1
MOSZKVA ÉS KELET-EURÓPA (A SZTALINIZMUS TÖRTÉNETE)
ELŐLAP
A szerzők ezt a könyvet a „Föderáció archívjei ügynökség”, az „Orosz Föderáció Állami archívuma”, az „Orosz Állami szocinál-politikai történelemi archív” és az „Orosz Föderáció Elnöke archívumában” található nyilvános és titkos dokumentumok alapján állították össze. Ha valakit érdekel, tulajdonomban van minden, az állam és egyház kapcsolatát érintő és ezekben az archívumokban található dokumentumok gyűjteménye 1944-1953-ig. Fontosnak találtam a könyv e fejezetét lefordítani magyarra, hogy megismerhessük az abban az időben történteket a szovjet oldalról is. Budapest, 2012 december Borisz atya. (A SZTALINIZMUS TÖRTÉNETE) MOSZKVA ÉS KELET-EURÓPA HATALOM ÉS EGYHÁZ A TÁRSADALMI ÁTALAKULÁSOK IDEJÉBEN 4O-50-ES ÉVEK XX. SZÁZAD RÖVID TÖRTÉNELMI LEÍRÁS OROSZ TUDOMÁNYOS AKADÉMIA SZLAVISZTIKAI INTÉZET SZERZŐK: VOLKITINA T.V. MURASKO G.P. NOSZKOVA A.F. Kiadó: JELCIN B.N. Oroszország Első Elnökének Alapítványa ROSSPEN Moszkva, 2008
2
I rész. Hatalom és az ortodox egyházak a Szovjetunióban és a Kelet Európai országokban (1944-1953) V. fejezet. Az ortodox egyház az állami hatalom vallási politikájában, Lengyelországban, Csehszlovákiában, Magyarországon és Albániában (a XX. Század 40-50 -es éveiben). 2.§. Próbálkozások az ortodoxia konszolidálására a háború utáni Magyarországon.
2.§. Próbálkozások az ortodoxia konszolidálására a háború utáni Magyarországon: a probléma politikai szempontjai. Magyarországon, egyértelműen katolikus országban (a lakóság 70% katolikus volt), az ortodoxia nagyon korlátozottan volt elterjedve. Midőn a Moszkvai Patriarchátusban volt egy erős meggyőződés, hogy ez a folyamat alapjában véve vegyes házasságokon keresztül jött létre és köszönhetően a szomszédságban elhelyezkedő ortodox országoknak. Az ortodoxia legfőképpen azoknak a kisebbségeknek volt hitvallása (szerbeknek, románoknak, görögöknek) akik az országban letelepedtek. A magyar ortodoxia sajátossága a multijuriszdikcionalitás, azaz különböző fennhatóság alá tartozó egyházmegyék és egyházközségek jelenléte. Az 1939-1941 években történt egyes román és szerb területek valamint a Csehszlovákiához tartozó Kárpátaljának Magyarországhoz való csatolása után, az ortodoxok száma az országban lényegesen meg növekedett. Vladimir (Ricsa) szerb püspök, a Munkácsi és Pressói egyházmegye magyarországi ortodox egyházközségek kormányzó főpapjának 1941. áprilisi internálása után a magyar kormány arra a következtetése jutott, hogy kikerülhetetlen egy Magyar nemzeti ortodox egyház létrehozása. Annak érdekében, hogy a magyarok száma többségben legyen, a hivatalos hatóságok április 27-én kormányrendeletet adtak ki egy Magyar - Ruszin egyház megalakulásáról, mely egyesített 120 ezer hívőt (200 egyházközséget), de nem rendelték ennek befolyási szférája alá a román és a szerb ortodoxokat. Az új egyház fejévé a Konstantinápolyi patriarcha fennhatósága alá tartozó Szavvatiosz Prágai érsek lett kinevezve. Az érseki helytartó rezidenciája Huszt városában lett megszervezve, de 1941 végén Szavvatios érsek, a német hatóságoktól szorongatva (akiknek nem volt érdekük a magyarországi ortodoxia megszilárdítása), nem foglalkozott a magyar ügyekkel. Az így kialakult helyzetben a magyar kormány a magyar és ruszin ortodoxok lelki ellátásával egy emigránst, az orosz nemzetiségű volt tábori lelkészt, Popov N. protojerejt bízta meg, kinevezve őt az egyház adminisztrátorává (kormányzójává). Popov az elsőbbségi feladatok közé a Magyar Ortodox Egyház (MOE) hierarchiájának kialakítását sorolta, ennek érdekében meg akart nyitni Debrecenben egy ortodox Teológiai Akadémiát. Sikerült neki 80 hallgatót össze toborozni. A német budapesti nagykövetségből hírek érkeztek Berlinbe, miszerint Popov kész volt együttműködni néhány Szerbiában élő orosz
3
emigráns-pappal, és valószínűleg illegálisan szerette volna bejuttatni őket az ország területére.
1942 tavaszán a magyar kormány arra a következtetésre jutott, hogy szükséges egyesíteni a románokat és a szerbeket is egy nagy ortodox egyházba. Úgy látszott, hogy erre a feladatra a szerény személyiségű, habár aktív Popov jelöltsége a hatóságokat nem elégítette ki, annál is inkább, hogy tevékenysége miatt az Határon túli Orosz Ortodox Egyház (HOOE) Szinódusa eltiltotta a papi szolgálattól. Szükség volt egy egyházilag tekintélyes személyre. A magyar oldal 1942-ben a HOOE fejéhez, Anasztászíj (Gribanovszkij) metropolitához fordult azzal az ajánlattal, hogy legyen ő személyesen az autokefál (!) MOE feje és költözzön át Budapestre a szinódussal együtt. Anasztászííj nem fogadta el ezt az ajánlatot. Sőt mi több, amint ezt az irodalom kimutatja, a HOOE szinódusa sohasem foglalkozott ezzel a kérdéssel. A kigondolt dolgokat a magyar hatóságoknak nem sikerült megvalósítani. Popov nyugdíjba vonulása után, Horthy diktátor parancsára, a ruszin egyházközségek fejévé Szabó T. László adminisztrátori minőségben, és a magyar egyházközségek fejéve pedig a Mekerek falu paróchusa Oláh János lett megtéve. A háború vége után megmaradt a magyar ortodoxiára jellemző a fennhatósági viszonyok sokszínűsége. Az ortodox egyházközségek legnagyobb része (a 40-es évek előtt) a Román és a Szerb egyházak fennhatósága alá tartozott, voltak bizonyos számban tiszta román egyházközségek, melyeket Mundrucu Péter protojerej vezetett és 6 szerb egyházközség Grigoríj (Zabukovics) Budai püspök vezetése alatt. Az ország területén működtek még görög egyházközségek melyek a Konstantinápolyi patriarcha alá tartoztak. A magyarnak tartott 4 egyházközség (Budapesten, Biharon, Békéscsabán és Gyulán) nemzeti összetevődés szerint nem volt homogén. Például Biharon és Békéscsabán többségben voltak a románok, Budapesten pedig a hívők 60% megkeresztelkedett zsidó volt. A magyar egyházközségeknek nem volt püspökvezetőjük, hanem az Oktatási és Kultusz Minisztérium alá tartoztak, amelynek megbízásából Oláh János protojerej, mint adminisztrátor vezette őket. Üröm faluban, Budapesttől nem messze, 1801 óta létezett egy orosz templom saját nyájával. A fővárosban is volt egy orosz emigráns templom mely nem egyszer változtatta meg fennhatósági hovatartozását. A képet még kitöltötték az ország déli részén egyedülálló kis népességű bolgár ortodox egyházközségek. A hivatalos magyar statisztikai adatok szerint az összes ortodoxhívők lélekszáma elérte a 35 ezret (19 ezer – magyar, 10 ezer – román, 6 ezer – szerb). Az ortodox
4
egyházközségek elszigetelten működtek, a különböző nemzetiségek között szinte nem volt kommunikáció.
