak repült. Csak kis híján tudta megmenteni a szárnyait, úgy, hogy a levegőben megfordult, és arccal csapódott a kőnek. A fal vérfoltos lett, de Michaela ekkor már Méreggel törődött. A vámpír rátámadt, amíg ő Galennel volt elfoglalva, és a nyakába mélyesztette a szemfogait, egy pillanattal azután, hogy az angyal nekicsapódott a falnak. Elena ugyanakkor elrepítette a tőrét, ami az arkangyal nyakának másik oldalába fúródott. Michaela őrjöngve felordított, és olyan erővel dobta le magáról, hogy Méreg a folyosó másik végében ért földet, mozdulatlanul, kitekeredett testtel. Ezután felemelte a kezét, és kihúzta a nyakából a tőrt, mintha az csak egy fogpiszkáló lett volna. Az artériái ott forrtak össze Elena szeme előtt. A kés fémes csörömpöléssel ért földet, amikor Michaela Elena felé emelte a kezét. – Melyik végtagodat tépjem ki először? Jézusom, Jézusom! Elena tudta, esélye sincs, hogy megállítsa Michaelát, ha ez két erős és idős halhatatlannak nem sikerült. Az arkangyalnő kitépné a szívét, mire ő elővenné a pisztolyt, nem hogy meghúzhatná a ravaszt. Hol vagy már, Raphael? A tenger hatalmas hullámmal öntötte el az elméjét. Úton vagyok. Nyugtasd meg! Ha felszabadítja az erejét, az egész Menedéket elpusztítja. Elena egy pillanat alatt döntött. Letörölte a kézfejével a száját, ajkából még mindig szivárgott a vér. – Odaviszlek Samhez. Az arkangyalnő várt. Elena megfordult és elindult előre. A tarkóján felállt a szőr, hallotta Michaela ruhájának suhogását maga mögött. Galen és Méreg mindketten megsérültek. Galen ezelőtt néhány perccel pislantott néhányat, de Méreg rosszul nézett ki, nagyon rosszul. Azt hiszem, eltörte Méreg gerincét. Talán a nyakát is. Egy 276

vámpír pedig belehalhat a nyaktörésbe, ha elég sok más sérülése is van. Még él. Ez az utolsó mondat rövid volt. Elena szívét elöntötte a hideg. Nem hitte volna, hogy gyászolni fogja Méreg halálát, de a vámpír most kockára tette az életét azért, hogy megvédjen egy gyereket. Ez pedig sokkal jobbá tette őt egy olyan arkangyalnál, aki képes lett volna lerombolni az egész Menedéket. Michaela fájdalmasan emlékeztette a vadászt egy másik arkangyalra, akinek a vérét elöntötte a méreg. Vajon mennyi volt Urramból Michaelában? Elena szíve vadul kalapált, amikor megállt az üvegfalnál, ami mögött Sam békésen aludt. A lány a szeme sarkából látta, hogy Keir feléjük jön, és megpróbálta őt figyelmeztetni egy dühös kézmozdulattal, de az angyal csak megrázta a fejét. – Sam pihen – szólalt meg, amikor odaért hozzájuk. A hangja könnyed és természetes volt, mintha nem állna ott egy felrobbanni készülő arkangyal. – Nagyon szépen gyógyul. – Maradnak rajta sebhelyek? Elena nagyon különösnek találta Michaela kérdését, amíg rá nem ébredt, hogy az arkangyal nem a felszíni sérülésekről beszél. – Nem, nem szenvedett maradandó károsodást. – Keir Michaela karjára tette a kezét, és állta a bőre alatt izzó forróságot. – Úgy fog felnőni, ahogy kell neki. Elena figyelte, ahogy Michaela az üvegre támasztja a tenyerét. – Annyira törékeny – szólt a nő, és a fény halványodni kezdett körülötte. – Annyira sérülékeny. – Minden gyerek az. – Keir hangja kedves volt, ősi bölcsesség a fiatal külső mögött. – Ezt a kockázatot vállalnunk kell. – Túl nagy kockázat – suttogta Michaela. – Túlságosan nagy. Elena szeme előtt kimerevedett a kép: a vértől mocskos, hihetetlenül szép arkangyal az üvegre tapasztott kézzel, remegő ujjakkal. Arra gondolt, vajon mi vált volna Michaelából, ha nem veszíti el a gyermekét. Vajon az önzés, ami minden mozdulatát átitatta, valami nemesebb dologgá érett volna benne? Vagy Nehához hasonlóan ő is megteremtette volna a saját gonosz tükörképét? 277

– Jobb eltörni a nyakukat, amikor megszületnek. Elena előhúzta a fegyvert. Ha Michaela egyetlen gyanús mozdulatot tesz, gondolta, beleereszti a szárnyaiba az egész tárat, mielőtt az arkangyal megfordulhatna és lefegyverezhetné. Mert ha a két lehetőség egy esetleg megpattanó lövedék veszélye, és Sam biztos halála, akkor ő az előbbit választja. – Nem gondolod? – kérdezte az arkangyal Keirtől bántóan komoly hangon. – Mi nem öljük meg a gyerekeinket. Csend. Amikor Michaela megfordult, az arca olyan volt, mint mindig: kegyetlenül tökéletes. Az arkangyalnő biccentett egyet Keir felé, és elindult, csak egy bronz, fehér és vérvörös csíkot hagyott maga után, és a szépségének benyomását, amire nem lehetett nem emlékezni. Elena nagyot sóhajtott. Elment. Vezesd Keirt Méreghez. Elena már úton is volt, az angyal követte. Amikor odaértek, Galent a vámpír mellett találták. Az angyal arca zúzódott, véres volt, tele sebbel. Méreg mellett térdelt. – Nagyon súlyosan megsérült – mondta. – Eltört a gerince, betört a koponyája, összeesett mindkét tüdeje. Lehet, hogy egy törött bordája a szívébe fúródott. – Megharapta Michaelát – tette hozzá Elena, de nem tudta, ez számít-e. – Akkor valószínűleg kiengedte az összes mérgét. – Keir ujjai finoman szaladtak fel és le Méreg testén. – Így könnyebb lesz. – A mérge árthat egy arkangyalnak? – Nem sokáig – válaszolt Galen. – De a legtöbbjüknek erős fájdalmat okoz. – Haldoklik. – Keir feltérdelt, az arca sápadt volt. Galenre nézett. – Be tudod hozni a kezelőbe? Galen Méreg összetört teste alá csúsztatta a karját. Elena elharapta a megjegyzését arról, hogy egy gerincsérültet nem lenne szabad mozgatni. Keir bizonyára többet tudott arról, hogyan kell a vámpírokat gyógyítani, mint amit ő valaha is megtanulhatott volna. 278

Ahogy mentek a folyosón, Elena elméjét elárasztotta a tenger és a szél illata. Szörnyen megkönnyebbült. – Raphael megérkezett. De vajon egy arkangyal képes-e megmenteni egy ilyen súlyosan sérült vámpírt? És mi lesz Raphaellel, ha elveszíti a Hetek egyik tagját?

279

Harmincegyedik fejezet Elena éppen az arcáról törölte le a vért, amikor Raphael kilépett Méreg kórházi szobájából. – Szükségem van a képességedre, Elena. A vadász letette a nedves törülközőt, amit az egyik kezelőben talált. Az arca még mindig fájt, de már nem annyira, mint ember korában. A sebek mélyen már gyógyulni kezdtek. – A halott angyal? Raphael bólintott. – Méreg… ugye…? – Nem könnyű őt megölni. Egyikük sem szólt egy szót sem, mialatt a tetthelyre repültek. Amikor odaértek, Elena a levegőből felmérte a terepet. Rengeteg éles szikla hevert szanaszét. A vadász gyorsan rájött, hogy a leszállással itt meggyűlhet a baja. Büszkeségből, máskor talán megpróbálta volna 280

maga, de most pontosan tudta, hogy Raphaelnek épségben van rá szüksége, hogy elvégezzen egy olyan feladatot –, amire csak ő volt képes. Kellene egy kis segítség Raphael fölé szállt, és szólt neki, hogy csukja össze a szárnyait. Meglepően nehéz volt legyőzni az újonnan megszerzett ösztöneit, de sikerült behúznia a szárnyakat. Az arkangyal elkapta őt, mielőtt még zuhanni kezdett volna, és finoman letette a legközelebbi stabil sziklára. – Köszi. – Azonnal közelebb hajolt a testhez, hogy alaposan megnézze. Odafentről úgy tűnt, mintha ledobták volna, a csontjai összetörtek, a végtagjai közül némelyik már nem is volt egy darabban. De közelről Elena észrevette, hogy az angyal fejét levágta valaki, és a testén is hatalmas lyuk tátongott. – Valaki biztos akart lenni abban, hogy ő már nem kel fel. – Az angyal bordái csillogtak a holdfényben. A vére nem volt már folyékony, tompán, keményen csillogott. Elena még közelebb hajolt. – Olyan, mintha a teste megkövült volna. – A sötétvörös, kemény réteg furcsán megkapó volt. – Ez csak illúzió – válaszolt Raphael. – A sejtjei megpróbálják meggyógyítani a testet. Elena hátrahúzódott. – Még életben van? – Nem. De hosszú időbe telik, amíg egy halhatatlan valóban meghal. – Akkor ez nem is halhatatlanság, igaz? Ha meghalhatsz… – Az emberi élethez képest… Na, igen. – Szóval, vágd le a fejét, és a biztonság kedvéért belezd is ki. – Az agyat is eltávolították. Elena a fejre nézett. – Pedig úgy tűnik, a feje egészben van. – Kinyújtotta a kezét, de félúton megállt. – Biztos, hogy nem kaphatok el semmi betegséget? – Ökölbe szorította a kezét, nem ért hozzá a véres hajhoz, ami azelőtt szőke lehetett. 281

– Biztos. – De Raphael már le is guggolt a test túloldalán, és felemelte azt, ami a fejből maradt. A koponya hátsó része hiányzott, a többi csak üres váz volt. Elena arcába szökött a vér, alig hitt a szemének. Intett az angyalnak, hogy tegye le a fejet. – Alapos munka. Raphael arccal felfelé letette egy kőre. – A neve Aloysius. Négyszáztíz éves volt. Elena úgy érezte, valahogy nehezebb, ha az áldozat nevét is tudja. Vett egy mély levegőt, és nekilátott kiválogatni az illatokat. Sok volt belőlük. – Egy csomó angyal járt itt. – Úgy tűnt, új angyalszaglása ma tökéletesen működött. – Reméltük, hogy meg tudjuk gyógyítani, amíg fel nem fedeztük, hogy az agya is hiányzik. Elena Raphaelre meredt a test felett, ami nem volt más, mint egy üres hüvely. Raphael elmondta ezt már neki, de akkor is… – Komolyan mondod, hogy a többit túlélhette volna? – A halhatatlanság sokszor nem szép. – Ez a kijelentés nagyon is egyértelmű volt. – Valószínűleg eszméleténél volt, amikor a beleit eltávolították. Elena nyelt egy nagyot, és megrázta a fejét. – Én, ugye, túl fiatal vagyok még ehhez? Ha valaki úgy dönt, hogy kifiléz, én, ugye, elájulnék? – Igen. – Akkor jó. – Elena nem adta fel egykönnyen, de azt sem akarta megtudni, milyen lehet átélni egy ilyen kínzást. – A vérnyomok alapján nagy magasságból dobták le. – Igyekezett nem gondolni arra, mi minden ragadt a cipőtalpára. A helyszínelők valószínűleg börtönbe záratták volna, amiért ennyire megbolygatott egy tetthelyet, de Elena azzal nyugtatta magát, hogy ezt a helyszínt már éppen eléggé használhatatlanná tették. Itt már csak egy született vadász tudott új nyomot találni. – Ugyanakkor – folytatta a lány – nem elég magasból ahhoz, hogy a teste teljesen szétszakadjon. Van elképzelésed arról, hogy a 282

belsőségei akkor még a helyükön voltak-e? – Ebben az összevisszaságban ezt nem tudta megállapítani. – Igen. – Raphael lehajolt és belenyúlt a test mellkasába. – Némelyiknek még itt a nyoma. – Kivett valamit, ami úgy nézett ki, mintha egy apró, törött szélű, rózsaszín kavics lett volna. – A májának egy darabja. Elenát kirázta a hideg. – Biztos vagy benne, hogy ezt már nem érzi? – Halott. Amit a teste tesz, az ahhoz hasonlít, mint amikor egy csirke még fut, miután levágták a fejét. – Idegrángás. – Hihető volt, hogy ez egy halhatatlannál hosszabb ideig megmarad. Raphael visszatette a darabkát a mellkasba, és a koponyára mutatott. – Az agyának néhány darabját megtaláltuk a sziklákon elszórva. Elena már biztos volt benne, hogy hazaérve azonnal kidobja ezt a cipőjét. – Egy ilyen erős becsapódástól a belső szervei nagyjából folyóssá zúzódhattak, nem? Nem nehezebb így eltávolítani őket? – Nem, ha a „sebész” megvárta, amíg a szervek eléggé meggyógyulnak és megszilárdulnak. A hányingert Elena egészen jól legyűrte, de attól, milyen hidegvérrel gyilkolt itt valaki, jéghideg lett a lelke. – Jézusom! – Használd az érzékeidet, vadász! – Egy kedves emlékeztetés. – Egyelőre szélcsend van, de ez bármikor megváltozhat. A lány kizárta a gondolataiból a szörnyűségeket, és nekilátott kiválogatni a szagok közül azokat, amiket már ismert. Később ráért arra is, hogy a jókat elkülönítse a rosszaktól. Félúton az angyalszaglása egyszerűen eltűnt, és egyetlen tiszta nyom maradt. – Egy vámpír is volt itt. – A mentőosztaggal nem – válaszolt Raphael feszült arccal. – Ezek szerint azelőtt járt itt. – Elena igyekezett nem öklendezni a holttest émelyítően édes illatától, ami egyáltalán nem olyan volt,

283

mint amilyennek egy hulla szagának kellett volna lennie. A vámpír szagnyomára összpontosított. Jég lepte cédrus, különleges és elegáns illat. Felnyitotta a szemeit. – Riker. Riker járt itt. *** Raphael jóval később talált Michaelára, magasan az éjjeli égbolton, a nő háza felett. Michaela most egy fekete, feszes bőrruhát viselt, amiben veszélyes ragadozónak tűnt. Az őrületnek, amit Elena és Galen is látott rajta, már nyoma sem volt. A teste tiszta volt, és éppolyan kecses, mint mindig. – Raphael – állt meg lebegve a levegőben New York arkangyala mellett a nő. – Azért jöttél, hogy megint elrettents a vadászodtól? Elena, gondolta Raphael, talán lát benne egy régi fájdalmat, ami keserűvé változtatta, de ő ismerte a nőt már fiatal korában is. Tudta, hogy Michaela a nagyravágyása oltárán bárkit és bármit feláldozott volna. – Azért mentél a Medikába, hogy árts. Gonosz mosoly. – Nem terveztem, amíg a kis háziállatod és a barátai az utamba nem álltak. – Befelé az úton számos gyógyítót megsebesítettél. Azután vártál, amíg Elena megérkezett. – Nem undorít – kérdezte, és a hangja méregtől csöpögőből egy szempillantás alatt dorombolóvá vált –, hogy ilyen gyenge? – A hatalom lelkiismeret nélkül megrontja a lelket – válaszolt Raphael, és látta, ahogy a nő tekintete megkeményedik, de a mosoly az ajkain változatlan marad. Az a mosoly a legsötétebb bűnös élvezeteket, a leggyötrőbb kínokat ígérte. Raphael Urramra gondolt, aki áldozatául esett ennek a mosolynak. Persze, a halott arkangyal már jóval azelőtt döntött a saját sorsa felől, hogy Michaela megszületett volna. – Miért ölted meg Aloysiust?

284

– Okos, Raphael! – Michaela meghajtotta a fejét, a szemében őszinte öröm csillant. – Aloysius az enyém volt. Akkor lett az, amikor átvettem az irányítást Urram területének egy része felett. – Mivel érdemelt ki egy ilyen kivégzést? – Michaelának, mint az angyal urának joga volt kivégezni Aloysiust, de azzal, hogy ezzel egy átváltoztatottat bízott meg, akinek valószínűleg azt is megengedte, hogy igyon az angyal testéből, rituálisan megalázta az áldozatát. Michaela zöld szemei összehúzódtak. – Segédkezett Sam elrablásában. Ha Raphael sajnálta is ezelőtt az angyalt, ez most egy csapásra elmúlt. – Megvizsgáltad az emlékeit? – Semmi haszna nem volt. – A nő legyintett. – Egy jelentéktelen mellékszereplő volt, buta eszköz ennek az önjelölt arkangyalnak az arctalan hadseregében. – Megtudtál tőle bármit is, ami a nyomára vezethetne annak, akit keresünk? – Nem. Aloysius csak egy báb volt. Raphael kiolvasta az igazságot a Michaela szája szélén derengő gonosz és elégedett mosolyból. – Elvesztetted a fejedet, és megölted, mielőtt megvizsgáltad volna az összes emlékét. – Nevetett, miközben Samet abba a ládába zárta. – Vékony, vörös vonal izzott fel a nő írisze körül. – Ezt láttam, amikor az emlékeibe néztem. – Ekkor dobtad le? – Igen. – Egy vállrándítás. – A szárnyait már eltörtem. Riker elvégezte a többit. Raphael féken tartotta a dühét és frusztrációját. – Honnan tudtad meg, hogy része volt ebben? – Félt, hogy a főnöke feláldozhatónak tartja majd, és nem bírta ki, hogy az aggodalmát el ne mesélje a szeretőjének. – Halvány mosoly, egy fűben sikló kígyóé. – A hűség pedig oly ritka, ha pénzről is van szó. 285

*** Elena furcsán nyugodt volt, amikor másnap beszálltak a repülőgépbe. Két nappal a bál előtt repültek Pekingbe, hogy egy nappal a többi arkangyal előtt érjenek oda. – Méreg? – kérdezte. – Biztonságban van – válaszolt Raphael. Közben felszállt velük a gép. – Mindhármójukat, Samet, Noelt, és őt is áthelyeztettem, Galen velük van. – Jó. – Elena megszorította a karfát. – Együtt érzek Michaelával. – El sem tudta képzelni, mekkora fájdalom lehet, ha valaki elveszíti a gyermekét. Az apja két lányát vesztette el. Őmiatta. Lenyelte a fájdalmas bűntudatot, ami súlyos kőként nehezedett a szívére, és az arkangyalhoz, az ő arkangyalához fordult. – De az sok volt, ahogy a kórházban viselkedett. Csak beszélnie kellett volna veled, és az összes erőszak elkerülhető lett volna. – Azt várod tőle, hogy emberként viselkedjen. – Jéghideg megjegyzés. – Az arkangyalok nem szoktak hozzá, hogy engedélyt kérjenek bármire. Elena már nem az a nő volt, aki akkor, amikor felébredt a kómából, és a kapcsolatuk még teljes rejtély volt számára. Most már ismerte Raphael lelkének pici darabjait. Ahhoz éppen eléggé, hogy megkérdezze: – Mi a baj? Raphael szemei acélkékek voltak, amikor Elenára nézett, és ez soha nem jelentett semmi jót. – Amit Michaela tett Aloysiussal… Én nem lettem volna ilyen könyörületes hozzá. – Szerinted ez könyörületes volt? – Gyorsan meghalt. – A tekintete jeges volt, halhatatlan tél. – Én napokig életben tartottam volna, és darabjaira téptem volna az elméjét. Elena remegve fújta ki a levegőt. – Miért mondod ezt el nekem? 286

Tudnod kell, ki vagyok. A lány ezen elgondolkozott, mielőtt válaszolt volna. – Ha Slater Patalis állna előttem, én ugyanezt tenném vele. Raphael a kézfejével végigsimított Elena arcán. – Nem hiszem. A te haragod annál sokkal nagyobb lánggal ég. Elena felemelte a kezét, és ujjait az angyalé köré fonta. – Ha arra kerül a sor, én megállítalak majd. – Miért? Megesik a szíved azokon, akik ártatlanokat bántottak? – Nem. – Elena az ajkához emelte összefűzött kezeiket. – Hanem mert fontos vagy nekem. Raphael érezte, ahogy a lelkében a jég felenged, ahogy elönti a melegség. – Megpróbálnál hát megmenteni engem. – Azt hiszem, te is ezt teszed. – A lány hangját fátyolossá tették az elfojtott emlékek. Ma reggel is sikoltva ébredt fel, egy rémálomból, ami majdnem két évtizede fogságba ejtette. Raphael, ahogy azelőtt Elena is, az ajkához emelte a kezeiket, és megcsókolta. – Megmentjük egymást. Hosszú ideig hallgattak. Elena törte meg a csendet. – Mi lesz, ha az az angyal lecsap, amíg távol vagyunk? – Nazarach, Dahariel és Anoushka is ott lesz a bálon, mint ahogy a többi ilyen erős angyal is. Elena elcsendesedett. – Itt fog tenni valamit, ugye? Ez a tökéletes alkalom, főleg, hogy a Tízek Tanácsa a bál előtt össze is ül. – Igen. – Raphael a lányra nézett, a nyakán gyorsan verő érre. – Ne engedd őket közel magadhoz. Még mindig te vagy az a célpont, akinek az elpusztításával a legnagyobb figyelmet tudják magukra vonni. – Ne aggódj, nem kifejezetten vágyom arra, hogy ilyen alakokkal lógjak. – A lány megborzongott, és Raphael már azelőtt tudta, hogy ennek semmi köze nincs a veszélyhez, ami fenyegette őt, hogy Elena megszólalt volna. – Lijuan… hallottál valamit róla?

