Ilona Andrews Világok peremén II.
Áradó hold
Ajánlás
Gene és Jane Blankenshipnek. Soha nem fogjátok elolvasni, de nélkületek nem írtuk volna meg. Köszönjük!
Az első kiadás a The Berkley Publishing Group, a Penguin Group (USA) Inc. tagjának gondozásában jelent meg, 2010-ben. Copyright © 2010 by Andrew Gordon and Ilona Gordon
All rights reserved. Tilos a művet vagy bármely részletét bármiféle információhordozón, akár grafikusan, elektronikusan, mechanikusan, fotó– vagy fénymásolati eljárással vagy bármely más módon sokszorosítani, továbbítani, közvetíteni vagy tárolni a jogadó előzetes írásbeli engedélye nélkül.
A kötet eredeti címe: Ilona Andrews: Bayou Moon
Fordította: Márton Andrea Kiadja az Egmont-Hungary Kft., Budapest, 2012. A kiadásért felel a kiadó ügyvezetője Szerkesztette: Justh Szilvia A borítót tervezte: Kaszás Vera Moiré Nyomdai előkészítés: Balázs Péter Nyomdai kivitelezés: Gelbert Felelős vezető: a kft. ügyvezetője www.egmont.hu
4
Ilona Andrews Világok peremén II.
Áradó hold
1. fejezet William kortyolt egyet a Modelo Especial sörből, és szigorúan nézett a Zöld Nyílra. A Zöld Nyíl, egy darab festett műanyag lévén, nem igazán reagált rá. Az akciófigura közömbös maradt, pontosan ott állt, ahová tette, a verandán, nekidőlve a ház falának. Igazából inkább kalyiba, nem is ház, tűnődött William, de legalább fedél volt a feje felett, és amúgy sem volt szokása panaszkodni. Abból a szögből a Zöld Nyílnak kiváló áttekintése nyílt William akciófigura-hadserege fölött, amelyet a verandán rendezett el, és ha bármilyen véleményt óhajtana nyilvánítani, akkor ehhez tökéletes pozícióban lenne. William vállat vont. Lénye egy része tudta, hogy egy akciófigurával társalogni legalábbis riasztó, ha nem egyenesen őrültség, de momentán nem volt kihez szólnia, és ezt most ki kellett beszélnie. Az egész helyzet úgy volt őrület, ahogy volt. – A fiú küldött egy levelet – mondta William. Az akciófigura nem szólt semmit. William elnézett mellette, arrafelé, ahol az Erdő susogott a pázsitja mögött. Két mérfölddel arrébb az Erdő egyszerűen csak erdő lett, átlagos fenyőkkel és tölgyekkel. De itt, a Peremben, a fák sűrűn nőttek, varázslat táplálta őket, és az Erdő ősrégi volt. A nyári napból hosszú, lusta, nyári este lett, és csak a Peremben előforduló, névtelen teremtmények kergették egymást az ősi fák ágai között, mielőtt a sötétség előcsalta a ragadozókat rejtekhelyükről. A Perem különös hely volt, két világ közé beszorítva. Egyik oldalán a Töredék terült el, ahol semmiféle varázslat nem működött, viszont ezt a technika kompenzálta. És szabályok. És törvények. És papírmunka. Az egész átkozott világot a papírmunka éltette. A Töredék volt az, ahol William manapság a kenyerét kereste: az építőiparban dolgozott. A Perem másik oldalán helyezkedett el Mágia, a Töredék tükörképe, ahol a varázslat uralkodott, és az ősi, kékvérű családoké volt a hatalom. 6
William ott született, és ott is nevelkedett. Mágiában törvényen kívüli lett, volt katona, elítélt, és még nemes is néhány hétig. De Mágiában állandóan az orrára koppintottak, míg végül hátat fordított az egésznek, és eljött. A Perem egyik világhoz sem tartozott. Tökéletes hely olyasvalakinek, aki sehová sem illett. William itt ismerkedett meg a fiúkkal, George-dzsal és Jackkel. A Peremben éltek a nővérükkel, Rose-zal. Rose édes volt és kedves, és nagyon tetszett Williamnek. Tetszett neki az, ahogyan éltek, a gyerekek, az egész boldog kis család. Amikor William figyelte őket együtt, mélyen, odabent valami megsajdult benne. Most rájött, hogy miért: már akkor is tudta, hogy számára egy ilyen család elérhetetlen álom. Mégis megpróbálkozott Rose-nál. Talán esélye is lett volna, de aztán megjelent a színen Declan. Declan, aki kékvérű volt, és katona, a kifogástalan modorával és az ellenállhatatlan jóképűségével. – Régen barátok voltunk – mondta William a Zöld Nyílnak. – Mielőtt elment, péppé vertem. Nevetett magán, mert Declan elment Rose-zal, és magukkal vitték a gyerekeket. William hagyta elmenni őket. Jacknek gondos törődésre volt szüksége, és Declan jól fogja nevelni. És Rose-nak olyasvalakire van szüksége, mint amilyen Declan, aki összeszedett. Elég baja volt így is a fiúkkal. Biztos nem kellett a nyakára még valaki, és William nem is óhajtotta, hogy így legyen. Majdnem két év telt el az óta, hogy elmentek. Két éve élt William a Peremben, ahol a varázslat kis szikrája ébren tartotta benne a vadállatot. Dolgozott a Töredékben, a hétvégén tévézett, sok sört ivott, akciófigurákat gyűjtött, és általában úgy tett, mintha életének előző huszonhat éve meg sem történt volna. A peremlakók, az a néhány család, amely ugyanúgy a világok között élt, ahogy ő, maguknak valók voltak, és békén hagyták Williamet. A Töredékben vagy Mágiában a legtöbb embernek fogalma sem volt arról, hogy az övéken kívül másik világ is létezik, de időnként átutazók érkeztek a Perembe, akik átjártak egyik világból a másikba. Három hónappal ezelőtt Nick, az egyik utazó kereskedő megemlítette, hogy Mágiába tart, a Déli Tartományba. William csak úgy, puszta szeszélyből összepakolt egy kis doboznyi játékot, és fizetett neki, hogy házhoz vigye. Nem várt választ. Egyáltalán semmit sem várt. A fiúknak ott van Declan. Ő biztosan egyáltalán nem érdekli őket. Nick tegnap este újra erre járt. A fiúk visszaírtak. 7
William felemelte a levelet, és megnézte. Rövid volt. George írása tökéletes volt, szépen formált betűkkel. Jacké pedig olyan, mint a macskakaparás. Azt írták, hogy köszönik az akciófigurákat. George-nak tetszett Mágia. Sok hullát kapott, hogy gyakorolhassa rajtuk a halottébresztést, és vívóleckéket vett. Jack panaszkodott, hogy túl sok a szabály, és nem engedik eleget vadászni. – Az nagy hiba – jelentette ki William a Zöld Nyílnak. – Hagyniuk kellene, hogy szabadon kószáljon. A fele gondjuk megoldódna, ha elengednék egy-egy vad cirkálásra. A fiú alakváltó és ragadozó. Hiúzzá változik, nem prémes kisnyuszivá. – Felemelte a levelet. Láthatóan úgy döntött, bebizonyítja nekik, hogy elég jó. Jack egyedül megölt egy szarvast, és a véres tetemet az étkezőasztalon hagyta, mert ő maga egy macska, és azt gondolja, hogy a többiek ügyetlen vadászok. Jack szerint a szarvast nem fogadták túl jól. Pedig ő szeretné táplálni őket, gondoskodni róluk, de nem értik meg. Jacknek az kellene, hogy irányítsák az energiáját. William mégsem tervezte, hogy elutazik Mágiába, és megjelenik Declan háza előtt. Szia, emlékszel rám? Valaha a legjobb barátok voltunk, aztán engem halálra ítéltek, és a nagybátyád örökbe fogadott, hogy megöljelek. Te meg elloptad tőlem Rose-t. Aha, persze. Csupán annyit tehetett, hogy visszaír, és újabb játékokat küld. William maga felé húzta a dobozt. Beletette a Halálos Csapást is George-nak – a figura egy kicsit olyan volt, mint egy kalóz, és George szerette a kalózokat, mert a nagyapja is az volt. Aztán William a Szürkekoponya Királyt is betette, Declan kedvéért. Nem mintha Declan játszott volna velük – neki volt igazi gyerekkora, míg William a Hawk's Akadémián tanult, ami inkább hasonlított börtönre, mint otthonra. Mégis, William szeretett volna egy kicsit ingerkedni, és a Szürkekoponya Király a hosszú, szőke hajával kicsit hasonlított Declanre. – Tehát az igazi kérdés az, hogy Jacknek elküldjük a bíborlila Vadmacskát, vagy inkább a feketét küldjük? A Zöld Nyíl nem válaszolt. Pézsmaillat csiklandozta meg William orrát. Megfordult. Két kis, ragyogó szem nézett rá a pázsitja peremén álló bokor alól. – Már megint te vagy. A mosómedve kivillantotta apró, éles kis fogait.
8
– Figyelmeztettelek, hagyd békén a szemetesládámat, különben megeszlek. A kis állat kinyitotta a száját, és úgy sziszegett, akár egy dühös macska. – Na, ennyi volt. – William levette a pólóját. Azt követte a farmerja és az alsónadrágja. – Elintézzük a dolgot. A mosómedve ismét sziszegett, felborzolta a bundáját, próbált nagyobbnak látszani. Szeme ragyogott, mint két karbunkulus. William magába mélyedt, és szabadon engedte a bensőjében nyugvó vadállatot. Fájdalom siklott át rajta, összerántotta, ide-oda rángatta, ahogy a kutya cincálja a patkányt. Csontjai meglágyultak és meghajlottak, inai megfeszültek, húsa olvadt viasszá puhult. Sűrű, fekete bunda lepte be. A fájdalom elmúlt, és William talpra ugrott. A mosómedve megmerevedett. Egy pillanatra William látta a saját tükörképét az állat szemében – egy négylábú, sötét, ormótlan alakot. A betolakodó hátralépett, megperdült, és menekülőre fogta. William felbődült, hosszú, szomorú dalba kezdett a vadászat izgalmáról és az üldözésről, a fogai közül spriccelő forró vérről. A kis lények elbújtak magasan, a faágak között – felismerték a köztük járó ragadozót. A dal utolsó visszhangja is szétáradt az Erdőben. William éles, fehér fogaival a levegőbe harapott, és nekiiramodott. William átvágott az Erdőn. Kiderült, hogy a mosómedve nőstény, és hat kölyke van. Hogy a csudába nem érezte meg a nőstényszagot, az rejtély volt számára. Ellustult a Peremben. Érzékei már nem voltak olyan élesek. Békén kell hagynia őket. Egy kölykes nőstényt nem vadászunk le – egyes fajok így haltak ki. Inkább elkapott egy finom, porhanyós nyulat. William megnyalta a szája szélét. Mm, finom. Már csak azt kell kitalálnia, hogy mivel súlyozza le a szemeteskonténer tetejét. Talán az egyik kézi súlyzójával vagy egy nehéz sziklával... Megpillantotta saját házát a fák között. Idegen szag érte el az orrát: fűszeres volt, hasonlított a gyömbérrel keveredő kömény és fahéj illatához. Nyakszirtjén felállt a szőr. William a földre lapult. Ez a szag ebben a világban nem jöhetett egy pékségből. Egy ember szaga volt, aki a Perem határán kívülről érkezett, és nyomokban még mindig érződött rajta a mágiabeli varázslat. 9
Baj. Meglapult a gyökerek között, és fülelt. Bogarak zümmögtek. A bal oldali fákon mókusok tértek nyugovóra éjszakára. Egy harkály kopácsolt valahol a távolban, a mai utolsó falatot keresve. Semmi, csak az Erdő szokásos zajai. Búvóhelyéről látta az egész verandát. Semmi sem moccant. A lenyugvó nap sugarai átsütöttek a padlódeszkákon. Egy apró csillag kacsintott rá. Óvatosan. Óvatosan. William közelebb osont. Sötét, puha mancsú kísértet az alkonyati fényben. Egy méter. Kettő. Három. A csillag megint kacsintott. A veranda lépcsőjén négyszögletes fadoboz hevert, egyszerű fémkallantyúval lezárva. A kallantyún visszatükröződött a napfény. Valaki ajándékot hagyott neki. William kétszer is megkerülte a házat, próbálta megkülönböztetni a szagokat, figyelte a kis neszeket. Megtalálta a háztól vezető nyomot. Bárki is hozta a dobozt, idejött, letette, aztán elment. Megközelítette az épületet, és megnézte a dobozt. Negyvenöt centi hosszú, harminc centi széles, nyolc centi magas. Sima, közönséges fa. Fenyőnek tűnik. Fenyőillata volt. Belülről semmilyen zaj nem jött. Az akciófigurák érintetlenek voltak. A levél, amelyen a súlyos Hulk állt nehezékként, ott hevert, ahol hagyta. A betolakodó szaga nem érződött rajta. William a mancsával kinyitotta az ajtót, és besurrant. Ehhez emberi ujjak kellenek. Átsugárzott rajta a fájdalom, belehasított a csontvelőjébe. Mély hangon felmordult, megrázkódott, görcsbe rándult, és levetette a bundáját. Húsz másodperc kínlódás után William már emberi lábakon állt a nappaliban. Tíz másodperccel később teljesen felöltözve lépett ki a verandára, egy hosszú késsel felszerelkezve. Csak azért, mert a doboz jóindulatúnak tűnik, még simán felrobbanhat, ha kinyitja. Látott már poháralátét nagyságú bombákat. Semmilyen zajt nem keltettek, semmilyen szaguk nem volt, és leszakították a lábát annak, aki rájuk lépett. A késsel kifeszegette a kallantyút, és kinyitotta a dobozt. Egy köteg papír. Hmm. William levette az első papírlapot felülről, megfordította, és megmerevedett. 10
A képen egy kis, szétroncsolt test feküdt a zöld füvön. A fiú alig lehetett tízéves, bőre hófehér volt a gyomrán tátongó bíborszínű sebhez képest. Valaki egyetlen, gonosz vágással kibelezte, és a fiú elvérzett. Mennyi vér! Mindenhol vér volt: a vékony kis hasán, a kezén, a körülötte levő pitypangokon... Világos, döbbenetesen piros vér, olyan világos, hogy nem is tűnt valódinak. A fiú keskeny arcából ködös, halott szemek néztek a világba, szája rémült kiáltásra nyílt, rövid, vörös haja borzas volt... Jack az! A gondolat gyomron vágta Williamet. Szíve vadul vert. Közelebbről is megnézte az arcát. Nem, nem Jack. Egy Jackhez hasonló macska – keskeny pupillákkal –, de Jacknek barna haja van. A fiú életkora hasonló volt, a testalkata is, de nem Jack volt. William lassan kilélegzett, próbálta fékezni a dühét. Ismerte a fiút. Látta már korábban, de nem fényképen. Látta hús-vér testét, érezte a vérét és a hasi seb nyers, felejthetetlen bűzét. Emlékezete felidézte számára, és majdnem fuldokolni kezdett a nyelvére tolakodó keserű epétől. A következő kép egy kislányt ábrázolt. Hajába vér- és agyvelődarabkák keveredtek – bezúzták a koponyáját. Újabb képeket húzott elő a dobozból – mindegyik az emlékezetében levő egy-egy képnek felelt meg. Nyolc meggyilkolt gyermek képe hevert a verandáján. Nyolc meggyilkolt, alakváltó gyermeké. Mágiában a hozzá hasonló alakváltóknak kevés hasznát vették. Louisiana hercegségében azonnal megölték a fajtáját, abban a pillanatban, hogy megszületett. Adriangliában bármelyik anya, aki alakváltónak adott életet, átadhatta a gyermekét a kormánynak, mindenféle kérdezősködés nélkül. Egyetlen aláírás egy darab papíron, és a nő mehetett útjára, a gyermeket pedig a Hawk's Akadémia fogadta be. A Hawk's lényegében börtön volt. Egy börtön, steril szobákkal és könyörtelen őrökkel, a játékszerek és a játék tiltottak voltak. Egy hely, ahol a szabad akaratnak még a csíráját is elfojtották a diákokban. Az alakváltó gyermekek csak a szabadban élhetnek igazán. Ez a nyolc gyerek biztosan nagyon boldog volt, hogy kiengedték őket a napsütésre, a fűbe. Valami egyszerű nyomkeresési feladat lehetett. A felügyelők a gyerekeket az Adrianglia és legfőbb riválisa, Louisiana közötti határon hagyhatták. A határon mindig sokan nyüzsögtek, a louisianaiak és az adriangliaiak ide-oda jártak át. A felügyelők megengedték a gyerekeknek, hogy lenyomozzanak egy csapat louisianai illegális határátlépőt. Amikor William még kicsi volt, egy tucatszor is megjárta az effajta küldetéseket. 11
William a képekre bámult. Kiderült, hogy a louisianaiak nem egyszerű illegális határátlépők voltak. Hanem a louisianai Kéz ügynökei. Kémek, akik a varázslatok segítségével elég erősek és hatalmasak lettek ahhoz, hogy végezzenek egy csapat képzett légionáriussal. Hagyták, hogy a gyerekek elkapják őket. Amikor a gyerekek és felügyelőik nem jelentkeztek, egy csapat légionáriust küldtek a keresésükre. William volt a csapat nyomkeresője. William volt az, aki holtan találta őket a mezőn. Mészárlás volt, hidegvérű és brutális. A gyerekek nem haltak meg könnyen. Sokat szenvedtek előtte. Az utolsó ív papír várta még a dobozban. William felemelte. Az első mondattól tudta, miről szól a szöveg. A szavak beleégtek az emlékezetébe. Azért végigolvasta. AZ ostoba állatok levadászása kevés szórakozást jelent. Louisianában az alakváltókat születésükkor megölik – ez sokkal hatékonyabb, mint időt és pénzt pazarolni arra, hogy megpróbáljanak embert faragni belőlük. Javaslom, hogy nézz utána ennek a módszernek, mert legközelebb megfelelő kompenzációt várok el azért, hogy meg kell szabadulnom, a kis nyavalyásaidtól. Őszinte híved, a Pók
Esztelen düh öntötte el Williamet, elsodorva minden észérvet és visszafogottságot. Égnek emelte a fejét, és felüvöltött, hangot adott dühének, mielőtt az széttépte volna a belsejét. Évekig kereste a Pók nyomát, amíg a légió engedélyezte neki. Kétszer meg is találta. Először felszakította a Pók gyomrát, az pedig eltörte a lábát. Másodszor William összetörte a louisianai bordáit, de közben a Pók majdnem vízbe fojtotta őt. A Kéz ügynöke mindkét alkalommal kicsúszott a keze közül. Senki nem törődött az alakváltókkal. Számkivetettként nőttek fel, arra nevelték őket, hogy parancsra engedelmeskedjenek és gyilkoljanak Adrianglia érdekében. Szinte barmoknak, állatoknak tekintették őket, de William számára gyerekek voltak, amilyen gyerek valaha ő maga is volt. Amilyen Jack is. 12
Meg kell keresnie a Pókot. Meg kell ölnie. A gyerekgyilkosokat meg kell büntetni. És meg kell akadályozni, hogy újra gyilkoljanak. Egy férfi lépett ki az Erdőből. William leugrott a verandáról. Egy szempillantás alatt felszegezte a betolakodót a legközelebbi fa törzsére, foga egy hajszálnyira csattogott a férfi nyaki ütőerétől. A férfi nem ellenkezett. – Engem akar megölni, vagy a Pókot? – Ki maga? – A nevem Erwin. – A férfi bólintott, és felemelte a kezét. Jókora gyűrű díszítette középső ujját, sima ezüstkarika, rajta egy kis, fényes tükörrel. A Tükör. Az adriangliai titkosszolgálat, villant be Williamnek. A Kéz legnagyobb ellensége. – A Tükör szeretne pár szót váltani önnel, Lord Sandine – mondta a férfi halkan. – Lenne olyan kedves, hogy megtisztel bennünket a látogatásával?
13
2. fejezet Cerise a Lópatkó-tó teaszínű vize fölé hajolt. Körülötte hatalmas ciprusok őrizték a tavat, ősi katonákként, göcsörtös gyökereik benyúltak a vízbe. A Pocsolya soha nem hallgatott igazán, de a kis zajok ismerős kórusát semmi nem zavarta meg. Valahol balra egy teknős böffentett, a feje felett, a lombok között perembeli mókusok neszeztek, a pintyek kitartóan énekeltek... Cerise feltűrte a farmerját, és lekuporodott, megszokott, éneklő hangsúlyával szólalt meg. – Hol van Nellie? Hol ez a jó kislány? Nellie a legjobb rolpi a világon! Gyere, Nellie, Nellie, Nellie! A tó felszíne teljesen nyugodt volt. Egy csobbanás sem hallatszott. Cerise felsóhajtott. Hosszú, nedves, karmos nyom húzódott a sárban, másfél méternyire tőle: Nellie nyoma. Amikor Cerise tizenöt éves volt, még nagy kaland volt a sárban rolpik után kutatni. Most, huszonnégy évesen, sokkal kevésbé volt nagy kaland az éjszaka közepén térdig gázolni a sárban a Pocsolyában. Mással is elüthette volna az időt. Például alvással a finom, puha, meleg ágyában. – Ide, Nellie! Gyere ide szépen! Ki ez a jó kislány? Nellie az! Ó, Nellie olyan szép! Ó, Nellie olyan dundi! Ő a legdundibb, legcukibb, legbutább rolpi a világon! Igen, ő az! Semmi válasz. Cerise felpillantott. A magasból a kék ég kis darabkája kacsintott rá a cipruslombok és a pocsolyabeli indák közül. – Miért csinálod ezt velem? Feje felett csiripelés visszhangzott, és egy gombócnyi fehér madárürülék pottyant le. Cerise félreugrott, és felmorgott az égre: – Nem poén. Egyáltalán nem poén. Ez már sürgős lépéseket kívánt. Cerise egy ciprustörzsnek támasztotta a kardját, leszúrva a kardhüvelyt a sárba, levette a 14
hátizsákját, és belekotort. Kihalászott egy bőrből készült szájkosárszerűséget. Arra tervezték, hogy illeszkedjen a rolpi pofájára, és a fején átfutó plusz pánt garantálta, hogy ne tudjon kiszabadulni. Cerise a könnyű hozzáférhetőség érdekében elrendezte a sárban, és elővett egy konzervet meg egy konzervnyitót. Felemelte a konzervet, és megkopogtatta a nyitóval. A fémes hang körüljárta a tavat. Semmi. – Ó, mi van nálam? Tonhal van nálam! Nagyjából tízméternyire egy kis hullám tört fel. Megvagy! – Mmm, nyami, nyami, nyami, tonhal! Az egészet én fogom megenni! – A konzervnyitóval elkezdte kinyitni a dobozt. Egy foltos fej bukkant elő a vízből. A rolpi hosszú, fekete bajusszal ékesített orrával beleszimatolt a levegőbe. Nagy, fekete szemének tekintete rögeszmés csillogással tapadt a konzervre. Cerise megdöntötte a dobozt, hogy a hallé egy része a tóba folyjon. A rolpi kiúszott, és a partra vetette magát. A teste egészen a nyakáig egy karcsú fókára hasonlított, amelynek hosszú farka van, és négy széles, rövid lába, ami lapos uszonyban végződik. A vállnál a fókatest hosszú, kecses nyakban folytatódott, melyen vidrafej ült. Cerise megrázta a fejét. – Fej. Nellie megnyalta a szája szélét, és megpróbált igazi cukorfalatnak látszani. – Fej, Nellie. A rolpi lehorgasztotta a fejét. Cerise ráadta a szájkosarat a nedves fejére, és meghúzta. – Ezért még megfizetsz, te is tudod. Nellie megbökte Cerise vállát nedves kis orrával. Cerise kivett egy darab tonhalat a dobozból, és a rolpi felé hajította. Borotvaéles fogak hasították a levegőt, és lecsaptak a finomságra. Cerise beletörölte a kardját a földbe, és meghúzta a pórázt. A rolpi mellette baktatott, tocsogott a nedves sárban. – Mi a fene volt ez? Kitörsz az éjszaka kellős közepén, és sétafikálni indulsz? Elfáradtál a hajóvontatásban, és úgy döntöttél, incselkedsz egy kicsit a Pocsolya aligátoraival? 15
A rolpi csak araszolt mellette, és úgy bámulta a tonhalat, mint valami szent ereklyét. – Az aligátor a cápát is kettéharapja. Rád néznek, és egy zabálnivaló kis cukorfalatot látnak. Villásreggeli lenne belőled. A rolpi megnyalta a száját. – Azt gondolod, hogy a tonhal a sárban nő? – Cerise felkapott még egy haldarabot, és Nellie felé hajította. – Ha esetleg nem tudnád, a Peremben nincs is tonhal. A Töredékből kell hozatnunk a tonhalat. A Töredékben azonban nincs varázslat. De tudod, hogy mi van? Zsaruk. Rengeteg sok zsaru. És riasztórendszerek. Tudod, milyen nehéz tonhalat lopni a Töredékből, Nellie? Nellie kis, kétségbeesett sikolyt hallatott. – Egyáltalán nem sajnállak. A tonhal drága dolog volt. Négy napig tart, mire eljut a Töredékbe, ráadásul a Perem és a varázslat nélküli világ közötti átjárás pokolian fájdalmas. Az egész családból csak Cerise és Kaldar volt képes rá. A Mar család többi tagjában túl sok volt a varázserő ahhoz, hogy átlépjék a határt. Ha megpróbálnának átmenni a Töredékbe, belehalnának. Cerise átgázolt a sáron. Ahogy cseperedett, mindig azt mondogatták neki, hogy a varázsereje igazi ajándék, egy csodálatos, ritka, különleges dolog, amire büszkének kell lennie. A varázserő talán tényleg ajándék volt, de a kétségbeesés pillanataiban, ahogy ott ült a családi kassza romjai fölött, annak látta, ami volt – rabláncnak. Egy nagy, nehéz láncnak, ami a családot a Pocsolyához láncolja. Ha nem lett volna a varázslat, akkor réges-rég átszökhettek volna a Töredékbe. Így azonban a mocsárból kivezető egyetlen út a határon át a Louisianai Hercegségbe vitt, Mágia földjére, ahol a varázslat teljes erejében virágzott. A louisianaiak arra használták a Pocsolyát, hogy belevessék számkivetettjeiket. Bűnözőket, bajkeverő kékvérűeket, bárkit, akit túlságosan kényelmetlen lenne megtartani, de túlságosan kockázatos lenne megölni, a Pocsolyába küldtek. És amint valaki átment Mágia és a Pocsolya határán, a louisianai határőrség tett róla, hogy soha többé ne mehessen vissza. 16
A növényzet kettévált, előcsillant a Papnyelve-patak sötét vize. Egy zöld, pocsolyabeli vipera feküdt a sárban. Ahogy közeledtek, sziszegett. Cerise a kardjával felemelte a kígyót, és félrehajította. – Gyere! – Újabb darab tonhalat dobott a rolpinak, és belevezette a teaszínű vízbe. Cerise szorosabban a csuklója köré tekerte a pórázt, és a karját Nellie keskeny nyaka alá csúsztatta. – A többit akkor kapod meg, ha hazaérkeztünk. Cerise csettintett a nyelvével, és a rolpi elindult a folyón. Húsz perccel később Cerise becsukta a rolpi kifutójának a kapuját. Valaki, talán a kisebb fiúk, érthető okból megpróbálták megjavítani a drótkerítést, de az úgysem bírná ki, ha Nellie úgy döntene, hogy kitör. A mocsár kanyargós patakjaiban és folyóiban a rolpik virgoncan éltek. Egyes helyeken a víz szinte állt, és a mocsár vegetációja felfogta a szelet. A rolpik segítettek húzni a könnyű mocsári hajókat a Pocsolyában, így elég sok gázolajat spóroltak meg nekik. Amint megjelent egy ember, Nellie tündéri kis rolpi volt: engedelmes, édes, erős. Abban a pillanatban, hogy kivetted az embert az egyenletből, az ostoba állat megrémült, és megpróbált elinalni. Talán szeparációs szorongása van, tűnődött Cerise, és elindult a Patkánylyuk felé vezető dombon. Ha egy kisebb területre zárná be Nellie-t, az csak katasztrófához vezetne. Az állatot ismerve, éjjelnappal bőgne, mert magányos lenne. A nagy kerítés megerősítése viszont túlságosan költséges, és túl sok munkába kerülne. Cerise elindult felfelé a hegyen, a házuk felé. Ruhájából csepegett a víz, és cuppogott a lábujjai között a csizmájában. Forró fürdőre és finom ételre vágyott, lehetőleg némi hússal. Azonban ahogy a dolgok állnak, ki kell egyeznie némi hallal és a tegnapi kenyérrel. A kardját is meg kell olajoznia, de ez hozzátartozott a mocsári élethez. A víz és az acél nem jönnek ki valami jól. A Patkánylyuk egy alacsony domb tetején állt, kétszintes monstrum volt. Ötvenméternyi megtisztított földterület választotta el a házat a legközelebbi növényzettől. A gyilkos zóna. Ötven méter nagyon nagy terület. Főleg, ha az emberre puskát és íjakat fognak. 17
A földszinten nem volt bejárat vagy ablak. Az egyetlen bejárat az emeleti verandára vezető lépcső volt. Ahogy Cerise a lépcső felé közeledett, egy kis alak surrant ki a veranda oszlopai közül, és leült a lépcsőre. Sophie. Lark, javította ki magát Cerise. A húga azt akarta, hogy mostantól Larknak szólítsák. Lark fáradtan pillantott Cerise-re sötét, szétzilált haja alól. Vékony lábai gyufaszálakként álltak ki kaprinadrágjából. Sárfolt volt a combján. Karján a régi zúzódások felett friss karcolások éktelenkedtek. Elrejtette a kezét, de Cerise lefogadta volna, hogy a körmei koszosak vagy lerágta őket, valószínűleg mindkettő. Lark régen kicsit tisztaságmániás volt, már amennyire egy, a mocsárban felnövő tizenegy éves lány az lehet. Ebből mostanra semmi nem maradt. Aggodalom töltötte el Cerise-t, az arca azonban nyugodt maradt. Ne mutass ki semmit. Ne légy elfogódott. Felment a lépcsőn, leült Lark mellé, és levéve a bal csizmáját, kiöntötte belőle a vizet. – Adrian és Derril végigmennek a Kígyóösvényen, és éppen áthaladnak a homokfutóval – mormolta Lark. A homokfutó fura kis járgány volt, azt meg kellett hagyni. Párszor Cerise is elvitte már, és olyan jól érezte magát benne, hogy felborult vele. De szigorúan tilos volt felnőtt felügyelete nélkül hozzányúlni a járműhöz. Ellopni és pazarolni a drága gázolajat, háromheti extra házimunkával járt. Persze a tizenöt éves Adrian és tizennégy éves társa, Derril tudta ezt, és megbirkóznak majd a következményekkel. A legsürgetőbb probléma azonban az volt, hogy Lark árulkodott. Lark soha nem árulkodott. Cerise-nek kényszerítenie kellett magát, hogy nyugodt maradjon, amíg lehúzta a másik csizmáját is. A húga személyisége alapjaiban változott meg, és ő csak tehetetlenül nézte. – A fiúk nem vittek magukkal? A válasz olyan halk volt, hogy Cerise alig hallotta. – Nem. Hat hónappal ezelőtt elvitték volna. Ezt mindketten tudták. Cerise-t elfogta a vágy, hogy odanyúljon, és átölelje Lark csontos 18
vállát, de ellenállt neki. Már próbálta korábban is. A húga ilyenkor megmerevedik, elhúzódik, és elszökik az erdőbe. De legalább szóba állt vele. Ez is nagy dolog. Általában anya az egyetlen, aki szóra tudja bírni, és mostanában neki is nehézségeket okozott, hogy előcsalogassa a lányt. Lark belecsúszott a saját világába, és senki nem tudta, hogyan húzza elő. – Elmondtad anyának? – kérdezte Cerise. – Anya nincs itt. Fura. – Apának? – Együtt mentek el. – Mondták, mikor jönnek meg? – Nem. Cerise megfeszült. A Pocsolyában kevés volt az élelem, viszont sokan lakták. A családok foggal-körömmel megharcoltak mindenért. Szinte minden klánban viszály ütötte fel a fejét, az övék sem volt kivétel. A Mar és a Sheerile klánok közi viszály úgy nyolcvan éve kezdődött, és még mindig komoly volt. Néha hevesen fellángolt, néha pedig, akárcsak most is, parázslott, de bármikor nyílt háborúba fordulhatott a dolog. Mikor legutóbb fellobbant a viszály, Cerise elveszített két nagybácsit, egy nagynénit és egy unokatestvért. Az alapszabály ez volt: ha elmész, szólsz valakinek, hogy hová mész, és hogy mikorra tervezed a hazatérést. Még az apjuk, a családfő sem tért el soha ettől a szabálytól. Cerise-t elfogta az aggodalom. – Mikor és miért mentek el? – Napkeltekor, és azért, mert Cobblernek megharapták a hátsóját. Cobbler, az iszákos öreg a mocsár körül őgyelgett, és kis összegekért mindenféle munkát elvégzett. Cerise soha nem törődött vele. A fickó gonoszul bánt a gyerekekkel, amikor azt hitte, hogy a szülők nem néznek oda, és bárkit bármikor hátba döfne. – Folytasd... – Idejött, és azt mondta apának, hogy vadkutyák jutottak be nagyapa házába. Megkergették, és az egyik beleharapott a fenekébe. A nadrágja tiszta lyuk volt. 19
A Sene Manort évekkel ezelőtt bedeszkázták, miután a nagyszüleit tizenkét éve elvitte a pestis. Cerise napsütötte házként emlékezett rá, a falai világossárgák voltak, élénk színe elütött a mocsár színvilágától. A ház mára elhagyatott romhalmaz lett, senki nem ment a közelébe sem. Cobblernek semmi dolga nem lehetett ott. Talán el akart lopni valamit. – És aztán mi volt? Lark vállat vont: – Cobbler addig beszélt, amíg apa nem adott neki egy kis bort. Akkor elment. Aztán apa azt mondta, hogy átmegy, megnézi nagyapa házát, mégiscsak a mi területünkön áll. Anya azt mondta, hogy vele megy. És elmentek. A homokfutóval lehetetlen volt eljutni a Sene Manorig. Lóháton kellett volna menniük. – És azóta nem láttad őket? – Nem. A Sene Manor félórányira volt. Már vissza kellett volna érniük. – Szerinted apa és anya meghaltak? – kérdezte Lark színtelen hangon. Ó, egek! – Nem. Apa halálpontosan bánik a karddal, és anya harminc méterről is eltalál egy aligátort a szeme között. Valami feltarthatta őket. Tompa morranás hallatszott a fák közül, a homokfutó motorját túráztatták. A lököttek. Még annyi türelmük sem volt, hogy lekapcsolják a motort, és visszatolják a házig. Cerise felállt. – Hadd intézzem el ezt én, és ha anya és apa egy órán belül nem jönnek vissza, utánuk megyek. Egy régi homokfutó bukkant ki a fák közül, ahogy a ház felé tartott, sarat fröcskölt szerteszét. Cerise felemelte a kezét. Két sáros arc bámult rá az első ülésről, borzadályos rettegéssel. Cerise nagy levegőt vett, és felkiáltott: – Szoríts! Kezéből varázslat hussant ki. Az átok megfogant rajtuk, megcsavarta karjaikban az izmokat. Adrian kétrét görnyedt, a kerék balra húzott, a homokfutó oldalra dőlt, és az egész felborult, 20
végigcsúszott az iszapon. Az ördögszekér megfordult, és kiokádta a sárba a két ördögfiókát, majd még egyszer megfordult, és megállt. Cerise odafordult Larkhoz: – Egészen nyugodtan sétálj szépen oda hozzájuk, és rugdosd meg őket, amíg még a földön vannak. Ha végeztél, mondd meg nekik, hogy mosakodjanak meg, és egyenesen induljanak a karámokhoz. Karen néni boldog lesz, hogy a következő három hétben lesz két rabszolgája. Cerise fogta a csizmáját, és elindult a ház felé. A kellemetlen érzés totális rettegéssé változott a mellkasában. Ki kell derítenie, mi tartja föl a szüleit – minél előbb, annál jobb. Egy pillanatra majdnem elkanyarodott a karámok felé, de meggondolta magát. Ha egyedül indul el, lóháton, azzal csak keresi magának a bajt. Szüksége lesz segítségre, valakire, aki ügyesen harcol. Jobb, ha plusz tíz percet azzal tölt, hogy segítséget keres most, mint hogy később megbánja. Tudta, hogy ennek nem lesz jó vége.
21
3. fejezet William nekidőlt a háza falának. A két ember az udvaron állt, és őt figyelte. Ha a játékhadseregét különösnek találták is, a véleményüket megtartották maguknak. A Williamben megbújó vadállat acsargott és morgott, éles karmaival belülről kaparászta. William visszafogta. A halott gyerekek képei régi sebet téptek fel, de nem sokra megy most a dühével. Találkozott már a Tükör ügynökeivel, még abban az időben, amit a Vörös Légiónál töltött. Rájuk nem vonatkoztak a szabályok, és William gyorsan megtanulta, hogy nem túl jó ötlet hátat fordítani nekik. Ha valaki a saját szakállára ujjat húz velük, tudnia kell, hogy a következő lélegzetvétellel egy kés is érkezhet. William nem tudta, hogy mire képes ez a kettő, vagy hogy miért keresték fel őt, ezért úgy figyelte őket, ahogy egy farkas figyeli a közeledő medvét: semmi mozgás, semmi jele a gyengeségnek, semmi acsargás. Nem félt, de nem volt oka provokálni őket. Ha okot adnak rá, nem habozik majd, hogy feltépje a torkukat. A két Tükör-ügynök sem igazán moccant. Erwin baloldalt állt. Kettejük közül ő tűnt veszélyesebbnek. A legtöbb ember egy perccel azután, hogy találkozik vele, elfelejti Erwin arcát. Átlagos magasságú, átlagos testfelépítésű, átlagos arcú volt, és rövid hajú – sötétszőke vagy világosbarna. Hangja lágy volt, modora szerény, és a szaga annyira át volt itatva varázslattal, hogy az egész környék úgy illatozott, akár egy cukrászda hálaadás előtt. A testtartása laza volt, megtévesztően könnyed, nem viselte jól a várakozást. A mellette álló nő jóval idősebb volt Erwinnél, alacsony, vékony, szálfaegyenes, a bőre kávészínű. Kék ruháját szinte páncélként viselte. A ruha szoknyarésze oldalt fel volt sliccelve, szürke nadrágot és ruganyos csizmát hordott alatta, hogy gyorsan mozoghasson, ha arra van szükség. 22
Összefont haja tökéletes kazlat alkotott a fején. Arca vonzotta a tekintetet. Sötét szeme volt, fekete, éles tekintetű, könyörtelen. Azok a szemek különös intenzitással figyeltek. Mintha az embert egy prédamadár nézné, hidegen, ölésre készen. A nő szaga elért Williamhez: parfümjében ötvöződött a szeder, a vetiver, a narancs, a rozmaring és a rózsa. Tolakodó illat. A nő vezértípus, és ezt tudatni is akarja az emberekkel. Erwin kemény fickó volt, az, ahogy ott állt a nő mellett, sok mindent elárult. A férfi testőrként viselkedett. Mivel nem volt látható fegyvere, valószínűleg tud villantani. Bárki, akinek varázsereje van, képes az erejét koncentrálni, és villámmá alakítani, vagyis villantani: energianyalábbá összeforrasztani, ami fénysugárnak látszik, és ha elég fényes, akkor erősen rombol. William megrezzent, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát, és elnyomott egy mosolyt, amikor Erwin válaszként megfeszült. Mint alakváltó, William nem volt képes villantani, de elég időt töltött már kiváló villantok társaságában. Ha Erwin világoskéket vagy fehéret villant, valószínűleg kékvérű, vagy nagyon tehetséges, mint Rose. Ha zöldet vagy sárgát produkál, nem áll valami magasan a táplálékláncban. Minél forróbb Erwin villantása, annál magasabb vezetői szinten van a nő. Nincs értelme egy jó villantót arra pazarolni, hogy egy közepes fontosságú aktatologatót védjen. – Képes villantani? – kérdezte William. Erwin gyenge mosolyt villantott felé. – Tudnia kell, kivel áll szemben – mondta a nő. – Megadom az engedélyt, hogy megmutassa. Erwin felemelte a fejét, és Williamre nézett: – Nevezze meg a célpontot. – A tölgyfán lévő darázsfészek, hat méterre, balra. Felfelé a második faág. Baromi jó lövésznek kell lennie, hogy ezt eltalálja. Declan biztos eltalálná, de a fele fát is vinné magával. Erwin megfordult: – Ó!
23
Fehér ragyogás ülte meg a szemeit. Apró, fehér fénycsíkok szikráztak a jobb kezén, és vibrálni kezdtek. Hófehér fénycsík robbant ki belőle, és úgy hatolt át a darázsfészken, mint kés a vajon. Erwin nem egyszerűen csak villantó, hanem orvlövész. Oké. – Biztosan hallott már Virairól – mondta a nő. A legtöbb légionárius hallott már Virairól. A Vörös Légió titkos hadműveleteket is végrehajtott, ezért amikor a Tükörnek izomerőre és pusztán nagy létszámú katonaságra volt szüksége, először a Vörös Légiónál kopogtattak. Virai volt a Tükör feje, a hatalom az ügynökség mögött. A nevét csak suttogva ejtették ki. – Persze. A nő felemelte az állát: – Én vagyok Virai. William pislogott: – Az a Virai? – Igen. De ha akar, hívhat Nancynek is. Nancy. Persze. – Miért hozták el nekem halott gyerekek fotóit? – Mert az utóbbi két évben maga itt éldegélt, kényelmesen, biztonságban. Emlékeztetnünk kellett rá, kicsoda is maga. Arrogáns szipirtyó. William lassú farkasmosollyal vicsorított: – A házikedvenc orvlövésze nem állíthat meg. Elbántam már a fajtájával. – Elméjében William átugrott az akciófigurákon, megütötte Erwint, eltörte a nyakát, és átgurult a... – Talán – mondta Nancy. – De kettővel is elbánik? A nő szeme fehéren felragyogott. Varázslat hussant elő belőle, növekvő burokban, egy hosszú pillanatig megtartotta, majd eltűnt. A képzelt támadásnak vége is lett, ahogy a képzelt Williamet kettéhasította Nancy villantása. Sarokba szorították. Egy kiváló villantóval még elbánik. De kettejük között ő, William húspogácsa lenne, mielőtt még bármelyikük torkára szorulnának az ujjai. William összefonta a karját: – Mit akar? A nő felemelte a fejét: 24
– Azt akarom, hogy hatoljon mélyebbre a Perembe, és találja meg a Pókot. Azt akarom, hogy vegye el tőle azt a tárgyat, amit keres, és hozza el nekem. Ha megöli, azt pluszpontnak tekintem. Na jó, Williamnek muszáj volt megkérdeznie: – Miért pont én? – Mert ismeri az ügynökeit. Tudja, hogyan gondolkodnak, és megöli őket. Maga kétszer összeakadt vele, és mindkétszer túlélte. Ez eddig rekord. – A nő csikorgatta a fogait, állizmai megfeszültek. – A Pók a legrosszabb ellenség. Igazi fanatikus, meg van győződve arról, hogy magasabb célt szolgál. Nem áll le, amíg meg nem hal. – És ön azért van itt, mert nem akarja a saját embereit elpazarolni arra, hogy levadássza a Pókot – mondta William. Az alakváltók viszont feláldozhatók. Ez nem újdonság. Nancy hangja vágott, mint a korbács: – Azért vagyok itt, mert a számomra hozzáférhető ügynökök közül maga a legalkalmasabb a munkára, és mert nem engedhetek meg magamnak még egy kudarcot. Maga felett nincs hatalmam. Csak kérhetem. Hát, ha így kér, akkor nem szeretné megtudni, hogy milyen, amikor parancsol. De tényleg kért. Ez újdonság volt. Williamnek egész életében csak parancsolgattak. Declan volt az egyetlen, aki hajlandó volt kérni tőle. Az ostoba kékvérű ragaszkodott hozzá, hogy úgy bánjanak Williammel, mintha igazi élőlény lenne. Mégis, tűnődött William, itt most kényelmes élete van. Csak egy kérés miatt még nem kell megválnia tőle – azonban a Pókot is belekeverték az ügybe. A tudat, hogy a gyermekgyilkos a közelében van, emészteni fogja, a bőre alá bújik, mint egy kullancs, amíg bele nem őrül. Meg kell ölnie azt az embert. Ez az utolsó befejezetlen ügye. Megöli a Pókot, megízleli a vérét, és úgy tér ide vissza, hogy már semmi nem nyomja a lelkét. Mélyebbre hatoljon a Perembe, mi? A Perem végignyúlt a két világ találkozásánál, az egyik óceántól a másikig, szeszélye szerint szélesedett ki, vagy szűkült össze. Néhol öt kilométer széles volt, néhol nyolcvan. – A Peremben merre van a Pók?
25
– A mocsárban – mondta Erwin. – Innen nyugatra a Perem elkeskenyedik, szinte a semmiig, majd hirtelen kiszélesedik egy hatalmas mocsárrá, amit a helyiek Pocsolyának neveznek. Becsléseink szerint legalább hatszáz négyzetliga. Kilencszáz négyzetmérföld. – Jó nagy mocsár. – A mocsár a mágiabeli Louisiana hercegsége, valamint a töredékbeli Louisiana állam között helyezkedik el – folytatta Erwin. – Legnagyobb része sár és víz, áthatolhatatlan és feltérképezetlen. A hercegség évek óta űzi a mocsárba számkivetetteket. Túlságosan tele vannak varázslattal, hogy átszökjenek a Töredékbe, így egyszerűen ott maradnak, a két világ közé szorulva. William felhúzta a szemöldökét: – Egy mocsár, tele bűnözővel. Otthon érzi majd magát. – Pontosan – bólintott Nancy. – A Pók városi ügynök. Semmilyen borzalom nem tudná elrángatni a Pocsolyába, ahol nem hazai terepen lenne. Egy tucat olyan hely is van, ahol a helyzet forró lett mostanában, de a csapata inkább a mocsarat fésüli át. Keresnek valamit. Tudni akarom, hogy mi az, és azt akarom, hogy az enyém legyen. Nem is kér sokat, ugye? Csak toronyórát lánccal. – A louisianaiak egy légisárkány-különítményt vezéreltek a Pocsolyával szomszédos határra – mondta Erwin. William fintorgott: – Légi úton akarják kihozni a Pókot, amint kijön a mocsárból. Erwin bólintott. Bármit is keres a Pók, nagyon értékesnek kell lennie, ha sárkányt hoznak miatta. Ragadozószerű fény villant Nancy szemében. – Louisiana hercegsége háborút akar, de nem hajlandóak megkocáztatni, hacsak nem biztosak a győzelmükben. A Pók az utóbbi tíz évben szerette volna biztosítani számukra, hogy megnyerjék ezt a háborút. Most biztosan valami rendkívül fontosat talált. Ha a háború elkezdődik, és a hercegség nyer, a határainkon belül minden alakváltót megölnek. 26
– Ne! – figyelmeztette William. – A fotók váratlanul értek, de nem vagyok hülye. Tudom, mire akar rámenni. Az alakváltók elég nehezen fegyelmezik érzelmeiket. Ez a Hawk's Akadémia egyik kedvenc taktikája volt: felhúzni az alakváltókat, feldühíteni őket a vér szagával vagy egy kiadós pofonnal, és harcba küldeni, hogy mindent semmisítsenek meg, ami az útjukba kerül. William öreg róka volt már, és nem ez volt az első vadászata. – Az olcsó trükkök nálam nem jönnek be. Nancy elmosolyodott, és William csak nagy nehezen állta meg, hogy ne lépjen hátrébb. – Igazam volt. Maga szépen meg fogja tenni. Mi minden segítséget megadunk. Fegyvert, technológiát, térképet, információt a Pók csapatáról. William vicsorgott: – Maga nem tetszik nekem, és ez a küldetés sem tetszik. – Nem kell, hogy én vagy a küldetés tetsszünk magának – mondta Nancy. – Az a dolga, hogy elvégezze a feladatát. Ennyi. – Tegyük fel, hogy megteszem. Mi a fizetség érte? Nancy felhúzta a szemöldökét: – Először is bosszút állhat. Másodszor pedig tartozni fogok magának egy szívességgel. Vannak emberek, akik csupán ezért is boldogan levágnák a jobb karjukat. De ami még fontosabb: teljes biztonsággal tudni fogja, hogy a Pók soha többé nem öl meg még egy alakváltó gyermeket. Gondolja át, William! De gyorsan. Sürget az idő. Hidegen szitáló eső permetezte a mocsarat, elmosta a fák körvonalait, és elrejtette a keskeny utat. A három ló patájának vidám csattogása összeolvadt a madarak trillázásával és a rovarok zümmögésével. Ha tehette volna, Cerise vágtázott volna. Ehelyett lassan haladt. Már csak az hiányozna, hogy csapdába csalják őket. – A Sheerile-ek azok – mondta Erian, aki a jobbján lovagolt. A karcsú, szőke fiú úgy ült a nyeregben, mint aki lovon született. A családja és a Sheerile család közti viszály során tizenegy éves 27
korában elveszítette az anyját, így Cerise szülei nevelték. Inkább volt testvér, mint unokatestvér. – Nincs okuk újrakezdeni a viszályt – bömbölte Mikita. A természet elfelejtett hangerőgombot tenni rá, amikor megszületett, és két hangra volt beállítva: mennydörgésre és hangos mennydörgésre. Eriantól eltérően Mikita úgy lovagolt, mint aki attól fél, hogy a ló valamiképpen megszökik hatalmas teste alól. Majdnem két méter magas volt, és százhúsz kiló – egy gramm zsír nem volt rajta. Szinte túlságosan nagy volt ahhoz, hogy a Mar család tagja legyen. Nehéz volt ekkorára megnőni halon és mocsárbeli bogyókon, de Mikitának valahogy csak sikerült. – Sheerile-éknek semmire sem kell ok – morogta Erian. – De kell, és ezt te is jól tudod. Ha nem tudják okát adni, akkor rájuk száll a pocsolyabeli milícia – erősködött Mikita. Mikitának igaza van, gondolta Cerise, ahogy a kacskaringós úton befordultak a kanyarban. Louisiana hercegsége nagylelkűen ellátta a Pocsolya lakosait számkivetettekkel, és egyikük sem volt törvénytisztelő vagy békés. A jóformán éhező perembeli családok összetartottak, és nagyon viszketett az ujjuk a ravaszon. A viszály úgy virágzott a Pocsolyában, mint a lápi virág, és néhány idősebb helybéli durvább varázslatokat is bevetett. Csak az ő családjukban négy átokmondó és hét villantó volt, aztán ott volt Catherine és Kaldar, akik olyan különleges varázserővel bírtak, hogy arra nem is volt név. Ha a viszályokat hagynák elmérgesedni, a Pocsolyában lassan nem is maradna kivel viszálykodni. A perembeli családok végül ezért álltak össze, és alakítottak saját bíróságot és saját milíciát. Ahhoz, hogy egy viszályt újra fel lehessen szítani, ok kellett. Ezt a Sheerile család is tudta. A gond az volt, hogy Cerise szerint ez nem érdekelte őket. – Rengeteg pénzük van, és sikerült éveken át meg is őrizniük ezt a pénzt – mondta Mikita. Erian elkomolyodott: – Mi köze a pénznek bármihez is? – Azok, akik ilyen sokáig megtartják a pénzüket, nem ostobák. Nem kockáztatnak, hacsak nem gondolják azt, hogy a dolgok az ő szájuk íze szerint fognak alakulni. Gustave bácsit és Gen nénit ok 28
nélkül lelőni nagy kockázat lenne. Tudják, hogy az egész családunk a vérüket kívánná. Cerise elfojtott egy sóhajt. A Sheerile-ektől eltérően a Mar család koldusszegény volt, földjük volt és sok családtagjuk, de pénzük nem. Így nyerték el a becenevüket is: Patkányok. Sokan vannak, szegények és gonoszok. Az, hogy gonosznak mondták őket, Cerise nem bánta, a szegénység ellen nem tudott mit tenni, és a létszámuk... Nos, ez így volt. Egy harcban a Sheerile-ek fegyvereket veszítenének, Cerise pedig rokonokat. A gondolattól Cerise összerándult. Az apja távollétében ő volt a család feje. Ő a legidősebb a gyermekei közül, és az egyetlen teljesen képzett harcos. Ha tényleg történt valami a szüleivel, akkor neki kell a halálba küldenie a családját. Cerise visszatartotta a levegőt, majd lassan kiengedte, próbálta oldani az idegességét. Ma reggel a rosszból nagyon hamar lett borzalmasan rossz. Az ösvény elkanyarodott, és előbukkantak a Sene Manor düledező falai. Cerise szíve kihagyott. Egy nyurga férfi állt a verandán, a hátát a verandaoszlopnak támasztva, szalmaszőke haja a vállára hullott. Felpillantott, a szeme világított napbarnított arcában, és lassú, lusta mosoly ült ki ajkaira. Lagar Sheerile. A Sheerile fiúk legidősebbje. Most ő és az anyja vezették a klánt, mivel az apja három éve leesett egy fáról. Az idősebb Sheerile úgy beverte a fejét, hogy egyedül már enni sem tudott, nemhogy gondolkozni. De megérdemelte. Cerise mögött Erian halkan káromkodott. Lagaron kívül Peva, az öccse volt még kint: egy félig elkorhadt faszéken hintázott, és valamit farigcsált egy fadarabból. Kettejük fölött az eső ellenére is tárva-nyitva álltak az elhagyatott udvarház ablakai. Férfiak vártak az ablakokban. Cerise két számszeríjat számolt meg, három karabélyt és egy puskát. Sheerile-ék várták őket, és bérgyilkosokat hoztak magukkal. Biztos sokat fizettek nekik – a töredékbeli fegyverrel járó bérgyilkosok pokolian sokba kerültek. Együtt, a Sheerile testvérek, a romos ház és a fegyverek tökéletes képet nyújtottak a Pocsolyáról. Mint valamiféle perverz képeslap. Cerise azt kívánta, hogy bárcsak a louisianai kékvérűek arcába 29
vághatná: Érdekel, milyen az élet a Peremben? Tessék! Gondolkozzatok, mielőtt újabb gondokat zúdítotok a nyakunkba! Peva felállt a székéből, hórihorgas volt, a lába szinte túl hosszúnak tetszett. Számszeríja ott hevert mellette egy korláton. Olyan büszke volt az íjára, hogy még nevet is adott neki. Darázs. Mintha maga az Excalibur lenne, vagy mi. Peva érte nyúlt, de meggondolta magát. Úgy döntött: mit is törődjön velük? Láthatóan nem jelentettek nagy fenyegetést. Cerise Lagarra bámult. Hol vannak a szüleim, te rohadék? Az ajtó csapódott, és Lagar kardjával a kezében megjelent a harmadik Sheerile testvér, a tizennyolc éves Arig. Ő volt a legfiatalabb és a legostobább. Egy sötét, idegenekkel teli szobában Cerise másodpercek alatt felismerte volna mindegyiket. Úgy nőtt fel, hogy tudta: hogy egy napon majd meg kell ölnie a Sheerile testvéreket, ők pedig tudták, hogy mielőtt végezne velük, nekik kell megölniük őt. Cerise ezzel már jó ideje megbékélt. Arig odanyújtotta a kardot Lagarnak, de a szőke Sheerile ügyet sem vetett rá. Ma nem akartak megverekedni Cerise-szel. Még nem. Cerise megállította a lovát a verandánál. Lagar kurtán biccentett felé: – Kellemes napot kívánok. – Neked is, Lagar. – Cerise elmosolyodott, próbált édesnek és vidámnak tűnni. – Eltévedtetek? – Nem tudok róla. – Lagar ugyanolyan barátságosan rámosolygott. – Ha nem tévedtetek el, mit kerestek a földemen? Lagar affektált lazasággal lökte el magát az oszloptól: – Az én földemen, kedvesem. – És mióta a te földed? – Mióta az apád ma reggel eladta nekem. A nagy francokat! Cerise az ajkát biggyesztette: – Nem mondod! – Arig! – szólalt meg Lagar. – Hozd ide az írást a szépséges vendégünknek. A legfiatalabb Sheerile odaballagott Cerise lovához, és átadott neki egy összegöngyölt papírost. Cerise átvette. 30
Arig vigyorgott: – Hol az a cuki húgod, Cerise? Talán Larknak tetszene, amit tőlem kapna. Velem jobban érezné magát, mint azokkal a múltkor. Döbbent csend állt be. Van, ami még nincs elrendezve. Lagar szemében halálos tűz villant. Peva lelépett a verandáról, Arighoz ment, és a fülénél fogva megragadta. Arig felbődült. – Bocsáss meg egy percre. – Peva megfordította Arigot, és fenékbe rúgta. – Mit követtem el? Peva ismét belérúgott. Arig átgázolt a sáron, felment a roskatag verandára, és besietett a házba. Valami dörömbölt odabent, és Arig visítása hallatszott: – Ne a gyomromba! Lagar fintorgott: – Nézd meg a rohadt papírt. Cerise kibontotta a göngyöleget. Az aláírás tökéletes volt: apja éles, karcsú betűi. Lagar biztos egy vagyont fizetett érte. – Ez az írás hamis. Lagar elmosolyodott: – Mondod te. Cerise visszaadta: – Hol vannak a szüleim, Lagar? Lagar széttárta sovány karjait: – Nem tudom. Reggel óta nem láttam őket. Eladták nekünk az udvarházat, és makkegészségesen távoztak. – Akkor biztosan nem bánod, ha körbenézünk a házban. Lagar vicsorított: – A helyzet az, hogy de. Bánom. Az íjak és a puskák egyszerre kattantak, ahogy a biztonsági kallantyúkat visszahúzták. Cerise igyekezett visszanyerni az önuralmát. Bevillant a fejébe: ugorj le a kancáról, használd pajzsként az első sortűz ellenében, rohanj fel a verandára, hasítsd fel Arig gyomrát a pengéddel, aztán mártsd bele Pevába... De akkor Mikita és Erian is meghalna. Hat számszeríj három lovas ellen – ez nem egyenlő küzdelem... 31
Lagar furcsa, szomorkásan sóvárgó pillantással nézegette. Cerise látta már ezt a tekintetet tőle, két évvel ezelőtt, amikor berúgott a nyári fesztiválon. Átvágott a mezőn, és táncra kérte, és Cerise táncolt vele egy kört az örömtűz körül, amivel néma megdöbbenést okozott a Pocsolyában: a viszálykodó családok két örököse a szülők szeme láttára a halállal játszik. Cerise-nek az a különös gyanúja támadt, hogy a fiú le akarja rántani a lováról. Na, azt próbálja csak meg! – Lagar – suttogta Cerise. – Ne szórakozz velem! Hol vannak a szüleim? Lagar közelebb lépett, és lehalkította a hangját: – Felejtsd el Gustave-ot. Felejtsd el Genevieve-et. A szüleid meghaltak, Cerise. Nincs már mit tenni. A Cerise gyomrában megülő hideg csomó kibomlott, és elöntötte a düh: – Te tartod őket fogságban, Lagar? A fiú megrázta a fejét. Cerise lova megérezte a gazdája nyugtalanságát, mert táncolni kezdett alatta. – Kinek a foglyai? Bárhová is rejtette őket a Sheerile família, ő bizony megtalálja. Lagar ajkára tétova mosoly kúszott. Felemelte a kezét, tanulmányozta, mintha valami roppant érdekes tárgy lenne, figyelte a kiegyenesedő, majd behajló ujjakat, aztán visszanézett Cerise-re. A Kéz. Louisianai kémek. Cerise gerincén jeges rémület futott végig. A Kéz halálos volt. Mindenki hallott róluk történeteket. Némelyik tagját annyira átváltoztatta a varázslat, hogy már nem is voltak emberek. Mit akarnak a louisianai kémek a szüleivel? Lagar megemelte a hangját: – Küldök az írásról egy másolatot a házatokhoz. Cerise rámosolygott, és azt kívánta, bár elnyiszálhatná a nyakát. – Rendben. Lagar elegánsan meghajolt. – Ennyi volt – mondta Cerise. – Nincs visszaút. Lagar bólintott: 32
– Tudom. A dédszüleink kezdték a viszályt, és mi fogjuk befejezni. Már alig várom. Cerise megfordította a lovát, és gyorsításra ösztökélte. Mögötte Mikita és Erian lovagoltak az esőben. A szülei életben vannak. Visszahozza őket. Megtalálja őket. Ha a nyomukat a Sheerile-ek vérével kell végigfestenie, annál jobb. Cerise könnyű vágtában ért be az udvarra, kancája patája mindenhová sarat fröcskölt szét. Megkérte Eriant, lovagoljon előre, és hívjon össze mindenkit. Biztosan nagyon jó munkát végzett, mert Murid néni ott állt a verandán egy számszeríjjal. Baloldalt Lark üldögélt a fenyőfa ágán, balra pedig Adrian mászott fel egy ciprusra. Mindkettőnél puska volt, és egyik sem sűrűn hibázta el. Derril odarohant hozzá, és tágra nyílt szemmel vette el tőle a gyeplőt. – Richard itt van? Az unokatestvére bólintott: – A könyvtárban van. – Na, és Kaldar bácsi? Derril ismét bólintott. – Jó. A hazafelé vezető úton Cerise dühéből egy terv bontakozott ki. Nevetséges terv volt, de terv. Meg kell győznie a családot, hogy kövessék őt. A legutóbbi összeszámlálás szerint a Mar család ötvenhét főből áll, beszámítva a gyerekeket is. Némelyik felnőtt utoljára pelenkás korában látta Cerise-t. Hallgattak az apjára. De hogy rá hallgatnak-e, az már egészen más kérdés. Cerise álla megfeszült. Ha reménykedni akar abban, hogy még viszontláthatja a szüleit, fel kell vennie a gyeplőt, amit az apja elejtett, és jó alaposan meg kell ragadnia, mielőtt a család még átgondolná a dolgokat, és vitába szállna vele. Neki kell összefognia őket. A szülei élete múlik rajta. Cerise felment a lépcsőn. Mikita szorosan követte. Cerise megállt Murid néni mellett, aki az ajtóban állt. Tizenöt centivel magasabb volt Cerise-nél, sötét hajú, sötét szemű, és úgy mérte a szavakat, mintha értékes vízcseppek lennének a sivatagban, de az íja soha nem tévesztett célt. 33
Cerise rápillantott. Velem vagy? Murid enyhén bólintott. Cerise elrejtette megkönnyebbült sóhaját, szélesre tárta az ajtót, és belépett. – Ne habozz! – mormolta mögötte a nagynénje. – Határozottan menj be. A könyvtárszoba a folyosó végén volt. Ez volt a legnagyobb helyiség a házban, a konyha kivételével, és gyakran szolgált családi összejövetelek színhelyéül. Mostanra valószínűleg az egész Patkánylyuk értesült a szülei eltűnéséről. A könyvtár biztosan tele van. Nagynénjei, nagybátyjai, unokatestvérei. Mindannyian őt figyelik, ahogy végiglépdel az ajtóig. Cerise nagy levegőt vett, majd végigment a folyosón – nem érdekelte, hogy sárnyomokat hagy maga után. Belépett a könyvtárba, és számba vette az ismerős arcokat. Emma néni, Petúnia néni – röviden Pete néni –, Rufus bácsi a székében. Balra Erian – a sovány, szőke fiú egy székre támaszkodott. A sötét hajú, borzas Kaldar a falnak dőlt. Fél tucat másik unokatestvér és végül a magas, sötét hajú Richard, a legidősebb unokatestvére, egy kékvérű higgadtságával várták az asztalnál. Mindannyian Cerise-re néztek. Cerise halkan szólalt meg: – A Sheerile testvérek elfoglalták nagyapa házát. A szobában olyan csend lett, mint egy kriptában. – Lagar Sheerile mutatott egy adásvételi szerződést a Sene Manorról, amit apám írt alá. – Hamisítvány – mondta Pete néni. – Gustave soha nem adná el a Sene-t. Cerise felemelte a kezét: – Apám és anyám eltűntek. Lagar azt mondta, a Kéz vitte el őket. Richard elsápadt. – A louisianai kémek? – A karcsú, Richardhoz hasonlóan sötét hajú Kaldar ellökte magát a faltól. Richard jeges méltóságot sugárzott, de Kaldarban zubogott az életöröm. Vad szeme mézszínű volt, ezüstkarika volt az egyik fülében, a szája pedig vagy valami vicceset mondott, vagy épp vigyorba fordult, néha akkor is, amikor a 34
pengéjét valakinek a gyomrába mártotta. Richard úgy gondolkozott, mint egy generális, míg Kaldar úgy, mint egy bűnöző, és Cerise kétségbeesetten vágyott arra, hogy mindkettőt maga mellé állíthassa. Kaldar előrehajolt, és kemény, gonosz szikra villant fel a szemében: – Mi a fenét akar tőlünk a Kéz? – Azt Lagar nem mondta. Mostantól kezdve a viszály hivatalosan is él. Lovasokat kell küldenem Peter bácsihoz, Emilyhez és Antoinehoz is. Mindenkit behívunk a Patkánylyukba. Valakinek Urow-t is figyelmeztetnie kell. – Majd én elintézem – mondta Rufus bácsi. – Köszönöm. – Cerise azt kívánta, bárcsak tudná, hogy pontosan mit kell mondania. Na szóval. – Vissza kell foglalnunk nagyapa házát. Először is a szüleim ott tűntek el. Ha bármi nyomuk maradt, az a Sene-ben van. Másodszor, azt hiszem, nem kell elmondanom nektek, hogy a Pocsolyában minden a hírnéven múlik. Csak olyan erősnek gondolnak minket, amilyen a hírünk. Ha hagyjuk a Sheerileeknek, hogy kiharapjanak egy darabot a földünkből, akár szedelődzködhetünk is. Nincs ellenvetés. Eddig jó. – Kaldar, mennyi időnk van megtámadni a szerződést? Az unokatestvére vállat vont: – Holnap estig kell beadni a kérvényt a pocsolyabeli bírósághoz. A tárgyalás bármikor lehet egy tíz naptól két hétig tartó időintervallumon belül. – Nem tudnád húzni az időt? – Egy, talán két napig. Richard összeszorította keskeny ajkát: – Ha törvényes csatornákon keresztül dolgozunk, veszítünk. Ahhoz, hogy megtámadjuk a szerződést, szükség lesz az eredeti dokumentumra, amely Sene Manort nagyapára ruházza. Kell a számkivetési parancsa. Az nekünk nincs meg. Cerise bólintott. Az a dokumentum sok másikkal egyetemben eltűnt egy négy évvel ezelőtti árvízben, ami majdnem elmosta a raktárépületeket. Az idevezető úton ezt is végiggondolta. – Nem kérhetünk róla másolatot? – kérdezte az egyik fiatalabb fiú. 35
– Nem – rázta meg a fejét Kaldar. – Amikor Louisianában valakit számkivetettségre ítélnek, három másolat készül a parancsról. Egy megy a Királyi Irattárba, a másodikat a számkivetettet szállító fegyőrök kapják, és amikor elérik vele a Peremet, átadják a határőrségnek, a harmadikat pedig a számkivetett kapja meg. Az őrségnél nem fogják összekapni magukat, hogy megtalálják nekünk azt a parancsot. Még csak megkérdezni sem lesz alkalmunk. Lelőnek minket, és fellógatnak a határ mentén egy-egy fára. – Minden számkivetett maga viszi a parancsát? – kérdezte Cerise. – Minden felnőtt – mondta Kaldar. – Mire célzol? – Két felnőtt számkivetett volt, nagyapa és nagyanya – gondolkodott hangosan Richard. – Nagyanya parancsa nem ment tönkre az árvíz során. Tudom, mert átnéztem őket. Hol van most? – Hugh – mondta Murid néni. Cerise bólintott: – Pontosan. Mielőtt Hugh bácsi átment volna a Töredékbe, minden archivált dokumentumról hivatalos másolatot készíttetett, és magával vitte őket a biztonság kedvéért, köztük nagyanya parancsának eredeti példányát is. Azért emlékszem rá, mert anya sírt, amikor odaadta neki. Richard összehúzta a szemét. Ő volt a legóvatosabb közülük, a legésszerűbb, és mindig megőrizte a hidegvérét. Ezzel az erővel egy gránitsziklát is meg lehet próbálni megrázni. A család tisztelte Richardot. Ha Cerise meggyőzi őt, hogy támogassa a tervét, a többiek követni fogják. – Hugh a Töredékben van – mondta Richard. – Nem mehetsz utána, Cerise. Most nem. – Majd én utánamegyek – szólt közbe Kaldar. – Úgyis én vagyok az, aki a dolgokat intézi. – Nem. – Cerise eléggé megacélozta a hangját, úgy, hogy mindannyian pislogni kezdtek. Úgy tűnt, Erian mondani akar valamit, de végül becsukta a száját. – A Kéz elvitte... – a szüleimet, akarta mondani Cerise, de kijavította magát. Ki kell vennie a személyes részt a mondanivalójából, különben hisztérikusnak fogják gondolni. – Gustave-ot és Genevieve-et, mégpedig nem ok nélkül. Biztosan 36
akarnak tőlünk valamit. Figyelni fognak minket. Ezért most mindenkit a nagy házba hívok, mielőtt egyesével elkapnának bennünket. – Három napig tart átjutni a Töredékbe, ha levágjuk itt-ott az utat, és egy ügyes rolpi húzza a hajót. Aki elindul, kockáztatja, hogy a Kéz ügynökeinek a karjaiba rohan. – Cerise rápillantott Kaldarra. – Te tolvaj vagy, nem harcos. Erian túlságosan forrófejű. Murid néni nem ismeri az utat, Mikita nem képes túlélni, és te, Richard, te sem tudsz átmenni a Töredékbe vezető határon. Túl nagy a varázserőd. Belehalnál az átkelésbe. Cerise végignézett rajtuk: – Így csak én maradtam. Párszor átmentem már Kaldarral, ismerem az utat, és mindannyiunk közül nekem van a legtöbb esélyem, hogy túlélek egy küzdelmet a Kéz embereivel. Richard már a határon volt, Cerise látta a tétovázást a szemében: – Gustave-ot elveszítettük. Ha téged is elvesztünk, elvész a legerősebb villantáskiképzőnk. – Akkor mindenképp túl kell élnem – mondta Cerise. – Nem tehetünk mást, Richard. Holnap, amint Kaldar beadja a kérvényt, és kitűzik a tárgyalás időpontját, elindulok. Ha neked vagy bárkinek van jobb ötlete, örömmel várom. Egy hosszú pillanatig csend uralkodott, aztán mindenki egyszerre kezdett beszélni. Cerise belenézett a férfi sötét szemébe, és tudta, hogy nyert.
37
4. fejezet A Nagy Árterületi Cserepiacot egy hatalmas, szalmakalapot viselő, műanyag tehénnél tartották. Valaha a tehén fekete-fehér lehetett, tűnődött William, de a sokévi eső és szél egyöntetű világosszürkére színezte. William végignézett a hevenyészett standok és bódék között, ahol rongybabáktól és régi, műanyag bevonatú baseballkártyáktól kezdve étkészletig és harci késekig mindent lehetett kapni. Jobbra egy pasas rekedtre kiabálta magát, vevőt akart találni a Corvette-jére. A baloldalt álló, Elvis bársonyfestményével díszített sátorban egy vékony nő mormolt szünet nélkül egy ketrecben ülő arapapagáj-párnak. A nedves levegőtől borzas madarak összebújtak, és valószínűleg azt tervezgették, hogy megölik a nőt, már ha valaha is kinyitja a ketrecajtót. Ez volt a Tükör zseniális stratégiája. William megrázta a fejét. Mágiából közvetlenül a Pocsolyába átjutni szinte lehetetlen volt: a határt telerakták csapdákkal, és a louisianai határőrség sűrűn járőrözött arrafelé. Ehelyett a Tükör elintézte, hogy William a hátsó ajtón osonjon be, a Töredéken át. Az utasítások egyszerűek voltak: utazzon el a Verite nevű kisvárosba, amely a bájos Louisiana államban található. Vegyen részt a Nagy Árterületi Cserepiacon. Legyen a tehénnél pontosan hét órakor. Egy vezető majd érte jön, és átviszi a Perembe. Remek terv. Mi is üthetne ki balul? Ha egyvalamit megtanult a katonaságnál töltött évek során, az az volt, hogy ha valami balul üthet ki, akkor az balul is üt ki. Különösen, ha a vezető szabadúszó. Egy hajléktalan nő jelent meg mellette, és leült a tehén egyik hátsó lábánál. Talán fiatal lehetett, de a vonásait koszréteg torzította el. Mocskos katonakabátot viselt, ami valaha egy töredékbeli katonáé lehetett. Fekete sísapka rejtette el a haját. A kabát alól koszos farmer kandikált ki, amit egy meglepően jó csizmába tűrt bele. A nő szaga 38
elérte William orrát. Savanyú szaga volt, mintha egy tál romlott spagettiben hempergőzött volna meg. William agyán átfutott, hogy akár a nő is a Perembe tarthat, és akkor egész úton ezt a rohadt spagettibűzt kell szagolnia. A múlt vasárnap megnézett egy dokumentumfilmet a History Channelen a nagy gazdasági világválságról – na, ez a nő az akkori csavargókat is megszégyeníti. Hát ez egyre jobb lesz. Csak saját magát okolhatja, gondolta William. Simán visszamehetne a kalyibájába meginni egy jó kávét. De neeeem, neki hősködni kell. A Tükör négynapos kiképzésben részesítette a Pocsolyáról, a Pók csapatáról és a nagyjából ezerféle kütyü működéséről, amit a hátizsákjába zsúfoltak. Emlékezőtehetsége majdnem tökéletes volt. Minden, a Hawk's Akadémiát megjárt, alakváltó gyermeket kiképeztek emlékezőtehetsége élesítésére. Katonáknak szánták őket, akiknek az akciókhoz térképeket és célpontokat kellett kívülről megtanulniuk. William emlékezőtehetsége még az alakváltók között is kiemelkedő volt. William a Töredékben is gyakorolt, véletlenszerűen kiválasztott dolgokat memorizált, amiket látott vagy olvasott, a fegyverkatalógusoktól a rajzfilmekig. Miután egyszer elolvasott egy átlagos, puha fedelű zsebkönyvet, kívülről fújta nagyjából az első száz oldalát. De az az információmennyiség, amellyel a Tükör teletömte a fejét, még az ő agyának is sok volt, és most úgy zúgott, mintha fantomméhek készítenének fészket a koponyájában. Tudta, hogy agya végül megbékél majd a helyzettel, és vagy örökre megtanulja, vagy megengedi magának, hogy elfelejtse, de egyelőre baromira fájt tőle a feje. Egy férfi lépett ki a tömegből, és a tehén felé indult. Nagyjából negyven lehetett, szürke haját oldalt röviden, hátul viszont hosszan hagyta, bár kopaszodott. Kissé sántított, húzta a bal lábát. Fekete farmert viselt, fekete pólót, szürke flanelinget, és egy Remington puska volt nála. Onnan, ahol William állt, a puska egy 7400-asnak látszott, de közelebbről meg kellene néznie, hogy teljesen biztos legyen benne. A férfi pár méterre tőle megállt, és végigmérte. William felszegte az állát, és közönyösen rábámult. Az újonnan érkezett amolyan 39
kalandornak tűnt. Az a fajta, aki egy csomag zsebkendőért átvágná a nyakad, miközben alszol. A férfi a nőhöz fordult, gyorsan, de alaposan végigmustrálta, majd a fűbe köpött: – A Perembe mennek? – Igen – mondta William. A nő bólintott. Remek, a következő néhány napot eme elbűvölő bűzbomba társaságában fogja tölteni. Rosszabb is lehetne. Legalább nem hányásszaga volt. – A nevem Vern – mondta a férfi. – Kövessenek. Vern bicegve elindult a bokrok felé. A csavargólány követte. William a vállára vetette a hátizsákját, és utánuk indult. Nagyjából húsz percen át haladtak a bokrok között, amikor William megérezte a határt. Nyakszirtjén felálltak a pihék. Vern megfordult: – A következő a helyzet. Itt haladunk át a Perembe. Ha meghalnak az átkelés során, az a maguk baja. Ne számítsanak semmiféle mesterséges lélegeztetésre vagy ilyen baromságokra. Ha túlélik, kétnapos utazás vár minket a mocsáron keresztül. Mindketten a fele árat fizették ki eddig. A második felét akkor kell odaadniuk, amikor megérkeztünk Sicktree-be. Ha bármi gondot okoznak nekem, simán fenékbe durrantom magukat, minden különösebb habozás nélkül. Ha meggondolják magukat, és kiszállnak a buliból, a mocsárba lehet továbbállni. Nem fordulok vissza, és nem fizetek vissza pénzt. Érthető? – Elég érthető – mondta William. A nő bólintott. Vern a nőre fintorgott: – Maga néma, vagy mi a fene? Mindegy, semmi közöm hozzá. Megfordult, és a határra lépett. Na, gyerünk! William megfeszült a várható fájdalomtól, és követte. Harminc másodpercnyi kínlódás után mindhárman kétrét görnyedtek a túloldalon, és próbáltak lélegzethez jutni. Előbb William egyenesedett ki, aztán Vern. A nő összegörnyedve maradt, kis, fájdalmas lihegésekkel vette a levegőt. Vern elindult az 40
aljnövényzeten keresztül arrafelé, ahol a csobogó víz hangja patakot sejtetett. A nő nem mozdult. Túl sok varázslat van a vérében. – Él még? – kérdezte William. A nő egy nyögéssel felegyenesedett, elsietett mellette, és követte Vernt. Szívesen. Legközelebb majd a saját dolgával törődik. Átnyomakodott a bokrokon, és majdnem a vízben találta magát. Keskeny patak folyt előtte, szelíd vize sötét teaszínű volt, de még átlátszó. A patak mentén hatalmas ciprusok álltak őrt, szorosan egymás mellett, vastag, megduzzadt törzsüket a patak áztatta, göcsörtös gyökereik a sáros talajhoz láncolták őket. A legközelebbi fánál Vern várakozott egy nagyobbacska csónakkal: széles, horpadt oldalú, alacsony kis hajó volt, sok helyütt a festék is lepattogzott róla. A nagy részét egy fakabin foglalta el, ami inkább a nap ellen védett, mintsem igazán kabin lett volna: az elülső és hátsó fala hiányzott. A hajó orrából két kötél lógott bele a vízbe. – Nincs motorja? – kérdezte William, és fellépett a fedélzetre. Vern az elmebajosoknak tartogatott tekintetével ajándékozta meg: – Maga nem a Peremből való, ugye? Egy: a motor zajos, így az egész mocsár tudni fogja, hogy hol van, és kettő: ha motorcsónakja van, az értékes holmi. A peremlakók le is lőhetik érte. Vern felemelte a köteleket. Két ikerfej bukkant ki a vízből, hosszú, kígyózó nyakon ültek, olyanok voltak, mint két Loch Ness-i szörny, amiknek hirtelen vidrafejük nőtt. – Rolpimeghajtás – mondta Vern. – A kezüket tartsák a járművön belül, és ne menjenek a szélére. A Pocsolya tele van aligátorokkal, a legtöbb nagyobb, mint ez a csónak. Ha a vízen meglátják az árnyékukat, a csónakra vetődnek, hogy elkapják magukat. És én bele nem ugrok a vízbe, hogy kimentsem bármelyiküket. Csettintett, és meghúzta a gyeplőt. A rolpik lebuktak, és a hajó elindult, siklani kezdett a mocsár sáros vizén. William nekidőlt a kabin falának, és figyelte a mellette elhaladó mocsári tájat. Ha tegnap reggel valaki megkérdezte volna tőle, hogy 41
a pokol hogy néz ki, azt mondta volna, hogy nem tudja. Huszonnégy órát töltött ebben a mocsárban, és most már tudta a választ. A mocsár maga a pokol. A hajó lassan araszolt a folyón, melyet sűrű nádas és más növényzet fogott közre. A távolban ciprusok emelkedtek, megduzzadt törzsük groteszkül megdagadt, mintha sörhasú öregemberek guggolnának a sárban. Fél óra volt még a napkeltéig, és az ég meg a víz egy kifakult fémpénz színét öltötte fel. William mélyet lélegzett, kóstolgatta nyelvén az ízeket. Az erőtlen légmozgás, amit itt szélnek lehetett nevezni, alga, hal és sár szagát sodorta felé. Itt, a Peremben érzékei visszanyerték élességüket, és a forrósággal vegyes trágyaszag, a rothadásszag és a víz bűze arra késztette, hogy beleharapjon valakibe, csak hogy enyhüljön a tehetetlensége. A hajó állandó mozgása piszkálta az idegeit. A farkasok általában szilárd talajon járnak, nem ilyen üveggyapot bárkán, vagy mi a nyavalya is ez, ami megingott és belengett, valahányszor a rolpik felbuktak levegőt venni. Sajnos a szilárd talaj igen kevés volt: a part nagyrészt sár és víz kotyvaléka volt. Amikor éjszakára megálltak, és kilépett a szilárdnak tűnő talajra, csizmája térdig süppedt a sárba. A hajón töltötte az éjszakát, a spagettikirálynő mellett. William a csavargólányra pillantott. Szemben ült vele, összekuporodva. A szaga az éjszaka folyamán rosszabb lett, valószínűleg a nedvességtől. Még egy ilyen éjszaka, mint az előző, és képes lesz felkapni a lányt, a folyóba vetni, csak hogy megtisztítsa a levegőt. A lány észrevette, hogy nézi. Sötét szemek vizslatták, némi megvetéssel. William előrehajolt, és a folyó felé mutatott: – Nem tudom, miért hempergett meg spagettiszószban – mondta magabiztos hangon. – Nem is igazán érdekel. De egy kis víz nem ártana magának. Próbálja meg lemosni. A lány kiöltötte a nyelvét. – Talán utána tiszta lenne – tette hozzá William.
42
A lány szeme tágra nyílt. Egy hosszú pillanatig bámult a férfira. Kis, őrült szikra villant fel szeme sötét íriszében. Felemelte az ujját, megnyalta, és lekapart némi koszt a homlokáról. Ez meg mi? A lány megmutatta neki koszos ujját, és lassan William felé nyúlt, az arca felé. – Nem – mondta William. – Rossz csavargólány! Az ujj egyre közeledett. – Ha hozzám nyúl, letöröm az ujját. Valami csobbant elöl. Mindketten a folyóra pillantottak. Pár száz méterrel arrébb karikák táncoltak a vízen. A lány futó pillantást vetett rá. Már megint rövid csobbanás. Fel-le ringott. Valami a hajó felé tartott. – Cápák! – A lány Vern felé ugrott. A férfi tátott szájjal bámult rá. – Cápák, maga barom! – A vízre mutatott. A víz fodrozódni kezdett. Egy hatalmas uszony emelkedett ki. Majd még egy. Vern a zsákjáért nyúlt, és kihalászott egy gránátot. William megragadta a lányt, és a hajó aljára dobta, védve őt. A gránát belecsobbant a vízbe. Nagy robaj csapott William fülébe, a robbanás hulláma elérte a bőrét. A csónak megingott. William megfordult, még épp időben, hogy lássa, ahogy Vern a vízbe veti magát, és elkezd a part felé úszni. A cápák fáradhatatlanul a hajó felé úsztak. A vezérhal a felszínre bukkant, megvillantotta a hátán levő sűrű, csontos lemezeket. A rohadt dög nagyobb volt, mint a csónak. A rolpik megérezték a cápákat, és őrülten csapkodni kezdték a vizet, ami tajtékozni kezdett. A két zsinór, ami az állatokat a csónakhoz erősítette, megfeszült, és megrántotta a hajó orrában levő fémkampót. A hajó fel-le ugrált. A lány leguggolt a kötelekhez. Kis kés villant. William elővette nehéz harci kését a tokjából. – Várjon. A lány hátralépett, és egyetlen vágással elvágta a zsinórt. 43
Az egyik rolpi kiugrott a vízből, és mélyen belevetette magát. Gyerünk, sürgette William. Gyerünk. William elvágta a második zsinórt is. A kötél repült, és a második rolpi habos tajtékot lövellt a lebegőbe. A cápa háromszög alakú foga megvillant, és a rolpi oldalába harapott. Az állat felvisított. A lány is felvisított, öklével a korlátra csapott. William a fogát csikorgatta. A cápa véres húscafatot harapott ki a rolpi oldalából. William egy számszeríjat kapott elő a zsákjából, és felhúzta. A fegyver halkan kattant. Ez volt a legkisebb példány, csak harminc centi hosszú, és Williamnek szigorúan megparancsolták, hogy csak végszükség esetén használja. William feltűrte az ingujját, amely alól kibukkant az alkarjára erősített bőrtegez. Előkapott egy nyilat, egyetlen mozdulattal feltette, célba vette a cápát, és lőtt. Fehér csillag szakította át a levegőt. A nyíl a cápa kopoltyújába állt bele. A nyíl feje zölden megcsillant, és kirobbant belőle a varázslat. A cápa feldobta magát, kiugrott a vízből, fekete szája tátongott, vér folyt a feje oldalsó részéről, majd a hátára csapódva érkezett a vízbe. A második cápa nekiesett az elsőnek, és megforgatta. Vér kavargott a folyóban. A rolpi elinalt, mentette az életét. A sérült cápa csapkodott és lebukott. A második cápa üldözőbe vette. A hajó az áramlás irányában haladt tovább. William nagy levegőt vett. A küzdelem izgalma még mindig ott áramlott az ereiben, felgyújtotta a bensőjét. Újra érezte, hogy él, jobban, mint az utóbbi két évben bármikor. A nyanyának igaza volt. Elfelejtette, ki is ő. Farkas és gyilkos. – Köszönöm – mondta a csavargólány. – Rácsesztünk – jelentette ki Vern a partról. A hajó az áramlás irányában haladt tovább, egy bénult csiga sebességével. Vern még a sántikálása ellenére is könnyedén lépést tartott velük.
44
– Ezek csontos cápák. A régi fajtából valók. Néha felúsznak Mágiából, és a mocsár fogságába esnek. Persze egy-két hét alatt elpusztulnak az édesvízben, de addig elég kárt okoznak. Itt a vége. A hajó alja puha sarat ért, és megállt. Nagyjából tízméternyire tőlük volt Vern és a part. – Hogy érti, hogy vége? – kérdezte William. – Akkor van vége, ha elvitt Sicktree-be. Vern rábámult: – Megőrült? Nincsenek rolpijaink, ami azt jelenti, hogy nincs hajtóerőnk, és képtelenek vagyunk manőverezni. Gyalog napokig tartana eljutni Sicktree-be. William perifériás látásának szélén a csavargólány a vízbe csusszant. Halkan csusszant bele, csobbanás nélkül, és lebukott. William füle még a legkisebb zajt is meghallotta. A spagettikirálynőnek rejtett képességei vannak. Vajon hová a fenébe megy? – Nézzen körül, ember! – Vern széttárta a karját. – Itt aztán sehol egy park. A mocsár megöli magát. A Töredékbe csónakkal visszajutni csupán egy nap, gyalog viszont majdnem három. Minden, ami elromolhat... – Nem hinném – mondta William némi acsargással a hangjában. – Felbéreltem magát, hogy vigyen el Sicktree-be. És oda is megyünk. Vern felemelte a puskáját: – Szálljon ki a hajómból, maga mágiabeli jampi! William felemelte a számszeríját: – Ne legyen ostoba! Vern vicsorgott: – Úgysem ér semmit azzal a játékkal... Sötét árnyék lépett ki a nádasból Vern mögött. Egy karcsú, harminccentis penge ért hozzá Vern ádámcsutkájához, megcsillant rajta a fény. William pislogott. Szép húzás. A csavargólány Vern füléhez hajolt, és belesuttogott valamit. Vern ujjai szétnyíltak. A puska nedves csobbanással esett a sárba. A lány félrehúzta a pengét. William vicsorgott. A lány zűrös. Ami jó neki, de Williamnek nem. Vern elbicegett, és visszakiabált a háta mögött: 45
– Ezt nem felejtem el! De nem ám! Majd meglátják! A csavargólány a lábával kipiszkálta a puskát, és felrúgta a kezébe. A puska csöve Williamet vette célba: – A hajómban áll. Ugye most hülyéskedsz? – A magáé lehet a hajó. Felőlem akár az egész rohadt mocsár is a magáé lehet. Amint elvitt Sicktree-be. – Nagyon szép számszeríja van – mondta a lány. – És jól is bánik vele. De mire betölti, én kétszer lelövöm magát. William acsargott: – Kipróbáljuk élesben is? A lány elvigyorodott: – Biztos, hogy kockáztatja azt, hogy lelőjék? Ez a golyó nagyon csúnyán összeroncsolná a mellkasát. William újabb nyilat vett elő a tegezből. A lány a férfi baljára célzott, és meghúzta a ravaszt. Kattanás visszhangzott végig a mocsáron. A lány szétnyitotta a fegyvert, és megeresztett egy káromkodást. – Tegnap este ürítettem ki, amíg maguk aludtak. – William végignézte a lányt. – Vern nem tűnt túl megbízhatónak. Úgy tűnik, enyém a hajó. A lány leeresztette a fegyvert: – Megkérdezhetem, hová készül az új hajójával? – Sicktree-be. – És mit gondol, Sicktree melyik irányba fekszik? William megállt. A patak legalább egy tucatszor is elkanyarodott. Tudta, hogy a mocsári település valahol a patak felső részén fekszik, de hogy pontosan hol, arról fogalma sem volt. A Tükör nem rendelkezett térképpel a Peremnek erről a részéről, de az a rész, amiről volt térkép, az sáros partszakaszok, tavak és apró patakok labirintusának tűnt. – Gondolom, maga tudja az utat Sicktreebe. A lány elmosolyodott: – Tudom. Fogadjon fel a vezetőjének, vagy a következő néhány hétben a Pocsolyában bolyonghat.
46
A lány sarokba szorította. William úgy tett, mint aki erősen gondolkozik. – Felfogadjam magát? Azt hiszem, az előjog, hogy az új hajójában utazhatom, elég nekem. – Rendben. – A lány a víz felé indult. – Vannak bizonyos feltételei az ajánlatomnak. A lány a szemét forgatta. – Egy: ha netán el akarná vágni a torkomat, ne tegye. Erősebb és gyorsabb vagyok magánál, és éberen alszom. A lány vállat vont: – Jó. – Kettő: amint alkalma lesz rá, rögtön megfürdik. – Még valami? Will belegondolt: – Nem, nagyjából ennyi. A lány átgázolt a vízen, bemászott a hajóba, és kotorászni kezdett a hajó orrában levő ládában. William figyelte. A lány előhúzott egy nagy vászoncsomagot, és kivitte oldalra. – Ez meg mi? – Gumicsónak. Minden csempésznél van, a biztonság kedvéért. – A lány megveregette a hajót. – Ezt a kis csibészt rolpiknak kellene húzniuk. Túl nehéz. A gumicsónak könnyű, és még kézben is lehet vinni, ha kell. A lány meghúzta a zsinórokat, szétnyitotta a vásznat, beletúrt, és káromkodott. – Olcsójános. Nem gumicsónak, a hálózsákját tartotta benne. – A lány felállt, egy hosszú pillanatig bámult a kabinra, majd odalépett a vászonhoz, ami a kabin tetejét borította. – Nem segítene, Lord Mágia? Persze, végignézheti, amint én dolgozom és izzadok, de úgy kétszer annyi ideig tart. William megragadta a vászon felé eső végét, és meghúzta. Az anyag szétnyílt, és alóla a kabin tetejére rögzített kis, négyzetes orrú csónak bukkant elől. – Ladik. – A csavargólány felsóhajtott. – A bateau-hoz hasonlóan rúddal kell hajtani. 47
Williamnek fogalma sem volt róla, mi az a bateau vagy a ladik, de nem is érdekelte. Ez egy csónak, ami úszik a vízen, és ez azt jelenti, hogy elviszi Sicktree-be a Tükör ügynökéhez, aki ott vár rá. Elvágta a zsineget, ami a tetőhöz erősítette a kis csónakot. – Hívjon Williamnek. – Cerise – mondta a csavargólány. – Nekem is van egy szabályom. William ránézett. – Semmi kérdés – mondta a lány. Na, ez érdekes. William bólintott: – Ezzel kiegyezek.
48
5. fejezet A ladik lassan haladt a becsapósan nyugodt vízen. Kis, foltos békák üldögéltek a futókorall hatalmas levelein. Valahol balra, a susnyásban egy mocsári poszáta haladt hosszú lábain, szaggatott, csattogó hangokkal kísérve lépteit, hogy elriassza a rivális madarakat. Cerise rádőlt a rúdra, és diszkréten szorosabbra húzta magán a kabátot. A belsejében elrejtett merev, műanyag tasak a bordái közé nyomódott. Még megvan. Hugh bácsit hosszabb ideig tartott megkeresni, mint tervezte, elköltözött, és Cerise két napot vesztegetett el azzal, hogy megtalálja az új házát. Csak négy napja maradt a bírósági tárgyalásig. Sietnie kellett. Ha nem jelenik meg időben a dokumentumokkal, a család tönkremegy. Gyorsan kell haladnia, és a ladik nem valami gyors, ráadásul valami mágiabeli szárazföldi patkányt is el kell viselnie, aki azt gondolja, hogy a ladik az övé. Lord William a hajófarban ült. Izmos volt, fitt, fekete bőrbe burkolózott, és jóképűbb volt a megengedettnél. Amikor Cerise először meglátta, majdnem hanyatt esett. Magas volt, sötét és halálos. Csak éppen az arckifejezése most olyan volt, mintha a szája vizenyős spenóttal lenne tele. Talán dühös volt, hogy a szép bőrnadrágja átázott. Lord William megjelenése rossz hír volt. Egyértelmű volt, hogy Mágiából származó kékvérű: drága ruha, jól belőtt frizura és kiváló fegyverek. Amikor a kis számszeríjjal kilőtt, Cerise érezte a varázslat szikráját. És gyorsan lőtt az íjjal, még csak célozni sem állt meg, mégis eltalálta azt a nyamvadt halat a kopoltyúján. A fickó képzett volt, olyan képzésben részesülhetett, amit azok kapnak, akik Mágiában katonának mennek. Kiváló egyensúlyérzéke volt, úgy járt a hajóban, mintha szilárd talajon lenne. Könnyedén lépkedett. 49
Nagyon gyorsan. Valószínűleg nagyon erős is, ha a karizmait komolyan lehet venni. Ez rossz hír. Miért nem utazhat együtt egy másik peremlakóval vagy valami töredékbeli bunkóval? Nem, ő kikapta Lord Bőrnadrágost. Mágiában a nemesek mindig szakosodnak valamire. Néhányan akadémiára mennek, mint Cerise nagyapja. Mások a polgári szolgálatnak szentelik magukat. És néhányan gyilkosok lesznek. Amennyit Cerise tudott, aszerint a férfi akár sokoldalú kékvérű is lehet, aki varázserejével fákat tép ki, és ha csak megneszeli a veszélyt, máris fegyverekkel áraszt el mindent. Cerise lopva még egyszer ránézett. A kékvérű a Pocsolyát szemlélte, és Cerise elmélázott rajta. Williamnek volt a legszebb haja, amit valaha férfin látott: sötétbarna, majdnem fekete, puha, mint a cobolyprém, és a vállára omlott. Cerise eltűnődött, mit reagálna a férfi, ha sarat dobna a hajába. Valószínűleg megölné. Vagy legalábbis megpróbálná megölni. Nem mintha ő hagyná, hogy megnyerje azt a meccset. Tehetséges vagy sem, a férfi nem állíthatná meg sem a kardját, sem a varázserejét. Megszemlélte William arcát. Erős áll, keskeny arc, minden lágyság nélkül, négyszögletes állkapocs, okos, mogyoróbarna szemek a fekete szemöldök alatt. Érdekes szemek, majdnem borostyánsárgák. Az ember ezt nézi meg az ellenfelében – a szemét. A szemek elárulják, kivel is állunk szemben. Amikor Cerise belenézett William szemébe, egy ragadozót látott. A férfi nyugodtan üldögélt, de a szeme valami vadságot sugallt. Cerise úgy érezte ezt, ahogy az egyik gyilkos megérzi a másikat. Rossz hír. A férfi elkapta a lány pillantását, és összeráncolta a homlokát: – Adja ide azt a vackot. Cerise rádőlt a rúdra: – Nyugalom, majd átadom, ha erősebb lesz az áramlat. Most csak üljön szépen, és élvezze a kilátást. Nézze, ott egy cuki kis aligátor, majd ő elszórakoztatja magát. A férfi oldalra pillantott, ahol egy törzsöknyi vízihínár mögül két sárga szem meredt rá. Lássuk, miből faragtak, Lord Bill... 50
– Csak kicsi még. Legfeljebb öt és fél méteres. Nem bánt minket. Sokkal nagyobbra nőnek. Semmi reakció. Gyerünk! Kis ladik, nagy aligátor, ettől bárki megijedne. – Néhány év múlva akár hétméteresre is megnőhet. Némelyik öregebb aligátor a kilenc métert is eléri. Mi ervaurgnak nevezzük őket. Azt jelenti: „nagyevő”. Lord Bill, legalábbis úgy tűnt, nem aggódik különösebben. Hmm. Cerise rátett még egy lapáttal: – Az ervaurgok nem olyanok, mint az átlagos állatok. Ha egy kutyát etetünk, leül, és kivárja, amíg megkapja az ételt. Ha egy pocsolyabeli macskát etetünk, az megragadja a jutalmat, és kirántja az ember kezéből. Egy pocsolyabeli aligátor etetése olyan, mintha egy hatalmas, éles ollót etetnénk. Az egyik pillanatban még egy darab marhahúst tartunk egy kampón a víz fölött, aztán megjelenik az a hatalmas állkapocs, és – Cerise csettintett az ujjával – a hús eltűnik. Semmi rántás, semmi plusz súly, semmi. Csak az állkapocs és az üres kampó. – Akkor nincs sok értelme etetni őket – mondta William. – A bőrük miatt etetjük. Egy kilenc méter hosszú ervaurg nagyon sok kikészített bőrt jelent, de a bőre egyébként túl kemény, nem sok mindenre használható. Egy hajót talán be lehet borítani vele, de ettől eltekintve nem sokat ér. De amikor még kicsik, ruganyos a bőrük, így a bőrkereskedők aligátorfarmokon nevelik őket, akár a teheneket, és ha túl nagyra nőnek, mérgezett hússal ölik meg őket. A pocsolyabeli aligátorbőr a kevés exportcikkünk egyike. – Biztos nehezen bírta ki, hogy egy egész napig ne szólaljon meg – mondta William. Jóképű, ijesztő és seggfej. Ez várható volt egy elkényeztetett, gazdag kékvérűtől. Cerise elképzelte, ahogy fejbe vágja a rúddal, és a gondolattól vidáman elmosolyodott. A férfi szeme összeszűkült: – Értem. Azért tartotta csukva a száját, hogy elrejtse a fogait. És okos is. A hajléktalanoknak nem jók a fogaik. Kaldar ezt külön kiemelte, mielőtt Cerise elindult. 51
Cerise jobban örült volna egy ostoba Lord Billnek az okos helyett – az okossal több baj van –, de végül is mindegy. A szavát adta, és tartja is. Eljutnak Sicktree-be, és aztán villámgyorsan megszabadul tőle. Csak szemmel kell tartania, és a kardja mindig legyen mellette. A mocsár elhaladt mellettük, egyszerre volt vad és gyönyörű is. Cerise pár hónapja járt erre utoljára, de jól emlékezett rá. Ő volt Kaldar kedvenc bűntársa, ha a Töredékbe vezető kirándulásokról volt szó. Kaldar annyira meg akarta keresni Rufus bácsit, hogy még Cerise sem tudta meggyőzni, hogy maradjon otthon. Richard kellett hozzá. Richard a homlokát ráncolta, és Kaldar beadta a derekát. Cerise az égre pillantott. Kérlek, az otthoniak legyenek biztonságban a Patkánylyukban! Kérlek! Valakinek ott kellett várnia Sicktreeben, hogy visszavigye a házhoz, és Cerise belement, hogy Urow legyen az, mert ő volt a család legjobb rolpihajtója, és mert addig-addig nyúzta a családot, amíg bele nem mentek. Urow nehéz eset volt. Nagy volt és erős, és azt gondolta, hogy jó harcos. Emellett hirtelen haragú is volt, ha családi ügyekről volt szó. Cerise nemet is mondhatott volna, de tudta, hogy akkor Urow összetörne, így nem tette. A döntés miatt azonban cafrangokban lógtak az idegei. De legalább Urow eljön egy csónakkal és egy jó, gyors rolpival. Cerise így is késésben volt. Szüksége lesz a csónakra és őrült kapitányára, hogy időben hazaérjen. Cerise megtapogatta a dzsekijét, megint érezte a papírok keménységét. Még megvan. Anya, apa, bírjátok ki! Jövök! A nő a földön feküdt, magzatpózba gömbölyödve. A Pók felsóhajtott. A nő bőre egészségtelen, zöldes színben játszott. Ezen a lábait és karjait elborító ütésnyomok sem segítettek. A Pók mindig is abban hitt, hogy a legnagyobb fájdalmat kell okozni, úgy, hogy a legkevesebb sérülést okozza – a lelkét akarta megtörni, nem a testét – , így találkozásaikról csupán kisebb sebek és foltok tanúskodtak. Sajnos Genevieve továbbra is megtámadta az őröket, és ha magára hagyták, megpróbálta megölni magát. Úgy legyőzni, hogy közben ne okozzon neki sérüléseket, nehéznek bizonyult. 52
A nő kísérletei egyre vakmerőbbek lettek. Ezt az utolsót zseniálisan kivitelezte, és a Pók majdnem elveszítette a nőt. Nem engedhette meg magának, hogy elveszítse Genevieve-et. Még nem. A Pók a szurtos fal mellett várt. Penésszag kavargott a levegőben. Egek, mennyire gyűlöli a mocsarat! Genevieve halk nyögéssel megmozdult. Szemhéja megrezzent, és azt suttogta: Non. Gall. Na végre. Visszatért anyanyelvéhez. Ez azt jelenti, hogy megtörte a védelmét. Túl kevés, túl későn. A Kéz informálta, hogy a Tükör már tud a pocsolyabeli tevékenységéről, és utánaküldtek egy ügynököt. Az ügynök kilétét még nem tudták felfedni, de a Pók azt várta, hogy Adriangliából a legjobb ügynöküket küldik oda. A Tükör időnként előállt egy-egy érdemleges ellenféllel, és a Pók nem sodorhatja veszélybe tervük egységességét. Néhány nehéz döntést is kell majd hozni. – Igen – mondta a nőnek gall nyelven. Genevieve nagy nehezen felült. Egy kék és fekete gyűrű szorította el a torkát. – A nyakán levő nyom felháborítóan néz ki – folytatta a Pók ugyanazon a nyelven. – El kell ismernem, hogy varázslatot használni arra, hogy megfojtsa saját magát a nyakörvével, elegáns húzás. Mondja, azelőtt tanulta meg a fémátalakítást, mielőtt a szüleit száműzték a Perembe, vagy utána? A nő izzó gyűlölettel bámult rá. – Elszomorít, hogy gyűlöl – mondta a Pók. – Pedig őszinte vagyok. Maga az egyik legrégibb kékvérű család sarja, akárcsak én. Civilizált beszélgetést kellene folytatnunk, finom vörösborral, és helyenként szellemes megjegyzésekkel fűszerezve. Ehelyett itt vagyunk. – Széttárta a karját. – A világ minden mocskának gyűjtőhelyén, ahol maga egy megvert állattá alacsonyult le, én pedig a megverője vagyok. A nő nem válaszolt. A Pók úgy vélte, tévedett. Nem fog hamarosan megtörni. Nagy kár. – Körülbelül öt percig tart megfojtani egy felnőttet – mondta a Pók. – Az én szakmámban ezért mindenki a célszemély nyakára hajt. Az embereimnek harminc másodpercükbe telt levenni a nyakörvet. 53
Ön a közelében sem járt a fulladásnak. De bizonyos szempontból sikerrel járt. Tudja, hogy fogytán az időm. Nem tudom tovább szépen, lassan fojtogatni magát, és kivárni, amíg együttműködik. Most kell megtörnöm. Semmi reakció. Mintha kirakatbaba lenne. A Pók odahajolt hozzá: – Az istenért, Genevieve, ez az utolsó esélye! Az Adrianglia és Louisiana közötti háború elkerülhetetlen. Még az én életemben kirobban, ha a magáéban már nem is. A napló a háború megnyerésének záloga. Több ezer életet menthetnénk meg mindkét oldalon, ha ezt a háborút gyorsan, némi erővel eldöntenénk. Ezért olyan fontos számomra az a fordítás. És az enyém is lesz. Genevieve feléje köpött. A férfi épp annyira hajolt el, hogy kikerülje, és megrázta a fejét. – Tudnom kell a választ. Lefordítja a naplót? Gondolkozzon, mielőtt válaszol, mert egy helytelen szóval a halálos ítéletét írja alá. Gondoljon a férjére, a lányaira. A nő cserepes ajka megmozdult: – Menjen a pokolba. A Pók felsóhajtott. Miért piszkálják állandóan az emberek? – John? Az ajtó kinyílt, és John lépett a cellába. Magas volt, sovány és görnyedt, ruhája örökösen gyűrött. Óvatos volt, olyan, mint egy ideges egerészölyv. A Pók az emberi átalakítás több mágusával is dolgozott már, és a munka Johnnal sem a legnehezebb, sem pedig a legkönnyebb nem volt. Viszont ő volt a legjobb. John félrehajtotta a fejét: – Igen, uram? – Össze kell olvasztanunk. Döbbenet suhant át Genevieve arcán: – Maga egy szörnyeteg! A Pók megragadta a nő nyakát, felhúzta a földről, hogy a szemük egy magasságban legyen: – A világ tele van szörnyetegekkel. Én úgy döntöttem, szörnyeteg leszek, azért, hogy a többi földim békésen hajthassa álomra a fejét,
54
tudva, hogy a hozzám hasonlók megvédik a családját. Ön megkötözte a kezemet, Madame. Vállalja a felelősséget a döntéseiért. Elejtette a nőt. – Tessék, olvasszon csak össze! – sziszegte Genevieve. – Úgyis megölöm magukat! Semmit nem fog kapni! A családom a napló nélkül temeti majd el magát a mocsárba! Fárasztó. A Pók rápillantott Johnra: – Mennyi idő? John megszemlélte a földön fekvő nőt: – Majdnem ötvenéves. Ideális esetben egy hónap, de két hét alatt megcsinálom. – Legyen tíz nap. – Akkor nem lesz stabil. A Pók egy hosszú pillanatig bámult Johnra, hogy megbizonyosodjon felőle, hogy a férfi teljes figyelmét birtokolja. – Ez a nő a kulcs, John. Ha megtöri, mindent megtudunk. Az átváltozás-specialista nagyot nyelt. A Pók megállt az ajtó előtt: – Szóljon, ha az első stádiumban van. A lánya otthagyta a családi fészket, és elutazott a Töredékbe. Tudni akarom, hogy miért. A Szantál-patak torkolatát egy világoszöld, élénk színű bokor jelölte. Cerise elfordította a csónakot, és bekormányozta a nádasba. A hajóorr megtörte a nádat. Cerise nekifeszült a rúdnak, minden súlyát beleadta. A csónak átvágott a nádason, és kiért a nyílt vízre. Keskeny csatorna nyújtózott előttük, bíborszín ciprusok övezték. Apró bíborlila és kék levelek úszkáltak a nyugodt vízen. Lord Bill összehúzta szemöldökét, de ha volt is kérdése, megtartotta magának. – Az a folyó fél mérföldre innen szenilis lett – mondta Cerise. – Elfelejti, hogy a mocsáron halad át, és elindul benne egy jó kis áramlat. Ahelyett, hogy az árral szemben haladnánk, kihagyjuk az egészet, és jó pár órányi időt nyerünk. Nagyjából hét mérföld múlva megint kint leszünk a nagy folyón.