Ezt figyelembe véve, a háború után, az ortodox egyházak konszolidációjának feladata nem az ortodoxhívők igényéből eredt, hanem a hivatalos a magyar hatóságokéból. Hivatalosan tisztán praktikus okokra hivatkoztak: a magyar Alkotmány szerint minden vallás jogosult volt állami anyagi támogatásra, amelyet a hatóságoknak sokkal egyszerűbb központi módon kiosztani, azaz egyesült egyházközségek egyedüli vezetőjével tárgyalni. De, nagy valószínűség szerint, voltak ennél sokkal jelentősebb okok is, elsősorban ortodox nemzeti kisebbségek csoportjai (románok és szerbek), akik ráadásul még az ország határ zónáiban helyezkedtek el. Az ország politikája, legalább is egy részükkel kapcsolatban nagyon határozott volt. Így, még 1942 tavaszán a német diplomaták közölték Budapestről Berlinbe a hatóságok szándékát, hogy magyar egyházi fennhatóság alá akarják helyezni az ortodox románokat, abból a célból, hogy de-nacionizálni tudják őket. Figyelembe véve az Erdély miatti, a háború után is fennmaradó feszültséget a magyar – román viszonyokban, elfogadható az a feltevés, hogy a hivatalos Budapest nem mondott le arról a gondolatról, hogy kihasználja a vallási faktort a nemzetközi ellentmondások feloldása érdekében, ezek között is, hogy megakadályozza az ország határain belül egy potenciális 5. hadosztály képződését. Emellett szól az a tény is, hogy 1945. júliusától az Oktatási és Kultuszminisztérium munkatársai nem egyszer kezdeményeztek megbeszéléseket a szerb egyházközségek fejével, Georgíj püspökkel, felkérvén őt az ortodox egyház megszervezésére Magyarországon. Ezzel kapcsolatban fel lettek ajánlva a szervezés alapvető feltételi, amelyek szerint: az egyesült egyházi kerület a Budai püspök vezetése alatt magában foglal helynökségeket a nép által használt beszélt és liturgikus nyelv szerint. A helynökségi hozzátartozásnak megváltoztatása az egyikből másikba a közösségi közgyűlés szavazatainak 2/3-os többségével volt lehetséges. A közgyűlés határozatát a püspök ellenőrizte és hagyta jóvá. Ugyan ezeken az alapokon oldódott meg a kérdés a vegyes ajkú egyházközségek szervezeti hovatartozásról és a nyelvről, a liturgián pedig megengedett lett a kétnyelvűség. A helytartóságokat püspöki vikáriusok vezették archimandritai vagy protopresbiteri méltóságban és feloszthatók voltak esperesi kerületekre. A püspök mellett működött egy konzisztórium. Az irodavezetés nyelve kötelezően magyar volt. A helytartóságok konzisztóriumi nyelve a hívőközösség nemzetiségétől függően határozódott meg. A Magyarországi
5
egyházi kerület püspöke megkapta a Budai és egész Magyarország ortodox
püspöke címet. Az állam deklarálta a püspöki vikariátusok vezetőinek anyagi eltartását. Az Egyetemes patriarchátus közösségei egyesültek az egyházi kerülethez autonómiai jogokkal, azaz szabadon gazdálkodtak tulajdonukkal, eldöntötték a liturgikus nyelvet és volt nekik saját adminisztrációjuk. Georgíj püspök negatívan reagált erre a projektre, megalapozván azzal, hogy a Magyarország által alulírandó Békeszerződés a határok megváltozásához vezethet, amely maga után vonhat lakósági cseréket, változtatási lehetőséget stb. vagyis az országban előállhat egy abszolút új vallási helyzet . Ezen kívül a MOE alakulási problémáit konkrét, praktikus szempontból elemezve, a püspök meg volt győződve arról, hogy a magyar liturgikus nyelv bevezetésének kanonikus legalizációja egy hosszú egyházjogi procedúrát vonna maga után ami nem megoldható egy felülről jövő paranccsal. Georgíj püspök visszautasítása azt erdményezte, hogy megalakítsanak egy speciális, egyházjogban jártas komissziót, amelytől a kormány ajánlataik megfogalmazását követelte. Tagjai lettek Berki Feriz, a minisztérium munkatársa, a román Popovics, teológia professzor és Dr. Jászenszkíj. A komisszió lépésenkénti haladást javasolt és, kezdetnek, egyesíteni a magyar egyházközségeket a görög alapítású magyar egyházközségekkel, melyeket 1936. óta a Nyugat és Kelet európai exarcha, Germán Fiatriszki metropolita vezetett (az exarchátus központja Londonban volt). Ez után pedig megkérték volna Konstantinápolyt, hogy ezen alapokon hozzon létre egy Magyar ortodox egyházat. De a kormányban azt gondolták, hogy ennek az elgondolásnak nincs perspektívája, mert az Egyetemes patriarcha a magyar ortodox egyház kérdésében nagyon erős nyomás alatt volt a Román és a Szerb autokefál egyházak részéről. Mindent egybevetve, a probléma gyors megoldására, amit a hatóságok akartak, nehéz volt számítani. 1946 tavaszán, az érendő kormánykrízis idejében, amelyet a politikai erők át csoporttolódása okozott, miután 1945-ben az ellenzéki Kisgazda Párt (KGP) megnyerte a parlamenti választásokat, a hatalom előtt az a legnagyobb feladat állt, hogy biztosítsa a rezsim stabilitását. Nyílt levélben a papsághoz fordulva a kormány kijelentette: „amilyent mértékben az egyház támogatja a demokratikus országot, olyan mértékben számíthat annak támogatására”. Ezekből a pozíciókból, a hatalom közeledett az ortodox románok Békéscsaba és Bihar területén működő szervezeteinek azon reményéhez, hogy létre jöjjön egy független román egyházmegye.
