Szabó László Mediterrán Moszkva 2004

© Szabó László Mediterrán Moszkva 2004.

TARTALOM

Véleménybûntett

7

– avagy Minroity report magyar módra –

A globalizációról

15

– Irakban jártak mesélték –

Sorry, bocsesz, bocsika

16

– avagy Elnézést azt kér, aki… –

Kontrasztok

19

– avagy a Mobil hajléktalan mobilja –

Lakosság vs. Nemzet

24

– „Válogassuk meg a szavainkat!” –

„Gyere ide, én sem megyek sehova!”

25

– avagy Kampány Forever –

Kutyakomédia

30

Ne szólj szám, nem tudják ki vagyok!

40

– avagy Össznépi összeírás –

Házi savanyúság

47

Enikõnek nagy szeretettel, aki az általam eddigiekben megismert legklasszabb Arany Jánosné

Hajrá Magyarország? Hajrá Magyarok?

55

– avagy A réten sétálva ne taposd le a négylevelû lóherét! –

„Hülye fehér ember” – avagy Majmoljuk Amerikát –

68

Always Coca Cola!

80

– avagy 3/F. Kam Chung épület, 54 Jaffe út, Wanchai –

Pandora szelencéje

88

– avagy „Három a magyar valóság!” –

Kis magyar valóság

95

– avagy „Hogyan illannak el az illúziók? –

Világok háborúja

99

– avagy „A remény hal meg utoljára” –

OH, OHA, OHO

108

– avagy „Mindent szabad, ami nem tilos?” –

Feltenni a megfelelõ kérdést

121

Elvtárs, segítsd a megmaradtakat!

127

S.O.S. TITANIC! Süllyedünk! Süllyedünk!

135

– avagy „Figyelmezzetek rám, nemes vitézek!” –

Tahó Világ

143

– avagy „A szellentés, mint közösségi értékmérõ” –

Az Ördöglovas

153

– avagy „Álmosvölgy legendája” –

Demokrácia kikapcs!

167

– avagy „Merre tovább, ha útelágazáshoz érünk?” –

Mennyi az annyi?

176

– avagy „Hogyan fizetik a bolgárkertészeket és az autókereskedõket?” –

Túlélésre kondicionálva

183

– avagy „Az egyetlen biztos garancia a túlélésre –

Sumákolunk, sumákolunk? – avagy Ilyen a fékezett habzású demokrácia? – 4

190

Muszáj-ország

201

– avagy „Egy ország, ahol semmi sem az, aminek látszik” –

Sifrírozunk, sifrírozunk?

210

– avagy Verselemzés, ahogy a hegesztõ látja –

Szívtájék

219

– avagy Élet a Nagy Sakktáblán –

Országutak csillaga

222

– avagy Mercedes az Ön busza? –

Ez van. Ezt kell szeretni?

231

– avagy EU: szavazz a kisebbik rosszra! –

Itt van május elseje!

236

– Beethoven és steksz köszöntse? –

NESCAFÉ A LÁ MSZP

243

– avagy „Instant válasz, azonnal oldódik” –

A zsebre tett emberiség

251

– avagy „Isten engem így vagy úgy, de segéljen!” –

5

„Minden magyar felelõs minden magyarért!” – Szabó Dezsõ –

6

VÉLEMÉNYBÛNTETT – avagy Minroity report magyar módra –

„A jövõ békésebb lesz. Legalábbis Amerikában, ahol egy különleges rendõri egység három telepatikus képességekkel rendelkezõ lény segítségével minden gyilkosságot még elkövetése elõtt leleplez. A rendõrök a médiumok segítségével a jövõbe látnak, elõre gyûjtik össze a bizonyítékokat, tárják õket a bíróság elé, és a helyszínen, még az elkövetés elõtt tartóztatják le a bûnöst. A rendszer tökéletes. Ám egyszer a cég parancsnoka, John Anderton (Tom Cruise) mégis kételkedni kezd. Nem csoda: a jelentés szerint ugyanis õ maga fog 36 órán belül gyilkosságot elkövetni. Áldozatát nem ismeri, nem tudja, hol és miért gyilkolná meg az idegent. Társai természetesen a nyomába erednek, hogy megakadályozzák a gyilkosságot. Õ pedig menekül, hogy még idõben kideríthesse, tévedtek-e a jósok, vagy igazuk van és õ rendõrbõl valóban bûnözõvé válik-e nemsokára.” Ezzel az ismertetõ szöveggel ajánlják a tisztelt nagyérdemû becses figyelmébe a Philip K. Dick kitûnõ novelláján alapuló, Steven Spielberg által fémjelzett Minority report, vagyis Különvélemény címû látványos amerikai tudományos-fantasztikus filmet. A minap a Hír Televízión látott Fodor Gábor vs. Kósáné Kovács Magda kerekasztal-mérkõzés láttán rögtön ez a film jutott az eszembe. Már az sem volt semmi, hogy ezek ketten leülnek „vitatkozni” egymással. Na, – mondom magamnak – mi a fene? Koalíciókámék egymásnak mennek, ráadásul a képernyõ nagy nyilvánossága elõtt? Persze ebbõl aztán nem lett semmi, amolyan „huszár üti futót és ro7

sál” jellegû csendes eszmecserévé alakult át a dolog. Nagyon nem mentek egymásnak, a kölcsönös udvariaskodás és egymásnak való nyalás nyelvcsapásaitól volt hangos a mûsor. A téma az eddigiekben is már sok vitát és hozzászólást kiváltott, a köznyelvben csak „Gyûlöletbeszéd” megrendszabályozására készülõ törvényjavaslat volt. A beszélgetés – merthogy vitának nemigen lehetett nevezni – lényege tulajdonképpen egyetlen mondatban összefoglalható: a gyûlöletbeszédnek gátat kell szabni, ugyanakkor a szólásszabadságot semmilyen körülmények között sem szabad korlátozni. Na erre varrjunk gombot, emberek! A Hír Televízió stúdiójában lezajlott szocialista-szabaddemokrata pengeváltás külön kuriózuma volt, hogy a mûsorvezetõi posztot betöltõ Kóczián Péter jó szokásától eltérõen, végre elõször a Hír Televízió fennállása óta, kevesebbet beszélt, mint meghívott vendégei. Részletek a riposztozásból: Kósáné mindjárt azzal nyitott, hogy alapvetõ fontosságú különbséget tenni a rohadt zsidózás és a kristályéjszakák réme között, mire az õsfideszes Fodor Gábor azzal vágott vissza, hogy de bezzeg az Orbán-kormány alatt a gyûlöletbeszéd megnyilvánulásának tipikus példáinak tömkelegével találkozhatott a gyanútlan televíziónézõ vagy rádióhallgató, és csak úgy, a teljesség igénye nélkül mesélte el a homoszexuálisok számára készült éjszakai rádiómûsor esetét, ahová a melegeket elítélõ telefonok zöme természetesen a polgári kormány ideje alatt érkezett, mert hogy az emberek látták, hogy ez lehet, ezt szabad. Gyûlöletbeszéd vagy parlamenti iszapbirkózás? – teszi fel az ál naiv kérdést Kósáné, majd így folytatja: – Jó hírnév, vagy becsületsértés? Nehéz dönteni, mindenesetre egy biztos, ha emberekbe belefojtják a szót, ott vége a demokráciának! (És tessék mondani Kósáné drága, ha ugyanezt egy tévémûsorral teszik, akkor mi a helyzet?) A beszélgetésben azt is megtudhattuk a derék „beszéljük meg” Fodor Gábortól, hogy az izgatás, mint fogalom, tulajdonképpen egy 8

pártállami maradvány, hiszen mindenki nagyon jól emlékszik még azokra az idõkre, amikor ugyanazt a fogalmat használták a kocsmában kommunistázókra és a demokratikus ellenzék tagjaira is. (Õ már csak tudja!) Végül is, ahogyan az a hivatalos terminológiából kiderült, uszításnak az minõsül, amibõl közvetlen cselekedet származik. Üde színfoltként jelentkezett Kósáné történelmi mûveltségének megcsillantása, amikor is arról mesélt a nézõknek, hogy 1928-ban a Ku-Klux-Klan véleményét engedélyezték az amerikai bíróságon és tulajdonképpen ugyanezen passzus alapján tevékenykedhetett Martin Luther King is. (Valami ilyesminek képzelném magam is a demokratikus jogállamot.) Persze azt is tudjuk, hogy Amerikával ellentétben, Magyarországon nem precedensjog uralkodik. A beszélgetés további részébõl persze nem maradhatott ki a jó öreg mumus, akivel otthonaikban a szocialista szavazók rémisztgetik esténként csemetéiket. Igen, igen, Orbán Viktorról van szó. Fodor Gábor szerint egy miniszterelnök részérõl megengedhetetlen, ahogyan tette azt Orbán Viktor is, hogy több alkalommal elmenjen egy olyan mûsorba, mint a Vasárnapi Újság, melyet az ORTT többször is szélsõségesnek talált, az meg aztán egyenesen vérlázító, hogy a polgári kormány miniszterelnöke kijelentse, az egyik kedvenc mûsoráról van szó. Érdekes, azon valahogy nem akadt fenn a szeretve tisztelt képviselõ úr, hogy Megyó igen gyakran látogatja a Nap-kelte címû mûsort, mellyel szemben a Vasárnapi Újsághoz képest nagyságrendekkel több elmarasztaló döntés született az ORTT részérõl. Hogy is van ez? Nem véletlenül megint régi ismerõsünkkel, a kettõs mércével van dolgunk?) Mindenesetre Fodor Gábor kifejtette, hogy mennyire szerencsétlen ez az egész törvénytervezet, mert végül is a szólásszabadság korlátozásához vezet és ez, mind az egyik legfõbb liberális érték, semmiképpen sem szenvedhet csorbát. Épp ezért az SDSZ nem is támogatja azt. 9

(Talán valami mégis csak megmaradt az eredeti szellemiségbõl! – gondoltam) Ám ez az állapot nem tartott sokáig, pár nap múltán a szadesz – az ismert okok miatt (az ifjabb Hegedûs jogerõs felmentése) gyökeresen megváltoztatta álláspontját és a posztkommunisták mellé állt. A liberális törpe párt iránt még csipetnyi szimpátiát is érzõ embertársaink persze most joggal tehetik fel a kérdést, hová tûnt a nagy francia író és filozófus Voltaire szellemisége, aki ugyan nem értett egyet vitapartnerével, de ha kellett, kész lett volna akár az életét is feláldozni azért, hogy ellenlábasa elmondhassa a neki nem tetszõ véleményét. Úgy tûnik a pénzért, a koncért, a mindenek felett álló hatalom megszerzéséért folytatott ádáz küzdelem során a magasabb eszmeiséget képviselõ szellemiség szellem módjára füstté vált, kiszisszent a palackból és semmivé foszlott Budapest koszos, szmogos levegõjében. A végén aztán – mint már annyiszor – most is visszajutunk a kályhához, a jó öreg Kettõs Mércéhez. Igen kedves Olvasó, Kettõs Mérce, így ahogy leírva látja, nagybetûvel. Lassan már tulajdonnévvé válik, annyit emlegetjük, szinte már megszemélyesíthetõ. (Mindenesetre személyekhez már meglehetõsen nagy pontossággal hozzáköthetõ.) A folyamat pedig a szemünk elõtt zajlik a média hathatós közremûködésével. A rohadt zsidózástól a kristály éjszakák rémén át az antiszemita magyar bírói kar illusztris tagjaiig. Amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Mi meg ökrök vagyunk, ráadásul nem is a kisebbik fajtából valók, mert tétlenül nézzük és tûrjük azt a mocskolódást, amit a balliberális oldal a szólásszabadság nevében tobzódva él ki a kezében lévõ média csatornáin keresztül. Nekik szabad, nekik lehet. Mindent és még azon túl is. Tamás Gáspár Miklós (továbbiakban: TGM) egyetemi tanár, filozófus, egykori szadeszes ideológiai fõmufti (ma Soros-pénzen kitartott hivatásos néptribun) a bírói kar tekintélyes részét megvádolta azzal, hogy 10

antiszemita, nõgyûlölõ és homofób. Az már csak apró technikai részletkérdés, hogy az említett bírói karnak mintegy 82%-a hölgyekbõl áll. Na mindegy. TGM az õt interjúvoló riporter kérdéseire csak annyit válaszolt: – Ez így van. Hát persze. – Tudja ön ezt bizonyítani is? – Hát persze. Ez így van. Ráadásul, hogy Virág elvtárs szellemiségéhez hûek maradjunk, a (nemzetközi) helyzet fokozódása érdekében TGM azt is elmondja, hogy Lomnici Zoltán, a legfõbb bírói kar legfõbb „fõ hallja kend”-je által sebtében összehívott sajtótájékoztatón elhangzottak a butaság kategóriájába tartoznak. Milyen érdekes is az élet! Most, amikor a liberális oldalnak nem tetszõ ítélet születik, most egyszeriben gond van a független magyar bírósággal, netalán még a függetlensége is megkérdõjelezhetõ. – Mér’? A legfõbb ügyészrõl is aszonták az elvtársak, hogy a Fidesz embere. Ha õk egyszer valakirõl aszongyák, hogy az, akkor az az. – világosított föl rusztikus stílusú barátom. Kétségkívül felfedezhetõ némi hasonlóság és rendszer az alkalmazott stratégiák és technológiák eszköztárában. A legfõbb ügyész a Fidesz embere, ez tutti. Amikor valami gáz van a független magyar bíróság körül, akkor a mögött is egész biztosan a Fidesz, de még az is lehet, hogy személyesen maga a néppárttá terebélyesedõ szövetség nagyságos vezérlõfejedelme, Orbán Viktor áll. A szegény szerencsétlen választópolgár, mármint az, akit némi ésszel is megáldott a menybéli, végképp megundorodik a politikától, de legfõképpen annak alakítóitól, a mára már teljes mértékig erodálódott ún. politikai elittõl, és passzivitásba menekülve jövõbeni választások végkimenetelére lehet döntõ hatással azzal, ha majd nem megy el szavazni. Tudja kedves ránk voksoló választópolgár, igaz, hogy egész idáig vertük a mellünket, hogy a szólásszabadság a legfontosabb, és mint ahogyan 11

azt ön is nagyon jól tudhassa, ebben a szerencsétlen elfuserált antiszemita országban mi, liberálisok vagyunk a legnagyobb letéteményesei a szólásszabadságnak, csak most bejött ez a jogerõs felmentõ ítélet, és amíg véglegesen nem tisztázódnak a dolgok, amíg nem tudjuk véglegesen elhallgattatni a nekünk nem tetszõ hangokat, addig mi most felfüggesztenénk ezt a „szólásszabadság legnagyobb letéteményese” dolgot. Átmenetileg. To be continued, folytatása a következik. De nyugodjon meg, aggodalomra semmi ok, miután mindenkit beledöngöltünk a betonba, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk, ön az egészbõl semmit sem fog észrevenni. Apropó! Egész véletlenül van nálam egy tiltakozó levél a rózsaszín bõrtangás férfi jegykezelõk hátrányos megkülönböztetése ellen, neves bal-liberális közéleti személyiségek aláírásával. Az ön neve is jól mutatna a lap alján, mondjuk Vásárhelyi Mária neve mellett. Aláírja? Neeem?! Maga szélsõséges! Mocskos antiszemita! Asszem az elõbb kicsit elragadtattam magamat, elszaladt velem a ló, a jövõben erre különösen nagy figyelmet kell majd fordítanom, még a végén bekasztliznak gyûlöletbeszédért. Na nem baj, térjünk még vissza néhány gondolat erejéig a demokratikus jogállamisághoz. Talán a kedves Olvasó is emlékszik még a 2002-es választások körül kirobbant Greshem-ügyre. (Hát lehet azt elfelejteni?) Akkor, érdekes módon nem lett semmi az ügybõl. Megyó makulátlanul került ki belõle, úgy kikerült belõle, mintha bent se lett volna. Tisztán, ártatlanul, mint a ma született bárány. Természetesen mindenki a lehetõ legfüggetlenebb és legbefolyásolásmentesebb volt. Még Megyó is, pedig ha kicsit jobban megkapargatták volna a felszínt, ki tudja milyen következményekkel járt volna az ügy? Ez volt akkor. De mi van most? Öles léptekkel haladunk a totális kézi vezérlés felé. Az egykori KISZ-es ifjúkommunistákból bankárokká és multimilliomosokká avanzsált bankár-elit tagjai a nagy nevû elõd, a Horn-kormány moszkovita múltú példaképeit meghazudtoló gyorsasággal kebelezik be a még állva maradt állami posztokat, igazgatótanácsi helyeket, médiacsatornákat. Éhesek és harciasak. Kell a lóvé. Ha megszûnik 12

az egyik lehetõség, csinálnak gyorsan egy másikat, mondjuk egy baloldali, szellemiségû, párthoz közeli alapítványt és odapumpálják a pénzeket. Mindeközben Megyó bekéreti a közszolgálati és a Duna Televízió fõ muftijait, ha tetszik, a szõnyeg szélére rendeli õket pofavizitre, tisztázandó a szerkesztési elveket és a pártpreferenciákat. Nem árt ha tudják, ki a kenyéradó gazda. (Emlékszünk még a boldog békeidõkre, amikor a Fidesz két kézzel rátenyerelt a Magyar Televízióra, és a miniszterelnökkel az a Baló György készítette rendszeresen az interjúkat, aki kicenzúrázta Tóth Gy. Lászlót az akkor még létezõ +1 Éjjeli menedék címû mûsorból?) 2003-ban, egy állítólag jóléti, demokratikus jogállamban a miniszterelnök bekéreti a közszolgálati televízió embereit, egyeztet az alkotmánybíróság prominens képviselõivel, hogy ugyan gyerekek, húzzátok még egy kicsit ezeket a kényes ügyeket, mert most momentán baromi szarul áll a kassza, nincs mibõl finanszírozni ezeket az állami bakikat. A szocialista nagyváros öntudatos polgára nagy tisztelettel feltenne egy idekívánkozó kérdést. Valószínûleg pusztán tájékozatlanságomnak tudható be, hogy nem vagyok egészen tisztában azzal, hogy mi a franc köze van a miniszterelnöknek, vagy akár a kormánykoalíció pártjainak a közszolgálati televízió mûsorszerkesztési elveihez? Nem értem. Vagy itt a másik. A PSZÁF elnöke leleplezi az évszázad sikkasztásának nevezett pénzügyi eseménysorozatot, de mivel a botrány egészen a kormánykörökig, sõt egyes vélemények szerint magáig a kormányfõig is elér, a persona non grata (nem kívánatos személy) eltávolításának érdekében, lévén más már nem segít, egész egyszerûen megváltoztatják a törvényt a nekik tetszõ módon. – No problemo – ahogy terminatoréknál mondanák. És valóban, a mindent legázoló gép armadához hasonlóan, ellentmondást nem tûrõ módon el akarják taposni a jogállamiság utolsó maradékait is, diktatórikus kézi vezérlést vezetve be a Magyarországnak nevezett látszatdemokrácia legutolsó eldugott szegletébe is. 13

És hogy diadaluk teljes legyen, a tiltakozás, az eltérõ vélemény, a még a római jog idejébõl származó jus morandi, a morgás jogának végsõ elhallgattatására most megalkotnak egy törvényt, melynek segítségével a kabaréba illõ „ha van rajta sapka, akkor azért, ha nincs rajta sapka, akkor meg azért” szellemében, innentõl kezdve bárkire rámondhatják majd, hogy gyûlöletkeltõ, kirekesztõ, antiszemita vagy rasszista. És még indokolniuk sem kell majd, elég ha csak annyit mondanak, mint TGM: – Hát persze. Ez így van. Talán a másik oldalon is a fiatalok azok, akikben még maradt egy csöppnyi józan ész, nekik köszönhetõen a köztársasági elnök valószínûleg elõzetes normakontrollt fog kérni az Alkotmánybíróságtól a törvénytervezettel kapcsolatban. Az SZDSZ fiatal politikusai szerint azért van erre szükség, mert a törvény elfogadása után azt nagy valószínûség szerint azonnal meg fogják támadni az Alkotmánybíróságon. Hát ebben van valami. Addig is, amíg az ügy végére nem kerül pont, és nem rendezõdik megnyugtatóan a törvénytervezet sorsa – magyarán addig, amíg elvetik –, mindenki õrizze meg a nyugalmát! Ne veszítsük el higgadtságunkat és józan helyzetértékelõ képességünket. A politikai ellenfél nagyon ravasz, nagyon gazdag, nagyon jó kapcsolatokkal rendelkezik, mind belföldön, mind külföldön, nem véletlenül hívják a Hálózat kormányának a jelenleg regnáló kabinetet, és néha bizony csalni is szokott, ezt is megtapasztalhattuk már. Mielõtt elszakad a cérna, számoljunk el tízig, s csak aztán mondjuk, amit mondanunk kell. (Hevesebb vérmérsékletûek esetleg húszig is elszámolhatnak.) Ha így teszünk, van rá esély, hogy megnyugszunk és szalonképesebb kifejezésmódot is találhatunk a vitás kérdések megvitatására. Remélem az itt leírtak még nem minõsülnek gyûlöletbeszédnek! Legalábbis egyelõre. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

14

A GLOBALIZÁCIÓRÓL – Irakban jártak mesélték –

Az iraki katonáknak a háború elõtt egy kis kulcsot adtak. A kulcs arra szolgált, ha meghalnak és a mennyországba kerülnek, kinyithassák vele a mennyország kapuját. A kulcsok egy izraeli kibucban készültek. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

15

SORRY, BOCSESZ, BOCSIKA – avagy Elnézést azt kér, aki… –

– Belém lõttél! – Nagyon sajnálom. – Te belém lõttél! – Nagyon sajnálom. – Aki meglõ valakit, az sosem sajnálkozik. Az ilyesmi akkor szokás, ha rálépsz valaki lábára, vagy véletlenül eltöröd a szemüvegét, vagy fingasz egyet ebéd közben, de nem mondod, hogy „sajnálom”, ha meglõsz valakit! Így diskurálnak egymással egyik kedvenc filmem, a „Nekem 8” címû filmvígjáték botcsinálta hõsei, miután sikeresen megmenekültek az útonállókkal való és balszerencséjükre lövöldözéssel végzõdõ találkozásból. A jól szituált középosztálybeli amerikai Nick Beam – középmufti egy reklám cégnél – és újdonsült feka – ó pardon, afro-amerikai – cimborája, akiket Tim Robbins és Martin Lawrence formál meg kitûnõen, szóval az alkalmi duó egy félreértésnek köszönhetõen zavarba ejtõen hajaz egy a környéket rettegésben tartó körözés alatt álló útszéli rabló párosra. Ebbõl adódik aztán a különbözõ félreértések kínos sorozata. Véletlenül összefutnak az igazi rablópárossal, akikkel némi nézeteltérés alakul ki közöttük az adott 16

területre esõ erõszakos bûncselekmények elkövetési jogát illetõen, s végül a vitás kérdéseket agresszív véleménycserével tisztázzák, melybõl hõseink kerülnek ki gyõztesen. Ennek során afro-amerikai barátunk kezében elsül a pisztoly és a rablók helyett – természetesen véletlenül – alkalmi útitársát sebesíti meg a karján. No hát ezen eseménysor után zajlik le a fenti párbeszéd Nick autójában menekülés közben. A olvasóban persze rögtön felmerülhet a kérdés, miért mesélem el én mindezt? A szocialista nagyváros öntudatos polgára már megint egy hollywoodi eksön múvival példálózik, felébresztve a gyanútlan olvasó gyanakvását, hogy netalán multikulti hívõ a lap egyszemélyes szerkesztõbizottsága. Nem kedves Olvasó, nem errõl van szó. A fenti épületes párbeszéd ugrott be rögtön, amikor az alábbi híradást láttam a Hír Televízió adásában. Íme a hír: Ragáts maradt az MTV elnöke – Jobb egy hibázó elnök, mint az elnök nélküliség 2003. nov. 20., 19:47 A köztévé nagykuratóriumának tagjai ugyan egyöntetûen felelõsnek tartották Ragátsot, de a többség szerint még mindig jobb egy hibákat elkövetõ elnök, mint egy elnök nélküli televízió. Ragáts Imre leváltását a múlt héten kezdeményezte a kuratórium elnöksége, azután, hogy nyilvánosságra kerültek a törvénytelenül kötött reklámszerzõdései. Ragáts Imre önkritikát gyakorolt: a köztelevízió nagykuratóriuma elõtt elismerte, hogy hibázott, amikor a testületet megkerülve, négy évre 900 milló forintért eladta az MTV reklámidejét. Emiatt elnézést is kért. 17

A hír utolsó mondatára hívnám fel a figyelmet: „Emiatt elnézést is kért.” A pontos összegre nem emlékszem, de asszem valami 9 milliárd magyar forintokért kötött reklámszerzõdést az úriember (vagy elvtárs, ki tudja?). Hát kedves Ragáts úr (elvtárs)! Aki milliárdos összegekkel károsítja meg a közt, az sosem sajnálkozik. Az ilyesmi akkor szokás, ha rálépsz valaki lábára, vagy véletlenül eltöröd a szemüvegét, vagy fingasz egyet ebéd közben, de nem mondod, hogy „sajnálom”, ha milliárdos összegekkel károsítod meg a közt! Persze majd elfelejtettem, valószínûleg megint velem van a baj. Megfeledkeztem Tamás Gáspár Miklós Nap-keltés szereplésérõl, melyben valami olyasmit mondott, hogy hát menet közben néha hibákat követek el, istenem, megengedem magamnak. Úgy tûnik õ, õk mindent megengedhetnek maguknak, csak mi nem. De vajon még meddig? A szocialista nagyváros öntudatos polgára

18

KONTRASZTOK – avagy a Mobil hajléktalan mobilja –

A nagypolitika vérzivataros ütésváltásai közepette olykor-olykor a kisember is tanúja lehet a kapitalista egyedfejlõdés hazánkban eredeti tõkefelhalmozás néven zajló folyamatának során sajátos vadhajtásokban megnyilvánuló reakcióinak. A minap ez történt velem is. Mint azt már néhány alkalommal említettem volt, Mediterrán Moszkva utcáit járva, az ember néha kénytelen kelletlen alámerítkezik az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiba, ahol aztán betekintést nyerhet a társadalomnak az õ sajátos rétegzõdésébe, valamint autodidakta módon, önképzõkör jelleggel, édes, ékes anyanyelvünk gazdag tárházából merítve, fakultatíve satírozgathatja retorikai mûveltségének fehér foltjait, s mindemellett még szókincsét is gyarapíthatja. Ma már azonban ott tartunk, hogy nem is nagyon kell letérni a megszokott útvonalról az új élmények, az új tapasztalatok szinte házhoz jönnek. Nincs még egy ilyen hely, mint Mediterrán Moszkva! Imádom ezt a várost! Egyik délután hazafelé jövet leszállva a Merdzsó buszflotta egyik új büszkeségérõl, a törökök által összeszerelt kék-sárga városi színekben pompázó csuklósbuuszról, arra gondoltam, összeütök vacsorára valami kis levesféleséget. Végül is a Szlavón gulyásleves mellett döntöttem. A tett halála a tökölõdés, ahogy nagy eleink mondották, s irányba vettem én a közelben található, jelenleg külföldi tulajdonban tartózkodó ABC-áruház lánc egyik tagját. A leves hozzávalóinak beszerzését, mintegy könnyed ujjgyakorlat címén az ABC-áruház zöldség részlegét megcsapolva abszolváltam én. 19

Szóval és tettel, toronyiránt megindultam a látótávolságon belül lévõ kereskedelmi egység felé. Sajnos a számítógép elõtt töltött hosszú évek felettem sem múltak el nyomtalanul, a szemész orvosnál némileg csalódnom kellett, hogy a szemem már nem a régi, de még így szemüveg (népiesen: okuláré) nélkül is azonnal látható volt, hogy homokszem került az eddig oly rendezetten mûködõ gépezet olajozottan forgó fogaskerekei közé. Szóval, hogy szavamat szavamba ne öltsem, az ABC-áruház bejáratát három vagy négy ápolatlan külsejû, borostás, rendezetlen ruházatú hajléktalannak látszó hajléktalan „szállta meg”. A befelé és kifelé igyekvõktõl hallatlan nagy rutinnal és magabiztos fellépéssel próbáltak néhány forintra szert tenni, kisebb-nagyobb sikerrel. Egyikük, a késõbbiekben aztán bebizonyosodott, a kis csapat – talán nem túlzás ezt állítani – szellemi vezetõje, egészen sajátos, általam eddig még nem tapasztalt módját választotta a pénzkunyerálásnak. Az érkezõ vagy távozó vevõk elõtt – mint Japánban a nagyáruházak vagy a Shinkanzen expressz hajlongó-emberei – szélesre tárta az ajtót, majd libériás inasokat és reumás kisnyugdíjasokat megszégyenítõ eleganciával derékból meghajolva, az adott napszaknak megfelelõen fennhangon üdvözölte õket. Nem semmi. A különös üdvözlési ceremónián aztán a késõbbiekben magam is többször átestem, egyszer még a „Fõnök úr” titulusig is elvittem, bár nem voltam egészen tisztában vele, miért is e megtisztelõ cím. Már az avatatlan külsõ szemlélõ számára is elsõ pillantásra nyilvánvalóvá vált, hogy a díszes társaság illusztris tagjai napi harcban állnak az alkohol szörnyû démonával, s a nap végére általában ez utóbbi gyõzedelmeskedik. Ezen ádáz küzdelemnek vizuálisan is nyomatékot adnak, amennyiben a külföldi tulajdonú ABC-áruház elõtt kezükben egy üveg olcsó almaborral vagy a kannásborok tokajiaként aposztrofált Soltvadkerti Borzasztóval múlatják az idõt. Nem állítanám szilárd meggyõzõdéssel, hogy állhatatos és következetes viselkedésemet – miszerint egy megveszekedett árva petákot sem 20

adtam ezeknek az embereknek – a bibliai idõk régmúltjába visszavezetõ „Ne halat adj az éhezõnek, hanem hálót!” isteni bölcselet vezérlõelve irányította volna. Inkább azt mondanám, nem tartottam helyénvalónak, hogy anyagilag is támogassam õket az alkoholizmus felé vezetõ rögös úton megtett hosszadalmas és fárasztó utazásukban. A kis csoport tagjai sajátos audio-vizuális élményt nyújtanak a kiskereskedelmi egységet élelmiszervásárlás céljából felkeresõ vásárlók számára. Szegényes szókincsükbõl rekedtes hanghordozásukból az is rögtön világossá válik, hogy a nikotinnal kötött tartós ismeretségük is komoly, több évtizedes múltra tekinthet vissza. Történt aztán, hogy az egyik szürke hétköznap irodai kínlódásait magam mögött tudva, a buszról leszállva ismét a jól ismert kis csapat látványa fogadott az ABC-áruház elõtt. A „köszönõember” a bejárat mellett a kövezeten ült, egyik kezében üveg, benne valamilyen seszínû lõre tartózkodott, gondolom a hazai bormaffia pancsolóbrigádjai által remekbeszabott Soltvadkerti Borzasztó kategóriájába tartozó „pincészeti” alkotás lehetett. Elõször azt hittem, hogy társaival vitatkozik valamin az általam csak „komornyik” mûvésznévvel felruházott alak, vagy összeveszett valamin társaival, mert jellegzetes rekedtes borízû orgánumának rikácsolása gond nélkül felülemelkedett a városi forgalom és a környezet zajfolyamán. De nem! Csak ahogy közelebb értem, vettem észre, hogy sajátosan kókadt, vállára esõ fejtartása nem az éppen aznap elfogyasztott alkohol mennyiség jótékony hatásának vizuális demonstrálását hivatott betölteni a társadalom többi tagja felé, hanem bizony másról van itten szó kérem szépen. Közelebb érve – ahogy mondani szokták – arcomra döbbenethegyek ültek ki. Kiderült ugyanis, hogy a köszönõember funkcióját a kannásbor gyönyöreiért pár percre szüneteltetõ derék hajléktalanunk rikácsoló hangján nem társaival rendezi éppen vitás kérdésekben felmerült nézeteltéréseit. Nem bizony. Hanem mit csinál? Telefonál! 21

Na, itt egy pillanatra nem kaptam szikrát. A szocialista nagyváros öntudatos polgára számára mindig is világos volt annak a népi bölcseletnek a tartalmi mondanivalója, miszerint „Vannak még kontrasztok kis hazánkban!”, de most úgy hirtelen lekoccoltam. Annyira távolinak tûnt egymástól a mobiltelefon által megjelenített modern 21. századi középosztálybeli urbánus átlag-magyar és a kukákban turkáló, almabortól részegen tántorgó és olykor éjszakánként a buszmegállók ívesen kialakított öblébe okádó hajléktalan együttes látványa, hogy kis idõre szükségem volt míg behatolt az input a vincseszterkatedrálba. A telefonbeszélgetésnek csak a legnagyobb jóindulattal nevezhetõ rikácsolás meglehetõsen egyhangúan zajlott. Egyik jellegzetes, állandóan visszatérõ motívuma az volt, hogy ez a mi derék hajléktalanunk sûrûn felemlegette a vonal túlsó végén tartózkodó beszélgetõtársa minden valószínûség szerint nemi közösülésen átesett nõnemû közvetlen felmenõjét. Minden bizonnyal ismét velem van a baj. Lehet, hogy túl lassú a reakcióidõm. Lemaradtam kissé ebben a rohanó világban. Bennem még mindig az a kép él a mobiltelefonról (szakszerûen: maroktelefon), ahol jól szituált menedzser vagy bankár külsejû úriemberek kiszállnak sokmilliós autócsodáikból és hanyag eleganciával elõveszik maroktelefonjukat, majd kivillantva 42-fogas amerikai fogpaszta mosolyukat lezseren érdeklõdnek a tõzsdei árfolyamokról. Vagy a gondtalan középosztálybeli fiatalok szórakozni induló csapata, akik boldog-boldogtalant mobilon hívnak fel, hogy megbeszéljék ügyesbajos dolgaikat a kifogyhatatlannak tûnõ, vagy szinte ingyért felkínált mobiltarifák segítségével. Az almaborral a kezében halaszthatatlan ügyeit éppen mobilon bonyolító hajléktalannal eddig még nem volt szerencsém találkozni a kereskedelmi csatornák reklámjaiban. Ezek szerint õk is lemaradtak egy lépéssel. A túlnyomó részt – egyes vélemények szerint 90% fölötti –bal-liberális kézben lévõ média nem szívesen beszél a szegénységrõl és a 22

nyomorról, fõleg a 2004. évi költségvetés után. A néhol fûnyíró-elv alapján történt szigorítások, kurtítások, meghúzások miatt – az egykori sci-fi mintájára – László Csaba pénzügyminiszter úrat már csak úgy hívják „a Fûnyíróember”. Úgy tûnik lassacskán a hajléktalanok is bekerülnek a reklámok 18–49 éves célcsoportjába. Talán valahogy így? Mi mindenkinek biztosítjuk az elérhetõséget, szinte ingyen van! Már egy palack áráért elérhetõ az elérhetõség! Asszem az esélyegyenlõ(tlen)ségi miniszter-asszony elégedetten dörzsölné a markát ha tudná, hogy hazánkban már az alkoholista hajléktalanok is mobiltelefonnal a zsebükben vonulnak az utcára pénzt kunyerálni. De nem tudja. Nem tudja, mert a társadalom ilyen és ehhez hasonló piciny pillanatai nem hallatszanak fel a messzi fõvárosba, fõként nem a rendkívüli szelektivitással bíró posztkommunista és liberális fülekbe. Most vagy az van, hogy fogyóeszköz lett a mobiltelefon, vagy az van, hogy jól meg lehet élni a koldulásból. Adómentesen. Manapság sokat lehet hallani arról, hogy az emberek ingerküszöbe magasabbra tolódott. Egyre kevesebb dolog van, amire felkapjuk a fejünket, amin meglepõdünk, vagy éppen megdöbbenünk. A mobilos hajléktalan számomra ilyen üdítõ kivétel volt Mediterrán Moszkva rohanó forgatagában. Meglepõdve tapasztaltam, hogy mégiscsak van terület, ahol a milliárdosokból és multimilliomosokból álló MSZP és SZDSZ fõ irányelvét érvényesítve – segítsük a rászorulókat – mégis csak történt kedvezõ irányú változás. Az Írás azt mondja: „Az Úr gondoskodik az ég madarairól.” Ámen A szocialista nagyváros öntudatos polgára

23

LAKOSSÁG VS. NEMZET – „Válogassuk meg a szavainkat!” –

Múltkor hallottam valakitõl: „Ma már nem beszélhetünk Magyar Nemzetrõl, ma már csak magyar lakosság van.” Szíven ütött ez a mondat. Micsoda elkeseredettség, csalódottság és düh kellett ahhoz, hogy egy magyar ember ezt a mondatot kimondja? Milyen út az, ami idáig visz? Amikor lélekben már feladunk mindent, pedig ha más nem is, de a remény mindig megmarad. Az hal meg utoljára. Az utolsó szalmaszál, amibe még belekapaszkodhatunk, amivel egy utolsó, minden erõnket, tudásunkat, jóságunkat, küzdõképességünket megragadva, megrázva magunkat talpra állhatunk. Úgy tûnik a ma élõ nemzedékeink sem kerülhetik el sorsukat, alá kell merülniük a pokol legmélyebb, legsötétebb bugyraiba megküzdve a gonosszal, hogy aztán onnan felemelkedve meg se álljanak egészen a csillagokig. Mert csak az tudja megérteni a küzdés, a létezés lényegét, aki megtapasztalja azt. Meglehet kilátástalannak tûnik a harc, de mindig van egy apró reménysugár, mely a vesztésre álló küzdõt gyõzõvé teheti. Rajtunk áll, hogy a csillagok fényét elhomályosító nagyvárosi fények között észrevesszük-e azt a piciny és meglehet utolsó reménysugarat, amit arra rendeltek, hogy elõttünk világítson egy Jobbik Magyarországért felé vezetõ úton. Válogassuk meg szavainkat, figyeljünk oda arra, hogy mit, mikor és kinek mondunk! Legyünk azon, hogy eztán senki se mondhassa, „Ma már nem beszélhetünk Magyar Nemzetrõl, ma már csak magyar lakosság van.” A szocialista nagyváros öntudatos polgára

24

„GYERE IDE, ÉN SEM MEGYEK SEHOVA!” – avagy Kampány Forever –

Ennek a kis írásnak a címe nem saját találmány, ezért is olvasható idézõjelek között. Pindroch Tamástól, a Magyar Nemzet kitûnõ publicistájától származik, az egyik „Terítéken” címû mûsorban hallottam tõle, amikor is éppen az egykori pécsi KISZ-es fõmufti, ma milliárdos sportminiszter Gyurcsány Ferenc és meglehetõsen kínosra sikeredett közszereplései kerültek terítékre. A címként funkcionáló idézet tökéletesen bemutatja azt az idejét múlt szemléletmódot, mely a szocializmus korszakából valahogy itt ragadva oly életidegen a piacgazdaságtól és a demokratikus jogállami létezés alapnormáitól. Foti barátom kedvenc kérdését tenném fel: – Mi folyik itt, kérem szépen? A kérdõív – mármint az, amelyik hatalmas botrányt okozott az egészségügy berkeiben – egyértelmûvé tette, hogy a posztkommunista utódpárt megkezdte a felkészülést a 2004-es, de legfõképpen a 2006-os választásokra. Permanens kampány folyik ma az országban, talán helyesebb lenne azt mondani, hogy nem elkezdõdött a felkészülés 2004- re és 2006-ra, hanem folytatódik tovább. A sok száz részes brazil szappanoperák mintájára, „The show must go on!” vagyis a mûsornak folytatódnia kell. Gondosan, mindig csak kis adagokban, itt egy kis botrány, ott egy kis intrika, néha odadobunk valakit áldozatként, hogy a nézõk ún. igazságérzetében keletkezett tátongó 25

lyukat betemessük (no meg az árkokat), s közben a mûsor megy tovább. Félreérthetetlenül és belénk sulykolva közlik velünk, hogy kik a rosszfiúk, és kik azok, akik nemes eszméktõl vezérelve a jófiúk csapatában játszanak. Az országos méretû, vörös színeltolódást mutató szappanopera nézõközönsége azonban úgy tûnik most már valami másra vágyik. Nosztalgiázni támadt kedve, újra valami hasonlót szeretné látni, mint az elõzõ, négy esztendõn át tartó magyar tele-regényt, melyben a kimondhatatlan nevû külföldi szereplõk helyett végre magyarok neve virított a stáblistán. A közönségnek elege volt a felszínes, sekélyes, értéktelen lózungokat és retorikai analfabétákat felvonultató gagyiból. Ez a kiüresedett (vagy kiüresített) országlás, melyben a politikai elit tagjai számára tulajdonképpen a két választás közötti idõszak here módjára való kitöltését szolgálja, kísértetiesen hajaz az egykori szocializmus dolgos munkáshétköznapjainak érzékletes leírásához. Ez valahogy így nézett ki: HÉTFÕ. Ez az elsõ munkanap. Legalábbis papíron. A valóságban azonban – és ezzel a munkásosztályosztály egésze is tökéletesen tisztában volt – a hét elsõ munkanapja arra szolgált, hogy az öntudatos proletár munkahelyén kipihenje a hétvége fáradalmait. KEDD. A második munkanap. Miután elõzõ nap kipihentük a hétvége fáradalmait, ez a nap arra szolgál, hogy ráhangolódjunk az egyelõre még végeláthatatlan hosszúságúnak tûnõ hét elõttünk álló megpróbáltatásaira. SZERDA. Ez a harmadik nap. Itt elvétve végzünk valamilyen látszat tevékenységet, mely feletteseink felé igazolja munkahelyünkön való tartózkodásunk jogosságát, valamint azt, hogy bizonyos periodikus idõközönként a vállalati pénzkifizetõ-hely ablakánál megjelenve elvégzett munkánk ellenértékeként onnan egy szerény készpénzösszeg társaságában távozzunk. CSÜTÖRTÖK. A negyedik nap. A kedd, azaz a második nap ellentéte, vagyis itt az öntudatos dolgozó megkezdi ráhangolódását a 26

hétvégére, ha úgy tetszik, a maci már kifelé megy a málnásból. Mindjárt itt a hétvége, kit érdekel a meló? PÉNTEK. Az ötödik nap. Itt megint csak felmerül egy, a dialektikus materializmus alapérvényû törvényszerûségeinek filozofikus mélységeit súroló megállapítás, melyben a világ egyharmadán uralomra jutott államszocializmust építõ valamennyi ember felekezetre és bõrszínre való tekintet nélkül egyetért. Nevezetesen az, hogy a pénteki nap tulajdonképpen már része a hétvégének, annak elsõ napja, éppen ezért ugye senki nem gondolja komolyan, hogy az öntudatos proletár pénteken dolgozni fog. Olyan a péntek a proletároknál – kiváltképp déli 12 órának utána –, mint a zsidóknál a szombat. Apropó szombat! Éljen a hétvége! Bölcs dolog volt népünk nagy vezérétõl és pártunk bölcs vezetésétõl, hogy a munkásosztály munkaerejének hatékony újratermelése érdekében megszüntette a kommunista szombatot. Szóval, valahogy így nézett ki a szocialista Magyarország szocialista vállalti morálja, mely a hétköznapokat kizárólag a hétvégék közötti szükséges rossznak tekintette. Valahogy így vannak ezzel a választási dologgal is a mi derék jó posztkommunistáink, a négyéves parlamenti ciklust a két választás közötti szükséges rossznak tekintik. Csakhogy egy ország nem így mûködik elvtársak. A választások nem maga a cél, az csak egy eszköz a társadalom, a nemzet vagy az ország kezében ahhoz, hogy idõrõl-idõre meghatározhassa, és ha szükséges korrigálhassa, hogy merre is menjen tovább az adott történelmi helyzetben az adott társadalom, nemzet vagy ország. Legalábbis a szocialista nagyváros öntudatos polgára valahogy így képzeli a dolgot. Úgy tûnik azonban, a szociálliberális kormányzatnál minden a feje tetejére állt, a választások megnyerése lett az igazi fõ cél, ahogyan azt szóban kimondva magától a volt titokszolga miniszterelnöktõl is hallhattuk. Kicsit olyan ez, mint amikor valaki pusztán a vitatkozás kedvéért vitatkozik a másikkal. Soha semmi jó nem sül ki belõle, semmilyen 27

megoldáshoz sem vezet, sõt, még az is könnyen elõfordulhat, hogy az öncélú vitázó magára haragítja a másikat. „Gyere ide, én sem megyek sehova!” Nincs ok az aggodalomra! Majd mindennapra kitalálunk valamit. Ma ingyen ebéd az óvodásoknak, holnapra már csak a rászorulóknak. Kell egy tévé? Menj oszt vegyé’ magadnak egyet! Ócsítunk! Hitel csak a VIP- listásoknak! Egyszerû földi halandóknak olyan jelzálogfedezet kell, hogy a bankok páros lábbal rúgják ki õket! Ne akarjá’ te lakást építeni, vagy nagyobb lakásba költözni! Ne akarjá’ te gyarapodni aranyapám! Jó neked a panel meg, mellette még maximum kapsz egyet a „mi autónkból”, persze azt is csak részletre, hitelre tudd megvenni, aminek a törlesztõ-részletei évekre eladósítják majd a családodat! De ne aggódj, most mondta Roni fiú, hogy az a helyes stratégia – és rögtön ennek a szellemében le is vittük a lakáshiteleket, a kamataikat meg jól megemeltük –, szóval Roni fiú szellemében mondhatom, ne aggódj, mi fogunk a leghangosabban és legkétségbeesettebben aggódni és siránkozni azért, hogy ez a mi támogatásra szoruló – hivatalos kormányzati szóhasználattal: rászorultsági elv szerint támogatásra jogosult – lakosságunk eladósodása a továbbiakban nem folytatható. Arany, drága skarabeusz-bogaraim! Én igazán nem szeretnék a mostanság oly divatos ülep-országgal (USA) példálózni, hiszen a világ legpazarlóbb fogyasztói az amerikaiak, lévén szinte mindent hitelre, azaz olyan pénzre vásárolnak, amit még meg sem kerestek, de az világosan látható, hogy egy mûködõ, prosperáló gazdaságnál, ahol vannak bevételek, ott a felvett hiteleket is tudják finanszírozni. Csak úgy pillanatnyi ötletként merült fel bennem, mi lenne, ha tökölõdés és újabb hitelek felvétele helyett az elvtársak nekiállnának végre a gazdaság rendbetételének. Nem folytatódhat tovább a lakosság eladósodása! – mondja ezt az a Medgyessy Péter, aki egy év alatt annyi hitelt vett fel, mint a nagy elõd Kádár János tíz esztendõ alatt. A gazdaságpolitikátlanság kísértetiesen hajaz az egykori állampártéra, ahol a nyugatról felvett hite28

leket az elõzõleg szintén ugyanonnan felvett hitelek kamatainak törlesztésére fordítottunk. 1 milliárd dollárra 11 milliárd kamat és magából az adósságból még nem is törlesztettünk semmit? Hát ilyen a világon nincs! Vagy talán mégis? Ez már nem is kétszínûség! A színváltoztatásáról híres kaméleon korrepetálás céljából egész nyugodtan visszaülhetne az iskolapadba, mert a szocialistáknak a lába nyomába sem ér. Ha a gazdasági bajok, a kilátástalanság (a népharagot nem írom ide, mert ahhoz túlságosan eltunyult ez a nép), vagy a nemzetközi nyomás távozásra kényszeríti majd ezt a kormányt, csak üszkös romokat találunk utánuk, évtizedes adósságnyomorba döntött országot és reménytelenséget hagynak majd maguk mögött. Meg azt a pár millió embert, akik még élnek Kádár népébõl, és akiket ugyanazon elvtársaik és azok ideológiai örököseik, az új nemzedék tagjai csaptak be, vertek át immáron sokadszor, mint akik a pártállam idején is az akkori helytartó szolgahadaként tolongtak a húsosfazekak körül. A számlát pedig akkor is, és most is mi fizetjük ki. „Gyere ide, én sem megyek sehova!” De vajon meddig tart még ez a tévelygés, ez a kóválygás, amit annak idején a zseniális Hofi Géza mutatott be egyik kabarészámában: „Elindultunk! Odaértünk! Nem ott vót! Megyünk körbe, mint a hülyék! Rajtunk is múlik, hogy ez a „Gyere ide, én sem megyek sehova!” flegma állapot meddig mérgezi még hazánk ideológiai légterét. Mikor váltja föl az eszmei posványságot az üde friss levegõt, ahol például azt mondják egymásnak az emberek: „Gyere ide, és induljunk el együtt, mondjuk egy Jobbik Magyarország felé! Remélem ez az idõ már nincs messze! Addig is azt mondom, itt az idõ, mozduljunk, mert mozdulni kell! Egy Jobbik Magyarországért!

A szocialista nagyváros öntudatos polgára

29

KUTYAKOMÉDIA

Na, ez az év is jól végzõdik! A londoni cityben székelõ szabadkõmûves elit közölte László Csabával – egy kis ország kis pénzügyminiszterével –, itt lenne az ideje, hogy vegye a kalapját – s ahogyan azt annak idején Pali bácsi szokta volt mondani – menetet hajtson végre. Ekkora fokú hozzá nem értés már a szervilis talpnyalók hadát foglalkoztató pénzhatalmi világ-elitnek is sok volt. Ugyanakkor ez a kissé kínos – és csak látszólag – gazdaságpolitikai affér egyúttal jelzésértékû momentum is a számunkra, ízelítõt kaphattunk abból, mi vár ránk majd a 2004-es esztendõben és az azt követõ években, ha egyáltalán felvesznek bennünket majd a nagyságos Európai Unióba. Nagyon úgy tûnik, hogy ebben az új unióban is csak úgy mennek a dolgok, mint abban a régi megszokottban, csak most máshova rendelik szõnyeg szélére az elvtársakat egy-egy kedélyes pofavizitre, mint annak idején. Ami nem változott, az a kézi vezérlés módszertana. Eközben itthon az ellen seregei már az elsõ nagy megmérettetésre, az uniós parlamenti választásra készülnek. Természetesen nem tölti tétlen idejét a nemzeti szekértábor derék hada sem, serényen készülnek õk is a csatára, a fõvezér kiadta a jelszót, itt az idõ, mozdulni kell! A Hír Televízión a demecseri választásokról bemutatott döbbenetes dokumentumfilm után valamelyest elkedvetlenedtem. A filmet nézve az ember nem igazán tudja, hogy most inkább sírjon vagy nevessen azon, ami ebben az országban folyik napjaikban. A politika, a mocskos politika rátelepszik mindenre, bemocskolja a jó szán30

dékú, olykor kevésbé mûvelt, ám a multikulti fogyasztói lét felé öles léptekkel haladó szegényebb néprétegek mindennapjait. A demecseri választásokon lezajlott werberi kampánystratégia fõpróbájának csúcspontjaként az MSZP tagjától, a volt kampánykoordinátortól azt is megtudhattuk, hogy ezt az országot a zsidó kisebbség irányítja, melynek nem érdeke, hogy a cigányság helyzete javuljon, mert a cigányságban konkurenciát látnak, s mivel a magyarországi roma népesség száma jóval meghaladja a Magyarországon élõ zsidók számát, így félõ, hogy a cigányság átvenné az irányítást. Mondja ezt az MSZP tagja, aki a kampány MSZP-SZDSZ-es koordinátora volt. Nem semmi. Ehhez már csak kis színesként szolgált az ottani megyei MSZP fõmufti „sztorizása” (õ használta ezt a szót „ szeretnék elmesélni egy sztorit”), amibõl megtudhattuk, hogy a koalíciós társ tizenöt éves születésnapi rendezvényén liberális barátainak köszönhetõen õ is részt vehetett, és micsoda csodálatos véletlen, a ruhatárban leadott kabátjáért cserébe egy D–209 feliratú bilétát kapott. A humoros fordulat ezután következett, a ruhatáros kérdésére, miszerint elcserélné-e a kabátot a D–209-es bilétára, derék megyei aktivistánk akként válaszolt, hogy egy ilyen bilétáért nyugodt szívvel odaadná a kabátját. Megmondom az õszintét, ez egyike volt azon pillanatoknak – a film megtekintése közben ilyen akadt még néhány – amikor lekoccoltam, egész egyszerûen nem kaptam szikrát. Azt hittem, hogy valami idõutazásba csöppentem és visszamentünk a hetvenes évekbe. A film egyik riportalanya el is mondta, hogy utoljára 1975-ben fordult elõ, hogy választáson 1, azaz egy fõre, az akkori Hazafias Népfront jelöltjére lehetett szavazni. Beszarás. Na mindegy. Megyünk tovább. Visszatérve a koordinátor úr által mondottakra, a médiában természetesen azonnal robbant a bomba. A posztkommunista hatalom bulldogként vicsorgó ölebsajtója visítva esett neki az újabban csak a Fidesz szócsöveként aposztrofált Hír Televíziónak, gondolván, most biztosan 31

találnak valamilyen fogást a csatornán. Jöhet az ORTT, onnan meg már sínen van az ügy. Érdekes módon a bal-liberális médiumok a nagy csinnadratta közepette elfelejtettek említést tenni arról az aprócska tényrõl, hogy az illetõ úriember éppenséggel az MSZP tagja, ráadásul még a koalíciós pártok képviseletében választási koordinátor is volt. Demecserben kiderült, hogy csaltak a szocialisták. A csalás ténye legalább a szavazók felében megerõsítette az eddigiekben sejtett gondolatot (lásd a nagyszámú bejelentés, a szavazatok újraszámlálásának elmaradása, a több mint egy esztendõt késõ OVB bejelentés), hogy a komcsik a 2002-es országgyûlési választásokon is csaltak. Érdekes momentuma volt a filmnek, ahogy a helyi mszp-s fõmufti maga mesélte el – nem kis büszkeséggel – az ún. werber-iskolások aktív közremûködését a kampányban és azt, hogy tulajdonképpen ezen ifjú titánok igazán majd csak a 2006-os választásokra érnek be. A dokumentumfilm kétséget sem hagyott afelõl, hogy a 2004-es uniós parlamenti választásokon is számít majd aktív közremûködésükre a szegfûmintás utódpárt. Ahogyan arról már a korábbiakban is beszámoltam, a csapat heti rendszerességgel tartja felkészüléseit, fõként baloldali kötõdésû intézetek cégek, szervezetek támogatását felhasználva. Felkészülésükben új szakaszhoz érkezvén, az ellenségkép (polgári, nemzeti oldal) felállítása után megkezdték retorikájuk kibõvítését. Miután a jobboldali értékek „lenyúlása” csúfos kudarcba fulladt szakszerûtlenségüknek és hozzá nem értésüknek köszönhetõen, most a régi szociáldemokrata értékrendet próbálják meg kisajátítani, láthatóan szintén kevés sikerrel. Visszatérve Demecserre. Képet kaphattunk arról, milyen is a magyar választópolgár. Milyenek is vagyunk mi, egyszerû választópolgárok? Megvásárolhatók, megfélemlíthetõk, egymásnak ugraszthatók és legfõképpen hiszékenyek. Az egyik helyi lakos – akiben, valljuk meg õszintén, így elsõ ránézésre szintén volt néhány hegedûvonás – fennhangon kiáltotta világgá, hogy a választásoktól visszalépett asszony, a volt polgármester özvegye, a Fidesz jelöltje „cigánylány”. Ráadásul, hogy tetézze a bajt, nem is helyi származású. Igaz, hogy amikor a ripor32

ter megkérdezi tõle, hogy ez miért baj, azt felelte, neki személy szerint neki nincs semmi kifogása ellene. (De akkor vajon miért hangoztatja?) De az igazi csúcs az, amikor arra a kérdésre, hogy a szocialisták jelöltje mit ígért, azonnal rávágja, hogy semmit! Azé’ ez má’ valami, nem emberek?! Azé’ szavazz rá’ komám, mer’ ez semmit se ígér! De azt legalább nem nehéz betartani, nem igaz?! Na ez volt az a másik pont, ahol úgy éreztem, hogy a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek látszó eszköztára itt a végéhez ért. Természetesen nem mindenki, de nagyon sok magyar bizony ilyen, és higgyék el nekem, nem járunk messze az igazságtól, amikor azt mondom, többen mint gondolnánk. Szóval, ilyenek vagyunk mi, választópolgárok. De vajon milyenek azok, akik képviselik az érdekeinket? Nos, a dokumentumfilm ezt is kiválóan bemutatta. A film egyik legjellegzetesebb pillanata volt számomra, amikor a cigányság képviselõje megérkezett a demecseri cigánysorra Skoda Superb gépkocsiján. Annyira példaszerû volt ez a hazánkat jellemzõ kontraszt, hogy az valami hihetetlen. Már maga az autó is érdekes volt. Kormányzati szinten VW Passat jár az államtitkároknak, ami szinte az utolsó szögig megegyezik a Skoda Superbbel csak annál drágább, kívülrõl össze is lehet téveszteni a két autót. Nem tudom, hogy a roma funkcionárius úrnak a saját autója volt-e, vagy hivatali gépkocsi, de egy finom, jelzésértékû határvonalat azért mégiscsak meghúzott az autó a magyar hivatalnok és a roma funkcionárius között. Kívülrõl, belülrõl szinte megszólalásig megegyezik a Skoda luxus autója a Volkswagenével, de azért az mégsem Passat. (Mert ugye ahogyan azt a reklámból is tudhassa a magyarja, „Vannak más autók. És van a Passat.”) Persze az is lehet, hogy túlbonyolítom a dolgot, mindenesetre az a kontraszt, amit a cigánysorra lassan és méltóságteljesen begördülõ Skoda Superb látványa jelentett, egyike volt azoknak a momentumoknak, 33

mely ezt a dokumentumfilmet felejthetetlen kordokumentummá tette számomra. Az autóból kiszállt a nagy darab, jól táplált roma hivatalnok, aki odalépett a laza csoportban az összegyûlt övéihez és megkérdezte õket: – Mi ez a tömörülés? (Csak így zárójelben említem meg, hogy errõl a képrõl nekem az ugrott be, amikor Újhelyi, a posztkommunisták ifjú médiapadawanja elhagyta Volkswagen Passatján a rádió elõtti tüntetés helyszínét a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok keserû pillantásaitól kísérve. Valahogy érzésben ugyanazt keltette a látvány, ahogy a falusi fogatlan romák otthonaik elõtt fogadják a luxusautóból kiszálló értük dolgozó jól táplált nagydarab ügyintézõjüket. Persze lehet, hogy megint csak én látom rosszul a dolgot.) A demecseri választás nagyon sok tanulsággal szolgált, melyekbõl okulnunk kell mindannyiunknak, mert a módszerekkel, hatványozottan és fokozott mértékben találkozhatunk majd a 2004-es európai uniós parlamenti választásokon is. Szóval, ilyenek vagyunk mi, választópolgárok. De vajon milyenek azok, akik képviselni fogják majd hazánkat az unió parlamentjében? Ha jól emlékszem ötvenszeres minimálbérért. Vajon megint csak az „örökös tagsággal” bíró gyûrött és elhasználódott arcok közül választhatnak majd a magyarok, vagy ezúttal olyanokat is odaengednek a tûzhöz, akik értenek is ahhoz, amit csinálnak? Vajon tényleg arról szól majd ez a választás, hogy megfelelõ képviselete legyen hazánknak az Európai unióban? Vagy a média hathatós segítségével az embereket ismét becsapva, megint hazudnak majd a nemzetnek és egyszerû pártcsatározássá degradálják az egészet? Számomra úgy tûnik, ez utóbbi fog gyõzedelmeskedni. De még ha nem is így állna a dolog, és tényleg hazánk ügyeinek szakszerû uniós képviselete lenne a tét, vajon megvalósítható lenne-e mindez egy ilyen kicsi – és Kovács László szerint önállóan életképtelen – ország számára? 34

A válasz röviden: nem. Itt mindjárt álljunk is meg egy polgári szóra Istenben szeretett felebarátim! Kérem a tisztelt Olvasót, hogy ezen a ponton ne hagyja abba az olvasást, mondván „na, ez is EU-ellenes!”. Sajnos azt kell mondanom, hogy azon több mint hatszázezer magyar szavazópolgár egyikeként, aki nemmel szavazott az uniós tagságra, a voksolás óta eltelt idõszakban a csalódások száma csak tovább nõtt. Sõt! Most már igennel szavazó honfitársaimtól is egyre több helyrõl hallom, hogy „hát bizony az uniós tagság nem lesz fáklyásmenet”. Akad olyan is, aki egyenesen a nettó befizetõ ország rémképét látja maga elõtt, ha az uniós tagország Magyarország képe villan fel lelki szemei elõtt. Természetesen ezt sem úsztam meg vita nélkül és természetesen megint nem lehetett zöldágra vergõdni a hithû, meggyõzõdéses proletárokkal. És persze megint a szocialista nagyváros öntudatos polgára volt minden baj okozója. Ahogyan az már lenni szokott, egy alkalommal – hogyhogy nem – a politikára terelõdött a szó, irány az Unió. Na, gondoltam, helyben vagyunk. A múltkori, uniós tagsággal kapcsolatos népszavazás tapasztalataiból kiindulva elhatároztam, hogy a Hófehérke és a hét törpébõl én leszek Kuka és egy árva szót sem fogok szólni, mert abból eddig még mindig csak bajom származott. EU-ügyekben valahogy nem vagyok trendi, sikerül mindig richtig szembemenni a média által harsogott „közvéleménnyel”. Szóval, záporoztak a jobbnál jobb gondolatok, az európaiság magasztos eszmerendszere meg miegymás. Különbözõ érvek is elhangoztak, mint például, hogy azért kell a Szabad Európára, vagyis a Fidesz képviselõi listájára szavazni, nehogy a komcsik képviseljenek ott is bennünket, épp elég, ahogy idehaza képviselnek, elmehetnének már a jó büdös francba, meg ilyesmi. Végül is nem lehetett megúszni a dolgot, feltûnõen csöndben voltam, csak nekem szegezték a kérdést, hogy mit is gondolok én errõl az egészrõl? 35

– Azt gondolom, hogy ez az egész egy kutyakomédia, éppen ezért én természetesen nem is fogok elmenni szavazni. Na, innentõl aztán elszabadult a pokol. Azonnal nekem esett mindkét oldal, hogy mondhatok én ilyent. Az ellen seregeivel és eszméivel szimpatizáló balosok a fejemhez vágták, hogy valószínûleg bennem reinkarnálódott Pató Pál úr, mer’ felõlem aztán tönkre is mehet az ország, ez maga a megtestesült lustaság és felelõtlenség, az ilyen ember csak magával törõdik, senki mással, ez az igazi ország rontó magatartás. Meg ilyenek. Az ellentábor derék hívei is lekaptak a tíz körmömrõl, s ha lehet ezt mondani, jelképesen politikai deresre húztak, majd azonmód hangos retorikai ütlegelésembe kezdtek, mondván, hogy engem is megfertõztek az új „szalon MIÉP” (A Jobbik legújabb terminus technikusza) szélsõségesen radikális eszméi, teljesen elvesztettem a józan polgári értékrendemet. Én ugyan próbáltam védekezni, hogy a polgárit lecseréltem egy tágabbra, amit úgy hívnak nemzeti értékrend, de meg se hallották, csak folyt tovább a szóözön meg a felháborodott szitkozódás. Szóval ilyen és hasonló marhaságokkal masszíroztak, hogy jobb belátásra bírjanak, tegyem már le valahova a voksomat. Végül is, amikor a kedélyek valamelyest lecsillapodtak, egyikük megkérdezte: – Mégis, hogy érted ezt? Én pedig akként válaszoltam, mint ami itten következik: Már mindjárt az elején gond van, úgyis mondhatnám, gázos az ügy. Elõször is, csak listára adható szavazat, egyéni képviselõre nem, ezzel sérül a mindannyiunkat megilletõ demokratikus választói jog. Nem választható mindenki. Ráadásul ezeket a listákat a pártok állítják, a civil szervezetek nem vesznek részt bennük, holott esetenként lehet, hogy jóval több embert képviselnek, mint a pártok. Ahogyan azt a Magyar Demokrata Fórum és Dávid Ibolya esetében láthattuk és hallhattuk, korántsem biztos, hogy az lesz az uniós képviselõ, mint akire leadod a listás szavazatodat. 36