55
Cerise odalökte a férfinak a rudat. Az csak úgy, rögtön elkapta. Jók a reflexei. – Maga jön. Ne használja a karját, hagyja, hogy a testsúlya dolgozzon. Én valami ebéd után nézek. Lord Bill felállt, úgy egyensúlyozott, mintha vízen született volna, és a rudat a vízbe döfte. A csónak – mint várható volt – kicsúszott alóla. Pár próbálkozásba beletellett, de végül sikerült magabiztosan elindulnia. Cerise leült, beletúrt a zsákjába, és kihúzott egy rövid horgászbotot meg a csalisdobozt, amit Vern csónakjáról emelt el. Kövér, fehér kukacot fűzött fel a horogra, és a zsineget a vízbe dobta. – Még semmi? – William rápillantott Cerise-re. A csavargólány megrázta a fejét. A horgászzsinór elfeledve vonszolódott a ladik mögött. Cerise éberen ült, tekintete a partokat pásztázta, teste nyugodt volt, de készenlétben volt. Mint egy veterán katona, aki támadást sejt. – Valami nem stimmel – mormolta Cerise. – A pataknak nyüzsögnie kellene a halaktól. Túlságosan jól el van zárva a cápáktól, és túl kicsi az ervaurgoknak. – Vagy maga bénán horgászik. – William megszemlélte a mocsarat. Tépett felhők úsztak az égen. A ciprusok úgy álltak a parton, mint karcsú nők, akik fürtjeiket mossák a vízben. Semmilyen apró nesz nem hallatszott, csupán valami őrült madár távoli kiáltása. William mélyet lélegzett. Nem érzett furcsa szagot, csak a megszokott alga, hal és növényszagot. És Cerise szagát. A lánynak igaza van. Túl nagy a csend. A csavargókirálynő leguggolt, és a dzsekijéért nyúlt. Most jön a penge. William várta, hogy a lány megint előrántja. Harminc centi hosszú, keskeny penge, egyélű, egyszerű markolattal. Jó állapotú. A lány nem hajléktalan – a rövid kard még a fogai előtt elárulta –, de ahogy a lány tartotta, az furcsának hatott William előtt. A szorítása enyhe volt. Szinte gyengéden fogta hosszú, karcsú ujjaival. A fegyverbe kapaszkodni sutaság, de a kemény fogás a legjobb. Ha úgy
56
tartod a kardot, mint egy festőecsetet, előbb-utóbb valaki kibillenti a kezedből. Előttük egy vén fűzfa hajolt a part fölé, hosszú ágai lenyúltak a vízbe. Sötét árny mozdult meg a vízben a fűzfalevelek alatt. – Ne moccanjon! – suttogta Cerise. A férfi a rúddal a kezében megmerevedett. A csónak lassan haladt, sebességének utolsó erejével. A fűzfa alatt fodrozódott a víz, gyűrűs lett, majd elsimult. Cerise lekuporodott a hajóorrban, és úgy figyelt, akár egy sas. Nagy, tompa fej emelkedett ki mintegy tíz centire a vízből, ami kígyózó, tekergő testben folytatódott. William visszafogta a lélegzetét. A lény csak jött és jött, lehetetlenül hosszú volt, teljes csöndben mozgott, szinte valószerűtlenül hatalmas volt. Egy kis uszony jelent meg a vízben, a nap megcsillant barna foltos, sárga pettyes bőrén, és a lény eltűnt. Legalább négy és fél méteres. Talán nagyobb. – Sári angolna – suttogta Cerise. Will a rúd felé biccentett. Cerise megrázta a fejét. A hajó árral szemben úszott, a jobb oldali part felé. Az alja sarat súrolt. Megálltak. William felemelte a rudat, hogy ellökje magát. Az angolna nagy csattanással csapódott neki a csónaknak, ami a levegőbe repült. William kiugrott a partra. Lába megcsúszott, a sár hirtelen cseppfolyóssá lett alatta, és William csípőig süppedt bele. Az angolna feje kiemelkedett a vízből, felszisszent, sötét szájában tűhegyes, éles fogak sorakoztak. A lény a szárazföld felé indult, tömzsi, tömpe mancsával a sarat kaparta. A rohadt dögnek lába is van. Istenverte hely, istenverte halak. William megfordította a rudat, és belevágta a rémisztő szájba. Az állkapcsok összezárultak a fán, és kicsavarták William kezéből. Kifejezéstelen, ostoba, kerek halszemek szegeződtek rá. William előhúzott egy kést a dzsekijéből. Az angolna hátrahőkölt. Világospiros pont égett a homlokán, bíborkoponya, melyben két fekete lyuk volt a szem. William acsargott. A hal támadásba lendült.
57
Fém villant, mélyen belevágott az angolna bal szemgödrébe, majd visszahúzódott. A halszem tejes, zselés állagú folyadéka kifolyt, arany írisze csillogott, mint nedves gyapoton egy apró érme. Az angolna megrázkódott. Hatalmas teste megfordult. A hal a vízbe vetette magát, és elúszott. A csavargólány felsóhajtott, és megtörölte a pengét a ruhaujjába. – Egyetlen nyamvadék víznyelő van a környéken ötven lábnyira, és magának sikerült beleugrania. Ehhez különös tehetség kell. Meg akarja nehezíteni a dolgomat, Lord Bill? Lord Bill? – A nevem William. Ellopta a prédámat. – A férfi a sárba nyomta a tenyerét, próbálta kiszabadítani magát, de a talaj csak szétmállott alatta. A lány könnyedén elvághatná a torkát, és nem sokat tehetne ellene. – Persze, hogy elloptam. Maga majdnem szanaszét hasította azt a hatalmas halat. – Cerise a bal kezével megragadott egy fűzfát, és a férfi felé hajolt. William megragadta a lány ujjait. Cerise felnyögött, és kihúzta a férfit. Nőhöz képest elég erős. És gyors is. Ez volt az egyik leggyorsabb pengecsapás, amit William valaha látott. Cerise nézte a férfit: – Elbűvölően fest. Fekete, nyúlós sár borította William nadrágját, rothadásszaggal megtöltve a levegőt. Remek. És még csak a hallal sem ő végzett. – Ez tőzeg – mondta a lány. – Azonnal lejön. Az angolna pár percig még nem jön vissza, így ha le akar mosakodni, itt az esély. William lehúzta a csizmáját – vagy két liter sarat ürítve a partra –, és belegázolt a patakba. Az olajos tőzeg nyálkás hullámban jött le róla, nem hagyott maga után foltokat. Ez aztán kemény pengecsapás volt. Gyors és precíz. Szakszerű. A Tükörnek nem voltak női ügynökei a Pocsolyában. Talán a lány a Kéz tagja, a Pók bandájába tartozik. William végigfuttatta a Pók ismert szolgáinak a nevét az agyában, összehasonlítva őket a lánnyal. Nem volt egyezés. A Tükörnek vagy nincs információja a lányról, vagy elfelejtették megosztani vele.
58
Williamben feltámadt a sürgető vágy, hogy megforduljon, megragadja a lányt, a víz alá nyomja, és lemossa arcáról az összes koszt, hogy végre láthassa, hogy milyen. De ő most kékvérű. Fenn kell tartania az álcáját. William kimászott a vízből. A csavargólány széles mosollyal üdvözölte: – Nos, élvezi a mocsárban tett kis kirándulásunkat? Okoska. A férfi felhúzta a csizmáját. – A lábbal rendelkező, megbillogozott hal nem volt benne a menüben. Kérem vissza a pénzemet. A lány pislogott: – Hogy érti, hogy megbillogozott? – Egy koponyát véstek a szeme közé. – Pirosan fénylett? – Igen. A lány arca elsötétült. Félrehajtotta a fejét, úgy nézett fel az égre: – Ez szemétség volt tőletek. Nem ezt érdemeltem. Van elég bajom, mi lenne, ha nem táncolnátok még ti is a fejemen? Ha nem tetszik az, ahogy a dolgokat intézem, akkor gyertek le, és csináljatok rendet ti magatok! – Kihez beszél? – A nagyszüleimhez. – Az égben? Cerise szembenézett a férfival, sötét szeme ingerülten villogott: – Meghaltak. Hol máshol lennének? William vállat vont. Talán ez is amolyan emberi furcsaság, amit az alakváltók nem értenek meg. Vagy a lány egyszerűen őrült. Minden peremlakó őrült. Ezt már kezdettől fogva tudta. Hagyta, hogy ez az őrült nő egyre mélyebbre vigye a mocsárba. Hogy is ne alakulnának jól a dolgok? Egek, de hiányzott a kalyibája! És a kávéja. És egy pár száraz zokni. Cerise a felfordult csónakhoz ment. – Mit jelent a koponya? – Ne törődjön vele. A férfi felemelte a rudat, és a lány elé lépett: 59
– Mit jelent a koponya? Cerise megfordította a csónakot: – A szektát. William követte őt: – És az mit jelent? – Az angolna a Gospo Adir szektához tartozik. Ezek halottidézők. Varázslat segítségével elváltoztatnak angolnákat és más lényeket, és őrkutyáknak használják őket. Az angolna természeténél fogva bosszúszomjas, de ezt elvarázsolták, ami azt jelenti, hogy okos, és ki van képezve rá, hogy levadássza a betolakodókat. A rohadék addig fog követni, amíg ki nem nyírjuk, és ha kinyírjuk, a szekta majd követelni fogja, hogy fizessek érte kárpótlást. Cerise ellökte a csónakot a parttól, és beledobálta a hátizsákjaikat. – Tehát tisztázzuk: a hal megtámad minket, de magának kell kárpótlást adnia a szektának? Cerise elnyomott egy sóhajt: – Nézzen le, mielőtt ugrik, Lord Bill. Ez egy jó kis szabály. Tanulja meg. Kékvérű. Viselkedj kékvérűként. A kékvérűek nem morognak a felbérelt segítőkre. – Wil-li-am. Mondjam lassabban, hogy meg tudja jegyezni? A lány a fogát csikorgatta: – Utálok leállni a szektával. Nem ésszerűek. A végén úgyis kinyírjuk a halat, és aztán Emel lyukat fog beszélni róla a hasamba. – Ki az az Emel? – Az unokatestvérem. A Vörös Halottidéző. Ezért kell kárpótlást fizetnem. Az angolna szagról megismer. Ha egyedül vagyok, nem támadott volna meg, szóval ha maga nem lett volna velem, most nem lennék ilyen slamasztikában. Biztos megfojtja, még mielőtt az útjuk véget ér. – Akkor legközelebb hagyjak magamból haleledelt csinálni? – Az én dolgomat biztosan megkönnyítené. William összekaparta maradék türelmét, és próbálta Declant utánozni: – Kifizetem magának a hal árát. – Igen, igen, és nagyon bájos látvány, amikor a disznók repülnek. 60
A férfi elveszítette a türelmét, és felmordult: – Azt mondtam, kifizetem magának a rohadt halat, ha kénytelen leszek megölni! A lány égnek emelte a kezét: – Tegyen meg nekem egy nagy szívességet, Lord William. A következő pár mérföld során tartsa meg a gondolatait magának. Ha továbbra is beszél, kénytelen leszek fejbe kólintani ezzel a rúddal, és azt senki nem akarja. A patak elkanyarodott, visszafolyt a folyóba. Cerise nekidőlt a rúdnak, és a csónak kicsusszant a szélesebb vizekre. Ezzel a tempóval estére elérik a Törött Nyakat. Cerise nem vágyott arra, hogy az éjszaka közepén keljen át a tőzegszigetek és besüllyedt ciprusok labirintusán, úgy, hogy az a disznó angolna a nyomukban van. Kell keresniük egy biztonságos helyet, ahol letáborozhatnak. Talán egészében elkerülik a Törött Nyakat. Az egyik oldalfolyón haladnak majd. Biztonságosabb lesz, de lassabb. De neki kevés ideje van. Főleg amiatt a hülye kékvérű miatt. Ellopta a prédámat. Haha. Cerise a férfira pillantott. Lord William elővette a számszeríját. Borostyánszínű szeme a vizet kémlelte. Volt valami mélyen ragadozószerű abban, ahogy ült, némán és éberen. Mint egy macska, amelyik csak arra vár, hogy élő húsba mélyeszthesse a karmait. Cerise-nek eszébe jutott az angolna és a sárba ragadt William, akinek csak egy kés volt a kezében. A legtöbb ember pánikba esett volna. William csak várta, hogy a hal rátámadjon. A szeme akkor is ragadozószerű volt. Számító, lángoló, borostyánszínű szemek, tele dühvel, mintha megsértődött volna, hogy az angolna rátámadt. Cerise elég mágiai számkivettet látott már. Időnként Louisiana is küldött egy kékvérűt a Perembe. Némelyik hatalmas volt, némelyik kétségbeesett, de egyik sem volt olyan, mint William. Cerise a legszívesebben felhasította volna, hogy szétnyissa és megnézze, hogy milyen belülről. Miért van itt, a Pocsolyában? Mit akar? Csak egy kékvérű, emlékeztette magát Cerise. Sicktree-ben megszabadul tőle. Fontosabb dolgok miatt kell aggódnia. Csak 61
egyszerűen jólesett ránéznie a férfira, mert éppenséggel jóképű volt, és mert ők ketten voltak egyedül az egész mocsárban, és mert más látvány nem igazán akadt. – Az angolnát keresi? – kérdezte Cerise. A férfi rápillantott, és Cerise majdnem elejtette a rudat. A férfi szeme úgy villogott, akár egy sötétségben rejtőző vadmacskáé. Szentséges egek! Cerise pislogott. William szeme ismét a szokott mogyoróbarna volt. Megesküdött volna, hogy ragyogni látta. Mi a csudába keveredett? – Megölöm azt a rohadt halat – mormolta William. Ó, az Istenért! – Őrült halottidézők, vörös unokatestvér, anyagi kártérítés, dereng már valami? – Az a hal megtestesít mindent, ami bajt ez a hely jelent. – És árulja már el, mi a baj a Pocsolyával? – Cerise egy könyvet is teleírhatott volna arról, mi a baj a Pocsolyával, de ezt a jogot azzal érdemelte ki, hogy itt született, és itt is nevelkedett. A férfi fintorgott: – Tikkasztó és nedves. Rothadó növényzettől bűzlik, meg haltól és állott víztől. Állandóan változik. Semmi nem az, aminek látszik: a szilárd talaj puszta sár, és a halaknak lábuk van. Nem normális hely ez. Cerise elvigyorodott: – Régi ez a hely. A Pocsolya már akkor ősrégi volt, mielőtt még az őseink megszülettek volna. Egy másik kor töredéke, amikor a növények uralkodtak, és az állatok vadak voltak. Tartsa tiszteletben, Lord William, különben végez magával. A férfi a felső ajkát felhúzva kivillantotta a fogát. Cerise akkor látta ezt a kutyáján, mielőtt az vicsorgott volna. – Megpróbálhat végezni velem. Készen áll megküzdeni a mocsárral, mi? Cerise felnevetett. William dühösen nézett. Cerise majd’ belehalt, hogy megtudja, mit keres ez a piperkőc errefelé, de ő hozta meg a szabályt arról, hogy tilos kérdezősködni, és kénytelen volt kitartani mellette. – Milyen egy normális hely? 62
– Egy erdő – mondta William, arckifejezése távoli volt. – Ahol a talaj száraz föld és kő. Ahol magas fák nőnek, és több évszázados avar borítja a gyökereiket. Ahol a szélnek vadhús- és vadvirágillata van. – Nos, ez elbűvölő, Lord Bill. Nem szokott verseket írni? Mondjuk szíve kékvérű hölgyéhez? – Nem. – A kis hölgy talán nem szereti a verseket? – Hagyja csak. Hehe. – Ó, szóval nincs szíve hölgye. Milyen érde... Varázslat bizsergette meg a bőrét. Keze jéghideg lett. Reszketés fogta el, foga vacogott, térde remegett, és nyakszirtjén felágaskodtak az apró pihék. Félelem futott át rajta, amit gyorsan hányinger követett. Valami rossz várakozik rájuk a folyó kanyarulatánál. Ismerős szorítás ragadta meg William torkát. A gyomra meglódult. Láthatatlan varázslat szikrázott bőréről. A Kéz. Erős varázslat, gyorsan közeledik. Elöl, a folyó kanyarulatánál, balra. Valaki a Pók bandájából ott várja őket. Egy ember is lehet, de tizenöt is. Nem lehet megmondani. Cerise mereven ült a hajó orrában. Egész teste remegett. – Bújjon el – mondta William. – Most. A lány beirányította a csónakot a nádasba, beszúrta a rudat a folyómederbe, és lekuporodott, egy helyben tartva magukat. William egy fehér érmét vett elő a zsebéből, átölelte a lányt, és megszorította a fémdarabot. Remélem, hogy a Tükör szerkentyűje működik. Az érme felforrósodott az ujjai között. Enyhe, varázslatos ragyogás csörgött le a kezéből, ráfolyt Cerise karjára, végig a dzsekijén és a farmerján, William dzsekijén, elnyelte az egész csónakot. Cerise megfeszült. Keze a rudat markolta, amíg ujjpercei teljesen el nem fehéredtek. Íriszében a pupillák sötét tavakká nőttek.
63
Reakció a Kéz varázslatára. Legalább a csavargókirálynő nem a Póknak dolgozik. Cerise megborzongott. Az első érintkezés volt a legnehezebb. A férfi állhatatosan üldözte a Pókot, de a lány türelmetlen volt. Ha William nem fogja vissza, akkor megtörik a varázslat. William szorosan magához húzta a lányt, hozzápréselte a rúdhoz arra az esetre, ha elengedné, és a fülébe suttogott: – Ne mozduljon. Egy nagy hajó jelent meg a folyó kanyarulatánál. Cerise megborzongott. A férfiba kapaszkodott, remélve, hogy a varázslat kitart. A körülöttük kavargó, több tucatnyi színárnyalatban pompázó, varázslatos fényesség megpattant, tükörszerű pontossággal verve vissza a nád zöldjét és a víz szürkeségét. A hajó az áramlat ellenében haladt, egyetlen rolpi húzta. A fedélzeten férfiak vártak, puskákkal a kézben. Nem a Kéz megszokott emberei – túlságosan sokfélék voltak. Valószínűleg helyiek. William megszámolta a puskákat. Hét. Túl sok ahhoz, hogy könnyen végezzen velük. A tömegben valaki a Pók bandájából való... A hajó orrában egy férfi állt. Hosszú, szürke köpeny lógott a válláról. A köpenyes felemelte a kezét, és a hajó megállt. A rolpi feje kibukkant a víz alól. A hajóorrban álló férfi levette a köpenyét. Bő nadrágot viselt, ing nélkül. Túl sovány volt, mintha valaki egy csontvázat puszta izommal töltött volna fel, és egy réteg vörös viaszt öntött volna rá. William végigfuttatta a fejében a Pók bandáját. Pár férfi ügynöke csontsovány volt, de csak az egyiküknek volt vörös téglához hasonló bőrszíne. Ő Ruh, a Pók nyomkeresője. A Tükör információja szerint szinte össze van nőve a Pókkal. Tehát a gazember mégis a Pocsolyában van. William ujjpercei között viszketni kezdett a bőr, ki akarta engedni karmait. Egy harapás abba a piszkafavékony nyakba, és a Póknak nincs többé nyomkeresője. Azonban a hét puska és az ötvenméternyi víz azt jelentette, hogy esélye sincs rá. Jó, majd később. Ruh-nak amúgy is biztosan rossz íze van. 64
William mélyen, egyenletesen lélegzett. Nehéz megölni hét embert és egy nyomkeresőt. Szilárd talajon, düledező városnegyedben talán. Főleg, ha sötét van. Késsel vagy foggal esne nekik, és nem is sejtenék, mi támadta meg őket. De itt kint, ha a varázslat elfogy, könnyű célpontok lesznek. Ha Ruh meglátná őket, William felfordítaná a csónakot, pajzsként használná, és nekik rontana. A lány csak lassítaná, de ha egy darabban eljutnak a ciprusokig, egyesével le tudná szedni Ruh bandáját. A ciprusokig eljutni azonban kemény meló. Egy idősebb, zömök peremlakó meghúzta a hajó tatjánál lévő, kormányhoz erősített zsineget, amely a rolpi hosszú, törékeny nyakát satuba fogta. Egyik kezét a zsinegen tartva elfordította a kormányt, és lefelé húzta. A rolpi ugrott egyet, meglepődött, és küzdött, mint hal a horgon, de a zsineg a nyakánál fogva a csónak oldalához csapta. Mivel nem volt hová úsznia, és a feje a víz fölé szorult, az állat elernyedt. Ruh rögzítette magát a tathoz, meztelen lába madárkaromként kapaszkodott bele a deszkákba. Előrehajolt a víz fölé, teste olyan szögben hajlott meg, amitől egy normális ember a vízbe esett volna, és jobb karját kinyújtotta a víz fölé. Egy húsos dudor nőtt Ruh vállán. Lassan megfeszült, majd kiengedett, minden egyes összehúzódással egyre nagyobb lett. Mi a fene... Ruh felnyögött. A nyomkövető jobb vállából egy hatalmas csepp sárga sebváladék lövellt ki, kiengedve egy csápot. William savas ízt érzett a szájában. Oké, ha valaha is megküzd Ruh-val, felülről fogja hátba döfni, a lapockái között, akkor az jó lesz. A nyomkövető válla fölött a csáp megrázkódott, mint egy nyershússzínű féreg, és Ruh vörös bőrére tapadt. A sebváladéktól nedvesen a csáp megcsusszant, végigkanyargózott a férfi karján. Újabb csáp követte, amely az első fölé csavarodott, majd még egy. Cerise öklendezett. A férfi még szorosabban szorította. Ha elhányja magát, megtörik a varázslat.
65
A csápok lecsaptak a vízbe. A rolpi felnyögött és felvisított, szabadulni próbált. Gusztustalan varázsfuvallat söpört végig rajtuk, mint egy hógörgeteg. Ha szél lenne, felborítaná a hajót. Cerise megrázkódott a férfi szorításában. Ne ess pánikba! Csak ne ess pánikba! – Vigyázok rád! – suttogta a fülébe William. Vékony varázslatindák nyúltak ki a hajóról. Színtelenek voltak, ragyogtak, mintha forró gőz törne fel a földből, a víz felszínén tovahaladtak, át a nádason. Feléjük tartottak. Ha megtörik a varázslat, nekik lőttek. A varázslat ott gomolygott, várt, próbálkozott. A színtelen indák nyaldosták a tükörgömb oldalát. Tarts ki! Tarts ki, a fenébe is, tarts ki! Az érme égette William kezét. Görcs rázta meg Cerise-t. – Mindjárt vége – suttogta a férfi. – Mindjárt. A hajón Ruh egyenesen rájuk bámult. William visszatartotta a lélegzetét. A varázslatos csápok megduzzadtak és kettéosztódtak, a hajó körül ringatóztak. Megízlelték a partot, átcsusszantak a sáron, és visszahúzódtak. Ruh visszafordult a peremlakókhoz. William felegyenesedett. A füléhez elért Ruh távoli hangja. – A lány nem... erre. Tovább... Egy lányt kerestek. A lányt? Ezt a lányt? A nyomkövető kihúzta csápjait a vízből. William elkapta pillantásával az összetett úszóhártyát, amelynek hosszú, szempilla vékonyságú szőréről csöpögött a víz, aztán az egész visszahúzódott. A csillók becsusszantak a csápokba, a csápokat gumiként rántotta vissza a váll, és a bőr összezárult körülötte. Ruh belemasszírozta a nyúlós váladékot a karjába, beledörzsölte a bőrbe, mint egy krémet, és a köpenyéért nyúlt. Az idősebb peremlakó elengedte a kötelet, és a rolpi elindult a vízben, az életéért úszott, magával rángatva a hajót. William várt. Eltelt egy perc. Eltelt még egy. Elég idő. Elengedte az érmét. Az érme hidegen, hasznavehetetlenül hevert a tenyerén, 66
minden ereje elfogyott. Be kell ismernie, a Tükör jópofa játékszerekkel rendelkezik. Cerise előredőlt, összegömbölyödött. Testének az a része, amely nem volt sáros, olyan sápadt lett, hogy szinte zöld volt. A Kéz varázslatának utóhatása most teljes erőből érheti. William úgy gondolta, hogy ha a Pók a lányt akarja, akkor neki muszáj őt megtartania. Előbb-utóbb a Pók úgyis a keresésére indul, és aztán végre befejezik a keringőt, amit négy évvel ezelőtt kezdtek el. Cerise köhögött. A férfiban levő vadállat vicsorított. A lány legyengült és félt. Szinte szánalomra méltó volt. Könnyű préda bárkinek. Őriznie kell, különben még megölik. – Magát keresik. – Hangját visszafogta. A lány a gyomrára szorította a kezét. Szavai fojtottan törtek elő: – Nincsenek személyes kérdések. – Ez a Kéz. Louisianai kémek. Miért akarják magát? A lány megrázta a fejét. Jó. A Kéz varázslatának utóhatása egyre rosszabb lett, ahogy teltek a percek. Egyszerűen várnia kell, kivárni, ahogy a farkascsorda is kivárja, amíg kivérzik a szarvas. Előbb-utóbb a szarvas a földre rogy, és akkor jöhet a lakoma. William elvette a lánytól a rudat, és a vízbe merítette, elindítva a ladikot az ár ellen.
67
6. fejezet Cerise megborzongott. Jeges tűk szurkálták a gerincét, és a hátizmaiba vájtak. Nyaka megmerevedett. Szája kiszáradt, és keserű ízt érzett benne. Valami szőrös lábú dolog felfelé mászott a karján. Lesöpörte, de ujjai a levegőt érintették. A bőre tiszta volt. Megdörzsölte a karját, csak hogy biztos legyen benne, érezte az apró lábak érintését a könyökénél, ott is megdörzsölte, és aztán több tucat láthatatlan bogár mászott fel a vállára és hátára. Merev bogársörték és apró, kitines lábak karcolták a bőrét, végigfutottak a nyakán. Cerise ugrott egyet, és vakarózni kezdett. William odahajolt hozzá, és rácsapott a kezére. – Vegye le rólam a kezét! – Leveszem, ha nem nyúl magához. – Mit érdekli? – Magához szorította a dzsekijét, érezte a műanyag tokban a papírokat. Még megvannak. – Az a vörös állat, akit látott, nyomkövető. Nagyon kevésre van szüksége, némi köpetre, pár csepp vérre a folyóban, és rájön, hogy maga merre van. Mi a folyás ellen haladunk. Ha véresre karmolja magát, az áramlat magával sodorja a vérét, és a következő megállóban Ruh megérzi magát. Aztán megfordítja a hajóját, és erre jön vissza a lövészeivel. – Honnan tudja? William a lány homlokához érintette a kezét. Cerise hátrahőkölt – a férfi bőre forrón izzott. Megmutatta a lánynak izzadságtól nedves tenyerét. – Most azt gondolja, hogy szellembogarak másznak a bőrén. A szíve vadul ver. A nyelve száraz, és a szájában gyapotízt érez, kezelába jéghideg, de a teste forró. Onnan tudom, hogy már én is átéltem. Ne vakarózz! Cerise átölelte magát, hogy melegen tartsa. Vacogott a foga. Ne vakarózz! 68
– Magának hogy s-s-sikerült? William fintorgott: – Katona voltam Adriangliában. Belefutottunk pár Kézbandatagba máskor is. – Nekidőlt a rúdnak. – Az adriangliai Tükör és a louisianai Kéz között évek óta zajlik a hidegháború. Adrianglia és Louisiana túlságosan is egyenlő ellenfelek. Ha valódi háború tör ki köztük, az évekig is eltarthat, így ehelyett kémeket hajigáinak egymásra, és aljas módszerekkel próbálnak győzni. Az adriangliai kémek varázslatot alkalmaznak a szerkentyűikben és a fegyvereikben. A louisianai kémek maguk a varázslat. Annyira elváltozottak, hogy némelyik már nem is ember. A lány mindezt már tudta: – M-m-m-miért b-b-betegít meg? – Végül a Kéz tagjait annyira felhúzták, hogy gonosz varázslatot kezdtek el alkalmazni. Ez a varázslat méreg a számunkra. Olyan, mintha egy rothadó holttestet találnánk, a szagtól az embernek hányhatnékja támad, így nem kétséges, hogy fogyasztásra alkalmatlan. Ugyanez érvényes erre is. Minél inkább dühösek, annál rosszabb a varázslatuk. Ezt ők is tudják. Arra használják, hogy meggyengítsék az áldozatukat. Végül a teste hozzászokik, de addig is sebezhető lesz. – M-m-mikor múlik el a hatása? – Az attól függ. Miféle válasz ez? – A m-m-magáé meddig tartott? Rövid szünet után jött a válasz: – Tizennyolc óráig. – És h-h-hogy b-b-bírta ki, hogy ne vakaróddzon? – Sehogy. A nyakamnál fogva leláncoltak egy cellába, és hagyták, hogy csináljam. – Ez ssz-szörnyű. – Miféle hadseregben volt ez a férfi, ahol hagyták, hogy véresre karmolja magát? – Nem tudták 1-1-1lenyugtatózni v-v-vvagy valami? A férfi hangja tárgyilagos volt: – Nem foglalkoztak vele.
69
– Ez nem helyes. – Vacogott a foga, ezért Cerise összeharapta a száját, de így a térde kezdett csillapíthatatlan remegésbe. – M-m-még rosszabb lesz, ugye? A férfi közelebb hajolt hozzá, és a szemébe nézett: – Lát apró, ugráló, kis, piros pontokat? – Nem. A férfi elfintorodott: – Akkor rosszabb lesz. Király! – Rrr... rrr... rr... – Csak nyugodtan – mondta a férfi. – R-r-rohadt szemetek. A férfi kurtán felkacagott. A bogarak folytatták őrült táncukat. Ha egy kicsit kevésbé fázna... – Van másik út, ami Sicktree-be vezet? A lány agya pár hosszú másodpercen át emésztette a kérdést. Végül felfogta: – A nyomkövető végül úgyis visszakanyarodik. E-e-el kell hagynunk a folyót. A férfi bólintott: – Így van. A lány karján a bogarak elkezdték rágni a bőrét, beleették magukat, próbálták átrágni magukat az izmokon át az erekig és a bennük folyó vérig. Cerise ökölbe szorította a kezét, hogy ne vakarózzon. Folyt az orra. Az a különös érzése támadt, hogy ha valami éleset a kezébe kaphatna, mondjuk egy késpengét, és megkapirgálná vele a bőrét, a bogarak eltűnnének. William a rúd éles döfésével megfordította a csónakot. A ladik a partra futott. – Eszébe se jusson. Cerise rájött, hogy a rövid tőrét tartja a kezében. Szipogott. William kinyújtotta a kezét. – Az e-e-enyém – vacogta Cerise. – De ebben a pillanatban nincs szüksége rá. Cerise nagy levegőt vett, minden szót éles pontossággal ejtett ki: 70
– Ha megpróbálja elvenni a tőrömet, megölöm magát vele. A férfi szeme fürkészően pillantott rá. – Jól van – mondta. – Nem verekszünk meg a tőrért, ha elmondja nekem, hogy juthatok Sicktree-be. Cerise gondolkodásra kényszerítette az agyát. Lassan indult be, mint egy rozsdás vízimalom. – A kis patak. Három mérföldre felfelé a folyón, jobb oldalon, a két fenyő között. Az egyik fenyőt villám sújtotta. Elvisz minket a Mozer-tóhoz, de onnan az utolsó két mérföldön át húznunk kell a csónakot. Ha egyszer elkezd vakarózni, nem hagyja abba. Nincsenek bogarak, nincsenek bogarak... – Csavargókirálynő! – Mi az? – A Mozer-tó. A Mozer-tó. Mi van a rohadt Mozer-tóval? Elképzelte a vízi utat. Sicktree. Sicktree-be mennek, abba a húgyszagú, fekáliaszagú pöcegödörbe. Valami nagyon fontos van Sicktree-ben. Urow. Urow van Sicktree-ben. El kell jutnia az unokatestvéréhez, hogy hazavihesse, gyorsan, hogy hazaérjen a kitűzött időpontra, hogy visszavehessék a házat és megölhessék a Sheerile-eket és a Kezet, és visszakaphassa a szüleit. Mentsd meg a szüleidet! Juss el Sicktree-be! Igen. – A Mozer-tó a Kismedve-patakba folyik – mondta Cerise. – A Kismedvéből Nagymedve lesz. Magunk mögött hagyhatjuk a csónakot, mielőtt a Nagymedve belefolyik a nagy folyóba, és gyalog kelhetünk át a mocsáron Sicktree-be. Cerise végiggondolta az utat. – Három mérföld, patak jobbra, Mozer-tó, Kismedve, Nagymedve, a Molnár ösvénye. – Köszönöm, Dora. Tegye vissza a tőrét a zsákjába, és induljunk. – A csónak felé intett. – Ki az a Dora? – Maga. Dora, a felfedező. Vamanos. Tegye el a tőrét, különben elveszem magától. 71
Arrogáns pöcs. – Ha hozzám nyúl, m-m-meghal – mondta Cerise. A férfi felnevetett. Reszelős, mély hangon. A farkasok nevetnek így. Cerise visszamászott a csónakba, visszadugta a tőrét a hüvelyébe, és megmarkolta. A bogarak mélyebbre másztak, apró acél állkapcsok rágcsálták az ínszalagjait, a bőre alatti izmot véres, lágy péppé változtatták... Cerise összezárta az ajkát, eszébe jutott a bíborszínű, szőrös csápháló, ahogy kiemelkedett a vízből. A rohadt szemét. Ha legközelebb találkozunk, már csak páros számú karod lesz. Addig aprítalak miszlikbe, amíg el nem árulod, hol vannak a szüleim! – H-h-h-hamarosan esni fog – mondta Cerise, és a sűrű, szürke felhőrétegre mutatott. William a felhőkre pillantott: – Az eső jó nekünk. Elmossa a nyomunkat. – Megállt, és odahajolt a lányhoz. – Mindez csak a fejében létezik. Ne hagyja, hogy kiborítsa. Én majd vigyázok magára, amíg újra a régi nem lesz. Vigyáz rá, haha. Majd ő vigyáz magára. Cerise összehúzta magát a padon, összefogta magán a dzsekit, és próbált nem vakarózni. Cerise útrövidítős patakjáról kiderült, hogy egy sáros csapás, amelyben nagyjából ötven centi víz van. Túl sekély volt ahhoz, hogy a csónak teljesen megrakodva haladjon rajta. William fogást cserélt, és tovább lépkedett, húzta a ladikot, és benne a zsákjaikat. Cerise ott lépkedett előtte, kivont tőrrel. Nem szokta meg a bőre. Bár nem vakarózott, de a Kéz varázslata fogott: megállt, mintha nagy súlyt cipelne, és az utóbbi egy órában egy szót sem szólt a férfihoz. William nem tudta eldönteni, hogy megkönnyebbülést érez-e, vagy hiányzik neki a lány piszkálódása. A mocsár sötét lett, az árnyak eltűntek. A fejük felett viharfelhők gyülekeztek, sűrű, szürke, nehéz felhők. Szélroham tépte meg a nádast és a bokrokat, megrezegtetve az aljnövényzetet. Az eső közeledett. Cerise haladt elöl. Kezdte húzni a lábát. Minél érzékenyebb az ember a varázslatra, a Kéz annál erősebben csap le rá. 72
Ruh annyira elváltozott, hogy még William is öklendezett tőle, pedig ő már ismerte a Kéz varázserejét. Végül minden az akaraterőn múlik. A lányban van kurázsi és állhatatosság, de a legrosszabb még hátravan. Amikor az utóhatás tényleg beüt, és végül beüt, a lány rángógörcsökben fetrenghet. Ha meghal, vele hal William esélye is, hogy lecsapjon a Pókra. Életben kell tartania. Vigyáznia kell rá. Villám fénye cikázott végig az égen. Mennydörgés robajlott, megrázkódtatta a leveleket. A levegőben érződött a megperzselt ég szaga. Nehéz, hideg esőcseppek doboltak a ciprusokon, először csak néhány, aztán egyre több és több, amíg végül megnyílt az ég, és hatalmas zápor zuhogott a mocsárra, olyan sűrű, hogy William alig látott tovább egy-két méternél. William arcát a sötét ég felé emelve káromkodott. Cerise odafordult hozzá. Az eső átáztatta, ruháját sötét masszává változtatta, és összekeveredett az arcán levő sárral. Olyan volt, mintha magából a Pocsolyából kelt volna ki, mint valami sáros, part menti cserje. Véreres szemek bámultak Williamre. A lány erejének utolsó morzsáit használta fel. Cerise kinyitotta a száját. A szavak lassan buktak elő: – Ne féljen, maga nincs cukorból. Nem elég édes. – Ha látja a pöttyöket, amiket mondtam, szóljon. – Rendi. Mentek tovább. A csónak a földet súrolta, és partra futott. – C-c-cipelnünk kell – vacogta Cerise, és letette a zsákját. William a vállára vetette a magáét. A lány megemelte a hajó orrát. – Fogom – mondta William. – De nehéz. – Elbírom. – Átbillentette a hajót, és a vállára vetette. A lányt is és a hajót is elbírná, több mérföldön keresztül is, de ezt Cerise-nek nem kell tudnia. Csak a közvetlenül a lába alatt levő talajt látta, a látóterét kitöltötte a sötét hajó, Cerise dzsekije meg a lába. Mentek tovább. Víz és sár áztatta Williamet, egészen a csontjáig. A bőrzekéje és a csizmája alá is behatolt. A zoknija nyúlós gombócot alkotott a lábán. Egy évet adott volna az életéből, ha levehetné a nedves ruhákat, és négy lábon futhatna tovább. De a lány és a terhe arra kényszerítette, hogy megtartsa emberi formáját. 73
Hiányzott a kunyhója. A kopott kis kunyhója, ami száraz volt, a lapos képernyős tévéje és a sör a hűtőben. És a száraz zokni a fiókban. Ez volt az egyik legjobb dolog a Töredékben. Annyi zoknit vehetett, amennyit csak akart. Cerise megtorpant, és ő majdnem nekirohant az átkozott hajóval. – Mi az? – Elhagytuk a leágazást! – kiáltotta a lány a vihar zaján túl. – A patak biztosan irányt változtatott az eső miatt. Túlságosan eltértünk balra. Arrafelé kell mennünk, a tóhoz! Kezével jobbra intett, a fák közötti homályba. Minden, ami elromolhatott, el is romlott. Ez igaz volt. William megfordult, és követte a lányt a bokrokon át. Ismerős, kísérteties súly borzongatta meg a bőrét. A határ közelében jártak. Egy dühös pillanatig azt gondolta, hogy a lány körbe-körbe vezette. A lány megint megállt. William hátrahőkölt. Lehetetlen nőszemély. Cerise kinyújtotta a kezét: – Nézze! William félrebillentette a hajót, hogy láthassa. Előttük a tó koszos üvegként terpeszkedett el. Baljukon egy móló nyúlt ki a vízre, az elejénél egy ház állt. Sötét ablakok. Emberi szagoknak semmi nyomuk a levegőben. Senki sincs otthon. A mellette levő út túlságosan simának tűnt – ki volt kövezve. William figyelt, és meglátta a háztetőn egy műholdvevő körvonalát. Igaza volt, a határ mellett voltak. Cerise közelebb hajolt: – Néha a Pocsolya létrehoz lyukakat, amelyek átvezetnek a Töredékbe. Általában aprók, és egy idő után eltűnnek. A férfi odahajolt hozzá: – Átmegyünk azon a lyukon, de akkor a Töredékben a maga varázsereje megszűnik. Ez minden bajától megszabadítja. Kis szikra villant a lány szemében. Villámlás csapott le, a világ szíve kihagyott egy ütemet. A tó felszínére egy sötét alak emelkedett ki a vízből. William félredobta a hajót, és maga mögé rántotta Cerise-t. 74
A sötét lény felágaskodott. William bámult, szeme felerősítette a kevés fényt. A több mint két méter magas lény vastag oszloplábakon állt. A csuklójából két ötcentis, csontos karom meredt ki, melyek túlnőttek az ujjain. A feje emberinek tűnt, de kemény göbök torzították el a test körvonalát, olyan volt, mintha valaki nagy sietve faragta volna ki egy durva kőből. Villámlás villant, és William meglátta, a fény másodperctöredékében meglátta. Számos véreres szem bámult rá egy túlméretezett állkapocsban végződő fejből. A lény bőre a vizenyős sár színében játszott, nyakán és végtagjain ráncos volt, mintha túl nagy lenne a testéhez képest. Vastag csontlemezek fedték a hátát, a hasát és a combjait. Thibauld, súgta az emlékezete. A Pók egyik bandatagja. Súlyosan torzult, a lesben álló fajtából. A francba! Thibauld rájuk pillantott, Williamról a lányra nézett, majd vissza. Elzárta a határig vezető utat. Ahhoz, hogy eljussanak a házhoz, el kell menniük mellette. A Tükör információja szerint Thibauld-nak rendkívül jó szaglása van. Földön rossz ellenfél volt, vízben azonban verhetetlen. A Pók biztosan azért helyezte el a tóban, hogy hátha Cerise erre jár. Valószínűleg majdnem minden nagyobb vízi utat eltorlaszolt. William összpontosított, megítélve az ügynöktől levő távolságát. Számszeríja a hátizsákjában volt a hátán. Egy másodperc alatt leteszi, két másodperc, mire kiveszi a számszeríjat, még egy másodperc, mire betölti... Túl sok. A késére kell hagyatkoznia. A Kéz ügynöke felemelte a fejét. A hosszú, görbe élű karmok Cerise-re mutattak. A száj kinyílt, megmutatva többsornyi rövid, háromszög alakú fogat. Ezek úgy aprítják össze a húst, akár a sajtreszelő, és az állkapcsok elég erősnek tűntek ahhoz, hogy átharapják a csontot is. Remek. Mély, tompa hang mordult fel Thibauld szájából, a szavakat fájdalmas lassúsággal ejtette ki: – A... az... e... nyém. – Nem – mondta William. A karmok rámutattak: 75
– Te... meghalsz – ígérte az ügynök. – Nem ma. Cerise előrevetette magát. William érzékelte a mozgását, és kicsapta a karját, leütötte a lányt, mielőtt a lányba belemartak volna a karmok. – Maradjon mögöttem! Cerise a sárba zuhant, és ott maradt. Thibauld testén megfeszült az izom, és szorosan kisimult rajta a laza bőr. William egy mozdulattal ledobta a hátizsákját. Különös, trillázó hang tört elő az ügynök torkából. Thibauld támadott. William kitért balra. Karmok súrolták az arcát. A fatörzsnyi kar alá bújt, és felhasította a bordák fölött kilátszó bőrt. A kés beleszaladt a kemény izomba. William ismét belevágott, érezte, ahogy a kés ártalmatlanul lecsúszik a csontlemezeken. Rohadék páncélos pulyka. Amit nem fedtek a lemezek, azt vastag izom védte. Kése nem tett elég kárt benne. Thibauld megfordult, a karját széttárta, megpróbálta a kézfejével leütni. William hátraugrott. Thibauld elhibázta, de forgott, akár egy szélmalom, karmait kieresztve. William elhajolt az első ütés elől, lebújt a második alól, aztán Thibauld karja belevágott a vállába. Az ütés lesodorta a lábáról. William összegömbölyödve repült, háttal érkezett a sárba, majd talpra ugrott. Bal karja elzsibbadt. Erős a disznója. Nem engedhet meg magának még egy ilyen ütést. Három méterre Thibauld véreres szemekkel pislogott, ide-oda ingatva a fejét. Cerise-t kereste. Nem, azt nem. – Itt vagyok, te kelekótya! Figyelj már ide! Az ügynök rábámult. – Mégis mire vársz? Kérvényt nyújtsak be? Thibauld előrelódult. Ez az, gyere ide, gyere közelebb. Távolabb a lánytól. Thibauld csak másfél méterre volt. William előrelendült, jól láthatóan az ügynök mellkasát célozta meg. Thibauld megmozdult, hogy lecsapjon, a karmait kieresztette. Belesétált a csapdába. William a mozdulat közben irányt váltott. Pengéje az ügynök karjának belsejét tépte fel, belemélyedt a húsba, a bicepsz alatt. A karmok alatt megbújt, majd hátrahúzódott. 76
Semmi. Egy ilyen vágásnak mozgásképtelenné kellett volna tennie a kart, de Thibauld sértetlennek tűnt. Se vér, se fájdalmas hangok, se nyögés. Semmi. Thibauld felemelte a karjait, állást változtatott. Az ügynök képtelen volt a karmaival elkapni Williamet, ezért úgy döntött, megragadja. William vicsorgott. Ha egyedül lenne, menekülőre fogná. Minél többet futkározna Thibauld, annál gyorsabban kivérezne. De abban a pillanatban, hogy ő futásnak ered, Thibauld Cerise után vetné magát, aki még mindig a sárban feküdt. Visszatekintve lehet, hogy egy kicsit túl erősen lökte meg. Vagy a Kéz varázslata jobban megviselte, mint mutatta. Keskeny, piros csík duzzadt fel Thibauld karján. Húúú, egy karcolást azért ejtett rajta. Remek. Na, még vagy száz ilyen, és megvan. Thibauld kinyújtotta a nyakát, és a karjára nézett: – Ennyi... az... egész? – Ne félj, ez csak az előjáték volt. – William egyik lábáról a másikra ugrált. – Kábé így nézel ki, amikor mozogsz. Thibauld felhördült, és előrevetődött. William nekiiramodott, ütött-vágott, hasított, kését halálos fémcsíkká változtatta. Thibauld visszavágott, hatalmas karjai egyre gyorsabban mozogtak. Karmok téptek bele William oldalába, áthasítva a bőrt. Fájdalom járta át. Nem törődött vele, és csapkodott tovább, halálos precizitással hasított bele a feltárult húsba. Bal, jobb, bal, jobb, le, vágj, vágj, vágj... Vér csörgött Thibauld hatalmas testéből. Nem elég. William a kését a lemezek alatti részbe vágta bele, a szívre célzott. Az ügynök felbődült, és megingott. William hátraugrott, és kihúzta a tőrét. Még mindig nem elég. A mancs elkapta, és körbeforgatta. A világ egy ezredmásodperc alatt elhomályosult. William azonnal felugrott, késsel a kezében, készen arra, hogy elvágja Thibauld nyakát és... a sárba érkezett meg, amint az ügynök hátratántorodott, arcán értetlen kifejezés ült. Thibauld hatalmas lábai megremegtek. Hörögve szívta be a levegőt. 77
Testének felső része oldalra csusszant, és a sárba zuhant; mögötte Cerise állt egy puszta tőrrel. Az ügynök testének csonka maradványa egy hosszú pillanatig még állt, aztán vért spriccelve a nedves sárba eldőlt. Mi a franc? Cerise átvette a tőrét a bal kezébe, és odament Williamhez, kikerülve a holttestet. Ha nem lenne több esze, megesküdött volna rá, hogy a lány kettőbe vágta Thibauld-t. Félbevágta. De hogy a fenébe? Egy tőr nem képes erre. Cerise szeme hatalmas és sötét volt sár pöttyözte arcán. William mélyen belenézett a lány szemébe, és nem látta meg az öklét, csak amikor már késő volt. Éles ütés érte a gyomrát. Még befeszíteni sem volt ideje. Fájdalom vágott a gyomorszájába. – Még egyszer ne csináljon ilyet! – kiáltotta Cerise. A férfi elkapta a kezét: – Magát védtem, maga kis buta! – Engem nem kell megvédeni! Mögöttük egy denevér mászott le az egyik ciprusfa törzsén. William megragadta Cerise-t, arrébb húzta az útból, és előrántotta a kését. A késpenge megvillant, és belevágott a kis testbe, nekiszögezve a fának. Cerise hátraugrott a férfitól. – Megőrült? – Ez egy élőhalott. Bíborlilás, átlátszó varázscsápok nyúltak ki a denevérből, megragadva a kést, próbálták kihúzni. – Ez meg mi a nyavalya? – Egy felderítő. A denevérek általában elbújnak eső idején. – Az élőhalott egy felderítőmester volt, aki a Póknak jelenti a történteket. William szinte biztos volt benne, hogy a denevér nem látta meg őket, de nem lehetett teljesen biztos benne. Cerise megingott. A lába összecsuklott, és félig leesett, félig leült a sárba. A férfi leguggolt mellé: – Mi a baj? – Pöttyök... – suttogta a lány. 78
William felnyalábolta a sárból a lányt a zsákjaikkal együtt, és a határ felé rohant a szakadó esőben. A határ okozta nyomás Williamet az állkapcsán találta el, szinte csikorogtak tőle a csontjai. Átvágott a fájdalmon, a karjában vitte Cerise-t. Az alakváltóknak nincs varázserejük. Ők maguk a varázserő, és bár az átkelés fájdalmas volt számukra, nem volt elviselhetetlen. A másik oldalon megállt, hogy kifújja magát. Cerise rongybabaként feküdt a karjában. Ó, a fenébe! Lehet, hogy túl gyorsan haladt át a határon ahhoz, hogy a lány kibírja. William magasabbra emelte a lányt, hogy megnézhesse: – Szólaljon meg! A lány vértelen arca fehér folt volt az esőben. Kicsit megrázta és látta, hogy a hosszú szempillák megremegnek. – Eltűntek – suttogta Cerise. Szép szeme van, észlelte William. A nagy, sötétbarna szempár abban a pillanatban ragyogott a megkönnyebbüléstől. – Eltűntek a bogarak. A pöttyök is. – Jó. – William a házhoz sietett. – Tegyen le. Ez kemény tőrpárbaj volt. Az ütés is kemény volt. William már majd’ belehalt a kíváncsiságba, hogy lássa, hogy fest a lány a sár és a kosz alatt. – Ha leteszem, leesik, és nem akarom még egyszer felemelni azután, hogy megint meghempergőzik a mocsokban, így is elég sáros vagyok. – Maga gazember és seggfej – mondta Cerise, kivillantva apró, szabályos fogait. Ha van energiája, hogy felcsattanjon, akkor lassan kezd magához térni. Ez jó. – Roppant kedvesek a szavai. És a spagettis parfüm, amit visel, egészen magával ragadó. Egyetlen csavargó sem tudna ellenállni neki. Cerise vicsorgott. Haha. – Úgy beszél, mint egy feldühödött nyúl. – William erősebben magához szorította, hátha a lány újra megütné, és a házhoz sietett, felment a verandára, és odalépett az ajtóhoz. Az ajtó jó erősnek tűnt. 79
– Várjon. A rémület a lány hangjában megállította. – Mi a baj? Cerise felemelte sáros kezét, és megmutatott egy kis égésnyomot az ajtókereten, míg a másik kezével támogatásért a férfiba kapaszkodott. Egy A betű, amelynek vízszintes vonala némileg meggörbült. A lány végtelenül mély szeme még nagyobb lett. – El kell mennünk – suttogta. – Mit jelent ez a betű? – Alfákat. William további magyarázatra várt. – Az alfák sem a Peremhez, sem Mágiához nem tartoznak. Saját világuk van a Töredékben, és pokolian veszélyesek. Néha látjuk őket, de ha mi békén hagyjuk őket, ők is békén hagynak minket. Ez a ház az övék. Ha betörünk, és itt találnak, megölnek. William vállat vont: – Nekem nyolc. A ház hónapok óta üres lehet. – Honnan tudja? Túl sok mindent kéne elmagyaráznia: az ajtó peremén megülő koszt, az emberi szagok hiányát, a kis állatok szagát, amelyek többhetesek vagy többnaposak voltak, és amelyek a területüket jelölték... – Csak tudom. Akármik is ezek az alfák, nincsenek a környéken. Szükségünk van egy száraz helyre, ahol meghúzhatjuk magunkat. Cerise arca összerándult a rémülettől: – Hallgasson rám! Mennünk kell! Ez rossz... William berúgta az ajtót. Az kinyílt: – Már késő. Cerise megmerevedett a karjában. A ház sötétnek és üresnek tűnt. Riasztó sem törte meg a csendet. Senki nem jött elő, hogy megküzdjön velük. – A francba is, William. Tetszett neki, ahogy a lány kimondta a nevét. – Ne féljen, Csavargólány Őfelsége. Velem biztonságban van. A lány káromkodott. 80
William átlépett a küszöbön, és óvatosan letette a lányt. Cerise megingott, és a falba kapaszkodott. – Most hová megy? – Körülnézni a házban. Mégis hová? – Cerise ellökte magát a faltól, és beljebb lépett az előszobába. William nagy levegőt vett. A szagnyomok régiek voltak, füle nem érzékelt semmilyen zajt. A lány az idejét vesztegeti. Valaki, akinek katonai tapasztalata is volt, beleverte a lányba az ellenséges területen való felderítés alapjait. Azok után, amiken keresztülmentek, egy egyszerű civil az első puha felületen landolt volna. Ez itt meg ellenőrzi a házat. Valószínűleg egy perc múlva elfogy az ereje, és összeesik. A peremlakók rendetlen, tanulatlan népség. Semmihez sem értenek, és csak a vakszerencse vagy az ima segíti őket. Cerise-t nem. William nem ismert egyetlen peremlakót sem, aki képes lett volna így félbevágni egy testet. Egy roppant koncentrált villantással képes lett volna rá, de nem látta az árulkodó, ragyogó, összefonódó fényszalagokat. Egyébként a legtöbb peremlakó nem tud fehéret villantani, és ilyen kárt csak egy fehér villantás képes okozni. Óvatosnak kell lennie. Nem szabad alábecsülnie a csavargókirálynőt, különben megbánja. Füle mechanikus zajt hallott. A villanykörték felvillantak, és sárga fényt kezdtek árasztani. A lány biztosan talált egy generátort. William körbement a nappaliban, és leengedte a spalettákat. Cerise jelent meg a ház mélyéből: – Üres. William kecses meghajlással üdvözölte: – Mondtam. – Megtaláltam a generátort. Van fürdőszoba is. A víz langyos, de tiszta. William előtt megjelent egy zuhanyzás és bolyhos törülközők ígérete. Bólintott: – Menjen. Minél előbb lefürdik, annál jobb lesz mindkettőnknek. A lány tekintetével akár ölni is lehetett volna. Megpördült, felkapta a zsákját, és bement a fürdőszobába. Okos. William szerette volna tudni, mit rejt a zsák. 81
William szobáról szobára járva átkutatta a házat. Olybá tűnt, mintha amolyan nyári búvóhely lenne: meglehetősen új volt, tele olyan butaságokkal, mint hajómodellek és tengeri kagylók. Sok kis kacatot látott, de semmi jelét annak az elhasználtságnak, ami azzal jár, ha valaki lakik valahol. A kamrában sok konzerv volt. Jó, hogy van ennivaló. William visszatért a nappaliba, lejjebb csavarta a nagy lámpát, felkapcsolt pár kisebbet, épp csak annyira, hogy lásson, és várt. Ruhája csupa víz volt, nyirkosan tapadt a bőréhez. Nedves zoknija a lábára csavarodott. William lehúzta a csizmáját és a zokniját, majd begörbítette a lábujjait. A keményfa padló kellemesen hűvös volt a talpa alatt. Egy vitorlás hajó modellje állt az egyik polcon. Levette, és játszott a kis kötelekkel. A hajóra ráfért volna pár matróz. Volt otthon pár GI Joe-ja, amik talán beleillettek volna... Nem, túl nagyok lennének. Mennyi ideig tart tisztálkodni? Egy ajtó nyílt ki mögötte. – Kész vagyok – jelentett be Cerise. William megfordult, és megmerevedett. A lány levette a sapkát, a dzsekit és a koszos farmert, talált egy rövidnadrágot és egy túlméretezett pólót, ami elrejtette a mellét. Haja, a nagyon hosszú és sötét haja a csípőjéig ért, frissen fésült hullámokban lebegett. William megnézte a lány napbarnított arcát, telt ajkát, keskeny orrát, nagy, mandulavágású szemét, melyet sűrű szempilla keretezett... A szemek ránevettek, és William elfelejtette, hol is van és miért. A lány illata elérte az orrát, igazi illata összekeveredett a szappan illatával. Tiszta és lágy illata volt... Női illata. A benne levő vadállat elvesztette a fejét, és belülről kaparászott. Akarom. Akarom a nőt! – Lord Bill? – kérdezte Cerise. Gondolatai vadul kergették egymást. Akarom... Olyan gyönyörű... Olyan közel áll és olyan gyönyörű. Akarom a nőt. – Föld hívja Williamet! A lány nézte őt azokkal a csodálatos, sötét szemekkel. Csak annyit kell tennie, hogy feléje nyúl, és megérinti. 82
Nem! Nem szabad. A lány nem adott rá engedélyt. Ha megérinti, a magáévá teszi. Nőt magunkévá tenni, engedély nélkül, nem szabad. William összeszedte magát, visszanyerte az önuralmát. A benne levő vadállat összekuporodott, hörgött és acsargott, de ő visszafogta, egyre mélyebbre és mélyebbre nyomta le magában. Emlékszel a korbácsra? Igen, mindenki emlékszik a korbácsra. Mindenki emlékszik arra, milyen, amikor megbüntetik, mert engedély nélkül megcsókolt egy kislányt. A hátán levő sebhelyek viszketésükkel emlékeztették rá. Az embereknek szabályaik vannak. Be kell tartania a szabályokat. William alakváltó. És egy alakváltó soha nem lehet biztos benne, hogy egy nő akarja-e őt, hacsak nem fizet neki, vagy a nő maga ki nem mondja. Ez a nő nem akarta őt. Nem vette le a ruháját, nem próbálta megszüntetni a köztük levő távolságot, és ösztönei azt súgták, hogy nem tudja őt megvásárolni. Elérhetetlen. – Most én jövök a fürdésben – mondta William. Hangja fakó volt. Elhaladt a lány mellett, széles ívben kerülte meg, és kényszerítette magát, hogy menjen tovább, be, a fürdőszobába, ahol becsukta maga mögött az ajtót, és rátolta a reteszt is. Cerise nagyot nyelt, hallgatta a víz zubogását a keramitkockákon. Egész teste feszült volt, mintha csak most élt volna túl egy élet-halál harcot. A teljes döbbenet, amivel a férfi némán rábámult, megfizethetetlen volt. A lány majdnem felnevetett. Aztán William vad lett. Valami vadság villant a lányra a szeméből, valami őrült és erőszakos vágy. Egy pillanatig azt hitte, hogy meg kell küzdenie vele, aztán az a vadság eltűnt, mintha lehúztak volna egy belső spalettát. Teljes győzelmet aratott a férfi felett. Ezt is tervezte – ha még egyszer csavargókirálynőnek nevezi, akkor megfojtja. De azt nem várta, hogy... Ezt nem várta.
83
Arra gondolt, hogy talán megbámulja, talán flörtöl vele. De egy másodperc alatt gyorsult százra, ahogy a Töredékben mondanák. Még soha nem látott ilyesmit egy férfiban. Még soha nem találkozott olyan férfival, aki így nézett volna rá. Mintha ellenállhatatlan lenne. Cerise mélyen beletúrt a hátizsákba, előhalászott egy pólót, és felvette. A férfi kényszerítette magát arra, hogy meghátráljon. Jó pont jár érte, de nem kell kísérteni a sorsot. Az adrenalinhullám végre lenyugodott benne. Melegség járta át, amit enyhe fáradtság követett. Ejnye hát, szóval Lord Bill majdnem elveszítette a fejét egy pocsolyabeli lány miatt. Cerise elvigyorodott. Csavargókirálynő, Zavarbaejtő Királynő, megleptelek. Az „elveszítette a fejét” nem pontosan fedte a történteket. Úgy bámult rá, mintha megszállott lenne. Nem kellett volna, hogy fontos legyen. Mindenekelőtt Cerise azt gondolta, hogy William minden nőre így néz. Na jó, talán nem pont így, mivel sikerült megérnie a felnőttkort úgy, hogy nem gyilkolták meg. Mégis, fontos volt. Valami élességet, veszélyességet érzett mindenben, amit a férfi tett, és ezzel úgy vonzotta magához, mint bogarat a fény. Visszagondolt a harcra. Nem volt kemény a lökése, de Cerise így is alig állt a lábán és eléggé megütötte magát, miután elesett. Hanyatt esett, és a levegő kiszorult a tüdejéből. Egy fél percig csak feküdt, kábultan, próbált felállni, és hallgatta, hogy William egyre távolabbra csalja a Kéz ügynökét. William jó szándékkal ütötte le, az igaz, de Cerise-nek még keményebben kellett volna visszaütnie ezért. Jó, hogy senki nem nézte végig a csatát, különben az egész Pocsolya rajta nevetne. Cerise fintorgott. Szeretett volna behúzni egyet neki, keményen, az állára, de valakit állon csapni, na, ahhoz kemény kéz kell. Ez volt az egyik első lecke, amit a nagyanyja megtanított neki. Vigyázz a kezedre. Arra kell, hogy a kést fogd vele. Amikor végre feltápászkodott, az a barna szörnyeteg majdnem ötven méterre volt. Hatalmas volt, és karmokkal volt felfegyverkezve. És William egy késsel ment neki. Cerise azt mondta volna, hogy őrült vagy ostoba, de mire odaért, a Kéz ügynöke 84
vérzett, mint egy leszúrt disznó. Cerise majdnem elcsúszott a vérnyomon. Még néhány perc, és William kivérezteti. A vízcsobogás megszűnt a fürdőszobában. Cerise kisietett az előszobába, mielőtt William kilépne és elcsípné, hogy az ajtót bámulja. Baloldalt kamra állt. Átnézte a konzerveket, olyat keresett, amiben hús is van. Cerise csinos volt, ez tudta. A Pocsolyában mindig számításba vették, hogy ki is ő, és mire képes. Ő volt Cerise Mar. A Patkányok felsorakoztak mögötte, és híres volt a tőréről. A családja rokonság szempontjából nem volt épp a legkívánatosabb, és némelyik férfinak gondja akadt azzal, hogy mennyire jól bánt a pengével, de mégis, elég sok férfi volt, aki a fél karját is odaadta volna azért, hogy vele lehessen. Ha akarna, válogathatna közülük, és válogatott is, amíg le nem foglalta az, hogy befoltozza a családi kasszát. Az egy dolog, ha az ember tudja, hogy szegény. De ezzel a tudással együtt élni, kibírni, hogy folyton az orrod alá dörgölik, hogy csalni kell, svindlizni és manipulálni, hogy új téli ruhát vehess a gyerekeknek, vagy letehesd az óvadékot az egyik rokonodért, az egy másik. Ez elszívta Cerise életerejét. És aztán ott volt Tobias. Na, az volt a hab a tortán. Ha egy férfi közeledett hozzá, Cerise-nek rögtön az villant be: mit is akar valójában? Őt magát akarja, vagy a családja pénzét, már amennyi kevés maradt belőle? Megbízható vajon? Mennyire csapná be, és mibe kerülne a családnak elsimítani a dolgot? Ez túl sokat iszik, annak az első házasságából van egy gyereke, akire szintén gondot kell viselni, amaz meghág mindent, ami mozog... Túl vakmerő, túl ostoba, túl hirtelen haragú... Hamarosan Cerise-ről elterjedt, hogy válogatós, pedig ő nem gondolta magát annak. És még akkor is, ha az lett volna, nem engedhette meg magának, hogy ne az legyen. De William minderről mit sem tudott. Semmit sem tudott Ceriseről, és fikarcnyit sem érdekelte a családja. Cerise váratlanul támadta le, és őszinte reakciót kapott. Cerise felidézte a férfi tekintetét, és megborzongott.
85
A kérdés az volt, hogy mit tegyen, ha a férfi kijön a fürdőszobából? A gondolat megállította. A fickó biztos jó formában van. Bikaerős – egyedül végigvonszolni a ladikot a mocsáron nem lehetett fáklyásmenet, és aztán felemelte őt, Cerise-t meg a zsákjaikat, és futott, mintha együttes súlyuk meg sem kottyant volna neki. Elképzelte, ahogy William kilép a tusolóból, és éppen törülközik – majd villámgyorsan elűzte a képet. Nem baj, ha a pasas szerelemittas. De neki most más dolgok miatt kell aggódnia. Lénye egy része szerette volna kideríteni, hogy William reakciója vajon egyszeri dolog volt, vagy képes-e még egyszer elérni, hogy a férfi így nézzen rá. Cerise felkapott két marhapörköltkonzervet a polcról, és visszament a konyhába. Mindegy, mondta magának. Nem vagy már tizenöt éves. Verd ki a fejedből! Meg kell mentened a szüleidet. Pár perc múlva a férfi kilép a fürdőszobából, neki pedig úgy kell kezelnie, mint potenciális ellenséget. Így biztosabb. Lord Bill igazi rejtély volt. Úgy öltözködött, mint egy kékvérű, úgy beszélt, mint egy kékvérű, de a Töredéken át érkezett a Pocsolyába. Mágiából a nemesek általában nem léphettek be a Töredékbe. Túlságosan tele voltak varázslattal, és vissza kellett fordulniuk, különben belehaltak. William vagy egy nagy nulla varázslat szempontjából, vagy valami nagyon nem stimmel a vérvonalával. Aztán meg a szeme tele van tűzzel. És most ez... De William sokat tud a Kézről. Ezt Cerise-nek muszáj kihasználnia. Még mindig megölheti a férfit, ha túllépne egy határt. A tűzhelynek puccos üvegteteje volt. Cerise bekapcsolta, megvárta, amíg az egyik rózsa vörösleni nem kezd, rátett egy edényt, és beleöntötte a pörköltet. Kékvérű vagy sem, előbb-utóbb rájön, ki ez a Lord Bill. Vagy külön utakon folytatják tovább, és a probléma magától megoldódik. Az ajtó kinyílt. Ez pusztán kíváncsiság, döntötte el Cerise. Normális, egészséges kíváncsiság. Úgy tett, mintha lefoglalná a pörkölt. Egyszerűen csak felnéz, majd elkapja a tekintetét... Ó, egek. Azonnal tudta, hogy hibát követett el.
86
A férfin farmer és fehér póló volt. Ruhája rásimult. William nem jó felépítésű volt, hanem jól kifaragott, kemény erő és halálos gyorsaság alkotta. Semmi megadás, semmi gyengeség. A teste karcsú, izmos volt, olyan férfié, aki megküzdött az életéért, és így szerette az életet. És William igazi kardforgatóként lépett oda a lányhoz, magabiztos, kimért léptekkel, amihez némi természetes elegancia és erő társult. Tekintetük találkozott. A lány látta, hogy a vadság árnyéka ismét átsuhan William szemén, és abbahagyta a pörkölt kevergetését. Egy hosszú pillanatig egymásra bámultak. A francba! Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Cerise elfordult, hogy megfogjon két fémtálat, beleöntötte a pörköltet, és az asztalra helyezte. A férfi leült, Cerise is leült, tekintetük ismét találkozott, és a lány nem volt biztos benne, hogy melyikük van nagyobb bajban. William előrehajolt, közelebb húzta a saját tálját, mintha a lány el akarná venni tőle. Ráfért volna egy borotválkozás, de nem nézett ki rosszul a borostával. Sőt, épp ellenkezőleg. Arckifejezése nyugodt volt, de Cerise valamiféle veleszületett női megérzéssel tudta, hogy róla gondolkozik, és arról, hogy miket művelne vele. Úgy érezte magát, mint egy tizenöt éves lány, aki először táncol fiúval, ideges volt és remegett, és próbált nem butaságot mondani vagy csinálni, de minden pillanatban reszketett az izgalomtól. Remek. Nem tudta eldönteni, melyikük a nagyobb idióta. – A kaja szar. Bocs. De legalább meleg – mondta Cerise nyugodt hangon. – Ettem már rosszabbat is. – A férfi hangja is közömbös volt. – Ez a sütő remek. William felnézett a táljából: – Maguk min főznek? – A nagy házban van egy hatalmas, fatüzelésű tűzhely, és egy kis elektromos is. Meg se közelíti ezt. – Cerise felsóhajtott, és a kis GE logós, üvegtetejű tűzhely felé pillantott. – Szeretném ezt itt ellopni. – Sok szerencsét ahhoz, hogy valahogy elsétáljon vele a rohadék angolna előtt. – Enni kezdte a pörköltet. – Ha magunkkal visszük, még mindig a fejére pottyanthatjuk. 87
A férfi megállt, mintha tényleg végiggondolná, hogyan vonszolnák magukkal a tűzhelyet a mocsáron át. – Csak vicceltem – mondta Cerise. William vállat vont, és visszatért az evéshez. Vékony, vörös folt tört át a pólója oldalán. – Maga vérzik. A férfi felemelte a karját, és megnézte az oldalát: – Biztos újra szétnyílt. Az a szemét megkarmolt. Azok a karmok tizenöt centisek voltak. – Mennyire mélyen? A férfi ismét vállat vont. Újabb folt jelent meg. – Ne vonogassa a vállát. – Cerise felugrott, és odament hozzá. – Emelje fel a pólóját. A férfi felhúzta, és megmutatta az oldalát. Két mély vágás szántotta fel a bordáit. Semmi életveszélyes, de ha nem kezelik, nem lesz jó vége. – Miért nem kötözte be? – Nem kell. Gyorsan gyógyulok. Aha. – Ne moccanjon. – Cerise megragadta a zsákját, és kivett egy gézzel és ragtapasszal, valamint egy tubus Neosporinnal teli, simítózáras zacskót. – Legalább kimosta? A férfi bólintott. – Jó, mert nem rángatom végig a mocsáron, ha elájul a fertőzéstől. – Cerise megmosta a kezét, és a vágásokra Neosporint nyomott. – Ez a gyógyszer a Töredékből való. Megszünteti a sebben a fertőzést. – Tudom, ismerem – mondta a férfi. – Egy kékvérű honnan ismeri? – Semmi személyes kérdés. Haha. Most először esett a saját csapdájába. Cerise rátette a kötést, és leragasztotta. – Ó, nézze! Sértetlenül megúszta. – A Neosporinja büdös. – Bírja ki.
88
William lehúzta a pólóját, és Cerise észrevett egy kék foltot a bicepszén. Odanyúlt, és felhúzta. Nagy ütésnyom éktelenkedett a válla nagy részén. – Erre is van csodakenőcse? – érdeklődött William. – Nem, de ha meg kell ütnöm, tudni fogom, hol fáj a legjobban. – Cerise elengedte a pólót, és összepakolta a kötszereket. Nem semmi az a bicepsz. A férfi háta is izmos volt, és valószínűleg simán a levegőbe röpítene egy negyeddollárost a hasfaláról. Vagy még mindig katona, vagy valami csúnya dologgal keresi a kenyerét. A férfiak nem maradnak ilyen kondiban, hacsak nem muszáj. Cerise visszatért az asztalhoz. – Kösz – mondta William. Nos, itt az esély, határozta el Cerise. Annyi információt kell kiszednie belőle, amennyit csak lehet. Ki tudja, mit hoz a holnap. – Gondolom, az a teknősszerű izé is a Kéz egyik ügynöke volt. William bólintott. Gyerünk, Lord Bill, ne tartsa meg magának. Cerise újra próbálkozott: – Na és az a denevér? Amikor elfutottunk mellette, úgy tűnt, mintha már egy ideje halott lenne. Volt egy lyuk az oldalában, és már azelőtt lehetett látni a belső szerveit, hogy maga belemártotta volna a kését. És bomlásszaga volt. William ismét bólintott. Talán túlságosan finomkodik. – Meséljen a Kézről, kérem. – Nincs kérdés. Maga alkotta meg a szabályt, nem? – William egy darab húst tűzött a villájára, és gyorsan rágott. Gyorsan evett – Cerise alig végzett a sajátja felével, míg William már majdnem befejezte. – Hajlandó vagyok csereberélni. William rápillantott a tálja fölött: – Választ válaszért? – Igen. – És őszintén válaszol nekem? Cerise a legőszintébb mosolyát villantotta rá. Két története állt készen, attól függően, hogy a férfi melyik irányba tart. – Persze. 89
William kurtán felnevetett: – Maga peremlakó. Maga képes lenne hazudni, kirabolni és védtelenül otthagyni a mocsárban, ha azt gondolná, hogy lesz valami haszna belőle. Okos csibész. – Azt hittem, azt mondta, most van először a Peremben, nem? – És most próbál belecsempészni egy kérdést. Azt hiszi, a hat húszassal jöttem. Ha a hat húszassal jött is, elég eszes volt. – A szavamat adom. A férfi félrenyelte a pörköltet, köhögött, hátravetette a fejét, és felnevetett. Ahhoz képest, hogy kékvérű, elég szórakoztató. Cerise a szemét forgatta, igyekezett, hogy fel ne kacagjon: – Ugyan, kérem. William a kanalával az ég felé mutatott: – Esküdjön meg rájuk. Cerise felhúzta a szemöldökét: – Honnan tudja, hogy a nagyszüleimet feldühítené, ha hazudnék? – Honnan tudja, hogy nem? Igaza van. Cerise égnek emelte a tekintetét: – Megígérem, hogy becsületesen játszom. William hátradőlt, és félig lehunyt szemhéja alól tanulmányozta a lányt. – Érdekli a denevér? – Kezdetnek jó lesz. – Élőhalott a neve. És Adriangliából jöttem. Már mondtam, odaát nagyon fontosak az olyan szerkentyűk és játékok, amelyek megnövelik a varázserőnket. Némelyik embernek implantátuma van, némelyiknek katonai szintű varázslaterősítője. Louisiana a másik utat választotta. Ezek a lények végleges, jóvátehetetlen testmódosításon mennek keresztül, ami korcsokká változtatja őket. Abból, amit tudok, az a szarság, amit a testükkel művelnek, más országokban tiltva van. A felderítő nem magától lett ilyen jól felfegyverzett. Valahol ezt is úgy fércelték össze.
90
A felfegyverzett korcs ronda volt, de a nyomkereső jobban zavarta Cerise-t. Azokban a kinyúló csápokban volt valami, ami ősi, mélyen ülő utálatot váltott ki belőle. Képtelen lesz valaha is elfelejteni azt a képet, és alig várta, hogy visszavágjon neki. – Egy nap megölöm azt a nyomkövetőt. – Álljon be a sorba. Egymásra fintorogtak. – A Kéz egyfajta halottidézőt, felderítőmestert használ – mondta William. – Azt mondta, hogy az unokatestvére halottidéző. Tudja, hogy mit csinálnak a született halottidézők? Lecsavarták a kedvenc babája fejét, beletömtek egy halott madarat, és körbesétáltatták. Aztán nem értették, hogy Cerise miért olyan feldúlt. – Jobban is, mint szeretném. – Nos, ez egy egészen más szintre viszi a dolgot. A felderítőmester saját magából vett cafatokat dugdos holttestekbe, és élőhalottakká változtatja őket. Pfúúúj! – Most szórakozik velem, ugye? William a fejét rázta: – Ezek az élőhalottak a felderítőmester lényének részévé válnak. Azt látja, amit ők. Keres magának egy szép, csendes kis zugot, szétküldi őket, aztán várja, hogy érkezzenek a jelentések. – Ez hihetetlenül undorító. – Én jövök. – William közelebb hajolt a lányhoz, és egyenes tekintetét le sem vette róla. Különös pillantás volt, mágneses és erős, de nem árult el semmit. A férfi hangja halk volt, alig több a suttogásnál, és Cerise közelebb hajolt hozzá, hogy hallja. Cerise ezer évig is tudott volna azokba a szemekbe bámulni, és nem vette volna észre, hogy múlik az idő. – Miért akarja magát a Kéz? – Jó kis trükk ez a szemével, Lord William – mormolta a lány. – Nagyon ijesztő. – Válaszoljon a kérdésre. – Nála vannak a szüleim. – Miért? 91
Cerise rámosolygott. Azt hitte, hogy becsületes üzletet köt. – Ez egy második kérdés. Mit keres a Pocsolyában? – Keresek valamit, amit elloptak a családomtól. Egy örökséget, egy gyűrűt. Egy angliai királytól kaptuk, még az öreg kontinensen. Az az ember itt bukkant fel, és nekem vissza kell szereznem a gyűrűt. Ha a családja tényleg ilyen régi, képesnek kellene lennie arra, hogy villantson. Lőtt számszeríjjal, a késforgatás mestere volt, és valószínűleg puszta kézzel kaszabolta le az ellenségeit, de eddig még nem villantott. Valószínűleg azért, mert képtelen volt rá. Nem élhette volna túl a Töredékbe vezető utat sem. Cerise elmosolyodott magában. Jól gondolta. Valaki Lord William őseinek hosszú listáján kicsit beküldte a macit a málnásba – vagy egy peremlakó, vagy egy töredékbeli vándor vére csörgedezik az ereiben. – Miért rabolta el a Kéz a szüleit? – Nem tudom. – Hazudik. Cerise megrázta a fejét: – A családjaink viszálykodnak. Az utóbbi nyolcvan évben mindig is viszálykodtak. A mi generációnk tagjai lemészárolják egymást, a viszály elhal, amíg a következő generáció fel nem nő, és megint kezdődik az elejétől. Néhány nappal ezelőtt a szüleim elindultak, hogy ellenőrizzenek egy régi házat a birtokunk peremén. Amikor nem tértek haza, a keresésükre indultam. A birtokunkon találtam annak a családnak néhány tagját, akikkel viszályban állunk. Azt mondták nekem, hogy a Kéz rabolta el a szüleimet. De azt elfelejtették megemlíteni, hogy miért. – Semmit nem tett amiatt, hogy a területükön voltak? Cerise némi helytelenítést érzett a férfi hangjában. Fellángolt benne a düh: – Ez bónuszkérdés, William. De jó. Válaszolok rá. Három lovasom volt, nekik pedig hat puskájuk. Utánaszámoltam, és az eredmény nem nekem kedvezett. De helyettem ne aggódjon. Mielőtt ennek az egésznek vége, úgyis látni fogom, ahogy kihuny a szemükben a fény. Felállt, elmosta a tálját, és bement a hálószobába. 92
7. fejezet William megette a pörköltet – étel volt, és fogalma sem volt róla, mikor fog legközelebb enni. Elmosta a tálját, nesztelen farkasléptekkel kiment a hálószobába, és ujjával picit belökte az ajtót. A lány már aludt. A falnak döntötte a hátát, ülve aludt, törökülésben, hosszabb kardja a vállán nyugodott. William azt érezte, hogy ha egy kicsit is közelebb menne, a lány azzal ébredne, hogy belevágja a pengéjét, így csak ott állt az ajtóban. Tanulmányozta, ahogy sötét haja hullámokban keretezte az arcát, a vállán át leomlott, majdnem a földig. Olyan szép volt, mint egy festmény. Csakhogy ez a festmény élt, meleg volt, és az illatától legszívesebben nyüszögött volna, mint egy kiskutya, mert nem mehetett a közelébe. Cerise bekötözte az oldalán levő sebet. Nagyon nyugodtan ült, és hagyta neki. Még mindig emlékezett az érintésére a bőrén. Ha a lány tudta volna, miket gondol, sikoltozva rohant volna el. Vagy talán nem. A sikoltozás valahogy nem az ő műfaja. A története elég valódinak tűnt. A peremlakók imádtak mindenféle ostobaság miatt viszályt kirobbantani, és ha egy viszály elkezdődött, soha nem hűlt ki igazán. Minél kisebb volt a tét, annál keményebben harcoltak. Cerise egyetlen nevet sem mondott neki, kivéve a sajátját, és nem volt garancia arra sem, hogy az igazi-e. Azt tervezte, hogy Sicktreeben magára hagyja, és eltűnik a mocsárban. Ha szilárd talajon lennének, a nyomába eredne, de a mocsárban, ahol a víz elmosta a szagnyomokat, nem volt benne olyan biztos. A lány tudta, mit csinál. Ha ez egy normális konfliktus lett volna, a dolgok egyszerűek lennének. A lány ellenség lenne. De ha igazat mond, akkor áldozat, nem harcos. Aki nem harcos, azt békén kell hagyni. Hacsak nem
93
teszi magát az ellenségévé azzal, hogy rátámad, addig nem áll jogában másként bánni vele. Azt akarta, hogy a lány kedvelje őt. Kevés nő kedvelte, főleg a Töredékben. Úgy tűnt, megérzik, hogy valami nem stimmel vele, és nagy ívben elkerülik. Williamnek az kellett, hogy valahogy a lány családja közelébe férkőzhessen, hogy rájöjjön, miért packázik velük a Pók. Cerise volt a hozzájuk vezető út. El kell érnie, hogy a lány megkedvelje, vagy legalábbis azt gondolja, hogy elég hasznos ahhoz, hogy magával vigye. Emberként kell gondolkoznia. Ravasznak kell lennie. A ravaszság nem tartozott az erényei közé. A macskák ravaszok. A rókák is. Ő farkas volt. Elvette, amit akart, és ha nem kaphatta meg, kivárt, amíg alkalom adódott rá. A lány megemlítette, hogy másnap estére már szeretne Sicktree-ben lenni. A lehetőségek egyre szűkültek. Fogyott az ideje. William még egyszer megnézte a lányt, majd kiment a nappaliba. Levette a pamlagról a párnákat, és hevenyészett szalmazsákot készített a földön, amely eltorlaszolta az ajtót. A Tükörnek volt egy embere Sicktree-ben, Zeke Wallace. Hivatalosan bőrárus és preparátor volt, nem hivatalosan Adriangliának dolgozott, és szabadidejében tiltott árukat csempészett. Erwin szerint Zeke majd naprakész információval látja el a Pókról: hol látták őt és a csapatát, kikkel léptek kapcsolatba a Pocsolyában, és így tovább. Zeke segíthet azonosítani Cerise-t, de nagyjából ennyi. A többi már Williamen múlik. Gondolkozz. Te is ember vagy. Még mindig azon volt, hogy kitaláljon valamit, amikor meglepte az álom. Halk léptek zaja rángatta ki Williamet az álmából. Kinyitotta a szemét, még épp időben ahhoz, hogy meglássa Cerise meztelen bokáját, ahogy a lány kislisszant mellette. Megszökik tőle. Nem hinném. William felugrott, és követte a lányt. A komor tó nyugodt volt a mogorva, szürke ég alatt. A mólónál Cerise térdig gázolt a vízbe, még mindig a hosszú pólót viselte. A férfi követte, némán mozgott a fűben, elment egészen a móló elejéig, amíg meg nem látta a lány 94
arcát. A szemét lehunyta. Felemelte a fejét a sivár égbolt felé, és csak állt, karját kissé kitárva, mintha üdvözölne valakit. Haja fényes zuhatagként omlott a vállára. Arca szomorú volt. William a móló szélén ült. Most meg mi a fenét csinál ez a lány? Cerise belélegezte a reggeli levegőt. Rosszul aludt. Egyszer felébredt, mert azt álmodta, hogy eljutott Sicktree-be, és Urow halott volt. Legközelebb azt álmodta, hogy megtámadták a házat. Az álom olyan élénk volt, hogy Cerise felkelt, és elment egészen az ajtóig. Onnan belátta az étkezőt és a nappalit, mindkettő sötét volt, és látta Williamet, aki az ajtó előtt aludt, eltorlaszolva azt a betolakodók elől. Álmában a keménység eltűnt a kékvérűből. Békésnek és nyugodtnak tűnt. Az, hogy nézte a férfit, kissé megnyugtatta Cerise-t, és visszament aludni. Most reggel volt, Cerise ébren volt, de az idegesség nem múlt el. Megült benne, és csak erősebb lett. Most az egész családért ő viselte a felelősséget, és ez lehúzta, mint egy súlyos vasmacska, és azon tűnődött, hogy ha a tóba vetné magát, vajon elsüllyedne-e. Az élet sokkal könnyebb volt, amikor csak apa parancsainak kellett engedelmeskednie. Sokkal könnyebb. Nagyon hiányzott az apja és az anyja, annyira, hogy fájt. Ha nem találja meg őket, a család szétesik. És Lark... Bele sem akart gondolni, mi történne Larkkal. Nem süllyedek el. Lebegni fogok a felszínen. Cerise nagy levegőt vett, és hagyta, hogy puhán a hideg vízbe érkezzen. A víz felkapta, és ringatva magával vitte. Kinyújtózott, súlytalanul, hosszú haja fátyolként úszott utána. Kislánykora óta megvolt ez a szokása. A víz mindig is megnyugtatta. Kudarcok előfordulnak. A trükk az, hogy el kell fogadni a kockázatot, és akkor is meg kell próbálni. A víz gyengéden nyaldosta, elmosta az idegességét. Nyugalom áradt szét benne. Kinyitotta a szemét. A súlyos, sötét égbolt esővel fenyegette. A móló sötét deszkái vonultak el mellette. William arca került a képbe, ahogy őt bámulja a mólóról.
95
Totális csodálattal bámulta, mint egy gyerek, aki rátalált egy fényes, különös kinézetű bogárra. – Helló – mondta Cerise. – Mit csinál? – Lebegek. – Miért? – Mert megnyugtató. Ki kéne próbálnia. – Túl későn jött rá, hogy ez hívogatásnak hangzott. Remek. Egyszerűen remek. Nem lehetett volna gondolkodni, mielőtt kinyitja a száját? Ugorjon be ide mellém a vízbe, Lord Bill, itt úszom, félmeztelenül... William megrázta a fejét: – Nem. Várjunk egy kicsit. Hogy érti, hogy nem? – Miért nem? – Nem szeretem a vizet. – Miért? William fintorgott: – Nedves. És a bun... a hajam utána halszagú lesz. Cerise pislogott. Komolyan beszél? – Az úszás tök szuper. – Nem, az úszás A pontból elvisz B pontba. Amit maga csinál, az nem úszás. Maga nem jut el vele sehova. Ez a Lord Bill, ez szeret véleményt nyilvánítani. – Az úszás jót tesz, és utána mindig megmoshatja azt a drágalátos kis haját. Ha megmossa, utána nagyon szép lesz. A férfi fintorgott. – Biztos vagyok benne, hogy a mágiabeli nők gyakran mondogatják, hogy milyen szép a haja, Lord Bill. – Lefogadta volna, hogy azt is mondogatják neki, hogy pokolian jóképű. A férfi elkomolyodott: – A mágiabeli nők nem mondogatnak nekem semmit. Csak akkor állnak szóba velem, ha fizetek nekik. Hát ez eléggé furcsa volt. William a lányra bámult: – Ha befejezte a sáros pocsolyában való úszkálást, szeretnék elindulni Sicktree-be. 96
Cerise felhúzta a szemöldökét: – Sáros pocsolya? – Magának talán hatalmas, kristálytiszta hegyi pataknak tűnik, de higgye el, csak egy koszos kis tó. Lefogadom, hogy az alja tiszta nyálka. Gondolom, a rothadt spagettiszagot halszagra cserélni elég jó bolt volt... William bele fogja vetni magát ebbe a tóba. Csak még nem tud róla. Cerise felállt, megvetette a lábát a puha iszapban. A víz a melle aljáig ért, a póló rátapadt. William szeme a mellkasára tapadt. Eeeeez az, Lord Bill. Nééééézegess csak! Cerise felemelte a karját. William előrehajolt, a víz fölé. A férfi erős, száraz ujjai összezárultak az ő ujjain. A lány elmosolyodott, megragadta a férfi kezét, és megrogyasztotta a térdét, teljes súlyát beleadta, hogy belerántsa a tóba. William karján kidagadtak az izmok. Megfeszült, és Cerise érezte, hogy kiemelkedik a vízből. A férfi felemelte, és egy pillanatig tartotta. Cerise nyakszirtjén felálltak az apró pihék. Senki nem ilyen erős. William ajkán kis mosoly játszott. Óvatosan letette a lányt a mólóra, és a vállánál megfogta: – Jól van? Túlságosan közel áll hozzá. Cerise felszegte az állát: – Jól. A férfinak különös arckifejezése volt, kissé éhes, birtokló. Keze a lány vállán száraz volt és meleg. Ha egy kis lépést előrelép, mellkasa hozzáér a lány melléhez. Mondj valamit, te hülye. Térjen már magához. – Gyakran megment csavargókirálynőket koszos pocsolyákból, Lord Bill? – William – mondta a férfi halkan. Intim kérésnek tűnt. – Hogy van az oldala? A férfi elengedte a lányt, majd felhúzta az oldalán az inget. A kötszer eltűnt – valószínűleg leszedte, a barom – de a vágások varasodtak. Ez aztán jó gyorsan gyógyul!
97
William félrehajtott fejjel nézett a lányra. Semmi fenyegető nem volt a nézésében, de Cerise-nek az a homályos érzése támadt, hogy egy nagy ragadozó követi. Ki kell jutniuk a rohadék mocsárból, be a városba, ahol emberek vannak, ahol otthagyhatja... – Talán jó lenne, ha úszna – mondta William. Ó, nem. Nem, nem, nem. Cerise elnézett a férfi mellett, próbált valami értelmes választ kiötleni. A szeme a határ mögötti, a tóban úszó viharvert fatönkökre siklott. A lány pislogott. Igen, tényleg. Cerise káromkodott. A férfi megfordult: – Mi az? – Látja azokat a törött, sáros fadarabokat a tóban? A férfi odanézett, ahová a lány mutatott: – Igen? – Azt hiszem, az ott a csónakunk. Cerise a határon állt, belebámult a Töredékbe, és hallgatta a Williamből feltörő káromkodásáradatot. Használt pár olyan szót, amit Cerise még életében nem hallott, ezeket elraktározta későbbre. Majd megkérdezi Kaldart, mit jelentenek. Már nincs csónakjuk. És a fadarabokon végighúzódó karomnyomok láttán nem volt kétséges, ki a felelős a pusztításért. – Puszta kézzel nyírom ki azt a rohadék halat! – William biztos kifogyott a csúnya szavakból. Cerise felsóhajtott. A csónak egy darabja vagy hat méterre hevert balra, a következő egy bokron akadt fent, a harmadik a tóban volt... – Egek, ez aztán jól körbeúszott, hogy szétszórja a darabokat. William ezen felbuzdulva újabb káromkodássorozatot eresztett meg. – Ez egy tóparti ház – mondta Cerise. – Kell, hogy legyen itt valamiféle hajó. Húsz perccel később bemásztak egy keskeny kis kenuba, amit a garázsban találtak, és átmentek a határon. Az átkeléstől Cerise-nek elállt a lélegzete. Apró, fájdalmas kis tűk szurkálták a belsejét. Összegörnyedt. Mindennek megvan az ára. Ő így fizet meg a 98
varázserejéért. De szerencsés volt. Családtagjainak legnagyobb része képtelen át menni a Töredékbe. – Mondja, jól van? – kérdezte William a tatból. – Jól. – Cerise elnyelte a fájdalmat. Lord Bill, úgy tűnt, jól bírja. – Arrafelé megyünk. – A tó túlsó vége felé mutatott, ahol egy keskeny folyó ömlött a vízbe. Elkezdtek lapátolni. A kenu könnyedén és simán siklott a vízen. Cerise előtt William lapátolt, kemény izmai dolgoztak a hátán. Miért most kellett megismerkednie vele? Miért nem egy hónappal ezelőtt? Flörtölhettek volna, és megadatott volna nekik az a luxus, hogy azt csinálnak egymással, amit akarnak. Úgy vélte, nem túl jól intézte ezt az egész dolgot. Először is szinte meghívta, hogy pancsoljon vele a tóban, aztán hagyta, hogy fixírozza, aztán... A folyó felszíne buborékolni kezdett. Apró, ezüst körök táncoltak a felszínén és oltották ki egymást. Riadt, apró halak ugráltak fel. Cerise megragadta a kardját. – Valami jön! William elejtette a lapátot, és megragadta a kését. Hosszú, kacskaringós árnyék kúszott át a víz alatt. Cerise meglátta a tömzsi mancsokat. Ne, már megint... Rohadjon meg! Az angolna kilőtt a kenu alól. Cerise előrelódult, a karddal belevágott a vízbe, érezte, ahogy a penge lecsúszik a páncélozott fejről. A lény lebukott, eltűnt a sötét mélységben, és Cerise visszahúzódott. A tó nyugodt lett. Lágy hullám fodrozódott, és elindult a kenu felé. Az apróbb halak a levegőbe ugráltak, hasztalanul próbáltak menekülni. A lány megragadta a kenut. – Nekünk fog jönni. Bukjon le! A tompa fej beleütközött a kenuba. A kis hajó megingott, fennakadt az angolna fején. Kerek halszem bámult Cerise-re. William késével a fejre vágott. Az angolna felágaskodott, és lecsapott William lábára. A kenu megingott, és a férfi a vízbe esett. Jaj, ne, hasított bele Cerise-be. Most hagyja, hogy az angolna felfalja a kékvérűt? Cerise nagy levegőt vett, és William után ugrott. 99
A hideg víz égette a bőrét. Taposta a sűrű, szürkéskék mélységet, nem látott, és nem hallott semmit. A Gospo Adir jeges varázsszikrája villant meg balra. Cerise úgy úszott, mint egy rolpi, egyszerre rúgott ki mindkét lábával. Egy pikkelyes test vonala jelent meg előtte. Cerise belemártotta a pengéjét, bele a gerincoszlopba, aztán rájött, hogy az angolna élettelen. Világosszínű vér szivárgott a vízben opálos felhőkben. Cerise fémes ízt érzett a nyelvén. Feljött a felszínre, és meglátta, hogy William fél kézzel a kenuba kapaszkodik, és őt keresi. Két csapással el is ért a lányhoz. – Maga akkor boldog, ha nedves – morogta William. – Vannak pillanatok, amikor a nedves jobb, mint a száraz, de ez nem az – acsargott Cerise. – Ha lebukott volna, ahogy mondtam, a hal nem lökte ki volna a kenuból. – Nem kilökött. Én ugrottam be a vízbe. Szentséges egek! – Beleugrott a vízbe, ahol egy Gospo Adir angolna volt? – A kenuból nem tudtam volna jól eltalálni. Hihetetlen! – Maga megőrült? – Bagoly mondja verébnek, mocsári hableány. – Azért ugrottam a vízbe, hogy megmentsem magát, maga bolond! A férfi alámerült, és egyenesen Cerise mellett bukkant ki a vízből. Már megint, már megint ott van benne az a vadság, látja a szemében. Ha elég hosszan nézi, akkor rájön, hogy mi az... A férfi őrült, boldog vigyort villantott rá: – Beleugrott, hogy megmentsen. – Ne gondoljon túl sokat róla. – Cerise lebukott, lendületet vett, és felmászott a kenuba. Az idióta kékvérű meg az idióta szeme. Mi a fenét csinál mégis? Most utoljára hagyta, hogy ilyen fura helyzetbe hozza. William megragadta az angolna hulláját, és úszva kivonszolta a partra. – Mit művel? – Levágom a fejét. 100
– Miért? – Ki fogom tömetni, és kirakom a falra. A lány hitetlenkedve bámult rá. Minden jóképű férfinak van valami bibije. Ilyen az ő szerencséje, hogy William bibije az őrültség. A fickó elmebeteg. William lába biztosan talajt ért, mert felállt, és gyalogolni kezdett. – Erre – mondta. – Biztosnak kell lennem benne, hogy a dög elpusztult. William átvetette a zsákját a másik vállára. Az angolnafej, amit egy kihegyezett botra szúrva vitt, rothadó hal szagát árasztotta, és így visszagondolva talán nem is volt olyan jó ötlet, hogy magával hozta. De egy kékvérű ezt tenné, és túl makacs volt ahhoz, hogy eldobja. Cerise ott ment mellette. Két szót sem szólt, mióta visszaszálltak a kenuba. Láthatóan tényleg feldühítette ezzel a hallal. William terve, hogy megkedveltesse magát vele, füstbe ment. A lány otthagyja őt Sicktree-ben, és eltűnik a mocsárban. És már közelednek a városhoz. A sáros ösvény rácsatlakozott egy keskeny, egysávos útra. William kifogyott az ötletekből és az időből. – Majdnem ott vagyunk – mondta Cerise. Gondolkozz! – Szeretnék egy szívességet kérni. Mielőtt elválunk, segítene találni valakit, aki megszabadítana ettől a haltól? Cerise összevonta a szemöldökét. William koncentrált, próbált olvasni az arcából. Nemet mond, látta a szemében. William kihúzott egy zsozsót a zsebéből, és a kis érmét a mutatóés középső ujja közé fogta: – Megfizetném az idejét. – Van egy ember. Néha halakat töm ki. – Cerise kinyújtotta a kezét. – Csak akkor, ha odaértünk. – Jó. – A lány elfordult, de William meglátott az arcán egy leheletnyi mosolyt. Valamit jól csinált. Nem tudta, hogy mit, de remélte, hogy folytatni is tudja. 101
Előttük az út elkanyarodott. A szél fegyverolaj és emberi izzadság szagát sodorta feléjük. William megállt: – Emberek vannak előttünk. – Hányan? – Csak páran. Cerise kivonta a kardját, és ment tovább. – Ha magára várnak, el kell hagynunk ezt az utat. – Úgyis a nyomunkra bukkannának – mondta Cerise. – Az út jobb. Ott jól tudok haladni. Őrült nőszemély. Befordultak. Hat férfi várakozott az úton. Ötnél kés volt, a hatodiknál puska. Élve akarják elfogni a lányt, állapította meg William. Minél több a puska, annál nagyobb a valószínűsége, hogy valaki elveszíti a fejét, és meghúzza a ravaszt, így a leghidegebb fejűnek a kezébe nyomtak egy puskát, és sok embert hoztak ide. Vidám mosoly jelent meg Cerise arcán: – Emlékszik a családom ellenségeire? Ezek itt az ő embereik. Maradjon hátra. – Nagyon vicces. – William ment tovább. Kicsit tehetetlennek érezte magát, és mindig szabad utat engedett ennek az érzésnek. – Ez nem a maga küzdelme. – Ők hatan vannak, maga egyedül. Nem tudom, mit gondol, mire jut a csinos kis kardjával. Tudom, hogy ezek nem szórakoznak. – Ha megint el akar lökni az útból, levágom a karját. Maradjon hátra, William. Még megsérül. – Ne féljen. Megosztom őket magával. – Ne csinálja! Ideje végre megküzdeni. William az utat elálló férfiak felé hajította a halfejet, és odakiáltott: – El az útból! – Holdkóros – mormolta Cerise. A puska William helyett Cerise-t vette célba. Ó! Tehát ismerik a lány kardtrükkjeit. A peremlakók végigmérték Williamet. Egy magas, kopaszodó, bozótkéses férfi elmosolyodott: – Honnan szedted ezt a kékvérűt, Cerise? 102
– A mocsárból – mondta a lány. – Ez jó. Nem kellett volna elhagynod a birtokotokat. Most itt vagy, egyedül, és a családod nem segíthet rajtad. Cerise mosolya még szélesebb lett: – Rossz szemszögből nézed. Nem én vagyok veletek egyedül. Ti vagytok egyedül velem. Több embert kellett volna hoznotok. Hat nem lesz elég. A bozótkéses vállat vont: – Van elég emberünk. Lagar azt kérte, egy darabban vigyünk elé, úgyhogy gyere szépen velünk, mielőtt valakit véletlenül meglövünk. Ismered Baxtert. Nem sűrűn téveszt célt. Baxter rájuk kacsintott a puska mögül. – Sicktree-be megyünk – mondta William. – Maguk az utunkat állják. A peremlakók felnevettek. – Ez itt nem Mágia. Nem érdekelnek minket a kékvérűek – mondta a bal oldalon álló férfi. – Még kinyírják – mormolta oda Cerise. William a sárba vágta a botot: – Nincs időm ilyen ostobaságokra. Menjenek arrébb, különben én mozdítom el magukat. A bozótkéses vállat vont: – Hallottad az urat, Baxter. Mozdítsd el. A puska William felé fordult. Ő balra kitért. A golyó a vállát súrolta, belevájt a húsába. – Ennyi volt. A puska megint felugatott, de William már mozdult. Jobb kezével a bozótkéses nyakára vágott, miközben jobb lábával letámaszkodott, kicsavarta a fegyvert az ujjai közül, könyökét a bal oldali peremlakóba vágta, és a bozótkéssel Baxter felé sújtott. A kés a puskást a szeme között találta el. A csapás nem volt elég ahhoz, hogy öljön, de a túlméretezett penge berepesztette a férfi koponyáját. Vér csörgött Baxter szemébe. Felsikoltott. Ahogy William eltörte a jobbján álló peremlakó karját, látta, hogy a puskás a bokorba zuhan. William belegabalyodott a rúgások és ütések erdejébe. Csont reccsent, emberek üvöltöttek, valakinek a vére rá folyt a kezére. 103
Gyorsan lezajlott, és túl gyorsan vége lett. Az utolsó férfit Cerise felé lódította, csak a hecc kedvéért. A lány kinyúlt, és nagyon óvatosan fejbe vágta a peremlakót a kardja markolatával. A férfi eldőlt. William odasietett a lányhoz. Na, ezt így szokás csinálni. Jól nézd meg. A lány megszemlélte a véres pusztítást: – Jól szórakozott? A férfi vicsorgott: – Igen. Most már nem viszik magát sehová. Cerise közelebb lépett a férfihoz, olyan közel, hogy csak kicsit közelebb kellett volna hajolnia, lehajtania a fejét, és megcsókolhatta volna. Mivel megmentette a lányt, lehet, hogy csak meg kéne ragadnia és... – Ez volt a legostobább dolog, amit tett, azóta, hogy megismertem – mormolta Cerise. Várjunk egy kicsit azzal a megragadással. – Maga kívülálló. A magafajtáját ebbe a mocsárba szokták száműzni. Mi gyűlöljük a kékvérűeket. Most Baxter éppen vad történeteket mesél arról a kékvérűről, aki idejött, hogy peremlakókat gyilkoljon. Estére már maga és néhány barátja lesz az, akik védtelen helyieket támadnak meg. Reggelre az egész város keresni fogja a kékvérűek titokzatos hadseregét, amelyet Louisiana küldött, hogy végezzenek velünk. Fáklyákkal fognak maga után kutatni, akár egy kutya után. Maradjon itt, hősöm, amíg én helyrehozom a dolgokat. A lány odament a bozótkéseshez, és leguggolt mellé. Kardja éle a földet érintette: – Életben van, Kent? Kent nyögött valamit. – Mondja meg Lagarnak, hogy nem ő az egyetlen, aki fel tud fogadni zsoldosokat. Ha az ember felfogad valakit, a legjobbat fogadja fel. Jó lenne, ha ezt az eszébe vésné. Cerise felállt, és William felé bólintott. A férfi fogta a halfejet, és követte a lányt az úton. Cerise arca sötét volt: – Mit képzelt maga?
104
– Azt, hogy a hat egy ellen nem becsületes küzdelem. Kicsit javítottam az arányon. – Ezt arányjavításnak nevezi? Elpusztította őket. Elpusztította. Ez tetszett Williamnek: – Egyet meghagytam magának. – Észrevettem. – Megígértem, hogy osztozunk – mondta William. – Mágiában nagyon fontos a jó modor. Udvariatlanság lett volna hazudni. A lány ajka megremegett, és elfojtott egy mosolyt. Egy pillanatig ott játszott az ajkán, felragyogott tőle az arca, majd eltűnt. Akarom. – Azt mondtam nekik, hogy a családom bérelte fel magát – mondta Cerise. – Most ahelyett, hogy azt gondolnák, hogy maga valami kékvérű pokolfajzat, aki pusztítást vitt végbe köztük, a helyiek egyszerűen zsoldosként tekintenek majd magára. Így a jelenléte privát ügy lesz az én családom és a Sheerile-ek között. Mindenképpen aláírta vele a halálos ítéletét – Lagar Sheerile mindent meg fog tenni, hogy végezzen magával. Lagar nem olyan balek, mint azok a bohócok. A testvére, Peva, a számszeríjával egyszer átlőtte egy kőr kártyán a szívet harminc méterről. – Hú, de megijedtem – mondta William. – A kártyázás igazi rendbontás a Peremnek ezen a részén? Cerise felvihogott. – Kártyákra lődözni marhaság – mondta William. – Hány éves ez a Peva, öt? Vagy azért csinálja, hogy nőket szerezzen meg? Cerise legyintett: – Hagyja csak. Két lehetősége van: vagy itt marad, és hagyja, hogy levadásszák, amíg maga keresi a csecsebecséjét, vagy eljön hozzám, a házamba, amíg ez az egész elül. Valószínűleg ki tudjuk csempészni magát, ha az egésznek vége. William a legszívesebben ugrált volna örömében: – A házába? A mocsárba? – Igen. Csak szépen, nyugodtan. – Hm. Cerise rámeredt, sötét szeme felvillant: 105
– Hogy érti azt, hogy „hm”? Azt hiszi, csak úgy akárkit meghívok magunkhoz? Ha inkább lenne halott azért, mert meg akart menteni engem, akkor csak rajta! – És a családja? Ők nem bánnák? – Amíg vissza nem kapjuk a szüleimet, én vagyok a család feje – jelentette ki Cerise. Az út átvágott a fák között, és beértek egy kisvárosba. A faépületek, némelyik cölöplábakon állt, némelyik kőalapon, keskeny utcácskákat formáltak. Valahol egy kutya vonyított. A levegőben étel- és emberszag terjengett. – Döntsön, Lord Bill. Igen vagy nem? – Igen – mondta a férfi. – Lehet, hogy útközben végeznek velünk – mondta Cerise. – Kösz, hogy megemlíti. – Szívesen. – Cerise balra mutatott. – Jöjjön. Zeke boltja ott van. Amúgy is arra kell mennünk, és minél többen látnak minket együtt, annál jobb. Ez megerősíti azt a gondolatot, hogy nekem dolgozik. És attól a rémes izétől is megszabadulhatunk. William nyert. Nyert, nyert, nyert. Most már látta a rendszert Declan őrületében. Megvannak az előnyei, ha az ember eljátssza a hőst. – Azt gondolom, hogy a halfej egy érdekes fajhoz tartozik – jelentette ki William a lánynak. – Bűzlik. – Maga három napig egy romlottspagettis-dzsekit viselt. – Az álruha volt! A Töredékben senki ügyet sem vet a hajléktalanokra. – Miért volt maga a Töredékben? – kérdezte William. – Semmi köze hozzá. A lány felszegte az állát, és végigment az utcán. William sanda pillantást vetett a lány hátsójára – figyelemre méltó hátsó –, és követte.