6
Kezdeményezőként Mundrucu P. lépett fel, aki Gyulán szervezett egy konzisztóriumot. A Szerb és a Román ortodoxegyházak vezetői a MOE
létrehozásával kapcsolatban ragaszkodtak, hogy ez az 1868 évi (IX. cikkely) törvénnyel összhangban történjék, kiterjesztve annak elveit a görög közösségekre is. Feltételezve ezzel kapcsolatban az összhangúságot a liturgikus nyelvi kérdéssel és az egyházközségek fennhatósági hovatartozásával, ez a magyar egyházközségek megsemmisítését jelentené, habár az Oktatási és Kultusz Minisztérium adatai szerint, nem kevesebb min a magyarországi ortodoxhívők fele a liturgiát csak magyar nyelven értette. Így, mint például Békésen voltak olyan román egyházközségek, ahol egyetlen egy hívő sem értett más nyelven, mint magyarul. Az ügy zsákutcába került és 1946-ban a magyar kormány elhatározta, hogy az Orosz ortodox egyházhoz fordul. Arra számítottak, hogy a Moszkvai patriarchátus meg tud majd egyezni a Román patriarchával a román egyházközségek leválasztásáról és átadásáról Magyarországon, a jövőbeli egységes MOE-nak. Analóg módon oldotta volna meg a problémát a Konstantinápolyi patriarchával – az elmagyarosodott görög egyházközségek is számítottak fennhatóság váltásra. Ami a magyarok által alapított egyházközségeket illette, az ő sorsuk az adminisztrátortól a Moszkvai patriarchához benyújtandó kérésétől függött, hogy fogadja áttérésüket az ő fennhatósága alá. Következő logikus lépésnek tűnt az Oktatási é Kultuszminisztérium szerint, a Moszkvai patriarchátus fennhatóságát kiterjeszteni Magyarország egész területére, következésképen egy megfelelő szerződés megkötése az OOE és a magyar kormány között arról, hogy „szükség esetén” a Moszkvai patriarcha kész autokefaliát adományozni a MOE –nak. Megtudva a magyar oldal készségét Moszkvában elhatározták mindenek előtt alaposan áttanulmányozni az egyházi szituációt az országban, és lépésenként haladva először az orosz egyházközségeket egyesíteni a Moszkvai patriarchátussal. Ebből a célból 1946 augusztusán érkezett Budapestre a Moszkvai patriarchátus delegációja az Uzsgorodi és Mukácsevói püspök, Nesztor (Szidoruk), vezetésével. A magyar vezetés nagy jelentőséget tulajdonított a delegáció érkezének, fogadta azt az oktatási és kultuszminiszter Keresztúri D., sok újság publikálta a Nesztor püspök interjúit és más anyagokat is pozitív hangnemben. Megbeszélések folytatódtak az egyházközségek vezetőségével, és augusztus 13-án Oláh I. és Varjú J. protojerejek saját nevükben megfogalmaztak és aláírtak egy kérvényt Alexíj patriarchához a Moszkvai patriarchátusba való felvételük
7
érdekében és hogy nevezzen ki nekik egy magyar püspököt. A felek azonnal megegyeztek abban, hogy, egy a püspöki méltóságnak megfelelő magyar
kandidátus hiányában, az egyházat ideiglenesen egy orosz püspök vezeti, de őmellette ki lesz nevezve egy magyar segédpüspök. A fennhatósági iratok kidolgozására a felek megegyeztek egy egyházi delegáció meghívásáról Moszkvába. Azonnal összeállították a delegáció tagjainak névsorát: Péterfalvi János archimandrita, Oláh János protojerej, Mundrucu Péter protojerej. Ez utolsó jelenléte, aki a román egyházközségeket látta el, valószínűleg megengedett arra számítani, hogy meghúzódik egy afféle demarkációs vonal, kikerülve a nehézségeket a Román egyházzal. 1946 októberében az OOE Szent szinódusa döntést hozott a magyar ortodox egyházközségek fennhatósága alá vételéről. Budapesten megalakult egy segédpüspöki katedra, amely az újonnan megalakult Moszkvai patriarchátus Közép-európai exarchátusához lett csatolva, amelyet Szergíj (Koroljov) érsek vezetett. A segédpüspöki katedrát Budapesti püspök címmel Péterfalvi János vezette, akinek még át kellett esni Moszkvában a kinevezési és felszentelési procedúrán. Az egyházközségek egy részének Moszkvával való egyesítése nem oldotta meg az ortodoxia konszolidációjának nehéz kérdését Magyarországon. Románok, szerbek és görögök nem akarták feladni pozícióikat, kiengedni az egyesítés iniciatíváját saját kezeikből és, ami még nagyon fontos volt, belegyezni a magyar nyelv liturgiába való bevezetésére. Az 1946-os év folyamán, a Szerb ortodox egyház (SZOE) Szinódusa kétszer is hivatalosan fordult a Moszkvai patriarchátushoz a Magyar egyház szervezésének ügyében. Megvádolva a magyar felet azzal a szándékkal, hogy le akarja választani a Szerb egyházat Magyarországon a Szerb patriarchátustól, átalakítván azt egy „közönséges magyar egyházmegyévé, amelynek segítségével könnyebb lesz elmagyarosítani, ami szerbjeinket”. A SZOE Szinódusa megkérte a Moszkvai patriarchátust hogy „segítsen a Szerb egyháznak az ő magas presztízsével, ne tárgyaljon szélhámosokkal és ne támogassa őket egy valamiféle új ”ortodox egyház” megalapításban Magyarországon, mert ez egy javíthatatlan kárt okozhatna úgy a Szerb egyháznak, mint az egész ortodoxiának”. Ez a pozíció meg lett erősítve Nyikoláj metropolitának 1946 decemberében Belgrádban, a Pánszláv kongresszuson, amikor találkozott Gavriíl Szerb Patriarchával, aki kinyilvánította neki kívánságát, hogy ne siessenek a magyar ortodoxok kérdésével, akik történelmileg a SZOE -hoz
8
kötődnek. Tudtára adta, hogy szeretne megegyezni a magyar kormánnyal a szerb egyházmegye sérthetetlenségéről Magyarországon és a Moszkvához
áttérni kívánkozó magyar egyházközségek kérdését pedig a SZOE püspöki szinódusa elé vinni. Maga a patriarcha előbb nem ellenezte, hogy a többi (nem szerb) ortodox egyházközséget, ha azok így kívánják, átadják az OOEnak, de később a Magyar egyház problémájának megoldását összekötötte azzal a szükségességgel, hogy személyesen találkozzon Alexíj patriarchával. A román egyházközségek is megerősítették kívánságukat megőrizni saját jurisdikciójukat. 