De jó, mondjuk, hogy felülemelkedünk ezen a kis „technikai részletkérdésen”, mert annál fontosabbnak tartjuk a dolgot és az ügy érdekében nekünk megér annyit, hogy csorbuljon a szabad választáshoz való jogunk. Van itt azonban egy kérdés, amelyre választ kell adnunk. Ez pedig így hangzik: – Vajon megfelelõ súllyal, kellõ hatékonysággal képviselik-e majd hazánkat az Európai unió parlamentjébe bejuttatott képviselõk? A dolgok jelen állása szerint erre a kérdésre is nemmel kell felelnünk. Az unió parlamentjének összlétszámához képest ugyanis meglehetõsen kevés lesz a magyar képviselõk száma. Az uniós parlament teljes létszámát 732 fõben maximalizálták, ebbõl 24 fõ lesz magyar. Ez mintegy 3%. Vajmi kevés olyan országokkal szemben, mint például Franciaország és Németország, fõleg akkor, amikor szolgalelkû posztkommunista kormányzatunknak köszönhetõen az elõbb említett országoknál finoman szólva kihúztuk a gyufát. Továbbhaladva ezen a mezsgyén, felmerül egy másik kérdés is: – Vajon milyen lesz ez a 24 fõs magyar frakció? A válasz megint csak csalódást okoz, s egyben rendkívül kiábrándító lesz. – Semmilyen nem lesz. Az Európai unió parlamentjében ugyanis nem lesz semmiféle magyar frakció. Se egy fõs, se öt fõs, se huszonnégy fõs, se semmilyen. Az így elsõre talán furcsán hangzik, hiszen épp most volt róla szó, hogy 24 magyar képviselõ foglal majd helyet az unió parlamentjében. Akkor mirõl beszélek én itt? Az unió parlamentjében a frakciók nem az egyes nemzetek szerint formálódnak, hanem az egyes ideológiák szerint. Ez azt jelenti, hogy például a Fidesz listáján bejutott képviselõk a jelenleg legnagyobb uniós parlamenti frakcióban, az Európai Néppárt frakciójában foglalnak majd helyet, míg mondjuk az MSZP lista delegáltjai a Szocialista Internacionáléban (asszem így hívják) lesznek láthatók majd a brüsszeli parlamenti tudósításokban. A frakciófegyelemre és az egyéb ilyen apróságokra most ne is vesztegessük a drága idõt, min37

denesetre az eddigiekbõl is kitûnik, hogy itt bizony komolyan sérülni fog a nemzeti önrendelkezés, valamint a nemzeti érdekérvényesítés. Elgondolkodhatunk azon, hogy kell-e nekünk így az uniós tagság, megéri-e nekünk így az uniós tagság? A legjobbat a végére hagytam. Az uniós joganyagot lefuttatva kiderült, hogy annak 70%-a olyan jogi szabályozást tartalmaz, mely egészen önkormányzati szintig lehatolva tartalmaz elõírásokat, szabályozókat. Ez azt jelenti, hogy a centralizált uniós szabályozás 70%-os nagyságrendben a helyi döntéshozatalt is kiveszi az adott településen, régióban, országban élõ polgárok kezébõl, így félõ, hogy eljuthatunk egy olyan helyzethez, ahol gyakorlatilag teljesen mindegy, hogy kit, kiket választunk az önkormányzati testületekbe, a polgármesteri posztokra vagy a képviselõi helyekre, hiszen rendkívül beszûkült mozgásterük lesz az adott népképviseleti szinteken, mivel az uniós jog übereli, felülbírálja az egyes tagállamok jogalkotását, ezzel gyakorlatilag minden Brüsszelben fog eldõlni. Sok száz, vagy ezer kilométer távolságból légkondicionált irodákban uniós fizetésért ISO minõsítési rendszerben tevékenykedõ aktatologató eurotechnokraták döntenek majd emberi sorsok felett. Az uborka szabvány görbületétõl egészen a farkamra húzható szabvány méretû koton szabványos szín- és íz-összetételéig. Szörnyû! Asszem Aldous Huxley világhírû könyvének címe illik ide: Szép új világ. Szóval dióhéjban ennyit arról, miért nem fogok elmenni jövõre szavazni. Érdekes módon, mire mondandóm végére értem, a két vitázó tábor elcsendesedett. Ahogyan mondani szokták: „Na erre varrjá’ gombot öcsém!” Egyelõre keresik a tût meg a cérnát. Majd szólok ha megtalálták. 38

Addig is azt tanácsolom mindenkinek, ne felejtsük el, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk! Legyünk büszkék magunkra, emeljük fel a tekintetünket az ég felé, fel a csillagokra, hiszen a mai divatos médiaszlogennel: „Ez az Európa a magyarok nélkül nem jöhetett volna létre!” A szocialista nagyváros öntudatos polgára

39

NE SZÓLJ SZÁM, NEM TUDJÁK KI VAGYOK! – avagy Össznépi összeírás –

Az egészségügyben pénz és támogatás helyett fruttiként szétszórt ominózus kérdõívvel napnál is világosabbá vált, hogy a posztkommunista utódpárt megkezdte felkészülését a 2006-os országgyûlési választásokra. Összeírják a társadalom egyes csoportjait, felmérik politikai hovatartozásukat, leltárt készítenek arról, kitõl, mire számíthatnak, kiket kell majd felhívni mobiltelefonon vagy éppen kocsit küldeni érte, hogy szavazni menni most már tanácsos, ha nem akarod, hogy visszajöjjenek a fideszes fiúk. Az is valószínû, hogy ezen felmérések alapján állítják majd össze azon személyek listáját is, akiket a maszop fatestápolókkal (értsd baseballütõkkel) felszerelt kozmetikai brigádoknak álcázott verõlegényei fognak felkeresni egy kis közérzetjavító arcpakolás céljából. Persze az agresszív véleménycserének ehhez a drasztikusabb változatához még a magyar lakosságnak is lesz egy-két szava. Az országos méretû lajstromba vétel már elkezdõdött. Szerencsétlen módon éppen az egyik legjobban kisemmizett, legtöbbször kihasznált és becsapott területen, az egészségügyben dolgozóknál. Az orvosoknál, védõnõknél, ráadásul gyomorforgató módon a különbözõ kisebbségeket és az õket a társadalommal szemben sújtó elõítéleteket felhasználva, megalázva ezzel az adott kisebbségeket és az egészségügyben dolgozókat egyaránt. Éppen a tolerancia magasztos eszméjét zászlajára tûzõ posztkommunista liberális kormányzat az, amelyik a porba rántja a to40

leranciát és az egyenlõ elbírálást, holott pont ez a kormányzat volt az, amelyik még miniszteri tárcát is adományozott az esélyegyenlõségnek. Ez ám az igazi képmutatás! Az ominózus botrányt kavart kérdõíven olvasható kérdések egyértelmûen az egészségügyi dolgozók politikai hovatartozásának megállapítását firtatják, azok politikai nézeteik szerinti csoportosítását teszik lehetõvé, ráadásul – adatvédelmi aggályosságokat is felvetve – utólag beazonosítható módon. (Csak a játék kedvéért, csak egy röpke pillanatra próbáljuk meg elképzelni, mi lett volna, ha a Fidesz kormány alatt jön ki egy ilyen kérdõív a Mikola-féle egészségügyi minisztériumból? De nem folytatom, hiszen mindenki tudja a választ, világra szóló botrány lett volna. Ma csak országra szóló van, a honi szolgamédia erõsen letompított csitítgató tálalásában.) Rendkívül veszélyes vizekre evez ezzel a nemzeti közép szakértõ kormánya. A prominens képviselõik által oly sokszor emlegetett ideológiai lövészárkok betemetése helyett éppen az ellenkezõ hatást érik el, mélyítik és szélesítik, sok helyen már szakadékká terebélyesítik a kezdetben esetleg még csak ideológiai törésvonalaknak mutatkozó véleménykülönbségeket. Ha a hagyomány állításának hinni szabad, a 2002. évi országgyûlési választásokkor az MSZP számítógépes feldolgozottság szintjén birtokában volt a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) teljes tagnyilvántartásának, ami a párt fénykorában mintegy 800.000 párttagot jelentett. Úgy tûnik ez az adatbázis jó alapot jelentett az elvtársi erõk szakszerû és szervezett módon történõ mozgósításához. Ám ami tegnap még jól mûködött, az mára már elavulttá válhat, meg aztán sok a csalódott ember, rengetegen fordultak el a szocialista párttól, így aztán most Werber elvtárs vezetésével nekikezdtek soraik átrendezéséhez. A nagy összecsapás nem holnap, nem is holnapután, hanem majd csak 2006-ban lesz, de a készülõdést a nagy megmérettetésre már most elkezdték. A rendszer elsõ tesztelésére – egyelõre még csak kicsiben – a demecseri idõközi polgármesteri választáson került sor, ahol a werberi 41

stratégia – a kezdeti fiaskó ellenére is (hiszen választási csalást állapítottak meg az MSZP részérõl) – sikeresen mûködött. Ezen az úton kell tehát továbbhaladni, csak a módszereken kell finomítani. „Itt már nincsenek tabuk. – mondta a demecseri választásról készült dokumentumfilm egyik szereplõje. „Itt már nem számít a jelölt családja sem, itt már nem számít semmi.” A cél szentesíti az eszközt több ezer éves irányelv számít csupán. Megszerezni a hatalmat mindenáron. (A dicsõséges Vörös Hadsereg katonái halált megvetõ bátorsággal nyomulnak elõre az ellenséges tûzön át! Hajrá! Hajrá! Hajrá!) Ki gondolta volna, hogy tizenhárom esztendõvel a „tetszettek volna forradalmat csinálni” cinikus kijelentéssel fémjelzett rendszerváltásnak aposztrofált gengszterváltás után a kormányzati intézkedések és a retorika diktatórikus jellege után még a szabadnak és demokratikusnak mondott választásokban is a Kádár-korszak köszön vissza? „1975-ben volt ilyen utoljára, hogy egy fõre – akkor a Hazafias Népfront jelöltjére – lehetett szavazni.” – tudjuk meg a Hír Televízió munkatársai által készített döbbenetes dokumentumfilm másik szereplõjétõl. 1975-ben, ember!!! 2003-at írunk, vagy mi a szösz?! Tényleg nem tudunk, vagy nem akarunk szembenézni a múltunkkal, ez most már egészen világossá vált elõttem. Két-három, a kádári érában szocializálódott nemzedéknek is ki kell még halnia, mire annyira megváltozik az emberek gondolkodása és szemléletmódja, hogy européer módjára éljük meg a demokratikus jogállami létezés munkás hétköznapjait. Lehet, hogy soha nem érünk el a képzelt Kánaánba, de legalább abban biztosak lehetünk, hogy oda az elvtársak – már csak életkoruknál fogva sem (egész egyszerûen nem érik meg) – nyerhetnek bebocsátást. Igaz, az általuk kinevelt új, generációk, a baloldali ifjúság, ahogyan a ma oly divatos szóhasználattal élve a dús képzeletû nép õket költõileg elnevezé, sok tekintetben még rosszabb nagy nevû elõdeinél. Az idõ azonban nekünk dolgozik. A régi mun42

kásmozgalmi vagy népi indíttatású elvtársi gárda tagjai a nép egyszerû gyermekeinek sorából érkeztek annak idején, hogy felépítsék az ún. emberarcú szocializmust. Még talán azt is mondhatjuk – némi jóindulattal –, hogy akkoriban talán még hitelesek is voltak a maguk módján, hiszen a nép közül valók voltak, munkások, iparosok, parasztemberek, akik ismerték a nép sanyarú sorsát. De mi a helyzet a mai elvtársakkal? Már a ma hatalmon lévõ garnitúra is olyan, gondoljunk csak Petõ Ivánra és Bauer Tamásra, akiknek nagy része – például szüleinek köszönhetõen, mint a két elõbb említett úriember – kivételezett helyzetbõl indulhattak, a kapcsolatrendszer, az összeköttetések adottak voltak. (Indul a futóverseny. Egyenlõ pályák egyenlõ esélyek. Én kerékpárral megyek.) Ezt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, hogy mindenki tudatában legyen annak, hogy bár nem egyenlõ esélyekkel lépünk a politika kûzdõterére, mégsem kell idejekorán feladnunk a harcot. Szóval. Ezután a kis múltba révedõ kitérõ után, térjünk vissza a jelenbe. Egyrészt az idõ – ha lassacskán is, de – nekünk dolgozik, másrészt van megoldás, lehet eredményes harcot folytatni a vörös veszedelem ellen. (Ez kissé demagógra sikeredett, de ami ragad az tapad, én most már ki nem törlöm.) Nem szégyen az ellenféltõl tanulni, sõt az olyan gyõzelem az igazán értékes, melyben az ellenfelet saját fegyverével gyõzzük le. És akkor most következzen egy kis összeesküvéselmélet-gyártás. Ez manapság úgyis rettentõ divatos foglalatosság. Puzzle-ra magyar! Úgyis mondhatnám, rakjuk ki a kirakós játékot! Felmentik Mellár Tamást, a Központi Statisztikai Hivatal fõ hallja kendjét, jóval a hat évre szóló mandátumának lejárta elõtt. Itt mindjárt álljunk is meg egy polgári szóra! Mint azóta köztudott, az úriember amellett, hogy a KSH vezetését rábízták, egyetemi tanár, s mivel kitûnõ szakember, az ENSZ statisztikai részlegénél is fontos szerepet töltött be (ha jól emlékszem, ott is valamilyen vezetõ poszton volt.) 43

Szóval. Közvetlenül a demecseri választásról szóló dokumentumfilm elõtt sugározta a Hír Televízió a Péntek 8 – mondatvadászat címû mûsort, Bayer Zsolt és Hankiss Ágnes vezetésével, akik Mellár urat hívták meg vendégnek. Bayer mindjárt huszár F6-tal nyitott és rosált, azaz rögtön úgy kezdte, hogy õt két levél sorsa érdekli legelõször is. A menesztett szakember pedig elmondta, hogy az ENSZ statisztikai részlegének, valamint az Eurostatnak (gondolom ez meg az Európai unió megfelelõ statisztikai szerve lehet) a felmentésérõl írt angol nyelvû leveleket az új vezetés kivetette a hivatal postájából, így azok nem érkezhettek meg a címzettekhez. Szerencsére volt belõlük másolat, így egyéb más úton elküldve – egy a késedelem okát megmagyarázó levél kíséretében – mégiscsak eljutottak a címzettekhez. Hankiss Ágnes meg is kérdezte, hogy „csak nem azt akarja mondani, hogy cenzúrázták önt?” Hadd kérdezzem meg nagy tisztelettel én is, melyik évben járunk, 1975-ben, vagy 2003-ban? Hol élünk mi, a Magyar Népköztársaságban vagy a Magyar Köztársaságban? Annak idején a Magyar Népköztársaságban Kádár diktatúrájában éltünk, ma a Magyar Köztársaságban Petru rémuralma alatt. Akkor Kádár az ideiglenesen hazánkban állomásozó Szovjet Déli Hadseregcsoport csapataival a háta mögött uralkodott itt, ma Petru látja el ugyanezt a funkciót nagy befolyással bíró hosszúkezû bankár- és brókercsapata élén. De megyünk tovább. Tehát felmentették a Központi Statisztikai Hivatal vezetõjét, s ezzel egyidejûleg össznépi szinten elkezdték a társadalom egyes rétegeinek politikai hovatartozásának módszeres felmérését, lajstromba vételét. Ezek csak az elsõ lépések, melyeket minden bizonnyal újabbak követnek majd, amik egyenes vonalban vezetnek az adatok manipulálásához. Mielõtt még valaki azzal vádolna meg, hogy rossz az, aki rosszra gondol, sürgõsen ki kell jelentenem, hogy akkor én bizony nagyon rossz vagyok, mert én itt már csak a lehetõ legrosszabbra tudok gondolni. A 44

2002. évi országgyûlési választások óta eltelt másfél esztendõ pénzelherdálós, visszamutogatós, tökölõdõs, tesze-tosza napi ügyintézésekre redukálódott, kormányzásnak aligha nevezhetõ országlása láttán nemigen gondolhatok másra. Ezek vagy nem értenek hozzá, hogyan kell vinni egy ország ügyes-bajos dolgait, vagy nagyon is értenek hozzá, csak éppen ellenkezõ elõjellel. Ahelyett, hogy ennek a szerencsétlen sorsú, megcsonkított országnak az érdekeit képviselnék, önös és idegen érdekek szolgálatába szegõdtek szolgai módon. Még egy gondolat az adatok várható manipulálásáról. Demecser és a majd’ egy esztendõt késett OVB bejelentés kapcsán egyre többen vagyunk, akikben a sejtés mára már bizonyossággá érlelõdött, az MSZP csalással nyerte meg a 2002. évi országgyûlési választásokat. A választások óta eltelt másfél esztendõ, egy elcsalt polgármester választás és az OVB tovább már nem halasztható bejelentése kellett ahhoz, hogy a szavazatok újraszámlálásának elmaradása most bumerángként hulljon vissza a multimilliomosok és milliárdosok vezetése alatt álló szegénységpárti kormányra és annak vezetõ erejére, a posztkommunista gazdasági érdek és koncközösség szerepét betöltõ MSZP-re. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy mit lehet tenni egy ilyen kilátástalannak tûnõ helyzetben? A hatalmon lévõ utódpárt bebetonozta magát a gazdaságba, onnan csak kirobbantani lehet õket, miközben a nagy öreg Kádárt megszégyenítõ felelõtlenséggel párosuló igyekezettel lökik egyre mélyülõ adósságspirálba az országot. Nem szégyen az ellenféltõl tanulni, hogy a saját fegyverével gyõzzük le õt. Az egészségügyi kérdõívet minden bizonnyal követni fogják más hasonló jellegû kérdõívek is a társadalom többi csoportjában is. Nos, a módszer rendkívül egyszerû, ne válaszoljunk a hatalom minket firtató jog- és adatvédelem-ellenes kérdéseire. Talán a kedves Olvasó is emlékszik arra, milyen nagy arányban vezetett a tavalyi országgyûlési választások elõtt a közvélemény-kutató cégeknél a Fidesz, majd milyen kiábrándító és elkeserítõ volt a polgári erõk 45

bukása, a választási vereség. Hipp-hopp, volt, nincs, elillant a kb. 10%-os elõny. Igaz a cégek minden alkalommal megemlítették, hogy legalább ilyen nagyságrendû azok aránya is, akik nem hajlandók nyilatkozni arról, mely pártokat preferálnak. No, hát most a mi oldalunk maradjon csendben, most mi ne válaszoljunk a kérdezõk kérdéseire, lepõdjenek meg egyszer õk is. Ha a nagy meglepetéstõl tátott szájjal beleesnének valamelyik ideológiai árokba, ne ragadjunk ásót és ne dobjunk rájuk földet, hanem nyújtsunk nekik segítõ kezet és húzzuk ki onnan õket! Ez a különbség közöttünk, mert mi hiszünk a szeretet és az összefogás erejében. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

Ui.: A cserkészek jelszaváról azért senki se feledkezzen meg! Légy résen! Én például indulok és beszerzek magamnak egy szamurájkardot, a zordabb napokra! Isten éltessen mindenkit a karácsonyi bevásárlás alkalmából!

46

HÁZI SAVANYÚSÁG Enikõnek nagy szeretettel, aki az általam eddigiekben megismert legklasszabb Arany Jánosné

Megcsappant élelmiszerkészleteim feltöltése céljából a hétvégén felkerestem az egyik multinacionális cég város szélén elterülõ hipermarketjét. Mivel a Magor-mozgalomnak mindezidáig nem sikerült gyökeret eresztenie Mediterrán Moszkva vörös talajába, így vásárlásaimmal – sajnálatos módon – magam is hozzájárulok ezen óriáscég globálkapitalista világuralmi törekvéseinek megvalósításához. „Olcsó és gazdaságos!” – hirdeti magáról a fenti multi. A nála még olcsóbb és még gazdaságosabb másik multi hipermarketje sajnos még távolabb van a szintén a város szélén elterülõ buszpályaudvartól, s mivel saját tulajdonú személygépkocsival nem rendelkezem, ennyi gyaloglást már nem reckíroztam meg, különös tekintettel a visszaút viszontagságos megpróbáltatásaira, ahol is meglehetõs gyakorisággal hajazok valamilyen málhás szamárra. Egyrészt azért, mert úgy meg vagyok pakolva bevásárló szatyrokkal, mint valami teherhordó hegyi serpa, másrészt pedig azért, mert elég nagy szamár vagyok, hogy engedvén a fogyasztói lét és a hipermarket furfangosan elrendezett árudömpingjének, hagyom magamat rábeszélni és ennyi mindent összevásárolok. A szocialista nagyváros öntudatos polgára 500 méternél nagyobb távolság leküzdése céljából a bevett gyakorlatnak megfelelõen általában autóbuszt vesz igénybe. 47

„Never ending story” – énekelte egykoron Limahl, a kimondhatatlan nevû Kajagoogoo együttes frontembere a „Végtelen történet” címû fantasy mesefilm fõcímdalaként. No, hát én is valami ilyesminek éltem meg a pénztárnál való sorban állást, olybá tûnt számomra, mint egy végtelen történet. A pénztárhoz érve az árut védõ hóbelevanc nem akart lejönni. A pénztárosnõ egy külön erre a célra kifejlesztett kézi alkalmatossággal próbált eltávolítani valami biszbaszt az eszcájgról, de az csaknem akart lejönni. Kétségbeesett pillantásokat vetett rám, majd apró segélykérésnek látszó mondatocska hagyta el fogai kerítését: – Fiatalember, nem próbálná meg maga? – Mit, csókolom? – Ezt a kis izét kéne lehúzni róla. – mutatott egy apró korong alakú valamire, mely egy tokszerûségbe volt beágyazódva, és láthatólag nagyon jól érezte õ magát ottan, mer’ hogy a baga úristennek nem akart kijönni a helyérõl. Ha harc, hát legyen harc! – gondoltam, és megpróbáltam valahogy alányúlni, hogy aztán egy erõteljes rántással eltávolítsam a helyérõl, de a pöcök csak nem engedett. Nem volt ugyanis körmöm, amivel alá tudtam volna kerülni a fránya (majdnem azt írtam kib…tt) pöcöknek. Ha lett volna körmöm, tuti, hogy azonnal beszakad, már az elsõ próbálkozásnál. Ebbe a mûveletbe kicsikét elfáradtam. Téli hacukában a dög-meleg áruházban sajgó ujjakkal, mit tagadjam, homlokból gyöngyözni kezdtem. Miután a pénztárosnõ látta, hogy együtt sem megyünk semmire, átszólt a szomszédba egyik kolléganõjének, próbálná meg talán õ eltávolítani azt a fránya pöcköt a saját mûanyagpöcök-eltávolító kézi készülékével. (Mer’ hogy minden kasszához alapkiépítésben jár egy ilyen cucc, úgyis mondhatnám, szériatartozék. Bezony ám!) Az én drága aranyos kasszírnõm is rájöhetett arra, hogy valahol a megvilágosodás és a Nirvána közelébe került ezzel az ideával, majd 48

egy rebegõ szempillás elnézést kérõ mosoly kíséretében így szólt hozzám: –Ne haragudjon! Én könnyedén, mosolyogva, kiélvezve a full-service szolgáltatás sündörgésének minden keserédes pillanatát, a nagybetûs vevõ hanyag eleganciájával válaszoltam neki: – Á, dehogy haragszom, miért haragudnék? Hanem, nézzen rájuk – mutattam a mögöttem álló tekintélyes hosszúságú sorra – hát az õ nevükben már nem merek nyilatkozni. Mondjuk az arckifejezésekbõl rögtön le lehetett olvasni, hogy nem igazán értik a többiek, mi tart ilyen sokáig, amikor alig pakoltam ki valamit a szalagra. Szerencsére azonban a pénztárosnõ mellett a sorban álló empatikus vásárlótársak arca is felderült elõbbi könnyed kijelentésem hallatán. Kicsit közelebb hajoltam a hölgyhöz – elkerülendõ a még mindig empatikus vásárlótársaknál esetlegesen fellépõ tömeges sokkhatás elõidézését – és halkan belesúgtam az én szemrebegõs pénztárzsonglõrnõm fülébe: – Ebbõl még egy ugyanilyen van a szalagon. A mosoly mindjárt lehervadt az arcáról. Kicsit olyan lett az ábrázata, mint mikor Bacsó Péter a kommunizmusnak örök emléket állító opusában, a Tanú címû filmben Bástya elvtárs beleharap az elsõ magyar narancsba. Ezen idõ alatt, míg én kedélyes bájcsevegést folytattam a kassza csodálatos szépségû úrnõjével, kolléganõje sem tétlenkedett a másik pénztárnál. Erõfeszítéseit siker koronázta, az õ készüléke mûködött. Valószínûleg a pöcökkel is lehetett valami gond – ezek a pöckök már csak ilyenek, mindig van valami gond velük – mert a másik darabnál zökkenõmentesen zajlott le a mûtéti beavatkozás, azonnal lejött a védelmi funkciók felelõsségteljes feladatkörének ellátására kisipari technológiával készített középszar biszbasz. Az öntudatos polgárnak a vásárlás ellenértékeként szolgáló készpénzösszegtõl való megszabadítása szintén zökkenõmentesen ment 49

végbe. A visszajáró apró kézhez vételéig még legalább hatszor kért elnézést tõlem a hölgy. Mondtam is neki búcsúzóul: – Na, a ma esti nagyfilmet már meg sem nézem, ennyi élményanyag bõven elég volt mára. Pedig akkor még nem sejtettem, hogy néhány perc múlva olyanban lesz részem, ami feledteti velem ezt az egész mizériát. Az áruházból kifelé jövet, útban a buszpályaudvar felé át kel menni a 6-os fõközlekedési úton, ahol van egy jelzõlámpás keresztezõdés. (Csak így zárójelesen érdemes megemlíteni, hogy az áruháztól a jelzõlámpáig vezetõ járdaszakasznak is meg van az állandó embere, hasonlóan a mi ABC-áruházunk elõtt tanyázó elmaradhatatlan alkoholista hajléktalanok csapatához. Egy hajléktalannak látszó ember szokott az egyik padon ülni. Az egyik lába valamilyen gipszszerû cuccban van és egy fém tartószerkezet veszi körbe az egészet. Életemben nem láttam még ilyent. Az ürge mindig az adott évszaknak megfelelõ kiépítettségû szettet viseli, hol vastagabb a gipsz, hol vékonyabb, hol meg csak valamiféle kötés van rajta, de a fém tartó izét azt mindig viseli. Kicsit olyan mad maxes feelingje van neki. Van annak már vagy két-három esztendeje is, hogy a fazon ott ül mindig a padon. Kicsit furcsa, hogy sohasem gyógyul meg a lába. Nem értek hozzá, nem vagyok orvos, lehet, hogy ez egy ilyen betegség, nem tudom.) Szóval. Állok a lámpánál, egyszer csak – mint a 77 magyar népmesében – ott terem a semmibõl egy öregasszony, nyikorgó kerekû zörgõ kiskocsit húzva maga után. – Jó estét aranyos drága fiam. Nagyon finom házi savanyúságom van. Ilyet biztosan nem kap a boltban. Ezüsthagyma. – Na! – mondok magamnak. – Ezüsthagyma? Az anyja köcsögit! Az má’ valami. Aranyhagyma is van? Az öregasszony elmosolyodott – hál’ istennek vette a lapot –, majd elkezdte kipakolni kiskocsijából az ecetes létõl csöpögõ zacskókat, melyben különbözõ étvágygerjesztõ zöldségek tartózkodtak. 50

– Kilencezer a havi gyógyszerszámla aranyos, segítsen! Én nem koldulok, nézze meg ezt a gyönyörû házi savanyúságot! Én tiszta vagyok! Segítsen aranyos fiam, én nem koldulok! Segítsen! A lámpa zöldre váltott. – Köszönöm szépen, de van otthon savanyúságom – mondtam és elindultam át a túloldalra. Még hallottam az öreg néni hangját, ahogy bosszankodva és félig sírásba fúló hangon azt mondja: – De hát akkor nem kellett volna kipakoltatni, aranyoskám. Sötét volt már és ahogy lassan bandukoltam a buszpályaudvar fényei felé, szabályosan rosszul lettem. Fizikai fájdalmat éreztem. Hallottam, ahogyan a kiskocsi kerekei kérlelhetetlen makacssággal, szinte idegtépõen fájdalmasan nyikorogtak mögöttem. Az öreg néni is arra tartott amerre én a buszok felé. Megálltam. Visszafordultam és láttam, ahogyan fáradtan, görnyedten húzza maga mögött kis kocsiját ez a szerencsétlen öregasszony. Tényleg tiszta volt. A ruhája szegényes volt ugyan, de nem piszkos és nem szakadt. Ilyenek lennének a mi öregjeink egy ledolgozott élet után? Az ember mindig beleborzong, ha szemtõl-szembe találja magát az igazi nyomorral. Amikor emberi sorsok vergõdését, kínlódását tapasztalhatja meg testközelbõl. Nem vagyok egy érzelgõs fajta, de bizony könnybe lábadt a szemem. Még jó, hogy este volt és a közelben nem járt senki. Nyilván nem értették volna, miért áll a fiatalember magányosan a járdán könnyes szemekkel. Megtöröltem a szemem. Közben a mami is odaért zörgõs, nyikorgó kerekû kiskocsijával. Innen együtt mentünk tovább. Ránéztem a mellettem lépdelõ törékeny öregasszonyra, aki egyre csak azt hajtogatta: „Istenem, istenem, csak öreg ne legyen aranyoskám! Ez szörnyû. Kilencezer a havi gyógyszer. Istenem, istenem, csak öreg ne legyen!” Azon tûnõdtem, vajon hol lehet a családja, a hozzátartozói, gyerekek, unoka vagy valaki? Csendesen azt mondtam neki: 51

– Tudja, én már láttam néhány dolgot, de nem hittem volna, hogy egyszer idáig jutunk. – Bizony aranyoskám, csak öreg ne legyen! Szörnyû! Beértünk a buszpályaudvarra. A megállóban szomorúan néztem, ahogy a mami kínálja portékáját, de az a néhány ember, aki a buszra várt, nagyon udvariasan, nagyon kedvesen, de elhárította a szegény öregasszonyt. „Tiszta vagyok! Én nem koldulok, nagyon finom házi savanyúságom van, ilyet az üzletben nem kapni! – hallottam sírásba csukló hangját. Ahogy elhaladt mellettem a zörgõ kerekû nyikorgó kis kocsival, utána szóltam: – Várjon! A mami elõször valószínûleg nem hitt a fülének, aztán mégiscsak megállt. Visszafordult felém. Én meg õfelé. Félúton találkoztunk. Benyúltam a zsebembe. Kinyílt a brifkó és egy papírdarabot nyújtottam át az öreg nénikének. A papírdarabon nagyságos vezérlõfejedelmünk, II. Rákóczi Ferenc hiteles arcképe volt látható, mely speciális technológiával különleges nyomdai sokszorosító eljárásnak köszönhetõen került erre a szintén különleges tulajdonságokkal bíró papírdarabra. Ennek folyományaként ez a portré, mely így most már teljes joggal alkalmassá vált arra, hogy részt vegyen a Magyar Köztársaság gazdasági vérkeringését képezõ pénz- és árucsere forgalomban, ötszáz magyar forintoknak megfelelõ vásárlóerõt képviselt, s ezzel tulajdonosát feljogosította arra, hogy fent nevezett összeghatárig bármire elköltse azt. Magyarán adtam egy ötszázast a maminak. Az öregasszony arca felderült, mosolyogva elkezdte kipakolni kiskocsijából a savanyús zacskókat, alig tudtam megértetni vele, hogy tartsa meg a zöldségeket, adja valaki olyannak, aki jobban rá van szorulva, mint én. 52

Még élek, nem fogom elfelejteni azokat a hálával telt öreg könnyes szemeket. A busz begördült, felszálltam rá és leroskadtam az elsõ ülésre. Belefáradtam ebbe az egészbe. De megkönnyebbülést éreztem. Hihetetlen megkönnyebbülést. És még valamit. Talán a jól végzett munka utáni jólesõ fáradtság érzéséhez tudnám hasonlítani. Egyszerûen nem lehetett nem adni. Szinte fizikai fájdalmat okozott a dolog. Én, aki szinte soha sem szoktam pénzt adni koldulóknak, most úgy éreztem, hogy adni kell, mert ha most nem segítek, éjjel nem fogok tudni nyugodtan aludni emiatt. Lehet, hogy másnapra elfelejtem majd az egészet, de én szeretek nyugodtan aludni. És ahogyan az öreg mami mondta, õ valóban nem koldult. Írásaimban gyakran szoktam emlegetni a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasokat, hát én ezen az estén találkoztam eggyel. Valószínûleg soha többé nem látom ezt a kedves törékeny öregasszonyt, azt sem tudom ki õ, õ sem tudja én ki vagyok, de mégis, ezen az estén történt valami, ami két embert összehozott. Azt hiszem most értettem meg igazán, mit jelent az a mondat, hogy hinni a szeretet erejében. Sajnos túl kevésszer segítünk és túl sokan vannak a segítségre szorulók. Az otthoni buszmegállónál leszállva a hajléktalan triumvirátus vidám kis csapatának ismerõs látványa fogadott. Igaz, így estefelé már erõsen amortizálódott állapotban múlatták az idõt az ABC-áruház elõtt, mely a hétvégi nyitva tartási rend miatt legnagyobb bánatukra már zárva volt. Az alkohol szörnyû démonával napi harcban álló társaság tagjai így estefelé már láthatóan erõsen vesztésre álltak. Szellemi vezérük – akit az emlékezetes telefonos közjáték után csak mobilosnak hívok – artikulátlan, rikácsoló nótázásának hangjait egy darabig még felém sodorta a szél, aztán már csak a szocialista nagyváros szombat esti alapzaja vette körül a villanyfénybe öltözött betonrengeteget. 53

Eszembe jutott Szabó Dezsõ gyönyörû gondolata: „Minden magyar felelõs minden magyarért!” Meg még az is eszembe jutott, hogy ma reggel sem keltem fel hiába. Ne feledjétek: Két ember között legrövidebb út a mosoly! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

54

HAJRÁ MAGYARORSZÁG? HAJRÁ MAGYAROK? – avagy A réten sétálva ne taposd le a négylevelû lóherét! –

„Ne vágj ki minden fát! Legalább néha-néha, lazíts egy fél órát!”

A szegfûmintás utódpárt posztkommunista PR-csapata, élén izraeli fõnökével ráerõltette a magyar társadalomra a permanens kampány éveken át elhúzódó állóháborúját. Ennek következtében, kényszerûségbõl, a polgári, nemzeti oldalnak is fel kellett vennie a kesztyût. A formálódó, alakuló hazai pártpolitikai életben a nép kegyeiért Góliátokként küzdõ óriáspártok között Dávidként jelent meg egy új szereplõ az ideológia hadszíntéren. A fekete ló szerepében ezúttal az immáron párttá szervezõdött – vagy ahogyan a Magor-mozgalom atyja, Usztics Mátyás direktor úr mondta ünnepi beszédében – a párttá nemesedett Jobbik Magyarországért Mozgalom. A szocialista nagyvárost járva Mediterrán Moszkva polgári, nemzeti érzelmû lakói körében meglehetõsen vegyes fogadtatásra talált az új pártocska. Ezen vegyes fogadtatást legjobban talán a generációs különbségekbõl fakadó eltérõ látásmód, valamint az ezzel szoros összefüggésben lévõ pártpreferencia alapján álló néppárti status quó mindenhatóságának megkérdõjelezhetetlensége szemlélteti a legérzékletesebben. Rögtön lefordítom, mirõl is van szó. 55

Kezdem megérteni, miért tulajdonít olyan nagy jelentõséget Tóth Gy. László a szocializációnak. Tapasztalatszerzéseim során magam is úgy vettem észre, hogy az egyén fejlõdésének szempontjából döntõ fontossággal bír annak szocializációja, hiszen az inger-gazdag környezet, a családi indíttatás alapvetõ befolyással bír az egyén késõbbi értékrendjének, szemléletmódjának, szempontrendszereinek kialakulására, valamint az egyén társadalomhoz való viszonyulásának formálódására. Ez alól természetesen a politika sem kivétel, a szocializáció tökéletesen nyomon követhetõ a politikában is, ha tetszik, egyfajta visszatükrözõdést fedezhetünk fel benne, mind a politikai cselekedetek, mind pedig a kommunikáció tekintetében. A negyvenes korosztály és az attól idõsebbek nagy általánosságban negatívan fogadták a Jobbik párttá alakulásának hírét. Addig, amíg a Jobbik csak egy „ártatlan” polgári, nemzeti érzelmû ifjúsági mozgalomként funkcionált, részükrõl is a mindenki által kedvelt és szeretett „politikai kis unoka” státuszát élvezte a fiatalokból álló csapat. Igen ám, de az unokák egyszer felnõnek, és bizony nagyon sokszor hallhatunk olyan szüli, nagyszülõi véleményeket elhangozni a családban, hogy „fiam, fiam, ha tudtam volna, hogy ilyen ember lesz belõled, pedig amikor még kicsi voltál, milyen aranyos és jó gyerek voltál…” Valami ilyesminek lehettünk tanúi a Jobbik párttá szervezõdésekor is. Abban a pillanatban, hogy a nemzeti oldalon pártként való megjelenésével a Jobbik egyfajta potenciális konkurenciát kezdett jelenteni a Fidesznek, sokan hajlamossá váltak arra, hogy az új politikai párt megjelenését a kizárólagosan a szavazatokért folytatott számháború tényállására redukálják le, tegyük hozzá mindjárt, a bal-liberális média készséges közremûködésével. Mirõl is van szó? Na, itt egy újabb pártocska, hogy vigye a szavazatokat a Fidesztõl, szétforgácsolja a jobboldalt. Egész biztos, hogy ezeket is a komcsik mozgatják a háttérbõl, az elvtársak pénzelik õket, lám, mekkora médianyilvánosságot kaptak azonnal. A választások után meg majd, 56

amikor elvégezték a feladatukat, mint annak idején a Centrum, meg Csurka elhamarkodott bejelentésével a MIÉP, ezt a pártot is szétverik majd. Ilyen és ehhez hasonló véleményekkel találkozhat a figyelmes szemlélõdõ, a politika iránt az átlagnál kicsit jobban érdeklõdõ állampolgár. Nos, eddigi tapasztalatainkból kiindulva azt kell mondanom, a magam részérõl tökéletesen érthetõnek és jogosnak találom ezeket az aggodalmakat, hiszen mindannyian átéltük ezt az elmúlt idõszakot, ami a gengszterváltás óta a politikai köpönyegforgatásnak mint fogalomnak új értelmezést adott. Mégis úgy vélem, a Jobbik esetében árnyaltabb a kép, óvatosabban kell értékítéletet és véleményt alkotnunk, mielõtt csak úgy, – ahogyan mondani szokták – „izomból” rögtön kimondanánk a megkérdõjelezhetetlen szent igazságot. A bal-liberális média, kiegészülve a polgári oldalról jövõ hangokkal is, azonnal beskatulyázta a Jobbikot a MIÉP megüresedett helyére, azzal az apró különbségtétellel, hogy a zömével fiatalokból álló új pártocska egyfajta szalonképes MIÉP benyomását kelti, nem rekesztenek ki senkit, nem zsidóznak, nem cigányoznak stb. A médiát figyelve éppen ez látszik a legnagyobb problémának is egyben, hiszen eddig nem nagyon sikerült fogást találni rajtuk, sõt, a fiatalok keresztállítási akcióikkal mérhetõ népszerûségre tettek szert, most már a közvélemény-kutató cégek is jegyezni kezdték õket. De térjünk még vissza kis idõre a negatív fogadtatáshoz. A jogos aggodalmak ellenére mégis akadtak olyan hiteles személyiségek, akik csatlakozva a mozgalomhoz, vagy mint külsõ pártoló szimpatizánsok, a nevüket adták a Jobbikhoz. Hadd utaljak itt rögtön a Jobbik zászlóbontó ünnepi rendezvényén elhangzott felszólalókra, akik között olyan nevek voltak, mint Molnár Tamás, Lovas István Tóth Gy. László, vagy éppen Usztics Mátyás. Érdekes nevek õk így egymás mellett, mert õk mind olyan személyiségek, akik az elmúlt idõszakban a Fidesz elsõdleges – A tett az elsõ, a szó a második! –direktívájának megfelelõen tevékenykedtek. 57

Emlékezzünk csak vissza, a polgári kormány miniszterelnökén Orbán Viktoron kívül a Sajtóklub volt az (ötbõl hárman megjelentek a Jobbik párttá alakulásán és fel is szólaltak), mely országjárása során – akár együtt, akár tagjai külön-külön is fellépve – tömegeket mozgatott meg, teltházas rendezvények kísérték õket bárhová is mentek. Minden keserû tapasztalat és eddigi csalódás ellenére azt kell mondjam, hogy ez a népszerûség növekedés nem a véletlen mûve volt. Érdemes megfigyelni, mennyire jól alkalmazza a Jobbik a Fidesz kampány szlogenjét. Számos esetben tettekben valósul meg az, ami a nagyobbik párt esetében a retorikai szintnél megáll. Nehezen mozdul a nagy gólem, bizonyos dolgokat pedig már nem mondhat ki. Bátor kezdeményezések, jól megfogalmazott kritikai észrevételek, javaslattételek és nem utolsó sorban a hiteles személyiségek impozáns csapata az, amelyik némiképpen mást színt ad a Jobbiknak, mint annak idején a MIÉP-nek vagy a Centrumnak. Van itt azonban még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ez pedig a parlamenti népképviselet. Az uniós népszavazáson valamivel több mint hatszázezer ember fel merte vállalni, és ország-világ elõtt kijelenteni, hogy köszöni szépen, de õ nem kér a nagyságos és mindenható Európai unióból. Velük mi lesz? Õket ki képviseli? Mert a parlamenti pártok közül egyik sem, hiszen láthattuk, mindegyik megszavazta az uniós tagságot. Úgy tûnik, az õ pártjuk a Jobbik. Vagy egész pontosan az õ pártjuk is. Még pontosabban, az õ pártjuk egész biztosan a Jobbik. Vagy itt van egy másik nem kevésbé fontos kérdés: mi van azokkal, akik többpárti parlamenti demokráciát szeretnének? Én most a valódi többpárt rendszerre gondoltam, nem pedig a kétpárti – Molnár Tamás megfogalmazását kölcsönvéve – demokratúrára. Mirõl is van szó? Talán még emlékszik a kedves Olvasó, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) szegfûmintás utódpárttá alakulása után a gengszterváltás hajnalán egyik elsõ és legfontosabb feladatuknak tekintették, hogy azonnal nekilássanak a ma58

gyarországi szociáldemokráciát képviselõ pártkezdeményezések hatékony és módszeres eltaposásához. Legfontosabb feladatuknak tekintették, hogy mindenféle (hiteles)baloldali konkurenciát ellehetetlenítsenek, a történelmi hagyományokkal rendelkezõ szocdem pártnak pedig még az emlékét is szerették volna kitörölni a magyar társadalom emlékezetébõl. Mindent és mindenkit bedaráltak a nagy posztkommunista olvasztótégelybe, a Kéthly Anna képviselte valódi, szolidaritáson alapuló szociáldemokrata szellemiség pedig eltûnt. Egészen mostanáig, ha valaki szóbahozta a szociáldemokráciát, legfeljebb a ma már az MSZP keretein belül továbbgazdagodó egykori ipari miniszter Kapolyi László neve ugrott be elsõre. Talán a Szûrös Mátyás nevével fémjelzett nemzeti szociáldemokrata irányzatnak majd sikerül változtatnia ezen a szomorú állapoton. Dicséretes, hogy az egykori kommunista, ellentétben volt párttársaival, felállt és azt tudta, azt merte mondani, hogy õ ebbõl a továbbiakban nem kér, és ott hagyta õket. Talán rájött arra, amit Dobó István mondott a vár védõinek: A HAZA NEM ELADÓ! SEMMI PÉNZEN! Szóval. Arra szeretnék kilyukadni, hogy a néppárt, mint olyan, a rendszerváltozás után tulajdonképpen az MSZP volt az elsõ, a Fidesz ebben is csak kullog az ellenfél után. És akkor itt kanyarodnék vissza a különbözõ generációk és a szocializáció témaköréhez. A középkorosztály és az attól idõsebbek számára az „egy a tábor, egy a zászló” jelmondat, valamint a néppárt a különbözõ tagozataival, mint pártstruktúra tökéletesen elfogadható – és ami a lényeg, kényelmes – politikai berendezkedés. Tegyük hozzá rögtön, a politikai paletta mindkét oldalán. Hiszen ezt szokták meg. Talán még azt is megkockáztatnám, hogy ezek a generációk nagy általánosságban egyszerûen nem tudnak más felállásban gondolkodni. Ami nem feltétlenül baj, hiszen a néppártnak is meg vannak a maga elõnyei. Nagy létszámú, sokakat mozgósítani képes szervezett pártalakulat. Ugyanakkor a behemót lassan mozdul. 59

Gondoljunk csak bele! Az átkosban a néppártot MSZMP-nek hívták. Gyakorlatilag az állampárt szerepét töltötte be. Apró kis szépséghibája volt a dolognak, hogy rendkívül szegényes volt a választék (lévén 1, azaz egy darab volt belõle), szinte sohasem az alulról szervezõdõ néprétegek érdekeit szolgálta, de hát mit csináljunk, a diktatúrák állampártjai már csak ilyenek. A gengszterváltással aztán a kommunista állampárt is liberális színezetû, magát baloldalinak nyilvánító néppárttá legitimizálódott. A kommunista pártelitbõl bizniszmenekké átalakult elvtársak pedig azonnal nekiláttak a baloldal bedarálásának, melyet a Thürmer vezette Munkáspárt kivételével sikeresen végre is hajtottak. (Mint láthattuk, a választásokon azért Gyuszi barátunk is odaállt pitizni a Nagy Testvér mellé. Hiába, kell a lóvé, valahogy ki kell húzni a következõ négyéves ciklust is, ha már megint nem sikerült bekerülni a parlamentbe.) A politikai daráló mûködési elvének megértésére teljes részletességgel és alapossággal az alábbi mondat szolgál: – Pénz beszél, kutyaszar táncol. És ez párt-semleges. Ugyanez a bedarálási folyamat ment végbe a politikai paletta túloldalán is. Ez a középkorosztálynál még párosult egyfajta rögzült, monolitikus pártképpel is. Ennek a folyamatnak és szemléletmódnak az egymásra hatása vezetett aztán a negatív fogadtatáshoz. Mindkét oldalnak megvan a maga nagy pártja, ott aztán mindenki megtalálhatja a számítását. A komcsik az MSZP-ben „lebõgatyásozhatják”, meg „lefütyülõbarackosozhatják” a nemzeti szekértáborhoz tartozókat. A Fideszben pedig korrupciós és sikkasztási ügyek bombáinak hangos robbantgatásával áshatják alá végérvényesen a mára még állva maradt késõ kádári elitgarnitúra embereinek megcsappant tekintélyét. És ez így van jól. Egyszerû, világos és kényelmes. Szemtõl- szemben egymással a két ellenfél serege. Nincs szükség nevetõ harmadikra, vagy neveletlen kibicként folyton közbeszóló megmondókra, akik csak összezavarnak mindent. 60

A két néppárt – az MSZP és a Fidesz – sok mindenben eltér egymástól, hiszen az érdekközösség alapja, a politikai hovatartozás, a pártban folyó munka, a szakmai tagozatok, az egész szellemiségük teljesen eltérõ, egyvalamiben azonban közösek. A „minden hatalmat a szovjeteknek” elv alapján történõ politikai bekebelezést mesteri tökélyre fejlesztette ez a két nagy párt, de hát jelen helyzetben – különösképpen igaz ez a Fideszre –, szóval jelenleg az elõremenekülés kényszerítõ körülményei nem nagyon hagynak más mozgásteret a két, mára már jelentõs mértékben erodálódott tömegpártnak. A Fidesz még nevét is megváltoztatta, hogy némiképp aktualizálódjon a végbement folyamatokhoz, már nem polgári párt, hanem polgári szövetség. Csakhogy szövetkezni másként is lehet ám. Az együttmûködésnek más mûködõképes formái is vannak. A társadalom – fõként annak kevésbé iskolázott és mûvelt tagjai – számára jóval egyszerûbb, érthetõbb és kényelmesebb a két pártrendszer, mint a több párti demokrácia. (Nem is húzta sokáig.) Persze azért a két párt rendszerben is akadnak problémák. Ilyen volt például a tavalyi országgyûlési választások is. „A” áll szemben „B”-vel. „A” ütött elõször, mégis „B” gyõzött. Hogyan lehetséges ez? Hát úgy, hogy miután „B” a padlóra került, „A” pedig a közönség felé fordulva meghajolt, ahogyan az rendes emberekhez illik, „B” alattomos módon csendben a háta mögé lopózott, majd a keze ügyében lévõ fatestápolónak látszó baseballütõvel fejbe vágta „A”-t. „A” élettelenül terült el a padlón „B” pedig ez idõ alatt learatta a gyõztesnek járó babérokat („Hát ezt megnyertük.” – idézet D–209) Politikai seregek sorakoznak fel az ideológiai árok két oldalán és egymásra acsarkodnak egészen addig, amíg majd aztán egyszer csak nagy baj nem lesz belõle. Egyszer ennél a mi eltunyult, elkényelmesedett tévénézõ népünknél is elszakad a cérna, s akkor aztán a Pató Pál urak milliói felemelik majd a seggüket a rohadt tévénézõ fotö61

jükbõl, kapát, kaszát (a stílusosabbak esetleg szamurájkardot) ragadnak és kisöprik az ellent édes hazánkból. (Kissé elragadott a hév, itt még nem tartunk.) De engedtessék meg nekem, hogy a szövetkezést és az együttmûködést egy másik szemszögbõl is megvizsgáljuk. Érdemes feltennünk a kérdést, hogy vajon az újonnan felbukkant és minden jel szerint nagy lehetõségeket magában hordozó pártnak hogyan alakul majd a további sorsa a magyar közéletben? Nos az én meglátásom szerint kétféle forgatókönyv létezik. Az egyik szerint a legnagyobb ellenzéki párt és a balliberális média együttmûködésének köszönhetõen a politikai paletta perifériájára szorulhat a Jobbik, ellehetetleníthetik a pártot, bár ennek valószínûsége a dolgok mai állása szerint rendkívül kicsi, azt is mondhatnám elhanyagolható. A másik verzió, ami szerintem valószínûleg be fog következni, valahogy így fog lezajlódni: egészen addig, amíg a Jobbik nem éri el azt az általam „kritikus tömegnek” elnevezett támogatottságot, melyre már a Fidesz sem legyinthet, addig a polgári oldalról a Fidesz és egyéb más parlamenti pártok politikusai minden fórumot és lehetõséget kihasználva megpróbálják majd ellehetetleníteni, hiteltelenné tenni ezt a pártot. Mielõtt még valaki dühösen földhöz vágná a lapot, vagy azonnal törölné gépe merevlemezérõl, hadd mondjam el, tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ezek meglehetõsen kemény szavak, csak sajnos az a helyzet, hogy személyesen volt alkalmam fideszes politikus véleményét hallani a Jobbikról és azok bizony errõl szóltak. Rögvest hozzáteszem, hogy nyilván nem minden fideszes politikusnak ez a véleménye. Ha már itt tartunk, rögtön rá is tennék még egy lapáttal. Ha ezen a nyomon haladunk tovább, fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy mi történik majd akkor, ha a Jobbik mindenféle akadályok és hátráltatás ellenére olyan jelentõs támogatásra tesz szert a magyar társadalom választásra jogosult lakosságának körében, hogy megkerülhetetlen tényezõvé válik? 62

Nos, ez is megjósolható, elkezdõdik majd a dörgölõzés, kis idõ múltán aztán a Fidesz – természetesen – szövetséget fog kötni majd az új párttal. Hogy ez gusztustalan? Ja kérem, a politika nem gusztus dolga. Murphy a nagy törvénykönyv készítõ kisiparos törvényekre és virslire vonatkozó analógiáját tudnám idézni, hogy aszongya: aki szereti a virslit és a törvényeket ne nézze hogyan készülnek. Egy Fidesz-Jobbik koalíció egyébként több szempontból is hasznos és kivánatos lenne. Itt van mindjárt a Fidesz liberális szárnya által tett kísérletezés az SZDSZ hatalomba való átmentésére. Egycsapásra kivédhetõ lenne ez a vád, hiszen itt egy új szatelit párt a nemzeti oldalon, ráadásul fogott emberek sincsenek közöttük, ráadásul õk is a nemzeti érdekek mentén politizálnak, ami az egykori szalonellenzékiekrõl és egykori kommunistaellenességérõl hírhedté vált szadeszrõl semmiképpen sem mondható el. Miért ne õket választanánk, sokkal jobban passzolnak a polgári értékrendhez, mint az SZDSZ, egyúttal kivédtük vele az ilyen irányú támadásokat is. Érdekes az MDF helyzete is. Már az önmagában felér majd egy teljes bukással, ha a nagy múltú párt a mérhetõ küszöb alá mérséklõdve teljesen el fog tûnni a politikai palettáról (már pedig nagyon úgy néz ki, hogy el fog), miközben ez a fiatal csapat gõzerõvel és a lehetõ legradikálisabban tör elõre, mondjuk a „Rend pártja egy rendes Magyarországot kínál” vagy valamilyen hasonló szlogennel. Én ugyan nem a delphi jósdában végeztem tanulmányaimat, de az nagy valószínûséggel megjósolható, hogy a 2004-es európa parlamenti választások fogják beverni az utolsó szöget az MDF koporsójába. 2006-ra ebbõl a pártból szinte semmi sem fog maradni, ha minden így megy tovább és a párt mind személyileg, mind politikájában képtelen lesz a megújulásra. A társadalom is elfáradt, unja már az örökös tagságként megélt évtizedes politikai létezésbe beleöregedõ túlságosan is ismerõs és túlságosan is sokat látott arcokat. Sovány vigasz, hogy az elvtársakét meg még jobban unja. 63

Az MDF eltûnésével annak mérsékelt hívei valószínûleg átmennek majd a Fideszbe, s ez minden bizonnyal kompenzálni fogja majd azon távozók számát, akik a Jobbikhoz pártolnak át, mivel a nagy néppárt számukra nem képviseli majd eléggé radikálisan a nemzet érdekeit. Ez a veszély egyébként fenyegeti a Fideszt, hiszen a dolgok mai állása szerint a posztkommunista kormányzat által elkövetett hibák, a gazdasági ellehetetlenülés, a klientúra-építés, a nemzetközi nyomás és az elviselhetetlenségig fokozódó eladósítás következtében szinte automatikusan fog majd a Fidesz ölébe hullani a kormányzás. Én mindig azt szoktam mondani – és miután a T. Ház megszavazta a gyûlöletbeszédrõl szóló törvényt, itt külön is szeretném kihangsúlyozni, hogy pusztán ideológiai alapon és jelzésértékûen –, hogy amikor ezek a derék jó posztkommunisták a padlóra kerültek, na akkor kell még beléjük rúgni egy jó nagyot, nehogy még véletlenül is fel tudjanak állni onnan. Ez magyarra lefordítva azt jelenti, hogy pontosan 2006-ban, amikor majd – még egyszer mondom, a dolgok mai állása szerint – látszólag automatikusan újra egy Orbán-kormány fogja majd megkezdeni hivatali idejének kitöltését, a polgári és nemzeti pártok, valamint a velük szimpatizáló szavazótábor közös felelõssége, hogy abszolút parlamenti többséget szerezzen a jobboldal. A kétharmados többség elérése kell legyen a minimális cél! A komcsiknak nem egészen másfél esztendõ elegendõ volt ahhoz, hogy gazdasági uralmuk alá hajtsák az egész országot. Mindenhová elér a kezük, ráadásul a következõ kormányzat és az állampolgárok nyakába olyan hatalmas adósságterhet hagynak örökül, hogy ezen együttes hatások rendkívül beszûkítik majd a következõ kormány mozgásterét. A következõ kormányzat pedig minden bizonnyal polgári lesz, mert a magyar lakosság többsége ún. büntetõ szavazó, aki nem a 2006-os esztendõben fogja elhatározni magát, hogy szakít ezzel a hagyománnyal, hiszen ha van kormányzat, amelyik rászolgált a büntetésre, az a Petru irányítása alatt álló szervilis hivatalnokok és technokratákból képzõdött rabló szabadcsapat. 64

Visszatérve még egy pillanatra a szövetkezés, az együttmûködés gondolatára. Találgatásokra és híresztelésekre ad lehetõséget a Jobbik pozíciójával kapcsolatos értelmezések, félreértelmezések, vagy éppen szándékos csúsztatások, hazudozások sokasága. Éppen ezért lenne fontos, hogy ezt az egész dolgot rövidre zárja a két érintett párt, a Fidesz és a Jobbik. Méghozzá együtt és a lehetõ leghamarabb. Véleményem szerint ez lenne a leghasznosabb mindkét párt számára, hiszen – ha nem is a zászló, meg a tábor – de az útjuk az mindenképpen azonos. Ki kellene állni a lehetõ legnagyobb médianyilvánosságot felhasználva – mondjuk Orbán Viktor és Kovács Dávid együtt, erre még a legelvetemültebb balos média is odafigyel – méghozzá a lehetõ leghamarabb, és tudatni a társadalommal, hogy igen, kérem szépen, mi szövetségesei vagyunk egymásnak, egymást segítve egy célért dolgozunk, le kell váltani ezt a jelenlegi országvesztõ kormányzatot, hogy aztán újult erõvel láthassunk hozzá az ország építéséhez. Vagy valami ilyesmi. És akkor egyszer, s mindenkorra mindenki tisztában van vele, hogy ez a fiatal és lelkes csapat, kiegészülve néhány hiteles és tapasztalt vén rókával, a mi oldalunkon küzd, legfeljebb más hangon szólal meg, és nem szégyell néha odabökni egyet nagyobbik testvérpártjának, hogy „Te öreg, ezt jobban is lehetne csinálni! Meg is mutatom, hogyan!” Politikai seregek sorakoznak fel az ideológiai árok két oldalán és egymásra acsarkodnak egészen addig, amíg majd aztán egyszer csak nagy baj nem lesz belõle. Ismét rohanó világunk modern kori meséjéhez a filmhez fordulok segítségért. Tökéletesen érzékelteti a mai helyzetet a Két torony, a Gyûrûk ura címû trilógia második epizódja, melynek csúcspontja a Helm Szurdokért vívott csata. Tízezer fõs ork sereg érkezik meg Kürtvárhoz, hogy bevegye azt, elpusztítva mindenkit, aki a várban húzta meg magát. A tipikus kép. Kevés védõ a bevehetetlennek hitt várban, szemben a verhetetlennek mondott sereg hatalmas túlerejével szemben. Az egész csata mesterien kidolgozott audio-vizuális orgia a nézõ számára, de ami talán a legszenzációsabb az nem is a 65

test-test elleni küzdelem, hanem az, ahogyan a rendezõ a csata elején érzékelteti az egyre fokozódó feszültséget. A hatalmas szörny sereg megérkezik a vár alá. A tízezer harcos lábával dobog a földön, páncéljukat ütik fegyvereikkel, artikulátlan harci üvöltéseket hallatnak, miközben a védõk a falakon felajzott íjakkal várnak némán. A kamera egyre közelebbi képeket mutat, aztán kiszúrja az egyik védõt. Egy közelebbi kép, majd még egy, aztán még egy, s a harcosnál elszakad a cérna, nem bírja tovább a feszültséget, a nyílvesszõ szisszenve kiröppen és a két sereget elválasztó ûrön át és halálos pontossággal találja el az ostromló sereg egyik katonáját. Egy végtelenül hosszú és halálos pillanatra síri csend borul a tájra, abbamarad a lábdobogás, a páncélok döngetése, a csendet csak a páncélba bújtatott test földre omlásának zöreje töri meg. Még egy pillanat, aztán valahonnan mélyrõl, az állati létezés millió évekre visszamenõleg bekódolt genetikai múltjából föltörõ állati üvöltés hallatszik, a bosszú hangja, aztán elszabadul a pokol. No, hát a társadalomban felhalmozódott feszültségeket is csak ideig-óráig lehet kordában tartani, ha mégoly türelmes, elkényelmesedett és ellustult néprõl is van szó, mint ez a mi drága kicsi magyar népünk. Ha egyszer lerepül a dugó a palackról és a szellem kiszabadul, azt oda többé már nagyon nehezen lehet visszagyömöszölni. (Tudom, a bagdadi tolvaj is rafinált volt, de ma már a dzsinnek is nézik a tévét, ilyen olcsó trükknek, „hogy hogyan fért be egy ilyen nagy szellem egy ilyen kicsi palackba” már õk sem dõlnek be.) Még mindig maradjunk a szövetkezésnél és az együttmûködésnél. És még mindig maradjunk a csodálatos Tolkiennél. A Helm Szurdoknál Kürtvárért megvívott csata más tanulságokkal is szolgál számunkra. A bevehetetlennek hitt várat beveszik, a verhetetlennek hitt sereget legyõzik. Mindennek és mindenkinek van gyenge pontja és semmi sem tart örökké. Szövetkezni úgy is lehet, ha kívülrõl kérünk segítséget. 66

Felejthetetlen látvány, amikor Lovasvég felmentõ serege a fehér mágussal az élén mindent elsöprõ áradatként zúdul alá Szarumán ork seregére, hogy megmentse a várból bátran kilovagoló maroknyi megmaradt védõt. Ne égessünk fel magunk mögött minden hidat! Ki tudja mikor jöhet jól, egy kinyújtott kéz, ha bajban vagyunk, vagy egy felmentõ sereg, ha az ellen hatalmas túlerejével szemben már végképp felhagytunk minden reménnyel. A réten sétálva pedig figyeljünk oda arra, hogy ne tapossuk le a négylevelû lóherét, mert az még szerencsét hozhat nekünk. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

67

„HÜLYE FEHÉR EMBER” – avagy Majmoljuk Amerikát –

„A politika mindenekelõtt az ellenség kijelölése.” Carl Schmitt Ismét egy idézõjelek közé szorult cím. Michael Moore, Oscar-díjas amerikai filmes könyvének címét vettem kölcsön. A mottóul szolgáló Carl Schmitt idézet pedig Eric Laurent: „A Bush család titkai – politika, üzlet, háború” címû nem kevésbé kitûnõ munkájának elején olvasható. A világuralomra törõ pénzhatalmi elit eszközként felhasználva a pénzéhes és korrumpálható politikusi elitet, már kijelölte a megsemmisítendõ ellenséget. Az ellenséget, vagyis minket, öntudatos, önálló véleménnyel és akarattal bíró, a szabadságban és demokráciában feltétlen hívõ, globálisan gondolkodó és lokálisan cselekvõ polgárok millióit, milliárdjait, akiket ez a világ népein élõsködõ parazita sáskahad most a világ méretû céltábla kellõs közepébe állított. Az elsõ és legfontosabb feladat a modern kor fogyasztói rabszolgahadának megteremtése a népek gazdasági és ideológiai leigázása által. „Az elsõ számú bestseller és botránykönyv!” – olvashatjuk Mr. Moore könyvének hátsó borítóján. Nos, Michael Moore, akik köszönõbeszédének elmondása helyett botrányba fullasztotta a 2003-as Oscar díjátadási ceremóniát, ezzel a könyvvel sem okoz csalódást. A humor és a sajátos egyedi szemléletmód segítségével görbe tükröt tart elénk az amerikai fehér társadalomról. A könyv egyszerre humoros, szórakoztató és ugyanakkor megdöbbentõ olvasmány is. Több okból kifolyólag is. 68