106
8. fejezet Zeke Wallace boltja egy nagy faépületet foglalt el, amely a Töredékben istálló lett volna. A Peremben viszont épp elment egy tiszteletre méltó üzlethelyiség földszinti részének, gondolta William, mert az ajtó fölött egy hatalmas aligátorfej és a ZEKE BORBOLTJA felirat díszelgett. William kinyitotta az ajtót, és nem felejtette el kitárni Cerise előtt. A bolt belseje hűvös volt, és homályos. Egy hosszú pult szelte ketté a padlót, többféle kés, aligátorbőr, öv és válogatott kacatok hevertek rajta. A pult mögött egy férfi ült egy nagy számszeríj mellett. William rápillantott, próbálta felmérni. A negyvenes évei elején járhat, sovány, valószínűleg még mindig gyors. Diószínű bőre időjárástól viharvert és ráncos. A haja valaha fekete volt, most semmilyen, oldalt hosszúra hagyva. Mélyen ülő, sötét szemek. Pillantásuk találkozott. – Mit tehetek önökért? – kérdezte a férfi. – Zeke-et keressük – mondta William. – Én vagyok Zeke. Maga és a hölgye mit keresnek? Cerise odafordult hozzá: – Helló, Zeke. Zeke megrezzent. Alig egy fél másodperc volt, csak egy rezzenés a férfi arcán, de William elcsípte: felhúzott szemöldök, tágra nyílt szem, felhúzott ajak. Ezt az emberi arckifejezést túlságosan is jól ismerte – félelem. Zeke Wallace félt Cerise-től. A férfi gyorsan összeszedte magát, és nyugodt hangon szólalt meg: – Helló, Miss Mar. Hogy van ezen a szép estén? – Jól, köszönöm. – Cerise végigsétált a pult mellett, a csecsebecséket nézegetve. William felemelte a halfejet: 107
– Ezt szeretném kitömetni. Zeke a fejre pillantott: – Ez egy Gospo Adir angolna. Cerise fintorgott: – Igen, és nagyon büszke rá, hogy megölte. – A szekta nem fog örülni neki – mondta Zeke. – Ki tudja tömni, vagy nem? – kérdezte William némi morgással a hangjában. Zeke a homlokát ráncolta: – Egy hal kitömése nem egyszerű. Ki kell kaparni a húst a fejből és a koponyából, aztán az egészet alkoholba áztatni, hogy a hús többi része megkeményedjen. Nem én szoktam csinálni, hanem az unokaöcsém, Cole. Párszor már csinált ilyet. – Ha a pénzen múlik, van pénzem. – William kivette a Tükör egyik pénzérméjét a zsebéből, és Zeke felé hajította. Olyan volt, mint egy normál pénzérme, kivéve a belevésett adriangliai oroszlánt. Az igazi érmén az oroszlánnak három karma volt, nem négy. Zeke elkapta az érmét, és megnézte. – Értem. Nos, ismeri a mondást: pénzzel mindent el lehet érni. Mint említettem, a halkitömés nem egyszerű feladat, és többféle módja is van. Van pár mintám bent, hátul. Ha kiválasztja, milyet szeretne, megbeszélhetjük az árat. Egy kis ajtó felé indult. William követte. Bementek a hátsó szobába, és Zeke becsukta az ajtót. – Tegnapra vártalak – suttogta. – Összefutottunk pár cápával – válaszolta William. Zeke fintorgott: – Gondoltam, hogy valami ilyesmi lehetett. Az a nő odakint Cerise Mar. Nagyjából már tótágast álltam, hogy kitaláljam, hogyan is kerülhetnél közel a Mar családhoz, erre fogod magad, és besétálsz Cerise Marral az oldaladon, méghozzá úgy, mintha kebelbarátok lennétek. William leült az asztal szélére: – Mi a gond a családjával? – Mocsárlakók, a Peremben születtek mindannyian. Nagy család, nagyon régi, földben gazdag, pénzben szegény. Odakint a mocsárban 108
van egy nagy családi kúriájuk. Az emberek a hátuk mögött Patkányoknak nevezik őket, mert olyan sokan vannak, olyan szegények és olyan gonoszok. A Marok nem félnek a vértől vagy a börtöntől, és a bosszú amolyan örökletes dolog közöttük. Zeke az ajtóban levő kukucskálón át kinézett a külső részre: – A Mar család régóta áll viszályban a szomszédjaival, a Sheerileekkel. A Sheerile család nem olyan nagy – anya és három fia –, de sok pénzük van, és bérenceket is felfogadnak. Az öregasszony uralkodik mindenkin, szinte dróton rángatja a fiait, mint a bábukat. A pletyka szerint Gustave Mar és a felesége, Gen pár nappal ezelőtt eltűnt, és a Sheerile-eknek is benne volt a kezük. Ez egy elég kemény húzás volt. A Mar és a Sheerile család egyaránt légiós család. – Ez mit jelent? – Az, hogy régi varázslatnak vannak a birtokában – mondta Zeke. – A családjaik az ősi légióból származnak, amely itt kószált évszázadokkal ezelőtt a mocsárban. A Sheerile-eknek biztosan segítségre volt szükségük, hogy elkapják Gustave-ot, mégpedig élve. Igaz, hogy Lagar Sheerile nagyon jól bánik a késsel, de Gustave nagy koponya. Az alma nem esett messze a fájától, ha bajba keveredsz a lányával, ne számíts a könyörületére. A Sheerile-ek által felbérelt egyik ember azt állítja, hogy az egész a Kéz műve volt. – Zeke összevonta a homlokát. – A lány kezd türelmetlen lenni. A dolgok kezdtek világosabbá válni, de még mindig nem teljesen. – Még valami? – Csak ennyit tudok. Ha el kell érnem téged, hol keresselek? – A Mar házban. Zeke szemöldöke felszaladt: – Meghívtak a Patkánylyukba? Te aztán igazi varázsló vagy! William elfojtott egy mosolyt. Persze, hogy az. Zeke kinyitotta az ajtót: – Öröm volt üzletet kötni magával. – Nekem is – morogta William. Cerise felpillantott a pulttól: – Végzett? – Igen – bólintott William. 109
– Zeke, használhatnánk a hátsó ajtót? – Hogyne – mondta Zeke. Egy pillanattal később már odakint voltak, és William belélegezte a mocsári város feléje áradó szagát. – Na, jól megkopasztotta? – Cerise szeme nevetett. – Nem jobban, mint én őt. – Na persze. – A bolt hátsó része a Pocsolyára nézett, és Cerise egyenesen arrafelé tartott. – A sofőrünk erre van. – Van sofőrünk? – Az unokatestvérem – mondta Cerise. – Jöjjön, Lord Bill. Már így is eléggé megvárakoztattuk. – Genevieve... – A halk, sürgető hang elérte ködös agyát, és piszkálta. A figyelmét követelte. – Genevieve... Gen lassan kinyitotta a szemét: a világ homályosnak tetszett, túlságosan éles volt a fény összeszűkült pupilláinak. A fájdalom lassan érte el, valami benne levő, mély kútból. Lassan építette fel magát, sűrű lett és nehéz. Forró karmok tépték szét Genevieve bensőjét, a világ megingott és megfordult. Egy arc került a látóterébe, és kitöltötte. Nevetségesen nagynak tűnt, nagyobbnak, mint Genevieve, nagyobbnak, mint a szoba, sötétebbnek, mint a fény. – Hall engem, Gen? – Igen – suttogta megkínzott lihegéssel. Ismerte ezt a hangot. Nagyon is jól ismerte. – A lánya, Cerise elment a Töredékbe, és visszajött. Mégis, miért? Mondja meg! – Egy kéz simított végig a haján, majd ismét megszólalt a kedves, barátságos, gyengéd hang. – Tudom, hogy fáradt. Mondja el, miért ment Cerise a Töredékbe, és engedélyezek némi pihenést magának. Kérem, kedvesem. Genevieve száraz, cserepes ajkai nehezen formálták a szavakat. – Menjen a pokolba, Pók! A fájdalom megduzzadt, és hirtelen tüzes robbanásként szakadt ki. Fülében számtalan csengő szólt. A tűz belekúszott a mellkasába, és a 110
lábát nyaldosta. A bőrét égette, megolvasztotta az izmokat, és fogait a csontjába mélyesztette. Genevieve ösztönösen megpróbált összegömbölyödni, akár egy újszülött, de képtelen volt rá. A világot magával sodorta a káosz, egyre gyorsabban és gyorsabban, Genevieve minden egyes lélegzetvételével, mintha a lihegése hajtaná. Genevieve Mar öklendezett, és a sötétségbe süllyedt. Cerise végigment a kanyargós ösvényen, hallgatta a perembeli aljnövényzetben megbúvó kabócák kórusát. Az éjszaka leszállt a Pocsolyára. Halk léptekkel osont, puhán és óvatosan, mint egy mocsári macska, a füleit felcsapta, szemeit tágra nyitotta. Az ég vöröse és sárgája mélyen izzó indigókékké és bíborrá változott. Balra a Halott Ember folyója nyújtózott el a sötétségben. Ahogy a folyó nyugodt áramlásából a lassan hűlő levegő melegséget nyert, az éjszakai szitakötők utolsó hulláma is leszállt a vízre, és a felszínt fürkészte, kitines lábaival vízibolhák után kutatva. Cerise imádta az éjszakát. A világ valahogy nagyobbnak tűnt, az ég hatalmasnak és végtelennek, a puha sötétség tele volt lehetőséggel és izgalommal. Igen, most izgalmakra vágyott a legkevésbé. Annyi izgalomra vágyott, hogy lassú kocogásuk közben Lord Bill lépjen rá egy kiálló gyökérre, és bukjon fel. Eddig egyszer sem bukott fel. Olyan volt, mintha a férfi látna a sötétben. A fickó úgy bánt el Kenttel és a bérgyilkosaival, ahogy a kés siklik át a vajon. Még csak meg se izzadt. Cerise még soha nem látott ilyesmit. A Töredékben Kaldar egyszer elvitte, hogy megnézzenek egy akciófilmet, és Cerise végignevette a nevetséges ütéseket és rúgásokat, amik számára előre sejthetőek voltak, de be kellett ismernie, hogy a harcok elég szépek voltak. William nem szépen harcolt, hanem ijesztően. Könnyed, magabiztos és gyors mozdulatokkal dolgozott, miközben Cerise csak állt, és végignézte, amint befejezi. Azt kívánta, bárcsak végignézhetné még egyszer, lassított felvételen. Mindannyiukat megölhette volna, puszta kézzel. Úgy tűnt, mint aki élvezné is. És végül amolyan „Hát nem voltam király?” arckifejezéssel odaballagott Cerise-hez, és megpróbálta 111
megnevettetni. Hagytam magának is egyet. Haha. Még csak ki se fulladt. Cerise egy pillanatra az égre nézett. Hatalmasan és hidegen terpeszkedett a feje felett. Miért most, kérdezte magában. Miért nem találkozhattam vele egy hónapja, amikor flörtölhettem volna, nevethettem volna, és nem kellett volna azon aggódnom, hogy lemészárolják a családomat? A férfira pillantott. Lord Bill haladt az úton, hangtalanul, mint egy éjszakai árnyék. Cerise nem hallotta a lépteit, pedig egész életében különös zajokra fülelt a mocsárban. Ha ennyire jól bánik a kezével, akkor a pengével milyen jól bánik? Legyőzhetné a fickót. Naná, hogy legyőzhetné. De érdekes lenne látni, hogy közelharcban mit csinálna a pasas. Ott kellett volna hagynia Sicktree-ben. Azt kellett volna lennie, akkor okos lett volna. De Cerise soha nem tartotta magát okosnak. William ismerte a Kezet, és hajlandó volt megküzdeni vele, és ez egyelőre elég volt. A saját érzéseivel majd később foglalkozik, amikor már biztonságban vannak a Patkánylyukban, megfürdött, evett egy tál ételt, és ivott egy bögre forró teát. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy ne nevessen, amikor a férfi nem volt hajlandó odaadni neki a pénzt azért, hogy elvitte Zekehez. Ez annyira a peremlakókra vallott. William még mindig nem fizette ki. Cerise elfojtott egy kuncogást. Lefogadta volna, hogy Zeke minden pénzét elszedte, és Lord Bill túlságosan büszke ahhoz, hogy kihátráljon az egyezségből. William megállt. Az egyik pillanatban még ott lépkedett Cerise mellett a ciprusok közti keskeny ösvényen, a következő pillanatban pedig lépés közben megállt. Keze a késére csúszott. – Mi az? – kérdezte Cerise. – Nem tudom. – Az előttük álló vén ciprusra bámult. Hm. Megtalálta Urow-t. Cerise megkönnyebbülten felsóhajtott. Amikor meglátta Lagar embereit az úton, arra gondolt, hogy Urow biztonságban van. Ha tudták volna, hol van, akkor mostanra vagy ők, vagy az unokatestvére halottak lennének. – Gyere elő! – kiáltotta Cerise. – Lát téged. 112
Nagy, szürke árnyék bontakozott ki a ciprusok mögül. Urow kilépett az ösvényre. Farmert viselt, pólója és cipője azonban nem volt. Mintha jelre tenné, a hold kibukkant egy cikkelyes szegélyű felhő mögül. Ezüstös fény játszott Urow szürke bőrén. Százhetven centi magas volt, és vállban majdnem ugyanilyen szélesnek látszott. Hatalmas izomkötegek húzódtak óriási mellkasán és bicepszén. Bal karja emberi volt. A jobb karja legalább tizenöt centivel volt hosszabb, vastag, hosszabb ujjakkal. A kéz- és lábujjai végén fekete karmok voltak. William csak bámult. Cerise nem hibáztatta. Urow láttán mindenki megállna, különösen így, sötétben. Külseje nem sok barátot szerzett neki, de senki sem akart az ellensége sem lenni. Cerise odasétált hozzá, és megölelte: – Hogy vagy? Urow viszonozta az ölelést, és gyengéden megveregette Cerise vállát: – Mi tartott ennyi ideig? – Hangja olyan volt, mintha betonkeverőből jönne. – Randiztunk a cápákkal. Urow rápillantott Williamre: – Ki a barátod? – William a neve. Mágiából származik. A mocsárban találtam, és hazáig követett. Urow fekete szemével végigmérte Williamet. – Megetetted? – Igen. – Az a te bajod. Mindig ez van. A kékvérű nem moccant. – Ez az unokatestvérem, Urow – mondta Cerise. – Próbáljuk elérni, hogy kevésbé legyen erős, és inkább növekedjen még, de nem megy. Urow hátravetette koromfekete sörényét, és elvigyorodott, kivillantva csorba fogsorát. William arca semmit nem árult el. Egyszerűen várt, figyelme Urow-ra összpontosult.
113
Urow megfeszítette a vállait, majd ellazította. Már csak ez hiányzott Cerise-nek. Két dudás egy csárdában. Ezt még a csírájában kell elfojtania. Urow legalább száz kilóval több Williamnél. Cerise unokatestvére nagyjából száznyolcvan kilót nyomot, és ebből egy gramm nem volt zsír, de Urow elsősorban brutális erejét és hangos üvöltését használta, míg William szinte könnyedén, játékosan bánt el Lagar embereivel. Mintha a móka kedvéért bántana másokat. – Ne próbálj verekedésbe keveredni a kékvérűvel – simogatta meg Cerise Urow karját. – A vendégem, és egyébként is, nem egy ijedős fajta. Cerise odafordult, ahol Urow hajója várakozott a ciprustörzsekhez kötve. Az egyik kisebb szállítós csónakját hozta el, a legkisebbet, amit egy rolpi elhúzhat anélkül, hogy a csónak felfordulna. Gyorsan haladnak majd, és a szűk kis kenu után ez maga lesz a mennyország. – A kékvérű is velünk tart? – kérdezte Urow. – Igen. – Haza? – Igen. Urow elmerengett: – Biztos vagy benne? Cerise némi élt csempészett a hangjába: – Igen, biztos vagyok. Egy rolpi bukkant elő a vízből. Cerise odahajolt, és megsimogatta a csíkos fejet. Urow a homlokát ráncolta: – Talán hibát követsz el. Nem ismerjük ezt az embert. Cerise odafordult hozzá, és ránézett. Igyekezett teljes mértékben utánozni az apja pillantását. Sikerülhetett, mert Urow befogta a száját. – Ha problémád van a döntéseimmel, akkor beszéld meg az apámmal, ha majd visszajön. Addig is én irányítom a családot, és az van, amit én mondok. Most ti ketten szépen bemásztok a csónakba, különben nélkületek indulok el, jó? A kis hajó sebesen siklott a barna vízen, sekély hullámokat küldött a közelebbi partra. William a kötélkorlát mellett állt, rajta pihentette a karját, de nem dőlt rá. A hajófarban Cerise leült a hajófenékre, 114
kihajolt, és beledugta ujját a vízbe. Arca vidámabbnak tűnt, mintha eddig nehéz terhet cipelt volna, amit most végre letett. William úgy döntött, nem mondja el neki, milyen közel járt ahhoz, hogy torkon lője az unokatestvérét. Urow, bármiféle lény volt is, a hajó orrában ült, irányítgatta a kis Loch Ness-i szörnyféleséget, és duzzogott. Furcsa szaga volt. William az orrát ráncolta. Nem igazán alakváltó, de nem is ember. Valami különös. Ha William farkasalakban lett volna, csak a szagától felállt volna a szőre. – Van hír a szüleimről? – kérdezte Cerise. – Nincs – fintorgott Urow. – Egy nőt megöltek Dillardsville mellett. Karmai voltak az ujjai között. Bob Vey szerint hálót dobott rájuk. A háló rámerevedett a bőrükre, és felfalta Bob Vey fél orrát. Most úgy néz ki, mint egy Gospo Adir koponya. – Meg is érdemli – mormolta Cerise. – Bob elsőrangú szemétláda. – Tavaly véresre verte Louise Daltont, mert nem volt hajlandó széttenni neki a lábát. Urow bólintott, megrázta fekete haját: – Én is ezt mondtam. Fogadok, hogy Louise fetreng a nevetéstől. Hosszú, keskeny sziget nyújtózott előttük balra. A hold fényében a part mentén sorakozó ciprusok és a fenyők szinte karcosan rajzolódtak ki a tájban. – Mi maga? – kérdezte William. Urow rápillantott Cerise-re: – Nem nagyon válogatja meg a szavait, mi? Cerise felnevetett: – Miről beszélsz? Körmönfont a beceneve. – Félig Mar vagyok, félig thoás – mondta Urow. – Mi az a thoás? – Holdbéli ember – mondta Cerise. – Mocsárbeli vén – mondta Urow. – A sárban csúszó. – Furcsa egy népség. – Cerise nekidőlt a rövid kötélkorlátnak. – Egyesek szerint valaha emberek voltak, de most máshogy festenek. Nem tudjuk, hogy Mágiából vagy a Töredékből származnak-e. Mélyen a mocsárban élnek, és nem nagyon kedvelik az embereket. A
115
telihold megbűvöli őket. Nagyjából ekkor lehet csak látni őket: mélyen, a mocsárban, amint csillogó szemmel bámulják a teliholdat. – Anyámat megerőszakolta egy thoás – magyarázta Urow. – Bár a család nagy része mást gondol. Cerise megköszörülte a torkát: – A thoás létezését nem vitatjuk. Csak az erőszak kérdéses. Urow odahajolt Williamhez, és felvonta a szemöldökét. William küzdött az ellen, hogy hátraugorjon. – Az én anyám laza erkölcsű nő volt – kacsintott Urow. – Úgy beszélsz róla, mintha ribanc lenne – fintorgott Cerise. – Alina néni szerette jól érezni magát. Egyébként nagyjából ő volt az egyetlen a családban, akit a feleséged elviselt. Feleség? – Ki ne mondja! – figyelmeztette Cerise. – Maga nős? – kérdezte William. Cerise felsóhajtott: – Na, tessék. Most már nem fogjuk tudni elhallgattatni. Az egész utunk arról fog szólni, hogy „Nézze a szép feleségemet! Nézze a szép gyerekeimet!” Urow lehajtotta a fejét, és levett egy műanyag tárcát a nyakából: – Csak azért, mert neked nincs szép feleséged... – Nem is kell. – Cerise felsóhajtott. – A feleségekkel csak a baj van. William kurtán felkacagott. Urow átadta a tárcát Williamnek: – A vörös hajú a feleségem. Jobboldalt a három fiam és a kicsi. – Három fiú és egy lány – mondta Cerise. – Most még kicsi. Majd ha beszélni kezd, és odajön, amikor hívom, akkor majd lány lesz. William kinyitotta a tárcát, óvatosan, a sarkánál fogta. Egy csinos, vörös hajú nő nézett rá a kép bal oldaláról. Három kamaszfiú tömörült a jobb oldalon. Mindegyiknek fekete haja volt, a bőrük szürkés színben játszott. A legidősebb Urow fiatalabb kiadásának látszott, még a túlméretezett kezeket és a karmait tekintve is. A legkisebb, aki a kisbabát tartotta, épphogy még elment embernek.
116
William becsukta a tárcát. Még ennek az embernek is van családja. Ő viszont, bármennyire is próbálkozott, mindent csak összekutyult. Elfojtotta az ismerős, tehetetlen érzést, mielőtt teljesen eluralkodott volna rajta, és olyasmire vette volna rá, amit később aztán megbánt volna. Azok ketten bámultak rá. Ez megint egy olyan emberi helyzet, amikor mondania kellene valamit: – Nagyon szép a felesége. Megfeszült, hátha Urow ráveti magát. A szürke ember elvigyorodott, és elvette tőle a tárcát: – Szép, mi? Nekem van a legszebb feleségem az egész Pocsolyában. – Talán nem kellene ennyit dicsekedned vele – mondta Cerise halkan. Biztos látott valamit William arcán. William még mélyebben elnyomta magában megbánásait, messze a felszíntől. – Magának van családja, Lord Bill? – kérdezte Cerise halkan. – Nincs. – Még azt sem tudta, hogy nézett ki az anyja, Urow szemöldöke felszaladt: – Jól van, jól van. – Visszatette a tárcát a nyakába. Egy nyílvessző fúródott át Urow vállán. Egy zsinórhoz volt kötve. William utánakapott, de a zsinór megfeszült, és lerántotta a hajóról a szürke embert. Urow belezuhant a jeges vízbe. Hártyák nyíltak szét a lábujjai között, és rugdosni kezdett, de a zsinór felfelé húzta. Vizet köpdösve ért fel a felszínre. A víz égette a gyomrát. Oldalra fordult, és megint hasra, erősen taposta a hullámokat, és kezét az áramlásba mélyesztette. Ujjai megtalálták a zsinórt, és megrántották. Keresett valamit, amin megvetheti a lábát, de csak a vizet taposta. Egy sötét árny úszott feléje a hullámokon át, és a gyomrába vágott. Az utolsó korty levegő dühös, néma sikolyban távozott a szájából. Fájdalom szúrt a bal oldalába. Megragadta azt, ami az útját állta, keményen megfogta. Rothadó, algától nyúlós fadarab akadt a
117
keze közé. Egy farönk, jött rá Urow, és karmát a lágy, víztől felpuhult fába vájta. Rálőttek. A rohadékok rálőttek egy szigonnyal, és lerántották a saját hajójáról. Ezért kibelezi őket, és megeteti velük a belsőségeiket. A zsinór megrándult. A nyílvessző belemart a húsába, és Urow felmordult. A fába kapaszkodott, és érezte, hogy a nehéz, megduzzadt fatömeg elindul, a zsineg mozgása hatására. Fájdalom járta át, leért a mellkasába, a bordáiba és a nyakába. Valami átfütyült a levegőn, és dupla csattanással vágódott a fába. A zsineg elpattant, és a farönk visszagördült Urow súlya alatt. Urow lebukott, majd újra a felszínre bukkant. Két rövid, fekete nyíl állt ki a nedves fatönkből. Valaki szétlőtte a zsinórt. Urow megragadta a vállában elakadt nyilat, és egy acsargással kirántotta. Egy véres húscafat még mindig ott lifegett a nyíl kampós végén, majd Urow belevágta a megduzzadt fába. Vérzett, de szabad volt. Felhúzta magát a farönkre, és rákuporodott. Egy emberekkel teli bárka közeledett feléjük, három rolpi húzta. Cerise kihúzta a tőrét, és a kékvérű éppen újratöltött egy számszeríjat. Tehát innen jöttek a nyilak. Majd később megköszöni a fickónak. Most más dolga akadt. Messze, balra egy második hajó jelent meg, vadul küzdött a hullámok ellen, pörgött-forgott, mint amikor a gyeplő elpattan. Négyen ültek rajta, az egyik próbálta gyors fordulóra biztatni a rolpit. Helló, skacok! Lelőnétek, ha szépen megkérlek benneteket? Ideje átmenni, és köszönni szépen, amolyan pocsolyabeli hangnemben. Dühös acsargás tört fel Urow torkából, és a vízbe vetette magát, a kisebb csónak és utasai felé tartva. Azok még nem sejtik, hogy egy thoás fia milyen gyorsan úszik. William újratöltött. Vagy harminc méterre egy nagy hajó tartott feléjük sebesen. Megszámolta a rajta levő árnyékokat. Tíz. Nem tréfáltak. Forró tűszúrással érzékelte a varázslatot: – A Kéz.
118
Cerise nem válaszolt. William rápillantott, és dühöt látott az arcán. A lány félrerúgott egy tekercs horgászzsinórt, és ott állt a csónak közepén, kissé előrehajolt, tőre lefelé mutatott. Fehér ragyogás költözött a szemébe. Tehát képes villantani. Húsz méter. Hat férfi, három nő. Az egyik neme ismeretlen, hosszú köpeny van rajta. Mostanra már le kellett volna, hogy lőjék őket. – Nem lőnek – mondta William. – Élve akarják magát. – Az az ő bajuk – suttogta Cerise. – Nekem viszont ez a mákom. William felemelte az íját, célzott és lőtt. Egy nő felsikoltott, és egy árnyék hátrazuhant. A többiek lesunyták a fejüket, próbáltak fedezékbe vonulni, mindannyian, kivéve a köpenyest – ahogy azt várták is. William újratöltött és lőtt, megint a köpenyesre. A nyíl beleállt célpontja torkába. A férfi megborzongott. A köpeny leesett a válláról, meztelen, szőrtelen test volt alatta. A férfi megragadta a nyilat, és kirántotta a nyakából. Különös hang tört elő a torkából, mint mikor összeroppan a cipő alatt a dióhéj. A Kéz egyik korcsa. William kivillantotta a fogát. Ismeri a fajtáját. Még a Tükör információja sem szükséges ahhoz, hogy azonosítsa. Ezt a fajtát vadásznak hívják, nyomkeresésben és elfogásban jeleskedik. A Pók tényleg nagyon akarja Cerise-t. A Kéz ügynöke kettétörte a nyilat, kidobta a hajóból, és megnyalta az ujjait. – Most maradjon hátra – mondta Cerise. – Ez az én harcom. – Kilencen vannak. Ne legyen ostoba. – Maradjon hátra, csessze meg, William! – Jól van. – Egyet hátralépett, és felemelte a számszeríját. Ha a lány így akarja, később még mindig megmentheti. – Lássuk, mit tud! A nagyobb hajó nekikütközött, és az egész hajótest megrázkódott. Két férfi ugrott fel a fedélzetre. Cerise szúrt, és megállt, vér csurgott le a tőrén. A két első harcos hang nélkül halt meg. Az egyik pillanatban még ott álltak a fedélzeten, a másikban pedig fejjel előre csúsztak a vízbe. 119
William csattanással zárta össze a száját. A támadók visszahúzódtak. Cerise tőrének pengéje megint felvillant, mintha egy ragyogó ezüst hajszál lenne rajta. Cerise átugrott a nagyobb hajóra. Azok ráugrottak. Cerise elhajolt, átvágta magát közöttük, végtagokat vágott ketté, izmot és csontot tépett szét. Vér spriccelt, a lány megint megállt, és a harcosok egyetlen nyögés nélkül dőltek el. Négy másodperc múlva a fedélzet üres volt. Semmi nem moccant. A lány volt a legszebb látvány, amit William életében látott. Meg kell küzdenie vele, mielőtt ez az egész véget ér, hogy kiderítse, le tudja-e győzni. Gyors kattanássorozat jött a nagyobb hajó végéből. A vadász még életben volt. – Látom, valamit kihagytam – mondta Cerise. A vadász rábámult, szeme koromfekete volt a holdfényben. Keze meglendült... William felugrott, és ellökte a lányt az útból. Halvány folyadék spriccelte be a területet, ahol az imént még a lány állt, és sziszegve keményedett meg maró anyaggá. A vadász hörgött, mintha egy méhraj lenne a torkában: – Add... lány. William acsargott: – Gyere, és vedd el! A második folyadéklövet azt a helyet érte, ahol William állt az imént. Most a vadász mindkét keze üres volt. Nem volt több ragacsos háló. A vadász Williamre támadt, karmos keze széles ütéssel szelte át a levegőt. William leguggolt, átbújt a vastag karok alatt, és kirántotta az ügynök alól a lábát. A vadász felugrott, elkerülte a rúgást, és karmait apró tőrökként használva támadt. William lebukott és felnevetett. A louisianai azt gondolta, hogy a karmok miatt kemény fiú. Nem ugyanaz, öregem, hacsak nem karmoson születtél. A vadász forgott és csapkodott. William oldalt lépett, és belerúgott az ügynök térdkalácsába. Roppant a porc. A láb összecsuklott, és a vadász térdre esett. William megragadta a férfi 120
kopasz fejét, megkereste a csigolyát, és fordított rajta egyet. A nyak halk pattanással tört el, mint amikor a kukorica pattog. Sárga hab buggyant elő a vadász szájából, a szeme fennakadt. William elengedte, és az ügynök úgy dőlt el, mint egy darab fa, arccal lefelé. Jó érzés volt. William felnevetett, és átlépett a testen. – Gyenge térd és könyök. A sok varázserő miatt könnyen törik. Rápillantott Cerise-re. A lány nem tűnt boldognak. Pedig boldog lehetett volna. Ők nyertek. Cerise pillantása végigsiklott rajta. Méricskélte. William vállat vont, és elfordította a nyakát. Ha táncolni akarsz, csavargókirálynő, én készen állok. Mit kapok, ha én nyerek? Cerise gondolkodott rajta. William látta a szemében. Nem volt biztos abban, hogy képes legyőzni a férfit, de ki akarta próbálni. Sikoly törte meg az éjszaka csendjét. Mindketten megfordultak. Bal felé egy kisebb csónak úszott elfelé. – Urow-nak segítségre van szüksége – mondta Cerise. – Akkor segítsünk neki. Cerise bólintott. A férfi elrejtette csalódottságát, és segített Cerise-nek kihalászni a rolpi gyeplőjét a vízből.
121
9. fejezet Cerise a Kéz második hajója mellé irányozta Urow hajóját. A fedélzeten egy szétszabdalt test feküdt, mellkasán véres karomnyomokkal. A holttesttől egy véres nyom vezetett egy kis kabinba. Jaj, Urow. Ne! Cerise átugrott a víz fölött, kicsit megcsúszott a nedves fedélzeten, és felegyenesedett. William mellette landolt, puhán, mint a macska. A friss vér sós, fémes íze elérte Cerise orrát, beleette magát a szájába, és néhány pillanatig semmi mást nem érzett. A kabinhoz rohant. Az ajtót kiszedték a keretéből. Cerise benézett. Üres volt, az ajtónak támasztott holttesttől eltekintve. – Itt van! – kiáltott William. Cerise megkerülte a kabint. Egy nő teste hevert a fedélzeten, egy csiga mellett. Mellette ült Urow, összegömbölyödve. Ostoba férfi. Ostoba, ostoba férfi. Cerise odarohant hozzá, megragadta a vállát, nekigyürkőzött, és a hátára fordította. Vastag, bíborszínű duzzanat éktelenkedett a vállán. Vörösréz. Valaki vörösrézzel mérgezte meg Urow-t. Cerise-t forróság öntötte el. Ezt csak a család tudhatja. Csak a Marok tudták, hogy Urow találkozik Cerise-szel. Valaki köpött a Kéznek. Cerise a fogát csikorgatta. Miért? Miért tenne bárki is ilyet? Megnyomkodta ujjaival a duzzadt szövetet. Még a sebet se találta. – Ez nem normális – mondta William. – A nyíl végében biztosan rézdarabkák voltak. A réz a thoások számára halálos. Urow haldoklik. – Mit tehetünk? Semmit: – El kell vinnünk a feleségéhez.
122
Cerise megragadta Urow lábait. William megfogta a hóna alatt, nyögött a megerőltetéstől, és felemelte a testet. Odavitték a hajójukhoz. – Mi a fenével etették eddig? – morogta William. – Kékvérűekkel – szűrte Cerise a fogai között. Megkerülték a kabint, és a korláthoz vitték. Harminc centi víz választotta el őket a hajójuktól. – Ha beleejtjük a vízbe, elsüllyed – mondta Cerise. – Túlságosan nehéz. – Hagyja, majd én. – William fél térdre ereszkedett, és a vállára vette Urow-t. William megfeszült. Az erek kidagadtak a bőre alatt. Arca élénkpiros lett. William megfeszült, majd egy torokhangú nyögéssel kísérve felállt. Urow hatalmas teste furcsán feküdt a hátán. William egyetlen erőteljes lépéssel átjutott a hajójukra. Cerise nagy levegőt vett, és még épp időben ugrott át a hajóra, hogy elkapja Urow-t, amint William óvatosan letette a fedélzetre. A hajó vakmerő sebességgel száguldott a sötét vizeken. William a kötélkorlátba kapaszkodott. Cerise őrült tempót diktált, átszáguldott a folyótól távoli, keskeny patakokon, mélyen, be a mocsárba. A fák csak úgy repültek mellettük. William arra gondolt, ha zátonyra futnak, bele kell ugrania a folyóba. De legalább puhára érnek. A szürke férfi időnként megrázkódott, és csendesen nyögött. Cerise ragaszkodott hozzá, hogy felhozzák a fedélzetre a vadász hulláját is, és a két testre nézve William nem volt benne biztos, hogy melyik tűnik holtabbnak: a vadász vagy Cerise unokatestvére. Urow szeme kinyílt. William letérdelt mellé. A duzzanat szétterjedt a vállon át a mellkasára. William megérintette a sebesült bőr. Kemény volt, mint a kő. Ha a duzzanat eléri Urow nyakát, a férfi megfullad. A saját teste fojtja meg. – Kékvérű – mondta a szürke ember. – Köszönöm, hogy ellőtte a zsinórt. Ezer lövés közül egy ilyen van. – Nem nagy ügy – válaszolta William. Urow ajkai összezárultak. Megint megremegett, és elájult. Cerise fél másodpercre rápillantott. Szeme tele volt kísértetekkel. 123
William odaállt a lány mellé. Illata elérte a férfit, aki csendben ízlelgette. A patak elkeskenyedett, és Cerise nem tudta tartani a nyaktörő sebességet. Még akkor is, ha a keskeny vízi út engedte volna, a rolpi már nem bírta. Amikor a kis állat felbukkant a felszínre levegőért, lihegett, és fehér hab keletkezett a szája körül. Cerise is látta, és lazított a gyeplőn. A szürke embernek nem lehetett sok hátra. – Nem tudjuk kivéreztetni belőle a mérget? – kérdezte William. Cerise megrázta a fejét: – Tudtam, hogy ez lesz. Urow azt gondolja, hogy csak azért, mert egyedül képes felemelni egy kisebb csónakot, és ijesztő a külseje, attól nagy harcos. Nem kapott semmilyen kiképzést. Nem küzd, hanem üvölt. Csak előre-hátra kaszál a karjával, és reménykedik benne, hogy eltalál valakit. – Amikor nagy slamasztikában vagyunk, a puszta izomerő nem számít. – Azt hiszi, nem mondtam neki ezerszer is? – Akkor miért őt kellett választania? Cerise a fogát csikorgatta: – Azért, mert egy barom vagyok. Azért. Urow hasznossá akarta tenni magát. Csak ült, és arról nyávogott nekem, hogy soha nem tehet semmit a családért, és engedjem már meg, hogy jöjjön és segítsen, most az egyszer, legalább attól azt érezné, hogy a családhoz tartozik. Urow-ot meghívják minden családi ünnepségre. Mindig szívesen látják a nagy házban. A családi jövedelem egy részét is megkapja, ahogy mindenki más. Egyikünk havonta legalább egyszer meglátogatja. Mennyire tartozzon még a családhoz? Mondhattam volna nemet is, de jól megválogatta a szavait, és most haldoklik, miközben rajtam egy karcolás sincs. William a lány arcára pillantott. Ajkát szigorú vonalba préselte össze. Bőre sápadt lett, vonásai élesebbek. Valahogy kisebbnek tűnt, és olyan szaga volt, mint egy sarokba szorított állatnak. William szerette volna megragadni és magához szorítani, addig, amíg újra a régi lesz.
124
William végigfuttatta a dolgokat az agyában, próbálta a megfelelő szavakat keresgélni. – Mondjuk, hogy maga katona. Egy halálos bevetésre mennek, és maga önkéntes. A saját biztonságáért felelősséget vállalt, és készen állt kockára tenni az életét. Ha meghal, akkor maga a felelős, nem pedig más. Senki nem kényszerítette, hogy lépjen elő, és vállalja el. Az unokatestvére önként jelentkezett rá. Ha meghal, ne maga vigye tovább ezt a keresztet. A lányra pillantott, de az arcán nem látszott megkönnyebbülés. – Olyan ez, mint egy harc – folytatta William. – Támadsz vagy megbújsz. Ha habozol, véged van! Ha hibát követsz el és megsérülsz, nem törődsz a fájdalommal addig, amíg az ellenfeled meg nem halt. Döntöttél, és sebet kaptál. Tegyél rá tapaszt, és lépj tovább. Majd később is sajnálhatod magad, és megkérdőjelezheted a saját döntésedet, miután nyertél, és kaptál némi szabadságot, egy üveg italt meg egy nőt. Cerise egy pillanatig furán bámult rá. Valószínűleg a végét nem kellett volna mondania. Hatalmas üvöltés zúgott át a mocsáron. William karján felállt a szőr. Valami ősi, hatalmas és brutális rejtőzött a homályban, éhes szemekkel figyelte őket, és amikor felüvöltött, olyan volt, mintha maga a mocsár talált volna a hangjára, hogy érzékeltesse, mekkora ereje van, mielőtt egészben elnyeli őket. Újabb üvöltés követte az elsőt, ezúttal bal oldalról. William felemelte számszeríját. – Az öreg aligátorok énekelnek – mondta Cerise. A férfi a patakot őrző hatalmas ciprusok közötti sötétségbe bámult, de nem látott semmit, csak a hajnali derengést. – Köszönöm – mondta Cerise halkan. – Köszönöm, hogy próbált vigasztalni, és hogy megpróbálta megmenteni Urow-t. Ez nem a maga harca volt. – De igen – mondta William. Valami megmozdult az ágak között, a bal oldalon. William felemelte a számszeríját. Bármi is az, emberi és gyors. Az árnyalak átsurrant az ágak között, a homály szinte köpenyként burkolta be, és átugrott a következő fára. Zömök test, fekete haj. Még 125
egy lény ugrott át az ágakon, jobbra. Ez a számszeríj hatótávolságán belül volt. – Ne lőjön! – mondta Cerise. – Ezek Urow gyerekei. A bal oldali futásnak eredt, és a faágról a vízbe vetette magát. A szürke test átsiklott a vízen, és a fiú feltornászta magát a fedélzetre. Úgy úsztak, akár a halak. William az eszébe véste, hogy soha ne küzdjön meg egy thoással vízben. A fiú csöpögött a víztől. Arca fiatal volt, tizenhat vagy tizenhét lehetett, de a teste kemény volt, izmos, akár egy medvéé. A fiú a szürke ember testére pillantott, és vad vicsorgásban tört ki. – Rézmérgezés – vakkantotta Cerise. – Mondd meg anyádnak is, Gaston. A fiú belevetette magát a vízbe. A patak egy éles kanyarral tóvá szélesedett, melyet hatalmas ciprusok vettek védőén körbe. Egy ház állt a tóban, cölöpökön, kis kikötővel. A fatönkökből és kőből épült ház, amelynek tetejét zöld moha fedte, olyan volt, mintha gombaként nőtt volna ki a mocsárból. Egy nő rohant ki a kikötőbe, és megragadta a korlátot. Világosvörös haja hosszú fonatban hullott a vállára: Urow felesége. Cerise meghúzta a gyeplőt, egy utolsó húzásra ösztökélve a kimerült rolpit. Nagy csattanással értek a kikötőbe. A nő rájuk bámult. William azt érezte, hogy ha a szemek tüzet lövellhetnének, ő és Cerise is hamuvá égtek volna. – A francba is, Cerise. Mégis mit műveltél vele? Cerise arca kemény maszkká merevedett. Visszafordult a nőhöz: – William, segítene felemelni? – Jöjjetek velem – csattant fel Urow felesége, és elindult. William megragadta Urow-t a hóna alatt, és megállt, nem igazán tudta, hogy emel fel száznyolcvan kiló holtsúlyt. Urow újabb gyermeke bukkant fel a felszínre, és felhúzta magát a hajóra. Ez a fiú idősebb volt, az apjához hasonlóan duzzadtak az izmai. Megragadta az apja lábát, együtt kiemelték a mólóra, és bevitték a házba. – Gyorsan! – kiáltotta Urow felesége. – Ide, a padlóra! William követte a fiút az ajtón át. Átmanővereztek egy homályos szobába, és letették Urow-t egy paplanra.
126
Urow felesége a férje fölé hajolt. A duzzanat tíz centire volt a torkától. – Mart! Gyógynövényeket! A fiú kirohant a konyhába. Urow felesége térdre esett, kinyitott egy nagy dobozt, és kivett egy műanyag csomagolású szikét. – Cerise, kérem a légcsőmetszéshez szükséges csövet, gyorsan! Cerise újabb műanyag zacskót tépett fel. A vörös hajú nő keresztet vetett, és a szikével átvágta a férje torkát. William kimenekült a szobából. William a mólón állt, és figyelte, ahogy több száz apró hernyó mászik fel a ciprusok gyökerein. A hernyók halvány pasztellszínekben tündököltek: türkizzöldben, levendulalilában, halvány citromsárgában. Az egész tó ilyen különös ragyogásban fürdött. William egyszer ivott egy bárban egy LED-es pohárból, ami felvillant, ha az ember megkocogtatta a pohár alját. A hatás döbbenetesen hasonló volt. Már vagy két órája várt a mólón. Eleinte még hallotta a házból kiszűrődő rövid utasításokat, aztán varázslat fonódott köréje. Most minden csendes volt. Nem tudta megmondani, hogy a szürke ember túlélte-e. William remélte, hogy igen. A szürke embernek gyerekei voltak, és a gyerekeknek apára van szükségük. Neki nem volt apja. Soha nem találta meg, igaz, nem is akarta megkeresni. A Hawk's-ban némelyik alakváltó emlegette, hogy megkeresi a szüleit. William nem látta értelmét. Minek? Amikor tizenkét éves volt, betört az akadémia irattárába, és elolvasta a papírjait. Az apja még csak a születését sem várta meg. Anyja abban a pillanatban megvált tőle, hogy elég ereje volt járni a szülés után. Ez volt az adriangliai „Nem teszünk fel kérdéseket” módszer. Ha egy nőnek alakváltó gyermeke született, minden kérdezősködés nélkül állami gondozásba adhatta a gyermekét. Onnantól az állam vállal felelősséget a kicsiért. Bedugják a Hawk's-ba, és szörnyeteget nevelnek belőle. 127
Megkorbácsolták azért, mert betört az irattárba. De megérte. Előtte sokat gondolkodott azon, hogy van-e családja. Utána már tudta. Senkinek nem kellett. Senki nem várta. Egyedül volt. Lépések közeledtek. William felegyenesedett. Az ajtó kivágódott, Urow felesége jött ki, és nekidőlt William mellett a korlátnak. Közelről nem volt olyan szép, mint a képen. Bőre túlságosan is ráfeszült éles vonású, csontos arcára. Egy elkínzott rókára emlékeztette Williamet, akit agyonnyúznak a kicsinyei. Cerise sokkal szebb volt. – Keményen fogalmaztam odabent – mondta a nő. – Nem állt szándékomban. – Túléli a férje? – A legrosszabbon túl van. Most alszik. A duzzanat lohad, és kivettük a csövet. – Az jó – mondta William, csak hogy mondjon valamit. Urow felesége nagyot nyelt: – Cerise azt mondta, hogy maga megmentette a férjemet. A családunk az adósa lett. Mit akarhat ezzel... A zsineg, jutott eszébe. – Rálőttem a zsinegre, és véletlenül eltaláltam. Szó sincs semmilyen adósságról. A nő felegyenesedett. Büszkeség szikrája villant a szemében: – De van. Mi mindig rendezzük az adósságainkat. A neve William, ugye? – Igen. – Az én nevem Clara. Viszonzom a szívességét, William. Reggel előhozzuk a leggyorsabb rolpinkat, és a fiaim visszaviszik magát a városba. – Ezt nem tehetem. Clara bólintott: – De igen, Cerise azt mondta, hogy meghívta magát a nagy házba. Ne menjen oda. Ez kezd érdekes lenni: – Miért ne? Clara felsóhajtott:
128
– Cerise gyönyörű lány. Vagyis nő, mert most huszonnégy éves. Döbbenetesen szép. De meg kell értenie valamit vele kapcsolatban: a Mar család sarja. A Marok először is a családhoz hűek. – Maga is Mar. Clara bólintott: – Igen. És hű vagyok a családhoz. A férjemet maguk közé valónak tekintik. Nem minden klán fogadna be félig thoás fattyakat. A gyerekeimmel is jól bánnak. – Tekintete a fa gyökerére siklott, ahol az egyik fia mászott ki a vízből, hogy megpihenjen a gyökerek között. – Az én problémám a Mar családdal elég sokrétű. Nem kell mindenről tudnia. Ha elmegy a Patkánylyukba, onnan nincs visszaút, William. Itt, a Pocsolyában megvannak a magunk törvényei. Elég keményen vigyázunk arra, hogy be is tartsák, de a Perem többi városához képest mi még jól elvagyunk, a hallottak alapján. Maga nem közénk való. A ruhái jók, és a testtartása is elárulja, hogy nem idevalósi. A Pocsolya törvényei magát nem védik. Ha elmegy a Patkánylyukba, és egyetlen centivel is túllépi a határt, Cerise vagy az egyik unokatestvére elvágja a torkát egy szép kis késsel, és eltemetik a sárban. Nyugodjon meg, nem fogják sokáig siratni. Maga rendes embernek látszik. Menjen innen. A Mar és a Sheerile család között hamarosan elmérgesedik a háború, és ez nem a maga harca. Tévedett. Az ő harca. Amíg William rá nem jön, hogy Cerise szüleinek mi közük a Kézhez, addig árnyként kell követnie a lányt. Most amúgy sem hagyhatja el. Az után nem, hogy látta, miként küzd, de ezt nem igazán magyarázhatta meg senkinek. – Köszönöm a figyelmeztetést – mondta Clarának. A nő megrázta a fejét: – Maga bolond! Cerise soha nem szeretne bele egy kívülállóba. – Nem várom el, hogy belém szeressen – mondta William. Clara áthajolt a korláton: – Én mindenesetre megpróbáltam. – Maga miért van együtt Urow-val? – kérdezte William. A nő felpillantott, és William melegséget látott a tekintetében. – Egy ilyen kérdésért akár le is lőhetnék. Mivel? – Sehol nem látok fegyvert. 129
– Maga különös ember, William. Még a felét sem tudja. – Miért akarja tudni? – kérdezte Clara. William nem látta értelmét, hogy hazudjon: – Mert Urow-nak van valakije, nekem pedig nincs. Még egy Urow-sarj ugrott le a fák közül, úszott át a kis tavon, és ült le a testvére mellé. Ez, plusz a benti legfiatalabb, az három. Összegyűltek körülötte, hogy megvédjék. A saját falkája. Clara felsóhajtott: – Voltak előtte is férfiak az életemben. Volt, amelyik rendes volt, volt, amelyik gazember. De ha vele vagyok, királynőként bánik velem. Tudom, hogy történjen bármi is, mindent megtesz, hogy én és a gyerekek biztonságban legyünk. Lehet, hogy ez nem elég, de alakuljon akárhogy is, soha nem hagyna cserben, és nem hagyná rám, hogy én tegyem helyre a dolgokat helyette. Soha nem bántana meg. Ennél több kell, hogy legyen. – És ennyi elég? Clara elmosolyodott: – Ez több mint ami a legtöbb embernek megadatik. Ők egyedül vannak a világban, de én nem. Amikor éjszaka a karjai között fekszem, nincs annál biztonságosabb hely a világon. Egyébként mihez kezdene nélkülem az a nagy mamlasz? Négy napra elengedem, és tessék, lelöveti magát. A mosoly elpárolgott az arcáról. Valami rossz jutott az eszébe. William összpontosított rá: – Mi a baj? – Ha eltökélte magát, hogy elmegy a Patkánylyukba, tudnia kell a következőt: a thoások nem megszokott lények a Pocsolyában. Valaki elárulta azoknak az embereknek, hogy a férjem Sicktree-ben találkozik Cerise-szel. Valaki, aki tudta, mit művel a vörösréz egy thoással. Áruló, döbbent rá William. Clara azt próbálja közölni vele, hogy Cerise családjában áruló van. – Cerise majd odamegy, és boszorkányüldözést rendez. Ne hagyja, hogy magát is belevonja! Ne hagyja, hogy kihasználják.
130
Engedje meg, hogy a gyerekeim visszavigyék a városba. Nincs mit nyernie, de mindent elveszíthet. Cerise jött ki a mólóra. Clara arca bezárult: – Már indultok? – Igen – mondta Cerise. – Amíg sötét van, ne. Koromsötét van. – Nem lesz semmi baj – mondta Cerise. Urow legkisebb fia követte az anyját. Gaston, jutott William eszébe. – Lagar emberei figyelik a vízi utakat. – Gaston hangja mély torokhangú acsargás volt. Próbálja idősebbnek tettetni magát, akárcsak az apja. Ha macska lenne, a hátát görbítené, és felborzolná a bundáját. – Ry azt mondta, látta Peva Sheerile-t a Pocsolyában. – A bíróság holnapra tűzte ki az időpontot – mondta Cerise. – Ha várok, nem érek oda a meghallgatásra. Így is késésben vagyok. – Tekintete Williamre tévedt. A férfi belenézett a lány sötét szemébe, és elvesztette gondolatai fonalát. Akarom. Füle hallotta a lány szavait, de agyának pár másodpercbe telt a szavakat jelentéssel felruházni. – Ha inkább maradna... – Nem. – Végigsétált a mólón, és belépett a hajóba. Valamit ki kell találnia, meg kell előznie, hogy a lány így meglepje. Cerise habozott: – Clara, a hajnal első fényénél te is indulj útnak. – Ne légy nevetséges! – Clara összefonta a karját. – A Kéz hozott egy nyomkövetőt – mondta Cerise. – Lehet, hogy ide is utánunk jött. – A Kéz téged akar, nem minket. – Itt nem biztonságos. Clara felszegte az állát: – Talán te vagy a család feje, és ha Urow magánál lenne, talán hallgatna rád, de nincs magánál, és nem fogadok el utasítást a magadfajtától a saját házamban. Most pedig menj utadra! 131
Cerise a fogát csikorgatta, és bemászott a hajóba. A düh hullámokban áradt belőle. Megérintette a gyeplőt, és a rolpi elindult, áthúzta őket a tavon. – Miért nem kedveli magát? – kérdezte William. Cerise felsóhajtott: – A nagyapám miatt. A nagyapám Mágiából jött. Nagyon okos ember volt. Engem és az unokatestvéreimet ő tanított. Itt, a Pocsolyában nem volt rendes iskola. Vannak, akik még olvasni sem tudnak. De a mi családunkban ott volt nagyapa. Olyan dolgokat tudunk, amit a legtöbb peremlakó nem tud, és ez mássá tesz minket. – Például? Cerise gall nyelvre váltott: – Például beszélünk idegen nyelven is. Például ismerjük a varázslatok elméleti alapjait. – Bárki képes megtanulni egy másik nyelvet – kontrázott William gall nyelven. – Nem nehéz. Cerise rábámult: – Maga tele van meglepetésekkel, Lord Bill. Azt hittem, Adrianglia a hazája. – Az is. – A gall beszédén nem érződik akcentus. A férfi súlyos, partvidéki vontatottsággal kezdte ejteni a gall szavakat: – Így már jobb, mademoiselle? Cerise tágra nyílt szemmel pislogott, mire a férfi a keményebb északi dialektusra váltott: – Prémvadászt is tudok utánozni. – Ezt hogy csinálja? – Nagyon jó az emlékezőtehetségem – mondta kifinomult, felsőbb osztálybeli gall kiejtéssel. Cerise igazodott a férfi akcentusához: – Abban nem kételkedem. A nagyapja biztosan nemes lehetett, valahonnan keletről. Cerise elnyújtotta az „a" hangokat. William ezt elraktározta magában későbbre. – Ez igazán figyelemreméltó – mondta Cerise. 132
Haha! Csontokat tört össze, megölt egy átváltozott embert, vitte azt a bikaerős unokatestvérét, és a lánynak a szeme sem rebbent. De abban a pillanatban, hogy William két szót szólt egy idegen nyelven, Cerise úgy döntött, figyelemre méltónak találja. Cerise ismét adriangliaira váltott: – A Clarához hasonlók ezt nem értik meg. Azt gondolja, hogy „uraskodunk”, ahogy ő mondja, mintha a mi képességeink őt valahogy kisebbítenék. Némileg igaza is van. Egyenesen a brigantik oroszlánbarlangjába tart. Elfogadhatta volna Clara ajánlatát, hogy visszatér a városba. Hallotta a beszélgetésüket. William megrázta a fejét. Be kell végeznie egy küldetést, és ha most elmegy, soha többé nem látja viszont a lányt. – Azt mondtam, hogy magával megyek. Ha nem teszem, ki védi meg magát? A lány szája kissé legörbült: – Látott harcolni. Azt gondolja, hogy szükségem van védelemre, Lord Bill? – Maga jó. De a Kéz veszélyes, és nagyon sok emberük van. – Várta, hogy a lány visszavágjon, de nem tette. – Egyébként maga a menetjegyem egy biztonságos, meleg, száraz házba, ahol talán kapok egy tál meleg ételt is. Vigyáznom kell magára, különben talán soha többé nem tömhetem meg a bendőmet. Cerise hátravetette a fejét, és halkan felkacagott: – Peremlakót csinálok magából, mielőtt ez az egész véget ér! Williamnek tetszett, ahogy a lány nevetett, ahogy a haja oldalra hullott, és felcsillant a szeme. Félrenézett, mielőtt valami ostobaságot csinált volna: – Van valami terve az orvlövésszel kapcsolatban? A lány a holttest felé biccentett: – Szerintem hagyjuk, hogy a hulla végezze el a melót. William a vadászra pillantott, és rávicsorgott a hullára.
133
10. fejezet Az ajtó hangtalanul kinyílt, ahogy benyomta, és a Pók belépett a melegházba. Tizenöt méternyi üveg védett egy keskeny földcsíkot, amelyet egy ösvény választott ketté. Napközben a napfény beömlött a melegházba, de most csak a varázslámpák gyenge fénye táplálta a növényzetet. A kúria előző tulajdonosa a melegházat arra használta, hogy uborkát próbáljon meg elővarázsolni a Pocsolya termőföldjéből; megdöbbent volna, ha látná, milyen furcsaságok töltötték meg most a helyet. A Pók megszemlélte a párhuzamosan sorakozó növényeket, és meglátta, hogy Posad torz alakja ott guggol az ösvény közepén, egy vernik gyökereinél. Egy nagy vödör és egy talicska volt mellette. A Pók a kertész felé indult, a kavics megcsikordult a talpa alatt. Posad szinte nőies bal kezét belemártotta a vödörbe, és egy marék fekete, olajos sarat rakott egy fiatal fa gyökerei köré. A két méter magas fa kék és áttetsző volt, tökéletesen formált, csupasz ágakkal. A kék ágak a Pók felé hajoltak. Az egyik ág, óvatosan, akár egy gyerek, megérintette a vállát. A Pók odatartotta neki a kezét, és az ágak a tenyerét bökdösték. A Pók kivett a talicskából egy zsák eleséget, és egy marék szemes, szürke port nyújtott a fának. Egy kis ág lesöpörte, és a kérgén levő kis nyílásaival felszippantotta. Társai is a Pók tenyere felé nyúltak, az egész fa közelebb hajolt. Posad továbbra is beledolgozta a sarat a talajba egy háromágú kerti villával. – Elkényezteti – mondta a Póknak. – Nem tehetek róla. Olyan udvarias. – A Pók odaadta a fának a maradékot, és a többi ág felé megrázta a kezét. – Sajnálom, srácok. Elfogyott. Az ágak szinte hálával simogatták meg vállait, és a fa kiegyenesedett. A Pók figyelte, ahogy az eleségmagvak végigfolynak 134
az átlátszó fatörzsön, opálosan ragyognak, akár a hópelyhek, melyeket a fény apró csillagokká varázsol. A fa létfontosságú volt az összeolvasztáshoz. Csak általa tudta John összekombinálni Genevieve testét a növény szöveteivel. A folyamat során Genevieve akarata megsemmisül, és teljes engedelmességet érnek el nála. Az összeolvasztásnak persze megvannak a maga veszélyei is, tűnődött a Pók. Genevieve elveszítheti minden kognitív képességét, miáltal használhatatlanná válik a Pók számára. Vagy túl sok akarata marad, és megpróbálja meggyilkolni őt. De kevés választási lehetősége volt. A napló túlságosan fontos. Posad a vállára vetette a rongyot, és elindult a talicskával. Az utóbbi napokban a hátán és a jobb oldalán levő duzzanat nagyobb lett, ahogy mindig is, amikor egy kolónia kikelésre várt. Vastag, bíborszínű erek fodrozódtak a rózsaszín, csillogó bőr alatti duzzanaton. Odavonzotta a tekintetet. A Kéz legtöbb átalakított emberéhez hasonlóan, Posad is fegyvernek készült valaha. Ő akart lenni a Méhek Ura, seregnyi halálos csípésű rovar parancsnoka. Harci helyzetben aztán kiderült, hogy az ötlet teljességgel kivitelezhetetlen, de Posad megtalálta a számára legmegfelelőbb feladatot: a növényeket gondozta, amelyek az átváltoztatáshoz szükséges vegyi anyagokkal látták el őket. – Sehol nem találom Lavernt – közölte Posad, és lapátkezével leporolta nadrágjáról a sarat. A Pók egy pillanatra eltűnődött. Lavern volt az egyik legerősebb vadászuk, de a legtöbbnél bizonytalanabb volt. Kannibalisztikus tendenciákat mutatott, ami azt jelentette, hogy közel járt ahhoz, hogy lecseréljék. Csak szigorú felügyelet alatt lehetett bevetni, és a Pók utasításba adta, hogy Lavern nem hagyhatja el a házat. – Mondja! – kérte a Pók. Posad fintorgott: – Karmash azt mondta, őrködjünk. Lavern jól volt az éjjel, de most nincs jól. Második parancsnoka kiküldte Lavernt. A Pók érezte, hogy elönti a düh, és magában háromig számolt. – Biztos benne? 135
– Az aranymenta nem érzékeli. Jöjjön, nézze meg maga! Végigmentek az ösvényen. A talicska folyamatosan nyikorgott, a kikopott kerekek hangja keveredett a kavics száraz csikorgásával. Az állott húgyszag elérte Pók orrlikait. Az ösvény elfordult, és megálltak egy hatalmas virág előtt. Két méter széles volt, és halványsárga, beterítette az egész talajt, egészen a Pók csípőjéig ért. Koszos folyadékkal telt, öklömnyi hólyagok nőttek a húsos szirmok vastag peremén. Halvány álporzók emelkedtek egészen a plafonig, a növény belekapaszkodott a melegház tetejébe. Közelről a csatornaszag könnyeket csalt a Pók szemébe. Belebámult a porzószálak kusza szövevényébe, kereste a hamis porzók között az igaziakat. Harmincegyet számolt meg. A harminckettedik porzószál félrehajlott, bogán sűrű, fehér pihék nőttek. A porzószál megnőtt, és pollent termelt. Lavern varázslata és a virág közötti kapcsolat többé nem nyomta el a fejlődését. – Lavern halott – mondta Posad. – Gondoltam, jó, ha tudja. A Pók bólintott. A kertész odanyúlt, és egy rövid, vastag késsel lemetszette a porzószálat. A második emberük volt, akit elveszítettek, mióta Cerise elhagyta a Patkánylyukat. Először Thibauld-t, aki nem jelentkezett be, és akinek a porzószálát tegnap vágták le. És most Lavernt, akinek elvileg biztonságban kéne lennie a bázison. A Pók elhagyta a melegházat, visszasietett a dolgozószobájába. A lépcső alján kis, nádfonatú kosár hevert. Egy pillantást vetett rá, majd fellépdelt a lépcsőn. Két másik kosár állt a lépcsőfordulóban. Elment mellettük, és elérte az emeleti folyosót. További nádfonatú tárgyak hevertek szerteszét a keskeny folyosón. Hordozók, fedeles kosarak és kenyértartók álltak a falnak támasztva, egymásba illesztett, kerek szennyeskosarak formáltak oszlopokat, bonyolult díszítésű virágoskosarak versengtek velük a helyért. Szárított szaguk összekeveredett a házat mindenütt belengő alga szagával. A Pók mormolt valamit, kikerült egy minden lépésére veszedelmesen dülöngélő, kerek növénytartókból álló tornyot, és belépett a kis előtérbe, amely irodájának fogadóhelyiségeként szolgált. Az ott ülő fiatal nő, Veisan, összerezzent a székében, ujjai a 136
nádat lapos szőnyeggé simították ki. Lába mellett egy köteg nád hevert egy ugyanolyan mennyiségű, nagy kosárcsomó mellett. Ahogy a Pók közeledett hozzá, a nő talpra ugrott, erős keze szétszakította a fonott szőnyeget. – Uram! – Veisan, szólj Karmashnak, hogy kéretem. – Igen, uram. Az ajtó és a Pók között egy hatalmas, üreges kacsához hasonlító nádfonat volt. A Pók félrerúgta a sarokba. – És ne teríts be itt mindent. Nem kosárárusok vagyunk. – Igen, uram. A Pók belépett a dolgozószobájába, és elsétált a masszív, antik íróasztal mellett az ablakig. Kint koromsötét volt. Egy pillanat kellett, mire éles szeme megszokta a sötétséget, amely aztán kivirágzott, kibomlott előtte, akár egy virág, megmutatva az elöntött földterület melletti ciprussort. Karmash nem engedelmeskedett neki. Már megint. A feltámadt harag felébresztette az érzékeit, ahogy a mirigyek katalizátorokat küldtek a véráramába. Kinyitotta a kallantyút, és kitárta az ablakot. Az éjszakai hangok és zajok átjárták a testét. Éles hallása elcsípte Karmash sajátos járásának zaját, és szembefordult az ajtóval. A lépések közeledtek, és a Pók érezte a kőfejtő izzadságának pézsmaillatát. – Lépj be – vakkantotta a Pók. Pillanatnyi szünet. Az ajtó kitárult. Karmash hatalmas alakja befurakodott a nyíláson, és becsukta maga mögött az ajtót. Fehér haja nedvességtől csöpögött. A Pók megérezte a mocsár szagát. – Úsztál? – kérdezte a Pók. – Igen, uram. – Meleg volt a víz? – Nem, uram. – A nagydarab ember egyik lábáról a másikra állt. – Tehát inkább rövid, de üdítő élmény volt? – Igen, uram. – Értem. A Pók megfordult, és a papírhalomra bámult. Hallotta, hogy Karmash szívverése felgyorsult. 137
– Uram, nagyon sajnálom... A Pók ököllel az asztalra csapott. A vastag asztallap egy sikollyal betört. A fiókok kinyíltak, papírlapok repültek szét, kis dobozok és fém tintatartók. Drága füstölő erős illata szállt fel a roncsból. A Pók megragadta a széttört asztal egyik felének a tetejét, és fiókostul együtt áthajította a szobán. Szilánkokra robbant szét a falon. A Pók lassan sarkon fordult. Karmash arcából minden vér kiszaladt, és bőre ugyanolyan fehér lett, mint a haja. A Pók két lépést tett az asztal maradványa felé, és bámulni kezdte. – Csalódtam benned – mondta. Karmash szólásra nyitotta a száját, majd becsukta. A Pók leült a romos asztal szélére, és rápillantott. Karmash bőréből rettegés áradt. Ott ült a szemében, átjött ökölbe szorított kezén, megmutatkozott térde könnyed hajlításában, ami azt jelezte, futásra készen áll. A Pók tanulmányozta ezt a rettegést, és magába szívta. Édes volt, mint az érett bor. – Beszéljük át tehát még egyszer – mondta a Pók, metszően tisztán ejtve a szavakat azon a lassú, türelmes hangon, amit egy engedetlen gyerekkel vagy egy olyan nővel szemben használunk, akit fel akarunk dühíteni. – Az utasításom melyik része nem volt érthető számodra? Karmash nagyot nyelt: – Minden teljesen érthető volt, uram. – Biztos, hogy nem, mert a tetteid nem felelnek meg a szavaimnak. Félresiklott köztünk a kommunikáció. Tisztázzuk tehát. Idézd fel, hogy mit parancsoltam neked. A Pók rábámult Karmashra. Tekintetük összekapcsolódott, és a Pók látta, hogy a rettegés a gondolat utolsó szikráját is elmossa Karmash szeméből. A nagy embert megdermesztette a pánik. Karmash kinyitotta a száját. Hang nem jött ki rajta. Izzadtság ütött ki a hajvonalán, és a nedves bőrön végigfolyt fehér, sűrű szemöldökéig. – Mondd csak – mondta a Pók. Karmash megfeszült, nagy nehezen kipréselt egy szót: – Maga... – Nem hallom.
138
Karmash félrenézett, izmai megfeszültek az állkapcsa mentén. Sűrűn pislogott, merev volt, akár a szálfa. A Pók tanulmányozta a nyakát, elképzelte, ahogy előrenyúl, vasmarokkal megragadja, összetöri a nyelőcsövet, amíg a porc halk reccsenéssel el nem törik ujjai alatt. Karmash újra megpróbálta: – Maga azt mondta... – Igen? A hang megakadt a nagy ember torkában. A padlót bámulta, szeme tágra nyílt, és szinte fekete volt a kitágult pupilláktól. Túl könnyű. Hajlongj, Karmash! Hajlongj és engedelmeskedj! Karmash kissé megingott. Orrcimpái nem mozdultak – elfelejtett lélegezni. Még egy pár szívverés, és elájul. A Pók eljátszott a gondolattal, hogy eljuttatja addig a pontig, végül némileg sajnálkozva úgy határozott, mégsem. Túl sokáig kéne várnia, hogy magához térjen. – Meddig akarsz még megvárakoztatni? – enyhített egy cseppet a hangján és a tekintetén. Ez elég volt. Karmash térde megremegett. Orrcimpája megrezzent, sietősen beszívta a levegőt, és megborzongott, minden ideg és izom remegett a testében. Egy pillanatra lebénult, mint egy rongybaba, ami bármelyik pillanatban széteshet. A Pók várt. A félelem második fázisa a megnyugvás. Dermeszd meg a testet egy pánikfuvallattal, és az elme ugyanattól a gondolattól szintén leáll. Engedd el a testet, és a logika visszatér. Állatias reakció volt, Természet Anya védekező mechanizmusa, aki rájött, hogy fattyú-gyermekei agyonagyalnák magukat, így megszabadította őket attól a bénító tehertől, hogy azonnali veszély esetén gondolkozniuk kelljen. Legbelül mindannyian állatok vagyunk, gondolta a Pók. Gyerünk, Karmash! Engedelmeskedj, ne kelljen megint vicsorítanom és a hátadra görgetnem. Túlságosan is élvezem, a magam kárára. – Azt mondta, találjam meg a lányt. – Karmash remegő hangja elért hozzá. – És mit csináltál? – Elküldtem Lavernt, hogy hozza el ő. 139
A Pók összeérintette az ujjait, sátrat formált, és mutatóujját ajkaihoz érintette, mintha gondolkodott volna. – Tehát hadd lássam csak, jól gondolom-e. Azt mondtam neked, hogy találd meg a lányt, és te elküldted utána a legostobább, legcsökönyösebb vadászt. Azt a vadászt, aki annyira eltorzult, hogy megszerette az emberi húst. Igazam van? – Igen. – Gondolom, valahogy sikerült lefegyvereznie Cerise Mart, habár fogalmam sincs róla, hogy volt rá képes. Gondolom, hogy lefogta. Miből gondoltad, hogy épen és egészségesen elhozza nekem, ahelyett, hogy összetörve tenné le az ajtóm elé? – Azt gondoltam... – Karmash habozott. – Ne, kérlek, folytasd. Roppantul érdekel a gondolkodásmódod. – Azt gondoltam, Lavern elég hatékony lesz, uram, mivel a lány csupán civil. Mondtam neki, hogy esélyt kap rá, hogy rehabilitálja magát. Tévedtem. A Pók lehunyta a szemét, és mély, tisztító sóhajt engedett ki. Csak egy civil. Persze. – Uram... A Pók felemelte a kezét: – Sss. Most ne beszélj. Karmash mérete megint becsapta. Karmash el volt telve a saját erejével, pedig időnként eltorlaszolta az oxigén útját az agyába. Egyetlen dolog mentette meg az életét, hogy a Póknak nem volt senkije, akivel helyettesítse. – Hadd magyarázzak el neked valamit – mondta a Pók lassan, komolyan, hogy Karmash minden szót megértsen. – Gyűlölöm a mocsarat. Gyűlölöm azt, ahogy kinéz. Gyűlölöm a szagát. Taszít. Kénytelen vagyok tehetetlenül várni, amíg John végez Genevieve összeolvasztásával, és itt ülök, nyugtalanul, unottan, míg a legjobb gyilkosom nádfonatú kosarakat gyárt az ajtóm előtt, mert ha nem foglalja le magát valami komplikált dologgal, bekattan, és mindannyiunkat lemészárol. A Pók elmosolyodott, kivillantva fogsorát: – És te, akár figyelmetlenségből, akár alkalmatlanságból vagy szándékosan, tovább akarsz itt tartani engem, mint feltétlenül 140
szükséges, azzal, hogy nem helyesen hajtod végre a feladatokat, amiket rád bízok. Ne adj rá okot, hogy érdeklődni kezdjek irántad, Karmash. Ne akard, hogy rajtad éljem ki az unalmamat. Nem örülnél neki. Karmash szeme tágra nyílt. – Ez nem parancs – folytatta a Pók. – Csak egy baráti jó tanács. Felállt, és odament a hátsó fal melletti, nagy könyvespolchoz. Mindenféle válogatott könyv hevert a polcokon, némelyik kicsi, némelyik nagy. Végigfuttatta ujjait a viharvert gerinceken, és kihúzott egy vastag, bőrkötésű kötetet. Aranybetűk hirdették az első oldalon: A Birodalom: a harmadik megszállás. Átadta Karmashnak. – Tudom, hogy a Marok letartóztatásánál nem voltál jelen. Szeretném kiköszörülni ezt a csorbát. Olvasd el ezt! Alapvetően megérted belőle, ki is pontosan Cerise Mar, és milyen veszteségekkel kell számolnunk, mire elintézzük. És ez parancs. Karmash hosszú ujjai összezárultak a könyvön. A Pók hosszú ideig bámulta őt, majd elfordította a tekintetét. – Bárcsak láttad volna! – mondta. – Gustave Mar nem mindennapi látvány volt. – Sajnálom, hogy nem láttam, uram. Cerise elfogását elszalasztották, és a lány már valószínűleg a családi házat óvó védővarázslat körén belül tartózkodott. Mégis, volt rá esély, hogy valamilyen oknál fogva elhagyja a házat, és a Pók embereinek is kellett valami elfoglaltság. A Pók a falon levő térkép felé bólintott, és Karmash engedelmesen odafordult. – Van egy kis út, amely a Mar ház felől délkelet felé tart. – A Fehér virág ösvény, uram? – Ez az egyetlen út a Patkánylyuktól a városig. A többi, mint látod, mocsár. Azt akarom, hogy Vurt és Embelyst pontosan ott helyezd el. Ne csináljanak semmit, csak figyeljenek. Ha a lány elhagyja a területet, az egyik követi, a másik jelenti nekem. – Igen, uram. – Most ne hibázz. – Igen, uram. – Elmehetsz. 141
Karmash egyik lábáról a másikra állt: – Akarja, hogy küldjék egy csapatot Lavern holttestéért? – Nem. Én magam keresem meg. Azt hiszen, nem árt nekem egy kis friss levegő. Karmash kimenekült. A Pók felsóhajtott. Talán a lány elkövet majd egy hibát. Ebben reménykedett. Le akar ülni vele szemben, és rájönni, miként működik az agya. Izgalmas beszélgetőpartner lenne. A Pók odament az ajtóhoz, és kinyitotta. Veisan elejtette a kosarakat, amelyeket vitt, és megállt, kékesszürke hajának gyűrűi úgy omlottak a vállára, mint egy halom kígyó. – Javíttasd meg a falat! Kell egy új asztal is. – Némi megbánást érzett. – Ez egy nagyon szép asztal volt. – Igen, uram. – A lány türkizkék szeme a nyers hús színét idéző arcból tekintett rá. – És sajnálom a kosarakat. Folytasd nyugodtan a fonást. Fáradt voltam, és sok minden nyomaszt. – Köszönöm, uram. A Pók bólintott, és elhaladt a lány mellett. Veisan a tekintetével követte: – Hová megy, uram? – Sétálni. Elmegyek sétálni. Hamarosan visszajövök. – Ment tovább. Talán megölhetne valamit, amíg Lavern holttestét keresi. Kegyetlenül unatkozott.
142
11. fejezet Peva Sheerile egy kivágott fenyőfa tönkjén ült, és a sötét vizet figyelte. Körülötte bronzszínű páfrányok rezegtek gyengéden az éjszakai szélben. Balra egy barna bagoly huhogott, próbálta felriasztani a cickányokat búvóhelyükről. Egy vén ervaurg hevert a vízben, mint egy félig elsüllyedt farönk. Peva még kora este jött ki a patakhoz. Cerise helyében a Patkánylyuk és Sicktree közötti második leggyorsabb vízi utat választotta volna. A patkány ribancot szorította az idő. Reggel bírósági meghallgatáson kell részt vennie, és a Hegyháti-patak volt a leggyorsabb, ezért a legegyértelműbb választás, mivel a Papnyelve túl kanyargós volt, és lassú. Biztos, hogy erre fog menni. Az éjszakai mocsárban túlságosan kockázatos lenne hajózni, a lány valószínűleg hajnalhasadtával indul, halkan és megbújva, azt gondolván, hogy ravasz, és összetalálkozik majd Darázzsal és a nyilaival. Megsimogatta számszeríja diófa tartóját. Darázs szomjas volt, és Cerise-nek volt elég vére. Jó lenne a Patkánylyuk mellett kitenni a hulláját. Benne még a nyilával. Próbálta elképzelni Richard arcát, amint a megszokott, gőgös nyugalma helyett a bánattól lesújtott maszkká válik, és elvigyorodott. Legfőbb ideje, hogy a disznónak újra eszébe jusson, ki is ő – egy mocsári patkány, akárcsak a többi, akik ott szaporodnak, élősködnek, nyüzsögnek a Pocsolyában. Egyik sem jobb vagy rosszabb a másiknál, az összes peremlakó fattyú. Igen, tényleg itt az ideje. Agyában Richard arca valahogy Lagar arcává alakult át. Az öröme kihunyt. A francba. Eltűnődött, mit látna testvére arcán, ha megmutatná neki a lány holttestét. Most, hogy jobban belegondol, jobb, ha Lagar nem látja a testet. Nincs rá szükség. A Lagar és Cerise közti dolog összezavarta Pevát. Nem valószínű, hogy a lány valaha is hanyatt vágná magát neki. Mondjuk Lagar se 143
próbálkozott soha. Nem vett neki ajándékot vagy virágot, vagy bármit, amit a nők szeretnek, de ha Cerise elhaladt, Lagar nézte őt. És ott volt az a rohadt tánc. Ott keringtek a tűz körül, Lagar részeg volt, a szeme őrülten ragyogott, Cerise meg mosolygott. Az nem valami volt? Elképzelte őket egymás mellett, és be kellett ismernie, hogy ha összefeküdnének, szép porontyaik lennének. Egy másik életben. Nem is, inkább egy másik világban. Még ha nem is lenne viszály köztük, akkor se lenne túl nagy esély rá, hogy az anyjuk egy Cerisehez hasonló valakit beenged a családba. A vén dög nem szereti a konkurenciát. Ha teljesülne, amit ő akar, egyikük se nősülne meg soha, hacsak nem egy lassú süketnémát vennének el. Így lesz a legjobb, határozta el Peva. Öld meg gyorsan Cerise-t, szabadulj meg a hullájától, és mondd azt Lagarnak, hogy fájdalommentesen és gyorsan elintézted. Valami mozgást érzékelt a fák közti keskeny résen át, ahol a patak egy éles kanyart vett. Peva koncentrált. Egy minden más árnyál sötétebb árny siklott a vízen. Egy hajó, még hajnal előtt. Az átkozott ribanc csak elindult még az éjjel. Pevát azonnal forróság öntötte el, szíve vadul vert, a szája kiszáradt. Megsűrűsödött benne az izgalom. Előrehajolt, szeme a kanyarnál levő sötét árnyat bámulta mereven. Lélegzése lelassult. Peva célzott. A hajón ülő alak összegörnyedt: fáradt volt az álomtalan éjszakától. Túl könnyű volt. Egy édes, rövid pillanatig célzott rá. Abban az egy pillanatban összekapcsolódtak, ő és a célpontja, olyan ősi kapocs keletkezett köztük, mint amilyen ősi a vadászat maga. Érezte a lány életét, amely ficánkol, mint hal a horgon, és kiitta az életerőt, amely benne volt. Két dolog teszi az embert egyenlővé Istennel: képes életet adni és életet elvenni. Lassan, bánatosan, Peva meghúzta a ravaszt. A nyíl a mellkasán találta el az alakot, és a hajódeszkához szegezte. – Vissza a sárba, Cerise – suttogta Peva. Valami surrogott mellette, és hangos csattanással csapott bele a farönkbe. Az éjszaka fehér fényben robbant szét. Peva lehasalt, a 144
hajó irányába tüzelt, és begurult a páfrányok közé. Egy varázserejű nyíl. A francba. Nyögés hasította át az éjszakát. Peva két kemény csattanást hallott: nyílvesszők csapódtak a földbe oda, ahol az imént ült. Fehér fénycsóvák cikáztak a szeme előtt. Peva csak érzés alapján töltött újra. Szíve úgy vert, mintha fogoly madár lenne egy kalickában, és őrülten szabadulni akarna. Visszafogta a lélegzetét, és kényszerítette magát, hogy lassítson. A földön fekve Peva egyik kezével kinyúlt arra a területre, ahová sejtése szerint a nyilak becsapódtak. Keze megtalált egy vesszőt. Kiszabadította, ujjával végigtapogatta, milyen hosszú. Rövid nyíl. Majdnem eltalálták egy rövid nyíllal. Cerise képtelen lett volna lelőni őt tíz méterről egy rövid nyíllal. A ribancnak segítője akadt. Biztos kiültetett egy nyilazót a partra, és ő elárulta magát azzal a lövéssel. Peva ujjai megérintették a nyílvessző fejét. Sima, jól egyensúlyozott. Profi. Túl jó egy átlagos nyilazóhoz. Peva eldobta, mielőtt még megvágta volna magát a borotvaéles fémmel. Tollszerű páfrányok érintették az arcát. Még mindig nem látott. Ha megmoccan, meghal. Ha itt marad, akkor is meghal – a nyilazó végül rájön, hol rejtőzik. Érezte, hogy a nyíl jön, ugyanazon ősi kapocs felé tart, amelyet úgy ízlelgetett korábban. Peva oldalra vetődött, elküldött két nyilat széles ívben, és újratöltött. A szemében égő, vakító tűz kezdett enyhülni. Látta a páfrányokat, amelyek sötéten terültek szét a fényben. Még néhány lélegzetvétel, és újra látni fog. Időt kell nyernie. Baloldalt egy nagy ciprus körvonalait látta, az alja elég megduzzadt és vastag volt ahhoz, hogy menedéket nyújtson neki. Peva Sheerile ma nem fog meghalni itt a mocsárban. Cerise megállt a rozsdaszínű páfrányok erdejében. Peva térden állva halt meg, a ciprus törzsét ölelve. William két nyíllal odaszegezte a fához: egyik a nyakába, másik a mellkasába állt bele. A halál vértelen maszkká változtatta Peva arcát. Cerise belenézett üres 145
szemébe, ami szomorú volt a holdfényben, és érthetetlen módon bűntudatot érzett. Cerise félrenézett. Ez nagy butaság. A fickó gondolkodás nélkül végzett volna vele, de olyan régóta ismerte. Majdnem olyan volt, mintha egy családtagja halt volna meg. Milyen lenne, ha egy családtagja halna meg? Nagyot nyelt. Most nem veszítheti el az önuralmát. William sétált ki a páfrányok közül, épp a bőrtegezébe csúsztatta vissza a nyilait. Cerise megfeszült. Az egészet végignézte a hajóról, a Kéz kémjének hullája mögé rejtőzve. Sejtette, hogy Peva valahol ezen a környéken bujkálva figyeli őket. Lagar sok embert adott volna mellé, de Peva, ez az arrogáns sznob, elküldte őket, hogy biztosítsák a többi utat, hogy a préda egyedül az övé legyen. Cerise és William számoltak: egy embert könnyebb leteríteni, mint többet. A hullát beállították, mintha az irányítaná a rolpit, Cerise lekushadt, elbújt, míg William az utóbbi egy mérföld során gyalog követte a hajót a partról. Abban a pillanatban, hogy Peva megjelenik, William lelövi. Csak éppen nem így alakult. – Megfuttatta – mondta Cerise közömbös hangon. William megragadta a Peva hátában levő nyílvesszőt. A sötét üreg elég mély volt. Csak a nyílvég és nagyjából két és fél centi állt ki. Nagy erő kell ahhoz, hogy kihúzza. Megfeszült, és a test cuppanós hanggal adta ki magából a nyílvesszőt. – Jó volt eljátszadozni vele? – Nem a móka kedvéért csináltam. – William megtörölte a nyílvesszőt Peva hátán, és megszemlélte az éles fejet. – Azért lőttem ki a tüzes nyilat, hogy elvakítsam, és aztán megfuttassam. Nem sok esélye volt, hogy egy társa elrejtőzött a bokrok között, de én biztosra akartam menni. Amikor egy barátja sem jött elő, megöltem. William a második nyílért nyúlt. Az egyenesen átment Peva nyakán, és beleállt a fába, legalább nyolc centire. Cerise úgy saccolta, akár rá is állhatott volna, akkor sem rezzen meg. Mikita minden erejével sem lenne képes kihúzni. William ujjai összezárultak a nyílvessző körül. Lábát Peva hátának vetette, és felnyögött, arca eltorzult az erőlködéstől. A nyílvessző kijött a ciprusból. William megszimatolta és elfintorodott: 146
– A feje meghajlott, de a vessző teste ép. William nem ember. Biztosan nem az. A lány ezt már korábban is gyanította, először az alfák házánál, amikor William holtbiztos volt benne, hogy a ház üres. A Kenttel való harc után eltűnődött, de a vadásszal való küzdelem után egészen biztos lett benne. Attól, ahogy William mozgott, jeges hidegség kúszott végig a gerincén – túl gyors volt, túl profi –, de az arckifejezése megerősítette. Egy minden lehetségesen túli, eltorzult lénnyel álltak szemben, és William mégis jéghideg maradt, mintha nem lennének érzelmei. Cerise a félelmet vagy a dühöt még értette volna, de amit látott, az a ravasz ragadozó hideg számítása volt. Megfigyelte a prédáját, úgy döntött, megnyeri a harcot, és ezt véghez is vitte. És most itt a megdönthetetlen bizonyíték. A férfi ereje nem volt emberfeletti, de karcsú testéhez képest mégis túl nagy volt. Cerise egy lépést hátralépett. William megmerevedett. Cerise-nek most már tisztáznia kellett: – Maga hazudott nekem. A férfi szeme hideg volt, és tiszta. Számító. – Jó, ez az igazság: élveztem. Meg akarta ölni magát, és ehelyett én öltem meg őt. Nem mondtam el magának, mert nem akartam, hogy féljen tőlem. – Nem erre értettem. – Akkor mire? – A történetére az elvesztett gyűrűről. Az egész baromság. – Ja. Arra. A férfi felemelte a számszeríjat. Egy fekete nyíl nézett farkasszemet Cerise-szel. A lány megragadta a kardját. Varázslat szakadt fel benne, végigszáguldott a testén, és szeméből és jobb kezéből a kardba áradt. A pengén csillogó villámfény szaladt át, majd eltűnt. William szeme két borostyánszínű ékkőként ragyogott. A lány összenézett vele, és megrezzent. A borostyánszín semmilyen érzelmet nem tükrözött vissza, csak intelligenciát, kegyetlenséget abban az értelemben, ahogy egy vadászó, pocsolyabeli macska kegyetlen lenne. Cerise nem látott benne aggodalmat, lágyságot, 147
gondolatot, csak várakozást. A férfi alig tűnt most emberinek, nem férfi volt, hanem valami ősi lény, amelyet a sötétség hozott létre, és amely arra várt, hogy prédájára vethesse magát. William a lány kardjára pillantott. Felső ajka felhúzódott, kivillantotta fogsorát. Ejnye, ejnye, Lord Bill, micsoda hatalmas fogaid vannak! Na igen. Cerise nem Piroska, nem fél, és a nagyanyja úgy elátkozhatja ezt a lordot, hogy egy hétig azt se tudná, fiú-e vagy lány. William a penge felé biccentett: – Gondoltam. Azért vág úgy, mint kés a vajat, mert a villantását belesűríti a pengéjébe. – És a villantásom nagyon szép. Szépséges fehér. És cafatokra szed téged. – Egy nyíllal a mellkasában nem sokra menne vele. – Honnan tudja, hogy nem tudok pajzsot vonni magam köré a villantásommal? A William nevű lény halkan felnevetett: – Képtelen rá. Jó lenne, ha meg tudná csinálni, de mindketten tudjuk, hogy nem tudja. Beletrafált a közepébe, William. A pengevillantáshoz is többévi gyakorlás kellett, és teljes összpontosítás. Amikor villantott, a pengéje bármit keresztülhasított, de csak egy ezredmásodpercig volt képes rá. A villantásos védelemre képtelen volt. A férfi csak vaktában lőtt, és célba talált. Mégis, Cerise úgy érezte, nyugodtan blöffölhet: – Ennyire meg akar halni? – Ha képes megállítani a nyilamat, mutassa meg. Ó, a francba! Cerise megfeszült, készen állt a patakba ugrani abban az esetben, ha a férfi rálő. – Bármikor. William csak állt. A borostyánszínű szemek követték Cerise minden mozdulatát, de nem mutatták mozgás jelét. Cerise rájött, hogy ha a férfi lőni akart volna, már megtette volna. – Nem fog lelőni, ugye? William felmordult: – Ha lelövöm, meghal. 148
És miért lenne baj, ha lelőné? Igaz, azt gondolta, hogy Cerise szép, de Cerise nem volt olyan naiv, hogy azt gondolja, hogy ez bármiben is megakadályozná. Cerise próbaképpen hátralépett. A számszeríj egy picit megmozdult. A férfi a lábára célzott: – Ne mozduljon! – Váljanak szét itt az útjaink, William. Maga erre, én meg arra. – Nem. – Miért nem? A férfi nem szólt semmit. – És ha elfutok? A férfi előrehajolt: – Az nagy hiba lenne, mert megkergetném. Ó, szentséges istenek! A férfi hangja vágyakozó volt, különös sóvárgással teli, mintha elméjében máris rohannának át a sötét erdőn. Cerise nyakán felágaskodtak az apró pihék. Bármit is tesz, nem futhat el, mert William szívesen a nyomába eredne, és Cerise nem volt biztos benne, mi történne a kergetőzés végén. A férfi tekintetéből azt olvasta ki, hogy ő maga sem biztos benne, de azt tudja, hogy élvezné. A lány lényének egy kis része tudni akarta, milyen az, ha William végigkergeti őt a Pocsolya erdején. Milyen lenne, ha elkapná. Mert nem úgy tekintett rá, mintha meg akarná ölni. Úgy tekintett rá, mintha valami egészen más akarna csinálni vele. Cerise-nek csak annyit kell tennie, hogy nekiiramodik, be, az erdőbe. A gondolattól végigborzongott a gerince, és nem tudta volna megmondani, hogy a rémülettől vagy az izgalomtól. Nyakig benne volt. Plusz még egy kicsit. Cerise felhúzta a szemöldökét: – Az egész életemet ebben a mocsárban éltem le. Miből gondolja, hogy el tudna kapni? William elvigyorodott, kivillantotta fehér fogait, és farkasszerűen felnevetett. A halk, reszelős hangtól Cerise megborzongott. Abban a pillanatban Cerise teljes bizonyossággal tudta, hogy a férfi a nyomába eredne, megkergetné és elkapná. Nem szökne meg előle. Olyan harc nélkül nem, amilyenre egyikük sem vágyik. 149
Cerise visszanézett a férfira, egyenesen belenézett tüzes szemébe. A férfi kicsit előrehajolt, a benne levő éhség teljesen a lányra összpontosított. Akarta őt. Látta a szemében, abban, ahogy tartotta magát, lazán és készen. Egy apró kis mozdulat, egy mosoly, egy kacsintás, és átlépné a köztük levő távolságot, és megcsókolná. Melegség rohant át Cerise-en, amit az adrenalinlöket apró tűszúrásai követtek. Még egy lépés. Csak ennyit kell megtennie. Egy hónappal ezelőtt habozás nélkül megtette volna ezt a lépést. Egy hónappal ezelőtt nem ő volt a felelős a családjáért. Most nem lehetett önző. Ha bármelyikük is kierőszakolna egy csatát, akkor megölné a férfit, aztán megbánná, hogy nem tudja, miért. Williammel játszani olyan volt, mint a tűzzel játszani: nem volt helyes módja. – Mi lesz, ha elkap? – Amellett, hogy darabokra szaggatja. Vagy elveszíti az eszét. – Eredjen futásnak, és megtudja. William egyet előrelépett. Cerise hátrahőkölt. Ha a férfi hozzáér, döntenie kell: öl vagy csábít, és nem tudta, mit válasszon. A férfi szemében a ragyogás felvillant, majd kissé kihunyt: – Semmi... kellemetlen nem lesz. Cerise nagyot nyelt. Annyira megfeszült az egész teste, hogy az izmai sajogtak. Kellemetlen? Mi a fene, hogy érti, hogy kellemetlen? – Nem válaszolna egyenesen a kérdésemre? – Hangja túlságosan magasra csapott. A francba! William felsóhajtott. Az ősi tartás eltűnt belőle. Válla kissé megroskadt. Letette a számszeríjat. – Nem bántom magát. Ne féljen! Ha mennie kell, menjen. Semmi gond, nem fogom üldözőbe venni. Elég egyenesen megmondtam? Komolyan mondta, Cerise látta az arcán. Azt gondolta, hogy Cerise fél tőle, és meghátrált. A feszültség kiszaladt a lányból: – És mit fog csinálni itt, egyedül, a mocsárban? William vállat vont: – Keresek egy kifelé vezető utat. 150
Aha, persze. Napokig bolyonghat a Pocsolyában. Cerise nem kételkedett benne, hogy túléli, de egyhamar nem jutna ki. – A következőt tudom: maga gyors, tudja, mi az a Kéz, és kiképezték arra, hogy puszta kézzel öljön. Úgy néz ki, mintha egy jó ideje csinálná már, és nem okoz gondot magának. Azt hiszem, szereti. És a szeme... – Cerise az arcához emelte a kezét. – Mi van a szememmel? – Ragyog. A férfi pislogott: – Lencsét viselek, hogy ne látsszon. – Nos, a lencse nem használ. – Valóban? A lány megrázta a fejét: – Magát átverték. – Akkor nincs értelme hordanom. – Leült egy fatönkre, lehúzta az alsó szemhéját, kihalászott egy lencsét, és a sárba hajította. A második követte. Látható megkönnyebbüléssel emelte fel a fejét, mint egy gyerek, akinek szólnak, hogy leveheti az ünneplő ruháját. A szeme tulajdonképpen világos mogyoróbarna volt, és amikor pislogott, a borostyánszínű tűz fényes bevonatot képezett az íriszén. Cerise elképzelte, hogy odamegy hozzá, a nyaka köré fonja a karját, és megcsókolja, miközben a szemébe néz. És így maradnának. Egyelőre. – Jobb? – kérdezte Cerise. – Sokkal. – A férfi csak ült, pislogott, összetörve attól, hogy a terve füstbe ment. Olyan... szomorúnak tűnt. Az egyik pillanatban igazi, lángoló szemű fenegyerek volt, a másikban meg egy rakás boldogtalanság, és mindkettő teljesen valódinak tűnt, és annak is érződött. Cerise ott is hagyhatta volna, ha nem tudja, hogy William ismeri a Kezet, jobban ismeri, mint bárki, akit Cerise tudna itt a Pocsolyában, és neki kétségbeesetten szüksége volt erre az ismeretanyagra. Igen, ennyi volt. Hagyd abba – mondta magának. A villantásharcossá válás útja sokévi gyakorlással van kikövezve, de egyetlen egyszerű szabállyal kezdődik: soha ne hazudj magadnak. 151
Ez azt jelenti, hogy fogadd el az igazi motivációidat, birtokold saját érzelmeidet és vágyaidat anélkül, hogy nemesnek vagy gonosznak tekintenéd őket. Ezt könnyű volt megérteni, de nehéz volt betartani. Ahogy most is. Cerise-nek be kellett ismernie és el kellett fogadnia a valóságot: a borostyánszínű szemű William, a farkasszerű nevetésével, az őrült, halálos William elcsavarta a fejét. Olyan volt, mint egy veszélyes, borotvapengékkel teli varázsdoboz – ha a rossz gombot nyomod meg, a pengék miszlikbe aprítják az ujjaidat. És Cerise volt az a bolond, aki nem bírta kivárni, hogy megnyomja a gombokat, és megtalálja a megfelelőt. Cerise kifújta a levegőt. Vágyik a férfira, rendben van. Nincs értelme tagadni. De csak ez nem elég ahhoz, hogy beengedje a házába. Most, hogy beismerte magának, nem volt probléma számára, hogy félretegye a dolgot. – Egy magához hasonló férfi nem keresgél valami csecsebecsét a Pocsolyában, William. Hazudott nekem, és én majdnem elvittem az otthonomba, ahol a családom él. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárki is hazudjon nekem. – Ez érthető – mondta a férfi. – Mégis, maga megölhetett volna álmomban. De nem tette. Segített elbújni a Kéz elől, és megmentette az unokatestvéremet. Árulja már el, William. Miért van itt? Valakinek dolgozik? Mondja el. Mondja el, mert nem akarom itt hagyni ebben a mocsárban. Mondja el, hogy tudjam, hogy van esélyünk. – Ha nem tudja elmondani, nincs harag. Innentől elválnak útjaink. Még egy térképet is rajzolok magának, hogy visszajuthasson a városba. Ha nem tudja elmondani, miért ragadt rám, akkor ne mondjon semmit. De ne hazudjon nekem, vagy esküszöm, nagyon megbánja. Lehet, hogy együttműködöm magával, de nem hagyom, hogy kihasználjon engem vagy a családomat. – Cerise felemelte az állát. – Nos, hogy legyen? Hazudnia kellett. 152
Cerise louisianai kékvérűek unokája volt. Azok megölték az ő fajtáját Louisianában. A lány számára ő, William csak egy torz lény. William agya eddig valahogy elfedte ezt a tényt. De most szembenézett vele. Nagyon óvatosnak kell lennie, döntötte el. A lány már így is nagyon fél. El kell titkolnia, hogy kicsoda valójában, amíg a lány hozzá nem szokik. Nem akarta megijeszteni, de a fenébe is, jó lenne megkergetni. Adna neki némi kezdeti előnyt. És amikor elkapná, tenne róla, hogy soha többé ne akarjon elfutni tőle. De a lány nem futott el. Csak állt, és várta a válaszát. A Tükröt is ki kell hagynia az egészből. A Kéz az egyik szikla, a Tükör a másik, és a lány családja a kettő közé préselődött, miközben azok összecsaptak. Cerise azt fogja hinni, hogy kihasználta – és ki is használja és Cerise tudta, hogy a dolgok nagy szövetében néhány peremlakó mit sem számít. Hazudnia kellett. A kémek ezt teszik – hazudnak, hogy megszerezzék, amit akarnak. Dörzsöltnek kellett lennie, mert ha kudarcot vall, a lány elindul a Pocsolyában, otthagyja őt a félbeszakított beszélgetésük közepén, és William semmit nem tenne. Aljasság lenne megbántani a lányt. A családját védi. Ha neki lenne családja, ő is ugyanezt tenné. Meg kell győznie a lányt, hogy egyedül dolgozik, saját célja van, a bosszú. És hogy emberből van. William a lányra nézett: – Az az ember, aki elvitte a szüleit... Pók a neve. Azért vagyok itt, hogy megöljem. Cerise pislogott: – Miért? Meg kellett kérdeznie. William a folyóra nézett, próbálta kordában tartani az emlékeit: – Négy évvel ezelőtt meggyilkolt néhány gyereket, akik fontosak voltak nekem. – A maga gyerekeit? – kérdezte Cerise lágyan. A férfi lassan kifújta a levegőt, ahogy a benne lévő vadállat vonyított: – Nem. Nekem nincs családom. 153
– Sajnálom – mondta a lány. William majdnem acsargott. Nem akarta, hogy a lány sajnálja. Azt akarta, hogy erősnek lássa, gyorsnak lássa, azt lássa, hogy tud gondoskodni saját magáról. – Amikor először összeakadtam vele, eltörte a lábamat. – William felállt, lerázta a dzsekijét, és felhúzta a pólóját, megmutatva a hátára is átlógó, hosszú sebhelyet. – Ez volt a második alkalom. Volt valami a késén, valami méreg. A lány közelebb lépett hozzá: – És maga mit csinált vele? William az emléktől elmosolyodott: – Majdnem agyonvertem egy vasmacskával. Meg is öltem volna, de belelökött a vízbe, és aztán a rohadt hajó felrobbant. Addigra már véreztem egy kicsit a sebtől, és a torkom összeszorult a méregtől, így nem sokat tehettem. – Tehát azt gondolja, hogy egy harmadik alkalommal szerencsével jár? – kérdezte Cerise. Legalábbis reméli. – Ezúttal meg fogom ölni – ígérte. A gondolat, hogy széttépi a Pókot, farkasszerű örömmorgással színesítette a hangját. A lány még egy lépést közelebb lépett. Egyre közelebb és közelebb. Még egy lépés, és támadástávolságban lesz. Lassan oson ide hozzá. – Honnan tudta, hogy a Pók itt van a Pocsolyában? Kell még mondania valamit a lánynak, különben nem fog hinni neki: – Az az ember Sicktree-ben... A preparátor... – Zeke? – Nekem dolgozik. A lány szeme tágra nyílt: – Hogyan? – Zeke-nek vannak kapcsolatai Mágiában. – Ez tulajdonképpen igaz is volt. – Olyanok, akik tudják, hogy keresem a Pókot, és hogy fizetnék az információért. – Ez is igaz. – Zeke tudatta az embereivel, hogy a Pók itt van a Peremben, és ők kapcsolatba léptek velem. – Ez is igaz. A hazugság trükkös úgy, ha az ember igazat mond. 154
– Tehát amikor maguk ketten bementek hátra... – Zeke mesélt magáról és Sheerile-ékről. – A rohadék. Én meg ott álltam, mint egy idióta, vártam magukra, és azt gondoltam: na, ez aztán nem sajnálja az idejét! Zeke biztos jól megkopasztja! Úgy éreztem magam maga miatt, hogy... A férfi egy lépéssel mellette termett: – Hogy? A lány felnézett rá. Akarom. Akarom a nőt, akarom, akarom, akarom... – Ostobának éreztem magam. – A hangja ellágyult. – Maga kékvérű egyáltalán? – Hivatalosan igen. – Ez mit jelent? William elmosolyodott: – Azt jelenti, hogy Lord Sandine-nak hívnak, de ettől eltekintve nincs semmim. Se hatalmam, se földem, se státuszom. Van egy kis pénzem, amit még a katonai szolgálatból tettem félre, és a nagy része itt van most velem. – Na, jó, ez hazugság volt. A Tükör látta el pénzzel. – Tehát tényleg katona volt? Nem vette észre. William bólintott: – Az voltam. A lány testtartása még mindig óvatos volt, és szemmel tartotta William minden mozdulatát, de már nem érezte úgy, hogy mindjárt beveti magát a vadonba. A megfelelő irányba haladt. – Melyik egységben szolgált? – A Vörös Légióban. – A vörös ördögöknél? William ismét bólintott: – Nézze, meg akarom ölni a Pókot. Az egyetlen hozzá vezető nyomom jelenleg maga. A Pók magát akarja, ami azt jelenti, hogy maga a csalim. – Ne érezze magát különlegesnek – Cerise félrehajtotta a fejét. – Honnan tudjam, hogy az egészet nem csak kitalálta? A férfi széttárta a karját:
155
– Kérdezze meg Zeke-et, aki ugyanezt fogja mondani. Ha van olyan forrása, amely a Peremen kívül működik, kérdezzen utána a nyolcak mészárlásának Mágiában. De mindez időbe telik. Magának szüksége van rám, Cerise. Nem tudja, hogyan kell megküzdeni a Kézzel. Én tudom. Egy oldalon állunk. – Van valami, amit el kéne mondania nekem? Valahányszor rád nézek, fékeznem kell magam. – Ha hazudott nekem, nem kímélem magát – fogadkozott a lány. William kivillantotta a fogait: – Próbálja meg. A lány felsóhajtott: – Aggódom maga miatt, Lord Bill. Sok zűrt jelent. Megint a férfi nyert. William elfojtott egy nevetést: – Aggódjon is, mert tényleg sok zűrt jelentek. – Eltette a számszeríjat, és elindult a hajó felé. A lány csípőre tette a kezét: – Most hová megy? – A hajóhoz. Megint Lord Billnek nevezett. Ez azt jelenti, hogy minden oké. Cerise a homlokára csapott, és követte őt. – Jó. Magammal viszem. De csak azért, mert nem akarok vakon a harcba bocsátkozni. Egymás mellett gyalogoltak a hajóig. William belélegezte a lány illatát, figyelte, ahogy hosszú haja ringott minden mozdulatával. Cerise kecsesen és óvatosan lépkedett, megválogatta, hogy hová lép a sárban, mintha táncolna. A férfi végre felfogta: a következő néhány napot a lány otthonában fogja tölteni. A házában, amely az ő illatával van tele. Mindennap látni fogja. És Cerise is mindennap látni fogja őt. Ha a jól játssza ki a kártyáit, akkor talán nem csak látni fogja. Hűvösnek és tartózkodónak kell lennie. Farkasból van. A türelem nem esik nehezére. – Szeretnék tudni valamit – mondta Cerise. – Igen? – Amikor megöli a Pókot, levágja a fejét, és kitömeti Zeke-kel, hogy biztosan tudja, hogy meghalt?
156
12. fejezet A veranda deszkái táncoltak Lagar lábai alatt. Az egész udvarház rothadt. A ház belseje penészes szagot árasztott, a faburkolat nedves és síkos volt, fekete penészfoltok tarkították. Annyira akarta ezt az udvarházat, hogy még a Kézzel is lepaktált érte. Rohadt szemétládák. Vállat vont, próbált megszabadulni mágiájuk emlékétől, ami forró volt és éles, és izzó tűként égette az agyát. És mindez miért? Ezért a rakás trágyáért. Egyetlen okból akarta a házat: azért, mert Gustave tulajdona volt. Gustave-nak megvolt mindene: ő volt a családja feje, mindenki bálványozta, tisztelték, az emberek kikérték a tanácsát... És mert Cerise az ő házában élt. Chad bukkant fel a ház mögül, a puskáját szorongatva. – Mi az? – Nem találom Brentet. Lagar követte az őrt a ház körül egy kertbe, ahol túlburjánzott a gyom és a vadszeder. A szürke alkonyi fényben burgundivörös pocsolya ült meg a bokrok szélén, a sárban: vér. Chad egyik lábáról a másikra állt: – Váltani jöttem... Lagar felemelte a kezét, és elhallgattatta. A nedves talajon hosszú nyomok húzódtak, szélesen, melyet egy hatalmas súly okozott. Lábnyomok haladtak mellettük. Brent biztosan látta a nyomokat, és megállt ezen a helyen. A pillanatnyi megállás az életébe került. Valami ráugrott, és elhurcolta. Lagar mögött Chad egyik lábáról a másikra áll: – Azt gondoltam, talán egy pocsolyabeli macska... – Túl nagy. – Lagar elnézett a gyomtengeren túl, át a romos kőfalon, ami elválasztotta a valaha szépen megművelt talajt a fenyőktől. Csend van. – Hol van a puska? – gondolkodott hangosan. 157
– Ööö... – A puska, Chad. Brentnél volt puska. Miért vinné el egy állat a puskáját? Kezdett szitálni az eső. Megnedvesítette a vadszeder leveleit, a vörös bagolyfüvet, a magasra felfutó borostyánt, amely bíborszínű virágait zárva tartotta az eső miatt. Hideg nedvesség kúszott Lagar fejbőréről a szemöldökéig. Nem nyúlt oda, hogy letörölje. – Állítsd párba az embereket – parancsolta Lagar. – Mostantól kezdve senki nem őrködik egyedül, senki nem megy sehova egyedül. Küld el Chrisomot a városba, vegyenek pár ervaurgcsapdát. – A fészekszerűt vagy a reszelőt? – A reszelőt. – Nem kell finomkodni. – Egy lövész figyelje a kertet, alkoss három kétfős csapatot, és fésüljék át. Lássuk, hátha meglesz az a puska. Ha végeztetek a kereséssel, állítsátok fel a csapdát. Lagar egy intéssel elbocsátotta Chadet, aki futva távozott. Lagar lekuporodott a nyomok mellett, és szétnyitotta ujjait, méricskélve a nyomok közti távolságot. A mellső mancsok majdnem huszonöt centi hosszúak voltak. Lagar belépett a bozótba. És ott voltak a mély bemélyedések, jelezve a helyet, ahol az állat kuporgott. Visszanézett a karomnyomokra. Hét méter. Megérintette a mancsnyomok szélét, és beledugta az ujját, hogy lemérje mélységét. Kerek, vastag ujjak. Ha macska, akkor kandúr, négy méter hosszú, és vagy háromszáz kilót nyom. Agya nehezen képzelt el egy ekkora állatot. Talán Mágiából jött? Miért jött ide? Lagar kilépett a bozótból, és addig taposott a csizmájával a nyomokra, amíg csak a puszta sár maradt. A pánikra van szükségük a legkevésbé. Megállt, mielőtt elérte a verandát, megállt ott, ahol két hete olyan sok láb felkavarta a sarat. Az eső megsemmisítette a nyomokat. Ide hozták le Gustave-ot. Küzdött a szabadságáért, küzdött a feleségéért, de veszített, Lagar visszatűrt egy elszabadult hajtincset, és eszébe jutott Gustave arca, amikor végül a Kéz varázslata által létrehozott háló segítette őket, hogy kicsavarják a kardot az ujjai közül. A dühtől 158
tehetetlen Gustave édes látvány volt, de négy emberükkel fizettek érte. Négy emberrel, akik neki dolgoztak. Ismerte a családjukat. Pénzt adott a feleségüknek halott férjeikért. Attól, ahogy Emilia Cook nézett rá, amikor odaadta neki a részét, attól a legszívesebben vízbe ölte volna magát. Mintha a Föld szemete lenne. Őrült gondolat támadt a fejében. Menj el, hagyd itt az udvarházat, hagyd el a Pocsolyát, és keress egy új helyet, ahol senki nem ismer. Alig huszonnyolc éves vagy. Lagar összehúzta a vállát. Kaján mosoly jelent meg a szája szögletében. Túl sokat fizetett ezért a hamis gyémántért. Úgy érezte magát, mint a versenyfutó, aki mindent beleadott a versenybe, elért a finisbe, és rájön, hogy képtelen megállni. Egy vágtázó ló hangja térítette magához. Kifutott a verandára, és meglátta Arigot, aki egy szürke heréit hátán vágtatott el mellette. – Lagar! A testvére képtelen volt megállítani a lovat, így megkerülte a házat, lassított, és a földre ugrott. Arca kivörösödött és lihegett. – Mi az? – Anya azt mondja, menj ki a mocsárba. Valami történt Pevával. William a hajóorrban ült, olyan messzire a vadász hullájától, amennyire a hajó hossza engedte. Hogy miért ragaszkodott hozzá a lány, hogy magukkal vigyék, rejtély volt számára. Megkérdezte tőle, erre Cerise elmosolyodott, és azt válaszolta, hogy meglepetésként viszi a nagynénjének. Talán a nagynénje kannibál. A rolpi erőteljesen húzta őket. A köd áztatta mocsár komor, szinte rideg szépségében volt valami sötét, ősi elegancia. A ködfátyol elrejtette a kaotikus növényzetet, egy-egy növénytömeggé szűrte meg. Az árvalányhajtól lengedező ciprusok elszigetelten bukkantak ki itt-ott a ködből, és süllyedtek vissza bele, ahogy a hajó elhaladt mellettük. A víz ezüstösen csillogott, fényes, furcsán visszatükröző felülete eltakarta a koromfekete mélységet. – Mély itt a víz? – kérdezte William. 159
– Nem. Csak azért tűnik úgy, mert az alján tőzeg van. Varázslat legyintette meg a férfit, mint egy lágy pihe: – Mi volt ez? Cerise elmosolyodott: – Egy jelző. A családom birtokán vagyunk, közeledünk a házunkhoz. A házat és a terület egy részét védjük. Ezek jó védőkövek, öregek, beleivódtak a talajba. De nem húzódnak túl hosszan. William hunyorítva nézte a partot. Nagy, szürke szikla ült meg a víz szélén, nagyjából hatvan centi magas és harminc centi széles. Egy ugyanilyen kő ült félig a vízben. Védőkövek. Látott már ilyet korábban is: a varázslat úgy kötötte össze őket, mint gombákat a gombagyűrűben, korlátot hozva létre. Rose is használta őket, így védte meg a házat és a fiúkat. Rose védőkövei aprók voltak, de idővel megnőttek. Ezek évszázadosaknak tűntek. – Na és a folyóban? – kérdezte William. – A folyóban is vannak. Egészen lent, az alján. Csak akkor léphet be a Patkánylyukba, ha mi is akarjuk. De a védőkövek nem húzódnak túl messzire. A birtokunk nagy részét nem fedik le. Ez megmagyarázta, hogy a Pók miért nem rohanta le egyszerűen a házat. Egy biztonságos bázis jó dolog. – Na és a nagyszülei háza? Cerise megrázta a fejét: – Ott nincsenek védőkövek. Nagyapa nem volt hajlandó levédetni a területet. A köd visszavonult. Áthajóztak egy kisebb patakra. Hideg eső szitált az égből. William a fogát csikorgatta. Eláll az eső valaha ezen az istenverte helyen? Most nagyon jó lenne a kalyibájában lenni. Készítene magának egy jó, erős kávét, és tévézne. Megvette a CSI új évadját, ami igazán megtekintés után kiáltott. Szerette a CSI-t. Olyan volt, mint a varázslat. Ha úgy érezte, vígjátékra vágyik, mindig ott volt a Zsaruk. Azért kezdte el nézni a sorozatot, hogy rájöjjön, mennyire ügyesek a töredékbeli rendőrök, ha esetleg összefutna velük, de a félmeztelen, félrészeg idióták túlságosan is szórakoztatóak voltak, és odalett a
160
dolog komolysága. Egyvalamit tanult meg a rendőrökről: hogy sokat kell futniuk. Elképzelte magát a pamlagon, mellette Cerise. Szép. Soha nem fog összejönni, emlékeztette magát. Száraz ruhát akart. Csak egy pár percre. És megmosni a haját. A bundáját tisztán kell tartania, különben viszketni kezd, és bogarak lesznek benne. Nem költött pénzt drága játékszerekre, luxuskocsira vagy mobilra, de jó minőségű sampont vett, és fodrász vágta a haját. A fodrászatban jó illat volt, és a csinos nők, akik a haját várták, flörtöltek vele, és közel hajoltak hozzá. Az állandó nedvesség megőrjítette. Mostanra akár vízinövény is nőhetne a fején. Ha legközelebb elmegy hajat vágatni, előtte le kell majd nyesnie a gombákat a fejbőréről. A patak egy vadregényes kis öbölbe vitt, amit fenyők és hatalmas, sárga levelű fák vettek körbe. William előrehajolt, hogy jobban megnézze. Nagyon szép. Egy kis móló nyúlt ki a vízre, egy dombra felvezető sáros ösvény természetes kitüremkedése. Balra egy nehéz fakapu állta el az útját valószínűleg egy másik pataknak. William rolpik szagát érezte. Füle meghallotta a kapu mögött a kis állatok távoli visítását. A peremlakók biztos karámban tartják őket, mint a teheneket. Egy férfi lépett ki a mólóra, és szemügyre vette őket. Fekete hajú, stramm, harminc körüli. Ha Mágiában lettek volna, William megesküdött volna rá, hogy egy kékvérűt lát maga előtt. A férfi egyenesen tartotta magát, egyszerűen nagyobb teret követelt magának, mint amennyire karcsú testének szüksége volt, és annyi jeges, gőgös eleganciát sugárzott, hogy Declan rokonai világgá futottak volna szégyenükben. William felmordult magában, és emlékezete mélyéről előkaparta Declan alakját. Ha ez a fickó kékvérű, vigyáznia kell, hogy el ne árulja magát. – Ő Richard. Az unokatestvérem – mondta Cerise. Egy kis, sárral borított lény ült Richard lábánál. Richard épp kioktatta. William nem igazán értette a szavakat, de komoly dorgálásnak tűnt. William a kis lényre összpontosította a figyelmét. Egy gyerek. Kislánynak tűnt, a térdét felhúzta a mellkasához, hosszú haja sárral és falevelekkel volt tele. 161
Cerise nagy levegőt vett. William rápillantott. Cerise a kislányt nézte. A férfi összevonta fekete szemöldökét. A lány szája megvonaglott, mintha le akarna görbülni. Szomorúságot látott a szemében. Aztán elrejtette, és mint egy maszkot, felvette szokott mosolyát. Richard szavai úsztak el hozzájuk: – ...egyáltalán nem helyénvaló, nem szólva arról, hogy fejbe vágtad egy kődar... A kislány meglátta őket. Elrohant Richard mellett, és belevetette magát a vízbe. Richard a szó közepén elhallgatott. – Ó, Lark! – suttogta Cerise. A kislány átúszott a vízen, végtagjai itt-ott kivillantak. Cerise visszafogta a rolpit. A kislány felbukkant, belekapaszkodott a hajóba. Nedvesség és sár csöpögött róla. Cerise-re vetette magát, és belekapaszkodott, a fejét Cerise hasába temette. Cerise átölelte a gyereket, és úgy tűnt, mindjárt elsírja magát. Mosolya megtört. Ajkába harapott. – Ne menj el! – suttogta a kislány, karja összezárult Cerise körül. – Nem fogok – ígérte Cerise halkan. – Most már itthon vagyok. Nem lesz semmi baj. Biztonságban vagy. – Nem menj el! – Nem fogok. A gyerek úgy festett, mint egy kóbor macska, kiéhezett volt, és ijedt. Úgy kapaszkodott Cerise-be, mintha az anyja lenne, és félelem szagát árasztotta. William odanyúlt, elvette a gyeplőt Cerise-től, és a vízre csapott. A rolpi húzni kezdett, William pedig a móló felé irányította a hajót. A hajó nekilökődött a támasztógerendáknak, és megreszketett. Amikor Richard odahajolt, William átadta neki a rögzítőkötelet. – Helló – mondta Cerise unokatestvére. – Helló. – Lark, most már engedj el – mormolta Cerise halkan. A gyerek nem mozdult. – Nem tudlak bevinni a házig. Túl nagy vagy. És ha beviszlek, akkor a többi gyerek kicsúfol. Erősnek kell lenned. Engedj el szépen, és állj fel. Tessék, itt a kezem. 162
Lark elhúzódott. Cerise kézen fogta. – Vállat hátrahúz! Nézd meg a házat! Ez a ház és ez a birtok a tiéd. Úgy is viselkedj! Lark kihúzta magát. – Ez az! Ne mutass gyengeséget! – Cerise megragadta a kislány kezét, és együtt léptek ki a mólóra. William felemelte a zsákjaikat, és követte őket. Richard mellette lépkedett hosszú lábain. Könnyedén járt, tökéletes egyensúllyal. Kardozó, döntötte el William. – A nevem Richard Mar. Nagyon örülök, hogy megismerhettem. Mintha valaki kiragadta volna a pasast Mágiából, és itt pottyantotta volna le, érintetlenül. De a kékvérűek nem hordanak fekete farmert. William kicsit felemelte az állát, Declant utánozva: – William Sandine. – Lord Sandine? – kérdezte Richard. Na, tessék. Ügyesebb az alakoskodásban, mint hitte: – Időnként. Ha úgy tartja kedvem. – Nem szívesen kíváncsiskodom, de hogy ismerkedtek meg Cerise-szel? – Valami azt súgja, hogy maga imád kíváncsiskodni. Cerise megfordult: – Összekovácsolt minket az, hogy mindketten a Töredékből jöttünk át. Azért jött, hogy levadássza a Kezet. Richard arckifejezése udvarias maradt, de közömbös: – Igen? – Ő mentette meg Urow-t – mondta Cerise. Semmi változás. – Mi történt? – A Kéz rézszigonnyal lőtt rá. Düh villant meg Richard szemében. William elraktározta. A pasas hirtelen haragú. – Értem – mondta Richard. – Tehát ön a vendégünk és szövetségesünk, Lord Sandine? – Csak William, és igen.