1946 decemberében tisztán kialakult Konstantinápoly hozzáállása is, amely, mint elismerték az OOE ügyeiért felelős Tanácsban, „soha sem szűnt meg magát az egész magyar ortodoxia legfelsőbb fejének tartani és foglalkozni ennek sorsával”. A budapesti görög egyházközség vezetője Hilárion Vaszdekas archimandrita, aki szoros kapcsolatban állt Konstantinápollyal, kijelentette annak szükségességét, hogy a magyar egyház fejére ki kell nevezni ”egy törvényes püspököt”, értve ez alatt elsősorban saját személyét. Az 1946. december 13. Szmirnov A.P. protojerejnek írt levelében Vaszdekasz közölte, hogy amennyiben a Konstantinápolyi patriarchátus kinevezi őt (Vaszdekaszt) püspökké, „én lennék, írja Vaszdekasz, a legalkalmasabb és a legmegfelelőbb személy” mert kielégíteném mind a két egyház követelményét, amennyiben a Konstantinápolyi engem „inkább görögnek tart, mint orosznak” és a Moszkvaihoz inkább közelebb állok, születésemből és nevelésemből fakadóan, mint a göröghöz”. De Konstantinápoly pozíciója, az iratokból ítélve, legkevésbé izgatta Moszkvát. Így az OOE ügyeiért felelős Tanács 1947 március 3., K.E. Vorosilov-hoz címzett beszámolójában, mérlegelve a helyzet nehézségét, írta: „a Moszkvai patriarchátus nem szándékozik elrontani a Román és a Szerb egyházakkal kialakult jó kapcsolatokat, mert úgy gondolja, hogy arra a kérdésre az összes magyar ortodox egyházközséget egyesíteni Magyarországon, egy független ortodox egyházmegyébe, fején egy magyar püspökkel, az idő még nem érett meg. A patriarchátus a jelen időben előnyösnek tartja őket a saját nemzeti egyházaik jurusdikciójában tartani”. Más szavakkal az 1946 októberében az OOE Szent szinódusának döntését, amiről már följebb írtunk, Moszkvában megváltoztatni nem akarták. 1947 tavaszára a magyar ortodox egyházközségek vezetés nélkül maradtak: Péterfalvi Jánost, a szovjet hadsereg elleni kémkedés gyanúja
9
miatt letartóztatták, Oláh János protojerej pedig, akit az oradeai püspök megfosztott papi méltóságától, várta saját maga visszahelyezését a papi rendbe, miután benyújtotta az erre vonatkozó kérvényt. Kihasználva ezt a
helyzetet Varjú János protojerej energikus lépéseket tett az ügyben, hogy megkapja az archimanritai méltóságot. Alexíj patriarcha azonban nem sietett ebbe beleegyezni, számon tartva a románok és a szerbek helyzetét. Ennek ellenére 1947 április 12-én a budapesti rádió tudósított Varjúnak a Magyar ortodox egyház adminisztrátorává való kinevezéséről. 1948 január 19-én a magyarországi görög tradíciójú egyházközségek vezetősége „a szovjet követhez, G.M. Puskinhoz fordult Budapesten azzal a kéréssel, hogy működjön közre a magyarországi püspöki kar létrehozásában” A levélben aláhúzták, hogy készek magukat alávetni a nekik kinevezendő püspök fennhatóságának. Megfogalmazódott Varjú János kandidatúrája is a püspökségre. A magyarok kérésüket azzal motiválták, hogy ezzel megakadályozzák egy konstantinápolyi püspök kinevezését, amely ügyében mintha erősen dolgozott volna Vaszdekasz archimandrita, és ez két okból is nem lenne kívánatos. Először is ilyen kimenetben, mint írták a levél szerzői, a görög egyházközségek nem szabadulnak meg soha Konstantinápolyi patriarcha effektív hatalmától. Másodszor ”az elodázás miatt egy fontos ügy csúszik át a Moszkvai szinódus kezéből Konstantinápolyba”. Ezzel a figyelmeztetéssel és a magyar egyház földaraboltsága elleni érvelésekkel, amit a katolikusok saját céljukká tettek, a szerzők ara számítottak, hogy a szovjet követ pozitívan reagál rájuk. Igen, mert már 1947-ben az ortodoxia konszolidációjára való törekvés a Moszkvai patriarchátus vezetése alatt és Vatikán elleni folyó harc felerősítése meghatározóvá vált a szovjet oldal tevékenységében a vallásügyi szférában. A magyar oldal számításai igaznak bizonyultak: G. M. Puskin közölte a Szovjet Külügyminisztériuma Balkáni Országok Osztályával, a magyarokkal való egyetértését. Javasolta kiküldeni az országba a Moszkvai patriarchátus egy képviselőjét a helyzet tanulmányozására és ellátni Varjú Jánost írásbeli felhatalmazással a magyar egyház vezetésére a kérdés végleges megoldásáig. 1948. február 13-án V.A. Zorin, külügyminiszter helyettes, tudatta Puskin véleményét G. G. Karpovval. Az OOE ügyeinek Tanácsa villámgyorsan reagált. Már február 16-án értesítették a Szovjetunió Külügyminisztériumát, hogy a magyar ortodox egyházközségek felvétele a Moszkvai patriarchátusba és a püspöki kar kinevezése eltolódik abból kifolyólag, hogy „érintődnek a Szerb, Román,
10
Bolgár és más autokefál egyházak érdekei, jurisdikciói és vagyona” A kérdés elhalasztódik Gavriíl patriarcha érkezéséig Moszkvába. „A figyelmesség megőrzése és a tapintat szükségessége, mondták a levélben, elkerülhetetlen első sorban az e nyáron tartandó találkozó érdekei miatt, amit
a Moszkvai patriarcha hív össze, és amelyen szükséges megőrizni a Moszkvai patriarchátus egységét a többi balkáni országok egyházaival. G. M. Puskin azonban kitartott a saját nézőpontja mellett. 1948 március 8-án V.A. Zorin az Sz.K Belisevhez írt levelében konstatálja: „Puskin elvtárs célirányosnak és szükségesnek tartja felvenni a Moszkvai patriarcha fennhatósága alá a 8 magyarországi görögalapítású egyházközséget, mert ezen egyházközségeknek felvétele semmiképpen sem érinti a balkáni államok ortodox egyházainak érdekeit, különösképpen a Szerb ortodox egyházét melyhez a fenti 8 egyházközségnek semmi köze sincs. Ezzel együtt Puskin elvtárs fél, hogy ennek a kérdésnek a további elodázása annak a lehetőségnek elvesztéséhez vezethetne, hogy a görög egyházközségek egyesülhessenek a Moszkvai patriarchátushoz.” Ezen kérdés megoldásának elodázásával kapcsolatban a magyar oldal megerősítette nyomását: 1948 áprilisában, Puskinnal folytatott beszélgetés közben, a miniszterelnök helyettes Rákosi M. közölte, hogy a magyar kormány a MOE fejeként egy SZU-ból származó püspököt szeretne látni. Pontosította, hogy ezzel együtt az egyház fejének Kárpátaljából kell származni, tökéletesen kell tudni magyarul és magyar vezetéknevének kell lenni. Az ortodox püspök feladata lett volna a magyar és a görög egyházközségek egyesítése, ezzel egy időben gondolták a román és a szerb egyházközségeket ideiglenesen az eddigi jurisdikciójukban hagyni. A szovjet vezetés és a Moszkvai patriarchátus nehéz helyzetbe kerültek. Ők az eddigiekhez hasonlóképpen gondolták, hogy lehetetlen megalapítani a jurisdikciót a Szerb és a Román egyházakkal történt előzetes megbeszélések nélkül, ezen kívül a magyar fél követelményeinek megfelelő jelöltjei az OOE vezetésének nem voltak. Ebben a szituációban Alexíj patriarcha szükségesnek tartotta lépéseket tenni, hogy megelőzzék az egyházközségek Konstantinápolytól való függőségének megerősödését, és előkészíteni a talajt az országban lévő ortodox egyházközségek szituációjával összefüggő kérdés elkövetkezendő megoldására. A patriarcha szándékával egyetértett az OOE ügyeivel foglalkozó Tanács is, melynek közbenjárására a Minisztertanács engedélyezte 1948 május 22-én az OOE delegációjának utazását Budapestre.