Már az elején sokkolóan hat a magyar olvasóra, hogy mennyi közös vonás, mennyi kísérteties hasonlóság fedezhetõ fel az egyes újságírók által csak „negyvenharmadiknak”, „Amerika legbutább elnökének”, vagy éppen csak „W”-nek aposztrofált George W. Bush és a Kárpátok Cicerója, a mi hõn szeretett vezérünk, a titokszolga D–209, – internacionalista fedõnevén – James Gond között. Nézzük mit ír Mr. Moore könyvében: „Nyíltan megmondom: attól tartok, hogy ön veszélyt jelent a nemzetbiztonságra… …George, képes ön felnõtt szinten olvasni és írni? Úgy tûnik, hogy ön sajnos funkcionális analfabéta. Ebben nincs semmi szégyellnivaló. Sokan vannak így ezzel. Amerikaiak milliói legfeljebb negyedik osztályos szinten tudnak olvasni és írni. De hadd kérdezzem meg: ha gondjai vannak a bonyolult értékelõ jelentésekkel, amelyeket ön a Jobbára Szabad Világ vezetõjeként kézhez kap, akkor hogyan bízhatnánk önre bármilyen fontos dolgot, például az atomtitkot? Az írástudatlanság minden jele nyilvánvaló, de úgy tûnik, nem akad senki, aki szembesítené önt a problémájával… … A kampány idején, amikor arról faggatták, hogy milyen könyveket olvas éppen, ön határozottan válaszolt – de a könyvek tartalmáról nem tudott mit mondani. Nem csoda hát, ha munkatársai két hónappal a kampány vége elõtt már nem engedték, hogy ön sajtóértekezleteket tartson. Emberei halálosan beijedtek a lehetséges kérdésektõl, és attól, hogy ön mit és hogyan válaszol. 69

Egy dolog mindenki számára világos – nem beszéli érthetõ mondatokban az angol nyelvet. Eleinte jópofának, szinte vonzónak tûnt, ahogy elbánt a szavakkal és a mondatokkal, de késõbb aggódni kezdtünk… …Munkatársai azt állítják, hogy ön nem olvassa el (nem képes elolvasni) az általuk átadott összefoglaló jelentéseket, és megkéri õket, hogy olvassák fel önnek… Kérem ne vegye ezt személyeskedésnek. Lehetséges, hogy tanulási nehézségrõl van szó. Mintegy hatvanmillió amerikai küszködik ilyen gondokkal. Nincs ebben semmi szégyen. Én pedig hiszek abban, hogy egy diszlexiás is lehet az Egyesült Államok elnöke… …De ha nem hajlandó segítséget igénybe venni ennek a problémának a megoldására, akkor félek, ön túl nagy kockázatot jelenthet az ország számára. Önnek segítségre van szüksége. Logopédus kell ide, nem egy újabb tájékoztató az Ovális Irodában. Mondja meg nekünk az igazat, én pedig lefekvéskor mindig elmegyek majd, és felolvasok önnek.” A könyv végére érve keserûen tapasztalja meg a magyar olvasó, hogy az egykor oly hõn áhított Amerika „The Land of the Freedom” (a Szabadság Földje) mára a korrupciós tõke és a gigantikus méretû multinacionális cégek által kézben tartott, irányított és finanszírozott korporációs diktatúra hazájává változott. Az egykori alapító atyák nagy valószínûség szerint álmatlanul forgolódnának a sírjukban ha látnák, mi lett abból az Amerikából, amit õk megálmodtak. De nézzük, mit ír errõl Michael Moore: „Egy senki által meg nem választott elnök ül a Fehér Házban… Hát akkor ki az, aki beköltözött a Pennsylvania Avenue 1600.-ba? (A Fehér Ház hivatalos címe.) Majd én megmondom: George W. Bush, az Egyesült Államok „elnöke”. A Tolvajok Fejedelme… 70

…A választás szabadsága a múlté. Már csak hat médiavállalkozásunk, hat légitársaságunk, két és fél autógyártónk és egy rádióbirodalmunk maradt. Bármire szükséged van, ott a WalMart (Amerikai áruházlánc). Két olyan politikai párt közül választhatsz, amelyek egyformán beszélnek, egyformán szavaznak, és ugyanazok a gazdag adományozók pénzelik õket.” A szerzõ a jelenlegi elnököt George W. Busht a „tolvajok fejedelmének” nevezi, utalva ezzel arra, hogy a papa legfelsõbb bírósági kapcsolatainak köszönhetõen a szavazatok manipulálásával és bizonyos államokban bizonyos – fõleg fekete – szavazóbázis kirekesztésével, végül is ellopta a választásokat. Részletes lista olvasható a könyvben a választási csalásokról, valamint azokról a szigorító, pénzelvonó és egyéb más, az amerikai nemzet életére károsan kiható rendelkezésekrõl is, melyek mögött minden bizonnyal lobby érdekek és befolyásos tõkés csoportok állnak. Igaz, a demokraták elnökérõl, a szaxofon tudásáról és az irodabéli furulyaszólóiról elhíresült Billy fiúról is lerántja a leplet a jó humorú filmes, kinevezve Clinton „tiszteletbeli republikánusnak”. Mr. Moore könyvében kiválóan rávilágít arra, hogy mennyire leegyszerûsödött mára az amerikai nép képviselete. Tulajdonképpen édes mindegy, hogy éppen ki van hatalmon, a döntõ szót úgy is a tõke, és az általa irányított velejéig romlott, a pénzért és hatalomért bármire képes korrumpálható hivatalnokok és technokraták hada mondja ki. Nem véletlenül nevezik „héjáknak” õket a politikai szakzsargonban. Reneszánszát éli a marionett bábozás, csak most pénzügyi dróton rángatott korrupt politikusok képében reinkarnálódik. A pénz uralma alá hajtotta a világ leghatalmasabb nagyhatalmát, a világ leghatalmasabb rabszolga nemzetévé téve az Amerikai Egyesült Államok lakosságát. Az angol gyarmati uralom alól fel- és megszabadult Amerika szabad népe ma újra rabigában senyved, de ez a 71

gazda már nem tesz különbséget fehérek és feketék között, egyformán kiszipolyoz mindent és mindenkit. Az egykori alapító atyák szabad népének leszármazottjai ma önként hajtják rabigába fejüket Pénzisten szolgáiként. Mára az amerikaiak váltak az egyik legbutább, legkevesebbet olvasó, legjobban pazarló és legjobban befolyásolható nációvá a világon. Agymosott, konzumidióta néptömegek százmillió számra, akik önmegvalósításukat a plázákban és bevásárlóközpontokban – általában hitelkártyára – történõ vásárlásikban élik ki. Szellemi, kulturális és kommunikációs éhségük kielégítése céljából pedig engedelmesen esznek a média tenyerébõl. Minden a centralizálás, a központosítás irányába mutat. „Már csak hat médiavállalkozásunk, hat légitársaságunk, két és fél autógyártónk és egy rádióbirodalmunk maradt.” Megszûnik a sokszínûség a változatosság. Atomizálják, egyszersmind uniformizálják a társadalmat. A terrorizmus elleni harcra hivatkozva pedig – megvan az ideális indok – diktatórikus elemeket legitimál az államhatalom, korlátozva ezzel a polgárok demokratikus szabadságjogait. Épül a modernkori kapitalista diktatúra, ahol immáron a tõke határozza meg az ideológiai „tízparancsolatot”. Egy ideig még meghagyják (megtûrik) a demokrácia látszatát, aztán ügyvédeik, jogászaik jól fizetett seregével találnak majd valamilyen jogi eszközt arra, hogy ezt is elvegyék az emberektõl, s akkor aztán majd végképp beköszönt a szép új világ. „Két olyan politikai párt közül választhatsz, amelyek egyformán beszélnek, egyformán szavaznak, és ugyanazok a gazdag adományozók pénzelik õket.” Mr. Moore könyve kapcsán eddig javarészt Amerikáról esett szó. De mi van nálunk? Ugyanez kicsiben. Illetve talán még nem teljesen van 72

így, az utolsó lépés, a maradék állami vagyon és a legfõbb kincs, a magyar termõföld kiárusítása bagóért, még hátra van. De ahogy elnézem derék posztkommunista kormányzatunk „áldásos” tevékenységét és ez irányban kifejtett erõfeszítéseit ez is nem sokára be fog következni. A kormány feje – W-hez, a világ jelenlegi urához hasonlatosan – ugyancsak napi harcban áll ékes, édes anyanyelvével (már ha egyáltalán valóban ez az anyanyelve, és nem mondjuk a román). Egyúttal meg kell állapítanom, hogy a kimondott szó által megjelenõ felelõsség, mint olyan számára teljesen ismeretlen fogalom, annak súlyát vajmi kevéssé érzékeli a mi szeretve tisztelt miniszterelnökünk, hiszen több esetben is tanúbizonyságát adta annak, hogy amit egyik nap kimondott, annak teljesen ellenkezõje valósult meg a másik nap. Vagy hivatalos kormányszóvivõi sajtótájékoztató keretében értesülhettünk arról, hogy bizony, bizony, velünk van a baj, mi értettünk valamit félre. Vagy éppen megbotlott szegény miniszterelnök elvtárs nyelve. Mióta magától a nagy magyar klasszikustól, a Horn Gyula-díjas Horn Gyulától tudhassuk – há’ jszen parlamenti interpellációra adott válaszában szerepelt, s így a jegyzõkönyv által az utókor számára minden kétséget kizáróan dokumentáltatott –, hogy aszongya: a választási program az nem azonos a kormányprogrammal, azóta a szocialista nagyváros öntudatos polgára is elnézõbb az újonnan felálló kabinetekkel szemben és nem olyan türelmetlen, mint régebben. De ami sok, az sok(k)! Az már nekem sem fér bele, hogy a „jóléti rendszerváltás” címmel meghirdetett posztkommunista „come back” (visszatérés) „rosszléti gengszterváltás” nevû izébe torkolljon. Rosszléti, mert ha mást nem is, de azt ismét sikerült elérni, hogy a kiváltságos kevesek és a biztos keresetû politikai elit kivételével megint mindenki más rosszul érezze magát ebben a gyönyörû kis országban. Gengszterváltás? Igen. A kormányt, s annak fejét is elérte, eléri az Ügy. Eközben minden mozdítható sakkfigurát egyfajta vezéráldozatként odadobnak martalócul a médiának, csakhogy a Vezér bõrét 73

mentsék. Meg is találták talán az ideális áldozatot, Gyuszi sofõr az, nem más, õ minden bizonnyal rács mögé kerül majd, nem ússza meg szárazon. A multimilliomos bankárokból és pénzemberekbõl álló szociálisan különösen érzékeny „kisember kormánya” által oly gyakran és képmutatóan hangoztatott „jóléti rendszerváltás” szóösszetételbõl legfeljebb a rendszerváltás igaz. Az is csak abban az értelemben, hogy visszatért az elõzõ, a diktatórikus rendszer jegyeit magán viselõ, politikájában a kézi vezérlést (az utcán lyukas magyar zászlóval sétáló járókelõt megbilincselõ alezredes képében), gazdaságpolitikájában pedig a bankárok, brókerek irányítása alatt álló, tehetségtelen, máról holnapra tengõdõ, a nemzetet nyakig eladósító ügyintézõ kormányt meghonosító posztkommunista posvány. Jól belesimul ez az új gazda, a nagy és hatalmas Európai unió elképzeléseibe. Azokba az elképzelésekbe, ahol nem az ember áll a középpontban, hanem a tõke szabad áramlása. Ami azt jelenti, hogy minden a pénzért van, minden a tõke érdekeit szolgálja, nem pedig az emberét. Pénzistenért van minden, õt szolgálja minden és mindenki. Modernkori rabszolgaság ez, melyben a modernkori gyarmatosítók sem veszik észre magukon, hogy õk is csak szolgák, legfeljebb náluk három lépéssel messzebb van a kerítés, ameddig elmehetnek. Amerikai barátaink egy ideje már belekóstoltak ebbe az állapotba és bizony egyre többen vannak, akiknek nincs ínyükre ez az újfajta globális méretû Tamás bátya kunyhója. Az egykori, a szovjet unióban a szocializmus eszméje volt a megkérdõjelezhetetlen „szent” igazság. Ebben az új, európai unióban – amerikai mintára – immáron a pénz az úr mindenek felett. És aki a pénz útjába áll, azt menthetetlenül elsöprik. De talán van még remény, egy jobb világ, egy jobb, egy szabadabb élet reménye. Ha ekkora az áradat, állj félre, térj ki elõle, hadd száguldjon el melletted, minél kevesebb érintsen meg belõle. Így év végén egy kis szabadidõhöz jutva végre olvasásra is maradt idõm. (Ismét sikerült feltornásznom magam valami kétezer oldal 74

környékére.) Ezen könyvcsomag egyik darabja a már elõbbiekben is többször idézett mû, Michael Moore: Hülye fehér ember címû kötete, melyet mindenkinek nagy szeretettel ajánlok figyelmébe. Döbbenetes leírása annak, mennyire elbutult, eltunyult, elkényelmesedett, kizárólag a fogyasztói létnek élõ, a fogyasztói létre koncentráló az amerikai társadalom. A könyvbõl képet kapunk arról is, hogy a viszonylag kis számú elit a 20/80-as világban a média hathatós közremûködésével miként tart kézben és irányít egy 300 milliós társadalmat. A könyv egyúttal elõrejelzés is számunkra, mely arra figyelmeztet bennünket, hogyha sürgõsen nem teszünk valamit, és minden így marad, ránk is hasonló sors vár. Már ma is meglehetõsen reménytelennek tûnik a helyzet, de ahogyan azt Baltás Harry „A Ravasz, az Agy és két füstölgõ puskacsõ” címû filmben is mondotta volt: „Olyan nincs, hogy nem megy vazzeg!” Legelõször is, kapcsoljuk ki a televíziót, ezt a néphülyítõ tömegkommunikációs szemétládát és adjunk könyvet a gyerek kezébe. Olvasson! Legyenek álmai, ne csak a számítógépes játékok lövöldözõs öldöklései folytatódjanak álmában. Ne erre, meg a hülye amerikai limonádé sorozatokra pazarolja el fiatalságát a magyar ifjúság. Ha nagy nehezen sikerült rábírni a gyereket, hogy elolvasson egy könyvet, beszélgessünk el vele arról, hogy tetszett neki, mi a véleménye róla. Ne sajnáljuk rá az idõt! Iskolákban, oktatási intézményekben alakulhatnának például olvasói klubok, ahol a diákok megbeszélhetnék egymással könyvélményeiket. Nem könyvajánlónak szántam e rövid kis írást, mégis szíves figyelmébe ajánlom mindenkinek Eric Laurent: „A Bush család titkai – politika, üzlet, háború” címû kitûnõ munkáját is. Ebbõl a könyvbõl – többek között – képet kaphatunk arról, hogy mennyire igaza volt Duro Susnicnak, amikor az „Emberi lelkek halászai” címû könyvében azt írta „Ki politikához nyúl, keze nem marad tiszta.” A globalizációval, az ideológiai, politikai és gazdasági diktatúrával szemben egyetlen esélyünk lehet, a kimûvelt emberfõ. Ebben pedig 75

mi magyarok mindig is jók voltunk, s hitem szerint azok vagyunk ma is. Tudásalapú társadalmat kell építenünk, hogy ne lehessünk olyan központilag kézi vezérelt, kizárólag az alapfunkciókra (eszik, iszik, alszik, porlik) korlátozódó, zombi módjára élõ, két lábon járó, döntésképtelen, multikulti fogyasztó fehérjehalmazok, mint amerikai kortársaink túlnyomó többsége. Tudásalapú társadalomról beszéltem az imént, nem pedig informatikai társadalomról. Elõbbit a kimûvelt emberfõ, a kreatívan tervezõ, önállóan cselekvõ, saját véleményalkotással bíró polgár jellemzi, aki felelõsséget vállal a tetteiért, míg az utóbbit – melyet az Internet mindenhatóságában olyannyira hívõ SZDSZ propagál lelkesen – az angolul jól beszélõ, a számítógépet napi rutinszerûen kezelõ kiszolgáló, technikusi személyzet írja le. Az informatikai társadalom csak egy részét képezi a tudásalapú társadalomnak. Kétségkívül fontos rész, de mégiscsak egy része az egésznek, nem pedig maga az egész. A társadalom egészséges önvédelmi reflexekkel rendelkezik ahhoz, hogy mindig kitermelje magából a fennmaradáshoz szükséges eszméket, gondolatokat, és az azokat képviselõ embereket is. Ahogyan azt Anthony Hopkins a „Zorro álarca” címû filmben mondja (lám megint egy filmes példa): „Ha a diák készen áll, megjön az alkalmas mester is.” Tanuljunk hát! Úgy is arra ítéltettünk, hogy életünk végéig szüntelenül tanuljunk. Olcsóbb, s egyúttal kockázatmentesebb is, ha mások hibáiból tanulunk. A mai Amerikai Egyesült Államok tipikus példája annak, hogyan nem szabad csinálni, merre visz az út, mely biztosan a tömegdemokrácia totális csõdjéhez vezet. Ha óvjuk nemzetünket, kiállunk nemzeti érdekeinkért és tiszteljük hagyományainkat, akkor megmaradunk. (Tradition, tradition, azaz Hagyomány, hagyomány – mondja Reb Tevje, az anatevkai tejesember.) Ha nem õrizzük meg hagyományainkat, nem óvjuk múl76

tunk emlékeit, nem lesz jövõnk sem és feloldódunk abban a sokszínû katyvaszban, melyet légkondicionált brüsszeli irodákban Európai Egyesült Államok néven álmodtak meg. Szerencsére itt még nem tartunk, s ez igazán jó hír. Jó hír tovább az is, hogy az Unió jelenlegi tagországaiban is egyre erõsödnek a nemzeti mozgalmak, õk is a Nemzetek Európáját részesítik elõnyben, s hála a lengyelek állhatatosságának és kitartásának, a keresztény Európa, a Nemzetek Európája úgy tûnik elérhetõ cél marad. Legalábbis egyelõre. Annak ellenére is, hogy a kisszámú ám annál befolyásosabb és jelentõs tõke háttérrel bíró technokrata európai korporációs elit megpróbálja rákényszeríteni akaratát az öreg kontinens több száz millió lakójára. Ennek érdekében mindent bevetnek, ami csak bevethetõ. A küzdelem végkimenetelét ma még nem látjuk. Egy azonban bizonyos. Buta, önálló véleménnyel nem rendelkezõ, könnyen befolyásolható társadalommal szinte mindent meg lehet csinálni, szinte mindent be és el lehet neki adni. Képezzük magunkat, képezzük egymást, nehogy úgy járjunk, ahogyan Mr. Moore járt a húszezer dolláros Volkswagen Bogarával. „Ma elvittem az egyéves kocsimat – alig négyezer mérföld van benne – a szervizbe, ahhoz a kereskedõhöz, ahol vettem. Miért? Mert minden második alkalommal egyszerûen nem indul. Kicseréltem az önindítót, az akkumulátort, a biztosítékot, a komputercsipet, de nem sikerült megoldani a problémát. Elmondtam mindezt a szerviz vezetõjének. Lesújtó pillantást vetett rám. – Ó ezek az új Bogarak! Csak akkor indulnak be, ha minden nap használják õket.

77

Biztos voltam benne, hogy én értettem rosszul, hiszen õ tökéletes angolsággal beszélt. Megint megkérdeztem, hogy mi a gond. – Figyeljen ide – mondta, és sajnálkozva gesztikulált –, ezeket a Volkswageneket számítógép vezérli. Ha az nem észlel aktivitást, azaz maga nem indítja be és vezeti az autót mindennap, akkor azt feltételezi, hogy az akkumulátor kifújt, vagy valami más baj van, és egyszerûen blokkolja az egész kocsit. Nincs rá mód, hogy valaki legalább naponta egyszer beindítsa? Nem tudtam mit mondani. Ha nem indítod be mindennap az autót, akkor annak vége. Talán 1901-et írunk? Én vagyok tán pimasz, mert elvárom, hogy a húszezer dolláros Bogár mindig beinduljon, amikor beteszem a slusszkulcsot? Nincs manapság a világon túlságosan sok bizonyosság. A nap még mindig nyugaton nyugszik, a pápa megtartja az éjféli misét karácsonykor, Strom Thurmond (Szenátor, most volt százéves. Megveszekedett déli politikus, utálja a feketéket, és még mindig nagy nõfaló.) pedig mindig életre kel, ha akad a közelében egy letapizható ex-First Lady. Én viszont hitbéli ügyeimben legalább egy utolsó tételhez ragaszkodom: egy vadonatúj autó mindig beindul és pont.” A magyar társadalom nagy részének azonban más milyen természetû gondjai vannak. Nálunk ugyanis az eladósodását már végképp nem folytatható lakosság tekintélyes része nem tud összespórolni magának egy húszezer dollár értékû autót, sõt, a lakosság tekintélyes részének a „mi autónkra” sem telik, még részletre sem. A 3 gyerek nem fog összejönni. Ha ettõl a pillanattól kezdve minden családban 3 gyerek születne, ahhoz hogy újra elérjük a tízmillió fõt, ötven évre lenne szükségünk. A 3 szoba (és bizonyos értelemben a 3 gyerekhez is köze van), szóval a 3 szoba sem fog összejönni. Rongyos 10 milliárd forint megspó78

rolásáért gyakorlatilag ellehetetlenítik az otthonteremtést, ráadásul megint felhergelik a jó népet. Mi ez, ha nem kormányzati felelõtlenség? Ehelyett a bérlakásépítést szorgalmazzák. A leendõ bérháztulajdonosoknak minden bizonnyal jó lesz majd. De itt az otthonteremtés vagy nem teremtés kapcsán felmerül egy nagyon fontos kérdés: Vajon az a pályakezdõ fiatal vagy házaspár, akik gyermeket, ne adj isten gyermekeket szeretnének vállalni, mit választana inkább, a havi bérleti díjat – ahol a bérlemény soha a büdös életben nem lesz az övé –, vagy pedig a havi törlesztést? És végül, de nem utolsósorban – nagyon sokaknak – a 4 kerék sem fog összejönni, a havi rezsi, az örök, feloldhatatlannak tûnõ „na anyjuk, fûtünk vagy eszünk” dilemma átmeneti problémakezelése után, arra már egész egyszerûen nem fussa. A lélektani határ az ún. „alsó középkategóriás” személyautóknál az évek során az egymillió forintról lassan, de kitartóan felkúszott hárommillióra. És, hogy ismét csak egy film címét idézzem: „Lesz ez még így se!” De, hogy valami jót is mondjak végül, semmi sem tart örökké! A felvétel végén mindig a megszólal rendezõ: Ennyi A szocialista nagyváros öntudatos polgára

79

ALWAYS COCA COLA! – avagy 3/F. Kam Chung épület, 54 Jaffe út, Wanchai –

Hölgyeim és uraim, az alcímben szereplõ Kam Chung épület Hong Kongban található a Jaffe úton, de ne csodálkozzanak azon, ha az ázsiai metropoliszról szóló útikönyveket lapozgatva nem találkoznak a nevével. Ez az épület ugyanis nem turistalátványosság, egészen más az, ami miatt nevezetessé vált, hogy ne mondjam világhírnévre tett szert. Ez az épület ugyanis a globalizáció egyik épületes példájaként szolgál milliók számára az egész glóbuszon. Ezen milliók egyike a szocialista nagyváros öntudatos polgára is immáron. Az egész, – globalizált világunkra oly jellemzõ módon – egy reklámmal kezdõdött. Ahogyan rusztikus stílusú barátom mondaná: „A rothadó imperializmus emblematikus mételye, az ámerikai cukros víz, a Coca Cola tehet mindenrõl, õ az igazi baj okozója!” Történt ugyanis, hogy a televízióban bemutatott rövidke keresztapa stílusú reklámfilmbõl értesülhetett a magyar vásárlóközönség az új íz, a Coca Cola Vanilla, vagyis a vaníliás kóla megjelenésérõl. Az amerikai advertising eme csodálatos gyöngyszemének részletes ismertetésétõl ehelyütt most megkímélném a nyájas Olvasót, a történet szempontjából nincs is túlzottan nagy jelentõsége, mindenesetre a kis filmecske alkotói a kellõ hatást elérték, felkerekedtem és útnak indultam az új íz nyomában. Lévén, hogy mind a vaníliának, mind a kólának lelkes híve, s fogyasztója vagyok mind a mai napig (ezek az évek során rám ra80

kódott plusz kilók formájában vizuálisan is megfigyelhetõk a külsõ szemlélõ számára), szóval arra gondoltam, hogy e két íz kombinációjából egészen biztosan valami remek dolgot sikerült összehozniuk az annak idején gyógy-párlatokkal és fõzetekkel házaló gyógyszerész késõi örököseinek, akik a világméretûre dagadt üdítõipari konglomerátum vegykonyháiban fáradhatatlanul azon dolgoznak, hogy napi rendszerességgel felfrissítsék a megfáradt emberiség dolgos tagjait. És nem csalódék. Az ismeretségi körbõl néhányak által egyszerûen ihatatlannak (volt akit a gyermekkori közutálatnak örvendõ köptetõjére emlékeztette), vagy borzalmas ízû „lónyálnak” minõsített sötét folyadék – mai divatos szóhasználattal élve – nálam „bejött”. Úgy is mondhatnám, „KIRÁLY!” Igaz, mire sikerült rálépnem az empirikus tapasztalatszerzés rögös útjára, addig egy kis idõnek el kellett telnie, ugyanis az új ital egész egyszerûen sehol sem volt fellelhetõ Mediterrán Moszkva hipermarketjeinek áruk millióitól hemzsegõ polcain. Míg végül aztán megtört a jég, és egy helyen, az egyik külföldi tulajdonban lévõ multinál végre sikerült rálelnem az áhított buborékoktól hemzsegõ sötét színû nedûre. Óvatosságból, elsõre mindösszesen 1, azaz egy palackot vásároltam, a kisördög azért ott motoszkált bennem, mit lehet tudni, hátha mégsem jött össze nekik, láttam én már rosszul sikerült házasságokat, ahol külön-külön igen, együtt azonban már nem mûködött a dolog. Az anyagbeszerzés folyamatába egy kicsikét elfáradtam, s a jól végzett munka édes örömével tértem vissza 35 m²-es házgyári technológiával készült vasbeton kalickám living roomjába, ahol egy hirtelen elhatározástól vezéreltetve az azonnali tapasztalatszerzés veszélyekkel teli és korántsem kockázat nélküli útjára léptem én. Elvégre a tett halála a tökölõdés, ha harc, hát legyen harc, gondoltam jobb ha itt mindjárt rövidre zárjuk a dolgot, s neki láttam a kétliteres mûanyag kólás-palack dugójának szakszerû eltávolításához. Az évek során e témakörben tekintélyes tapasztalatra és rutinra tettem szert, s ezek engem arra intettek, hogy a kutatás, az új iránti megismerés által vezérelt ifjonti hév he81

lyett a kellõ óvatosságot és körültekintést részesítsem elõnyben. Mint utóbb kiderült, ez életmentõnek bizonyult. Már a mûanyag palack kinyitása során meg kellett küzdenem a szállítás közben túlzottan aktív állapotba került szénsav-buborékok hadával, ám ezt a problémát rafinált módon, a kupak szakaszos lazításával, visszacsavarásával végül is sikerült leküzdenem. Gyõzelem! A vaníliás kóla, immáron kupakjától megszabadítva, ízlelõbimbóim elleni bevetésre készen állt elõttem a konyhaasztalon. Tapasztalt szénsavas-üdítõital fogyasztóként természetesen tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy egy frissen felbontott palackból csak lassan, kimérten szabad kortyolgatni, ellenkezõ esetben a buborék hadsereg átveszi az irányítást, s amellett, hogy így az ízek élvezetére nem nyílik mód, az erõteljes pezsgésnek köszönhetõen egyéb más kellemetlenségek is adódhatnak, például kaparja a torkunkat az erõs szénsav. Szélsõséges esetekben az is elõfordulhat, hogy az ember orrába megy az ital. Szóval, nicht ugri-bugri, langsamme spacíren! Ilyen földi hívságokkal mint pohár, nem foglalkoztam én, kézbe vettem a palackot, és óvatosan kortyoltam egyet belõle. Az üdítõitalokról készített reklámfilmekben látott kép, melyen földöntúli boldogság, megnyugvás és elégedettség terül el a delikvens arcán az elsõ korty lenyelése után, nos hát ez nálam nem képzõdött meg, de határozottan kellemes volt. Talán ha 35 °C meleg van, gyöngyözõ homlokkal ülök a vasbetonkalickában és mondjuk teszem azt Miss Augusztus is egy helyiségben tartózkodik velem erõsen hiányos öltözékben, nagy valószínûség szerint képes lettem volna arra, hogy megközelítsem ezt az ideális állapotot. De mivel éppen benne jártunk a decemberben, és a lakásban körbe nézve sehol se láttam Miss Augusztust, de még Miss Szeptembert se, így maradt a kellemes érzés. Az ízek kombinációjából adódó élvezetet fokozandó, azonban történt valami más is. 82

Felfigyeltem rá, hogy a kupak belsejére valami kódsorozatot nyomtak. A palack oldalán lévõ címkén azt írták, hogy be kell küldeni sms-ben (magyarul RTK: Rövid Tényszerû Közlés) és nyerhetek. Na, itt álljunk meg egy polgári szóra! Soha a büdös életben nem nyertem semmit. (Maximum tapasztalatokat a lottó esetében, hogyan kellett volna helyesen kitölteni a milliárdokat érõ szelvényt.) Ez nálunk amolyan családi hagyomány. Olyan javakhoz, amikért nem kell megdolgozni, a mi családunk soha nem jutott hozzá. Talán ha politikus lennék, nem tudom. Na mindegy. Ezenkívül soha a büdös életben nem szoktam nyerõ sms-eket küldeni. (Leszámítva a Való Világ démoni méreteket öltõ hülyítését, ahol hát – mit tagadjam – megmérettem és könnyûnek találtattam, a nyeremények láttán magam is megszédültem néhány alkalommal gyarló honfitársaimhoz hasonlóan.) Na, de most! Ma sem találok logikus magyarázatot arra, hogy miért éreztem szükségét annak, hogy nekem most feltétlenül el kell küldenem a kupak belsején látható kódsort egy sms- ben, egyszerûen automatikusan elindult a mozdulatsor, a motoros funkciók mûködésbe léptek, az sms- pedig már úton is volt. Legnagyobb meglepetésemre, szinte azonnal, meg is érkezett a válasz. „Ön nyert egy plüssmacit!” Hát, mit mondjak? Ismerkedésem a vaníliás kólával jól indult. Friss nyereményem örömére kortyoltam még egyet a fenséges ízû nedûbõl és kezdtem jól érezni magamat. Az ideális állapot eléréséhez már csak az elõbbiekben említett Miss Augusztus – vagy aktualizálva Miss December, vagy ezek hiányában egy nagy csöcsû svéd masszõrnõ is megtette volna –, hiányzott pedig akkor még nem is sejtettem, hogy ezzel a plüssmacival elindultam én a lejtõn, meg83

kezdtem zökkenõmentes beilleszkedésemet a globalizált fogyasztói társadalom milliárdos táborába, akiknek élenjáró kasztját a nyakig eladósított, elbutított, elhülyített amerikai átlag polgárok százmilliói testesítik meg. Pedig – mint utóbb aztán mégiscsak kiderült – nagyon úgy néz ki, hogy ez a sors vár rám is, ha nem vigyázok. Akkor derült ki számomra, hogy a vaníliás kóla kupakjával megnyert plüssmaci a globalizációval kapcsolatosan életem második meghatározó élménye lesz. Életem elsõ meghatározó, s egyúttal jelzésértékû globalizációs momentumával takarítás közben találkoztam. A négy lemezes díszdobozos Gyûrûk ura – A Gyûrû szövetsége címû filmhez jár két kis figura, a két Argonauta, akik a filmben is láthatók. Hatalmas kõszobraik védelmezik az õsök földjét. No, mármost takarítás, portörlés közben fölemeltem az egyik ilyen szobrocskát, és mi volt a talpára írva? Made in China. Tolkien és a Gyûrû-trilógia fenséges mítosz világa pillanatok alatt szerte foszlott a semmibe. A Made in China felirat visszarángatott a rideg valóságba. No, de térjünk vissza a vaníliás kólához. Innentõl kezdtek rosszabbra fordulni a dolgok. A kezdeti öröm hamar szerte foszlott. Tisztára, mint a globalizáció. Elsõre jól hangzik, gyönyörû, meg minden. Mindenki örül. Az áruk és a tõke szabad áramlása. Hurrá, itt a világszabadság! A következõ pillanatban meg már azt látod, hogy a helyi termelõk, kereskedõk, vállalkozók nagy része tönkrement. A hazai konzervgyár már egy éve belga sertéshúst használ termékeinek alapanyagául, mert az harmadával olcsóbb, mint a magyar. És mi még bent sem vagyunk az unióban, nekünk elvileg még védeni kellene a piacunkat! A szocialista mezõgazdasági államtitkár, akit hozzá nem értése miatt annak idején páros lábbal rúgtak ki a Mezõgazdasági Minisztériumból, ma pökhendien kiáll a gazdák elé és azt mondja, nem kell ennyi tej, tessék valami mást termelni, ebbõl felesleg van, miközben millió liter import tejre ad engedélyt a posztkommunista szolga kor84

mány, s miközben az egyik multi fõvárosi bevásárlóközpontjában hatalmas betûkkel hirdetik: „Akciós szlovák tejvásár!” Szóval elsõre minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyunk elégedve, közben meg rohad szét minden. De vissza a vaníliás kólához! Az új íz és a nyeremény fölött érzett felhõtlen örömöm azonban csakhamar alábbhagyott, amikor elolvastam a palackon lévõ címkén a tájékoztató szöveget. Abból ugyanis megtudtam, hogy szerencsés(ebb) esetben videokamerát is nyerhettem volna. No, de sebaj, ne legyünk telhetetlenek, ki a plüssmacit nem becsüli, az a videokamerát nem érdemli. Ez a régi bölcsesség jutott eszembe. Másnap este felhívott egy kedves nõi hang, aki az iránt érdeklõdött, hogy milyen címre küldheti el a plüssmacit. Én bediktáltam a címemet, aztán vártam. Teltek múltak a napok, de a maci csak nem akart megérkezni. Míg végül aztán vagy másfél hét elteltével megérkezett. Hej, volt nagy öröm. A postán, mintegy húsz perces sorban állás után kaptam kézhez az aranyos kis dobozkát. Két mogorva tekintetû jegyellenõr társaságában szálltam föl a legközelebb álló 30-as csuklós Merdzsóra, és tûz haza! Otthon aztán jött a hidegzuhany. Megmondom az õszintét, túlzásokba esnék, ha azt mondanám, hogy az izgalomtól remegõ kézzel bontottam ki a dobozt. A mackó szépen rendben benne is volt, mancsában egy stilizált Coca Cola palackkal. Nem is a macival volt a baj, hanem a zacskóval, amiben volt. A mackót tartalmazó zacskón ez állt: „A mûanyag zacskó könnyen fulladást okozhat. A csomagolás csecsemõktõl és gyermekektõl elzárva tartandó.

85

Származási hely: Kína Gyártja: Marlow International Kft. 3/F., Kam Chung épület 54 Jaffe út, Wanchai. Hong Kong Bizonyára mindenki emlékszik a mára már klasszikussá vált esetre, amikor egy amerikai hölgy beperelte a mikrohullámú sütõjét gyártó céget, mert az nem írta bele a készülék kézikönyvébe, hogy a sütõ nem alkalmas macskák szárítására. De a zacskó feliratát elolvasva eszembe jut Mr. Grazinski is, aki nagy esélyekkel szállt harcba a Stella díjért. Ezt a díjat egyébként a 81 éves Stella Liebeckrõl nevezték el. Õ volt az, aki sikeresen perelte 2.9 millió dollárra a McDonald’s étteremláncot miután harmadfokú égési sérüléseket szenvedett a magára öntött kávétól. Ennek emlékére osztják ki minden évben a Stella díjat, melyet az Egyesült Államok legnevetségesebb kártérítési perének ítélnek oda. Mr. Grazinski vett egy vadiúj 32 láb (majdnem 10 méter) hosszú Winnebago lakóautót. Elsõ útján hazafelé az autópályán beállította a sebességet 110 km/h-ra, majd elhagyta a vezetõülést és hátrament, hogy készítsen egy kávét. Mint az várható volt a lakókocsi letért az autópályáról, összetört és felborult. Mr. Grazinski beperelte a Winnebagot, mert nem jelezték a használati utasításban, hogy menetközben nem hagyhatja el a vezetõülést. Az esküdtszék 1,750,000 dollárt és egy új lakókocsit ítélt meg Mr. Grazinskinek. Ezek után a cég megváltoztatta a használati útmutatókat, hátha még egy ilyen idióta vesz tõlük lakókocsit. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy a szipusokat leszámítva, ugyan kinek jutna eszébe, zacskóstól odaadni a plüssmacit a gyerekének? Bár ezek után azt mondom, nagy az Isten állatkertje. De 86

annyira azért még csak nem vagyunk elhülyülve, hogy ilyen ostobák lennénk? Vagy igen? Nem tudom. Ennek eldöntését a kedves Olvasóra bízom. Száz szónak is egy a vége, indul a Való Világ 3, kedves multikulti fogyasztók, tapadjanak a képernyõkre, mert minden eddiginél nagyobb, több, jobb, szebb, gazdagabb nyereményesõ vár önökre! Az elsõ beválogatott villalakóról, a mûvésznevén Pandora néven funkcionáló hölgyrõl az index munkatársai már ki isderítették, hogy nem csak aktfotózást vállal, de bizony pornófilmekben is megcsodálhatta már színészi képességiet (no meg idomait) a nagy közönség, igaz, errõl bemutatkozó filmecskéjében elfelejtett említést tenni. Szóval, kedves hölgyeim és uraim, tapadjanak a képernyõkre újra, showtime! A mûsor megy tovább. Nehogy véletlenül is kézbe vegyenek egy könyvet vagy a tévémûsoron kívül mást elolvassanak, még megárt! Találkozunk a „Nagyon sok szeretettel üdvözlöm Önöket itt, a Való Világban!” képernyõ elõtt. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

87

PANDORA SZELENCÉJE – avagy „Három a magyar valóság!” –

Volt egy idõszak hazánk gengszterváltás utáni életében, amikor az év végét és az új esztendõ kezdetét a rendszeres idõközönként – kb.1 éves intervallumban – jelentkezõ, már-már elmaradhatatlannak tûnõ vasutassztrájkok jelezték a nagyközönség számára. Mára ezt a feladatkört a valóságshowk legvalóságosabbika, az eredetileg Árpa Attila nevével fémjelzett Való Világ monstre mûsorfolyama vette át, immáron harmadik alkalommal. Még nagyobb nyeremények, még nagyobb, még szebb, még tágasabb villa. Még újabb ötletek: ezúttal egy párt is be lehetett szavazni (vajon együtt maradnak-e?), sõt, hogy fokozzuk az élvezeteket, licitálni is lehet az egyik helyre, meg lehet vásárolni a játékban való részvétel jogát. Gazdagok elõre! (Amikor ezt a cikket körmölöm a billentyûzeten, már 1 miller fölött járunk.) Hajrá Magyarország! Hajrá High Society! Hajrá Felsõ 10000! Lilu, a VIVA TV mûsorvezetõjének személyében még újabb mûsorvezetõ. Ki emlékszik már a pályafutását a rúd mellett kezdõ egykori go-go girl Nócira? Senki. Stohl Buci, a játék porondmestere most is, mint mindig, sportosan elegáns, nyoma sincs már a Survivor-Sziget címû túlélõshow által elõírt borostás Robinson imídzsnek. És nem maradhatnak el az éjszakai betelefonálós „BeleValó Világ” belevaló mûsorvezetõi sem. A retorikai úthenger szerepét betöltõ, a képernyõn mindenki mást akusztikailag lehengerlõ borsodi fenegyerek Majka, és a villa egykori szõke boszorkánya (az én nagy 88

kedvencem!) a mindig gyönyörû, mindig mosolygós, mindig jókedvû, mindig szexi, dögös és szenvedélyes, egyszóval No. 1 Györgyusz. Ki emlékszik már Szabolcsra, Majka egykori játékostársára, az elsõ széria nyertesére a nagy triumvirátusból? A média csendes segédmunkásaként robotol, húzza az igát, szürke munkás hétköznapjainak egyhangúságát az Ötletház címû sorozatban tengeti. Hol van már Laci, hét tenger ördöge, a világjáró hajópincér, pizzéria tulajdonos? Tudja valaki? Érdekel valakit? Senkit. De nem is fontos, hiszen itt van nekünk Majka, az ózdiak egykori aranylábú csodacsatára, aki megállás nélkül löki az igét és csak a legügyesebb nézõk veszik észre, természetesen csak megfelelõ összpontosítás és figyelem mellett, hogy mikor is vesz levegõt, ha egyáltalán vesz levegõt. Megmondom az õszintét, az óév utolsó napjára idõzített fantasztikus beköltözõ- showról lemaradtam, egész pontosan átaludtam. A teljes szilveszter-újév hajcihõvel együtt. December 31-én, úgy este nyolc tájban fenemód elálmosodtam, ezért ledõltem egy kicsit kedvenc tévénézõ ágyamra, aztán úgy is maradtam. Valamikor hajnali ötkor ébredtem fel. Kidobott az ágy. Na mindegy. Szóval, a 2004-es esztendõ is úgy indult, hogy az ÁFA-tarozásain elegánsan átlépõ kereskedelmi csatornák pénzt, idõt, fáradságot nem kímélve mindent bevetettek a szent cél érdekében. Az idén is minden tõlük telhetõt megtesznek azért, hogy a képernyõk elé ültessék és huzamos idõn keresztül ott is tartsák a nézõk millióit. „Az ÁFA-tarozásain elegánsan átlépõ kereskedelmi csatornák” – írtam az imént. Merthogy a nagy konkurens, a TV2 (alias Lenin Tv, Piros Kettes) sem ül a Nagy Õ-vel megszerzett médiababérjain. A Nagy testvér (Big Brother) hazai meghonosításáról elhíresült TV2 a Nagy Õ sikerén felbuzdulva, most annak ellentétjét, a Nagy Õ-t szeretné megcsinálni. (Milyen kár, hogy mondjuk az angoltól, a némettõl vagy az orosztól eltérõen, a magyarban nem tudjuk az egyes szám harmadik személy „Õ”-jével érzékeltetni, hogy itt most a másik nemrõl van szó.) 89

Szóval a recept bevált, csak most szerepcsere következik. Az új mûsorban nem 25 nõ versengene 1 pasi kegyeiért, hanem fordítva, 25 manus szállna ringbe 1 csajsziért. Néztem is az ajánlót, ahol a nagy sikert aratott sajátságos valóságshow egykori hölgyszereplõi invitálják empatikus férfitársaimat, hogy vegyenek részt a játékban. Mit tagadjam, némi elégedettséggel konstatáltam, hogy média ügyekben úgy tûnik, kezdek kikupálódni. Új terminusz technikuszt is alkottam, az ajánlómûsor után elneveztem a jelenséget „rókabõr-effektusnak”. Annyi bõrt húzunk le egy mûsorról, amennyit csak lehet, elvégre a profit szentsége és Pénzisten mindenhatósága elsõdleges szempont egy kereskedelmi csatorna életében. Mindazonáltal a tudományos igényû tapasztalatszerzés mellett sajátos élményanyaggal is szolgálnak az efféle „showtime” típusú ajánlók. Gyönyörû hölgyek sorjáznak a képernyõn, a döbbenet akkor ér, amikor az egyik szexbomba megszólal. – 25 pasi kell! Mondom, 25! És ne csak a szexre gondoljanak! Nem tudom, mennyi idõt vett igénybe a bonyolult szöveg betanulása, minden bizonnyal hamar ment, nem is volt benne hiba, a férfi nézõk hormonszintjét felkorbácsoló hölgy hibátlanul mondta el. „Vannak még kontrasztok kis hazánkban.” – szoktam volt mondani olykor-olykor. Nahát itt egy ilyen kontraszt képzõdött meg a maga naturalisztikus szépségében. Történt ugyanis, hogy a gyönyörû bombanõ valami olyan érdes hangon szólalt meg, hogy a dörzspapír (népiesen: smirgli) és egy komplett átvonuló varjúraj is egész nyugodtan visszaülhettek volna az iskolapadba korrepetálás céljából, mert hangilag bizony a fasorban sem voltak gyönyörûséges tévés hölgyünkhöz képest. Talán a sztahanovista mozgalom egykori kiváló élharcosa, a Munkás, Kossuth és Öt éves terv márkákon nevelkedett Kozirev Iván, csepeli öntõmunkás, öntudatos MSZP- szavazó bírt oly sajátos orgánummal, mely rekedtség tekintetében méltóképpen összemér90

hetõ lett volna az elõbb említett hölgyével. A rövidke ajánlómûsor alkalmával az avatatlan külsõ szemlélõ számára is azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy a rekedtes hang gyönyörû tulajdonosa napi harcban áll a nikotin szörnyû démonával, miközben öles léptekkel halad a gége- és tüdõrák felé vezetõ rögös úton. Szóval: – 25 pasi kell! Mondom, 25! És ne csak a szexre gondoljanak! Tényleg, ne csak a szexre gondoljanak! Fõként akkor ne, ha a VV3 legelsõ beszavazott villalakójáról mindjárt, azon melegében kiderült, hogy pornófilmben is szerepelt már. (Jó kezdet!) Persze, mint utóbb magától az „áldozattól” hallhattuk, külhoni fotózásra hívták, ott aztán elkérték az útlevelét és nem adták vissza, kényszeríttették, mit is tehetett volna, és különben is, „17 éves hülye kis csaj volt még csak akkor”. 17 éves! Ha jól emlékszem 18-tól kezdõdik a nagykorú kategória. Na mindegy. Mint említettem már, a fantasztikus beköltözõshowról lemaradtam, viszont az elsõ Bele Való Világ éjszakai telefonos mûsort, ahol ez alkalommal mindhárom mûsorvezetõ – Lilu, Majka és Gyögyusz – jelen volt, a világért sem mulasztottam volna el. Mint utóbb kiderült, a megérzésem most sem csalt, hogy úgy mondjam, bejött a dolog. Az E-mailek, az SMS-ek (RTK-k), a betelefonáló nézõk véleménye sok mindent elárul. Úgy egy évvel ezelõtt az elõzõ szériánál, a VV2-nél ezt írtam: Ahogyan azt mindenki láthatta, az ún. valóságsók megjelenése kis hazánkban a tavalyi parlamenti választásokhoz hasonlóan, megosztotta a társadalmat. Rengeteget foglalkoztak ezekkel a mûsorokkal az írott és elektronikus sajtó különbözõ orgánumai is. Nem szeretnék jóslásokba bocsátkozni, de van egy olyan érzésem, hogy az új, immáron második sorozat, ha lehet ezt mondani még rátesz egy lapáttal az indulatokra. 91

Az idõ úgy tûnik engem igazol, a nézõk, fõleg így a „játék” elején, az elõzõ csapathoz hasonlítják a villa újdonsült lakóit. A magam részérõl el nem tudtam volna képzelni, hogy az elõzõ csapat valaha is egyfajta etalonként vagy vonatkoztatási szintként szolgálhatna, ez most mégis megtörtént. A nézõk közül sokan úgy látják, most már túlontúl odafigyelve választották ki a „játékosokat”, valahogy mûvivé vált az egész show. Persze az elõzõ alkalommal is a tévécsatorna médiagurui válogatták a csapatot, csak akkor valahogy nem tolongtak ennyire a modellek és az autókereskedõk. A „szépemberek” játékává vált a villalét. Gyönyörû és jókedvû fiatalok buliznak egy 0–24 óráig tartó szüntelen hepeningen, a jóságos villamanók által felépített és mûködtetett luxus börtön falai között.

Csakhogy immáron a szépemberek játéka helyett a mûemberek játékát élvezhetjük. De errõl majd egy kicsit késõbb. A 0–24 óráig tartó szüntelen bulizás kínálta életfilozófia vagy mentalitás egyébként igen közel áll ahhoz, amit annak idején a Vruc vetar (Forró szél) címû, ma már a klasszikusok kategóriájába tartozó jugoszláv filmsorozatból ismerhettek meg a nézõk. Surda (Borivoje Surdilovic) cimborája, az örök seftes Szlobodan Mihajlovics (mûvésznevén: Bob) magyarázta el az élet könnyed és problémamentes megélésének és leélésének már-már buddhai magasságokba emelkedõ kvintesszenciális lényegét Firga bácsinak, aki egy alkalommal, mikoron Bob a hosszas csengetés ellenére sem ment ajtót nyitni, az öreg kissé ingerült kérdésére, miszerint: „Miért nem nyitod már ki azt a rohadt ajtót?”, Bob csak ennyit válaszolt: – Ahol ülni lehet, ott én nem állok, ahol feküdni lehet, ott én nem ülök. Ennyit a munka nélküli boldog élet hamis illúziójáról. De vissza a betelefonáló nézõkhöz és az õ véleményükhöz. 92

Mindjárt az egyik elsõ betelefonáló ekképpen nyilvánult meg, hogy aszongya: – Mû az egész. Mûemberek, levettem azonnal. (levettem = észrevettem, észleltem – a szerk.) A mûsorvezetõk – Liluval az élen – próbálták azzal magyarázni a magyarázhatatlant, hogy ez még csak az elsõ néhány nap, majd feloldódnak a játékosok, majd beilleszkednek stb., de látván, hogy nem nagyon megy ez a magyarázkodás, témát váltottak. Mit is mondhatna erre a magamfajta egyszerû tévénézõ? Egy aktfotózó (mondjuk így, pornózást is kipróbált) fotómodell lány, egy chippendale (ruházatától ritmikus zenei aláfestés közben közönség elõtt megszabaduló) fiú, egy diszkóban megismerkedett párocska, akiknek kapcsolata még nem érett meg a gyerekvállalásra, és egy tetoválásokkal tarkított kemény csávó alkotja jelenleg a csapatot, amikor ezt a cikket írom. A cikkírást itt néhány percre megszakítottam, leugrottam a sarki kisboltba zsemléért. Ahogy a zsemle beszerzését követõen a pénztárnál a soromra vártam, a pulton megpillantottam az egyik bulvárlap címlapját, melyen az aktfotózásairól (s immáron pornófilm szerepérõl) elhíresült Pandora mûvésznéven funkcionáló hölgy volt látható. Mellette a vastagon szedett cím: „Gondosan megterveznek minden botrányt a Való Világban!” Aztán hétfõn reggel ráhajtottam az információs szupersztrádára és akkor értettem meg igazán, hogy mit is jelentett az elõzõ nap reggelén látott bulvárlap címoldalán olvasható mondat. Hát, erre nehéz bármit is mondani. Bár a Való Világ hazai gyártású produkció, ha a médiáról van szó, úgy tûnik nem létezik más, csak a drága pénzen vásárolt, kipróbált és elõre bejáratott licenszmûsor (lásd Nagy Õ), mely idõt, fáradságot, pénzt és energiát megtakarítva biztos sikert garantál a kereskedelmi csatornáknak. 93

Az egyszer már jól bevált recept (indítsd elõbb a valóságshowdat, mint a konkurens csatorna) a jelek szerint ez alkalommal nem jött be, a nézettségi adatok szerint csak Fábry Sándor Showdere tudta úgy ahogy felvenni a versenyt a TV2 mûsoraival. Persze az RTL Klub minden tõle telhetõt megtesz annak érdekében, hogy sajátos valóságával ismét visszaverekedje magát az élre. A megújult, megszépült és kibõvült villába beköltözõ párocska (Szilvi és Frenki) már az elsõ adandó alkalommal gondoskodott az eksönrõl (ezt Stohl Buci, a mûsor porondmesterének elbeszélésébõl tudhassuk!). A beszavazott párocska olyan társas tevékenységgel múlatta az idõt, melyet bírósági tárgyalások során a „házastársi kötelezettség” címszó alatt szoktak megtárgyalni, nagy általánosságban annak hiányos volta miatt vagy elmulasztása miatt, mely az esetek nagy többségében aztán válóokká is avanzsál a tárgyalótermek sajátosan zártkörû világában. Magyarán dugtak egy jót. Végül is, erre (is) kíváncsi a nézõ, nem igaz? Szóval a show porondmestere ismét sok szeretettel üdvözöl minket innen a Való Világból, telefonszámunk, SMS-számunk ennyi meg ennyi, telefonáljanak most! Ne felejtsék: Itt a lé a tét! Nem felejtjük. Az ország jelenlegi régi-új urai (vagy elvtársai?) már tavaly gondoskodtak arról, hogy a 2004-es esztendõre Magyarország minden lakója – a tévénézõk és a nem tévénézõk is egyaránt – jól véssék az eszükbe, hogy ITT A LÉ A TÉT! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

94

KIS MAGYAR VALÓSÁG – avagy „Hogyan illannak el az illúziók? –

Ahhoz, hogy jobban megértsük a kereskedelmi médiák valóságshow-ival kapcsolatban mára kialakult helyzetet, egy kicsit régebbre kell visszamennünk az idõbe. A gyanútlan tévénézõt a médiába vetett bizalom megrendülésének elsõ sokkhatás szerû élménye akkor érte, amikor a VV2 döntõjében, a játék vége elõtt kevéssel, felfedték, hogy ki vezet. Érdekes módon addig ilyenre egyetlen alkalommal sem került sor. – Hogy még izgalmasabbá tegyük a játékot! – vagy valami effélét mondott Stohl Buci, a játék porondmestere. Szerintem pedig pont ezzel vették el a játék izgalmát, hiszen innentõl kezdve már csak az számított, hogy melyik tábor tud többet és gyorsabban telefonálni. Kinek az érdekét szolgálta mindez? Természetesen a telefontársaságét, a plusz szavazatokkal pluszbevételt és plusz profitot a konyhára hajtva. Mit mondjak, a stúdióban lévõ már kiesett villalakók arcáról mindent le lehetett olvasni. Ez volt az igazi manipuláció, ráadásul a mocskosabbik fajtából, hiszen a rendszer jól mûködött, nem ahhoz nyúltak hozzá, egyszerûen becsapták az embereket. Érdemes visszatérni még egy momentum erejéig a közjegyzõ szerepére is, hiszen a VV3 most napvilágra került botrányszagú „véletlene” kapcsán a csatorna minduntalan azt hangoztatja, hogy a szavazás közjegyzõ jelenlétében történik. Idézzük csak vissza, mi is történt anno: 95

Nagyon tanulságos volt, a játék vége, amikor a végsõ eredményt megmutatták, néhány másodpercre mutatták az egykori villalakók arcát, amire rá volt írva, hogy itt bizony nagyon nagy gáz van. De nem csak a volt villalakók gondolhatták így, ugyanis amikor a közjegyzõ hölgy, a mûsorvezetõnek a finálé eredményhirdetése elõtt feltett szokásos kérdésre, hogy mindent rendben talált-e, nem azt válaszolta, amit minden egyes alkalomkor szokott, hogy „Igen, mindent rendben találtam.” Nem. Most azt mondta: „Az elõttem lezajlott eseményekben fennakadást nem észleltem.” Hopp, itt egy pillanatra álljunk is meg mindjárt! Szeretném felhívni mindenkinek a figyelmét, hogy a közjegyzõtõl nem a szavazás folyamatosságára vonatkozóan tettek fel kérdést, hanem a szavazás tisztaságát illetõen, erre pedig a közjegyzõ hölgy – hogy is mondjam csak, szóval hát – eléggé kétértelmû választ adott, amibõl az ember arra következtethet, hogy hallgatólagos csalás történt, amit kénytelen kelletlen – gondolom a neki hivatalosan járó honorárium fejében – a közjegyzõ is tudomásul vett. Persze ez csak az én feltételezésem. De térjünk vissza a mába. Sem az elsõ sem a második „játék” elején nem volt még olyan egyértelmû érzésem, mint most, hogy ez bizony bukó lesz. Miért mondom ezt? Órákat el lehetne vitatkozni azon, hogy kit szavaztak be a nézõk, vajon megérdemelten kerültek-e be pont õk, ez azonban mind nem érdekes, az ördög most is a részletekben lakozik. Az elsõ Bele Való Világ betelefonálós mûsorban az egyik elsõ reagálások között hangzott el: „Mû az egész, mûemberek vannak bent. Rögtön levettem.” – mondja a betelefonáló. És nem csak õ volt ezzel így. Jelzésértékû, hogy ellentétben az elõzõ két sorozattal, ahol azért hosszabb idõ telt el a trágár beszéd megjelenéséig, ebben a legújabb szériában még egy hete sincsenek bent a lakók, és egyikük már büntetést 96

is kapott a trágár beszéd miatt. Nem jobb a helyzet a lányoknál sem, gondoljunk csak a beszavazott párocska hölgy tagjára, aki meglehetõsen szabad szájú. Például az éjszakai adások alkalmával, amikor megkapják a Blikket a villalakóknak szóló üzenetekkel, és az adás élõben megy, ahol nincs mód arra, hogy kihalkítsák a trágár és obszcén kifejezéseket, Szilvitõl ízelítõt kaphatunk ékes édes anyanyelvünk árnyoldalairól is. Szintén jelzésértékû volt az a betelefonáló, aki megdöbbenését fejezte ki, hogy milyen sokaknak tetszik a Segall képviselte bunkó, alpári primitív viselkedés. Igencsak hamar átlépi a humor, a bulizás határát és lelkiismeretlenül belegázol a többiek lelkivilágába. A sok vihart kavart Pandora mûvésznéven futó aktfotó modell – a pornót most szándékosan nem említem – lány pedig kísértetiesen emlékeztet a második széria nyafogós Csöpkéjére, csak ez a nézõknek már uncsi. A bemutatkozáskor játssza a nagy vagányt, amikor meg bekerül az éles helyzetbe, pillanatok alatt összeomlik. Ha ez még az elsõ sorozatban fordul elõ, akkor azt mondom, rendben van, nem tudta az illetõ, hogy mire is vállalkozik. De könyörgöm, már két teljes játék lement, akik ide jelentkeztek, tökéletesen tisztában voltak azzal, mi vár rájuk odabent. A csaj egyébként sötét, mint a nagy magyar éjszaka, vagy ahogyan azt a nép ajkán szokták volt mondani: A Negró világít a szájában, mint a százas izzó. Térjünk még vissza egy pár pillanat erejéig a VV3 legújabb botrányának számító – természetesen véletlenül – elõre leközölt beszavazáshoz. Itt végképp megrendült a nézõknek a játékba és csatornába vetett bizalma. A médiagépezet félelmetes precizitással természetesen azonnal mozgásba lendült. Interjú Ómolnár Miklóssal a Best Magazin elsõ emberével. Kolosi úr az RTL programigazgatója megnyugtat minket, hogy õk olyan kitûnõ médiaszakemberek, hogy nagy valószínûséggel elõre megjósolják, hogy ki fog bekerülni stb., stb. Én meg, mint egyszerû tévénézõ azt mondom, hogy nem hiszek neki. 97

A legfrissebb statisztikákat olvasva már is érzékelhetõ a nézõszám csökkenése, amibõl persze még nem lehet messzemenõ következtetéseket levonni, hiszen a show még csak most kezdõdött. Kétség nem férhet hozzá, hogy a csatorna amúgy is mindent meg fog tenni azért, hogy helyre állítsa az RTL aranytojást tojó tyúkjának szerepét betöltõ Való Világ 3 nimbuszát. Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a képernyõn látható alpári viselkedés a trágár beszéd a gátlástalan nyomulás örvend nagy népszerûségnek a nézõk körében. A VV sorozatok eddig lement darabjai sem az IQ értékeket ostromló emberi nagyságokról szóltak, nem is ezért találták ki õket, de azt hiszem az eddig látottak alapján nyugodtan mondhatom, ez a leggyengébb mind közül. Hiába a jobbnál jobb új ötletek (pár beszavazása, licitállás, a szebb és nagyobb megújult villa) ezt a mûsort a játékosok fogják, ha nem is tönkre tenni, de mélyrepülésbe kényszeríteni. Sajnálatosnak tartom, hogy Tünde a két gyermekes anya nem jutott be, mert ahogyan õ is megfogalmazta õ valami mást képviselt volna a villában. Valószínûleg életkoránál, családanyai mivoltánál és felelõsségtudatánál fogva is. Ez azonban nem passzol bele a 0-24 óráig tartó huszonéves korosztály non-stop heppeningjébe, és ezt valószínûleg nem csak a nézõk gondolják így, de minden bizonnyal Kolosi programigazgató és Ómolnár urak is. (Kis színesként annyit azért megjegyeznék, hogy Tünde kétgyermekes anya létére bomba jó alakjával bizony leküldte megalázóba a villa jelenlegi hölgy lakóit. Megnézném én õket két gyerek után, hogy fognak kinézni majd.) Itt tartunk most és kíváncsian várjuk, kikbõl áll össze majd a 14 fõs csapat. Reméljük az érzelmek mellett az értelem is helyet kap majd a villa falai között. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

98

VILÁGOK HÁBORÚJA – avagy „A remény hal meg utoljára” –

Két kis színes mindjárt az elejére: Az Amerikai Egyesült Államokban elõzõ év elején internetes pályázatot hirdettek középiskolásoknak, ki tudja a legfrappánsabban megfogalmazni, mi szeretne lenni, ha nagy lesz. Banlárok és üzletemberek megelégedésére a pályázat nyertese egy kislány lett egyszavas válaszával: Fogyasztó. Májusban Bács-Kiskun megye déli részén, Sükösdön és környékén is megrendezték ugyanezt a versenyt. Ezt is egy kislány nyerte, szintén egyszavas válasszal: Áldás! Bercsi Kati – Fény-Híd nternetes újság És akkor itt a másik. Részlet Takács Albert, az állampolgári jogok országgyûlési biztosa helyettesének 2003. szeptemberében a valóságshowkat vizsgáló jelentésébõl: A kukkolós mûsorokat 2002 szeptemberétõl a vizsgálat kezdetéig 126 alkalommal panaszolták be, s az ORTT mindegyik alkalommal megalapozottnak minõsítette a feljelentéseket. Emlékszem, annak idején magam is székes fõvárosunkban tartózkodtam, s egyúttal szemtanúja is lehettem annak, ahogy a globalizáció a fékezhetetlen profitéhségérõl elhíresült amerikanizálódás 99

képében végérvényesen és visszavonhatatlanul betette, s aztán megetette lábát kis hazánkban. A Régi posta utcában kígyózó sorok félreérthetetlenül jelezték számunkra, hogy az elsõ magyarországi McDonalds megnyitásával egy új korszak, a fogyasztás korszaka köszöntött ránk. Igaz, a nyugat európai, pláne az amerikai fogyasztókhoz képest, mi jóval szerényebb elkölthetõ anyagi forrásokkal rendelkeztünk akkor és rendelkezünk ma is, mégis, tán a kíváncsiság, tán a kivagyiság – mi most már a jómódú nyugathoz tartozunk – vitte az embereket az amerikai gyorsétterem-lánc elsõként megnyíló hazai üzlete elé, vállalva a hosszas sorban állást is csak azért, hogy elmajszolhasson egy amerikai módra készült amerikai melegszendvicset. Mert hát a feeling, az itt a lényeg kérem szépen. Mert hát igazi, belevaló melegszendvicset csak az amerikaiak tudnak készíteni, még külön neve is van: hamburger. S ezzel immáron mi is a mûvelt nyugathoz, sõt, egyenesen Amerikához tartozunk, hiszen lám hamburgert eszünk most már mi is, s hozzá jóféle ámerikai cukros vizet, kólát szürcsölünk a szívószálon keresztül. Na végre! Itt a Kánaán, erre vártunk hosszú évtizedeken keresztül. Most aztán megmutatjuk az elvtársaknak! (végül aztán az elvtársak mutatták meg nekünk, de amolyan istenesen.) Mi magyarok, dacára annak, hogy négy-öt évtizeden keresztül a pártállami proletárdiktatúra kényszeredetten ránk erõltetett mosolyszünetében tengettük szürke kis életünk – minden egyéb más híresztelés ellenére – azért valahol mégiscsak európaiak voltunk. Az öreg kontinens lakói pedig máshogy viszonyulnak az élethez, mint az új világ konzumerizált százmilliói. Vagyis, az újdonság varázsa hamar elillan, a gyors kijózanodás pedig kritikusabbá teszi az európai fogyasztót, ezért hajlamosabb ragaszkodni a megszokott értékrendjéhez, ellentétben a nála jóval liberálisabb amerikai kollégájához képest. Így aztán némely Amerikában hosszab idõt eltöltött távolba szakadt hazánk fia sommás véleménye szerint az Amerikai Egy(b)esült Államokban a „néger csürhe népetetõje”-ként funk100

cionáló McDonalds (népiesen: Meki) üzletek mára már megszokott látvánnyá váltak Magyarországon is. Az újdonság varázsa elmúlt, nemigen találkozunk kígyózó sorokkal, ha megnyílik egyegy újabb tagja a „világ leghíresebb franchise-hálózata címmel büszkélkedõ gyorsétterem-üzletláncnak. A McDonalds terjedésével egyetemben, vírus módjára kezdte bekebelezni hazánkat és az egész térséget is a globalizáció. Megjelentek a multik az élet és a gazdaság minden területén. A földbõl gombamód nõttek ki a hatalmas bevásárlóközpontok, hipermarketek, plázák, a fogyasztás monumentális szentélyei, melyekben megkezdõdött a fogyasztási kultúra uniformizálása. (Természetesen jó magyar szokás szerint itt is átestünk a ló túlsó oldalára, asszem Európában mi vezetünk az egy területre és egy fõre jutó plázák és bevásárlóközpontok számában. Köszönjük néked Demszky Gábor. „Áldassék” a Te neved. Ámen.) A fogyasztásra ösztönzõ agresszív üzletpolitikának egészen sajátos megnyilvánulásait tapasztalhattuk meg. Emlékezzünk csak arra az esetre, amikor az egyik ismert elektronikai cikkeket árusító multi megnyitotta új nagyáruházát, milyen tumultuózus jeleneteknek lehettünk szemtanúi. Az elképesztõ mértékû árengedmények hírére egy kisebbfajta falu lakosságának beillõ tömeg táborozott le az áruház elõtt – voltak akik már 24 órával a nyitás elõtt –, forgalmi dugót okozva ezzel az autópályán. A nyitáskor pedig egymást taposva tódultak be, csakhogy vehessenek valamit. A riporter azon kérdésére pedig, hogy mit szeretnének vásárolni, az egyik megkérdezett lakonikus egyszerûséggel csak ennyit válaszolt: – Még nem tudom. Mindegy majd elköltjük valamire a pénzt. Most lehet olcsón vásárolni. Ez ám a filozofikus mélységeket súroló életfelfogás barátaim! Aki pedig az eseményekrõl a maga teljes valóságában akart tájékozódni, annak bizony helikopterre kellet szállnia, mert átfogó képet csak madártávlatból lehetett kapni az események folyásáról. 101