287

– A Tiltott Városba hozta az újjáélesztettjeit. Látni fogjuk, ahogy a halottak újra járnak.

288

Harminckettedik fejezet A Tiltott Város láttán Elenának elállt a lélegzete. Csodálatos épületeivel és eldugott kis ösvényeivel ez a rész bonyolult útvesztő volt, valóban város a városban. Csodákkal teli város: a fehér márványhidak hídfőin faragott sárkányok aludtak, a belső udvarokban fák nőttek, amelyeken gyümölcsök helyett pislákoló selyemlámpások függtek, az udvaroncok drágakő színű ruhái színes forgatagot alkottak. – Pillangók – szólalt meg Elena az emeleti privát rezidenciájuk erkélyén állva. – Olyanok, mint a pillangók. Raphael megnyugtató, biztos melegséggel állt mögötte, két kezét a lány két oldalán az erkély korlátjára ejtette. Elena érezte az angyal mellkasának rebbenéseit a szárnyán, élvezte Raphael testének melegét.

289

– Nehának, és néhány más arkangyalnak is nagyon látványos udvartartása van, de Lijuané a legpompásabb. – Ő valóban királynő. – Figyelte, ahogy a nők kibontották legyezőiket, és kokettáló mosolyokat váltottak egymással ezen a képzeletbeli határon keresztül. Bokáig érő ruhákat hordtak, mintájuk inkább elegáns volt, mint kihívó. – Mit gondolsz, az emberek tudnak az újjászületettekről? – Igen. – Az angyal Elena kezére tette az övét, mély hangon duruzsolt a lány fülébe. – Jason azt mondta, Lijuan néhányat már az udvarába hozott, szórakoztatásként, látványosságként. Elena kezei Raphael erős érintése alatt összeszorultak az erkély kopott kő mellvédén. – Így lealacsonyítja őket? Azt hittem, a saját teremtményeinek tartja azokat az élőhalottakat. – Úgy tűnik, némelyiket nagyobb becsben tartja, mint a többit. – A kezét Elena karja alá csúsztatta, és magához húzta a lányt. – Holnap találkozom a tanács többi tagjával. Légy óvatos, ha kimész: lehet, hogy Lijuan felhecceli ellened egyiket-másikat. – Ki lesz a testőröm? – Aodhan. – Csend. – Nem örülsz neki. – Csak azt nem szeretem, hogy még mindig van bébiszitterem. – Erre szükség van. – Egyelőre. Veszélyes csend lett, amiből Elena tudta, hogy ezt a csatát még meg kell vívniuk. De ez nem okozott neki gondot, és tudta, hogy Raphaelnek sem fog. – Te választottál harcost magadnak, tudod? Gyengéd csók az Elena füle mögötti érzékeny bőrre. – Te pedig arkangyalt. Elena mindig is tudta, hogy Raphael nem lesz egyszerű társ. De ő sem volt az. – Még sosem harcoltunk egymással. – Játékos kihívás. – Mit szólsz a tőrökhöz? Halvány mosoly az ajkakon, amelyek ugyanott simogatták a lányt, ahol az előbb csókolták. 290

– A bál után majd táncolunk pengékkel is. A lánynak nem volt könnyű tisztán gondolkoznia úgy, hogy Raphael ilyen közel állt hozzá, alatta pedig zúgott a Tiltott Város forgataga. – Nem sok embert hoztál magaddal. – Jason repült még velük, Aodhannal együtt a Heteknek csak két tagja kísérte el őket. – Ha harcra kerül a sor, már úgyis túl késő lesz. *** Elena kecses franciakontyba fonta a haját, amit, úgy érezte, vagy ötszáz hajtűvel kellett rögzítenie. A tükörhöz fordult, és végignézett magán. Rövid ujjú, jégkék ruhájának nem volt háta, és alig ért le a combja közepéig, és még ott is mindkét oldalon hasított volt. Az anyagba kristályszilánkokat fontak, de még így is úgy tapadt a testére, mintha második bőre lett volna. Amikor a szabó előállt ezzel a ruhával Elena nagyon csúnyán nézett rá, de az öreg vámpír nem volt bolond. A combig érő fekete csizmákkal és harisnyával Elena már nem úgy nézett ki, mint egy csinibaba, inkább egy csinos bérgyilkos volt. Ráadásul a ruhában szabadon mozoghatott. Meleg, erős kezek a csípőjén. – Tökéletes. – Ebben az egy szóban annyi nyers vágy volt, hogy egyetlen hosszú, lassú hullámban végigsimított Elena testén. A lány mellbimbói a finom ruhaanyagnak feszültek. – Smink – lehelte. Raphael kicsit engedett a szorításon, éppen csak annyira, hogy Elena púdert vihessen fel az arcára, és kifesthesse a szempilláit. Kinyitotta a dobozt, ami a ruhái között érkezett, és egy rúzst talált benne. Erős skarlátvörös volt. – Ez nem az én stílusom – jegyezte meg. – Fogd fel úgy, hogy álca. – Újra magához vonta a lányt, farka erősen feszült Elena hátának, a lány szárnyai a legerotikusabb lánggal égtek. – Hogy el tudj vegyülni az ellenséges területen. – Még így sem nagyon hasonlítok az itteni nőkre. – Az ő ruhája egyáltalán nem volt mértéktartóan visszafogott, ráadásul ott voltak a kései és a pisztolya. Ezeket ma mind udvariasságból elrejtette, bár 291

nagyon nem akarta azután, ahogy Lijuan játszadozott vele. De kezdte megtanulni, melyik csatát kell megvívnia, és melyiket nem. – Akkor sem tudnám, hogy kell egy legyezőt használni, ha fejbevágnál vele. – Nem, te túlságosan is vadász vagy. – Raphael olyan intenzitással meredt rá a tükrön keresztül, hogy Elena azt várta, mikor olvad el az üveg. Össze kellett szorítania a combjait, hogy ellenálljon a vágynak, és ne teperje le az angyalt, hogy a sikításig, az eksztázisig lovagoljon rajta. – Ő azonban ezt nem fogja észrevenni – morogta az angyal. Ő csak egy gyenge angyalt lát majd, akiben a teremtését kivéve semmi figyelemreméltó nincsen. – Helyes! – Így Elena megfigyelheti Lijuant anélkül, hogy az észrevenné őt. Azt pontosan tudta, hogy fizikailag semmit nem lesz képes az idős arkangyal ellen tenni, de talán bepillantást nyerhet Lijuan személyiségébe, és megfigyelhet valami apróságot, ami hasznára válhat Raphaelnek. Raphael elengedte őt, és az asztalhoz lépett. – Illium engedélyt kért, hogy ajándékot adjon neked. Elena kíváncsian megfordult… és az arkangyal veszélyes krómszínű pillantásával találta szemben magát. – Mit csinált már megint, amivel így kihívta maga ellen a sorsot? Raphael ajka lassan mosolyra húzódott, egy veszélyes lény mosolyára. – Egy tőrt, hüvellyel együtt. Elena megütögette a csizmája szárát. – Van sajátom. – Hm! – Az arkangyal kivett valamit egy kis faládikából, és közelebb lépett a lányhoz. – De azt nem tőlem kaptad. – A kezét a lány köldökére tette, és megcsókolta őt. Olyan sötéten birtokba vette a csókkal, hogy Elenában feléledt a vágy, hogy leteperje. – Nem érünk oda a vacsorára, ha így folytatod. – Elena állta az angyal tekintetét, állta tiszta szépségének a látványát, kezét nem vette le Raphael meztelen felsőtestéről. Raphael végigsimított a lány combjának belső felén, felfelé, az ujjaival megsimította a lány legérzékenyebb pontját. 292

– Izgatsz, arkangyal? Raphael végigharapdálta a lány ajkát. – Egyet tudj, Elena! Soha nem fogod más férfi tőrét hordani. A vadász értetlenül pislogott. – Csak egy tőrt akart nekem adni. Mi ebben olyan szörnyű? – A tőr – suttogta az angyal – és a hüvely együtt jár. A te hüvelyed pedig már csak az én tőrömet fogadhatja be. Eltartott egy ideig, amíg Elena megértette, agyát elködösítette a vágy. Akkor azonban az arcába szökött a vér. – Raphael, ez… – Megrázta a fejét, nem találta a megfelelő szavakat. – A harc, a küzdés nem szexuális. – Ó? – Az angyal szemében viharok, tomboló szél, szökőár. Elena haragjának lángjai elhamvadtak, elfojtotta őket a gondolat, hogy ez a veszélyes férfi most már az övé. – De a birtoklás kétirányú ám, arkangyal! – Értettem, vadász. – Raphael hátralépett és kinyitotta a kezét. Elena azt hitte, káprázik a szeme. – Ezek a kövek igaziak? – Közben már ki is vette az ajándékot Raphael kezéből, már húzta is ki az édes, édes pengét a hüvelyből, amit neki terveztek. A penge csodálatos ezüstösen csillant a levegőben, majdnem elhalványította a markolat és a hüvely drágakő berakásának csillogását. – Hát persze. Hát persze. Megforgatta a kezében, a tenyerében a tőrt, felmérte a súlyát, súlypontját. – Ez elképesztő! – A tőr tökéletesen illett a kezébe. A drágakövek is lélegzetelállítóak voltak, de Elenát a penge kecsessége és ereje nyűgözte le. – Dobd ide azt a sálat, kérlek. Raphael felvette az átlátszó fátyolsálat, és a levegőbe dobta. Az kiterült, és ejtőernyőként ereszkedett le, majd egyszerűen kettévált a penge két oldalán. A tőr tökéletesen elmetszette. – Hűha! – Ennyire hihetetlenül éles! – És ezt nekem csináltattad? Közben odalépett Raphaelhez, és meg sem várta a választ, csak megcsókolta az angyalt.

293

Raphael szemei sokkal csillogóbbak és ragyogóbbak voltak, mint a markolat és a hüvely gyémántjai, amikor Elena felemelte a fejét. – A hangod olyan, mintha éppen szeretkeznénk. – Egy ilyen csodálatos penge felér egy jó szeretkezéssel. – Elena megforgatta a kezében a hüvelyt. Alapjában véve nem volt az a gyűjtögetős, birtoklós típus, eddig csak a lakása volt más. Hasító szívfájdalom, amikor az eszébe jutott. De ez a tőr, ez a lelkének ugyanazt a részét szólította meg, mint a lakása. Az enyém, gondolta Elena. – Kell majd egy… Raphael már vette is elő a szíjat. Puha, fekete bőrből volt, illett a hüvelyhez, és lágyan simult a lány felkarjára. – Tökéletes. – Elena a helyére igazította a fegyvert. – A tőr és a hüvely olyan könnyű, hogy nem csúszik le innen. És olyan gyönyörű, hogy ékszernek is megfelel. Raphael örömmel nézte, ahogy Elena játszott az ajándékával, és az, hogy a lány ilyen örömmel fogadta, különös jó érzést okozott neki. Ez az ajándék fontos lett Elenának. Jól eltalálta. Persze, majdnem megölte Illiumot, amiért az az ő területére akart betolakodni. – Azt hiszed, nem készítettem már elő ilyen ajándékot a páromnak?! – Sajnálom, uram, nem akartam tiszteletlen lenni. – Menj, Illium, mielőtt megfeledkezem róla, hogy Elena kedvel téged! Ez tökéletesen irracionális reakció volt részéről egy olyan angyallal szemben, aki ezerszer is bebizonyította már a hűségét, és a vérét adta, hogy megvédje Elenát. Raphael nem szokott hozzá, hogy így elveszítse az önuralmát. Akkor ő fog megölni téged. Emberivé tesz. Akkor azt gondolta, Lijuan ezt a testi gyengülésére értette. Pedig lehet, hogy arra figyelmeztette: a szíve felenged és megzavarja azt a hűvös gyakorlatiasságot, amivel évszázadok óta uralkodott. – Értelem vagy érzelem? – kérdezte, miközben a lány egy bonyolult mozdulatsor után visszacsúsztatta a hüvelybe a tőrt. – Te melyiket választanád? 294

Elena a válla fölött kedvesen rámosolygott az angyalra. – Ez nem ilyen egyszerű. Az értelem érzelem nélkül néha csak kegyetlenséget szül. Önmagában az érzelem pedig sok mértéktelen tettnek lehet az oka. – Igen – bólintott az arkangyal, és eszébe jutott, milyen könyörtelen szörnyeteggé változott a Csendesség idején. Elena elindult az angyal felé, csípője ingása maga volt a megtestesült csábítás. Magas sarkú csizmájában is éppen csak az angyal álláig ért. – Emlékszel, mit mondtam arról, hogy a kisajátítás viszonos? – Én soha nem csallak meg, Elena. – Attól, hogy a lány ilyet feltételezett róla, Raphaelben feltámadt a harag. – Ne harapj rögtön, arkangyal! – Ellépett az angyal mellett, és kinyitotta a fegyvereit rejtő táska egyik cipzárját. Egy apró dobozt vett elő belőle. – Nekem is van egy ajándékom a számodra. Raphael meglepődött, öröm töltötte el a lelkét. Az idők során soksok ajándékot kapott már, de ez soha nem jelentett neki sokat. A halandók és a halhatatlanok is csak azért kedveskedtek neki, hogy hatalomhoz, megbecsüléshez, kisebb vagy nagyobb előnyökhöz jussanak. – A Menedéken szerezted be? – Nem. – Akkor hogyan? – Megvannak a magam forrásai. – Odalépett Raphael elé, és kinyitotta a dobozt, amiben egy borostyánköves gyűrű volt. – Most már – szólt, miközben az angyal jobb kezének megfelelő ujjára felhúzta a gyűrűt – valóban tartozol valakihez. Az arkangyal szíve elszorult, ahogy azt még soha nem érezte, nem ismerte ezt az érzést. A szeme elé emelte a gyűrűt. Vastag és erős platinából készült, benne a kő egy szögletes, csiszolt borostyán. De sötét volt, a legsötétebb borostyán, amit az angyal valaha látott, benne pedig egy tiszta, fehér tűzmag. Kíváncsian levette az ujjáról a gyűrűt, és a fény felé tartotta. A kő színe változott, hol világosabb lett, hol sötétebb. Ekkor látta meg a gyűrűbe vésett feliratot. N’hebbak! 295

Mielőtt arkangyallá változott, Raphael élt egy ideig a Magrebben, utazott Marokkóban, és hallotta már, ahogy ezt a szót fiatal fiúk a sötét szemű szépségek fülébe súgják. Szeretlek. A szíve még jobban elszorult. A gyűrűt az ujjára húzta, és így szólt: – Shúkran. Elena arcát hatalmas, boldog mosoly töltötte el. – Szívesen. – Beszéled a nagyanyád nyelvét? – Az ujjait összezárta, évszázadok óta először érezte egy tárgyról, hogy azt birtokolni akarja. – Csak néhány szót, amit anyámtól hallottam. – Egy boldog emlékekkel teli mosoly. – Mama folyton keverte a marokkói arabot a franciával és az angollal. De mi értettük. – Még Jeffrey is. Az apja akkor még nevetni is tudott, emlékezett vissza a lány. Nevetett velük Elena anyjának keveréknyelvén, saját magán is. – Könyörülj rajtam – mondta a fejét a két keze közé szorítva. – Én csak egy egyszerű, vidéki gyerek vagyok, nem tok ilyen flancos nyelveket. – Lányok – szólt nevető, csillogó, ezüstszínű szemekkel Marguerite –, egy szavát se higgyétek apátoknak! Úgy beszél franciául, mintha az anyanyelve lenne. – Ma chérie, ez mellbevágott! – Jeffrey drámaian a szívéhez kapott. – Hol jársz most, Elena? – Raphael végighúzta az ujjait a lány állán, majd felemelte Elena fejét, amíg az a szemébe nem nézett. – Otthon – suttogta a vadász. – Otthon, mielőtt elvették azt tőlem. – Felépítjük majd a saját otthonunkat. Ettől az ígérettől Elena szívét melegség töltötte el, vidám napsütés áradt szét benne. – Manhattanben. – Hát persze. – Raphael lassan, nagyon lassan elmosolyodott. – Milyen házat szeretnél?

296

Ha az arkangyal megint játszik vele, akkor megöli, gondolta Elena. – Tulajdonképpen nekem nagyon tetszik a tied. – Átkarolta Raphael nyakát. – Megkaphatom? Ó, és Jeevest is megkaphatom mellé? Mindig is szerettem volna egy lakájt. – Igen. Elena nagyokat pislogott. – Ennyi? – Az csak egy ház. – De mi majd többé tesszük – ígérte meg a lány, és az angyal szájához közelítette ajkait. – A mi otthonunk lesz. De először még túl kell élniük Lijuan őrült tetteit, gondolta Elena, amikor kopogtak az ajtón.