163
– Isten hozta a Patkánylyukban. Figyelmeztetem, William. Ha elárul minket, megöljük. Hah! – Megfontolás tárgyává teszem. – Pár napot eltölt velünk, és nagyon is reális lehetőségnek fogja tekinteni. – Richard sötét szemével végigmérte, majd Cerise-hez fordult. – A papírok? – Nálam vannak. Egy kamaszfiú jött feléjük lovon, három másik lovat vezetve. Cerise az orrát ráncolta: – Minek ezek a lovak? Csak felmegyünk a házba, és megmosakszunk. – Nincs rá idő – mondta William. – Sáros és véres vagyok. – Várnod kell vele. Dobe áttette a bírósági meghallgatás időpontját. Cerise pislogott: – Mennyi időnk van? Richard a csuklójára pillantott. Strapabíró műanyag G-Shock óra volt rajta. William is vett magának egyet a Töredékben. Az óra nem túl szép, de törésbiztos, vízálló és pontos. Kékvérűség ide vagy oda, Richard gyakorlatias volt, és a Marok gyakran átjártak a Töredékbe. – Ötvenkét percünk – mondta Richard. Cerise égnek emelte a fejét, és káromkodásban tört ki. William látott már életében néhány ócska várost, de Angel Roost vitte közülük a prímet. Egyetlen hosszú, sáros főutcából állt, amelyen nagyjából egy tucat ház sorakozott. Az utca végén egy Cerise által túlzóan térnek titulált tisztás terült el, nagyjából hokipálya méretű. A tisztás egyik oldalán egy kétemeletes épület állt, AZ IMÁDSÁG HÁZA felirattal. A másik oldalon egy hosszú, négyszögletes épületen, melyet hatalmas ciprusrönkökből állítottak össze, még nagyobb betűkkel hirdette a felirat: AZ IGAZSÁGSZOLGÁLTATÁS HÁZA. Istállószerű ajtaját szélesre tárták, és jókora embertömeg nyomakodott befelé. 164
– Ez a város? – mormolta William Cerise-nek, – A megyeszékhely – mondta a lány. William pislogott. – Úgy döntöttünk, nem akarjuk, hogy Sicktree mondja meg, mit tegyünk, így saját megyét hoztunk létre. Van saját bíróságunk, milíciánk, mindenünk. William úgy tett, mintha körülnézne. – Mit keres? – kérdezte Cerise. – Azt az egy lovat, amin valamennyien osztoznak. A lány elvigyorodott, mint egy kölyök. William büszkén kihúzta magát. A lány humorosnak gondolja. Richard összevonta a szemöldökét. – William arra céloz, hogy az egész városban egyetlen ló van – mondta Cerise. Richard égnek emelte a tekintetét. – Ön is a nagyszüleivel társalog? – kérdezte William. Richard felsóhajtott: – Pontosabban a halott apámmal. Mostanában úgy látja jónak, hogy ennyi ostobaságot kelljen elviselnem. A bíróság előtt leszálltak lovukról, kikötötték őket a korláthoz, és csatlakoztak az épületbe beáramló tömeghez. Több tucat szag kavargott a levegőben, ingerelve William orrlikait. Füle beszélgetésfoszlányokat csípett el. Az emberek túl közel nyomakodtak hozzá, próbáltak átjutni az ajtón. Ideges nyugtalanság vett erőt rajta. A tömeg veszélyes és izgató, általában igyekezett távol tartani magát tőle. Uralkodj magadon, mondta magában. Ki kell bírnia ezt a bíróságos dolgot, aztán utána hazamehetnek. – Kissé provinciálisak vagyunk. Itt soha semmi nem történik – mondta Richard. – A bírósági meghallgatás nagy esemény. Richard elmosolyodott. Cerise visszamosolygott rá. – Lemaradtam valami tréfáról? – érdeklődött William. – Mosolyháborút indítottunk – magyarázta Richard. – Így mutatjuk meg, hogy nem félünk – tette hozzá Cerise. – A Pocsolya figyel, és itt a jó hírnév mindennél fontosabb 165
William odahajolt a lányhoz. Sárszaga volt, de alatta megérezte valódi illatának nyomait, amitől azonnal kívánni kezdte: – Mondja, fél? – Ha nem kéne mosolyognom, szálanként tépném ki a hajam – árulta el Cerise halkan. – Ne tegye. Szép haja van, és hosszú ideig tartana, míg visszanőne. A lány szeme felszikrázott, és az ajkába harapott, láthatóan igyekezett nem felnevetni. Odabent a levegő hidegebb volt, mint kint az utcán. Friss fenyőillat érződött. A sarkokban elhelyezett nagy kaspókban fenyőfacsemeték álltak. Homályos lámpák lógtak a plafonról, hosszú láncokon. Ahogy a tömött oldalhajó felé vették útjukat, a fény sárga, elektromos glóriában felvillant. William ránézett Cerise-re. – Van erőművünk – magyarázta a lány. – Tőzeggel üzemel. Ez biztosan valami embervicc, amit nem ért. A lány Williamre pillantott, és elvigyorodott: – Komolyan mondom. Ha kiszárítja, a tőzeg nagyon gyorsan ég. A házat is azzal fűtjük. Ilyen őrültséget még életében nem hallott. A helyiek valaha biztosan körbenéztek, és így szóltak: „Hé! Miből is van itt egy raklapnyi? Sárból! Hideg és nedves! Tudom már, égessük el! Másra úgysem jó!” Mi a franc? Végül is, ha a halaknak lehet lábuk, a sár is éghet. Pók ide, Pók oda, ha a macskáik repülni kezdenek, ő villámgyorsan eltűnik innen. Cerise helyet foglalt az első sorban, egy asztal mögött. Richard pontosan mögötte állt meg, és rövid meghajlással hellyel kínálta Williamet: – Parancsoljon. William leült. A bírósági terem másik oldalán egy ugyanilyen asztal állt. Az alperes oldala, gondolta. A két asztal előtt egy emelvényen állt a bírói szék és asztal. Két kispad állt szemben a bírói pulpitussal, az egyik a felperesnek, a másik az alperesnek. Az
166
elrendezés ismerős volt. Meglehetősen intim közelségbe került a bíróságok működésével a saját hadbírósági tárgyalásán. Emlékezete felidézett egy másik bíróságot, egy sokkal nagyobb, steril helyiséget, amelyet a ketrece rácsain keresztül szemlélt. A hadbíróság termében úgy tartották, mint egy állatot. Még az ügyvédje is ügyelt rá, hogy tisztes távolságra legyen tőle. William emlékezett, hogy akkoriban ez nagyon dühítette. Visszanézve talán így volt jobb. Keserű volt, tele fájdalommal, és nem érdekelte, hogy kit bánt meg. Észrevette, hogy Cerise figyeli, így visszatért a jelenbe. Egy ősz hajú nő, arca fonnyadt, mint az aszalt barack, becsusszant a William jobbján levő székbe, és rámosolygott. Ráncos arcában két ragyogó széndarabként ült a szeme. Alig volt százhúsz centi magas, és nagyjából százéves lehetett – némelyik peremlakó annyi ideig élt, mint a Töredék lakói. Richard egy kicsit előrehajolt: – Ez itt Azan nagyi, ez itt William. Cerise egyik barátja. William fejet hajtott. Az idős emberekkel tisztelettel kell bánni. – Megtisztel, asszonyom. Azan nagyi felemelte apró kezét. Ujjai William haját érintették. Egy varázsszikra futott át rajta. Hátrahőkölt. – Milyen udvarias kis nyuszi vagy – mormolta Azan nagyi, és megveregette William karját. – Bármikor ideülhetsz mellém. Átlátott rajta. Rémület cikázott át Williamen. Kinyitotta a száját. Cerise megfordult a székében: – Szia, nagyi. – Hát itt vagy, édesem! – Azan nagyi odanyúlt, és megsimogatta Cerise kezét. – A barátod nagyon rendes fiú. Cerise elmosolyodott: – Ebben nem vagyok olyan biztos... – Megszemlélte a termet. – A fél megye eljött, hogy lássa, miként veszítünk. – Épp az imént meséltem Williamnek, hogy a bírósági meghallgatások jelentik számunkra a szórakozást – mondta Richard. – Nem olyan rossz – horkant fel Azan nagyi. – Látnia kéne a temetéseket! Az összes vén lókötő boldog, hogy nem ő fekszik ott, és kárörvendenek a szerencsétlen elhunyt fölött. Ha én meghalok, engem égessetek el. 167
Cerise a szemét forgatta: – Tessék, már megint. – Miért égessék el? – kérdezte William. – Hogy egy jókora máglyát rakhassanak, és jól lerészegedjenek – válaszolta az idős hölgy. – Nehéz úgy búslakodni, hogy egy hatalmas tűz ég a közelben. Magas, szőke nő lépett a terembe, sárga vállszalagja elárulta, hogy ügyvéd. Két férfi követte, papírokat cipelve. A nő karcsú volt és hosszú lábú, kecses nyakkal, szép térddel, és William egy percig figyelte, ahogy leül. A nő túlfeszítettnek és bonyolultnak tűnt. Mégis, jók a lábai. Hmm, mimózaillata van. Drága parfüm. Mégis, Cerise, amikor megfürdött, finomabb illatú volt. – Úgy tűnik, Sheerile-ék Mágiából hozattak ügyvédet – mondta Richard. – Bevetik a nagyágyúkat. – Hol a fenébe van a mi ügyvédünk? – fintorgott Cerise. – Megmondtam neki az időpontot – mondta Richard. – Kétszer is. Egy kis, oldalsó ajtó kinyílt. Magas, kopasz férfi tolakodott be a terembe, elhelyezkedett a bírói asztal jobbján, és összefonta a karját, bicepsze ettől még inkább kidagadt. Arca kristálytisztán azt sugározta: „Ne szórakozz velem!” Már csak egy nagy tetoválás hiányzott a mellkasáról azzal a szöveggel, hogy HÚZZ EL! Testőr. William végignézte. Nagy. Talán nagyon erős, de már nem fiatal, inkább középkorú lehet. Az ilyen emberrel érdemes távolságot tartani. Egy jól irányzott ütéssel csontot tör. William megszemlélte a lábait. Ha el kell jutnia mellette, a térdére céloz majd. A sok izom elég nagy terhet jelent, amit cipelni is kell. A férfi térde valószínűleg gyenge, és nem képes elég gyorsan kitérni. – Ez Clyde, a teremőr – mutatott nagyi begörbített ujjal az óriásra. Clyde, morcosságán mit sem enyhítve, rákacsintott az idős hölgyre, majd ismét egyenesen előre bámult. Hatalmas szörnyeteg lépett be az oldalsó ajtón. Vállszélessége legalább nyolcvan centi volt, barna foltokkal díszített zöld bundája hiúzéhoz hasonlított. A vadállat fogta magát, és lefeküdt Clyde lába mellé, sárga szemével a tömeget pásztázta.
168
Remek. Egy zöld macska. Miért is ne? Ezen a helyen minden kétféle színű lehet, zöld vagy barna, és a vadállatban mindkettő megvolt. – Ez Clyde kedvenc észak-amerikai házi hiúza, Chuckles – mondta segítőkészen a nagyi. – Clyde, Chuckles és Dobe bíró. Három bolond egy pár. Egy férfi rogyott le Cerise mellé a székbe, és vigyorgott. Sötét szeme kissé vadnak látszott. Karcsú volt, gyors, egy született tolvaj magabiztos mozdulataival, sáros farmerje felett sáros pólót viselt. Barna haja a vállára omlott, és kétnapos borosta díszítette az állát. Ezüstkarika díszelgett a bal fülében. Olyan volt, mintha az éjszakát részeg randalírozás után a dutyiban töltötte volna, és most sem sántikálna semmi jóban. – Lemaradtam valamiről? – Kaldar. – Cerise odanyúlt, és megbökte. – Elkéstél. – Nem tudtál volna megmosakodni, mielőtt idejössz? – morogta Richard. – Mi a bajod a külsőmmel? Azan nagyi megcsapta borzas tarkóján. – Aúúú! Szia, Nagyi. – Elhoztad a térképet? – kérdezte Richard. Kaldar arca pánikot tükrözött. Végigtapogatta magát, benyúlt Cerise haja alá, és előhúzott egy összehajtogatott papírlapot. – Tudtam, hogy valahová ide tettem. Richard olyan arcot vágott, mint aki citromba harapott: – Ez itt nem cirkusz. – Nézz körül – mondta Kaldar. – Egy cirkuszban több az elefánt – jegyezte meg William. Egyszer elment a R T. Barnum-cirkusz előadására a Töredékben, és a szaga majdnem halálra rémisztett egy elefántot. A méretük ellenére hisztérikus teremtmények. Kaldar rákacsintott Williamre: – Ki maga? – William a neve. Az én vendégem, és neki köszönhetjük, hogy Urow még él – közölte Cerise.
169
Kaldar Cerise-re pillantott, majd Williamre. Élénk szeme volt, majdnem fekete, és William úgy érezte, mintha a férfi egy puska csövén át nézné. Bohócműsor ide vagy oda, Kaldar nem habozna elvágni a torkát, ha egy centit is túllépi a határt. A „próbáld meg” a varázsszó. Tudálékos mosoly suhant át Kaldar arcán, mintha rájött volna valami titokra, majd arca boldog vigyorba szaladt szét: – Üdv a családban. – Maga Cerise testvére? – kérdezte William. – Az unokatestvére – Kaldar Richard felé biccentett. – Az ő testvére vagyok. Richard a plafonra bámult: – Jaj, ne emlékeztess mindig! – Maga meg én barátok leszünk – mondta Kaldar. William némi fenyegetést érzett a hangjában, de Kaldar arckifejezése áldottan boldog maradt. Clyde előrelépett, kemény pillantást vetett a hallgatóságra, és elüvöltötte magát: – Álljanak fel!
170
13. fejezet A közönség zajosan felállt. Valahol hátul egy csattanás jelezte, hogy felborult egy szék. Egy nő átkozódott. Egy középkorú férfi sietett be a terembe. A hullámzó, kék talár úgy lobogott vállán, mint száradó lepedő a szélben. A talár fölött az arca barna volt, viharvert és naptól összeaszott, akár egy mazsola. Két hatalmas, vastag szemöldök vágta ketté az arcot, mint két kövér, szőrös hernyó. Állkapcsa járás közben is mozgott, mint egy elaggott buldognak, amely a felkérődzött táplálékon rágódik. – A perembeli Angel Megye Kerületi Bírósága megnyitja ülését – mennydörögte Clyde. – Dobe bíró úr elnököl. Üljenek le. Mindenki leült. Clyde előrelépett, a bíró felé: – 1252-es ügy. Mar család kontra Sheerile család. Dobe bíró úr az asztala alá nyúlt, kivett egy kis fémvödröt, és belerúgott. – Jól van – mondta, majd visszatolta a vödröt a helyére. William eltűnődött, hogy Kaldar vajon igazat mondott-e, és az egész tényleg csak egy cirkusz? – Ügyvédek, álljanak fel! – ugatta Clyde. A szőke nő felállt, akárcsak Kaldar. A bíró hatalmas szemöldöke felszaladt: – Kaldar, maga az, aki a felperes nevében ma felszólal? – Igen, bíró úr. – A francba is – mondta Dobe. – Azt hiszem, maga jól ismeri a törvényt. Találkozott vele, fejbe vágta, felgyújtotta a házát, és teherbe ejtette a húgát. Széles vigyor terült szét Kaldar arcán: – Köszönöm, bíró úr. A szőke nő megköszörülte a torkát:
171
– Minden tiszteletem az öné, bíró úr, de ez az ember nem jogosult arra, hogy ügyvédként lépjen fel. Elítélt bűnöző. Dobe tekintete megpihent a szőke nőn: – Nem ismerem magát. Clyde, maga ismeri a hölgyet? – Nem, bíró úr. – Tessék. Nem ismerjük magát. – Azért vagyok itt, hogy a Sheerile családot képviseljem. – A szőke ügyvédnő előrelépett, kezében egy pergamennel. – Gyakorló jogtudós vagyok New Avignonban. Itt vannak a hivatalos papírjaim. – New Avignon Mágiában van – mondta Dobe. A szőke elmosolyodott: – Ezt az ügyet illetően kiterjedt kutatást folytattam a perembeli törvénykezésről, bíró úr. – Mi a gond a helyi ügyvédekkel, hogy Lagar Sheerile-nek Mágiába kell mennie, hogy keressen magának egy ügyvédet? – Dobe az üres széksor felé pillantott. – Egyébként hol van Lagar meg a rokonai? – Lemondott az itt megjelenés jogáról – mondta a szőke. – A megye törvénykönyve ezt lehetővé teszi számára, a hetedik törvénycikkely harmadik bekezdése alapján. – Ismerem a törvénykönyvet – mondta Dobe. A szemében veszélyes fény villant. – A felét én magam írtam. Tehát Lagar azt gondolja, túl jó ide, ebbe a bírósági terembe. Jó, na, jó. Kaldar, eme jogtudós szerint maga nem jogosult erre a feladatra, mert elítélt bűnöző. Mi mondanivalója van ezzel kapcsolatban? – Elítélt bűnöző vagyok Mágiában és a Töredékben – mondta Kaldar. – A Peremben csak megbírságoltak. Egyébként ugyanezen törvénycikkely azt is kimondja, hogy bármely peremlakó felléphet önmaga ügyvédjeként is. Mivel az ügy a Mar család közös birtokával függ össze, és én is a család tagja vagyok, örömmel képviselem saját magamat, és ezzel saját magam ügyvédjeként lépek fel. – Rendben van. – Dobe intett. – Folytassák. Kaldar megköszörülte a torkát: – A Mar család birtokában vagy egy Sene nevű, huszonkét hold területű birtok, amely földterületből és a Sene Manor nevű udvarházból áll. 172
Kaldar átadta a térképeket Clyde-nak, aki átadta őket Dobe-nak. Dobe egy ideig pislogott rájuk, majd ismét legyintett: – Folytassák. – Május hetedikén Cerise Mar, Erian Mar és Mikita Mar elutaztak az imént említett udvarházba, és ott találták Lagar Sheerile-t, Peva Sheerile-t, Arig Sheerile-t és több más, az alkalmazásukban levő férfit a földterületen. Cerise Mar udvariasan és erőszakmentesen megkérte őket, hogy táguljanak onnan, azonban kérésének nem tettek eleget. Dobe futó pillantást vetett Cerise-re: – És maga hagyta? Miért? Cerise felállt: – Mi békés család vagyunk. A bíróság dolga elintézni az ilyen vitákat. A nézők hahotáztak. Dobe is megengedett magának egy mosolyt: – Hogy mondta? – Nekünk lovaink voltak, nekik meg fegyvereik – mondta Cerise. Dobe ezüstharmatos szemöldöke valamiféle szlalomozó manővert hajtott végre: – Értettem. És maga miért fest úgy, mint egy ervaurg, amit eltettek télire? – Nehéz napunk volt a mocsárban, bíró úr. – Értettem. Akkor foglaljon helyet. Cerise leült. Dobe Kaldarra pillantott: – Mit óhajt tehát a mai napon a bíróságtól? – Azt, hogy a Sheerile-ek tűnjenek el a birtokunkról. – Jól van. – Dobe a szőke nőre nézett. – Maga jön. Csak, hogy tisztességesek legyünk, kérem, gyorsítson a tempón. Nem szeretem a hosszú beszédeket, nálam tiszta ügyek vannak. Ne idézzen nekem precedenst, ne emlegessen törvényeket. Magasról teszek a precedensekre, manapság bármilyen idiótát felengednek a bírói pulpitusra. A szöszi azt mormolta: – Na ne viccelj...
173
Chuckles felemelte a fejét, és sziszegett. Sárga szeme mereven nézte a szőke nőt. William elmosolyodott magában. Látta már korábban is ezt az intenzív tekintetet. Ha feltörhetné a nagy macska koponyáját, és belenézhetne, akkor egyetlen tiszta gondolatot találna benne: Milyen gyorsan tudsz futni? – Mondott valamit? – kérdezte Dobe. – Nem, bíró úr. – Akkor jó. Folytassuk. A szőke nő ajka széles mosolyra nyílt: – A kérdéses földterületet Gustave Mar jog szerint eladta a Sheerile családnak. Itt az adásvételi szerződés és a birtoklási szerződés Sene Manort és a hozzácsatolt területet illetően. A nő két papírt emelt fel. Clyde odament, és elvitte őket Dobenak. Dobe bandzsítva megnézte őket, majd átadta Kaldarnak. – Úgy látom, ez rendben van. És nem hinném, hogy Gustave itt lenne a környéken, hogy kétségbe vonja mindezt, mivel a lánya ül itt most ennél az asztalnál. – Azóta a reggel óta nem láttuk – mondta Kaldar. – De megtaláljuk. – Ez mind szép és jó, addig viszont itt vannak ezek a szerződések. Van valami mondanivalója velük kapcsolatban? Kaldar a földet bámulta. A termet csend ülte meg. Tehát ennyi volt, tűnődött William. Ez a vége. Cerise ezért kockáztatott a Kézzel, ezért vágtatott át a mocsáron? – Nos? – kérdezte Dobe. Kaldar sötét feje lehorgadt. Megvakarta sűrű haját. – Válaszoljon a bíróságnak! – mennydörögte Clyde. Kaldar felemelte a fejét: – Bíró úr, Gustave nem adhatta el a Sene-t. – Mégis miért nem? – kérdezte Dobe. – Azért, mert a földterületet Louisiana hercegsége vette meg Angel Roost megyétől huszonhárom évvel ezelőtt, a számkivetettek áthelyezési törvénye alapján. A területet végül egy száműzöttnek, bizonyos Vernard Dubois-nak adták, akinek a lánya, Genevieve Dubois beházasodott a Mar családba, a férje Gustave Mar lett. Így 174
tehát a Sene Manor és a hozzácsatolt terület eladhatatlan szenátori adomány lett. Nem adható el, sem részben, sem egészben, csak a számkivetett ivadékai örökölhetik. Mivel Vernard is, és a felesége is meghaltak, és ivadékuk, Genevieve eltűnt, a földterület jogosan a lányukat, Cerise Mart illeti. Még akkor is, ha Gustave írta volna alá azokat a szerződéseket, aláírásának semmi jelentősége nincsen. Nem az övé a földterület, hanem Cerise-é, aki azonban nem adja el. Valaki felhorkant. Kaldar felemelte a karját, legyezőként szétterítette a dokumentumokat: – Az eredeti adásvételi szerződés Louisiana állam felé, aláírva, lepecsételve. A szenátori adománylevél másolata, amely Genevieveet jelöli meg örökösnek. Gustave és Genevieve házassági anyakönyvi kivonatának másolata. Vernard Dubois és Vienna Dubois halotti bizonyítványának másolata. Cerise Mar születési anyakönyvi kivonatának másolata. Cifrán meghajolt, és a papírokat Clyde kezébe tette. Dobe átnézte a papírokat, és gágogott. Amolyan vidám gágogás volt, nevetésnek is beillett, és miközben gágogott, a szemöldöke felszaladt: – Szöszikém, magát átverték. A szőke ügyvédnő arca megrándult: – Meg akarom vizsgálni a papírokat. – Azt vizsgál meg, amit akar. Készen állok dönteni. Imádom, amikor ilyen egyszerűek az ügyek, nem igaz, Clyde? – De igen, bíró úr. Cerise felállt: – A Sheerile családnak egy napja van kirámolni a Sene birtokról. Ha a második nap reggelére ezt nem teljesítik, a Mar család bármilyen eszközhöz folyamodhat, hogy visszaszerezze a tulajdonát. Ha a Mar család képtelen egyedül elbánni a Sheerile családdal, akkor a Pocsolyabeli Milícia segítségét kérheti. Ennyi. Dobe felemelte a talárját, és kirobogott. Elnyerték a jogot, hogy megtámadják a Sheerile-eket, döbbent rá William. Most következik a vérfürdő. 175
– Ripacs. – Cerise a székébe roskadt. William látta a gerince görbületén, hogy kimerült. – Ó, mindenki élvezte a műsort. Én is hadd érezzem jól magam! – Kaldar megveregette a lány vállát. – Nem festesz túl jól. – Csak fáradt vagyok – mondta Cerise. – Jó ideje nem aludtam. És nem is ettem. – Haza kéne mennünk – mondta Richard. – Igen. – Cerise felállt, és azonnal visszaült a székébe. – Emel. Hosszú, bíborlila köntösbe öltözött férfi vágott át a tömegen, a terem végéből indulva. Sötét hajú és nagyon karcsú volt, és kicsit hasonlított Richardra – már ha fogjuk Richard arcát, és kicsit megnyújtjuk. William végigfuttatta a memóriájában. Emel, Cerise unokatestvére, a halottidéző, aki valószínűleg lyukat fog beszélni a lány hasába a lábbal rendelkező hal miatt. – Van valami különös ok arra, hogy nem akarsz találkozni drága kuzinommal? – Kaldar összeszedte a dokumentumokat. – Kicsit komor és hullaszaga van, de... – William megölte az angolnáját. – Cerise még lejjebb bújt, lekuporodott a szék mellett. A négy Mar rábámult, William pedig vállat vont: – Megpróbált megenni. – Emel ezért majd pénzt akar – mormolta Cerise. – Ebben a pillanatban nem tudom elintézni. Kaldar fejével az ajtó felé intett: – Menj csak. Mi majd feltartóztatjuk. Cerise felpattant a székéről, és beleolvadt a tömegbe. William megfeszült, de nem tudott utánamenni, hacsak félre nem löki az unokatestvéreit. Kaldar megfordult, és széles mosollyal előrelépett: – Emel! Emel kissé zavartnak tűnt: – Kuzin. Összeölelkeztek. Kaldar rákacsintott Williamre Emel válla felett. A nagyi nyájas mosollyal figyelte őket. 176
– Gratulálok a szépen megharcolt és megnyert csatához. – Emel hangja meglepően kellemes volt. – Köszönöm – mondta Kaldar. Emel összefonta az ujjait, mint egy ájtatos pap: – Lagar nem távozik békében. Kaitlin nem fogja hagyni. Szóljatok, ha szükség van segítségre. Hivatalosan nem tehetek semmit – a szekta nem akar beleszólni –, de tudok szólni pár szót az érdeketekben. És, khm, én sem vagyok minden tudás híján. Kaldar bólintott: – Köszönjük, Emel. Emel arca gyászos kifejezést öltött: – És ha már a szükségről ejtünk szót... Beszélni szeretnék Ceriseszel. Van egy bizonyos kényes ügy, amit vele szeretnék megtárgyalni. Igen, egy kényes ügy, ami egy lábbal rendelkező hallal kapcsolatos, amely találomra rátámad a mocsárban a békés utazókra. William kinyitotta a száját. Azan nagyi William karjára tette a kezét, és megrázta a fejét. William becsukta a száját. Kaldar komolyan bólintott: – Sajnálom, de elment. Azonban szívesen átadok neki üzenetet. – Beszélnem kell vele egy bizonyos állat ügyében, amely a szektához tartozik... Általában nem hoznám fel ezt a témát, de a szekta szerint némi kárpótlás járna nekik. – Elkóborolt a kis kedvenc, mi? – Azan nagyi egészen felélénkült. Emel elsápadt: – Hűűű, Azan nagyi, nem is láttam, hogy... – Megérdemled. – Azan nagyi szeme vad tűzzel égett. A tömeg áramlása lelassult körülöttük, ahogy újabb attrakciót szimatoltak meg. – Amikor még kislány volt, elloptad a játékait, döglött állatokkal tömted ki őket, és megtáncoltattad! Miféle ember az, aki elvárja, hogy egy kislány boldog legyen, ha a játékaiból bűzös kukacok másznak elő? Mit képzeltél? Emel összerezzent. – Azt mondom, jól tette, hogy megölte az angolnádat. Miféle kedvenc állat ez egy tiszteletre méltó embernek? Nem tudnál kutyát
177
vagy macskát venni? Nem, ez a tökéletlen egy csupasz halat választ, aminek lába is van! A tömegen halk kuncogás futott végig. – Azan nagyi – kezdte Emel, de a nagyi a szavába vágott. – Nem érdekel, hogy halottidéző vagy! Idejössz, fontoskodsz, még csak nem is köszönsz a nagyanyádnak! Túl jó vagy a mi családunkhoz, igaz, Emel? Tudom, hogy ennél jobbnak neveltem az unokáimat! Azt hiszem, leülök, és elbeszélgetek az anyáddal! Rettegés villant Emel szemében. – Azt hiszem, megyek – mondta halkan. – Az lesz a legjobb – mormolta Kaldar. – Átadom az üzenetet Cerise-nek. Emel meghajolt a nagymama felé, és a közönség hahotázása közepette az ajtó irányába osont. Azan nagyi apró ujját a szájára tette: – És ne menj messzire, Emel Mar! Még nem végeztem veled! Emel! A halottidéző fogta a köpenyét, futásnak eredt, és kirohant. Azan nagyi széttárta a karját, és megbökte Williamet: – Elhiszi ezt a gyereket? Megőrülök tőle! Pedig kicsinek annyira édes volt! Lagar kihúzta a hajót a partra, a gyeplőt egy cipruscsonkra vetette, és kilépett a nedves fűre. A páfrányok megrezegtek előtte. – Peva? Nem jött válasz. Belépett a páfrányok közé, és látta, hogy az egyik fenyőfától letaposott páfrányok ösvénye vezet. Egy kis zacskó nyomkereső-csemege hevert a földön, a mazsola és mogyoró szétszóródott. Fölötte kör alakú, fekete jel bámult rá a fenyő törzséről, olyan, amilyet egy tüzes nyíl csinál. Pevának nem volt tüzes nyila. Lagar nyakán felágaskodtak a szőrszálak. Egyetlen laza mozdulattal előhúzta a kardját, és átkutatta a talajt.
178
Két szúrásnyom, két sebhely a porban jelezte a helyet a fenyőgyökerek mellett. Valaki rálőtt az öccsére, és összeszedte még a lövedékeket is. Hacsak nem Peva maga szedte össze. Lagar elment a páfránymező széléig. Hajtásaik töredezve hevertek. Pillantása megállapodott egy cipruscsonkból kiálló nyílvesszőn, aminek zöld toll volt a végén. Peváé. Túl alacsony a célponthoz. Egyébként meg ha Peva célzott, mindig talált. Azért lőtt, hogy elterelje valaki figyelmét saját magáról. Lagar leguggolt, kardja hegyét a nyíl irányába fordította, és elfordult a másik irányba. Vagy hat méterre egy nagy ciprus állta útját. A fához rohant, megkerülte a duzzadt törzset... Peva a hátán feküdt a földön. A vértelen bőr kékes elszíneződése, a merev arcvonások, a barna vérfolt a mellkason mind egyszerre rohanta meg Lagart, és mélyen a gyomrába öklözött, ahol az idegek találkoznak. Térdre esett. Megérkezett az eső, hideg vízzel szórta be a mocsarat. Peva haját a fejéhez tapasztotta, hamis könnyekkel futtatta tele a halott szemeket. Fantomkéz ragadta meg Lagar torkát, és szorította, amíg már fájt. Lagar magához ölelte a testvérét, és csak szorította, szorította.
179
14. fejezet Cerise csendesen lovagolt, hagyta, hogy a lovak döntsenek a tempóról. Az út két oldalán a mocsár húzódott. Halott fák sápadt kérge emelkedett ki a mocsár vizéből, mely fekete volt, mint a folyékony szurok. Az első kört megnyerték, Peva halott. A bíróság a családja javára döntött. Jogukban áll visszavenni nagyapa házát. Már csak véghez kell vinni. Boldognak kéne lennie. Ehelyett velejéig üresnek és kimerültnek érezte magát, mintha teste elnyűtt rongy lenne, amely lelóg a csontjairól. Elfáradt. Szeretett volna leszállni a lováról, összegömbölyödni valahol, valami sötét és csendes helyen. És leginkább az anyját szerette volna. Cerise felsóhajtott. Nevetséges vágy. Huszonnégy éves, semmiképp nem gyerek. Ha a dolgok máshogy alakultak volna, már férjnél lenne, és saját gyerekei lennének. De bármennyire is megpróbálta észérvekkel függetleníteni magát tőle, úgy vágyott az anyjára, akár a sötétben egyedül hagyott gyermek. A vágy olyan elemi erővel tört rá, hogy majdnem sírva fakadt. Nem emlékezett rá, mikor sírt utoljára. Valószínűleg évekkel ezelőtt. Énjének logikus része tudta, hogy a meghallgatás megnyerése csupán az első lépés volt egy hosszú úton. Az utóbbi tíz napban egyetlen célja volt: megtalálni Hugh bácsit, elhozni a dokumentumokat, és időben hazaérni a meghallgatásra. Sikerült, túlélte, és most vége van. Elérte a célját, és legbelül, ugyanott, ahol az anyjára vágyott, mélyen becsapottnak érezte magát, mert a szülei nem bukkantak elő varázslatos módon. Patacsattogás hallatszott mögüle. Cerise megfordult a nyeregben. Két lovas közeledett az ösvényen, gyors ügetésben: William és Kaldar. William magával hozta Peva számszeríját. Egyes nők a 180
csillogó páncélú lovagot várják. Cerise egy fekete farmeres, bőrkabátos lovagot kapott, aki végig akarta kergetni az erdőn, hogy aztán azt csináljon vele, amit nem szégyell. Amikor még kamasz volt, Cerise sokszor elképzelte, hogy megismerkedik egy idegennel. Az illető nem pocsolyabeli lenne, hanem Mágiából vagy a Töredékből érkezne. Veszélyes lenne és kemény, annyira, hogy nem félne tőle sem. És humora is lenne. És jóképű lenne. Olyan jól elképzelte ezt a titokzatos férfit, hogy szinte látta maga előtt az arcát. William jól fenéken billentené az illetőt. Talán ezért nem tudom kiverni a fejemből, gondolta Cerise. Sóvár gondolatok. Olyasmit remél, ami nem valósulhat meg. A két férfi utolérte Cerise-t, és megállították a lovakat. – Látod! – fintorgott Kaldar. – Egy darabban van. William ügyet sem vetett rá: – Egyedül lovagolt el. Ebből ne csináljon rendszert. Aggódik a biztonsága miatt. Elbűvölő Lord Bill. És milyen szépen mondta. A lovagiasság mintaképe. – Aggódik a csalija miatt? – Ha halott, azzal senkinek nem használ. Kaldar arcára különös kifejezés ült ki. – Mi a baj? – kérdezte Cerise. – Semmi. Azt hiszem, kicsit előrelovagolok. – Azzal továbbhaladt. Cerise felsóhajtott: – Az idegeire ment? William vállat vont: – Béna vicceket mond. Megmondtam neki, hogy nem jók a viccei. Hanyagság volt egyedül kilovagolni. Ha gyakran vét apró hibákat, egy idő után szokássá lesznek, és meghal. Már csak ez hiányzott neki: – Köszönöm a kiselőadást, Lord Bill. Hogy is élném túl a létezést mind a huszonnégy évem terhével, ha maga nincs? – Nagyon szívesen. Amikor a gúnyolódás átrepül egy kékvérű feje fölött, kiad valami hangot? Nem, azt hiszem, nem. 181
– Ne mondja meg, mit csináljak. – Megnoszogatta a lovát, és a kanca követte Kaldart. William ott lovagolt mellette. Belebámult az arcába. Cerise visszabámult. Lord Billel az volt a baj, hogy nem csupán forróbb volt, mint a pokol júliusban, de áldott nemtudással rendelkezett a dögösségéről, ami persze még vonzóbbá tette. Cerise-nek ártott, ha túl sokáig bámulta. A férfi kihívást jelentett számára, pedig annyi minden miatt kell aggódnia: a szülei, a viszály, a család többi tagja... – Feldúlt? – kérdezte a férfi. – Igen. – Miattam? – Nem. A férfi állának feszessége némileg engedett: – Akkor mi miatt? Cerise az égre pillantott, próbálta összeszedni a gondolatait: – Rájöttem, hogy gyerek vagyok. William nyíltan a mellét bámulta: – Nem. Cerise-ből kipukkant a nevetés, képtelen volt visszatartani: – Idefent, Lord Bill. – Az arcára mutatott. – Nem illik egy nő mellét bámulni, hacsak persze nem egy ágyban van vele, meztelenül. Akkor oda néz, ahova akar. Borostyánszínű fény villant fel William szemében, mely erős, korlátok nélküli vágyról árulkodott. Aztán eltűnt. Ó, Lord Bill, te kis körmönfont. Minden, amit gondol, megjelenik az arcán. A feleségének nem sokat kéne találgatnia. Ha szomorú lenne, tudná. Ha szexet akarna, tudná. Ha egy másik nőt akarna, tudná. Képtelen volt hazudni, még akkor is, ha akart. – Miért gondolja, hogy még gyerek? – kérdezte a férfi. – Mert az anyámat akarom – mondta Cerise. Valószínűleg butaság, hogy megengedi, hogy a férfi ilyen mély betekintést kapjon a lelkébe, de ezt egyik családtagjával sem beszélhette meg. – Mostanáig nem tudtam, hogy el vagyok kényeztetve. A szüleim megóvtak a fontos döntésektől. Megkönnyítették a dolgomat, amíg azt tettem, amit mondtak, és még akkor is, ha a dolgok rendben mentek, mert ők mindig ott voltak, hogy helyrehozzák, vagy 182
megmondták nekem, hogyan hozzam helyre. Panaszkodtam, és azt gondoltam, hogy ez nehéz. A szüleim most nincsenek itt. Most már minden döntés az enyém, és a felelősség is az enyém. Holnap mészárszékbe küldöm a családomat, hogy szerezzék vissza a nagyapám házát. Lesz, aki nem tér vissza. És csak arra vágyom, hogy a szüleim azt mondják nekem, hogy jó az, amit csinálok. Csak nem mondják. Nekem kell eldöntenem, hogy jó-e az, amit csinálok. Úgy érzem, hogy vizsgán ülök, csak valaki ellopta a papírt, amire a puskámat írtam. Pár évet be kell pótolnom a felnövésben a ma este és a holnap reggel között, mégpedig gyorsan. Tessék. A férfi többet kapott, mint amennyit kért, ebben Cerise biztos volt. – Olyan ez, mint az őrmesterség – mondta William. – Először besorozzák, kezdő légionárius lesz. Amíg ott van akkor, ahol mondták, hogy legyen, semmit nem ronthat el. És aztán őrmestert csinálnak magából. Most magának kell rájönnie, hogy ki hol legyen, és mikor. Mindenki azt várja, hogy elrontsa: a felettesei, a beosztottjai, azok, akik ismerték korábban, és szerintük elfoglalja az ő helyüket. Senki nem fogja a kezét. – Azt hiszem, tényleg olyan, mint az őrmesterség – mormolta Cerise. – A szabály a következő: gyakran téved, de soha nem kételkedik. Ettől lesz más. Ha kimutatja, hogy kételkedik, senki nem fogja követni. – De mi van, ha tényleg kételkedem? – Ne mutassa ki, különben rácseszett. Cerise felsóhajtott: – Majd észben tartom. Maga szerette a katonaságot, Lord Bill. Folyton emlegeti. – Könnyű volt – mondta a férfi. – Miért hagyta ott? – Halálra ítéltek. Mi? – Tessék? William maga elé bámult: – Hadbíróság elé állítottak. 183
Mit követhetett el? – Miért? – Egy terroristacsoport átvette a hatalmat egy gát fölött. Mágiában. Túszokat ejtettek, és azzal fenyegetőztek, hogy elárasztják a várost, ha nem teljesítik a követeléseiket. – Mit akartak? Will elfintorodott: – Sok mindent. A végén már csak pénzt. Az elején próbálták nem rablóknak, hanem másoknak eladni magukat. – Mi történt? – A gát nagyon régi volt, tele volt járatokkal, folyosókkal. Engem azért választottak ki erre a küldetésre, mert nem könnyen tévedek el, és mert arra számítottak, hogy azt teszem, amit mondanak nekem. A parancs egyértelmű volt: lefegyverezni a terroristákat, megakadályozni, hogy a gát tönkremenjen. A legfontosabb az volt, hogy a gát ne sérüljön. Cerise-nek lassan leesett: – Fontosabb, mint életben tartani a túszokat? A férfi bólintott, és elhallgatott. – William? – bátorította a lány halkan. – Volt egy fiú – mondta William halkan. Jaj, ne! – Hagyta, hogy felrobbantsák a gátat, csak hogy megmentsen egy fiút. William bólintott. – És halálra ítélték érte? Miféle emberek ezek, mágiabeli vadállatok? A családja nem tiltakozott? Az anyja biztosan minden politikusra rászállt, akivel csak összetalálkozott. A férfi egyenesen előrenézett, arckifejezése unott volt, és dölyfös. Minden ízében kékvérű volt. – Nincs anyám. Soha nem ismertem. Minden harciasság elszállt Cerise-ből: – Ne haragudjon. Legyen az a Perem vagy Mágia, a nők mindenütt meghalnak gyermekágyban. A férfi álla még egy kicsit feljebb emelkedett: – Nem halt meg. Lemondott rólam. 184
Cerise pislogott: – Hogy mit csinált? – Nem kellettem neki, így átadott a kormánynak. Cerise csak bámult rá: – Hogy érti, hogy átadta? De maga a fia volt! – Fiatal volt és szegény, és nem akart felnevelni. – Hangja könnyed volt, mintha azt mondaná, hogy az eső miatt nem mennek el sétálni délután. – És az apja? Will megrázta a fejét. – Árvaházban nőtt fel? – Valami hasonló helyen. Nem lehetett szép kis árvaház. A lány látta, hogy nem, mert a férfinak tökéletesen nyugodt lett az arca. Akkor látta rajta ugyanezt a kifejezést, amikor Urow a családjáról dicsekedett. Most már értette. Ezért hasonlított mindent a sereghez. Egy pokoli árvaházban nőtt fel, és rögtön utána belépett a seregbe, és még onnan is kirúgták. A sereg volt az egyetlen, amit jól ismert, és még azt is elvették tőle. Murid néninek egyszer sikerült kiosonnia a Töredéken át, és onnan átmenni Mágiába. Csatlakozott a louisianai katonasághoz, és tizenkét évet lehúzott ott, mire valaki rájött, hogy egy számkivetett rokona. Haza kellett szöknie. Majdnem belehalt, és minden év március végén, a szökése évfordulóján el kellett dugni a bort, mert betegre itta magát. William nem ivott. William ehelyett a Pók nyomába eredt. Valószínűleg csinált pár dolgot a testével, hogy lépést tudjon tartani a Kézzel. Az egyetlen szakmában, amije volt, kudarcot vallott, és tett róla, hogy még egyben ne valljon kudarcot. – Nem fogom elítélni – mondta Cerise. – Nem tudom, az anyja milyen körülmények között döntött így. De bármilyen szegény vagy nincstelen lennék, az én gyerekemet a halott, jéghideg ujjaim közül kellene kicsavarni. Milyen hamar...? – A születésem másnapján. – Tehát meg se próbálta? – Nem.
185
Vannak helyzetek, amikor egy gyermek számára az a legjobb, ha nem a szüleivel nő fel, de William anyja nem egy szerető családnak adta át a fiát, hanem valamiféle pokolnak. – Nagyon sajnálom. – Cerise megrázta a fejét. – Tudja, mit? Pukkadjon meg az anyja! Majd lesz magának saját családja! William ránézett, és Cerise egy ezerméteres tekintet túlsó felén találta magát. – A család nem a magamfajtának való. – Miről beszél? William, maga kedves, erős és jóképű. Rengeteg nő van, akik egy drótkerítésen is szívesen átmásznának, csak hogy magát boldoggá tehessék. Őrültek lennének, ha nem így tennének. És ezzel nagyjából beismerte, hogy ő maga is közéjük tartozik. Cerise felsóhajtott. Túl fáradt volt ahhoz, hogy ésszerűen gondolkozzon. William vállat vont: – Persze, vannak nők, akik bármit megtennének egy vastag fizetésért, vagy azért, hogy kikerüljenek a nyamvadt kis életükből, vagy hogy felbosszantsák a szüleiket. Ha az ember elég kétségbeesett, akkor még az is jól hangzik, hogy lefeküdjön egy magamfajtával. De azok a nők nem családot akarnak. Sokkal könnyebb fizetni egy nőnek a velem töltött idejéért. Így azt teheti, amit tennie kell, és aztán mehet a dolgára. Én így szeretem. Na várjunk egy kicsit! Tehát a férfi azt gondolja, hogy Cerise vagy próbál kikerülni a nyamvadt kis életéből, vagy kétségbeesett, és mindenkinek jobb lenne, ha fizetne a vele töltött időért. Talán nem értette. Vagy azt akarta tudatni vele, hogy elég jó arra, hogy lefeküdjön vele, de másra nem. Ostoba vagy, Cerise. Olyan nagyon, nagyon ostoba. Talán nem kéne tovább flörtölnie egy kékvérűvel, akit alig egy hete ismert meg abban a nyavalyás mocsárban. – Nos, ha egy jó kis hentergésre vágyik velem a szénában, akkor nincs szerencséje, William – mondta Cerise könnyed hangon. – Nem vagyok eladó. Cerise megsürgette a lovát, mielőtt a férfi válaszolhatott volna. William elfojtott egy morgást. Nem magyarázhatta meg a lánynak a Hawk's Akadémiát, meg sem akarta próbálni. A lány szemében ő 186
kékvérű, semmi más. Ezen nem akart változtatni, most még nem. A végén úgyis rájön, hogy egy alakváltó, aki szegény és boldog úgy is, hogy egy senki. Pontosan tudta, hogy történne. Mágiában időnként megkeresték nők, mosolyogtak rá, hívogatták, és aztán, amikor elmagyarázta, ki is ő, a mosoly lefutott az arcukról. A kedvesebbje mondott pár kifogást, hogy megvigasztalja, amit még jobban utált, és elment. Néhányan dühösek lettek, mintha William becsapta volna őket, mintha minden alakváltónak feliratot kéne viselnie a homlokán. Vagy egy láncot. Az még inkább illett volna hozzájuk. Nem akarta elképzelni, milyen lenne, ha Cerise megtudná. Hamarosan úgyis megtörténik. Egyelőre kékvérűnek kell maradnia. Van egy elvégzendő feladata. Fellovagoltak a dombra. Hatalmas ház állt a tisztáson, kétszintes, és akkora, hogy akár egy zászlóalj is elfért volna benne. A földszint vörös téglából volt, és zömök oszlopok szegélyezték, melyek az egész házon körbefutó, emeleti erkélyt tartották. Az oszlopok az erkély padlózata felett könnyed, fehérre festett, faragott fakorláttá alakultak. Egyetlen széles lépcsősor vezetett fel az emeletre, és ez volt az egyetlen ajtó, amit látott. Olyan volt, mint egy erőd. Úgy látszik, a Mar család felkészült egy esetleges ostromra. A nagy házat kisebb épületek szegélyezték, körülötte és kissé mögötte, mint egy libacsapat, amelyet a vezérliba vezet. Balra kis víztorony emelkedett az égbe. Miért kell víztorony a mocsárba? Ha az ember ás egy félméteres lyukat, máris megtelik vízzel. – Ez a Patkánylyuk, Lord Bill – mondta Cerise. Hangja vidám volt, de a szeme összeszűkült. Szája feszült vonalából a férfi dühöt olvasott ki. Amikor magáról mesélt neki, a lány szeméből kiolvasott könyörület olyan volt, mint a balzsam, amit a sebeire kent – megnyugtató és meleg. A lány tompította a fájó emlékeket, és William ezért hálás volt neki. De most Cerise dühös volt rá. – Mit mondtam? Cerise felhúzta a szemöldökét: – Nem tudom, hogy érti. – Ne csinálja ezt. Mit mondtam, amivel feldühítettem? Helyre kell hoznia. Mardosta, és nem tudta kiverni a fejéből. 187
Cerise megrázta a fejét: – Most nem akarok beszélni róla. A férfi a fogát csikorgatta, hogy visszafogja magát. Hogy ne kapja le a lányt a lováról, és ne rázza addig, amíg el nem árulja, mi a baja. – Mondja meg, mit követtem el! Cerise megfordult a nyeregben, és a válla fölött nézett a férfira, haja leomlott, szeme tűzben égett. – Mi az? – morogta William. – Gondolkozzon rajta. Majd rájön. William végigfuttatta a beszélgetést a fejében, előhívta a lány reakcióit. Semmilyen sértőt nem talált abba, amit mondott. Katonaság, árvaház... A lányt láthatóan feldúlta, amit az életéről mondott, de az nem ellene irányult. Hanem azok ellen, akik pokollá tették az életét. Bla-bla-bla... Sokkal könnyebb fizetni a nőnek a velem töltött idejéért. Így azt teheti, amit tennie kell, és aztán mehet a dolgára. Én így szeretem. – Nos, ha egy jó kis hentergésre vágyik velem a szénában, akkor nincs szerencséje, William. Nem vagyok eladó. Azért dühös, mert azt hiszi, egy kalap alá vette a ribancaival. Mi a fenéért gondol ilyesmit? Soha nem nevezte ribancnak... William, maga kedves, erős és jóképű. Rengeteg nő van, akik egy drótkerítésen is szívesen átmásznának, csak hogy magát boldoggá tehessék. Őrültek lennének, ha nem így tennének. Az értelem végre utat vágott magának a fejében. Cerise kedveli őt. Kedveli őt. Saját magát is ezek közé a nők közé számította, és azért volt dühös, mert William azt mondta neki, jobban szereti, ha fizet a szexért, és utána távozik. Nem akarja, hogy távozzon. Azt akarja, hogy maradjon vele. William kutatott az emlékezetében, próbálta a flörtölés csíráját is megtalálni. Számtalan nőt látott flörtölni Declannel, a piacon mellette elhaladó idegentől a hivatalos bálokon megforduló kékvérű úri hölgyekig. – Biztos vagyok benne, hogy a mágiabeli nők gyakran mondogatják, hogy milyen szép a haja, Lord Bill. – Azért ugrottam a vízbe, hogy megmentsem magát, maga bolond! – Elpusztította őket. 188
– És mi lesz, ha elkap? Kedveli őt. Ez a gyönyörű lány, akinek olyan a szeme, mint a fekete tűz, kedveli őt. William majdnem felnevetett, csak Cerise ott helyben végzett volna vele. Elárultad magad, csavargókirálynő. Soha nem lett volna szabad, hogy Cerise elárulja magát, de William most már tudta. Most már késő volt. Követnie kell a lányt, döntötte el. Óvatosan és türelmesen. Virágokat hoz majd neki, tőröket, bármit, amit szeret, hogy biztos legyen benne, hogy amikor ráveti magát, nem akar majd elszaladni. A lányra nézett, és kivillantotta a fogait. – Nézze, nem arra akartam célozni ezzel, hogy maga egy ribanc volna – mondta a lánynak. – Semmit nem tudok magáról. És ha még érdekli, soha nem emeltem kezet nőre, soha senkit nem kényszerítettem arra, hogy bármit is műveljen velem. Mindig tiszta üzlet volt, fele pénz előre, a fele, ha végeztünk. Maga meg én azt beszéltük meg, hogy együtt dolgozunk. Az, hogy mit tettem a múltban, és mit nem, nem fontos. A magánéletem nem fontos. Csak az fontos, hogy mostantól kezdve mit csinálok. A lány megvonta a vállát. – Abbahagyta a dühöngést? – Igen. – Jó. Bolond nő. Belovagoltak az udvarra. Ahogy William leugrott a lóról, megérezte a nedves bunda és a területet jelző vizelet éles szagát. Kutyák. A francba! Vagy egy tucat bundás torokból tört elő hangos, éles vonyítás. William megfeszült. Egyes kutyákat nem érdekelte a szaga, de a legtöbb úgy reagált, ahogy kell, ha egy farkas merészkedik a területére. Megküzdöttek vele a dominanciáért, és veszítettek. Helló, Cerise, bocs, hogy a kutyáid megtámadtak, és a legtöbbel végeztem, de jó hírem van, sok szép kiterített kutyabőröd lesz... A sarokból egy falka kutya robbant elő. Nagy kutyák is jöttek, legalább ötvenkilós is volt köztük, némelyik fekete, másik barna, mindegyiknek a masztiff fajtára jellemző négyszögletes feje és vágott farka volt. Mind elmehet a pokolba. 189
A kutyák teljes sebességgel rohantak rá. A kés szinte magától ugrott a kezébe. Az első kutya, egy hatalmas, világos színű kan, ráugrott, majd lefeküdt a mellső mancsaira, a fenekét feltolta, járt a farka, mint a motolla. Mi a fene? A tömeg ott hullámzott körülötte, kaparták a földet, orrok bökdösték, nyelvek nyalogatták, repült a nyál hosszú, ragadós csíkokban. Az egyik kisebb kutya felvisított – valaki rálépett a tappancsára. – Jól van már, nyugalom! Nyugodjatok már le! – morrantott rájuk Cerise. – Mi ütött belétek? William odanyúlt, és megsimogatta a hatalmas alfahím fejét. Szomorú, barna szemek néztek rá kutyaodaadással. A kutyák egyszerű lények, és úgy tűnt, ez itt imádja a szagát. – Ő Harák – mondta Cerise. – Ő a fő-fő-agyament. A kutya megszimatolta William kezét, majd megnyalta, saras nyálat kenve a bőrére. Pfúúúj. – Harák, te ostoba! Elnézést kérek, általában visszafogottabbak. Úgy látszik, magát kedvelik. – Tényleg kedvelik – szólalt meg fentről egy nyugodt női hang. Egy nő állt az erkélyen, Kaldar mellett. Magas volt és karcsú, hasonlított Cerise-re – már ha Cerise húsz évvel idősebb lenne, és azt a húsz évet a Vörös Légiónál töltötte volna, ahol olyasmivel foglalatoskodik, ami rémálmokkal teli éjszakákat hoz neki. Ahol Cerise izmos volt, ott ez a nő csupa ín és csont. Pillantása megállt Williamen, rá összpontosított, felmérte a távolságot, mintha egy ragadozó madár méregetné a zsákmányát. Egy orvlövész. Ha a szemek nem árulták volna el a nőt, a puskája elárulja. William csak egyszer látott ilyet, egy katalógusban. Egy Remington 700 SS 5-R-es volt. Lövészpuska. A Remington csak évi ötszáz darabot gyárt belőle. A Perem volt a legutolsó hely, amiről William azt gondolta volna, hogy felbukkan egy ilyen. – Ő Murid nénikém – mondta Cerise.
190
– Itt a férfi Peva számszeríjával – mondta Murid, és biccentett a William vállán lógó számszeríj felé. – Az ellenségünk ellensége a barátunk. Isten hozta! – Ahogy a hölgy mondja. – Kaldar kitárta az ajtót. Sült marhahús illata úszott elő, ami William világát egyetlen egyszerű gondolatra szűkítette le. Étel. Cerise már indult is. William felkapta a számszeríjat, átnyomakodott a kutyák tengerén, és felment a lépcsőn. Még épp időben átért az ajtón, hogy lássa, hogy Cerise balra fordul. – Maga meg én egyenesen megyünk. – Kaldar jelent meg mellette, egy varázsló kecsességével. – Csak haladjon ebben a tempóban. Azt hiszem, beviszem a könyvtárba. A húgom ott van, és szerintem szemmel tartja majd magát, amíg én keresek magunknak valami ennivalót. A konyhában ilyenkor bolondokháza van, és ha lemegy, vége-hossza nem lesz a kérdéseknek. Ki maga? Kékvérű? Gazdag? Egyébként gazdag? – Nem. – mondta William. – Nős? – Nem. Kaldar félrehajtotta a fejét: – Nos, kettőből egy nem is rossz. A gazdag és nőtlen tökéletes lett volna, a nős és szegény eleve két rossz pont, abban semmi jó nincs. De a szegény és nőtlen, az még megjárja. Itt a könyvtár. Egyébként pedig megismerkedhet a húgommal. William megpróbálta elképzelni Kaldar női kiadását, és egy sárral összefröcskölt nőt látott maga előtt Kaldar arcával, szinte kéklett a borostája. Egyértelmű, hogy étel és alváshiánya van. – Erre jöjjön. Átmegyünk ezen az ajtón, és itt is vagyunk. – Kaldar kitárta William előtt az ajtót. – Erre, Lord... Hogy is hívják? Azt hiszem, még nem is tudom. Nem fojthatta meg Kaldart, mert Cerise unokatestvére, és mert a lány kedveli. De szerette volna. – William. – Akkor William. Kérem, fáradjon be a könyvtárba.
191
Will belépett az ajtón. Hatalmas terem nyújtózott előtte, a falakat a padlótól a mennyezetig polcok borították, zsúfolásig voltak könyvvel. A sarkokban puha karosszékek álltak, egy nagy asztal várakozott a bal oldalon, és a szemközti fal mellett, az ablaknál, egy nő ült egy székben, és fonalat dolgozott bele valami csipkés izébe egy kis fémkampóval. A nő a délutáni naptól megvilágított ablak négyszögében ült. Haja puha volt, és majdnem aranyszínű, ahogy a napfény játszott rajta, szinte ragyogott. Kis mosollyal pillantott fel, a ragyogó haj glóriaként övezte arcát, és William úgy döntött, olyan, mint egy ikon, amilyet a töredékbeli katedrálisokban látott. – Catherine! Elhoztam neked Lord Kékvérű Williamet. Cerise találta a mocsárban. Meg kell etetni, úgyhogy én most elszaladok valami ennivalóért, megtennéd, hogy vigyázol rá, amíg elvagyok? Nem hagyhatom, hogy addig a házban kóboroljon. Nem tudjuk, milyen fából faragták, lehet, hogy átváltozik, és felfalja a gyerekeket. Catherine ismét elmosolyodott. Lágy, kedves mosolya volt: – A testvérem épp annyira tapintatos, mint egy rinocérosz. Kérem, jöjjön, foglaljon helyet itt mellettem, Lord William. Bárki jobb, mint Kaldar. William odament a nőhöz, és leült egy székbe mellette: – Hívjon csak Williamnek. – Nagyon örvendek. – A nő hangja nyugodt és megnyugtató volt. Keze mozgott tovább, a fonállal és a kampóval, teljesen függetlenül tőle. Gumikesztyű volt rajta, olyan, amilyet William a CSI-ben látott, csak a nő duplán viselte, egyiket a másik fölött. A csipkés valami egy gumikötényen feküdt, a fonál pedig egy folyadékkal teli vödörből jött ki. Különös. – Hogy ment a meghallgatás? – kérdezte a lány. – Mi nyertünk, mondhatni – válaszolt Kaldar. – Hajnalban halunk meg. – A bíróság huszonnégy órát adott a Sheerile-eknek – javította ki William. – Igen, de a „holnapután hajnalban halunk meg” jóval kevésbé drámai. 192
– Mindig mindennek drámainak kell lennie? – mormolta Catherine. – Persze. Mindenki tehetséges valamiben. Te a horgolásban, én pedig a melodrámai kijelentésekben. Catherine megrázta a fejét, és a munkájára pillantott. A fonalas valami hullámok, fogaskerekek és egy fura háló kusza szövevénye volt. – Mi ez? – kérdezte William. – Sál – válaszolta Catherine. – Miért nedves a fonal? – Mert ez egy különleges horgolás – mosolygott Catherine. – Egy különleges emberé lesz. Kaldar felhorkant: – Kaitlinnek nagyon fog tetszeni, biztos vagyok benne. Ezt a nevet már hallotta... Kaitlin Sheerile. Lagar és Peva anyja. Mi a fenéért horgolnának sálat Kaitlinnek? Talán üzenet van rajta. William előrehajolt, és megérzett egy szagnyomot, keserű volt, és nagyon enyhe. Megcsipkedte az orrlikait, és ösztönei sikoltozásba kezdtek. Rossz! Rossz, rossz, rossz. Méreg. Még soha nem szagolta, de egyszerű farkasésszel tudta, hogy mérgező, és hogy távol kell tartania magát tőle. Rávette magát, hogy a sálért nyúljon. – Ne! – Kaldar keze összezárult William csuklóján. – Nem szabad hozzáérnie! – mondta Catherine. – Nagyon finom, és foltos lesz tőle az ujja. Ezért viselek kesztyűt. Látja? – Megmozgatta felé az ujjait. Hazudott. Az ikonszerű szépség szemrebbenés nélkül, mosolyogva a szemébe hazudott. Valami emberit kell mondania: – Bocsánat. – Semmi baj. – Kaldar ujjai lecsúsztak a csuklójáról. – A hölgy nem sértődött meg, ugye, Cath? – Egyáltalán nem. – Catherine kedves, meleg mosolyt villantott rá. Folytatta a horgolást a mérgező fonállal. Szép kis család. 193
– Megyek, szerzek valami harapnivalót. – Ezzel Kaldar sarkon fordult, és elsietett. Catherine odahajolt Williamhez: – Megőrjítette magát, mi? – Ja, beszél. Sokat. Túl sokat. Úgy csivitel, mint egy mobiltelefonáló kamaszlány. És túl közel áll hozzám. Ha még egyszer a képembe liheg, eltöröm a nyakát. – Ja, beszélni, azt szokott – helyeselt Catherine. – De nem rossz ember. Ami a testvéreket illeti, rosszabbul is járhattam volna. Maga és Cerise együtt vannak? Úgy értem, együtt együtt? William megmerevedett. Az emberi viselkedés olyan tiszta, mint a sár, de abban azért biztos volt, hogy a lány ezt nem kérdezhette volna meg. – Nem – mondta. Catherine kicsit elfintorodott: – Kár. És nem tervezik, hogy együtt lesznek? – Nem. – Értem. Ne mondja el neki, hogy megkérdeztem. Nem szereti, ha kíváncsiskodom. – Nem mondom el. – Köszönöm – sóhajtott Catherine. Ez a család olyan, mint egy aknamező. Szépen le kell ülnie, és hallgatnia kell, mielőtt még újabb bajt kavar. És ha valaki egy kézzel horgolt pulóvert ajánl fel neki, akkor eltöri az illető nyakát, és kirohan az erdőbe. Lark jött be a könyvtárba, kezében egy kosár frissen sült kenyér és főtt, gombás nyúlhús. William szájában összefutott a nyál. Majd’ éhen halt. Szinte nem is érdekelte, hogy mérgezett-e az étel. A gyerek letérdelt mellé. Tiszta volt, megfésülte a haját. Olyan volt, mint Cerise, kisebb kiadásban. Lark leszedte a ruhát a kosárról, és elővett egy darab sült tésztát. – Pirog – mondta. – Maga az, aki megölte Pevát? – Igen. Lark kinyúlt, és megérintette Peva számszeríjának oldalát.
194
– Jól van. Megeheti az ételünket. – A pogácsát kettétörte, az egyik felét Williamnek adta, a másikat majszolni kezdte. – Kaldar bácsi azt mondta, hogy ezt kell csinálni. Hogy biztos legyen benne, hogy nem mérgezett. William beleharapott a saját fél pogácsájába. Mennyei íze volt. – Tudsz számszeríjjal bánni? Lark bólintott. William felvette Peva számszeríját, és odanyújtotta neki: – Fogadd el. A lány habozott. – A tiéd – mondta William. – Nekem már van egy, és az enyém jobb. A Tükör számszeríja könnyebb volt, és pontosabb. Lark a férfira pillantott, majd a számszeríjra. Úgy kapta ki William kezéből, ahogy egy elvadult kiskutya harap rá a csontra, és elinalt, William csak a lába villanását látta. Az ajtóban megfordult. Fekete szemek ragyogtak Williamre. – Ne menjen be az erdőbe. Szörnyeteg tanyázik benne. – Majd megfordult, és végigfutott a hallon. William Catherine-re pillantott. A lány keze abbahagyta a mozgást. Arca szomorú volt, mintha temetésen lenne. Valami nem stimmel Larkkal. Előbb-utóbb úgyis rájön, mi az. Könnyű léptek hallatszottak a hall felől, és egy férfi jelent meg az ajtóban. Nagyjából százhetven centi magas volt, kissé izmos, szőke, de mégis napbarnított, mint egy Mar. Nekidőlt az ajtófélfának, és kék szemével végignézett Williamen: – Maga az a kékvérű. William bólintott. – Maga tud a Sheerile-ekről. William ismét bólintott. – Erian vagyok. Amikor tízéves voltam, az öreg Sheerile fejbe lőtte az apámat a piactér kellős közepén. Az anyám már évekkel korábban meghalt. Az apám volt a mindenem. Ott álltam, és az apám vére tetőtől talpig beterített. És?
195
– Cerise szülei, a nagynéném és a nagybátyám, befogadtak. Nem kellett volna, de befogadtak. Cerise olyan, mintha a testvérem lenne. Ha bántja őt vagy bármelyikünket, kinyírom. William beleharapott a pirogjába, és az ajtótól való távolságot méricskélte. Mm, nagyjából öt és fél méter. Egy ugrással eléri. Egy ugrás, egy gyomoröklözés Eriannak, beleveri a fejét az ajtóba, és bumm, végre békére és nyugalomra lel. Bólintott a szőke férfi felé: – Szép beszéd volt. Erian biccentett felé: – Örülök, hogy tetszett.
196
15. fejezet Ruh előrehajolt, és kivetette hálóját a patakba. A Pók figyelte, ahogy a kárminszínű pillák, melyek Ruh hálójának véredényeit közrefogják, megremegnek a hideg vízben. Egy hosszú pillanat múlt el, aztán a háló összezárult, visszahúzódott, és visszacsúszott a nyomkövető vállába. – Erre haladtak el. – Ruh reszelős, mégis élénk hangja a Pókot arra emlékeztette, mint amikor kaviccsal kapirgálják meg a követ. – Lavern vére van a vízben. De elmentek. A vadász testnedveinek kétféle nyomát is érzékelem, de az egyik régebbi, romlottabb. Tehát erre jöttek, és itt is mentek vissza. A Pók felpillantott oda, ahol cölöpökön egy kis ház állt, a mólója ciprusok által körülvett tóba nyúlt: – Odamentek, valamiért ott maradtak, aztán elmentek, magukkal vitték Lavern testét. – Azt a furcsa nyomot én is megtaláltam, ugyanolyan volt, mint a folyóban. Vér, de nem emberi vér. Valami másé. A Pók könyökével a térdére támaszkodott, és előrehajolt, állát ujjain nyugtatva. A vér érdekes volt: – Egy sebesült. Velük volt egy sebesült, és itt magára hagyták. – Igen, uram. – Miért ott? Miért nem vitték el a Mar házba, a védőkövek mögé? – A Pók megkocogtatta az állát az ujjával. – Mennyi ideje távozott el Lavern teste? – Huszonkét perce. De lehet, hogy tévedek, és huszonhárom. A Pók elmosolyodott: – Soha nem tévedsz, Ruh. Várjunk, és derítsük ki, igazunk volt-e. Megérintette a gyeplőt, és a rolpi engedelmesen behúzta a kis hajót egy göcsörtös, a víz fölé hajló fa rejtekébe.
197
Cerise lement a konyha hátsó részében elrejtett kis lépcsőn. A falépcső, melyet négy generáció lába koptatott simára, recsegett és meghajlott a lába alatt. Hamarosan meg kell javítani. Persze akkor Petúnia néni egy darabig nem léphetne be a laboratóriumába, és Cerise-nek nem ment el az esze, hogy magára zúdítsa a nénikéje haragját. Mégpedig az harag lenne, ez nem volt kétséges, Pete néni semmit nem csinált fél szívvel. Fáradtság lepte meg Cerise-t, lába ólomsúlyú lett. Ezt el kell végeznie, aztán felmegy, lezuhanyozik, és beesik az ágyba pár órára. Nem emlékezett rá, hogy mikor evett utoljára. A lépcső egy tömör ajtóban végződött, ami olyan jól illeszkedett a keretébe, hogy semmi fény nem szűrődött ki vagy be. Cerise kopogott a fémen. Az ajtó kinyílt, és feltárult a bunker. Jean bácsi építette Pete néninek egy atombúvóhely építési instrukcióit követve, és úgy is nézett ki – betonfalak, hideg fény a plafonon levő elektromos lámpákból. Cerise soha nem jött rá, Jean bácsi hogy érte el, hogy a víz ne jusson be, de a bunker soha nem szivárgott. Arra az esetre, ha valami megmérgezte volna, csak meg kellett húzni a távolabbi falon levő láncot, ami a víztorony tartalmát a bunkerbe üríti, varázslattal teli vízzel árasztja el, és semlegesíti a problémát. A semlegesítő megoldás azután egy házon kívüli ciszternába folyt. Mikita becsukta Cerise mögött az ajtót. Cerise végigment a fal melletti rámpán, leugrott a padlóra, és elsétált a fertőtlenítő zuhany mellett, a vizsgálóasztalig. Pete néni az asztal fölé hajolt egy szikével a kezében. Az alacsony, töltött galamb Pete néni összehúzott szemmel nézett Cerise-re, intenzív összpontosítás ült ki az arcára. Nézése gyilkos volt. Petúnia néni készítette a világ legjobb pitéjét, és pontosan így festett, amikor a tésztát készítette. Cerise valahányszor meglátta ezt az arckifejezést, az visszarepítette őt az időben, megint ötéves volt, elbújt az asztal alatt egy darab tűzforró meggyes lepénnyel, és próbált nem kuncogni, amikor Pete néni nagy műsor közepette keresni kezdte a kis tolvajt, sőt, a hatás kedvéért még az asztalnak is nekiment.
198
Sajnos Petúnia néni most nem a pitén dolgozott. A vadász teste feküdt az asztalon, szétnyitva. A szerveket óvatosan eltávolították, lemérték és kerámiatálcákra helyezték. A tálcák alján lágy, piros pép volt, aminek nem lett volna szabad ott lennie. – Kedvellek téged, te lány. Érdekes dolgokat hozol haza – mondta Petúnia néni egy vászonmaszkon keresztül. – Tedd fel a maszkodat! – bömbölte Mikita. Cerise elvette tőle a maszkot, és feltette. – Túlságosan gyorsan bomlik – mondta Petúnia néni. – Pár óra, és semmi nem marad belőle. Nézd! – A mellette levő mikroszkóp felé biccentett. Cerise belenézett. Az ismerős vörösvérsejtek között hosszú, világoskék szalagok tekeregtek. – Mik ezek? – Giliszták. – Azt látom. – Ne hepciáskodj, kisasszony. Nem tudom, mik ezek, de valószínűleg akkor keltek ki, amikor a test hűlni kezdett, és felemésztik a hullánkat. Ez elég magas fokú varázslatot jelent. Valaki valószínűleg befejezte, miután létrehozta ezeket a szörnyecskéket. De van más is. Gyere, ezt nézd! – Fémcsipeszekkel felhúzta a vadász felső ajkát: agyarak látszottak ki alóla. – Nézd meg ezeket az agyarakat. És ennek a kettőnek itt méregmirigye van. Petúnia néni továbblépett a karhoz: – Itt pedig az ujjak között karmok vannak. A karom így hátramegy, a mögötte levő kis zsák összehúzódik, és máris itt a finom kis, zselészerű anyag. A csipesz nyomása miatt a kis fekete karom hátrahúzódott, és egy csepp opálos nyálka gyűlt meg körülötte. – Most nem látszik, mert az emberünk halott, és a zsákocska üres, de szerintem nagyjából száz-százhúsz centis lehet. – Inkább kétméteres – mondta Cerise. Petúnia néni szemöldöke felszaladt: – Kétméteres? Tényleg? Cerise bólintott.
199
– Hát ez brutális. – Petúnia néni hátradőlt. – A nagyapád imádta volna ezt. Persze megdöbbent volna, de ő képes lenne értékelni a kidolgozást. Amikor ilyen erős varázslattal változtatnak át valakit, az már nem számít embernek. Nem. Tényleg nem ember. Cerise összefonta a karját. Ez a lény, ez valami hatalmas és fékezhetetlen volt. Az emberekkel el tud bánni. Az embereknek vannak gyengeségeik – nem szeretik, ha bántják őket, féltik családjukat, zavarba lehet hozni őket, túljárni az eszükön, megzsarolni őket... Attól, ahogy a vadász ránézett, égnek állt a haja. Mintha egy tárgy lenne, egy lény, valami, amit meg lehet törni, meg lehet enni, nem ember. Hogy lehet megküzdeni vele? Semmi más módot nem talált, mint azt, hogy elpusztítsa. A villantására van szükség, vagy egy baromi nagy fegyverre. Vagy Williamre. William, úgy tűnt, nagyon jól működik. – És, mikor vizsgálhatom meg a másikat? – Petúnia néni ránézett a szemüvege fölött. – Milyen másikat? – Azt a csodát, akit állítólag a mocsárban találtál. Cerise égnek emelte a karját: – Ebben a házban semmi nem marad titok? Petúnia néni felhorkant: – Természetesen nem. Úgy hallottam, olyan jóképű, hogy Murid még szót is váltott vele. – Nem olyan jóképű. – Cerise habozott. – Oké, na jó, de. – Hmmm – mondta Mikita. – Tetszik neked! – Az idős nő elvigyorodott. – Talán egy kicsit. – Ez az év alábecsülése. – Egy seggfej. – Hm! – mondta Mikita. – Azt hiszem, a fiam azt akarja közölni velünk, hogy a csajos dumánk sérti az érzékenységét. – Petúnia néni fintorgott. – Fáradtnak látszol, kedvesem. És olyan szagod van, mint a humusznak. Köszi, nénikém. – Hosszú hetem volt. – Akkor menj. Fürödj le, egyél, aludj, flörtölj a kékvérűddel. Jót tesz a lelkednek. Mikita kinyitotta a bezárt ajtót.
200
– Nem annyira nagy flörtölő – mormolta Cerise. – Vagy nem tetszem neki, vagy nem tudja, hogyan kell. – Persze, hogy tetszel neki! Nagyon bájos vagy. Csak valószínűleg nem fogja fel. Némelyik férfinak bele kell verni az orrát. – Nagynénje a szemét forgatta. – Azt hittem, hogy Jean bácsikádnak rajzolnom kell egy hatalmas jelet. Vagy el kell rabolnom, és varázslatot alkalmaznom rajta, hogy megértse az üzenetet. – Hmmmm! – Menj! – intett Petúnia néni a lánynak. – Menj, menj, menj! – Jól van, jól van, megyek már. – Cerise felment a lépcsőfokokon, és kilépett az ajtón. Mikita gondosan becsukta mögötte, és be is zárta. Flörtölj a kékvérűddel, persze, persze. Cerise elindult felfelé a lépcsőn. Hogy lehet flörtölni egy olyan pasival, aki még a szó jelentését sem ismeri? – Három – suttogta Ruh. – Kettő... – Egy – mondta a Pók. Robbanás rázta meg a lépcsőt. Ó, egek! Cerise megfordult, és két lépéssel átugrotta a tíz lépcsőfokot. Kemény ütések dörömböltek az ajtón. Rekedt kiáltás visította túl az üvegcsörömpölés zaját. – Mikita! – Cerise dörömbölt az ajtón. – Mikita, nyisd ki az ajtót! Valami dörömbölt odabent. A padlódeszka száraz csattanással tört el. Fém érintkezett kővel. – Petúnia néni? Tompa puffanás volt a válasz, amit fémre hulló vízcseppek robaja követett. A fertőtlenítő zuhany. Valami élő volt odabent. – Mikita!
201
Cerise fölött kivágódott egy ajtó, és emberek rohantak le a lépcsőn. Erian mögötte érkezett, puha léptekkel. Mögötte William jelent meg, és ugrott, egyetlen ugrással leért a lépcsőn. – Az ajtó nem nyílik! – kiáltotta oda neki Cerise. William az ajtóra pillantott, és visszarohant a lépcsőn, majdnem fellökve Ignatát, Cerise unokatestvérét. Egy pillanattal később Ignata is leért, a lány sápadt, ovális arcát vörös hajfürtök keretezték: – Anya? Mi történt? – Valami felrobbant a laborban. A bátyád és az anyád odabent vannak, de nem tudok bejutni. A fertőtlenítőzuhany beindult. – Mikita! Anya! Anya! – Ignata várt egy pillanatot. – Ki kell nyitnunk az ajtót. – Nem tudjuk – közölte Erian. – Beindították a zuhanyt. – Bajuk esett – jajgatott Ignata. William elment. Cerise-nek nem volt ideje eltűnődni, hová tűnt. – Eriannak igaza van. – Fájt kimondani, de ki kellett mondani. – Ha kinyitjuk, megkockáztatjuk, hogy az, amit vissza akarnak tartani, elterjed az egész házban. – Elment az eszetek. – Gyerekek vannak odafent – mondta Cerise. Ignata rábámult: – De meghalhatnak odabent! – Ha meghalnak, majd később okolj engem érte. – Cerise a fogát csikorgatta. Richard jelent meg odafent az ajtóban: – Mi folyik itt? Erin felemelte a kezét: – Zaj. Folyik a víz. Ignata a falnak dőlt, és átölelte magát, ujjpercei kifehéredtek. Halk kaparászás hallatszott a víz hangján túl. Cerise az ajtóra tapasztotta a fülét: – Mikita? – Itt vagyok. – Mikita hangja csak rekedt suttogás volt. Cerise lehunyta egy pillanatra a szemét, elöntötte a megkönnyebbülés. Él. Életben van. – Pete néni? 202
– Megsebesült. Jaj, ne! – Ki tudod nyitni az ajtót? – Beszorult, de nagyon. – Várj egy kicsit, Mikita! – lihegte Cerise. – Várj egy kicsit. Kihozunk titeket! Gondolkozz, gondolkozz, gondolkozz! A varázslattal kezelt közömbösítőanyag végezne minden fertőzéssel. Efelől nem volt kétsége – a nagyapja tanította meg Petúnia nénit, hogyan készítse el, és az ő varázsereje soha nem mondott csődöt. – Erian, van még valamennyi közömbösítőanyagunk? – Mennyire lenne szükség? – Amennyit elbírsz. Erian felrohant a lépcsőn, kettesével véve a fokokat. Cerise rápillantott Ignatára: – Arrébb kéne lépned, hogy hozzáférjek. Ignata felment a lépcsőn. Szét kell vágnia a zárat. – Richard, szükségem van egy késre. Richard átadta neki a kését. Cerise a pengére koncentrált. Az ajtó harminc centi vastag. Egy ütés nem lesz elég. Cerise villantott, és a pengével az ajtókilincsre vágott. Harminccentis barázda jelent meg a fémen. Vágj! Áttörte a fémet. Vágj! Vágj! Izzadság ütött ki a homlokán. Nem elég gyors. Vágj! Vágj! Befejezte. Félhold alakú, tépett lyuk választotta el a zárat az ajtó többi részétől. Cerise nekiment az ajtónak, és lepattant róla. Nagyon beragadt. William ért földet mellette a lépcsőkön, világos színű, papírborítású rágógumihenger volt a kezében. Letépett egy darab rágógumit, nekinyomta a felső zsanérnak, még egy darabot letépett, nekinyomta az alsónak, egyetlen mozdulattal letépte a papírt, 203
megragadta Cerise kezét, és felrohant a lépcsőn, berántva a lányt a zsúfolt konyhába, távol az ajtótól. – Robbanóanyag! – kiáltotta Richard. A család a falhoz lapult. Eltelt egy másodperc. Még egy. A robbanás halk volt, mintha egy tűzijáték pukkanna ki. William letette Cerise-t, és visszarohant a lépcsőn. Richard követte. Cerise utánuk sietett. – Mikita, húzódj el az ajtótól! – kiáltotta Richard. Erian jelent meg, egy vödörrel hozott a közömbösítőanyagból. Cerise megragadta a vödör egyik oldalát, Erian a másikat. Richard és William együttes erővel próbálták a vállukkal betörni az ajtót. Az ajtó recsegett, megdőlt, mintha egy fog akarna kiesni, és bedőlt. Cerise és Erian nekilódult, és csillogó folyadékot öntött bele a nyílásba. A víz zubogott, Mikita pedig ott állt előttük, csuromvizesen és sápadtan, anyját a karjában tartva, mintha gyermek lenne. Tett egy lépést, és összeesett. A többiek előreugrottak, és elkapták, mielőtt a földre zuhant volna.
204
16. fejezet A Pók felhúzta a szemöldökét. Nincs robbanás. – Igazad volt – mondta. – Elmentek, és magukkal vitték Lavern holttestét. Elmentek a Patkánylyukba. Elmentek a védőkövek mögé, ahol nem eshet bántódásuk. Összefonta az ujjait, és gondolkodott. Cerise, Cerise, Cerise. Milyen mesterien bánik a karddal! Testenként egyetlen ütés, a villantás segíti a pengét – szinte elfeledett tudás ez. De ki volt vele? Ki volt a második személy a csónakban? – És most? – Ruh sárga szeme figyelmesen nézte. – Visszatérhetünk a bázisra – mosolygott a Pók. – De van ez a furcsa vérnyom itt a vízben. Hárman voltak a csónakban. Egyikük Cerise volt, ezt tudjuk. A másik az unokatestvére, a thoás. A kérdés az: ki a harmadik? A thoás vérzett, és megmérgezték. Abból, amit tudunk, vörösrézmérgezés volt, amitől elveszítette az eszméletét. Cerise egyedül képtelen lett volna megmozdítani. Segítője akadt az utasa személyében, aki valószínűleg férfi, mégpedig erős férfi. Tudni akarom, hogy ki az. Te nem vagy rá kíváncsi, Ruh? Én igen. Olyan szép az a kis kunyhó. Nagyon vendégszeretőnek tűnik. Szerintem meglátogatom őket. Clara arrébb húzta a gyapjútakarót, kiszabadítva Urow lábát. Urow nem tudott úgy aludni, hogy a lába be van takarva, és általában addig tekergőzött, amíg karmos lába ki nem lógott a takaró alól. Clara gesztusa azonban most mit sem ért. Urow olyan mélyre süllyedt gyógynövényekkel megsegített álmában, hogy egy ervaurg hörgése sem ébresztené fel, nemhogy a gyapjútakaró érintése a lábán. Clara félresöpörte Urow haját a homlokából, érezte arcán a bőr hűvösségét. A láza lejjebb ment, a lélegzése egyenletes ritmusúvá vált, még mindig kicsit felszínes volt, de egyre jobb lett. Clara ujjai megérintették a férje szeme körüli, mély árkokat. A nevetőráncok. 205
Urow Clara-ráncoknak nevezte őket. Azt mondta, hogy a legtöbbért Clara a felelős. Mielőtt megismerte Clarát, nem nevetett annyit, hogy legyenek neki. Clara érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, de visszatartotta őket. Majdnem elveszítette ezt a férfit. Meg is halhatott volna, elszakíthatták volna tőle. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és megpróbálta elképzelni, milyen lenne, ha Urow már nem lenne. A mosolya, az ereje, a hangja nem létezne. Kaparni kezdett a torka. Nyelni próbált, de nem tudott, küzdött a torkában növekvő kemény gombóccal, míg végül kis zokogással kitört az ajkain. Semmi sem lenne a régi soha többé. Egek, hogy élik túl az emberek az ilyesmit? Az én Urow-m. Pislogva próbált megszabadulni a könnyektől, és félrenézett, hogy ne sírjon, nézte a szoba falait, a kis fapolcokat, a szárított gyógynövénykoszorúkat. A polcokat válogatott csecsebecsék töltötték meg: egy sötétvörösre festett kerámiatehén, egy kis teáskanna, világoszöld alapon világospiros mocsári virágokkal, egy játék baba vidám, sárga-kék ruhában. Mindig is lányt akart, mióta tizenkilenc évvel ezelőtt megszülte Ryt, és megvette ezt a babát, mert elhatározta, hogy egy nap majd odaadja a lányának. Pillantása a bölcsőre vándorolt. Végül teljesült a kívánsága. Jött három fiú, de itt van a kislány is. Minden olyan szépen alakult... Miért? Miért most kellett fellángolnia a viszálynak? Azért, mert boldogok voltak? Urow ujja megmozdult a takaró alatt, és Clara előrehajolt; attól félt, hogy felébresztette. A férfi ajka megmozdult, de a szeme csukva maradt, légzése egyenletes volt. Még mindig alszik. Addig ülhet itt, amíg fel nem ébred, figyelheti a mellkasa emelkedését és süllyedését. Egy pillanatig túlságosan csábító volt a gondolat, de három fiúnak kell enni adnia, és a vacsora nem készül el magától. Clara utoljára megsimogatta a férje arcát, és felállt. Ahogy elindult a konyhába, megállt a polc mellett, és felemelte a babát. A festett kék szemek őt nézték. Egyetlen vonaltól boldog mosoly lett a baba arcán. Öt hónappal ezelőtt, amikor szült, úgy 206
döntött, megvárja, amíg Sydney elég nagy lesz ahhoz, hogy játszani tudjon vele, és csak akkor adja oda neki. Az élet túl rövid, és túl hirtelen ér véget. Ha ma nem használod ki azt, ami van, holnap lehet, hogy elszakítják tőled. Clara lesimította a baba szoknyáját, és egy lépést tett a bölcső felé. Sydney összegömbölyödve aludt, a takarót lerúgta magáról, a kisbaba sötét haja szétállt a feje tetején. Clara a kislány karjaiba tette a babát, és betakarta mindkettejüket. A konyhában begyújtotta a tűzhelyet, és megnézte a hallevest, amit reggel főzött. Jó két órával ezelőtt beletett egy felvert tojást is az összetört tojáshéjjal, és óvatosan, majdnem forrásig melegítette, hogy leszedje róla a habot. Bors kellett még bele. Megnézte az üveget, de már nem volt benne. Hozathatna Gastonnal egy kis borsikafüvet. Nem olyan jó, mint a valódi bors, de egy csipetnyi jó lesz. De akkor az egyik fiúnak őrködnie kell. Mivel Mart és Ry elment, csak Gaston maradt, aki őrködhetne. Ez volt Urow szabálya, és neki szó szerint be kell tartania. Főleg most. A leves kibírja bors nélkül is. Egyébként, amikor a két fiú hazatér, miután a rolpikat beterelték a karámba, még mindig hozathat velük. Az ember azt hihetné, hogy háborúban állunk. Beleejtette a szitát a mosogatóba, dühös volt, felkapcsolta a tűzhelyet, hogy megmelegítse a levest, és benyúlt a hűtődobozba, hogy elővegye a pisztrángot, amit a fiúk az előző éjszaka fogtak. A különös az volt, hogy kedvelte Gustave Mart. Genevieve-et soha nem kedvelte annyira – túl okos volt és túl... Nem igazán kevély, de túl... Túl valamilyen. Mintha jobbnak született volna náluk, jobb modorral, szebb arccal, és még csak nem is kért elnézést érte soha, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Genevieve mellett úgy érezte magát, mint egy ostoba, sárban tanyázó patkány. Soha nem érdekelte a nő, és a lányai sem voltak jobbak. Clara egy bárddal levágta a hal fejét, és gyors, pontos mozdulatokkal kifilézte. De Gustave mindig is kedves volt, ezt el kellett ismernie. Mégis, most eltűnt, és semmi nem hozza vissza. És ha mégis visszahozza, hány életet kell feláldozni, hogy megmentsék?
207
Senkiért nem szabad ennyi embert feláldozni, bármit is gondoljon erről a lánya. A leves már majdnem forrt. Lehajolt, hogy lekaparja a halnyesedéket a vágódeszkáról a szemetesbe, és fekete csizmás lábakat látott meg a konyhájában. Clara nagyon lassan egyenesedett fel, tekintete felfelé haladt a csizmáról és a fekete nadrágról a dzsekiig, a széles vállig, aztán a sötét gallér feletti arcig. Az arc egy meghatározhatatlan korú, szőke férfihoz tartozott, valahol a húszas évei vége és a negyvenes évei eleje között lehetett. Az arc viszonylag kellemes volt. Clara a szemébe nézett, és megmerevedett. A szemek üresek és hidegek voltak. Bajt jelentő szemek. Rettegés vágott belé. Hogy osont el Gaston mellett? Nem hallott sem neszt, sem ricsajt. – Lime – monda a férfi, és egy marék zöld citromot nyújtott felé. – A halleveshez kell egy kis lime is. A raktárukon át jövet vettem a bátorságot, és hoztam magának egy keveset. Azt hiszem, az a trükk, hogy papírvékonyságúra kell vágni, hogy a leves tetején úszkáljon, amikor kiönti a tányérba. Azoktól a szemektől Clara a legszívesebben égnek emelte volna a kezét, és lassan hátrált volna, mielőtt futásnak ered. Futott volna az életéért. De nem volt hová futni. Ez az ő háza. A másik szobában Urow és a kisbaba fekszik tehetetlenül. Clara szeme a férfi arcát fürkészte. Aludj szépen, Sydney, aludj szépen, mert ha elkap, azt teszem, amit mond. – Nos, beleteszi a lime-ot, vagy sem? Clara kinyitotta a száját, bár tudta, hogy bármit is mond, hibázik, de nem bírta ki. A szavak rekedten törtek elő: – Táguljon a házamból. A férfi felsóhajtott, a pultra tette a lime-ot, és nekidőlt a szekrénynek. Úgy festett, mint egy fekete varjú, ami rászáll károgni a sírjára: – Két ember járt itt, alig nyolc órával ezelőtt. Magukkal hoztak egy thoást, és magánál hagyták. Az a thoás kije magának? Talán a férje?
208
– Kifelé – ismételte Clara, majd hátralépett. A bárd a kezében hasznavehetetlen volt. Ez a férfi elvenné tőle, és miszlikbe aprítaná vele. – Értem. Tehát a férje. A férje megsérült. Együttérzésem. Remélem, felgyógyul. – A férfi komoran bólintott. – De engem nem ez érdekel, hanem azok, akik őt idehozták. Az egyik Cerise Mar volt. Szeretném tudni, ki a kísérője. Mindent tudni akarok erről a másik személyről. A külsejét. Hogy hány éves. Van-e akcentusa. Mindent, ami ön szerint a segítségemre lehet. Ragyogó mosolyt villantott Clarára: – Ha elmondja, amit tudni akarok, elmegyek, és hagyom magát főzni. Egyébként a levesnek isteni illata van. Na, mit szól? Tekintete megállapodott Clarán, aki habozott, hirtelen pánikba esett, mint az üvegkalickában foglyul esett madár. A férfiból áradó fenyegetés olyan erős volt, hogy mélyen, belül szűkölve próbálta védeni a tátongó lyukat, ami a gyomrában keletkezett. – Becsületes ajánlat. – A férfi előrehajolt. – Mondja el, amit tudni akarok, és eltűnök. – Hosszú ujjai átszelték a levegőt. – Akár egy kísértet. Egy kellemetlen, de ártalmatlan emlék, ami idővel elhomályosul. Pillantása biztosítékot ígért, és Clara rájött, hogy nem blöfföl. Nem bántja, ha elmondja neki, amit tudni akar. Érezte a vágyat, hogy a férfi kedvére tegyen. Olyan egyszerű lenne... De ez a férfi bántotta Urow-t. A gondolat elvágta a habozást. Ez az ember, vagy az, akinek dolgozik, majdnem elvette tőle a férjét. A gyerekeit is elvenné, ha hagyná. – Tartok tőle, hogy sürget az idő – mondta a férfi. Clara nagy levegőt vett, és felé hajította a bárdot. Ahogy a férfi a nyelénél fogva elkapta az eszközt, Clara felkapta a levesesedényt a tűzhelyről, és feléje zúdította a tartalmát. A leves széles sugárban ömlött a férfi arcára. Clara átrohant az ajtón, elcsalva a férfit a kisbabától, el Urow-tól. A vadállatian dühös acsargástól őrjöngés lett rajta úrrá. Átrohant az ismerős szobákon, át a kis dolgozószobán Ry szobája felé, az ablakhoz. Ujjai megragadták az ablakpárkányt, és felhúzta magát.
209
Vasmarok ragadta meg Clara lábát és borzalmas erővel visszahúzta. Felsikoltott, ahogy tarkója a padlóhoz csapódott. A férfi felrántotta a bokájánál fogva, szinte egy kézzel emelte meg egész testét. Szeme őrült dühvel meredt a nőre. Valahol mélyen Clara lényének egy része képtelen volt elfogadni azt, ami történik, és makacsul ismételgette: ez nem igazi, ez nem igazi, ez nem igazi... A férfi bal keze rántott egyet a bokáján. Fülében élesen visszhangzott az eltörő csont hangja. Az első másodpercben semmit nem érzett. Aztán a fájdalom átszikrázott a térdén, át a combcsontján, majd a csípőjén, mintha valaki olvasztott ólmot öntött volna a lábára. Clara sikoltott, és a levegőt markolászta. – Fáj, ugye? – acsargott a férfi. Clara alig hallotta, megpróbált átfordulni, próbálta felhúzni sérült lábát. Ó, istenek, annyira fáj, nagyon fáj, ó, istenek, segítsetek! A férfi magasabbra rántotta a bokáját. Clara meglátta a kezében a bárdot, és megrázkódott, szeme tágra nyílt a döbbenettől. Nem. Nem, ezt nem teheted velem! Nem! A bárd fényes, fémes villanással csapott le. Jeges harapást érzett, aztán a férfi a kezében tartotta Clara lábának véres csonkját – a barna cipő még mindig rajta volt. Félrehajította, mintha csak egy fadarab lenne. A láb a falnak vágódott, és lecsúszott, véres nyomot hagyva maga után. A csonkból bíborszínű vér spriccelt. Clara képtelen volt beszélni, képtelen volt lélegezni. Minden hang eltűnt a világból, és az idő borzalmas lassúsággal mászott. Látta, hogy a férfi szája mozog, aztán elfordult, Clara lelassult érzékelésének döbbenetesen hirtelen. A férfi átugrott rajta, kiugrott az ablakon. Üvegszilánkok záporoztak Clarára, mint csillogó esőcseppek, záporoztak, csak záporoztak... Urow arca jelent meg, vicsorgott, szeme vad dühvel égett. Clara meglátta, ahogy elejti a hatalmas számszeríjat. Régóta fel akarta már szögezni a plafonra. Túl nehéz volt, hogy megforgassa. Milyen butaság. Urow tekintete találkozott az övével. A férfi ajka megmozdult, de Clara nem hallotta. A férfi rettegőnek tűnt, mint egy eltévedt kisgyerek. Ne félj, drágám. Ne félj! 210
Érezte, hogy közrefogja a sötétség, készen áll, hogy ráugorjon. Próbált kinyúlni a férje felé, megérinteni az arcát, de a karja nem engedelmeskedett. Azt hiszem, haldoklom. Szeretlek.
211
17. fejezet Cerise összegömbölyödött a székben. Fájdalmasan tudatában volt annak, hogy William sötét árnyékként ott van a közelében. Úgy tűnt, nem akar semmit, csak... őrködik felette. Ez abszurd volt – hiszen a saját házukban van –, de valamilyen különös oknál fogva jó érzés. Cerise-szel szemben Richard támaszkodott a falnak, éles szemekkel figyelte Williamet. A család többi tagja tűnődött. Az emberek jöttek és mentek. Cerise nem sok figyelmet szentelt nekik. – Mennyire erős maga, William? – kérdezte Richard. – Amennyire kell – válaszolta William Richard arcán nagyon kevés dolog látszott, de Cerise gyerekkora óta olvasott az arcvonásokból, és abban a pillanatban látta rajta az aggodalmat, hogy elgörbült a szája. Az unokatestvérét nagyon aggasztotta valami Williammel kapcsolatban. Az ajtó kivágódott, és Ignata lépett ki, kezét egy törülközőbe törölve. Cerise felállt a székéből. – Mikitának eltört két bordája – jelentette be Ignata. – Na és Pete néni? – kérdezte Erian. Ignata behúzta a vállát, és Cerise tudta, hogy baj van. – Anya elveszítette a bal szemét. A szavak gyomorszájon vágták Cerise-t. Hátradőlt. Bele kellett volna dobnia azt a rohadt hullát a folyóba. Először Urow, most meg Mikita és Pete néni. Urow és Mikita felépül, de egy szem nem nő vissza. Egész életére sikerült megnyomorítania a nagynénjét. Ignata fogta a törülközőt, és kicsavarta. – Még nem múlt el a baj. A hulla tele volt apró kis kukaccal. Amikor a test felrobbant, mindkettejüket csontszilánkok és bomló szövetdarabok terítették be. A kukacok benne keringenek a véráramukban. Eddig úgy tűnik, mindegyik elpusztult, de nem tudom, valóban így van-e.
212
– Áttetszőek a kukacok? – William arcán intenzív összpontosítás látszott, mintha próbálna felidézni valamit. – Igen – mondta Ignata. – A paraziták csak akkor aktiválódnak, ha a testhőmérséklet 31,5 fok alá hűl. Tudja, hogyan gyógyítják a maláriát? Ignata bólintott: – És van is klorokinünk. – Az micsoda? – Egy gyógyszer, amivel a Töredékben a maláriát gyógyítják. – Adjanak nekik – mondta William. Ignata az ajkát biggyesztette. Tekintete megtalálta Cerise-t. – Tedd meg – mondta Cerise. Ignata megfordult, és visszament a szobába. Cerise Williamre pillantott: – Maga tudta, hogy a test fel fog robbanni? – Nem. – De tudott a kukacokról? William bólintott: – Néha a Kéz azért csinálja ezt, hogy az átváltoztatott testeket ne vizsgálhassa meg az ellenség. – Miért nem figyelmeztetett? – Az emlékezetem nem így működik. Ha megkérdezett volna a kukacokról vagy arról, hogy a Kéz megfertőzi-e parazitákkal az ügynökeit, válaszolhattam volna. A normális memória nem így működik. William valamit csinált magával, Cerise most már biztos volt benne. Valahogy felerősítette saját magát, akárcsak a Kéz korcsai. Vagy közéjük tartozik, vagy a bosszú érdekében hozzájuk hasonlatossá tette magát. Cerise azt kívánta, bár felnyithatná a férfi fejét, hogy belelásson. Mivel ez nem lehetséges, kénytelen lesz az ösztöneire hallgatni, és az ösztönei azt súgták, hogy a férfi bosszút akar, az a vágya, úgy vágyik rá, ahogy a szomjazó a vízre. Amikor a Pókról beszélt, az egész viselkedése megváltozott. Megfeszült, szeme ragadozószerű tűzben égett, testen készen állt, akár egy kifeszített rugó. Cerise ugyanilyen kétségbeeséssel akarta megtalálni a szüleit.