Beindult a globalizáció, amerikanizálódunk ezerrel. És nemcsak a gazdaság, a politika, a kultúra területén, hanem szinte mindenhol. Ez a kíméletlen, egymást eltaposó verseny azonban nem mindenkinek van kedvére itt a jó öreg Európában. Természetesen – sajnos ezt kell mondanunk, hogy természetesen –, most is az igénytelenséget, a gagyit, a szabadosságot vesszük át elsõként és nagyobb részt, nem pedig a szépet és a jót, a követendõ példát, de hát azt hiszem ezen ma már senki sem csodálkozik. Igen ám, de van egy kis bökkenõ. A problémát úgy hívják: európai ember, vagy ahogyan azt szeretve tisztelt posztkommunistáink és az õ elmaradhatatlan oldalnehezékük a felborulást elkerülendõ balanszírozás céljából mindig maguk mellett tartott liberális barátaik szokták volt mondani: az européer. (Ez alól természetesen kivétel a Horn Gyula-díjas Horn Gyula, hiszen õ eddigi földi pályafutása alatt egyszerûen képtelen volt kimondani hibátlanul az Európai Unió szóösszetételt, és nagy valószínûséggel ez már eztán sem fog összejönni neki.) Ezekkel a begyöpösödött európaiakkal folyton csak a baj van. Nem olyan könnyû megvezetni õket, mint az amerikaiakat. Holmi világméretû terrorizmussal való fenyegetõzéssel nem mondanak le csak úgy ripsz-ropsz önként és dalolva a demokratikus szabadságjogaikról. Az amik nem is értik, hogy az öreg kontinens lakói miért nem szimpatizálnak az utasszállító repülõkön az ún. légi marsallok jelenlétével. (Igaz, most Brazília is bekeményített, mióta az USA bevezette az újlenyomat-vételt és az érkezõ utasok lefényképezését, azóta Szamba-ország is hasonlóképpen jár el a Brazíliába érkezõ amerikai utazókkal szemben. Nagyon helyesen egyébként.) De ami talán a legnagyobb baj az európaiakkal – még fogyasztóként is –, nem szeretik az uniformitást, az egyhangúságot, a monotonitást. A jelek szerint az európai nemzetállamok felelõsséggel gondolkodó polgárai nemet mondanak a brüsszelbõl központi kézi vezérléssel irá102

nyított bürokratikus Európai Egyesül Államok eszméje által sugallt felülrõl rájuk erõltetni akart tervutasításos olvasztótégely gondolatára. (Na asszem ebbe minden benn vót.) De nemet mondanak az egyeduralkodónak szánt amerikai fogyasztói kultúra szegényes világára is. Az Amerika által képviselt fogyasztási struktúra sok elemében idegen az európai embertõl, az európai fogyasztótól. Az egy ország – legyen az bármilyen nagy és gazdag – által képviselt fogyasztási struktúra, termékek, szolgáltatások, életstílus, viselkedésminták mindenképpen szegényebb, beszûkültebb, egy nemzetek sokaságának szabad társulásából létrejött vagy létrejövõ közösség által megtestesített értékrendszer sokszínûségéhez képest. A külsõ szemlélõ számára a ma zajló események azt mutatják, hogy immáron kontinentális szinten is elmúlt az amerikai (Coca Cola és rágógumi) varázs, a lufi kipukkadt, a durranás hangos zaja pedig sok millió európait térített magához. Az európai nemzetállamok reneszánszukat élik. Ma azon munkálkodnak az egyes országok, hogy saját „arcuk”, saját imídzsük, saját megjelenésük legyen a nemzetek kavargó forgatagában. (Vannak persze kivételek, melyek a szabályt erõsítik.) Ebbe a folyamatba illik bele szervesen, ahogyan Európa lakói lassacskán kezdik lerázni magukról az amerikai mintájú fogyasztói létezés sivár egyhangúságát. Erre jó példa az a két kis hírecske, mely ennek az írásnak az elején olvasható. Egyébiránt, az amerikai kislány egyszavas gyõztes válasza, miszerint õ Fogyasztó szeretne lenni, ha majd egyszer felnõ, visszaidézte emlékezetembe éltem legszebb idejét, a gyermekidõt. Történt egyszer – általános iskola 8. osztályában –, hogy az osztályfõnök behatóan érdeklõdött a továbbtanulási szándékaink felõl, így õ is feltette a szokásos egyszerû kérdést: „Mi leszel, ha nagy leszel?” Volt egy osztálytársunk – a tanév elején bukott vissza hozzánk –, aki az órák alatt, nemigen mutatott különösebb szellemi aktivitást, úgyis mondhatnám, nem nagyon erõltette meg magát, ami a tanu103

lást illeti. Szóval, amikor a kíváncsi tanerõ a naplóban az õ nevéhez ért és feltette az ominózus „Mi leszel, ha nagy leszel?” kérdést, ez a mi osztálytársunk kendõzetlen õszinteséggel az alábbiakat mondta: – Nyugdíjas. (Asszem ez még egy fokkal jobb, mint a Fogyasztó.) Persze azonnal kitört a röhögés. Késõbb aztán a derék pedagógus tájékoztatott bennünket, hogy mielõtt valaki eléri (ha megéri) a nyugdíjas status quóra feljogosító magas életkort, elõtte még el kell tölteni néhány dolgos esztendõt a munka világában. (Ez az osztálytársunk azóta minden bizonnyal az MSZP szavazótáborát erõsíti. Már ha veszi magának a fáradságot és elmegy szavazni.) Visszatérve az uniformizálódott fogyasztás problémakörére. Hazánkban – többek között a valóságshowk elleni tiltakozások kapcsán – egy különös jelenségre is felfigyelhetünk. Ez pedig – sajt terminus technicus – a privatizált szólásszabadság és véleménynyilvánítás. De akinek a kettõs mérce elnevezés szimpatikusabb, használja azt. Véleményem szerint a baj gyökere a torz médiaszerkezet, a bajok fõ okozója a már unalomig ismételt és szinte már közhelyszámba menõ bal-liberális médiatúlsúly. Emlékezzünk csak vissza, a kersztállítások és a Tilos Rádióban elhangzott ominózus, a kereszténységet gyalázó mondatok után a baloldali médiumok megvárták, míg egy kicsit alább hagy a zaj, majd teljes erõbõl (izomból) azonnal elkezdték bagatellizálni az ügyet, megkezdõdött a bûnösök kimosdatása. Sõt, ma már ott tartunk, hogy bizonyos baloldali sajtóorgánumok szerint példaértékû, ahogyan a Tilos Rádió lereagálta ezt az egészet, mondván ne féljünk a szavaktól, mondjuk ki õket egész nyugodtan, annak ellenére is, hogy amint az köztudott, „Jézus egy zsidó fattyú volt”. És különben is, a Jobbik tehet mindenrõl, õk kezdték az egészet. A srácok nem számoltak azzal, hogy a kereszt hány ember lelki érzékenységét sértheti. 104

Mindezt Mária országában, ahol a nem rendszeres vallásgyakorlók közül is jelentõs számban vallották magukat keresztényeknek a statisztikai adatok alapján? Megáll az ész és támaszkodik. (És akkor itt még megtoldották az egészet a multimilliomos posztkommunisták szokásos rászorultsági sablonszövegével, hogy aszongya: az lenne az igazi keresztényi cselekedet, ha a Jobbik inkább felaprítaná a keresztjeit tûzifának és odaadná a rászorultaknak. Õk már csak tudják, hogy mi fán terem a keresztényi cselekedet, nem igaz? Én nem vagyok sem szociológus, sem társadalomtudós, de azt azért tudom, hogy volt itt négy-öt évtizednyi államszocializmus, melynek keretein belül – bölcs vezéreink, no meg a párt iránymutató vezetésének köszönhetõen – a városi lakosság tekintélyes része (jómagamat is beleértve) ma már házgyári technológiával készült lakásokban tengeti nyomorúságos kis életét, úgyis mondhatnám, a munkásosztály – divatos szóhasználattal élve a proletariátus – mára már panelfrakciókba tömörülve egységes és jól irányítható csoportokat alkotva húzza meg magát a lakótelepek kockaépületekkel határolt sajátos világában. No, mármost megnézném én azt a rászoruló családot, amelyik lemegy a térre, rászorultságát igazolandó, 1 darab fakereszt felaprítására és elszállítására õt feljogosító ún. „fakereszt utalvány” bemutatása után, különbözõ kézi szerszámokkal és aszeszoárokkal felszerelkezve – mivel rászoruló, gépi eszközökre már nem fussa neki – módszeresen hozzálát a fakereszt felaprításához. Minek utána ezzel végzett, kitartó és segítõkész kis családja kíséretében hátukra kapják a motyót és mondjuk felszállnak vele a buszra, villamosra, trolira vagy a metróra, vagy egész egyszerûen gyalog elindulnak hazafelé, hátukon a fával. ne felejtsük el, mivel rászorulók, autóra se fussa nekik. A Kocka utcába hazaérve fellifteznek a 10. emeletre – már ha a lift is úgy gondolja –, otthon aztán a központi fûtéses vasbeton kuckójuk living roomjának közepén a jól végzett munka édes örömével, 105

a családfõ diadalittasan begyújt. A család pedig együtt melegszik a tûz körül. Na ennyit így röviden és zárójelesen a rászorultságról, meg a keresztényi cselekdetrõl.) (Most szólnak, hogy a pofa részegen ült a mikrofon elé, valószínûleg azért hordott össze hetet-havat a rászorultságról, és különben is, utóbb az is kiderült, hogy elõzetesen elfelejtette leegyeztetni a szöveget a pártközponttal.) Szóval. Azon kedves kitartó Olvasóim kedvéért, akik menet közben elvesztették az események fonalát, örömmel közlöm, itt az ideje, hogy azt újból felvegyük, s immáron gondolati síkon gombolyítsuk azt tovább. (Néha magam is elcsodálkozom azon, milyen képzavarokat sikerül összehoznom, de hát mit csináljunk, ez van. Megyünk tovább.) Szóval. A privatizált szólásszabadságnál és a torz médiaviszonyoknál tartottunk. Ó szent kettõs mérce! A tisztelt Olvasó joggal teheti fel a kérdést ezen a ponton, hogy jön össze a keresztállítások és a valóságshowk elleni tiltakozás. Nos, az ún. „hivatalos” média sajátos reagálása az, ami összehozza ezt a két esetet. A látás és a láttatás. Többször volt már rá példa, de ez utóbbi két esetnél meg aztán különösképpen elõjött, hogy az egyik oldal kezében lévõ, szinte egyeduralkodó média úgy tájékoztat, úgy állítja be a történéseket, úgy kommentálja az eseményeket, mintha arról mindenkinek hasonló véleménye lenne. Állandóan csak egyfajta értékrendet kínál. Mintha nem is létezne más, holott nagyon jól tudjuk, hogy az ország lakosságának egy jelentõs része ettõl eltérõ, nyugodtan mondhatjuk, gyökeresen más értékrendet vall a magáénak. És itt most szándékosan nem a politikai hovatartozásról beszéltem, bár kétségkívül a 2002-es országgyûlési választások jó barométerként szolgálhat e tekintetben is, hiszen a választási eredmények megmutatták, hogy az ország lakosságának egyik fele merõben másként gondolkozik, mint a másik. Éppen ezért megdöbbentõ, s egyúttal jelzésértékû is az, amikor egy-egy ilyen kínos affér kapcsán, mint 106

például a kereszténységet gyalázó kijelentések vagy a valóságshowk elleni tiltakozás a demokrácia hangos nyekkenéssel bicsaklik egy nagyot, a csodálatos Európa-házba igyekvõ „Magyar Vándor” meg nagyot puffanva elterül az út porába. Még egyszer szeretném hangsúlyozni, sem szociológus, sem társadalomtudós nem vagyok, mindössze a szocialista nagyváros egyszerû, öntudatos polgára, aki talán az átlagnál egy kicsit jobban aggódik a hazájáért, de már bocsánatot kérek, az azért mégiscsak sajátos értelmezése a demokráciának, hogy most mi vagyunk hatalmon, az a frankó, amit mi mondunk, a többieknek meg kuss. Ezenkívül még két alternatíva létezik: vagy megszoksz, vagy megszöksz. (Mintha 1989-ben a gengszterváltáskor nem errõl lett volna szó!) Én azért azt mondom, fel a fejjel, legyünk optimisták, semmi sem tart örökké! Mert addig, amíg élnek e hazában olyan kislányok, akik felnõve áldás szeretnének lenni a többiek számára, addig nincs baj, addig van remény. Mit is mondhatnék még szépet, s jót így a végére? Ami engem illet, minden tõlem telhetõt megtettem, hogy méltóképpen felkészüljek az idei esztendõre, ami valószínûleg nem lesz sétagalopp. Szorgalmasan gyakorlok az új szamurájkardommal, me legyen semmilyen fennakadás a fatestápolók és ideológiai bunkósbotok ellen vívott ádáz küzdelemben. Mert ne felejtsétek el: A király visszatér! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

107

OH, OHA, OHO – avagy „Mindent szabad, ami nem tilos?” –

Ha jól emlékszem, annak idején Goethe a nagy német költõ mondott valami olyasmit, hogy akik könyvek égetésével kezdik, azok emberek égetésével végzik. Mint azt a 20. század történelme sajnálatos módon igazolta, kétség sem férhet e szavak igazságtartalmához. Az a kérdés pedig, hogy a zászlóégetõk mire vihetik még a darwini egyedfejlõdés csúcsát jelentõ emberi létezés bonyolult és problematikus világában, nos ez a kérdés még megválaszolásra vár. Goethe gondolatai a Tilos Rádió elõtt lezajlott tüntetés kapcsán jutottak eszembe. Az eseményrõl tudósító híradások tekintélyes része provokációnak minõsítette a tiltakozás vége felé lángra lobbantott izraeli zászló esetét. A tisztel Olvasó persze joggal teheti fel a kérdést, van-e köze az orosz nyelvben az egyes szám harmadik személy – vagyis az „Õ” (OH, OHA, OHO ejtsd: on, áná, áno) – jelölésére szolgáló névmásnak ahhoz, hogy mi tilos és mi nem? „Mi az hogy?! Nagyon is!” – válaszolhatnám erre a kérdésre az immáron a klasszikusok kategóriájába tartozó gyurcsányi szófordulattal. Mielõtt azonban milliárdos sportminiszterünkhöz hasonlóan minket is elragadna a hév és beleesnénk az indulatos hangulatpolitizálás hibájába, javaslom higgadjunk le, és jó szokásunkhoz híven, ezúttal is nézzünk egy kicsit a dolgok mögé. Látni fogjuk, hogy az élet – természetesen – most sem csak feketékbõl és fehérekbõl, igenekbõl és nemekbõl, áll, hanem a szürke árnyalatiból tevõdik össze. 108

Mindjárt így bemelegítésképpen az orosz nyelvi trojkából az OHO (áno), vagyis a semleges nem jelölésére szolgáló szócskára hívnám fel mindenkinek a figyelmét. Semleges. Se nem fiú, se nem lány, amolyan semmilyen. (Az abszolút liberalizmus, az abszolút értéksemlegesség megtestesülése.) Pont olyan, mint szeretve tisztelt szdsz-es barátaink, a másság iránti tisztelet és a tolerancia jelzésértékû zászlóvivõi kis hazánkban, az érték-semleges oktatási rendszer lelkes propagálói. A külsõ szemlélõ számára az utóbbi idõk történései azt sugallják, hogy ebben az országban az érték-semleges világnézet és véleményrendszer a legjobb, legkényelmesebb megoldás a polgárok számára, hiszen így nem kell azonosulni senkivel és semmivel, el lehet határolódni mindentõl és mindenkitõl. (Pfúj undorító szélsõségesek, pfúj undorító radikálisok!) Mi sem természetesebb, hiszen a demokrácia, a tolerancia, valamint a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság jegyében ehhez nekünk jogunk van. Mi nem vagyunk büdös komcsik, akik az egykori pártállam után nosztalgiázva rombolják le, döntik ideológiai és gazdasági nyomorba ezt a szerencsétlen országot nem tudom én már hányadszor. Ugyanakkor nagypofájú, magyarkodó mucsai bunkók sem vagyunk, akik fél-téglával verik a mellüket, hogy náluk aztán senki sem magyarabb, náluk aztán senki sem áll ki jobban a Haza érdekeiért, s közben szünet nélkül zsidóznak. Nem. Mi kérem szépen csupán azt mondjuk – Demszky és Soros urak bölcs és szakszerû ideológiai útmutatásai alapján – amit annak idején már Mao elvtárs is megmondott: „Virágozzék ezer virág!” Mindenki azt mond, amit akar. Elvégre ehhez – a demokrácia, a tolerancia, valamint a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság jegyében – mindenkinek joga van. Nézzük is meg mindjárt, hogyan vélekedik a toleranciáról és a szólásszabadságról a liberalizmus egyik fõ szószólója, az Index internetes újság Pulitzer-díjas tollnoka, Tóta W. Árpád (gyöngyszemek a teljesség igénye nélkül): 109

Annak idején a szépemlékû szocializmusban a munkásosztály hatalmának megszilárdulásával, a diktatúra felpuhulásával, no meg az évek múlásával az öntudatos proletariátus sajátos életfelfogásává vált egyfajta féloldalas társadalom szemlélet. Természetesen kizárólag a szakszervezetbe tömörült szervezett tagságra volt jellemzõ ez az államszocializmusi vidám barakk idõkhöz igazodott sajátos életfelfogás, de hát abban az idõben csak az osztályellenségeknek számító maszekok, kisiparosok (fiatalabbak kedvéért: az akkori kor vállalkozói) nem voltak szakszervezeti tagok, mindenki más igen. S mivel a népköztársaságban a munkásosztály soraiból kikerülõ elvtársak irányították hazánkat (a Magyar Szocialista Munkáspárt bölcs vezetésével), ez a szemléletmód aztán általánossá vált az egész munkásosztály körében. Ennek egyik legfõbb jellemzõje az volt, hogy az érem másik oldala, nevezetesen a „mihez van jogom és mihez nincsen” kérdéskörhöz párosuló kötelezettségek megemlítése rendszerint elmaradt. Ezt azért tartom fontosnak megemlíteni, mert ez a fajta kibillent szemléletmód, ahol csak jogok, járandóságok és juttatások vannak (emlékezzünk csak, a rászorultság jogán mszp-s frazeológiára), ám kötelezettségek nincsenek, meglehetõsen torz társadalomszemlélethez vezet. Ez a szemléletmód fõként az alacsony iskolázottsággal bíró néprétegekre jellemzõ, mely megnyilvánulásokkal ma is találkozhatunk egy-egy televíziós oknyomozó riportban, amire jó példa volt a demecseri választásról készült dokumentumfilm is. Ez az egyoldalasra sikeredett életfelfogás és társadalomszemlélet azonban felvet egy másik kérdést is, a felelõsség kérdését: Azért, mert jogom van valamihez, azt jelenti, hogy feltétlenül mindig és mindenkor élek is ezen jogommal? Véleményem szerint nem feltétlenül. Arra gondolok például, hogy nemzeti, vallási jelképeket nem szerencsés kifigurázni, kigúnyolni vagy köznevetség tárgyává tenni, bármennyire is jogunk van hozzá a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság jegyében. 111

Vagy ha mégis ezt tesszük, ne csodálkozzunk azon, hogy mindazok, akiknek ezen cselekedetünkkel belegázoltunk a lelki világába rossznéven veszi ezt tõlünk, ez ellen vehemensen tiltakozik, sõt, esetleg még neheztel is ránk. Természetesen a tiltakozásnak is meg vannak a megfelelõ és civilizált emberhez méltó formái. A zászlóégetés ebbe nemigen fér bele. Teszem azt én a magam részérõl például sokkal célravezetõbbnek tartanám a zászlóégetésnél ha például az keresztényeket kiirtani szándékozó illetõhöz (szándékosan nem úriembert írtam, mert úriember ilyent nem csinál) odamegy mondjuk az édesapja és lekever neki egy amolyan jól megtermett makarenkóit – természetesen kizárólag nevelõi célzattal –, mondjuk egy ilyen mondat kíséretében, hogy: Fiam, fiam, rendes ember ilyent nem csinál! Vagy valami ilyesmi. Megpróbáltam utánajárni a problémakörnek és belevetettem magam a média résébe, ahogy az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiban ezt mondani szokták. Ezen tevékenységem során Philips márkájú televízióm távvezérlõjének segítségével a csatornák kusza összevisszasága közepette kikötöttem én az egykoron Magyar ATV-nek, ma „Hites TV-nek” nevezett kereskedelmi adónál. Itt egész véletlenül belebotlottam a rég nem látott nagyhírû klasszikusba, az Újságíróklubba. Szomorúan állapítottam meg, hogy az általam egykoron csak „László király és a kerekasztal lovagjai”-nak aposztrofált mûsor már csak árnyéka hajdani önmagának. Az „alapító atyák” közül Mészáros Tamás, az egykori színi kritikus állta még a sarat, az eredeti háromság más ketteje, Aczél (Acsádi) Endre és az idõközben pornókönyv-szerzõvé avanzsált Bolgár György (tán épp ez utóbbi tevékenységének köszönhetõen) megváltak a csatornától, s ezzel a mûsortól is. Szintúgy az egykori mûsorvezetõ-fenomén Juszt László is, aki ma már közügyileg „ügyvédkedik” a közszolgálati csatorna nézõinek legnagyobb örömére. Hiába no, ma már a bal-liberális média sem a régi. Még öt perc sem telt el, de az már rögtön világossá vált számomra, hogy az Avar János, Mészáros Tamás, Németh Attila, Dési János 112

összetételû csapat magyarázás és szerecsenmosdatás tekintetében fényévekre lemaradt az MSZP megmondó nagyasszonyától, a mindig sármos és mosolygós Lendvai Ildikótól. A magasröptû eszmecsevelyt kb. tíz percig bírtam, mert aztán már nekem is sok(k) volt. A hajdan szebbnapokat látott Mészáros – milyen érdekes, ezek a színházi emberek manapság ellenállhatatlan késztetést éreznek arra, hogy politikai mûsorokban szerepeljenek – szóval a mi derék színi kritikusunk szerint nem kellene indulatokat szítania a jobb oldalnak, nem kellene túl feszítenie a húrt, elvégre a kormányzat úgy is követ el hibákat, az ellenzéknek elég lenne hátradõlni és azt mondani: lám-lám, mi megmondtuk elõre, vége lesz a polgári Kánaánnak, ha ezek hatalomra kerülnek, és most tessék, hibát hibára halmoznak. Ehelyett mit csinál a jobboldal? Szítja az indulatokat. Mészáros úr gondolatait hallgatva, nekem eszembe jutott egy kérdés: Vajon ki feszíti túl a húrt? Egészen biztos, hogy az ellenzék feszíti azt a bizonyos húrt, és nem a kormányzat a liberális média-elittel együtt? A bal-liberális média jelenlévõ kiválóságai megütköztek azon is, hogy a Tilos Rádió elõtti polgári körös rendezvény kormányellenes tüntetésbe csapott át. Megütköztek rajta, hiszen – ahogyan azt Avar János is mondta – „a Tilos mögött nem áll semmilyen szervezet.” Érdekes eredményre vezet, ha megvizsgáljuk a Tilos Rádió mögötti gazdasági pénzügyi és szponzorációs hátteret, újra csak visszajutunk a bal-liberális politikai elit és az õket kiszolgáló média-elit szinte mindent eluraló gazdasági érdek-összefonódásaihoz. Elég, ha csak a rádióban hirdetõ cégeket vesszük sorra, illetve az anyagi támogatásokat biztosító szponzorok listájára vetünk egy pillantást. Ezek a kapcsolatok mára már széleskörûen ismertté váltak egyes sajtóorgánumoknak köszönhetõen. Sokak számára talán ezért nem meglepõ, hogy a Tilos Rádió elleni tiltakozás végül kormányellenes tüntetésbe csapott át. Egy másik, szintén jelzésértékû dolog a bal-liberális média reagálásainak tipikus megjelenése. A sablonokból álló, jól bejáratott, 113

megszokott, már-már unalomig ismételt, az érzelmekre ható, a józan racionalitást kevésbé szem elõtt tartó panelekbõl építkezõ bal-liberális retorika, amely ismét elõvette az elsõ számú pofozó bábu szerepére kijelölt Orbán Viktort. A jobboldali radikális újságírás egyik emblematikus alakja, a baloldal által szélsõjobboldalinak, egyes esetekben nácinak is aposztrofált Bayer Zsolt egy rendezvényen azt találta mondani: „Ma még én vagyok a bûnös, de ha a bal-liberális médián múlik, egy hét múlva már Orbán Viktort teszik felelõssé” Bingó. És láss csodát! Egy hétig se kellett várni. Mit mond a külpolitikai fenomén Avar János az Újságíróklubban, egy nappal a történtek után? Nagyon jól mondják a fiatal szocialisták, mindenrõl Orbán Viktor tehet. Hát, kedves elvtársak, ez már nagyon uncsi. Ki kéne találni valami mást. Mert azt ugye önök sem gondolják komolyan, hogy a tízezer-számra megalakult polgári körökben hülye, magatehetetlen emberek gyûltek össze, akik önálló cselekvésre képtelenek, és Orbán Viktor, a Vezér irányítása nélkül össze-vissza bolyongó csõcselék csupán? Én elhiszem, hogy az önök számára szokatlan, – és minden valószínûség szerint teljességgel felfoghatatlan – egy olyan rendszer, ahol felnõtt és értelmes emberek önállóan és egyúttal összehangoltan képesek valamit megtenni, de ezt elnézem önöknek, mert önök a pártállami proletárdiktatúrában élték le életük nagyobbik részét, idõsebb korban pedig már meglehetõsen nehéz új eszméket, új gondolatokat elsajátítania az embernek. Avar azt mondja, minden baj okozója a polgári kormány miniszterelnöke, Mészáros azt mondja, ne legyünk indulatosak. Én meg most olvasom a hírt, hogy a használt autókra ún. regisztrációs díjat vezetnek be az EU-csatlakozás miatt kiesõ bevételek 114

kompenzálására. Ennek összege autónként változik, 90 ezertõl 1,5 millióig terjedhet. A pofa a példában egy másfél milliós autóról beszélt, melyre bizonyos esetekben még egyszer ugyanennyi rárakódhat, mint regisztrációs díj. Ezt nem is értem. Ilyen lehet? Most vették el egy csomó embertõl a kedvezményes lakáshoz jutás lehetõségét. A 3 szoba ugrott. Eddig se nagyon tellett új autóra sokaknak – és most hiába jönnek nekem az eladott 210,000 új autóval, mert ez még mindig nagyon kevés –, eztán már használtra se fussa majd. Ugrott a 4 kerék is. A három gyereknek meg amúgy sem jósoltam nagy jövõt, eztán már annyit sem. Félreértés ne essék, Orbánék sem a KOH-I-NOOR gyémántot ígérték a magyar családoknak, de legalább volt valamiféle koncepció, amerre el lehetett indulni. És akkor mindennek a tetejébe, a gengszterváltás óta egy szûk elit kezében lévõ médiában az ún. érték-semleges világnézet szellemében és a szólásszabadság nevében sorozatosan gyalázzák a nemzeti értékeket, s immáron a nemzeti vallásnak számító keresztény vallást is. Még ezt is el kell venni az emberektõl? (Csak így zárójelben szeretném felhívni mindenki figyelmét arra, hogy statisztikailag is igazolható, hogy hazánk lakosságának túlnyomó része – még azok is, akik nem rendszeres vallásgyakorlók – keresztényeknek vallották magukat.) Rohad szét minden. Hol a határ? Meddig tart a tûréshatár? A tolerancia jegyében mit kell még eltûrnie a társadalom – immáron statisztikailag is igazoltan – nagyobb részének egy kisebbséggel szemben, mely sorozatosan megsérti a többség nemzeti jelképeit, vallásos érzelmeit? Vajon mondhatjuk-e azt, hogy azok, akik ezt az érték-semleges liberális szemléletet a magukénak vallják – és itt megint csak a statisztikára hivatkoznék: a 2002-es országgyûlési választásokon minden 100 magyar emberbõl 94,5 nemet mondott erre az érték-semleges liberális eszmerendszerre és az ezt képviselõ pártra 115

–, szóval mondhatjuk-e, hogy ez a kisebbség visszaél a többség türelmével, megértésével, toleranciájával? (És itt most szándékosan nem vallási közösségrõl beszéltem, hiszen a probléma ennél jóval tágabb, mert a gazdasági, politikai, valamint a kulturális közéletet is érinti.) A választ az Olvasóra bízom, ki-ki maga döntse el, hogy szerinte mi a helyes válasz. Az Újságíróklubban Avar János valami olyasmit is mondott, hogy a rendezvényen felszólalt szónokok tematizálták a közhangulatot, s lám, egyesek úgy értelmezték az elhangzottakat, hogy a kereszténységre, a keresztényekre dehonesztáló megjegyzéseket tevõ Tilos Rádió mögött minden bizonnyal a hazai zsidóság áll, s minden bizonnyal ezért égették el az izraeli lobogót. Németh Attila, a Magyar Hírlap egykori párttitkára, – ma a Népszava elsõ embere – meg azon kesergett, hogy a jobboldali sajtó megint csúsztat, hiszen rögtön provokációról beszél mindenki, ahelyett, hogy elismernék, szélsõséges elemek csinálták a mûsort, akiket a szervezõk nem tudtak ellenõrzésük alatt tartani. Ma már az ATV képernyõjén is a képernyõ alján futó csíkban olvashatók a nézõi vélemények, sms-ek, e-mailok. (Vajon honnan olyan ismerõs ez a megoldás?) A nézõi vélemények között volt egy rendkívül szellemes reagálás, mely így szólt: „Magyar ember nem izraeli zászlóval megy tüntetésre, hanem magyarral. Vajon ki vihette oda?” (Mármint az izraeli zászlót. Jó kérdés.) Werberi idõket élünk, és aki látta a demecseri idõközi választásokon készült „A becsület napja” címû dokumentumfilmet, az már semmin sem lepõdik meg, de minimum erõs fenntartásokkal fogadja a média sokszor egyértelmûnek tûnõ kijelentéseit. A Nemzetben az eseményrõl beszámoló cikkben megkérdeznek egy hölgyet, hogy miért jött el a tüntetésre, mire õ ezt válaszolja: 116

„Kommunista diktatúra van ma Magyarországon, az 1952–53-as évek világa jött vissza a D–209-essel és csapatával. Sajnos ez az igazság, ezt ki kell mondani.” Derék baloldali újságíró barátaink pedig mosolyogva közölték az õket minden bizonnyal árgus szemekkel figyelõ szép számú nézõközönséggel, hogy ez mekkora badarság, sõt, avar János még azt a költõi kérdést is feltette, hogy az illetõ hölgy vajon élt-e már akkoriban. Nos, ezt már nem tudjuk meg, mindenesetre az ismeretlen nyilatkozó hölgy szavai megint csak elgondolkodtatóak számomra. Vajon miért van az, hogy a lakosság tekintélyes része – talán mondhatjuk azt, hogy legalább a fele? – a rendszerváltozás után immáron majd másfél évtizeddel úgy érzi, hogy ismét pártállami idõket élünk, ismét visszatért a diktatúra? Vajon mibõl fakad ez az érzés? Véleményem szerint abból, hogy a magyar társadalom azt hitte, azt várta a rendszerváltozástól, hogy Magyarország visszatér ahhoz a polgári értékrendet valló, gazdaságilag sikeresen fejlõdõ Magyarországhoz, ami hajdan volt a mi hazánk. Nem ez történt. A posztkommunista elit immáron másodszor tért vissza (hogy hogyan, azt most ne firtassuk) a hatalomba és a kádári államszocializmus elfeledésre ítélt emlékképei elevenednek meg sorra a szemünk elõtt, miközben az ország gyors ütemben süllyed alá az adósságspirálban. Ma nem divat kereszténynek lenni Mária országában, ahol az ezeréves államiságot megtestesítõ Szent Koronát „lesmicisapkázhatják”, a Szent Jobbot „letetemcafatozhatják”, s mindezt a szólásszabadság nevében. Ezért mondom én azt, hogy a gazdasági károkat, ha összeszorított fogakkal is, de helyre tudjuk állítani. A fejekben okozott bajt azonban már jóval nehezebb lesz orvosolni, meglehet, tán sose fog sikerülni. A legszörnyûbb az egészben, hogy mindössze négy-öt évtized, a történelemben csak egy szempillantásnyi idõ telt el, és mégis, a fél ország fejében helyrehozhatatlannak tûnõ károk keletkeztek, mintha a megelõzõ ezer év nem is létezett volna. Ez az igazán szörnyû. A történelmünk, az 117

értékeink, a jelképeink, a hõseink, mintha nem is lettek volna, mintha meg sem születtek volna. Ez a legszörnyûbb az egészben. Én elhiszem azt – bizonyos fokig még meg is értem –, hogy akik 1945 után születtek és az államszocializmusban szocializálódtak, azok csak a diktatórikus létezés pártállama által biztosított, a rászorultság elvén alapuló osztogató államban képesek gondolkodni, azt szokták meg. Csakhogy van egy kis bökkenõ, elvtársak. Kapitalizmusban élünk, a kapitalizmusban pedig ingyen ebéd nincs, azt valakinek ki kell fizetnie! Rászorultságra és osztogatásra nem lehet egy államot felépíteni! A történelmi, a keresztény Magyarország, 1949-ben, az ominózus 49/XX-as törvénnyel, vagyis a sztálinista alaptörvény elfogadásával megszakadt. Bármennyire hihetetlennek is tûnik, de a szovjet csapatok bevonulása elõtt is létezett Magyarország, s létezett a Szent Korona is majd’ ezer éven keresztül. Nem ez a négy-öt évtized a történelmi alap, hanem az ezer esztendõ, s még ami elõtte volt. A történelmünk, a nemzeti értékeink, a hõseink, a városaink, ahol élünk, a hagyományaink mind-mind arra köteleznek bennünket, hogy nem lehetünk közönyösek, nem lehetünk közömbösek ezen értékek iránt. Nem lehetünk érték- semlegesek, vagyis érték nélküliek. Ezt ugyan említettem már egy alkalommal, de most még egyszer szeretném felhívni rá a figyelmet. A magyar határhoz érve, a határátkelõ állomásokon ki van téve egy nagy tábla. Az van ráírva: ÜDVÖZÖLJÜK MAGYARORSZÁGON! Magyarországon, és nem máshol! Javaslom, hogy ennek a mondatnak az értelmén mindenki gondolkodjon el! Nézzünk szét Európában, mindenütt erõsödik a nemzeti gondolkodás, mindenütt a nemzeti érzelmû, az országukért, ha kell radikálisan kiálló és tenni akaró pártok nyerik sorra a választásokat. Reneszánszukat élik a nemzetállamok, amelyek kiállnak nemzeti, kulturális értékeik és hagyományaik mellett. Ez az elsõ, minden más csak ezután következhet. Úgy tûnik, nálunk ez pont fordítva van. 118

És akkor csodálkozunk azon, hogy a csendes többségnél egy idõ után betelik a pohár, az asztalra csap és azt mondja, elég volt? És persze jó magyar szokás szerint átesünk a ló túlsó oldalára, lángra lobban egy izraeli zászló. Illetve most már nem is vagyok benne olyan biztos, hogy átestünk annak a bizonyos lónak a túlsó oldalára, könnyen meglehet, hogy átlöktek bennünket, hiszen ahogyan azt a Nemzetben is olvashattuk: „Az izraeli zászló nem magától sétált oda a tüntetésre… A Tilos Rádió elõtti demonstrációra azt a zászlót oda kellett vinni.” Egészségtelenül túlpolitizált a magyar közélet és nem is nagyon akar lenyugodni. Két részre szakadt az ország. Az egyik rész egy jobb, élhetõbb Magyarországot szeretne, ahol végre az ún. kisember is megtalálja a számítását, s emellett emberi életet is élhet végre, hiszen nemcsak kenyérrel él az ember. Ezalatt az ország másik része még mindig a múltba révedezve nosztalgiázik a boldog Kádár-korszak után, ahol a szociálisan érzékeny szocialista állam gigantikus méretû adósságállományt felhalmozva mesterségesen tartotta fent az életszínvonalat. Az elvtársak visszajöttek – megint – veszik is fel szorgalmasan a hiteleket, csak hát ez az új KISZ-es bankárgeneráció már egyre kevesebbet juttat belõle az õ szeretett népének. Hiába no, már a baloldal sem a régi. Õk már nem kommunisták, õk már szociáldemokraták. Mindeközben a külföldi és hazai pénz- elit a mindenható tõke vasmarkú szorításában uralja a hazai médiát, s ezzel a közgondolkodást is, melyet minden rendelkezésére álló eszközével az értéksemlegesség – vagy talán mondhatjuk nyugodtan – az értéknélküliség irányába mozdít el. És teszi mindezt a szabad véleménynyilvánítás és a szólásszabadság jegyében. Ahhoz, hogy ezen változtatni tudjunk, azoknak is fel kell emelni a szavukat, hallatni kell a hangjukat, akik nem az értéksemlegesség ürességét választják, hanem határozottan kiállnak az értékeik mellet. Nehéz út ez, menet közben nyilván megbotlunk néha, ilyen elõfordul, mi 119

is emberbõl vagyunk, Az izralei zászló elégetése is egy ilyen botlás volt, bár az azért korántsem mindegy, hogy valaki megbotlik egy kõbe és úgy terül el, vagy szándékosan meglöki valaki hátulról, hogy aztán hangos nyekkenés közepette találja magát az út porában. Ahol fûrészelnek, ott hullik a forgács is. mindkét oldalon történtek már sajnálatos események és megnyilatkozások. Az embernek néha olyan érzése támad, hogy ezt a „húzd meg, ereszd meg” típusú taktikát egy láthatatlan kéz irányítja felülrõl, tudatosan hergelve az embereket, hogy lássák, meddig lehet elmenni, hol a határ. Aztán amikor elszakad a cérna – ahogyan az jelen esetben a Tilos Rádiónál is történt – ki lehet állni a saját kézben (és túlsúlyban)lévõ média által biztosított nyilvánosság elé (vagy éppen nem kiállni és csöndben maradni), hogy lám-lám, ugye mi megmondtuk, hogy ez lesz. Az érték-semlegesek pedig – na honnan máshonnan, mint – középrõl jót röhögnek az egészen. Jó nagyot rúghatnak mindkét táborba, mondván, õk nem szimpatizálnak egyik értékrenddel vagy szemléletmóddal sem. Vagy éppen elvtelenül nyalhatnak, ha érdekeik éppen úgy kívánják. (Könnyû nekik, hiszen gyökértelenek. A kozmopoliták és az internacionalisták egymásra találásának kitûnõ példáját szemlélteti számunkra kiváló módon a jelenlegi posztkommunista-liberális kormányzat.) „Szóljatok, ha szólni kell!” – olvasható a JHF lapfejében a figyelemfelhívó mondat. És most olyan idõket élünk, amikor szólni kell, mert a hallgatás beleegyezés. Ha csendben maradunk, lassan szép csendesen eltûnünk, mintha itt sem lettünk volna, mintha soha nem is léteztünk volna. Legyen bármilyen a politikai, vallási meggyõzõdésünk, az igazságtalanság ellen mindig emeljük fel a szavunkat! És ne égessünk zászlókat, mert az kulturált emberhez nem való cselekedet. A zászlók – a lobogók – arra valók, hogy kitûzzük õket, és lobogjanak a szél szabad szárnyán Isten szabad ege alatt. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

120

FELTENNI A MEGFELELÕ KÉRDÉST

„Tegyük föl, hogy az USA elnöke vagy, és az országot egy titokzatos járvány fenyegeti, amelyben 600 ember pusztul el. Tanácsadóid két alternatív programot dolgoztak ki a betegség leküzdésére: Az A program révén 200 ember élete megmenthetõ. Ha B-t hajtjuk végre, 33,3%-os valószínûséggel mind a 600 megmenthetõ, de 66,6% a valószínûsége, hogy mind meghal. Elnök úr (vagy asszony), melyik programot választaná? Ha úgy gondolkodik, mint Daniel Kahneman és Amos Tversky kísérletének résztvevõi, akkor inkább az A programra szavaz – mint az alanyok 72%-a tette –, arra gondolván, így 200 biztosan megmenekül. A másik program hazárdjáték. De tegyük föl, hogy tanácsadóid másként szövegezik meg a kilátásokat: Az A program elfogadása esetén 400 ember hal meg, B esetén viszont 33,3% a valószínûsége, hogy senki sem hal meg, és 66,6%, hogy mind a 600. Most melyiket választanád? Az esélyek és kilátások e megfogalmazásban is pontosan ugyanazok. Mégis, ilyen szövegezés olvastán másként értékeljük a dolgot. Az A azt jelenti: 400 mindenképp meghal, miért ne kockáztassak inkább? Az alanyok 78%-a a B-re szavazott. Miért változtatja meg a szövegezés csekély módosítása ilyen drámaian a döntéshozatalt?” (Elliot Aronson és Anthony Pratkanis:A rábeszélõgép; AB OVO, 1992., 57. oldal) 121

Nos, ez a kis példázat jutott eszembe, amikor a minap az Interneten belebotlottam az SZDSZ „kérdezz-felelek, jöjjön el a te országod, legyen meg a te akaratod”-féle kampányába. Igaz, apró kis homokszem került a gépezet fogaskerekei közé, mivel az elsõ etap során, nevezetesen amikor megkérdezték a derék internetezõ polgárokat, hogy milyen Magyarországon szeretnének élni – hogyhogy nem – , a konzervatív értékrendet reprezentáló válaszra érkezett a legtöbb szavazat. A kérdezés mûvészetének lényege: mindig úgy kérdezz, hogy a kérdéssel együtt a választ is add a megkérdezett szájába! Itt van mindjárt az elsõnek feltett kérdés: „Milyen Magyarországon szeretnél élni?” Arra az apró stilisztikai és retorikai melléfogásra, mely nélkülözi az udvariasság legelemibb formáit és kapásból letegez, mintha nem tudom én mióta ismernénk egymást a kérdezõvel, ne is pazaroljuk a drága idõt. A nép ajkán született bölcs mondással élve – mely egyébként az urbánus szubkultúrában tapasztalatszerzés céljából oly gyakran alámerítkezõ városlakó számára sem idegen –, szóval a nép egyszerû szavaival azt is mondhatnám erre az országlás mikéntjét firtató ostoba együgyûséggel feltett kérdésre, hogy: Ne tegezzen, nem õriztünk együtt disznót. De nem mondom. Helyette inkább kattintok (trendi szakszóval élve: klikkelek) egyet a számítástechnikai pozicionálóeszköz kategóriába tartozó rágcsálómmal a polgári értékrendet reprezentáló válasz rádiógombján. Egyébként már maga a kérdés lényegi mondanivalója is valami olyan hihetetlen filozofikus mélységekbe visz el minket, mint a fiatalok messzi távlatokba veszõ potenciális életútját oly gyakran firtató: „Mi leszel, ha nagy leszel?” kezdetû szülõi-tanári pályaorientációs tudakolódás. Ugyan, ki a fenét érdekelt eddig, hogy mi, pénz- és adóbevételeket termelõ barmok, egyszerû adózó állam- vagy álompolgárok (Álomország lakói, akik immáron négy-öt évtizede csak nem akar122

nak felébredni a szocializmus építésének nagy álmából), milyen államot képzelünk el, milyen országban szeretnénk élni? Valljuk meg õszintén, senkit. De legalábbis a politikai elit tekintélyes részét egészen biztosan nem. Mint megfordúl a rézkakas A templom tetején, Ha más tájról kezd fúni a szél, Úgy vett más fordulatot az SZDSZ, s az MSZP. Változik a trend, új módi van divatban. A magát liberálisnak valló törpepárt bratyizós stílusában tegezõdve arról faggat, hogy milyen Magyarországon szeretnék élni, no meg arról, hogy az állam kiket támogasson az adófizetõk pénzébõl. Három alternatíva közül választhatok. Van egy liberális – ez lenne az SZDSZ-féle – válasz, van egy szocialista típusú és van egy konzervatív. Csak hát itt is problémák vannak, sehogy sem jön ki az elsõ helyre a liberalizmus magasztos eszméje, ez itten az igazi gond, kérem szépen. De hát, mitõl is jönne ki? – kérdezhetnénk. – Hiszen 100 magyar emberbõl 94,5 elutasította azt a fajta „értékrendet”, vagy inkább értéknélküliséget, melyet ez az intellektusára egykor oly büszke mikro-párt a magáénak vall. És, hogy még tetézzük a bajt, úgy tûnik, a magát szociáldemokrata színekben feltüntetni próbáló posztkommunisták válasza sem örvend valami nagy népszerûségnek. Az õ derék prominenseik is rákaptak erre az újfajta „kérdezz-felelek” módira. Igaz, szeretve tisztelt szocialistáinknál is került egy aprócska homokszem az eddig többékevésbé olajozottan mûködõ médiagépezetbe. Keménycsávó kijelölt pénzügyminiszter hazajön Kenyából, mindjárt egy ütõs belépõvel nyit, emberek, meg kell spórolni 155 milliárdot, ez a megoldás. Hajrá Magyarország, hajrá elvtársak! Huszár F6 és mindenki rosál. Közben Keménycsávó kijelölt pénzügyminiszter, 123

aki azonnal átlátta a helyzetet és rögtön rájött arra – érdekes módon õk mindig csak erre az eredményre tudnak rájönni –, hogy spórolással meggazdagodhatunk (mi már tudjuk, hogy nem mindenki, csak õk és csak a mi spórolásunkból), szóval meg kell takarítani azt a rongyos 155 milliárdot és akkor megint jó lesz minden. Még azért annyit kér az õ szeretett adakozó, adományozó és adózó birkatürelmû népétõl, hogy ugyan telefonáljanak már be, küldjenek sms-eket, küldjenek emileket, hogy akkor most hogyan is kéne nekifogni ennek a fene nagy spórolásnak. Telefonszámunk ennyi meg ennyi, csak annyit írjanak be: Ön hogyan spórolna meg 155 milliárdot? (Csak így zárójelesen – jó szokásomhoz híven – mondjuk úgy, kis színesként, talán nem véletlen, hogy a betelefonálók, sms-ezõk, emilküldõk túlnyomó többsége azt javasolta, hogy a felduzzadt államapparátus saját magán kezdje el a pénzügyi fogyókúrát.) A jelek szerint a baloldal nagyon hadilábon áll ezzel a „kérdezz-felelek” dologgal, valahogy mindig a visszájára sül el. Most vagy az van, hogy ügyetlenül kérdeznek, vagy az van, hogy a magyar társadalom jobbik fele a politikával és a közélettel kapcsolatosan fejlõdõképesnek bizonyult és most már nem lehet olyan könynyen megvezetni, nem hagyja magát olyan könnyen megvezetni. Reméljük ez utóbbi történt. Mikor kérdezünk? Ha információra van szükségünk egy döntés meghozatalához, ha tájékozódni szeretnénk valamirõl, hogy „képben legyünk” – ahogyan mondani szokták, vagy az új ismeretek megszerzése is csak kérdések feltevése útján lehet sikeres. Ha nem rendelkezünk kellõ ismeretanyaggal egy adott probléma megoldásához, vagy egy kérdés megválaszolásához, megkérünk valakit, hogy segítsen, vagy olyasvalakit kérdezünk meg, aki nálunknál jóval nagyobb jártassággal rendelkezik az adott témakörben. Ez eddig rendben is volna, csak hát a magamfajta népi naivitás határát súroló, hófehér báránylélekkel megáldott földi halandó, a nép egyszerû gyermeke azt hinné, hogy a kormányzatban, meg a kü124

lönbözõ minisztériumokban hozzáértõ – de legalábbis – írástudó embereket ültetnek oda, akik valamennyire csak konyítanak ahhoz, amit csinálnak, és akkor jön Draskovics úr (nem a Vuk) – akit egyébként a dús képzeletû nép költõileg csak Drazsénak nevez –, szóval jön Keménycsávó kijelölt pénzügyminiszter úr és tõlünk, pénz- és adóbevételeket termelõ barmoktól, egyszerû adózó államvagy álompolgároktól várja a megoldást. Megmondom az õszintét, ez számomra meglehetõsen aggályos. A hollywoodi action hero Bruce Willis nevével fémjelzett Armaggedon címû filmélményemet juttatja eszembe, ahol is a harmadik generációs olajfúró fenomént alakító Willis-szel közlik a Földet végsõ pusztulással fenyegetõ aszteroida kiiktatására kidolgozott tervet. A tapasztalt fõhõs – domborodik a rutin – megkérdezi a NASA-fõmuftit: – És mi a B terv? – Nincs B terv. – válaszolja a szakember rezzenéstelen arccal. – De hát maguk a NASA, embert küldtek a Holdra, a világ legjobb tudósai dolgoznak itt, és azt akarja mondani, hogy nincs B terv? – Nincs. Akik hozzám hasonlóan szeretik modern korunk meséit a filmeket, azoknak tájékoztatásul közlöm, hogy jelenlegi kormányzatunknál bizony nem a világ legjobb koponyái dolgoznak, valószínûleg ezért fordul elõ egyre gyakrabban, hogy bizonyos feladatok elvégzésére nem az arra illetékes szakapparátust veszik igénybe derék posztkommunistáink, hanem ún. külsõs cégek jól fizetett embereit. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy szeretve tisztelt szocialistáink és kebelbarátaik a mára már az örökös „demokratikus ellenzék” büszke cím tulajdonosaivá átvedlett egykori szalonellenzékiek embert sem küldtek a Holdra, maximum az árakat indították el a tõlünk kb. 384.000 kilométer közepes távolságban keringõ égi útitársunk felé. Jelszó: határ a (vörös)csillagos ég! De van ennél rosszabb is! A filmmel és a NASA-val ellentétben, nemhogy B terv nincs, semmilyen terv nincs. Elõcitálhatnánk az 125

ábécé összes betûjét, mind ott állna tanácstalanul, mi a fenének zavarták föl õket téli álmukból, ha egyszer terv közel, s távol nincs sehol, különben is, egynéhány szélsõjobboson kívül mindenki más már szinte csak ángliusul beszél. Se A, se B terv. Ennél még szeretett showmanünk, Fábry Sándor is stratégiailag átgondoltabb létezést tudott megvalósítani magának a sajátos magyar egészségügyi viszonyok dacára. Kórházi ágyán feküdve, midõn éjnek évadján közelebbi érintkezésbe – testi kontaktusba – kívánt lépni az õt ellátni igyekvõ ügyeletes nõvér tanga bugyijával, e szavak hagyták el fogai kerítését: – Akár A, akár B, eksön! Az RTL Klub showder hegyének szakszerû retorikai lapátoló kisiparosa – saját elmondása szerint – két különbözõ megközelítési módozatot dolgozott ki a tanga bugyi és a nõvérke hátsójának esztétikai rendbetételére, s ezen módozatokat õ – pedáns emberhez illõn – rendre betûjelzéssel látta el, minek folyományaként A és B változat állt elõ, s ez vezetett a fent idézett mondat elhangzásához. No, de mi van itt? Mit tegyünk mi? Hiszen Willisnek és a NASAnak legalább volt egy A terve, Sándorunk is legalább két tervet dolgozott ki a konstruktív problémamegoldásra, választhatott a lehetõségek közül, nem is beszélve Vágó Istvánról. Kérdezzük meg a közönséget? Vagy inkább hívjunk fel valakit telefonon? Mit mond vajon a számítógép? Arany drága skarabeusz-bogaraim! A gengszterváltás óta eltelt tízegynéhány esztendõ alatt felnõtt egy jobb oldal hazánkban, amelyik már nem fél. Néha már a hangját is meri hallatni, ráadásul – egyesek szerint pofátlan pimaszsággal – egyre kellemetlenebb kérdéseket tesz fel, mert a múltat nem hagyja végképp eltörölni. Szóljatok, ha szólni kell! És most szólni kell! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

126

ELVTÁRS, SEGÍTSD A MEGMARADTAKAT!

Ha valakiben még szemernyi kétség is maradt afelõl, hogy posztkommunista nagy öregjeink második comeback-je (visszatérése), s velük együtt a proletárdiktatúra állampárti rémének újbóli megidézése a véletlen mûve volt, nos azokat ki kell ábrándítanom, ez a kényszeredett szocialista visszatapsolás egy elõre jól megtervezett gyûlöletkeltõ médiastratégia és az ördög keze munkájának együttes eredménye, úgyhogy a hír igaz, véletlenek nincsenek. Hallani ezt-azt. Most ne is pazaroljuk a drága idõt arra, hogy a szocialisták máig tisztázatlan körülmények között ragadták magukhoz a kormányrudat, majd röviddel ezután már rendõreikkel verették a tiltakozásul az Erzsébet-hídra és az utcákra vonuló tüntetõ tömegeket. Az ma már szintén említésre sem méltó, hogy a Kádár-rendszer legszebb hagyományait követve lehetetlenítik el ezt a szerencsétlen országot, nyakig eladósítva mindent és mindenkit. Semmi sem számít, csak az életszínvonal valahogy megmaradjon. (Mármint az övék.) A felvett hitelekbõl meg törlesztjük az elõzõleg felvett hitelek kamatait, amit azért vettünk fel, hogy törlesszük az azt megelõzõen felvett hitelek kamatait. (Hát ember legyen a talpán, aki ezt követni tudja, közben az adósságállomány egyre növekszik.) Az adósság felhalmozódásáért és a jelenlegi helyzet kialakulásáért természetesen az elõzõ kormány, no meg a Magyar Nemzeti Bank elnöke, az elõzõ, polgári kormányzat volt pénzügyminisztere Járai 127

Zsigmond a felelõs. Érdekes momentuma volt a Hír Televízió „a nap vendége” rovatának, amikor a szerkesztõ megkérdezte az MNB elsõ emberét, hogy mi a véleménye a mostanság meglehetõsen nagy médiahátteret kapó egykori sztár pénzügyi szakemberek, úgymint Fekete János, Békesi László meg a többiek által hangoztatott kinyilatkoztatásokról, miszerint az infláció növelésével no meg persze további hitelek felvételével a helyzet kezelhetõ. Nem tudom szó szerint idézni, de Járai úr nemes egyszerûséggel valami olyasmit mondott, hogy ezen urak egy letûnt idõszak letûnt közgazdasági iskoláját képviselik, jó lenne már észrevenni, hogy manapság más idõk járnak. Nekem személy szerint az a megállapítása tetszett a legjobban, hogy egy modern államot nem lehet arra alapozni, hogy elértéktelenítik az emberek pénzét. Én ugyan nem vagyok közgazdász, de ez inkább tûnik életszerûnek számomra, mint az, hogy dolgozz csak te barom, húzd az igát, a pénzed meg közben egyre kevesebbet ér. Hát akkor kiért, vagy miért is folyik ez az egész? Valahogy a nagy európai közösség szelleme, a pénz szelleme idézõdik fel bennem, ahol minden a tõke, az áruk és a szolgáltatások szabad áramlásának elõsegítéséért van, azt tekinti a legfõbb megvalósítandó célnak, nem pedig az embert állítja a középpontba, nem az emberért van minden. Akkor pedig megette a fene az egészet! Micsoda? A határon túl is élnek magyarok? Ugyan kérem! Az elõzõ kormányzat amúgy is túlszerette õket, osszák be! Ja, és az se juttasson senkit a kiakadt sezlonyrugóhoz hasonlatos állapotba, hogy az elvtársaknak nincs ínyükre, ha valakinek esetleg más a véleménye a világ eseményének folyásairól, mint ahogyan azt annak idején a nép által csak foxi-maxiként emlegetett marxista gyorstalpalón a fejükbe verték. Annak idején a gengszterváltáskor, a népharagtól tartva egyes médiaelvtársak becsomagolt bõröndökkel húzták meg magukat szerénynek éppen nem mondható vackaikban, majd a veszély elmúltá128

val ismét elõbújtak, s mintha mi sem történt volna, ott folytatták, ahol abbahagyták. Örömmel nyugtázták, hogy valamilyen magyar csoda folytán idehaza a bársonyos langy átmenet zajlott le forradalom helyett rendszerváltás címszóval, így visszatért minden a régi kerékvágásba. A sokadik figyelmeztetõ jel valamikor a tavalyi év decemberében ért, amikor a pécsi Értelmiségi Klub Televízió bemutatta az õsszel Szegeden megrendezett „Újabb tizenöt év küszöbén társadalmi adósságaink – a reformszocialisták 15. születésnapján 2003. november 29-én” címû rendezvényrõl készült összeállításukat. Már a címben is apró csúsztatásnak lehetünk szemtanúi – a jég visszaülhet az iskolapadba korrepetálás céljából. Hallott már önök közül egyszer is valaki a reformszocialistákról? Nem? Nos, én sem. Maximum reformkommunistákról hallottunk, ám azokról annál többet, hiszen a baloldal szócsövei és megmondó emberei éveken át azt sulykolták, hogy nélkülük – mármint a reformkommunisták nélkül – nem is mehetett volna végbe a rendszerváltás. Legalábbis nem ilyen békésen. Elkenünk, összemosunk apró árnyalatnyi különbségeket, egy kicsit kikozmetikázzuk a múltat, ez a mi amnéziában szenvedõ buta, birkatürelmû népünk úgy is hamar elfelejt mindent. Annak a kevésnek meg, akinek netalán tán még eszébe jut, hogy hát az nem egészen úgy volt, ahogyan az elvtársak most mondják, majd befogjuk a pofáját, oszt kész. A kommunista jelzõ ma már szalonképtelen, csináljunk hát belõle olyan szociáldemokratának hangzót. Ma az a trendi. Jó Ha Figyelünk! A fent említett rendezvényen Újhelyi István, az MSZP ifjú titánja mondta a nyitóbeszédet, mely így kezdõdött: „Elõször is illendõen elnézést kell, hogy kérjek, ahogy Géczi képviselõ úr bejelentette, bár nagyon nehéz dolog egy nyitó elõadást egy ilyen beszélgetésen az elsõ hosszabb lélegzetû gondolatsort elmondani, 129

mégis sokkal nehezebb utána – anélkül, hogy az ember helyet foglalna – távozni. Nekem ma mégis ezt kell tegyem, mert Debrecenben az érettségi találkozóm kezdõdik öt órakor. Érettségi találkozóm kezdõdik egy olyan osztályban, amelybe ’89-be iratkoztam be. A gimnázium elsõ osztályába. ’89-ben, amely évben tavasszal személyi igazolványt kaptam, elsõ ízben, és büszke voltam rá. ’89-ben, amikor a gimnáziumi felvételinél megkérdezték, hogy akarok-e KISZ-tag lenni, én jeleztem, hogy eddig is közösségi ember voltam, persze, hogy szeretnék egy mozgalom tagjává válni, és aztán szeptemberben, már csak én kerestem a KISZ-t, a nyárom megszûnt a gimnáziumban. Kellett tehát más közösséget találjak, amelyben voltak próbálkozásaim a diákönkormányzatban, de valójában csak ’93-ban találtam meg azt a közösséget, amelyben tíz éve élem mindennapjaimat. Egy másik mozgalmat, amit akkor MSZP-nek hívtak, és alapítottunk rögtön mellé szegeden egy ifjúsági szervezetét, amit BIT-nek hívtak. ’89-ben kezdtem a gimnáziumot és azon a nyáron, az Országos Úttörõ Mozgalom kiválasztottjaként – igen, büszke vagyok rá azóta is – a VIT-tel (Fiatalabbak kedvéért: Világ Ifjúsági Találkozó, ahol a szocialista világ fiataljai találkoztak. – A szerk.) egy idõben zajló mongóliai pionír találkozóra voltam hivatalos, ahol sok ezer gyermek jött össze a világ egyik részérõl. És a repülõgépre való felszállás közben, amikor a buszon Ferihegyen a rádió szólt, akkor mondta be a rádió, hogy elhunyt Kádár János. Ebben az évben kezdtem én a gimnáziumi éveimet. Így indult az ifjú szocialista padawan, Újhelyi obersthrumbanführer nyitóbeszéde. A szociáldemokrácia megújulásáról szóló rendezvényre 130

írt nyitóbeszédében ezek után még vagy ötvenszer elhangzott a mára már korszerûtlenné és a jobboldal számára kifejezetten teherré vált istenített vezér Orbán Viktor neve. (Lehet, hogy az én szellemi képességeimmel van baj, de nemigen tudtam rájönni arra, hogy mi köze van Viktor királynak a szociáldemokrácia megújításához? Na mindegy.) Azért egyvalami a Napnál is világosabbá vált számomra az ifjú médiapolitikus szavait hallgatva. Nem tudom, érzik-e a folyamatosságot, a nagy elõd és az új generáció között? „…elhunyt Kádár János. ebben az évben kezdtem én…” Itt az utánpótlás, semmi kétség. Mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy ez a szöveg, amit most itt olvashattak 2003. november 29-én, a 21. századi Magyarországon hangzott el. Bizonyos értelemben még rosszabbul is jártunk, mint annak idején a kádári vidám barakk Magyarországában, hiszen akkor Kádár apánk legalább csöpögtetett valamit a népnek (bár az is lehet, hogy csak azért mondom most ezt, mert az idõ utólag megszépít mindent). Na mindegy, az biztos, hogy ez az új nemzedék éhesebb, kegyetlenebb, kevésbé toleráns, mint a nagy elõdök és mindent maguknak akarnak. Az ÉK TV által készített összeállítás következõ felszólalója az MSZMP egyik ideológiai nagy öregje, Vitányi Iván volt. Némi szerénytelenség nélkül talán elmondhatom magamról, hogy az empatikus tapasztalatszerzés terén valamivel jobban állok a nagy átlagnál, ezért nem esik nehezemre az új gondolatok befogadása és készség szintjén valamennyire azok elsajátítása, most mégis komolyan megakadtam, háromszor vissza kellett néznem a felvételt mire nagy nehezen megértettem, hogy most akkor tulajdonképpen mit is akar a plénum tudomására hozni a derék jó Vitányi Iván. Õ így kezdte beszédét: „Arra vagyok kénytelen, hogy ünneprontó legyek. Ezért engedjétek meg, hogy így szólítsalak meg benneteket: elvtársak! (A hallgatóság erõteljes tapsban tör ki. – A szerk.) Hölgyeim és uraim helyett pedig azt mondom: fiúk és leányok!” 131