11
A magyar fővárosba újra elküldték Nesztor Uzsgorodi és Mukácsevói püspököt a Moszkvai patriarchátus titkára, L.N. Parijszkí kíséretében. A látogatás úgy volt beállítva, mint a magyar kezdeményező csoport kérésének elfogadása, akik mintha az minden ortodoxhívők és papság nevében
tevékenykedtek, és akik szerették volna kánonilag helyes módon megalapítani a Magyar ortodox egyházat. A látogatás alatt a vendégek kétszer találkoztak az oktatási és kultuszminiszterrel, Ortutay Gy.-vel, aki a kormányban a Magyar Kisgazda Párt (MKG) bal szárnyát képviselte. A június 12. fogadáson a miniszter fontosnak tartotta kihangsúlyozni, hogy ”a Magyar ortodox egyház alapításának kérdése nem politikai, hanem tisztán vallási”. Ismertette a vendégekkel a magyar kormány álláspontját, melyet a kabinet a látogatás előtti napon hagyott jóvá: ” a Minisztertanács kívánja: 1) az összes ortodox egyházközségek egyesítését egy Magyar ortodox egyházba a Moszkvai patriarcha jurisdikciója alatt; 2) hogy ennek az egyesítésnek elveit dolgozza ki a Moszkvai patriarchátus, és hogy ennek a megszervezésében és magvalósításában – minél hamarabb, annál jobb, - a kezdeményezést vegye magára a Moszkvai patriarchátus, a Magyar kormány eltéríti magától a kezdeményezést ebben a kérdésben a szomszédos Romániával való konfliktus elkerülése okából…” (kurzív a szerzőké). A magyarok így a szovjet oldalnak hagyták a jogot, hogy szedjék le nekik a forró gesztenyéket a tűzről. Láthatólag Moszkvában előre éreztek valami ilyesmit, mert a delegáció elhárította magától a magyarok nyomatékos ajánlatát, hogy terjesszék elő írásban saját kívánságaikat a magyar kormánynak. Nesztor püspök kész volt ezt megtenni szóban, és a június 12. találkozón kijelentette a következőket: „a patriarchákkal történő egyeztetésekig és az őáltaluk elfogadott megegyezésig kérjük a Magyar kormányt: 1) segíteni a kezdeményező csoportnak, melyet Varja (így a szövegben, a szerzők) pap vezet, mindenben ami lehetséges, különösen liturgikus könyvek és vallási irodalom kiadásában, kolostor és teológiai iskola megnyitásában ; 2) visszaadni az Orosz ortodox egyháznak az Üröm faluban lévő templomot kerttel, konyhakerttel, házakkal együtt, hogy az Orosz ortodox egyháznak legyen egy bázisa, a Magyar ortodox egyház megsegítésére; 3) megvédeni a Magyar ortodox egyházba belépni kívánó személyeket azoktól az akadályoktól, amelyek Oláh pap elé gördültek Gyulán. Ahol a román püspök képviselője, Modrecu (így a szövegben.- szerzők) pap és egy másik román pap megfenyegették Oláhot verésekkel és papi szolgálattól való eltiltással pusztán azért mert Oláh
12
meglátogatta Nesztor püspököt, aki azokban a napokban Gyulán volt. A delegációnak ez a kérése arra alapul, hogy „utazván sok templom és pap meglátogatása közben és Erdei Mihály kommunista parlamenti képviselővel való találkozás során arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a hívek és a
papok egy részének ténylegesen van kívánságuk megalapítani a Magyar ortodox egyházat a Moszkvai patriarcha jurisdikciója alatt”. Megjegyezni való, hogy Nesztor püspök az egyházi helyzetbe való befolyás érdekében olyan eszköz kihasználását ajánlotta, mint a kongrua. „Nem tud a kormány állami juttatásokat nyújtani azoknak a román papoknak, akik megfenyegetik veréssel és a papi szolgálattól való eltiltással a Magyar ortodox egyházba átlépni kívánókat”. Ortutay egyetértett. Különböző anyagok tanúsítják, hogy a magyar oldalt főképp Varjú J. státusza érdekelte, különösen lehet-e őt a Moszkvai patriarcha képviselőjének tekinteni. Nesztor püspök közölte, hogy Varjút Moszkvában azoknak az magyar ortodoxok képviselőjeként tartják számon, akik szeretnének lelki vezetést kapni a Moszkvai patriarchától, de akinek Alexíjtől semmiféle hivatalos felhatalmazása nincsen. A Varjúról feltett kérdéskérdés nem volt véletlen, mert ő a magyar egyházközségek adminisztrátori posztjáról, idővel logikus módon a MOE elöljárójává válhatott volna. De az ő jelöltsége nem volt kérdésen kívüli. Az OOE ügyeivel foglalkozó Tanácsban elismerték Varjút min a legfőbb tevékenykedő embert a MOE szervezésében, észrevették az ő eszét, tapintatosságát, vigyázatosságát, pontosságát az egyházi statisztikák vezetésében, dicsvágyát, világos tendenciát az OOE-zal való egyesülésre. Ezzel együtt Varjú politikai álláspontját Moszkvában tisztázatlannak találták. A szovjet oldal különösebben szerette volna kideríteni Varjú kapcsolatait az angolokkal és Konstantinápoly–jal. „Külsőleg nincsenek – mondták a Tanács egyik beszámolójában – ő Moszkvai patriarchátusért és a Moszkvai patriarchátusnak dolgozik Konstantinápoly jogainak kicsinyítése érdekében. De ha az ő munkássága az Orosz, Görög, Román és Szerb egyházak összeveszéséhez vezet ez a Szovjet Oroszország ellenségeinek fog jól jönni”. Más hangnemű volt Varjú személyi leírása a SZU. Külügyminisztériuma vonalán. Ez G. M. Puskin következtetéseire alapozódott, aki Varjút „szélhámosnak” tartotta, ráadásul még „politikai szempontból nem megbízhatónak” Ez a következtetés egybeesett az Oktatási és Kultuszminisztérium referensének, Berki F. véleményével, aki Varjúban egy nem tiszta kezű és az adminisztrátori posztra nem megfelelő embert látott
13
Varjú helyére egy sokkal hitelesebb papot szerettek volna a magyar papság képviselői is. De a magyar kormány nyíltan támogatta az adminisztrátor kandidatúráját. Az OOE ügyeivel foglalkozó Tanácsnak volt egy olyan információja, hogy Varjúnak ajándékoztak egy autót, hogy az őalá tartozó papságnak kongruát fizettek, sőt, valószínűleg Rákosi M. utasítására,