213
És most ez a nagynénje fél szemébe került. Hogy a pokolban éljen ezzel a tudattal tovább? Hány sebesült kell még? Gyakran téved, de soha nem kételkedik. Rendben. – Richard? – Igen? – A Kéznek van egy nyomkövetője. Talán a folyó mellett felfedezik a test hagyta nyomokat. A védőkövek mentén helyezzünk el néhány éleslövészt. Ha megjelennek, talán egy kicsit visszavághatunk nekik. – Rendben van. – Richard megfordult, éles, hosszú pillantást vetett Williamre, és elhagyta a szobát, Eriannal a nyomában. – Még mindig maga nyer – mondta William. – Urow élete egy hajszálon függ, a nagynéném fél szemére vak lett, a másik unokatestvéremnek meg eltört két bordája. – Igen, de még mindig élnek. Ebben igaza van. Miért nem érzi magát akkor jobban? Ignata újra megjelent, kezében egy dobozzal. Letette az asztalra: – Most önutálatban vagy önsajnálatban tetszelegsz? – Most éppen a Kéz iránti gyűlöletben – mondta Cerise. – Ha átkapcsolok önsajnálatra, mindenképpen szólok neked. Ki kellett volna hajítanom a csónakból a holttestet. – Ó, ugyan már! – Ignata a szemét forgatta. – Anya baromi jól szórakozott, amíg vizsgálgatta. Újra és újra megmondtam neki, vegye fel azt a nyamvadt védőszemüveget. Kaldar külön neki csente el. Én is mondtam neki, Mikita is mondta neki, hogy védd a szemedet, anya. De nem, nyilván mi vagyunk az ostobák. Mi semmit nem tudunk, ő tökéletesen lát, és ha felveszi a védőszemüveget, a lencse bepárásodik... Ignata levette a válláról a törülközőt, és áthajította a szobán. – Segít, ha valami nehezet hajít el – mondta William. Ignata legyintett: – Maga hallgasson! Nézd, Cerise, mindenki követ el hibát, és mindenki meg is fizet érte, főleg akkor, ha arroganciából hibázik. Ignata kivett egy fiolát a dobozból, és a szobában rothadó citrom és lábszag bűze kezdett terjengeni. Valeriánakivonat. 214
– Szóval bármennyire is szeretnéd magadénak tudni ezt a bizonyos hibát, a hibát anyám követte el. Csak magának köszönheti, és ezt ő maga is tudja. Ha felveszi a védőszemüveget, megúszta volna pár törött bordával, mint a testvérem. Ignata kiszámolt tíz cseppet egy pohárba, és vizet öntött rá egy üvegből: – Idd meg. Aludnod kell. Cerise megfogta a poharat. – Én nem innám meg – mormolta William. Ignata rábámult: – Maga... Maga hallgasson. Te pedig, fenékig! Most! Csak valeriána, és Ignatával vitatkozni olyan, mintha észérvekkel próbálnál hatni egy pitbullra. Cerise egy nagy korttyal felhajtotta a vizet. A torka égetni kezdett, mint a tűz. – Mit tettél bele? – Vizet, valeriánát és egy nagyon erős hipnotikus szert. Öt perced van, hogy bemenj a szobádba, és ledőlj, vagy ott ájulsz el, ahol állsz. – Ignata! – Ignata, Ignata, Ignata! – Ignata széttárta a kezét. – Mikor ettél vagy aludtál utoljára? Mi az, nem tudod? Ma este tudsz aludni, holnap tudsz pihenni, és holnapután szépen átvonulsz a Sheerileekhez, és azután pedig nem lesz időm rád. Valaki másnak a sebeit fogom összefoltozni. Szóval indulás! Huss! És vidd magaddal a kékvérűdet is. – Hosszú ujját kinyújtotta William felé. – Maga! Kísérje el, és ügyeljen rá, nehogy nekem a lépcsőn ájuljon el! Cerise felsóhajtott, és elindult felfelé a lépcsőn. William követte. – Ignata dühös. – Nem, csak mindent megpróbál, hogy összeszedje magát, és ne kezdjen el sírni. Az anyja és a testvére meg is halhatott volna. Nem sok mindent tehet, ezért basáskodik. William összevonta a szemöldökét: – Úgy érti, bosszúból? – Egy kicsit igen. Az apám mindig azt mondogatta: ha te vagy a főnök, minden a te hibád. Ignata kicsit engem hibáztat. – Cerise lába minden egyes lépéssel egyre nehezebb lett, mintha valaki lassan
215
ólmot öntött volna a csontjaiba. – Soha nem ismerné be magának, de engem hibáztat. – Szóval ilyen, ha az embernek nagy családja van – állapította meg William, Most meg a feje nehezült el. A szemhéja megpróbált magától lecsukódni. Megállt a szobájába vezető ajtónál: – Valami ilyesmi. A legrosszabbat még nem látta. Kapott szobát? William vicsorított: – Igen. Kaldar megmutatta. Úgy mondta ki Kaldar nevét, mintha a legszívesebben megfojtaná. – Nem vagyok dühös magára a kukacok miatt – mondta Cerise, és próbálta logikusan átszervezni a gondolatait. Ásított. – Bocsánat, nagyon álmos vagyok. – Semmi baj, részemről oké – nyugtatta a férfi. Egy kicsit túlságosan is közel állt. – Miféle kékvérű mondja azt, hogy oké, Lord Bill? Dolgoznia kell még egy kicsit az álcáján. – Cerise ásított. – Rémes kém lenne magából. Ígérje meg, hogy amíg alszom, egyetlen unokatestvéremet sem fogja bántani, még Kaldart sem. William rábámult. – Kimerült vagyok, és szörnyen érzem magam. Ígérje meg, hogy nem roppantja el senkinek a nyakát, nem tör csontot, nem kell megbánnom, hogy elhoztam magát a családomhoz. – Megígérem – mondta William. – Köszönöm. – Szívesen. – A kislány azt mondja, hogy szörnyeteg van az erdőben – jegyezte meg William. Valami meglódult Cerise mellkasában: – Ő az. William ránézett. – Lark az – magyarázta Cerise, de fájt a mellkasa. – Azt gondolja, hogy ő maga a szörnyeteg. William karja összezárult körülötte. Mondania kellett volna valamit. El kellett volna löknie. De olyan fáradt volt, és annyira szomorú, és a férfi karja erős és vigasztaló volt. William magához 216
ölelte, és a bensőjét mardosó fájdalom enyhült. Olyan jó érzés volt, hogy nekidőlt a férfinak. William félrehajtotta a fejét. Cerise figyelte, de nem jött rá, miért csinálja, amíg az ajka nem súrolta a száját. – Aludjon jól – mondta. – Én majd vigyázok a családjára. Elengedte Cerise-t. Cerise becsukta az ajtót, és egy hosszú pillanatig bámulta. Nem volt biztos benne, hogy tényleg megcsókolta-e, vagy csak képzelte. Nem jött rá, és leült az ágyára, hogy lehúzza a csizmáját. A balt lehúzta, de akkor az ágy a feje tetejére állt, és ő a takarójára zuhant. William a sötét hálószobában ébredt fel. A levegő hűvös volt, és a holdfény keskeny ezüstcsíkban áradt be a függöny résén a padlóra. Egy pillanatig némán feküdt, a plafont bámulta, karja a feje alatt pihent. Megcsókolta Cerise-t, és ő hagyta. Emlékezete szinte tökéletes pontossággal őrizte meg a pillanatot. Mindenre emlékezett: arra, hogy a lány milyen szögben hajtotta félre a fejét, hogy milyen érzés volt a karjában tartani, a haja hullámára, a zavarra azokban a sötét szemekben, a lány illatának finom nyomára az ajkain. Újra megcsókolná, még akkor is, ha az egész családja felsorakozna, hogy lelője. William legurult az ágyról, halk léptekkel az ajtóhoz osont, és lenyomta a kilincset. Még mindig zárva. Bezárták, mintha gyerek lenne. Elmosolyodott, kinyitotta a hátizsákját, és felvette az éjszakai öltözéket. Levetkőzött, felvette a nadrágot és a felsőt. A sötét- és világosszürke foltos anyag második bőrként tapadt rá. Amikor először látta, kapucnival és maszkkal, amely mindent eltakart, kivéve a szemét, azt mondta Nancynek: úgy tudja, ő nem nindzsa. Nancy azt mondta, hogy vegye fel, és szeresse meg. Még mindig nem volt benne biztos, hogy Nancy tudja-e, mi az a nindzsa. Williamnek be kellett ismernie, hogy az öltözékben van némi logika. Az igazi éjszaka soha nem egyszerűen fekete: az árnyékok és a sötétség, a foltos szürke és a mély indigó állandóan változó, lebegő keveréke. Egy tiszta feketét viselő ember kirívó. 217
William a határt a kapucninál és a maszknál húzta meg. Egy férfinak legyenek elvei, és ő nem óhajtotta elfedni a füleit, vagy egy ruhaanyagon át lélegezni. Egyébként meg tiszta hülyének látszott benne. Mióta Cerise elment aludni, egyik rokontól passzolták a másikig, Kaldar félóránként ellenőrizte, míg végül a legszívesebben kitekerte volna a nyakát. Kaldarban megvolt a tehetséges csaló könnyed bája. Azt mondta, ami épp a szájára jött, könnyen nevetett, és túl sokat beszélt. Az este folyamán William végignézte, hogyan lop el egy horgolótűt Catherine kosarából, egy kést Eriantól, valamilyen fémeszközt Ignatától és egy maréknyi puskagolyót Cerise egyik unokatestvérétől. Kaldar lazán lopott, kecsesen, a lopott tárgyat pár pillanatig magánál tartotta, majd visszacsúsztatta oda, ahonnan elvette. Williamnek megvolt az a sanda gyanúja, hogy ha Kaldart elcsípnék, egy nevetéssel elintézné az egészet, és a bolond családja hagyná, hogy megússza. Tudták, hogy Kaldar gazfickó. De nem törődtek vele. William talált egy kis doboz álcázófestéket, és besötétítette az arcát: a szürke, sötétzöld és barna festéket különféle foltokban oszlatta el magán. Amikor végzett, övébe csúsztatta késeit, és letisztította a Tükör számszeríját. Feltöltötte két mérgező nyíllal, óvatosan, nehogy hozzáérjen a bonyolult, mechanikus nyílhegyhez. A méreg elég erős volt ahhoz, hogy könnyű vágtában egy ló felforduljon tőle. A nyílhegyek túlságosan nagyok és furcsa formájúak voltak, és a pontossággal is lesznek bajok, de mindegy. A számszeríj az utolsó fegyver, amit közelről kell használni, amikor a halált garantálni kell. Valaki Cerise családjában nem a szabályok szerint játszik. Valaki beszélt a Kéznek Urow-ról. William biztos volt benne, hogy sok helyi tudja, hogy a Maroknak van egy thoás rokona is, de csak a családtagok tudták, hogy ez a thoás ment el Cerise-ért Sicktree-be. Ha áruló van a családban, akkor közvetlen kapcsolata van a Pókhoz vagy valakihez Pók bandájából. És tekintve, hogy Cerise csak most érkezett meg valami furcsa kékvérűvel, az áruló biztosan már nagyon várja, hogy elújságolja a Póknak.
218
Az áruló megvárja, amíg a ház elcsendesedik éjszakára, bár a Marok valószínűleg teljesen képtelenek csendben lenni. A hatalmas ház méhkasként zsongott az éjszaka nagy részében. Most már majdnem éjfél volt, és Cerise zajos családja végre nyugovóra tért. William a csuklójára pattintotta az altatófegyvert. Bonyolult mechanikus szerkezet és varázslat, rádolgozva egy bőr csuklóvédőre. Négy keskeny fémcső volt a tetején. William kihúzott három keskeny dróthurkot a csuklópánt oldalából, és feltekerte a mutató, a középső és a gyűrűsujjára. Széttárta az ujjait. A csövek a revolverben levő töltényűrhöz hasonlóan értek körbe a csuklóján. Ha megfeszítette a csuklóját, a keze előrenyúlt, és a legalsó fémcső kilőtt egy kis ampullát, ami egy tűben végződött. Elég narkotikumot tartalmazott ahhoz, hogy egy nagydarab embert három másodperc alatt mély álomba küldjön. Elegáns fegyver volt. Hiányozni fognak neki a Tükör fegyverei, ha vége lesz. Az áruló a Pocsolya felé tart. William ebben biztos volt. Először is már rájött, hogy semmi nem marad titokban, ami a Mar ház hallótávolságán belül történik. Másodszor, Lark említett egy szörnyeteget az erdőben. Cerise azt mondta, hogy Lark a szörnyeteg, de William nem volt biztos ebben. A gyerek talán önmagát gondolta szörnyetegnek, de lehet, hogy látott valamit, amiről képtelen volt beszélni a testvérének. A Kéz némelyik ügynöke olyannyira elváltozott, hogy egy felnőtt embernek is rémálmokat okozna, nemhogy egy gyereknek. Ha Lark tényleg látott az erdőben egy különös, ijesztő lényt, William is látni akarta. A terve nagyon egyszerű volt: őrködj, azonosítsd az árulót, amikor elindul az erdőbe, majd kövesd a nyomát a túlsó térfélen várakozó csodálatos ajándékokig. Lehet, hogy fegyvert szorít a Kéz ügynökének a fejéhez, és utánamegy, bármilyen sötét lyukat is nevezett ki a Pók a rejtekhelyének a mocsárban. Talán azt is megengedi, hogy a Kéz ügynöke meglássa, gondolta William. Akkor kénytelenek lesznek elbeszélgetni. Talán még csont is törik. Hangtalanul felnevetett.
219
Az ablak hang nélkül kinyílt. William kinyomakodott a hosszú erkélyre, és lekushadt, még mélyebben belesimult a sötétségbe a korlát mellett. A hold elő-előbukkant a szakadozott szélű felhők közül. A távolban egy öreg aligátor unottan felordított. A szélnek vízillata volt, és magával sodort némi mimózaillatot is. Jó ideje nem vadászott, és az éjszaka hívogató volt. Alatta, a korláton túl, az udvar üres volt. William csendben ült, némán és türelmesen. A pillanatok nyúltak, akár a rétestészta. Lágy borzongás rázta meg balra a cipruságakat. Egy fiú, puskával. Nem volt idősebb tizenkét évesnél. Újabb mozgás, jobbra. Egy fiatal lány a fenyőfán. A fák közötti távolságból ítélve, egy harmadik őrszem valószínűleg a ház túloldalán várakozott. Kifelé néztek, a Pocsolyát figyelték. Egyik sem látta meg Williamet. Valahol elöl egy ajtó csukódott be halk kattanással. William végigosont az erkélyen, az árnyékban maradt, és megint leguggolt a korlátnál. Arról a helyről látta az elülső erkély keskeny szeletét és a lépcsősor nagy részét is. Kimért lépések, melyeket egy alig hallható második lépéssorozat is követett. Azt a második hangot már nagyon jól ismerte. Kaldar. Hm. A szél elhozta Williamnek a szagukat. Igen, Kaldar és Richard. Ők ketten voltak a gyanúsítottlistája élén. Kaldart olyan levegő lengte körül, mint akinek mindig szüksége van pénzre, de soha nincs neki elég. A Kéz jól fizetett, már amikor nem gyilkolták meg azokat, akiket felbéreltek. Richard más tészta volt. William kihasználta Catherine tudását, amíg a könyvtárban üldögélt, és a család csevegését hallgatta az egész este folyamán, amíg össze nem illesztette a családfát. A nagymamának hét gyermeke volt. A hét közül Alain Mar volt a legidősebb. Alainnek három gyermeke volt: Richard, Kaldar és Erian. Amikor a Sheerile-ek lelőtték Alaint a piacon, Richard tizenhét éves volt, Kaldar tizennégy, Erian pedig tíz. A család vezetését Gustave vette át, Cerise apja. Cerise szülei befogadták 220
Eriant, mert a bátyjai túlságosan fiatalok voltak ahhoz, hogy a gondját viseljék. Richard igazi, született alfahímnek tűnt számára. Racionális, nyugodt, tisztelik – már abból, amit William látott. Az emberek felnéztek rá, Cerise is. De nem Richard volt a főnök. Hanem Cerise. Miért? Richard elképzelhető volt, mint áruló. Cerise rokonsága az unokatestvéreiből, a gyerekeikből és a házasság által szerzett rokonaiból állt, de csak a család magja tudott arról, hogy Cerise találkozni fog Urow-val. Ezt a magot William nyolc főre szűkítette le: Cerise, Richard, Kaldar, Erian, Murid, Petúnia és Ignata. Catherine említette, hogy Richardot egy éve elhagyta a felesége. A házastársak nem sokáig húzzák a Mar család körében. Ha volt egy felesége, aki elhagyta, akkor most tehetetlennek érzi magát, gondolta William. Megpróbálja megkeresni a legnagyobb, a legrohadtabb seggfejet, és ki akarja nyírni. Mindegy volt, hogy megnyeri vagy elveszíti-e a csatát. Bárhogy is legyen, az érzelmi fájdalmat valós fizikai fájdalommal helyettesíti, valamivel, amivel képes megbirkózni, valamivel, amitől végül jobban lesz. Richard és ő hasonlóak. Mindketten magukba fojtanak dolgokat. Az este folyamán pár percig Richard mellett ült. Egy szót sem beszéltek egymással, nyugodt csendben ültek. Richard csupán egyszer mutatott érzelmet. Mindketten végignézték, hogy Kaldar visszacsúsztatja a kést Erian övébe, és Richard megengedett magának egy türelmes sóhajt. Talán Richard mindenkinek be akarta bizonyítani, hogy nem olyan erőtlen, mint ahogy azt a felesége éreztette vele. – A pasas katonai jellegű robbanószert hord a hátizsákjában. – mondta Richard halkan. – Mágiából hozta. A varázslat utóhatása olyan erős volt, hogy belesajdult a fogam. – Cerise szerint katona volt – Kaldar hangja könnyednek tűnt. – William nyilván vadászexpedícióra jött. Amíg a másik oldalra vadászik, mi nyerünk. Pont róla beszélnek. Haha! A két férfi egy hosszú pillanatig hallgatott. – Nem én törtem be az ajtót – mondta Richard. – Tessék? 221
– A bunker ajtaját. William volt. Azelőtt berúgta, mint hogy én elértem volna. Én alig karcoltam meg. – Tehát most az a bajod, mert nem lett kék foltos a vállad? – kérdezte Kaldar. – Miután kihoztuk Mikitát, körülnéztem a bunkerben. Az egyik nagy raktárpolc nekiesett az ajtónak a robbanástól. Az ajtó súlya plusz a polc... – Richard, már mondtam neked ma, hogy olyan vagy, mint egy tyúkanyó. – Kaldar lement pár lépést a lépcsőn, és bekerült William látóterébe. William mozdulatlanul várt. – Kicsit lazíthatnál, tesó. Olyan feszült vagy, hogy a végén még kinyírnak minket. – Az az ember veszélyes! Kaldar égnek emelte a kezét: – Persze, hogy veszélyes. Ahhoz már csak tökösnek kell lenni, hogy az ember a Kéz után eredjen. Ők szoktak vadászni, nem pedig őket vadásszák. Egyébként tudod, hogy Cerise nem hozta volna haza, ha nincs köztük valamiféle egyezség. Cerise megbízik benne, én pedig megbízom Cerise-ben. – Cerise fiatal. Ne mondd, hogy nem látod, mi folyik itt. Láttam, hogy nézett rá Cerise, amikor felvitte a lépcsőn. A szülei eltűntek. Cerise nem gondolkozik logikusan. Kaldar megfordult a lépcsőn. Williamnek be kellett ismernie: a pasasnak jó az egyensúlyérzéke. – Richard, szerinted hány éves Cerise? – Hát... – Richard nem fejezte be. – Igen – mondta Kaldar. – Huszonnégy éves. Te pedig harminchárom. A fejedben te még mindig kamasz vagy, míg Cerise és Erian bölcsisek. Felnőttek. Mindannyian felnőttünk. Én gyakrabban járok itt, mint te. Gustave vezeti a családot, de Cerise vezeti a házat. – Hogy érted ezt? Kaldar elnyomott egy sóhajt: – Úgy értem, hogy a drága Gustave bácsi egyenesen a zátonynak vezette a Mar család hajóját. Semmi érzéke nincs az üzlethez. Ha szerzel neki ingyen egy láda puskát a Töredékből, neki sikerül veszteséggel eladnia. Genevieve túlságosan elfoglalt, elég baja van 222
Larkkal, és próbálja a többi gyereket nevelni, de amikor a lényegről van szó, egyszerűen nem akar pénzzel foglalkozni. Nem mondom, hogy hibáztatom érte. Én sem akarnék. Ezért három évvel ezelőtt Cerise nyakába varrták a számlákat. Ő csinálja a könyvelést, ő fizeti a juttatásainkat, ő dönt a kiadásainkról. Mit gondolsz, miért járogat át velem a Töredékbe? Tudja, mennyire rossz a helyzet, és minden fillért megfog, valahogy megpróbál pénzt szerezni a családnak. Próbálunk kimászni a gödörből, ahová Gustave ejtett minket, de ez lassan megy. És túl sokan vagyunk, és mindenkinek van valami hasfájása, amit persze csak pénzzel lehet orvosolni. – Erről fogalmam sem volt. – Richard hangja élesen csengett. William fintorgott. Neki sem volt fogalma róla. Soha nem vetette fel a pénz, de tudta, hogy be kell osztani. A légiónál az étel és a felszerelés ingyen volt, így a pénzét a szabadságára, italra, könyvekre és nőkre költötte. A Töredékben töltött első néhány hónapban a világa fenekestől felfordult. Majdnem kilakoltatás lett a vége, mielőtt rájött, hogyan kell először kifizetni a számlákat, és csak utána költeni más dolgokra. Elég Mar családtagot látott – a ruhájuk foltos volt, felszerelésük régi (itt-ott egy-két kivétellel), de mindannyian jóllakottnak tűntek. Cerise nyilván minden fillért megfogott, hogy a Mar család hordáját egyben tartsa. Kaldar folytatta: – Azt játsszák, hogy még mindig Gustave felügyel mindent, de hidd el nekem, hogy Cerise a főnök. Ha bemész a szobájába, felébreszted, és megkérdezed tőle, hogy mennyi pénzünk van, biztos vagyok benne, hogy fillére megmondja, mennyi pénz van a számlánkon. Ha van köztünk, aki tisztán gondolkodik, az ő. Richard hangja jeges gőggel csengett: – Ha megtalálom Gustave-ot, beszélek vele. – És mit mondasz neki? Hogy nem veszi ki magát valami jól, hogy a drága kis unokatestvérünk mindent megtesz, hogy ezt az „annyira gazdagok vagyunk”-stílust fenntartsa? Richard nem válaszolt. Kaldar arca megkeményedett: – Amikor megtudtam, kérdőre vontam Gustave-ot, aki úgy nézett rám, mintha vízililiom nőtt volna a fejemen. Cerise akkor huszonegy 223
éves volt, és Gustave annak idején huszonnégy évesen vette át a család vezetését. – De ez nem helyes így – mondta Richard. Kaldar vállat vont: – Cerise keményen dolgozik, Richard, de a Kéz kirántotta a lába alól a talajt. Ha ez a kékvérű boldoggá teszi, felőlem tegye. Három éve nem randevúzott senkivel, azóta a seggfej Tobias óta. Nem, persze hogy nem helyes így. Persze, az időzítés kínos. De hidd el nekem, hogy ha az a kékvérű gazember elcseszi, én vágom át először a torkát, de addig Cerise vendége, és te meg én jó házigazdák leszünk. – És ha Cerise beleszeret, a pasas meg elhagyja? Mikor legutóbb ellenőriztem, a kékvérű nemesek nem éppen számkivetett menyasszonyokat hajkurásztak. – Akkor legalább Cerise élt egy kicsit – mondta Kaldar. – Szabad hibáznia. Te meg én is sokat hibáztunk. Mi rohadt nagy koloncok vagyunk Cerise nyakán. Nem mehet el, amíg a család ismét talpra nem állt, és addigra annyi idős lesz, mint amennyi te vagy most. Hadd érezze jól magát. Lehet, hogy holnap meghal. Lehet, hogy holnap mindannyian meghalunk. Kaldar tovább lépkedett lefelé a lépcsőn, aztán balra fordult, egy kisebb épület felé. Pár pillanattal később Richard távolodó léptei megsúgták Williamnek, hogy bement. Tehát tudják, hogy Cerise kedveli őt, és Kaldar legalábbis támogatja. William az eszébe véste, hogy majd megtudjon pár dolgot erről a Tobiasról. William adott Richardnak néhány másodpercet, hogy eltávolodjon az ajtótól, majd végigosont az elülső erkélyen, és leugrott a fűbe. A falhoz gurult, hogy rejtve maradjon az őrszemek elől. Halk neszt hallott, és a ciprusokat körülvevő bokrok felé fordult. Az egyik hosszú, tüskés ág megrezzent. Majd a másik is. William előrehajolt. Forróság futott át izmain, gyors és ugrásra kész lett tőle. A bokrok megrázkódtak, és mintha csalogatnák, nagy, négyszögletes fej nyomakodott át a levelek között. Két barna szem meredt Williamre a tisztáson át. 224
Hülye kutya. Harák átnyomakodott a bokron, és William felé galoppozott, nem is ment, hanem inkább egyik mancsáról a másikra dőlt. Ha az őrszemek követik Harák nyomát, egyenesen összefutnak vele. William kivillantotta a fogát. Menj el! Harák jött tovább, bundás képén félrecsapott vigyor ült, fejében egyetlen gondolat sem volt. Ha a kutya dünnyögni tudna, lépései ritmusára dúdolná, hogy „sálálálá”. Harák odaóvakodott hozzá. William nekilapult a falnak. Eddig egy golyó sincs. Eddig jó. Harák összegörnyedt, és kihányt valami darabosat a fűre. Remek. A nagy kutya leült, és zavart arckifejezéssel bámult Williamre. – Tessék, edd meg újra – sziszegte William. – Ne pazarold el! Harák felvinnyogott. – Én aztán nem eszem meg a hányadékodat. Harák rálihegett. – Nem én. Karcsú árny csusszant le a verandáról, és elrohant az erdő felé. William sötét hajat és kis, barna csizmát látott. Lark. Miért szökik ki az erdőbe egy gyerek az éjszaka közepén? Talán „a szörnyeteggel” találkozik? Harák felállt, és Lark után ügetett. Jó ötlet. William ellökte magát a faltól, és átrohant a tisztáson. Ahogy elhaladt az őrszemes fa előtt, felnézett, és meglátta, hogy a gyerek ott alszik az ágon, a puska pedig az ölében hever. Végre valami úgy alakul, ahogy neki megfelel.
225
18. fejezet William átvágott a ligeten. A ciprusok perembeli fenyőfáknak adták át a helyüket. Hatalmas fenyőtörzsek vették körül, feketék voltak és kiégettek, a kékleveles moha szőnyege alá süllyedt hajók árbocai. Sűrű bozót nőtt a fenyők körül. Közöttük időnként páfrányok törték meg a képet. Megdöbbentően sápadt derekú mocsári füzek fehér viaszgyertyákként ágaskodtak ki a bozótosból. Ez nem az ő Erdője. Ez egy vén, becsapós hely, ahol a kirívó bomlás és az új élet összetalálkozik, és William kényelmetlenül érezte magát. A mellette haladó kutya sem sokat törődött az erdővel. Az álmos szemű, jóindulatú idióta felcsapta a fülét, barna szeme nyílt gyanakvással pásztázta az erdőt. Szellő érte őket. Mindketten egyszerre kezdtek el szimatolni, és balra fordultak, követve Lark nyomát. Hová megy ez a gyerek? William átugrott egy letört ágon. Remélte, hogy Lark nem valami „kedves” szörnyeteggel találkozik az erdőben, akinek elárulja a családja titkait. Hatalmas, fehér tölgy tornyosult az erdőben, magányos óriás, körülötte árvalányhaj lengedezett. William körül a levegőben vagy tucatnyi különféle dögszag keringett, némelyik régi, némelyik új. Mi a fene? Ennyi dög mellett semmilyen más szagot nem érzett. Harák előrerohant. Kutyák. Ostoba lények. William közelebb futott. A tölgyfa ágairól egy tucat kis, szőrös test lógott le. Két mókus, egy nyúl, egy furcsa lény, ami valahol a mosómedve és a hermelin között volt – a Perem alkothatta, semmi kétség –, halak... Sovány kis alak mozdult meg a feje feletti ágakon. Lark kis arca bukkant elő a levelek közül.
226
– Nem lenne szabad itt lennie. Ez az a fa, ahol a kis szörnyeteg lakik – mondta Lark. – Ez a kis szörnyeteg tápláléka, és ez a kis szörnyeteg lakóhelye. William felnézett oda, ahová Lark mutatott. Hevenyészett menedékház ült meg a tölgyfa ágain, ügyetlenül összeszögezett deszkák, melyek kis emelvényt alkottak, rajta valamiféle födémmel. Kis sárga valami ült az emelvény szélén. William pislogott. Egy kitömött játék mackó volt Peva számszeríja mellett. Cerise-nek igaza volt. Lark azt gondolta, hogy ő maga a szörnyeteg. Egy kis szörnyeteg. De ki a fene a nagy szörnyeteg? A játék mackó kis, fekete szemekkel nézett le rá. Ahogy William nézte, kellemetlenül kezdte érezni magát, mintha beteg lenne, vagy komoly veszély fenyegetné, és nem tudná, honnan jön a legközelebbi csapás. Szerette volna leszedni Larkot és a játék mackót a fáról, elvinni őket vissza a házba, ahol melegség és fény volt. Ösztönei azt súgták, hogy a lány elrohanna, ha megpróbálná. Az embergyerekek nem csinálnak ilyet, és Lark nem alakváltó volt. Ha az lenne, William mostanra már felismerte volna, és Cerise-t nem lepte volna meg William szeme. William megkopogtatta a fát: – Feljöhetek? Lark elgondolkozva az ajkába harapott: – Megbízhatok benned? William hagyta, hogy a hold ragyogása visszatükröződjön a szemében: – Igen. Én is szörnyeteg vagyok. Lark szeme kitágult. Néma döbbenettel bámult Williamre egy hosszú pillanatig, majd bólintott: – Oké. William pár lépést hátrált, majd felugrott a fára, úgy mászott, akár egy gyík. Alig két másodpercbe telt, és ott kuporgott a Larkkal szembeni faágon. – Hűűű! – mondta a kislány. – Hol tanultál meg ilyen gyorsan mászni? – Ez a szokásom – mondta William. Harák felvinnyogott alattuk. 227
Lark félrehajtotta az ágakat, elővett egy kis kést, és elnyeste az egyik kötelet, ami egy vízipatkányt tartott. A patkány teste csattanással zuhant le. Harák megszaglászta, majd leült a hátsó lábára, lihegett, hosszú nyálcsík folyt a szája szélén. – Soha nem eszi meg őket. – Lark összehúzta a szemöldökét. Azért, mert rothadtak. – Gyakran jársz ide? A lány bólintott: – Ha nem találjuk meg anyát, akkor ideköltözöm. Szeretek itt. Itt senki nem zavar. Kivéve a nagy szörnyeteget, de ha őt meghallom, általában elszaladok. – A nagy szörnyeteget? Lark bólintott: – Nyög és acsarog, ha fent van a hold. A Kéz ügynökei korcsok, de William kételkedett benne, hogy megugatnák a holdat. – A nagy szörnyeteg mindig is itt élt? – Nem tudom. Csak négy hete járok ide. – És hogy néz ki? Lark vállat vont: – Nem tudom. Mindig megijeszt, és általában a házig rohanok. – Az arca bezárult. – Az emberek zavarnak a házban? Lark félrenézett. – A szörnyetegek helye az erdőben van – mondta. – Nem a házban van a helyük. A gyerekek gonoszak voltak veled, amikor még kis szörnyeteg voltál? William végiggondolta a kérdést, próbált keresgélni gyermekkora káoszában, hogy találjon valami olyasmit, amit egy emberkislány gonosznak találhat. – Egy olyan házban nőttem fel, ahol egy rakás gyerek volt, szörnyetegek, akárcsak én. Sokat verekedtünk. Nagyon sokat. – És amikor igazán nekigyürkőztek, a végén csak egyetlen alakváltó állt fel. Lark közelebb húzódott hozzá:
228
– A felnőttek nem akadályozták meg? Nekünk nem szabad verekedni. – De igen. Szigorúak voltak. Sokszor megkorbácsoltak minket, és ha nagyon rosszat csináltunk, akkor láncra vertek, és bezártak a szobánkba. Napokig senki nem szólt hozzánk. Lark pislogott: – Enni hogy kaptál? – Becsúsztatták egy résen az ajtón át. – És hogy mentél pisilni? – Volt egy lyuk a padlóban. Lark az ajkát biggyesztette: – Zuhanyozni nem lehetett? – Nem. – Az undi. Meddig kellett ott maradnod? William hátradőlt, és leengedte az egyik lábát: – Azt hiszem, a leghosszabb idő három hét volt. Az idő furcsán megy, ha az ember abban a szobában van. – Miért zártak be? – Betörtem az irattárba. Meg akartam tudni, hogy kik voltak az igazi szüleim. – És megtudtad? William megrázta a fejét: – Nem. – Tehát még apukád sem volt? Vagy anyukád? William megrázta a fejét. A beszélgetés mélyebbre ment, mint tervezte. – Hogy lehet, hogy nem volt anyukád? És ha beteg lettél? Ki adott neked gyógyszert? Senki. – Na és a te anyukád? Milyen? Kedves? Halvány mosolyféleség suhant át Lark ajkán, és fájdalmas fintorba görbült. William azt gondolta, hogy a kislány igyekszik nem elsírni magát. – Az anyukám nagyon kedves. Megkér, hogy fésülködjek meg. És magához ölel. A hajának almaillata van. Nagyon finomakat főz. Néha leülök mellé a konyhában, amikor főz, és forró csokit csúsztat 229
oda nekem. A forró csokit nehéz beszerezni, mert Kaldar bácsinak kell hoznia a Töredékből, és csak akkor kapunk, ha valami nagy dolog történik. Mondjuk szülinapom van, vagy karácsony. De én sokszor kapok... – Lark elhallgatott, és Williamre pillantott. – Te tudod, hogy mikor van a születésnapod? William bólintott: – Igen. – Kaptál valaha is ajándékot? William az orrán keresztül beszívta a levegőt. A kislány kellemetlen kérdéseket tett fel. – Szörnyeteg vagyok, nem tudod? A kis szörnyeteg születésnapját nem szokták megünnepelni. Lark ismét félrenézett. Remek. Most a gyerek rosszul érzi magát. Szép volt, seggfej! William odanyúlt, és megérintett egy kötelet, ami egy mókus hulláját tartotta: – Ezeket mind te fogtad el? – Igen. Ügyes vagyok. Mindkét patkányon nyílnyomok voltak. Valószínűleg a kislány lőtte le. De a nyúltetem legalább nyolcnapos volt, és nem voltak rajta kukacok. William felemelte a kötelet, felhúzta a nyulat, és megnézte. Orra azt súgta, hogy ne egye meg – valami betegség lappang benne. A vízipatkány ocsmány, de a nyuszi édes. A lány biztos nem lőne le egy nyuszit. Lehet, hogy csak találta valahol a tetemet. Egy alakváltó gyerek gond nélkül megölne egy nyulat. Jó hús, könnyű és édes. William elengedte a kötelet: – Azt tervezed, hogy megeszed? Lark felszegte az állát. William érzékeny pontot érintett: – Igen! – Jól van. Először is a mókus nem igazán ehető. Egy dolgot lehet készíteni belőle, pörköltet, de akkor is csontos és bűzlik. A patkány dettó. Ne egyél patkányt. Olyan betegséget hordoznak, amitől lázad lesz, görcsöket kapsz, rázni fog a hideg, a bőröd és a szemed sárga lesz. Ezek itt túlságosan elrothadtak ahhoz, hogy megedd őket. Azt itt már kikezdték a madarak, ezt itt pedig a kukacok. A hal 230
túlságosan közel lóg a fatörzshöz, és foltok vannak rajta, azért, mert abból a bolyból a hangyák szépen feljöttek a fára, és elkezdték megzabálni a zsákmányodat. Lark füle szinte óriási lett. William meghúzta a kötelet, és felemelte a hermelinszerű állatot: – Nem igazán tudom, hogy mi ez... – Pocsolyabeli menyét. Ő ölte meg a mókusokat, és megette a kicsinyeiket. Ez megmagyarázott pár dolgot. A menyét kifosztott egy fészket, és ezért megbüntették. – Őt sem enném meg – mondta William. – Hacsak nagyon éhes nem lennék. De mivel még friss, megteszi. Levágta a testet a kötélről és kiterítette a faágon. – Azért szoktuk felakasztani őket, hogy kifolyjon a vérük, lehűljenek, és az alattunk levő eszetlenhez hasonló lények ne érjék el őket. Ha elveszed egy másik lény életét azért, hogy te magad tovább élhess, akkor tisztelettel kell bánnod vele, és nem szabad elpazarolnod. – Kettéhasította a testet. – Először is ki kell szedni a belsejét. – Ezt nevezik kibelezésnek. Ügyelj a gyomorra és a belekre, nehogy elvágd őket. Ez itt a máj. Ez a sötét hólyag tele van epével. Ha ezt itt elvágod, annyi. Túlságosan keserű lesz ahhoz, hogy megedd. A földre hajította a belső szerveket, és megrázta a menyétet, hogy a rászáradt vért lerázza róla. – Azután megnyúzod. Így. Ha egy kis zsírt rajta hagysz, a hús nem szárad ki. Emellett ügyelni kell, hogy távol tartsd tőle a legyeket. Lopj el egy doboz borsot, és szórd rá a húsra. Akkor a legyek békén hagyják. – Végzett a nyúzással, és felemelte a puszta testet. – Most vagy megfőzöd, vagy elraktározod. Ha elraktározod, lefagyaszthatod – bár nem tudom, itt hogyan fagyasztod le, szóval vagy besózod, vagy megfüstölöd a húst... William nyakszirtjén felágaskodtak az apró pihék. Egy tekintet súlyát érezte a hátán, olyan élesen, akár egy tőrt. William lassan megfordult. Két szem ragyogott rá egy fenyőfa ágai közül a sötétből. – Mi a fene ez? – suttogta. 231
Lark hangja remegett: – A nagy szörnyeteg. A szemek felmérték Williamet. William mélyen beléjük nézett, és szinte emberi tudatosságot látott bennük, kegyetlen és rosszindulatú intelligenciát, ami jeges rémületet keltett benne, és végigsiklott a gerince mentén. William megfeszült, mint egy kihúzott rugó. A nyolcszögletű pupillák keskeny csíkokká változtak, elnéztek William mellett, az ágon mellette levő lányt nézték. William lassan előrevette a hátáról a számszeríjat. A szemek megmozdultak, Larkra tapadtak. Bármi is volt a fenyőfán, ugrásra készen állt. – Futás! – Tessék? – suttogta Lark. – Futás! Most! William felemelte a számszeríját. Helló, te seggfej! A szemek rámeredtek. Ez az! Felejtsd el a gyereket, rám figyelj! William gyengéden meghúzta a ravaszt. Egy mérgezett nyíl száguldott át a levegőn, és a szem között célba ért. Fájdalmas acsargás hasított bele az éjszakába. Mögötte Lark lefutott a fán. A lény nem esett le. Eltalálta a mérgezett nyíllal, és nem esett le. A szemek fennakadtak, a nyíl velük mozdult. William horrorisztikus ábrázatot látott: sápadt volt, szőrtelen, hosszúkás állkapcsában fogak erdeje villant. A lény erős hátsó lábaira állt, és hatalmas testével előrelendült. William másodszor is lőtt, és felugrott, hogy feltartóztassa. A hatalmas test a levegőben érte el Williamet. Ilyen lenne, ha egy kamion ütné el. Nekicsapódott a tölgyfának, a lény rajta feküdt. A levegő egyetlen éles nyögéssel szökött ki a tüdejéből. Fájdalom járta át a bordái között. Hatalmas állkapcsok tátongtak tíz centire az arcától, bűzös lehelletet lihegve rá. A rohadék! William acsargott, és rácsapott a vadállat torkára. Vér bugyogott.
232
Vastag, izmos mancs csapott le a fejére. A világ megfordult. Színes karikák robbantak fel a szeme előtt. Ismét rácsapott, bár a lény súlya a földhöz szegezte. Két nyíl, két vágás a nyakon. Már halottnak kellene lennie. A következő ütés dühös, kábult homályban érte. William félig vakon szúrt késével a vadállat bőrébe, és megkapaszkodott a kés nyelébe. Vastag láb rúgott bele, vasszorításba fogta. William megrázta a fejét, megragadta a kést. Az erdő zöld foltokban úszott el mellette – mozogtak, haladtak. A vadállat gyíkként kapaszkodott meg a tölgyfa törzsében, és felmászott a lombkoronába, Williamet is magával hurcolva. William megfordult, bal keze ujjait kinyújtotta, a csuklóvédőt nekinyomta a lény sápadt bőre alatt kidagadó érnek, és megszorította. A tű behatolt a véredényekbe, és a kapszula tartalmát a véráramba juttatta. Elég narkotikum van benne, hogy egy felnőtt ember ott helyben összeessen tőle. A lény acsargott, és úgy rázta meg, mint kutya a patkányt. William visszaacsargott, gyors mozdulatokkal vágta bele a tűket a vadállat nyakába: egy, kettő, három. A szerkezet kattant. Kifogyott. A vadállat sziszegett, és elejtette. William törött ágak kíséretében ért a földre. Ujjai egy faágat érintettek. Megragadta, a mozdulattól majdnem kikattant a válla, felugrott, mint egy tornász, és az erdő talajára érkezett. Látása kitisztult. Felszegte a fejét. Fölötte a vadállat lefelé jött a fáról, a feje volt elöl. Nyilak, méreg, kés. Elég narkotikum, hogy egy sokmázsás támadó bikát leterítsen, és még mindig mozog. William elhátrált. A lény a földre ugrott. A hold áttört a felhőkön, és ezüstös fényben fürdette meg. Hosszú testén kemény izmok húzódtak végig. Négy lábon állt, melyeken öt vastag, karmos lábujj volt. Sötétbarna bunda nőtt erős mellső lábain és az oldalán, mely a csípőnél megsűrűsödött, de nem rejtette el teljesen a ráncos, hússzínű bőrt. Lapos, porcos barázdák húzódtak végig a gerincén, keskeny koponyája tetején pedig csontos lemezekké álltak össze. A hosszú,
233
kanyargós farok megfeszült, és elernyedt. Két mély vágás volt a nyakán. William még soha életében nem látott ilyet. A lény karmos mancsával a földet kaparta, inkább majomhoz hasonlított, mint kutyához. A rosszindulatú szemek Williamre ragyogtak. A sebek körüli hús megreszketett. A szélek összehúzódtak, a vörös izom összeforrt, a bőr kinyúlt, és a vágások hirtelen eltűntek. Csak két vékony forradásnyom maradt. Csessze meg. A vadállat szája szélesre nyílt, szélesebbre, mint egy kígyó feneketlen szája. Csorba fogak ragyogtak fel, tajtékos nyál fedte őket. – Szép. – William felemelte a kését, és bal kezével intett. – Gyere közelebb. A régi jó módszerrel darabollak fel. Sápadt, bundás test ugrott elő a bokrok közül, acsargott, mint valami pokolfajzat. Harák táncolt a vadállat körül, ugatott és hörgött, szája körül hab képződött. A vadállat megrázta ronda fejét. William összeszedte magát, hogy támadjon. A vadállat hátrahőkölt, mintha áram rázta volna meg. Egy pillanattal később William is meghallotta: halk, női hang énekelt, hangosabban, majd halkabban, gall nyelven. A vadállat megborzongott. Szája tátva maradt. Felvonyított, hosszú kiáltása tele volt megbánással és fájdalommal, megfordult, és elinalt az éjszakába. – Gyere vissza! – acsargott William. A hang közelebb jött. Egy lámpás apró fénye csillant meg a sötét fenyőfák között. William bevetette magát a bozótba, magára hagyva Harákot az összegabalyodott gyomok között. A bokrok szétváltak, és Azan nagyi lépett elő. Felemelte a lámpást, a remegő fény mélyebben beleszántotta arcába az évek nyomait. Mögüle Lark kukkantott ki, sötét szeme hatalmas volt sápadt kis arcában. A kutya odaügetett hozzájuk, és hozzátörleszkedett az idős nő lábához, szinte feldöntötte.
234
– Hát itt vagy, Harák. – Azan nagyi odanyúlt, és megsimogatta Harák habtól csapzott fejét. – Jól van. – Elment? – kérdezte Lark. – Igen, elment, gyermekem. Ma este már nem jön vissza. Egy ideig ne gyere az erdőbe. Bárcsak megmondtad volna, hogy erre járt! Gyere. Menjünk haza. Azan nagyi vigasztaló mosollyal kézen fogta Larkot, és visszamentek az erdőbe. A kutya követte őket, halkan morgott, és butaságokat morrantott. William felült. A mellkasa sajgott, a válla pedig szinte egyetlen, folytatólagos véraláfutás volt. Az a lény a szeme előtt újjászületett. Még a Kéz korcsai sem gyógyultak ilyen gyorsan. Mi a jó büdös franc volt ez? A valóság lassan derengeni kezdett. Jól helybenhagyták, nem tudott meg semmit, és egy ostoba kutya meg egy idős hölgy mentette meg. Ha megéri, hogy jelentést adjon le Nancynek Adriangliában, ezt a részt majd egy kicsit elmaszatolja.
235
19. fejezet A reggel túlságosan hamar érkezett el, gondolta William, ahogy befejezte a borotválkozást. Visszaosont ugyan a házba, és aludt néhány órát, de még mindig úgy érezte, mintha a Töredék egyik centrifugájában forgatták volna meg néhányszor, még néhány kődarabot is betettek volna mellé. A szobájához legalább tartozott fürdőszoba is, így viszonylagos magányban tisztálkodhatott. A válla kékből beteges sárgászöld színre váltott. A sárga estére elmúlik – az alakváltók gyorsan gyógyulnak. De a gyors gyógyulás eddig csak büntetéseket hozott. Valami történt kora hajnalban. Emlékezett rá, hogy valami zűrzavarra ébredt, de az ajtaja zárva maradt, így visszaaludt. William felöltözött, és ismét megpróbálkozott a kilinccsel. Nyitva van. Remek. Minden akaraterejére szüksége volt az éjjel, hogy ne törje be. Soha nem kedvelte, ha bezárják. Kiosont az előcsarnokba. A ház néma volt és napsütötte: a levegőben sült szalonna illata terjengett. William úgy döntött, tetszik neki a Patkánylyuk. Tiszta fapadlójával és magas ablakaival nyitott, zavartalan hely volt, hívogató, kényelmes, de nem hivalkodó. Megérezte Cerise illatának halvány nyomát, és követte, le a lépcsőn, majd belépett egy hatalmas konyhába. Masszív, vén és sebhelyes asztal uralta a helyiséget. Mögötte óriási, fatüzelésű tűzhely állt egy régi, elektromos tűzhely mellett. Az asztalnál Erian ült, és nagy erőkkel pusztította el, ami a tányérján volt. Kaldar a falnak dőlt. Cerise sehol. Remek. – Hát, itt van. – Kaldar egy intéssel üdvözölte. – Lemaradt a reggeliről, barátom. – Azt hittem, magának kell őrködnie felettem – mondta William. – Mi a fene történt? Kaldar fintorgott. – Közbejött valami. Mindegy, gondoltam, előbb-utóbb idetalál. Egyébként mindannyian őrködünk maga felett. 236
Egy idegen nem járhat-kelhet a házban csak úgy. Már meg ne haragudjon. – Dehogy haragszom meg. Urow felesége már közölte velem, hová is tartozom. Kaldar szeme összeszűkült. Félrenézett. Valami történt Clarával vagy Urow-val. Valami, amitől Kaldar megrezzent. – Magának Clara – mondta Kaldar. – Mindegy, már találkozott az öcsémmel, ugye? – Igen. Erian. Erian a villájával intett neki. Lassan evett, apró darabokra vágva az ételt. Arca okos volt, de kissé melankolikus – a férfi sokat aggódott. – Általában mindenkit háromszor vagy négyszer be kell mutatni, mire a vendégnek derengeni kezd, hogy ki kicsoda. – Kaldar felemelt egy félgömbbel fedett fémtálcát, és levette a tetejét. William sült kolbászt, némi sült halat, tojásrántottát látott, és két halom aranyszínű palacsintát, amin ragyogott a vaj. Próbálta nem csorgatni a nyálát. – A maradék – mondta Kaldar. – Elnézést a halért. Itt kevés hús jut. A tányér a háta mögötti szekrényben van. William két tányérral tért vissza, és az egyiket elcserélte Kaldarral egy villáért és egy késért. Erian két oldalára ültek le. William megtámadta a palacsintákat. Édesek voltak, lágyak és tökéletesek. Kaldar egy kis üveg zöld lekvárt csúsztatott felé: – Ezt kóstolja meg! William egy kis darabot a palacsintájára tett, és a szájába vette. A lekvár édes volt és kissé kesernyés, de lágy. Kivi- és eperíze volt, és valamilyen furcsa gyümölcsé, amit egyszer már kóstolt... Datolyaszilva, igen. – Finom, ugye? – Kaldar ráhunyorított. – Cerise főzi. Remek szakácsnő. Erian abbahagyta a rágást: – Csak nem megpróbáltad eladni neki Cerise-t? Kaldar legyintett: – Hallgass! Dolgozom. 237
– Nem – mondta Erian. – Először is, alig ismerjük a pasast. William kolbásszal töltötte fel a tányérját. Nyúl. Mmm. Ha Kaldar azt gondolta, hogy Cerise hagyja, hogy eladja őt, akkor mélységesen téved. Ennyit biztosan tudott. – És kvázi Cerise öccse vagyok, és itt ülök az orrod előtt – folytatta Erian. Kaldar megszemlélte a fiút: – És ez mennyiben is érint engem? – Ne próbálj eladni egy nőt a fivére orra előtt, Kaldar. – Miért ne? – Mert nem helyes. – Erian ránézett Williamre. – Mondja meg neki. – Óvatosnak kell lennie ez ügyben – mondta William. Nagyon korán megtanulta, hogy vékony vonal van a bajtársias ugratás és aközött, hogy feldühít egy katonát, csak mert valami csúnyát mondott a húgára. Ő maga soha nem értette a különbséget, így teljes mértékben távol tartotta magát a témától. – Az emberek megsértődnek. Még a végén elvágják a torkodat. – Én nem látom, hogy problémás lenne – mondta Kaldar. – Azért nem, mert gazember vagy – mondta Erian szárazon. Kaldar a mellkasára tette a kezét: – Ó, Erian. Ez fáj, így tőled hallva, fáj. Erian megrázta a fejét: – A torokelvágást nem tudom, de Cerise biztosan levágja a golyóidat, ha továbbra is közbeavatkozol. Na, ezt már William is elhitte. – Most hol van? Mindkét férfi túlságosan hosszú ideig rágta az ételt, mielőtt Erian válaszolt: – A kis udvarban van. Épp vagdalkozik. – Szóval – dőlt hátra Kaldar. – Maga kékvérű, és azt mondta, hogy nem gazdag. – Nem gazdag? – Erian rápillantott Williamre. – Nem – mondta William. – Akkor hogyan keresi a pénzét? – kérdezte Kaldar. Padlót rakok a Töredékben. 238
– Vadászom. – Emberekre vagy állatokra? – Emberekre. Erian bólintott: – Abban van pénz? William nagy korty vízzel öblítette le a palacsintát: – Némi pénz van. Ha jól csinálja. Erian szeme rátapadt: – Maga jól csinálja? Erőszakoskodj csak, és megtudod. William kivillantotta fogait Erian felé: – Mennyire nagyon akarja tudni? – Ó, hát ez nem szép... – Kaldar csettintett a nyelvével. Lépések közeledtek a lépcső felől. William az ajtó felé fordult. – Társaságot kapunk. – Én nem hallok semmit – mondta Kaldar. – Talán ha elhallgatnál... – merengett Erian. A lépcső megnyikordult. Az ajtó kinyílt, és egy hatalmas alak állt az ajtóban. Urow benyomakodott a szobába. Arca űzött volt, szürke bőre sápadt, az asztalhoz botorkált, jobb karja sínben volt. Kaldar felállt, és kihúzott egy széket az asztaltól. Urow leült. Úgy tűnt, minden erő kiment belőle, mintha túlságosan nehezen vinné az izomzatát. – Kékvérű – mondta, és a kezét nyújtotta Williamnek az asztal felett. Kezet ráztak. Urow kézfogása még mindig kemény volt, de William némi lanyhaságot is érzett benne. – Jól van? – kérdezte. – Voltam már jobban is. – Urow szeme véreres volt, és tompa. – Hogy van a felesége? – Megsérült. Ennyit William is kitalált. Clara megsérült, és Urow világa kettétört. Sok büntetést elbírt volna, de az, hogy nem tudta megvédeni a feleségét, összetörte: – Ezt sajnálattal hallom.
239
– Szívességet szeretnék kérni. – Urow lassan beszélt, mintha nehezére esne kipréselni a szavakat. – Egyszer már segített nekem, így duplán az adósa vagyok. – Egyáltalán nem az adósom. Mi lenne a szívesség? – Itt hagyom a legkisebb fiamat. Le kéne foglalni őt, ezért ha valami elintéznivalója akad, szóljon neki. Minél nehezebb a feladat, annál jobb. Különös. – Rendben, mondta William. – Megteszem. Urow a zsebébe nyúlt, kihúzott valamit, és az asztalra tette. Kör alakú volt, úgy öt centi széles, emberi hajból és összefont spárgából készítették. A körből fekete karom meredt elő, rajta alvadt vér. Embervérszaga volt, és olyan volt, mintha Urow karma lenne, azonban neki mindene megvolt. – Tegye el ezt nekem, hogy a fiam engedelmeskedjen az utasításainak. Urow mögött a tágra nyílt szemű Kaldar dühödten rázta a fejét. Erian arca óvatosan közömbös maradt, míg a keze „ne fogadja el”gesztust jelzett, Urow látótávolságán kívül. – Mi ez? – kérdezte William. – Egy dolog. Egy jel. – Halk remegés volt Urow hangjában, és William rájött, hogy ez az ember most könyörög. Elfogta a vágy, hogy felálljon, és elmenjen. – Senki más nem fogadja el – mondta Urow. – A családtagoknál nem működik, és a Pocsolyában, nos, már nincs senki, akire rábízhatnám a fiamat. Rosszra használnák. – Fájdalommal telt meg a szeme. Hangja reszelős, töredezett suttogássá halkult. – Tegye meg ezt nekem, William. Nem akarom megölni a fiamat. William teljesen mozdulatlanul ült. Olvasott már erről a szokásról, egy könyvben, amely Mágia Déli Kontinenséről szólt. Ha egy gyermek vétke halállal lenne büntetendő, a családja átadhatja egy gyámnak, hogy életben tartsák. A gyermek felnőttkoráig szolgálja a gyámot. Urow legkisebb fia valami halállal büntetendőt követett el, és Urow már nem tarthatja maga mellett. A gyerek csak úgy maradhat életben, ha másvalakihez tartozik. 240
William csendben ült. Amikor ő megszületett, és az anyjának nem kellett, akár a csatornába is dobhatta volna, aztán elsétál. Louisianában születésekor megfojtották volna. Azért maradt életben, mert Adriangliában született, és mert az anyjának volt annyira fontos, hogy inkább átadja a kormánynak, mintsem a szemétdombra hajítsa. Mindegy, befogadták, etették, fedél került a feje fölé, és bár az élete soha nem volt könnyű, nem bánta, hogy megszületett. Nem számított, hogy a gyerek nem alakváltó, és ez itt nem Adrianglia, és nem ismerte Urow-t, és azt sem tudta, mihez kezdjen a fiával. Most ő következett. Csak egy bolond nem adná vissza a sorsnak a kölcsönt, és William nem volt bolond. William elfogadta az amulettet. Urow lassan kifújta a levegőt az orrán át. Kaldar úgy tett, mint aki beleveri a fejét a szekrénybe. Erian előrehajolt, az asztalra könyökölt, és arcát a kezébe rejtette. – Ha szüksége van bármire... – Urow nehézkesen felállt. William bólintott. Ez magától értetődő volt. Urow megfordult, és kiment a szobából. – Nem kellett volna elfogadnia. – Erian felemelte a fejét. – Most már bevégeztetett. Kaldar felsóhajtott: – Maga jó ember, William. Ostoba, de jó. Williamnek elege lett: – Maga pedig túl sokat beszél. – Évek óta ezt mondom neki – mondta Erian. Az ajtó másodszorra is kinyílt, és belépett Urow egyik gyereke. Gaston, William most már emlékezett rá. A fiú olyan tizenhat éves lehetett az arca alapján, még soványabb volt Urow-nál, de már pár centivel magasabb volt, látszott, hogy apja hatalmas termetét örökli majd. A fiú izmos alkarján levő felszínes forradásokat tekintve valószínűleg a temperamentumuk is egyforma. Biztosan a bátyjaival verekedett. William a fiú arcát szemlélte: határozott áll, lapos arccsont, mélyen ülő szemek, a fekete, sűrű szemöldök alatt megdöbbentően világosszürke szemek világítottak. A fiú akár 241
embernek is elmenne, ha elég rosszak a fényviszonyok. Állkapcsát és nyakát véraláfutások éktelenítették. Valaki alaposan ellátta a baját. William az asztal melletti székre mutatott: – Ülj le. A fiú leült, behúzta a nyakát, mintha egy ütést akarna kivédeni. Bal kezéről hiányzott egy karom. A sebnek alig volt ideje varasodni. – Éhes vagy? A fiú megnézte az ételt, és megrázta a fejét. William hozott még egy tányért, megtöltötte, és odaadta neki: – Ne hazudj nekem. Rájövök. A fiú nekiesett az ételnek. William hagyta, hogy pár percig egyen. – Hány éves vagy? – Tizenöt. Három évvel idősebb, mint George. – Mi a neved? – Gaston. William megérintette az amulettet: – Mit követtél el? A fiú kezében megállt a villa a levegőben. William nem szólt semmit. A fiú nagyot nyelt: – Maga elment. Apa aludt. Ry és Mart elmentek, hogy betereljék a rolpikat a karámba. Anya félt, hogy ha megjelennek Sheerile-ék, először megölik a rolpikat. Nekem a házra kellett ügyelnem. Van a fán fent egy kézi szirénánk. Ha bármi baj van, meg kell nyomnom a szirénát, hogy Mart vagy Ry hazarohanjon. Anya pisztrángot főzött. – Gaston a tányérját bámulta. – Apa utálja a pisztrángot. Azt mondja, vízinövényíze van. Pár horgászzsinórom várt a patakban. Elmentem megnézni őket. Gaston a tányérját nézte. – Elhagytam a családomat. – Ki járt a házban, amíg elvoltál? – kérdezte William. Gaston hangja monotonná vált: – Egy férfi. Megtámadta anyát. És... levágta a lábát. Ignata azt mondja, nem lehet mit tenni. Anyám mostantól féllábú lesz. Miattam. A fiú csak úgy fürdött az önutálatban. De nem ő volt a hibás. Clarának el kellett volna jönnie, amikor Cerise megemlítette neki 242
Ruh-t. Gastont nem azért lökte el a családja, mert elhagyta a helyét. Gyerek volt, akit valószínűleg nem megfelelően képeztek ki. Gastont azért lökték ki, mert Urow szerette Clarát, és most valahányszor a legkisebb fiára nézett, eszébe jutott a felesége sérülése. Urow önmagától került ebbe a helyzetbe, a felesége nem volt hajlandó otthagyni a házat, és most minden bűntudatukat és hibájukat a fiúra zúdították, és kilökték a családból. Jöhet a tiszta lap. Williamben feltámadt a vadállat. Semmi baj. A fiú most már az övé. – Hogy nézett ki az az ember? – Csak egy másodpercig láttam, amíg kiugrott az ablakon. Magas volt, szőke. – És még? – Lime-ot kínált fel Clarának a levesbe – mondta Kaldar halkan. A Pók. William elrejtett egy morgást. Csak a Pók képes arra, hogy besétál egy nő házába, hogy kifaggassa, és kezdetnek gyümölccsel kínálja. William előrehajolt: – A férfi beugrott a vízbe, és nem jött fel levegőért. Gaston pislogott: – Igen. Apa és a többiek nem hittek nekem, de nem jött fel. – Kopoltyúja van, ami a levegőt a tüdejébe viszi. Mit akart az anyádtól? – Magáról és Cerise-ről kérdezősködött. William ennyit már sejtett. Clara nem mondta el a Póknak, amit tudni akart, de ennél több kell, hogy legyen. Valami elfeledtette vele, hogy miért is jött oda, és eluralkodott rajta a vak harag. – Clara mit csinált vele? Gaston rábámult. – A férfi elveszítette a türelmét, különben nem támadta volna meg. Nagyon ügyes abban, hogy fájdalmat okozzon másoknak, és megoldja a nyelvüket. Ha valakinek levágod a lábát, attól csak elvérzik. A célpont sokkos állapotba kerül, és kihallgatásra hasznavehetetlen lesz. Túlságosan leköti a saját fájdalma és szenvedése ahhoz, hogy válaszoljon.
243
Mindenki megrezzent. Láthatólag rosszat mondott, de nem igazán érdekelte: – Mit csinált vele az anyád? – Forró levest öntött az arcába. Ez mindent megmagyarázott. William hátradőlt: – Igen, az megteszi. – Aztán apa felemelte a számszeríját, és az a férfi kiugrott az ablakon – mondta Gaston. – Láttam. Jó nagy az a számszeríj – mondta Kaldar. – Én is kiugranék. Nem a számszeríj miatt volt. Urow miatt, a szürke bőrű Urow miatt, aki csorba fogaival megjelent Pók mögött, miután leforrázták. – Ez a pasas... – Erian a mosogatóhoz vitte a tányérját. – Gondja van a levessel? – Gondja van azzal, hogy leforrázzák. Amikor gyerek volt, a nagyapja forró vizet öntött rá. – Miért? – kérdezte Gaston. – Azt hitte, hogy az unokája alakváltó. Próbálta kiűzni belőle a démonszörnyeteget. – Bájos család – mormolta Kaldar. – Gondolom, ő az, akinek a nyomában van. – Igen. – Van valami múltbeli dolguk? – kérdezte Erian. William bólintott. A fiú megragadta az asztalt. A fa megnyekkent az ujjai alatt, hangja ziháló acsargásként tört elő: – Ha meglátom, megölöm. A Pók félbetörné és elhajítaná, mint egy döglött patkányt. – Ha látod, akkor nekem szólsz. Ez parancs. Gaston kinyitotta a száját. William úgy nézett rá, ahogy a vad farkasokra, amikor azt akarta, hogy menjenek el az útjából. A fiú becsukta a száját. – Igen, uram. – Elcseszted – mondta William. – Soha nem hagyunk el egy olyan állást, amit ránk bíztak. Ha megteszed, embereknek esik bántódásuk. Gaston bólintott. 244
– Értem. – Azonban anyád elébe ment a bajnak. Megmondták neki, hogy a ház nem biztonságos, és el kell mennie, mégis ott maradt. Gaston a fogát csikorgatta. – Tudom, hogy nem ezt akarod hallani. De az anyád rivalizált a nagynénéddel, és rosszul döntött. Te még gyerek vagy. Nem vagy felelős az anyád döntéséért. Szóval fejezd be az önsajnálatot! Azzal nem sokra megyek veled. William felállt. Látni akarta Cerise-t. Nem látta előzőt este óta, és be akarta szívni az illatát, látni az arcát, tudni, hogy jól van. – Hol az a kis udvar? – Odaviszem. – Kaldar az ajtó felé indult. Gaston felugrott, tányérját a mosogatóba ejtette, és követte őket. Cerise befejezte a kombinációt, és leengedte a kardjait. Sütött a nap, és a kis udvar nagyon szép volt. Teljesen biztonságos volt, mivel a nagy ház melletti falak védték. Kis menedék a mocsárban. A napfény táncolt a rövid füvön, vidám zölddé változtatta, és a nyugati falnál virágok illatoztak. Azan nagyi ült az alacsony téglafalon, ami a virágágyásokat védte. Tekintetük összetalálkozott, és az idős nő odaintett. A fehér és kék virágok körében nagyon ősinek és komolynak tűnt ezen a reggelen, mint azok a bő termést előidéző istennők, akiket a régiek tiszteltek. Cerise újabb kombinációt próbált ki, megfordult, kardjaival lecsapott láthatatlan ellenfeleire... Jólesett a megerőltetés. Amikor két órával ezelőtt kijött ide, felkavarta a mankóval járó Clara látványa, azt gondolta, hogy a mellkasán megülő súly soha többé nem megy le. Nem ment le, de sokkal könnyebb volt. Figyelmeztette Clarát. Mondta neki, hogy jöjjön el a Patkánylyukba. Végül is a döntést Clara hozta meg, és Cerise semmit nem tehetett, hogy megmásítsa. De végül is az események láncolatát Cerise indította el. Bárcsak ne sodorta volna veszélybe Urow-t! Akkor Clarának most nem hiányozna a fél lába.
245
Egek, mennyire dühös volt! Fel akart rohanni Clara szobájába, hogy felpofozza a nőt. Veszélybe sodorta a gyerekeket, veszélybe sodorta Urow-t, levágatta a lábát, és miért? Egy csepp büszkeségért. Cerise abbahagyta a fogcsikorgatást. Jöhet még egy kis testedzés. Az ajtó kivágódott. William lépett ki a napfényre. Ne nézz egyenesen rá, ne nézz rá, ne nézz rá... Késő. Jól van, úgy kell tennie, mintha nem nézett volna rá. Cerise hasította a levegőt, és szeme sarkából a férfi felé sandított. William mozdulatlanul állt, és őt figyelte. Kaldar mondott valamit, de William láthatóan nem figyelt. A férfi arckifejezése maga volt a bizonyosság. Tehát tényleg megcsókolta tegnap. Nem álmodta. Hát akkor figyelj tovább, Lord Bill! Cerise elkezdte a mennydörgést, kardjai precíz csapásokat vittek véghez, egyre gyorsabban és gyorsabban pörögtek, ahogy összeszedte varázserejét. Bal, jobb, bal, le, úgy szelte át a levegőt, ahogy a dühödt szél szalad át a viharfelhőkön. Egy másodperc töredékére megállt, felágaskodott a halálos vihar közepette, és hagyta, hogy a villantás bekússzon a szeme alá. A varázslat villámként csillant meg, és belevágott a kardjaiba. Cerise ismét táncra perdült, a villantás a pengék élét lovagolta meg, saját ritmusa szerint, mélyen, annyira, hogy Cerise elveszett a kiáradó varázslatban. Amikor felpillantott, a férfi fél méterre állt tőle, figyelte, itta minden egyes mozdulatát. Cerise háta ívbe feszült, véghezvitte az utolsó könnyed vágást, majd kiegyenesedett. – Lord Bill. – Remélem, élvezte a műsort. Most egy kicsit le kell pihennem. – Nem is vettem észre, hogy itt van. A férfi olyan nyílt, nyers vágyakozással nézett rá, hogy az adrenalin apró tűszúrásokban érte. Cerise szerette volna, ha megszünteti a köztük levő távolságot, és megcsókolja. William visszafogta magát, Cerise látta a szemében. Küzdött magával, de visszafogta magát, mintha valami láthatatlan láncot tett volna magára. Cerise annyira csalódott volt, hogy az szinte fájt. – Nagyon szép volt – mondta William. – Csak van egy apró kis gond. – Micsoda? – Cerise elfordult, hogy eltegye a tőreit. 246
– A levegő nem harcol meg magával. Cerise visszalépett és összehúzta a szemét: – Maga viszont igen. A férfi bólintott. Ó, te kis szánalmas, te! Cerise félrelépett, és meghajolt, egy intéssel meghívva a férfit a pástra. – Válasszon. Will végignézett a fegyvereken: – Túl nagy. Van egy kése? – Nem vívhat velem késsel, Lord Bill. Miszlikbe aprítom. A férfi morgott valamit, és felkapott egy rövid kardot. Mögötte Kaldar megbökte Urow legkisebb fiát. – Lefogadom, hogy William legalább harminc másod percig bírja. – Öööö... – Gaston rápillantott Williamre. – Nem, nem bírja. – Fogadjunk valamibe. – Nincs semmim. Kaldar fintorgott: – Vedd fel azt a kavicsot. Gaston felvette a kavicsot a földről. – Most van egy kavicsod. Ezt az öt dolcsit felteszem a kavics ellenében. Gaston elvigyorodott: – Rendben. Kaldar arcán intenzív koncentráció tükröződött. Cerise ránézett. Igen, próbál varázsolni. Amikor fogadásról volt szó, a szerencse időnként Kaldar oldalán állt, még reménytelen esetekben is. Nem mindig működött, de elég gyakran, és most Kaldar láthatóan minden erejét latba veti, hogy segítsen Williamnek megküzdeni Cerise-szel. A lánynak fogalma sem volt róla, miért. Kaldar fejének belseje titokzatos hely volt, amelyet jobb, ha az épeszűek békén hagynak. Cerise felemelte kardjait. – Kezdhetjük, Lord Bill. William lecsapott. Cerise félreütötte a pengét a hosszabb kardjával, fordult, és rövid kardját visszafordítva, a kardgombot a férfi arcába tolta, majd fellökte. William felbukott. Ez majdnem túl jó volt. Bűntudat vágott Cerise-be. 247
Kaldar és Gaston szívó hangokat adtak ki. – Jól van, kékvérű? – kiáltotta Kaldar. William felugrott, állást változtatott, rövid pengéjét a válla fölé emelte, térde kissé megrogyott. Szeme borostyánszínű fényben ragyogott, majd a fény eltűnt. Mosolygott. Érdekes. Cerise még soha nem látott ilyen állást. Nem baj. Cerise támadott. A férfi előrelendült, pengéjét a lányénak csúsztatta. A lány hárított, és a férfi bal ökle a bordái között érte. Az ütéstől minden levegő kiment Cerise-ből. Megcélozta a férfi bordáit, és könnyű vágást ejtett fekete ingén. Játszani akarsz? Rendben van. William visszavágott. A lány nem volt erőszakos, de William rémisztően erős volt, és nem tréfált. Áttáncoltak az udvaron, vágtak, ütöttek és nyögtek. A férfi megütötte Cerise vállát – karja majdnem teljesen elzsibbadt, és kiütötte kezéből a rövid kardot. A rohadék! Cerise a könyökét belevágta a férfi gyomrába, amely biztosan páncélozott volt, mert William meg se rezzent. Legközelebb az öklével a mája fölött találta el. A férfi felnevetett, elejtette a pengét, és megragadta Cerise csuklóját. A lány erőset belerúgott a térdébe. William a földre esett, és Cerise állon rúgta, amivel a fűbe küldte. – A jó térd és könyök, Lord Bill... A férfi megragadta a bokáját, és kirántotta alóla a lábát. Cerise keményen a földre zuhant. Füle csengett, és amikor pislogott, hogy elmulassza, karját satuba fogta a férfi két lába. Karsatu. Na, szép. – Végzett? – William a lány szemébe nézett, és kicsit erősebben szorította. Cerise felnyögött. – Na és most? Fájdalom cikázott át a vállán: – Végeztem. A férfi a satuban tartotta a karját: – Segítsen már egy kicsit: ez azt jelenti, hogy én nyertem? – Nem tudna még egy kicsit kárörvendeni? A férfi vigyorogva bólintott: – De igen. – Oké, maga nyert. A férfi halkra fogta a hangját: 248
– És mi jár a győztesnek? Cerise pislogott: – Mit akar? A férfi szemében megbújó vadság rákacsintott. – Nem! – mondta Cerise. – Bármire is gondol, nem teszem meg az egész családom előtt. És ha azzal fenyeget, hogy kiugrasztja a vállamat, nem igazán fogja elérni a célját. – Álljatok fel a földről, gyerekek! – kiáltotta Azan nagyi. William elengedte. Cerise megfordult, és fejbe rúgta, bár nem túl keményen. Az ütés a férfit a füle alatt érte. Megrázta a fejét, kissé kábultnak tűnt. Cerise talpra ugrott. – Mi a fene volt ez? – kérdezte William morogva. – Azért kapta, mert egy seggfej. Cerise felkapta a kardjait, és leült Azan nagyi mellé. Valószínűtlen volt, hogy a férfi követi. A közönségük megnőtt. Pete néni és Ignata ült a nagyi mellett. Pete nénin fekete szemkötő volt, amitől Cerise szíve meglódult. Murid néni nekidőlt a mögöttük magasodó fának. Cerise leült a fűre Pete néni és Azan nagyi közé, és gonoszul nézett Williamre. A férfi fintorgott, felállt, és az udvar túlsó végén levő nagy, kör alakú tartály felé tartott, hogy megmosakodjon. – Jól megöklözött – mondta Pete néni. – Levághattam volna a fejét. – De nem vágtad le – mondta Ignata. – Nem. Ignata ártatlanul rámosolygott: – Vajon miért nem? William lehúzta az ingét. Felszínes vágások voltak az oldalán és izmos hátán. Cerise többször érte el, mint gondolta. – Ó, egek – mormolta Pete néni. – Mivel etetik ezeket odaát Mágiában? Egy kéz érintette meg Cerise haját: Azan nagyi. Cerise odahajolt, ismerős ujjakat súrolt. – Hogy alakul a románcotok? – kérdezte Azan nagyi. – Sehogy. – Miről beszélsz? – Ignata rákacsintott. – Rád nézett a pasas. 249
– Nem egyszerűen ránézett – mondta Pete néni. – Úgy nézett rá. – Nézni lehet, de csak nézni – mormolta Cerise. William lemosta a vért az oldaláról, Cerise megcsodálhatta szépen formált mellkasát és lapos hasát, így nehezére esett a beszélgetésre összpontosítani. Az ember azt hinné, hogy egy vérét lemosó férfi nem igazán vonzó látvány. Pedig de. Nem a teste miatt, tűnődött Cerise. A szeme miatt. Amiatt, ahogy őrá nézett. – Próbáltál már célozgatni? – kérdezte Ignata. – Többszörösen is – mondta Cerise. – Mindegyik alkalommal visszafogta magát. Nem jött be. – Nem értem, hogy miért nem. – Ignata az ajkába harapott. – Láthatóan minden vágya, hogy összejöjjön veled. – Talán nem fogja fel – mondta Pete néni. – Egyes férfiaknak... – Bele kell verni az orrukat, igen, anya, tudjuk. – Ignata a szemét forgatta. – Nem akarom rávetni magam – fintorgott Cerise. – Nem, az nem lenne jó. – Pete néni összevont a szemöldökét. – Azt mondtad, katona. Ugye nem gondolod, hogy... – Ó, egek! – Ignata pislogott. – Lehet, hogy valami nem stimmel neki odalent? – Mindannyian Williamre néztek, aki ezt a pontot választotta, hogy visszavegye nedves ingét, ami miatt karja kinyújtózott, karját felemelte. – Az nagy kár lenne – mormolta Cerise. Talán impotens. Az megmagyarázná az arcán látott tehetetlenséget. – Micsoda pazarlás! – mondta Pete néni gyászosan. – Semmi baj nincs a testével – mondta Azan nagyi. – A fejével van baj. William megfordult. Elsétált mellettük oda, ahol Kaldar és Gaston veszekedett egy kavics miatt, de megállt egy pillanatra, hogy Cerisere nézzen. Valami éhes és vágytól beteg valami lobbant fel a tekintetében, majd elfordult. Mintha megégették volna. – Ó, egek – mormolta Ignata. – Most nem alkalmas az idő egyébként sem az ilyesmire. – Cerise kihúzta magát ültében. 250
– Megőrültél? – bámult rá Pete néni. – Mindketten meghalhattok holnap. Most van itt a tökéletes pillanat. Élj, amíg tudsz, gyermekem. Egy kéz nehezedett Cerise vállára. Hátrapillantott. Murid néni bólintott felé, és hosszú lábaival egyenesen William felé indult. Mondott valamit, William bólintott, majd azok ketten elindultak, sarkukban Gastonnal. Kaldar egy pillanatig állt, egy kavicsot nézett a kezében, majd vállat vont, és követte őket. – Hát ez meg mi volt? – kérdezte Ignata. – Ki tudja? – vont vállat Pete néni.
251
20. fejezet A Pók kinyitotta a szemét. A medence alján feküdt, a hűvös, árnyékos mélységben. Felette nedves ég ragyogott ott, ahol a víz megcsókolta a levegőt. Se melege nem volt, se nem fázott. Semmi nem zavarta meg a vizet. Teljesen egyedül volt, súlytalanul lebegett, a sötétségből figyelte, amint a napsugarak átszűrődtek a vízen, és mély ragyogást kölcsönöztek neki. Ha lehunyta a szemét, úgy tehetett, mintha a távoli, déli, áttetsző vizekben úszkálna, ahol az Új-Egyiptom szigetcsoport húzódott a kontinens keleti végétől egészen az óceánig. Amikor ott úszott, elúszkált a korallzátonyok felett, élet vette körül, de csodás módon nem volt körülötte ember, olyan békés érzést keltett benne, és egyszerűen boldog volt attól, hogy él. Egek, most sajnos nem az óceánban úszik. A Pók még egy pillanatnyi szomorkodást engedélyezett magának, aztán egyetlen hang nélkül, egy rúgással a felszínre tört. A levegő kellemetlenül hideg volt. Oldalán a bőrleffentyűk bezárultak, elrejtették kopoltyúja rózsaszínű pihéit. Számos elváltozása közül ez volt a legkevésbé hasznos, de a legélvezetesebb. A Pók megragadta a medence peremét, és felhúzta magát. Fölötte a nap fényesen ragyogott. Az ég kristálytiszta kéknek látszott, de a ritka napsütés ellenére a mocsár még mindig ugyanolyan volt: a rothadás és a sár őskáosza. Balra az udvarház emelkedett ki a fák közül, ahol a főhadiszállása volt – hasztalanul igyekezett méltóságteljesen elegáns lenni. Veisan pávakék szeme üdvözölte. A türkizszínű íriszek és a lány vörös színű bőre közötti kontraszt mindig meglepte Pókot. A nő őszinte várakozással nézett rá. Mint egy kiskutya, gondolta Pók. Egy gyilkos, halálos, elmebeteg kiskutya. – Üdvözlöm, uram – suttogta Veisan. – Helló, Veisan. 252
– A bőre csodálatosan, szépen meggyógyult, uram. Tekintve, hogy mennyi katalizátort öntött a vízbe, a gyors gyógyulás várható volt. – Veisan, miért suttogsz? A nő szemöldöke felszaladt, így külseje szánalmas lett. – Nem tudom, uram – mondta némileg hangosabban. – Ez tűnt helyesnek. Veisan bolyhos törülközőt nyújtott oda a Póknak, aki megragadta a medence kőperemét, kihúzta magát, és megszárítkozott. A folyadék rózsaszín foltokat hagyott a sárga törülközőn. Jó pár hónapja szerzett utoljára olyan sérülést, amely víz alatti gyógyulást kívánt volna. A Pók megérintette az arcát, és örömmel konstatálta, hogy milyen puha az arcbőre ott, ahol korábban az égésnyomok voltak. Veisan egy akkurátusán összehajtogatott ruhahalmot adott át a törülközőért cserébe. A Pók öltözni kezdett. – Történt valami fontos, amíg lent voltam? – Dobe bíró a Maroknak kedvezően ítélt. Sheerile-éknek egy napot adott, hogy eltakarodjanak a Sene Manorból. A haladék holnap reggelig szól. Malina Williams ügyvédnő egy levelet küldött Sheerile-éknek a bocsánatkérésével. Fellebbezni akar. A Pók vállat vont: – Sokra nem megy vele. Az egyik helyi ügyvédet kellett volna felfogadni. A peremlakók többre tartják a családi ismeretséget, mint a szaktudást. – Üzenetet kaptunk Lagar Sheerile-től. A Pók fintorgott: – Erősítést akar, mielőtt Marék holnap támadásba lendülnek. – Igen. – Egyedül maradt. Nekem már nincs szükségem rá. – Hadd harcoljanak meg a mocsári patkányok egymással, egyedül. Legalább megkímélik őt a fáradtságtól, hogy neki kelljen végezni velük, és kénytelen legyen eltakarítani a nyomokat, ráadásul az emberei megsérülését sem kockáztatja. Mindig is megvolt rá az esélyt, hogy Lagar megöli Cerise-t, de tekintve, hogy milyen jól haladt a lány anyja, valószínűtlen volt, hogy szükségük lesz a lányra. A Pók egy erőteljes mozdulattal kirázta a hajából a vizet. Pár pillanatig majd 253
bánni fogja a halálát, ahogy az ember egy dédelgetett festmény elpusztulását bánja – a lány egy elfeledett harcművészet képviselője volt, kár a veszteségért. De a dolgok nagy szövetében Cerise Mar kevés hasznot hajtott neki. – Küldjenek ki egy felderítőmestert. Tudni akarok az íjászról. – Igen, uram. Veisan egy hajkefét adott neki, és a Pók megfésülte nedves haját. – Lagar azt is jelentette, hogy egy szokatlan méretű, macskaszerű lény vadászik a környéken. A Pók a lányra meredt. – Eddig két támadás volt. Az első egy őrszemet ért, aki épp őrködött. A második egy ember volt, aki a településre tért vissza vásárlás után. Mindkét esetben az állat elvette az áldozatok fegyvereit. Lagar Sheerile szerint az állat nagyjából három és fél méter hosszú lehet, és vagy háromszáz kiló. A mancsnyomok körmérete... – Hagyd. A fegyvereket mondd. – Mindkét esetben az állat elvette az áldozatok fegyvereit – ismételte meg Veisan pontosan a mondatot, ugyanazzal a hangsúllyal és szünetekkel, ahogy először mondta el. – Lagar sejti, hogy az állat miért támadja meg az embereit? – Nem, uram. Különös. A Pók a történet többi részét ujja egy csettintésével elhessegette: – Van valami hír Embelysről és Vurról? – Még mindig a Mar birtok környékén rejtőzködnek. A Pók nem igazán hitte, hogy elkapják Cerise-t. De az ember mindig remél... A Pók végigfuttatta a kezét a mellkasán. Borosta. Borotválkoznia kell. Veisan elővett egy borotválkozókészletet, a szappan máris fehér habbá volt verve. A Pók elvette. – És még? – John jelentése szerint az alany visszanyerte az eszméletét. Azt mondja, hogy két nap múlva készen állt a parancsvégrehajtásra, vagy az agya a fülén fog kifolyni, uram. – Gondolom, még mindig a szűk időintervallum bosszantja. 254
– Azt hiszem, igen. Primadonna. – Majd túl lesz rajta. – És ha nem, uram? – Akkor a tiéd lehet. Feltéve, ha egy halálra tudod korlátozni magad. Veisan idegesen megnyalta az ajkát: – Majd igyekszem. Már... Már régen nem volt. A Pók a lány vállára tette a kezét, érezte, hogy vaskemény izmai megmerevednek érintése alatt: – Én megértem, Gabrielle. Bocsáss meg nekem, hogy nem adok neked feladatot. A lány szipákolt, és lassú, bíborszínű pirosság öntötte el vörös bőrét. A többi ügynökhöz hasonlóan ő is más nevet vett fel, amikor csatlakozott a Kézhez. A Pók csak különleges alkalmakkor mondta ki az eredeti nevét. A Póknak fontos volt, hogy tudja minden ügynöke eredeti nevét. Különös, hogy egyetlen szónak milyen döbbenetes ereje van. – Köszönöm, uram. A Pók az udvarházhoz ment. Veisan a sarkában volt. – Uram! – Igen? – Mi van abban a naplóban? A Pók rávigyorgott: – Egy fegyver, Veisan. Amivel megnyerhetjük a háborút. – De mi nem állunk háborúban. A Pók megrázta a fejét: – Ha megszerezzük a naplót, akkor háborúban fogunk állni. William felemelte a fejét. Befejezte a puska tisztogatását, és átadta Gastonnak. Murid, Cerise sasszemű nagynénje a segítségét kérte. William az utóbbi három órában puskákat tisztogatott, és az asszonnyal együtt ellenőrizte a számszeríjakat a ház mögötti nagy, füves területen.
255
Murid két szónál többet nem szólt hozzá – ami Williamnek teljesen megfelelt –, csak nézte őt. Az asszony nem rejtegette túlságosan a dolgot, és az állandó megfigyelés rosszkedvűvé tette Williamet. Először azt gondolta, hogy az asszony így akarja távol tartani Cerise-től, de mostanra úgy érezte, mást tartogat neki. Murid szeme üres és véreres volt, mint az olyan emberé, aki kemény dolgokon ment keresztül. Elveszítette a féket, elveszítette önmagát. A nő emiatt kiszámíthatatlan volt, és William nem próbálta meg kitalálni, mire lehet képes. Egyszerűen várta a pillanatot, hogy mikor lép, és igyekezett készen állni a reakcióra. Murid próbaképp kilőtt egy számszeríjjal. A nyíl a célpontba hatolt. A nő jól lő. Nem annyira jól, mint ő, gondolta William, de ő alakváltó, és jobb a koordinációja. William azon sem lepődött volna meg, ha a nő megfordul, és először őrá lő. Füle halk lépések hangját hallotta. Hátrapillantott. Lark jött futva a háztól, a kezében Darázzsal. A lány látta, hogy a férfi nézi, és lefelé bámult, arca haragos volt. Dühös volt rá, amiért elcsípte. A lány odasietett hozzájuk, és megállt William balján, Gaston mellett. William kiemelte a halomból az utolsó számszeríjat, és felemelte. Célzás nélkül lőtt, pusztán izommemóriájára támaszkodva. A nyíl behatolt a célpontba a nagyjából tíz másik mellett, amellyel eltalálta a céltábla közepét az utóbbi egy órában. Lark kifeszítette az íját, utánozta Williamet, és lőtt. A nyíl messzire elment. – Nem fog menni – mondta Gaston a teljes sötétség kifejezésével az arcán. – Én egy órája próbálok úgy lőni, ahogy ő. Egy órája szedegette fel a nyilakat a fűből, ez is igaz, tűnődött William. A fiú elég jól lőtt. Jó szem-kéz koordináció, jó érzékelés. Megfelelő kiképzéssel remek lövész lehet. Lark felemelte a számszeríjat, még egyszer lőtt, de elhibázta: – Hogyhogy te meg tudod csinálni? – Türelem – mondta William. Türelem és egy alakváltó reflexei. – Sokáig voltam katona. Nem tudok villantani, ezért gyakran kellett használnom a számszeríjat. Lark habozott: – Én tudok villantani. 256
– Mutasd meg. Lark a kezébe kapott egy íjat. Sápadt villámlás szikrázott fel a szeméből, lement a kezébe, áthussant a nyílra, és eltűnt. Még egy fehér villantó. Na persze. Általában örökletes a családokban. – Szép! – mondta William. Lark bátortalan mosolyt küldött felé. Majdnem olyan gyorsan eltűnt, mint a villantása, de azért William látta. Odafordult Gastonhoz: – És te? – A thoások nem tudnak villantani. – A fiú megrázta a fejét, fekete sörénye libegett. Az idétlen haja majdnem a csípőjéig leért. Egyrészt túl hosszú volt. Aki megragadja, legyűrheti a fiút tusa során. Másrészt a haj elrejtette az arcát. Távolról eléggé emberinek látszott, de a közeli megfigyelésnél elbukott. Álla túl éles volt, szeme túl mélyen ült a sűrű, fekete szemöldök alatt, az írisze pedig sápadt, ezüstös ragyogást árasztott, ha a fénybe nézett. Mégis, a fiúnak nagy változásra van szüksége. Bizonyítékra, hogy befejezte a családjával való kapcsolatot. Elszakadási rítus. William elővette a kését a hüvelyből: – Vágd le. Gaston szemöldöke felszaladt. – Vágd le a hajadat. Gast Williamre pillantott, majd a késre. Fogta a pengét, a foga vacogott. Megragadott egy hajfürtöt, és levágta a pengével. A fekete csomó a földre hullott. Lark leguggolt, és felvette: – Nem jó elhagyni a hajat – mondta halkan. – Valaki még megátkoz. Majd én elégetem neked. – Kösz. – Gaston újabb maroknyi hajat vágott le. Murid kinyitotta a száját. Na tessék. William megfeszült. – Mindjárt ebédidő. William bólintott. – Jó lenne, ha tudnánk, mi készül a konyhában – mondta Murid. – Ha halat főznek, akkor sietnünk kell. A halnak nem kell sok idő. Ha disznót, akkor még van egy fél óránk. 257
– Megyek, megkérdezem – ajánlkozott Gaston. William beleszimatolt a szélbe: – Csirkét sütnek. Murid feléje fordította kifejezéstelen szemét: – Biztos benne? – Köményes csirke és rizs – mondta William. – Jó tudni – mondta Murid. – Akkor van még időnk. Williamnek az a furcsa érzése támadt, hogy valami fontos történt, de hogy mi, azt nem tudta. Mögötte Gaston újabb fürtöt nyisszantott le a hajából, és Lark kezébe tette. William felajzotta a következő számszeríjat, és lőtt. Előbb-utóbb rájön, mi történt. Lagar lehunyta a szemét. Nem volt értelme. Peva még mindig ott volt, elméje sötétjében is ott volt. – Nézd meg az öcsédet – anyja hangja úgy suttogott, mint a kígyópikkely a parkettán. – Miattad halt meg. Nem voltál elég eszes, hogy vigyázz az öcsédre. Lagar lassan kinyitotta a szemét, és meglátta Peva meztelen és kék holttestét a lemosóasztalon. Egyetlen lámpa lógott fölötte, éles fénye tölcsér alakúvá vált. A fény megállapodott a két nő arcán, tésztafehérré változtatta őket. Lagar figyelte, ahogy a vastag textilt belemártják a vödör illatosított vízbe, és letörlik Peva végtagjait. A koszos víz lefolyt Peva bőréről, és pocsolyává gyűlt össze az asztalon. Peva meghalt. Soha többé nem kel fel, soha többé nem beszél. A halál borzalmas véglegesség, abszolút és totális vég. Semmit nem lehetett tenni. Nem lehetett segíteni rajta. Lagar hátravetette a fejét, és nagy levegőt vett. Egész életükben küzdöttek, megpróbálták feltornászni magukat a csúcsra, és miért? Hogy így végezzék. Az asztalon. Holnap Cerise eljön érte. Holnap este vagy ő, vagy Cerise fekszik ezen az asztalon, akárcsak Peva. Ó, Lagar nem ezt akarta. Álmaiban, amikor egyedül volt, és senki nem kémkedett utána, nem ez volt a vágya. 258
– Miért érdekel? – Lagar hangja reszelősen, feszülten csengett. Kaitlin lebámult rá a homályból. Alacsony, ronda kis lény, sálba burkolózva: az anyja. Olyan, mint egy vén, mérgező teknős, gondolta. – Mit érdekel? – ismételte meg Lagar. – Meghalt. A lelke elment. Peva elment. Semmi nem maradt, csak ez... Ez a burok. Dobjátok a csatornába. Adjátok a kutyáknak. Pevát nem érdekelné. Az anyja nem szólt semmit, csak összeszorította az ajkát. Undor hullámzott át Lagaron. Megfordult, és elhagyta a szobát. Az ajtó hangos csattanással vágódott be mögötte. Cerise kiment a verandára, és becsukta maga mögött az ajtót, elzárva a konyhából áradó hangos zajokat. Korábban, miután elfáradt a tervezgetésben és a fegyverválogatásban, lement a konyhába abban a reményben, hogy főzhet. A konyhában, a nagy nyüzsgés közepette, a tűz fölött állva, fűszereket szagolgatva, ételt kóstolgatva és a pocsolyabeli pletykákat hallgatva általában megnyugodott. Ma valamilyen álomban főzött, hallgatta nagynénikéit és unokatestvéreit, míg elméje már a másnappal foglalkozott, azzal, hogy vajon kinek kell még meghalnia. Aztán hirtelen eljött a vacsora ideje. Az egész család összegyűlt a nagy házban: azok is, akik a külső épületekben laktak, azok is, akik messzebb laktak, a mocsárban, mindenki eljött a harc előtti vacsorára. Minden hely foglalt volt. A gyerekeket egy kisebb konyhába küldték, hogy ott egyenek, csak így volt elég hely. Cerise leült az asztalfőre, az apja helyére. Hallgatta az ismerős hangok csevegését, nézte az ismerős arcokat, figyelte, ahogy kis viták alakulnak, majd csipkelődésbe fordulnak, és teljes biztossággal tudta, hogy másnap este némelyik szék üres lesz. A kalkulálás és a számolgatás, hogy melyik lesz az, egyre hűvösebb levegőt áramoltatott körülötte, egyre jobban fázott, míg a végén már reszketett, mintha egy jégdarab nőtt volna a gyomra mélyén. Végül nem bírta tovább, és kiosont. Szüksége volt némi békére és nyugalomra. Végigment az erkély mentén az ajtó felé, amelyik kedvenc búvóhelyére vezetett. Lépések hallatszottak mögötte. Talán William az... Megfordult. 259
Murid néni jött utána. Gondolhatta volna. William úgy oson, akár egy róka. Cerise ma alig látta. Először Murid vitte el, aztán Richard, aztán Cerise ki lovagolt, és felmászott egy fenyőfára, hogy jobban lássa a Sene Manort. Vacsoránál William egy sarokba került, mellette Gaston ült. Cerise alig ismerte meg a fiút rövid hajjal. Mégis, mi a fenét képzel Urow? Gaston családtag. Ami történt, megtörtént, de így is rohadt egy érzés volt. Cerise megállt, Murid néni is megállt. Cerise habozást olvasott ki az idős nő testtartásából, és megfeszült. Most meg mi van? – Hugh bácsikád jó ember – kezdte Murid néni halkan. Na, ez váratlanul jött. Murid nem sűrűn beszélt az öccséről, főleg, mióta az nagyjából tizenkét évvel ezelőtt elköltözött a Töredékbe. Hugh egy-két hétre ellátogatott hozzá néhány évente, aztán megint elment. Amikor Cerise-nek el kellett hoznia tőle a dokumentumokat, nagyjából úgy festett, ahogy emlékezett rá: fitt volt, magas és izmos. Haja különös, „mákos” volt, de ettől eltekintve nagyjából Murid néni férfikiadása volt. De ahol Murid kemény volt, Hugh bácsi puha és lágy szavú. – Csak kábé egy órára találkoztam vele – ismerte be Cerise. – Csak elkértem a papírokat nagyapa házáról. Úgy tűnt, jól van. – Biztos vagyok benne, hogy jól van. Gyere, elkísérlek. Végigsétáltak az erkély mentén. – Hugh nehéz eset volt gyerekkorában – mondta Murid. – Néhány dolgot egyszerűen nem értett meg. A szüleink és én mindent megpróbáltunk, hogy vigyázzunk rá, de az agya nem úgy működött, mint a miénk. Bizonyos dolgokat nagyon el kellett magyarázni neki. Egyértelmű dolgokat. Hugh mindig is jobban szerette a kutyákat és más állatokat az embereknél. Azt mondta, egyszerűbbek. Cerise bólintott. Hová tart ez a beszélgetés? – Nem volt gonosz – mondta Murid. — Kedves volt. Csak furcsa a maga módján, és nagyon erőszakos. – Erőszakos? Hugh bácsi? – Cerise megpróbálta elképzelni a csendes férfit, amint elveszíti az önuralmát, de képtelen volt rá. Murid néni bólintott:
260
– Néha megsértődött bizonyos dolgokon, és nem lehetett tudni, miért. És ha elkezdett verekedni, nem hagyta abba. Megölt volna bárkit, ha valaki nem lép közbe. – Murid megállt, és nekidőlt a korlátnak. – Hugh nem olyan volt, mint a többiek. Másnak született, és ez ellen nem lehetett mit tenni. Ez a családunkban örökletes, apám ágán. Én nem örököltem, és apám sem, de a nagyapánk igen. Tehát Hugh bácsi őrült, és ez örökletes. Cerise nekidőlt a korlátnak, Murid néni mellett. Hugh soha nem tűnt őrültnek, de Cerise alig ismerte. Csak a gyermekkori emlékeire támaszkodhatott. Murid nagyot nyelt: – Szeretném, ha megértenéd: ha Hugh barátja lennél, akár golyót is vállalna helyetted. És amikor szeretett, abszolút módon szeretett, teljes szívéből. – Az idősebb nő az éjszakába burkolózó ciprusokra nézett. – Amikor Hugh tizenkilenc éves volt, megismerkedett egy lánnyal. Georgina Wallace-szel. A lány csinos volt, Hugh pedig szerfölött jóképű. A lány elvitte kocsikázni. Pár hétig együtt nézték a csillagokat. Aztán Georgina úgy döntött, kiszórakozta magát, és bejelentette, hogy hozzámegy a sicktree-beli Tom Rookhoz. Hugh volt az utolsó kis flörtje az esküvő előtt. – Ajjaj. – Hugh képtelen volt megérteni. Annyira szerette Georginát, és nem tudta elképzelni, hogy a lány nem szereti őt. Én próbáltam lenyugtatni és megmagyarázni neki, hogy néha a dolgok nem sülnek el jól. Próbáltam megmagyarázni, hogy Georgina hazudott, de Hugh nem tágított. Georgina volt a mindene. Georgina elfogadta őt, Georgina szeretkezett vele. Hugh elméjében ez azt jelentette, hogy ők ketten örökre összetartoznak. Hugh azt gondolta, hogy Georgina a társa. A lelki társa. Cerise-be hidegség vágott bele: – Mi történt? – Hugh elment. Másnap reggel megtalálták Tom Rookot, Georginát és Tom bátyját, Cline-t. Tomot és Georginát darabokra tépték. Cline túlélte. Egész életére megnyomorodott, de túlélte. Azt mondta, hogy egy hatalmas, szürke kutya tört be a házba, és rájuk rontott. – Hugh rájuk eresztette az egyik masztiffot? 261
– Nem. – Murid néni lehunyta a szemét. – Nem egy masztiff volt. Cline életében nem hagyta el a Pocsolyát. Csak a kutyákat ismerte. De én láttam annak az állatnak a nyomait. Farkas volt. Nagy, szürke farkas. – A Pocsolyában nincsenek farkasok – mondta Cerise. – Azon az éjjelen volt itt egy. Cerise összevonta a szemöldökét: – Hogy érted ezt? Murid néni a mocsárra meredt: – Aznap éjjel Hugh elindult a Töredék felé. Itt sok mágiabeli louisianai él, és Mágiában, az ottani Louisianában megölik a Hughhoz hasonlókat. Érted, Ceri? Megölik a fajtáját. Megfojtják őket a születésükkor, vagy vízbe fojtják, mint a veszett kutyát. A döbbenet úgy érte Cerise-t, akár egy arculcsapás. Hugh bácsi alakváltó. Az nem lehet. Az alakváltók démonikus lények, ijesztgetés bulis kísértetmesékből. Őrült, gyilkos, gonosz lények. Volt oka, hogy Louisiana hercegsége miért ölte meg őket – túl veszélyesek. Vadállatokká változnak, és lemészárolják az embereket. Az alapján, amit hallott róluk, szörnyetegek. Akármennyire is próbálta, nem tudta Hugh bácsit szörnyetegként elképzelni. Hugh bácsi családtag. Ő építette a faházikót a fára, ahol régen játszott. Ő képezte ki a kutyákat. Fagyit csinált. Nyugodt volt, és erős, és a szeme kedves volt, soha nem látta dühösnek. – Azóta megölt mást is? Murid néni a fejét rázta: – Nem, hacsak a család nem kérte meg rá. – Apa tud róla? Murid bólintott. Kell, hogy legyen valami értelem e mögött a történet mögött. Talán az apja vette rá, hogy elmenjen. Talán Murid esélyt látott rá, hogy visszahozza a testvérét. – Alakváltó vagy sem, ő a nagybácsikám. Bármikor szívesen látom itt a házban. – Tudja. A saját döntése alapján él a Töredékben. Oké. 262
– Akkor miért mesélted el mindezt nekem? – Hugh nagyon erős férfi. – Murid elnézett a távolba. – Nagyon jól bánik a számszeríjjal és a puskával. A reflexei villámgyorsak, alig kell idő neki, hogy célozzon. A halál egyáltalán nem bántja. Tényként fogadja el, és továbblép rajta. William. Cerise szíve vadul verni kezdett. Ne, kérlek, ne! – Hugh bácsi nagyon gyors, ugye? Murid néni bólintott. – És a szeme ragyog a sötétben? Murid ismét bólintott: – Mindig meg tudta mondani, amikor a hátsó nagy, füves területen voltunk, hogy mit főzünk, mert érezte a konyhából áradó illatokat. A füves terület jó messzire esett a háztól. Elég messzire ahhoz, hogy ha az ember a házban volt, és fel akarta hívni magára annak a figyelmét, aki odalent volt, akkor teli tüdőből kellett odakiáltania. Cerise megköszörülte a torkát, próbált nyugodt hangon megszólalni: – Ma magaddal vitted Williamet oda. Murid a mocsár felé nézett: – Köményes csirke rizzsel. – Értem. – A dolgok most már sokkal inkább értelmet kaptak. Cerise az ajkába harapott. William egy szörnyeteg. Az árvaház, a katonaság, az a vadság, amit érzékelt benne, minden értelmet kapott. – Mindent el kell magyaráznod neki – mondta Murid. – Semmi játszadozás, semmi célozgatás. Nagyon, nagyon pontosan el kell mondanod neki mindent, Cerise. Légy nagyon óvatos, előbb gondolkozz, azután cselekedj. Az a férfi veszélyes. Hugh nem sűrűn váltott alakot, de William igen, mert tudja, hogyan rejtse el magát. Arra képezték ki, hogy harcoljon, és bárki is volt a kiképzője, tudta, hogyan hozza ki a legtöbbet William erejéből. Eddig még jól viselkedik, de ha kettesben vagy vele, és nincs nálad kés, esélytelen vagy. Ne küldj félreérthető jeleket neki, és lehetőleg ne tegyen erőszakot rajtad. Lehet, hogy azt sem tudja, hogy nem szabad ráerőszakolnia magát egy nőre. Cerise emlékezete felidézte a tóparti házat. Ó, a férfi ezt tudja, nagyon is jól tudja. 263
– Ha engeded neki, örökre fog szeretni, de nem fogja tudni, hogyan engedjen el. Bizonyosodj meg róla, hogy valóban akarod őt, mielőtt engedsz neki. És... – Murid habozott. – A gyerekeitek... Már ha lesznek... A gyerekeik kutyakölykök lesznek. Vagy kiscicák. Vagy bármik, amik maga William. A család nem nekem való. Ó, szentséges egek! Végre megtalálta azt a férfit, akire vágyott, ennyi idő után, és kiderül róla, hogy alakváltó. Talán el van átkozva. – Soha nem megy könnyen, ugye? Murid néni feléje hajolt: – Nekem megadatott egy esély egy férfival. Nem ragadtam meg azt az esélyt, mert túl nehéz volt, és túl bonyolult. Nézz most rám! Mennyire nagyon boldog vagyok, öregen és magányosan! Cseszd meg a könnyűt, Ceri! Ha szereted őt, küzdj meg érte! Semmit nem kapunk meg ingyen, ami drága a számunkra. Ha nem szereted, engedd el! Csak ne tartson sokáig dönteni. A jövő talán rövid. Megfordult, és eltűnt a sötétségben. Will követte Cerise illatnyomát. Mindig is nagyon odafigyelt a női illatokra. Némelyiket parfümmel fedték el, némelyikben érződött, hogy a nő mit evett utoljára. Némelyik illat tantaluszi kínokat okozott neki, mások tolakodtak, néhányan pedig szinte belekapaszkodtak, és azt közölték: „könnyű zsákmány”. Cerise-nek olyan illata volt, amilyennek William szerint egy nőnek lennie kell. Tiszta illat volt, némi samponillat a hajából, egy csepp izzadság, és valami, amit nem tudott megnevezni, valami egészséges, veszélyes és izgalmas, ami felborzolta az idegeit. Mmm, Cerise. Végigkövette az illatnyomát az erkélyig, a ház körül, különválasztotta Murid nyomától. A két nő egy időre megállt itt, aztán Murid elment, de Cerise itt maradt, karját a korláton nyugtatta, és nézett valamit... William nekidőlt a korlátnak. Alatta pocsolyabeli fenyők nyúltak magasra az éjszakai égbolt felé. Sápadt harangvirágok nőttek a gyökereik között, mint apró üvegserlegek. 264
Cerise ott állt, és a virágokat nézte. Ha szereti a virágot, ő majd szed neki. William átugrott az erkély korlátján, és puha sárban landolt. Öt perccel később egy csokor virággal a kezében mászott vissza, és követte Cerise illatnyomát, ami visszavezette a házba. Befordult a sarkon, és nekiütközött Kaldarnak, aki egy üveg zöld bort és két poharat vitt. A francba már! Kaldar a virágokra pillantott: – Kedves ötlet. Tessék. – Felé dobta az üveget és a poharakat. William reflexből elkapta. Kaldar mögé mutatott. – Most már minden kész. A kis ajtó, a lépcső tetején. Befordult a sarkon, és arra ment el, ahonnan William jött. Őrült egy család. William az üvegre nézett. Miért is ne? Az ajtóhoz keskeny lépcsősor vezetett. Felszaladt a lépcsőn, és egy nagyobb szobába lépett. Fapadlója volt. Feje fölött csupasz gerendákat látott – a szobát leválaszthatták a padlás többi részétől. Baloldalt a fal egy keskeny erkélyre nyílt. Két puha fotel várt a jobb oldalon. Cerise a bal oldaliban kuporgott egy padlólámpa mellett, és olvasott. Most megvagy! Cerise meglátta őt, és ijedten pislogott. William megkocogtatta a lépcsőkorlátot az üveggel. – Ki az? – kérdezte Cerise. – Én vagyok. Bejöhetek? – Attól függ. Ha nem engedem be, akkor addig fújtat, amíg el nem fújja a házacskámat? Azt még nem is sejti. – Én inkább amolyan „berúgom az ajtót, és mindenkit miszlikbe aprítok” típusú farkas vagyok. – Akkor jobb, ha beengedem – mondta Cerise. – Nem akarom, hogy miszlikbe aprítsanak. Azt a bort nekem hozta? – Igen. William átment a szobán, és átadta a lánynak a vastag üveget. A lámpa fénye megvilágította a benne levő bort, amely smaragdzölden ragyogott. 265
– Zöldbogyó. – Cerise megnézte a címkét. – És a kedvenc évjáratom. Honnan tudta? William úgy döntött, nem hazudik. – Kaldar nyomta a kezembe. Cerise elmosolyodott, és Williamnek türtőztetnie kellett magát, nehogy megcsókolja. – Az unokatestvérem keményen próbálkozik. Nem az ő hibája, évek óta próbál férjhez adni. – Miért? – Ez a feladata. Ő intézi a családban a házasságokat: ő tárgyal a hozományról, előkészíti az esküvőket, ilyesmi. – Cerise a férfi kezében levő virágokra pillantott. – Azt is Kaldar adta? – Nem. Ezeket én szedtem. Cerise szeme felragyogott: – Nekem? – Magának. – William átadta a virágot. Cerise érte nyúlt. A kezük találkozott. A férfi egész teste készenlétben állt, mintha mély álomból ébresztették volna fel, úgy, hogy valaki a füle mellett elsütött egy pisztolyt. Akarom. A lány elvette a virágot, és megszagolta: – Köszönöm. – Szívesen. William nézte, ahogy a lány széthúzza a szárakat az ölében. Kivett három virágot, hozzátett egy negyediket, és a szárát a másik három köré tekerte. – Töltene egy kis bort? Igen, mert most pontosan egy kis borra van szüksége. William kinyitotta az üveget, és a ragyogó zöld folyadékot két pohárba töltötte. Jó illata volt. Beleivott. Kicsit édes, de nem olyan finom. Nem olyan finom, mint amilyen Cerise íze lenne, de egyelőre be kell érnie a borral. – Finom. – Házi készítésű. – Cerise tovább fonogatta a virágokat. – Ez családi hagyomány. Minden ősszel kimegyünk a Halász fájához bogyót szedni, és aztán elkészítjük a bort. Cerise ivott, a férfi is ivott, és egy ideig csendben ültek egymás mellett. William szeretett volna odanyúlni és megérinteni. A lány 266
mellett úgy érezte magát, mint egy tehetetlen gyerek. William ivott még egy kis bort, érezte, hogy szétárad benne a melegség. Talán csak meg kéne ragadnia. Ha megtenné, a lány ott helyben megpróbálná a fejét venni. Ez a gyönyörű, vad lány. – Miért mosolyog? – kérdezte Cerise. – Mert eszembe jutott valami vicces. Cerise az utolsó virágot is felfonta. Most az egész egy nagy kört alkotott. Fogta, és feltette a fejére. Ó, igen. Hoz neki még több virágot és bort, bármit, amit csak akar, amíg meg nem kedveli annyira, hogy vele maradjon. – Ez a maga szobája? – kérdezte William, csak hogy mondjon valamit. – Igen. Ide szoktam elbújni, ha összeveszek valakivel. William nem emlékezett rá, hogy a lány bárkivel is összeveszett volna. A vacsoránál csak egy ideig ült az asztalnál, aztán csendben kiosont. – Most kivel veszett össze? Cerise felállt, és odament a falhoz. William követte. A falon üveglap mögött képek lógtak. Cerise megérintette az egyik keretet. Egy férfi és egy nő állt a tó mellett, fiatalok voltak, szinte gyerekek. A férfi Mar ivadék volt: karcsú, magas, napbarnított. A nő szőke volt, lágy és vékony. Ha az ő asszonya lenne, gondolta William, valahányszor hozzáérne, attól félne, hogy összetörik. – A szüleim – mormolta Cerise. – Gustave és Genevieve. – Az anyja úgy fest, mint egy kékvérű. Cerise ránézett: – Ezt miért mondja? – A haja hullámos, és a szemöldökét szinte teljesen kiszedte. Cerise halkan felnevetett: – Én is szedem a szemöldökömet. Ettől én is úgy nézek ki, mint egy kékvérű? – A magáé még mindig természetesnek tűnik. Az övé furcsa. – A férfi fintorgott. – Úgy látszik, nagyon jó sora van. Mintha soha nem látott volna napot.
267
– Ez az esküvőjükkor volt. Apám tizennyolc éves volt, anyám tizenhat. Csak egy éve élt a Pocsolyában. Ezt nézze meg. Ez jobban fog tetszeni. William megnézte a következő képet. A képen egy Cerise korú fiatal nő egy döglött aligátoron ült, a könyökével támaszkodott rá. Mosolya áttörte az arcát fedő sárréteget. William bólintott: – Igen, ez jobban tetszik. – Anyám végtelen szenvedéseket okozott a nagyanyámnak, Vienna nagyinak és Vernard nagyapának. A nagyapa azon tréfálkozott, hogy együtt egy dupla W-t alkotnak. Szeretett volna dupla W-vel kezdődő nevet adni anyámnak, de a nagyi nem engedte. Cerise odanyúlt egy öklömnyi üvegdobozért, amelynek alján egy apró kristály volt, és megnyomott egy gombot. Apró szikra csillant a kristályban, és egy pár háromdimenziós képe jelent meg a doboz fölött. Ez amolyan mágiabeli emléktárgy lehet, és nem is az olcsóbb fajtából, hiszen túlélte az utazást a Perembe, és ennyi év óta megvan. William megszemlélte a párt. A nő hasonlított Genevieve-re, az esküvői képéről. Ugyanaz a törékenység, mintha finom kristályból lenne. Egy férfi ült mellette a széken, hátradőlt, és különös arckifejezése volt. Hosszú, karcsú láb, hosszú, sovány kéz. Még ülve is nagyon magas volt. Kékvérűek voltak, ez nem volt kérdés, mégpedig olyanok, akiknek hosszú a pedigréje. És sok a pénzük. A ruháik drágának tűntek, és a nő nyakában a smaragdok egy kisebb vagyont érhettek. – Mondtam, hogy a nagyapámmal nagyon közel álltunk egymáshoz. Zseniális koponya volt. Nagyon, nagyon okos. Mindig volt ideje rám. Együtt kertészkedtünk. És holnap elmegyünk, és elkergetjük Sheerile-éket a házából. Cerise válla megkeményedett: – A nagyszüleim régi, mágiabeli család szülöttei. A nagyapám orvosi kutatásokat végzett. Elég híres is volt. Magasan álltak a ranglétrán, pénzük is volt. Anyám sokat mesélt a kastélyukról. Valahol északon volt. Somfáik voltak, amik fehéren virágoztak tavasszal. Mesélte, hogy a nagyapám bálokat adott, és az emberek
268
mindenhonnan összegyűltek, és táncoltak... Maga volt már bálban, William? Túl sok bálban is volt. Casshorn, Declan nagybátyja azért fogadta örökbe őt, hogy kihozza a börtönből, abban a reményben, hogy ő és Declan végeznek egymással. Az örökbefogadással etikettórák is jártak. – Igen. Cerise rápillantott: – És jó? – Én unatkoztam. Túl sok ember, túl sok szín. Minden túl világos és túl élénk. Mindenki beszélt, de senki nem figyelt oda, mert túlságosan lefoglalta őket az, hogy lássák őket. Egy idő után minden összefolyt. – Én szívesen elmennék egy bálba – mondta Cerise. – Lehet, hogy nem az én műfajom, de egyszer elmennék, hogy elmondhassam magamról, hogy voltam. Néha úgy érzem, becsaptak. Tudom, hogy önzőség, de eltűnődtem, hogy mi lett volna, ha a nagyapámat nem száműzik. Talán nemes hölgy lennék. William nem sok hasznát vette a nemes hölgyeknek. Egy nemes hölgy mindig valakinek a felesége, a lánya vagy a testvére volt. Nem voltak igaziak, majdnem olyanok voltak, mint valami trófeák, amiket soha nem érhet el. Cerise igazi volt, és erős. Úgy tűnt, a lány mindjárt sírva fakad. – Szeretne táncolni? Cerise szeme tágra nyílt: – Komolyan mondja? William soha nem felejtette el, ha valamit egyszer megtanult. Egy lépést előrelépett, és tökéletesen meghajolt, bal kezét kinyújtotta: – Megtisztelne azzal, hogy lejt egy táncot velem, Lady Cerise? Cerise megköszörülte a torkát, és képzeletbeli szoknyáját felfogva pukedlizett: – Hogyne, Lord Bill. De nincs zene. – Semmi gond. – William odalépett hozzá, egyik karját a csípőjére csúsztatta. Cerise a kezét a férfi vállára helyezte. Teste hozzáért a férfiéhoz, és William körbeforgott vele a padláson, könnyedén vezette. Egy pillanat múlva Cerise felvette a ritmust, és követte. A 269
lány hajlékony volt, és gyors, és William folyton meztelenül képzelte maga elé. – Igazán jól táncol, Lord Bill. – Főleg, ha van egy késem is. Cerise felnevetett. Körbetáncoltak a padláson, egyszer, kétszer, és William a szoba közepére irányította a lányt, a gyors táncból lassú ringásra váltva. – Miért lassítunk? – Lassú a zene. – Aha. Cerise hozzásimult. Szinte ölelkeztek. – Mi a baja? – kérdezte William. – Halálosan félek. – Hangja szinte suttogó volt. – És dühös vagyok. Olyan dühös vagyok a Kézre, hogy keresztül kell mennem ezen a poklon, hogy szinte alig kapok levegőt. Meg kell mentenem a szüleimet. Nagyon szeretem őket, William, és annyira hiányoznak, hogy az már fáj. Meg kell mentenem őket, és még akkor is megtenném, ha borzalmas emberek lennének, mert ha nem teszem, oda a jó hírünk. Az emberek azt gondolnák, hogy gyengék vagyunk, és apránként szétszednének minket. De ahhoz, hogy megmentsem a szüleimet, a családom egy részét fel kell áldoznom. Holnap páran meg fognak halni, az asztalnál üres lesz a helyük, és miért? Hogy tovább élhessünk, és további civakodhassunk ebben a mocsárban. Egek, az életnek többről kell szólnia ennél... Cerise lehunyta a szemét. A férfi magához ölelte: – Sikerülni fog. Maga született tehetség. – Született tehetség miben? – kérdezte Cerise. – A gyilkolásban. Ismertem olyanokat, akik jobb kardforgatók voltak, de nem volt meg bennük az a valami, ami engedte volna őket ölni. Haboztak, gondolkozni kezdtek, és én öltem meg őket. Magában megvan. Maga ügyes és gyors. És én ott leszek, hogy vigyázzak magára. – Nem akarok gyilkos lenni, William. – Nincs más választása.