297

Harmincharmadik fejezet Raphael ünnepi öltözékben – a látványtól Elenának összeszaladt a nyál a szájában. Az angyal profilja élesen rajzolódott ki az éjszakai égbolton, ahogy a Tiltott Város kanyargó útjain haladtak a vacsorára a kísérőjük után. Az arkangyal fekete nadrágot és fehér inget viselt, de az az ing igazi műalkotás volt, a szárnyak mellett az anyagba font minta áradt, tekergett, és élesen jelezte: ez itt New York arkangyala. Az, hogy szexi, béna szó volt ahhoz képest, ahogyan Raphael festett. Egyértelmű volt, hogy a körül álló selyemhajú szépségek ugyanezt gondolják. Elenának keményen kellett néznie az egyikre, aki elég vakmerő volt ahhoz, hogy Raphael felé kezdje rebegtetni a legyezőjét. Azonnal abbahagyta. Elena elégedetten fordult vissza Raphael felé. – Jason és Aodhan? 298

– Nekik is megvan a maguk dolga. Azt hittem, Lijuan tud Jasonról. Tud. Ezután egy széles, díszesen festett ajtón keresztül egy terembe vezették őket. Elena úgy érezte, az a helyiség minden fényt és minden levegőt elnyel, és összenyomja őt, hogy a bordái a belső szerveibe vájnak. Raphaelre nézett, hogy legyen mire összpontosítania, hogy meg ne fulladjon. Az érzés nem tarthatott tovább néhány másodpercnél, de a lány úgy érezte, órákba telt, míg elmúlt. Amikor újra körbenézett a szobán, szíve igyekezett újra megtalálni a ritmust, tekintete egy székcsoportra tévedt, ami felett a falat pillangók borították. Szárnyaik örökre kitárva, mindegyiket egy hegyes tű fúrta át. – Raphael – suttogta üdvözlésképpen Lijuan a szoba másik végéből. A szemei furcsán gyöngyház fényűek voltak, ruhája oda nem illően kislányos összeállítás: lebegő fátyolrétegek, amelyek a teste körül örvénylettek fehér és szürke ködként. A haja lobogott a szélben, amit Elena nem érzett, és ami a falakon függő brokátokat és faliszőnyegeket sem mozdította meg. Elena bőre libabőrös lett, sok millió évnyi evolúció berögződése figyelmeztette, hogy soha, semmi esetre se hagyja, hogy ez a lény észrevegye őt. Miután mégsem mozdult, az amigdalája pánikkal öntötte el a testét, hogy futásra késztesse. Ekkor azonban már túl késő volt. Figyelte, ahogy Raphael megfogja Lijuan kezét, lehajtja a fejét, és ajkát a fehér, tökéletes bőrhöz érinti. Lijuan Raphael válla fölött Elenára nézett. A szemében nem volt semmi emberi, tökéletesen semmi, amit Elena megérthetett volna a tekintetéből. A finom, törékeny angyal visszahúzta a kezét, és Raphaelre nézett. – Megváltoztál – szólt. – Te viszont semmit sem változtál. Csilingelő kacaj, aminek nem kellett volna úgy csikarnia, karistolnia Elena bőrét, mint ezernyi üvegszilánk. – Miért nem találkoztunk, amikor még fiatalabb voltam?! 299

– Akkor nem keltettem volna fel az érdeklődésedet – válaszolta Raphael, megfordult, és Elena hátára tette a kezét. – Ő itt Elena. – A vadászod. – Lijuan szemei megállapodtak a lányon, és a vadásznak az utolsó csepp akaraterejére is szüksége volt, hogy ne hátráljon, ne szaladjon el, és ne bújjon el valahová. Mert Lijuan a megtestesült rettegés volt, a szörnyeteg a szekrényben, amivel az anyukák ijesztgették a gyerekeiket. Akit senkinek sem lett volna szabad meglátnia. – Lijuan úrnő! – A hivatalos megszólítás, amit Elena Jessamytól tanult, önkéntelenül jött a szájára, de illendőnek tűnt, Elena nem is értette pontosan, miért. Lijuan tekintete a lány nyakára siklott. – Nem hordasz nyakláncot. Elena nem kapta el a tekintetét, bár a gyomra összeszorult. – Raphael ajándékát jobban kedvelem. – Egy tőr. Az effajta ékszerek egy más korban voltak népszerűek. – Lijuan témát váltott, mintha a nyaklánc, ami annyi szenvedést okozott Elenának, már nem is lenne érdekes. – Milyen gyönyörű szárnyak. Megmutatod őket? Elena nem szívesen mutatott volna meg semmit Lijuannak, de a kérés udvarias volt, és ő nem akart politikai incidenst okozni csak azért, mert Lijuan annyira természetellenes, hogy azt fel sem tudta fogni. Oldalra lépett, hogy legyen helye, és kitárta a szárnyát, amit az arkangyalától kapott, amikor az az életét is visszaadta neki. Amikor azonban Lijuan felemelte a kezét, hogy megérintse a szárnyakat, Elena azonnal össze is csapta őket. Raphael már szólt is: – Nem vall rád, hogy megszegd a viselkedési szabályokat. – Elnézésedet kell kérnem. – Lijuan leengedte a karját, de a szemét nem vette le Elena szárnyáról, már amennyi a teste mellett kilátszott belőle. – Az egyetlen mentségem, hogy nagyon különlegesek ezek a szárnyak. Elena azt kívánta, bárcsak még jobban össze tudná húzni őket. – Köszönöm – válaszolta.

300

Lijuan a köszönetnyilvánítást úgy fogadta, mintha az kijárt volna neki. – Ahogy látod, az enyémek olyan nagyon egyszerűek. – Kitárta a szárnyait. Lágy galambszürke színűek voltak. Selymesek és tökéletesek, pompásak a maguk egyszerűségében. – Talán egyszerűek – mondta Elena saját maga számára is váratlanul –, de annál szebbek. Lijuan összecsukta a szárnyait. – Milyen őszinte! Ez az, amit olyan érdekesnek találsz benne? Raphael kitérő választ adott. – Téged nem nagyon érdekelnek a földi érzelmek. – Á, te viszont érdekelsz engem! – Megérintette a férfi kezét, és a balja felé mutatott. – Úgy gondoltam, kötetlenül megvacsorázhatnánk. Elena ennek hallatán majdnem lenyelte a nyelvét. A terem nem volt ugyan ebédlő, de leírhatatlanul fényűző volt. A hátsó falat aranykeretes tükörtáblák borították, a jobb oldali falon szőnyegek függtek, amelyek értékét megbecsülni sem tudta, az első fal csupa ablak volt, amelyen át az odalent nyüzsgő, elegáns udvaroncok forgataga látszott. A bal oldali fal, ahol enniük kellett, volt az, amelyiket a lepkék borították. Vonakodva lépett oda az egyik jádeszínű kárpittal borított székhez, és nem tudta megállni, hogy fel ne pillantson a már örök dermedtségbe meredt állatokra. – Nincs üveg – jegyezte meg, mintegy magának. – Hogy őrzöd meg őket anélkül, hogy elrothadnának? Újabb csilingelő kacaj. Elenának a szíve is megállt, amikor rájött, mit kérdezett. – Nem mesélted el neki az én kis titkomat, Raphael? – Kislányos pajkossággal csillogó szemek. Ez ijesztő. Raphael röviden végigsimított Elena hátán. – Nem is olyan nagy titok ez már. Favashi tegnap mesélt nekem róla. 301

– De te tudtál róla először. – Lijuan elhelyezkedett az angyalok számára készített széken, amelynek egy középső, oszlopszerű támlája tartotta a hátat. – Hogy van a fekete szárnyú angyal? Raphael megvárta, amíg Elena helyet foglal, mielőtt leült mellette. – Jason már nagyon várja a bált. Az udvarias beszélgetés felszíne alatt veszély lapult, Elena érezte, ahogy ennek a lángnyelvei a bokáját nyaldossák. Raphael elmondta neki, hogy Jasont megtámadták Lijuan élőhalottai. Most azon gondolkozott, vajon ez tudatos figyelmeztetés volt-e. Lijuan felemelte a kezét, mire a falról egy kék szárnyú pillangó teteme hullott bele a tenyerébe. A tű hang nélkül a szőnyegre esett. – És a fiatal? Az a szép? Raphael egy pillanatnyi késlekedés nélkül válaszolt. – Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha Illium otthon marad. Túl nagy kísértés lett volna az ittléte. Lijuan az asztalra ejtette a pillangót, és felnevetett. Ezúttal sötétebb hangon, ha lehet ilyet mondani róla: szívből. – Hm, igen, azok a szárnyak valóban gyönyörűségesek. – Elenára pillantott. – Olyanok, mint a tiéd. – Sajnos – válaszolta Elena, mert tudta, hogy állnia kell a sarat, nem számít, hogy ez az arkangyal egyetlen gondolattal el tudta volna pusztítani én sem akarok egy gyűjtemény darabja lenni. – Ó, hiszen én nem akarlak a falra szegezni – mondta Lijuan, miközben a haja tovább lobogott abban a furcsa szélben, ami semmi mást nem érintett meg. – Annál sokkal érdekesebb vagy, amíg élsz. – Akkor nagy szerencsém van. – Csakhogy ezt igazából nem így gondolta. Hátradőlt a székén, és hagyta, hogy Lijuan és Raphael folytassák a beszélgetést. Közben figyelte Lijuant, és megpróbált rájönni, mi az benne, ami olyan alapvetően rossz. Persze, a hatalmától is borsódzott Elena háta. De Raphael egyszer összetörte egy vámpír minden egyes csontját, és kint hagyta a testét egy téren, hogy mindenki megértse a figyelmeztetést. És a beszélgetésükből a repülőgépen kiderült, hogy még ma is ugyanúgy képes lett volna erre a kegyetlenségre, amint az első alkalommal, amikor találkoztak. 302

Raphaelt mégis estéről estére az ágyába fogadta, és hozzá bújt a rémálmok elől is. Bizalom. Raphaelben megbízott. De még azelőtt, amikor az angyal még csak New York kemény, kegyetlen és könyörtelen arkangyala volt a lány számára, akkor sem érzett ilyen viszolygást. Akkor sem érezte úgy, hogy egy olyan lénnyel áll szemben, akinek egyszerűen nem lenne szabad léteznie. – Á, itt is az étel! Elena már korábban az ajtó felé fordult, mert megérezte a három közeledő vámpír szagát. Jázmin és méz. Édes balsafa, fahéjporral megszórva. Napfény és festék illata. Furcsa egyvelegek, érdekes szagok, de a vámpírok már csak ilyenek voltak. Egyszer megkérdezte Dmitrit, hogy ők milyennek érzik a másik vámpír illatát. – Semmilyennek – válaszolta akkor a vámpír az Elenának tartogatott gúnyos mosolyával. – Mi az érzékeinket a halandókra tartogatjuk. Táplálkozási célra. A három vámpír belépett a szobába. Csak egyiküknek volt a Lijuan hazájára olyan jellemző selymes, fekete haja, és mandulavágású szeme. Ő volt Balsafa. A második eurázsiai férfi volt, kék szemmel, és az arca valahogy nem jól volt összerakva, ennek ellenére, vagy éppen különleges vonásai miatt lebilincselően nézett ki. Jázminillatú volt. A harmadik, a napfény… Elena gyomra összeszorult az emlékektől, amit ez az illat ébresztett benne. A vér és halál emlékére, a szanaszét heverő, rothadó testekére, amelyek között Urram megszorította az ő törött bokáját. A napfény közelebb lépett, és egy finom porcelánból készült készletet tett le az asztalra, az egyetlen dologra, ami Raphael, ő és Lijuan között volt. A férfi keze olyan gazdag, sötét árnyalatú volt, mint a mpingo fa törzse. Fényes és tiszta, az ebből a fából készült bútorokat óriási összegekért lehet csak megvásárolni. A férfi bőre megkapó, szép volt, és Elenában az Afrikában töltött néhány hónap emlékeit idézte fel. Ez annyira lefoglalta, hogy eltelt egy kis idő, amíg felnézett a férfi szemébe, és rájött, hogy az halott. 303

*** Raphael azonnal észrevette, amint Elena rájött, hogy a vámpír, aki előtte áll, és aranyló oolong teát önt a csészéjébe, az újjászületettek egyike. Az arkangyal azt is érezte, ahogy a lány teste megmerevedik, tökéletesen mozdulatlanná válik. Egy vadász teste, aki kiszagolta a prédáját. Szólhatott volna neki gondolatátvitellel, figyelmeztethette volna, hogy ne árulja el, mennyire megijedt. De Lijuan, akinél ennyire fejlett képességei voltak, talán hallott volna minden szót. És Raphael nem akarta Elenát gyengének láttatni. Ezért megbízott a vadászában, Elena pedig nem is hagyta cserben. – Köszönöm – mondta Elena udvariasan, amikor a vámpír kitöltötte neki a teát. Az biccentett. Nagyon friss volt még, nemrégen kelthették életre. A szemeiben… igen, volt valami a szemeiben, ami azt súgta, hogy tudja, ki volt, és mivé lett. De rettegés az nem volt a tekintetében. Talán még nem ébredt rá teljesen, hogy mi történt vele. Raphael várt, amíg az újjászületett neki is kitöltötte a teát, miközben a kék szemű Lijuan csészéjét töltötte tele. – Pohárköszöntőt mondok – emelte fel a csészéjét Lijuan, miközben a vámpírok nekiláttak, hogy átpakolják az ételeket egy aranyozott fából készült kocsiról az asztalra. – Az új kezdetre! – és közben Elenára meredt. Raphaelnek le kellett küzdenie a késztetést, hogy közéjük ugorjon, hogy megvédje a vadászt a fenyegetéstől, amit annak esélye sem lett volna túlélni. De, gondolta utána, Elena őt is túlélte. – A változásra! – mondta ő. Lijuan Raphael felé fordította a tekintetét, de nem ellenkezett vele. – Az is megteszi. – Intett a három vámpírnak, akik erre éppolyan csendben tűntek el, mint ahogy érkeztek. – Nem lesz közönségünk? – kérdezte Raphael, miközben egy kistányéron Elena felé nyújtott egy azukibab-krémes süteményt, amiről tudta, hogy a lánynak ízleni fog. – Ma nem – válaszolt Lijuan, és nézte, ahogy Elena megette a süteményt, amit Raphaeltől kapott. 304

– Még mindig élvezeted leled az evésben? – kérdezte a férfitól. – Igen. – Egyszerű válasz volt. Raphael még mindig eléggé kapcsolódott az emberi világhoz. – Te már nem eszel. – Csak találgatott, de nem is várta igazából, hogy Lijuan bólintson. – Szükségtelenné vált – mondta Lijuan, és belekortyolt a teájába. – Barátokkal még igyekszem, de… Elena értette, amit Lijuan mondott. Az arkangyalok nem haltak éhen, még akkor sem, ha egyáltalán nem ettek semmit. De a táplálék hiányától csökkent az erejük. Eltarthatott évekig, akár évtizedekig, de a változás visszafordíthatatlan volt. Ezt pedig egyetlen arkangyal sem kockáztatta meg. Lijuan most azt mondta neki, hogy meghaladta ezt az állapotot. A kérdés csak az, akkor most miből nyeri az erejét. – Vér és hús? – kérdezte Raphael, miközben észrevette, hogy Elena rá nem jellemző módon csendben ül mellette. Néhányan azt gondolhatták volna, hogy félelmében maradt csendben, de az arkangyal tudta, hogy a vadász figyel, tanul, és megpróbálja megtalálni Lijuan gyenge pontját. – Az visszafejlődés lenne – válaszolt Lijuan, a haja továbbra is lobogott a kísérteties szélben. – Én pedig fejlődöm. *** Elena várt, amíg becsukták maguk mögött a hálószobájuk ajtaját, és csak akkor engedte át magát a remegésnek. – Ő egy… mi ő? – Erő, a maga legtisztább formájában. – Raphael a privát erkélyükre és kertjükbe vezető festett faajtóhoz lépett, és kitárta. – Gyere! A levegő majd kitisztítja a fejed. Elena elfogadta az arkangyal felé nyújtott kezét, és hagyta, hogy Raphael kivezesse a hűvös, téli levegőbe. A Tiltott Város ezernyi színes fényével elterült a lábuk előtt. A táncosok még mindig kecsesen forogtak a főtéren, ahol kísérteties, megindító zene szólt. Olyan szép, hogy Elena szeme könnybe lábadt. Megállt Raphael karjaiban, fejét az angyal vállára hajtotta és átkarolta. És vett egy mély levegőt, órák óta először. Úgy érezte, 305

hogy a tüdeje ismét kitágul, a torka egy megkönnyebbült rándulással újra kinyílik. – Ez a zene… mi ez? – Ez az ehru. Hosszú percekig csendben álltak ott, és hagyták, hogy a zene átjárja a testüket. Elena törte meg a csendet. – Nem gondolod, hogy másoktól szív el erőt? – Nem. – Raphael végigsimított Elena szárnyán. A lányt jóleső borzongás járta át, arra emlékeztette, ő valóban itt van, valódi, nem úgy, mint az a lény abban a csendes szobában. – Ha erre kész lenne, akkor az udvaroncai nem lennének ennyire egészségesek. Ő mindent a saját udvarában próbál ki először. – Mint a halottak feltámasztását. – Elena ismét megborzongott. A kezét Raphael inge alá csúsztatta, hogy megérezze a férfi kérlelhetetlenül férfias testének forróságát. – Az a vámpír… napsütés- és festékillata volt. Nagyon új lehetett… friss. – Azt hiszi, hogy kapott egy második esélyt – gondolt vissza Raphael arra a hűségre, ami abban a sötét tekintetben látszott, amikor a vámpír Lijuanra nézett. – Mikor kezd rothadni? – Elena csak nagy nehezen vette rá magát, hogy ezt megkérdezze. – Jason mindjárt itt lesz – mondta az angyal. Érezte, hogy a kémmestere közeledik. – Ő majd beszámol a legfrissebb információkról, de amennyire most tudjuk, ez nemcsak attól függ, mekkora erőt bocsátott ki rájuk Lijuan, hanem például attól is, mit kapnak enni. – Húst – suttogta Elena. – Emberhúst? – És vámpírokét is. Úgy tudjuk, ez nem számít. – Arról nem hallott még, hogy Lijuan angyalokat is feláldozott volna a háziállatai miatt, de Raphael még ezt is el tudta képzelni a legidősebb arkangyalról. Elena ebben a pillanatban felkapta a fejét. – Vihar? – kérdezte suttogva. – Jason illata olyan, mint a legvadabb vihar, villámlás és tűz. – Stabilizálódott már az új képességed? 306

– Nem. – Elena figyelte, ahogy Jason leereszkedik, bár az angyal csak egy sötét árnyék volt az égen. – Ki- és bekapcsol. Általában nem működik. – A lány az angyal állkapcsához szorította a száját. – De te mindig is tenger és szél voltál az elmémben. Téged érezlek ébren, és álmomban is, minden levegővételben. Ha Jason nem ért volna akkor földet, Raphael bevitte volna magával Elenát a hálóba és megízlelte volna különleges zamatát. Így csak végigsimított a kezével Elena köldökén, és az ajkait végighúzta a fülének hajlatán. Ma megkóstollak, Elena. Készülj fel, addig nem hagyom abba, amíg nem sikoltasz a kéjtől. Hallotta, hogy a lány szíve összerándul, és a lélegzete eláll. De Elena még soha nem riadt vissza a kihívástól. Amikor csak akarod, angyalom.

