70
71
Ilona Andrews
Világok peremén 1.
Mágikus találkozás
72
1. fejezet - Rosie! - Nagypapa kiáltása alapjaiban reszkettette meg a
házat. - Miért én? - Rose beletörölte egy konyharuhába a kezéről a mosogatószer habját, lekapta a számszeríjat a tartójáról, és kirontott a verandára. - Rooooosie! Rose kirúgta a kisajtót. A nagyapja ott tornyosult az udvarban. Hatalmas, medveszerű férfi, szeme tágra nyitva, kócos szakállát vér és apró, szürke darabkák pettyezték. Rose célba vette a számszeríjjal. Persze megint részeg, mint a disznó. - Mi van? - El akarok menni a kocsmába. Sört akarok. - Hangja nyávogássá szelídült. - Aggyámá egy kis pénzt! - Nem. Nagyapa megingott, miközben rásziszegett: - Rose! Ez az utolsó lehetőséged, hogy adj nekem egy dollárt! Rose felsóhajtott, és lelőtte. A nyíl a szemei között találta el, és a nagyapja eldőlt, mint egy darab fa. Lába nagyot csattant a talajon. Rose az íját a csípőjén nyugtatta. - Jól van, gyertek elő! A két fiú kióvakodott az udvart beárnyékoló, hatalmas tölgyfa mögül. Mindkettő koszos volt, vörös sár, gyanta és más, azonosíthatatlan anyagok tarkították ruhájukat minden, amit egy nyolc- és egy tízéves fiú az Erdőben megtalálhat. Georgie nyakán tépett szélű seb díszelgett, és barna fenyőtűk álltak ki szőke hajából. Jack térdei körül piros hurkák virítottak. Jack látta, hogy Rose a kezét nézi. A szeme tágra nyílt, nagy borostyánszínű írisze sárgán megvillant, és elrejtette öklét a háta mögé. Hányszor mondjam még el nektek, hogy ne nyúljatok a védőkövekhez! Nézzétek meg Cletus nagyapát! Megint kutyaagyat evett, és most részeg! Fél órámba fog telni, mire leslagozom! 73
Hiányzik - mondta Georgie. Rose felsóhajtott: Nekem is. De részegen nem sok hasznát vesszük. Gyertek, vigyük vissza a fészerbe! Segítsetek a lábánál! Együtt visszahúzták nagyapa ernyedt testét a tisztás szélén levő fészerbe, és a fűrészporos padlóra ejtették. Rose elhozta a fémláncot a sarokból, a nagypapa nyakára tette, és felhúzta az öreg bal szemhéját, hogy megnézze a pupillát. Még nem vörös. Jó lövés volt - órákig nem tér magához. Rose a lábát az öreg mellkasára helyezte, megragadta a nyilat, és egy erős rántással kihúzta. Még emlékezett a régi Cletus nagyapára, magas, nett ember volt, különös módon egy vívótőrt hordott magánál, hangját némi skót akcentus színesítette. Bár öreg volt, háromból egyszer még mindig nyert volna apával szemben, ha kardpárbajról lett volna szó. De most... ez a lény lett. Rose felsóhajtott. Rossz volt ránézni, de semmit nem tehettek. Amíg Georgie él, addig Cletus nagyapa is él. A fiúk odavitték a slagot. Rose bekapcsolta, erősre állította a vízsugarat, és addig irányozta nagyapára, amíg a vér és a kutyahús utolsó nyoma is eltűnt. Soha nem értette, hogy miként egyenlő a „kocsmába menés” a kóbor kutyák levadászásával és elfogyasztásával, de amikor nagyapa kikerült a védőköréből, egy blöki sem volt biztonságban. Mire Rose végzett a mosdatással, nagyapa fején begyógyult a lyuk. Amikor Georgie feltámasztotta a halottakat, nem egyszerűen életet adott nekik: szinte elpusztíthatatlanná tette őket. Rose kilépett a fészerből, bezárta maga mögött az ajtót, és visszahúzta a slagot a verandára. Bőre viszketni kezdett, ahogy elhaladt a láthatatlan választóvonal mellett. A gyerekek biztos visszatették a védőköveket. A fűre pislogott. Ott voltak: egy sor kicsi, átlagosnak tűnő kődarab, egy-egy méteres távolságban egymástól. Mindegyik kődarabnak varázsereje volt. Együtt bűvös-bájos akadályt képeztek, ami elég erős volt ahhoz, hogy nagyapát a fészerben tartsa, ha ismét elszakítaná a láncot. Rose félrehúzta a fiúkat, és felemelte a slagot: Ti jöttök. 74
A fiúk megrezzentek a hideg víztől. Rose módszeresen lemosdatta őket, tetőtől talpig. Ahogy a sár lejött Jack lábáról, Rose meglátott egy ötcentis szakadást a Skechers cipőjén. Rose elejtette a slagot. Jack! A fiú összehúzta magát. Ez egy negyvenöt dolláros cipő! Sajnálom! - suttogta Jack. Holnap van az első nap az iskolában! Mit műveltél? Felmászott egy fenyőfára, hogy elérje a viharmadarakat! - árulkodott Georgie. Rose tajtékzott. Georgie! Ma este mindenféle tevékenységet felfüggesztesz harmincöt percre, árulkodásért! Georgie az ajkába harapott. Rose Jackre bámult: Igaz ez? A viharmadarakat kergetted? Nem tehetek róla! Olyan szépek a tollaik... Rose legszívesebben megpofozta volna. Igaz, nem tehetett róla - nem a fiú hibája, hogy macskának született -, de a cipő vadonatúj volt, Rose az iskolakezdés miatt vette neki. Ezért a cipőért Rose fájdalmas megszorításokat eszközölt a családi költségvetésben. Minden fillért megfogott, hogy a fiúnak ne kelljen Georgie régi tornacipőjét viselnie, hogy ugyanolyan jól nézzen ki, mint a többi másodikos. Egyszerűen fájt. Jack arca merev, fehér maszkká változott - mindjárt elsírja magát. Rose egy szikrányi erő mozgását érezte magában. Georgie, ne próbáld feltámasztani a cipőt! Soha nem is élt. A szikra elhalt. Rose-t különös kétségbeesés kerítette hatalmába: fájdalma egyfajta zsibbadtsággá tompult. Nyomás keletkezett a mellkasában. Olyan elege volt abból, hogy minden dollárt meg kell számolnia, hogy mindig ki kell porcióznia mindent. Elege volt az egészből. El kell mennie, és vennie kell Jacknek egy pár új cipőt. Rose-nak fogalma sem volt róla, hogy honnan teremti elő a pénzt, de tudta, hogy 75
azonnal vennie kell a fiúnak egy pár új cipőt, különben felrobban. Jack, ugye tudod, mi lesz, ha egy viharmadár megharap? - Belőlem is viharmadár lesz? - Igen. Nem szabad kergetni a madarakat! Jack lehorgasztotta a fejét: - Most megbüntetsz? - Igen. De túl dühös vagyok ahhoz, hogy most büntesselek meg. Majd megbeszéljük, ha hazaérünk. Menj, mosd meg a fogad, fésülködj meg, vegyél száraz ruhát, és hozd a puskákat. Elmegyünk a Wal-Martba. Az öreg Ford kisteherautó nagyokat döccent a göröngyös úton. A puskák csörömpöltek a padlón. Georgie kérés nélkül letette a lábát, hogy elcsendítse őket. Rose felsóhajtott. Itt, a Peremben, meg tudta védeni őket. De hamarosan átlépnek a Peremből egy másik világba, és az átkelés során a varázserejük elhal. A két vadászpuska lesz az egyetlen védelmük. Rose-ban feltámadt a bűntudat. Ha ő nincs, nem lenne szükségük a fegyverekre. De nem akarta, hogy megint megtámadják. Úgy nem, hogy a két öccse a kocsiban van. Két világ között éltek: az egyik irányban Mágia terült el, a másik irányban a Töredék. Két dimenzió, amelyek párhuzamosan léteznek, mintha egymás tükörképét mutatták volna. Ott, ahol a dimenziók „érintkeztek”, kissé keresztezték egymást, keskeny földsávot formáltak, amely mindkettőjükhöz tartozott - ez volt a Perem. Mágia földjén mélyen gyökerezett a varázslat, a Peremben csekélyen csordogált, de a Töredékben semmilyen varázslat nem védte őket. Rose az Erdőt kémlelte, hatalmas fák szegélyezték a keskeny, sáros utat. Rose mindennap erre autózott a Töredékbe, a munkahelyére, de ma a csonka fatuskók mögötti árnyak aggodalommal töltötték el. - Játsszuk a Nem tudsz-játékot - mondta, hogy lerázza magáról növekvő rettegését. - Georgie, te kezded!
76
A múltkor is ő kezdte! - Jack szeme sárgán felvillant. Nem is! De is! Georgie kezd - válaszolta Rose. A határon túl nem lehet feltámasztani a halottakat mondta Georgie. - A határon túl nem nőhet bundánk és karmunk - mondta Jack. Mindig ezt a játékot játszották, amikor a Töredékbe utaztak. Ez jó emlékeztető volt a fiúknak, hogy mit tehetnek meg, és mit nem, és sokkal hasznosabb volt, mint bármilyen kiselőadás. A Töredékben nagyon kevesen tudtak a Peremről vagy a Mágiáról, és biztonságosabb volt, ha mindez így is marad. A tapasztalat megtanította Rose-nak, hogy ha megpróbálja megmagyarázni a varázslat létezését valakinek a Töredékben, az nem sok jóra vezet. Bár nem utalják be egy elmegyógyintézetbe, azért bekerülhet a kerge birka kategóriába, és az emberek az ebédszünet alatt nagy ívben elkerülik. A Töredék legtöbb lakosa számára nem létezett a Töredék, a Perem vagy Mágia. Ők az Amerikai Egyesült Államokban éltek, Észak-Amerikában, a Föld nevű bolygón - és ennyi. Ami azt illeti, Mágia legtöbb lakója sem látta a határt. Különleges személynek kellett lennie annak, aki megtalálja, és nem árt, ha ezt a gyerekek is tudják. Georgie megérintette Rose kezét. Ő következett. - A határon túl nem bújhatsz el egy védőkő mögött. Rájuk pillantott, de folytatták, nem is vették észre, hogy Rose fél. Az út kihalt volt. Kevés peremlakó merészkedett el idáig ilyenkor, estefelé. Rose gyorsított, szerette volna letudni az utat, és biztonságban hazaérni az otthonába. - A határon túl nem lehet megtalálni, amit elvesztettél - mondta Georgie. - A határon túl nem látsz a sötétben - mondta Jack. - A határon túl nem lehet villantani - mondta Rose. A villantás volt a legerősebb fegyverük. A legtöbb peremlakónak megvolt a maga különös tehetsége: néhányan előre megjósoltak dolgokat, némelyek gyógyították a fog-
77
fájást, mások feltámasztották a holtakat, ahogy Georgie is. Egyesek elátkoztak másokat, mint Rose és a nagyanyja. De a villantást bárki megtanulhatja egy kis varázslat segítségével. Nem tehetség, hanem gyakorlás kérdése. Fogod a benned meglévő varázslatot, összefogod, összesodrod (olyan lesz, mint egy korbács vagy egy szalag), és kiirányítod a testedből. Ha van benned varázslat és türelem, képes vagy megtanulni villantani, és minél világosabb a villantásod színe, annál erősebb és annál hatalmasabb maga a villám. Egy erős, világos színű villám szörnyűséges fegyver. Úgy megy át a testen, mint forró kés a vajon. A legtöbb peremlakó soha nem képes olyan világos villámot előállítani, amellyel képes lenne megáim vagy megsebesíteni másokat. Mindannyian korcsok voltak, egy olyan helyen éltek, ahol kevés volt a varázslat, legtöbbjük pirosat és sötétnarancsot villantott. Néhány szerencsésnek sikerült zöldet vagy kéket előállítania. Rose villámja miatt kezdtek el jönni a bajok. Nem, tűnődött Rose, előtte is elég sok bajuk volt. Draytonék mindig is szerencsétlenek voltak. Túl okosak és túl különösek. Nagyapa kalóz volt, és cserkész. Nagymama makacs volt, mint az öszvér, és azt gondolta, hogy mindig mindenkinél jobban tud mindent. Anya csavargó volt. De a sok gond csak az egyes Draytonokat érintette. Amikor Rose hófehéret villantott az érettségi kirakodóvásáron, a számtalan peremlakó család figyelmét saját kis klánjára terelte. Még most sem, hogy puskák vannak a kocsiban, még most sem bánta meg. Bűntudata volt, azt kívánta, hogy bárcsak a dolgok máshogy alakultak volna, de ha esélyt kapott volna rá, ugyanúgy cselekedett volna. Az út kanyargóit előtte. Rose kicsit túl gyorsan vette be a kanyart. A kocsi rugói nyikorogtak. Egy férfi állt az úton, mint egy szürke folt a mindent körülölelő alkonyban. Rose a fékre taposott. A Ford csikorgó kerekekkel megperdült az út kemény, száraz sarában. Rose hosszú, szőke hajat és átható, zöld szemet látott maga előtt. A kocsi a férfi felé száguldott. Rose képtelen volt megállítani. 78
A férfi egyenesen felugrott. Sötétszürke csizmás lábak értek földet nagy csattanással a kocsi motorháztetőjén, majd eltűntek. A férfi a tetőről leugrott a kocsi mellé, és eltűnt az Erdőben. A kocsi egy csúszással megállt. Rose levegőért kapkodott, a szíve hevesen vert. Ujjhegyei viszkettek, és keserű ízt érzett a nyelvén. Nagy csattanással kikapcsolta a biztonsági övét, kivágta az ajtót, és kiugrott az útra. - Megsérült? Az Erdőben csend honolt. - Hahó! Semmi válasz. A férfi eltűnt. Rose, ki volt az? - Georgie szeme akkora volt, mint egy kávéscsésze. Nem tudom. - Áthullámzott rajta a megkönnyebbülés. Nem ütötte el. Majdnem elállt a szívverése, de nem ütötte el. Mindenki jól van. Senkinek nem esett baja. Mindenki jól van... - Láttad a kardokat? - kérdezte Jack. Milyen kardokat? - Rose csak a szőke hajat látta, a zöld szemet, és valamiféle köpenyt. Még az arcát sem tudta visszaidézni, egy sápadt folt volt az emlékezetében. - Volt nála egy kard - mondta Georgie. - A hátán. Két kard - kontrázott Jack. - Egy a hátán, egy meg az övében. Néhány idősebb helyi szeretett kardokkal szórakozni, de egyiküknek sem volt hosszú, szőke haja. És egyiknek sem volt ilyen szeme. A legtöbb ember, aki egy kisteherautóval kerül szembe, megrémül. Ez a férfi úgy bámult Rose-ra, mintha megsértette volna azzal, hogy majdnem elütötte. Mintha ő lett volna az utak királya. Az idegenek soha nem voltak szívesen látottak a Peremben. Nem bölcs dolog sokáig itt maradni. Jack beleszimatolt a levegőbe, majd az orrát ráncolta, ahogy akkor, amikor szagmintát követ. - Keressük meg! - Inkább ne. - Rose... - Már így is vékony jégen jársz. - Visszamászott a 79
kisteherautóba, és becsukta az ajtót. - Nem kergetünk valami őrültet, aki azt gondolja, hogy túlságosan fontos ahhoz, hogy a gyalogúton közlekedjen. Rose felhorkant, próbálta megregulázni a szívverését. Georgie kinyitotta a száját. - Egy szót se többet! Pár perccel később elérték a határt, azt, ahol a Perem voget ér, és a Töredék elkezdődik. Rose mindig felismerte azt a pillanatot, amikor átért a Töredékbe. Először is idegesség vágott a mellkasába, amit azonnali, erős szédülés követett, majd fájdalom. Olyan volt, mintha a benne levő varázslat, az a meleg szikra, ami ott ült meg a belsejében, hirtelen meghalt volna az átkelés során. A fájdalom csak egy pillanatig tartott, de mindig is gyűlölte. Nem érezte magát teljesnek tőle. Töredék. Ezért kapta ezt a nevet a varázslatmentes dimenzió. A Perem túlsó végén volt egy ugyanilyen határ, az, amely Mágiát választotta el a Peremtől. Rose még soha nem próbált meg átkelni rajta. Nem volt biztos abban, hogy a varázsereje elég erős ahhoz, hogy túlélje. Gond nélkül léptek át a Töredékbe. Az Erdő véget ért a Peremmel. Közönséges tölgyek és fenyők vették át az ősi, sötét fák helyét. A sárból aszfaltút lett. A keskeny, kétsávos úton elhaladtak a kétoldalt álló benzinkutak között, egészen az autópályáig. Rose megnézte, mekkora a forgalom, jobbra fordult, és Pine Barren varosa felé vette az irányt. Felettük egy repülőgép robaja hallatszott, amely arra készült, hogy leszálljon a savannah-i reptéren, alig néhány kilométerre innen. Az erdő helyét elfoglalta egy f é l i g kész pláza és egy építkezési terület, elszórtan épületek álltak a georgiai vörös, sáros talajon. A táj képét tavacskák és patakok színesítették a tengerpart csupán negyvenpercnyire volt, így előbb-utóbb minden mélyedés vízzel telt meg. Hotelek mellett haladtak el - Comfort Inn, Knights Inn, Marriott, Embassy Suites megálltak egy lámpánál, átmentek a felüljárón, és végül befordultak a WalMart zsúfolt parkolójába. Rose leparkolt oldalt, és kinyitotta az ajtót, hogy kien80
gedje a fiúkat. Jack szemének borostyán ragyogása eltűnt, most csak sima mogyoróbarnának látszott. Rose lezárta a kocsit, megnézte, hogy bezárta-e jól az ajtókat - igen -, és a fényesen kivilágított ajtó felé indult. - Ne feledjétek - mondta, ahogy csatlakoztak az esti vásárlók tömegéhez -, cipő, és csak cipő. Komolyan mondom!
81
2. fejezet Senki nem szólt semmit, amíg egy pár fekete-kék edzőcipő nem díszelgett Jack lábán. Nem Skechers volt, de majdnem olyan. Ahhoz, hogy egy Skecherst vegyen, Kose-nak át kéne mennie a plázába, Savannah-ba, de spórolnia kell a benzinnel, különben nem tud hogyan eljutni a munkahelyére. Rose lehajolt, és megnyomkodta i cipő elejét, hogy hol van benne Jack lábujja. Van elég hely. Jack nőtt, mint a dudva, és Rose mindig próbált egy kicsit nagyobb cipőt venni neki. - Nem túl nagy? Jack megrázta a fejét. - Tetszik? Jack bólintott. - Oké - mondta Rose, és az árcédulára pillantott. Huszonhét dollár kilencvenkilenc cent. Még ötvenért is megvette volna. A fiúk némán figyelték a polcok között állva, mint két, rettegő nyúlkölyök. Rose felsóhajtott. - Szeretnétek megmegnézni a játékokat? A „megnézni” volt a varázsszó. A fiúk végignézték az akciófigurákat, elbűvölték őket a színes, műanyag izmok és műanyag fegyverek. Rose a polc túloldalán nézelődött. Az út menti idegen nem ment ki a fejéből. Nem helyi, ez egészen biztos. A Perem itt keskeny volt, csupán húsz mérföld széles. Még igazi városuk sem volt, csupán maroknyi szétszórt ház az Erdő külső területén, és a sűrűbben lakott East Laporte. Rose minden helyi peremlakót ismert, és életében nem találkozott az utak királyához még csak hasonlóval sem. Azokat a szemeket egészen biztosan nem felejti el. Ha nem East Laporte-ból való, akkor valószínűleg Mágiából. A Töredék lakói jobban szerették a puskát, mint a kardot. Rose az ajkába harapott. A hozzá hasonló peremlakók szabadon jártak át a világok között, de a Töredékből vagy Mágiából átjönni a Perembe más tészta volt azok számára,
82
akik nem ide születtek. Először is, Mágia és a Töredék lakosai általában nem láttak túl saját határvonalukon. Ha a Töredékből valaki megpróbálja követni Rose-t a Perembe, akkor Rose eltűnik a szeme elől, amint átér a határon. Az egyik pillanatban még ott van, a másikban már nem, és az illető a saját világában halad tovább. Mivel nem érzékelik a határt, számukra a Perem egyszerűen nem volt ott, nem létezett, mint az ajtó mögötti szoba, amely örökre zárva marad. A túloldalon Mágia legtöbb lakosa sem érzékelte az ő határvonalukat, és nem is látta. Élték a hétköznapi életüket, és nem tudtak a közelükben levő különös helyről, amely egy még különösebb világba vezetett. Persze mindig voltak kivételek a szabály alól. A Töredékben egyesek varázslatos tehetséggel jöttek a világra. Ez a tehetség szunnyadt bennük, amíg egy napon egy ismeretlen útra nem tévedtek, és úgy döntöttek, megnézik, hová visz. Mágiában egyesek felfedezték a másik dimenziót is, és ez magával hozta a második problémát: a határvonal átlépése fájdalmas volt. Ezzel nem lehetett mit kezdeni. A Rose-hoz hasonlók a Peremben éltek, mert ez volt az egyetlen hely, ahol fenntarthatták varázserejüket, de a Töredékben dolgoztak és tanultak, mert ott kerestek pénzt. Az áthaladás során ők kis fájdalmat, kellemetlenséget és egy rövid, hasogató szúrást éreztek, a Töredék vagy Mágia lakója azonban a kínok kínját élte át ilyenkor. Mégis, néhány elszánt lény átjutott. A Mágiából érkező kereskedők karavánjai háromhavonta megálltak East Laporte-ban. A legtöbb peremlakóhoz hasonlóan, Rose is minden dollárt félretett, hogy a Töredékben összevásároljon mindenféle vacakot: Pepsit, harisnyanadrágot, szép tollakat. Amikor a karavánok megérkeztek, Rose mindig előhozta a szajrét, és eladta a karavánvezetőnek némi felárral, vagy elcserélte Mágiából származó tárgyakra, leginkább különös ékszerekre és egzotikus csetreszekre, majd az árut továbbadta töredékbeli dílereknek. Egy kis pluszpénz jól jött. A karavánok nem időztek túl sokáig. A világok kapzsik 83
voltak. Ha túl sok időt töltesz a Töredékben, elvész a varázserőd. Ha túl sok időt töltesz Mágiában, a varázslat megfertőz, és a Töredék nem enged vissza magába. A peremlakóknak volt egyfajta védettségük - mindkét világban a többieknél hosszabb ideig bírták, de végül ők is behódoltak. Peter Padrake, az egyik leghíresebb ember, aki Mágiából átköltözött a Töredékbe, már évekkel ezelőtt elveszítette varázsképességét. Már a Perembe is képtelen volt belépni. Mi lehet az oka annak, töprengett Rose, hogy valaki vállalja a fájdalmat, és megkockáztatja, hogy elveszítse i varázserejét azért, hogy Mágiából átjöjjön a Perembe? A férfi nem a karavánosokkal érkezett - azok csak pár hét múlva jönnek majd. Valami vészhelyzet lehet. Vagy talán őérte jött. A gondolattól Rose megállt. Nem, döntötte el. Az utóbbi három évben békén hagyták, a legvalószínűbb az, hogy a férfi nem is Mágiából jött. A Perem keskeny volt, de nagyon hosszú, mint maguk az egyes világok. Keleten az óceánig ért, de nyugaton több ezer mérföldre is elhúzódott. Igaz, hogy az Erdő általában távol tartotta magától a látogatókat, de időnként azért megjelentek utazók. Állítólag nyugaton a Perem kiszélesedik. Az a pletyka járta, hogy a Perem közepén egy nagy, nyugati város van. Talán az illető onnan jött. Igen, egészen biztosan onnan. Egyébként meg kit érdekel, honnan jött? Rose felsóhajtott, és felvett egy nagy flakon buborékos folyadékot, négy buborékfújó pálcával. Georgie imádta a buborékokat, majdnem húsz másodpercig képes volt a levegőben tartani őket. A cipő elég sokba került, de amit elkezdünk, illik befejezni. Végül is Georgie semmi rosszat nem tett, Jack pedig tulajdonképpen jutalmat kapott azért, mert elszakította az új cipőjét. Ezzel az erővel Georgie megkaphatja a buborékfújót. Jó gyakorlást jelent a varázsereje karban tartására. Segít neki majd villantani... Rose rádöbbent, hogy míg Jack új cipőt kapott, Georgie csak egy vacak buborékfújó készletet. Ez nem fair. Akármit is csinál, nem jó. Mi lenne a helyes? Megvenni a buborékfújót, vagy a cipőn kívül semmi mást nem venni? Rose 84
azt kívánta, bárcsak lenne egy kézikönyve, amiben egyértelműen leírják, hogy mit tesz egy felelős szülő ilyen helyzetben. Rose maga előtt látta Georgie-t húsz év múlva, amint bilinccsel a lábán ül a Töredékben valami pszichiáter előtt. „Nos, tudja, az egész a buborékokkal kezdődött...” A polcsorok között Georgie hangját hallotta, a fiú mondott valamit, és egy mély férfihang válaszolt rá. Rose fejében megszólalt a vészcsengő. Lábujjhegyre állt, hogy átkukkantson a buborékos polc fölött. Egy férfi állt a fiú mellett, és beszélgetett vele. Rose letette a buborékfújót, és odamasírozott az újonnan érkezetthez. A férfi háttal állt neki. Ez a hát széles volt és izmos, kopott, szürke póló fedte, amely szűkén simult a vállak- ra, és lazán lógott a csípő körül. A póló bizony jobb napokat is látott. A farmer sem volt jobb állapotban: ócska volt, agyonhordott, szürke a ráncokba beleivódott kosztól. A férfi haja sötét volt és hosszú, bár a válláig nem ért le. Nem helyi peremlakó volt, és Jack kiszagolta volna, ha frissen érkezett volna a Peremből vagy Mágiából. A varázslat a határon túl nem működött, de Jack szaglása még mindig jobb volt, mint az átlagembereké, és azok az emberek, akiknek varázserő van a vérükben, jellegzetes illatot árasztanak magukból. Rose még soha nem érezte, de Jack kijelentette, hogy piteszag, akármit is jelentsen ez. És Rose szigorúan meghagyta neki, hogy azonnal szóljon, ha valami ismeretlen, piteszagú személyt érzékel a Töredékben. Ahogy közeledett hozzájuk, Rose meghallotta a férfi hangját: - Igen, de a karja nem mozog. Örökre így maradt. Nem tudod rákényszeríteni, hogy harcoljon. Nem úgy tűnt, mint aki gyermekmolesztáló lenne, de a gyerekmolesztálók soha nem tűnnek gyermekmolesztálónak. Törvénytisztelő, templomba járó, kedves szomszédoknak tűnnek. És nagyon jól értenek a gyerekekhez. Georgie meglátta Rose-t: - Rose, még neki is tetszenek. - Értem - mondta Rose. Ha a Peremben lettek volna, és ha 85
képes lett volna a varázserejét egy környezeti hatásba tömöríteni, hangja húszméteres körzetben mindent megfagyasztott volna. - És általában a játékosztályon tölti az idejét, és kisfiúkkal cseveg? A férfi megfordult. A húszas évei végén járt. Jóképű volt, szögletes álla és szépen faragott járomcsontja volt. Arcán nyoma sem volt babahájnak. Orcája beesett volt, orra keskeny és szépen formált. Rose megszemlélte a férfi melyen ülő, dióbarna szemét. A szemek láttán megnyugodott: a férfi őszinte és egyenes. Nem gyermekmolesztáló, döntötte el Rose. Talán csak egy kedves férfi, aki szóba elegyedett a fiúkkal a játékosztályon. A férfi felnyúlt, és levett egy kalózfigurát a felső polcról. - Ez itt azonban mozog. Különböző pózokba lehet beállítani. - Átadta a játékot Georgie-nak, és a fiúk föléhajoltak. - Elnézést - mondta a férfi Rose-nak. - Nem akartam megijeszteni. Nem ijedtem meg. - Rose kissé finomított a hangjában bujkáló fenyegetésen. Az én hibám - mondta a férfi, azzal visszafordult a játékokhoz. Rose ott állt mellettük, és kissé bután érezte magát. Magának veszi vagy a fiának? - kérdezte, csak hogy mondjon valamit. - Magamnak. Ó! Talán gyűjtő? Amolyan „soha nem veszem ki a dobozából”-típus? Ó, hát ez remek, gondolta Rose. Ahelyett, hogy véget vetettem volna a beszélgetésnek valamilyen kellemesebb megjegyzéssel, újabb kérdéssel bombáztam az idegent, és rögtön meg is sértettem vele. A férfi Rose-ra pillantott: Nem. Kiveszem őket, és játszom velük. Hatalmas háborúkat játszom el. És a súlyuk alapján is szétválogatom őket. - Némi kihívás volt a hangjában. - Sok figurája van? - kérdezte Georgie. - Négydoboznyi. Dicsekedj csak, gondolta Rose hirtelen dühvel, de azonnal megfeddte magát. A férfi nem tudhatta, hogy Rose nem 86
engedheti meg magának, hogy játékokat vegyen a gyerekeknek. Egyszerűen válaszolt a kérdésre. Be kell fejeznie ezt a beszélgetést, kifizetni a nyavalyás cipőt, és hazamenni. Mindig várom, hogy kijönnek egy jó Conan-figurával, de soha nem jönnek ki - mondta a férfi. - Ma nagy várakozással jöttem. Egy Zöld Nyilast szerettem volna, de itt nem árulják - Melyiket? A férfi gyanakodva pillantott rá. - A Kemény utazó hősöket. Rose bólintott. Két kisöccse miatt igazi akciófiguraszakértő volt. - A DC Direct-től rendelte? Az utcában a Parallel Universe-nél kapható, de harminc dolcsiba fog fájni. Legszívesebben felpofozta volna magát. Csak úgy kiszaladt a száján. A férfi szeme kitágult: - Megmondaná, hogy az merre van? - Megmutatjuk! - ajánlkozott Georgie. Rose haragos tekintetet lövellt felé. - Megmutatjuk a képregényeket, ugye, Rose? - Jack szeme tágra nyílt. - Légyszi! Rose-nak nagyon kellett ügyelnie, hogy ne csikorgassa a fogait. - Semmi gond - mondta a férfi. - Majd megtalálom. Nagyon köszönöm, hogy megmondta, hogy ott lehet kapni. A férfi úgy nézett Rose-ra, mintha komplett őrült lenne. - Nem, megmutatjuk - bukott ki hirtelen Rose száján. - Itt van, nem messze, de nehéz elmagyarázni, hogyan lehet odajutni. Gyertek, fiúk! Öt perccel később mind a négyen a Wal-Mart melletti járdán gyalogoltak. - Köszönöm még egyszer - mondta a férfi. - William vagyok. - Rose - mondta Rose, és ennyiben maradtak. A fiúkat láthatóan elbűvölte William. Jacket különösképpen. Érthető volt - túl fiatal volt még, hogy emlékezzen az apjára, és egyik férfirokonuk sem töltött túl sok időt 87
náluk ahhoz, hogy nagy benyomást tegyen rá. A magányos kissrác, akit elhagyott az apja (aki valami fantomkincs után loholt) kétségbeesetten vágyott egy férfi figyelmére. - Új cipőm van - mondta Jack. William megállt, és megszemlélte a cipőt. - Király surranó. Jack némi habozás után elmosolyodott. Nem túl gyakran mosolygott. Ha Rose elérhette volna az apját ebben a pillanatban, egyetlen ütéssel kiterítette volna az aszfaltra. Georgie nagy levegőt vett, láthatóan nem akarta, hogy lekörözzék királyság szempontjából. Rose szinte látta, ahogy a fogaskerekek csikorognak szőke kis buksijában. Meg kellett volna vennie azt a rohadt buborékfújót, hogy legalább Georgie is kapjon valamit. Georgie pislogott párszor, és végül előrukkolt az egyetlen újdonsággal, ami eszébe jutott: - Szobafogságot kaptam árulkodásért. - Igazán? - kérdezte William. Rose megfeszült. Ha most megemlíti a viharmadarakat, kell valamilyen magyarázatot adnia. De Georgie csak bólintott: - Aha. - Ez valószínűleg nem jó. - Nem. William Rose-ra pillantott: - A nővéred gyakran ítél szobafogságra? Nem. Általában ezt csinálja. - Georgie tökéletesen utánozva Rose-t, a szemét forgatta, és azt mormolta: - Miért én? William Rose-ra nézett. - Miből gondolja, hogy a nővérük vagyok? William vállat vont: Túl fiatal. Egyébként nem sok gyerek hívná az anyját Rose-nak. Elérték a járda túlsó végét. Rose kézen fogta a fiúkat, együtt átmentek az úton és a füvön egy kis plázába. - Tehát nem idevalósi? - Nem. Pár hete költöztem ide Floridából - mondta William. - Itt kicsit jobb állások vannak. 88
- Mi a foglalkozása? - Padlókat fektetek le. Rose bólintott. Az a terület virágzott. Valahányszor elhaladt errefelé, az építkezési csapat egyre több és több részt tisztított meg az erdőből új vállalkozások és plázák számára. Egy padlólerakó komoly pénzeket kereshet itt. Nem csoda, hogy négy doboz akciófigurája van.
A Parallel Universe egy kávézó és egy UPS szállítmányozási iroda közé volt beszorítva. Roppant tiszta volt és rendezett, egy képregénybolthoz képest. Peter Padrake teljes neve valaha így hangzott: Peter Padrake hajóstiszt, a Vérestenger ördöge, és a mágiabeli ország, Adrianglia hűséges fegyveres hajótulajdonosa. Egy évtizeddel ezelőtt jött át Mágiából a Töredékbe, hogy nyugdíjba vonuljon, és valahogy sikerült egy élet megtakarítását régi amerikai pénznembe átváltania, így megnyitotta a Parallel Universe-t. Peter úgy vezette a képregényboltját, ahogy valószínűleg a hajóját is vezethette: a bolt kristály- tiszta volt, a füzeteket kiadó szerint kategorizálta, mindegyik áttetsző műanyag borítót kapott, és jól láthatóan rajta volt az árcédula. Az ár a végső ár volt, Peter utált alkudozni. Peter savanyú ábrázattal üdvözölte Rose-t. A lány tudta, hogy ez nem személyes. Rose zűrös volt, és tudta, hogy Peter az alkudozásnál is jobban utálja a zűrt. - Itt van - rángatta meg Georgie William ingujját. - Ott, amott. William követte Georgie-t és Jacket a bolt hátsó részébe. Rose rámosolygott Peterre. Peter mindent megtett, hogy a húsvét-szigeteki kőszobrok élethű mása legyen. Rose elmenekült a férfi pillantása elől a bolt hátsó részébe, és megnézte a falra kitett képregény-illusztrációkat. Imádta a képregényeket. A könyveket is imádta. A könyvek jelentették számára az ablakot a Töredékbe, és a segítségükkel álmodozhatott. A Girl Genius-képregény... Rose mindig szeretett volna hasonlítani Agathára: szuperfegyvereket felépíteni egy rozsdás villából, régi rágógumiból és zsinórmaradékból.
89
Rose felvett egy műanyag borítóval lezárt, illusztrált regényt. Húsz dollár... Soha az életben... Felpillantott, és látta, hogy William Georgie-t hallgatja, amint felolvassa az egyik akciófigura leírását a doboza hátuljáról. Nem rosszképű pasi, tűnődött Rose. A legtöbb férfi mostanra már lerázta volna Georgie-t. Talán tényleg gyermekmolesztáló. Azért volt itt valami bibi. Miért lenne minden férfi bűnöző, aki egy kis figyelmet is fordít a fiúkra, akik nyilván kiéhezetten vágynak a férfitársaságra? William rámosolygott Rose-ra. A lány félénken visszamosolygott rá. Valami nem stimmelt ezzel a Williammel, de nem tudta megmondani, micsoda. Ideje összeszedni a gyerekeket, és elindulni. Rose befordult egy kis polc mellett, és belefutott Jack- be. Jack megdermedve állt az állványok között, térde kissé megroggyant, alig lélegzett, tekintete egy könyvespolcra tapadt - teljesen úgy festett, mint egy macska, amely a prédáját vizslatja. Rose követte Jack pillantását, és meglátott egy színes képregénykönyvet. Nem egy átlagos amerikai képregény volt, hanem egy vastag, kisebb manga. A borítón egy kamaszlány volt tengerészruhában és egy fiú, akinek fehér haja volt, és piros kimonót viselt. A borítón piros betűk hirdették: Inuyasha. Rose levette a könyvet a polcról. - Mi az? - kérdezte. - Cicafüle van - suttogta Jack. - Cicafüle van a fiúnak. Rose jobban megnézte a borítót, és a fiú fehér sörénye mögött szőrös, háromszög alakú füleket látott. Megfordította a könyvet: -Azt írja, hogy félig ember, félig kutyadémon. Tehát ezek nem cicafülek. - Rose látta a fiú kétségbeesett arcán, hogy nem érdekli. Peterre pillantott. - Most már mangát is árul? Peter a pult mögött vállat vont: - Azok használtak. Egy fickó hozta be. A hármat egyben árulom, tíz dollárért. Ha eladom őket, rendelnem kell új példányokat. - Kérlek! - suttogta Jack hatalmasra nyílt szemmel. - Egyáltalán nem. Cipőt vettünk neked. Georgie meg semmit sem kapott. 90
- Én megkaphatom? - ugrott elő Georgie szinte a semmiből. - Nem. - Három dolcsit talán adhat érte, de tízet nem, és Peter arcán látta, hogy nem szedné szét a háromkötetes regényt. - Majd én megveszem nekik - ajánlotta William. - Nem! - Rose egy lépést hátralépett. Szegények, de nem koldusok. - Nézze, komolyan mondom, iderángattam magukat, és megmutattattam a boltot. Úgyis megveszem a Zöld Nyilast, és plusz tíz dolcsi nem kerül semmibe se. - Peterre pillantott. - majd én kifizetem. - Egyáltalán nem - mondta Rose pengeéles hangon. - Rose, légyszi! - kezdte Georgie éneklő hangon. Rose elhallgattatta: - Te Drayton vagy. Mi nem koldulunk. Georgie elhallgatott. - Döntsd el, és ne pazarold az időmet - mondta Peter. William ránézett. Súlyos pillantása szinte a földhöz szegezte Petert. Még csak nem is Rose-nak célozta, de a lányt elfogta a sürgető vágy, hogy sarkon forduljon, és elmeneküljön. Peter Padrake keze a fiók felé mozdult, amelyben a 45-ösét tartotta, és mereven állt. Rose felkapta a könyveket, és a pultra tette. - Tízet mondott? Adóval együtt tíz hatvankilenc - mondta Peter, és fixírozta Williamet. Rose elmosolyodott. Pontosan tíz dollár hetvenöt volt a pénztárcájában. A benzinre. Rose elővette a pénztárcát, kivette a puha dollárokat és három negyeddollárost, átadta Peternek, megkapta a visszajárót, és ugyanazzal a mosollyal az arcán átadta a könyveket a gyerekeknek és a fiúkkal a nyomában kimasírozott a boltból. - Rose, várjon! - William utána ment. Csak menj tovább... - Rose! Rose megfordult és ránézett. - Igen? A férfi beérte. 91
Ha nem szóltam volna közbe, nem vette volna meg a könyveket. Hadd kárpótoljam! Hadd vigyem el vacsorázni holnap. Meghívom. Rose pislogott. Nem ismerek itt senkit - mondta a férfi. - Elegem van abból, hogy egyedül eszem. És sajnálom a bolti ügyet. Rose habozott. A férfi kicsit előrehajolt, hogy a szemébe nézzen: - Szeretném viszontlátni magát. Mondjon igent! Már egy örökkévalóság óta nem volt randin. Bármilyen randin. Négy éve. Holnap szerda, első nap az iskolában. A gyerekek biztos találkozni akarnak majd a nagyival, hogy elmeséljék neki. Egy vacsorát kihagyhat. De volt valami William-ben, ami elijesztette. Jóképű volt, és Rose szerette volna kedvelni. De nem kedvelte. A Peterre vetett pillantása szinte ragadozószerű volt. - Maga nem az esetem. Honnan tudja? Húsz szónál többet nem beszéltünk egymással. Ez igaz volt. Rose tényleg semmit nem tudott róla. De sokkal okosabbnak tűnt nemet mondani neki, és visszatérni a menedéket jelentő kövek mögé. Elbújni. És ezzel a gondolattal valami megmozdult Rose-ban, az, ami már ötödik osztály elején is, amikor Sarah Walton először nevezte őt ribanc fattyának. Az a Drayton-féle makacsság ütötte fel benne a fejét, ami a nagyanyját is olyan híressé tette. Nem, gondolta. Nem fog lekushadni a védőkövek mögé élete hátralévő részében. De nem kényszeríthetik olyasmire sem, amit nem akar. Az ugyanúgy gyengeség lenne. - Maga kedves pasas, William. De nem tehetem. Holnap van az első nap az iskolában, és otthon kell lennem. A férfi egy hosszú pillanatig bámulta, majd széttárta a karját, felfelé fordított tenyérrel. - Oké. Talán hamarosan újra összefutunk. - Szinte ígéretként hangzott a szájából. - Talán - mondta Rose.
92
3. fejezet A szerda túlságosan gyorsan eltelt. Egy fehér teherautó húzott el mellette, dudája tülkölt. Rose még csak oda sem nézett. A benzinjelző mutatója vészesen kibillent a sárga E betű felé. - Csak érjünk el biztonságban a Peremig - mormolta. - Csak ennyit szeretnék. Az öreg Ford recsegve-ropogva gurult tovább. Rose csak ötvennel ment, hogy spóroljon a benzinnel. A távolban a nap lassan lement, és az ég fenyegetően pirosba fordult. Rose késésben volt. Túlóráznia kellett, a szokott óránkénti hétdolláros bérrel. A pólónyomtató boltban vészhelyzet állt elő. Valamelyik elégedetlen dolgozó végigfújta a padlót azzal a ragadós folyadékkal, amellyel a pólókat szokták rögzíteni, miközben nyomtatnak rájuk. Mire a tulajok rájöttek, mi történt, és hívták a Clean-n-Bright takarítószolgálatot, a padlón már minden elképzelhető mocsok összegyűlt, mégpedig borzalmas mennyiségben. A ragadós, fújható terpentint csak egyvalami viszi ki. Rose és Latoya az utóbbi két órát azzal töltötték, hogy négykézláb súrolták a padlót. Rose keze terpentinszagú lett. A terpentin mindenhová beleivódott, a bőrébe, a hajába, a cipőjébe... Fájt a háta. Szeretett volna hazamenni és lezuhanyozni. Igaz, takarítónő, de ettől még nem kell takarítónőszagúnak lennie. Lénye egy apró része megbánta, hogy elutasította William ajánlatát. Nem tekinthető leendő pasinak, de barátnak jó lett volna. Egy Peremben kívüli, akivel elbeszélgethet. Ami elmúlt, elmúlt, mondta magának. Nemet mondott, úgy kell neki. Előtte a Potter Road ismerős kanyarja bukkant elő a zöld tájból. Na végre! A kisteherautó köhögött. - Gyerünk, öregem, megcsinálod! A Ford ismét köhögött. Rose levette a lábát a gázról, bevett egy kanyart, és hagyta, hogy szépen eldöcögjön a fák mögött. Most már csak huszonöttel ment. Még egy kis gáz. 93
Még egy kicsi... Áthaladtak a határon, és a varázserő fellobbant benne, melegséggel töltötte el. A motor halk zúgással megállt, és Rose hagyta, hogy a kisteherautó végighaladjon az úton az összegabalyodott növényzetbe. A zöld növényzet összecsukódott mögötte. Rose leparkolt, kiszállt, lezárta a kocsit, és megsimogatta a forró motorháztetőt: - Köszi. Az iskola első napja volt, és neki elfogyott a benzinje. Legalább a nagyi belement abba, hogy elmegy a srácokért az út végéig, és vigyáz rájuk, amíg Rose hazaér a munkából. Általában egyedül jöttek haza, de a mai nap különleges. Biztos egymás szavába vágva mesélik majd el az első napi élményeiket. Rose elindult felfelé az úton. Kétoldalt az Erdő szegélyezte a sáros ösvényt: hatalmas fák, sötét, göcsörtös ágakkal, gyökereik között a föld évszázados őszöktől volt puha. Az ágak között sápadt, kék zsurló kandikált ki. Az erdőben beköszöntött az alkonyat. A kúszónövényzet, amely a Töredékben egészében font be fákat, a határvonalnál megszűnt, és itt, a Peremben moha vette át a helyét: bársonyos köpenyként simult rá a fatörzsekre, és apró, kocsányon lógó virágokkal hintette tele őket, amelyek felfordított női cipőknek látszottak: világoslila, mentazöld, levendula, pink. A rengeteg gyógynövény erős, kissé keserű illattal töltötte meg a levegőt. Az Erdő homályos sötétjéből baljós zajok hallatszottak, és időnként egy-egy világító szempár tűnt fel a lombfüggönyön át. Rose szinte nem is törődött vele. Az Erdő az Erdő. Errefelé a legtöbb élőlény tudta, kicsoda is Rose, úgyhogy békén hagyták. Két mérföld választotta már csak el a házuk felé leágazó ösvénytől, és Rose ismerős, kényelmes tempót vett. Ez a tempó az út harmadik kanyaráig tartott. Megállt. Ez volt az a hely, ahol a kardos férfi ráugrott a kocsijára. Rose megnézte a sárban a nyomokat. Most valami mást látott. Amennyire vissza tudott emlékezni, a kocsi motorházteteje kicsit volt csak magasabb, mint a csípőmagassága. Kipróbálta, hogy kicsit lábujjhegyen 94
hintázott, majd olyan magasra ugrott fel, amennyire csak tudott. A közelébe sem ért. Ha nekifutásból indul el, akkor talán az egyik lábát fel tudja vetni a motorháztetőre. De a férfi a mozgó kocsira ugrott fel, a lábán ért földet, és úgy ment tovább, mintha az egész semmiség lett volna. Egy vékony, magas hang arra késztette, hogy felpillantson. Balra egy óriási fa terjesztette szét ágait az ösvény felett, és ráhajolt az útra. Nagyjából két és félméternyire az út felett, mielőtt a fatörzs kettéágazott volna, egy sovány kis alak kapaszkodott a fakéregbe. Kenny Jo Ogletree. Kenny eléggé az alján volt Rose kedvenceinek listáján, csak egy lépéssel Kenny anyja, Leanne felett, aki a gimnáziumban Sarah Walton legjobb barátnője volt, és akinek legnagyobb érdeme az volt, hogy RIBANC FATYA felirattal ékesítette Rose iskolai szekrényét, méghozzá lemoshatatlan tintával. A helyesírás sosem volt Leanne erőssége, de a piszkálódást mesteri fokon űzte. Az alma persze nem esett messze a fájától - a kilencéves Kenny is nagy piszkálódó és nagyszájú volt. Úgy egy hónappal ezelőtt Kenny és Georgie között egy softballmérkőzés miatt nézeteltérés alakult ki, és le kellett ülniük egymással. Ha nincs Jack, Kenny péppé verte volna Georgie-t, de Jacktől minden gyerek félt. Jack minden bunyóba úgy ment bele, mintha az utolsó lett volna, és nem mindig állt le, amikor nyert. Kenny a fába kapaszkodott, és szinte teljesen mozdulatlan volt. Ujjpercei elfehéredtek az erőfeszítéstől. Pólóját és viseltes, khaki rövidnadrágját korom piszkolta be, és a combján hosszú karcolás húzódott, amelyből vér csepegett a lábikrájára. Kenny Rose-ra bámult. Szeme áttetsző volt, a szeme fehérje nagyon halvány. Bármilyen problémái is voltak Leanne-nel, eltörpültek, amikor szembenézett egy rettegő, kilencéves kisfiúval. - Jól vagy, Kenny? Kenny csak nézett. A bal oldalon megrezdültek a bokrok. Céltudatos, ragadozószerű rezgés volt. Rose lassan hátrálni kezdett. A vékony gallyak megrezzentek. Az ágak elhajoltak, a sötét, háromszög alakú levelek szétváltak, és egy lény lépett 95
ki az útra. Négy láb magas lehetett, rothadó, bűzös teste úgy nézett ki, mint valami groteszk patchwork munka. Rose egy erdei kígyó marását látta a bal lábán, vörös rókaprémet a vállon, kopott szürke pihéket a mellkason, barna malaccsíkokat a hastájon... A beleinek egy része hiányzott, és belső szerveinek rothadó csomója kilátszott a bordák közül. A pofája borzalmas volt. Két sápadt, vészterhes szem bámult ki a mély üregéből. Intenzív, mély gyűlölet ült bennük. Alattuk széles száj terpeszkedett, benne éles, háromszög alakú fogak sorakoztak, melyek több sorban álltak ki az állkapocsból. A lényből nehéz és nedves, suttogásszerű, akadozó hang tört fel. Mocsári lény. Gyűlölet és varázslat éltette, élő átok volt, amely létrehozójának dühéből nyerte erejét. Valaki elátkozott egy közeli földterületet vagy házat, és az Erdő az átoknak alakot és célt adott: hogy mindent elpusztítson, amivel szembetalálkozik. A fához tapadt Kenny úgy nyüszögött, mint egy kiscica. A mocsárlény még szélesebbre tátotta száját, és előrelépett, bűzös holdudvarként áradt belőle a fenyegetés. Meg akarta gyilkolni Rose-t, szakítani a húsából egy darabot, és magáévá tenni. Rose felemelte a jobb kezét. A mocsárlény sziszegett. Kifacsart végtagjait széttárva sárga karmokat engedett ki. Rose ujjainak végén fényes varázsragyogás villant elő. A varázslat felbuzogott benne, szabadulni akart. A mocsárlény rárohant, fekete száját kitárta, foga és karma harcra készen állt. Rose villantott. Varázslat pattant ki kezéből, fehér fénycsóva robbant, és a mellkasán találta el a lényt. A mocsárlényt a lendület még egy lépéssel tovább vitte, de a hófehér villám beleégett a húsába, bele a mellkasába, egyenesen gonoszsággal telt szívéig. Nem elég, ha Rose megcsonkítja. Magát az átkot kell megölnie. Húscafatok repültek szét a lényből. Rose előrelépett, a fénykorbácsot a lényre irányította. Karja megfeszült egy pillanatra. A mocsárlény szétesett, apró csomókká, vérvörös és 96
bíborlila darabkákká hullott. A fehér korbács a sötétséget érte. Rose megfeszült, még erősebben szorította, körme a tenyerébe vájt. A feltört dió reccsenésével a porszemek hófehér szikrák közepette a földre hulltak, és eltűntek. Rose nagyot fújt, átlépett az ösvényt elborító rothadt cafatokon, és odasétált a fához. - Gyere le! - mondta, és kitárta a kezét. Kenny mereven állt. Rose egy pillanatra azt gondolta, hogy el kell mennie a fiú anyjáért, de hirtelen a fiú szorítása engedett, és lecsúszott a fatörzsön. Végighorzsolta ugyan magát, de Rose karjaiban landolt. Rose kénytelen volt letenni - túl nehéz volt. - Elment - nyugtatta Rose, és megölelte a fiút. - Meghalt, végeztem vele. Megértetted? Kenny bólintott. Nem fog visszajönni. Ha még egy ilyen látsz, fuss el a házunkhoz olyan gyorsan, amennyire bírsz. Majd én megölöm. Most pedig menj szépen haza! A fiú villámsebességgel futásnak eredt, jobbra kányrodott az Ogletree-ház felé. Rose visszanézett a sarat pettyező cafatokra. Csak egy maréknyi családnak volt birtokában olyan varázserő, amellyel létrehozhattak egy mocsárlényt, és erre csak idősebb emberek voltak képes, akiknek ennél több eszük volt. Egy mocsárlényt nem lehet megfékezni. Olyan fegyver volt, amely megölt mindent, amivel összetalálkozott. Évek óta nem találkozott eggyel sem. Mikor a legutolsóval összefutott, egy teljes csapat kellett hozzá, hogy benzinnel és fáklyákkal levadásszák. Valami nagyon nagy baj történhetett az egyik helyivel, hogy átkával életre keltett egy mocsárlényt. Valami borzalmas dolog történik. Rose a nyakszirtjén érezte, hogy elönti a rettegés. Egy pillanatra arra gondolt, hogy követi Kenny Jót, hogy kiderítse, Leanne tud-e róla bármit is, de végül úgy döntött, mégsem. Nem sokkal a gimi befejezése után Leanne barátnője, Sarah nagyon jól ment férjhez, és beköltözött egy szép kis házba a Töredékben. A pletyka szerint Leanne-t nem látták szívesen Sarah új álomházában, és Leanne ettől még csak jobban utálta az életet, mint azelőtt. Leanne és 97
Sarah a gimnázium óta nem álltak szóba egymással. Rose kételkedett benne, hogy Leanne hirtelen megnyílna előtte. Rose gyors tempóban elindult az úton. Minél gyorsabban hazaér, annál előbb megbizonyosodhat róla, hogy a fiúk biztonságban vannak. Éléonore nagyi tudta nélkül kevés dolog történt East Laporte-ban. Csak meg kell kérdeznie a nagyit. - Mémére? Éléonore Georgie arcára pillantott. Soha nem tudta rávenni a kisfiút, hogy megmagyarázza, honnan vette, hogy így szólítsa. Egyikükkel sem beszélt soha egy szót sem franciául. De Georgie kétéves kora óta így hívja, enyhe provence-i dialektussal. Eléonore-nak mindig az volt az érzése, hogy maga a kisfiú sem tudja, miért, de valahányszor így szólította, Éléonore visszarepült a száraz, meleg hegyek közé, ahol saját grandmére-je mellett üldögélt a napfényben, fougasse kenyeret rágcsálva, ami némi narancsos ízt hagyott a nyelvén, és figyelte a faluban a férfiakat, akik a balett-táncosok kecsességével játszották a la longue-ot. Éléonore rámosolygott a fiúra: - Mit akarsz? - Nem mehetünk ki? Két szempár pislogott rá az angyalarcokból, Georgie kék és Jack borostyánsárga szeme. Huligánok, mind a kettő. - Besötétedett már? - Nem megyünk a védőköveken túlra. Éléonore a szemét forgatta: - O, azt hiszitek, most jöttem le a falvédőről, mi? Léééééégysziii - Georgie szemeit bármelyik kölyökkutya megirigyelhette volna. Mögötte Jack a lehető legőszintébben bólogatott. Jól van. - Éléonore beadta a derekát, mielőtt elolvadt volna a szíve. Rose nem lesz túl boldog, ha megtudja, de amit nem tud, az nem fáj neki. - Nem bízom meg bennetek. Kijövök a verandára. Mielőtt felkelt volna a karosszékből, a két fiú már kint volt. Éléonore kivitte a teáscsészéjét a verandára. Az öreg 98
hintaszék megnyikkant a súlya alatt. A fiúk kirohantak az udvarra. A védőkövek sora mögött az Erdő élettel teli volt. Az cg mély, megnyugtató bíborszínt öltött, és az alsó faágak kiálltak, kontúrjaik szinte feketéllettek az éghez képest, gyengéden meg-megrezegtette őket az esti szellő. Itt-ott fehér, mimózaszerű virágok nyíltak a fák között. Száruk, amely napközben nem volt több mint zöld csík, a sötétség első árnyaira finom, harang alakú virágszirmokat bontott ki, és mimózaillatot árasztott. Éléonore belélegezte, és elmosolyodott. Olyan békés... A nyakszirtjére kellemetlen érzés telepedett, és végigfutott a gerince mentén, nyúlós, fagyos érintéssel. Érezte, hogy valakinek a súlyos pillantása megpihen rajta, mintha a lapockái között egy céltábla lenne. Éléonore megfordult, és végignézett a védőkövek mentén. Ott. Egy sötét folt tornyosult, tőle balra. Négykézláb állt, megfeszült, és kifürkészhetetlen volt, mint az éjszaka szövetébe vágott lyuk, amely mögött ősi sötétség honol. Éléonore alig látta a homályban, inkább csak sejtette a körvonalait. Éléonore ujjai megtalálták a nyakában lógó kis, szerencsehozó famedált. Megszorította, és azt suttogta: - Látás. Vízszintesen, legyezőalakban terült szét belőle a varázslat, a tájat és a lényt is behúzta a szemébe. Sötétséget látott, és benne egy keskeny vágású szemet: sápadt, alig pislákoló, hideg szürkeséget, amelyben nem volt pupilla vagy írisz. Éléonore megpróbált mögé látni, és észrevett egy alakot, amelyben ismeretlen erőszak tombolt. Érzékei riadót fújtak. A szempár eltűnt a szeme elől. Éléonore elengedte a medált, keze sötétséget markolt, ahogy a lény hang nélkül eltűnt az aljnövényzetben. Az Erdő sokféle lénynek adott otthont, de Éléonore még soha nem látott ilyen zavaróan idegen kreatúrát. A pázsiton játszó fiúkra pillantott. Biztonságban vannak a védőkövek mögött. Nem lesz semmi baj, mondta magában. A Rose háza körüli védőkövek erősek és ősrégiek. A varázsigék mélyen beléjük ivódtak. Egyébként is, Rose bármelyik 99
pillanatban hazaérkezhet, és Éléonore minden vadállatot sajnált, amely Rose és a fiúk közé állna. Valószínűleg valami szokatlan lény lehetett, amelyet az Erdő okádott ki magából. Az erdő East Laporte-tól nyugat felé húzódott, egészen Mágiáig. Talán Mágia valamilyen vadállata átvándorolt a Perembe. Nem kell szólni róla Rosenak, döntötte el Éléonore. Szegény gyerek így is eléggé aggódik. Rose az utolsó kanyart is bevette, és megállt a pázsit szélén. Éléonore nagyi ott ült a verandán, és forró teát kortyolgatott egy csészéből. Nem sokkal ezelőtt nagyi úgy döntött, elég öreg ahhoz, hogy felvegye a hegyi boszorkány kinézetét. Szürke haja kócos fürtökben állt, helyenként tollakat, gallyakat és más díszeket tűzdelt bele. A ruhájától bármelyik dekonstrukció-mániás divattervező elájult volna: művészien volt megtépkedve és rétegezve, amíg a végén egy félig megkopasztott csirkére hasonlított, és a ruhaanyag-cafatok libegtek körülötte, ahogy járt-kelt. Jelmeze eredetiségét némileg rontotta az a tény, hogy rongyai és a haja is tiszta volt, és levendulaillatot árasztott, teáscsészéjén pedig határozottan semmi boszorkányos nem volt: egy bolyhos bundájú, szürke cica képe díszítette. - Nem rosszalkodtak a fiúk? - kérdezte Rose, és leült mellé. Nagymama a szemét forgatta. - Ugyan már! Százhét éves vagyok. Azt hiszem, elbírok két huligánnal. A varázslat a Perem legtöbb családjának töredékbeli társaikénál hosszabb életet biztosított, és nagyi egy nappal sem látszott többnek ötvenötnél. Nem a korával van a gond. - merengett Rose. Amint a fiúk rávetették bús kutyaszemeiket, minden szabály és fegyelem kirepült az a lilákon. Nagymama mögött a fiúk fogócskáztak a füvön. Jack hajlékony volt és villámgyors, Georgie pedig aranyhajú, sápadt árnyék. Ma a szokottnál is sápadtabb volt. Egyikük a képregényből ismert, félig démon Inuyashát alakította, másikuk pedig valószínűleg Lord Sesshomaru volt, Inuyasha 100
erősebb démon féltestvére és bátyja. De hogy melyik melyik, azt innen nem látta. Rose nem bánta, hogy megvette a képregényeket. A fiúk rájuk vetették magukat, és a nagy becsben tartott képregények most hálószobájuk legfelső polcán, a legkitüntetettebb helyen díszelegtek. Georgie kifogyott a szuszból, és leült a fűre, előregörnyedt. Rose meghallotta, ahogy a fiú felsóhajt. Úgy tűnt, mindjárt rosszul lesz. Nagymama az ajkába harapott: - Már megint mi van? - Egy kis madár. Ma reggel támasztotta fel, mielőtt kitettem őket az iskolabusz megállójában. Georgie köhögött, és kétrét görnyedt a füvön. Jack megállt a mozdulat közepén. Egy hosszú pillanatig bámulta Georgie-t, arca üres volt és tanácstalan, majd odaballagott, és leült mellé. - Ha Georgie így folytatja, belehal. - Nagyi megrázta a fejét. Rose felsóhajtott. Amikor Georgie feltámasztott valamit, életerejének egy részét feláldozta, hogy életet adjon. Minél erősebb lett a hatalma, annál gyengébb lett a teste, mintha az elméje gyertyaláng lenne, amely túl gyorsan ég, túl gyorsan felfalva a viaszt. Megpróbálták elmagyarázni neki. Megpróbáltak beszélni vele. Próbálkoztak fenyegetéssel, büntetéssel, könyörgéssel, de semmi nem használt. Ha Georgie képtelen volt elengedni valamit, ami eltávozott, és szomorú volt emiatt, életet lehelt belé. Micsoda páros! - sóhajtotta nagyi. - Egy macska, akinek halálvágya van, és a testvére, aki megpróbálja a fél Erdőt életben tartani. - Hangja kissé megtört. - Hogy van Cletus? - kérdezte. Nyilvánvaló igyekezete, hogy könnyednek tűnjön, természetesen hiábavaló volt. - Ugyanúgy - mondta Rose. Árny felhőzte nagyi szemét. Összevonta szemöldökét, és töltött Rose-nak egy csésze teát. A fiúk meséltek erről a Williamről. Mi a foglalkozása? Árulók.
101
- Padlász. Padokkal foglalkozik? - Nagyi szemöldöke felszaladt. Nem. Tudod, hogy a tetőfedők a tetőn dolgoznak, ugye? Na, ő padlókon dolgozik. Biztos vagy benne, hogy nem gyermekmolesztáló? Mert ezek ilyenek, megkörnyékezik a család nőtagját, udvarolnak neki, aztán a következő pillanatban ott van a... Rose méltatlankodó pillantást vetett rá: - Nem gyermekmolesztáló. - Honnan tudod? Rose tehetetlenül széttárta a karját: - Becsületes szeme van. - És jóképű? Rose összevonta a szemöldökét. Jó felépítésű. Sötét haj, sötét szemek. Azt hiszem, jóképű. Ha ilyen jól néz ki, miért nem engedted, hogy udvaroljon neked? - Nem éreztem helyesnek - felelte Rose tömören. Nagyi ránézett, kék szeme élénken világított ráncos arcában, mint két ibolya a frissen vágott mezőn. - Értem. - Ma láttam egy mocsárlényt - mondta Rose, hogy témát váltson. Nagyi felvonta a szemöldökét: - Tényleg? És mekkora volt? Rose nagyjából egy méter húsz centit mutatott. - Egek! Akkor jó nagy volt. - Nagyi tiszta kék szemében aggodalom villant. Rose bólintott: - Felkergette Kenny Jót egy fára. - Kenny Jo meg is érdemli. Megölted? Apró, cinkos mosolyt váltottak. Néhány héttel az után, hogy Rose először fehéret villantott, nagyi létrehozott egy kis mocsárlényt, hogy megölhesse. Gyakorolj, mondta neki akkor. Ez több volt, mint gyakorlás - vizsga volt. Nagyi látni akarta, hogy Rose milyen forrót tud villámlani. Rose tíz másodperc alatt darabokra szedte a mocsárlényt. Nagyi ezután teljes fél napig egy szót sem szót. Nagyapa ezt 102
valamiféle rekordnak nevezte, és megjósolta az apokalipszis közeli eljövetelét. Rose bólintott. - Ki lépes létrehozni mocsárlényt? Nagyi egy sóhajjal letette a csészét: Ez egy nagyon erős átok. Én igen. Lee Stearns. Jeremiah Lovedahl. Adele Moore. Emily Paw. A nagynénje, Elsie is tudott, de szegénykémnek már vagy két évtizede elmentek otthonról. - Hallom, hogy teadélutánokat ad. - Rose kiitta a teáját. Nagyi bólintott: Én is láttam már. A játék mackóit a piknikasztalhoz cipeli, és láthatatlan teát önt nekik egy műanyag teáskészletből. Néha a medvék meg is isszák. Na, neki elég nagy hatalma volt, de mára az egésznek annyi. Rose kinyitotta a száját, hogy meséljen a férfiról, aki szeret mozgó kocsikra felugrani, de visszafogta magát. Elszigetelt esemény volt. Semmi értelme elmondani. Miért aggódjon a nagyi feleslegesen? - Bárki is tette, megtudom, ki volt az. És biztos vagyok benne, hogy Jeremiah és Adele is alapos fejmosásban részesíti. - Nagyi felállt. - Nos, azt hiszem, megyek. Holnap átnézek Adele-hez, és kiderítem, mit tud. A huligánok megírták a házi feladatot. És Georgie tanára küldött egy levélkét, valamilyen kőkönyvekről. - Kőkönyvekről? - vonta össze a szemöldökét Rose. - Igen. Azt hiszem, valami márványkönyvet akar. - Talán a hagyományos, márványmintás borítójú jegyzetfüzet - találgatott Rose. - Igen, az. Nagyi az ajtó felé indult, majd megállt az ajtóban: - Talán adhatnál ennek a fiúnak egy esélyt. Az életnek nem muszáj véget érnie az érettségi kirakodóvásár után, te is tudod. Az élet megy tovább. Nagyi elment. Rose felsóhajtott, és töltött még teát magának. Adjon esélyt a fiúnak. Rose végiggondolta. Talán esélyt kellett volna adnia Williamnek. A legtöbben az ő helyében adtak volna. Évek 103
óta nem randizott. És éppen ez volt a baj. Évek óta nem randizott, és nem volt biztos abban, jól ítéli-e meg a helyzetet. Lénye egy része csinos és gondtalan akart lenni. Ritka, kétségbeesett pillanataiban arra vágyott, hogy egy férfi úgy nézzen rá, mintha a világot jelentené a számára, és mivel ez nem történt meg, kiegyezett volna valakivel, aki gyönyörűnek gondolja, és ezt meg is mondja neki. William valószínűleg megfelelt volna ennek a kitételnek. Rose lényének egy rév/e rámutatott a tényre, hogy a kis valami még mindig jobb, mint a nagy semmi. De ha rosszul dönt, akkor az élete végéig bánni fogja. Akit a kígyó megmart, a gyíktól is fél. Ha az álmaidban élsz, keserű lesz az ébredés. Ezt a leckét jól megtanulta. A William-eset feldúlta. A férfi akaratlanul is előrántotta régi vágyait és énjével kapcsolatos reményeit azokról a helyekről, ahová gondosan elrejtette őket, és az egész ciriburit kivonszolta a fénybe. Rose-nak meg kell küzdenie velük, és ezért haragudott Williamre. Most, hogy jobban belegondolt, bármelyik jóképű férfi, aki randevúra hívja, ugyanezt a láncreakciót indította volna el. Nem akart csak azért randevúzni Williammel, mert jó helyen volt jó időben. És utálta a kétségbeesés érzését. Rose felállt, összeszedte a csészéket és a kannát, rátette egy tálcára, és bevitte a konyhába. Nem mindig volt ez így, tűnődött. Nem, soha nem volt a legnépszerűbb lány az iskolában, de azért mindig volt pár srác, aki bekopogott az ajtaján. Akkoriban olyan srácokkal járt, akiket még egy Drayton lány sem szívesen mutatott be otthon. Mint például Brad Dillon. Bradnek fekete haja volt, mélytüzű, barna szeme és formás bicepsze. És a legjobb segge az egész megyében. De mindez az érettségi kirakodóvásár előtt volt. East Laporte túlságosan kicsi volt, hogy saját gimnáziuma legyen, és a legtöbb gyerek a Töredékben járt iskolába. Volt egy kis egyházi iskola azok számára, akiknek nem volt megfelelő papírjuk vagy elég pénzük ahhoz, hogy megkenjék a töredékbeli gimnázium igazgatóját, de ettől eltekintve pechjük volt. Azoknak, akik a töredékbeli gimibe jártak, a gimi négy év tettetést jelentett, amikor is 104
megpróbálták magukat normális töredékbelieknek eladni. Négy éven át belenyomták az orrukat abba, hogy milyen szegények, és mennyi minden van, amit soha nem fognak tudni elérni: nem járhatnak egyetemre, nem utazhatnak, nem lesz szép házuk... Az érettségi kirakodóvásár ezért hatalmas dolog volt. Május 30-án tartották, amikor a töredékbeli iskolákban megkezdődött a nyári szünet. Az érettségizők pedig ezzel ünnepelték meg a szabadságukat. Mindenki eljött. Néha még a Perem környékén lakó kékvérűek is átjöttek Mágiából, erős varázserejük köpenyébe burkolózva. A mezőn ételes standokat helyeztek el, Mágiából kereskedők érkeztek, hogy árujukat elcseréljék a töredékbeli apró-cseprő dolgokért, és ugrálóvárakat meg felfújható vízi csúszdákat állítottak fel a kisgyerekeknek. Miután mindenki jóllakott és vásárolt is, az emberek összegyűltek Crow mezején, hogy végignézzék, amint a végzősök bemutatják villantási tudásukat. A villantásnál egyszerűbb és bonyolultabb dolog nincs is: egy robbanásnyi varázslat, tiszta és egyenes. Mint a villámlás. Ez megmutatta, milyen ereje van az illetőnek. Minél fényesebb és célzottabb a villantás, annál nagyobb erőt birtokol a varázslat használója. A perembeli gyerekek még a töredékbeli iskolákban is eléggé összetartottak, amint gimnáziumba kerültek, csak erről folyt a szó az órák közötti szünetekben és ebéd alatt: hogy a múlt évben ki milyen színűt villantott. A legjobb perembeliek pasztellzöldet vagy pasztellkéket villantottak. Az ember csak remélte, hogy miután kiáll, nem sötétvöröset villant, a közönség nagy derültségére, ami a leggyengébb szín. Csak a kékvérűek, Mágia arisztokratái villantottak fehéret, és még közülük sem mindenki tudott egy szabályos korbácsütésnyi villantással előállni. Rose elmosogatta a teáscsészéket, és visszatette őket a szekrénybe. A gimi neki maga volt a pokol. Leanne és Sarah, a két piszkakirálynő, állandóan szekálták, mert az anyja lefeküdt Sarah apjával, elcsábította őt, aztán ejtette. Snrah szülei szétmentek, és ennek Rose fizette meg az arát. Egy ribanc fattya lett, ráadásul egy koldus ribancé, rgy lány, 105
aki ronda, szegény és semmirekellő. Hatodikban kezdte el gyakorolni a villantást. Fanatikus odaadással dolgozott rajta. Egyedül gyakorolta, órákon át, és elhatározta, hogy mindenkinek megmutatja. Amikor elsős gimnazista korában az anyja meghalt, ez csak tovább hajtotta Rose-t. A villantás megszállottjává vált. Gyakorolt, gyakorolt és gyakorolt, amíg a varázslat engedelmesen és hajlékonyán nem jött belőle. Amikor Rose kisétált arra a mezőre az érettségi kirakodóvásáron, kihúzta magát, és tudta, hogy készen áll. Többévnyi gyakorlás állt mögötte. Végre az orruk alá dörgölheti! Szélesre tárta a karját, és a legtisztább fehér diadalív-villámot villantotta, olyan határozottan, ahogyan bármelyik kékvérű szerette volna. Gyermeki, győzelemről szőtt álmaiban Rose elképzelte, hogy az emberek megéljenezik, látta magát, hogy felveszik egy kékvérű házhoz, kiképzést kap, kalandozásokra megy, hogy felfedezze Mágiát. Valami igazán különlegeset vitt véghez. Nem csupán egy energialöket volt, hanem egy diadalív, amely friss volt és éles, mint egy handzsár pengéje, amely úgy játszott a kezére, mint egy készséges kis állat. Na, ezt szárnyaljátok túl, seggfejek! Különös csend állt be. Rose mellkasára rátelepedett a félelem, és hirtelen rájött, hogy talán hibát követett el. Aztán az apja hirtelen odalépett mellé, fegyverét a közönségre szegezte, majd a nagyapjával együtt elvitték őt a mezőről. Szinte elképzelhetetlenül gyorsan betuszkolták apja dzsipjébe, aki úgy vezetett hazáig, mintha egy egész farkascsorda lenne a nyomukban. Aznap éjjel nagymama nem aludt - végigjárta a területüket, és a vérével erősítette meg a védőköveket. Reggel a védőkövek mellett négy hírvivő várt. Hármat perembeli családok küldtek, egy pedig egy kékvérű, nemesi házból érkezett. Csak a kékvérűek küldöttjét engedték be. A férfi leült a konyhájukban - öreg, edzett harcos volt, oldalán kard függött -, és mindent elmondott. Csak a kékvérűek villantanak fehéret. Ez megdönthetetlen tény. Kétszáz év alatt egyetlen peremlakó sem produkált ilyen fényes és összpontosított villantást. Anyja hírét is fegyelembe véve ez 106
csupán egyvalamit jelenthet: Rose nem az apja lánya. Eme végkövetkeztetés után nagyapát ki kellett vinni a konyhából, nehogy felnyársalja a vendéget a vívótőrével. Rose tagadta. Egyszerűen nem volt igaz: nem egyszerűen úgy nézett ki, mint minden Drayton, de pontosan kilenc hónappal a szülei nászútja után született. Anyja a nászéjszakáján veszítette el a szüzességét. A megcsalás csak akkor kezdődött, amikor Rose már a kamaszéveiben járt - anyja szüleinek a halála váltotta ki. A küldött a fejét rázta. Ez nem számít, magyarázta. Még akkor is, ha törvényes gyermek, senki nem fog hinni neki. A nagy erő és hatalom lehetősége csak a kékvérűeknek adatik meg. Egyetlen épeszű lény sem hagyhatja figyelmen kívül azt a lehetőséget, hogy Rose egy nemesi család sarja lehet, egy olyan sarj, aki idővel majd a nemesi vért átörökítheti gyermekeinek. Végül Rose megértette. Azt remélte, hogy mindenkit elbűvöl, ehelyett megjelölte magát, hogy a jövőben tenyészkancaként használják. A kékvérű előadta a feltételeiket: nagy összegű javadalmazás a családnak, kényelmes élet neki. Nem házasságot ajánlottak, mint a három perembeli hírvivő. Végül is egy arisztokrata családról van szó, és fattyúgyermeket bevenni a vérvonalba rangon aluli lenne. Egyszerűen elvárták, hogy szüljön egy rakás fattyút, akiket a házban majd alkalmazottnak használhatnak. Rose apja megkérte a férfit, hogy távozzon. Csodálatos, hogy az ember mennyire ostoba tud lenni, amikor fiatal, merengett Rose. Két nappal később elszökött, hogy találkozzon Brad Dillonnal. A fiú ezt mondta neki: „Nyugi, szivi. Mi ketten vagyunk ellenük. Simán megbirkózunk velük!” Csókolóztak, és a srác el akart menni egy klubba, a városba, hogy „megmutassák mindenkinek”, hogy Rose nem fél. Bradtől nem sokkal komibban elvették a jogsiját, mert a negyvenötös zónában kilencvennel ment, aztán nekiment a rendőrnek, úgyhogy Rose-nak kellett volna a sofőrt játszania. A kocsiig sem jutott el. Brad mögötte lépett ki a házból, maga mögött egy ütőt rejtegetve, mosolygott, majd fejbe 107
kólintotta. Rose élénken emlékezett a fiú mosolyára. Aljas vigyor volt, amely azt sugallta: „Sokkal okosabb vagyok nálad, te ribanc!” Azonban Brad nem ütött elég nagyot. Az volt a terve, hogy leüti a lányt, és elviszi a Simoen családhoz. Simoenék mindig is opportunisták voltak, minden alkalmat megragadtak, hogy minél nagyobb szeletet hasítsanak ki a tortából. Később Rose megtudta, hogy Frank Simoen, a család pátriárkája, tízezer dolcsit ígért Bradnek, hogy elvigye neki Rose-t. Tízezer dolcsi. Kész vagyon egy peremlakónak! Rob Simoennek akarták, Frank fiának, hogy egy szép napon majd Rob gyermekei is fehéret villantsanak. Brad megpróbálta. De Rose az utolsó pillanatban félreugrott, így az ütő félrement, csak a bőrt szakította fel a homlokán. Rose ott állt, koponyája lüktetett a fájdalomtól, vért folyt a szemébe, és a döbbenettől szinte moccanni sem tudott. Amikor Brad Dillon másodszorra is lendületet vett, hogy befejezze a munkát, megtudta, hogy milyen forrót is villant Rose. Nem akart ártani neki, de sikerült. És miközben Brad kínjában a földön fetrengett a lábai előtt, Rose csak sírt és sírt, mert abban a pillanatban jött rá, hogy az élete soha nem lesz a régi. Ezután hat hónap pokol következett. A perembeli családok dühödten vetették magukat Rose után, néhányan maguknak akarták megszerezni, mások csak azért, hogy eladják a legtöbbet ígérőnek. Rose először elbújt, aztán visszavágott nekik. Igaz, csak egyetlen fegyvere volt, de az ellen nem volt védelem. Előbb vagy utóbb megölt volna valakit, de mióta megégetett egy csavargót, akit arra béreltek fel, hogy elrabolja őt, a peremlakók rájöttek, hogy nem bírnak vele, és békén hagyták. Nem sokkal ezután nagypapa meghalt, és aztán apának támadt egy újabb zseniális ötlete, és elment, elszökött, mint egy tolvaj, az éjszaka közepén. Csak egy levelet hagyott maga után, amiben valami kincsről magyarázott, és hogy ha visszajön, akkor mindannyian nagyon gazdagok lesznek. Négy év telt el. Szép lassacskán Rose minden álma elhalt. Azzal kereste a kenyerét, amivel a legtöbb szegény 108
peremlakó: a Töredékben dolgozott minimálbérért, és zsebbe kapta a pénzét. Irodákat takarított, és eleget keresett ahhoz, hogy ruhát, ételt meg néhány dolgot meg tudjon venni, amiket aztán elcserélt, amikor megérkeztek a karavánosok Mágiából: cserélt Pepsit, műanyagot és elvarázsolt holmikat. Rendes, becsületes munkát végzett. Ezzel kereste meg a kenyérrevalót. És egy kicsit belehalt. Kinézett, a fiúk a füvön hevertek, és az esti égboltot bámulták. Legalább amikor a fiúk megszülettek, a szüleinek volt annyi eszük, hogy az anyja Georgie-t egy városi kórházban hozza világra, és lefizettek egy bábát a Töredékből, aki elintézte, hogy Jack is törvényes legyen. Mindkét fiúnak volt töredékbeli születési anyakönyvi kivonata és tb-száma. Rose azonban a Peremben született. A jogosítványa hamis volt, és a szülei egy kisebb vagyont adtak a gimi igazgatójának, mert a tb-száma valaki máshoz tartozott. Legalább a fiúk törvényesek. És Rose nem hagyja el ókét úgy, mint az apjuk. Inkább éhezik, ha az kell, de a Töredékben járnak iskolába. Ez nagyon jó volt a Töredékben: a sikerhez elég volt az éles elme és az akarat, nem kellett hozzá varázslat. Amikor a fiúk felnőnek, több választási lehetőségük lesz, mint neki volt. Mégis, még mindig nem akarta eltemetni az álmait. Úgy napon úgyis megvalósítja őket. Ebben biztos volt. Csak egyszerűen fogalma sem volt róla, hogyan.
109
4. fejezet Az ébresztőóra hat előtt tíz perccel szólalt meg. Rose felállt, és elkezdte szokott reggeli rituáléját: kávét főzött, ebédet készített, tiszta Clean-n-Brightegyenruhát vett fel. Alig tudott belekortyolni az első csésze kávéjába, amikor Georgie szédelgett ki a szobájából, álmos szemekkel, haja kócos volt. Az ablakhoz támolygott, és ásított. - Kérsz egy kis Mini Wheatset? - kérdezte Rose. Georgie nem válaszolt. - Georgie? Georgie kibámult az ablakon: - Lord Sesshomaru. A démontestvér a képregényből? - Tessék? Lord Sesshomaru - ismételte meg Georgie, és kimutatott az ablakon. Rose odalépett a fiú mögé, és megmerevedett. Egy magas férfi állt a kocsifeljáró végén. Szürke, farkasprémes köpenye volt, alatta megerősített bőrpáncélt viselt, lakkszürkét, hogy passzoljon a köpenyéhez, és hosszú, elegáns kard függött az oldalán. Haja sötét aranyszínű volt, és finom zuhatagként keretezte arcát, egyetlen göndör fürt nélkül. Rose már látta ezt a hajat korábban, mielőtt a viselője ráugrott a kocsijára. A második, sokkal nagyobb kard markolata a férfi háta mögül kandikált ki. A férfi tekintete megállapodott Rose-on. Szeme fehéren felizzott, mint két csillag. Rose nyakán felágasodtak az apró pihék. Ez nem Lord Sesshomaru - suttogta Rose. - Ez sokkal, sokkal rosszabb. Mi? - Georgie szeméből kiröppent az álom, és tágra nyílt szemmel bámult Rose-ra. - Ez egy kékvérű. Szólj Jacknek, hozzátok a fegyvereket! Siess! Rose kisétált a verandára, kezében egy számszeríjjal. 110
Mögötte Jack feküdt a puskájával a bal oldali ablaknál, míg Georgie a jobb oldalinál. A kékvérű szürke jégtömbként magasodott a védőköveken kívül. Magas volt, széles vállú és hosszú lábú, úgy tűnt, varázslat és veszély elegyedik benne. A farkasprém köpeny miatt, gondolta Rose. Attól nagyobbnak és ijesztőbbnek tűnt. Rose megállt a védőkövek előtt, és megnézte a férfi arcát. Szíve kihagyott egy dobbanást. Lélegzetelállító pontossággal metszett arcvonásai elsöprően férfias, mégis linóm arcot adtak ki. Magas homloka volt és hosszú, egyenes orra. Szája széles volt, kemény, keskeny ajkakkal, állvonala négyszögletes és kiugró, mégis finoman tormáit. Ennek az arcnak a tulajdonosa ritkán mosolygott. Sűrű, arany szemöldöke alatt ülő szeme láttán Rose Idegzete elakadt. A sötét fűzöld szempár nyers erőtől izzott. Rose gyanította, hogy ha átlépne a köveken, és megérintené a férfi arcát, csak úgy pattognának a szikrák. Rose a csípőjére helyezte az íjat, és nagy levegőt vett. - Maga birtokháborítást követ el. Nem látjuk szívesen. - Maga pedig udvariatlan. Ezt taszítónak találom az emberekben, nőkben különösen. - Hangja könnyű, bársonyos borzongást keltett Rose gerincén. Illett hozzá, mély volt és zengő. Most, hogy hihetetlen arcának első hatása elmúlt, Rose apró sebhelyeket látott a bal szeme körül. Valódi volt, tényleg valódi. Vérzett és sebhelyes volt, mint mindenki más, és eszerint nem találja mulatságosnak, ha puskagolyók kerülnek a mellkasába. - Hagyja el a területünket, menjen útjára - mondta Rose. Két puskát is magára fogunk. Két puskát, amik gyerekek kezében vannak - jegyezte meg a férfi. A fenébe Georgie-val! Nem kellett volna hagynia, hogy meglássa. - Nem haboznak lelőni magát - jelentette ki Rose. Egyetlen csapással át tudnék törni a kövein. A golyók nem fognak rajtam - közölte a férfi. Szemének íriszére fehér lepel ereszkedett, és mélyzöldjeibe olvadt. Rose gerincét jéghideg markába fogta a félelem. Képes 111
lenne, jött rá. Ez nem csak üres fenyegetés. Nem az első kékvérű volt, akivel szembeszállt, de egyik sem beszélt vele ilyen hangon, egyik sem nézett ki így. Az emberek azt mondták, hogy az igazi arisztokraták, akik generációk óta varázslatban fogantak, elbűvölőek. Ha ez igaz, akkor ez a férfi biztosan Mágia középpontjából származik. - Mit akar? - Mit gondol, mit akarok? Rose a fogát csikorgatta: - Hadd tisztázzam a dolgot: nem fekszem le magával. A férfi szemében meglepetés villant. Sűrű szemöldöke felszaladt: - Hogyan? Miért? Rose pislogott, nem talált szavakat. A férfi megdöbbentőnek találja, hogy nem tárja szét rögtön a lábát neki. - Várom a magyarázatát. Rose összefonta a karját: Kitalálom. Maga egy kékvérű család negyedik fia, aki nem járt túl nagy szerencsével. Nincs olyan címe, amely rabul ejthet egy örökösnőt, és nincs elég öröksége, hogy nemesi származású menyasszonyt vásárolhasson magának. Hallott a perembeli fattyú lányról, aki fehéret villant, és úgy döntött, hogy mivel se örökösnő, se nemesi cím, legalább apja lehet egy szakajtó, nagy hatalommal rendelkező kiskölyöknek, ezért a Peremben keres magának menyasszonyt. Nincs időm a magafajtára. Higgye el, hozzám hasonlóval még úgysem találkozott. - Úgy érti, olyan arrogáns sznobbal, aki úgy rángat egy nőt az ágyába, hogy nincs tekintettel az érzéseire? De, több ilyennel is találkoztam. Már réges-rég lejárt lemez. A férfi összevonta a szemöldökét: - Mi köze ennek bármilyen lemezhez is? - Magának itt nincs semmi keresnivalója. Tűnjön el, vagy kényszerítem a távozásra. A férfi grimaszolt: - Maga közönséges, durva és sértő hangnemben beszél. Sokat kell majd dolgoznom magán, mire szalonképes lesz. És úgy véli, hogy megfelelő menyasszony lenne 112
nekem? Ez fájt. - Így igaz. Közönséges vagyok, és durva. Egy vadember. Ezért is hagyjon békén. Menjen vissza a szépséges hölgyikékhez. Biztos, hogy egyikük boldogan hanyatt vágja magát, és szül magának egy fészekaljnyi kékvérűt. Én nem megyek magához, és a szeretője sem leszek. Szóval hagyjon minket békén! Nem áll szándékomban elmenni, amíg meg nem kaptam, amit akarok. - Tényként közölte, és fixírozni kezdte a lányt. Rose torkát összeszorította a félelem. Azokban a szemekben nem volt sem megadás, sem könyörület. Csak vad varázslat és vasakarat. - Ha én akarom, akkor majd hozzám jön. Ha lelő, elüt valamilyen járművel, vagy megpróbálja elvenni a kedvemet, akkor sem jut vele semmire. A lány felemelte az állát: Körmöm szakadtáig harcolok - ígérte. - Meg kell ölnie hozzá. - Felemelte az íjat, és célba vette a férfi mellkasát. - Nem áll szándékomban bántani - mondta a férfi. - Tessék, lőjön csak. Nem fogom felróni magának, legalább szusszanok egy kicsit. A lány lőtt. Olyan gyorsan történt minden, hogy Rose alig látta: keskeny, hótiszta fehérség szikrázott fel a férfi előtt, és a levegőben csapott bele a nyílvesszőbe. A fémhegy levált a vesszőről. A férfi lepillantott a lányra: - A golyói és a nyílvesszője nem fognak rajtam. Rose az ajkába harapott, és próbált nem remegni. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy továbbra is a férfi arcába bámuljon. A férfi szemében kissé enyhült a fenyegetés: Értem, hogy miért akar ennyire esztelen lenni. Ez várható, tekintve a családi hátterét. Mégis, van egy dilemmánk. Magát óhajtom menyasszonyomnak. Maga azonban visszautasít. Egy férfinak a háza a vára. Nem óhajtom az otthonomat egy vadmacskával megosztani, aki egész idejét azzal tölti, hogy a körmeit feni, és mindenféle körmönfont módokat eszel ki, hogy megnyúzzon, amikor 113
éppen nem figyelek oda. És harcolni sem akarok magával, főleg nem úgy, hogy itt vannak a gyerekek is. Talán még véletlenül bajuk esik, és nem tenne jót nekik, ha végignéznék az erőszakos összecsapásunkat. Ezt hagyományos módon is el lehet intézni. Hívjon ki engem. - Tessék? - pislogott Rose. Adjon nekem három feladatot - mondta. - Három próbatételt jelentő feladatot. Mindegyiket kiválóan fogom teljesíteni. Ha sikerrel járok, magától hozzám jön, és engedelmeskedik nekem. - És ha nem jár sikerrel? A férfi megengedett magának egy félmosolyt: - Ezzel a lehetőséggel ne foglalkozzon. Sikerrel járok. - Ha nem jár sikerrel, elmegy és békén hagy minket. A férfi vállat vont: Igen, általában így szokták az ilyesmit szavakba foglalni. Rose agya végigszáguldott a lehetőségeken: - És ha elutasítom? A zöld íriszben fehér villám csapott fel. A varázslat ott hullámzott a férfi körül, és egyre nőtt. De tudta uralni, ez még a kétsornyi védőkő mögül is érezhető volt. A férfi hihetetlen hatalommal rendelkezett. Ezt Rose tisztán érezte. Rose az ajkába harapott. Nem tehetett mást. Nem kockáztathatta, hogy tovább harcol vele, így nem, hogy a fiúk itt vannak. A férfi nagyon erős volt, és Rose nem szeretett balek lenni. A férfinak igaza volt - ha megküzdenek, a fiúk megsérülhetnek a varázserők összecsapásakor. De feladatok? Adhat neki feladatokat. Ha nem vagy erősebb az ellenségnél, járj túl az eszén, csald lépre, verd át - tégy meg bármit, hogy nyerj. Ez volt a peremlakók törvénye. Három feladat - ismételte Rose, és igyekezett optimistának tűnni. - Amit akarok? A lehetséges határain belül - mondta. - A holdat nem tudom lehozni az égről és a nyakába akasztani. - Esküdjön meg rá - szólította fel Rose. A férfi felsóhajtott: - Rendben van. Az övéből előhúzott egy keskeny kést, és megmutatta a 114
lánynak. A felkelő nap sugarai megcsillantak, visszatükröződtek a kemény pengéről. Én, Declan Riel Martel, ade Domininik, ade Logran, ade Rotibor, Camarine grófja, Longshire, Svyator és Veres lordja, itt és most felesküszöm rá, hogy mindhárom feladatot végrehajtom a következő két héten belül, amelyeket. .. - A lányra pillantott. Rose Drayton. - A pasasnak több címe van, gondolta, mint a TitleMaxnek. Talán néhányat zálogba csaphat, ha elfogy a pénze. Ilyen külsővel és vérvonallal valamelyik mágiabeli bárónő vagy grófnő biztosan boldogan hozzámenne. Mit keres itt, miért teszi tönkre az ő életét? - ... amelyeket Rose Drayton bízott rám, ha ezek az emberi határokon belül vannak. Megesküszöm, hogy nem ártok sem Rose-nak, sem a családjának, és nem követelek semmit tőle vagy a szeretteitől, amíg végrehajtom ezeket a feladatokat. Abban az esetben, ha kudarcot vallók, megesküszöm, hogy békén hagyom Rose Draytont és a családját... - Életben és sértetlenül hagyom - szúrta közbe Rose. - Életben és sértetlenül hagyom. Abban az esetben, ha sikerrel járok, jogom van igényt formálni Rose Draytonra. A férfi megvágta a tenyerét. Rose érezte a varázslatot, és hátratántorodott. A védőkövek vagy harminc centire megemelkedtek a földtől, és rezegtek a levegőben, próbálták elűzni a varázslatot, majd visszapottyantak a helyükre. - Maga jön. - A kést markolattal előre nyújtotta a lány felé. Rose habozott. A férfi felesküdött. Az esküje kötötte. Nem árthat neki. Rose átlépett a varázsköveken, és a késért nyúlt. Ujjai összezárultak a kés csontból faragott nyele körül, amely egy vicsorgó macskát ábrázolt. - Én, Rose Drayton megígérem, hogy adok... - Egek, nem jutottak eszébe a férfi nevei, annyi volt - adok magának három feladatot. Ha sikeresen elvégzi őket, megígérem, hogy magával megyek... - Elhallgatott. Mi jön ezután? A lehető legjobb szavakat kell találnia rá. A férfi megelőzte: - És kedves leszek és készséges. 115
- Ahhoz csoda kell. - Azt várta, hogy a férfi hozzáteszi, hogy „és lefekszik velem”. A férfi fogalmazásmódja hagyott neki egy kiskaput. Igaza van - mondta a férfi némileg gyászosan. - Az emberi lehetőség határain belül egyeztünk meg. És kedves leszek és készséges - hadarta el Rose, mielőtt a férfi megváltoztatná a szavakat, hogy sarokba szorítsa. - Megesküszöm. Reménytelen. A legbutább eskü, amit valaha hallottam. Nem sok nevelést kapott, mi? Rose megvágta a tenyerét. A varázslat lélegzetelállító agárban tört ki belőle, meglepő intenzitással. A kövek megemelkedtek, ismét megremegtek, és lepotyogtak. Rose úgy gondolta, talán nem olyan művelt, mint a férfi, de van hatalma és agya. Elbír majd vele. A férfi mintegy a tényeket nyugtázva bólintott: - Maga az enyém. Rose gyomra összeszorult. A hétvégén kezdünk - mondta, és felegyenesedett. Két nap múlva. Hét közben dolgoznom kell. A férfi megfordult, és szó nélkül elment. Rose utána bámult. A férfi volt a kard, amely az imént megfelezte az életét. A háta mögött az ajtó kivágódott. Rose megfordult, és meglátta a fiúkat a verandán. Jack gyűlölettel nézett a kékvérű után. Szeme dühös villámokat lövellt. - Nem kellett volna megígérned, Rose! Nem tehettem mást. - Visszament a verandára. - Nagyon, nagyon erős. - Mi lesz, ha elvesz minket tőled? - Nem vesz el. - Rose a távolodó, szürke alakra pillantott. - Nemesember. Megszokta, hogy az emberek mindent megtesznek, hogy a kedvére tegyenek. De mi nem a szolgái vagyunk. Mi peremlakók vagyunk. Talán erősebb, de mi okosabbak vagyunk. Csak bele kell törni a bicskáját a próbatételbe. Ne féljetek, kitalálok valamit. - Elbújhatunk a Töredékben, ha veszítünk? - kérdezte Georgie. Rose felsóhajtott.