270
Cerise elhúzódott tőle. William nem akarta elengedni, de elengedte. Cerise összefonta a karját: – A bal oldali falon. William megfordult. Két fénykép volt szemmagasságban. Az elsőn három férfi állt szorosan egymás mellett. A középső Peva Sheerile volt. Egyik karja egy elkényeztetettnek tűnő kamaszfiú vállán nyugodott, a másik pedig egy magas, szőke férfi vállán, akinek gyászos, szürke szeme volt. – Ezek a Sheerile-ek. Őket öljük meg holnap. – Cerise hangja keserű volt. William megnézte a második fotót, és megmerevedett. Cerise és Lagar táncoltak egy örömtűz körül. Cerise az ellenségével táncolt. Miért? Ő jobb nálam? Szereti? Megint táncolni akar vele? – Rá gondolt, miközben táncoltunk? – Tessék? William szerette volna letépni Lagar fejét a nyakáról. Ehelyett megfordult, és lement a lépcsőn. Cerise nézte, ahogy elmegy. Az ajtó becsukódott, és Cerise a székbe roskadt. Tehát így állunk, Lord Farkas. Lehetett volna akár medve is, de valahogy a farkas jobban illett hozzá. Ragadozószerű volt, gyors és ravasz. És olyan hajtűkanyarokat vett, hogy Cerise elszédült. Az egyik pillanatban még táncoltak, a következőben meg acsarogva elrohant. Cerise megnézte Lagar képét a falon. William nem értette a képeket. Lagar értené. Pontosan tudná, miért tartja itt a képét. Pillanatfelvétel volt arról, ami köztük lehetett volna, de soha nem lett. Cerise felsóhajtott, és kiitta a borát. Ha a dolgok máshogy alakultak volna, ha a családok nem viszálykodtak volna, ha Kaitlin, Lagar anyja nem maga lenne a gyűlölet, ha Lagar a maga ura lenne, 271
akkor udvarolt volna neki. Ebben Cerise egészen biztos volt. Látta a férfi szemében azon az éjjelen, a tűz mellett, látta azt a reménytelen, kétségbeesett vágyakozást. Ha a dolgok máshogy alakultak volna, Cerise elfogadta volna az udvarlását. Lagar jó parti lett volna. Jóképű volt, okos, megvolt benne a régi, légiós család erős varázsereje, és elég pénze volt, hogy Cerise-nek soha többé ne kelljen szűkölködnie. Nem szerette a férfit, de ki tudja, talán ha a dolgok máshogy alakultak volna, adott volna neki egy esélyt. A falon levő pillanatfelvétel mindenki számára láthatóvá tette Lagar sóvár gondolatait. A nagyszülei képe Cerise-ét mutatta meg. Annyira szerette volna, ha nem a Pocsolyában születik. A mocsárnak megvolt a maga szépsége, de nem volt egy élhető vidék. Itt nem volt jó családot alapítani és gyereket nevelni. A vele egykorúak fele nem tudott olvasni, és ami még szomorúbb, nem is akart megtanulni. De tizenkét éves kora fölött mindenki tudott számszeríjjal bánni, és nem habozott lelőni senkit. A Pocsolyában nem volt remény. Nem volt remény, hogy fejlődnek a dolgok. Még Lagar is, a temérdek pénzével is ugyanazt a sarat cipelte a csizmáján. Cerise-nek eszébe jutott a nagyanyja, aki ott áll kecsesen a férje mögött, és felsóhajtott. Nem akart volna Vienna nagyi lenni. Nem akart gazdagságot. Szívesen végigélte volna az életét úgy, hogy egyetlen aranygyűrűje sincs, nem számított volna. Csak szerette volna tudni, hogy van-e fény az alagút végén. Hogy elküldhetik Larkot iskolába, egy igazi iskolába, ahol rendes tanárok vannak, és valaki, egy terapeuta vagy egy orvos, aki segíthet neki, mert ők nem tudták, hogyan segítsenek. Hogy a család keressen annyi pénzt, hogy legyen miből ruházkodniuk, és enniük úgy, hogy ne kelljen lopni érte. Hogy ne kelljen állandóan éberen figyelniük, tudva, hogy bármelyik pillanatban viszály robbanhat ki egy másik családdal – mintha két patkányfamília esne egymásnak a szemétdombon. Hogy élhetnének valahol máshol is, nem ott, ahol szülőket rabolnak el, és senki nem tesz ellene semmit. Cerise megrázta a fejét. Ha lassan kifelé másztak volna a sárból, akkor megbékélne vele. De egyre mélyebbre és mélyebbre csúsztak. A gyerekei már nem fogják ismerni a nagyszüleit, és az unokái, már ha lesznek, azt sem fogják tudni, hogy létezett a nagyapja. Minden 272
tudása elvész. Cerise már így is elfeledett dolgokat, és a könyvek sem segítettek, mert általában túl fáradt volt ahhoz, hogy elolvassa őket. Ez így nem jó. Cerise a fogát csikorgatta. Azért dolgozott olyan keményen, hogy a gyerekeinek és az ő gyerekeiknek könnyebb legyen. De nem lesz. Nehezebb lesz. Minél több idő telt el, annál több száműzöttet köpött ki Louisiana a mocsárba, és az egyre gonoszabb lett. Bármennyire is igyekezett, bármennyit is dolgozott a család, nem jutottak előre egy jottányit sem. Mindig visszacsúsztak a mocsárba, és Cerise-nek annyi vigasz jutott, hogy önsajnálatba süllyedve arról álmodozhatott, hogy „mi lett volna, ha”. És aztán itt volt William. Cerise tudhatta volna: az életben semmi nem érkezik csapda nélkül. Williamben minden megvolt, amire vágyott egy férfiban: okos, erős, van humora, jóképű, pokolian jó harcos... És szörnyeteggé változott. A rohadt életbe! Felemelte a könyvet, amit olvasott, mielőtt William bejött. A szörnyeteg természetrajza. Egy régi louisianai szöveg volt. Tudta, hogy részrehajló, de momentán ez volt a legjobb forrása. Pár hónapja hozta ki a könyvtárból, hogy felolvassa Larknak, hogy meggyőzze róla, hogy a világban valódi szörnyetegek járnak, és hogy ő nem tartozik közéjük. Nem mintha nem bízott volna Murid néniben, de mióta Hugh bácsi is bekerült a képbe, úgy vélte, a nénikéje nem igazán objektív. Nem hitte volna, hogy Hugh bácsi alakváltó. Megesküdött volna rá, hogy nem az. Tehát nem minden történet igaz. Igen, a bácsikája gyilkos volt, de ez a Pocsolyában nem volt nagy újság. Talán William is olyan farkas, mint Hugh. A farkas nemes állat... Letette a poharat. Mégis mit képzel? William gyilkos vadállat, de semmi gond, mert nemes, gyilkos vadállat? Szegény William! Cerise-t nagy megrázkódtatás érte, de mi volt ez ahhoz képest, amit a férfit kapott. Itt volt, az ellenségére vadászott. Találkozott egy lánnyal a mocsárban, aki elszédítette. Aztán rájött, hogy a lánnyal együtt jár egy rakás őrült rokon, egy nyolcvanéves viszály és egy csapat Kéz ügynök. Jó kis kereszt. Már csak az, hogy Kaldar rokona legyen, a legtöbb férfit megfutamította. 273
Cerise a poharával játszott. William az övé volt. Ahogy ránézett, ahogy átölelte tánc közben, az jobban beszélt bármilyen szónál. Amikor látta feljönni a lépcsőn, a szíve gyorsabban kezdett el verni, és nem azért, mert attól félt, hogy miszlikre szaggatja. Vágyott a férfira. De pusztán a vágyakozás nem elég, mert a férfi zűrös. Murid néninek igaza van – amikor William szeret, akkor feltétel nélkül szeret, de ha féltékeny vagy dühös, akkor irányíthatatlanná válik. Az élet soha nem lenne unalmas vele. De nem is lenne könnyű. El kell döntenie: igen vagy nem. Hagyja, hogy szeresse, vagy engedje el. Mindez azonban haszontalan spekuláció, gondolta. Reggel megtámadják Sheerile-éket, és nincs rá garancia, hogy élve kerül ki abból a küzdelemből. William kirobogott az erkélyre. Egy másik férfi képe van a szobája falán. Felugrott a korlátra, és leült, kibámult a mocsárra. Küzdeni akart. Egy hosszú, kimerítő csatára vágyott. – Mit csinálsz itt a korláton, gyermekem? William megfordult. Azan nagymama állt mellette, mosolyogva: – Nem jó sokáig bámulni a Pocsolyába. Még a végén visszabámul rád. – Odanyúlt, és apró, ráncos kezével megveregette William kezét. – Gyere le arról a korlátról. Gyere le. Bármilyen dühös volt is, William nem szokott kedves idős hölgyekre ráförmedni. Leugrott a korlátról. – Ez az – mondta a nagyi. – Gyere, segíts leülni egy öregasszonynak. William követte, ahogy befordultak a sarkon, oda, ahol az erkély kiszélesedett, és három vesszőből font szék helyezkedett el, szemben a Pocsolyával. William kihúzta az egyiket, és hellyel kínálta Azan nagyit, aki leült. – Milyen udvarias gyerek vagy. Gyere, ülj le ide mellém. William leült. Az idős nőben minden olyan megnyugtató volt, de nem bízott benne jobban, mint a többiekben. Ő is tudta, hogy 274
micsoda William, és megtartotta magának. A kérdés az volt, hogy miért? Azan nagyi odanyúlt egy oldalt álló fonott asztalhoz, és felvett egy régi, bőrkötésű fényképalbumot. Kinyitotta. – Nézd csak meg! Magas férfi állt egy fiatal nő mellett. A férfi sötét hajú volt, és karcsú, a nő hasonlított Cerise-re, de a vonásai élesebbek voltak. – Ez én vagyok, és a férjem. Henri jó ember volt. Szerettem. – Szeme felragyogott. – Az apám nem kedvelte. Az apám remekül forgatta a kardot. A régi módon. – Akárcsak Cerise? – Akárcsak Cerise. Tudod, mi az a régi rendszer, William? – Nem. – Minél többet hall, annál jobb. – Elmondom. Valaha Mágiában az Új Kontinenst benépesítették az emberek, és felépítettek egy nagy birodalmat. William ezt már egyszer hallotta. A Töredékben az európaiak letelepedtek Amerikában, és megölték az őslakosokat. Mágiában a történelem majdnem teljes mértékben megfordult. A tlatoke nép hatalmas birodalmat épített fel, amelyet az erdőben és a dzsungelben született varázslat éltetett, aztán éveken át lerohanták a Keleti Kontinenst, amíg azok felépítettek egy világpusztító fegyvert, ami valószínűleg eltörölte a tlatoke népet a Föld színéről. Amikor a keletiek végre elég bátorságot gyűjtöttek, hogy átkeljenek az óceánon, és partra szálljanak, üresen találták az északi földrészt, és egy hatalmas falra bukkantak, amely elválasztotta tőlük a déli földterületet. – A Napkígyó Birodalma volt a királyság neve – folytatta Azan nagyi. – Ezek nagy harcosok voltak. Őrizték ősi hagyományaikat, és nagyon értettek a varázsláshoz is. A varázslás lett a végük is. Saját maguknak köszönhették pusztulásukat, és menekülni kényszerültek. Néhányan ide menekültek, a Perembe, és itt maradtak, évszázadokon át meghúzódtak a mocsárban. Mi tőlük származunk. Életben tartjuk a kardforgatás és a varázslat tudományát. – És ezt csinálja Cerise is? Az idős nő komoly mosollyal bólintott: 275
– A villantásos penge ösvénye. Nagyon régi tudomány. Nagyon nehéz megtanulni – Felkapott egy kis, levélnyitó kést egy oldalsó, kis asztalról, és felemelte. Vékony, Szikrázóan hófehér fénnyaláb futott végig a pengén. A pokolba is! Azan nagyi elmosolyodott: – Mit gondolsz, ki tanította ki a lányt? – Az apja. – Tipikus férfigondolkodás. Az idős nő elfordította a pengét, és a villantás ott táncolt az ujjain. – Cerise jó tanítványom volt. Ez a tudomány sok gyakorlást igényel, és fegyelmet. Gyerekkortól kiválasztottnak kell lenned, ahogy Cerise is. Át kell adnod magad neki és gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. Hosszú órákon át, mindennap. Ha ilyen keményen dolgozol, elkezdesz azon tűnődni, hogy jutalmat érdemelnél kemény munkádért, és amikor úgy döntesz, meg akarsz szerezni valamit, foggal-körömmel harcolsz érte. Valami célja volt ezzel a beszélgetéssel, de William a világ minden kincséért sem jött volna rá, hogy micsoda. – Apám remek kardforgató volt, ezt már mondtam. A férjem... – Azan nagyi legyintett összeaszott kezével. – Nem annyira? – találgatta William. – Nem. – Az idős nő elmosolyodott. – A Töredékből jött, egy Franciaország nevű helyről. Nagyon derék volt, de nem bánt igazán jól a karddal. Apám nem akarta, hogy hozzámenjek, így megmondta Henrinek, hogy meg kell küzdeniük. – És Henri nyert? Nagymama megrázta a fejét: – Nem. De amikor az apám Henri szívének szegezte a tőrét, én az apáménak szegeztem a sajátomat. Megmondtam neki, hogy csak egyszer élek, és boldog akarok lenni. Érted, miért mondom ezt neked, gyermekem? – Nem. – Semmi baj. Majd megérted. Gondolkozz rajta. Williamnek fogalma sem volt róla, miről beszél az idős hölgy. – Meséljen a szörnyetegről. 276
Az asszony elkomorodott: – Maradj távol tőle. Borzalmas egy lény. Szörnyű, szörnyű. – Ki ő? Miért van itt? – Bajt érez. Hamarosan vége lesz. A dolgok a végük felé közelednek. William elfojtott egy morgást. Semmit nem árul el. – Mi történt Larkkal? Azan nagyi megrázta a fejét, ugyanaz a komoly mosoly ült az arcán. William dühödten felsóhajtott. – Meséljen nekem Lagar Sheerile-ről. – Jóképű fiú. Gazdag. Erős, a régi módon. Remek. – Ki tudja terjeszteni a villantását a kardjára, mint Cerise? – A mi viszályunk régi, gyermekem. Gondolod, hogy Sheerile-ék idáig fennmaradtak volna, ha nem a régi módszert alkalmazzák? – Az idős nő elnyomott egy nehéz sóhajt. – De Lagar házában baj van. A jó vérből rossz lett. A hagyomány hamarosan kihal. – Hogy érti ezt? – Kaitlin. – Úgy köpte a szót, mintha valami mérgező gyümölcs lenne. – Jó családból származott. Valaha, egykor barátok voltunk, mielőtt hozzáment Sheerile-hez. Kaitlin apja kemény ember volt. Amikor Kaitlin anyja meghalt, az apja többé nem nősült újra. Kaitlin volt az egyetlen gyermeke, az örököse. Vasmarokkal tartotta, és ezen semmi, még a halál sem változtatott. Undorral legyintett: – Kaitlin ugyanezt művelte a gyerekeivel. Irányítja őket, minden kanyarban rángatja, mintha lovak lennének, akik az ő hintáját húzzák. – Az idős nő felhorkant. – Lagar... Benne volt ígéret, abban a fiúban volt, de az anyja megölte benne, a saját akaratával megölte a fiú akaratát. Kaitlin nem érti meg, hogy egy kardforgatónak a maga útját kell járnia a világban, bármennyi időbe is telik. A férje megértette. Nagymama hangja keserű lett: – Ilyen jó vér! Négy generáció óta ellenségeskedünk, és túlélték. És mindegyik fiát elrontotta a vén csont! Most már a varázsereje sem menti meg. 277
Kegyetlen láng csapott fel az idős nő szemében. Keze szinte karomszerűen ökölbe szorult. Ajka meggörbült, kilátszott a foga, mögötte sötét és ijesztő varázslat libbent fel. Williamen riadalom vett erőt. Azan nagyi keresztülnézett rajta, magasra emelte az állát, szeme lángolt. Hangja mélyen, ijesztően zengett: – Hamarosan vége lesz Kaitlinnek, vége lesz a gyerekeinek, a házának is vége lesz. Megtisztítjuk a Sheerile-ek emlékezetétől a világot. Tíz év múlva senki nem emlékszik majd a nevükre, de mi még mindig itt leszünk, és látni fogjuk, hogy fák nőnek ki abból a talajból, ahol kifolyt a Sheerile-ek vére, amit mi ontottunk ki. William küszködött, hogy levegőt vegyen. Körülötte a levegőben megült a mocsárra jellemző különös, illatos némaság, ami erőszakos volt, ősi és termékeny. Rothadó sár, az éjszakai virágok erős illata, a nedves kutyák szaga a kennelekből... Baloldalt egy ajtó csapódott, és egy nő oda nem illően hétköznapi nevetése visszhangzott végig a házon. Azan nagyi szemében kihunyt a vad tűz, és gyengéden megveregette William kezét, arcán a mosolytól ráncok szaladtak szét. – Nézzenek oda, ezt a vénasszonyt, hogy morog itten. Azt hiszem, ideje nyugovóra térni. Az idős nő felállt: – Kérnék magától egy szívességet. Kölcsönkérném Urow legkisebb fiát holnapra. – Viheti, ha nem esik bántódása. Azan nagyi arca csupa mosoly lett: – Ostoba gyermek! Hiszen a saját unokám! Nem ártanék egy családtagomnak sem! – Megfordult, és bement. William összegörnyedt a székben. Őrült nő. Őrült család. Ő pedig bolond volt, hogy azt hitte, képes elcsábítani tőlük Cerise-t. Soha nem engednék el. Lark mászott át az erkély korlátján, és leült az egyik székbe. Haja megint mocskos volt. 278
– Nem fogsz az ágyamba zavarni? – kérdezte. William megrázta a fejét. – Nem tudok aludni. – Lark felhúzta a térdét. – Nagyon félek a holnaptól. Gondolod, hogy Cerise meghal? William összefonta a karját: – Minden lehetséges, de nem, szerintem életben marad. Én ott leszek, és mindent megteszek majd, hogy biztonságban legyen. Összenéztek. – Mit tudsz Tobiasról? – kérdezte William. Talán Lark megválaszolja a kérdéseit. Senki más nem válaszolja meg őket. – Az már nagyon régen volt – mondta Lark. – Vagy három éve. Nem sokat tudok. Cerise-szel eljegyezték egymást. Kedves fiú volt. És szép. Na persze. – Miért ment el? – Nem emlékszem igazán. – Lark összehúzta a szemöldökét. – Azt hiszem, anya épp a hajamat fésülte. És nagyi is ott volt. Aztán megjött Cerise. Nagyon ideges volt, mert hiányzott valami pénz. Azt hiszem, azt gondolta, hogy Tobias vitte el. És anya azt mondta neki, hogy nyugodjon meg, és ne csináljon olyat, amit élete végéig bánni fog, és néha az embernek meg kell bocsátania, és adnia kell egy második esélyt. És nagyi azt mondta, hogy a légiósok korában a halál nem volt helytelen büntetés akkor, ha valaki meglopta a családját. Cerise-nek elég őrült lett az arca. Aztán anya azt mondta, hogy a légiósok korának rég vége. És nagyi azt mondta, hogy pontosan ez a baj a Pocsolyával, és ha nem lennének a számkivetettek, akkor rendes hely lenne, és Cerise tudná, mit kell tennie. Aztán Cerise elment, és anya kiküldött, mert felnőttek módjára akartak elbeszélgetni nagyival. Azután többé nem láttam Tobiast. Szép kis történet. – Szerinted Cerise megölte? – kérdezte William. Lark az ajkába harapott: – Nem tudom. Nem hinném. Cerise nagyon nyugodt szokott lenni, mielőtt megöl valakit. Jeges. Azt hiszem, akkor túlságosan is dühös volt. Egy ideig csak ültek, és nézték a holdat. 279
Lark odafordult hozzá: – Holnap eljövök én is a harcba. Anyáért. William azt akarta mondani, hogy még túl kicsi, de ő is ennyi idősen volt életében először csatában. – Vigyázz magadra, és ne csinálj ostobaságot! – Nem fogok – ígérte Lark.
280
21. fejezet Cerise felemelte a fejét, és hunyorogva nézett a reggeli égboltra. Gyönyörű, intenzív türkizkék volt, csodálatos napot ígért. Csak éppen a mai napon a család elindult, hogy megküzdjön és meghaljon, és neki kell vezetni őket. Mögötte két tucat Mar lovagolt. Cerise már elküldte a gyerekeket, hogy kémleljék ki az utat. Átnézett a válla felett. Mindenki itt volt. Richard, Kaldar, Erian, Murid néni, Ben bácsi... Pillantása Williamre vándorolt, aki a sor szélén lovagolt, Adriana mellett. William összevont szemöldökkel nézett rá. Igen, igen, látom, hogy összevonod a szemöldöködet, Lord Féltékeny Bill. Ha valami történik vele ma, Richard veszi át a parancsnokságot a családban, és Pete néni vigyáz majd Larkra. Cerise szíve meglódult. Lark nem jönne ki jól Pete nénivel, de nem tudta, kihez forduljon. Nagyi segítene, de Azan nagyinak és Gastonnak megvan a saját harca. A Sheerile család olyan volt, mint egy hidra: a két testvér ott lesz a Sene Manorban, de a klán addig nem hal meg, amíg Kaitlin, az anyjuk utolsót nem lélegzik. Nagyi úgy döntött, hogy ma jött el ennek a napja, és egyikük sem volt olyan ostoba, hogy az útjába álljon. Megkerülték az útkanyarulatot. Sokkal könnyebb lett volna, ha nagyapa háza valahol a főút mentén van. Odamennének egy kisteherautóval, bedobnának egy bűzbombát, leülnének, és mindenre lőnének, ami kijön. De nem, az udvarház mélyen benn állt a mocsárban. Egyetlen kisteherautó sem jutna be odáig a keskeny, félig elárasztott ösvényen. Ez azt jelentette, hogy meg kell ostromolniuk a házat. Ha Sheerile-ék egyedül is vannak, akkor sem jók az esélyeik. De így, hogy Sheerile-ék szövetkeztek a Kézzel... Ki tudja, miféle borzalmas szörnyetegeket telepített a Kéz a házba? Bárhonnan is nézte, valahogy be kell juttatniuk a bűzbombát a házba. Ki kell kergetniük Sheerile-éket, mégpedig a legkevesebb 281
károkozással, különben tönkretesznek minden nyomot, ami az udvarházban még megmaradt. Tizenhat napja vitték el a szüleit. Cerise egyenesen maga elé bámult. Nem fakadhat sírva az egész család szeme láttára. Tizenhat napja ragadta el a Kéz az anyját és az apját, nagyjából nyolcvan éve kezdődött a viszály az ő családja és Sheerile-ék között. Jó kis nap ez a mai. Nyílvessző húzott el a válla mellett, és egy előtte álló fába csapódott. Egy mókus felvinnyogott, felszúródott a nyílra. William odalovagolt a fához, és késével kettévágta a kis, bundás testet. Csápok tekergő masszája ömlött ki belőle, és nedves cuppanással a földre folyt. Cerise látott már ilyen csápokat, a Kéz halottidézőjének denevérjében. – Élőhalott? – kérdezte Cerise. Will bólintott: – Ma nem kell aggódniuk a Kéz miatt. – Miért nem? – kérdezte Erian hátulról. William rápillantott: – Ha a Pók emberei segítenének Sheerile-éknek, akkor nem lenne szüksége egy felderítőre, aki jelent neki. Biztosan magukra hagyta Sheerile-éket, de szeretné megtudni, mi a harc vége. Eszerint Lagar és Arig egyedül van. Csak a két testvér... és még bárki, akit felfogadtak. Cerise égnek emelte a szemét. – Köszönöm. – Én meg tudom ölni a halottidézőt – mondta William. – Hány emberre van szüksége? Will elvigyorodott, kivillantotta fehér fogsorát, arca vadállati lett: – Egyre sem. – Akkor viszlát a háznál. Jó vadászatot! William leugrott a lováról, és eltűnt a bozótban. Cerise megfordította a lovát: – Sheerile-ék egyedül vannak. Gyerünk, űzzük ki őket abból a rohadt házból! Kaotikus kórus válaszolt neki. Aggodalom telepedett Cerise-re, de elfordult, mielőtt meglátták volna. 282
William felhúzta magát a fenyőfára a tisztás szélén, és a területet kémlelte. Csizmája talpa nedves volt a felderítővezér vérétől, és ez plusz egy másodpercet tett hozzá a mászáshoz. Az öreg ház egy kis emelkedőn állt. Sheerile-ék biztosan szereztek egy fűnyírót, mert a ház körül frissen lenyírták a füvet. Egy ötvenméteres, lekaszabolt növényekkel borított, sziklás terület választotta el a házat a fáktól. Marék egyenetlen sorokban sorakoztak fel. A házat bámulták. William is bámult. Kétemeletes, omladozó épület volt, olyan, amilyet gyakran látott a Töredékben. Minden mállott, roskadozott vagy rothadt, kivéve a vasrácsokat az ablakokon. Azok vadonatújaknak tűntek. A rácsok közül fegyvercsövek kandikáltak ki. A hely igazi erőd volt. William legszívesebben felgyújtotta volna, hogy egyenként szedje le a kiugráló ellenséget. A fák vonalánál Richard meglátta őt, és megérintette Cerise vállát. Cerise megfordult, hogy elnézzen William irányába. William felemelte a felderítővezér fejét a hajánál fogva, és meglóbálta. A Kéz halottidézője csúnya grimasszal a képén halt meg. Talán nem volt a legjobb ötlet elhozni a fejet, de akkor Cerise honnan tudná, hogy ő megölte a férfit? Cerise felfelé mutatott a hüvelykujjával. Haha! William a faágra helyezte a fejet, és visszanézett a Mar családra. A túlsó végen Lark ült egy fán, a fatörzs elrejtette a ház elől. Odaintegetett neki. William visszaintegetett. A fák vonalánál egy nő állt fel guggolásból, ismerős, bronzszínű golyó volt a kezében. Bűzbomba, a Mágiabeli katonaság kedvenc, nem halálos fegyvere a tömeg irányítására. Dobj be egyet egy zárt térbe, és figyeld, ahogy az emberek egymást taposva próbálnak kimenekülni. Ez egy vagyonba kerülhetett Cerise-nek. Hogyan fogják bejuttatni a vasrácsokon keresztül? A házra pillantott. Á, szóval ott. Egy négyszögletes, harminc centi hosszú és tizenöt centi széles ablakon, ami túl kicsi volt ahhoz, hogy berácsozzák. A nő mély levegőt vett. Világoszöld fénysugár robbant ki belőle. Védővillantó. Nem valami erős. Esélyes, hogy nem sokáig bírja. A nő kifutott a tisztásra, varázslata ragyogó falként vette körbe. Golyók fütyültek körülötte, és lepattantak róla, a zöld fal 283
visszapattintotta őket. A nőnek nem sok ereje volt, csak annyi, hogy visszaküldje a golyókat. A nő egyenes vonalban futott, megborzongva a golyózápor alatt. Jó terv. Fuss – drukkolt William – fuss, fuss! Harminc méter a házig. Húsz, huszonöt... A nő bal lába alatt megnyílt a talaj. Fémfogak villantak meg. A nő felsikoltott, lába hatalmas fémcsapda foglya lett. Villáma elhalványult és eltűnt. Az első golyó a mellkasát érte, ahogy zuhant. Egy darab húst kiszakított a hátából, és bíborszínűen spriccelt a vér. A második, a harmadik és a negyedik golyó a gyomrát érte. A bronzgolyó kigurult az ujjai közül, és a zöld fűre esett. Kis test rontott elő a bokorból, és átvágott a tisztáson, sötét haja mögötte szállt a levegőben. Lark. A fák vonalánál Cerise felsikoltott. A gyerek rémült nyusziként cikázott ide-oda. Golyók tépték fel a gyepet, mindkét oldalon. Egy nyíl szállt át a levegőn, és beleállt a mellébe. Ugrás közben érte, és Lark egy pillanatig szállt, súlytalanul, szeme tágra nyílt, szája borzalmas O betűt formált, arca krétafehér volt – mint az egyik gyerek, azokkal a százszorszépekkel teli réten, évekkel ezelőtt... William bensőjében a vadállat üvöltött, és kapart a karmával. Leugrott az ágról, és odarohant a lányhoz. A fű és a kövek elhomályosultak. Átrohant a világon, csak saját szívverése adta meg a löketet, úgy futott, ahogy csak egy farkas tud. A golyók dühöst méhekként süvítettek el mellette, az árnyékába haraptak, lábnyomaiba fúródtak. Felkapta Larkot a földről, és futott tovább, egyre gyorsabban, túl gyorsan, a biztonságot jelentő fák közé. Erian rohant el mellette a házhoz. Arcok jelentek meg előtte, eltorlaszolták az útját. William átugrotta őket, és a legközelebbi fatuskóról leugorva egyenesen az erdőbe rohant, kidőlt fákon ugrott át, elhaladt a félig vízbe süllyedt ciprusok mellett. Egy idő után rájött, hogy már elég távol vannak, és egy száraz helyen megállt. Szíve vadul vert. Úgy érezte, füle megtelt vérrel.
284
Lark rémülten bámult rá, mint egér a macskára. William felállította. A nyíl csak a kulcscsontja felett érte, nem a mellkasában. A seb a húst érte. Csak a húst. – Miért? – acsargott William, hangja szinte már nem volt emberi. Lark nem szólt, és William még egyszer megrázta. – Miért? – Segítenem kell. Egy szörnyeteg senkinek nem fog hiányozni – suttogta a kislány. – Soha többet! – morogta William az arcába. – Hallottad? Soha többet! Lark reszketve bólintott. William megfordult. Emberek furakodtak át a bokrokon. Leengedte Larkot a földre. A kés már a kezében volt. Érezte a lélegzetüket, hallotta a pulzusukat. Félelmük elérte őt, ragadozószerű örömmel töltötte el. A levegőbe harapott. Elhátráltak előle. – William! – Dühén Cerise hangja vágott keresztül. – William! A lány átnyomakodott a többieken, és átgázolt a vízen. Illatától William érzékei túlpörögtek. Cerise ragyogó szemmel ragadta meg a férfit, ajka az övét érintette, és egy pillanatig megízlelte. – Köszönöm! – lihegte Cerise, és aztán már ott sem volt, felkapta Larkot, és vitte magával, William pedig kénytelen volt megrázkódni, mert az izgalomtól megfeszült a teste, a vadállat ki akart volna jönni belőle. Az emberek elhátráltak, és követték Cerise-t, amíg csak egyvalaki maradt mellette. William az ismerős arcra bámult. Borzas haj, fülbevaló, sötét szemek... Egy pillanatba beletelt: Kaldar. – Helló – mondta a férfi. William felmordult. – Nyugi. Nyugi már. Tegye félre az őrületet. A harc erre van. – Kaldar hátrafelé mutatott, át a saját válla felett. – Ott vannak a rosszfiúk. – Tudom. – William elosont mellette. – A beszélgetés jó. – Kaldar követte. – Az összefüggő, teljes mondatok még jobbak. Maga nagyon gyors, kékvérű. William átnyomakodott a bokrokon. Forrt benne a düh. Vért kívánt. Meleg húsba akart beletépni.
285
A háznál Erian, aki két ablak között a házfalnak szorult, egy fintor kíséretében kirántotta a vállából a nyilat. A Marok lőttek tovább, nyilaik és puskagolyóik lepattantak az Erian feje felett csak harminc centire levő ablakokról. Cerise unokatestvére leguggolt, és jobb felé mászott, hátát a falnak vetve. Elérte a kis ablakot, öklével betörte az üveget, és bedobta a bűzbombát. Mély, torokhangú üvöltés rázta meg a fák vonalát. A szél odasodorta a savas bűzt, mely olajos volt, keserű és rothadó, mint a bomló hányás szaga. William epét érzett a torkában. Kiköpött. Túl sok. Túl sok izgalom, túl sok adrenalin. Érezte, hogy az ismerős jegesség végigfut a bőrén, és minden szőrszála feláll. A hasadás első jele, a harci őrjöngésé, ami akkor kapta el a fajtáját, amikor a nyomás túlságosan nagy lett rajta. William a fogát csikorgatta, és próbálta visszatartani. Később lesz majd szüksége rá. A Pókkal szemben lesz szüksége rá. Ne most, basszus! Ne most! – Lefogadom egy dolcsiba, hogy többet ölök meg, mint Richard – kiáltotta Kaldar, ujjai között egy széles pengéjű kardot szorongatva. – Ez egy vesztes fogadás! – mondta Richard. Williamben a vadállat szája kinyílt. William megpillantotta fehéren ragyogó fogait, hófehér volt, akár a gleccser. Elveszítette a mérkőzést. A hasadás közeledik. Erian előkapott egy rövid, görbe kést az övéből. A pillanat egy örökkévalósággá feszült szét. Még egy... A vadállat kitátotta száját. Feneketlen sötétség honolt benne, jeges fogakkal a peremén. William egyenesen belebámult. A vadállat beleharapott. A fogak az agyába haraptak. A vadállat nyelt. Williamet magába fogadta a sötétség. A világ szinte vontatottá lassult. William kisétált a mezőre. Mögötte Kaldar felkiáltott. William nem figyelt rá. Újabb rúgás reszkettette meg az egyik rácsot, és az egész rostély kidőlt. Egy sötét hajú nő ugrott ki az ablakon. Két lépés után elesett, egy nyíl állt ki a torkából. Sheerile-ék zsoldosai menekültek a házból, ajtókon és ablakokon át, átrohantak a tisztáson. William acsargott, és utánuk vetette magát.
286
Egy férfi ugrott rá, kivont késsel. Túl lassú. William elugrott a lecsapó penge fényes ívétől, és megvágta a férfi hónalját, elfordította, elvágta a torkát, és ment tovább. Egy nő támadt rá balról. William pontos vágással kibelezte, átlépett a testén, és ment tovább. Újra és újra ölt, tudva, hogy csak az nyugtatja meg, ha levetheti a bőrét, és élő húsba haraphat. Azzal kellett megelégednie, amije volt. Fém csattant körülötte, néha érte egy-egy ütés. Puha farkasmancsain átvágott a vértől fémes levegőn, és mindent elpusztított, ami az útjába került. A világ feketeségbe és vérbe torkollott. Cerise látta, ahogy William átrohan a mezőn. Agyának időbe tellett megértenie, és mire rájött, mi történik, addigra William már előkapta a kését. Artériás, világospiros vér áztatta a földet. Sheerile-ék embere térdre esett, de William már a következő áldozatnál tartott. Egy pillanat alatt ölte meg a nőt, meg sem állt, és amikor megfordult, hogy a következő embert eltakarítsa az útból, Cerise meglátta a szemét – két olvasztott borostyándarab volt. – Maradjatok távol! – kiáltotta. – Maradjatok távol tőle! William őrjöngve ütött-vágott, akár egy dühöngő démon, brutális, vad pontossággal gyilkolt. Mintha egy veszett tigris szabadult volna el egy falka tehetetlen préda között. Gyors volt, fáradhatatlan és halálos. Lövés dörrent. William megtorpant. Cerise szíve kihagyott egy ütemet. William elragadta halott ellenfelétől a kését, megfordult, és elhajította. A kés átfúródott a második emeleti ablak rácsai közti keskeny résen. Egy nő zuhant a rácsnak, és csúszott le a földre, a kés a torkából állt ki. William elvigyorodott, kivillantotta a fogát, és gyilkolt tovább. Cerise karja lúdbőrözni kezdett. Körülötte az emberek felálltak, hogy jobban láthassák. Senki nem szólt egy szót sem. A család döbbent csendben nézte. Tehát ezt tartja magában láncon. – Megőrült – mondta Cerise mellett Richard. 287
– Tudom – mondta a lány. – Egész végig magában tartogatta. Hihetetlen, ugye? Richard egy hosszú pillanatig bámult rá, majd szemét az égnek emelte: – Mi a fenét csináltok ti ott odafent? Teljesen elment az eszetek? – William? – A lány hangja beúszott az agyába. Az illata ott keringett körülötte, átszűrődött a forró vér szagán is. Cerise. Őt hívja. William karmaival áttört a véráztatta ködön. A lány keze megérintette. William megragadta, és magához húzta. Kristálytisztán látott mindent, látta a lányt és a saját kezét, ahogy a lány vállát markolja. Az ujjai véresek voltak. Cerise rámosolygott: – Szia. – Szia. A lány ujjai megsimogatták az arcát: – Újra itt vagy velünk? – Soha nem is mentem el. Most észrevette a családtagjait. Körülállták őket, számszeríjakat és puskákat markolva. A mezőn holttestek hevertek szerteszét. Már nem volt kit megölnie. A benne levő nyomás enyhült. Még több, több vért akart, több ellenséget, hogy az izmaiban sajgó feszültség kiengedjen, de Cerisenek szüksége volt rá, és az, amit eddig csinált, mostanra elég kell, hogy legyen. – Megyek, és megküzdök Lagarral – mondta Cerise. – Végignézed? William elengedte a lányt, és bólintott. Cerise felment a verandára. A nap megcsillant a kezében levő kardon. William leült a fűbe. Richard leült az egyik oldalára, Kaldar leroskadt a másikra.
288
– Murid puskája a maga fejét vette célba. Ha közbelép, ezekre a szép gyomokra fog hullani az agyveleje – mondta Kaldar. – Gondoltam, jobb, ha tudja. – Jó tudni – mondta William. – Teste lassan nyugodott csak le. Erőt vett rajta a fáradtság. Bolondok ezek itt. Ez Cerise harca. Ha közbelépne, Cerise soha nem bocsátaná meg. Ha Cerise tétovázna, akkor ő kénytelen lenne végignézni a halálát. A gondolattól a benne levő vadállat üvölteni akart, de senki nem állhat egy farkas és a prédája közé. – Milyen gyakran képes erre? – Richard egy mozdulattal a holttestekre mutatott. – Nem gyakran. – Vége van, Lagar – kiáltotta Cerise. – Gyere ki. Fejezzük be végre! Csend ülte meg a tisztást. Egy férfi lépett ki a napfényre. Kék köntöse leért a térdéig. A bal ruhaujja cafatokban lógott. Lagar lerázta a másik ruhaujjat is, hagyta, hogy a köntös a csípőjén lógjon. Megsuhogtatta a kardját. Izom-kötegek mozdultak végig meztelen mellkasán és karján. Mit látott benne Cerise? Magas és jó felépítésű. Világos haj, kék szem. Ellenségek voltak, de a férfi mégis rávette, hogy táncoljanak. Elbűvölő volt? Tudta, hogy mit kell mondani? Ide-oda kerengtek, tartották a távolságot. Lagar megfeszült. Az erek kidagadtak a karján. – Hogyhogy mi soha nem jöttünk össze, Cerise? A férfihoz képest Cerise kicsi volt. Kisebb célpont, és gyors, de Lagar erősebb. Erejével legyűri majd a lányt, és Cerise nem elég súlyos ahhoz, hogy valódi ellenfele legyen. – Nem tudom, Lagar. Talán köze van ahhoz, hogy megölted a rokonaimat, és elraboltad a szüleimet. Lagar megállt. Cerise is megállt. Lagar villantása hófehér tűzként csapott elő a szeméből. Végigfutott a kezén, bele a kardjába. A francba. – Nagy kár, hogy így alakult – mondta Lagar. Cerise varázsereje ott táncolt pengéje hegyén. 289
– Mindketten tudtuk, hogy így lesz – válaszolta. Lagar támadott, gyorsan, akár egy alakváltó. Cerise hárított, mozdulatai gyorsak voltak, mintha folyékonyak lennének az inai. A két penge összeakadt, a varázslat felszikrázott. Áttáncoltak a tisztáson, villantottak és támadtak. Felszikrázott a fém, a varázslat felvillant. Cerise hátralépett, és Lagar is. Egy pillanatig csak álltak, feszülten, mint két macska a küzdelem előtt, aztán Lagar mozdult elsőnek, lesből támadt a füvön át, kardja felfelé irányult. Cerise követte, pengéje lazán állt ujjai között, lábujjhegyen lépkedett. Lagar futásnak eredt, Cerise is. A férfi felugrott, és a fej fölül indította a támadást, emberfeletti erejéből táplálkozva. Vakító varázslatszikrában találkoztak, majd kettéváltak, és megálltak egymással szemben. William orrát elérte a vér szaga. Hosszú vágás húzódott Cerise ingén, vörös folt áztatta a melle fölött. Vékony mosoly jelent meg Lagar ajkain. Ha Lagar nyer, akkor ő fogja megölni, gondolta William. A Sheerile tett egy lépést előre, és elesett, mintha a lábát kirántották volna alóla. Cerise lassan leguggolt mellé a fűbe. Lagar lihegett, kis, rövid kortyokban szívta be a levegőt. Sötétvörös, szinte fekete folt terjedt szét Lagar köntösén. Vér a májból, melyet epe festett be. – Egek, de fáj! – suttogta Lagar. Cerise megfogta a kezét. Megérintette. William elfojtott egy acsargást. Lagar belei felfúvódtak, mint egy vízzel töltött léggömb. A vágás az aortát vagy a zsigeri artériát érte. Lagar gyomra és hasa a saját vérével telt meg. – Mi... jók lettünk volna... – Lagar vért köhögött fel. Cerise megdörzsölte a férfi kezét: – Egy másik korban, egy másik életben talán. Jobban gyűlölted az apámat, mint amennyire valaha is szerethettél volna engem. – Szerencséd – préselte ki magából Lagar. Görcs rázta meg, és ő megszorította Cerise kezét.
290
– El kellett volna menned innen – mondta Cerise. – Mindig is el akartál menni. – Hamis gyémánt – suttogta Lagar. – Mint a mocsári fény. Újabb görcs rázta meg. Felkiáltott. Szeme fennakadt. Vér folyt a szájából. A pulzusa leállt. Cerise kiszabadította a kezét az övéből. Arca közömbös és hűvös lett. – Akasszátok fel. – Vérzel – szólalt meg Richard. – És nagyi nincs itt, hogy segítsen. – Igaza van – lépett hozzájuk Ignata. – Holnap már késő lesz. Akasszátok fel, Richard. Richard megrázta a fejét, és elment. – Mi folyik itt? – William Kaldarra pillantott. Kaldar fintorgott, és kiköpött a fűre: – Varázslat. Régi, mocsárbeli varázslat.
291
22. fejezet Cerise a fűben ült. A mellén a vágás már nem vérzett. Különös módon nem fájt, nem annyira, mint amennyire gondolta. A vére mindig is gyorsan alvadt meg, és általában megúszta egy kötéssel akkor, amikor másokat varrni kellett. Nem messze tőle Erian vonszolt egy tetemet a lábánál fogva a növekvő hullahalomhoz. A sebeit kellett volna ellátnia, ahelyett, hogy hullákat cipel. Erian odafordult Cerise felé, és megfordította a testet. Izgalom gyúlt a szemében, fogait kivicsorította. Őrültnek tűnt, őrjöngő, mániákus öröm töltötte el. Vér folyt a hulla szájából. Erian felnevetett, hangja gurgulázva tört fel a torkából. Az Erian arcán tükröződő vidámság a velejéig megrázta Cerise-t. Ez nem Erian! Erian nyugodt és hallgatag. Nem nevet a halálon. Nem kárörvend felette. A viszálynak vége, mondta magában Cerise. Erian már olyan régóta vágyott a bosszúra, hogy lehet, hogy egy kicsit kifordította önmagából. A Sheerile-ekkel végeztek, és amint megtisztítják a mezőt, Erian ismét a régi lesz. De Cerise örökké fog emlékezni erre a hullamerev vigyorra. Felsóhajtott, és az Erian által hurcolt testre pillantott. Ahogy a tetem szőke feje a talajhoz ütődött, vér buggyant ki a száján. Az arc ismerősnek tűnt... Arig. Szinte alig ismerte fel a vigyora nélkül. A halál minden kifejezést letörölt az arcáról, és most csak egy fiú volt, aki túl korán ment el. Cerise azt kívánta, bárcsak érezne valamit a megbánáson kívül. A Sheerile testvérek halottak, a viszálynak vége. Ünnepelnie kellene, de ehelyett üresnek érezte magát, minden érzelemtől megfosztottnak, csak a megbánás maradt. Olyan sokan haltak meg! Emberek, életek pazarolódtak el!
292
Ha egy szikladarab lepottyanna az égből, és megölné, nem érdekelné. Úgyis teljesen elhasználtnak érzi magát. William ült le mellé a fűre: – Jó harc volt. – Igen. Te egyedül harminchat embert mészároltál le. – Rád és Lagarra értettem. Cerise felsóhajtott: – Ha én lennék az apám, a család bárhová követne, de nem az vagyok. Be kellett bizonyítanom, hogy elég jó vagyok. Ha legközelebb a Kéz ellen kell vezetnem őket, muszáj lesz, hogy jöjjenek utánam. A tisztás közepén a férfiak felakasztották Lagar testét. Egy fapóznáról lógott le, függőlegesen, és az emberek tőzeget és sarat hordtak alá. Három vödör sár már ott várakozott a holttest mellett. Richard és Kaldar hoztak egy nagy, műanyag tartályt, és a vödrök mellé állították. Will a holttestre nézett: – Miért? – Megidézünk egy mocsári szellemet, hogy lépjen be a testbe. Sok szellem van a mocsárban. Régen istenek voltak, a régi törzsek régi istenei, akik évszázadokkal ezelőtt menekültek át a mocsárba. De a törzsek rég kihaltak, és az istenek most csupán szellemként léteznek. Ott van Gospo Adir, ő az élet és halál szelleme. Ott van Vodar Adir, ő a víz szelleme. Én Raste Adirt hívom, aki a növények istene. – És mi célból? Cerise felsóhajtott: – Nem tudjuk, hová vitte a Kéz a szüleimet, és miért. Meg kell tudnunk, hol vannak, és mit akarnak. A növényekben nagyon sok az életerő. Elég ahhoz, hogy újjáélesszenek egy holttestet. Az, amit én keresek, Lagar elméjébe van elzárva. Lagar óvatos ember volt. Tudnia kellett, mit tervezett a Pók a szüleimmel, különben soha nem paktált volna le a Kézzel. Raste Adir összeolvad a testtel, és felfedi előttem ezt a tudást. – Összeolvasztás. – William úgy köpte a szót, mintha rothadt lenne.
293
– Nem pontosan. Az összeolvasztás során az élő embert összeolvasztják a növény szöveteivel, megsemmisítve az ember akaratát. Lagar halott. Már nincs akaratereje. Csak az elméjében tárolt információra van szükség. Ne nézzen így rám, William. Próbálom megmenteni a családomat. Az undor eltűnt a férfi arcáról: – És veszélyes? – Igen. A régi varázslat régóta éhezik. Ha nem vigyázok, felfal. William kinyitotta a száját. – Most mennem kell. Cerise felállt. Odament Lagar testéhez, ahol Ignata és Catherine várta. Nézd csak végig, Lord Bill! Megmutattad nekem a csúnya oldaladat. Most én jövök. Ignata egy vödör sarat öntött magára. Catherine csatlakozott hozzá, sután és ügyetlenül tartotta a vödröt. Cerise felkapta a harmadikat, és a tartalmát a fejére ürítette. A hideg sár végigfolyt a haján, rothadás és víz szagát árasztva. – Bárcsak nagyi is itt lenne! – mormolta Catherine. – Nem lehet itt – mondta Ignata. – Tudom, tudom, csak... Bárcsak már vége lenne... – Szerintem is – mormolta Cerise. Catherine megállt: – Miért? Szerinted valami rosszul sül majd el? Cerise majdnem káromkodásban tört ki. – Nem – hazudta. – Semmi nem fog rosszul elsülni. Csak fáradt vagyok, véres és sáros. Szeretnék hazamenni, és aludni, Cath. – Szerintem ez mindannyiunkra ráférne – mondta Ignata. Catherine felsóhajtott, és végigöntötte magán a sarat. – Legyünk túl rajta! Cerise lepattintotta a műanyag tartály fedelét. Három, hamuval teli zsák volt benne. Egyet-egyet átadott Ignatának és Catherine-nek, a harmadikat megtartotta. Belevágott a félelem. Csak juss túl rajta! Csak intézd el! Cerise szétnyitotta a zsákot, és elkezdte egyenletesen Lagar holtteste köré szétszórni a hamut. Sokkal könnyebb lett volna, ha a nagyi is itt van, de nem volt itt. 294
Azan nagyi a kezébe fogta Emily arcát, és gyengéden tartotta, ahogy akkor, amikor még kisbaba volt. A még kislány Emily szinte vibrált a varázslattól. Az felsóhajtott. Az összes gyermeke közül Michelle-ben volt a legtöbb varázslat. Nem csoda, hogy Michelle egyetlen lánya ugyanilyen. A Sheerile-ek területétől őket elzáró védőkövek pöttyözték a mocsári erdőt. Itt bujkál Kaitlin, azt hiszi, biztonságban van az udvarházában, a régi védőpajzs mögött. Áthatolhatatlannak gondolta. Nos, már nem sokáig, te eszement vénasszony. Már nem sokáig. A mai napon ez is véget ér. Mikita és Petúnia figyelte őket. – Biztos vagy benne, chado? Emily bólintott. – Nagyon jó kislány vagy. – Azan nagyi elmosolyodott, észrevette a kislány keze remegését. Rémült gyermek. Rémült, rémült. – Nagyon ügyes vagy. – Mit kell tennem? – Csak állj itt mellettem. Gaston, készen állsz? Urow legkisebb fia bólintott – az a farkas lemetszette a haját, igen, ő volt –, és megigazította a hátára csatolt hátizsákot. – Ne feledd: a Halász ösvénye. Arra kell visszajönnöd. A védőpajzs távol tart dolgokat, de nem marasztal ott. Ne maradj ott. Ne várd meg, amíg lezajlik, különben nem jutsz ki. Gaston újra bólintott. – Akkor indulás. – Nagyi Emily vállára tette a kezét, érezte a feszültségtől kemény izomcsomókat. – Semmi baj – suttogta. – Bízz meg a nagyanyádban, gyermekem. Ujjai alatt a kislány elernyedt. Azan nagyi felegyenesedett, és összegyűjtötte minden erejét, ami aztán dühödt méhfelhőként jelent meg, leszállt a levelekről és a földre szállt, körbevette. Ez régi varázslat volt. Pocsolyabeli varázslat. Valaha olyan birodalmat hozott létre, melyhez hasonlót a világ még soha nem látott. Az a birodalom már nem létezett, de a varázslat megmaradt. Emily nagy levegőt vett. Éhesen lihegett. Azan nagyi lecsapolta az erejét, egyre többet és többet. Emily megborzongott, és térdre esett. Feje lekókadt, sötét haja eltakarta az arcát, varázsereje az ujjaiba 295
költözött át. Ebben a varázslatban az igazi hatalom az élő emberi testben rejlett. Azan most már látta, látta a varázsvihart, ami sötét kabátként ölelte körül, lebegett a fantomszellők keltette szélben. A boszorkány köpönyege, így nevezték. Érezte, hogy Emily szívverése egyre gyengül. Elég. Többet nem vehet el. Lénye egy része vágyott rá, nagyobb hatalomra vágyott, de lelke ezen részét elhallgattatta, rácsapta az ajtót éhes, siránkozó pofájára. Elengedte, bár minden akaraterejére szükség volt, hogy megtegye, és unokáját arccal előre lebocsátotta a puha földre. A boszorkány köpönyege akarata szerint öltött formát. Ez a tiéd lesz, Kaitlin. Rohadj el a pokolban az ivadékaiddal együtt! A levegőbe vágott, teljes súlyát belevitte az ütésbe. A varázslat végigfutott a karján, borzalmas tű fúródott a Sheerile földbe, ahol az udvarházuk állt. A kövek megreszkettek a földben, és kettő megfeketedett. Árnyas ösvény nyílt meg a védőkövek között, csak egy méter széles és nyílegyenes. – Most, Gaston! Futás! Urow legkisebb fia végigrohant az ösvényen, és egy szempillantás alatt eltűnt a szemük elől. – Igen így – mormolta Azan nagyi. – Gyors, akár a szél. Lábai felmondták a szolgálatot, de Mikita még időben elkapta. A védőkövek egyre világosabbak lettek, lassan visszatért eredeti, szürke színük. A védővarázslat ismét életre kelt, és visszakövetelte az Azan nagyi által létrehozott ösvényt. – Kezdek öreg lenni már ehhez – mormolta Az, mielőtt meglepte az álom. Cerise teljesen kiürítette a hamut a zsákból, kivett egy kis, horgolt zacskót a tartóból, és belépett a körbe. Két unokatestvére csatlakozott hozzá. Catherine arca vértelen volt, még a sár alatt is. Ignata az ajkába harapott. Ott álltak a póznánál. Cerise egyet lépett előre. Most már nincs visszaút. Meg kell tennie, és jól kell véghezvinnie. A régi varázslat 296
makacs és mindig éhes. A segítségkérés olyan volt, mint a tűzzel játszani. Ha a kisujjadat nyújtod, az egész karod kell neki. Félelem futott végig a gerincén. Cerise eltolta magától. Anya, apa, várjatok. Jövök! Ignata kántálni kezdett, magához hívta a varázslatot. Egy pillanattal később Catherine mély hangján csatlakozott. Cerise meghúzta a zacskó selyemszalagját, belenyúlt, és kiemelt egy maroknyi magot. Eddig csak kétszer csinálta, mind a kétszer Azan nagyi vezette, őt pedig olyan rettegés fogta el utána, hogy hetekig rémálmai voltak. Raste Adir megőrjítette az embereket. Ha elrontottad, a tested többé nem volt a tiéd. Magától cselekedett, és te csak pánikban nézhetted, mit művel. Raste Adir elfeledteti veled, ki vagy, és ha nem vagy elég óvatos, örökre elfelejted. Cerise ujjai megremegtek. Átadta a zacskót Ignatának, aki összezárta, és kivitte a körből, majd visszajött, még mindig kántálva. Cerise letérdelt a pózna alatti sár- és tőzegdombra, ahová Lagar vére lecsöpögött, és gyengéden a sárba táplálta a magvakat. Elektromos villanással varázslat futott át rajta, és szétáradt, egész testét megbizsergette, és kibomlott. Mellette Ignata megingott. Catherine úgy mormolt, úgy kántált, mint ahogy a szellő susog át a leveleken. Azan nagyi szavai visszhangoztak a fejében. Ne add meg magad, ne felejtsd el, ki vagy! A varázslat ott gomolygott benne, majd kiáradt, mint a dagály, belenyalt a kis dombba. A magvak megmozdultak. Külső héjuk megrepedt. Apró, törékeny, sápadt, zöld gyökerek bújtak ki belőlük. A varázslat sietősen kanyargott ki Cerise-ből. A növényeket táplálta. A gyökerek megvastagodtak, táplálták a magvakat, mélyen belefúrták magukat a véres sárba, és bámulni kezdtek. Zöld gallyak jelentek meg, elkezdtek felfelé tekeredni a póznán, beleharaptak Lagar testébe, egyre magasabbra és magasabbra másztak. Cerise homlokán verejték ütött ki, összekeveredett a sárral.
297
Levelek pattantak ki az ágakon, világoszöld levelek, apró ereik vörösek voltak, mint Lagar vére. Lagar holtteste eltűnt a zöld levéltakaró alatt. Mély fájdalom járta át Cerise bensőjét. A domb még több varázslatot követelt. Még. Még. Rügyek pattantak ki, és szétnyíltak. Virágok bomlottak szét, sárga, fehér, világosbíbor színben, mámorító illatot lövelltek a levegőbe. Az illat mézédesen fonta körül Cerise-t. Őrült boldogság fogta el. De gyönyörű... A teste megingott, szinte táncolt. Megpróbált leállni, de végtagjai nem engedelmeskedtek neki. Catherine térdre esett, és halkan felnevetett. Anya... Apa... Összpontosítsatok! Összpontosítsatok, a rohadt életbe! Cerise áthajolt a dombon, és ráköpött a levelekre. – Ébredj fel! A zöld tömeg megborzongott. Tompa üvöltés visszhangzott a tisztáson, mintha ezer ervaurg jelölné meg egyszerre a területét. Ősi, erős és éhes varázslat rontott át a leveleken. Nagyon éhes. Lagar arca bukkant elő a levelek közül, virágok fonták körbe, bőre aranyszínű volt a virágportól. Raste Adir válaszolt a hívásra. Lagar szeme vad, sötétzöld fényben ragyogott. Testéből vékony indák tekeredtek elő, melyek eddig a moha és a levelek alatt voltak, kinyúltak a lány felé, ki akarták szívni életerejét, ígéretekkel töltve meg elméjét. Cerise látta magát, ahogy fennakad az ágak között, teste szárazon zörgő, zöld burok: látta, hogy az indák tovább tekeregnek, látta, hogy a térdelő Catherine zöld csigavonallá változik, látta Ignatát, akit felemelt egy kacs, arca komoly és zavart volt a virágszirmok között. Cerise hátrahőkölt, és varázserejét hívta védelmük Nem! Menj vissza! A régi varázslat ott táncolt körülötte. Vonzása nagyon erős volt. A földön Catherine szipogott, örömkönnyek ömlöttek a szeméből. A kacsok érte nyúltak. Cerise odalépett eléjük, és összeszedte minden varázserejét. Ez az erő sötét felhőben libegett mögötte. Az indák megreszketve visszahúzódtak. 298
Ez az! Vissza! Maradj szépen a helyeden! Cerise kihúzta magát. Mocsári boszorkány, akárcsak a nagyanyja, a dédanyja és az ük-ükanyja is. Megvan benne a tudás és a hatalom, és a régi varázslat nem fogja elvenni tőle az elméjét. – Hol van az anyám? Lagar szája szétnyílt, virágporfelhő hussant elő a torkából, és aranyporként szállt fel. – Válaszolj nekem! Ignata kis, nyávogó hangot hallatott mellette. A virágporon át valami megrezzent. Egy kép jelent meg a felhőben: hatalmas vízfelület, amelyből egyetlen magányos, szürke szikla emelkedik ki, mint valami vadállat háta, mögötte pedig egy nagy ház képe látszódott... Bluestone Rock! Csak egy napra van innen! Az ágak Cerise után nyúltak. Cerise rájuk csapott a boszorkányköpönyegével, és visszahúzódtak. – Hol van az apám? A virágpor megmozdult. Egy kép sem jelent meg a felhőben – Lagar nem tudta. – Mit akar a Pók a családunktól? Az ágak tekergőztek, egyre szorosabban és szorosabban fonódtak össze. Lagar szeme sötétzölden villogott, mint két mocsári csillag. Valami mélyen felparázslott abban a villogásban, valami borzalmas és hatalmas, és karmokkal próbált a felszínre evickélni. – Engedelmeskedj! – csattant fel Cerise. A virágpor megint felvillant, és egy viharvert napló képét mutatta... Nagyapa egyik naplójára hasonlított. Lagar teste szétbomló virágként nyílt ketté. Sötétkék csápok nyúltak ki belőle, és Cerise felé nyúltak a virágporos képen át. Cerise maga elé tolta varázserejét, akár egy pajzsot. A csápok borzalmas kiáltásban törtek ki. A nyomás majdnem lesodorta a lábáról. – Futás! Mögötte Ignata megragadta Catherine-t, és talpra állította. Cerise elhátrált. Az orra vérzett. Szédült.
299
– Menj onnan! – kiáltotta valaki. Cerise kiszédelgett a körből. A csápok megmozdultak, elérték a hamut, és reszketve összetöpörödtek. – Elégetni! – Richard lépett be a körbe, és gázolajat öntött a levelekre egy vödörből. Valaki meggyújtott egy gyufát. A zöld tömeg meggyulladt. Fájdalmas kiáltás szakadt fel Lagarból. Úgy sikoltozott, mintha élve égne el. Catherine zokogott, előre-hátra ringatva magát. Cerise összegömbölyödött, és megpróbálta kizárni Lagar képét. Most már tudják. Most már tudják, hol keressék. Kaitlin kinyitotta a gyöngyházberakásos dobozt. Ujjai végigfutottak a benne levő kincseken. Lagar aranyszínű hajfürtje, még kiskorában vágta le. Peva első kilőtt nyílvesszőjének hegye. Arig egy kis fadarabja... Kaitlin emlékezett rá, hogy Peva azt mondta Arignak, hogy az ujjai túl gyengék egy jó ütéshez, ezért Arig bárhová ment, egy gally volt a kezében, és kis darabkákat tört le róla. Kaitlin a száját biggyesztette. Hol rontotta el? Hogy nevelhetett fel olyan fiúkat, akik cserbenhagyták? Felpillantott a falon levő tükörre, és megérintette a szeme körüli ráncokat. Öreg... Megöregedett. Egész lényét a gyerekeinek szentelte. Egy anyának ez a feladata. És a gyerekei cserbenhagyták. Kaitlin a saját tükörképére bámult. Lehet, hogy a bőre kezd megereszkedni, lehet, hogy a haja kezd őszülni, de a vasakarata megmaradt. A szemében látszik, ahogy az apja mondogatta: „Neked vasakarat van a szemedben, Kaitlin. Erős vagy. Az élet megpróbál majd, de túl fogod élni, lányom. A vas nem adja meg magát.” Kiegyenesítette a vállát. Volt varázslat, amihez még folyamodhatott. Sötét, gonosz, tiltott dolgok, amiket rászabadíthat a patkányok bandájára. És a vénasszony mágiája sem védheti meg őket. Persze, a gárda majd eljön, a milícia is eljön, és majd nyivákolnak egy sort a törvényen kívüli varázslatokról. Hadd jöjjenek! Majd kordában tartja őket.
300
Talán új lapot is kezdhet. Az idő megfosztotta termékenységétől, de a Pocsolyában nagyon sok gyermek él. Fizetne valami nőnek egy jó, erős gyerekért, és akkor lenne még egy fia. És most nem követne el hibát. A pamlag felé fordult, ahol a sálját hagyta, és összevonta a szemöldökét, amikor nem volt ott. Egy pillanatig kereste, aztán meglátta, hogy a veranda korlátján fekszik, ahol ma reggel kikísérte Arigot. Különös. Körbetapogatózott, hátha érez valami különös varázslatot, de nem érzett. A házától húzódó védőpajzs érintetlen volt. Egyébként pedig senki nem merne belépni a területére. Senki nem olyan ostoba. Kaitlin kiment a verandára, az erő apró szikrákban tört át a bőrén. Megérintette a sálat. Semmi. Semmi nem volt másmilyen, a minta ugyanolyan bonyolult volt, mint mindig is. Biztosan itt felejtette a verandán. Kaitlin felemelte a sálat, a válla köré kanyarította, és egy pillanatra megállt, magába szívta a Pocsolya illatait. A délután kezdett hanyatlani. Hamarosan eljön az este, a sötétség ideje. A patkányok bemennek a Patkánylyukba, diadalittasan ünnepelnek. Majd ő megmutatja nekik! A kezén valami halvány szúrást érzett, és odapillantott. Vékony, szürke anyag vonta be az ujjait. Zavartan rábámult, összedörzsölte az ujját, és elállt a lélegzete, amint a bőr és az izom lepergett róla. Döbbenten megfordult, ártó varázsige nyomait kutatva, kántált, hogy védelmet kerítsen maga köré. Az erő felszikrázott, és biztos, hogy kemény varázsfalat húzott köré, hogy megvédje a világtól. A kántálás majd segít. Újra és újra suttogott, de az ujjain a bőr nem gyógyult be. A sál! Letépte a testéről, és felsikoltott, amint a nyakbőre is vele jött. Zsibbadás kúszott az ujjaiba, és átáramlott a karjába. Ez nem lehet! Ő vasból van! Erős! A lábai felmondták a szolgálatot, és Kaitlin összeesett a verandán. A mellkasát is zsibbadás ülte meg. A szíve kihagyott egy ütemet. A zsibbadtság fájdalommá alakult át, átszáguldott a testén, és vad fogát belevájta a bensőjébe. 301
Próbált odakiáltani az istállóban dolgozó munkásoknak, de a fájdalom tüzes vasmarka szorította el a torkát, és a hangja nem engedelmeskedett. Haldoklom. Nem engedheti meg, hogy a Patkányoké legyen a föld. Sem a földje, sem a háza, sem az a nyomorult roncs, amely valaha a férje volt. Hatalmas akaraterővel és küzdelemmel az élete maradékát Kaitlin egyetlen, utolsó varázslatba sűrítette. Gaston végigvágtatott a kanyargós Halász ösvényén. A zsákot és a vasfogókat, amelyekkel a sálat megfogta, egy bokorba hajította, hogy megszabaduljon a tehertől, de nem sokat számított. A lába kezdett fáradni. Gaston átugrott egy kidőlt fán. A túlburjánzó ösvényt körülvevő fák a vállát súrolták, ahogy elrohant mellettük, bőrére sárga virágport permeteztek. Mögötte üvöltés harsant, tompán, üresen, mintha egy távoli vízesés hangja lenne. Átnézett a válla fölött, és látta, hogy a távolban gyomok egyenesednek ki, mintha egy láthatatlan kéz húzná fel őket. A fenyőfák tiltakozón felnyögtek. Gaston futott. Úgy futott, mint még soha életében, minden cseppnyi sebességet kiszorított izmaiból, amíg azt érezte, hogy azok leszakadnak a csontjairól. Az üvöltés hangosabb lett. Apró kavicsok záporoztak rá. A tüdejében a levegő tüzes lett. Gaston megpillantotta a folyót maga előtt, és arrafelé rohant. Nem fogja elérni. A vízbe vetette magát, és mélyen leúszott a homályba. Egy apró ervaurg úszott el mellette, megijesztette a megjelenése. Fölötte az ég sárgára változott.
302
23. fejezet Cerise kinyújtóztatta a lábát, és ivott még egy kis gyümölcslevet. Egész teste úgy fájt, mintha kövekkel verték volna agyon. – Hogy állunk? – kérdezte Ignata a másik szobából. – Jól. – Cerise rápillantott. Ignata arcán a bőr túlságosan is kifeszült. Sötét táskák ültek meg a szeme alatt. Amint beléptek a házba, Catherine azonnal elbújt a szobájába. Cerise felsóhajtott. Ha egy kis esze lenne, ő is elbújna. Megpróbálta, de az idegességtől félőrült volt, és amint lezuhanyozott, lement a könyvtárba, ahol Ignata kínálta egy kis bogyós gyümölcslével, hogy „pótold az elektrolitokat”, akármik is azok. – Micsoda nap! – mormolta Ignata. Erian benyomakodott a szobába, és belesüppedt egy puha székbe. Szemét lehunyta, karja fel volt kötve: – Micsoda hét! Ignata odafordult hozzá: – Miért vagy még mindig ébren? Nem adtam neked fél órája valeriánát? A fiú kinyitotta világos színű szemét és ránézett: – Nem ittam meg. – Miért nem? – Mert a valeriánádban elég altató van ahhoz, hogy egy elefántot is elaltasson. Ignata eltakarta az arcát a kezével: – Ha felfogadsz egy orvost, akkor hallgatni kéne rá. – Nem, úgyse hallgatunk – mormolta Cerise. – Hol a kékvérű? – kérdezte Erian. – Kaldarral. – Észrevettem valamit. – Erian megfordult a székében. – Olyan emlékezőtehetsége van, mint egy aligátorcsapdának. Több mint ötvenen vagyunk, és még senkit nem kevert össze. 303
Cerise mélyebbre fészkelte magát a székben. Már csak ez hiányzik, hogy a család kitárgyalja Lord Billt. – Én kedvelem – mondta Ignata. – Megmentette Larkot. – Elmosolyodott. – És Cerise is kedveli. – Ne kezdd! – figyelmeztette Cerise. – Már ideje is. Mikor is, két éve, hogy Tobias elszökött? – Három – helyesbített Erian. Kaldar lépett a szobába, nyomában William. Tekintetük találkozott, és Cerise szíve kihagyott egy ütemet, Kaldar leroskadt egy székbe, és kinyújtóztatta hosszú lábait: – Miről beszélgettek? – Próbáljuk kitalálni, mikor adod férjhez Cerise-t – mondta Erian. Kaldar hátradőlt, pajkos fény villant a szemében: – Nos... Cerise hangos csattanással tette le a poharát: – Elég legyen. Kiderítettétek már, melyik házban van az anyám? Kaldar fintorgott: – Még nem. Ha esetleg elfelejtetted volna, Bluerock egy elég nagy tó közepében van. Időbe telik megtalálni azt a bizonyos házat. Holnapra kiderítjük. Az embereim dolgoznak rajta. – Milyen embereid? Kaldar legyintett: – Ha elmondom, kit küldtem el kémkedni a házhoz, szétrúgod a tökömet amiatt, hogy milyen veszélyes, és hogy nem lenne szabad veszélybe sodornom gyerekeket. Elintéztem a dolgot, ez a lényeg. – Ne, várj egy kicsit... Valami nekicsattant az ablaknak. Cerise megragadta a kését. Kaldar talpra ugrott, és a fal mellett oldalazott az ablak felé, kezében tőrrel. Még egy csattanás. Kaldar a falnak vetette a hátát, és kipillantott, majd felsóhajtott, és felcsúsztatta az üvegtáblát. Egy kis állat mászott az ablakpárkányra. Egérszerű bundája volt, ráült a hátsó lábaira, és hatalmas, világoszöld szemekkel bámult rájuk. Jaj, ne!
304
Az állat elbotorkált az ablakpárkány végéig. Denevérszárnyai megreszkettek egyszer, kétszer, felrepült, és leszállt az asztalra. Apró karmok csúsztak végig a polírozott asztallapon, és a lény fenékre csüccsent, megcsúszott, és odamászott Cerise elé, majd leült. Bajsza mozgott hárpiaszerű orrán. Már nincs menekvés. – Emel, majdnem a szívrohamot hoztad rám – hányta a szemére Cerise. – Bocsánat. – Emel hangja nem az állatból jött, hanem nagyjából harminc centivel a feje fölül. – Még nem tudom teljes mértékben irányítani a kicsikét. Csak pár hete készítettem, de biztos voltam benne, hogy a jelenlegi körülmények között bármit, ami nála nagyobb, simán lelőnének. Az állat kis, fekete lábával megvakarta az oldalát. – Nagyon sajnálom Anját – mondta Emel hangja. – Én is. – Cerise-be belehasított a bűntudat. Anja maga jelentkezett, hogy elvigye a bűzbombát a házig. Ha nincs Lagar aligátorcsapdája, még most is élne. A denevér megborzongott. – Valaki megidézte Raste Adirt a Sene előtti tisztásra. Te voltál, vagy Azan nagyi? – Én. Nagyi alszik. Az állat tüsszentett, és összegömbölyödött. – Nagyon jól csináltad – mondta Emel testetlen hangja. – Egy kicsit túl sokáig tartottad, de nagyon jól csináltad. Emel dicsérete abszurd büszkeséggel töltötte el Cerise-t. Legalább van valami, amit jól csinált. – Köszönöm. Richard jött be, nyomában Murid és Pete néni, akinek bal szemét fekete bőrkötő fedte. Az állat elaludt, apró mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. – Tudtad, hogy a Sheerile-ek birtokának nagy része kiégett? – folytatta Emel. – A ház porrá omlik, és az egész területen sárga fenyőtűk potyognak. Nagyinak nem volt semmi köze hozzá, ugye? Ravasz gazember. 305
– Emel, pontosan tudod, hogy a kiégető varázslat elvisz egy életet. Mindannyiunknak túlságosan is fontos Nagyi ahhoz, hogy hagyjuk, hogy így elpazarolja magát. Csak alszik. Elég sok embert elveszítettünk ma, és ennek ára volt. Kaitlin valószínűleg annyira feldühödött azon, hogy elveszítette a csatát, hogy feláldozta magát, hogy kiégesse a területet. – Én is ezt gondoltam. Ugye tudod, hogy a kiégéses varázslatban való segédkezést halállal büntetik a pocsolyabeli törvények szerint? És Emelnek összetörne a szíve, ha Cerise-t elhurcolná a milícia. Hacsak nem kapná meg előbb a pénzét. – Igen, tudom. Torokköszörülés hangja hallatszott a kis állat felől. – És persze ott van az angolna ügye is – mondta Emel. – Nem voltam biztos benne, hogy az üzenetem elért hozzátok. – Mire célzol ezzel? – Kaldar abbahagyta a körmének piszkálását a tőrével. – Semmi sértőre. Egyszerűen szólva, mindannyiótoknak nagyon nehéz napja volt, és biztos vagyok benne, hogy az angolna volt az utolsó, ami eszetekbe jutott. Azonban a probléma megoldatlan marad. A törvény kristálytisztán kimondja, hogy ha szándékosan megsemmisíted valakinek a tulajdonát, akkor kárpótlást kell fizetned érte. Mint tudod, mivel vérségi kötelék fűz össze minket, az angolna nem támadott volna meg téged, ha nem provokálod. Tehát vagy provokáltad, vagy semmit nem tettél, hogy azt elkerüld. Értem, hogy másvalaki is benne volt a konfliktusban, de a tény az tény: te átmehetsz a szekta tulajdonát képező birtokterületen, ő viszont nem. Az angolna egyszerűen a kötelességét végezte. Mivel te is jelen voltál a helyszínen, és nem jelentheted ki, hogy nem ismered a hagyományainkat, a szekta téged tesz felelőssé azért, hogy nem vigyáztál a... – Mennyi? – kérdezte Cerise. – Ötezer. Cerise hátrahőkölt. Kaldar álla leesett. Erian szeme felpattant. Ignata majdnem elejtette a poharát. Cerise előrehajolt: – Ötezer dollár? Hiszen ez felháborító! 306
– Az állat ötvenéves volt. – De megtámadott engem a mocsár közepén egy jelöletlen patakban! – Volt ott egy jelző. Csak nem tudjuk, mi történt vele. – Ez nem tisztességes! Emel felsóhajtott: – Cerise, mindketten tudjuk, hogy tökéletesen képes vagy arra, hogy elkerülj egy mocsári angolnát, főleg egy ekkora angolnát. Nem volt nehéz észrevenni, több mint négy méter hosszú volt. Azonban értem, amit mondasz, és a drága unokatestvérem vagy, ezért csak ötezer, és nem hét, ahogy mindenki másnak lett volna. – Nem tudunk ötezret kifizetni – mondta Cerise tompán. – Négyezer-nyolcig hajlandó vagyok lemenni, Cerise. Sajnálom, de ennél kevesebb összeg sértés lenne a szektára nézve. És így is, a hiányzó kétszáz az én zsebemből fog kivándorolni. Egek, honnan szerezzen ennyi pénzt? A szektát ki kell fizetni. Túlságosan nagy a hatalma. Ha az ellenségévé teszi, akkor a lábasjószáguk hullani kezd. Először a tehenek és a rolpik, aztán a kutyák, aztán a rokonok. – Ha nincs meg a teljes összeg, kidolgozhatunk egy részletfizetési tervet – javasolta Emel. – Persze kamattal együtt... – Három részletben – mondta Cerise. – Kamat nélkül. – Három hónapon belül, az első részlet a hét végén esedékes. – Most arra kényszerítesz, hogy válasszak a téli ruhák és aközött, hogy örökre a szekta adósa legyek. Ez nem tetszik. – Sajnálom, Cerise. Tényleg. A kis állat felébredt. – Nagyon fontosak vagytok számomra – mondta Emel. – A szekta nem szeretné, ha belekeverednék ebbe az afférba a Kézzel. De úgy próbálok segíteni, ahogy tudok. Majd kitalálok valamit. Az állat felszállt a levegőbe, és eltűnt a kinti sötétségben. Kaldar becsukta az ablakot. – Honnan szerezzük meg a pénzt? – mormolta Ignata. – A nagyanyám ékszerei – mondta Cerise. Eszébe jutottak a hófehér aranyba foglalt elegáns smaragdok, vékony az aranyfoglalat, 307
mint a selyem. Ez a kapcsa az anyjához, az utolsó kapocs ahhoz az élethez, amely az övé lehetett volna. Olyan érzés volt, mintha kiszakítana magából egy darabot. De a pénzt elő kell teremteni valahonnan, és ez az utolsó tartalékuk. – Eladjuk a smaragdokat. Ignata eltátotta a száját: – Az az örökségünk. Az anyád a te esküvődre tartogatta. Nem adhatod el! Ó, dehogynem. Eladhatja. Csak előtte jól kisírja magát, hogy az eladáskor már ne törjön ki könnyekben. – Dehogynem, csak figyelj! – Cerise! – Ezek csak kövek. Kövek és fém. Nem ehető, nem melegít. Ki kell fizetnünk az adósságot, és a gyerekeknek új ruha kell. Lőszer kell, és élelem. – Miért nem fizetheti ki ő? – Erian William felé intett. – Ő ölte meg. – Nincs pénze – mondta Cerise. – És ha lenne, sem fogadnám el. William kinyitotta a száját, de Cerise felállt: – Ennyi, a vitának vége. Később beszélünk. Kiment a verandára, mielőtt még teljesen összetörne. Odakint a hideg, éjszakai levegő körbeölelte Cerise-t. Nagy levegőt vett, és elindult körbe az erkélyen ahhoz az ajtóhoz, amelyik a kedvenc búvóhelyét rejtette. Sötét alak ért földet az erkélyen előtte. Vad szemek meredtek rá. William. Hogy a csudába előzte meg? Cerise összefonta a karját a mellén. – Az utamban áll – mondta. – Ne adja el. Majd én odaadom a pénzt. – Nem kell a pénze. – Azért, mert még mindig dühös Lagar miatt? Cerise égnek emelte a kezét: – Maga ostoba férfi! Hát nem érti? Lagar csapdába esett, akárcsak én. Mindketten beleszülettünk ebbe az egészbe, nem léphetünk ki belőle, és tudtuk, hogy végül megöljük egymást. Hogy mi mit 308
akartunk, az nem számított. Ő legalább elszökhetett, de én itt maradok a családom miatt. Nem szerettem őt, William. Semmi nem volt, csak megbánás. – Akkor fogadja el azt a nyamvadt pénzt! – Nem! – Miért? – Mert nem akarok a lekötelezettje lenni. William felmordult. Gyors lépések közeledtek. Mindketten megfordultak. Pete néni fordult be futva a sarkon: – Cerise? Szent egek, egy percig nem hagyják békén? Cerise elnyomott egy sóhajt: – Igen? – Kaldar felderítői visszajöttek. Megtalálták a házat, ahol a Kéz bujkál, és lefényképezték. – Pete néni lihegett. – Várjatok, hadd kapjak egy kis levegőt. – Elővette a képeket. Cerise fogta őket, és felemelte az ablakból kiszűrődő gyenge fény felé. Nagy ház, az oldalán nagy melegházzal. Kaldar emberei jó közel kerültek. Majd beszélnie kell vele erről. Nem kéne kockáztatni. Pete néni kiszedte a képeket a kezéből, és a halom tetejére csapta az egyiket: – Azt hagyd. Ezt, ezt nézd meg! A fényképen közelről látszódott a melegház, egy tiszta üveglapon keresztül készült a kép. Egy hatvan centi magas facsonk állt szomorúan a sárban. A fa törzse kék volt és áttetsző, mintha üvegből lenne. A Kölcsönző Fája, Mágia egyik varázslatos növénye. Cerise felpillantott. Pete néni fújtatott: – Te is tudod, mire használják ezt a fát. Gondolkozz, Cerise! Cerise összevonta a szemöldökét. Kis mennyiségben a Kölcsönző Fáját katalizátorként használták, összekötötte az embert és a növényt. William azt mondta, hogy a Kéz tele van korcsokkal. Némelyiknek lehet, hogy növényrészei is voltak, és szüksége volt katalizátorra. Elég nagy fának tűnt, és szinte torzsányi maradt belőle, tehát valószínűleg rengeteg katalizátorra volt szükségük. 309
Csak azért kellhet ennyi katalizátor, hogy a varázslat segítségével átalakítsanak valakit. De kit alakítana át a Pók? Az emberei annyira korcsok voltak, amennyire csak lehet. De nem sok értelme van bármit is rájuk erőltetni. Nem, valami nagyon különleges dolgot csinálhat, hogy mentálisan irányíthassa őket, és ez esetben... A képek kipotyogtak a kezéből. Cerise hátradőlt: – Az anyámat olvasztja össze vele! A világ a düh és a pánik miatt hirtelen hófehér lett. Cerise feje forró lett, ujjai jéghidegek. Megmerevedett, mint egy gyerek, akit rajtakaptak valamin. Emlékek rohantak el mellette: anya, a kék szemével és a puha hajának glóriájával, ahogy a tűzhely mellett állt, kezében kanál, mond valamit, olyan magas... Kimennek a verandára, kéz a kézben; ahogy a haját fésüli. Együtt olvasnak egy nagy karosszékben, Cerise feje anyja vállán nyugszik, az anyja illata, a hangja, a... Ó, egek! Mindennek vége... Mindennek örökre vége. Anya elment. Anya, aki mindent megoldott, ezt nem tudta megoldani. Az összeolvasztás visszafordíthatatlan. Elment, elment. Nem. Nem, nem, nem! Pusztító súly nehezedett Cerise mellkasára, és próbálta lerántani a földre. Összegörnyedt, védekezésként a fájdalom ellen, torka összeszorult, és kényszerítette magát, hogy elinduljon, könnyektől félig elvakítva. – Most mennem kell. Hogy senki ne lássa. Kezek kapták fel. William elvitte őt, távol Pete nénitől, távol a konyhai zajoktól, az ajtóig, fel a lépcsőn, be a kis szobájába. Arca nedves volt, és a férfi vállába fúrta. William átölelte, meleg karja dédelgette, és letette a földre. – Összeolvasztást hajtanak végre az anyámon. – Hangja megtörten hangzott. – Szörnyeteggé változtatják, és ő tudja. Tudja, mit művelnek vele. Egész végig tudja. – Nyugalom – mormolta William. – Nyugalom. Itt vagyok. Anya csodálatos mosolya. A meleg keze, a nevető szeme. A „nekem vannak a legbutább gyerekeim”. Az „édesem, szeretlek”. A „Gyönyörű vagy, kis szívem”. Mindennek örökre vége! Nem lesz 310
búcsúzkodás és nem lesz megmenekülés. A halálok, a kínlódás, minden semmiért volt. Anya nem tér vissza hozzá és Larkhoz. Cerise William vállába temette az arcát, és hangtalanul sírt, fájdalom szivárgott át a könnyein. Cerise kinyitotta a szemét. Melegen és kényelmesen feküdt, nekidőlve valaminek. Megmozdult, felemelte a fejét, és két mogyoróbarna szem nézett rá. William. Biztosan elaludt, a férfi karjaiban. A földön ültek, ahová William először leült. Nem mozdult. – Mióta ül itt? – kérdezte Cerise. – Vagy két órája. – Letehetett volna. Cerise megrezzent, de a férfi keze ott maradt, ahol volt: – Nem bánom, hogy fogom. Cerise nekidőlt a férfinak, és fejét a vállára hajtotta. William megfeszült, majd még szorosabban átölelte. – Katasztrofálisan nézek ki? – kérdezte Cerise. – Igen. Na, ez William. Semmi hazugság. A lámpa fénye gyengén világította meg Cerise búvóhelyét. Most olyan szánalmas látvány volt. Halottak képei a falon. Fonott székek. Ez volt Cerise kedvenc helye kiskora óta, és most úgy látta, mintha most látná először. Szomorúvá kellett volna tennie, de már nem maradt benne szomorúság. Mindet elsírta. – El kell mondanom Larknak. – Szíve összeszorult a gondolattól. – És azt sem tudom, hogy apám él-e, vagy hal. Hangja megremegett. William még szorosabban ölelte. – Látta Lark fáját? – kérdezte William halkan. Cerise bólintott: – A szörnyetegfát. – Mi történt vele? Cerise lehunyta a szemét, és nagyot nyelt. – Rabszolgakereskedők. Nem tudom, honnan jöttek. Soha nem tudtuk 311
meg. Valaki átengedhette őket a határon. Celeste, a másodunokatestvérem, és Lark – akkor még Sophie volt a neve – bort vitt Sicktree-be, a folyón át. Lark születésnapi ajándékot akart venni anyának... A hangja elcsuklott. – Celeste elvitte hajókázni Sophie-t, hogy elcseréljen egy láda bőrt valami csecsebecsére. Celeste-et fejbe lőtték. Egyetlen golyóval végeztek vele. Átzuhant a fedélzeten, és Lark utánaugrott. Amikor feljött levegőért, a rabszolga-kereskedők fejbe verték egy evezőlapáttal. Elájult. Elvitték a Pocsolyába a táborukba, és egy föld alatti gödörbe zárták. A gödröt estére elöntötte a víz, és Sophie-nak ülve kellett aludnia, térdig vízben, hogy ne fulladjon bele. Mindent felforgattunk, hogy megtaláljuk. Kutyákkal is kerestük mindenütt. William karja közelebb húzta. – Azt mondta, a második napon az egyik férfi bemászott hozzá a gödörbe. Valószínűleg molesztálni akarta. Lehet, hogy meg is tette, legalábbis részben. Lark egy kicsit tud villantani. A célzás még nem annyira megy neki, de erős fehéret villant. Belevillantott a pasas szemébe. – Kisütötte az agyát – mondta William. – Igen. A rabszolga-kereskedők otthagyták a hullát, ahol volt, viszont nem adtak többé Larknak enni. Nyolc napba telt megtalálnunk, és csakis a nagyi miatt. Azan nagyi éppen bement egy hétre a mocsárba – ez minden évben szokása –, és amikor kijött, és megtudta, elhívta Rasta Adirt úgy, ahogy ma én is. Az egyik rabszolgakereskedő hulláját használta, amit a fagyasztóba tettünk. Nekem kellett volna megtennem, de akkoriban nem tudtam, hogyan kell. – Cerise nagyot nyelt. – Amikor megtaláltuk a tábort, tele volt gödrökkel és gyerekekkel. Némelyik halott volt – a rabszolgakereskedők nem igazán jól bántak az árujukkal. – Megölték őket? – William hangja lihegő acsargás volt. – Ó, igen. Egyet sem hagytunk életben. Ha lett volna időnk, mindegyik gennyládát megkínoztam volna. Amikor kihúztuk Larkot a gödörből, gyenge volt, de élt. Képes volt megállni a lábán. Ha hét napot töltött volna élelem nélkül, gyengébb lett volna.
312
Cerise lehunyta a szemét. Mindezt elmesélni olyan volt, mintha feltépett volna egy sebet. – Gondolja, hogy megette a hullát? – kérdezte William. – Nem tudom. Nem kérdeztem meg tőle. Csak örültem, hogy életben van. Furcsa volt, miután visszatért, William. Először a haja meg a ruhája, aztán elkezdett elszökdösni az erdőbe, és nem szólt hozzánk. Aztán jött a szörnyetegfa. Csak anyában bízott meg. És most már csak én maradtam neki. – Van egy igazi szörnyeteg az erdőben – mondta William. – Lark után eredt, de én megküzdöttem vele. Cerise felemelte a fejét: – Hogy érti, hogy egy szörnyeteg? A Kéz egyik korcsa? William megrázta a fejét: – Nem hinném. – Hogy nézett ki? Will fintorgott: – Nagy. Hosszú a farka. Olyan, mint egy hatalmas gyík, amit ittott szőrrel borítottak. Megvágtam, és a szemem láttára gyógyult meg. A francba! William a lányra nézett: – Én nem tudom, mi az, de a nagyanyja tudja. Gall nyelven altatót énekelt neki. Azan nagyi? – És maga nem mesélte el nekem? William felemelte a szabad kezét: – Nem voltam biztos benne, hogy nem valami háziállat-e, a család barátja, valami távoli rokon, talán egy újabb unokatestvér... Szóljon, ha melegszik. Cerise kiszabadította magát: – Nem háziállat, és nem is rokon! Nem tudom, hogy mi a fene lehet! Még soha életemben nem hallottam ilyesmiről! – Kérdezze meg a nagyanyját! – Most alszik. Nehéz varázslatot hajtott ma végre, és pár napba beletelik, mire teljesen magához tér.
313
Cerise előregörnyedt. A férfi keze végigfutott a hátán, masszírozta a fáradt izmokat, ujja melegsége vigasztaló volt a ruhán keresztül is. Úgy simogatta, mintha macska lenne: – Tehát dühös lesz, ha megölöm? – Ha utánunk jön, én magam tépem darabokra – mondta Cerise. William keze lejjebb vándorolt, de visszahúzta. Megint fegyelmezte magát. A reggel látott vadállat megint elbújt. Cerise hátradőlt, neki Williamnek. A férfi keze a lány csípőjén nyugodott, és közelebb húzta magához. William erős volt és meleg, és a karjában ülve Cerise azt érezte, hogy a benne levő ürességet csendes öröm tölti be. – Amikor húszéves voltam, megismerkedtem egy férfival – mondta Cerise. – Tobiasszal. – Az ő képe is fent van a falon? – kérdezte William, és Cerise némi morgást érzékelt a hangjában. – Bal felső sarok. William megfordult. Elkomorodott. – Jóképű – mondta. – Ó, igen. Nagyon szép volt. Mint egy filmsztár a Töredékből. Nagyon szerelmes voltam belé. Bármit megtettem volna érte. Úgy volt, hogy összeházasodunk. Szinte családtag volt. Apa még azt is megengedte neki, hogy az üzleti ügyeink egy részét ő intézze. – És? A lány szíve ismerősen elfacsarodott. Elmosolyodott: – Eltérést találtam a könyvelésben. Eltűnt némi pénz a tehenek eladása után. Tobias vette el. – Megölte? – kérdezte William. – Tessék? Nem. Sarokba szorítottam, és tagadni próbált, de azt hiszem, túl ijesztő lehettem, mert végül mindent elmondott a nagy tervéről. Annyi pénzt akart összeszedni, amennyit csak tud, hogy átmehessen a Töredékbe. Hazudni próbált, azt mondta, hogy kettőnkért tette, és meg akart győzni, hogy én is menjek vele, de láttam rajta, hogy hazudik. Mindig is a pénz volt neki a fontos, soha nem én. – Mit csinált? – kérdezte William. Cerise a hangjából képtelen volt megítélni, hogy mit gondolt az egész ügyről. 314
Cerise elvigyorodott: – Nos, Tobias át akart menni a Töredékbe. Kaldarral egy zsákba tettük, és átvittük a határon. Kaldar ellopott egy kocsit, és elvittük New Orleansba, a nagyvárosba, és otthagytuk zsákostul a bíróság lépcsőjén. A Töredék különös hely. Nem igazán szeretik, ha az ember igazolványok nélkül felbukkan valahol. – Cerise felszegte az állát. – Zavarná, ha megöltem volna? William ránézett. Biztosan megenyhültem egy kicsit, gondolta Cerise, mert kényszerítenem kell magam arra, hogy ne csókoljam meg. – Nem – mondta William. – De tudom, hogy magát igen. Cerise közelebb bújt hozzá: – Maga jön. – Tessék? – Meséljen valamit magáról. William félrenézett: – Miért? – Mert én már meséltem magamról, és mert szépen kértem. William mormolt valamit. Borostyánszínű fény villant a szemében, majd eltűnt. Hogy a fenébe nem értette meg eddig Cerise, mi van vele? – Volt egy lány – mondta William. – A Peremben ismerkedtem meg vele. Tetszett nekem. Mindent jól csináltam. A megfelelő dolgokat mondtam, de nem működött, nem tudom, miért, de nem. Azt hiszem, nem volt szüksége még egy romhalmazra az életében. Volt két öccse, akiknek a gondját viselte, aztán elment a legjobb barátommal. Jól tette. A barátom kemény jellem, mindig tudja, mi a helyes, és aszerint is cselekszik. Cerise összerezzent: – Maga nem romhalmaz. William kivillantotta a fogát: – Ne csapja be magát. Látott ma reggel. Cerise nagy levegőt vett: – Én úgy tetszem magának, ahogy az a másik lány? – Nem.
315
Ez olyan volt, mint egy arculcsapás. Más lányba szerelmes. És annak a hülye tyúknak még csak nem is kellett. Hogyhogy nem kellett neki? Kiszaladt egy nyílt mezőre, hogy megmentsen egy gyereket, akit mindenki más elűzött. Cerise az ajkába harapott. Ő aztán nem lesz vigaszdíj, maradt még benne büszkeség. De mielőtt elengedi, százszázalékosan tisztáznia kell vele, hogy is áll a helyzet. Ha egy csepp büszkesége az ára, az sem baj. Úgysem tud róla más, csak ők ketten. – Mennyiben más ez? William hátravetette a fejét, fekete haja a vállára omlott: – Rose-nál mindig tudtam, mit kell mondanom. Egy lépést hátraléptem, és beszélgettem vele. Minden hülyeségre emlékeztem a magazinokból. Könnyű volt. – És velem nehéz? Miért? Mert ő mocsári lány? És mi köze ennek a magazinokhoz? William elkapta a tekintetét: – Nem szeretem, ha nincs mellettem. Ha nem látom, nem tudok lenyugodni. Ha látom, hogy egy másik férfival beszél, a legszívesebben feltépném a fickó torkát. És semmi sem illik ide, amit mondanom kéne. Ó, hát ez kezd érdekes lenni: – Mégis micsoda? William felsóhajtott: – A mondatok. Az, hogy „Te vagy a mindenem!'’, vagy „Fájt, amikor lezuhantál a mennyből?". Cerise nem bírta tovább, és felnevetett. Hisztérikusan és szaggatottan nevetett, de nem bírta abbahagyni. William újra felsóhajtott: – Most mit nevet? Cerise nem bírta abbahagyni. Vagy ez, vagy a sírás. – Cerise? – Megkérdezi majd, hogy az apukám tolvaj volt-e, mert ellopta a csillagokat, és a szemembe tette? William eltolta magától: – Felejtse el! 316
A nevetés végre elhalt. – Ezt nevezik hasadásnak, ugye? – kérdezte Cerise. – Azt, amit ma reggel csinált. A maga fajtája akkor csinálja, ha túlárad benne a... William rávetette magát. Egy szempillantás alatt a padlóhoz szegezte, nagy teste az övé felett tornyosult, szeme tűzben égett. Cerise-t izgalom járta át. Érezte, hogy izmai megfeszülnek a megfelelő helyeken. Most vagy soha. Cerise beleharapott az alsó ajkába. – Nos, ez elég kínos helyzet, Lord Bill. William acsargott. A lány egyenesen a szemébe nézett, a vad lényre, amelyet rejtegetett. – Farkas – suttogta. – Azt hiszem, farkas vagy. – Mikor jöttél rá? – A férfi hangja reszelős morgás volt, mintha egy állattal beszélne. – Már egy ideje. Tegnap, amikor rám találtál, az alakváltókról olvastam egy könyvet, mert már tudtam. Cerise visszafojtotta a lélegzetét. A szíve olyan gyorsan vert, mintha az életéért rohant volna. Hideg hullámban érte az idegesség. A világ, ami egy hónapja még olyan stabil volt, szétesett körülötte, és még csak bele sem tudott kapaszkodni a darabjaiba. Mi van, ha téved? Mi van, ha csak vágyik erre? Ha félreértette a férfi szemében megbújó vágyat, és a férfi most elutasítja és elmegy... Kibírná. Tudta, hogy kibírná, mert nem tehetne mást, de belegondolni, elképzelni, hogy megtörténhet – attól összeszorult a torka. Nagy nehezen nyögte ki a szavakat: – Nagyon óvatosnak kell lennie, Lord Bill. Borzalmas veszélyben van. A férfi rábámult, láthatóan nem értette. Cerise az arcát kutatta, de választ nem talált. Egek, ez igazi kínzás! Cerise mosolyra kényszerítette ajkait: – A magához hasonló szép, alakváltó kisfiúknak nem szabadna a mocsári kislányokkal játszaniuk. – Tessék? Cerise a fejét a férfi füléhez emelte. Úgy érezte, mintha egy szikla szélén állna. Egy lépés, és vagy lezuhan, vagy felrepül. 317
– Elvarázsolják. A férfi szeme kitágult, a benne levő borostyánszínű olvadt izzás fellángolt. Cerise megcsókolta. Ajka követelőzően nyomódott a férfiéra. Csókolj vissza, William! Csókolj vissza! A férfi kinyitotta a száját, és Cerise becsúsztatta a nyelve hegyét a szájába, megnyalta a férfi nyelvét. Olyan íze volt, amilyennek elképzelte: finom és vad, és Cerise még keményebben csókolta. Odapréselte magát hozzá. A férfi szája az övére tapadt, átvette a csókot. Úgy csókolta, mintha már szeretkezne vele, mintha csak egyetlen esélye lenne rá, hogy elcsábítsa, és az most itt lenne. Cerise megragadta a férfi kemény testét, a karját izmos nyaka köré fonta, végigfuttatta ujjait a haján, érezte ujjhegyei alatt a lágy, selymes fürtöket. A férfi felhúzta. Az izmok kidagadtak a hátán, ahogy magasabbra emelte a földről, és ismét megcsókolta, szája forróságába dugva a nyelvét. Cerise lihegett, de nem érdekelte. William érdes, kemény keze mindenhol simogatta, a ruhája alatt, a nyakát dédelgette, a hátát, a fenekét, amíg legszívesebben ívbe nem görbítette volna a hátát, mint egy macska. Szája érzékeny pontra lelt Cerise nyakán, és elektromos ütés száguldott végig, a nyakától a lábujjáig. A lány lihegett, és William ismét megcsókolta ugyanott, összecsípve a bőrt. – Ó, istenem! A férfi szeme vágytól és ragadozószerű elégedettségtől ragyogott: – A nevem William. Gyakran összekeverik. Cerise végigfuttatta kezét a férfi mellkasán, érezte a bőr alatt a kemény izmokat: – Seggfej. A férfi felnevetett azon a reszelős, farkasszerű hangon, ami megvadította a lányt. Keze Cerise lába közé siklott, simogatta a combját, a lány pedig lázas sietséggel kigombolta a blúzát, vágyott rá, hogy érezze a férfi testét az övén. William lekapta a saját ingét, megragadta a lányt, és mély, torokhangú nyögéssel ismét megcsókolta, nyelvét a szájába döfte, a férfi ízétől kicsit megszédült. – Ne hagyj el! – suttogta Cerise. 318
– Soha! – ígérte William. A félelem utolsó hideg szilánkja is elolvadt a lányban, csak vágy és boldogság maradt. A férfi keze marokra fogta a fenekét, és közelebb húzta, kemény erekciója ott lüktetett Cerise lába között, érezte a farmerja anyagán. A lány belekapaszkodott a vállába, és lejjebb csúszott, végigdörzsölődve rajta. William keze végigsiklott a hátán, és a lányról hirtelen lekerült a melltartó. William őrült, borostyánszínű szemével ránézett: – Megőrjítesz! Igen! Williamnek fogalma sem volt róla, hogy Cerise mióta várja, hogy ezt kimondja. – Ne engem hibáztass. Már így is őrült vagy – lihegte, és megcsókolta a férfi tökéletes állát, megízlelte az enyhe borostát. Olyan jó illata volt, tiszta, erős és férfias. – Őrült, őrült farkas! – Nicsak, ki beszél! William keze a lány mellbimbója köré csúszott, amitől vad gyönyör hullámzott át rajta, olyan váratlanul, hogy majdnem hátraesett. William félrehajtotta sötét fejét, és nyalogatni kezdte a mellét, szívta a mellbimbóját, először gyengéden, aztán keményebben, csak annyira emelve fel a fejét, hogy a hűvös levegő megcirógassa őket, majd az érzékeny bimbókat ismét visszacsúsztatta a szájába, újra és újra, amíg Cerise a sikoltozás szélén állt. Aztán kibomlott az öve, és a farmerja félig lent volt. – Valószínűleg odafent van – hallatszott lentről Kaldar hangja. – Megyek, megnézem. – Ceri? – Ez Lark hangja volt. Abba kell hagyniuk. A pokolba is! – William! William folytatta. Jaj, ne, ne, a kishúga nem ronthat rá úgy, hogy a nadrágja a térde körül van. Főleg nem most, nem ma, amikor el kell mondania neki, hogy az anyjuk haldoklik. – William! – kiáltotta Cerise. William ujja Cerise bugyijának pántja alá csúszott, és próbálta lehúzni. 319
– Hagyd abba! Valaki közeledett az ajtó felé. Cerise fejbe vágta a férfit. William, mint akit hirtelen felébresztettek, megmerevedett, és legurult róla. Cerise visszarántotta a farmerját. Az ajtó kivágódott. William felpattant, és átrohant a szobán, az erkélyig, majd átvetette magát a korláton. Cerise bal felé rohant, helyére rántotta a melltartóját, és begombolta a blúzát. Kaldar felért a lépcsőn: – Cerise? Cerise ásított: – Igen? – Szóval itt vagy. – Beleroskadt az egyik székbe, háttal az erkélyajtónak. Mögötte William fél karral visszahúzódzkodott, és felmászott az erkély korlátján. – Pete néni mindenkire ráhozta a frászt. Azt gondolta, hogy valami durvaságot csinálsz. William megállt a korláton. A vacak csak öt centi széles volt. William úgy ment végig rajta, mintha szilárd talajon járna, és hessegető mozdulatokat tett Kaldar háta mögött. Ceri próbált nem odafigyelni: – Én soha nem csinálok semmi durvaságot. Baromság, formálták a szót William ajkai. – Pete néni látta, hogy eljöttél a kékvérűvel. Ceri felhúzta a szemöldökét: – Sírtam egy jót, aztán elaludtam a székben. Azt vártad, hogy itt fekszem majd a földön, és félmeztelenül csókolózom vele? William többször vigyorogva bólintott. – Nem mondanám, hogy nem nézem ki belőled – mondta Kaldar. – Vagy belőle. Ki tudja, mire képes? William nyiszáló mozdulatot tett a torka előtt. – Talán megöl, ha nem vigyázol – mondta Cerise Kaldarnak. – Ki, Will? Világi nagy haverok vagyunk. William a szemét forgatta. – Egykutyák vagytok, az biztos – mormolta Cerise. 320
– Ha úgy döntesz, hogy csókolózol vele, intézd úgy, hogy rajtakapjanak – mondta Kaldar. – Úgy könnyebb házasságba hajtani. – Majd észben tartom. Kaldar olyan képet vágott, mint aki citromba harapott: – Az összeolvasztás... Akarsz beszélni róla? Tessék, a szexi gondolatok hipp-hopp, kirepültek a fejéből. – Most nem. – Holnap beszélned kell róla a családdal – figyelmeztette Kaldar. – Tudom. Beszélek Larkkal, mielőtt lefekszünk aludni. – Cerise felállt. Kaldar is felállt. William egyenesen leugrott a párkányról, és Cerise majdnem felkiáltott. – Hozom a hajpántomat. Kint hagytam. Mindjárt lejövök. Kisétált az erkélyre, tudta, hogy Kaldar figyeli. William a peremről lógott le, lábát a falnak vetette. Nem úgy tűnt, mintha nagyon erőlködne. Igen, Cerise nagyon zaklatott volt. De amikor William átölelte, boldog volt, és biztonságban érezte magát. Minden a helyére került, és annyira szeretett volna vele lenni, ha csak pár percre is. – Ma este – formálták Cerise ajkai a szavakat. – A szobámban. William boldogan, vadállatiasan elvigyorodott. Cerise megfordult, és lement a földszintre Kaldarral.
321
24. fejezet Cerise felébredt. A hálószobája sötét volt. Egy másodpercbe telt, mire felismerte maga mellett a suttogásszerű hangot – Lark lélegzését. A magyarázkodás nem ment túl jól. Cerise mindent megpróbált, de Lark csak annyit hallott meg, hogy anya többé nem jön vissza. Soha többé. A szerencsétlen gyerek összetört és sírva fakadt. Vad kétségbeeséssel zokogott. Először Cerise megpróbálta lenyugtatni, aztán valami elpattant benne, és ő is sírva fakadt. Már azt hitte, hogy nem maradtak könnyei, de nem, úgy bőgött, akárcsak Lark. Összeölelkeztek az ágyon, együtt zokogtak a fájdalom és az egész helyzet aljassága miatt. Végül Cerise kényszerítette magát, hogy abbahagyja. Átölelte Larkot, megnyugtató dolgokat susogott neki, amíg húga összegömbölyödött és elaludt, nyüszögve, mint egy beteg kiscica. Cerise a plafonra pillantott. Egy hang sem zavarta meg a csendet. Semmit nem hallott, semmit nem látott. De valami csak felébresztette. Lassan felült, és a verandára nyíló magas ablak felé fordult. Egy égő szempár nézett be az üvegen. William. Nem volt rajta ing. A holdfény játszott a hátán és a vállam, végigfutott szépen formált bicepszén, végigcsúszott az oldalán a törzse izmain, le egészen a keskeny csípőjéig. Sötét sörénye a vállára omlott. Könnyed, ragadozószerű kecsességgel állt. Gyönyörű volt és ijesztő, és ugyanazzal a lehetetlen vágyódással nézte Cerise-t, mint a tóparti házban. A tekintete intenzitásától a lánynak elállt a lélegzete. Nem volt benne biztos, hogy most mi lesz: elájul, felsikolt vagy egyszerűen felébred. A férfi megmozdult, és öklével megkocogtatta az ablakot. Nem álmodik. A férfi eljött, és bebocsáttatást kért. 322
Cerise megrázta a fejét. Nem. Annyira szüksége volt rá, hogy az szinte fájt, de Larknak nagyobb szüksége volt őrá. William széttárta a karját. Miért? Cerise előrehajolt, és gyengéden lehúzta a takarót, felfedve Lark kócos haját. William elkomorodott. Előrehajolt, és beverte a fejét az üvegbe. – Áááá! – Lark felugrott. – Ceri! Ceri! Cerise a húga és az ablak közé vetette magát. – Mi a baj? – Szörnyeteg, szörnyeteg, az ablaknál! Cerise átölelte Larkot, és elfordította, hogy ne lássa az üveget. William levette a nadrágját. Görcs rántotta össze a testét, megfeszítette, összetörte karjait, eltorzította vállait. Cerise nagyot nyelt. – Nincs ott semmi. – Ott a szörnyeteg! Láttam! William izmai olvadt viaszként omlottak szét. Négy lábra állt. Sűrű, fekete bunda fedte be a testét. Megrázkódott, és egy hatalmas, fekete farkas ült az ablaknál, szeme két vad holdként ragyogott. A kislány ezt nem látta. Dehogy látta. Cerise nyakán felágaskodtak a pihék. Nagyot nyelt: – Szívem, ez csak egy kutya, nem a szörnyeteg. Látod? Lark elhúzódott tőle, és az ablakra pillantott: – Honnan jött? – William kutyája. – A farkas akkora volt, mint egy póniló. William gyengéden az üvegre helyezte a mancsát, és megnyalta. – Williamnek van kutyája? – Persze, hogy van neki. Az erdőben alszik, hogy ne zavarja a mi kutyáinkat. Nagyon aranyos. Látod? – Cerise felállt, és kinyitotta az ablakot. William bevonult, hatalmas fekete árnyékként, és fejét a lepedőre fektette, Lark mellé. Lark odanyúlt, és megsimogatta fekete bundáját: – Nagyon aranyos. – Gyere! – Cerise megigazította a párnát. – Próbálj aludni! Becsusszant a takaró alá, Lark mellé. William felugrott a lábukhoz, és lefeküdt. 323
– Viselkedj! – súgta oda neki Cerise. William ásított, kimutatta fehér fogait, amik akkorák voltak, mint Cerise ujjai, és csattogva becsukta a száját. – Ceri? – Mm? – Nem hagyod, hogy anyát így tartsák, ugye? – Nem, nem hagyom. – Meg kell ölnöd. – Megölöm, Sophie. Megölöm. – Nemsokára, ugye? Nem akarom, hogy fájjon neki. – Igen, nemsokára. Most aludj. Reggel kevésbé fog fájni. Cerise lehunyta a szemét, érezte, hogy William megmozdul, hogy helyet csináljon a lábujjainak, és elernyedt. A holnapi nap pokoli nap lesz, de most, mivel egy hatalmas farkas őrködött a lábánál, furcsa módon biztonságban érezte magát. Amikor Cerise felébredt, sehol nem látta Williamet. A férfi majdnem egész éjszaka ott maradt. Cerise korábban már felébredt egyszer, épp napkelte előtt, akkor még ott volt – hatalmas, bozontos vadállat az ágyán. Most nem volt sehol. Őrület, gondolta Cerise, ahogy öltözködött. Tudta, hogy a férfi végül állattá változik. Végül is az alakváltók ilyenek. De végignézni olyan volt, mintha belebámult volna Rasta Adir arcába. Ez a varázslat olyan régi volt, olyan primitív, hogy egyik szép kis egyenletbe sem illett bele, amit a nagyapja tanított neki. Vadul háborgott, dühösen és ősin, akár egy lavina vagy egy vihar. A napló, amit Lagar agyában látott, zavarta. Olyan volt, mint a nagyapja egyik naplója, amibe a növényekkel kapcsolatos kutatásait és terveit írta. A napló a kulcs, az utolsó darabka ebben a hatalmas és kusza kirakóban. Richardot odakint találta az udvaron, felügyelte, ahogy Andre a bozótvágóját élezi. – Át kell mennem a Sene-be – mondta neki Cerise. – Velem jössz?