307

Harmincnegyedik fejezet –

Uram – Jason behúzta a szárnyait, és várt, amíg Raphael

engedélyt ad neki, hogy beszéljen. Az arkangyal felemelte a fejét, és üdvözlésül biccentett az angyalnak. – Gyere, beszélgessünk odabent! – Lijuan furcsa fajta becsülete garancia volt: a vendégeinek a szállásukon nem kellett attól tartaniuk, hogy lehallgatják őket. Méltóságán alulinak tartotta volna, hogy a magánszférájukat megsértse. A szobában Elena nekitámaszkodott egy tálalószekrénynek, az angyalok megálltak előtte. Jason arcán a tetoválást már majdnem teljesen helyrehozták. Igazi élő műalkotás borította a kémmester arcát, amely egymástól távol eső országokból származó szülőkről 308

árulkodott. Jason szüleinek története egyike volt az egyik legnagyobb angyalrománcoknak. Eddig legalábbis. – Kiderítettek valami újat az embereid? – kérdezte Raphael a kémmesterét. – Bármit is rejtegetett Lijuan az erődítményének abban a lezárt szobájában – válaszolt a sötét szárnyú angyal kristálytiszta hangon –, azt ide hozták. – Egy újjászületettet? – Igen, de ez valamiért nagyon különleges. Nagyon komoly óvintézkedéseket tettek, hogy az ide vezető úton megóvják. – A tiszta hang csak egy kicsit változott, de ez már kifejezte az undort, amit Jason érzett. – A jelentések szerint az útvonal mentén fiatal lányok tűntek el. – Élő emberekkel eteti az újjászületettjeit?! – Nem volt tabu embert ölni, de ezért, és így… Ezen még Charisemnon is megütközött volna. – Nem találtunk bizonyítékot, semmilyen maradványt – folytatta Jason –, de az eltűnések egybeesnek a karaván útvonalával, és ha halottakat akartak volna elvinni, találtak volna a falvakban frissen temetetteket. – Lijuant itt istennőnek tartják – szólt Raphael, és egy másik, valaha istenné változó arkangyal jutott eszébe. – Az emberek nem tennének ellene panaszt. – Nem – Jason kibontott, éjfekete haján megcsillant a fény, ahogy lehajtotta a fejét, vett egy nagy levegőt. – De még ennél rosszabb hírem is van. – Még ennél is? – Elena hangján hallatszott a rémület. Jason felemelte a fejét. – A szóbeszéd szerint Lijuan udvarában azok az emberek, akiket nem választottak ki, hogy vámpírrá változtassák őket… – Édes Istenem – suttogta Elena. – Azt kérik, hogy újjászületettek legyenek? – Úgy tűnik, meggyőzik őket a nemrég újjászületettek. Azok, akiket hosszú ideig hússal etetnek, ezért az élőkhöz hasonló jó fizikai állapotban maradnak. 309

– A fiatalokat vagy az idősebbeket csábítják el? – kérdezte Raphael. – Idősebbeket. De nem hiszem, hogy ez sokáig így marad. – Jason megrázta a fejét. – De miért? – Elena értetlenül nézett Raphaelre. – Biztosan tudják vagy sejtik, hogy így, újjászületettként sokkal rövidebb ideig élnek majd, mint hogyha végigélnék az életüket. Jason válaszolt Elenának, mielőtt még Raphael megszólalt volna. – A halhatatlanság ígérete miatt. Azt remélik, hogy Lijuan megtalálja majd a módját, hogy örökké életben tartsa őket. Néhányan bármit képesek lennének ezért feláldozni. Elena érezte, hogy valami több, mélyebb tartalom is van emögött a kijelentés mögött. Ránézett az árnyba burkolózó angyalra, kiismerhetetlen, egzotikus arcára, szénfekete szárnyaira, amik elrejtették őt az éjszakában. – Egy ígéretért? – Megrázta a fejét. – Csak azt nem értem, hogy vállalhatják ezt, mikor tudják, hogy kevesebbet érnek majd egy rabszolgánál. – Te soha nem vágytál halhatatlanságra – válaszolt Raphael ezért nem is értheted meg azok vágyait, akik igen. Ezen Elena elgondolkozott. – Talán mégis – válaszolt, és közben azt kívánta, bárcsak ne értené. – A sógorom szereti a nővéremet. De nem várta meg, amíg Beth-t is elfogadják, és alkalmasnak találják az átváltoztatásra. A sógorom örökké akart élni, és jobban vágyott erre, mint arra, hogy a nővérem mellette legyen. – Most pedig Beth megöregszik majd, Harry pedig örökké fiatal marad. Harry megesküdött, hogy Beth mellett marad, és Elena valamiért ezt el is hitte neki. De vajon Beth elfogadja-e majd az ajánlatát? Ha megtudja, hogy ő nem válhat halhatatlanná, hogy egy nap majd meghal, és akkor Harry itt marad, és beleszeret majd valaki másba? A lány Raphaelre meredt, fájdalom mart a szívébe. Mert neki is végig kell majd néznie, ahogy Beth meghal. Nem fogok bocsánatot kérni ezért, Elena. Az hazugság lenne. Egyszerűen nem hagyhattalak meghalni. 310

A nyers őszinteség, és a mögötte rejlő hatalmas érzelem megtörte Elenát. Elfelejtem, azután újra eszembe jut, és akkor csak még jobban fáj. Beth porrá lesz, ha eljön ennek az ideje, de tudni fogja, hogy a halála után egy angyal vigyáz majd a gyermekeire. Elena bólintott, majd Jasonra nézett. Ekkor vette csak észre, hogy az angyal szeme fekete, olyan sötét, hogy alig lehet megkülönböztetni az íriszét a pupillájától. – Vajon az udvaroncok fellázadnak, ha bebizonyítjuk nekik, hogy az újjászületés nem jelent halhatatlanságot? Jason halk suhogással megigazította a szárnyait. Még itt, a fényekkel teli szobában is talált egy árnyékot, ahová behúzódhatott. – Néhányat talán meggyőzhetünk, de a legtöbben túlságosan hozzászoktak már, hogy istenként tekintsenek Lijuanra, és vakon kövessék, akárhová menjen. Ez pedig azt jelentette, hogy Lijuan végtelen számú testből építheti fel élőhalott hadseregét.

311

Harmincötödik fejezet Elena Raphael karjaiban feküdt, kimerülten. Raphael betartotta az ígéretét, és elérte, hogy a lány sikoltson a gyönyörtől. A vadász szíve még mindig hevesen vert, testében visszhangzott a perzselő gyönyör, amikor mély, békés álomba merült. Olyan nyugodtan aludt, hogy csak nehezen fogta fel, mi az, amit hall. Csepp. Csepp. Csepp. – Gyere ide, kicsi vadász, kóstolj bele! – Egy ujj az ajkán. Összeszorította az ajkait, de az íz így is beszivárgott a szájába. Alattomos, leírhatatlan íz. Nem! Az elméje nem volt hajlandó feldolgozni, megérteni, mi volt az. De a szörnyeteg nem hagyta, hogy megmeneküljön.

312

– Ugye, milyen finom Belle? – A szemei mély sötétbarnák voltak, szélükön vérvörös gyűrűvel. – Hagytam neked egy keveset. Tessék! – félrehajtotta Elena testvérének aranyszőke haját, és felfedte a nyers húst alatta: Belle torkát. – Azt hiszem, még meleg. – Az arcát Belle nyakába fúrta, keze a lány serdülő mellén. Elenából feltört a kiáltás. – Nem! – Ráugrott a vámpírra, ütötte, karmolta, harapta, rúgta hatalmas dühében. De egy született vadász sem volt olyan erős, mint egy idős vámpír, aki éppen belakott vérrel. Slater játszott vele, hagyta, hogy Elena azt higgye, sikerült megsebesítenie, majd amikor a lánynak lankadt a figyelme… megcsókolta. Elena fulladozva ébredt fel. Fekete foltok táncoltak a szeme előtt, majdnem elájult. Ekkor azonban a tenger és szél friss illata öntötte el az elméjét. Friss volt és vad, teljesen más, mint a szörnyűség, aminek az ízét a szájában érezte. Ez kiragadta őt a rémálomból. Elena fellélegzett, és Raphael karjaiba zuhant. Raphael átölelte, két karja áttörhetetlen, védelmező rév volt. – Sss, foglak! – Istenem, istenem, istenem… Raphael magához szorította a lányt, olyan erősen, hogy Elena testén zúzódásnyomok maradtak. De a vadász még mindig remegett, érthetetlenül hebegett, és annyira félt, hogy Raphael érezte a rettegésének ízét. – Elena! – Az angyal a lány nevét ismételgette, elméjével simogatta a lány tudatát, amíg Elena meg nem látta őt, fel nem ismerte őt. Kezével végigsimított a lány szárnyán, újra és újra, hogy emlékeztesse: most itt van, vele, és nem a múltba zárva, amelyből nem tudott kiszabadulni. A saját mérgét visszafojtotta, acélpajzs mögé zárta. Az arkangyalok sok mindenre képesek voltak, de még ő sem tudta visszaforgatni az időt, és megmenteni Elenát a gonosztól, ami megnyomorította, mielőtt még felnőhetett volna.

313

– Megitatta velem Belle vérét – rekedt suttogás volt ez, mintha Elena torka a kiáltástól elfáradt volna. – Meséld el! – A testvérem vérét! – Rettenet, düh, őrjítő fájdalom. – Megcsókolt és megitatta velem a vért! Én megpróbáltam kiköpni, de befogta a számat és az orromat, és én megittam. Istenem, megittam! Raphael érezte, hogy a hisztéria újra úrrá lesz Elenán, ezért felemelte a lány fejét a mellkasáról, és megcsókolta. Elena egy pillanatra megdermedt, majd az angyal hajába túrt az ujjaival, megfordult, és testét Raphael alá csúsztatta, lábait az angyal csípője köré csavarta. Vad kétségbeesés volt Elena csókjában, és a könnyek sós íze. Elena felejteni akart, és Raphael mindent megtett, ami a hatalmában állt, hogy segítsen a lánynak békére lelni. Olyan vadul tette magáévá, ahogy Elena szerette volna. Egyik kezével az ágyhoz szegezte a vadász csuklóját, a másikkal széttárta Elena combjait, és egyetlen, erős lökéssel behatolt a lány vágyakozó hüvelyébe. Elena sikolya visszhangzott az angyal szájában. Raphael csókolta, miközben magáévá tette, csókolta egyesülésük nyers, majdnem fájdalmas érzései közben, csókolta, amíg a lány már nem kapott levegőt, amíg a szemei felhősek nem lettek a kéjtől, a szenvedélytől, az eksztázistól. És utána csókolta, amikor a lány a csúcsról a mélybe zuhant. – Újra – suttogta az angyal szájába a lány. Egyik lökésből a másik lökésbe lendült, csípője vágyakozva, követelve emelkedett és süllyedt. Elena kiszabadította kezeit, és az angyalba kapaszkodott, magához szorította, végigcsókolta Raphael arcát, állát, állkapcsát, végül a nyakába fúrta a fejét, és csak szorította… hagyta, hogy az angyal tartsa őt, hogy megvédje őt. Ez a bizalom volt az, ami térdre kényszerítette az arkangyalt, ami átlendítette a csúcson, a lány karjai közé. *** – Köszönöm. – Elena nem engedte el az angyalt, nem hagyta, hogy leguruljon róla, csak szorította. Az ajkai Raphael fülét súrolták, 314

ahogy beszélt, Raphael selymes, sötét haja hűvösen hullott a lány testére. – Köszönöm. – Elvenném a rémálmaidat, Elena. – Tudom. – És az, hogy nem tette ezt meg erőszakkal, pedig a lány érezte, mennyire vadul vágyik arra, hogy eltörölje az ő fájdalmát, még jobban meghatotta. – De ezek benne vannak a csomagban. Elena nem mondta ki a kérdést, de Raphael így is meghallotta azt. – Ez a csomag már az enyém. – Nem volt a kijelentésben kétség, sem elhúzódás. – Annyira zűrös vagyok. Ez téged nem zavar? – Éltél. – Raphael kiszabadította a kezeit, felkönyökölt, alkarjai óvón körbezárták Elena fejét. – Ahogy én is. Eldobnál engem ezért? Elena szíve összeszorult a gondolattól, hogy elveszítheti Raphaelt. – Megmondtam, hogy most már az enyém vagy Tőlem nem menekülsz. Raphael ajka a lányéra tapadt, lassú, nagyon lassú csókban, amitől Elena lábujjai összeszorultak, és a rémálmok messze szaladtak. A lány melle súrolta a férfi mellkasát, amikor Elena vett egy nagy levegőt. – Van ebben a helyben, valami, ami… – Megrázta a fejét, és kisimított egy nedves hajtincset az arcából. – A sok halál, ez a rengeteg halál táplálja a képzeletemet. – Azt gondolod, ez az álom nem emlék volt? – Nem akarom, hogy az legyen – suttogta, de a lelke mélyén tudta, hogy ez nem csak a képzelete szüleménye volt. – Ha ez igaz… Értem jött, és bennem hagyott egy darabot magából. – Nem. – Raphael kényszerítette Elenát, hogy a szemébe nézzen, amit újra elöntött az indulat kobaltkékje. – Ha a nővéred vérét itatta meg veled – folytatta, azután is, hogy Elenából feltört a sikoltás, amit már nem tudott többé visszafogni –, akkor te a nővéredből hordozol magaddal egy darabot. – És az miért jobb? Érzem az ízét a számban! – A torkához kapta a kezét. – Sűrű volt, erős, tele élettel! – A rettenet összeszorította a torkát, akár egy hóhérkötél. 315

– Még az én anyám – szorította a két tenyere közé a lány arcát az angyal – sem okolt soha engem azért, amit nem lehetett megváltoztatni. A nővéred pedig, azt hiszem, nála sokkal érzőbb lény volt, és szeretett téged. – Igen. Belle szeretett engem. – Ezt ki kellett mondania, hallania kellett hangosan. – Mindig mondta. Ő soha nem nevezett volna engem szörnyetegnek – Az apja megtette. – Az én lányom nem lesz ilyen elfajzott torzszülött. – Rázta, olyan erősen rázta Elenát. – Soha többet ne emlegesd ezt a szag-dolgot, megértetted? – Mesélj valamit anyádról! – tört ki Elenából. Már nem bírta elviselni annak az estének az emlékét, amikor az apja először bántotta meg őt a szavaival. Ez egy hónappal azután történt, hogy eltemették Elena anyját. A fájdalomtól kábultan megemlítette, amiről akkor már három éve még csak suttogni sem mert. Addigra az életének egyetlen állandó pontja a vadászképessége maradt, és azt remélte, Jeffrey most meg fogja érteni, hogy neki ragaszkodnia kell ehhez. De aznap este… – Valami jót! – tette hozzá. – Meséld el egy szép emlékedet az anyádról! – Caliane-nak mennyei hangja volt – szólt Raphael. – Még Jason sem énekel olyan szépen, mint ahogy anyám tette. – Jason… énekel? – Valószínűleg neki van a leggyönyörűbb hangja az összes angyal közül. De már évszázadok óta nem énekel. – Raphael megrázta a fejét, és a lányra nézett. – Ezek az ő titkai, én nem árulhatom el őket. Elena megértette. Tudta, mi az, hogy hűség és barátság. – Anyádtól tanult énekelni? – Nem. Caliane már rég meghalt, amikor Jason született. – A homlokát a lány homlokára ejtette, lélegzetük összekeveredett, ez az egyik leggyengédebb, legmeghittebb érintés volt. – Énekelt nekem, amikor még csak kisbaba voltam, amikor még járni is alig tudtam. Énekelt, és a hangjától az egész Menedék megállt. A szívek sajogtak, a lelkek repestek. Mindenki hallgatta őt, de ő csak nekem énekelt. Raphael elmerült az emlékei között.