116
- Ez okos kérdés volt, Georgie, de nem. Nem bújhatunk el. Először is: köt az ígéretem. Ha megszegem, akkor nagyon csúnya módon fog visszaütni rám, és nem vagyok benne biztos, hogy ha a Töredékben vagyunk, akkor nem ér el. Másodszor: Mágiából néhányan átmehetnek a Töredékbe egy pár napra következmények nélkül is. Még ha meg is szökünk, van rá esély, hogy megtalál minket... És sokkal erősebb is. Csak a vállszélessége olyan erőt mutatott, amilyet Rose-nak esélytelen legyőznie. Volt egy olyan érzése, hogy ha lelövi, a férfi kiköpi a golyót, a vállára veti őt, és egészen Mágiáig vonszolja. Az kellett volna, hogy otthon maradjon, aztán elmenjen a fiúkért a buszmegállóig, és vigyázzon rájuk. De enniük kellett, és nem hagyhatott ki egy napot sem a munkából. Az állása, bármilyen rémes munkát végzett is, értékes volt. Peremlakókat csak a Peremmel kapcsolatban álló üzletek alkalmaztak, a többiek tb-számot kértek meg jogosítványt, és Rose-é nem állná ki a próbát. Voltak helyek, ahol nem tudtak a Peremről, és ott felvettek illegális idegeneket is, de ott nagy volt a versengés, és a legtöbbször izomerőt kerestek fizikai munkára. Egy szempillantás alatt kirúghatják, és a peremlakók sorban állnának az állásáért. - Nem baj - mondta Rose határozottan. - Nem szökünk el. Ez az otthonunk. Azt fogjuk tenni, amit a peremlakók a legjobban tudnak: aljasul harcolni. De semmit nem teszünk vele hétvégéig. Egyelőre csak vigyázunk magunkra, és gondolkodunk. Nagyi ma nem tud értetek menni. Valamit meg kell beszélnie Adele Moore-ral az Erdő mélyén. Nekem pedig Latoyát kell megkérnem, hogy vigyen el, mert a kocsinkból kifogyott a benzin. Ha leszálltok a buszról, egyenesen gyertek haza. Megértettétek? Ne beszélgessetek senkivel, ne csatangoljatok el, gyertek egyenesen haza, zárjátok be az ajtót, és senkinek ne nyissátok ki! Főleg neki. - Abba az irányba biccentett, amerre a kékvérű eltűnt. Mereven nézte a fiúkat. - Ismételjétek el! - Egyenesen hazajönni - mondta Georgie. - Nem csatangolni - mondta Jack. - Bejönni és bezárkózni - mondta Georgie. - Nem beengedni a kékvérűt - fejezte be Jack.
117
Rose bólintott. így elvileg rendben lesz. Elsie Moore halkan dúdolgatott magában. Majdnem tizenegy óra volt. Ideje a villásreggelinek. Ma nagyon különleges reggeli lesz: a csinos kék ruháját viselte, és a kedvenc világoskék selyemszalagja volt a hajában. A nap még mindig ragyogott, az idő kellemes volt, a kerti virágok szépek, és a kitömött játék mackók műanyag szeme áhítattal figyelte őt. Elsie kedvesen elmosolyodott, és leült a műanyag aszlalhoz. Mr. Pitt, Mr. Brosnan, Mr. Clooney, Mr. Beán, hogy s mint? Szabad egy kis teát és kekszet? Mindig öröm önt látni, Mr. Bana. A medvéket láthatóan kellemesen érintette Elsie kedves modora. Ennek így is kell lennie, hiszen ő igazi úr- hölgy. Felemelte az aprócska, rózsás, műanyag teáskannát és Mr. Brosnan csészéje fölé emelte. A puha, szőrös mancs utánanyúlt. Elsie felciccent. Mr. Brosnan, meglep, hogy mennyire nem tudja az illemet. Várja meg, amíg minden úrnak felszolgálom a teát. A medve leejtette a mancsát, és szégyellte magát, hogy megfeddték. Elsie hátán végigfutott a hideg, mintha valaki hideg libazsírt öntött volna rá. A fogát csikorgatta, és próbált nem tudomást venni róla. Ez akkor is csodálatos teadélután lesz. Az érzés erősödött. A szörnyűséges, ragadós varázslat körbefonta, próbált áthatolni a bőrén, a csontos nyakába és még mélyebbre. Próbált bejutni a testébe. Elsie elejtette a teáskannát, és megfordult. Az árnyakból és sötétségből font lény a pázsit szélén állt. Nem kedvelte a fényt, és a bokrok adta árnyékban maradt, beleolvadt a homályba, így az egyetlen, amit Elsie látott, a szeme volt: két egyforma, keskeny rés, kissé hidegen fénylő és szürke, mint egy esőfelhőkkel teli koponyába vágott két rés. Elsie hozzávágott egy teáscsészét: - Tűnj innen! 118
A lény nem mozdult. Egy második pár szem is kinyílt az első felett, ugyanolyan koszos szürke. A felső szempár az ártalmatlanul a fűben görgő teáscsészére nézett. Az alsó egyenesen Elsie-re bámult. A szörnyű érzés a hátán egyre feljebb kúszott, és erősebb lett. A hideg nyálka végigfolyt a nyakán. A mellkasában csípésszerű érzés támadt, mintha egy tucat apró, tűszerű láb próbálgatná, mennyit bír ki a bőre. Elsie felvisított, őrjöngve felkapott pár teáscsészét, és egyiket a másik után dobálta a vészjósló szempár felé. Nagyi? - Amy jelent meg az ajtóban, a kezét beletörölte a köténye szélébe. Vaskos lábain odasietett hozzá. - Mi a baj? Elsie reszkető kézzel a sötét lényre mutatott. Amy kisöpörte göndör, szőke haját az arcából, és a bokrok felé pislogott. - Mi az? - El akart kapni! Mindent tönkretett! - A bokor? A bokor tett tönkre mindent? - Nem a bokor, az a lény! - Elsie egyenesen a lényre mutatott. Amy előrehajolt, hogy kövesse az ujj irányát. - Nagyi, ott nincs semmi, csak az a vén, fekete, fátylas mirtuszbokor. Elsie pofon vágta. - Ostoba! Amy felegyenesedett. - Na, ezt nem érdemeltem meg. Be a házba! Úgy látom, szükséged van a gyógyszeredre! - Nem! - De igen! Elsie megpróbált elszaladni, de Amy nagyobb volt, és vagy ötven kilóval többet nyomott. Felemelte a földről, és beterelte a házba. Elsie hátrafordult, és látta, hogy a lény az asztalhoz osont. Felsikoltott, de Amy tovább tuszkolta, be az ajtón. Hatalmas rés nyílt a négy szem alatt, az állkapocsban gonosz fogak sorakoztak. Elsie csak sikoltozott, ahogy a szörny beleharapott Mr. Banába, és félbeharapta a kis, ki-
119
tömött testet. Rose beemelt egy hatalmas, ipari porszívót a Clean-n-Bright céges kisteherautóba. Latoya és Teresa még mindig a Káplán Biztosítótársaságnál takarított. Latoya Eric Kaplannel csevegett, míg Teresa befejezte a mosdót. Eric jóképű pasas volt, és nagyon jó benyomást keltett a maga „vidám, szerencsés, de nem túl okos” módján. Latoya azt remélte, hogy az ujja köré tudja csavarni. Rose-nak azonban voltak kétségei. Eric feladata az volt, hogy megkedveltesse magát másokkal, hogy megvegyék a biztosítását, és a puccos irodájából ítélve ez sikerült is neki. Sikerült neki az, amivel a nagybátyja, Emerson kudarcot vallott. Sajnos Emerson bácsi a Clean-nBright tulajdonosa is volt, így Rose főnöke is, és feleannyira sem volt kedves, mint az unokaöccse. Rose nekidőlt a kisteherautónak. A gyomrát megülte az aggodalom, mint egy nehéz kő. Az egész reggelt páni félelemben töltötte, és képtelen volt megszabadulni tőle. Általában tudta, mi az oka az aggodalmának - pénzügyi gondok -, de ma csak úgy nagy általánosságban aggódott. Nem volt elég, hogy összefutott egy mocsárlénnyel, most már egy kékvérűvel is meg kell küzdenie. Megemlítette a mocsárlényt Latoyának és Teresának, akik döbbent hangokat hallattak, aztán Teresa bejelentette, hogy a minap összefutott Maggie Brewsterrel. Maggie kedves, kancsi lány volt, és a jövőbe látott. Teresa szerint Maggie azt mondta, hogy valami rossz közeleg. Nem tudta pontosan megmondani, hogy mi - Teresa szerint nem tudta -, de azt látta, hogy az érzéstől Maggie majdnem eszét veszti a félelemtől. Maggie már korábban is tévedett. A múlt októberben hurrikánt jósolt, és meg volt győződve róla, hogy a vihar mindannyiukat elsodorja, ehelyett az ég tiszta maradt és júniusi időjárás volt. De Maggie-nek korábban sokszor volt igaza. És ez aggasztotta Rose-t. Úgy érezte, mintha egy láthatatlan vihar közelegne, és ő ott lenne a peremén. Rose becsukta a kisteherautó ajtaját, és felugrott. William ott állt mellette. 120
Helló - mondta. Rose nagyot nyelt: - Jézusom, de megijesztett! - Bocs. Nem akartam magára ijeszteni. - Nekidőlt a kisteherautónak. - Épp erre jártam, melóm van, megláttam, és gondoltam, köszönök. Hogy van? - Jól, köszönöm. - Itt van, jóképű és kedves, mégsem érez semmi romantikusát. A gyomrában nem szálldostak „pillangók”. Rose elmosolyodott. Igaza volt. Nem baj, hogy nem ment el randira vele. - Milyen volt az első nap a suliban? - kérdezte William. Jó. A férfi elvigyorodott: Nem kellett Jacket a székhez kötözni? Nem úgy tűnt, mint aki öt percnél tovább bírja egy helyben. Rose halkan nevetett: - Rendes gyerek. Mindkettő rendes gyerek - bólintott a férfi. - Nem tudnám rávenni magát egy ebédre? Rose mosolyogva megrázta a fejét: - Nem hinném, hogy jó ötlet lenne, Will. - Miért nem? Nem fogom bunkósbottal fejbe vágni. Rose a férfi szemébe nézett, és elkapta azt az ezeryardos tekintetet, amit Peter Padrake-re is vetett még a képregényboltban. Azonnal elrejtette, de ott volt, ott várakozott benne. Rose habozott. Ez nem lesz könnyű. Néha két ember találkozik, és létrejön köztük valamiféle kapcsolat. Egy azonnali vonzódás. Az ember ránéz valakire, és eltűnődik, hogy milyen lehet. Én nem tűnődöm cl magán. Kedves, jóképű pasi. És szeretném így is kedvelni magát, őszintén mondom, de ebben nincs semmi. A férfi csak mosolygott, arca műanyag maszkká változott. Sajnálom - mondta Rose. - Ez kemény volt, és elég rosszul érzem magam miatta, de nem akarom becsapni... - Rose Drayton. A hang belé fojtotta a szót. Rose sarkon fordult, keze ökölbe szorult. - Brad Dillon - sziszegte gyűlölettől csöpögő hangon. Brad ugyanúgy nézett ki, mint a gimiben, amikor még -
121
jártak. Azóta lett pár tetoválása és kifúratta az orrát, de ettől eltekintve a régi Brad volt. Még mindig ugyanaz a csábító zöld szempár és jóképű arc. Még mindig úgy néz ki, mint aki mindjárt megüt valakit, az arrogáns kis pöcs. Rose régen azt gondolta, hogy ez a vigyor szexi. Most a legszívesebben letörölte volna a képéről. A fegyvere a kocsiban volt a táskájában, és Brad biztos nem hagyná, hogy érte menjen. A fegyvere nélkül itt, a Töredékben Brad van előnyben. Nagyobb volt, erősebb, és Rose elégszer látta verekedni, hogy tudja, egyedül nem tudja legyőzni. De nem adja olcsón magát. Brad kihívóan méricskélte Williamet: - Nem tudom, ki maga, és nem is érdekel. Csak tudni akarom, hogy mit csinál a lepattintott csajommal. Rose összeszedte magát. Egy perc, és William Bradre támadt, és ekkor Brad rögtön nekiesik. William erősnek tűnt, de Brad nem volt balek, mindig keményen és aljasult küzdött. Rose megfeszült, készen állt közéjük ugrani. William némileg unott pillantást vetett Bradre. - Nyamvadt egy ribanc ez - folytatta Brad. - Sajnállak. William nem szólt semmit. Brad ismét megpróbálkozott: -A helyedben két gumit is húznék. Ha összefekszel ezzel a szutyokkal, lehet, hogy a farkad reggelre letörik. Ne akard azt, amije neki van. William pillantása megkeményedett, de Rose nem tudta megállapítani, hogy dühös-e, vagy fél. - Amit itt próbálsz elkezdeni, arra nem pazarlom az időmet - mondta William. - Befejezted? - Nem. - Akkor fejezd be. Szívesen eldumálnék, de éhes vagyok. Brad kissé zavartnak tűnt: - Húzz el, seggfej! William vállat vont: - Még valami? Brad sötét tekintettel nézte őket. Rose megfeszült, azt várta, hogy Brad rájuk ugrik, és lecsap. A fickó alig 122
tudItt visszafogni magát, izmai rángatóztak az álla mentén. Gyerünk, gondolta Rose. Menj neki! Szinte azt kívánta, bár megtenné. - Az új pasid egy balek - acsargott Brad. Hátrált. Rose legyintett, próbálta elrejteni megkönnyebbülését: - Menj tovább, Brad. Brad sarkon fordult, és elment. Biztosan úgy döntött, hogy túlerőben vannak. William elmosolyodott, kedvesnek és kellemesnek tűnt, a megszokott mosoly játszott az ajkán. - A régi pasija? - kérdezte. Rose bólintott. - Olyasmi. - Visszatérve arra, amiről beszéltünk - mondta William. - Értékelem, hogy őszinte volt velem. De azt hiszem, hogy ha adna nekem egy esélyt, elérném, hogy meggondolja magát. - Kétlem - mormolta Rose. Az iroda ajtaja kicsapódott, és Teresa lépett be a napfényről. Alacsony volt, tömzsi és sötét hajú. Amint Teresa meglátta Williamet, megállt, és csak itta magába a látványt. - Mennem kell - mondta Rose. - Akkor legközelebb. - William hátralépett, és elment. Teresa felhúzta az egyik szemöldökét. Rose megrázta a fejét, és bemászott a kocsiba. Elég baja van már így is. Túl kell élnie ezt a napot, utánanézni, hogy a fiúk jól vannak-e, és ki kell találnia valami próbát a kékvérű számára. Rossz érzés volt, hogy rövidre zárta William udvarlását, de így a legjobb. Sehová nem vezetne ez a dolog kettejük között. Koncentrálj a fontos dolgokra, mondta magának. Délutánra kissé lehűlt a levegő. Jack kislisszolt az ajtón, és leült a verandára. Az öreg deszka meleg volt a lába alatt, felmelegítette a délutáni napfény. Pislogva belenézett a napba, fényes aranyérmeként ragyogott az égen. Rose azt mondta, maradjanak a házban, de odabent 123
unalmas. Egész nap bent van, a suliban is, és rendes volt, nem verekedett senkivel, még csak egy karcolás sem ejtett Aydenen, amikor megpróbálta lenyúlni a radírját. Panaszkodás nélkül megette a halrudacskát, bár olyan íze volt, mintha homokot kevertek volna össze valamilyen titokzatos eredetű hússal. Nem kapott figyelmeztetőt vagy feketepontot, és most kint akart lenni a szabadban. Mi értelme iskolába járni, ha utána nem lehet kimenni? Egyébként is, még csak négy óra van, és Rose úgysem ér haza fél hatig, de lehet, hogy hatig sem. Csendben ült, tágra nyílt szemmel figyelte az erdőt. Hallgatott. Annyi kicsi hang. Egy madár valahol a távolban, északon, egy betolakodóval perlekedett, aki megtelepedett a fáján. Dühös, virgonc mókusok vitatkoztak egymással a maguk sajátos nyelvén. Figyelte, ahogy egymást kergetik a kék kérgű fenyőn. Ujjpercei között viszketett a bőr, szerette volna kiereszteni a karmait, de csak ült - a fenyőfa ágai túl vékonyak. Nem tud felmászni rá. Már kétszer is megpróbálta, és leszakadt alatta mind a kétszer - ő meg tele lett karcolással, és tiszta, ragadós gyanta lett. Egy nagy bogár landolt mellette a padlón. Sötétkék volt, és áttetsző, Jack teljesen mozdulatlan maradt. A bogár végigment a padlódeszkán fekete kitinlábain. Jack megfeszült, tekintetével követte. Szép, fényes bogár. Lépések közeledtek a házból, bentről. Georgie, aki mindjárt elrontja a mókát. A bogár háta kettévált, egy pár reszkető szárny bomlott szét. A bogár folytatta tovább az útját a verandán. Jack utána mászott, halkan és ügyesen. - Jack, bent kell maradnunk - szólt ki Georgie feddőleg a verandaajtón. A bogár megállt a padlódeszka végén, mintha azon tűnődne, hogy leugorjon-e az alatta levő fűbe. - Menj már! - suttogta Jack a fogain átszűrve. A bogár szárnya ismét megremegett. Háta két fele megemelkedett, mintha még egy pár kemény szárny lenne rovarválla felett. - Jack, gyere már be! Rose azt mondta... A bogár szárnya szétnyílt, és felemelkedett a levegőbe. 124
Jack lecsapott. Egyetlen ugrással átugrott a verandán, rá a bogárra, ám amikor földet ért a füvön, keze üres volt. Elrontotta! Georgie kiugrott a verandára: - Gyere vissza! Jack üldözőbe vette a bogarat. Az balra repült, majd jobbra fordult, krémfehér szárnyakon repdeső fényes, zümmögő lény volt. Jack felugrott, olyan magasra, hogy egy pillanatig repült, és két tenyere közé fogta a bogarat. - Megvagy! Éles lábacskák szúrtak a bőrébe. Jack felnevetett, és átkukucskált az ujjai között. - Jack! - Georgie hangja éles volt, mint a törött üveg. Valamilyen bűz ért el az orrához, amelyet az a rémisztő érzés kísért, mintha valami hideg és nyúlós cseppent volna a nyakszirtjére. Megpördült. Egy szörny állt a füvön. Másfél méter magas volt, négy vékony lábon állt, teste szögben meghajlott, a feje Jack felé nézett. Mellkasa mélyen volt, a teste lefelé keskenyedett, minden bordája látható volt, teste erős farban végződött. Úgy nézett ki, mint egy versenyagár. Első pillantásra a fenevad bőre szinte feketének tűnt, de ahogy a nap rásütött a gerincére, a sűrű bőr, amely ráfeszült a szörnyeteg hátára, sötét, füstös, bíborfekete színt öltött, amely feketében és kékben játszott, mint egy csúnya véraláfutás. Nem volt bundája, csak egy sor kicsi, éles tüske futott végig a lába hátsó oldalán és végig d gerincén. A szörnyeteg feje hosszú volt, de nem voltak fülei. Két pár hosszú, keskeny szem bámult Jackre opálos, gyengén világító szürke szemmel, olyan volt, mint a reflektorfénnyel megvilágított köd. Az erdőbeli kalandjai közepette Jack nézett már szembe borzalmas farkassal, medvével és számtalan lénnyel, amelyeknek nem volt nevük, de egyiknek sem volt ilyen szeme. Kegyetlen szemek voltak. Kegyetlenek és könyörtelenek, akár egy aligátoré. A védőkövek távol tartják. A védőkövek... A szeme sarkából látta a védőköveket - több méterrel arrébb. Jack megmerevedett. 125
Némileg tudatában volt annak, hogy Georgie kint van a verandán. Jack egy kis lépést hátrált. A szörny felállt a hátsó lábára, kinyújtotta egyik hatalmas, hosszú karmú mancsát, és előrelépett. - Ne moccanj! - lihegte Jack. Georgie szobormerevvé dermedt. A bogár kibújt Jack szétnyitott ujjai közül, és a kézfejére mászott, hogy elszálljon. Jack nem mozdult, nem is pislogott. Minden ösztöne azt üvöltötte, hogy ha megmoccan, meghal, ezért mereven állt, a rémülettől megdermedve. A szörnyeteg kitátotta a száját. Ajka hátrahúzódott, szájának sötétjében szörnyűséges, vérvörös fogak sorakoztak. A négy szem tekintete a földhöz szegezte Jacket. Jack nagyot nyelt. A kezén lévő karkötő felforrósodott, de tudta, hogy ha leveszi, és alakot vált, a szörnyeteg biztosan elkapja. El kell jutnia a védőkövek mögé. Ez az egyetlen esélye. Ha futásnak ered, a szörny üldözőbe veszi. A szörnyeteg testfelépítéséből tudta, hogy gyors - karcsú volt, és hosszúlábú. Elkapja, és letépi a húst a csontjairól. Kicsit megmozdult, alig tíz centit oldalazott arrébb a füvön. - Jobboldalt! - szólalt meg Georgie remegő hangon. Jack elfordult egy kissé, tekintetét nem merte levenni a négy szemről, és meglátta, hogy egy második szörnyeteg lassan baktat a védőkövek mentén. A második észrevette, hogy Jack figyeli, és megállt, hogy megmutassa neki keskeny, vörös fogait. Nem volt menekvés. Elvágták az útját. Jack szíve a torkában vert, mintha ki akarna szakadni. Szívének dübörgése betöltötte a fülét, a fejében dobogott. A világ kristálytiszta lett. Jack mélyet lélegzett, próbált nem elszédülni. - Ne moccanj! - parancsolt rá egy halk hang. Jack megfordult. Pár méterre a kékvérű állt a pázsit szélén. A pillanatnyi megkönnyebbülés, ami elöntötte Jacket, eltűnt. A kékvérű is ellenség. A férfi előrelépett. Szőrmés köpenye mögötte hevert a füvön. Lassan előhúzott egy hosszú, keskeny kardot az oldalán függő kardhüvelyből. Elnézett Jack mellett, a két szörny felé. 126
- Hátrálj felém, de nagyon lassan - mondta a kékvérű. Jack ott maradt. A kékvérű Rose-t akarja. Nem szabad megbízni benne. A szörnyetegek feléje indultak. Nem bántalak - ígérte a férfi. - Közelebb kell jönnöd. Most. Valamilyen szag áradt belőle, a szegfűszeg könnyed, fűszeres aromája. A kékvérű ember. A szörnyetegek nem. Lassan, mintha víz alatt lenne, Jack egy lépést hátralépett. A szörnyetegek egyszerre álltak meg. Ez az - mondta a kékvérű. Jack úgy kapaszkodott bele ebbe a hangba, mint egy mentőövbe, és még egy lassú lépést tett. A szörnyek közelebb jöttek. Jack látta a lábukon az izomcsomók feszülését, és tudta, hogy támadni fognak. - Fuss! - kiáltotta a kékvérű, és feléje rohant. Jack nekiiramodott. Úgy rohant át a füvön, mintha szárnyakat kapott volna. A szeme sarkából látta, hogy a sötét árnyak megfordulnak, hogy körülvegyék őt. Elkapják, és aztán... Egy kéz ragadta meg a vállánál, és maga felé húzta, a férfi maga mögé taszította a fűbe. Jack gurult egy kicsit, majd úgy maradt. A bal oldali szörnyeteg a levegőbe ugrott. A kékvérű lecsapott a kardjával, és a sötét test két rángatózó darabban a fűre esett. A penge megint ezüstös holdsugárként csillant meg, és a második szörnyeteg feje is a pázsiton végezte. A kékvérű felemelte a kezét, és gyors, fehér villámlást vágott bele a bal oldaliba, előbb az egyik felébe, aztán a másikba. Maró szagú füst szállt fel, Jack torka kaparni kezdett tőle. A szörnyeteg lába megszűnt rángatózni. A kékvérű még egy fehér villámot vágott a második szörnyeteg fejébe, majd megfordult, és lehajolt. Jack érezte, hogy felkapja a földről, és a férfi nyakába kapaszkodott. Ellenség vagy barát, mindegy volt. A kékvérű meleg volt, és ember, és volt egy nagy kardja. - Ügyes voltál! - mondta a kékvérű.
127
Jack még szorosabban kapaszkodott belé. Teste remegett és rázkódott, mintha fázna. Georgie futott le a verandáról, és megállt a védőköveknél, holtsápadt arccal. A kékvérű elvitte Jacket a védőkövekig, és Georgie-ra nézve bólintott. - Mozdítsd el a sziklákat. Georgie csak egy pillanatig habozott. Péntek, mormolta Rose magában, és a ház felé vezető utat rótta. Holnap péntek, fizetésnap. Megkapja a háromszáz dollárját, és végre tankol valamennyit abba a rohadt kocsiba. Ha a fene fenét eszik, akkor sem marad soha többé benzin nélkül. Egész délután remegett az izgalomtól. Abban a pillanatban kezdődött, amikor a fiúk felszálltak a buszra, és egyre jobban erősödött és erősödött, amíg totális rettegéssé nem fajult. A fiúk tökéletesen elvannak két órát otthon egyedül. Tudják kezelni a puskát és az íjat is, és a védőkövek mögött biztonságban vannak. De az aggodalom csak forrt benne, és amikor egy mérföldnyire volt a háztól, vállára vette a táskáját, és lassú futásnak eredt, befordult a sáros ösvényre, elfutott a bokrok mellett, majd kiért az udvarra. Három sötét folt éktelenkedett a pázsiton, füstölgött, es gonosz varázslat szaga terjengett a levegőben. A szag a velejéig hatolt: az égett, romlott, rothadásnak indult hús szaga volt. Rose a szájához kapta a kezét, és felrohant a lépcsőn a házig. Kivágta az ajtót, körülnézett a nappaliban, és berontott a konyhába. A fiúk az asztalnál ültek, és figyelték a kékvérű nemest a tűzhelynél. A férfi egyik kezében palacsintasütő volt, a másikban konyharuha. Rose alig vette észre, hogy a táskája lecsúszik a válláról a földre, a puska tompa puffanását sem hallotta. Mind a négyen egymásra bámultak. A kékvérű egy gyors mozdulattal megfordította a palacsintát a levegőben.
128
5. fejezet Ti engedtétek be? A fiúk meglapultak. - Ide, be? Be, a házunkba? Georgie lekushadt, mintha Rose felé hajított volna valamit. - Veletek majd később számolok. - Rose a kékvérűre meredt. - Maga pedig most szépen elmegy! Declan a palacsintát egy harminc centi magas halomra tette, belemerített egy kanalat a cukrosdobozba, és cukrot hintett a palacsintára, majd a testvérekre pillantott: - Az etikett első szabálya, amit egy fiú megtanul, mielőtt bevezetik a társaságba, az hogy minden nő iráni előzékenynek kell lenni. Semmilyen provokáció, akármennyire igazságtalan is vagy durván kivitelezett, nem igazolhat egy férfit, aki nem a legnagyobb udvariassággal bánik egy hölggyel. - A fiúk itták minden szavát. Declan Rose irányába nézett. - Találkoztam néhány hihetetlenül kellemetlen nőszeméllyel, és ezt mindig sikerült betartanom. De be kell ismernem, hogy a nővéretekkel kemény fába vágtam a fejszémet. Rose felkészítette magát a varázslatra: - Kifelé! A férfi kritikus pillantással megrázta a fejét. Rose ökölbe szorította a kezét: - Tíz másodperce van, hogy elhagyja a házamat, különben élve égetem szénné! A varázslat ott vibrált benne, készen arra, hogy kiszabaduljon. Jack lecsúszott a székéről, és odaállt a kékvérű elé, elállva Rose útját. - Gyerünk! - Megmentett a szörnyektől - mondta Jack halkan. Milyen szörnyektől? A kinti szörnyektől. Megtámadtak. Honnan tudod, hogy nem ő idézte meg azokat a szörnyeket? Milyen célból? - akarta tudni a kékvérű. Hogy bejusson a házba! -
129
És miért, mégis miért akarnék ilyesmit? Rose megmerevedett. Elbizonytalanodott. Ha volt is valami, amiben a férfi reménykedhetett, hogy elnyeri azzal, hogy belép a házba, hát Rose-nak nem jutott eszébe. Nem tudom - mondta. - De nem bízom magában. Declan a fiúk felé biccentett. Lássatok hozzá a palacsintához. Beszédem van a nővéretekkel. - Rose felé lépett. Rose felemelte a fejét. Ha a férfi azt gondolta, hogy itt, a saját házában parancsolgathat neki, akkor nagy meglepetések várnak rá. Jól van. Majd odakint beszélünk. - Ahol Jack nem vélheti meg Declant. A kékvérű bólintott, kecsesen arrébb lépett, és kitárta Rose előtt a bejárati ajtót. Ne bántsd, Rose! - mondta Georgie. Jack olyan volt, mint egy ázott kismacska: szánalmas. Rose kimasírozott a verandára, mindkét ajtót becsukta, és a szúnyoghálós ajtót is, majd az ösvényre mutatott: Arra visz az út. A férfi lement a lépcsőn. A köpeny nélkül nem tűnt annyira nagydarabnak. Bőrzekéjének könnyű anyaga kirajzolta széles, izmos hátát, amely keskeny csípőben végződött, amit bőröv fogott át. Hosszú, izmos lába volt, szürke nadrágot és magas szárú, sötét csizmát viselt. Mozgása magabiztos, ugyanakkor könnyed volt. Nem tett felesleges mozdulatot, mégis ügyesen mozgott, és ahogy átment a füvön a füstölgő foltokig, Rose-nak eszébe jutott róla a nagyapja. Cletus is így mozgott, egy született vívó ügyességével. De amíg a nagyapja szikár, inas volt, és a gyorsaságára támaszkodott, a kékvérű, bár valószínűleg gyors volt, nagyon erősnek tűnt. Rose azt érezte, hogy ha nem ugrik fel a Fordra, akkor az öreg kocsi üres konzervdobozként roppant volna össze körülötte. A kékvérű megállt a foltok mellett, és Rose-ra pillantott. Rose összefonta a karját. A férfi kinyújtotta a kezét, kérve, hogy csatlakozzon hozzá. Esélytelen. - Kérem, ajándékozzon meg jelenlétével - mondta -
130
Declan, mintha Rose egy bálozó hölgy lenne, és kihívná az erkélyre egy négyszemközti beszélgetésre. Gúnyolódott. Rose kieresztette a karmait: - Innen is mindent jól látok. - Fontosak magának az öccsei? - Persze, hogy fontosak. - Akkor nem értem, miért veszi ilyen könnyedén a biztonságukat. Kérem, jöjjön ide. Vagy kapjam fel, és vigyem? Rose leugrott a verandáról és odaballagott: - Azt szeretném én látni! - Ne vigyen kísértésbe! - Letérdelt a folt mellett, és kinyújtotta fölé a kezét. Az erő összeolvadt a tenyere alatt. Valamit mormolt egy olyan nyelven, amit Rose nem értett. A varázslat a szavait követve felvirágzott, és a füst alakot öltött. Borzalmas szörnyeteg nézett vissza Rose-ra. Magas volt és hosszú, egy vadászkopó mély mellkasa és fara jellemezte. Feje hosszú, szinte ló formájú nyakon ült, eltekintve a négy, ólomszürke, vágott réstől, amely szemként funkcionált. A lény mancsa túlzottan is nagy volt, ujjai hosszúak, és harminc centis karmok voltak a végén. A gondolattól, hogy azok a karmok belemarnak Jackbe, Rose-t kirázta a hideg. A kékvérű kezének intésének engedelmeskedve a szörnyeget kinyitotta száját. Feje majdnem kettészakadt, száját hatalmasra tátotta, kivillantotta több sorban ülő, vérvörös és csipkés élű, háromszögletű fogait, amelyek marcangolásra szolgáltak. Kettő is volt - mondta a kékvérű halkan. - Az egyik balról jött, a másik pedig a ház mögül. Követték Jacket, és meg akarták ölni. Értem, hogy a maga neveltetése hiányos, és nem bízik bennem, tehát hallgasson az ösztöneire: tudja, hogy ez egy torz lény. Nem egy állat, hanem s valami egészen más. Mártsa bele a kezét. Tessék? Érintse meg. Érezni fogja a varázserejének maradványait. Nem lesz baja tőle. Rose óvatosan megérintette a füstöt. Ujja végén varázski pezsgett, és érezte. Borzalmas volt valami nyálkásat és 131
rothadót tapintani, mintha kezét egy rothadó hullába mártotta volna, amely tele van éles homokszemcsékkel. Visszarántotta az ujjait. Ez nem volt elég. Többet kellett megtudnia. Rose kényszerítette magát, hogy újra belenyúljon a füstbe. A döbbenetes érzés ismét körülvette a kezét, és Rose grimaszolt, félrenézett, de kezét a lényben tartotta. Ujjai elzsibbadtak, és megérezte egy távoli, hamis varázslat lebegését, ami élő szögesdrótként pulzált a szörnyeteg emlékezetében. Rose visszahúzta a kezét, és megrázta, próbálta lerázni az érzés emlékét az ujjairól. Igaza volt a férfinak. Ez nem természetes állat. A kékvérű összetaposta a füstöt, és felé nyújtotta a kezét: Érintsen meg. Rose a férfi tenyerét bámulta. Kérges volt. Valószínűleg amiatt, hogy azt a nyavalyás kardot forgatta. Nem harapok - mondta a férfi. - Mármint az ágyon kívül nem.
132
- Az úgyse fog összejönni. - Rose a kezét a férfi
tenyerére tette. Varázslat csúszott át ujjaiba. A férfi hagyta, hogy Rose meglássa az erejét. Felragyogott benne, meleg volt és fehér, mint egy távoli csillag. A csillag elhalványult és eltűnt, mintha egy köpeny rejtette volna el, és Rose hirtelen egy férfi kezében találta az ujjait, aki mindentudó vigyorral mustrálta őt. Declan bőre meleg volt és érdes, kézfogása erős, és Rose-nak eszébe jutott az „ágyban harapok” megjegyzés. Rose kikapta a kezét a férfi ujjai közül. Egyértelmű volt: még Rose is tudta: ahhoz, hogy előhívja a szörnyeket, meg kellett volna nyitnia magát kapzsi varázslatuk előtt. Még mindig ott lengett a gondolat Rose körül, és próbált befurakodni az elméjébe. Aki hosszabb kapcsolatban van a szörnyekkel vagy a forrásukkal, az örökre megbélyegeződik. A kékvérűn Rose egyetlen miazmát sem látott. Tiszta volt. A kékvérű felemelte a kezét, mintha visszaigazolást kért volna Rose-tól. - Érthető, amit mondott - ismerte be Rose. - Nem maga hozta őket ide. Maga nagyon művelt, jól használja a tudását, ezért gondolom, hogy tudja, mik ezek. Mik ezek, és mit akarnak? Úgy tűnt, a férfi egy pillanatra elveszik a gondolataiban. - Fogalmam sincs - mondta. - Egyelőre vérebeknek nevezem őket. Remek. Fantasztikus. Tudom, hogy meg akarták ölni Jacket - folytatta Declan. - Nem hinném, hogy speciálisan ő lett volna a célpont. Bárkit megtámadtak volna, akárkit. A varázserejük... - .. .ragadós - segítette ki Rose. A kékvérű bólintott: - Be akar olvadni. Veszélyes. - Köszönöm, Egyértelmű Kapitány. - Ezért töltöm maguknál az éjszakát - mondta Declan. Rose pislogott: - Tessék?
- Nem azért jöttem idáig, hogy a leendő menyasszonvomat felzabálja valami szörnyeteg. Maga nem alkalmas arra, hogy elbírjon egy ilyen fenyegetéssel. Ha az érzékenysége nem tűri meg a jelenlétemet a házban, akkor itt maradok. - A verandára mutatott. - Nem! - De igen. - Visszafordult Rose-hoz, odasétált a verandához és leült a lépcsőre. - Azt akarom, hogy menjen el. - Attól tartok, hogy ez nem lehetséges. Tudja, megígárem az öccseinek, hogy ma este vigyázok rájuk, és én soha nem szegem meg a szavamat. Jogában áll nem behívni a házba, de egy takaróért hálás lennék. Egyszerű emberségesség, semmi más. Rose a legszívesebben toporzékolt volna, de nem akarta megadni neki azt az örömöt, hogy tudja, mennyire idegesíti. - Arra nem lesz szükség - jelentette ki. - A védőkövek mögött biztonságban vagyunk. - Nem vagyok benne annyira biztos. - Nézze, értékelem a szándékait, de azt akarom, hogy menjen el. Most. A férfi rá se hederített. Rose visszanézett a házra, és két kis arcot pillantott meg az ablakban. Remek. Mit tegyen most? Kékvérű vagy sem, akkor is megmentette Jacket. Megesküdött, hogy nem árt nekik, és minden ösztöne tiltakozott az ellen, hogy villámot lövelljen egy emberbe, aki semmivel nem támadott rá. Nem lehet, hogy megpróbálja megvédeni őket. Az... nemes cselekedet lenne. Majdnem hahotázni kezdett a szóviccen. A fáradtság úgy lepte meg, mintha nedves takarót dobtak volna a fejére. Szörnyű napja volt, és nem volt ereje vitatkozni. - Jó. A verandán elalhat. Rose bement, és nagy csattanással húzta be maga mögött az ajtót. A fiúk rábámultak. - Ha megpróbál bejönni, lőjétek le - mondta nekik, én elindult zuhanyozni.
134
Néha az egyszerű élvezetek a legjobbak, és semmi nem fogható egy munka utáni zuhanyozáshoz. Miután az egész napot tisztítószerek társaságában töltötte, irodai pultokat és falakat súrolva, Rose most alaposan átszappanozta magát az ír tavasz elnevezésű szappannal és egy hamis tengeri szivaccsal. Tíz percbe telt, hogy lemossa a napi szennyet samponnal és szappannal, és amikor kijött a fürdőből, tiszta ruhát vett, és megszárította nedves haját - majdnem embernek érezte magát. Amíg a fürdőszobában volt, a kékvérű behatolása iránt érzett dühe lassan kellemetlen, kínzó érzéssé változott át. A kékvérű megmentette Jacket. Azért maradt velük, mert féltek, sőt, még ételt is készített nekik, erre Rose kutyául bánt vele. Rossz érzése lett. Ez ostobaság! - mondta Rose magának. Azért jött, hogy a házasság jármába kényszerítse őt. Lehet, hogy az egész csak színjáték. Semmi együttérzést nem érdemel. A lények, amik megtámadták Jacket, Rose-t énjének legmélyéig megrémítették. Rose szerette volna megbeszélni a nagyival, de ahogy az este éjszakába fordult, úgy tűnt, az úttal reggelig várnia kell. És Éléonore nagyi, bár könnyedén használta a telefont, azért beszereltetni nem volt hajlandó egyet a házába. A konyhában Jack egy kék fémtálcán palacsintát hozott neki. -Finóom - közölte. - Declan különlegessé tette. Nézd, megcukrozta. Ó, az istenért. - Mondj el mindent, az elejétől. Tíz perccel később Rose összerakta az egész történetet. A kékvérű darabokra szaggatta a szörnyeket, miközben Georgie megcsillogtatta hihetetlen harcművészeti tudását a villája lengetésével. Majd a férfi behozta Jacket, megígérte nekik, hogy amíg az ő védelme alatt állnak, nem eshet bajuk, majd nekiállt palacsintát sütni. Ha valahogy megrendezte az egészet, amely lehetőség még mindig fennállt, tökéletes munkát végzett. A fiúk meg voltak győződve arról, hogy a hegyeket is képes megmozgatni. A szemükben egyetlen óra leforgása alatt a kékvérű „a 135
helyszínen végezni vele” kategóriából átkerült elképesztő férfiasságú, dicső hősök közé. - Evett? A fiúk megrázták a fejüket. Remek. Most itt egy éhes „hős” a verandán, takaró és élelem nélkül. És a homályos, kellemetlen érzése teljes értékű bűntudattá terjedt ki. Teljes őrület, gondolta, ahogy kivett egy kis virslit a hűtőből, és megsütötte. Fejbe kellene lőnie. Rose négy tányérra elosztotta a virslit. - Egyétek meg a vacsorát. Az egyik tálcára kést és villát tett. Georgie leugrott a SZékéről, egy műanyag pohárba jeges teát töltött, és odaadta Rose-nak. Rose a szemét forgatta, és kivitte az ételt meg az italt a verandára. A férfi ugyanott volt, ahogy hagyta, az eget bámulta, amelyen már látszottak a napnyugta első fényei. A szél kósza szálakat lebegtetett meg hosszú, szőke sörényében. Hatalmas kardja mellette feküdt. Még így, békésen is áradt belőle a fenyegetés. Vágd hozzá a tálcát, és fuss - mondta Rose magának. Letette mellé a tálcát. - Köszönöm - mondta a férfi. Most megköszönte, és te szépen visszamész. Ehelyett nekidőlt a verandaoszlopnak: - Itt akarja tölteni az éjszakát a verandámon? - Igen. Tökéletesen tudok vigyázni magunkra. Kezd sötétedni. Vissza kéne mennie a szállására. - Biztos vagyok benne, hogy a sátram roppantul hiányolni fog. - A sátra? - Igen. - Sátorban alszik? Miért? Elfogyott a pénze? - Ellenkezőleg. - Benyúlt bőrzekéjébe, és elővett egy szíjjal átfogott bőr pénztárcát. Kinyitotta, belenyúlt, és kivett egy aranyérmét. A napsugarak megcsillantak a fém felszínén. Egy kisebb vagyon. Rose eltűnődött, hogy mennyit ér. 136
Egy-két hétig jóllaknának belőle? Háromig? - Akkor, mi a gond? A férfi arca zavart tükrözött. - Próbáltam szállást keresni, de sajnos a legtöbb szomszédja kritikus bizalomhiányban szenved. Amint megláttak, bezárkóztak, lehúzták a redőnyt, és semmilyen kiabálás vagy pénztárcalengetés nem győzte meg őket, hogy hallgassanak az okos szóra. Rose elképzelte, hogy ott állt az Ogletree-ház bejáratánál abban a hatalmas, szőrmés köpenyben, az óriási kard kilóg a háta mögül, és torkaszakadtából üvölt, aztán meg feldühödik, hogy senki nem jön ki. Rose elnevette j magét. - Biztos, hogy a bajom mulatságosnak számít - mondta a férfi szárazon. - Maga egy őrült helyen lakik, ahol bolondok élnek, akikbe egy csepp udvariasság sem szorult. - Próbálta McCallékat délen? Rájuk férne némi pénz. A férfi felemelte az orrát, és olyan arisztokratikus fennhéjázás áradt belőle, mintha olcsó kölnit szagolt volna: - Nem fogok egy fészerben aludni! - Jaj, bocsánat, kegyelmes uram! - Rose még jobban nevetett. - Egyesek az én helyzetemben a nevetését sértőnek találnák. i Nem tehetek róla. Biztosan az idegeim. – Rázkódott a nevetéstől. A félelem, amely hideg tömbben ült meg benne, olvadni kezdett. A kékvérű nem volt ártalmatlan attól nagyon távol esett-, de amint nevetünk valakin, nehéz visszamenni a nyílt rettegésbe. - Hagyhatná, hogy itt maradjak. Persze fizetnék érte. A pénzérmét a tárcába pottyantotta. Fémes hangot adott, jelezve, hogy még sok hasonló van benne. - Ó, maga jó firma - mondta Rose. - Azt akarja, hogy engedjem meg, hogy nálunk aludjon? - Miért ne? Már megígértem, hogy megvédem magát, így a saját szavam köt ehhez a területhez, legalábbis ma estére. Ezzel az erővel a szerencsétlen helyzetemen kereshet is egy kicsit. - Maga hihetetlen. - Rose megrázta a fejét. Mi a csudáért akar ez ennyire bekerülni a házba? Rose lényének 137
egy kis része azon tűnődött, lehet, hogy a férfi igazából a fiúk miatt aggódik, de lényének nagyobb része cinikus hitetlenséggel lerázta a gondolatot. A férfi kékvérű. Magasról tesz a korcs perembeli fiúkra. Egyszerűen gyakorlatias vagyok. Valószínűleg van egy vendégágy a házban, ami, remélem, tiszta és puha, és így sokkal jobb, mint a veranda meglehetősen kemény padlója. Rose átgondolta a dolgot. Vállának egyetlen lökésév a férfi képes lenne betörni az ajtaját. Sőt, lehet, hogy a falon is keresztülmenne, ha úgy határoz. Biztonságukat tekintve az, hogy kint van a verandán, vagy bent van a házban, szinte már édes mindegy. A pénz pedig nagyon is jól jön. Egy plusz teljes egyenruha Georgie-nak. Lunchables instant ebédcsomagok a gyerekeknek. Mindig is szerették volna ezt ebédelni, de mivel egy doboz 3 dollár 98 centbe kerül, ezt ritkán engedhették meg maguknak. Ez tisztán üzleti egyezség lenne, a másik egyezségünktől külön - figyelmeztette a férfit Rose. - Hogyne. - Esküdjön meg, hogy meg sem próbál molesztálni. A férfi nagyon lassan végigmustrálta: Ha úgy döntök, hogy molesztálom, az nem próbálkozás lesz. És akkor maga nagyon lelkes lesz. Rose érezte, hogy elvörösödik: Most, hogy jobban belegondolok, nem is tudom, hogy a házam van-e akkora, hogy az egója beleférjen. Kevés helyre férne bele. Vagy megígéri, vagy kint alszik. - Ha ragaszkodik hozzá. - Örülnék, ha hallanám az esküszavait. A férfi felsóhajtott: Megígérem, hogy nem molesztálom magát, bármilyen nagy is a csábítás. - És a gyerekeket sem. A mosoly eltűnt az arcáról. Összehúzta a szemöldökét, és a szeme elsötétedett: A Camarine nemesi házból származom. Nem molesztálok gyerekeket. Nem tűröm el azt a sértést, hogy... Nem érdekel - vágott közbe Rose. - Vagy jogos felháborodásában döngeti tovább a mellkasát, vagy meges138
küszik, és idebent alszik. Maga dönt. - Maga a legbosszantóbb nőszemély, akit valaha is ismerrtem. Esküszöm, hogy nem molesztálom a fiúkat Morogta. Rose kinyújtotta a kezét, és a férfi egy aranyérmét pottyantott a tenyerébe, mágiabeli zsozsó. Még a drákói illetéket is figyelembe véve, amennyiért Max Taylor az aranyat dollárra váltotta, ez egy hónapra elég élelemre. - Nincs apróm. Nincs kisebb pénze? - Tartsa meg - morogta a férfi. - Ahogy óhajtja. Rose gúnyos meghajlással tárta szélesre az ajtót: - Kérem, felség. - A „Camarine lord” is megteszi. - Ahogy gondolja. Rose beterelte a férfit. A fiúk már eltakarították az ételt, és épp a tányérokat mosogatták. - Georgie, hozd be a tányérját, és az italát a verandáról, kérlek. Ma este apa hálószobájában alszik. Te az én szobámban alszol, a földön. A kékvérű halk torokmorgást hallatott. Harminc másodperc múlva Rose és a kékvérű egymással szemben ültek az asztalnál. Rose megkóstolta a palacsintát. Majdnem hideg volt, de még mindig finom, és Rose farkaséhes volt: - Egek, ez nagyon finom! - Lassan. Rose felemelte tekintetét a tányérjáról. A férfi szálegyenesen ült az asztalnál, és sebészi pontossággal darabolta fel a palacsintát. - Egyen lassan - mondta a kékvérű. - Ne a villájával vágja fel az ételt. A késsel vágja, és elég kis darabok legyenek ahhoz, hogy kényelmesen tudjon válaszolni egy magához intézett kérdésre úgy, hogy előtte nem kell nyelnie. Miért pont én? - Egyéb ötlet?
139
Rose szarkazmusát a férfi elengedte a füle mellett: Igen. Rám nézzen, ne pedig a tányérjára. Ha a tányérjára kell néznie, csak röviden pillantson rá. Rose letette a villáját: - Lord Kamerád... - Camarine. - Tök mindegy. - Hívhat Declannek. Úgy mondta, mintha a fele királyságát adná neki. Van képe hozzá. - Declan, jó. Hogy telt a napja? A férfi összevonta a szemöldökét. Egyszerű a kérdés: hogy telt a napja? Mit csinált a verekedés és a palacsintázás előtt? Kipihentem az utazás fáradalmait - mondta a férfi. Hirtelen királyi légkör lengte körbe. - Szundikált. - Meglehet. Én egész nap súroltam, porszívóztam és port töröltem tíz irodában, a Töredékben. Reggel fél hétkor értem oda, és hatkor jöttem el. Fáj a hátam, még mindig érzem a fehérítő szagát az ujjaimon, és a lábfejem olyan lapos, mini ezek a palacsinták. Holnap vissza kell mennem dolgozni, ezért békében és csendben szeretném megenni az ételemet. Elég jól nevelt vagyok az étkezés terén. Talán nem elég jól nevelt magának, de elég jól nevelt ide, a Peremre, és ebben a házban a társadalmi kellem legmagasabb fokán állok. Szóval tartsa meg a kritikáját magának. A férfi arckifejezése már megérte, hogy beengedte a házba. Mintha pofon vágták volna. Rose rámosolygott: - Ó, és köszönöm a palacsintát. Isteni finom.
140
6. fejezet R o s e k o r á n ébredt. Rosszul aludt, és óránként felébredt, hogy ellenőrizze a fiúkat. Kétszer úgy hitte, hogy hall valamit odakint, és kiment a verandára, hogy körülnézzen. Nem talált semmit. Csak az éjszaka, ami az előző nap még olyan közönségesnek tűnt, hirtelen baljóslatú lett, és veszéllyel teli. Amikor meg sikerült elaludnia, szörnyekről álmodott, sikoltozó gyerekekről és arról, hogy elnyeli egy végtelennek tűnő sártömeg. Hajnali ötkor úgy döntött, nem próbálkozik tovább az alvással, és kivonszolta magát, hogy főzzön egy kávét. Elhaladt az apja hálószobája mellett. Az ajtó csukva volt. Előző éjszaka röviden körbevezette Declant a házban, a fürdőszobával kezdve. Úgy tűnt, a férfi kézben tartja a dolgokat. Rose nem volt meglepve. A Töredék létezése nem igazán volt köztudott Mágiában, de a nemesség néhány tagja tudott róla, ahogy a Töredék néhány válogatott lakosa is tudott Mágia létezéséről. Valószínűleg Declan elég magasan állt a társadalmi ranglétrán ahhoz, hogy a titkos információ a birtokában legyen. A körbevezetés végén Rose adott Declannek egy új fogkefét - a zsozsóért még többet is érdemelt -, aztán tiszta törülközőt is, és friss ágyneműt húzott fel az apja ágyában. A gyerekek jó éjszakát kívántak Declannek, és eltűntek az ajtó mögött. Éjszakai bolyongása során Rose nem látta a férfit. Bármilyen fantomzajokat hallott is, Declant nem zavarták. Rose röviden eltűnődött, hogy bekopogjon-e hozzá, de végül meggondolta magát. Nem kell még elindulnia, még nem, és szívesen venne egy csendes kávézást, mielőtt a gyerekek felébrednek.
141
Kinyitotta az ajtót, hogy beengedje a friss levegőt, egy kis fém vizeskannában kávét forralt (az apja ibriknek nevezte); kétszer is felforralta a kávét, mielőtt végül levette a tűzről, töltött magának egy csészébe egy kis tejjel, majd leült az asztalhoz. Elhatározta, hogy teljes mértékben kiélvezi a kávét. Előtte széles ablakok nyíltak a pázsitra, amelynek szélén bokrok sorakoztak. Mögöttük látta az ösvényt, ahogy ködös sötétségben kanyarog a fák között, A hajnalhasadás előtti fényben a leveleken és a füvön sötéten és nedvesen megült a harmat. Hűvösség áradt be az ablak spalettáin. Az ilyen reggeleken Rose hálás volt, hogy fedél van a feje felett, és kávé van a csészéjében. Rose ajkához emelte a csészét, kissé megfújta, és megérintette a peremét. Még mindig túl meleg. A lények még mindig zavarták. Soha nem érzékelt még semmit, ami ennyire... idegen lett volna. Minden varázslatnak van valamilyen kötődése a természethez, még a leggonoszabbnak is, de ezek a szörnyetegek semmihez nem voltak köthetőek. Nem voltak élőhalottak, nem idézték meg őket, nem támasztották fel őket, és nem is változtatták át. Mindezekhez az embernek valamilyen természetes elemre van szüksége: kőre, fémre, élő szövetre, és ez az alap lenyomatot hagyott a végső alkotáson. A szörnyek varázsereje semmihez nem volt köthető. Bármennyire is fájdalmas volt beismerni, roppant hálás volt, hogy Declan Jack segítségére sietett. Sokkal inkább emiatt, nem pedig az arany miatt érdemelte ki, hogy a házban aludhasson. Emlékezetébe idézte Declant, akiben buzog az energia, szeme jeges, de világító, fehér fényben izzik... Declan valami más. Tegnap éjszaka többször is az eszébe jutott, többszörös szunyókálása és paranoiás ébrenléte közben. Még mindig meg akarta érinteni az arcát, hogy megbizonyosodjon afelől, hogy tényleg hús-vér ember. Rose visszagondolt a fiúk problémájára. A kocsi nélkül 142
nem tudja biztonságosan kivinni őket a buszmegállóig és elhozni őket onnan. Az, hogy egyedül elengedje őket, lehetetlen, mivel ezek a lények itt vannak a közelben. Hajnali lel hétre be kellett érnie a munkahelyére, és nagyjából ötig dolgozott, ha szerencsés volt, ha nem, akkor hatig. A gyerekeket fél négykor engedték ki a suliból, és busz háromnegyed négykor tette ki őket. Nem gyalogolhattak el egyedül a házig, mivel ezek a vadállatok itt vannak a közelben, és Rose nem szívesen váratta volna meg őket ilyen sokáig a főúton. Nagyi valószínűleg még mindig Adele-nél van. Az idős hölgy mélyen az Erdőben élt, és nagymama, valahányszor meglátogatta, általában ottmaradt éjszakára is. A fiúk nem várhatnak két órát a buszmegállóban. A Töredéknek is megvoltak a maga ragadozói. Ki kell hagyniuk egy napot. Mozgást érzékelt az ösvényen, és kinyújtotta a nyakát, hogy jobban megnézze. Az árnyak közül Declan emelkedni ki, futott. Rose felegyenesedett, azt hitte, üldözik a férfit. Declan a pázsithoz futott, egy pillanatra előrehajolt, megrázta a fejét, és elkezdett körözni a ház körül lassú, kocogós futással, mintha a tüdeje égését próbálta volna csillapítani. Rose visszahuppant a székbe, pulzusa hevesen vert. Az adrenalin szurkapiszkái csípték a karját. A fenébe ezzel a pasassal! Valószínűleg, amilyen arrogáns a pasas, nem is tudja, milyen egy támadó elől futni. De azért persze ő rágjon lassan. Rose megértette, hogy a férfi miért olyan, amilyen, Olvasta a Mágia Enciklopédiája című kötetet és más könyveket is, amiket elcserélt a karavánosokkal. Mágia nemesei másokhoz nem fogható hatalommal rendelkeztek. Területeik fölött egyénenként uralkodtak, országaik felett pedig mint kinevezettek, akiket egy alkotmányos uralkodó figyelő szeme kísér. Neveltetésük precíz volt, születésüktől kezdve tanították őket, és neveltetésük során beléjük 143
plántálták azt az érzést, hogy az elithez tartoznak. Olyanok voltak, mint a kitenyésztett fajtatiszta kutyák, amelyeket engedelmességi versenyeken mutogatnak. Szigorú szabályok szerint éltek. Nem igazán Declan hibája, hogy mindenkire megpróbálja rátukmálni magát - egyszerűen nem tudta, hogy máshogy is lehet létezni. De csak mert megértette, honnan származik a férfi, attól Rose még nem látta szívesen. Declan befejezte a körözést, és megállt a veranda előtt. Sötét nadrágot és levágott szélű pólót viselt, amelyből ki látszott a karja, és könnyű csizmát. Szép a karja... Az, ahogy megidézte tegnap a szörnyeteg képét, na, az lenyűgöző volt! Rose annyira szerette volna megtanulni, hogyan kell csinálni, hogy majdnem megkérdezte tőle, Majdnem. A férfi biztosan az arcába nevetne. Már így is azt gondolta, hogy figyelmetlen, udvariatlan korcs. Nem kell újabb támadási felületet adnia. A hatalmas kard még mindig a hátán volt. Lerázta magáról, és levette a pólóját. Rose kezében félúton az ajka felé megállt a csésze. Declan aranyhaja, amely izzadságtól volt nedves, végigomlott a hátán. Magas volt, nagycsontú, izmos, erős, de vállainak és mellkasának masszív szélessége lapos hasban és keskeny csípőben folytatódott. Lába hosszú és erős. Egész testfelépítése ellenére volt benne valami éles, olajos simaság erős volt, ruganyos és gyors, olyan ember, aki egész életét azzal töltötte, hogy a testét fegyverré tökéletesítse. Mágiában a nemesek ezzel foglalatoskodtak. Végső céljuk az volt, hogy hadseregeket vezessenek csatába. Declan egy egész picit megfordult. Apró mozdulat volt, de Rose észrevette - megnézte, hogy lehet-e látni az ablakból. Rose-nak kellette magát. Rose belemosolygott a csészéjébe. Kékvérű, vagy sem, ő is csak férfi. Declan kicsit lazított, tökéletes mellkasát mutatva a fűnek, nyújtózott. Rose félrehajtotta a fejét, követte a mozdulatot, és 144
ahogy a férfi megfordult, tekintete végigvándorolt bicepszének éles vonalán, végig izmos válláig, át a mellkasán, lapos, kockás hasáig. Ezek Mágiában aztán tudják, hogyan legyen kockás a hasuk! A mellkasán vagy a hasa fölött nem volt szőr. Az izmukat csupán az aranybarna bőr fedte, amely most csatakos volt a futás miatti izzadságtól. A reggeli hideg köd ellenére a férfiból csak úgy áradt a forróság, mintha a belsejéből jönne. Gyönyörű volt. Még jéghegy-szemei is rabul ejtőek voltak, a bennük rejlő fenyegetés ellenére is. Rose megitta a kávéját. A férfi valószínűleg valami igazán borzalmas dolgot követett el, hogy a Peremben keres magának menyasszonyt. Talán nemi erőszaktevő... Nem, döntötte el Rose. Nem érezte azt a rémisztő vibrálást, ami belőle áradna. Talán gyilkos? Megölte valami fontos embernek a fiát egy párbajban? Ezt már inkább el tudta képzelni. A férfi felemelte a kardját. Na és most? Declan a feje fölé emelte a pengét, és párhuzamosan a fűre mutatott. Egy hosszú pillanatig mozdulatlanul állt, erősen összpontosított, majd láthatatlan ellenségeket kaszabolt le a kardpárbaj művészetének halálos táncában. Ez már több volt, mint amit nő elviselhet. Rose letette a csészéjét, a könyökére támaszkodott, és egyszerűen csak figyelt. Nem táplált illúziókat. Csupán annyi értéket jelent a férfi számára, hogy képes villantani és gyermeket szülni. Ha belemegy, hogy a menyasszonya vagy a szeretője lesz, akkor egy rideg, közömbös férfi házában kellene élnie, aki valószínűleg megveti, olyan emberek között, akik lenéznék őt, csak azért, mert az, aki, esélyt sem adnának, hogy megtudják, ki is ő. Az öccsei a legjobb esetben is szolgák lennének. Szörnyű élet lenne. Igaz, Declant lélegzetelállítóan gyönyörűnek találta, és hipnotikus érzés volt bámulni őt. De 145
Rose még sokkal jobban érezte volna magát, ha az az izmos hát és az a tökéletes hátsó szépen eltűnne a szeme elől, ahogy a férfi eltávolodik a házától, és soha többé nem tér vissza. Elsie a szobájában ült a hintaszékben, és Mr. Clooneyl ringatta. Az ajtón át látta az unokáját, Amyt és a legjobb barátját, Leanne-t, akik suttogva tanakodtak. A verandán Amy lánya, Mindy próbálta meg ugyanezt Kenny Jóval, Leanne legidősebb fiával, aki azonban nem válaszolt. A négyszemű lény ott ült az ajtóban, és nem engedte, hogy Elsie kimenjen. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy a földre rajzolgatta a védő hieroglifákat egy filctollal. Többet is rajzolt volna, de a filctoll kiszáradt. A lény előrehajolt, és megbökte a láthatatlan varázsfalat, amely a hieroglifákból épült fel. A kifacsart krikszkrakszokból szikra pattant ki, és megcsípte a lény állát. Az hátraült, és megmutatta Elsienek a fogait: vérvörösek voltak, és rondák. Elsie feléje rázta a játék mackót. Ugyanez a dög végzett Mr. Banával, ebben biztos volt. - Köszönöm, hogy eljöttél - mondta Amy. - Nem tudom, mi ütött belé. Tegnap dél óta így ül. Nem akar kijönni, és egyedül nem tudom kirángatni. - Az öregek néha ilyenek - mondta Leanne megértő bólintással. Amy magas volt és puha, arca és hasa kerek, barna haja kis hurkákban göndörödött. Leanne nagyjából ugyanolyan magas volt, de sovány és nyurga, éles arcvonásokkal. Olyan volt, mint egy cicikkel rendelkező, szőke menyét. Minden Meddler-nő ilyen volt. Elsie lebiggyesztette az ajkát. Együtt ki fogják rángatni. A sáljaival a hintaszékhez kötözte magát, de tudta, hogy ezek nem tartják sokáig. Két újabb lény bukkant elő a konyhából. Az egyik szinte súrolta Amy terjedelmes hátsóját. Amy megborzongott, és átpillantott a válla fölött. A lény egyenesen a szemébe
146
nézett. Majd Amy vállat vont, és visszafordult Leanne-hez. Elsie vicsorgott. Ostoba liba. Az ajtó mellett álló lény rámosolygott. Hamarosan - ígérte szürke szeme. Hamarosan. - Nem olyasmi, amivel ne bírnék el magam is, de... Amy előrehajolt és bizalmasan odasúgta: - Összepisilte magát. Nem akarom, hogy elterjedjen, hogy bántom a nagyanyámat. Tudod, milyenek az emberek. - Miattam nem kell aggódnod - biztosította Leanne. A két lény a falba vájta a karmait, és elkezdek felfelé mászni, mint két hatalmas, undorító hüllő. Apró vakolatdarabok törtek le és a potyogtak a földre. Igen, tudom. Te nem pletykálkodsz. Csak... az biztos, hogy nagyra értékelem, hogy itt vagy. Mivel Bobby elment vadászni, teljesen egyedül vagyok itt. Szeretném elintézni, mire a gyerekek felkelnek. Az ilyesmit nem lenne szabad végignézniük. Leanne bólintott: - Legyünk túl rajta! Az ajtó felé indultak. A lény elslisszolt az útból, és bebújt a kanapé mögé. Leanne megállt az ajtóban, és rámeredt a fekete vonalakkal tarkított padlóra: - Ó, egek. Ezt éjszaka művelte. Azt sem tudom, mit jelent. - Amy megrázta a fejét. - már csak az hiányzik nekem, hogy valami gonoszság áradjon ki ezekből a hieroglifákból. Érted? Itt gyerekek laknak. Leanne megrázta a fejét: - Az elme néha csak közöl valamit. Amy átment a szobán, és megállt Elsie előtt: - Nagyi! Ki kell jönnöd! Elsie elengedte Mr. Clooneyt, és megragadta a hintaszék karfáját. Biztos, hogy nem viszik ki innen, oda, ahol a szörnyetegek elkaphatják. 147
Ha nem vagy hajlandó az észérvekre hallgatni, Leannenel erővel fogunk kivinni. Elsie körmeit a fába mélyesztette. Ahogy gondolod. - Amy felsóhajtott, előrehajolt, és megpróbálta kiszabadítani. - Ó, szentséges ég, a székhez kötözte magát a szép sáljaival. Amy lekuporodott, hogy a szék lábánál levő laza csomót kikötözze, mire Elsie végigkarmolta az arcát. Kibuggyant a vére. Amy döbbenten bámult, szemébe könnyek gyűltek: - Nagyi! Elsie felemelte a kezét, csontos ujjai karmokként szorultak össze: - Hagyjatok békén! Leanne rávágott a bal kezére, mindkét karjával leszorította. Elsie feléje karmolt, de Amy a jobb kezét is a karfához szögezte. Elsie felugrott, harapni próbált, de Amy a bal kezét a mellkasának nyomva, a székbe szegezte. Elsie morgott és vicsorgott, de nem érte el Amy karját. Összenéztek. És most? - lihegte Amy. - Nem érem el a csomót, és ha elengedem, véresre karmol. Kenny Jo! - kiáltotta Leanne.. - Idehívom, hogy bogozza ki a csomót, aztán egyenesen a fürdőszobába visszük. Kenny Jo! Az udvari ajtó csapódott, és Kenny Jo haladt át a nappalin, majd belépett a hálószobába. A hieroglifák kicsit megremegtek. Elsie Amy kezének szorult. Kenny Jo nem volt olyan buta, mint Amy. - Fuss! - kiáltotta neki Elsie. - Fuss! - Anya? - Szeretném, hogy... Az első lény a pamlag mögül ugrott elő, és Kenny hátára bámult. Kenny megfordult, és halottsápadt lett. A lény előrelépett, és ide-oda hintázott. Kenny hátratántorodott. -
148
Szája kinyílt. Levegőért kapkodott, nyelt, küzdött, majd felsikoltott, úgy, hogy csörömpölni kezdtek az ablaküvegek.
149
7. fejezet
Rose elfeledkezett a kávéjáról mindaddig, amíg Declan be nem fejezte az edzést. A kávé kihűlt. Felállt, hogy egy friss csészével töltsön magának, amikor a férfi bevonult az ajtón. Körülötte eltörpült a konyha, a férfi nagy volt, aranyló és zavarba ejtő. Legalább a pólóját visszavette, ez határozottan jó dolog volt. - Kávét? - kérdezte Rose. Declan bólintott: - Köszönöm. Rose remélte, hogy a férfi majd lezuhanyozik, így ki kell mennie a konyhából. Nem ártott volna egy pillanat, amíg lehiggad. A közelébe érve Rose megérzett egy illatot: a szantálfa halvány aromáját és egy nagyon férfias pézsmaillat keverékét, ami izzadságtól fényes, világosbarna bőréből áradt. Nem - mondta magában Rose határozottan, és egy lépéssel eltávolodott a közeléből. Szuperül néz ki, de olyan illata van, mint valami drognak, és ha Rose odamegy és megkóstolja, lehet, hogy elhajítja a szabadságát, a függetlenségét és a jövőjét egyetlen csókkal. - Elnézést az öltözékemért - mondta Declan. Már nem azért, de az öltözéke teljesen jó volt, sőt Rose úgy érezte, jobban tenné, ha fogna egy nagy, fekete szemeteszsákot, és ráhúzná a pasasra. Sokkal könnyebb lenne az élete. Semmi gond. Itt a Peremben nem sokat adunk a ceremóniára és a formális ruhára. A férfi pillantása Rose Clean-n-Bright-egyenruhájára esett: - Miért van magán ez a ruha? - Ez az egyenruhám. A cégemnél mindenki ilyet hord. - Borzalmas. Rose érezte, hogy felállnak a nyakán a pihék. A neonzöld 150
egyenruha tényleg borzasztó volt, de nem értékelte, hogy a férfi ezt meg is jegyezte. Kinyitotta a száját. Ennek ellenére maga nagyon bájos benne - tette hozzá a férfi. - Hízelgéssel nem sokra megy - mondta Rose. Ez nem hízelgés - válaszolta a férfi hidegen. - A hízelgéshez túlzás kell. Én csak ténymegállapítást tettem. Maga egy gyönyörű nő, aki egy természetellenes színű, ronda zsákot visel. Rose a férfira bámult, nemigen értette mit kezdjen ezzel. Ez most bók vagy sértés? Mivel nem tudta eldönteni, ejtette a dolgot. - Szokás az éjszaka itt alvókat reggelivel kínálni – mondta a férfi. - Remélem, szereti a Mini Wheatset. Momentán csak ez van itthon. Rose levett egy zacskó gabonapelyhet a polcról, és két tálkába öntötte. Köszönöm, hogy megmentette Jacket. És hogy velük maradt, és palacsintát sütött. - Azt tettem, amit bármelyik becsületes ember megtett volna - mondta Declan. Mégsem vagyok még mindig hajlandó magával menni. Rose tejet öntött bele, és az egyik tálkát a férfi felé tolta. Rendben, vettem. - A férfi habozott, mintha döntésképtelen lenne. - A fiúk nagyon bátrak. - Köszönöm. Rose leült szembe vele, és ránézett: Tegyük fel, mondjuk, hogy maga teljesíti a próbát. Mik a szándékai velem kapcsolatban? Licitet rendez, és elad a legtöbbet ígérőnek, mint egy értékes tehenet, vagy magának akar megtartani? A férfi szeme elsötétült:
151
- Valaki már licitre bocsátotta magát, Rose? - Ez most nem fontos.
- Épp ellenkezőleg. A rabszolga-kereskedelem tilos Adriangliában. Ha valakik embereket árulnak, nekem tudnom kell róla. Rose összehúzta a szemét: - Miért akar tudni róla? - Elérem, hogy az illető mélyen megbánja. Rose-nak nem voltak kétségei afelől, hogy meg is teszi. - Miért érdekli? Az én felelősségem a birodalom főnemeseként utánanézni, hogy Adrianglia szabályait betartsák. Ezt komolyan is veszem. Mindez nagyon jó - mondta Rose - de még nem válaszolt a kérdésemre. Mik a szándékai velem kapcsolat ban? A férfi előrehajolt. A keménység egy része eltűnt a szeméből. Sötétzölddé változott a szeme: - Birtokolni óhajtom magát. - A szó melyik értelmében? Keskeny mosoly játszadozott a férfi ajkán. Úgy tűnt, teljesen összpontosít, mintha ugrani készülne: - A szó minden értelmében. Rose félrenyelte a kávéját. Georgie botorkált be a konyhába, a szemét dörzsölgetve. Declan azonnal hátradőlt, és fapofát vágott. Volt egy pillanat, amikor a férfi szeme felvillant, és Rose arra gondolt, hogy becsapja. Mintha csak azért mondta volna mindezt, hogy felbosszantsa. Lehet, hogy tréfált? Nyilván nem. Nem mintha Rose eltűrné, hogy gúnyt űzzön belőle, de úgy tűnt, a fickónak nincs humora. Rose hozott még egy tálkát, kitöltötte a tejet, és szétosztotta a Mini Wheatset. Georgie felmászott a
152
Declan melletti székbe, és egy kanállal elkezdte piszkálni a gabonapárnácskákat. - Köszönöm az ételt - mondta Declan, és felvette a saját kanalát. - Köszönöm az ételt - visszhangozta Georgie. Legalább egy haszna van annak, hogy itt a kékvérű. Georgie úgy köszönt meg valamit, hogy nem kellett rászólni. Georgie Declanre pillantott, valószínűleg azért, hogy mi lesz a következő lépése. Rose megértette, miért, Declanben volt valami, ami azt sugározta, hogy „férfi”. Nem az arca, habár szívfájdítóan jóképű volt, még ha marcona is. Szép teste volt, és magabiztos fellépése, de ez sem. A kardja sem, sem a köpenye vagy a bőrzekéje. Valami meghatározhatatlan volt a szemében, a levegőben, ami áradt belőle, valami, ami Rose számára megfoghatatlan volt. Jobb híján mondható volt, hogy Declan férfiasságot árasztott magából. Amolyan „rá számíthatok egy sötét sikátorban”-féle férfiasságot. Amolyan „fejbe kólintja a rosszfiúkat egy székkel, mielőtt lelőnek”-féle férfiasságot. Ha megtámadnák őket, Declan nem habozna közéjük és a veszélyforrás közé vetni magát, mert a férfiak ilyenek. A fiúk védtelenek voltak ezzel szemben. Más körülmények között talán Rose is az lett volna. De a tapasztalat megtanította Rose-nak, hogy a kékvérűektől félni kell, és kerülni kell őket. Ez a sziklaszilárd férfiasság hatásos színjátékra képes. Minden lépését figyelnie kell. Declan egy kanálka gabonapelyhet helyezett a szájába. Georgie habozott. Mostanában kész kínszenvedés volt rávenni a fiút, hogy egyen. Állandóan éhes volt, de úgy csipegetett, mint egy kismadár: egy harapás itt, egy harapás ott. És ha nem evett, reszketni kezdett. Declan rágott, még több gabonapelyhet merített fel a kanállal, a szájába tette, és Georgie-ra pillantott. Georgie megrezzent a zöld szeme erejétől, felemelte a saját kanalát,
153
és enni kezdett. - Georgie, ma nagyi vigyáz rád - mondta Rose. - Miért? Mert nem biztonságos elgyalogolni a buszig vagy visszagyalogolni onnan. Declan szünetet tartott. Dolgozni megy? Nem elsősorban a fiúk biztonságával kellene törődnie? Nagyon jól tudom, mi a kötelességem. Ha nem dolgozom, nem eszünk. Ilyen egyszerű. Tovább ettek. Rose Declanre pillantott. A férfi csendben evett, kiélvezett minden falatot. Észrevette, hogy Rose nézi. - Nagyon finom, köszönöm. Biztosan jobbhoz szokott. Lehet, hogy csak udvarias. - Szívesen - mormolta Rose. Georgie mocorogni kezdett a székében, és Rose-ra pillantott: - Jack azt mondta, hogy tegnap William-szagod volt. - Georgie! Már késő volt. Ragadozóra emlékeztető fény villant Declan szemében. A kékvérű úgy életre kelt, mint egy cápa, amely kiszagolja a vért: - Ki az a William? - Semmi köze hozzá! - csattant fel Rose. Egy pasi. Szereti az akciófigurákat - mondta Georgie segítőkészen. - Randira hívta Rose-t, de ő nem ment el. - A nővéred gyakran jár randizni? - Minden héten - mondta Rose. Soha - jelentette ki ugyanakkor Georgie. - Azért, mert Brad Dillon megpróbálta elrabolni a legutolsó randijukon. Rose rábámult. Ezt meg honnan tudja? - Mémère mesélte. Brad fejbe vágta Rose-t egy baseballűtővel, és Rose erre megégette a villámjával, Jack szerint, és szerintem is, William jó fej. De Brad egy
154
gennylá... - George! - Rose hangja pengeéles volt. - Menj, mosd meg a fogad, és ébreszd fel a testvéredet. Georgie lecsusszant a székéről, és kiment. Declan előrehajolt, arckifejezése jeges volt: - Ez a William. Hogy néz ki? - Döbbenetesen jóképű - mondta Rose. - Ez elég sok férfira illik. - Nem kell tudnia, hogy néz ki! - Persze, hogy tudnom kell. Ha találkozom vele, le kell beszélnem arról, hogy udvaroljon magának. Nem akarja, hogy összeverjek valami idegent, ugye? Rose a mosogatóhoz vitte a tálkáját. - Rose - szólt oda a férfi. - Ez fontos. Hogy néz ki William? Rose elmosogatta a tálkáját, kipillantott az ablakon, és meglátta, hogy Leanne Ogletree közeledik a ház felé, meglehetősen határozott léptekkel. Leanne arcán aggodalmas kifejezés ült, amely sápadt maszkká torzította vonásait. Rose akkor sem lepődött volna meg jobban, ha egy rózsaszínű, szivárványfülű elefánt jelent volna meg az ösvényen. Ajkán elhaltak a szavak. Ez mi? Declan odaállt mellé: - Ki ez? - Létezésem egykori csapása. Maradjon idebent, kérem. Rose nagy levegőt vett, és kilépett a verandára. Leanne odasietett a lépcsőhöz. Sovány, keskeny csípőjű nő volt, aki szinte mindenütt szúrós volt: szúrós könyök, szúrós térdek, szúrós arc és olyan pillantás, amiről Rose tapasztalatból is tudta, milyen szúrós tud lenni. Az utóbbi négy évben egy árva szót sem beszéltek egymással. Rose visszahúzódott, Leanne pedig nem volt valami nagy társasági lény, főleg azóta, hogy Sarah Walton férjhez ment és elköltözött. A néhány alkalommal, amikor nyilvánosan
155
összefutottak, titkos megegyezéssel nem vettek tudó mást a másik létezéséről. Rohadt nehéz nem venni tudomást valakinek a létezéséről, aki itt áll a veranda mellett. - Jó reggelt, Leanne - mondta Rose udvariasan. - Jó reggelt. Leanne sápadt volt, és kék szemében Rose a félelem szikráját fedezte fel. Rose vagy egy tucat dolgot mondhatott volna - Sarahról, aki már nem volt hajlandó megismerni Leanne-t, Leanne férjéről, Beau Oglethorpe-ról, aki ismeretlen kalandok felé vette útját, Leanne apjáról, aki a múlt vasárnap is annyira berúgott, hogy elokádta magát a, templomlépcsőn, örökre felháborítva a helyi perem lakó keresztényeket. De Leanne csak állt, félelem volt a szemében, így Rose nem beszélt egyik ilyen térmáról sem. - Mi a baj? - kérdezte egyszerűen. - Kenny Jo. Elmentünk meglátogatni Amy Haire-t, hogy segítsünk neki Elsie nagyival. Hiszen ismered... - Elsie Moore-t? A teadélutánjaival? - Igen. Bezárkózott a szobájába, és nem hajlandó kijönni. A hintaszékéhez kötözte magát, és amikor Amyvel megpróbáltuk megmozdítani, összekarmolta Amy arcát. Behívtam Kenny Jót, hogy segítsen kibogozni a csomót, amíg én lefogom a nagyit. Kenny Jo belépett a szobába, és sikoltozni kezdett. Próbáltam kivinni a szobából, de valami leszakította róla a ruháit. Letépte a pólóját, és megkarmolta a mellkasát. Elsie azt mondja, hogy mi azért nem látjuk, mert rejtőzködik, és a mi varázserőnk nem elég erős hozzá. De Kenny Jo látja. - Miért hozzám fordulsz? - kérdezte Rose. - Mert Kenny Jo a te nevedet sikoltozta - nyelt nagyot Leanne, a hangja rekedt volt. - Nézd, tudom, hogy pokollá tettem a gimiben az életedet. De a gyerekemről van szó.
156
Kérlek, segíts megmenteni a fiamat! - Láttad, hogy bármi is kijött volna a szobából? Leanne megrázta a fejét: - Csak éreztem valamit. Hideg volt és nedves. Mintha nyálka csúszna végig a hátadon? - Rose megborzongott, eszébe jutott a szörnyeteg, amelyik megtámadta Jacket. - Igen. Olyan. - Várj meg itt, kérlek. Egy perc, és itt vagyok. Rose besietett, lehúzta a padláslétrát, és felmászott, felkattintotta a villanyt. A padlás éveken át azon tárgyak ideiglenes gyűjtőhelye volt, amelyeket apja a kalandjai során talált, és most bizarr tárgyak üdvözölték: régi könyvek, törött fegyverek, furcsa fejtörők, amelyeket ha megoldasz, elvezetnek valamilyen csodálatos, nem létező kincshez, hamisított térképek, olcsó boltokból beszerzett antik holmik... - Jack! - kiáltotta Rose. A fiú felszaladt a létrán. - Szükségem van a keresőlámpásra. Siess! Jack belélegezte a padlás állott szagát, átkutatta a furcsa tárgyakat, és kihalászta a halomból a lámpást. Egy légi, viharvert tengerészlámpa volt. Nehéz fémaljzatát és díszes tetejét a több évnyi, sós vízzel való találkozás elszínezte. Rose gyengéden megrázta, a tetején levő gyűrűnél fogva. A vastag, erezett üveg mögött kis zöld lény csillant meg. - Köszönöm! Rose lemászott, és közben utasításokat osztogatott: Maradjatok idebent. Senkit ne engedjetek ki vagy be. Hamarosan visszajövök. Ha ebédre nem jövök vissza, fogjátok a puskákat, és menjetek el a nagyihoz. A fiúk rábámultak. Oké? - Oké - bólintott Georgie. 157
- Jack? - Oké. - Jó. - Rose elindult kifelé. - Declan?
