Szabó László Mediterrán Moszkva 2004

© Szabó László Mediterrán Moszkva 2004.

„Kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Hataloméhségük, cinizmusuk, gátlástalan rombolási hajlamuk, nemzet-, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális – azaz nem kommunista – ember számára” – Szolzsenyicin –

TARTALOM Mi van öreg, nem kapsz szikrát?

7

– avagy A miniszterelnök, aki azt mondja: nyi! –

A csúsztatás magasiskolája

25

– avagy Amikor a jég beiratkozhatna korrepetálásra –

„Mert hazudni nem szabad, de nem is érdemes!”

36

– avagy Az olajozottan mûködõ médiagépezet –

Tisztesség és becsület dolga

64

– avagy Nem elég tisztességesnek látszani, annak is kell lenni! –

Kommunikálni csak pontosan és szépen, ahogy a vörös csillag megy a kapitalista égen, úgy érdemes

81

– avagy Piacgazdaságban nincs ingyen ebéd, azt valakinek ki kell fizetnie –

Polgári piknik Váralján

98

– avagy A személyi kultusz veszélyei –

Vezéráldozat az euro oltárán

104

– avagy Anna Lindh az életével fizetett a közös pénzért –

Virítsd a lóvét!

109

– avagy Time is money! –

Tanulj meg újra a sorok közt olvasni!

115

– avagy Kell-e a nagykorú polgár a hazai elitnek? –

Hülyék, jól éltek, vegyétek már észre végre!

126

– avagy Jövõre felköthetjük a magyar textilt! –

Brancs mindhalálig!

137

– avagy A törpe az óriás vállán áll? –

A szemünk elõtt hal meg a jövõnk!

146

– avagy Egy ifjúkommunista ámokfutása a Rádió elõtt – 5

Én elfogadom Gyurcsány Ferenc válaszát?

156

– avagy Elvtárs(nõ) segítsd a lebukottakat! –

Terminator: A népek lázadása

166

– avagy Riporter és új Kormány kerestetik –

Magyarnak lenni

179

– avagy Fogjuk meg egymás kezét –

Nem futyul, nem futyul!

180

– avagy Mit mondana most Mokép Ferkó? –

Shadowland

195

– avagy Alternatív hatalom Árnyék-országban? –

Két ember között legrövidebb út a mosoly

207

– avagy Tegyük jobbá a dolgokat! –

Baljós árnyak

220

– avagy Kivel van az Erõ? –

Ha én gazdag lennék…

229

– avagy „A stílus maga a párt” –

Mindig a vesztes mellé – avagy Melyik ország lép ki elsõként az Európai Unióból? –

6

235

MI VAN ÖREG, NEM KAPSZ SZIKRÁT? – avagy A miniszterelnök, aki azt mondja: nyi! –

– Kik vagytok? – kérdezte Artúr. – A lovagok, akik azt mondják: „Ni”! – Atyám! Csak nem a lovagok, akik azt mondják: „Ni”? – De bizony. – Miért, kik azok? – Õrizõi vagyunk a két szent szónak. „Ni Peng” és „Niii Wom”! – Még senki sem érte meg, hogy elmondhassa, mi az értelmük. – Akinek elmondjuk a titkot, az életét követeljük érte! – Bölcs Ni, szimpla vándorok vagyunk és az erdõn túl lakó varázslóhoz igyekszünk. – Ni, ni, ni!... Addig mondunk „Ni”-t, míg ki nem elégíttek minket! – Mit kívántok? – Akarunk!!!... Egy rekettyést. 7

– Micsodát? – Ni, ni! – Kérlek ne! Kerítünk neked egy rekettyést. – Vagy azonnal hoztok egy rekettyést, vagy soha az életben nem juttok át az erdõn… élve! – Óh Ni-nek lovagja bölcs vagy és belátó, szerzünk neked egy rekettyést. – De szép legyen ám! – Hát persze. – És ne túl drága! – Nem lesz. – És most menjetek! *** A címben feltett kérdést rusztikus stílusú barátom intézte hozzám, midõn azt látta, hogy a 2003. augusztus 2-i Magyar Nemzetet kézbe véve kiülnek arcomra a döbbenethegyek. A költõ szavaival élve szemeim „lelki tusának voltak tûkörözõi”, s ezt vehette észre az én éles eszû cimborám is, mikoron imígyen adta bizonyságát ékesszólási tehetségének: – Mi van öreg, nem kapsz szikrát? – Hát úgy valahogy – válaszoltam, ahogy átfutottam a cikket. Melybõl jómagam is – akárcsak a lakosságnak azon mintegy 7%-a, aki 8

egyáltalán hajlandó valamilyen nyomtatott újságot a kezébe venni és elolvasni – arról értesülhettem, hogy a mi derék kõmûves- bankigazgató-bróker polihisztorunknak állandó belépõje volt a Kancelláriára. Régen azt mondták az ilyen helyzetekre, hogy az illetõ se köpni se nyelni nem tudott a meglepetéstõl. No hát valahogy én is így voltam ezzel. A Nemzet címlapján öles betûkkel ez állt: „Kulcsár Attila a Kancellárián”. Alatta pedig – a legújabb, a társadalom számára kötelezõen megtanulandó egy betû és három szám kombinációjából álló kód, mely minden bizonnyal méltó párja lesz a nagy elõdnek – a B–028-as számú állandó belépõ, a Miniszterelnöki Hivatal Humánpolitikai Államtitkárságára szólóan, a fent említett úriember (elvtárs, üzletkötõ, ügyintézõ, bonyolító, balhéelvivõ, vagy a jó ég tudja micsoda) nevére kiállítva. A tûnõdések szürke ködébõl víg kedélyû cimborám tréfálkozó megállapítása zökkentett vissza a forró nyáron is még oly rideg valóságba: – Azé’ egész jó perspektívák vannak ebbe’ a kõmûves szakmába’, nem igaz? – viccelõdött könnyedén, visszautalva Kulcsár úr eredeti szakmai orientációjára. Az újságot elolvasva már cseppet sem lepõdtem meg azon, amit Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke mondott a Hír Televízió vele készített beszélgetésében, amikor is az Ügynök rendkívüli adásidõt kérõ esti tévés szereplését elemezte. Mindannyian tudjuk, hogy hazánk sajátos geopolitikai (földrajzi fekvésébõl adódó) helyzete a magyar gazdaság számára egy kiaknázható és kiaknázandó forrás kellene, hogy legyen. Fõleg a régióban betöltött központi földrajzi fekvésünk az, ami például a közlekedés és infrastruktúra fejlesztése során hasznot hozhatna az országnak. Persze csak akkor, ha ezt ügyesen, jól menedzseljük, hatékony szervezéssel, koordinációval az emberi, technológiai és mûszaki forrásokat megfelelõen felhasználva jelentõs profitra tehetnénk szert. Ennek azonban nem nagyon látjuk a nyomait. 9

A fejlesztés egyik jó példája lehetne az új autópályák építése. E téren odáig már el sem jutunk ami a polgári kormány ideje alatt természetesnek tûnt, hogy a hazai útépítõ cégeket kell helyzetbe hozni, mert az uniós csatlakozás után, ha addig nem tudnak kellõképpen megerõsödni, a sokkal tõkeerõsebb nyugati versenytársakkal szemben nem fogják bírni az egyenlõtlen versenyt és maximum csak alvállalkozókként vehetnek majd részt a hazai úthálózat fejlesztésében. Jól megfigyelhetõ az is, hogy elsõsorban az Európai Unió érdekeit szolgáló pályázatok, tervezetek élveznek elsõbbséget a vazallus kormány büdzséjének összeállításában. De ha már az autópálya építéseknél tartunk, a nép egyszerû gyermeke, a szocialista nagyváros öntudatos polgára azt sem érti igazán, hogyan lehetséges az, hogy más országokban – és itt most nem a nagy nyugati jóléti államokra gondolok –, mondjuk déli szomszédainknál, szinte gombamód nõnek ki az új autópályák a földbõl. De ha a többi volt szocialista országot nézzük, akkor is sokkal jobb az autópályákkal való ellátottságuk, mint nekünk. Mintha nálunk ez egy neuralgikus pont lenne. Talán ezért is volt az, hogy Pokorni Zoltán hasonlata rendkívül szellemesen és abszolút pontosan mutatta be a jelen helyzetet: „Gyerekkorom kedvenc filmje volt a Gyalog-galopp, ahol voltak az óriások, akik azt mondják, hogy ni, és rekettyést követeltek a lovagoktól. Most itt van a szocialista óriás, aki azt mondja, hogy -nyi.” Mit ad isten, a kampányhoz képest a 800 kilométer új autópálya mára már csak 800 kilométernyire zsugorodott. Amibõl négyszáz valahány kilométer már megépült. Jó Ha Figyelünk! A SZÓ ELSZÁLL, AZ ÍRÁS MEGMARAD Gondolhatnánk, hogy a fenti mondás szellemében elszámoltathatók egykori ígéreteik be nem tartásáért a ma hatalmon lévõk, azonban ez, ha máshol talán így is van, a mi kis országunkban semmiképpen. 10

(A fogyasztóvédelemhez sem fordulhatunk. Hát nem röhejes? Ha egy reklám megtévesztõ vagy becsapja a vásárlót, jogorvoslatért a Fogyasztóvédelmi Felügyelethez fordulhat az ember. De hova forduljunk, ha egy egész országot csapnak be?) Hiába szembesítik az egykori kulturális cenzorasszonyt a választásokon tonna számra kiszórt szórólapok valamelyikével, melyen olyan választási ígéretek olvashatók, aminek homlokegyenest az ellenkezõjét látjuk megvalósulni (lásd gyógyszerárak, 13. havi nyugdíj stb.). A mindig mosolygós és rábeszélõ tehetségében felülmúlhatatlan Lendvai Ildikó csinos kis kosztümjében csak annyit válaszol az õt kérdezõ riportereknek, hogy minden bizonnyal rosszul olvasták a szöveget, vagy valamit félre hallottak. Otthon a televízió elõtt gubbasztó nép, a lassacskán konzumidiótává átformálódó egykori lumpenproli rétegek pedig feltétlen módon hisznek neki. Ahogy Seszták Ágnes fogalmazott annak idején, „még a koporsóból kinyúlva, fél kézzel is az MSZP-re fogják behúzni az ikszet.” De vajon miért van ez így? Érdekes és elgondolkoztató kérdés ez, mellyel most már egyre többen és egyre többet foglalkoznak. Vajon miért van az, hogy a gyanútlan nézõ nem horkan fel az elsõ szónál, amikor a televízió képernyõjén megjelenik valamelyik elvtárs – ne is menjünk vissza a pártállam idejéig –, aki mondjuk a Bokros-csomag idején is a hatalomban asszisztált és megnyomorította ezt a szerencsétlen népet, miért nem mondja azt a nézõ, hogy „Na elmész ám te mindjárt megmondom, hogy hova! Ki hiszi ezt el neked?!” Véleményem szerint a kommunizmusban szocializálódott széles néprétegek körében létezik egyfajta rosszul értelmezett, amolyan „társadalmi automatizmus”. Arra gondolok, hogy a televízióban megjelenõ politikusnak elegendõ csak annyit mondani, hogy „én a szocialista párt jelöltje vagyok, én képviselem a baloldali szavazókat, a munkásokat, a bérbõl és fizetésbõl élõket, a kisember érdekeit”. Egy bölcs szociáldemokrata barátom szokta volt mondani: „Nem 11

attól lesz valaki szociáldemokrata, hogy annak nevezi magát, hanem hogy akként cselekszik.” Mindenesetre egy biztos, ez a nagy szegénységpártiság, melyrõl a multimilliomos miniszterelnök még a ciklus elején biztosította az ország lakosságát, beigazolódni látszik. Sajnos nem a tekintetben, hogy a szegények pártját fogná, hanem abban a vonatkozásban, hogy a jelenlegi szociál-liberális kormányzat „áldásos” tevékenysége következtében úgy tûnik Magyarország Részvénytársaságnak egyre több elszegényedõ lakosa lesz. A szociális érzékenység, a rászorulók támogatásának nyújtott kiemelkedõ fontosság magasztos eszméinek ellentmondani látszik az Ügynök azon kijelentése, melyet a fentiekben már említett rendkívüli adásidõt igénylõ televíziós beszélgetésében tett, miszerint: „…mindenki nyertesnek érezheti magát, akinek jövõre megmarad a munkahelye.” Vagyis, örüljünk, ha egyáltalán megmarad az állásunk! Ez ám a perspektíva elvtársak! Pedig, ha megnézzük a párt nevét, Magyar Szocialista Párt, azt gondolhatnánk, hogy itt tényleg, valóban egy a nemzeti közép szakértõ kormányának otthont adó politikai alakulatról van szó. A nagy pofára esés akkor ér bennünket, amikor a csomagolás mögé nézünk. *** A városba érkezvén Artúr megszólította az elsõ útjába akadót: – Vén banya! Mondd meg nekem, hol lehet a városban jó rekettyést kapni? – Téged ki küldött? – A lovagok, akik azt mondják: „Ni”! – Nem… Menj innen, mifelénk nincs rekettyés. 12

– Ha nem mondod meg, hogy ebben a városban hol vehetünk rekettyést, a barátom meg én… ööö… azt mondjuk, … ööö …azt mondjuk, hogy … ööö … „Ni”! – Akármit mondjatok, csak ezt ne! – Te vagy az oka. Ha nem segítesz önként és jó szántadból, akkor … „Ni”! – Neeem! Akkor sem. Nincs rekettyés. – „Ni”! – „Nu” – kapcsolódott be határozott hangon a banya meggyõzésének érdekében folytatott épületes társalgásba Sir Bedevere, a bölcs lovag is. – Nem nem nem! Nem „Nu”, hanem „Ni”! – „N… ööö… – Tisztábban mondd! – „Ni”! – Na, ez az! Most jó, most jó! – Ni, ni, ni! Hirtelen megszólalt egy alak: – „Ni”-t mertek mondani ennek az idõs hölgynek? 13

– Igen. – Ah, micsoda idõket élünk, amikor mindenféle jöttmentek kényükre-kedvükre „Ni”-t mondhatnak az öregeknek! Átok ül ezen az országon, itt már semmi se szent! Még a rekettyetermelõk és –berendezõk is gazdasági stressz alatt élnek a fejlõdés eme szakaszában. – Rekettyét mondtál? Jól hallottuk? – Igen. A rekettyeiparban dolgozom. Rekettyés vagyok. Nevem Roger Roger, a rekettyés. Rekettyéket tervezek, nevelek és adok- veszek. – „Ni” – szólalt meg minden különösebb jel nélkül Sir Bedevere, a bölcs lovag. – Ne, ne, ne! – intette le Artúr, mert megsejtette, hogy problémájukra ez az ember fog megoldást kínálni. *** Magyar Szocialista Párt. Néhány, a párt nevébõl fakadó kérdés megválaszolása után értjük csak meg igazán, mennyire rémisztõ és kijózanító azoknak a mondatoknak az ereje és igazságtartalma, melyet a választási küzdelemben a Testnevelési Egyetemen tartott nagygyûlésen a polgári Magyarország miniszterelnöke Orbán Viktor mondott. A volt kormányfõ azt mondta, nem tudja mit fognak tenni a szocialisták, csak azt tudja, mit szoktak csinálni, ha hatalomra kerülnek. (Csak így mellékesen és zárójelesen, ahogy szoktam; magam is kíváncsi lennék rá, miért van az, hogy ha a komcsik hatalomra kerülnek, gombnyomásra leáll az ország meg a gazdaság?) És tényleg. Magyarországon a nagytõke alakított kormányt, maga a miniszterelnök is több milliós vagyonnal bír – ami még alapjában 14

véve nem lenne baj –, nem beszélve az ifjúsági és sport miniszterrõl, aki egy milliárdos holding birodalom élérõl került a miniszteri bársonyszékbe. Itt már erõsen megkérdõjelezõdik a kormány gazdasági téren való függetlensége. Arra gondolok, kétségek merülnek fel a tekintetben, hogy egyes gazdasági csoportok nem élnek-e vissza gazdasági befolyásuk növelése érdekében személyes kapcsolatrendszerükkel és ismeretségi körükkel. Magyar Szocialista Párt. Tényleg, mennyire magyar ez a szocialista párt? Hát amennyire a történésekbõl leszûrhetjük, ez a párt egyáltalán nem magyar. Maximum annyira, hogy magyar állampolgárokból áll. Bár ezzel is óvatosan bánnék, hiszen az Ügynökrõl tudjuk, hogy orosz-magyar kettõs állampolgár, meg aztán a kampányfõnök is izraeli, úgy hogy rendkívül körültekintõen kell fogalmaznom akkor, amikor azt mondom, hogy a Magyar Szocialista Párt magyar állampolgárokból áll. Miért mondom azt, hogy ez a párt egyáltalán nem magyar? Ennek több oka is van. Egyrészt a pártot irányító emberek, másrészt az általuk képviselt politika. A párt vezetõi közül jó néhányan a régi moszkovita, internacionalista iskolát képviselik. (E tekintetben a koalíciós társ, a magukat liberálisnak valló szadesz sem jobb, ott az egykori szalonellenzék tagjai a félig kozmopolita, félig neoliberális, teljesen gyökértelen, nemzeti tudattal nem rendelkezõ, ún. világpolgárt megszemélyesítõ társaság próbálja megszedni magát azokon a morzsákon, melyek megmaradnak nekik a bankárkommunisták milliárdokat elsíboló harácsoló világában.) A posztkommunisták által folytatott nemzet ellen menetelõ politika pedig, mind gazdasági, mind bel- és külpolitikai téren mérhetetlen károkat okoz az országnak. Ha most a gazdasági lezüllést, az éllovas szerepbõl a sereghajtóvá válást nem is nézzük, már önmagában az, amit Smith ügynök és mindenre kész beója, a Külügyminisztérium politikai államtitkára Bársony András külpolitika címén a határon túli magyarokkal mûvel kinyitja az ember zsebében azt a bizo15

nyos képzeletbeli bicskát. Ennél a két derék aparatcsiknál is jól megfigyelhetõ az a berögzült magyar mentalitás, hogy „mit miért nem lehet megcsinálni?”. Igen, természetesen a kettõs állampolgárság intézményére gondolok, amit a szerbek voltak olyan jók és önként felajánlották nekünk. Pontosabban azt mondták, hogy az õ részükrõl nem gördítenek semmiféle akadályt a dolog elé. És akkor jön ez a két csodálatos ember, és elmondják nekünk, hogy ez miért nem fog menni. A végére hagytam a slusszpoént. Nastase román miniszterelnökrõl igazán nem lehet azt mondani, hogy túlzott rokonszenvet vívott ki magának nálam, de most mégis azt mondom, hogy megemelem elõtte a nem létezõ kalapomat. Ugyanis legutóbbi bejelentése, melyet annak kapcsán tett, hogy õk is elhatározták, nagyobb figyelmet fognak szentelni a határaikon kívül élõ román honfitársaiknak, igencsak nehéz helyzetbe hozhatja szeretve tisztelt külügyérünket. Nastase ugyanis azt mondta, és akkor itt most szó szerinti idézet következik: „Ha tetszik, ha nem, a magyar minta a leghatékonyabb, ezért nincs értelme, hogy új modelleket találjanak ki.” Ha most az olvasó azt gondolja, hogy ennél nagyobb pofátlanság, mint amit a román miniszterelnök mondott, nincs, akkor a politikai elemzõk némelyike minden bizonnyal Önnel értene egyet, némelyikük meg azt mondaná, hogy a román külpolitika ezúttal is bebizonyította, hogy mennyire zseniálisan mûködik. Nastase, kénytelen-kelletlen leült tárgyalni Orbánnal. Viktor király ki is járta amit lehetett, a román kormányfõ pedig aláírta a papírt, de abban a pillanatban, hogy látta, teljes egészében vissza lehet csinálni a dolgot (vagy legalábbis majdnem), nem habozott és Románia attól a pillanattól kezdve kézzel-lábbal tiltakozott, hivatkozott mindenre, amire lehet és amire nem, hogy a státusztörvény miért nem jó. Aztán amikor odakerül a sor, hogy saját határon kívül rekedt honfitársai számára adja meg a kedvezményeket, belead apait-anyait és közli a világgal, hogy hál’ istennek nem kell strapálnunk magunkat, nem kell 16

föltalálni a melegvizet, mert ezek a derék magyarok, ha tetszik, ha nem, de kitalálták a legjobb, leghatékonyabb státusztörvényt, amit csak ember kitalálhatott, semmi más dolgunk nincs, mint lefordítani románra, és a megfelelõ részeken a „magyar” szót behelyettesíteni a „román”-nal. Az egyetlen különbség köztünk meg a románok között az, hogy õk ezerrel nyomulnak majd és mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy érvényre juttassák az õ státusztörvényük által deklarált jogokat és kedvezményeket a határon túl élõ románok számára. És borítékolom, hogy sikerülni fog nekik. Na ennyit arról dióhéjban, hogy miért nem magyar ez a magát szocialistának valló párt. De vajon mennyire szocialista, mennyire érzékeny szociálisan ez a luxusautókon parádézó ifjúkommunista, bocsánat, ifjú kapitalista elit? Vajon mennyire hallatszik fel a Rózsadombi villákhoz a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas Tiborc-milliók panasza? Semennyire. A népi naivitás kategóriájába tartozik, ha valaki azt hiszi, hogy ezeket az embereket a legcsekélyebb mértékben is érdekli a szegény néprétegek sorsa. Nem érdekli. Csak addig, amíg remegõ kézzel elfogadják a 19 000 forintos „Kormányváltó” feliratú szóróanyagot, amivel a közel 3 millió becsapott nyugdíjas – kommunista diverzánsok aknamunkájának köszönhetõen – megbüntethette a polgári kormányt. Azt a polgári kormányt, mely hosszú ideje a legtöbbet emelt a nyugdíjakon. Most, amikor a hatalom birtokosaiként úthenger módjára gázolják le és tapossák földbe a polgári kormány és a nemzet együttes összefogásával négy esztendõ alatt elért eredményeket, már nem számít semmi. Az sem, hogy mennyire megalázottnak és becsapottnak érezhette magát az a nyugdíjas nénike, aki a választások után a falujában bement az egyik vidéki takarékszövetkezetbe és szerette volna pénzre váltani a 19 000 forintos „Kormányváltó” feliratú papírt és nem értette, hogy mosolyogva miért mondja neki a pultos: „Értse meg nénike, ez ide nem jó, ez csak egy darab papír”. 17

Már megemelték a villanyáram árát és jövõre megint emelik, idén még kétszer drágulni fog a kenyér, a többit nem is sorolom, mindenkinek a könyökén jön már ki. Ezt még, ha nehezen is, de megértené az ember, hiszen – ahogyan azt a testnevelési Egyetemen elhangzott beszédbõl is tudhatjuk – a kommunisták ezt szokták csinálni, amikor hatalomra kerülnek. De ami igazán vérlázító és ami mellett nem mehet el az ember szó nélkül, hogy mennyire lenézik ennek a nemzetnek a polgárait azok, akik másban nem, csak egy idegen hatalom szolgálatában tudják elképzelni az életüket. No hát ennyit arról dióhéjban, hogy miért nem szocialista ez a magát pártnak valló alakulat. Az MSZP kapcsán megválaszolandó kérdések sorában már csak egy maradt: mennyire párt ez a magát pártnak valló valami, ami az MSZP nevet viseli. Nem vagyok politológus, de azt hiszem nem is kell annak lennünk ahhoz, hogy levonhassuk a konzekvenciát, az MSZP-t sok mindennek lehet nevezni, csak pártnak nem. Ez egyfajta gazdasági érdekközösség, melyet összetart a konc birtoklásáért folytatott ádáz küzdelem. Lehet, hogy nem a legszakszerûbb volt a Layout-féle terminus technicus, de minden bizonnyal nem járok messze az igazságtól. Elég csak Gyurcsány Ferenc legutóbbi villatranzakciójára utalni, nézzük csak meg, hogy ki engedélyezte annak idején a vásárlást? Hiába no, ez a KISZ menõ egy szervezet volt egykoron, a szálak messzire nyúlnak térben, s idõben egyaránt. No, hát ennyit arról dióhéjban, hogy miért nem párt ez a magát pártnak valló érdekközösség. *** – Ni tisztelt lovagjai, hoztunk nektek rekettyést. Most már tovább mehetünk? – Helyes kis rekettyés, különösen a babérbokra helyes. Csak felmerült egy kis probléma. 18

– Micsoda? – Hogy már nem vagyunk a lovagok, akik azt mondják: „Ni”. Hanem azok, akik azt mondják: „Eki Jeki, Eki Ptang Zu Boing!” Ezért egy próbát kell kiállnotok! – Miféle próbát lovag… aki mostanáig azt mondta: „Ni”?! – Elõször is, szerezzetek egy másik rekettyést! – Ezt nem mondhatod komolyan! – Aztán, ha megszereztétek, hozzátok ide és helyezzétek e mellé, de egy kicsit feljebb és a szintkülönbséget lejtõs ösvénnyel hidaljátok át! Aztán, ha elrendeztétek a rekettyést, ki kell vágnotok az erdõ leghatalmasabb fáját – és ekkor valami lélegzetelállító dolgot húzott elõ a farzsebébõl – ezzel a kis heringgel! Artúr – ha mondhatjuk így – nem kapott szikrát: – Eszünk ágában sincs! – Igazán? – Kivágni egy fát heringgel? Képtelenség! – Ne, ne, ki ne mondd a szót! – Melyik szót? – Nem mondom ki. Legyen elég annyi, hogy olyan szó, amit Ni-lovag elõtt kimondani nem szabad. 19

– De, hogy ne mondjam ki, míg ki nem mondod, melyik az a szó? – Megint kimondtad! – Melyik? Az „az”? Mondd meg mi az? – Semmire sem jutsz az életben, ha „az”-t kimondod. Végül is a parttalanná váló csevelynek Sir Robin érkezése vetett véget. *** – Szerkesztõ úr én egészen biztos vagyok abban, hogy mi ilyet nem mondtunk! … Vagy nem így mondtuk! … Vagy nem akkorra mondtuk, hanem máskorra…. Vagy nem azoknak, akikre Ön gondol! … Egy biztos, Ön valamit félre értett! … Jó elismerem, valószínûleg mi kommunikáltunk csapnivalóan! Ilyen és ehhez hasonló válaszokat hallhatunk a Szocialista Párt mélyvízbe dobott médiabeli megmondó-emberétõl, az egykori kultúrcenzor Lendvai Ildikótól, akinek április 4-i, a Munka Érdemrend átvételérõl készült híradós felvételét mindig nagy kedvvel szoktam megnézni. Igaz, a frakcióvezetõ-asszony akkor még csak a Magyar Szocialista Munkás Párt Központi Bizottságának alosztályvezetõje volt. Hát ez így, ebben a formában nem igaz. – volt a visszatérõ mondat a Markos-Nádas duó egykori nagysikerû számában, amikor a túlbuzgó oknyomozó rádióriporter kellemetlen kérdéseivel bombázta a helyi párt-fõmuftit. Illetékes elvtárs helyi változata húzta elõ farzsebébõl az univerzális válaszként funkcionáló mondatot, s e helyzet kísértetiesen hajaz a mostani Lendvai-féle magyarázkodó kurzusra. Akkor most mi van? Mindenki rosszul emlékszik? Mindenki roszszul értette? Rosszul olvasta? 20

Emlékeznek még? Mire Artúr lovagjai kíséretében visszaért az erdõbe, a lovagok, akik azt mondják: „Ni”. már nem a lovagok, akik azt mondják: „Ni”, hanem azok, akik azt mondják: „Eki Jeki, Eki Ptang Zu Boing!” No, hát így vagyunk ezzel mi is és a mi derék jó posztkommunistáink is. Ígértek õk fût-fát, csak éppen utólag kiderült, hogy nem annak, nem akkor, nem ott és nem annyit, mint amennyit mi láttunk, hallottunk vagy olvastunk. Az új kommunikáció lényege: mi vagyunk a jófiúk, hiszen mi osztottuk szét a nagy pénzt az emberek között, régi adósságokat törlesztettünk a társadalom felé, vállalva annak összes ódiumát. – Igen ám, de hogyan? – kérdez közbe az okvetetlenkedõnek tûnõ öntudatos polgár – Fedezet nélkül. Itt is tetten érhetõ az a teljesen életidegen gazdasági szemléletmód, mely egyértelmûen bukásra van ítélve. Egy vállalkozás, ha nagyobb bevételhez jut és azt azonnal feléli, menthetetlenül bukásra van ítélve. Lehet, hogy a dolgozok rövid távon jobban érzik magukat – mondjuk elmennek a közeli vendéglátóipari egységbe és elmulatják a bevétel tekintélyes hányadát, vagy netalán az egészet – de közép távon egész biztosan a cég sínyli meg a felelõtlen költekezést. Drága jó édesanyám kérdezte munkás hétköznapjai egyikén, még anno az átkosban: „Mikor fizetik meg végre azokat is, akik dolgoznak?” Jó kérdés. De mindjárt felvet egy másikat is. Kié a prioritás? Kevesebb pénz van a közösben, kit támogassunk, ki a fontosabb, a rászorulók, vagy a vagyonosodó középosztály? Nehéz helyzet, mert ha a gazdaság jól mûködne, ki termelné azt a pénzt, amibõl mindkét rész finanszírozható lenne. Gyakori hivatkozási alap: ezt is, azt is az uniós csatlakozás miatt kell megtenni. Néha olyan érzésem támad, hogy mi tulajdonképpen egy Dzsentri Magyarországon élünk. Mi is történik itt valójában? Minden áron tagjai akarunk lenni az elit klubnak, melyet úgy hívnak Európai Unió? Még akkor is, ha ebbe a fél ország – képletesen 21

szólva – beledöglik? Urizálunk, ahelyett, hogy kimondanánk: nem vagyunk érettek a csatlakozásra? A tavalyi országgyûlési választások kampányában szünet nélkül azt sulykolták a médián keresztül, hogy a szocialista párt az egyetlen garancia a jóléti rendszerváltásra. Tudják, mint a Danone Activia joghurt, amelyik reklámjában azt hirdette magáról, hogy Bifidus Essensis tartalmával garanciát jelent az egészségre és a hatékony emésztés elõsegítésére. A dolognak csak egy szépséghibája van, minden joghurt tartalmaz Bifidus Efensis-t. Igaz, ezt a reklámban elfelejtik közölni velünk. A kormányzati cselekvéssorozat és a kommunikáció hatékonyan egészíti ki egymást. Egymásra épülõ nemzetrontó stratégia figyelhetõ meg a vidék ellehetetlenítésére tett intézkedéseknél és tervezeteknél. Egyesek már a román kondukátor idejébõl származó „falurombolás” kifejezést használják. Bezárják a vidéki kispostákat, a napi sajtó nem jut el ezekre a helyekre. MSZP-s aktivisták járják a vidéket és elmondják, mik a hírek. A faluban a posta olyan jelkép, mint az iskola, a bolt, a templom vagy a kocsma. Különleges szerepe a postahivatalnak, hogy a település sok helyütt ezen keresztül kapcsolódik az ország információs vérkeringéséhez. Még ma is, a mobilfónia korában sok helyütt nincs vezetékes telefon csak a falusi kispostán. De az aztán végképp érthetetlen számomra, hogyan fordulhat elõ a 21. század elején, hogy egy falun élõ honfitársunk ne tudjon elõfizetni egy napilapra. A régi-új kormánykoalíció tevékenysége kapcsán ismét fel kell tennünk azt a kérdést, hogy az elvtárs-urak kinek az érdekeit szolgálják? Mert, hogy a magyar népét nem, abban egészen biztos vagyok. A kettõs állampolgársággal való szembemenetelés Smith ügynök és csapata részérõl megrökönyödést kelt minden jóérzésû, a nemzet sorsáért kicsit és felelõsséget érzõ emberben. Kellene már végre egy olyan elit, aki nem mindenáron másnak akar megfelelni. Nagyon tanulságosak e tárgykörrel kapcsolatban Koltay Gábor, a neves rendezõ gondolatai, érdemes odafigyelni rá: 22

„Nagyon sokan úgy gondolják, hogy egy vazallusi függõségi rendszert érdemes felvállalni. Amikor meghatározzák a mi életünket mások, ezek a nagy és erõs ország, ezek a multinacionális cégek, nem kell nekünk öntudatosan felemelt fejjel keresni a helyünket, szerepünket, lehetõségünket ebben a nagy világfolyamban. Mások pedig úgy gondolják – és ez Magyarország másik fele –, hogy igenis vissza kell a gyökereinkhez találni. Mert egy kis nép szellemileg lehet egyenrangú partnere a nagy népeknek. Így kellene ezekhez a világfolyamatokhoz kapcsolódni. Tehát a saját értékeinket és érdekeinket a jelenleginél jóval karakteresebben megfogalmazni. Ennek az utóbbi csoportnak van igaza. Ez Magyarország egyik fele. Magyarország sorsát, hogy itt 50-100 év múlva fogunk-e magyarul beszélni. Lesz-e magyar öntudatunk? Ezekben az évtizedekben dõl el és ebben a rendszerváltozás – az az igazság, hogy – az országban élõk nagyon-nagyon sok és nagy része számára bizony óriási csalódás volt. Ilyen értelemben a számomra is, mert én 13 évvel ezelõtt azt hittem, hogy mondjuk egy másfél évtized múlva itt egy fantasztikus ország lesz, amelyet a sok évtizedes szellemi elnyomás után érdekelni fogja a saját történelme, annak legragyogóbb, legszebb példái. Azokat föl lehet majd mutatni, abból hitet, erõt lehet a mindennapi gondolkodásunkhoz, életvitelünkhöz meríteni, és ehelyett itt vagyunk és vergõdünk és keressük a helyünket és egyszerûen nem tudjuk megfogalmazni, mert nem engedik. Ahelyett, hogy mi öntudatunkra ébredve, megszabadulva sok minden béklyótól, megpróbálnánk visszatalálni a magyarság legszebb, legöntudatosabb idõszakához, az igazi nagy történelmi értékeihez. Ehelyett mi rögtön azt választottuk, hogy akkor legyen egy másik igazodási pont. Ezt nevezhetjük jelképszerûen Brüsszelnek, jelképszerûen nevezhetjük Amerikának. Én inkább úgy mondanám, mert a világot valóban politikát, politikusokat, miniszterelnököket, a 23

világot behálózó és multinacionális cégek választanak és határoznak meg – talán némi túlzással –, de talán nem is olyan nagyon nagy túlzással. Nos, ezeknek ugyanaz az érdeke, mint pl. egy szovjet világbirodalomnak volt az érdeke, hogy egy öntudatától megfosztott, lehajtott fejû kisebbrendûségi tudattal megáldott nép csinálja azt, amit én akarok. Tessék megnézni a nyugat-európai országokat, kis országokat, milyen elképesztõ öntudattal élnek és hogy ragaszkodnak a múltjukhoz, a nemzeti színeikhez. Itt pedig ez gúny tárgya, nagyon sokszor megvetés tárgya, nevetség tárgya, ledorongolás tárgya, mert egyszerûbb kiszolgálni valamit és onnan elõnyöket kapni ezért. Sokkal bonyolultabb és összetettebb dolog felépítenünk itt Magyarországon egy más világot.” A magam részérõl mindehhez csak annyit tennék hozzá, eljött az ideje annak, hogy mindenki kivegye a részét a történelemcsinálás ráesõ – ha tetszik névre szóló – felelõsségteljes munkájából. – Ehhez kívánok Önöknek erõt, egészséget, és családi életükben sok boldogságot! – A dolgozó népet szolgálom!

A szocialista nagyváros öntudatos polgára

24

A CSÚSZTATÁS MAGASISKOLÁJA – avagy Amikor a jég beiratkozhatna korrepetálásra –

Elõzõ „terminátoros” számunk lapzártája után érkezett a hír: Arnold Schwarzenegger mégiscsak indul Kalifornia kormányzói címéért. A felmérések szerint õ a legesélyesebb a poszt elnyerésére, bár ellenfelei kétségbeesett igyekezettel keresik azt az állítólagos felvételt, ahol Arnold – jó néhány évvel fiatalabban és kevesebb tapasztalattal – interjú közben taperol egy riporternõt. A sztár – a közönség nagy ovációját kiváltva – a népszerû Jay Leno showban jelentette be, hogy mégis elindul a politikai küzdelemben. Azt hiszem ezt hívják profizmusnak. Valahogy így kell profi módon kezelni a médiát. Meglátjuk, mit hoz majd a nemes vagy nemtelen választási csatározás, a magam részérõl, sok sikert Arnold! Mindeközben itthon a jelenleg regnáló posztkommunista kormányzat egykori KISZ- es fõfunkcija, ma milliárdos sportminisztere angolokat megszégyenítõ hidegvérrel és higgadtsággal közli az újságírókkal a sajtótájékoztatón, hogy a lapokban megjelent „kétes” ingatlanszerzéseivel kapcsolatban egy szó sem igaz az egészbõl, minden törvényes volt. Teszi ezt annak tudatában, hogy médiájuk ebbõl is ki fogja mosni. Szép tisztán, mint a hó, Gyurcsány úr-elvtárs ebbõl is patyolatfehéren kerül majd ki, a média pedig gondoskodni fog arról, hogy ez az ügy is, akárcsak jó néhány más eltûnjön a süllyesztõben. Igaz, ma már egyre nehezebb dolga van a baloldali sajtónak, mind az írottnak, mind az elektronikusnak, hogy tisztára mosdassa a régi-új pártelit tagjait, hiszen mostanra odáig jutottunk, hogy már a látszatra sem adnak. Talán ezért hallhatunk egyre több olyan beszél25

getést – mint például legutóbb a Hír Televízióban, amikor Pokorni Zoltán, a Fidesz egyik alelnöke volt a stúdió vendége – amelyre felkapjuk a fejünket. Tulajdonképpen mi folyik itt az adófizetõk pénzén? A Fidesz alelnökétõl meglehetõsen érdekes okfejtést hallhattunk a K&H üggyel és Szász Károly vizsgálódásaival kapcsolatban. Mit is mondott az alelnök úr? És akkor innentõl szó szerinti idézet következik: „Én végigszámoltam ma délután: egy A4-es papíron 6 darab tízezres fér el. Egymillió forint az egy centi vastag. Hatmilliárd forint készpénz az egy tíz méter magas pénzoszlop. Hat tízezres egymás mellett. Ezt vitték ki észrevétlenül az Inter-Európa Bankból, abból a bankból, amit Medgyessy Péter tavaly április 29-éig irányított mint az igazgatótanács elnöke.” – Hogy a rossebbe lehet ez? – kérdezte némiképp ingerülten az én derék jó rusztikus stílusú cimborám. Magam is erõsen gondolkodóba estem. – Talán egy pénzszállító kocsit állítottak a bank hátsó bejáratához, hogy ne lássa senki. Bár ha jobban belegondolok egészen biztos vagyok benne, hogy ott is bekamerázták a területet. Tehát mindenképpen látni kellett, ha valaki kiviszi a lóvét. – Mer’, hogy – állítólag – két közel-keleti, de az is lehet, hogy arab pofa vitte ki a lóvét. Legalábbis ezt mondják újabban. – vetette közbe éles elméjû cimborám. – Én csak azt nem értem, hogy ha én bemegyek egy bankba és mondjuk felveszek három milliót – amit ugye nem veszek fel mert momentán nincs hárommillióm –, de mondjuk, hipotetikusan, ha rendelkezem a fenti összeggel, a banknak kutya kötelessége errõl a tranzakcióról jelentést tenni. Ennek fényében még érdekesebb kérdés, hogy egy tíz méter magas pénzoszlopot, hogyan lehet észrevétlenül kivinni egy bankból? Nem ment oda a biztonsági õr megkérdez26

ni, hogy bírják-e cipelni azokat a nagy bõröndöket? Nem nehéz-e, nem kell-e segíteni, vagy mit tudom én? – Képzeld el, mi lenne, ha méterben mérnénk a manit? Mennyi pénz van nálad? Mit tudom én, fél méter. Asszem. – Na jó, ennek így semmi értelme. Térjünk még vissza néhány mondat erejéig erre a brókerügyre. Pontosabban, annak magasabb régiók felé vezetõ szálaihoz. Legalábbis azokhoz, melyekre már fény derült és a sajtóból már ismertté váltak. Mint kiderült, a hírhedté vált K&H ügyben a pénzmosást a 292/2002. számú pénzügyminiszteri rendelet tette lehetõvé. Ne felejtsük el, hogy László Csaba pénzügyminiszter egykoron az említett banknak igazgató-helyettese volt, mégpedig az informatikai rendszerekért felelõs poszton. Ez a rendelet gyakorlatilag lehetõvé teszi, hogy a tõzsdén keletkezett hasznot ne csak a befektetõ bankszámlájára utalhassák, hanem bármilyen más számlára is. Nagyon érdekes a rendelet keletkezésének dátuma is, ez ugyanis 2002. december 27-e, vagyis karácsony és szilveszter közötti idõpont. Ez annál is érdekesebb, mert ezen a napon nem volt kormánygyûlés, Megyó pedig Kubában nyaralt, így azt sem tudják, hogy ki szentesítette ezt a rendeletet. Magam is feltenném azt a költõi kérdést, amit Seszták Ágnes a Demokrata kitûnõ tollú újságírónõje is feltett: Egyáltalán bent volt valaki akkor a minisztériumban? Itt kell még megjegyezni azt is, hogy az említett pénzügyminiszteri rendelet ellen, mind a PSZÁF, mind pedig az igazságügyi tárca is tiltakozott. Ennek folyományaként talán az sem véletlen, hogy Gorka Sebestyén nemzetbiztonsági szakértõ nem tartja elképzelhetetlennek, hogy az ügy az FBI figyelmét is magára vonhatja, hiszen hazánk elkötelezte magát a pénzmosás elleni fellépés szigorításában, hatékonyságának növelésében. Ki tudja, meddig érnek el ennek a szövevényes ügynek a szálai? Még az is lehet, hogy amerikai érdekek is sérülhettek. 27

Mindenesetre felettébb érdekes momentum, hogy ügyfelek csoportja az egyik neves sztárügyvédhez fordult annak tisztázás érdekében, hogy kárvallottból nem válhatnak-e bûnrészessé az ügy további vizsgálatának folyamán. „Az élet a legnagyobb rendezõ” – tartja a nép ajkán született bölcs mondás, s mint mindig, a nép ajka ezúttal is igazat szól. A pénzük helyett csak Pannonplast részvényeket találó befektetõk azt a bank ügyekben ugyancsak járatos Magyar György ügyvéd urat találták meg, aki annak idején szintén – mondjuk így – a bankszakmában tevékenykedõ Ambrus Attilát, alias a Viszkist védte. Jó Ha Figyelünk! De van itt még valami. Néhány televíziós mûsorban már elkezdték feszegetni a befektetõk esetleges felelõsségét is. Már az irreálisan magas kamat hallatán is gyanút kellett volna fogniuk, gondolná az ember. Bár ezt még magyarázhatnánk azzal, hogy pénzéhesek voltak. Valljuk meg õszintén, ki az, aki nem szédül meg 50-60-70%-os vagy ki tudja mekkora nyereség vagy hozam hallatán, fõleg, ha azt egy brókercég ügyvezetõ fõmuftija kínálja neki, nem pedig a szomszéd az ötödik emeletrõl. (Igaz, most már tudjuk, hogy Kulcsár úr is egy ilyen pilótajátékos volt, csak õ az egész piramisépítõsdit kissé nagyobb léptékekbe emelte át.) A „befektetõk” meg, hát istenem, megszédültek, megérezték a pénz szagát (pedig azt mondják, hogy pont az, ami aztán végképp nincs neki) és belementek ebbe a biztosnak tûnõ spekulációs játékba. Itt azonban álljunk meg egy polgári szóra! Ha én egy befektetõ vagyok és – mondjuk úgy, emberi gyarlóságomból kifolyólag – pénzéhes is, és „ámen”-t mondok erre az extraprofitot kínáló (egyszeri és megismételhetetlen, csak itt, csak most csak nálunk és csak VIPügyfeleknek) lehetõségre, akkor is van egy pont, ahol megszólal a vészcsengõ, és azt mondom, hogy ebbõl azonnal ki kell szállni, mert ez nem kóser. A dolog neuralgikus pontja a zacskó. Amikor a bankban, a tõzsdén képzõdött nyereség – aminek gondolom milliós nagyságrendûnek kellett lennie – nem a bankszámlámon jelenik meg, 28

hanem a bank embere zacskóban hozza a lakásomra vagy valamilyen elõre megbeszélt helyre, akkor azt mondom, hogy itt vége a dalnak. Ilyet amerikai krimikben lát az ember, de nem egy banki, tõzsdei üzemmenetnél. Az ilyen szituációkra szokták azt mondani, hogy „ilyen csak a moziban van”. Az egész kirobbant és felszínre került ügynek az a legrosszabb következménye, hogy a lakosság nagy részében bizalmatlanságot vált ki a hazai bankrendszerrel szemben. A pénzügyi állások bizalmi állások. Mint azt az Amerikai Egyesült Államokban az óriáscégeknél kirobbant könyvelési botrányok is mutatják, a tõzsde és a társadalom rendkívül nehezen viseli el a pénzügyi szférában bekövetkezett és a bizalommal való visszaélésen alapuló eseteket, hiszen ez alapjaiban kérdõjelezi meg a teljes rendszert és annak megbízhatóságát. Életek munkájával megkeresett vagyonok tûnhetnek el akár pillanatok alatt az elektronikus pénzhálózat fénysebességgel terjedõ útvesztõiben, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Az amerikai cégek esetében is visszaéltek a bizalommal, hiszen a világ neves könyvszakértõ cégei közül is akadtak néhányan, melyek „benne voltak a buliban”, és az ellenõrzés ott sem vette észre jó darabig a bajt. Akárcsak idehaza a PSZÁF, õk is csak hozott anyagból tudnak dolgozni, vagyis ha már eleve meghamisított adatokat kapnak, vajmi kevés az esély rá, hogy az igazság kiderüljön. (Ismét csak így halkan és zárójelesen jegyezném meg, hogy az amerikai esetek és a K&H ügy is azt az alternatív közgazdasági nézetet támasztja alá, mely szerint a globalizált kamatkapitalizmus rákfenéje a kamatozó pénzrendszert mûködtetõ kamatos kamat és annak káros következményei. Akit a téma bõvebben érdekel szíves figyelmébe ajánlom Drábik János: „Uzsoracivilizáció” címû kitûnõ kétkötetes munkáját.) Visszatérve a hazai vizekre. Papírzacskóban hozzák a pénzt a bankból és a VIP-ügyfelek – akik gyaníthatóan nem 8 általánost végeztek – még csak el sem gondolkoznak azon, ahogy Foti barátom 29

mondaná, „mi folyik itt kérem szépen”? Bár a brókerzseni „dokumentumai” alapján, itt már semmiben sem lehetünk biztosak. Mindeközben a támogatásra, segélyezésre szoruló, ún. kisember, akire a szociálisan olyannyira érzékeny milliárdos bankárkommunisták annyiszor hivatkoznak, azt látja, hogy a hatalmas vagyonokat összeharácsoló egykori pártaparatcsikok vadonatúj luxusautókon furikáznak és burzsujok módjára dõzsölnek, míg az országban minden rohad széjjel. Úgy tûnik már nem igaz a régi jelszó: „A párttal, a néppel egy az utunk!” Ez az út valahol ketté vált. Egy szûk pártelit – meghazudtolva az egykori szocialista eszmét – a kapitalizmus financiális mennyországába jutott, míg a melósok milliói maradtak a proletariátus szürke és monoton munkás hétköznapjainak nyomorúságos egyhangúságában és nélkülözésekkel teli világában. – Ezért harcoltunk a munka frontján, elvtársak? – kérdezhetné Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP-szavazó, aki Thürmer Gyula legutóbbi Hír Tv-n adott interjúja után tanácstalanul áll, és úgy érzi végképp összezavarodott. Nem tud mit kezdeni a Munkáspárt vezérének olyan kijelentéseivel, mint például, „a Fidesz szociálisabban sokkal érzékenyebben viselkedett, mint az MSZP.” De azzal sem tud igazán mit kezdeni, amikor a kalapácsos ember késõi leszármazottja azt mondja az „MSZP a nagytõke pártja.” Ez a megállapítás már veszélyes gondolatokat szül az önérzetes proletárban, hiszen majdnem szó szerint ezt mondta Orbán Viktor is a tavalyi választási kampányban a Testnevelési Egyetemen elmondott beszédében. Ott úgy hangzott a figyelmeztetés, hogy ha az MSZP gyõz, akkor a nagytõke alakít kormányt hazánkban. Azóta már azt is tudhatjuk, hogy államformánk is inkább hajaz egy részvénytársaságra, mint egy köztársaságra. – Épp itt lenne már az ideje egy közgyûlést összehívni és a többi részvényessel együtt meneszteni végre a vezetõséget.

30

ÓCSÍTUNK! A magát szocialistának valló és az országot jelenleg mindent tekintetben uraló gazdasági érdekközösség hathatós médiatámogatással össznépi átejtést vezényel le a nyári hónapok során. Mesteri az idõzítés, tud ez a Roni fiú. Az emberek a nyaralással vannak elfoglalva, legalábbis az urbánus néptömegek, a szerencsétlen sorsú gazdatársadalom pedig, eladósítva az anyaföldig, az aszály ellen próbálja folytatni a kilátástalannak tûnõ harcot. Most, amikor Münchausen báró módjára, akár a saját hajunknál fogva, de valahogy ki kellene rángatnunk magunkat abból a mély gödörbõl amibe kerültünk, még az állam is rálép a népre és minden igyekezetével azon van, hogy beletaposson bennünket a betonba. Csak néhány példa a teljesség igénye nélkül: Az MSZP gazdaságpolitikai intézkedéseivel a nagytõkét támogatja. A forintleértékeléssel az állam a nagyvállalatokat támogatja, nem pedig a lakosságot. Ezenkívül inflációnövelõ hatású. Ne feledkezünk meg arról, hogy az exportra termelõ cégek nagy része is importigényes termékeket állít elõ vagy szolgáltatást végez így az export is drágul ha gyenge a forint. Vagyis az „erõs forint rossz forint” címû idejét múlt marxista közgazdasági filozófia nem állja meg a helyét. Nem segélyezésre van szükség, hanem lehetõségekre, beruházásokra. Hol marad a szeretve tisztelt szocialisták által a kampány során annyit hangoztatott esélyteremtõ állam? Mert én a nyomát sem látom. A tõzsdei nyereség adóját eltörölték. A nagyszerû László Csaba irányításával. Felhívnám a figyelmet arra az aprócska részletre, hogy nem a ún. kisember szokott tõzsdézni. Bolgár, a Rádió elnöki székére is ácsingózó megmondó-ember szerint jók az adatok, jobbak, mint a Fidesz kormány alatt. Nem is érti, miért bírálnak? Ehhez különösebben nem fûznék hozzá semmit, legfeljebb csak annyit, hogy az ország nemcsak a fõvárosból áll, szerény véleményem szerint Bolgár úrnak sem ártana, ha egy kicsit szétnézne szép magyar hazánkban, hogyan is élnek vidéken az emberek. 31

PR fogás az 53. heti nyugdíj, karácsony elõtt kiosztják majd és mindenki örül, hogy helyreállt a két párt viszonya. Erre szokták azt mondani pajkosan összekacsintva, hogy ügyes. Mindenesetre egy biztos, a nyugdíjasok tekintetében tanultak az elõzõ kormány hibájából, õk csak adnak (Másik kezükkel meg visszaveszik, csak nem nyugdíjnak hívják, hanem villanyszámlának, gázszámlának, gyógyszerárnak stb.). 50%-os béremelés a közszolgálati szférában. A hátrányos helyzetbe került önkormányzatok, melyek nem tudják finanszírozni a megemelt bérek kifizetésébõl adódó többletköltségeket a felülrõl nyitott kasszához fordulhatnak. Elméletileg. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy nagyon nehéz pályázni erre a pénzre a különbözõ szigorítások miatt. Ezért nagyon sok önkormányzat kerül olyan helyzetbe, hogy le kell állítani beruházásait, fejlesztéseit. A meg növekedett bérköltségek terheit nem tudván kigazdálkodni, kénytelenek felélni tartalékaikat, eladni vagyontárgyaikat. Az építõipar, amely talán az elsõ számú húzóágazatként mûködött a polgári kormány ideje alatt, és amit sokan a nemzetgazdaság motorjának neveztek, 51%-os teljesítménycsökkenést könyvelhetett el az elmúlt esztendõben. Az ún. bizalmi index, mely a jövõre irányuló várakozás, tervezés egyfajta képletes mutatója, elõször vett fel negatív értéket. Ez azt jelenti, hogy az emberek nem bíznak a jövõben, megrendült a jövõbe, a fejlõdésbe vetett hit. Ez azért nagyon súlyos dolog, mert az anyagi nehézségeket még valahogy átvészeli a társadalom, ha lehet ezt mondani „ott egye a fene” majd csak lesz valahogy. De amikor már nagyon sokan abba a stádiumba jutnak, hogy már azt sem mondhatják, majd csak lesz valahogy, illetve azt mondják – és egyre többen vannak ilyenek – nem tudom hogy lesz tovább, akkor nagyon nagy a baj. Talán még sokan emlékeznek Kopátsy Sándor közgazdászra, aki annak idején, még az átkosban érdekes felméréseket végzett. Ezekbõl például az is kiderült, hogy ha a focicsapat nyert a meccsen a té32

vében, a melós másnap jobb kedvvel dolgozott. Ezt csak azért említem meg, mert ha egy ilyen apró kis társadalmi momentum, mint például egy nyertes futball mérkõzés a televízióban mérhetõ kedélyváltozást okoz társadalmi szinten, akkor milyen hatása lehet egy-egy ígérgetés-csomag, vagy megszorító-csomag hírének, fõleg a mai tömegkommunikáció uralta világban, ahol a média gyakorlatilag az elsõ számú hatalmi ággá nõtte ki magát. Ha már a tömegkommunikációnál tartunk, szólnunk kell az m1 ESTE címû mûsoráról, s annak kitûnõ, tehetségtelen mûsorvezetõjérõl Simon Andrásról is. Az elmúlt napok egyik kiemelt híre volt az, hogy a Medgyessykormány felrúgta az elõzõ kabinet által a gyógyszer-gyártókkal három évre kötött megállapodást, s e hír kapcsán volt a stúdió vendége Orbán István, a Magyar Gyógyszer-gyártók Országos Szövetségének elnöke. Orbán úr – egyik ismert közéleti névrokonához hasonlóan – szintén olyan ember, aki nem ijed meg a saját árnyékától és a beszélgetés során – fogalmazzunk cizelláltan – többször is „helyre rakta” a demagóg és a miniszterelnöki interjú kapcsán alákérdezéseirõl elhíresült Simon András tv-riportert. Felhívta a figyelmét arra, hogy a 21. század elején talán nem lenne célszerû és ildomos a piaci viszonyoktól teljesen idegen szocialista közgazdaságtan érvrendszerével elõhozakodni. Ebben a beszélgetésben is tanúi lehettünk annak, hogy mekkora problémát okoz a média emberének, ha olyan alannyal kerül szembe, aki nem osztja az úgymond hivatalos álláspontot és eltérõ véleményét jól védhetõ érvrendszerrel támogatja meg. A beszélgetés során is szembetûnõ volt a szemléletmódbeli különbség. Csak úgy halkan tenném fel a kérdést: Melyik kormány volt az, amelyik három évre elõre megállapodott a gyógyszer-gyártókkal? Lehet, hogy nem volt mindenben kielégítõ mindegyik fél számára a megállapodás, de legalább törekedtek rá, azonkívül pedig 33

a piaci szereplõk számára egy tervezhetõ jövõt kínáltak. Érdekes módon – a gazdasági élet más területeihez hasonlóan – az ún. szakma képviselõi, álljanak akár az eladói, akár a vevõi oldalon, együtt tiltakoznak a tervezett intézkedések bevezetése ellen. Újra fel kell tennünk a kérdést, akkor most kinek az érdekében is cselekszik ez a jelenlegi kormány? A külpolitikára is rájár a rúd. Újabb pofont kapott a Smith ügynök vezette külügyi tárca. A szerbek után most a szlovákok is – majdnem azt írtam, hogy önként és dalolva –, szóval a szlovákok is felajánlottak valami olyasmit, ami – megint elragadott egy pillanatra az irónia heve –, legszívesebben azt írtam volna, hogy vörös posztó a komcsik szemében, de maradjunk a szolid hangnemnél, mondjuk úgy, hogy számukra igen nehezen tolerálható. A szerbek kettõs állampolgárság elé akadályokat nem gördítõ bejelentése után most a szlovákoktól jött a hír, támogatják egy önálló magyar egyetem létrehozását a felvidéken. K.O. Most már csak arra leszek kíváncsi, mit fog kitalálni Smith ügynök, hogy ezt miért nem lehet majd megcsinálni? Milyen érdekes, ez a kezdeményezés sem itthonról indult el. Úgy tûnik külhoni magyar egyetem létrehozásának gondolata itthonról csak akkor szökken szárba, ha polgári gondolkodású, egységes nemzetben gondolkodó és a nemzet sorsáért felelõsséget vállaló államférfiak irányítják az országot. Ezek a tulajdonságok pedig a jelenlegi moszkovita gyökerekkel rendelkezõ régi-új pártállami elit tagjaiban még csírájában sem lelhetõk fel. A ’70-es, ’80-as évekbõl származó, a Foxi-maxin betanult mára már elavult retorikai paneleken kívül mást nemigen hallhatunk tõlük. Egy ideig még ez is eladható, de már nem sokáig. Az idõ múlásával egyre kevesebben lesznek azok, akik beérik ennyivel. A politikában és a média virtuális csataterein dúló háború mindennapos ütközetei során a nézõ csak kapkodja a fejét, nem tudja követni az eseményeket és csak egy dologban biztos, valaki hazudik 34

és mindezt a pokoli médiaricsajt és zûrzavart az õ pénzébõl finanszírozzák. Végül néhány szót a miniszterelnök elvtárs retorikai elõmenetelérõl. Aki visszaemlékszik a 2002-es országgyûlési választások kampányára, az arra is emlékszik, hogy milyen össztûz zúdult a polgári kormány miniszterelnökére, és sokszor milyen minõsíthetetlen hangnemben beszéltek róla. (A pornólapban való szerepeltetésre most ne is vesztegessük a drága idõt.) Személy szerint nekem a kedvenc – maradjunk a szolid megfogalmazásnál – szóbeszédem az volt, hogy a miniszterelnök úr – gondolom innen terjedt el a Viktor király elnevezés – esténként feltette a fejére a koronát. Most abba ne is menjünk bele, hogy ez mekkora ostobaság és hányan hitték el. Nem is hoztam volna szóba ezt az egész dolgot, ha nem figyeltem volna fel egy apró, ám annál jelentõségteljesebb részletre a legutóbbi ominózus rendkívüli adásidõs beszélgetésben. Nem tudom, megfigyelték-e – Megyó egyes szám elsõ személyben beszélt: „…utasítottam a pénzügyminisztert” Mintha csak a saját pénzébõl osztogatna. Igazi bankármentalitás. Az elvtársak saját hitbizományként tekintenek az országra, nekik mindent szabad. És akkor még egy igazi Medgyessy-féle gyöngyszem, ide a végére: „Küzdeni mosolyogva is lehet!” – Na ja, milliárdosként nem nehéz. – de ezt már csak én teszem hozzá. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

35

„MERT HAZUDNI NEM SZABAD, DE NEM IS ÉRDEMES!” – avagy Az olajozottan mûködõ médiagépezet –

Már az ünnep elõ estélyén, a Hõsök terén megtartott miniszterelnöki beszéd elhangzásakor komolyan gondolkodóba estem azon, hogy mégiscsak célszerû lenne valamilyen masszív védõrácsozatot felszerelni a televíziókészülék elé, mert ha a dolgok így mennek tovább, a száz kilós Philips tévé fogja megsínyleni a bankárkommunisták kormánya és a szocialista nagyváros öntudatos polgára közti eszmei nézeteltéréseket. De aztán hamar rájöttem arra, hogy az utólag felszerelt miskulancia jelentõs mértékben lerontaná a készülék által nyújtott vizuális élvezetet, így az ötlettõl elálltam. Mégis, valamit ki kell találnom, mert ha a dolgok valóban így mennek tovább, és ez az egész mocsok, ami most van, még fokozható, akkor – lobbanékonyságomat és heves természetemet ismerve – félõ, hogy a jó öreg száz kilós Philips tévé tényleg komoly veszélyeknek lesz kitéve. Hozzá fogok vágni valamit, az hétszentség! És még valamit! Tisztelt Olvasóim! A jelenleg regnáló bankárkommunista, titokszolga miniszterelnök jelölésére eddig alkalmazott szófüzérek láncolatából a „Kárpátok Géniusza” jelzõs szerkezet használatát ezennel mellõzöm, s helyette a James Gond név használatát fogom gyakorlattá tenni. A 2003. 36

augusztus 19-én elhangzott miniszterelnöki beszéd után tudatosult bennem végképp, hogy ezzel az emberrel gond van. Mégpedig egyre több. Még pontosabban, csak gond van vele. Az, hogy néhányunknak – kb. az ország lakosságának fele – nem szimpatikus a néha rendszámtáblákkal is összetéveszthetõ egykori KB-tag, az még hagyján. Az, hogy nyökög, ööözik és képtelen felolvasni rendesen, nyelvbotlás nélkül egy beszédet, még az is elmegy. (Sok szódával, ahogyan a nép ajkán született rusztikus stílusú mondás tartja.) De az, hogy egy pártaparátcsikból bankárkommunista miniszterelnökké avanzsált multimilliomos oktassa ki a magyar embereket az igazmondásról és a becsületrõl, no hát az már nem megy el! (Igazságos Mátyás király és hû igazmondó juhásza valószínûleg forog a sírjában.) Ez már nekem is sok, ezt már én sem nyelem le! Lehet, hogy velem van a baj, de a tolerancia nálam itt véget ért, a tûréshatár itt átlépett egy olyan küszöböt, ahonnan már nincs visszaút. A miniszterelnök elvetette a sulykot, de úgy is mondhatnám, hogy nálam bizony kihúzta a gyufát. A kitûnõ publicista Bayer Zsolt immáron kötettrilógiává bõvült munkájának címe jut eszembe: Hol a pofátlanság határa? TÉNYLEG, HOL A POFÁTLANSÁG HATÁRA? A miniszterelnök bizony jobban megválogathatta volna a szavait és akkor nem kerül ilyen kínos helyzetbe. Legalább a PR-csapat felhívhatta volna a figyelmét (vagy a beszédíró figyelmét) arra, hogy fogalmazzon gondosabban, hiszen már az úttörõk 12 pontjában is benne van: „Az úttörõ mindig igazat mond!” Lehet, hogy Megyó nem is volt úttörõ? Na mindegy, kár a kiömlött tej miatt keseregni. Igen, ez megint egy azok közül a bölcs mondások közül, melyek a nép ajkán születtek. Szóval a baj megtörtént, a miniszterelnök nyilvános szerepléseit egyre többször kísérõ hangos füttyszó ezúttal sem maradt el, sõt a beszéd alatt több alkalommal is hallható volt. (Azokon a televíziós csa37

tornákon, ahol nem keverték le a háttérzajt, merthogy erre is akadt példa.) De hát ne csodálkozzunk, hiszen füttyös kedvû nép ez a mi magyar népünk. Operett-Magyarországon fütyülünk a világra! Egészen addig, amíg el nem húzzák a nótánkat. No, de fordítsuk komolyra a szót! Ezeknek a mi füttyös, nótás, mulatós kedvû magyarjainknak van egy sajátos tulajdonságuk. Rendkívüli mód tiszteletlenek. Nem ismernek sem Istent, sem embert, kifütyülnek ezek boldog-boldogtalant. Emlékezzünk csak vissza, annak idején kifütyülték Göncz Árpi bácsit, de hasonlóképpen járt a Kokó bokszmérkõzésére kilátogató Viktor király is. – Álljunk csak meg egy polgári szóra! – mondja az én rusztikus stílusú cimborám. – Az elõbb felsorolt személyek nem említhetõk egy lapon a Hõsök terei hõssel. – Oszt mér’ nem, komám? – Hát csak azér’ nem, mer’ azok egyedi esetek vótak, Megyót pedig most már nem lehet elvinni semmilyen közterületi rendezvényre, anélkül, hogy ki ne fütyülnék. Kis különbség azér’ van a kettõ között, nemde bár? – Ahogyan Tüdõ az erõcsávó mondaná: Árnyalatnyi, nincs jelentõsége. No, hát ily sajátos módon fõzte gondolatainak seregét feje bográcsában az én népi bölcsességgel megáldott atyámfia, s míg a bölcs férfiú elemzését – leleményes eszének fényes tanúját – teljesülés koronázza, pihennénk tán egyet, aztán új erõvel nézzünk a médiának egy más szegletébe. AMIKOR A JÉG MÉG NEM ÉRT VISSZA A KORREPETÁLÁSRÓL Persze nemcsak a szocialista nagyváros öntudatos polgára kezdte kipihenten és újult erõvel az augusztus 20-ai nemes napot, hanem a D–209-es is, aki az ominózus elõzõ esti Hõsök terén elszenvedett 38