Hát, kedves fiúk és leányok, ebbõl is jól látszik, semmi sem változott. Meg abból is, ahogyan Szekeres elvtárs – aki egyébként maga is valami egészen „káprázatos” hozzászólást produkált ezen a rendezvényen –, szóval ahogyan az államtitkár úr bejelentette az MSZP európai parlamenti választásokra szánt listájának elsõ három helyét. Ahogyan azt megtudhattuk, Kovács László elvtárs áll az elsõ helyen, a másodikon a Horn Gyula-díjas Horn Gyula (itt Szekeres elvtárs már nem tette hozzá az „elvtárs” titulust, mint Smith ügynök esetében), a harmadik helyre pedig Lévai Katalin esélyegyenlõségi miniszter-asszonynak sikerült bebuknia. Úgy tûnik ez a trojka az, melyet az MSZP prominensei ezer kilométerekre Magyarországtól látnának a legszívesebben, de legalábbis olyan messzire, amennyire csak lehet, hogy még véletlenül se szólhassanak bele az itthon zajló eseményekbe. Tudom, a posztkommunista szocialistapárton belül Szekeres államtitkár és Kovács külügyminiszter úr meg a Horn Gyula-díjas Horn Gyula egymás elvtársai, csak hát a nagy nyilvánosság elõtt talán mégsem kéne annyira forszírozni ezt a belterjes pártfrazeológiát. A nagy nyilvánosság számára – ez esetben a nagy nyilvánosság legalább az ország lakosságának a felét kiteszi – az „elvtárs” szónak meglehetõsen pejoratív jelentése van, úgy is mondhatnám, hogy az elõbb említettek számára – mármint az ország jobbik fele számára – az „elvtárs” (továris) szóról szinte a pavlovi reflex mintájára a mintegy négy-öt évtizedig ideiglenesen hazánkban állomásozó proletárdiktatúra ugrik be azonnal, s ez különösebb jóval nem kecsegtet, még akkor sem, ha éppen most ismét õk vannak nyeregben. A mindent elnyerõ (és elnyelõ) MSZP azonban úgy gondolja, nekik most már mindent lehet, mindent szabad, ami nem tilos. Velünk az ország! – harsogták és harsogják ma is. Mi pedig – ma már a csendes többség –, mit mondhatnák erre? Csak egyvalamit: Magyarország többet érdemel! 132

Megint szemrebbenés nélkül lehet elvtársazni a képernyõn, beletaposva a fél ország lelki világába. Mint amikor megforgatják a kést a sebben, vagy sót hintenek rá, hogy az még jobban fájjon. Tovább feszítik a húrt, hogy aztán a cérna szakadtával világgá kürtölhessék, ugye mi megmondtuk, nem való ennek az országnak a demokrácia, ezt a népet csak mi, a már megszokott, bejáratott emberek irányíthatjuk a megszokott, bejáratott hajbókoló, kiszolgáló módon. Beletaposunk a betonba mindent és mindenkit, aki ellen mer szegülni vagy ki meri nyitni a száját. Nyakig eladósítunk mindent és mindenkit, hogy (az ismert televíziós mûsor címére rímelve) még unokáid is ezt nyögik majd. (Az õ unokáik nem, csak a mieink.) Mindeközben egyes Pulitzer-díjas tollnokok arról prédikálnak, hogy ezt akartuk, ezt kell szeretnünk. Úgy tûnik a költséges országos közvélemény-kutatás szerepét betöltõ listás Európa uniós parlamenti választások a mindenki által köztudott erõteljes kormánypárti népszerûség-csökkenést mutatják majd. Ha nem is olyan drasztikusan, mint a Hír Televízió „Nézõpont” címû rovatában, de mindenképpen jelzésértékûen. Arra a kérdésre várták a nézõk válaszát, hogy „Ön szerint a kormánypártok megnyerhetik-e az európai uniós parlamenti választásokat?” 3% mondta azt, hogy igen, 97% azt, hogy nem. A minta természetesen nem reprezentatív. Hiába azonban a pártállami nosztalgiázás, az emelkedõ árak és infláció okozta kijózanodás egyre több Homo Kádárikusznak nyitja föl a szemét, hogy ez a gárda bizony szemét. Vizet prédikál és bort iszik. Ugyanazok az elvtársak gazdagodnak, gazdagodtak meg, vagy gazdagodnak tovább az új rendszerben is, mint akik a régiben. Azok, akik a régi rendszerben már megszedték magukat, a fiatalok közül pedig a zárt, belterjes volt KISZ-es körökbõl lehet odaférni a tûz közelébe, mindenki más számára zárva maradnak a kapuk. Aggodalomra azonban semmi ok, hiszen maga Smith ügynök, derék külügyérünk mondta el a legnézettebb reggeli televíziós mûsor133

ban, hogy a Szegeden megrendezésre kerülõ MSZP-kongresszusra – ahol az eu-s választási listát is véglegesítik – a képviselõjelöltek már a matricás M5-ösön utazhatnak majd le. (Pont akkor, amikor õk mennek arrafelé, válik matricássá az õ hozzá nem értésükbõl fakadóan koncesszióból épült autópálya. Pont õk mennek rajta matricával, akik minden további nélkül, mellényzsebbõl ki tudnák fizetni a magas autópálya díjat.) Szóval, fel a fejjel elvtársak! A többieknek pedig – a nem elvtársaknak – csak annyit, hogy lesz még szõlõ, lesz még lágy kenyér (ez volt az Operett-Magyarország-féle változat), illetve jön még kutyára teherautó (ez meg az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyra-féle változat). A szocialista nagyváros öntudatos polgára

134

S.O.S. TITANIC! SÜLLYEDÜNK! SÜLLYEDÜNK! – avagy „Figyelmezzetek rám, nemes vitézek!” –

A nehézbúvárt leküldik a tenger fenekére kincsek után kutatni. Darab idõ múltán azonban az életet jelentõ levegõt és rádióüzeneteket továbbító kábelen keresztül megszólal a kapitány hangja: – Jöjjön fel! Süllyedünk! No, ez a régi oceanográfiai tanmese jutott eszembe az utóbbi hetek, hónapok eseményeit figyelve. Megyünk lefelé megalázóba. Süllyedünk ezerrel, méghozzá minden tekintetben. Mind anyagilag, mind morálisan, mind erkölcsileg. Néhány nap alatt megbukott költségvetés, zászlóégetés, egyes ORTT-tagok szerint keresztény Magyarország annyit tesz, mint kirekesztõ Magyarország, az ember csak kapkodja a fejét. A térség egykori eminens éltanulója régi-új elvtársai dzsentri módjára történõ felelõtlen tobzódásainak köszönhetõen mára visszacsúszott valahova a középmezõny legvégére. Mindeközben a kádárizmusban gyökerezõ „Ki tud többet a hatékony és gyors eladósításról?” címû népsanyargatási fejtágítón végzett gazdasági pártelit hangadói mellüket féltéglával verve azt harsogják, nincs is olyan nagy gáz, Németországhoz képest, ahol stagnál a gazdaság, hazánk tulajdonképpen egészen jól áll. A gáz tekintetében szeretve tisztelt posztkommunistáinknak valahogy soha nem sikerül eltalálni a helyes tényállást, hiszen emlékezzünk csak vissza, az MSZMP KB egykori alosztályvezetõje is meg135

mondta – lassan és érthetõen, hogy még OV is megértse – nem lesz gázáremelés, oszt tessék, mégiscsak lett. (Asszem én ezeknek már nem hiszek.) Szóval Németországhoz képest egészen jól állunk. Ja. Mint annak idején a régi pártállami viccben, amikor a riporter megkérdezte a cipõipari kátéesz portását, hogy miért gyártanak annyi papucsot, mire a derék ajtófelvigyázó csak ennyit válaszolt: – Azért, hogy a kapitalizmus ne hallja, ahogy a szocializmus elslattyog mellette. (Hát, asszem erre a slattyogásra még jó darabig várni kell.) A nyugat-európai jóléti államokkal való álságos összehasonlítás a harminc-negyven évi lemaradásunk tükrében meglehetõsen bicskanyitogató hangulatot teremt az egyszerû emberek népes táborában, különösen akkor, ha egy kicsit megkapargatjuk a felszínt és kiderül, hogy például a villamos energia ára Finnországban és Franciaországban is a mi árainkkal megegyezõ szinten van, míg az ún. egy fõre jutó GDP (azaz a bruttó hazai össztermék) értéke mintegy ötször (!) magasabb a magyarországinál. Derék posztkommunistáink persze arról is elfelejtenek említést tenni, hogy talán érdemesebb lenne a környezõ (volt szocialista) országokkal összehasonlítani magunkat, hiszen az uniós csatlakozás után ezen országok lesznek majd a közvetlen versenytársaink. De ezen a ponton a csapos közbeszól: – Ugyan ki a fenét érdekel itt a versenyképesség? Miféle versenyképességrõl beszélhetünk itt egyáltalán, amikor napokkal a költségvetés beterjesztése után a büdzsé látványosan akkorát bukik, mint az ólajtó?! – fogalmazta meg a szocialista gazdaságpolitikával szemben felmerült kételyeit az én rusztikus stílusú cimborám. – És akkor bedobják a mélyvízbe ezt a Drazsét, vagy hogy hívják a fószert, aki ráadásul nem is közgazdász, és rögtön azzal nyit, hogy semmi gond elvtársak, csavarunk még kettõt a présen, csak így tartható a már elõzõleg is horribilisen magasan kialkudott államháztartási hiány! 136

Így fõzte gondolatai seregét feje bográcsában az én rusztikus kifejezõkészséggel megáldott cimborám, a nép egyszerû fia, majd mintegy a problémakört megkoronázva, s egyúttal lezárandó ezt a hiábavaló mérgelõdést, e kérdés hagyta el fogai kerítését: – Te emlékszel arra, hogy Viktor királyék alatt a Kormány vagy a Fidesz részérõl egyszer is elhangzott volna a „megszorítás” kifejezés? Na mindegy. Kár a kiömlött tej miatt keseregni. – ahogy a nép ajkán született bölcs mondás tartja. Mindeközben az MSZP háza tájáról érdekes híreket lehet hallani. Érdekes módon, ezek a hírek a párton belülrõl érkeznek. Ha a szocialista hagyomány állításának hinni szabad, a pártban megindult a hatalomért vívott generációs torzsalkodás. Az idõsebb, kommunista ideológián – és ahogyan Molnár Tamásnak, ma már a klasszikusok kategóriájába tartozó terminus technikusa mondja: a párt csöcsein – felnevelõdött nemzedék és az õ jó voltukból, kapcsolatrendszerüknek köszönhetõen meggazdagodott, mára multimilliomosokká és milliárdosokká vált ifjú és tehetséges technokrata bankár-kommunisták generációja feszül egymásnak. Úgy tûnik, a nagy elõdök felett eljárt az idõ, úgy is mondhatnánk, új szelek fújnak itt ma már kérem szépen. Merthogy annak idején – az átkosban – a Vörös Hadsereg ideiglenesen (40–50 évig) hazánkban állomásozó Déli Hadseregcsoportjának árnyékában a proletárdiktatúra kézi-vezérléses félautomata hatalomgyakorlási módszerei, melyek akkor a vonatkoztatási szintet képezték a szocialista országok népes béketáborában, mára szalonképtelenné váltak. (Más kérdés, hogy az abban a korban szocializálódott, ma vezetõ párttisztségeket és kormánypozíciókat betöltõ elvtársak errõl nem akarnak tudomást venni.) Az ifjú titánok azonban nem tökölnek, egyszerûen kivásárolják az öregek alól a pártot, ugyanazt a szavazatvásárlási technikát vetik be házon belül, mint a választások alkalmával házon kívül a nagy rivális, a politikai ellenfél jobboldal ellen. Pénz beszél, kutyaszar táncol. Miután pedig ezt a számukra pusztán pénzügytechnikai feladatsorozatot sikeresen végrehajtották, ideológiai 137

elõdeiket, de még tán az idõsebb KISZ-eseket is, érdemeik elismerése mellett, egyszerûen nyugdíjazzák. (Tisztára, mint az olasz maffiafilmekben a keresztapa váltás.) Utána pedig indulhat a szabadrablás. Ugye mindenki emlékszik még az MSZP megalakulására, ahol a hatalmas párt- és ingatlanvagyon átörökítése, átmentése miatt szükség volt a jogutódlás kimondására? Legalábbis bennem ez a régi-új jogfolytonosság ötlött fel, amikor Stern, ó pardon, akarom mondani Csillag gazdasági miniszter urat hallgattam az egykor magyar, ma hites ATV-n. A liberális közszolga (ha valaki elfelejtette volna, a miniszter szó azt jelenti szolga), szóval Csillag miniszter úr arról beszélt, hogy a régi kádáristák is, meg az új kádáristák is hibásan látják a gazdaságpolitika mikéntjét, mert az egyedüli üdvözítõ megoldás minden kétséget kizáróan a liberális gazdaságpolitikai felfogás. Az a szóbeszéd járja, hogy az Európai Parlamentbe meg- vagy bebuktatott Lévai Katalin esélyegyenlõségi miniszter-asszony után a gazdasági tárca jelenlegi gazdája, Csillag István lesz majd a következõ kormánytag, aki – többek között autópálya-építési töketlenkedései miatt – áldozatául esik majd a milliárdos szocialista kivásárlás következtében lezajló hatalomátrendezõdésnek, és távozni kényszerül posztjáról. Elég egy gombnyomás a távvezérlõn és máris a hamarjában szociáldemokrata párt-fõideológussá avanzsált (vagy inkább magát e szerepkörben feltüntetni akaró) milliárdos sportminisztert láthatjuk a „közszolgálati” csatornán, amint éppen az MSZP néven elhíresült gazdasági- és lobby-konglomerátum ideológiai megújulásáról hinti az igét az egykoron korboncnoki babérokra törõ, mindig mosolygósan együgyû tekintetû Lakat T-nek. A másik állandó mûsorszámról, a Horn Gyula-díjas Horn Gyuláról ezúttal lemaradtam. (Hál’ Istennek!) Addig is, míg az egykori pufajkás, ma európai parlamenti listavezetõ, a kitûnõ magyar termék a Horn Gyufa névadója az ajropúnótól eljut a számára minden kétséget kizáróan a retorikai megpróbáltatások csúcsát jelentõ Európai 138

Unió szóösszetétel hibátlan kimondásáig, ne tétlenkedjünk, hanem vigyázó szemeinket (Párizs helyett) a lényegre, vagyis hazánk gazdasági helyzetére vessük. Bizonyára a kedves Olvasó is emlékszik még Petõfi csodálatos költeményébõl, a János vitézbõl készült rajzfilmre. Körmendi János kitûnõ színmûvészünk kölcsönözte a hangját a francia királynak, akinek csak többszöri szólongatásra sikerült magára vonnia a magyar huszárok figyelmét. „Figyelmezzetek rám, nemes vitézek!” – kéri (majd késõbb némileg erélyesebben kiáltja) a francia király. Figyelmezzetek rám, nemes Olvasók! – ezt már én kérem. Lépjünk túl a Tilos Rádió, izraeli zászló elégetése, fenyegetõ levelek mesterségesen gerjesztett médiahajcihõ ördögi werberi háromszögén. Ezek mind a mesterien, werberien kidolgozott médiakommunikációs stratégia részletei, melyekkel az volt a cél, hogy alattomosan, belesimulva a hétköznapok lassan hömpölygõ egyhangúságába, az állóvizet felkavarva, hónapokkal a választások elõtt, minden különösebb bejelentés nélkül elkezdõdjön a kampány. Õk irányítanak, õk tematizálják a közbeszédet, õk alakítják a közhangulatot, tökéletesen tudatában vannak hatalmas média fölényüknek. A belépõ, az antré zseniálisan sikerült, hiszen egy furfangos (és elõre kitervelt) svédcsavarral – az égõ izraeli zászlóval – visszájára fordították az eseményeket. Kezdetét vette a választási kampány, s lám a tévénézõ fotöjükben gubbasztó milliónyi funkcionális analfabéta konzum-magyar, mindjárt az elsõ üzenetben mit lát, hát azt, hogy ezek a szélsõjobbos (ördögi) polgári körök, Orbán Viktor ördögi körei szítják a feszültséget, keltik a gyûlöletet. Már megint ezekkel a polgári körökkel van a baj! Ki beszél már itt arról, hogy ki akarták irtani a keresztényeket? Ki beszél itt már arról, hogy milliókat aláztak és sértettek meg gyalázatos módon ezzel a felelõtlen kijelentéssel? Senki. Pedig – és itt ismételten (Vitányi Iván szavajárásával) „arra vagyok kénytelen”, hogy a statisztikákra hivatkozzam. Úgy is feltehetnénk a kérdést, hogy ki beszél itt már arról, hogy ki akarták irtani a magyarok tekintélyes részét? 139

(Még egyszer szeretném felhívni mindenki figyelmét, hogy Magyarországon – Mária országában – még a nem rendszeres vallásgyakorlók igen tekintélyes része is kereszténynek, valamelyik történelmi egyházhoz tartozónak vallotta magát.) „Az igazat mondd, ne csak a valódit!” – szól a költõ gyönyörû verssora. De vajon ma, az elektronikus médiumok által manipulált tömegtájékoztatás világában, mi számít valódinak és mi nem, hol az igazság? Lassan eljutunk oda, hogy csak és kizárólag a saját szemünknek hiszünk, minden mást már csak fenntartásokkal tudunk elfogadni. Sõt! Ma már az is könnyen elképzelhetõ – mondjuk rosszkor voltunk rossz helyen és olyant láttunk, amit nem kellett volna –, hogy az ügy bírósági szakaszában, az ellen jól fizetett sztárügyvédei – közvetett bizonyítékok alapján – napnál is világosabban bebizonyítják, hogy mi tulajdonképpen nem is voltunk ott, ha ott is voltunk, nem azt láttuk, ha azt is láttuk, akkor meg nem úgy kell értelmezni a látottakat, ahogyan azt mi értelmeztük. És ha valaki azt mondja nekem erre, hogy túl élénk a fantáziám, biztosan sok Petrocelli filmet néztem annak idején a tévében, annak szabadjon emlékezetébe idéznem, hogy valami ilyesmire már sor került székes fõvárosunk egyik bírósági tárgyalótermében az emlékezetes Kvassay-zsilipnél történt események tárgyalásakor, amikor a védõügyvéd kérésére a helyszínen készült vágatlan felvételeket bemutatták a T. Bíróságnak. A felvételek megtekintése után az érintett rendõr-alezredes csak annyit mondott, hogy a felvétel elfogult. Magasságos Atya Úristen, ki a mennyekben lakozol titokban! Magyarázza már meg valaki nekem, hogy a büdös francba tud elfogult lenni egy felvétel???!!! Az operatõr benyomja a gombot, a kamera onnantól forog, és veszi az eseményeket. Kész. Egyébként, aki látta a televízióban bemutatott felvételeket errõl az esetrõl, az tökéletesen megértette azt, hogy a rendõrvicceknek igenis van létjogosultságuk, és ha az állomány átlagos IQ-szintje 140

nem indul sürgõsen emelkedésnek, még sokáig kacaghatunk a testület tagjairól szóló tréfákon. Amint az a filmben is látható volt, maga a rendõr-alezredes bilincselt. Ha teszem azt én lettem volna az ales helyében, én egész biztosan valamelyik a helyszínen tartózkodó alacsonyabb rendfokozatú szervvel végeztettem volna el a „piszkos munkát”. Ha teszem azt én lettem volna az ales helyében, miután elvettem az operatõr videokameráját, nem teszem a rabomobil anyósülésére bekapcsolt állapotban, hogy továbbra is vehessen mindent, ami a kocsiban történik, hanem az a minimum, hogy kiveszem belõle a kazettát (lehetõleg úgy, hogy az érintettek ezt ne lássák) a szalagot pedig megsemmisítem, így az ellenfél számára megnehezítem a bizonyítást. Szóval. A permanens kampány új szakaszához ért. Befordultunk a 2004-es célegyenesbe, melyet az európai uniós választás jelent, s aki itt szakaszgyõzelmet szerez, az jó eséllyel vághat neki a következõ, a 2006-os etapnak is. De ez a verseny nem tiszta verseny. Annak ellenére sem az, hogy az egykori pufajkás, ma európai parlamenti listavezetõ magát européernek (õ ezt a szót szerintem ki sem tudná mondani) feltüntetve az ellenzék szakpolitikusával együtt ül le a kamerák és fényképezõgépek kereszttüzébe, biztosítva mindenkit arról, hogy ez lesz a legtisztább kampány, amit ember valaha is látott ebben a szerencsétlen sorsú kis országban. Nekem efelõl kételyeim vannak, nem is kicsik. Nem lesz tiszta ez a verseny. Egyesek doppingolnak, mások lefizetik a bírókat, megint mások az idõmérõt manipulálják. Akadnak aztán olyanok is, akik azzal riogatnak, hogy az ellenfél táborából még azelõtt rács mögé juttatnak néhány kulcs fontosságú versenyzõt, mielõtt még egyáltalán eldördül a startpisztoly és kezdetét veszi a verseny. Szóval teljes a káosz és a zûrzavar, közben pedig a lényeg elveszik valahol útközben. Az idei év az olimpia éve, s egyúttal a csatlakozás éve is. Az olimpiára csak az juthat ki, aki teljesíti a szintidõt, az Unióba pedig csak az juthat be, aki megüti a szintet. Félõ, hogy a politika színterén 141

ezekkel a megújulni képtelen régi-új versenyzõkkel labdába sem rúghatunk majd a nagy nemzetközi mezõnyben. Nagyon nagy a baj. Fõként akkor, ha a startpisztoly eldördülésekor, amikor a mezõny többi tagja nekiiramodik a távnak, a mi derék aparatcsikjaink tanácstalanul állnak a kulcsra zárt öltözõben és azon tanakodnak, hogyan juthatnánk ki onnan, mert arról, hogy hol a megoldás kulcsa, bizony fogalmuk sincs. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

142

TAHÓ VILÁG – avagy „A szellentés, mint közösségi értékmérõ” –

A vadnyugati ivó falára kitettek egy táblát, amin ez a felirat állt: „Ne dobjuk el a csikkeket, emlékezzünk a nagy Chicago-i tûzvészre!” Élelmes lokálpatrióta fiatalok ezt kiegészítették egy újabb felirattal, mely így hangzott: „Ne köpködjünk, jusson eszünkbe a Missisippi nagy áradása!” Már a hõskorban is léteztek a társadalmi élet a közösségi létezés olyan minimum kalkulói – melyet e rövid példán keresztül bemutattam az imént –, szóval már akkoriban is voltak olyan alapnormák, melyeket a társadalom magát kultúrembernek tartó tagjai íratlan szabályként magukra nézve kötelezõnek tartottak. A kedves Olvasó most minden bizonnyal kissé értetlenül áll ez elõtt a cikk elõtt, hiszen pár perc múlva a gazdasági lecsúszás lejtõjének legeslegalján landol a magyar lakosság és döngve ránk csukódik az „Európa-ház” hatalmas vaskapuja, és akkor én holmi társadalmi létezés alapnormáinak kérdéskörét boncolgatom az alfarhang (népies nevén végbélrés szétégés) sajátos szemszögébõl, ráadásul – ahogyan az már a címbõl is sejthetõ – már megint a valóságshowk legvalóságosabbika, a ValóVilág is szóba kerül. Mindennek a tetejébe, teszem ezt akkor, amikor az Európai Unió baljós szele már a kisember munkás hétköznapokban megélt szerény létezését is meglegyintette. Egyik ismerõsöm mesélte a minap, hogy lemenet a Vásárcsarnokba (a társadalmi érintkezés, valamint az urbánus szubkultúra mélységes mély bugyraiból való mintavételezés sajátos hangulatú helyszí143

ne Mediterrán Moszkvában) a szokásos üzletbe, hogy megvásárolja szokásos szalonna adagját. Lévén, hogy a kulináris élvezetek nagy hódolója, jóféle házi-szalonnát szokott rakni a különféle ételekhez, példának okáért a megfelelõ íz-hatás elérése céljából a kellõen fûszerezett és elõkészített (mondjuk fokhagymás tejbe áztatott) pulykamell szeleteket be szokta tekerni ebbe a jóféle házi-szalonnába, majd a hús jellegének megfelelõ borban készíti el azt. Mint eme rövid, ám annál étvágygerjesztõbb gasztronómiai felvezetõbõl is kitûnik, ennél az én ismerõsömnél – egyébként ezzel jómagam is így vagyok – a kulináris összetevõk között rendkívül rangos helyet foglal el a jóféle házi-szalonna. Éppen ezért a kellõ íz-hatás elérése céljából nagyon fontos annak állandó és megfelelõ minõsége. No, mármost a minõségi szintet tartandó, ez az én ismerõsöm mindig ugyanonnan – a már a fentiekben említett Vásárcsarnokban található húsüzletbõl – szerezte be a jóféle házi-szalonnát, nem is volt eddig semmi gond. (Egy alkalommal magam is részt vettem egy ilyen minõségellenõrzési szeánszon, ahol az elõbbiekben részletezett borfürdõn elkészített és megfelelõen fûszerezett pulykamell-falatokat némi szerény menynyiségû Debrõi Hárslevelûvel fojtottuk le.) Szóval. Egyik nap megy le a Vásárcsarnokba ez az én ismerõsöm, hát látja ám, hogy a bolt kong az ürességtõl. Kérdi az üzletben árválkodó egy szem eladótól, hogy mi történt, mire az szomorúan közli, hogy bezárják a húsüzemet, ahonnan a kitûnõ árut kapták, mert az EU-normákra történõ átállás kb. 100 millióba kerülne, a gyár ezt pedig nem tudja kitermelni. Az ismerõsöm meg bosszankodott: „Ezentúl vehetem a teszkós mócsingos szart!” (Ezek az õ szavai.) Arra külön felhívnám mindenkinek a figyelmét, hogy ez már nem a tõlünk x ezer kilométerre lévõ nagypolitika, hanem annak az ajtó elõtt kopogtató, és immáron minket is (kellemetlenül) érintõ hatása. 144

(Ja és még valamit, ha már a szalonnánál tartunk! Hol is volt BSE-kór a szarvasmarhák között? Az EU-tagállamokban, vagy Magyarországon? Ezt csak így demagógice vetettem közbe. Jó Ha Figyelünk!) Szóval nagy gáz van minden téren, én meg már megint ingyen reklámot csinálok az RTL Klubnak, mintha a milliós nézettség amúgy sem lenne elég. Nos igen. A pénz nem minden, kedves barátaim! Hiába van rend a kasszában, ha zûrzavar van a pénztáros fejében. Akkor ugyanis megette a fene az egészet. Ahhoz, hogy (folyamatosan) rend legyen a kasszában és az oda betett összeg gyarapodjon, világos, tiszta fejre van szükség. (No meg a kamatkapitalizmus motorjára a kamatos kamatra, hajrá bankárkormány!) Ellenkezõ esetben a kassza nagyon hamar (újra) kiürülhet. Ha pedig a társadalom tagjai, az egyes emberek nem éreznek magukban annyi öntudatot, hogy idõrõl-idõre elszámoltassák a kassza kezelõit a büdzsé állapotáról, még az is elõfordulhat, hogy a közösségi kassza kezelõi státuszához fondorlatos módon hozzájutó hegesztõ, akarom mondani az apparát, lelécel a lóvéval, aztán már csak bottal üthetjük a nyomukat Kenyától Thaiföldön át egészen Kubáig, a pénzre meg keresztet vethetünk. De ugyan mitõl is lehetne annyi öntudatosság ebben a birkatürelemmel megáldott szenilis magyar népben, hogy elszámoltassa a kassza felvigyázóit, amikor a jelenlegi parlamenti pártok egyikének sem érdeke, hogy visszahozzák a képviselõk visszahívhatóságának intézményét? Gyanítom, azonnal kicserélõdne minimum a képviselõk fele. Pedig az öntudat hiányából fakadó fenyegetettség nagyon is valós, fõként egy olyan önálló gondolkodásra szinte képtelen konzumidióta társadalomban, ahol a lakosságnak mintegy 33%-a (tehát kb. minden harmadik magyar) funkcionális analfabéta, és amely társadalom a médián keresztül fõ mûsoridõben eljutott oda, hogy a szellentés legyen a közösségi létezés értékmérõje, alfája és ómegája. 145

„Jó estét kívánok Kedves Nézõink! Nagyon sok szeretettel köszöntök mindenkit, innen a Tahó Világból!” A kereskedelmi televíziók „áldásos” tevékenységének köszönhetõen a tévénézõ fotöjükben gubbasztó magyarok ingerküszöb-szintje mára már az egekig emelkedett és egyre kúszik felfelé. Mi jöhet még? Szex és vér? Ez általában mindig beválik. Na, de mi jön azután? Stohl Andrástól, a show porondmesterétõl már többször is hallhattuk – az elõzõ két szériában is –, hogy „Ilyen még nem volt, hölgyeim és uraim!”, no de hát egy olyan mûsortól, ahol minden áldott este „ferrrrrgeteges” összefoglalót láthat a nézõ, ez a minimum. Teljes a csapat, sõt, amikor ezt a cikket körmölöm, már megtörtént az elsõ ún. kiválasztás és kihívás is. Vajon csodálkozhatunk azon, hogy az önzõ, másokra semmilyen tekintettel nem lévõ, primitív, bunkó kapta a legtöbb szavazatot arra a kérdésre, hogy „kivel nem szeretnének több idõt együtt tölteni a lakók a villában”? Miután e sorok írója rendszeres nézõje volt az elõzõ két ValóVilágnak is –és természetesen ennek a harmadiknak is (no meg a kinti való világnak is) –, szóval csak azt tudom tanácsolni, hogy a magam részérõl KASZF (Kötelezõen Ajánlott Szorgalmi Feladat) jelleggel az egyetemek szociológia szakán tanuló hallgatók részére ajánlanám a mûsor megtekintését, rendkívül jól tanulmányozható belõle a deviáns magatartásformák közösségre gyakorolt káros és romboló hatása (Lásd a Segall és Indián nevû villalakókat.). Önzõ, másokra semmilyen tekintettel nem lévõ primitív emberek, megspékelve egy mocskos szájú (a kocsislegény korrepetálás céljából visszaülhetne az iskolapadba) hisztérikával (Szilvi). Szörnyû. A csapatról csak annyit, hogy ez a „leggázosabb” (és itt most a szó legszorosabb értelmében) gárda, amit az RTL-nek a VV-játékok kapcsán sikerült összegereblyéznie. A VV – és vele együtt a csatorna is – lement megalázóba. Nem is értem, miért égeti magát ennyire az RTL, mert ehhez képest a Reichstag aprócska rõzsetûznek tûnik csupán. Már a legelején is mondtam, most is ezt mondom, a harma146

dik széria bukó lesz. Lehet, hogy anyagi értelemben nem (nyeremények fokozása), mégis azt gondolom, a végén a nézõközönségben marad majd valami hiányérzet, ami az elõzõ két szériánál is megfigyelhetõ volt már, de véleményem szerint most fog majd igazán kicsúcsosodni. A nézõk tekintélyes része is, mintha kicserélõdött volna, legalábbis ez látszik a nézõi véleményeken, reagálásokon. Durvult, alpáribbá vált a játék (fõként a szereplõknek köszönhetõen). Az elsõ két szériában voltak egyéniségek, de itt már csak (jó esetben) karaktereket láthatunk. Pedig kívülrõl úgy tûnik, látszólag minden a legnagyobb rendben van. Még alig indult el a harmadik sorozat, máris arról csiripelnek a verebek, hogy lesz VV4 is. (Isten nem ver bottal!) Sõt! A horvátok megvásárolnák a mûsor licenszét! Nem semmi! A show – de talán nyugodtan mondhatom, hogy az eddigi szériák – legemlékezetesebb pillanata számomra az volt –ami aztán a maga igazi valójában mutatta meg, hogy milyen is ez az új VV sorozat – amikor az egyik összefoglaló végén visszakapcsoltak a stúdióba, ahol a kedves nézõ a szexi és csinos mûsorvezetõ Lilu döbbent arcát láthatta. Hirtelen meg sem tudott szólalni az Indián mûvésznéven funkcionáló villalakó utoljára elhangzott „Rúgtam én már szájba nõt!” címû mondata után. Ezt a fajta tanácstalanságot, döbbenetet – még talán azt is mondhatnám félelmet – már láttam egyszer, szintén az RTL Klubon. Annak idején a „Kész átverés show”-ban, amikor az RTL tóksó háziasszonyát, Mónikát vezették meg a tréfás kedvû kollégák. Beépített emberekkel verekedést produkáltak a stúdióban. A kamera többször is mutatta a csinos Mónikát, ahogy szinte rettegve és teljesen felkészületlenül állt a kínos situation kellõs közepén, és fogalma sem volt arról, hogyan kezelje azt, mit is kellene most csinálni, vagy hova lehetne elmenekülni. Ugyanezt a rémületet, döbbenetet és tanácstalanságot fedeztem fel a VIVA TV üdvöskéjének arcán is. 147

Most egy pillanatra vonatkoztassunk el attól az aprócska kellemetlen ténytõl, hogy ma már – ha megfelelõ hátszéllel rendelkezik valaki – könnyen befutó lehet a médiában. Mindenféle pösze, raccsoló meg beszédhibás jelentkezõt felvesznek a médiamunkások tömött soraiba. Azért mégiscsak kell legalább egy diploma, illik (legalább társalgási szinten és hiteles dokumentumokkal is igazoltan) egy vagy több idegen nyelvet beszélni. És akkor mire pazarolják el tálentumukat ezek a fiatal médiatehetségek? Arra, hogy fõ mûsoridõben felkonferálják, ki mennyit szellent a Villában. Ez ám az igazi pazarlás! Megint rá kellett döbbenjek arra, mennyire gazdag is ez a mi nemzetünk. Néhányszor volt alkalmam megtekinteni a VIVA TV-n Lilu beszélgetõs mûsorát, melyet egy (szintén szemrevaló) lelki szakember hölggyel folytatott. Ennek tükrében még érdekesebb az a momentum, amikor a média csinálója, a magát kétségkívül a kimûvelt emberfõk táborába soroló televíziós személyiség ráébred arra – és ez a nézõ számára is azonnal „lejön” a képernyõrõl –, hogy prostituálódott. Lefeküdt a médiának, Pénzistennek. Mammonimádó lett. No, de hát piacról élünk mindannyian, az vesse rá az elsõ követ a szexi szöszire, aki hasonló helyzetben megfelelõ készpénzösszeg ellenében nem tenné félre kételyeit és nem így cselekedne. Napi két-három órán keresztül a kamerák elõtt szerepelni azért mégiscsak kevésbé megterhelõ, mint mondjuk napi nyolc órán keresztül megmarkolni a szívlapátot. (Tudom, most megint rettenetesen demagóg voltam.) Szóval, piacról élünk mindannyian, a pénznek pedig – mint köztudott – nincsen szaga. De maga a pillanat, amikor a mûvelt embernél – Uram bocsá’ az értelmiséginél – a kultúra kiveri a biztosítékot, amikor szembesül az alpári, primitív és mûveletlen, a legalapvetõbb emberi viselkedési és együttélési normákat nélkülözõ deviáns magatartásformák szélsõségesen durva megnyilvánulásaival, no az minimum jelzésértékû. Mit is mondjon az ember – különösen, ha televíziós mûsorvezetõ az ember, különösen, ha nõi televíziós mûsorvezetõ az ember, ráadá148

sul élõ, egyenes adásban van –, szóval mit is mondjon az ember akkor, amikor fõ mûsoridõben olyan mondatot hall, amilyen az Indián mûvésznéven funkcionáló villalakó fogainak kerítését hagyta el: „Mire kell a nõ? Egészségügyi dugásra.” (Most egy új tapasztalattal lettem gazdagabb, ezt a kategóriát eddig nem ismertem. Ha megszorulok, fölíratok pár ilyen egészségügyi dugást a házi orvosommal.) Vagy itt egy másik: „Szerinted mit vár egy férfi egy nõtõl? Megdugom – kb. 20 perc – és utána ne tudjam levakarni magamról?” Még egyszer felhívnám mindenki figyelmét, hogy ez úgy este fél nyolc és fél kilenc között, tehát fõ mûsoridõben hangzott el a képernyõ valamelyik alsó sarkában szerényen megbújó sárga 12-es karika mellett. De nem kevésbé megdöbbentõek a kemény csávó, a villa macsójának szerepét önkéntesen magára vállaló miskolci Segall szavai sem, amikor arról beszélt, hogy a nõk, akik nem állnak közel a szívéhez, maximum egy „laza pipára jók” nála. (És egy pillanatig se legyen senkiben egy szemernyi kétség sem afelõl, hogy a primitívség villabeli megtestesítõje nem a dohányzás gondolt.) Stohl Buci sem akart hinni a fülének, mert ezt a részt újra visszajátszatta a kollégákkal és megkérdezte Segallt az erõcsávót, hogy egész biztosan jól értette-e az elhangzottakat. Másik kedves momentuma volt a játéknak – ugyancsak az azóta már a Villából elsõként kiesõ és távozó Segallhoz kapcsolódóan – amikor a párbaj során visszajátszották Segall néhány mondatát, amit a hihetetlenül gurgulázó artikuláció miatt még feliratozni sem tudtak az RTL szakemberei, mivel élõ ember nem volt, aki értette volna, hogy mirõl beszél a Villa miskolci réme. Lilu elõször a párbaj másik szereplõjét a csinos Katkát kérdezte meg, lévén õ nap mint nap együtt volt a Villában Segallal, csak érti, hogy mit mondott párbajellenfele, de a szõke mûsorvezetõ hölgy kérdésére a másik szõkeség is csak tanácstalanul vonta meg a vállát, hogy õ sem érti mit mondott a miskolci rém. 149

Aztán jött az igazi show, ugyanis Lilu Segallt is megkérte, ugyan fordítaná már le a stúdió közönségének, no meg persze a televízió-képernyõk elõtt ülõ több millió nézõnek, hogy tulajdonképpen miket is mondott az iménti bejátszásokban, csakhogy maga Segall sem tudta megfejteni, hogyan is hangozhattak a saját maga által – állítólag – magyarul mondott szavai. – Na baszd meg! – ámult rá csodálkozó borjú szemeivel az én rusztikus stílusú cimborám az esetre, felvéve a mûsor bejátszásoknak köszönhetõen némileg kissé alpárira sikeredett alaphangulatát. A durvaság, a modortalanság, az ízléstelenség, a viselkedési extremitások folyományaként fellépõ egyre sûrûsödõ konfliktusok egy idõ után fárasztóvá válnak a nézõk számára. Az ingerküszöb egyre feljebb tolódik, nehéz megfelelni az ezerfejû szörny (a milliós nézõközönség) újabb elvárásainak. A büdzsébõl telik a mesés díjakra, hiszen manapság, ezekben a lakástámogatás szempontjából igencsak ínséges idõkben (70–90%-ban estek vissza az igénylések, többen vesznek föl euró-alapú hitelt mert jóval olcsóbb) jól jön az a 70m²-es tehermentes öröklakás (ráadásul közel a VV3 leendõ nyertesének kérójához). Szóval mindenképpen megéri nézni az adást és telefonálni, SMS-t (RTK-t) küldeni, hiszen a nézõk között – még más egyebek mellett – kisorsolnak egy 70m²-es öröklakást is. A VV1-ben még a nyeremény része volt a lakás, ma már a betelefonáló nézõ is nyerhet egyet. Ki tudja, mi lesz itt késõbb? Várunk még két szériát, és talán kastélyt is sorsolnak majd a kitartó nézõk között.) Az elsõ párbaj alkalmával egyébként mintegy 248 000 szavazat érkezett, ami forintosítva, mintegy 49 milliót jelent Pénzisten oltárán. (Halkan jegyzem meg, hogy a Hír Televízió által a Szent Márton Gyermekmentõ Szolgálat javára rendezett rangos borárverésen – ha jól emlékszem – valami 24 millió magyar forintok gyûlt össze.) A ValóVilág most futó harmadik szériája – az elõdökhöz hasonlóan – újra a másfél milliós nézettségi határ fölé emelkedett, azt kell 150

mondjuk, könnyedén. A média által mesterségesen létrehozott társadalmi biztonsági szelep egyikének szerepét betöltõ valóságshow mára elért egy olyan szintet, ahol a látottakon már maguk a mûsor készítõi is megdöbbennek néha. Arra a kérdésre, hogy ezt a felfokozott tempót és az inkább a késõ esti mûsorsávba kívánkozó deviáns médiaricsajt meddig tolerálja a széles publikum, csak az idõ adja meg a választ. Mindenesetre egy biztos, amíg a birkatürelemmel bíró, nyájszemléletû, konzumidióta barom reggel a buszon (Don Tollerone Merdzsóján személyesen átélt élmény) vagy a munkahelyén a romló gazdasági körülmények között és a fizetése elértéktelenedése helyett azzal foglalkozik, hogy ki mennyi végbélrésszétégést produkál a Villában, addig nincs nagy gáz! A ma látható legvalóságosabb magyar valóságshow a benne látható viselkedésmintákkal azt sugallja modern korunk tévénézõ fotöjében tespedõ birkatürelmû (és csak szórakozni vágyó) konzumidióta barmának, hogy az „Erõsebb kutya…” alapelv mindenek felett áll. Ezen kívül nem létezik más. A darwini evolúció növény- és állatvilágra alkalmazott egymondatos kvintesszenciája képezi immáron a neokortex (agykéreg) által évezredeken keresztül felépített civilizáció mai létezésének alapját is: Hulljon a férgese! Szórakoztató szemlélni, ahogyan a szereplõktõl eltérõ szellemi kaszthoz tartozó mûsorkészítõk azon tanakodnak, hogy vajon meddig vállalhatnak közösséget az általuk létrehozott morális szörnyszülöttükkel, a mindenható profit érdekében. Még nagyon a játék elején vagyunk, de már most akadtak olyan pillanatok, hogy maguk a tévések is – ahogyan mondani szokták – csak pillogtak, mint Grisa a körmoziban. Mi jöhet még ezután? Arra a kis apróságra már ne is pazaroljuk a drága idõt, hogy ismét csak fõ mûsoridõben, a képernyõ valamelyik alsó sarkában szerényen megbújó sárga 12-es karika mellett a derék villalakók úgy füstölnek, mint a gyárkémény. Nesze neked egészséges életmód, meg dohányzás elleni küzdelem! A Casablancában Humprey Bogartnál 151

még elment a dolog (meg neki jól is állt), hozzátartozott a „feeling”hez – ahogy mondani szokták. De ma, amikor mindenféle fajta szervezet és fórum küzd a rák esélyeit nagyban növelõ cigaretta ellen, az éttermekben nem dohányzó helyiségeket alakítanak ki, akkor mit lát a nézõ fõ mûsoridõben, a cigarettázó villalakókat, akik az SMS-ek (RTK-k) szerint csúcsok, meg királyok, meg minden. Elliot Aronson „A társas lény” címû kitûnõ könyvének olvasója pedig mosolyogva jót szórakozik azon, ahogyan a kereskedelmi csatorna létrehozta kulturális szörnyszülöttjét, a Gólem pedig úgy tûnik elszabadult. Kicsit olyan Frankenstein utánérzése van az embernek. Ha szerencséjük van, nem tapossa el õket a saját kreatúrájuk. Bár, fene se tudja, hogy mi fog kisülni ebbõl az egészbõl. Szóval, azon kedves nézõink, akik bírják a kiképzést, 0–24 órán át az Interneten is figyelemmel kísérhetik a villalakók életét, mindeközben pedig kollektíve alámerítkezhetnek a Tahó Világ primitív állati ösztönöktõl vezérelt legeslegmélyebb bugyraiba. A többieknek pedig azt tanácsolom, kapcsoljanak át egy másik csatornára! Csak ne az m1-re, mert most látom, hogy ott meg nem csak a vasárnap reggeli Nap-keltébõl hinti az igét a mi rajongásig megunt milliárdos sportminiszterünk, hanem immáron a szombat esti szórakoztatómûsorból is tõle tudhatjuk meg a tuttit. A szocialista nagyváros öntudatos polgára

Ui.: Épp most, amikor végére értem rövidke írásomnak, mondta be a szpíker, hogy Roni fiú (gyengébbek kedvéért: Ron Werber) lelécelt, vagy ahogyan annak idején Pali bácsi szokta volt mondani, „menetet hajtott végre” a szegfûmintás utódpárttól. Mégiscsak van remény. Isten áldja Magyarországot!

152

AZ ÖRDÖGLOVAS – avagy „Álmosvölgy legendája” –

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, úgy hívták Álmosvölgy. Ez az ország arról volt nevezetes, hogy lakói – Álmos leszármazottai – voltak a legmegértõbbek, a legtoleránsabbak a térségben. Birkatürelemmel bírtak, akár fát is vághattak a hátukon, azt sem vették észre. A jámbor Álmosvölgy lakóiról az a szóbeszéd járta, hogy amnéziások is, mert mindig csak a napi aktualitásokra fókuszáltak, s hogy mi történt velük néhány héttel azelõtt, vagy ne adj’ Isten évekre visszamenõleg, arra már a kutya sem emlékezett. Éppen ezért nagyon gyakran elõfordult, hogy az egyszer már elkövetett hibáikat újra elkövették. Azt viszont mindenki elismerte, hogy az Álmos-völgyiek hagyományos befogadó nemzet, hiszen az éppen hatalmon lévõ kormánykoalíció egyik pártja is folyton azt hangoztatta, hogy „az idegen szép”. Álmos-völgy a Nagy Honvédõ háború óta – melyet a hódítók oldalán küzdött végig – álmosan élte mindennapjait, eltekintve két aprócska kivételtõl, nem nagyon változtak itt a dolgok. Néhány esztendõvel a háború vége után egy gigantikus méretû országos csalással hatalomra került az Álompárt, s azóta kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorlatilag õk uralkodtak az ország felett. Igaz, egyszer kitört a forradalom Álmos-völgyben, felkeltek az emberek, nem akartak tovább szunyókálni. Néhányan felébredtek és rájöttek arra, hogy az altatás fontosságát az egekig magasztaló Álompárt ideológiája hazug, hatalmát pedig kizárólag az ideiglenesen Álmos-völgyben állomásozó Szunyaunió Déli Hadseregcsoport153

ja tankhadosztályainak köszönheti, s ezért az emberek az utcákra vonultak. A forradalmat azonban darab idõ múltán vérbe fojtották. Az egyik álompárti, név szerint Hálás János – késõbb aztán (hálából) évtizedekre az ország fõ aneszteziológusa (altató szakorvosa) lett. Szóval Hálás fõmufti behívta a fent említett Szunyaunió csapatait, azok pedig rezzenéstelen közönnyel beledöngölték a betonba az ébredezõ lelkesedést és a forradalmat. A megtorlás kegyetlen volt, sokakat végleg elaltattak. A nagy Szunya árnyékában aztán mindenki ismét álomba szenderült, úgy jó harminc esztendõre. Nem is lett volna semmi baj, ment volna minden a maga útján, a rendes, megszokott kerékvágásban, ám Hálás halálával véget ért az évtizedekig tartó hálás, megindult valami különös ébredési folyamat, mely aztán odavezetett, hogy egy csendes, langyos átmenetet követõen, az Álompárt elvesztette vezetõ szerepét. (Mint utóbb kiderült, csak átmenetileg. S aztán az is kiderült, hogy Álmos-völgyben tulajdonképpen semmi sem az, aminek látszik!) Aztán egy másik szép napon, megérkezett az Ördöglovas. Minden elõzetes jel nélkül lovagolt be Álmos-völgy modernkori történetébe. Csillagport vertek fel a sebesen száguldó paripa patái, ahogyan a magányos harcos végigviharzott az aluszékony kis ország médiájának gondterhelt egén. A táltos fülhasogatóan éles nyerítése azonnal ébresztõt fújt azok fülébe, akik megelégelték az évtizedek óta tartó tetszhalott állapotot. Aztán egyszer csak itt volt elõttünk, a maga teljes valójában. A fehér ló fújtatva megállt. Az állat egész teste gõzölgött, ahogy pillanatok alatt lelassított a szédületes tempóról. A szálfatermetû férfi könnyedén leugrott a nyeregbõl. Hosszú lovaglókabátja alól elõvillant a hatalmas szamurájkard markolata. Egy fekete mentébe öltözött férfi lépett oda hozzá, látszott, hogy régrõl ismerik egymást. – Isten hozott! – üdvözölte a lovast, majd beinvitálta a fogadóba. Kíváncsi tekintetek kereszttüzében átmentek az udvaron, be a ház154

ba. Az emberek összesúgtak a hátuk mögött, ahogy elhaladtak mellettük. – Ez õ. Ez tényleg õ. – hallatszott többüktõl is. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, az Ördöglovas megfogta a katana markolatát és egy hüvelyknyit kihúzta hüvelyébõl. A penge jól láthatóan vörösen ragyogott. A házigazda amolyan „elõre tudtam, hogy ez lesz” arckifejezéssel bólintott. – Itt vannak. – mondta az Ördöglovas. Mindketten tudták, hogy ez mit jelent. A házigazda az Ördöglovas szemébe nézett és csak ennyit mondott: – Jó Ha Figyelünk! *** Sötétedik. Ilyenkor február elején mindig hamar sötétedik. Az urbánus szubkultúra költõi vénával megáldott jeles képviselõi által csak „Honecker utolsó bosszúja”-ként aposztrofált tinédzser korba lépett Trabant 601 Limousine (nem tudom, figyelik-e a szocializmus diszkrét bájának feledhetetlen megnyilvánulását a Limousine szóban), szóval az NDK mûanyagipar plasztik csodája a 60 km/h csúcssebességet ostromolva „száguld” úti célja, a kis ormánsági falu, Diósviszló felé. Mediterrán Moszkva csodálatos fény-sziluettje lassan elmarad mögöttünk. A szocialista nagyváros öntudatos polgára még egy pillantást vet a posztkommunizmus déli fellegvárának szerepét betöltõ, s immáron a második ciklus óta Don Tollerone hitbizományának tekinthetõ egykori bányászváros fényeire. Örömmel állapítom meg immáron sokadszor, hogy „este legalább nem látszik a sok szemét!” A motorháztetõ alatt meglapuló zabolátlan ménest – mind a 26 lónak az erejét (vagy legalábbis, ami maradt belõle) – egy cvikkert viselõ langaléta értelmiségi fiatalember terelgeti embert próbáló hõsiességgel, néha a szívbajt hozva útitársára, aki meglehetõs adrenalinszint-emelkedéssel reagál a minden elõzmény nélküli satuszerû fékezésekre. A négy dobfékkel felszerelt NDK duroplast egység azonban tökéletesen 155

megbirkózik a 60 km/h sebességtartományból adódó kihívásokkal, arról nem is beszélve, hogy négyes sebességi fokozatban ez az a sebességés fordulatszám-tartomány, ahol a bent ülõk még tartós rekedtség nélkül élvezetes társalgást fojtathatnak egymással. (Most annak kellene következni, hogy suhantunk tovább úti célunk felé, de ez nem fedi a valóságot, mivel a Baranya megyében található alsóbbrendû vidéki utak állapota sok mindenre alapot adhat, csak éppen suhanásra nem, szóval zötykölõdtünk tovább.) Semmi sem tart örökké, így végül megérkeztünk a Pécstõl kb. húsz kilométerre lévõ Harkány melletti kis faluba Diósviszlóra. – Vajon merre lehet a Mûvelõdési Ház? – találgatta a kormánynál tevékenykedõ barátom. – Gondolom arra, ahol sok autó áll. – válaszoltam többéves tapasztalataimból kiindulva. És lõn. Miután kiszálltunk a Trabantból és némi sárdagasztás után eljutottunk a Mûvelõdési Házként is mûködõ többfunkciós falusi Kultúrotthonig, elégedetten állapítottuk meg, hogy megérkeztünk. A helyiség gyakorlatilag zsúfolásig megtelt. Azt is mondhatnám, hogy egy gombostût sem lehetett leejteni. Természetesen nem véletlenül verbuválódott össze a tekintélyes számú közönség a Diósviszlói Kultúrotthon nagytermébe. Nem bizony. Az történt ugyanis, hogy az egyik „szélsõséges megnyilvánulásairól hírhedtté vált, szélsõjobboldali nézeteket valló, antiszemita” publicista érkezett a kis ormánsági faluba elõadást tartani. (Hopp, itt álljunk is meg egy polgári szóra! Az olvasó természetesen most joggal kérdezheti, hogy mit keres a JHF fõszerkesztõje egy ilyen rendezvényen, hiszen ha valaki ilyen helyekre látogat, könnyen áldozatává válhat ezen „ordas” eszméknek. Ha ne adj’ Isten kiderül róla, azzal tetézi a bajt, hogy rendszeresen részt vesz hasonló összejöveteleken, akkor meg aztán régen rossz, õt is, lapját is szélsõségesnek bélyegzik.) 156

Megnyugtatom a Tisztelt Olvasót, aggodalomra semmi ok! Egyet megígérhetek. Eddig is, és a jövõben is rendszeresen fogom látogatni az olyan és hasonló rendezvényeket, mint amilyen a jelen példában szereplõ diósviszlói is volt, vállalva annak összes ódiumát. Az ormánsági kisközség látta vendégül Lovas István, a Magyar Nemzet kitûnõ tollú publicistáját, aki nagysikerû közönségtalálkozót tartott a helyi többfunkciós közösségi épületben. Ha ma valaki ténylegesen tájékozódni szeretne a magyar valóságról azt csak az ilyen és hasonló rendezvényeken teheti meg, mivel a hivatalos médiában már félnek bizonyos dolgokat kimondani. Egyfajta cenzúrázás, illetve önkorlátozás is megfigyelhetõ, ez pedig semmiképpen sem jó. Nem használ senkinek. Nevén kell nevezni a dolgokat, nem kell ettõl megijedni. A mai mimózalelkûvé vált sértõdékeny politikai elitnek igenis szembesülnie kell azzal, hogy az emberek nagy többségének – ha nagyon demagóg szeretnék lenni –, azt is mondhatnám, a gengszterváltás veszteseinek, elegük van az erodálódott politikai elitbõl, a „szavazz a kisebbik rosszra” típusú – Molnár Tamás szóhasználatát idézve – demokratúra által felkínált látszat választási szabadságából. Kellenek az ilyen alkalmak, ahol feltöltõdhet az ember, új, másutt nem hallott információkhoz juthat, ahol kérdéseket tehet fel és azokra nem kitérõ válaszokat kap, illetve (és ez megint jelzésértékû) azt is megmondják, ha valamire nem tudják a választ. A posztkommunisták és a liberális oldal, mint az ördög a tömjénfüsttõl, úgy fél a jobboldal vitriolos tollú szerzõitõl. A legfõbb ellenség talán a hírhedtté vált Sajtóklub csapata, akik milliókat vonzottak szerte a hazában országjáró turnéik alkalmával, akár együtt, akár külön-külön léptek fel, eleget téve a polgári és nemzeti oldal lelkes hívei meghívásának. Ebbõl a társaságból – ha lehet ezt mondani – az „elsõ számú közellenség” büszke címre minden bizonnyal Lovas István tett szert. Fáj, ha kimondják az igazságot? Rosszul esik az elvtársaknak, ha szembesítik õket pártállami múltjukkal, az elnyomó diktatúrában 157

betöltött vezetõ szerepükkel? Az meg aztán végképp szokatlan, ha a jobboldali újságíró a saját oldalán álló politikai tömörüléseket is figyelmezteti a szerinte elkövetett hibákra? És nincs kivételezés, nincs bratyizás, a jóhiszemû figyelmeztetést ugyanúgy megkapja a Fidesz is, mint a Jobbik. Anélkül, hogy Lovas glóriáját fényezném, magam is úgy gondolom, hogy az újságírásnak valami ilyesminek kellene lennie, legalábbis az elvi alapját ez kell, hogy képezze. Végül is a politikai pártok és az újságírók is a közjóért tevékenykednek, mindenki a maga módján. Senki sem tévedhetetlen, természetesen, így néha elõfordul, hogy hibázunk. Ki az, aki nem követ el hibákat? Az, aki nem csinál semmit. – Ez bomba jó volt! Feltétlenül nézd meg a délutáni ismétlést! – ajánlotta ismerõsöm a bazidai Darth Vader és Lovas István telefoninterjúját az egyik szombati Nap-kelte adásából. A beharangozóban még a radikális újságíró fényképét is bemutatták, a várva várt telefonos beszélgetés azonban elmaradt. Úgy tûnik egy napra egyszer is elég volt, hogy „dögöljön meg a kormány”. Még annak ellenére is, hogy utóbb kiderült, ez egy idézet volt a bal-liberális oldal egyik kedvenc házi szerzõjétõl. Vagy az is lehet, hogy valaki átszólt a Köztársaság téri székházból az Angol utcai székházba, hogy a frekventált rész még egyszer már ne menjen adásba. Ez Kovács elvtárséknál már régóta bevett gyakorlat. De hát nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen olyan politikusokat tudhat soraiban a szegfûmintás posztkommunista utódpárt, mint az egykori fõcenzor, az MSZMP Központi Bizottságának volt alosztályvezetõje, Lendvai Ildikó nagyasszony. Nem marad el a kézi vezérléses hatalomgyakorlás technikájától a fiatal korosztály sem. Az MSZP internetes fórumán egyes hozzászólók szerint csak „újhülyének” aposztrofált fiatal baloldal ifjúkommunista, vagy fiatal kommunista ifjú baloldali, vagy fiatal szocialista ifjú kommunista vagy fiatal baloldali ifjú szocialista – na itt végképp elvesztettem a fonalat –, szóval az MSZP ifjú politikus médiapadawanja Újhelyi 158

István és csapata már az Internetre is szeretné rátenni a kezét. Érdekes módon akkor semmi probléma nem volt az internetes fórumokkal, amikor a polgári kormány idején egy baloldali politikus – mindannyian tudjuk, melyik ma hivatalban lévõ államtitkárról van szó – a miniszterelnök feleségének megellésérõl beszélt. (Mondjuk úgy, a kultúra kiverte a biztosítékot. És ennek ellenére ez az ember ma államtitkár lehet a titokszolga kormányában.) Jelzésértékû volt a honi médiában az is, ahogyan a különbözõ televízió csatornák beszámoltak a végsõ elkeseredésében a tûzhalálba menekülõ szerencsétlen asszony öngyilkosságáról. (Hol vagy magasságos Máté Kriszta?) Nagy általánosságban a következõ mondatban lehetne összefoglalni a tudósítások lényegi mondanivalóját: „Felgyújtotta magát egy nõ a Köztársaság téren, sérüléseibe belehalt.” Nem így a közszolgálati tévé egykoron magát legnézettebbnek mondó Nap-kelte címû mûsora, melyben a „Kék hírek” rovatban már arról számoltak be, hogy az Erkel Színház melletti parkban felgyújtotta magát egy nõ. Minimum jelzésértékû. (Figyelik ezt a finom manipulációt? Még véletlenül se hangozzék el semmi olyan, amivel kapcsolatba lehet hozni az MSZP-t, illetve annak Köztársaság téri székházát. Persze az is lehet, hogy a többi csatorna hazudott.) Igaz, a riportalanyokkal elfelejtettek elõre egyeztetni, mert egyikük – véletlenül(?) – elkottyantotta magát, hogy a Köztársaság téri székházból hoztak poroltókészüléket, amivel megpróbálták eloltani a lángokat. Említettük már a kézi vezérlést, mint a hatalomgyakorlás egyik manifesztációját a médiában. Essék szó most egyik másik, már-már a déjá vu határát súroló esetrõl is. És, hogy mennyire kísértetiesen ismétlõdik a múlt, az valami egészen megdöbbentõ. Megszólalt a minap a Horn Gyula-díjas Horn Gyula, aki 159

nehezményezte a koalíciós partner által vezetett Gazdasági Minisztérium ténykedését az M5-ös autópálya ügyében, mondván „ez minden, csak nem jó”. Amnéziában szenvedõ országunkban félve teszem fel a kérdést, ugye még mindannyian emlékszünk az elõzõ szoclib kormányzati ciklusra, ahol az akkor még nem Horn Gyula-díjas Horn Gyula miniszterelnökként úgy nyilatkozott a szabaddemokrata Kuncze Gábor által vezetett belügyi tárca munkájáról, hogy „az ami itt van, az minden, csak nem közbiztonság.” – Óh, déjá vu. – mondta Neo. (Jusson eszünkbe Álmos-völgy!) Az igazi csúcs azonban nem ez. Az egykori MSZMP Központi Bizottságának alosztályvezetõje Lendvai Ildikó bájos mosolyát is latba vetve a Micimackóból idézgetve harsog a képernyõrõl, hogy most aztán már elég legyen ebbõl a demokráciásdiból, de méghozzá azonnal! („Te ebbe ne szólj bele, Zsebibaba!”) A demokrácia, a szeretet és az összefogás erejében való feltétel nélküli hit azt jelenti, kedves elvtársak, hogy a parlamenti pártok közös listát indítanak fele-fele arányban kormánypárt és ellenzék. Félnek. A bukástól. A nyilvánvaló bukástól. Ez most már egyértelmû. A farkas és a bárány egy akolba fekszenek, másnap reggelre azonban – nagy valószínûség szerint – már csak a farkas lesz életben, ugyanis az éj leple alatt megette a bárányt. Ennyit a közös listáról. Félnek. A bukástól. A nyilvánvaló bukástól. Ez most már egyértelmû. 160

Most értettem csak meg igazán, mi is a lényege az Európai Néppárt azon javaslatának, hogy a komcsi funkcik ne vállalhassanak tisztséget az Unió parlamentjében. Darab idõ múltán az európai szociáldemokrata pártok is minden bizonnyal ráeszmélnek majd arra, hogy a Kelet-Közép Európából újonnan érkezõ baloldali pártok csak nevükben szocialisták, valójában kommunista gyökerûek és – a jelek szerint – képtelenek a plurális társadalomban való tartós együttélésre. Demokratikus jogállamban életképtelenek és nagy valószínûséggel nyugati testvérpártjaik tekintélyének is ártanak a bevéséssel rögzült pártállami allûrökkel. Ne felejtsük el, hogy nyugaton még a nyugati kommunista pártok vezetõit is demokratikusan választották meg, míg a mieink szovjet tankok árnyékában 99,9%-os eredménnyel kerültek újra és újra kormányra. Ja, és még valamit! Lendvai fõcenzor-asszony beszél Dr. Jekyllrõl és Mr. Hyde-ról! Hát a pofátlanságnak tényleg nincs határa? Lehet, hogy immáron sokadik alkalommal a népi naivitás határát súrolom, de én úgy képzelem el a demokratikus jogállami létezést, hogy mindenki szabadon elmondhatja a véleményét, ezen véleményeket aztán ütköztetik, s ebbõl aztán kisül valami – remélhetõleg – kedvezõ megoldás. Az én értelmezésemben a „mindenki másnak kuss, majd én megmondom a frankót” típusú, meglehetõsen egysíkú érvelés nem fér bele a fent említett koncepcióba. De ezek, úgy tûnik nem értenek máshoz, csak ehhez. És akkor mindehhez még jön az egykori Magyar, ma Hites ATV-n a mindannyiunk által szeretve tisztelt Vásárhelyi Mária, aki nemes egyszerûséggel „le taknyos kölyközi” a Jobbik prominens személyiségeit. Most így hirtelen Kovács Dávid, a párt elsõ embere „ugrik be” nekem, én úgy tudom, õ egyetemen tanít. Annyira még csak nincs elõrehaladott állapotban a Magyar Bálint-féle oktatási-titoktartásidrogliberalizációs reform mozgalom, hogy „taknyos kölykök” okíthatják a jövõ nemzedékét az universitasok katedráiról? 161