Apa szobája üres volt, az ágy olyan szépen bevetve, hogy Rose majdnem hanyatt esett. Elsietett mellette, és meglátta a férfit, aki teljes öltözékben, köpenyben, mindennel, kint állt a verandán. Leanne tátott szájjal, némán bámulta. Magukkal megyek-jelentette ki a férfi, szavait a zöld íriszekben játszó jeges hűvösséggel nyomatékosítva. Miért? - Rose lerohant a verandalépcsőkön. Leanne egy pillanat alatt kijött a Declan okozta transzból, és követte. Azok a lények veszélyesek - mondta Declan. - És maga egy nagyon makacs nő. A végén még megöleti magát, csak azért, hogy engem bosszantson. Rose nem tudta megakadályozni, hogy velük tartson. - Ahogy gondolja. A lány elindult az ösvényen, és ok nélkül ideges lett, mert a lénye egy része boldog volt attól, hogy egy hatalmas, izmos, egyméteres kardot viselő férfi a segítőjük. - Ki ez a pasas? - mormolta Leanne, és utolérte Rose-t. Egy férfi, aki hamarosan üres kézzel távozik - mondta Rose. Amy háza jókora, régi épület volt. Nagyon régen valószínűleg volt egy adott alaprajza, de a Haire család tagjai híresek voltak arról, hogy azt hitték, szorult beléjük némi ácsmesterségbeli tudás, és az évek során több szobát is hozzátoldottak a házhoz. Most összevissza katyvasznak tűnt. A ház egy széles pázsit közepén trónolt, és kis virágágyás, fémhulladék meg négy rozsdás kocsi vette körbe - a kocsik egyike sem 158
járt a forgalomban vagy öt-hat éve. Minél közelebb értek a házhoz, Leanne annál gyorsabban lépkedett. Rose a mellkasához szorította a lámpást. - Minek hozta a lámpást? - kérdezte Declan. Nem okozott gondot neki, hogy lépést tartson velük, azokkal a hosszú lábaival. - Ez egy látólámpa. - Hogyhogy látólámpa? - Megmutat olyan varázslatos dolgokat az embereknek, akiknek nincs elég varázserejük, hogy meglássák őket. Sem Rose-nak, sem a fiúknak nem kellett még soha használniuk, de az apjának egyszer-kétszer kellett, és megesküdött rá, hogy működik. Segít Leanne-nek meglátni a veszélyt. Már ha van. Declan összevonta a szemöldökét: - A varázslatot mindenki képes látni. - A Peremben nem. Néhány emberben itt erősebb a Töredék energiája, mint Mágiáé. Felrohantak a lépcsőn. Leanne kivágta az ajtót, Rose megállt, és gyengéden belefújt a lámpás tetejébe vágott háromszög alakú lyukakba. A sápadt zöld fény szélesebb lett, és szétterjedt, halvány smaragdszínűvé színezve a lámpa üvegét. Declan csettintett az ujjaival. Értem! Augustus-spirálként működik. A természetes kilégzés a személyes varázserő darabjait magában hordozza, a lámpásban levő spirál magába szívja és felnagyítja őket azzal, hogy átpörgeti őket a spirálon, majd a megszülető Augustus-hullámot zöld fényként továbbítja. Irigység vágott Rose-ba. Nagyjából két szót értett abból, amit a férfi mondott, és szeretett volna többet tudni Felemelte a lámpást, és belekukkantott. A nappali üres volt. Pontosan Rose-zal szemben, a nappalin túl egy hálószoba volt. Az ajtót szélesre tárták, és az
159
ajtón át Rose meglátta Kenny Jót, aki egyedül állt a szoba közepén, tépett pólóban. A mellkasán levő karmolások felszíneseknek látszottak. Kenny jobb oldalán Elsie Moore várt, még mindig a hintaszékéhez kötözve, épp ahogy Leanne mondta. Amy köztük ült a hálószoba padlóján, és átölelte a térdét. Mindhárom gyereke némaságba burkolózva ült körülötte. A deszkapadló, amin ültek, fekete filctollal rajzolt arkán hieroglifákkal volt tele. Egy lény lesett ki a pamlag mögül, és négy keskeny vágású, szürke füsttől homályos szemével Rose-ra pillantott. Rose sejtette, mi várható a Declan által megidézeti kísérteties kép alapján, de most a puszta látványától is majdnem elhányta magát. - Ó, egek! - kapkodott levegő után Leanne. Amy felsikoltott, majd azonnal a szájához kapott, és közelebb húzta magához a gyerekeket. A szörnyeteg legalább egy méter húsz magas volt. Sötétbíbor bőrét ragadós sárga és halványzöld foltok pettyezték, mint valami régi véraláfutás. A lény szája ki nyílt, előtűnt skarlátvörös színű, mély fogsora. Véreb, így nevezte Declan, és a név illett rá. Rose mozgást érzékelt bal felől, és odafordult. Még egy szörnyeteg jelent meg a kanapé mögül, majd egy harmadik vágtatott be a konyhába. Rose felpillantott, és magasabbra emelte a lámpást. A mennyezet is tele volt vérebekkel. A lidérces kutyák lópofájából kivillantak a sárkányfogaik. Egek, vagy harmincan lehetnek! Rose erősebben szorította a lámpást, hogy ne remegjen a keze. A legtöbb lény a gyerekeket és Elsie-t rejtő hálószobába nyíló ajtó felett lapult a falhoz. Varázserejük sűrű, visszataszító hullámokban érkezett, át a falon, át az ajtón, le a lenti padlóra. Rose nem látta, de érezte, és éheseknek tűntek. Csak akkor vette észre, hogy a hieroglifák külső vonala az
160
ajtó előtt két méterrel megszűnt, hirtelen, mintha letörölték volna. Rose karján kiütközött a libabőr. - A vérebek varázsereje felzabálja a hieroglifákat. Ki kell hoznunk őket! A szobában Amy a szájára szorította a kezét, és hüppögött. A gyerekek belekapaszkodtak, kivéve Kenny Jót, aki egyedül állt, a padlót bámulva. - Mondtam - jelentette ki halkan. - Én mondtam. - Oké - mormolta Rose, agyában száguldottak a gondolatok. - Oké, hátra kell mennünk, és megpróbáljuk az ablakon keresztül kihozni őket. - Amint kimondta, tudta, hogy butaság. A vérebek odakint rájuk ugranának. Egyszerűen túl sokan voltak. - Nem fog menni - suttogta Leanne. - Az ablak csak harminc centi széles. A plafonról tülekedés zaja hallatszott, ahogy a szörnyetegek rendezték soraikat, hogy szembenézhessenek velük. Látnak minket. - Leanne hangja reccsent, mint a száraz gally. - Nem lesz semmi baj - mondta Rose határozottan. Agya villámgyorsan járt, végiggondolta a lehetőségeket. Egyik sem volt kivitelezhető. A pamlag melletti szörnyeteg a fejét lesunyva elindult Rose felé, négy szeme ragadozószerű intenzitással függött a lányon. - Téged akar - hátrált ki Leanne a verandára. - A te varázslatodat akarja. Újabb szörnyeteg ugrott le a plafonról, megpördült a levegőben, és négy lábon ért földet. A varázslat az ajtóban újabb húsz centit törölt ki a hieroglifákból. Oké. - Rose mélyen beszívta a levegőt. - Csalinak használunk engem. Elvonom a figyelmüket, te pedig bemész a gyerekekért...
161
Az első szörnyeteg csak három méterre volt tőle. Egy kemény kéz ragadta meg Rose vállát és Declan mögé repítette. Amint röviden érintkeztek, Rose hatalmas erőt és felszikrázást érzékelt a férfiban. Declan szeme fehéren világított. - Ne, Declan! Fantomszél libegtette meg a férfi haját. Szeme csillagként ragyogott. A szörnyeteg felugrott. Vakító, hófehér félgömb pattant ki Declanből, úgy vágtatott, mint egy tornádó. Rose-nak elakadt a lélegzete. Az első véreb eltűnt a levegőben, elnyelte a villámlás. A robbanás átszakította a bútort, a tetőt, és faforgácsokkal együtt tűnt el. Declan acsargott. A fehér ragyogás fényesebb lett, egy hosszú pillanatig lángolt, majd eltűnt. A tető és a túlsó fal eltűnt. Rose felbámult az égre. Felettük a tiszta eget fekete foltok pettyezték, amelyek egyre nagyobbak és nagyobbak lettek... Törött fadarabok és szörnyetegcafrangok záporoztak a padlóra, hangos csattanással földet érve. Rose pislogott, és a következő pillanatban az ég helyét Declan arca foglalta el. Megsérült? - A férfi szeme őszinte aggodalmat tükrözött. Rose döbbenten hátralépett: - Nem. Jó. - Declan közömbösen átmasírozott a hulladékzáporon, átvágott a szobán, és a kezét nyújtotta Amy felé. Amy sokkos állapotban bámult rá, és kezét lassan a kezébe tette. A férfi felsegítette. - Most már biztonságban van. - Ki maga? - pislogott Amy. - Lord Camarine vagyok. Rose megrázta a fejét. Már csak a fényes, hófehér pajzs hiányzott az oldaláról, és az egész testen végigfolyó,
162
földöntúli ragyogás. Amy - mondta Elsie Moore recsegős hangján, tekintetét Declanre függesztve. - Azt akarom, hogy vegyél nekem egy új mackót. Egy sárgát.
163
8. fejezet
Mire lenyugtatták a gyerekeket és sikerült kiimádkozni Elsiet a székéből, és betuszkolni a fürdőszobába, már elmúlt hét óra is. Rose rájött, hogy nem fog tudni időben elindulni a munkába. Egyenruhája nyúlós, égett hústól bűzlött, és lekéste a Latoyával való utazást. Elkérte Amy mobilját, és beszólt a boltba. - Jó lenne, ha idetolnád a képed - Latoya hangja leginkább visításnak tűnt. - Emerson totál seggfej ma. Azt mondja, hogy vagy bejössz most rögtön, vagy összetépi a fizetési csekkedet. - Mit jelent, hogy összetépi? - Azt, hogy erre a hétre nem kapsz fizetést. Rose megmerevedett. Nincs benzinpénz. A kocsi nélkül nem fogja tudni átváltani Declan zsozsóját amerikai pénzre. Elég zöldség volt otthon, hogy három napig kihúzzák, négyig, ha Rose ügyes. De nem tudta befizetni a villanyszámlát, ami öt nap múlva lesz esedékes. Be kell mennie dolgozni. - Még mindig nincs benzinem, és kábé fél óra kell, hogy összetakarítsak. -A francba! Nem mehetek el innen... Nem merem még egyszer feldühíteni. Rose-nak hirtelen eszébe jutott: a Broemmer-számla. A Broemmer Hotel két hete kirúgta a Clean-n-Bright-ot, mert rájöttek, hogy Emerson túlszámláz nekik. Mivel elveszítette őket, Emerson bevétele nagyjából a negyedével csökkent, és azóta mindent megpróbált, hogy kompenzálja a kiesést. Rose csupán kiválasztotta magát a tökéletes áldozati bárány szerepére. - Oké, várjunk csak - mondta Latoya. - Korán ebédelünk. El tudsz menni a Burger Kingig? Kilenc kilométer. Majd elgyalogol. 164
- Igen. - Indulj
el. Odamegyünk ebédelni, és elhozunk. Emerson észre se fogja venni, ha beszállsz a kocsiba. Rose-on áthullámzott a megkönnyebbülés: - Köszönöm. - Erre vannak a barátok. - Ezzel Latoya letette. - Sajnálom az egészet - mondta Amy. Rose kikényszerített magából egy mosolyt: - Szívesen segítettem. És sajnálom a házat. Amy kicsit elsápadt, a hiányzó falra és a tetőre pillantott, és ő is kikényszerített magából egy mosolyt, bár láthatóan küzdött a sírás ellen. Nem lehetett mit tenni. De legalább egy darabban megúsztuk. Még a nagyi is. Rose kereste Elsie Moore-t, és az udvaron találta meg egy piknikasztalnál. Elsie tiszta ruhát viselt. Befonta ritkuló haját, és felháborító módon flörtölt Declannel. Hogy kezdődött? - kérdezte Rose. A nagyi a szokásos teadélutánját tartotta, és valami felzabálta a maciját. Azt hiszem, az egyik ilyen lény. Utána pedig a nagyi nem akart kijönni a szobájából. - Amy habozott. - Mik ezek? Rose megrázta a fejét: - Még soha nem láttam ezekhez foghatót. Talán Elsie tudja. Amy felsóhajtott: - Hát, ha tudja, akkor minden jót ahhoz, hogy kiszedd belőle. Nekem nem mond semmit. Ostobának nevez. Rose odament az asztalhoz. Elsie csúnyán nézett rá, de Rose figyelmen kívül hagyta. - Szia, Elsie nagyi - mondta vidáman. Elsie az ajkát biggyesztette, és Declanre pillantott: - Különleges pillanatokon osztozunk. Menj el! Ó, nos, ez esetben csak pár kérdést teszek fel, és máris 165
megyek. Minél hamarabb válaszolsz rájuk, annál hamarabb megyek el. Elsie megértette: - Akkor igyekezz! Rose lekuporodott mellé: - Tudja, hogy mik voltak ezek a lények? - Gonoszok. - Miféle gonoszok? Elsie megrázta a fejét. - Látott már ilyet? Tudja, hogy honnan jönnek? A medvéimet akarják - mondta Elsie magától. - Ezért elátkoztam őket. A kirakós darabkái kezdtek összeállni Rose fejében: - Létrehozott egy mocsárlényt? Elsie bólintott: - De nem tudta megölni őket. Amy, aki odajött az asztalhoz, levegő után kapkodott: - Létrehoztál egy mocsárlényt? Jézusom! Halott - mondta neki Rose. - Kenny Jót üldözte, de én megöltem. Neked elment az eszed! - Amy a nagyanyjára bámult. Kiküldtél egy mocsárlényt a környékünkre? Ki tudja, kit vagy mit ölhetett meg! Elsie az ajkát biggyesztette. Most komolyan! - Amy csípőre tette a kezét. - Mi jön még? Talán elsorvasztod egész East Laporte-ot? Rose felsóhajtott. Ez volt a vége. Most semmit nem tud kiszednie Elsie-ből. Felállt, Declanre pillantott, aki oldalt állt, amíg Amy folytatta a nagyanyja dorgálását. Köszönöm - mondta Rose. - Nem kellett volna segítenie, mégis segített. Hálás vagyok. Declan arca kissé megenyhült: - Szívesen. 166
Rose arrébb ment. Ha Elsie nem is tudja, mik ezek a lények, nagyi talán igen. Sajnos minden bizonyíték itt volt. Balra a fészerben egy felfordított talicska volt a farakás mellett. Rose bement a fészerbe, nagy nehezen megfordította a talicskát, és bevonszolta a házba. A legközelebbi, elszenesedett dög csak pár méterre hevert. Rose letette a talicskát, és megpróbálta felemelni a véreb maradványát. Még felemelni sem tudta, nemhogy vinni. Rose megragadta az undorító lábakat - szinte majomkezekhez voltak hasonlóak - és nekifeszült. A dög végigcsúszott a padlón Rose odavitte a talicskához. Leanne jelent meg a sarkon. Rose megállt. Leanne odajött. Szó nélkül megragadta a lényt. Varázslat pulzált fel benne, felemelte a hullát, belecsúsztatta a talicskába, és elment. Ugyanez - öt másodpercnyi hihetetlen erő - tette meg Leanne-t az iskola legfélelmetesebb tagjává. Csak húszpercenként volt képes rá, de ennyi általában elég volt neki. Rose soha nem hitte, hogy egyszer a hasznára válik. Azt hiszem, mindent el kell kezdeni egyszer. Soha nem voltak kebelbarátok, tűnődött Rose, ahogy a saját háza felé tolta a talicskát. De legalább mostantól Leanne kétszer is meggondolja, mielőtt úgy döntene, hogy hátba szúrja őt. A házuk békésnek tűnt. Rose elmanőverezte a talicskát nagyapa fészere mögé. Nagyapa döngette a falakat és sziszegett, de Rose csak rámordult. Később majd betalicskázza a hullát nagymamához azonosítás céljából, de most el kell hoznia a tartalék egyenruháját, és el kell indulnia. Felszaladt a verandalépcsőn, és bekopogott az ajtón. Georgie nyitott ajtót: - Készüljetek el! - mondta Rose, és beszaladt a fürdőszobába. - Elviszlek a nagyihoz, aztán dolgozni kell mennem. 167
Georgie a verandalépcsőn ült. Az ottalvós zsákja mellette hevert. Mindig magával vitte az ottalvós zsákot. Volt benne egy könyv, ami egy fiúról szólt, aki az erdő szélén lakott (egy Inuyasha-képregény), tiszta zokni, alsónadrág, póló és nadrág. És a fogkeféje. Bent a házban Jack felforgatott mindent, az edzőcipőjét kereste. Georgie lehunyta a szemét, és elképzelte Jack cipőjét. Bal oldalról némi húzást érzett, és odafordult. Nem messzire. Egy kicsit balra. Nagyjából négy és fél méterre. Kinyitotta a szemét, és rájött, hogy a konyhaablakon bámul befelé. Igen, a cipő a konyhaasztal alatt volt. Jack biztosan akkor vette le amikor vacsorázott az este, és elfelejtette. Bemehetne és megmondhatná Jacknek, hogy hol a cipője. Rose azt mondta, hogy gyorsan készüljenek el. Azzal az arckifejezéssel mondta. Georgie jól ismerte ezt az arckifejezést. Amikor Rose kijön a fürdőszobából, és meglátja, hogy Jack még nem vette fel a cipőjét, biztosan mérges lesz. Megmenthetné Jacket a bajtól, de az a cipó új volt, a második pár új cipő. Sok pénzbe került, és Jacknek meg kell tanulnia vigyázni rá. Jackkel furcsán állnak a dolgok, tűnődött Georgie. Néha talált egy darab zöld üveget, és mindenhová magával vitte, napokon keresztül, mintha valamilyen nagy kincs lenne. De a cipők vagy a ruhák nem érdekelték. Szegények voltak. Rose próbálta titkolni, de Georgie tudta, hogy nincs pénzük. Jacknek meg kell tanulnia, hogy ne pazaroljon. Georgie a nap felé fordult, és pislogott, érezte a melegét az arcán. Nem bánta, hogy átmennek a nagyihoz, és azt sem bánta, hogy kihagyják a sulit. Ó, nem, egyáltalán nem bánta. Georgie megengedett magának egy kis mosolyt. Az iskola unalmas és egyhangú, nem igazán érdekelte. Tanult és jó jegyeket kapott, mert ez boldoggá tette ROSE- t. Néha Rose arról beszélt, hogy szerez neki egy jó állást a 168
Töredékben, ha elég jók a jegyei. Georgie nem akart állást a Töredékben. A Töredékben nincs varázslat. Az otthon maradás azt is jelentette, hogy szemmel tarthatja Declant is. Az ő dolga, hogy mindent szemmel tartson. Apa ezt mondta, mielőtt elment. Akkor Georgie csak hatéves volt, de emlékezett rá. Apa a vállára tette a kezét és így szólt: „Te vigyázz a családra, Georgie. Tartsd szemmel az öcsédet és a nővéredet a kedvemért.” Már nem volt kisgyerek. Tudta, hogy apa nem igazán gondolta komolyan, de mégiscsak komolyan mondta, és valakinek ezt is el kell végeznie. Declan ügyében nem volt olyan biztos. Rose azt mondta, hogy egy kékvérűben sem lehet bízni. Rose-nak többnyire igaza volt. Amikor azt mondta, hogy valakiben nem lehet megbízni, akkor általában az illetőről kiderült, hogy egy gennyláda. Georgie lesunyta a fejét, és körülnézett. Tudta, hogy nem mondta ki hangosan a csúnya szót, de nem árthat, ha körülnéz, hogy valaki hallotta-e. Szóval Declan rosszfiú. De Declan megmentette Jacket, és nem tűnt gonosznak. Sok gonosz kölyök van: olyan gonosz, mint Kenny Jo, aki valami miatt mindig dühös volt. Kenny általában azért volt dühös, mert az apja elhagyta őket. Georgie megértette, hogy emiatt dühös, de mégis, az ő apja is elment, és senki nem látta, hogy piszkált volna emiatt másokat. Aztán voltak olyan gonoszok, mint Olie, aki túl ostoba ahhoz, hogy tudja, hogy gonosz. Olie egyszer megölt egy kiskutyát azért, mert megharapta - bezúzta a fejét egy kővel. A kiskutya nem tehetett róla. Csak játszott. Olie utána sírt, mert rosszul érezte magát az egész miatt. Georgie-nak két napjába került visszatenni a kiskutya fejét a varázslatával, és amikor felélesztette, még mindi nem volt az igazi. Annyira koncentrált, hogy felélessze hogy megbetegedett, és aztán Rose sírt. Aztán voltak olyan gonoszok, mint Brad Dillon. Brad 169
hideg volt, és gonosz. Valami nem stimmelt vele. De Declanben nem volt gonoszság. Jack azt gondolta, hogy szuperek a kardjai. Georgie ezzel egyetértett, de végignézte, ahogy Declan kísértetet csinált a Jacket megtámadó szörnyetegekből, és az ő véleménye szerint az még jobb volt. Georgie kinyújtotta a kezét, behunyta a szemét, és úgy tett, mint megidézné a szörnyeteget. Ha képes lenne rá, akkor még szuperebb lenne. Talán valamiféle sötét füst gomolyogna körülötte. És a szeme ragyogna, és talán titokzatos szavakat kántálna. Vagy nem. Talán szuperebb lenne, ha nem szólna semmit, és ha lenne egy kardja, az hosszú lenne, és keskeny. Mint nagyapa pengéi. Egy hideg, csúszós varázslat-pötty érintette meg a tarkóját, és folyt végig a gerincén, mintha valami rothadó csöpögött volna rá, undok nyákjával. Georgie levegő után kapkodott, és kinyitotta a szemét. Egy szörnyeteg állt a ház előtt, az ösvényen. Egy régi véraláfutáshoz hasonlított a színe, és négy keskeny, szürke szemével őt bámulta. Georgie megmerevedett. Jack azt tanította neki, hogy soha nem meneküljön olyan állatok elől, amik elkaphatják. Ha futásnak ered, a szörnyeteg üldözőbe veszi. Nem tudta, hogy átjut-e a védőköveken úgy, hogy a dög nem kapja el, de nem is akarta megtudni. A szörnyeteg kinyújtotta az egyik mancsát - hosszú és undorító mancs volt. A legtöbb állatnak volt lábujja, de ennek az ujjai végén gonosz, vörös karmok voltak. A mancs megérintette a védőkövet, próbálgatta. Georgie felé egy felhőnyi csúnya varázslat libegett. Érezte az éhségét: ragadós volt, hideg, kiéhezett, köré akarta fonni magát, és kiszívni a varázserejét. Georgie nagyot nyelt. A szíve olyan gyorsan vert, hogy majd’ kiugrott a mellkasából. Ne fuss! Ne fuss! A szörnyeteg mögött, ahol az ösvény elkanyarodott, Declan lépett elő a bokrok közül. Georgie az arcára 170
pillantott. Declan szótlanul bólintott, halkan a szörnyeteg mögé lépdelt, némán, mint az Erdőn átosonó róka. Georgie a szörnyetegre bámult. Ne nézz Declanre! Ne áruld el! A szörnyeteg kitátotta száját, és megmutatta Georgienak a fogait: az éles, nagy, vérvörös fogait. Varázslatra várt, éhesen várakozott, készen arra, hogy Georgie-ra Vrsse magát és felfalja, amint megmoccan. Declan egy hatalmas kardot húzott elő a hátán levő hüvelyből. Georgie egyenesen belebámult a szörnyeteg szemébe. Hideg verejték ütközött ki a homlokán. Declan lecsapott. A kard átvágott a levegőn, fényes, fémes ívben, és kettévágta a testet. Hű! - Jól vagy? - Declan kezéből fehér villámlás csapott bele a halott szörnybe. Georgie-nak eszébe jutott, hogy levegőt vegyen, és nagyot nyelt. A gyomra kavargóit. Kétségbeesetten próbált nem hányni, felállt, felemelt egy védőkövet, beengedte Declant, és amint a kékvérű átlépte a vonalat, visszapottyantotta a követ a helyére, és visszament, leült a verandalépcsőre. Declan leült mellé. - Hajolj előre - javasolta. - A fejedet tedd a térded közé. Ez az. Mindjárt enyhül a rosszullét. Georgie lehajtott fejjel előrehajolt. A rosszullét hamarosan enyhült. - Ügyes voltál - mondta Declan - hogy szembenéztél a vérebbel. - Nem akartam, hogy megtudja, maga ott van. Declan bólintott: - Köszönöm. Nagyra értékelem. A szörnyeteg varázsereje megrezzent. Georgie felült, Mellette Declan kezét a kardjára helyezte. A véreb hullájából rossz szagú, szürke folyadék folyt ki. A 171
hús és a csont megolvadt, világos színű nyákká változott. A varázslat ott keringett körülötte, mint vattacukor a pálcikán. Sötét pára csapott ki a felszínre. A pocsolya összezsugorodott, a pára sűrűbb lett, és egy magas férd vált ki belőle. Hosszú köpenye volt, kámzsával, amely u lába körül lengedezett, és a szélén füstté változott. Georgie visszafogta lélegzetét. A férfi varázsereje rá nehezedett, leszorította, mint egy nehéz szikladarab. Felelem söpört végig a karján, libabőrös lett tőle. - Ebben a formájában nem árthat neked - szólalt meg mellette halkan Declan. - A varázsereje visszatérhet, de gyenge. Ne mutass félelmet. Ne add meg neki ezt az örömöt. A gőzszerű férfi odafordult hozzájuk: - Ó! Eltűnődtem, hogy ki lőtt egy katonai méretű villámot erre az elhagyatott helyre. Muszáj volt a saját szememmel látnom. Reménykedtem benne, hogy drága testvérem volt, de látom, hogy csak te voltál az. - Hangja halk volt és lágy, de valamiért Georgie háta borsózott tőle. - Mi ez a köpeny? - kérdezte Declan. A férfi nem válaszolt. - Te pedig ki vagy? - A kámzsa sötétje elnyelte a férfi arcát, de Georgie érezte, hogy ráfüggeszti a szemét, lenyomja, mint valami nagy súly. Varázslat gomolygott elő a férfiból, nagy, hosszú, áttetsző, sötéten füstölgő kacsokban. A védőkövek szélét nyaldosta, és átcsusszant rajta. Georgie tágra nyílt szemmel bámult, ahogy a varázslat közeledett. Éhes volt... Nagyon éhes.
172
Declan villámlott. Fehér villámlás pattant ki belőle, és átszúrta a kacsot. A sötét varázslat visszavonult. - El a karmokkal a kölyöktől! - morogta a kékvérű. Georgie nagy levegőt vett. i Mmm. - Mély, halk hang morajlott fel a fantomférfi torkában. - Hetyke vagy, mint mindig, Declan. - A varázslat ott gomolygott körülötte, mindegyik áttetsző kacsot vékony, sötétbíbor ér fonta körül. A pocsolya folyni kezdett, és a férfi közeledett. Georgie mereven ült. Declan nem mozdult. Csak ült, és kissé unottnak tűnt. A pocsolya elérte a védőköveket, és megállt. - Érdekes - mormolta a férfi. Felemelte a karját, könyöke a teste mellett volt, kezét felemelte. Köpenye ujja kicsúszott, alatta hosszú, karcsú ujjak voltak, melyeket bíbor és sárga foltos patina tarkított. Mint a vérebek bőre, csak világosabb. - Lássuk csak - mondta halkan, és az s-eket szinte sziszegően ejtette. A varázslat sötét robbanásban áramlott ki belőle, és nekicsapódott a védőköveknek, megpróbálta szétfeszíteni őket. A kacsok hajladoztak és mozogtak, de a kövek tartották magukat. A férfi lepillantott, és a varázskacsok a legközelebbi védőkövet vették ostrom alá. Rácsavarodtak, és megpróbálták felemelni. A férfi háta ívbe feszült, megnyúlt. Sötét varázslata kiszabadította a követ. A lábánál levő pocsolya gyorsabban zsugorodott. Georgie szíve olyan gyorsan vert a mellkasában, hogy attól félt, felrobban. A védőkő öt centit megemelkedett. Áttetsző, vörös varázslat halvány hálója nyújtózott ki belőle, a földhöz szegezte, mintha a kőnek gyökere lenne. A férfi merev teste megrázkódott. A kő még két centit
emelkedett, újabb vörös gyökereket húzott ki a földből mindkét oldalon, recsegő hangok közepette. A férfi karmai a levegőbe kaptak. A védőkő megremegett, és visszazuhant a helyére. Declan felnevetett, de nevetése hideg volt és éles. Georgie nem volt biztos benne, hogy mi volt ijesztőbb: a sötét férfi vagy az, ahogy Declan vicsorgott. - Tudják, hogyan gyökereztessék le a védőköveiket közölte Declan. A férfi visszatűrte a köpenye ujját a karjára, először a jobbra, majd a balra. - Nem baj - mondta a férfi. - így is megölöm mindet. - Addig nem, amíg én itt vagyok, Casshorn. A férfi Georgie-hoz fordult, aki ismét érezte, hogy n férfi tekintete áthatol rajta, és egy hideg kéz szorítja össze a szívét. - Fiam... - kezdte Casshorn. - Ajánlok neked egy üzletet. Vedd el a köveket. Engedj be! Hagyom, hogy te meg a családod elmenjetek. Cseréljétek el az életeteket Declan életéért. Végül is semmit nem jelent nektek. Valószínűleg csak egy-két napja ismeritek. Georgie nagyot nyelt. Gondolatai darabokra törtek, és a szélrózsa minden irányába szétszaladtak, és bármenynyire is próbálta, egyet sem tudott elkapni. - Nehéz döntésnek tűnik - mondta a férfi. Szavai kedvesen hangzottak, de ez csak a felszín volt, és alatta Georgie könyörtelen éhséget érzett. - De ha jobban belegondolsz, valójában nem az. Van egy anyukád. Szeret téged. Öltöztet, ruház, megfésüli a hajadat. És szereted őt, ugye? Nincs erősebb az anyát és a gyermekét összekötő köteléknél. Anyukád bármit megtenne, hogy téged biztonságban tudjon. Most megadom az esélyt neked, hogy tégy valamit az anyukádért. Megmentheted az életét. Ez csodálatos csere, fiam. Az anyukád élete egy idegen életéért. Ez rendes, be-
174
239
csületes csere. - A jobb karjával intett. - Gyere szépen ide. Georgie végre elcsípett egy gondolatot. - Nem. - Hagynád, hogy anyukád meghaljon? - A férfi hátrahőkölt. - Nincs anyukám - mondta Georgie. - És maga hazud i k . Mindenkit megölne. - Kisgyerekek szájából... - mondta Declan. Casshorn felsóhajtott: ii Nagy kár. Örömmel vártam, hogy végignézhessem, ahogy agyoncsapod a fiút, Declan. Roppant szórakoztató látni, amikor olyasmiket csinálsz, amiket gyűlölsz. Mindegy. Nemsokára. Végig fogom nézni, ahogy megharcolsz a farkasommal, ami szép kis mulatság lesz. - Casshorn odafordult Georgie-hoz. - Biztos vagy benne, hogy nem akarod elmozdítani a köveket, fiam? Ígérem, hogy gyors lesz, és fájdalommentes, legalábbis neked. - Hagyd békén - mondta Declan. - Nem lehet - mondta Casshorn némileg zavartan. Tudod, a fiú tele van varázslattal. Ez különös érzést kelt benne. Egyfajta vágyakozást. Azt hiszem, ez éhség. Azt mondák, hogy az emberi húsnak különleges íze van. Mostanában elkezdtem vágyakozni utána. Ez furcsa. Még soha nem estem a mohóság bűnébe, de ha egyszer megöllek, Declan, azt hiszem, lakomázni fogok a húsodból. Georgie megborzongott. Declan csupán bámult. Rose hangja hatolt át a konyhaablakon: Megtaláltam! Komolyan mondom, Jack, tényleg ilyen nagy gondot okoz vigyázni a cipődre? Egy lány - mondta Casshorn. - Persze. Ugyanolyan finom, mint a gyerek? Declan nem szólt semmit. Értem. Van bent még egy gyerek, mi? Ugye tudod, hogy nem védheted meg őket? Egyesével kapom el őket, amikor
175
nem figyelsz oda. És belakok belőlük. Főleg a lányból. Édes kis hangja van. Biztos, hogy nagyon ízletes. Szaftos. - Casshorn megborzongott. - Hiba volt egyedül idejönni, Declan. Nem vagy elég erős, hogy megállíts, és a helyiek túl gyengék ahhoz, hogy segítsenek neked. Ide-oda futkosnak a világok között, mint a patkányok a kis szeméthalmukon, de végül úgyis mind meghalnak. Tudom, hogy a testvérem miért küldött - azt reméli, hogy elkerüli a botrányt. Tudom, miért mentél bele, hogy egyedül idejöjj - még mindig azt reméled, hogy megmentheted a farkast a hóhér bárdjától. Egy jottányit sem számít semmi. Szokás szerint elkéstél... - Hazudsz - mondta Declan. - Tényleg? Biztosan. - Casshorn rezignáltan sóhajtott. Azt hiszem, ideje mennem. A következő gondolattal hagylak magadra: talán azt hiszed, hogy a lány és a vérebek közé állhatsz itt, a Peremben, de mi lesz, ha átmegy a Töredékbe, ahol a farkasom uralkodik? Elharapja a torkát, és vörösre festi majd a vére. Ugye, emlékszel rá, mennyire imád gyilkolni... A Casshorn alatti tócsa teljesen felszáradt. Lentről kezdve elkezdett halványulni. - Ez csodálatos - mondta. - És én még azt hittem, hogy unatkozni fogok. - Ujjait a kámzsájába dugta, majd kinyújtotta, mintha csókot dobálna. - Még találkozunk, gyerekek. Eltűnt. A varázslat utolsó szikrái is szétporladtak a levegőben. Semmi nem maradt sem a szörnyetegből, sem a pocsolyából. Georgie nagyot nyelt. Egész teste megbénult, és most kis tűk szurkálták a kéz- és lábujjait. - Ki volt ez? - Egy beteg ember, akire már ráférne a gyógyítás mondta Declan, és a kardjára pillantott. - Számára csak egyfajta gyógyír létezik.
176
239
- Gonosz - mondta Georgie halkan. - Igen, az. - Tényleg meg fog enni engem?
Declan úgy nézett rá, minta megütötte volna magát: - Meg fogja próbálni. De nem fog sikerülni neki, én megállítom. Georgie összefonta maga előtt a karjait: - Miért akarna megenni bárkit is? - Mert beteg - magyarázta Declan. - Hatalmat akart, és most, hogy megvan, kihasználja. - Meg fogja ölni Rose-t? - Megígérem neked, hogy vigyázok Rose-ra - jelentette ki Declan. - Semmi bajotok nem esik, sem nektek, sem neki, amíg én itt vagyok. Rose nem bízik bennem, és ezt a dolgot le kell rendeznünk, nekünk, kettőnknek. De te és a testvéred ne féljetek tőlem. Ha veszélyben vagytok , keressetek meg, és segítek nektek. Nem kell egyedül megbirkóznotok vele. Megvédelek titeket. Értetted? Georgie bólintott. Értette, és a lelke mélyén érezte, hogy Declan komolyan beszél. Mégis, Declanben nem szabad megbízni. - Értékelném, ha nem mesélnél erről a nővérednek. N i n c s értelme megijeszteni. Georgie bólintott, hogy örüljön. Declan felállt, és elind u l t lefelé az úton, vissza arra, amerről jött. Néhány lépés m ú l v a eltűnt a kanyarban. Egy pillanattal később Rose viharzott ki az ajtón, nyomában Jackkel. Georgie talpra ugrott. - El kell mondanom nektek valamit. - Ne most! - De Rose! - Ne most, Georgie! Várhat, amíg visszaérek. Gyertek! Rose és Jack elindultak az úton és Georgie-nak nem volt más választása, követte őket.
177
9. fejezet
Rose a Burger Kingben várt. Húsz perccel múlt tizenegy, és az ebédelős tömeg még nem kezdett gyülekezni. Még épp időben érkezett - két percre rá, hogy belépett, a Clean-nBright-kisteherautó gurult be a parkolóba, benne Latoya, Teresa és még néhány nő. Leültek enni, Rose pedig leült gondolkozni. Rose izgett-mozgott, próbált kényelmesen ülni a kőkemény székben. Nem volt étvágya. Szörnyű, véraláfutáslila szörnyetegek képei villództak a fejében. A fiúkat a nagyinál hagyta, és Éléonore nagyi nem volt pehelysúlyú ellenfél. Rose mégis ideges volt, megbánta, hogy eljött dolgozni, de Emerson nem hagyott más választási lehetőséget. Azt végképp nem engedhette meg magának, hogy összetépjék a fizetési csekkjét. Latoya ment el mellette, tálcával a kezében. Magas volt, és még magasabbnak tűnt, teste szikár, keskeny csontozatú, csupa szöglet és hosszú végtag. Fényes haja sűrű, göndör hullámokban omlott le - amelyeket platinaszőkére festetett. A szőke festék kifakult, és Latoya hullámai némi zöld árnyalatban játszottak. Az emberek Csutaknak hívták, persze nem szemtől szembe. Latoyával nem sokan húztak ujjat. - Kérsz valamit enni? - Nem. - A nagy sietségben Rose elfelejtett ebédet készíteni, és nem volt pénze. - Csajszi, enned kell! Rose megrázta a fejét: - Nem vagyok éhes, tényleg! Latoya a pulthoz fordult, ahol az apró Juniper Kozlowski ült a pénztárnál a menedzseri egyenruhájában. - Nem eszik, June. June nagyot fújt: - Ha idejössz hozzám, enned kell, Rose.
178
239
Kösz, de nem vagyok éhes. Latoya fintorgott: - Legalább gyere, és ülj oda hozzánk! Ha odaülök, akkor megpróbáltok megetetni mosolygott Rose. - Mert enned kell! - nyögött fel Latoya. - Nézd, ne aggódj Emerson miatt. - Egy seggfej, de te vagy az egyik legjobb takarítója. - Nem aggódom - hazudta Rose. - Kösz, hogy értem jöttetek. Latoya megrázta a fejét, és átült a bal oldali nagyobb asztalhoz, a többi Clean-n-Bright-csapattaghoz. Rose kinézett az ablakon. Nem gyakran sajnálta magát, de be kellett ismernie, hogy az utóbbi időben az élet alaposan megpróbálta. Először a kékvérű és most, amint vége lesz a műszakjának, és visszamegy, veszekednie kell Emersonnal a pénze miatt, amiért megdolgozott. Mindezen aggodalmak közül a kékvérű és a szörnyetegek voltak a legborzasztóbbak. Vérebekre hasonlítottak, karcsú, démoni kopókra, valamilyen borzalmas rémálomból. És varázslatot akartak. A hatalmuk abból táplálkozott. Volt valamiféle célja a támadásuknak? Ha csak találomra támadnak meg embereket, a varázslat vonzza őket, akkor ők négyen, a nagyi, a fiúk és ő lesznek az elsőrendű célpontjaik. Draytonék a perembeli családok közül a legtöbb varázserő birtokosai voltak. Egy Declanhez hasonló kékvérűt biztos nem nyűgöznek le, de a peremlakók között kiemelkedőek voltak. Hogy lenne képes megvédeni a fiúkat? Rose érezte, ahogy elfogja a pánik, és próbálta csitítani magában. Hazaviszi a döglött vérebet a nagyihoz, amint a műszakjának vége van. Aztán onnantól folytatják. Ráadásul ott volt Declan is. Fogalma sem volt róla, milyen próba elé állítsa. Mit tegyen? Mit tennének a tündérmesebeli lányok ebben a helyzetben? Megrándult, -
179
próbálta felidézni. A legtöbb mesében olyasmi szerepelt, hoggy szét kell választani az ocsút a búzától, vagy aranyszálat fonni a szalmából. Nem volt benne biztos, hogy a férfi képes lenne aranyat fonni szalmából, de nem lepődött volni meg, ha sikerül neki. Nem, valami mást kell kitalálnia Valamit, amiről tudja, hogy működni fog. Valami olyan próbatétel, amiben egy kis trükk is van. Declan arca jutott eszébe. Micsoda arrogáns seggfej! Az egyenruhájára pillantott. Mi van, ha valamilyen természetellenes színű rondaság? Azt mondta, hogy ő viszont gyönyörű. Aman is mondta azt neki, hogy gyönyörű, csodálatos, kedves és okos. Meg azt is mondta neki, hogy szereti, és biztonságban neveli majd a fiúkat. És Rose elkezdett hinni neki, addig a pontig, amíg rá nem jött, hogy a férfi el akarja adni. Declan ellenség. Különös ellenség, aki kisgyerekeket ment meg szörnyektől, villámcsapásokkal semmisíti meg házak plafonját, és fontos a számára Rose biztonsága. Folyton emlékeztetnie kellett magát arra, hogy a férfi ellenség, mert a jelenléte elképesztő hatással volt rá. Biztosan a magassága miatt. Vagy a kardja miatt. Vagy a villantása hihetetlen ereje miatt. Vagy mindezek miatt... Vagy amiatt, hogy hihetetlenül jóképű, és vasakarattal kell fegyelmeznie magát, hogy ne gondoljon rá. Amennyire tudta, a férfi nem tudott olvasni a gondolataiban, de sokkal nehezebb lesz megszabadulnia tőle, ha tudja, hogy mi zajlott a fejében ma reggel, amíg a kardjával hadonászott körbekörbe. Felnőttként kell viselkednie: igen, a férfi nagyon jóképű, ő pedig sebezhető. Ma reggel kissé kibillent az egyensúlyából, ennyi az egész. A férfi villantása már más tészta volt. A legtöbb ember úgy próbált villantani, hogy a kezét fegyverként tartva kinyomta rajta a varázslatot. Tudattalanul erőteljes
180
239
nyomással formálták a villámot a karjukhoz hasonló formájúvá - egy hosszú szalaggá -, és soha eszükbe sem jutott, hogy más formát is ölthetne. De Declannek sikerült egy tökéletes félgömböt megalkotnia. Rose még mindig naponta gyakorolta a villantást, ha volt rá ideje. Teljesen természetessé vált a számára, és néha észrevette magán, hogy gondolkodás nélkül teszi, úgy, ahogy mások doboltak a lábukkal vagy fészkelődtek. De még soha nem próbálkozott félgömbbel. Egy pillanat alatt rájött, hogy Declan hogy is csinálja, mielőtt elengedi: magában tartotta a varázslatot, egyre magasabbra és magasabbra emelte a nyomást, majd a teste elejére irányította a figyelmét, és hagyta kibomlani. A villantás egyszerűen kirobbant belőle, és mindent elsodort, ami az útjába került. Gyönyörű volt. Rose úton a határ felé kétszer megcsinálta. Az övé nagyságrendileg sokkal kisebb volt: puszta suttogás a férfi üvöltéséhez képest, mert még sétálnia és utána dolgoznia is kellett. De tudta, hogy képes rá, és ha elég erőt tesz bele, akkor a villantása mindent elsöprő lesz. Ó, alig várta, hogy megmutathassa a férfinak. Akkor legalább egy kicsit lejjebb adna abból a fene nagy kékvérű fennhéjázásából. Csak jó alkalom kell. A férfi nem talált szállást a Peremben. Ez különös. Mikor tanult meg palacsintát sütni? Talán ez is hozzátartozott a kékvérűek neveléséhez: nyolc órakor kardforgatás, kilenckor íjászat, tízkor palacsintasütés... Latoya átszólt valamit az asztalától. - Tessék? - Azt kérdeztem, hogy hívják. Rose összevonta a szemöldökét: - Kit hogy hívnak? - A pasast, akiről álmodozol. - Nem álmodozom!
181
Latoya Teresára pillantott. Az idősebb nő bólintott: - Álmodozik. Az biztos. Rose a szemét forgatva az ablak felé fordult. Nem álmodozik. A stratégiáját tervezgeti. Kell, hogy Declannek is legyen gyenge pontja valahol. Mindenkinek van gyenge pontja. Arrogáns. Ez már valami. És nem ismeri a Peremet, Olyan próba elé kell állítania, ami helyismeretet igényel, ami csalóka módon könnyűnek tűnik, olyan könnyűnek, hogy nem is gyürkőzne neki különösebben, csak amikor már késő... Egy férfi csusszant be a szemközti székbe. Széles válla és zöld szeme volt, és egy Carolina Panthers baseballsapka volt rajta. Rose döbbenten bámult. A kifakult farmer és a zöld póló tompította a hatást, de nem eléggé. Tudatában volt a döbbent csendnek, amely beállt a másik asztalnál. - Mit keresel te itt? - sziszegte oda. - Talán hiányzott a csodás tested látványa - mondta a férfi. Mi? Declan közelebb hajolt: Az ígéretem, miszerint nem erőszakollak meg, erre a műintézményre nem vonatkozik, ugye? Úgy emlékszem, csak a házadra vonatkozik. Hogyan is hagyhatnék ki ekkora lehetőséget? Ha hozzám érsz, fejbe váglak ezzel a székkel! - lihegte Rose. Nem is tudtam, hogy szereted a kemény udvarlást mondta a férfi fapofával. - Személy szerint soha nem volt a kedvencem, de még erre is hajlandó vagyok, feltéve, hogy megkaplak a végén. Rose kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. - Szeretnéd, hogy csendben legyek? - kérdezte Declan. Igen!
182
239
- Ha
megcsókolsz, megígérem, hogy hosszú ideig csendben leszek. A gondolat, hogy Declan lehajol, és megcsókolja, átsüvített az agyán, és az asztal alatt összefonta a karját, hogy elrejtse zavarát. - Semmilyen érzékenység nincs magában, ugye? - Magát könnyű felhúzni. - A férfi hátradőlt a székben. - Az öccsének igaza van. Nem jár randizni. Lelki szemei előtt Rose felkapta a széket, és jól fejbe kólintotta vele a férfit. - Mit keres maga itt? - Gondoltam, váltok pár szót a munkaadójával mondta Declan. - Amy említette, hogy úgy döntött, nem fizet magának. Amynek nem kellene végighallgatnia mások telefonbeszélgetéseit. - Nem beszél maga senkivel. Hogy talált rám? - Követtem. Gyorsan gyalogol, de én megszoktam a menetelést. - Itt nem járkálhat. Ez itt a Töredék! - Igen, tudatában vagyok - mondta Declan. - Az átjövetel olyan volt, mintha kirángatták volna a beleimet. - Meg is halhatott volna. A férfi vállat vont: - Kétlem. Fájt, de a fájdalom elmúlt. Rose egyszer végignézte, ahogy egy mágiabeli karavánvezető megpróbált átmenni a Töredékbe. Feldühítették az árak, és úgy döntött, átmegy, és maga veszi meg a Töredékben az árut, kikerülve a perembeli közvetítőket. Két lépést tett csak a két és fél méteres határon, majd rángógörcsöt kapott. A peremlakók egy-két percig hagyták szenvedni, majd érte mentek, és elvitték. A férfi többet nem panaszkodott az árak miatt. Declan átjövetele kész agónia lehetett. Rose nem igazán tudta, hová tegye a dolgot.
183
- Honnan szerzett ruhát? Leanne-től kaptam. Ragaszkodott hozzá. Azt mondta,
hogy a megjelenésem... Hogy is mondta, „ájulásjárványt” idézhet elő. Szentséges ég. Declan mögött az ajtó kitárult, és Brad Dillon korzózott be a Burger Kingbe. Nicsak-bicsak, ki van itt. Rose Drayton meg a köcsög pasija. Újra találkozunk. - Brad hangja átjárta a Burger Kinget, és Rose tíz tekintet kereszttüzében találta magát. A kasszánál Juniper elfehéredett a dühtől. Rose dühöngött. Előbb Declan, most Brad. Nem hagyják nyugton. Brad meggörnyedt a bokszban, kezét farmerja zsebében nyugtatta: Várjunk. Maga nem ugyanaz a pasas, mi? Fejlődsz, Rose. Declan Bradre pillantott, majd vissza Rose-ra: - Ki ez? Senki - mondta Rose, és Bradre nézett. - Követsz, vagy mi van? Megláttam a barátodat az utca túloldaláról, és nem bírtam magammal. Többször is összefutottak már, de így még sohasem követte. Először is Rose mindig tudta, hol találhatja meg - még mindig a Peremben lakott a lakókocsijában, ahol ő volt a legerősebb. Másodszor pedig Rose soha nem sétált be a csapdájába. De most találkozott Williammel, úgy döntött, könnyű préda, és átjött, hogy piszkálja. Csak Declan nem William volt. - Húzz el, Brad! - kiáltott oda az asztaluktól Latoya. - Fogd be, Csutak, mielőtt odamegyek, és lenyeletem veled a fogaidat! Declan zöld szeme megállapodott Rose-on. Brad nem látta
184
239
a férfi arcát, de Rose igen. Könyörtelen volt és olyan jeges, hogy majdnem kegyetlen: - Ez lenne Brad? Rose túlságosan dühös volt, hogy válaszoljon. - Akarsz még beszélgetni vele? - kérdezte Declan. - Nem. A kékvérű felemelkedett: - Elnézést egy pillanatra - mondta. Bólintott Brad felé. Menjünk ki csevegni. Brad kihúzta a kezét a zsebéből: - Egy kis csevegésre mindig kapható vagyok. Kimentek a Burger Kingből, balra kanyarodtak. Declan nem túl sietősen haladt, és Brad a jobb oldalán ballagott. Rose utánuk bámult. Na és most? A kasszánál Juniper odaintett neki sovány karjával. - Rose, gyere a kiadóablakhoz! Gyere már! Rose felugrott, és berohant a pult mögé, követte Junipert a hátsó részre, Latoya szorosan a nyomában volt. Átvágott a sütő és a fal között és egy nedves, frissen felmosott felületre ért. - Vigyázz, nedves, nedves! - kiáltotta Juniper. Rose megcsúszott a padlón. Rázuhant pár dobozra, és nekiesett az ablaknak. A két férfi háttal állt neki, az autós kiadópulton túl. Juniper megnyomott egy kapcsolót, és Rose meghallotta Declan hangját, amelyet eltorzítottak a légköri zavarok. - Beszélni akar, most beszélhetünk - mondta Declan. Cse... Az ütés olyan gyors volt, hogy Rose alig látta. Brad hátratántorodott, a gyomrát szorongatta, megrázta a fejét és Declanra vetette magát: - Te rohadt kis... Declan ökle előbb Brad bal oldalát érte egy kemény ütéssel. Brad oldalra lépve felnyögött.
185
- Aúúú! - visította Latoya.
Brad megfordult: - Én... Declan ökle Brad gyomorszáját találta le. Brad összegörnyedt. Nyál folyt a szájából hosszú, ragadós csíkban, Kétrét görnyedt, és egy adag habos folyadékot okádott a betonra. -Fúúúúj, a rohadék! A parkolómba... - fintorgott Juniper. Ez az utolsó egy kicsit fájt - mondta Declan. - Csak szépen, lassan. Van ideje. Brad valami rekedt hangot hallatott, és elbotorkált pár lépést, még mindig összegörnyedve. Vagy tíz másodperccel később kiegyenesedett, és megtörölte a száját a kézfejével. - Készen áll? - kérdezte Declan. Brad felemelte az öklét: - Rohadék f... Az ütés lesodorta a lábáról. Összegörnyedt a földön, és a gyomrára szorította a kezét. Declan fölé hajolt: - Befejezte? Brad eltorzult arccal bólintott. Oké. Ha bármikor Rose-zal akar beszélni, csak szóljon nekem, és végigcsináljuk még egyszer. Megértette? Brad ismét bólintott. Declan felállt, és a bejárat felé indult. Rose őrült iramban rohant visszafelé, a nedves padlón csúszkálva. Mire Declan elérte az ajtót, már elállta az útját: - Menjünk ki levegőzni egy kicsit. - Ahogy óhajtja. Brad ezt a pillanatot választotta, hogy kibotorkáljon a Burger King mögül, füléhez egy mobiltelefont szorított. Amint meglátta őket, szeme tágra nyílt, és elbújt az épület mögé.
186
239
Rose vad diadalmámort érzett, de nem volt ideje kiélvezni. Megragadta Declan karját, és félrehúzta a keskeny gyalogjáróra, távol Bradtől, mielőtt meglátná, és úgy döntene, hogy befejezi, amit elkezdett. - Mégis mit művel? - Magával sétálgatok. - Nem jöhet be ide csak úgy, és teheti tönkre az életemet! - Rose nagy levegőt vett, és kényszerítette magát, hogy lenyugodjon. A férfi segíteni próbált neki, és sok mindent megtett érte. - Évek óta ismerem Bradet. Sok szívességet tett embereknek, olyan szívességeket, amiket nem ember nem felejt el. Ami köztünk történt, az már nagyon régen volt, és már megkapta érte a büntetését. Maga csak új háborút kezdett. Most arra fog játszani, hogy visszavágjon nekem. - Örömmel várom, hogy megpróbálkozzon vele - mondta Declan olyan szilárd eltökéltséggel, ami fájdalmas dolgokat helyezett kilátásba Brad jövőjét illetően. - Maga ezt nem érti. Olyan ez, mint Amy háztetője. - Mi van Amy háztetőjével? A férfi nem volt ostoba. Ellenkezőleg. Declan valószínűleg a legokosabb férfiak egyike, akivel valaha találkozott. Egyszerűen csak fogalma sem volt róla, milyen az élet egy kis, perembeli városkában. Valószínűleg semmi értelme nem volt olyasvalaki számára, aki nem itt született. A lány megállt, hogy szembenézhessen Declannel: Declan, értékelem, amivel próbálkozik, de nincs szükségem rá, hogy helyettem harcolja meg a harcaimat. Csodálatos lenne, ha az élet egyszerű lenne, és Brad összeverése minden problémámat megoldaná, de a valóságban csak újabb bajokat zúdít rám. Köszönöm, de kérem, menjen el. Declan tekintete végigfutott rajta: - Rendben van, hölgyem. Megfordult, és elindult.
187
Rose figyelte a távolodó férfit, és elindult vissza az étterembe. Brad megalázása majd kísérteni fogja. Tudta, hogy így lesz, de nagyon megérte. Felidézte, ahogy ott mászott az aszfalton, és ettől majdnem szökdécselni kezdett. Latoya kivágta a Burger King ajtaját: - Az új pasid egy pszichopata gyilkos! - Nem, nem az. És nem is a... Hidd el, szerintem ez egy Navy SEAL-es vagy valami ilyesmi. Amolyan kommandós vadőr muksó. Tudod, az a fajta, aki úgy éli túl az erdőben, hogy bogarakul eszik, és egy kézifegyverrel meg egy kis kődarabbal leterít egy egész tábornyi terroristát. Rose megrázta a fejét. És jól néz ki - tette hozzá Teresa. - Akárcsak a másik pasas. Latoya szeme felragyogott: - Milyen másik pasas? Emerson hangja visszhangzott kis irodája falai között, és Rose feje zúgni kezdett tőle. Azt képzeli, hogy csak úgy kihagyhat egy reggelt, és nem tudom meg?! Rose visszafogta magát, és szembenézett Emersonnal. Vékony férfi volt, átlagos magasságú, kopaszodott, és őzikeszeme volt. Emerson egy régi, helyi családból származott. A nagyapja biztosításokkal foglalkozott, az apja kiterjesztette az üzletet, és az öccse még mindig azzal foglalkozott, de Emerson képtelen volt maradandót alkotni. Arrogáns volt, lekezelő, és könnyen elvesztette az önuralmát, ezért borzalmas kereskedő volt. Amikor az emberek biztosítást vesznek, azt akarják, hogy megnyugtassák őket, de Emerson csak egyvalamit tudott felmutatni nekik: saját, felfuvalkodott énjét. Két órával azután, hogy elhagyták a Burger Kinget,
188
239
acsargó dühvel telefonált nekik, és követelte, hogy Latoya vigye vissza Rose-t az irodájába a műszak végén. Láthatóan azért, hogy maradandó halláskárosodást okozzon neki. - Mit tud felhozni a mentségére? - Volt egy kis zűr Amy Haire házánál... - Leszarom. - A lányra bámult, orrlyukai kitágultak. Erre a hétre nem fizetem ki. - Emerson! - Mi az? Azt akarja mondani, hogy törvénytelen, és nem tehetem meg? Pedig most megteszem! Rose a fogát csikorgatta. Emerson mindig is egy seggfej volt, de ezzel túl messzire ment. - Két éve egyetlen napot sem hagytam ki a munkából! Emerson felnevetett. - Tudja mit? Meggondoltam magam. Inkább ki van rúgva. - Kirúgva? - Lógás miatt. Panaszt akar tenni? Tessék csak. Ki a franc fogja meghallgatni? Maga illegálisan van itt, és azt teszek magával, amit csak akarok. Kinyitotta a száját, hogy folytassa a tirádát, de amikor meglátta Rose arckifejezését, inkább becsukta. - Azt tesz, amitől tud aludni éjszaka, Emerson - mondta Rose semleges hangon. - De soha ne jöjjön a Peremre úgy, hogy megtudom, hogy arra jár. Megfordult, kijött az irodából, és lépkedett tovább a folyosón, kifelé. Latoya sehol nem volt látható - megrémítette Emerson hisztériája. így mentek a dolgok a Perem vidékén: minden család magáért felel. Barát vagy ellenség, Latoya nem engedi, hogy a saját állása veszélybe kerüljön. Rose megállt a járdaszegélynél, és rábámult Emerson piros Honda SUV-jára, amelyen egyedi rendszámtábla volt: a FŐNÖKFAZON feliratot viselte. Főnökfazon. Jaj, de kis humoros.
189
Rose bénult volt. Még nem fogta fel, gondolta. Végül majd felfogja, és akkor valószínűleg elbújik valahol, és jól kisírja magát. Rose a vállára vetette a táskáját, és elindult.
190
239
10. fejezet
Két órával később Rose a verandalépcsőn ült, a telefonja mellette volt. A lába fájt. Míg megtette a hat és fél kilómétert a Clean-n-Bright irodától az otthonáig, az időt arra használta, hogy új állást keressen. Minden ismerőst felhívott, minden szívességet kihasznált. Sehol nem volt felvétel. Sehol nincs felvétel a közeljövőben. Rose-ba először vágott bele a félelem. Nem tudja majd hogy ellátni a gyerekeket. Mindig is volt munkája. Mióta apa elment, sőt, már előtte is, mindig ő keresett rájuk, ő tartotta el őket. Nem voltak gazdagok, de a gyerekek soha nem éheztek. Most mihez kezdjen? Nem volt tartaléka. Ami kis ékszere anyának volt, az már rég odalett - a kocsi felzabálta. Először az áttétel ment tönkre, aztán a kipufogódob, aztán a biztonsági övek... Mindig volt valami gond a kocsival, ami azonnali készpénzinjekciót igényt. A padláson levő szeméthalom semmit nem ér. Korábban is megpróbált eladni belőle valamit egy udvari kiárusításon és egy cserepiacon, de alig valaki vett bármit is. Összesen hét dollár tizenkét cent folyt be. Volt egy hely a városban egy sült csirkés stand előtt, ahol minden héten megállt egy kisteherautó, és munkásokat vett fel. Készpénzben kapták a pénzüket. Rose mindig elment mellettük munkába menet: férfiak, nagyrészt latinok. Mielőtt megkapta ezt az állást, még azt is megpróbálta, hogy ott várakozott velük, de a kisteherautó sofőrje megmagyarázta, hogy nőket nem alkalmaznak. Férfiak akarnak, akik eltakarítják a törmeléket, és építkezéseken dolgoznak. Emerson azért vette fel annak idején, mert Emerson és Rose apja fiatalkorukban barátok voltak. De most, hogy az apja elment... Még mindig megvolt neki a zsozsó. Mostanra
191
kirúgásának híre biztosan elterjedt, és Max Taylor tudni fogja, milyen kétségbeesett helyzetben van. Jó vastagon fog majd a ceruzája, ha megpróbálja nála beváltani a zsozsót. A Parallel Universe-ben talán több esélye van Peterrel. Ő jobb árat számított, soha nem alkudozott, és soha nem próbálta átverni. A zsozsó néhány hétre elég lesz. Kölcsön kell majd kérnie benzinpénzt, idejönnie és úgy alkudozni, mintha az élete múlna rajta. És aztán? Talán egyszerűen elmehetne. Fogná a gyerekeket, azt a pénzt, amit Declan aranyáért kapott, és elmenne. A Perem keskeny volt, de hosszú: szalagként fogta körbe a két világ találkozását. Voltak más települések is, nagyobbak, mint East Laporte. Kell, hogy legyenek ott állások. De legalább itt volt egy háza, máshol lakbért kellene fizetnie... A közeledő lépések zaja kiszakította a gondolataiból. Egy hosszú lábú, hórihorgas férfi közeledett az ösvényen. A napfény megcsillant vörös haján. Ezt a vörös hajat bárhol felismerte volna: Rob Simoen. Az apja évekkel ezelőtt megpróbálta elraboltatni, hogy hozzáadja Robhoz, és egy rakás nagy hatalmú kölyköt szüljön a Simoen családnak. Rose odaért, és megállt a védőköveknél. Volt egy kis hatalma. Zöldet villantott, ami nem volt túl kevés egy peremlakóhoz képest. Három évvel volt idősebb Rosenál, és vagyonos volt. Emellett első osztályú seggfej is. - Szia, Rose - mondta. Rose csak nézte. - Hallom, elveszítetted az állásodat. Ez gyorsan ment. - Kárörvendeni jöttél? A férfi elmosolyodott.
192
239
- Igen, egy kicsit. Hallottad? Mi, a Simoen Chevroletnél új takarítószemélyzetet szereztünk. Az irodáink tisztábbak és ragyogóbbak lesznek. Rose pislogott, ahogy a kép összeállt a fejében: Az apád lefizette Emersont, hogy kirúgjon engem. Valami ilyesmi. Rose összevonta a szemöldökét: Négy év telt el. Mit érdekel, hogy mit csinálok? Állítólag van egy pasid, aki jól bánik az öklével. A tetteknek következményük van, Rose. Tudod, Brad nekünk dolgozik. Mi szeretünk vigyázni az embereinkre. Ez nagyon kedves tőletek. - Tudta, hogy Brad megverése mindig is kísérteni fogja, de nem sejtette, hogy ilyen gyorsan utoléri. Ott ütötték meg, ahol a legjobban fájt. A varázslat felpezsgett benne. Kár, hogy Rob túl okos ahhoz, hogy elkezdjen valamit Nem volt jó ötlet megveretni Bradet. Nem én verettem meg. Bradnek ezt egyedül sikerült elérnie. Mégis, mit számít neked? Brad nem sokat ér, az öklét leszámítva... - Rose nem próbálta elrejteni a félmosolyát. - Te amolyan előőrsként, fenyegető hírnökként használod, nem? Aki összegyűjti és kiglancolja a kocsijaidat. Láttam, hogy telefonált a mobilján, miután jól helyben hagyták. Téged hívott? Mondd, nem csuklott meg kicsit a hangja? Mert amikor legutóbb láttam, a kedves kis hírnököd a saját hányadékában kuporgott a betonon, és az anyukáját szólongatta. Biztosan a telefont kapta elő legelsőnek, amikor kicsit magához tért. – Rose felnevetett. Ó, ez apád előtt nem volt túl nyerő, mi? Az édeskés kifejezés eltűnt Rob arcáról: - Mindegy az neked. Beszéljünk rólad. Pontosan miből akarod etetni azokat a fattyúkat, mi? - Neked ahhoz semmi közöd. - Tudod... - tért a lényegre összevont szemöldökkel Rob,
193
úgy tett, mint aki elmélyed a gondolataiban - mindig is bírtalak. Declan jelent meg a bokrok közül, és határozottan Rob felé indult. Biztosan egész úton követte Rose-t. Nem hl báztatná. Valószínűleg azt gondolta, hogy itt az alkalom, hogy eljátssza a kegyes Jeges Gróf szerepét, aki a bajba jutott leányzó segítségére siet. Rose a férfi arcára pillantott, és riadalom futott át rajta. Mindig azt gondolta, hogy csak szóvirág, hogy „látni a szemében a gyilkolást”, de amikor Declanre pillantott, kristálytisztán látta. Rose összefonta a karját, és elnézett Rob feje feleli Declanre: - Nem jó ötlet. Declan csak jött. Nem sétált, hanem osont, hatalmas volt, halálos és nagyon dühös. - Jaj, ne - mondta Rob. - Ez egy remek ötlet. Üzletet ajánlok: leszopsz, és majd meglátjuk, visszaszerzed-e vele a régi állásodat. Ó, te szánalmas, nyálas kis takonypóc! Az izmok rángatóztak Declan állkapcsán. Ha ráteszi a kezét Robra, megöli. - Ha ezt csinálod, soha többé nem állok szóba veled -ígérte neki Rose. Declan megállt egy pillanatra. - Ó, szeretem, ha dühös vagy - mondta Rob. - Úgy gondolom, hogy az apám négy éve nekem ígért téged, de eddig még nem kaptalak meg. Olyan vagy, mint egy karácsonyi ajándék, amit még nem nyithattam ki. Azt hiszem, ez már rég lejárt. Másodpercei vannak, hogy megszabaduljon Robtól. Rose sóhajtást színlelt: - Igazad van. Rob. Kell egy állás, és úgy tűnik, sehol nincs felvétel. Azt hiszem, sarokba szorítottak. - Örülök, hogy így látod.
194
239
Declan újra elindult. Rose elmosolyodott: Ha az embert sarokba szorítják, akkor nincs mit vesztenie. És van bennem egy erős késztetés, Rob. Egy nagyon erős késztetés, hogy bántsak valakit. Robnak csak egy pillanatba tellett: Kezdesz elszemtelenedni, ribanc. Azt hiszem, veled kezdem - mondta Rose. - Tudod, amikor rávillantottam Bradre, összevizelte magát. Szeretném látni, hogyan vizeled össze magad, Rob. Aztán azt hiszem, átmegyek a családodhoz, és megnézem, hogy az apád is úgy összevizeli-e magát, ahogy te. Nem mernéd. Mit veszíthetnék, te fajankó? - Rose felnevetett, és felállt a lépcsőről. Rose szája szétnyílt. A férfi megfordult, és meglátta Declant, aki elállta az útját. Rob halottsápadt lett. Rose az arzenáljában levő utolsó fegyverhez nyúlt: - Declan, kérem, ne bántsa! Declan tíz centivel közeledett Robhoz. Hangja halk acsárgás volt: - Futás! Rob végigloholt az ösvényen. Soha nem volt jó futó, de rekordsebességgel tűnt el a szemük elől a kanyarban. - Nem kellett volna leállítania - bámult utána Declan. Úgy tűnt, mint aki mindjárt meggondolja magát. Bármilyen gyorsan fut is Rob, Declan biztosan utolérné. - Bánthattam volna Robot. Először is lelőhettem volna. Rose beletúrt a táskájába, és megmutatta a férfinak a fegyverét. - Másodszor is, a villantásommal porrá égethettem volna. Megtehettem volna, de nem tettem meg. A férfi szeme összeszűkült: - Miért? Csak nem táplál iránta érzelmeket? - Nem! Legalábbis nem olyanokat, amilyenekről maga
195
beszél. - Akkor miért? Elég bonyolult az ügy. Ha megmagyarázom, akkor ígérje meg, hogy nem indul el Rob után, hogy bántsa. A férfi eltűnődött ezen: - Rendben van. - Hangja egyértelművé tette, hogy ezzel szívességet tesz Rose-nak. Rose mindent megtett, hogy elrejtse, hogy felsóhajtott, és leült a fűbe, a saját védővonala oldalán. A férfi keresztbe tette a lábát, és ránézett. Még mindig farmert és pólót viselt. A farmer nagyrészt elrejtette a csizmáját, és a lábától a nyakáig úgy nézhetett volna ki, mint akármelyik töredékbeli férfi. Úgy nézhetett volna ki, de nem úgy nézett ki. Olyan férfi benyomását keltette, aki még soha nem ült tömött buszon. Válla túl széles volt, testtartása túl erőteljes, és ha belépne a Töredék egyik zsúfolt plázájába, az emberek valószínűleg egymást taposnák, hogy utat adjanak neki. A haja is közrejátszott a hatásban, de a szeme és az arca volt a legrosszabb. Még akkor is, amikor nyugodt volt, például most, a szemétől elállt az ember lélegzete. Egy Mágiából származó nemes szeme volt, aki elvárta, hogy engedelmeskednek neki, és aki pillanatnyi habozás nélkül kényszeríti rá másokra az akaratát. Ahelyett, hogy a Töredék helyi lakosának látszott volna, Declan kékvérűnek tűnt, aki Halloween alkalmából öltötte fel egy másik világ ruházatát. És Rose-nak el kell magyaráznia neki a Perem összetett törvényeit. Hogy talál majd szavakat rá? - A Töredékben, ha egy férfi megüt egy nőt, kihívják a rendőrséget - mondta Rose. - Átnézik a bizonyítékokat, és ha elég bizonyíték van, a férfit őrizetbe veszik, megvádolják egy bűnnel, és ha bűnösnek találják, börtönbe vetik. Mi történik Mágiában? Adriangliában hasonló a folyamat - mondta Declan. A seriffek vizsgálják meg a bizonyítékokat, és őrizetbe
196
239
veszik a bűnöst. Ha nem tudják elfogni, akkor fejvadászokat hívnak, és ha azok is kudarcot vallanak, akkor a marsallt. Olyasvalakit, mint én. Rose biztosan a fejvadászokra szavazna. Baljóslatúnak hangzott, de nem annyira, mint Declan. - A maga dolga letartóztatni a bűnözőket? - Csak néhányat. Ahhoz valami rendkívülit kell véghezvinniük, hogy felfigyeljek rájuk. Kérem, folytassa. - Tudja, hogy megy ez a Peremben? - Azt remélem, hogy maga majd felvilágosít róla mondta a férfi. Sehogy. - Megnézte a férfi arcát, hogy lássa, felfog-e, de akár maszk is lehetett volna, rezzenéstelen maradt. - A Peremben nincs rendőrség, se rendvédelem, se seriff, nincs semmiféle védelem. Nincs pártatlan harmadik fél. Ehelyett egész East Laporte közössége csak ül és végignézi, hogy mi történik. Mivel olyan kevesen vagyunk, mindenki ismer mindenkit, és minden tettünknek következménye van. Rose nagy levegőt vett. - Ha egy nőt bántalmaznak, az a családjára és a támadó családjára tartozik. Lehet, hogy valamiféle egyezségre jutnak egyfajta büntetést vagy kárpótlást illetően. Vagy a következő néhány évtizedben lesben állnak a fegyvereikkel, és megpróbálják kiloccsantani egymás agyát. Senki nem szereti a viszályt. A viszály zűrös dolog: sok család érintett, és amikor fellobban egy viszály, egész East Laporte lángra lobbanhat. Ártatlan emberek sérülnek meg, és a kereskedelemre is kihatással van. Sokan elég jó pénzeket keresünk azzal, hogy a karavánosokkal csereberélgetünk, akik Mágiából érkeznek, és aztán a Töredékben adjuk el azt, amihez hozzájutottunk. Ha a karavánosok tudják, hogy viszály van valahol, kihagyják a várost, és máshova mennek. Declan bólintott. Megpróbálunk nem viszálykodni. Próbálunk ésszerűek i,
197
lenni. Ez azt jelenti, hogy a bűn és a büntetés egyenlő mértékű legyen. Mondjuk egy férfi megpróbál elrabolni engem. Jogomban állna megölni, és meg is tettem már. Declan kutató pillantást vetett rá: - Ölt már embert? Kétszer. De csak önvédelemből. Az apám és a nagy apám is gyilkoltak, hogy megvédjenek. Emiatt senki sem lehet dühös. Persze, azoknak a rokonai, akiket megöltünk, utálnak minket, és mindent megtesznek, hogy tönkretegyék az életemet, ha esélyük van rá, de a közvélemény az én oldalamon áll. Megtámadtak, és az én helyemben bárki megvédte volna magát. Ez érthető, nem? - Az alapján, amit mondott, azt hiszem, igen. Vegyük most Bradet. Még gyerek voltam. Azt hittem, szeretem. Életem legnehezebb időszakában kerestem fel, azt remélve, hogy ő lesz a menedékem, a sziklám a viharban. És megpróbált leütni egy ütővel, és eladni Rob apjának. Gyűlölöm őt. Annyira gyűlölöm, hogy amikor a közelemben van, a kezem önkéntelenül is ökölbe szorul. Amikor ma véresre verte, az nagyszerű volt. A férfi szájának kemény vonala kissé elernyedt: - Nagyszerű? - kérdezte. Rose bólintott: Életem végéig dédelgetni fogom magamban a pillanatot, amikor a saját hányadékában gurul ide-oda. De ez az állásomba került. Hallottam - mondta a férfi. - Nem állt szándékomban, hogy maga elveszítse az állását. Rose legyintett: - Nem kell ilyen szerénynek lennie. Zseniálisan kitervelte: kirúgatott, elvágta az egyetlen bevételi forrásomat, mi közben hősként és megmentőként tetszeleghet. Declan összevonta a szemöldökét: - Ez zseniális! Bárcsak eszembe jutott volna! Egek!
198
239
Egyszerűen jószívű voltam egy másik emberi lénnyel. Bradnek beszélnie kellett. Csak annyit tehettem, hogy csupa fül lettem. Declan a jó szamaritánus. Rose elvigyorodott: - És nagylelkűen kölcsönadta neki az öklét. - Nem várhatta, hogy nyitott tenyérrel üssem meg. Az ember egyszerűen nem tesz ilyet - mosolygott rá Declan. Valódi mosoly volt, és megváltoztatta az arcát. A kékvérűből egy pillanat törtrésze alatt férfi lett, élő, lélegző férfi, ellenállhatatlanul jóképű és humoros, és olyasvalaki, akinek vágyott az ismeretségére. A hatás döbbenetes volt. Rose lepillantott a saját lábára, és próbálta elrejteni a reakcióját, mielőtt a férfi meglátná. Melyik az igazi Declan? Ez itt a kérdés. - Térjünk vissza Bradre - mondta Rose. - Amikor megütött azzal az ütővel, rávillantottam. Kis villantás volt, és nem ölte meg, de nagyon fájt neki. Álmomban még néha hallom a sikolyait. Ami a Peremet illeti, az adott bűntett elnyerte méltó büntetését. Most újabb csontvázzal teli szekrényt nyitott ki. - De csodálatos az a szekrény! - emlékeztette a férfi. Rose akarata ellenére is felnevetett, és felnézett a férfira: Meglehetősen csodálatos. Bradnek a kezébe nyomták a seggét, és a Simoen család azzal vágott vissza, hogy kirúgatott. Nem magát hibáztatom érte. Senki nem jósolhatta meg előre, hogy elveszítem az állásomat. De a nap végére még mindig nem tudom miből etetni a családomat. - Sajnálom - mondta Declan. - Köszönöm. - Ez egy összetett matematikai egyenlet - mondta Declan. - Az egyenlegnek mindig nullának kell lennie, - Pedig nem mindig az. Az emberek sok mindent megúsznak, de szeretjük kiegyenlíteni a dolgokat. Az emberek adnak esélyt rá, hogy elsimítsd a dolgaid, de ha
199
nekiállsz gyilkolni és jobbra-balra csonkítani, viszonylag hamar az egész város összeszedi, amije van és meg semmisít, akármennyire is hatalmas vagy. Térjünk vissza Robra. Ez egy féreg, és elég aljas dolog volt ajánlatot tennie nekem. Megalázó volt. Én is megaláztam őt cserébe. Egálban vagyunk, és ami a legjobb, Rob azt hiszi, hogy senki nem tud erről, csak mi hárman. Emlékezni fog rá, és magára is, és ha úgy hozza az élet, megpróbál belém rúgni, de nyilvánosan megverték, és az egész Perem rajta nevet. Ha utánamegy és péppé veri, akkor vissza kell vágnia. A Simoen család nagy és vagyonos. Az én családom nagyon kicsi. Lehet, hogy nem kellene mindezt elmondanom, de csak az öcséim és a nagyanyám vannak nekem. - Igen, ezt már kikövetkeztettem - mondta a férfi. Tudom, hogy szereti az öccseit, és csak akkor számítana a védelmükre, ha nem lenne más választása. - Azt hiszem, most már érti - mondta Rose. - Nem tudok versenyezni Simoenékkel. A villantásom nagyon forró. De ha összeverem Robot, soha nem kapok esélyt rá, hogy használjam. Simoenék talán lelőnek valami fáról, és senki nem hibáztatná őket. - Ez nem jó - mondta Declan. Rose vállat vont: - A dolgok itt így működnek. Értékelem, hogy erőfeszítéseket tesz abba az irányba, hogy megértse. Tudom, hogy ez magának nagyon különös lehet, mivel látom, hogy Mágiában a kékvérűek jelentik a végső hatalmat. - Ez nem teljesen pontos. A törvény a végső hatalom. Mi egyszerűen jobban ki vagyunk képezve, és felkészültebbek vagyunk, mint a legtöbben, de minket is köt a törvény, mint bárki mást is. - Mit mond a törvény arról, ha egy nőt házasságra kényszerítenek? - kérdezte Rose. - A törvény csak Mágia lakosaira vonatkozik, és maga
200
239
nem odavalósi. Aúúú. Mindig kívülálló, aki befelé nézeget. Rose felállt. és leporolta a farmerját: - Nos, jó, hogy maga veszíteni fog, és üres kézzel megy haza. - Nem fogok veszíteni - mondta a férfi. - De mostantól megpróbálom észben tartani a Perem társadalmi szabályait. Rose meglepetten pislogott. Declan személyiségében több volt a kanyar és a csavar, mint az East Laporte-ot átszelő Rough Butt patakban. Először is megmentette Jacket. Ennek végül is volt racionális magyarázata, ha azt akarta, hogy Rose hozzá menjen, a legfőbb érdeke, hogy nem álljon bambán, amikor az öccsét darabokra akarják tépni. De aztán megmentette Amyt és a gyerekeit, majd követte őt a Töredékbe, most meg kijelentette, hogy nem volt képben mindez gazdagon árnyalta viselkedésének jeges felszínét. - Miért mentette meg Amyt? Miért is ne? Bajban volt, és én képes voltam segíteni neki. Bármelyik ésszerű ember megtette volna. Maga miért tette meg? Készen állt rá, hogy csaliként használják, hogy megmentse Leanne gyerekét, aki, a saját bevallása szerint, agyonkínozta magát gyerekkorukban. - Az más. A férfi érdeklődve hajolt előre: - Mennyiben? Rose kereste a szavakat. Nem igazán gondolt még bele, hogy miért tette. Ösztönből reagált. - Csak egy gyerek - mondta végül. És ha Leanne lett volna abban a szobában, csapdába esve? Akkor is bement volna, hogy megmentse? - Igen. Hogy a fenébe fordította meg a helyzetet? Neki kelleni kérdéseket feltennie a férfinak. - Miért?
201
A lány az ajkát biggyesztette: Mert Leanne semmi olyan borzalmas dolgot nem tett velem, amiért azt érdemelné, hogy élve tépjék szét azok a lények. - Bátor tett volt - mondta Declan. Nem érdekes, mit gondol - mondta magában Rose. A véleménye nem igazán fontos. - Hadd maradjak magával! - mondta Declan. Majd ha fagy. - Declan, a kékvérű, veszélyes. Declan. az emberi lény tízszer olyan veszélyes. - Abba kéne hagynia, hogy próbálkozik bejutni az ágyamba, Declan. Nem fog sikerülni. Ha be akarnék jutni az ágyába, akkor ezek mellett a vonalak mellett csinálnék valamit. Rövid randizásai során Rose-t érte már néhány „gyere közelebb”-pillantás, de Declan mindegyiken túltett. Minden mást kizárva összpontosított a lányra, nem igazán bámult, inkább izgatottan nézett, mintha egy szoros kötélen húzná a lányt egy szakadék fölött, és nem érdekelte, hogy talán mindketten a halálba hullnak, ha a lány tényleg elér hozzá. Ez megsemmisítette Rose ellenállását, és elpirult, hirtelen suta lett és hiperérzékeny, mint amikor kamaszkorában észrevett egy srácot, amint rábámult, és életében először tudatosult benne, hogy nő. Rose - mondta, ízlelgette a nevet szájában. - Engedjen be. A lány egyszerűen megrázta a fejét. Többre nem is volt képes. - Kezdjek el vetkőzni, és próbáljam meg a férfias testemmel elcsábítani? A bűvölet ezzel megtört, és Rose elnevette magát: - Nem fog menni, de ha bohócot akar csinálni magából, ki vagyok én, hogy megakadályozzam, excellenciás uram? Declan felsóhajtott:
202
239
- Az „excellenciás uram” a megfelelő megszólítás egy
nagykövetnek, a zoroasztriánus vagy a katolikus hit püspökének, mivel ők magukat Istenük akaratának nagyköveiéként jegyzik. Én sem püspök, sem nagykövet nem vagyok. Ha a társadalmi formalitásokra kerül a sor, maga reménytelen. De ne féljen - elintézem magának az etikettórákat. Sok-sok etikettórát. Szerencsére van elég pénzem, hogy a legjobb tanárokat fogadjam fel maga mellé, és van elég türelmem, hogy kivárjam, amíg kiokosítják. Rose megborzongott, és a férfi arca megint felvette a „kőkemény kékvérű” arckifejezést. - Hozom a holmiját - közölte Rose, és megfordult. - Maga nagyon keményen dolgozik, és túl büszke ahhoz, hogy segítséget fogadjon el - mondta Declan. - Ezt imádnivalónak találom. De a büszke és az ostoba között nagyon vékony a határ. Mint ahogy maga is rámutatott, maga egy egyedülálló nő, aki két kisfiút nevel. Munkanélküli, nem igazán van lehetősége arra, hogy új pozíciót szerezzen magának, egy ismeretlen eredetű varázserővel áll szemben, és nem elég képzett ahhoz, hogy megbirkózzon vele. Nekem viszont kell egy hely, ahol elalhatok. Hajlandó vagyok a háziasszonyomként alkalmazni magát, és megvédem magát és az öccseit ettől a veszélytől vagy bármilyen más veszélytől az ittlétem alatt. Már felesküdtem rá, hogy nem bántom magát és a családját. Kap fizetséget, és egy védelmet nyújtó férfi lesz a házában, míg én alvóhelyet és napi három étkezést kapok. Ha elutasít, az ostobaság és felelőtlenség. És magára egyik sem jellemző. Rose megállt. A férfinak igaza volt: - Magának ez mire jó? - Mint említettem, roppantul nem szeretek sátorban aludni. De ami még fontosabb, ideutaztam a Peremre, és ha üres kézzel térek haza, mindenféle vad történetekkel megrakodva valamilyen fantomvérebekről, akik megölték a
203
leendő menyasszonyomat, akkor köznevetség tárgyává lennék. Most nem engedhetem meg magamnak, hogy veszítsek. Ha továbbra is ezen az ostoba úton megy tovább, itt állítom fel a sátramat, itt, ahol állok, és mindent megteszek, hogy megvédjem magukat. Azonban a védelmem így kevésbé lesz hatékony. Persze. Csupán haszonszerzési okok miatt. Nem is várt többet. A gyerekeknek enniük kell. Az élelmiszerkészletei mindössze három zacskó japán tésztalevesből, három csirkecombból, egy kis rizsből, krumpliból, fél doboz zsemlemorzsából és egy kiló marhahúsból álltak, ami a fagyasztóban volt. És Declan megvédené őket. Mindketten tudták, hogy Rose elfogadja az ajánlatot. Rose szalmaszálakba kapaszkodott, próbálta valahogy azt érezni, hogy nem vették el tőle a választás lehetőségét, de mégis ezt érezte. Hirtelen belefáradt. - Ez a másik dolog, amit nem igazán értek magában. Maga gróf. Van pénze. Nem is csúnya. - Elég jóképű vagyok - szúrta közbe Declan. A jóképű a közönséges halandókra vonatkozik. A lány a szemét forgatta: - És szerény is. Miért van itt, miért akar engem rávenni, hogy menjek magához? - Elmondom, ha beenged. - Mennyit óhajt fizetni? - kérdezte Rose. - A szokásost. Napi egy zsozsót. Ez nagylelkű volt. Több is, mint nagylelkű - egyes családok egyetlen érméért is egy hétig adnának szállást neki. - Fél zsozsó naponta - mondta Rose. - Nem. Az alkudozás lényege az, hogy az ember mindig nagyobb összeget kér. Láthatóan a férfi jól értette a szarkazmust. Csak úgy döntött, hogy nem veszi észre, amikor az nem tetszett neki.
204
239
Tudom, hogy ott, Mágiában azt gondolják, hogy minden peremlakó csaló. Nem vagyunk csalók. Nem fogadok el többet, mint amennyi becsületes, mert nem akarom, hogy úgy érezzem, az adósa vagyok. A fél zsozsóért használhatja a hálószobát, napi háromszor rendes ételt kap, és mosok magára, ha kell. Semmi mást nem kap. Engedem, hogy a házamban aludjon, és elvárom, hogy tisztelettel bánjon velem és az öcséimmel. Ha megszegi ezt az egyezséget, azonnal elmegy. Ha én szegem meg, visszaadok minden ezzel kapcsolatos pénzt. Egyértelmű voltam? - Tökéletesen. Kössünk rá vérszerződést? - Nem. Elég az adott szava. A férfi felállt, és felemelte a kardját: - Ahogy óhajtja. Rose elmozdította a védőköveket. A férfi belépett. - Gondolom, most carte blanche-t ajánlottam magának - mondta Declan. - Az mit jelent? - Eljön velem. Tiszteletre méltó stílusban támogatom magát. Fizetem a fiúk iskoláztatását. Cserébe osztozunk a hálószobán. - Tiszteletre méltó stílusban? - Rose eltűnődött a szavakon. Ez ám az ellentmondás. - Kétszáz, háromszáz zsozsó egy hónapban. Elég egy szerény, de kényelmes élethez. Nyilván a bérleti díjat, a gyerekek neveltetését és a rendkívüli kiadásokat én állnám. - Nyilván. - Rose megrázta a fejét. - Ez most igen vagy nem? Rose egyszerűen a férfira nézett. Hűvös arckifejezéséből arra következtetek, hogy nem mondta a férfi. - Sőt, idiótának gondol, mert felajánlottam magának. Még ha nem is hazudik, akkor is pontosan úgy tesz, ahogy mondja, azt kéri, hogy a ribanca legyek. Nincs -
205
semmi bajom azokkal a nőkkel, akik ilyen életet folytatnak. De nem vagyok, és soha nem is leszek közéjük tartozó. Ha állást ajánlana nekem, olyan állást, ahol nem azzal kell meg keresnem a fejem fölötti tetőre valót, hogy szétteszem a lábam, átgondolnám. De nem bízom magában jobban annál, mint amennyire el tudnám hajítani, és mivel maga nagy és izmos, ez nem sokat jelent. És nem vagyok benne biztos, hogy jó lenne magára bízni a megélhetésemet. Nem kell a pénze, Declan, nem vagyok sem koldus, sem ingyenélő. A férfi tanulmányozta az arcát, és Rose eltűnődött, hogy komolyan gondolta-e az ajánlatot, vagy valamilyen próbának szánta. Akárhogy is, megkapta a választ, és Rose minden szavát komolyan gondolta. - A pénzemből itthagyhatná ezt a helyet. - Ez a hely az otthonom. A helyemben elhagyná? - Nem - válaszolta a férfi azonnal. - Miért gondolja, hogy én elhagynám? Kis, gúnyos mosoly jelent meg a férfi szája szögletében: - Nem hinném, hogy elhagyná. - Akkor miért az ajánlat? Tudni akartam, mit mond. Próbálok többet megtudni magáról. Rose széttárta a karját: - Azt kapja, amit lát. A férfi szeme zölden felragyogott: - Ez ígéret? A pokolba már vele. - Úgy értettem, hogy nem nagyon vannak nagy titkaim. Magától eltérően. Miért a Peremben vásárol magának menyasszonyt? - Egy hónap múlva harminc leszek. A címünk viselése azzal a kötelezettséggel jár, hogy harmincéves korom előtt nősüljek meg, különben elveszítem az örökségemet.