316

– Olyan büszke voltam, mert tudtam, hogy csak nekem van jogom az énekéhez. Ezt még az apám sem vitatta el tőlem. – Nadielen akkoriban már mutatkoztak az őrület jelei, de Raphaelnek volt néhány boldog emléke róla abból az időből, amikor az őrület nem vette el még tőle az apját, Caliane-tól a szerelmét. – Apám azt mondta, azért ilyen szép anyám éneke, mert a legtisztább szeretetből fakad. Abból, amit csak egy anya érezhet a gyermeke iránt. – Bárcsak én is hallhatnám! – Egy nap – mondta az angyal –, amikor az elméink már valóban összefonódnak, amikor már képes leszel megtartani a sajátjaidat, akkor megosztom veled ezt az emléket. – Ez volt Raphael legféltettebb kincse, a legnagyobb ajándék, amit Elenának adhatott. A lány szemei csillogtak a sötétben, és az angyal tudta, hogy Elena megértette ezt. Eljön az a nap. Így maradtak, egymást ölelve reggelig. A nő többször fordult az angyalhoz, Raphael pedig szívesen segített neki felejteni. *** Másnap reggel Elena egy angyal mellett ment az utcán. Nem állta meg, hogy újra és újra oldalra ne pillantson, a kísérőjére. Az angyal hajának színe olyan volt, mint a ködé, mint a nap közepének fehér izzása. A legvilágosabb szőke haj volt, amit Elena életében látott, fehérebb még a sajátjánál is. Fehér arany, talán így lehetett volna leírni, de még ez is valamilyen színre utalt. Az angyalhajnak azonban nem volt színe, csak csillogott a napfényben, mintha minden egyes hajszál gyémánttal lett volna bevonva. Az angyal bőre illett a hajához. Sápadt volt, annyira fehér, de volt benne valami aranyszín ragyogás, ami élővé tette, emiatt nem tűnt kőből faragottnak, hanem lélegző testnek. Alabástrom, amit a nap fénye csókol. Igen, talán így lehetne a legjobban jellemezni az angyal bőrét, gondolta Elena. És a szemei. Fekete pupilla, amiből kristályos kék és zöld csíkok robbantak ki. Órákig bámulhatta valaki azokat a szemeket, és mégsem látott volna 317

mást bennük, csak a saját tükörképét, az ezredik alkalommal is. Hihetetlenül tiszta, átlátszó tekintet volt, mégis tökéletesen kiismerhetetlen. A szárnyai is fehérek voltak. Tökéletes fehérek, ugyanazzal a gyémántos csillogással, mint a haja. Csillogtak a téli napfényben, hogy Elena alig bírt rájuk nézni. Ez az angyal szép lett volna. Az is volt, lélegzetelállítóan gyönyörű lény, akit egy pillanatig sem lehetett volna embernek nézni. De volt benne valami távolságtartás, amitől a szemlélőnek az az érzése támadt: egy csodálatos, régi műalkotást néz. Ez az angyal a Hetek tagja volt, Aodhannak hívták. Két kardot hordott a hátán, egymás melletti hüvelyekben. A fegyverek markolata dísztelen volt, kivéve egy jelképet, ami egy kelta csomóra hasonlított, de annál valahogy különlegesebbnek tűnt. Elena szívesen megkérdezte volna tőle, mi az, de Aodhan csak nagyon ritkán szólalt meg, a vadász eddig még nem is hallotta a hangját. Ez a némaság különös volt Illium viccelődése, Méreg gúnyolódása, és Dmitri kéjvágyó megjegyzései után. De így legalább Elena zavartalanul tanulmányozhatta a várost. Egy domborművet pillantott meg az egyik lépcső alján. Lement, hogy megnézze. A főtérrel egy szintre ért, bal felől egy kopasz fa állt, jobb oldalán pedig a dombormű. Elena nem vett tudomást az udvaroncokról, akik úgy tettek, mintha nem vennének tudomást őróla, és a faragványt kezdte tanulmányozni. Megérintette az ujjával, és tudta, hogy a mű régi. Mindig is jól meg tudta becsülni a tárgyak korát, főképpen az épületekét. Ez a dombormű pedig jó néhány évszázados volt már. Nagyon részletesen, aprólékosan megfaragott kép volt, Lijuan udvarának egy napját ábrázolta. A legidősebb arkangyal egy trónon ült, a lábainál udvaroncok, akrobaták sürögtek-forogtak. Semmi különös nem volt a képen, kivéve… Elena elkomorult. Újra megvizsgálta a jelenetet. Ott. – Az ott Urram. – Nem kellett volna meglepődnie, hogy ott látja az azóta halott arkangyalt, csakhogy… – Én soha nem láttam

318

ilyennek. – Lenyűgöző volt, sötéten, veszélyesen állt Lijuan mellett. – Én már csak azt a szörnyeteget láttam, amivé vált. A lány meglepődött, amikor Aodhan megszólalt. A hangjában távoli, zöld, mesebeli dombok zenéje csengett. – Márt akkor is szörnyeteg volt. – Igen – válaszolt Elena, mert tudta, hogy hosszú időbe telik, amíg valaki annyira gonosszá válik, mint Urram. – Csak jobban titkolta, gondolom. Éppen elindult volna egy szűk átjárón keresztül, amikor az ösztönei figyelmeztették. Megperdült és meglátott egy angyalt. Az alak felé lépkedett, a szeme és a szárnya borostyánszínű volt, a bőre sötétebb, mint Naasiré. Elena még soha nem látta ezt az angyalt, de tudta, hogy ki lehet. Nazarach. Aschwini suttogó hangja tele volt rémülettel, amikor régebben ezt az angyalt emlegette. Azok a sikolyok, Ellie! Ő élvezi, ha fájdalmat okozhat, jobban élvezi, mint bárki más! – Raphael vadásza! – Az angyal kurtán biccentett. – Elena! – A lány a zsebébe csúsztatta a kezét, és megmarkolta a pisztolyát. A rövid kard ott lógott az oldalán, a jobb combja mellett. Galennel egyetértettek abban, hogy ez a fegyver illik a legjobban a stílusához, de abban is, hogy csak a legvégső szükségben szabad használnia. Egyszerűen túl lassú volt még ahhoz, hogy a legtöbb angyalt legyőzhesse. – Nazarach vagyok. – Különleges szemei Aodhanra villantak. – Évtizedek óta nem láttalak nyilvános helyen. Aodhan nem válaszolt, de úgy tűnt, Nazarach nem is várt tőle választ. Visszafordult Elena felé. – Már várom, hogy táncolhassak veled. Elena meglehetősen biztos volt abban, hogy nem akarja, hogy ennek az angyalnak a kezei akár csak a közelében legyenek. Neki ugyan nem voltak olyan különlegesen érzékeny képességei, mint amik Aschwinit gyötörték, de elég volt meglátnia, ahogy az angyal néz rá… mintha elképzelte volna a lány fájdalmas sikítását. 319

– Sajnálom, de minden táncot Raphaelnek ígértem. Egy mosoly, amitől a vadász női ösztönei felsikoltottak. – Nem adom fel ilyen könnyen. – Akkor este találkozunk. – Igen. – A szemei jobb oldalra villantak. – Most beszélnem kell az embereimmel. Miután Nazarach otthagyta őket, Elena Aodhanra pillantott. Csak ekkor vette észre, milyen feszes, merev háttal áll ott mellette az angyal. – Minden oké? – kérdezte tőle. Aodhan meglepetten nézett rá, majd bólintott. Elena úgy döntött, Nazarach biztosan elég félelmetes ahhoz, hogy még a Hetek egyik tagját is kiborítsa. Egy szűk átjáró felé mutatott, amin eltávolodhattak Nazarachtól. – Menjünk arra, jó? Aodhan szó nélkül elindult Elena mellett. A szárnyaik egy pillanatra véletlenül összeértek. – Bocsi! – ugrott oldalra Elena. Gyors bólintás, Aodhan szorosan a testéhez húzta a szárnyait. Úgy tűnt, Aodhan nagyon nem szerette, ha valaki megérinti a szárnyait… vagy bármi mást. Elena csak ekkor ébredt rá, azóta, hogy Raphael bemutatta őket egymásnak, nem látta, hogy ez az angyal bárkihez is hozzáért volna. Elhatározta, hogy mostantól jókora távolságot tart. Pislogott, amikor a sötét átjáró másik végén kibukkantak a fénybe. Egy kihalt kis belső udvarra értek, amit fafalak zártak közre. A lapokat díszes festmények borították, amelyek a Tiltott Városon kívüli jeleneteket ábrázoltak: földműveseket munka közben, a piacon futó asszonyokat, egy napon sütkérező öregembert. Béke uralkodott ezen a kis téren, az apró örökzöld fák ügyesen el voltak rendezve, hogy éppen elég árnyékot és fényt biztosítsanak. A macskaköveken fényfoltok táncoltak, és amikor Elena felnézett, hogy megtalálja a fény forrását, egy régi ólomüveg ablakot látott meg. Szép. És elvonja az ember figyelmét.

320

Ezért tartott egy pillanattal tovább, amíg megérezte a vámpírok illatát. Túl közelről. Ekkor látta meg azt is, hogy az apró tárgy, ami az egyik fa törzséből kiáll, egy vámpírvadász tőr. Ekkor ütötte meg a fülét a halk hang is: egy felajzott nyílpuska kattanása.

321

Harminchatodik fejezet –

Földre! – kiáltott, és ebben a pillanatban a nyílpuskák

kioldottak. Nem egy. Két nyílpuska! Aodhan feléje vetődött, hogy megvédje a lányt, és ez nagy hiba volt. Egy nyíl átfúródott a szárnyán, és a falhoz szegezte az angyalt, miközben a vadász a földre vetette magát, és érezte, hogy a feje felett elsuhan a második nyíl. A vadász felemelte a fejét, és látta, hogy Aodhan megpróbálja kirántani a nyilat a fából és a szárnyából, de ekkor egy harmadik nyílvessző a vállába fúródik, és azt is a falhoz szegezi, mielőtt Aodhan kiszabadíthatná magát. Elena oldalra gurult – ezt a mozdulatot nagyon nehéz volt újratanulnia szárnyakkal –, és fedezékbe húzódott egy fa mögött, az 322

angyaltól nem messzire. Első reakciója az volt, hogy a pisztolya után nyúljon, de meggondolta magát. A fegyver lövedékeit arra tervezték, hogy angyalszárnyakban tegyen kárt, és a vadász nem tudta, hogyan hatnak a vámpírokra. Ha úgy működtek, mint az általános pisztolygolyók, akkor megvolt az esélye, hogy egy érzékeny pontot talál el és megöli a vámpírokat. Ezt pedig nem kockáztathatta, mert élve kellett elfognia őket, hogy kideríthesse, mi áll az egész mögött. A karján lévő hüvelyekből a kezébe csúsztatta a tőreit, és nem törődött a háta mögött a fatörzsbe csapódó nyílvesszőkkel. Összpontosított… Minden elnémult körülötte, mintha lassított felvételen nézte volna a világot. A nap vakítóan tűzött le rá. Hallotta, ahogy a nyílpuskát újra felajzza valaki, ahogy a nyílvessző a helyére kattan. De a hallása nem az elsődleges érzéke volt. Fekete bodza és cukor. Célzott és elhajította a tőrt. Az ólomüveg elcsattant, ezernyi színes szilánk borította el a földet. A második tőr már repült is, és a nyakán találta el a vámpírt. Elena látta, ahogy a vére kispriccel, de tekintetével már a második támadót kereste. Az a vámpír egy vastag, alacsony fal mögött rejtőzött. Biztonságban, de nem tudott újra lőni anélkül, hogy a fedezéke mögül ki nem jöjjön. Elena kiugrott a fa mögül. Aodhanhoz rohant, és kirántotta a szárnyából a nyílvesszőt, miközben az angyal a vállát szabadította ki. – A fal mö… – A vadász felkapta a fejét, amikor megérezte, hogy a bodzaillat távolodni kezd, csatlakozik hozzá egy erős, keserű kávéillat. Elena káromkodva eldobta a véres nyilat, és felrohant a tér egyik oldalában lévő lépcsőn. Nagyon mérges volt, hogy nem tud egy helyből felszállni. Mögötte Aodhan a levegőbe emelkedett, Elena érezte szárnycsapásainak szelét a hátán, amikor felért az emeleti pavilonba, ahol a vámpírok rejtőztek. A kávéillat erős volt, a bodza a vér szagával vegyült. A vámpírok a túloldalon lévő lépcsőn menekültek lefelé.

323

Hátrált, majd nekifutott, és felemelkedett a levegőbe. Izgalom töltötte el, mint minden alkalommal, amikor repült. Leküzdötte magában a késztetést, hogy csak a légáramlatokra hagyatkozva, vitorlázva felemelkedjen. Lenézett. Felülről a Tiltott Város még nagyobbnak tűnt, mint a földről. Kecses hidakkal összekötött alsó és felső kertek, szerteágazó, csodás palotákhoz vezető utak labirintusa volt a város. A főtér felett találkozott Aodhannal. Az angyal válla vérzett, egyik szárnya sérült volt, de használható. – Elvegyültek az udvaroncok között – mondta az angyal. – Akkor azt hiszem, ideje vadászni menni. Fedezz! Elena összpontosított. Úgy döntött, a sérült vámpír szagára koncentrál, ő lassabb, és könnyebb is lesz elkapni. Ezernyi szag kavargott a levegőben. Viola. Buja, édes, kábító. Fa. Frissen vágott fa. Kavargó pezsgőillat. Nehéz, nőies. Fekete bodza, sötétvörösen cseppenő. A vadászat izgalmától remegve lebukott arra, amerről az illatot érezte. Majdnem túl könnyű volt. A vámpír ott állt több társa között, pávakék kabátban, a nyaka körül egy sál, amit átitatott lüktető vére. Már éppen megmutatta volna őt Aodhannak, amikor a vámpír összerándult, és a földre zuhant, rángatózni kezdett, mintha görcsrohama lett volna. Rémült kiáltások, a többi udvaronc úgy rebbent szét onnan, mint a pillangók. Elena leereszkedett a vámpír mellé, és a hátára fordította. A férfi szájából habosan ömlött a vér. – Tartsd nyitva a száját! – kiáltotta Aodhannak, aki akkor lépett mellé. – Ha megfullad, mert lenyeli a saját nyelvét… A test elernyedt a lány karjaiban. A vámpírok sok mindent kibírtak, de Elena tudta, hogy ez már halott. Mert terhére volt valakinek. – Milyen rohadt nagy kár érte. – Még olyan fiatal volt. Valószínűleg még egy évtizede sem volt vámpír, fiatal arca alapján huszonéves lehetett, amikor átváltoztatták. – Milyen örök élet ez?! Aodhan tekintete elkomorult. 324

– Kövesd a másikat! Én megyek utánad. – Szükségünk lesz a testre. Az angyal bólintott. Elena a fegyverével a kezében felállt, arcát a szélbe fordította. A szagok megváltoztak, félelemmel, és valami gyomorforgató érzéki izgalommal lettek tele. Az erőszak mint afrodiziákum, gondolta a lány, úgy tűnik, ez a halhatatlansággal jár együtt. Elhessentette ezt az oda nem illő gondolatot, és elindult a téren át, gyalog üldözte tovább a második vámpírt. Nagy távot megtett: átvágott az egész téren, végig egy domborművekkel borított átjárón, egy napos térre ért. Felment egy lépcsőn, és át három íves hídon, és a város egy nagyon elhagyatott részébe ért. Itt nem függtek lámpások az egyetlen fáról, amit látott, és nem voltak nők, akik flörtölő tekintetekkel pillantgattak a legyezőik mögül. És nem szólt a zene sem. Ehelyett egyetlen angyal ült a fa melletti márványpadon, a lábainál pedig egy vámpír térdelt. Elena erre nem számított. A vámpír az egyik percben még térden állt, mellkasa gyorsan emelkedett és süllyedt. A másik pillanatban a feje legurult a válláról, egyenesen Elena lábához. Az angyal könyörtelenül, könnyedén fejezte őt le. – Hülye! – morogta Anoushka, és letette maga mellé a padra a görbe pengét. Fehér szoknyáját kezdte tisztogatni a vércseppektől, amelyek beszennyezték az anyagba szőtt picike tükördarabokat. – Elvezetett téged egyenesen hozzám. Elena nem tudott nem tudomást venni a fejről, ami a lába mellett feküdt a földön. A hosszú, fekete hajtincsek a csizmájára hullottak. Anoushka elmosolyodott, amikor meglátta, hogy Elena ellép a fejtől. – Nem marad sok embered – jegyezte meg a vadász –, ha válogatás nélkül leöldösöd őket. – Közben azt latolgatta, vajon eltalálná-e a pisztollyal az angyal szárnyát így, ahogy Anoushka most ül. Az eredmény: nem biztos. Menekülni sem tudott, ha nem akarta, hogy az angyal tőre a hátában végezze. 325

– Ha a sérült angyalra vársz – szólalt meg Anoushka –, őt kiiktattuk. Szerencsére még azelőtt, hogy erősítést hívhatott volna. – Anoushka felállt. – Hallod? Furcsa volt, milyen súllyal nehezedhetett valakire a csend. – Miért vettél célba engem? – Te ezt már régen tudod, csak húzni akarod az időt. Szórakoztassalak még egy kicsit? – Anoushka szorosan a testéhez szorította a szárnyait, amikor felvette a kardját a padról, így továbbra sem volt jó célpont. Egy angyal testét meglőni, akár még Vivek speciális lövedékével is, annyit ért volna, mintha egy légycsapóval kezded hessegetni. Csak a szárnyaik voltak igazán sérülékenyek. Elena a kardra pillantott. Felismerte a céhes akadémiai óráiról: egy kukri volt. Egy hajlított kés, a homorú oldalán az éle. Ha lefejezéshez keresel fegyvert, ennél alkalmasabbat nem is találhatnál. Anoushka következő szavai be is igazolták Elena gyanúját. – Nagyon praktikus lesz, ha a Tanács következő ülésére a te fejeddel a kezemben sétálok be. Nagyot szól majd, ahogy azt az emberek mondanák. Úgy terveztem, hogy ezt a bálon ejtem majd meg, de hát alakítani kell a terveket. – Felsóhajtott. – Kár, azt hiszem, talán még meg is kedveltelek volna, ha másképpen alakulnak a dolgok. A kukri szélsebesen megfordult a kezében. Elena ekkor ébredt rá, hogy a kis hercegnő pontosan tudta, mit csinál azzal a fegyverrel. A vadász azonnal tüzelt, amint az angyal felé indult, és egy kicsit kiterjesztette a szárnyait. De Anoushka egy kígyó gyorsaságával mozdult, összecsapta a szárnyait, mielőtt a golyó elérhette volta. A franc! A lövedék a falba csapódott, vakolat pergett szanaszét. Elena újra lőtt, és elégedetten látta, hogy Anoushka lába vérezni kezd. De az angyal mintha ezt észre sem vette volna. Lenyúlt valamiért, amiről Elena azt hitte, hogy az öve. Nem az volt. Az ostor a lány csuklója köré csavarodott, gyorsan, mint egy kígyó nyelve, és olyan erősen, hogy majdnem elpattantotta a csontját. Esés közben a vadász újra lőtt, és ez eléggé elvonta az angyal figyelmét ahhoz, hogy ki tudja szabadítani a kezét. De több lövedéke már nem volt, és ahogy Galen mondta, neki nem adatott meg a luxus, 326

hogy újratöltsön. Olyan ellenfelekkel, akik egy szempillantás alatt meg tudták gyilkolni, semmiképpen sem. Elhajította hát a haszontalan fémtárgyat, átgurult az oldalán, és feltérdelt, közben egy tőrt csúsztatott a kezébe. – Nahát – szólt Anoushka. A bal szárnyának csúcsa megperzselődött, a fájdalomtól akkor felszisszent. – Az a bunyós, akit Raphael valamiért a Hetek között tart, mégis megtanított neked valamit. – Született vadász vagyok – válaszolta a lány. Oldalra lépett, hogy kibillentse Anoushkát az egyensúlyából. Anoushka követte a mozdulatait, közben forgatta a tőrét. Kecsesen, ruganyosan mozgott. Elenának eszébe jutott Méreg apró trükkje, és kissé bal felé irányította a tekintetét. Anoushka felnevetett. – Ó, te tényleg okos vagy. Milyen kár, hogy túl fiatal voltál még, és nem tudtad megvédeni a családodat. Elena összerándult, mintha megrúgták volna, a figyelme egy pillanatra lankadt, az angyal pedig kihasználta ezt. Lesújtott rá a tőrrel, és egy mély vágást ejtett a vadász karján. Elena nem törődött sem az égető fájdalommal, sem a szívfájdalmával, amit az angyal szavai okoztak. A másik kezébe vette át a tőrét. – Halálig hát? – Mit gondoltál? – Anoushka újra sújtott a kukrival, mozdulatai rémisztően gyorsan voltak. Elena elhajította mindkét tőrét. Hallotta, ahogy Anoushka az egyiket hárítja a kardjával, miközben kihajolt a másik elől. Elena mégis ejtett egy vágást az angyal egyik karján. Ez a ribanc játszadozott vele. Elena rájött, hogy Anoushkának ez az egyik gyengéje. A másik pedig az egója, az, hogy elhitte magáról: elég jó ahhoz, hogy arkangyallá váljon. – Azt mondják, a véred méreg. – Thomas ivott belőle, mielőtt elindult, hogy rád ijesszen. – Egy támadás, ami elől Elena alig tudott kitérni. A földre esett, sikerült 327

kifordulnia a penge elől, de Anoushka így is lemetszette Elena szárnyának egy kis darabját. – Szép volt! – Egy gúnyos főhajtás, mintha civilizált keretek között vívtak volna. Elena érezte, hogy a mély karsebe miatti vérveszteség lassan hatni kezd rá. Még nem ütötte ki, de lelassította. – Thomas halála tehát egy reakció volt a te véredben lévő méregre? – Azt hitte, nagy megtiszteltetés, hogy ihat az ereimből. – Szóval meghalt volna, akármi is történik? Még ha nem is talált volna meg engem? – Kicsit kezdett már terhemre lenni a drága fiú. Túlságosan ki akart magának sajátítani. – Sóhaj. – A férfiak oly bolondok! Raphael is: meg kellett volna ölnie téged már az első találkozásotok alkalmával. Most te vagy a gyenge pontja. Ekkor Elena meglátta, hogy Anoushka arckifejezése megváltozott, és rögtön tudta, hogy a halál néz le rá. Elhajította a tőrét. Az elsuhant a levegőben, ahogy Anoushka ellépett előle. De ettől a lépéstől egy pillanatra a szemébe sütött a nap, és elvakította. Elena következő két tőre a szemgödrébe fúródott. Anoushka megtántorodott, elesett, elejtette a kukrit, és felordított. Elena nem törődött vele, előrántotta rövid kardját és átfúrta vele az angyal szívét, a földhöz szegezte Anoushkát. Kinyitotta az elméjét, és gondolatban elkiáltotta magát: Raphael! Nem törődött vele, hogy ki mindenki hallja meg, csak Raphaelhez érjen el a gondolat. Anoushka dühében felszisszent, kirántotta a szemgödreiből a két tőrt, és felült, a karddal a mellkasában. A körmei megnyúltak és elfeketedtek. Elenának eszébe jutott, hogy ez az angyal Neha lánya, egy pillanat alatt elhajolt a kezek útjából, és elfordította a kardot az angyal mellkasában. Anoushka vékony hangon felvisított és visszahanyatlott a földre. Mérgező ujjai leestek a teste mellé, és rángatózni kezdtek. Elena leküzdötte a hányingerét, és még egyet fordított a kardon, ezzel Anoushka szívét teljesen péppé zúzta.