324
Richard nem kérdezte, miért. Csak hozott két lovat, és kilovagoltak. Fél órával később Cerise ott állt a Sene Manor korhadt verandáján. Olyan boldog volt valaha ebben a házban, valaha, amikor még művelték a kertet, kanyargott a patak felé vezető ösvény, és a falak vidám sárgák voltak. Napsárga, mondta a nagyapja, amikor befejezte a festését. Nagyi megvonta finom kis vállát. Gratulálok, Vernard! Egy hatalmas naposcsibét csináltál a házból. Még mindig hallotta hangjaik elnémított visszhangját, de már nem voltak itt. Rég meghaltak, a pestis vitte el őket. Soha nem látta a holttestüket, csak a két lezárt koporsót. Mire a testüket megtalálták, már napok óta oszlásnak indultak. Apa azt mondta, hogy rossz állapotban voltak, nem lehet megnézni őket. A fakoporsótól kellett búcsút vennie. A nagyszüleiből csak a házuk csupasz csontváza maradt, elfeledve, elhagyatottan. És a kert, amely valaha túlburjánzott, most sivár volt, mert Lagar mindent kivágatott belőle. Piros folt vonzotta oda a tekintetét. Pislogott. Moha. Halotti lepel, így nevezik errefelé. A rövid és tömör növény a Pocsolya mélyén nőtt, döghúsból táplálkozott. Valószínűleg egy elhullott állat teste fölött nőtt ki, olyan sűrűn, hogy néhány nap után csak a vörös szőnyeget és az alatta levő dombocskát lehetett látni. Különös, hogy mindez egy kertben van. Richard a kis, piros sárkánnyelv felé intett: – Lagar emberei ezt a részt kihagyták. – Utálom azt a növényt. – Igen, tudom. A fülfájást megelőzendő kellett inni a teáját. – Richard bólintott. – Nagyapa minden reggel ezt itatta velünk, de hatott. Azt hiszem, soha nem fájt a fülem. – Én emlékszem, hogy majdnem elhánytam magam tőle. Inkább a fülfájás, mint a tea. – Ó, nem is tudom. – Richard keskeny ajka mosolyra görbült. – Nem is volt olyan rossz. – Szörnyű volt. – Cerise átölelte magát. Richard az ajtó felé biccentett: – Minél tovább halogatod, annál nehezebb lesz bemenni. 325
Igaza volt. Cerise nagy levegőt vett, és átment a vérfoltos verandán az ajtóhoz, amely törött zsanérokon lógott. Nem volt vesztegetnivaló idejük. Belépett. A ház homállyal és a penész nedves, dohos szagával üdvözölte. Jobb oldalt nappali volt. Cerise elment mellette. Az előcsarnokban valaha téglavörös szőnyeg futott végig, ami most koszosan és tépetten hevert – alig volt több mint egy darab rongy. A szakadásokon át kikandikáltak a nedvességtől meghajlott padlódeszkák. A házban hideg volt. Cerise lépteitől recsegett-ropogott a padló. Mögötte Richard megállt, és előrehajolt, hogy megnézze a nappalit. – Sehol nincsenek férgek. – Se ürülék, se rágcsálónyomok. Talán még mindig itt van a pestis. – Vagy talán az egész ház halott. – Lakói meghaltak és a ház elporladt, mivel már nem tudott vagy nem akart életben tartani semmit. – Minél előbb megyünk el innen, annál jobb. Világos színű ajtó magasodott Cerise előtt: a könyvtár. Emlékezete előhozott egy képet: napos szoba, egyszerű asztal, a falak mentén könyvekkel telezsúfolt polcok, aztán nagyapa, aki panaszkodik, hogy a napsütés megfakítja a tintát a papíron... Ceri ujjaival belökte az ajtót. Az recsegve kinyílt. A tölgyfaasztal darabjaira törve hevert. A falakról letépett polcok itt-ott miszlikbe aprítva feküdtek. A könyvek sokszínű halma hevert a földön, némelyik csukva, némelyik nyitva, mint egy halom halott pillangó. A könyvtárat nem egyszerűen kifosztották, hanem megsemmisítették, mintha valami rendkívüli erejű lény rajta élte volna ki a bosszúját. Cerise mögött Richard olyan hangot adott ki, ami William morgására emlékeztette a lányt. Nagyapa könyvtárának elpusztítása olyan volt, mintha felnyitották volna a sírját, és leköpték volna a holttestét. Megszentségtelenítés volt. Cerise lekuporodott a könyvhalom mellett, és megérintette az egyik bőrkötésű fedelet. Ujjai nedves nyálkát tapintottak. Megfogta a könyv sarkát, és felemelte. Egy oldal kiszakadt, és a könyv feljött, néhány oldal azonban a padlódeszkákra ragadt. Hosszú, szürkéssárga penészfolt húzódott végig a szövegen a címlapig, összekötve az oldalakat. 326
– Ez már régóta így áll – mormolta Richard. – Igen. Ez nem a Pók műve volt. Rettegés lett úrrá a lányon. Bárki kifoszthatta a könyvtárat – a ház évek óta üresen állt. Mégis, valami nem stimmelt. Egy tolvaj nem tépi szét a könyveket. Cerise megkerülte a könyvhalmot. Átugrott az összetört asztal felett, hogy jobban lássa a falakat, elcsúszott egy nyálkás folton, és majdnem fenékre ült. Hosszú bemélyedések húzódtak végig a vén falakon, hosszú, párhuzamos, tépett szélű nyomok. Karomnyomok. Cerise széttárta az ujjait, próbálta beletenni a falon levő nyomba, de a keze nem volt elég nagy. Mi a franc ez? – Gyere, ezt nézd meg! Richard szokott eleganciájával ugrott át a könyvön, és megérintette a nyomokat. – Egy nagyon nagy állat. Súlyos is, nézd, milyen mélyek a nyomok. Azt mondom, olyan háromszáz kiló lehet. De egy állatnak nincs oka bejönni a házba. Itt nincs élelem, és a tisztás közepén áll. És ha ez egy állat volt, akkor más nyomokat is látnánk: ürüléket, szőrt, további karomnyomokat. Úgy tűnik, hogy ez a lény betört a könyvtárba, tönkretette, majd elment. – Mintha azért tört volna be, hogy csak a könyveket tegye tönkre. Richard bólintott: – William azt mondta, látott egy szörnyeteget az erdőben. Olyan volt, mintegy hatalmas gyík. Richard összevonta a szemöldökét: – Mit keresett William az erdőben? – Lark mutatott neki valamit. A szörny megtámadta Larkot, és William megküzdött vele. Végül Azan nagyi segített nekik. – Kedveled a kékvérűt – mondta Richard óvatosan. – Nagyon is. – Ő kedvel téged? – Igen, kedvel. – Mennyire kedvelitek egymást? Cerise nem tudta elrejteni a mosolyát: – Eléggé. Richard egyik hosszú ujjával megvakarta orrnyergét. 327
– Kérlek – mondta Cerise könnyed kézmozdulattal. – Semmit nem tudunk róla. Mint kékvérűnek, a saját világában vannak bizonyos feladatai és kötelezettségei. Talán szabadságolták a hadseregből. És ha van felesége? Gyerekei? Nálad maradhatna, ha akarna? – Már nincs a seregnél, és nincs senkije. – Honnan tudod? – Megmondta. – Hazudhatott is – mondta Richard gyengéden. – William alakváltó, Richard. Nehezen hazudik. Richard hátrahőkölt. Kinyitotta a száját, láthatóan küzdött magával. – Alakváltó – nyögte ki. Cerise bólintott. – És mi... – Farkas. Richard megköszörülte a torkát: – Nos, öööö... Cerise várt. – Rosszabb is lehetne – mondta végül Richard. – Efrenia egy gyújtogatóhoz ment feleségül. Jake felesége kleptomániás. Azt hiszem, egy pszichopata sorozatgyilkost sem lenne nehéz keríteni. Ki kell találnunk, hogy legyen. Isten tudja, gyakorlatunk aztán van benne. Az biztos, hogy a harcban nagyon jó. Cerise elmosolyodott: – Köszönöm. – Szívesen – mondta Richard. – Egy család vagyunk. Ha szereted, és ő is szeret téged, mi mindent megteszünk, amit tudunk, hogy te boldog légy. Cerise a sarok felé fordult, ahol régebben egy kis könyvespolcon voltak a növénytermesztéssel kapcsolatos naplók. A polc felfordítva hevert. Cerise felemelte, és nagy nehezen megfordította. Semmi, csak egy nedves csomó, ami valaha könyv lehetett, de most ganajtúró bogarak egy családjának adott otthont. A naplók nem voltak sehol. Kimentek a könyvtárból, és bementek a konyhába. Mindkét ablak nyitva volt, a nemrég behelyezett fémrostélyokon megcsillant a 328
reggeli fény. Száraz levelek zörögtek a padlón. Cerise lába alatt törött cserép reccsent. Egy összetört tányér. Egy kés. Cerise felvette. Vékony hámozókés, aminek hiányzott a hegye. Sötétbarna folt volt a pengén. Cerise megkaparta, és a sötétbarna folt lepergett, apró darabkákban hullott a padlóra. – Vér – mondta Richard. – Az egész penge véres. Ez a kés benne járt valakiben. – Talán nagyi főzött valamit. Richard megrázta a fejét: – Minden, amit főzött, vérmentes volt. Ez a kés egy élő testben járt. Cerise a késre pillantott. Hét és fél centi, vagy talán tíz. – Túl kicsi ahhoz, hogy komoly sebet üssön. Én ölni tudnék vele, de a nagyi? Előbb ájult volna el. Különben is, pestisben haltak meg. – Állítólag. – Richard a mosogatóhoz lépett. – Hogy érted, hogy állítólag? – Soha nem láttuk a holttestüket. Nézd, edények. A mosogatóban koszos edények ültek. Jobbra két poros pohár állt egy tálcán, felfordítva. Nagyapa mindig szájjal felfelé tette ki a poharakat száradni, szerinte úgy jobban szellőztek. A nagyszülei emiatt többször civakodtak. Cerise odaállt a mosogató mellé: – Tehát nagyi épp mosogatott, amikor valami megtámadta. Megragadta az első kést, amit talált, megfordult... – Cerise megfordult a hámozókéssel. – A kés eltört. – Biztos felkapott egy tányért, vagy többet is, és a támadója felé hajította. Cerise letette a kést a pultra: – És aztán? Richard megérintette Cerise könyökét, arrébb kormányozta a mosogatótól, és a tálalószekrényre mutatott. Foltok tarkították a szekrényajtókat, sötét foltok a sötét fán. Vastag lerakódás állt a szekrényajtó kallantyúján. Hosszú, ősz hajszálak ragadtak bele. – Bármi is volt az, feldöntötte nagyit. – Richard félresöpörte a leveleket a padlón, feltárta egy hosszú, sötét foltot. – És magával vitte. 329
A vérnyomot a konyháig követték, végig az előszobán, a hálószobáig. Vér pöttyözte a falakat, majdnem feketévé száradt. Az ágy fejtámlájának a két oldalán futott végig, mintha valaki vérben fürdött volna, aztán körbetáncolta volna a szobát. – Az ágy – mormolta Richard. Megragadta a tépett matrac egyik végét, Cerise a másikat. Cerise lihegett. A matrac megadta magát, és a földre esett. Nagy, bolyhos penészfolt tátongott alatta. Nem volt túl szép. Cerise közelebb hajolt, és a ruhaujjával megdörgölte a foltot. Sötétbarna. Vér. Senki nem él túl egy ekkora vérzést. Nem pestis volt. Se láz, se betegség. A nagyszüleit meggyilkolták. Richardra pillantott. A férfi arca visszafojtott dühöt sugárzott. – A család hazudott nekünk – mondta Cerise. – Igen, hazudtak. A konyha dühös hangoktól volt zajos. Negyvenhat, a végsőkig túlfeszített felnőtt próbálta meg túlkiabálni egymást. A családot ért sértés hatalmas volt. Gustave-ot elrabolták, Genevieve-et összeolvasztották, a szeretett nagyszülők házát kifosztották. Cerise hagyta, hadd dühöngjenek. Majd ha kidühöngték magukat, jöhetnek az észérvek. Azt kívánta, bárcsak mellette lenne William, de ő nem jöhetett most be. Ez csak a Mar családra tartozott. – Idejöttek a mi területünkre – bömbölte Mikita. – A mi területünkre! Elvitték az embereinket. Mi Marok vagyunk. Ezt senki nem teheti meg velünk büntetlenül! Csesszünk ki velük, mégpedig úgy, hogy örökre megemlegessék! – Megtámadjuk őket azzal, amink van! – üvöltötte Kaldar. – Nektek elment az eszetek! – Az egyik idősebb nő, Joanna ellökte magát a faltól. Pete néni unokatestvére volt. – A gyerekekre is gondolnunk kell. A Kézzel állunk szemben! Kaldar odafordult hozzá: – Neked három lányod van. Hogy a csudába adjam férjhez őket? Nincs pénzünk, nincsenek kilátásaink. Momentán csak azért akarnak egyesek beházasodni a családunkba, mert tudják, hogy ha valami történik, támogatjuk őket. Mit tegyek, amikor a legidősebb gyereked 330
bőgve megkeres, hogy szerelmes, de a férfi nem akarja elvenni, és még csak az esküvőre sincs pénzünk? A szerelem elmúlik, a félelem megmarad. – Ha tényleg szereti a lányt, a név nem számít – kiáltotta Joanna. – A szerelem számít. – Tényleg? És tapasztalatból beszélsz? Hol a fenében van a drága Bobbyd, és miért nem gondoskodik a gyerekeiről? – Hagyd ki ebből a gyerekeimet! – Harcolnunk kell! – Murid néni hangja vágott át a zajon, reszelős élességgel. – Nem tehetünk mást. – Murid néni! – Cerise igyekezett kedvesen, de élesen kimondani a nevet. – Hazudtál nekünk. A szobában beállt a csend. – Te és Pete néni. És a szüleim. Mindannyiunknak hazudtatok. Ma reggel átmentünk a Sene-be. A nagyszüleimet nem a pestis ölte meg. Pete néni Muridra pillantott. – Megtaláltuk a vért – mondta Richard. – Túl sok vér volt. És karomnyomok a falakon. Murid felemelte a fejét: – Nem volt semmiféle láz. A nagyapádnak elment az esze, és megölte a nagyanyádat a hálószobában. Cerise-re jegesség telepedett. Az nem lehet! – Miért? – Nem tudjuk – mondta Pete néni. – Azon a tavaszon és azon a nyáron egyre jobban visszahúzódott. Ritkán jött át a nagy házba. Anyád azt hitte, depressziós. Amikor apád és ő elment meglátogatni a nagyszüleidet, ott találták a nagyanyád holttestét. Úgy tépte szét, akár egy rongybabát. Mindannyian nagyon szerettétek a nagyapátokat. Meg akartunk kímélni titeket attól, hogy megtudjátok, mit művelt. – Két koporsó volt a temetésen. – Cerise ránézett Murid nénire. – Apád biztosan megölte Vernard-t – mondta Murid. Ez a leglogikusabb magyarázat. Én soha nem láttam a holttesteket, és Gustave nem volt hajlandó beszélni arról, mi történt a Sene-ben, csak annyit mondott, hogy nem szabad nyitott koporsós temetést
331
szervezni. Nem tudom, önvédelem volt-e, vagy bosszú. Csak azt tudom, hogy két koporsóval tért haza, és mindkettő le volt szögezve. A karomnyomos falak képe visszatért Cerise emlékezetébe. Nem tudta elfelejteni. A karmok. A szörnyeteg az erdőben. A nagyszülei. Valahogy össze kell állnia a képnek. Cerise tekintetével átkutatta a szobát Erian után. – Erian? – Igen? – Erian előrenyomakodott. – Ha ennek a megbeszélésnek vége, vigyél el két fiút, és ásd ki nagyapa sírját. Mindenki egyszerre kiáltott fel a szobában. Cerise lenézett rájuk. Csak próbáljatok megállítani! – Tudni akarom, hogy halt meg. – Egyik arcról a másikra nézett. – A titkok itt és most kiderülnek. Ma este elmegyünk megharcolni a Kézzel, és meg kell ölnöm az anyámat. Azt akarom, hogy mindenki kiterítse a kártyáit. – Nem hinném, hogy el kéne menned – mondta Erian nyugodt arccal. – Nem hinném, hogy bármelyikünknek is el kéne mennie. A Kéz túl erős. Kockázatos megtámadni. Cerise rábámult: – Erian, máskor mindig te vagy az első a csatában! A fiú bólintott, arckifejezése furcsán racionális volt. – Annál inkább érdemes lenne most rám hallgatni. Sheerile-ék halottak. A viszálynak vége. Az ellenségünk eltűnt, és ennek a háborúnak vége. Mindannyiunkat veszélybe sodornál, és miért? Anyádnak vége, és azt sem tudjuk, hogy Gustave él-e. Az árulás fájt. Azt várta, hogy Richard áll elő vele, nem Erian. Richard mindig óvatos volt, míg Erian számára nem volt csata, amit ne akart volna megnyerni. – Mi a fene ütött beléd? Tízéves korod óta a testvérem vagy. A szüleim neveltek fel, Erian! A fiú összefonta a karját a mellkasán: – Ceri, azt kell tennünk, ami a legjobb a családnak. A Kéz megtámadása egyszerűen ostobaság. Fáj neked, ami történt, és ez megőrjít. Gondold át. Ha nem a szüleidről lenne szó, egyetértenél velem. 332
Cerise vesztésre állt a vitában, látta az arcokon. A fogát csikorgatta, és igyekezett nyugodt hangon megszólalni. Ha Erian küzdeni akar vele, megkapja. – Tehát azt gondolod, hogy húzzuk be fülünket-farkunkat, és bújjunk meg a Patkánylyukban? – Igen. – Erian szeme kristálytiszta volt. – Ezek korcsok, Cerise. Nem vagyunk elég erősek. – Jobb ötletem van. Miért nem megyünk le Sicktree-be, húzzuk le a nadrágunkat a bíróság épülete előtt, és hajolunk előre? Ez pontosan közölné az egész Pocsolyával, hol is állunk. – Cerise előrehajolt. – Viselkedj már igazi Marként, Erian. Vagy talán lemaradtam valamiről, és a Sheerile-ek levágták a tökeidet harc közben? A fiú elfintorodott: – Vigyázz magadra! – Gondolkozz, mielőtt fenyegetni kezdesz. Erősebb és jobb vagyok nálad! Erian előrehajolt. – Abbahagyni! – kiáltotta hátulról valaki. Cerise megfordult. Urow felesége, Clara bámult rá. A férje és legidősebb fia között ült, lábának csonkja csak rövid dudor volt a ruhája alatt. Megöregedett, és ahogy a tekintetük találkozott, Cerise arra gondolt, hogy barna szeme inkább szürke, mintha hamu lepte volna be. – Clara? Az egész szoba Clara arcára összpontosított. Urow vicsorgott, a nyomásra reagálva. Clara a férje kezére fektette a karját. – Tegnap hazaküldtem Martot a házunkba – mondta Clara. – A Kéz felgyújtotta. Semmi nem maradt belőle. Amíg ezek a korcsok élnek, soha nem leszünk biztonságban. Se mi, se a gyerekeink. Még a saját otthonunkban sem. Nem nyugszanak, amíg el nem törölnek minket a Föld színéről. Odaadjuk neked a fiainkat, hogy öljétek meg a Kéz korcsait. Öljétek meg mindet! Az utolsó szálig!
333
William nekidőlt az erkély korlátjának. Megkérték, hogy várjon odakint. Nem látta szükségét annak, hogy vitába szálljon velük – elég hangosak voltak ahhoz, hogy szinte mindent halljon. Cerise-t bántották. Kiabáltak, vitatkoztak, és folytatták. William a legszívesebben besétált volna, hogy rájuk vicsorogjon, hogy most már hallgassanak el. Cerise nem adta be a derekát. Szavaztak, és engedtek. A Marok hajnalban megtámadják a Kezet. Lénye egy része örült, hiszen Cerise nyert. Megkapta a csatát, amire vágyott. Lénye másik része dühös volt – Cerise megkapta a csatát, amire vágyott, és most a csatába rohan. Cerise a társa, és lehet, hogy most végig kell néznie, ahogy meghal. Cerise a társa. A benne levő vadállat kapart és szűkölt, Cerise-t követelte, hogy megízlelje, hogy megérintse, hogy elvigye valami biztonságos helyre, ahol csak ketten vannak. Bámulta a Pocsolya fenyőfáit. Semmi nem biztos. A lány nem ígért neki semmit. Lehet, hogy meggondolta, és ő elszalasztotta az esélyt. És holnap az életükért küzdenek majd. Cerise jött felfelé a lépcsőn. Hallgatta könnyed és egyenletes léptei zaját. Cerise odaállt mellé, és kinézett az erdőre. – Hallottam – mondta William, hogy megkímélje a zavartól. – Mennyire jó a hallásod? – Elég jó. – Sokat jelentene nekem, ha összefoglalnád a családom számára, hogy miféle ellenségekkel nézhetnek szembe. Cerise nem mozdult, hogy hozzáérjen. Igaza volt. Meggondolta magát. – Persze. – A ma este nagyon zűrös lesz nekem – mondta. – A délután is nagyon zűrös lesz. Rendben. Megértette az üzenetet. Cerise nem akarja, hogy zaklassa. – Van egy régi istálló a földterületünk peremén, a védőköveken túl. Gyógynövények kiszárítására használjuk. Mivel túl van a védővonalon, a család ritkán jár ki oda. Nagyjából egy perc múlva 334
lemegyek ezen a lépcsőn, és az istálló felé veszem az irányt. Ha valaki vár tíz percet, hogy senki ne gyanakodjon, ott megtalál. Williamnek egy percbe is beletelt. Elhívja őt. – Hol van az az istálló? A lány szemében pajkos fény villant: – Nem mondom meg. Mi a fene! Ceri felhúzta sötét szemöldökét: – Kár, hogy nincs kutyája, Lord Bill. Ha lenne, kiszagolná, merre járok, megkergetne, és levadászna. Át az erdőn. Gondolja csak végig. Megfordult, és lement a lépcsőn. A francba is! Szereti ezt a nőt! Tíz perccel később kétszáz méter választotta el Williamet a nagy háztól. Elég távol volt. Levette az ingét. Utána jött a csizmája és a nadrágja. William egy pillanatig állt, ízlelgette a hideg levegőt a bőrén, aztán kiengedte magából a vadállatot. Teste összegörnyedt, meggörbült. Gerince meghajolt. Lábát szőr lepte el. William nagyot lélegzett, hagyta, hogy átáramoljon rajta az erdő levegője. Izgalom fogta el, amitől erősebb, gyorsabb, élesebb lett. A mocsár hangjai felerősödtek a fülében. A színek élénkebbek lettek, és tudta, hogy a szemébe ragyogás költözött, a varázslat által táplált halványsárga tűz. William hátravetette a fejét, és hosszan kitartva felüvöltött. Himnusz volt ez a vadászat izgalmához, a foga között lüktető zsákmányhoz, a vér ízéhez, amibe egy hosszú üldözés után belekóstol. A kis, bundás állatok visszahúzódtak rejtekhelyükre, a gyökerekbe és az üregekbe. Megérezték a köztük járó ragadozót. Cerise illata édes volt. William halkan, farkasszerűen felnevetett, és futásnak eredt, hosszú, laza ritmusban futott. Egy gyönyörű lánnyal volt randevúja, aki belement, hogy találkozzon egy alakváltóval az erdő mélyén. Farkasüvöltés. Vur megrezzent az ágon. Majdnem egy hete, hogy a Pók őt és Embelyst a Mar birtokra küldte. Már elege volt a természet 335
lágy öléből, és kétszeresen elege volt abból, hogy az idejét egy fa tetején töltse. Mozgás. Sárga szeme egy kis alakra szegeződött, aki teljes sebességgel futott át az erdőn. A nő átrohant a tisztáson, és befutott egy rozoga, vén istállóba. Vur odanyúlt, széthúzta a száraz mohát és a széttépett anyagot, amely Embelys köntöseként szolgált. Embelys kibontotta magát, ahogy a karján és az arcán levő duzzanatok hullámozni kezdtek, ahogy öntudatlanul is utánozták a ciprusfa kérgét, ami az éjszaka során nedves lett. Teste természetellenes szögbe csavarodott, amíg a feje egy vonalba nem került Vur fejével. – A lány az. Vur bólintott. Egyetlen pöttyös toll szállt le a válláról. A tavasz ismét teljes erővel tombolt, és ő megint vedlett. Figyelték, ahogy az istálló ajtaja becsukódik. – Öljük meg most? – kérdezte Vur. – Ostobaság volt tőle elhagyni a házat – mondta Embelys. – Találkozója van valakivel. Embelys keze lecsapott, és egy izgő-mozgó bogarat emelt a szájához, majd látható örömmel szétrágta: – Egyébként a lány tapasztalt villantó. És Laverntől eltérően, én fájdalmasnak találom, ha egy villantással kettéhasítanak. – Lavern halott. – Vur vállat vont, és még két toll szállt le a ciprus göcsörtös gyökereihez. – Pontosan erről van szó. – Embelys hátradőlt, elhelyezkedett az ágon, lábai a tuskót ölelték, és a fejét nekidöntötte a fatörzsnek. – Akkor várunk? – Várunk. Hatalmas, fekete farkas rohant az istállóhoz a fák közül. Embelys felszisszent. A farkas felugrott. Teste megfeszült, csontjai és izmai sötét anyagként mozdultak meg. A levetett bunda eltűnt a levegőben. Karok nyúltak ki, lábak nyújtóztak ki, melyeket görcs rántott össze, és egy meztelen férfi emelkedett ki a sárból. Megrázta magát, és Vur
336
egy pillanatra látta az arcát és a szemét: mogyoróbarna szeme volt, és ez a szem még mindig ragyogott. William, a farkas. A férfi beosont az istállóba. Vur megbűvölten állt, képtelen volt megmozdulni. William, a farkas. William, a gyilkos. Az alakváltó szörnyeteg, aki levadászta a Kéz ügynökeit. Az egyetlen ember, aki szembeszállt a Pókkal, és túlélte. Lassan megszűnt a félelem. A farkas csak egy ember. Csak ember. – Figyelmeztetnünk kell a Pókot – suttogta Embelys. – Tudnia kell róla! – Te menj! Én maradok. – Megőrültél? – Én képes vagyok siklórepülésre. Ő nem. Majd én őrzöm. Menj! – Ahogy gondolod. Embelys megfordult, elrugaszkodott a fatuskótól, és lecsúszott, majd végigrohant az erdő aljnövényzetén. Vur összeszedte magát, és számolni kezdett. William csak egy ember, egy férfi, aki találkozik egy lánnyal, hogy szexeljenek. Utána kielégült lesz és álmos, az ő karmainak mérge pedig roppant hatékony. Ha jól időzíti, a farkas fejének megszerzésével egy életre bebiztosítja magát. William átnézett egy kis ablakon. Az istállót nemrég söpörték ki. Gyógynövénycsomók lógtak lefelé a gerendákról, és keserű illattal töltötték be a levegőt. Meglátta Cerise sötét haját, amint felfelé igyekezett a létrán a második szintre. William hátrált, nekifutott és ugrott, felkapaszkodott a falon át a tetőre. A kis padlásablak nyitva volt. Odabent Cerise egy pokrócot terített egy szénabálára. William beugrott az ablakon, és talpra szökkent. Cerise megmerevedett, kezében a takaróval. Világos színű inge kirajzolta a melle vonalát. Sötét, hosszú haja fényes hullámokban terült szét rajta. Sötét szeme, amelyet hosszú szempillák kereteztek, tágra nyílt: 337
– Meztelen vagy! Olyan szép. Az enyém kell, hogy legyen! William visszafogta a vadállatot. Nem. Még nem. Egy esélye van. William megkerülte a lányt, körbejárta, megízlelte az illatát, figyelte, ahogy figyeli: – Tetszik, amit látsz? A lány félrehajtotta a fejét, hosszú haja az egyik mellére hullott. Tekintete lassan végigvándorolt a férfin, az arcától le a lábujjaiig. Nagy levegőt vett. – Igen. William megállt, és összefonta a karját: – Beszélnünk kell. Cerise habozott egy pillanatot, majd leült a szénába: – Jól van. William nekidőlt a falnak: – Adriangliában születtem. Farkaskölyökként. Ez a nagyon erős alakváltók jele. Cerise megrezzent. Williamnek tovább kellett beszélnie: – Anyám két nappal később átadott az adriangliai kormánynak. Elküldtek egy speciális árvaházba, ahol hozzám hasonló gyerekek voltak. Életem első két hetében vak voltam és tehetetlen, nem hitték, hogy életben maradok. De életben maradtam, és amikor hároméves lettem, átvittek a Hawk's Akadémiára. Cerise csak ült, a takarót a térde köré csavarta, és nagy szemekkel nézte a férfit. William a lelke mélyén azt várta, hogy sikoltozva rohan el. – Hároméves koromtól tizenhat éves koromig ugyanabban a szobában laktam. Egy üres cella volt egy fém emeletes ággyal, ami a padlóhoz volt szögezve, és rácsok voltak az ablakokon. Egy másik fiúval laktam együtt. Három váltás ruhám lehetett, egy fésűm, egy fogkefém és egy törülközőm. Nem voltak játékaink, és a tankönyveken kívül tilos volt olvasni. Az életem edzésből, harcászati kiképzésből és tanulásból állt. Ennyi volt. Elhallgatott, és a lányra pillantott, ellenőrizve, hogy megértette-e. Félt, hogy szánalmat lát rajta. De nem. Nem tudott olvasni az 338
arcában, nem látta rajta, mit gondol. Csak nagyon nyugodtan ült, és nézte őt. – Nem kell ott állnod – mondta Cerise megnyugtató hangon. – Nyugodtan leülhetsz mellém. William megrázta a fejét. Ha leül mellé, mindennek vége. – Egy időben azt álmodtam, hogy a szüleim eljönnek értem, és elvisznek. Amikor tizenkét éves voltam, betörtem az irattárba, megtaláltam az aktámat, és rájöttem, mi a helyzet. Senkinek sem kellettem, senki nem fog megmenteni, egyedül vagyok. Ezért azt tettem, amit tudtam. Amikor kudarcot vallottam, megkorbácsoltak és elzárással büntettek. Amikor sikerrel jártam, pár perc szabadságot ajándékoztak nekem. – Amikor tizenhárom éves voltam, megöltem az első ellenfelemet. Amikor tizenhat éves voltam, elvégeztem a Hawk's Akadémiát, és a végzést igazoló papírjaimon az aláírás egyenes belépő volt a Vörös Légióba. Nem választhattam, hogy csatlakozom-e hozzájuk, de ha választhattam volna, akkor is a sereget választom. Gyilkos vagyok. Elfáradt a beszédben, de mindent el kellett mondania. Az emlékek úgy nyomasztották, mint egy hatalmas súly, amit képtelen volt letenni. – Mondtam, hogy hadbíróság elé állítottak. Nincs semmim, Cerise. Se földem, se pénzem, se státuszom, se becsületem. Nem vagyok normális. Alakváltónak lenni nem betegség. Soha nem leszek jobban. Mindig is ilyen korcs leszek, és a gyerekeim valószínűleg farkaskölykök lesznek. Mondd meg, hogy tényleg ezt akarod-e? Te és én. Tudnom kell. Ne legyen több játék, se célozgatás, se flört. Mert ha azért csinálod, hogy holnap megharcoljak a családodért, akkor ne aggódj, mert így is, úgy is megteszem. Ha nem akarsz engem, harcolok, és elmegyek, és többé nem hallasz felőlem. William elhallgatott. Harcolt vagy száz csatában, olyasmiket tett, amikre egyetlen épeszű ember sem lenne képes, de soha nem emlékezett rá, hogy a végén ekkora ürességet érzett volna. Cerise kinyitotta a száját. Ha azt mondja neki, hogy menjen el, el kell mennie. Azt mondta, elmegy, és meg kell tennie. – Szeretlek – mondta Cerise. 339
A szavak lógtak a levegőben köztük. Igent mondott. Szereti! A lánc, amivel William visszafogta magát, elpattant. Előrevetette magát, és átölelte a lányt, arrébb húzta a haját a nyakán, és csókolta, ledöntötte a lábáról. Cerise ujjai az arcát simogatták. – Nemet kellett volna mondanod – morogta William. – Most már késő. – Nem érdekel, te ostoba férfi! – lihegte Cerise. – Szeretlek, és azt akarom, hogy viszontszeress! Cerise az övé. Az ő asszonya, az ő társa. Megcsókolta, vágyott az ízére, és Cerise visszacsókolta, gyorsan, lázasan, mintha nem lenne belőle elég. Az enyém. Arcát a lány nyakába temette, beszívta selymes haja illatát, nyalogatta puha bőrét. Mézes boríze volt, édes és részegítő volt a nyelve alatt. Megrészegítette. – Azt akarom, hogy velem maradj! – mondta Cerise. – Azt akarom, hogy örökre velem maradj! William lényének egy része nem akarta elhinni. Nem lehet ekkora szerencséje. A sors soha nem jutalmazta meg, mindig lejjebb és lejjebb taszította, keményen megtaposta. Borzalmas félelem járta át, hogy a lány valahogy eltűnik, szétfoszlik a levegőben, vagy meghal a karjaiban, és megint a saját házában lesz, ébren, egyedül és összetörve, mert a lány csak egy szép álom volt. – Megteszed, William? Itt maradsz velem? William megragadta a lányt, nehogy eltűnjön. – Igen. Cerise a férfi hátát simogatta, vékony ujjai végigfutottak izmain, lágyan, hívogatóan. Megcsókolta a férfit, puha száját nekinyomta az övének. Rózsaszín nyelvét kinyújtotta és nyalogatta, simogatta, újra és újra. William keményen megcsókolta, próbálta elhallgattatni az idegesítő figyelmeztetéseket a fejében, és mindketten a szénára dőltek. Cerise fészkelődött egy kicsit, teste meleg volt, rugalmas és készséges. Williamben izgalom áradt szét. Levette a lány blúzát, és megcsókolta a mellét, szívta a rózsaszínű mellbimbót, simogatta 340
puha hasát és még lejjebb, lent, azt az édes pontot a lába között. Cerise dorombolt. William úgy érezte, akár ölne is, hogy még egyszer hallja azt a hangot. Cerise a társa. Végre megértette. Igent mondott, az övé volt, azt akarta, hogy maradjon, és ha eltűnne, az egész életét azzal töltené, hogy őt keresné, és a végén megtalálná. Cerise a férfiassága köré fonta a kezét, fel-le húzgálta, a benne levő vágyat a túláradó éhségig fokozva. Cerise nedves volt, a férfi érezte az illatát, és ettől teljesen bevadult. – Szeretlek – mondta a lánynak. – Én is szeretlek – mondta Cerise. Bársonyos szeme végtelen és fekete volt. William beléhatolt, és Cerise felsikoltott. – A szénakazalban – mormolta Cerise. – A szúrós, büdös szénakazalban csináltuk. El sem hiszem. Miért hoztam egyáltalán takarót? William odanyúlt, megragadta a takarót, és magukra húzta, magához húzva vele a lányt: – Tessék. Cerise egy marék száraz füvet szedett ki a hajából: – Most a szénakazalban. A múltkor majdnem a koszos földön. Parasztlányt csináltál belőlem. Aha, persze. – Legközelebb az ágyban kell csinálnunk – mondta Cerise. – Borral és rózsákkal? – kérdezte William. – Talán. Nekem a tiszta lepedő is megteszi. – Cerise közelebb fészkelte hozzá magát. William lehunyta a szemét. Nem emlékezett rá, hogy volt-e valaha is ilyen boldog. – Velem maradsz, ugye? – kérdezte Cerise. – Igen. – Még akkor is, ha így Kaldar a sógorod lesz? – Megölhetném... – Nem, nem teheted! Kaldar a kedvenc unokatestvérem. 341
William valódi aggodalmat olvasott ki Cerise szeméből, és nem tudott ellenállni a kísértésnek: – Kaldar nőtlen. Nincsenek gyerekei, senkinek nem hiányozna. Cerise szeme tágra nyílt: – William, nem ölheted meg az unokatestvéremet! William halkan felnevetett, és Cerise játékosan meglegyintette. William szorosabban húzta magához: – Én farkas vagyok. Nem verhetsz láncra. De most már az enyém vagy, az én társam, az én nőm. A te családod most már az én családom is. Semmit nem tehetnek, amiért elűznének maguk közül. Vannak dolgok, amiket még meg kell tennem odaát, Mágiában. Egy időre talán el kell mennem, de visszajövök. Cerise megsimogatta a férfi arcát: – Ezeknek a dolgoknak közük van a Pókhoz? William mesélt neki a halott gyerekekről, a vérről a százszorszépeken, és a levélről. Cerise elborzadva nézett a férfira: – Miért? Miért tett ilyesmit? Hiszen csak gyerekek voltak. Nem jelentettek fenyegetést a számára. Akkoriban William sem tudta, de most már az övé volt a Tükör minden tudása. – A Pók valódi neve Sebastian Olivier Lafayette, Chevalier, Comte de Belidor. Nagyon régi, gall, kékvérű família. A vérvonal valamikor a dédanyja idején kezdett gyengülni. Vérzékenyek. A vérük nem alvad meg úgy, ahogy kellene, és ez minden generációval egyre rosszabb lett. A Pók apja majdnem egész életében ágyhoz volt kötve, és a családja kétségbeesetten kereste a gyógyírt erre. – A Pók apja talált egy nőt, aki egy kékvérű család sarja volt, de a család szörnyű titkot hordozott – néhány generációval korábban alakváltó született közéjük. Mi nagyon egészséges fajta vagyunk. A Pók nagyapja, Alain de Belidor vadul tiltakozott. Nem akarta, hogy felhíguljon, megmérgeződjön a drága vére. A Pók apja mégis elvette a jegyesét. Az alakváltók vére megoldotta a problémáikat, a Pók olyan egészséges, mint egy víziló. – Akkoriban kezdtek mutatkozni a demencia jelei Alainen. Mivel a fia általában mindig fél lábbal a sírban volt, Alain uralkodott a 342
családban. Terrorizálta a Pók anyját, és a fiút is. Egy idő után Alain meg volt győződve arról, hogy a Pók alakváltó. – Hogy lehetséges ez? – kérdezte Cerise. – Ha egy alakváltó erős, mint én, kilencven százalék esély van rá, hogy átadja varázserejét a következő generációnak. – Megcsókolta Cerise-t. – Ha a gyerekünk embernek születik, annak az esélye, hogy az ő gyerekeinek bundájuk lesz, jelentősen lecsökken. Az első generációban húsz százalék, a másodikban szinte nulla. A Pókban megvan az alakváltók vére, de ő maga nem alakváltó. Azonban a nagyapja ezt képtelen volt felfogni. Követte a fiút, meg volt győződve róla, hogy a fiú egy vadállatot rejteget magában. Amikor a Pók hétéves volt, Alain forró vizet öntött rá, hogy „kiűzze belőle a szörnyeteget”. Amikor a Pók tizennyolc éves lett, elmezavartnak nyilváníttatta a nagyapját, és átvette az irányítást a birtok felett. Senki nem tudja, mi történt pontosan Alainnel, de évekig senki nem látta. Cerise fintorgott: – Ez egyre borzalmasabb. William vállat vont: – Kemény világ van odakint. A Pók gyűlöli a fajtámat, mert minket okol a kínlódásáért. Meg kell ölnöm. Ez most már többről szól, mint a puszta bosszú. Fenyegetést jelent minden alakváltó számára. A pokolba is, fenyegetést jelent az egész rohadt országra! De a Pók ezt megérti. Nem veszi személyeskedésnek. Cerise megmerevedett: – Honnan tudod? – Erről beszéltünk a múltkor is, amikor összeakadtunk. Az élet realitása neki ez – magyarázta William. – Jéghideg gazember. Érti az indítékaimat, és a helyemben ugyanezt tenné. Ő nem látja magát gonosznak. Önmaga számára pontosan azt csinálja, amit valaha én is: úgy szolgálja az országát, ahogy a legjobban tudja. Nem őrült, Cerise. Nagyon is racionális. Ezért még veszélyesebb. Mi a fene van abban a naplóban? Miért kell neki olyan nagyon? Cerise fintorgott és megvakarta az arcát:
343
– Én is próbálok rájönni, de fogalmam sincs róla. Mindennek a napló a kulcsa. Bárcsak az egész Sene-t elemésztette volna a tűz! Bárcsak a szüleim a földig rombolták volna... William a lány ajkára tette a kezét. – Mi a baj? – suttogta Cerise. – A madarak elhallgattak. Vur egyik lábáról a másikra állt. Mennyi ideig tart kefélni? A farkaskorcs talán borral kínálja, és verseket olvas neki? Vur az istálló melletti tölgyfaágak neszezésére koncentrált, és felszállt a levegőbe. Bőrszárnyai kinyíltak, és Vur felrepült, vitorlázórepülésben lovagolva meg a szelet, hogy leüljön a tölgyfára. William oldalra csúszott, és némán felállt. Cerise felpattant, kezét a szénába vájta, és előhúzta a kardját. William vicsorgott. Ez az én nőm! Cerise a falhoz lépett: – Ó, kicsim! Igen! Igen! Add meg nekem! Igen! A tető megreccsent valakinek a súlya alatt. William körbejárt a padlón, és megnézte a repedést. – Keményebben, szivi! Keményebben! A tető beomlott. Tollas test zuhant át a lyukon, a karmok gyilkolásra készen kinyúltak. William ráugrott a támadó hátára, és alkarját a nyúlós torokra akasztotta. A lény gurgulázva kapkodott levegőért. Cerise hihetetlenül gyorsan támadt, majd hátralépett. A lény térdre esett. William agya azon járt, ki lehet a Kéz ügynökei közül az, akinek tollai vannak. Vur. – A karma mérgező! Cerise arca komoly kifejezést öltött. Úgy festett, mint egy farkas, akit a saját barlangjában fenyegetnek meg. – Engedd el, kérlek. William engedett a szorításon. Vur lihegve a földre zuhant. Vér folyt ki a tollai közül. – Fáj, ugye? – Cerise egy lépést közelebb jött. 344
– Igen, ssszzzörnyen! – gurgulázta a Kéz ügynöke. – Hosszú időbe telik majd meghalnod, és még jobban és jobban fáj majd, ahogy elveszíted az eszméleted. A Kéz elrabolta az apámat. Mondd el, hol van, és véget vetek a szenvedéseidnek. Vur kék szeme pislogott. – Csak nyugodtan – mondta William. Megkerülte a testet, és leült a szénába. Cerise leült mellé. Teltek a pillanatok, lassan csordogáltak, mint a pergetett méz. Vur nyögései éles kiáltásokká torzultak. Vártak. Eltelt egy pillanat. – Kasis! – kiáltotta Vur. – Kasisban van! Cerise felállt, arca komoly volt. Fehér villám villant, kard hussant, és Vur reszkető teste végre elnyugodott.
345
25. fejezet John figyelte, ahogy az ajtó kivágódik. A Pók kilépett laboratóriumából a napfényes folyosóra. A sovány férfi pislogott az éles fényben, és felemelte a kezét, hogy árnyékot képezzen a szeme fölött. Vastag, bőr iratrendező mappa feküdt a jobb karján. A mappa felkeltette John figyelmét, képtelen volt máshová nézni. – A szag igazán rettenetes – mondta a Pók. – Sajnálom. Nem lehet mit tenni. A Pók bólintott: – Gyere velem egy kicsit. Egymás mellett lépkedtek a folyosón, a mappa a Pók minden lépésére megrezdült. John nézte lába előtt a padlót. A mappa tele volt lefordított jegyzetekkel – egy zseniális elme gondolataival. Mikre lehetne képes ezzel a mappával! John csupán a gondolattól elszédült, hogy mik lehetnek abban a mappában. Összeszorította az ujjait, nehogy utána nyúljon. Szinte érezte ujjbegyein a bőrkötés érintését. Nem volt egyszerű a Póknak dolgozni. Ésszerű ember volt, de csak amikor a körülmények engedték. Megértette a nehézségeket, mégis, egyáltalán nem foglalkozott velük, és lehetetlen dolgokat várt lehetetlen idő alatt. John véghezvitte a lehetetlent. Összeolvasztást, méghozzá elég stabil összeolvasztást, alig egy hónap alatt. Jó munkát végzett, és a Pók elégedettnek tűnt. De a munkája gyümölcse, a jutalom, be volt zárva a Pók mappájába, és John okosabb volt annál, mint hogy bízzon a Pók látszólagos örömében. – Három lehetséges helyszínt azonosítottunk – mondta a Pók. – Nagyjából egy nap, mire átvizsgáljuk őket, még egy nap, mire kiemeljük az egységet. Nagyjából egy hétig leszek távol. Távol. A szó megcsendült John fejében. Távol lesz. – Miért három helyszínt, uram? 346
– A naplójegyzetek nem egyértelműek a nyomokat illetően. Egy helyi lakos talán könnyebben azonosítaná a pontos helyet, de úgy döntöttem, nem mutatom meg a dokumentumot egy kívülállónak. Nem kockáztatok. Szinte mindenkit magammal viszek. Elég nagy területet kell átfésülnünk. Halvány fénysugár tört át John melankolikus agyán. Ezt szándékosan közlik vele. – Itt hagyok két gyilkost és egy őrszemet, hogy megvédjék a házat. Ez puszta formalitás. Semmi értékes nem marad itt, csak te és Posad persze, egyébként pedig a csapdák majd megvédenek titeket. – Amint megtaláltuk az egységet, és végeztünk a kiemeléssel, küldök érted egy csapatot, akik a helyszínre hoznak. Gondolom, inkább pihennél itt, mint hogy a sarat túrd velünk. Remélem, kényszerű magányod nem okoz majd gondot? John elmosolyodott: – Nem, uram. Rendkívüli módon szükségem van az alvásra. – Ó! – A Pók bólintott, szürke szeme közömbös maradt szőke szemöldöke alatt. – Akkor a pihe-puha ágyra bízlak. Kiléptek az emeleti erkélyre. Az alattuk levő területről nedvességet hozott feléjük a szél. John megborzongott: – Kísérteties egy hely. – Enyhén szólva. – Pók végigfuttatta kezét az erkély faragott korlátján, és elmolyosodott, kivillantva egyenletes, éles fogait. A mosoly riadalmat keltett Johnban: a rémület végigfutott a nyakától az ujjai végéig. Ásított, próbálta leplezni a kellemetlen érzést. – John, kimerültél. – A Pók megveregette a vállát. – Feküdj le! – Csak akkor, ha ön már elment, uram. – Menj, menj. – A Pók intett. – Ez az ásítás ragadós. John meghajolt, és elsietett a szobája felé. A Pók megkapta a fordítást, de a naplót az összeolvasztó-teremben hagyta. Azt várta, hogy John majd megpróbálja megszerezni... Egy kevésbé ambiciózus és gyávább ember megszökne a helyében. Meg kellene szöknie. De a napló hívogatta. Az a tudás, ami benne van... Az élet titka, talán az örök élet titka. Azzal felszerelkezve bárhol kaphat menedéket. Élvezné a zseninek járó kiváltságokat, élete végéig megvédenék, és imádnák. Lehetőséget kapna, hogy munkáját a vágyott irányban 347
folytassa tovább, ahelyett, hogy egy gyilkos vezetése alatt dolgozna. Mert a Pók gyilkos volt, intelligens, városi, nagy kaliberű, de gyilkos. A különbség közte és egy külvárosi bérgyilkos között csak a pusztítás mértékében volt, amit képes volt véghezvinni. John belépett a szobájába, és magára zárta az ajtót. Megvárja, amíg a Pók holnap elmegy, aztán pedig óvatos lesz. Nagyon óvatos. Az illat csiklandozta William orrát, ahogy közeledett a ház felé. Farkasszagot érzett. Egy farkas pézsmaszagát, aki frissen jelölte meg a területét. Megfeszült. Nagydarab, idősebb férfi állt az ajtó előtt egy falka szeleburdi kutyával. Magas volt, széles vállú, farmert és bőrmellényt viselt. Hosszú, ősz haja a hátára omlott. – Nyugalom – mormolta mellette Cerise. – Nyugalom, ez csak Hugh bácsi. A férfi megfordult, és Williamre nézett. Sápadt ragyogás tűnt fel a szemében. Farkas. Halk morgás tört fel a torkából. – Hiszen ez... Cerise karját a karjába fűzte: – Olyan, mint te. Csak pár napja tudtam meg. Nagyon kedves ember, Will. Hugh figyelte, ahogy közelednek. Az arcán semmit nem látszott. William megállt pár lépésre tőle. Amikor két alakváltó találkozott a Vörös Légió kötelékein kívül, az soha nem vezetett jóra. Nem akart most összezördülést. Azután nem, hogy végre párt talált magának. – Hugh bácsi! – Cerise odament hozzá, és megölelte. – Ceri. – A férfi sután megölelte, majd elengedte. – Segíteni jöttem. – Köszönöm. – Ki ez? – Ő az én Williamem. Hugh Cerise-re nézett, majd Williamre. – A te Williamed? Cerise bólintott: 348
– Szőröstül-bőröstül, karmostul, bundástul. Hugh hátrahőkölt, mintha áram rázta volna meg. Cerise megsimogatta az alkarját. Hugh tekintete Williamre siklott: – Adriangliából való? William bólintott. – Ott gyilkost csinálnak belőlünk. – Mi gyilkosoknak születtünk. Hugh szeme világossárga lett: – Ha rosszul bánsz vele, feltépem a torkodat. William hangjába némi morgás vegyült: – Öregember, felrúgom, ha nem vigyáz. – Na, ez szép! – mondta Cerise. – Miért nem megyünk be egy kis süteményre és teára? Hugh nem mozdult. – Hugh! – kiáltotta Murid a verandáról. Hugh rápillantott. – Hagyd békén a fiút! – mondta Murid néni. Hugh vállat vont, és megsimogatta Cerise kezét: – Ha valaha is... – Nem fog bántani. – Cerise a másik kezét William alkarjára tette. – Szeret engem, bácsikám. Gyere be. William morgott egy kicsit, majd hagyta, hogy Cerise a lépcsőhöz vezesse. Az ajtó kivágódott, és Kaldar lépett ki a verandára. William felsóhajtott, és hallotta, hogy Hugh ugyanezt teszi. Összevigyorogtak Cerise válla felett. Kaldar a szemét forgatta: – Ó, hát ez bájos! Felforgattuk a házat, hogy megtaláljunk benneteket, erre itt vagytok. Jól éreztétek magatokat, galambocskáim? – Semmi közöd hozzá – mondta Cerise. – Indulás a könyvtárba! Ott tartjuk a haditanácsot. William hagyta, hogy átkísérjék a zsúfolt könyvtárba, ahol megkérték, hogy foglaljon helyet az asztal mellett. Az asztalra kikészítettek jó pár üveg zöld bort. A könyvtár tele volt a Mar család
349
tagjaival. Gyerekek nem voltak jelen, csak a fiatalok és a felnőttek. Buli a másnapi harc előtt. Erian valamilyen kivájt növényből készült kupákat adott körbe. – Mocsári ivótök – magyarázta. – Hagyomány. – Mielőtt a Sheerile-ekkel megküzdöttünk, ez nem volt. – William felemelte az ivótökjét. – Az más volt – mondta Erian. – Sheerile-ék peremlakók, akárcsak mi – bömbölte balról Mikita. – A Kéz és az ügynökei betolakodók – tette hozzá Murid. Richard rápillantott Cerise-re, aki előhúzta a kardját, és átadta neki: – Szerintem neked kéne. Richard átvette a kardot. Csend telepedett a szobára. Richard az üvege fölé tartotta a kardot. Arca erős összpontosításról árulkodott. Eltelt egy másodperc. Majd még egy. Ezért lett Cerise a főnök, döntötte el William. Egy csatában Richard már halott lenne. Varázslat villant elő Richardból, intenzív, villámló, kék. Végigtáncolt a pengén. Richard lecsapott, és egyetlen ütéssel hat üveget fejezett le. Örömujjongás hullámzott át a könyvtáron. Richard visszaadta az üveget Cerise-nek. Az üvegeket nyakon ragadták. Ignata némi bort öntött William ivótökjébe. – Ma megisszuk az ötvenéves bort – jelentette be Cerise, és felemelte az ivótököt. – Arra, hogy megérjük a holnapot! Ittak. William nagy kortyokban nyelte a bort, ami végigégette a torkát, de utána melegséget keltett benne. Mióta elhagyta a légiót, most először érezte azt, hogy valami nagyobbnak a része, hogy tartozik valahová. – Azt reméltük, hogy Lord William elmondja nekünk, mivel állunk szemben – mondta Richard. – Mindent tudni akarunk a Kézről. – Ignata ismét töltött Williamnek. William még egyet kortyolt. Rendben. Menni fog: – Először is tisztázzuk: a Pók az enyém. 350
Egyetértő bólintások mindenfelől. – A Pók általános egysége huszonnégy ügynökből áll, a varázslatos átalakulás előrehaladott fázisaiban. – Miért huszonnégy? – kérdezte Kaldar. – Mert könnyű bánni ezzel a számmal, könnyű felosztani: két tizenkét fős csapat, négy hatfős és így tovább. Mi hármat megöltünk... – Azt hittem, kettőt — mondta Kaldar. – Hármat – mondta Cerise. – Hagyod beszélni, vagy állandóan közbeszólsz? William az emlékezetében kutatott. – A Pók körüli csapat az elit. Karmash Aule. Eredete ismeretlen. Magasság: két méter. Körülbelüli súlya százhatvan kiló. Fehér haj, piros szem. Átalakulás: megerősített gerinc, transzplantált mirigyek, ami átlagon felüli reakcióidőt és megnövelt erőt biztosít neki. Pozíció: a második legjobb ember. Szereti a tompa fegyvereket. Általában megbízható beosztott, de szereti túlbecsülni az erejét. Könnyen bedühödik. Közepesen bírja a fájdalmat. Lehetséges gyengeség vagy megcélzott terület: ízületek, mirigyimplantátum a bal oldalon, közvetlenül a bordák alatt. – Veisan. Nő. Eredete ismeretlen. Magasság: százhatvan centi. Körülbelüli súly: hatvanhárom kilogramm. Vérvörös bőr, befont kék haj, kék szem. Átalakulás: feljavított mirigyek, ez hiper-szuper reakcióidőt, roppant gyorsaságot és emelt szintű kéz-szem koordinációt kölcsönöz neki. Pozíció: gyilkos. Szereti a pengés fegyvereket. Bizonytalan. Amint elkezd gyilkolni, nem hagyja abba, csak akkor, ha elfogyott az ereje. Amíg gyilkol, képtelen különbséget tenni a civilek és a katonák között. Lehetséges gyenge pont: nincs. Úgy bámultak rá, mintha még egy feje nőtt volna. – Maga nem végez félmunkát, ha bosszúról van szó, ugye, William? – kérdezte Murid. – Nem. Ruh. Eredet: Északi tartomány. Magasság: 190 centi. Körülbelüli súly: huszonhét kiló... Richard fogott egy darab papírt meg egy tollat, és jegyzetelni kezdett.
351
Posad sötét szemei nem érzékelték a lenyugvó nap fényét. Két egyforma, szenes tóként ültek meg arcában, feketén és fénytelenül. A Pók addig nézett a szemébe, amíg Posad pislogni nem kezdett. – Megértetted? – Igen. Befejezem a csomagolást, és elpusztítom a kertet. Aztán megvárom, hogy a mieink megtisztítsák a bázist, és velük távozom. Már csináltam ilyet. – Nem mész fel az emeletre. Több méhecske ült meg Posad torz vállán, és nyomakodott tovább a méhkasnyílást rejtő száraz bőrpikkelyek mellett. – Nem megyek fel az emeletre. A Pók bólintott, és átment oda, ahol Veisan várta felnyergelt lovával. A lány lovának kantárja olajtól csillogott, és a Pók elfintorodott a belőle áradó erős mentaillattól. Egy ló sem viszi el a hátán Veisant, hacsak nem fedik el valahogy a lány természetes testszagát. A Pók felszállt a lóra, és egy utolsó pillantást vetett az udvarházra. Valahol a házban dédelgetett elváltozásszakértője az első lépéseket teszi meg a halál felé. – Nagy kár – mormolta. De nem lehetett mit tenni. A John szemében megvillanó éhség túl erős volt, és a naplóban levő információ túl értékes ahhoz, hogy ezek ketten kapcsolatba kerüljenek. Hiányozni fog neki John, hiányozni fog a szakértelme. A birodalomért azonban semmi sem volt drága. A hálószobája sötétjéből John figyelte, ahogy a Pók ellovagol. Kényszerítette magát, hogy még egy órát olvasson, és csak akkor indult el az összeolvasztós szobába. Lassan lépkedett, halkan, úgy tett, mintha könnyedén menne, de az udvarház üres volt, ő pedig izgatott. Egyre gyorsabban és gyorsabban ment, míg a végén már futott. Nagy sietségében majdnem berobbant a szobába, de az utolsó pillanatban visszafogta magát, és megállt, kezét az ajtón nyugtatva. Egy összeolvasztott lénynek nincs saját akarata. Alázatos végrehajtója bármilyen utasításnak, és képtelen elutasítani bármilyen 352
parancsot. De az összeolvasztott lényben megmaradnak eredeti személyiségének nyomai. Képtelen egyenes parancsmegtagadásra, de egy rosszul megfogalmazott parancsból előnyt tud kovácsolni. Ez különösen igaz akkor, ha az emberi alany erős akaratú volt, és Genevieve Mar az egyik legerősebb lélek volt, akivel John valaha találkozott. John visszafojtotta a lélegzetét, és kinyitotta az ajtót. Az összeolvasztás borzalma már régóta nem gyakorolt hatást rá, és ahogy belépett, csak a lény fegyvereit szemlélte meg: a három hosszú, rugalmas, tüskés toldalékot, a korbács növényi megfelelőjét. A korbácsokat hidraulikus erő mozgatta: akkor nyúltak ki, amikor a véredények megteltek folyadékkal. A folyadékellátás véges volt, de a korbácsok képesek voltak egyetlen, megsemmisítő csapást is kimérni. Ha ezt véghezvitték, utána kénytelenek voltak újra felépíteni magukat, mielőtt ismét lecsapnak. Tapasztalatból tudta, hogy az újabb csapáshoz szükséges idő negyedóra és félóra között lehet. Negyedóra. Egy okos ember sok mindenre képes negyedóra alatt. A napló ott hevert az összeolvasztott lény mögötti íróasztalon. A Pók csalija. John az összeolvasztott lényre pillantott. Először a legfontosabb: ki kell merítenie a hidraulikus erejét. Megropogtatta az ujjperceit. – Engedelmeskedj! Használd a korbácsaidat arra, hogy felemeld a naplót, és gyengéden tedd le a lábamhoz. William a fekete hajcsomóra pillantott, ami a szobája ajtókilincsén lógott. Az öreg bor megtette hatását: a feje zúgott. Leszedte a hajcsomót, és belépett. Gaston felugrott a székből. – Tégy meg nekem egy szívességet. – William megpróbált leülni az ágyra. Az utolsó lehetséges pillanatban a csintalan bútordarab megpróbált pánikban kiugrani alóla. A takaróra zuhant, egész súlyával rá az ágyra. Nem semmi ez a bor. – Ne hagyd a hajadat a kilincsen. Vagy a hátizsákom fülén. Vagy levelek köré tekerve. – Szerettem volna tudatni magával, hogy itt vagyok a szobában. 353
William lehúzta az egyik csizmáját: – Először is: kinyitottad az ablakot, aztán volt egy csík az ajtó alatt. Másrészt az ajtókilincs még meleg volt. Aztán... A másik csizma a párja mellett ért földet. – Aztán? – kérdezte Gaston. – Hallottalak. És éreztem a szagodat. – William a fiúra pillantott. – Neked aludnod kéne a nagyanyád varázslata miatt. Miért vagy ébren? Gaston a fogát csikorgatta: – Holnap magával akarok menni. – Nem. – Miért? – Mert még gyerek vagy. Holnap halálos harc vár ránk. Nem lesz olyan szép, mint a könyvekben és a filmekben. Pokoli lesz. Emberek fognak megsebesülni és meghalni, és te nem leszel közöttük. – Erős vagyok! Gyors vagyok, jól tudok mászni, keményen ütök, a késsel is jól bánok... William megrázta a fejét. – Levágta az anyám lábát! William leugrott az ágyról: – Részeg vagyok. Túl sokat ittam abból a vacak borból, és kettőt látok. Szóval gyere. Próbáld meg! Gaston habozott. William kicsit hintázott a sarkán, próbálta visszanyerni az egyensúlyát: – Nyuszi. A fiú elvörösödött. Felugrott, széttárt karral pattant el a faltól. William megragadta a karját, irányította a lendületét, és elkapta a levegőben, majd megforgatta. Gaston a földre zuhant, és egészen a falig csúszott. William félrehajtott fejjel nézte. A fiú megrázta magát, és talpra ugrott. Kutya baja. – Mi a baj? Nem tudsz leverni a lábamról? Alig tudok állni. Gaston kivillantotta a fogát, és felfelé ugrott. A fiú gyors, gondolta William, miközben a könyökével Gaston tarkójára vágott. A fiú elterült a földön. William vesén rúgta. Gaston felnyögött. – Mi a lecke? – kérdezte William. 354
– Maga a jobb. – Gaston kirúgott, és keményen eltalálta William bokacsontját. William ismét megrúgta. Gaston összegömbölyödött, próbált levegőt juttatni a tüdejébe. – Csak szépen lassan. Próbálj meg nem elesni. Ha a földön vagy, feszítsd meg a gyomrod, hogy ne ájulj el, ha hasba rúgnak. A fiú végül nagy levegőt vett. – Mi a lecke? Gaston köhögött: – Nem vagyok elég jó. – Még nem vagy elég jó. A még az fontos benne. – William a karjánál fogva megragadta a fiút, és elhúzta. – Nemesi harc lesz holnap megküzdeni a Pókkal. A magunkfajták tesznek a nemességre. Mi azért harcolunk, hogy nyerjünk. Mocskos módon harcolunk, és mindent felhasználunk, amink van, mert az a fontos, hogy ne dobd el az életedet. Az a fontos, hogy nyírd ki a másik rohadékot. És egy Pókhoz hasonló gennyládát kemény menet megölni. Ha erős vagy és gyors, attól még nem vagy nyerő. Az csak azt jelenti, hogy megvan benned a lehetőség. Gaston megtörölte az orrát. – Ha elég sokáig élsz, megtanítom, hogyan legyél olyan, mint én. Vagy holnap velünk jöhetsz a harcba, ahogy az apád, és akkor a Pók egy darab véres húsgombócot csinál belőled. – És ha megöli magát holnap? William felsóhajtott: – Ha így lenne, menj el Sicktree-be. Keress meg egy pasast, a neve Zeke Wallace. Bőrboltja van. Mondd el neki, mi történt, és mondd meg, hogy beszélned kell Declan Camarine-nel, Adriangliában. Zeke eljuttat Declanhez, és onnantól ő segít neked. Pár év múlva levadászhatod a Pókot, és megölheted, az én emlékezetemre. Vagy holnap meghalhatsz. Te döntesz. William kinyitotta az ajtót. Gaston kiment, és átpillantott a válla fölött: – Egy nap legyőzöm magát. – Meglehet.
355
William becsukta az ajtót, és az ágyra rogyott. Jó, hogy soha nem szokott macskajajos lenni, különben reggel nagy baj lenne. Lehunyta a szemét, hallotta, hogy az ajtó kinyílik. Cerise osont be a szobába, és becsusszant mellé az ágyba. – Álmodom? – kérdezte a lánytól. – Nem. – Ó, akkor jó.
356
26. fejezet Szürke, hajnal előtti fény ülte meg a nedves ciprustűket. William előrehajolt, megragadta az ágakat, hogy ne essen le. Fölötte Kaldar belegabalyodott egy árvalányhajcsomóba. Amikor önként jelentkezett rá, hogy a felderítőcsapat tagja lesz, nem gondolta, hogy Cerise egy csapatba rakja az unokatestvérével. Kaldar teste elég halkan mozgott. A szája más kérdés volt. William pislogott. Rejtekhelyén, a ciprusfán látta a melegházat és a hátsó fal egy részét, nagyjából háromszázhatvan méterre. Alacsony, sötét alak mozgott a melegházban. Ahogy figyelték, a púpos férfi elővett egy rövid ásót. Üveg csörömpölt. Szilánkok repültek a földre. – Mit csinál? – mormolta Kaldar. – Megsemmisíti a kertet. William leugrott az ágról egy alacsonyabban levőre, majd a földre ugrott. – Hová megy? – sziszegte Kaldar. – Be. A Pók és az emberei elmentek. Csak pár ügynök őrzi a területet. – Meg kell várnunk Cerise-t. William felhúzta a számszeríját, és a ház felé indult. Mögötte Kaldar halkan káromkodott, és halkan leugrott a földre. William átvágott a ciprusligeten, elment egészen a tisztás széléig, majd megállt. A talajnak fura szaga volt. Kaldar utolérte: – Csapda? – Igen. Kaldar felemelt egy szikladarabot, és behajította a tisztásra. Két védőkő között ért földet. Zöld szár szökkent ki a földből, és hajszálvékony tüskék fúródtak a kőbe, majd pattantak le róla. – Van magánál pénz? – Nincs. 357
Kaldar fintorgott: – Mi van magánál? William agyában végigfuttatta a nagyjából húsz tárgyat, amit eddig kivett a Tükör varázstáskájából, és elrejtett ma reggel a ruhájában. Nem soktól akart megválni: – Egy kés – mondta. – Jól van. Felteszem a saját késemet a magáé ellenében, hogy sértetlenül haladok át a tisztáson. William a nyolcvanméteres tisztásra pillantott, ami elválasztotta őket a háztól. Öngyilkosság lenne: – Nem. Kaldar a szemét forgatta: – Fogadás nélkül nem az igazi. Cerise élve megnyúzná, ha felrobbantaná az unokatestvérét. Bár nagyon szórakoztató lenne. Szinte terápiás jellegű. De Cerise elsírná magát tőle. – Nem. – William, muszáj fogadnom, különben nem fog menni. Magának nincs mit veszítenie. Csak tegye fel a rohadt kését. William kivette a pótkését, és a földbe állította, Kaldar lábánál: – Nyírassa ki magát, ha akarja. Kaldar a földre ejtette a saját kését, és felemelte Williamét. Ujjait végigfuttatta a pengét, gyengéden megsimogatta a fémet. Lehunyta a szemét, és kisétált a mezőre. Egy helyen a lábával tapogatózni kezdett: megfordult, lehunyta a szemét, balra tért ki, majd jobbra. Jobb csizmájának lábujja majdnem gyanús talajt ért, de Kaldar megingott és elugrott. Egyenesen ment, kissé dülöngélve, mintha részeg lenne, kecsesen, bal lába sarkán egyensúlyozva, az utolsó három métert pedig lefutotta. Megfordult, és felemelte a kezét. Önelégült mosoly játszott az ajkain. – Na? Mögötte egy árny mozdult meg. William talpra ugrott, és kétszer lőtt. Az első nyíl az ügynök szemébe fúródott, és az a földre zuhant. A második széles ívben elment, miközben egy pöttyös, hosszú test
358
megragadta Kaldart a vállánál fogva, és felhúzta a második emeleti ablakon át. Embelys, súgta William emlékezete. A kígyó. Nincs vesztegetni való ideje. William egy marék Tükör-féle bombát dobott a tisztásra. Az apró gömbök fülsértő zajjal robbantak fel. Sárgejzír támadt, növényi gyökereket és törmeléket lövellve a levegőbe. William, ösztöneitől vezérelve, előrerontott, miközben sár záporozott a vállára, és futás közben előrántotta kedvenc kését. Érzékelte elöl az ellenséget, és átvágta magát a sáron a késével. Az ügynök megfordult, haja apró fonatokban tekergőzött a válla körül. A megsértett combcsonti érből folyt a vér. A lány felnyögött, és a földre zuhant. William nem várta meg a halálát. A lebombázott tisztás mögötti bokrokból árnyak szabadultak elő. William egy pillanatra meglátta Cerise-t, de futott tovább. A ház ott tornyosult előtte. William felugrott, elkapta az erkély peremét, és felhúzta magát, oda, ahol Kaldar teste áttörte a fakorlátot. Az erkély padlódeszkáján törött ablaküveg maradványai hevertek. Átugrotta a borotvaéles szilánkokat, beugrott a szobába, és végiggurult a padlón, majd talpra ugrott, a kést várakozásteljesen előreszegezve. Tompa nyögésekkel teli küzdelem zaja érte el a fülét. Egy bal oldali szobából jött. Egy rúgással áttörte a falat, és berontott. Egy ügynök ugrott rá jobbról. William elhajolt az ütés elől, a férfi hónalja alá szúrt, majd elvágta a második támadója torkát, és megállt, ahogy a testek a földre zuhantak. Jobbról kiáltás harsant: – William! Embelys hatalmas teste a falhoz szorította Kaldart. Tekeredő teste áttörte a falat, és Kaldar csípője és válla köré fonódott, jobb karját az oldalához szegezve. Bal karja Embelys mellkasán volt, ahol a test meghajlott, mielőtt elérte volna a plafonhoz erősített vastag vasrudat. A kígyótest sápadt volt, és tompa színű. Feje bénán félrelógott. Hosszú vérnyom húzódott a padlóig a nyakától, onnan, ahol William kése kiállt a húsából.
359
– Kösz a kést. – Kaldar arca vörös volt az erőlködéstől. – Segíts leszedni magamról ezt a ribancot. Remegés visszhangzott végig a házon. Végigrezonált William koponyáján, és megreszkettette a fogait, mintha meglazultak volna az állkapcsában. – Rám férne némi segítség – nyögte Kaldar reszelős hangon. Újabb remegés, mintha egy hatalmas harangot szólaltattak volna meg, és William megtántorodott a nyomástól. – Mi a fene baja van? A Williamben levő vadállat hegyezni kezdte a fülét. Valaki hívta őt. Az ajtó felé fordult. A hívás ott rezgett a koponyájában, egyenesen az agyában, elkerülve a fülét. Ha ez varázslat, még soha nem találkozott ilyennel. – Hallgasson, és ne üssön zajt! – Ne menjen el! Segítsen már, az istenit! – Kaldar szabad kezével ráütött Embelys testére. – Rohadt szemét! Fájdalommal teli kiáltás visszhangzott a fejében. William átrohant az ajtón, ki az előcsarnokban, a sikoltozás forrása felé. A fejében zúgó sikoly intenzitásától a szíve kihagyott egy ütemet. Egy ajtót látott az előcsarnok végén. A sötét, négyszögletes ajtó megremegett az apró varázslat-utórezgésektől. A sikoly forrása mögötte volt. William futásnak eredt. A Kéz varázslata ott játszott az ajtó felszínén, világoszöld, leheletvékony áramlatokban. William berúgta az ajtót. Édes illat töltötte be orrlikait, részegítő volt, és szinte folyékony, mintha hajdinaméz illata lenne. Valami megmozdult a szobában William látóterén kívül. William a fogát csikorgatta, belépett, és becsukta maga mögött az ajtót. Egy hatalmas virág foglalta el a szoba egyik sarkát. Keskeny, göbös, bütykös, hólyagos gyökerei vörös hálóban fonták be az egész padlót, csak az ablakok maradtak üresek. A gyökerek vastag fonattá álltak össze, amelyből három nagy levél állt ki. Vörös folyadék folyt a levelek erezetében, rózsaszínen megszínezve a zöld területeket. Három hatalmas, szürke alapon zöld pettyes virágszirom emelkedett a levelek fölé. A szirmok zárva voltak, imádkozó kézként rejtették el a világ belsejét. 360
A gyökereken görcsös vonaglás futott végig. William hátralépett. A gyökerek elindultak, távolodni kezdtek a túlsó saroktól, ahol William szeme elé tárult egy íróasztal és a virágból kiálló három hosszú, rugalmas kacs, amely egy százhúsz centi magas gubóhoz kapcsolódott. A kacsok fenyegetően rugalmas erővel lehámozták a gubót a falról, és áthozták a szobán, miközben kibontották. Ahogy az utolsó burok is lehullott, egy holttest zuhant nedves cuppanással William lába elé. A kacsok megmerevedtek a levegőben, olyan merevek és mozdulatlanok lettek, akár egy ciprusfa törzse. Cseszd meg! Hidraulikus mozgás. Ezt az Adriangliai Légiónál tanulta. A kacsok nem tudtak mozogni addig, amíg a növény újra fel nem töltötte a folyadékkészletét. William letérdelt a test mellé. A holttest a hátán feküdt. Egy férfi. Valószínűleg férfi. Arcán és nyakán a bőr természetellenesen lágy és duzzadt volt, színe a friss ütésnyom mélybíborát idézte. A hulla szája tátva volt, a püffedt szemhéj félig ráereszkedett a tejszerűen fehér szemre. A gyökér keskeny kis csápja elérte a hulla arcát. A gyökér éles vége, melyen kemény, szinte kérges kúp volt, megbökte a halott bőrt, majd áthatolt rajta. A bőr nedves papírként szakadt szét. Testnedvek nyúlós zuhataga indult meg, végigfolyt a padlón. A rothadó hús gyomorforgató szaga áradt a testből. William hátraugrott. Újabb gyökerek nyúltak a test után, a vízhólyagok apró szívekként pulzáltak. A növény felitta a halott testnedveit, itta, mint a vizet. A szirmok megborzongtak. A rajtuk lévő zöld pettyek megmozdultak, a szirom szélétől haladva egyetlen zöld folttá olvadtak össze a virág száránál. A gyökerek pumpáltak tovább. Mélyvörös folyadék áradt szét a szirmok ereiben, a szürkéből vörös lett. William felemelte a pengéjét. Ha a növény belőle akar inni, nagy meglepetés várja. A virág erezete összehúzódott, kínzó lassúsággal húzva szét a szirmokat. Valami megmozdult a virággal.
361
A szirmok egy suttogással szétnyíltak, világospirosak és merevek voltak, mint egy páva farktollai. Sárga virágpor lövellt a levegőbe, aranyló porhóként szállt felfelé. A mézillat betöltötte a szobát. William köhögött. Szeme könnyezett, és kezével letörölte a nedvességet. Egy test feküdt a virágban. Meztelen volt és kopasz, betegesen sovány, a hátán feküdt az alacsonyabb, harang alakú szirmon. Lábai eltűntek a virág középpontjában. A holttest vértelen bőrének kékes színe éles ellentétben állt a szirmok élénk bíborával. Még egy szerencsétlen nyomorult, akit felfaltak. Mostanra a virág kacsai magukba szívták a folyadékot. William rájött, hogy ha támadni akar, előbb a kacsokat kell levágnia. A holttest felnyitotta a szemét. Néma könyörgéssel nézett Williamre, aki egy pillanatig azt hitte, hogy Cerise-t látja. William visszafojtotta a lélegzetét. A gyökerek félrehúzódtak, és keskeny ösvényt kínáltak fel a virágba. William elindult. A test karja szétnyílt, kilátszott beesett mellkasa és két vékony zsák ott, ahol a melle volt. A kék szemek követték William minden mozdulatát. Ha fiatalabb lenne, ha az arc kissé teltebb lenne és a bőr lágyabb... Ha szőke haja lenne... – Genevieve – suttogta William, és köhögött, egy adag pollent kiköpve a torkából. A nő kinyújtotta felé a kezét. William kézbe vette jéghideg ujjait. Ugyanaz a vörös folyadék, amely a szirmok és a levelek ereiben futott végig, most a nő testében áradt szét, szinte áttetsző bőre alatt kidagadtak az erei. A nő kinyitotta a száját. Varázsáramlat érte el Williamet, aki letérdelt, és levegőért kapkodott. Cerise képe jelent meg előtte. Kardja Embelys ernyedt testébe vágott, kiszabadítva Kaldart. Itt van a házban. William pislogott, és Cerise képe eltűnt. Genevieve szája elnyílt, igyekezett szavakat formálni. William szeme égett a levegőben kavargó virágportól, ami apró hópelyhekben hullott körülöttük. A virágpor betöltötte a száját és az orrát, égette a torkát. 362
– Mielőtt... – suttogta Genevieve. – A lányom... A kacs az íróasztal felé csapott, és hátrahúzódott, olyan gyengéden érintve William vállát, mintha gyengéd simogatás lenne. Egy bőrkötésű napló esett a lábaihoz. – Nem tehettem... Kényszerítettek... – Cerise tudja – mondta William. – Tudja. – Mondja meg Sophie-nak... Annyira sajnálom. – Megmondom. A nő megszorította William kezét. – Öljön meg... Kérem... Hogy ne... Cerise-nek kelljen... A kés nehéz volt a kezében, mintha ólomból lenne. Felemelte. A nő elmosolyodott. Törékeny, csontos, beesett arca, fájdalommal teli szeme, mindene felragyogott, és átalakult, emiatt a gyenge mosoly miatt mindene fénylő és időtlen lett. William tudta, hogy élete végéig emlékszik majd rá. Lecsapott. A penge áttörte a nő húsát. Feje a földre esett, és elgurult, a nyakcsonkból vér spriccelt elő. Végigfolyt a padlódeszkákon, és a gyökerek a vér felé tapogatóztak. A hólyagok pumpáltak, kannibalisztikus éhséggel szívták fel a folyadékot, még így is, hogy folyamatosan szivárgott a sebből. William felemelte a naplót a földről. A nő feje ott feküdt mellette. Még mindig mosolygott, és kék szeme Williamet nézte. – Köszönöm – formálták a szót a vértelen ajkak. A virágpor eltömítette William tüdejét, megcsapolta erejét. Talpra állt, és az ajtóhoz tántorgott, félig vakon, kimerülten, gyengén. Keze megtalálta a kilincset, és teljes súlyával ránehezedett. A kilincs engedett, és William kizuhant a folyosóra. A fapadló hűvössége az arcát érte. Az ajtó. William nagy nehezen felült, becsukta az ajtót, és nekidőlt. A tüdeje égett. A virágpor utolsó felhői ott keringtek körülötte. William saját mellkasának emelkedésére és süllyedésére koncentrált. Keze szinte magától felnyitotta a naplót. Hosszú, kézzel írt sorok sorakoztak előtte, túlságosan távol tőle ahhoz, hogy olvasható legyen. Kitörölte az utolsó könnyeket a 363
szeméből, és olyan közel hozta magához a naplót, hogy az szinte az arcát érintette. R1DP6 WR12DC18HF1CW6BY12 W W18BS3YL9SR1DP6WG12E Badarság. Nem, nem badarság, kód. Gyors lépések csattogtak kint a folyosón. William oldalra ejtette a karját, hogy a napló a lába mellett lógjon. Cerise fordult be a sarkon, Richard mögötte. A lány odarohant hozzá. – Megsebesültél? William megrázta a fejét, és megpróbálta elmondani, hogy jól van, de szavak nem jöttek ki a száján. A lány kezébe nyomta a naplót. Cerise arcán szétáradt a megértés. Halottsápadt lett, és megpróbált elmenni William mellett. – Engedj be. – Nem! – nyögte William reszelős hangon. Végre meg tudott szólalni. – Látnom kell! – Nem. Nem akarta, hogy lásd. Vége van. Richard megfogta Cerise vállát: – Igaza van. Vége van. – Engedj be az anyámhoz! Cerise elrántotta magát, de Richard keményen fogta. – Vége van! Vége van, és most már megpihent. Ne mocskold be az emlékeidet. Úgy emlékezz rá, amilyen volt. Gyere! Vigyük ki Williamet a friss levegőre. Cerise nem szólt semmit. A válla megroggyant. Nagyot nyelt, és karját William jobb karja alá csúsztatta, míg Richard felhúzta. Cerise karja William csípője köré fonódott. William azt akarta mondani, hogy nem gyenge, de ehelyett rátámaszkodott a lányra, és hagyta, hogy kivezessék a házból a napfényre. A házat felgyújtották. Úgy égett, akár egy halotti máglya, sűrű, fanyar füstöt lövellt a levegőbe. A lángok hangos pattogással emésztették fel a régi deszkákat, végigfutottak a falakon, és megolvasztották a melegház üvegét. Posad növényei sziszegtek és sivítottak, ahogy a tűz beleharapott 364
zöld húsukba. Senki nem jött, hogy megfékezze a lángokat, és ha jött is volna, a tűz már túlságosan is átterjedt mindenhova. Cerise nem volt hajlandó elindulni. William ott ült mellette. Érezte a lány erős és mély fájdalmát. Semmit nem tehetett, csak ült mellette. Cerise nem sírt, nem dühöngött. Csak ott ült, gyászt és dühöt sugározva. Hamarosan az egész ház lángokban állt, nem volt más, mint tüzes kő és gerendaváz. Cerise a tisztás szélén ült, és a vad lángok fényében a naplót olvasta, amíg a tető a hatalmas, ősi tartógerendák nagy csattanásával be nem omlott. Szikrák robbantak szét, megrémítve a lovakat, és ők ketten kénytelenek voltak visszavonulni a forróság elől.
365
27. fejezet William feltámaszkodott, amitől még mélyebbre süllyedt a Mar család könyvtárában álló, puha karosszékbe. A Pók eltűnt. Valahol a Pocsolyában van. Minden azon a nyavalyás naplón múlik. A napló majd elárulja, hová ment a Pók, és mit akart Cerise-től. Csak az egész valami rohadt kódolással volt írva. Cerise leült az ablak mellett a naplóval, papírral és tollal. A könyvtár tömve volt. A Mar család tagjai dühösen ki-be járkáltak. William a fogát csikorgatta. A belőlük áradó feszültség őt is idegessé tette. A sarokban Kaldar merengett egy pohár bor felett. Ő, Richard és Erian az ajtó mellett ültek, mint három véreb. William végigfuttatta a sablont a fejében, újra és újra. Emlékezetébe vésett egy egész oldalt, és a kód felét. Kód volt, ebben biztos volt. Volt egy sablonja. Először is a számok sorozatban voltak. R1DP6WR12DC18HF1CW6BY12 WW18BS3VL9SR1DP6WG12E A számok ismétlődtek, de ritkán ugyanazzal a betűvel – R1, P6, C18, aztán FI, W6, Y12... vagy 1D, 6W? Hat volt köztük a különbség. Kivéve az első szakaszt 1-től 6-ig, ahol öt volt... De aztán jött egy második sorozat: 3, 9, 15, 19. Néha a számok az egész sorozaton végigmentek, néha pedig véget értek, és kezdődött egy másik sorozat. Törte a fejét a sablonon, azóta, mióta meglátta. A kódfejtés nem az ő asztala, de ismerte az alapszabályt: keresd meg a leggyakrabban ismétlődő betűk és számok kombinációját, és próbáld meg az ábécé leggyakrabban használt betűjét behelyettesíteni vele. De William vadász volt, nem kódfejtő. Erian felpattant a székéből, és járkálni kezdett, hosszú lépéseivel átszelte a könyvtárat. Hangja halk volt: – Már három órája. Úgysem tudja megfejteni.
366
– Megfejti – mondta Richard. – Ez volt Vernard életének munkája, és Cerise volt a kedvenc unokája. – Igen. – Erian hangjában a keserű él vészcsengőként szólalt meg William fejében. – Mi bajod van? – Kaldar fojtott hangon beszélt tovább. – Talán beleköpött a levesedbe? Erian sarkon fordult: – Vége van. Miért nem értitek meg? A viszálynak vége, mi nyertünk, rohadtul vége az egésznek. – Addig nincs vége, amíg vissza nem szereztük Gustave-ot és a Pók fejét – mondta Richard. Erian legyintett, az arcán undor ült: – Az egész rohadt család bekattant. Richard lassan felállt, átvágott a szobán, és levett egy vastag, bőrkötésű könyvet a polcról. – Mi ez? – kérdezte Kaldar. – Nagyapát a Louisianai büntetőjogi törvénykönyv 8. paragrafusának 3. cikkelye értelmében száműzték. Most jöttem rá, hogy még soha nem néztem meg, mi az a 8. paragrafus 3. cikkely. Richard kinyitotta a könyvet lezáró bőrlapot, és kinyitotta, majd átlapozta a megsárgult oldalakat. Összevonta a szemöldökét: – Megvan. Richard felemelte a könyvet, és megmutatta nekik az oldalt. A piros betűs címsor a következő volt: „Hűtlen kezelés és esküszegés”. Hosszú alfejezetek sorakoztak alatta. – Harmadik alfejezet – olvasta Richard. – 242. oldal. Az oldalak surrogó hangot adtak, ahogy lapozott. – Hűtlen kezelés. Törvényellenes emberi kísérletek. Az emberi test egységének nagymértékű figyelmen kívül hagyása. Aberrált lény létrehozására irányuló szándék. – Mennyiben más ez, mint az, amit a Kéz művel? – kérdezte Erian. – A Kéznek nem lenne szabad léteznie – mondta William. – Ha elkapják őket, a Kéz ügynöke semmilyen támogatást nem kap Louisianától. Szabadon engedik, mert varázslatos átváltoztatásuk törvényellenes. 367
– Nagypapát azért ítélték el, mert varázslatot használt az emberi testen, amivel megszegte az orvosi esküjét. – Mikita lépett a szobába. – Anya azt mondja, egyszer beszélgetett vele erről. Nagyapa tudta, hogy elfogják, de azért is véghezvitte, amit véghezvitt. Azt mondta, túl fontos volt a munka ahhoz, hogy abbahagyja. – Mi volt a kutatásának az alapja? – kérdezte Richard. – Megpróbált rájönni, hogyan lehet megtanítani az emberi testnek, hogy újjáépítse önmagát. Azt monda, hogy az emberekben megvan az erő, hogy meggyógyítsák magukat, és bármilyen betegséggel elbánjanak. Csak meg kell találni hozzá a megfelelő kapcsolót a testben. Megszegte az esküjét, mindent kockáztatott, a kényelmes kékvérűéletét, a pozícióját – ehhez igazi elhivatottság kell. Egy ilyen férfi, egy ilyen elhivatott, céltudatos férfi nem hagyja, hogy a mocsár megállítsa, gondolta William. Nem, tovább dolgozott azon, amin dolgozott. Itt, a mocsárban. Kereste a módját, hogyan tanítsa meg a testnek az öngyógyítást. Az újjászületést. Emlékezete mélyéről előtolult egy kép: egy szörnyeteg sebei összeforrnak a holdfényben. A darabok egésszé álltak össze a fejében. Egy öngyógyító, elpusztíthatatlan szörnyeteg. William több tucat különféle állatot látott életében, de ilyennel még soha nem találkozott. Nem macska volt, farkas vagy medve. Még csak rokonságban sem állt egyikkel sem. Ha nem a természet szülötte volt, akkor létre kellett hozni. És ki más hozhatta volna létre, mint Cerise nagyapja... Ha egy ilyen szörnyeteget létrehoztak, a Pók biztosan szerette volna rátenni a kezét, hogy szétszedhesse, hogy rájöhessen, miként jöhetett létre. Ha Cerise rájön, hogy a nagyapja által életre keltett szörnyeteg járkál az erdőben, akkor minden követ megmozgatna, hogy megölje a szörnyeteget, és megölje a Pókot is. Cerise agya így működött: elvégezte azt, amit felelősséggel rámértek, és kifizette az adósságát. A Póknak húsz ügynöke volt. Nekik... ott voltak a Marok, de Cerise rokonai közül legalább hét-nyolc nem jöhetett számításba. Húsz halálosan veszélyes, jól képzett, varázserővel felfegyverkezett korcs 368
talán harmincöt átlagember ellen. Bár a Marok nem átlagosak, még akkor is, ha minden varázserejüket latba vetik, akkor is mészárlás lenne. Cerise ott lenne a frontvonalban, és meghalna. A társa meghalna. William keze ökölbe szorult. Ujjpercein a bőr megfeszült, viszketett, szerette volna kiengedni a karmait. Mindannyian meghalnak: Richard, Erian, Ignata, Mikita, még az idétlen Kaldar is. Senki nem élné túl. Nem akadályozhatná meg, hogy harcba szálljanak, sőt, mi több, kétségbeesetten szüksége van rájuk, mert egyedül nem bír el húsz ügynökkel. Úgy érezte, tehetetlen, mint a láncra vert kutya. Lehet, hogy téved. Nem volt kapcsolat Vernard és a szörnyeteg között. Még nem. – Megvan – mondta Cerise. Mindannyian ránéztek. A tekintete űzött volt, szeme tágra nyílt, mintha olyasmit látott volna, amit nem illik. – Egyszerű helyettesítéses kód – mondta Cerise fakó hangon. – Nagyon nehéz megfejteni, kivéve, ha megvan a kulcs. – És mi a kulcs? – kérdezte Kaldar. – Egy gall altatódal. Akkor énekelte nekem, amikor még kicsi voltam. – Cerise felállt az asztaltól. – Azt hiszem, jobb, ha összehívjuk a családi tanácsot. Húsz perccel később a Mar család összegyűlt a könyvtárban, és Cerise színtelen hangon felolvasta a naplót az emberi lélegzetektől sűrű levegőben. Az orvoslás művészete olyan ősi, mint maga az emberi test. Az első primitív emberrel kezdődött, akit fájdalom kínzott, és egy marék füvet tömött a szájába, elrágta, és rájött, hogy fájdalma csökkent. Évszázadokon át ezen primitív ember nyomát követtük, ragaszkodtunk ahhoz az elképzeléshez, hogy egy idegen anyag bevitele a testbe az egyetlen út a gyógyuláshoz. Gyógyszereket találtunk fel, tinktúrákat, keverékeket, sínt, gipszet, karfelkötő kendőt és végtelen számú szerkezetet, amellyel a gyógyítást segítettük, azonban soha nem koncentráltunk magára a gyógyulási folyamatra. 369
Mert mi a gyógyulás, ha nem a test tökéletlenség elleni önkorrekciója? Mi a gyógyszer szerepe, ha nem az, hogy az organizmust az újjászületés ösvényén elindítsa? Ezen a napon én, Vernard Dubois, ember, férfi és gyógyító, kijelentem, hogy az emberi test minden szempontból képes arra, hogy meggyógyítsa magát, hogy meggyógyítson minden betegséget és minden fogyatékosságot, sebészi vagy orvosi beavatkozás nélkül. Úgy jelentem ki mindezt, hogy hiszek abban, hogy egy napon én és a hozzám hasonlók leszünk többségben. Annak a győzedelmes napnak a nevében lépek a kutatás és a kísérletezés ösvényére. Eme ösvény az önmagamban való kételkedéssel, hibákkal és üldöztetéssel van kikövezve. Kijelentem, hogy megbocsátok azoknak, akik el fognak ítélni, mert megértem azon okokat, melyek alapján cselekednek majd. De bármennyire és félrevezetettek ők, az emberiség érdekeit tartják szem előtt, és nem feltételezek róluk rosszakaratot. Az istenektől megbocsátást kérek múltbeli eltévelyedéseimért. Feleségem és leányom részéről is megbocsátást kérek. Imádkozom érte, hogy egy nap megértsék ama okokat, melyek alapján kénytelen vagyok továbblépni. Cerise folytatta az olvasást, formulák és egyenletek következtek. Egyes fejek bólintottak – Pete néni, Mikita, Ignata. A legtöbben úgy bámultak, ahogy William is: bambán. William annyit értett meg, hogy Vernard-nak sikerült valamilyen mikroszkopikus algát találnia, amely felgyorsította a regenerálódást. Az alga olyan varázserőt bocsátott ki, ami megváltoztatta a testet, felgyorsítva a gyógyulást. Vernard egereken sikerrel kísérletezett, de amikor nagyobb állatokkal próbálkozott, kudarcot vallott. A test belsejében a varázslatos alga elhalt, és nem tudott annyit belefecskendezni tesztalanyaiba, hogy megváltoztassa az eredményt. Megpróbálta megetetni velük, beléjük injekciózni, még vérátömlesztéssel is próbálkozott, de egyik eljárás sem volt elég gyors. Cerise elhallgatott. – Itt jön egy lap, amin egyetlen szó van: SZÁMŰZETÉS. A következő bejegyzés így folytatódik: Elértük a mocsarakat. Új lakhelyünk mögött, a ligetben találtam egy különleges, piros mohát, amely megjelenésében a bundához hasonló. Az egész liget talaja tele 370
van vele, és középen szabálytalan dombocskát formál. A dombocskát megvizsgálva, találtam alatta egy félig megemésztett nyúltetemet. A mohának hatalmas az enokoncentrációja. A fiatalember, aki Gennek udvarol – azt hiszem, Gustave a neve – elmesélte, hogy a helyiek halotti lepelnek nevezik a mohát, és babonás rettegéssel kerülik. Cerise megállt, nehézkesen nagyot nyelt, majd tovább olvasott. William eltűnődött. Hallotta a szavakat, de érteni nem értette. Volt szó a moháról meg valamilyen üregbeli emésztőnedvekről és a moha összekombinálásáról azzal a növénnyel, amivel Vernard korábban is kísérletezett. William végül felemelte a kezét – úgy érezte magát, mintha tízéves lenne, és az iskolapadban ülne. – Elmagyaráznád nekem? Cerise elhallgatott. – Van egy növény, ami hasonlít a mohához – kezdte Petúnia néni, és megvakarta a szemkötését. – Halotti lepelnek hívjuk. Nem igazán növény, hanem egy furcsa kereszteződés növény és állat között. Csak itt, a Pocsolyában honos, és varázslat kell neki ahhoz, hogy megéljen. A halotti lepel holttestekből táplálkozik. Spórái megülnek a tetemen, és hajtásai átnyomakodnak a halott állat bőrén. Majd kiszívja a holttestből a nedvességet a hajtásain keresztül, elveszi, ami kell neki, aztán a többit visszatölti a testbe. – Mint egy szűrő? – ráncolta a homlokát William. – Pontosan – bólintott Petúnia néni. – A hajtások nagyon, nagyon aprók, de annyi van belőlük, hogy naponta többször is képesek átszűrni a nedveket egy tetemből. Eddig érti? William bólintott. – Vernard-nak gyorsan kellett a varázsalgát a testbe juttatnia, gyorsan és nagy mennyiségben. Rábukkant a halotti lepelre, és addig kísérletezett vele, amíg az algát bejuttatta a mohába, és a varázslatával hatott rá. Így a végén a halotti lepel tele volt regenerációt okozó algával. Érthető? William ismét bólintott. – Aztán épített magának egy koporsót, és kibélelte halotti lepellel. Mondjuk, beteszünk egy embert a koporsóba. A halotti lepel rátámad, és elkezdi kiszívni a nedvességet az emberből. Elvesz tőle proteint meg más dolgokat is, de a többit visszaáramoltatja a testbe. 371
De! – Petúnia felemelte egyik ujját. – Ahogy visszatölti a folyadékot a testbe, a varázsalgát is visszatölti bele. – Biztosan fáj – mondta William. – Ó, igen, pokolian fáj, de ha az ember haldoklik vagy öregszik, akkor nem érdekli. – Petúnia elfintorodott. – Olvasd tovább, Cerise. Azt hiszem, a nagyapád azzal kísérletezett, hogy élőlényeket helyezett el a koporsóban. Kiderült, hogy Petúniának igaza lett. Vernard öt tesztet végzett el: macskán, disznón, borjún, majd egy D és egy E nevű alanyon. Mielőtt betette volna őket a koporsóba, megitatott velük valami gyógynövényes főzetet, amit orvosságnak nevezett. Cerise arca megvonaglott, ahogy felolvasta a hozzávalókat. Negyed teáskanál összetört vörös sárkány nyelvlevél, egy kémcsőnyi, virága teljében levő halász furkósbotja, negyed teáskanál őrölt halotti lepel, egy pohár víz. Hagyjuk ülepedni huszonnégy órán keresztül. Ma fogtam a macskát, az A alanyt, és hosszú vágást ejtettem az oldalán. Betettem a ládába, és rácsuktam a fedelét. Holnap megnézem, mi van vele. Ma este el kell mennem horgászni. Megígértem Cerise-nek, és egy gyereknek tett ígéretet mindig be kell tartani... A macska életben van. A vágás teljesen begyógyult, és új, rózsaszín szövet jelzi az általam okozott seb helyét. Lefejeztem a macskát, és amikor felboncoltam, láttam, hogy a szíve még mindig ver. Még majdnem hat percig volt pulzusa, gyanítom azért, mert a hatodik perc végére a testből elfogyott a vér. Nem a macska volt az egyedüli áldozat. William morgott magában. Sejtette, mi lesz a vége. Nagyapa elkezd élőlényeket beletenni a rohadt ládába, és a végén majd ő is belemászik. Először a macska, aztán a disznó, aztán a borjú... A borjú életben van. Törött lábának csontja meggyógyult. Most a hátsó karámban álldogál a kismalaccal együtt. Itt az ideje az igazi tesztnek. Ma este én fekszem bele a ládába. Ignata a kezébe temette az arcát: – Jaj, ne! Ne, Vernard, ne!
372
Nem találok szavakat. Először minden szúrás fájdalmát éreztem a bőrömön. Világom vörös köddé zsugorodott össze, amelyben lebegtem, lebegtem a fájdalom felszínén, megtörve, összetörve, és valahogy mégis egyben és egészen. A fájdalom átjárta bensőmet, szálról szálra szétszedett és újra összefont. Ahogy felemésztett, a vörös ködben szabadságra leltem, erőre és energiára. A világegyetem virágként nyílt szét elmém előtt, és megláttam rejtett mintázatát és titkolt igazságait. Most itt állok a ládám előtt. Elmém tiszta, de éleslátásom cserbenhagyott. A megszerzett titkok eltűntek, elrejti őket a tudatosság fátyla. Érzem őket, mégis füstkarikákként csúsznak ki elmém ujjai között. Vissza kell térnem a ládába... Könnyebb lélegezni. A kínzó ízületi gyulladás a kezemben nem bánt többé... Ma reggel lefutottam öt kilométert, hogy próbára tegyem magam, és rájöttem, hogy nem érzek fáradtságot, ezért futottam még ötöt... A vörös köd képe kínoz, újra vissza kell térnem a ládába. .. Semmiről nem beszélek, amit a vörös ködön túl láttam. Meg kell értenem, és csak aztán vethetem papírra... A sípcsontomról eltűnt a sebhely. Gyerekkorom óta ott volt... Aztán a karomba kaptam Őt, és végigtáncoltam vele a házon, csak táncoltam és táncoltam. Ő nevetett, hátravetette a fejét... Egek, húszéves kora óta nem nevetett így... Cerise hangja ugyanolyan monoton és tompa volt, felolvasta Vernard gondolatait, ahogy a férfi egyre mélyebbre és mélyebbre csúszott a delíriumba. A láda függőséget okozott, és a függőségnek ára volt. Kifordította sarkaiból Vernard elméjét. Kezdek durva lenni. A hangulataimat, a dühömet egyre nehezebben tudom uralni. Ma reggel rákiabáltam Genevieve-re, amikor italt hozott nekünk. Kiöntötte a bögre teámat. Nem akartam rápirítani, de a testem valahogy mégis a saját akaratát teljesítette, míg én tudatom mélyéről figyeltem. Olyan, mintha a hajómat törött lapáttal irányítanám... Az orvosság nem segít rajtam. A méreg túl hatékonynak bizonyult. Túl késő. Túl késő már nekem. Túl késő... Türelmetlen vagyok. Túlságosan türelmetlen. Túl sokszor jártam a vörös homályon túl. Ha még egy hónapot vártam 373
volna, hogy az orvosság hasson, ha három utazásra szorítkozom, és többre nem... Ha, ha... Ha férj lettem volna, ha apa lettem volna. Egyedül halok meg, szerelmem már oda. Fektess le gyengéden, már nem megyek el, Fektess le gyengéden... A malacot döglötten találtam a karámban. Vér- és tépésnyomokkal volt teli a teste. A borjúra gyanakszom. Nem tetszik az, ahogy rám néz. Cerise egy hosszú pillanatra lehunyta a szemét, majd folytatta: – Ma, amikor bedobtam az ételt a borjúnak, megpróbált felöklelni. Láttam, hogy jön, sárga szemében dühös éhség villant. Felém rontott, patái ritmusa himnikusan dobolt a talajon. Meg akart ölni. Nem moccantam. Nem bírtam. Nem akartam. Elért engem, és a testem átvette felettem a hatalmat. Elugrottam az útból. Kezem összezárult a nyaka körül, és a húsába tépett. Vér áztatta az ujjaimat. A szaga... Ó, a szaga olyan részegítő és bódító volt! Megragadott és satuba fogott, nem tudtam szabadulni tőle. Eltemettem a borjút. Lényem racionális része elborzad a test látványától, a szagától, a nyers hús ízétől a nyelvemen. De a hang egyre gyengül. Lényem logikus központja elhalóban van. Helyébe egy acsargó kopó költözött. És nekem nincs erőm visszafogni a dühét. De a lány nagyon ügyes volt. Nagyon ügyes. Csak egyszer, és többször nem. Az én áldásom. Az én átkom. Szegény, édes E-m, aki ott hordozod magadban. Annyi mindent akartam neked, és annyira keveset adtam. Önző öregember vagyok, fáradt és ostoba, aki tornya szilánkjain üldögél. Felvettem a harcot a természet erői ellen, és könnyűnek találtattam. Hagynom kellett volna meghalni, de képtelen voltam rá. Könyörögnék bocsánatért, de tudom, hogy nem bocsátanál meg. Szeretlek. Istenem, mennyire reménytelenül, ide nem illőnek érzem ezt az egyszerű kijelentést! A vörös köd közeledik. Hamarosan betakar. Elrejtettem. Elrejtettem oda, ahol a halász vár. Cerise elhallgatott.
374
– Ez az utolsó összefüggő bejegyzés. A következő oldalakra újra és újra azt írta, hogy „szegény Vernard”, aztán krikszkrakszokká változik a szöveg. Cerise kimerülten összekuporodott a székben. William agya száguldott. Ezt akarja a Pók. A ládát. Ha a Kéz korcsait betennék a ládába, még őrültebben jönnének ki belőle, mint amilyenek voltak. Sebeik begyógyulnának, és csak gyilkolnának és gyilkolnának, megállás nélkül. Louisiana fegyvert akart Adrianglia ellen. Hát itt van. Vernard nem halt meg. A gondolat átcikázott William agyán, megvilágítva a kirakó törött darabkáit. Persze, Vernard nem halt meg. Nem halhatott meg, mert olyan sokszor járt a ládában. Szinte elpusztíthatatlan lett. – Ez az a nap, amikor a titkokra fény derül – jelentette ki Azan nagyi. William felpillantott. Az idős asszony a szoba közepén állt, összeaszott és vén volt, és mély szomorúság hullámzott apró, fekete szemében. – Felébredtél. – Ignata felállt, hogy átadja neki a helyét. Azan nagyi oda sem figyelt rá. Williamre nézett, és a férfi varázslat vonzását érezte. – Mondd el nekik, fiam – mondta Azan nagyi. – Mondd el, kit láttál az erdőben! – Vernard nem halt meg – mondta William. – Én láttam. Megküzdöttem vele a Pocsolyában. – A szörnyeteg? Nem. – Cerise megrázta a fejét. – Nem, az nem lehet. – Éjszaka portyázik – mesélte Azan nagyi. – Sok éven át nem jött a ház közelébe sem, de most visszatért. Tudja, hogy valami baj van. Most szörnyeteg, de néhány emlékképet még mindig őriz. A dolog, amit tett, az a természetellenes dolog, túlságosan is megváltoztatta őt. A varázslat túlságosan erős volt. Csend borult a szobára, feszült és elektromos, mint vihar előtt. – Ki az az E? – kérdezte Ignata. – A volt a macska, B a malac, C a borjú. D maga volt Vernard. Kaldar felállt: 375
– A láda. Felgyorsítja a gyógyulást, ugye? Átvágott a szobán. Tőr villant a kezében. Megfogta Cerise kezét, és rápillantott. A lány bólintott. Kaldar megvágta az alkarját. Vér bugyogott elő. Kaldar letörölte a bíborvörös folyadékot a ruhaujjával, és magasra emelte Cerise karját. A sebet vékony piros csík jelezte, de vér nem jött több. – Édes kis E – mondta Kaldar. – Évek óta tűnődöm rajta. Soha nem volt megfázva. Mindannyiunkat ledöntött időnként az influenza vagy valami más betegség, de ő makkegészséges volt. Cerise úgy tanulmányozta a karját, mintha valami idegen tárgy lenne: – Nem emlékszem rá. A ládára. Egyáltalán nem emlékszem rá. – Nagyapa valószínűleg lenyugtatózott – mondta Ignata. – Annak irtó erős nyugtatónak kellett lennie – mondta Murid –, hogy akkora fájdalmat eltompítson. Ignata összevonta a szemöldökét: – Emlékszel az orvosságra? Anyja fintorgott: – Ó, ugyan már! Sárkánnyelvtea. Az utolsó néhány hétben szinte belefojtotta szerencsétlen gyereket. Valószínűleg ez az egyetlen oka, hogy Cerise épeszű. Ilyen az orvosság – megóv attól, hogy megőrülj. Richard tiszta hangja töltötte be a szobát: – A kérdés az, hogy most mihez kezdjünk a naplóval. William megfeszült. Minden érzéke vészt jelzett. Arcok fordultak Richard felé. – Megvan a napló. Genevieve-nek már késő, de Gustave-nak még nem. Cerise elmondta, hogy Kasisban tartják fogva. Richard előrehajolt: – Az a hely egy erőd, és Kasis grófjának sok őrszeme van. Ráadásul az Adrianglia és Louisiana közötti határon fekszik, Mágiában. Érinti a Peremet, de ennyi. Ha megtámadjuk, mindkét országból a nyomunkba erednek majd. De vissza kell szereznünk Gustave-ot. Legalább meg kell próbálnunk!