206
239
- Ez elég nevetséges.
A férfi bólintott: - Ebben teljesen egyetértünk. - És mi akadályozta meg abban, hogy Mágiából nősüljön? - Félek, hogy a társaim között a jó híremen némileg folt esett. - Felsétált a verandára, és kitárta Rose előtt az ajtót. - Miért? - Közismert lett, hogy elég élénk a képzelőerőm, amikor a magántevékenységekről van szó. Rose rábámult - Miféle magántevékenységekről? A férfi elmosolyodott, és ettől csibészes lett az arca: Vetkőzzön le és boldogan megmutatom.
207
11. fejezet
Rose-nak jó félórájába került megszabadulnia Declantől Kipeckelte neki a védőköveket, és a férfi végül elment, hogy elhozza a többi holmiját. Rose vagy öt percet vári, aztán fogta a talicskát, és a döglött vérebet áttolta nagyihoz. Ha rájönnek, hogy mi ez a lény, vagy hogy honnan jött, akkor talán képesek leszek megharcolni vele. A kerék megakadt valami kőben. A hullából áradó csípős szagtól még Cletus nagyapa is elhányta volna magát. Rose azt gondolta, hogy mostanra hozzászokik, de nem, egy lel kilométer megtétele után még mindig érezte a dög szagát. Rose átkozta a talicskát, a fogát csikorgatta, és nagy nehezen áttolta az apró, rózsaszín rózsáktól illatozó lugason át a nagyanyja udvarára. Nagy levegőt vett, és betolta a ház mögé, el a kíváncsi szemektől, és egy ponyvát is rádobott, csak a biztonság kedvéért. Éléonore nagyi a konyhában teázott: - Hallom, elveszítetted az állásodat - mondta abban a pillanatban, hogy Rose belépett a konyhába. Ó, az Isten szerelmére... - És hallom, hogy lakik nálatok egy alak. Marlene szerint, aki Geraldine Aspertől hallotta, aki egyenesen Elsie Mooretól hallotta, szemrevaló alak. - Csak szállóvendég. - Rose a mosogatóhoz ment, és szappannal végigdörzsölte a kezét. Már csak az hiányzik, hogy végighallgasson egy kiselőadást azokról a borzalmas veszélyekről, amik azzal járnak, hogy beenged egy kékvérűt a házába. - Csak egy kis pénz, hogy átvészeljük. Abban reménykedett és azért imádkozott, hogy a szemrevaló alak, miután összeszedte a holmiját, maradjon a házban, és ne induljon a keresésére. Ha felbukkanna nagyi házában, abból csak baj származna. - A huligánok szerint ennek a szállóvendégnek van egy
208
239
hatalmas kardja. Rose forgatta a szemét: - Mit meséltek még? - Nem sokat. Nagyon keveset mondtak róla. Ez nem vall rájuk. Jóképű? - Igen. - Nem William az, ugye? Nem. - Rose felsóhajtott, és egy székbe vetette magát, majd a kikészített csészéért nyúlt. Felettük a mennyezet gyors rezgésekbe kezdett. A fiúk megint a padláson játszanak. - Mit tudtál meg Adele-től? Ó, ezt-azt. Sok pletykát. Paula ikreket vár. Nem a férjétől vannak, és ha a férje rájön, akkor lesz nemulass. És még más dolgokat is. - Nagyi elkapta a pillantását. - Mit még? Nagyi elnyomott egy sóhajt: Az utóbbi időben eltünedeznek a kutyák. Seth Hines bement a Töredékbe. Bevitte magával a nejét meg a fiát, és nagyrészt mindent hátrahagyott. A nővére beszélt vele, de nem sokat tudott kiszedni belőle. Azt mondta, hogy megtámadta valami, néhány furcsa lény. Ó, és azt állítja, hogy egy kékvérű mentette meg őket. Mert már csak ez hiányzik nekünk, kékvérűek Mágiából. Igen, na azokból már nem kell több. Rose megtörölte a kezét egy törülközőben. Biztosan Declan volt. Ki más? Azt hiszem, az egyik ilyen lény egy talicskában van kint a hátsó udvaron. Éléonore nagyi felállt: - Hadd lássam! Kiléptek a verandára. Rose félrevonta a ponyvát. Éléonore végigfuttatta ujját a lény bőrén, közelebb hajolt, amíg az orra majdnem hozzáért, megszaglászta az égett bőrt, és kiegyenesedett. - Mi az? Kérdezte Rose.
209
Eléonore a homlokát ráncolta. - Nem tudom - mondta halkan. - Főzzünk egy kis teát és kitaláljuk. Éléonore nagyi felemelt egy fehér krétát, és gyors, gyakorlott mozdulatokkal felrajzolt egy szélrózsát az asztal lapjára. Georgie megbűvölten állt az asztal mellett. Jack felkapaszkodott a székére, és összetette a kezét, mintha imádkozna. Rose egy vastag gyertyát helyezett a tramontánára, az „északi” pontra, és meggyújtotta. Az apró láng táncba kezdett a kanócon. Egy jégkocka jelezte levantét, a „kilétét”. Rose rátett egy gránitdarabot „délnek”, és Jackn- pillantott. - Most? - kérdezte Jack. - Most. Jack szétnyitotta a tenyerét, és egy kövér, zöld hernyói pottyantott az asztalra. Rose átnoszogatta ponentére, „nyugatra”, és ráköpött. A hernyó megvonaglott, de ott maradt, a kis varázslat ott tartotta. Ez a jó, öreg perembeli mágia volt. Nem fennhéjázó vagy tudományos, hanem a földhözragadt fajta, ami működött. Declan biztosan elhúzná a száját, mint ahogy Declan puccos barátai is elhúznák a szájukat, ha Rose elmenne a férfival. Semmi baj. Nem kell bizonyítania semmit a férfi előtt, és nem volt szándékában feladni a szabadságát. Akárhogy is néz rá a férfi. Éléonore nagyi kinyitott egy apró, simítózáras zacskót, és a szélrózsa közepére pottyantott egy darabkát a szörnyeteg ezüstszínű húsából. A bűz Rose orrcimpáit birizgálta. Rose elfintorodott és elfordult, hogy némi friss levegőt lélegezzen be. - Miért ilyen büdös? - Jack befogta az orrát. - Nem tudjuk. - Éléonore nagyi az asztalhoz irányította őket. - Fogjátok meg egymás kezét.
210
239
Az asztal köré álltak, és megfogták egymás kezét. - Koncentráljatok a húsra. - Éléonore nagyi mély levegőt vett, és kántálni kezdett. - Ami van, ami valaha volt, térj vissza gyökeredhez, szavamnak engedelmeskedj! Ami van, ami valaha volt, térj vissza gyökeredhez, szavamnak engedelmeskedj... A varázslat kigomolygott belőlük, kizárta a bűzhödt tetemet. Keskeny pocsolya kezdett csordogálni a jégkocka alól, tökéletes kört alkotott. A gránitdarab megreszketett, kis kvarcdarabok ragyogtak fel. A gyertya lángja ötcentis lett. A hernyó megremegett. A középen levő húsdarab nem akart megmozdulni. Tíz perccel később újra próbálták. Semmi. - Olyan, mintha nem e világi lenne - mormolta Rose. - Mást is csinálhatunk - biggyesztette Éléonore nagyi az ajkait. Csináltak is. Négy órával később Rose alig bírta felemelni a fejét. Éléonore nagyi fogott egy sodrófát, ránézett a húsdarabra - ez már a harmadik volt, az előző kettőt felemésztették a különféle varázslatok és rávágott a sodrófával. Rose összevonta a szemöldökét: - Ezt meg minek? - Hogy jobban érezzem magam. Megszólalt a mobilja. Rose vagy tizenöt centit ugrott ijedtében. - Ki hív? Nem tudom! - Kinyitotta a mobilt. Talán állásajánlat. Halló? Hello, Rose - szólalt meg egy férfihang a vonal túloldalán. Hello. Egy pillanat. - Eltakarta a telefont a kezével, és a „William” szót tátogta Nagyi felé.
211
- Menj. - Éléonore nagyi a hátsó veranda felé biccenteni Csak egy perc - ígérte Rose.
Kiment a hátsó verandára, átvágott a füvön a régi fahintáig, amely egy göcsörtös, öreg tölgy hatalmas ágáról lógott. Leszállt az éjszaka, a sötétség hűvös volt, és fűszeres a lepkevirág kissé kesernyés illatától, amely a fa körül kacskaringózó szőlőkacsokról lógott le, és az enyhe mimózaillattól. A ház ablakai gyenge fényt vetettek n sötétségben fürdő pázsitra. - Honnan szerezte meg a számom? - Felült a hintára. - Az egyik barátja adta meg. Akinek zöld haja van. Latoya. - Honnan ismeri? Odamentem a munkahelyéhez. Az gondoltam, talán elvihetem vacsorázni. Azt mondták, hogy kirúgták magát. Valós aggodalmat hallott a férfi hangjában. - Igen, így van. - Sajnálattal hallom. A fiúk hogy fogadták? - Még nem tudják. - Tehát szüksége lenne egy állásra? Körbekérdezhetem... De persze úgyse vennék fel. Még a csillagos perembeli dokumentumaival sem. Mégis, kedves volt tőle, hogy felajánlotta. - Ez nagyon kedves magától, de elvagyok. Némi él költözött William hangjába: - Hallom, hogy egy férfi is benne volt az ügyben. Latoya meg az a nagy szája. Mostanra az egész Perem tudta, hogy egy férfi miatt rúgták ki. Nem mintha egy fikarcnyit is törődött volna azzal, hogy mit mondanak vagy gondolnak róla. - Nem miatta rúgtak ki. Tudja, Emerson, a főnököm és az apám valaha barátok voltak. Azt sem tudom, miért mondom el mindezt magának... - Valószínűleg azért, mert kell valaki magának, akivel beszélhet. Itt vagyok, és van időm.
212
239
Rose felsóhajtott és a földnek támaszkodott, elkezdett ide-oda hintázni. A lánc halkan tiltakozott. - Mi ez a nyikorgás? - kérdezte a férfi. Honnan a csudából hallotta a telefonon keresztül? - Egy régi hintán ülök. - Ó! És mi van ezzel az Emersonnal? i Mint mondtam, Emerson és apám valaha nagyon jóban voltak. Aztán az apám elment. Elment... kalandot keresni. Emerson itt maradt, megnősült, lett egy állása a családi üzletben, és megpróbált csendes életet élni. Azt hiszem mindig is szeretett volna elmenni az apámmal, de soha nem volt elég merész ahhoz, hogy elszabaduljon. Tavaly Emerson élete szétesett. Mint biztosítási szakember nem igazán teljesített olyan jól, és az apja rávette, hogy vezesse a Clean-n-Bright-ot. A felesége elhagyta. Pénzgondjai lettek, és elvesztette az üzlete legjobb részét. Minden összeomlott körülötte. Azt hiszem, valahányszor meglátott, eszébe jutott, hogy az apám valahol vígan éli az életét. Úgyis kirúgott volna, előbb vagy utóbb. - Ez az Emerson igazi főnyereménynek tűnik. - Egy boldogtalan, dühös férfi. Nem kell többé elviselnem, és ennek nagyon örülök. Ez most már a múlt. - Tudja, mesélhetett volna erről a másik pasasról mondta William halkan. - Nem félek egy kis versenytől. Rose habozott: - William, azt hittem, ezt már megbeszéltük. Kérem, ne kényszerítsen rá, hogy még egyszer meg kelljen sértenem az érzéseit. A férfi halkan felnevetett. Különös nevetés volt, mély és keserű. Ne aggódjon. Tudom, hogy állunk. Mivel elmondott magáról valami privát dolgot, én is elmondok magamról valami privát dolgot. Soha nem volt családom úgy, mint ahogy magának van, Rose. Ezért is kedvelem annyira.
213
Maga kedves, okos, csinos, és gondját viseli az öccseinek. Nekem még soha senki nem viselte így gondomat. Azt hiszem, mindig szerettem volna találni valakit, aki olyan, mint maga, aki mellett gyökeret lehet ereszteni, igazi családot alapítani. Nem tudom, hogy jól menne-e nekem, de szeretném megpróbálni. Maga és a gyerekek biztonságban lennének mellettem. Soha senki nem bánthatná magát. Ne haragudjon, de harc nélkül nem mondok le magáról. Nehéz súly ereszkedett Rose mellkasára. Őszinteség volt a férfi hangjában, olyan őszinteség, amit lehetetlen eljátszani. Kiterítette előtte a kártyáit. - William - mondta Rose olyan kedvesen, amennyire csak tudta. - Sajnálom, hogy egyedül van. De nem hinném, hogy én... Nem hinném, hogy mi, én és a fiúk vagyunk a megfelelő család a maga számára. Tudom, hogy maga Rose-ként gondol rám, aki a fiúk nővére, de én önálló személyiség vagyok. Boldog akarok lenni, mint mindenki más. Ha majd egy férfi csatlakozik a családunkhoz, az azért lesz, mert szeretem őt. Nem hinném, hogy valaha is szerelmes lehetnék magába. Nincs meg köztünk az a szikra, és ezt nagyon jól tudjuk, maga is meg én is. Rose hallgatta a beállt nagy csendet. - Furcsa egy nő maga, Rose - mondta végül a férfi. - A legtöbb nő kiélvezné ezt a figyelmet. - Elég figyelmet kapok így is - mormolta Rose. - Attól az embertől, aki kirúgatta? Rose felsóhajtott: - Az egy arrogáns seggfej, aki azt gondolja, hogy annyit érek, mint a piszok a körme alatt. Ha megszabadulhatnék tőle, megtenném. - Én elüldözhetem a kedvéért. - Nem, azt hiszem, a legjobb, ha én magam birkózom
214
239
meg vele. Én... Rose felnézett, és meglátta, hogy Declan áll tőle fél méterre, a kardjával a hátán. - Rose? - kérdezte William. - Halló? Declan szeme két fehér csillagként ragyogott. Kinyújtotta a kezét: - Adja ide a telefont, Rose. - Ki az? - kérdezte William. Hangjából kiveszett minden melegség. - Hadd beszéljek vele! - Declan a telefonért nyúlt. - Mennem kell - mondta Rose Williamnek. - Majd beszélünk. - Összecsapta a telefont. - A francba! - acsargott Declan. - Mondtam, hogy adja ide a telefont! Rose leugrott a hintáról: - Mióta áll itt? - Elég régóta. Az a William volt? Rose figyelmen kívül hagyta a kérdést, és a ház felé indult. - Válaszoljon! - követelte a férfi. Nem vagyok köteles - mondta Rose; küzdött, hogy nyugodt maradjon. - Nincs joga parancsolgatni nekem. Rose visszamasírozott a hátsó verandára. Maga ostoba és makacs, fogalma sincs róla, kivel áll szemben. Van egy jó ötletem. - Rose megállt, és a férfira nézett. Egyvalamit tisztázzunk. Nem vagyok a tulajdona. Nem vagyok a rabszolgája vagy a szolgája, és nem érdekel, milyen színű a vére, milyen régi a családja, vagy mennyi pénze és mekkora hatalma van. Azért engedem, hogy a házamban lakjon, mert fizet nekem, és mert sarokba szorítottak. Egy pillanatig se gondolja, hogy hagyom, hogy parancsolgasson nekem, és irányítsa az életemet. Rose sarkon fordult, és bement a házba. Declan csak egy lépéssel maradt le mögötte.
215
Nagyi a konyhaasztalnál ült. Az arca nagyon sápadt volt. Tekintetét Declanre függesztette, mintha valami mániákus gyilkos lenne. Rose nem is hibáztatta. A férfi szemét elborította a köd, és az arca vihart ígért. Hol vannak a fiúk? - kérdezte Rose, aki észrevette, hogy Declan köpenye egy székre dobva hever. Tehát először idejött, és utána követte a nyomokat hátra. Alszanak - mondta nagyi, a hangja óvatosan semleges volt. Akkor nem kell felkelteni őket. Declannel felmegyünk a házba. Reggel visszajövök a fiúkért. Declan felkapta a köpenyét, a bal karjára vette. Meghajolt, és óvatosan megragadta nagyi kezét, az ajka épphogy súrolta a kezét a csuklója felett. Je vous remercie avec tout mon coeur pour votre accueil si chaleureux et de votre gentillesse. Bonne nuit, Madame Eléonore. -Je vous en prie. Au revoir. - Nagyi hangjában feszültség vibrált. Rose megborzongott. Franciatudása minimális volt, de megértette a „köszönöm” és a „kedvessége” szavakat. Declan kilépett a teraszajtón, és kitárta neki. - Rose, te itt maradhatsz - mondta nagyi gyorsan. Nem lesz semmi gond. - Rose kikényszerített magából egy mosolyt, és kilépett a házból. Rose megvárta, amíg végigérnek a pázsiton, és ráfordulnak a saját háza felé vezető ösvényre. Akkor odafordult a férfihoz: - Mit mondott neki? Azt mondtam, hogy „Nagyon köszönöm szívbéli fogadtatását és kedvességét. Jó éjszakát, Mrs. Éléonore. - Mit keresett a nagyanyám házában? A férfi hangja jeges volt: - Magát kerestem. Már régóta eltűnt, azt gondoltam, talán veszélyben van, és kiderítettem, hol van. Nem volt
216
239
különösebben nehéz, a talicska egyértelmű nyomokat hagyott. Rose a férfira bámult: - Maga megrémítette a nagyanyámat. - Magam voltam a megtestesült udvariasság. - Igen, ezért ül a nagyanyám most amolyan „szarvas ugrott a kocsim elé” arckifejezéssel. Ne jöjjön ide! Soha többé! A nagyanyámnak az egészhez semmi köze. Declan közelebb lépett hozzá: Ide hallgasson! Olyan dolgok történnek itt, amelyekkel maga nem tud megbirkózni, mert nem elég képzett hozzá, és akár tetszik, akár nem, úgy döntöttem, megvédem magukat tőlük. Ha ez azt jelenti, hogy be kell lépnem a nagyanyja házába, vagy követnem kell magát a Töredékbe, akkor fogadja csak el, mert még ha a magafajták minden varázstudásukat összeadják is, akkor sem tudnak megállítani. A varázslat felzubogott Rose bensőjében, a dühe hevítette. Az éjszaka enyhe ragyogássá változott, ebből Rose rájött, hogy a fény felszivárgott a szemébe, és emiatt ragyogó lett. - Ebben nem lennék olyan biztos - nyögte. A férfi szemöldöke hitetlenkedve összeszaladt, és az ő szeme is fehéren ragyogott. Összenéztek. Hagyja abba az időhúzást, Rose. Maga elveszítette az állását. Most nagyon sok ideje van. Holnapra ígérte nekem az első próbatételt. Holnapra meg is legyen. - Meg fogja kapni a próbatételét. - Előre várom. - Jól van. - Jól van. Egész hazáig nem szóltak egymáshoz.
217
12. fejezet Jack csak lézengett a házban, követte Rose-t és Georgie-t, Aztán Rose bement a konyhába, Georgie pedig a szobájukba. Jack ténfergett egy kicsit a nappaliban, nem tudta, mihez kezdjen. Ha visszamegy a kertbe, a védőkövek mögött kell maradnia. Bemehet a konyhába, hogy elcsenjen valami ennivalót... Jack elment Declan ajtaja mellett, és megállt. A kékvérű az ágyon ült. Előtte egy durva vásznon kések feküdtek soksok éles kés. A nap az ablakon át besütött a szobába, a fény csillogott a pengék sima felszínén. Declan felemelt egy kést, és végighúzott rajta egy puha rongyot. Fűszeres illat töltötte be a levegőt. Szegfűszeg. Jack szerette Declan illatát. Olyan volt, mint a sütőtökös pite, a cserzett bőr és az izzadság keveréke. Nem nőies illat volt. Declan felemelte a kezét, és mutatta Jacknek, hogy lépjen be. Jack beosont, hang nélkül, és megállt az ágy mellett. Nem szólt semmit, csak figyelte, hogy a rongy halk surrogással végigcsúszik a pengék mentén. - Szeretsz suliba járni? - kérdezte Declan. - Nem. - Miért? - Sokáig kell egy helyben ülni. - És az nehéz? Jack vállat vont: Rose azt mondja, hogy ha jó ragadozó akarok lenni, meg kell tanulnom türelmesnek lenni, és megcsinálni. Azt mondja, hogy a türelmes ragadozók nem éheznek annyit. - És te jó ragadozó akarsz lenni? Jack bólintott. Declan fogott egy másik rongyot, átitatta olajjal, és odahajította Jacknek. Jack még a levegőben elkapta, mielőtt
218
239
még Declan meggondolná magát. A pengékre nézett, majd Declanre. A kékvérű bólintott. Jack keze egy nagy, csillogó tőrre tévedt. Nem, túl nagy. A nagy azt jelenti: lassú. Jack kismacska volt, de a méretéhez képest erős. Voltak dolgok, amelyek nagyobbak és erősebbek voltak nála, de kevés dolog volt gyorsabb. - Kihúzott hegyű kés - mondta Declan, ahogy Jack kiinyúlt a késért, amely a hegyénél a foka felé görbült. - A görbület teszi hosszabbá a pengét. Könnyű és gyors. Hirtelen lecsapáshoz nagyon jó. Jack a kezét a mellette levő késre tette, amelynek konkáv ívű, pengeéles hegye tűszerű pontban végződött. Jatagán tőr. A pengéje meghajlik. Egyesek a végét tompára hagyják, én az enyémet élesen szeretem. Gyors kis kés. Jó a szűk sikátorokban a gyors szúrásra. Jack bámult a tőrökre, és nem értette. Lecsapni, mint a karommal, és leszúrni, mint a fogakkal? Végül felemelte a jatagánt, és óvatosan végighúzta a rongyot a penge mentén. A fog többet árt, mint a karom. Jack végighúzta a rongyot a penge mentén. Surrr. Jack elmosolyodott. Tudod, mit jelent az, hogy „anémiás”? - kérdezte Declan. Jack megrázta a fejét. Egyfajta betegséget, ami akkor van, ha a szervezeted vashiányban szenved. Akik ilyen betegek, azok gyorsan elfáradnak. Általában sápadtak és gyengék. Hallottad már, hogy Rose emlegette volna Georgie-val kapcsolatban? Georgie nem anémiás - mondta Jack. - Ha nem lenne nagyapa, jól lenne. Nagyapa és az állatok betegítik meg. - Nagyapa? - Declan felhúzta a szemöldökét. A kinti fészerben tartjuk - mondta Jack segítőkészen. - Hogy ne egyen kutyaagyat. Declan furcsán nézett rá: Elbűvölő perembeli szokás bezárva tartani az
219
idősebb rokonokat. Nagyapa miatt Georgie nem tud olyan jól harcolni. A suliban én megvédem, de ha tizenkét éves lesz, más iskolába kerül majd, és akkor nem tudom, mi lesz. Akkor nem fogom tudni megvédeni. Declan furcsa pillantást vetett rá. - Nehéz a suli? Jack megrázta a fejét: Csak unalmas. Szólistákat írunk. Be kell magolni, hogyan írják a szavakat, és úgy kell tenni, mintha visszaolvasnánk. Nekem nem kell. Már tudok olvasni. Rose tanított meg. - Na és a matek? - kérdezte Declan. Jack vállat vont: Összeadni tudok. Már tudom, hány szöge van egy háromszögnek. Ezért háromszög a neve, nem vagyok hülye. - A kelleténél hosszabb ideig tartotta kezében a kést, de végül letette, és a kihúzott hegyű késre nézett. Declan bólintott. Jack kézbe vette a kést. Szerette a tapintását: könnyű volt és kényelmes. Az ebédet utálom - jelentette ki magától. Halrudacskákat kell enni. Kartonízük van. Georgie szerint valami titokzatos húsból készül. Senki nem eszi meg. - Kóstoltál már kartont? Jack bólintott: - Egyszer megrágtam. - Miért? - Tudni akartam, hogy ehető-e. Jack vonakodva letette a kést. - Milyen állattá szoktál átváltozni? - kérdezte Declan. Jack résnyire összehúzta a szemét. - Nem szabad elmondanom. - Miért?
220
239
Mert Rose azt mondta, hogy senkinek nem beszélhetek róla. Declan előrehajolt, és fürkésző tekintettel nézett rá. Ha Declan alakváltó lenne, akkor farkas lenne, döntötte el Jack. Egy nagy, fehér farkas. Nagyon okos lenne, és hófehér fogai lennének. - Mindig azt teszed, amit Rose mond? Óóóó! Itt a becsapós kérdés. Ha igent mond, Declan azt hiszi, igazi anyámasszony katonája. - Anya meghalt. Apa elment kincset vadászni. Nem is emlékszem rá. Jó apa volt, azt hiszem, de talán nem lehetett olyan okos, mert amikor nagyi beszél róla, gyakran azt mondja rá, hogy „az az ostoba ember”. Megteheti, mert ő a fia, így nem szoktam dühös lenni rá. - Értem - mondta Declan. - Szóval, amíg apa vissza nem jön, Rose kölyke vagyok. Ezért azt kell tennem, amit ő mond. - Érthető - mondta Declan, - Kedveled Rose-t? - kérdezte Jack. - Igen, kedvelem. - Miért? Mert okos, kedves és szép. Szembeszáll velem. Ez nehéz dolog. Jack bólintott. Ez érthető volt. Declannel nehéz szembeszállni. Magas, nagy és kardja is van. - Rose ingerlékeny. - Igen, az biztos. De azért kedves is - enyhítette Jack. - Vigyáz rám és Georgie-ra. És ha nagyon szépen megkéred, süt neked pitét, még akkor is, ha elfáradt a munkában. - És van humora - tette hozzá Declan bizalmasan. - De nagyra értékelném, ha ezt nem mondanád el neki. Ha tudná, hogy humorosnak gondolom, talán nem venne komolyan. A nők ilyenek.
221
Jack bólintott. Meg tud tartani egy férfititkot, és az ilyesmit nem kell tudnia Rose-nak. - Ha kiállja a próbákat, elviszi Rose-t. - Ebben egyeztünk meg - mondta Declan. - Mi is jöhetünk? - Igen. - Reggeli! - kiáltotta Rose. Jack elindult az ajtó felé, és megfordult. Szemében borostyánsárga láng villant: - Nem segítek neked nyerni - mondta. Declan elvigyorodott: - Ne is segíts. Rose leguggolt mellé. Jack azt kívánta, bárcsak nagyobb lenne. Nem szerette, ha az emberek leguggoltak, hogy beszéljenek vele, de tudta, hogy Rose azért teszi, hogy a szemébe nézhessen. - Összpontosíts, Jack! Jack bólintott. Nem kergeted a viharmadarakat. Nem állsz meg elkapni egy nyuszit. Futsz, amilyen gyorsan csak tudsz, és ha elfáradtál, olyan jól elbújsz, amennyire csak tudsz. Megértetted? Jack ismét bólintott. - Ismételd el. Elfutok és elbújok. Nem szabad kergetni a viharmadarakat. Rose az ajkába harapott: Ez nagyon fontos. Tudom, hogy Declan megmentett és kedves hozzád, de hozzám nem lesz kedvesebb, ha el kell mennem vele. - Azt mondta, hogy mi is mehetünk. - Hová? - Veled és vele.
222
239
Rose átölelte: - Jack, persze, hogy ezt mondja. Bármit mond, azért, hogy maga mellé állítson titeket. Nem bízhattok meg benne. Jack addig fészkelődött, amíg Rose el nem engedte. Rose felsóhajtott, és megfogta a fiú karperecét: - Készen állsz? Jack bólintott. - Fuss és rejtőzz el! - Fuss és rejtőzz el - ismételte Jack. Rose lecsúsztatta Jack kezéről a karperecet. A szoba megingott a fiúval. A padló átfordult, és arcul csapta. Rose kilépett a verandára. Declan az udvaron várta, vonzó arca komoly volt. - Próbatételt akart, kihívást. Declan bólintott: - Egek a kíváncsiságtól. Ég. Na persze... Rose kitárta a teraszajtót, és kiengedik Jacket a verandára. A fiú kissé esetlenül jött ki nagy, kerek tappancsain és nagy, borostyánsárga szemekkel pislogott a napsütésben. Sűrű bunda fedte testét, amelyet helyenként rozsdaszínű, és itt-ott vadászzöldnek tűnő, mélybarna rozetták tarkítottak. Jack ráncolta a pofáját, megrázta fehér bajuszát, amitől nagy fülei végén a hosszú, csokoládészínű pamacsok megremegtek. Imádnivalónak látszott, mint egy bolyhos, testes, hosszú lábú kiscica, kicsit volt csak nagyobb, mint egy házimacska, de Rose tudta, hogy azok a puha mancsok borotvaéles karmokat rejtenek. Nyolcévesen is halálos ragadozó volt. A nehéz időkben, amikor nem volt mit enniük, gyakran elment vadászni, és vagy egy pulykával, vagy egy mezei nyúllal tért vissza, amit néha kicsit meg is csócsált. Jack úgy ismerte az erdőt, mint a tenyerét. És amikor nem akarta, hogy megtalálják, még egy tapasztalt vadász sem akadt rá a
223
búvóhelyére. Rose-nak varázslathoz kellett folyamodnia, hogy rátaláljon. Itt az első próba - mosolygott Rose. Leguggolt, és meg simogatta Jack buksiját. A cicus a térdéhez dörgölőzött Rose azt suttogta: - Futás! A bunda alatt megfeszültek a kemény izmok. Jack leugrott a verandáról, úgy szelte át a levegőt, mintha szárnyai lennének. A füvön landolt, és futásnak eredt, bundájának rozettáit kavalkáddá olvadtak össze. Egy szempillantás alatt eltűnt a fák között. Declan utánanézett: - Mi ez? Perembeli hiúz. - Rose felegyenesedett. - Reggelig van ideje elkapni. Ha napkeltére szabadon visszatér, maga kudarcot vallott. Declan bólintott, felemelte a lábánál heverő zsákot, és elindult az erdőbe. Fuss és rejtőzz el! Fuss. Fuss. Fuss. Egy nyúl szagnyoma. Finom. Futni kell tovább. Jack átugrott a farönkön, és futott tovább, szinte repült az erdő aljnövényzete fölött. Forróság futott át az izmain. Az Erdő illata az arcát érte. Futott tovább, egyre gyorsabban, egyik mohalepte fatörzstől a másikig. Fölötte viharmadarak keringtek, torokhangon kiáltoztak valahol magasan, a lombok fölött. Fuss és rejtőzz el! Nem kergetem a viharmadarakat. Ide-oda futkározott, hogy minden mással összekeveredjen a szagmintája, csak a biztonság kedvéért, ugrott egyet, és mélyebben bevetette magát az erdőbe, majd amikor végül elfáradt, felmászott egy hatalmas fenyőfa törzsén, fel, a
224
239
sűrű fenyőtűk közé, és lihegve megpihent egy ágon. Madarak csipognak, kövér kis madarak. Finomak. Egy mókus dugta ki a fejét a fa egyik odvából. Jack hosszú ideig feküdt mozdulatlanul. Elég hosszú ideig, hogy elálmosodjon. Ásított, lehunyta a szemét, és meleg, boldog szundikálásba merült. Hosszú, furcsa zaj rázta meg az erdőt, ami felébresztette. Semmilyen más hanghoz nem volt fogható. Olyan volt, mint egy hosszú nyöszörgés. Jack a fülét hegyezte, és kissé felemelkedett. Csapda volt. Visszafeküdt. Csapda, mert Declan okos. Mi adta ki ezt a hangot? Mi van, ha nem Declan volt? Jack ismét felemelkedett, aztán visszafeküdt. Fuss és bújj el! Futott és elbújt. Várta, hogy ismét meghallja a hangot. Várt és várt, de az erdő csak kis állathangokkal volt tele, a nyöszörgést nem lehetett hallani. Végül is megnézheti. Majd nagyon, nagyon óvatos lesz. Nagyon óvatos. Jack felfelé mászott a faágakon, egyre feljebb és feljebb, karmát az illatos fakéregbe vájta, amíg el nem érte a lombok fölé magasodó fenyőfa tetejét. A nap már magasan járt hosszú órákon át aludt. A távolban egy kis csillag fénylett a zöld háttér mögött. Jack meglepetten lekuporodott. A csillag rákacsintott - fényes, kis pont volt. Ó, meg akarja nézni. Először a hang, aztán a csillag. Kíváncsi lett. A fényes pont megreszketett, előre-hátra ringott és pislákolt. Közelebbről meg kell néznie. Csak hogy lássa, mi az. Óvatos lesz. Senki nem tudja meg. Jack lecsúszott, és elindult a fák között. Csendesen és halkan haladt, mint egy puha mancsokon
225
osonó árny, nem hagyta nyomát ottjártának, lassan, komótosan ment. Fel-le az ágakon, átgázolt az itt-ott felbukkanó vadbogyóbokrok között, át a sűrű, tollszerű páfrányok tengerén, fel a mohos, kidőlt fára, tovább és tovább, amin kiért egy tisztásra, és beleolvadt a faágak között a sötét árnyékba. A tisztáson egy hosszú, keskeny facsemete hajlott le majd nem a földig, egy kötél tartotta. A kötelet egy fadarabhoz erősítették, és a fadarab egy földbe szúrt karóhoz volt kötve. Egy hurkos csapda. Jack már látott ilyet korábban is. A fadarab volt a kioldó. A kioldóhoz egy kötéllel hozzáerősítik a csalit. Jack átosont az árnyak között, és körözött a csapda körül. Persze, egy kifeszített kötél volt a kioldóhoz kötve, és a túlsó végén volt a csillag. Jack lefeküdt, és pislogod a ragyogásban. Nem csillag volt, hanem kés - az az éles, szép kés, amit megtisztogatott Declan szobájában. Óóóóóóó! Jack elfelejtett levegőt venni. A kés forgott a kötélen, és csillogott a napfényben. Éles volt. fényes. Meg kell szereznie a kést. Jack nyugodtan feküdt, és várt. Declan szagnyomai érezhetőek voltak a tisztáson, de a kékvérű rég elment. Abban a pillanatban, ahogy megérinti a kést, a kötél meghúzza a kioldót, és a csapda meghúz egy elrejtett hurkot. A hurok elkapja őt, és a magasba, a levegőbe repíti. Jack nagyot nyelt. Nagyon óvatosan kell csinálnia. - Magának nem az öcsémet kellene keresnie, ahelyett,
hogy itt üldögél és ebédel? - Rose odaadta a krumplit Declannek. Maga azt akarja, hogy kudarcot valljak, nem? Declan még két Perem-burgert vett le a tányérról. Úgy tűnt,
226
239
nagyon ízlik neki. Pedig semmi különleges nem volt benne. Rose fokhagymával, sóval, borssal és egy csipet barbecueszósszal ízesítette a darált marhahúst, és ugyannyi főtt rizst tett hozzá, hosszúkás rudakat formázott belőle, megforgatta zsemlemorzsában, és kisütötte. A rizstől a hús kétszer akkora lett, és senki nem érezte az ízét. Declan annyit evett, mint egy ló. Ha sikerül elkapnia Jacket, amiben Rose komolyan kételkedett, Rose elhatározta, hogy lemegy Max Taylorhoz, és beváltja a két zsozsót némi pénzre. Kell vennie egy kis zöldséget, hogy jóllakassa a férfit. Az, hogy itt van a konyhában, olyan, mintha egy halálosan veszélyes tigrist próbálna megetetni. Declan túl nagy volt, a válla túl széles, a szeme túl ragadozós. Arca kiismerhetetlen volt. Rose azt kívánta, bárcsak belelátna a lejébe, és rájönne, mire is gondol igazából. A férfi észrevette, hogy méricskéli, és egyenesen a szemébe nézett. Tekintete elidőzött Rose arcán. Másrészt viszont valószínűleg az a legjobb, ha nem tudja, hogy mire gondol. Declan levágott egy kis darabot a hamburgerből, a szájába helyezte, és boldog arckifejezéssel rágni kezdte: - A feleségemnek soha nem kell majd főznie - jelentette ki. - Miért? - kérdezte Georgie, és utánozta Declan sebészi precizitását a saját késével és villájával. - Azért, mert én majd alkalmazok szakácsot. De szeretném, ha megígérné, Rose... - Újabb hamburgerdarabot tett a szájába, és elhallgatott. - Kisebb darabokat kellene vágnia, akkorákat, hogy ne kelljen nyelnie, mielőtt beszél. Na, ezt kapd ki, Jólneveltkém! Nem rágtam. Élveztem az ízeket. Talán meglepi, de ha valamit finomnak találok, elég időt szánok rá, hogy
227
kiélvezzem. Igyekezett elkapni Rose pillantását, hátha nem érti meg a kis célzást. - Na, ne mondja! - mondta Rose szárazon. A férfi még egyet harapott: Ígérje meg, hogy ha összeházasodunk, akkor időnként fog ilyet sütni. Amolyan jutalomfalatként. Maga lehetetlen egy alak! - mondta Rose, ám a hamburgeres tálat közelebb csúsztatta a férfihoz. Georgie a villáját beledöfte a hamburgerbe, és odahajolt Declanhez: - A sült csirkéje finomabb - mondta. Georgie! - szólt rá Rose dühösen. - Mondd, te kinek az oldalán állsz? Nem szabad elmondani neki, hogy finom a sült csirkém! Georgie zavartan pislogott. - Akkor mit szabad elmondani? Azt, hogy borzalmasan főzök, szóval menjen el, és hagyjon minket békén. Declan különös hangot hallatott, ami fojtott köhögéshez volt hasonló. Georgie rápillantott Declanre: - Soha nem hinne nekem. ízlik neki a hamburgered. Meg kell győznöd. Légy elbűvölő! Használd a perembeli ravaszságodat! Georgie összevonta a szemöldökét, és Declanre pillantott: Ne egyen a sült csirkéjéből! Nagyon finom, de patkánymérget tesz bele. Declan arcán a kiismerhetetlen maszk megrepedt. Előrehajolt és felnevetett. Kés. Kés. Kés. Kés. Jack szőrös hernyóként osont át a füvön. Háromszor is megkerülte a tisztást, minden szögből tanulmányozta a
228
239
csábító zsákmányt, amíg végül pontosan nem tudta a hurok méretét. A hurok várakozva feküdt a füvön, és készen állt köréje tekeredni, amint hozzáér a késhez. De a hurok hosszú volt, és keskeny. Átugorhat rajta. Tudta, hogy képes rá. Jack lekuporodott a fűbe, fehér bajuszának hegyétől rövid farka végéig készenlétben állt. Ugrik, elkapja a kést, és kikerüli a csapdát. Persze, bármelyik másik vadállat beleesne a csapdába, de Jack nem buta vadállat. Hanem okos. Jack felugrott. Átrepült a hurok fölött, levegő surrogott mellette, körülötte minden lelassult és kristálytiszta lett. A kés nyele ott táncolt előtte. Beleharapott a míves fanyélbe, mintha mézet ízlelne, és szabadon elrepült mellette. A fadarab felemelkedett. A hurok elfütyült mellette. Biztonságban van! Egy nagy, zöld háló szorult össze körülötte alulról. Próbált a levegőben irányt változtatni, de a háló erősen körülfonta. Jack a karmával próbálta széttépni finom szövetét. A kés kicsúszott a szájából, és a hálón keresztül a földre esett. Kétségbeesett nyivákolás tört elő Jackből. Párszor körbeforgott a háló fogságában, magasan a föld fölött volt, mint egy kiscica a zsákban, aztán a háló mozdulatlan lett.
229
13.fejezet A levelek surrogása hallatán Jack kinyitotta a szemét. Kiengedte a karmait, és sziszegett. Declan jelent meg a bokrok közül. Halkan lépkedett, és szeme most más volt: merev és sötét. Vadászszem. Jack megfeszült. A kékvérű odament a hálóhoz, megállt, és felpillantott - Megsérültél? Jack sziszegett és köpködött, harcias morgás tört fel a torkából. Ezt nemnek tekintem. - Declan lehajolt, felemelte a kést, beletörölte a pengéjét az ingujjába, és leült egy mohos fatörzsre. - Nagy különbség van kés és kard között. A csípőjén függő kisebb kardot kivette a hüvelyéből. A délutáni nap megcsillant rajta, a pengét gyönyörű, hosszú karommá változtatta, amely visszatükrözi a fényt. A kard hosszú és ormótlan. Arra való, hogy a csatában nagyobb távolságból végezz az ellenséggel. - Ijesztő, zöld szemével Jackre pillantott. - A kard nem neked való. Visszatette a kardot, és felemelte a kést. A kés gyors. Hatékony. Halk. Olyan, hogy késharc vagy késvívás, nincsen. Amikor egy késforgató előhúzza a kését, nem harcolni akar az ellenfelével, hanem meg akarja ölni. Declan leugrott a fatörzsről, és olyan gyorsan vágott bele a levegőbe, hogy egy pillanatra minden körvonala elhomályosult. - Az útonállók hordanak kést maguknál. A kés láthatatlan ellenfeleket hasított ketté és szúrt agyon, pengéje ezüstösen táncolt. Jack megbűvölten figyelte. Milyen gyors!
230
239
A tolvajok. A kémek. A bérgyilkosok. Ők hordanak kést maguknál. - Declan feldobta a kést a levegőbe, elkapta a hegyénél fogva, és megfordította, hogy a nyele a tenyerében landoljon. - Egy késforgató, akinél egy ilyen penge van, képes átvágni egy teremnyi katonán. Már láttam ilyet. Jack annyira akarta a kést, hogy még a farka vége is viszketett érte. Declan megszemlélte a pengét: - Egy ilyen harci kést nem lehet csak úgy ellopni. De kiérdemelheted. Jack hegyezni kezdte a fülét. - Ha bebizonyítod nekem, hogy gyors vagy, hatékony és csendes. - Declan visszaült a fatörzsre. - Innen két mérföldre északra van annak a vadállatnak nyoma, amely üldözőbe vett téged. Ez az állat képes gyorsan a földön futni, és mászni is tud, de fent a fákon lomha. Egy erdei macska gyorsan lehagyja őket a fák ágain. Ha egy ilyen macska a nyomukba eredne, halkan és türelmesen, es megtalálná a rejtekhelyüket... Jack morgott és köpött. Ő megharcolna velük, ő igen... - Semmi harc - mondta Declan. - Légy könnyed, óvatos és halk. Mint egy kés, ami a sötétben beleszalad az emberbe. Kövesd a nyomát! Találd meg a rejtekhelyét! Ne lássanak meg. Ha megteszed, és megmutatod nekem, hol vannak, kiérdemled a kést. Elmosolyodott: - De ez már a holnapi kaland. Most el kell döntenünk, hogy mihez kezdjünk veled. Becsületes játszmában fogtalak el. Szépen velem jössz, mint egy okos és türelmes ragadozó, vagy a hálóban kell cipelnem téged, mint egy vadállatot? -
Rose a padláson üldögélt, a hatalmas Mágia Enciklopédiája az ölében kinyitva feküdt. A könyv hatvan centi magas volt, nagyjából harminc centi vastag és pokoli nehéz. Rose
231
combja izzadt, és fokozatosan zsibbadt a farmerében. Átnézte a Bestiáriumot, de semmit nem talált, ami a vérebekkel összefüggött volna. Az Enciklopédia volt a második legjobb tippje. Lapozott egyet a hatalmas könyvben, és pózt változtatott. A feneke is kezdett elzsibbadni. Adrianglia, egykori nemesi címzetek. Végignézte a rangokat... Gróf. Területnév grófja. Lord személynév. Ásított és lapozott. Gróf (earl) - az északi jarl szóból ered. A gall birodalombeli gróf (count) megfelelője. Hogy is hívják a férfit... Carmine gróf? Carmaine? Camarine. Igen, ez az. Hátralapozott a szószedetig, és megtalálta „Camarine grófját”. Camarine grófja: Camarine grófságát uraló nemes. A Déli Tartományok grófjának hagyományos területe. Leginkább udvariassági titulusként használatos. Udvariassági titulus. Nem tudta, hogy ez mit jelent, de halványan sejtette. Minden affektálása ellenére Declan nem is igazi gróf. Rose elvigyorodott. - Rose! - Georgie magas hangú kiáltása szakasztotta meg gondolatait. - Jövök! - Lelökte a könyvet az öléből, és lemászott a létrán, leporolta a farmerjét. - Georgie, kimentéi? - Kiballagott a verandára. - Nem azt mondtam, hogy maradj idebent? Az udvaron Declan állt. Karjaiban összegömbölyödve Jack feküdt. Szeme lehunyva. Álmában halkan morrantott, és karmával taposta Declant. Declan meg sem rezzent. - Azt hiszem, nagyon elcsigázott. Hová tegyem? A világ megfordult a tengelye körül, és szájon vágta Roset. Egy pillanatig eltartott, mire magához tért, és amikor megszólalt, a hangja majdnem normális volt: - Átveszem én. Declan gyengéden a karjaiba helyezte Jacket:
232
239
Biztos vagyok benne, hogy sérti majd az érzéseit, de nagyon helyes kiscica. - Látta volna, amikor még kicsi volt - mondta Rose, annak ellenére, hogy sokkos állapotban volt. - Csupa puhaság és fülpamacs volt. Minden pillanat olyan volt vele, mint egy National Geographic Kodak-pillanat. Bevitte Jacket, és gyengéden az ágyára helyezte. Egy óra múlva felszolgálta a vacsorát. Jack végigaludta. Később Georgie összegömbölyödött, hogy megint elolvassa az Inuyashát. Rose főzött egy csésze teát, és kiszökött a verandára. Magánya nem tartott sokáig. Declan leült mellé a lépcsőre: - Csalódott? Hangjában nem volt gúny, és Rose vállat vont: - Igen. Hogy csinálta? - Négy csapdát állítottam fel, és a legegyértelműbbet egy késsel tettem vonzóvá, amiért már a szobámban is a nyálát csorgatta. Rose elmélázott. Mégis mit várt? Hiszen Jack csak nyolcéves. Nagy felelősséget rótt rá. Egyáltalán nem kellett volna. Amikor elképzelte, hogy Declan Jack nyomába ered az erdőben, a gondolat, hogy csapdákat és csalogatókat helyez ki, eszébe sem jutott. A fiúk meg a kések - mormolta Rose. - Ellenállhatatlan vonzódás. - Soha nem nőjük ki. Hát Declan biztos nem, tekintve, hogy hány kardot és tőrt hord magánál. Apa egész szobája késekkel volt tele. A szűrt délutáni fényben Declan arcvonásai megváltoztak. Szeme a távolba révedt. Úgy tűnt, a gondolataival viaskodik. Szája kemény vonala ellazult. Tekintetéből eltűnt az agresszió. így ülve szinte megközelíthetőnek tűnt. Rose ismét érezte a vágyat, hogy megérintse. Ez természetes, mondta magában. Jóképű volt, és Rose-nak -
233
nem volt magánélete. De csak azért, mert irracionális vágyat érzett, hogy megcsókolja, az még nem jelentette azt, hogy meg is kell tennie. Amikor Declan legutóbb hagyta, hogy kékvérű énje félreálljon, egészen emberi lett. Talán ha egy kicsit többet mesél magukról, akkor megérti, és békén hagyja őket. Úgy tűnik, kedveli Jacket - mondta Rose óvatosan, próbaképpen. Mindent megtett - mondta a férfi. - Mondja, mién nem változtatott alakot, amikor a vérebek utánaeredtek a pázsiton? A túlélési ösztön a veszéllyel szemben biztos arra ösztönözte volna, hogy hiúzzá változzon. Rose a csészéjébe bámult: Talán Mágiában máshogy van, de itt, a Peremben, amikor az alakváltoztatók alakot váltanak, az olyan, mint egy rángógörcs. A földre zuhannak és rángatóznak, Ha alakot változtatott volna, a lények széttépték volna, mielőtt befejezi. Sok időbe telt megtanítani neki, hogy ne menjen át macskába, valahányszor megijed. Látta a karperecet, amit visel? - Igen. Arra tanítottam, hogy amíg a kezén van a karperec, tudja, hogy ne váltson alakot. Ez igazából nem varázslat vagy ilyesmi. Csak trenírozás. Ez elég sok munkába telhetett. - A férfi hangja tiszteletről tanúskodott. - Igen. Declan habozott, tűnődött. Valami láthatóan emésztette. Mágiában az alakváltó gyermekeket kiközösítik, és különleges iskolába viszik, amíg nem érik el a felnőttkort mondta végül a férfi. Rose rápillantott: - Maguk elűzik a gyerekeket? Declan fintorgott:
234
239
- Nem éppen erről van szó. Ezek speciális kiképzők,
akik felügyelik a nevelésüket... - Elhallgatott. - Igen mondta némi beletörődéssel. - Elűzzük az alakváltó gyerekeket. A közvélekedés szerint így jobb nekik. - Érteni, hogy az emberek miért gondolkoznak így. A férfi sűrű szemöldöke a magasba szaladt: - Nem vártam, hogy egyetért. - Egyes alakváltók emberként születnek. Jack kismacskának született. Tudtuk, hogy valami baj van, mert amíg az anyaméhben volt, anyám érezte a karmait, és amikor nagyi varázsolt rajta, minden kísérlet az erdő felé mutatott. Nem tudtuk elvinni anyámat a kórházba, mert a szüleim féltek, hogy a varázslat nélkül Jack meghal, és apámnak elég nagy összegű kenőpénzt kellett fizetnie egy töredékbéli bábának, hogy megszerezzük neki a megfelelő dokumentumokat. Amikor Jack megszületett, nem volt hajlandó szopni. Anyám lefejte a tejét, és üvegből kellett etetni. Három napig tartott, mire átváltozott emberré, és amikor végre átváltozott, még majdnem egy hónapig vak volt. Kisbabának nagyon furcsa volt. Azt gondoltam, hogy deformált. - Lenyelte a teája maradékát - Még most is elég nehéz... Jackkel. Vannak pillanatai, amikor nem érti meg, amit mondok. Hallja a szavakat, és ismeri a jelentésüket, de nem fogja fel őket. Nem mindig érti, hogy miért reagálnak úgy az emberek, ahogy. És úgy verekszik, mint egy mániákus. Az idősebb gyerekek is rettegnek tőle. Valahányszor megszólal a telefonom, és az iskolából hívnak, pánikba esek, mert mindig arra gondolok, hogy biztosan bántott valakit. Tehát igen, értem, hogy az emberek miért találják túl soknak. Az átlaggyerekekkel is nehéz. Ne értsen félre, soha nem adnám másnak Jacket. Soha. A halott ujjaim közül kellene kicsavarniuk. De mindig eltűnődöm, hogy mi van. ha rosszul csinálom?
235
Jack a legszocializáltabb alakváltók egyike, akivel valaha találkoztam - mondta Declan. - Normális iskolába jár, játszik, okos, meg lehet neki magyarázni dogokat, és empátiát mutat mások iránt. Arról beszél, hogy megvédi Georgie-t. Nem hinném, hogy maga érti, mennyire nagyszerű dolog ez. Rose rápillantott: Még kisfiú, Declan. Úgy beszél róla, mintha nem lenne ember. Declan arca űzött lett. - Van egy barátom - mondta. - Együtt katonáskodtunk, Szóval nem csupán kékvérű volt, de katona is. Sőt, tiszt. Nem csoda, hogy azt gondolta, csak úgy lehet kommunikálni az emberekkel, ha parancsolgat. - Meddig volt a seregben? - Tíz évig - mondta Declan. - Az sok idő - mondta Rose. Azt gondoltam, jobban illik hozzám, mint főnemesnek lenni - mondta Declan. - Miért? - tűnődött Rose. Csak magamért feleltem - mondta a férfi. - Ennyire egyszerű. Akkor nem tiszt volt. - Boldog volt? Elégedett voltam - mondta Declan. - A gyilkolásban jó voltam, és megdicsértek azért, mert jól csináltam. Úgy éreztem akkor, hogy a megfelelő helyen vagyok. Azt hittem, maga csupa báj, etikett és udvarlás piszkálta Rose. A férfi felé lövellő tekintete halálosan komoly volt. Különös, miként gondol egy főnemes életére. Legnagyobb részben munka. Sok-sok munka és nagy felelősség. Életemnek abban a részében nem akartam. Még mindig nem akarom, de most nem tehetek mást. -
236
239
Hangja keserű volt és üresen kongott. Rose félrenézett, nem volt biztos benne, mihez kezdjen ezzel. - Meséljen a barátjáról! - A barátom alakváltó - mondta Declan. - Ragadozó, akárcsak Jack. A mi társadalmunkban kevés utat választhat egy alakváltó, főleg ha nem vagyonos családba szülénk. A barátom szegénynek született. Az anyja a születése után elhagyta, és bekerült a Citadelbe, ami Adrianglia legjobb katonai iskolája. A vagyonos családba született alakváltók speciális nevelést kapnak, hogy egy nap újra beléphessenek a társadalomba. - És a maga barátját nem így nevelték? - tudakolta Rose. Declan megrázta a fejét: - A barátom a birodalom őre volt, és a birodalom nem volt jó hely arra, hogy másokkal együtt éljen. Gyilkost csináltak belőle. Úgy nevelték, hogy ne legyenek érzelmei, csak szigorú ellenőrzést és szigorú büntetést ismert, ha kudarcot vallott. Azt mondta, hogy egy üres szobában nőtt fel, amely három és fél méterszer három méteres volt, és egy másik fiúval kellett osztoznia rajta. Nem volt szabad személyes tárgyakat magánál tartania, kivéve a ruháit, egy fogkefét, egy fésűt és egy törülközőt. - Ez rémes - mondta Rose. - A gyerekeket nem lehet így elzárni. Semmilyen gyereket. Jacknek is muszáj, hogy futkosson az Erdőben, hogy játsszon. Anélkül... - Megőrülne - fejezte be Declan. - Vagy megtanulna túlélni, és nagyon sok gyűlölet halmozódna fel benne. A barátja hogy lett ezek után katona? Biztos, hogy... - kereste a megfelelő szót, de nem találta - ...nem volt minden rendben vele. - Épp illett közénk - mondta Declan. - Mi a Vörös Légióban voltunk. Mi végeztük az olyan szükségszerű tevékenységeket, amikről az emberek általában nem
237
szerettek tudni. - Titkos hadműveletek? - kérdezte Rose. Lehet, hogy Latoya ráhibázott, és Declan is amolyan bogárevő, dzsungelt túlélő, terroristát tobozzal felkutató fajta, aki még rágózik is. - A titkos nagyjából helyes. Oda mentünk, ahová senki más nem mehetett, és nagyon jók voltunk abban, hogy megöltünk mindent, amit ott találtunk. Egyezmények vagy konvenciók nem kötöttek minket. Egy ilyen egységben kevés az, ami biztos. Az ember csak magára számít, és ha mázlija van, a mellette levő nőre vagy férfira. Én vigyáztam a barátomra, és ő is vigyázott rám. Párszor megmentette az életemet, én pedig visszaadtam a kölcsönt. Egyikük sem számolta, hogy ki az adósa kinek. Ha kellett volna, akár meg is haltam volna érte. - Miért? - Mert ő is megtette volna értem - mondta Declan. - Kivel harcoltak? Declan vállat vont. - A gall királysággal. A spanyol birodalommal. Az NLE-vel. - Mi az az a NLE? Declan megtörölte az arcát, mintha az emlékeket akarná kitörölni. - Egy vallási szekta. Az NLE azt jelenti: a Nagy Lucifer Erői. Fő céljuk az, hogy az egész világra kiterjesszék a hatalmukat, és ennek elég borzalmas módozatai vannak. Adrianglia tele van menekültekkel, a régebbi és a jelenlegi konfliktusok miatt. A menekültek közül páran borzalmas bűnöket követtek el, és rendkívüli óvintézkedésekre van szükség, hogy semlegesítsék őket. Az egyik ilyen küldetés során akadt egy kis gond, és a barátom elkövette azt a hibát, hogy úgy viselkedett, mint egy ember. - Mi történt? 11 Volt egy gát. Egy kis bűnözői banda tartotta a gátat, a gátmunkásokért pedig váltságdíjat kértek. A gát kitámasztójához egy szerkezetet erősítettek, és azzal
238
239
fenyegetőztek, hogy felrobbantják, így maguk alá temetik az alatta levő várost. A gát nagyon régi volt, szinte labirintusszerű, és mindenki, aki ismerte a szerkezetét, bent volt, fogoly volt. A barátom bement, mert alakváltó volt. A szaglására támaszkodott, és a feletteseink arra számítottak, hogy a logikája majd felülkerekedik, ha erkölcsileg nehéz döntést kell hoznia. Azt mondták neki, ha úgy alakul a helyzet, hogy a túszok élete áll szemben a gát biztonságával, akkor inkább a gát megőrzésére fektesse a hangsúlyt. Ha a gát csődöt mond, akkor a halottak lehetséges száma sokkal nagyobb lenne, mint a bent rekedt hat ember. - Nyomára jutott a túszoknak, de a bűnözők összevesztek, és az egyik kiemelte a töltést. A barátomnak választania kellett: a töltéssel foglalkozik, vagy megmenti a túszokat. Megrohanta az emberség hulláma, és megmentette a túszokat. A gát átszakadt, és elöntötte a várost. Az árvíz nem követelt halálos áldozatot, de az anyagi kár jelentős volt. A barátomat hadbíróság elé állították. - Miért? Azért, mert megmentette az embereket? - Mert megtagadta a parancsot. Halálbüntetést kapott. - De senkinek nem esett baja! - Az nem volt fontos. - Declan arca könyörtelen volt. Tudja, nem azért akarták megölni, mert megtagadta a parancsot, hanem mert alakváltó volt, aki szerintük instabil állapotú. Gyilkost faragtak belőle, és boldogan használták, amíg azt csinálta, amit mondtak neki. De innentől nem tudták előre megjósolni a tetteit. - Meg akarták ölni, mint egy beteg állatot? Miféle országban képesek ilyesmit tenni? - A birodalom őre volt, és a birodalom félt, hogy mi les/ a következő lépése. Nem akarták vállalni azt a felelősséget, hogy a nyilvánosságtól biztonságba helyezzék. - Próbált segíteni neki? - Igen. Otthagytam a sereget, és felvettem a címemet,
239
mert a főnemesi státuszom miatt a szavaimnak nagyobb súlya lett. Kérvényt nyújtottam be, lobbiztam, azzal érveltem, hogy ha egy átlagos katona lett volna az ő helyiben, az nem kapott volna halálbüntetést. Otthagyta a karrierjét, hogy megmentse a barátját, és mindezt mindenféle dicsekvés nélkül mondta, mintha ez a leglogikusabb dolog lenne a világon, amit nem is érdemes még egyszer végiggondolni. Tíz év volt az életéből, és hátat fordított neki egy másik ember kedvéért. Nem sokan tennék meg. Rose nem volt benne biztos, hogy ó megtenné-e. Ez elbűvölő volt. Rose az ajkába harapott: - És megmentette? - Nem. Kudarcot vallottam. Micsoda keserűséggel mondta! Szeme távoli és gyászos lett, mintha hamu telepedett volna rá. Rose szereted volna odanyúlni és megérinteni. Valahogy segíteni neki. - Az utolsó pillanatban Casshorn, a Déli Tartományok grófjának testvére, örökbe fogadta a barátomat, és teljes felelősséget vállalt a tetteiért. Mivel Casshorn gyermektelen volt és magas rangú főnemes, a vérvonal előjoga az övé volt. Alapjában véve a barátom volt az egyetlen örököse, és a birodalom nem végezhette ki. Casshorn horribilis összeget fizetett ki azért, hogy elengedjék. - Ez nagyon kedves volt tőle - mondta Rose. Declan rábámult. - Rosszat mondtam? I. Casshorn gazember. Nyálas koszfolt a gróf családjának becsületén. Nem kedvességből fogadta örökbe a barátomat. Azért fogadta örökbe, mert csak így menthette meg a kivégzéstől. Tudja, a barátom halálosan veszélyesen bánik a pengével, és gyűlöli a... Rose-t nyirkos, rossz varázslat érintése csapta meg. Megmerevedett. Nem hitt benne, hogy az összes vadállatot
240
239
megölték, de remélte. Láthatóan tévedett. Beszéljünk tovább - mondta Declan. - Kétlem, hogy a lény értené, miről beszélünk, de valószínűleg érzékeny a hangszínünkre. - Hol van? - kérdezte Rose könnyedén. Balra, egy kis fészer mellett. Álljunk fel, és sétáljunk egy kicsit. A férfi felállt, és a kezét nyújtotta. Rose gépiesen elfogadta, mielőtt észbe kapott volna, már meg is tette, és együtt mentek, az út felé gyalogolva. Keze Declan kérges ujjai között nyugodott, mintha egy kamasz szerelmespár lennének. A férfi egy hatalmas villantásra gyűjtögette az erejét: egész teste megfeszült, tele volt visszafogott agresszióval. Olyan volt, mint egy tigris mellett sétálni, aki úgy döntött, kedvel téged. Declan könnyedén fogta a lány kezét, és nem akarta hagyni, hogy elhúzódjon. A férfi megszorította az ujjait. Rose érezte a köztük levő kapcsolatot, egy veszélyesen intim kötődést. A férfira pillantott, hogy biztosítsa magát arról, hogy ezt csak képzelte, és ugyanazt a gondolatot látta tükröződni az arcán: fogta a kezét és ez tetszett neki. Rose elfordult. - Kicsit közelebb. - Declan kicsit lazított a szorításon, de nem engedte el a kezét. A lény a fészer melletti mirtuszbokorban kuporgott. Az, hogy így látják, nappali fényben, félelem nélkül, különös volt. Declan hangja kemény volt: - Ha azt mondom, le a földre, akkor... - Nem. - Hogy érti azt, hogy nem? Nem akarom, hogy megölje. Eljátssza a nagy bummot, és miszlikbe aprítja a fészeremet. És vele együtt Cletus nagyapát. Arra gondolni sem mert,
241
hogy Georgie-val mit tenne. A férfi méltatlankodva nézett rá: - Nem szoktam eljátszani a nagy bummot. - Mondja ezt Amy tetőjének. Annak a nagy bummnak köszönhetjük, hogy még mindannyian élünk. A lény figyelte őket, de nem mozdult, hogy közelebb jöjjön. Nem mondom, hogy nem volt szükségszerű. De az volt Amy otthona. Amy nem nemes hölgy, aki úszik a pénzben. Nem tud varázsütésre új tetőt keríteni. Még csak nem is figyelmeztette. Az embereknek kell egy pillanat, hogy felkészüljenek egy ilyen sokkra. Declan megállt, így Rose is. Túlságosan is közel voltak. Rose háttal állt a lénynek, amelynek varázsereje rácsöppent bőrére, és csiklandós patakban végigcsurgott a gerincén. Declan összeszorította az állkapcsát, amely így még négyszögletesebb lett: Az a véreb alig fél méterre van a fészertől. Semmiképp nem tudom leütni úgy, hogy nem teszem tönkre a fészert. Fizikailag lehetetlen. És odabent hagytam a kardjaimat. - Ezért kellett volna hagynia, hogy én intézzem el. - Könyörgök, árulja el, hogy mégis hogyan? Így. - Rose megpördült, és egy vakítóan fehér varázslatcsóvát villantott a vadállatra. A villám pattant, és hatalmas borotvapengeként szelte le a lény fejét a testéről. A fej nélküli test egy hosszú pillanatra megállt félig guggolva, majd eldőlt. Az elnyomó jellegű varázslat eltűnt. Declan szájtátva bámulta Rose-t. Rose elmosolyodott. Declan elengedte a lány ujját, és a fej nélküli hullához sietett. - Hmm - mondta. Hmm magának - mondta Rose, és elment megnézni a
242
239
bokrot, más vérebek nyomát keresve. Egyet sem talált, de ez nem jelentette azt, hogy nincs több. Átkutatták a bokrokat, de a közelben nem találtak újabb vadállatot. - Honnan jönnek ezek? - tűnődött Rose. - És miért? - A miért egyszerű. Kiéheztek a varázslatra. Azt hiszem, szerzek egy lapátot. El kéne temetnünk ezt a dögöt. Ki tanította meg villantani? - Úgy kérdezte meg, mintha azt várná, hogy hazudna. Senki nem tanított. Éveken át gyakoroltam. Naponta több órát. Még mindig gyakorolok, ha tehetem, és van időm. Declan arca hitetlenkedést árult el. Ne tűnjön ilyen meglepettnek! - szólt rá Rose. - Én vagyok az a perembeli lány, aki fehéret villant, nem emlékszik? Akiért ideutazott erre a borzalmas, szörnyű helyre, ahol mosdatlan közemberekkel kénytelen keveredni. Tudtam, hogy képes fehéret villantani. Félrelökte a villámomat. Igen, de eredetileg nem a villámjára céloztam. Csak egy vad varázs-impulzust löktem ki magamból, mint egy pajzsot. Egy villámot, de tízet is kiütött volna. - Ó! Nos, kösz a tippet. Most már tudom, hogy csinálta. Összenéztek. - Mennyire precíz maga? - kérdezte Declan Rose ravasz perembeli mosolyt villantott rá: - Van magánál zsozsó? A férfi benyúlt a zsebébe és előkapott egy érmét. - Kössünk üzletet. Feldobja a levegőbe, és ha a villantásommal eltalálom, az enyém. Declan a zsozsóra nézett. Kissé nehezebb volt, mint a Töredékből származó negyeddolláros. A férfi magasan feldobta a feje fölé. Az érme megfordult a levegőben
243
visszatükrözte a napfényt, fényes szikraként ragyogott… És egy vékony villantáscsíktól megcsípve a fűre zuhant Declan káromkodott. Rose elvigyorodott, felvette a még mindig forró érmei a fűről, ráfújt, és megmutatta a férfinak, kissé csipkelődve: - Kétheti élelem. Öröm magával üzletet kötni. - Csak egy embert ismertem, aki képes volt erre mondta Declan. - A hölgy villám-orvlövész volt a mi egységünkben. Hogy képes rá mindenféle képzettség nélkül? - Tanulmányozta a villantást? - kérdezte Rose. - Igen. - Miért? - Mert ez a létező legjobb fegyver, és szerettem volna, ha jó vagyok benne. És a családomban mindenki jó volt benne. Nemes voltam, és meg kellett felelnem a nevünk támasztotta elvárásoknak. Nekem sokkal jobb motivációm volt - mondta Rose. - Tizenhárom éves koromban az anyám szülei meghaltak a házukban keletkezett tűzben. Danilo nagypapa mindig úgy füstölt, akár a gyárkémény. Az egész házban állt a cigarettacsikk, és egyik éjszaka túl sokat szívott. Senki nem úszta meg élve, még a nagyszüleim macskája sem. A haláluk megtörte az anyámat. Valahogy ő is velük halt, de a teste még élt tovább. Elkezdte fűvel-fával összeadni magát, és nem állt le. Bárkivel lefeküdt, aki akarta. Nős, vak, béna, őrült - neki mindegy volt. Azt mondta, ettől legalább érzi, hogy él. - Sajnálom - mondta a férfi. - Nagyon fájdalmas lehetett magának. i Hát, nem volt egy fáklyásmenet. Az emberek szemtől szemben leribancozták az anyámat. Leanne, aki kölcsönadta magának a ruhákat, mindig körbekergetett az iskolában, és azt kántálta, hogy „ribanc fattya”. Egyszer még a szekrényemre is felírta, jó nagy betűkkel. Maga egy nemes
244
239
fia, jóképű, vagyonos, valószínűleg kedvelik is. Egy szegény kis gazdag fiú. Én egy ribanc lánya voltam, szegény, csúnya és megvetett. Számos okom volt, hogy jól villantsak. A villantásomat szerettem volna lenyomni a világ torkán, hogy mindenkinek megmutassam, hogy érek valamit. - És hogy sikerült? - Nem olyan jól - ismerte be Rose. - De most már szokásommá vált a villantással játszani. Megtanultam néhány jópofa trükköt. - Ühüm - Declan a fára mutatott. - Dupla szeletelő. A belőle kiáramló villámlás két egyforma sávban érkezett, alacsonyan ment, a füvön át, és szikrázó robbanásul csapódott bele egy fába. Csupán erejének egy töredékei használta fel, hogy megmutassa Rose-nak a trükköt. Declan jobban ura volt önmagának, mint Rose gondolta. Ne legyen ideges, ha nem sikerül azonnal - mondta a férfi. - Kell hozzá egy kis gyako... Kezét a szájához kapta, ahogy a Rose által kiküldött, két, egyforma varázssáv a fába csapódott. - Ó, egek... - mormolta Rose ártatlanul. Gömbvillám. - Egy varázsgömb öltött alakot Declan válla felett, és csapódott bele a fába, szikrák kíséretében. Rose ilyet még soha nem látott, de évekig gyakorolta a spirál létrehozását - nagyrészt azért, mert azt gondolta, hogy nagyon szép - és egy gömb nem más, mint sok spirál együtt. A trükk az, hogy egy forgást kell belevinni, ahogy a férfi is tette. Rose koncentrált, és elégedetten figyelte, amint egy fehér gömb formálódott a válla felett. Kicsit oldalra húzott, és nem forgott olyan jól, mint Declané, de Rose gond nélkül belerepítette a fatörzsbe. Declan megrázta a fejét: - Hihetetlen. Baromira dühös, hogy nem tud sarokba szorítani, mi?
245
- vigyorgott Rose. Még soha nem volt alkalma, dicsekedhessen. Elmondhatatlanul jó érzés volt, hogy a férfi a közönsége. Sikerült egy mágiabeli kékvérű csodálatát kivívnia. Aki gróf és egykori katona. Ennél jobb már nem is lehet. Declan keményen megvetette a lábát a fűben, és összpontosított. Szeme felragyogott. Apró szellő rezzentette meg a haját. Hátából fehér sáv csapott ki, és fél méterre a feje fölé emelkedett. A varázsvonal felső része kicsit megtört, egészen a fűig hajlott egy fehér félkörívben, és elkezdett körözni körülötte, tökéletes kört rajzolva a porba. Hűűű. „Atamán védelme” a neve - mondta a férfi, és hagyta kihunyni. Rose megpróbálta. Nem volt gondja azzal, hogy létrehozza az egyenesen felfelé mutató vonalat, de ahogy megpróbálta meghajlítani, az éles szögben hajlott a fű felé, nem olyan szép ívben, mint Declané. Declan elmosolyodott. - Hadd nézzem meg még egyszer! Declan újra megalkotta a félkörívet: Egy év folyamatos gyakorlás kellett hozzá, hogy létrehozhassam. Rose figyelte, ahogy a körív megkerüli a férfit. Fordul. Fordul. Fordul. Mint egy ostor. - Adjon pár percet. - Van ideje. - A férfi leült a fűbe. - Ott fog ülni és nézni? Igen. A parasztlányok bámulásában a gazdag kisfiúk a legjobbak. - Parasztlány? Declan vállat vont: - Maga kezdte a címkézgetést. Rose felhorkant, majd munkához látott. Nehezebb volt, mint amilyennek tűnt, és az első néhány percben Declan
246
239
látványa elvonta a figyelmét. Szinte festői volt, erős testével, hosszú, keskeny lábaival és abszurd módon jóképű arcával. Zöld szemében vidámság csillogott, és amikor véletlenül összenéztek, Rose-ra kacsintott. Rose majdnem megégette magát a saját villámával. Azonban hamarosan belemerült a munkába, és Declan meg a világ többi része elhalványult. Valamivel később Declan megrezzent a füvön: - Akarja, hogy megmutassam, hogyan kell csinálni? - Nem! Declan elvigyorodott. Rose másfél órán keresztül küzdött vele, amíg rájött, hogyan kell megforgatni a vonalat. Először csupán behajlott, de minél erősebben nyomta, annál lejjebb hajlott, amíg végül hófehér sávja kecsesen meghajlott és megfordult körülötte, mint egy engedelmes, kis állat. Rose boldogan megfordult, és meglátta, hogy a férfi átvág, a pázsiton és feléje tart. Majd megállt, és lehúzta a fejét a forgó fehér villám elől. Olyan közel volt hozzá, hogy Rose majdnem megérinthette. Rose hagyta, hogy a villám kihunyjon. - Ez hihetetlen! - hüledezett Declan. - Nem olyan hihetetlen - mondta Rose. - Egy évembe telt megtanulni. - Én sokkal többet gyakoroltam, mint maga. - Igen, azt látom. A férfi arcára pillantott, és minden gondolat kiszaladt a fejéből. Csodálatot és tiszteletet látott a szemében, olyan elismerést, ami csak egy vele egyenlőnek jár. Egymásra néztek. A férfi szeme lassan sötétzöldre váltott. Az, ahogy nézte, arra késztette Rose-t, hogy megtegye azt a fél lépést, ami elválasztotta őket, nyissa ki a száját, és hagyja, hogy megcsókolja. Szinte érezte a száját az ajkán. Mimim a tűzzel játszana. Rose megnedvesítette a felső ajkát, kicsit
247
beleharapott, hogy megszabaduljon a képzelt csóktól, és látta, hogy Declan pillantása a szájára vándorol. Jaj, ne! Ne, ne, ne! Nem jó ötlet. A férfi egy lépést előrelépett, keze Rose után nyúlt. Rose elhúzódott. - Köszönöm. Nagyon sokat jelent nekem, hogy egy magafajta ezt mondja. Azt hiszem, jobb lenne, ha eltemetnénk ezt a dögöt. Ez a bűz kibírhatatlan. Visszament a ház mögé egy ásóért. - Rose - szólt oda a férfi. Hangja mély volt és parancsoló. Rose úgy tett, mintha nem hallotta volna, és elbújt a fészer mögött. Pontosan ugyanazt csinálta, amiért megfeddte Georgie-t ebéd közben. Declan kiállta az első próbát, és ha egy szemernyi kétsége is volt Rose képességeit illetően, akkor Rose most félresöpörte. Most már tudta, hogy nem csupán képes fehéret villantani, de különlegesen ügyes is. És az, ahogy ránézett, nem hagyott kérdést a felől, hogy Declan akarja őt. A második próbával sarokba kell szorítania, különben néhány nap múlva csomagolhat, és követheti Mágiába.
248
239
14. fejezet Ha az ember meglátta Max Taylort, az első szó, ami észébe jutott róla, az volt, hogy „masszív”. Nagyjából százhúsz kiló lehetett, egy valaha profi, de később elhízott ökölvívó testalkatával rendelkezett. Golyófejét kopaszra borotválta, és apró, acélszürke szeme maga volt a bizalmatlanság, ahogy Rose kisteherautóját bámulta boltja elülső ablakán keresztül. Rose beállt a kocsijával Taylor Fémdetektor nevű boltja elé a parkolóba. A kirakatban levő sárga tábla, amely vidáman csillogott a reggeli napfényben, ritka érméket és aranyat ígért, a legjobb áron. Georgie zavartan megmoccant a hátsó ülésen. A tegnapi csirkés epizód Rose eszébe juttatta, hogy nem a legésszerűbb mindent egy lapra feltenni. Igaz, azt akarta, hogy Georgie jó jegyeket szerezzem, és a Töredékben járjon iskolába, és lehetőleg kapjon ott egy jól fizető állást, de végül is Georgie maga volt a varázslat. Igazi peremlakó volt. Rose figyelmen kívül hagyta Georgie perembeli nevelését, és itt volt az idő, hogy javítson a dolgon. - Két ember van Pine Barrenben, akik értékes fémekkel orgazdásodnak - mondta Rose. - Arany, ezüst, ékszerek, ilyenek. Az egyik Peter Padrake, a másik pedig Max Taylor. Peter nagyon egyenesen viselkedik. Tisztán negyvenöt százalékos hasznot számít fel. Ez azt jelenti, hogy száz dollárból Peter negyvenötöt vesz el, és neked ötvenöt marad. Georgie okos kis szeme rögtön számológéppé változott. Akkor majdnem a felét elveszi? - Igen. Nem fog átverni, de nem is alkudozik. Peter képregényboltja jól megy, és van pénze. Nem kell alkudoznia, hogy megéljen, így megengedheti magának, hogy egyes üzleteket elengedjen. Ezért csakis legutoljára fordulj Peterhez. Mindig ide gyere elsőnek. – Rose Maxre pillantott a szélvédőn keresztül. - Max Taylor mindent meg fog tenni,
249
hogy átverjen. Azt mondja majd, hogy hamis az árud, és nevetségesen keveset ajánl érte. Nagydarab pasas, hangoskodni fog, és megpróbál rád ijeszteni. A pult alatt fegyvert is tart, és szereti kivenni és alkudozás közben meglengetni. Egy pletyka szerint a fegyver még csak meg sincs töltve, de tudjuk, mi az aranyszabály a fegyvereket illetően, ugye? - Minden fegyver töltve van - szavalta Georgie. - Így van. Minden fegyvert úgy tekintünk, mintha töltve lenne, mintha lenne benne töltény, és fel lenne húzva Soha nem fogunk fegyvert másokra, még akkor sem, ha azt hisszük, nincs töltve, hacsak nem akarjuk lelőni az illetőt, rendben? - Rendben - helyeselt Georgie. - Oldalt tartjuk a fegyvert, csővel oldalt, nehogy belelőjünk a saját lábunkba, vagy csővel felfelé. - Nagyon jó. - Rose bólintott. - Az aranyszabály tehát azt mondja ki, hogy Max fegyverét töltött fegyvernek kell tekinteni. - Lelőne minket? - mozdult meg Georgie a székében. - Nem valószínű - nyugtatta meg Rose. - A boltja csak kamu. Senki nem vásárol fémdetektorokat. Csak úgy maradhat fenn az üzlet, ha a magunkfajtán keres. Ha lelő valakit, mi történik? - Az emberek inkább Peterhez mennek - mondta Georgie. - Úgy van. Ha okosak vagyunk, rá tudjuk venni Maxet, hogy engedjen az árból. Az egyharmad alatti minden ár jó. Szóval egy kicsit még üldögélünk itt a kocsiban, mintha tanakodnánk, hogy mit tegyünk, aztán bemegyünk, és alkudozunk. Mindegy, bármilyen hangos vagy ostoba is Max, csak szépen, nyugodtan. - Oké - ígérte meg Georgie. Rose a zsebébe nyúlt, és kihúzott egy összehajtogatott papírdarabot.
250
239
Jack csatlakozott hozzám a reggeli gyakorlatozáshoz. Ebéd előtt otthon vagyunk. Declan Rose arra ébredt, hogy ez a papír várta az asztalon. Nem aludt mélyen, de Declan úgy mozgott, mint a farkas, és Jacket pedig senki nem hallotta, amikor nem akarta, hogy meghallják. Úgy osontak ki a házból, ahogy két tolvaj oson éjszaka. Rose összevonta a szemöldökét a levélke láttán. Amikor még kicsi volt, Jack gyakran elszökött az erdőbe. Csak saját magára hagyatkozott, napokra eltűnt, így Rose eltett egy keveset a szőréből, a hajából és a karmaiból, hogy megtalálhassa. Gyors jósló varázsigét mormolt, de annak rövid volt a hatótávolsága, és Jack a háztól több, mint három és fél kilométerre volt. Ezek szerint Declan bevitte az Erdő mélyére. Rose első ösztönből majdnem utánuk szaladt, de aztán visszafogta magát. Először is fogalma sem volt róla, hová mehettek. Másodszor is a konyhája üres volt - szó szerint nem volt mit enniük. Az utolsó szem gabonapehely is elfogyott, Georgie ette meg. Még mindig éhes volt, és Rose is éhes volt. Georgie nem bírja sokáig rágcsálnivaló nélkül, varázsereje állandó éhséggel párosult, kiszívja az energiáit. Rose órákon át kereshette volna Jacket, vagy szerez egy kis pénzt és vesz valami ennivalót. Így kölcsönkért négy dollárt a nagyitól - pedig majd’ belepusztult -, öt liter benzint tankolt a kocsiba, és elindult Max Taylorhoz. Dühítette, hogy nem ébredt fel, hogy visszatarthassa Declant. Logikusan nem volt miért aggódnia. Declan
251
megesküdött, hogy nem árt a fiúknak. Jack alakváltó, akárcsak Declan barátja is, és a Declan kékvérű felszíne mögött felbukkanó érzelem őszintének tűnt Rose számára. Declan egyszer már megmentette Jacket; semmi értelme nem volt annak, hogy bármilyen veszélybe sodorja. Egyébként a Peremben most egyetlen biztonságos hely volt, és az Declan mellett volt. Rose nagy nehezen a logikát választotta, kizárva tudatából a pánikot, de belülről emésztette az aggodalom. Jack eltűnt. Valószínűleg mélyen behatoltak az Erdőbe. Miért? Nem árulták el neki, és semmit nem tehetett, úgy nem, hogy valami nagy lépést ne tegyen. A boltban Max elkezdte átpakolni az íróasztalát. - Látod? Kezd ideges lenni. Menjünk be. Rose kivágta az ajtót, és Georgie-val beléptek a boltba. Max az üvegpult mögött ült. - Mit hoztak? Rose megmutatta neki a zsozsót. A férfi érte nyúlt, de Rose megrázta a fejét. - Innen is látja. Max pislogott. - Száz dolcsi - mondta. Rose összezárta az ujjait az érme fölött, és Georgie felé bólintott. - Menjünk át Peterhez. - Az a nyamvadt kalóz sem ad többet - morogta Max. Rose megsemmisítő pillantást vetett rá. Ez az érme pontosan fél uncia arany. Most egy félunciás amerikai Arany Sas négyszázötven dollárt és ötvennégy centet ér, egy félunciás kanadai Juharlevél érme pedig négyszázhatvannégy dollár kilencvennégyet. - Honnan tudja? Bementem a könyvtárba, és megnéztem a neten. Peter negyvenöt százalékot kér, ezért minimum kétszázötven dollárt kellene kapnom mindegy egyes érméért.
252
239
Max mélyen ülő szeme felragyogott: Minden egyes érméért? Igen. Mert több is van. Mennyi van? Rose vállat vont: Egyelőre három. De lesz több is. Kilencszáztizennégy dollárt tudok adni az egészértajánlotta Max. Az egyharmadnyi. Nem hinném. Maximum ezerkettőig megyek le. Kilenc-ötven. - Ezeregy-hetvenöt. - Nem kap jobb árat... Rose vállat vont: A városi ékszerészhez bármikor elvihetem. Egy óra autóút ide. Max a pult alá nyúlt. Mire előhúzta a Glockot, és kitette a pultra, Rose puskája már a fejét célozta meg. - Az egy 22-es - vicsorgott Max. - A vizes ágyneműről simán visszapattan. - Háromszor is lelövöm magát, mielőtt egyetlen lövést is kiad. Mit gondolsz, a golyóm lepattan Max arcáról, Georgie? Georgie figyelme egy pillanatra sem lankadt: - Ha nem, akkor bevisszük a Perembe, és feltámasztom. Max pislogott. Rose rámosolygott. - Ezerhuszonhét dollár és huszonöt cent! - mondta Max. Huszonöt százalék. - Rendben van. Rose addig nem tette el a fegyvert, amíg ki nem értek a parkolóból. - Nagyon ügyes voltál! - dicsérte meg Georgie-t. Georgie belemosolygott a visszapillantó tükörbe. Apró kis tűk szurkálták Rose kezét, az adrenalinroham késleltetett reakciója. Most fogta csak fel: egy egész hónapra
253
volt pénzük. - Mit szeretnél enni? - Azt kérhetek, amit akarok? - Azt kérhetsz, amit akarsz. - Sült krumplit - mondta Georgie. - És csirkegolyót. És talán rákot. A rákkal várni kell hazáig, de a csirkegolyó és a sült krumpli megoldható. Rose bekanyarodott a McDonald’s autós kiadópultjához. Rose egy pillanatra levette tekintetét az útról, hogy rápillantson az anyósülésen levő fehér Wal-Mart szatyrokra. Vett marhahúst, csirkét és rákot Georgie-nak. Sikerült akciósan kifognia néhány csomag parasztosan elkészíteti sertésbordát. Vett krumplit, sajtot és paradicsomot, amit szeretett. És almát Jacknek. És tojást, vajat, tejet, gabonapelyhet... A kocsi tele volt szatyrokkal. Túlságosan félt attól, hogy feltegye a tetőre. Ki tudja, mi bajuk lehet? Leeshetnek vagy lerepülhetnek. Elég élelem volt ez egy hónapra, és a számlák is be voltak fizetve. Ez csodálatos érzés volt. Hazamegy, és egy egész órán át fog pakolászni, vacsoraméretű darabokra szedi a húst, műanyag zacskóba csomagolja, és beleteszi a mélyhűtőbe. Rose elvigyorodott. Nem kell aggódni a kaja miatt. Egy hónapig nem. - Rose - kérdezte Georgie. Hm? - Miért nem szereted Declant? Na, ez nehéz kérdés. Szerette volna elmondani az igazat, anélkül, hogy megválogatná a szavait, de Georgie és Jack odavannak Declanért. A fiúk szemszögéből nézve Declan maga volt a jófejség megtestesítője. Két fiú, akiket nők nevelnek. Megjelenik Declan, akinek kardjai vannak és varázsereje, aki erős és férfias, és aki szembeszáll Rose-zal
254
239
is. Erre egyikük sem volt képes. Nem csoda, hogy olyanok akarnak lenni, mint Declan. Rose már ezerszer azt kívánta, hogy bárcsak ne tűnt volna el az apja. - Te kedveled Declant? - kérdezte óvatosan. - Igen. - Miért? - kérdezte Rose. - Mert okos - mondta Georgie. - Sok mindent tud, és a varázsereje is van olyan jó, mint a tiéd. Azt mondta, hogy a házában saját könyvtára van, de ott nem kell olvasójegy, hogy elvigyél egy könyvet. Csak bemész, és azt viszed el, amit csak akarsz. Rose szíve kissé összeszorult. - Értem. - Nagyot nyelt. Declan dolgozik a gyerekeken, jobban, mint ahogy ő gondolta. De rajta is dolgozik. Képtelen kiverni a fejéből. Ezt nagyon óvatosan kell megfogalmaznia. Bármi, amit Georgie-nak mond, eljuthat Jackhez is. Nem akarta megsemmisíteni törékeny hitüket az egyetlen jó fej pasiban, akit ismertek, és egyáltalán nem akarta, hogy a helyzet odáig fajuljon, hogy „a csúnya, gonosz Rose elűzte a szuper jó fej Declant”. De nem akarta áltatni sem a fiúkat. - Mágiából eddig is jöttek már olyanok, akik azt akarták, hogy elmenjek velük. - Rose úgy válogatta meg a szavait, mintha kötélen egyensúlyozna, és ha egyetlen szót is rosszul választ meg, elkezd zuhanni. - Valószínűleg nem emlékszel rájuk, mert még kicsi voltál. - Olyanok, mint Declan? Rose kételkedett benne, hogy lenne még egy Declan. A világon nincs még egy ilyen. - Nem olyanok, mint ő. Néhányan a nemesek csatlósai voltak és az egyik egy kisebb kékvérű volt. - És mi történt?