328

Idővel meggyógyul majd, ezt tudta Elena, de most Anoushka teste ott feküdt a földön, remegett, sebzett szemgödreiből vér folyt ki. Az anyja szemei. Szépek, mint az övéi, de zavartak, homályosak, vastag, vörös erek a fehér szemgolyón. Elena kirántotta magát az emlékeiből, harcolt a mélység ellen, ami magába akarta szippantani. – Nem vagyok elég erős. Bocsássatok meg nekem, kicsinyeim. Elena megpróbálta nem meghallani ezeket az elsuttogott szavakat. Mellette Beth békésen aludt, csak ő hallotta meg, ahogy az anyja belép a szobájukba, csak ő próbálta nem megérteni, mit mondott az anyjuk. Elena! Elena megremegett, amikor megérezte a tenger és a szél illatát. A megkönnyebbüléstől egy pillanatra kihagyott a figyelme. Anoushka ekkor ugrott fel ordítva, lerúgta magáról a vadászt, aki a kőfalnak esett. Anoushka utánakapott a karmaival. Elena combjába kínzó fájdalom nyilallt, közben hallotta, hogy Anoushka egy csattanással leesik a földre. Egy pillanat múlva Raphael tette a kezét a combjára – Elena ekkor vette észre, hogy nem érzi a lábát. – Raphael – suttogta remegve. A bénaság felfelé kúszott a testében, egyre jobban eltöltötte. Az arkangyal kitárta a szárnyait, hogy eltakarja őket mások szeme elől, és így szólt: – Csak egy kis karcolás. Elena pontosan tudta, hogy ez több annál. Érezte, ahogy a húsa elhal, de megértette Raphael üzenetét. Ráharapott az ajkára, és igyekezett megnyugodni. Lenézett és meglátta, hogy Raphael két kezét a seb két oldalára tette. A kezei kéken fénylettek. A lányt elborította a félelem, bár tudta, hogy ez nem lehet angyaltűz. Nem érzett fájdalmat, sőt, Raphael kezei mellett melegség öntötte el a lábát. Nézte, ahogy a sebből feketés folyadék szivárog ki, és a kőre csepeg. – Édes istenem… – Majdnem hangtalan suttogás. A folyadék kimarta a követ. 329

– Semmi bajod, Elena. Csak sokkot kaptál. Ne mutasd ki a gyengeségedet. Elena hagyta, hogy Raphael segítsen neki felállni, és közben az elszíneződött kő elé csúsztatta a lábát. Amikor Raphael összehúzta a szárnyait, Elena két dolgot vett észre. Először, hogy a combján lévő karmolások, és a karján lévő vágás is majdnem teljesen meggyógyult. Másodszor pedig, hogy Raphaellel az egész Tízek Tanácsa a helyszínre érkezett. Neha ott térdelt a lánya mellett, a kardot kihúzta már Anoushka mellkasából, és félredobta. A földön vörös csík jelezte a kard útját. A lánya vére skarlátvörös volt az arkangyal sötét bőrén, a tekintete jeges, amikor felnézett Elenára. – Meg fog halni. Elena nem hitte, hogy Neha Anoushkáról beszél.

330

Harminchetedik fejezet Raphael arca meg sem rezzent. – Nem Elena volt az, aki merényletet szervezett egy gyermek ellen. Valaki felszisszent, Elena a hang irányába fordult. Michaela volt az. Az arkangyalnő most Anoushka felé hajolt, pedig Raphael balján állt. – Hazugság – szólalt meg Anoushka. Gyógyult, és már könnyebben lélegzett. – A vadász megpróbált megölni. Azzal akart nevet szerezni magának, hogy meggyilkol egy angyalt. Elenából kibuktak a szavak: – Én segítettem egy arkangyal kivégzésében. Nekem nem kell bizonyítanom. Neha felállt, a teste olyan hajlékony volt, akár azoké a pitonoké, amiket háziállatként tartott. 331

– Add az elméd! – parancsolta. Elenát hirtelen elborította a tenger és a szél illata, ahogy Raphael felemelte angyaltűztől parázsló kezét. – Senki sem érhet Elenához. Anoushka elméjét kellene átvizsgálnod. Ekkor valami elsuhant felettük, majd Aodhan ért földet Elena mellett, pedig a röptének íve miatt sokkal kényelmesebben leszállhatott volna Raphael és Michaela között. Az angyal testét vér borította, rozsdaszínűre festette gyémántfehér szárnyait. De az udvarban állók nem ettől némultak el. Aodhan karjaiban egy vámpír teste feküdt. A vámpírnak mind a négy végtagja hiányzott, de még élt. Elena igyekezett nem kimutatni a rémületét. A legutóbbi vámpír, akit ilyen állapotban látott, egy vámpírellenes csoport áldozata volt. – Uram! – Aodhan letette a testet a kőre. – Anoushka testőrmestere feltartóztatott. Az ő elméjében ott az igazság. Anoushka arcáról le lehetett olvasni, hogy a vámpír valóban az volt, akinek mondták. De ezt csak Elena látta, mert a hercegnőt figyelte: egy villanásnyi fájdalmat, gyászt. Anoushka érzett valamit a vámpír iránt. De nem eléggé. Felült, egy gyors, kígyószerű mozdulattal felkapta a kukrit, és a vámpír torka felé hajította. Raphael röptében elkapta a tőr élét, vére a vámpír mellkasára cseppent. – Favashi, Titus, vizsgáljátok meg az elméjét! A csendes perzsa arkangyal becsukta a szemét, és ezt tette a nagy fekete arkangyal is. Az egész egyetlen másodpercig tartott csak. – Bűnös – fordult suttogó hangon Neha felé Favashi. – Még ha Astaad meg is bocsátja, hogy meggyilkolta az ágyasát, még ha Titus meg is bocsátja, hogy megölt egy lányt az ő területéről, még ha Raphael meg is bocsátja, hogy megkínozta egy alattvalóját, és megpróbálta meggyilkolni a párját, a lányodat akkor sem mentheted meg. – Megszegte az egyik legszentebb törvényünket. – Titus hangja egy ilyen nagy angyaltól váratlanul lágy volt. 332

– Egy gyermek bántalmazásának tilalma – jegyezte meg Astaad, mintha tudományos értekezést adna elő, miközben két ujjával végigsimított vékony szakállán – talán az egyetlen igazi tabu. Ha ezt a határt is átlépjük, akár meg is adhatjuk magunkat a sötétségnek, ami a nyomunkban jár. – A fiú nem halt meg – szólt Neha. – Gyilkosság vagy gyilkossági kísérlet, a büntetés ugyanaz. A gyermek olyan közel volt a halálhoz, hogy ez igazán nem számít már. – Egy acélos hangú, aranybarna hajú arkangyal. Elijah. – De a legrosszabb mégis az, hogy nem egyedül tette. A társainak is megtanította, hogyan élvezhetik mások szenvedését. – Azt tervezte, hogy ha arkangyallá lesz, más angyalok gyermekét is elrabolja. – Favashi hangja szomorú volt, de kérlelhetetlen. – Úgy akarta rákényszeríteni az angyalokra az akaratát, hogy túszul ejti a gyermekeiket. – Tanúsítom. – Titus lágy hangja. – Még én – motyogta Lijuan, a hangján hallatszott, hogy meglepődött – sem mentem ilyen messzire soha. Neha, mit hoztál a világra?! Ezután minden nagyon gyorsan történt. Michaela felemelte a kezét, és vadul csapott vele egyet. Anoushka feje levált a testéről, a nyakából erős lüktetéssel tört elő a vér. A spriccelő vér elérte Elena arcát és ruháját, de a vadász erőt vett magán, és nem mozdult. Neha egy sikoltással felugrott, a körmei megnyúltak és elfeketedtek. Michaela eközben újra és újra a levegőbe csapott. Jóságos ég! Szabályosan felszeletelte Anoushkát. Neha emberfeletti gyorsasággal Michaelára vetette magát, és a karmait az arcába vájta, fekete sebeket hagyott. Michaela mellkason csapta Nehát, ellökte magától. Az arcán a karmolásnyomok rothadó zöld színűre változtak, majd összehúzódtak, mintha a mérget kitaszította volna Michaela teste. Mire Neha felállt, a sebek már majdnem összeforrtak, a fekete méreg a földre csepegett, és azt marta tovább. Neha a lánya teste felé fordult. 333

– Elég idős ahhoz, hogy… Angyaltűz, hideg kék láng borította el Anoushka testének maradványait. Elena Raphael arcára nézett. Az arkangyala vonásai kemények, könyörtelenek voltak. Egy igazságot osztó arkangyal. Az, hogy a kivégzés ilyen gyorsan lezajlott, nagyon megrázta Elenát. De egyetértett vele. Sam apró, összetört, véres testének a látványa élete végéig kísérteni fogja. Neha sikolya hasított a levegőbe, fülsiketítően. Ez már valami más volt, felfoghatatlan hang. A kígyókirálynő, a mérgek királynője térdre esett, és fekete végű ujjaival a haját tépte. Raphael hátrált egy lépést, és Elenára nézett. Ideje volt távozni. Mindannyian gyalog hagyták el a teret, még Lijuan is. Végső tiszteletadás volt ez. Egyikük sem szólt egy szót sem, amíg kiértek a vakítóan fényes főtérre. Tökéletesen üres volt, Elena még soha nem látta így. Egy pillanattal később a napot eltakarta egy keletről érkező hatalmas, sötét, gomolygó felhő. Elena felnézett és beleborsódzott a háta. Még nem volt vége. *** Elena Raphael után lépett be a szobájukba, mögöttük jött Aodhan. Jason tőle szokatlan módon nappal is megjelent, és elvitte Anoushka testőrmesterének testét a gyógyítókhoz, hogy Aodhan hazajöhessen. – Uram – szólalt meg az angyal, miután becsukta maga mögött az ajtót. – Megsérültem. – Nyugodt kijelentés volt. Elena nézte, ahogy az angyal leveti véráztatta ingét. Alatta egy hihetetlenül mély vágás éktelenkedett, az angyalt majdnem félbevágták. – Jézusom! Hogy repültél ide hozzánk?! Aodhan nem válaszolt, Raphaelhez fordult, aki megállt előtte. – Lehet, hogy ma este egy kicsit lassú leszek. – Ne mozdulj! – szólt Raphael, felemelte a kezét, a tenyerében meleg, kék lángok lobbantak. Aodhan arcán ekkor látszott először érzelem. Félelem, düh, pánik kavargott a tekintetében. De egy helyben állt, és hagyta, hogy Raphael megérintse. Az arcának rándulását csak az láthatta, aki 334

nagyon figyelt. Raphael néhány pillanattal később felemelte a kezét, a seb már nem volt olyan mély és vörös. Aodhan arcát elöntötte a megkönnyebbülés, és Elena egyáltalán nem volt biztos, hogy azért, mert a sebe már majdnem meggyógyult. A lány csak akkor szólalt meg, amikor Aoudhan már elhagyta a szobát. – Nem szereti, ha megérintik. – Nem – erősítette meg Raphael, levette az ingét, és megtörölte benne véres kezét. A vadász azon gondolkozott, vajon mi vagy ki okozhatott ilyen maradandó károsodást egy halhatatlanban, hogy az még a legkönnyedebb érintéstől is így viszolygott. Elena is vetkőzni kezdett, letette a fegyvereit, már ami megmaradt belőlük. – Még jó, hogy hoztam tartalékot – megvizsgálta a combját, és megállapította, hogy bár a seb még mindig piros egy kicsit, nem kell bekötözni. – Jössz tusolni? – Igen. Elena csak akkor jegyezte meg, amikor már mindketten lezuhanyoztak és beleereszkedtek a hőn áhított fürdővízbe: – Sam miattad gyógyul gyorsabban, mint az várható volt. – A szívét büszkeség töltötte el. – Fejlődtem – válaszolt az angyal, és felemelte a kezét, ami körül kék lángok táncoltak. – Az új képességem még gyenge, nem tudtam teljesen meggyógyítani Samet, pedig többször is jártam nála. – De felgyorsítottad a gyógyulást. – Elena két tenyere közé szorította Raphael fejét, és a homlokát az övéhez érintette. – A mérleg most egyensúlyban van. – Nem – válaszolt Raphael. – Soha nem lesz egyensúlyban. Soha nem felejthetem el, mivé váltam a Csendesség idején. Elena visszagondolt arra, milyen gyorsan szolgáltattak ma igazságot, és eszébe jutott, milyen vékony a határ hatalom és kegyetlenkedés között, és egyet kellett értenie az angyallal. – Egy biztos: ha ma nem lettél volna ott, én már nem élnék.

335

Az arkangyal szeme végtelenül kék színre váltott, Elena ilyenkor mindig úgy érezte, mintha egy másik univerzumba esne át azon keresztül. – Soha ne hagyd, hogy Neha megérintsen! – szólt, elkapta Elena tarkóját, és még közelebb húzta őt magához. – Csak azért tudtam megállítani Anoushka mérgét, mert a felszínen volt. De Neha mérge ezerszer halálosabb. Elena olyan félelmet érzett az arkangyal tapintásában, amit az soha nem vallott volna be. És számított neki, megváltoztatta őt a tudat, hogy Raphael aggódik az életéért. Mert a lelke mélyén néha még mindig az az ijedt tinédzser volt a nagy ház ajtajában, és rettegett, hogy az angyal valamikor kiszeret belőle, hogy az ő szerelme egyszer majd nem lesz elég Raphaelnek. – Mennyi rémálom! – súgta az arkangyal, végigsimított Elena haján, amikor a lány lovaglóülésben az ölébe csusszant. – Otthagyott engem – suttogta Elena. – Szeretett engem a mamám, de otthagyott. – Én soha nem hagylak el, Elena. – És egy villanás a hatalomhoz, uralkodáshoz szokott arkangyal énjéből: – És nem hagyom, hogy te elhagyj. Más nők talán fellázadtak volna az ilyesfajta kisajátítás ellen, de Elena soha nem tartozott senkihez, és most úgy érezte, kötődése az arkangyalhoz kezdett összeforrasztani valamit a lelkében. – Ez viszonos, arkangyal – emlékeztette őt. – Azt hiszem, élvezni fogom, ha egy vadász kisajátít magának. – Erős kezei megszorították a lány csípőjét. – Fogadj be, hogy eggyé váljunk! A szavai gyengédek voltak, a mozdulata egyáltalán nem. Elena széttárta az ujjait az angyal vállán, és lecsúszott a sötét forróságba; megremegett, ahogy a teste kitárult, hogy teljes hosszában befogadja az angyal farkát. – Raphael – suttogta, ahogy teste összezárult az angyal körül. Az angyal felsóhajtott, a fejét egy pillanatra lehajtotta. Az ajkai végigsimítottak a lány nyakán, verőerén. Az angyal beleharapott.