égés után – melyhez képest a Reichstag szerény tábortûznek tûnt csupán – frissen, mosolygósan és élre vasalva érkezett meg a Gyárfás-féle elit médiakommandó fõhadiszállására, az Angol utcába. Már az elsõ mondatokból kiderült, hogy a D–209-es az elõzõ este óta átesett a Werber Mûvek PR-csapata által elvégzett nagygenerálon. A médiagépezet ezúttal is olajozottan mûködött. És akkor innentõl szó szerinti idézet következik: Aczél: Egy kicsit kevésbé fennkölt dologról kérdezném. Megviselte a tegnapi fütyülés a beszéd közben? Nota bene, nem ennél a pontnál füttyögött a közönség, hanem más pontoknál, de elég sok embert megrendített… hát ez a nevezzem illetlenségnek. Rosszul esett önnek? Megyó: Nézze, én egy õszinte ember vagyok. Hopp, itt álljunk is meg mindjárt. Emlékezzünk csak, mit is mondott Német Erzsébet kommunikációs szakértõ: „Medgyessy pedig azt hiszem, hogy azzal nyer sokszor, sok esetben, például a vitában is, hogy két dolgot próbál kommunikálni, azt hogy esendõ vagyok, akárcsak ti, ember vagyok, és õszinte vagyok. Ez nagyon furcsa dolog, egyébként a korábbi szóhasználatában gyakran elõ is fordult, hogy „én egy õszinte ember vagyok, én õszintén megmondom” tehát egyes szám elsõ személyt használ, kínlódik a beszédben, nehezen beszél és azt mondja, hogy õszinte vagyok.” És ne feledkezzünk meg Roger Ailes varázsgömbjérõl sem! A legfontosabb szabály: Légy szeretetre méltó! De vissza az interjúhoz. Megyó: Mondjon nekem valakit, egy normális embert, aki jó szándékkal, tisztességes szándékkal kiáll az emberek elé és beszél és 39

megzavarják beszéd közben és ez neki nem esik rosszul! Hát persze, hogy rosszul esett! Nem kell túlértékelni. És én nem is értékelem túl, ez egy kis… egy jelent… egy kisszámú kisebbség volt, akik véleményt nyilvánítottak. De ugye azért az elgondolkodtató, hogy mikor kezdtek el fütyülni? Mert említette, hogy nem ekkor fütyültek. Aczél: Például, amikor a 25 000 forintot említette. Megyó: Nem. Aczél: Nem? És akkor most tessék megkapaszkodni, becsatolni a biztonsági öveket, mert ahhoz a ponthoz értünk, ahol a jég még nem ért vissza a korrepetálásról. Módfelett kíváncsi lennék arra, hogy vajon a kedves Olvasó is hasonló következtetéseket von-e le a füttykoncert okát illetõen, mint szeretve tisztelt Petrunk, vagy esetleg velem együtt némiképp másként vélekedik a történtekrõl? Nézzük: Megyó: Tudja mikor kezdtek el fütyülni? Amikor arról kezdtem beszélni, hogy építünk. És elkezdtem sorolni, hogy az M7-es, M70-es, M3-as, M30-as milyen szakaszait fogjuk jövõre átadni. Hát normális ember az, aki ilyenkor fütyül? Nem örülni kell? Megint álljunk meg egy polgári szóra Istenben szeretett felebarátaim! Valóban arról van itt szó, hogy ezek a füttyös kedvû magyarok nem díjazzák, ha új autópályák és gyorsforgalmi utak kilométerei épülnek százszámra az országban? Egy fenét. Arról van szó, hogy az emberek azt nem díjazzák, hogy a jelenlegi kormány eddig még egy árva méternyi új utat sem épített, prominens képviselõi azonban –a miniszterelnök elvtárssal az élen – büszkén feszítenek a kamerák elõtt egy-egy új, az általuk megfojtott Széchenyi-terv segítségével 40

megépült létesítmény átadásán. A szekszárdi Duna- hídról már nem is beszélve. De megyünk tovább. Aczél: Nem nagyon mérlegelt a fütty. Ugye ön nehezen tud bárhová elmenni, ahol ne jelenne meg egy csapat, amelyik fütyül. Megyó: Hát azért ez egyúttal egy jó jel is, mert annyit jelent, hogy bizonyos karaktervonásokat magamon viselek és ebbõl adódóan nyilvánvaló, hogy van aki szeret és van, aki támogat és vannak akik másként gondolkodnak. Nem ez a probléma. Az, hogy engem szeretnek, vagy nem, kifütyülnek vagy nem, nem olyan borzasztóan fontos. Tudja mit tettek? Valójában az ünnepet becsülték alá, az ünnepet gyalázták meg. Na ez volt az a pont, ahol majdnem hozzávágtam valamit a tévéhez. Ez ugyanis a legordenárébb csúsztatás és hazugság. Ugyanis, kedves miniszterelnök elvtárs, ehhez az ünnepnek az égadta világon semmi köze sincs. Itt egy embert tettek nevetségessé, méghozzá Önt, a magyar miniszterelnököt, amit a magam részérõl ugyan sajnálatosnak tartok, mert hát kinek használ az, ha a kormányfõt megalázzák egy nyilvános közszereplés alkalmával, vagy ne adj’ isten nevetség tárgya lesz. Senkinek nem használ. De úgy tûnik – és ez a késõbbiekben aztán a médiában igazolást is nyert – hogy az emberek jó részében kialakult egyfajta immunitás, egyfajta védekezõ-rendszer a közélet azon szereplõivel szemben, akiket alkalmatlannak tartanak feladatuk ellátására vagy pozíciójuk betöltésére. Ezt látszik igazolni annak a betelefonáló nézõnek az esete is, aki – ha jól emlékszem az ATV-n – bosszankodva mondta el, hogy õ egy koncertre ment ki, nem is érti, hogy egyáltalán mit keresett ott ez az ember. (Ha jól emlékszem ezt a kifejezést használta a miniszterelnökre.) 41

Megyünk tovább. Aczél: Nagy különbség. Megyó: A múltat, amirõl beszéltem és a jövõt, Európát. Ez nem volt jó. Ezért kár. A miniszterelnökkel történõ beszélgetés során Aczél (Acsádi) több témát is érintett, ezek közül a legfigyelemreméltóbb az adózás kérdésköre volt. És akkor innentõl megint szó szerinti idézet következik: Aczél: Ön azt mondja, hogy önök az adócsökkentés kormánya, de hát azért az nem mindegy, hogy 2004-ben vagy 2006-ban csökkentünk adót, és Kuncze Gábort szeretném idézni, aki azt mondta, hogy kérem szépen 2002 decemberében eldöntöttük azt, hogy a 2004-es adótábla tartalmaz – lényegében mind a három kategóriában – érezhetõ csökkentést a személyi jövedelemadóban. Tehát mi már 2002 végén eldöntöttük, hogy a bevételi oldal hogyan fog kinézni. Kérjük szépen a pénzügyminiszter urat, hogy a rögzített bevételekhez igazítsa a kiadásokat, ne hivatkozzon arra, hogy a kiadási oldalhoz nem lehet hozzányúlni, tehát a bevételhez nyúlunk hozzá, mert – hogy úgy mondjam, tyúk vagy a tojás – õ azt mondja, a bevételi oldal volt elõbb rögzítve. Megyó: Szerkesztõ úr, nem akarok viccelõdni, de azt meg szeretném kérdezni, hogy vajon azt is eldöntöttük-e 2002 decemberében, hogy milyen lesz a világgazdaság? Mert ugye, ha ezt is el tudtuk dönteni, akkor persze minden teljesen rendben van. Aczél: Szabad mondanom, hogy Kuncze Gábor erre mit mond? Hogy úgy se lehet tervezni, hogy hát igen, majd csökkentünk adót 42

akkor, ha beindul a világgazdaság. Na és? – kérdezem én – ha nem indul be 2008-ig, akkor 2008-ig nem csökkentünk adót? Megyó: Van egy rossz hírem. Akkor 2008- ig nem fogunk adót csökkenteni. – Ezek ám a perspektívák elvtársak! – de ezt már csak a szocialista nagyváros öntudatos polgára teszi hozzá, némi gúnnyal. A SZÓ ELSZÁLL, DE A VIDEOSZALAG TANÚSKODIK Nos, a szocialista nagyváros öntudatos polgára vette magának a fáradságot és utánanézett, hogy mit is mondott egészen pontosan Megyó, amikor kitört a füttykoncert. És akkor innentõl kezdve megint szó szerint idézzük a nagyember szavait. Jelmondatunk: csak tisztaforrásból. Mert ahogyan azt a nagy államférfiútól is tudhassuk: „Hazudni nem szabad, de nem is érdemes!” Megyó: A hagyományos jóléti államok kora lejárt. (Igen, ezt kezdjük megtapasztalni.) A jövõ sikere nem elég, a ma nyugalma legalább olyan fontos. (Pofa alapállásban, döntsd a tõkét, ne siránkozz! És ami a legfontosabb, ne az uccán politizálj!) Takarékoskodásunk a jövõt szolgálja. És higgyék el, meg lesz a gyümölcse. Mert erõnket építésre használjuk. Folytatjuk és bõvítjük az Európa-tervet. Tovább építünk utat, hidat, autópályát, metrót, gátat, kórházat és kollégiumot… Itt megint közbe kell vágnom egy pillanatra. Talán a „tovább építünk” megfogalmazás az, ami kissé szerencsétlen, sokak fejében esetleg zavart okozhatott. Ugyanis ennek a szóhasználatnak lehet egy 43

olyan értelmezése is, miszerint eddig is õk építették az utakat, autópályákat és hát errõl tudjuk, hogy ez így ebben a formában nem igaz. Lehet, hogy szerencsésebb lett volna azt mondani, hogy tovább folytatjuk az elõzõ kormány által megkezdett út-, autópálya-, kollégium stb. építéseket. Megyó: …Közös vagyonunkat, megkeresett forintjainkat a jövõbe ruházzuk be. Mert a jövõ a legnagyobb kincsünk. A jövõ az építkezés, az országépítés. A jövõ a képzett, okos, tisztalelkû fiataloké. Hiszem, hogy a jelent lehet úgy is gyarapítani, hogy ne gyermekeink fizessék meg az árát. (Én is elhiszem, mert a mi gyerekeink fogják megfizetni.) Jövõre például az M7-essel bekapcsoljuk az éltetõ európai vérkeringésbe Becsehelyt, Letenye. Az M70-essel Tornyiszentmiklóst… (Itt hangzik fel az elsõ füttyszó, amit aztán tömegével követ a többi.) … az M30-assal Emõd és térsége sok-sok települését és polgárát. És az építkezést folytatjuk a következõ évben is. (Erõsödik a füttyszó.) Ma aki átlagosan keres, 25 000 forinttal vihet többet a családjának, mint két évvel ezelõtt… mert a Köztársaság adósa volt polgárainak… (Itt már erõsen fütyülnek.) … Kedves barátaim! Kérem, hogy õrizzük meg az ünnep méltóságát! (taps) Mit lehet mindehhez hozzáfûzni? A magam részérõl csak annyit, hogy Magyarország jelenlegi miniszterelnöke az emberek nagyon nagy részének szemében hiteltelen. De nemcsak a miniszterelnök személye az, ami hiteltelen sokak számára, hanem az is, amit mond. Végre mozdulni látszik valami a magyar társadalomban, úgy tûnik az 44

eltelt idõvel arányosan, most már a pénzen kívül más is kezdi érdekelni a magyar embereket. Olyan fennköltebb, magasztosabb eszmék, mint becsület, erkölcsösség, etika, hitelesség. Lassan megy a mi magyarjainkkal, nehezen mozdulnak, de, ha egyszer fölemelték a seggüket abból a rohadt tévénézõ fotöjbõl, akkor még csodákra is képesek lehetnek. A teljesség igénye nélkül, kiválasztottam még egy apró, ám annál figyelemre méltóbb gyöngyszemet a miniszterelnök elvtárs Hõsök terei beszédébõl. A csúsztatás és a manipuláció oly mesterien kivitelezett, hogy Jég elvtárs figyelmét ismételten felhívnám, korrepetálás céljából vissza lehet ülni az iskolapadba: Megyó: Én nem azt akarom, hogy ne legyen több pénze a lakosságnak, én azt akarom, hogy ne csak ma legyen pénze a lakosságnak, hanem holnap is, öt év múlva is.” – De csak annyi – és ezt már én teszem hozzá – amennyi a Kötelezõen Elõírt Igényszint eléréséhez elégséges. Mert ha a kedves Olvasó még egyszer figyelmesen elolvassa a fenti idézetet, azonnal rájöhet a csavaros bankárkommunista észjárás ördögi logikájának lényegére. Ha megfigyelik, a mondat – egyébként zseniálisan – szociális érzékenységrõl téve tanúbizonyságot, azzal kezdõdik, hogy a derék Petru nem akarja, hogy nekünk ne legyen több pénzünk. Hát akkor mit akar ez a mi derék posztkommunista titokszolgánk? Nem mást, minthogy nekünk – szerencsétlen igavonó barmoknak – pénzünk legyen! Hurrá, éljen Medgyessy elvtárs! Ne csak ma legyen pénzünk, hanem holnap is, meg öt év múlva is. Megfigyelték? Nem azt akarja, hogy több pénzünk legyen, csak azt, hogy pénzünk legyen. Nem kell gyarapodni, minek is az? Ma már másodszor, Ica élettársának, az immáron a klasszikusok kategóriájába tartozó Tüdõnek az erõcsávónak kedvenc szavajárását pöccinteném ide: 45

„Árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége!” Errõl az ügyesen megfogalmazott manipulációról jutott eszembe, hogy ez a mondat az ókori rabszolgatársadalmak modernkori financiális reinkarnációját vetíti elénk. Az ókorban a gályán evezõ rabok csak annyi élelmet kaptak, hogy életben maradjanak és legyen elég erejük az evezéshez. Az újkori társadalom pénzügyi piramisának csúcsán trónoló bankárkommunista kaszt prominens képviselõje ezzel a mondattal világosan értésünkre adta, hogy hol a helyünk. Ja, és még örülhetünk, ha jövõre megmarad az állásunk! Visszakanyarodva még néhány mondat erejéig a másnap reggel a Nap-kelte stúdiójában készült miniszterelnöki interjúra. Ennek egyik csúcspontja volt, amikor a kormányfõ az uniós csatlakozás kapcsán a demokrácia mûködésének egy magasabb fokáról beszélt. No, akkor megint csak – ismét egy népi mondást idézve – lelökte az agyam a szíjat. – Magasságos Atyaúristen! Ki a mennyekben lakozol titokban! Az egykori KB-tag D–209-es titokszolgától kell megtudnunk, mi a demokrácia mûködésének magasabb szintje. Mintha az alacsonyabb szintjével egyáltalán tisztában lenne? A riporter meg nem ordít föl torka szakadtából, hogy „Ember, maga meg mirõl beszél itten?!” (Bocsánat, egy kissé slendrián voltam, a kérdésfelordítás így hangozna helyesen: „Miniszterelnök úr, – mert hát a miniszterelnök megszólítás az ugye jár neki – maga meg mirõl beszél itten?!”) De hát ez ki van zárva. Persze, most kapcsolok csak, hiszen a bülbülszavú kormányfõt kérdezõ Aczél Bandi is ugyanennél a cégnél védte a szoc. haza érdekeit, csak egy másik részlegnél volt alkalmazásban, Acsádi fedõnévvel. Hogyan is várhatná el akkor a szocialista nagyváros öntudatos polgára, hogy ilyen kérdéseket tegyen fel a szpíker Mr. Gondnak. Na, szépen összejöttetek fiúk! 46

PÁRTCSILLAGOK HÁBORÚJA Augusztus 20-a délelõttjén – még a miniszterelnök elõtt – a nagyágyúk, a koalíciós pártelnökök (Smith ügynök és Miska Kancsó) is vendégségben voltak Aczél (Acsédi)-nál. A kitartó nézõk még összecsapást is láthattak a két ász között. Igaz, ez amolyan tessék-lássék dologra sikeredett csak, mindenesetre a felszínen zajló riposztozás mögött azért felsejlett, hogy ebbõl a késõbbiek során még komoly gondok is adódhatnak. Aczél elõször arról faggatta illusztris vendégeit, hogy dacára a kormányzati pozíciónak, nem a jelenlegi koalíció tematizálja (irányítja, szabja meg) a politikai közbeszédet, hanem a Fidesz vezette ellenzék. Ahelyett, hogy az uniós dolgokról folyna a vita, a kettõs állampolgársággal, meg a Gyurcsány-villa körüli rejtélyes dolgokkal van tele a sajtó. És akkor innentõl ismét szó szerint idézet következik: Kovács: A politika az az én felfogásom szerint egy verseny. A verseny arról szól, hogy az ország jövõjérõl ki, hogy gondolkodik, vagy a máról, az emberek napi problémáiról, ezekre milyen megoldást kínál. És természetesen arról is, hogy ezt melyik párt, hogyan tudja meggyõzõen el is hitetni a választókkal. Errõl kell szóljon a politika és sajnos nálunk most már jó ideje nem errõl szól, hanem abban van a verseny, hogy ki tudja a másikat hatékonyabban besározni és aki kevésbé lesz sáros, az úgy érzi, hogy talán õ gyõzött ebben a párviadalban. Már bocsánatot kérek, hogy a csapos közbeszól, de a sárdobálásos helyzetértékelés egy olyan párt elnökének a szájából, amelyik a 2002-es országgyûlési választásokon a Werber Company vezérletével szinte iszapbirkózást rendezett hazánkban, számomra meglehetõsen hiteltelenül hangzik. Persze érthetõ, hiszen tényleg úgy érzik, hogy õk gyõztek. De megyünk tovább 47

Aczél: Na, de ön úgy fogalmaz, mintha ez közös bûn volna. Nem nevez senkit meg. Itt jó példát láthatunk a rojtos nyelv-féle alákérdezésre, mellyel a kérdezõ a riportalany szájába adja a választ. Kovács: Udvariasan fogalmazok, mert ez egy állami ünnep, és azt gondolom, egy állami ünnepen egy pártelnök – aki ráadásul még külügyminiszter is – az ne a konfrontációt keresse, hát legalább most ne arról beszéljünk, hogy a másik oldal miben hibázott, próbáljuk meg egy kicsit keresni a közös felelõsséget és a közös kötelezettséget, mert azért valamennyien azért vagyunk felelõsek – akik a politikában szerepet játszanak – hogy az ország sorsa jobbra forduljon és ön az elõbb említette az Európai Uniós csatlakozást, amit én egy óriási történelmi esélynek tartok. Azt gondolom, hogy tényleg ezerhárom évvel ezelõtt volt egy ilyen jellegû fordulat, amikor a honfoglaló magyar törzseket Szent István keresztény, európai állammá szervezte, s ezzel biztosította a magyarság fennmaradását a következõ évezredben. Aczél: Kuncze úr. Kuncze: És hát tegyük hozzá, hogy a bölcsesség mellett mindenféle egyéb eszközöket is alkalmazott ennek a folyamatnak a során, melyek… Aczél: De arról se beszéljünk ugye augusztus 20-án – csak egy közbevetett mondat –, hogy ugye a magyarság érdekében Szent István a magyarság egy jelentékeny része ellen vívott háborút évtizedeken keresztül és idegen kézzel. Itt megint álljunk meg egy pillanatra! Félreértés ne essék, nem szeretnék semmit sem belemagyarázni a kiváló mûsorvezetõ szavai48

ba, de Aczélnak ez a mondata annyira áthallásos, hogy az már ordít. „… a magyarság egy jelentékeny része ellen vívott háborút évtizedeken keresztül és idegen kézzel”, kísérteties a hasonlóság, nemde bár? Kuncze: Na most, ez az eszköz hál’istennek már nincsen mer’, hogy demokráciában élünk, ez pedig természetes módon ad lehetõséget mindenkinek arra, hogy bármilyen kérdésben fejtse ki a véleményét. De azzal egyébként egyetértek, hogy amirõl a politikai vita folyik nagyon sokszor, azok mind nem azok a kérdések, amik foglalkoztatják a közvéleményt – széles értelemben véve – ráadásul nem is azok a kérdések, amelyek ma igazán fontosak kellenének legyenek Magyarországon, hiszen abban egyetérthetünk… Ekkor egy robaj, lövésszerû hang hallatszott, talán egy lámpa durrant el a stúdióban, ám a nép ajkán csak Miska kancsónak nevezett liberális pártelnök megõrizte lélekjelenlétét és nyugalmát, mint ahogyan az igazi profi politikushoz illik, sõt azonnal poentírozott is, imígyen: Kuncze: Semmi baj, ezek a mieink. Abban egyetérthetünk, hogy évszázadok óta nem volt a magyarságnak olyan lehetõsége, mint amit az Európai Uniós csatlakozás teremt, egész egyszerûen azért, mert láthatjuk, tudhatjuk elõre évtizedekre, hogy ez gazdasági biztonságot hoz, hogy az ország biztonságát hosszútávra is elrendeztük már a NATO csatlakozással, de ebbe beletartozik az Európai Uniós csatlakozás is, hogy ezen keresztül az utánunk jövõ generációk számára óriási lehetõségeket teremtünk. Az igaz, hogy megválaszolásra vár még az a kérdés, hogy vajon mi lesz az, ami minket igazán megkülönböztet és mi az, ami segítségével ezt a lehetõséget minél inkább meg tudjuk ragadni a magunk számára. Ha ezekrõl a kérdésekrõl folyna a vita és errõl is lehetne vitatkozni, hiszen a különbözõ szemléletek lehetõséget teremtenek különvélemények megfogalmazására 49

– és ezeket egyébként érdemes lenne ütköztetni – de nem jutunk el egész egyszerûen idáig, mert mindenkit visszahúz a saját pozíciója és az abból megfogalmazott, sokszor egyébként meglehetõsen periférikus ügyekben kialakított vélemény. Akkor nagy tisztelettel engedtessék meg nekem, hogy néhány sor erejéig éljek az elnök úr által is oly nagyra tartott különvélemény intézményével. Szóval, nekem rossz elõérzeteim vannak. Amikor ennyire erõltetnek valamit, ennyire görcsösen akarják, hogy megvalósuljon, ott mindig gyanakszik az ember, hogy valami más is meghúzódik a háttérben. Megint felerõsödött bennem az érzés, a szociál-liberális koalíció célnak tekinti az Európai Uniós csatlakozást, nem pedig eszköznek. Egy helyütt e lap hasábjain már írtam arról – a pénz analógiáját hoztam fel példaként –, hogy milyen káros következményekkel jár az, ha bizonyos esetekben felcserélõdnek a szerepek. A pénz esetében mindenki saját maga tapasztalhatja, milyen az, amikor a pénz eszközbõl céllá alakul át. Az ember élete kiüresedik, mindent más – a szeretet, a gondoskodás, a szórakozás, a mûvelõdés stb. – helyét a pénz foglalja el. Kicsit ilyen érzés fog el akkor is, amikor a koalíciós retorikát hallgatva arról próbál meggyõzni minket a média, hogy az Európai Unión kívül nincs is élet. Az meg, hogy mi foglalkoztatja a közvéleményt, megint egy érdekes kérdés, mert a politikusok szeretik úgy beállítani a helyzetet, azt adni a média szájába, hogy a lakosság számára csak azok a témák az igazán fontosak, amik nekik, politikusoknak. Pedig ez egyáltalán nem biztos, hogy minden esetben így van. Az igen tisztelt koalíciós pártok elnökei rosszallásukat fejezik ki amiatt, hogy a panelban döglõdõ melóst, vagy az állásában veszélyeztetett jobboldali Fidesz-fant jobban érdekli Gyurcsány miniszter elvtárs villa ügye, mint az uniós csatlakozás kérdései? Talán azért van ez így, mert a gengszterváltásból vesztesen kikerülõ prolinak és a nemzeti jövõt elképzelõ polgári 50

gondolkodású középkádernek is egyaránt elege van abból, hogy most is a párt emberei járhatnak csak jól. Úgy tûnik, hogy tízegynéhány évvel a nagy társadalmi bumm után – ahogyan azt már néhány sorral ezelõtt is írtam –, most már a pénzen kívül más is kezdi érdekelni a magyar embereket. Nem ártana, ha ezt végre a politikai elit tagjai is észrevennék. És még valamit! Nem ártana, ha a szabaddemokraták elnöke egy kissé magába szállna, mielõtt a különvéleményrõl egyáltalán bármit is mond. Hirtelen nem jut eszembe, ki is mondta azt az Európai Uniós „Akar-e ön Bécsben cukrászdát nyitni?” plakátkampány kellõs közepén, hogy aki az EU ellen szavaz, az nem normális? Na ennyit dióhéjban a különvéleményrõl. A pártelnökökkel készült augusztus 20-ai reggeli beszélgetés csúcspontja azonban nem ez volt. Aczél (Acsádi) elvtárs az adózás kapcsán a két párt között kialakult nézeteltérésrõl is kikérte a koalíciós elnökök véleményét. Kifejezetten szórakoztató volt látni, ahogy Miska kancsó megpróbálja elmagyarázni Smith ügynöknek, miért életképtelen, miért nem mûködhet tartósan egy, a szocialista logika szerint felépített osztogatós, rászorulós Róbert bácsi-féle gazdaságpolitika, Smith ügynök pedig – a kitartó próbálkozások ellenére – csak nem akarta megérteni elnöktársa mondandójának lényegét. A beszélgetésnek ezen része is rendkívül tanulságos, érdemes szó szerint idézni. Íme: Kuncze: Ugye csatlakozunk az Európai Unióhoz, egyáltalán nem mindegy, hogy milyen módon. És arról már beszéltünk, hogy errõl érdemes lenne vitatkozni. Ennek egyik nagyon fontos eleme, hogy vajon a gazdaságunk versenyképesen csatlakozik-e olyan körülmények között, amikor nekünk nemcsak az Európai Unió mai tagállamaival kell versenyeznünk, hanem az újonnan csatlakozók is nagyon nagy kihívást jelentenek számunkra éppen azért, mert közülük számosan olyan lépéseket tesznek most, amelyek a késõbbiek során 51

vonzóvá tehetik országukat a befektetõk számára és lendületet adhatnak a gazdaságuknak. Erre a szabaddemokraták meggyõzõdése szerint nekünk is reagálnunk kell. Ezért mondjuk azt, hogy ennek az egyik fontos eszközével, a már elhatározott adócsökkentéssel éljünk, és találjuk meg azokat a megoldásokat, amelyek ezt lehetõvé teszik számunkra. Egyébként ezt a véleményt elfogadják a szereplõk – már a politikai szereplõk –, a kérdés úgy merül fel természetesen, hogy lehet ezt finanszírozni? Amire nekünk persze két válaszunk van, az egyik, hogy amikor a döntés megszületett 2002 novemberében, akkor is láthattuk, hogy ennek persze következményei lesznek és ezeket figyelembe lehetett volna és figyelembe lehet venni. A másik pedig az, hogyha ennyire fontos érdekünk, hogy ezen a területen elõre lépjünk, akkor ennek kell zöld utat adni, mert a mûködõ, erõs, növekvõ gazdaság lehet az, amelyik megtermeli azokat a többleteket, melyeket aztán a különbözõ területeken szétosztva jobb helyzetet lehet teremteni. Fordítva nem megy, annak csak vesztesei lehetünk. Aczél: A miniszterelnök úr azt mondja, hogy pillanatnyilag az a helyzet, hogy számol az SZDSZ is, számol a Pénzügyminisztérium is, aztán valahol a kettõ vagy találkozik, vagy nem. De õ azt is mondta, hogy örül ennek a vitának. Elõlegezzen meg valamit az MSZP álláspontjából. Kovács: Én azt gondolom, hogy a vita egyáltalában nem káros és nincs a kormánynak olyan tagja, és nincs az MSZP-nek olyan politikusa, aki azt mondaná, hogy nem kell adócsökkentés. Dehogynem. Hát az ország érdekében, az emberek érdekében a terhek csökkentése egy nagyon – nemcsak népszerû –, de nagyon fontos eszköz is. 52

Itt megint meg kell álljunk egy röpke pillanatra. Ha még van figyelme és energiája a kedves Olvasónak, kérem gondolkozzon el az ÁFA-kulcsok emelésén és az SZJA adókulcsok csökkentésének – úgy tûnik most már véglegesített – visszavonásán. Az áremelésekre itt most ne is vesztegessük a drága idõt! Megkérdezném én a tisztelt Olvasót, ha ilyen az, amikor a posztkommunisták több pénzt hagynak az embereknél, milyen lehet az, amikor kevesebbet? Jegyrendszer, vagy mi? Aczél: De azért ez nem elégíti ki azt, aki azt mondja, hogy ön és a miniszterelnök is azt mondja, hogy a mi kormányunk az adócsökkentés kormánya. Ugye a kérdés csak az, hogy 2004-ben vagy 2025-ben csökkentik az adókat? Kovács: Na most, ugye Gábor az elõbb utalt arra, hogy tavaly is lehetett tudni azt, hogy ennek következményei lesznek. Ez igaz, ezt lehetett tudni, csak néhány dolgot nem lehetett látni, hogy a világgazdaság várva várt élénkülése nem következik be. A német gazdaság gyakorlatilag nulla egész valahány tized százalékos növekedést produkált. Most már vannak arra utaló jelek, hogy az amerikai gazdaság kezd élénkülni, az majd magával húzza Nyugat-Európa gazdaságát, és mivel Magyarország nemzetközi gazdasági kapcsolatainak 80%-a Nyugat-Európával, az Európai Unióval folyik, és a nagyon jelentõs fennmaradó rész pedig az Egyesült Államokkal, ez a magyar gazdaság növekedését is újra fel fogja gyorsítani. Mert most sajnos ez… sajnos, hát… ez a 2,7% ez jóval nagyobb, mint az uniós átlag, csak nem akkora, mint amit mi reméltünk, ez az egyik dolog, ami nem úgy alakult, ahogy mi vártuk. No, itt a háromlábú szék tipikus esete. Pontosabban annak hiánya. A 80%-os külkereskedelmi megoszlás az Európai Unióval nem életszerû, kiszolgáltatottá teszi hazánkat, ez jól látszik a jelenlegi 53

helyzetbõl is. Olyan, mintha csak egy lába lenne ennek a bizonyos széknek, s mi ezen egyensúlyoznánk valahogy. Ez pedig rendkívül ingatag egyensúly, könnyen felborulhatunk a székkel együtt. Az Európai Uniós tagság pedig ezt a helyzetet fogja konzerválni. Mindenütt világgazdasági recesszió van, de ha lennének más külsõ piacaink, és a külkereskedelem ezek között a piacok között arányosabban oszlana el, legalább enyhébben zajlana le a mostani válság. Kovács: A másik, senki sem számolt ilyen iszonyatos aszállyal. Hát ez az évszázad aszálya, ami most pusztítja a mezõgazdasági termést, aminek hát súlyos következményei vannak a költségvetésre. Nem lehetett elõre látni, még a meteorológusok sem mondták. És elõkerült néhány kifizetetlen számla. Ott van a kismamáknak járó pénz. Az is például olyan 30-35 milliárdos összeg körülbelül… Aczél: Úgy mondják. Kovács: … és itt arról van szó, hogy ezt már az elõzõ kormány kifizethette volna, ha nagyon akarja, csak valamiért akkor ezt nem tartotta fontosnak. Aczél: A koalíciós partnert ez meggyõzi vagy nem gyõzi? Mert eddig azt lehetett mondani, hogy nem nagyon gyõzi meg. Hát ezek az érvek. (Kuncze diszkréten megköszörüli a torkát.) Kovács: Én, én nem meggyõzni akarom most az SZDSZ-t én csak azt mondom, hogy melyek azok a tényezõk, amelyekkel tavaly nem lehetett számolni és most ott vannak az asztalon. Aczél: De hát ezt õk is tudják. Dacára ennek. 54

Kuncze: Na most ugye én meg vagyok… máris meg vagyok gyõzve ugye, aszály az idén volt, idén kifizetjük a számláját, a kismama ügyek perei az idén zárultak le, az idén kifizetjük a számláját. Jövõre nem feltétlenül számolok aszállyal és kismama perekkel sem, viszont az adócsökkentés az a jövõ évet illeti. Az igaz, hogy a világgazdaság… Kovács: Már bocsáss meg, de a hiány az idén lesz akkora amekkora! Kuncze: Természetesen, és a jövõ évrõl beszélgetünk az adócsökkentés kapcsán, de igaz, a világgazdaság nem indult be. Csakhogy, én meg azt gondolom, hogy nekünk jobb a saját lehetõségeinket figyelembe véve meghozni a döntéseinket és e tekintetben az egy adottság volt, hogy elfogadtuk az adótáblát és ezzel a bevételi oldal egy nagyon hangsúlyos elemét megszabtuk. Ehhez kell szabni mostantól kezdve a kiadásokat, aztán ha beindul a világgazdaság, akkor az egy olyan prémium lesz számunkra, aminek a lehetõségeit tovább használhatjuk ki. Nem csinálhatunk úgy gazdaságpolitikát, hogy hát reméljük, hogy majd valakik rajtunk kívül csinálnak valamit és az nekünk jó lesz majd. Aczél: Igen, csak ugye tényleg az a legelemibb kérdés, hogy a költségvetés bevételi oldala meg tud-e élni ezek nélkül az SZJA-bevételek nélkül, vagy nem tud megélni? Mert ha nem tud megélni… de természetesen azt mondja ön – ezt szokták mondani önök –, hogy a kiadási oldalon egyensúlyozzák ki, amire ugye a kormányzat azt szokták mondani, hogy mondják meg, hogy a kiadásnak melyik szeletét csípjük le. És akkor önök hallgatnak. Kuncze: Ööö…nem hallgatunk, szívesen segítünk, számos alkalommal elmondtam már, ugyanakkor miért vitatja mindenki, hogy eldöntöttük, hogy mi lesz a bevételi oldalon? Ehhez kell szabni a kiadásokat. Az nem megy, hogy a kiadási oldalon mindent lehet, 55

minden követelést teljesítünk, mindenki fáradjon a kasszához, kielégítjük az igényeit. Nem szabad elfelejtkezni arról, hogy abban a kasszában azért van pénz, mert mi adóforintok formájában beletettük. Ha nem teszünk bele, akkor nincsen. Az nem egy feneketlen zsák. Ha kevesebb adót akarunk fizetni, akkor nem követelhetünk több kiadást és a kevesebb adóról pedig törvényben rendelkezett az országgyûlés. Aczél: Az érdekes az, hogy tulajdonképpen önök olyan érvekkel állnak elõ, noha valójában ellentétes álláspontokat képviselnek, vagy egymással, hogy mondjam, még csak a konvergenciát sem nagyon látom, az érveikkel külön-külön borzasztó nehéz vitatkozni. Kovács: Én… én azt gondolom, hogy nem képviselünk mi abban ellentétes álláspontot, hogy cél-e az adócsökkentés vagy nem eszköz-e – talán inkább jobb így fogalmazni – eszköz-e az adócsökkentés, vagy nem, mert ezt az SZDSZ és az MSZP is egyaránt fontosnak tartja. A kérdés az, hogyan lehet a költségvetést úgy egyensúlyba hozni, hogy a hiány ne legyen nagyobb ennél a bizonyos 3%-nál – mármint a nemzeti össztermék 3,8%-át ne haladja meg a hiány. És a lecke az ugyan sokkal bonyolultabbnak látszik, de nagyon hasonlít ahhoz, mint mikor egy háziasszony kiszámítja a család bevételeit, a családban keresõk fizetését, amit letesznek az asztalra és megnézi, melyek azok a kiadások, amelyeket nem lehet elkerülni, mert fizetni kell a lakbért vagy fizetni kell a lakásépítésre felvett hitelt, a közüzemi számlákat és így tovább és akkor kiderül, hogy nem marad pénz nyaralásra, nem marad pénz, hogy a gyerekeknek új cipõt vegyenek, esetleg gondot jelent a gyerek tandíjának a befizetése, s akkor azt mondja, hogy vagy megpróbáljuk a bevételeket valamilyen módon növelni, különmunkát vállalsz – mondja a férjnek – vagy én vállalok különmunkát, vagy megpróbáljuk a kiadásokat csökkenteni, és ami nem életbevágóan fontos, azt most kihagyjuk. 56

Megint magamhoz ragadnám egy rövidke pillanatra az Olvasó figyelmét. A magam részérõl halálosan unom már a komcsik meg a szadeszesek háziasszony-, meg átlagcsalád-példálózásait, valahányszor szóba kerül a költségvetés. Az ún. háziasszony és a családok többsége a jelenlegi kormánykoalícióval ellentétben csak addig nyújtózkodik, amíg a takarója ér, vagy ha ki is lóg alóla a lóláb, hát nem vesznek fel újabb hiteleket, csak azért, hogy abból törlesszék a már elõzõleg felvett hitelek kamatait. Ugyanis az állammal ellentétben, itt – ha már minden kötél szakad – tényleg jön a végrehajtó és akkor aztán tényleg mindent visznek. Aczél: Elnök úr. Van még egy megoldás, hitel a neve. A költségvetés bevételi oldalán mutatkozó réseket betömjük hitellel. Ehhez például önök mit szólnának? Kuncze: A költségvetés hiányát azt egyébként különbözõ technikákkal, hitellel szokás el… ööö… rendezni, de ez például nem lenne jó megoldás. Így is most éppen növekszik az államadósság – különbözõ okokból egyébként. Nem lenne szerencsés az utánnunk következõ generációkra hárítani azt a terhet, ami vitaként most kettõnk között felmerült. De hadd maradjak egy pillanatra a háztartásnál, mert a példa valóban jó. Az állam háztartása nem különbözik a saját háztartásunktól, legfeljebb egy kicsit bonyolultabb. De amikor a háziasszony számba vette a bevételi lehetõségeket, aztán utána eldöntötte, hogy mit csinál a kiadásokkal, akkor semmiképpen sem szokott ígérni ezek után a gyerekeknek zsebpénzemelést. (Aczél derültségét diszkrét mosollyal jelzi.) Kovács: Igen, de történhet olyan… 57

Aczél: Csak innen Margaret Teacher hiányzik, õ mindig a háztartással vetette össze és ott mindig nagyon jól… Kovács: És milyen igaza volt! Mert ezt az emberek pontosan értik. Szóval az államháztartás, a költségvetés kérdése nagyon bonyolultnak és elvontnak tûnik, pedig azért idáig le lehet egyszerûsíteni. És akkor, hogy maradjak a példánál: Amikor számításba veszi a bevételt és számol arra, hogy a férj hazahozza abban a bizonyos decemberi hónapban a 13. havi fizetését, aztán a Kormány úgy dönt, hogy erre nincs pénz, hogy ezt abban az évben kifizessék… Aczél: Adjon a szocialista frakció, csak fizessék ki! (tréfálkozva) Kovács: … akkor ez hiányzik a család bevételébõl és akkor újra kell gondolni a tervet. Aczél: Kirohanunk az idõbõl, de hadd provokáljam önöket! 3,8% az azt jelenti, hogy – maradjunk a családi háztartásnál – hogy én 3,8%-ára tudok a havi jövedelmemnek eladósodni. Ugye? Pontosan ez. De hát, például, hogyha… mit tudom én, van egy család, mit tudom én, 200 000 forint nettó jövedelme, most menjünk vissza, mennyi ennek a 3,8%-a, durván? Ugye 8 000 forint. Én azt tapasztalom, hogy ennek a többszörösére is el tudja – hogy mondjam – ígérni majdani jövedelmét a család, tehát a családban maradva éppenséggel lehetne nagyobb adósságot vállalni, dacára annak, hogy tudom, az Európai unió elõírásáról van szó, tehát egy bizonyos szintet el kell érni. Tehát a takarékos állam… Kuncze: De nemcsak az Európai Unió miatt, azt fontos hangsúlyozni, nehogy a végén mindenki az Európai uniót tegye mindenért felelõssé.

58

Itt ismételten meg kell állnunk egy pillanatra. Ez a mondat különösen nagy jelentõségû a jövõ szempontjából. Arra kérem az olvasót jegyezze meg Kuncze Gábor szavait, és emlékezzen majd rájuk akkor is, amikor a jövõben bevezetendõ kedvezõtlen intézkedéseknél azt hallja majd indoklásképpen, hogy az Európai Unió miatt volt szükség az intézkedés meghozatalára. Ennek eklatáns példája az ÁFA-kulcsok esete, ahol már az Európai Unióra hivatkoztak, holott az Unión belül is van mód egyedi elbírálásra. Jó Ha Figyelünk! Kuncze: … Azért sem szabad nagy hiányt csinálni, mert ebben az esetben, ha nagy a hiány, akkor a finanszírozóknak a legbiztosabb pénzkihelyezési mód az államnak odaadni, mert a mögött van garancia és ez elszívja a gazdaság elõl az olcsó hiteleket és elveszi azt a lehetõséget, hogy a bankok harcoljanak egymással a vállalkozók kegyeiért, hogy õk milyen feltételekkel vehetik föl ezeket a hiteleket… Aczél: Sajnos tankönyvszerûen igaz. Kuncze: És ez aztán tovább szûkíti a gazdaság lehetõségeit. Nem az EU miatt kell nekünk takarékosaknak lenni, hanem saját magunk, a saját gazdaságunk miatt. Az igaz, hogy aztán az euróövezethez való csatlakozási folyamat során még az EU követelményeinek is meg kell felelni. Kovács: Ez egy nagyon fontos gondolat, hogy ne az Európai Uniót tekintse a magyar közvélemény hibásnak, ugyanis az Európai unió amit igényel a tagállamoktól az gazdaságilag nagyon racionális dolog. Azt igényli, hogy a gazdaság egyensúlyban legyen, hogy a gazdaság stabilitást mutasson, hogy a gazdaság fejlõdjön, ez teljes mértékben összhangban van az egyes országok, így Magyarország érdekeivel is.

59

No, hát ezt kapta a gyanútlan televízió nézõ a vízi és légi parádéra várva augusztus 20-a reggelén a sokak által csak királyiként emlegetett közszolgálati televízió egyes csatornáján. De ha már a médiánál tartunk, íme néhány gyöngyszem az utóbbi idõk termésébõl: A Hír Televízió Barankovics István kereszténydemokrata férfiúra emlékezett egy interjúban. Lanczerdorfer Erzsébetnek volt egy nagyon érdekes mondata. Idézzük csak fel, mit is mondott: „Már a státusztörvény miatt is 90%-os gyõzelmet kellett volna aratnia a Fidesznek!” Ismét visszakanyarodunk oda, hogy a történelemben kicsinyke idõnek számító négy-öt évtized is micsoda rombolást tudott véghez vinni hazánkban. És most elsõsorban nem az anyagi javakra gondolok, mert azok újrateremthetõk, gyarapíthatók, hanem arra a rombolásra, amit a fejekben véghez vitt. A lakosság jó része nem érzi az egységes magyar nemzet gondolatát, nem érez közösséget a határon túl élõ – hogy úgy mondjam – honfitársainkkal. Ennek ékes bizonyítékai azok a betelefonálók – nagy valószínûséggel megmondható róluk, hogy kire szavaztak a 2002-es országgyûlési választásokon – akik annak a véleményüknek adnak hangot, hogy „minek a kettõs állampolgárság, majd idejönnek, aztán nekünk kell majd eltartani õket!” Érdekességekben az a beszélgetés sem szûkölködött, amely az ATV-n volt látható egyik este, ahol is a Magyar Hírlap egykori párttitkára, a ma népszavás Németh Péter kérdezte az mszp-s Vastagh Pál egykori szocialista igazságügy minisztert augusztus 20-a kapcsán az alkotmánymódosítás szükségességérõl. A Hír Televízió szoktatott rá arra, hogy a beszélgetés közben a képernyõ alján futó sms-csíkot is figyeljem, az igazi lényeg sokszor a nézõi véleményekben lapul meg. Most is ez történt. Az ATV-n is be60

villantanak idõnként egy-egy nézõi sms-t vagy villanypostán érkezett hozzászólást. Egyik derék honpolgárunk a következõ RTK-t (Rövid Tényszerû Közlés, az sms magyar neve – Layout) küldte be: „A kommunisták ne akarják módosítani az alkotmányt!” Nem tudom, figyelik-e? A kedves nézõ nem azt írta, hogy a szocialisták ne akarják módosítani az alkotmányt! Kommunistákat írt. Úgy tûnik nem vagyok egyedül széles e hazában, aki azon a véleményen van, hogy egy párt nevének megváltoztatása még nem elegendõ a megtisztuláshoz. Ugyancsak az ATV nevéhez fûzõdik az a másik eset, ahol a szólásés véleményszabadság lábbal tiprásának lehettünk tanúi, s amely nagy valószínûség szerint ismételten el fogja kerülni az ORTT becses figyelmét. Valamelyik reggel az egyik betelefonáló nézõ azt mondta Berecz Annának, hogy mindjárt hazugsággal kellett kezdenie a napot. A szerkesztõasszony értetlenül nézett. A szerencsétlen tévénézõ pedig elmondta, hogy többszöri próbálkozásra sem adták adásba. Ugyanis megkérdezték tõle, hogy Gyurcsány sportminiszter mellett vagy ellene kíván-e szólni és csak akkor adták be adásba, amikor azt mondta, hogy mellette. (No, persze az is lehet, hogy a kiegyensúlyozott és pártatlan tájékoztatás érdekében gondosan számolták, hogy hány nézõ telefonált Gyurcsány úr mellett érvelve, hány pedig ellene. A hölgy biztosan mindig rossz idõpontban telefonált.) Nos, ez engem kísértetiesen emlékeztet a Horn Gyula-féle „majd én megmondom, hogy ki kérdezhet engem” és a Kovács-féle „letelefonálok a Nap-keltébe, hogy gyerekek ez meg ez nem volt szép” kezdetû, a pártállamot idézõ posztkommunista sztárallûrökre. De érdemes felidézni Pokorni Zoltánnak a Fidesz alelnökének legutóbbi napkeltés szereplését is. Pokorni Zoltán gyakori vendége a televíziós stúdióknak mostanság. Legutóbb a miniszterelnöki beszéd 61

értékelése kapcsán hívták be a Nap-keltébe. Ott mondott egy K.O.-val, kiütéssel felérõ mondatot. „A gazdaságpolitika szabja meg a költségvetést és nem a költségvetés a gazdaságpolitikát.” Nem vagyok közgazdász, de a magam részérõl úgy vélem ebben rejlik az alapvetõ különbség a polgári kormány beruházó szemléletû büdzsétervezése és a posztkommunista, KB-tagokból álló utódpárti kormányzat osztogató szemléletû költségvetés tervezésében. A kormányzat megszorító – pardon takarékos – államháztartást propagáló lózungjai az egykori könyökvédõs, szigorú tekintetû könyvelõt, vagy hivatalsegédet juttatják az ember eszébe, akik naphosszat könyveik fölött görnyedve azt lesték, hogy kijön-e a nap végére a szaldó, vagy esetleg valahol hiány mutatkozik. Az élet azonban nem csak számsorokból áll. És mi emberek sem csak számsorok és statisztikai adatok vagyunk. A jelenlegi szocialista liberális duó szerint pedig úgy tûnik igen. Legyen szabad ismét Pokorni Zoltánnak a Nap-kelte Kereszttûz rovatában tett látogatására utalnom, ahol az alelnök úr a mezõgazdasági helyzet taglalása kapcsán említette meg, hogy az MSZP honlapján olvasható, miszerint 25 000 tejtermelõ fog tönkremenni a csatlakozás után és – ahogy Pokorni úr fogalmazott – pont. A tárca semmilyen megoldási tervezetet nem írt oda, hogy, na emberek, akkor ezt találtuk ki, hogy – ha nem is megmentsünk benneteket, de legalább – könnyítsünk a helyzeteteken. Biztosan Szanyi úr, a flaszterfarmer számolta ki a statisztikát. Az emlékezetes és a médiatörténelemben az Ürömkoncert néven bevonult augusztus 19-én elhangzott egy másik beszéd is. Igaz, ezt még jóval a miniszterelnöki beszéd elõtt mondták el, mégis, este, amikor a Hír Televízión néztem a polgári kormány miniszterelnökének beszédét, valahogy olyan érzésem támadt, mintha a Medgyessy-féle Európa dicshimnusz után hangzott volna el, pedig 62

nem így volt. Érdekessége a dolgoknak, hogy a stúdióban helyet foglaló egyik politika elemzõnek is hasonló benyomásai voltak a beszéd hallatán. Meg is állapította, hogy mennyire kiszámítható, mennyire a már megszokott klisékbõl és panelekbõl építkezõ volt a miniszterelnök beszéde, hiszen a délután elhangzó Orbán-féle szónoklat, mintha elõre reagált volna a kormányfõ által felvázolt függetlenség utáni Európai lét kapcsán felmerülõ kérdésekre. A polgári kormány miniszterelnöke azzal zárta beszédét, hogy légy önmagad, mindenki más már foglalt! A magam részérõl ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

63

TISZTESSÉG ÉS BECSÜLET DOLGA – avagy Nem elég tisztességesnek látszani, annak is kell lenni! –

Mindjárt az elején – bemelegítésképpen – egy rövid kis szösszenet arról, milyen hangulat uralkodik az országban. Egyik ismerõsöm mesélte, hogy baráti társasággal elment nyaralni a Körösök vidékére. Odaértek valami vízhez, ahol szerettek volna átkelni, de ott éppen nem volt híd. Volt viszont rév, meg révész. Kérdezi õket a révész: – Maguk városiak? – Igen. – No, akkor ha innen hazamennek, vigyék el a hírt, hogy az aratás végeztével egyenesítjük a kaszákat! Ez az én ismerõsöm nem olyan családból származik, hogy megijedne a saját árnyékától, de bizony õ is – ahogyan mondani szokták – csak pillogott, mint Grisa a körmoziban. Errõl a rövidke kis történetrõl nekem meg az jutott eszembe, hogy épp itt lenne már az ideje, hogy az elvtársak vegyék maguknak a fáradságot és beüljenek a luxus Audikba, meg a vadi új Merdzsókba, és pár száz kilométerre a Budapest táblán kívülre is elautókázzanak. Ha ezt megteszik, rá fognak jönni arra, hogy vidéken is élnek ám emberek, méghozzá jóval rosszabb életkörülmények között, jóval kevesebb pénzbõl, mint székes fõvárosunkban lakó honfitársaink. Mielõtt még valaki azzal vádolna meg, hogy a szokásos népi-urbánus ellentét kiélezõdésére apellálnék, idepöccintenék egy másik, hasonlóan érdekes kis epizódot. 64

Ismeretségi körömben számosan vannak olyanok, akik kiterjedt baráti, rokoni körrel rendelkeznek a fõvárosban. Nemcsak vidékrõl, de Budapestrõl is érdekes dolgokat hall az ember olykor-olykor. Egyik ismerõsöm meséli: – Azt mondja a kis csaj, õt nem érdeklik a gazdák meg a gondjaik. Bemegy a hipermarketbe és megveszi a kaját. Bicska effektus Immáron sokadszor nyílik ki a képzeletbeli bicska a posztkommunisták által gondos alapossággal kiürített zsebben. – Na most ilyenkor megint mit mondjon az ember? Mondjuk azt a „kis csajnak”, hogy arany drága skarabeusz bogaram, majd akkor érdekelni fog, amikor 3-400 forint lesz egy liter dán vagy holland tej, vagy egy kiló kenyér? Az ilyeneket valószínûleg akkor sem fogja érdekelni! – fakad ki rusztikus stílusú barátom. Mintha két teljesen külön Magyarországon élnénk. Van a hatalmasra duzzadt vízfej, a néhol már csak Demszkygradnak csúfolt Budapest, meg van az összes többi. Az összes többi az ún. vidéki Magyarország. De lehet, hogy pontosabban fogalmazok, ha a „futottak még” kategóriát használom. A „kis csaj” gazdák iránt érzett közönye mellett a gazdasági élet szereplõivel szembeni értetlenség is egyre többször hallható a derék fõvárosiaktól. Sehogy sem értik, hogyan fordulhat elõ, hogy egy vidéki vállalkozónak esetleg gondot okozhat egy százezer forintos tétel kifizetése. Nem szeretnék általánosítani, de sajnos egyre többször hallok ilyen és ehhez hasonló történeteket. Hát, nem könnyû az élet Magyarország Rt.-ben, az igazgatótanács bizony nem áll a helyzet magaslatán. AZT ÍRJA AZ ÚJSÁG… A Demokrata 2003. augusztus 28-ai számának 37. oldalán olvasható Sajtószemlében külön rész foglalkozik Szász Károly, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete – a rövidítve protézist próbálóan kimondhatatlan PSZÁF – elnökének menesztésére szõtt koalíciós 65

tervekkel. Idéznek a Népszabadság 2003. augusztus 19-i számából, ahol többek között ez szerepel: „A miniszterelnök Bolgár György Megbeszéljük címû mûsorában azt mondta: elfogyott az emberek türelme azokkal az állami intézményekkel és hivatalnokokkal szemben, akik eddig nem bizonyították be, hogy nem politikai szándékok vezérlik õket. A miniszterelnök konkrét intézményeket és személyeket nem nevezett meg ugyan, de leszögezte: egyfajta magatartási normát kíván megszabni. Elemzõk szerint a miniszterelnök félreértelmezhetetlenül a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF) elnökére, Szász Károlyra gondolt. Úgy tudjuk, a kormányon belül eldöntötték, hogy már az elsõ parlamenti napon kezdeményezik Szász Károly menesztését.” Eddig a népszabis idézet a Demokratából. Bevallom õszintén, számomra az a megfogalmazás, miszerint: „akik eddig nem bizonyították be, hogy nem politikai szándékok vezérlik õket”, kapásból Keller Lászlót, a közpénzekért felelõs üvegszemû, üvegzsebû – nem is tudom hirtelen melyik terminus technicus hatályos éppen vele kapcsolatban – államtitkárt juttatja eszembe. Ha van valaki, akirõl az utóbbi idõben minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, hogy tetteit nem a szakmaiság, hanem a politika vezérli, akkor az pontosan õ. Szász Károlynál politikai indíttatásról beszélni enyhén szólva is ízléstelen dolog, fõleg annak tükrében, hogy nem régiben érkezett meg Belgiumból az a levél, melyet az ottani PSZÁF vezetõje írt magyar kollégájának, melyben kifejti, hogy a magyar PSZÁF és Szász Károly kitûnõ, szakszerû munkát végzett. Annyira kilóg a szocialista lóláb, hogy az már minden tûréshatáron túlmegy. Visszaérkeztünk a kályhához. Ismét bebizonyosodott – immáron sokadik alkalommal –, hogy az elvtársak nem tudnak kibújni a bõrükbõl, a demokráciában is csak a pártállam diktatórikus módszereivel képesek a létezés számukra gyötrelmes feladatának 66

eleget tenni. Ezzel csak egy apró probléma van. Az, hogy egy demokratikus jogállamban ez nem mûködik. Legfeljebb ideig-óráig. Addig, amíg akadnak olyan, még az elõzõ érában szocializálódott proli milliók, akik a Frutti helyett segélyként szétszórt aprópénzért pitizve hajlandók eltûrni erkölcsi, szellemi, kulturális, s végül anyagi kizsákmányolásukat. Mindent, csak dolgozni ne kelljen, mert a munkától, attól bizony irtóznak, mint az ördög a tömjénfüsttõl. Az elvégzett munka utáni jólesõ elégedettség érzése helyett beérik a különbözõ segélyekért való sorban állással, persze kizárólag rászorultsági alapon. Tehetik, hiszen a milliárdos bankárkommunisták nagy kedvencei õk, a rászorultak. Kern András egyik lemezét hallgattam a minap, ahol a kitûnõ színész egy paródiát adott elõ a képzeletbeli Guváti Vállalatnál lezajlott képzeletbeli nõnapi ünnepségrõl. A zseniális humorérzékkel megáldott Kern tucatnyi hangon egymaga produkálta az ünnepség összes résztvevõjét, tegyük hozzá rögtön, kitûnõen. Nos ebben a paródiában hangzik el idõrõl-idõre visszatérõen a kérdés: – Hol a lóvé? Azt hiszem ez az egyik olyan kérdés, amely ma a legjobban foglalkoztatja az embereket. Hóvá tûnik a lóvé? Különösen aktuális ez a kérdés az államkassza fizikális értelemben vett totális kiürítésének fényében. De nemcsak a zsebekben van nagy zûr és zavar, hanem a fejekben is. A balliberális erõk a pszichológiai hadviselés terén sem válogattak az eszközökben. Az ifjú padawan Újhelyi vezetésével a gyûlöletbeszédrõl szóló törvényjavaslattal készülnek a szólás- és véleménynyilvánítás immár végleges, „törvényes” keretek közötti korlátozására, eltaposására. Ötletekbõl kifogyhatatlanok. Igaz, van mibõl meríteniük az elvtársaknak, hiszen már a nagy elõdök is hallatlan leleményességrõl tettek tanúbizonyságot. Annak idején – még az átkosban, a nagy Szovjetunióban – Brezsnyev hozott egy olyan (természetesen betarthatatlan) rendeletet, hogy a szovjet emberek nem tarthattak otthon három évesnél 67

régebbi újságokat. Nagyon nem jó dolog az, ha az emberek emlékeznek arra, mit is ígértek nekik a Pravdában három évvel ezelõtt. – Legalább olyan kellemetlen, mint az, hogy mit ígértek nekik jó egy esztendõvel ezelõtt a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban, vagy a posztkommunista utódpárt pénzemlõi nélkül életképtelen Népszavában. – de ezt már csak én teszem hozzá némi iróniával. De nem panaszkodom, mert a magyar oktatásügy szétverésén serénykedõ Magyar Bálint által megnyitott 2003/2004-es tanév mindjárt az elsõ napján, szeptember 1-jén szolgált egy olyan médiaeseménnyel, mely a nemzeti érzelmû honpolgárt ismét egy lépéssel tovább taszajtotta a gyomorfekély felé vezetõ rögös úton. SÜKETEK PÁRBESZÉDE Az ominózus augusztus 20-ai Nap-keltés miniszterelnöki interjú után 2003. szeptember 1-jén a gyanútlan televíziónézõ a Nap-kelte – de talán nyugodtan mondhatom a közszolgálati televíziózás – történetének mélypontját élhette át. Azt a nyekegést-nyökögést, amit Bethlen János kérdezés címén lezavart a képernyõn, a legnagyobb jóindulattal sem nevezném beszélgetésnek. Aki ismer engem az tudja rólam, hogy ne vagyok valami nagy rajongója az újabban cenzúrázgató, mûsorokat meghúzó Baló Györgynek, de meg kell mondjam, az ember nosztalgikus érzésekkel gondol vissza a Baló-féle, Orbán Viktorral készült hajdani miniszterelnöki interjúk pergõ, riposztozó légkörére. Bethlen igencsak akadozó, néha érthetetlen megnyilvánulásaihoz képest a válaszolni próbáló kormányfõ – többé-kevésbé folyamatos beszédével – szinte retorikai óriásnak számított az Aktuális egykori szerkesztõjéhez képest. Igaz, arról se feledkezzünk meg, hogy az az ideológiai ámokfutás, az a pókerarcot megszégyenítõ, fapofával elõadott hazudozás és csúsztatás áradat, amit Megyó rendezett a közszolgálatinak álcázott Gyárfás-féle reggeli médiazaklatásnak is beillõ beszélgetõs mûsorban, méltó partnerré tette Bethlen számára ebben a kis szeánszban. Nézzük, mi is történt! 68

Bethlen: Én… úgy tapasztaltam az elõzõ miniszterelnököknél, hogy nagyon szeretnek külföldön lenni… idõnként, mert ott mindig udvarias mindenki velük. Mindenki elismeri õket, meg mindenki nagy szeretettel beszél róluk, miközben itthon meg, akárki volt a miniszterelnök elég keményen kapott, és hát most ön körül is nagy a … hogy is mondjam, van egy pár kemény ügy. Megyó: (nagyot sóhajtva) Hát én azt gondolom, hogy ez egy természetes dolog, hogy itt viták vannak, meg mindenki mondja a magáét. Egyébként azt nem kell túl értékelni, hogy a politikusok azok hogyan viselkednek, mondjuk a normál politikai élet szabályai között, keretei között, engem az sokkal jobban érdekel, hogyha látok valakit, találkozok valakivel, akit talán nem is ismerek, soha nem is láttam, az hogy viselkedik? Az utca embere normális. Bethlen: Nagyon kedvesek az emberek. Megyó: Ha érti, hogy mire gondolok? Bethlen: Teljesen érthetõ. Ez így van. Az emberek nagyon udvariasak és… azok is, akik egyébként nem önnel szimpatizálnak. Megyó: Így van, így van. Bethlen: Nem szokták megbántani… Megyó: Szerintem a magyar társadalom európaibb, mint a magyar politikusok. Ez egyébként nagyon jó. Képzelje el, hogyha fordítva lenne? (Megyó mosolyog azon, hogy milyen vicceset mondott.) Bethlen: Hát igen. Nem tudom. Nagy a küzdelem, az biztos.