Vagy itt van példának okáért Molnár Tamás, a Jobbik Magyarországért Mozgalom egyik alelnöke, akire – már csak életkoránál fogva sem – mondható, hogy „taknyos kölyök” lenne. (Valószínûleg õ a kivétel, aki erõsíti a szabályt.) A média nagy nyilvánossága elõtt tett minõsítés közönségességére most ne is pazaroljuk a drága idõt, nem ér annyit az egész. Megint a kettõs mérce megnyilvánulásának elvi alapja az, ami képletesen kinyitja az ember zsebében azt a bizonyos képzeletbeli bicskát. És megint az SZDSZ embere az, aki szítja a feszültséget, kelti a hangulatot. Tamás Gáspár Miklós minden további nélkül tehetett dehonesztáló megjegyzéseket a magyar bírói karra, mondván ez csak egy szabad gondolkodó véleménye, és különben is, belefér a szólás és véleménynyilvánítás szabadságába. Nagy tisztelettel kérdezem, ha mondjuk én, a szocialista nagyváros öntudatos polgára, aki magát szintén szabad gondolkodónak tartja, ragadtatja el magát hasonló kijelentésre a média nagy nyilvánossága elõtt, vajon mi történne? (Most, hogy az ifjúkommunisták rástartoltak az Internetre is, a JHF minden bizonnyal meghatározó háttér-információs médiatényezõvé nõné ki magát, ha az ügy bírósági szakba jutna, amit a lap TAR.hu Politika rovatában elért 11. helyezése minden bizonnyal csak tetézne.) (A múltkor, amikor egy pillantást vetettem a rangsort bemutató listára, mély megrendüléssel kellett tapasztalnom, hogy a „Munkáspárti fiatalok” – asszem ez volt a nevük – öt hellyel megelõznek, a lista 6. helyén tanyáznak. Akad tehát még tennivaló jócskán, úgyhogy ezúton is megragadom az alkalmat, „Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!”) (Szerencsére a mieink vezetnek. Tubi stabilan tartja az elsõ helyet! Hajrá Tubi, csak így tovább!) Aztán TGM után itt van nekünk a szintén „csípõbõl tüzelõ” Vásárhelyi Mária. A Vásárhelyi által csak „taknyos kölyköknek” titulált Jobbik vezetõk kapcsán felmerült bennem a kérdés, hogy vajon 162

milyen ismérvek alapján mondható el valakirõl, hogy alkalmas-e politikusnak, és hogy ezen tulajdonságok listáján vajon hányadik helyen szerepel az életkor? Vagy, ha már az életkornál tartunk, és ugye Vásárhelyi Mária nem éppen polgári szalonokba illõ „taknyos kölykök” minõsítése rögtön arra késztet minket, hogy feltegyünk egy másik kérdést is, nevezetesen, mi az a minimális életkor, amelytõl valaki már nem „taknyos kölyöknek” minõsül, hanem mondjuk politikusnak, vagy ne adj’ Isten egyetemi tanárnak. (És akkor még arról a kérdésrõl szót sem ejtettünk, hogy például az MSZP ifjú titánja, a médiapolitikus ne továbbja, Újhelyi István, vajon melyik kategóriába tartozik?) Aztán itt van egy másik kérdés, mely egy kicsikét más szemszögbõl vizsgálja meg a problémakört, s melynek feltevésérõl szintén nem feledkezhetünk meg. Vajon meddig, hány éves korig tart az az idõszak, amíg elmondhatjuk valakirõl, hogy igen kérem szépen, XY egy felelõsen gondolkodó államférfi, politikus, és mikortól kezdõdik az az idõszak, amikor az illetõ a szenilitásba csúszó vén hülye, vagy a „párt nagy öregje” mindenki által tisztelt vagy utált, de mindenképpen mellõzendõ ember kategóriájába kerül? De, ha már Vásárhelyi Máriánál és a minõsítéseknél tartunk, ide pattintanék egy másik röpke kérdést is, így menet közben jutott eszembe, gondolkozzunk el rajta együtt! Mi legyen a minõsítés alapja? Hiszen, ha – Vásárhelyi Mária szerint – az életkor ilyen nagy jelentõséggel bír – Molnár és Balczó urak a kivételek, akik a szabályt erõsítik (mert hát nagyon jól tudjuk: a szabál’, az szabál’!) –, szóval akkor én azt mondom – lévén vizuális típus vagyok – legalább ilyen fontos szempont lehet a politikai pártok és a közéleti szereplõk szempontjából, no meg az adott szervezetrõl kialakult kép (imídzs) szempontjából, a médiában való megjelenés. Képzeljük el azt a szituációt, ha mondjuk az SZDSZ hozna egy olyan rendelkezést, hogy a párt vagy annak holdudvara részérõl csak olyan személyek jelenhetnének meg a képernyõn, akik bizonyos al163

kati követelményeknek megfelelnek, lévén a kövér emberek képernyõn való szerepeltetése nem hat túl elõnyösen a mai megszorításokkal terhelt világban, a kommunizmus államszocializmusának vidám barakkjában szocializálódott széles néptömegek még analógiát vélnének felfedezni az egykori burzsoázia és nagytõke elleni mozgósításokra készült plakátokkal. Mielõtt még valaki rám dobja az elsõ követ, hogy micsoda kisszerû, olcsó és alpári feltételezés és érvrendszer jelenik itt meg, emlékeztetnék mindenkit arra, hogy például a liberális törpepárt és annak holdudvara részérõl ilyen jellegû erõfeszítések már érzékelhetõek voltak a nagyközönség számára. Példának okáért akkor, amikor a Hit Gyülekezete elsõ emberének olyan mondat hagyta el fogai kerítését, miszerint Kuncze Gábor személyében száz kiló marhahús került a párt élére. Ezt azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert az alkati követelményekre vonatkozó hipotetikus feltevésnek ebbõl az aspektusból nézve még alapja is lehetne, hiszen a Hit Gyülekezete mögött jelentõs számú, könnyen befolyásolható (fizetõ) szavazó áll, s ha vezetõjük e tekintetben elégedetlenségének ad hangot, nos minden bizonnyal a „nyáj” is követni fogja pásztorát. Vásárhelyi – akárcsak Lendvai – fél. Elfogytak az érvek, nem találnak fogást az ellenfél emberein, ezért vagdalkozni kezdenek. A polgári, nemzeti oldal médiaharcosai azonban úgy tûnik derekasan állják a sarat, hogy ne mondjam, pillanatnyilag elõnyösebb helyzetbõl várhatják a folytatást. A találomra történõ vagdalkozás helyett szakszerû csapásokkal vágnak utat maguknak az ellen seregének soraiból elõtörõ gondolatok sûrû ködén át, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. És nem felejtenek. De, hogyan is felejthetnének, amikor a posztkommunista utódpárt egyes prominens képviselõi olyan csodás gyöngyszemekkel ajándékoznak meg bennünket, mint Juhász Gábor, aki szerint a polgári körökkel „Orbán Viktor engedte ki a palackot a szellembõl”. Beszarás. 164

(Asszem ez még a Disney rajzfilmbõl népszerûvé vált Aladdin Dzsinijének is embert próbáló feladat lenne.) Seszták Ágnesnek, a Magyar Nemzet kitûnõ tollú újságírójának véleményével kell, hogy egyetértsek, ez egy „kis ember kis elszólása volt”. Az MSZP nem tud mit kezdeni a polgári körökkel, mint civil szervezõdésekkel, ezért fél tõlük, ezért igyekszik azokat – és életre hívójukat, a jobboldal elsõ számú politikusát Orbán Viktort – démonizálni. Fáj nekik, hihetetlenül fáj nekik, hogy politikai ellenfelük és nem õk képesek tömegek mozgósítására. Négy öt évtizednyi uralkodás után tökéletesen érthetõ, ha az idõsebb elvtársak ezt egyfajta sokkhatásként élik meg. Eközben amerikanizálódik az MSZP, már Lendvai elvtársnõ sem a régi, nem fejbõl mondja mondókáját, papírról olvassa a szöveget. A Werber helyére érkezõ új csapat, Grinsberg, Rosner és Silberstein urak mindenki számára elkészítették már a rágógumi rugalmasságával bíró és minden népréteg számára az ideális valóságot nyújtó „happy” életérzést közvetítõ PR-maszlagot. Tessék szépen bevenni! (Felhívnám mindenki figyelmét a nevekre. Minimum jelzésértékû!) A véleménymonopólium és a kézi vezérléses hatalomgyakorlás sztálinista múltban gyökerezõ diktatórikus rezdülései nem tûrik meg maguk mellett a valóság reális láttatását, a véleménykülönbségekbõl fakadó konfrontációkat. Azokat pedig, akik egyenlõ mércével, ugyanolyan kíméletlenül lépnek fel a múltból itt maradt posztkommunista ideológia médiabeli megnyilvánulásaival és az amerikanizálódott kollektív néphülyítéssel szemben is, végképp el kell takarítani az útból. Ezért vált kellemetlenné, szélsõségessé a Sajtóklub, ezért bélyegzik antiszemitának Lovas Istvánt és a hozzá hasonló hangnemben publikáló újságírókat. A múlt álmosító árnyéka lassan visszakúszik Álmos-völgy fölé, hogy mindent elborítson azzal a jól ismert szürke egyhangúsággal, 165

melyet az elmúlt négy-öt évtizedben már annyira megszokhattunk. Az ördöglovas azonban már itt jár közöttünk és paripájának fülsiketítõ nyerítésével újra csatába szólít mindannyiunkat. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

166

tuk, eddig legalább a négyévente egy alkalommal megrendezésre kerülõ tömeges szavazatvásárláson alapuló, a demokrácia látszatának illúzióját keltõ országos méretû dzsemborin kifejezésre juttathatja akaratát a derék magyar választópolgár. Megyó szerint erre sincs semmi szükség. A miniszterelnök ezt is, a szabad választáshoz való jogunkat is el akarja venni tõlünk. Aztán ha lassan is, ha csikorogva is, de beindult a médiagépezet, s megkezdõdött a szokásos izzadságszagú „magyarázom a (szegénységi) bizonyítványom” típusú szocialista párti kiselõadás. Kórusban. Ahogyan Pörzse Sándor szokta mondani a Hír Televízió „Terítéken” címû véleménymûsorában: „K. László budapesti vállalkozó, jelenleg külügyminiszter” arról beszélt, hogy valószínûleg félreértették fõnökének európai mértékkel mérve is nagy ívû ajánlatát. Mellesleg még szólt arról is, hogy hazánkban újjáéledt a fasizmus. Eközben – a beszédet követõ másnap – egy lakossági fórumon a miniszterelnök elvtárs már arról beszélt, hogy ez a közös lista tulajdonképpen szimbolikus, és ez az igazi jelentõsége, nevezetesen, hogy ez szemléltetné a nemzet számára, hogy képesek szót érteni egymással az igen hosszúra és mélyre ásott politikai lövészárkok két oldalán egymásra sarat dobáló seregek tagjai. (Nem pont e szavakkal mondta, de nagyjából ez volt a lényege.) A demokrácia egyik fontos ismérve a politikai erõk egymással való versenyeztetése, valamint a polgárokat megilletõ szabad és általános választáshoz való jog biztosítása. Ha ezt a nép, a nemzet feje felett politikai pártok, miniszterelnök és pártelnökök között köttetett megállapodással (uram bocsá’ paktummal) mesterségesen kiiktatják, visszatérünk a pártállami diktatúra antidemokratikus módszereihez, de minimum valamilyen Hazafias Népfrontra emlékeztetõ áldemokratikus maszlagot kapunk. Megyó ajánlata a közös listára tipikus példája a szocialista módon történõ árokbetemetésnek. Alatta maradunk. Valahogy úgy, hogy a 168

politikai ellenfél politikai csatatéren maradt tetemeivel temetik be azokat a bizonyos politikai lövészárkokat. Érdekes módon most, hogy a szocialisták népszerûségvesztése negatív rekordokat döntöget, most érezték úgy, hogy eljött az összefogás, az együttmûködés, a közös lista állításának az ideje. Az önálló megmérettetésen kiderülne, hogy a király meztelen? Minden bizonnyal igen, de ezzel e nélkül a drága, kutyakomédiának is beillõ választási hajcihõ nélkül is tökéletesen tisztában van mindenki. A polgári létezésbõl fakadó egyfajta könnyed lezserség lazaságát a posztkommunista szegfûmintás utódpárt volt funkcionárius tagjainak máig sem sikerült elsajátítaniuk. Mindig valamilyen görcsös igyekezet lesz belõle a kamerák elõtt, a képernyõrõl pedig Napnál is világosabban „lejön” az erõltetett megfelelni akarás. A Medgyessy-beszéd eklatáns példája volt annak, ahogyan a PR-csapat kétségbeesett erõfeszítéseket tesz azért, hogy a miniszterelnök minél természetesebbnek és magabiztosabbnak látsszék, s aztán az egész fáradságos munka hamvába hal, amikor a kormányfõ az elsõ útelágazáshoz ér. Hogy is mondta?: „Nehéz szó ez.” De az sem volt semmi, ahogyan Smith ügynök farmer szerelésben és zakóban (az öreg harcos megpróbál vegyülni a fiatalok között) a szocialista utánpótlás válogatott konferenciáján üzent párttársainak és a nagyközönségnek, miszerint az még senkit sem jogosít semmire, ha az ellenzék véletlenül eggyel több szavazatot kap az EU-parlamenti választáson, az éhes disznó csak továbbra is álmodjon makkal. (Mi meg megyünk tovább az általunk jónak tartott szociálliberális, multikulti, monopolkapitalista, megszorításokkal és takarékoskodással kikövezett lenini úton, melyen végighaladva elérjük a végsõ célt, a szocializmust.) (Na jó, Smith ügynök csak a makkig szóló részt mondta, a többit én próbáltam meg kikövetkeztetni, hogy vajon mi fog történni akkor, amikor ez a sok éhes disznó egyszer csak tényleg felébred és követelni nem kezdi a neki jogosan járó makkot.) 169

A fiatalos K. László budapesti vállalkozó, jelenleg külügyminiszter láthatóan igen biztos a dolgában. De vajon mi fog történni akkor, ha az ellenzéki pártok mondjuk nem egy, hanem jóval több szavazatot kapnak, mint a kormánykoalíció vagy a szocialisták? Vagy mi történik majd akkor, ha ne adj’ Isten, a szocialisták megalázó mértékû vereséget szenvednek el az EU-parlamenti választásokon? Valószínûleg semmi. Ja kérem, el tetszettek törölni a képviselõk visszahívhatóságának intézményét, most ne tessék elégedetlenkedni, tessék türelmesen kivárni a ciklus végét, addig az elvtársak és az urak annyit rakhatnak zsebre, amennyit csak akarnak. (Ha most valaki úgy találja, hogy demagóg voltam, vállalom ennek összes ódiumát, én jelenleg így látom a dolgot.) Sõt! A rutinosabb kérdezõ nem is a fenti kérdéseket teszi fel, hanem egy egészen másikat: Nem tudom, megfigyelték-e, milyen nyugodt a nyilatkozó Kovács László külügyminiszter elvtárs, amikor a közelgõ választásokról kérdezik? Vajon miért ilyen nyugodt Kovács László külügyminiszter elvtárs? Tán csak nem attól, hogy már javában szerelik össze a párhuzamos számítógépes rendszert? Ha ellenzékbõl meg tudták csinálni, kormánypozícióból meg aztán pláne. Mindannyian emlékszünk még a 2002. évi országgyûlési választásokra, ahol ugyanez a Kovács László ugyanilyen nyugodtsággal nyilatkozta hetente legalább három négy alkalommal, hogy a szocialista párt nem a közvélemény-kutatásokat szeretné megnyerni, hanem a választásokat. Lehet, hogy õ már akkor tudott valami olyasmit, amit mi nem? (Máig sem?) Ma pedig õk kormányoznak. Jó Ha Figyelünk! Európában megdöbbenést keltett a magyar miniszterelnök közös lista állításáról szóló felajánlása. Kovács László meg azon döbbent meg, hogy még az európai szocialisták is megdöbbentek. („Miért lenne ez antidemokratikus?” – K. L.) Hát ez döbbenetes. Kovács elvtárs minden bizonnyal megfeledkezett arról az aprócska tényrõl, hogy 170

velük ellentétben, az Európa szerencsésebb felén mûködõ baloldali szocialista és szociáldemokrata pártok életébõl kimaradt az a négy-öt évtizednyi kommunista alapokon nyugvó államszocializmus amely pártállami proletárdiktatúra formájában manifesztálódott, és amit mi kénytelen kelletlen végig kellett, hogy szenvedjünk a Szovjetunió hazánkban ideiglenesen állomásozó Déli Hadseregcsoportjának hathatós közremûködése mellett. Ennek folyományaként a parlamenti demokrácia által megtestesített népképviselet helyett be kellett érnünk a Párt és a Hazafias Népfront által elõre egyeztetett és lekáderezett jelöltek közüli látszat választásokkal, melyeken nagy általánosságban a befutó közel 99,9%-os sikert könyvelhetett el magának választási eredményként. (Hogy jött ki nekik?) Kibújt a szög a zsákból. Ha tetszik, kilóg a lóláb. Lehullt az álarc a diktatúra itt maradt kiszolgálóiról, a maszk többé már nem takarja el valódi arcukat. A kommunizmus szelleme még mindig itt jár közöttünk, és ahogyan az Wim van Wenzel, az Európai Néppárt alelnökének, valamint Hannes Swoboda, az Európai Parlament Szocialista képviselõcsoportjának alelnökének reagálásából egyértelmûen kiderül, Brüsszelben nagyon nem szeretnék, ha a kommunizmus kísértete újból bejárná az öreg kontinenst. Wim van Wenzel valahogy úgy fogalmazott, hogy kifejezetten mérges, mert a magyar miniszterelnök nem érti a demokrácia lényegét, s még mindig a kommunizmusban él. De nem kevésbé kínosak hazánk számára azok a szavak sem, amelyeket az európai szocialisták részérõl Hannes Swoboda mondott, aki arról beszélt, hogy ez a javaslat gyakorlatilag a demokrácia halálát jelenti. De ha még ez sem lenne egyértelmû bizonyíték a diktatúra mindennapjainkba észrevétlen módon történõ visszalopódzására, legyen elég annyi, hogy még Thürmer Gyula, a Munkáspárt vezére is diktatórikusnak nevezte a miniszterelnök javaslatát. (Pedig õ egykori elvtárs! Igaz, nem sikerült közelebb kerülnie a tûzhöz, lehet, hogy ezért neheztel annyira a szocialistákra.) 171

„Meglepõ és mulatságos” – idézhetnénk az egykori Friderikuszféle szórakoztató mûsor címét. A miniszterelnök felajánlása kétségkívül meglepõ volt, az viszont már mulatságos, ahogyan a zseniális retorikai képességekkel megáldott kormányfõ arról beszélt már másnap, hogy õ kérem szépen tájékozódott (egy nap alatt!) az ügyben és nyugodtan mondhatja, a lakosság nagyon jól fogadta a javaslatot. (Melyik csatornát nézi esténként a miniszterelnök elvtárs, az ATV-t, meg az Újságíróklubot?) Ez minimum jelzésértékû. Akkor meg fõként az, ha ehhez még hozzávesszük, hogy a szocialisták teljes mellszélességgel kiállnak pártonkívüli miniszterelnökük és javaslata mellett. Ez ugyanis két dolgot jelent. Egy. Ha a miniszterelnöknek igaza van, az azt jelenti, hogy a lakosság – vagy legalábbis annak egy tekintélyes része – szûk másfél évtizeddel a gengszterváltás után még mindig csak a központi, kézi vezérlésen alapuló országlást tudja elképzelni az egyetlen üdvözítõ megoldásként. Vagyis, szellemiségében még mindig nosztalgikus elképzeléseket táplál a proletárdiktatúra és az államszocializmus által keltett hamis és hosszú távon mûködésképtelen látszat biztonságérzete után. Ha mindez igaz – remélem nem –, akkor bizony meglehetõsen nehéz dolgunk lesz az idei Munka Ünnepe, május 1-je után az Európai Unióban, ha versenyezni akarunk a nyugat-európai jóléti államok polgári demokráciában felnõtt generációival. És nemcsak közgazdasági értelemben. (Csak emlékeztetnék Széles Gábor, a Gyáriparosok Szövetsége vezetõjének szavaira, aki szerint hiába teljesít jól a gazdaság, ha a kormányzat olyan intézkedéseket hoz, melyekkel víz alá nyomja azt.) Kettõ. A másik, legalább ilyen jelzésértékû dolog, ahogyan a Szocialista Párt feltétlen támogatásáról biztosítja pártonkívüli miniszterelnökét, miközben saját koalíciós partnere volt a legelsõ, aki elhatároló172

dott a közös lista állításáról szóló javaslattól. Ez ugyanis azt mutatja, hogy nemcsak a volt PB- és KB-tagok maradtak itt, hanem a kommunizmus szelleme is. Ráadásul, a baloldali fiatalok a nagy öregek kollektív néphülyítésének köszönhetõen – hozzájuk hasonlóan –, szintén rosszul értelmezik a szolidaritás fogalmát, és például a segélyezést részesítik elõnyben a sokkal produktívabb, a társadalom számára sokkal nagyobb haszonnal járó munkaalkalmak teremtése helyett. Úgy tûnik, a baloldal új nemzedékei rendkívül fogékonyak erre az államszocializmusban gyökeredzõ „tárt karokkal várjuk a sült galambot” típusú eszmei- és viselkedéskultúrára. Elõre elrendezünk egymás közt mindent. Te kapsz ennyi helyet, én meg kapok ennyi helyet. Mindenki jól jár, nincs vita, csak csend és nyugalom, ez kell az embereknek. (Betemettük az árkokat.) Kedves barátaim! Hölgyeim és Uraim! (Ez nagyon orbánviktorosra sikeredett.) Véreim! Magyarok! (Ez meg túl torgyánjózsisra.) Jó emberek! (Na, asszem ez lesz a jó!) Szóval. Könyörgöm, nõjünk már fel végre és viselkedjünk felnõtt, európai polgárok módjára! (Még akkor is, ha ez itt és most elcsépelt közhelyként hangzik!) Ne hagyjuk megvezetni magunkat! Térjünk még vissza néhány gondolat erejéig az egyelõre még csak hipotetikusan létezõ közös listához. Ennek kapcsán ugyanis eszembe jutott egy fontos kérdés. Ha a négy parlamenti párt közös listán indul, milyen más listákra lehet még szavazni? Ezt azért kérdezem, mert az elmúlt választásokra visszatekintve a meccs a parlamenti pártok között szokott eldõlni, más parlamenten kívüli tényezõknek eddig nem nagyon volt beleszólásuk az események alakításába, leszámítva a MIÉP parlamentbe jutását. Ugyan, milyen más alternatívára lehetne még szavazni a közös listán kívül? Smith ügynök ezt a kérdést is megválaszolta azonnal: 173

– Lenne az Uniót támogató parlamenti pártok közös listája, meg lenne az Uniót ellenzõ parlamenten kívüli pártoké. Megmondom az õszintét, itt egy pillanatra lekoccoltam. Nem igazán értem a külügyminiszter elvtárs mondandójának lényegét. Vajon milyen alternatívát képviselhetne ezzel a közös listával szemben mondjuk az Uniót vehemensen ellenzõ, ám mára már szinte a mérhetetlenség határára összezsugorodott MIÉP? Hiszen ez az egyetlen olyan ismertebb párt, amelyik ellenzi az Unióhoz történõ csatlakozást és állít listát a választásokra. Igaz, a Jobbik is ellenzi a csatlakozást – legalábbis az ily módon történõ csatlakozást – ám õk nem állítanak listát, érthetõ okokból. Aztán van itt még valami, ami mellett megint csak nem mehetünk el szó nélkül. A külföldi reagálásokból egyértelmûvé vált, hogy a miniszterelnök kínos helyzetbe hozta hazánkat, a magyarázkodás elkerülhetetlen. Égünk, mint a Reichstag. Ezerrel. A kormányfõ jóvoltából. Kétségtelen, hogy ez a kínos szituáció rengeteget árt a demokratikus jogállamokból álló Európai Unióba igyekvõ Magyarország jó hírének. Ezt tíz Országimázs Központtal sem lehetne rendbe hozni. Vajon hogyan és merre halad így tovább az ország szekere? Nem tudom. – Csak nehogy útelágazáshoz érjünk, mer’ akkó’ nekünk annyi! – vetette közbe rusztikus stílusú cimborám. – Nehéz szó, a’ mán biztos, magától a miniszterelnöktõl hallhattuk, hát még a döntés milyen nehéz lehet, hogy most aztán merre is mennyünk tovább, melyik utat válasszuk? A múltat vagy a jövendõt? – Ez tényleg fogas kérdés. A múltban már jártuk eleget az államszocializmus útját, mindannyian látjuk, hogy hova vezet. De a másik úttal is gondok vannak. A legfõbb baj az, hogy az az út a jövõbe visz, azon pedig a múlt embereinek (a múlt eszméivel) igencsak nehezen esik a járás. Na most légy okos Domokos! – Mivel a régi útra semmiképpen sem lenne tanácsos visszatérni, mégis jobb lenne ezt az újat, a jövõbe vivõt választani. Tudom is, hogy mit kellene tennünk! 174

– No mit? – Hát ha másként nem megy, fogadjunk idegenvezetõt, az majd tovább kalauzol minket. – Jó ötlet! Csak egy kérésem lenne, valami fiatalt válassz, ne öreget! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

175

MENNYI AZ ANNYI? – avagy „Hogyan fizetik a bolgárkertészeket és az autókereskedõket?” –

2002 tavaszán a szegfûmintás utódpárt második „comeback”-je (visszatérése) borzolta a kedélyeket, darab idõ múltán pedig országos méretû bolgárkertészetünkben kivirágzott a szegfû. Kevés kivételtõl eltekintve az ország bevörösödött. Az államszocializmus egykori derék szószólói a volt KB- és PB-tagok visszaszivárogva a hatalomba a 21. század elején bevezetik hazánkat a kapitalizmus Mekkájának számító Európai unióba, s mindezt teszik busás fizetségért cserébe. Vannak ugyan, kik állítni merészek, hogy az elvtársak „áldásos” tevékenységüket a haza sorsának jobbításának érdekében tulajdonképpen az aprópénz kategóriájába tartozó összegekért végzik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, elegendõ ha a kapott javadalmazást és juttatások összegét átszámoljuk dollárba vagy euróba, rögvest rájöhetünk arra, hogy derék posztkommunistáink hatalmas áldozatot hoztak azzal, hogy a döcögõ, gondokkal terhelt állami szektor kedvéért odahagyták a versenyszférában betöltött jól fizetõ állásaikat. Az is könnyen elõfordulhat, hogy némelyek – talán a szélsõséges nézeteikrõl ismert szélsõjobboldali deklasszált elemek (?) – nehezményezik, hogy röviddel a kormányváltás után a Minisztertanács megszavaztatta magának a saját fizetésének emelését. No, mármost ez a lépés mindig és mindenkor visszatetszést szokott kiváltani abból az egyszerû okból kifolyólag, hogy az egyszerû melós, vagy az egyszerû értelmiségi esetében korántsem ilyen egyszerû a dolog, nagy álta176

lánosságban elmondható, hogy a fent említett néprétegek egyikének sem adatik meg, hogy saját maga dönthessen a bérezésének mértékérõl. Abban az esetben meg aztán különösen „gázos” a dolog, ha az emberek tekintélyes része – s ezt most már több közvélemény-kutató cég adatai is alátámasztják – úgy látja, hogy a nyújtott (vagy nem nyújtott) teljesítmény – finoman fogalmazva – nem áll arányban, nincs összhangban a megállapított illetmény összegével. Persze tudjuk, hogy minden relatív, nem volt hülye ember ez az Einstein. Akad olyan, aki szerint felháborítóan magas az állami és közszolgálati vezetõk javadalmazása, míg mások úgy vélik, hogy nevetségesen alacsony, fõként ha a nyugati jóléti államok hasonló vezetõinek bérezésével és illetményösszegeivel hasonlítjuk össze azokat. Ez is, mint sok minden más, megérne egy misét. Egy biztos, a politikai közszereplõk számára – az adófizetõk pénzébõl – kiutalt juttatások mértéke mindig is közérdeklõdésre tartott számot.. Az állami vezetõk javadalmazásáról szóló alábbi összeállításra az Index oldalain bukkantam: Fizetések Az állami vezetõk fizetésének kiszámítása kissé bonyolult. Kiindulás a köztisztviselõi 33 ezer forintos illetményalap. Ennek 13-szorosa (429 ezer forint) a fõtisztviselõi alapilletmény, amelyhez szorzók járulnak. A helyettes államtitkár szorzója 50 százalék (a fizetés így 643 500 forint). A közigazgatási és a címzetes államtitkár szorzója 100 százalék (a bér 858 ezer forint). A politikai államtitkár szorzója 0,93 plusz 65 százalék pótlék (658 300 forint), míg a miniszteré 1,2 plusz 65 százalék pótlék (849 420 forint). A miniszterelnök a közigazgatási államtitkár illetményének másfélszeresét kapja (egymillió 287 ezer forint). 177

Mielõtt még valaki elragadtatná magát és hangos anyázásba kezdene, vagy más obszcén megjegyzéseket tenne, azt tanácsolnám, higgadjon le és nézze a dolog jó oldalát! Ezeknek a szegény szerencsétlen állami vezetõknek kell a vállukon hordani egy egész ország gondjait, mi ehhez képest az a rongyos pár százezer vagy millió forint, amit havonta felvehetnek a pénztárnál? Én mindig azt szoktam mondani: Nem irigykedni kell csináld utána és akkor te is annyit fogsz keresni! (Bár az igazat megvallva az 1 287 000 forintos miniszterelnöki fizetést nemigen tudom elképzelni mint motiváló tényezõt a multimilliomos bankár titokszolga esetében.) „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete” – hallani egyre gyakrabban ezt a verssorból átalakított mondatot. Úgy tûnik, ettõl a mondattól az Európai Unióban is megijedhettek, hiszen az Európai Néppárt parlamenti frakciója kiadott egy közleményt, melyben tudatták az újonnan csatlakozókkal, hogy a csodálatos Európa-ház parlamentjében a maguk részérõl nem szívesen látott vendégekként tekintenek az egykori komcsi funkcikra. Pedig az EPképviselõi állás a minimálbér kb. negyvenszereséért nem is rossz pénz az elvtársak öreg napjaira. Meg aztán olyan hangokat is hallani manapság, hogy az MSZP-t fokozatosan felvásároló új generáció, a volt KISZ-esekbõl verbuválódott milliárdos bankárgarnitúra az egyes EU-tagállamokban szokásos és jól bevált „kádertemetõ” gyakorlatot szeretné meghonosítani itthon is, félreállítva a hatalomhoz vezetõ útból a párt (helyesebben: az érdekközösség) számára immáron feleslegessé vált vén trottyokat. Minden bizonnyal ezért tették a lista elsõ helyére azt a Kovács László elvtársat, aki annak idején a pártállamban meglehetõs biztonsággal járta végig az MSZMP KB Külügyi osztályának ranglétráját 1975-tõl, amikor még csak konzultánsa volt ennek az osztálynak, egészen 1990-ig, amikor is államtitkári rangban várta a gengszterváltást. 178

Nem kevésbé illusztris személyiség a lista második helyezettje sem, a Horn gyula-díjas Horn Gyula, akinek annak idején nagy port vert fel villaépítési ügye. Az egyes források szerint mintegy százhúsz milliós épület fenntartása, mûködtetése minden bizonnyal nagyobb összeget igényel havonta, mint mondjuk a szocialista nagyváros öntudatos polgárának tulajdonát képezõ 35 m²-es házgyári technológiával készült kalodaipari vasbeton kalickáé. De térjünk vissza a hazai vizekre! Röviddel a kormányváltás után mindannyian megtapasztalhattuk, miért is tartják a színdinamikában a vöröset a figyelemfelkeltés és a veszély színének. Az az igazság, hogy a kisördög ott bujkált bennem is, nem hagyott nyugodni a gondolat, mi lesz, ha a helyi elvtársak is követik a fõvárosi elvtársak példáját, és emelnek? (Mármint, hogy maguknak!) És lõn. Kíváncsi voltam, hogy itt Mediterrán Moszkvában mi a helyzet. Azt a pécsiek is tudják, hogy a város költségvetése, hogy is mondjam csak, szóval nincs túl jó állapotban, de a vezetõk javadalmazásáról általában nem nagyon esik szó. Talán a Hír Televízió tudósított róla egy alkalommal, amikor Toller polgármester úrnak emelkedett a díjazása. (Csak nem azért, mert a parlamenti képviselõi illetményével együtt a polgármester úr havi keresete átlépte a lélektani határnak számító havi egymillió forintot?) Nem tudom, hogy tudja-e a kedves Olvasó – ha nem tudja, akkor most megtudja –, hogy a „Személyes adatok védelmérõl és a közérdekû adatok nyilvánosságáról szóló 1992. LXIII. számú törvény 19. § (1) rendelkezése alapján például a települések polgármestereinek, alpolgármestereinek javadalmazása közérdekû adatnak minõsül, ezért azok megismerésére minden magyar állampolgár jogosult. Tehát ha Ön, kedves Olvasó, szeretné megtudni, hogy milyen javadalmazásban részesülnek településének választott vezetõi, tegye azt amit én, adjon fel egy ajánlott levelet a település jegyzõjének, aki köteles megküldeni Önnek a kért információkat. 179

Dr. Papp Judit címzetes fõjegyzõ- asszony, Pécs Megyei Jogú Város fõjegyzõje szíves tájékoztató leveléhez csatoltan megküldte számomra Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata Közgyûlésének 391/2003. (09.25.) számú határozatát, melyben ez állt: „a választott tisztségviselõk illetményének megállapításáról A Közgyûlés a Jogi, Igazgatási, Ügyrendi és Közbiztonsági Bizottság javaslatát elfogadja és dr. Toller László polgármester havi illetményét 2003. október 1-jei hatállyal a helyi illetményalap – 40.000,- Ft – 15-szörösében 600.000,- Ft-ban, dr. Kunszt Márta, Gonda Tibor és Horváth Zoltán alpolgármester havi illetményét egységesen ugyancsak 2003. október 1-jei hatállyal 550.000,-Ft-ban állapítja meg.” Azon szerényebb keresetû pécsi illetõségû olvasóimnak, akik az eddig olvasott információk ellenére magasnak találják a köztisztviselõi és a helyettes államtitkári díjazás közé esõ alpolgármesteri és polgármesteri fizetéseket, felhívnám a figyelmét arra, hogy például euróba átszámolva már nem is tûnik olyan egetverõen magasnak a havi 550-600 ezer forint. (Igaz, a havi átlagkeresetek sem.) A gengszterváltás óta eltelt szûk másfél évtized alatt kiderült, hogy az ún. politikusi elit hajlamos arra, hogy kissé elkülönüljön azoktól, akiket, s akiknek érdekeit képviselnie kellene. Erre számos példát láthattunk már. Csak kettõt említenék, a teljesség igénye nélkül. Az Európai Unióhoz történõ csatlakozásról szóló népszavazáson a szavazásra jogosult lakosság többsége, kb. mintegy 63%-a nem mondott „igen”-t a csatlakozásra, mégis a politikai elit (a négy parlamenti párt egyhangúlag a csatlakozás mellet volt) keresztül vitte az akaratát. De hasonló „csak azért is” elvet fedezhetünk fel a szintén emlékezetes NATO népszavazás alkalmával is, ahol a siker érdekében a po180

litikai elit önkényesen lejjebb szállította az érvényesség kritériumának számító részvételi arányt, 50%-ról 25%-ra. Ennek hiányában valószínûleg nem járt volna sikerrel a referendum. Az ebbõl következõ presztízsveszteséget pedig nem tudta volna kiheverni egyik oldal sem. A téma boncolgatását azért tartottam szükségesnek e lap hasábjain is, mert szeméyles tapasztalataim is azt mutatják, hogy némely politikus – számuk az utóbbi idõben egyre nõ (pártállásra való tekintet nélkül) – bizonyos idõt eltöltve a közéletben – no meg a kamerák kereszttüzében – hajlamos a szereptévesztésre. Megfeledkezik arról, hogy nem mi, szavazópolgárok vagyunk a politikusokért, hanem éppen fordítva, az általunk megválasztott képviselõ, vagy a szavazatunkkal támogatott politikai párt van érettünk. Ezt mi sem példázza jobban, mint a „miniszter” szó eredeti jelentése: szolga. A köz szolgálata pedig elsõsorban kötelezettségeket, feladatokat ró arra, aki azt felvállalja, s a fontossági sorrendben csak aztán következnek a jogok. Az egyén a köz szolgálatának érdekében rendel alá bizonyos jogokat, vagy enged át elsõbbséget. A különbözõ népképviseleti szinteken fungáló politikusok, közszereplõk a választópolgárok jóvoltából, s azok adóforintjaiból végezhetik munkájukat, s vehetnek a bõség kosarából. Éppen ezért nagyon fontos, hogy mindannyian tisztában legyünk az elszámolás és az elszámoltathatóság kritériumaival és annak fontosságával. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy ismerjük kötelezettségeinket a minket megilletõ jogainkat is. És természetesen azt is, hogy az általunk megválasztott és a mi érdekeink képviseletére hivatott politikusaink ezen feltételeknek megfelelõen végzik-e munkájukat. Azok számára pedig, akik úgy érzik sovány vigasz, hogy mindössze négyévente egyszer, egyetlen voks erejéig szólhatnak bele abba, hogy kik költsék az adófizetõk drága pénzét, nos azoknak az autókereskedõk örökérvényû szentenciáját ajánlanám: 181

„Autót eladni mindenki tud. Ahhoz elég egyszer szemérmetlenül hazudni. Megtartani a vevõt, abban áll az igazi mûvészet!” Aki úgy érzi, hogy becsapták az autókereskedésben, ne tétovázzon, menjen át a konkurenciához, költse ott a pénzét! (A bolgárkertészek meg menjenek vissza oda, ahonnan jöttek, Todor Zsivkov Bulgáriájába!) Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

182

TÚLÉLÉSRE KONDICIONÁLVA – avagy „Az egyetlen biztos garancia a túlélésre –

Mindig történnek olyan apró, jelzésértékû, ám annál fontosabb dolgok az emberrel, melyek arra késztetik, hogy egy pillanatra megálljon a mindennapok rohanásában és elgondolkodjon azon, vajon jó úton jár-e, vajon tényleg a jó fiúk csapatában játszik-e, vagy netalán tán nem arról van-e szó, hogy az útelágazások sokaságában – nehéz eligazodni – éppen a rossz ösvényre tévedt. Nos, valami ilyesmit éltem meg én is a minap, a négyemeletes panel lépcsõházának földszintjén, amikor egyik reggel gyanútlanul kinyitottam a különbözõ küldemények fogadására és átmeneti tárolására szolgáló, a falra oldható csavarkötéssel felerõsített fémbõl készült alkalmatosságot, vagyis a postaládámat. A különféle reklámanyagok – olvasatlanul – a szinte az automatizmus határát súroló mozdulatsorral landoltak a házmester néni által számukra gondosan elõkészített megfelelõ méretû papírdobozban. Ám az elõbbiekben már említett, oldható csavarkötéssel a falra rögzített fém tároló rekesz tartogatott még a számomra más meglepetést is. Nevezetesen egy színes, fóliázott kivitelû névjegykártyát. A névjegykártyán a gyönyörû kék ég látszott fehér felhõkkel, melynek zavartalan harmóniáját csak az oda önkényesen elhelyezett vadászrepülõgép – melyet én egy F-14 Tomcat típusúként azonosítottam – bontotta meg. Egyébiránt a névjegykártya az általam teljességgel az ismeretlenség homályából elõbukkanó MR JET CNC nevû cégtõl, pontosabban annak ügyvezetõ-igazgatójától, bizonyos Hegedûs Gabriellától érkezett. 183

No, mármost az ember – legalábbis a szocialista nagyváros öntudatos polgára – ha kézbe vesz egy ilyen típusú névjegykártyát, mindig vegyes érzelmekkel teszi azt. Felfelé menet a lépcsõn egyre csak azon gondolkodtam, milyen komoly szellemi erõfeszítés, micsoda megfeszített team-munka állhat e mögött a szép magyar cégnév mögött, melynek hallatán a potenciális ügyfélnek azonnal beugrik, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkozik a cég. MR JET CNC. Hát nekem speciel halvány lila segéd fogalmam sem lett volna, ha nem írják oda egy sorral lejjebb, hogy ez a cég valójában Üzleti Oktató és Tanácsadó Iroda. Próbáltam rájönni, vajon mi állhat a rejtélyes név mögött. Az MR talán a mister (Mr.) egyfajta változata lehet, jelezvén, hogy ennél a cégnél urak dolgoznak. (Egy röpke pillanatra még az is eszembe jutott, hogy az MR talán a Magyar Rádióra egyik leányvállalatára vagy fiókcégére utalhat, de aztán gyorsan elhessegettem magamtól ezt a gondolatot, a Magyar Rádió háza táján most túl zûrös a hangulat.) A JET, ha jól emlékszem a sugárhajtómû angol megfelelõje, az elfogó vadászt a kártyáról már beazonosítottam. De mi köze MR-nek a JET-hez? Talán a hadseregben elkerülhetetlenné vált leépítés és létszámcsökkentés során munkanélkülivé vált és átképzésen átesett egykori vadászpilóták a cég új munkatársai? (Miért, ha az utcára került pedagógusoknak biztosítási ügynök állásokat kínáltak fel, szerintem a vadászpilóták is nyugodtan elmehetnek üzleti tanácsadóknak. Annyira jó tanácsokat õk is tudnak adni, mint a bankárok, nem igaz?) Persze az is lehet, hogy a JET azt jelenti, a tanácsadó urak sugárhajtású sebességgel szállnak ügyfeleik rendelkezésére. Vagy mindkettõ. Passz. A harmadik résznél, a CNC-nél végképp elakadtam. A CNC betûszóról az én emlékezetemben a számítógéppel vezérelt esztergapad ugrott be nagy hirtelen, ami azután végképp nem illet bele a képbe. Ki tudja, lehet, hogy ez a rész éppen a potenciális célcsoportot, va184

gyis a jól keresõ és üzleti tanácsokért sorban álló CNC-esztergályosokat jelöli? Nem tudom. Hanem, ami még ennél is érdekesebb volt, az csak eztán következett. Pár másodperc elteltével rá kellett jönnöm arra, hogy ismét kíméletlenül és könyörtelenül szembesítettek a rám kiszabott szereppel, vagyis azzal, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgárának a konzumidióta barom, az önálló véleménnyel nem rendelkezõ, döntésképtelen, mammonimádó multikulti fogyasztó szerepét szánják. Ami ezen szörnyû felismerést csak tetézte, egyúttal ismételten szembesülnöm kellett azzal is, hogy mennyire prostituálódott (ne legyünk mimózalelkületûek, mondjuk ki nyugodtan: elkurvult) ez az egykor oly önzetlen és szolidáris emberiség. A végletekig prostituálódtunk, Pénzisten (a Mammon) feltétlen és megkérdõjelezhetetlen imádata most már aggasztó méreteket öltött. Ahelyett, hogy a névjegykártyát a reklámkiadványok után küldtem volna a már jól ismert mozdulatsorral, valamilyen általam eddig ismeretlen okból kifolyólag (talán az Úr keze van a dologban, de az is lehet, hogy a kisördög motoszkált bennem) úgy éreztem, hogy meg kell fordítanom azt a nyomorult névjegykártyát. No, itt kezdõdött a baj. (Illetve tulajdonképpen nem is annyira baj, mert különben ez a cikk nem íródott volna meg. Jó, elismerem, hogy azonnal fel ment bennem a pumpa, no, de hát emberek vagyunk, nem igaz? Végül is erõs felindulásból elkövetett cikkírás lett a dolog vége, remélhetõleg az egész emberiség okulására.) (Majd a cikk végére eldönti a kedves Olvasó, hogy megérte-e billentyûzetet ragadnom.) De vissza az ominózus névjegykártyához! A kártya hátulján ugyanis, a még mindig kék és még mindig felhõs égen fehér betûkkel a következõ mondat állt (Gondolom ez lehet a cég jelmondata): „Az életben az egyetlen biztos garancia a túlélésre a bõség.” 185

Arany drága Skarabeusz-bogaraim! Vagy inkább maradjunk a hagyományos formuláknál, Istenben szeretett felebarátim! Megmondom az õszintét, egy kis idõnek el kellett telnie, mire az input behatolt a vincseszterkatedrába, pedig a retinán és a látóidegen keresztül az agyba érkezett vizuális ingersorozat hibátlanul dekódolódott, és az agy látóközpontja is visszafordította a képet a megfelelõ állásúra, de valahogy mégsem akart összeállni a kép. Szóval, ha lehet ezt mondani, egy rövid, ám annál végtelenebbnek tûnõ hosszú pillanatig nem kaptam szikrát, magyarul lekoccoltam. Tán még a gombát is elvittem volna, ahogyan azt rexezõ körökben mondani szokás, ha a másodperc tört részével késõbb be nem indul a Layout-féle gondolat-feldolgozási automechanizmus, melynek következtében a rendszer újraindítása után a szöveg jelentését illetõen elértem a megvilágosodás magasztos állapotába. Pénzisten üzent nekem. A Mammon igényt tart a lelkemre. A mammonimádók derék hada elkezdte megkörnyékezésemet. Egy dolog azonnal világossá vált számomra. Én ettõl az MR JET CNC nevû cégtõl nemhogy üzleti, de semmilyen tanácsot sem fogok kérni. Miért is? Nos, a kártya hátoldalán lévõ mondat miatt. Nem tudom, ki találta ki, vagy ki íratta rá ezt a mondatot, de az bizony nagyon buta ember volt. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs, hogy sértegessek bárkit is, a „buta” szót nem arra értettem, hogy valaki mûveletlen vagy hiányos képzettségû lenne. Nem. Másról van itten szó, kérem szépen. Tulajdonképpen nem is a mondattal van a baj, hanem annak utolsó szavával, legalábbis – a média szóhasználatával élve – ebben a szövegkörnyezetben. Avagy ha marad az utolsó szó, vagyis a „bõség”, akkor ki kell venni vagy a „biztos” vagy az „egyetlen” vagy a „garancia” szavakat. Szóval ez a mondat – ha lehet ezt mondani, ezer sebbõl vérzik. Annyi minden mást lehetett volna ideírni, ami sokkal, de sokkal jobban megközelíti a valóságot és az igazságot. Mire is gondolok? Nézzünk néhány rövid példát, a teljesség igénye nélkül. 186

Tegyük fel, hogy én egy dúsgazdag, multimilliomos bankár vagyok és golfozás közben – mondjuk a 18. lyuk elõtt, amikor éppen nyerésre állok – golf partnerem és barátom, aki mellesleg orvos, közli velem, hogy nincsenek jó hírei a számomra, a vizsgálatokból kiderült, hogy halálos beteg vagyok, mely betegség a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan, kb. x idõm van még hátra. Ugyan, milyen garanciát jelent nekem ilyen esetben a túlélésre a bõség? Nemhogy biztosat nem jelent, de biztos, hogy semmilyet se jelent. A lóvéval maximum a szenvedéseimet tudom meghosszabbítani, igaz, azt egy, az elit számára fenntartott VIP kórházban tehetem. (A Kaszás egyébként oda is szemrebbenés nélkül bemegy és onnan is kihoz boldog-boldogtalant, ha elérkezett az ideje, nem válogat aszerint, hogy ki mennyire gazdag vagy szegény.) („John Connor! It is time! – said the Terminator.) Szóval a bõség szó helyett egészen biztosan megfelelõbb választás lett volna például az „egészség” szó. Én ugyan nem vagyok üzleti tanácsadó, de úgy vélem, hogy az egészséges életmód egészen biztosan bölcs és kifizetõdõ (üzleti) tanács az üzletemberek és a befektetõk számára is. Meg egyáltalán mindenki számára. Olyannyira így van ez, hogy ma már egyre gyakrabban hallani arról, hogy némelyik cég – a menedzserbetegségeket megelõzendõ – rendszeres orvosi vizsgálatot és/vagy sportbérletet biztosít vezetõinek, egyszóval, talán az „egészség” szó szerencsésebb választás lett volna. (Véleményem szerint.) Tegyük fel, mégsem vagyok gyógyíthatatlan beteg (a kórházban egy véletlen folytán elcserélték a laboreredményeket), ám a hír hallatára a cégem részvényei elértéktelenedtek, a vállalat tönkrement, a konkurencia pedig egy kiéhezett farkascsorda, valamint a fejem felett körözõ dögkeselyûcsapat halálos sebességével veti rá magát arra, 187

ami még egyáltalán megmaradt a csõdbe ment vállalkozásból. Egyszóval, tönkrementem, itt állok egy vas nélkül. Ugyan, milyen garanciát jelent nekem ilyen esetben a túlélésre a bõség? (Épp most illant el.) Nemhogy biztosat nem jelent, de biztos, hogy semmilyen se jelent. Ha látják, hogy a döglõdõ oroszlán egy kis lélegzethez jut, annál nagyobb erõvel próbálják a víz alá nyomni, hogy ezzel a képzavarral éljek. Itt csak egy valami segíthet, a szeretet. A szeretett ereje, a szeretteink, a család, akik (érdek nélkül) önzetlenül akkor is segítenek, ha már senki másra sem számíthatunk, s az élet többször is bizonyította, mindig a legváratlanabb pillanatokban érkezik a segítség. Szóval a bõség szó helyett egészen biztosan megfelelõbb választás lett volna például a „szeretet” szó. (Véleményem szerint.) Tegyük fel, hogy nincs családom, barátaimat pedig törtetõ, kíméletlen üzletemberi magatartásommal és életvitelemmel elüldöztem magam mellõl, így senkire sem számíthatok. Ezért az tûnik a legjobb megoldásnak, ha betörök a legfõbb konkurensemhez, ahonnan értékes dokumentumokat tulajdoníthatok el, melyekkel tönkre tehetem õt. (Ha megdöglött a tehenem, dögöljön meg a tied is! – elvégre, magyarok vagyunk, vagy mi a szösz?!) A terv kivitelezése közben azonban az éjjeliõr észre vesz és rám ereszti a kutyáit, két jól megtermett, vérbeforgó szemekkel vicsorító dobermannt. Ugyan, milyen garanciát jelent nekem ilyen esetben a túlélésre a bõség? Nemhogy biztosat nem jelent, de biztos, hogy semmilyet se jelent. Szórjak pénzt a nyomomban lihegõ kutyák elé? Sokra megyek vele. Itt csak egyvalami segíthet. Az életösztön. Vagyis: futás!!! Szóval a bõség szó helyett egészen biztosan megfelelõbb választás lett volna például az „életösztön” szó. (Véleményem szerint.) Ez csak három rövid példa volt – a teljesség igénye nélkül – arra, hogy nem a mammonimádás, Pénzisten feltétlen és megkérdõjelezhetetlen imádata a túlélés egyetlen és biztos garanciája. 188

Az, hogy most éppen a fenti cég névjegykártyáján szemléltettem elanyagiasodott világunk társadalmi értékrendben bekövetkezett végzetesnek látszó torzulásait, csak a véletlen mûve, éppen ezt a kártyát dobták be. Biztos vagyok benne, hogy ez a kissé furcsa nevû cég remek üzleti tanácsokat ad a hozzá forduló ügyfelek számára, de abban is biztos vagyok, hogy engem nem üdvözölhetnek majd az ügyfeleik sorában, egészen egyszerûen azért, mert az én életfelfogásom és az övék gyökeresen eltér egymástól, ahogyan az a névjegykártyán olvasható mondatból is kiderült számomra. De ezzel nincs semmi baj, ahogy annak idején Mao elvtárs mondta: „Virágozzék ezer virág!” Természetesen a pénz életünk nagyon fontos és szinte nélkülözhetetlen eszköze és valóban szükséges a túléléshez. De a pénz életünkben csak egy eszköz, nem pedig életünk célja! Nem szabad, hogy céllá, mi több, elsõ számú céllá váljon életünkben a pénz! Ha ez bekövetkezik, az ember élete kiüresedik, nem fog tudni örülni semminek és senkinek, a pénz megszerzésén, megtartásán, gyarapításán kívül semmi mással nem fog törõdni, semmi más nem érdekli. Éppen ezért, ha valaki netalán tán ilyen, vagy ehhez hasonló „bölcs” jelmondatokat tartalmazó névjegykártyát talál a postaládájában azt javaslom, hogy a reklámkiadványokkal együtt a szinte az automatizmus határát súroló mozdulatsorral továbbítsa azt a házmester néni által elõre gondosan odakészített papírdobozba. Nincsenek véletlenek! – ahogyan egyik ismerõsöm mondani szokta. Milyen igaza van! Az sem volt véletlen, hogy ezt a kártyát megtaláltam a postaládámban. Egyfajta emlékeztetõ, hogy nem minden a pénz, és nem csak kenyérrel él az ember! Ha pedig egész életünkön át tartó utazásunk során útelágazáshoz érünk, soha ne mulasszuk el, hogy elolvassuk, mi áll az útjelzõ táblán! Könnyebb lesz a választás, hogy merre menjünk tovább. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

189

SUMÁKOLUNK, SUMÁKOLUNK? – avagy Ilyen a fékezett habzású demokrácia? –

Káemkások (KMK= Közveszélyes Munkakerülõk, a munkanélküliek és az állásukból kiebrudalt osztályellenségek jelölésére használt kategória az államszocializmusban) ülnek a padon. Odamegy hozzájuk a szerv. – Hát maguk meg mit csinálnak itten? – Á, semmi különöset biztos úr, csak morfondírozunk. – Na, ide azt a morfondírt, oszt’ mönnyenek! Ez a régi-új vicc jutott eszembe Megyó legújabb megnyilvánulása nyomán. – Ejnye, ejnye elvtársak, sumákolunk, sumákolunk, nem vitatjuk meg a népfrontos javaslatcsomagomat? Már minden létezõ médiumban láthattuk és hallhattuk, hogy a közös lista ötlete egy demokráciaellenes baromság, a parlamentáris berendezkedés pedig nem holmi ad hoc ötlet, amit a népszerûség-hajhászás okán öt percenként csak úgy, hipp-hopp, ide-oda módosítgathatunk. Még a koalíciós partner elsõ embere, Dörmögõ Dömötör is brummogott néhány keresetlen szót arról, hogy milyenek is a javaslataikkal a demokráciát kizáró politikusok. Igaz, õk már sejthettek valamit, hiszen annak idején az emlékezetes D–209-es ügy kapcsán elõ190

ször nem is szavaztak bizalmat a rendszámtáblára hajazó titokszolgának, aztán végül gyõzött a kufárszellem, és a baksist bezsebelve – újabb négy esztendõre az örök ellenzéki Demszky Gábor maradhatott a fõváros fõpolgármesteri székében – mégis csak hivatalában hagyták a hálózati múltjával immáron zsarolhatóvá vált egykori szt. tisztet. Ahogy mondani szokták, a kecske is jóllakott, a káposzta is megmaradt. A szürkeállományára egykor oly büszke, mára már mikropárttá zsugorodott értelmiségi tömörülés megtartotta utolsó jelentõsebbnek mondható posztját, Budapest székes fõváros fõpolgármesteri posztját, a posztkommunista utódpárt pedig – immáron félre söpörve útjából az utolsó akadályt is – zavartalanul hozzákezdhetett az ország módszeres lerablásához. Mindenki tudja, mindenki látja, hogy a miniszterelnök elvtárs javaslatai – finoman szólva – nem jók. (Tudják, mint amikor hosszú idõ után visszatér Losziból a távolba szakadt hazánkfia és itthon maradt ismerõsei megkérdezik tõle: – Na, és milyen ott kint, hogy éreztétek magatokat a messzi Amerikában? – Jól. – Na, de hát egy kicsit bõvebben! – Nem jól.) Sõt, a helyzet olyannyira nem rózsás, hogy még Dr. Kolláth György a mostanság médiaügyeletes alkotmányjogász is azt mondta, hogy a jelenlegi alkotmánybírósági gyakorlatot figyelembe véve a magyar alkotmány nem überelhetõ (nem bírálható felül) egy népszavazással. 191

Az Ügynökre most már európai pártvezetõk is azt mondják, hogy nem értette meg a demokrácia lényegét, sõt egyesek kifejezetten mérgesek rá, mert még mindig a kommunizmusban él. Most értettem csak meg igazán, mire is gondolt van Wenzel úr. A demokratikusan – vagyis a nép által – megválasztott legfelsõbb népképviseletnél, azaz az Országgyûlésben ülõ pártoknál úgy tûnik nem találtak kedvezõ fogadtatásra Megyó javaslatai. Aggodalomra azonban semmi ok, a „csakazértis” politizálás jegyében majd a néphez fordulunk! A mi szeretett népünkhöz, azaz Kádár népéhez. (Aki pedig a néppel szembe menetel az elveszett. Ugye milyen kísértetiesen ismerõs? Aki nincs velünk, az ellenünk!) Most, hogy a mi (szocialisták, posztkommunisták) érdekeink úgy követelik meg, félre lehet tenni kis idõre a demokratikus berendezkedés játékszabályait, majd ez az amnéziában szenvedõ megvezetett nép eldönti, mi legyen a továbbiakban. Aztán, ha megszületett a döntés, újra szóhoz juthat a Parlament és megy minden tovább a megszokott kerékvágásban, mintha mi sem történt volna. Vagy valami hasonló lehet a szocialista média-team forgatókönyvében. (Ez az igazi fékezett habzású demokrácia. Csak addig engedjük, amíg nekünk tetszik.) Kádár népe pedig még itt van. Még sokan itt vannak belõle. A pórnép, az istenadta (vagy inkább az elvtársak dirigálta) pórnép már kétszer is visszaszavazta a hatalomba egykori elnyomóit és kizsákmányolóit, az elvtársakat, brancsukkal együtt. Még a véleményformáló értelmiségnek egy tekintélyes része is a múltban él. Legjobb példa erre, hogy a legnagyobb létszámú újságírókat tömörítõ szervezet, a Magyar Újságírók Országos Szövetsége elnöki székében a hiteltelenné vált Népszabi lemondott elsõ embere, Eötvös Pál landolt igazi klasszikus szocialista ejtõernyõs módjára. A hiteltelenné váló lapja miatt lemondásra kényszerülõ újságcsináló lesz az újságírással foglalkozók szakmai, érdekvédelmi szervezetének elsõ embere. Van ilyen, tényleg? Vagy ez csak itt nálunk történhet meg? 192

Megyó ragaszkodása rossz javaslataihoz és Eötvös kinevezése eszembe juttatott egy kérdést: – Mi lesz akkor, ha Európa rájön arra, hogy itt egy leendõ európai uniós tagország, aki köszöni szépen, de nem kell neki a demokrácia, inkább a hasára (pénzre, tespedt kényelemre, jóléti gengszterekre) szavaz. Már így is eléggé leírtak bennünket, némelyik nyugati sajtóorgánum már most is csak úgy emlegeti hazánkat, mint a térség „bukott angyala”. Mi lesz, ha végképp szalonképtelenné válunk az Európa Házban? Ki raknak minket még a mosókonyhából is? (Lehet, hogy ki küldenek minket a kertbe, és csak a kutyaól jut nekünk? Õrizd a határokat csahos, arra még jó vagy, ha másra nem is!) De tényleg, gondoljunk bele, vajon milyen országkép alakulhat ki egy olyan államról, ahol nagy nyilvánosság elõtt maga a kormányfõ bíztat mindenkit arra, hogy egész nyugodtan – ha tetszik szemrebbenés nélkül – lépjen át a demokratikus berendezkedés keretein és hagyja figyelmen kívül az alkotmányosságot? ELEFÁNT A PORCELÁNBOLTBAN A fentieken kívül volt még egy momentum, mely végképp meggyõzött arról, hogy ez a régi posztkommunista garnitúra – kiegészülve az új generáció, valamint a fiatal baloldal prominenseivel – köszönõ viszonyban sincs a szolgáló, de még a szolgáltató állammal sem. Juhász Ferenc honvédelmi miniszternek a Zengõre telepítendõ radarral kapcsolatos agresszív viselkedésére gondolok. Egyfajta „csakazértis” politizálás folyik ebben a szerencsétlen sorsú országban. Mintha a késõ kádári érában szocializálódott bankár elit – élén az Ügynökkel és csapatával – saját hitbizományának tekintené ezt a közel 93 ezer km²-en elterülõ, egykoron országra emlékeztetõ, ma inkább Magyarország Részvénytársaság néven funkcionáló vagyontárgyat. Csak azért is az lesz, amit én akarok! (közös lista) Csak azért is az lesz, amit mi akarunk! (Akkor is felépítjük azt a nyavalyás radart a Zengõn, ha beledöglötök!) 193

Nem csak Juhász miniszter úr felejtette el a miniszter szó eredeti jelentését (miniszter = szolga), de nagyon úgy tûnik számomra, hogy fõnöke is. A közszolgálat, a köz szolgálata felelõsségteljes magatartást, józan, higgadt mérlegelést, gondos tervezést, stratégiák kialakítását kívánja meg mindazoktól, akik felvállalják ezt a hivatást. És még valamit! Mindenekelõtt elkötelezettséget a Haza iránt! Ezt nem lehet pénzen megvásárolni! A pénzen vásárolt dolgok, vagy eszmék csak ideig-óráig élnek, utána menthetetlenül elenyésznek a történelem és az idõ süllyesztõjében. Jön egy jobb ajánlat, ráígér valaki, a zsoldos pedig fogja a cókmókját és odébbáll. „Csak azért is az MSZP-re szavazok!” – olvashattuk az ATV egyik mûsorának képernyõjén az SMS-t beküldõ nézõ üzenetét. Teljesen felesleges, hogy a nagyokosok éppen mirõl bájcsevegnek a képernyõn, én akkor is az elvtársakra szavazok, mer’ alattuk volt munkám, a kenyér 3,60,- volt, és a sör is olcsóbb volt. (Hornéknak ez bejött.) És ebben az egészben az a legszörnyûbb, hogy közben az ország, a Nemzet a négyévenkénti húzd meg, ereszd meg alatt végképp tönkre megy. Ahelyett, hogy végre Kádár népe is föleszmélne, hogy a vérükön és verejtékükön meggazdagodott elvtársi here réteget végre ki kellene söpörni a hatalomból, hogy új, friss gondolatok kaphassanak szárnyra, s ahogyan a tavasz is megújulást hoz a természetben, az új generációk fiatalos, lendületes szemlélete is megújulást hozhasson, új lendületet adhasson a jobb Magyarország felé vezetõ úton tett utazásunkhoz. Azok a nézõk, akik a fenti SMS-hez hasonló üzeneteket küldenek be az ATV-be, a múlt mellett tették, teszik le a szavazatukat, pedig ahogyan azt nagyon jól tudja mindenki, kétszer nem léphetünk bele ugyanabba a folyóba. Sajnos Juhász honvédelmi miniszter is a múltra szavazott, vagy még mindig abban él, mert azt találta üzenni, hogy jó lesz, ha most már mindenki tudomásul veszi, hogy ez a radar már pedig igenis meg fog épülni a Zengõn, és punktum! (Mer’ az Isten és a Párt is úgy akarja, elvtársak, azér’!) 194

És tessék szépen véget vetni ennek a civili szervezõsdinek meg lokálpatriótáskodásnak! Tessék szépen hazamenni! Legfõbb érték a nyugalom.) Lehet, hogy a Párt úgy akarja, de hogy Isten és az ott élõk nem, abban egészen biztos vagyok. Ahogyan Bódi Lajos – mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná: „Árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége”. Legalábbis úgy tûnik, a HM szemszögébõl valóban nincs különösebb jelentõsége a civilek tiltakozásának, mert magasról lesajnálják az ott élõk aggályait. Igaz, érveik nem állják meg a helyüket, azokról a civilek sorra bebizonyították, hogy vagy hazugságon, vagy tudatos félrevezetésen alapulnak. Népképviselet szocialista módra. A népért, a néppel. Az elmúlt idõk történései alapján – különösen a Zengõn lezajlott kétségbeesett civil kezdeményezésre – az a kép sejlett fel bennem, mint amikor az elefánt bemegy a porcelánboltba. Nem oda való, senki sem hívta, semmi keresnivalója sincs ott, összetör mindent, végül kijön az üzletbõl, s az nagy robajjal összedõlve maga alá temeti a gyanútlan eladót. Kicsit ilyen ez a mi derék posztkommunista, pártállami érában szocializálódott, magát szoci áldemokratának tituláló késõ kádári politikai elitünk is. Koncepciótlanság a gazdaságban, morális válság jelei a társadalomban, erkölcsi, etikai deficit mindenütt, az emberek pedig bizakodás nélkül tekintenek a nem túl távoli jövõbe. Ez pedig sokakban félelmeket szül. Ez azért nagyon veszélyes, mert a félelem megöli a szeretet, szeretet nélkül pedig nem lehet élni. Ahogyan koordinálatlan össze-vissza mozgásával az elefánt végül mindent összetör a porcelánboltban, úgy vagdalkozik a kormányzat is (rosszul kommunikálunk – mondják). Az elsõ néhány összetört teáskészletnél még kellemetlenül érzi magát az elefánt, ám ahogy egyre beljebb és beljebb merészkedik az üzletben, egyre több mindent tör össze. Látja, hogy senki nem mer szólni ezért, kezd tetszeni neki a dolog, s végül kõ kövön nem marad. 195