336

Nem gyengéden. Elena felszisszent, amikor Raphael végignyalta az apró sebet, ahogy a száját végigsimította a nyakán, az állkapcsán. Nem hívtál, amikor Anoushka megtámadott. Elena beletúrt Raphael hajába, beleharapott az alsó ajkába, amikor az angyal felemelte a fejét. Hívtalak, amikor szükségem volt rád. Egy fagyos pillanat, amikor a tekintetük találkozott. Elena úgy érezte, mintha az angyal a szíve mélyébe, a lelke mélyébe látna, mintha lehatolna a személyisége legmélyebb gyökeréig. De ő is látta az angyalt, ezt a lenyűgöző lényt, akinek lelkében annyi erő volt, annyi ősi és mély titok, hogy a lány nem tudta, valaha megismerheti-e mindet. A csóktól elállt a lélegzete, elmosódtak a gondolatai, mindene feloldódott az érintésben. Nyögve végigsimított az angyal szárnyának ívén, és érezte, hogy Raphael még jobban megkeményedik benne. Már majdnem túl sok volt neki. Felemelkedett, teste lassan engedte el az angyalét. Elveszett az angyal csókjában, amíg már csak a teste létezett, minden mást összemosott a gyönyör. Az arkangyal megszorította a lány csípőjét, és visszahúzta magára. Elena engedett, vágyott az erős dörzsölésre, a kéjre. Raphael! A férfi elengedte a lány ajkait, felemelte a kezét, és összezárta Elena mellén. A hüvelykjével simogatni kezdte a mellbimbójának azt a részét, ami a víz felett volt. Elena nézte, ahogy a férfi megérinti őt hosszú és biztos ujjakkal – hihetetlenül erotikus látvány volt. Ökölbe szorította a kezeit az arkangyal szárnyán, és türelmetlenül mozdult rajta, emelkedett és ereszkedett. Raphael hátraejtette a fejét, a szeme csillogott, mint a drágakő. A keze végigsimított a lány hátán, és megállt a szárnya legérzékenyebb részén. – Hagyd abba – suttogta a férfi szájába, és nem tudta visszafogni a mozdulatait, amelyekkel forrón ölelte az angyal húsát, lüktetve megszorította és elernyesztette a testét, a szíve vadul vert. Milyen érzékeny, habibti! 337

Elena nem értette, mit mondott neki az angyal, mégis tudta. Valami kedveset, azon a nyelven, amit ő mostanában csak az álmaiban hallott, egy olyan nyelven, ami mindig is a szeretetet jelentette neki, még ha szörnyű kín és fájdalom is társult később hozzá. Raphael felemelte a kezét, és a lány ajkához érintette. Elena finom csókot lehelt az angyal tenyerére, aki kobaltkék izzással válaszolt erre. És azután nem voltak már szavak, csak a gyönyör, a csontig hatoló kéj. Elena összetört az angyal karjaiban, akiről tudta, hogy már soha nem ejti őt el. *** – Mama? – Miért fekszik az anyja magas sarkú cipője az előszoba kövén? És hol van a párja? A mama már hosszú ideje nem vett fel magas sarkú cipőt… Biztosan csak elfáradt benne a lába, és ezért rúgta le magáról. Igen, biztosan így történt. De ha a mama újra magas sarkú cipőt hord, az talán azt jelenti, hogy a dolgok jobbra fordulnak, hogy újra mosolyogni is fog, igazán mosolyogni. A mellkasa összeszorult a reménységtől. Belépett a nagy ház hideg pompájába, a házba, ami megváltoztatta az apját, olyanná tette, akit ő már nem ismert. Lehajolt a cipőért, ekkor vette észre az árnyékot. Vékony volt, lágyan lengett. Tudta. Tudta. Nem akarta tudni. A szíve kőkeménnyé dermedt. Felnézett. – Mama. – Nem sikoltott. Mert tudta. Autókerekek hangja a kavicson, Beth és Jeffrey érkeztek haza. Elena kirohant az ajtón. Ő tudta. De Beth soha nem tudhatta meg. Elkapta a testvére kezét, és elrohant a férfi mellett, aki valaha az apja volt, és húzta maga után a testvérét a nyári napfénybe. És azt kívánta, bárcsak ő se tudná. *** 338

Elena csendes eltökéltséggel öltözködött a bálra. A múlt fekete lepelként nehezedett rá, fojtogatta. Legszívesebben belemart volna a saját torkába, hogy végre friss levegőhöz juthasson, de ezzel a gyengeségét mutatta volna ki. Márpedig itt minden gyengeség egyegy vércsepp volt a várost beterítő zeneszó alatt köröző cápáknak. Megfordult és végignézett a kék ruhán, amit a szabó a bálra tervezett neki. Báli ruha volt, de egy vadász ruhája. Elenán már rajta volt a bugyija, tűsarkú cipője, és a testére erősítve az összes fegyvere. Felemelte a ruhát, ami úgy folyt szét az ujjai között, mint a víz. – Te halálos bűnre csábítod a férfit. Elenának a lélegzete is elállt, amikor meglátta Raphaelt félmeztelenül, egy ünnepi fekete nadrágban. – Nicsak, ki beszél! – Az angyal maga volt az idő által tökéletesre csiszolt szépség; penge, amit az évek halálosra éleztek. Elena felemelte a ruhát, és belelépett, felhúzta a csípőjéig. A felső rész a derekán fodrozódott. Raphael odalépett hozzá, végignézett a lány meztelen keblein, a szemében vágy villant. Ez volt az egyetlen figyelmeztetés, amit Elena kapott a viharos csók, az angyal ujjainak égető érintése előtt… mielőtt az angyalpor beborította őt, és eltöltötte minden pórusát. Elena tovább csókolta az angyalt, még azután is, hogy az meg akarta törni a csókot. – Még ne! – suttogta, és teljesen elnyelte az angyalát, magába szívta annak ízét és illatát, amíg az minden sejtjébe bele nem ivódott. – Te – szólt Raphael, amikor Elena végre elengedte őt –, ma éjjel ugyanígy fogsz csókolni engem. Ezt a parancsot Elena még el is tudta fogadni. – Megegyeztünk. Az angyal a két kezével végigsimított a lány mellein, majd felemelte a ruha felső részét, annak két szárát keresztbe fonta a mellén, és megkötötte a lány tarkóján. – Azt hiszem – nyalta meg a lány a szája szélét –, ma már nem is kell sminkelned. Aranyló angyalpor ragyogott a bőrén. 339

Raphael egyik tenyerét Elena meztelen hasára tette, majd egy csókot nyomott a lány tarkójára, ami most szabadon volt, mert Elena feltekerte a haját. Először két pálcával akarta rögzíteni a kontyot, de a haja túl dús volt ahhoz, hogy ez megtartsa a frizuráját. Végül egy hajtűt szúrt bele, ami egy vadvirágot ábrázolt. Egyszerű virág, ami tökéletesen alkalmazkodik a környezethez, és kiirthatatlan. Sarától kapta ajándékba. Elena barátnője a gyűrű mellé csomagolta, amit a vadász kérésére ő rendelt meg. A borostyán egy kereskedőtől származott, aki szívességgel tartozott Elenának. A vadász a privát gyűjteményében látta ezt a darabot, amitől Balli biztosan csak nagy szívfájdalom árán vált meg. De hát ez becsületbeli kérdés volt. Persze, ha majd meglátja, hová került a köve… Elena elmosolyodott, amikor elképzelte, hogyan virul majd ki a kereskedő kerek arca. Ez a gondolat felvidította. Raphael a lány vállait simogatta, a gyűrű köve megcsillant a fényben. – A sérüléseid? – kérdezte az angyal. – Nem kell aggódnod. – A karmolás a combján még éppen eléggé fájt ahhoz, hogy emlékeztesse őt Anoushka támadására, de a karja már teljesen begyógyult. – Tudsz mozogni? Elena megperdült, előhúzta tőreit a puha bőrtokokból, amelyeket a protokollra fittyet hányva az alkarjaira csatolt, majd előkészült és elhajította őket. A ruhája úgy nyílt szét a combjain, mintha folyékony lett volna, követte a lány minden mozdulatát. Raphael halálos könnyedséggel elkapta a felé suhanó tőröket, és visszadobta őket a lánynak, aki újra a tokjukba csúsztatta a pengéket. Kipróbálta, milyen nehezen tudja előrántani a pisztolyát, amit a bal combjához csatolt. Könnyen ment. – Semmi gond. Ahogy felegyenesedett, a ruha simán visszacsúszott a testére, a hasítékok elegánsan összezáródtak. – Mekkora esély van arra, hogy ma este nem kell használnom a fegyvereimet? 340

Raphael válasza félelmetesen határozott volt: – Lijuan újjászületettjei járnak a termekben.

341

Harmincnyolcadik fejezet A bál a szabad ég alatt volt, egy alacsony épületekkel körülvett udvarban. Fény és zene töltötte meg a teret, áradt az ehruk hipnotikus hangja. Elena csak csodálni tudta az egész esemény egyszerűségét. A mulatozók lába alatt a vékony, szögletes köveket krémszínűre fényezték, az egész teret ezernyi színes lámpás világította meg, fényük ragyogott a csillagos égbolt alatt. Virágzó cseresznyefák – lehetetlen! – bőségtől roskadozó rózsaszín ágai hajoltak az udvaroncok feje fölé, az ágakra fények tekeredtek, amelyek úgy szikráztak, akár a gyémántok. Elena egy tökéletes szirmot húzott ki a hajából. – Érzem a felszín alatt suttogó igazságot – mondta halkan, amikor megütötte az orrát a rothadás, a halál halvány szaga. – De ami látszik, az varázslatos.

342

– Egy királynő udvartartásáról beszélnek az emberek. Egy istennő udvarát soha nem felejtik el – válaszolt Raphael. Elena szárnyak kavalkádját látta, ahogy az angyalok sorra értek földet kecsesen. A ruhájuk emberi mértékkel fel nem foghatóan szép volt. Még a vámpírok érzékien tökéletes, szimmetrikus arcán is látszott, hogy le vannak nyűgözve. Az a néhány halandó, aki meghívást kapott, vagy valaki partnereként érkezett, igyekezett nem szájtátva bámulni, de ez felesleges erőfeszítésnek bizonyult. Elena talán ugyanígy reagált volna, ha nem a legmegkapóbb férfi mellett áll. Raphael ma feketébe öltözött, a komor szín még jobban kiemelte szemei élénk csillogását. Egyszerre volt túlvilági szépség, és harcos király, aki nem habozik, ha vért kell ontania. – Nem gondoltam, hogy itt lesz. Elena követte Raphael tekintetét, és meglátta Nehát. A királynő makulátlan fehér selyemszáriban érkezett, haját komor kontyba fogta össze. Sötét szemeiben izzott a gyűlölet, ahogy Michaelára pillantott. Michaela gondtalannak tűnt bokáig érő, gyönyörűséges ruhájában, ami a naplemente színeiben tündökölt. Szorosan ölelte Dahariel karját. A férfi angyal nem mosolygott, arckifejezése éppen olyan közönyös volt, mint azé a ragadozó madáré, amelyre a szárnya emlékeztetett. De kétségtelen volt, hogy kettejük között érzéki láng lobog. Elena tekintete ekkor Nehára tévedt. India arkangyala észrevette őt és Raphaelt, a két nő tekintete találkozott, Elena megdermedt. Ami Nehában élt, az ősibb volt minden civilizációnál, hideg, hideg, érzés nélküli lélek. Elena vére megfagyott, amikor az arkangyalnő elindult feléjük szaggatott léptekkel, ami egyáltalán nem olyan volt, mint szokásos kecses mozdulatai. Szárnyak suhogtak, Jason és Aodhan lépett Elena és Raphael mögé. Neha senkivel sem törődött, csak Raphaelt méltatta pillantásra. – Megbocsátok neked, Raphael – szólt kifejezéstelen hangon. – Anoushka megszegte a legfontosabb törvényünket. Ezért halt meg. Raphael nem válaszolt, Neha pedig megfordult, és szó nélkül távozott. Egy csapat vámpírhoz csatlakozott, akiknek sötétbarna 343

szeme és sötét bőre egy forró országról mesélt, tele titkolt erőszakkal, mint az erdeikben és sivatagjaikban vadászó tigriseké. – Ezt – kérdezte Elena, és elengedte a pisztolya markolatát – mennyire gondolta komolyan? – Semennyire. Neha arkangyalként viselkedik, de a gyűlölet megmérgezi a lelkét. Elena felsóhajtott, és csak akkor vette észre, hogy eddig visszatartotta a lélegzetét. Körbenézett, a tekintete megállapodott egy emelvényen. A lépcsők egy trónushoz vezettek, ami majdnem biztosan elefántcsontból készült. Lijuan ült a mesterien faragott széken, három férfi állt mellette. Egyikük Xi volt, a szürke és vörös szárnyú angyal, a másikuk egy makulátlan arcú kínai vámpír. És ott állt az újjászületett, aki a vacsorán felszolgált, de most már korántsem ő volt az egyetlen a fajtájából. Az élőhalottak a tömeg szélén álltak, körbevették őket, és a szemük a tömeg minden mozdulatát figyelte. Furcsa csillogás volt a tekintetükben: éhség, amitől Elena ösztönei riadót fújtak. Hús, gondolta a lány, és visszaemlékezett az egyik szövegre, amit Jessamynál olvasott. Ezek emberhúson élnek. – Az újjászületettek körbevettek minket – mondta, és csodálkozott, mások miért nem érzik a rothadás, a megbolygatott sírok penészes szagát. Raphael nem vette le a szemét Lijuanról, de a szavai elárulták, hogy tisztában van mindennel, ami körülöttük történik. – Egy szárnyatlan angyal megcsonkított lény, letepert préda. Elena vett egy mély levegőt, amikor megrohanták a vadvirágos rét emlékei, ahol Illium csillanó kardja lemetszette Michaela angyalainak szárnyát. Ösztönösen szorosabbra húzta a testéhez a szárnyait, és a trón felé pillantott. Ekkor látta meg, hogy Lijuan egyenesen rámered. Elena még ilyen távolról is érezte az arkangyalnő tekintetének perzselő erejét. Nem lepődött meg, amikor Lijuan felállt, és az udvar elcsendesedett.

344

– Ma – szólalt meg Lijuan, a hangja könnyedén áradt a furcsán meleg levegőben – egy új kezdetet ünnepelünk fajunk történetében. Az első teremtett angyalt. Minden fej Elena felé fordult, míg a vadász érezte az összes jelenlévő tekintetének súlyát. Volt köztük kíváncsi, dühös, rosszindulatú, és egy… Elena hátán végigszaladt a hideg. Gonosz. Átcsapott a lányon, mint egy mérgező csók, ami ellen az utolsó lélegzetéig küzdött volna. De nem szólt, nem is mozdult. Azt akarta, hogy mások ne gyanakodjanak, könnyű célpontnak tartsák őt. – Elena – folytatta Lijuan, miközben elindult feléjük – egy különleges teremtmény, egy halhatatlan test halandó szívvel. – A tömeg szétnyílt előtte, mindenki félreállt az útjából… kivéve egy vámpír és ember párt, akik lenyűgözve, megbabonázva, meredten álltak. – Adrian. – Egy halk suttogás. Az újjászületett férfi kitépte a lány szívét, és ugyanabban a pillanatban a nyakába mélyesztette a tépőfogait, hogy felszakítsa a torkát. A lány még állt, amikor Adrian kiszakította a férfi garatját is, és addig tépte a testét, amíg csak egy húscafat maradt belőle. A nő teteme ott hevert a gőzölgő bélhalom mellett, Adrian megállt, egy pillanatig mintha azt fontolgatta volna, hogy lenyalja a kezére tapadt vért, majd elővett egy zsebkendőt, és törölgetni kezdte magát. Lijuan ellépdelt a lemészárolt pár mellett, mintha mi sem történt volna, és megállt Elena előtt. – Ez a szív, mondják néhányan, elveszejti majd az ajándékot, amit Raphael adott neked. – Inkább legyen halandó szívem – válaszolt Elena csendesen –, mint egy olyan, ami már képtelen érezni. Lijuan arcán tiszta, gyerekes mosoly jelent meg, ami még félelmetesebbé tette. – Jól beszéltél, jól beszéltél! – Tapsolt egyet, parancsolón. – Hogy megünnepeljük ezt a nagy eseményt, az ősi és az újszülött találkozását, egy emléket szeretnék adni neked. Egy ajándékot a régitől az újnak. Egy különlegességet, amit eddig még a saját udvartartásom előtt is titokban tartottam.

345

Elenában még fájdalmasan élt Lijuan utolsó ajándékának az emléke, de kihúzta magát, és egyenesen megállt. Tudta, hogy ez egy teszt, amit teljesítenie kell, különben leírják őt, létezése végéig csak Raphael valaha halandó játékszere marad. – Phillip! – Lijuan a szívfájdítóan szép arcú kínai vámpírra pillantott. Phillip eltűnt a tömegben. – Csak egy pillanat – Lijuan Raphaelhez fordult. – Hogy van Keir? Évszázadok óta nem láttam. Lijuan megpróbált bájcsevegni, de csúfos kudarcot vallott. Olyan volt, mintha egy álarcot emelt volna az arca elé, ami egyáltalán nem illett rá. Elena hallotta, mit válaszol Raphael, de szeme az árnyas részre meredt, ahol Phillip a tömegbe olvadt. A szíve lassan vert, egyik keserves dobbanás a másik után, a hátán pedig egy izzadságcsepp gördült végig. A gonosz egyre közelebb ért hozzá, minden szívütésével egyre jobban érezte, míg már szinte ízlelni is tudta. Kosz, édes rothadás, ami minden újjászületettet körüllengett. Egy fűszer, aminek nem tudta a nevét, egy kevés gyömbér, meleg nyári napfény. Elena tudta, mi lesz a rettenetes ajándék, mielőtt Phillip előlépett volna a helyes, mahagóniszín hajú, sötétbarna szemű férfival, akinek tekintete kéjre csábította a nőket. Filmsztár volt, mielőtt átváltoztatták. Fiatal lányok a falukra ragasztották a posztereit, és kuncogva emlegették őt. A férfi Elenára nézett. Gyere ide, kicsi vadász, kóstolj bele! A rekedt suttogás eltöltötte a lány elméjét, ezernyi sikoly olvadt egybe. Tudta, hogy Lijuan beszél hozzá, de csak azt az éneklő hangot hallotta, ami már majdnem húsz éve kísértette őt. – Menekülj! Fuss, Ellie! – kacagva gúnyolta a haldokló Ari figyelmeztetését. – Nem fog elmenekülni. Látod? Tetszik neki. Elena érezte, ahogy a rémálom feneketlen szakadéka megnyílik a lába alatt. Egy fekete mélység, amiből talán soha nem szabadulhat majd. Az húzta lefelé, a szörnyeteg tekintetében nevetés volt, az 346

ajkán undorító mosoly, mintha ők ketten összetartoznának, mintha a szörny igényt tarthatna rá! Elena érezte, hogy a lábai megremegnek, szíve őrülten kezd verni, és egyszerre újra a konyhában állt, hátrafelé kúszott a véres csempén, keze sikamlós volt a vértől, nem tudott elmenekülni. Nedves volt, hideg, Ari szemei… Eső illata áramlott az elméjébe, tomboló tengeré, és üvöltő viharé. Elena, itt vagyok veled. Ekkor jött rá, a tenger szüntelen áradata ekkor ébresztette rá, hogy nem egyedül volt a konyhában, már nem egymaga állt ott. Belekapaszkodott ebbe a tudatba, hátralépett a szakadék széléről, és elindult vissza a jelenbe, hogy meglássa Slater Patalist Lijuan mellett. Az újjászületett vámpír ingének kivágása alatt sértetlen volt a bőre. Nyoma sem volt annak az Y alakú vágásnak, amit a vámpírvadász céh patológusa metszett a mellkasán. Elena újra és újra megnézte a boncolás videóját, csak hogy megbizonyosodjon arról, hogy a vámpír valóban halott. Gyenge igazságszolgáltatás volt ez azért, amit Slater elvett tőle, de mégis az volt. Lijuannak nem volt joga ezt semmissé tenni, nem volt joga felhasználni Elena nővéreinek halálát abban a játszmában, ami úgyis csak egy szempillantásnyi időre kötötte le a figyelmét. A vadász egész testét eltöltötte a düh, olyan tisztán csengett benne, mint ahogy még soha addig. A szörnyeteg itt állt és mosolygott, miközben nővérei a sírban feküdtek, és az anyja örökké ott lógott Elena emlékezetének falán, árnyéka kitörölhetetlenül beleégett az elméjébe. A lány kihúzta magát, háta mintha vasból lett volna, amit a gyász lángjában kovácsoltak. – Aodhan – szólt, és tudta, hogy Lijuan soha nem találná ki előre a szándékát, soha nem képzelné, hogy meg meri ezt tenni –, letérdelnél egy pillanatra? Az angyal kecsesen térdre ereszkedett, és egy pillanat múlva lehajtotta a fejét, hogy Elena elérhesse a kardokat, amiket a hátára simuló hüvelyekben hordott. Elena kihúzta az egyik halálosan éles