255
- Az első csatlós ajándékokkal próbálta megvesztegetni
apát és nagyapát. És amikor rájött, hogy csak az idejét vesztegeti, felgyújtotta a házunkat. Azt gondolta, hogy ha nem marad semmink, akkor elmegyek vele. Ezért vannak most a védőkövek olyan messze a háztól, és ezért olyan különleges a szobám fala. A második csatlós sok embert hozott magával, és megpróbálták ostrom alá venni a házat. Apa fejbe lőtte, mire a többiek elmentek. - És a kékvérű? Rose felsóhajtott. - Ó, az egy különleges féreg volt. Nagyon kedves volt, és udvarias. És nagyon jóképű. Megpróbált „udvarolni" nekem. Hajlongott, verseket mondott, és azt mondta, hogy gyönyörű vagyok. Majdnem hittem neki. Aztán Mágiából érkezett egy karaván, és az egyik kereskedő, Yanice… emlékszel rá, ugye? - Fátyol volt a fején - mondta Georgie. - Igen. Yanice felismerte. Rabszolga-kereskedő és körözött bűnöző volt. Ha elmentem volna vele, licitre bocsátott volna, akár egy tehenet. Nem lett volna más választásom, el kellett volna mennem azzal, aki megvásárolt. De persze lett volna. Körömszakadtáig harcolt volna, és a végén meg kellett volna ölniük, de nem akarta meg ijeszteni Georgie-t. - Declan nem ilyen. - Nem igazán tudjuk, hogy Declan milyen. Csak annyit tudunk, amennyit Declan elmond nekünk, és ahogyan itt viselkedik. Tudom, hogy jó fejnek tűnik... Elhallgatott, rájött, hogy nagyon is szeretné elhinni, hogy Declan „jó fej”. Declan... Kár lenne, ha kiderülne róla, hogy egy gazember. Melegség volt az arroganciája alatt, mi több, tisztesség. Rose nagyon pontosan érezte. Declannek voltak erkölcsi törvényei. Rose gyanította, hogy bizonyos határokat soha nem hágna át, de nem igazán volt biztos benne, mik
256
239
ezek a határok. - Nem tudjuk, milyen lenne, ha belemennék, hogy elmegyek vele - mondta. - Mi lenne, ha engem magával vinne, titeket meg itt hagyna? Azt mondta Jacknek, hogy mindannyiunkat magával vinne, de igazán semmi nem kényszerítené arra, hogy tartsa a szavát. Mi van, ha mégis magával visz, és aztán a rabszolgájává tesz titeket, vagy bead egy árvaházba? Vagy megöli őket, és az út szélén hagyja a holttestüket. Megesküdött rá, hogy nem bántja őket, de ez az ígéret lejár, amint kiállja a próbákat. Persze, nem tenné meg. Declan nem. De erre sincs garancia. - Egyébként, ha elmennék Declannel, a felesége kellene, hogy legyek. És Declan nem szeret engem. - Miért nem? - kérdezte Georgie. - Mert nem vagyok úri hölgy. Nem vagyok jól nevelt, nem vagyok művelt, nem vagyok illedelmes és bájos. Kimondom, amit gondolok, és nem mindig vagyok kedves. Valószínűleg azt gondolja, hogy kényszeríthet rá, hogy kedves legyek, de bármilyen ruhát ad rám, és akármit csinál is a hajammal, az még mindig én leszek. Kemény, közönséges és ellenszenves. Rose felsóhajtott: - Tudod, Declan megszokta, hogy az emberek engedelmeskednek a parancsainak. Mágiában, amikor megparancsol valamit, az emberek kezüket-lábukat törik azért, hogy elintézzék, amit kér. Én nem ilyen vagyok. Ezért is vitatkozunk olyan sokat. Megőrjítenénk egymást, és ha veszekednénk, Declan nyerne. Az én varázserőm a villámlásban rejlik. Precíz és fegyelmezett, mert uralom az erőmet. Declan varázsereje olyan, mint a hurrikán. Borzalmasan, borzalmasan nagy ereje van. Lerombolta Amy házának a tetejét. - Komolyan?
257
-Igen. A villantása felrobbant, és egy rakás ilyen szörnyeteggel végzett. Közben meg leszakította a telni - Rose leállította magát. Már csak az hiányzott, hogy Georgie imádata tovább nőjön. - A lényeg az, hogy nem bízhatunk meg Declanben. Nagyon erős, és nem akarjuk a könyörületére bízni magunkat. Talán ha jó mágiabeli családba születtem volna, más lenne a helyzet, gondolta Rose, ahogy bekanyarodott a nagyi házához vezető útra. Talán lett volna házitanítója és szép ruhái. Természetes bája. Eszes lenne és laza, és Declan azt gondolná, hogy ő a legjobb dolog, mióta világ a világ. Lehet, hogy megpróbálja megnyerni magának. Na, az érdekes feladat lenne: az arrogáns, jeges, irtózatosan erős Declan hajbókol és táncra kéri, és franciául eltársalog nagyival, mielőtt engedélyt kér, hogy elvihesse Rose-t egy sétára a parkba. Ó, az csodálatos lenne! Rose mégsem mosolyodott el, és hagyta, hogy az álomkép elhaljon. Az soha nem jó, ha az ember álomvilágban él. Soha nem lesz belőle úri hölgy, perembeli fattyúnak született. Jó lenne - hogy is fogalmazta Declan - egy carte blanche-nak, de másnak nem nagyon. Tegnap, amikor közelebb lépett hozzá, és a szemébe nézett, rájött, hogy a férfi kívánja őt. Nemcsak őt, a fehéret villantó őrült lányt, hanem őt, mint nőt. Ez nem kiszámított lépés volt, mint amit eddig csinált. A vágy teljesen spontán és őszinte megnyilatkozása volt, és teljesen döbbenetes volt. Rose egész este és fél éjszaka ezen tűnődött, és most megint, megint ezen gondolkozott, nem ment ki a fejéből. A gondolat, hogy Declan ágyába kerülhet, boldog rémülettel töltötte el. Nem volt teljesen kellemetlen érzés, és Rose emiatt nagyon dühös volt magára. A férfi annyira nem illett a házába, hogy Rose soha nem is várta, hogy találkozzon vele. És amikor összefutott vele, mondjuk főzés közben, a szíve meglódult egy kicsit. Az a
258
239
lódulás veszélyes. Nézni őt, beszélgetni vele veszélyes. Rose emlékezett arra, hogy egyszer már becsapták, és nem engedhette meg magának, hogy ismét megtörténjen. Tisztán kell gondolkodnia. Amikor engedélyezte magának, hogy álmodozzon, a gondolat, hogy egy kékvérű vágyának tárgya lesz, soha nem ötlött fel benne. Nem. Egy átlagos férfiról álmodozott, egy rendes pasiról, akinek jó állása van, valakiről, aki annyira szereti, amennyire ő is szereti, és úgy vigyáz rá, ahogy ő is vigyázna rá. Aki olyan, mint William. Csak a szíve nem lódult meg, amikor Williamet meglátta. Elképzelte magát, hogy a Töredékben lakik, egy rendes pasival, egy rendes családban, rendes állása van... Szent ég! Elvágná a torkát unalmában. - Nem tudom, mit akarok - mormolta. Öt perccel később odaért nagyihoz, leparkolt, és végigmustrálta a házat. Nagyi biztosan már alig várja, hogy beszéljen neki Declanről. Ma reggel Rose úgy ment el, hogy nem beszélgettek - azt a kifogást hozta fel, hogy Georgienak ennie kell. Talán ha szerencséje van, most is el tud lógni. Gyere, Georgie. - A kisfiú kimászott a kocsiból, és együtt elindultak a konyhába vezető lépcsőn felfelé, be a konyhába, amit vanília- és fahéjillat lengett be. - Sütiillat van - szimatolt Georgie. Éléonore nagyi elmosolyodott, és egy tányér süteményt nyomott a kezébe. Tessék. Mi lenne, ha kimennél a verandára, Georgie, és hagynál minket beszélgetni? Rose az ajkába harapott. Tudta, mi jön, és próbált gyorsan visszakozni, ahogy reggel is. - Visszahoztam a négy dollárodat - jelentette be, és az asztalra tette a pénzt. - Van egy csomó minden a kocsiban és még a végén megromlik...
259
- Ülj le!
Rose leült. - Hol van Jack? - Declannel. -És megbízol Declanben annyira, hogy rábízz egy gyereket? Rose fintorgott. Ma reggel kiosontak. Mire felébredtem, már elmentek, túlmentek a jósló varázsige hatóerején is. Jack megcsókolná a földet, amit Declan talpa érint, és valószínűleg dicsekedni akart az Erdőben. Nem örülök neki, és agyon csapom, ha visszajönnek, de nem hinném, hogy Declan bántaná vagy hagyná, hogy valami baja essen. - És miből gondolod? Rose vállat vont: - Ilyen érzést kelt bennem. Érzést? - nagyi élénk kék szemének pillantása rámeredt. - Hallani akarok a kékvérűről. Mindent. A „minden” majdnem fél órába tellett. Minél többel beszélt Rose, annál inkább görbült lefelé nagyi szája. És mondd, tetszik? - kérdezte, amikor Rose elhallgatott. - Miért kérdezel ilyesmit? Én... - Rose! Tetszik neked? - Egy kicsit - mondta Rose. - Csak egy kicsit. Nagyi felsóhajtott. Nagyrészt persze szeretném megfojtani - tette hozzá Rose, hogy könnyítsen a félelmein. Valamilyen különös oknál fogva Rose kísérlete, hogy megnyugtassa nagyit, csak rontott a dolgokon. Éléonore elsápadt. - Que Dieu nous aide. Isten segítsen minket... - Mit mondtam? Nem tetszik annyira, hogy elmenjek
260
239
vele. Arrogáns, erőszakos és... Nagyi felemelte a kezét, és Rose elhallgatott. Eléonore kinyitotta a száját, becsukta, majd megrázta a fejét: - Minden, amit mondok, csak rontana a dolgokon. - Ezt hogy érted? Nagyi felsóhajtott: - Van egy kis hibád, Rose: merész vagy. Ahogy az én Cletusom is, ahogy az apád is. Ez Drayton-szokás, és nem hozott eddig nekünk mást, csak kínszenvedést. Ha megérzed a kihívást, muszáj utánamenned. Rose pislogott. Nem hajszolta a kihívásokat, legalábbis nem szándékosan. Vagy legalábbis soha nem gondolta így. - És ez a Declan borzalmas nagy kihívás - folytatta Éléonore nagyi. - Büszke és hatalmas. És a külseje... Tudod, milyen a külseje! Tudom, hogy mindent megteszel majd, hogy nyerj. Declan ugyanilyen: az ablakból látta, hogy telefonálsz, és úgy rohant ki, mint aki egy kastélyt akar lerohanni. Úgy döntött, hogy az övé vagy. - Majd én visszavonatom a döntését. - Rose felhorkant. Máris azt hiszi, hogy nyert. Nos, egy-két meglepetést tartogatok a számára. - Éppen ettől félek - mormolta nagyi. - Meg kell értened, hogy ez egy veszélyes férfi. Nagyon veszélyes. Elátkoztam. - Hogy mi? - Elátkoztam - ismételte nagyi. - Aznap este, amikor William telefonált, idejött, és rólad kérdezősködött. Én nem tudtam, hogy ki ő, ezért elátkoztam. Ó, egek! - Milyen átkot szórtál rá? - Gumilábat. A Perem-lakók sok mindenben voltak tehetségesek. Az átokmondási képesség nem a legritkább tehetség volt, de az egyik legerősebb. Minél idősebb az ember, annál erősebb az átka. Az idősebb peremlakóké volt az átkok
261
monopóliuma, és addig nem engedtek fel az újonnan érkezettek iránt, amíg azok nem múltak el középkorúak, ami néhány perembeli család számára olyan hetven év körül következett be. A legtöbb átokra nem volt feloldás. Az átokmondónak kellett megtörnie, vagy hagyni kellett, hogy végigjárja a maga útját. Ha a célpontnak sikerült megtörnie az átkot, a varázslat visszaütött az átokmondóra. És amíg próbált megbirkózni a következményekkel, addig a nagyon ideges elátkozott könnyedén beállíthatott hozzá imádott puskájával, hogy rajta gyakorlatozzon. És ha az átok sikeres volt a megátkozott családja gyakran kért segítséget az egyik idősebb átokmondótól, hogy csökkentse le az átok erejét. Akkor pedig jöttek a nagy bajok. Egy peremlakónak előrehaladott korúnak kellett lennie, és nagy tiszteletnek kellett örvendenie ahhoz, hogy megússza, ha elátkozott valakit, különben a megtorlás gyors és brutális volt. Rose csupán hatéves volt, amikor megtanult átkot szórni, puszta véletlenségből, akárcsak mindenki más. A család grillezni volt, és egy Tina Watty nevű lány ellopta a babáját, és a grillrácsra dobta. Rose azt kívánta, hogy bárcsak kihullana Tina haja. Amint kimondta, az átok megfogant, és haza kellett menniük. Amikor legközelebb találkozott Tinával, hosszú, szőke haja helyett torzonborz, rövid frizurája volt. Egyetlenegyszer mindenki elátkozhat valakit, az első alkalommal, mert így tanul meg bánni a hatalommal. De azután meg kell tanulnia kontrollálni magát, különben pokoli árat kell fizetnie. Szerencsére nagyi is átokmondó volt, az egyik legjobb East Laporte-ban, és Rose többet tanult meg az átok művészetéből, mint amennyire valaha is szüksége lesz. Az egyetlen felelősségteljes módja az átoktanulásnak az volt, hogy mindegyiket végig kellett szenvedni. Nagyi sok átkot ismert, és Rose nagyon meg akarta tanulni őket. A
262
239
gumilábat tizenkét évesen próbálta ki. A gumiláb rendkívül fájdalmas átok volt. Az áldozat úgy érezte, hogy a lábát úgy tépik szét, mint ahogy a parenyica sajtról hámozzák le a rétegeket. Ha Rose megdobált egy lépést tenni, tehetetlenül a földre zuhant. Az átok semmilyen ártalmas hatással nem bírt, és nagyjából fél óra után megszűnt, de azalatt az embernek elment az esze. És nagyi ezt szórta Declanre. Csoda, hogy még nem mészárolta le őket. - Miért átkoztad el? Nagyi vállat vont: - Meglepett. - Mi történt? - A kékvérűd morrantott valamit, és lerázta magáról. Fizikailag, az izmaival lerázta. És ekkor megdobtam egy üveg olívaolajjal, de sajnos nem találtam el. Elhajolt, kivette az üveget a kezemből, és tökéletes franciasággal azt mondta, hogy bár értékeli a határozottságot, amivel a családomat védem, ha még egyszer megpróbálom megdobni, csúnyán megbánom. Ez nagyon is Declanre vallott. - Az idegesítésben nagyon jó - mondta Rose. Nagyi bólintott, szeme tágra nyílt. - Ó, hittem neki! Egyébként az átok visszaütött rám, és le kellett ülnöm. Tudod, miből éltem, mielőtt az a gazember nagyapád elhajózott azzal a döbbenetes mosolyával? - Nem. -A falunk a mágiabéli, Gallia királysági d’Artois grófnak adta a csatlósokat. A családom már évek óta állt a szolgálatukban. Hidd el, én felismerek egy kékvérűt, ha látom. Nem tudom, mit mondott neked Declan, de az a fiú többgenerációnyi kékvérű őssel rendelkezik. Rose legyintett: -Nem hinném, hogy olyan magasan állna a nemesi címek
263
listáján. Néha elfelejt kékvérűként viselkedni, és majdnem normális. Egyébként utánanéztem az Enciklopédiában, és azt írja, hogy a „Camarine grófja” pusztán udvariassági cím. Valószínűleg a Vörös Légióban töltött szolgálata miatt kapta. Nagyi összecsattintotta az állkapcsát. - Most meg mit mondtam? - Semmit - mondta nagyi. - Egyáltalán semmit. Igazad van, Jack valószínűleg biztonságban van vele. Mégis, nem lenne jobb utánanézni, hol vannak? Rose a faliórára pillantott. Fél egy van. Késésben volt, de nagyon hirtelen lett volna a témaváltás. - Van valami, amit nem mondasz el. Drágám, ezt a szobát is megtölthetném azzal, amit nem mondok el. Nagyi szemében megjelent az a csillogás, ami azt jelenti, hogy felesleges vitatkozni. Rose megrázta a fejét, és el ment megkeresni Georgie-t. A heverőn találta meg, aludt. - Hagyd itt nálam - mondta Éléonore nagyi. - Szüksége van a pihenésre. Hazakísérem, ha felébredt. Rose felsóhajtott, megölelte a nagyanyját, és elindult. Lement a lépcsőn, átvágott a pázsiton, és a kocsijához ment. Kihívásokat keres. Még soha nem gondolt így magára. Igen, addig dolgozott a villantáson, amíg a rögeszméjévé nem lett, de ez azért volt, mert olyan kevés dologgal tudta lefoglalni magát. Most szépen hazamegy, hosszan elbeszélget Jackkel arról, hogy nem megyünk el vad terepszemlékre a család ellenségével, és megmagyarázza Declannek... Mi a fenét akar megmagyarázni Declannek? Hogy azokban a pillanatokban, amikor elfelejti a kékvérűségét, úgy vonzza őt, ahogy az ostoba molylepkét a bogárölő lámpa? Rose visszaautózott a házig. Declan és Jack még mindig nem jöttek meg. Bevitte magával a vásárolt holmit, kipakolta a
264
239
fagyasztóba, a hűtőbe és a kamrába. Egy zacskó alma és egy doboz eper hiányzott. Talán még a kocsiban van. Kiment. Ahogy közeledett a kocsihoz, törött üveg csikordult meg a lába alatt. Egy betört szélvédőből származó csillogó töredékcsík vezetett át az úton, balra ment tovább, fényes ösvényt alkotva. Rose gyorsan rápillantott a kocsijára, de megnyugodott, mert nem az ő szélvédője tört be. Rose leguggolt, és megszemlélte az üveget. Különös. Nem olyan üveg volt, ami egy karambol után hátramarad. Olyan volt, mintha valaki bezúzott volna egy szélvédőt, majd óvatosan szétszórta volna a cserepeket, hogy felhívni magára Rose figyelmét. Megesküdött volna rá, hogy amikor hazaért, még nem volt itt. A csillogó ösvény egy öreg fenyőnél ért véget. Rose a homlokát ráncolta, felnézett, és meglátott egy rendszámtáblát, amely egy madzagra kötözve lógott le az egyik ágról. FŐNÖKFAZON. Emerson rendszámtáblája. Mi a csuda... Átvizsgálta az utat. A távolban néhány bokor mellett egy piros fémdarab feküdt az oldalán. Rose odaügetett. Egy darab piros autó motorháztetője volt Emerson SUV-jának paradicsomszínében, a széle sötét volt a hegesztőpisztoly nyomán. Az út mentén, lejjebb, még egy fémdarab feküdt, épp a kanyar előtt. Rose odasietett, elhaladt a kanyar mellett, és meglátott még egy piros foltot, vagy kilencven méterre. A háztól a Töredék felé vezettek az autódarabok. Rendben van. Visszament a kocsijához, és beindította. Meg kell néznie, hová vezetnek a kocsidarabok.
265
15.fejezet Éléonore felállt az asztaltól, ahol a szörnyeteg egy kis darabja úszott egy üveg formaldehidben. A test többi része már elkezdett oszlani, és el kell temetnie, amikor már nem bírja tovább elviselni a szagot. - Beszélj hozzám! - suttogta. Mindent megpróbált. Felhívta Adele Moore-I, Lee Stearns-t és Jeremiah-t. Átnézték a könyveiket és naplóikat, varázsigét mormoltak, és elégették a gyógynövényeiket. Még Elsie-hez is elment, vagy inkább ahhoz, ami Elsie-ből maradt. Erőfeszítései hiábavalók voltak. East Laporte kollektív bölcsessége kudarcot vallott. Bármi is volt a szörnyeteg, bárhonnan is jött, gonosz volt. Ebben mindenki egyetértett. Megindult a pletyka. Északon Malachai Radish és az egész családja eltűnt a lakókocsijukból, a kocsit szétdúlták és nyitva hagyták. Malachai soha nem volt egy észlény, de a kocsija eltűnt, tehát lehetséges volt, hogy a maradék esze is elment, és úgy tűnt el a feleségével meg a gyerekeivel, hogy egy szót sem szólt róla senkinek. De Éléonore kételkedett benne. Adele hallott pletykákat, miszerint kutyák tűntek el az éjszakában. És Dean Vaughn lábasjószágaival is végzett valami. Valami végzett a törpekecskenyájjal is, és belsőségeikkel kidekorálta a dombocskát, ahol legelni szoktak. Ostrom alatt voltak. Rettegés ült meg a mellkasában, mint egy nagy jégdarab. Mikor lesz vége? Mit akarnak a lények? Nem tudta a válaszokat. Az egyetlen fegyver Rose volt, és a villantása. Éléonore megdörzsölte az arcát. Rose... Ha nem az egyik, akkor a másik. A gyerek egy percre sem nyugodott. Camarine lordja zavarta nagyit. A fiú különös szerzet volt.
266
239
Kifogástalan modor, kifogástalan udvariasság. Észrevette a halvány akcentust a beszédében, amikor elátkozta, ő pedig választékos, arisztokratikus franciasággal válaszolt. Ezt nem lehet könnyen hamisítani. És hatalma. Óriási hatalma. Amikor Éléonore elment meglátogatni Elsie-t, látta, milyen kár esett a házon. A tető teljesen odavolt, és a fal nagy része is. Amy azt mondta, hogy egyetlen erőkifejtéssel csinálta. Persze egy vörös legionáriustól mi más várható. Azok az adriangolok utolsó menedékei. Kislánykorában sok történetet hallott róluk. Démonokként harcoltak. Némelyikük nem is volt ember. Mi a csodát csinál egy gróf egy ilyen légióban? A fiú született szívtiprónak tűnt, darabokra töri majd Rose szívét. Éléonore felsóhajtott. Ilyenkor azt kívánta, bárcsak vele lenne Cletus. Nem mintha a vén gazemberrel sokra menne. Vigyorogna, és azt mondaná, hogy hagyja békén a fiatalokat, hadd érezzék jól magukat. Cletus mindig a szívével érvelt, míg Éléonore mindig az eszével. De még így is nagyon hiányzott neki. Egy ideig csak ült, elveszve az emlékeiben és a gondolataiban. Amikor végre lerázta őket magáról, bögréjében a tea már kihűlt. Megérintette a kannát. Az is hideg. Na jó. Többet meg kell tudnia erről a Declanről. És ha Rose nem válaszolja meg a kérdéseit, akkor majd kifaggatja Georgie-t. Eszébe jutott a kisfiú. Jobb, ha utánanéz, hol van. Éléonore átment a nappaliba. A dívány üres volt. - Georgie? - szólt. A kisfiú nem válaszolt. Georgie? - Éléonore átvágott a házon, a konyhától a hálószobáig, át a másik hálószobán, elhaladt a fürdőszoba mellett, át a nagy raktárba. A kisfiú ott volt, és kibámult az ablakon. Eléonore odament hozzá, és megsimogatta
267
világosszőke haját: - Mit csinálsz itt, teljesen egyedül? Kinézett az ablakon, és megmerevedett. A védőkövek szélén sötét szörnyetegek gyülekeztek. Kettő, négy, még több... Gyűltek, felmásztak egymás hátára, keskeny piramist formáltak. Éléonore visszafojtotta a lélegzetét. A védőkövek erősek és régiek, de minél magasabbra jutsz, a varázskorlát annál gyengébb lesz. A piramis most hat szörny magasságába ért fel. Nyolc. Kilenc. A felső véreb nekinyomult a védőköveknek, és beesett az udvarra. A védőköveken belül ért földet, megfordult a levegőben, hogy talpra érkezzen, megrázta magát, és a ház felé indult. Georgie ránézett a nagyanyjára, tágra nyílt szemében rettegés ült. - Jönnek. Épp a határ előtt egy keskeny, túlnőtt ösvény kanyarodott el jobbra a főúttól. Egy kocsiajtó kis, piros darabja feküdt a kanyarban, egy másik pedig az ösvényen, kicsit lejjebb, ha esetleg Rose nem értené az üzenetet. Leparkolta a kocsit, és kivette a 22-esét a zsákjából. Olyan közel volt a határhoz, hogy bárki is hagyta itt a kocsidarabokat, könnyedén átugorhatott a Töredékbe, amikor Rose közeledett. A Töredékben a villantás használhatatlan volt, de Rose puskagolyói átszelik még a határt is. Rose lezárta a kocsit, és elindult a nyomon. Néhány perccel később a sűrű, bokros rész hirtelen véget ért, és egy mező elején találta magát. Egy alacsony domb emelkedett előtte, amelynek tövében egy hatalmas tölgyfa magasodott. Néhány évtizeddel ezelőtt belecsapott a villám, és az egyik ágat átvágta a jobb oldalon. A történet szerint valami okostóni nem tartotta be a szabályt, hogy viharban nem szabad nagy, magányos fa alá állni, és amikor a villám
268
239
leszakított egy ágat, az ág lezuhant, agyonsújtotta a fickó lovát. Azóta a hatalmas fát a Döglött Ló Tölgye néven ismerik. Ma a tölgyfa még inkább tűnt féloldalasnak, mint általában. Valami hosszúkás dolog lógott le az egyik jobb oldali vastag ágról, és kissé himbálózott. Rose összehúzza a szemöldökét. Ez meg mi? A dolog felnyögött. ROSE pislogott, és rájött, mi az. Emerson volt, valami fehér műanyagba burkolva, és fejjel lefelé, felakasztva a kocsija biztonsági övénél fogva. A férfi ismét felnyögött, ezúttal gyengébben. Rose kibiztosította a puskáját, nagy levegőt vett, és a férfi felé indult, lassan, a terepet fürkészve. Szeme a legapróbb veszélyforrást is képes felfedezni. Füle a legkisebb hangot is képes meghallani. Semmit nem hallott, csak a szelet és az Erdő távoli neszeit. Lépés. Még egy lépés. Rose megborzongott. Majdnem ott volt. Emerson arcszíne egy érett szilvára emlékeztetett. Szeme a lányra meredt, nézett, de nem látott. - Semmi baj - mondta Rose halkan. - Semmi baj. Megvan. Valószínűleg túl sok vér megy a fejébe. Le kell szednie. Emerson ajka megmozdult. - Far... - Igen? - Far... Farkas. - Farkas? - Farkas! - Hangja hirtelen élénk lett. - Farkas! Farkas! Farkas! Farkas? Egy farkas nem csomagolja be műanyagba és aggatja fel a fára. - Oké, oké - mormolta Rose. - Nyugodjon meg. Lehozom onnan.
269
A biztonsági övért nyúlt. Egy fekete, szőrös farkas bukkant elő a fa mögül. Hatalmas volt, akkora, mint egy borjú, két nagy, arany szemmel bámult Rose-ra, tekintete hideg volt, gonosz és okos. Túl okos. Ez nem egy átlagos farkas. Ez egy alakváltó lény. Rose nyakszirtjén minden egyes pihe égnek állt. Mozdulatlanná merevedett. East Laporte-ban az öccsén kívül nem volt más alakváltó. A szemek alatt ásított a fekete lyuk, hatalmas, elefántcsont színű fogak villantak ki belőle. Rose megragadta Emersont, magához húzta, és villantott. Atamán védelmének fehér íve végigszáguldott körülötte, elvágva a biztonsági öv kötelét. Emerson lezuhant Száztizenöt kiló holtsúly zuhant Rose-ra, aki a férfit a földre ejtette. A farkas morgott. Szörnyű hang volt, düh és vérszomj keveredett vad ígéretté. - Nem lehet a tiéd - mondta neki. A farkas felugrott. Foga egy hajszálnyira volt Rose villantásától. Rose-t elfogta a pánik. A fehér ív három részre osztódott mindegyik ív olyan gyorsan pörgött, hogy folyamatos fehér korláttá olvadtak össze Rose és Emerson körül. A farkas zavartan megállt. Csapdába estek. Rose nem tarthatta így végeérhetet- lenül az íveket, de ahhoz, hogy megtámadja a farkast a villantásával, fel kell adnia a védelmét. Az arany szemek azt súgták neki, hogy ha csak egy ezredmásodperc előnyt is ad neki, darabokra tépi. Rose lassított az íveken. Megint távoliak lettek. A farkas lihegett, mintha nevetne, mulattatta áldozata hiábavaló küzdelme, hogy távol tartsa. ROSE eleget lassított az íveken ahhoz, hogy egy
270
239
ezredmásodpercre, ahogy mindegyik ív elhúzott mellette, védtelen volt. Ahogy a következő ív jobbra ment, Rose felkapta fegyverét, és tüzelt. A fegyverből golyók és nagy robaj csapott ki. A farkas balra ugrott, leugrott a tölgyfacsonkról és elrohant, be az Erdőbe. Rose nagyot nyelt. A lábánál Emerson nyivákolt, mint egy kisbaba. - Elment - mondta Rose remegő hangon. - Végleg elment. Nem tudja levinni Emersont a dombról. Még csak elvonszolni sem tudja. Az ujjai remegtek. Kihúzta a mobilját a farmerzsebéből. Három próbálkozás után sikerült a megfelelő számot hívnia. - Eric Kaplan, Kaplan Biztosítótársaság, miben segíthetek? - kérdezte a hang a túloldalon. - Itt Rose. A Döglött Ló Tölgyénél vagyok. Itt van velem a nagybátyja is, kérem, jöjjön ide érte, és vigye el. - Siess, gyermekem! - Mémére hangjától Georgie feljebb lépett a létrán. Felért a padláslépcsőn, és félreállt, felajánlva a karját, nagyi felmászott, nagyapa egyik puskája volt nála. Felhúzták a létrát, és a csapóajtó nagy csattanással becsukódott. Mémére a reteszt is ráhúzta. Az sem segít. A szörnyetegek rájuk találnak. Mindketten tudták. Nem lesz semmi baj - mormolta Mémére. - Nem lesz semmi baj. Elmondunk egy varázsigét... Ezek varázslattal táplálkoznak, Mémére - mondta Georgie halkan. - Szeretik. Mémére megállt: - Rose is ezt mondta. Odalent porcelánt tört. Jeges rémület söpört át Georgie-n. Felugrott. Mémére karjai összezárultak körülötte. Újabb edény tört el. Valami mozgott a konyhában,
271
Légy nagyon csendes, gyermek! - suttogta Mémére Georgie fülébe. - Csendes, mint egy kisegér. Csend állt be. Eltelt egy hosszú perc. Körülöttük a padlás homályos, néhány doboztól eltekintve üres volt. Finom porréteg fedte a padlót. Alig valami kis fény szűrődött át a zárt redőny farésein, amely az egyetlen apró ablakot fedte. Georgie érezte a vérebek varázserejét. Ez az erő érzékei peremén táncolt, csendesen és türelmesen várt, várta, hogy használják az erejüket, hogy rájuk ugorhasson. A falakat kaparászó karmok különös zajától Georgie majdnem felugrott. Mémére-be kapaszkodott. Az asszony az ajkába harapott, és még szorosabban ölelte. Nem engedi, hogy a vérebek elkapják. Mémére nem engedi. De ha megnyitja az elméjét, a varázslat őt is elkapja Rettegés lett úrrá Georgie-n. Karmok kaparászták a tetőt. Valami feldőlt odalent, pontosan alattuk. A szörnyetegek tudták, hol rejtőznek Georgie megborzongott. Foga vacogott, lábán és kezén az ujjak jéghidegek lettek. Kemény ütés csattant a bal oldali padlódeszkákon. A kaparászás hangosabb lett. A szörnyetegek a tetőt próbálták áttörni, betörni. Nem hagyhatja, hogy elérjék Mémére-t. Georgie küzdött a rettegés ellen, és legyőzte. Hátradőlt Mémére karjaiban. Ideje megtalálni azt, amit elveszített. Balra tapogatózott, a sötétben próbált lelki szeme előtt keresgélni. A vérebek varázsereje mindent elárasztó hullámban lepte meg, mint egy ezer szájból kizúduló nyálkafolyam. Georgie fulladozott. Belül valami szűkölt benne. Az apró fogú szájak belemartak, a lába körül tekeregtek, felkúsztak a testén. Agya égett a fájdalomtól. Még erősebben keresett, kétségbeesetten próbálta elérni, -
272
239
hogy meghallják, mielőtt a gonosz varázslat örökre megfojtja. Valahol, lehetetlen távolságban Mémére a nevén szólította. Hangja tele volt könnyekkel. Georgie kinyúlt Rose felé, de ő túl messze volt. Nem tudta elérni. Valaki mást kell megtalálnia. KEResett, agya dübörgött a nyomás alatt, amíg végül MEGLÁTta: egy fényes, fehér csillag ragyogott a sötétben. Utolsó erejével megérintette. A szörnyetegek varázslata alatta ásított, mint egy borzalmas lény szája, és egészben nyelte le. Jack a konyhapulton ülve figyelte, ahogy Declan a hűtőben kotorászik, tányérral a kezében. A gyomra korgott. Az egész délelőttöt az erdőben töltötték, a szörnyetegek nyomát kutatták. Declan vérebeknek nevezte őket. Azt mondta, fegyverrel nem lehet végezni velük. A golyók elfütyülnek mellettük. Csak úgy lehet kinyírni őket, ha széttépik vagy szétvágják őket, esetleg varázslattal kisülést alkalmaznak rajtuk. Órákon át kutatta a nyomokat, de a legnagyobb részük az Erdőből kifelé vezetett, nem befelé. Declan mindenhová követte. Mostanra már mindketten elfáradtak és megéheztek. Azt gondolta, hogy Rose már itthon lesz az ebéddel, de nem volt itthon. így Jack és Declan megrohamozta a hűtőt. - Úgy tűnik, elég ennivaló van, hogy nagy lakomát csaphassunk. Még speciális Perem-hamburgert is készíthetünk. Declan elejtette a tányért. Az nagy csattanással ért földet. Jack felugrott a hangra. - Maradj itt! - kiáltotta Declan, arcán borzalmas kifejezés ült. - Ne gyere utánam, ne hagyd el a házat! Megértetted? Jack bólintott. - Megyek, és visszahozom a bátyádat. El ne menj!
273
16.
fejezet
Éléonore a karjában ringatta Georgie-t. A fiú mozdulatlanul feküdt, bőre hideg volt és nyirkos. Pulzusa haldokló pillangóként verdesett Éléonore ujjbegye alatt. Újra és újra megpróbálta elérni, de a fiú valami távoli helyre távozott, ahová ő már nem érhetett el. Alatta a ház megrázkódott és csattogott, hangos volt a széttörő fától és a nehéz dübörgéstől, de ez nem volt fontos. Éléonore saját rekedt suttogására összpontosított, minden erejét a szavakba összpontosította. - Gyerünk, szívem. Gyere vissza hozzám. Gyere vissza a grandmére-hez. Nem akarsz elhagyni, ugye? Csak sötétséget érzékelt. - Gyere vissza, kicsim! Varázsereje elöntötte. Halvány ragyogás jelent meg arcától az ujjai hegyéig. A padlás sötétjében és a sötétségben, amely Georgie-t elnyelte, Éléonore jelzőfény lett. - Gyere vissza hozzám! Annyira meg akarta találni, hogy hosszú másodpercekbe telt, mire rájött, hogy minden elcsendesedett. A csapóajtó megcsikordult. Valami vagy valaki meghúzta lentről a kötelet, és megnyitotta. Éléonore hangtalanul kántálni kezdett, maga köré gyűjtötte a varázslatot. Nem tudott villantani úgy, ahogy Rose, de a régi varázsereje még megvolt. Nem fogja készségesen hagyni, hogy miszlikbe aprítsák, megküzd velük. A következő csattanás leszakította a kallantyút a fáról. A létra leesett. A varázslat halálos felhőként gomolygott Éléonore körül. Gonosz kis csíkok pásztázták ragyogását, dühös spirálokban fonták körbe. A varázslat az életét követeli majd
274
239
fizetségként, de nem tehetett mást. Csak Georgie-nak hadd nyerjen még pár percet. A varázslat az ujjai környékén lebegett, viszketett, hogy engedje el. Declan vagyok! - szólalt meg egy férfihang. - Jövök felfelé! Éléonore meglátta a szőke fejet a nyíláson át. A férfi arcát ezüst nyálháló fedte. - Siessen! - kiáltotta Declan. Georgie kezd elhalványodni! - Odadobta a fiút neki. Declan elkapta, és eltűnt odalent. Éléonore utánamászott. Declan átrohant a házon, Éléonore követte, átlépett a szörnyetegek hulláin és a széttört bútorokon. Declan egv mozdulattal lesodort mindent a konyhaasztalról, a tányérok és az üvegek a földre zuhantak, és Georgie-t az asztalra helyezte. Felhúzta a fiú szemhéját, a sötét, összehúzott pupilla környékén felvillant egy vékony, kék vonal - Kellene egy gyertya - mondta. Éléonore megfordult, kissé megcsúszott a konyhapadlón, felmarkolt egy gyertyát és egy doboz gyufát. Remegő kézzel meggyújtotta. Declan benyúlt a ruhájába, és előhúzott egy kis erszényt. Kivett az erszényből egy papírdarabot, gyógynövényeket hintett rá, megsodorta, akár egy cigarettát, és a végét meggyújtotta. Csípős, édes illat öltötte be a szobát, Éléonore rájött, mi az, és felemelte Georgie-t, megemelte a fejét az asztalról. Declan az égő füstölőt Georgie orra alá tartotta. A fiú nem mozdult. Declan benyelt egy adag füstöt, kinyitotta Georgie száját, és belefújta. Semmi reakció. Elment, jött rá Éléonore. Ez egy rémálom. Biztosan egy rémálom. Declan arca elkomolyodott. Belemarkolt a fiú pólójába,
275
és széttépte, feltárva meztelen mellkasát. - Fektesse végig. Éléonore megragadta a férfi kezét, és látta, hogy az összegyűjtött varázsereje fehéren izzik. - Ne! Megöli! - Ez az egyetlen módja. Declan félrelökte az asszonyt, kezét Georgie mellkasára tette, és villantott. A varázserejű szikra átvágott a kis testen, Georgie szeme felpattant, de tiszta fehér volt, szeme kifordult. Borzalmas, csikorgó hangot hallatott, mint egy megolajozatlan ajtó, és Declan ismét az orra alá dugta füstölgő növényeket. Georgie belélegezte, köhögött, megint belélegezte, pislogott, és Éléonore meglátta, hogy a fiú kék szeme ránéz. - Mémére - suttogta, és felköhögött egy kis füstöt. Éléonore magához szorította. Beleszagolt a hajába, érezte a szívverését, és végre felfogta, hogy él. - Mennünk kell - mondta Declan röviden. - Itt nem védhetem meg magukat. Tudja hozni a fiút? Neki a kardja miatt szüksége volt a kezére. Éléonore leemelte Georgie-t az asztalról. - Kapaszkodj belém, szívem! Declan előhúzott egy kardot a hátáról, és mentek tovább. Ahogy Éléonore követte, rájött, hogy a férfi háta vörös a vértől. A szörnyetegeknek ezüst a vére. Átmentek a konyhán, és kimentek a bejárati ajtóhoz. Declan kirúgta. Egy véreb ugrott rá jobbról, de Declan egy fémes villanással kettévágta. Declan átvágott a verandán, és bólintott Éléonore felé. Az asszony követte. Baloldalt, a pázsitot szegélyező bokrok mellett az elpusztult szörnyetegtetemekből úgy gomolygott a gonosz varázslat, akár valami mérgezett virág. A hulláikból kifolyó ezüstös vérpatak hatalmas tócsává gyűlt.
276
239
Az ezüst felszín csillogott és csigavonalszerű szökőkúttá nőtt, elsötétült, és kísérteties módon egy férfi alakját rajzolta ki. Éléonore nem látta a vonásait vagy az arcát, csak a fekete körvonalat, amely olyan volt, mint egy lyuk a világ normális szövetében. Az árny megszólalt: - Csak a fiút akarom. Csak egy harapást... Declan megfordult. Arca eltorzult. Fehér zuhatag ömlött ki belőle, széthasítva a szörnyetegeket, a pocsolyát és vele az árnyat. - Jöjjön! - sürgette Declan. - A Rose házánál lévő védőkövek jobbak. Siessen! A távolban Éléonore egy kocsi motorjának berregését hallotta. Egy pillanattal később egy autó jelent meg a kanyarban, a szélvédő mögött Rose arca volt. Rose gyengéden felhúzta Georgie takaróját, és nagyira pillantott. - Mondd, jól vagy? Nagyi szótlanul bólintott. Rose odalépett hozzá, és megölelte. Éléonore boldog, kerekded kis asszony volt, de ott és akkor vállai elég törékenynek tűntek a viseltes ruhák alatt. Felemelte a kezét, és gyengéden megsimogatta Rose karját. - Azt hittem, hogy elveszítettem Georgie-t. - De nem veszítetted el. Amióta Rose az eszét tudta, mindig a nagyiból merített erőt. Ő volt az egyetlen állandó dolog az életében. Anyja már jóval a halála előtt sem volt igazán jelen az életében. Nagyapa meghalt. Az, hogy apára számítson, csak arra volt jó, hogy a szívét fájdítsa. De nagyi mindig ott volt. Mindig tudta, mi a teendő, és ha nem tudott segíteni, legalább megnevettette őket. Most semmi jókedve nem maradt. Gyengén és őszesen üldögélt a székben. Még fel-
277
tupírozott haja is összeesett. Rose mellkasa összeszorult a fájdalomtól. - Kérsz egy csésze teát? - kérdezte Rose. - Nem. - Nagyi a két fiúra nézett. Georgie aludt. Jack összegömbölyödött mellette, nem igazán aludt, félig lehunyt szemhéja alól csendben figyelte Georgie-t. - Csak üldögélni akarok - mormolta nagyi. - Csak szeretnék egy kis időt, hogy felfogjam, hogy jól vannak. Te menj csak. Nézd meg Declant. A háta felszakadt. Rose egy hosszú pillanatig nézte, majd csendesen kiosont a szobából. A konyhában Declan az asztal mellett ült egy széken. Két ronda vágás csúfította el a bőrét. A mély, nyers sebek körül szivárgott a vér. Rose-ba belevágott a jéghideg aggodalom. Bár a férfi erős volt, a szörnyetegek széttéphették volna abban a házban. - Nem hinném, hogy tudja, hogy kell összezárni egy sebet - mondta Declan. - Mázlija van. - Kilépett a fürdőszobába, és magával hozta az elsősegélydobozt. - Bevihetem a kórházba, ha akarja. Most van pénzem, hála magának. A férfi megrázta a fejét: - Bízom magában. - Híres utolsó szavak. - Adott neki egy pohár vizet, és két Aleve zselés kapszulát. - Gyulladáscsökkentő. Kicsit tompítja a fájdalmat, és megakadályozza, hogy megduzzadjon és bepirosodjon. Nyelje le, ne rágja össze. - Az gondoltam, feldugom az orromba, és rozmárt játszom, de ha ragaszkodik hozzá, le is nyelhetem. Rose pislogott. Mivel túl sok időt töltött el Jack és Georgie társaságában, nem sokat volt alkalma felnőttekkel társalogni. Legközelebb majd azzal fogja fenyegetni, hogy elveszi a képregényeit, ha nem eszi meg a vacsorát. - Jack mindig szét akarja rágni - mormolta Rose. Bocsásson meg.
278
239
Azt mondta, hogy próbált már kartonpapírt is enni. És gyertyát. És szappant. - Rose kinyitotta a dobozt, és munka közben beszélt. - Egyszer, amikor még kicsi volt, az udvaron voltam, éppen teregettem. Ő a fűben ült, mellettem. Tíz másodpercre fordultam el, és eltűnt. Mire megtaláltam, az arca lila bogyósgyümölcs-színű volt. Ott helyben meghánytattam, aztán elaludt a karomban. Azt hittem, a méregtől ájult el, és apámnak megvolt a kocsija, így átrohantam nagyihoz. Rose elővett egy simítózáras zacskót, amiben fehér anyag volt, kiterítette az asztalra, három görbe tűt és húsz, erőre felvágott cérnadarabot vett elő, mindegyik nagyjából harminc centi hosszú volt. Befűzte a cérnát, vizet öntött egy kannába, beletette a tűket, a cérnát meg egy pár kis csipeszt, és az egészet feltette forralni. - Mi lett a vége? - kérdezte Declan. - Kiderült, hogy alkörmös volt. A gyümölcse mérgező, de nem evett belőle annyit, hogy kárt okozzon. Még mindig emlékszem annak a rohanásnak minden egyes lépesére. Életem legrosszabb öt perce volt. - Hány éves volt akkor? - Tizenhat. Jöjjön. Ki kell mosnom a sebeit – mondta Rose. A férfi követte a fürdőszobába, ahol Rose kivette a zuhanyfejet a tartójából, és langyos vízzel leöblítette a férfi hátán levő sebeket. Utána visszamentek a konyhába, ahol több a fény, és Rose tüzesebben megvizsgálhatta. - Csak a felsőt kell összevarrni. Az alsót összeragaszthatjuk sebragasztóval és gézzel. Lekapcsolta a gázt, hagyta, hogy kihűljenek a tűk, könyékig megmosdott szappannal, és kinyitotta a Betadineos üveget. - Allergiás a tenger gyümölcseire? - Nem. Nyugodtan használjon jódot. Nem lesz -
279
mellékhatása. Ó, remek. - Átitatta a gézt Betadine-nal, és elkezdte kitisztítani a sebeket. A férfi háta kőkemény maradt. Széles hát volt, kemény izomcsomókkal és forradásokkal. - Nem kell olyan kemény fickónak lennie – mondta Rose. - Szimpatikusabbnak találna, ha sírnék? - Nem. - Befejezte az alsó seb kitisztítását és bekötözését. - Utoljára kérdezem: töredékbeli sebész? - Nem kérek. Rose odavitte a kannát, és a csipesszel kivette az első tűt. Egy-két percig tartotta, hogy biztosan kihűljön, majd összefogta a felső seb két szélét, megszorította a tűt, és beszúrta a seb szélébe. Átszúrta a tűt, kiszabadította a csipesszel, és befejezte az első öltést. Mostanra már mindkét fiú sírna. Rose is sírna. Saját magán is össze kellett már öltenie nyílt sebet. Az ember végül már nem érzi a fájdalmat, de az első pár öltés pokolian fáj. A férfi csak ült. Ijesztő egy gazember, az biztos. - Gyorsan csinálja - mondta. Hangja mélyebben zengett a szokásosnál. Ha Rose-nak nem lett volna ennyi esze, azt hitte volna, hogy flörtöl. Őrültség lenne flörtölni, miközben éles tűket szurkál a sebébe. - Nem először voltam a rodeón. Maguknál Mágiában van rodeó? - kérdezte, és próbált elvonatkoztatni a ténytől, hogy egy hatalmas tűt szúr bele a férfi élő húsába. - Igen. Texas köztársaságában nemzeti sport. - Texas külön köztársaság? - kérdezte Rose. Befejezte a csomót, és nekilátott a következőnek. - Mágia és a Töredék tükörképei egymásnak. Ugyanazok a kontinenseik, ugyanazok az óceánjaik. A Töredékben Észak-Amerika kontinense vízszintesen van felosztva. - Hogy érti, hogy vízszintesen? Kis csend állt be, ahogy a tű belecsússzam a férfi hátába,
280
239
de hangja nyugodt maradt, és minden feszültségtől mentes. Az országok vízszintesek: Kanada, Egyesült Államok, Mexikó. Mágiában a felosztás függőleges. Így áll a kontinens. Keleten van Adrianglia. Középen Louisiana hercegsége, amely Gallia Egyesült KirályságílM része. - Gallia? Ez egy királyság a Régi Világban. A gall törzsek valaha több királysággá szóródtak szét: kelták lettek, belgák és gallok. Franciaország és Belgium, találgatott Rose. Majdnem kész vagyok - mormolta. - És Louisiana nyugati része micsoda? - Texas köztársasága. Aztán Kalifornia Demokráciája. - Na és Mexikó? - Még mindig Kasztília része. Spanyolországé. Kifogytak a kontinensekből, és Rose-nak még mindig hátravolt pár öltés. Adriangliának miért ez a neve? - Már tudta, de beszéltetni akarta a férfit. Mert a felfedezője Adrian Robert Drake volt, aki az Angliai Királyságról nevezte el. A töredékbeli Kolumbusztól eltérően, ő rájött, hogy egy új kontinenst talált, nem pedig kerülőutat Indiába. Ahhoz képest, hogy kékvérű, sokat tud a Töredékről - mondta Rose, és befejezte az utolsó öltést is. A Déli Tartományok hercegét szolgálom. A Perem az ő területét érinti. Sokat tanultam a Töredékről, mert kötelességem megakadályozni, hogy a népemből átszökdössenek oda. Tudok telefont használni, puskával lőni, és elméletben tudom, hogyan kell autó vezetni, bár nem szívesen próbálnám ki. Megvagyok - jelentette ki Rose. - Most már bemehet a szobájába, és kisírhatja magát. - Csak ha velem jön. - Megfogta a lány kezét. A bőre
281
érintésétől Rose majdnem megborzongott. - Nagyon könnyű az érintése. Alig éreztem. Ne próbáljon hazudni egy profi hazudozónak. És szükségem van a kezemre, hogy bekötözhessem magát. A lórii még egy hosszú másodpercig fogta a kezét, majd elengedte. Rose kihúzta a kezét, bekötözte a sebet, majd megkerülte, hogy eltegye a tűket. Úgy tűnt, Declan jól bírja. Ugyanolyan elbűvölő volt, mint mindig. Köszönöm - mondta a férfi. Nem, én köszönöm. Hogy megmentette Georgie-t és a nagyanyámat. A nyomás és a stressz egyszerre rohanta meg Rose-t. Határozottsága vékony üvegcsőként pattant szét. Nagy nehezen tudta csak visszafojtani a sírást. Honnan jött rá, hogy bajban vannak? A fiú hívott - mondta Declan. - Valószínűleg rájött, hogy így nyitott lesz a vérebek varázsereje felé. Azt hiszem, féltette a nagyanyját, így feláldozta magát. Georgie-nak túl nagy szíve van, a saját kárára mondta Rose. Majdnem elveszítette a fiút. Még egy ilyet nem. Még egy különleges expedíciót nem. Itthon kell maradnia a fiúkkal, és átvészelni ezt a zűrzavart. - Hány veréb volt? Declan megvonta hatalmas vállát: Jó pár. Hány? - akarta tudni Rose. I. I Tizennégy. Sajnos a ház keskeny, és a pillantásomra nem hagyatkozhattam. Úgy véltem, hogy Georgie és Madame Éléonore a padláson lehetnek. Rossz ötlet lett volna a varázslatommal megsemmisíteni a házat. Általában azokat, akiket az ember meg akar védeni, érdemes életben tartani. Mindezt tényszerűen mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bement egy
282
239
szörnyetegekkel teli házba, hogy olyanokat mentsen meg, akiknek semmi közük nem volt hozzá. Bárcsak valahogy meghálálhatnám magának! mondta Rose, és megtörölte a kezét. - Tudok egy módot. Rose felnézett: - Mit tehetek magáért? - Csókoljon meg, Rose. Rose kezében a konyharuhával megmerevedett. Biztos csak rosszul hallotta. Egy csókot azért megérdemlek, amiért megmentettem az öccsét. - Miért akarja, hogy megcsókoljam? Tudni akarom, milyen a csókja íze. - Lassú mosoly terült el az ajkain. - Ne mondja, hogy maga nem gondolt rá. Persze, gondolt, de soha az életben nem ismerné be. - Nem mondom, hogy nem. - Egy csók - mondta a férfi. - Vagy talán fél? Az édes rémület, ami valahányszor elfogta, ha arra gondolt, hogy megérinti Declant, teljességgel lehetetlenné tette, hogy Rose megmoccanjon. - Egyáltalán nem - hazudta. - Akkor csókoljon meg. Itt a nagy alkalom. Megcsókolhatja, bűntudat nélkül, anélkül, hogy bármit is beismerne. Még egy ilyen lehetőség nem lesz Ha száz éves koráig él, és itt marad a Peremben, legalább elmondhatja majd magáról, hogy fiatal és vad évei során megcsókolt egy őrült kékvérűt, aki Mágiából származott. Merész, nem? Nem ezt csinálják n merész nők? Rose odalépett hozzá, tenyerét az asztalra helyezte a férfi keze és oldala közé. Ha a férfi felemeli a karját, csapdába ejtheti őt. Ettől Rose-nak még óvatosabbnak kellett volna
283
lennie, de nem lett. Pillantása végigfutott a kardon, Declan oldalán. Egy rossz lépés és végzetesen megsebzi magát. És ez tetszett neki. Csakk egy csók. Ne csinálj már ekkora ügyet belőle! Közel hajolt Declanhez. Ajkuk alig pár centire volt egymástól. Declan szeme veszedelmesen zöld volt. Mint egy fűszál, amelyen átsüt a nap. - Azért csókolom meg, mert megmentette az öcsémet mormolta Rose. - Nem másért. - Értettem - mondta a férfi. Rose még egy centit előrébb hajolt. Ajkuk majdnem összeért. - Ez nagyon nem helyes - mormolta Rose. Egész teste borzongott a várakozástól. A férfi lehajtotta a hozzá a fejét, hangja halk volt: - Csak egy csók. Nem kérek magától semmi... illetlent. Pedig úgy festett, mint aki szívesen csinálna valamit illetlent. Rose megnyalta a száját, és megcsókolta. A férfi szétnyitotta a száját, és beengedte. Rose nyelve megtalálta a férfi nyelvét. Gyengéden megsimogatta, és rájött, hogy Declan visszafogja magát, szigorúan fegyelmezi magát. Hirtelen arra vágyott, hogy a férfi elveszítse az önuralmát, nem másért, csak azért, hogy bebizonyítsa Rosenak, hogy ő maga képes ilyesmi elérni nála. A lány lecsapott a férfi szájára, nyelve ki-be járt, érintése gyengéd volt és gyors, csábító, soha nem hagyta hosszú ideig ízlelni a férfit. Declan mély torokhangon felmordult pusztán állati hang volt, amitől Rose a legszívesebben hozzádörgölőzött volna. Érezte a pillanatot, amikor a férfi türelme végül elfogyott. Declan karja magához húzta, szorosan. Visszacsókolta, nyelvét mélyen Rose szájába nyomta, magába szíva. Rose elszédült. A férfinak íze olyan volt, mint valami drog. Forróság lángolt a lány mellkasában, és lejjebb futott. Egész
284
239
teste égett a vágytól, hogy megérintsék. Még egy pillanat, és meztelenre vetkőzik előtte. Rose elhúzódott. A férfi még mindig ölelte, de Rose egy lépést hátralépett, így Declan elengedte: - Ez elég illedelmes volt, Camarine lordja? A férfi úgy nézett, mint aki mindjárt lecsap rá: - Eléggé. - Gondoltam, emlékezetessé teszem a csókot – mondta Rose. - Végül is ez a jutalma. Rose egész teste lángolt. Körülötte a levegő nyúlós lett, mint a ragasztó. Nagy levegőt kellett vennie, hogy megteljen vele a tüdeje. Declan nehezen dolgozta fel a köztük hirtelen támadt távolságot. Nadrágja nemigen rejtette el a dudort elöl. - Jobb, ha kimegyek levegőzni - mondta Rose, és elfordult tőle. -Várjon! - Érezte, hogy a férfi mögötte tornyosul. A férfi lehajolt, elsöpörte a lány haját az útból, és gyengéden megcsókolta a nyakszirtjét. Rose gerincén borzongás futott végig. A férfi egyik karját átcsúsztatta Rose mellkasán, a melle fölött, és magához húzta. - Rose - suttogta a fülébe, valószínűleg teljesen tudatában annak, hogy a kis szó milyen hatást gyakorol a lányra, amikor kimondja. Másik keze átfogta a csípőjét, csapdába ejtve. - Maradj! Újra megcsókolta a nyakát, és a lánynak minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne dörgölődzőn hozzá, mint egy kismacska. Ó, szedd már össze magad! Ne olvadj el tőle - pontosan ezt akarja. - Jó volt a csók - hallotta Rose a saját hangját. - De nem, kösz. Levette a férfi kezét a testéről:
285
Még mindig hátra van két próba - emlékeztette, majd kiszökött a verandára. -
286
239
17. fejezet Odakint a nap fényesen sütött, ragyogó kora délután volt. Rose mélyeket lélegzett, próbálta lenyugtatni magát. Lénye egy része vissza akart rohanni a házba, a másik része cinikus hitetlenséggel kacagott. Visszarohan, és mit csinál? Azt kiabálja, hogy „tegyél a magadévá, tegyél a magadévá”? Lerázta az érzést. Be kellett ismernie: a férfi képes a csábításra. Nem mintha nagyon kellett volna próbálkoznia, tekintve a külsejét, és azt, hogy Rose milyen könnyű préda volt. „Teljesen biztonságban lesz, Rose, bla bla bla.” Aha, persze. Biztonságban. Végül vissza kell majd mennie, és bele kell néznie a szemébe. Fogalma sem volt, hogy lesz rá képes. A férfi nála lakik, ami azt jelenti, hogy bizonyos szigorú szabályok vannak érvényben. Nem nézheti, ahogy reggel a kardját suhogtatja, Nem gondolhat rá, hacsak nem amiatt, hogy milyen próbával fogja kelepcébe csalni és legyőzni. Nem... Egy férfi állt a pázsit közepén, a védővonalon kívül. Kissé fénylett, sötét volt, mintha több réteg fekete harisnyanadrágból szőtték volna. Arcát kámzsa fedte, de Rose látta a kezét. A vérebek foltjainak elszíneződött, lilás színe ismétlődött a férfi kezén. - Jó időbe telt, mire észrevett, drága - mondta a férfi Hangja kulturált volt és lágy, és kissé pörgette az r betűi. Akárcsak Declan. - Igazam volt. Maga isteni finom falat. Ez meg mi a fene? Rose lelépett a verandáról, és lassan közelített a férfi felé. Olyan volt, mintha egy szürke, kocsonyás pocsolyából nőne ki, ami hasonló volt a vérebek véréhez. Rose látta, amint két szörnyetegtetem gyorsan beleolvad a pocsolyába. Minél közelebb ért Rose, a varázslat szaga annál erősebb lett. Még egy kicsit. Majdnem elég közel volt ahhoz, hogy
287
villantson, és ne tévesszen célt. - K i maga? - kérdezte. - Lord Casshorn Eratres Sandine. - Az alak könnyedén bólintott felé. - Nagyon örvendek, hogy megismerhetem. Bár ilyen körülmények között szükségtelen az udvariasság, az. ember nehezen vetkőzi le a szokásait, remélem, megérti. Bocsássa meg ezt nekem. Casshorn. Az a férfi, aki örökbe fogadta Declan alakváltó barátját. Rose gerincébe jeges fogakkal mart bele a rémület. Ez nem lehet véletlen. Próbált közömbösséget mutatni, és nyugodt hangon megszólalni. - A minket megtámadó vérebek magához tartoznak? A szó legszorosabb értelmében senkihez nem tartoznak. De én vagyok a vezérük, és ezek után is én irányítom cselekedeteiket. - Olyan magától értetődően hangzott, amit mondott, mintha Rose vendége lenne, aki a legutolsó pletykát osztja meg vele, miközben a verandán teát iszogatnak. - Én... Én is a részük vagyok. És most ők is a lényem részei. Roppant különös szimbiózis ez. Felemelte a kezét, és megmutatta Rose-nak. Túlságosan hosszú, torz ujjainak végén fekete karmok voltak. Bőre a vérebek bőrszínéhez volt hasonlatos, csak egy árnyalattal világosabb. - Mi egyek vagyunk - mondta. Sötét varázserőfüggöny bomlott szét és árad ki belőle, a védővonal mentén gomolygott és fellángolt. Vékony, világos bíbor és sárga erezet futott végig rajta. A varázslat ott dobolt a védővonal mentén, próbálta áttörni. Rose hátrahőkölt, de a kövek tartották magukat. - Miért gyilkol minket? - A varázserejük miatt. A haláluk csupán a folyamat véletlenszerű mellékterméke. Nagyon egyszerű az egész. A testükben varázserő volt. A vérebeim összegyűjtik, és elhozzák nekem, így újabb vérebeket tudok létrehozni,
288
239
satöbbi, satöbbi. Be kell ismernem, hogy a varázslat elszívása mélyebb ösztönöket is megmozgat bennem. Vágyat idéz fel, hogy kettészakítsam a húst, és beleharapjak. Hogy megkóstoljam. Ez pompás, szinte fájdalmas eksztázis. És bármennyire is kiélvezem, az éhségem soha nem csillapul. Jó sokáig tudnám folytatni, amíg végre megelégedést éreznék. - Halkan felnevetett, és Rose majdnem öklendezni kezdett. - Tudja, hogy embereket gyilkol? Egész családokat gyerekeket. - Hogyne - kacagott halkan, és előrehajolt a kövekhez, mintha titkot árulna el neki. - Hogy teljesen őszinte legyek, az emberek soha nem érdekeltek. Idegesítő egy bagázs, folyton a kötelességgel, az elvárásokkal és életük apró-cseprő ügyeivel vannak elfoglalva. - Ujjait összedörzsölte, mintha megpróbálna lerázni róluk valamit - Ezt már megtettem, drágám. Megmásztam az emberi nagyravágyás hegyét, és a tetején újabb hegyre bukkantam, de egek, a megelégedettség lótuszvirágait nem fogyaszthattam el. - Szerintem maga őrült - mondta Rose. - A boldogsághoz képest az épelméjűséget túlértékelik, kedvesem. Ha magát a birtokomba veszem, széttépem az édes húsát, lefosztom a testéről, és egészben nyelem le, kiszívom a szaftját, akkor sokkal boldogabb leszek, mintha az emberi faj által nyújtható összes bölcsességet és érvelési képességet venném birtokomba. És ezzel rá is térek látogatásom céljára. Maga beengedte a házába Declant. És? - Declannek van egy kis gondja. Ha nem talál meg, nem tud megölni. Ezért úgy csalogat engem magával meg a testvérkéivel, mintha lépesméz-darabok lennének. Maga olyan… - Felsóhajtott. - …varázslatos, csábító. Ne értsen szívem, könnyedén megölném magát. Ezt Declan is tudja,
289
ahogy én is. Egyszerűen csak abban reménykedik, hogy az ő feltételeivel ölöm meg magát. Ha a keresésemre indulna, szembe kellene néznie a farkassal, és azt nem akarja. Valaha barátok voltak, ő meg a farkas. Rose-ban felcsapott a düh: - És miért mondja el mindezt nekem? i A maguk élete úgysem hajt semmi hasznot maguknak. - A lány mögött levő házra mutatott. – Mocsokban és szegénységben tengődnek ezen a szánalmas földdarabon, mint a patkányok egy hatalmas szemétdombon, amely két virágzó civilizáció között emelkedik. Miért harcol, amikor a végét úgyis tudni lehet? Semmilyen segítséget nem kapnak. Előbb vagy utóbb mindannyian az enyémek lesznek. - Nem hinném. Casshorn elnézett a lány mellett: - Mondd meg neki, Declan. Mondd meg neki, hogy igazam van. - Látom, felírtad a fogyatékosságaid listájára az épelméjűség hiányát is - szólalt meg Declan jeges hangon. - Miért kell ilyen oktalannak lenni? Úgyis az enyém lesz. - Casshorn sóhajtott. - Éjszaka felfaltam egy embert. Sajnos a vérebeim általában szétszedik áldozataikat, de ezt az embert különleges ajándékként kaptam. Gyorsan ettem meg, habzsolva, és az, amikor a varázsereje átvándorolt belém, az az egyetlen, ami fontos nekem. Ez táplál, ez a célom, ettől függök, és bármit megtennék, hogy újra megízleljem. Nem lesz menekvés. Miért hosszabbítják meg a szenvedésüket? Esélyt ajánlok, hogy hasznot hajtsanak: tápláljanak engem. Legyenek lényem részei. Legyenek az enyémek. - Értem. - Rose csípőre tette a kezét. - A következőt fogjuk tenni: megölöm a vérebeket, aztán megkeresem magát, és megölöm, az öcséim pedig focizni fognak a
290
239
fejével. így maga is hasznot hajt majd nekünk. Most viszlát. Átlépett a védővonalon, hogy jól eltalálhassa. A férfi mohó varázsereje ott keringett körülötte. A lány dühe fényes, fehér hullámban áradt ki, megsemmisítette a pocsolyát és a véreb tetemét. Casshorn eltűnt. Rose lassan megfordult, és meglátta a verandán álló Declant. - Hazudott nekem! - Rose nehezen türtőztette a dühét. - Úgy
tett, mintha feleségül akarna venni, rávett ezekre a hülye próbákra, és közben végig csak Casshornnal akart végezni! - Nem hazudtam. Csak hagytam, hogy nem megfelelő következtetéseket vonjon le - mondta a férfi komolyan. Rose dühétől minden kristálytiszta lett: - Mi a barátja neve, Declan? Hogy hívják a barátját, aki farkassá változik, akit Casshorn örökbe fogadott? - Williamnek - mondta Declan. Ó, te jó ég! - Az a férfi, akivel maga találkozott, talán nem ugyanaz a William - mondta Declan. - Persze, hogy ugyanaz a William! Az előbb vágtam le a volt főnökömet egy fáról, ahová egy alakváltó farkas aggatta fel! Műanyagba csavarta, fejjel lefelé felakasztotta, és az autója darabjait szétszórta, hogy a nyomára bukkanhassak. William tudja, hogy Emerson kicsoda. Amikor legutóbb beszéltünk, alaposan kikérdezett róla. Mégis mi ütött magukba? Azt gondolják, hogy ez valamiféle játék? Ennek a lénynek igaza volt, mi? Nem vagyunk mások a maga számára, csupán csalik. Declan szemére fehér felhő ereszkedett. i Rose, ennek a lénynek már akkor kiszállt az agya a fülein keresztül, mielőtt még elkezdte volna ezt a zűrzavart. Teljesen őrült, nem hiszem, hogy maga nem látja! Soha nem volt igazi katona, igazi tudós vagy igazi nemes, és
291
most már nem is igazi ember. Beleőrült a hatalomba, és az felemésztette, és most el kell altatni, mint egy veszett kutyát. Őt senki nem fogja megsiratni, és ezt ő is tudja. Ne higgye el, akármit mond! Rose félretolta a férfi érveit. Hazudott neki. Komolyan azt hitte, hogy van valami köztük. Igen, tudta, hogy az egész próbatételes dolog nagy csapás a férfira nézve, de ezenkívül úgy tűnt, hogy minden valódi és igazi. Olyan dühös volt, hogy alig látott. Dühös volt a férfira, mert hazudott, dühös volt önmagára, amiért hitt neki, és dühös volt a világra, mert megint csak kihasználta valaki. A harag megült a mellkasában, és csak nyomta. - Hová vitte ma reggel Jacket? - Elvittem az Erdőbe. Milyen célból? Ne hazudjon, Declan, mert beszélek az öcsémmel, és ő megmondja nekem az igazat. - Utasítottam rá, hogy kövesse a vérebek nyomát. - Elment az esze? Hiszen még gyerek! Declan álla makacsul megfeszült: De alakváltó is. Okos, ravasz és gyors. Soha nem volt jelentős veszélyben. Mindig fél kilométerrel mögötte mentem. Tehát mivel alakváltó, ezért feláldozható? - csattant fel Rose. - Vagy azért, mert fattyú? - Nem hallgat meg. Jack nem volt veszélyben! Sajnálom. Úgy tűnik, tévedtem. A vérebek csupán ártalmatlan, bolyhos kis nyuszik. Ezért vérezte össze egy órával ezelőtt a konyhámat. Az egy teljesen más helyzet. Egyedül voltam, egy szűk helyen, és nem használhattam a villantási képességemet. Jack a fák lombjai között volt, és szigorúan megparancsoltam neki, hogy amint megérzi a vérebeket, kezdjen el rohanni. - Sokra ment volna vele. Már akkor rárohantak volna,
292
239
mielőtt maga előrántja a kardját. Declan morgott: - Maga csecsemőként kezeli a gyerekeket, Rose. Főleg Jacket. - A lány rábámult. - Jack ragadozó. Ő nyolcéves, Georgie tíz. Egyikük sem nagyon ismeri az önvédelmet vagy a késforgatást. Georgie azt sem tudja, hogyan kell rendesen megfogni egy kést. Jack azt mondta, hogy még soha nem ült lovon. Hogy képzeli, hogy élnek túl? Nem kapaszkodhatnak örökké a maga szoknyájába. Rose hangja elakadt a torkában, és egy pillanatig meg sem tudott szólalni. - Bevágtat az életünkbe, szó szerint rám tukmálja magát, és most megkérdőjelezi, hogy hogyan nevelem az öcséimet. Mit képzel, mégis ki maga? Próbálja csak meg, Declan! Próbáljon meg két kisfiút felnevelni, amikor csupán tizennyolc éves, az anyja meghalt, az apja lelépett, a minimálbérnél is kevesebbet keres, viszont úgy kihajtja magát, hogy esténként majdnem eldől a fáradtságtól, és közben a fél város magát üldözi, hogy eladhassák a legtöbbet ígérőnek! - Nem mondtam, hogy rosszul csinálja, de nem taníthat meg nekik mindent. - Mielőtt kihajítom magát, kérdeznék valamit - mormolta Rose összeszorított fogakkal. - Miért mi? Miért én? Miért az egész házasságos maszkabál? - A vérebek vonzódnak a varázslathoz. Követtem a nyomukat egy házhoz - mondta Declan. - Aztán kijött egy gyönyörű lány, rám fogta az íját, és kijelentette, hogy nem fekszik le velem. Én csak belementem a játékba. - Belement a játékba. - Keserűség csöpögött a szavaiból. Sejti, hogy mennyire féltem? Hogy mennyire aggódtam, hogy magával rángat, hátrahagyva a gyerekeket, vagy talán megöli őket? Tudja, mennyit aggódtam a maga játszadozása miatt? Kifelé!
293
A férfi csak ült a verandán, és mosolygott, fogsorát a lány felé villantva, mint amikor a kardot egy pillanatra kihúzzák a hüvelyéből: - Nem hinném. - Tessék? Egyezséget kötöttünk. Én nem szegtem meg, így ez a maga hibája. Ezáltal kártérítést kell adnia, és nem tud. Elköltötte a pénzt. Rose kinyitotta a száját, majd becsukta. - Megkapja a pénzét - nyögte ki végül. Addig is itt maradok. Tetszik vagy sem, megvédem magát, mégpedig mindenáron. Sőt, magát köti az esküje. Mindketten felesküdtünk rá, hogy végigmegyünk a három próbatételen, és várom, hogy kiadja nekem a másodikat. - Végeztem a játszadozással - mondta Rose. Én még nem. A világ nem a maga kénye-kedve szerint alakul. - Takarodjon! - követelte Rose. A fenéket. Bolond lennék elmenni. Maga nagyon különös nő, Rose! Akarom magát, és megharcolok azért, hogy az enyém legyen. - Én viszont nem akarom magát. Akárhogy is legyen, folytatnia kell a próbákat. Ha nem teszi, a varázslat visszaüt, és ki tudja, milyen formát ölt. Maga meg én meg is halhatunk, és akkor mi lenne az öccseivel? Rose-t ismét sarokba szorították. - Gyűlölöm magát! - mondta. A férfi kedves mosollyal viszonozta: - Ezt mindenféle érzékenység nélkül veszem tudomásul.
294
239
Bár sokkal vonzóbbnak találom, amikor nem sikítozik és hisztériázik, mint egy gyerek. - Ha nem sikítoznék, akkor villámot vágnék magába. Declan leugrott a verandáról, és Rose fölé tornyosult: Tegye meg. Ha el akar jutni a következő lépcsőfokig, tegye csak meg! De nem fog tetszeni. Én nem amolyan helyi srác vagyok. Én tudom, hogyan védjem meg magam. Varázslat sistergett Rose körül. A férfi hatalma ott kavargott körülötte. Rose a fogát csikorgatta. A teraszajtó csapódott, és Jack hangja hallatszott: Nagyi azt mondta, hogy mondjam meg, hogy halkabban veszekedjetek. Felébresztitek Georgie-t. Rose lehunyta a szemét, és kényszerítette magát, hogy lassabban lélegezzen. Hallotta, hogy Declan kifújta a levegőt, és érezte, hogy a varázserejének nyomása megszűnik. Amint Georgie felébred, megkapja a próbáját mondta Rose nyugodtan, amikor már beszélni is tudott. - Alig várom, Lady Camarine - mondta Declan. Rose bemasírozott mellette a házba, és nagyon óvatosan tette be az ajtót maga mögött.
295
18.fejezet Georgie másnap reggel ébredt fel, olyan tíz óra körül. Rose háromszor is megnézte, és amikor végül látta, hogy a kisfiú kék szeme visszanéz rá, elgyengült a térde, és meg kellett kapaszkodnia az ajtófélfában. - Na, hát itt vagy - mondta Rose. - Hogy érzed magad? - Jól - mondta Georgie. Rose közelebb jött, leült az ágyára, és ajkát a fiú homlokához érintette. Száraz volt és meleg. Láznak semmi nyoma. - Declan elmondta, hogy őt hívtad. Ő volt a közelebb - mormolta Georgie. - Téged nem találtalak. Túl messze voltál. Rose-ba belemart a bűntudat: - Sajnálom. - Mi történt? - kérdezte Georgie. Rose elmondta neki. - Próbáltam neked beszélni a farkasról és Casshornról mentegetőzött Georgie. - De munkába kellett rohannod, aztán pedig elfelejtettem. Sajnálom - ismételte meg Rose. - Ha legközelebb valami fontosat akarsz mondani nekem, végighallgatlak, történjen bármi is. Tudod mit? Megyek, hozok egy kis teát meg ánizsos sütit, és mindent elmesélsz róla, jó? - Van ánizsos süti? - Georgie szeme felragyogott. Külön neked készítettem. Te vagy a hős. A hősnek mindig ánizsos süti a jutalma. Rose visszajött, és Georgie elmesélte neki az egész történetet ánizsos süti harapdálása és málnás tea iszogatása közben. Minél többet beszélt, Rose fejében annál inkább tisztább lett a kép. - Értem - mondta végül. Most már jól látta a helyzetet. Declan követte őt a Tö296
239
redékbe. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy nála lakjon. Rose még mindig dühös volt rá. Nagyon, nagyon dühös. De a férfi viselkedésének egyes pontjai végre érthetőek lettek. Rose bánta, hogy elveszítette az önuralmát. Sok min den történt az utóbbi napokban: Declan megjelenése, a vérebek, az elbocsátás, a Georgie elleni támadás. Bármelyik esemény már önmagában is elég lett volna, hogy felzaklassa, de együtt érzelmi nyomást besűrítő kuktafazékká alakultak át. Valahogy ki kellett engednie a felgyülemlett gőzt. Az kívánta, hogy bár ne úgy engedte volna ki, ahogy, Declan előtt, aki kétségtelenül azt gondolta, hogy Rose csak hisztizik. Nehéz meggyőzni valakit arról, hogy hallgasson meg és hagyja el a házunkat, amikor túl hangosan sipítozunk ahhoz, hogy komolyan vegyen minket. - És, mi lesz most? - kérdezte Georgie. - Most segítened kell a Declan elleni második próbatételben - mondta Rose habozva. - Gondolod, hogy elég erős vagy ahhoz, hogy gyalogolj? Georgie bólintott. - Sajnálom, hogy ezt kell kérnem tőled, de kérlek, gyere ki a verandára. - Előbb ki kell mennem a vécére - mondta Georgie. - Ne segítsek? Georgie hosszú pillantást vetett rá. Rose felsóhajtott, és ráhagyta. Ha végre férjhez megy - már ha férjhez megy valaha is -, azt remélte, hogy az első gyereke egy édes kislány lesz. Édes, tündéri, ártalmatlan kislány. Éléonore kilépett a konyhába, és megerősítette magát lelkileg. Csak pár perce van, mielőtt Rose visszatér Georgie szobájából. Ahogy Éléonore közelített felé, Declan udvariasan felállt, könnyedén meghajolt, és elmosolyodott:
240
- Bonjour, Madame. - Bonjour, Monsieur. - Leült egy székbe, és franciául
folytatta. - Az unokámról szeretnék beszélni magával. A férfi arca hűvös lett. A mosoly megmaradt, de udvarias, jeges formát öltött - a kékvérűek akkor használták, amikor valakit az udvariasságukkal akartak megfojtani. - Szeretném, ha semmilyen félreértés nem lenne közlünk - folytatta Éléonore. - Nem óhajtok semmiféle találkát közvetíteni maguk között. Épp ellenkezőleg. A férfi szemöldöke egy cseppet felszaladt. Tényleg vakítóan jóképű férfi. - Úgy találja, hogy nem érdemlem meg az unokáját, Madame? Magában Éléonore némán felnyögött. Kijött a gyakorlatból. -Nem kételkedem a származásában. Csupán szeretnem tisztán érteni a helyzetet. Persze, ha hajlandó végighallgatni. - Csupa fül vagyok, Madame - biztosította róla Declan. Éléonore nagy levegőt vett: - A férjem a házasságunk során többször is elhagyott. Nem azért mondom ezt, hogy együttérzést csikarjak ki magából. Ez egyszerű tény. Szenvedélyesen szeretett, de a tengert még jobban szerette. Mivel nélküle szenvedtem, mindent megtettem, hogy a fiamat úgy neveljem, hogy felkeltsem benne a család iránti felelősség érzését. Sajnos borzalmas kudarcot vallottam. Apjához hasonlóan John is gyakran hagyta el a feleségét és a gyermekeit. Rose gyermekkorában megtanulta, hogy az „apa” csupán ideiglenes jelenlét az életében. - Éléonore elhallgatott. Nehezebben találta meg a szavakat, mint hitte. - Pardon. I íz nagyon nehéz számomra. Rose anyját lesújtotta a szülei idejekorán bekövetkezett halála, és az utolsó éveiben minden eszközzel arra törekedett, hogy elfelejtse halan241
dóságát - általában annak a férfinak a karjaiban keresett nyugalmat, aki hajlandó volt vele hálni. Végül minden gyógyír hiábavaló volt, és meghalt. Rose akkor kamasz volt, a fiúk pedig még kisbabák. így az unokáimat az anyjuk és az apjuk is elhagyta. Eléonore rápillantott Declanre, de a férfi arca őszinte udvariasságot tükrözött, és olyan átlátszó volt, mint egy betontömb. -Aztán Rose fehéret villantott. Értse meg, lordom, hogy több mint egy évszázad telt el azóta, hogy egy peremlakó utoljára fehéret villantott. Még gyermek volt, alig múl tizennyolc éves, és egyáltalán nem volt felkészülve rá,hogy előre lássa a következményeket, vagy megbirkózzon velük. Az anyja laza viselkedésének hála, feltételezték, hogy Rose egy házasságon kívüli viszony gyümölcse. Egyetlen éjszaka alatt értékes árucikk lett. Először is a villantási képessége minden család számára jelentékennyé tette, másodszor pedig a varázsereje kékvérű ősök meglétére utalt, harmadszor pedig... az unokám bájos, mint ahogy azt bizonyára maga is észrevette. - Hogyne, Madame. Hangja teljesen közömbös és kellemes volt. Ha még egyszer Madame-nak szólítja, akkor hozzávág valamit. Rose-nak borzalmas élete volt - mondta Éléonore kereken, - Majdnem egy éven át szó szerint üldözték. A perembeli családok az ereje miatt akarták, a környékbeli kékvérűek a feltételezett származása miatt, azok pedig, akik nem akarták, azok gyűlölték. Az irigység borzalmas dolog. Az anyja kalandozásai miatt így is számkivetett volt, és a villantása csak fokozta a bajokat. Amennyi kevés barátja volt, az is mind elhagyta. A barátja - aki egy rémes alak volt - elárulta. Túléltünk egy ostromot, egy gyújtogatást, és azt, hogy kerülnek minket. A rabszolga-
242
kereskedő volt mind közül a legrosszabb. Azzal érkezett, hogy udvarolt Rose-nak, biztonságot és elfogadást ígért neki, amire Rose annyira vágyott, és a gazember majdnem győzött - ha nem is Rose szíve, de az elméje felett. Szerencsére felfedték a kilétét, de a kár már megvolt. Rose újra és újra megtanulta a leckét: az emberekben különösen a férfiakban - nem szabad megbízni. Én végignéztem, ahogy kárt tettek benne, és nem állt hatalmamban megakadályozni. Végül egy év káosz után a dolgok lenyugodtak. A fiam az alatt az év alatt mellette állt. Még ő is megértette, hogy a családja nélküle nem élte volna túl ezt a vihart. Ez volt a leghosszabb idő, amit valaha is a családjával töltött. Azonban amint csökkent a nyomás, megszökött. Az éjszaka közepén lépett meg a saját gyerekei elől, a fiúkat megint Rose gondjaira bízta. Éléonore nagy levegőt vett. - Ez volt az utolsó árulás, lordom. Nagyon megsebezte Rose-t, és elhatározta, hogy ezt a fájdalmat mindenáron megspórolja az öccseinek. Egy fiatal lány tele van almokkal, lordom. Fél lábbal a fantázia világában él, és minden jóképű fiúban, akit meglát, az igaz szerelmet keresi. Rose-nak nincsenek álmai. Az ember azt várná, hogy valaki, aki ennyi mindenen ment keresztül, dühös és megkeseredett, de Rose nem az. Kedves, édes, önzetlen és nagylelkű, és ezért mindennap hálát adok a szerencsecsillagaimnak. Éléonore felállt, a dühe miatt kénytelen volt. Declan is felállt. - Biztos vagyok benne, hogy ön sikerrel kelti fel a hölgyek figyelmét - mondta Éléonore. - Biztos vagyok benne, hogy összetört szíveket hagy maga után, és valószínűleg gyengéden gondol vissza minden eddigi hódítására. Egyes fiatal nők számára izgató lehet, ha egy magafajta férfi sodorja le őket a lábukról. Sőt, a férfinem 243
természetét illetően ez hasznos lecke is lehet. Azonban Rose-nak nincsenek táplálandó illúziói, és nincsenek szülei, akik támogatásukról biztosítanák. Ha összetöri a szívét, abba az unokám belerokkan. Teljes mértékben tönkre fogja tenni, keserű ronccsá változatja. Ezért felszólítom, lordom, hogy hagyja őt békén. Nincs szüksége rá, mini trófeára. És ha nem hagyja békén, esküszöm, hogy utolsó leheletemmel megátkozom magát. Mindketten tudjuk, milyen erős az ilyen átok. Declan meghajolt: - Megfontolás tárgyává teszem a szavait. Éléonore mormolt valamit, és bevágtatott a házba. Nem volt biztos abban, hogy nem ártott-e többet, mint amennyit használt. Rose bedugta a fejét a konyhába. Declan az asztalnál ült, elveszve gondolataiban. Mosoly játszott az ajkán. Jöjjön ki! - mondta Rose. - A következő próbához ki kell mennünk az udvarra. A férfi követte, ki a verandára, ahol Rose leült egy székbe, Declan pedig a korlátnak támaszkodott. Rose a reggeli ködben ázó fákat bámulta. Declan megköszörülte a torkát. Egész reggeli alatt sikerült egyetlen szót sem szólniuk egymáshoz, de most úgy tűnt, mintha a férfi mondani akarna valamit. Tegnap elveszítettem az önuralmam - mondta Declan. - Őszintén bocsánatot kérek. A jövőben nem fog előfordulni. -Én is bocsánatot kérek. Nem kellett volna olyan... drámainak lennem. Összenéztek. A viselkedésemet félretéve - folytatta a férfi mindent komolyan gondoltam. Rose felszegte az állát: - Én is.
244
- Rendben van. - Jól van.