69

Az elõbbiekhez muszáj néhány megjegyzést hozzáfûznöm. Komolyan mondom, amikor Bethlen azt mondta, hogy „nagyon kedvesek az emberek”, azt hittem, hogy nem jól hallok. Néztem a képernyõt és hallani véltem az öles nyelvcsapások iszonytató hangjait, ahogy Bethlen megpróbál bevágódni a rendszámtáblára hajazó titokszolgánál. Mert hát ezt a retorikai katasztrófával felérõ néhány percet nem lehet másként jellemezni, csak úgy, hogy feltétlen nyalás, csontig. Ez a tesze-tosza, határozatlanságban bukdácsoló kérdezõsdi az interjúnak alig nevezhetõ emberi zajkeltés során a késõbbiekben többször is megismétlõdött. Az, hogy a miniszterelnökök szeretnek-e külföldre utazni vagy nem, szerintem meglehetõsen ostoba kérdésfeltevés. Kit érdekel, hogy szeretnek-e vagy nem, ez a dolguk. Vagy legalábbis ez is része munkaköri kötelességüknek. A külkapcsolatok szempontjából nélkülözhetetlen, hogy a kormányfõ néha napján elutazzon külföldre. Az meg, hogy külföldön – a diplomácia, valamint a protokoll írott és íratlan szabályainak megfelelõen – udvariasan és kellõ tisztelettel fogadják egy másik ország vezetõjét, az a legtermészetesebb dolog. Meglehetõsen nehezen mûködne a nemzetközi diplomácia úgy, ha azzal kezdõdnének a tárgyalások, hogy a felek már az érkezéskor, a repülõtéren virágnyelven elküldenék egymást a jó édes anyjukba. Nem is értem, hogy miért ezt a szerencsétlent ültették oda. Aczél (Acsádi) legalább folyékonyan tud kérdezni és még némi logika is felfedezhetõ a mondandójában. Bethlen topaságánál azonban jobban felkeltette a figyelmemet az, amit a D–209-es mondott az ún. „utca emberével” való találkozásról, az „utca emberének” reagálásáról. Eszembe jutott az az idõs hölgy, aki a tavalyi könyvnapon egészen közelrõl volt szemtanúja annak, ahogy Mr. Gond füttykoncert közepette – ettõl valahogy azóta sem tud elszakadni – átvonul a Vörösmarty téren az õt védõ testõrök gyûrûjében. Az egyik gorilla beleszólt a zakója hajtókájába: – Ugye vettétek az arcokat? 70

No, hát ennyit arról, hogy milyen fontos az „utca emberének” a reakciója, és milyen az, amikor a nép igazán „kedves” és „udvarias” valakivel. És igen, igaza van a miniszterelnök elvtársnak, a magyar társadalom valóban európai. Ha valami, vagy valaki nem tetszik neki, hangos füttyszóval tudatja nemtetszését a nagyvilággal, mint ahogyan tette azt – rendkívül udvariasan – idén augusztus 19-én este is. Elvégre így mûködik normálisan egy plurális demokrácia, nem igaz? Bethlen azon mondatával, miszerint „Az emberek nagyon udvariasak és… azok is, akik egyébként nem önnel szimpatizálnak.” Az igazság szerint nem nagyon tudtam mit kezdeni. Belegondoltam, ha a miniszterelnök kifütyülése az udvarias viselkedésforma, milyen lehet a nem udvarias? Ilyen esetekben jön a lámpavas-szituáció, vagy mi? De megyünk tovább. Bethlen: De most már itthon van miniszterelnök úr és megint van egy pár megoldandó probléma. Például, ugye itt vannak mindjárt ezek a költségvetési kérdések, most mindjárt jön a költségvetés õsszel a parlament elé, de mielõtt erre rátérnénk, mivel magyarázza miniszterelnök úr azt, hogy a Szocialista Párt, és a kormány is a közvélemény-kutatásokban mint hogyha… (ez volt itt a púderezés, a nyalás egyik finomabb változata, amikor a szpíker megpróbálja finomítani, tompítani a dolgot) nem mint hogyha, egyértelmûen van egy térvesztés, amit elszenvedett. Ezzel csak egy gond van. Bethlen megfeledkezett arról, a ma már klasszikusok kategóriájába tartozó mondásról, melyet a nép ajkán csak Smith ügynök axiómájaként ismerünk, és amely imígyen szól: „Nem a közvélemény-kutatásokat kell megnyerni, hanem a választásokat!” 71

Nézzük, hogy Mr. Gond milyen választ adott éles eszû, ám feladatának ellátására szemmel láthatóan teljesen alkalmatlan riporterünknek: Megyó: Nézze, az emberek ugye… az õ értékítéletük az, ami meghatározó. Tehát elõször is, ezen vitatkozni, hogy most térvesztés, nem térvesztés, nem érdemes. Nyilvánvaló, hogy van egy olyan idõszak, amikor azt kell mondani, hogy ami erõnkbõl tellett az életszínvonal javításában, azt megtettük, most egy más irányt kell választani, ez a más irány a fejlesztések iránya, az építkezés iránya, ami szükségképpen nem járhat együtt párhuzamosan egy gyors életszínvonal növekedéssel. Az emberek ezzel a ténnyel szembesültek. Ha megértik pontosan azt, hogy ezek a fejlesztések arról szólnak, hogy az õ számukra teremtsen munkahelyet mondjuk egy út, amelyiknek a végén ott lehet egy vállalkozást elindítani, egy befektetõ, akár legyen az belföldi, külföldi, megtalálja az érdekeltségét, munkahelyet teremtenek ezzel. Ha ezt megértik az emberek, akkor ez megfelelõen a helyére fog billenni. Nekünk ez a dolgunk, hogy elmagyarázzuk, hogy megértessük, hogy megmondjuk azt, hogy ilyen fejlesztések szükségesek az országban és ennek az eredményeképpen – egy késõbbi szakaszban – szintén, újból elõ lehet venni az életszínvonal növekedésének az összes szépségét és irányát. Ez a dolog, errõl szól ez a következõ néhány hónap. Bethlen: Azt mondja miniszterelnök úr, hogy ez tervezve volt? Mert én nem vet… szóval akkor, tavaly, amikor voltak ezek a jóléti intézkedések nagy tömegben, akkor nem mondta senki, hogy ez most lesz… és hogy jövõre már más lesz a helyzet, meg jövõ után? Megyó: Szerkesztõ úr, nem más a helyzet, hanem egyszerûen arról van szó, hogy a következõ években legyen új munkahely, legyenek beruházások, legyenek fejlesztések, versenyképes legyen a magyar 72

gazdaság. Ez által legyen alapja, hogy a bérek és jövedelmek növekedjenek, hogy a családok jobban éljenek, ehhez arra van szükség, hogy legyenek fejlesztések. Bethlen: Én nem kifogásolom, hogy nem folytatódik az, hogy fedezet nélküli jóléti intézkedéseket hoznak, mert ezt a gyerekek fogják megfizetni. Megyó: Abszolút így van, egyébként nem fedezet nélkül születtek ezek az intézkedések. Ha megnézi, akkor ön is pontosan tudja azt, hogy itt olyan igazságtalanságok voltak ebben a magyar társadalomban, amit hosszútávon eltûrni nem lehet. Bethlen: Ez igaz, de ez nem azt jelenti, hogy volt rá fedezet! Megyó: Nem így van! A fedezet az egy elhatározás kérdése – abban az értelemben –, hogy vagy erre fordítom a pénzt, vagy arra fordítom a pénzt. Abban az idõben arra fordítottuk a pénzt, mert azt tartottuk nagyon fontosnak. Most pedig egy olyan idõszak van, amikor a pénzt elsõsorban a fejlesztésekre akarjuk fordítani. Alattomos és sunyi mondatok ezek. Mintha csak a gyermekmesékbõl ismerõs ravaszdi róka szólalna meg a mézes-mázos hangján. Jó estét gyerekek! Ma este a Róka Rudi és az államkincstár címû mesét halljátok. Mese nagy gyerekeknek. A mese közben mindenki jól szorítsa magához a malacperselyét, nehogy kiürüljön! Közben pedig az össznépi mesélõ – a bankárkommunistából miniszterelnökké avanzsált titokszolga – fesztelenül, hanyag eleganciával a tõle már eddig is megszokott 42-fogas amerikai fogpaszta mosollyal, rezzenéstelen arccal hazudik bele a kamerába. Volt itt egy mondat – több is –, ami nekem különösen szemet szúrt. 73

„Nyilvánvaló, hogy van egy olyan idõszak, amikor azt kell mondani, hogy ami erõnkbõl tellett az életszínvonal javításában, azt megtettük, most egy más irányt kell választani, ez a más irány a fejlesztések iránya, az építkezés iránya, ami szükségképpen nem járhat együtt párhuzamosan egy gyors életszínvonal növekedéssel.” No, hát ezzel a mondattal nekem több bajom is van. A kommunikáció módja az, amiben nagyon árulkodó jeleket találhatunk, melyek visszaidézik emlékezetünkbe a kádári kommunista retorika már jól ismert és megszokott paneljeit. Nem tudom, a kedves Olvasó megfigyelte-e, a miniszterelnök nem azt mondta, hogy ez volt a koncepciónk, vagy így terveztük, vagy esetleg ne adj’ isten azt is mondhatta volna, hogy mi egy más gazdaságpolitikai filozófia mentén képzeltük el az ország sorsának irányítását. Nem. Õ azt mondta, hogy volt egy idõszak, amikor EZT KELLETT MONDANI! De ki mondta azt, hogy ezt kell mondani? Moszkva már nem, de hát akkor ki? Brüsszel, vagy New York, vagy netalán közel-keletrõl jött az ukáz? (Itt konkrét országot nem írok, elkerülendõ az antiszemitizmus vádját.) Az igazán döbbenetes azonban az, ahogyan a miniszterelnök folytatta: „…most egy más irányt kell választani, ez a más irány a fejlesztések iránya, az építkezés iránya, ami szükségképpen nem járhat együtt párhuzamosan egy gyors életszínvonal növekedéssel” Mindenkinek felhívnám a figyelmét a „szükségképpen” szóra. Ezzel a mondattal és benne a „szükségképpen” szóval a kormányfõ ugyanis azt mondta, hogy az ország fejlõdése – legalábbis e szerint a neoliberális bankárszemlélet szerint – és az egyes egyén, ha úgy tetszik a polgár érzékelhetõ fejlõdése, anyagi gyarapodása egymást kizáró tényezõ, ezért együttesen nem is valósítható meg. Vagyis ez a 74

posztkommunista neoliberális bankárelit a modern kori financiális rabszolgaság „igavonó barom” státuszába kényszerítené a magyar társadalmat és ott is hagyná. Köszönöm szépen, de én a magam részérõl ebbõl nem kérek! Halálosan elegem van már abból, hogy az egyik négyéves ciklusban elindul valami, a másikban pedig leáll. Ez a gazdasági húzzd meg-ereszd el semmiképpen sem tesz jót, nem használ az országnak. Azt gondolom, hogy az emberek nagyobb részének jó lecke lesz ez a dzsentri típusú posztkommunista országlás, és talán 2010- ben – végre elõször – nem büntetni fogja a hatalmon lévõ polgári kormányt, hanem lehetõséget ad arra, hogy tovább menjen a megkezdett úton. A mostani történéseket figyelve az embernek már-már olyan érzése támad, hogy úgy rángatják ide-oda a nemzetgazdaságot, mintha holmi hülye gyerekek olcsó játékáról lenne szó. Mielõtt még valaki elfogultsággal vádolna meg, vegyük le mindjárt az Orbán-kormányról is a keresztvizet, a gazdaságélénkítésben azért a mindenhatónak kikiáltott Széchenyi-terv kivitelezésében is akadtak hibák. De legalább volt valamilyen tervük a gazdaság élénkítésére, amit a jelenlegi kormánypártok viszont nem mondhatnak el magukról. Merthogy posztkomcsiéknak a gazdaság felpörgetésére szolgáló átfogó gazdaságpolitikai tervük az egy darab sincs. Se hároméves, se ötéves, se egyéves, se semmilyen. És érdekes módon, Viktor király uralkodása idején azért nem padlózott le a gazdaság. Persze erre meg azt mondják a baloldal hívei, hogy azért nem, mert az „ügyintézõ” címkével felaggatott Horn- kormány olyan fenemód jól végezte a dolgát. Pedig mindannyian tudjuk, hogy – illetékes elvtárs szavajárásával – „hát ez így, ebben a formában, nem igaz. Mindenesetre aközött azért van némi árnyalatbeli különbség, hogy egy kormányzat elmarad a tervezett mutatóktól és aközött, hogy hanyag eleganciával padlóra küld egy egész nemzetgazdaságot, tökig bebetonozva azt egy globális méretû adósságcsapdába. 75

A 2006-ig terjedõ idõszakra pedig nem túl rózsásak a kilátások. Vagy az ország fejlõdik, vagy a rászorulók. A kettõ együtt nem megy, hallhattuk a miniszterelnöktõl. Te meg, szerencsétlen igavonó barom, aki a társadalmi középosztályocska tagjának merészeled nevezni magad – hozzám hasonlóan – annak is örülhetsz, ha jövõre egyáltalán megmarad az állásod. És nehogy álmodozni merj, mer’ annak nem lesz jó vége! Miután e cikk írója kellõképpen kifüstölögte magát, haladnánk tovább a miniszterelnöki interjú embert és gyomorideget próbáló mondatai között. Bethlen: Miniszterelnök úr. Azért mégis van-e ellentmondás aközött… arra akarok kilyukadni, hogy azért csak érzett egy változást a gazdaságpolitikában a tavalyihoz képest, van egy ellentmondás aközött, ami tavaly volt a jelszó a választások elõtt, hogy „Jóléti rendszerváltásra van szükség!”, illetve aközött, amit mondott miniszterelnök úr, hogy a hagyományos jóléti állam, hát az válságban van. Az nem folytatható. Megyó: Örülök, hogy ezt a kérdést feltette. Mert ugye egy beszédben ennek a hosszú magyarázatát nem lehet megadni, itt egy picit több idõ van rá. Nézze a jóléti rendszerváltás alatt azt értettük, amit meg is valósítottunk. Magyarán mondva azt, hogy azok a rétegek, amelyeknek a legnehezebb a helyzete, tehát a nagycsaládosok, ahol a családi pótlék növelésére szükség volt, a 13. havi augusztusi családi pótlék bevezetésére szükség volt. Azok a családok, ahol idõs emberek vannak és mondjuk az özvegyi nyugdíj borzasztóan alacsony és ez év õszétõl megemeljük az özvegyi nyugdíjat. Szükség volt. És tanárok, tanítók, egészségügyben dolgozók béreinek növelésére. Ezt mondtuk mi olyan lépéseknek, ami beilleszkedik a jóléti rendszerváltozásba. Ugyanakkor van egy filozófiai változás az egész világban, és ez alól Magyarország sem kivétel. Az tudniillik, hogy az állam nem tud mindent megoldani 76

az állampolgároknak, csak esélyeket tud adni. Ez a változás a jóléti felfogásban. (…) Az embereknek muszáj arra gondolni, hogy változások vannak a világban – mondjuk demográfiai változások. Ön is pontosan tudja azt, hogy a világ nagyon sok országában, Európában majdnem minden országban az életkor meghosszabbodott – Magyarországon is meghosszabbodott az életkor hála istennek. Az embereknek jobb esélyük van arra, hogy tovább éljenek, a gyógyító rendszerek teljesítõképessége is javul, tehát szükség van jelentõs méretû kiadásokra az egészségügyben és ezekbõl adódóan van egy óriási változás. Ez annyit jelent, hogy egy esélyteremtõ állam felé megy el a korábbi klasszikus jóléti állam. Ez nem a jóléttel ellentétes, hanem abban változott meg, hogy figyelembe veszi a napi, az éves realitásokat. Na ez a különbség a kettõ között. Megint meg kell, hogy álljunk itt egy rövidke pillanatra, mert elvesztettem a fonalat. Lehet, hogy velem van a baj, biztosan nehéz a felfogásom, de ezen a ponton végképp összezavarodtam. A szocialisták megmondó nagyasszonyától, a párt központi bizottságának egykori alosztályvezetõjétõl Lendvai Ildikótól szoktuk hallani olykorolykor, amikor valamelyik – a 19 000 forintos Kormányváltóhoz hasonlóan – (eddig) be nem váltott választási ígéreteikrõl kérdezik, hogy hát ezt a négy éves ciklusra ígértük, nem pedig erre az egy évre. És láss csodát, most meg azt hallom – magától a kódszámmal felékesített egykori titokszolga miniszterelnök elvtárstól –, hogy a jóléti rendszerváltás már meg is volt. Én meg – amilyen szerencsétlen vagyok – kimaradtam belõle. Úgy elhúztak mellettem a szociális reformok, hogy észre sem vettem. Ez ám a tempó! Sej a mi EU-lobogónkat fényes szellõk fújják, sej az van arra írva (nagy bötûkkel) LE A JÓLÉTI ÁLLAMMAL! ÉLJEN AZ UNIÓ! (Így, a SZOVJET elõtag nélkül, mert az ma már nem EU-konform.) A Megyó által említett ún. „legnehezebb helyzetben lévõ rétegek” hallatán a tavalyi KÖZGÁZ-on lezajlott Medgyessy-Orbán miniszter77

elnök-jelölti vita jutott az eszembe, ahol a polgári kormány elsõ embere többször is kísérletet tett arra, hogy elmagyarázza vitapartnerének, mi a különbség a segélyezés és az adókedvezmény között, ám az a többszöri nekifutás ellenére sem értette meg a dolog lényegét. A napi és éves realitás kifejezések ismét felidézték bennem azt a merev és fantáziátlan könyvelõi szemléletmódot, amelyik már az ominózus augusztus 20-ai televíziós beszélgetés alkalmával is „lejött” a képernyõrõl. A Bethlen-féle nyökögéssel tarkított kormányfõi nagymonológnak ezen része akkor kerül különösen érdekes megvilágításba, ha mellé tesszük azt a beszélgetést, amely a miniszterelnöki interjúval egy idõben a Hír Televízión zajlott, melynek vendége Fónagy János, az Orbán-kormány közlekedési minisztere volt. A posztkommunista brókerkormány egyik neuralgikus pontja a hazai autópálya építés, pontosabban annak megtorpanása, ezt vették górcsõ alá. A miniszter úr a gazdaságpolitikai elõrelátás, a hosszú távú tervezés fontosságáról beszélt. Meg arról, hogy a jelenlegi kormánykoalíció egészen sajátos módon viszonyul az olyan nagy volumenû, több kormányzati cikluson átívelõ beruházásokhoz, mint amilyenek például az autópálya építések is. A szocialisták ugyanis – ezt a szót használta a volt miniszter – belenyomorítják azokat az éves költségvetés keretei közé, ami aztán visszahat – természetesen kedvezõtlenül – az egyes beruházásokra is. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy a jelenlegi kormánykoalíció nem tud távlatokban gondolkodni. Igaz, ezt már eddig is tudtuk róluk. És még valamit! Az egészségüggyel kapcsolatos mondatoknál is Jó Ha Figyelünk! Két okból is. Az ember ugyan azt gondolná – a népi bölcsességre alapozva –, hogy egykori KB-tag a másik egykori KB-tagnak nem vájja ki a szemét. Ám most úgy tûnik, megdõlni látszik ez a több évtizedes múltra alapuló urbánus bölcselet. Ugyanis most röppent fel a hír, hogy az egykor szintén KB tag Csehák Judit lemondással fenyegetõzik, amennyiben az egészségügyi tárcától – a jóléti rendszerváltásnak némileg ellentmondóan – mégis elvonják azt a bizonyos 70 milliárd forintot. A miniszterelnök iménti szavaiból nem igazán világos számom78

ra, hogyan fog megfelelni kis hazánk az életkor kitolódásából fakadó meg növekedett egészségügyi kiadásoknak, miközben éppen most kívánnak elvonni 70 milliárd magyar forintokat a tárcától. De, ha ez még nem lenne elég a kedélyek borzolásához, van itt még valami. A napokban jelent meg két nagyon fontos gazdasági tanulmány, melyek közül az egyiket a Svájci Vezetõképzõ és Gazdaságkutató Intézet jegyzi, és ebben szomorúan állapítják meg, hogy hazánkban ismét csökkent egy esztendõvel a várható élettartam. Ennyit arról, hogy javul a magyar lakosság egészségügyi színvonala. És ne feledkezzünk meg szeretve tisztelt miniszterelnökünk igazmondásról vallott nézeteirõl sem, ahol ekképpen okította az õ szeretett népét: „Hazudni nem szabad, de nem is érdemes. Még önöknek sem!” Ehhez a magam részérõl csak annyit tennék hozzá: Meg önnek sem, miniszterelnök elvtárs! Nézzük a további részleteket! Megyó: Minekünk a hangsúlyunk a gazdaságpolitikában mindig az – és ezt tartjuk helyesnek –, hogy egy ilyen kicsi ország, mint Magyarország akkor képes jól teljesíteni a világban, hogyha a fejlesztései az export felé fordulnak, ha a teljesítménye az export felé fordul, és ezáltal tudja biztosítani a normál folyamatos mûködését a gazdaságnak. A korábbi filozófia, gazdasági filozófia az pedig az volt, hogy hát ugye ez egy nagyon erõs belsõ gazdasággal rendelkezõ ország, a belföldi fogyasztás felé kell orientálni a teljesítményeket és olyan beruházások kellenek, amelyek nagyon szépek, jól mutatnak, igaz, hogy egyébként jövedelmet nem hoznak és ezáltal az exportot sem tudják segíteni, így nem tudják segíteni azt sem, hogy fenntartható növekedés legyen az országban. Ez egy valódi változás az országban, tudniillik az, hogy folyamatosan ebbe az irányba toljuk a gazdaságot. Nem tehetek róla, de Medgyessy elvtársat hallgatva nekem a régi kádári idõk retorikai sablonjai köszöntek vissza. Lehet, hogy ez már 79

a korral jár? Export hatékonyság, cserearány-romlás, begyûrûzés. De ha már a gazdaságfilozófiák megvitatásánál tartunk, annak ellenére, hogy nem vagyok közgazdász, annyit azért engedjen meg nekem a kedves Olvasó, hogy halkan, csendben megjegyezzem, hogy a polgári kormány alatt is recesszió volt. És szintén világméretû. Számomra logikus lépésnek tûnik, hogyha a külsõ piacok jelentõs része kiesik egy ország gazdasági vérkeringésébõl, annak hiányzó jövedelemtermelõ képességét a belsõ piac élénkítésével próbálja ellensúlyozni az éppen hatalmon lévõ kormányzat. Nekem ez valahogy szimpatikusabb megoldásnak tûnik, mint Frutti gyanánt fedezet nélküli milliárdokat szétszórni a nép között. Az augusztus 20-ai interjú után az ember azt gondolná, hogy az ott elhangzottakat már nem lehet alulmúlni. Pedig dehogynem. A kormányfõvel készült Nap-keltés beszélgetéseknek természetesen szerves részét képezte a miniszterelnök K&H ügyben való érintettsége is. A két mindent alulmúló, szerecsenmosdatásnak is beillõ beszélgetés kapcsán az MSZP másik nagyasszonyának, a szintén komoly párt múlttal bíró Kósáné Kovács Magdának az azóta már a klasszikusok kategóriájába tartozó mondása jutott eszembe: „Nem elég becsületesnek lenni, annak is kell látszani!” A minap volt egy politológusi elemzõ beszélgetés a Hír Televízió képernyõjén, ahol az egyik meghívott vendég, Fricz Tamás politológus is megnyilvánult e témakörben, szinte rímelve a Kósáné által mondottakra. A derék helyzetelemzõ ekként szólott: „Nem elég becsületesnek látszani, annak is kell lenni!” (Friss információ: Mire ezt a cikket befejeztem, már nem Csehák Judit az egészségügyi miniszter. De errõl bõvebbet, majd a következõ számban.)

A szocialista nagyváros öntudatos polgára

80

KOMMUNIKÁLNI CSAK PONTOSAN ÉS SZÉPEN, AHOGY A VÖRÖS CSILLAG MEGY A KAPITALISTA ÉGEN, ÚGY ÉRDEMES – avagy Piacgazdaságban nincs ingyen ebéd, azt valakinek ki kell fizetnie –

Zajlanak az események. Az elõzõ számhoz írt vezércikk félét szinte még be sem fejeztem, amikor jött a hír, hogy Csehák Judit leköszön az egészségügyi tárca élérõl. Nem tudni, hogy most az ominózus 70 milliárdos elvonás miatt mondott-e le, vagy mint utóbb kiderült, Csernobil magyar kommunikációs hõse amúgy is csak egy esztendõre vállalta el a miniszteri status quó-val járó megpróbáltatásokat, ahogyan azt a miniszterelnök elvtárssal korábban megbeszélte. (Lehet, hogy én vagyok lemaradva, de nem emlékszem rá, hogy a miniszterasszony egyetlen egyszer is említést tett volna errõl az egy évre szóló önkéntes vállalásról.) A MEGLEPETÉSEK HETE Jól indult a hét. A Kóczián-féle „Jövõ hét” címen futó összetett kérdések fél órája mûsorban Szili Katalin, az Országgyûlés elnöke tett egy döbbenetes kijelentést. Elõször nem is akartam hinni a fülemnek, de aztán a késõbbiekben a többszöri ismétlések során minden kétséget kizáróan megbizonyosodhattam arról, hogy mégiscsak jól hallottam. 81

Egy pillanatra eljátszadoztam a gondolattal, hátha, esetleg, talán nekem is részem volt egy kicsit abban, hogy ez a történelmi mondat a média széles nyilvánossága elõtt elhangozhatott. Mivel az elnök asszony is pécsi – vagy ahogyan itt nálunk mondani szokták: tüke –, így talán kezébe kerülhetett néhány szám a JHF-bõl, ahol a megrögzötten antikommunista fõszerkesztõ kb. kétpercenként leírja, hogy a múlt embereit a múlt eszméivel – vagyis a régi garnitúrát (a nómenklatúrát) – tessék végre elzavarni a jó büdös francba! Aztán rá kellett jönnöm, hogy minden bizonnyal nem ez történt. Magam is tüke – vagyis tõsgyökeres pécsi – volnék, ezért pártszimpátiától függetlenül egy kicsit azért büszke voltam arra, hogy ezt a mondatot szintén egy pécsi illetõségû politikus, ráadásul nem is akárki, hanem mindjárt az országgyûlés elnöke mondta ki, és ami a legfontosabb, a Magyar Szocialista Párt politikusaként. Tehát még egyszer felhívnám mindenkinek a figyelmét, most már nemcsak mi mondjuk, hogy a kommunistáknak menni kell, hanem õk is! KOMMUNISTA KOMMUNIKÁCIÓ Természetesen minden csoda három napig tart, így az én lelkesedésem is hamar alábbhagyott. Eszembe jutott a kommunistákról – kivált a magyar kommunistákról – szóló Bayer-féle axióma, mely így hangzik, „A kommunista akkor is hazudik, ha kérdez” Ezen axióma egyik kiegészítõ folyománya pedig megállapítja, hogy „a volt szocialista országoktól eltérõen, nekünk nem az ún. nacionalista kommunisták jutottak, hanem sajnos a rosszabbik fajta, a szervilis lélekkel megáldott moszkovita. (Most update-eltek Brüsszelitára, mert az már eukonform.) No, ezen megfontolások, valamint a nap-keltés miniszterelnöki interjúkon edzõdött hatodik érzékem mondatta velem azt, hogy tegyem félre az elnök asszony iránt érzett tüke-szolidaritásomat és jó szokásomhoz híven, most is nézzek a csomagolás mögé. 82

Nézzünk! Vannak itt érdekes történések. A kiindulási pont: bal sarokban Smith ügynök, a jobb sarokban Mr. Morello. Vagyis, a régi garnitúra, a nómenklatúra áll szemben a trónkövetelõkkel, a neoliberális szellemiségû, KISZ-es bankárgenerációval, amely szilárd pénz- és gazdasági alapokon áll. Vagyis náluk van a lóvé, ami az én értelmezésemben annyit tesz, hogy a fiatalok gazdaságilag egész egyszerûen beledöngölik a betonba a Horn-Kovács-féle dúó vezette pártállami öregfiúk csapatot. Smith ügynöknek meg a többi ötvenen túlinak legfeljebb az ideológia marad. Hiába no, már a régiek is megmondták, pénz beszél, kutyaszar táncol. Ha egy kicsit megpiszkáljuk a szálakat azt láthatjuk, hogy a szocialista párt bajainak egyik fõ okozója ez a bizonyos lóvé. Hírlik, hogy az MSZP 2002-es választási kampányát Gyurcsány Ferenc cégei pénzelték. Nagy valószínûség szerint az lehet a gond, hogy ezek a minden hájjal megkent, választási kampányt finanszírozó üzletemberek mára eljutottak abba a stádiumba, elérkezettnek látják az idõt arra, hogy zsíros állami megrendelések, állami cégekben betöltött igazgatótanácsi tagságok, döntéshozói pozíciók formájában benyújtsák a számlát. Az MSZP-nek azonban nem nagyon akaródzik a cehet kifizetni. Igen ám, csakhogy a polgári kormány eltakarítása a szocialista Kánaán felé vezetõ rögös útról többe került, mint amire számítottak, és hát – amit a régi garnitúra emberei még nem tudnak, de az új, volt KISZ-esekbõl kinevelõdött bankárkommunista milliárdosok már igen – piacgazdaságban nincs ingyen ebéd, azt valakinek ki kell fizetni. Az Orbán-kormány, ha nem is mindenben, de azért a nagy átlagot tekintve sikeres négy esztendõt tudhat maga mögött, ez pedig jócskán megnövelte azt az összeget, melybe a kormányzati pozícióból való eltávolításuk került. Túl sokba került, túl sokan tartják a markukat. A posztkommunisták „nagy generációjának” pedig kezd elege lenni ebbõl az egészbõl. 83

Harapófogóba került az MSZP. Egyik oldalról, ahogyan azt Szili Katalintól is hallhattuk, a nómenklatúra – ha úgy tetszik a régi gárda – tagjainak menniük kell, hiszen miattuk amortizálódik a párt. Másik oldalról viszont a Gyurcsány-féle KISZ-es új nemzedékkel is baj van, hiszen õk meg gazdasági ügyeikbõl fakadó összeférhetetlenségük miatt váltak politikailag szalonképtelenekké. Na jó, de akkor ki marad? Mikola miniszter úr költõi kérdése jut eszembe, melyet õ többször is feltett abban a vele készített beszélgetésben, ahol az egészségügyi helyzetrõl és miniszteri elõd-utódja, Csehák Judit felmentésérõl volt szó: „Hát ennyire nincs emberük a szocialistáknak?” És ez nemcsak az egészségügyet illetõen kínosan aktuális, hanem minden másra vonatkozóan is. Ha a párt nagy öregjei sem jók – végre rajtam kívül más is észrevette – és az ifjú titánok sem jöhetnek számításba, akkor kik azok, akik megállnák a helyüket szocialista színekben ebben az országos méretû „kocog és kidob” játékban? Vagy ami talán még érdekesebb kérdés, ki számít a nómenklatúra tagjának? 1983-ban Gyurcsány, mint pécsi KISZ- fõmufti tengette szürke hétköznapjai monoton egyhangúságát. Ha minden igaz, Szili Katalin meg épp ekkor lépett be az MSZMP-be. Nagy idõk nagy tanúi õk ketten. Szóval, most akkor ki is a nómenklatúra tagja? A MUMUS: FIDESZORBÁNVIKTOR Szocialista otthonokban ezzel az új, magyar, vagy talán helyesebb ha úgy fogalmazok, hogy újmagyar szófüzérrel riogatják esténként lefekvés elõtt a gyerekeket. Kinyitva a Demokrata legutóbbi, 2003. szeptember 4-i számát, a döbbenettõl majdnem leestem a székrõl. A lap 5. oldalán oszlop-diagramm formájában kellett szembesülnöm azzal, hogy negyvenöt év kommunikációs elõnyét nem lehet öt perc alatt ledolgozni. Mit is mondhatnék? Nehéz ilyenkor megtalálni a megfelelõ szavakat, 84

ügyelni kell arra – mégiscsak egy újságról van szó –, hogy a magát nagyképûen írástudónak nevezõ cikkíró lehetõleg ne ragadtassa el magát, és ne essen az anyázás, vagy más alpári retorikai hibák csapdájába. Megpróbálok higgadt és tárgyilagos maradni. Nehéz ilyenkor szavakat találni, mert a szocialista nagyváros öntudatos polgára hirtelen nem tudja eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen, vagy végsõ elkeseredésében fogja a bõröndjét – ahogyan azt egyes Nobeldíjas írók szokták – és elhúzzon ebbõl az országra, lehetõleg jó messzire. Többször elmondtam – – a kedves Olvasó talán unja is már – ahhoz, hogy nem tudom én hányadszor megint magunkra húzzuk a kommunistákat, kellett egy nép is, ami ehhez asszisztált. Nos, úgy tûnik számomra – legalábbis a Demokrata közvélemény-kutatási adatait nézve –, hogy ezt még jó néhányszor el kell mondanom, le kell írnom. A választók azon része, akik a 2002-es országgyûlési választások során gondoskodtak arról, hogy az új évezred elsõ évtizedében is az egykori Központi Bizottsági tagok hazudozzanak nekünk a képernyõrõl, rosszul, felelõtlenül, sõt megkockáztatom, károsan döntöttek. Meggyõzõdésem, hogy a diktatúra egykori kiszolgálói egyben kerékkötõi is a mai, demokratikus berendezkedésû piacgazdasági környezetben mûködõ Magyarországnak, gátolják mind hazánk demokratikus, mind gazdasági fejlõdését. Egészen egyszerûen azért, mert kizárólag a régi pártállami beidegzõdések és reflexek mûködnek náluk, ami egy demokratikus jogállamban megengedhetetlen. Eklatáns példa erre – az új keresztapai attitûdnek megfelelõen – Al Megyóne Szász Károly eltávolítására tett kijelentése. De ha még csak ez lenne a gond! Csakhogy ezek nem értenek semmihez. Honnan is értenének? Hiszen ma már a piacgazdaság globális versenyének világában nem elegendõ a pártkapcsolatok kamatoztatása, úgy is mondhatnánk, az ide édeskevés. A szocialisták liberális kebelbarátainak kedvenc szóhasználatával élve: itt a piac dönt. 85

Most, amikor minden perc duplán számít a jövõ versenyére való felkészülésben – lásd az Európai Unióhoz történõ csatlakozást –, becsapott, elhülyített milliók visszaszavazzák a múltat a hatalomba. No, hát ezért kell újra és újra elmondani, hogy – finoman fogalmazok, udvariasan, ahogy a miniszterelnök elvtárs szereti – a múlt emberei a múlt eszméivel nem szolgálják az ország érdekeit. Bele kell sulykolni, bele kell verni az emberek fejébe – ha másként nem megy, márpedig úgy néz ki másként nem megy –, hogy a komcsiknak menni kell! A másik oldal ezt a sulykolásos technikát alkalmazza immáron több évtizede, meglehetõs sikerrel. Igaz, a médiájuk is megvan hozzá. Addig ismételnek valamit, míg az emberek elhiszik, hogy úgy is van, függetlenül a dolog igazságtartalmától. Ennek a gyakori ismétlésen alapuló manipulációs, kommunikációs stratégiának a sikerességére hívja fel a Demokrata közvélemény-kutatási oszlop-diagrammja a figyelmünket. Meg még valamire. Arra, hogy itt valami egészen kapitálisan nagy baj van az emberek értékítéletével és önbecsülésével. Egyes elemzõk szerint hazánkban jelenleg hármas – morális, gazdasági és politikai – válság jelei figyelhetõk meg egyszerre. A brókerbotrány kapcsán – mint az köztudott – a Fidesz vezetése felhatalmazta a K&H Bankot, hogy nyilvánosságra hozhatja az összes fideszes politikussal kapcsolatos banki információját. Ugyanezt az MSZP a mai napig nem tette meg. Az egy szem Kónya Imrét leszámítva, jobboldali politikus neve szóba sem került az ügyben. Igaz, arról azért ne feledkezzünk meg, hogy Áder Jánost megpróbálták bemártani azzal, hogy Kulcsár Attila nála is járt. A szakértõk, elemzõk, újságírók és politológusok szerint is egyértelmûen a gengszterváltás óta napvilágra került legnagyobb korrupciós ügyben kizárólag mszp-s politikusok, illetve Mszphez közeli cégek neve merült fel. Erre mit látok a Demokratában? Arra a kérdésre, hogy „Ki a legkorruptabb?”, a megkérdezettek 29%-a válaszolta azt, hogy a Fidesz, és csak 28%-a, hogy az MSZP. 86

– Hol van már a tavalyi hó? – kérdezhetnénk. – És hol van már a Tocsik-ügy a maga rongyos 800 milliócskájával? Hogyan? Orbán-bányák? Ugyan kérem, ne fárasszuk egymást! Megáll az ember esze és támaszkodik! Közel, s távol egy darab megveszekedett fideszes politikus sincs, de még egy aprócska fideszközeli bt.-t sem találunk, amelyik érintett lenne a botrányban, és akkor a Fidesz – igaz, csak 1%-kal, de mégiscsak – korruptabb, mint az MSZP. Kormánytagokról, baráti, rokoni körükrõl, MSZP-hez közeli cégekrõl derül ki, hogy érintettek az ügyben, és akkor a Fidesz – igaz, csak 1%-kal, de mégiscsak – korruptabb, mint az MSZP. A pártatlanság, az objektivitás magasztos eszméjét oly fontosnak tartó és oly sokszor hangoztató liberális médiaelit tagjai is szerepelnek a VIP-listán, s ezáltal szintén érintetté váltak az ügyben, és akkor a Fidesz – igaz, csak 1%-kal, de mégiscsak – korruptabb, mint az MSZP. Valahol ez az egész kísértetiesen emlékeztet engem a Mátrix címû film vizionált parafrázisvilágára, amelyet mintegy „ráhúznak” az emberek tudatára, miközben a tudattalan emberi testek milliói sejtszövettenyészetek módjára egy tartályban vegetálja át egész életét. Nem tudja, hogy a valóságban mi történik, nem tud különbséget tenni aközött, hogy mi a valóság és mi nem az. Honnan is tudhatna, hiszen a tartályt soha nem hagyja el, nem szembesülhet azzal, hogy másutt mi történik. Elég elborzasztó jövõkép, nem igaz? Az egy síkú, egyoldalú véleményalkotás kialakításában és fenntartásában jelentõs szerepet játszik az oktatás és a média, nem véletlenül e két területen kínosan ügyelnek arra, hogy a liberális uralom mindig fennmaradjon. Ma, az Internet korában azonban már egyre nehezebb gátat szabni a gyors és szabad információáramlásnak, információcserének. Mégis azt kell mondjam – és a nemzetközi adatok is ezt támasztják alá –, hogy hazánkban még mindig nagyon kevesen használják rendszeresen a világhálót. Éppen ezért a 87

szabad véleményalkotás és annak korlátozása szempontjából a pártérdekeket kiszolgáló tömegkommunikációs médiumok mellett nagy jelentõséggel bír az élet egy másik területe is, a közlekedés, a mobilitás. Elsõre minden bizonnyal kissé furcsán hangzik, hogy jön össze a közlekedés a véleményalkotás szabadságával? Elmondom, mire gondolok. Most, amikor ezt a cikket írom, 600 példány JHF újság társaságában a Váraljai Polgári Piknikre készülõdve egyúttal azon is munkálkodom, hogy szerezzek valakit, aki majd elvisz a találkozóra az újságkötegekkel együtt, ellenkezõ esetben a váraljai Történelem Fõ utcán nyitva tartó Sajtóutcából hiányozni fog a JHF képviselte szellemiség. Ez a kis példa is rávilágít néhány kritikus pontra. Nézzük, melyek ezek! A mobilitás (vagyis a helyváltoztatás képessége) rendkívül fontos az ember életében. A közlekedési eszközök – elsõsorban az autó – ennek köszönheti gyors és világméretû elterjedését. Új helyeket, új embereket megismerve új élményekkel, új tapasztalatokkal gazdagodunk. A modern kommunikáció kínálta lehetõségek ellenére ma is igaz, hogy a személyes találkozást semmi sem pótolhatja. De hogyan is állunk hazánkban a mobilitással? Magyarországon újra luxusnak számít az autó. Ezt a sommásnak tûnõ megállapítást nem én találtam ki, a média nagy nyilvánossága elõtt Fónagy János, az Orbán-kormány közlekedési minisztere mondta az egyik vele készült interjúban. A magam részérõl csatlakozom hozzá, az én megfigyeléseim is ezt igazolják. De miért állja meg a helyét ez a kijelentés? Egész egyszerûen azért, mert a legtöbb ún. átlagember számára ma az autó megfizethetetlen vágyálom marad csupán. (Bár ami igaz, az igaz, autóügyben azért lehetnénk egy kicsit lelkesebbek is, hiszen a rendszámtáblaszerû kódszámot viselõ miniszterelnök örömbeszédében mindnyájunkat arra bíztatott, hogy ha már rendelkezünk hazai gyártású mobiltelefonnal, ne feledkezzünk 88

meg a magyar autóipar fellegvárairól sem, és hazafiúi kötelességtudattól vezérelve, vásároljunk a legújabb „mi autónkból” is. Lehetõleg mindjárt kettõt, mer’ hogy egy kell az asszonynak is! – tehetném hozzá némi iróniával.) Új autóról ne is beszéljünk, mert az aztán az álmok netovábbja! És ahogyan azt már tavaly óta tudjuk, a jelenlegi rezsim nem kedveli az álmok álmodóit. Talán ez lehet az oka annak is, hogy a múltkor, amikor egyik ráérõ vasárnap délelõttömön a pécsi vásártéren tengettem üres óráimat, ellátogatván az autópiac részre, jó néhány vadonatúj Suzuki Ignist láttam. A tulaj valószínûleg azt álmodta, hogy vett egy új autót, el is hozta valami bagó összegért, aztán néhány hónap elteltével rájött arra, hogy elfogyott a zsé, nem tudja fizetni a részleteket – ne adj’ isten közben még munkanélkülivé is vált a szerencsétlen – a bank pedig a jó gazda gondosságával rögtön vitte is, ami az övé. Akárcsak a fiatal KISZ-es generáció, a bank is tökéletesen tisztában van azzal, hogy piacgazdaságban nincs ingyen ebéd, azt valakinek ki kell fizetnie. Még egy aprócska gondolat az autóhoz, az autózáshoz. Nehogy azt higgyük, hogy akik már rendelkeznek autóval sokkal jobban érezhetik magukat! Egy fenét. Hiszen anélkül, hogy beindítottuk volna a kocsit – proletároknál a család büszkesége –, vagy akár egy centit is mentünk volna vele, a vas jelentõs költségeket emészt fel, az üzemanyagárakról már nem is beszélve. Egy apró kis kiegészítõ megjegyzést szükségesnek látok itt elhelyezni. Az autóvásárlásnál természetesen nem az üzleti-, vagy a versenyszférában dolgozó menedzserrétegre gondoltam, hanem az alkalmazotti körbõl kikerülõ, talán éppen lakótelepi panellakásban élõ, ún. átlagmagyarra, akik közül nagyon sokan eddig az MSZP biztos szavazóbázisát képezték. Ám közülük most egyre többen – talán az allergia térhódításának köszönhetõen – megcsömörlöttek a szegfû illatától. Igaz, ezeknél az embereknél minden bizonnyal nem az volt a kérdés, hogy most akkor Suzuki vagy Opel álljon-e a tízemele89

tes elõtt, hanem inkább az, hogy „eszünk-e vagy fûtünk?”, mer’ a kettõ együtt má’ nem megy! Ezek a milliók még talán fel sem fogták, hogy annak a múlt emlékeit felidézõ kormánynak a jóvoltából, melyet most visszaszavaztak a hatalomba, micsoda forró õsz és milyen kemény tél vár majd rájuk. De térjünk vissza a mobilitás és a szabad véleményalkotás, informálódás kapcsolatához, mert egy kissé elkalandoztam. Mint azt a fentiekben is láthattuk, a mobilitás szempontjából oly fontos személygépkocsi sokak számára elérhetetlen. Semmi baj! Itt van még a jó öreg tömegközlekedés. Ez ugyan már kényelmetlenebb, korlátozottabb mobilitást biztosít, hiszen vonalhálózathoz és idõhöz van kötve, mégis a kék túra útvonalán történõ gyalogos országjáráshoz képest még mindig hatékonyabb módja a közlekedésnek. Nos, ennek az ára is folyamatosan emelkedik, ráadásul már abban sem lehetünk biztosak, hogy a költségvetési vita végére melyik ÁFAkulcsnál köt majd ki. Gyaníthatóan a magasabban. Száz szónak is egy a vége, a mobilitás költségének általános, az egész társadalmat érintõ mértékû növelése az utazási kedv, s ezzel együtt az új helyek, új emberek megismerésére való igény csökkenését is jelenti egyben. Marad a tömegkommunikációs média, amely nagyon sok esetben nem tárgyilagosan tudósít a hazánkban és a nagyvilágban zajló eseményekrõl. Így fordulhat elõ aztán, hogy a valóságtól elrugaszkodva – teljesen életszerûtlenül – az lesz a legkorruptabb, aki nem is érintett az ügyben. Negyvenöt év az negyvenöt év. A maszatolás, a „besározódtam, hát besározok mindenki mást is” jól begyakorolt kommunikációs stratégia mindig beválik. A posztkommunista retorikai úthenger legázolta a józan ész kétkedés virágait, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Az úthenger kormányánál Ron Werber ül, elégedetten mosolyog, közben pedig kitölt egy újabb csekket, melyet távozásakor minden bizonnyal nem felejt majd el benyújtani az MSZP pénztárának ablakán. 90

Eközben Kozirev Iván csepeli öntõmunkás, öntudatos mszp-szavazó megnyugszik, mert most már mindent ért, hiszen Lendvai elvtársnõ nagyasszony elmagyarázta a tévében – lassan, érthetõen, hogy mindenki, még Orbán Viktor is megértse – korrupt itt az egész bagázs kérem szépen, és különben is, az egészrõl Fideszorbánviktor tehet. Ja, és Szász Károly, meg a PSZÁF, aki és ami nem tudom én hány éven keresztül nem vette észre, hogy micsoda mocskos dolgok folynak itten, és ezért túl hamar robbantotta ki az ügyet. Hát ember legyen a talpán, aki eligazodik ebben a kommunikációs dzsumbujban, mindenesetre egy biztos, az MSZP bajban van, médiája pedig egyelõre nem találja a módját annak, hogyan lehetne ekkora szart bûz és piszok nélkül ellapátolni. Elnézést kérek a kedves Olvasótól, hogy a fekáliát beemeltem ebbe a kis írásba, de egész egyszerûen ezt találtam a legpontosabb szónak, mely megfelelõen képes érzékeltetni a jelenleg kialakult helyzetet. Pokorni Zoltán a Hír Televízión vele készült beszélgetésben – többek között – arról is beszélt, hogy az ellenzéknek gyakorlatilag semmi más dolga nincs, mint hátradõlni és csendes szemlélõdés közepette figyelemmel kísérni, hogy az MSZP belülrõl szétveri saját magát. Minden tiszteletem az alelnök úré, de én amondó vagyok, hogy ne dõljünk hátra, hanem neki az ellennek, méghozzá hegyibe! Emlékeznek még, mit mondott Sarah Connor? „Nincs végzet, csak ha bevégzed!” Én is ezt mondom. Most kell nekik menni, mégpedig teljes fegyverzettel! Most, amikor – és erre még egyszer külön felhívnám mindenkinek a figyelmét – nem mi mondjuk, hanem õk, hogy a nómenklatúra tagjait el kell takarítani az útból. Az egykori mdf- plakát szellemiségét idézve csináljunk – ha nem is tavaszi, de õszi – nagytakarítást!

91

AZ IGAZAT MONDD, NE CSAK A VALÓDIT! Ha már szóba került a kommunikáció és a kommunikáció kapcsán az országgyûlés pécsi elnök-asszonya Szili Katalin, be kell számoljak még valamirõl. Sokat gondolkoztam azon, hogy szóba hozzam-e a dolgot a lap hasábjain, mert jómagam elsõre nem is akartam elhinni, de aztán úgy döntöttem, mégis említést teszek róla. Ez a – mondjuk úgy – szóbeszéd is jól példázza azt a fejetlenséget, zûrzavart és rossz értelemben vett szelektivitást, ami a mai közéleti, politikai kommunikációt jellemzi. Szóval. Érdekes szóbeszéd járja Mediterrán Moszkva utcáin. Maradjunk annyiban, ez a „csiripelik a verebek kategória”. Amikor elõször hallottam, nem akartam hinni a fülemnek. Annak ellenére mondom ezt, hogy párszor már megfogadtam, eztán semmin sem fogok meglepõdni, mégis ez meghaladta nem éppen szerénynek mondható képzelõerõmet. Arról van szó – ahogy a médiában szokás mondani – meg nem erõsített hírek szerint Szili Katalin, az országgyûlés elnöke egy alkalommal Pécsett, Meszesen járt. Meszesrõl annyit érdemes tudni, hogy Pécs ezen részén jelentõs számú cigány lakosság és – fogalmazzunk udvariasan – a proletariátus egy tekintélyes része is él. Aki járt már Tatabányán, vagy Dunaújvárosban, az könnyen maga elé tudja képzelni, a meszesi utcaképet, ugyanazok a szocreál stílusú típusházakban élnek az emberek, mint az elõbb említett jelentõs munkásmozgalmi múlttal bíró városokban. Visszatérve az esetre, ide látogatott el egy alkalommal a parlament elnöke. Itt – állítólag – az történt, hogy egy bányász egész egyszerûen szájon vágta a Tisztelt Ház elnök-asszonyát ily szavak kíséretében: „Ne hazudj nekünk!” Itt álljunk meg egy polgári szóra! Legszívesebben azt mondanám, hogy a magam részérõl elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyesmi megtörténhetett. De nem mondom. Nem mondom, mert a K&H ügy óta én már semmit nem tartok elképzelhetetlennek. Ebbõl kifolyólag fel is tennék néhány kérdést, mely úgy vélem feltétlenül idekívánkozik. 92

Ha ez a kínos eset valóban megtörtént, és ez tényleg így igaz – amit a magam részérõl, ha nem is tartok elképzelhetetlennek, mindenesetre erõs fenntartásokkal fogadok – akkor hogyan lehetséges az, hogy errõl egyik médium sem számolt be? Ha viszont nem igaz és csak kitaláció az egész, hogyan fordulhat elõ, minek vagy kinek köszönhetõ az, hogy ilyen szóbeszédek egyáltalán szárnyra kaphatnak? Vajon kinek az útjában áll a parlament elnök-asszonya? A dolognak az ad különös aktualitást, hogy Szili Katalin volt az, aki elõször kimondta az MSZP részérõl, hogy bizony a kommunistáknak menniük kell! Abban pedig azt hiszem párthovatartozás nélkül megegyezhetünk, hogy az országgyûlés elnöke az nem valamelyik hatvannyolcadik lóti-futi ügyintézõ az államapparátusban, hanem egy közjogi méltóság. Ennek és az elhangzott ominózus mondatnak a fényében – urbánus szóhasználattal – gázos a dolog. A pártok sokszor kaotikus médiaszerepléseit és kommunikációs stratégiáját figyelve az érzelmi alapokon történõ politizálás elsõdleges fontossága egyértelmûen megállapítható. A magam részérõl kissé szomorú is vagyok emiatt, mert egy olyan társadalom, ahol elég annyit mondani, hogy „piszkos, mocskos kommunisták” a tömeg pedig õrjöng lelkesedésében az még igen messze van a politikai nagykorúságtól. Egyúttal jelzésértékû is. Jelzi a társadalom tagjainak mélységes csalódottságát. Jelzés arra vonatkozóan is, hogy a kommunisták vitathatatlan bûnei mellett bizonyos szinten az új elit is becsapta a választóit, hiszen sokkal többre ment volna a nemzet, sokkal hatékonyabb lett volna, ha mindjárt az elején hoznak egy olyan törvényt, mely kizárja a komcsikat a közéletben való további szereplésbõl. Annál legalábbis mindenképpen hatékonyabb lett volna mint ami most van, hogy bizonyos idõközönként valamilyen polgári rendezvény címszó alatt összegyûljünk és néhány órára öklüket rázó indulatos embertömeggé változzunk, majd a közös élmény után mindenki hazamenjen. 93

Ilyen, a pártokkal, kommunikációjukkal kapcsolatban figyelemreméltó, s egyúttal jelzésértékû az a vélemény is, melyet villanypostán keresztül elektronikus levél formájában kaptam a lapban kitûnõ írásaival megjelenõ Röcsögétõl, (olykor Csörögétõl). Két rövid részt idéznék belõle: „Az a véleményem, hogy Magyarországon csak jobboldali pártok vannak. Klasszikus értelemben ugyanis a jobboldal a nagytõke, pontosabban a tõkejövedelembõl élõk pártja. A baloldal, ennek megfelelõen a munkajövedelembõl élõk pártja volna. Nálunk pedig egészen sajátosan értelmezik ezt a szót. Ha pontosak vagyunk, a Szadesz nyíltan szélsõjobb, csak ennek most „liberális” a fedõneve. A Maszop balos propagandával álcázott szélsõjobboldali párt, a Fidesz nemzeti propagandával álcázott középjobboldali párt, az MDF a Fidesztõl jobbra álló, tehát az MSZP-hez közelebb álló, vékony keresztény cukormázzal álcázott hipokrita párt, a MIÉP a tehetetlenségét radikális szólamokkal leplezõ középpárt. Ha Orbán olyat mondott, hogy az EU-n kívül is van élet, Dávid Ibolya rögtön fölháborodott. Neki egy ilyen semleges mondat már radikálisan nagytõke ellenes, és sivalkodva tiltakozik ellene. Sajnos, én nem látok Magyarországon olyan tényleges politikai erõt, amely mellé oda tudnék állni. Mindenki megalkuszik, mindenki igazodik. (…) Íme egy eset a választási kampányból, a derék politikus Kövér László. Tavaly októberben kampányolt nálunk és akkor adtam neki írásban néhány kérdést az EU-val kapcsolatban. Azt mondta, hogy õ ebbõl nem eléggé felkészült, de írásban fog válaszolni. Nos, azóta sem 94

válaszolt. A kérdéseimet késõbb, provokatív szándékkal közzétettem egy helyi lapban. Arra sem kaptam választ. Ezután felszólítottam az összes szentendrei politikai potentátot név szerint, hogy segítsék már ki Kövért és válaszoljanak helyette. Az ún. baloldalt is, hiszen „testvéri egységbe forrva” csinálták a road show-t. Semmi válasz. A Földvédõ Mozgalom is terítette a kérdéseimet. Az is válasz nélkül maradt. Most a Szentendrén lakó politikusokat céloztam meg néhány nagyon egyszerû kérdéssel. Csatoltam. Kíváncsian várom a reakciót. Pedig a dolog nagyon egyszerû: az EU a londoni és New York-i székhelyû transznacionális nagytõke munkaszerve, amelynek a feladata az EU- tagállamok politikai cselekvõképességének a megbénítása és diktatórikus uralom alá helyezésük. Ezért nem tudnak válaszolni. Ezért mozog az EU propaganda mindig olyan általánosságokban, mint annak idején a szocializmus teljes és maradéktalan felépítésérõl szóló. Kísérteties a hasonlóság. A vezetõk megvesztegetése mellett ez is magyarázza, hogy az összes, hajdan baloldali párt mára jobboldalivá vált, mint a német és francia szociáldemokrata párt, az angol Munkáspárt, és õk vezénylik ezt az átalakulást, amelynek csúcsa az EU alkotmány elfogadása lesz. A szociális rendszer több évvel ezelõtt megjósolt leépítését a németek és a franciák már nagy lendülettel megkezdték. A Szovjetunió, a maga „demokratikus centralizmusával” valódi demokrácia a kialakuló EU-hoz hasonlítva. És folynak az új világháború elõkészületei. Borzalom! Éppen most fordítok egy nagyszerû anyagot magyarra az utóbbiról. Ha készen leszek, megküldöm. Végezetül egy anekdotikus eset: tavaly nyáron, amikor még dolgoztam, Gyöngyös felé vezetett az utam. A szomszédban van Nagyréde, ahol a határban csak szõlõt látni. Bementem a faluba, hogy vegyek egy kis házi bort.