felvették őt a kommunista pártba. Ennyire ellentmondó személyiség leírások nem csak azoknak szubjektív minősítéseiről tanúskodnak. Moszkvában értették, hogy Magyarországon vannak olyan erők, melyeknek érdekükben áll Varjú pozíciójának meggyöngítése, és hogy Varjú könnyen válhatott volna cselszövések és a hatalomért való küzdelem célpontjává. Minden valószínűség szerint éppen ezek az elképzelések lettek meghatározóak és Puskin tudomására hozva őket, kényszeríthették őt előző álláspontjainak némi korrigálására. A delegáció búcsúfogadásán G. M. Puskin beszélt azokról az intézkedésekről, melyeket véleménye szerint leggyorsabban meg kellene tenni annak az érdekében, hogy az ügy elmozdulhasson a holt pontról: „1. a Magyar ortodox egyházat támogatni kell. 2. VARJÚ JÁNOST meghagyni annak a kezdeményező csoport vezetőjének, akik szeretnék a magyar egyházközségek egyesítését a Moszkvai patriarcha jurisdikciója alatt, addig az ideig, amíg nem találnak egy alkalmasabb és minden szempontból tisztább személyt és gondosan megfigyelés alatt tartani az ő tevékenységét (a kurzív a mienk. – szerzők). 3. Tanácsolni a kultuszminiszternek, hogy mozdítsa el posztjáról az ortodox egyházak ügyeinek referensét BERKIT, aki a Moszkvai patriarchátus ellen dogozik. 4. A kezdeményezést és a szervezést az összes magyar ortodox egyházközségek egy Magyar ortodox egyházba való egyesítéséről köteles magára venni nem a Moszkvai patriarchátus, akinek ebből szemrehányások és vádak származtak volna, hanem a magyar kormány. Ez utóbbinak be kell vetni miden rendelkezésre álló eszközét, az egyesítésre való törekvés ösztönözésére és fejlesztésére, például a magyar papok fizetési arányának megnövelésével”. Puskin álláspontja lényegében megegyezett a Moszkvai patriarchátus törekvésével, elkerülni a konfliktusokat a Román és a Szer egyházakkal. Felajánlva a kezdeményező szerepet a magyar kormánynak, világosan megérttette azt, hogy ez a kérdés messze túllépi tisztán vallási dolog fogalmát, azonban a magyar oldal, mint már említettük, ennek ellenkezőjéről próbálta meggyőzni a szovjet oldalt. A következőkben a magyar vezetés kitartása, amely erőltetetten elérte MOE megalapításáról szóló kérdés megoldását, megmutatta, hogy a magyar oldal nem engedte ki látóköréből a
14
„tisztán vallásügyi kérdés” politikai jelentőségét sem. Például, 1949 január 28-án a SZU. Külügyminisztériuma jelentést tett a az OOE ügyeivel fogalakozó Tanácsnak, a magyarok soros petíciójáról a jurisdikció kérdésének sürgős megoldása ügyében, és az Alexíj patriarchával történt találkozó alatt, a magyar követ, Molnár, bedobott egy csalit:
– félreérthetetlenül tudomására adta, hogy a MOE megalakulása és következőleg a magyar uniátusok hozzácsatolása meggyengítené a Vatikán befolyását az országban. Az a számítás, hogy ez alkalommal szovjet vezetés „helyesen” fog reagálni, beigazolódott: 1949 áprilisában az OOE ügyeivel foglalkozó Tanács javasolta a Moszkvai patriarchátusnak megvizsgálni a Varjú János vezette magyar ortodox közösség kérését az ő felvételükről OOE jurisdikciójába. A Moszkvai patriarchátus pozitívan válaszolt, de egyidejűleg mérlegelve az egyházközségek fejéhez kapcsolódó kérdés összetettségét, javasolta a magyarországi ortodox egyházközségek esperesévé Iván Michajlocs Kopolovics protojerejt. Kopolovics, nemzetiség szerint orosz, Kárpátalján született, 1933 óta volt pap és beszélt magyarul. 1944 és 1946 között, mint a Kárpátaljai Ukrajnai Tanács tagja részt vett a kárpátaljai terület Szovjet Ukrajnával való egyesítésében. Kopolovics kandidatúrája egyeztetve volt az OOE ügyeivel foglalkozó Tanáccsal, de át kellet esni a szovjet praktika összes stádiumán, beleértve a Külügyminisztériumot, az Állambiztonsági Minisztériumot és a külpolitikai osztály információs bizottságát. A bürokrácia gépezete azonban olyan lassan dolgozott, hogy Karpov-nak az ÖKP(b) (ősszovjet kommunista bolsevik párt) KB (Központi Bizottságának) külügyi osztályát vezető V.G: Grigorjanhoz kellett segítségért fordulni: „…Már eltelt öt hónap, a mi egyházi, de elsősorban állami érdekeink feltétlenül léteznek és a kérdést kívánatos és szükséges gyorsan megoldani. Lehetőségünk van egy egyházat kapni Magyarországon Moszkva jurisdikciója alatt, és ezt kérik barátaink Magyarországon. Közlik velem, hogy a magyar papok között voltak már próbálkozások felvenni a kapcsolatot az amerikaiakkal, átmenni egy másik jurisdikcióba, mondván: Úgy látszik Moszkvánál semmit sem érünk el”. 1949 október 26-án Karpov újra kérvényt adott be, de ez alkalommal a kormány és az ÖKP(b) KB Molotovhoz és Grigorjánhoz fordult és mellékelte egy Sztálin nevére szóló jegyzet szövegének piszkozatát. Valószínűleg argumentációként az OOE ügyeivel foglalkozó Tanács vezetője beleírta a Varjútól kapott távirat szövegét, melyszerit az ortodox egyházközségek helyzete egyenrangú „az ortodoxia megsemmisítésével Magyarországon”.
15
Végre Kopolovics kiküldetése Budapestre megoldódott, és 1949 november 29-én a magyar ortodox egyházközségek új esperese megérkezett szolgálati helyére. A magyar kormány, a megszokott rend szerint, 1949 december 16-án, egy külön ülésen vitatta meg a Kopolovics érkezésével
egybefüggő kérdéseket és elfogadta az ortodox egyházközségek esperessé (magyar variánsban adminisztrátorrá) való kinevezését. Miután a kultuszminiszter december 19-én értesítette erről Kopolovicsot, ekkortól megkezdhette az istentiszteletek celebrálását és más ügyei intézését. 1950 január 25-én benyújtotta első beszámolóját Alexíj patriarchának. Az Ortutay D. miniszterrel és Grigoríj (Zubkovics) püspökkel való találkozások és az első istentiszteletek a magyar és orosz ortodox egyházközségekben alapot adtak neki fontos és messzemenőkig nem optimista következtetésekre. „Itt egy nagyon nehéz munka vár” – fejezte be Kopolovics, megjegyezve „az idegi állapotot, egy igazi ortodox istentisztelet” hiányát és ezzel kapcsolatban az egyházi körökben kialakult véleménnyel, hogy „az ortodoxiában mindenki azt tehet, amit akar”. A beszámoló szerint Kopolovicsnak sikerült eloszlatni Georgíj püspök bizalmatlan véleményét, aki az orosz esperes érkezését a szerb egyházközségek elleni támadásnak vette. De a püspök megmaradt a saját meggyőződésében, hogy minden ortodoxak Magyarországon, a románok kivételével, neki kell engedelmeskedni és, hogy „az Orosz ortodox egyház beatvakozása a Magyarországon levő ortodox egyház ügyibe nem fér össze a szláv szolidaritással”. A magyar hatóságok szóban felajánlották az esperesnek a magyar állampolgárság felvételét meghagyva neki a szovjet állampolgárság megtartását is. Ezen kívül a magyar kormány kifejezte kívánságát az Alexíj patriarcha által kiadott, a magyar ortodox egyházközségek ideiglenes vezetéséről szóló Rendelkezés kiegészítésére, miszerint a kiegészítésben biztosítani kell az államnak az egyház tevékenysége fölötti legmagasabb fokú ellenőrzési jogot. A törvényhozás és a gyakorlat értelmében felajánlották, hogy az ortodox egyház kössön szerződést (konkordátumot) Ilyen szerződések 1948-ban meg lettek kötve a református és a lutheránus egyházakkal, de ilyenek nem léteztek sem a római-katolikus sem pedig az ortodox egyházzal. Georgíj püspök készített egy ilyen dokumentum tervezetet, de ennek elfogadását fékezte a magyar ortodox egyházközségek helyzetének zavarossága. Kopolovics kérésére átadtak neki egy felsorolást ennek a konkordátumnak a nyolc alapvető (princípium) cikkelyeiből.