A férfi visszaült, és Rose olyan messze ült tőle a veranda lépcsőire, amennyire csak tudott. Ráadásul - mondta Declan kis szünet után -, a zsinóros süteménye isteni volt. - Ánizsos. Ánizsos süti. Majd megadom a receptet. Hasonlít a palacsintához. - Köszönöm. Ültek és hallgattak. A csendet Rose törte meg elsőnek: Nem gondolja, hogy veszélyes végigcsinálni ezeket a kihívásokat, miközben Casshorn csak a megfelelő alkalomra vár? Elég sok vérebét elpusztítottuk - mondta Declan. Mivel én vagyok az első célpontja, fel kell építenie a hadseregét újra, mielőtt támad. Két napig, talán háromig is biztonságban vagyunk. Talán még tovább is, gondolta Rose némi elégedettséggel. Tegnap, miután összeveszett Declannel, majdnem minden idejét a telefonon lógva töltötte. Az ő szavai nem sokat számítottak a Peremben, de nagyi szavai igen, és most már tudták, ki fenyegeti őket, és mit akar. Casshorn számára az éj leszállta után nehéz lesz prédára lelni. Tehát most sebezhető - mondta Rose. - Miért nem eredünk a nyomába? A férfi jeges szeme rámeredt: Én eredek a nyomába. De fogalmam sincs, hol van, és az öccse sem tudta megtalálni a nyoma alapján a múltkori kis kirándulásunk során. - Persze. Okolja a gyereket a saját kudarcáért! Senkit nem okolok. Mit szólna hozzá, ha megegyeznénk valamiben a próbatétellel kapcsolatban? Semmi egyezség, Lord Camarine. Magában nem 245
szabad megbízni. A férfi nem zavartatta magát a csípős megjegyzéstől: - Ha kiállom a próbát, a házában maradok, és a családja segít abban, hogy elkapjam Casshornt. Ha veszítek, hivatalos okiratban garantálok állampolgárságot maguknak, amellyel Mágia teljes jogú, törvényes polgáraivá válnak. Kereshetne ott állást. A gyerekek iskolába járhatnának. Rose becsukta a száját, elharapta a sértő választ. Agya átszáguldott a lehetőségeken: - Akkor olyan helyre kerülünk, ahol a legnagyobb hatalmat maga birtokolja. - Ellenkezőleg. Először is megesküdtem, hogy ha kudarcot vallok, békén hagyom magát. Másodszor, Mágia törvényei megvédik magát, feltéve, hogy ottani állampolgár, és letartóztattathat engem zaklatás miatt, ha megjelenek a háza előtt. Gondolja végig, Rose. Elveszítette az állását, és nem valószínű, hogy újat talál. És bármennyire is arra kényszeríti a fiúkat, hogy tegyenek úgy, mintha nem lenne varázserejük, attól még van nekik. Képtelenek a Töredékben élni, a varázserejük nélkül lassan megfulladnának. Nézzen maga mögé! - Felemelte a karját, és végigmutatott a házon. - Ezzel maga kiegyezne. Nem akarna többet kihozni magából? Jó helyen tapogatózott. - Milyen garanciát kapok, hogy ez a hivatalos okirat nem csak egy értéktelen papírfecni? - A Camarine-pecséttel látom el. Mint grófnak, jogom van hozzá. - Maga nem is igazi gróf. A Camarine grófja csak udvariassági cím. A férfi rábámult: - És ezt a kis szösszenetet honnan vette? - Egy könyvben olvastam - mondta Rose, és próbálta
246
megfagyasztani a férfit a hangjával. - Még mi, ostobák is olvasunk néha. - Láthatóan nem valami jól olvas - mondta Declan. Az udvariasság címet érdemekért és még elég sok mindenért adják. Egy udvariassági címmel rendelkező nemesnek ugyanannyi a hatalma, mint egy valódi nemesnek. Nézze meg a könyvében. - Ne mozduljon! Rose berontott a házba, és majdnem fellökte a nagyanyját. - Minden rendben van? - kérdezte nagyi. Minden tökéletes. - Rose felmászott a padlásra, megragadta a hatalmas Enciklopédiát, és leküzdötte a lépcsőn. Ha hazudik, beleveri az orrát a könyvbe. A poros kötetet kirángatta a verandára, és a padlóra ejtette. Declan ma reggel először mutatott a kemény határozottságon kívül más érzelmet is. - Szent ég, hol találta ezt a műkincset? Semmi köze hozzá. - Cserélte egy Rand McNally Atlaszért, két üveg sáfrányért és egy háromliteres Pepsiért. Rose felütötte a szószedetnél, és megtalálta az „Adrianglia állampolgári elismerő oklevél, 1745” kifejezést. - Több mint kétszáz éves - mondta Declan. Rose az 1745. oldalra lapozott, és hangosan olvasni kezdett: Állampolgári elismerő oklevél: olyan dokumentum, amely törvényesen minden jogot és kötelességet megad az adriangliai állampolgársághoz. Az állampolgári elismerő oklevelet a következő szervek adhatják ki: Népszámlálási Hivatal, a népességi miniszter pecsétjével; a Belföldi Hivatal, a birodalmi miniszter pecsétjével vagy a 247
Birodalom Nemes ura, a Nemes címerével ellátva. Az állampolgárságot elismerő oklevelet csak gróf vagy nála rangosabb nemes állíthat ki. Az ilyen joggal rendelkező nemesek listája ezen kiadás megszületéséig a szerző által az alábbiak szerint ismeretes. - Rose átnézte a listát, és megtalálta a Camarine grófja nevet. - Elégedett? - kérdezte Declan szárazon. Ha kihagyja ezt az esélyt, örökre utálni fogja magát. Lehet, hogy van benne valami turpisság? - Megegyeztünk? - kérdezte a férfi. -Megegyeztünk. - Majdnem belepusztult, hogy kimondja. Rose mosolyt kényszerített magára. - Ezt soha nem fogja megnyerni. Georgie ezt a pillanatot választotta, hogy kilépjen a verandára. Meglátta Declant, odament hozzá, és szó nélkül megölelte. Declan szeme tágra nyílt. Lassan átölelte a fiút. Különös pillanat volt: a vékony, törékeny, szőke gyermek a sokkalta nagyobb, erősebb, szőke férfi karjaiban. A jövő víziója, azé a jövőé, amely Georgie jövője lehetett volna, ha a varázsereje el nem árulja. Rose felsóhajtott, és a fészer felé indult. - Georgie, mesélj a kékvérűnek Cletus nagyapáról. Declan elengedte, és Georgie leült mellé a verandára. Nagyon magas volt - mondta Georgie. - Ügyesen bánt a karddal. Több kardja is volt. - Olyan, mint az enyém? - kérdezte Declan. -Nem. Az övé hosszú volt, és vékony. Mémére eltette őket. - Tőrkard - találgatott Declan. Georgie bólintott: - Sokat nevetett és mesélt nekünk. Kalóz volt. Kalózkapitány - helyesbített Rose, és ellökte az útból az utolsó védőkövet. - Georgie, megtennéd, hogy
248
visszafogod nagyapát? Georgie bólintott. Rose két kézzel megragadta a nehéz ajtóreteszt, és elhúzta. Az ajtó kitárult, és Cletus nagyapa viharzott ki rajta, maga után húzva a láncot. Declan felpattant, és odarohant Georgie-hoz, késsel a kezében. Nagyapa elért a lánc végéig. A nyakörv visszahúzta, és nagyapa elesett. Azonnal átfordult, és állatiasan acsargott, az üres levegőt markolászta hosszú ujjaival. Kusza szakálla remegett, ahogy megfeszítette a láncot, és megsárgult fogaival harapdálta a levegőt. Rose felsóhajtott. Nagyapa hegyes füle megrezzent. Kiköpött, és Rose-nak támadt, aki szilárdan állt a lábán. Harminc centire tőle az idős ember láthatatlan falnak rohant, és a földre zuhant. - Ne! - mondta Georgie. - De a sörpénzemet akarom! - nyöszörgött nagyapa. - Nem - ismételte Georgie. - Jobban teszed, ha leülsz. Nagyapa keresztbevetett lábakkal leült, és előre-hátra hintázott. Declan kíváncsian nézett nagyapára: - A füle mindig ilyen hegyes volt? Utána lett ilyen - mondta Rosa. - A haja és a szakálla is azóta ilyen. Amikor meghalt, teljesen megborotválták. Ezek is a halála óta nőttek meg. - Mi a neve? - kérdezte Declan. - Kérlek, válaszolj Declannek! - kérte Georgie. Caedmon Cletus Drayton - mondta nagyapa szomorúan. - A Caedmon a brit caed szóból ered, ami azt jelenti: „harc”; a Cletus pedig a görög kleitosz-ból, jelentése: kiváló. Megmaradtak az emlékei? - kérdezte Declan közömbös hangon. Részben, helyenként. - Rose kinyúlt, és megsimogatta 249
nagyapa hajának kifakult sörényét. - Általában le akar menni a kocsmába. Néha a fogadóba akar lemenni, és a barátjával, Connorral akar találkozni a korvettjük előtt. A korvett neve Esmeralda, és a kikötőből indul. Emlékszik rá, hogy mi kik vagyunk, és emlékszik... arra a nőre, akit Georgie-val együtt mentettél meg. Sírva fakad, ha meglátja, vagy ha kimondom a nevét. Rose maga is a sírás szélén állt, és nagyot nyelt, hogy a torkát szorító gombóc megszűnjön: - Georgie nem szereti, ha a dolgok meghalnak. Declan zöld szeme tanulmányozta a lányt: - Vannak mások is? Emberek nincsenek. Madarak. Kiscicák. Apró lények, amiket megsajnált. Declan arca elsötétült: - Mennyi? - Nem tudjuk. Elrejti őket. Georgie lebámult a fűbe. Az öcsémnek nagyon jó szíve van - mondta Rose. - De képtelen elengedni azokat a dolgokat, amiket életre kelt. Próbáltuk magyarázattal, jutalmazással, büntetéssel. De nem tudja elengedni őket. Maga kihívást akart. Tessék. Mentse meg az öcsémet önmagától. Declan Georgie mellett ült, miközben Rose visszaterelte nagyapát a fészerbe. Rose hallotta Declan halk hangját: - Nem akarod, hogy meghaljon a nagyapád? - Nem. - Minden élőlény meghal, Georgie. Sok szerencsét hozzá, gondolta Rose. Már egy tucatszor megbeszélték. Semmire sem jutottak. Ki döntötte el, hogy így legyen? - kérdezte Georgie halkan. - A Természet. Ez az emberiség egyik túlélési módja. Georgie megrázta a fejét:
250
- Nem kéne így lennie. Nem akarom, hogy így legyen.
Declan összehúzott szemöldökkel ült, karja a térdén nyugodott. Amikor Rose elhaladt mellette a házba menet, a férfi azt mondta: Kellene pár dolog. Túl sokat kérnék, ha azt mondanám, szerezze be nekem? Rose megállt. A férfi kitalált valamit. - Mire lenne szüksége? Kék gyertyákra. Egy fémtálra vagy nagy edényre. Bizonyos gyógynövényekre. Egy lavórra, minél nagyobb, annál jobb. Még néhány dologra. Ez elég határozottnak tűnt. Mennyire biztos benne, hogy a vérebek nem támadnak? - Nagyon biztos vagyok. Ez esetben vegye fel az Amytől kapott ruhákat. Elviszem a Wal-Martba. Tíz perccel később mindketten a kocsiban ültek. A kisteherautó nem volt pici, de Declan mellett szűknek és aprónak tűnt. Rose beindította a motort. - Ült már korábban kocsiban? - Nem. Rose a puskák felé intett: - Tudja használni? A férfi felemelt egy puskát, amely kibiztosítva és töltve volt. Remek. Dugja el a fegyvert, és kapcsolja be a biztonsági övét, kérem. Pár percig csendben haladtak. - Mi ez a hirtelen támadt jóindulat? - kérdezte Declan. Rose nem nézett rá: - Mit gondol, mennyi lehet vissza Georgie-nak? Nehéz megmondani. Nem ismerem a képességeit, és nem tudom, mióta szívják az életerejét, és milyen mértékben. De a testi gyengeségét tekintve azt mondom, kábé hat hónapja van hátra. Pehelykönnyű. Két fekvőtámasznál képtelen többre, és 251
gyorsan elfárad. Azt hittem, vérszegény. Ez a maga válasza - mondta Rose. - Nem szívesen mondom ki, de ha tényleg úgy gondolja, hogy meg tudja győzni az öcsémet, hogy hagyja abba a lassú öngyilkosságot, akkor segítek magának, még akkor is, ha ez azzal jár, hogy elveszítem ezt a csatát. Rose vezetett tovább. - Mikor volt alkalma fekvőtámaszozni látni? - Két napja, amikor maga vacsorát főzött. Mindegyiknek adtam egy kést, és alapvető feladatokat adtam nekik Jack született gyilkos. Georgie-nak pár perc után le kel lett ülnie. - Nem segít magán - mondta Rose. A férfi felhúzta a szemöldökét. - Ha barátkozik a gyerekekkel, azzal nem segít magán - pontosított Rose. - Nem megyünk el magával. - Azért barátkozom a gyerekekkel, mert így döntöttem. Nem minden cselekedetem kiszámított. Habár megértem, hogy miért gondolja így. - Igen? - Ma reggel hosszasan beszéltem Madame Éléonore- ral, amíg maga Georgie-val volt. Ó, igazán? Tényleg belead mindent, de ha azt gondolta, hogy a nagyanyja csatlakozik a Declan-imádók klubjához, akkor vár még rá egy-két meglepetés. - És mit mondott magának? - Sok mindent. A nagyanyja nagyon sok ellentmondással küzd. Bizonytalan abban, hogy bátorítson-e vagy elbátortalanítson, ezért mindkettőt megtette. Rose rápillantott. Tekintetük találkozott, és Rose-nak nem tetszett, amit a férfi szemében látott: elszántságot és határozottságot. Rose zavartan elfordult, és az utat bámulta. - Magának nehezére esik, hogy bárkiben is megbízzon - mondta a férfi. - Ehhez én is hozzájárultam a becsapással. Ezt nagyon sajnálom. De szükséges volt.
252
- Ezt mondogatja, de nem árulja el, miért.
A férfi nem szólt semmit. - Ez roppant szívderítő - mondta Rose. - Tudta, hogy a
253
szörnyetegek fenyegetést jelentenek az egész Perem számára. Tudom, hogy mi semmit nem számítunk magának, de legalább nem próbált volna meg figyelmeztetni minket, pusztán felebaráti szeretetből? - Figyelmeztettem - mondta Declan. - Maguknál nincs törvényhatóság, sem központi rendfenntartó szerv, így amint átléptem a Perem határát, elmentem a templomukba. A papjuk okos embernek tűnt. Elmondtam neki, hogy a Peremből mindenkit evakuálni kell. Bólintott, előhúzott egy pisztolyt, és huszonkét golyót röpített belém. Amikor rájött, hogy a golyók nem fognak rajtam, hozzám vágta a fegyverét, és Lucifer követének nevezett. Rose összerándult: - Ez azért van, mert George Farrelnek, a helyi prédikátornak borderline személyiségzavara van. Minden vasárnap kénkövet, pokoltüzet meg elkárhozást prédikál, és ellenőrzi, nincs-e a templomban egy-két áruló angyal, akik Isten ellen harcolnak a Sátán mellett. Meg van győződve róla, hogy ezek az angyalok el akarják kapni őt. Valószínűleg azt gondolta, hogy maga egy ilyen gonosz angyal. - Értem - mondta Declan szárazon. - Senki nem jár a templomba, néhány idős hölgyet kivéve mondta Rose. Nem mintha ez segített volna a helyzeten. - Azután elmentem a legnagyobb házba, amit találtam. Úgy okoskodtam, hogy akinek ekkora háza van, az komoly gyökerekkel rendelkezik a helyi közösségben. Rose szíve elnehezült. A templom mellett egyetlen nagy ház volt csupán. - Melyik ház volt az? A Ronn-ház, a kék tetővel? - Igen. Rose elszédült egy pillanatra. - A kutyák.
254
A férfi bólintott: - Igen. A ház ura rám küldött egy falka kutyát. Az hiszem, ők is a Sátán követét várták, ugye? - Nem, azoknak metanollaborjuk van a házukban. Illegális narkotikumokat állítanak elő. Állandóan be vannak tépve, és rettegnek, hogy a Töredékből a zsaruk valahogy átjönnek a Perembe, és lerohanják a házukat. Próbálta másnál is? - Ahogy átmentem az úton a következő házhoz, egy nő megpróbált elütni a kocsijával. - Az út közepén volt! Declan arca kifejezéstelen maradt: - A következő két háznál rám se bagóztak. Láttak, és elbújtak odabent. Úgy döntöttem, nem vesztegetem tovább az időmet, és elindultam a vérebek nyomában. Más fél napomba került, hogy megkülönböztessem az egyes nyomokat. Az egyik egy magányosan álló házhoz vezetett. Egy nő jött elő - ugyanaz, aki el akart ütni és kijelentette, hogy nem jön hozzám feleségül, és jobb, ha békén hagyom őket, különben az ablakban a két gyerek agyonlő. Rose kereste a szavakat. Declan tényleg megpróbálta. Többet tett, mint amit sokan megtennének a helyében. -Biztosan azt gondolta rólunk, hogy mindannyian megőrültünk. A gondolat átfutott az agyamon. Azért kerestem fel magukat, mert mindenképpen kellett egy hely a Peremben, ahol meghúzhattam magam. Tudtam, hogy a vérebeket azért vonzza ez a terület, mert itt varázserő van. és a tegnapi feltételezései ellenére nem akartam, hogy bajuk essen. Nem akarom, hogy bárkinek is baja essen. Nagyon jó ötletet adott azzal, hogy milyennek is gondol egy kékvérűt. Ha megfelelek az elvárásainak, azt gondoltam, valószínűleg előre megjósolhatom a reakcióit. És tudni akartam, hogy miért nem akar hozzám jönni,
6
Érdekfeszítőnek találtam magát. Aha. Érdekfeszítőnek. Ezt megkapta. Legközelebb a pasas majd valami érdekfeszítő óceánparti telket akar eladni neki Nebraskában. - Declan, beszéltem Georgie-val, és ő elmondta, mit mondott Casshorn. Átgondoltam, és rájöttem, hogy Casshornnak igaza van: tényleg csali vagyok. Csak nem a maga csalija, hanem az övé. Az engem érő fenyegetést használja arra, hogy itt tartsa magát. Nem indulhat a keresésére, mert attól félne, hogy megtámad engem vagy a fiúkat. Ezért követett engem a Töredékbe, ezért ragaszkodott hozzá, hogy nálam lakjon, ezért időzítette arra a reggelre a Jackkel való expedícióját, amikor az időm legnagyobb részét a Töredékben töltöttem a bevásárlás miatt. Próbál egyenlíteni. Azért húzta el előttem az állampolgári oklevél mézesmadzagját, mert biztosra akart menni abban, hogy el tudunk szökni Mágiába, ha nem sikerül megfelelnie a kihívásnak, és nem tud megvédeni minket. Rose egy pillantást vetett a férfi arcára, és rögtön látta, hogy igaza volt. Leparkolt. - Miért állunk meg? - kérdezte Declan. - Itt vagyunk a határon. Lehet, hogy maga nem éli túl, ha egy járművel megyünk át, mert túl gyors. - Kikapcsolta a biztonsági övét. - Nézze, értem, hogy Casshorn miért tekint rám csaliként. Azt gondolja, mit sem érek, egy ribanc vagyok, aki csak ül a babérjain, és örül neki, hogy maga addig őriz engem, amíg nem dönt úgy, hogy elege van a játszadozásból. Csak azt nem értem, hogy maga miből gondolja, hogy végigcsinálom? Declan kikapcsolta az övét, és odahajolt a lányhoz túlságosan is közel -, és ezzel kizárta a külvilágot. - Mégis mi... A férfi meleg, hívogató ajka Rose ajkához ért. Még 7
mindig dühös volt rá, de valahogy a dühe nem akadályozta meg abban, hogy kinyissa a száját, és beengedje. Nem, valami a férfihoz hajtotta, és visszacsókolta. Egyszerire akarta felpofozni és megízlelni. Declan karja összezárult körülötte, és magához húzta. Rose nem volt biztos benne, hogy pajzsként védi, vagy csapdába ejtette, vagy mindkettő, de boldog volt tőle, és megcsókolta. Egy kocsi rájuk dudált. Szétrebbentek. Egy piros kis teherautó húzott el mellettük, lehúzott ablakkal. Rob Simoen valami disznóságot kiabált feléjük, és elhúzott a határ mellett a Töredékbe. Declan morgott: - Egy napon ki kell nyírnom. Rose egyik kezét a férfi mellkasára helyezte: Ha most elenged, akkor a letámadásomat pillanatnyi elmezavarnak tekintem. Declan ismét megcsókolta, könnyedén súrolva az ajkát. - Declan! A férfi fűzöld szeme ránevetett: Azt akartam, hogy tudd, hogy nem szenvedek pillanatnyi elmezavarban. Most már abbahagyhatod a tettetést, tudod? - mondta Rose. - Tudom, hogy nem miattam jöttél ide. Casshorn miatt jöttél, ezért nem kell a csábítós felszín. Zavarónak találom. Valószínűleg ezen a ponton kellene behízelgőnek lennem - mondta Declan. - Régebben képes voltam rá, de valahogy cserbenhagy a tudományom, ha veled vagyok. - Ó, ugyan már! - Rose a szemét forgatta. Udvariasabban kéne mondanom, de nem hinném, hogy megértesz, hacsak nem beszélek egyenesen - folytatta Declan.
8
Rose már hallotta ezeket a szavakat. Egy pillanatba telt, de eszébe jutott, hol - ő maga mondta neki a Burger King előtt. - Tüskés, makacs boszorkány vagy. - Ne feledd a keményet, a durvát és a közönségest. Csak akkor, ha illik rád. Ha az alkalom úgy kívánja, ravasz tudsz lenni, és egyenes, mégpedig annyira, hogy el felejted, hogy egyáltalán létezik a taktikázás. Szarkasztikus, tüzes... Mondtam a makacsot, ugye? - Igen - válaszolt Rose szárazon. Emellett okos vagy, kedves, gyengéd, gyönyörű, és mindig ragaszkodsz az önállóságodhoz, még akkor is, amikor az állna érdekedben, hogy magad mögött hagyd. Meleg érzés futott végig Rose mellkasán, és még természetes gyanakvása sem ébredt fel (miszerint a férfi hazudik). Vajon hová akar kilyukadni vele? - Emellett humoros is vagy - mondta Declan. - Ó, szórakozatlak? Declan rávillantotta egyik mindent megreszkettető, kissé gonosz mosolyát: - Nem is sejted, mennyire. Arrogáns seggfej. - És mindez mit jelent? Csak azt, hogy az enyém kell, hogy legyél. - Rose összevonta a szemöldökét. - Az enyém kell, hogy legyél, te meg a tüskéid. Makacs és ellenszenves alak vagyok, de nem ostoba. Nem igazán vártad, hogy kihagylak, mi? Forróság öntötte el Rose arcát, és tudta, hogy elpirult. Nos, nem lehetek a tiéd - hárította el Rose. - Hazudtál nekem. Nem bízom meg benned, nem megyek el veled, és nem is fekszem le veled. Most pedig engedj el, és szállj ki a kocsiból, hogy átmehessünk a határon, és túllegyünk ezen az utazáson. Együtt néztek szembe a határral. Nehéz lesz a férfinak. 9
A legtöbb mágiainak nehezére esett alkalmazkodni a Peremhez is, nemhogy a Töredékhez. De Declan már csinálta egyszer, és megjelent a Burger Kingben, hogy fantasztikus módon majmot csináljon Bradből. Mégis, Rose-nak nagyon óvatosnak kell lennie. Mi történt, amikor a múltkor át akartál jönni? kérdezte Rose. - Fontos tudnom. Fájdalom - mondta a férfi. - Rángógörcseim lettek Azt hiszem, talán nem is vettem levegőt, de az emlékeim zavarosak. Ezen lesz mit dolgozni. Rose megszorította a férfi ujjait: Szépen, lassan csináljuk. Csak gyere utánam, és ha úgy érzed, el fogsz ájulni, szólj nekem. A tenyerébe összpontosította az erejét, és egy apró lépést előrelépett. Declan követte. Egy kis adag varázslat szivárgott ki a férfiból, és Rose a sajátjával helyettesítette Olyan volt, mintha csipesszel összefogott volna egy vénái a karján, és lassan kihúzta volna. Még egy lépés. Megint. A varázslatot megint kihúzta. Declan izzadt. Még egy lépést. Rose érezte, hogy a teste megremeg. A sokk végigfutott a karján, és Declan rápillantott. Rose könnyed, biztató mosolyt küldött felé. Lassan, apránként áthaladtak a határon, és mire az utolsó varázsszikra is kihalt Declanben, Rose mindenét nekiadta, amije volt. Még egy lélegzet, és vége. Declan megingott, és megrázta a fejét: - Ez már jelentősen könnyebb volt. Rose? Rose a fűre rogyott, küzdött a gyomrában égő erős fájdalom ellen. - Adj egy percet. Declan letérdelt mellé. - Jól vagy? Rose szúrós csomót érzett a gyomrában: Jól. Csak az utósokk. Némi energiát igényel valakit
10
átvinni a határon, ennyi az egész. Declan felemelte. Nem kell vinni - mondta Rose. - Csak ártalmatlan fájdalom. Már múlófélben van. A férfi oda sem figyelt rá. - Mi történt volna, ha elengedsz? Meghaltál volna - mondta Rose. - A varázserő kiszakadt volna a testedből, és a sokk megölt volna. - Elszalasztottad az esélyt, hogy kinyírj. Affene! - mondta Rose. - Sebaj, mindig van új alkalom. Egy pillanattal később rávette a férfit, hogy tegye le, visszament a határon, és áthozta a kocsiját. A vasárnap reggel ellenére - amikor a Töredék lakosainak tetemes része a templomokba áradt - a Wal-Mart parkolója zsúfoltnak tűnt. Rose fogott egy bevásárlókocsit. Egymás mellett mentek, és Declan megállt. Szeme a tömeget pásztázta, magába szívva a fényeket, a csomagolások élénk színét, a jobb oldalán levő, csillogó üvegholmikat... Declan Rose-ért nyúlt, és keményen megragadta a karját. - Mi a baj? - Túl sokan vannak. Túl nagy a zaj. A férfi arca bezárult, és Rose biztos volt benne, hogy ha a Peremben vannak, a szeme mostanra már hófehérre változott volna. Katonára emlékeztette, aki ellenséges területen jár, és minden szögletből az orvlövész golyóját várja, minden padlólap alatt bombát szimatol. Varázsereje a Peremben maradt. Kardjai és puskái, sőt, még Rose puskája is a kocsiban maradt. Ezt nehéz volt feldolgozni. Rose lassan félretolta a kocsit egy friss virágokkal teli pulthoz. - Álljunk meg itt egy kicsit. Együtt álltak, és a tömeget nézték. Néhány perc után 11
Declan vállában enyhült a feszültség. Jobb? - kérdezte Rose. - Igen. - Próbáljunk sétálni - mondta Rose. - Szépen lassan. Az egyik szélesebb folyosón mentek végig. Az ellenkező irányból érkező lánycsapat tátott szájjal bámulta Declant, vihogtak, és elugrottak az újából. Rose a férfira pillantott. A baseballsapkát a kocsiban felejtette, és a haja végigomlott a vállán, csak egy bőrzsineg fogta össze. Széles válla megfeszült zöld sportpulóvere alatt, amelynek felgyűrte az ujját a könyökéig, megmutatva izmos alkarját. A farmer rásimult hosszú lábaira. A Töredék megfosztotta a veszélyes, hatalom által kiélesített aurától és a rátarti tökéletességtől. Itt csak egy férfi volt, aki kicsit keménykötésűbb az átlagnál és sokkal szexibb, de ugyanolyan fából faragták, mint a többieket, nem pedig gleccserből. És a körülötte lebegő veszélyérzet minden nőszemély számára ellenállhatatlanná tette. Az ékszerpultnál álló idősebb nő majdnem kitörte a nyakát, annyira próbálta felhívni magára Declan figyelmét. Egy háziasszony, aki a bevásárlókocsiban ülő kislányával perlekedett, felpillantott, ahogy elmentek mellette, és egyszerűen tátott szájjal bámult utánuk. A ruhásrészlegen egy nő felhúzta a szemöldökét, lejjebb húzta amúgy is tekintélyes dekoltázsát, és elszánt arckifejezéssel követte őket. Már csak ez hiányzik, még egy kis figyelem. Rose éles kanyart vett be a cipőosztály és a sportfelszerelések között, és hátrapillantott. Hat nő követte őket, némelyik diszkréten, némelyik nyíltan. Ez végtelenül bosszantotta Rose-t. - Hokimaszkot kellett volna magára húznom - mormolta. Declan hátranézett, és ragyogó mosolyt villantott felé-
12
jük. Az egyik fiatalabb lány felsikoltott, mint egy megolajozatlan ajtó. Valaki azt motyogta: - Édes Istenem! - Hagyd abba! - csattant fel Rose. Mit hagyjak abba? - Declan megfordult, és Rose ugyanennek a mosolynak a címzettje lett. Egy éven át is szívesen bámulta volna, úgy, hogy nem fárad bele. - Ezt mondta Rose határozottan. - Hagyd abba. - Talán felzaklat? Az imádó tömeg, úgy tűnt, nőtt. - A végén még lázadás tör ki. Gondolod? Még soha nem tört ki miattam lázadás. A legutóbbi estélyemen veszekedés tört ki miattam. Jelentős számú fiatal nő azért érkezett a helyszínre, hogy matrimoniátusba csábítson, és néhányuk édesanyja tettlegességhez folyamodott. Fantasz...Vagyis borzalmas volt. Egy szerűen borzalmas. Igen. - Rose tettetett szánakozással felsóhajtott. Borzalmas dolog gazdagnak és észvesztően jóképűnek lenni, és állandóan nők társaságában lenni. Vérzik érted a szívem. Szegény drágám, hogy bírtad eddig? - Tehát azt gondolod, jóképű vagyok. Rose egy pillanatra megállt: - Declan, nem vagyok vak. A férfi undorítóan önelégült képet vágott. - Ó, térj már magadhoz! Nem csak jóképű, hanem észvesztően jóképű ismételte meg a férfi. Nem hagyja, hogy Rose kerekedjen felül. A lány megfordult, és megsemmisítő, feddő pillantást vetet közönségükre: - Hölgyeim, némi tisztességtudást, ha lehet. A tömeg feloszlott. - Most pedig birtokszemléletű vagy. 13
Azt hiszem, jobb volt, amikor még jeges kékvérű voltál. - Rose megrázta a fejét, és egy doboz kék gyertyát pottyantott a kosarába. -
14
19. fejezet
Rose a verandáról figyelte Declan előkészületeit. Egy három méter széles és egy méter magas, Sand-n-Sun felfújható úszómedence állt a pázsit közepén. A víz megcsillant a délutáni napfényben. Baloldalt Jack üldögéli fenyőfán, és utálkozó képpel nézte a vizet. Georgie oda bent maradt. Soha nem tagadná meg, hogy kijöjjön - ehhez túl jól nevelt volt -, így elbújt a padláson, valószínűleg abban reménykedve, hogy elfeledkeznek róla. A teraszajtó kivágódott, és nagyi csatlakozott Rosehoz, Éléonore most már jobban festett. Haját hátrasimította, némi ruganyosság költözött lépteibe. Lebámult a pázsitra - Ez a fiú meg mit művel? - Szerinte megvalósítja azt a tervét, hogy az övé legyek. Minden tüskémmel együtt. Nagyi pislogott: - Ezt ő maga mondta? - Igen - felelte Rose. Én pedig egy ostoba liba vagyok, tette hozzá magában, mert valahányszor ez eszébe jutott, a szíve gyorsabban kezdett verni. - Keményen próbálkozik, mi? Rose bólintott. Declan vett egy mérőszalagot, és figyelmesen lemérte a medencétől való távolságot, fehér festékkel jelölve meg a pontokat. Majd nagyjából félméteres vesszőket vágott, mindkét végüket kihegyezte, majd a megjelölt pontokon leszúrta a rudakat. A gyertyákat ráerősítette a rudakra, és fehér ruhaszárító kötelet feszített ki közéjük. A verandáról nézve a kötél összetett geometriai alakot ábrázolt: egy hétágú csillagot, ami egy kört zárt közre; a
15
medence pontosan középen volt. - Ez egy pecsét - mondta nagymama. Rose már korábban is megpróbálta tanulmányozni a pecséteket. A pecsétek, ezek a misztikus jegyek leggyakrabban a megidézésben és az alkímiában voltak használatosak. Némelyik varázslatos lények igazi nevét jelentette, némelyik pedig varázserőt vezetett a mintákba. Rose számára mindez hót unalmas volt, de rávette magát, hogy megtanulja az alapokat. - Úgy látom, egyetlen zsinórt használt - mormolta a nagyi. Rose megtalálta a csomót, és megpróbálta tekintetével követni a kötelet. A kötél keresztbement, alá, fölé, megint alá, és visszatért a kiindulási pontra. - Igen - mondta Rose. - Abszolúte pecsét - mondta Éléonore nagyi. - Nagyi? - Igen? - A fiúk meséltek neked Casshornról? Éléonore szeme elsötétült, különös, ragadozószerű tekintete lett: - Igen. Igen, meséltek. - Itt van az Erdőben - mondta Rose. Éléonore körül varázslat lengedezett, sötét és ijesztő, mint valami fekete szárnyak. - Persze - mondta közömbösen, arca ijesztő volt. Hol máshol lenne? Azt hiszi, hogy elbújhat a hátsó udvarunkban, mi? Mi majd megtaláljuk. És ha megtaláljuk, egész East Laporte hatalmát ráuszítom majd azért, mert hozzá mert érni az unokáimhoz. Mielőtt mindennek vége, véres könnyeket fog sírni! Rose megborzongott. Declan jelent meg a kocsifeljáró felől, a kisteherautóról elhozta a grillezőt. A csillag kezdőpontjánál állította fel,
16
némi faszenet rakott rá, és odavitte a nagy fémedényt, amely tele volt porrá őrölt gyógynövényekkel. Olyan sok minden van, amit még nem tudnak. És ehhez a tudáshoz Declan a kulcs. - A fél kamrám benne van abban az edényben - mond ta nagyi. Rose óvatosan rápillantott - sötét varázsereje eltűnt, mintha soha nem is létezett volna. Az udvarban Declan meglocsolta a faszenet gyújtófolyadékkal, és meggyújtotta. A lángok felcsaptak, és a brikettet nyalogatták. - Gondolod, hogy képes segíteni Georgie-n? kérdezte Rose. -Minden mást megpróbáltunk. Ártani nem árthat neki, azt hiszem. - Nagyi felsóhajtott. - De ha nem akarsz elmenni vele, nem kellene segítened neki. - Georgie miatt teszem. - Tudom, gyermekem. Tudom. Eléonore megveregette Rose vállát, és bement. Rose leugrott a verandáról, és odament Declanhez. A férfi egy túlméretezett villával széttologatta a szenet, és a szikrafelhő közepette a lányra pillantott. - Azt tervezed, hogy megidézel egy démont? kérdezte Rose. A férfi fintorgott: - Nem. - Csak kérdeztem. Declan egy marék gyógynövényt dobot a tűzre. - De megidézel valamit? - Egy képet. És megkötöm a vízhez. - Még egy marékkal rászórt a tűzre. Az éhes lángok belekaptak a növényekbe, a levegőt aromás füst töltötte meg. - A baj az, hogy át kell nyúlnom a határon át, Mágiába. Ehhez némi varázserő kell. Szükségem lesz egy áldozatra, csak nem tudom, hogy elég lesz-e, amim van. 17
A varázslat első, tétova nyomai megjelentek a szárítókötél körül. A medencében levő víz elsötétült. Declan rázendített valami monoton kántálásra. Rose nem ismerte fel a nyelvet, de érezte a férfi erőfeszítését és a pecsétben uralkodó varázserő vibrálását. A férfi majdnem fél órán át kántált, arca reszketett az működéstől. Rose leült mellé a fűre. A férfi hangja egyfajta transzba ringatta. Az illatos füstbe burkolózva nem eviláginak tűnt, olyan volt, mint valami arkán varázsló egy tündérmeséből. Aztán Declan megragadta a saját haját, előhúzta a kéés levágta. - Ááá! - Olyan gyorsan történt, hogy Rose csak kapkodott levegő után. - Mi az? - A hajat a lángok közé vetette. - A hajad! - Ezért növesztettem meg - mondta, és a medencében levő vízre pillantott. - Tartalék hatalom. Háromévi tartalék. De nem elég. Rose felállt, összefogta a haját, és kinyújtotta a kezét. A férfi átadta neki a kést. Rose egyetlen éles nyisszanlással levágta a haját, és a tűzbe dobta. - A legtöbb nő inkább meghalna, mint hogy levágja a haját - jegyezte meg Declan. - Ez csak haj - mondta Rose. - Sokkal több mindent is feláldoznék, hogy Georgie életben maradjon. A medencében levő víz felbugyborékolt, felemelkedett, hatalmas, áttetsző kupolát alkotott. Valami meglökte Rose könyökét, aki felugrott. - Jack! Jack komoran ránézett, és kinyújtotta a kezét. Declan átadta a kést Rose-nak, aki átadta Jacknek. A fiú levágott egy tincset a hajából, és a tűzbe dobta. Felcsaptak a lángok.
18
Borzalmas szaga van - állapította meg Rose, és összeborzolta Jack haját. A víz zubogott, még egyszer gejzírként felcsapott, és alakot öltött. -
Valaki jött felfelé a padláslépcsőn. Georgie elvonta tekintetét a képről. A padlás az övé és Jacké. A padlás csodálatos hely. Hatalmas lomhegyek sorakoztak a fal mellett: könyvek, fegyverek, rozsdás szerkentyűk, rajzok, pergamenek... Odalent a házban Rose a kosz és a zűrzavar minden morzsáját felszámolta, de itt minden poros és rendetlen volt. Georgie szeretett idefent lenni Csendes hely volt, és itt álmodozhatott. Néha elképzelte, hogy kalóz, mint a nagyapa, és a hajója kincsekkel van megrakva. Néha felfedező volt, mint apa. Néha pedig démon... Egy szőke fej jelent meg, aztán Declan többi testrésze is követte. Hosszú, szőke, lófarokba kötött haja eltűnt és a feje aszimmetrikusnak tűnt, a haja az egyik oldalon hosszabb volt, mint a másikon. A kékvérű megállt egy pillanatra, magába szívta a homály és a kincsek látványát, Georgie-ra pillantott, aki egy keskeny ablak mellett ült, egy bokszzsákon. Georgie felsóhajtott. Megint elbeszélgetnek majd arról, hogy a dolgokat muszáj hagyni meghalni, hogy „a természet a maga útját járhassa”. Majd szépen bólogat rá, és folytatja azt, amit eddig is csinált. Tiszta időpocsékolás. Declan odament hozzá, és leguggolt mellé, hogy megnézze a fémkeretet, amit a kezében szorongatott. Georgie átnyújtotta Declannek. A képen Cletus nagyapa állt. Nagyon magas volt, a haja vörös, bő, sötét színű nadrágot viselt, és világos inget, a fején hetykén ült a háromszögletű kalap. Egy karabély,
19
egy régi muskéta pihent a vállán, jobb kezét a puskatuson nyugtatta, a puskacső a nyaka mellett nyújtózott. Másik kezében hosszú tőrkardot tartott, kissé ránehezedett, mintha sétapálca lenne, Szemében őrült jókedv lángolt. Nagyi azt mondta, hogy olyan, mint Jack, felnőtt kiadásban, kalózjelmezbe öltözve. Amikor először levitte a kepét, hogy megmutassa a nagyinak, nagyi csettintett a nyelvével, és így szólt: „Tüzesen hűséges és kimondhatatlanul megbízhatatlan.” Ezután egy egész napon át nem mosolygott, és Georgie elrejtette a képet a padláson a többi holmijával együtt. - Nagyapa - mondta Georgie, arra az esetre, ha Declan nem találta volna ki. - Látom. - Mi lett a hajaddal? - Meguntam. Georgie bólintott, és ránézett, várva a kiselőadást. - Készítettem valamit neked - mondta Declan. - Szeretném, ha velem jönnél, hogy megnézd. Georgie követte a férfit a házon kívülre. A pázsit közelién egy gyerekmedence volt. Körülötte nagy, bonyolult mintázat, kötelekkel és rudakkal. Átmásztak a köteleken. Declan átlépett a mintán, míg Georgie átbújt alatta, és együtt ott álltak a szélén. A medence közepén átlátszó félgömb emelkedett, a vizet varázslat tartotta össze. A félgömbön belül egy kis település látszott, görbe kunyhókkal. Mezők és erdők vették körül, amelyek aztán zöld legelőnek adták át helyüket. A félgömb teteje lágyan, ezüstösen csillogott, és Georgie a falu minden egyes részletét látta: a kút köveitől kezdve a körülötte futkosó kis lényekig mindent. Kis, emberhez hasonló rókaformájuk volt, piros, barna és fekete övük. A lények kis feladatokat hajtottak végre: vizet cipeltek, a mezőn dolgoztak, tetőt javítottak.
20
Georgie megbűvölve bámulta. - Mi ez? - kérdezte végül. Egy willworld. Tudod, mi az a számítógép? kérdezte Declan. - Igen. -Ez hasonlít hozzá. Ez a mágiabeli verziója, csak A számítógéptől elérően, a willworldnek nagyon speciális célja van. Egyvalamire képes, de azt nagyon jól tudja. Az érettségi projektemhez készítettem, amikor befejeztem A gimnáziumot. - Hosszú ideig tartott? - Egy pár évig. Maga a dolog otthon van, a házamban. Ez csak egy kópia, egy másolat. A szerkezet pontos mása, vízből és varázslatból, és varázserő kapcsolja össze az eredetivel. Mondhatod, hogy a háromdimenziós tükörképe. Praktikus okokból nagyjából olyan, mintha a valódit bocsátanám a rendelkezésedre. Georgie figyelte a rókákat, ahogy hosszú gerendákat cipeltek vissza a kunyhójukig: - Élnek? - Nem. Ezek varázslat alatt vannak. Szigorúan tekintve tulajdonképpen nem is léteznek. Ha széttörnéd a félgömböt, nem vehetnél ki egyet sem. Az egész elsötétülne. Ezt nézd! - Declan odalépett az oldalához, ahol a félgömbből egy kapcsolótábla emelkedett ki. - Ez a világ egy szimulátor. Engedi, hogy tanulmányozd a civilizáció fejlődését, és láthasd, hogy miként halad előre. Te irányítod a világot. Létrehozhatsz esőt, de létrehozhatsz szárazságol is. Tessék. - Eltekert egy gombot. Víz emelkedett a félgömbben, és beterítette a mezőket. A rókák felmásztak a kunyhók tetejére. Declan lekapcsolta, és a víz visszament. Declan a gombokat csavargatta. A félgömb belseje 21
megfordult, és egy kis, fehér falú várossá lett, ahol kertek és faragott, fehér tornyok voltak. -Ez egy átlagos város, amolyan alapértelmezett város, Minden rendben zajlik. Van elég élelem, az időjárás kellemes, és a társadalom virágzik. Georgie pár percig figyelte a várost. Apró, világos színű köpenyes rókák tartottak kiselőadásokat tanítványaiknak a kertekben, vágtak át a piacon, és táncoltak egy téren, ahol két másik róka különös formájú zeneszerszámon játszott. Declan megnyomott még egy gombot. - Látod a jelet? - Egy kis ablakban levő, vízszintes dupla csavarra mutatott. - A generációs élettartamot a végtelenségig meghosszabbítottam. Ezek most halhatatlanok. Megölhetik egymást, de nem halnak természetes halált. Kissé fel is gyorsítottam a dolgokat, így nem egy egész éjszakán át fogunk bámulni egyetlen jelenetet. Most a város a világon belül van. Valahányszor szeretnél visszamenni, nyomd meg a jobb oldali gombot, és újraindul a rendszer. Az első pár percig semmi nem történt. Aztán a város terjeszkedni kezdett. Betöltötte a mezőket, nőtt, növekedett, egyre magasabbra és magasabbra. Húsz perc alatt a varos teljesen betöltötte a gömbboltozatot. Az utcák alagutak lettek, a tornyok magas szerkezetekké váltak. A lények a zsúfolt utcákon botorkáltak. A város koszos lett és sötét, épületei omladoztak. - Mi történik? - suttogta Georgie. - Túlnépesedés. Túl sokan vannak. Nincs elég élelem és terület. Az öregek nem halnak meg, és egyre több és több gyerek születik. Harminc perc múlva a lények elkezdtek elhullani az utcákon, elkezdtek turkálni a mocsokban élelem után. Declan odanyúlt, hogy újraindítsa. - Ne! Látni akarom! - mondta Georgie.
22
- Nem lesz szép látvány - figyelmeztette Declan. - Tudom.
Declan hagyta. Lángok csaptak fel. A lények bandákba tömörültek, és széttépték egymást, a letépett végtagokat felfalták. Georgie megtántorodott, és arrébb lépett a gömbtől. Rosszul érzed magad? - kérdezte Declan. Georgie megrázta a fejét. Megették egymást. A kis rókák megették egymást. Folytassuk. Második kör. Georgie még épp időben pillantott rá a félgömbre, hogy lássa a kavargó sötétséget. A kis város újra megjelent. Öt perc elteltével az egyik róka köhögni kezdett. A köhögés először a szomszédjaira terjedt át, majd tovább, bekerítette az egész várost. A járvány - magyarázta Declan. - Betegek, de nem tudnak meghalni. Néha csak a halál állítja meg a fertőzés terjedését. Ez a betegség nem öli meg őket, de nincs rá gyógyszer. Figyelték, ahogy a rókák botorkálnak a sötétben, és kínjukban köhögnek. Amikor elkezdtek elesni a kimerültségtől, Georgie megkérte Declant, hogy indítsa újra. A harmadik kör az első tíz percig jól ment, és Georgír már reménykedni kezdett, amíg egy csapat idősebb róka el nem kezdte botokkal csapkodni az új épületet. Miért csinálják? - kérdezte Georgie. Nem akarják, hogy megváltozzon a város - mondta Declan. - Rájöttek, hogy ha tovább szaporodnak, kifogynak a helyből. Öt perccel később egyes rókákat megláncoltak, a vízhez vittek, és kényszerítették őket, hogy belemenjenek. Miért? - kérdezte Georgie, miközben figyelte, ahogy megfulladnak. Valószínűleg ők azok, akik az akarták, hogy 23
fejlődjön a város. A többiek valószínűleg úgy döntöttek, hogy a népességnek ugyanolyannak kell maradnia. A város csak ekkora mennyiségű rókát képes ellátni, így kontrollálják a helyzetet. - De... - Georgie az ajkába harapott, ahogy a rókák kis rókakölyköket hoztak elő, és belehajigálták őket a tóba. Ennyi elég volt neki. Odament a kapcsolótáblához, és megnyomta az újraindító gombot. Declan felegyenesedett. - Én most bemegyek. Tudod, hogyan kell visszatenni az alapértelmezési tartományba. A varázserő valószínűleg egész éjjel kitart, de kétlem, hogy tizenkét-tizenöt óránál több időnk lenne, szóval ha egy kicsit még nézni akarod, akkor most nézegesd. Georgie érezte, hogy Rose karjai összezárulnak körülötte. Nővére átölelte. - Majdnem éjfél van. Be kéne jönnöd. Georgie megrázta a fejét. - Semmi baj - mondta, és a gömböt bámulta. - Még egy kicsit. - Declannel úgy döntöttünk, a verandán alszunk, hogy szemmel tartsunk téged. Ha bármi baj van, feljössz és szólsz nekünk, jó? Georgie hátrapillantott. A verandán nagyi és Declan éppen takarókat rendezgetek. - Jó - mondta Georgie, és a kapcsolótábla után nyúlt. Ha még egyszer újraindítja, talán minden rendben lesz. Muszáj, hogy rendben legyen. Muszáj, hogy jól végződjön. Rose akkor ébredt fel, amikor a napfelkelte első sugarai megfestették az ég alját. Georgie a lépcsőn ült, és átkarolta a saját térdét. Rose megrezzent. A veranda másik végén Declan szeme felpattant. Egy kis hiúz háta felett nézett rá, aki összegömbölyödve aludt mellette. Jack bizlosan levette a karperecét éjszakára. Valószínűleg azért, hogy szemmel tartsa a testvérét. 24
Rose kibontakozott a takarókból, és odament, leült Georgie mellé. - Meddig maradtál fent? - Egész végig. Rose a medencére pillantott. Gyönyörű város ragyogott a gömbben. Declan az este elmagyarázta Rose-nak a koncepciót, míg Rose a férfi haját vágta, hogy ne legyen aszimmetrikus. Rose egy órán át figyelte az ablakból Georgie-t, míg Nagymama hűzött és házott, és undorral égnek emelte a kezét, miközben megpróbálta Rose megnyirbált haját valami rendes frizurához hasonló formain alakítani. Ez alatt az egy óra alatt Georgie kétszer sírt, Rose kétségbeesetten szeretett volna odamenni és MEGvigasztalni. De együttérzése többet ártott volna, mint amennyit használ. Valami mély dolog történik Georgieval, és ezen egyedül kell keresztülmennie. Most, ahogy ott ült mellette, a kisfiú öregebbnek tűnt, Komolynak, szinte komornak. - Mindig elromlott. - Nem nézett Rose-ra. - A város most jól néz ki - mondta Rose. Azért, mert hagytam őket meghalni. Ötven évvel visszaforgattam az időt. Muszáj volt. Máshogy nem lehetett. Rose megölelte, és megpuszilta a haját. Az élet azért olyan nagy kincs, mert rövid - mondta Rose. - Még a legrugalmasabb emberek is törékenyek. Az élet nem arról szól, hogy meghalunk-e, vagy nem halunk meg. Hanem arról, hogyan éljünk helyesen, Georgie. Éljünk úgy, hogy büszkék és boldogok lehessünk. Georgie összehúzta a vállát. Készen állok - mondta. - Csak szeretném látni őket. Még egyszer, utoljára. Mögöttük Declan halkan felállt, és felemelte a kardját. Kiengedték nagyapát a fészerből, és bementek az Erdőbe. Jack haladt elől, karcsú, macskaszerű árnyék, majd Rose 272 és Georgie, akinek a mély összpontosítás kiült az arcára, majd Declan, és végül nagyapa, aki morgott és
mormogott magában. Egy nagy tisztásra értek, ahol tavaly Donovan lakókocsija porig égett, kis híján felgyújtva az egész Erdőt. Georgie felsóhajtott, és kitárta a karját. Egy perc eltelt. Majd még egy. Georgie homlokán izzadság ütött ki. A bokorban valami megrezzent. Az ágak meghajlottak, egy kis mosómedve futott ki a tisztásra. Egy madár repült oda, és szállt le. Egy alomnyi kiscica botladozott ki, őket egy öreg, háromlábú labrador követte. Jöttek ugrándozómókusok, egy furcsa fejformájú kiskutya... Csak jöttek és jöttek a sérült, sebesült, megtört lények, akiket Georgie jóakarata meggyógyított. Jöttek a gazdájukhoz, es félkörben leültek köréjük. Rose nagy levegőt vett. Ó, egek, de sokan vannak! Csoda, hogy ez a gyerek még életben van. Georgie odalépett a fűben ülő nagyapához, és megölelte. - Ideje elmenni - suttogta. A lény, aki valaha Cletus volt, csipás szemekkel nézett rá: - Viszontlátlak még? Georgie megrázta a fejét: - Nem. Nagyapa lehorgasztotta a fejét. - Fáradt vagyok - mondta. Georgie a kezét nagyapa vállára tette, és végignézett az összegyűlt lényeken. - Várjatok! - szólalt meg Éléonore nagyi hangja. Rose megfordult. Éléonore ott állt mögöttük az ösvényen. Nagyot nyelt, és lassan elsétált mellettük. Nagyapa meglátta. Könnyek gyűltek a szemébe. Éléonore megállt mellette, és Cletus átölelte a térdét. Éléonore megsimogatta a haját.
17
- Jól van - mondta remegő hangon. - Most már lehet.
Georgie ajkai egyetlen szót formáltak: - Viszontlátásra. Halk hang hallatszott a félkörből, mintha az élőhalottak, akik nem tudtak lélegezni, mind egyszerre vettek volna nagy levegőt. A lények a földre zuhantak. Nagyapa puhán a földre esett. Édes, bomló hússzag töltötte be a tisztást. Rose gyomra felkavarodott. Az állatok szétolvadtak, szétesett hullájukból váladék csörgött a földre. Még egy pillanat, és a csontjukig szétrothadtak. Éléonore lába mellett nagyapa teste porrá omlott. Éléonore kiürítette az egyik zacskót, amit a zsebében hordott, és óvatosan beletett a porából egy keveset. Georgie megtántorodott. Mielőtt Rose elérhette volna, Declan felkapta. - Ennyien vannak? - kérdezte. Georgie bólintott. Mind a négyen megfordultak, és elindultak vissza a házba. - Rose? - Georgie felemelte a fejét Declan válláról. - Igen? - Mostantól kezdve kérlek, hívj George-nak. - Rendben - mondta Rose. - Rendben van, George. A fiú bólintott, majd így szólt: - Éhes vagyok.
272
18
20. fejezet
Rose a verandán ült, kezében egy csésze teával. Odabent George úgy falt, mintha évek óta nem evett volna, és nagyi boldogan púpozta tele a tányérját, és persze Jackét is. A teraszajtó kinyílt, és halk lépések közeledtek. Declan leült Rose mellé a lépcsőre. Egy hosszú percig nem szóltak semmit, majd Rose nekidőlt a férfinak, és ajkával súrolta az arcát: - Köszönöm, hogy megmentetted a testvéremet. Rose elhúzódott, mielőtt a férfi megérinthette volna. - Nem tűnsz túl boldognak - mondta Declan. - De, az vagyok. Csak... - Lehajtotta a fejét. - Olyan régóta éltem ebben a félelemben. Hatéves korában kezdett feltámasztani lényeket. Négy éve néztem, ahogy egyre fogy. Tudom, hogy ez visszafogta a fejlődését. Valószínűleg soha nem lesz olyan magas vagy erős, mint amennyire kellene. - A gyerekek rugalmasak - mondta Declan. - A megfelelő étrenddel és sporttal hamar utoléri magát. - Próbáltam segíteni neki - mondta Rose. - Mindent megtettem, ami eszembe jutott. Egyszer nagyi meg én tíz napra elaltattuk, remélve, hogy az összes lénye meghal. De ugyanúgy továbbra is elszívták az életerejét. Ez borzalmasan fog hangzani, de meg voltam győződve róla, hogy nem lehet segíteni rajta. Azt hiszem, ez volt az egyetlen módja, ahogy el tudtam viselni. Mindig is reméltem és próbálkoztam, de a lelkem mélyén valahogy megbékéltem a gondolattal, hogy egy napon majd elfogy, elég, mint egy gyertya. - Rose eltakarta az arcát. - Te megmentetted. Megmentetted Georgie-t. Olyan hálás vagyok! Nem szeretném, hogy azt gondold, hogy könynyedén veszem. Egyszerűen nem is tudom, mit mondjak.
19
Szinte félek elhinni. Erősebben kellett volna próbálkoznom... Boldognak kellene lennem, de egyszerűen... el vagyok veszve. Döbbent vagyok. Mint egy futó, akinek lefújták a versenyét félidőben - mondta Declan. - Igen. Önzőség, szörnyen hangzik, és szégyellem magam miatta. Nem is tudom, miért mondom el. A férfi magához húzta, hatalmas karját a hátára tette. Rose elhúzódott. - Hadd öleljelek át! - mondta a férfi. - Nem foglak elítélni. Szükséged van rá. Kérlek, ülj itt velem. Volt valami csendes erő az ölelésében, és Rose odabújt, belebújt a melegségébe és a bőre illatába. Még soha nem támaszkodott életében senkire. Így nem. Biztonságban érezte magát, félt elengedni, rettegett, hogy ha elengedi, zokogásban tör ki. -Akkor éreztem így, amikor Casshorn megmentene Williamet - mondta Declan. - Egy rohadéknak éreztem magam. Biztos voltam benne, hogy semmi jó nem sül ki belőle. Akkor tudtam, de mit mondhattam volna? „Ne, Will, inkább halj meg?” - Miért tette Casshorn? - kérdezte Rose. -Miattam. Az hiszem, már akkoriban is tervezgette ezt az őrületet. Casshorn három évtizeddel idősebb nalam. Jól képzett, veszélyes és ügyes, de mindig is hiányzott belőle az állhatatosság és a fegyelem, ami ahhoz szükséges, hogy az ember igazán jól bánjon egy fegyverrel. Legjobb pillanataiban zseniális, de egy közvetlen harcban nem sokat ér. Ha pengeváltás következik be köztünk, simán lekaszabolom. Ezt ő maga is nagyon jól tudja. Azért kellett neki William, hogy felhasználja ellenem William bármilyen pengével halálos, főleg a késsel. - De William a barátod. Kis csend állt be.
Miután Williamet szabadon engedték, találkozunk az egyik hivatalos vacsorán, amit Őkegyelmessége adott. Casshorn örökbe fogadott fiaként érkezett. Nem volt hajlandó szóba állni velem. Rose a férfi arcára pillantott: Sajnálom. Kiderült, hogy miért? - Nem. Nem tudom, hogy azért volt-e dühös, mert képtelen voltam elintézni a szabadon bocsátását, vagy Casshorn mondott neki valamit rólam. A következő pillanatban mindketten eltűntek. Te beszéltél vele. Mit mondott? - Leginkább megpróbált rávenni, hogy elmenjek vele. Legutoljára pedig azt mondta, hogy azért kellek neki, mert együtt vagyunk a fiúkkal. Azt mondta, hogy neki soha nem volt családja, de mindig is szeretett volna, mi pedig beleillünk a képbe. - Nos, nélküled kell élnie - jelentette ki Declan egy gleccser melegségével a hangjában. - Te az enyém vagy, és nem kaphat meg. Na, jó. - Ez elég véglegesnek hangzik. Van nekem is beleszólásom? - Persze, hogy van - mondta Declan halkan. - Ha nemet mondasz, el kell fogadnom. Persze, most ezt mondja. De az, amire felesküdött, egyértelmű volt. Ha megfelel a kihívásoknak, Declan jogot formálhat rá. A tulajdonába kerül. Nem feleség lesz, nem barát, szerető vagy egyenrangú társ. Hanem tulajdon. Declan mindig mindent eltervezett. Amikor felesküdött, még nem ismerte Rose-t, és valószínűleg azt gondolta, hogy sült bolond. Úgy fogalmazta meg az esküjét, hogy a lehető legtöbbet nyerjen vele a lehető legkisebb kockázattal, és a saját jelenlétére, valamint Rose félelmére számított abban, hogy véghez is viszi. Bárcsak rávehetné,
21
hogy bizonyítsa be: igazat mondott! Soha nem bántaná a fiúkat, soha, de soha. Elmehetett volna. De akkor nem ismerte volna meg. Rose megpróbálta elképzelni, milyen lett volna, ha aznap szó nélkül elmegy. A torka összeszorult. Szíve gyorsabban dobogott. Kicsit közelebb dőlt hozzá, biztosítékot keresve, hogy még mindig ott van, annak ellenére, amit gondolt róla. És Rose rájött egy egyszerű tényre. Szerelmes Declan Camarine-be. De szeretni őt és vele lenni nem ugyanaz. Még mindig kékvérű, és Rose... Rose-nak se hozománya, se rangja nincsen. Épp annyira nem illett a férfi világába, ahogy az nem illett az övébe. Declan akarta őt. Rose kihívás volt a számára, és ahogy nagyi mondta, Declan nem tudott ellenállni neki. És mi lesz, ha megszerzi? Egy nap majd egymás mellett ébrednek fel, Declan Camarine grófja lesz, akárhány terület lordja, és ő még mindig csak Rose lesz. Rose nagyot nyelt. Elképzelte, hogy a férfi kisétál az ajtón, és soha többé nem tér vissza. Az idegesség gúzsba fonta a szívét. - Nincs remény a számunkra - állapította meg halkan - Mindig van remény - közölte Declan. - Bármilyen veszélyes is Casshorn, attól még irracionális, és ez gyengíti Rose megrázta a fejét, és kényszerítette magát, hogy kiszabaduljon az öleléséből. A férfi nem értette meg. A legnagyobb fenyegetésre koncentrált, és talán jó lenne, ha ő is ugyanazt tenné. Egyelőre meg kell tartania az aggodalmát magának. Casshorn az első. - Ami Williamet illeti, nem tudom, mi az ördögöt művel, de kétlem, hogy segít Casshornnak - mondta Declan. - Miből gondolod? - William kitüntetett veterán, több mint egy évtizedet
töltött a légióban. Casshorn fél évnél tovább nem bírta a légióban. A pokolba is, a légierő kutatási részlegénél se bírta sokáig. - Declan megrázta a fejét. - Csak annyi volt a dolga, hogy sárkányokat tanulmányozzon, abban is kudarcot vallott. Egyáltalán nem tisztelem, és nem hajtom végre a parancsait. Nem értem, William miért hajtaná végre. - Akkor miért van itt? - Rose összevonta a szemöldökét. - Nem tudom. - Declan elfintorodott. - Tudom, hogy mit teszek majd, ha egyszer megtalálom. - Mégis mit? - Péppé verem. Rose pislogott. - Tizenegy évet hagytam ott a légiónál, hogy megmentsem őt. Az ember ilyenkor valami köszönetfélét elvárna - legalábbis csupán udvariasságból. Ha ez nem megy, akkor csak a régi idők kedvéért, mondjuk egy levélkét azzal a szöveggel, hogy „Az örökbefogadó apám hamarosan lelécel egy szerkezettel, amivel el lehet pusztítani az egész világot, mindannyiunkat megölhet. Gondoltam, jó, ha tudod.” - Talán nem tudta. Declan keményen ránézett: - Tudta. - A lényed egy része dühös, mert nem törte kezét-lábát, hogy megköszönje neked. Declan káromkodott egyet. - Teszek rá! - Bosszant téged. Engem is bosszantana. Egy férfi jelent meg az út végén. Vékony volt, kissé torzonborz, fekete nadrágot, piros pólót és sötét bőrzekét viselt. A póló és a nadrág lötyögött sovány testén. Kopaszodott, és rövid hajának maradéka, valamint
23
szépen nyírt, rövid szakálla itt-ott őszült. Arca nyugodt kedvességet sugárzott, és rájuk mosolygott, ahogy letért az útról. Egy lovat vezetett a házhoz, szemellenzős szeme sötét volt. Declan ragadozószerű éberséggel figyelte: - Ki ez? Rose felsóhajtott. Ennyit arról, hogy beszélgessenek. - Ez Jeremiah Lovedahl. - Miért jön ide? - Valószínűleg el akarja vinni a nagyit és a fiúkat Wood House-ba. Az egy erősen őrzött menedék az Erdő mélyén. - Szkeptikusnak tűnsz - mondta a férfi. - Van egy szokásrend - mondta Rose. - A Peremben nagyjából a „mindenki a magáét” elve uralkodik. De időnként találkozunk olyan fenyegetéssel is, ami túl nagy ahhoz, hogy egyetlen család megbirkózzon vele. Ilyenkor az olyanok lépnek elő, mint a nagyanyám vagy Jeremiah. Ők a helyi öregek. Hatan vannak, és ha ők egyetértenek valamiben, akkor East Laporte általában odafigyel rájuk. - Nem kényszerítenek rá, hogy engedelmeskedj, de a véleményük megszívlelendő tanácsnak számít? - kérdezte Declan. Rose bólintott: - Valami ilyesmi. A veszekedésünk után elhívtam őket nagyihoz, és ők is összevesztek. Rájöttek, hogy túl gyengék vagyunk ahhoz, hogy egyenesen szembeszálljunk Casshornnal, így megpróbálnak túljárni az eszén. Az első lépés az, hogy megfosztjuk az élelmétől, kiéheztetjük őt és a vérebeket, így azt „tanácsoljuk” nekik, hogy táguljanak a városból. Az éjszaka mindenki, akinek egy csöpp esze van, felpakolt, és ma reggel elindult, mintha csak a Töredékbe menne dolgozni, de senki sem jön vissza. Néhány csökönyös itt maradt, mint mindig, de mit tehetünk? - Rose vállat vont. - Az idősek számkivetettek.
Néhányunk számára csak a föld meg a ház van. Esküszöm, ha egy tűzfal száguldana végig East Laporte-on, néhány keményfejű ott égne meg a saját portáján. Inkább meghalnak, semhogy elmenjenek. Jeremiah egy fához kötötte ki a lovát. - És mégis mit akar itt? - kérdezte Declan. - Jeremiah azt reméli, hogy meggyőzhet téged és engem, hogy Wood House-ba menjünk vele, ahol a többi idős is ott van. Többet akarnak tudni Casshornról, és azt akarják, hogy segíts nekik. Nekem védőként kell mennem, meg kell védenem őket tőled és Casshorntól. Idegesek lesznek tőled. A férfi zöld szeme Rose-t fürkészte: - Akarod, hogy veled menjek? Rose az ajkába harapott: -Ez tőled függ. Nem akarlak olyasmire kérni, amit nem akarsz, de igen, szeretném, ha meglátogatnád Wood House-t. Ezek az emberek öregek és nagy varázshatalom urai. Nem támadhatják meg Casshornt vagy a vérebeket közvetlenül, mert a vérebek magukba szippantanak minden varázslatot, ami gyengébb a villantásnál, de nem hagynám őket figyelmen kívül. És nem sok szövetségesünk van. - Nekünk? Úgy érted, te is rész veszel a csatában? - Ez a Casshorn megsemmisíti az otthonomat, felzabálja a szomszédjaimat, és ki akarja nyírni a családomat. Már mondtam, nem óhajtok a babérjaimon ülni. És szükséged van rám, Declan. A villantásom kell neked. Declan éles pillantást vetett rá. Rose a szemét forgatta: - Ó, a kékvérű feddő tekintet. Mi tegyek? Kijelentem, hogy az ájulás kerülget. Declan morgott valamit. Rose megsimogatta a férfi kezét:
25
Még nem késő átgondolni ezt az „enyém leszel, Rose” dolgot. - Szép próbálkozás - válaszolta Declan. Jeremiah feljött a verandára. - Helló, Miss Drayton. - Tájszólása a régi délieké volt, lassú, kifinomult, úgy nyelte el az r betűket, mintha most lépett volna ide valamelyik virginiai ültetvényről. - Helló, Mr. Lovedahl - mondta Rose. - Megiszik egy kis jeges teát? - Igen, köszönöm. Amikor Rose két pohárral tért vissza a konyhából. Jeremiah rámosolygott: - Lord Camarine és én az imént Wood House védelmét tárgyaltuk meg. Említette, hogy szívesen megnézné. -Valóban? - Rose kedvesen elmosolyodott, és átadta a teát. - Maga is csatlakozik hozzánk? - kérdezte Jeremiah. - Boldogan - válaszolta Rose. -
Rose Declan mellett haladt, óvatosan lépkedett a számtalan ősz hizlalta avartakaróval borított talajon. Rövid kis menet volt: elöl ment Jeremiah, aki a zsákjaikkal megpakolt lovat vezette, mögötte a nagyi és Georgie, majd Rose és Declan zárta a sort. Jack átváltozott macskává, amint elindultak, és ott járt mindig a nyomukban. Időnként Rose megpillantotta, ahogy átugrott egy-egy fatuskón, vagy felkapaszkodott egy fára, de olyan jól beleolvadt a környezetébe, hogy Rose sokszor nem volt egészen biztos benne, hogy valóban látta-e, vagy csak a képzelete játszott vele. Csak húsz perce jártak bent az Erdőben, de a változás ijesztő volt. Az Erdő itt öregebb volt, óriási fák magasodtak föléjük: hatalmas fenyők, szálfaegyenesek,
tiszteletre méltó perembeli tölgyek, sápadt nyárfák... Az Erdő fűzöld, smaragdzöld és sárga színekben játszott. Bársonyos moha kúszott fel a fatörzsekre és fedte be a talajt; olyan világos volt, hogy ahol a lombokon átszűrődő napsugarak érték, a moha szinte ragyogott. Az árnyak között zuzmó nőtt a fatuskókon és a sziklákon, az élénkbíbor bazsarózsák és a hatalmas, göcsörtös gyökerek közti homályban bájos papucskosbor virágzott vékony szárain, és sárga, barna és piros kalapos, zsámoly nagyságú gombák nőttek csoportok- bán. A levegő életteli volt, zöld és varázslatos. Betöltötte Rose tüdejét, és elsodorta az aggodalmát. Rose csendesen mosolygott magában, ment tovább, követte Jeremiah-t és nagyit az ösvény mentén, amit alig látott. - Túl vén vagyok én már ehhez - mormolta a nagyi. -Emlékszem, hogy egy hete megtetted már egyszer ugyanezt az utat, mégpedig egy szál magadban - jegyezte meg Jeremiah. - Nos, ez igaz - dünnyögte nagyi. Mindig azon a véleményen voltam, hogy egyes hölgyeknek csak jót tesz a kor - folytatta Jeremiah. - Olyanok, akár a nemes bor. Rose a szemét forgatta. Jeremiah Lovedahl udvarol a nagyanyjának. Hová jutott ez a világ? Elértek egy fenyőkkel körülvett ligetet. A fák itt nagyon sűrűn álltak, az alsó, a gyökerekhez közeli törött ágak mindegyike világos színű csontból való több fürtnyi szélcsengőt tartott. Mindegyik csengő egy koponyából állt, amely egy fémgyűrűre volt felakasztva néhány kisebb csont társaságában. A csengők hangján kívül az erdő szokatlanul csendes volt. Egyetlen tűlevél sem mozdult. - Varázslat van a tájon? - kérdezte Declan halkan. Csontvédő - mormolta Rose. - Nagyon erős, nagyon
27
régi. A csengők megjelölte fák mellett megálltak. A legtöbb csont oposszumé volt, farkasé, hiúzé, de három közülük emberé volt, és volt még egy, amelynek nehéz állkapcsú koponyája és furcsán lapos feje volt, két agyar kanyarodott ki belőle. Declan a bizarr koponya láttán bólintott: - Troll. Úgy van - mondta Jeremiah. - Vagy ötven évvel ezelőtt idetévedt egy Mágiából. Megölt két kislányt, és felfalta őket. - Hogy sikerült leteríteniük? A bőrük túl vastag ahhoz, hogy a golyó áthatoljon rajta, és a legtöbb méregre immunisak. Jeremiah egy alacsony ágról letépett egy széles, háromszög alakú levelet, és felemelte. Kissé nagyobb voll, mint a tenyere. - Az Erdő Könnye. Ha kifőzi a fa nedvét, abból tiszta, szagtalan és nagyon erős ragasztó lesz. A trolinak ki raktunk egy nemrég levágott tehenet egy ilyen levelekből szőtt takaróra, amit ragasztóba mártottunk. A troli ostoba lény. Négykézlábra állt, hogy lakomázhasson, és a levelek a kezére és a lábára ragadtak. Megpróbálta lerázni őket, és amikor ez nem sikerült, a fogával próbálta leszedni és az egyik levél ráragadt az arcára. Pánikba esett, és elkezdett a földön hemperegni, amíg teljesen be nem fedték a levelek. Az eredeti terv az volt, hogy megfojtjuk, de valahogy felállt, és vakon rohangálni kezdett, amíg végül nekiment egy elektromos póznának, és agyoncsapta az áram. - Már értem, hogy az a pózna miért nem zavarja a várost - jegyezte meg Declan. - Ó, mi csak egyszerű vidékiek vagyunk. - Jeremiah elmosolyodott. - Nem szívesen vesszük, ha megölik a gyerekeinket, de az ilyesmit megtartjuk magunknak. Nagyrészt ártalmatlanok vagyunk.
A varázslat fellobbant körülötte, mélyvörös felhőben gyűlt a teste köré. Felemelte a kezét az ég felé. Fekete szeme szinte résnyire szűkült, és egyetlen szót vakkantott: -Törj! A varázslat felvillant, és eltűnt. Egy pillanattal később hosszú, kanyargós test tört át a lombozaton, és nagy csattanással földet ért. Egy viharmadár. Nagyjából másfél méteres volt, világos színű, gólyára emlékeztetett, de a farka normális tollak helyett két hosszú, kígyószerű nyelvben végződött, amelyet kék pamacs díszített. A viharmadár rángógörcsökben szenvedett, denevérszerű, törött szárnyával verdesett a földön. Nem volt csőre, helyette állkapcsa hosszú volt és keskeny, tele tűhegyes fogakkal. Veszélyes felhőkben gomolygott belőle a varázslat, de Jeremiah-ról lepergett. - Rémes szerzetek. Gonosz varázserejük van. A néphit szerint, ha egy megharap, te is átváltozol viharmadárrá. Ilyet ugyan még életemben nem láttam, de azért nem zárnám ki. - Jeremiah felemelte a puskáját, és kétszer belelőtt a madárba. Az megrezzent és megmerevedett. A férfi várt egy-két percet, odalépett a tetemhez, majd az övéből egy bozótvágó kést vett elő, és egyetlen csapással elválasztotta a fejet a törzstől. Majd felemelte, és elhajította a védősor felé. A fej elgurult az erdőben, és eltűnt. A szél megrezegtette a csengőket. A csontok száraz zörgéssel csapódtak egymásnak. -Vér kell hozzá, hogy kinyissuk - mondta Jeremiah. Lecsapott a madárra, feltrancsírozta, mint egy csirkét, és a véres darabok láttán bólintott. - Mindenki vegyen el egy darabot, és tegye tiszteletét. Gyorsan, mielőtt kihűl a vére. Egyesével bedobálták a darabokat a védősor felé. Amikor Jack lejött a fák közül, és az utolsó darabot is odavitte, meglökte bundás fejével, a szélcsengők elhallgattak, de mögöttük életre kelt az Erdő, mintha valaki egy láthatatlan
29
távirányítón megnyomta volna a lejátszás gombot. A faágak megborzongtak. Kis, piros levelek hullottak itt-ott a földre a magasabb ágakat ölelő szőlőkacsokról. A varázslat úgy bomlott ki, mint egy virág. - Jöjjenek! - parancsolta Jeremiah. Beljebb mentek. Az Erdő itt sötétebb lett, vénebb, keményebb. Az ember soha nem gondolta volna, hogy a városi utak csak egy órányira vannak. A fák itt valóban óriásiak voltak. Több ember kellene hozzá, hogy kitárt karral átérjék ezeket a hatalmas fatörzseket. Különös lények ugráltak az ágakon, kicsik és nagyok, bundásak és pikkelyesek, némelyik szeme narancsos-vörös színben játszott. Jack kiköpött és sziszegett, macskanyelven bajt ígért, amíg Declan fel nem emelte, hogy maradjon nyugton. Húsz perccel később végre elérték Wood House-t. A ház egy alacsony, emberkéz alkotta dombtetőn állt, amely olyan volt, mint egy levágott tetejű piramis. Egy év százados fa deszkakerítés vette körül a domb tetőpontjai. A kerítést helyenként agyaggal támogatták meg, hogy megvédjék a nedvességtől és a tűztől. Alját moha és bozót fedte, ami megpróbált felkúszni a kerítésre, és sápadt virágok kandikáltak ki a napfénybe, mintha egy zöld hullám csapódott volna a deszkafalaknak. Rose emlékezett, hogy kiskorában egyszer már járt itt. Felmásztak a dombra, az ősi, hatalmas kőtömböket használva lépcsőként. A fakapu nyikorogva nyílt ki. Egy viharverte totemoszlop ált jobboldalt, egy kővel körűlvett máglyarakó hely mellett. Egy magas tölgyfa tetején kis őrházikó állt, amolyan erdei kunyhó. Baloldalt egy nagy rönkház várta őket, falát olyan sűrűn fedte a moha és a zuzmó, hogy úgy tűnt, mintha maga az épület az Erdő talajából nőtt volna ki. Mögötte elszórtan kisebb épületek sorakoztak, amelyek csak növelték az illúziót, a szerkezet
hasonlított a mérges gombák körkörös elhelyezkedéséhez. Mögöttük becsukódott a fakapu, és Rose megfordult. Meglátta Leanne-t, aki egy nehéz fareteszt tolt a helyére. Néhány más ismerős arc is kisétált az udvarra: nagyjából annyi idősek voltak, mint Rose, nagyrészt egyedülállók, és varázserejük jelentős volt. Ezek azok a peremlakók, akiknek a legkevesebb veszítenivalójuk van, döbbent rá Rose. Üdv Wood House-ban - mondta Jeremiah.
31
21.fejezet Lee Stearns kijelentette, hogy ő félig cseroki indián, de a haja, a bőre és az arca azt sugallta, hogy még Hófehérkénél is fehérebb, és a pletyka szerint a szülei nagyjából annyira cseroki származásúak, mint a pizza. Az emberek ezt nemigen merték Lee képébe mondani, de még a háta mögött sem suttogták. Lee bőre világos volt és sima, majdnem szaténszerűen lágy, előrehaladott kora ellenére. Vizenyős kék szemmel tekintett a világba, a haja pedig kukoricasárga volt. Olyan volt, mintha a nap mindenét kiszívta volna. Lee figyelemre méltó volt, emellett közismert arról, hogy könnyen elveszíti az önuralmát, ha azt gondolja, hogy túlságosan megbámulják, ezért ahogy Rose leült vele szemben Wood House nagycsarnokában a régi faasztalhoz, igyekezett nem sokáig nézni a férfit. A szájtáti bámészkodás sem volt túl jó ötlet. A teremben nagyon erős volt az erő, és most az öregek elég aggodalmasak voltak ahhoz, hogy ne tűrjék el az ostobaságot. Rose a nagyanyjára pillantott. Éléonore óvatosan rámosolygott. Rose a kezére bámult. Rose nagyon is érezte Declan közelségét, aki nagyon nyugodtan ült mellette, nagyjából olyan mereven, mint egy gránittömb. Legalább a gyerekeket elengedték a megbeszélésről. Leanne elhozta Kenny Jót is, talán azért, hogy egy-két idősebb kikérdezhesse. Georgie és Kenny Jo úgy döntöttek, fegyverszünetet kötnek, és együtt fedezik fel Wood House-t. Könnyedén megléptek. - Mi lenne, ha bemutatnál minket a fiatalembernek, Rose? - kérdezte Jeremiah. Rose megköszörülte a torkát: - Ő itt, szemben velünk, Adele Moore.
A nagyi úgy tett, mintha erdei boszorkány lenne, Adele viszont az is volt. Idős nőhöz képest meglepően magas volt, bőrszíne az őrölt kávéhoz hasonlatos. Haja hosszú, szürke fonatokban lógott egészen a csípőjéig, mindegyik fonatban szalagok, apró csontokkal díszített bőrfonatok és faamulettek lógtak. Ruhája többrétegű kopottas anyagokból állt össze: zöld, olajzöld és barna. Egy tucat nyak lánca is volt, némelyiken vékony szállá összeszárított gombafej volt, lepréselt virág vagy levedlett kígyóbőr és egy-két apró, olcsó dísz, amit talán a Wal-Martban vásárolt. Arca ráncos volt, haja kifakult, de a szeme éles volt és fiatal. - Adele bal oldalán ül Emily Paw, Elsie Moore unokahúga. Emily nagyon hasonlított a nagynénjére. Külseje boszorkányra emlékeztetett, és vékony volt, olyan, mint egy kiszáradt varjú. Szája lefelé fittyedt, és élete huszonkét éve során Rose még egyszer sem látta mosolyogni. A jelenlevők közül - Rose-t kivéve - Emily volt a legfiatalabb, és ő tűnt a legöregebbnek. Jeremiah-t és nagyit már ismered - folytatta Rose. - A jobb oldalon ülő úr Lee Stearns. Mellette Tom Buckwell. - Helló. - Tom Buckwellnek olyan hangja volt, mint egy vén medvének, és úgy is nézett ki. Magas volt, majdnem száznyolcvan centi és százharminchat kiló, kemény vállát meggörnyesztve ült. Ő volt a legszőrösebb ember, akit Rose valaha látott. Vöröses szakálla mindig szétállt, a haja hosszú volt, izmos alkarján a szőr prémszerű. A pletyka szerint, ha elég sokat iszik, néha azzal szórakozik, hogy pucérra vetkőzik, és a töredékbeli stopposokat ijesztgeti, hogy ő a Nagylábú, Észak-Amerika majomembere. Tom emellett Fred Simoen nagybátyja is volt.
33
- Ő pedig Declan, Camarine grófja - fejezte be Rose.
Csend állt be. Honnan tudjuk, hogy az, akinek mondja magát? kérdezte Lee. Declan vállat vont: - Sehonnan. - Akkor hogyan igazolja magát? Rose megfeszült. Már várta a kérdést. Természetes, hogy próbára teszik, de Declan próbára tenni olyan, mint egy pitbullt dédelgetni. Declan szemöldöke egy cseppet felszaladt: Nem kell bizonyítanom semmit. Azért jöttem ide, mert Miss Drayton meggyőzött, hogy hasznos lenne az ügyemnek. Meg akarom ölni Casshornt. Nincs más tervem vagy célom, és amint végeztem, visszatérek oda, ahonnan jöttem. Maguktól függ, hogy elfogadnak-e, vagy sem. Csodálatos volt látni, hogyan áll át Declan kékvérű üzemmódba. Hangja nem volt különösebben parancsoló, de olyan volt, mintha szavait kőbe vésték volna. Lee úgy érti, hogy szeretnénk valami bizonyítékát látni az erejének - sietett menteni a helyzetet nagyi. Kérem, kényeztessen el minket! Declan meghajolt: - Ahogy óhajtja, Madame. Varázslat mozdult meg Declanben, lassan ébredt fel, mint egy lusta szörnyeteg, kinyújtózott, karmait próbálgatta. Fehér ragyogás futotta el az íriszét. Olyan volt, mintha a teremnek az a része, ahol ült, elsötétedett volna, de őbenne felfénylett a varázslat, nőtt, növekedett, borzalmasan és hihetetlenül erős lett, akár a hurrikán. Rose nyakszirtjén felágaskodtak az apró pihék. Declan szeme fehéren izzott. Kísérteties szél simogatta végig Rose-t. Szinte látta - vékony, sápadt izzás fátyola -
kavargott Declan körül. Rose kinyúlt, és ujjait a férfi kezére helyezte. Declan csillagszemeivel rápillantott, és visszahúzta magába a varázslatot, visszarakta a tarsolyába, mint egy fegyvert. Rose nem tudta eldönteni, mi elbűvölőbb: hatalmának puszta mélysége vagy a könnyedség, amellyel uralja. Lee kinyitotta, majd becsukta a száját. Nagyi fájdalmas arckifejezéssel ült. Eddig néhányan valószínűleg azt gondolták, hogy elbánnak Declannel, ha arra kerül a sor. Most azonban tudják, hogy ha összeteszik erejüket, azzal talán lelassítják, de a megölése egészen más tészta. Adele előrehajolt: - Szeretnénk hallani Casshornról - kérte. - Már ha lehetséges, Lord Camarine. Declan előrehajolt: - Amit itt mondok, az nem kerülhet a szobán kívülre. Ha mégis így lesz, visszajövök, és nem jövök egyedül mondta. A fejek az asztal körül ülők bólintottak. - Az egész történet a Napkígyó Császárához kanyarodik vissza - kezdett bele Declan. - A Töredékben a világ keleti részéről telepesek érkeztek Nyugatra, és végeztek az ottani őslakos törzsekkel, akik nem rendelkeznek olyan technológiával és hatékony módszerekkel, amelyekkel ellenállhattak volna nekik. Úgy tűnt, hogy Lee mondani akar valamit, de aztán meggondolta. Az én világomban pont az ellenkezője történt. Ez a kontinens egy hatalmas birodalomnak adott otthont. A nép tlatoke néven nevezte magát és a területüket A Napkígyó Királyságának nevezték. Varázserejük a dzsungelben született, és rendkívül hatalmas volt, nehéz volt ellenállni neki. Nagyjából ezerhatszáz évvel ezelőtt átkeltek az óceánon, és elkezdték fosztogatni a keleti kontinenst,
35
terrorizálták Anglia partvidékét és azt, ami most a Gall Birodalom, egészen Etruria déli részéig. Gyilkoltak, erőszakoskodtak, rabszolgákat raboltak, és sarcként aranyporral teli tálakat követeltek. Ez körülbelül kétszáz évig ment így, amíg végül váratlanul abbamaradt. Általában az ilyen fosztogatások fokozatosan szűnnek meg, ám a tlatoke nép egyszer csak eltűnt. Declan szünetet tartott. - Valami betett a fényes kígyó királyságának - szúrta közbe Tom Buckwell. Declan bólintott: - A fosztogatások kutatásokra ösztönöztek egyeseket. Egy évszázaddal később a keleti kontinens népei rájöttek, hogyan tudják átszelni az óceánt, de a tlatoke néptől való félelem olyan erős volt, hogy majdnem háromszáz év telt el, mire az első utazásra sor került. Amikor az első háborús flották megérkeztek a nyugati kontinensre, nem találták a tlatoke népet. Rengeteg lerombolt várost és templomot láttak, de embereket nem. Mi több, az arrafelé elvárható, varázslattal átitatott növény- és állatvilág is eltűnt. Az erdők fiatalok voltak. Még most is nehéz ezeréves fát találni. A fennmaradt növény- és állatfajok különleges védekezési mechanizmust fejlesztettek ki. A nyugati állatok nagyobbak és erősebbek keleti társaiknál, és még egy olyan lomha állat is, mint mondjuk a vámpír tintahal, szinte ragadozóhallá nőtte ki magát. - Mi végzett a tlatoke néppel? - kérdezte Jeremiah. - Máig tisztázatlan. A romok átkutatása nem adott egyértelmű válaszokat. Ha valami tényleg megölte az ottani lakosokat, akkor felfalta őket, mert nem maradtak érintetlen csontvázak. A kutatók azonban dulakodás nyomaira bukkantak. Összetört bútorokra. Lyukakra a falban. Karmolásnyomokra. - A vérebek - mondta nagyi.