95

Találtam egy gazdát, és ahogy szokás, az üzlet elõtt és a velejáró kóstoló ideje alatt beszélgettünk. Nem emlékszem, hogy miképp esett a szó, de egyszer csak kijelentette, elég harciasan, hogy õ baloldali. A választás után voltunk, ezért megkérdeztem, hogy akkor az MSZPre szavazott-e. – Hogyisne! – mondta. – Természetesen a FIDESZ-re. Mert Jézus Krisztus is baloldali volt. Nos, ennek a parasztembernek világosabb fogalmai voltak politikáról és politikai erkölcsrõl, mint az egész magyar politikai elitnek. A kérdés az, hogy mit tekintünk a társadalom feladatának: emberhez méltó és lehetõleg fenntartható életet ezen a földön, vagy a „tõke szabadságának a minden más ellenében történõ biztosítását”. Az EU-nak ez a megfogalmazott fõ célja a Nizzai Szerzõdés szerint. Minden más ennek van alárendelve. A megvesztegetett, jobbik esetben megfenyegetett európai politikusok pedig kivétel nélkül e mögé a cél mögé álltak. Vagyis készítik elõ a nagytõke korlátlan világdiktatúráját. Pedig erre is alkalmazhatjuk Jézusnak a farizeusokhoz intézett szavait: „Nem az ember van a szombatért (a tõkéért), hanem a szombat (a tõke) az emberért.” De ezt az akkori farizeusok sem hallották meg.” Eddig az idézet Röcsöge, (olykor Csöröge) levelébõl. Lehet egyetérteni vagy nem egyetérteni vele, mindenesetre véleményem szerint valami hasonló lenne a cél. Az lenne a kívánatos, hogy egyre többen ne csak indulatból politizáljanak, mint azok, akik – köszönhetõen a kézben tartott médiának és a sokszor elhibázott pártkommunikációnak – nem tudnak mást csak az öklüket rázni – és itt megint teljesen mindegy, hogy valaki annak a bizonyos sokat emlegetett ároknak 96

melyik oldalán áll – és a másikat elküldeni a jó édes anyjába. Ha az indulatokat csökkentjük és a józan mérlegelésnek is teret engedünk, más megvilágításokban szemlélhetjük az eseményeket, azonkívül a politikai ellenfelek támadásai is könnyebben – és ami a lényeg – szakszerûbben (ha tetszik a valóságnak jobban megfelelõ módon) visszaverhetõk. A kommunikáció külön tudomány, mégis olykor maguk a kommunikációt szakmájukként mûvelõk is tanácstalanok bizonyos esetekben. Azokhoz szólt-e az üzenet, akikhez szólni kellett? Vajon megértették-e a lényeget? Nem értették-e félre esetleg, mert abból nagy baj származhat. Ezek mind befolyásolják a közéletben, a médiában szereplõ pártok és képviselõik közszerepléseit, a közbeszéd alakulását. S hogy mi a recept a jó kommunikációra? Nagyon egyszerû: Kommunikálni csak pontosan és szépen, ahogy a vörös csillag megy a kapitalista égen, úgy érdemes

A szocialista nagyváros öntudatos polgára

97

POLGÁRI PIKNIK VÁRALJÁN – avagy A személyi kultusz veszélyei –

Szeptember elsõ hétvégéje a szocialista nagyváros öntudatos polgárát is Váralján találta a Polgári Körök II. Országos Találkozóján. A szervezõk, a Bonyhádi Kármentõ Polgári Kör tagjai voltak olyan szívesek és villanypostán keresztül a JHF újságot is meginvitálták a rendezvényre. A Történelem Fõ utcájának váraljai újságosstandján a Jó Ha Figyelünk címû lap is elfoglalta az õt megilletõ helyet a többi nemzeti, konzervatív sajtótermék között. A kármentõk pedig hangos Jó Ha Figyelünk! Üdvözléssel köszöntötték az újságkötegek mögött helyet foglaló egyszemélyes szerkesztõbizottságot. ILLUSZTRIS VENDÉGEK A hosszú hétvégébõl – szervezési okokból kifolyólag – sajnos csak a pénteki és szombati napon volt jelen a rendezvényen Mediterrán Moszkva szamizdat módjára terjesztett polgári lapja, ám a vasárnapot kárpótlandó illusztris vendégek sora látogatott el az újság standjához a rendezvény elsõ két napján. A Sajtóklub azon tagjai – Bayer Zsolt és Bencsik András – akik pénteken már korábban megérkeztek Váraljára rövid, pár perces beszélgetés keretében köszönettel elfogadták az utolsó hat számból álló, általam csak szerényen JHF-szettnek elkeresztelt összeállítást. A pénteki nap krónikájához tartozik még, hogy Schmitt Pál, a Fidesz egyik alelnöke is megtisztelt azzal, hogy egy JHF újságköteg társaságában távozott Váraljáról. 98

A pécsi rendezvényhez hasonlóan, itt Váralján is találkozhattunk a Magor-mozgalom standjával, ahol – jó gazda módjára – ismét a mozgalom atyja Usztics Mátyás kínálta a nemzeti patriótamozgalom becses portékáit. Mivel a direktor úr rendkívül elfoglalt volt – hál’ isten jól fogytak a Magor- termékek – az egyszemélyes szerkesztõbizottság személyesen kereste fel õt a Magor- standon, ahol neki is átadtam néhány számot a lapból. Mindenképpen jelzésértékû volt az, hogy a legtöbb vásárló arról kérdezte a fõ-Magort, hogy a mozgalom mikor válik végre országos szintûvé, nemcsak a fõvárosiak számára elérhetõvé. Éppen amikor ott voltam, pont egy pécsi vásárló érdeklõdött afelõl, hogy mikor nyílik végre Pécsett is Magor-bolt. A pénteki napon – talán azért, mert munkanap volt, s talán azért, mert a rendezvény egy falu végén az erdei tisztáson volt, nem pedig egy városban, ahol fölül az ember a buszra és megy két megállót – némileg csekélyebb érdeklõdés mutatkozott a rendezvény iránt, bár az esti élõ Sajtóklubra azért szép számmal összegyûltünk. Igazán nagy várakozás a szombati napot elõzte meg. Nem is alaptalanul, jóval többen érkeztek, mint pénteken. A JHF-stand természetesen szombaton sem szûkölködött az jeles vendégekben. Makovecz Imrét éppen a stand elõtt kérte meg egyik tisztelõje, hogy dedikálja számára könyvét. A kiváló nemzeti építész pedig a szocialista nagyváros öntudatos polgárát kérte meg, hogy használhassa erre a nemes célra a JHF-stand asztalát. A kitûnõ humorú építész sem távozhatott üres kézzel, neki is átnyújtottam egy összeállítást a lap számaiból. Arra a kérdésére, hogy mivel érdemelte ezt ki, azt válaszoltam, hogy „rajta van a VIP-listán. Erre Makovecz úr azonnal fölhorkant, hogy õ nincs rajta semmiféle VIP-listán. Megnyugtatásul közöltem vele, hogy az én nemzeti VIP-listámon van rajta. Erre csak annyit válaszolt: Ja, az más. Rendkívül jó hangulatban, vidáman, mosolygósan töltött el néhány percet a JHF standján Ókovács Szilveszter, a Hír Televízió ARTéria 99

címû kulturális mûsorának házigazdája is. Az újság szemmel láthatóan elnyerte tetszését, csak Mediterrán Moszkva földrajzi beazonosítása okozott némi nehézséget számára, de miután elmondtam neki, hogy ez a város mennyire tol(l)eráns, és egészen addig, amíg Don Tollerone nem küld egy lófejet reggelre az ágyamba valamelyik consiglieri-vel a lap él és mûködik, számára is világossá vált, hogy az újság Pécsett készül. Szilveszternek különösön a Red Star Könyvkiadó bestseller listán lévõ sikergyanús köteteinek borítóiból készült összeállítás ragadta meg a figyelmét. Ezekkel már olvasóim is találkozhattak az elõzõ számokban. Szombaton a Fidesz másik alelnöke Pokorni Zoltán is ellátogatott Váraljára. Mivel személyesen nem volt módom találkozni az alelnök úrral, nemzetünk egyik ifjú és felettébb csinos hölgyét kértem meg arra, hogy házi készítésû süteményei mellett – a nem csak kenyérrel él az ember mondás szellemében – JHF újságokkal is kínálja meg a nagyembert. Megkínálta. Végül, de nem utolsó sorban Síklaky István a neves közgazdász is megtisztelt azzal, hogy elfogadta a lapot. JÓ PAP HOLTIG TANUL A Váraljai Polgári Piknik számomra két nagyon fontos tanulsággal szolgált. Az egyik az, hogy az embereknek nincs pénzük. Pontosabban fölöslegesen elkölthetõ pénzük nincs. A másik tanulság, hogy a személyi kultusz rendkívül káros, párthovatartozástól függetlenül. A rendezvényre kilátogatók az étkezésen, élelmiszer vásárláson kívül nem nagyon költöttek másra. A standoktól tisztes távolságban elvonulva egy-egy pillantást vetettek a kínálatra, s már mentek is tovább. Legalábbis a nagy többség. A résztvevõk számához viszonyítva meglehetõsen kevesen jöttek oda a standokhoz, még kevesebben vásároltak. A lap szerény 100 forintos árával még csak-csak fogyott valamennyire, de a mellettem lévõ standokon a könyvárusoknak már jó100

val nehezebb dolguk volt. Mégis azt kell mondanom, hogy mindezek ellenére felejthetetlen élményekben volt részem. A legmesszebbrõl Vásárosnaménybõl érkezett vásárló, aki JHF újsággal tért haza. Ez a település Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében található. De azt az idõs pécsi nénikét sem felejtem el, aki rendkívül megörülve annak, hogy kint van az újság a rendezvényen, mindjárt vásárolt is belõle, s közben közelebb hajolva bizalmasan közölte velem: – Ne tessék elmondani senkinek, de még ezt is fénymásoljuk. Megynugtattam, hogy nem fogom elmondani senkinek. Nagy meglepetést okozott viszont egy mohácsi úriember. Az újságokat nézegetve rábökött a legutolsó számra és azt mondta: – Ez nekem megvan. – Na – mondom – az érdekes lenne, mert éppen csak most lett kész. Honnan van meg? A derék polgár elmondta, hogy Mohácson van egy srác, aki mindenfélét letölt az Internetrõl és kihelyezi a baloldalnak szóló üzenõ falra, ott van kint a JHF is. Na ilyenkor melegség tölti el a szocialista nagyváros öntudatos polgárának szívét és arra gondol, hogy mégis csak megéri ez az egész. Szegedre is elvitték a lapot, ám a legkellemesebb meglepetést egy szintén – legalábbis eddig – szocialista város, Dunaújváros lakói okozták. A dunaújvárosiak körében különösen kedvezõ fogadtatásra talált a JHF egyszerre többet is vittek belõle. Hiába no, a szocialista nagyvárosok lakói már csak ilyenek. SZIDOLOZOTT IDOL „A személyi kultusz veszélyei” olvasható alcím gyanánt. Írhattam volna azt is, hogy „Hangulatos hétvége a váraljai tisztáson”. De nem írtam. Persze nem véletlenül. A polgári piknikre készülve autók leszervezésével foglalatoskodtam, mivel a 600 példány újság helyszínre juttatása szempontjából 101

kizárólag a személygépkocsi jöhetett számításba. Közben azonban nem mulasztottam el figyelemmel kísérni villanypostafiókom forgalmát sem. Örvendetes hír volt, hogy a pécsi érdeklõdõk számára autóbuszt is szerveztek. Az öröm persze nem tartott sokáig. Szomorúan kellett tapasztalnom, hogy ismét „bejött” amit már annyiszor elmondtam. Miután véglegesen bizonyossá vált, hogy az elõzetes programtervezettel ellentétben Orbán Viktor mégsem tud részt venni a rendezvényen, néhány órával késõbb megérkezett az elektronikus levél, melybõl arról értesülhettünk, hogy az autóbuszt lemondták, mivel a „rossz” hírnek köszönhetõen annyian mondták vissza az utat, hogy nem érte meg az autóbusz lefoglalása. – Ha az idol nem jön, mi is otthon maradunk! – mondhatnánk némi iróniával. Akkor ne csodálkozzunk azon, hogy hétfõn a Magyar Hírlap internetes oldalán azt a címet olvasom, hogy „Polgári piknik a depresszió jegyében”. A magyar társadalomban még mindig jelenlévõ feltétlen és megkérdõjelezhetetlen bálványimádás, a mindenható és csodatévõ fõmufti eljövetele a Központból, az érzelmi politizáláson alapuló megkérdõjelezhetetlenség igen nagy veszélyeket rejt magában. Visszaüthet és vissza is üt, ahogyan azt a Magyar Hírlap interpretálása világosan mutatja. Polgári körös rendezvényeken most már külön erre a célra rendszeresített kis papíron strigula húzogatás módszerével rögzítem, hányszor hangzott el az idol, vagyis Orbán Viktor neve. Egyik alkalommal türelmemet vesztvén azt találtam mondani: – Hagyjuk már szegény Orbán Viktort, van neki éppen elég dolga, törõdjünk most már a magunkéval! Visszatérve a váraljai eseményekre, úgy vélem szûklátókörûségre vall az a fajta mentalitás, ahol az idol jelenlététõl teszik függõvé egy rendezvényen való részvételt. A polgári pikniken is voltak más, nem kevésbé kitûnõ személyiségek, akik értékes beszédeikkel, hozzászólásaikkal emelték a rendezvény fényét. 102

Mielõtt valaki félreértene, leszögezem, nem azzal van bajom, hogy Orbán Viktor nevére tömegek mozdulnak meg. Azzal van bajom, hogy szinte csak az õ nevére. Rajta kívül egyedül a Sajtóklub és tagjai képesek arra, hogy szép számú nézõközönség jöjjön össze egy-egy polgári rendezvény alkalmából. Ahelyett, hogy az idolt várnánk a messzi központból, helyi, köztiszteletnek örvendõ és hiteles személyeket kell példaként az emberek elé állítani. Olyanokat, akik helyi vagy regionális szinten tömegeket képesek megmozgatni. Ennek praktikus okai is vannak. A helyi idol közel van, jobban ismeri a helyi gondokat, problémákat és valószínûleg jobban rá is fog érni, mint nagynevû fõvárosi kollégája. Sajnos ami Mediterrán Moszkvát illeti, a legnagyobb ellenzéki párt tömegeket megmozgatni képes hiteles emberek tekintetében meglehetõsen csehül áll. A szóba jöhetõ jelöltek száma annyi, mint a német szóban a nix. Száz szónak is egy a vége, ügyeljünk arra, hogy a politikai csatározások alkalmával – különösen most, az MSZP Ron Werber-i szórólapkampányára készülõdve – ne kizárólag érzelmi alapon induljunk harcba, próbáljunk meg józanul mérlegelve – ha lehet hideg fejjel – felvenni a kesztyût a vörös veszedelemmel. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

103

VEZÉRÁLDOZAT AZ EURO OLTÁRÁN – avagy Anna Lindh az életével fizetett a közös pénzért –

Belehalt sérüléseibe Anna Lindh svéd külügyminiszter csütörtök (Jó Ha Figyelünk a dátumra: 2003. szeptember 11.) délelõtt. A svéd diplomácia vezetõjét szerdán Stockholm egyik áruházában egy ismeretlen tettes hasba szúrta. Csütörtök délelõtt belehalt sérüléseibe Anna Lindh svéd külügyminiszter. Lindh asszonyt szerdán Stockholm egyik áruházában egy ismeretlen férfi több helyen megszúrta, így a hasán is. Mint a kórház csütörtök reggeli közlésébõl kiderült, ez a döfés okozta a legsúlyosabb problémát, ugyanis emiatt megsérült a miniszter asszony mája is, és súlyos belsõ vérzés állt elõ. A több mint tíz órán át tartó mûtét eredményeként Lindh állapota reggelre még egy hajszálnyit javult. Halálhírét nem sokkal kilenc óra után jelentették be. Mint a Reuters emlékeztetett rá, a 46 éves Lindh asszony, akit sokan az ország jövendõbeli miniszterelnökének tekintettek, élénk kampányt folytatott annak érdekében, hogy a svédek a vasárnap esedékes referendumon fogadják el az euróra való áttérést. A merénylet után azonban a kampányban addig részt vevõ összes fél azonnal felfüggesztette propagandatevékenységét. A Karolinska kórház bejáratához virágokat visznek az emberek. Eddig a hír. Megint egy olyan eseménye ennek a felbolydult és õrült világnak, amely után nehéz szavakat találni. Csak egy valami látszik biztosnak, az, hogy ebben az Európában valami nagyon nincs rendjén. Az 104

Unió – akárcsak nagy nevû elõdje – kezd rájönni a régi magyar közmondásban rejlõ bölcsességre: „Közös lónak turós a háta!” Okoskodhatunk persze, hogy a svéd kormány nagy népszerûségnek örvendõ tagját vajon az euró pártolása miatt ölték-e meg, vagy egész egyszerûen arról van-e csak szó, hogy egy késsel hadonászó elmebetegnek akkor és ott éppen kedve támadt egy kis bökdösõdésre? Mindenesetre most, amikor ezt a cikket írom, a svéd rendõrség az ipari kamerák felvételeinek köszönhetõen – mert az eukonform Big Brother azért ebben az új Unióban is szemmel tart minket – már beazonosította a feltételezett gyilkos személyét, akirõl már azt is tudjuk, hogy szúró vágó eszköz helytelen használatából kifolyólag, magyarul késelésért már többször is élvezte a svéd büntetés-végrehajtási intézmények vendégszeretetét. ÁLDÁS VAGY NYÛG AZ EURÓ? Maradjunk még néhány mondat erejéig az eurónál! Anna Lindh svéd külügyminiszter meggyilkolásának indítékairól ma még vajmi keveset tudunk. Az is lehet, hogy a tettes mindössze rá akart ijeszteni az eurót oly lelkesen támogató politikus asszonyra, csak hát az apró kis döfés helyett véletlenül rossz helyre szaladt a penge. Nem tudjuk, de nyilván a késõbbiekben erre is fény derül majd. Ha mégis kapcsolat áll fenn az euró bevezetésének esetleges lehetõsége és Anna Lindh meggyilkolása között, felmerül a kérdés, hogy a merénylõ számolt-e tettének következményeivel, felmérte-e azt, hogy mit okoz, mit okozhat ezzel, hogy milyen hatást vált majd ki az emberekben a cselekedete? Elkeseredettség, dac vagy düh volt az, ami ennek az ördögi tervnek a megszületését motiválta? Ki tudja? Talán még maga a tettes sem. Mindenesetre egy biztos, ez nem megoldás. Az emberi élet egyszeri és megismételhetetlen. Azt nem lehet visszacsinálni. Azonban ha praktikussági szempontból viszonyulunk a kérdéshez, akkor sem jutunk kielégítõ eredményre, hiszen a dolog könnyen a 105

visszájára fordulhatott volna, ellenkezõ hatást váltva ki az emberekbõl, egyfajta szimpátiaszavazássá alakítva az euróreferendumot. Gondoljunk csak a szintén gyilkosság áldozatául esõ Pym Fortün holland politikusra, akinek halála után pártja rendkívül jól szerepelt a holland parlamenti választásokon, megkerülhetetlen kormánytényezõvé válva. Igaz, Anna Lindh esetében nem ez történt, a svédek mégis leszavazták a közös pénzt, bár az utóbbi híradásokban a svéd népszavazásról szóló hír végéhez már azt is hozzáfûzik, hogy kis idõ elteltével ismét meg lehetne szavaztatni a svédeket, ám ennek valószínûsége gyakorlatilag a nullával egyenlõ. Errõl nekem rögtön Írország és az EU „addig szavaztatunk, amíg a nekünk tetszõ eredmény jön ki” mentalitása jutott eszembe. Bár a svéd népszavazáshoz kapcsolódó gyilkosság a maga brutálisan oda nem illõ mozaikdarabjával legalább annyira kilóg a mûvelt Európát sugalló összképbõl, mint az a képzeletbeli brüsszeli lóláb, melyet akkor látnánk, ha tényleg még egyszer megszavaztatnák a svédeket. De különbözõ összeesküvés-elméletek és teóriák fabrikálása helyett, talán érdemesebb lenne körülnézni egy kicsit Európában, milyen is ez a mi leendõ Uniónk, mely a nagy nevû elõdtõl eltérõen, a szövetségbe forrt szabad köztársaságok helyett a tõke szabad áramlását tartja a legfõbb célnak. A köztudatba Gorbacsov által bevezetett Európa-ház eresztékei meglehetõsen nagy zajjal recsegnek-ropognak, s ha a ház még nem is dõlt össze, minden jel arra mutat, ha ez az állapot tartósan így marad, a volt szocialista országoknak – s köztük természetesen hazánknak is – tanácsos lesz valahol másutt fedelet keresni a feje fölé. Nézzük, hol is tartunk ma Európa-ügyben! Az éppen most tárgyalt svédeknél 500.000 aláírás gyûlt össze az ügyben, hogy írjanak ki népszavazást az Európai Unióból való kilépésrõl. Sógoréknál Ausztriában, ugyanebben a témakörben még csak 300.000-nél tartanak, de szépen gyarapszik. A friss hírek között pedig döbbenten olvasom, hogy az annyira istenített, támogatáso106

kon alapuló eu-s mezõgazdaság is megszedte elsõ áldozatát, kilátástalan helyzetében öngyilkos lett egy finn farmer. Ezek ám a perspektívák! És ha már az eurónál tartunk! Az angoloknak nem kell a közös pénz, a németek pedig legszívesebben visszahoznák a régi jó, megbízható márkát, mert bánják már az eurózóna tagságot, mint a kutya, amelyik hetet kölykezett. Azon azért nem árt elgondolkodnunk, hogy mind Svédország, mind Ausztria, mind pedig Németország sokkal erõsebb nemzetgazdasággal rendelkezik, mint mi és ennyire kikívánkoznak az Unióból. Ha ilyen erõs gazdaságú országokat ennyire megterhel az uniós tagság és az euró mint pénz, akkor mi lesz az import igényes, rendkívül nyitott és liberalizált gazdasággal rendelkezõ kis Magyarországgal, amely GDP, vagyis a bruttó nemzeti össztermék tekintetében nyomába se ér az elõbb említett országoknak? Annál is inkább jogos a kérdésfeltevés, mert az uniós csatlakozásra készülõdve, ahelyett, hogy erõsítenénk a hazai cégeket, vállalkozásokat ezerrel, derék jó posztkommunistáink „áldásos” tevékenységének köszönhetõen a nemzetgazdaság lement megalázóba. És ha már az eurónál tartunk! A közös pénz bevezetését mindenütt jelentõs áremelkedések kísérték, s ha a hagyomány állításának hinni szabad, az eurót hazájukban bevezetõ kormányok egyike sem élte túl a soron következõ parlamenti választást, mindegyik elbukott. Lehet, hogy ezért nem kellett a svédeknek az euró? Vagy a németeknél tapasztalható gazdasági visszaesés, életszínvonal-csökkenés volt az, ami elkedvetlenítette a derék északiakat? Könnyen elképzelhetõ, hiszen Svédország neve sokáig a jóléti állam szinonimájaként csengett a nyugatot csak a Szabad Európa és a távolba szakadt hazánk fiainak elbeszéléseibõl ismerõ magyarok számára. Csakhogy azóta új szelek fújnak a Lajta felõl. Ha nem is olyan fényesek, mint egykoron, de azért újak, és ami a lényeg, EUkonformak. Nem is értem, hogy nem veszik észre õket nyugaton? Valószínûleg azért, mert Keletrõl fújnak és eddig õk – mármint a 107

svédek – ahhoz voltak hozzászokva, hogy a jólét, gazdagság ígéretének szellõje tõlük, azaz Nyugatról Keletre fúj. Igaz, ezek a Keletrõl fújó új szelek pénzt nem, csak egy bölcseletet fújtak át Nyugatra, egészen a gazdag, jó módban élõ polgári demokráciákig, amely így hangzik: „A jóléti államok kora lejárt!” KIFORDÍTOM, BEFORDÍTOM, MÉGIS EU AZ EU? Úgy tûnik a svéd euróreferendummal egy idõben lezajlott baltikumi uniós népszavazás valamelyest megmentette az Európai Unió tekintélyét. Brüsszelben hálálkodhatnak egy sort az éppen ügyeletes jó tanuló szerepét betöltõ észteknek. A kívülálló csendes szemlélõ pedig ismét elkeseredetten állapítja meg, hogy a pénz és a média ördögi kettõssége által manipulált volt kommunista országokban élõ embermilliók által hatalomba visszasegített régi-új pártelit a szolgálati bejárón és a mosókonyhán keresztül – egymás sarkát taposva – igyekszik befelé abba a bizonyos sokat emlegetett Európa-házba. Abba az Európa-házba, ahol a régebben beköltözött jó módú lakók már a Vészkijárat feliratú ajtóba próbálgatják a gondnoktól kapott kulcsot, nehogy problémák adódjanak, ha gyorsan le kell majd lépni. A svédekrõl nem sokat tud az átlag-magyar. Legfeljebb annyit, hogy északon élnek, szõkék, Larsnak, Johannssonnak, vagy valami efféléknek hívják õket és azt, hogy a hollywoodi eksönmúvikban az unalmas amerikai kertvárosi házak unalmas autófeljáróin álló unalmas családi autók szerepét betöltõ szürke Volvók is ott készülnek. Ja és még valamit! Olykor-olykor, úgy tíz-húsz évenként felbukkan náluk egy õrült és megöli az éppen akkor legnépszerûbb svéd politikust. Olof Palme, Anna Lindh. Vajon ki lesz a következõ, és mikor?

A szocialista nagyváros öntudatos polgára

108

VIRÍTSD A LÓVÉT! – avagy Time is money! –

„Time is money!”, vagyis „Az idõ pénz!”, tartja az ismert angol közmondás. Éppen ezért nem is értem igazán – és ilyenkor egyúttal meglehetõsen bosszús is vagyok –, hogy miért kell nem tudom én hányadszor elkövetnünk ugyanazokat a hibákat, melyeket mások már elõttünk elkövettek? Például fel nem foghatom, miért nem lehetett kihagyni az ún. „eredeti tõkefelhalmozásként” (lásd az MSZP reagálását a Gyurcsány-féle villaügyre) aposztrofált, ám a gyakorlatban szabad rablásként funkcionáló folyamatot a magyar társadalom életébõl? Aztán jött Szergej Bubka, a világhírû orosz rúdugró és hirtelen minden világossá vált számomra, mindent azonnal megértettem. Bubka nevéhez rengeteg rekord fûzõdik, talán õ a világ leghíresebb rúdugrója. Egy beszélgetésben megkérdezték tõle, hogy miért nem ugrik mindjárt elsõre nagyobbat, miért csak kis lépésenként araszol felfelé, hiszen az ugrásainál jól látható, hogy magasabbra is helyezhetnék a lécet, azt is könnyedén átvinné. Nos a sportember elmondta, hogy anyagilag sokkal jobban megéri neki, ha mondjuk tízszer egymás után centiméterenként javít a rekordon, mintha egyet ugorna ám tíz centivel magasabbra. Mivel a szponzor a rekordjavításért fizet, így kifizetõdõbb. Sokszor egy picit, mint egyszer egy nagyot. (A fedezet nélküli közalkalmazotti béremelés ésszerûtlenségével való mindennemû kísérteties hasonlóság csak a véletlen mûve.) Szergej Bubka rúdugró fenoménnek a sport és a szponzorációs pénzek kapcsolatáról szóló közgazdászokat is megszégyenítõ kisdok109

tori szintû elemzését rusztikus stílusú barátom az urbánus szubkultúra bölcsességét magába sûrítõ retorika gyöngyszemével kommentálva mindösszesen csak ennyit mondott: „It’s a tipically baszd meg situation!” No ekkor értem ahhoz a ponthoz, hogy megvilágosodott elõttem a magyar gazdaság mûködésének mibenléte. Most értettem meg a privatizáció és sok más gazdasági folyamat lényegét is. Mindennek van egy meghatározott forgatókönyve, menetrendje, melyen végig kell menni, ha a fene fenét eszik akkor is. Miért? Azért, mert ennek így kell lennie, elvtársak! Azaz a gazdasági érdekközösség, a nómenklatúra, vagy a jó ég tudja minek is nevezzem tagjai közül csak akkor válik minden érdekelt fél az üzlet nyertesévé, ha a folyamat a terv szerint rendben és zökkenõmentesen végrehajtódik. Aztán meg újra és újra és megint csak újra. Az „aranytojást tojó tyúk” típusú haszonszerzési cselekvéssorozatra íródott forgatókönyvek születését minden bizonnyal a hulladékok kezelése során a köztudatba bekerült, s ma már a szlogen szintjére emelkedett „újrahasznosítás” kifejezés ihlette. No meg a pénzemberek axiómája, mely valahogy így hangzik: „Úriember sosem érdeklõdik az elsõ millió eredete felõl!” Ennek folyománya: „A milliomosok multimilliomosok akarnak lenni! A multimilliomosok pedig milliárdosok!” Bill Gatesnek (no meg persze James Bondnak) a világ, meg az Isten pénze sem elég. – de ezt már csak én teszem hozzá az axióma folyományához, mint saját empirikus megfigyeléseimbõl leszûrt keserûen reális tapasztalatot. No mármost, ha a pénzemberek axiómája igaz, márpedig nagyon úgy fest, hogy valóságtartalmához a kétség legapróbb szikrája sem 110

férhet, akkor ne csodálkozzunk azon, ha a pénz utáni vágy annyira eluralkodik egyeseken, hogy úriemberhez méltatlanul bankszámlára történõ pénzátutalás helyett még arra is hajlandó, hogy nylonzacskóba vegye át a pénzt a brókerzsenitõl, esetleg egy elõre megbeszélt helyen. Ma a világban jelenlevõ ún. spekulációs tõke összege nagyságrendekkel meghaladja a termelõ, beruházó tõke nagyságát, vagyis a virtuális pénz jóval nagyobb arányban van jelen a gazdaságban, mint a valódi, tényleges munkát, teljesítményt kitermelõ pénz. Ez is hozzájárul a hatalmas vagyoni különbségek kialakulásához és természetellenes módon való mesterséges fenntartásához, akár egyéni, akár világszinten vizsgáljuk a kialakult helyzetet. A világgazdaságra élõsködõként rátelepedett kamatkapitalizmus, mely a kamatos kamatnak köszönhetõen a gazdaság normális mûködésétõl teljesen idegen módon juttatja jövedelemhez a tõketulajdonosokat, az egyik legfõbb okozója ennek a hatalmas vagyoni aránytalanságok kialakulásához vezetõ helyzetnek. Hiszen a vagyon gyarapodása nem tényleges teljesítmény, beruházás, értékteremtés útján jön létre, hanem kizárólag annak köszönhetõen, hogy ketyeg az óra, múlik az idõ. A bankszámlán lévõ összeg pedig az idõ elõrehaladtával egyre növekszik. Ez mutatja a legjobban, hogy ennek a rendszernek nem a gazdaság a társadalom felvirágoztatása a célja a pénz, mint eszköz segítségével, hanem magának a pénznek az elõállítása – nyugodtan fogalmazhatunk így – gyakorlatilag a semmibõl. Közismert, hogy a nép ajkán csak „gengszterváltásként” elhíresült bársonyos forradalmacskának sem nevezhetõ elitcserébõl a volt MSZMP és fõleg annak magasabb régióiban tevékenykedõ elvtársai kerültek ki gyõztesen, mivel a politikai hatalmukat – kiterjedt összeköttetéseik és kapcsolatrendszerük révén – képesek voltak gazdasági hatalommá átalakítani. A Németh-kormány által keresztülhajtott „mindegy kié lesz csak magántulajdonba menjen át” alapon lezavart spontán privatizáció, az MDF alatt csak plakáton látható, jól 111

hangzó választási szlogenként szereplõ, ám a kormányzásra kerülés után hamvába holt „tavaszi nagytakarítás”, valamint a Horn-kormány alatt beteljesedõ „fix haszonnal járó” privatizációs ámokfutás, amit az energiaszektorban rendeztek, mindannyiunk pénztárcájából kivett egy igen tekintélyes összeget, mely most nagyon jól jönne a magyar embereknek, különös tekintettel az Európai Unióhoz történõ csatlakozás várható kedvezõtlen hatásaira. A TÁRSADALOM IGÁSLOVA E cseppet sem elegáns jelzõs szerkezet volna hivatott arra, hogy a cikkíró szerint jellemezné a középosztályt, ami hazánkban a kelleténél kisebb létszámú és a dolgok jelen állása szerint nem is nagyon fog gyarapodni. Semmilyen értelemben. Sem létszámát tekintve, sem pedig anyagiakban. Legalábbis addig, amíg szeretve tisztelt posztkommunistáink intézik az ország dolgait, egészen biztosan nem. (Csak így zárójelben egy nagyon apró példa: A tavalyi választási kampányban az egyik fõ jelmondat volt: „Jóléti rendszerváltás, mert Magyarország többet érdemel!” Ahogyan azt Al-Megyónetõl megtudhattuk, a jóléti rendszerváltás már meg is történt és egyúttal azt is közölte velünk, hogy ennyi legyen is elég, mert a jóléti államok kora lejárt. Vagyis kaptunk egy jóléti rendszerváltást – a történelem idõmértékével mérve – kb. úgy egy pillanatra, amit most szépen vissza is vesznek tõlünk, mert mit ad Isten, pont most jutottunk el az emberiség történetének arra a szakaszára, hogy a jóléti államok kora lejárt. Hát mit mondjak, nem sokáig élveztük azt a fene nagy jólétet. Én például észre sem vettem. Megáll az ember esze és támaszkodik!) Amikor ezt a cikket írom, már napvilágra került a hír az MTI- tõl, hogy az SZDSZ egyik ülésén Ungár Klára, aki mellesleg közgazdász, azt találta mondani, hogy a kormány megbukott. Érdekes módon errõl a Miska kancsó pártelnökkel folytatott reggeli nap-keltés beszélgetés során egy árva szó nem sok, de annyi sem esett. Kuncze Gábor nem tett említést errõl a kínos szituációról – ami magunk között le112

gyen mondva, teljesen érthetõ a pártelnök részérõl –, profi politikus nem teregeti ki a szennyest, csak ha már más is benyitott a mosodába és kiveri a balhét a mosatlan miatt. Azonban a Kereszttûz díszletének stilizált ágyúcsövei alatt feszítõ riporteri trojka tagjai Tamás Ervin, a Népszabi egyik fõmuftija, Bethlen János a folyamatos mondat elmondására képtelen mûsorvezetõ, valamint a Magyar Hírlaptól jó ejtõernyõs módjára a Népszavánál landolt Kocsi Ilona sem tartották fontosnak, hogy feltegyék a kérdést a sajátos orgánumáról némely körökben csak Dörmögõ Dömötörnek is nevezett Kunczénak. Éljen az objektív és pártatlan tájékoztatás! A kettõs mércérõl pedig azt sem tudjuk, mi az. Nem is hallottunk róla, mi olyanok vagyunk, mint a jó úttörõk, mindig igazat írunk. – Nahát ez így, ebben a formában nem igaz! – mondhatná akár illetékes elvtárs is. A csúcs, vagy inkább mondjuk azt, hogy az éppen aktuális mélypont a Teller-levél. A „Csapatjáték” néven ismertté vált szórólap kampány hírére legyintett egyet az ember, itt a vég, istenem, nem tudják hova kapjanak, megint a mocskolódáshoz nyúlnak, egyszer már bejött, biztosan bejön még egyszer. Megszoktuk tõlük, õk ilyenek. Mit csináljunk, ez van, nekünk ilyen kommunisták jutottak. De amellett már egyetlen önérzetes ember sem mehet el szó nélkül – pártállástól függetlenül –, hogy meghurcolják egy halott ember nevét, aki már nem tud védekezni, érvelni, hiszen már nincs közöttünk. Akkor is ez lenne a véleményem, ha nem egy világhírû magyar tudósról lenne szó, hanem egy útkaparóról. Ha lehet azt mondani, még aljasabbá teszi a dolgot, hogy Teller Ede halála kapcsán nem az emlékezésrõl, hazánk egyik világhírû koponyájáról szólnak a beszámolók, hanem errõl a mocskos hamisítványról. És ezt már nem lehet visszacsinálni, a különbözõ adatbázisokban a Teller Ede nevéhez kapcsolódó cikkek anyagok között most már végérvényesen és visszavonhatatlanul ezek a „dokumentumok” is ott lesznek. Gratulálok! Köszönjük MSZP, köszönjük Roni fiú! 113

Akit egyébként bõvebben érdekel a Ron Werber-féle gyûlöletkampány részletes anatómiai felépítése, annak melegen ajánlom figyelmébe a Demokrata 2003. szeptember 18-i számában Sándor Csilla tollából olvasható cikket. Kitûnõ munka. Magam még nem találkoztam a szórólapokat osztogató önkéntesekkel, de a világhálón olvastam már olyan híreket, hogy székes fõvárosunkban eljutottak abba az állapotba, hogy egy rendõrnek kell kísérni õket, az atrocitások miatt. Mint utóbb megtudtam, itt Mediterrán Moszkvában sem jobb a helyzet, szombaton a legnagyobb forgalomban a Vásárcsarnokba is megérkeztek a röplapok, beszámolók szerint ha nem is lincshangulat, de bizony forró helyzet alakult ki. Nem tudom mennyibe kerülhetett a kampány, ám arról vannak sejtéseim, hogy valakiknek ez is busás haszonnal jár majd. VIRÍTSD A LÓVÉT, KI TUDJA MEDDIG VIRÍTHATOD! Amíg lehet – míg kihúzza ez a Kormány – addig lerabolnak mindent, eladósítanak bennünket, hogy még heted íziglen is ezt a terhet nyögi majd az ország, utána pedig angolosan – Megyó franciásan – távoznak. Talán Kubába, ott finom koktélok vannak. Megmondták elõre, hogy ez lesz, de mi mégsem hallgattunk az okos szóra. Most itt a feketeleves, én pedig rettentõ kíváncsi vagyok, hány ember fog december 31-én boldog új évet kívánni a másiknak? A szocialista nagyváros öntudatos polgára

114

TANULJ MEG ÚJRA A SOROK KÖZT OLVASNI! – avagy Kell-e a nagykorú polgár a hazai elitnek? –

A címben feltett kérdés persze költõi, a válasz természetesen az, hogy nem. És úgy tûnik, hogy a médiaelitnek sincs szüksége a nagykorú, önálló mérlegelési, döntési képességgel bíró olvasóra. A 2003. szeptember 21-én éjjel 23 óra 5 perckor sugárzott +1 Éjjeli menedék címû mûsorban félórás vágott változatát láthatta a nézõ annak a vitának, mely Bencsik András, a Magyar Demokrata címû hetilap fõszerkesztõje és Elek István, a Heti Válasz elsõ embere között zajlott. Igaz, a mûsorvezetõ bevezetõjében említést tett arról, hogy az est résztvevõi között volt még több más jeles személyiség is, mint például a kitûnõ közgazdász Dr. Csath Magdolna professzorasszony, valamint az ország elsõ Magorja, a színi direktor Usztics Mátyás is, a Nemzeti Kamaraszínház „fõ hallja kend-je”. A velük készült diskurzusból a késõi óráig fennmaradó nézõ azonban – filmes nyelven szólva – egy kockányit sem láthatott. Az Európai Unióval nyíltan, következetesen és racionális érvekkel szembemenetelõ közgazdász professzorasszonnyal készült beszélgetés szerkesztett változatát egy héttel késõbb láthatta a tisztelt nagyérdemû. Amikor e cikket írom a hazai lokálpatrióta termékmozgalmat útjára indító színházigazgató gondolataival még nem ismerkedhettünk meg, valószínûleg a következõ adásban láthatjuk majd. Mindenesetre a mûsorkezdés egyre késõbbi idõpontra való kitolása jelzésértékû. Egyúttal persze gyerekes is, hiszen ma már a színes 115

televízió mellett szinte minden háztartásban megtalálható a videomagnó néven ismertté vált mûszaki eszköz is, melyre jellemzõ, hogy gyártói leleményes eszének fényes tanújaként arra is képes, hogy meghatározott idõpontokra elõre beprogramozva akkor is rögzítsen egy mûsort, ha tulajdonosa alszik, vagy éppen nem is tartózkodik otthon. Jó dolog a videó, nem igaz? De toljuk helyre a kizökkent idõt, és térjünk vissza néhány gondolat erejéig a két fõszerkesztõ televíziós vitájához. Nem tisztem, hogy megvédjem akár az egyik, vagy akár a másik lapot – ahogy mondani szokták – nagyfiú már a két fõszerkesztõ, megvédik lapjukat ahogyan az kell, abban nem lesz hiba. Nem is errõl szeretnék szólni a magam szerény nyilvánosságának keretei között. Megmondom az õszintét, már maga az, hogy ez a vita egyáltalán létrejött, számomra meglehetõsen aggályos. Egyúttal érthetetlen is. E tekintetben Bencsik András véleményét osztom, van nekünk éppen elég bajunk az ellennel, velük kellene foglalkoznunk, ahelyett, hogy egymásra pazaroljuk a drága idõt. Ha minden mástól elvonatkoztatunk és pusztán a praktikusság, a célszerûség mezsgyéjén haladva szemléljük ezt a folyamatot, akkor még azt is mondhatnánk, hogy logikátlan az egész. Most, amikor ilyen mélyrepülésben van a politikai ellenfél, kapát, kaszát ragadva egyetlen célnak kellene a szemünk elõtt lebegni, hogy a derék posztkommunista bagázst leküldjük megalázóba (ha tetszik, beledöngöljük a betonba) és akkor ehelyett az a kevés nemzeti oldalon álló média mit csinál, egymást szapulja. Komolyan mondom, megáll az ember esze és támaszkodik! Persze most mondhatja azt a kedves Olvasó, hogy „na itt van, ez is egy szélsõséges – jobb esetben radikális – egy követ fúj a Bencsikékkel, meg a sajtóklubos társasággal.” Nem konform a polgári vitakultúrával, hogy az ideológiai ellenfelet „leküldjük megalázóba”, vagy – óh micsoda szörnyû retorikai fordulat – „beledöngöljük a betonba”. Hölgyeim és Uraim! 116

Két apró, ám annál fontosabb momentumot szeretnék az Önök szíves figyelmébe ajánlani nagy tisztelettel. Az egyik ilyen apró, ám annál fontosabb tény – eklatáns példa rá a legutóbb kirobbant és immáron rekordokat döntögetõ brókerbotrány –, hogy az ellen csapata nem úriemberekbõl áll, bármennyire is annak néz ki a mindig sármos és elegáns Petru. Ezek a kádári érában szocializálódott volt PB-, KB-tagok, megspékelve az egykori KISZbõl érkezett ifjú- és bankárkommunistákkal. Közös jellemzõjük, hogy politikai hatalmukat és befolyásukat a pártállam által biztosított államszocializmusból eredeztethetõ kapcsolatrendszerüknek köszönhetõen tudták gazdasági hatalommá átmenteni. Ez az egykori véd- és dacszövetség ma is mûködik, méghozzá kitûnõen. Elvtárs, segítsd a lebukottakat! A másik, legalább ennyire fontos ténykérdés, az ideológiai ellenfél soha semmit nem bocsát meg a túloldalon állóknak. Soha még a leggyengébb jelét sem mutatja annak, hogy meg akarna felelni a másik oldal elvárásainak. Magyarán, az általam e lap hasábjain is már többször kifogásolt „futunk még két tiszteletkört” típusú udvariaskodó politizálás és újságírás egészen egyszerûen nem mûködik. Az effajta megnyilatkozásokra – legyen az akár sajtóban megjelent cikk, akár politikusi megnyilatkozás –, egyaránt jellemzõ, hogy bizonyos dolgok nem kerülnek a felszínre, bizonyos dolgokat nem mondanak ki, bizonyos dolgokat elkennek, elmaszatolnak. Ez így nem mûködik, már több alkalommal is bebizonyosodott. A ki nem mondott dolgok a felszín alatt fortyognak aztán váratlanul kitörve botrányok vagy kínos szituációk formájában mégiscsak megjelennek a sajtóban, a közbeszédben vagy a politikai közéletben. Az ellenfél nagyon erõs – még mindig –, nagyon szervezett és nem válogat az eszközökben. „Az élet nem lányregény” – ahogy egykor Koncz Zsuzsa énekelte valamelyik számában. Valóban nem az. Az MSZP által a frontvonalba küldött „utcai harcosok” vörös hordájának a hírhedté vált „kékcédulás” választások emlékét idézõ kék szó117

rólapos kampányának erõszakos, nyomulós kihívására cizellált stílusú mimózalelkületû zsurnaliszták aligha lesznek képesek megválaszolni. Addig is, míg a sokmilliós költségen szórólappá alakult erdõ újrahasznosításra megfelelõ helyére kerül a MÉH-be, vizsgáljunk meg egy másik nézõpontot is. Természetesen MSZP-módra is hozzáállhatunk a kérdés megvitatásához. Ilyenkor elõ kell vennünk az univerzális jolly joker- kérdést: Szükség van-e a botránypolitizálásra? Nos, ennek a kérdésnek a megválaszolásához fel kell tennünk egy másik kérdést is: Valóban botránypolitizálásról van itt szó? Nos erre a kérdésre nem olyan könnyû válaszolni, ugyanis a statisztikai felmérésekbõl az derül ki, hogy például a brókerbotrány az emberek érdeklõdési körében az adó- és költségvetési fejlemények után következik csak, viszont az ügy által felszínre került érintettség – ne felejtsük el, hogy most már egészen kormányszintekig, sõt magáig a miniszterelnökig jutott az ügy – szóval az érdeklõdõk nagy aránya azt mutatja, hogy mégiscsak foglalkoztatja az embereket az ún. botránypolitika, méghozzá nem is kis számban. Ha a posztkommunisták és az õket hûséges öleb módjára kiszolgáló balliberális média teszi fel azt a kérdést, hogy „Szükség van-e a botránypolitizálásra?”, azt megértem, mentik ami menthetõ, próbálják elterelni a figyelmet a vaskos témákról, no meg a vaskos emberekrõl. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a pártállam uralkodó elitje nem szereti a bírálatokat, azt meg különösképpen nem, ha ezeket a bírálatokat a parlamenten kívülrõl kiabálják be nekik, hiszen nincs is annál csúnyább dolog, mint utcára vinni a politizálást. Fõ a nyugalom! Álljunk meg itt egy polgári szóra! Tegyük fel magunknak néhány egyszerûnek látszó kérdést: Az botránypolitizálás, hogy a morális, erkölcsi, etikai érzékkel rendelkezõ milliók (gyaníthatóan legalább az ország lakosságának 118

fele) fölhördülnek, amikor kiderül a miniszterelnökrõl, hogy kém volt? Az már csak mellékzöngéje az esetnek, hogy errõl az aprócska kis tényrõl a koalíciós partnert is elfelejtette tájékoztatni a nagy ember. Botránypolitizálás az, amikor kiderül, hogy a közpénzekbõl milliárdokat használtak fel törvénytelenül magánemberek és magáncégek anyagi gyarapodását szolgálandó? Ha már botránypolitizálásról beszélünk, botrányos az, hogy ez a kormány, melyben hemzsegnek az ügyben érintettek, ráadásul – mint bebizonyosodott – feladatuk elvégzésére teljességgel alkalmatlanok, még a helyén van. Na ez az igazi botrány. Már a kormányváltás óta eltelt szûk másfél esztendõben is számos olyan alkalom adódott, hogy fel kellett volna állniuk a miniszteri bársonyszékekbõl, ezt mégsem tették meg. Nem tették, mert tudják, hogy ez a nép nem számoltatja el õket. Túl gyáva, vagy túl elkényelmesedett hozzá? Nem tudom. Egy biztos, forradalmakat nem lehet megspórolni! A fentiekben említett két rövid példa egyenként is olyan, amiért a mûvelt nyugaton azonnal röpültek volna az ország élérõl titokszolgástól KB-, PB-tagostól együtt. (Ja kérem, ott nem volt negyven év kommunizmus – mondhatná erre a szocialista nagyváros öntudatos polgára. És mondja is. Joggal.) Visszatérve a +1 Éjjeli menedék mûsorához. Érdekes momentuma volt a beszélgetésnek – még a vita elején – amikor a közönség nemtetszésének adott hangot Elek István néhány mondatát követõen. A vita további menetét figyelve egyértelmûvé vált, hogy a jelenlévõ közönség többsége a Demokrata mellett teszi le a voksot. Ez azért érdekes – és számomra kissé furcsa is volt –, mert a vita elején Matúz Gábor mûsorvezetõ helyszíni felkonferálásából megtudhattuk – látni nem láttuk, de gondolom megbízhatunk benne – , szóval a mûsorvezetõ által rendezett rögtönzött „közvélemény-kutatásból” az derült ki, hogy a jelenlévõ közönség mindkét lapot olvassa. Ehhez képest minimum furcsa volt, hogy az egyik fõszerkesztõt (mondjuk úgy, hogy a ra119

dikálist – Bencsiket) mindig tapssal díjazták, míg a másiknál (mondjuk úgy, hogy a mérsékeltnél – Eleknél) többször is kifejezésre juttatták nemtetszésüket. Ha ennyire nem tetszik amit Elek István mond, akkor meg nem értem miért olvassák a Heti Választ, hiszen a lap nyilván a fõszerkesztõ által jónak és kívánatosnak tartott szellemiséget képviseli. Persze az is lehet, hogy az éppen ott, a vitában mondottakkal volt bajuk a nézõknek, magát a lapot szeretik. Mindenesetre nem ártana, ha végre belátnánk – természetesen a nemzeti oldal sajtójának képviselõi is –, hogy az ellenfél nem a mi sorainkban van! Be kellene látni végre, hogy az ellenfél nem a mi sorainkból való, éppen ezért nem is lehet hatékonyan felvenni ellene a harcot a polgári oldalhoz méltó mérsékelt, elegáns, kizárólag a racionalitás talaján mozgó észérvekkel. Máshogy kell megvívnunk ezt a háborút! Mert ez háború! Médiaháború, közéleti háború, politikai háború, pártcsatározás, nevezhetjük aminek akarjuk, de akkor is csak háború marad, s mint ahogyan azt jól tudjuk, háborúban hallgatnak a múzsák. Most – legalábbis egy idõre – félre kell tennünk az eleganciát, olykor bizony a jó modort is (sajnos), mert ha nem védjük meg magunkat, nem vágunk vissza, könnyen lehet, hogy ott maradunk a csatatéren heverõ halottak között. Mielõtt még valaki félreértené amit mondani szeretnék, tisztázzunk valamit! Nem azt mondom, hogy alacsonyodjunk le mi is a „sáros lettem, hát besározok mindenki mást” színvonalára. Nem. De azt igenis mondom, hogy – ha képletesen is – verjük félre a harangokat, hordozzuk körbe a véres kardot, mert itt most tényleg a haza, a nemzet léte, jövõje a tét. Aki azt gondolja, hogy dobálózom a nagy szavakkal, annak felhívnám a figyelmét arra, hogy a magam részérõl egyáltalán nem közömbös az, hogy ennek a posztkommunista rezsimnek a bukása mikor fog bekövetkezni. Ugyanis egyáltalán nem mindegy, hogy ha lesznek majd unokáim – ha Isten és nemzetünk csodálatos hölgyei hozzásegítenek – mennyi államadósság terheli 120

majd az õ vállukat, mennyivel szerényebb mértékben és lassabban gyarapodhatnak majd anyagilag az adósságteher törlesztésének következtében. Vannak a médiában olyan emberek, akik érzékenyebben, hevesebben, indulatosabban reagálnak a másik oldal támadásaira. De ez nem baj. Nem baj, mert nagyon sokszor ez a fajta „vészhelyzet-érzet” hozza meg azokat a kitûnõ cikkeket, publicisztikákat, melyek sokszor többet érnek, mint egy parlamenti vizsgálóbizottság. Sõt! Akkor van baj, ha a túlzott elkényelmesedés okán nem érzékeljük a várható veszélyt, aztán amikor már késõ, akkor kesergünk, amolyan „esõ után köpönyeg” módjára. Nem véletlen, hogy amióta a Sajtóklubot leparancsolták az ATV képernyõjérõl, a szereplõk országjáró körútjaik során a polgári miniszterelnök Orbán Viktor után a második emblematikus intézményévé váltak a nemzeti oldalon. Bár az utóbbi idõben úgy tûnik, az ún. jobboldal politikusainak is egyre több bajuk van a közhangulatra és a közvéleményre nagy befolyással bíró csapat tagjaival, valószínûleg nincs ínyükre, hogy velük ellentétben, ez a sajátos ötös fogat tömegeket képes megmozdítani. Attól, hogy az ember végigjárja az országot és mindenütt elmondja, hogy „a komcsik – a vadludak szelleméhez méltóan – húzzanak el végre a jó büdös francba!”, még nem lesz senki sem ilyen népszerû, ide annál több kell. Valami más. Új hang, új mondanivaló. És ami talán a legfontosabb, egyéniségek. A Sajtóklub csapatát alkotó öt különbözõ egyéniség öt különbözõ színt visz bele a közös produkcióba, ettõl lesz egyedi, változatos a dolog. Nem véletlen az sem, hogy a mûsor eredeti házigazdája – ma már rotációs rendszerben vezetik az adásokat – Lovas István szálka a másik oldal szemében, félnek tõle, mint az ördög a tömjénfüsttõl. Félnek attól, hogy utána járva a dolgoknak kiderül az igazság, felszínre kerülnek a mocskos hazugságok, no meg az elmaradhatatlan „isteni” eredetû – „Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek!” – 121

mondás szellemében fogant kettõs mérce, a posztkommunisták olyannyira kedvelt médiajátékszere. Néha nagyon fájdalmas tud lenni ha valaki kimondja az igazságot, mert azzal esetleg érdekeket sért. Amíg a koncot, a jól bejáratott pénzszerzési útvonalat nem fenyegeti közvetlen veszély, addig nincs baj a polgári oldal sajtójával, írjanak amit akarnak, kit érdekel, addig kimegyünk az asszonnyal Bécsbe függönyt venni. A baj ott kezdõdik, amikor a kívülálló, ne adj Isten az ellenzéki újságíró belecsap a lecsóba és elszabadul a pokol. És nem ám udvariasan, cizelláltan, hogy – Hát akkor tulajdonképpen párttitkár elvtárs, ó pardon, miniszter úr, tudott ön ezekrõl a dolgokról? Mire a miniszter: – Én?! Á, dehogy tudtam! Honnan tudtam volna?! Én már akkor ott sem voltam! (Csak így zárójelesen, mint a régi viccben. Tudják, amikor összeomlik a ház és a bírósági tárgyalásra behívnak mindenkit, hogy megtalálják, ki a felelõs ezért. Kérdezik a téglát, nem tud semmit, kérdezik a sódert, nem tud semmit, mire odaérnek a cementhez, az csak annyit mond: „Kérem én nem tudok semmit, kérem én ott sem voltam!”) Szóval a kedélyes diskurzus helyett ez a fránya radikális bagázs mindenféle illemet és jó modort félretéve azonnal neki esik az egykori KB-tagból kormányzati fõmuftivá avanzsált politikus torkának, hogy aszongya: – Na te piszkos büdös komcsi, hol a lóvé?! Ki, kinek, hova, mikor és mennyit utalt át a Kajmán szigeteki off-shore cég bankszámlájára?! És hogy a rossebbe van az, hogy ezt a banknál senki se vette észre?! A népnek, az istenadta népnek meg ez tetszik. Én nem is értem, hogy van ez? Illetve valamiféle halvány sejtésem mégiscsak van a dologról. Valószínûleg az emberek jó része megelégelte, hogy egy vékony zsírosodó, gazdagodó réteg élõsködõ módjára az ország lakosságának éltetõ gazdasági vérkeringését megcsapolva tovább gazdagod122

jon. – hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Abból meg aztán végképp elege van, hogy ezt ilyen nyíltan és pofátlanul lehetet mûvelni, ráadásul azoknak, akik jó két évtizeddel ezelõtt még a közöst istenítették, a magántulajdonra pedig úgy tekintettek, mint valami ördögtõl való és a szocialista moráltól etikától – ha volt ilyen egyáltalán – fényévekre esõ gonosz valamire. Most már Kozirev Iván, csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZPszavazó is kezd eszmélni. Már Lendvai Ildikó egykori KB alosztályvezetõ fõcenzornak sem hiszi el amit mond, õ csak azt látja a tévében, hogy a trutyi immáron kormányzati körökig ér, sõt magát a sármos titokszolga kormányfõt, James Gondot is elérte, közben pedig a magyar gazdaság szinte soha nem látott mélyrepülésben van. Hát ilyen és hasonló okokból kifolyólag mondom én azt – e tekintetben a Demokrata fõszerkesztõjével Bencsik Andrással egyetértve –, hogy ez egy teljesen felesleges vita, amire a nemzeti oldal sajtójának derék hada csak az idejét és energiáját vesztegeti. Máshol van a baj, mégpedig jó nagy, azzal kellene foglalkozni, az ellen kéne felvenni a harcot egyesült erõvel. NAGYKORÚ OLVASÓ? – Mindent, csak ezt ne! – kiállt fel a baloldali zsurnaliszta. A nagykorú olvasóval csak a baj van. Az olvasottak alapján még önálló, értelmes gondolatai támadnak, s akkor aztán kész a baj! Az önálló gondolatokon alapuló véleményalkotásról már ne is beszéljünk, attól meg egyenesen kiráz a hideg! Itt ez a szép, kerek séma- és érvrendszer, a párthû sajtós elvtársak direkt erre a célra dolgozták ki – brigádmunkában –, ezt tessék csócsálni, a legújabb változat már eukonform, mert a párt gondol a jövõre is. Szóval a baloldaltól és médiájától ezt már megszokhattuk. Újdonság erejével hat azonban, amikor az ún. jobboldali sajtóból és egyes politikusoktól halljuk most már egyre többször és egyre többet, hogy „nicht ugri-bugri, langsamme spacíren!” 123

A Jó Ha Figyelünk címû újság számait lapozgatva az Olvasó különbözõ forrásokból származó írásokkal, cikkekkel, publicisztikákkal találkozhat, melyek jó része szubjektív és a szerzõ vagy az éppen nyilatkozó sajátos véleményét tükrözi egy adott témáról, kérdésrõl vagy helyzetrõl. Természetesen nem kivétel ez alól az egyszemélyes szerkesztõbizottság által nagyképûen és minden szerénységet mellõzve egyszerûen csak „vezércikknek” aposztrofált írás sem. Talán ennyi elfogultságot elnéz nekem a tisztelt Olvasó – még akkor is, ha némely esetben az objektivitás is látja kárát –, hogy ezen szerzõi véleménynyilvánítás alkalmával azonnal kiderül, hogy a lap, s annak minden munkatársa – jómagam, aki szerkesztem, írom és tördelem az újságot, valamint Foti barátom, kinek segítségével, s az Internetnek köszönhetõen a világhálón is megjelenhet a JHF – szóval, hogy (mondjuk így) kevésbé szimpatizálunk az egyszer már levitézlett posztkommunista nómenklatúra tagjaival. Szintén kevésbé szimpatikusak számunkra a milliárdos holdingbirodalom élérõl ejtõernyõsként a miniszteri bársonyszékben landolt egykori KISZ-es ifjúkommunisták is, akik a baloldal motorját jelképezõ MSZP-ben egyfajta modern befecskendezõ berendezésre hajazva – gázfröccs gyanánt – egy utolsó nagytõke- és hitelinjekcióval végképp padlóra küldhetik a komcsi öregfiúk összeszokott, munkásmozgalmi csapatát. De ugyanúgy nem sikerült kivívnia személyes szimpátiánkat az MSZP szociáldemokrata metamorfózisának levezénylésére kiszemelt és Újhelyi obersthrumbanführer által vezetett szórólap osztogató ifjúmunkás utcai harcos tagozatának sem. Természetesen jó néhányszor elõfordult már, hogy némely kérdésben eltérõ vélemény alakult ki közöttünk, de ez nem baj! Ez a szép az emberiségben, a sokszínûség! – mindig ezt mondom. Vagy ahogyan a nagy kormányos, Mao elvtárs is mondta egykoron: „Virágozzék ezer virág!” (Asszem látszik, hol szocializálódtam, nem igaz?) Mi van akkor, ha Ön, tisztelt Olvasó, félreérti az adott cikk mondanivalóját? Ha nem is érti félre, de mást tart fontosnak, lényeges124

nek az adott írásból, mint amit a szerzõ szeretett volna kihangsúlyozni? Mi van akkor, ha az egyik olvasónál semmi probléma a leírtakkal, míg egy másik úgy látja, ez már a szélsõség határát súrolja, míg egy harmadik valaki meg éppen túl enyhének találja a hangvételt? Semmi sincs. Mulder és Scully ügynökök emlékét megidézve: „Az igazság odaát van!” Vagyis a fejekben. Ahány fej, annyi igazság, és mind – hacsak árnyalatnyit is – de eltér egymástól. Éppen ezért nagyon fontos, talán a legfontosabb, hogy egy újság, egy sajtóorgánum gondolkozásra késztessen! Megmozgassa a jó öreg szürkeállományt, mert a fejekben csak így alakulhat ki saját vélemény, ha tetszik saját igazság. És ha a sok saját igazság csak nagyon kis árnyalatokban tér el egymástól, abból még valami jó is kisülhet. Mondjuk nagyon sokan gondolhatják úgy, hogy erõsítsük meg a hazai kis- és középvállalkozásokat az EU-csatlakozásra való felkészülés jegyében. Vagy mondjuk preferáljuk a hazai cégeket stb. A megvalósítás mikéntjében természetesen lehetnek eltérések, de az irányt nagyon sokan azonosnak látjuk. Ez kezdetnek nem is rossz. Mert ha képesek vagyunk arra, hogy együtt gondolkodjunk, akkor arra is képesek vagyunk, hogy célokat tûzzünk ki magunk elé. Jó és követendõ célokat. És ha képesek vagyunk jó és követendõ célok kitûzésére, akkor arra is képesek vagyunk, hogy ezeket megvalósítsuk. Ha pedig mindez megvan, el kell indulnunk az úton. Mindenkinek megvan a maga útja, ami csak az õ számára épült, és csak õ mehet végig rajta. Az út, az utazás során többször is útkeresztezõdések, útelágazások, útjelzõ táblák késztetnek döntésre a „merre tovább?” kérdésében. Az útjelzõ táblára írt szöveget mindenki el tudja olvasni, de a „merre tovább?” kérdésére csak a nagykorú polgár, a nagykorú olvasó tud helyes választ adni. Mert mindenki mással ellentétben, õ nem csak látja, hogy mi van a táblára írva, de érti is azt. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

125

HÜLYÉK, JÓL ÉLTEK, VEGYÉTEK MÁR ÉSZRE VÉGRE! – avagy Jövõre felköthetjük a magyar textilt! –

Megnõtt a luxusautók iránti kereslet, csökken az országúti cirkálók ára, viszont a kisautók drágulni fognak – adja hírül az egyik internetes portál. Szép új világ, megint a gazdagok járnak jól. A magamfajta csóró középosztálybeli pedig újabb lukkal húzhatja beljebb a posztkommunistáknál emblematikus ruházati cikké vált nadrágszíjat. (Csak így zárójelben jegyzem meg, az én esetemben ez lehetetlen, mivel a mozgásszegény életmódnak és az általam oly nagyra becsült kulináris élvezeteknek köszönhetõen tekintélyes körméretre tettem szert az utóbbi idõkben.) Autóár-emelés, ugyan már, oda se neki! Különben is, már úgy megszoktam Don Tollerone vadonatúj Mercedes csuklós buszait, mióta pedig a legújabb jármûvek Mediterrán Moszkva kék-sárga színeiben pompáznak az utakon, azóta még nagyobb öröm utazni rajtuk. Igaz mostanában az a szóbeszéd járja, hogy minden éjjel a szervizben vendégeskednek a Törökországban összeszerelt új buszok, mert folyton elromlik rajtuk valami. Ilyen a pletykabeszéd aztán, ó ezelõtt nincs irgalom! Egyik reggel végül magam is megtapasztalhattam, hogy valami alapja talán mégiscsak van ennek a pusmogásnak, a reggeli 30-as járaton szolgálatot teljesítõ kék-sárga Mercin a harmadik ajtót sehogy sem sikerült kinyitnia a sofõrnek. Most, hogy a jóléti államok kora lejárt, az ember azt hinné, hogy mindenkinek nehezebben alakul majd eztán a sora. Pedig mennyire 126

nem így van! Mint annyiszor a történelemben, most is akadnak egyenlõbbek az egyenlõk között. Ezeknél az egyenlõbbeknél kicsit tovább tart a jóléti állam, mint a többieknél. Ez a jelenség egyébként oly nagy jelentõséggel bírt, hogy még a média figyelmét is magára vonta. Itt van mindjárt két szocialista politikus, ráadásul mindketten polgármesterek is egyben. Egyikük Mediterrán Moszkva fura ura Don Tollerone, akinek 525 ezer forintos polgármesteri fizetését most emelték meg 600 ezer forintra, így a parlamenti „munkáért” kapott összeggel együtt már 1,1 milliós összeggel gyarapíthatja havonta a családi kasszát. – ahogyan azt a Hír Televízióból megtudhattuk. A másik úriember Szeged polgármestere, aki tökélyre fejlesztette a családi vállalkozás és a politika kapcsolatát. Anya és fia. A kedves mama Szolnok polgármestere. Restellem, de elfelejtettem az úriember nevét. Utánanézhettem volna, de nem vettem magamnak a fáradságot, nem ér annyit az egész. Nem a név érdekes, hanem ami történt. Történt ugyanis – ha a híreknek hinni lehet –, hogy a szegedi „fõ hallja kend” fizetésemelésérõl zárt ülésen döntöttek. Ez ám a demokrácia! Azt ugyan nem tudom, hogyan élnek Szeged derék polgárai, mindenesetre elgondolkodtató, hogy e tárgykörben miért zárt ülésen kellett döntést hozni. Vagy talán olyan magas az összeg, hogy félnek megmondani? Félnek a népharagtól? Lehet. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy Uránvárosban, Kertvárosban (az átkosban még Lvov- Kertváros) a panelekben lakó proletariátusnak, vagy Meszesen a cigány lakosság jó részének elképzelhetetlenül nagy összeg az 525 ezer forint, valószínûleg még soha nem láttak ennyi pénzt egyszerre, nemhogy a kezükbe fogták volna. A 600 ezer vagy az 1,1 millió pedig már a mesék világába tartozik, annyi pénz nem is létezik. Óh boldog szûklátókörûség! Tudják, mint Rejtõ Jenõnél. Tíz dollár, az van, annyi már volt a kezemben, azt tudom mennyi. 1,1 millió, ráadásul minden hónapban! Nem semmi! De hát ez a mi 127