347

pengét, és egyetlen csapással lemetszette Slater Patalis vigyorgó fejét. Az erejét megsokszorozta az évtizedes fájdalom. Vér spriccelt ki a vámpír nyakáról Elena arcára, feketére festette a földön heverő virágszirmokat, de a vadász már szúrta is a kardot az újjászületett mellébe, és megforgatta benne, hogy péppé szaggassa a szívét. A rángó test a földre zuhant, amikor Elena kihúzta belőle a pengét. – Ezután fel tudja még kelteni? – kérdezte Raphaeltől nyugodt, könyörtelen hangon. Slater nem érdemelt már érzelmet, nem érdemelt semmit sem, csak hogy késve igazságot szolgáltassanak rajta. – Talán. – Kék láng lobbant Raphael keze körül. – De ez majd örök halált jelent a számára. Sötétszürke hamu maradt csak az emberemlékezet óta legvérengzőbb vámpír maradványaiból. Az egész jelenet néhány másodpercig tartott csak. Elena kezében még mindig ott volt a kard, amikor Lijuanra nézett. – Elnézésedet kérem – szakította meg a teljes csendet a vadász de –, az ajándékod nem volt kedvemre való. Lijuan közelebb lépett Elenához, és Slater hamvai fölött a szemébe nézett. – Korán véget vetettél a szórakozásomnak. – Ha téged már csak a halál szórakoztat – csendült Raphael éles hangja –, talán ideje, hogy visszavonulj az élők világától. Lijuan Raphaelre meredt, szeme annyira fakó volt, hogy nem látszott már a pupillája, sem az írisze, az egész szemgolyója egyetlen gyöngyház színű fehérség. – Nem, nem jött el az ideje, hogy aludjak. – Felemelte a kezét, és végigsimított a sötét bőrű újjászületett arcán, aki akkor lépett oda mellé. – És Adrian sem akar még meghalni. Erő töltötte meg a levegőt. Elena érezte, ahogy a bőrén szikrázik. Látta, hogy Raphael teste felragyog, hallotta, hogy Aodhan feláll és előrántja a kardját, ami a hátán maradt. Látta, ahogy Jason előlép az árnyékból, hogy részt vegyen egy harcban, amiben mindannyiuk élete véget érhet. 348

A halál nem nagy ár azért, hogy megállítsuk Lijuant, gondolta Elena Raphaelnek. Milyen bátor vagy, kis vadászom! Egy csók volt ez a mondat. Elena visszaadta Aodhannak a kardját, és előhúzta a pisztolyát, ami ugyan nem állít meg egy vámpírt, de talán lelassít egy arkangyalt egy rövid időre. Ekkor a szeme sarkából újabb erővillanást vett észre. Ezt az erőt ismerte. Michaela lépett Raphael mellé. Újabb erő ragyogott fel. És még egy. És még egy, és még egy. Elijah, Titus, Charisemnon, Favashi, Astaad. Bármi is késztette arra az arkangyalokat, hogy egyesítsék erejüket Lijuan ellen, ez a hatalmas erő most perzselte Elenát, a tűzhullám talán ki is lökte volna őt a többiek mellől, ha Raphael és Aodhan meg nem tartja. Hideg, jeges szél. Benne hatalmas erő. És a halál lehelete. Lijuan felnevetett. – Szóval mind ellenem fordultok. – Ez hallhatóan szórakoztatta őt. – El sem tudjátok képzelni, hogy én mi vagyok! Lijuan ereje annyira hideg volt, merev a többiek erejével szemben. Elena ráébredt: Raphaelnek igaza volt, és Lijuan talán valóban halhatatlan lett, felülemelkedett a halálon. Ekkor nézett Adrian szemébe. Az újjászületett fekete szemei tele voltak nyugalommal, türelemmel… és fájdalommal. Elena rájött: Adrian tudta, mivé lett, pontosan tudta. Ennek ellenére a hűsége olyan erősen lángolt benne, hogy Elena nem bírta nézni sem, fájt neki. A lény Elena szeme láttára Lijuan háta mögé lépett, és felemelte az arkangyal haját a tarkójáról. Lijuan nem vette észre, vagy Adrian talán annyira az ő része, az ő teremtménye volt, hogy eltűrte neki. Ezért amikor Adrian az arkangyal bőrére tapasztotta a száját, Elena először azt hitte, ez egy kísérteties csók, tiszteletadás az istennő számára. Ekkor azonban meglátta a könnycseppet, ami végigcsorgott Adrian arcán, és tudta: az újjászületett szereti Lijuant, ugyanakkor a szörnyeteget is látja benne. Lijuan vérezni kezdett, mielőtt a könnycsepp lehullott volna Adrian arcáról. Két vékony

349

csíkban folyt a vér végig a nyakán, amíg be nem szívódott az arkangyal áttetsző ruhájába. Vörös folt a fehéren ragyogó erőn. Lijuan megtántorodott. – Adrian? – Meglepődött, és ekkor majdnem olyan volt a hangja, mint egy halandónak. – Mit csinálsz? – Megöl téged – válaszolt Raphael. – A saját halálodat teremtetted meg. Lijuan intett egyet az ujjával, amitől Adrian Favashinak repült. Mindketten a földre estek, a perzsa arkangyal egy pillanat múlva már ismét talpon volt, az újjászületett nem állt fel. – Én magam vagyok a halál! – Lijuan hangja újra erős volt, pedig a vér tovább csorgott a nyakából. – Nektek nincs keresnivalótok ezen a földön. Menjetek, és akkor megkímélem az életeteket. Elijah megrázta a fejét. – Az újjászületettjeid kórja ragályos. Elena követte az arkangyal tekintetét, és megrökönyödött. A nő, akit Adrian megölt, most fel akart kelni a földről, az ujjaival a követ kaparta. A körülötte állók hitetlenkedve nézték. Édes istenem!

350

Harminckilencedik fejezet –

Nem engedem, hogy ez a kór az én területemre is átterjedjen! –

Neha, a Lijuanéval szomszédos terület arkangyala állt be utoljára a körbe, végre levezethette a haragját. Lijuan intett egyet az ujjával, ettől a körben álló minden arkangyal vérezni kezdett az arcán, mellén nyíló sebekből. – Talán ideje, hogy egyetlen arkangyala legyen a világnak. Elena arra gondolt, vajon a többiek is észrevették-e, hogy Lijuan még mindig vérzett, és a vére egyre sötétedett, már majdnem fekete volt. Adrian élettelen testére nézett. A vámpírokat úgy teremtették, hogy az angyalok számára káros anyagot, mérget a vérükből az átváltoztatandó ember vérébe pumpálták. Ez vámpírrá tette az embert, a méreg pedig így ártalmatlanná vált, senkire sem volt már 351

veszélyes. De mi történt a méreggel, ha egy vámpírt felélesztettek a halálból? Ha újjászületett? Raphael elméje csendes elismeréssel simult a lány elméjéhez. Úgy tűnik, a méreg is újjászületett. És erősebb lett, még halálosabb. Ez megöli Lijuant? Nem. De így talán könnyebb lesz legyőzni őt. Egy gyengéd ölelés képe a vadász elméjében. Te nem élnéd túl ezt az összecsapást. Menj távolabb, és vidd magaddal a többieket is! Elena szíve majdnem meghasadt. Ha meghalsz, Lijuannal újjáélesztetlek! Nem tennél velem ilyet, Elena. Simogató szél, tengerillat a lány elméjében. De nem is szándékozom meghalni. Még nem táncoltunk úgy, ahogy az angyalok táncolnak. Majd az arkangyal eltűnt Elena fejéből. A vadász összeszorította a szemét, és úrrá lett az aggódásán. A fejével intett Aodhannak, készen állt, hogy megtegye, amit az arkangyala kért tőle. Jason, és hihetetlen módon Dahariel és Nazarach segítségével tüzet gyújtottak az udvaron. A legtöbb vendég elment, az élőhalottak maradtak. – Meg kell ölnünk őket! – Lenyelte az együttérzését. – Ha Lijuan szólítaná őket… – Lefoglalná velük Raphaelt, és a Tanács többi tagját. – Jason az Elena kezében lévő pisztolyra nézett. – A leggyorsabb az, ha lefejezed őket. – Előhúzott egy csillogó, fekete kardot, amit Elena eddig nem vett észre, mert Jason szárnyai között, a hátán volt. – Lődd meg a szívüket, Elena! Mi elintézzük a többit, gondoskodunk róla, hogy biztosan meghaljanak. – Benne vagyok – mondta a vadász, és lőni kezdett. Kiderült, hogy a lövedék, amit arra terveztek, hogy angyalszárnyakat pusztítson, nem volt olyan hatásos a vámpír és ember újjászületetteken, mint egy átlagos pisztolygolyó, de azért megtette. Amikor Elenának kifogyott a lőszere, késre váltott. A feladat szörnyű volt és szomorú. Lijuan irányítása nélkül a legtöbb újjászületett csak állt tanácstalanul. Némelyik megpróbált elmenekülni, de ez is csak gyenge kísérlet volt. Elena nem szívesen 352

tette, amit tett, de tudta, hogy szükség van rá. Ha az újjászületettek táplálkozni kezdenek, és az áldozataikat megölik, de a testüket nagyjából épen hagyják, az elesettek felállnak, és akkor az élőhalottak elözönlik a Földet. Ha csak egyikük is rájött volna erre… Fáradt, kék szemek néztek fel Elenára, amikor felemelte a kését. Csak hála látszott bennük, amikor a penge az újjászületett húsába vágott. Egy pillanat múlva Jason kardja levágta az élőhalott fejét. A fekete pengét lángnyelvek nyaldosták, a levágott testből egy pillanat múlva csak parázs és hamu maradt. Elena a kardra nézett, majd a sötét angyalra. – Végeztünk. – Aodhan visszacsúsztatta a hüvelyébe a kardját, miután az utolsó testet is, amit Jason nem égetett el, apró, egyenletes darabokba vágta. Nazarach és Dahariel a saját módszerükkel dolgoztak, de végül az egész udvaron nem maradt más, csak az arkangyalok, és az ő kis csoportjuk. – Azt hiszem, ideje távoznunk. – Nazarach a kezét nyújtotta Elenának. – Köszi, de magam is kitalálok. – Előbb vágná át a saját torkát, mint hogy közel menjen hozzá. A borostyánszemű meghajtotta a fejét. – Akkor, remélem, táncolunk egyet, ha legközelebb találkozunk. – Ezzel felszállt. Dahariel megvárta, amíg Nazarach elment. – Ha Raphael túléli ezt, mondd meg neki, hogy megkaphatja a vámpírt, akit kért tőlem. A fiú már úgyis nagyon rossz állapotban van, én nem sok hasznát venném. – A levegőbe emelkedett, mielőtt az utolsó szót kimondta volna. – Mennünk kell! – Jason hangja olyan feszült volt, Elena alig értette a szavait. Elena visszanézett ,– de nem látott mást, csak az erő fehér vibrálását. Megpróbálta elérni Raphaelt, de csak fehér zaj volt a válasz. A szíve összeszorult – de indult. Mert az arkangyala erre kérte. És mert Raphael nagyon dühös lett volna, ha ezt túléli – 353

márpedig túléli! –, őt viszont holtan találja. Az erő nőni kezdett mögöttük, miközben menekültek, lángnyelvek pokoltüze csapott feléjük. Jason és Aodhan Elena mellett futott fel a lépcsőn. – Túl alacsony! – ordított Elena, és tudta, hogy nem tud majd felszállni. Egy erős kéz megragadta a bal válla alatt, egy másik a jobb karja alatt. Elena összecsapta a szárnyait. Jason és Aodhan felszállt vele, amikor a levegőt betöltötte a hangok teljes hiánya. Minden erő egy vákuumba sűrűsödött össze, mielőtt kirobbant volna. Majdnem összetörte őket, de a két angyalnak valahogyan sikerült felszállnia. – Gyerünk! De Jason és Aodhan várt még három másodpercig, mielőtt elengedték volna a lányt. Elena ösztönösen kitárta a szárnyait, a tollak hegye előrehajolt, el az őket üldöző haláltól. Tűzhullámok söpörtek végig a levegőben, mindegyik erősebb volt, mint az előző. Elena látta, ahogy a menekülő vámpírok elesnek, hallotta a sikolyokat, amikor az emberek házai kigyulladtak. Látta az angyalokat, akik egyre magasabbra szálltak, hogy megmeneküljenek, de Jason és Aodhan konokul kitartott mellette, vele repültek, pedig ő gyengébb és lassabb volt náluk. A tűz perzselte a lány tarkóját. Elena hátrapillantott és meglátta a tűzvész szélét, alig néhány másodpercnyire tőlük. – Bukj le! – kiáltott. – Bukj le! A lökéshullám olyan erővel érte őket utol, mintha egy kéttonnás teherautó ütközött volna nekik. A szárnyaik megtörtek, és ők úgy zuhantak a földre, akár a törött üvegcserepek. *** Lijuant lehetetlenség volt megölni, erre Raphael az első erőhullám után rájött. Benne összekeveredett az élet és a halál, ő mindkét világban egyszerre létezett. A fekete, sűrű vér továbbra is szivárgott a nyakából, de az ereje tovább nőtt, szárnyait megvilágította az erő ragyogása. A Tanács többi tagja vele együtt növelte saját erejét, visszatartották a Lijuanból 354

kitörő, vakító hullámot, ami az egész Földet elpusztíthatta volna. Már így is ezrek haltak meg. Ha az arkangyalok feladják, ha szabadjára engedik Lijuan erejét, a halottak száma több millió, akár több milliárd is lehetett volna. De az arkangyalok nem ezért harcoltak. Nekik az emberélet nem sokat jelentett. Ők a saját életükért harcoltak. Azért, mert Lijuan elkövetett egy hibát. Raphael érezte a társai rettenetét, amikor Adrian széttépte azt a vámpírt, akit éppen rosszkor és rossz helyen babonázott meg Lijuan látványa. A halál és a vér nem volt számukra újdonság, de látták, milyen hatalma volt Lijuannak az újjászületettjei felett, és látták, milyen erősek ezek a lények a vámpírokhoz képest. Egyikük sem akart egy ilyen hadsereggel szemben harcolni. Az, hogy ez a kór terjedt is, csak az utolsó csepp volt a pohárban. Engem nem zártok be! Engem nem zárhattok be! Lijuan hangja betöltötte az arkangyalok emlékét, a legidősebb arkangyal látszólagos épelméjűsége sokkal rémisztőbb volt, mint Urram gonosz őrülete New York felett. Most Peking hevert romokban, és a romok között valahol ott volt Elena is. Raphael a lelke mélyén a lány után akart menni, de nem mozdult, mert tudta, hogy Elena azt várja tőle, hogy harcoljon. Érezte, ahogy a szárnyában elpattan egy ín az újabb és újabb lökéshullámok erejétől. Rajta kívül csak a nála fiatalabb Favashi sérült meg így. Akkor ő fog megölni téged. Emberivé tesz. Gyengébb volt, mint lehetett volna, ugyanakkor erősebb is. Lijuanra nézett, és abban a pillanatban az idős arkangyal embermaszkja mögé látott, meglátta a benne ordító sötétséget. – Most! – kiáltott oda a mellette harcoló arkangyaloknak, mert tudta, hogy Lijuan már nem hallja a szavakat. – Most! Vad erőzuhatag egyetlen célpontra. Lijuan teste meghajolt, amikor az erő elérte őt, az éjjeli égbolt egyetlen vakító pillanatra világossá vált. Amikor a sötétség visszatért, Zhou Lijuannak nyoma sem volt, a Tiltott város helyén csak egy fekete kráter tátongott, Peking már csak emlék. A haldoklók agóniáját felváltotta a halottak csendje. 355

*** Elenát a Hetek két tagjának szárnyai alatt találta meg. Jason és Aodhan eszméletlenek voltak, a lábcsontjaik eltörtek, de a hozzájuk hasonlóan idős halhatatlanoknak ez semmiség. Ők túlélik, de Elena sokkal fiatalabb volt. Benne viszont egy született vadász akarata élt. Raphael már akkor megérezte benne az élet egy makacs szikráját, amikor felemelte a kemény földről, ahová esett. A karjain seb tátongott, az arca megzúzódott, de a teste… Végigsimított a lány felsőtestén, és csak néhány törött csontot érzett. Ez kis sérülés, még egy ilyen fiatal angyalnak is. Hagynia kellett volna a lányt, hadd pihenjen, de nem tudta elviselni a csendet. Elena! A lány szempillái megremegtek. Raphael nem tudta felgyorsítani a gyógyulást, erejét teljesen elhasználta a Lijuan elleni harcban. Időbe telik hát, míg Elena felgyógyul. Én vadászom! Halvány ezüstszínű szemek néztek fel rá. A szerelemnél, gondolta Raphael, miközben a szívére szorította Elenát, nincs nagyobb kín.

356

Epilógus Raphael egyáltalán nem lepődött meg, amikor meglátta Lijuan arcát a Menedék melletti tóban. Letérdelt a víz partjára. Elena egy takaróba csavarva napozott, arcát eddig a nap meleg sugarai felé fordította, de Raphael érezte, hogy a vadász ránézett abban a pillanatban, hogy Lijuan képe megjelent neki. Pedig Elena nem láthatta a jelenést. – Élek, Raphael. – Lijuan hangja ezernyi sikoltás, és mély csend volt egyszerre. – Nem félsz? – Fejlődtél – válaszolt Raphael, és közben látta, hogy Lijuan arcának fele elhalványul, majd visszatér. – Nincs többé szükséged testre. A mi gondjaink már nem a te gondjaid. Nevetés, suttogások, és még valami, ami sötéten simogató volt, mint a sűrűn ömlő, sötét vér. – Megöltem az utolsó újjászületettemet is. – A nő alakja megszilárdult, amíg majdnem normálisnak tűnt. – Néha szükségem van testre.

357

– Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte Raphael. – Azok a te gyenge pontjaid. – Mert kedvellek, Raphael – elmosolyodott, és ettől megfagyott a víz. Az arca a jég alá került. – És a te vadászod, igen, még mindig érdekel engem. Raphael Lijuan szemébe nézett, és azon gondolkodott, vajon mi az igazság. – Meg kellett halnod, hogy fejlődj? – Ezt kérdezd meg tőlem, ha legközelebb találkozunk. Talán válaszolni is fogok. – Élet és halál között jársz. Mit látsz ott? – Kérdéseket, válaszokat, tegnapokat és holnapokat. – Egy rejtélyes mosoly. – Találkozunk még. Hiszen én kedvellek, Raphael. A szavak még visszhangzottak a levegőben, azután is, hogy Lijuan alakja elhalványult és eltűnt. Raphael felállt, megfogta Elena kinyújtott kezét, és gyengéden felsegítette a lányt. A vadász gondterhelten nézett fel rá. – Lijuan? – Már nem jelent veszélyt ránk nézve. – Szorosan magához ölelte a lányt. – Azt hiszem, egyelőre kevéssé érdekli őt a mi világunk. – A szemében gyermeki öröm látszott, élvezte az új létét, létezésének új szféráját. – Ennyi nekem elég. – Elena vett egy nagy levegőt, egyik karját kidugta a takaró alól, és átölelte az arkangyal derekát. – Haza szeretnék menni, Raphael. Az angyal végigsimított a lány csípőjének meleg hajlatán, és azon tűnődött, vajon New York felkészült-e már arra, hogy fogadjon egy vadászból lett angyalt. – A következő napfelkelte után indulunk.

358