Declan folytatta: - Végül csak találtak túlélőket: a vadonban egymástól elszigetelt embercsapatok bujkáltak. Szinte felismerhetetlenek voltak. A legenda szerint a fosztogatók fémfegyverzetei és világos színű ruhákat viseltek, de leszármazottaik visszasüllyedtek a primitív létbe. A varázslat használata és a növény termesztés tiltott volt. Az egykori tlatoke nép maradéka kis, nomád csoportokban élt, szőrmét viselt, és íjjal, dárdával vadászott. Háromszáz év alatt sikerült egy virágzó, fejlett civilizációból olyan néppé visszafejlődniük, amely már nem tudta elolvasni ősei írását. Szájhagyományaik azonban fennmaradtak, és a legendák a Napkígyótól kapott ajándékról regéltek, amely végül ellenük fordult, és elpusztította a királyságukat. Még Mágiában sem igazán szólnak bele az istenek a halandók életébe. Imádkozunk hozzájuk, de még szükség van bizonyítékra a létezésüket illetően. Így senki nem volt biztos abban, honnan is származott ez az ajándék. Talán a tlatoke papok készítették. Talán a csillagok közül zuhant le, mint a meteoritok. Talán egy elfelejtett nemzet műtárgya volt. Bármi is volt az eredete, az ajándék megsemmisítette a tlatoke civilizációt, aztán eltűnt. - Mi történt? - kérdezte Rose. - A kontinens lenyugodott. Új országok jelentek meg. Némelyik ország, mint Adrianglia, elnyerte függetlenségét anyaállamától. A tlatoke nép bizarr történelmi rejtéllyé vált. Aztán, nagyjából háromszáz évvel ezelőtt, a mostani Déli Tartományok grófjának ük-ükapja úgy döntött, kiszárít egy iszapos tavat. Ahogy kiszárították a tavat, egy különös, tojás alakú tárgy bukkant elő, agyagba volt ágyazva. Túl nehéz volt ahhoz, hogy megmozdítsák, így Őkegyelmessége elrendelte, hogy törjék össze a héjat. Az agyag alatt kerámiahéj volt, majd egy réteg tiszta vas, majd újabb kerámia, majd ólom. Végül, miután az összes
37
rétegen átjutottak, Őkegyelmessége egy különös szerkezetet talált. Amint hozzáértek, a szerkezet életre kelt, és megjelent az első véreb. A véreb megölte az egyik munkást. A varázslat, amit magába szívott, visszaáramlott a szerkezetbe, és előjött a második véreb. - Meg kellett volna semmisíteniük - jegyezte meg Emily Paw. - Megpróbáltuk - felelte Declan. - A szerkezet elnyeli a varázslatot. Tűzálló. Megpróbálták összetörni, olvasztott fémbe mártani, de nem jártak sikerrel. Olyan anyagból készült, ami nincs Mágiában. Úgy tudjuk, a működése egyszerű: a környezetéből elvonja a varázslatot és vérebeket szül, amelyek szintén összegyűjtik a varázslatot és visszaviszik a szerkezetbe. Nem tudjuk, miért teszi, amit tesz. Azt tudjuk, hogy az emberek a vérebek kedvelt prédái. Tudjuk, hogy megállíthatatlanok. - Ez ölte meg Mágia indiánjait is? - kérdezte Tom Buckwell. - Egyesek szerint igen. A megtalálók kinyilvánították, hogy a szerkezet „súlyos fenyegetést jelent a birodalomnak”. Építettek egy bunkert, amely az eredeti tok másolata volt: több réteg vas, fém, kerámia és üveg próbálta teljesen elszigetelni a környezetétől. A szerkezetet betették a bunkerbe. Létezését a széles közönség előtt titokban tartották, hogy megelőzzék a pánikot vagy a terrorcselekedeteket. Lee Stearns felhorkant: - Na persze. - A bunker a Beliy-erdőben van - mondta Declan. Ronda, barátságtalan hely, és akinek van egy kis ép esze, nem jár arrafelé. Maga a szerkezet egy kerámiatáblán van elhelyezve, és az erdőt felégették, besózták, és a bunker másfél kilométeres körzetében elkerítették körülötte. Kéthetente a gróf személyes testőrségének egy titkos
különítménye odautazik, és megsemmisít minden betolakodó növényt vagy állatot, megakadályozandó, hogy a szerkezet erőt merítsen a környezetéből. Körülbelül két héttel ezelőtt Casshorn Sandine, a jelenlegi gróf testvéri betört a bunkerbe, és ellopta a szerkezetet. Zseniálisan vitték véghez: Casshorn az utóbbi másfél évben titokban egy keskeny átjárót vágott az erdőben, amely a bunkertől nagyjából húsz kilométerre ér véget. Aztán betört a bunkerbe, és egy repülő sárkány segítségével, amelyet egy helyi fegyverraktárból lopott, húsz kilométeren át elszállította a szerkezetet. A szerkezet megölte a sárkányt, de előtte segített Casshornnak megszökni. Casshorn szekérre tette a szerkezetet, és kihozta Adriangliából a Perembe. - Azt hiszem, mindannyiunkra ráfér valami innivaló mondta Adele. Amint a jeges teát szétosztották, a hangulat kissé jobb lett, és Rose is könnyebben lélegzett. - Miért tenne ilyet Casshorn? - kérdezte Adele a teát iszogatva. - A miért jó kérdés, de engem az érdekel, hogy a szörnyetegek hogyhogy nem végeznek vele - mondta nagyi. Declan félig kiitta a teáját. - Nehéz megérteni Casshornt. Őrült, de vannak zseniális pillanatai. Amorális, de igyekszik rendkívül udvarias lenni. Mindenben kudarcot vallott, amivel eddig próbálkozott. Casshorn kifejezte vágyát, hogy gróf legyen, mint az apja. Évszázadokkal ezelőtt a címek öröklődtek. Most a címek adminisztratív pozíciók, amelyek jelentős polgári és katonai felelősséggel járnak. Minél nagyobb a rang, annál szigorúbbak az igények. A nemesek fiai és leányai gyakran születésüktől kezdve különleges neveltetésben
39
részesülnek, abban a reményben, hogy megpróbálják megkapni a címet. Előnyben vannak, mert megfigyelhetik a szüleiket, hogy miként kormányoznak, ugyanúgy, ahogy a pék fia megtanulja a kenyérsütést az apját figyelve. De bármilyen remek eredményeket is érnek el, senki, még Adrianglia trónjának örököse sem szerezhet meg egy címet anélkül, hogy nem szolgálná a birodalmat. Van, aki polgári, van, aki katonai szolgálatot választ, de valamelyik kötelező. A szükséges letöltendő időszak katonai szolgálatban hét év, polgári szolgálatban tíz év. - Maga, gondolom, katonai szolgálatot teljesített, ugye? - kérdezte Tom Buckwell. Declan bólintott: - Casshorn tizenöt évesen átment a vizsgákon. Sőt, roppantul fényesen vizsgázott. Már csak a szolgálat marad. Casshorn megpróbálta a légierőt, mert a katonai területen azt tekintik a legintellektuálisabbnak. - Légierő mint repülőgépek? - kérdezte Lee Stearns. - Légierő mint repülő vadállatok - mondta Declan. Sárkányok, mantikórok és így tovább. Egy éven belül Casshornt kirúgták a Légierő Akadémiájáról, mert szervezkedett, hogy megölje az egyik oktatóját. Eltiltották minden katonai szervezettől, kivéve a Vörös Légiót, ahová bárkit felvesznek. Lehetsz körözött bűnöző vagy papírod lehet arról, hogy bolond vagy - őket nem érdekli. Felvesznek egy átlagembert, és két év alatt tömeggyilkost faragnak belőle. Csak a megjelenésük néha pánikot okoz az ellenség soraiban. A Vörös Légió hat hónap múlva elbocsátotta Casshornt, és teljességgel alkalmatlannak nyilvánították a katonai szolgálatra. - Így eltolni, ehhez már tehetség kell - rázta meg Tom Buckwell a fejét. - Különleges lehet. Declan fintorgott: Az biztos, hogy annak gondolja magát. Mivel a ka-
tonaságot így kihúzhatta a listájáról, megpróbálkozott a polgári szolgálattal. Az Erzsébet Egyetemről plágium miatt kirúgták, alig húsz hónapot töltött ott. Ezek után Casshorn három évig kutatott, majd megpróbálkozott a gyártási kutatással. Hogy rövidre zárjam, ezalatt Casshorn öccse, Ortes letöltötte a hét évét, kitüntetéssel végzett az adriangliai tengerészeinél, miközben Casshorn még egy fél jegyet sem volt képes összeszedni. A vizsga eredményeik döntetlenek voltak. Mivel testvérek voltak, Ortes aláírhatott egy lemondó nyilatkozatot, miszerint testvérének öt évet ad, hogy befejezze a szolgálatot. Egy nemesi poszt nem maradhat sokáig üres. A nemeseknek kötelezettségeik vannak, és valakinek el kell végezni az ezzel járó feladatokat. - És mi történt? - kérdezte Rose. - Ortes hajlandó volt aláírni a nyilatkozatot, ha az apja akar még egy esélyt adni Casshornnak. A gróf úgy döntött, egy kicsit még gondolkodik a dolgon, és meghívta a fiait karácsonyi vacsorára a grófi udvarházba. Az ünnepségen a legtöbb nemes és a családja is jelen volt. Én nyolcéves voltam, és élénken emlékszem mindenre. Casshorn viselkedése bizarr volt. Úgy tűnt, nem is tudja, hol van. Az este kellős közepén egyszer csak felállt, és beszélni kezdett. Őrjöngött, és megtámadta Ortes feleségét, ribancnak nevezte, és egy csomó furcsa és logikátlan dologért őt okolta. Úgy tűnt, hogy évekkel korábban, amikor Ortes és Jane még csak jegyesek voltak, Casshorn közeledni próbált a lányhoz, aki elutasította, de Casshorn elbeszélése szerint az eset aznap este történt, nem pedig egy évtizeddel korábban. Persze semmilyen nyilatkozatot nem írtak alá, és Ortes az apja visszavonulása után nem sokkal gróf lett. Casshorn később azt állította, hogy valaki altatót csempészett az italába, de persze akkor már késő volt. Aztán úgy tűnt, elfogadta a döntést. Láthatóan új
41
módszert talált arra, hogyan szerezze meg a mindig is hőn áhított hatalmat. Jeremiah összevonta a szemöldökét: - Miért a Peremben? Miért a mi kis területünkön? Declan az asztalra könyökölt, és előrehajolt: - A Peremben nincs erős rendőrségi vagy katonai szerv. Minden ellenállás, amivel találkozik, csupán részleges lesz, mivel csak a peremlakókat érdekli, hogy mi történik a világok között. De hogy mi a célja, azt nem tudom. Azt hiszem, eredetileg el akarta foglalni a Peremet, felépíteni egy egész hadseregnyi vérebet, és bosszút állni mindenkin, aki ártott neki Adriangliában. Azonban az, amit önmagával tett azért, hogy immunis legyen a vérebekre, megváltozatta őt. Nem vagyok biztos benne, milyen mértékben tekinthető még embernek. - Szerintem hátrahagyta a nagyratörő terveit- mondta Rose. - Egyszerűen varázslatot akar felszívni, és felfalni minket. Az arcát elfedte, de a keze mancsszerűnek tűnt. Karmai voltak köröm helyet. Ha elfoglalja a területünket, az azért lesz, hogy legyen mit ennie. - Nem lehet értelmesen beszélni vele - tette hozzá Tom Buckwell. Lee odafordult hozzá: - Honnan tudod? Tom vastag szakálla megrezzent. Arca savanyú lett: - Fred Simoen elküldte hozzá Brad Dillont ajándékokkal. - Hogy mi? - nagyi döbbenten ugrott fel a székéről. - Mondtam én neki, hogy ne tegye - morogta Tom. Mondtam az elejétől, hogy ostobaság és nem lesz jó vége, de nem lehetett vitatkozni vele. Fred azt hiszi, hogy a világon minden eladó. Rose-nak eszébe jutott, hogy Casshorn egy ízletes emberről beszélt, akit ajándékba kapott. Átfutott rajta a
hányinger: - Casshorn megette Bradet, ugye? - Biztosan - mondta Tom. - Legalábbis Fred ezt mondta, mielőtt ő meg az egész családja úgy elpucolt a Peremről, mintha utánuk durrantottak volna. Rose megdörzsölte az arcát. Brad szemét volt, de így meghalni... Ezt senki nem érdemli. Eszébe jutott, milyen lenne, ha a fiúkat falnák fel élve, és a keze ökölbe szorult az asztal alatt. Declan megérintette Rose öklét. Saját, száraz, meleg ujjaival megdörzsölte Rose ujjait. - Tehát tudják, hol van Casshorn? - kérdezte. Az asztal körül némaság állt be. -A Mohás Vízmosásban van - mondta Adele. - Az Erdő ott hat napja elkezdett haldokolni. Lee az égnek emelte a karját: - És ezt miért muszáj tudnia? - Az ő sara - károgta Emily. - Hadd csináljon rendet ő! Ebben nagyon is igaza van - fordult Lee Declanhez. - Miért nem jöttek ide többen, hogy elintézzék ezt a problémát? Miért csak maga van itt egyedül? Ez a maga sara! Technikailag a grófnak nincs felügyeleti joga a Peremben - mondta Declan. - Ezért ez momentán a maguk sara. - De magát küldték! - vágott vissza Jeremiah. Ó ugyan már! - Tom Buckwell nagy mancsával az asztalra csapott. - Ez az ember titkosszolgálatos, én mondom nektek. Nem fognak ideküldeni egy egész zászlóaljat, hogy segítsenek rajtunk, mert akkor be kellene ismerniük, hogy a gróf úr pszichopata testvére lelépett a apokalipszist okozó szupertitkos ketyerével, amit különben sem lett volna szabad maguknál tartani. Egyvalakit küldtek, egy gyilkost, és ha kudarcot vall, akkor le fogják
43
tagadni az egészet. Nem éppen - mondta Declan. Keze még mindig Rose kezét simogatta az asztal alatt. - Van egy időkorlátom. Ha két hét alatt nem értesítem a gróf őkegyelmességét arról, hogy Casshorn halott, és a szerkezetet megsemmisítettük, a gróf újabb lépéseket fog enni. - A Vörös Légió - mondta nagyi halkan. Declan bólintott. - És az mit jelent? - kérdezte Lee Stearns. Nagyi szája keskeny vonallá szorult össze: - Ahol a Vörös Légió elhalad, ott semmi élő nem marad. Elbújhatnak a Töredékben - mondta Declan -, de East Laporte-t kipucolják. Olyan lesz, mintha maguk soha nem is éltek volna ott. Lee dühösen nézett. - Ehhez nincs joguk! Gondolkozz! - mondta Tom Buckwell. - Ötven ilyen ürge, mint ez itt. - Idejönnek, és kitakarítanak, így nem lesz hova hazamennünk. Az Államok ugyanezt művelte Koreában. Nem akarják, hogy ott üldögéljünk East Laporte-ban és a végzetes kütyüjükről pletykálkodjunk. És ez itt... - Tom ujja Declan felé mutatott - ő az egyetlen, aki elviszi a balhét azért, hogy minket letörölnek a térképről. Az ő felelőssége lesz. Senki nem akar egy ilyen döntést meghozni. Miért van itt? - kérdezte Adele halkan. - Miért döntött úgy, hogy maga lesz az? - Megvan rá az okom - felelte Declan. Ez nem sokkal vitte őket előbbre: Van egy alakváltó lény - mondta Rose, és figyelmen kívül hagyta Declan éles pillantását. Declan keze váratlanul elengedte az övét. - Casshornnak valamiféle hatalma van felette. William a neve... Ő az, aki felakasztotta Emersont a Döglött Ló Töl-
gyére? - kérdezte Emily Paw. Rose bólintott: Declan és William barátok voltak, és Declan meg akarja menteni őt. Gondolom, katonatársak voltak - bólintott Tom Buckwell. - Érthető. Nekünk jó. Így személyes az ügy, legalább keményebben harcol. Van terve? - Test test elleni fizikai tusában legyőzöm Casshornt mondta Declan. - De ezt ő is tudja. El kell különítenem őt a vérebektől. Mivel a vérebeket a szerkezet folyamatosan, egyesével hozza létre, Casshornt csak úgy lehet egyedül elkapni, ha rövid idő alatt elég nagyszámú vérebet semmisítünk meg. Sajnos úgy tűnik, ő irányítja a cselekedeteiket. Talán már nem teljesen emberi, de egy csapdát azért felismer. Ha megfigyelhetném a pozícióját, többet tudnék, látnám, milyen esélyekkel indulunk. Jeremiah felállt: - Azt hiszem, eleget hallottunk. Össze kell ülnünk. Küldjük ki a fiatalokat levegőzni. Ahogy a faajtó becsukódott Rose és Declan mögött, a lány pislogott a napfényben, és leült a verandára. - Nos, ez olyan jól ment, amennyire csak lehetett. - Beszéltél nekik Williamről - mondta a férfi. - Igen, beszéltem. Az olyan szavak, mint „kötelesség”, számukra nem jelentenek sokat. A barátságot és a családot viszont megértik. Nem nyúlnak hozzád, mert nagyon erős vagy, és félnek, hogy Mágiából megbosszulnák. Nem árthatnak a vérebeknek, mert azok magukba szívják a varázslatot. De Williamnek árthatnak. Ahogy a dolgok állnak, ha meglátnak egy különös alakváltót, előbb cselekednek, és csak aztán kérdeznek. Ezek mind átokmondók, Declan. Láttad, mit művelt Jeremiah azzal a madárral, és tudod, hogy a nagyanyám mit akart tenni veled. - Rose szembenézett a férfi súlyos tekintetével. -
45
Tudom, hogy vannak dolgok, amik csak rád és Williamre tartoznak. De így a legjobb, hogy tudják. Talán most már nem ártanak neki. - Miért kedvelted meg ilyen hirtelen Williamet? - Féltékeny vagy? - Rose összehúzta a szemét. - Nem válaszoltál a kérdésemre. - Aggódom Williamért, mert fontos neked - mondta Rose. - Mert úgy érzem, hogy amíg ti nem rendezitek el a dolgaitokat egymás között, addig rágni fog téged belülről. És ha William valóban segíti Casshornt... akkor meg kell ölnöd, ugye? - Igen - mondta Declan. Meg kell ölnie a legjobb barátját. Rose félrenézett. A fákra, a fűre, a kezére. A gyomra összeszorult. Valahogy minden elromlott, nagyon gyorsan, és lehetetlennek tűnt rendbe hozni. Két héttel ezelőtt Rose élete normális robotolás volt, és stabil világa szinte egyetlen éjszaka alatt olyan hellyé változott, ahol démoni lények kisfiúkra vadásznak, hogy megehessék őket, és a férfi, akit szeretett, választani kényszerült a saját túlélése és legjobb barátja élete között. Rose úgy érezte, egy rossz álomban ragadt, és nem tud felébredni. A legrosszabb a félelem volt, ami minden pillanatban vele volt. Féltette a fiúkat, féltette nagyit és borzalmasan féltette Declant, annyira, hogy úgy fájt, mintha a csontja sajgott volna. Ha megengedett magának egy kis álmodozást, akkor meglátott egy kis, törékeny darab boldogságot, amely az övé lehetne, ha nem is örökre, de egy kis időre. Hamarosan úgyis elveszik tőle. Elege volt abból, hogy fél. - Úgy viselkedsz, mint egy marsall. Marsall vagy? - kérdezte Rose. - Ez a munkád? Declan bólintott. - És mindig ilyen? - Valószínűleg ez a legrosszabb - mondta a férfi. - De
igen, mindig vannak olyan döntések, amiket nem akarnék meghozni. Ez marsalli kötelességem. Most nagyon sokféle súly nyomja a vállamat. Ha nem tudom megölni Casshornt, emberek fognak meghalni, szégyent hozok a Déli Tartomány grófjára, és valószínűleg le kell mondania, a városodat eltörlik a föld színéről, és elveszítelek téged. És azt sem tudom, hogy az enyém vagy-e. Rose eltűnődött ezen. A „nem tudom, hogy az enyém vagy-e” azt jelenti, hogy „nem tudom, tetszem-e neked” vagy „nem tudom, hogy kiállom-e a próbát és a tulajdonom leszel-e”? Nem veszítesz el engem csak azért, mert kudarcot vallasz - suttogta Rose. - Ha kudarcot vallok, meghalok - mondta Declan. Rose hirtelen dühös lett. Összekeveredett benne az aggodalom, a félelem és az, hogy a férfi ilyen nyugodtan beszélt a halálról - mindezt puszta dühvé préselte össze. Dühös volt Casshornra, hogy miatta keresztül kell menniük ezen. - Ó, nem, nem halsz meg - mondta Rose. A férfi szemöldöke felszaladt. Túl fogod élni - folytatta Rose. - Én melletted leszek, és elintézem, hogy túléld, még akkor is, ha a hátamon kell kivonszolnom a véres testedet az Erdőből. Még mindig maradt egy kihívás, és sarokba foglak szorítani vele. Nem foszthatsz meg a győzelmemtől, Lord Camarine. Szikra gyulladt a férfi szemében: - Akkor elhalasztom a halálomat. Halaszd is el - mondta Rose. - Nem tudom, mi lesz ebből a dologból, ami köztünk van, de egyetlen gyagyás kékvérű sem veheti el tőlem az esélyt, hogy megtudjam. - Akkor eldöntötted? - kérdezte Declan. - Mit? Azt, hogy behódolok-e férfierődnek?
47
- Igen. Még
nem - mondta Rose. - Még mindig gondolkodom rajta. Mit tehetek, hogy meggyőzzelek? - Declan előrehajolt, veszélyesen elszánt arckifejezéssel. Zöld szeme meleg és csibészes lett, Rose megmerevedett a tekintete láttán. - Semmi nem jut eszembe - mormolta a lány. A férfi közel volt, túlságosan is közel, csak pár centire. Rose látta a száját, amint cinkos mosolyra húzódik, a vékony sebhelyeket a bal szeme mellett, a hosszú szempilláit... - Biztos benne, Miss Drayton? - kérdezte Declan halk, reszelős hangon. - Igen, biztos - mondta Rose, aztán Declan áthidalta a köztük levő távolságot. A kezébe foga Rose nyakát, és megcsókolta. Rose szétnyitotta a száját, jeges tea és Declan ízét érezte. A férfinak izzadságszaga volt, összekeveredve enyhe szantálfa- pézsmaillattal és a napcsókolta bőr illatával. Rose bárhol felismerné ezt az illatot, mint ahogy felismerné az őt ölelő karok erejét is. A férfi úgy ölelte, mintha arra várt volna, hogy a világ mikor szól közbe és teszi szóvá, ami történik. Rose hagyta, hogy elsüllyedjen ebben az ölelésben, kezét végigcsúsztatta a férfi kemény, izmos mellkasán a nyakáig, és beletúrt rövid hajába. Declan közelebb húzta magához, keményebben csókolta, éhesebben, és Rose megnyalta a férfi szájának belsejét, és beleolvadt. Declan felmordult, nagyon férfias, birtokló hangon, amitől Rose egész gerince mentén borzongás futott végig. Mögöttük megreccsent a padló. Szétrebbentek, egy ezredmásodperccel azelőtt, hogy az ajtó kitárult. Rose egyenesen előrebámult, és próbált nem zihálni.
- Némi meggyőzésbe került, de úgy döntöttek, segí-
tenek magának. - szólalt meg Rose mögött nagyi. - Van egy tervünk, vagy legalábbis valami, ami hasonlít egy tervhez. Tom mindjárt kijön, és elmagyarázza. Nagyon izgatott, hogy ismét katonáskodhat. Egyébként meg mi ütött belétek? Úgy néztek ki, mintha beosontatok volna a kamrámba, és megettétek volna az összes lekváromat. - Jól vagyunk - nyögte ki Rose, és Declanre pillantott. A férfi félúton volt a tehetetlenség és a sokk között. - Rendben van. - Éléonore hangja jelezte, hogy nem igazán biztos abban, mit próbálnak elhitetni vele, mindenesetre nem hitte el. Még egy hosszú pillanatig ott maradt, megrázta a fejét, és bement. - Kellene egy istálló - mondta Declan. - Hogy mi? - Egy istálló - mondta Declan, a támadást kitervelő parancsnok komolyságával. - Kell egy istálló vagy egy olyan raktár, ahol a töredékbéli járműveket tárolják. - Garázs? A férfi kurtán bólintott. - Egy magánterület, meglehetősen távoli, ahol a vastag falak tompítják a zajokat, és lehetőleg masszív ajtaja van, amit belülről be tudok zárni, és ahonnan a nagyanyádat, az öcséidet és minden más, fájdalmasan idegesítő nézőt kizárhatunk... Rose nevetni kezdett. Egy szerelmi bunker... Örülök, hogy szórakoztatónak találod a dilemmánkat - mondta Declan szárazon. Tom Buckwell jelent meg a verandán, és hatalmas testét átpréselte közöttük. A következő a helyzet. Casshorn azonnali megtámadása kizárt, mert túl sok vérebe van, nem igaz? - De igen - értett egyet Rose. - Ahhoz, hogy elkapjuk Casshornt, meg kell ölni a vérebeket. A vérebek megöléséhez el kell választani őket
49
Casshorntól, vagy a rejtekhelyén kell megtámadni. Ezt nevezik a Töredékben a 22-es csapdájának. A következőképpen fogjuk csinálni... Maguknál vannak katonai rendfokozatok Mágiában, ugye? - Igen - mondta Declan. - A magáé mi volt? - Első osztályú légiós. - Az mi? Olyan, mint egy katonatiszt? - Nem - mondta Declan. Ó, szóval tiszthelyettes - vigyorgott Tom. - Én magam is törzsőrmester voltam. Hívhatom esetleg őrmesternek? - Igen, hogyne - mondta Declan. - Akkor jó, szőrmester. Rose a szemét forgatta. Érdekes, hogy az őrmesterből hogyan lett hirtelen szőrmester, Tom pedig morgós medvéből Declan legjobb haverja, aki csupa mosoly és bajtársiasság. Ez klasszikus perembeli taktika. Rose már látta más kívülállókon is gyakorolni az ilyesmit. A hat öreg nem ismerte Declant, nem igazolhatta senki az általa adott információt, és féltek tőle. Így Tom Buckwell azt választotta, hogy eljátssza a „jó barátot”, azt remélve, hogy így közösséget alakít ki vele, beférkőzik Declan bizalmába, és ha szükséges, hátba döfi. Egyeseknél ez működött, de Declannek jók voltak az ösztönei, és Buckwell túlságosan átlátszóan játszotta a „nem túl okos, de jó bajtárs” szerepét. - Casshorn talán őrült, de valaha ő is ember volt, aki még mindig sebezhető. Csapdát állítunk, és az idősek olyan átkot bocsátanak rá, hogy elalszik. Bármennyire is nem emberi, mi hatan sem vagyunk zöldfülűek. Legalább egy pár óráig fogva tartjuk, addig maga és Rose csapdába ejtik a vérebeket, kinyírják őket, és Casshorn után erednek. Jó terv, nem?
- Remek terv - mondta Declan. - És mi lenne a csapda? - Azt még nem találtuk ki - mondta Tom. - Hogyan akarják elátkozni? - kérdezte Rose. Az al-
vásátok lenne az egyértelmű választás, a fájdalomátokkal ellentétben az körmönfont. Casshorn azt sem fogja tudni, hogy valami baj van. Egyszerűen elfárad és elalszik. - Az álomátokhoz kell valami tőle. Hajszál. Ruhadarab. - Ezt még nem találtuk ki - mondta Tom. Szép kis terv. Rose felsóhajtott. Ezek hatan vagy fél évezrednyi bölcsességgel rendelkeznek, és csak ennyivel tudtak előállni. Először is a csapda - mondta Declan. Csapda nélkül nincs terv. - A golyó nem fogja a vérebeket. Egyenesen átmennek a testükön. A lefejezés működik. A villantás is, de csak két villantónk van. A tűz is jó lenne, de tudják, hogyan inaljanak el előle. - Tehát valami agyafúrt dolog kell. Nem tudjuk megmérgezni őket? - kérdezte Tom. Declan megrázta a fejét: - Kétlem. Tudom, hogy amikor először megpróbálkoztak vele, arzént és bürköt adtak nekik, de nem használt. Ideális esetben egy lassan ható csapdára lenne szükség, valamire, ami lassan vagy fokozatosan öli meg őket, hogy Casshorn ne riadjon fel álmából. - Mondjuk a fulladás? - kérdezte Tom. - Csaljuk el a kutyákat a tóig, és egyesével fullasszuk bele őket! - Lehetséges. Sajnos elég sokáig tudják visszatartani a lélegzetüket, és jól úsznak. Csend állt be. Leanne jött oda, és leült egy hintaszékbe. - Kár, hogy nem tudjuk elektromos árammal kivégezni őket, mint azt a trollt - mondta Declan. - Ó, hiszen ez kapitális ötlet, szőrmester! - bólintott Tom. - Csak nem tudjuk, mennyit árt nekik az elektromosság.
51
- Árt - mondta Leanne. - Mielőtt Karen Roe elindult
volna a Töredékbe, azt mondta, hogy megölt egy ilyen vérebet elektromossággal. Sokkolóval. - Hogy lehet sokkolóval ölni? - Tom szemöldöke felszaladt. - Az anyja a fejébe vette, hogy Karen házába egyszer úgyis betörnek, és vett neki egy ilyen drága, fegyver formájú sokkolót - mondta Leanne. - Bele kell tenni egy töltényt, és lőni kell vele, majd kivenni és újratölteni. Elég drága a töltény, így nagyjából minden karácsonyra kap pár csomaggal a családjától. Úgy hatvan dolcsi lehet. Egyszer belelőtt a dögbe, de nem nyúlt ki, így folyamatosan újratöltötte, és addig lőtt rá, amíg abba nem hagyta a rángatózást. Karen azt mondta, hogy a piszok dög vagy kétszáz dolcsiba fájt neki. Nincs annyi idő, hogy egyesével lesokkoljuk őket, és nem tudom, hogyan tudnánk érintkeztetni őket egy dróttal. Elözönlenének minket. Miért nem kötjük össze a kettőt? Miért nem vezetünk áramot a tóba, és végezzük ki őket, amíg meg nem fulladnak? - kérdezte Rose. A férfiak felnéztek, Rose két szempár, egy zöld és egy barna pillantásának kereszttüzében találta magát. - Mi van? - Ez egy jó terv - mondta Declan. - Talán sikerülhet - erősítette meg Tom. Declan rápillantott: - Van itt a közelben egy nagyobb tó? - A Laporte-tó - mondta Tom. Declan felállt: - Meg kell néznem. Tom bólintott: Tökéletes. Egy jó óra odaérni gyalog, szóval, ha még ma látni akarjuk, jobb, ha most rögtön elindulunk. Meg
kell néznem a lányaimat, hogy elmentek-e. Holly miatt nem aggódom, de Nicki úgy kevereg-kavarog, mint a gólyafos a levegőben. Úgy volt, hogy már ma reggelre elmegy, de szerintem még mindig ott van, ül a bőröndjein, mint egy tyúkanyó. Én is megyek - mondta Rose. - Ha elátkozzák Casshornt, el kell hoznom pár dolgot nagyitól. A fiúk itt egyelőre biztonságban vannak. Leanne felsóhajtott: Ez mind szép és jó, de hogyan csaljuk be a vérebeket a tóba? Declan arca kiismerhetetlen volt: - Csalit használunk. - Milyen csalit? - ráncolta a homlokát Leanne. - Egyikünket - mondta Rose. - A vérebeket a varázslat vonzza. Én vagy ő leszünk a csali, Leanne. Egyikünk lesz a csali.
53
54
I
22.fejezet Rose átölelte magát, és a Laporte-tó nyugodt, teaszínű vizére pillantott. A három és fél kilométer hosszú és a legszélesebb részén százötvenkét méter széles tó a várostól nyugatra terült el, egy völgyben. Magas, szürkés ciprusok őrizték, megduzzadt törzsük teljesen elzárta a partot, kivéve a túlsó, nyugati véget. Egy rozoga, ócska stég állt a tó közepén. Rose mellett Declan kuporgott, és ujját belemártotta a vízbe. Tom Buckwell nehéz helyzetbe hozta. Declan nem vette be az „Óó, affene, szőrmester” szöveget, és Rose gyanította, hogy erre Buckwell is rájött, mert úgy figyelte Declant, ahogy egy nagy ragadozót szokás figyelni. - Itt valaha volt egy csónak - magyarázta Rose. - Ki lehetett menni vele a tóra halászni. A csónak úgy két éve elsüllyedt, és senki nem szerzett újat. És úszni se nagyon lehet benne, túl sok az alga. Declan megfordult és felpillantott, ahol párhuzamos elektromos vezetékek futottak át az égen. - A Töredékből lopjuk az áramot - magyarázta Tom. Régen nem lehetett vezetéket átvinni a Perembe. De úgy ötven évvel ezelőtt a határ még inkább becsúszott a Töredékbe, még vagy tizenkét métert. Senki nem tudja, mi okozta, de miután befejezte a csúszkálást, találtunk egy elektromos póznát a Peremben, és volt benne áram. Összeálltunk, és egyezséget kötöttünk a helyi társasággal, amelyiké a pózna. Egy rakás pénzt fizetünk nekik, ők pedig nem kérdezik meg, mi szívja le az áramukat. Declan a stégre pillantott. Rose követte a tekintetét. A stég nem volt túl nagy, háromszor három méteres. Oldalaihoz kötve régi gumiabroncsok ringatóztak a vízen. Rose vagy Declan megy ki a stégre, és villant, hogy felhívja magára a vérebek figyelmét. Rose már két órája
55
ezen gondolkodott, és minél többet agyait, annál inkább biztosabb lett abban, hogy neki kell kimennie. Képes rá. Kimegy a stégre, elektromos áramot vezet a tóba. Párszor villant, hogy felhívja magára a vérebek figyelmét, és végignézi, ahogy elhullanak a vízben. Elég egyszerű. Mi lehet nehéz benne, nem? Elképzelte magát a stégen, ahogy körülveszik a vérebek. És mi van, ha nem fog rajtuk az elektromosság? Rémület cikázott át rajta. Nem, butaság ezt gondolni. Felszegte az állát. Nem lesz semmi baj. Még ha az elektromosság nem is végez velük, akkor is rendben lesz. Több mint elég villantásra képes, hogy elbírjon velük. Ha Declan helyett ő áll ki a stégre, akkor Declan biztonságban lesz. Casshorn nyomába eredhet, amíg Rose legyűri a vérebeket. Casshorn biztos aludni fog, így Declannek könnyebb dolga lesz vele. Ha Rose lefoglalja a kutyákat, lehet, hogy Declan élve kerül ki a harcból. Rose még szorosabban ölelte magát, és Declanre pillantott. A férfi őt nézte. - Valaki, aki tudja, mit csinál, elég sokáig tudja tartani azt a stéget - mondta Tom. - Gondolom, elvágjuk a vezetéket, mégpedig ott. - A két ciprus közti üres helyre mutatott. - Ismerek pár fickót a városban, akik egy abroncs-újrafutózó telepen dolgoznak. Szerezhetünk egy kis futózót - ez göngyölegekben van - és kiterítjük a stégen, hogy szigeteljük, és megakadályozzuk, hogy maguk belecsússzanak a vízbe, mert ha a dögök elérik a stéget, akkor elég nyálkás lesz ám a talaj. Szerzünk magának egy pár gumicsizmát, és mehetünk. - Nem kell, hogy Declan kimenjen a stégre - mondta Rose. - Majd én kimegyek. Meg tudom csinálni. Nem lesz semmi baj. Az én villantásom majdnem olyan erős, mint az övé. Tom halkan morgott valamit a szakállába.
56
Casshorn aludni fog - mondta Rose. - A vérebeket lefoglalom. Ez a tökéletes időpont arra, hogy Declan utánuk menjen. - Nem - mondta Declan. - Declan, ez így teljesen logikus - mondta Rose. - Nem. Tom vállat vont: - Ha nemet mond, nemet mond. Ez az ő bulija. Mi a fenéért nem? - Rose összefonta a karját. - Ez egy jó ötlet. Még egy ilyen alkalom nem lesz, hogy ilyen könnyen megcélozhasd, Declan! A férfi egyszerűen felállt: - Elkísérlek a házig. Tom összevonta a szemöldökét. Oldják meg egymás között a dolgot. Én a lányaimnál leszek, és kábé egy óra múlva magukért megyek. Két óra múlva, ha Nickit sikoltozás és rugdosás közepette kell kirángatom a Peremből. Éléonore házáig egy szót sem szóltak. Adele-nek elég sok tartaléka volt Wood House-ban, de minden valamirevaló átokmondó a saját készleteit használta. Ha máshogy nem, az ismerős tárgyak között nagyi majd jobban érzi magát. Rose összeszedte a gallyakat és a gyógynövényeket, míg Declan őrizte őt, és Rose-nak nagy erőlködésébe került, hogy ne húzzon be neki egyet, amivel végre eltüntethetné marcona arckifejezését. Némán mentek vissza Rose házáig: Kérsz egy kis teát? - kérdezte Rose, ahogy felértek a lépcsőn. A férfi bólintott. Rose bement a konyhába. A férfinak semmi oka nem volt így makacskodni. Rose terve tökéletesen logikus volt. Ráadásul még egy előnye is volt, amit Rose úgy döntött, hogy nem is említ meg. Ha a dolgok rosszra fordulnak - és -
57
simán rosszra fordulhatnak, ha egy ember korhadó deszkákon áll egy tavon, amibe elektromosságot vezettek, és szörnyetegek veszik körül -, szóval, ha a dolgok rosszra fordulnak, akkor ő egyedül hal meg. Declannak még egy napja marad. Nagyobb eséllyel fordul Casshorn ellen, mint Rose. Jó terv volt. Már csak az kell, hogy Declan is belássa. A forró vizet a teáskannába öntötte, hagyta állni, és a férfi keresésére indult. A ház mögött talál rá, a fészerben. A padon ült, a nagyobbik kardja volt az ölében és lassan, módszeresen húzgált egy puha rongyot végig a pengén. Rose leült egy fatuskóra, amely számtalan fejszecsapás nyomait viselte, és várt. A férfi figyelmen kívül hagyta. - Az én tervem jó terv, Declan. Te is tudod. Én jobban ura vagyok az erőmnek. Precízebb vagyok. A férfi felpillantott. A szeme hófehér volt. Remek, a reflektor be van kapcsolva, de senki nem ül a kormány mögött. Muszáj rávennie, hogy belássa. - Ez talán valamiféle kékvérű lovagiasság? Mert nagy hírem van: nem engedheted meg magadnak, hogy lovagias légy, Declan. Most az egyszemélyes hadsereged belőlem áll, a Nemzetőrség önkéntese vagyok. Muszáj hagynod, hogy segítsek, és így lesz a legjobb. A férfi nem szólt semmit. - Legalább mondj valamit, a fene egyen meg! Declan félretette a kardot, és odament hozzá. Az arcán látható elszántságtól Rose gerincén végigfutott a hideg. Hátrálni kezdett. A férfi elkapta, és kicsit hátralökte. Rose háta a házfalnak nyomódott. Rose rájött, hogy most először vannak igazán kettesben, nem áll fenn a kockázat, hogy megzavarják őket. Ha azt gondolta, hogy rákényszerítheti azt, hogy meghátráljon, akkor éri még egy-két meglepetés.
58
- Rose.
Rose félreugrott, de Declan a karjával elzárta a menekülési útvonalat. Erősebb vagy, értem - nyögte Rose. Próbálta ellökni a férfi, de ezzel az erővel akár egy mozdonyt is lökdöshetett volna. A férfi egy centit se mozdult. - Rose - mondta Declan halkan. - Nézz rám. Rose rámeredt. Tekintetük összefonódott, és Rose valami olyan lefegyverzőt és birtoklót látott a férfi fűzöld szemében, hogy ajkán elhaltak a szavak. Declan úgy nézett Rose-ra, mintha a lány valami hatalmas kincs lenne. Mintha semmi más nem lenne fontos rajta kívül. Úgy nézett rá, mint aki szerelmes belé. Rose melegséget érzett az arcán, és tudta, hogy elpirult. A férfi végignézett rajta, a nyakán, a szemén, a torkán, lassan végignézte. Rose a karjai foglya volt. A férfi testének forrósága átütött Rose blúzának vékony anyagán. Rose érezte a férfi illatát, az izzadság, a szantálfa és a szegfűszegolaj illatát, amellyel a kardját tisztította. Mellkasa Rose mellkasának szorult, izmai kemények voltak, de rugalmasak, és Rose mellbimbója megkeményedett. Csapdában volt. - Én megyek ki a stégre helyetted - mondta Rose. - Nem. - Nem érted. - Tökéletesen értem. Nagy teste átfonta Rose testét. Csípője a falhoz szegezte a lányt. Declan felemelte a kezét, és végigfuttatta ujjait Rose nyakán egy hosszú simogatásban, végig az állán, az ajkáig. Rose megborzongott. A férfi kemény ujjaival végigsimított a lány alsó ajkán. Ha megcsókolsz, attól még nem leszek beleegyezőbb - suttogta Rose. - Nem akarlak beleegyezőbbé tenni. - A férfi hangja
59
reszelős volt és halk. - Csak nem bírok magammal. Karjain elernyedtek az izmok, és Rose rájött, hogy Declan nagyon nehezen türtőzteti magát. A férfi nagyot nyelt, szeme elsötétült. Egymillió érv száguldott át Rose agyán, hogy miért is meneküljön. A férfi kékvérű, ő pedig perembeli fattyú. Hazudott neki. Birtokolni akarta. Nincs közös jövőjük. És... Ha valaki most azt mondja neki, ebben a pillanatban, Declan kemény teste és a saját házának fala közötti fogságában, hogy egyvalamit kívánhat, mielőtt meghal, azt választaná, hogy vele lehessen. Semmi jó nem történik azokkal, akik nem kockáztatnak. Rose megcsókolta a férfit, nekidőlt széles testének, puhasága beleolvadt a férfi keménységébe. A férfi kontrollja megszűnt. A lányért nyúlt, nekidöntötte a falnak, és visszacsókolta, dühösen és szenvedélyesen, magába itta őt. A csók visszhangja végigfutott Rose testén, és halk nyögést váltott ki belőle. Rose nekidőlt, keze végigsimogatta Declan hátának kemény izmait. A férfi magához húzta, és arcát beletemette a nyakába. Foga és nyelve a lány bőrén játszott, az ütőere érzékeny bőrét izgatta, forróságot váltva ki belőle. Rose-on melegség futott végig. Declan újra és újra megcsókolta. Rose teste megfeszült. A férfi nekifeszült, és Rose fel-le mozgott vele, lágyan ellenállt erekciója keménységének. A férfi hangja forrón érte el a fülét: - Jézusom, mennyire kívánlak. - Én is kívánlak - suttogta Rose. Annyira kívánta, hogy valahányszor megérintette, magához akarta szorítani, nehogy elengedje. A gondolattól, hogy Declan ott fog állni a stégen és összeesik a több száz véreb súlya alatt, majdnem sikoltozni kezdett tehetetlenségében. Nem fog ott meghalni. - Akkor is kimegyek a stégre.
60
A férfi hangja halk volt, és annyira átitatta a vágyakozás, hogy szinte acsargás volt: - Tudom. Veled megyek. - Tessék? - Együtt csináljuk. A férfi a kezét a lány pólója alá csúsztatta, letolta a melltartóját, kiszabadította sajgó mellét, és végigsimította a mellbimbóját. Intenzív és váratlan gyönyör vágott Roseba. Elbírok a vérebekkel. Neked nem kell jönnöd suttogta Rose. - De, kell. Ismét megcsókolta, Rose-nak elakadt a lélegzete, és ajkát a fogai közé fogta. Rose kihúzta a férfi pólóját. Meztelenül akarta, érezni akarta a bőrét a sajátján. A férfi elhúzódott tőle, és lesodorta a lányt a lábáról: - Ágy. Rose köréje fonta magát, a nyakát és az álla szélét csókolgatta: - Jó ötlet. Átrohantak a házon a hálószobába. A férfi az ágyra dobta a lányt, megragadta a pólóját, felhúzta, és az ócska pamut szétszakadt a kezében: - Bocs. Van másik. - Rose lehúzta a férfi pólóját, és végigfuttatta kezét a testén, a mellkasától a hasa kemény kockáiig, aztán kisegítette a nadrágjából, és kezével megsimogatta erekcióját. A férfi nyers, állati hangot hallatott a torkában, és letépte Rose-ról az utolsó ruhadarabot. Egy pillanatig Rose látta a férfit az ágy fölé magasodni, aranyló testén kirajzolódtak az izmok. Rose túl forró volt, túl nedves és túl türelmetlen. A férfi feléje vetődött, félúton találkoztak, csókolóztak, egymáshoz dörgölőztek, simogatták a bennük fellobbant
61
tüzet. Declan nyelve végigsiklott Rose bőrén. Kezébe vette bal mellét, ujjaival simogatta a mellbimbót, amíg az már fájt. Rose felnyögött. A férfi csípője a lába közé csúszott. Declan mélyen lehajtotta a fejét, és forró szájába vette Rose mellbimbóját, amitől a lányon átcikázott a nyers gyönyör. Ujjai a férfi erős, izmos hátába vájtak, és teste várakozásteljesen ívbe feszült. - Most - suttogta. - Most, Declan, ne várj! A férfi meghallotta. Ajka rátalált az övére. Belé hatolt, és Rose lélegzete elállt. Teste remegett a gyönyörtől, és többet akart, többet követelt. Nekifeszült a férfinak. A férfi ismét döfött, mélyen, keményen, ritmusa vad volt és tüzes, súlya édes teherként nehezedett a lányra. Rose tele volt vele, boldogságosan tele, és még többet akart. Rose megcsókolta a férfi állát és torkát, és az még keményebben döfködte. Rose belekarmolt a hátába, amely megfeszült, és a Rose-ban égő vágy csodálatos zuhataggá változott. Érezte, hogy egyre magasabbra és magasabbra emelkedik, a férfi döfései felemelték, és elveszett testük forró sikamlósságában, amíg valami el nem pattant a testében. Végigömlött rajta a gyönyör, minden gondolatát elsöpörte. A férfi nevét sikoltotta. Teste együtt sikoltott vele, magába szívta, befogadta a férfit. Declan megfeszült, és mély nyögéssel magját Rose testébe engedte. Csatakos forróságban hevertek együtt, és egy ideig az utórezgésekben elveszve Rose nem tudta, melyik végtag az övé, és melyik Declané. - Nem ilyennek kellett volna lennie - mondta Declan, hangja még mindig reszelős volt a kéj visszhangjától. - Milyennek kellett volna lennie? A férfi magához húzta, összezárta körülötte a karját, és Rose valószínűtlenül boldogan belesüppedt. A férfi végigfuttatta ujjait a lány karján:
62
- Lassúnak és érzékinek. Nagyon kifinomultnak.
Rose oldalt fordult és megcsókolta: - Ez mennyire illetlen tőled, Declan Riel Martel, Camarine grófja. - Megjegyezted a nevem. Úgy érzem, meg kell ünnepelni ezt a különleges pillanatot. - Azt hittem, az imént ünnepeltük meg - mormolta Rose kifulladva. - De ha ragaszkodsz az ismétléshez, akkor a közeljövőben elintézhetjük. - Tudod, mi van akkor, ha túlvillantasz? - kérdezte Declan halkan. - Nem. - Én egyszer már csináltam. - Közelebb húzta a lányt, izmos karja Rose melle alatt nyugodott. - Csapdába estünk egy mezőn, a gallok a nyakunkra idéztek egy hordányi marlokot. Ezek majomszerű állatok, nagy, ragadozó majmok. Nem volt fedezék, nem volt segítség. Csak mi öten voltunk, egymásba kapaszkodtunk, és villantottunk. Emlékszem, a szám telement vérrel. A látásom elhomályosult. Úgy éreztem, hogy a karom kinyúlik a távolba. - Mi történt? - William kettészakadt. Ez előfordul az alakváltóknál, főleg pubertáskor után. Elveszítik a kapcsolatot a realitással, és őrjöngeni kezdenek. William megőrült, mi pedig a földre vetettük magunkat, mert amikor kettészakad, akkor mindent megöl. Egyszer megkérdeztem erről, és azt mondta, hogy a kettészakadás az, hogy olyan helyre kerül, ahol nincs Isten. Ebből azt szűrsz le, amit akarsz. Amikor végre kifárasztotta magát, csak mi öten maradtunk élve azon a mezőn. Mi történt volna, ha folytatod, ha tovább villantasz? - kérdezte Rose. - Meghaltam volna. Még csak nem is fogtam volna fel. Azt hiszed, hogy még egy kicsit tovább tudod csinálni, az-
63
tán a világ elhalványul, és az életed kihuny. - Megcsókolta Rose arcát. - Nem hagyom, hogy ez megtörténjen veled. Rose összevonta a szemöldökét. Nem tudod, mikor hagyd abba - folytatta Declan. - Túlzásba viszed. Két órán át néztem, ahogy villantottál, amikor az Ataman-védelmet gyakoroltad. Fogalmad sincs róla, hol vannak a határaid. Rose felkönyökölt: - Declan... Voltak pillanatok, amikor engedtem neked. Amikor megakadályoztad, hogy Simoen után menjek, vagy amikor meséltél az időseknek Williamről. Azért tettem, mert te jobban értetted a helyzetet. Most neked kell engedni nekem. Tudom, hogy miről beszélek, Rose. Több mint egy évtizeden át voltam hivatásos katona. Zseniális vagy, de kiképzésre van szükséged. Ha egyedül mész ki a stégre, meghalsz, és azt nem engedhetem meg. - Nem. - Rose eltolta magát a férfitól. - Hát nem érted... De, értem. - A férfi visszahúzta, és megcsókolta. Csodálatosan végeznél a vérebek első hullámával, aztán a második hullám feltépné a torkodat, és mindenki zokogna a temetéseden, és elmesélnék, hogy feláldoztad magadat a szomszédaidért. Rose hátrahőkölt. A férfi odanyúlt, megfogta a kezét, és megcsókolta az ujjait. Úgy csináljuk, ahogy én akarom. Mindketten túléljük, aztán lerendezzük Casshornt. - A lányra meredt. Ígérd meg, Rose. Amit mondott, érthető volt. Nem volt túl gőgös ahhoz, hogy megértse, és még mindig megkapta, ami szeretett volna - Declan nem lesz egyedül a stégen. Oké - mondta Rose egyszerűen. - Úgy csináljuk, ahogy te akarod. De még mindig kell valami Casshorntól,
64
hogy az átok megfoganjon. Declan szemöldöke összeszaladt: Gondolod, hogy George elég erős ahhoz, hogy életet leheljen egy lénybe? Csak egy rövid időre. - Talán igen - mondta Rose. - Meg kell kérdeznünk. - Ha képes rá, akkor talán van egy tervem. A férfi keze levándorolt a testén, és megsimogatta. Megcsókolta, és Rose közelebb húzódott hozzá. Rose? - Tom barátságtalan hangja hallatszott a verandáról. Declan káromkodásban tört ki. George egy kidőlt fatörzsön ült, és a három döglött varjút nézte, amik előtte hevertek a földön. Szomorú, fekete testek. Élettelenek. Vigyázva ölték meg őket, íjjal és nyíllal. Nem lenne nehéz megjavítani őket. Mögötte Jack beleszimatolt a levegőbe. Valószínűleg azt gondolta, hogy a madarak finom csemegét jelentenek. Jobboldalt Mémére és Rose ült egy vén fatörzsön. Nem hiszem el, hogy ráveszed! - mondta Mémére dühösen. Arca piros volt. Előbb-utóbb úgyis megint feltámasztana valamit mondta Rose. - De nem ilyen hamar! Rose a „meggyőzős” hangot használta. Declan ezt a hangot még soha nem győzte le. - Mikor nem lenne túl hamar? - kérdezte Rose. - Nem tudom! - Mémére széttárta a karját. - Nem most. Ha rajtad állna, a „nem túl hamar” az jelentené, hogy „soha”. - És azzal a mi a baj? Ne várd el tőle, hogy soha többé ne használja ezt a képességét - mondta Rose. - George - mondta Declan.
65
George ránézett, és odaguggolt a varjak mellé. - Amit tőled kérni fogok, annak harci halottidézés a neve. Először játszunk egy kicsit, majd jön a neheze. Rendben van? George bólintott. - Régebben, amikor feltámasztottál lényeket, éreztél kapcsolatot köztük és közted, ugye? George ismét bólintott. Olyan érzés volt, mintha egy nagyon finom damilon tartana egy halat, amely mindig ficánkol és rángatja a zsinórt, de nem túl erősen. - És néha megakadályoztad, hogy megtegyenek bizonyos dolgokat. Például, amikor megakadályoztad, hogy a nagyapád megtámadja Rose-t. George ismét bólintott. Igen, azt meg tudja csinálni. Nem gyakran csinálta, mert szerette, ha a dolgok élnek, és maguktól tevékenykednek, de igen, képes rá. - Szeretném, ha most egy lépéssel tovább mennél mondta Declan. - Támaszd fel az egyik madarat, és nagyon pontosan irányítsd. Meg kell értened, hogy ezt a madarat egyedül emiatt a küldetés miatt támasztjuk fel. Amint a küldetésnek vége, el kell engedned, mert elvégezte a feladatát, és utána meg kell pihennie. Megértetted? George bólintott. Declan folyamatosan nézte őt. - Értem - mondta George. - Akkor csináld! - mondta Declan. George megérintette a jobb oldali madarat. Ő volt a legkisebb varjúlány, és George őt sajnálta a legjobban. A madár megrezzent a varázslattól, nyújtózkodott, megmoccant. George hátrahőkölt, és az ajkába harapott. Mindig fájt, amikor feltámasztott valamit. Nem látta a nyíl ütötte lyukat a tollazat alatt, de érezte, és a varázsereje segítségével összezárta a sebet, szépen, ügyesen, a biz-
66
tonság kedvéért. A madár megrázkódott. Lassan kinyújtotta egyik lábát, majd a másikat, megfordult, és felállt. Mémére beszívta a levegőt: - Ezt jól megcsinálta! Újrakezdte az egészet! Nagyon jó. - Declan felállt, és odament a madár mellé. - Azt akarom, hogy hunyd be a szemed, és fordulj körbe, a madár pedig maradjon mozdulatlan. Megérintem a madarat, te pedig mondd meg, hogy mikor érintem meg. George lehunyta a szemét. A varázslatot lágy érintés zavarta meg. - Most - mondta. - Nagyon jó! - dicsérte Declan. - És most mit csinálok? - A szárnyát odaszorítod a testéhez. - Szólj, ha úgy érzed, hogy elengedem. Egy hosszú pillanat múlt el. A varjún a nyomás megszűnt. - Most! - Kiváló. Megfordulhatsz. Declan arrébb ment, amíg jó pár méterre nem kerültek egymástól. - Próbáld elérni, hogy varjú úrfi idesétáljon hozzám. - Lány - mondta George. - Egyébként lány varjú. - Jól van. Vedd rá a hölgyet, hogy induljon el felém. George meghúzta a zsineget. Még soha nem próbált korábban rávenni egy madarat arra, hogy sétáljon. Az könnyű volt, hogy ne mozduljanak meg. Ez nehezebb. A madár megbotlott, és megfordult. - Szépen lassan - mondta Declan. George koncentrált. Minél tovább koncentrált a köztük levő varázslatra, annál összetettebb lett: először egy zsineg volt, aztán egy zsinegköteg, majd a zsinegek hálóvá szövődtek össze, amely elborította a madarat. George
67
megpróbálta meghúzni a hálót. A madár megbotlott és a sárba esett. George megrázta a fejét, és megpróbálta kitisztítani a látását. Semmi baj, Georgie, nem muszáj megtenned - emlékeztette Mémére. - Nagyi, hagyd csak! - mondta Rose. - Kérlek. George felsóhajtott. Nem így kell csinálni. - Menj szépen át Declanhez! - suttogta. A madár összeszedte magát, és kitárta a szárnyait. Felszállt a levegőbe, repült egy kicsit, majd Declan vállára szállt. - Bocsánat - mondta George. - Nagyon jó - mondta Declan. - Próbáld meg újra! George bólintott. Jó tíz percébe telt, mire rájött, mit kell tennie. Nagyon erősen koncentrálnia kell arra a távolságra, amit a madárnak meg kell tennie, és csak aztán kell elindítania. Ha abbahagyta, a madár odaszállt Declanhez. Amikor a madár végül odatotyogott hozzá, George boldogan felsóhajtott. - Elfáradtál? - kérdezte Declan. - Nem. Akkor új játékot játszunk. - Declan szétnyitotta a tenyerét, megmutatott a fiúnak egy kis, vöröses kődarabot. A sárba dobta a követ. - Vissza tudja hozni? A varjú lecsapott, megragadta a követ, és visszarepült, majd belepottyantotta Declan tenyerébe. George elmosolyodott. Declan felhúzta a szemöldökét: - Ez elvileg nehezebb, mint rávenni arra, hogy sétáljon. - Nekem könnyebb. Annyit kell tennie, hogy előbb a kőre koncentrál, majd Declanre. Régebben rávette a madarakat, hogy lopjanak nekünk cseresznyét - mondta Jack.
68
Declan lehajolt, és visszadobta a követ a bokrok közé. A madár elszállt a válláról, és követte a kő úját, leszállt egy ágra. George a homlokát ráncolta. Onnan, ahonnan ült, nem látta a követ. - Nem találod? - kérdezte Declan. A varjú szemével kell látnom, hogy megtaláljam mondta George halkan. - És azt nem szereted - mondta Declan. George megrázta a fejét. Mert olyankor elfelejted, hogy nem madár vagy? És nehéz visszaemlékezni, hogyan kell visszatérni? George csodálkozott: - Honnan tudod? A nagynéném halottidéző. Amit tőled kérek, annak halottidézési beleköltözés a neve. De létezik egy trükk. Ha megígérem, hogy segítek visszakerülni a testedbe, megpróbálod? - Rose! - Mémére leugrott a fatuskóról. George, nem kell megtenned, ha nem akarod - mondta Rose. - Ez a te döntésed. Senki nem lesz dühös rád, ha nem teszed meg. George elgondolkodott. Eddig egyszer próbálta meg, egy macskával, mert Jack akkor változott macskává, amikor csak akart, és George még soha nem volt macska, és kíváncsi volt, hogy milyen érzés. Csak azért tért vissza a testébe, mert Jack rátalált. Ott ült az udvarban, és rátámadt hátulról, kiszorítva belőle a szuszt. A legrosszabb az volt, hogy nem emlékezett rá, hogy milyen volt macskának lenni. Csak arra a távoli, ijesztő érzésre emlékezett, hogy keresett és keresett valamit, amit nem talált meg, és tudta, hogy a saját testét keresi. Tudni akarta, hogy milyen érzés madárnak lenni. George Declanre pillantott: - Rendben van.
69
- Ha készen állsz, felőlem kezdhetjük - mondta Declan.
George a varjúra nézett, megragadta a köztük feszülő varázszsineget, és meghúzta; beleköltözött a fekete testbe. A világ olyan színekké robbant szét, amelyeknek nem volt nevük. Egy hosszú pillanatig csak ült, elveszve a falevelek vibráló, ragyogó fényében, amíg valami gyengéden meg nem bökte tudata hátsó kis rekeszéből. A kő. Meg kell találnia a követ. Leugrott az ágról a levelek közé, és elkezdett kutatni a talajon. És ott volt, ezer színárnyalatban pompázott. Gyönyörű, gyönyörű kő. A csőrébe kapta, és átvágott a bokrokon. A napfényben fürdő fű gyönyörű volt. A távolban két alakot látott, kristálytisztán és ragyogóan: az egyik erősebb volt, a másik gyengébb. Szavak furakodtak elméjébe. Rose. Mémére. Nem volt benne biztos, mi jelentenek, csak azt tudta, hogy jó érzést keltenek benne. Látott még egy alakot, aki kisebb volt, de furcsa színárnyalata volt. Őt is ismerte: Jack. Jobbján egy negyedik alak volt, ő volt mind közül a legnagyobb: Declan. Valamit meg kell tennie Declannek. Úgy érezte, vonzódik hozzá, és nem tudta, miért. Széttárta a szárnyait és odarepült hozzá, a karján landolt, ami meleg és kemény volt a karmai alatt. A kő kiesett a csőréből. Volt egy ötödik alak is, amelyet eddig még nem vett észre; a földön feküdt, összegömbölyödve. Valami furcsán ismerős volt benne, de nem ragyogott, mint a többi. Declan kinyitotta a száját, és furcsa hangot adott ki. Jeges érzés vágott bele. Felkiáltott, a világ megfordult, és George lihegve ült fel. Arca nedves volt. Mellette Jack állt egy üres vödörrel. Rose karjai összezárultak körülötte. Meleg volt, és jó érzés.
70
- A sokk megtöri - magyarázta Declan. - Nem sok kell
hozzá, főleg, ha nem töltött sok időt a másik alakban. Minél hosszabb időre költözik bele, annál intenzívebbnek kell lennie a sokknak. Voltak önkénteseink, akik megégették magukat, hogy kijöjjenek a másik testből, de az többórányi elmerülés után volt. Nekünk maximum egy percre lesz szükségünk. - Jól vagy? - kérdezte Rose. George elmosolyodott, a színek forgataga lassan elhalványult a fejében. Most emlékszem - mondta. - Emlékszem, milyen érzés volt madárnak lenni.
71
23. fejezet
Minél beljebb mentek az Erdőbe, annál sötétebb lett. A fák itt magasabbra nőttek és vastagabbak lettek, törzsük hatalmas, különös oszlopként emelkedett a magasba. Ágaik elterpeszkedtek és meghajlottak, moha és zuzmó fogta össze őket, meg a kék csomókban növő zsurló, amely fantomszerű erdei tündérek hajaként lengedezett. A lombkorona külön szintet alkotott, távol az aljnövényzettől, és ahogy Rose átvágott az Erdőn, időnként körbekémlelt, hogy Jack nem tűnt-e el a nagyi mellől. Jack nem szívesen maradt hátul. Rose Declanre pillantott, aki sietve lépkedett, láthatóan otthon érezte magát a vadonban. Kis csomag volt nála. A csomagban két varjú utazott, biztonságos körülmények között. Wood House-ban George mindkettejükbe életet lehelt. Akkor nem költözött beléjük, de érezni fogja, ha szabadok, és akkor átveszi az uralmat felettük. A terv egyszerű volt. Elég közel kerülnek Casshornhoz, kivárják a megfelelő pillanatot, elengedik a varjakat, és George felhasználja őket, hogy ellopjanak Casshorntól valamit. Azután a madarak elrepülnek, ők pedig utánuk erednek, visszaszerzik a szerkezetet, és remélhetően élve megússzák. George-nak csak ö percet engedélyeztek - ennyi időre költözhet beléjük. Öt perccel később, akár készen áll, akár nem, nagyi és Jeremiah felélesztik. Az öt perc biztonságos időkorlát Declan szerint. Rose nem akarta, hogy George-nak át kelljen ezt élnie, de nem tehettek mást. Gyengécske kis terv volt, de ezt tudták kitalálni. Rose beszélt Jeremiah-val és Leanne-nel. Amint George felébred, és már nem lesz szükség a tudományára, Jeremiah elviszi őt, Jacket és Leanne-t meg a fiát a Töredékbe, elvileg azért, hogy élelmiszert hozzanak. Elég pénzt adott Leanne-nek, hogy egy rendes hotelszobát vegyen ki. Leanne elég erős, elbír a fiúkkal. Akármi is történik a Peremben, az öccseinek
72
biztonságban kell lenniük. Az Erdő vibrált körülöttük. Itt az élet volt az úr. Száz apró zaj töltötte ki a csendet: a madarak csipogtak, a mókusok dühösen pereltek a perembeli hermelinekkel, akik azért jöttek, hogy kilopják a kicsinyeiket a fészekből, borzok nyögdécseltek és a róka köhögő-ugatásszerű hangja egyszerre volt közeli és távoli. Perembeli moha lepte el a fatuskókat, a vad orchideához hasonló virágok pasztellpiros, sárga, levendulalila és bíbor árnyalatokban pompáztak. A kidőlt fák új élet bölcsői lettek, kacsok és indák fonták át ágaikat-bogaikat. Számtalan virág és gyógynövény illata szállt a levegőben, összekeveredve az állatok szagával. Még a lombkoronán átszűrődő fény is smaragdzöld volt. Az Erdő káoszában Rose és Declan csak két apró, élő porszem volt. Máskor Rose szívesen leült volna, hogy hallgassa az Erdő lélegzését, de ma nem adatott meg neki ez a luxus. - Óvatosan! - kiáltotta Rose, amikor Declan megállt egy világos pink színű fűcsomónál, amely áttört a tűlevelek és a porból kiálló kúszónövények között. - Nagyon mérgező. Rose elérte a legközelebbi bokrot, leszedett egy maroknyi halványsárga bogyót, és a férfinak adta. - Hamis cseresznye - mondta. A férfi egyet a szájába pottyantott: - Olyan íze van, mint az igazinak. Rose nem talált hibát abban ahogy Declan az erdőben közlekedett - mint egy farkas, néma és könnyű léptekkel haladt. Arca ismét bezárult. A szája körüli keménység visszatért, ahogy a hűvös, távoli tekintet is.
/
73
Eléonore kívánsága ellenére Rose ragaszkodott hozzá, hogy a férfival mehessen. Nagyanyja magánkívül volt: - Miért kell odavinned? - Valakinek oda kell vinnie. Nem ismeri az Erdőt. - Majd Tom vagy Jeremiah odaviszi. - Lehet, hogy úgy kell majd menekülnünk onnan, mintha égne a talpunk alatt a talaj, és én sokkal gyorsabban tudok futni, mint Tom vagy akár Jeremiah, és forróbbat is villantok. Emellett Declan megbízik bennem. Velem jól érzi magát. Eléonore az ajkát biggyesztette: - Bárcsak ne így lenne! Csak egy lányunokám van! Declanre nézve Rose-nak olyan érzése támadt, mintha a férfi is megbánta volna, hogy hagyta, hogy eljöjjön vele. - Ennyire zavar, hogy segítek? - kérdezte végül. - Bárcsak ne kellene rád támaszkodnom! - sóhajtotta Declan. - Nem fogtál fegyvert rám. Az én otthonomba törtek be, az én családom a célpont! - Megértem. - Declan megrázta a fejét. - A hivatásos katonaság lényege az, hogy a civileknek nem kell harcolniuk. Azért tesszük, ami teszünk, hogy a hozzád hasonlók nyugodtan alhassanak. És itt vagyok én, akinek egy polgárnőre és egy gyerek tehetségére kell hagyatkoznia. Igen, zavar. Zavarnia is kell. - Ha elmegyek veled... - kezdte Rose. A férfi felkapta a fejét. - Ha elmegyek veled, és úgy döntünk, együtt maradunk, végül elmész majd valami küldetésre, én pedig otthon maradok, fel-alá járkálok majd, rágom a körmömet, és abban reménykedem, hogy élve hazatérsz. - Nem mindig ilyen drámai a helyzet - mondta Declan halkan. - De gyakran veszélyes. - Igen - ismerte be a férfi.
74
- Mit kell tennem, hogy veled mehessek? - kérdezte Rose. A férfi jeges pillantást vetett rá: - Le kell tenned néhány biztonsági vizsgát és alkalmassági tesztet, hogy egyik munkatársamként regisztráljanak. Nem jó ötlet. Többet aggódnék érted, mint a küldetésért. Rose elmosolyodott. A férfi nem mondott nemet. - Azt hiszem, meg kell tanulnom elég jónak lenni ahhoz, hogy ne aggódj sokat értem. Remélem, jó tanár vagy. - Lehetetlen egy nőszemély vagy! - morogta Declan. - Hé, nem én jelentem meg a te házadnál, követelve, hogy adj nekem valamilyen kihívást. Te voltál az a barom, aki engem választott, csak magadat okolhatod! Egyszerre torpantak meg. Egy keskeny mező szélén álltak. Mögötte az Erdő elveszítette élénk színét. A fatörzsek pusztán és komoran meredtek az égre, az aljnövényzet is hervadt levelekké fonnyadt össze. A varázslat eltűnt. Az erdő halott volt, de furcsán megőrződött, mumifikálódott. A halott fatörzseket és a letaposott füvet gonosz, idegen és erős varázslat hatotta át. Ha lenne színe, bíborlila, bűzös nyálkaként csöpögne az Erdőből. A vérebek jelenlétének bizonyítéka. - Rémisztő, mire képesek - mondta Rose. Declan karjai egy pillanatra összezárultak körülötte, és magához húzta, de szinte azonnal el is engedte. Mégis annyi mindent sűrített abba a vad ölelésbe: kívánást, szükségletet, aggodalmat, biztatást... Az élete árán is megvédené. Különös módon ez bosszantotta Rose-t. Senkinek nem szabadna olyan helyzetbe kerülnie, hogy egy másik embernek az életét kelljen adnia érte. Nem akarta érezni Declan halálának súlyát. A félelem visszavonult, és hideg düh vette át a helyét. Casshorn. Ha reménykedik valamilyen jövőben Declannel, vagy éppen nélküle, el kell pusztítania Casshornt és a vérebeket. Csak így lehetséges. Declan mellette lesz, az utolsó leheletéig harcol. Neki ugyanezt kell tennie.
75
Együtt sétáltak be az üszkös Erdőbe. Húsz perccel később Rose Declan mellett feküdt egy vízmosás szélén. Alattuk a talaj meredeken futott lefelé. Különös szerkezet volt a vízmosás aljának közepén: szerelvények és mozgatórugók kusza halma, mintha egy hatalmas óra gyomorrontást kapott volna, és ide ürítette volna a gyomra tartalmát. A szerkezet közepén valami hosszúkás, sápadt, ezüstös csillogás látszott, mintha áttetsző ködből szőtt, nagy adag vattacukor lenne. A szerkezet körül vérebek feküdtek egymás mellett, szorosan, mint gyufák a dobozban. Rose megpróbálta megszámolni őket. Száztizenkettő. Száztizenhárom. Száztizén... Túl sokan. Ha meglátnak minket, darabokra tépnek. A vízmosásból felszálló varázslattól majdnem fuldokolni kezdett. Betöltötte a réseket, végighúzódott a földön és fel az emelkedőn, mintha túl nehéz lenne ahhoz, hogy szétoszoljon. Rose nyomokban érezte már előbb is, de amikor a közelébe értek, minden porcikája tiltakozott. Talpra akart ugrani, és visszarohanni az Erdőbe, beleugrani egy tóba, vagy felmarkolni egy adag sarat és ledörzsölni magáról a nyálkás lerakódást. Rose a fogát csikorgatta, és mozdulatlanul feküdt, még mindig félt levegőt venni. Lelki szemei előtt a vérebek százai a vízmosás falát kaparták. Elképzelte, hogy gonosz, éles fogaik Declanbe marnak, letépik a húst a csontjairól. Minden, ami ők voltak - félelmeik, aggodalmaik, boldogságuk, minden, ami emberré tette őket -, nem számított. A vérebeknek csak varázslattal átitatott húst jelentettek. Rose-ra hűvösség telepedett, megbénította az izmait. A szíve vadul vert. Declan keze megpihent a lány vállán. Rose tágra nyílt szemmel nézett rá, és nyugodt, szilárd erőt látott a szemében. Declan nem veszítette el a fejét. Nem látszott rémültnek. Rose úgy kapaszkodott a férfi bátorságába, mint egy szalmaszálba, és a pánikot kis lihegésekkel adta ki magából. Valami megmozdult a vízmosás aljában.
76
Declan a mozgásra koncentrált. Szeme jegesen hideg lett. Egy falkányi véreb indult el, és egy magas alak, hosszú köpenybe burkolózva. Casshorn.
Itt van. Végül megtalálták a rohadékot. Rose-t diadalmámor töltötte el. Azt hitte, elrejtőzhet, mi? Casshorn megingott, mintha spicces lenne, de aztán kiegyenesedett. Csettintett, és a vérebek elindultak előtte, utat nyitottak neki. Lassan odavonszolta magát a szerkezethez. Rose a hátát bámulta, és a halálát kívánta. Ha a villantáshoz megfelelő távolságban lennének, megpróbálta volna halálra sújtani. A szerkezet csikorgó fémhangot adott ki, ahogy a fém fémhez súrlódott. A csavarok nyikorogtak. Casshorn leguggolt, és felvett valamit a földről. A szerkezet közepén levő, fénylő mag kinyílt. Sötét valami csusszant elő, amelyet sötétbíbor és sárga erekkel befutott hártya fedett. A valami nedves csattanással ért földet, és megvonaglott, szétfeszítve a hártyát. Casshorn odalépett, és elővett egy nagy, baljós kinézetű kampót. A kampóról egy vastag lánc lógott le, amely balra, egy korhadt fához volt erősítve. A hártyában levő valami megvonaglott. Casshorn a kampót egy hatalmas csapással a hártyába akasztotta, és meghúzott egy fogantyút, amely a mellette levő fatuskóból állt ki. A lánc megfeszült, a hártyát végighúzta a földön, és a levegőbe rántotta, fel a fára, ahol egy méter magasan lógott a levegőben. Casshorn megkaparta a hártyát, lefejtette, és egy teljesen kifejlődött véreb bukkant ki alóla, amely fejjel lefelé lógva kapálózott a levegőben. Casshorn a fejénél fogva megragadta az állatot, és Rose meglátta Casshorn kezét: ujjai nagyon hosszúra nőttek, és mindegyik ujj végén húszcentis, fekete karom nőtt. A karmok belevájtak az állat nyakába, de az egyáltalán nem tiltakozott. Casshorn lecsapott. Karmai feltépték a véreb torkát. Szürke
77
folyadék ömlött ki a sebből. Casshorn felemelt egy poharat a földről, és felfogta vele. A folyadék a tálkába és Casshorn kezére folyt. Néhány pillanattal később az állat már nem mozgott. A folyás megszűnt. Casshorn beletörölte a kezét az állat bundájába, és ajkához emelte a poharat. Rose gyomra meglódult. A szájához kapta a kezét, hogy el ne hányja magát. Ahogy Casshorn felemelte a poharat, a köpeny lecsúszott a válláról. Alatta meztelen volt. Nagyon magas volt, széles vállakkal és nagy mellkassal, de embertelenül vékony volt és izmos, akár egy vadászkopó. Sárga és bíborszínű foltok tarkították a testét. Karja és lába túlságosan hosszú volt. Casshorn megbillentette a poharat, megfordult, és Rose meglátta az arcát. Valaha jóképű lehetett. Még mindig megvoltak a nyomai: a nagy, mélyen ülő szem, az áll négyszögletes vonala, a széles, erős, férfias egykori arc maradványa. Valaha hasonlíthatott Declanhez, de már nem. Homlokán kidagadtak az erek, mintha kötelek duzzadtak volna a bőre alatt. Hosszú, még mindig arany szőke haja megritkult, és most csomókban lógott le koponyájáról a mellkasára. Arca megereszkedett és ráncos volt, és amikor kinyitotta a száját, hogy megigya a maradék folyadékot, Rose meglátta a fogai. Szája vérvörös agyarakkal volt tele. Casshorn kiürítette a poharat. Szóval így csinálja. Saját elméjével és testével fizet meg a vérebek elleni védettségért. Declan erős ujjai megszorították Rose karját. A lány rápillantott. Declan tekintete magasan Casshorn fölé összpontosult, a vízmosás túlsó végére. Rose odanézett, és még időben visszafojtott egy kiáltást. Egy farkas feküdt a bokorban, szilárdan és hatalmasan; olyan volt, mint egy életre kelt rémálom. Rose emlékezetében hatalmas volt. Azt hitte, hogy csak a félelem játszott vele, és azért képzeli a valóságosnál nagyobbnak, de valóban nagy volt. Declan ajka megmozdult, és egyetlen szót formált. William.
78
A farkas odanézett, és meglátta Rose-t. Szeme borostyánsárgán megvillant. Sötét ajka néma acsargásra nyílt, és William megmutatta éles fogakkal teli száját. Rose megborzongott. Valami nincs rendben. Ha William egy csapatban játszik Casshornnal, mi a csudát keres a bokorban? Egy csattanásra lepillantottak. Casshorn hozzávágta poharát a szerkezethez, és az lepattant róla. A férfi hátradőlt, karmos kezét végigfuttatta sörényén, és gépiesen elkezdte összefonni, mintha ezredszerre csinálná. Pár centit már összefont, amikor az egész lecsúszott a fejéről, és ott áll kopaszon. Casshorn hitetlenkedve nézett a kezében maradt hajra, és messzire hajította. A hajcsomó fennakadt az egyik kiálló fémdarabon. Jobb lehetőséget keresve sem találhatnak. Rose megragadta Declan karját, és ujját addig vájta bele, amíg a férfi rá nem nézett. A lány olyan halkan suttogott, hogy ő maga is alig hallotta: - A haja. A haja. Casshorn leült a porba. A vérebek falkája hozzádörgölődzött. Casshorn átölelte az egyiket, és arcát a sápadt bőrhöz nyomta. Az állat lefeküdt az oldalára, és Casshorn ráfektette a fejét. Declan bólintott, és odanyúlt a mellette levő zsákhoz. Óvatosan kibontotta a varjakat. Rose imádkozott, hogy George lássa a hajat. Rose elmondta neki, hogy mit keressen: ruhát, hajkefét hajjal, személyes tárgyakat, ezüst ékszert... Haj, ennyi haj, frissen a testről, minden átokmondó álma volt. Csak a vér volt jobb, de csak rövid időre - túl gyorsan megrohadt. A farkas tekintete égette őket, miközben munkálkodtak. A vízmosás majdnem három és fél kilométeren át húzódott minden irányban a kemény, földes területen. Rose tudta, hogy William nem lenne képes elkapni őket, de a nézésétől a legszívesebben sikoltozott volna. Rose megragadta a saját madarát. Mostanra George érzi,
79
hogy a madarakat kivették, és figyel rájuk. A madarat úgy tartotta, hogy a haj egyenesen előtte legyen, és újra és újra elsuttogta: - Haj, haj, haj, haj, haj... Declan elengedte a madarát. Egy pillanattal később Rose is. A varjak fekete kövekként csaptak le. Declan varjúja lecsapott, majd felbukkant, karmai Casshorn köpenyébe akadtak. - Nem, suttogta Rose. Nem, Georgie... Az egyik véreb felszegte a fejét, majd egy másik is. Egy sötét test felugrott, és az egyik varjú a földre zuhant. A másik varjú lassan körözött a vérebek felett, megfordult, balra húzott - a poharat akarta elhozni. Rose szíve vadul vert, ökölbe szorította a kezét, azt kívánta, bár fordulna a madár jobbra. Az utolsó pillanatban a varjú jobbra húzott, és lecsapott a hajcsomóra. Sötét varázslat csapott fel a szerkezetből, és megcsípte a madár szárnyát. Rose visszatartotta a lélegzetét. Gyerünk, George, gyerünk, képes vagy rá! A varjú megingott, összerázkódott, dühödten csapkodott szárnyával, majd felrepült, egyre magasabbra és magasabbra, majd eltűnt a fák között, és elindult East Laporte felé. Rose arcát a porba temette. Sikerült. Az öccsének sikerült. Declan ragadta meg a vállát, és felrántotta. Alattuk a vízmosásban a vérebek felálltak. Declan arca sötét volt. A vízmosás túlsó végén William visszavonult, elosont. Az állatok leugrottak a szikláról. Három méter. Négy. Hat. Tizenöt. Declan felrántotta Rose-t és egyetlen szót lihegett. - Futás! Átvágtak az erdőn, olyan gyorsan futottak, amennyire a talaj engedte. Repültek mellettük a fatörzsek. Rose átugrotta a fatörzseket, átgázolt a bokrokon. - Gyorsabban! - kiáltott fel Declan közvetlenül mögötte. Rose még gyorsabbra fogta. A levegő égette a tüdejét. Az oldala szúrni kezdett, de futott tovább. Az erdő homályos folttá olvadt, amelyet csak Rose reszelős lihegése szakasztott
80
meg. Kiértek egy kis tisztásra. Declan elkapta Rose karját, és maga felé fordította a lányt: - Szembeszállunk velük. Rose kétrét görnyedt, és igyekezett nem hányni. A férfi még csak nem is lihegett. Declan előhúzott egy kardot a hátán levő kardhüvelyből, és egyszer megforgatta. Rövid hatósugarú villantást alkalmazz - mondta. - Minél kisebb zajt csapunk, annál jobb. Az első véreb kivágtatott a bokrok közül a tisztásra. Megfeszült, hosszú végtagjain az izmok összehúzódtak, és felugrott a levegőbe. Declan lecsapott. A penge kettévágta a szörnyeteget, és Declan a testbe még egy villámot is belevágott. A véreb teteméből szúrós szagú füst gomolygott elő. Rose köhögött, és arrébb lépett. Rövid hatósugarú villantás. Az menni fog. Az összeaszott bokrok közül újabb véreb ugrott elő. Rose felé indult, nagy ugrásokkal, pofáját kitátva, vörös agyara készen állt arra, hogy lecsapjon. A négy szem hideg, szürke fénnyel világított felé. A véreb előrelendült, és Rose villantott. Rövid, összpontosított varázsgömbje átvágta a véreb vállát, és végigszántotta a mellkasát. Az állat testének felső része kettényílt, kivillantva a halvány bíborszínű belső szerveket, amelyeket szürke nyálka fedett, majd az oldalára dőlt. Újabb véreb támadta meg, jobbról. Rose ismét villantott, és nézte, ahogy a lény feje végiggurul a száraz füvön. A szörnyetegek sötét folyama hullámzott végig az Erdőn, át a varázslattól kiszárított fák között. Egyenesen feléjük tartottak. Egy pillanat, és máris elözönlik őket. Rose hátradőlt, és nagy levegőt vett. Varázsvonal csapott ki belőle, és a földig hajolt. Háromfelé vált, és elkezdett körözni körülötte. A legelső szörnyeteg gyorsan rohant, izmai megfeszültek a
81
véraláfutás-színű bőr alatt, lába pumpált, borzalmas agyarát kivillantotta. Rose felé ugrott, majd három darabba vágva oldalra dőlt. A többiek egyenesen a lány felé tartottak. Rose hófehér villantásával ellenállhatatlan célpontot jelentett nekik. Rose arra összpontosított, hogy minél gyorsabban forgassa az íveket, és átgázolt a rémisztő dögökön, amíg a föld nem ázott sűrű, szürke lében. Baloldalt Declan pengéjének halálos csapása vágott át egy csapat vérebet. Halálos pontossággal vágott, gyors volt és megállíthatatlan. Valahányszor megvillant a kardja, valami elpusztult. Minden szempontból gyönyörű volt. Az utolsó véreb megállt a tisztás szélén. Rose abbahagyta a villantást, és egyetlen éles, vakítóan fehér csóvát küldött a dög felé. Declan ugyanakkor villantott, a két villantás találkozott, és a véreb a földre rogyott. A tisztás szürke vérben ázott, és füstölgő testekkel volt tele. Declan rápillantott Rose-ra: - Sértetlen vagy? Rose bólintott. - Hánnyal végeztünk? - kérdezte a férfi. Rose végignézett a tetemeken: - Ötvennel? Huszonkettővel. - Declan megtörölte kardját, és visszacsúsztatta hüvelyébe. Csak huszonkettővel? - Rose el sem akarta hinni. Annyival többnek tűntek... Huszonkettő. - A férfi megfogta Rose karját. - Fussunk, mielőtt a többi is ideér! Átrohantak a fák között. Nem hinném, hogy William segít Casshornnak - mondta Rose. - Én sem hinném. - Akkor mit csinál itt? - A nyavalya tudja.
82
Ha William egy csapatban lenne Casshornnal, csak egy hangot kellett volna kiadnia, és az egész falka rájuk rohan. - Mi volt ez? - kérdezte Declan. - Mi? - A villanó gömb, amit létrehoztál? Az Ataman-védelem módosított verziója - magyarázta Rose. - Amikor életemben először találkoztam Williammel, féltem, hogy átmegy rajta, és három részre osztottam az ívet. Valamiért így sokkal gyorsabban tudom forgatni. Miért, még soha nem láttál ilyet azelőtt? Szerintem még soha senki nem látott ilyet - mondta Declan. - Fussunk tovább! Rekordidő alatt elérték a deszkakerítést. Nagymama a kapunál várta őket. Declan kissé meghajolt: Igen, igen - mondta a nagyi kissé savanyú arccal. - Tom beszélni akar magával. Declan bólintott. - Megkaptátok a hajat? - kérdezte Rose. - Megkaptuk. Declan eltűnt az épületben. Rose a földre rogyott. A hátára feküdt, karjait és lábait széttárta. Úgy érezte magát, mintha kimosták volna egy mosógépben. - Mondd, jól vagy? - Éléonore arca kitakarta az eget. Jól - mondta Rose lihegve. - Csak hadd feküdjek itt egy kicsit. Declan igazi vasember: nagyon gyorsan fut, és soha nem fárad el. - A huligánok megszöktek - mondta Éléonore. - Tessék?! Jeremiah felhívott a mobilodon. Kivitte őket, Leanne-t meg a fiát a Töredékbe, ahogy megbeszéltük. Szépen, nyugodtan üldögéltek, aztán Jeremiah megállt, hogy jobbra Madame.
83
térjen az autópályára a benzinkútnál, ezek meg kivágták a kocsiajtót, és kiugrottak. Rose lehunyta a szemét és felnyögött. Miért én? Jeremiah és Leanne megpróbálták elkapni őket, de eltűntek. - Visszamentek a házhoz. - Rose feltolta magát a földről, és felült. Ezerévesnek érezte magát. Hová máshová mentek volna? - Ez Jack hibája. Meg van győződve arról, hogy az ő segítsége nélkül nem tudjuk legyőzni Casshornt, és biztosan ő beszélte rá Georgie-t. Megkeresem őket, és elviszem Leanne-hez. Kétlem, hogy rajtunk kívül bárkinek is engedelmeskednének, tehát vagy te mész, vagy én, és én megyek, mivel neked meg kell átkoznod Casshornt. - Siess! - mondta nagyi. - Jól van. - Rose felállt. - Menj! - intett nagyi. Rose a kapu felé indult. Gyorsan eltűnődött, magával hívja-e Declant is, de meggondolta magát. Declannek a kerítést kell védenie, amikor kimondják az átkot, és Rose úgy ismerte az Erdőt, mint a tenyerét. Pár óra múlva úgyis itt lesz, miután elvitte a fiúkat Leanne-hez. A fiúkat biztonságba kell helyezni, és minél előbb megtörténik, annál jobb mindenkinek.
84
24. fejezet Rose gyors ütemben gyalogolt az úton. Volt értelme annak a futásnak, amit Declan lefutott reggelenként. Ha Rose azt reméli, hogy kitart mellette, neki is el kell kezdenie futni, bár szívből utálta. Gyakran gyalogolt, de ég és föld a különbség aközött, hogy az ember gyalogol pár kilométert, és aközött, hogy az életéért fut. És a napi tíz óra irodatakarítás sem nagyon fejlesztette az atlétikai képességeit. Lovagolnia is jobban kell. Lassú tempóban jó volt, de a könnyű vágtánál igencsak kapaszkodnia kell, és galoppozásról szó sem lehetett. Eszébe jutott, hogy Declant mennyire bosszantotta, hogy a fiúk nem tudnak lovagolni. Mintha mindenkinek lenne lova a Peremben! Az egyetlen oka, hogy Rose tudott lovagolni, az volt, hogy nagyapa ragaszkodott hozzá, hogy megtartsa félvak kancáját, Csinost. Rose emlékezett rá, hogy kiskorában ült rajta. Csinos pár éve kimúlt, és nagyapa soha nem vett másik lovat. Rose eltűnődött, hogy vajon Cletus nagyapa jóváhagyná-e Declant. Rose befordult, és a házra pillantott. Megerősítette magát. Dühös kiabálás és könnyek várhatók. A végén persze úgyis eléri, amit akar, de ahhoz kemény szavak kellenek. Magas, sötét hajú férfi lépett ki az útra a bokrok közül. Farmer és fekete bőrdzseki volt kifakult pólója fölött. Vad szemmel nézett Rose-ra, két szeme két borostyánkőként csillogott. William... Rose megállt. A férfi nem közelített felé. Arca komoly volt, szája keskeny vonal. - A gyerekek biztonságban vannak - mondta. - Vigyáztam rájuk. Rose nyakát megbizsergette a félelem. Emlékeztette magát, hogy a villantásával bármelyik pillanatban porrá égetheti a
85
férfit. - Miért van itt, William? A férfi megrázta a fejét: - Nem tudom. Rose kutatóan nézett rá, és fáradtsággal vegyes bizonytalanságot látott rajta. Pontosan így nézett ki Jack, amikor betévedt az emberi érzelmek ismeretlen birodalmába, és bezárult, nem tudta, mit tegyen, vagy mit mondjon. Ha Jack csupán próbálgatta a határait, William el is érte őket. Bármelyik pillanatban robbanhatott. - Jöjjön, üljünk le - mondta Rose nyugodt hangon. Beszélgessünk. William követte a házba. Rose elvette a védőköveket, és beengedte a férfit. A verandán álló székekre mutatott. A férfi inkább a lépcsőre ült, Rose pedig a másik oldalra, úgy, hogy elég távolság legyen köztük. Rose a konyhaablak felé pillantott, és meglátott két arcot. Azok lebuktak, de Rose még időben dorgáló pillantást vetett rájuk. Rose visszanézett Williamre. A férfi egy érzelmi sziklaszirten állt, egyetlen rossz szó vagy mozdulat, és a szakadékba zuhan. Rose többször is visszahúzta Jacket ugyanerről a sziklaszirtről. Persze egy nyolcéves kisfiú és egy harminchoz közeli, profi gyilkos két különböző dolog. Nagyon óvatosnak kell lennie. Az őszinteség kiemelkedően fontos. Jack ösztönösen megérezte, ha Rose hazudott, és William valószínűleg ugyanilyen. Legjobb, ha nem tér rá olyan témákra, amelyek feldühíthetik. Láttam Declannel - mondta William. - Maguk ketten... Ennyit az óvatosságról: Szeretem őt - mondta Rose. Hm. - A férfi beletúrt a hajába. - Ő szereti magát? Nem tudom. Nem beszéltünk róla, ezért nem tudom, mit érez. - Miért ő? Miért nem én?