Toller Lacink tökös gyerek, vagy ahogyan a meszesi kocsmazsargonban mondani szokták, „fasza csávó”, be meri mondatni az összeget, nem úgy mint Szögeden. Egyébként, ha a hagyomány állításának hinni szabad, a város teljhatalmú ura – talán igazságos Mátyás király példáján felbuzdulva – gyakran látogatott el Kertváros kocsmáiba a kampány alatt, ahol a nagyember nem átallott leereszkedni a nép egyszerû gyermekeihez, akikkel együtt is italozott minden alkalommal. És bejött. Mint arról már a polgári vitastílus megtárgyalásakor is szó esett, bizonyos helyzetekben félre kell tenni bizonyos viselkedésformákat, melyek helyett ott és akkor valami egészen másra van szükség. Az én értelmezésemben ezt hívják kreativitásnak. Ugyanez vonatkozik a politikai kampányokra is, átmenetileg talán kissé lejjebb kell adni a megszokott igényszintet, ha ez biztosítja, hogy mondanivalónk, az üzenet (a nagybetûs ÜZENET) minél több emberhez eljusson. Minél többen megértsék. A kocsma ivópultjánál ülõ legegyszerûbb pofa is megértse. (Ne felejtsük el, az õ szavazata is ugyanannyit ér, mint a Magyar Tudományos Akadémia elnökének voksa.) Toller ebben volt profi és profi ma is. Lemegy az emberek közé, vegyül a néppel. A kocsmában, miközben együtt iszik a melósokkal, elhiteti a prolikkal, hogy õ is közülük való. „Tulajdonképpen jó gyerek ez a Toller Laci, ilyen ember kell nekünk!” Egy kis idõre – a kocsmai látogatás erejéig – a polgármester úr is átvedlik a proletariátus szektájának egyszerû tagjává, és ez mûködik. Ugyan, ki kérdezné meg tõle ott az ivóban, vajon hogyan tud kijönni a havi 600 rugós fizetésébõl a mai árak mellett? Kinek jutna ez eszébe? Senkinek. És ez a zseniális az egészben. Miután megtörtént egyfajta azonosulás, „Gyere haver, te is közénk tartozol!” – a többi már nem érdekes. Emlékszünk? A derék Petru is ezzel operált: „Én egy õszinte ember vagyok.” – mondta, s a nép meg bekajálta. Egyébként is, micsoda abszurd helyzet, hogy egy havi 1 milliót keresõ ember – pláne polgármesterként és országgyû128

lési képviselõként – lemegy a sarki talponállóba vadidegen emberekkel inni. A polgári oldal értékrendjébõl, értékítéletébõl, szemléletmódjából következik, hogy számára ez elképzelhetetlen. Pedig, ahogy a mellékelt ábra mutatja, van ilyen, a dolog nagyon is elképzelhetõ. Vadidegen emberek pedig – legalábbis a kampány ideje alatt – nem léteznek. Csak választópolgárok vannak, (istenem, hogy utálhatják ezt a szót, hiszen benne van a „polgár”) akik egyenként is, mind-mind személyes jó ismerõsökké válnak – legalábbis addig, amíg tart a kampány. Lehet, hogy az alkalmazott módszereken valaki kiakad, mint az a bizonyos sokat emlegetett sezlonyrugó, a másik oldalon viszont tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a politikában sokkal több megengedhetõ és általában „a cél szentesíti az eszközt” alapelvre épülve intézik a különbözõ ügyeket. Na mindegy. Akár a Szegeden, akár a Pécsett történt polgármesteri javadalmazásokról szóló híradásokat nézzük, megállapíthatjuk – az eurokonformitás jegyében –, hogy más zsebében turkálni bizony nem valami szép dolog. Magam is csak azért tettem említést e két esetrõl, mert nyilvános híradásokban már országos szinten is szó esett róluk, tehát különösebben nem gázoltam bele senki lelki világába. Egyébként is, ha Szász Károly havi 6 milliós keresetét csak úgy minden elõzetes figyelmeztetés nélkül világgá lehetett kürtölni, akkor úgy vélem ebbõl sem lesz különösebb fennakadás. No, de mindegy is, a polgármester elvtársurak mellékszálai után, térjünk vissza a fõ csapás irányához! Új Dunántúli Napló – az MSZMP volt megyei pártlapja – szeptember 27-i, szombati szám. Magam nem olvasom a lapot, sem rendszeresen, sem rendszertelenül – pedig arra is oda kell figyelni, mit mond az ellen – ezt megteszik helyettem mások. Most is egyik kedves barátom nyomta a kezembe sûrû anyázások közepette a szombati számot, ahol a „Politikai vitafórum” címû rovatból, bizonyos Dr. Sütõ László baksai illetõségû úr (vagy elvtárs?) írását ajánlotta figyelmembe. Barátom meleghangú ajánlásának lényegi része körül129

belül úgy foglalható össze, hogy ez a drága jó baksai úriember akkora baromságokat írt össze, amitõl megáll az ember esze és támaszkodik. De attól is, hogy ezt a szemetet Pauska (a Napló fõmuftija) emberei egyáltalán beleteszik a lapba és le merik közölni. Az én jó lelkû barátom még szükségét látta, hogy tájékoztasson engem abbéli elhatározásáról, hogy az egykori MSZMP megyei lapjából független közéleti napilappá avanzsált Új Dunántúli Napló és az õ útjai itt bizony érzékeny búcsú közepette elválnak egymástól. Hát, mit mondjak? Inkább nem mondok semmit. Volt olyan rész, aminek háromszor neki kellett futnom, hogy megértsem, mirõl is van szó. Egy a lényeg, ilyen mértékû életszínvonal-javító intézkedések a büdös életben nem voltak. Én ezt nem értem. Ha minden olyan frankó, ahogyan azt Sütõ úr leírta, akkor miért hõbölög mindenki, hogy ilyen rosszul már régen állt az ország? Miért írja Fricz Tamás politológus, hogy ideje lenne végre az elõre hozott választásokról elgondolkozni, mert nem nagyon marad más megoldás? Pedig politológus létére õrá aztán nem lehet azt mondani, hogy hõzöngõ, radikális jobboldali lenne! Ráadásul a mértékadó gazdasági körök is azt mondják – hazaiak külföldiek egyaránt (még Petschnig Mária Zita is!) –, olyan mélyrepülésben van a magyar gazdaság, hogy lassan már a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap radarképernyõirõl is eltûnik a Magyarországot jelképezõ kis pont. Szóval. A magam részérõl a jövõben is inkább más lapokat fogok elõnyben részesíteni, nem óhajtok újabb szükségtelen lépéseket megtenni a gyomorfekély felé vezetõ rögös úton. De ha már az Új Dunántúli Napló szóba került. Egy kis apró nüansz. Valamelyik sörmárka jelentetett meg egy hirdetést a lapban. A Pécsi Napok keretén belül minden évben, mindig ugyanott – (pécsiek tudják) a volt Centrum áruház elõtti nagy parkolóban – felállítanak egy sörsátornak elkeresztelt nagy hodályt, ahová becsõdülhet a jó nép és némi könnyed szórakoztató rendezvények közepette annyit ihat, amennyi csak beléfér. 130

A sörsátor elõtt megy el a 6-os fõközlekedési út, melynek ezen szakasza a Nagy Lajos király útja büszke elnevezést viseli. No mármost az elõzõ idõszakban, az átkosban még Szalay András útnak hívták ezt a szakaszt és ez volt a helyszíne a rosszemlékû május 1-jei felvonulásoknak is, éppen itt szokták felállítani a dísztribünt is, ahonnan városunk és a párt vezetõi integettek az alant elvonuló boldog embertömegnek. Az államszocializmusból a globálkapitalizmusba való fájdalom- és zökkenõmentes átmenetet nemcsak az Új Dunántúli Naplónak sikerült megvalósítania, de a lapban elhelyezett hirdetés készítõinek is. A sörös cég az egykori május 1-jei helyszínre, a Szalay András úti parkolóba várta a vígalomra és söritalra vágyó szomjazó proletariátust. Tudom, hogy az utcanév megváltozása ellenére a helyszín ugyanaz marad, csak hát az emlékek – vagy ahogyan ma mondanák, a feeling (az érzés) – az nem ugyanaz. Már az idejét sem tudom, mióta lett Nagy Lajos király útja a Szalay András útból, mindenesetre nem tegnap. Ahogyan a rádióinterjút adó vidéki párttitkár szokta mondani: – Hát ez így, ebben a formában nagyon égõ! Remélem azért az Indóház teret nem nevezik vissza Lenin térre, mer’ az már a maga lenne a Reichstag! Bár azt hiszem le sem tagadhatják, honnan jöttek. Jobb félni, mint megijedni, ma már semmiben sem lehetünk biztosak. Csak abban, hogy jövõre rosszabbul fogunk élni, mint az idei esztendõben, s ha ezt nem is mindannyian, de a lakosság túlnyomó része megérzi majd, méghozzá nem is kicsit. Úgy is mondhatnám, jövõre fölköthetjük a magyar textilt. Lehet, hogy Baksán már szuper jól élnek az ottaniak, sajnos Mediterrán Moszkvában még van mit pótolni, s gyanítom az országban másutt is. Az LGT egyik híres slágerében arról énekel, hogy „Mindenki másképp csinálja”. Itt van teszem azt, Don Tollerone a havi 1 miller fölötti lóvéval. Bár, ha jobban belegondolok, ez nem is olyan sok. Például a 131

közszolgálati televízió híradós mûsorvezetõ párosának sztár-gázsijával összehasonlítva igazán nem mondható jelentõsnek az összeg, pedig hát micsoda különbség van aközött, hogy esténként egy órán keresztül bakizgatunk a súgógépbõl és aközött, hogy egy egész város fölött kell uralkodni! Szász Károly havi 6 milliójához képest pedig kifejezetten szolid az összeg, azt is mondhatnám aprópénz. Euróra átszámolva meg szinte nevetségesen alacsony, könnyen elõfordulhat, hogy egy jobban képzett német honban dolgozó török vendégmunkás még rá is ver a mi szeretve tisztelt burgermeisterünkre. Némi kontrasztot jelentenek a havi 1 milliós keresethez képest a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok szabadcsapatai, melyek a multi-láncok hiper-, szuper marketeiben lányos zavarukban hirtelen nem is tudják, vajon mit pakoljanak bevásárlókocsijukba. Csak amikor belepillantanak bukszájukba, akkor látják, hogy a már le is zajlott jóléti rendszerváltásnak köszönhetõ hihetetlen nyugdíjukból valahogy mégse fussa mindenre. Pedig az igazi hadd el hadd még el sem kezdõdött! Hamarosan elkészül Don Tollerone új büszkesége az ECE bevásárlóközpont. Hatalmas betonkolosszusként terpeszkedik a belváros határán, s ha majd átadják a nagyközönségnek a fogyasztás ezen új szentélyét, a pécsiek újabb lépést tehetnek a konzumidiotizmus felé vezetõ egyre simább úton. Az egész rendszer egy ördögien ravasz és zseniálisan kivitelezett terv alapján épül föl. Még nem is vásárolt semmit a szerencsétlen pécsi polgár, de már fizet, mint a katonatiszt. A nép ajkán csak Toller-péniszként elhíresült jellegzetes alakú (a férfi nemi szervre emlékeztetõ) parkolóórák ma már domináns részévé váltak a pécsi utcaképnek és nemcsak a belvárosban. Kell a lóvé! Talán ez lehet az oka annak, hogy a szerencsétlen belvárosi lakos, de még a belváros külsõ szélén lakók is, nem parkolhatnak ingyen a saját lakásuk elõtt. Ha netalán vendég érkezik hozzájuk néhány napra és az illetõ – nem tudta szegény hova jön – autóval van, az felér egy kisebbfajta anyagi katasztrófával. Mond132

juk egy hétvége a rokonoknál. A helyi lakos bosszúsan, mérgelõdve – szívja a bal alsó hatost –, olykor anyázva még megoldja valahogy a problémát, kedvezményesen (istenem micsoda pofátlanság ezt a szót itt használni) vásárolhat éves parkoló bérletet. Van itt más érdekesség is. Ha a hagyomány állításának hinni szabad, a parkolásból befolyt pénz nagyobb része a rendszert kiépítõ fõvárosi cég kasszájába vándorol. Valószínûleg bennem van a hiba, de szerény agykapacitásommal fel nem foghatom, hogy ezt a rendszert miért nem volt képes egy helyi, pécsi cég kiépíteni, így a parkolásból származó bevétel teljes összege most a várost gyarapítaná. Ebbõl kifolyólag már tanúi lehettünk néhány tragikomikus helyzetnek is. Az ügyfél tárgyalás vagy megbeszélés közben le kell rohanjon a kocsijához, hogy bedobjon egy új érmét, mert kifutott az idõbõl. És ez nem egyedi eset. Mint ahogyan arra is volt már példa nem is egyszer, hogy a kamerával felszerelkezett közterület-felügyelõk „mikuláscsomagjának elhelyezésére annyi idõ is tökéletesen elegendõnek bizonyult, amíg az autós elment a legközelebbi parkolóóráig, hogy megváltsa a jegyét. Mire a szerencsétlen visszaért, már ott virított a szélvédõn a közeg által elhelyezett kis piros szeretetcsomag. Jobb esetben a pórul járt autós még utolérhette a sárgamellényes szigornokokat – ha még ott találta õket – rosszabb esetben már csak az anyázás maradt. Röhejes. De az még röhejesebb, hogy a mindig éber, autókat kamerázó közterület-felügyelõk teljes közönnyel bámulják az öt méterrel arrébb lévõ padokon heverészõ hajléktalan hordát, amelyik félrészegen ordítozva saját maga alá piszkítva rontja az utcaképet. Ezután a kis kitérõ után ismételten kanyarodjunk vissza a fõ csapás irányához! Ott tartottunk, hogy elindultunk vásárolni. Az elkényelmesedett urbánus ember még a WC-re is kocsival jár, szokták mondani. Hát fizessen érte! A kevésbé tehetõsek részére pedig ott van Don Tollerone másik büszkesége, a vadonatúj Mercedes buszflotta. Ké133

nyelmes, gyors és még parkolójegyet sem kell váltanunk. Buszjegyet viszont igen, és hát az sem olcsó mulatság, darabja most már száz forint fölött van, s ahogy hírlik, újabb 7%-os emelésnek néz elébe a buszozásra kényszerülõ pécsi polgárok széles tábora. Ha már megérkeztünk a belvárosba, vásárlásunk helyszínére, érdemes elgondolkozni azon is, hogy ez az új monstrum – ha majd elkészül –, milyen hatással lesz a város kereskedelmi életére. Vajon mennyire szívja majd el a vásárlókat a belvárosi üzletekbõl? Ez még a jövõ kérdése. Egy-egy gyengébb pillanatomban nosztalgiával gondolok vissza az átkosra, amikor még a posztkommunista eszmerendszer sziklaszilárd alapú bástyájának szerepét a déli végeken betöltõ szocialista nagyváros híres volt arról, milyen jól élnek itt az emberek. Én még emlékszem a kisebbfajta népünnepélyekre hajazó bányásznapokra, ahol héthatárra szóló vigalmakat rendeztek, fõvárosi mûvészek haknibrigádjai ismert tévés személyiségek társaságában gondoskodtak arról, hogy a nép önfeledten szórakozhasson. Ma ezt úgy hívják: roadshow. Óh boldog békeidõk! Ma már más idõket élünk. A bányák megszûntek, s velük a bányásznapok is. Sõt! Ami a lakosság fogyasztási kapacitását illeti, ma már ott tartunk, hogy az ország egyik vezetõ mûszaki áruház lánca kényszerült bezárni üzletét a Pécs Plazaban, mert olyan alacsony volt a forgalom. Ja kérem, ez a piacgazdaság! Lehet, hogy az a televízió, amiért a fõvárosban zokszó nélkül kicsöngetnek 300 rugót, és még elégedetten is távoznak a boltból, hogy milyen jó vásárt csináltak, az kétszáz kilométerrel arrébb (és kb. fele fizetésbõl élõknek) már eladhatatlanul drága. És akkor még a várható áremelésekrõl, adókulcs emelésekrõl még nem is beszéltünk. Lassan ott tartunk, hogy aki képes lesz a téli idõszakban kifizetni azt amit megeszik és azt amennyiért lakik, elmondhatja magáról, hogy õ bizony még a középosztályhoz tartozik. Vajon tudatos az a koncepció, hogy a létezés alapköltségein kívül ne nagyon maradjon más mozdítható pénzük az embereknek? A je134

lek azt mutatják, hogy igen. A szocializmus hosszú évtizedei alatt mesterségesen alacsonyan tartott bérek, a hihetetlen mértékû eladósítás mind afelé mutatnak, hogy csak így lehetünk kicsik. De vajon milyen az élet egy olyan országban, ahol a családi költségvetések túlnyomó részébe nem fér bele egy könyv, mert olyan megfizethetetlenül drága, hogy megvásárlása esetén más létfontosságú dolog elõl veszi el a forintokat? Milyen égbekiáltóan fölháborító az, hogy egy család nem tud elmenni együtt, hogy megnézzen egy színházi elõadást, mert abba belerokkan a család havi büdzséje. A kultúra, az egészséges életmód, az egészséges táplálkozás ma már megfizethetetlenül drága az ún. átlagember számára. Pedig még hol vagyunk a kilónkénti 300-600 forintos Európa Uniós kenyéráraktól? Vajon mi lehet az oka annak, hogy annyi alkoholista és dohányos van Magyarországon? Gondoljunk csak bele, hogy a cigarettára és szeszre költött milliárdok helyett mennyi minden más, értelmes, és fõként egészséges dologra költhettük volna el ezt a temérdek pénzt. A híreket hallgatva a jövõ esztendõben – e tekintetben is – rosszabbul fogunk élni, mint idén. Távol álljon tõlem, hogy a vészmadarak babérjaira törjek, de az, ami kormányzás címén az elmúlt másfél esztendõben ebben az országban folyt az katasztrofális. Sütõ úr Baksán minden bizonnyal nem ért egyet ezen kijelentésemmel, de arra azért kíváncsi lennék, hogy jövõ januárban is különbözik-e a véleményünk, amikor kézhez kapjuk majd az elsõ megemelt összegû számlákat? Lehet, hogy Baksán szuper jól élnek az emberek, Mediterrán Moszkvában sajna még nem. Sõt, az utcakép is igen árulkodó. Régen a cigány lakosságra volt jellemzõ, hogy a kukákban turkálva – olykor még bele is másztak – próbáltak valami használható holmira akadni mások szemetében és kidobott göncei között. Ma már egyre kevesebbet látni közülük. Talán büdös lett nekik a „munka”, turkálni a szemétben, vagy rájöttek arra, hogy elegánsabb dolog segélyért sorban állni (jobban is fizet), de az is lehet, hogy kiszorították õket a „placcról” a napi 135

betevõért harcoló, létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok szabadcsapatai. Onnan lehet megkülönböztetni õket a hajléktalanoktól, hogy utóbbiakkal ellentétben a kisnyugdíjasok nem szakadtak, kifogástalan, bár szolid öltözékükben végzik „áldásos” tevékenységüket. Szóval itt tartunk ma. Kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától az emberek valahogy nem éreztek meg semmit a fejük felett viharos gyorsasággal átszáguldó jóléti rendszerváltás jótékony hatásaiból. Pedig a balliberális oldalt öleb módjára szolgáló médiája éjjel-nappal harsogja az üzenetet: „Hülyék, jól éltek, értsétek már meg végre!” Ez a betonfejû tüke népség meg csak nem akarja megérteni, hogy mit üzennek neki a messzi Gerbeaud Cukrászda mellõl. Pedig próbálják beleverni a fejünkbe. Én csak attól félek, ha továbbra is ilyen értetlenek maradunk, legközelebb már a fejünket verik majd be. Baseballütõvel. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

136

BRANCS MINDHALÁLIG! – avagy A törpe az óriás vállán áll? –

2003. szeptember 24-én reggel villanypostán keresztül érkezett a döbbenetes hír: Ezt kaptam, megkértek, hogy tegyem fel. Dániel KÖZLEMÉNY továbbítandó minden listára A mai nappal Molnár Tamást, az Inconnu-csoport tagját eltávolították a Sajtóklub c. mûsor tagjai közül, elõzetes figyelmeztetés és szakmai kifogások nélkül. A döntés indoklása még várat magára, ami biztos: a népszerû mûsor ezzel egyik legõszintébb hangját és arcát vesztette el.

„Bilincs a kézen, az ajkon lakat, De felhõk felett, de vizek alatt Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat!...“ (Remenyik Sándor: A gondolat szabad)

137

Elõször azt hittem, provokáció, vagy valami hülye vicc. Kommunista diverzánsok aknamunkája harci morálunk aláásására. (Hú, ez egy kissé munkásmozgalmira sikeredett. A szocializációt le sem lehet tagadni.) Rögtön fel is hívtam a Nemzetet, mit tudtak errõl az egészrõl? Semmit se tudtak, viszont átirányítottak a Demokratához. A Demokrata szerkesztõségében készségesen felvilágosítottak, hogy valóban, a hír igaz – legalábbis egy idõre – eltekintenek Molnár Tamásnak a Sajtóklub képernyõjén való szerepeltetésétõl. Ennek oka pedig a Nemzetõr címû újságban megjelent írása. – Mi ez, a kíváncsi kamera? Na mindegy. Gondoltam másnap délután a Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumának 80-as elõadótermében majd választ kaphatok néhány kérdésemre a legautentikusabb forrástól, magától Molnár Tamástól az Inconnu Mûvészcsoport tagjától, most már így kell mondanom, egykori Sajtóklubostól. És lõn. – Szidolozd az idolod! – ahogy szoktam volt mondani. Úgy tûnik az ún. jobboldal is hadilábon áll a kritikai észrevételeket illetõen. De hát ki az, aki szereti ha bírálják, ha kritizálják? Valószínûleg senki. Mégis, én azt hiszem – s ez aztán a késõbbiekben a két elõadó Molnár Tamás és Kovács Dávid elõadása utáni kérdezz-felelekbõl ki is derült –, hogy itt egy alapvetõ félreértésrõl van szó, amit sürgõsen tisztázni kell. Úgy vélem néhány felszólaló kérdezõ – akik a Fidesz tagjai voltak – ugyanennek a félreértésnek estek áldozatául. Õk talán azt hitték, azért szól a súlyosabb bírálat a Fidesznek, mert nem szimpatikusak, a Jobbik konkurenciát lát benne, röviden: nem szeressük a Fideszt. Nos, nem tisztem megvédeni a Jobbik elnökét, megtette ezt õ maga, amikor kijelentette, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a Fidesz a nemzeti oldalon megkerülhetetlen tényezõ. Az is világosan kiderül az általa elmondottakból, hogy õk szövetségest látnak a legnagyobb ellenzéki pártban, sõt a Jobbik egyfajta segít138

ség lehet – elsõsorban a fiatal korosztályokon keresztül –, hogy mindazokat megszólítsa a nemzeti oldalról, akiket a Szövetségnek eddig még nem sikerült, vagy eztán nem sikerül valamilyen okból kifolyólag. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan csap össze az idõsebb generáció érzelmi alapú politizálása a fiatalok által képviselt racionalitással. Természetesen itt is a legjobb az arany középút. Mire gondolok? Mindenkitõl meg kellene kérdezni – és ez minden pártra, politikai, közéleti tömörülésre, de még a civil szervezetre is vonatkozik –, hogy az illetõ mit vár el az adott szervezettõl, közösségtõl, miért is akar õ – mint egyén, mint X. Y. – csatlakozni hozzá. Kétféle ember van. Az egyik érzelmi alapon hozza meg döntéseit, a másik a racionalitást helyezi elõtérbe. Az érzelmi típusú embereknek fel kell hívni a figyelmét arra, hogy bizonyos helyzetekben, bizonyos esetekben a racionalitásnak elsõbbsége van, néha jobb a hideg fej, mint a forró vér. Azoknak, akik mindig elemeznek, adatok, szakvélemények, különbözõ mutatók alapján a racionalitás talaján állva hozzák meg döntéseiket, el kell mondani, hogy itt új emberekkel ismerkedhet meg, új barátokra, új kapcsolatokra tehet szert, jó társaságban jól érezheti magát, új élményekkel gazdagodhat. Térjünk vissza néhány gondolat erejéig a kritikai vonalhoz! Mert mirõl is van szó? Mit mond az elvakult fanatikus párthívõ? – Nem szeressük a Fideszt, azér’ bíráljuk, nem igaz? – Nem. Pont, hogy azér’, mer’ szeressük! – válaszolja erre a szocialista nagyváros öntudatos polgára. – De legalábbis kedveljük. Ha valakit kedvelünk, azzal szemben többet engedünk meg magunknak, mint a kívülállókkal szemben. Egyrészt nem kötnek bennünket különbözõ illemszabályok, udvariassági formulák, magyarán mondva – szigorúan a négy fal között, ahol más nem láthatja, nem hallhatja – akár el is küldhetjük az illetõt melegebb éghajlatra. De ez nem azért van, mert nem szeretjük õt, hanem azért, mert mondjuk 139

csinált valami akkora egetverõ hülyeséget, hogy azzal fejére vonta a haragunkat. Akit kedvelünk, szeretünk azt féltjük is, óvjuk is, aggódunk is érte. No, ez a ráripakodás, ha tetszik építõ jellegû kritika, néha nagyon is szükséges. Azért, hogy az illetõ még egyszer ne kövessen el akkora baklövést, melyért õt éppen most kiosztottuk. Fõként olyan esetekben szokott ez gyakran elõfordulni, ha valaki elszáll magától és nem veszi észre, hogy menet közben micsoda marhaságokat mûvelt. Természetesen a választópolgár számára szimpatikus politikai csoportra, pártra is ugyanezek érvényesek. Egyik kedves barátom ezt röviden, tömören egy mondatban fogalmazta meg, valahogy imígyen: – Elegem van a pofázásból, arra itt vagyok én, most már csináljanak valamit! Utána még hozzátette: – A tett legyen az elsõ, minden más csak utána következhet! (Csak így szerényen, zárójelesen, ahogy szoktam. Megjegyezném, hogy ez ellen aztán a Fidesz sem szólhat egy szót sem, az õ választási plakátjaikon virított jelszó gyanánt, hogy aszongya: „A tett az elsõ, a szó a második!”) Már a pécsi Fidesznél is megtapasztalhattam, hogy ami a kritikai észrevételek kezelését illeti New York egykori polgármesteréhez Rudolf Giulianihoz hasonlóan, õk is bevezették a zéró tolerancia elvét, ám ami most történt az jól példázza, hogy nemcsak helyi, de országos szinten is hasonló a helyzet. Molnár Tamást azért rúgták ki a Sajtóklubból, mert a Nemzetõrben megjelent cikkében bírálni merészelte a Fideszt, sõt személyesen magát az idolt, Orbán Viktort. Országos fõmuftik, „fõ hallja kendek” pedig leparancsolhatnak bárkit a képernyõrõl csak úgy. Ugyanaz, mint a másik oldalon bolsiéknál, csak kicsiben. Kisebb média, kisebb nyilvánosság, de a metodika ugyanaz. A nemzeti oldalon lévõ választópolgár, aki a maga kis (polgári) köreiben azt hitte, hogy a jó csapatban játszik, csak kapkodja a fejét, nem tudja, hogy most mi van. Végül észre kell, hogy vegye, megint 140

szegényebb lett egy illúzióval és végre tudatosítania kell magában, hogy Magyarországon 2003-ban a politika és a tisztesség egymástól fényévekre esõ fogalmak. Úgy tûnik a szemléletmód párt-semleges. Azokat, akik nem tartoznak a brancshoz, vagy ne adj isten más véleményen vannak, eltakarítják az útból. Elõször csak a megszólalási lehetõséget veszik el elõle szép lassacskán aztán persona non grata-vá nyilvánítják. Én azt hiszem ez nagyon rossz út, ez sehová sem vezet. Nem vagyunk bõvében az értékes embereknek, minden hadra fogható „katonára” szükség van, fel kellene hagyni végre ezekbõl a tekintélyelvbõl fakadó sértõdöttségekkel. Ahogyan az én kedves barátom mondta, pofázni itt vagyunk mi. Erre vannak – többek között – a polgári körök. Meg arra, hogy ötleteket, javaslatokat adjanak, véleményeket, kritikákat fogalmazzanak meg. Azon pedig semelyik politikus ne akadjon ki – különösen ne a nemzeti oldalon –, hogy hazánk derék polgárai nem valamiféle bálványként vagy érinthetetlen szent tehén módjára leborulva imádják a szent szövetséget, hanem a nagy idõk nagy tanúi és a JHF szelleméhez méltóan, szólnak, ha úgy érzik szólniuk kell. „Mer’ ha én egyszer kinyitom a számat, ha én egyszer elkezdek beszélni!” Persze tudom, Salamon Béla idejében még nem baseballütõvel intézték el a szólásszabadság kapcsán felmerült kérdéseket, mint ahogyan az a tavalyi választások óta már bevett gyakorlattá vált a posztkommunista rezsimnél. Természetesen a polgári oldal ennél jóval konszolidáltabb – Elek Istvántól tudjuk – a radikalizmus nem fér össze a polgári vitakultúrával. Ezen az oldalon kerülendõ a fizikai erõszak, itt a médiabeli ellehetetlenítés járja, szép fokozatosan eltûnnek a megszólalási, publikálási lehetõségek. És még valamit! Mielõtt még valaki tévedésekbe esne, nem mi vagyunk a politikusokért, a politikusok vannak értünk. Mi választottuk meg õket, a mi jó voltunkból ülnek ott, ahol ülnek. A polgári kö141

rökben tevékenykedõ mintegy másfél millió ember önszántából, szabadidejében, ingyen és bérmentve, sõt, olykor jelentõs anyagi áldozatokat hozva végzi feladatát. A politikust mindezért fizetik. Ezt azért nem ártana szem elõtt tartani. A politikai elit tagjai – legyenek akár önkormányzati, akár parlamenti szinten – hajlamosak azt hinni, hogy a képviselõség egyfajta automatizmussal jár együtt, ami biztosítja, hogy ha egyszer valaki bekerül a pikszisbe onnan ki nem eshet, jó darabig biztosan bent marad. Újakat pedig nem nagyon engednek soraik közé. A szocialista nagyváros öntudatos polgára pedig – úgyis, mint a tízezer polgári kör egyikének tagja – joggal teheti fel a kérdést: Csak azért szavazzak a polgári oldal jelöltjére, nehogy a komcsik embere gyõzzön? A negatív, a tagadó – vagy ahogyan mai divatos szóhasználattal mondani szokták – protest szavazók eddig a baloldalról kerültek ki nagy számban, ez eddig az õ szavazóikra volt ez jellemzõ. Mert mit is gondoljak én a nemzeti oldal azon képviselõjelöltjének felkészültségérõl, aki a kampány során a televíziós vitában még a választókerületéhez tartozó települések nevét sem tudta felsorolni? Itt, aki kritikát fogalmazhat meg, vagy valakit valahova elküldhet, az egyedül a választópolgár lehet. A dolgok jelen állása szerint ezt négyévenként van módjában megtenni. Négy esztendõre olyan emberekbe helyezi bizalmát, akikrõl úgy véli – mert személyesen ismeri, mert okos emberek azt mondták neki, mert a média elhitette vele –, hogy arra érdemesek. Nem kellene ezzel a bizalommal visszaélni! Inkább tanulnunk kéne a hibáinkból! Egy másik érdekes kérdés, mit hoz a holnap, hogyan alakul majd a jövõ? Mondjuk úgy, ez a „csiripelik a verebek” kategória. Úgy hírlik, hogy SZDSZ-Fidesz koalíció készül a színfalak mögött. Ha ez bejön, arra azért kíváncsi lennék, hogy a most annyira fanatikusan Fidesz-rajongók milyen képet vágnak majd hozzá, no meg arra is, hogy 142

hányan érzik majd úgy, hogy ismét becsapták õket? Vajon hányan pártolnak el majd a Szövetségtõl? Pedig a „cél szentesíti az eszközt” alapon nem nagyon lesz más megoldás a jelenlegi kormány megbuktatására. Az SZDSZ-t újabban én már csak a „zsarolópártnak” hívom. Mindenütt õk állnak a háttérben, pénzügyi, médiabeli befolyásuk óriási, a háttérben láthatatlanul õk tartják kézben a szálakat. Ahogyan Molnár Tamás is mondta, próbáljunk megbarátkozni a gondolattal, a liberális törpepárt eztán is mindig be fog kerülni a magyar parlamentbe. Visszatérve még egy mondat erejéig az egykori liberális szövetségesek által életre hívandó lehetséges jövõre, a Hit Gyülekezetének vezetõje által csak száz kiló marhahúsnak titulált és újabban Miska kancsónak aposztrofált Kuncze Gábort elõbb minden bizonnyal eltakarítják az útból, mint gátló tényezõt. Hogy kit fognak a helyére állítani arról halvány fogalmam sincs, mivel számba vehetõ emberük már nem nagyon maradt. Néhány pillanatig még eljátszadoztam a gondolattal – a K&H ügy óta már semmi sem elképzelhetetlen –, mi van, ha Fodor Gábor és Ungár Klára a Fidesz beépített emberei és amolyan „alvó ügynökök” módjára várva a megfelelõ pillanatra, azzal a céllal dobták át õket az SZDSZ-be, hogy ott belülrõl rombolják szét a Fidesz liberális szárnyának konkurenciát jelenthetõ mikropártot. Mit mondjak, (polgári) köreimben hamar lehurrogták összeesküvés-elméletemet. Pedig hát Ungár Klárának a kormány megbukására vonatkozó kijelentése, valamint Fodor Gábor azon szavai, miszerint ez a kabinet nem a nemzeti közép, hanem a nemzeti középszerûség kormánya, némiképp eltérni látszik a hivatalos koalíciós propaganda anyagoktól. (Az utcai változattól mindenképp.) Mint arról kicsivel elõbb már említést tettem, a hazai politikai elit egészére jellemzõ, hogy nem bírja a kritikát. Az egyiptológia területén oly járatos Kuncze Gábor (Ki nyalta hegyesre a piramisokat?) 143

humorosnak vélt megnyilatkozásában Ungár Klárát elküldte oda, ahonnan jött, vagyis vissza a Fideszbe. Úgy tûnik, s ez mindkét oldal politikusaira jellemzõ, hogy aki kicsit is jobban ért valamihez, vagy próbálja a szakmaiságot képviselni, arra rögtön ferde szemmel néznek a politikai garnitúra tagjai. Akkor ne csodálkozzunk azon, hogy itt tart az ország. Ezek után tegyünk fel magunknak egy újabb, szintén egyszerûnek látszó kérdést: Kinek az érdeke az, hogy itt egyáltalán bármi is megváltozzon? Kinek az érdeke az, hogy a szövegelésen kívül itt bármilyen érdemi változás történjen? Gondoljunk csak bele! Havi pár százezerért elücsörgünk a parlamenti patkóban. Plusz a bizottsági helyekért kapott pénz. Ja és a költségtérítésrõl se feledkezzünk meg! Minden nap ingyen kapjuk a lapokat. A parlament büféje állítólag egész kitûnõ. Még postahivatal is mûködik a Tisztelt Házban. (Ezt egyelõre még nem záratják be a komcsik.) Minden képviselõ ingyen kapott egy hordozható személyi számítógépet. (Ennél már csak egy nagyszerûbb dolog lenne, ha minden képviselõnek hivatalból járna egy hordozható személyi titkárnõ. A magam részérõl a nagy csöcsû svéd masszõrnõ típust javasolnám. Hölgyeknek természetesen hordozható személyi titkár dukálna, mert mi kérem adunk az esélyegyenlõségre! Mielõtt még a miniszterasszony a fejemre koppint.) Száz szónak is egy a vége, a 386 kiváltságos az ország jelképes elefántcsonttornyában múlatja idejét, miközben lent a porban – tavaly tavasz óta meg aztán különösen – egyre szegényedõ, egyre depressziósabb és egyre elkeseredettebb milliók húzzák tovább az igát. Szeretnék tudni, meddig ül még az ország nyakán a múltból visszaszavazott zsarnok és ifjú csapata. A feszültséget levezetendõ, néha ráijesztenek egy-egy MSZP-s szórólapokat osztogató ifjúkommunistára, megtörve ezzel a monoton hétköznapok szürke egyhangúságát. Ettõl eltekintve minden marad ugyanaz, ami volt, rohad szét minden, a gazdaságtól kezdve az emberi kapcsolatokig. 144

A kierõszakolt, s aztán mesterségesen fenntartott gyûlöletkeltés állandósult Ron Werber-i kampánya elérte célját, népcsoportokat, generációkat, falusi, városi társadalmakat ugrasztottak egymásnak, addig is lehet halászni a zavarosban. Zavartalanul. Mire föleszmélünk, már nem maradt semmink. Meztelen seggünket legfeljebb az új unió, az európai csillagos lobogójával takarhatjuk el, mert a gatyánkból már jócskán kilóg. Az elit legszerencsésebbjei pedig távol a hazától, távol milliónyi Tiborc jajszavától, légkondicionált brüsszeli irodáikban építgetik tovább karrierjüket. 42-fogas amerikai fogpasztamosollyal szállnak ki a diplomáciai rendszámú luxus Merdzsókból egy-egy fogadásra vagy bálra érkezvén, s közben arra gondolnak majd, milyen fárasztó dolog is ez az európai képviselõség, a héten ez már a harmadik fogadás, kezd unalmassá válni a pezsgõ és a kaviár. Mindezt havi két millió forintnak megfelelõ euróért. Az itthon maradt sanyarú sorsú magyarok milliói pedig elkeseredve húzzák tovább az igát. Titkon mindenki – de legalábbis az ország fele – abban reménykedik, hogy a történelem által túlhaladott eszme valamilyen érthetetlen okból kifolyólag itt maradt emberei idõ elõtt leteszik majd a lantot, s a Haza újból fényre derül. Van erre egy bölcs hindu mondás: „Kicsi szem nagyot álmodik.” A szocialista nagyváros öntudatos polgára

145

A SZEMÜNK ELÕTT HAL MEG A JÖVÕNK! – avagy Egy ifjúkommunista ámokfutása a Rádió elõtt –

A címben szereplõ mondatot M. Szabó Imre újságíró mondta a Magyar Rádió elõtt kudarcba fulladt „sajtótájékoztató” helyszínén, ahol az MSZP ifjú padawanja ismét az utcára vitte a politikát. De ne rohanjunk ennyire elõre, szép sorjában, ahogy az meg vagyon írva! Újabb médiatörténeti mélyponthoz érkeztünk. Igaz, ezúttal nem a média szereplõi hanem a médiával foglalkozó politikusok egyike – a magát szerényen médiapolitikusnak tituláló – Újhelyi obersthrumbanführer gondoskodott arról, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára ismét kénytelen legyen leírni, újabb médiatörténeti mélyponthoz érkeztünk. A nap folyamán (szeptember 29.) már a világhálón olvastam a kínos afférról, reméltem, hogy este a tévé is bemutatja majd. (Természetesen a Hír Televízióra gondoltam, mert ott újabban a cikis dolgokat is bemutatják.) És lõn. A nyílt, utcai népharag láttán megint eszembe jutott egy gondolat: nem tudunk, vagy nem akarunk szembenézni a múltunkkal. Itt van egy elegáns, jól öltözött, tisztelettudónak látszó derék szocialista fiatalember. (Kiköpött mint a D-nagyfõnök.) Szóval, itt ez az Újhelyi gyerek és mindjárt így el… a renoméját. (A pontozott részre mindenki azt gondol, amit akar.) Én már azt sem ér146

tettem, miért kell ebbe az egészbe belekeverni szegény Lúdas Mátyás nevezetû döbrögvári illetõségû lakost? Ha meg már belekeveri, hol marad a röghöz kötöttségért felelõs helyi globálkapitalista nagytõkés Döbrögi uraság? Mert hát a történet csak vele együtt kerek, vele együtt egész. Ha valaki látta a Fazekas Mihály babérjaira törõ sajtótájékoztatót (az elõzõre gondolok, nem a rádió elõtti próbálkozásra) egy ideig biztosan nem felejti el. Azon gondolkodtam, hogyan halmozódhat fel egy emberben ennyi gyûlölet? Eszembe jutott – a képviselõ úr most tapossa húszas éveit – mi lesz vele harminc éves korára? Vagy elviszi egy infarktus, vagy beleõrül ebbe az egészbe. Attól óvjon minket a Teremtõ, hogy ez az ember hatalomhoz jusson, mert akkor nekünk annyi. Szanyi és Keller államtitkár uraktól már kaphattunk egy kis ízelítõt gyûlöletpolitizálásból (lásd Szanyi: Orbánné megellett), bár õk már öreg rókáknak számítanak, agresszivitás tekintetében azonban lába nyomába se érnek az új generációnak. Haragos tekintet, kimért, szinte szótagolt beszéd a hatás fokozásának érdekében. – Irgum burgum gyöpmester! Mérgesek vagyunk, mer’ fölboszszantottak minket! Nem az van, amit mi akarunk, nem a mi embereink ülnek fontos posztokon, ráadásul az ország lakosságának legalább a fele utál minket. Ráadásul egyre többen vannak ilyenek. Háromszor verjük vissza ezt a rusnya Fideszt! (Kétszer már sikerült nekik.) Szóval, itt van ez az Újhelyi gyerek. Elegáns, jól öltözött, tisztelettudónak látszik (Nagy tisztelettel arra kérném önöket, fáradjanak át a Fehér Házba, mert jelen körülmények között nem lehet sajtótájékoztatót tartani!) és akkor ilyeneket mond. Pedig nem is nyomnak pisztolyt vagy dobtáras géppisztolyt a hátába, hogy ezt vagy azt kell mondani, mint annak idején a csodálatos államszocializmus vadabb korszakaiban. 147

KIS ORSZÁG, KIS CSÕCSELÉK Talán ismerõs ez a mondat a kedves Olvasó számára. Az egykoron országosan is népszerû showman mondta ezt, aki ma a párt szolgálatában tengeti szürke hétköznapjait a közszolgálati tévé m1 csatornáján. A kereskedelmi televíziók bukott sztárjainak, sztárocskáinak gyûjtõhelyeként funkcionáló médiumnál, ahol Pálffyk, D. Tóthok, Lajcsik társaságában mímeli egykori kenyéradó gazdái profilját, a kereskedelmi televíziózást, csak most közpénzbõl a köz tévéjében. Maximum annyi engedményt sikerült kiharcolnia magának, hogy a roadshowkon nem kell részt vennie. Nem tudom, hogy a köztévé – a „királyi”, ahogyan a dús képzeletû nép õt költõileg elnevezé – szóval, hogy az „m” csatornák híradója miként számolt be a Magyar Rádió elõtt lezajlott kínos eseményekrõl, jó ideje már nem nézem a Pálffy-D. Tóth kettõs által levezényelt, egyesek szerint sokszor baki-parádénak is beillõ hírmûsort. Csõcselék? Kör sms útján elõre megszervezett heccelõk gyülekezete? Lefizetett provokátorok? Orbán Viktor ördögi köreibõl való kisördögök? Mindenki válassza ki a neki szimpatikust. Újabban az a verzió is napvilágot látott, hogy az egészet Bencsik András, a Demokrata fõszerkesztõje szervezte. Igaz, hogy a képkockákon fel lehet fedezni a „szélsõséges” hetilap fõszerkesztõjét is, de õt csak mint az események csendes szemlélõjét láthatjuk a felvételeken. (Na jó, néha halvány mosolyra húzódik a szája.) A „Kommentár nélkül” címû rovatban magát az eseményt mutatta be a Hír Televízió, utána pedig a sajtótájékoztató végeztével az Újhelyi Istvánnal készült interjút is leadták. Ebben több érdekes kijelentés is elhangzott, melyek közül egy megütötte a fülemet. A beszélgetésbõl ugyanis megtudhattuk, hogy ez a derék Újhelyi képviselõ úr kapcsolatot tart fenn jó néhány olyan kitûnõ és becsületes emberrel, akik annak ellenére, hogy kitûnõ és becsületes emberek, egyúttal tagjai valamelyik polgári körnek is. Na ezzel vajon hogyan számol el a pártbeli feletteseinél? 148

(Egy kis színes, csak így zárójelesen, ahogy szoktam. Én úgy tudom, hogy a baloldali polgári körök ritkák, mint a fehér holló. Magam tanúja is voltam egy ilyen megalakulásának, illetve csak majdnem a megalakulásának, mert aztán utóbb nem lett az egészbõl semmi. Talán a kedves Olvasó is emlékszik arra az emlékezetes esetre, amikor még a balliberális oknyomozó média fenegyereke (miniszterelnököket elvállaló bérgyilkos stb.), Juszt László terelgette engedelmes birkanyáj módjára a hétfõ esti Újságíróklub Aczél (Acsádi)-Bolgár-Mészáros-féle médiatrojkáját. A szellemes mûsorvezetõ – ha jól emlékszem – a Demokrácia Központot hívta fel élõ adásban és arról érdeklõdött, mi a teendõ, ha szeretne belépni egy polgári körbe, alapítana egy polgári kört, vagy valami ilyesmi. Meg is kapta a felvilágosítást, a stúdióban jelenlévõ urak – vagy elvtársak, ezt ki-ki maga döntse el – pedig elégedetten konstatálták, hogy nem küldték el õket melegebb éghajlatra.) Egyébiránt az ominózus Rádió elõtt lezajlott affér másnapjának reggelén már elindult a maszatolás, az elkenés. Újhelyi azzal érvelt, hogy talán a mi édesanyánk is tagja volt a pártnak, s végül is kis hazánkban így vagy úgy, de mindenkinek köze volt a Magyar Szocialista Munkáspárthoz. Na álljon meg a hegyi menet! Nehogy má’ a fagyi nyalja a nagymamát! Ugye senki nem gondolja komolyan, hogy egyenlõségjelet húzhatunk a PB-, KB- tagokból álló politikai elit és 800.000 úgymond „egyszerû” párttag közé. Ez egy tipikus szocialista retorika a demagóg fajtából. Ezután a kis kitérõ után kanyarodjunk vissza a Magyar Rádió elõtt történt események fonalának felgombolyításához, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Nem voltak sokan. Mondhatnánk erre azt is, hogy néhány elégedetlenkedõ embert mindig lehet találni. Én azonban azt javasolnám, hogy ez esetben is vegyük magunknak a fáradságot és nézzünk a csomagolás mögé! 149

Nézzünk! Az esemény meg volt szervezve. Kör sms útján, ahogyan azt Újhelyi többször is kihangsúlyozta. Az sms-tõl – magyar nevén RTK: Rövid Tényszerû Közlés – jobban félnek, mint az ördög a tömjénfüsttõl. Félnek, mint minden mástól, ami az ún. második nyilvánosság része, amire nem tudják rátenni a kezüket. Egyelõre még! Az sms (RTK) gyors, rövid, mobil üzenet, gyorsan továbbítható. Talán a kedves Olvasó is emlékszik rá, minden mobil szolgáltató reklámjában ott szerepelt szlogenként az ún. „országos lefedettség” szlogen, ami azt jelenti, hogy mobil készülékeinkkel gyakorlatilag az ország bármely pontjáról telefonálhatunk. Az elõbb néhány sorral feljebb azt írtam, hogy egyelõre MÉG nem sikerült rátenni a kezüket a mobilkommunikációra. Aki látta a „Közellenség” címû kitûnõ amerikai filmet (Will Smith és Gene Hackman fõszereplésével), az tökéletesen érteni fogja, mire is gondoltam. Tudjuk, hogy mindaddig, amíg az akkumulátor rajta van a mobilkészüléken, tartózkodási helyünk – vagy legalábbis a készüléké, melyet általában mindig magunknál hordunk, hiszen pont ez a funkciója – szóval a hollétünk tíz méteres pontossággal beazonosítható. Azért nem pontosabban, mert a polgári ún. GPS (mûholdas navigációs) rendszerek ilyen pontossággal dolgoznak. A katonai rendszerek egy méteren belüli pontosságra képesek. Ma csak olyan mobilrendszereket üzemeltethetnek a szolgáltatók, melyeknél biztosított a lehallgathatóság. Ennyit az sms- forradalomról. (Megint csak így közbevetõleg egy kis színes. Már a D–209-es ügy kapcsán is hallhattuk a titkosszolgálati szakértõktõl, hogy gyakorlatilag bárkirõl készíthetõ rá nézve terhelõ dokumentum. Ma már olyan technikai, technológiai fejlettségen áll a hamisító ipar, hogy rendelésre készíthetõ bármilyen hamisítvány, beleértve a papír öregedését, a szükséges írógépet és betûképet, valamint az akkoriban használatos bélyegzõmintázatokat és anyagokat is. 150

Állítólag kétféle papír létezik. Az egyikhez kell az aláírás, a másikhoz nem. Kondor Katalinnál ez utóbbi került elõ. Igen ám, csakhogy ehhez meg mindig hozzá van csatolva egy önkéntes nyilatkozat is, ami hogyhogy nem, Kondor Katalin esetében nincs meg. Érdekes még, az is, amit M. Szabó Imre a Teller-interjúk készítõje mondott a Kondor-ügy kapcsán. Szerinte a Teller-ügynek még koránt sincs vége, Kondor Katalin „hírbehozása” a Teller-ügy egy újabb vetületének elõkészítése. Az újságíró még elmondta azt is, hogy ugyan nem bizonyítható, hogy Zeley gyakori és erõszakos telefonzaklatásai okozták-e Teller professzor késõbbiekben végzetesnek bizonyuló agyvérzését, de ahogy a szavaiból ki lehetett venni, teljességgel nem kizárható.) De vissza a Magyar Rádió székháza elé! Az mindenesetre jelzésértékû, hogy az emberek most már egyre többször merik felvállalni, hogy nemtetszésüknek vagy tiltakozásuknak az utcán is hangot adjanak. Nincsenek sokan – egyelõre –, de ahogy a dolgok mai állását elnézem, jó ha felkészülünk a jövõben az egyre növekvõ számú utcai demonstrációkra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mindenért egybõl az utcára kell menni, kapát, kaszát ragadva, baseballütõt a kézbe véve amolyan jó anarchista módjára kirakatokat bezúzásokkal levezetve fölös energiáinkat. Nem. Én arról beszélek, és véleményem szerint helyi szinten is erre volna szükség, hogy amikor valamilyen égbekiáltó disznóság, becstelenség vagy tisztességtelenség történik, amire az emberek zsebében kinyílik a bicska, s ha már másként nem megy, igenis ki kell menni az utcára és demonstrálni kell. Sajnos ez a jelenlegi hatalom nem ért másból. Vagy le sem ülnek a tárgyalóasztalhoz, vagy ha le is ülnek hajlamosak arra, hogy kizárólag az erõ pozíciójából tárgyaljanak. Pedig annak idején pont õk voltak azok, és ígéretekkel megszédített hatalmasra duzzadt szavazóbázisuk, akik arrogáns stílusuk miatt is „megbüntették” az Orbán-kormányt azzal, hogy visszaszavazták a hatalomba a posztkommunista nómenklatúra tagjait. 151

Néztem a Rádió elõtt készült képsorokat és azon tûnõdtem, vajon mi vitte ki oda ezeket az embereket? Nem a baloldal által csak „orbánjugendeknek” nevezett fiatal suttyó gyerekeket láttunk ott, akikre még rá lehetne mondani, hogy a balhé, a rendzavarás kedvéért mentek oda. Középkorú és idõs embereket láttunk. Megmondom õszintén, egy pillanatra még meg is sajnáltam szerencsétlen Újhelyit. Gondoljanak csak bele Hölgyeim és Uraim! Milyen lehet egy legitimen megválasztott parlamenti képviselõnek már másfél évvel a megválasztása után, hogy olyan mondatokat vágnak a fejéhez, mint „Ne hazudjatok!”, „Szétloptátok az országot!”, „Kiárusítottátok az országot!”, „Menj el a patikák elé, nézd meg a bezárt iskolákat!”, „Lenyúltátok a köztévét!”, s talán a legfájóbb: „Csalással kerültetek hatalomra!” De aztán gyorsan elhessegettem magamtól a szánalom érzését, elvégre a képviselõ úr ezért pénzt kap, nem is keveset, plusz költségtérítést, és különben is, a rinocéroszbõr elég vastag, sok mindent kibír. Döbbenetes volt látni M. Szabó Imre újságírót, aki tán egy héttel az események elõtt volt vendég a Hír Televízión Pörzse Sándor „Terítéken” címû mûsorában a „Teller-levél” néven elhíresült ügy kapcsán. Egy higgadt, tárgyilagos ember benyomását keltette, ahogy a Teller professzorral való kapcsolatáról, a világhírû magyar tudóssal készített interjúiról, s aztán az egész ügy leleplezésérõl is beszélt. Ugyanez az ember a Rádió elõtt hevesen gesztikulálva ordítozik, kiabál. Néha olyan érzésem volt, hogy – nevelési célzattal – most mindjárt lekever egy amolyan makarenkói pofont az ifjúkommunisták vezéregyéniségének, de persze aztán tettlegességre nem került sor. Hála Istennek! Vajon mi lehet az oka annak, hogy egy alapjában véve nyugodt, kiegyensúlyozott értelmiségi embernél, aki ráadásul több mint harminc éve újságíró, tehát az események és történések megfelelõen higgadt és tárgyilagos elemzésében némi tapasztalatra már szert tett, ennyire kiverje a biztosítékot egy parlamenti képviselõ? Gyanítom, itt nemcsak Újhelyi obersthrumbanführerrõl van szó. 152

Itt vagyunk újra a kályhánál. Tökéletesen megértem a kedves Olvasót, ha most dühödten falhoz vágja a JHF kezében tartott számát, vagy merevlemezérõl törli az újság teljes állományát, higgyék el nekem, én is unom, de rettenetesen, hogy derék posztkommunistáink újra és újra ugyanazt a megunt és lejárt lemezt teszik fel a történelem lemezjátszójára, ami ráadásul már kopott is, karcos is, néha ugrik rajta a tû, és ami a legfontosabb, a közönség már más elõadókkal is szimpatizál, vágyik az új hangokra. Szóval, a helyzet az, hogy a társadalom egyre nagyobb része jön rá arra, hogy a piacgazdasági keretek között mûködõ több párti parlamenti demokráciákban az államszocializmus eszméje mûködésképtelen. Következésképpen azok az emberek, akik kizárólag ezen eszmerendszer módszereivel képesek a hatalom gyakorlására, szintén idejét múltak, csak terhére vannak az országnak, gátolják annak fejlõdését. A történelem egyszerûen túlhaladta õket. Ezt tudomásul kellene venni végre! No meg az embereknek is! Mert addig, amíg minden adandó alkalommal, ha nem tetszik valamelyik polgári politikus stílusa, újra és újra bizalmat szavaznak a múltból itt maradt pártgarnitúrának, újra és újra szembe fogjuk találni magunkat a ’70-es és ’80-as évek ócsításon, megszorításokon, cserearány-romláson és eladósításon alapuló gazdaságpolitikájával. Ezek egész egyszerûen csak ehhez értenek. De nem jobb a helyzet akkor sem, ha a haszonért, a koncért, a hatalomért elvtelenül oda dörgölõzködõ egykori szalonellenzékbõl megmaradt mikropárt kerül ismét vissza a hatalomba, mert akkor kerül csak igazán veszélybe a jövõ Magyarországa, hiszen láttuk azt, hogy Nemzeti Alaptanterv címén, Magyar Bálint vezetésével, hogyan készülnek szétverni a magyar oktatásügyet. Visszatérve egy mondat erejéig a társadalom realitásérzékére, a lakosság egyre nagyobb része érzi azt, hogy az Európai Unióban szalonképtelenek leszünk az egykori Kádár-rezsim csúcsszintû kiszolgálóival. Ha már a gazdasági hatalomból nem is lehet eltüntetni õket, legalább a politikai hatalomból menniük kéne. 153

Sajnos az új garnitúra sok esetben a régin is túltesz. A kelleténél jobban megtanulták a régi leckét, némely tekintetben felülmúlják egykori mestereiket. Diktatórikus pártállami stílus, kézi vezérlés, ha valaki nem tetszik nekik arra rámennek ezerrel. Mi az, hogy valaki független állami intézmény élén áll? Olyan, hogy független, olyan nem létezik elvtársak! Mindig kell tartozni valahová! Jól példázza ezt a 2004. évi költségvetés is, melyet már a brüsszeli elvtársak útmutatásainak megfelelõen dolgoztunk ki! Egyszer, s mindenkorra jegyezzék meg, olyan, hogy független, csak papíron létezik! A diktatúra, a kézi vezérlés – bizonyos mértékig, bizonyos esetekben – mondjuk pártkeretek között kifejezetten jól is mûködhet. Kifelé egységet kell mutatni, egy határozott, az elképzeléseket, terveket keresztül vinni képes vezetõ képe még az adott pártról kialakítani kívánt jó imídzshez is hozzájárulhat. Csakhogy, ami egy párt esetében még elmegy – sok szódával –, az egy országnál már nem mûködik! Jómagam ugyan nem a jelenlegi kormánykoalíciót alkotó pártoknak szavaztam bizalmat a 2002. évi országgyûlési választásokon, így tökéletesen érthetõ, ha nem szimpatizálok az általuk képviselt politikával, mégis úgy gondolom derék szocialista érzelmû honpolgáraink sem erre számítottak. Lehet itt szépeket mondani még egy darabig – szándékosan nem használtam a „hazudni” kifejezést, nehogy valaki rám süthesse a szélsõségesség billogként éktelenkedõ bélyegét –, de az elsõ megemelt összegû számlák kézhez vétele után gyengéd matematikai számításainkat elvégezve, a gagyi tévék szenzációhajhász híradóin tengõdõ proletariátus is megtapasztalhatja, a csalódottság egy mondatba sûríthetõ esszenciális mondanivalójának lényegi részét, miszerint: „Anyám, én nem ilyen lovat akartam.” A Rádió elõtti botrányba fulladt „sajtótájékoztató” is rávilágított arra, hogy Szili Katalin ominózus kijelentése arról, hogy a nómenklatúrának mennie kell, immáron átvándorolt a megkérdõjelezhetetlen alapigazságok magasztos kategóriájába. Az pedig ezen kijelentés egyenes folyományának tekinthetõ, hogy a régi bolsevik beidegzõdéseket 154

és szellemiséget képviselõ ifjú titánokra is ugyanezen megállapítás érvényes, menniük kell. Egyébiránt, ha az öregfiúk csapata nem tud elszakadni a konc, a hatalom birtoklása utáni vágyától, könnyen maguk alá temethetik a rothadástól egyre bûzlõ szegfûmintás utódpártot. (Ez halmozott képzavar, de ne zavarjon senkit. Megyünk tovább.) Nem jobb a helyzet az ifjúkommunistáknál sem. Náluk a pártkapcsolatok révén megszerzett milliárdos magánvagyonok jelentenek leküzdhetetlennek látszó összeférhetetlenségi akadályokat. A legfõbb gond a hitelesség hiánya. A hiteltelenség, mely mind az öregeknél, mind a fiataloknál a múltból fakad. Az öregeknél a régmúltból, az újabb generációknál a közelmúltból. A Smith ügynök és Horn Gyula nevével fémjelzett Szocialista Öregfiúk válogatottjánál a pártállami diktatúra csúcsszintû – PB-, KB-tagsági – kiszolgálása jelenti a fõ problémát, míg a Megyó által is jobban preferált Gyurcsány-féle egykori KISZ-es garnitúránál a simlis üzleti és privatizációs ügyek kapcsán felhalmozódott milliárdok jelentenek szálkát a mindig elégedetlenkedõ pórnép és az ellenzék szemében. Érdekes módon megint – mindig? – ugyanazok gazdagodtak, gazdagodnak. Hogy is van ez? A nép pedig – akiért állítólag ez az egész gengszterváltás néven elhíresült valami történt –, maradt ugyanott, ahol volt, az evezõlapátok mellett, és gályázik tovább, európai szinten éhbérnek számító alamizsna-forintokért. A képviselõ úr pedig – nagy tisztelettel – amikor már látja, hogy a helyzet reménytelen, beszáll a hatmilliós Passatba, az ott maradó létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasnak pedig marad az anyázás. Ez a mai magyar valóság. A párt szürke eminenciása milliókat érõ metálszürke „népautóján” távozik, az ’56-ot is átélt kisnyugdíjas pedig nagyot sóhajtva csak ennyit mond a legközelebbi kamerába: – Na, elment. Ez a lényeg! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

155

ÉN ELFOGADOM GYURCSÁNY FERENC VÁLASZÁT? – avagy Elvtárs(nõ) segítsd a lebukottakat! –

silly [‘sili] I. a, ¬ > egyszerû, mesterkéletlen, jámbor, naiv [személy] ­ ostoba, buta, csacska, kótyagos [személy, beszéd]; együgyû, meggondolatlan [megjegyzés]; elhamarkodott, esztelen [cselekedet]; ~ ass! ostoba szamár!; ~ goose buta liba [nõrõl]; he’s a ~ Billy tökfilkó; (biz) the ~ season uborkaszezon; don’t be ~! ne légy ostoba/csacsi, ne butáskodj!, csak nem ment el az eszed?!, légy észnél!; how can you say such a ~ thing? hogy mondhatsz ilyen ostobaságot/csacsiságot/naivitást?; go ~ over a woman belebolondul/belehabarodik egy nõbe, elveszti az eszét egy nõ miatt ® bódult, kábult; knock sy ~ (i) elbódít/elkábít/elképeszt vkt, zavarba hoz vkt (ii) félholtra ver, agyba-fõbe ver, elagyabugyál vkt ¯ gyenge elméjû, szenilis, hülye; he was getting quite ~ in his old age öregségében egészen gyenge elméjû (v. szenilis) lett II. n, (biz) ostoba/kelekótya/bolondos személy; hülye(alak) Országh László: Angol-Magyar Nagyszótár II. kötet 545. oldal Akadémi ai Kiadó 1976.