Lehet, hogy ebben az országos méretû porcelánboltban a szocialista elefánt pusztító tombolása után mi maradunk a romok alatt? A kérdés természetesen költõi, hiszen már most a romok alá kerültünk, gondoljunk csak a hatalmas adósságállományra, melyet Fekete János egykori kommunista bankvezér neveltjei oly hatékonyan szaporítanak, s amely – képletesen szólva – tonnányi súlyként nehezedik rá minden magyar emberre, beleértve a csecsemõket és az aggastyánokat is. Egy ország, egy nemzet sorsával azonban nem lehet felelõtlenül játszadozni, ez nem a tõzsde, uraim! Még akkor sem, ha önök úgy vélik, hogy a saját hitbizományuknak tekintett, egykoron országra emlékeztetõ, ma inkább Magyarország Részvénytársaság néven funkcionáló vagyontárgynak ott lenne a helye. A kormányzati kommunikáció az egy dolog, maga a kormányzás pedig egy másik, s az elõbbi van az utóbbiért, nem pedig fordítva. Bár az igazat megvallva, a Ron Werber helyére érkezett amerikai média-teamnek nem lehet könnyû dolga, a semmit ugyanis meglehetõsen nehéz propagálni. Operett-Magyarországon a sûrûn kipukkanó lufi-demokrácia szenzációi mára már lejárt lemezzé váltak. Odáig jutottunk, hogy az egykor meggyõzõdéses, elvhû elvtársak is felvették a piacgazdaság és a (vad)kapitalizmus fordulatszámát, ma már nem a politikusoknak hisznek megkérdõjelezhetetlenül, hanem a pénztárcájuknak. A komcsizás mára már általánossá vált köreikben, néha már anyáznak is. (Ez utóbbi kijelentést Mediterrán Moszkva néhány vendéglátóipari egységében tett empirikus tapasztaltszerzés céljából végrehajtott próbavásárlásaim során tapasztaltam meg.) Nem azt állítom, hogy ez a legelegánsabb módja a problémás helyzetek kezelésének, mégis, valahol a lelkem legmélyén tökéletesen megértem a proletariátus egykori és mai tagjainak csalódottságát, jogos felháborodását és elégedetlenkedését, hiszen egykori elvtársaik nem ezt ígérték nekik. És nekünk se! Ráadásul, egykori elvtársaik 196

zöme ma is rendezett anyagi körülmények között, vagy kiemelt állami nyugdíjazással tölti a kapitalizmusba való asszimilálódás megpróbáltatásokkal teli napjait, míg a melós ugyanabban a lakótelepi vasbeton kalickában tengeti életét, mint annak elõtte és a remény leghalványabb jele sem mutatkozik arra nézvést, hogy valaha is jobb élete legyen. (Maximum, ha megnyeri a lottón az ötöst!) Szóval, a köz szolgálatának eme sajátos posztkommunista, nem eukonform értelmezése, amit az Ügynök és csapata felvonultat, már elkezdte „jó hírünket” kelteni az új Unióban. A jelenlegi tagállamok valamit sejthettek errõl a múltban erõsen gyökeredzõ diktatórikus mentalitásról, mert a kétsebességes Európa gondolatán kívül már azt is felvetették, hogy bizonyos ideig az újonnan csatlakozó országok polgárai ne utazhassanak szabadon az Európai unió területén belül. (Eddig is tudtuk, hogy pénz az nem lesz, sõt örülhetünk, ha nem kopik föl az állunk, de legalább oda utazhatunk, ahova csak akarunk, mondtuk magunknak, mintegy megnyugtatásképpen. itt Pécsett például a hajléktalanok már szervezik közös útjukat Spanyolhonban, mondván, ott jobban megéri hajléktalannak lenni. Hiába no, találékony fajta a magyar, megél az a jég hátán is! Erre most meg közlik velünk, hogy utazás se lesz, egyáltalán, semmi se lesz! Nincs igazság!) Megtûrt szegény rokonok, másodrendû állampolgárok leszünk. Mindenki válassza ki a számára legmegfelelõbbet! Ahogyan már régebben is leírtam e lap hasábjain, a csodálatos Európa Házból nem sokat fogunk látni, a legfelsõ Penthouse szint helyett nagy valószínûséggel az alagsorban lévõ mosókonyhában nyerünk majd elhelyezést. Nem mondom, hogy a polgári kormány vezetésével mi lettünk volna a díszvendég, de talán jó esélyünk lett volna legalább a földszint valamelyik kérójába becuccolni. (Egy fokkal jobb, mint a mosókonyha a szuterénben. Azonkívül nem kell lépcsõznünk, ha netalán elromlott a lift.) 197

A bankárkormány „BUKSZ”-indexe erõteljesen lefelé tendál, úgy hírlik elõbb-utóbb a fõ tõzsdeguru is távozni kényszerül. Már megkezdték kivásárolni alóla a pártot, mely könnyen elvezethet oda, hogy a fiatal trónkövetelõk egyszerûen leváltják, s az egykoron országra emlékeztetõ, ma inkább Magyarország Részvénytársaság néven funkcionáló vagyontárgy gazdát cserél. Volt KISZ-es funkcicsemetékbõl milliárdossá vált businessmanek veszik át, és viszik majd tovább a bankárkommunizmus stafétabotját hazánkban. Hiába no, a piacon már csak ilyen farkastörvények uralkodnak, a gyengét menthetetlenül eltapossák, hulljon a férgese! Az ostoba „csakazértis” politizálás, holmi fékevesztett dzsentri urizálás módjára szinte hónapok alatt eldorbézolta az ország vagyonát, s jó hírét. Ha pedig némely elvtárs még ilyen körülmények között is kihullik a rostán (megméretik és könnyûnek találtatik), jó fajta kommunista ejtõernyõs módjára az állami szféra helyett immáron az üzleti világba „bukik”, valamilyen zsíros igazgatótanácsi tagság vagy tanácsadói poszt formájában. Csak a szocialista nagyváros öntudatos polgára és a hozzá hasonló milliónyi honfitársa – az ún. kisember – élethelyzete nem akar gyökeresen jobbra fordulni Igaz, a különbségek csökkentésére tett erõfeszítések terén Don Tollerone, Mediterrán Moszkva teljhatalmú ura élen jár a magyar politikusok között, hiszen a szocialista (értsd posztkommunista) honatyáktól szokatlan módon, mindent megtesz azért, hogy a pórnép is érezzen valamit a burzsoázia diszkrét bájából. A helyzet ugyanis az, hogy Pécsett – ellentétben az ország más településein lakó honfitársainkkal –, senki nem ütközik meg azon, senki nem háborodik fel, senki nem irigykedik amiatt, hogy hazánk jelenlegi ideiglenes kormányfõje – akit a dús képzeletû nép csak a Kárpátok Cicerójaként emleget –, nos, hogy ez az ember 600-as Merdzsóval érkezik a Nap-kelte Angol utcai média-fõhadiszállására. 198

Nem bizony. Mer’ itt, a kommunizmus utolsó déli fellegvárában még a kukák mélyén kotorászó, létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas, és a mára már tartalékait végképp felélõ egykori bányász proletár is a Törökországban összeszerelt Mercedes csuklósbusz-flotta tagjain zötykölõdhet szeretett városának kátyúkkal és úthibákkal tarkított utcáin.. Nálunk kérem szépen az egyszerû melóstól a miniszterelnökig bezárólag mindenki Merdzsóval utazik. (Ez már maga a megvalósult kommunizmus, elvtársak, úgy ám! Eltûnt az osztályok közötti különbség. Munkás. paraszt és értelmiség együtt, kéz a kézben szállnak fel a Mercedes buszra. Ezért érdemes volt harcolnia Kun és Szamuely elvtársaknak.) Derék szocialista vezetõink – beleértve Toller polgármester urat is – tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy jelenleg (még mindig) átmeneti idõszakban élünk (még vagy 20-30 évig biztosan, erre jól rá lehet húzni mindent), ebbõl kifolyólag még tanuljuk a demokráciát. Talán éppen ezért, a Mercik ajtaira kis matricákat ragasztottak, melyeken az alábbi szöveg olvasható: Tisztelt Utasaink! Ezt az autóbuszt az Önök pénzébõl Önöknek vásároltuk. Vigyázzunk rá együtt. Dr. Toller László Arra gondoltam, Megyó nosztalgiába hajló diktatórikus ámokfutása és agresszív véleménycserét folytató minisztere, Juhász Ferenc ténykedését látva, hogy nemcsak a buszokra kellene kitenni 199

egy, az állagmegóvás magasztos eszméjét propagáló matricát, hanem az egész országra is. Valahogy így: Tisztelt Magyarjaink! Ezt az országot az Önök pénzébõl Önöknek építettük. Vigyázzunk rá együtt! Álmos, Elõd, Ond, Kond, Tas, Huba, Töhötöm, Szent István, Mátyás király, gróf Széchenyi István, Nagy Imre stb. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

200

MUSZÁJ-ORSZÁG – avagy „Egy ország, ahol semmi sem az, aminek látszik” –

„Nagy úr a szükség!” – tartja a régi mondás. Az internacionalisták és kozmopoliták éveken át tartó országlás címén folytatott ámokfutásukat szemlélve (és elszenvedve) egyre inkább világossá válik mindenki számára, hogy ez a sajátos érdekközösség, mely kormányzati koalíció formájában immáron két alkalommal is manifesztálódott, egyetlen célból jött létre, minél több pénzt eltenni. A konc, a lóvé, a lé, a zsé, a steksz, a mani, a mammon, ami összetartja õket, és a hatalom iránti vágy. Ebbõl az okból kifolyólag aztán néha érdekes, hogy ne mondjam komikus pillanatoknak lehetünk szem- és fültanúi. Ilyen ez a mostani is, amely azt hiszem a maga nemében egyedülállóan páratlan, és már-már a kabaré határát súrolja. (Asszem most már tényleg itt lenne az ideje, hogy a Heti Hetes sztárja, a jó öreg Farkasházy fogja a bõröndjét és kezdjen csomagolni. Teddy, fogd a cókmókodat és menet!) Szóval láttunk már sok mindent, de megint azt kell mondjam, hogy ez, ami most történt, ez überel minden eddigit. Most már annyira kilóg a lóláb, hogy mindenkinek, még a koalíciós partnernek is szemet szúr. Annak idején, az Ifát lefejelõ Horn Gyula (akkor még nem volt Horn Gyula-díjas), szóval a kis-nagy ember minõsítése borzolta a koalíciós kedélyeket, amikoris az egykori pufalykás szerint, az, amit a Kuncze Gábor vezette belügyminisztérium produkált, na az minden volt, csak közbiztonság nem. Úgy tûnik az élet a legnagyobb rendezõ, s most megadta a lehetõséget a Hit Gyülekezete által csak „száz kiló marhahúsnak” titulált Dörmögõ Dömötörnek, s a 201

liberális pártelnök most végre revansot vehetett posztkommunista társbérlõin. De maga a szituáció az, ami számomra a legérdekesebb. Minimum jelzésértékû! Posztkommunisták, a proletárdiktatúra kiszolgálói és haszonélvezõi, valamint a hozzájuk dörgölõdzõ ún. szalonellenzékiek papolnak nekünk arról – egymást túllicitálva –, hogy mi is a demokrácia. A birkatürelmû nép pedig, mintha csak csipkerózsika álmából eszmélne, csigalassúsággal nézi, hogyan veszik hülyére immáron nem tudom hányadszor. Beszopja ezt is. (Hát persze! Majd’ elfelejtettem, ez az amnéziások országa!) A végtelenül megértõ és toleráns szabaddemokratáknál elszakadt a cérna, a bankárkommunisták number one reprezentánsa, a még mindig elegáns és sármos James Gond kiverte náluk a biztosítékot. Azt még tolerálták, hogy a (nemzetközi) nagytõke által mozgatott bábkormány fõbábúja ókor ókor hülyeségeket beszél, vagy megbotlik a nyelve egy-egy nehéz szónál (lásd útelágazódás). Istenkém, nem lehet mindenki egy retorikai zseni, Ciceróból is csak egy volt. De, hogy most már végképp a demokrácia- és az alkotmányellenes kijelentések kerüljenek túlsúlyba a miniszterelnök ad hoc jellegû ötletbörzéin, no az már a jelek szerint a liberális törpepárt derék képviselõinek is sok(k) volt. Mára annyira nyíltan láthatóvá váltak a diktatórikus, az egykori államszocializmus eszmerendszerét visszaidézõ kormányzati hatalomgyakorlás momentumai, s annak eszközrendszere, hogy ez már kezd kínossá válni a kisebbik kormányzó párt számára is. Ugyanis, ha ez a véd- és dacszövetség továbbra is ilyen sziklaszilárdan fennáll, és az egykori szalonellenzék szó nélkül hagyja a fináncoligarcha Medgyessy (és az amerikai média-team) irányából érkezõ demokráciát és alkotmányosságot érõ támadásait, akkor oda az egyetlen szabaddemokrata pozitívum, amiért a magyar értelmiség tekintélyes része feltétlen odaadással rajong: az örök ellenzéki szerepe. 202

Manipulációval, riogatással, humorosnak szánt vizualitással, zavaros és félrevezetõ kommunikációval két esetben is sikerült elhitetni a magyar néppel – de legfõképpen a fõvárosi értelmiséggel –, hogy az egyetlen üdvözítõ megoldás az, ha az örök ellenzékinek tartott (és leghangosabban kommunistázó) világpolgári kozmopolita attitûdökkel megáldott (vagy megvert) szalonellenzékiek elegánsan és zökkenõmentesen (szemrebbenés nélkül) hozzádörgölõdznek a szegfûmintás utódpárt egykori elvtársaihoz. A nép pedig elhitte. Ezt is. Mostanra azonban eljutottunk egy olyan pontra, ahol már a szürkeállományára egykor oly büszke, valamikori ávósok leszármazottait is a soraikban tudható liberális párt is felemeli szavát, s mintha kezdene kihátrálni a számára is egyre kínosabbá váló szituációból. (Lehet, hogy annak idején a D–209-es ügy kapcsán tartott szavazást nem kellett volna megismételni, és érvényben hagyni az elsõ voksolás eredményét?) Most már õk is észrevették, hogy baj van. Mégpedig nagy baj. Már a gazdasági gondok sokasodásánál is szót emeltek, igaz, akkor a kommunikációnak még az volt a fõ üzenete, hogy mindenrõl a „fiúk”, azaz OV és csapata tehet, bár már akkor is megmutatkoztak a két párt közötti szemléletbeli különbségek. Emlékezzünk csak a Nap-kelte augusztus 20-i adására, ahol Miska Kancsó harmadik nekifutásra sem tudta megértetni Smith ügynökkel, hogyan is mûködnek valójában a kapitalizmus gazdasági folyamatai. Most azonban ennél már jóval nagyobb a baj. A szabaddemokraták ugyanis, ha mégoly hatalom- és pénzéhesek is, mint koalíciós partnerük, egy valamiben azonban különböznek tõlük, utálják a mindenható államot, a diktatórikusat meg aztán különösképpen. A jelek szerint a kormányfõ újabb és újabb ötleteivel elérkezett egy olyan ponthoz, ahol az SZDSZ elsõ embere félig-meddig, kénytelen kelletlen, ki kellett hogy mondja – talán jelzésként a nagyobbik koalíciós partner felé –, hogy eddig és ne tovább! Itt van az a határ, 203

ahonnan már ez a kufár lelkületû, magát liberális szellemiségûnek mondó sajátos értelmiségi érdekcsoportosulás sem tud közösséget vállalni ezzel az elfuserált, bábuként mozgatott percemberkével. Az SZDSZ valamilyen érthetetlen okból kifolyólag, a gengszterváltás óta zseniálisan képviselte ezt az ördögi kettõs mentalitást. Ez abban nyilvánul meg, hogy ma már mindenki természetesnek veszi, az egykor leghangosabban kommunistázó SZDSZ politikusainak azonnali feltûnését a posztkommunista elvtársak oldalán, ha az MSZP megnyeri a választásokat. És ezt már kétszer eljátszották velünk. (Nagyon úgy tûnik, hogy teljesen hülyének nézik ezt a szerencsétlen népet. Lehet, hogy azok is vagyunk? Nem, nem hiszem. Csupán arról van szó, hogy megint visszakanyarodunk ahhoz, hogy ez bizony az amnéziások országa.) No, de térjünk vissza a neuralgikus ponthoz, és nézzük a koalíciós partnerek közti ütésváltást. És akkor innentõl kezdve idézzük fel szó szerint, mit is mondott Miska kancsó elsõ felindulásában James Gond lobbitanácsra vonatkozó javaslatára: „Most, ha valaki ide be akar vinni egy szereplõt, aki nem is létezik a közjogi rendszerünkben, de akinek a döntései adott esetben kötelezõek lehetnek a kormányra nézve, az most már én is azt kell mondanom, hogy tényleg nem ismeri a magyar alkotmányt, kétségkívül nehéz, mer’ nincsenek benne képek, de ezzel együtt is, tanulmányozásra érdemes olvasmány lenne.” Nézzük is meg mindjárt, hogy nagy általánosságban mik is voltak Megyó javaslatai: • Állítsanak a pártok közös listát. • Válassza a nép közvetlenül az államfõt. • Legyen kisebb a parlament. Jelzésértékû az a fajta kommunikációs csapatmunka, melyet az amerikai média-team folytat, hiszen emberüket és az általa feldobott 204

látszat problémákat sikerült a politikai közbeszéd középpontjába állítani, elterelve ezzel a lakosság, de fõként a média figyelmét a valós problémákról. Ezt fejelték még meg azzal a zseniális húzással, hogy Megyót újra a nép közé engedték. Igaz, csak az õ népe, azaz Kádár népe közé, ügyelve arra, hogy lehetõleg kevés férõhelyes helyszíneken legyenek ezek a találkozók (lásd pécsi Mozgalmi Ház). (Megint csak így zárójelesen, jó szokásomhoz híven. A világért sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy gúnyolódnék vagy heccelõdnék hazánk jelenlegi ideiglenes kormányfõjén, de a tények kedvéért meg kell jegyeznem, hogy annak idején Viktor király szerepléseit jóval nagyobb tömegek kísérték széles e hazában, általában kivetítõket is el kellett helyezni a rendezvények helyszínei elõtt az utcán, hogy a kint rekedt emberek is lássák és hallják, a nagyembert. Most meg befér a pécsi Mozgalmi Ház kultúrtermébe az az 50-60 nyugdíjas. Hát persze, az öregek már nem szívesen mozdulnak ki otthonról. Gondolom ezzel Rosner, Silberstein és Greenberg urak is tisztában vannak.) Mi az üzenet lényege? Aki nem ért egyet a javaslatokkal, az a néppel menetel szembe. A legszebb kádári idõket idézõ mentalitás. Emlékeznek még? „Aki nincs velünk, az ellenünk!” Érdekes eleme ennek az egész népszavazás kezdeményezési hajcihõnek az is, hogy a kormányfõ nem is kezdeményezhet népszavazást, legfeljebb a kabinetben terjesztheti elõ javaslatait, s csak a kormány jogosult arra, hogy népszavazást kezdeményezzen. Mielõtt még valaki azt mondja, hogy ez egyszerû technikai kérdés csupán, annak felhívom szíves figyelmét arra, hogy ez egy újabb pont a jogállamiságtól elfelé vivõ úton, melyre most a titokszolga oly erõteljesen rálépett. De térjünk vissza ahhoz, hogyan reagált a saját pártjának radikális szárnya által csak „száz kiló marhahúsnak” titulált liberális mikro-pártelnök szavaira a Kárpátok Cicerója. Idézem: „Lassan már olyan érzésem van, hogy az SZDSZ fél a demokráciától. Fél attól, hogy az embereket bizonyos kérdésekben megkérdezzék.” 205

No, mármost a hazai politikai életet behatóbban tanulmányozók nem olyannak ismerik Dörmögõ Dömötört, hogy egy efféle választ csak úgy szó nélkül hagyna, azonnal – egy órán belül – jött a riposzt, a viszont válasz. Megint szó szerint: „Õ (mármint Kuncze Gábor – A szerk.) már akkor tudta, hogy mi a demokrácia, amikor mások még a diktatúra kiszolgálói voltak.” No, itt álljunk meg egy polgári szóra! Itt van az eb elhantolva. A szabaddemokrata pártelnöknek ezzel a kijelentésével mindenki számára Napnál is világosabbá vált, hogy ezek ketten – a komcsik és a libsik – utálják egymást, a költõ szavaival élve, mint a kukoricagölõdint. Kizárólag a pénzért és a hatalomért való vágyakozás az, ami (ha fogcsikorgatva is, de) összetartja ezt a politikai és gazdasági érdekközösséget. (Kilenc az emberek ujján ragyogjon, kik mindenekelõtt hatalomra vágynak.) Meglepõ és mulatságos! Az egykori titokszolga oktatja ki az egykori szalonellenzékit demokráciából, az meg válaszul kíméletlenül a pofájába vágja a másiknak, hogy még te beszélsz, hiszen a diktatúra szekértolója voltál. Nem gondoltam volna valaha is, hogy ilyet kell leírnom, de azt hiszem, most már a szabaddemokraták tehetnék föl a Bayer Zsolt által már három kötet elejére is felfirkantott kérdést, miszerint: Hol a pofátlanság határa? Csak a vak nem látja, hogy mi folyik ebben az országban. Ez a sajátos, nemzetietlen társbérlet eresztékeiben recseg-ropog, a véd- és dacszövetség még áll, bár a kisebbik partner kínosan ügyel arra, hogy kifelé a nagyközönség felé önálló arcát mutassa, még a látszatát is szeretné elkerülni annak, hogy beleolvadt õ már a nagy vörös masszába. Pedig már nyakig benne van. Aki pedig mindezek ellenére még mindig hisz nekik, annyira szereti a komcsikat és Smith ügynököt, az lépjen be egy Kovács László Fan Clubba. Ha döglõdni kezd az oroszlán, megjelennek a hiénák és a sakálok is. Persze elõfordul olyan is, hogy a dögevõk túl közel merészkednek 206

a legyengült nagyvadhoz, ám az még egy utolsót horkantva elijeszti maga mellõl a gyáva haszonlesõket. Valami ilyesminek lehettünk tanúi Eörsi Mátyás legutóbbi poénosnak szánt megnyilvánulásánál is, amikor sokak véleményét végre hangosan is kimondta a liberális képviselõ, nevezetesen, hogy Megyó húzzon el! (Hogy hova azt nem mondta, de úgy vélem a dús képzeletû nép maga is kitalálta, melyik hely lenne a legmegfelelõbb a miniszterelnök elvtársnak.) Igaz, másnap már sunnyogva bocsánatot kért a hirtelen nagyhangúvá vált képviselõ. (Kérek engedélyt meghunyászkodni.) Megmondom az õszintét, Eörsi képviselõ úr sajátos politikai vitakultúrája (vagy vitakultúrálatlansága) üdítõ színfoltot jelentett számomra a sok mimózalelkületûvé vált, cizelláltan fogalmazó, néha már túlzottan visszafogott, diplomatikus fõ hallja kend között. Ugyanis életszagú volt a dolog. Mintha az Országház falain kívül is élnének emberek. Ha nagyon demagóg szeretnék lenni azt is mondhatnám, hogy végre egyszer – majdnem azt írtam, hogy felhallatszott a nép hangja a nagyságos Parlament falai közé, de közelebb járok az igazsághoz ha azt mondom –, hogy végre-valahára valaki a titokszolga miniszterelnök pofájába vágta az igazságot. A nyers és kemény stílusért senkitõl sem kérek elnézést, ugyanis a szocialista nagyváros öntudatos polgárával gyakorta megesik, hogy Mediterrán Moszkva utcáin barangolva az urbánus szubkultúra mélységes bugyraiban empírikus tapasztalatszerzés céljából végzett alámerítkezések során a koszon kívül más is ragad az emberre, mondjuk a „nép hangja”. (Ha nagy szavakat szeretnék használni.) Ja és a stílushoz még csak annyit, hogy nemcsak a kormányfõ mondatai és cselekedetei azok, amik hiteltelenné teszik õt nagyon sok ember szemében (minimum a fél ország), hanem maga a kormányfõ személye is rendkívül sokakat irritál. Egy biztos, nemcsak a proletariátus mára már lecsúszott, kétes egzisztenciái és az egykor hithû (és elvhû) szocialista szavazók kom207

csiznak, hanem az értelmiségük tekintélyes része is. Ahogy ürül a brifkó, úgy nõ exponenciálisan az elégedetlenkedõk száma is. Ezen pedig az országos koncertturnéra ráncigált bülbülszavú Ügynök és a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjas kamerák elõtti reklámszagú kézfogása sem segít. Utólag áldom az eszem, hogy nem szálltam le a buszról a nyugdíjasokkal együtt az Építõk útjai megállónál. A Mozgalmi Ház (igen kedves nem pécsi olvasók, itt ilyen is van, bizony ám! 2004-ben! Nem semmi, igaz?), szóval a Mozgalmi Ház vendége volt James Gond – ahogyan azt a Hír Televízió másnapi bejátszásából megtudtam – és tartok tõle, hogy ha egy légtérben tartózkodtam volna hazánk jelenlegi ideiglenes miniszterelnökével és még mikrofonhoz is jutok, kényes kérdéseim következtében valószínûleg szekrény méretû biztonsági emberek távolítottak volna el a helyiségbõl. Már, ha egyáltalán lehetett kérdezni. Baloldali politikai fórumok terén nem rendelkezem nagy tapasztalatokkal, nem szoktam efféle helyekre járni, csak felidegesíteném magamat. Azt tudom, hogy Lovas István, Molnár Tamás, vagy Bayer Zsolt elõadásain a közönség is mindig kap lehetõséget arra, hogy kérdezzen és én még egyetlen alkalommal sem tapasztaltam, hogy valakit eltávolítottak volna a terembõl, mert az elõadónak nem tetszett a feltett kérdés. Száz szónak is egy a vége, itt semmi sem az, aminek látszik! Muszáj, hogy ezt most már végre mindenki észre vegye. Ez a saját, jól felfogott érdekünk. Muszáj eltûrnünk – már megint – a posztkommunisták országbitorlását, a liberálisok nemzeti identitást és öntudatot romboló oktatás- és médiapolitikáját. A kisebbik koalíciós partner most már lépten nyomon belerúg egyet kenyéradó gazdájába, kifelé azt a látszatot keltve, hogy õk tulajdonképpen nem tehetnek semmirõl, a Fidesz az oka mindennek, arról meg aztán végképp nem õk tehetnek, hogy a szocialisták hülyék a kormányzáshoz. Igaz, annyira azért nem hülyék, hogy a szabadmadarak egy 208

konstruktív bizalmatlansági indítvány formájában végképp magára hagyják az Ügynök által dirigált mára bankárkommunistává átvedlett alkuszpártot. (vagy inkább helyesebb lett volna Altus-pártot írnom?) Itt senki sem az, aminek látszik. A kormányfõ most már az alkotmányjogi zseni szerepében tetszeleg, kevés neki a „Magyarország elsõ számú bankárkommunistája” megtisztelõ ( és tõle kétségkívül elvitathatatlan) titulus. K. László, budapesti vállalkozó, jelenleg hazánk külügyminisztere (copyright by Pörzse Sándor) pedig társadalomtudósi babérokra tör. A külügyek mellett arra is marad ideje, hogy az egyed(vissza)fejlõdés zászlóégetéstõl emberégetésig tartó szakaszával is megismertesse a nagyközönséget. Aszály, viszály, muszáj. Mi már a harmadik szakasznál tartunk, a természeti csapásokat és a politikai árokásásokat követõen muszáj eltûrnünk az ideológiai állóháború fülsiketítõ csatazaját is. De hogyan jutottunk idáig? Ha a Biblia nyelvén akarnék fogalmazni azt mondanám, az eredendõ bûn az volt, hogy annak idején a gengszterváltáskor a komcsikat nem zárták ki a politikai hatalomban való részvételbõl. Ja, és mindehhez még a hab a tortán, most érkezett a hír, hogy Roni fiú visszatér. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

209

SIFRÍROZUNK, SIFRÍROZUNK? – avagy Verselemzés, ahogy a hegesztõ látja –

Hol is kezdjem? Talán a legjobb lesz, ha az elején. A reggeli vasalás monotonitását csökkentendõ, a távkapcsoló segítségével „életet leheltem” a jó öreg száz kilós Philipsbe, azaz feszültség alá helyeztem a készüléket. Gondoltam halk háttér-televíziózással teszem hangulatosabbá ezt az általam cseppet sem kedvelt muszáj házimunkát. Bár ne tettem volna! A mostanság képernyõmön ritkaságszámba menõ, hajdan szebb napokat is látott Nap-kelte, mely egykor a legnézettebb reggeli beszélgetõs mûsor büszke cím birtokosának mondotta magát, most is gondoskodott arról, hogy felmenjen bennem a pumpa. A mára már inkább jellegzetes szörcsögõ légzésvételérõl mint inkább színvonalas rendezéseirõl elhíresült polihisztori magasságokba törõ parafenomén Verebes István – kit a dús képzeletû nép költõien csak a bazidai Darth Vader jelzõs szerkezettel ruházott fel – most sem okozott meglepetést. Az audio-vizuális közszolgálati nyalás (jól hallható nyelvcsapásaival) és az alákérdezés begyakorolt verbalitása zökkenõmentesen bugyborékolt elõ Tália egykori papjából, bár egyik interjúalanya, a köztiszteletben álló Moldova György a délelõtt folyamán egy alkalommal megjegyezte: – Te is csak makogsz. Szóval. Nem is lett volna semmi gond, csak hát a meghívott vendégek, az Írószövetségtõl a közelmúltban elegánsan távozott három kitûnõség – a nevüket sajnos nem jegyeztem meg – gondoskodott 210

arról, hogy megint kijöjjek a béketûrésbõl. Azon természetesen már meg sem lepõdtem, hogy a legfõbb bûnbak szerepére kiszemelt Döbrentei Kornél költõt nem hívták meg, õ rá, az õ véleményére a kutya sem kíváncsi. Hiszen az, hogy maga az ügy legfõbb érintettje – ha tetszik kirobbantója –, hogyan vélekedik errõl az egészrõl, a kialakult helyzetrõl, s annak eszkalálódásáról, az bizony nem érdekli az Angol utcai médiagurukat, viszont a lakosság minél teljesebb, szakszerûbb, elfogulatlanabb, közszolgálatibb tájékoztatása érdekében megkérdezünk másik száz embert, majd azok elmondják, hogy mit is gondolt a költõ, amikor megfogalmazta és belekódolta beszédébe antiszemita és kirekesztõ gondolatait. (Sifrírkulcsról meg mindenki maga gondoskodjon!) Annak idején a középiskolában az egyik legkedvesebb tantárgyam a magyar nyelv és irodalom volt, köszönhetõen csodálatos magyartanáromnak Vili bácsinak, aki sajátos egyéniségével, szemléletmódjával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Ön kedves Olvasó, most ezt a lapot a kezében tarthatja, vagy éppen monitorján lapozhatja. A számomra oly kedves, szeretett és tisztelt tanár úr és az általa tanított tárgy iránti szeretet ellenére egyvalami volt, amit rettenetesen utáltam a magyarban, hogy pontosabban fogalmazzak, egyszerûen tök fölöslegesnek tartottam, ezzel ki lehetett kergetni a világból, s ez a verselemzés volt. Mer’ a költõ most erre meg arra gondolt, ez meg itt egy párhuzam az ilyen meg olyan eszmeirányzattal, ez a megszemélyesítés pedig a szerzõ fiatalon pestisben elhunyt testvérbátyjának unokanõvérére utal, és így tovább. Szentül meg voltam gyõzõdve arról, hogy ebbõl az egészbõl egy szó sem igaz, Vili bácsi találta ki az egészet, meg a többi magyar tanár. Eljátszadoztam a gondolattal, mi van, ha a költõ egy szép nap sétált valahol egy parkban, vagy egy erdõben, leült egy fa alá és egyszerûen írt egy szép verset. Utólag aztán gyártottak hozzá valamilyen ideológiát. Hogy jön ide a verselemzés? – kérdezheti az Olvasó. 211

A „kódolt antiszemita beszéd” szófûzér az, ami kihozta belõlem az állatot, ha szabad ilyen urbánus módon megfogalmaznom a problémakör lényegét. A három ex-írószövetségi tag (a többi kilépõvel egyetemben) ugyanis antiszemitizmust vélt felfedezni hazánk ma élõ talán legkitûnõbb költõjének Tilos Rádió elõtt elmondott beszédében. Aztán utólag rájöttem, hogy megint velem van a baj, hiszen egy olyan országban, melynek vezetõje egy titokszolga, ne csodálkozzunk azon, ha csak kódoltan (kódolt beszéd, kódolt gondolatok formájában) tudnak gondolkodni az emberek, s máris a sifrírkönyvért meg a kódtáblázatokért nyúlnak, ha arra kíváncsiak, hogy mit is mondott valójában a nyilatkozó. Miután a szombat reggeli vasalást letudtam és kellõen felbosszantottam magamat a Döbrentei-ügyön, Sárközy jogászprofesszor némileg megnyugtatott, tõle ugyanis megtudhattam, hogy hazánkban véget ért az eredeti tõkefelhalmozás (értsd: szabadrablás) korszaka. (Át is ülnek az elvtársak most a dodzsembõl a Ferrariba. Jöhet a rock and roll! – ahogy Indián, a szabad szájú villalakó mondaná.) Ahogy az elõbbiekben már említettem, a három ex nevét nem jegyeztem meg, számomra õk csak a hegesztõ, pardon az apparát voltak. Az éppen akkor és ott ügyeletes média-apparát, akiknek akkor és ott meg volt szabva a meghatározott feladatuk, vagyis a kódolt antiszemita beszéd, s ezzel együtt Döbrentei veszélyességének hangsúlyozása reggeli fõ mûsoridõben. A Döbrentei-ügy pikantériája, hogy hazánk ma élõ talán legnagyobb poétája éppen most kapott alternatív Kossuth-díjat. Aki esetleg nem kellõképpen tájékozott az alternatív Kossuth-díjat illetõen, annak elmondom, hogy a díjat odaítélõ kuratórium kizárólag Kossuth-díjas tagokból áll. Kossuth-díjat nem kaphat akárki, tehát minimum jelzésértékû egy olyan kuratórium döntése, melynek minden tagja Kossuthdíjas. Indoklásukban Nagy László örökségének méltó továbbvivõjének nevezték Döbrentei Kornélt, közben pedig jó néhányan kiléptek az Írószövetségbõl a költõ szavai miatt. 212

Na mindegy. A mûsor ment tovább, s mindjárt jött a következõ hidegzuhany, Moldova Györgytõl megtudtam, hogy szélsõjobboldali vagyok. Természetesen nem arról van szó, hogy a 70. születésnapját ünneplõ író mereven a kamerába nézve azt mondta, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára, Mediterrán Moszkva X utca Y szám alatti lakos szélsõjobboldali (antiszemita és kirekesztõ), hanem azt mondta, hogy Magyarországon ma nincs jobboldal, csak szélsõjobb. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Megyót és csapatát is leszarozta. (Könnyû neki, kibicnek semmi sem drága.) Ennyinek már éppen elégnek kellett volna lennie, hogy a távkapcsolóért nyúljak és átváltsak a lassacskán egyetlen nézhetõvé váló csatornára a Hír TV-re, ám a ruhapakolás közben errõl teljesen megfeledkeztem. Ez volt a baj. Smith ügynök, derék külügyérünk tûnt fel a képernyõn. Mit mondjak? Inkább nem mondok semmit. Valami élményszámba ment a vele folytatott diskurzus. Kovács huszár f6-tal nyitott, majd rosált. Darth Vader egyébként meglehetõsen aktívnak mutatkozott a beszélgetés alatt, amin meg is lepõdtem. A szocialista pártelnök – egyebek mellett – kitért az MSZP március 12-i rekord rövidségû kongresszusára is. A lakosság ismét szembesülhetett azzal, hogy a kormányváltáskor nem készült leltár. (Legalábbis Kovács szerint.) Érdekes, és a Nap-kelte mûsorvezetõitõl szokatlan momentuma volt a beszélgetésnek, amikor Kovács László a jóléti intézkedésekrõl (100 napos programok) elmondta, hogy azok mintegy 4 millió ember helyzetén javítottak. Verebes erre megkérdezte, hogy miért nem érzik ezt az emberek, hiszen a közvélemény-kutatási adatok a párt rohamos népszerûségvesztésérõl számolnak be. A párt elsõ embere egy rendkívül érdekes (karácsonyi) hasonlattal válaszolt, melynek kapcsán végre megértettem, miért is olyan fontos a szocialista párt számára a parlament elõtti jégpálya. A miniszter úr (vagy elvtárs, ki213

nek hogy tetszik) azt mondta, a gyerek, amikor karácsonyra ajándékot kap, annak örül. Két három hónap múlva azonban már új ajándékra vágyik, csakhogy nem telik rá. (Erre szokták azt mondani pajkosan összekacsintva, hogy ügyes.) Igen ám, csakhogy Darth Vader az alábbi aprócska, ám annál fontos és lényegre törõ kérdést tette fel Kovácsnak: – Ennyire gyerekek lennénk? (Igen Pistám, ennyire gyerekeknek néznek minket. Hülye gyerekeknek!) Elfelejtõdtek a 100 napos programok pozitívumai, melyek négy millió emberrel tettek jót. Valóban errõl van szó? Vagy rossz a kérdésfeltevés? Nem inkább arról van szó, hogy elértéktelenõdött? (Ha tetszik, elinflálódott?) Mert a kettõ nem ugyanaz. Aztán itt van még néhány gyöngyszem Smith ügynöktõl, a teljesség igénye nélkül: „Az elõzõ kormánynál a szó volt az elsõ, nálunk a tett.” (No comment.) Derék külügyérünk arról is beszélt, hogy mennyire nem szép dolog úgy kampányolni, ahogy politikai ellenfelük teszi, nevezetesen hogy azt mondják a szocialista kormány ennyi meg ennyi pénzt vesz ki az emberek zsebébõl. Persze, hogy mindenki rögtön a zsebéhez kap. Csak azért, nehogy valaki megint az amnéziások országában találja magát nagy hirtelen, halkan és tiszteletteljesen feltenném a kérdést: – Ugye mindenki emlékszik még a 2002. évi választásokra? Melyik is volt az a párt, amelyik állandóan arról harsogott, hogy ellenfele mennyi pénzt vett ki a nyugdíjasok zsebébõl? Ó szent kettõs mérce! Már megint tetten érhettük. Lassan strigulákat kéne húznom, ahányszor találkozunk vele. Nem az az elsõ, ki hogyan tudja jobban befeketítetni a másikat. – mondta a posztkommunista utódpárt jelenlegi elnöke az interjú egy késõbbi részében. 214

Hát a magam részérõl én ebben igen erõteljesen kételkednék, ahogyan rusztikus stílusú cimborám is, aki nyomban fel is tette az éppen ideillõ kérdést: – Akkó’ meg mi a büdös francnak gyün vissza ez a Roni fiú? – Nem figyelsz? – kérdeztem tõle némileg megrökönyödve, mert láttam rajta, hogy nem érzékeli a dolgok mélyebb összefüggéseit. – A leglényegesebb, nemzeti érdekeink megfelelõ képviselete az Unióban. – Melyik Unióban? – Hogyhogy melyik Unióban? Hát az európaiban! – Há’ csak azér’, mer’ a pártitkáros bõrkabát inkább a fekete Volgához passzol, nem pedig a piros Ferrarihoz. Egyébként meg nekem most mán elegem van ebbõl a szocialista lista lusta népképviseletbõl, mert ahova ez a Werber gyerek beteszi a lábát ott fû sem terem. – Legfeljebb szegfû. Itt azonban még nem értek véget megpróbáltatásaim, a nap további része is tartogatott számomra médiacsemegéket. Csintalan Sándor – jelenleg magánzó felirat szerepelt a neve alatt – volt a legutóbbi Mondatvadászat címû mûsor, s egyúttal a két házigazda Bayer Zsolt és Hankiss Ágnes vendége. Az utóbbi idõk egyik legjobb beszélgetését láthatta a nézõ velem együtt. Az MSZP egykori fenegyereke igazán kitett magáért, jó volt látni, hogy azért a másik oldalon sem mindenki hülye. (Igaz, õ már otthagyta a pártot.) Csintalan úr – sajátos szóhasználatával – a demokrácia egyik garanciáját a „politika sajtó által való szívatása” jelenti. Magyarán ez lenne a sajtó demokratikus ellenõrzõ szerepe a politika felett. Ehhez azonban szabad sajtóra van szükség, amely szabad sajtó a mûsor vendége szerint ma Magyarországon nem létezik. Kliens sajtóról beszélt, mely ma már nem hitek, elvek, eszmerendszerek, ideológiák köré csoportosul, hanem kizárólag csoportérdekek köré. Érdekalapú kliens sajtó mûködik ma Magyarországon. És ezt egy baloldali mondta, ki a média nagy nyilvánossága elõtt. Minimum jelzésértékû! 215

Az igazi feketeleves azonban csak eztán következett, meg is feküdte kissé a gyomromat. Összefoglaló az MSZP kongresszusáról az ATV esti mûsorán. (Kósáné és a többiek. Az örökifjú bájos, balos, sármos és megunhatatlan Kósáné, az örökös tagság szektájának oszlopos tagja, lassan vinni kell majd utána az oxigénpalackot. Még néhány EU-s esztendõ, és megérjük, hogy külön géppel hozzák majd haza Brüsszelbõl az elemcserére.) És akkor jöjjenek a gyöngyszemek a mi Magdikánktól: „Nincs történelmi bûntudatunk.” (Elég baj az!) De ez is tõle van: „Tudjuk, mi van mögöttünk.” Arany csillag virágszál! Mi sem felejtettük el. (Ebben egészen biztos lehet.) Kósáné még azt is mondta, hogy „büszkék rájuk az európai szocialisták”. Képzelem milyen büszkék lehetnek hazánk posztkommunista pártjára. Arra a pártra, amelyiknek olyan titokszolga miniszterelnöke van, akinek javaslataira az európai szocialisták elsõ embere, az osztrák Swoboda is csak annyit mondott: „Ez a javaslat a demokrácia halálát jelenti”. A mi szeretve tisztelt Magdikánk említést tett arról is, hogy õk modern, európai szociáldemokráciát építenek. Kikkel?! Pufajkásokkal, meg volt munkásõrökkel? Nem tudom megfigyelték-e, de ezek a komcsik, ezek állandóan vagy harcolnak valakik vagy valami ellen, vagy építik a szocializmust. Ezt a kettõt tudják, mást nem. Ráadásul ezt is rosszul! Ja és még valamit! Egyszer a büdös életben mutassák már be ennek a mi kis sokat szenvedett drága kicsi közönségünknek Kósát! Az asszonyt már ismerjük, most már látni szeretnénk az urát is! 216

Autópálya, felnõttképzés, az egészségügy megújítása, uniós pénzek. És – a fiatalok kedvéért – már hadarva is megy. Beszarás. Hiába no, a Ferrarihoz a gyors tempó dukál. (Csak nehogy útelágazódáshoz érjünk, mert akkor kész a baj!) Ahogyan Megyótól hallhattuk, a Ferrari is piros, no meg sikeres is, akárcsak az MSZP. Egy apró ám annál fontosabb momentumról azonban elfeledkezett a szegfûmintás utódpárt kormányfõje. Az utazó cirkusz élcsapatánál nem lehet hibázni, elég ha valaki egyszer elszúr valamit, az azonnal röpül. A megfelelõ posztra a legmegfelelõbb embert állítják. Ezért õk a legjobbak. Végzetes hibát okozhat, ha ezt az apróságot kihagyják az elvtársak a számításból, amikor a dodzsembõl átülnek a tûzpiros maranellói betontorpedóba. (A fokozatosság elvét betartva, lehet hogy jobban jártak volna – jártunk volna –, ha az elvtársak elõször, a biztonság kedvéért, a dodzsembõl mondjuk egy fekete Volgába ülnek át, az úgyis jobban megy a tanácselnök-féle, 45-ös sztálingrádi blokáddivatot tükrözõ bõrkabátos imídzshez.) Megyó mondta: „Az embereknek kezd elegük lenni a békétlenségbõl.” Nem, kedves Gond. Az embereknek magából kezd elegük lenni. Magából és kufármentalitású bankároligarcháiból. Nem, kedves Gond, az embereknek az igazságtalanságokból, az igazságtalanságokat elõidézõ dúsgazdag, betokosodott, a magyar nemzet testébe beágyazódott haszonlesõ, a nép nyakán élõsködõ politikai elitbõl van elege. (És ez még akkor is így van, ha az elõzõ mondat elképesztõen demagógnak hangzott és a legszebb kommunista idõkre emlékeztette a kedves Olvasót. Mit csináljunk, ez van?) Másik gyöngyszem szintén Megyótól: „Mi nem újonnan jött barátai vagyunk a munkásembereknek.” (Na erre vajon hogyan reagált Thürmer Gyula?) 217

Nem, ti valóban nem újonnan jött barátai, hanem régrõl itt maradt kizsákmányolói vagytok a melósnak. És ennek megállapításához nem kell szociológusnak vagy társadalomtudósnak lenni. Tudom, hogy a McLaren nem kezdte valami jól az idei szezont a Forma 1-ben, én azonban értékelem Toller polgármester úrnak a kommunizmus megvalósításának rögös útján tett erõfeszítéseit, s mivel jómagam eddig sem dodzsemen utaztam, maradok a Mercedes csuklósbusz-flotta Törökországban összeszerelt és sokszor a szervizben vendégeskedõ, eredetileg elõvárosi modellnek szánt jármûveinél. Nem valami gyorsak az igaz, viszont van rajtuk kipörgés- és blokkolásgátló, ami két okból is rendkívül megnyugtató a számomra. Ha a sofõr túl nagy gázt ad, elfüstölhetnek a gumik, jeges, havas úton pedig erõs fékezésnél irányíthatatlanná válhat a megcsúszó jármû. Egyébiránt a blokkolásgátlónak ma már szériatartozékká kellene válnia. Legalábbis egy olyan országban, mely most már végleg a lejtõre került és gyorsuló tempóban csúszik egyre lejjebb és lejjebb, mindenképpen. Szóval én maradok a Mercedes csuklósnál. Meg aztán, gondoljunk csak bele, ha netalán véletlenül az utcán belénk száguld egy alkoholos befolyásoltság alatt álló benarkózott pilóta tûzpiros Ferrari márkájú betontorpedójával, valószínûleg nagyobb esélyünk van túlélni az ütközést, mint egy fekete Volgában. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

218

SZÍVTÁJÉK – avagy Élet a Nagy Sakktáblán –

Zbigniew Brzezinski, Carter elnök egykori nemzetbiztonsági fõtanácsadója, ma a világ egyik (háttér)hatalommal bíró fura ura beszélt a szívtájékról Nagy Sakktábla címû munkájában. Sajnos nem volt szerencsém a teljes könyvet olvasni, csak néhány rövid, ám annál érdekesebb részletet láttam belõle. A szerzõ egy helyütt arról ír, hogy Közép-Európa, annak is a Kárpát-medence által határolt része a szívtájék. Aki ellenõrzése alatt tartja a szívtájékot, az ellenõrzi az öreg kontinenst. És aki Európán rajta tartja a szemét és a kezét, az uralja a világot is. Miért fontos ez? Azért, mert egy kívülálló, aki távolabbról szemléli a különbözõ eseményeket és történéseket, a helyszínt, nagyobb rálátással rendelkezik azoknál, akik közvetlen közelrõl kísérik figyelemmel, hogy mi is történik éppen ebben a térségben. Ahogy mondani szokás, „nem látjuk a fától az erdõt”. Nem látjuk, mert a közvetlenül elõttünk tornyosuló akadály – éppen közelsége miatt – hatalmasnak és leküzdhetetlennek látszik. Mint amikor valaki életében elõször a színházban a földszint helyett a páholyba vesz jegyet és a zsöllyében helyet foglalva elcsodálkozik azon, mennyire más látkép tárul a szeme elé, mennyire más rálátás nyílik a színpadra, mint lentrõl, a zenekari árok mellõl. Néha nem árt egy lépést hátrálnunk, hogy a meg növekedett távolságnak köszönhetõen, némileg más szemszögbõl vizsgálhassuk meg az eseményeket. Számomra úgy tûnik most már – és egyre gyakoribb ez az érzés –, hogy rajtunk kívül mindenki más tisztában van azzal, milyen rendkí219

vüli és csodálatos helyen fekszik ez a mi „lángoktól ölelt kis országunk”, csak éppen mi, magyarok nem. Itt élünk Európa egyik legnagyobb édesvíz- és hévízkészletén, Európa egyik legnagyobb összefüggõ mezõgazdasági termelésre alkalmas területén és mintha ez semmit sem számítana, „választott” uraink bagóért elkótyavetyélik nemzeti kincseinket. Miért fontos ez? Azért kedves barátaim, mert a 21. század kincse már nem az olaj, hanem az élelmiszer és a víz lesz majd. Ugyan milyen esélyekkel indulunk ebben a versenyben, ha már a startpisztoly eldördülése elõtt hagyjuk kisemmizni magunkat néhány kufárlelkületû farizeus által? Élet a Nagy Sakktáblán. A plasztik páncél mögött menedéket keresõ sisakos futók hadát egyelõre még nem vezényelték az utakra, hogy (le)üssék a parasztokat, egyelõre még béke van. Bár az idegek pattanásig feszültek, a béke viszonylagos, az emberek tûrõképessége immáron késélen táncol, nem tudhatjuk, mikor szabadul el a pokol. Azt azonban mindenki tudja, mindenki érzi, hogy a szívtájékon valami nagyon nagy baj van. „A halál ideje… – mondja a Vészhelyzetben a sztárdokik egyike, s a team csalódottan áll a Kaszás legújabb prédájának holtteste mellett, megint kudarcot vallottak, újabb élet veszett oda a végtelennek és sokszor kilátástalannak tûnõ küzdelemben. Vajon ezekben a vészterhes idõkben kimondták-e már ebben a kegyetlen valóvilágban édes hazánkra, hogy a „halál ideje”? Pedig a szívtájékon valami nagyon nincs rendben. A pulzus szapora a nagy igyekezettõl, ám a ketyegõ már akadozik, sõt néha ki-ki hagy egy-egy végtelennek tûnõ pillanatra, ilyenkor darab idõre mindenki elõtt elsötétül a világ. A beteg pedig egyre görnyedtebb lesz a tonnányi súlyként vállára nehezedõ tehertõl, egyre csak töpörödik, megy össze (ahogy azt egyes botcsinálta diagnoszták annyira kívánatosnak tartották), s a végén aztán olyan kicsi lesz, hogy eltûnik teljesen. 220

Gyógyszer kéne ide, valamilyen keringésjavító, attól talán javulna valamelyest a páciens állapota. Hát persze! Majd’ elfelejtettem, hogy e miatt a fránya diktatórikus asztalra csapás miatt amit a posztkommunista kormányzat tett, a gyógyszer is egyre problémásabb ügy hazánkban. Úgy tûnik a szívtájék végleg elveszett, ezen talán már Papp professzor úr sem tudna segíteni. Kontár felcserek tudatosan lerontották a beteg állapotát. Elõször csak megállítják a ketyegõt, majd amikor senki nem figyel, behelyezik a peacemeaker-t (a szívritmus-szabályozót), amelyet aztán kívülrõl akaratuk szerint irányíthatnak. (The TX changed my CPU – said the Terminator.) Innentõl kezdve az engedelmes szerkezet aztán a kapott utasításnak megfelelõen átlagolja a beteg pulzusát, kiküszöbölve a veszélyeket és kockázatokat magában hordozó szélsõséges értékeket. Az akklimatizálódás után aztán lassan, fokozatosan beleolvadunk a zárt-osztály sajátos közösségébe, ahol a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” között mi is részévé válunk annak a gigantikus játszmának, melyben a Nagy Sakktáblán lévõ bábukat láthatatlan kezek mozgatják. Huszár üti futót, aztán rosálunk. Csak nehogy sötét gyõzzön! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára.

221

ORSZÁGUTAK CSILLAGA – avagy Mercedes az Ön busza? –

Elõzõ ferraris lapszámunkban említést tettem arról, hogy mennyire nagyra értékelem Don Tollerone osztálykülönbségek megszüntetésére tett erõfeszítéseit a városi tömegközlekedés területén, és a jelenleg uralkodó posztkommunista trendi ellenére jómagam inkább a Mercedes csuklósbusz-flotta mellett tettem le a voksomat. Ellentétben a szegfûmintás utódpárttal, amely inkább a maranellói betontorpedót részesítette elõnyben. Igen ám, csakhogy azóta történ egy és más. Mediterrán Moszkvában zajlik az élet, még egy hét sem telt el és meg kell mondjam, megingott a csillagos márkába vetett bizalmam. De ne rohanjunk elõre, haladjunk szép sorjában, ahogy az meg vagyon írva. Szóbeszéd járja, hogy az autóbuszok beszerzése körül nincs minden rendben és az is könnyen elõfordulhat, hogy Toller polgármester úrnak is okoz még néhány kellemetlen percet az autóbusz beszerzési ügy. Egyelõre nem tudni, mi lesz az ügy végkimenetele, mindenesetre jobb félni, mint megijedni, meg ugyebár nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja, ahogyan a nép ajkán született bölcs mondás is tartja. Mondjuk úgy, hogy ez a „csiripelik a verebek” kategória. Szóval. Az egész az ATV-vel kezdõdött. Jó szokásomhoz híven távkapcsolómmal rongyoltam a csatornák között, ahol megakadt a szemem az ATV-n. (Vidám vasárnap.) (sicc!) A Népszava és a Szombat üdvöskéje a derék Dési cseverészett Mediterrán Moszkva teljhatalmú urával, aki piszkosul ki volt rittyentve, elegáns öltönyében 42-fogas amerikai fogpasztamosolyával éppen Pécsre invitálta a 222

kedves nézõket, mondván, hogy nálunk bizony – ellentétben az ország más nagyvárosaival – Mercedes autóbuszon utazhatnak a polgárok. Csodák csodája, Dési még véletlenül sem kérdezett rá, hogy akkor hogy is volt ez a buszbeszerzés dolog, egészen biztos, hogy minden rendben volt körülötte? Nyilván a polgármester úr azt mondta volna, hogy minden a legnagyobb rendben volt, sõt ez volt a legjobb ajánlat, de legalább jelzés szintjén, hogy hát kérem szépen én is itt vagyok, mint riporter vagy mint mûsorvezetõ, nemcsak a mikrofonállvány szerepét töltöm be. De nem. Dési nyugodtan elmehetett volna a Hófehérke szereplõválogatására, a casting során egészen biztosan megkapta volna Kuka szerepét. Nem valami bõbeszédû szerep, de legalább jelen van a vásznon. Na mindegy. Ahogyan azt az egyik ismerõsöm szokta volt mondani, „véletlenek pedig nincsenek”. A Mediterrán Moszkva elsõ emberével készült tévés interjút követõ nap reggelén aztán történt valami. A 30-as járaton reggel munkába menet találkoztam egy volt osztálytársammal, aki meglehetõsen sok idõt töltött el a Pécsi Tömegközlekedési Rt. kötelékében. Beszélgetés közben a szó valahogy a Mercedes buszokra terelõdött. Azt hallottam, hogy sokat vendégeskednek a szervizben, de ami eztán következett, arra gondolni sem mertem. – Fogalmad sincs, de a többieknek se, hogy milyen buszokon utaztok nap mint nap. – Ajaj, rossz elõérzeteim vannak. – Lehetnek is. És akkor néhány gyöngyszem azok közül, amik nekem a legjobban tetszettek. (Ha csak a fele igaz, már akkor nagyon nagy gáz van!) Merdzsó megy az úton, menet közben megszorul a kormány. Mi a teendõ ilyenkor? Sofõr megállítja a buszt. Sofõr áramtalanít. Sofõr újraindít, fedélzeti számítógép újraindítja a rendszert (bootolunk). (Lehet, hogy Windows alatt fut? Mer’ akkó’ régen rossz!) Busz indul tovább. 223

Beszarás. Másik. Merdzsó megy az úton, a fedélzeti számítógép hipp-hopp, menetközben – csak úgy – letiltja a kormányszervót. Ilyenkor a sofõr izomból tekeri a kormányt. (Urbánus körökben ezt hívják „kenyérszervónak”.) Nem semmi. A fokozatosság elvét betartva itt a következõ. A Merdzsók utasterében – a szólóbuszoknál és a csuklósoknál is – közvetlenül a hátsó ajtó mellett van egy durung méretû doboz, amirõl most megtudhattam, hogy több más mellett a mindent tudó és mindenható fedélzeti számítógépet is tartalmazza. No, mármost – és ezt is most tudtam meg – Pécsen kívül még Miskolcon futnak ilyen Mercedes buszok. A kezdeti idõkben Miskolcon a buszvezetõk megkérték a felszálló utasokat, hogy szíveskedjenek kikapcsolni maroktelefonjaikat. Olyanról már hallottam, hogy repülõgépen nem lehet mobilt használni, mert az zavarhatja a navigációs mûszereket és lezuhanhat a gép. De vajon egy autóbuszon mi a fenének kell kikapcsolni a mobilt? No, kérem szépen, most tessék megkapaszkodni, öveket becsatolni! Kiderült ugyanis, hogy a Pannon GSM és a Vodafone hálózaton folytatott beszélgetések zavarják a busz fedélzeti számítógépét, amire az sajátos módon reagál, a beszélgetés idejére letiltja az üzemanyag-szállítást, magyarán megáll a busz. Hölgyeim és uraim, íme a 21. század autóbusza! (Remélem azóta már orvosolták ezeket a problémákat!) Késõbb aztán kulturáltabb formában oldották meg az utasok figyelmeztetését, legalábbis a pécsi buszokon kiragasztottak egy matricát, melyen egy áthúzott maroktelefon látható. De ha most azt hiszi a kedves Olvasó, hogy ezt már nem lehet tovább fokozni, akkor nagyon téved. Jöjjön akkor a number one, az 224

„indexégõ cseréje” címû sztori, amely nálam a „legelképesztõbb Mercedes történet” cím képzeletbeli pálmáját elvitte. Alig egy hónapos, tehát vadiúj Merdzsón kiégett elõl az egyik index izzója. Gond egy szál se, kicseréljük. Nosza csavarhúzót ragadt a magyar szaki, neki feszült a lámpabúra csavarjának, de a nyavalyás oldható csavarkötés csak nem akart oldódni. Semmi baj, ott a csavarlazító spray. Spricc egy, spricc kettõ, de a csavar nem mozdult. Köszöni szépen, de õ jól érzi magát ott, ahol van, esze ágában sincs akár egy jottányit is megmozdulni. A nemzetközi helyzet fokozódni látszott, no de hát a magyar mesterembert sem olyan fából faragták, hogy mindjárt az elsõ kisebb nehézség láttán sikítva meneküljön el a probléma elõl. De hiszen van nekünk sûrített levegõs csavarhúzónk is! Jöjjön a sûrített levegõs csavarhúzó! Jött. A csavar meg maradt. Egyetlen eszköz maradt már csak az öntudatos magyar mûhely-proletár (a szaki) kelléktárában, a végszükség esetére tartogatott univerzális célszerszám, melyben a munkásosztály dolgos tagjai az osztályharcok hosszú évei alatt egyetlen egyszer sem csalódtak még: a nagykalapács. Az index izzóját magában foglaló lámpabúra természetesen a legelsõ ütésre azonnal darabokra törött. (X ezer forint.) Kitartó ütlegelésre aztán a makacs kötõelem végül is engedett, s ekkor döbbenetes látvány tárult a szerelõk elé. Az az igazság, hogy néhány pillanatra még a sokat látott szakik is elbizonytalanodtak, mert nem nagyon akartak hinni a szemüknek. A vadiúj, alig egy hónapos Merdzsón a csavar bele volt rohadva a kaszniba. Éles szemû és éles eszû magyar mesterembereink azonnal fel is tették az éppen ideillõ kérdést, mely valahogy ilyformán hagyta el fogaik kerítését: – Hogy a rossebbe lehet belerohadva a csavar a kaszniba egy vadiúj buszon? 225

(Szó szerinti idézet autentikus forrásból.) A problémakörnek ez a kétségkívül lényegre törõ összefoglalása, valamint a vizuális észlelés útján megvalósuló empirikus tapasztalatszerzés folyományaként a tények és a sokéves szakmai múlt tapasztalata között elõállott látszólagos ellentmondás kis idõre teljesen elbizonytalanította a szerelõgárda sokat megélt tagjait is. A munkásosztály jelenlévõ tagjai a maga teljes valójában élhették meg az antagonisztikus (feloldhatatlan) ellentét manifesztálódásának lírai gyötrelmeit, mely kínokat talán csak Marx és Engels elvtársak élhettek át ennyire tisztán és kézzelfoghatóan, amikor annak idején a Kommunista Kiáltványt körmölték dolgozószobájukban. „Majd az idõ megadja a választ.” – szokták mondani a nehezen megválaszolható kérdésekre. No, hát az index izzójának cseréjekor felmerült látszólag megoldhatatlannak tûnõ kérdésre is az idõ adta meg a választ. Természetesen fény derült a titokra, bár azt hiszem közelebb járok az igazsághoz ha azt mondom, kiderült a turpisság. „Hogy a rossebbe lehet belerohadva a csavar a kaszniba egy vadiúj buszon?” Ez volt a kérdés, amire a szerelõk a választ keresték. Hát kérem szépen úgy, hogy az alig egy hónapos vadiúj busz nem alig egy hónapos volt és nem is vadiúj. (Nem elég becsületesnek látszani, annak is kell lenni!) (Ahogyan Bódi Lajos – mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná – „árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége.) Kiderült ugyanis, hogy a törökök ezeket a Mercedes buszokat eredetileg Algéria számára gyártották, az arabok azonban az elsõ szállítmány átvétele után azt mondták, hogy köszönik szépen, de a többit nem kérik és helyette inkább Ikarusokat vásároltak. A törökök pedig három-négy évig egyszerûen a gyár udvarán tárolták a legyártott buszokat, melyek ott álltak egészen addig, amíg nem jött a jóságos Toller Laci bácsi, aki barátaival, kollégáival – ha a hagyomány állításának hinni szabad – kötelezte magát mintegy 130 darab ilyen autóbusz beszerzésére. 226

(Nem tudom mennyi igaz ebbõl az egészbõl, mindenesetre olyan valaki mesélte mindezt, aki ott dolgozott, közelrõl látott mindent. Minimum gázos a dolog.) A Merdzsó buszflotta megérkezése óta többször is felmerült a kérdés, hogy miért nem Ikarus buszokat vásárolt a város? Érdekes módon erre a kérdésre általában kétféle választ kapunk. Az egyik a praktikus megközelítés, nevezetesen, hogy a Merdzsók darabja kb. egymillióval volt olcsóbb, mint az Ikarus. (Csak így halkan zárójelben kérdezném, hogy az éves garancia lejártával jelentkezõ alkatrész utánpótlás és javítás költségeit megnézte valaki?) A másik válasz elsõ nekifutásra meglehetõsen talányosnak tûnik, fõként azok számára, akik nem tanultak meg olvasni a sorok között. Érdekes módon, azonban ezt a választ lehet gyakrabban hallani, nevezetesen, hogy a Mercedes gyárt személygépkocsit is, az Ikarus meg nem. Szintén jelzésértékû az is, hogy bizonyítani – egyelõre – senki nem tud semmit, dokumentumok – szintén egyelõre – nincsenek, mégis a városban mindenki nyílt titokként kezeli a mára már csak „busz-panama” néven elhíresült ügyet. Nekem errõl az egészrõl a „Világ közepe” címû félig mese félig regény történet jut az eszembe, amely Mátyás királyról és a gyevi bíróról szól. A bírót mindig mindenbõl ki kell venni (tán õ a kivétel, aki erõsíti a szabályt), õ mindenki más felett áll. Ma úgy mondanánk, helyi kiskirály. Amikor az álruhás Mátyás király megkérdezi, miért nem tesznek valamit a bíró ellen, miért nem panaszolják be elnyomójukat a királynál, a falusiak azt válaszolják: „Messzi van Buda vára, a bíró meg közel, nem hallik fel oda a mi szavunk.” No, hát ezek a helyi kiskirályok ma is léteznek, némelyikük most már nemcsak a várost, de lassan az egész megyét is saját hitbizományának tekinti. Annyira belterjessé vált az a kevéske kis üzleti élet is, amely még megmaradt, és amely az országos vérkeringésbõl mára 227

már szinte teljesen kiszorult, hogy sok jóra nem számíthatunk. A Mecsek hermetikusan lezár mindent és elzár mindentõl. „Magyarország aranya, legszebb megye Baranya!” Erre nem vezetnek utak, ide nem jön beruházni, befektetni senki. Ma pedig már ott tartunk, hogy némely tekintetben rosszabbak a mutatóink mint BAZ megyének vagy Szabolcsnak. A potenciális befektetõ, miközben azon töri a fejét három-négy órán keresztül a fõvárosból a baranyai megyeszékhely felé zötykölõdve a 6-os úton, hogy hol fognak elférni az õ 24 tonnás kamionjai. Amikor a kimerítõ utazás végén végre megérkezik a város ipari parkjába, sikítva ül vissza kocsijába a nagy nihill láttán és – a miniszterelnökkel ellentétben – húz el innen a lehetõ legmesszebbre. De mi itt maradunk, és tovább „élvezhetjük” tétlenül és tehetetlenül a pécsi elvtársak önkormányzati munka címszó alatti „áldásos” tevékenységeit. A szocialista városvezetés nem túl sikeres team-munkája eleddig abban csúcsosodott ki, hogy a jegyzõasszony által nem tetszésüket fejezték ki a tekintetben, miszerint az általuk életre keltett betonkolosszus Árkád Üzletközpontban hamarosan megnyíló Media Markt reklámplakátjai szerint „Marha drága ez a város!” (Amivel egyébként a magam részérõl mélységesen egyetértek.) Mit csináljunk, nekünk ez jutott. A mi derék bányászaink ismét Toller Lacinak szavaztak bizalmat. Annak ellenére, hogy kilenc szocialista vezetésû vidéki nagyváros polgármestere közül népszerûség és a teljesítménnyel való elégedettség tekintetében Don Tollerone áll az utolsó helyen, ha ma rendeznék a választásokat, Mediterrán Moszkvában akkor is a város szocialista ura lenne a biztos befutó, akkora tömegbázisa van. Ez pedig azt jelent, hogy a másik oldalon nincs ellenfele. A másik oldal nem tud kiállítani a jelenlegi polgármesterrel szemben egy valódi alternatívát jelentõ személyt. Az eddigiekben már megmérettetett és könnyûnek találtattatott, leszerepelt embereket húznak elõ 228

ismét a kalapból, mint a bûvész, aki már századszor, ezredszer rutinból varázsolja elõ ugyanazt a nyulat ugyanabból a cilinderbõl. Mindkét oldalon, minden szinten az állandósult politikai elit elnyûhetetlen arcai, az örökös tagság szektájának oszlopos tagjai. (Mert Tiéd az ország, a hatalom és a dicsõség, mindörökké, ámen?) Tudom, hogy lehetne jobb is, de nem panaszkodom, elvégre a polgármester úr jóvoltából mégiscsak Mercivel utazik nálunk még a pórnép is. (Amíg megint ki nem gyullad valamelyik. Mert hogy ilyenre is volt példa már.) Némileg árnyalja a képet, hogy Mercedes buszokat maguk a németek sem használnak tömeges mennyiségben, pontosabban nem elterjedt náluk. MAN és SETRA buszokat alkalmaznak. Ugyanis a Mercedes csuklósok tetején a csukló rész felett található rúd meglehetõsen rossz konstrukció. A pécsiek nap mint nap tapasztalhatják a felpúposodott utakon, hogy a csuklós hátulja akkorát hintázik fel és le, hogy a tengeribetegségre hajlamos utasoknál könnyen fennáll a veszélye annak, hogy esetleg belehánynak valamelyik empatikus utastárs nyakába. Az Ikarusok tetején a csuklórész feletti X-alakú szerkezet, az ún. „pók”, amit csak a magyarok használhatnak, sokkal jobb konstrukció. Legjobb tudomásom szerint eddig két helyen, Miskolcon és Pécsett futnak Mercedes buszok a városi tömegközlekedésben. Az Olvasó elsõ megközelítésben talán azt gondolná, hogy ez egy helyi probléma, istenkém, így jártatok. Nos véleményem szerint nem az. A hazai autóbuszgyártást és annak fellegvárát az Ikarus céget sikerült tönkretenni. A cég, s ezzel együtt egy nemzetköz sikereket felmutató iparág ilyen gyors és tudatos lebontásához azonban nemcsak a külföldi üzleti konkurensek kétségkívül igen erõs pressziója kellett, hanem akarva-akaratlanul, de – önkormányzati szinten – poli229

tikusaink is, mivel sorra maradtak el az önkormányzati megrendelések, vagy külföldi gyártókat részesítettek elõnyben. Jó Ha Figyelünk! Száz szónak is egy a vége! Hölgyeim és uraim, ha kíváncsiak a 21. század autóbuszára, jöjjenek el Pécsre, szálljanak fel egy gyönyörû Mercedes buszra, csak elõbb legyenek szívesek kapcsolják ki mobiltelefonjaikat! (30-as járat a Kürt utca felé! A következõ megálló: Széchenyi-tér.) Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára.