376
– Zsarolás – mondta Kaldar. – Elcseréljük Gustave-ot a naplóra. A Pók bármit megtenne, hogy megakadályozza, hogy átadjuk a naplót az adriangliaiaknak. És akkor az egésznek lőttek. William vicsorított. – A Pók túlságosan veszélyes – mondta Erian. – Csessze meg a Pók! Ez a napló rémisztő! – vágott közbe Petúnia. – Egy abnormális elme szüleménye. Zseniális, de abnormális. Meg kell semmisítenünk! Kaldar tátott szájjal meredt rá: – Amíg megvan a napló, visszaszerezhetjük Gustave-ot. Petúnia haragosan nézett vissza rá: – William! Mekkora volt az a lény, amit látott? Mindannyian Williamre néztek. A feszültségtől William nyakán ágaskodni kezdtek a szőrszálak. – Nagy. Legalább háromszáz kiló súlyú. Döbbenet ülte meg a Marok arcát. Még Cerise is megmerevedett egy pillanatra. Pete néni szembefordult Azan nagyival: – Ez nagyjából pontos, ugye? Nagymama bólintott. Pete tekintete szinte felnyársalta Kaldart: – Kérdezd meg magadtól, öcskös: tényleg ezt akarod? Egy életért cserébe tényleg át akarod adni a világnak azt a szörnyetegeket létrehozó tervrajzot? – Ez nem a mi gondunk – mondta Erian. – Miért nem hallgattok rám? Ez nem a mi gondunk! Mikita megrázta a fejét: – De, a mi gondunk. Mi vagyunk a Mar család. A mi rokonunk vitte ezt véghez, mégpedig egy olyan területen, amely most a miénk. Mi vagyunk a felelősek érte. Pete néni toppantott: – Itt nagyobb felelősségről van szó. Emberi felelősségről. Vernard-nak volt annyi esze, hogy elrejtse ezt az izét. Akármilyen őrült is volt, elrejtette az emberiség elől. Nem helyes felfedni ezt a tudást! Kaldar széttárta a karját: 377
– Ki a fenét érdekel, ha Mágiában a nemesek kardélre hányják egymást? Ők mit tettek értünk valaha is? – Amit Kaldar mond, abban van némi igazság. – Richard az asztalon dobolt az ujjaival. Pete néni úgy tanulmányozta, mintha valami bogár lenne: – Mégis, kik vagytok ti? William a Marokra pillantott, és tudta, hogy Pete néni veszíteni fog. Vissza akarták kapni Gustave-ot. Egy család voltak, és a család számára a legfontosabbak a családtagok. Cerise arcára pillantott, látta, hogy a lelke mélyén reménykedik. Eszébe jutott, ahogy a lány a mellére hajtotta a fejét, milyen érzés volt átölelni, a haja illata, szája édes forrósága... – Valami nyilvános helyen kellene a cserét megejteni – mondta Kaldar. William felállt a székéből: – Nem. Cerise rápillantott. Kaldar összevonta a szemöldökét: – Mondott valamit, kékvérű? William rá se hederített: – Adrianglia és Louisiana egymásnak feszülnek. Nem engedhetik meg maguknak, hogy a másik oldal előnyhöz jusson. Amint a Pók megtudja, hogy maguknál van a napló, megpróbál majd végezni magukkal. Amint Adrianglia tudja meg, ők ugyanezt fogják tenni. Tekintete megtalálta Cerise-t: – Hallgassanak ide! Mindenki, aki itt van, meg fog halni. Megölik magukat, megölik a gyerekeiket, felgyújtják a házukat, lelövik a kutyáikat. Kiradírozzák magukat. Olyan lesz, mintha nem is léteztek volna. – Nagyon magabiztosan beszél – Richard halk hangja visszhangzott a néma szobában. William majdnem acsargott. Mert rám parancsoltak, hogy megtegyem. – Adrianglia nem tud a naplóról – mondta Erian. – Hamarosan tudni fog. Égessék el. Temessék el azt a rohadt naplót, és soha többé ne is említsék! 378
Cerise nézte őt. Volt a szemében valami – gyanakvás, fájdalom, düh, nem tudta megmondani. Bármi is volt az, mélyen lenyúlt William mellkasába, és megszorította a szívét. Ha most elmondaná neki a teljes igazságot, ha mesélne neki a Tükörről, elveszítené. De ha megérteti vele, akkor a lány életben marad. – Hogy szerezne tudomást Adrianglia a naplóról, William? – kérdezte Cerise lágyan. A vadállat acsargott és vinnyogott benne. Nem! Hallgass! Hallgass már el! Ne veszítsd el a nőt! – Tegnap este egy kémszerkezettel elküldtem a teljes jelentést Zeke Wallace-nek – mondta William. A szoba csak kettejükre szűkült. William jegesen nyugodt volt. Innen nem volt visszatérés. – Nem kincsvadász vagy. – Nem. – Adrianglia fizet neked, hogy megöld a Pókot? – kérdezte Cerise. – Nem. Nem bánják, ha megölöm, de nem miatta vagyok itt. Hanem a láda és a napló miatt. A Tükör ezeket akarja, és megparancsolják majd nekem, hogy mészároljam le magukat, hogy megszerezhessem. – Hazudtál nekem. – Minden mást komolyan mondtam – acsargott William. – A farkasok egy életre választanak társat, és te vagy az én társam. – Farkas? – Erian felugrott a székből. – Farkas William? Az, akitől a korcsok annyira rettegnek? És te idehoztad közénk Farkas Williamet? Elment az eszed? Ez egy rohadék alakváltó! William vicsorított. Erian próbált visszakozni, de már késő volt. Cerise félig felemelkedett a székéből, és vértelen arccal bámult rá. – Erian – mondta. Erian hátratántorodott, zavart tekintettel nézett rá. – Te voltál az! – Cerise hangja fájdalomtól volt terhes. – Te adtad el az anyámat és az apámat a Kéznek.
379
– A saját testvérem. – Richard arca eltorzult, és egy pillanatig nem tudott megszólalni. Keze ökölbe szorult, elfehéredett ujjainak nyomása alatt megreccsent az asztal. – Miért? – Mert valakinek muszáj volt! – acsargott Erian. Remegett a keze. – Mert se te, se az a kurva nagy nulla, aki a testvérünk, nem csinált semmit! Én láttam meghalni az apánkat. Mindenre emlékszem, a lövésre, a vérre, a tekintetére, mindenre! Tudjátok, mit mondott nekem Gustave a temetésen? „Bosszút fogsz állni.” És vártam a bosszúra. Éveken át vártam, de ő le se szarta, boldogan üldögélt a házában, apánk házában, és hagyta, hogy az elkényeztetett kislánykája vezesse az egész házat! Dagadtra hízott, és boldog volt, míg apánk ott rothadt a földben! Minden évben felkerestem, és minden évben azt mondta nekem: „Most nincs itt az ideje, Erian. Most nem engedhetünk meg magunknak egy viszályt.” Soha nem volt itt az ideje, tehát igen, én voltam az, kurvára én, aki átadtam Gustave-ot a Sheerile-eknek, mert ha itt maradt volna, a viszály soha nem ért volna véget. Most a Sheerile-ek halottak. Az apánk lenéz odafentről, és boldog, Richard. Hallasz engem? Boldog! Richard elfehéredett. – Meg kell ölnöm téged – mondta nagyon nyugodtan. – Valaki adjon egy kardot. Cerise felállt: – Hugh bácsi és Mikita, vigyétek ki Eriant. Zárjátok az északi épületbe, és tegyetek róla, hogy ne tudjon ártani magának. Erian vicsorgott. Hugh tarkón csapta, Erian szeme fennakadt, és Mikita karjaiba zuhant. Kivitték a szobából. Cerise odafordult Williamhez. – Ha be akarod cserélni a naplót, meghalsz – mondta William. – Ha elindulsz megharcolni a Pókkal, akkor is meghalsz. Ne. Ne tedd. – Nem tehetek mást – válaszolta Cerise. – Nem élhetek úgy, hogy tudtam, hogy megakadályozhatnám ezrek halálát, és nem tettem semmit. Cerise-nek vacogott a foga. Szíve vadul vert. Szája keserű volt. Erian. Pont Eriannak kellett lennie! 380
A lába helyén nedves vatta volt. Mellkasa szorított. Szeretett volna összegörnyedni, és elringatni a gyomra mélyén levő, forró csomót, de az egész család itt volt, figyelték, várták, mint mond, tartania kellett magát. William egyedül állt a szoba közepén, arca sápadt volt. Cerise belenézett a szemébe, és mindent látott: gyászt, dühöt, félelmet és belenyugvást. William azt gondolta, hogy Cerise elhagyja őt. Miért ne, őt egész életében mindenki elhagyta. – A Tükör kémje vagy? – kérdezte Cerise halkan. – Igen. – A férfi hangja halk volt, vontatott. Cerise felsóhajtott: – Bár előbb megmondtad volna. Egy másodpercbe telt, mire felfogta. Borostyánszínű köd ereszkedett a szemére. Beléhasított a döbbenet. Csak egy pillanatig tartott, de aztán a megkönnyebbülés olyan egyértelmű volt William szemében, hogy Cerise dühös lett. Dühös a szörnyetegekre, akik ártottak a férfinak, dühös Erianra, dühös a Kézre... Ahogy összefonta a kezét, remegtek az ujjai. – Szeretlek – mondta Cerise. – Amikor arra kértelek, hogy maradj velem, komolyan mondtam. – Ez egy alakváltó – szólalt meg valaki hátulról. Cerise a hang irányába fordult. Senki nem vállalta fel. – Az utóbbi három évben én intéztem a család pénzügyeit. Tudom a mocskos kis titkaitokat. Ezért jól gondoljátok meg, mielőtt köveket kezdtek hajigálni arra, akit szeretek, mert én visszadobom őket, és nem fogok célt téveszteni. Néma csend volt a válasz. – Jól van – mondta Cerise. – Örülök, hogy ezt megbeszéltük. Mi lenne, ha a többit ti beszélnétek meg magatok között? – Megfordult, és kivonult a hosszú erkélyre, befordult a sarkon, és eltűnt a szemük elől. Odakint a mocsár melege körülölelte, és nagy levegőt vett. Könnyek futották el a szemét, és lefolytak az arcán. Megpróbálta letörölni őket, de csak jöttek és jöttek, és nem bírta abbahagyni. William fordult be a sarkon, és átölelte.
381
Cerise a férfi a vállába fúrta az arcát. Lehunyta a szemét, próbálta megállítani a könnyek áradatát. A férfi magához húzta. – Nem hiszem el, hogy nem mondtad meg! – suttogta Cerise. – Megkérdeztem tőled, egyértelműen megkérdeztem a mocsárban, és nem mondtad meg. – Soha nem engedted volna, hogy veled jöjjek – mondta William. – Csapdába estünk – suttogta Cerise. – Én csak boldog akarok lenni, William. Veled akarok lenni, és nem akarom, hogy bárki meghaljon, azt nem bírom ki. William megragadta a lány vállát, és eltolta, hogy az arcába nézhessen. A férfi tekintete határozott volt: – Égesd el a naplót, Cerise! Hallgass rám, a mindenségit! – Már késő – mondta a lány. – Tudod, hogy már késő. A Kéz eljön értünk, ha nem most, akkor egy hét vagy egy hónap múlva. Te magad mondtad: nem engedhetik meg maguknak, hogy bármelyikünket is életben hagyják. És ha meg is engedik, ha felhasználják a ládát, az nem egyszerűen háború lesz. Az Mágiában a világ vége lesz, mert létrehozzák ezeket a lényeket, és képtelenek lesznek majd irányítani őket. – Hadd intézzem el én – mondta William. – Húsz ügynök ellen te egyedül? Elment az eszed? – Cerise letörölte a könnyeit a ruhaujjával. – Ha én ajánlanám fel, hogy nekimegyek húsz ügynöknek, te rohamot kapnál. Nincs választásunk. William átölelte, a haját simogatta. Hosszú ideig álltak együtt. Végül Cerise megrezzent: – Vissza kell mennem. Nem jön minden rendbe, ugye? William nagyot nyelt: – Nem. – Gondoltam – mondta Cerise. Megfordult, és visszament a könyvtárba. Odabent ismerős arcok vártak rá. Pete néni, Murid néni, Ignata, Kaldar. Azan nagyi egy sarokban ült, és csak hagyta, hogy Cerise tönkretegye a családot. Cerise leült az asztalhoz, és összefonta az 382
ujjait. Egek, mennyire jó lett volna némi útbaigazítás. De az, aki az égben volt, akitől mindig tanácsot kért, az az erdőben rohangál, és összevissza gyilkolja, akit ér. A nagyapja megölte a nagyanyját. Ha túl sokáig gondolkodott rajta, a legszívesebben kitépte volna a haját. Richard is elment, hogy kieressze a gőzt. Kit akarok becsapni? – tűnődött Cerise. Richard soha nem jön rendbe. Egyikük sem lesz rendben. – A Megfúlt kutya tócsája lesz az – mondta Cerise. Minden évben oda mentek bogyót szedni, hogy bort készítsenek belőle. Ez nagy családi ünnepség volt: a gyerekek gyűjtötték a bogyót, a nők megmosták, a férfiak beszélgettek... – Hol máshol lehetne? Murid szólalt meg: – Sehol máshol. Vernard nem ismert másik helyet. A kérdést fel kellett tenni, így Cerise feltette: – Most mit tegyünk? – Mit akarsz, mit tegyünk? – Murid tiszta szeme ránézett, megtámogatta, mint egy mankó. – Te vagy a vezérünk. Te vezetsz, és mi megyünk utánad. Szavait senki nem vitatta. Pedig Cerise erre számított. – Meg kell semmisítenünk a ládát. – Vagy közben meghalunk – mondta Kaldar. Pete néni megrázta a fejét: – Mindannyian hasznot húztunk Vernard tudásából. Átolvastuk a könyveit, tanultunk tőle, együtt készítettünk bort vele. A családunk tagja volt. Cerise Kaldarra pillantott: – Kaldar? – Igazuk van – mondta Kaldar. – Utálatos, de harcolnunk kell. Ez a Marok ügye. A mi földünk és a mi háborúnk, és addig nincs vége, amíg ki nem űzzük a korcsokat a mocsarunkból. – Habozott, majd elvigyorodott, szája szélén mély ráncok jelentek meg. – Örülök, hogy a kékvérű velünk van. Nem érdekel, hogy alakváltó. Olyan hatékony a harcban, akár egy démon.
383
Minden oldalról közrefogták. Cerise odafordult a nagyihoz, és letérdelt mellé. Régi szó röppent el ajkáról, az, amit még kiskorában használt. – Gyani... Azan nagyi elnyomott egy kis sóhajt, és megérintette Cerise haját: – Vannak dolgok, amiket jobb félretenni, és vannak dolgok, amiket el kell intézni. Mindannyian tudjuk, melyik melyik. Murid hátratolta a székét: – Akkor megbeszéltük. Cerise figyelte, ahogy szétszélednek, és bűntudat mart a gyomrába. Valahol mélyen hányinger támadt benne, és felfelé kúszott. Belefáradt a nagy harcokat megelőző utolsó vacsorákba. Belefáradt abba, hogy megszámolja az arcokat, és azon morfondírozzon, hogy kit veszít el. Nehéz, kemény fájdalom ülte meg a mellkasát. Megdörzsölte. Nagyanyja ujjai végigfutottak a haján. – Szegény gyermek – suttogta Azan nagyi. – Szegény, szegény gyermek... William lelovagolt a hegyről, a Tükör zsákját cipelve magával. Gaston üldözőbe vette. – Tehát ennyi volt? – Ennyi volt. Összeszedjük magunkat, és megküzdünk a Kézzel. Gaston eltűnődött: – És nyerünk? – Nem. – Most hová megyünk? – Elintézzük, hogy ezt az őrült családot ne irtsák ki, ha nyerünk. Gaston összevonta a szemöldökét. – Biztosíték – mondta William. – Várjanak! – csendült fel mögöttük Lark hangja. William megfordult. Lark rohant le a lejtőn, vékony lábain. Lefékezett előttük, és egy játék mackót nyomott William kezébe. – A magáé. Hogy ne haljon meg. Lark megfordult, és visszarohant. 384
William megnézte a mackót. Régi volt. Helyenként az anyag szinte szálakra bomlott, és látta a belsejét. Ez a maci ült odafent a fán is. Kinyitotta a táskáját, és gyengéden belehelyezte a macit. – Gyere. Gyalogoltak, távolodtak a háztól, egyre mélyebbre jutottak a mocsárban. – „Ahol a halász vár” – idézte William. – Ez mit jelent neked? – Sok minden lehet. Egy csomó „Halász Ez meg Halász Az” van a mocsárban. – Vernard nem sok helyet ismert. Ennek a helynek a közelben kell lennie. Egy hely, ahová a családod gyakran járt. Gaston összevonta a szemöldökét: – Talán a Megfúlt Kutya tócsája. Rossz hely. A thoások régen oda jártak meghalni. – Mesélj nekem róla. – Egy tó. A nyugati oldalán egy hegy van, ami körbeöleli a tavat. A víz a tőzeg miatt koromfekete. Senki nem tudja, milyen mély. Nem lehet úszni benne, és semmi nincs benne, csak kígyók. A hegy és a tó körül iszapos-mocsaras a talaj, van egy ciprus, kis patakok, sár, aztán a folyó. A család minden évben oda jár bogyót szedni. A bogyó az egész hegyet benövi. – Na és a halász? – Van egy öreg fa a tó mellett, rá is hajlik. Azt nevezik Fekete Halásznak. – Úgy tűnik, az lesz az. – William körülnézett. Magas fenyőfák vették körül őket. Nem látta a házat. Elég messzire eljöttek. Belenyúlt a zsákjába, vigyázva, nehogy a macinak baja essen. – Milyen a kézírásod? – Öö, asszem, elmegy. William elővett egy kis noteszt és egy tollat, és átadta Gastonnak: – Ülj le. Gaston leült egy tuskóra: – Miért kellenek ezek?
385
– Mert Vernard naplója nagyon hosszú, és az én kézírásom gyatra. Le kell írnom, mert semmit nem értek belőle, ami azt jelenti, hogy az agyam hamarosan elfelejti. A fiú pislogott: – Tessék? – Írd! – mondta William. – „Az orvoslás művészete olyan ősi, mint maga az emberi test. Az első primitív emberrel kezdődött, akit fájdalom kínzott, és egy marék füvet tömött a szájába, elrágta, és rájött, hogy fájdalma csökkent...”
386
28. fejezet William a bárka fedélzetén kuporgott. Előtte ott tornyosult a hajnali fényben fekete-zöldben játszó part. Cerise ott állt mellette, illata körbefonta Williamet. Mögötte a Mar család tagjai vártak. – Biztos vagy benne? – kérdezte Cerise. – Igen. Innen külön kell válnunk. Ha én végzek a Pókkal, a Kéz megtörik... – De ahhoz, hogy elkapja a Pókot, el kell terelnie valamivel a figyelmét, és ez a Marok feladata lesz. – Ne halj meg! – suttogta Cerise. – Nem fogok. Magához húzta, és megcsókolta, íze olyan éles és élénk volt, hogy szinte fájt. Tehát ilyen. William tudta, hogy túl jó ahhoz, hogy igaz legyen. A lány az övé volt, és most elveszíti. A bárka elakadt a partközeli, sekély vízben. William kiugrott a partra, és elindult befelé az erdőbe. Húsz perccel később William a Megfúlt kutya tócsája mögötti hegy tetején volt. A nap felkelt, de minden szürke volt és sötét, az ég felhős. A gyenge fényben a William arcát elfedő szürke, zöld és barna festék összeolvadt a sűrű aljnövényzet színével. Annyira belelapult a hegybe, hogy sár ízét érezte az ajkán. Láthatatlan volt a Pók alant nyüzsgő ügynökei számára. A hegy nagyjából félhold alakban vette körbe a tavat, egy hegyes sziklában ért véget, amit a nemrég lezúdult eső csúszóssá tett. Bokrok és fenyők szabdalták itt-ott a hegyet, de a tó mellett nem nőtt semmi, kivéve egy magányos ciprust. A ciprus a tó fölé magasodott, számtalan vihart túlélt, összeaszott, göcsörtös veterán volt. A ciprus árnyéka nem látszott, alatta a tó vize koromfekete volt. Az egész hely valami vészjósló nyugalmat árasztott. A Kéz ügynökeinek nyüzsgése sem igen zavarta meg, nem jobban, mint amennyire a temető komorságát megzavarja egy sírásó.
387
William megmozdult, hogy felfrissítse a vérkeringést a karjában. A tó északi partja mentén bújt el, elég távol ahhoz, hogy az ügynökök ne lássák meg, viszont annyira közel, hogy semmi ne kerülje el a figyelmét. A Tükör zsákjában volt egy messzelátó lencse, amit most a bal szeme felett viselt, akár egy szemkötést. A lencse olyan közel hozta az ügynököket, hogy még a pattanásaikat is látta. Egy méterrel mögötte a talaj hirtelen véget ért, és a hegy nyolc méter mélyen, egyenesen a tó koromfekete vizébe szakadt. A Pók nem igazán figyelt a hegyre, csak két őrszemet állított. Azok is lapultak persze, a közelebbi csak tíz méterre feküdt onnan, ahol William volt. Egyikkel sem lesz gond, ha eljön az idő. A Pók helyében William ugyanezt tette volna – bármelyik, a hegyen túlról, keletről érkező támadás úgyis a tőzeges vízben ér véget, és az ösztönei azt súgták neki, hogy maradjon távol a koromfekete víztől. A Pók a legtöbb ügynököt a tó körül helyezte el. William a fehér hajúra összpontosított: Karmash. A hatalmas ügynök valamit megparancsolt egy füstös képű, alacsony nőnek. A nő hátravetette a haját, és odalépett egy lánchoz, ami a sárban hevert. Meztelen hátán kidagadtak az izmok. Valami megmozdult a bőre alatt, mint egy kifeszített rugó, majd felvette a láncot, és látható erőlködés nélkül oda vitte, ahol a többi ügynök köteleket bogozott ki a ciprus gyökereinél. Csigarendszert hoznak létre, amit a ciprusról lógatnak le, hogy kihúzzák a ládát. Okos húzás, Pók. Egy ügynök robbant elő a sárból, csupa ín és csáp volt, iszap csöpögött róla, és egy tekergőző kígyót hajított a partra. A kígyó elfordult a levegőben az ügynökök tömegétől. Egy nő ugrott elő egy nagy farakás mögül. Karja megvillant, és a kígyó két darabban zuhant a sárba. És aztán ott volt Veisan is... A Pók jelent meg a lencsében, nekidőlt a farakásnak. William nyakszirtjén felállt a haj. Ha bundája lett volna, akkor feláll a hátán a szőr, és morog. A Pók lomhán mozgott. A lencse sötét árkokat mutatott a szeme alatt. Fáradt a rohadék. Ez jó. Sziszegő vita robbant ki Karmash és a csápos élőlény között, akit William emlékezete Sethként azonosított. Seth csápjai fekete köpenyének lyukain keresztül kandikáltak ki. Karmash lapátkezével 388
rövid vágómozdulatokat imitált. A Pók ellökte magát a farakástól. Seth, aki észrevette, hogy figyelik, hátralépett. Karmash egy cseppet lassabb volt, de egy lélegzetnyivel később ő is valami sürgős feladatot talált magának, amihez távoznia kellett. A Pók újra lomhán mozgott. Az egyik ügynöknek be kell ugrania az iszapba, hogy ráakassza a láncot és a köteleket a ládára. William elmosolyodott. Na, az érdekes látvány lesz. Amint a láda feljön, elszabadul a pokol. Mindent megtettem, amit tudtam, gondolta William. Elmagyarázta Gastonnak a tervet, és elküldte a napló másolatával, hogy várjon. Ha nem éli túl a csatát, a fiú elviszi a naplót Zeke-hez. Ő elvégezte azt, amivel megbízták, a Tükör megkapja azt, amire vágyott. A Mar család pedig biztonságban lesz tőlük. Már csak meg kell ölnie a Pókot. Sima ügy. Karcsú, kígyószerű nő lépett a tó partjára. Köpenye a földre hullott, meztelen volt. Minden férfiügynök feje odafordult. Ha nem lennének a pikkelyek, tökéletes lenne. A nő homorította a hátát, majd kinyújtózott, karjait hátralökte. A kopoltyúk a nyakán rózsaszínű fodrokkal nyíltak ki, halványzöld pikkelyeihez képest szinte világítottak. A nő fogta a kötelet, a csípője köré tekerte, és kígyószerű kecsességgel a tőzeges lápba csusszant. Kaldar elfordította a bárkát a folyókanyarulatban, és a nagybátyjára pillantott: – Mindjárt ott vagyunk. Hugh felállt. Körülötte felkelt a kutyafalka is, hátsó lábukra ültek, és fanatikus odaadással bámulták a nagydarab férfit. Az ember nem is hinné, hogy a bárka kutyákkal van tele, gondolta Kaldar. Tizennyolc, egyenként ötvenkilós kutya volt a fedélzeten, és egy sem morrant vagy ugatott fel. Mintha el lennének varázsolva. Hugh levette az ingét, felfedve testét. Lehúzta a csizmáit, majd a nadrágját, és gondosan összehajtogatta a ruháit. – Miért téged választottak, hogy segíts nekem? Elveszítettél egy fogadást, vagy mi? 389
– Én nem veszítek el fogadásokat. Én jelentkeztem. Még soha nem láttam, hogy csinálod. Kár lenne kihagyni. Harák halkan felvinnyogott. – Hamarosan – mondta Hugh. – Hamarosan. Ciprusok kerültek eléjük. Kaldar meghúzta a gyeplőt, és a két rolpit a part felé irányította. – Itt vagyunk. – Oké. – Hugh nagy levegőt vett, és kiegyenesítette a vállát. – Oké. Teste megfeszült, mintha belülről tépné valami. Csont roppant, izom reccsent. Epe ömlött Kaldar szájába. Hugh a bárka aljára zuhant, görcsökben rángatózva. A kutyák együttesen vonyítottak. Hugh megrázkódott, és négy lábra állt. Sűrű, szürke bunda borította, és egy zöld szemű, hatalmas farkas nézett vissza Kaldarra. Kaldar nagyot nyelt. A farkas jó harminc centivel magasodott a kutyák fölé, pedig Harák majdnem hatvan kiló volt. A bárka nekiütközött a mocsaras partnak. A farkas kiugrott a sárba. A kutyák barna foltos folyamként indultak a nyomába. Kaldar hozzákötötte a rolpik gyeplőjét egy fához, megragadta a fegyverét, és utánuk indult. A hüllőszerű nő nyolcadszorra merült fel a tó felszínére. William figyelte, ahogy kihúzza a lánc végét a tőzegesből. A nő már nem volt annyira szép. Átadta a kötelet Karmashnak, és összeesett. A sár megadta magát a súlya alatt, a nő belesüppedt. Vékony rétegben tőzeg festette az arcát és a mellkasát. Lihegett. Karmash átadta a kötelet egy másik ügynöknek, aki a cipruságakon lógott karmos lábaival és kapaszkodófarkával. Az ügynök elkapta a kötelet, és belefűzte a csigába. A kötelet arra használták, hogy átkössék vele a ládát, mint egy csomagot. William már látott ilyet korábban is. A kötél majd megfeszül a láda körül, ahogy kiemelik a sárból. Valahogy majd meg kell törniük a szívóerőt, és ki kell emelniük a ládát a sárból. Karmash ugyanezt gondolta. Odament a parton a hüllőre emlékeztető nőhöz, és egy nagy vasdarabot pottyantott le mellé. A nő 390
megrázta a fejét. Karmash belerúgott, mintha a nő lusta kutya lenne. A nő megint megrázta a fejét, és összegömbölyödött, miközben Karmash lába a bordáit rugdosta. A Pók odasétált hozzájuk. Letérdelt a nő mellé, és beszélt hozzá. William lencséje ráfókuszált, a szemére... Kedves Pók, lágy hangú, meggyőző. A nő végül bólintott, és remegő ujjai közé vette a vasrudat. Karmash parancsokat osztogatott. Az eget elborító sűrű felhők ebben a pillanatban kezdtek szétoszlani. Szürke, hideg eső zúdult a Pocsolyára, megnedvesítette az arcukat, és a hajukat a fejükre tapasztotta. A Pók az ég felé emelte a fejét, és káromkodott. A sáros gödör, ahol Cerise feküdt, lassan megtelt vízzel. Mellette Richard megmozdult, lesodort egy faágat, ami az arcába hullott. Az ügynökök nem várták, hogy bárki is felbukkanjon dél felől. Egy kívülálló számára a víz, a fák és a mocsár labirintusa áthatolhatatlannak tűnt. Valahol, ott kint várakozik William, támadásra készen. Harminc méterre a Kéz ügynökei megragadták a kötelet, és izomból, keményen nekigyürkőztek. Egy hatalmas, fehér hajú ügynök – William Karmashnak nevezte – elöl gall nyelven felordított: „Újra!” Megint nekigyürkőztek. Nem volt fair. Nem volt fair, hogy elvitték a szüleit, hogy Lark szörnyeteg, hogy Erian elárulta őket. Nem volt fair, hogy vágóhídra kell vinnie a családját. Nem volt fair, hogy szereti Williamet, aki most meghalhat. Cerise egy pillanatra lehunyta a szemét. A francba, szedd már össze magad! Hol van Hugh a kutyákkal? Cerise balra pillantott: Richard és Mikita között Erian feküdt. Még az erdei festék csíkjai alatt is látszott, hogy vértelen az arca. Tizenkét éven át a testvére volt. Egy asztalnál ettek, egy fedél alatt tértek nyugovóra. Aztán majdnem megölte Urow-t, miatta veszítette el a lábát Clara, hagyta, hogy a Kéz elfogja a szüleit... És miért? 391
Hogy láthassa Lagar Sheerile-t meghalni? Fájt, mélyen fájt, mintha valaki egy rozsdás fűrésszel belevágott volna a mellkasába. Ma reggel elment meglátogatni Eriant. Úgy bámult rá, mintha idegen lenne. Megmondta neki, hogy a család a fejét akarja, és két lehetőség közül dönthet. Kiviszik hátra, és lelövik, mint egy veszett kutyát. Vagy megharcol a Kézzel, és karddal a kezében hal meg. A kardot választotta. Cerise tudta, hogy így lesz. A tó felszíne bugyborékolni kezdett. Egy hatalmas tárgy emelkedett ki belőle, egy sötét, szögletes valami, nagy adag üledéket fröccsentve szét a tó vizébe. Rothadó alga szaga áradt szét a tisztáson. Indulniuk kell. Cerise azt kívánta, bár itt lennének a kutyák. De valami miatt Hugh késett, és nem volt más választásuk. Cerise felemelte a karját. Mögötte a Marok csapata kitört a sárból. Cerise még egyszer, utoljára végignézett a komor arcokon. A családja... Az ügynökök még mindig húzták a köteleket, sejtelmük sem volt az ottlétükről. Cerise térdre ereszkedett, és felkészült az első, esztelen rohamra... Hangos cuppogás hallatszott balról, mintha valaki áttrappolna a mocsáron, és a fele Pocsolyát a csizmájában hozná. Placcs. Placcs. Placcs. Cerise visszabújt a gödörbe. Karmash felemelte a kezét, és a hang irányába fordult. Bíborköpenyben magas, keszeg alak rohant le a dombról. Emel. Szent egek, miért? Emel megállt, összefogta sárral borított, bíborszínű ruhája szélét, és átfurakodott a zavart ügynökök között, hogy szembenézzen a sártömeggel, amely mögött a Marok bújtak meg. – Cerise! – kiáltotta. – Muszáj beszélnem veled! Az ügynökök rábámultak. Kinyírom. Cerise a fogát csikorgatta. Halott ember. Emel halott. – A fizetség még mindig nem érkezett meg – kiáltotta Emel, nedves köpenyének szélét babrálva. – Általában ezen a ponton kezdem el kivégezni a bűnös fél családtagjait, de az ügy most némileg bonyolultabb.
392
Cerise mellett Richard a hátára fordult, keze a feje alatt maradt. Arca komoly volt, ahogy lassan belecsusszant a sárba. Láthatóan ezt már nem bírta elviselni. Emel feltűrte a köpenyét könyökhajlatig, és összeillesztette két kezének ujjait: – Nos, azt hiszem, hogy ezerhétszázhuszonöt amerikai dollárt érintő megegyezés született köztünk, amely tegnapra lett volna esedékes. Szeretném itt és most lerendezni ezt az ügyet, mielőtt még a valószínűsíthető halálba rohansz. Nem mintha bármiképpen is a halálodat kívánnám, de ha megszűnsz létezni, egyezségünk érvénytelen lesz, és nem szívesen mennék neki még egyszer a tárgyalásoknak. Nem szívesen vagyok kemény, de szeretném megkapni a pénzemet. Most. Azt képzeli, hogy Cerise magával hozta a pénzt? A Kéz úgysem hagyja Emelt elmenni. Úgyis megölik. Mi a csudát csinál, miért teszi meg magát könnyű célpontnak? Karmash elnézett Emel mellett, egyenesen Cerise-re. A lány rájött, hogy meglátták őket. A Kéz ügynökeinek át kell gázolniuk Emelen, hogy eljussanak hozzájuk. Jaj, ne! A szekta nem akarta, hogy Emel belekeveredjen bármibe is, de azt elvárják tőle, hogy ha megtámadják, akkor megvédje magát. Emel megpróbált harcba keveredni. – Megölni őket! – üvöltötte Karmash. – Öljétek meg a hullarablót és a családját! Az ügynökök nekitámadtak a halottidézőnek, így a vezetőjük egyedül maradt a kötéllel. Karmash karján kidagadtak a hatalmas izmok, a fogát csikorgatta, és elkezdett körözni a ciprus körül, elkezdte feltekerni a kötelet a megduzzadt törzsre. Mögötte Cerise meglátott egy vékony, szőke férfit, aki parancsokat osztogatott a délnyugati ösvényt védő csoportnak. Emel megfordult. – Hullarabló? – Elengedte a köpenye szélét. – Senki nem sértheti meg Gospo Adir hű tanítványát! 393
Az arca remegett. Keze kinyúlt, merev ujjai karomként szelték át a levegőt. Erő villant körülötte, és sűrű gubóvá összpontosult. A tó fekete felszíne megremegett, ahogy egy rossz szagú gázgömb robbant ki a közepén. Cerise odarohant Emelhez. Mögötte a Marok rávetették magukat az ügynökökre. Emel úgy nyögött, mint egy állat, keze a levegőt kaparta. A tőzegből alakok robbantak elő, hatalmas csontvázak, rajtuk rothadó hús. Túl nagyok, túl szélesek ahhoz, hogy emberi holttestek legyenek. Thoások voltak, a holdbéli emberek halottai. Az első Kéz ügynök elérte Emelt. Cerise előrelódult, pengéje villant, és hátralépett, ahogy az ügynök testének felső része levált a törzsről, és a sárba zuhant. – Köszönöm. – Emel összefonta a kezét, és mélyet lélegzett. A halott thoások az ügynökre szabadultak. – Köszönöm, hogy segítesz. – Szívesen. Egy család vagyunk. Most menj. Engem már megvédenek. Cerise berohant a küzdelem sűrűjébe. A thoások Emel minden haragjával támadtak rá az ügynökökre. Három is lógott a fehér hajú óriáson, aki megpróbálta lelökni őket, de azok belekapaszkodtak, karmos kezük tépett, rothadó foguk harapott. Az ügynök a ciprusfának vetette a hátát, és lerúgta az egyik holttestet. Cerise egy nyögést hallva megpördült. Épp időben, hogy lássa, amint Mikita a földre rogy. Szőrös lény ugrott bénult testére diadalittas kiáltással. Mielőtt felfogta volna, Cerise már rohant is, kétségbeesetten tört át a nyálkás iszapon. Tíz méterre volt, amikor a szőrös lény felszakította Mikita torkát. A kutyafalka megállt az ösvény elején, és barna folyamként hömpölygött fel a hegyoldalra. Kaldar megcsúszott, két karjával kalimpálva próbálta megtartani az egyensúlyát. Megkapaszkodott egy facsemetében, és sikerült megállnia, elkerülve az ütközést a kutyákkal. A falkából kivált egy alak, és hatalmas ugrásokkal, fölöttük átszökellve előrerohant. Kaldar mellett ért földet. Rémisztő szemek meredtek rá egy farkas pofájából. 394
Valami nem stimmelt. Kaldar előrenyomakodott. A hegy az egyik oldalon, a másikon a mély mocsár. Egy nagyjából hat méter széles ösvényen kellett átmenniük. A földje láthatóan frissen volt gereblyézve. Csapda, döbbent rá Kaldar. Sok, sok csapda. – Fogadás. Fogadás kell, különben nem fog menni. A falka felmordult. Egy tarka kutya lépett ki elé, és egy döglött mocsári patkányt ejtett le a lábához. Hideg verejték ütött ki Kaldar homlokán. – Friss zsákmány. Jó fogadás. – Kaldar nagyot nyelt. Felemelte a patkányt. Az apró test még meleg volt. Kaldar lehunyta a szemét, és az ösvényre lépett. Érezte, ahogy a varázslat körbefonja. Ez volt az ő képessége, a saját, személyes ereje. Már sok slamasztikából kihúzta, és most is számított rá – számított rá, hogy átvezérli a csapdák erdején. A borzongató áramlat ott lebegett fölötte, áthatolt a feje búbján, át a gerincén, át a kezében levő patkánytetemen, a lábáig, és a földig a lába alatt. Belső részeit forró, kemény ujjakkal ragadta meg. Oda irányította, ahova akarta, és Kaldar engedelmeskedett neki. William látta, hogy Karmash összerogy a thoástetemek alatt. Az ügynöknek sikerült kibiztosítania a köteleket, mielőtt összeesett, így a láda a cipruságakra felfüggesztve lógott a víz fölött. Ideje közbelépni. William talpra ugrott, és végigfutott a hegy tetején. Az első ügynök nem vette észre. Elvágta a férfi torkát, megfordult, és a másikat is miszlikbe aprította. Alatta tombolt a harc. A Kéz ügynökei magukhoz tértek az első támadás után, és visszalőttek. Látta, hogy Seth rózsaszínű polipkarjai összezárulnak egy test körül, és egy másodperccel később ernyedten és összetörten engedte el, mint egy rongybabát, amit megcsócsált a kutya. William megfordult, és a ciprushoz rohant. Ha most leengedi a ládát, nem tudnák még egyszer kiemelni. Le kell mennie a ciprusig,
395
elvágni a kötelet a csiga fölött, és megragadni. Ha a kötél elpattan, magával rántja őt magát is. Tíz méter a ciprusig. Nyolc. A Pók bukkant elő a harc sűrűjéből. William futásnak eredt. A Pók természetellenesen magasra ugrott, és a fa előtt ért földet, a hegyen. William megállt, és előrántotta a kését. – Pók! A Pók elvigyorodott, és előhúzott egy görbe pengéjű kést. – William. William vicsorgott. – Tényleg itt akarsz meghalni, William? Ezen a rémes helyen? – Én nem, de a te sírodnak épp megfelelő lesz. – Most a Tükörnek dolgozol? Ez kedves. Biztosan mi nyerünk, ha Adrianglia elég kétségbeesett ahhoz, hogy a te fajtádat fogadja fel. William acsargott: – A legjobbakat fogadják fel. A Pók elmosolyodott: – Értem. Mondd, az üzlet miatt, vagy a gyönyör miatt csinálod? A lányért vagy a hazádért? – Mindkettőért. Befejezzük végre, vagy még akarsz csevegni egy kicsit? A Pók kecsesen meghajolt felé. William vicsorgott, és nekirontott.
396
29. fejezet A varázslat visszapattant, és Kaldar majdnem talpra ugrott. Valami nem stimmelt. Kaldar kinyitotta a szemét. Majdnem végigért az ösvényen. Már látta a csatateret és az egymást tépő-vágó harcosok kaotikus erdejét. Balra Murid néni állt a lejtőn, keze szinte alig látszott, ahogy kifeszítette számszeríját, és egyik nyilat a másik után lőtte ki. Fölötte valami megreszketett a lombok között. Hosszú, rózsaszín csáp nyúlt ki egy bokorból, amely vörös enotűzzel égett. – Murid! Vigyázz! Murid! – Kaldar futásnak eredt. Valami száraz csattanással roppant a lába alatt. Rohant tovább, és későn jött rá, hogy egy aknára lépett, ami nem robbant fel. A csáp előrecsúszott, és a bokrok közül magával vonszolt valamit. A valami groteszk kígyófészekként nyüzsgött. Egy emberi test volt a közepén, melyen kopasz fej ült, fekete szemekkel meredt a világra. – Murid! Murid lőtt tovább. Kaldar előkapta a fegyverét, és lőtt. A lövések elérték a lényt. A szörnyeteg megingott a szikla szélén, és lezuhant. Murid eltűnt a nyüzsgő fészek alatt. Kaldar felordított. Lába a lényhez vitte, késével belevágott a nyüzsgő tömegbe, és ordított, miközben vér és szövetek repültek le kése pengéjéről. Csápok nyúltak a hátához, de ő csak ütött-vágott, nem törődött a fájdalommal. Addig vágott, amíg el nem ért a testhez, és pengéjét belemártotta az emberi gyomorba. A csápok a levegőt csépelték, és a szörnyeteg emberi szája felszisszent. Kaldar kirántotta a kését, és megint lecsapott, és megint, és megint... Cerise kirántotta a pengéjét egy testből. Körülötte tombolt a harc: újraélesztett testek, hatalmas kutyák, a Kéz korcsai, bundások, fegyveresek, karmosak, fogasak, tollasak és a családja őrült gyilkolásban hadakoztak egymással. Vér áztatta az iszapot, és a még meleg testekből eltávozott az élet. 397
Cerise ölt és ölt és ölt, újra és újra lecsapott. Most fáradt volt, de a harcnak még közel sem volt vége. Valamivel előtte egy pikkelyes lény abbahagyta a gyilkolást, és egy kiáltással kísérve felemelte a karját. Cerise tekintete követte az irányt, és meglátta Williamet a hegyen. A szíve kihagyott egy ütemet. Egy vékony, szőke férfival hadakozott – a Pók az, döbbent rá. Olyan gyorsan mozogtak, hogy Cerise-nek a lélegzete is elállt. Fel kell jutnia arra a hegyre! Cerise nekiiramodott, közben lecsapott a pikkelyes lényre. Pengéje megsebezte a lábát, egészen elérte a csontot is. A lény összeesett, de Cerise nem állt meg. Majd valaki más végez vele. Egy vörös bőrű nő bukkant elő a thoástetemek alól, a szikla és a két rajta harcoló férfi felé indult. Veisan, jelezte Cerise emlékezete. A Pók bérgyilkosa. Cerise rohant a sáros talajon. Veisan nekiiramodott, de Cerise közelebb volt a sziklához. Elérte a tavat, és körberohanta. Veisan meglátta. Kezében két széles, görbe pengéjű kés villant, mindkettő vékony és borotvaéles: egyetlen csapással levágnak egy végtagot. Veisan arca fintorba torzult. Száját eltátotta, szeme tágra nyílt. Féltette a Pókot. Cerise a földbe törölte a lábát, hogy ne legyen olyan síkos a talpa. Veisan ránézett. – Ne – mondta Cerise. Veisan megtáncoltatta a pengéket, nekirontott. Valami vasmarokkal megfogta Kaldar lábát, és húzni kezdte. Előrezuhant a véres tömegbe. Az ismeretlen erő elráncigálta a tetemtől. Kezével kaparta a nyákos talajt, de az, ami a lábát fogta, túl erős volt. Kiszabadította. Kaldar a hátára fordult, és látta, hogy egy kutya állkapcsa szorult a bokájára. Előtte Erian magasodott az esőben. – Meghaltak – kiáltotta Erian fakó hangon. Arcát eltorzította a fájdalom. – Mindketten meghaltak. 398
Megfordult, és a legközelebbi korcsra vetette magát. Kaldar felült. Egy húsmassza hevert a hegyoldalban. Az eső feloldotta a sérült csápokból kifolyó vért, ami világospiros patakként folyt az iszapon. Kaldar talpra ugrott, kezével széttologatta a húscafatokat, úgy keresgélt. Addig kutatott, amíg meglátott egy emberi kart. Megragadta, és húzni kezdte, megcsúszott a sárban, esetlenül eldőlt, talpra ugrott, és ismét húzni kezdte. Az összetört test megmozdult, és végül Murid válla és feje is kiszabadult. Kaldar megragadta a vállánál fogva, és kirángatta. Murid az égre meredt. Az esőcseppek a szemére hulltak, és lefolytak a vértelen arcon. Kaldar megrázta. Megragadta a vállát, és csak rázta. Vissza akarta rázni az életbe. – Ne! Ne! Murid élettelenül hevert a karjában. Kaldar még egyszer megrázta, majd óvatosan letette a földre. Kése ott hevert a sárban, csak néhány centire tőle. Még mindig éles volt, és volt kit megölni vele. Veisan felsikoltott, vadul körbeforgott, pengéje villámsebesen száguldott. Vágj, vágj, vágj, vágj! Cerise az első csapás elől elhajolt, a másik elől lebukott. A harmadik a vállát érte, átvágott a ruhán és a bőrön. A negyediket a kardjával ütötte el. Veisan tovább támadt, nem hagyott neki menekülési útvonalat, így Cerise kénytelen volt a tó felé hátrálni. Cerise felvette a ritmust, az idő lelassult. Kristálytisztán látta Veisant: ujjai elfehéredtek, ahogy keményen fogta a késeket, látta arcán a páni félelmet, a kidagadó nyaki ereket, ahogy előreugrott, a haja repült. Vágj! Vágj! Vágj! Cerise a csapással együtt mozdult, és kitért Veisan elől. A varázslat végigsiklott a pengéje mentén, és Cerise az utolsó erejét is beleadva nekilódult. 399
Vércseppek röpültek. A vörös bőrű nő még mozgott, a teste nem érzékelte, hogy már halott. Veisan megfordult, hogy ismét lecsapjon, de megállt. Vér csurgott ki a fején levő sebből a nyakára. Eltátotta a száját. Veisan elejtette a késeit. Keze a nyakához nyúlt, próbálta visszatömködni magába az életet. Megragadta a nyakát. A feje lecsúszott a nyakáról, és a sárba esett. Egy hosszú másodpercen át a test mereven állt, majd a sárba zuhant. Cerise a szikla felé fordult. William elhárított néhány ütést, és elhajolt. A Pók kése a feje fölött ment el, és a jobbján belevágott egy facsemetébe. A fa némileg csökkentette a Pók sebességét. William átrontott a védőhálóján, és rátámadt a férfira. A penge súrolta a Pók mellkasát, aki válaszul a könyökét az ő hátába vágta. Fájdalom suhant át a gerincén. William oldalra fordult, és arrébb gördült. A Pók szaggatottan lihegett. Nagy levegőt vett, és újra támadott. William hárított, és ellentámadásba lendült. Pengéje átvágta a Pók lábát, miközben forró fém siklott végig a bal karján. Megint hátrált. Kezdett fáradni. William a fogát csikorgatta. Nyugodtnak kell maradnia. A Pók túl jó, és ha hagyja, hogy a dühe erőt vegyen rajta, veszít. A Pók egy tucat kisebb sebből vérzett. William is. Egyikük sem bírja tovább sokáig. Ha veszít, Cerise lesz a következő. A Pók nem mondana le arról, hogy megölje a lányt. Ki kell nyírnia. Kerül, amibe kerül. William megbotlott. Cerise felkiáltott, szíve a torkában dobogott. A Pók előrelendült, de William ugyanakkor magához tért, gonosz rúgást vitt be neki középtájon, és elugrott. Karmolták, rúgták, marták egymást. Cerise még soha nem látott ilyen eszeveszett küzdelmet.
400
William előrelendült. Kezdett lassulni. Biztosan fáradt. A Pók gyors, rövid ütésekkel hárított, és térdével William lába felé rúgott, de William felugrott, így nem ért célt. Mindketten véreztek. William szeme fénylett, a Pók acsargott. Alig látszott emberinek. William támadott, próbálta pengéjét a Pók gyomrába szúrni. A Kéz ügynöke hárított, jobbra tolta William pengéjét, arrafelé, amerre William fordult. William rögtön visszaválaszolt, kardjának hegye véres nyomot hagyott a Pók mellkasán. Túl széles! Cerise majdnem felkiáltott. Túl széles, William. A Pók megingott, és William gyenge pontjára támadt. Pengéje William bal hónalja felé tartott, és William belelépett. A görbe penge fémkaromként siklott bele. Cerise-be belefagyott a sikoly. William a karjával elütötte a Pók pengéjét. A Pók döbbenten hátrált, de a penge a helyén maradt, beékelve William hónaljába. William a bal kezével megragadta a Pók könyökét, és közelebb lépett. Jobb karja átölelte a Pókot, mintha régi jó barátok lennének, akik titkot súgnak egymás fülébe. William maga felé rántotta a Pókot. Kése megvillant, és mélyen végighasította a Pók gerincét. Cerise tudta, hogy túl messzire vannak ahhoz, hogy elérjen odáig a hang, mégis megesküdött volna, hogy hallotta a fém borzalmas súrlódását a csonton. A Pók szája elnyílt a döbbenettől. Vörös patakban ömlött ki a hátából a vér. Nyert. William nyert. – Az áldóját, ez szép volt! – kiáltotta Richard, Cerise mellett. A Kéz ügynöke megtántorodott, mindkét kezével ellökte Williamet. William véres ujjai lecsúsztak a Pók válláról. Felemelte a kezét, hogy elvágja a férfi torkát, de a Pók hátrabukott, szőke haja kibomlott, arcából kifutott vér, és teste a tó fekete vizébe zuhant. Eltűnt a sárban. William nézte, ahogy elsüllyed. Szeme megtalálta Cerise-t. Elmosolyodott, hátratántorodott, és elesett. Ne!
401
Cerise felrohant a sziklára. A nyúlós sárba kapaszkodott, aztán Richard megragadta, és felsegítette. Elkapott egy gyökeret, és felhúzta magát a nyálkás fűre. William egy fának dőlt. A Pók kése az ölében hevert. Vér csörgött az oldalából. William ránézett, tekintete lágy volt. Az egész oldala világospiros lett. Cerise odarohant hozzá. A férfi kinyitotta a száját, beszélni próbált. Vér buggyant ki az ajkai között, és lefolyt az állán. Cerise felsírt, és magához szorította. Megint folyni kezdett a vér, benedvesítette a lány ujjait. A férfi pulzusa egyre gyengébben és gyengébben vert Cerise ujjai alatt. – Ne – könyörgött Cerise. – Ne, ne, ne... – Semmi baj – mondta William. – Szeretlek. – Ne halj meg! – Sajnálom. Élsz. Te... élsz. Cerise megcsókolta a férfi arcát, véres ajkát, koszos állát. William beletúrt a hajába fáradt ujjaival. Teste megvonaglott. Szeme fennakadt. – Nem hagyhatsz itt így! Szíve még egyet vert, aztán eltűnt, mint egy elfújt gyertya lángja. A világ megállt, és Cerise egyedül maradt. Borzalmas fájdalom hasított belé, vasököllel szorítva össze a szívét. Nem kapott elég levegőt. Szeretlek. Ne hagyj el! Kérlek, kérlek, ne hagyj el! Richard gyengéd hangja szólalt meg mögötte: – Meghalt, Cerise. Nem! Mmég nem! Cerise nagy nehezen megpróbálta felemelni. Kezek nyúltak a vállához. – Meghalt, Cerise – suttogta Ignata. – Hagyd csak. – Nem! Cerise talpra ugrott, és megemelte a testet. Richard megragadta a lány vállát. – Cerise, engedd el... – Ne! Hagyjatok! – Hová akarod vinni?
402
Cerise vadul kirántotta magát a szorításából. Egyáltalán nem gondolkodott, a feje gondolattöredékekkel volt tele, és fájdalommal. Nagy erőfeszítésébe került kimondani a szavakat: – A ládába. – Ez őrültség! – Ignata elállta az útját. – A láda meggyógyítja! Menj az utamból! – Még akkor is, ha feléleszti, beleőrül! Nem rendelkezik olyan védelemmel, mint te! Nem ivott az orvosságból! – Én is bemegyek vele! – Miért? – A halotti lepel a ládában az én nedveimet szívja majd ki, és összekeveri az övével. Bármit is csinált az orvosság, még mindig benne van a szervezetemben! Ignata széttárta a karját: – És ha mindketten meghaltok? Vagy ha William őrülten tér vissza? Richard, segíts már! Richard egy hosszú pillanatig mereven állt köztük. Aztán lehajolt, és megfogta William lábát: – Cerise megérdemli. Megérdemli, hogy ez az egyetlen dolog rendben legyen. Cerise megragadta William lábát, és együtt lecipelték a testet a hegyről: – Segítsetek! Kérlek, segítsetek! Ignata az ajkába harapott, és a lent összegyűlt családtagokhoz rohant: – Húzzátok ki a ládát a partra! Amikor William magához tért, a világ vörös volt, és mindene fájt. Nagyon fájt. Pánikba esett, és nekigyürkőzött, megpróbált szabadulni a vörös ködtől. Aztán egy nő karjai fonódtak köré. Nem hallott, és nem látott, de tudta, amikor hozzáért a nő arcához, tudta, hogy Cerise az, és hogy sír. Közelebb húzta magához, próbálta elmondani neki, hogy nem lesz semmi baj, és túlélik, de a fájdalom magába szippantotta, és ő alábukott.
403
A vérszag belengte a csatateret. Ahogy Ruh a fekete tóhoz lépkedett, a megfeketült sárból kiolvasta, milyen vad és durva volt a harc. Bíborszínű pocsolyák, kutyanyomok, legyilkolt tetemek álltak össze élénk színű, összefüggő képpé, térképpé, amelyet megnézett, és értelmezett. Itt esett el Karmash, tetemek vonszolták el. Most élettelenül hevertek, csupa csont és rothadó szövet. A fehér hajú vadállat túlélte. Valahogy mindig, mindent túlélt. Ruh fintorgott, amikor megérezte a bomló hús szagát. A tőzeg konzerválta a thoások tetemeit, és most a friss levegő felgyorsította a rothadásukat. Átlépett Veisan holttestén. Lábnyomai elmesélték a történetét: vad küzdelem, villámgyors támadások, aztán egyetlen, megsemmisítő csapás. Az a nagy küzdelem egyetlen kis csomaggá állt össze, amely folyamatosan feszegette törékeny borítását, szabadulni akart. Most Veisan nyugalomra lelt. Az ellenség itt járt, és továbbállt. A kötelek árván lógtak le a ciprusról. Magukkal vitték a Pók kincsét. Mindegy, megtalálja őket. Előle nincs menekvés! Ruh elérte a partot, és lekuporodott a sárban. Ügyelt rá, hogy ne lépjen rá az iszapban szétszórt varázsbombák kis, pikkelyes gömbjeire. Ezek nem az övéi voltak, sem pedig a Pók embereié. Válláról a csápok a gennyes váladékon keresztül surrogni kezdtek. A varázslat megnyalta a bombákat. Idegen ízük volt. Tükör-ízük volt. A sárban hagyott nyomokra bámult. Érdekes. Valaki itt levetkőztetett egy testet. A ruhák nedves halomban hevertek. A bombák biztosan kiestek a zsebből, ahogy a ruhákat lehúzták a testről. Az ellenség nem fosztotta ki a holttesteket. Még a Tükör halottak sem. Közelebb hajolt a fekete tóhoz, és csápjait belemártotta a vízbe. A rajtuk levő szőrzet megremegett, szerette volna megkóstolni az illatokat és az ízeket, de a tó rejtegette őket. Ehhez a feladathoz túlságosan törékenyek. Lesüllyesztette a csápokat, és érezte, ahogy mélyen belenyúlnak a vízbe, és átfésülik a tavat. Valami elsuhant mellette. Megmerevedett. Egy kéz ragadta meg a csápjait, és az érzékeny szöveten át Ruh ismerős ízt érzett. Ismerős 404
volt, mégis különös, mintha valami nem stimmelne azzal a varázslattal, amit az illető létrehozott. A kéz elengedte. Ruh visszahúzódott, és megfogta a kötelet, amely még mindig a fához volt erősítve. A kötél végét a tóba ejtette, és az belecsusszant a fekete vízbe. A súly ráfeszült a kötélre, és Ruh nekigyürkőzött, hogy kihúzza. Keze kissé megcsúszott, kevés támasztékot talált a tőzegtől nyálkás kötélen, de gyenge fogása ellenére a kötél lassan tekeredett a lábainál. Végül egy fej bukkant ki a felszínre, bőre és haja groteszkül megfeketedett. Egy száj nyílt ki, és nagyon kortyolt a levegőből. Ruh megragadta a Pók kezét, és a partra vonszolta. Lekuporodott, amíg vezetője lihegett. A tőzeges vízben kevés volt a levegő, még pár perc, és a Pók megfullad. Vagy helyesebben vízbe fullad, merengett el Ruh. – Elintéztem a szállítást, ahogy utasított rá – mondta. – Négy ügynökünk vár két és fél kilométerre, délnyugatra innen, egy kis pataknál. Azon az ösvényen kell menni. – A keskeny ösvényre mutatott, amely átvágott a hegyen. – Nem érzem a lábamat. – A Pók hangja egykedvű volt. Ez megmagyarázta a furcsa ízt. Ruh bólintott: – Akkor majd viszem, uram. – A láda? – Magukkal vitték. De megtalálom. – Tudom, hogy megtalálod. – A Pók bólintott, majd megmerevedett. Szeme megállapodott valamin Ruh mögött. – A bokrok között – mondta halkan. Ruh vállán megremegett egy csáp, és megízlelte a levegőt. Az illattól felállt karján a szőr. Állati bunda. Vizelet szaga, olyan vizeleté, amilyennel még nem találkozott. A kilélegzett levegő nedves szaga, rothadó hús szagával vegyülve. És varázslat. Különös, torz, abnormális varázslat, ami dühödten lobog. – Ez nem egy állat – suttogta. Keze megtalálta a nehéz kést, és kivette az övéből. Megfordult, amint egy hatalmas alak ugrott elő a hegy tetejéről. Hihetetlenül hosszú ugrással szelte át a levegőt, farka vágott, mint a 405
korbács. A gerincen levő tüskék megfeszültek. Éles karmok téptek a levegőbe, Ruh mellkasa felé nyúltak. Ruh túlságosan megdöbbent attól, hogy elhajoljon, de azért lecsapott a borzalmas állkapcsokra, amelyek szétnyíltak a rettenetes pofában. A kés mélyen belevájt a húsba, és csonttal találkozott. A vadállat felugrott. Hegyes, háromszögletű fogak téptek Ruh karjába. Nem érzett semmit, se rántást, se szorítást, de a karja hirtelen eltűnt. Forró vérzuhatag ömlött a könyöknél csonkolt karjából. A szörnyeteg nagyot nyelt. Fájdalom robbant szét Ruh vállában, majdnem elveszítette tőle az eszméletét. A szörnyeteg ismét nyelt egyet, és feléje fordult. Elindult, miközben vér csörgött megsárgult fogai közül. Ruh futásnak eredt. A harmadik lépésnél súlyos tömeg zuhant rá, leteperte, a földhöz szegezte. A világ elsötétült, és Ruh még látta a szörnyeteg szájának belsejét, mielőtt az állkapcsok elválasztották a fejét a testétől. Bűzös szag töltötte be orrlikait. A ragadós nyelv az arcát érintette, és kioltotta a tudatát. A Pók a földbe vájta a kezét, és ellökte magát. A hátában érzett égető fájdalom szinte vakító erejűvé erősödött. Kinyújtózott, és egy pillantást vetett a szörnyetegre. Az belemart Ruh hátába, és egy darab véres húst hajított fel a levegőbe. A Pók kétségbeesetten nyújtózott tovább. Ujjai összezárultak egy tüskés gömb körül. A Tükör bombái. Valószínűleg Williamé voltak. Micsoda irónia... A szörnyeteg morgott. A Pók karján felállt a szőr. Elfojtotta az ösztönös reakciót, és előrenyomta magát, át a fájdalmon, a következő apró kis gömbig. A szörnyeteg átlépett Ruh széttépett testén, és elindult a Pók felé. Nyomás, fájdalom, keserű íz a szájban. Három. Most már három bombája volt. Ha három nem elég... Hatalmas mancs csapott le mellette a földbe. Karmok téptek az oldalába, és a hátára fordították. A bombákat a markában rejtegette. A gömbök felszínén levő apró göbök bemélyedtek ujjainak nyomása
406
alatt. A bombák egy másodperccel azután robbannak, hogy elengedi őket. A szörnyeteg lehajtotta a fejét. Nyál csöpögött a Pók mellkasára. Ránézett a groteszk arcra. Vörös szemek néztek vissza rá, dacosan, ravaszul. Foglyul ejtették, megbűvölték. Beléjük mélyedt, elbűvölte a vadság, az intellektus és a fájdalom. Egy esély. Egy esélye van, különben itt és most minden véget ér. A hatalmas állkapcsok szétnyíltak, még nagyobbra, még hatalmasabbra. – Üdv, Vernard – suttogta a Pók. Mély hangú morgás tört elő a szörnyeteg torkából. A kiáltás jajveszékelő hanggá torzult, és hirtelen egy hosszú, értelmes szó lett belőle: – Genevieve... – Összeolvasztottam – mondta a Pók. – Elvettem a családodtól. A lény, amely valaha Vernard Dubois volt, dühödten acsargott. – Cerise-t is elveszem – ígérte a Pók. – Megöllek, aztán megkeresem Cerise-t, és vele is végzek. Az állkapcsok harapásra nyíltak. A Pók a fekete torokba dobta a bombákat, és oldalra vetődött. Vernard feje szétrobbant. Vér és agyvelődarabok keveréke záporozott a Pók hasára. Vastag húsdarabok potyogtak rá. A test csonkja megingott, és előredőlt. A Pók kinyújtotta a kezét, hogy védje magát, de a súly túl nagy volt, és a szörnyeteg rázuhant. Széles lyuk tátongott ott, ahol a szörnyeteg nyaka volt, és ahogy eldőlt, forró, ragadós vér spriccelt belőle, beterítve a Pók arcát. A Pók rettegve várta, hogy a vadállat teste összeforrjon. Eltelt egy pillanat. Még egy. A Pók kinyújtózott, és megkapaszkodott a talajon. A tetem a földhöz szegezte, és a széles lyukon át látta, hogy a szív fekete, nedves zsákja még mindig pumpálja a vért. Belenyúlt a szétszabdalt testbe, kitépte a lüktető szervet, és beleharapott. A vér égette a száját. Beletépett a még mindig élő húsba, és kényszerítette magát, hogy lenyelje.
407
Ha volt bármi igazság is Vernard naplójában, a szörnyeteg szíve által ő maga, a Pók meggyógyul. Köhögni kezdett egy húscafattól, de lenyelte, mielőtt úrrá lett volna rajta a hányinger. A Pók megfeszítette az izmait, kínlódva görnyedt össze. Teste kicsusszant a szörnyeteg alól, kezét a szájához emelte, letörölte a vért. El sem akarta hinni, hogy él. Mélyen belélegezte a nedves, mocsári levegőt, amit annyira gyűlölt. Most édesnek érezte. A Pók hasra fordult. Sártenger nyújtózott előtte, látszólag végtelen volt. Egy örökkévalóságnyira ott tátongott előtte a délnyugati ösvény. Két és fél kilométer. A Pók a földbe kapaszkodott, és húsz centivel előrébb tolta magát. Fájdalom vágott belé. Lihegett, és ismét előrébb tolta magát.
408
30. fejezet William kinyitotta a szemét. A feje felett fagerendákat látott. Pislogott. Fájdalom söpört át végig rajta, olyan viharszerűen, hogy felnyögött. Minden elhomályosult. Egy ajtó csapódott. Halvány alak vágtatott be a szobába. William utánanyúlt, de a karja bénán visszahullott. – Én vagyok, én vagyok – mondta Gaston. Egy kéz szorította meg. William morgott. – Ugyan már, barátom – hallotta Zeke hangját. – Biztonságban vagy, minden rendben van. Gaston, told vissza az ágyba, mielőtt megfojtja magát. Igen, úgy. – Hol van Cerise? – Biztonságban – mondta Gaston. – Biztonságban. Él. Cerise tehát él. Bögre koccant az ajkaihoz. – Igyál – mondta Zeke. – Ha iszol, utána jobban leszel. A folyadék belefolyt a szájába. Keserű volt, vacak, fémes. William megpróbálta kiköpni, de az ital valahogy lefolyt a torkán, bele a gyomrába. Melegség öntötte el, ami eltompította a fájdalmat. A látása lassan újra a régi lett. Rábámult Gastonra, aki az ágy lábánál térdelt, arca alig pár centire volt. Volt valami a nyakán. William odanyúlt. Ujja bőrt karcolt. – Egy pillanat. – Zeke odanyúlt, és kikapcsolt valamit. Egy hatalmas bőr kutyanyakörvet szabadított ki. – Ne haragudj. Párszor farkasosdit játszottál velünk. Muszáj volt lefogni. William megrázta a fejét. Hangja rekedten csengett: – Hol van Cerise? – Haza kellett mennie. – Hol vagyok? – Megpróbált felülni, de visszanyomták.
409
– Nyugodj meg – mondta Zeke. – Mindent elmagyarázok, de nyugodtan kell feküdnöd, különben a fenekednél fogva az ágyhoz kötözünk. Megértetted? Jól van. William visszafeküdt. – Négy nappal ezelőtt hoztak el hozzám. Valamiféle koporsóban feküdtél, és alig lélegeztél. Egyértelmű volt, hogy nagyon komoly a sebed, és bármit is csinált az a koporsó, a lényeg, hogy életben tartott, de nem kezdtél el gyógyulni. Cerise azt mondta, hogy át kell vinni téged Mágiába, mert a Pocsolyában nincs elég varázslat, és ha otthagynak, meghalsz. Beletették a ládába. Meghalt. Emlékezett arra, hogy meghalt, aztán a ködre, aztán a semmire. – Nem volt túl sok időnk – mondta Zeke. – Az életed egy hajszálon függött. A Kéz korcsai még mindig üldözték a Mar családot, és gyorsan kellett cselekednünk. Egyetlen út vezet a Pocsolyából Mágiába, Louisianán keresztül. Meg kellett kennünk a határőrséget. Minden követ megmozgattam érte, és a Mar család összes pénze ráment. Egy fityingünk sem maradt, de te és a kölyök kijutottatok, mert Cerise nem bízott meg egyedül bennem. Remélem, kapok némi visszatérítést. Most már Louisianában vagyunk, vidéken, a Tükör egyik menedékházában. Zeke az asztalhoz nyúlt, és felemelt egy teleírt papírlapot: – Tessék. Írt neked egy levelet. William megragadta a lapot, és minden akaraterejével arra összpontosított. Az apró kézírás szavakká formálódott. Nagyon szeretlek. Borzasztóan sajnálom, de nem mehetek veled. Csak tizenöt felnőtt maradt, és legtöbbjük sebesült. A Kéz korcsai megszöktek, miután megölted a Pókot, de folyamatosan jönnek vissza. Kétszer is megtámadtak minket, és nincs elég pénzünk, hogy mindenkit átvihessünk a határon. Hátra kell maradnom, hogy megvédjem a gyerekeket és Larkot. Élj boldogul, William. Gyógyulj meg, legyél újra erős, és keress meg, ha tudsz. Akkor sem bánok semmit, ha soha többé nem látlak viszont. Bárcsak több időnk lett volna! 410
William elolvasta még egyszer. És még egyszer. Semmi nem változott, akárhányszor olvasta is el. Megkeresi a lányt. De előtte meg kell bizonyosodnia arról, hogy biztonságban van. A lány és az egész nyavalyás családja. Úgysem hagyják, hogy eljöjjön vele, amíg meg nem ment mindenkit. A fiú felemelt egy bögrét, és William szájához tartotta: – Kéne még innia ebből a teából. – Nem. – Minden szó kínszenvedés volt. – A láda? – Összetörte – mondta Zeke undorral. – Miszlikbe aprította. Mire felébredtem, már fel is gyújtotta. – Cerise mondta, hogy törjem össze. – Gaston odatartotta a bögrét William ajkához. – Azt mondta, hogy ezt igya meg. Jót tesz magának. Jobban lesz tőle. – Nem. Gaston arcán komor elszánás tükröződött: – Nem kell ízlenie, csak meg kell innia. Ne kényszerítsen, hogy befogjam az orrát! William káromkodott, de ivott. Egyetlen ember tud most segíteni neki. Meg kell erősödnie, hogy kibírja az utazást, és ha ehhez az kell, hogy megigya ezt a gyomorforgató teát, akkor megissza. Este már megevett egy kis húslevest is. Másnap felült, két nappal később már járt, és azután két nappal ő és Gaston átlépték Louisiana és Adrianglia határát. Észak felé tartottak. – Hűűű! – Gaston tátott szájjal bámulta az emeletes kastélyt, amely tökéletesen nyírt pázsiton állt. – Hűűű! Ez az egész egyetlen ház? William morgott valamit. Gaston még életében nem tette ki a lábát a mocsárból. A Mágián átvezető egész úton a fiú rajongással bámult bizonyos dolgokat, zavarba jött, aztán megpróbált okoskodni. Kezdett idegesítő lenni. – Ki lakik itt? – Declan Camarine gróf, a Déli Tartományok marsallja. – Letartóztatnak minket? – Nem. – Biztos benne? 411
William rámordult. Az emeleten nagy üvegcsörömpölés kíséretében berobbant egy ablak. Egy test zuhant ki rajta, és egy fiú kuporodott fel az erkély korlátjára, őrült, sötétvörös haja piros csíkos volt, mintha sötét lángcsóvák lennének benne. Vad, sárga szemek bámultak Williamre a keskeny arcból. A fiú legalább harminc centivel magasabb volt, mint ahogy emlékezett rá. – Jack! – hallatszott Rose hangja. Jack szeme vad tűzben égett. Sziszegett, és leugrott az erkélyről, ugrás közben átalakult, levetette ruháit. Pöttyös, fiatal hiúz ért földet a zöld fűben, és halálos iramban a fák felé rohant. Ezt a Peremben nem tudta volna megcsinálni, tűnődött William. A Peremben az átváltozás több másodpercbe telt, de Mágiában, ahol a varázslat ereje teljes volt, repülés közben is könnyedén lehetett alakot váltani. Jack könnyedén elhajította a ruháit. Semmi megállás, semmi sutaság. A fiúnak nagy gyakorlata volt az átváltozásban. – Jack! – Rose rohant ki az erkélyre. Barackszínű köntös volt rajta, a haját feltűzte. – Jack, várj! A fenébe! Meglátta őket odalent. A szeme tágra nyílt. – Declanhez jöttem – mondta William. Két perccel később már Declan dolgozószobájában ültek. Gastont Rose gondjaira bízták, aki bevitte a konyhába. A fiú annyit evett, mint egy ló. Declan ránézett Williamre az íróasztala mögül. Semmit nem változott: ugyanaz a kemény tekintet, ugyanaz a szőke haj. Csak most megint növesztette. Pár évente megnövesztette, hogy erőforrásként használja abban az esetben, ha a lénye egy részét a varázslatnak kell áldoznia. Míg William sovány volt és magas, Declan úgy festett, mint aki a falat is átüti. A tekintetéből ítélve szívesen belevágott volna az öklével néhány téglába. Declan végigmérte Williamet: – Jól vagy? – Igen. – Kicsit soványnak látszol. Anyám mindig új fogyókúra után kajtat. Nem adnál neki néhány tippet? William vicsorgott: 412
– De igen. Neked nem kéne mostanra már kövérnek lenned? Nem egy kis hájat látok ott oldalt? – Cseszd meg! Összenéztek. – Két szaros év. – Declan széttárta a kezét. – Két szaros évre eltűntél, szó nélkül. Tehát: mit tehet érted a marsall? William abbahagyta a vicsorgást. Majd’ belepusztult, hogy kimondja: – Segítségre van szükségem. Declan bólintott: – Mesélj. Fél órával később William befejezte. Kevesebb idő is elég lett volna, de amikor a harmadik percben megemlítette Nancy Virait, Declan elsápadt, és elővett a szekrényből egy nagy üveg Southern Bourbont. Az üveg mostanra már félig üres volt. – Tehát hadd tisztázzam. – Declan előrehajolt. – Megvan a napló. – De nem nálam. Declan a szemét forgatta. – Higgy már nekem! Nálad van, ugye? – Igen. – Esélyes, hogy a lány apja még mindig Kasisban van. Amint a Pók megmaradt emberei jelentkeznek a bázisukon, a Kéz Cerise után indul, és megpróbálják az apját biztosítéknak használni. Te meg akarod menteni a lányt, de ő elhagyott téged. És ha nem adod át a Tükörnek a naplót, élve nyúznak meg. A lányt és azt, ami a családjából maradt, ki akarod hozni a Pocsolyából, de nem teheted meg a Töredékkel közös határon keresztül, mert túl nagy a varázserejük. Jól értettem? – Igen, nagyjából. Declan szőke feje bólintott, és kortyolt még a bourbonből: – Egy szívességet kérek cserébe. Na persze. – Mi lenne az?
413
– Jack. Jó gyerek, de... irányításra van szüksége. Megértés kell neki, és én ezt nem adhatom meg, mert fogalmam sincs róla, mi játszódik le a fejében. William bólintott: – Jól van. Segítek Jack ügyében. Egyébként is segítettem volna. Declan egy rézgömböt húzott elő az íróasztala sarkából, és megkopogtatta. A gömb középen szétnyílt. A két félgömb szétcsúszott, és egy sápadt kristály bújt elő. Fényes szikra világított a kristályos mélységben, és egy fénnyalábban térképet alkotott tizenöt centivel a gömb felett. – Louisiana. Határ. Pocsolya. Declan éles pontossággal ejtette ki a szavakat. A térkép a Pocsolya zöld sűrűségére összpontosított, ahol érintette Louisiana határát. – Kasis – mondta Declan. A térkép ott maradt, ahol volt. – Nyavalyás vacak. Kasis vára. A térkép az adriangliai határhoz csúszott. Apró, fehéren csillogó pont jelölte a határt, és szürke kastéllyá alakult át. Declan rámeredt. – Korábban már volt némi összezördülésem Antoine de Kasisszal. A de Kasis családnak a gallokkal és velünk is vannak olyan egyezményei, amelyek alapján nem vesznek részt a határmenti vitákban. Egy évszázada tettek szert ilyen hatalomra, amikor a család bizonyos titkos szolgálatot tett Louisianának és Adriangliának. Nem tudtam kideríteni, mit csináltak pontosan. Az egyezmények megtiltanak mindenféle katonai beavatkozást a területükön. Ennek az édes egyezménynek az ára teljes semlegesség a Kasis családtól: nem segíthetnek sem Louisianának, sem Adriangliának. William bólintott: – Eltűnődtem, hogy a Tükör miért nem kísért be a Pocsolyába Kasison keresztül. Most már tudom. – Van még egy ok. Antoine de Kasisnak vaj van a füle mögött: Louisianai szimpatizáns, és nagyon hasznos a számukra. Az ő birtokán van az egyetlen Pocsolyába vezető út, amit úgy lehet használni, hogy nem sértjük meg a Louisianai Határőrséggel kötött alkut. A Tükörnek gyanítania kell, hogy de Kasis sáros, mert ha én tudok róla, ők is biztosan tudják. Arra azonban nincs bizonyítékuk, 414
hogy benne van a játékban. Ha ott tartják fogva a lány apját, valószínűleg a Kéz ügynökei őrzik, ami Antoine részrehajlását is bizonyítja. A Tükör két okból sem szeretne behatolni Kasisba. Egy: tudják, hogy Antoine sáros, és megfigyelik, hogy információhoz jussanak a Kéz tevékenységéről. Ha Antoine-t elfogják, oda az esély, hogy kémkedjenek a Kéz után. Kettő: ha valamilyen oknál fogva a Kéz nincs ott, és ha a Tükör ügynökei nem találják kézzel fogható bizonyítékát Antoine beavatkozásának, akkor Kasis megtámadása hatalmas nemzetközi botrány okozna. William ismét bólintott: – Gondoltam. A naplót biztosítéknak fogom használni. – Veszélyes játékot játszol – mondta Declan. – Ha elárulnak, William, semmit sem tehetünk. Egyikünk sem. – Köszi, apa. – Az én dolgom az, hogy figyelmeztesselek. A következő érdekes dolog van. Az egyezségek szerint, ha de Kasisról kiderül, hogy a maga részéről megsértette az egyezményeket, az az ország, amelyik bebizonyítja, hogy Kasis ellene dolgozott, elkobozhatja a földjeit. Nem nagy a terület, de bármekkora is, Adrianglia birtokába kerül. Neked a kormánytól kellene azt a birtokot megvenned. Alapjában nem adnák el neked, így legyen ez a Tükörrel kötött egyezséged része. Így átjárhatsz majd a Pocsolyába is, és kicsempészheted onnan a szerelmedet és a családját. William nagy levegőt vett: – Tehát csak meg kell szereznem a pénzt, hogy megvegyem. Kölcsönkérni, ellopni... Declan rábámult. – Mi az? Declan összefonta az ujjait: – Ellopni? William vállat vont. – Amikor Casshorn meghalt, az, ami az ő tulajdona volt, rád szállt. Te vagy az örökbe fogadott fia és egyetlen örököse. Két kastélyod van, Darkwood fele a tiéd, egy hatvanöt kilométeres szakasz a Darron folyóból, aminek a hajózásért a hajózási cégektől igen szép pénzt szedsz be, és az a földterület, ahol Blueshire városa 415
van. A város neked fizeti a föld bérleti díját. Mi a fenéért kéne kölcsönkérned pénzt, te ostoba? Nálam is gazdagabb vagy! William agya csikorogva elakadt. Declan felállt. – Amíg két éven keresztül az önsajnálatban dagonyáztál egy kalyibában, a játékaiddal szórakozgatva és sörözgetve, én tartottam kézben az anyagi ügyeidet. És ha azt hiszed, hogy nem lett volna más dolgom is, akkor nagyon tévedsz! – Több hosszú tekercs papirost húzott elő a polcról, és a nagy paksamétát az asztalra ejtette. – Tessék. Az egész a tiéd, Lord William Sandine. Nézd csak meg! Ne egy helyen költsd el az egészet, és olyan embernél rejtsd el, aki jól ért a pénzhez. William egyedül ült Declan könyvárának csendjében. Huszonnégy órája volt már, hogy bejelentkezett Erwinnél Declan jóskészülékén. Elmondta az egyezség részleteit. Erwin nem szólt semmit. Egyszerűen meghajolt, és bontotta a kapcsolatot. Declan ragaszkodott hozzá, hogy William és Gaston is az udvarházban maradjanak arra az esetre, ha a Tükörnek nem tetszene az egyezség, mert kevésbé mernének pokoltüzet és kénkövet bocsátani a marsall úr házára. Még a leghatékonyabb fegyverét is bevetette, arra az esetre, ha a dolgok tényleg rosszra fordulnának. A bejelentkezés után két órával a Déli Tartományok grófnőjének hintója odagördült a főbejárat elé. William már ismerte a grófnőt. Inkább megküzdött volna egy veszett medvével, puszta kézzel. A mellkasában növekvő fájdalom egyre csak marta. Akkor kezdődött, amikor magához tért, és rájött, hogy Cerise elhagyta. A következő pár napban a fájdalom egyre csak erősödött. Cerise elhagyta őt. Lényének racionális része biztosította róla, hogy azért tette, hogy megmentse. De a racionális rész egyre gyengébb és gyengébb lett. Cerise elhagyta. Mint annyian korábban. Még akkor is, ha minden úgy alakulna, ahogy szeretné, még akkor is, ha sikerülne véghezvinnie, Cerise bármikor elhagyhatja. És semmit nem tehetne ez ellen.
416
Felállt, és kilépett az erkélyre. A nap lassan lemenőben volt. Hamarosan felszolgálják a vacsorát – érezte az illatokat a konyhából. Hangokat hallott lentről. William kihajolt, és lenézett. Három gyerek: George szőke feje, Jack vörösesbarna sörénye és Gaston rövidre vágott haja. Alig látta a gyerekeket azóta, hogy megérkezett. Mire ő és Declan tisztázták a dolgokat, és közölték az egyezség részleteit, William már hullafáradt volt, és nagyjából tizenkét órát aludt. – Mégis, mi vagy te? – kérdezte Jack, hangjában agresszió vibrált. Ez érdekesnek ígérkezik. – Olyan vagy, mintha William kölyke lennél, vagy mi? – kérdezte Jack. – Hagyd már – mondta George nyugodtan. Gaston kicsit előrehajolt: – Ki kérdezi? Ebből baj lesz. – Hogyhogy ki kérdezi? Én kérdezem. Ennyire ostoba vagy? Mi vagy te, valami beltenyésztésű mucsai paraszt? – Na, tessék – mormolta George. Gaston vállat vont: – Mondok neked valamit. Húzz el. Nincs időm gazdag, elkényeztetett kisfiúkra. – Igen? – Igen. Jack előrelendült. Gyors volt, de nem gyorsabb George-nál, aki fél másodperccel azelőtt állt félre az útból, hogy Jack ütött volna. Gaston meglendítette a karját, és Jack arccal belefutott az öklébe. Ez biztos fájt. William felnyögött. Gastonnak vasökle volt, de nem bánt még magabiztosan az öklével, és Jacket nehéz volt megállítani. Jack megpördült. Halk, macskaszerű morgás tört elő a torkából. Oké, ebből elég volt. William átugrott az erkélyen, és közöttük ért földet. Az ugrás után majdnem összeesett. Még mindig túl gyenge volt, de ezt a gyerekek nem tudták. William végignézett a fiúkon. Két év múlva George magasabbra nő, és testesebb lesz. Soha nem lesz izmos, de már nem volt vékony 417
és beteges. Világos színű haját ugyanúgy vágták le, mint Declanét, amikor Declan röviden viselte. Ruhája patyolattiszta volt. Jack inge szakadt volt, az orra vérzett. A szeme ragyogott, valahányszor megfordította a fejét. A fiú túlságosan felhúzta magát. – Mi a fenét műveltek? – kérdezte William. Jack megtörölte vérző orrát: – Semmit. – Mi a fenéért támadtál rá? Vagy huszonöt kilóval nehezebb nálad. Jack félrenézett. – Magasabb is nálad tizenöt centivel. Az első szabály: tedd alacsonyabbá. William leguggolt, és egyetlen mozdulattal kirúgta Jack alól a lábát. A fiú gyors volt, de figyelmetlen. A lába az egyik irányba mozdult, a feje a másikba. A fűbe zuhant, és rögtön felugrott, sziszegett, mint egy dühös macska. – Te jössz – mondta William. – Támadj. Jack felült: – Mi a fene? – Azt hitted, hogy mozdulatlanul fog várni? Gaston elvigyorodott. – Folytasd – mondta William. – Próbálj magasabbra törni. Jack felrohant a fára, próbált ráugrani az idősebb fiúra. Összekavarodtak a faágakon, rugdosták egymást, és acsarkodtak. William és George figyelték őket. – Hogy vagy, George? – Jól, köszönöm. Örülök, hogy visszajöttél – felelte George. – Itt maradsz? – Nem tudom. George felsóhajtott, és egy pillanatra ugyanaz a gyenge, sápadt kisfiú volt, akit William két éve megismert. – Bárcsak itt maradnál! – mondta George. – Mindenkinek jobb lenne. Főleg Jacknek.
418
Az étkező hatalmas, tűnődött William. Az egész háza beleférne. Szinte majdnem üres volt. A grófnő valamilyen női csevegésre húzta félre Rose-t a lakosztályába, így csak Declan volt ott, ő és a gyerekek. Körbeülték az óriási asztalt. George sebészi pontossággal vágta fel az ételét, mintha az utóbbi két évet az etikett tanulmányozásával töltötte volna. Kényesen precíz és tiszta volt. Gaston és Jack koszosak voltak, piszkosak, tele karcolásokkal. Jack valamilyen összegyűrt papírt dugott az orrába – Gaston megint orrba verte, míg küzdőtársa kék-zöld foltokat szerzett be, amikor Jacknek sikerült megrúgnia. – Mi történt? – kérdezte Declan. Jack vicsorgott: – Elestünk. – Együtt? – kérdezte Declan. Gaston a tányérjára bámult. – Mondd el neki – mondta William. – Tett egy megjegyzést a parasztokra. Én meg az elkényeztetett kisfiúkra. Aztán belefutott az öklömbe, és csúnyákat mondtunk egymásra – mesélte Gaston. Declan ránézett Jackre: – Mi a fenéért mentél neki? A lábát kellett volna céloznod. Jack kinyitotta a száját. Nancy Virai sétált be az ajtón. Declannek torkán akadt a steak. Erwin követte Nancyt, az ismerős, bocsánatkérő mosollyal az ajkán. – Kérem, maradjanak ülve. Declan azért felállt és meghajolt: – Lady V. Micsoda megtiszteltetés. Kérem, foglaljon helyet! Erwin kilépett Nancy mögül, és kihúzott egy széket. Nancy leült, Erwin pedig a szék mögött helyezkedett el. Nancy éles szeme Williamre tapadt: – Ha téved, Kasis megtámadása diplomáciai kavarodást fog okozni. – Nem tévedek – mondta William. – Tíz év. Ennyi az ár ezért az ostobaságért. 419
William pislogott: – Tíz év? Nancy egyik hosszú lábát átvetette a másikon: – Ha megteszem ezt magának, a Tükör tíz éven át igénybe veheti a szolgálatait. És természetesen átadja nekünk a naplót. – Ne tedd meg! – vágott közbe Declan. Nancy odafordult hozzá. Hüllőszeme egy pillanatig rámeredt: – A Tükör értékeli Camarine grófjának kísérletét, miszerint tanácsot adjon a barátjának. Azonban onnan, ahol én ülök, úgy tűnik, hogy Lord Sandine-nak már benőtt a feje lágya, ahogy azt odaát a Töredékben mondják. Képes saját döntéseket hozni. Igen, vagy nem, William? – Gustave él, és én kivihetem a Mar családot a Pocsolyából. Adriangliai állampolgárságot kapnak. Nancy félrehajtotta a fejét: – Ilyen sokat jelent magának ez a lány? William rávicsorgott: – Vagy elfogadja, vagy nem, Nancy. – Nem – ismételte meg Declan. Nancy elmosolyodott. George visszahúzódott. Jack sziszegett. – Megkötjük az egyezséget. Camarine grófja, Camarine házának őrei és Sandine házának őre lesznek a tanúi a megállapodásnak, becsületük szerint. Declan az arcához kapta a kezét. – Úgy tudom, a grófnő épp itt van – mondta Nancy. – Igen – bólintott Declan. – Roppantul csalódott lenne, ha ön úgy távozna, hogy egy szót sem vált vele. Nancy elmosolyodott: – Eszembe sem jutna ilyesmi. Másnap reggel William elindult Kasisba, Gaston kíséretében. Declan az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy csatlakozik hozzájuk. Williamnek az volt az érzése, mintha megint a légióban lettek volna. Mielőtt elindultak, Jack bement hozzá. Valahogy fiatalabbnak tűnt, félénknek és csüggedtnek. 420
– Visszajössz? William bólintott: – Végül igen. – Akkor jó. – Jack kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, majd becsukta. – Mit szeretnél? – kérdezte William. Jack a lábát bámulta: – Nem akarok a Hawk's-ba járni. Williamben düh áradt szét: – Arról beszélnek, hogy odaküldenek? Jack megrázta a fejét: – Nem. Csak... semmit nem tudok jól csinálni. Mindig jön, hogy Jack, Jack, Jack, Jack! Jack tönkretette ezt, Jack eltörte azt. Igyekszem, de nem megy. – Nem kell a Hawk's-ba járnod – mondta William. – Ha arra kerülne a sor, magammal viszlek. Jack megmerevedett: – Ígérd meg! – Megígérem. – Ne gyere vissza túl sokára. – Nem fogok. – William átnyúlt az asztalon egy tálka édességhez, amit valaki a szobájában hagyott, elővett egy négyszögletes, ezüstpapírba csomagolt csokit, és átadta Jacknek. – Egy okos gyerek egyszer azt mondta nekem, hogy ez segít. – mondta. – Várj meg, és ne csinálj semmi ostobaságot. Öt nappal később William ott állt Kasis kastélyának erkélyén, és kinézett az ezüst mohát csepegő ciprusokra. Úgy három kilométerre déli irányban volt a határ, amelyen átjuthat a Pocsolyába. Kasis ostroma még egy óráig sem tartott. A Kéz négy ügynökét ölték meg a tömlöcben, és Erwin emberei elég bizonyító erejű dokumentumot találtak, hogy hónapokig boldogan ellegyenek vele. Egyetlen épeszű ember sem merte azt állítani, hogy Kasis semleges terület.
421
Antoine de Kasis meghalt, miközben megkísérelték elfogni. Nem állt ellen túlságosan, tűnődött William. William dühös volt, megbántott és de Kasis az ő kése által halt meg, mielőtt bármilyen igazi ellenállást tanúsíthatott volna. Két órával később William elcserélte Kasis birtoklevelét a napló másolatáért. A naplóból ugyan hiányzott néhány kulcsfontosságú oldal, de William agya nem volt olyan tökéletes, és a kutatás nagy része megvolt, és Nancy örült. Ha gyanította is, hogy William nem árul el mindent, nem mutatta ki. Miközben William elcserélte a naplót a birtoklevélért, Erwin röviden tájékoztatta Gustave-ot a történtekről, és visszakísérte az otthonába, a Tükör ügynökeinek kíséretében, akik ügyeltek arra, hogy a Marok az áttelepítés során biztonságban legyenek. Így volt a legjobb, állapított meg William. Nem volt benne biztos, hogy a férfi mit gondolt volna róla. Három nap is eltelt, és semmi hír nem jött Cerise-ről. Csak egynapi járásra volt tőle a Pocsolyában. William mindent megtett, amit tudott. Cerise nem maradhatott vele, mert veszély fenyegette a családját. William elintézte. William fintorgott. Eszébe jutott, hogy visszamegy a Patkánylyukba, de végül nem tette meg. Ismerte a lány gondolkodásmódját. Ha megjelenne, miután megmentette a lány apját és a családját, Cerise akkor is vele menne, ha igazából nem akar. Így William csak ült egyedül, és várt. Várt, hogy a lány eldöntse: akarja-e őt, vagy sem. Cerise eljött hozzá álmában. Az arca homályos volt, de William tudta, hogy ő az, mert érezte az illatát, és hallotta a hangját, ami vigasztaló volt, és a nevén szólította. Amikor felébredt, a benne levő vadállat üvöltött és acsargott, elhagyatottan, fájdalmasan, és olyan magányosan, hogy attól félt, megőrül. Így minden reggel kiment a rohadt erkélyre, és kibámult a Pocsolyára. Már nem rajta múlott. Csak várni tudott, mást nem.
422
Cerise felemelte a fejét a karjáról. Odakint éjszaka telepedett a Pocsolyára. Ismerős, gyors léptek rohantak fel a búvóhelyére vezető lépcsőn. – Bejöhetek? – kérdezte az apja a lépcsőről. Cerise bólintott. Az apja bejött, és leült egy székre vele szemben. Soványabb volt, mint ahogy emlékezett rá. Idősebb. Majdnem két hete volt otthon, és Cerise még mindig úgy ébredt reggel, hogy eltűnt. – A csomagolással majdnem megvagyunk – mondta az apja. – Holnapután elhagyjuk a Pocsolyát. Cerise félrenézett. Ő nem csomagolt be semmit. – Ne segítsek a holmijaiddal? – Én nem megyek el. Gustave összevonta a szemöldökét, ráncok gyűltek a homlokán: – Tehát azt tervezed, hogy elhagysz minket? Nagyit, az unokatestvéreidet, Sophie-t, engem. Cerise a puha karosszékre pillantott, ahol Lark összegömbölyödve aludt. Nem volt válasza, csak félrenézett. – Mesélj róla – mondta az apja. Cerise megrázta a fejét: – Nem. – Azt hiszed, nem érteném meg? – kérdezte az apja halkan. – Elvették tőlem az anyádat. Elszakították, kiszakították a karjaimból. Akkor láttam utoljára, amikor rettegve elvonszolták. Tudom, milyen érzés, Ceri. Tudom. Cerise nagyot nyelt: – Nem jött el értem. Azt hittem, szeret, de nem jött el értem. – Talán neked kéne elmenned hozzá – mondta az apja halkan. – Lehet, hogy vár rád. Cerise megrázta a fejét: – Beszéltem a Tükör embereivel. Megint hazudott nekem, papa. Azt mondta, nincs semmije, de nyilvánvalóan nagyon gazdag. A Déli Tartományok marsalljának a rokona. Abból, amit mondanak, nagyon gazdag lehet. Azt mondta nekem, hogy kincsvadász, hogy normális,
423
hogy nincs semmije, és én hittem neki. Miért hiszek neki mindig? Ostoba vagyok? – A férfiak több okból hazudnak – mondta Gustave. – Talán meg akart győződni róla, hogy önmaga miatt szereted, nem a pénze miatt. – Azt mondta nekem, hogy ő is szeret. Honnan tudjam, hogy nem hazugság volt az is? Gustave felsóhajtott: – Az az ember eljött értem, hogy kihozzon Kasisból. Nem tartozott nekünk ezzel, Ceri. Azért jött el értem, mert az apád vagyok. Cerise megrázta a fejét: – Tudja, hol a házunk. Egy napba telne, és itt lenne. Ha akarná, már itt lenne. Meggondolta magát, papa. Úgy döntött, már nem akar engem, én pedig nem fogok könyörögni. Nem jelenek meg az ajtajánál teljes pocsolyabeli dicsőségemben, és nem kérem meg, hogy jöjjön, és emeljen ki a sárból. Bennem is maradt még némi büszkeség, a francba is! Gustave felsóhajtott: – Kérlek, holnap kezdj el csomagolni. Cerise nem válaszolt. Mi értelme bármit is mondani? Az apja felsóhajtott, és elment. Cerise megvárta, amíg Gustave becsukta maga mögött az ajtót, aztán halkan zokogott, összegömbölyödve a székében. Újabb szürke nap. Az erkélyről nagyjából ugyanolyan volt a kilátás. William megrázta a fejét. Cerise nem jön el. Össze kell szorítania a fogát, és tovább kell lépnie. Lépések visszhangoztak mögötte. Declan egyik marsallhelyettese, kölcsönbe, amíg neki nem lesznek saját emberei. Fogalma sem volt hozzá, honnan szerezzen embereket. – Uram, Gustave Mar van itt. Remek. – Vezesd be, kérlek.
424
Pár pillanattal később Gustave csatlakozott hozzá az erkélyen. Vékony, sötét hajú. Mint Cerise. Ugyanazok a szemek, ugyanaz a tartás. Gustave meghajolt. – Ne – mondta William. – Tessék. – Kihúzott neki egy széket egy kis piknikasztaltól, és ő is leült. – Mit tehetek önért? – Azért jöttem, hogy megköszönjem, hogy megmentette a családomat. És hogy segített Genevieve-nek, és hogy megkímélte a lányomat ettől a nehéz feladattól. Nem tudom, mit illik ilyenkor mondani, de szeretném, ha tudná, hogy hálás vagyok önnek. Ha szüksége lesz rám, itt vagyok. Mindannyian itt leszünk. William kényelmetlenül érezte magát ettől, de bólintott: – Köszönöm. Összenéztek. A csend hosszúra nyúlt. – Egy italt? – kérdezte William. Gustave fellélegzett: – Kérek. William bement, kihozott egy üveg bort és két poharat. Teletöltötte a poharakat. William megízlelte a sajátját: – Jó bor. – Nem olyan erős, mint az, ami a házukban van. – Ó, igen! Az hiányozni fog. Több kirándulást kell tennünk a Pocsolyába, hogy begyűjthessük a bogyókat. – Egy kisebb hadsereggel is mehetnek – mondta William. Gustave fintorgott. Kiitták, ami a poharukban volt, és William ismét töltött. – Hogy áll a költözködés? – kérdezte William. – Jól – mondta Gustave. – Kicsit lassan halad. Csak tizenöt felnőtt van, és majdnem a felük sebesült. Cerise mindent megtesz, amit tud. Lassan készen kellene, hogy legyünk. A hét végén költjük el az utolsó vacsoránkat a házban. Nagy megtiszteltetésnek vennénk, ha csatlakozna hozzánk. Innen könnyű odatalálni – csak kövesse a folyót. Tudom, hogy sokat jelentene a lányomnak. – Nem akar látni engem – mondta William. Gustave megdörzsölte az arcát:
425
– Igaza lehet. Nem akarja látni magát. Biztosan ezért van, hogy amióta visszatért, a lányom mindenkire és mindenre úgy fúj, akár a veszett macska. Nem alszik, nem eszik. És ne felejtsük ki a sírást. Soha nem volt az a sírós fajta. Még gyerekkorában sem. – Miket beszél? Gustave felállt: – Azt, hogy a lányom azt hiszi, hogy maga elhagyta őt. Azt hiszi, hogy már nem kell magának. Hogy mindennek vége, és ettől összetörik a szíve. Túlságosan büszke, hogy idejöjjön könyörögni, és én úgy vettem ki, hogy maga túlságosan büszke, hogy odajöjjön érte. A Kéz és a viszály elvette a feleségemet, William. Ő volt az életem, a mindenem. Majdnem tönkretették a családomat. Nem szeretném végignézni, hogy ez az átkozott banda a lányomat is tönkretegye. Gondolja ezt át. Kérem! Gustave elment. Tíz perccel később William útra kelt a Pocsolyába. A Patkánylyuk olyan volt, ahogyan emlékezett rá, állapította meg William, szőrös fülét hegyezve. Szélirányban feküdt a háztól, egy nagy fenyőfa gyökereinél. Majdnem egy órája ült itt. A Tükör emberei, akik a házat őrizték, észrevették, de békén hagyták. Cerise odabent volt. Próbálta megérezni az illatát, de nem találta. Ha bemenne, és a lány azt mondaná neki, hogy menjen el... Nem volt biztos abban, hogy tényleg elmenne. Nem tudta, hogy mi a fenét akar. Mindegyik terve azzal végződött, hogy „odamegyek a házhoz”. Most már itt volt a háznál, és nem igazán tudta, mit tegyen. A teraszajtó kinyílt. Lark futott le a lépcsőn. Pólója tiszta volt, a haját kifésülte. Egy adag ruhát cipelt. Megfordult, és egyenesen William felé rohant. William mélyen belesüppedt az árnyak közé a fenyőfa alatt, hogy kisebbnek tűnjön. Lark pár méterre megállt: – Látlak! Akkora vagy, mint egy ló. William rávinnyogott. 426
Menj el, kölyök! Lark letette a ruhákat: – A belső udvarban van. Apa azt mondta, hogy menj körbe, és az oldalsó ajtón menj be, így nem kell végigmenned az egész házon. Lark megfordult, és elment. William felsóhajtott, visszahívta a vadállatot, és mélyen magába zárta. Fájdalom ropogtatta meg a csontjait, és megint emberré lett. Felvette a ruhákat, és odament az oldalsó ajtóhoz, át a folyosón, és kilépett a belső udvarba. A virágok még mindig virágzottak a fal melletti, kis kertben. A fegyverállványt kitették, és mellette Cerise gyakorolt, mint azon a reggelen is, hetekkel korábban. Már csak Kaldar és Gaston csevegése hiányzott oldalt, és Azan nagyi, aki akkor a kőpadon üldögélt. Cerise kardja kecses eleganciával szelte a levegőt. Olyan gyönyörű... Olyan, de olyan gyönyörű. Olyan gyors és halálos, és... Cerise meglátta. Pengéje újult dühvel hasított. Most nagyon okosnak kell lennie, de William még sem tudta, mit mondjon. Bármit megtenne azért, hogy Cerise akarja őt. – Helló, Lord Sandine – mondta Cerise. – Köszönöm, hogy megmentette az apámat. Az adósai vagyunk. William a fegyverállványhoz ment, és kiválasztott egy seneschal pengét. Ez volt a legnagyobb, a leghosszabb, a legnehezebb kard az állványon. Ezer évbe telik majd megforgatnia. Cerise ruganyosan szelte át a levegőt, még mindig természetfölöttien gyors csapásokkal. William megköszörülte a torkát. Cerise megfordult, és ránézett. – Rendben – mondta William. – Harcoljunk meg. Ha te nyersz, kisétálok innen, és örökre békén hagylak. Ha én nyerek, eljössz velem. A társam leszel, és mindig velem fogsz élni. Majdnem elkáromkodta magát. Ezt jól megmondta. Cerise kardja rámutatott. A lány William fegyverére pillantott. – Veszíteni fogsz. Cafatokra szedlek. William megforgatta hatalmas kardját, bemelegítve a csuklóját: – Rendben van. – Ostoba, ostoba farkas vagy! – Kevesebb beszéd, több harc. 427
A pengék hangos csattanással értek össze. Cerise elejtette a kardját, és a férfi nyakába vetette magát.
428
Epilógus Cerise a teáját iszogatta. A reggel szürke volt, és kissé nedves. Az éjszaka némi harmatot hagyott az erkélyen levő fonott székeken, és nedves lett a farmerja, de nem bánta. Szeretett így üldögélni reggelenként. Az erdő itt majdnem elért a házig. Igazi erdő volt: vastag törzsű tölgyek, juharfák és fenyők. A verandáról Cerise átlátott a pázsiton egészen odáig, ahol a fák kezdődtek. William valahol odakint kószált. Szeretett korán reggel elmenni vadászni. A ház túlságosan hodályszerű volt neki. Jobban szeretett volna egy sokkal kisebb helyet, ahogy Cerise is, de ez volt az egyetlen olyan ház Casshorn tulajdonában, amely elég közel volt Declan udvarházához. Nem baj, jó lesz. Végül csak otthonná varázsolják. Vagy építenek egy kisebbet. Viszont szerette a nagy kőerkélyt, és a medence is jó volt. Gaston imádta. De egy kisebb ház jobb lenne. Cerise kortyolt a teájából. Csend volt, és nyugalom. Tegnap a négy gyerek – Lark, Gaston, George és Jack – szereztek pár görkorcsolyát, amit speciálisan nekik készíttetett valaki Declan családjából. Versenyt rendeztek a márványfolyosókon, amiből valahogy veszekedés lett, mint mindig. A gyerekek ma odaát voltak Declan és Rose házában. Cerise nagyjából két hónapja ismerte meg őket. Lark és a fiúk rögtön összebarátkoztak, Declan és William már régi barátok voltak, de Cerise nem volt annyira oda, hogy megismerkedhet Rose-zal. Először is, Williamnek valaha tetszett a lány. Most már William az övé volt. Az ő farkasa. Cerise elmosolyodott. Mégis, amikor először meglátta Rose-t, ez sem segített. Rose legalább tíz centivel volt magasabb nála. A haja mézszőke volt, és tökéletes volt a frizurája, a ruhája drágának tűnt, és szép volt. Túlságosan szép. Cerise-en kopott farmer és fehér blúz volt, és a haját leengedte, mert William így szerette. 429
A gyerekek jobbra mentek, a férfiak balra, így Cerise kénytelen volt leülni Rose-zal a teraszon. – Tehát a Peremből, a Pocsolyából származol? – kérdezte Rose egy idő után. – Igen. – Ezért hordasz farmert? – Próbáltam ruhát viselni – mondta Cerise. – Nagyon jól néztem ki benne. Addig volt rajtam, amíg lefényképeztek, aztán levettem. A szekrényemben viszont nagyon jól mutat. Rose rábámult. – Megbocsátasz egy percre? – Hogyne. Kábé öt perc múlva Rose egy koptatott farmerben és egy pólóban jött elő, a kezében két üveg sörrel. – Félretettem. A Töredékből van. Kipattintotta a tetejét, és az egyiket átadta Cerise-nek. Koccintottak, és ittak. A fiúk és Lark eltűntek a fák között. – A kisebbik öcsém tegnap megölt egy hiúzt – mondta Rose. – Valószínűleg betört az ő területére, és megjelölte. Megnyúzta, összekoszolta magát a vérével, és a bundáját a vállára vetette, mint egy köpenyt. Így jött le reggelizni. Cerise ivott egy kis sört: – A húgom kis állatokat öl meg, és felakasztja a holttestüket egy fára, mert azt gondolja magáról, hogy szörnyeteg. Meg van győződve arról, hogy végül elűzzük őt a háztól. A fiúk szerintem hasonló kalibernek, mint ő. Csak úgy mondom. Rose pislogott: – Értem. Azt hiszem, jól elleszünk egymással, nem? – De, igen. És valahogy tényleg így lett. Megbeszéltek egy gyerekmegőrző rendszert: az egyik hétvégén Rose-nál voltak a gyerekek, a másikon náluk. Cerise nem bánta. Jack olyan volt, mint William kisebb kiadásban. Zűrös, de jó gyerek. Imádta Williamet, és Larkkal nagyon hasonlítottak egymásra. George-on viszont még nem igazodott el. A fiú nagyon csendes volt és udvarias, de a szeme néha felragyogott, és 430
olyankor mindig valami furcsát mondott. Olyan volt, mintha két George lenne: a jó modorú és a titkos, csintalan fiú, aki azért él, hogy bajt keverhessen. De ma nem voltak itt. Declanéknél voltak. Vagyis ma délelőtt ő és William egyedül lesznek a házban. Fekete farkas bukkant elő az erdőből, és a házhoz rohant. Cerise elmosolyodott. A farkas ugrás közben váltott alakot – az igen meztelen William lett belőle. Cerise kicsit elfordította a nyakát, hogy jobban megnézze. Mmm... William eltűnt az erkély alatt. Egy pillanat múlva átvetette magát az erkély korlátján, és a Cerise melletti székbe huppant, még mindig meztelenül, és kissé izzadtan. Cerise félig lehunyt szemmel nézett rá: – Szerencséd van, hogy a gyerekek nincsenek itt. William odahajolt, és vad tekintettel nézett rá: – Ma a gyerekek nincsenek itthon. Szép, nyugodtan megreggelizünk, aztán szundikálunk egy kicsit. – Csak most keltünk fel. – Te most keltél fel. Én már órák óta fent vagyok. – Odahajolt, és megcsókolta a lányt. Cerise megízlelte, érezte izzadsága lágy pézsmaszagát. William nyelve felfedezte a lány száját, és amikor egy pillanatra szétváltak, Cerise kénytelen volt belegondolni, hogy nem jó ötlet az erkélyen levetkőzni. – Igazad van, szundikálnunk kellene – mondta a férfinak. William rávigyorgott. Éles, kétségbeesett rikoltás hallatszott a fejük felett. Cerise felnézett, és meglátott egy kis, kék pöttyöt, ami fokozatosan egyre nagyobb lett. – Mi az? William káromkodott: – Ez egy légisárkány. Egy kicsi. A pötty hatalmas, pikkelyes lénnyé nőtte ki magát, ami valahol egy dinoszaurusz és egy sárkány között volt, kékfehér tollakkal, hatalmas szárnyai felkavarták a levegőt, és a légisárkány a pázsit szélén ért földet. Egy kis kabin volt a légisárkány hátán. 431
Cerise levett egy törülközőt az asztalról, és William felé hajította. A férfi úgy nézett rá, mintha megőrült volna. – Takard el magad. – Miért? – Mert a legtöbb férfi nem szereti, ha mindenki látja a pucér micsodáját. William a csípője köré tekerte a törülközőt. A légisárkány leszállt. A kabinajtó kinyílt, és egy férfi ugrott ki. William felmordult. – Ki ez? – Erwin. Erwin elment egészen a házig, és integetett neki: – Lord Sandine. A Tükör igénybe óhajtja venni a szolgálatait. Azt akarják, hogy kémkedni menjen. Egyes-egyedül elmegy, a veszélybe megy. Cerise torka összeszorult. Nem. Alig voltak még együtt egy keveset. – Megyek, felöltözöm – morogta William. – Mindketten, uram. – Én is mehetek? – Cerise talpra ugrott. – Igen, asszonyom. Hacsak nem utasít el. Lord Sandine-t köti az egyezség, de ön... – Hagyja csak – mondta Cerise. – Mindjárt jövök, csak hozom a kardomat.
432
Már meg jelent a Világok peremén sorozat első kötete!
Mágikus találkozás
A varázslattal teli Perem, ahol Rose Drayton él, két világ határán terül el. Rose átjár dolgozni a Töredékbe, ahol az emberek autókon járnak, plázákban vásárolnak, és ahol a varázslat nem több puszta tündérmesénél. A másik világ Mágia, amelyet kékvérű arisztokraták irányítanak, és ahol a varázslat mindennapos, sőt megváltoztathatja az emberek sorsát. Ahogy a többi perembéli is, Rose átjárhat mindkét világba, de mindenhol törvényen kívülinek számít. Rose úgy gondolta, ha tökélyre fejleszti a varázserejét, jobb életet biztosíthat magának. De a dolgok nem a tervei szerint alakultak. Most feketén, éhbérért dolgozik a Töredékben, hogy felnevelhesse két kisöccsét, ráadásul meg kell küzdenie a kéretlen kérők hadával, akik őt és a varázserejét akarják. Ekkor toppan be az életébe Lord Declan Camarine, a mágiái kékvérű, aki szintén elhatározza, hogy megszerzi magának a lányt. És vele egy időben érkezik a különös, varázslatra éhes teremtmények egész hada. Rose-nak és a kékvérűnek össze kell fognia a szörnyű lények és megteremtőjük ellen, különben odalesz az egész Perem, és mindenki, aki ott él...