A jó öreg százkilós Philips tévé már a nyolcadik vagy kilencedik szolgálati évébe lépett, de azt azért meg kell hagyni, a holland konstruktõrök világszínvonalú munkát végeztek, a nagydarab készülék képe és színei még most is kitûnõek. A közeli felvételeken minden kétséget 156

kizáróan prezentálták a parlament elnök-asszonyának arcpirulását, mely a smink – vagy ahogyan a ma oly divatos multikulti szóhasználattal mondani szokták make-up – ellenére is jól látható volt. Ezen észlelésemet egyébként egyik ismerõsöm is megerõsítette, aki történetesen éppen egy Sony gyártmányú tévékészüléken kísérte figyelemmel az eseményeket, így nyugodt szívvel ki merem jelenteni – anélkül, hogy reklámot csinálnék a két világhírû televízió gyártó szórakoztatóelektronikai óriáscégnek –, hogy a parlament pécsi elnök-asszonya bizony égett, mint a Reichstag. A szeretve tisztelt Szili Katalin kaméleonokat is megszégyenítõ arcszínváltozását a derék ifjúsági és sportminiszter, az egykoron szebb napokat is megélt Gyurcsány Ferenc három és fél perces nagymonológja, pontosabban az azt követõ döntetlenre végzõdõ szavazási procedúra eredménye okozta. Annak idején még az átkosban, Pécs KISZ fõmuftijaként funkcionáló, ma napjait milliárdos miniszterként tengetõ Gyurcsány a Heti Hetest megszégyenítõ sziporkázó humorral adta elõ mondandóját, amikor a Fidesz ifjú titánja Szíjjártó Péter nekiszegezte a kérdést a jóval áron alul értékesített úttörõ ingatlannal kapcsolatban. Szijjártó Péter, képviselõ, Fidesz: „Mi a véleménye arról, ha valaki régi poltikai kapcsolatait kihasználva, jóval értéken alul vesz meg ingatlanokat, az államtól, súlyosan károsítva a köztársaság polgárait?” A miniszter nem kevesebbet válaszolt, mint ami itten olvasható: Gyurcsány Ferenc: „Ha ön azt kérdezi, hogy tiszességesen boldogultam-e, mi az hogy, nagyon is! Törvényesen és tiszességesen!” És akkor csodálkozunk azon, hogy a fél parlamenti patkó röhögött? Írnám én azt, hogy hahotázott, de nem írom, mert aki a Hír Televízió „Kommentár nélkül” címû rovatában látta az esetet, az való157

színûleg egyetért velem abban, hogy az ellenzék jeles prominensei bizony hangosan felröhögtek amikor ez az ominózus mondat fûzér elhagyta a sportminiszter fogainak kerítését. Azon persze el lehet polemizálni, hogy az ellenzéki képviselõk kínjukban röhögtek-e fel, hogy egyáltalán ilyen mondatok elhangozhatnak még 2003-ban a Parlamentben, vagy azért, mert arra gondoltak, hogy e mondatban ráleltek a bölcsek kövére, s mint egy önnön ostobaságukon jót derülve egyúttal eltûnõdtek azon is, hogy ez a zseniális mondat miért nem nekik jutott az eszükbe. Itt az ideális válasz, ha tetszik a közéleti jolly joker, ami még a neveletlen, olykor pofátlan zsurnalisztákat is leszereli egy-két szóból. Micsoda?! Hogy én nem voltam tisztességes? Ha volt valaki, aki igazán tisztességesen gazdagodott meg, hát én voltam az! Arról igazán nem én tehetek, hogy a többi tízmilliónak nem így sikerült. Nem olyan okosak, mint én. Istenkém, van ilyen! Asszem, a gagyi tévék által csak a humor nagyágyúiként emlegetett kiöregedett és leszerepelt, bár ennek ellenére a médiában betonszilárdságú pozíciókkal rendelkezõ komédiaiparosok Farkasházyval – vagy ahogyan a dús képzeletû nép õt költõileg elnevezé, Teddyvel – az élen, fölköthetik a magyar textilt, mert a sportminiszter úr – Forma 1-es nyelven szólva – köröket ver rájuk. Én legalábbis azt gondolom – bár lehet, hogy ismét a népi naivitás hibájába esek –, hogy a miniszter úr bizonyára csak tréfálkozott, amikor egykori KISZ-es fõfunkciként a becsületes meggazdagodásról beszélt. Hiszen mire is gondolhatna az ember, amikor a különbözõ médiumokban egyre-másra bukkannak fel a kísérteties hasonlóságot mutató Gyurcsány-ügyek. Itt egy balatoni villa, ott egy képviselõi klub stb. Én meg azt hiszem a rinocéroszbõr korrepetálásra beiratkozhatna, már ami a vastagságot és a vízlepergetõ hatást illeti. Arra már nem is merek gondolni, hogy mi van abban az esetben, ha a miniszter úr tényleg komolyan gondolja ezt a kétségkívül nagy átéléssel, ám annál kevesebb hitelességgel elõadott kis performancet. 158

Ha ugyanis komolyan gondolta, akkor nagyon nagy baj van. Több okból kifolyólag is. Azt már megszoktuk, hogy az elvtársak hülyének nézik az embert. Még azt is elviseljük valahogy – bár most már azért egyre fogcsikorgatóbban –, amikor könyékig vájkálnak a zsebeinkben (és egyesek múltjában). De az már aztán a pofátlanság legteteje és itt véget is ér (nálam mindenképpen) a tolerancia magasztos eszméje, amikor a pártkapcsolatai révén milliárdos vagyonra szert tett ifjúkommunista sárba tapossa és megalázza a kisemberek önérzetét azzal, hogy kigúnyolja a milliók évtizedeken át tartó lelki és gazdasági szenvedéseit, ráadásul még ki is kéri magának, hogy merik kérdõre vonni õt, a nagyembert, aki egész eddigi életében – de fõként a ’90-es években – azért dolgozott, hogy neki jobb legyen. Gyurcsány miniszteri válaszát hallgatva azt hittem, visszajött az egykori nagysikerû „Mindenki Iskolája” címû televíziós sorozat, csak most a Foxi Maxi-féle változatot adja a tévé, ahol éppen most Gyurcsány tanár úr elõadásában élvezhetjük a ’90-es évekrõl szóló történelemórát. Ha a tisztelt Olvasó – Szíjjártó képviselõ úrral és velem együtt – arra a kérdésre várna választ, hogy ez a fajta vagyonszerzés, melyet nyugodtan tekinthetünk az eredeti tõkefelhalmozás néven elhíresült harácsolás alaptevékenységének, s melyet a jelenlegi sportminiszter oly nagy tehetséggel, s oly kitartóan mûvelt a ’90-es években, szóval, ha azt szeretnénk tudni, hogy ezek az ügyletek mennyire férnek bele a kormányfõ által támasztott magas erkölcsi és etikai követelményrendszerbe – melyekrõl maga a kormányfõ állította azt, hogy a jogi szempontok fölött állnak – akkor Gyurcsány válaszát hallva azt kell mondanunk, simán beleférnek. De hát miért is ne férnének bele? Másfél esztendõvel a kormányváltás után már mindenki megbizonyosodhatott arról, mennyit ér a posztkommunista kormány egykori titokszolga miniszterelnökének szava, vagy személyes felelõsségvállalása. Mint a német szóban a nix. Semmit. Egy lyukas garast sem. Ha ilyen a fõnök, milyenek lehetnek a beók? 159

Ilyenek. Látjuk, tapasztaljuk nap mint nap, elég ha csak a brókerbotrányra gondolunk. Visszatérve a parlamenti patkóban lezajlott felettébb kínos eseményekhez, a sportminiszteri válaszban egy büdös szó nem sok, annyi sem esett a jóval áron alul értékesített úttörõ ingatlanról. (Hol a lóvé?) Az ifjúság testi épüléséért felelõs tárca elsõ számú vezetõjének válaszát hallgatva, nekem már itt kezdett gyanússá válni a dolog, amikor pedig kezdetét vette a „’90-es évek arról szólt, hogy nekünk jobb legyen” címû szöveg, nem akartam hinni a fülemnek. Persze itt rögtön fölmerült a kérdés, hogy kit, kiket takar a „nekünk” szócska? (Hogy én nem vagyok benne, az hétszentség, különben már rég nem egy 35 négyzetméteres panelban körmölném jobbító szándékú írásaimat, hanem egy kertes családi ház elõtt a lugasban ülve azon törném éppen a fejemet, hogy a háromévenként esedékes csere alkalmával melyik autómárkát és típust részesítsem elõnyben. Álmodik a nyomor. Valami ilyesminek képzelem én a jóléti demokráciát, mely tõlünk nyugatabbra néhány száz évvel ezelõtt oly jól meghonosodott, s melynek áldásos hatásai valahogy a baga úristennek sem akarnak begyûrûzni ebbe a csodálatosan szép kis országba.) Ott tartottunk, hogy nem akartam hinni a fülemnek. De még ezt is lehetett überelni. A csúcspont az volt, amikor a sportminiszter már-már elvesztve higgadtságát, hangját felemelve, kikérte magának, hogy õ nem becsületesen gazdagodott meg. (Tudom, hogy fentebb egyszer már olvashatták, de ez annyira tetszik, hogy még egyszer ideteszem: Gyurcsány: „Ha ön azt kérdezi, hogy tiszességesen boldogultam -e, mi az hogy, nagyon is! Törvényesen és tiszességesen!“ Még az is lehet, hogy kis idõ múltán szállóigévé válik majd, s a politikai vitakultúrában meghonosodva még azt a napot is megérhetjük, hogy a bilincsbe vert közszereplõ, vagy éppen az APEH vizsgálat 160

elé nézõ elégedetlenkedõ intézményvezetõ elhurcolásakor ezt a két mondatot kiabálja majd a kamerák kereszttüzében, amikor éppen besegítik õt a rabomobilba a rend derék õrei. A sportminiszter szánalmas elõadása láttán elgondolkodtam azon, hogy van-e még széles e hazában ember, aki beveszi ezt a maszlagot? Van-e, aki még vevõ az ilyen propaganda ízû szövegre, mely az egykori KISZ fõmufti tálalásában a ’90-es évek ügynöki retorikáját idézte vissza a gyanútlan televíziónézõ emlékezetébe. Szili Katalin pedig égett, mint a Reichstag. Úgyis mondhatnám – a költõ szavaival élve – „arculata volt lelki tusának tûkörözõje”. Más megfogalmazásban, a vörös zászló korrepetálásra beiratkozhatna – már ami a színhatást illeti –, mert a Red Flag Vegyesipari Szövetkezet gondos nõi kezei által gyártott szabvány méretû és szín-összeállítású szovjet állami lobogó vizuális élvezet terén jócskán elmarad Szili Katalinnak a vörös különbözõ árnyalataiban játszó ábrázatához képest. De vajon mi volt az oka, ennek az erõteljes arcpirulásnak? Hirtelen nem jut más eszembe, csak az ominózus „nómenklatúrás” kijelentés. Mint az köztudott, kevés idõvel ezelõtt Szili Katalin az országgyûlés szocialista elnök- asszonya a Hír Televízióban jelentette ki, hogy az MSZP-nek meg kell szabadulnia az egykori nómenklatúra tagjaitól. Finoman fogalmazok, amikor azt mondom, hogy a mi drága Katinkánk nem volt következetes. Itt lett volna az elsõ remek alkalom, hogy egy valódi nómenklatúra tagot – ha nem is elszámoltassanak, de legalábbis – kérdõre vonjanak, Szili Katalin pedig megakadályozta ezt. Az országgyûlés pécsi elnök-asszonya kiállt az egykori pécsi KISZ fõfunkcionárius mellett. Ez a helyzet ismét arra késztet, hogy újra feltegyem a kérdést, most akkor ki is tartozik az egykori nómenklatúrához? Amikor Gyurcsány miniszter úr a pécsi KISZ-ben tevékenykedett, még a nyolcvanas évek elején, Szili Katalin akkor lépett be az MSZMP-be. 161

Szóval akkor most kik is a nómenklatúra tagjai? Érdekes és kissé skizofrén is a helyzete Szili Katalinnak, hiszen a múltját megnézve könnyen belátható, hogy õ maga is a nómenklatúra tagja volt, ugyanakkor õ az, aki nagy nyilvánosság elõtt kijelenti, hogy a nómenklatúra tagjainak menniük kell. Egy másik volt nómenklatúra tag egy lakossági fórumon eközben szó nélkül tûri, hogy egy volt miniszterelnökrõl úgy beszéljenek, mint akit el kell tenni láb alól. Zajlik az élet. Az ember sokszor eltûnõdik azon, hogy milyen apróságokon milyen sok minden múlik. Itt van például ez a parlamenti Gyurcsány-ügy. Ha még pontosabb akarok lenni, tulajdonképpen Szili-ügy. Azon nincs semmi csodálkoznivaló, hogy a sportminiszter egy hozzá intézett kínos gazdasági kérdésre demagóg, még csak nem is pártpolitikai szempontokat, hanem önös érdekeket elõtérbe helyezõ kitérõválaszt ad. Ez eddig rendben van. Pontosabban, nincs rendben, de hát a mi derék posztkommunistáink már csak ilyenek, ezt szoktuk meg tõlük, már szinte immúnisak is vagyunk ezzel a retorikával szemben. Az igazi attrakciót a szocialista házelnök szolgáltatta azzal, hogy hûséges pártkatonaként a vele egy akolból való párttársa mellett tette le elnöki voksát. Képzeljük csak el, mi lett volna, ha Szili Katalin betold egy „nem” szócskát az „Én elfogadom Gyurcsány Ferenc válaszát.” mondatba. Ha ez megtörtént volna, akkor Szili Katalin lenne a sztár. A baloldal új embere, aki következetesen kiáll az elvei mellett. Még azt is megkockáztatom, hogy jótékony hatással lett volna pártja népszerûségi mutatóira, hiszen lám-lám, ekkora mértékû korrupcióra már az MSZP prominens képviselõi is – a parlament elnöke az egyik legfõbb közjogi méltóság – is nemet mondanak. Mégiscsak van valaki, akinek fontos a kisember érdeke, legalábbis olyan szinten, hogy a nagyemberek is elszámoltathatók. Arról nem is beszélve, hogy a PR-csapat vagy a sajtósaik a médiájukon keresztül sulykolhatták volna a pozitív üzenetet, íme itt van a 162

példa, az MSZP igenis szembe mer nézni a múltjával, igenis fel meri vállalni, hogy bizonyos generációs átalakításokra szükség van, mert csak így képes a szociáldemokrata megújulás rögös útjára lépni. Vagy valami efféle. A nemzeti média pedig a tenyerén hordozta volna a szocialista politikus asszonyt. De nem így történt. Így a szocialista nagyváros magamfajta egyszerû, öntudatos polgára keserûen állapította meg, hogy ismét csalódnia kellett. A szegfûmintás utódpárt prominens képviselõnõje újra eszébe juttatta azt a mélységes igazságtartalmat hordozó népi megfigyeléseken alapuló szentenciát, miszerint: „A kommunista akkor is hazudik, amikor kérdez.” Az én kitûnõ rusztikus stílusú barátom, aki az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiban szocializálódott, a kínos parlamenti szituáció, valamint az elnök-asszony lángoló orcáját látván, az alábbi rövid, ám annál lényegre törõbb helyzetértékelést adta: – Mifelénk erre szokták azt mondani, hogy „segget csinált a szájából!” Hát, mit tagadjam, az én derék cimborám által felvázolt rövid és velõs helyzetértékelés némileg eltér a televízió képernyõjén látott politológusok kifinomult és cizellált stílusú elemzéseinek szakszerûségétõl, mindazonáltal nehéz lenne vitatkozni vele. A történéseket végiggondolva arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy valószínûleg bennem van a hiba, az átkosban leélt évtizedek és a Horn-kormány négy esztendeje sem volt elegendõ arra, hogy magamévá tegyem a baloldali eszmerendszer és értékrend egyes alkotóelemeit. Minden bizonnyal ez okozhatja nálam azt a fajta értetlenséghez hasonló jelenséget, mellyel ehhez az egész parlamenti afférhoz viszonyulok. Így utólag jöttem rá arra is, hogy szintén ebbõl következik az is, hogy a figyelmem elsiklott az egyik legfontosabb baloldali érték, az egymás iránti szolidaritás felett. Hiszen itt tu163

lajdonképpen errõl van szó. Az egymás iránti szolidaritás magasztos eszméjének gyönyörû megnyilvánulását láthattuk a sportminiszter és a ház elnök-asszonya között. Nem számít a bombahírként felröppent „nómenklatúra” bejelentés, nem számít, hogy a fél parlamenti patkó dõl a röhögéstõl a miniszteri válasz ostobaságának hallatán, a pécsi elnök-asszony kiáll az egykori pécsi KISZ-es mellett. Annak idején jól megtanulhatta a leckét. Talán a szolidaritás-eszme kommunista múltban gyökerezõ hagyományának egymondatos jelmondata volt az, ami vörös felkiáltójelként magasodva utasított maga mögé minden mást: – Elvtárs(nõ) segítsd a lebukottakat! De vajon meddig szalonképes még a 21. században a kommunista elvtársak piszkos módszereinek tisztára mosása, a pártbrancsok osztozkodásainak a közvélemény elõtti közös megegyezéssel történõ szentesítése? Az elnök-asszony piruló orcája azt mutatja, hogy már nem sokáig. Érzi õ is, hogy az MSZP nyakában koloncként lógó és mázsás súlyként magukkal cipelt múlt, a múltat a jelenben is még mindig hatékonyan képviselõ egykori elvtársak könnyen lehúzhatják a pártot a népszerûségi listák legaljára, ahonnan visszakapaszkodni rettenetesen nehéz dolog lesz. Nehéz dolog lesz, hiszen az idõ ellenük dolgozik. Az egykori megbízható pártkáderek és elvtársaik már nem lesznek fiatalabbak, az új generációk között pedig szinte alig akad számba vehetõ ember, akire nyugodt szívvel rábízhatják a politikai stafétabotot. A fiatalok elkényelmesedtek, beleültek a készbe, a jóba, a tuttiba. Némelyiküknek még a diploma megszerzése is gondot okozott, és ma már azért odafigyelnek arra, hogy diplomához kötött állásokat valóban olyanok töltsenek be, akik valamelyik felsõoktatási intézményben végezték a tanulmányaikat. De nem csak a mûveltség, a politikai vitakultúra, a nemzet sorsának jobbításához való hozzáállással vannak komoly gondjai az MSZP feltörekvõ generációinak. Az ún. demokratikus jogállam tör164

vényi keretei között már nem alkalmazhatók következmények nélkül a diktatórikus módszerek, már pedig az MSZP ifjúkommunistái is ezen módszereken, ha úgy tetszik a párt emlõin nevelkedtek, az anyatejjel szívták magukba a pártállami retorikát, s némelyikük még egykori mestereiken is túltesz egy-egy sajtó vagy médiabeli szereplése alkalmával. Mégis, komoly gondban van a párt. Elég három vagy négy, kör-sms (RTK) útján riadoztatott polgári körös, és a gagyi tévéken edzõdött, magát médiapolitikusnak aposztrofáló ifjúkommunista megfutamodik, csak a Fehér Ház védelmében mer újra odamondogatni a másik oldalnak a sajtón keresztül üzengetve. Feltennék én még egy aprócska kérdést így befejezésképpen. Vajon az Európai Unióhoz történõ csatlakozás kapujában, meddig szalonképesek még az egykori pufajkások, akik talán még a tömeg közé is lõttek annak idején? Vajon mennyire szalonképes egy olyan ország, ahol miniszterelnök lehetett egy volt pufajkásból, aki talán még a tömeg közé is lõtt annak idején? Ez nem pártpreferencia kérdése. Ez a józan ész, a becsület és a tisztesség kérdése. Azt szokták mondani, hogy egy országnak olyan a vezetõje, amilyent megérdemel magának. A birkatürelmû nép, amelyik hagyja, hogy fát vágjanak a hátán, az valóban ilyen vezetõket érdemel. Azoknak, akik úgy gondolják, hogy a tett az elsõ, a szó csak a második azt ajánlanám, hogy mindig tartsák szem elõtt Peter Drucker, a világhírû vezetéstudományi szakember mondását: „…nincsenek fejletlen országok, csak roszszul vezetett országok vannak.” A szocialista nagyváros öntudatos polgára

165

TERMINATOR: A NÉPEK LÁZADÁSA – avagy Riporter és új Kormány kerestetik –

„Mélyrepülésben a…” olvashatjuk egyre több cikk és írás elején, ha kinyitjuk valamelyik újságot. „Újabb mélyponthoz értünk…” adják hírül a zsurnaliszták, amikor a médiáról vagy egyes személyek ellehetetlenítésére tett kísérletekrõl számolnak be a tömegkommunikációs csatornák. Az öntudatos polgár számára pedig egyre elkeserítõbb, hogy ezek a mélyebb régiókba tett utazások most már egyre gyakoribbá válnak a hazai közéletben, egyre sûrûsödnek, egyre sokasodnak, ahelyett, hogy végre ismét felemelkedõben lenne a Nemzet, ahelyett, hogy újra kiérnénk a fényre. Minden jel arra mutat, hogy a gyûlölködés, a mocskolódás, a megosztottság állandósul hazánkban. A posztkommunisták izraeli fõguruja még mindig (már megint) kézben tartja a szálakat. Hazai csicskásai pedig – a bal-liberális média milliós keresetû élmunkás brigádjainak tagjai – hûséges öleb módjára szolgálják messzirõl jött urukat. Elég, ha Roni-fiú csettint egyet, õk azonnal ugranak. Pénzt, paripát, fegyvert nem kímélve indul a sárdobálás, a mások bemocskolása, pillanatok alatt ellehetetlenítenek vagy hiteltelenné tesznek bárkit. Az meg aztán a legkevésbé sem zavarja õket, hogy a rendelkezésre álló bizonyítékként szolgáló ún. „dokumentumok” egyáltalán nem is léteznek, vagy esetleg utólag gyártották le õket. Tud ez a Roni-fiú, nem egy hülye gyerek, aki ma jött a hat húszassal. Bizonyos fokig még meg is értem, hiszen õ ebbõl él, ez a szakmája, kampányszakember az istenadta. Bill Clinton kampányától kezdve Izraelen és Románián keresztül érkezett meg kis hazánkba. Nagy 166

ívû pályája során az elõbb említett országokban nyilván betekintést nyerhetett abba a hónapokon keresztül tartó „háborús csatározásba” amit mi választási kampány néven ismerünk. Igen kedves Olvasó, „háborús csatározás” kifejezést használtam az elõzõ mondatban, és nem véletlenül. Mert ez az. A választási kampány egyfajta háború. Médiaháború, az idegek harca, a különbözõ taktikák, stratégiák összecsapása, melybõl a jobb kommunikátor, a küzdelmet pénzzel jobban bíró, a választók többségét (olykor demagóg és megvalósíthatatlan) ígéreteivel megvásárolni képes, vagy éppen a nagyobbat hazudó jelölt kerül ki gyõztesen. Úgy szép az élet, ha zajlik, nem igaz? Ne is menjünk messzire, csak ide a szomszédba Kaliforniába. Még frissek az emlékek a Kalifornia állam kormányzói tisztéért kiírt választásokról, mely jó néhány tanulsággal szolgált. A filmiparban már minden elérhetõt elért megasztár Arnold Schwarzenegger – talán az egykori nagy nevû elõd Ronald Reagan példáján felbuzdulva – úgy gondolta, megpróbálkozik õ is a politikusi karrierrel. Az elsõ és legfontosabb tanulság, hogy a média szereptévesztésben van. Tájékoztató, felvilágosító, oktató, szerepe helyett önálló hatalmi ággá nõtte ki magát, méghozzá az állam hatalmával vetekedõ hatalmi ággá. De ne rohanjunk elõre, csak szép sorjában, ahogy az meg van írva! Már az elsõ momentumnál meg kell álljunk egy polgári szóra. Kalifornia államban – in USA – a politikusok visszahívhatók. Még a kormányzó is, mint a mellékelt ábra mutatja. Ha az istenadta nép – mert ott kérem szépen nem holmi birkatürelmû emberek lakják a napfényes Kalifornia mesés tájait – szóval, a derék Kaliforniaiak úgy gondolják, hogy nemtetszésüknek adnak hangot amiatt, ha az éppen aktuális politikus fõmufti anyagi romlásba viszi szeretett államukat, vagy ne adj’ isten nyakig eladósítja, akkor a derék polgárok fogják magukat, elkezdenek aláírásokat gyûjteni és láss csodát, elõbb visszahívják a posztjának betöltésére alkalmatlan közembert, majd 167

szabad és demokratikus választások keretei között az elõzõ versenyzõnél remélhetõleg alkalmasabb személyt állítanak a kormányzói hivatal élére. Asszem valahogy így néz ki a demokrácia. (Csak így szerényen, zárójelesen, ahogy szoktam. Az elõbb azt írtam „…a derék polgárok fogják magukat, elkezdenek aláírásokat gyûjteni…” Igen kedves Olvasó, ilyen a nagybetûs POLGÁR. Az elvtársak erre minden bizonnyal képtelenek lennének. A hatalmat gyakorló (bitorló) régi-új elvtárs-urak azért, mert foggal-körömmel ragaszkodnak a konchoz, az elõbbiek (rém)uralma alatt sínylõdõ, sokszor a létminimum alsó szélére taszított és az utolsó fillérig kiszipolyozott proletártömegek milliói pedig azért, mert az államszocializmus „vidám barakk” évtizedei alatt megszokták, hogy felfelé nem bírálunk, vagy ahogyan Fábry Sándor szomszédja, Mokép Ferkó mondaná: „Nem futyul, nem futyul!”) Ezután az apró, ám nélkülözhetetlen zárójeles kitérõ után térjünk még vissza néhány gondolat erejéig a kaliforniai kormányzó választás tanulságaihoz, melynek kapcsán arra is fény derül majd, hogy kerül a képbe Ron Werber, és mit érdemes megtanulnunk nekünk magyar választópolgároknak a derék kaliforniaiaktól. HÁBORÚZNI MOSOLYOGVA IS LEHET Már Bill Clinton elnöki kampányában is láthattuk, hogy választások idején elszabadul az emberi hülyeség, a PR-csapat mindenható kampánymenedzserei élet és halál urai, mindent bevetnek a gyõzelem érdekében. Az európai tévénézõ pedig sehogy sem érti, mi köze van Clinton szaxofon tudásának a világ leggazdagabb országának vezetéséhez. Természetesen Arnie esetében is beindult a mocskolódás, a negatív kampány. Belekötöttek abba, hogy a manapság csak Terminatorként emlegetett mozi megasztár annak idején még zsenge testépítõként eléggé szabados életvitelt folytatott, nem vetette meg a szebbik 168

nem képviselõivel való pásztorórákat, sõt, egyes híresztelések még orgiákról is tudni véltek, ami így utólag, valljuk meg õszintén, kissé furcsa kontrasztot alkot a manapság ismert példás családapa, filmsztár, üzletember image-t felvonultató Schwarzeneggerhez képest. Az ellenfelek PR-csapatai eget földet megmozgattak, átkutattak minden archívumot, hogy megleljék azt a felvételt, ahol interjú közben az izomember egész egyszerûen megpaskolja az õt interjúvoló riporternõ seggét, de nem jött be. Próbáltak fogást találni azzal is, hogy Arnold – állítólag – fiatal korában, mint példaképet említette Adolf Hitlert, mint az embert, aki önerejébõl jutott egészen magasra. Ez sem jött be, ez a felvétel sem került elõ. Egyébiránt a Hitler-kártya azért is bír különös jelentõséggel, mert Gustav Schwarzenegger – Arnold édesapja – az osztrákok nyolcvankilenc százalékával ellentétben, 1938. július 4-én felvételét kérte a náci pártba. Az újdonsült politikus-jelöltet azonban ezzel sem lehetett zavarba hozni. Talán a PR-szakemberek tanácsára, talán csak a józan paraszti eszére hallgatva – Schwarzenegger annyit tesz „fekete szántóvetõ” – elébe ment a dolgoknak és õ maga kérte a Los Angeles-i Simon Wiesenthal Központtól apja náci párttal kapcsolatos adatainak nyilvánosságra hozását. A leghíresebb és legsikeresebb szerepérõl csak Terminatorként elhíresült Arnold Schwarzenegger egy zseniálisan felépített kampánnyal, fantasztikusan megkoreografált belépõkkel és a demagógia alkalomadtán történõ mesteri alkalmazásával lett Kalifornia állam kormányzója. És nemcsak úgy ímmel-ámmal, éppen csak megnyerte a választók voksaiért folytatott küzdelmet, hanem toronymagasan gyõzött. Két extra belépõ mindjárt a „film” elején. Az egyik maga a T3 – A gépek lázadása címû film, melyet önmagában is felfokozott várakozás elõzött meg, aztán a „Visszalépek” után a Jay Leno Show, ahol a sztár ismét bombasztikus meglepetéssel áll elõ: „Mégis indulok!” Majd látogatás a „fiúknál” Irakban (egy kis hazafiúi vonal). A popcorn kultúrán nevelkedett amerikai átlagfogyasztók pedig meg169

kapták amire vágytak, a saját, külön bejáratú hõsüket. Saját Terminatoruk lesz, aki majd tûzön-vízen átgázol értük, s az érdekeikért. Mi Hõsünk! Our Hero! Lehet mindennek elmondani a ma is még enyhe akcentussal beszélõ osztrák származású filmcsillagot, egy valamit azonban nem lehet, mert az biztos bukás – Schwarzeneggerrel szemben pedig százszázalékosan – és errõl úgy tûnik a politikai ellenfelek megfeledkeztek. Nem lehet kikezdeni az Amerikai Álommal! Õk pedig ezt tették. Ha tetszik, belerúgtak az amerikai kisember eszményképébe, az Amerikai Álomba, az amerikai álmot megtestesítõ hõsbe. Ezt pedig az amerikai (jelen esetben a kaliforniai) nép nem hagyja szó nélkül, büntet. A magányos hõs, aki végigjárván a hosszú utat feljut a csúcsra. Az Amerikai Álom, ami (elméletileg) mindenki számára elérhetõ. Amerika az ígéret földje, a korlátlan lehetõségek hazája, a cipõpucoló fiúkból lett milliomosok országa, ahol még a messzi osztrák Thal falucskából idevetõdött fickó is megtalálta a szerencséjét. Meseszerû, nem igaz? Még nem tudjuk, milyen kormányzó is lesz a mozivásznon oly rutinosan öldöklõ akciósztár, mindenesetre politikai ellenfeleivel nehezebb dolga lesz majd, mint filmbeli ellenlábasaival, akiket egy-egy jól felszerelt fegyverarzenál segítségével egyszerûen eltakarított az útból. A derék kaliforniaiak pedig úgy gondolták, hogy a megszokott matiné vetítések helyett most másra váltanának jegyet és azt mondták, elegünk van a tehetetlen, töketlenkedõ, korrupt és megvásárolható úgymond „profi” politikusokból, jöjjön most valami új, valami más. És bizalmat szavaztak az illúziót és szemfényvesztést áruló mozisztárnak, aki nem csak süketel, hanem már le is tett valamit a társadalom asztalára. (Vagy valahogy így.) A vásznon nyújtott több évtizedes népszerûség elegendõ volt ahhoz, hogy a választópolgárok többségénél élbõl lesöpörjön minden 170

negatív kritikát, Arnold pedig az igazi sztárok könnyedségével és sármos humorával kezelte az esetleges kínos szituációkat is. Egy alkalommal például megdobták tojással, mire szekrény méretû testõrei gyûrûjében tréfálkozva csak annyit mondott: „Mindjárt hozza a szalonnát is a fickó.” Népszerûségére még rá is tett egy lapáttal: „Van elég pénzem, nem tudnak megvenni!” Ez ám a pozitív üzenet! Nesze nektek korrupt megélhetési politikusok! Maga a becsületesség mintaképe. (Vajon mennyit kéne fizetni azért, hogy Arnold haja korpásodni kezdjen?) Az jutott eszembe, ha a Fidesz a tavalyi választásokon csak feleannyira demagóg, mint nagy nevû ellenfele az MSZP, akkor ma polgári kormány irányítaná kis hazánkat az Európai Unió felé. Csodálkozunk azon, hogy a szerény képességû – s ennél fogva szerény keresetû – proletár milliók (Megyóval együtt) többszöri nekifutásra sem értették meg, hogy mi a különbség a segélyezés meg az adókedvezmény között? Az értelmesebb fajtája, amelyik fölfögta, megértette, az meg azért kárált, mert nem keres annyit, hogy igénybe tudná venni az adókedvezményt. És sok ilyen ember van. Nekik is kellet volna adni egy kis pénzt (ha tetszik megvásárolni a szavazatukat), a nyugdíjasoknak pedig ráígérni a 19.000 forintra és akkor ma nem így állnánk. Na ennyit a demagógiáról. Az Olvasó az eddigiekbõl talán úgy gondolhatja, messzire kerültünk a cikk elején említett Ron Werbertõl, az pedig végképp az értelem sötét homályába vész, mi köze az alcím szerepét betöltõ Riporter kerestetik címû szánalmas nap-keltés próbálkozásnak mindehhez. Türelem, türelem, kedves Olvasó, mindenre fény derül majd szép lassacskán. Elõször is, Amerikában visszahívhatók a politikusok, ha nincsenek velük megelégedve a választók. Minimum jelzésértékû a dolog. Másodszor, az amerikaiaknak – legalábbis a kaliforniaiaknak – elegük van a megvásárolható, korrumpálható, úgymond „profi” po171

litikusokból. (Istenem, mintha Kaliforniában élnénk!) Minimum jelzésértékû a dolog. Ez van ott. De mi van itt? A hitelüket vesztett politikusok nem hívhatók vissza, erkölcsi, anyagi károkozásukat a ciklus végéig kitartóan folytathatják tovább, bár az kétségtelenül közös vonás Kalifornia derék polgáraival, hogy nekünk is tele van velük a hócipõnk. (Rusztikusabb stílusú olvasóinknak meg másuk. Ebbe most nem mennék bele.) Az országos méretû társadalmi megosztottságot kierõszakoló izraeli kampányguru a gyûlölet kis füzeteit terjesztõ hordáival az utcára vitte a politikát. Céljának elérésében pedig úgy tûnik most már, hogy senki nem tudja megakadályozni. A lakosság jelentõs részének elbutítása, szellemi, kulturális lealacsonyítása után, megkezdõdött most már a média és a politika közszereplõinek egyfajta alacsonyabb igényszinthez való hozzábutítása is. A Nap-kelte minden elõzõ keserû tapasztalata ellenére csak belevágott idén is a jövõ médiaszereplõinek kiválogatására teendõ kísérletsorozatba. Magam nem sokat láttam a mûsorfolyamból, ám az a kevés, amit láttam, éppen elég volt, tán még sok is. Pártszimpátiára való tekintet nélkül tökéletesen egyet kell értsek Szegvári Katalin és Seszták Ágnes véleményével, itt mindenrõl beszélhetünk, csak színvonalról nem. (Kicsit olyan Horn Gyula-i deja vu „Ami itt van az minden, csak nem közbiztonság!” Érdekes, ha ezek visszajönnek, semmi nem úgy mûködik, ahogyan az kellene.) A lexikális tudással agyonterhelt diákról alkotott kép, melyet szeretve tisztelt szabaddemokrata tanügyi politikusainktól hallunk annyiszor, élükön a magyar oktatásügy szétveréséért serénykedõ Magyar Bálinttal, nos ez a liberális beállítás csúfosan megbukott. A vetélkedõt nézve szomorúan kellett megállapítanom, hogy a ver172

senyzõk alapmûveknek számító könyvek, filmek szerzõit, rendezõit nem ismerték fel. És õk lesznek majd a jövõ médiasztárjai? Kíváncsi lennék rá, hogy például mennyi idõt szánnak olvasásra? Õk lesznek majd a jövõ médiasztárjai? Igen, minden bizonnyal õk lesznek majd a jövõ médiasztárjai. Médiasztárjai, nem pedig televíziós újságírói. Ez pedig óriási különbség. Különbség, mert az öntudatos, nemzete sorsáért felelõsséget érezõ polgár a jól képzett, szakmailag felkészül televíziós újságírótól szeretne informálódni a nagyvilág és hazánk híreirõl, nem pedig a médiasztártól, aki milliós fizetésekért arra sem képes hogy a súgógéprõl hibátlanul felolvasson egy elõre leírt szöveget. Sztárvendégek, akikrõl minden elképzelhetõt és elképzelhetetlent megír a bulvársajtó, akkor is ha igaz és akkor is ha nem igaz. A talmi felszíni csillogás, a tarka csomagolás elkápráztatja a panelekben tengõdõ milliókat, akik esténként alig várják már, hogy imádott sztár-mûsorvezetõik két brazil szappanopera sorozat és egy tampon reklám között a híradónak csúfolt szenzációhajhász bulvár negyedórában súgógéprõl felolvassák a szöveget. Mindezt persze 42-fogas amerikai fogpasztamosoly kíséretében. (Úgy, hogy a lófogúak már az elején elkaszálták magukat, már ami a médiában befutható karriert illeti. Tessék talán az esélyegyenlõ(tlen)ségi miniszter-asszonyhoz fordulni, jeltolmácsnak talán még jó lesz.) Mindenkitõl elnézést kérek, ha egy kissé elragadtattam volna magam. A gagyimédián csüngõ, önálló döntéshozatalra képtelen, saját véleménnyel és értékrenddel nem rendelkezõ milliók a legutóbbi megmérettetések során engedelmes szavazógép módjára már az MSZP-re szavaztak. Itt az ideje, hogy hozzájuk butítsuk a média szereplõit is. Nehogy véletlenül valamilyen értelmes, oda nem illõ kérdést tegyen fel a fiatal, ne adj’ isten lelkes és hozzáértõ televíziós újságíró. Nincs szükség az ilyenekre, jó lesz nekünk az egyszerû, mezei médiasztár is. 173

A vörös veszedelem a mesebeli ravasz rókához hasonlóan azonban nem éri be ennyivel, mézes-mázos szavaival elkábítja a gyanútlan nézõt. Nem elég neki, hogy bekebelezi a médiát, feneketlen étvágya által hajtva immáron a teljes politikai paletta feletti uralom megszerzésére tör. A jobboldali brancs pedig – felelevenítve az egykori liberális gyökerekbõl táplálkozó nosztalgikus érzelmeket – kikacsingat a baloldal felé. Ez a liberális kacérkodás aztán odáig fajult, hogy a médiaszerepléseket javítandó ún. szakmai tréning megtartását baloldali újságírókra bízták, mondván, meg kell nyerni a baloldali szavazók bizalmát, ezt pedig csak úgy érhetjük el, ha megismerjük a baloldal, logikáját, kommunikációjának mûködését. Déja vú. Annak idején Havas Henriket és csapatát kérte fel az MDF, ugyan, korrepetálnák már õket egy kissé médiából a derék balos kommunikátorok. A többi már történelem, az eredményt ismerjük. Visszatérve a mába, nem is csoda, hogy a polgári körök, és a jobb érzésû fideszesek a nemzeti sajtó zsurnalisztáival együtt egy emberként hördültek fel ezen nagyfokú pofátlanság láttán. Persze hogy fölhördültek a jobb oldal újságírói, hogyne hördültek volna, amikor porig alázták õket ezzel a meggondolatlan baromsággal. (Sajnos nem tudok jobb szót rá.) Ráadásul megint a saját oldalukról kapták a pofont. Nem elég, hogy a médiaháborúból oroszlán részt vállaló ún. radikális nemzeti sajtó képviselõinek a mérsékeltek támadásait kell tûrniük, erre még az ún. nemzeti politikai elittõl is megkapják a magukét. (Tartom valószínûnek, hogy mondjuk egy Lovas-Bayer-Molnárféle továbbképzõ szeminárium – pardon ma már meetingnek hívják – sokkal célravezetõbb és jóval hatásosabb lett volna, mint a baloldali sajtó prominens képviselõinek fejtágítója. Persze lehet, hogy én látom rosszul a dolgokat.) A baloldali szavazók megnyeréséhez szükség van a baloldali kommunikáció, logikájának ismeretére és hát ugye, ahogyan a klasszikusok mondják: „Csak tiszta forrásból!” 174

Na itt ismételten álljunk meg egy polgári szóra! Arany Drága Skarabeusz-bogaraim! Van egy pont, ahol a szépirodalom és a publicisztika véges eszköztára búcsúzni kényszerül. A népi naivitás, mint jelzõs szerkezet immáron nem elégséges ahhoz, hogy kimerítõ részletességgel és alapossággal érzékeltesse azt a nagyfokú és rosszul értelmezett jóhiszemûséget, melyet ti itten a baloldalnak nyújtott gesztusok formájában kinyilváníttok. 1. számú szabály: A baloldal nem tesz engedményeket, nem kér engedélyt senkitõl, nem bocsát meg senkinek. Bármennyire is szeretnétek. – ezt már csak én teszem hozzá. Ahogyan Horn és Megyó csinálja: „Soha nem kér elnézést, soha nem magyarázkodik, nem javítja magát, megy tovább és így lekopik róla minden.” 2. számú szabály: A csalódott vagy becsapott MSZP-szavazó – ha már minden kötél szakad – még végsõ elkeseredésében sem szavaz át tömegesen a jobboldalra, maximum nem megy el szavazni, a kaputelefonon vagy mobiltelefonon történõ invitálás ellenére is otthon marad. Ez a közvélemény-kutatási eredményekbõl is tökéletesen nyomon követhetõ. Az MSZP népszerûsége (ha egyáltalán lehet ezt még népszerûségnek nevezni) rohamosan és folyamatosan csökken, a Fideszé viszont stagnál, de legalábbis hibahatáron belül van. Ez pedig édeskevés a megnyugtató kormánytöbbséghez. A szocialista nagyváros öntudatos polgára pedig tanácstalanul áll, széttárja karjait és oly formán néze szemével, mint nézni szokott a halandó, ha nem érti a dolgot. Miért kell politikusainkat is hozzáhülyíteni a proletariátus gagyi tévéken és reality showkon nevelõdött széles néptömegeihez? Úgysem lehet meggyõzni õket, kár a fáradságért, kár az idõért. Ha már Arnold Schwarzenegger kapcsán szóba került a mozi, hadd idézzek egy igazi színészóriást, Sinkovics Imrét, aki Várkonyi 175

Zoltán Egri Csillagok címû filmjében Dobó Istvánt Eger várának kapitányát alakította. Két olyan mondat maradt meg bennem, melyek életre szóló igazságtartalmat hordoznak. Az egyik így hangzik: „Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl!” Nos lehet, hogy 2004-ben és 2006-ban sem a polgári oldal jelöltjeire voksolnak majd az elbutított, eligénytelenített multikulti panellakók milliói, de én is csak azt mondhatom, amit annak idején Dobó az összesereglett várvédõknek: „Inkább kevés oroszlán, mint sok nyúl!” A másik mondat, mely azt hiszem mindnyájunkat el kell, hogy kísérjen egy életen át, így hangzik: „A Haza nem eladó! Semmi pénzen!” Azt hiszem ehhez nem kell különösebb kommentárt fûznöm. Ron Werber, az izraeli csodarabbi (ez ám az igazi képzavar), szóval a meggyõzés jiddis nagymestere végzi a dolgát, maximum néha elégedetten röhög a markába, hogy egymásnak esnek a hülye magyarok. Úgy látszik a jól bevált „oszd meg és uralkodj!” õsi receptje, mely az alantas ösztönökre, de legfõképpen a megosztásra és a gyûlöletre épít, most is kitûnõen mûködött. Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy hát Istenem, ez a dolga, ehhez ért, ezért kapja a nagy lóvét. Maximum abba köthetnénk bele, hogy immáron közpénzekbõl finanszírozza õtet és utcára vitt gyûlöletkampányát a szegfûmintás utódpárt. No meg abba, van-e hazánkba érvényes munkavállalási engedélye a derék izraelitának? Nem is ez a gond. Illetve gond ez is, de ez még a kisebbik. Az igazi problémát Werber kenyéradó gazdái okozzák. A szocialista nagyváros magamfajta egyszerû és öntudatos polgárának minimum erkölcsi és etikai aggályai támadnak, amikor a kiválasztott nép fiát 176

foglalkoztató posztkommunista káder elvtársak szóba kerülnek. Történt ugyanis, hogy ez a derék Roni fiú a Romániában lezajlott kampány során kijátszotta az ún. „magyar-kártyát”. Vagyis már akkor is a megosztás taktikáját alkalmazta, azaz szembeállította a románokat a magyarokkal. Éppen ezért önkéntelenül is felmerül bennem a kérdés, hogy milyen az a párt, kinek az érdekeit képviselik az olyan politikusok, akik alkalmaznak egy ilyen embert, mint Ron Werber? Azt az embert, aki Romániában kijátszotta a „magyar-kártyát”, azt mondván a román választóknak, hogy minden baj és viszály okozói a magyarok, most tárt karokkal fogadja az MSZP. Ismét a cél szentesíti az eszközt? Jóérzés, erkölcs, etika, meg mintha nem is létezne. (Majd’ elfelejtettem, utóbbiak nem tartoznak a politikai kategóriába.) Ráadásul, ha ez még nem lenne elég, hozzá nem értésüknek köszönhetõen anyagi romlásba is döntik kicsiny országunkat. Riporter kerestetik! Mer’ a mostaniak még túl okosak. Túl öntudatosak, szakmailag túlképzettek, nem tudnak eléggé gördülékenyen belesimulni a kereskedelmi televíziózás konzumerizált érték (telen)rendszerébe. Ja és némelyik még nem eléggé multikulti.. De nemcsak riporter kerestetik, hanem miniszterelnök, meg Kormány is, mert a magát a nemzeti közép – egyes liberálisok szerint nemzeti középszerûség – kormányának nevezõ posztkommunista bagázs végzetes romlásba dönti ezt a szerencsétlen sorsú kis országot. Miközben a nagypolitikában zajlik az élet, és beindult a jobboldali politikusoknak szóló médiatréning, a gagyitévék igénytelen realitásshowin felnõtt közönsége most már követelõzik. Követeli, hogy a nagyképûen vetélkedõnek kikiáltott nap-keltés „Riporter kerestetik”-ben ne legyen olyan szigorú a zsûri ezekkel a helyes és jóképû fiatalokkal, vagyis, csökkenjen a színvonal, miközben a zsûritagoknak felkért televíziós újságírók pártszimpátiától függetlenül egybehangzóan jelentik ki, hogy itt mindenrõl lehet beszélni, csak éppen színvonalról nem. 177

Kicsit olyan Horn Gyula-féle deja vú érzésem támadt. Emlékeznek ugye? Amikor még az egykori pufajkás volt a miniszterelnök, Miska kancsó, akit a Hit Gyülekezetének elsõ embere szemléletesen csak a „száz kiló marhahús” jelzõs szerkezettel illetett, töltötte be a belügyminiszteri posztot. No, akkor mondta a kis nagyember a nagy embernek, hogy „ami itt van az minden, csak nem közbiztonság!” De térjünk még vissza néhány gondolat erejéig a nap-keltéhez, ahol jó nevû tévés személyiségek és politikusok égetik magukat serényen és önzetlenül. Szegény televíziós újságírók még nem tudják, hogy pici kígyókat melengetnek a keblükön. A jövõ médisztárjai õk, akik szépen, módszeresen kiszorítják majd a képernyõkrõl az idõsebb (a modern szóhasználatban kiöregedett, hasznavehetetlen, nem elég trendi) „kollégákat”, akiket ma még úgy hívnak televíziós újságíró. Így talál egymásra aztán a manipulálható, önálló döntés meghozatalára képtelen embertömeg és az igényeikhez hozzábutított, médiasztárok érinthetetlensége. A 20/80-as világ pedig – ahol a jómódban és nélkülözéstõl mentesen élõ 20%, a kiváltságos elit tartja kezében a javak 80%-át –, a globalizációnak és a mindenható médiának köszönhetõen immáron hazánkban is végérvényesen és visszavonhatatlanul beköszöntött. Addig is, míg sorsunk beteljesedik, a szerencsés 20%-nak jólét, a többi 80%-nak pedig kitartás, lesz még jobb is ez a kicsinyke élettér. (Ennél jobban már nem is tetézhetném a bajt, mint ezzel az utolsó mondattal. Baloldali érzelmû olvasóimat – ha egyáltalán vannak ilyenek – ezennel felhatalmazom, hogy az utolsó mondat okán nyugodtan anyázzanak, szélsõségezzenek, antiszemitázzanak, vagy akár melegebb éghajlatra is elküldhetnek. Eresszük ki a gõzt!) A szocialista nagyváros öntudatos polgára.

178

MAGYARNAK LENNI – avagy Fogjuk meg egymás kezét –

Történt egyszer, még hajdan az átkosban, hogy a hatalmas Szovjetunióban (B Mockbe) döntõ meccset játszott a szovjet és a lengyel válogatott. A Luzsnyiki Stadionban zsúfolásig megteltek a lelátók. A mérkõzés annak rendje és módja szerint lezajlott és a végén – láss csodát – a vendégcsapat gyõzött. A lengyel szurkolók egy emberként álltak föl a lelátókon és énekelni kezdték a lengyel himnuszt. Most látszott csak, hogy a szovjet rendezõk (tudatosan) mennyire szétszórták az ellenfél szurkolótáborát. Ám ekkor történt valami, amire a házigazdák nem számítottak. A lengyel drukkerek összekapaszkodtak és elindultak egymás felé. A szovjet rendezõk rendõrsorfalakból álló kordonokat állítottak a lengyel szurkolók útjába, de azok egyre csak jöttek, megfogva egymás kezét, énekelve a nemzetük himnuszát. Amikor a lengyel szurkolótábor két oldalról odaért a szovjet rendõrkordonhoz, a lengyelek a rendõrökön átnyúlva is összekapaszkodtak, megfogták egymás kezét és úgy énekeltek a lengyel himnuszt és örültek a gyõzelmüknek. Ezúton kérek mindenkit, mielõtt elhamarkodottan véleményt mondana a trianoni határokon kívül rekedt magyarokról, jussanak eszébe a lengyel szurkolók. Kinyújtani kezünket a másik, a távolba szakadt honfitárs felé, megfogni egymás kezét és összekapaszkodni, ezt jelenti magyarnak lenni! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

179

NEM FUTYUL, NEM FUTYUL! – avagy Mit mondana most Mokép Ferkó? –

Az alcímben szereplõ úriember nevével az immáron a klasszikusok kategóriájába tartozó Fábry Sándor „A lejtõ ördöge” címû kétlemezes opusában találkoztam elõször. A showman ezen élvezetes összeállításában az osztrák sógoroknál megejtett sítúra, valamint a rögtön azt követõ honi kórházi kezelés („Utam a gipszelõbe, avagy hogyan jussunk el könnyen és gyorsan a Sportkórházba?”) gyötrelmeibe avatja be a gyanútlan hallgatót. Ezen élvezetes és humoros élménybeszámoló egyik szereplõje Fábry szomszédja, Mokép Ferkó is, akirõl annyit érdemes tudni, hogy „Életét a következõ kafkai hármasságban élte volt le: egyszerre volt önkéntes rendõr, halõr és orvhorgász. Mindezt negyven évig. Keresetét nyaranta, mint mozigépész egészítette ki. Mokép Ferkó soha nem abban a sorrendben vetítette le a filmtekercseket, ahogyan azt a rendezõ megálmodta. Ha nem sorrendben vetített, mi azért fütyültünk, és ilyenkor Mokép kiállt a korlátra és azt mondta: – Nem futyul,. Nem futyul.” A söjtöri majd az október 23-i fõvárosban lezajlott eseményeket elnézve, kíváncsi lennék, most mit mondana Mokép Ferkó? Söjtörön a titokszolga D-209-nek – állítólag – nem engedték elmondani ünnepi beszédét, a hivatalos balliberális média szóhasználatával, „szélsõjobbosok belefojtották a szót a miniszterelnökbe”. Apró szépséghibája a dolognak, hogy utána maga Gál Junior, a kormány 180

leghivatalosabb szócsöve mondta el kamerák kereszttüzében, hogy ennyi volt a beszéd. Utána még azt is elmondta a megrökönyödött sajtósoknak, hogy hát van amikor bõ lére eresztik a mondanivalót, külön kiemelve, hangsúlyt adva a fontos dolgoknak, van amikor meg röviden, tömören, csak a lényeget mondják. Na, hát itt pont ez képzõdött meg. Bülbülszavú nagyemberünknek ennyire tellett, de hát nem is kellett ide több, nosza, mönnyünk oszt nézzük mög a házat. El is tûnõdtem rajta egyik gyengébb pillanatomban, hogy minek ekkora rendõri biztosítás egy ilyen rövid beszédért? – állítólag mintegy 800 fõ rendõri és kommandós állomány tartózkodott Söjtörön a miniszterelnökkel egyidejûleg. Kifütyülték az üvegszemû, üvegzsebû Kellert is, amikor koszorúzni ment. Én nem tudom, milyen balfék PR-esek vannak a komcsiknál, de ekkora ökörséget, hogy a közutálatnak örvendõ Kellert küldik koszorúzni, ez több mint ostobaság. Még a végén fideszes diverzáns erõk aknamunkáját vélem felfedezni a háttérben. (Hajrá fiúk!) És hát valljuk meg õszintén, az MSZP hagyományosnak mondható kaposvári Nagy Imre-megemlékezésérõl szóló televíziós tudósításban sem tudták annyira lekeverni a hangot, hogy legalább egy füttyszó be ne hallatsszon. De ne rohanjunk elõre, csak szép sorjában, ahogy az meg vagyon írva. Söjtör. Már megint ugyanaz. Az ember csak kapkodja a fejét, hogy most akkor mi is történt valójában? A hivatalos médiában elhangzó botrányszagú híradások után aztán a második nyilvánosság szûkebb csatornáin keresztül is megérkezik a valóság. Ráadásul olyan emberektõl, akik személyesen is jelen voltak az adott eseményen. Majd ismét kiderül, hogy nem egészen az, nem egészen úgy, és nem egészen akkor történt, ahogyan azt a magát közszolgálatinak nevezõ m1 sztárduója által vezetett Híradóból, vagy a gagyitévék hírmûsoraiból megtudtuk. Igaz, mit is várhatnánk az olyan televíziós csatornáktól, melyek nagyképûen azt hirdetik magukról „Mérlegen a valóság”, meg, hogy 181

„Tények”, amikor pedig ingyen és bérmentve, tálcán kínálják nekik a döbbenetes erejû képsorokat (lásd Erzsébet hidat 1 órával a „csata” elõtt lezáró rendõrök, vagy a bilincselõ alezredes, akinek beóit „kurvára nem érdekli Magyarország”) azt a választ adják, „Fentrõl szóltak le, hogy ne foglalkozzunk az üggyel!” Ez ám a demokratikus jogállam! 2003- ban, a XXI. század elején Európában, fél lábbal már az Unióban, két magán-televízióba csak úgy le lehet szólni (az elvtársaknak), hogy „ezzel most ne foglalkozzatok!”? Hát hol élünk mi? Állítólag volt itt valami rendszerváltás nevû izé. Egész eddig azt pofázták nekünk minden oldalról a szeretve tisztelt politikusok, hogy állítólag értünk volt az egész. Igaz, hogy (anyagilag) majdnem beledöglöttünk pár milliónyian, de ez valószínûleg csak apró technikai részletkérdés a számukra. És ti, drága szocialista szavazópolgárok, ti valóban erre voksoltatok? Kissé elkalandoztam, gyerünk vissza Söjtörhöz! Végül a hivatalos médiában is meg kellett szólaltatni Csurkát, legalább a látszat demokrácia kedvéért. A MIÉP elnöke mondott néhány érdekes dolgot, és ahogyan mondani szokták, „hacsak a fele igaz, már akkor nagyon nagy baj van!”. Csurka szerint mintegy 800 rendõr biztosította a helyszínt (a felvételeken helikoptert is láthattunk). Aznap a volán menetrendszerinti járatain lecserélték a sofõröket, rendõrök vezették a buszokat. Nem semmi. Ha ez tényleg így történt, akkor nagyon félhetnek az elvtársak. Érzik, hogy nagy gáz van. Késõbb aztán megtudhattuk, hogy tojásdobálás sem volt, mindössze 1, azaz egy darab krumpli (szakszóval burgonya) repült. (Csak így zárójelesen egy aprócska megjegyzés: Nem tudom, megfigyelték-e, a másik oldalon baseballütõvel üthetnek, verhetnek, azon elegánsan átlép a balliberális média, mondván, a sértett saját magát verte meg, vagy éppen egy seprûnyéllel arra kocogó honfitársa suhintott rá néhány embereset, természetesen merõ jó szándék182

ból. Nincs jelentõsége. Viszont a nemzeti oldalon már egy krumpli eldobása is halálos bûnnek számít. Csak úgy emlékeztetõül mondanám, hogy az annyira istenített Amerikában – a kapitalista minta-országban – a legutóbbi kormányzóválasztási kampányban, magán Arnold Schwarzeneggeren csattant egy tojás, a mozisztár – most már kormányzó – azonban tréfásan elütötte a dolgot, levette zakóját és ment tovább, mintha mi sem történt volna. A messzi Amerikában még ez is belefér a szólás szabadságába és a szabad véleménynyilvánításba.) A söjtöri tojásdobáló kapcsán a MIÉP elnöke azt is elképzelhetõnek tartotta, hogy az illetõ esetleg provokátor volt, és a szocialisták tudatosan balhét akartak. Ami azt illeti, Hiller István kultuszminiszter reagáló beszédét nézve és hallgatva, ahogy lassan, tagoltan, többször is kiejti száján a GYALÁZAT szót, nekem bizony egy pillanatra bevillant, hogy esetleg elõre betanulta a szöveget, tehát mégiscsak lehet valami alapja annak, hogy az MSZP eleve botrányt akart, de ez már valószínûleg az összeesküvés-elméletek kategóriájába tartozik. Maradjunk azonban még néhány pillanatig Hiller Istvánnál. Ha valaki visszaemlékszik a kevéssel ezelõtti Újhelyi obersthrumbanführer által megtartott „Lúdas Matyis” sajtótájékoztatóra, kísérteties hasonlóságot fedezhet fel a két szocialista politikus elõadásmódja között. Ugyanaz a lassú, tagolt, fenyegetõ hangsúlyú beszéd mindkét esetben, maximum Újhelyi mérgesebben nézett. (Tutti, hogy ezek ketten együtt járnak médiatréningre a Ron Werber Centerbe.) Hiller miniszter úr többször is említett a GYALÁZAT szót. GYALÁZAT, hogy megzavarták az ünnepet stb. No, akkor – a teljesség igénye nélkül – én is ide írnék két gyalázatos dolgot, amit legnagyobb sajnálatomra a miniszter úr kihagyott impozáns felsorolásából, pediglen fontosságukat illetõen messze megelõzik az általa említetteket: GYALÁZAT, hogy egy volt pufajkás miniszterelnök lehetett ebben az országban, szembeköpve és megalázva ezzel ’56 hõseit és a 183

forradalom emlékét. GYALÁZAT, hogy egy volt pufajkás, egy olyan ember, aki annak idején az ellenforradalom ellen harcolt, miniszterelnök lehetett ebben az országban. GYALÁZAT, hogy egy titokszolga D– 209, aki hazudott egy egész nemzetnek, miniszterelnök lehet ebben az országban. (Putyin, az orosz elnök mondta: „Egy KGB-s sohasem volt KGB-s!”) Úgy vélem, ha már arról beszélünk, mi számít gyalázatosnak és mi nem, errõl a két dologról sem feledkezhetünk meg. És közben folyik a mellébeszélés, a ködösítés, a hazudozás. Azon persze lehet vitatkozni, hogy mennyire volt szép dolog a MIÉP részérõl egy ilyen alkalmat felhasználni a tiltakozásra, de ez csak a látszat kérdése, mely elfedi a lényeget. A média pedig a látszatkérdéseket tartja a felszínen, hogy az igazán lényeges dolgok, amirõl igazán fontos lenne, hogy a társadalom szót ejtsen, megvitassa, rejtve maradnak a kíváncsi szemek elõl. Az igazi kérdés az, miért tartották fontosnak azok az emberek, akik ott voltak Söjtörön, hogy elmenjenek oda? Miért érezték úgy, hogy nekik mindenképpen ott kell lenniük, és hangot kell adniuk nemtetszésüknek, elégedetlenségüknek, ráadásul ilyen erõteljes formában, még akkor is, ha tisztában voltak azzal, hogy ezzel magukra vonják mindenki haragját? Szándékosan nem használtam a „szélsõséges” jelzõt, mert akkor a jelen helyzetet is szélsõségesnek kellene minõsítenem, hiszen ma Magyarországon az MSZP az egyik legszélsõségesebb párt. A leggyûlölködõbb, és az egyik azok közül, mely a nemzet testén a legszemérmetlenebb módon élõsködve megalázza és becsapja a magyar nemzetet. Szélsõséges a jelen helyzet, mondtam az elõbb. Igen, valóban az, legalábbis az én értelmezésemben mindenképp, hiszen mi másnak nevezhetném azt a szituációt, ahol az egykori elnyomók, vagy azok ideológiai örökösei oktatják ki a kisemmizett milliókat becsületbõl, tisztességbõl, demokráciából, hazaszeretetbõl – Gyurcsány: „Ha ön azt kérdezi, hogy tisztességesen boldogultam -e, mi az hogy, nagyon is! Törvényesen és tisztességesen!” – miközben õk maguk 184

milliárdos vagyonok tetején trónolva lassan azt is elfelejtik, hol van Magyarország. A szervilis lélekkel bíró talpnyalók hada, akik egykoron a hatalmas vörös ülepet nyalták oly kitartóan és hevesen, Moszkva és a nagy Szovjetunió kegyeit lesve, ma – néhány pálforduláson és köpönyegváltáson túl – a sárga csillagokkal ékesített kék ülep, Brüsszel, az ugyancsak hatalmas és befolyásos Unió bankárhadának óhaját, sóhaját lesik. A söjtöri botránytól mindenki elhatárolódik, mindenki elítéli azt. Bár az MSZP megmondó embere (asszonya) szerint e mögött is Orbán Viktor áll. Szegény hülyék, nem veszik észre, hogy ez a lemez már régen lejárt, erre a baloldali szavazók közül is jó egymillió már csak fáradtan legyintenek egyet. A nemzeti oldalnak pedig kifejezetten jól jön, hogy van egy parlamenten kívüli csoportosulás, amelyik úgymond „elvégzi a piszkos munkát”, tüntet, forrong, zajong, esetleg megvereti magát a rendõrökkel, és amelyiktõl – minden fórumot és médiát igénybe véve – oly csodálatos módon el lehet határolódni. A balliberálisok imádják ezt a szót. Mi kérem ott sem voltunk, nekünk semmi közünk az egészhez! Mi kérem nem vagyunk szélsõségesek, se radikálisok! Mi kérem szépen européerek vagyunk! Arccal Brüsszel felé. Már megint ez a görcsös megfelelni akarás a másik oldalnak. Szörnyû. Mintha ez bármin is változtatna, pedig dehogy! Akkor hol a hiba a képen? Nem a képen van a hiba, hanem a kép elõtt. Pontosabban a képernyõk elõtt. Nagy valószínûség szerint, legalább egy millió tévénézõ volt (de lehet, hogy több), aki a tévé elõtt ülve a söjtöri képek láttán elégedetten csettintett egyet és azt mondta: – Megérdemlitek, hogy kifütyüljenek benneteket! (A hevesebb vérmérsékletûek valószínûleg még azt is hozzátették, hogy „piszkos kommunisták”.) És itt az igazi probléma. Ugyanis ezzel a fene nagy elhatárolósdival, tiltakozással, csitítgatással kiölik a társadalomból az egészséges radika185

lizmust, mely némely esetben a társadalom immunrendszerének szerepét tölti be. Figyelmeztetõn felemeli hangját, amikor valami éktelenül nagy disznóságot érzékel. Mint például akkor, amikor ez a posztkommunista bagázs leereszkedõ módon kijelenti, hogy ’56 nemcsak baloldali forradalom volt. Az ember esze megáll és támaszkodik. De ne rohanjunk elõre! Ha ez így megy tovább, eljuthatunk odáig, hogy ha valaki egy kicsit jobban felemeli a hangját és azt mondja: Ejha!, rögtön szélsõségesnek, nacionalistának – és az elmaradhatatlan number one jelzõ – antiszemitának kiáltják ki. Rendkívül álságos az, amikor egy nemzeti oldalon politizáló politikus a médiában vagy közszereplései alkalmával virágnyelven közli, hogy hát neki semmi köze az ilyen dolgokhoz, õ elhatárolódik a szélsõségektõl, pedig legszívesebben õ is ott állt volna az elsõ sorban, õ fütyült volna a leghangosabban, õ dobta volna a legpontosabban azt az egy szem nyavalyás krumplit, otthon pedig a négy fal között kárörvendõen röhög egy jót azon, mekkorát égett Megyó és csapata. (Ez engem mindig emlékeztet azokra a telefonos beszélgetésekre, melyeknél a kézi beszélõ lerakása után küldik el melegebb éghajlatra a vonal túlsó végén tartózkodó beszélgetõ partnert. Ezen cselekvéssorozatnál végtelenül nagy fontossággal bír a helyes sorrend. Elõször mindig rakjuk le a kézbeszélõt (telefonkagyló) és csak utána kezdjük el emlegetni beszélgetõtársunk felmenõit. Az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiban történõ gyakori alámerüléseim során egészen megdöbbentõ tapasztalatokra tettem szert e tekintetben. Meglepõ volt számomra, hogy a szocialista nagyvárosban mily nagy népszerûségnek örvend a Toller polgármester úr által meghonosított, némi erotikus felhangokat is tartalmazó – „A Fidesz kapja be!” – frazeológia. Igaz, némely esetben az alantas emberi ösztönöktõl hajtott laza baszás-kényszer által motivált kreativitásnak köszönhetõen, annak mintegy kvintesszenciájaként, az eredeti szó fûzér némi mó186

dosulást szenved el, ám a helyzethez történõ aktualizálás általában kielégítõ eredményességgel jár.) Visszatérve a politikusok elhatárolódására, szélsõségesség-mentességére, természetesen van más megoldás is. Két megoldás kínálkozik. Van egy jó, meg egy rossz. Most épp a rossz van mûsoron. Van egy probléma, vagy egy rosszul rögzült állapot és nem szólunk. Vagy halkan, erõtlenül szólunk. Vagy hülyeséget mondunk. Mintha félnénk valamitõl vagy valakitõl. Úristen, mit fog szólni hozzá a média? Mit fog szólni hozzá a baloldali kormánykoalíció? Kit érdekel, hogy mit fog szólni hozzá?! Egészen addig nem fog változni semmi, amíg ezeknek a vélt vagy valós félelmeknek az árnyékában nyilvánulnak meg a polgári, a nemzeti oldalt képviselõ politikusok, közszereplõk és újságírók. Nem fog változni semmi, mert a félelem gúzsba köti a lelket, és a gondolat szabad szárnyalását, végül pedig eljutunk oda, hogy immáron gazdasági kifosztottságunk mellett egyúttal szellemi rabszolgák is leszünk saját hazánkban, elménk felett pedig egy az Orwell „gondolatrendõrségéhez” hasonló erõszakszervezet uralkodik majd. Meglehet, túlzottan sötét képet festettem az imént egy elképzelhetõ jövõrõl, éppen ezért ezt semmiképpen sem szabad megengednünk! A Jobbik megoldást kell választanunk! El kell határolódnunk a szélsõségektõl? Nosza, rajta, határolódjunk! Fejétõl bûzlik a hal, ahogy szokták mondani, kezdjük mindjárt a legmagasabb köröknél! Itt van mindjárt a rendszámtáblára emlékeztetõ D– 209-es kódszám birtokosa, a ma is miniszterelnökként regnáló (egykori) titokszolga. A mûvelt nyugaton a titkosszolgálati dosszié elõkerülése után, s miután kiderült, hogy a delikvens egy egész népnek (vajon a saját népének?) hazudott, becsapta õket, mennie kellett volna. De ha valamilyen isteni csoda folytán – mondjuk hatalmas népszerûségének köszönhetõen (ami jelen esetben ugye nem áll fenn) – mégis megmaradhatott volna a kor187

mányfõi székben, a kirobbant bróker-bank botrány után már mindenképpen vehette volna a kalapját és fel is út, le is út, mennie kellett volna. Nem így kis hazánkban. Itt rászakadhat az ég a kompromittálódott politikusra vagy közszereplõre (mármint ha a balliberális oldalhoz tartozik) õ akkor is marad. Mi hát a megoldás, lehetõleg eurokonform? Tényeket, érveket felsorakoztatva, s hozzá a hangunkat felemelve képviselnünk igazunkat. És nem csak egyszer, alkalomadtán, hanem rendszeresen, visszatérõen addig, amíg pont nem kerül az ügyek végére. Aki látta a mozikban Frank Darabont „A remény rabjai” címû kitûnõ filmjét, az ismeri ezt a mentalitást. Andy Dufresne egy ártatlanul elítélt rab, akit életfogytiglanra ítélnek kettõs gyilkosságért, amit nem is õ követett el. Andy, hogy idejét értelmesen töltse el a kaptárban, elhatározza, hogy felújítja a börtön könyvtárát. Ehhez pénzre is szükség van, amibõl új könyveket vehet a könyvtár számára. Éppen ezért mindenki, még a börtön igazgatója is halott ötletnek tartja a dolgot, de végül is belemennek. Andy felad egy pénzigénylõ levelet a megfelelõ helyre, ám válasz nem érkezik. Andyt azonban nem olyan fából faragták, hogy meghátráljon az elsõ nehézség láttán. Minden héten felad egy újabb – az elõzõvel pontosan megegyezõ levelet – a hivatalnak, hogy legyenek szívesek és támogassák a könyvtárat, míg végül aztán kb. úgy egy év elteltével felfigyel a hivatal a levelekre és kiutalja a pénzt. (Lassú víz partot mos!) A könyvek után Andy lemezeket is szeretne a könyvtárba, meg egy lemezjátszót. Ír hát egy újabb levelet, amire elsõre szintén nem érkezik válasz. Végül is a lemezek, most már hamarabb, fél év múltán megérkeznek. Szóval ennyit tesz a rendszeresség. Tudom, hogy nincs mindenkinek annyi ideje, mint Andy Dufresnenek, mégis ez egy jó megoldás lehet. (A happy end kedvéért, aki nem látta a filmet annak elmondom, hogy a végén Andy – leleményes eszének fényes tanújaként – lelécel a kóterból.) 188