16
A szerződés feltételezte egy közös, egyházi és állami személyekből álló komisszió létrehozását a felmerülő problémák megoldására. Az állam kötelességet vállal a vallási élet szabadságáért, beleértve az istentiszteleteket, hitoktatást, vasárnapi iskolák működését, anyagi támogatást az egyháznak,
azon feltétel mellett, hogy ez minden 5. évben 25%-kal csökken. A támogatás véglegesen megszűnik 1968 december 31-vel. Az egyház maga részéről kötelességet vállal az istentiszteletekben az állami vezetőkért és a népért imádkozni, ünnepélyes istentiszteleteket tartani az állami ünnepeken, „beleegyezni „az iskolák államosításába stb. Megismerkedve a beszámoló tartalmával, az OOE ügyeivel foglalkozó Tanács vetetője, Karpov, ahova eljutott ennek másolata, elrendelte egy sürgős kérelem beadását a SZU. Külügyminisztériumába az esperes által felvetett kérdések ügyében (magyar állampolgárság, anyagi támogatás konkordátum). Az iraton található megjegyzés szerint ilyen kérelem el lett készítve külügyminiszter helyettesi szintjén. Ezeknek a kérdéseknek megvitatása a hivatalos szervekben elhúzódott. 1950 augusztus 4-én a Tanács egyik jelentésében rámutattak, hogy a magyar oldal (Rákosi elvtárs) kényszerült még egyszer emlékeztetni, hogy kívánatos lenne az esperesnek felvenni a magyar állampolgárságot, „hogy általában sokkal szélesebben ki lehessen használni Kopolovicsot a katolikus reakció elleni vívott harcban, mint most”. Ezen kívül a magyarok, mint a feljegyzésben látható, nem adták fel a gondolatot, az összes magyar ortodoxokat (ezek számát Rákosi 100 ezerre tett) a Moszkvai patriarchátus vezetése alatt összevonni, és ehhez szükséges, többek között, Kopolovics püspöki méltóságba helyezése. Rákosi „említette – mondják a feljegyzésben hogy Kopolovics ideküldése egybefüggött az ő (Rákosi) kérésével, és a fent említett terv szerint történt”. (Így a szövegben. – szerzők). A magyar fél kívánata nem volt kivitelezhető, mert Kopolovics családos ember volt, így nem tudta felvenni a püspöki rendet. Kellett neki egy utódot találni, ellenkező esetben, mint alternatíva, fenntartották volna az esperességet az országban (akkor Kopolovics magyar állampolgárság felvételének lett volna értelme). Ebben a szellemben adott választ az OOE ügyeivel foglalkozó Tanács a SZU. Külügyminisztériumának. 1950. év végére az ortodox egyház szituációja Magyarországon nehéz maradt. Megmaradt a feldaraboltság, az egyházközségek legnagyobb része (magyar és a orosz) továbbra is nyomorúságos helyzetben volt. A szovjet – jugoszláv konfliktus, a Kominform novemberi (1949.) rezolúciója után, egy
17
kiélesedett fázisba került, és a Kopolovics lelki vezetése alatt álló és a szerb egyházközségek között megszakadt minden kapcsolat. Kopolovics utazásai alatt nem látogathatott meg egy szerb egyházközséget sem, akadályozta ebben Georgíj püspök és, mint mondták a Moszkvába küldött beszámolóban,
Gavriíl patriarcha tiltása. A románok sem fagytak fel régi hozzáállásukkal, sőt törekedtek megerősíteni a Román egyház hatalmát és befolyását Magyarországon. 1950 szeptemberében Jusztinian patriarcha közölte Mundrucu Péter vikáriussal, hogy szándékában áll megnyitni Magyarországon egy főpapi katedrát a román ortodoxok részére. Ez a kérés novemberben be lett nyújtva a magyar hatóságokhoz, ami kiváltotta Moszkva igen nagy aggodalmát, ahol a magyarországi ortodox románok kohézióját patriarchájuk körül, nem kívánságosnak tulajdonították. Az adott szituációban Moszkva befolyásának kiszélesítési lehetőségei kimerültek. Az ortodoxia Magyarországon való megerősítésének feladata, melyet a kormány nem vett le a napirendről, új megközelítést követelt. A hatalom figyelmét az uniátusok vonták magukra, kiknek száma 1950 őszén 248 ezer volt. A SZU. Külügyminisztériuma és az OOE. Ügyeivel foglalkozó Tanács közötti információváltás arra mutat, hogy 1950. őszén a szovjet külpolitikai osztályon világos hangsúlyt fektettek a magyar uniátusok közötti munkára, akiket le kellett „szakítani” a katolikusokról és egyesíteni az ortodox egyházzal.. A külügyminisztérium ajánlata szerint az uniátusokkal nagy elővigyázatossággal kell dolgozni, számítani kell arra, hogy a katolikus propaganda aktívan közöl tényeket az uniátus egyház tragikus végéről a SZU-ban. Az OOE ügyeivel foglalkozó Tanácsban meghallgatták ezeket a figyelmeztetéseket, és próbálkoztak az uniátus problémára egy új megközelítési módot kidolgozni Magyarországon: „ A nem tökéletesen sikerült Uzsgorodi unió felszámolása Csehszlovákiában, olyan taktikát követel mely nem hozza előtérbe a Moszkvai patriarchátust (kurzív a mienk – szerzők)”. Ebből kifolyólag és megfontolva, egy részt a román egyházközségek számát, másrészt Georgíj szerb püspök könnyen előrelátható ellenkezését, a Tanács kész volt átadni a vezető szerepet a magyarországi uniátus probléma megoldásában a Román ortodox egyháznak. „Gyakorlatilag ezt az ügyet … úgy kell kezdeni, hogy ajánlatot tegyünk a Moszkvai patriarchának, hogy írásban kérje ki Jusztinian patriarcha hozzáállását egy Magyarországon kialakítandó (a jövőben) autokefál ortodox egyház megszervezéséhez és milyen gyakorlati segítséget tudna nyújtani ebben a
18
kérdésben a magyar ortodoxoknak. Egy Magyar autokefál ortodox egyház szükségességét meg lehet indokolni az előttünk álló missziós munkával a magyar görög katolikusok (uniátusok) között. Csak Jusztinian patriarcha érdemi válasza után lehet kidolgozni a gyakorlati lépéseket” – áll a