86
William teljesen közömbös hangon tette fel a kérdéseit, de Rose érezte mögöttük az érzelmeket - egy egész élet során kapott visszautasításokat. Őszinte választ érdemelt, és Rose elgondolkodott egy pillanatig. - Nehéz megmagyarázni. Mi sok szempontból egyformák vagyunk. Az ember nem gondolná, de mégis. Olyan érzést kelt bennem, hogy vágyik rám, biztonságban érzem magam vele, és megnevettet... És persze baromira idegesít is. Egyszer majdnem rávillantottam. - Rose szünetet tartott. - Nagyon nehéz megmagyarázható darabokra szétszedni a szerelmet, William. Ez egy erő, egy érzés. Az ember tudja, mikor érzi ezt, és azt is tudja, hogy mikor nem. - Tehát semmit nem érez irántam? - Ez nem így van - mondta Rose. - Nem ismerem magát valami jól, de vannak dolgok, amiket nagyon kedvelek magában. Tetszik, hogy őszinte. Tetszik, hogy türelmes és kedves a fiúkhoz, ahogy az is, hogy vigyázott rájuk. Nem tetszik, hogy fejjel lefelé felakasztotta Emersont a fára, aztán halálra rémisztett engem. - Dühös voltam - mondta William. - Maga nem volt boldog. William ajándékot adott Rose-nak, és nem értette, hogy a lány miért nem örül neki. Akárcsak Jack. - Értékelem a figyelmességét, de attól még jobb lett volna, ha nem teszi meg. William gyanakvó pillantás vetett rá. Egyszer George és egy nagyobb fiú összeverekedtek. A nagyobb fiú szájon vágta George-ot és leverte a lábáról. Jack úgy döntött, hogy közbelép. Nagyon csúnyán megverte a nagyobb fiút. Eltörte az orrát, és kiverte egy fogát. Azt gondolta, igazi hős. Egy hét szobafogságra ítéltem. Ha egyszer behúzott volna a fiúnak, és annyiban hagyja, nem nagyon törődtem volna vele. De túl sokat tett. Az, hogy felakasztotta Emersont arra a fára, az túl sok volt. - Rose felsóhajtott. - Hiszi vagy sem, Declannel is lefolytattuk ezt a beszélgetést. Nem
87
akarom, hogy bárki is helyettem harcolja meg a harcaimat. Ez az én ügyem, és a saját ügyeimet szeretem magam intézni. A férfi átgondolta: - Ez érthető. - Igenis érzek maga iránt dolgokat. Hálát érzek, mert megpróbált vigyázni a fiúkra, és mert törődött velem, amikor elveszítettem az állásomat. De ezek nem ugyanolyan érzések, mint amiket Declan irányában érzek. Ha Declan nincs velem, akkor nagyon hiányzik. Olyan, mintha valami nem stimmelne a világgal. - Értem - mondta a férfi. - És akkor mi van köztünk? - Lehetünk barátok - mondta Rose. - A barátok teszik elviselhetőbbé a világot. Ez nagy megtiszteltetés. Ha valaki minden ismerőse közül téged választ a barátjának, akkor megpróbálod kiérdemelni ezt a barátságot. Legalábbis én megpróbálom. Nem igazán ismerem magát, de úgy érzem, lehetnénk barátok, ha több időnk lenne. William arca elsötétült. - Egy emberről nagyon sok mindent elmond a társasága folytatta Rose. - Például magának van egy barátja - Declan. Maga biztosan őrülten vágyik arra, hogy megbüntessék. William nem szólt semmit. - Nagyon szeretné megtalálni magát - mondta Rose. Amikor a múltkor telefonon beszéltünk, és én nem adtam át neki, majdnem leharapta a fejemet. Semmi válasz. - Mi van maga meg Declan között? - kérdezte Rose gyengéden. - Együtt voltunk a légióban - mondta William. - Ezt elmesélte? Rose bólintott. - Könnyű a légióban lenni. - A hangja tompa és élettelen lett. - Megmondják, mikor kelj fel, mikor aludj, mikor egyél,
88
mit vegyél fel, kit ölj meg. Csak annyit kell tenned, hogy ott vagy, ahol lenned kell, és nem kérdezősködsz. Mi sokáig szolgáltunk. A legtöbb ember nem éli túl ennyi ideig. Declan magának való volt, én is az voltam. Csak ritkán beszéltünk. Soha nem beszéltünk sokat, de vigyáztunk egymásra. Egyszer kirángatott egy égő hajóból, és addig úszott, egy egész éjszakán át, amíg egy vitorlás fel nem vett minket. Én ájult voltam, holtsúly voltam. Megkérdeztem tőle, miért tette, és azt mondta, azért, mert én is megtenném érte. Az gondoltam, olyan, mint én, érti? Egy megcsömörlött, megsebzett ember, akinek nincs hová mennie. A férfi felnézett. Szeme dühtől égett. - Tudja, hogy van családja? A szülei imádják. Van édesanyja, aki imádja. Az apja azt gondolja, hogy minden szavát aranyba kellene foglalni. Büszkék rá. Van egy húga is, aki szintén imádja. Amikor nemes lettem, elmentem hozzájuk látogatóba, és a húga megölelte Declant. Declan csak állt, és magamban láttam, ahogy az a sok vér, amit együtt kiontottuk, kifolyik belőle, és tudtam, hogy nekik mindez nem fontos. Egész eddig azt hittem, hogy csalódott és egyedül van, akárcsak én, csak jobban titkolja. De nem. A rohadék bármikor otthagyhatta volna a légiót, és úgyis visszafogadták és szerették volna. Mondja meg, miféle szemétláda hagyja ott csak úgy a családját? Rose nem tudott mit mondani. - Nem az ő hibája, hogy van családja, William - mondta végül. - Nem. De nem tudom megbocsátani neki. Nekem semmim sincs. A ruha rajtam? Loptam. Az a tulajdonom, amit maga előtt lát. A légió volt a mindenem, amíg el nem vették tőlem. Declan még azt is eldobta. A férfiból düh áradt. William meg is ölné Declant, ha rátehetné a kezét, Rose ebben biztos volt. Kénytelen volt elhúzódni a férfiból áradó agresszió elől.
89
- Declan nem akarta otthagyni a légiót. Nem érdekli a nemesi cím. Nem kér a felelősségből. Azért tette, hogy magának segítsen. - Nem kértem, hogy megtegye - acsargott William. - De akkor is megtette - mondta Rose - Nem kértem, hogy támadja meg Emersont, de akkor is megtette. - Ez nem ugyanaz. - De igen. Egyesek akkor is segíteni akarnak nekünk, amikor nem kérünk a segítségükből. Maga mit tett volna az ő helyében, William? - Kiszabadítottam volna - mondta William. - És közben többen meghaltak volna, maguk körözött bűnözők lennének, és Declan dühös lenne magára. William hátradőlt. Hosszú morgás rezonált a torkában. - Miért követte Casshornt idáig? - kérdezte Rose. - Mert tudta, hogy Declan idejön, és meg akart verekedni vele? - Nem. Amint Casshorn „örökbefogadott”, elkezdett célozgatni arra, hogy el akarja takarítani Declant. Nemet mondtam neki. A csatának köztem és Declan között az én feltételeim alapján kell lezajlania. Casshornnak persze ez nem tetszett. Kaptam egy házat az erdő szélén, elintézte, hogy ételt hozzanak nekem, de ettől eltekintve nem törődött velem. Aztán három héttel ezelőtt meghívott, hogy menjek vele „egy kis kirándulásra”. Tiltakoztam. Olyan... furcsa szaga volt. Miután elment, betörtem a dolgozószobájába. Előkészített bizonyos dokumentumokat, amelyek az egész zűr miatt engem okolnak, arra az esetre, ha a dolgok balul ütnek ki. Ezért kinyomoztam, hogy hol van, de mire megtaláltam, már túl sok vérebe volt. Megpróbált levadászni, én pedig átmentem a Töredékbe. - Tehát a bosszú miatt jött? William megrázta a fejét. Nem. Amit Casshorn csinál, az felségárulás. Megesküdtem, hogy megvédem a birodalmat. - A lányra nézett.
90
- Vannak törvények, amelyeket soha nem szegek meg. Túl mélyen belém ivódtak. A felségárulás elképzelhetetlen. Declan is azért van itt, hogy betartsák a törvényeket. Ha maguk ketten végeznek egymással, akkor Casshorn nyer. William ismét felmordult, visszafogott agresszió és figyelmeztetés tisztán állati hangja tört elő belőle. Rose nyakszirtjén minden pihe felállt tőle. Rose nyugalmat kényszerített magára. Casshorn megőrült. Meg akarja enni a fiúkat. Nem akarom, hogy az öcséim meghaljanak. Én sem akarok meghalni. Nem viselkedhetnének felnőtt módon Declannel, nem halaszthatnák el a csatájukat addig, amíg nem végzünk Casshornnal? William óvatos pillantást vetett rá. Szeme visszanyerte majdnem normális, világosbarna színét. Eddig várt, biztos nem gond, ha egy kicsit még várnia kell. Kérem. William hátradőlt és az orrán át beszívta a levegőt: - Rendben van. - Köszönöm - mosolygott rá Rose. William felütötte a fejét, vicsorgott, szeme borostyánsárgán villogott. Egy pillanattal később Rose is meghallotta: lópatkó csattogása. Egy lovas emelkedett ki a kanyarból: Declan ült Jeremiah sötét színű lován. Rose szótlanul bámult. A megfelelő pillanatban érkezett. Declan hirtelen megállította a lovat, és leszállt a ház előtt: - Szia, Will. William nagy levegőt vett: - Declan. Honnan tudtad? - A fiú hívott. Rose megpördült, és meglátta, hogy George arca krétafehérré változik, amint meglátta Rose arckifejezését. A kis buta. Declan kioldotta a kardhüvelyét, és a karddal együtt egy
91
bokornak támasztotta. William előhúzott egy nagy, zömök vadászkést, és a verandára dobta. - Jól vagy? - Igen. - Akkor jó. William tekintete elhomályosult. Olyan gyorsan csapott le, hogy Rose nem is látta. Declan elhajolt előle, és a könyökét William bordái közé vágta. William megfordult, és kirúgott. Declan visszarúgott, és szétváltak. Rúgások és ütések kavalkádjában forrtak össze, nem lehetett követni, ki mit csinál, a füvön táncoltak, halálosan és gyorsan. William vad ütést mért Declan bordáira. Declan felnyögött, és könyökével William arcába vágott. Bármi is van köztük, azt láthatóan nem lehet szavakkal megoldani. Rose mögött kinyílt a teraszajtó, majd halkan becsukódott. Jack és George kijött, leült Rose mellé. A pázsiton William a földre szorította Declant. Declan felkönyökölt, és William öklözni kezdte az arcát, egyszer, kétszer, háromszor. Declan a földre zuhant, köhögött és kirúgott, kirúgta William alól a lábát. William tuskóként dőlt el, majd mindketten talpra ugrottak. - Miért verekednek? - kérdezte Jack. William az ujját Declan oldalába fúrta. Mert jó barátok - felelte Rose. - Olyanok, mint a testvérek. Ez egyszerűbb, mint megbeszélni a dolgokat. Declan elkapta William karját. - Ó! - bólintott Jack. - Mint George meg én. - Úgy bizony - mondta Rose. William a könyökét Declan gyomrába vágta, és kiszabadult. Rose átölelte a testvéreit, és hárman sziszegve és nagy hűhák közepette kommentálták az eseményeket. Mi mást tehettek volna? Declan fejbe rúgta Williamet. William megtántorodott,
92
megrázta a fejét, és egy sorozatnyi villámgyors ütést vitt be. Declan blokkolta, mire William lehajolva éles ütést mért Declan hastájékára. A kékvérű felnyögött, és lefejelte Williamet. Vér folyt. Lihegve eltávolodtak egymástól. Declan összegörnyedt, az oldalát védte a karjával. William megdörgölte az arcát, és felemelte véres ujjait, mintha mondani akarna valamit. Térde végül felmondta a szolgálatot, és a földre ült. Declan lerogyott. - Ez király volt - mondta George. Jack nem fűzött hozzá megjegyzést, láthatóan túlságosan lenyűgözte a szuper harc. - Befejeztétek? - kérdezte Rose. Declan felpillantott: - Will? William legyintett véres kezével: - Igen, befejeztük. Jó - mondta Rose, és felállt. - Jack, segíts bemenni Williamnek a házba, hogy lemossa a vért az arcáról. Rose átgázolt a füvön Declanhez: - Hogy vagy? - Tökéletesen jól. - Bordatörésed van? Valószínűleg nincs. Maximum repedés. Óvatosan harcoltunk. - Segített ez bármit is? Jobban érzem magam tőle - közölte Declan, és felült. - Láttad, hogy vesén rúgtam? - Láttam. Declan éles, ragadozószerű mosolyt villantott fel: - Holnap reggel majd érezni fogja. Jack figyelte, ahogy William megmossa az arcát a mosogatóban. A víz pirosán folyt le. A vér erős, sós szaga megülte a konyhát. Jacket nem érdekelte az emberi vér. Csak
93
ideges lett tőle. A karperec alatt viszketett a keze. Megvakarta a csuklójánál, és leküzdötte a szúró fájdalmat - a karmai ki akartak bújni. Nem tehetett róla. William nagyobb, erősebb volt, és véres volt. Fenyegető volt. Borzalmasan fenyegető. Ez a verekedés volt a legjobb dolog, amit életében eddig látott. - Van egy törülköződ? - kérdezte William. Jack elvett egy törülközőt a konyhai székről, és odavitte neki. William elvette tőle, megtörölte az arcát, és Jackre pillantott. William szeme aranyszínben csillogott. Farkas, villant át Jack agyán. Tudta, hogy William valamilyen alakváltó, mert látta, hogy ragyogott fel a szeme, amikor ő és George végignézték, miként beszélget Rose- zal, de nem tudta, miféle. Most már tudta. William feléje ugrott. Jack hátralépett, de William elkapta, és felemelte magához. Jack kapálózott, de William vasmarokkal tartotta. William belebámult Jack szemébe, az arca halottsápadt volt: - Mutasd meg a fogaidat. Jack sziszegett. Olyan vagy, mint én - suttogta William. Úgy nézett ki, mint akit gyomorszájon vágtak. Nem - mondta Jack, hogy jobban érezze magát. - Maga farkas, én meg macska. Mások vagyunk. William nagyot nyelt: - Te itt élsz? Valami nem stimmel vele, gondolta Jack. Hát persze, hogy itt él. De William egy nagy farkas, és nem tanácsos feldühíteni. Egyszerűen bólintott. - Van saját szobád is? Jack bólintott. - Hol? Jack biccentett. William még mindig lefogta a karjait. William átvágott a házon, magával cipelve Jacket, belépett a fiú szobájába, és a falnak dőlt. Valószínűleg minden erő
94
kiszállt a karjából, mert elengedte őt. Jack felkiáltott, és a padlón ért földet. William a szobát bámulta. Jack is körülnézett, mintha lenne bent valami fura, amit William lát, ő pedig nem. Átlagos szoba volt. Két ágy, egy neki, egy George-nak. Rose mindkettejüknek horgolt egy-egy takarót. Jacké kék-fekete volt, George-é pedig piros-fekete. Jack szerette a takarókat, mert még mosás után is Rose-illatuk volt. William elnézett az ágyak mellett az ablakpárkány felé, ahol a tizennyolc centis műanyag Batman verekedett Supermannel. A sarokban egy viharvert polcon játékautók voltak, és újabb akciófigurák. Jack odament a polchoz, és rájuk mutatott. - Ez itt He-Man - mondta. - Ő a kedvencem. Rose a vette a bolhapiacon, mert őt nagyon bírom. William figyelte. Szeme innen még nagyobbnak tűnt és ragyogott. Ez a pasas, nem tudom, micsoda, de tetszik a fegyverzete. Szerintem lovag lehet. Csak nincs olyan kardom,
95
ami illik a kezébe, ezért pisztolyt kapott. Tehát pisztolyos lovag, asszem. Jack egy kis harcot rögtönzött He-Man és a Pisztolyos Lovag között, és Williamre nézett. William nem festett sokkal jobban. - Azt hiszem, nincs igaza - mondta Jack. - Semmi baj. Néha én is ilyen vagyok. Amikor nagyon félek, és szeretnék ártani valaminek. Semmi baj. A lényeg az, hogy ne essen pánikba. Odament és megfogta William kezét. Rose ezt jobban csinálja, mint ő, mert neki soha nem kellett mással csinálnia, de emlékezett, hogy Rose hogyan csinálta. - Biztonságban van mondta Jack. - Jó helyen van. Itt senki nem bánthatja. Nem kell félnie. - Habozott. - Itt jön valami nyálas duma a szeretetről, de asszem magának úgyse tetszene. A lényeg az, hogy ez egy jó hely. Meleg és biztonságos, és van víz meg kaja. És nem kell félnie, mert a védőkövek távol tartják a gonoszokat. És Rose úgysem hagyja, hogy bárki bántsa magát. William úgy nézett ki, mint aki mindjárt hányni fog. Ez vészhelyzetbeli azonnal cselekvést igényelt. - Maradjon itt! - Jack a hűtőhöz rohant, és vitt neki egy szelet csokit. - Egye meg - mondta. - Rose mindig ad egyet, ha rosszul érzem magam. Ettől jobban lesz. William keze remegni kezdett. - Idehívom Rose-t - ajánlotta Jack. - Ne! - William hangja olyan volt, mintha sziklát falatozott volna. - Jól vagyok. Kibírom. Felállt, és odaadta Jacknek a csokoládét. - Te edd meg - mondta, és kiment a verandára. Jack a csokira pillantott. Olyan jó illata volt. De a csokoládé vészhelyzet esetére van. Felsóhajtott, és visszatette a hűtőbe. Amikor kiment, William nekidőlt a verandának Declan mellett, aki a fűben ült. Rose éppen George-ot dorgálta valamiért. Jack odament Declanhez, és leült mellé. - Mióta tudod? - kérdezte William.
96
A második napon találkoztam össze velük. Casshorn vérebei megtámadták, de nem változott át, így először nem voltam biztos benne. Itt fáj alakot váltani - mondta William. - Görcsöt kapsz. - Igen, én is tudom. William állán megfeszültek az izmok: - Elküldöd Hawk-ba? Declan megrázta a fejét. Ha Rose eljön velem, bár nem mondta, hogy eljön, akkor a fiú velünk marad. Se Hawk Akadémia, se speciális iskola, se üres szobák. A gyerekkora olyan normális lesz, amilyen normálissá csak tenni tudom. Úgy tűnt, William nemigen hisz neki. Egész életükben velük élt - tette hozzá Declan. Gondolod, hogy Rose hagyná, hogy elküldjem? Mindketten Rose-ra néztek. A verekedés miatt adósod vagyok - mondta William. - A fiú miatt. Azután elmegyek. Declan bólintott: - Van egy terved? Rose odament hozzájuk. Jack megfeszült, de úgy tűnt, semmilyen dorgálás nem vár rá. Több helyi álomba átkozza Casshornt most, miközben itt beszélgetünk - mondta Declan. - Amint elaludt, elektromos áramot vezetünk egy helyi tóba. Elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy meggyengítse a vérebeket. Rose- zal kivárjuk, amíg megérkeznek a stéghez, a tó közepére. Párszor villantunk, hogy magunkhoz édesgessük őket, aztán megöljük a túlélőket. Amint a vérebek kemény magja elpusztult, Casshorn után vetjük magunkat. William lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. Ha van jobb terved, állok rendelkezésedre, ne tartsd meg magadnak - mondta Declan. William hátradőlt, és pár percig hallgatott:
97
A villantás nem lesz elég. Annyi vérebet kell magatokhoz vonzanotok, amennyit csak tudtok. - Te akarod vezényelni? - kérdezte Declan. - Ki más? Te túl lassú vagy. - Hogy érti? - kérdezte Rose Úgy, hogy farkassá változik, és odacsalogatja hozzánk a vérebeket - mondta Declan. - Az öngyilkosság - mondta Rose egyszerűen. William fintorgott: Mondja egy nő, aki hajlandó egy elektromosságtól sistergő tóban kimenni egy stégre. - Honnan tudja, mit jelent az elektromosság? William Rose-ra pillantott: - Nem mondtad el neki? Declan vállat vont: - Még nem került szóba. Ipari szabotázsból is kaptunk kiképzést - mondta William. - Abban az esetben, ha konfliktus állna fenn a Töredék és Mágia között, a légió katonákat küld a Töredékbe, és tönkreteszik az ipari központokat. A Töredék elektromos árammal működik - magyarázta Declan. - Ha megsemmisíted az erőműveket, akkor minden leáll. Ha nincs áram, akkor nincs víz, nincs kommunikáció, nincs logisztika, semmi sincs. Még a benzint is elektromos pumpák adják. Ha elveszed az elektromosságot, anarchia tör ki. Mágiában sokkal kevesebben élnek, mint a Töredékben tette hozzá William. - Ha háborúra kerül a sor, az egyetlen lehetőségünk az infrastruktúrájuk tönkretétele. - Megijeszt - mondta Rose.
98
Ne félj! - csitította Declan. - Egy valódi konfliktus valószínűsége a két dimenzió között meglehetősen alacsony. Nagyrészt csak elővigyázatosság az egész - fűzte hozzá William. Arra kell felkészülni, hogy az ellenségünk mire lehet képes, nem pedig arra, hogy valószínűleg mit fog tenni mondta Declan. William bólintott. Rose nem tűnt nagyon meggyőzöttnek.
25.fejezet
Éléonore megérezte a közeledő lépéseket egy pillanattal azelőtt, hogy az óvatos kopogtatás megtörte volna a csendet. Letette a mozsarat, és odament kinyitni az ajtót. Elvileg ez Emily dolga lenne, mivel ő a legfiatalabb, de Emily éppen egy döglött macskát főzött a tűzhelynél, és kavargatnia kellett. Így is elég borzalmas szaga volt. Nem kell még odaégetni is. Éléonore ajtót nyitott, és ránézett az ismerősnek tűnő fiatal nőre. Ruby, jutott eszébe. Adele egyik dédunokája. - Egy úr keresi - mondta a lány. Egy férfi? Wood House-ban? Hogy a csudába jutott át a védelmükön? - Engem? A lány sötét fejével biccentett: - Önt, Mrs. Drayton. Éléonore beletörölte kezét a kötényébe, és kilépett az ajtón. Egy férfi várta az udvaron. Sötét hajú. Magas, nagyjából annyi idős lehet, mint Declan. Felnézett, és a szeme vad borostyánszínben fénylett. Rémület hullámzott végig Éléonore-on. Mintha egy elvadult szörnyeteg szemébe nézett volna. - Gondolom, maga William - mondta Éléonore. A férfi bólintott. - Maga miatt vagy Casshorn miatt jött? - Jack miatt - mondta a férfi. - Értem. - Nem értette, de úgy gondolta, ez a helyes válasz. William leült a fűbe: - Szóljanak, ha készen van az átok. Elcsalom a vérebeket a tóig. Éléonore bólintott, és bement. Valami történt. Majd meg kell kérdeznie Rose-t, de nem most. Most az öreg varázslatot kell megkörnyékezniük.
100
Két órával később Éléonore kimerültén és sápadtan tántorgott ki a verandára. - A férfi ugyanazon a helyen ült. - Készen van - lihegte Éléonore. Neki is minden ereje ráment. - Siessen! Az átok nem tartja vissza sokáig. William levette a pólóját, majd a csizmáját. A nadrágja is követte, végül ott áll meztelenül a füvön. Teste kanyargóit, izmai és csontjai megnyúltak, akár az olvasztott viasz. Gerince meghajolt, lábai megrándultak, és a fűbe zuhant. Vad rángás rázta meg a végtagjait. Ujjai a levegőt kaparták. A vértől és nyiroktól nedves, újraformálódott csont átütött az izmon. Éléonore visszafojtott egy borzongást. A hús kavargóit és lebegett, kitöltötte az új csontvázat. Sűrű, fekete bunda futotta és fedte be a bőrt. Egy hatalmas farkas pattant fel. - Nyissátok ki a kaput! - kiáltotta Éléonore. Valamelyik gyerek félrehúzta a fareteszt, és egy rántással kinyitotta a kaput. A farkas egy nagy zihálással eltűnt az erdő mélyén. Éléonore figyelte, ahogy elmegy. Borzalmas rettegés lett úrrá rajta, hideg ujjaival körbefonta a mellkasát, úgyhogy le kellett ülnie. Ennek nem lesz jó vége. A tó csendes volt, iszapos vize zavaros és zöld. A délután estébe hajlott, de még mindig volt néhány napsütéses órájuk. Rose a kis, felfújható csónak orrából nagyon tisztán látta a stéget. Sok réteg bordázott autógumi burkolta be, teljesen elfedte a fát. Lehet, hogy itt fog meghalni. Egész életében, amikor a halálra gondolt, soha nem úgy képzelte, hogy a vég egy gumival beburkolt stégen éri. Legalább a fiúk biztonságban vannak. Kivitte őket a Töredékbe, hogy
101
Amy Haire-rel legyenek. Nem tetszett nekik, de mindketten tudták, hogy most nem érdemes vitatkozniuk vele. Mögötte Buckwell és Declan csendesen evezett. A stég egyre közelebb és közelebb került. Rose összekulcsolta a kezét, hogy ne remegjen. Tíz perccel ezelőtt Jeremiah felhívta. A telefon végül lemerült, pont a szó közepén, de sikerült megértenie az üzenetet: az átok megfogant. Casshorn aludt. Amint meghallotta, William elindult az erdőbe, és most Rose egy kis csónakban ült, amely egy stég felé tartott, ami egyre inkább egy halálos csapdára emlékeztette. - Még nem késő meghátrálni - mondta Declan. Rose megrázta a fejét, és a férfira pillantott. Nyugodt kifejezés ült az arcán. Teste nem árult el feszültséget. Rose nem tudta, hogy a férfi vajon tényleg nem érez félelmet, vagy csak jól titkolja, de neki is ugyanezt kellett tennie. Ha ő most szétesik, azzal elvonja Declan figyelmét. Annak, hogy rákényszerítette a férfira ezt az egészet, az volt a lényege, hogy spóroljon az erejével. Rose a szemét forgatta: - Esélytelen. Declan rámosolygott. - A seregben volt egy mondás - jegyezte meg Tom Buckwell. - „Gyakran tévedünk, de soha nem kételkedünk.” Amint az ember eldöntötte, hogy mit kell tennie, és hogyan, utána már nem engedheti meg magának, hogy kételkedjen magában. Csak véghez viszi. A stég ott tornyosult előttük. Rose felállt, és fogott egy fa támasztékot, azzal segítette a csónakot a stég oldalához. Declan elkapta a szélét, és felhúzta magát. Rose megragadta a kezét, és a férfi felhúzta a dokkra. Rose topogott Leanne gumitalpú csizmájában. Eggyel nagyobb volt, mint az ő mérete, de Rosenak nem volt olyan csizmája ami szigetelte volna az
elektromosságot, így ez is megteszi. Most egyébként az egész ötlet csodálatosan ostobának tűnt. William egyetértett vele. Amikor elmesélték neki a tervüket, William lehunyta a szemét, és megrázta a fejét. Az a tény, hogy ezzel a hajmeresztő tervvel Rose állt elő, csak ironikusabbá tette az egészet. Buckwell átadta Declannek a kardjait. Amint belevezettük a huzalokat, ne nyúljanak a vízbe. Mi amott leszünk. - A stég mögötti partra mutatott, ahol a templom teteje tornyosult az égen. - Ha bármelyik eljut maguk mellett, ki, az útra, vannak bozótvágó késeink. És nekem ott a saját láncfűrészem. Odalent hat emberem is van, mindannyiunknak látnunk kell a szörnyetegeket. Declan bólintott: - Sok szerencsét! - Maguknak is! - Buckwell elindult. Rose szeretett volna beugrani a csónakba. Egek, mennyire szeretett volna a vízbe ugrani és kiúszni a partig! - Félsz? - kérdezte Declan. - Igen. - Nem volt értelme hazudni. - Akkor jó. Az készenlétben tart. Figyelték, ahogy Buckwell partot ért, és kihúzta a csónakot. Mögötte Thad Smith integetett. Leanne jelent meg a parton, és gumikesztyűs kezében egy nagy, letépett kábelt szorongatott, és a vízbe engedte. Hangos csattanás hallatszott, mennydörgéshez hasonló. Kis hal bukkant a felszínre, hassal felfelé. - Most pedig várunk - mondta Declan. Rose vállat vont. Próbált függetlenedni a rátelepedő nyomástól. Ne feledd, azonnal hagyd abba, amint a látásod elhomályosul - mondta Declan. - Nincs értelme túlfeszíteni a húrt. Ne légy ostoba! Rose bólintott.
103
A tó körüli növényzetet szellő sem reszkettette meg. Valahol a távolban egy perembeli énekesmadár trillázott. A feketerigók válaszoltak. - Az az információ, hogy élénk a képzelőerőd, amikor a magántevékenységekről van szó, az is hazugság volt? - kérdezte Rose. - Attól függ, hogy nézed. Nem igazán hazugság, és ha eljössz velem Mágiába, hallasz majd pletykákat a „kreativitásomról”, ami az ellenkező nemmel történő ágybéli játékokat illeti. Ezeket a pletykákat én indítottam el, és nagyon óvatosan kezelem őket. A pletykának az a trükkje, hogy időnként táplálni kell, hogy ne hunyjon ki. - Mégis miért tettél ilyet? - Mert nem örülök, hogy úgy gusztálnak, mint egy szelet marhahúst, valahányszor valamilyen feltörekvő, ifjú hölgy férjvadászatra indul. Barátságtalan viselkedésem ellenére gazdag vagyok, jóképű és gróf. - Üldöznek a nők! Szegénykém! Declan fintorgott, arca hideg lett. Hangját átitatta a kemény cinizmus: - A nők figyelme és az állandóan letámadó cukorfalatok között nagy különbség van; állandóan az nyafogják, hogy „vegyél el, vegyél el, vegyél el”. „Rám néztél, elveszel feleségül? Nevettél valamin, amit mondtam, rendelhetek egy ruhát? Megcsókoltál, hívom az apámat, boldog lesz, ha meghallja, hogy eljegyeztünk egymás.” így az egyetlen nő, aki elviseli, hogy magányos mellettem, nem bánja, hogy a jó híre csorbul, mert vagy szeretőt keres, vagy támogatót. Őszintén szólva, nekem jó így. Nincs semmi fájdalmas zavar, semmilyen bonyolult magyarázkodás. Rose rábámult. - Mi az? - kérdezte Declan. - Semmi, Lord Camarine. Abszolúte semmi. Hosszú, különös vonyítás hallatszott az estében. Rose
104
megrezzent. Egy csapat madár szállt el a távoli ágakról. William már közeledett, sarkában a vérebcsapattal. Declan felemelte a kezét, és egy fehéren izzó varázslatot küldött az ég felé. Rose hozzátette a sajátját, aztán még egyet, csak a biztonság kedvéért. Először Rose érezte meg a varázslatot. Úgy dagadt, mint egy jeges áradat a tó szélén, csuromvizes lett tőle a rozsé, és áthullámzott a vízen. Rose nyakán felágaskodtak az apró pihék. A varázslat nyirkos hullámban nyálkázta be Rose-t. Apró tűk szurkálták pórusait. Ösztönös riadalom vibrált benne: Menekülj! Menekülj, amilyen gyorsan csak tudsz, és ne nézz vissza! Sötét test vágott át a rőzse között. Borostyánszínű szemek villantak Rose felé, és egy hatalmas farkas rohant el balra, elkanyarodott a tó körül. Rose ismét villantott. Az első véreb átfurakodott az ágak között. Egek, ez gyors volt. Megjelent még egy. Majd még egy... Az első tíz vagy tizenkettő. Az előőrs. Rose küzdött növekvő rémülete ellen. Muszáj végigcsinálnia, emlékeztette magát. Senki más nem csinálja meg. Úgysincs menekvés. Valamiért ez a gondolat megnyugtatta. Nagyon egyszerű volt, olyan, mint kitakarítani egy irodát: el kell végeznie egy bizonyos mennyiségű munkát, mielőtt hazamehet. Nem érdemes bosszankodnia miatta. - Mit mondtam? - kérdezte Declan halkan. - Ne most. - Rose felemelte a kezét, és egy zsinórnyi fehér mágia játszott ujjai végén, csalogatva a szörnyetegeket. A vérebek belementek a vízbe. Úgy úsztak, mint a kutyák, de a fejük a víz alatt marad. Vajon kell-e lélegezniük, tűnődött Rose. Kérlek, működj. Kérlek, működj. Kérlek.
A tó közepén a legelső véreb megrázkódott. Még további öt métert próbálkozott, aztán elmerült. Rose megkönnyebbülten felsóhajtott. Még kettő megfulladt. A negyedik kibírta, és úszott
105
tovább, egyenesen feléjük tartott. Négyből egy. Jobb arány, mint remélte. Az életben maradt véreb megragadta a fa támasztékot. Lomhán, lassan felmászott. Abban a pillanatban, hogy feje megjelent a stég peremén, Rose egy éles, fehér villantással lefejezte. - Túl erős - mondta Declan. - Csökkentsd az intenzitást. Még sok van vissza. Miért vagy ilyen dühös? A többi véreb dacolt a vízzel. - Rose? Rose felismerte a követelőző hangot. A férfi nem hagyja annyiban. - Az imént azt mondtad, hogy azok a nők, akiket kitüntetsz a figyelmeddel, ribancok vagy kurvák, és te szereted, hogy ez így van. Eltűnődtem, hogy én melyik csoportba illek. Nem szívesen okoznék bármilyen fájdalmas zavart neked. A férfi hosszú pengéje átvágta a levegőt, és kettévágott egy felemelkedő vérebet. A darabjait belerúgta a vízbe. - Egyik sem vagy. Rose nem szólt semmit. Declan kihúzta magát, és a közeledő vérebeket figyelte. Amikor gyerek voltam, láttam egy iren-darabot, a címe Aesu dühe volt. Hasonló a töredékbéli mozgóképekhez. Aesuról szól, aki egy kis törzs vezetője, megtámad egy hatalmas birodalmat, és minden várakozás ellenére legyőzi. Tisztán emlékszem belőle egy jelenetre: a hatalmas, szögecses fegyverzetet viselő Aesu egy olyan csatába indult, amit egyszerűen lehetetlen lett volna megnyernie. Ott állt a sátrában, megsimogatta a felesége arcát, és azt mondta neki, hogy „Te vagy a haragom fokmérője”. Tizenkét éves voltam, és akkoriban azt gondoltam, hogy rendkívül nagy szamárság ilyet mondani. Egy harmadik véreb is elérte a dokkot. Ronda fej emelkedett ki a vízből, és Rose villantott, kettőbe vágta a sötét koponyát. - Az évek során aztán megértettem, miről szólt a jelenet, de
106
most már végre érzem is, nagyon élesen. - Declan pengéjének két, pontos csapásával lefejezte a vérebet. - És mindezt soha nem mondtam volna el neked, ha nem ragaszkodsz ahhoz, hogy eljöjj a stégre, mert ez azt jelenti, hogy te is érzed. Ez az egész a becsületről, a kötelességről és arról szólt, hogy gyűlölöm Casshornt. Most rólad szól. - Rólam? - Megpróbált a következő csapat vérebre koncentrálni, feléjük úsztak a vízben. - Mindent megadnék, hogy biztonságban tudjalak. Ehhez viszont meg kell ölnöm Casshornt. Egyszerű üzlet. Casshornnak meg kell halnia, hogy te élhess. Ugyanannak az érmének a két oldala. Szeretlek, és te vagy a haragom fokmérője. - Mit mondtál? - Rose túl keményen villantott, ráadásul eltévesztette a célpontot. A férfi közbelépett és koncentrált, fehér izzást küldött a vízben kapálózó három test felé: - Azt mondtam, hogy szeretlek, Rose. Óvatosan a villantással! Rose megingott. A fogát csikorgatta, és igyekezett megvetni a lábát, küzdött, hogy egyenesen állhasson. A benne levő varázslat többé nem tombolt, és nem töltötte ki őt. Mélyen le kellett nyúlnia magába, hogy elérje. Utolsó tartalékait merítette ki. - Jól vagy? - kérdezte Declan. - Jól - mondta Rose. Sötét testek lebegtek az iszapos vízben a dokk körül, ezüst vérük olajos szivárványként úszkált a tó felszínén. Az ezüstös anyag átitatta a gumit Rose lábánál, és egyszer már így is megcsúszott, alig tudta visszanyerni az egyensúlyát. És még mindig jöttek. Kettő, három is egyszerre, a horda elektrosokkot túlélő töredéke úszott át a sötét tetemek között, és mászott fel a stégre, vicsorogva, parázsló szemmel. Rose mellett Declan meglóbálta a kardját, némán és
107
megállíthatatlanul. Akár egy gép. Még egy véreb. Villantás. Villantás. Villantás. Rose szívverése kalapácsként vert a homlokában. Túl sokan vannak. Látása kezdett elhomályosulni. Ostobaság lenne tovább erőlködni. Azt hiszem, én nem bírom tovább - mondta, és elővette a bozótvágó kést, amit Buckwelltől kapott. Egy véreb mászott ki a stégre, és Rose lecsapott rá. Szürke nyálka spriccelt a gumira. - Soha nem lesz vége? - suttogta. Olyan fáradt volt. Declan megfogta a csípőjét. Magához húzta és megcsókolta, ajka meleg volt és száraz. - Vége van. Egy sem maradt. Kinyiffantak. - Befejeztük - mondta Rose. - Igen. A tó felszíne szürke volt a vérebek vérétől. Testek hullámzottak a vízben. Igazad van - mondta Rose. - Egyedül képtelen lettem volna mindet megölni. - Mit mondtál? - Azt, hogy igazad volt... A férfi elbűvölő vigyort villantott rá: - Még egyszer, hölgyem? - Igazad volt - mondta Rose fáradt mosollyal. Azt hiszem, soha nem fogok hozzászokni, hogy elégszer halljam. Eddig nagyon ritkán hallottam. Újabb negyedórába került, mire Buckwell megjelent a csónakjával, hogy a partra vigye őket. Rose figyelte, ahogy több, Buckwell irányítása alatt álló perembeli benzint öntött a tóba. Amikor az első szikra narancsos fénye megvillant a víz fölött, Rose mély megelégedést érzett. Ez addig tartott, amíg Declan oda nem állt mellé. Rose torka
108
összeszorult. Eljött az idő, hogy Declan elinduljon Casshorn után, és Rose semmit nem tehetett, hogy segítsen neki. Odafordult a férfihoz. Declan arca olyan volt, mint egy jégtömb. Mereven bezárkózott. Mögötte egy sötét árny várakozott, William. Most nem tehette meg, hogy összezuhan és sírni kezd. Minden vagy semmi a tét. A férfi visszatér, és akkor minden az övék lesz, vagy nem tér vissza, és akkor semmijük nem lesz. Rose kétségbeesetten oda akart rohanni hozzá, hogy átölelje, de ha megtenné, sokkal nehezebben engednék el egymást. Érezte, hogy a férfi is küzd önmagával. Rose belenézett Declan zöld szemébe. - Szeretlek - mondta. - Gyere vissza élve. A férfi szó nélkül bólintott, és elsétált, Williammel a nyomában. Valami eltört Rose-ban. Fájt, ő pedig csak állt, és próbált nem összeesni. Még nem halt meg. - Tom Buckwell morgó hangja szólalt meg mögötte. Rose megfordult. A nagydarab ember őt nézte: - Várjon a temetéssel addig, amíg utolsót nem lélegzik. Rose egyszerűen bólintott. - Ne álljon itt egész éjszaka. Össze kell takarítani. A takarítás jól hangzik. Bármilyen munka jól hangzott. Bármi, csak ne kelljen várakozni. Rose követte Tomot. Jennifer Barran átadott neki egy kampós rudat. Rose benyúlt a vízbe, a horgára akasztott egy megszenesedett tetemet, és a partra vonszolta. Nem is érezte, hogy mennyire kimerült. A villantás kimerítette, és olyan érzése volt, mintha cementből lenne. Már a harmadikat emelte ki, amikor Tom Buckwell ledobta mellette a horgot, és káromkodott. - Mi az ördög... Egy férfi futott feléjük, arca olyan sápadt volt, hogy Rose-nak egy percbe telt felismernie. Thad volt, úgy sprintelt, mintha az
109
életéért futna. Rose elejtette a rudat, és feléje futott, mögötte Buckwell. A többiek is csatlakoztak. Thad nekiment Buckwellnek, levegőért kapkodott, és lihegve összegörnyedt: - Vérebek. Nem lehet. Az összes vérebet megölték. - Mennyi? - kérdezte Buckwell. Rengeteg. - Thad a földre köpött, és pislogott. - Megrohanták a kocsijainkat. El vagyunk vágva a külvilágtól. Csak egyetlen út vezetett kifelé East Laporte-ból. így, hogy a kocsik nem álltak rendelkezésükre, lehetetlen lesz átjutni a Töredékbe. A határtól még majdnem hat kilométer. Rose végignézett a körülötte lévő embereken: összesen hatan voltak, Buckwellel és Thaddal együtt. Elmegyünk Woodba - mondta Buckwell. - Tartsák készenlétben a bozótvágó késeiket, és maradjanak együtt. Követték Buckwellt, jobb oldalról kerülve meg a tavat. Két alak vágtatott ki az erdőből. Declan és William egyenesen feléjük tartott. - Változik a terv - nyögte Declan, amikor a közelükbe értek. Casshorn túljárt az eszünkön. A vérebek felmentő serege közeledett. Nem harcolhatunk meg velük nyílt területen. Túl sokan vannak. - William szeme borostyánszínben ragyogott. Szükségünk van egy védhető pozícióra - mondta Declan. - Van fogdánk? Buckwell úgy bámult rá, mintha meghibbant volna. - Városháza? - kérdezte Declan. - Nincs - rázta meg a fejét Rose. - Egek, mijük van maguknak? - morogta William. - Templomunk! - mondta Rose. - Van templomunk! William rápillantott Declanre, aki vállat vont: - Láttam. Nem sok, de muszáj, hogy jó legyen. Vezess! Végigvágtáztak az utcán, a kis vegyesbolt mellett, amely Thad
110
bácsikájáé volt, el a droglaborosok háza mellett, le a dombon és be a templomba. Kitárták a kaput, és berontottak. George Farrel jelent meg, puskáját készenlétben tartva. Tekintetét Declanre függesztette, szeme őrülten villogott. Távozz Isten házából, paráználkodó! - Farrel felemelte a puskáját. William elugrott mellettük, ütése nyomán Farrel a földre zuhant, és nem kelt fel. Torlaszolják el az ajtót! Oldalt halmozzák fel a padokat! utasította őket Declan. - Szükségünk van egy keskeny sávra, hogy csak néhány támadhasson meg minket egyszerre. Rose megragadta a legközelebbi padot. A másik végén Leanne fogta meg, és együtt ráemelték a következő padra. Pár perc múlva felhalmozták a padokat két nagy halomba a templom két oldalán, csak egy keskeny rést hagyva köztük és a bejárat között. Csattanás reszkettette meg az ajtót. Rose felugrott. Leanne elhátrált mellette, el a pulpitus és Buckwell mellett. Declan és William egyszerre lépett előre. Declan kezében két kard volt. William kezében kés. - Rose, vissza! - kiáltotta William. Rose ott maradt, ahol volt, a két férfi mögött. Újabb csattanás rázkódtatta meg az ajtót. - Már nem tudsz villantani - mondta Declan. - Többet tudok, mint ők - jelentette ki Rose halkan. Declan a pulpitusnál összegyűlt hat emberre nézett, és elfordult. Az ajtó nagy robajjal kinyílt. Mögöttük véres napnyugta borította el az eget: piros volt és sárga, a nap olvadt pénzérmeként függött a horizonton. Vérebek lépkedtek be a templomba, egyesével, óvatosan, lassan. Egy sötét köpenyes férfi követte őket, szinte fekete volt a lemenő nap fényében, mintha a sötétségből vágták volna ki. Furcsa módon lépkedett, fel-le himbálózva, mintha bizonytalan lenne abban, hogyan kell
111
egyenesen lépkedni. Köpenyének kámzsája elfedte arcát. Megállt az ajtóban, és megszólalt. Hangja természetellenes élességgel megtöltötte az épületet. Casshorn végignézett a templomon: - Micsoda szerény kis épület ez, a meggyilkolt istenük háza. Különösen illik ahhoz, hogy a harcuk itt ér véget. Állítólag az istenek beköltöznek a róluk elnevezett templomokba. Tehát miután jóllaktam önökkel, porig égetem ezt a házat, és a poraiból új isten házát emelek. Egy házat, amely illik hozzám. Mert látják, hogy megismertem önmagam. Isten lettem. - A nyakát forgatta. - Talán még az istenük sírását is hallom, amint elmenekül ebből a romból. Végül is, a maguk istene szánalmat és könyörületet mutat önök felé. Biztos tudja, hogyan kell megsiratni magukat. - Látom, végül elengedted azt a szánalmas zsineget, amely még a valósághoz kötött - mondta megvetéstől csöpögő hangon Declan. - Elkényeztetett gyerek vagy, mindig is az voltál. Csak egyszerűen már nem tetteted magad felnőttnek. - Gyermek, aki átlátott a csapdádon. Jó terv volt egy ilyen kisszerű elmétől, mint a tiéd. Csak egyetlen hibája volt. Tudod, küldtek nekem valakit, és mielőtt még magamévá tettem volna a varázserejét és a testét, mindent elmondott nekem, amit tudni akartam, sőt, még annál is többet. Ismertem a képességeiket és vártam az átkukat, sőt, segítettem is nekik, hogy kimondják rám, általad. A Világegyetem érthető lett számomra. Feltárult előttem, a létezésem ragyogása előtt, mint egy virág. Ügyes voltál, Declan, de egy istent nem ölhetsz meg. - Majd meglátjuk - mondta Declan. Casshorn odafordult Williamhez: - Fiam, végül eldöntötted, melyik oldalra állsz? - Nem kellett eldöntenem - acsargott William, és megrázta a fejét. Izzadság ütött ki a homlokán. Szeme elhomályosult. Casshorn hangja kedveskedőn csengett: - Garantálom neked ezt a segítséget, fiam, mert te vagy az
112
egyetlen örökösöm. Öld meg Declant, és futni hagylak. William elvigyorodott. Arca sápadt maszkká lett, vigyora ronda fogmutogatás. Alig tűnt emberinek: - Éveken át szolgáltam vele az egységben, ahol te alig tizenöt percet bírtál ki. Ha sikerült volna bent maradnod, és nem vizelted volna össze magad, és szöktél volna el, behúzott farokkal, mint egy kutya, akkor megértenéd. Ha bárkihez egy hangyányi hűség is köt, az Declan, nem pedig te. Jó, hogy úgy döntöttél, isten vagy, mert én olyan helyre akarok menni, ahol nincsenek istenek. - Akkor eldőlt. - Casshorn felemelte a kezét. - Nincs papotok, aki feladja nektek az utolsó kenetet, de ne féljetek. Mert én megadom nektek a feloldozást, és meggyóntatlak titeket. Megbocsátom nektek múltbeli bűneiteket, és keblemre fogadlak titeket azzal, hogy magamhoz veszem testeteket és hatalmatokat. - Láss neki! - mondta Declan. Casshorn leszaggatta a köpenyét. Teste már nem emberi volt. Végtagjai hosszúak voltak és izmosak, kéz- és lábujjai groteszkül nagyok és karmosak. Bőre sárgás bíborszínt öltött. Gerincén pikkelyek ütöttek át, amelyek meggörnyedt válla fölött felfelé íveltek. Arca elveszítette minden emberi vonását. Szeme szürkén ragyogott. Egy második, keskeny szempár fénylett az arcában. Kinyitotta a száját, és kilátszott a vérvörös fogak erdeje. Rose mögött valaki öklendezni kezdett. Declan megforgatta kardját a kezében. Casshorn hátrált, és éles, rekedt kiáltást hallatott. Vérebek ugrottak elő mögüle, kettesével. William vadállati hanggal vetette rájuk magát. Arca démoni kifejezést öltött. Testek repültek szét, és spriccelt az ezüst vér. A vérebek ráugrottak, de William szinte láthatatlan gyorsasággal vágta le őket. Eszelős, magas hangú, örömteli és vad nevetés hallatszott a tetemek közül, és Rose rádöbbent,
113
hogy William nevet. Casshornból sötét varázslat áradt, a fekete, a sárga és a bíbor mérgező elegyében. Casshorn a levegőt kaparta. A sötét varázslat elérte Declant. Declan szeme kifehéredett. Villantássorozat robbant ki belőle. A kettő összetalálkozott: a világító fehér és a beteges bíboros borongás. Hatalmas nyomás érte Rose-t, majdnem lesodorta a lábáról. A templom megreszketett. Tartalék fénysugár lőtt ki Casshorn mögött. Declan arcán vérezni kezdtek a vágások. Rose vörös duzzanatcsíkot látott a hátán. Casshorn arca megvonaglott. Varázslata hatott. Újra és újra. Túlságosan is egyforma volt az erejük, és Declan fáradt volt. Bárcsak ott tarthatta volna a stégen... Ezüst patakok indultak meg Casshorn szeméből. Acsargott. Varázslata ismét hatott. Ha Declan villantóereje megsemmisül, mindannyiuknak vége. Rose sértetlenül, érintetlenül állt a káosz közepette, hallotta a templom recsegését-ropogását maguk körül, hallotta a William kése alatt elhulló vérebek vicsorgását, és rájött, hogy végig kell néznie Declan halálát. Ez a halál pedig elindít egy láncreakciót. Egyesével mindenki meghal, akit ismert, és a Perem maga is meghal. Ezt nem engedheti meg. Rose összeszedte maradék erejét. Mélyre, nagyon mélyre kellett lenyúlnia magában, mintha a szívét kellett volna kirántania a mellkasából. Egyetlen pontra összpontosított, és olyannyira összetömörítette, hogy megrázkódott a kíntól, amit az egyben tartása okozott. A sötét varázslat közeledett. Declan bőrzekéjéről vér csepegett. Rose azt kívánta, bár elbúcsúzott volna a fiúktól. Azt kívánta, bár elmondta volna nekik, hogy mennyire szereti őket, és hogy ne féljenek, és hallgassanak a nagyira. Azt kívánta, bár egy kicsivel több idejük lett volna Declannel.
114
Rose nagy levegőt vett. Annyira fájt, hogy becsukta a szemét. Majd kinyitotta és elengedte a varázslatot. Semmit nem fogott vissza. Mindent, amije volt, mindent, ami életben tartotta, mindent beleadott, hogy Declan és a fiúk élhessenek. Ha lett volna még bármije, azt is odaadta volna. Szálfaegyenesen, vakító fénysugárban távozott belőle. A fénysugár áthatolt Declan húsán és a mögötte levő sötétségen. Rose látta Casshorn arcát, amely rettegő maszk volt, szeme tágra nyílt, száját értetlenül, riadtan eltátotta. Hallotta Declan sikolyát. A fehér fénysugár kettészelte Casshornt. Borzalmas testének két fele egy pillanatig még állt, aztán kétfelé zuhant. Rose-t pedig egészében elnyelte a feketeség. Sötétség. Mindenütt sötétség, üresség, amely falként választja el a világtól. Bárcsak át tudná törni... Nem akart meghalni. Kapálózott, szerette volna felemelni a kezét, és széttépni a sötétséget, de nem volt keze, és semmit nem tehetett, ahogy a sötétség egyre mélyebben és mélyebben nyelte el magába. Villámcsapás száguldott át a sötét falon. Egy pillanatra Rose érezte Declan karját, ahogy átöleli, látta a szemét, hallotta, ahogy szája újra és újra azt suttogja: - Ne hagyj el! A sötétség mindent elborított, és Declan eltűnt. Egy tucat keskeny csík reszkettette meg a sötétséget, és Rose felsikoltott, mert Declan a karjaiba kapta, villantott, és ismét villantott, a saját életerejét pumpálta belé, varázsereje egy tucat hófehér áramlással fonta egybe a testüket.
115
26. fejezet Rose kinyitotta a szemét. Nappal volt. Fölötte plafon nyújtózott, egy túlságosan is ismerős, sárga folttal. A folt két éve jelent meg, rögtön azután, hogy Jack hiúzalakban felkergetett egy kandúrt a padlásra. Rose régóta gyanította, hogy az bizony macskahúgy. - Hát itt vagy - mondta nagyi halkan. Rose tágra nyílt szemmel nézett rá. Borzalmas félelem kerítette hatalmába: - Declan? Életben van, de nem sokon múlt. Ma reggel evett egy kis húslevest, ebből gondolom, hogy túléli. - A fiúk? Jól vannak. Ők jól vannak. Thad meghalt. Tom Buckwell lábát le kellett vágni. Jennifer és Ru odavesztek, de ettől eltekintve túléltük a vihart. Rose nagy levegőt vett. Könnyek gyűltek nagyi kék szemében: Soha többé, hallottad? Soha többé! Ha még egyszer ilyesmi történik, te szépen kimész a Töredékbe, és hagyod, hogy valaki más harcoljon meg helyetted! Jól van. - Rose kinyúlt, és megérintette a kezét. - Jól van. Majdnem meghaltál, kicsim. A kékvérűd rángatott vissza a halálból, kiabálva, rugdalózva. - Mi lett Williammel? Elment. Eltűnt, miután minden véget ért. Egy szót sem szólt. Declan jelent meg az ajtóban. Rose meglátta, és nagyot nyelt. Nagyi csendesen felállt, és arrébb lépett. Rose kinyújtotta a kezét. Declan bebotorkált a szobába, és leguggolt mellé. Rose megfogta a kezét, és elaludt. Rose az ágyában ébredt. Az ablakon bejövő fény késő reggelt
116
ígért. Többször is felébredt az éjszaka folyamán, rettegve, hogy csak álmodta, hogy él, és Declan ott van vele. A férfi az ágya mellett aludt egy halom pokrócon, és Rose valahányszor megrémült, Declan ott volt, amíg Rose végül lemászott az ágyról, és odafeküdt mellé, a karjaiban aludt el. Amikor legközelebb felébredt, Jacket ott találta összegömbölyödve a lábuknál, George pedig az ágyában feküdt, és aludt. Mostanra a fiúk és Declan elmentek, és Rose újra a saját ágyában volt. Nem félt. Tudta, hogy Declan nem menne el nélküle. Az egész valahogy nem tűnt valóságosnak. Már régóta feküdt, érezte az ujjai alatt a lepedő anyagát, és próbálta meggyőzni magát arról, hogy ez valóságos, hogy ez nem valamiféle hallucináció, ami lepereg az elméjében, miközben haldokolva fekszik a templom padlóján. Nem sikerült meggyőznie magát, és végül nagy nehezen felült. Ha ez hallucináció, akkor legalább kiélvezi, amíg tart. Az izmok a lábában puhák voltak, mint a nedves gyapjú, de sikerült kiérnie a fürdőszobába, aztán a konyhába, mielőtt a lába felmondta volna a szolgálatot. - Rose! - nagyi visszaejtette a gőzölgő teáskannát a tűzhelyre, és elkapta Rose-t, majd besegítette egy székbe. - Hol vannak? - Odakint. Declan sétálni ment. Még nem tud futni, de nem bír megmaradni az ágyban. A huligánokat elzavartam, hogy menjenek vele, nehogy elájuljon nekem. Tessék. - Nagyi egy tálka csokis reggelizőpelyhet tett elé. Rose egy kanálkával a szájába tett. - Ó, istenem. Ez a legfinomabb, amit valaha kóstoltam. - Ez azért van, mert négy napja nem ettél. A gabonapehely ropogott a szájában. Kiürítette a tálkát, és azonnal rosszul lett. - Kérsz még? - csillant fel nagyi szeme. - Inkább nem. Már ez is visszakívánkozik.
117
- Igyál egy kis teát, az segít. Rose beleivott a forró, illatos teába: - Mi lett a szerkezettel? Jeremiah és a többiek kivonszolták a Töredékbe. Láncfűrésszel szétvágták, ami kijött belőle. A rohadék a határon túl persze rögtön leállt. Betont öntöttek rá, elvitték a partra, és belehajították az óceánba. A saját szememmel láttam. A kékvérűd addig nem nyughatott, amíg én is velük nem mentem. Befejeznéd, hogy kibámulsz az ablakon? Úgyis mindjárt visszajön. Rose belebámult a teájába. - És ti ketten hogy álltok most? - kérdezte nagyi halkan. - Nem igazán tudom - mondta Rose. Tervezi, hogy amint tud, elindul Mágiába. Elhatározta, hogy magával visz. - Szerinted menjek vele? Zavart kifejezés ült ki nagyi arcára: Ilyenkor a hajlott kor bölcsessége találkozik az ifjúkor szenvedélyével. Tudod, mi történik akkor? Rose felsóhajtott: - Mindjárt megtudom... A bölcsesség összezúzza az ifjúság álmait, és te többé nem állsz szóba a nagyanyáddal. - Éléonore nagyi összekulcsolta a kezét. - Tudod, hogy szeretlek, Rose. El kell mondanom ezt neked, még akkor is, ha lehet, hogy gyűlölni fogsz érte. Nem voltam szerencsés a szerelemben. Őrülten szerelmes voltam. Szenvedélyesen. Az én szerelmem olyan volt, hogy olyan tűzzel égett, hogy elvakított. Amikor a tűz végre lankadt annyira, hogy tisztán láthattam, rájöttem, hogy leginkább egy olyan férfira van szükségem, akire számíthatok. Olyasvalakire, aki mellettem lesz, jóban-rosszban. És Cletus ezt az egyet tagadta meg tőlem. Szeretett. Kívánt. Felgyújtotta az ágyunkat. De amikor szükségem volt rá, és egy pillanatra nem néztem oda, eltűnt, valami lidércfényt üldözött. Tehát amikor
118
ezt mondom neked, vedd számításba, hogy egy életnyi keserű csalódottság beszél belőlem. Rose pislogott. - A te Declaned egy álom. Bátor, magabiztos, erős, kedves. Ne felejtsük el, hogy gazdag és nemesi származású. - Emellett arrogáns, leereszkedő, zsarnoki és lenéző mosolygott Rose. - Csitt. A véleményemet kérdezted, most megkapod. Declan minden, amit egy nő kívánhat. És a külseje... - Nagyi beletörődően sóhajtott. - Hát tudod, milyen a külseje. Több mint száz évet megéltem, de még az én szívem is hevesebben ver, ha elmegy mellettem. Meg kell kérdezned magadtól, hogy mit akar egy ilyen férfi egy ilyen nőtől, mint amilyen te vagy? - Azt hiszem, feleségül akar venni. Egyértelművé tettem számára, hogy nem leszek a játékszere. - Az őszinte véleményemet kérted. - Éléonore ismét a kezét forgatta. - Te az unokám vagy, Rose. Nincs nálad szebb vagy okosabb lány. A világon mindenből a legjobbat érdemled, és ha hatalmamban állna, megadnám neked. De te és Declan nem ugyanabban a világban éltek. Azt hiszem, te szereted őt. Most igen. De vajon ő szeret-e olyan mélyen, hogy egy életet eltöltsön melletted? Annyi minden történt. Mindkettőtöket elragadta ez az életre-halálra szóló, izgalmas kaland. De neki végül haza kell mennie, és mi lesz, ha visszatér a régi életéhez, és a családja meg a barátai meglátnak téged? Ezek nemesek, Rose. Előjogokkal teli életbe születtek bele, és nem tudják, milyen összehúzni a nadrágszíjat és kuporgatni, hogy legyen miből kenyeret venni a gyerekeknek. Talán Declan most megérti, na de a szülei? Mi van, ha mindezek ellenére elhatározta, hogy feleségül vesz, és a szülei kitagadják? Keserűbb, keményebb ember lehet így belőle. Talán mindig téged okolna érte. Soha nem engedi majd elfelejtened, hogy mindent odadobott érted. Rose a csészéjébe bámult.
119
- Ha elmész vele, úgy kell elmenned, hogy tudod: egy gazdag férfi szeretőjeként is végezheted, de az is lehet, hogy mindene odavész miattad - mondta nagyi. - Nem hinném, hogy ezt akarod. Szerintem túlságosan is szereted. Attól félek, hogy összetöri a szíved. Tessék, kimondtam. Gondolkozz el rajta, Rose! Gondolkozz el alaposan, mielőtt hagyod, hogy darabjaidra törjön. Rose a verandán ült. Gondolta, hogy illett volna felállnia, de nem érezte teljesen jól magát. Declan a füvön várt, előtte állt. Tudta, hogy a nagyi ott áll a háta mögött. A gyerekek a bal oldali korláton ültek. Három napba telt, hogy utazásra kész állapotba hozza magát. Declan három napot töltött el mellette, mialatt megmutatta neki, milyen is lehetne az életük. Ez nagyon nehéz beszélgetés lesz. - Tehát a harmadik próbatétel - mondta Rose. Declan elmosolyodott, és Rose szíve meglódult. - Adhatnál valami könnyű feladatot. Kérj meg, hogy szedjek neked virágot. - Nem tehetem. A mosoly eltűnt a férfi arcáról: - Rendben van. Rose nagy levegőt vett: - Azt akarom, hogy bízz bennem. Egyszerre fázott, és melege volt. Idegesség szurkálta a bőrét, mintha kisgyerek lenne, aki összetört valami értékes csecsebecsét, és azt várja, hogy a szülei kiabálni fognak vele. Ha kiállod a próbákat, elnyered a jogot, hogy uralkodj felettem. Teljes mértékben hozzád fogok tartozni. A birtokodba kerülök. Egyszerűen azért fogalmaztam meg így az esküt, mert nekem akkor a leginkább előnyömre vált - mondta Declan. Nem akarom, hogy a birtokom légy, Rose. Azt akarom, hogy
120
akarj engem. És szerintem akarsz is. Rose nem hagyhatta, hogy a férfi eltérítse. Értem, miért tettél így. De a tény az tény: teljesen meg kell bíznod bennem, hogy hagyjalak nyerni. A férfi égnek emelte a karját. Hangja hűvös lett: Azt akarod, hogy itt, helyben feleségül vegyelek? Ha ez a módja, hogy az enyém legyél, megteszem. Rose felnyögött: - Pontosan ezt nem akarom. - Akkor mit akarsz? Rose egyenesen tartotta magát: - Írj alá három állampolgársági elismervényt nekem és a gyerekeknek. Veled megyek Mágiába. Bemutatsz a családodnak és a barátaidnak. Ha egy hónap múlva még mindig feleségül akarsz venni, hozzád megyek. Declan rámeredt: - Mi lenne a célja ennek? Megadod nekem a hatalmat, hogy fogjam a dokumentumot, és eltűnjek, amint elértük Mágiát. - Attól félsz, hogy rosszul bánok veled? Ez a bizalomról szól, Declan. Megbízom benned. Elvihetsz Mágiába, és bízom benned, hogy nem ölöd meg a gyerekeket, hogy nem adsz el a legtöbbet ígérőnek, hogy nem teszel a szeretőddé csak azért, hogy utána elhagyj valami nemes hölgy kedvéért, akin megakad a szemed. Te pedig megbízol bennem, hogy saját, szabad akaratomból tartok veled és megyek hozzád, nem pedig valami ostoba kihívás miatt. A férfi arca jeges hidegséget tükrözött: - Ezt gondolod rólam? Azt hiszed, olyan ember vagyok, aki gyerekeket ölne és kihasználna téged? - Nem - mondta Rose. - Nem hiszem ezt. Veled akarok lenni, Declan, nagyon szeretlek. De lehet, hogy a családod gyűlölne, és talán meg is gondolhatod magad. Ha úgy csináljuk, ahogy én akarom, lesz egy egérutad. Semmit nem veszítesz.
121
- Tehát te azt akarod, hogy bízzak meg benned, te viszont nem bízol bennem - mondta Declan. - Ez benne a kihívás - mondta Rose. - Három okirat, harminc nap. Nem fogok kihátrálni belőle. A férfi arckifejezése nem változott. - George, van egy fadoboz a szobámban. Légy szíves, hozd ide. Megkapjátok az okiratotokat - mondta. - Kezdjetek csomagolni. Egy egész napba telt összecsomagolni azt a keveset, amijük volt. Kevés holmival kellett utazniuk, nem többel, mint amennyit el tudnak vinni. Rose becsomagolt mindenkinek néhány váltás ruhát. A gyerekek vitték a játékaikat és az Inuyasha három kötetét. A töredékbéli pénz értéktelen Mágiában, így Rose mindet a nagyanyjának adta. Egyetlen fillér nélkül megy át Mágiába. Declan visszaváltozott a mágiái kékvérűvé. A szürke bőr páncélzat, a kard, a zsák és a farkasköpeny újra előkerült. A gőgös arckifejezés szintén. Declan két szónál többet nem beszélt vele. Könnyes búcsút vettek nagyitól. - Gyere velem! - mondta Rose. - Kérlek! Éléonore csak megölelte. - Akkor sem hagyhattam volna el Cletust, ha akartam volna. Nem volt hová mennem, és nem tudtam hogyan átkelni az óceánon. De neked lesz választásod. Ha nem működik, ide mindig visszajöhetsz. Mindig, Rose. Történjen bármi, nem fogok kérdezősködni. Hadd tegyem meg ezt neked. Akkor jobban alszom majd. - Jövő nyáron visszajövünk látogatóba - ígérte Rose. Ahogy elindultak az Erdőbe vezető ösvényen, Rose visszanézett, és meglátta nagyit a verandán. Az arcán gyámoltalan kifejezés ült. George szipákolt. - Jövő nyáron rábeszéljük, hogy visszajöjjön velünk -
122
mondta neki Rose. A nap nagyobb részében gyalogoltak. Az Erdő minden egyes lépéssel egyre magasabb és sötétebb lett, a fák sűrűbben álltak, az ágak göcsörtösebbek voltak. Különös lények futottak át a lombok között, és bizarr virágok nőttek a gyökerek között, mint fehér és narancsszínű jelzőtüzek. Végül Declan megállt. - A határ - mondta. Az igazság pillanata. Vajon van-e elég varázserejük az átkeléshez? Rose kézen fogta a fiúkat, és tett egy lépést. Valami nagy nyomás taglózta le. Levegőért kapkodott a hirtelen súlytól, és tett még egy lépést, majd még egyet és még egyet. És aztán odaát voltak. Hihetetlen könnyebbség töltötte el. A varázserő ott pulzált benne, vibrált, erős volt, és Rose elnevette magát a boldogságtól. Declan benyúlt a bőrzekéjébe, és elővett egy kis sípot. Éles hang vágott át az Erdőn. A sípból varázslat lövellt elő. Gyors patacsattogás válaszolt rá, és egy nagy állat fúrta keresztül magát a bokrokon. Válltájon zömök volt és tömzsi, mély mellkasa és erős lába volt - mintha kereszteztek volna egy Budweiser-mént és egy vad kost. Félrehajtotta a fejét, amin két acélvégű szarv nőtt, és az orrával gyengéden megbökte Declant. - Kaff a neve - mondta Declan. A ló válaszul kaffantott. Nyeregkápára akasztható zsákokba pakolták át a holmijukat, Jack és George poggyászát feltették Kaff hátára, és elindultak. Két nappal később végre kiértek az Erdőből egy útra. Declan sürgette őket, és éjszakára megérkeztek egy településhez. Takaros kisváros volt, kikövezett főútja egy dombra futott fel. Két- és háromemeletes házak pettyezték a domboldalt a zöldellő tájban. Némelyik fehérre volt meszelve, némelyik rózsaszín és sárga kőből épült, a legtöbbnek a tetejét pirosnarancsos pala fedte. Itt-ott varázslatos utcai lámpák pislákoltak.
123
Némelyik épületnek furcsa kupolája volt, másoknak a falaira különös, kacskaringós hieroglifákat véstek. Kis hintó gördült el mellettük, felfelé tartott a dombra. Ló nem volt elé fogva. Declan kivezette őket az útra, el egy magas, zölden égő lámpaoszloppal jelzett, széles épülethez. Egy sötét hajú fiú szaladt elő, hogy elvegye Kaff kantárszárát, és mélyen meghajolt. - Uram! - Halkan! - szólt rá Declan, és a Kaff hátán alvó két fiúra mutatott. Egy érmét vetett oda a fiúnak. Sokkal kisebb volt, mint a zsozsó, amit Rose-nak fizetett. - Családi lakosztály, legfelső emelet. És vacsora négy személyre. Két egybenyíló szobát kaptak a második emeleti folyosó végén. A szobák tiszták és szépek voltak. Valamilyen oknál fogva Rose füstös, középkori fogadót várt, de ehelyett a szobák szinte modernek voltak, eltekintve attól, hogy nem voltak konnektorok, nem volt tévé vagy bármi olyasmi, amit konnektorba kellett volna dugni. A falak halvány barackszínűek voltak, a padló aranyló fából készült. Egy ajtó kötötte össze a szobákat, mindkét szobában baldachinos ágy állt, és puha, sötétvörös székek. A falakra felszerelt elegáns, harangvirág alakú lámpák szűrt fényt szórtak szét. A fogadós a megfelelő szobában az ágyra helyezte Jacket, majd visszavonult. Declan George-ot Jack mellé tette le. Rose kiment a fürdőszobába. Talált vécét, dupla mosdót és egy zuhanyzót, hatalmas, földbe süllyesztett káddal. Egy köntös lógott a fogason, olyan átlagos, hogy Rose majdnem felnevetett. Hirtelen rájött, hogy bűzlik. Gyorsan levetkőzött és bemászott a kádba - nem vágyott másra, csak hogy lemoshassa az erdőben töltött három napot magáról. Kis időbe telt, mire rájött, hogy mit rejtenek a csavaros zöld és kék üvegek, de végül tisztán és mandarinillatúan lépett ki a kádból, bolyhos, krémszínű törülközőbe burkolózva.
124
Úgy tűnt, nincs áram, de a víznyomás kiváló volt, és a víz forró. Majd meg kell kérdeznie róla Declant. Lábujjhegyen elosont az alvó gyerekek mellett, át a második szobába, és levegőért kapkodott, amikor Declan ráugrott, és lesodorta a lábáról. Ajka hozzáért Rose ajkához, és a lány elolvadt. Annyira hiányzott neki, hogy majdnem sírva fakadt. A férfi hangja vágytól volt rekedtes: - Hiányoztál. Rose az ajkára tette a kezét: - Sss, a gyerekek... Declan az ajtó felé pillantott és elbődült: - Gyerekek! Rose felsikkantott, azt várta, hogy Jack vagy Georgie rohan be az ajtón. Declan odanyúlt, kitárta az ajtót és megmutatta neki, hogy a fiúk a másik szobában alszanak. - Hangszigetelt - mondta, és becsukta az ajtót. - Mi halljuk őket, de ők nem hallanak minket. Sikoltozhatsz, amennyit csak akarsz. Tehát teljesen ki vagyok szolgáltatva neked? - kacagott Rose. A férfi az ágyhoz vitte: - Ki leszel... Jóval később Rose, akinek melege volt, és nevetségesen boldog volt, a férfi karján nyugtatta a fejét. Declan teste az övéhez nyomódott. - Tehát így gondolod a lassú és érzékit? Nagyjából - mondta Declan. - Magyarázd meg nekem a harminc napot. Rajtad áll, hogy meggondolod-e magad - mondta Rose. Félek, hogy kiszeretsz belőlem. Félek, hogy a családod utálni fog, és aztán csak azért veszel majd el, hogy megments, de számkivetett leszel, és életed végéig engem fogsz okolni azért, mert kitagadtak.
125
A férfi mellkasa megreszketett, és Rose rájött, hogy a nevetését próbálja visszatartani. Rose dühödten bámult rá. Szeretnék adni neked egy esélyt, te idióta! Nem akarom, hogy azt érezd, hogy kötelességed megtenni. A férfi nevetésben tört ki. Rose felnyögött, és összegömbölyödött. Én döntöttem - mondta a férfi. - Sőt, mindent megtettem, ami a hatalmamban állt, hogy idehozzalak az ágyamba, és nagyon keményen meg kellett dolgoznom érte. Nem adtam okot neked, hogy azt gondold, hogy el foglak hagyni, vagy hogy megölöm a gyerekeket, és az út szélén hagyom őket. Igazán, ez zseniális volt. Kicsit megsértődtem. Rose a férfira bámult: A „megsértődtem” háromnapi némasági fogadalmat jelentett. A férfi magához húzta: Nem azért teszem, hogy megmentselek. Teljesen önző okból teszem: szeretlek, és nem akarok nélküled élni. - Én is szeretlek - mondta Rose. - Házasodjunk össze most! - ajánlotta a férfi. - Reggel lemegyünk a magisztrátusba... - Harminc nap - mondta Rose határozottan. - Miután a szüleid megismertek. - Lehetetlen egy nőszemély vagy! - jelentette ki Declan gyászosan. - Nem szeretnél, ha nem volnék az - emlékeztette Rose. - Ez igaz. A lány megcsókolta. A férfi köré fonta a karját, és rámosolygott. A holnap új gondokat hoz, de ebben a pillanatban Rose teljesen és tökéletesen boldog volt. A kastély hatalmas volt. Úgy terpeszkedett el egy hegy tetején, mint valami kuporgó sárkány: elöl szájként egy jól megerősített bejárat volt, amelyet hosszúkás falrész követett, a sárkány
126
nyakaként. Aztán a lábaként egy magas, kerek alaprajzú torony nyúlt fel az égbe, utána pedig egy sor megerősített épület következett, melyeket egy magas fal zárt körbe, egy szikla peremén végigfutó szegecses mellvéddel - ez olyan volt, mintha a sárkány hatalmas farka lenne. A kortól megsötétült barna kő csak erősítette az illúziót. Rose tátott szájjal nézte. - Csak kívülről ilyen szigorú - mondta Declan. - Belülről nagyon nyitott. A Déli Tartományok grófnője kedveli a természetes fényt és a libbenős függönyöket. Gyorsan elintézzük, ígérem. Bemegyünk, jelentkezem a grófnál, és elindulunk Camarine kastélyába. Rose vállat vont, próbált enyhíteni a lapockái között megülő nyomáson. A lova, Declan Kaffjának egy kisebb változata, azonnal reagált: egy helyben táncolni kezdett. Declan az első városban vásárolta ezt a lovat neki. A gyerekek is kaptak egyegy mént. George úgy ült a lovon, mintha lovaglásra született volna, míg Jack nagyrészt csak kapaszkodott a lóba, és minden bukkanónál kieresztette a karmát, míg végül ló és lovasa is vak pánikban robogott tovább. Az Adrianglián át vezető út majdnem egy hétbe telt. Az első napi lovaglás után Rose és a gyerekek belső combját is feltörte a nyereg, utána lassan, de fokozatosan megszokták. Az ország különös volt, helyenként tiszta és csodálatos, helyenként pedig sötét. A tájat itt-ott romok tarkították, régi háborúk sebei. Rose megpróbált felkészülni a lehetőségre, hogy talán nem fog tetszeni neki Mágia, de tetszett neki - erdőfoltjaival, ló nélküli hintóival és az út mentén varázslattal játszadozó gyerekekkel. Rose teljes mértékben tévedett Declan státuszát illetően. Tudta, hogy a férfi marsall, de nem tudta, hogy ez mivel jár. Az emberek meghajoltak előtte. Amikor áthaladt egy városon, jelentéseket hoztak neki, általában a helyi katonaság parancsnoka. Minden megálló munkamegálló is volt. Amikor valaki először szólította Rose-t „úrnőm”-nek, hagyta elmenni a füle mellett. Mindent megpróbált, hogy ne hozza a férfit
127
kellemetlen helyzetbe. Sajnos tudta, hogy ez csak addig sikerül, amíg nem találkozik más nemesekkel is. Most azonban szembe kell néznie a Déli Tartományok grófjával. Ő az a férfi, akinek Declan felel. A férfi, akire Rose kétségbeesetten szeretett volna jó benyomást tenni, még jobban, mint Declan szüleire. Rose még mindig a farmerját és a pólóját viselte. Haja még mindig rövid és borzas volt. Még mindig nem volt kifinomult. Még mindig Rose volt. És Declan eltökélte, hogy berángatja a kastélyba. Fellovagoltak az úton. Ennek nagyon rossz vége lesz. Áthaladtak a várkapu alatt. Declan csupán bólintott a szürke és kék ruhába öltözött őröknek. Mindenki meghajolt, Declan leugrott Kaff hátáról, és lesegítette Rose-t. A gyerekek is leszálltak, és Declan elindult a kapu felé. Azt gondoltam, hogy szerintem mi itt kint maradunk - mondta Rose. - Megvárunk. - „Drága Declan, hol a menyasszonyod?” „Ja, odakint hagytam, kegyelmes uram.” - Declan megrázta a fejét. - Nem hinném. Kézen fogta Rose-t, gyengéden, de a lány teljes bizonyossággal tudta belőle, hogy ezt nem úszhatja meg, majd beirányította a fogadóterembe. A lány előtt széles terem tárult fel, ami felfelé vezető lépcsősorral ért véget. A lépcsősor mindkét oldalán boltíves bejáratok voltak, melyek egy nagy csarnokba nyíltak. A padló régi, kopott kő volt. Szőttesek lógtak a falakon. Kis fák és színes virágok lógtak a falak mentén, hatalmas cserepekben. A csarnok meglepően vidámnak tűnt, számtalan ablaka csak úgy ontotta a fényt. Egy férfi jelent meg. Haja ezüstszínű volt, ruhája fekete bőr, arca komor. Úgy tűnt, egyetlen pillantásával is ölni tud. - Várja önt, lordom - mondta. Declan bólintott, és Rose-ra pillantott. - Várjatok meg, kérlek - mondta. - Mindjárt jövök. Felsietett a lépcsőn. A férfi követte.
128
Egyedül maradtak. George a cipőjét bámulta. Jack kinyúlt, letépett egy levelet a legközelebbi fáról, és idegesen rágcsálni kezdte. - Jack, ezt ne csináld! - mormolta Rose. Egy nő jelent meg az egyik jobb oldali ajtóban. Jack lenyelte a levelet. A nő idősebb volt, magas, sötét hajú, gyönyörű. Krémszínű festékkel összefröcskölt, ócska pólót viselt. Összenéztek. - Ki maga? - kérdezte a nő. Jeges pára úszott át a szemén, és beleolvadt sötét mélységeibe. Ó, egek! Egy kékvérű!
Declannel jöttem - mondta Rose. - Ezek az öcséim. Csak egy percig zavarunk még. A nő az ajkát biggyesztette: - A Töredékből jöttek? - Én a Peremről jövök - mondta Rose óvatosan. - Tud falat festeni? Rose pislogott: - Igen. Megtenné, hogy segít nekem? Megállás nélkül festek, és már hasogat a hátam. Egyetlen válasz létezett: - Hogyne, nagyon szívesen. Követték a nőt egy oldalfolyosóra, egy lépcsőn át a második emeletre, be, egy lepedőkkel beborított szobába. A falak fele krémszínű volt. A másik fele acélszürke. - Szerintem krémszínűén jobban mutat, nem? - Világosabbnak tűnik. A nő átadott Rose-nak egy festőhengert. Pár perc múlva mindketten festettek. Amikor aggodalmaskodom, kifestem a szobákat -mondta a nő. - Már négy szobával végeztem. Na, jó, hattal, mivel többször meggondoltam magam a színeket illetően. Az öccsei imádnivalók. - Köszönöm. Miért aggodalmaskodott?
129
Természetesen Declan miatt. Ez az egész zűr Casshornnal majdnem idő elő vitt a sírba. Tudom, hogy mi nyertünk, de megtenné, hogy elmondja a részleteket? Rose az ajkába harapott: - Nem vagyok benne biztos, hogy el kellene mondanom. A nő elmosolyodott: A legnagyobb részét ismerem. A Déli Tartományok grófjától Casshorn ellopott egy szerkezetet, amely varázslattal táplálkozik, és vérebeket hoz létre vele. Kivitte az országból, át a Peremre. Declan megpróbálta visszaszerezni, és megmentette Williamet, akinek szintén sikerült belekeverednie az egészben. És mi lett a vége? Declan villantott, és Rose majdnem meghalt, mert villantott, hogy megölje Casshornt, és aztán már semmi ereje nem maradt. Aztán Declan rávillantott Rose-ra, hogy megmentse - sorolta Jack. - Jack! - csattant fel Rose. A nő szeme elkerekedett: - Tényleg? Jack bólintott: - Nagyi azt mondta, hogy Rose szája és szeme vérzett. George oldalba bökte Jacket: - Fogd be! Most már az egész történetet hallanom kell - jelentette ki a nő. - Nem szívesen mondanám el - mondta Rose. - Kérem. Ragaszkodom hozzá. Húsz perccel és két fallal később mindent tudott, bár Rose nem igazán volt biztos benne, hogy mennyire értette meg. Tényleg egy hónapig akarja váratni, hogy elvegye magát? - nevetett a nő lágyan. - Azt akarom, hogy biztos legyen magában. Tudja, hogy a grófnő mióta próbálja kiházasítani? Ha rájön, hogy talált egy menyasszonyt, maga nem menekül.
130
Remélem, elkerülöm a grófnőt. Semmit nem tudok az illemről, a szép frizurákról vagy a megfelelő öltözködésről, és remélem, egy pár dolgot megtanulok még a találkozásunk előtt. - Rose habozott. - Mit érdekli a grófnőt, hogy Declan nős-e vagy sem? Hiszen a grófi címe csak udvariassági cím. Tudom, hogy a gróf számít rá, és ő a marsall, de reméltem, hogy a grófnőt nem igazán érdekli. A nő megállította a hengerét: - Ó, egek! - Parancsol? Declannek van egy idegesítő szokása. Nem tud hazudni. Ehelyett hagyja, hogy az emberek téves következtetésre jussanak, és nem javítja ki a tévedésüket. - Nagyon jól ismeri - mosolyodott el Rose. Kedvesem, Adriangliában a nemesek - itt peereknek nevezik őket - számos címet hordoznak. Egy gróf lehet egyszerre earl is, és báró is. Egy örökös akkor veheti fel urának címét, amikor az ura visszavonul vagy meghal. Addig, ha az örökös leszolgálta a szükséges időt és letette a vizsgáit, megkapja a vérvonalukban következő második legjobb címet. Declan csupán forma szerint peer, mert bár teljesítette a szolgálatot, ura még mindig életben van. Declan a Déli Tartományok grófjának és grófnőjének a fia. - Egek! - Rose elejtette a hengert. Nézze a jó oldalát: nem kell aggódnia a megfelelő öltözködés, a szép frizura vagy az illem miatt. Ha hozzámegy Camarine lordjához, akár egy krumpliszsákban is bevonulhat a társaságba, akkor az lesz a legnagyobb divat. Tehát Casshorn a nagybátyja volt? - kérdezte Rose. Talán félreértette. Úgy bizony. És mindig is gyűlölte Declant és Maudot, a húgát. Tudja, a mostani grófnő édesanyja a Töredékben született. Ezért képes Declan ide-oda utazni a világok között. Amolyan félvér, ahogy maguknál nevezik. Casshorn soha nem
131
kedvelte a grófnőt. Senki sem tudja, miért, és így... Lépések hallatszottak a folyosón. Declan hangja szólalt meg: - Anya! - bedugta a fejét az ajtón. - Anya, nem láttad... Meglátta Rose-t, és elhallgatott. - Láttam és jóváhagyom - mondta a nő vidáman. - Anya? - Rose a nőre bámult. A nő összevonta a szemöldökét. - Meglehet, hogy említettem azt az idegesítő szokást, miszerint hagyja, hogy az ember téves következtetésre jusson, és nem javítja ki a tévedését. Declan ezt tőlem örökölte. Declan arca fagyos lett: - Nem bírtál magaddal! - Nem. Nem bírtam. De imádnivaló! - válaszolta a grófnő. Ne aggódj az egy hónapos várakozás miatt, ennyi idő kell is, hogy megszervezzem az esküvőt. Rose csak bámult. Declan egy idősebb kiadása jelent meg az ajtóban. Elvesztettük a menyasszonyt... Ó, itt van. - Széles vállával befurakodott a szobába. Egy még nála is idősebb férfi jelent meg. Keszeg volt, és sötétbíbor ruhát viselt. Amikor meglátta Rose-t, így szólt: Nicsak, milyen bájos! - Majd a fiúkra pillantott. Melyikőtök a halottidéző? Fiatal női hang csendült fel az ajtóban: - Engedjetek már be! Végül is a testvére vagyok! Rose hátrált, és nekidőlt a frissen festett falnak. Túl sokan voltak, túl hangosak voltak, túlságosan tele voltak varázslattal. Jack sziszegett. Declan előrelépett, és kitárta a szárnyas ajtót, megfogta Rose kezét, és kihúzta egy széles erkélyre. - Láttad ezt? - kiáltotta a grófnő. - Megmentette tőlünk! Lesz esküvő! Ne haragudj. Csak nagyon izgatottak - mondta Declan, és az erkély végébe vezette Rose-t.
132
- Megint hazudtál nekem. - Nem. Csak nem mondta el a teljes igazságot. Rose megrázta a fejét: - Gróf vagy? - Még úgy húsz évig nem. - Egek, anyád biztos azt hiszi, elmeháborodott vagyok! Tetszel neki. A gyerekek is tetszenek neki. Rose, én még mindig a régi vagyok. Fontos az, hogy gróf vagyok-e, vagy sem? Ha nem lenne címem, már hozzám jöttél volna. Felejtsd el a kastélyt, felejtsd el a családomat. Az egyik idősebb férfi hajolt ki az ajtón: Szeretném megnézni a hármas ívet, amit villant - mondta. - Aztán békén hagylak titeket. - Szeretlek. Gyere hozzám feleségül - kérte Declan. Szeme zöld volt, mint a fűszál. Rose a férfi nyaka köré fonta a karját, és megcsókolta, miközben villantásának hármas íve ott keringett körülöttük. Az ablakban az öregember káromkodott. Declan rávigyorgott Rose-ra. Rose visszavigyorgott rá. - Mondj igent - kérte a férfi. - Igen! - De csak lejárt az egy hónap.
133
Már megjelent a Világok peremén sorozat második kötete!
Áradó hold
A Perem két világ között húzódik: az egyik oldalról a Töredék határolja, ahol az emberek autókon járnak, plázákban vásárolnak, és a varázslat nem több puszta tündérmesénél, a másik oldalán pedig Mágia terül el, ahol kékvérű arisztokraták uralkodnak, alakváltók szaladgálnak, és a varázserejük nagysága megváltoztathatja az emberek sorsát... Cerise Mar és a családja pénzben szegény, viszont jókora földterületet mondhat magáénak a Pocsolya nevű, mocsaras területen, amely Louisiana állam és Mágia között terül el. Amikor Cerise szülei eltűnnek, a Mar család ősi riválisai válnak az első számú gyanúsítottakká. De semmi nem az, aminek látszik. Mágia két országának kémei cselszövésekkel teli háborút folytatnak egymással, és konfliktusuk a Peremre is átterjed - így Cerise és családja is veszélybe kerül. William, az alakváltó katona, aki maga mögött hagyta Mágia politikai hadszínterét, arra kényszerül, hogy ismét szolgálatba lépjen, és felkutassa a rivális ország kémnagymesterét. Amikor William és Cerise küldetésük teljesítése közben keresztezik egymás útját, fellobbannak a szikrák - de össze kell 134 dolgozniuk, ha sikerrel akarnak járni... és ha életben akarnak maradni.
5