Minél többször, minél hangosabban, minél több embernek kell elmondani érvekkel alátámasztott igazunkat, hogy mi történt és mi történik most éppen ebben az országban. Minél többször és minél hangosabban, hogy a külhoni fülek is meghallják. Hadd érezzék kellemetlenül magukat az elvtársak, kezdjenek megbarátkozni a gondolattal, hogy az õ idejük tulajdonképpen már lejárt, kizárólag az újkori magyar történelem vakvágányára sodródott vonatának köszönhetik, hogy egyáltalán még itt vannak a hatalomban. (Ez képzavar volt a javából, de mindegy.) Szóval. Még akkor is ezt kell tennünk, ha Brüsszelben csupán egy geopolitikai helyzetébõl adódóan stratégiai fontossággal bíró földdarabként tekintenek erre a 93 000 km²-re, a rajta élõ, egyre fogyatkozó nemzet sorsa pedig mit sem érdekli õket. Ebbe nem szabad belenyugodni! Mindig szóljon legalább egy hang itthon, mely a nemzetért, a nemzeti érdekekért és értékekért szól. Szóljon, makacsul, tisztán és érthetõen, zengjen fülsiketítõen a kommunisták és ideológiai örököseik fülébe, emlékeztesse õket arra, hogy mit tettek és mit tesznek ezzel a szerencsétlen sorsú hazával. Zúgjon a fülükbe, hogy most már nem a fényes, hanem az új szelek, a fiatalság szelei fújnak. A fiatalság szelei, melyek remélhetõleg kisöprik majd a kádárizmus langyos posványának áporodott levegõjét, s velük együtt a posztkommunista kádári párt elit nagy öregjeit is, a párt emlõin és a foxi-maxin felnevelkedett egykori KISZ-es garnitúrát pedig vissza fújja az érdekgazdaság korrupcióval teli süllyesztõjébe. Nem szabad belenyugodni a jelenlegi helyzetbe! Mindig szóljon legalább egy hang Európában is, a nagyhatalmaknál, makacsul, tisztán és érthetõen, zengjen fülsiketítõen az eurobürokraták és a népek sorsa fölött uralkodó pénzelit bankárok fülébe, emlékeztesse õket arra, hogy országaik annak idején Trianonban mit tettek ezzel a szerencsétlen sorsú nemzettel. A jelenlétükkel, személyükkel, cselekedeteikkel ma is a múlt elnyomó diktatúráját emlékezetünkbe idézõ kommunisták (a múlt 189

emberei) és ideológiai örököseik, az egykori KISZ-es társaságból verbuválódott multimilliomos és milliárdos bagázs sokak szemében hiteltelen. Sokan vannak olyanok, akiknek gyomra nem veszi be a forradalom hõseinek sírját megkoszorúzó MSZP-s politikusokat felkínáló médiamenü fogásait. A megbékélés fogalmával álságos módon tompítani akarják azt a kibékíthetetlen ellentétet, amely hóhér és áldozat között van. Annyit már elértek, hogy a magát liberálisnak mondó párt embereit nem fütyülték ki. Igaz, egykori forradalmi hõsük nem vett részt a 301-es parcellában a koszorúzáson. Pedig most már az ’56-os forradalom is az övék. Lenyúlták. Õk már csak így szokták. Álljanak itt bizonyságul Hegyi Gyula MSZP-s képviselõ szavai: Baloldali értékek és szabadság Az MSZP-frakció nevében koszorúzó Hegyi Gyula ‘56 baloldali hagyományait tartotta kiemelendõnek. „Mi nem azt mondjuk, hogy 1956 csak baloldali forradalom volt, de nagyon sok baloldali résztvevõje volt, akik emberséges, tisztességes, szociáldemokrata arcú szocializmust akartak, és mindenképpen Európában akartak gondolkodni” – mondta. A szocialista nagyváros öntudatos polgára itt egy pillanatra eldobta a pennát, mert nem akart hinni tulajdon két szép szemének. Szemüveget kellett vennem és még egyszer elolvasnom, hogy tényleg jól láttam-e, de tényleg. Mindenkinek felhívnám a figyelmét a „csak” szócskára! Na jó. Egye fene. A tiétek is volt ’56, nem csak a miénk, nesztek – mondja Hegyi képviselõ úr ezzel a „csak” szócskával. Erre már nem is illik rá a pofátlanság kifejezés, ez már becstelenség. Tulajdonképpen ’56 baloldali forradalom volt. De jó, rendben van, nehogy megsértsük valaki egyéni érzékenységét (mer’ mi ügye190

lünk ám a toleranciára, meg a másság tiszteletére – megtanultuk liberális testvéreinktõl) szóval nincs semmi gond, rendben van, ’56 nem csak és kizárólag baloldali forradalom volt. – Há’ beszarok! Nem ezek a mocskos, büdös komcsik pofáztak még öt perccel ezelõtt arról, hogy ’56 ellenforradalom volt?! – fortyant föl rusztikus stílusú barátom. Próbáltam csitítgatni õtet jogos felháborodásában, ám vajmi kevés sikerrel. Beszélgetésünk további részleteivel nem untatnám a nagyérdemût, azok ugyanis oly mértékig alámerültek a magyar nyelv kevésbé magasztos régióiba, hogy a nyomdafesték jelenlétét már semmiképpen sem tolerálták. Mindenesetre egy biztos, a sajátos kifejezõkészséggel megáldott cimborám által említett feloldhatatlannak tûnõ ellentét nekem is szöget ütött a fejembe. Addig is, amíg rájövök arra, hogy az elvtársak által több mint negyven évig csak ellenforradalomként emlegetett társadalmi eseménysorozat hogyan változott egyszerre csak baloldali forradalommá, ide pattintanám a JHF 7. számában kb. egy esztendeje papírra vetett soraimat. Akkor ezt írtam Szili Katalin megemlékezõ ünnepi beszéde kapcsán: „Szili Katalin a magyar országgyûlés elnöke ünnepi beszédében többek között arról is beszélt, hogy az 1956-os forradalom baloldali forradalom volt (szakszervezetek, munkástanácsok stb.)” Egy esztendõ telt el azóta és ma már ott tartunk, hogy ’56-ról –a párt kegyelmébõl, leereszkedõ nagylelkûségének köszönhetõen – immáron a hivatalos médiában is elhangozhat, hogy nem CSAK baloldali forradalom volt. Döbbenetes. Mintha mindig is az õ forradalmuk lett volna. Az övék, akiknek soha semmi közük nem volt ehhez a forradalomhoz, azt leszámítva, hogy szovjet kommunista testvéreikkel (meg tankjaikkal) kíméletlenül vérbe fojtották azt. A baloldali forradalomról szóló iszonyatos méretû hazugság a baloldali média iszonyatos nyo191

másának engedve megpróbál most átpréselõdni a társadalom ideológiailag erõsen lyukacsos szövetén. Az is lehet, ha várunk egy esztendõt, jövõre azt is megtudhatjuk majd, hogy ’56 tulajdonképpen szocialista forradalom volt, csak menet közben tért le a helyes útról és hát ezért (kizárólag a Haza érdekében természetesen) kellett Kádár elvtársnak behívni a szovjet elvtársakat, hogy a dolgok visszatérjenek a rendes kerékvágásba. Ivánéknál még épp kéznél volt néhány harckocsi, úgyhogy vonat helyett inkább azzal jöttek. Az, hogy közben néhányan meghaltak, istenkém ahol fûrészelnek, ott a forgács is hullik, nem igaz? Két esztendõ múlva meg majd az is kiderül – mivel a szocialista forradalom koncepciójába nem illik bele – hogy a jelmondat – „Ruszkik haza!”, amit mi eddig a forradalom védjegyéül szolgáló szlogenként ismertünk, nem is hangzott fel egyszer sem, a Szabad Európa Rádió találta ki az egészet. Ja, és ’56-ról még csak annyit, hogy Megyótól hallhattuk – akárcsak augusztus 20-a kapcsán –, hogy ’56 az egységes Európáról szólt. Egy fenét szólt ’56 az egységes Európáról! 1956 a Szabad Magyarországról szólt! Hol volt akkor Európa, hol volt akkor Amerika, miért nem segítettek? A választ természetesen tudjuk jól, nem állt érdekükben, hogy segítsenek. Az egészben az a legelkeserítõbb, ahogy ez a szervilis lelkû posztkommunista kormányzat kétségbeesett igyekezettel, egyszersmind kínlódva megpróbálja ráerõltetni az Európai Unió eszméjének szellemiségét nemzeti ünnepeinkre. Szörnyû. Nagy tisztelettel hadd kérdezzem meg: mekkorának kell lennie annak a hazugságnak, milyen magas pozíció kell ahhoz, hogy a balliberális média szembeforduljon kenyéradó gazdájával, az asztalra csapjon és azt mondja, na ezt már nem? Vagy már eleve elhibázott a kérdés ilyetén módon való feltevése, és nyugodjunk bele, hogy ilyen nincs, nem létezik? Igen, azt hiszem ez utóbbi a helyes válasz, ilyen nem létezik, kitartanak a végsõkig. A balliberális média a végletekig, sõt, azon túl prostituálódott. A pénzért mindent. Anyagi ellenszol192

gáltatás fejében és a kölcsönös egymástól való függés gúzsba kötöttségében híven és megkérdõjelezhetetlenül szolgálják uraikat. Mint a jól fizetett zsoldosok. Illetve pici különbség azért mégis csak van a zsoldosok és a balliberális médiaharcosok között. A zsoldosok, ha az ellenfél többet fizetett, átpártoltak hozzá, míg a honi ölebsajtó média-buldogjait nemcsak a pénzbõl font (sokszor) láthatatlan láncokkal tartják pórázon, de egyúttal az érdekközösségek, a koncért, a hatalomért és a befolyás birtoklásáért való sóvárgás is egybeköti õket, véd- és dacszövetségbe tömörítve ezt a pénzéhes farkascsordát. Mindenre ugranak azonnal, és kíméletlenül szétcincálják azt, akikre uraik rámutatnak. A múlt emberei a médiában, a múlt emberei a hatalomban. A nép pedig fõként a fiatalok, a jövõ emberei egyre türelmetlenebbek, egyre elégedetlenebbek. Õk már utazgatnak (és nem csak három évente), világot látnak, új kapcsolatokra, barátokra tesznek szert a nagyvilágból, õket már nem lehet leszerelni a tervutasításos népgazdaság egyhelyben topogásos kézi vezérlésével. Ráadásul Hegyeshalomnál a határt maguk mögött hagyva az elsõ látvány, ami a szemük elé tárul, hogy a sógoroknál még a fû is zöldebb. Itthon meg rohad szét minden. Hát akkor csodálkozunk azon, hogy a multimilliomos bankárból miniszterelnökké avanzsált titokszolgát kifütyülik? Csodálkozunk azon, hogy az eddigi gyanúsítgatásaiba látványosan belebukó üvegzsebû balek államtitkárt kifütyülik? Nem is értem a PR-csapatot. Ron Werber eddigi szárnyalását figyelve abszolúte nem értem, hogyan csúszhatnak be ilyen bakik. Ha Megyót elviszik valamilyen szabadtéri nyilvános közszereplésre, garantált a füttykoncert. A közutálatnak örvendõ Kellernél dettó. Kovács Lászlónak már a neve hallatán is felmorajlik a tömeg, akárcsak az egykori kultúr-cenzor Lendvai Ildikóéra. Az embernek olyan érzése támad, mintha tudatosan hergelnék a népet. Amikor aztán elfogy a türelem, („elpattant egy húr”) a törvény szigorával (no meg a párt munkás vasöklével) lehet visszaütni, hogy aszongya „lám-lám, 193

ugye mi megmondtuk elõre, hogy ezek az ördögi körök melegágyai a szélsõségnek”. A jól ismert formula. Elõvesszük a jól bevált antiszemita forgatókönyvet á la Ron Werber. Addig is, amíg általánosan elterjedtté és a sarki drogériában is gond nélkül beszerezhetõvé válik a Westinghouse gyártmányú M– 40-es szakaszolt impulzusú fázismodulált plazma fegyver és mindenki beszerzi saját szamurájkardját (a Kill Bill-ben Uma Thurman és a kaszkadõrstáb segítségével némi betekintést nyerhetünk, hogy szakavatott kezekben mire képes az eszköz – én egyébként már tettem lépéseket az ügyben), szóval amíg ideológiailag mindenki kellõképpen felfegyverzi magát az elsõ nagy összecsapásra (a 2004-es választás már nincs messze), addig is javaslom, hogy otthon a négy fal között, a tévé elõtt ülve, szemrebbenés nélkül és jó hangosan fütyülje ki a neki nem tetszõ politikusokat. Legfeljebb bekopogtat Mokép Ferkó és azt mondja: „Nem futyul, nem futyul.” A szocialista nagyváros öntudatos polgára

194

SHADOWLAND – avagy Alternatív hatalom Árnyék-országban? –

„Kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Hataloméhségük, cinizmusuk, gátlástalan rombolási hajlamuk, nemzet-, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális – azaz nem kommunista – ember számára” – Szolzsenyicin – Mostanság igencsak ritkaság számba megy, úgy is mondhatnám, a fehér holló kategóriájába tartozik, amikor a szocialista nagyváros öntudatos polgára napindító tömegkommunikációs élményként az m1-en reggelente látható Gyárfás-féle borzadállyal, a „közszolgálati” Nap-keltével ébred. A reggeli beszélgetõs mûsor annak idején – még kereskedelmi tévés korában az egykori magyar, ma „hites” ATV-n – hétrõl-hétre beszámolt arról, hogy aki õket nézi, az bizony a legnézettebb reggeli mûsort látja éppen. Mióta visszakerültek királyi tévéhez, az m1- re (és délután ismétlés formájában az m2- re, mert ugye a jóból sosem elég) és „közszolgálatiak” lettek, és mióta Hír Televízió is van a világon, azóta ezek a szerda reggelenkénti nézettségi adat-ismertetések valahogy elmaradtak. No, de sebaj, megleszünk mi e nélkül is. (Úgy tûnik a Hír Televízió megjelenése óta némileg új szelek – és fõként más irányból – be-befújnak a kissé féloldalasra sikeredett honi média viharfellegekkel tarkított szürkés egére. Ez minimum három képzavar volt, de nem érdekes, megyünk tovább.) Szóval, a minap átkapcsoltam az m1-re, ahol azt kellett tapasztalnom – körülbelül erre is számítottam –, hogy akárcsak az életszínvo195

nal, úgy a Nap-kelte színvonala (Forró távozása ellenére) se mutat egy jottányi emelkedést sem. A mûsor maradt ugyanaz a sablonos, belterjes tömegkommunikációs posvány. A késõ kádári idõkbõl itt maradt (annak idején a rendszerváltás végkimenetelét telepakolt bõröndökkel végig izguló) média-aparátcsikokat vonultat fel, félig-meddig bulvár jellegû „húzd meg ereszd meg” típusú reggeli hajcihõ keretén belül. Egy hétbõl legalább három napot lefoglal a Kovács-Kuncze-Lendvai trió, vasárnap délelõttönként pedig – igaz most már Boross Péter nélkül –, a Horn Gyula-díjas Horn Gyula mesél nekünk a demokratikus jogállamról meg az européer (ajropunó) viselkedésrõl. Ezen vasárnap reggeli szeánszokban elmaradhatatlan társa az egykori pufajkás karhatalmistának a mûsor szellemes és humoros házigazdája, akinek sajátos hanghordozásában gyönyörködve a gyanútlan televíziónézõ minden bizonnyal arra a következtetésre jut, hogy a mi a tiszteletbeli boncmesterünk, a derék Lakat T. Károly, nagy valószínûséggel a nikotinnal hosszú évtizedeken át folytatott ádáz küzdelem során tett szert sajátos orgánumára. De hát mitõl is lenne más a mûsor, hiszen kis kivételtõl eltekintve ugyanazok az emberek ülnek ott reggelente a mûsorvezetõi székben, akik azelõtt is. Igaz, az elit média-kommandó tagjai közül ketten már letették a lantot, úgy tûnik végleg feladni kényszerültek médiabeli fix (fizetõs) harcállásukat. Legalábbis a dolgok jelen állása szerint, bár erre azért nem mernék mérget venni. Egyikük – akit én csak az „SZDSZ élõ szócsövének” szoktam hívni – Mélykuti Ilona, a férfi mûsorvezetõk szerint õ „Hófehérke a hét törpe között”. Szóval a mi drága Icánk már korábban elhagyta a csapatot, nem is nagyon találkozni vele mostanság a képernyõn. Az SZDSZ stratégiai koncepciójának megfelelõen – a kultúra, az oktatás és a média területén minden hatalmat a liberálisoknak! –, valamilyen kulturális ajánló mûsorban láttam pár percre feltûnni a képernyõn a jó múltkorában. 196

Darab idõvel ezelõtt kényszerült távozni az Angol utcai stúdióból – úgy tûnik véglegesen – az élcsapat másik illusztris tagja, a multimilliomos Forró Tamás is, az ismert okok miatt. (A kód neve: K&H.) Ha semmi más, csak olcsó humorizálás lenne a célom, azt is mondhatnám, hogy forró lett a talaj a lába alatt. Ám ebben az esetben minden kétséget kizáróan helyénvalónak tûnik, ha helyzetértékelés gyanánt felidézzük Kalányos Winnetou kisebbségi brácsamûvész kiterjedt famíliájából az üzleti életben tevékenykedõ családtagok (bizniszmenek) és ügyvédeik közt zajló telefonbeszélgetések második részét, mely így hangzik: – És ez a tényvalóság! (Csak a teljesség kedvéért, nehogy valaki slendriánsággal, vagy felületességgel vádoljon meg, kiegészítõ információként álljon itt az elõbbiekben említett típus-telefonbeszélgetés elsõ része, ahol nagy általánosságban az alábbi mondattal veszi kezdetét a diskurzus: – Ott se vótam ügyvéd úr. Hát, lehet, hogy néhány hét múlva Forró is hasonló beszélgetéseket folytat majd mobiltelefonján keresztül az ügyvédjével.) Na mindegy, térjünk vissza a médiaháború fegyverropogástól hangos csataterére! Ínhüvelygyulladást megkockáztatva, füstölgõ távkapcsoló-gombokkal rombolok át a közszolgálati m1-re, ahol mit látnak szemeim, a KISZ-milliárdos sportminiszter és a szebb napokat is megélt Acél (Acsádi) folytat kedélyes reggeli cseverészést. Amolyan tessék-lássék kérdezz-felelek. A röpke tíz perc alatt a „köztársaság” szó nem tudom én hányszor hagyta el a sportminiszter fogainak kerítését. (A fõnök jó példával jár elõl!) Nem is igazán értettem ezt az egészet, persze lehet, hogy velem van a baj. Most vagy az van, hogy Gyurcsány elvtárs azt hiszi rólunk, egyszerû közemberekrõl, hogy olyan hülyék vagyunk, hogy nem tudjuk, miben élünk immáron tíz egynéhány esztendeje a gengszterváltás óta, vagy az van, hogy az egykori KISZ-vezérnek ennyi idõ után is 197

nehezen megy az átállás a népköztársaságról a köztársaságra és azért gyakorolja ennyit? Jelen pozíciójában azért meglehetõsen kínos lenne, ha miniszterként – véletlenül, természetesen – népköztársaságot mondana köztársaság helyett. Láttam én már karón varjút! Amikor a parlamenti tévéközvetítés alkalmával az egyik képviselõ éppen félálomból emelkedett szólásra és a derék honatya úgy kezdte beszédét: „Tisztelt Bíróság!” Valószínûleg éppen akkor és ott csak testi valójában volt jelen a parlamenti patkóban, lélekben valahol egész másutt járhatott. Ki tudja, tán éppen valamelyik bíróságon? Azért ez is sokat elárul a parlamenti viszonyainkról. Eszébe juthatott volna valami más a szerencsétlennek, de nem, neki éppen a bíróság rémlett fel. Na mindegy. Visszatérve a reggeli mûsorban elhangzottakra. Érdekes volt, hogy Acél mennyire „vette a lapot” és a miniszter által virágnyelven, rébuszokban közölt mondanivalóját mindig õ, a mûsorvezetõ mondta ki konkrét, mindenki számára érthetõ és világos formában, soha nem a miniszter. Ez ám a hihetetlen profizmus és összehangoltság. (A Ron Werber Centerben valószínûleg ezt hívják team-munkának.) Ja kérem, ennyit tesz negyven év fór, no meg a foxi-maxi fejtágítók kitartó és rendszeres látogatása. A beszélgetés lényegében arra épült, hogy a sportminiszter szerint a Fidesznek nemcsak árnyékkormánya van – ami ugye minden normális jóléti demokráciában teljesen elfogadott ellenzéki „intézmény” –, hanem egy egész árnyék-országot építget szép csendben a színfalak mögött. Ez pedig veszélyezteti a demokratikus (szocialista) államhatalmat és megkérdõjelezi a kormány legitimitását. Na bumm! Ezt aztán jól megcsinálta ez a fránya Fidesz! Ezekkel a fiúkkal mindig baj van! Már megint nem tudnak nyugodtan megülni a sej-hajukon, árnyék-országot építenek! Fiúk, fiúk, nem lesz ennek jó vége! Ja, majd’ elfelejtettem! És ez ellen – mármint az árnyék-ország építési projekt ellen – az államapparátuson belül az állam legna198

gyobb szigorával fel kell lépni! (Aki nincs velünk, az ellenünk! Ismerõs, ugye?) Természetesen egy közhivatalnoknak a mindenkori államhoz kell lojálisnak lennie. De vajon az állam egyenlõ a kormánnyal? Mert ha a szocialista-kommunista logikát követjük, akkor Gyurcsány miniszter úr (elvtárs) azt is mondhatta volna, hogy a „Köztársaság én vagyok!”. No, de mi van akkor, ha maga a Kormány hoz olyan intézkedéseket, melyek az állam érdekeivel ellentétesek? Arról most nem is beszélek, hogy a nemzet, az emberek érdekeivel mi van, mert abba már nyerhettünk némi betekintést a 2004. évi költségvetési tervezet alapján. Mármint, hogy a lakosság, a nemzet érdekei a szocialisták fontossági listáján valahol leghátul szerepelnek, közvetlenül a bankok, pénzügyi érdekeltségek és az adósságszolgálat után. Aztán itt van egy másik érdekes kérdés. Ugyan, mondaná már el nekem valaki, hogy milyen alternatív hatalma van az ellenzéknek, amikor még egy sportminiszteri választ se tudnak leszavazni, mert – ha másként nem megy – a T. Ház elnök-asszonya siet a bajba jutott kormánytag segítségére szavazatával? Arról nem is beszélve, hogy az ellenzék javaslatait, beterjesztéseit sok esetben élbõl lesöprik az asztalról. Szóval akkor milyen alternatív hatalomról is beszélünk mi itten? Nem is az ellenzékkel van itt az igazi probléma, hanem az ún. „független intézményekkel”, illetve azok vezetõivel. Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (PSZÁF), Magyar Rádió, Legfõbb Ügyészség, Nemzeti Bank. Az elsõ és legfontosabb probléma, hogy ezen intézmények élére még a Fidesz nevezte ki a vezetõket, ergó ezek az emberek a Fidesz emberei. (E tekintetben valószínûleg az lehet az igazi gond, hogy a tavalyi kormányváltás után elkezdett „nagytakarításban” nem sikerült 100%-ra teljesíteni a tervet, nem sikerült minden posztra hûséges pártkatonákat, megbízható elvtársakat tenni, néhány helyen még gondot okoz a törvényesség. Ha ma is létezne még a Sztahanovista-mozgalom, könnyen lehet, hogy a tisztogatási akcióért felelõs pártaparatcsikokat 199

az MSZP belsõ ellenõrzõ szekciója szabotázzsal vádolná meg, amiért az elvtársak nem teljesítették a tervet.) Kondor Katalinnak sem a múltjával van baj, hanem a jelenével. De már dolgoznak rajta az elvtársak. (Akkor meg kit érdekel a 6-os karton, meg, hogy mi volt x évvel ezelõtt? Avagy, ha mégis érdekes, akkor D–209-nek kell elõször lemondania.) A másik nagy probléma valahogy így foglalható össze: csõdbe viszünk mindent, eladósítunk, szétlopunk mindent, gombnyomásra leáll a gazdaság, nem tudjuk majd fölvenni az EU-s pénzeket, mert nem épültek ki hozzá a megfelelõ rendszerek, de a köztisztviselõ az legyen hûséges és lojális a Kormányhoz, mukkanni se merjen, különben fel is út, le is út. Ráadásul, csak hogy még tetézzük a bajt, ezeket a fránya kormánytól független közintézményeket, s azok vezetõit nem is utasíthatja a kabinet, maximum megkérheti õket (azt is csak szépen!), hogy méltóztassanak befogni végre a pofájukat. Ha valaki azt hiszi, hogy ezt nem lehet überelni, hát akkor nagyon téved. Kétségtelenül Szász Károly esete a legérdekesebb. Nem mentek vele semmire. Megver(et)ték, megpróbálták lejáratni õt és az általa vezetett intézményt, mégsem jutottak eredményre. Sebaj, majd oly módon változtatjuk meg a törvényt, hogy gond nélkül eltakaríthassuk az útból a nekünk nem tetszõ embereket, jelen esetben Szász Károlyt. Csendesen és félve kérdezem meg, ha mondjuk még két-három hónapig nem mennek semmire Járai Zsigmonddal se, meg Kondor Katalinnal se, akkor majd hozzányúlnak a Nemzeti Bankról, meg a Magyar Rádióról szóló törvényhez is? Mert akkor aztán a demokratikus jogállam illúziója végképp elillan. Ez ám az igazi, pártállami idõket felidézõ kézi vezérlés! Ha minden kötél szakad, megváltoztatjuk a törvényt, vagy ha az sem elég, hozunk egy újat. Hölgyeim és uraim, a polgári demokráciának egy kétségkívül érdekes ám annál sajátosabb értelmezésével találkozhatunk itten. A 200

köztársaság én vagyok, és majd én megmondom, hogy mi az, amit demokráciának hívunk, mindenki másnak pedig kuss! Zabáljatok, éljetek, fogyasszatok, nézzétek a kereskedelmi tévéket, a fiatalok igyanak whiskyt kólával, menjetek le az új M7-esen (azt is mi építettük) a Balatonra, szórakozzatok! Csak egyrõl ne feledkezzetek meg, pofa alapállásban! Vagy valami ilyesmi. Csak egyben bízom, remélem, hogy 2006-ig nem lesz elég idejük arra, hogy az összes törvényt a nekik megfelelõ módon változtassák meg. Én egyébként tökéletesen megértem azt, hogy derék posztkommunistáink számára feldolgozhatatlan tapasztalás az, hogy a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét (PSZÁF), a Magyar Rádiót, a Legfõbb Ügyészséget és a Nemzeti Bankot nem a kabinet, de még csak nem is az MSZP irányítja, és azt hiszem részemrõl, mint egyszerû magyar állampolgár részérõl teljesen jogos az elvárás, hogy a gengszterváltás óta eltelt tízegynéhány év után végre a szegfûmintás utódpárt is megbarátkozzon ezzel a gondolattal. Ugye nem kértem túl sokat, kedves elvtársak? Tulajdonképpen mi folyik itt? A média nagy nyilvánosságától kísérve tér vissza a rossz emlékû káderezés és B-listázás? Jó, rendben van. Nincs rendben, de tegyük fel, hogy Gyurcsány miniszter úrnak igaza van, és a Fidesz (álnok módon) a nyilvánosságot megkerülve, a színfalak mögött árnyékkormányának vezetésével egy árnyék-országot épít. Én a baloldal helyében sürgõsen elkezdenék azon gondolkodni, hogy vajon mi késztet arra felelõs beosztású embereket, hogy ha kell szembemeneteljenek a Kormánnyal? Az államapparátusban dolgozók többsége jól képzett szakember, érti a dolgát, talán oda kellene figyelni arra, amit mondanak. Tudom, hogy ez egy szocialista politikus számára talán elképzelhetetlen, de ne adj’ Isten még az is elképzelhetõ, hogy a nagyságos szocialista Kormányzat valamit rosszul csinál és arra figyelmeztetnek a szakem201

berek. Hogy a szakemberek által mondottak megegyeznek a Fidesz véleményével? Hát, ha már ketten mondják, hogy nagy gáz van, akkor arra csak oda kellene végre figyelni, legalább utána kéne járni a dolgoknak, nem mindjárt megfenyegetni azt, aki figyelmeztet a bajra. Egy ország – még ha árnyék-ország is – nem négy-öt emberbõl áll, hanem százezrekbõl, milliókból. Egy vezetõ beosztású ember pedig csak úgy tud odaállni bármilyen ügy mellé is, ha az irányítása alatt dolgozó apparátus is támogatja õt ebben. Ellenkezõ esetben beosztottjai minden lépését meghiúsíthatják. Hát ennyit dióhéjban Árnyék-országról. A szocialista nagyváros öntudatos polgárának tudósítását olvashatták Operett-Magyarországról. A SZERVILISTA BÁBKORMÁNY Komolyan mondom, néha azon tûnõdöm, hogy a jelenlegi „nemzeti közép” szakértõ kormánya, valójában kinek a kormánya? Kiért dolgozik, mert hogy nem érettünk, az egyszer hétszentség. A múltkor láttam a televízióban egy tudósítást, melyben arról számoltak be, hogy a világhírû Quelle csomagküldõ cég hazánkba küldte anyagbeszerzõit. A tudósításban nyilatkozott a tárgyalásokon a magyar kormányt képviselõ hölgy is, aki többek között elmondta: – Feltételül nem szabtunk semmit. Természetesen. Íme hölgyeim és uraim a megtestesült szervilizmus. Mindenkinek felhívnám a figyelmét a „természetesen” szóra. Pofa alapállásban, mindenkinek kinyaljuk a kinyalni valóját („Mindig kell egy ülep!”), csak hozzátok a lóvét, mer’ qrva nagy bajban vagyunk! Az elvtársnõ meg közben repesett örömében, hogy végre-valahára beszédült valami befektetõ-féle ebbe a szerencsétlen országba. Ennyire nincs lóvé! Ennyire kell a lóvé! De vajon miért annyira természetes ez a „természetesen”? És hová tûnt a rengeteg pénz? 202

Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani, hogy a baloldalon mindenki korrupt, lop, csal és hazudik, a polgári oldalon meg csupa szentember tevékenykedett itt az elmúlt kormányzati ciklus négy esztendejében. Nem. Sõt, azzal is tökéletesen tisztában vagyok, hogy a mai Magyarországon a tisztesség, becsület és erkölcs sok esetben bizony nem fér bele a politika kategóriájába. Lehet, hogy ezért lesz majd a 2006-os választásokon befutó a Jobbik? Ki tudja, majd meglátjuk. Idõvel talán minden kérdésünkre választ kapunk. A Jobbikos srácokkal kapcsolatban mindössze egyetlen aggályom van, ám az – eddigi tapasztalataimból kiindulva – egy jó darabig még biztosan nem fog eloszlani. (Mivel a „fiúk” megszólítást a baloldal jóvoltából a Fidesz már kivívta magának, a Jobbikos csapatot csak srácokként említem eztán. Lehet, hogy idõvel ezek a mostani „pesti srácok” is méltó örökösei lesznek az akkori, az ’56-os pesti srácoknak. Ki tudja? Tán az idõ erre is választ ad majd.) Egy biztos, a Jobbikot alkotó fiatal generációnak egy vitathatatlan elõnye van a mai politikai elit szereplõivel szemben, már csak életkoruknál fogva sem lehetnek közöttük, ún. „fogott emberek”. Egyszerûen azért, mert akkor még nem éltek, vagy éppen gyerekek voltak. A magam részérõl nem is emiatt aggódom, mondjam úgy, féltem õket egy kicsit. Amikor nosztalgiával gondolok vissza a rendszerváltást követõ évekre, emlékezetem mélységes bugyraiból felsejlik a magyar televíziózás egének zenitjére rakéta sebességgel felszáguldó, hatalmas ívû karriert befutó, mentõorvosból Szerencsekerék-háziasszonnyá, majd késõbb Filmmúzeum igazgatóvá avanzsált Prokopp Dóra. Amikor a mi gyönyörûséges Dóránk még két mentõzés meg egy samponreklám között lelkesen pörgette a betûket a Szerencsekerékben, egy interjú alkalmával megkérdezték tõle, ugyan mesélné már el a kedves nézõknek, hogy a rossebbe van az, hogy egy ilyen fiatal, gyönyörû, csinos, ápolt nõnek, aki ráadásul még orvos is, korpásodik a haja? 203

A Szerencsekerék addig kissé szûkszavú, ám annál magabiztosabb háziasszonya a tõle megszokott tündéri mosoly kíséretében felvilágosította a népi naivitás állapotában leledzõ tévénézõk millióit, miszerint: „Bizonyos összeg fölött mindenkinek korpásodik a haja.” (Magyarán igazából nem korpás a haja, csak annyit fizettek neki a reklámban, hogy öt percre beállt a zuhany alá és hagyta, hogy rászórjanak valami fehér izét a hajára. Ennyi.) No, mármost a Prokopp-féle analógia farvízén haladva könnyen belátható, hogy ami igaz a televíziós samponreklámokra, az igaz a politikusokra is. Kiváltképp a politikai csatározásokba újonnan érkezõkre. Errõl egyébként volt alkalmam személyesen is elbeszélgetni Molnár Tamással, a Jobbik egyik alelnökével, aki megnyugtatott, hogy ez a veszély – legalábbis egyelõre – nem áll fenn. Ugyanakkor a dologhoz az is hozzátartozik, hogy aki késõbb kerül a tûz közelébe, az hamarabb szeretne megmelegedni, nagyobb falatokat szeretne a zsákmányból, hogy csillapítsa az éhét. Azok pedig, akik már jó ideje a melegben sütkéreznek elkényelmesedtek, eltunyultak, nem sietõs nekik, néha még arra is hajlamosak, hogy egyhelyben topogjanak. Mindeközben rohad széjjel minden, folyik kifelé a rengeteg pénz számolatlanul. Nem is zavarna ez senkit, ha a népnek is maradna valami. Egyik tizenkilenc, másik egy híján húsz! – szokták mondani manapság, amikor az ún. politikai elit szóba kerül. Azért egy apró különbség mégiscsak van a polgári oldal és a rendszerváltás óta immáron második „come back”-jét (visszatérését) megélõ posztkommunista (vörös)gárda között. A Medgyessy-kabinet – az ügyintézõ Horn-kormány mintájára – a „gyõztes mindent visz” alapon módszeres alapossággal – egészen a zsebek legmélyéig lehatolva, az utolsó filléreket is kikotorászva onnan – sarcolja meg a magyar nemzetet. A polgári kormány négy esztendeje alatt azonban történt valami szokatlan. Nekünk – egyszerû, halandó, magyar állampolgároknak – is 204

hagytak valamit. Egy élhetõ(bb) Magyarországot. Azt a pénzben ki sem fejezhetõ érzést, hogy újra jó itt élni, újra jó magyarnak lenni. Hosszú idõ után végre elõször érezhették úgy nagyon sokan – a pénztárcájukon keresztül is –, hogy becsületes munkával, ha csak egy kicsit is, de évrõl-évre jobban élnek. Tudom, hogy nem mindenki – nem is ezt mondtam –, de nagyon sokan. A magyar társadalom kétségbeesett erõfeszítéseket tesz, hogy lerázza magáról a koloncként nyakába szakadt posztkádári nómenklatúra elitet, mielõtt az végképp a visszafordíthatatlan romlás lejtõjére taszítaná az országot. Másfél esztendõvel az országgyûlési választások után a polgári kormány miniszterelnökének hívó szavára még mindig tömegek mozdulnak meg, bárhová is menjen az országban. Eközben a „törvényesen” megválasztott „legitim” magyar kormány fejét lassan már semmilyen nyilvános közszereplésre nem merik elvinni, mert a garantált eredmény füttykoncert. Hát ezért nem értem én, miért csodálkozik azon a KISZ-milliárdos sportminiszter, hogy létezik egy másik Magyarország is. Õ Árnyék-Magyarországnak hívja, én meg Polgári-Magyarországnak. Ez utóbbinak sajátos ismertetõjele, hogy benne az emberek szabadon és félelem nélkül élnek. A sportminiszter és a szocialista nagyváros öntudatos polgára közötti véleménykülönbség persze azonnal szembeötlõ. Nem is tagadom egy percig sem. Ám ami ennél is fontosabb, hogy a titokszolga miniszterelnök által oly sokat emlegetett „egyetlen Magyarország létezik” magasztos – és tegyük hozzá rögtön, hogy a D–209-es szájából rendkívül álságosan hangzó – kijelentés saját minisztere és kebelbarátja által is látványosan megbukott. Az árnyék-országot építõ árnyékkormánynak alternatív hatalma van. Igen, úgy tûnik a polgári értékek, a polgárosodás, a középosztály szellemi, anyagi gyarapodása a magyar nemzet számára kívánatosabb, mint a történelem fintoraként itt maradt internacionálisan nemzetellenes posztkommunista attitûd. Operett-Magyarországon nagyon fontos a látszat. Nemzetközi felmérésekrõl készült jelentésekben néha már olyan megfogalmazáso205

kat is olvashattunk, hogy hazánkban az emberek tulajdonképpen látszat demokráciában élnek. És mindenbõl legalább kettõ van. Magyarországból, nyilvánosságból, törvényességbõl, a demokrácia értelmezésébõl és még sok minden másból. Operett-Magyarországon nagyon fontos a látszat. A látszat törvényesség megtestesülésének komikus példáját láttam nemrégiben az egyik kereskedelmi tévé adásában. A minap megnéztem az egykor csak Lenin-TV-nek becézett TV2 mozi-ajánló magazinmûsorát, a Cinematrixot. A mûsor meglehetõsen késõi órán, egész pontosan 23:37-kor kezdõdött. A mozi-ajánló elõtt megjelent a jól ismert sárga karika, benne a 12-es számmal, a szpíker pedig a szokásos „kérdezze meg orvosát gyógyszerészét…” hangján elrebegte nekünk, hogy: „A következõ mûsorszám megtekintését 12 éven aluli nézõinknek nagykorú felügyelete mellett ajánljuk.” Elárulná valaki, hogy éjnek évadján, 23:37-kor, mi a francot keres még a tévé elõtt egy 12 éven aluli gyerek? A szocialista nagyváros öntudatos polgára

206

KÉT EMBER KÖZÖTT LEGRÖVIDEBB ÚT A MOSOLY – avagy Tegyük jobbá a dolgokat!

A költõ szavaival élve „Ki tollal, ki fegyverrel” vívja az ideológiai háború ádáz csatározásait a honi közélet és média egyre kaotikusabbnak tûnõ harcmezején. A szocialista nagyváros öntudatos polgára a tollat választotta, és a XXI. századi kihívásoknak megfelelve, a számítástechnika és a világháló vívmányait is felhasználva küzd – egyelõre még – lelkesen és kitartóan az ellen sötét seregeivel szemben. Ennek a sokszor kilátástalannak tûnõ harcnak vannak fegyverei is, melyeknek mûködését és hatékonyságát tekintve, ha a valódi fegyverarzenállal kellene analógiát vonni, két eszköz felelne meg istenigazából. Az egyik ilyen csodálatos és hatásos fegyver a katana, a szamurájkard. Nagy szeretettel ajánlanám mindenki figyelmébe a Hattori Hanzo kardokat. Ezekkel csak egy baj van, darabja úgy körülbelül egymillió dollár. Azért ilyen drágák, mert a tradicionális japán kardkészítési technológiával, vagyis kézzel készülnek. A fémet több mint ötszázszor hajlítják meg, míg a kard elnyeri végsõ formáját. Vezetõ japán üzletemberkörökben az image-hez hozzátartozik, hogy legyen egy vagy két ilyen, vagy ehhez hasonló minõségû katana berendezési tárgyaink között. Képzett harcos kezében halálos fegyver. Hiába a hagyomány rendkívül értékes dolog, illendõn meg kell fizetni az árát. Az ellen táborának egy prominens képviselõjétõl hallhattuk, hogy „politizálni mosolyogva is lehet”. Háborúzni is – ezt már csak én teszem hozzá. A szamurájkard kifejezetten jó példa erre, hiszen egyetlen jól 207

irányzott csapásával könnyedén kettészelhetünk vele egy fatestápolót (gyengébbek kedvéért baseballütõt). Mindezt elegánsan és mosolyogva. Az ideológiai harc szamurájkardja az éles, pontos kritikai csapás, mely úgy hatol át a liberális médiafalon, mint kés a vajon. Hajszálpontosan arra a helyre ahova kell, akkora erõvel, amekkorával kell, és mindig a megfelelõ idõzítéssel. Ahogyan Gandalf, Tolkien csodálatos mágusa mondaná: „Egy mágus sohasem késik, sohasem siet, mindig pont akkor érkezik, amikor kell.” De hogy a lõfegyverek széles rajongótábora se maradjon megfelelõ eszköz nélkül, az õ részükre megfelelõ választásnak látszik a Westinghouse gyártmányú negyven wattos szakaszolt mûködtetésû fázismodulált plazmafegyver, mely a terminatorok gyalogsági fegyverzetének alapfelszereltségébe tartozik, ezt a gyártó, hogy úgy mondjam, gyárilag szállítja a 101-es harci modellekkel együtt. Ez a fegyver megfelelõ tûzerõvel rendelkezik ahhoz, hogy minden ellenállást és akadályt hatékonyan eltakarítson az útból. Kétségtelenül nem olyan elegáns fegyver, mint egy szamurájkard, de bizonyos esetekben, amikor harcunkat már nem vívhatjuk meg úriemberek módjára, vagy az ellen akkora túlerõben van, hogy a test-test elleni küzdelem eszköztára helyett más fegyverekhez kell nyúlnunk, egész biztosan jó választás a cyborg hadsereg kézifegyvere. Ezen rövid cinemaszkopikus bevezetõvel csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az ideológiai harc, a médiaháború és az élet mindennapjaiban megvívott személyes csatákban is mennyire fontos és nagy jelentõséggel bíró dolog a megfelelõ fegyver kiválasztása. Ahogyan a népi bölcsesség kincsestárából ránk maradt mondás is tartja: „Ágyúval verébre lõni” nem jó dolog, de minimum kerülendõ. A kritikát, a jogos észrevételeket próbáljuk meg mindig arányba állítani a történtekkel. (Ez néha látványosan nem sikerül. Esetenként még nálam se. Sebaj, azért próbálkozunk!) És még valamit! Nagyon fontos, hogy ne becsüljük le az ellenfelet. A történelem során jó néhány példa volt már arra, hogy csaták, 208

összecsapások sorsa fordult meg azon, hogy egyik vagy másik fél lebecsülte a vele szembenállót. És egy jó tanács! Ne szégyelljünk tanulni az ellenféltõl. Ennek jegyében készült ez a kis írás is, melyben a szocialista nagyváros öntudatos polgára az igen tisztelt Olvasó számára talán kissé furcsának tûnõ módon, e cikkben két, az egész világot behálózó, kontinenseken átívelõ multinacionális cég jelmondatát ajánlja szíves figyelmébe. A gyermekkoromban oly sokszor hallott „Okos enged, szamár szenved!” mondás bölcseletét szem elõtt tartva, úgy gondolom, talán a lokalizáció és a patriotizmus derék élharcosai is tanulhatnak valamit a globalizáció (látszólag) legyõzhetetlen óriásaitól. A jelmondat – az angolszász kultúrkör és a multikulti rajongóinak kedvéért, a szlogen – röviden, tömören és lényegre törõen közli a potenciális fogyasztóval az üzenetet, egy mondatba sûrítve próbálja meg eladni az árut, az érzést (feelinget), az eszmét. Színtiszta üzlet a politika is, sõt, ez ám az üzlet csak igazán, mégpedig a javából! Csak itt porszívó helyett eszméket és ideákat kínálnak nekünk a vitatkozás tudományának derék szónokai. A jelmondat, vagy szlogen tisztán, érthetõen, egy mondatba sûrítve fogalmazza meg mindazt, amivel a politikusok papírjaikból felolvasva hosszú perceken át masszírozzák hallgatóságukat. (Néha már zsibbad is a nép agya a sok ostobaság hallatán, de hát mit csináljunk, nekünk ilyen politikusok jutottak.) Mégis, azt kell mondanunk, többségében mûködik a dolog. Hiszen az arctalan tömeg, aki annak idején – talán kényszerûségbõl, talán lustaságból – belekényelmesedett a kádári fridzsider-kommunizmus ötéves tervei által „felépített” emberarcú szocializmusba, maga mögött tudva a gengszterváltás felülrõl levezényelt, elõre lezsírozott folyamatát, ma az ún. polgári demokráciának csúfolt posztkommunista ország bitorlás idején, egy zökkenõmentes metamorfózison átesve, mint engedelmes globális fogyasztókból álló – szintén arctalan – massza, jelenik meg elõttünk. Ez a massza ragadós, nyúlós, mindenüvé elér, mindent 209

beborít, mindent ellep. A közösségeket tönkretevõ individualista törtetés életfilozófiáját istenítõ és példaképként állító liberális médiának köszönhetõen demoralizál. A lassan hömpölygõ fogyasztói massza hatalmas tömegébõl adódó lassú tehetetlenségével akadályozza azokat, akik esetleg más utat választanának, más irányba haladnának tovább. Mindezt tetézi még azzal is, hogy a társadalom öntudatos, alkotó, a hazájáért, az értékeiért, a cselekedeteiért felelõsséget vállaló tagjait ellehetetleníti. Ez az arctalan massza úgy éli szürke életének eseménytelenül elmúló hétköznapjait, hogy az emberi létezés vegetatív alapfunkcióin (eszik, iszik, alszik, porlik) kívül kizárólag a vásárlás, a fogyasztás jelentkezik nála, mint örömszerzõ tevékenység. Ez Kádár népe. Még itt vannak, és még sokan vannak. Bár, most már egyre többen vannak azok, akiknek Kádár népe közül is felnyílik a szeme. Kissé elkanyarodtam a tárgytól, vissza tehát a két multinacionális céghez. Ahogyan azt már a fentiekben is említettem, meg vagyok gyõzõdve arról, hogy érdemes tanulni az ellenféltõl, néha a saját módszerükkel kell legyõzni õket. Azonkívül az õ soraikban is vannak okos, jól képzett emberek, ezt nem árt, ha szem elõtt tartjuk. Szóval. Dacolva a globalizációval szembeni elõítéletek garmadával – elõvezetnék én két olyan jelmondatot, melyek ugyan kétségtelenül egy-egy kizsákmányoló, imperialista, globálkapitalista, népelnyomó stb. multitól származik, mely nagy valószínûség szerint a kínai „fürge ujjak” mozgalom munkás millióinak kiszipolyozásából gazdagodik ma is, mindazonáltal – úgy gondolom, rendkívül hasznos és építõ jellegû gondolatok ezek mai, kissé reményvesztett világunkban. Elöljáróban a két cégrõl csak annyit, hogy mindkét multi nagy hangsúlyt fektet az innovációra, a szellemi értékekre, igazi haszonélvezõi – a szó legszorosabb értelmében – az ún. tudás alapú társadalomnak. (Hopp, itt egy pillanatra álljunk is meg! Csak a pontosítás kedvéért, hadd mondom el, a tudás alapú társadalom, az nem egyenlõ a derék szdsz-es barátaink által olyannyira áhított és szorgalmazott informatikai társadalommal, melyben a képzés kizárólag odáig terjed, 210

hogy a társadalom tagjait a rendszert mûködtetõ, kiszolgáló személyzet szerepébe kényszerítve mellõzze a kreativitást és a szellemi fejlõdést. Ezt a különbségtételt rendkívül fontosnak tartottam e helyütt is elmondani. Megyünk tovább.) Visszatérve a két multira, elmondható róluk, hogy termékeikkel, szolgáltatásaikkal rendkívül nagy mértékben hozzájárultak az emberiség elkényelmesedéséhez, a technológiai, mûszaki civilizáció mai állapotának kialakulásához. A teljesség igénye nélkül csak egy példát említenék, amit történetesen éppen egymással összefogva hoztak létre, nekik köszönhetjük a Compact Disc-et, azaz a CD-lemezt. Ez a két multinacionális óriás a holland PHILIPS és a japán SONY. (Ismét csak így zárójelesen említeném meg a PHILIPS kapcsán, hogy Hollandia egy kis ország, és mivel manapság már nem lehet a régi, jól bevált gyarmatosítással, vagyis a világ félreesõbb részeinek gátlástalan kifosztásával gyarapítani az egyes államkasszák büdzséjét, mint ahogyan azt tették pár száz esztendõvel ezelõtt a derék hollandusok is, a tulipánjaikról és fapapucsaikról híres kis ország lakói rájöttek arra, hogy különösebb területi adottságok nem lévén, s mivel nyersanyagoknak is igencsak híján vannak, megpróbálnak megélni az eszükbõl. Lám milyen jól csinálják, lám egy kis ország is lehet sikeres.) A JHF rendszeres olvasói már jól ismerhetik a jó öreg – és rendkívül megbízhatóan mûködõ – száz kilós PHILIPS TV-t. Arról igazán nem a készülék tehet, hogy olyan képek villódznak képernyõjén mostanság, amilyenek villódznak. Õ is csak hozott anyagból dolgozik, mint az úri szabók tekintélyes része. Kevesebb szó esett eddig a Home Cinema apparát többi elemérõl, melyek közös jellemzõje, hogy mind azonos gyártótól, nevezetesen a fent említett másik óriástól, a SONY-tól érkeztek meg a 35 m²-es panel living room-jába. (Itt szeretnék rögtön mindenkit megnyugtatni, hogy nem vagyok sem a PHILIPS, sem pedig a SONY lefizetett ügynöke, sikerdíjat 211

sem utal ki részemre egyik cég sem a róluk vagy készülékeikrõl szóló írás miatt. Ezt felelõsségem teljes tudatában ki merem jelenteni.) (Azé’ egy két millkós plazma fölugorhatna a nagyszoba falára!) (Ez az „álmodik a nyomor” kategória. Megyünk tovább.) Szóval. A minap, a nagy DVD és házimozi õrület kapcsán jutottam hozzá a két cég prospektusaihoz, melyekben legújabb készülékcsodáikat kínálják a nem éppen kellõ vastagságú pénztárcákkal megáldott honi vásárlóközönség számára. Akárcsak a személygépkocsiknál, a különféle mûszaki cikkeket (TV-ket, DVD-ket, erõsítõket stb.) bemutató fényképek mellett is hárombetûs rövidítések garmadáját találja a gyanútlan szemlélõdõ, majd féloldalnyi magyarázó szöveg következik, hogy tulajdonképpen mire is képes a kiszemelt vas, mit is takar az elsõ pillantásra tohuvabohunak tûnõ hárombetûs rövidítésdzsungel. Igaz ugyan, hogy a katalógusokban látott készülékek után érdeklõdve, az ár hallatán némely esetben ösztönösen hátra hõköltem, azt hittem, hogy rosszul hallok, pedig nem, tényleg ilyen pofátlanul magas összeget kérnek a kiállított portékáért. Kiderült, hogy a hallásommal nincs semmi baj, az okozza a problémát, hogy kis hazánk derék polgárai –köztük jómagam is – jelen pillanatban, mind a minimálbér, mind pedig az átlagkereset tekintetében, igenigen el vagyunk maradva az Európa Uniós szinttõl. Mai divatos frazeológiával élve azt is mondhatnánk: e tekintetben még nem vagyunk 100%-osan EU-kompatibilisek. Arról meg ugye nem a szegény, szerencsétlen hollandok, meg japánok tehetnek, hogy a vadiúj, szélesképernyõs tévéért – akcióban – sokallom a 300 rugót. (Pedig most eksönben ennyi, beszámítják a régi tévét, házhoz jönnek, hozzák az újat, viszik a régit, különben alapból 350 lenne. Egy darabig még marad a jó öreg száz kilós PHILIPS, hacsak ki nem jönnek valami használhatóbb konstrukcióval. Mondjuk azért azt megnézném, amint a két csenevész külsejû árukihordó elmenõfélben komikus mutatványokat ad elõ a lépcsõházban a hollandok száz ki212

lós remekmûvével, de hát ha már aláírtam a papírt, onnantól kezdve az õ gondjuk. Na mindegy. Megyünk tovább.) Szóval. Az ördög – mint tudjuk – a részletekben lakozik. (A szocialista nagyváros öntudatos polgára pedig a szovjet házgyári termelõipar remekeként – kisebb hiátusoktól eltekintve, általánosságban véve – ma is kifogástalanul mûködõ 35 m²-es kalodaipari vasbeton kuckójában.) Tehát az ördög a részletekben lakozik, jelen esetben a szlogenben. Itt van az eb elhantolva! – ahogyan azt a nép ajkán született bölcs mondás is pontosan érzékelteti. A „Jó Ha Figyelünk” címû újság 32. számának címlapján Darth Vader, a sötét nagyúr látható, amint épp a sötétség ellen küzd, kifogyott az elem a kardjából. A címlapon egyébiránt azt láthatjuk, amint a Sith sötét ura az elemcsere után, szakszerû mozdulatokkal helyére illeszti a fénykard funkcionális mûködését biztosító PHILIPS márkájú fénycsövet. (Mer’, hogy nemcsak tévét gyártanak ezek a sokoldalú hollandok, hanem neont is!). Akkor az egyszemélyes szerkesztõbizottság úgy határozott, hogy a holland cég jelmondatát tartalmazó csíkot lehagyja a képrõl, nehogy esetleg bújtatott reklámnak tûnjön a dolog, és a jobboldalról egyes hangadók megvádolhassák a lapot azzal, hogy a szerkesztõ a Holland Királyi Titkosszolgálat beépített embere. Ezenkívül tekintettel kellett lennem azon olvasóimra is, akiknek otthonában még ma is fellelhetõk a magyar elektronikaipar két fellegvárának, a Videotonnak és az Orionnak egyes készülékei, vagy termékei. Nekik bizonyára stresszel felérõ lelki megrázkódtatást okozott volna, ha a fénycsövön kevéssé beazonosítható felirat mellett, jól látható méretben ott díszeleg a PHILIPS márkanév és a felirat. – Mér’ nem Tungsram fénycsövet tesz be a fazon? – kérdezte rusztikus stílusú barátom. – Mer’ a PHILIPS-nek jutott eszébe az ötlet, nem pedig a Tungsramnak. Azonkívül náluk volt annyi zseton, hogy kifizessék George Lucast, hogy ebbe a hülyeségbe egyáltalán hajlandó volt belemenni. 213

Különben is már rég nincs is Tungsram, a General Electric megvette az egészet, tokkal vonóval. (Egy érdekes kis intermezzo. Darth Vaderrõl, mint reklámhordozóról. A fénykard sztoriban más gyártók is nagy fantáziát láttak. Ilyen volt például a világszerte ismert elem márka, az Energizer. Energizer Nyuszi vs. Darth Vader. Szitu ugyanez, kifogyott az elem a fénykardból. Ciki. Érdekes, a mozi változatban egyszer sem láthattunk ilyen jeleneteket. Na mindegy. Szóval, az öreg tüdõbajos jedi lovag éppen nyúlna az új ceruzaelemért, ám annak csak hûlt helyén kotorászik a fekete kesztyûs gépkezével. Dühödten szürcsög egyet az obszidián légzõ maszkon keresztül, majd mérgesen felordít, ahogy az elegánsan eltipegõ Energizer Nyuszi után néz, akinek hátába besüllyesztve ott virít a vadonatúj rúdelem, amit a szõrös kis bestia elõzõleg a fénykardból lopott ki. Király. Minden kétséget kizáróan az elsõdleges üzenet valószínûleg az volt, hogy a galaxis összes lakója – a saját érdekében – használjon Energizer elemet, ám ennek a kis reklámfilmnek más üzenet is van. Egy kis fifikával, egy kis ravaszsággal és persze kitartással, legyõzhetõ a gonosz, kilábalhatunk néha reménytelennek tûnõ helyzetekbõl is, és ne feledjük, lehetetlen nincs, csak tehetetlen! Persze az is lehet, hogy túl nagy jelentõséget tulajdonítok egy aprócska reklámfilmnek.) Ezután a kissé hosszúra sikeredett, és néhol elágazó kesze-kusza bevezetõ után, rá is térnék én most már mondandóm lényegi részére. Szóval. A PHILIPS jelmondata így hangzik: „Let’s make things better! Ez a szó fûzér az én hiányos angol nyelvtudásommal körülbelül annyit tesz: „Tegyük jobbá a dolgokat!” És ez itt a lényeg, kérem szépen! Tegyük jobbá a dolgokat! Ne tessék semmi eget rengetõ valamire gondolni. Nem. Egészen kicsi, hétköznapi dolgokról van szó. Én azt szoktam mondani – ha tetszik, ez az ars poeticám (a rövidebb, a hosszabbat majd egy más alkalommal mondom el) – „Két ember között legrövidebb út a mosoly.” Ha sikerül mosolyt varázsolni egy másik ember arcára, akkor aznapra már 214

tettünk valami jót. Ha semmi más érdemleges nem is történik velünk aznap ezen az örvendetes eseményen kívül, akkor is elmondhatjuk magunkról, hogy aznap reggel nem keltünk fel hiába. Egy rossz kedvû országban élünk, ahol rosszkedvûek az emberek. Nagyon fontos, hogy egy kis vidámságot vigyünk a szívekbe, mert a vidámság, a jókedv, magával hozza a bizakodást is. És mennyi minden mást tehetünk még aznap, amivel örömet, boldogságot szerezhetünk embertársainknak. Megnevettetni valakit, mosolyt fakasztani, hacsak néhány pillanatra is, de elfeledkezzen az a valaki a vállára nehezedõ gondok nyomasztó súlyáról. Ezt nem lehet pénzzel megfizetni, ezt nem lehet pénzben kifejezni. A szeretet, az igazi, nem megvásárolható. Azt ki kell érdemelni. Tegyük jobbá a dolgokat! Olyan egyszerû kimondani ezt, sokszor mégsem tesszük meg. Sokszor már az elhatározásig sem jutunk el, mert a szürke és egyhangú munkás hétköznapok rutinszerûen monoton ismétlõdéseibe belefásulva, szinte gépek módjára élünk a napi taposómalomban, estére pedig mind testileg, mind szellemileg hullafáradtan dõlünk az ágyba, kétségbeesetten vágyakozva az egyetlen helyre, ahol még szabadok lehetünk, az álmok, a fantázia világába. Rengeteg az elkeseredett, a csalódott ember, aki sanyarú sorsában, kilátástalannak tûnõ helyzetében az italhoz, vagy rosszabb esetben a droghoz menekül. S ha végül minden kötél szakad, nem marad más, mint az öngyilkosság. Fogy a magyar. Vészesen fogy a magyar. Idehaza kevesen születnek és sokan halnak, határainkon kívül pedig még mindig a múlt század szégyenfoltjának mementója, Trianon sötét árnyéka vetül a határainkon kívül rekedt honfitársainkra. A Világbank szerint hétmillió magyar a kívánatos, ennyi és nem több. Ezt valahol, tõlünk a messzi távolban, egy légkondicionált iroda asztalánál eldöntötték a világ új, láthatatlan urai, és ha behódolunk, hazai csicskásaik segítségével minden bizonnyal véghez is viszik ezt az ördögi tervet. Rosszkor élünk, egy rosszkedvû országban. Úgy tûnik, mi magyarok min215

dig rossz helyen és rossz idõben vagyunk ott. Hihetetlen érzékünk van hozzá, hogy mindig a vesztes oldalra álljunk. Igaz, ez jelen helyzetben némileg biztató számunkra, épp most fogunk csatlakozni az Európai Unióhoz, talán ez is megbukik majd. Az összeomlás nem túl távoli jelei már ma is jól látszanak, és ismét csak egy, a paraszti bölcsesség jegyében fogant mondást idéznék: „Közös lónak turós a háta.”. De ne legyünk pesszimisták. Mert, ahogyan azt Teller professzor úr is mondta: „A pesszimista olyan ember, akinek mindig igaza van, de sehol nincs öröme benne”. Legyünk optimisták, és tegyük jobbá a dolgokat. Tegyük jobbá, tegyük élhetõbbé a hazánkat, Magyarországot! Tegyük jobbá az embereket, tegyük jobbá magunkat! És ne azért tegyük mindezt, hogy valamiféle láthatatlan hatalom elõírásainak, szabályrendszerének vagy elvárásainak megfeleljünk. Nem. Hanem azért, hogy jobb, boldogabb, egészségesebb és teljesebb életet élhessünk, egy jobb, boldogabb és élhetõbb Magyarországon. Egy szabad Magyarországon, amelyik Magyarországon nem kell folyton a hátunk mögé pillantanunk, hogy követ-e valaki az utcán, vagy rajta tartja-e valaki a kezét a bankópréseken és a széfek kulcsain. Nem is olyan lehetetlen ez, hiszen egy kis ízelítõt már kaphattunk abból, milyen érzés is az, amikor az ember emelt fõvel járhat magyarként a saját hazájában, félelem nélkül élhet, félelem nélkül kimondhatja azt, amit gondol, hiszen egy szabad országban él. Úgy tûnik a jobbító szándék most egy kis idõre megtorpanni látszik, de ne feledjük, semmi sem tart örökké! Az urbánus szubkultúra gyöngyszemeit tartalmazó klauzula-gyûjtemény idevonatkozó megállapítása szerint: „Jön még kutyára teherautó!” Idõsebb olvasóim kedvéért, akik még a Honthy Hanna-féle Operett-Magyarországon szocializálódtak, ugyanez a Hajmási-fivérek axiómájának jövõbemutató evidenciális kinyilatkoztatásának kvintesszenciájaként: „Lesz még szõlõ, lesz még lágy kenyér!” És hogy mit tartogat számunkra a jövõ? Talán egy Jobbik Magyar216

országot. Egy Jobbik Magyarországot, melyben már nemcsak ízelítõt kaphatunk a Szabad Magyar Nemzetbõl, hanem megélhetjük azt a maga teljes valójában, annak minden szépségével és felelõsségével együtt. Ez utóbbi mondathoz még csak annyit fûznék hozzá, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára ennek érdekében minden tõle telhetõt megtett eddig is, és meg fog tenni a jövõben is. Ezt megígérhetem! Munkára, harcra készen! „IT’S NOT A TRICK, IT’S A SONY!” A PHILIPS jelmondata olyannyira megtetszett énnékem, hogy azt hittem ezt már nem is lehet überelni. Gondoltam, ez a frappáns kis kinyilatkoztatás, mintegy motivációs vezérfonálként, jó lesz nekem arra a néhány röpke évtizedre, amit még nyomorúságos életem szürke munkás hétköznapjait tengetve, a Föld néven funkcionáló sárgolyón méltóztatok majd eltölteni. (Asszem Kazinczy itt sikítva dobja el a pennát, és az ilyen képzavarokkal telített egyszerû bõvített tõmondatok hallatán hangos nyöszörgések közepette álmatlanul forgolódik a sírjában. Na mindegy. Megyünk tovább.) Szóval. Az öntudatos proletariátus tagjához méltón, a jól végzett munka örömével döglöttem kedvenc tévénézõ ágyamon, a polgárosodás útját világítótoronyként megvilágító, és az Európát ismételten bejáró kommunizmus kísértetének vörös ködén késként áthatoló csodás jelmondat birtokában, amikor jött a SONY. A japánok nem cicóznak, elõrántják a szamurájkardot, banzáj, aztán aki állva marad a végén, az gyõzött. Láttam Richard Chamberlainnel a Shógunt, tudom hogy megy ez. A japánok a névadással sem lacafacáztak, amihez a hollandoknak hét betû kellett (PHILIPS), azt õk kihozták négybõl (SONY). Célszerûség, hatékonyság, takarékosság! És mûködik! Ugyanez áll a cég jelmondatára is, rendkívül egyszerû, így hangzik: 217