beszámolóban, melyet a Tanács munkatársa V.SZ.Karpovics készített elő 1950 decemberében. Ezzel egyidejűleg, nem várva Jusztinán válaszára, terveztek egy magyar nyelvű ortodox magazin kiadását, mint „az ortodox magyarok egyesülésének központját a békéért való küzdelem platformján”. Első időben a magazin vezetésével a Moszkvai patriarchátus esperesét kellett volna megbízni, következőképpen neki kellett volna megszervezni szerkesztőbizottságot, magyar, román és szerb képviselőkből. Elgondolkozva a Moszkvai patriarchátus esperességének szervezeti megerősítésén és a jövőbeli püspök kandidatúrájáról, a Tanács munkatársai megállapodtak D.F. Berdjakov protojerei személyben. Ezek a tervek, mint már a közeli jövő megmutatta, papíron maradtak. A 40-50-es évek határán történ változások idején a „klerikális reakció” elleni harcban Magyarországon, a népi-demokratikus hatalom a „katolikus reakció”-nak a „progresszív” protestáns egyházzal való szembeállítás taktikáját választotta így ez utóbbinak sikerült pozícióját komolyan megszilárdítani. Ezekben a körülményekben a magyar vezetés elvesztette érdeklődését a gyenge, szétdarabolt és legnagyobb mértékben nemzeti kisebbségek lelki ellátását végző ortodox egyház iránt. Hozzákapcsolódóan, az OOE ügyeivel foglalkozó Tanács véleménye szerint, érezhető volt „valamiféle nemtörődömség” és egyértelmű alulértékelés. Ennek tanúságára gyakran voltak esetek, hogy az ortodox papok kongruái késedelmesen lettek kifizetve, az orosz vezetés alatt álló egyházközségek tulajdonait állomosították, annak ellenére, hogy az 1952. február 17. törvény szerint az egyházi épületek nem kerülhettek állomosítás alá, ignoráltak az ortodox egyház képviselőit, kiket nem hívtak meg a hivatalos fogadásokra stb. Megjegyezzük, hogy nem volt szó semmiféle politikai diszkriminációról az ortodox egyházzal szemben, inkább a vele való szoros együttműködés szükségességének hiányáról. Ez összefüggött az uniátus kérdés érdektelenné válásával, melynek megoldására, mint Moszkvában kénytelenek voltak elkönyvelni, hogy Magyarországon, az 50-es években hiányoztak az előfeltételek. Igaz, helyenként az ortodox papság köreiben felmerültek kívánságok az uniátusok visszatérítésére az ortodox nyájba, de ezeket az országban lévő szovjet képviselők kalandorságnak minősítették, például, a
19
budapesti Szovjet követség utasítására Kopolovics szigorúan felszólította a debreceni ortodox papot, aki megpróbálta kiterjeszteni munkáját az uniátusokra. Ezzel kapcsolatban figyelmeztetést kapott a debreceni szovjet konzulátus is.
Egyidejűleg a szovjet oldal próbálkozott meggyőzni a magyar vezetőséget hogy az ortodox egyház „kevésbé veszélyes” a hogy az elsőt kell támogatni, mert „a magyar uniátusok Vatikántól való leszakításának problémája akármikor aktuálissá válhat (kurzív a mienk. – Szerzők)”. „A magyar uniátusok képzik a Csehszlovákiában, Romániában és a Szovjetunióban uniátusok a Vatikántól leszakított részét. Meghagyni a Vatikánnak Magyarországon az uniátusokat – azt jelentené meghagyni neki egy hídfő lehetőségét Európa keleti részében hatással lenni az uniátusokra Csehszlovákiában, Romániában és a SZU-ban. A Vatikán nem tudhatja nem megérteni a Magyarországon megmaradt uniátusok – ez az utolsó, ami az unióból megmaradt a népi demokratikus országok területén. Az uniátusok elszakítása Magyarországon a katolikusoktól nem egy helyi kérdés, ebben érdekeltek a szomszédos országok is”, húzták alá az OOE ügyeivel foglalkozó Tanács jelentésében 1952 őszén. Azonban a magyar vezetőség, a MKP KB-ának agitprop helyettes vezetőjének, Lakatos E. -nek és az egyházügyi Tanács vezetőjének, Horváth J. –nek személyében, 1952 augusztusában a szovjet diplomaták értésére adta: nem kívánatos ama elképzelés, hogy a MOE progresszívebb lenne, mint más egyházak. Moszkvában, nem alaptalanul, úgy értelmezték, hogy a magyarok ezen értékelése kiterjedt az ortodox egyház teljességére. Megoldatlan maradt a kérdés egy a SZU-ból származó püspök kinevezéséről. Az 1951 július 4-én kiadott rendelet után, miszerint a magasabb egyházi tisztségek elfoglalása csak a magyar kormány hozzájárulásával történhet, az egyházügyi Tanács, a szovjet követség értékelése szerint, teljesen közömbös módon viselkedett. A Moszkvai patriarchátus, Kopolovics értesülései szerint, munkálkodott a Ukrán Kárpátaljai Venjamin (Kerekes) archimandrita kandidatúráján, de Kopolovics ehhez való hozzáállása nagyon visszafogott volt. Azzal együtt, hogy Kopolovics időről időre felemelte a saját leváltásáról szóló kérdést Alexíj patriarchánál. Az OOE ügyeivel foglalkozó Tanács és a SZU. Külügyminisztériuma egyetértettek az ortodoxia Magyarországon történő fejlődési perspektívájának értékelésében: „Az ortodox egyházközségekkel célszerű meghagyni a jelen helyzetet” az ortodoxok egyesítésének semmi politikai jelentősége nincs. 1953 augusztus 5-én a SZU.
20
Külügyminisztériumának osztályvezetője, M.J. Zimjánin Karpofhoz írt levelében a görög-katolikus egyház magyarországi helyzetével kapcsolatban konstatálta:
Az uniátusok problémáját illetőleg, a jelen helyzetben megpróbálni elszakítani őket a Vatikántól, a katolikus klerikális reakció részéről semmi mást nem eredményezne, mint szükségtelen lármát, és ilyen módon az ortodox egyházról szóló kérdés, mint az uniátusok visszatérésének alapja az ortodox egyházba, ejtetik, legalább is a közel jövőben (kurzív a mienk. – Szerzők).” Ilyen módon az 50-es évek elején az ortodoxia Magyarországon három jurisdikció megőrzése mellett folytatta létezését A Moszkvai patriarchátus alá tartozó egyházközségek gyengesége, és hogy ez utóbbi nem akarta magát beleráncigáltatni a magyar-román nézeteltérésekbe, elrontani kapcsolatait a SZOE-zal és a ROE-zal, a Jugoszláviával történt szakítás ami hatással volt a szerb egyházközségekkel való kapcsolatokra Magyarországon, az uniátus probléma megoldásának szemmel látható elodázása az országban – ezek és más körülmények ahhoz vezettek, hogy Moszkvában célszerűnek tartották megőrizni a magyar ortodoxiában kialakult „status-quo”-t megőrizni. A magyar oldal hozzáállását bemutató dokumentumok mutatják, az 50-es évek elején, ellentétben más szovjet blokkhoz tartozó országokkal, az uniátusok problémájának megoldásába nem volt hajlandó belekeverni az ortodox egyházat. Számítottak a katolikus püspökség az államnak való alárendelésére, mely a jövőre nézve, közvetített módon, meggyengíthette volna a görög-katolikus egyházat. Végső értelemben az ortodoxia megszilárdításának feladata Magyarországon az uniátus egyház sorsán kívül történt. 1954 júliusában Alexíj patriarcha, a Szentháromság-Szt. Szergej kolostorban, pappá szentelte az összes magyarországi ortodox egyházközség esperesének kinevezett Berki F.-t . 1955. évre ezeket az egyházközségeket a SZOE és a ROE beleegyezésével fennhatósága alá vette a Moszkvai patriarchátus.