„Go create!” Ez szó szerinti fordításban annyit tesz: „Menj, alkoss!” Vagyis hozz létre valami újat! Menj, csinálj valamit, mi meg adjuk hozzá a mûszaki, technikai hátteret, az eszközöket. – mondja a japán óriás – Neked semmi más dolgod nincs, mint létrehozni valami újat. Az alkotás szabadságát kapod tõlünk, a többi a te dolgod! Ez egészen zseniális a maga egyszerûségében! – ezt már csak én teszem hozzá, tisztelettel adózva a japán filozófia letisztultságának. Alkossunk valamit. Valami újat. Valami szépet, valami jót, valami olyasmit, amitõl másnak is, a többi embernek is haszna van és valami jó is származik belõle. Valamit, amit mi, mint egyes emberek, mint X, Y vagy Z adhatunk a többieknek. Lehet ez egy mosoly, egy szép gondolat, vagy akár csak egy jó szó. A lényeg, hogy õszintén, érdekek nélkül adjuk a másiknak, a szívünkbõl. Minden tudásunkkal, minden tehetségünkkel és egész emberi mivoltunkból fakadó egyéniségünkkel. Alkossunk valami újat! Mondjuk egy Jobbik, élhetõbb Magyarországot! Mindannyiunk örömére! Milyen érdekes is az élet. Egy helyütt már szó esett arról, hogy ez a két multi milyen fontosnak tartja az innovációt, és hogy igen nagy összegeket fordít a fejlesztésre. Többek között ennek a sokéves együttes fejlesztésnek az eredményeként születhetett meg a ma már milliárdos darabszámban forgalomba lévõ – és mára már kissé el is avult – CD-lemez is. Nos, ha valaki elolvassa ennek a két cégnek a jelmondatát: „Go create!” (Menj, alkoss!), Let’s make things better!” (Tegyük jobbá a dolgokat!) azt láthatja, hogy a két szlogen is hasonló szemléletmódot tükröz. A kíméletlen piaci verseny és a mindenáron való haszonszerzés mögött valahol mélyen azért még mindig fellelhetõ az emberközpontúság. Menj, alkoss, tedd jobbá a dolgokat! És ha létrehoztál valami újat (mondjuk egy jobb pártot), amitõl a dolgok jobban mennek, rájössz majd arra is, hogy abban az évben, amikor megjelent a Sony walkman 218

(sétálómagnó), mi volt az a mondat, ami egy széles mosoly kíséretében oly sokszor ismétlõdött a világ metrószerelvényein. A rasztafrizurás New York-i hippitõl a londoni citybe utazó titkárnõn át a pesti egyetemista srácig – ki-ki a saját nyelvén – ugyanazt az egyszerû és minden lényeges információt tartalmazó üzenettel válaszolt az újdonság erejével ható utcai zenehallgató alkalmatosságot kíváncsi pillantásokkal fürkészõ empatikus utastársak csodálkozó „Mi ez?” kérdésére: „It’s not a trick, it’s a SONY, vagyis, „Ez nem trükk, ez SONY!” A szocialista nagyváros öntudatos polgára

219

BALJÓS ÁRNYAK – avagy Kivel van az Erõ? –

Baljós árnyak vetülnek a magyar jövõ rózsásnak éppen nem mondható egének horizontjára, hogy mindjárt az elején egy halmozott képzavarral kezdjem. Azok a baljós árnyak, amit a plázák multiplex mozijainak légkondicionált termeiben színes, szélesvásznú, digitálisan felújított képpel és hanggal élvez a pórnép szórakozás címén, popcorn (pattogatott kukorica) ropogtatás és ámerikai cukros víz (kóla) szopogatása közben, merõben eltérnek azoktól a baljós árnyaktól, melyeket a moziból kilépve a valóvilágba visszacsöppenve megtapasztalhatunk. A címválasztás, mely a nagy galaktikus mesemondónál, George Lucasnál világsikert hozott, a késõ kádári idõkbõl érthetetlen módon máig itt maradt posztkommunista pártelit nómenklatúra csapatánál mintegy hibaszázalékként jelenik meg. Míg a polgári oldal vezetõ ereje, a Fidesz azzal van elfoglalva, hogy a jobboldal hagyományaiból és történelmi múltjából fakadó sokszínûséget megpróbálja begyömöszölni az „egy a tábor, egy a zászló” hangzatos jelszava alá, kínkeservesen kiizzadva magából egy gigantikus méretû néppártra hajazó nemzeti szekértábort, addig az ellen már felállította seregeit, heti rendszerességgel gyakorlatoztatja ármádiáját a baloldal fellegváraiban. Tréningek, meetingek, ötletbörzék. Folyik a kiképzés ezerrel. Már felállt a had, kész a sereg, és nemcsak a 2004-es, hanem már a 2006-os választásokra is. Az új stratégia, hogy levéltárak mélyérõl elõbányásszák a régi szociáldemokrata anyagokat és – jó szokásukhoz híven – lenyúlják az azokban használt retorikát és kampánystraté220

giát. A csendes átalakulás, a metamorfózis már elkezdõdött. A csúnyácska, sokak számára egyenesen visszataszító pártállami múlttal sújtott posztkommunista hernyóból a bebábozódás és a metamorfózis után, a gubóból kikelve majd szépen elõmászik a vadonatúj (és immáron szalonképes) szociáldemokrata pillangó. Megtisztulva, a múlt bûneitõl mentesen, mintegy újjászületve. Egyesek persze ilyen magasztos pillanatokban is folyton csak kukacoskodnak. Van-e ennek különösebb jelentõsége kifelé, a mûvelt nyugat felé? – kérdezik sokan. Például a legutóbbi hazánkról szóló ország-jelentésben még csak meg sem említik az évszázad ügyeként elhíresült K&H bróker panamát. Ha ehhez még hozzávesszük azt az aprócska kis tényt, hogy jelen felkészültségi állapotunkban maximum a szuterénen vagy a mosókonyhán keresztül nyerhetünk bebocsátást a csodálatosan szépnek és hatalmasnak tûnõ Európa-házba, akkor bizony jogos a kérdés ilyetén módon való feltevése. A mosókonyhába ugyanis csak nagy ritkán jönnek le a gazdagabb lakók, csak akkor, amikor már annyi szennyes gyûlt össze, hogy a mosás mindenképpen elodázhatatlanná válik. Az igazán jómódúak pedig – az EU-ház penthouse szintjén lakók – pedig még akkor sem. Õk ugyanis a szennyessel való testi érintkezést és minden egyéb más alantas, kellemetlenséggel járó tortúrát rábízzák a személyzet tagjaira. Visszatérve az ellen táborának készülõdésére. Én nem is értem ezt a titokban való szervezkedést. Hiszen az Unióban ma igen sok helyen vezetõ pozícióban lévõ, ún. ’68-as generáció igencsak kedveli az elvtársakat. De ha kicsit régebbre tekintünk vissza, akkor sincs különösebb probléma, emlékezzünk csak vissza, menõ nyugati egyetemeken lehetett díszdoktor a Kék Szalonban száját az asztalterítõbe törlõ román kondukátor. Míg az ellen seregei csendben, titokban, szervezetten készülnek az elsõ döntõ összecsapásra, addig mi parttalan viták hosszú sorába bocsátkozva meddõn múlatjuk a drága idõt. Nem érezzük a veszélyt, vagy nem tulajdonítunk neki akkora jelentõséget, amekkorát megérdemel. 221

Pedig számos példa van elõttünk, milyen nagy bajjal jár, ha nem veszünk tudomást a ránk leselkedõ veszélyrõl. Elég, ha beülünk a moziba. Nemes Elrond tünde úr házában ül össze a Középfölde népeit összefogó Nagy Tanács, hogy feleljenek Mordor fenyegetésére. A Gonoszt megtestesítõ Egy Gyûrû, a hatalom gyûrûje a gonosz fizikai manifesztációjaként, már puszta jelenlétével is képes viszályt, veszekedést szítani Völgyzugoly békés világában. Tolkien világhírû regénytrilógiája, a Gyûrûk ura jutott eszembe, amikor hírét vettem a szocialisták immáron heti rendszerességgel ismétlõdõ készülõdésének. A Gyûrû szövetségében, a tanácsban szinte azonnal összevesznek azon, hogy az egybegyûltek közül, ki a legméltóbb a Gyûrûre. Miközben mindannyian tudják, hogy a Gyûrûnek csak egy ura van, maga a Gonosz, és az csak neki engedelmeskedik. Végül bölcs döntést hoznak, úgy határoznak, hogy együtt, egymást segítve próbálják véghez vinni a feladatot. Rájönnek arra, hogy egyedül, közülük még a legerõsebb, a legügyesebb is sebezhetõ, könnyen legyõzhetõ. Különös csapat ez. Ember, törp, tünde, hobbitok, akiket egy mágus vezet. Ám a legnagyobb terhet, a Gonosz hatalmát jelképezõ Egy Gyûrû hordozását mégis a legkisebb, egy félszerzet, egy hobbit vállalja magára. A film elején, amikor a narrátor bevezeti a történetbe a nézõt, elhangzik egy nagyon fontos mondat: „Hamarosan eljön az idõ, midõn a hobbitok tettei döntenek majd, a mindenség sorsáról.” Az én értelmezésemben ez azt jelenti, hogy mindenki képes nagy dolgok véghez vitelére, csak akarni kell. Néha kisemberek visznek véghez nagy dolgokat. Különösen érdekes ez akkor, ha megnézzük, mit ír Tolkien a hobbitokról: „Mint az köztudott, a hobbitok kölcsönösen kerülik egymást a nagyokkal. Csekély jelentõséget tulajdonítanak nekik. Nem váltak híressé, mint hõs harcosok, és nem is számítanak túlzottan bölcsnek. Némelyek szerint a hobbitok igazi szenvedélye az evés. Ez a 222

megfigyelés igen méltánytalan, hisz élénk érdeklõdés alakult ki bennük a serfõzés és a pipafû-szívás iránt is. Ám a szívünknek mégis a béke, a nyugalom és a jól mûvelt föld a legkedvesebb. Ez a leírás mintha tökéletesen ráillene Kert-Magyarország lakóira. Akárcsak a magyar népmesékben a legkisebb fiú, Tolkien világában is a (látszólag) leggyengébb, legelesettebb az, aki a legnagyobb terhet veszi a vállára. A sikert azonban csak úgy érhetik el, ha ellentéteiket félretéve, a jó ügy érdekében összefognak. Elõször szokatlan a dolog, ám aztán összecsiszolódik a csapat, s végül sikerrel járnak, legyõzik a Gonoszt. Addig is, míg a Középfölde feletti uralomért vívott Gyûrûháborúról szóló filmeposz harmadik része megérkezik a hazai multiplexekbe, vessünk talán néhány pillantást a cikk elején említett magyar jövõ rózsásnak éppen nem mondható egére. Mondjuk a média szemüvegén keresztül. Csak néhány példa a teljesség igénye nélkül. A kiakadt sezlonyrugó tipikus esetei. A Horn Gyula-díjas Horn Gyula nem is érti, mi ez az egész ribillió Söjtör körül. Hová süllyedhetünk még, ez a politika? – kérdi a magát politikai elit mivoltában mélyen megsértett egykori pufajkás, a Horn Gyula-díjas Horn Gyula. Igen, kedves Horn Gyula-díjas Horn Gyula. Az embereket bizony érdekli Söjtör, sõt, talán ez is érthetetlen lesz az ön számára, többségüket fel is háborítják az ott történtek. Egyesek a tojásdobáláson, beszéd belefojtáson, ünnep megszentségtelenítésen akadnak fönn. Másokat meg a szakadék szélén tántorgó ország töketlenkedõ, tehetetlen, tehetségtelen, posztkommunista kormányának dõzsölõ urizálása, mágnás módjára való tobzódása juttat el a kiakadt sezlonyrugóhoz hasonlatos állapotba. De vajon mit is várhatnánk az egykori pufajkástól, aki a várakozásokhoz képest pozitívnak ítélte az Európai Unió legutóbbi ország-je223

lentését. Azt a jelentést, melyrõl még a Magyar Hírlap is azzal a címmel számolt be, hogy „Eminensbõl renitens”. A jelentés szerint hazánk elveszítette vezetõ szerepét, mind a térségben, mind pedig a csatlakozásra váró országok között. Visszacsúsztunk a középmezõnybe. Versenyképességünk romokban hever. Az egyik legnevesebb hitelminõsítõ intézet a csatlakozó országok közül egyetlenként, negatív hitel kockázati minõsítést adott Magyarországnak. Ha a Horn Gyula-díjas Horn Gyula szerint így néz ki az, amikor egy ország-jelentés az elõzetes várakozásokhoz képest pozitív, vajon milyen lehet, amikor negatív? (Egy biztos. A Horn Gyula-díjas Horn Gyula Nap-keltés szereplése most már végleg meggyõzött arról, hogy valóban, kétség nem férhet hozzá, minimum kettõ, de lehet, hogy több Magyarország is létezik. Ugyanúgy, ahogy Söjtörbõl is minimum kettõ, de lehet, hogy több létezik, attól függõen, hogy éppen melyik tévécsatornát nézzük. Sõt! Most már az is megfellebbezhetetlenül biztosnak látszik, hogy a Horn Gyula-díjas Horn Gyula és a dolgos munkáshétköznapjait a Don Tollerone fennhatósága alatt sínylõdõ Mediterrán Moszkva lakójaként tengetõ szocialista nagyváros öntudatos polgára nem ugyanabban a Magyarországban él. Látszólag mindketten magyarok vagyunk. Látszólag mindketten magyarul beszélünk. Látszólag mindketten ugyanazokat az eseményekrõl mondjuk el a véleményünket (a Horn Gyula-díjas Horn Gyula valamivel nagyobb nyilvánosság elõtt, mint jómagam). Valami mégsem stimmel, valahogy nem ugyanaz a kép rajzolódik ki elõttünk. De ha már a mozinál tartunk. Nem régiben érkezett meg házi mozimba a Chicago címû kitûnõ film. Van benne egy nagyon érdekes jelenet, ahol Richard Gere, a film férfi fõszereplõje, aki történetesen egy ügyvédet alakít, marionett-figurákként rángatja az újságírókat. A Mátrix-beli Orákulum szóhasználatával azt is mondhatnám: – Bingó! 224

Tökéletesen ráillik a leírás a honi bal-liberális öleb média és kenyéradó gazdáinak egymáshoz való viszonyára. Ugyancsak szemléletes a Chicago másik jelenete, ahol a kétféle igazság, a kettõs mérce megtestesülése látható. Még a szenzációs ügy ítélethirdetése elõtt utcára kerül a lap, de mivel nincs már több idõ, ezért két változatban szállítják ki a standokhoz az újságot, az egyik címlapján nagy betûkkel ez áll: „ÁRTATLAN!”, a másik verzión meg, hogy „BÛNÖS!” Azt is mondhatnánk, full-service, a fogyasztói társadalom tökéletes kiszolgálása. Az i-re a pontot az teszi fel, amikor Richard Gere egyetlen mondatban tömörítve megismerteti a nézõt a korrumpálódott és velejéig romlott szolgalelkû sajtó elsõ számú szabályával, mely így hangzik: – A friss vér verhetetlen! Aztán, ha már a tévé elõtt ülünk és nézzük a mûsort, elkerülhetetlen, hogy bele ne botoljunk valamilyen reklámblokkba. No, hát a múltkor én is belebotlottam egybe. A szerencsétlen tévénézõ megtudhatta, hogy Zalaapáti pályázott valamilyen SAPARD-támogatás elnyerésére. Amennyiben sikeresen zárul a pályázat, a településen kívüli úthálózat felújításra kerül. Hát itt azért egy pillanatra megálltam, mert nem igazán értettem a dolgot. Ilyen rosszul állnánk? Az elõzõ reklámfilmben legalább elmondhatta a pofa, hogy megnyerték a pályázatot, felépült a pénzbõl a gabonatároló (ha jól emlékszem), és hogy valószínûleg újra fognak pályázni. De, hogy már az is reklámnak minõsül, hogy valakik pályáztak? Ez nem semmi. Pénz még nincs, egyáltalán nem is biztos, hogy lesz, de azért kiállunk a nagy világ elé. Ez ám az igazi öntudat! Asszem e téren én is lemaradásban vagyok. Ha visszaemlékszünk a „diktatórikus” Orbán-kormány Széchenyi-tervét népszerûsítõ reklámfilmecskék sorozatára, ott legalább arra ügyeltek, hogy csak olyant mutassanak be, ami már elkészült, vagy megkapták rá a pénzt. Kisebb-nagyobb bakik ott is voltak, mindannyian emlékszünk rá, hogy az illetõ a tévébõl tudta meg, 225

hogy õ tulajdonképpen a Széchenyi-tervet népszerûsítõ reklámfilmben szerepelt, de ott legalább frankó volt a lóvé, meg épült is belõle valami. De, hogy már az is hír értékû legyen, hogy mi kérem szépen pályáztunk! Hát, ez így elég égõ. Különben is, ez lesz az új módi, a pályázás. Aki nem pályázik, túl azon, hogy nem lesz trendi, a megcsappant önkormányzati támogatások következtében még hátrányos helyzetbe is kerülhet. (Vannak olyanok is, akik legjobb lenne, ha elpályáznának innen. Végleg.) Egyébiránt a pályázás kapcsán idepattintanék egy rövid kis történetet. Egyik ismerõsömnek már ajánlkozott is egy cég, aki uniós pályázatok megírásával foglalkozik, bizonyos összegért. Persze, ha nem nyer a pályázat, a pénzt akkor is kérik. Csak úgy mellékesen említeném meg, hogy legjobb tudomásom szerint sógoréknál önkormányzati szinten vannak olyan irodák, ahol ingyen és bérmentve elkészítik, például a gazdáknak az uniós pályázatokat. Igaz, így is tönkrement már vagy 30 000 osztrák gazda az Európai Unióhoz való csatlakozás után. Aztán egy másik gyöngyszem. Újabb Reichstag-típusú égéssorozatot láthattunk az utóbbi napok eseményeit figyelve. Legalábbis azok, akik a Hír Televízió adását nézték. A Bróker-bizottság ülésén készült felvételekrõl ne is beszéljünk, azt hiszem a képviselõ urak – már ami a kabaré fogalmát illeti – Farkasházyt és csapatát leküldték megalázóba. Megmondom õszintén jót szórakoztam a dolgon, csak egy kicsit bosszantott, hogy ez a szájtépés a mi forintjainkból megy, értelme meg annyi, mint német szóban a nix. Semmi. A parlamenti patkóból felröppenõ legújabb hír, hogy Rogán Anti édesanyja szakácsnõ, aki otthon megkérdezte a fiát, hogy most akkor tulajdonképpen fõzhet-e rá, ha nagy ritkán hazavetõdik, vagy a képviselõ úr is csak úri helyeken kosztol. Szimpátia ide, szimpátia oda, ez valóban kínos szituáció lehetett, kíváncsi lettem volna, hogy nézett Rogán az édesanyja szemébe? Pedig nem is õk dõzsöltek 226

Söjtörön. De hát mit csináljunk, ez a jól ismert szocialista-posztkommunista kommunikáció, mindenki más is besározódott. – Mer’ ha ezek ilyenek, ilyen a többi is! – mondja a nép egyszerû gyermeke jogos felháborodásában. Persze ezt a legkönnyebb mondani. Ennél már csak egy dolog volt égõbb, Szekeres államtitkár elvtárs demagógiáktól hemzsegõ válasza. Az állam embere hosszasan sorolta, milyen kérdésekre kellene együtt választ adnia az MSZP-nek és a Fidesznek, milyen kérdésekrõl kellene együtt vitatkoznia az MSZP-nek és a Fidesznek, a söjtörözés helyett. Ez meglehetõsen érdekes nézõpont. Ha például az ellenzék módosító javaslatokat nyújt be a költségvetés tervezetéhez, nekiesnek, hogy miért nyújt be ennyit. Pedig hát épp most hallhattuk Szekeres államtitkár elvtárstól, hogy bizony együtt – majdnem azt írtam kéz a kézben – kell választ adni a vitás kérdésekre. Egy a bökkenõ csupán, kedves Szekeres államtitkár úr. Az a nagy helyzet, ha a kultúra kiveri a biztosítékot, amellett ma már nem mennek el szó nélkül az emberek. Egyre kevésbé szeretik, ha idegenek könyékig vájkálnak a zsebükben vagy a pénztárcájukban. Szocialista, kommunista, pártállami múlttal bíró politikusok számára minden bizonnyal érthetetlennek és megmagyarázhatatlannak tûnhet a pórnép részérõl az a viszolygás és az a méla undor, mely akkor fogja el õket, ha azt látják a televízióban, arról olvashatnak a lapokban, hogy ennek a szakadék szélére sodródott kis országnak a kormánya mikszáthi dzsentrik urizálását megszégyenítõ módon dõzsöl az adófizetõk pénzén, miközben az ország polgáraitól elvárja, hogy takarékosan és a jövõ évre várható megszorításokat zokszó nélkül elviselve éljenek. Hadd legyek én is egy kicsit demagóg! Még demagógabb, mint az imént. Végignézve a Mágnáskert Étterem impozáns söjtöri étlapján, feltenném a kérdést, hogy vajon a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok szabadcsapatait alkotó idõs honfitársaink közül há227

nyan ettek már mandulával töltött angolnát, vagy házias borjúsültet pirított borjúmájjal és sonkás tört burgonyával egy ledolgozott élet után? Egyáltalán emlékeznek még arra, milyen egy jó nagy darab sonka? Az elsõ pillanatban még mosolyog az ember a sok ostobaság láttán, aztán lehervad az ajkáról a mosoly, amikor ráeszmél, hogy az ország vezetésére minden tekintetben alkalmatlan dilettáns, ingyenélõ posztkommunistákból és liberálisokból álló bagázs hatalomra jutásában talán éppen a szomszédja is szerepet játszott. Jó Ha Figyelünk! Járjunk nyitott szemekkel és nyitott fülekkel, figyeljünk az árulkodó jelekre! Gyûjtsük az erõt, ne adjuk fel a reményt! És a moziból kifelé jövet se felejtsük, mire figyelmeztetnek Yoda, a bölcs jedi-mester szavai: – A sötét oldal nem erõsebb, csak könnyebb, simább. Ne engedjünk a talmi csillogásnak, a kívülrõl szép, ám belülrõl rohadó gyümölcsnek, a pénztár elõtt állva pedig ne üljünk be akármilyen B-kategóriás filmre. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

228

HA ÉN GAZDAG LENNÉK… – avagy „A stílus maga a párt”

A minap láttam egy tudósítást a Szabad Demokraták Szövetségének jubileumi 15 éves fennállását ünneplõ összejövetelérõl a Kongresszusi Központból. A rendezvény a „Hegedûs a háztetõn” címû világhírû musical nem kevésbé világhírû „Ha én gazdag lennék…” címû betétdalával kezdõdött. Igaz, nem az eredeti elõadó Topol tolmácsolásában (valószínûleg nem ért rá, vagy az is lehet, hogy nem futotta rá a szabad madaraknak), de nem is magyar megfelelõjének, a nem kevésbé kitûnõ színészóriás Bessenyei Ferenc elõadásában hangzottak fel a jól ismert sláger ismerõs dallamai. Õ valószínûleg nem vállalta volna a fellépést e helyütt. A pénz dolgában az úrhoz fohászkodó Tevje tejesember szerepébe (hacsak pár perc erejéig is) a szintén világhírû Gregor József tündökölt. Mindjárt így az elején szeretném felhívni tisztelt olvasóim figyelmét, hogy senki ne csodálkozzon, senki ne lepõdjön meg azon az aprócska részletkérdésen, hogy ennek a pártnak az összejövetele nem a Himnusszal kezdõdött és mondjuk nem a Szózattal ért véget. Ez kérem szépen nem a nemzeti oldal, ne tessék összekeverni. Õk az ún. kozmopolita világpolgárok megtestesítõi. A gyökértelen kozmopolita világpolgáré, akinek teljesen mindegy, hogy a világnak melyik táján éri õt a reggel, mindenütt egyformán otthonosan érzi magát. Mindenütt, vagy igazán sehol sem? Ki tudja? Ha érdekei úgy kívánják, szedi a sátorfáját és tovább áll. Nála a Haza, mint olyan egyáltalán nem létezik. Megvallom az õszintét, elégedetten dõltem hátra kedvenc tévénézõ ágyamon, amikor az ünnepi SZDSZ-ülésrõl szóló tudósítást 229

néztem. E lap hasábjain már többször megjelentek olyan minõsítések a mára liberális törpepárttá zsugorodott Szadeszrõl, mint amilyeneket az imént is olvashatott a tisztelt nagyérdemû. Gyökértelen, kozmopolita szellemiségû értelmiségiek gyûjtõhelye, a nagy testvér MSZP KISZ-milliárdosai által elejtett morzsákért pitizõ, megélhetési politikusok érdekközössége, akik mögül az értelmiségi tagság – melyre a párt hajdan a gengszterváltáskor oly büszke volt –, a szürkeállomány, egyszerûen kihátrált. A tolerancia, a másság iránti tisztelet jelzésértékû zászlóvivõje hazánkban az SZDSZ. Soraiból kerülnek ki az antiszemitizmus elleni küzdelem forntharcosai. Egyes szélsõséges vélemények szerint, az SZDSZ, ha leszakad az ég, ha cigány-, pardon, romagyerekek esnek is az égbõl, akkor is be fog kerülni a parlamentbe. Befolyásos háttérkapcsolatainak, valamint a média, az oktatás, a kultúra és a tudomány területén elfoglalt kulcspozícióinak köszönhetõen. Természetesen ezen kulcspozíciók megszerzése és birtoklása csak jelentõs tõke hátérrel biztosítható, mely tõke háttér kiléte ma már nem kétséges, elsõsorban külföldi eredetû. Itt álljunk is meg egy polgári szóra! Mielõtt csekélyszámú bal-liberális érzelmû olvasóim könnyedén rám sütnék az antiszemitizmus bélyegét, nevezetesen, hogy virágnyelven az amerikai és izraeli zsidó nagytõke jelenlétére utalnék én itten, szabad legyen felhívnom a figyelmet egy aprócska, ám annál érdekesebb momentumra. A 2002-es országgyûlési választás estéjén, amikor a szavazatok számlálása folyt a televízió nagy nyilvánossága elõtt, miközben az ország legalább fele a körmét rágta idegességében, hogy vajon akkor most tényleg visszajönnek-e a komcsik (visszajöttek, mint utóbb kiderült), szóval akkor este Judit Várnai, Izrael magyarországi nagykövete kedves barátnõje, a mindannyiunk által oly nagyra becsült és közkedvelt Nancy Goodman Brinker amerikai nagykövet-asszony társaságában látogatást tett az SZDSZ választási fõhadiszállásán. De érdekes módon, csak ott, semelyik másik pártközpontban sem lát230

hattuk aztán már a két hölgyet a televíziós közvetítés további részében. A többi pártra nem voltak kíváncsiak? Vajon mi lehetett az oka, hogy õk csak és kizárólag a legkisebb pártot, a parlamenti küszöböt alig néhány tizeddel átvivõ SZDSZ-t látogatták meg? Az Amerikai Egyesült Államok nagykövetasszonya sem azt nem érezte fontosnak, hogy meglátogassa az MSZP, sem azt, hogy tiszteletét tegye a Fidesznél. Pedig elõre látható volt, hogy a választás e két párt között fog eldõlni, közülük kerül majd ki a gyõztes, amely párt majd eztán tovább kormányozza Magyarországot. De mégsem, a mi drága Nancynk a legkisebb, a magyarok által legjobban elutasított, vagy inkább mondjuk így, a legkevésbé támogatott (100 emberbõl 94,5 nemet mondott rá) liberális eszmerendszert képviselõ és magát mindig is az értelmiség pártjának tartó SZDSZ-t látogatta meg. Szóval, elégedetten dõltem hátra kedvenc tévénézõ ágyamon. Mit babráljunk mi itten ilyen elavult fogalmakkal, mint Isten, Haza, család, meg „Hozz reá víg esztendõt”? Ugyan kérem. Hol a lóvé? A dohány, a steksz? Csak ez számít, semmi más! Legalábbis a szocialista nagyváros öntudatos polgára nem talált más logikus magyarázatot. Mi a fenére gondolhatna még azok után az ember, amikor ezzel a dallal kezdõdik az ünnepi megemlékezés? A komcsiknak ott az Internacionálé, a nemzetieknél, a polgári oldalon a Himnusz meg a Szózat, a libsiknek mi marad? Hát mi más, mint a „Ha én gazdag lennék…”? Nem igaz? Ez igazán evidens. Azonkívül, ha jobban belegondolunk, ez a dal egyben eukonform (jövõ-biztos) is, hiszen az uniónak is a jólét, polgárai anyagi gyarapodása a célja. Ami ezenkívül még nagyon fontos, nem kirekesztõ! Szóval minden tekintetben megfelelõ. Ez a szép az emberiségben, a sokszínûség! – mindig ezt mondom. Nem vagyunk egyformák, s ez így van jól. Ami az egyik embernek szép, lehet, hogy egy másik csúnyának tartja. Különbözõ értékeket tartunk fontosnak. Vannak gazdagok és vannak szegények. Utóbbiak közül nagyon sokan vannak olyanok, akik az elõbbiek közé sze231

retnének tartozni. Meggazdagodni. (Ha én gazdag lennék…) De vajon milyen áron? Minden áron? Mert ha a meggazdagodás a mindenek felett álló cél, akkor fennáll annak a veszélye, hogy a cél elérésének érdekében minden feláldozhatóvá, eladhatóvá, értékesíthetõvé, megvásárolhatóvá válik. Pedig vannak értékek, melyek pénzben nem kifejezhetõk. „A Haza nem eladó! Semmi pénzen!” Még most is a fülembe csengenek a színészóriás Sinkovics Imre Dobó István, egri várkapitányként mondott örökérvényû szavai. Ugyanilyen, egész életen át fáklyaként elõttünk lobogó igazság az is, hogy a szeretetet nem lehet pénzért megvásárolni. A „Ha én gazdag lennék…” típusú „Hol a lóvé?” szemléletmód által irányított folyamat elõbb vagy utóbb egy soha véget nem érõ mókuskerékké változtatja az ember életét, hiszen mindig jön majd egy új, egy másik ember, akinek még több pénze van, még nagyobb vagyon fölött rendelkezik, még gazdagabb, mint az, akit éppen most utasítottunk magunk mögé a „Magyarország leggazdagabb emberei” százas listáján. „Ha én gazdag lennék…” hangzik fel a dal az ügynökökkel, beépített emberekkel megspékelt, magát egykori demokratikus ellenzékként aposztrofáló, ám valójában szalonellenzékként funkcionáló liberális törpepárt ünnepi, jubileumi pofavizitjén. De milyen is ez a pártnak ma már aligha nevezhetõ, megélhetési politikusokból verbuválódott és a gazdag multimilliomosokat magába tömörítõ MSZP asztaláról leesõ morzsákért ácsingózó szánalmas érdekközösség? Tökéletesen illik rá a mondás, „zsák a foltját megtalálja”. A nagy testvérhez, az MSZP-hez hasonlóan, ma már nem beszélhetünk pártról. Kívülrõl ugyan még párt benyomását kelti az SZDSZ, van székházuk, ügyvivõik tucatszám (nehéz ügyeik lehetnek, ha ennyi ügyvivõ kell a cipelésükhöz), mégis belülrõl az egymásnak feszülõ érdekcsoportok közti ellentétek, a különbözõ lobbyérdekek ádáz küzdelme szinte szétszakítja a pártot. Az, hogy ez még nem következett be, kizárólag an232

nak köszönhetõ – ugyanez áll az MSZP-re is –, hogy a kormánykoalíció politikusai tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a szabad rablásra rendelkezésre álló idõ erõsen korlátozott, maximum a 2006-os választásokig tart, utána nagy valószínûséggel elbuknak majd az országos méretû megmérettetésen. Egy esetleges harmadik come backre (visszatérésre) pedig nem biztos, hogy lesz még alkalmuk valaha is. Közös vonás a jelenlegi kormánykoalíciót alkotó két pártban a köpönyegforgatás. Míg a posztkommunisták látványos médiabeli nyomulásukkal, az utcára kivitt politizálással kínlódva próbálnak szociáldemokrata párttá válni, s miközben (szintén hathatós médiasegítséggel) az egykori ’56-os ellenforradalomból mára baloldali szocialista forradalmat kotyvasztottak médiavegykonyhájukban, addig a kezdetben radikális antikommunizmusa által a gengszterváltáskor igen nagy népszerûségre szert tevõ SZDSZ politikai pálfordulásának köszönhetõen egyre kisebb méretûre zsugorodik. A választóinak a hatalomért, a koncért szó nélkül hazudó SZDSZ szemrebbenés nélkül odadörgölõzött a posztkommunista MSZP-hez, és 1994 után immáron második alkalommal látott neki az ország hatékony eladósításának és tönkretételének felelõsségteljes munkájához. „Dolgom, gondom, másokra hagyom Jaj, ha egyszer meggazdagodom!” Mondja a dal szövege. Valószínûleg James Gond, alias D–209-nek is kedvencei közé tartozik ez a dal, hiszen gazdag is szeretne lenni, ezt már több ízben is tapasztalhattuk (lásd szóbeli tanácsért x összeget felmarkolunk az atomerõmûnél stb.), meg aztán dolgát is, gondját is másra hagyja, ha éppen dologidõben dolga lenne (pl. árvíz), helyette inkább a világ más, kellemetesebb tájékain kapja lencsevégre õt és b. nejét a kíváncsi fotóriporter, paparazzikat megszégyenítõ ügyességgel. A „Temetném a munkát” sort most meg sem említeném, spóroljuk az idõt. De talán elmondhatjuk derék liberálisainkról, hogy már meg233

gazdagodtak, hiszen innen, kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától, úgy tûnik, hogy dolgukat, gondjukat másokra hagyva, még az Európa Unió ejnye-bejnye ország-jelentésére is csak legyintenek, „idõre kész lesz minden” – mondják. Egyszóval, csapnivalóan végzik a munkájukat. Ha én gazdag lennék, akkor nem azzal tölteném a drága idõmet, hogy az adófizetõk pénzébõl 34 millióért a Volkswagen gyárnál autót (Passatot) rendeljek magamnak, mint ahogyan teszi azt egyik, sajátos hajviseletérõl közkedveltté vált szocialista államtitkárunk. Ha én gazdag lennék, nem lenne a nevemen 6, azaz hat darab állami luxus autó, mint ahogyan azt megengedheti magának egy másik, szintén szocialista államtitkár. Ha én gazdag lennék, a pénzt másra költeném. Mondjuk arra, hogy a Magor-mozgalom üzletei révén a fõváros után végre a vidéki nagyvárosokban is lehessen vásárolni ezekbõl a kitûnõ hazai élelmiszerekbõl, támogatva ezzel a hazai munkahelyek megtartását. Nem vagyunk egyformák. Amikor ezt a cikket írom, még mindig hazánk büszkélkedhet a térség legnagyobb lottó-nyereményével, 4,6 milliárd forinttal. Talán az lenne a leghelyesebb, ha a Magyarország sorsáért felelõsséggel tartozó koalíciós párt SZDSZ a „Ha én gazdag lennék…” ábrándvilágát meghagyná a lottószelvényeket remegõ kézzel kitöltõ „álmodik a nyomor” kategóriájába tartozó reménykedõ millióknak, felébredne végre, felrázná koalíciós partnerét is szendergõ csipkerózsika álmából, és az ellenzék ellenzékének komikus szerepét maga mögött hagyva, végre nekilátnának a kormányzáshoz. Ha én gazdag lennék, vennék egy másik kormányt. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

234

MINDIG A VESZTES MELLÉ – avagy Melyik ország lép ki elsõként az Európai Unióból? –

Talán különös az Olvasó számára, hogy az Európai Unió végérõl olvashat az alcímben, hiszen még be sem léptünk. Néha azonban a vég már a kezdet kezdetén kezdetét veszi. A minap olvastam egy érdekes cikket az egyik hetilapban a 2004. évi költségvetés tervezete és az Európai Unióhoz való csatlakozás összefüggéseirõl. A cikk egyik fontos megállapítása az volt, hogy „ott vagyunk lemaradva, ahol a mi érdekünk lett volna az elõrehaladás, és ott állunk jól, ami elsõsorban az EU számára volt fontos.” Én ugyan nem vagyok közgazdász, de ami engem illet, már a mezõgazdasági tárca büdzséjénél eldobtam a kanalat. Ugyanis az történt, hogy ezek a mi derék posztkommunista elvtársaink, liberális elvbarátaikkal együtt olyan költségvetési tervezetet készítettek, melyben – állítólag – már az Uniótól pályázat útján elnyerhetõ teljes összeget is fix pénzként tüntették fel, hogy ezzel együtt teljes legyen a kassza. Igen ám, csakhogy az EU-s pénzeket csak akkor folyósítják, ha nyerünk a pályázatainkkal, no meg rendelkezésre áll a magyar önrész is. No mármost így a lottószezon közepén érdemes lenne elgondolkodni egy kicsit a nyerési esélyekrõl is. Azok viszont azt mutatják, hogy a nálunk sokkal tapasztaltabb és a pályázás terén jóval nagyobb múlttal rendelkezõ jelenlegi uniós tagállamok sem nyerik el a benyújtott pályázatok összegének 100%-át, Németországban például ez az arány „csak” 75%-os. Azt is csak akkor kapják meg, ha rendelkezésre áll a német önrész. Ráadásul mindezt utólag, merthogy az unióban utófinanszírozás van. 235

Beírjuk az uniós lóvét, hogy ki legyen a kassza, az uniós lóvét viszont – ha minden marad így – nem kapjuk meg, mert valójában nincs ki a kassza. A magyaroknak majd azt mondjuk, hogy az uniós pénzbõl fizetjük a nagy támogatásokat, miközben – a dolgok jelen állása szerint – az uniós pénzek nem fognak jönni, mivel hiányzik a magyar önrész, ráadásul nem épült ki az uniós pénzek lehívására alkalmas infrastrukturális rendszer sem. (Amiért egyébként hazánkat elmarasztalta a legutóbbi uniós ország-jelentés, és amiért úgy hírlik, menesztéssel fenyegették meg Németh Imrét, a mezõgazdasági tárca elsõ emberét. Ha a rendszer nem készül el 2004 májusára, a csatlakozás tényleges idõpontjára, a miniszter röpül – állítólag.) Mindenkinek azt mondják, amit hallani szeretne, így ideig óráig lehet halasztani a dolgot. El lehet mismásolni a hozzá nem értésbõl és a szakértelem hiányából fakadó egyhelyben topogást, sorozatos visszafelé mutogatásokkal kizárólag az elõzõ kormányzat(ok)ra hárítva ezzel a felelõsséget. Mire föleszmélünk, addigra meg már késõ lesz. Erre szokták pajkosan összekacsintva azt mondani, hogy ügyes. Az igazat megvallva, tanulmányaimat ugyan nem a Delphi jósdában folytattam, mégis úgy látom, hogy a 2004-es esztendõ – a kormányfõ állításával ellentétben az építkezés éve helyett – az eszmélés éve lesz. A hangos, olykor bosszús, mérges, türelmetlen és elkeseredett eszmélések éve, amikor a posztkommunista gazdaságpolitika mindenüvé elérõ kurkászó keze egészen a zsebek legmélyéig lehatol majd, az egyes polgár financiális létezésébe, beleturkál az egyre gyorsabban kiürülõ brifkókba, mi pedig tehetetlen dühvel szemléljük majd, ahogyan Kádár kései örökösei biztonsági rendszerekkel megerõsített rózsadombi villáikban a Story Magazin vagy a Blikk fotóriporterének pózolva, társasági élet címén tobzódnak. Néhai Antall József miniszterelnök úr jutott az eszembe, amikor az uniós támogatás és a jövõ évi költségvetési tervezet összefüggéseit taglaló cikket olvastam. Nem szeretnék analógiát vonni a Varsói Szerzõdés és az Európai Unió között, hiszen a két szervezet merõben 236

más jellegû, mégis azt mondom, vannak itt érdekes momentumok, melyeken elgondolkodtatók. Emlékezzünk vissza, annak idején, amikor Antall miniszterelnök úr bejelentette kilépési szándékunkat a Varsói Szerzõdésbõl – függetlenül attól, hogy a színfalak mögött elõre lezsírozták az egészet – Magyarország ugyanilyen kicsi – még talán azt is megkockáztatnám, hogy a többi szocialista országhoz képest – jelentéktelen ország volt, mint ma. Katonai értelemben természetesen nem, hiszen földrajzi fekvésének, geopolitikai helyzetének köszönhetõen nyilván meg volt a maga helye a fontossági sorrendben, ám gazdasági, kereskedelmi, infrastrukturális potenciál tekintetében, arányaiban nemigen lehetett nagy eltérés az akkori és a mai Magyarország térségben elfoglalt szerepe között. Illetve akkor, mint az emberarcú szocializmus világának legvidámabb barakkja, talán még egy picit jobban is álltunk a nemzetközi megítélés tekintetében, mint ahogyan állunk most (lásd legutóbbi ország-jelentés, az élrõl a középmezõnybe csúsztunk vissza). Hiszen akkor – mondjuk a kínai „egy ország, két rendszer” elv mintájára – nálunk amolyan „egy ország, másfél rendszer” berendezkedést engedélyezett a Csermanekrõl késõbb Kádárra magyarosított fiumei munkásember és csapata (Lenin visszadobta a labdát a gyerekeknek, holott közéjük is lövethetett volna.). Az, hogy nálunk tulajdonképpen egyszerre volt jelen az államszocializmus, valamint a társadalom anyagi feszültségeit egyfajta biztonsági szelepként levezetõ, a szocializmusból a kapitalizmusba való átmenet vadhajtásaiként megjelenõ gebin, gmk, maszek világ, a szocializmus sajátos hazai értelmezésének volt köszönhetõ. Ma már alaptézisnek tekinthetõ az a megállapítás, hogy a Varsói Szerzõdés és a KGST (fiatalabbak kedvéért a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) országai közül egyedül hazánk volt az, ahol a kommunista pártvezetõk nem az elsõsorban a hazájukért tenni akaró nacionalista fajtából kerültek ki, hanem a szolgalelkû, a szovjet szocialista elvtársakat elvtelenül kiszolgáló moszkovita fajtából. A 237

kitörölhetetlenül rögzült szervilizmus, a szolgalelkûség, úgy tûnik, szinte genetikailag öröklõdik tovább, de legalábbis a neveltetésnek köszönhetõen a tõkés világ demokratikus jogállami keretei között is tovább él, csak az utódok már más urakat szolgálnak, más istennek áldoznak. Moszkva helyét átvette Brüsszel és Washington, a szocializmus magasztos eszméjét pedig Pénzisten taszította le trónjáról. Ahogy Molnár Tamás fogalmazott egy helyütt, „a párt csöcsein felnevelkedett” egykori posztkommunista pártelit által – és innentõl már saját terminus technikus –a „média emlõin” felnevelt KISZ-es generáció, mely összeköttetéseik és kapcsolatrendszerük révén kellõ jártasságra tett szert a mindig éppen aktuálisan hatalmon lévõ csoport elvtelen kiszolgálásában, ügyesen átvette a stafétabotot a nagy öregektõl. Igaz, õk ezt a fajta szervilis mentalitást már nem az eszme, hanem az üzleti világ szemüvegén keresztül szemlélik, a fõ kérdés számukra az, megéri-e nekik ebben részt venni, mennyi rajta a haszon? De mi köze mindennek Antall Józsefhez, a Varsói Szerzõdésbõl való kilépéshez, az Európai Unióhoz? Amerika és a Szovjetunió is beleegyeztek abba – erre értettem azt, hogy elõre le volt zsírozva az egész –, hogy hazánk kilépjen a keleti katonai tömbbõl. Ehhez azonban az kellett, hogy egyáltalán valakinek a fejében megszülessen a gondolat, hogy hazánknak ki kellene lépnie ebbõl a katonai szövetségbõl. Természetesen el kellett jönnie annak a pillanatnak is, hogy az a valaki, akinek a fejében megszületett ez a gondolat, az a valaki már nem félelemmel gondolt erre, hanem rájött arra, hogy igenis ezt a kérdést fel lehet vetni, errõl a kérdésrõl most már lehet beszélni. Sõt, kell is beszélni. Ha pedig idáig eljutott a dolog, már pedig eljutott, akkor le kellett ülni a tárgyalóasztal mellé és tárgyalni kellett, mind az amerikaiakkal, mind pedig a szovjetekkel. Közhely számba megy az a megállapítás is, hogy „A magyarok mindig a vesztes mellé állnak!” Számos történelmi példa adódik ezen megállapítás alátámasztására, nem is untatnám én most ezzel a 238

kedves Olvasót. Ami viszont ennél érdekesebb, hogy a magyar történelem során talán most elõször fordul elõ az, hogy ez a mondat sokakat bizakodással tölt el. Talán a sors fintora, hogy az a több mint hatszázezer magyar honpolgár – köztük jómagam is –, aki vette magának a fáradságot, hogy elment szavazni és nemmel voksolt, valamint az a nem tudom én hány millió, aki a drága pénzen finanszírozott ostoba és lealacsonyító kampány ellenére sem ment el szavazni, a felkészületlenségünk, valamint a jelenlegi és a várható nehézségek láttán abban bízik, hogy az Európai Unió össze fog omlani. Nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen eddig nem sok jót láttunk ebbõl a csodálatosnak beharangozott nemzetek feletti Európából. Az Európát ezer éven át meghatározó kereszténység eszmeiségét nem tudják vagy nem akarják belevenni az alkotmányba, mondván ez sértheti egyesek vallási érzékenységét. De vajon kiét? Az öreg kontinenst dicsõ õseikhez hasonlatosan tömegével megszálló muzulmán bevándorlókét? Vajon ha ma élne, mit mondana Dugovics Titusz, Hunyadi Mátyás vagy Dobó István, akik a keresztény Európát védték a muzulmán török hadak hódításai ellen? Az újonnan csatlakozó országok a majd 180 000 oldalnyi joganyag átvételével szinte kizárólag szankciókkal, kvótákkal, megszorításokkal találkozhattak, miközben a jelenlegi tagállamok egyoldalú korlátozásokkal (lásd munkavállalási moratórium egyes országoknál) védik saját hazai iparukat, piacaikat, másodrendû Euro-állampolgárokká degradálva az újonnan érkezõket. (Nyissátok meg a piacaitokat, vigyétek, vegyétek a fölös árut, mi pedig, ha úri kedvünk úgy tartja, majd beengedünk ezt-azt, ha egyáltalán megüti a mértéket.) Felvételt nyerhetünk az európai elit csodálatos kastélyába, mint mosogatófiúk vagy cselédek, bár az is igaz, ha szorgalmasak vagyunk és megtanulunk illedelmesen hajbókolni, még a libériás inas felelõsségteljes posztjáig is vihetjük. Egyes szakértõi vélemények szerint az Európai Uniót is utol fogja érni a mesterségesen, kényszerrel hatalmasra duzzasztott birodal239

mak sorsa, és ugyanúgy mint nagy nevû elõdei, ezer évekkel ezelõtt a Római Birodalom, és a közelmúltban a Szovjetunió, össze fog omlani. Számos jel mutat erre már ma is. Elõször is, Maastricht óta ez az Európai unió már nem az az Európai Unió, ahová mi a felvételünket kértük. Ebben az új, Maastricht utáni Európai Unióban már nem az ember áll a középpontban, hanem a pénz, a tõke, a tõkejószágok szabad áramlása. Érdekes módon, minket már nem várnak kifogyhatatlan bõségszarunak látszó, elapadhatatlannak tûnõ pénzügyi támogatásokkal, mint tették azt annak idején Spanyolország és Portugália esetében. Pedig könnyen lehet, hogy mi jóval nagyobb lemaradásban vagyunk, jobban szükségünk lenne a támogatásokra, mint akkor és ott nekik. Aztán vannak olyan vélemények is, melyek maximum 10–15 évet adnak az Európai Uniónak. A nagyszámú érdekellentétek kezelhetetlensége miatt elkerülhetetlennek tartják a bukást. Úgy tûnik, az európai nemzetállamok öntudatra ébredõ lakossága köszöni szépen, de nem kér az Európai Egyesült Államok nevû, országok felett álló szuperkonglomerátumból. Emellett a közelmúltban történt még egy fontos esemény. Hacsak átmenetileg is, de sikerült megakadályozni azt a törekvést, hogy elõkészítsék Izrael állam Európai Uniós tagságát. Most talán egy kissé furcsán néz az Olvasó, nem akar hinni a szemének és azt kérdezi magától, hogy teljesen megõrültem-e, mi köze van Izraelnek az Európai Unióhoz, hogyan lehetne tagállam, hiszen nincs is Európában? Törökországnak legalább egy része európai. Igen, valóban, Izrael nem az európai kontinensen fekszik, ám a jelenlegi közel-keleti helyzetben egyfajta fokozott védelmi pozíciót nyújthatna neki, ha ennek az újonnan megerõsödõ és egyre növekvõ államszövetségnek a tagjává válna. A hogyanról csak annyit, hogy már most jelentõs mértékû az értelmiség kivándorlása Izrael államból. Egyszerûen szeretnének életben maradni, békében élni. Híradások arról számolnak be, hogy az izraeli értelmiség tömegesen menekül az országból, csak a vallási fanatikusok maradnak ott. 240

Egyes meg nem erõsített források szerint mintegy harmincas nagyságrendben kapnak izraeliek magyar állampolgárságot naponta az Izraelben mûködõ konzulátuson. Ez azért különösen érdekes, mert egy európai uniós felmérés szerint, Európa lakossága elsöprõ többséggel mondta ki, hogy a világbékét legjobban veszélyeztetõ tényezõt a zsidó államban, vagyis Izraelben látja. Izrael természetesen azonnal tiltakozott az összes létezõ fórumon, gyakorlatilag leantiszemitázva az öreg kontinens teljes lakosságát. Mivel az uniós tagság Izrael számára (egyelõre még) nem járható út, a terjeszkedési politika más módját választották, ha lehet ezt mondani, életteret vásárolnak maguknak más országokban. Legjobb példa erre hazánk, ahol nem régiben vert fel nagy port a Hajógyári-sziget egy részének eladása. Mielõtt még valaki könnyedén rám sütné az antiszemitizmus bélyegét, elmondanám, hogy nem az izraeli telekvásárlásokkal van problémám hanem azzal, hogy a telekvásárlásokkal és az azon létrejövõ beruházásokból származó haszon nem marad hazánkban, hanem adómentesen kiviszik azt az országból. (Ez is megérne egy külön misét.) De térjünk vissza az Európai Unióhoz! A csatlakozást ellenzõk között gyakran merült fel érvként hogy a tekintélyes mennyiségû, mintegy 180.000 (!) oldalnyi joganyagban egyetlen sor sem szól arról, hogyan lehet kilépni az unióból. Ez azért nagyon érdekes kérdés, mert ha figyelembe vesszük a jelenlegi tagországok és a csatlakozásra várók közti hatalmas különbségeket, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy tulajdonképpen nyugodtan kimondhatjuk, egyik oldal sem készült fel kellõképpen az Európai Unió bõvítésére. Az egész folyamat olybá tûnik, mintha az unió a többi nagy gazdasági övezet, Amerika, Japán és Kína számára szeretne nagyobbnak és erõsebbnek mutatkozni annál, mint amilyen valójában. Mint az egyes madárfajok párzási csatározásaik elõtt, amikor a dühös hímek tollazatukat felborzolva próbálnak meg nagyobbnak mutatkozni a rivális Casanova elõtt. 241

Van még valami, amirõl nem szabad megfeledkeznünk. Nemcsak az Európai Egyesült Államok miatt fõhet a fejük az unió derék politikusainak, hanem az amerikai miatt is. Láthattuk – éppen szolgalelkû posztkommunista kormányzatunknak köszönhetõen – hogyan tudja Amerika gazdasági és katonai potenciáljának fenyegetését felhasználva, pillanatok alatt megosztani a szavakban oly egységes Európát. Annak idején Zbigniew Brzezinski – Carter elnök volt nemzetbiztonsági fõtanácsadója (és mellesleg a világ irányítását egyikeként kézben tartó Trilaterális Bizottság alapítója) – „Nagy Sakktábla” címû könyvében is írt a Közép-Kelet Európai térség stratégiai fontosságáról. Ki tudja mit hoz a jövõ? Ki tudja milyen színezetû kormány kerül hatalomra hazánkban a 2010-es vagy a 2014-es választásokon? Amerikának jól jöhet egy Amerika-barát kabinet, mely vitás kérdésekben akár még arra is hajlandó, hogy szembemeneteljen az Európai Unióval. Feltéve persze, hogy akkor még lesz egyáltalán Európai Unió. Azonkívül egy elõretolt helyõrség mindig jól jöhet a nagy orosz birodalom tõszomszédságában. A csatlakozásra váró országokkal folytatott tárgyalások során olyan szakértõi vélemények is elhangzottak, miszerint valamiféle újfajta Marshall-terv kidolgozására lenne szükség a volt szocialista országok felzárkóztatására. Hiszen mi értelme van a majd’ 100 milliónyi új fogyasztóval kibõvülõ, s immáron mintegy 450 milliósra dagadó újdonsült vámmentes piaci térségnek, ha az újonnan érkezettek (a szegény szomszédok) nem tudnak számarányukhoz mérten fogyasztani, alacsony jövedelmeik révén nem lesznek képesek felszívni a túltermelésbõl keletkezett árudömpinget? Hát így bizony nem sok értelme van az egész cécónak, több a gond vele, mint a haszon. Az uniós átlagpolgár, a középosztály jólszituált életvitelét magáénak mondó européernek esze ágában sincs, hogy a csatlakozással a „szegény szomszéd” status quo-ját elnyerõ kelet európai szegénység népeinek anyagi gyarapodását koloncként a nyakába véve, az õ adójából finanszírozzák azt. 242

Pedig a bõvítés után – csak hazánkban és csak a mezõgazdaságban – százezrével tönkremenõ egzisztenciák sokkal nagyobb ricsajt csapnak majd, mint a jól szituált harmincezres osztrák gazdatábor, amelyik rögtön az unióhoz való csatlakozás után ment tönkre. Mivel sógoréknál a szocializmustól és a kommunizmustól mentesen telt el az utóbbi ötven esztendõ, õk az anyagi gyarapodást, a generációkon át fejlõdõ családi vállalkozásokat szerves folyamatként élhették át, így a gazdatársadalmuk – korántsem zökkenõmentesen, de – valamivel könnyebben abszolválta ezt a problémát, mint ahogyan azt mi fogjuk tenni. Arról nem is beszélve, hogy ott az állam is a gazdák mögé állt. Elég, hacsak az unióban oly sokat emlegetett pályázatokra gondolunk. Ausztriában önkormányzati szinten építettek ki hálózati rendszert a gazdák pályáztatásának elõsegítésére, ahol szinte díjmentesen elkészítik a szükséges iratokat, míg nálunk már vállalkozások alakultak arra, hogy a magyar gazdának majd jó pénzért (garancia nélkül persze) megírják az uniós pályázati okmányokat. Ja kérem, hogy esetleg nem nyer majd a pályázat? Arról nem mi tehetünk, de mivel munkánk lesz vele, a pénzt azt kérnénk szépen. Méghozzá elõre! A miniszterelnök-feleségeket az Internetetn megelletõ Szanyi Tibor államtitkár, akit egyébként szakmai alkalmatlansága miatt páros lábbal rúgtak ki annak idején a pártállami mezõgazdasági minisztériumból, szóval ez az ember maga mondta azt, hogy kb. 500.000 ember munkája válik majd feleslegessé a mezõgazdaságban az uniós csatlakozás után. Nesze neked Kert-Magyarország! Ha lesz ország – már pedig egészen biztos vagyok benne, hogy lesz – amelyik elõször szabadulna az Európai Unió nemzetekre élõsködõ módjára rátelepedõ, bürokratikus szorításából, az meglehet, hogy éppen egy volt szocialista ország lesz. Bár, még azt is el tudom képzelni, hogy a nemzetükre mindig (néha talán túl) büszke németek is bedobhatják a törülközõt. Gondoljunk csak arra, milyen bosszankodva 243

nézhették végig a svéd, dán és brit nemet a közös pénzre, az euróra, miközben egyre jobban visszasírják szeretett nemzeti valutájukat, a kõkemény és stabil márkát, amit annak idején a világ sorsát irányító láthatatlan hatalmak olyan könnyedén és rafináltan kicsavartak a kezükbõl. Ha lesz politikus – már pedig egészen biztos vagyok benne, hogy lesz, (és néhány az EU-ban eltöltött kínkeserves, vesztes esztendõ után talán még választásokat is fog nyerni vele) – aki fel meri vállalni, hogy elõször mondja ki, mi nem akarunk ebben tovább részt venni, az meglehet, hogy éppen egy volt szocialista ország politikusa lesz. Anyám, én nem ilyen lovat akartam! Nem ilyen unióról volt szó! Ez egyszerûen nevetséges. Még a közös pénzt sem tudják mindenütt elfogadtatni, és nem azért, mert az egykori hatalmas gyarmatbirodalmaikból meggazdagodott államok ne lennének felkészülve az euróra. Nem. Maguk az elutasító választ adó államok kreálnak mindenféle mondvacsinált indokokat csak azért, hogy a szükségesnél nagyobb mértékben ne kelljen hozzájárulniuk a szegényebb országok gyarapodásához. A dánok, a svédek, a britek mindenféle kitalált ürüggyel maradnak saját, jól bevált nemzeti valutájuknál, mert azt látják, hogy a „közös lónak turós a háta” módon nagy nehezen kiizzadt eurót használó országok majd mindegyikében stagnál a gazdaság, ellentétben a nemzeti valutájukat megtartó államokkal. A stockholmi utca emberét megszólító riporter csak ámul azon, hogy az Olafok, Jörgök közgazdászokat megszégyenítõ egyszerûséggel mondják bele a mikrofonba, „köszönöm szépen, de jó nekünk a svéd korona, nem kell az euró”. Az érdekellentétek, a különbségek már ma is jelentõsnek mondhatók és a helyzet az új államok belépésével csak rosszabbodni fog. Ráadásul új, az unióban eddig nem ismert, vagy csekély jelentõségû problémák merülhetnek fel. Itt van mindjárt hazánk esete, mely a világon egyedülálló módon, önmagával határos. Abban a pillanatban, hogy a kisebbségi kérdést felvetettük, a spanyol kormány részé244

rõl máris bejelentették nem támogatják a dolgot, hiszen akkor nekik is megoldást kellene találni a baszk problémára. És ez csak egy példa. Ma még nem tudjuk honnan érkezik és ki lesz majd az a bátor és felelõsségteljes politikus, aki bele mer vágni az egykoron oly szépnek és takarosnak tûnõ, ám mára hatalmas monstrummá terebélyesedett, s a saját súlya alatt összerogyni készülõ Európa-ház lebontásához. Talán különös az Olvasó számára, hogy az Európai Unió végérõl értekeztem ebben a néhány sorban, hiszen még be sem léptünk, néha azonban a vég már a kezdet kezdetén kezdetét veszi. Szóval, ma még nem tudjuk ki õ, csak azt tudjuk, hogy már úton van. A ház falai pedig megremegtek. Hamarosan ki tehetjük a táblát: VIGYÁZZ! A TETÕN DOLGOZNAK! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

245