230

EZ VAN. EZT KELL SZERETNI? – avagy EU: szavazz a kisebbik rosszra! –

Szót sem érdemelne az eset, hiszen annyira szokványos, annyira jellemzõ honi médiaviszonyainkra és annyira elõre begyakorolt koreográfia szerint zajlott le az egész, hogy az ember már szinte oda se figyelt volna rá, ha nem azzal az emberrel történik mindez, akinek élete nyitott könyv mindannyiunk elõtt, és akinek a neve egybe forrt a romániai forradalommal. Igen, Tõkés László püspök úrról van szó. A Riskó–Bánó–Németh bal-liberális kérdezõ triumvirátus jó szokásához híven megint olyasmit próbált az interjúalany szájába adni, amit az nem is mondott. Egy csomó idõ megint azzal ment el, hogy a Kereszttûz céltáblájaként meghívott vendég – jelen esetben Tõkés püspök úr – kijavította a kérdezõk tévedéseit és csúsztatásait (értsd: hazugságait). Természetesen az új sláger, az „összefogás minden áron” sem hiányozhatott a mûsorból. Fogjunk össze! – harsogja a miniszterelnök és harsogja vazallus médiájának csahos falkája is. De vajon kivel fogjunk össze? Ezekkel az emberekkel, akik képlékeny gyurmaként formálják a szavak jelentés- és igazságtartalmát, pillanatról pillanatra saját kényük kedvük szerint gyúrva azokat, hogy a végére aztán már köszönõ viszonyban se legyenek a valósággal? Valóban velük kéne összefognunk? Valóban velük meg lehetne valósítani a nemzeti össze fogást? Én azt hiszem, hogy nem. Mindenesetre nehéz dolgunk lenne, hiszen ahogy fogjuk egymás kezét ebben a fene nagy nemzeti összefogásban, közben minden pillanatban arra is figyelnünk kellene nem találnak-e ki valamilyen újabb cselvetést. 231

Bárhová is nézzünk, mindig az örökös tagság szektájának oszlopos tagjaival találkozhatunk, mindenünnen ugyanazok a megunhatatlan és elnyûhetetlen arcok köszönnek vissza ránk, akár a közéletben, akár a politikában, akár a médiában nézünk körül. A leválthatatlan és megbuktathatatlan elit. Ez ám az igazi Nagy Generáció! Jó nagy (a hatalmuk) és jó sokan vannak. A médiában a rojtos nyelvû alákérdezõ firkászok haszonlesõ bandája, amely pitbullokat megszégyenítõ gyorsasággal veti rá magát a legapróbb médiakoncra is, és addig csócsálja, cincálja, amíg kenyéradó gazdáik akarata és a mindenható nézettség úgy kívánja. (Ha a sztahanovista-mozgalom még mindig élne némelyik derék sajtómunkás minden bizonnyal az élen végezne a terv túlteljesítésében.) Ráadásul, hogy rátegyünk még egy lapáttal, itt van a nyakunkon az a bizonyos sokat emlegetett csatlakozás is. A politikai elit egyes tagjai kétségbeesett próbálkozásokat tesznek, hogy megpróbáljanak valamilyen szinten jól kijönni ebbõl az egészbõl, a közvélemény azonban úgy tûnik bizonyos résztvevõk felett már kimondta a „halálos” ítéletet. Vannak politikai csoportosulások, melyek számára végérvényesen és visszavonhatatlanul közeledik az a pillanat, amikor beverik az utolsó szöget is a koporsójukba, 2006-ra pedig teljesen elenyésznek majd a történelem a politikai és a média süllyesztõjében. Hacsak ismét nem dörgölõznek oda a Nagy Testvérhez, hogy ugyan már, segíts ki megint! (Hangsúlyozni szeretném, hogy ez szigorúan a magánvélemény kategóriájába tartozik és persze könnyen elõfordulhat, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára látja rosszul a dolgokat és minden egészen máshogy fog történni. Nem a Delphi jósdában végeztem a tanulmányaimat, de annyit azért meg kívánok jegyezni, hogy most legutóbb arra tippeltem, Leót fogják kiszavazni a Villából, és bejött. Megint!) De térjünk vissza az EU-csatlakozáshoz. Mára már némileg módosult az üzenet tartalma. Ez röviden így hangzik: Szavazz a polgári 232

oldal listájára (a Szabad Európára!), nehogy még itt is a komcsik dirigáljanak! (Szégyenszemre.) Mindannyian tudjuk, hogy ez az egész nem errõl szól. Mégis a lassan két pártivá váló demokratúra éllovas politikai szekértáborai ezt sulykolják minden létezõ csatornán. A múltkor például valamelyik politikus okos tojás azt találta mondani, hogy hát igaz, hogy az EU-parlamenti választások semmire sem kötelezi a Kormányt – lemondásra meg aztán különösképpen nem –, de azér’ az egy jó érzés lesz, ha a jelenlegi koalíció pártjai súlyos vereséget szenvednének a választáson. No, itt az én rusztikus stílusú cimborámnál azonnal ki is ment a biztosíték, lelökte az agya a szíjat – ahogy mondani szokták. A tévé elõtt dühtõl tajtékozva, heves gesztikulálások közepette ecsetelte, hogyha saját sérelmére pettinget helyez kilátásba és bal alsó madárfogással megkönnyezteti a hernyót, tulajdonképpen az is egy jó érzés lesz, ráadásul még nem is kerül ennyibe az adófizetõ állampolgároknak. (A nép szava Isten szava, ahogy a régi bölcs mondás tartja, és hát sajátos stílusa ellenére belegondolva ennek a logikusnak tûnõ gondolatsorozatnak a mélységes igazságtartalmába, azt kell mondjam, van benne valami.) Néha egyébként magam is megdöbbenek azon, hogy politikusaink, vagy a közéletben nyilatkozók mennyire nincsenek tisztában dolgokkal. A szerencsétlen televíziónézõ, rádióhallgató, újságolvasó polgár néha elcsodálkozik azon, hogy emberek milyen hihetetlen mélységeibe szálltak alá a népi naivitás rózsaszín állapotába. Szavazz ránk, mert mi vagyunk a kisebbik rossz! Jobb egyelõre nincs, de a kisebbik rossz is valami, nem igaz? Miért fontos ez? Azért, mert ez a szemléletmód, ez a mentalitás egy rossz, évtizedek alatt rögzült állapot konzerválását jelenti. Valakik, valahol, valamikor bekerültek a pikszisbe (döntési pozíció a politikában, médiában), onnantól fogva aztán személyes privilégiumukként tekintenek saját pozíciójukra, melyet csak kihalás útján tölthet be valaki más. Legjobb pél233

da erre a szocialista párt jelenleg is pozícióban és képernyõn lévõ nagy öregjeinek díszes kompániája. Igaz a másik oldalon az egykori kollégiumi szobatársaknak sem nagyon akaródzik háttérbe vonulni. A kihalás útján történõ generációváltás problémakörére Frenki, a Való Villa egyik lakója irányította rá a figyelmemet, amikor az általa tartott iskolai tanórán a személyszállító kisiparosok egy sajátos csoportjának, a taxis hiénáknak a szervezeti felépítésérõl beszélt. „A hiénák közé kizárólag kihalás útján lehet bekerülni. Meghal egy hiéna, a helyére ott van mindjárt két másik.” (Mindennemû hasonlóság a véletlen mûve?) De van itt más is! Szavazz ránk, nehogy még itt is a komcsik dirigáljanak! Ez a negatív mentalitás, ne valamire szavazz, hanem valami ellen, a 2002. évi országgyûlési választásokon még az MSZP-re volt jellemzõ, mintegy kétharmad egyharmad arányban. A szegfûmintás utódpárt szavazóinak kb. kétharmada nem azért voksolt a posztkommunisták vezette politikai-gazdasági érdekközösségre, mert az fene mód tetszett volna nekik, hanem azért, nehogy a fiúk maradjanak nyeregben a következõ négy esztendõre is. Vagyis valami (a Fidesz) ellen szavaztak. Mára ezt a protest (valamit ellenzõ) mentalitást a Fidesz is kezdi átvenni. Kicsit olyan érzése van az embernek, hogy az egy zászló alatt táborozó néppárti szövetség görcsösen próbálja magához édesgetni az ellent támogatók népes hadának derék választóit, legalábbis annak egy tekintélyes részét, amely csalódott a szocialistákban, közben pedig sorsára hagyja saját szavazóit. Hogy ebbõl aztán mi fog kisülni, arra vonatkozóan csak sejtéseink vannak. A jelek azt mutatják, hogy a 2006-os választásokon – ha a srácok bírják szuflával és nem hagyják magukat beledöngölni a betonba – az MDF szatelitpárt szerepét könnyen átveheti majd a Jobbik. Egy biztos, az idõ a fiataloknak dolgozik. (Bónuszként adjunk még hozzá másfél Európai Unióban töltött esztendõt és máris nem olyan rosszak a kilátásai a jelenleg mindkét oldalról támadott kezdõ pártocskának.) 234

Jelzésértékû volt még az az elvtelen – nevezzük kiútkeresésnek – próbálkozás, is ahogyan a miniszterelnök, a fõ külügyér és pártja egyszerre, szinte gombnyomásra azt mondta az õ szeretett népüknek, hogy akkor most innentõl kezdve legyenek a parlamenten belüli EU-hívõk, meg a parlamenten kívüli EU-ellenzõk és majd ti, szeretett és nagyra becsült népünk, ti eldöntitek majd, hogy EU kell-e nektek vagy maradunk mucsai bunkók a kerítésen kívül. Gusztustalan. Tudjuk, hogy a politika már csak ilyen, egyesek pillanatok alatt köpönyeget váltanak, ha érdekeik úgy kívánják azonnal félre teszik a régi sérelmeket, véleménykülönbségeket, ha kell még az ördöggel is cimborálnak, csakhogy mentsék a bõrüket. (Ebben igazán nagy gyakorlatra tettek szert az elmúlt évtizedek alatt.) Ráadásul kifelé meg azt mondják, hogy ez ám az igazi nemzeti összefogás! Ezt akartátok nem? Majd mi betemetjük az árkokat! Visszatérve a néhány sorral ezelõtt említett Riskó–Bánó–Németh alákérdezõ triumvirátusra, az új generációval – a srácokkal – már nekik is nehezebb dolguk lesz, a régi jól bevált receptek (anitszemitizmus, kirekesztés, ellehetetlenítés, hiteltelenné tevés) náluk nem nagyon jönnek be, múltjukban – már csak életkoruknál fogva sem – található felderítetlen sötét folt. Ja és nem passzolnak bele a mostanság Smith ügynök által oly nagy hanggal hangoztatott fasizmus újjáéledésének érv- és eszmerendszerébe. Ezek a fiatalok ugyanis keresztény értékrend szerint élnek és az összeegyeztethetetlen az ilyenfajta ordas eszmékkel. (Smith ügynökön nem vagyok meglepõdve, hiszen egyik diktatúra olyan, mint a másik. Aki az egyiket ismer, ismeri az összes többit.) Ki tudja? Talán egyszer még megérjük azt a napot, amikor ezek a médiabölények is jó útra térnek. Majd akkor, ha egyszer eljutunk odáig, hogy az ízléstelen hazudozás és manipuláció már nálunk sem kell majd az embereknek. De addig, míg ez bekövetkezik, imádkozzunk és tartsuk kezünk ügyében a távkapcsolót! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyvárosöntudatos polgára

235

ITT VAN MÁJUS ELSEJE! – Beethoven és steksz köszöntse? –

Hölgyeim és uraim! Kedves barátaim! Tisztelt vendégeink! Kedves elvtársak, kedves elvtársnõk! Honfitársaim! Véreim, magyarok! Arany, drága skarabeusz-bogaraim! (Asszem ebbe’ mindenki benne vót, nem hagytam ki senkit.) Szóval. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, amit most fogok mondani, de kérem higgyék el nekem, idén is lesz május elseje. Sõt! Az idei ünnep teljességgel eltér az eddig megszokott tribünös, felvonulós, sör-virslis munkásmozgalmi tömeg-traccspartiktól, amiket annak idején az államszocializmusban a rendezvényre elõírt kötelezõen önkéntes részvétellel valamennyien átéltünk. Idén ugyanis fontos munkásmozgalmi ünnepünk új funkcióval gazdagodik, e jeles napon ünnepeljük majd csatlakozásunkat az Unióhoz. Thürmer elvtárs és a többi elvtársak figyelmét külön is szeretném felhívni arra, hogy nem a valaha Szovjetunió néven funkcionált szövetségbe forrt szabad köztársaságok laza érdekközössége éled újjá a szocializmus iránt nosztalgikus életérzéseket tápláló proletariátus kívánságára, hanem a vadkapitalizmus sajátos manifesztálódásának lehetünk tanúi, amikor is május elsején az Európai Unió kiterjeszti fölénk jótékony gazdasági védõernyõjének áldásos hatásait, vagyis május elsejétõl már a kerítésen belül leszünk. Vannak ugyan, kik állítni merészek, hogy ez nem más, mint a fináncoligarchia újgyarmatosításának kiterjesztése kelet felé annak 236

érdekében, hogy a mûvelt nyugat gyorsan és hatékonyan megszabaduljon a túltermelési válságnak köszönhetõen nyakukon maradt árufeleslegtõl, de ezek csak amolyan pletykabeszédek. Mindannyian átérezzük e nap fontosságát és jelentõségét, éppen ezért Mediterrán Moszkva városvezetése úgy határozott, méltó rendezvénnyel ünnepli meg a csatlakozás jeles napját. Városunk, úgyis mint a kultúrának kétezer éve otthont adó település, úgyis mint a jelenlegi uralkodó, Toller polgármester úr szíve csücske, arra az elhatározásra jutottunk, hogy ünnepi rendezvényünk középpontjába – nemzetközi vonatkozásai miatt is – a Háry János címû méltán népszerû is ismert daljátékot állítjuk. Már meg is pályáztuk a Kultuszminisztériumnál az igényelhetõ támogatást, most várjuk a választ. Úgyhogy addig is mindenki menjen szépen haza (fõ a nyugalom), figyeljék a naptárt, vágják a centit, május elsején pedig újra találkozunk! Meleg sörrõl és hideg virslirõl a város szocialista önkormányzata gondoskodik. *** Mit mondjon olyankor az ember, amikor a megaláztatásnak olyan fokával találja szemben magát – már nem tudom én hányadszor –, mely személy szerint õt, de a közösséget is, amelyben él, emberszámba se veszi, valahová a papucsállatka és a zöld tengeri moszat szintjére süllyeszti vissza? Zajlik az élet Mediterrán Moszkvában. Legutóbb itt volt ez a busz-ügy, erre most jön május elseje. „Itt van május elseje, énekszó és tánc köszöntse” stb. Szóval. Megint rosszkor voltam rossz helyen és megint olyant hallottam, amit nem kellett volna. Grandiózus ünnepséget tervezett a város május elseje, az Európai Unióhoz történõ csatlakozás méltó megünneplésére. Pécs több neves zenekarát kérték fel együtt zenélésre egy elõadás keretében, ahol is a Háry János címû daljáték került volna bemutatásra. Eddig még nem is lenne semmi gáz, dicséretre méltó a dolog, a nagyot mondás 237

hazai Münchausen bárójaként számon tartott Háry János gyermekkorom egyik kedves és kedvenc hõse volt. Megörültem, hogy végre egy értelmes városi program, amelynek még nemzeti vonatkozása is van, hiszen Háry a magyar katona – valljuk meg õszintén, mára már kissé megkopott – nimbuszának megtestesítõje. Az összkép ott kezdett lassan, ám annál biztosabban szétesni, amikor megtudtam, hogy a rendezvény szervezõi éltek a Kultuszminisztériumhoz történõ pályázás lehetõségével. Nem ez a tény, hanem inkább az összeg nagysága volt az, ami számomra meghökkentõ volt. 200 000, azaz kettõszázezer forint. Az ország ötödik legnagyobb városának kiszúrják a szemét rongyos kettõszázezer forinttal. Én ezt nem is értem. De ha még így lett volna! De nem így lett! Ugyanis. Elsõ nekifutásra úgy tûnt, minden oké. Mit csináljunk, kis pénz, kis ünnepség. (Majd megoldjuk társadalmi munkában.) Csakhogy nem ez történt. Ugyanis, amikor a Kultuszminisztériumban megtudták, hogy a Háry János címû darabot szeretnék elõadni, visszaírtak, hogy köszönik szépen, de ez nem kell, majd megoldják egy pesti zenekarral, amelyik elõadja Beethoven IX. szimfóniájából az Örömódát, ugyanis ez az Európai Unió hivatalos himnusza és azt ezen a napon kötelezõ lesz játszani. Na most itt álljunk meg egy polgári szóra! Amikor ezt a sztorit elõször hallottam, nem kaptam szikrát. Akárcsak a buszos dolognál, most is olyan embertõl kaptam az infót, aki – hogy úgy mondjam – a tûz közelében van. (Tudják hogy van ez. Egyes helyeken a szél befújja a megfelelõ dokumentumokat a szerkesztõség nyitva felejtett ablakán, másutt a megfelelõ újságíró postaládájában landolnak a dokumentumok, megint másutt pedig megfelelõ emberek megfelelõ idõben megfelelõ információkkal állítanak be a gyanútlan írástudóhoz.) Szóval. Nálam már a kétszázezer forintos összeg kiverte a biztosítékot. Ez annyi, mint a német szóban a nix. Különösen egy megye238

székhely esetében, amelyik ráadásul – ha jól tudom –, az ország ötödik legnagyobb városa. De ami még ennél is érdekesebb, és minimum jelzésértékû, az a tárca viselkedése. Édesanyám sokszor mesélt nekem az ötvenes évekrõl. Mivel jómagam akkor még nem éltem – ahogy mondani szokták: még kéjes gondolat sem voltam – mindig érdeklõdve hallgattam ezeket a történeteket. Valahogy nem egészen passzoltak az iskolai történelemórán elhangzottakhoz. Az egyik ilyen történet egy dal kapcsán került a felszínre. „Ahogy lesz, úgy lesz” – volt a dal címe. Édesanyám elbeszélésébõl tudom, hogy ezt a dalt az 1956-os forradalom leverése után betiltották. Kilátástalanságot sugallt, vagy valami hasonló volt a hivatalos indoklás. (Elvégre a szocializmusban nem lehetett csak úgy, céltalanul lõdörögni senkinek.) Szóval megint azt kell mondanom – legalábbis egy ennyire „áthallásos” társadalom, mint a mienk, mindenképpen alapot ad erre –, hogy milyen kísérteties a hasonlóság a múlt és a jelen között. Persze könnyen lehet, hogy megint én látom rosszul a dolgokat. Elõfordulhat az is, hogy pusztán arról van szó, széllel szemben nem lehet, az eurotrendi Örömóda-show az, ami központi ukázként ki lett adva az agit-propos elvtársaknak és ezért nem utalták ki azt a maradék kis lóvét sem, de az is lehet – és az amerikai média-team tevékenységét figyelve az sem kizárt –, hogy mélyebb összefüggések is rejteznek a tömegkommunikáció által közvetített tömegmanipuláció sötét útvesztõiben. Werberi pártkommunikáción edzõdött lakosságunk immúnissá vált a felszínes médiaüzenetekre, ugyanakkor egyes néprétegeknél megfigyelhetõ a szelektivitás és a helyzetelemzõ-képesség fejlõdése. A lakosságnak ezen körén belül a középkorú és az attól idõsebb generációknál mindez még sajátos élettapasztalataiknak köszönhetõen tovább fokozódik, mely ellenállóbbá teszi õket a megvezetésen 239

alapuló médiamanipulációval szemben. Ez eddig inkább a polgári oldal szavazótáborára volt jellemzõ, bár az utóbbi idõben a másik oldal voksolói között is egyre nagyobb számban eszmélnek az emberek. Az ún. polgári vagy nemzeti oldal szavazóinál – még az alacsonyabb iskolázottságú néprétegek között is – többen voltak azok, akik inkább észérvek (racionalitás), mint érzelmek (tekintélyelvûség) alapján hozták meg döntésüket és adták le szavazatukat a jobboldal pártjaira, mint az ellenfél táborában. Miért fontos ez, és hogy kerül ide az „Ahogy lesz, úgy lesz” címû dal? Nos azok, akik nem az amnéziások országának lakói, nem felejtenek. 1956-ban nem volt szabad olyan dalt énekelni, vagy sugározni a rádióban, ahol kilátástalanság volt az üzenet, mert az ellent mondott az államszocializmusban megtestesülõ proletárdiktatúra eszméjébõl fakadó céltudatosságnak és minden egyéb másnak, mely a Magyar Szocialista Munkáspárt és elvtársainak felsõbbrendûségét és megkérdõjelezhetetlen vezetõ szerepét volt hivatott reprezentálni. 2004-ben az állam egy fillérrel sem támogat egy olyan elõadást, vagy mûvet, mely a magyar katona és a hazafiság nagyszerûségét mutatja be. Egyúttal arra is kínosan ügyelnek, hogy a lódítás, tódítás, nagyot mondás mesehõse még véletlenül se kerülhessen egy lapra az Európai Unió nemzetek és országok felett álló kikezdhetetlen és megkérdõjelezhetetlen létezésének szükségességével. Gondoljunk csak bele, micsoda skandalum lenne abból, ha némelyik nyakas, önfejû magyar a darab május elsejei megtekintése közben olyan elvetemült gondolatokra jutna, hogy tulajdonképpen ez az EU egy nagy humbug, kitaláció, fikció az egész, a nagyot mondások, tódítások, lódítások gyûjteménye, mert hát „messzirõl gyütt embör, azt mond, amit akar”. A KASZF-ról, vagyis a Kötelezõen Ajánlott Szorgalmi Feladatról a JHF rendszeres olvasói már hallottak. Ez az eurohimnusz dolog azonban egy lépéssel már túl mutat ezen. A végén még eljutunk oda, 240

hogy megutáltatják velünk Beethoven csodálatos remekét, az Örömódát, pedig Isten látja lelkemet, ha valamire, hát erre a zenemûre azt mondja az ember, ha más nem is, de ez biztosan méltó arra, hogy himnuszként énekeljék. Azt is tudjuk, hogy nemzeti himnuszunk alatt is vigyázban állunk, akkor meg mi a probléma? Gond egy szál se! Csakhogy van egy alapvetõ különbség! Kölcsey nemzeti imádsága a mienk. Az Örömóda meg nem. Cizelláltabb lelkületû olvasóim kedvéért mondjuk úgy, hogy nem érezzük a magunkénak. (Legalábbis egyelõre.) Bármennyire is csodálatos Beethoven örökbecsû szimfóniája, számunkra az Örömóda csak egy zenemû marad. (Ez természetesen semmit sem von le Beethoven érdemeibõl és zenei nagyságából.) A demokráciát és a szabad gondolatokat totálisan elnyomó pártállami reflexekhez való görcsös ragaszkodás kiállítja rólunk a szegénységi bizonyítványt, ahogyan azt a titokszolga miniszterelnök félresikerült ötletbörzéjét követõen már láthattuk. Bárhová nézünk, az élet bármely területére, mindenütt azt látjuk, hogy nem merünk, vagy még inkább nem akarunk szembe nézni a múltunkkal. Pedig a megújulás e nélkül nem fog menni, és ez kihat majd – természetesen negatív irányba – versenyképességünkre is, melyre egyre nagyobb szükségünk lesz majd a jövõ versenyre épülõ Európájában. A szolgalelkû társadalmak pedig eleve vesztésre vannak ítélve ebben a felfokozott tempójú kontinentális megmérettetésben. A múlt emberei a múlt eszméivel csigalassúsággal kopnak csak ki a jelenlegi paktumos, a posztkommunizmus és a vadkapitalizmus sajátos elegyét képezõ fináncoligarcha hatalomból, s közben az idõ csikorogva vánszorog elõre a maga útján. A kisembernek, az átlagpolgárnak pedig nem túl rózsásak a kilátásai. Néha már-már az az érzése támad, hogy csak egy lépés választ el minket a gondolatrendõrség felállításától. Miközben fent a Rózsadombon százmilliós villáikban az elvtársak pajkosan összekacsintanak, elégedetten hátradõlnek 241

fotöjükben és a pókerarc nyugalmával állapítják meg, hogy bizony még mindig õk az urak a háznál, a hazánál. Itt lent, délen, Mediterrán Moszkvában, kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától, ahol édent maximum csak édes éjeken remélünk, vegyes érzelmekkel várjuk a jeles napot. Felvonulni ugyan már nem kötelezõ, de valahogy úgy érezzük, hogy a fõvárosi elvtársak keze ma is messzire leér. Hogy milyen lesz az élet az Unióban, azt nem tudjuk, legfeljebb csak sejtéseink vannak róla, azonban most is Jó Ha Figyelünk! Tudják, messzirõl jött ember azt mond, amit akar. Egyet azonban sose felejtsenek el, csak az úttörõ mond mindig igazat. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

Lapzárta után érkezett az infó, hogy a Kultuszminisztériumnál megpályázható összeg nem 200 000,-Ft, hanem 2 000 000,-Ft. A kézivezérléses hatalomgyakorlás módszertanán ez azonban mit sem változtatott.

242

NESCAFÉ A LÁ MSZP – avagy „Instant válasz, azonnal oldódik” –

Egész napra szóló matiné jellegû televízió közvetítést láthattunk a Hír TV-n a Fidesz monstre szövetségi nagygyûlésérõl a budapesti ufó arénából. Egy esztendõs építkezési folyamat végére került pont a Fidesz Magyar Polgári Szövetség európai néppárttá alakulásával és ezen csodálatos eredmény hivatalos deklarálásával. Kövér László köszöntötte a szövetséges haderõt alkotó polgári szekértábor alakulatait, akik az elmúlt egy esztendõ alatt egy zászló alá tömörültek és onnan várják a következõ nagy megmérettetést. Más szemszögbõl nézve a dolgot azt is mondhatnánk, hogy minden olyan politikai szereplõ ott volt aki számított, és akiket a legnagyobb ellenzéki párt az elmúlt egy esztendõben sikeresen maga alá gyûrt, vagy ahogyan a Dávid Ibolya-féle MDF-es szóhasználatban mondani szokták, bedarált. Apropó! Ha már a kalapos hölgynél és kevésbé népszerû mikro-pártjánál tartunk! Érdekes módon az MDF hivatalosan nem képviseltette magát a rendezvényen. Élõ ember nincs, aki elhiszi azt a meglehetõsen álságosnak tûnõ kifogást, hogy a Fórum választmányi ülése éppen egybe esett a Fidesz rendezvényével. Legalább egy küldöttséget meneszthettek volna az antalli örökség derék letéteményesei a már nem annyira fiatal demokratákhoz, ha már oly sok szívességet kaptak tõlük. Hogy csak egyet mondjak, a 2002-es választásokon a hátukon vitték be õket az ország házába. (Hiába no, hálátlan állatfajta az ember! – tartja a nép ajkán született bölcs mondás. De milyen igaz!) 243

Úgy tûnik ez a mi derék elhasználódott, megkopott, itt-ott erodálódott polgári oldalon található elitünk nem ért a szép szóból, csak az erõbõl való politizálás az, ami összefogásra és együttmûködésre bírja õket. Talán ennek köszönhetõ, hogy az egység csak így, a kisebb pártok és politikai csoportosulások bekebelezésével tudott csak létrejönni. Kicsit olyan érzésem van ezzel a lassan testet öltõ néppártiságon alapuló rendszerrel kapcsolatban, mint a Japánról készült úti filmekkel. Mint amikor a tókiói metrót mutatják, ahol külön emberek vannak arra a feladatra, hogy minden áron betuszkolják, bepréseljék a szerencsétlen utasokat az indulásra váró szerelvénybe. Adva van két Gólem, amely elszabadult. Mindent és mindenkit eltaposnak, ami az útjukba kerül. A magam részérõl egyáltalán nem örülök ennek az amerikanizálódó, két pólusúvá váló – Molnár Tamás szavaival – demokratúrának. Jómagam – talán a népi naivitás határát súrolva – valahogy úgy képzelem a demokráciát, a nemzeti összefogást, a választásokra történõ mozgósítást, mint ahogyan azt annak idején eleink tették, amikor veszély esetén körbehordozták az országban a véres kardot. Nem számított, ki honnan érkezett, gazdag volt-e vagy szegény, a sereg a csatatéren összegyûlt, aztán – Isten segedelmével – hegyibe! Neki az ellennek! Sokkal tarkább, változatosabb politikai közéletre, sokszínûbb politikai palettára lenne szükségünk, hiszen például a szociáldemokrácia sem tudja megfelelõen képviseltetni magát a jelenlegi két pólusúvá szûkülõ hazai politikai közéletben. De! Ha ebben a mi makacs, önfejû, elkényelmesedett, eltunyult népünknél máshogy nem megy az összefogás csak így „kierõszakolva”, akkor azt mondom, inkább ez, inkább így, mint újra és újra a kommunisták! És akkor itt megint vissza is érkeztünk a „válaszd a kisebbik rosszat!” címszóhoz. Igaz, a Jobbik Magyarországért Mozgalom nyílt levéllel fordult Orbán Viktor miniszterelnök úrhoz, valljon színt, hajlandó lenne-e 244

pártja nevében elfogadni egy másfajta, de szintén a kormány megbuktatására törekvõ szövetség ajánlatát. Érdekes momentum a Fidesznél, de még inkább Orbán Viktornál, hogy igazán akkor kapják össze magukat, amikor nagy a baj. Emlékezzünk csak vissza a 2002-es választásokra, ahol a két forduló között a polgári kormány elsõ embere országjáró turnéján egymaga majdnem megfordította az eredményt, de legalábbis igen szorosra sikeredett a befutó. Folyik a harc, zajlik a küzdelem, méghozzá a langyos többségért. A határozatlan, tétova, tesze-tosza, döntésképtelen, pénzzel, ígéretekkel manipulálható és megvásárolható, sokszor alacsony mûveltséggel bíró, sokszor csak a konzumidióta átlagfogyasztó, napjait a televízió képernyõje elõtt valóságshowt nézõ magyarokért. Bizony õ értük játsszák ezt a meccset, a csapatok õ értük mentek ki a pályára. Itt élnek velünk, ugyanúgy magyarul beszélnek, mint mi, ugyanúgy részét képezik a magyar Nemzetnek, mint mi, bár velük kapcsolatban talán helyesebb, ha magyar lakosságról beszélünk. (Liberális honfitársaink e sorokat olvasván minden bizonnyal sikítva háborodnának fel multikulti polgártársaink efféle megbélyegzõ minõsítésén és nagy valószínûség szerint azonnal közölnék, hogy ilyen kirekesztõ hangvételû sajtóterméket, mint a JHF, többet a büdös életben nem vesznek a kezükbe. Én viszont ennek ellenére vállalom a fenti kijelentés összes ódiumát és mindenkit arra bíztatok, ne szégyelljük, és végre nevezzük nevén a dolgokat!) Ugyanis. Mindig a langyosokért megy a harc. Mert õk vannak a legtöbben. És mindig õk lesznek a legtöbben. Azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy a Fidesz nem szégyelli, tanult a hibáiból és politikai ellenfelétõl is (igaz, kicsit késõn). Végre a legnagyobb ellenzéki párt is bevette arzenáljába a szociális demagógia gazdag kelléktárát, s úgy tûnik elkezdte azt hatékonyan alkalmazni. Ami azt illeti a nemzeti petíció ötlete egészen zseniális. (Be is gazoltak tõle a túloldalon, rendesen!) 245

Talán emlékszünk rá, Megyót leküldték megalázóba, amikor ún. közjogi javaslatainak kedvezõtlen fogadtatását látva elhatározta, hogy szeretett népéhez fordul. És láss csodát, a Fidesz most ugyanezt teszi. Egymillió aláírást gyûjt össze, hogy kieszközölje (vagy mondjuk inkább azt, hogy kierõszakolja) a költségvetés módosítását. (Egyszer még kérni fogunk magától valamit Virág elvtárs.) Holott nagyon jól tudják, hogy ez semmire sem kötelezi a kormánykoalíciót, ráadásul a költségvetésrõl nem lehet népszavazást tartani. Mégis, én azt mondom, briliáns ez a szelíd nyomásgyakorlás, hiszen a Fidesz nem a Kormány ellen van, nem követel semmit, õk csak kérnek, szépen, szelíden hátuk mögött a minimum egymilliós elégedetlen tömeggel. Zseniális. Mielõtt még végképp a fellegekbe emelkednék elmondom, hogyan látja a szocialista nagyváros öntudatos polgára azt, ami reánk vár az elkövetkezendõ idõszakban. Ez csak egy vélemény, lehet, hogy nem ez fog történni. Nem tudom. Szóval. Én azt hiszem, hogy most a küzdeni akarás és a pofátlanság fog összecsapni kis hazánkban. Szerényen szeretném megjegyezni, s egyúttal mindenki figyelmébe ajánlani, hogy annak idején az olimpiai játékok megrendezéséért is több mint félmillió aláírás gyûlt össze – Megyó ha jól emlékszem kétszer is aláírta – az elvtársak azonban a Horn Gyula-díjas Horn Gyula által a klasszikusok kategóriájába emelt Horn Gyula-i „Na és,”-es vállrándítással küldték padlóra az aláírók tömegét, no meg az egész olimpiai eszmét is egyszer, s mindenkorra. Na erre értettem, hogy az összecsapás egyik résztvevõje a pofátlanság lesz. A másik résztvevõ a küzdeni akarás, a lelkiismeretesség és a kitartó munka, hogy sikerül-e összehozni az egymillió aláírást. Szerintem sikerülni fog, annyi az elégedetlen ember, hogy egész biztosan össze fog gyûlni De hát, ha nincsen kényszerítõ ereje a kormánykoalícióra nézve, akkor meg minek az egész felhajtás? – tették fel azóta többen is a kérdést. 246

Igaz, hogy a pártok – jó pénzért – a Belügyminisztériumtól hozzájuthatnak az összes szavazásra jogosult választópolgár adataihoz, elérhetõségéhez, abból a listából azonban nem derül ki, hogy kik a szimpatizánsok. Ebbõl a listából viszont – mármint azokéból, akik veszik a fáradságot kitöltik és visszaküldik a nemzeti petíciót – már képet kaphatunk arról, kik azok, akik szimpatizálnak a Szövetség elképzeléseivel és kik azok, akiket a választások elõtt meg lehet majd keresni, természetesen a szegfûmintás riválissal szemben kizárólag törvényes úton, mondjuk egy szívhez szóló, személyes hangvételû levélkével, mondjuk Viktor király aláírásával, hogy most aztán nincs lacafaca, itt az idõ, hazafiúi kötelesség, hogy elmenj szavazni és a megfelelõ helyre tedd az ikszet. Ámen. (Menjetek, szavazzatok!) Briliáns. A nemzeti petíció – ahogy mondani szokták – nagyon betalált. A fiatal balosok már ki is verték a balhét, mondván OV két héten belül nyilatkozzon, mire kellenek nekik az adatok. Pedig hát tulajdonképpen nincs másról szó, mint szimpla aláírás gyûjtésrõl, mint például az Állatvédelmi törvénynél, csak hát ott ugye elõre egyeztetve volt a dolog a szadesszel, nem is volt belõle semmi gond. Dörmögõ Dömötörnél is kiverte a biztosítékot a Fidesz nemzeti petíciója, mindenféle hülyeségeket brummog a mikrofonba a liberális erõs ember, olyanokat, hogy aki aláírja ezt a fecnit, a saját adóemelési programját írja alá. Amikor elõször hallottam Miska Kancsó heves reagálást, megint eszembe jutott – tán éppen Korten könyvében olvastam –, hogy az új mintaállam – vagy ha rusztikusabban szeretnék fogalmazni – az új segg, amit az elvtársak hatékonyan nyalhatnak, szóval az Amerikai Egyesült Államok külön terminus technikust alkotott a liberális közgazdászok számára, úgy nevezik õket: tankönyvgazdászok. Azért illették õket e jeles megnevezéssel, mert az általuk felállított teóriák tekintélyes része életszerûtlen, merev, tankönyvízû. Ezt csak alátámasztani látszik az a megnyiltakozás is, melyet Stern miniszter úr tett a média nagy nyilvánossága elõtt. 247

Az történt ugyanis, hogy a közlekedési tárca vezetõje behozta a köztudatba a „szelektív felelõsségvállalás” fogalmát, mondván, õ csak a javuló mutatókért felel, a többi romló mutatóhoz neki semmi köze. Schmitt Pál a Kóczián-féle KO címû mûsorban azt mondta a „politikusok lelke kérgesebb”, így kevésbé sértõdékenyek, mint a közember. Nos, én attól félek, hogy nemcsak a politikusok lelke kérgesedett meg, hanem az embereké is, félõ a szép szó ide már kevés lesz. Attól tartok, hiába kér és nem követel a Fidesz, ismét be fog igazolódni a Reagan elnök által oly sokszor hangoztatott megkérdõjelezhetetlen igazsággal bíró kijelentés: kommunistákkal csak erõbõl! De térjünk még vissza néhány mondat erejéig a nemzeti petícióhoz. Annak idején, amikor még a Magyar Néphadsereg vendégszeretetét élveztem Petõfi Sándor szülõvárosában, gyakorlat alkalmával elõfordult, hogy ún. „kiértesítõbe” kellett menni, azaz címlista alapján kellett riasztani a hivatásos állomány tagjait. No, itt is valami hasonlónak lehetünk tanúi. A választási tapasztalatok tanulságait leszûrve a polgári oldal – fogalmazzunk így, mintegy megelõzõ csapásként – kiépíti a saját riadóláncát, ha tetszik saját országos méretû hálózatát. Van még rá két évük. Félévi bizonyítványosztásnak nevezte az európai parlamenti választások erõpróbáját Schmitt Pál, a Fidesz alelnöke. A választók minõsíteni fogják a kormánykoalíció két esztendeje tartó hibát hibára halmozó töketlenkedését, s egyúttal véleményt formál majd arról az elmúlt esztendõben lezajlott fejlõdési, építkezési folyamatról is, mely a polgári oldalon lezajlott. Mindkét oldalról azt hallhatjuk, tiszta kampányt szeretnének, de félek a küzdõ felek egyike sem tud kibújni a bõrébõl. Itt van mindjárt az MSZP reagálása a Fidesz nagygyûlésén elhangzottakra. Jánosi Györgytõl hallhattuk: „A munka, otthon, biztonság baloldali értékek, az európai szociáldemokrácia részei.” NESCAFÉ a lá MSZP. Instant válasz, azonnal oldódik, azonnal kész. 248

Az egykori KB- és PB-tagokkal megspékelt szegfûmintás utódpárt ugyanazt a rabláson alapuló érvelést, retorikát használja, melyet a tömegkommunikációtól kezdve a privatizációig bezárólag már megszokhattunk tõle. – Nem, nem! Tévedésben vagy barátom! Te csatlakozol hozzánk! Ezek az értékek amikrõl beszéltél, mióta világ a világ baloldali értékek. De annak nagyon örülünk, hogy ti is a magatokénak valljátok õket, mert akkor ez azt jelenti, hogy végre összefoghatunk. Na, akkor elmondom, hogyan fogjunk össze. Elõször is, mindig azt teszed, amit mondok, másodszor… Hát nem gyönyörû? Képzeljük el amint a Horn-Kovács-Medgyessy triumvirátus egész estés médiaprodukció keretében beszél a nemzeti összefogás szükségességérõl és hazánk érdekeinek mindennél fontosabb képviseletérõl az EU-ban. Õk már csak tudják, nagy szakmai múlttal és rutinnal rendelkeznek az Uniókat illetõen, igaz pályafutásukat még egy régebbi unióban kezdték. Aggodalomra azonban semmi ok, aki az egyik uniót ismeri, ismeri az összes többit is. Ez a mostani új is kezd hajazni arra az egykori régire, csak itt kinyithatjuk a pofánkat. Még egy darabig. A reklámblokkban bekapcsolnánk a Villába, ahonnan szadeszes barátaink Amszterdamban készült kisfilmjét tekinthetnénk meg a Holland fapapucs vásárlás rejtelmei címmel. A kisfilm után a tolerancia és a másság iránti tisztelet hazai jelzésértékû zászlóvivõi kiselõadást tartanának a kikényszerített empátia fontosságáról. Azoknak pedig, akik számára a volt kommunista funkcionáriusok látványa, ne adj’ isten megszólalása a képernyõn krónikus herótot idézne elõ, nos azok számára fél órás úti filmet sugárzunk a Stockholm-szindróma áldozatairól, szakavatott légi utaskísérõk kalauzolásával. (Az adás megtekintése elõtt kérjük ne fogyasszanak alkoholt! Magyar Nemzet pedig nincs, ne is kérjenek! Thank you for your cooperation.) 249

Hamarosan kezdõdik a mérkõzés. A ring körül már óriási a tömeg. Piros sarokban a múlt, tarka sarokban a jelen, a jövõ pedig – egyelõre még – a lelátón a közönség soraiban figyel, az alkalmas pillanatra vár, mikor jön el majd az õ ideje. Egyelõre csak sejtéseink vannak a mérkõzés végkimenetelét illetõen, bár az esélyes személye nem kétséges. Igaz, történtek már nagy meglepetések, volt már olyan is, hogy az utolsó pillanatban küldték padlóra a már-már gyõztesnek tûnõ esélyest. A tömeg õrjöng, közben az ellenfelek a médián keresztül üzengetnek egymásnak. Otthon a képernyõk elõtt magyarok milliói lélegzet visszafojtva várják a gongszót. Közülük a bátrabbak emelt díjas sms-t is küldenek, hogy megtippeljék, ki nyeri majd az összecsapást. Nekik tulajdonképpen mindegy ki gyõz, a lényeg, hogy a nevük bekerül egy nagy kalapba, s ha szerencséjük van, nyerhetnek egy vadonatúj Opel Astrát. Hölgyeim és uraim! Még néhány perc és kezdõdik a Sztárbox! Csak itt, csak most és csak önöknek! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

250

A ZSEBRE TETT EMBERISÉG – avagy „Isten engem így vagy úgy, de segéljen!” –

Zsebre tették, vagy talán közelebb járok az igazsághoz, ha azt mondom, zsebre vágták az emberiséget. Pénzisten, a Mammon uralma alá hajtotta a világot. A szerencsétlen sorsú, saját hibáiból okulni képtelen emberi faj pedig félelmekkel teli rettegésben nyög súlyos rabigájának terhe alatt. A Sátán közöttünk jár, emberi alakot öltve megkísért és próbára tesz minket nap mint nap. A fentieket olvasva azt hihetné a kedves Olvasó, hogy valamiféle vallásos hevület szállta meg a szocialista nagyváros öntudatos polgárát, de az is lehet, hogy szimplán csak megõrült. Pedig nem! Nem én õrültem meg, hanem az emberiség. A Gonosz emberi alakot öltve közöttünk jár és próbára tesz minket nap mint nap. Íme az egyik eset: Alkotmánysértõ az iskolai hûségesküben Istent említeni? Az amerikai szövetségi legfelsõbb bíróság szerdán meghallgatta egy kaliforniai ateista érveit arról, miért sérti az állam és az egyház szétválasztását kimondó alkotmányt az iskolások naponta elhangzó, Isten nevét is megemlítõ hûségesküje. Az amerikai iskolások minden nap megfogadják, hogy hûségesek maradnak az Egyesült Államok zászlajához, a köztársasághoz, az Isten színe elõtt egy és oszthatatlan nemzethez. A The New York Times csütörtöki beszámolója szerint Michael Newdow azt hangsúlyozta, hogy az Isten színe elõtt kifejezés sérti az állam és az egyház elválasztásának az elvét és megosztja a 251

társadalmat. William H. Rehnquistnek, a kilenctagú testület elnökének kérdésére elismerte, hogy a kongresszus 50 évvel ezelõtt egyhangúan iktatta be a kifejezést a fogadalom szövegébe, de ez szerinte csak azért történhetett így, mert ateistákat nem választanak meg törvényhozónak. Replikáját a hallgatóság megtapsolta, ami ritkaságszámba megy a legfelsõbb bírák ülésein. A San Francisco-i fellebbviteli bíróság a kaliforniai férfi panaszának helyt adva tavaly nyáron úgy ítélte meg, hogy „az Isten színe elõtt” kifejezés hitvallássá teszi a hûségesküt, ezért nincs helye az állami iskolákban a joghatósága alá tartozó kilenc szövetségi államban. Az eskü elmondása ugyan nem kötelezõ a diákok számára, de Michael Newdow az is elfogadhatatlannak tarja, hogy 9 éves lányának minden reggel végig kell hallgatnia a szövegét. A San Francisco-i döntés ellen fellebbezett a helyi iskolaszék és Theodore Olson igazságügyi miniszter-helyettes. Az õ érvelésük szerint a hûségeskü szövegében az Isten szó csak a történelmi-vallási hagyományt tükrözi, hiszen a himnuszban is van rá utalás, a pénzen pedig az áll, hogy „Istenben bízunk”. A fogadalmat Francis Bellami lelkész 1892-ben írta, az esküt 1942-ben emelték hivatalos rangra, az „Isten színe elõtt” kitételt pedig 1954-ben, a hidegháború idején, kongresszusi döntéssel iktatták a szövegbe. A legfelsõbb bírák szerdai ülésüket is a szokásos bevezetõ mondattal kezdték: Isten óvja az Egyesült Államokat és ezt a tiszteletre méltó bíróságot. A testület júliusban dönt az ügyben. A felmérések szerint az amerikaiak 90 százaléka ellenzi az Istenre való utalás kiiktatását a hûségeskü szövegébõl. Forrás: gondola

252

Magam nem vagyok rendszeres templomjáró ember, már az idejét sem tudom, mikor tettem tiszteletemet utoljára az Úr házában. Valahogy mindig egyfajta kötelezõ penzumként éltem meg a hittanórákat és a templomba járás procedúráját, de ez valószínûleg az én hibám, személyembõl fakadó korlátoltságomnak köszönhetõ, melyet úgy tûnik most már életem végéig magammal kell, hogy cipeljek a halálig tartó hosszú utazás során, de hát ahogy mondani szokták, mindenkinek meg van a maga keresztje. Egy biztos, az Ítélet Napján nekem is az Úr színe elé kell járulnom és „miként hirdeti a Biblia, megméretik az embernek fia.” (Ezek a Wass Albertõl való gyönyörû szavak adnak nekem bíztatást és kitartást a jövõre nézvést.) Talán éppen ezért van az, hogy nem hallgathatok. Szóljatok, ha szólni kell! – olvasható a JHF lapfején. És most szólni kell. Az emberi gonoszság, ostobaság és szûklátókörûség ellen. Lelketlenné váltunk Pénzisten finoman erõszakos hatalmának hatására? A talmi ragyogást választjuk a tiszta fény helyett? Sekély e kéj. A pillanatnyi mámort követõ hosszú kín megnyomorítja az emberi lelkeket. A sötét oldal nem erõsebb, de simább, könnyebben járható az oda vezetõ út – figyelmezteti ifjú jedi tanoncát (és minket is) a kilencszáz éves bölcs öreg, Yoda a nagy tanítómester. És ha már modern korunk meséinél a filmeknél tartunk, hadd szóljak külön is a plázákban felnövõ, popcornt ropogtató és koffeinnal teli ámerikai cukros vizet szürcsölõ multikulti konzumidiótákhoz: „Az idõ nem számít, csak az élet a fontos!” Luc Besson „Ötödik elem” címû filmjében hangzik el ez a mondat. Vito Cornelius atya, a krónikás, az isteni fegyver, az Ötödik elem õrzõje mondja e szavakat, amikor figyelmezteti az emberiséget a fenyegetésre, melyet az ötezer évente megjelenõ Gonosz jelent. A sátáni gonoszság pokoli hatalmát – ahogyan a filmben is próbálják – emberi léptékkel (az ember alkotta fegyverekkel) nem lehet le253

gyõzni. Pedig Cornelius atya a rideg valóság kíméletlenségével hozza tudomásunkra, mi vár ránk, ha a Gonosz gyõzelmet arat. „Képzeljük el, hogy ezt a valamit lehetetlen azonosítani, mert nem eleme a lét. Ahol csak élet van, oda halált hoz, mert gonosz, maga a Gonosz. A célja nem a hatalom, vagy a pénz, hanem hogy kiirtsa az életet. Minden életformát. – Azt akarja mondani, hogy semmi sem állíthatja meg? – Csak egy valami. A mondoshawanoknál van az, amivel a Gonosz legyõzhetõ. Négy elem egy ötödik elem körül, mely felsõbbrendû: a tökéletes harcos, aki az életet hivatott védeni. A régiek szerint együtt alkotják a Teremtés Fényét, mely képes életet vinni az Univerzum legtávolabbi zugába is. De ha a Gonosz ideáll –az atya a rajzon az Ötödik Elem helyére mutatott. – Akkor? – A fénybõl sötét lesz, az életbõl halál. Örökre. És ha már a filmeknél tartunk. A New Hope, vagyis Egy új remény. Ez volt olvasható a Csillagok háborúja címû film plakátján az 1977-es bemutató alkalmával. Ma 2004-ben is van egy film, melyre nyugodtan kiírhatnánk ugyanezt. Elkészült egy film, mely a kereszténység, a tízparancsolatos értékrend számára új reményt hozott ebben az elanyagiasodott, elembertelenedett világban. Mel „Mad Max” Gibson Passió címû filmje, melynek hatására világszerte egyre többen találnak vissza a keresztényi értékrend talajára. Luc Besson filmjében az öt elem együttese volt az, ami létrehozta a teremtett világ harmóniáját, az ötödik elem, az ember volt az, aki ennek a harmóniának a középpontjában állt, s így legyõzhetõvé vált 254

a Gonosz. A valóvilágban is mi emberek tudjuk megteremteni ezt a harmóniát azzal, ahogyan élünk. Szeretettel, szolidaritással, megértéssel, segítõkészséggel, kreativitással és még sok minden mással. Természetesen nem mindenki veszi egyformán az akadályokat, néha támaszra van szükségünk. Ilyen támasz Isten is. A vallás erkölcsi tartást, értékrendet, morált és egyfajta szakrális alapot ad. Gondoljunk például a tízparancsolatra, de említhetném a zen-buddhizmus lélekformáló bölcseleteit is. Vagy itt van például az ima. Az imádság. Az ember egy nálánál jóval nagyobb hatalomhoz fordul „segítségért” Az, aki elmond egy imát, mire a végére ér rádöbben arra, hogy hol van az õ gyarló ember problémája az Úréhoz, akinek egy egész világ gondja baja nyomja a vállát. Így a probléma már félig-meddig meg is oldódott, hiszen a legnagyobb kihívást mindig az elsõ lépés megtétele jelenti. Ha már megvan az elsõ lépés – mondjuk a probléma megoldásához vezetõ (olykor rendkívül) rögös úton – utána a többi már adja magát.. De mi van akkor, ha az értékrend helyén semmi sincs, csak a nagy üresség? Mi lenne az, amivel pótolható lenne az a zsinórmérték, melyet például a különbözõ vallások jelentenek az ember számára? A pénz? A pénz semmiképpen sem, hisz az csak viszályokat és ellenségeskedést szül. Ahogyan azt már számtalanszor láthattuk barátságokat tud tönkretenni pillanatok alatt. Az értéksemlegesség, az üresség rendkívüli veszélyeket hordoz magában. Milyen is az ördögi üresség? Az egyik kereskedelmi televízió fõmuftija miután az általuk sugárzott valóságshow kapcsán megkérdezték a véleményét a mûsorról csak annyit mondott, hogy õk nem akarnak pozitív mintát adni. De hát akkor mit akarnak? Õk csak szórakoztatni akarnak. Micsoda szörnyû hatalommá vált a média modern korunk lélekkufárjainak kezében. Ha valakinek akkora hatalom összpontosul a kezében, mint a mai kereskedelmi televíziók mûsorkészítõinek, szer255

kesztõinek, már az is nagy elõrelépés lenne tõlük, ha legalább belegondolnának abba, hogy tulajdonképpen ugyanennyi fáradságba kerülne nekik, hogy a mindent elárasztó értéksemleges, értéktelen gagyi helyett valami szépet, léleknemesítõt készítsenek a nézõközönség számára. De nem. József Attila: Két hexameter címû verse jut eszembe. Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis. Sokan úgy vannak Istennel, hogy a tízparancsolat szerinti életet egyfajta passzív létezésként fogják fel, mely bizonyos esetekben egyfajta gyermeteg csodavárással párosul. – Miért nem tesz valamit az Isten, amikor látja, hogy ennyi bûn, ennyi szenvedés van a világban? Miért nem tesz valamit? – teszik fel nagyon gyakran a kérdést az emberek. Hát ez bizony nem így mûködik. Valahogy úgy mûködik – legalábbis szerintem –, ahogyan azt József Attila írja „Az Isten állt a hátam mögött…” címû versében. Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot Négykézláb másztam. Álló Istenem lenézett rám és nem emelt föl engem. Ez a szabadság adta értenem, hogy lesz még erõ, lábraállni, bennem. Úgy segített, hogy nem segíthetett. Lehetett láng, de nem lehetett hamva. Ahány igazság, annyi szeretet. Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra. 256

Gyönge a testem: óvja félelem! De én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hûség van jelen az üres ûrben tántorgó világon. Mintha csak egy zen-buddhista bölcseletet olvasnánk. A szabadság adta értenünk, hogy a szív és ész, az érzelem és az értelem harmóniája az, amely igazán boldoggá és teljessé tesz bennünket embereket. Egyfajta ötödik elemként fényt, boldogságot, szeretetet, életet hozhatunk mások világába. Szükség van tökéletes harcosokra, mert a Gonosz közöttünk jár. Egyedül nem vehetjük fel ellene a harcot. Aggodalomra azonban semmi ok, mert a költõóriás József Attila ebben a tekintetben sem hagy minket magunkra, „A számokról” címû versében útbaigazít minket, mit is kell tennünk annak érdekében, hogy erõs sereget gyûjtsünk a Gonosszal szemben. Mit mond a költõ?

Tanultátok-e a számokat? Bizony számok az emberek is, Mintha sok 1-es volna az irkában. Hanem ezek maguk számolódnak És csudálkozik módfölött az irka, Hogy mindegyik csak magára gondol, Különb akar lenni a többinél S oktalanul külön hatványozódik, Pedig csinálhatja a végtelenségig, Az 1 ilyformán mindig 1 marad És nem szoroz az 1 és nem is oszt. 257

Vegyetek erõt magatokon És legelõször is A legegyszerûbb dologhoz lássatok Adódjatok össze, Hogy roppant módon felnövekedvén, Az Istent is, aki végtelenség, Valahogyan megközelítsétek. Emberi léptékkel csak megközelíteni tudjuk a Teremtõt, de akkorák sosem leszünk mint õ. Mégis törekedni kell rá, hogy jobbá, szebbé, nemesebbé legyünk, hiszen ezért kaptunk észt, szívet és két dolgos kezet. Ha nem az Isten a középpont csak összeverõdni lehet, összeadódni nem. Aki egyedül van, az elszakította magát az Istentõl. A magányos tömeg. Magányos lehetsz, a családban, a világban, de nem vagyunk egyedül, hiszen velünk az Isten. Szent István királyunk is ezt vallotta, amikor koronázása alkalmából apostoli mondatául ezt választotta: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” Aki fél az nem tud szeretni, azt tömegbe lehet terelni. A félelem pedig a Gonosz eszköze. Aki szeret az közösségbe vágyik és mindig megtalálja az igaz emberekhez vezetõ utat. Az ember közösségi lény, egyedül még az életet sem tudja élvezni, nagy dolgokat pedig csak együtt tudunk véghez vinni. Ráadásul csak akkor, ha vannak kitûzött céljaink. Olyanok, melyek nem a képzelgés sûrû homályába vagy a légvárépítgetések ködébe vesznek. Egyáltalán nem mindegy, hogy életünk végéig tartó hosszú utunkon zarándoklunk vagy csak lõdörgünk. Éppen ezért van nagy jelentõsége minden olyan nyilatkozatnak, mely egy-egy közszereplõtõl hangzik el, hiszen mai embertelenné váló világunkban a médián keresztül rájuk figyel a nép. A modern technológiának köszönhetõen pillanatok alatt értesülhetünk mindenrõl, távolságok pedig ma már egyáltalán nem léteznek. Most, 258

amikor minden erõnkre, ügyességünkre és bölcsességünkre szükségünk lenne, hogy méltóképpen válaszoljunk az Európai Unió támasztotta kihívásokra, régi-új uraink (elvtársaink) ahelyett, hogy a Nemzet érdekeit tartanák szem elõtt, megmutatva igazi arcukat, belegyalogolnak a fél ország lelki világába, demoralizálva ezzel nagyon sok honfitársunkat. Én csak Csókos Asszonynak hívom. Kósáné Kovács Magda nyilatkozta az alábbiakat a Hit Gyülekezete lapjának, a Hetek címû újságnak (és akkor innentõl szó szerint): „A Vatikán Brüsszel hivatalain plenáris és bizottsági ülésein keresztül Prodistul Strassbourgostul együtt Európát le akarja nyúlni, és be akarja kebelezni, méghozzá elképesztõ gyorsasággal és agresszivitással. Rövid idõn belül a katolikus ünnepek szimbólumrendszere, szellemisége fogja meghatározni Európa laikus ünnepeit.” A mi szeretve tisztelt Magdikánk magvas gondolatai olyannyira magasröptûek voltak, hogy a riporter elõször nem is fogta azokat (és akkor innentõl megint szó szerint): – Magda, külön-külön értem a mondatait, csak nem tudom, hogy mit akar tulajdonképpen mondani? – Egy keresztény egyház és az új európai alkotmány fülledt egybeolvasztási kísérletébõl pillanatnyilag semmit sem látnak az európai polgárok… Európa maradjon multikulturális, Európa maradjon laikus.” Én ezt nem is értem. Éppen azon megy a vita, hogy semmibe veszik Európa keresztény gyökereit, hiszen még az alkotmánytervezetbe se akarják belevenni a keresztény szót, nehogy megsértsék a muzulmán bevándorlók millióinak érzékenységét, és akkor az elvtársnõ 259

meg jön ezzel az erõszakos katolizáció címû szöveggel. Biztos, hogy a frankó papírt adták neki? Egyébiránt pedig köszönöm szépen, de én a magam részérõl nem kérek a laikusságból, elég volt abból az elmúlt negyven esztendõben. Az embernek már-már olyan érzése támad az efféle szocialista nagyágyúk nyilatkozatait olvasva, hogy tudatos károkozás folyik az öleb média hathatós segítségével. Károkozás, méghozzá a fejekben, a lelkekben. Vajon mit jelent a laikus szó Kósáné szótárában? Hol találjuk a szinonimákat? Talán a megvezethetõ, manipulálható, tudatlan fogalmaknál? Nagy valószínûség szerint igen. Ami azt illeti, ha az elvtársakon múlik a Karácsony helyett visszajön a fenyõünnep, a Húsvét helyett a Nyusziünnep, és piros szívecskékkel aggatják tele Valentin napon a budapesti hidakat, hogy a reklámfilmben a folyón átkelõ ámerikai cukros vizet népszerûsítõ kamion konvoj a lehetõ legjobban mutasson a képernyõkön. A Gonosz ürességet hoz. Kiüresít, sivárrá tesz. Minden olyan szó vagy tett, ami erre törekszik, gonoszság. Ne feledjétek, a Sátán közöttünk jár, emberi alakot öltve megkísért és próbára tesz minket nap mint nap. De hiába jön, mert „én a párom mosolyogva várom, mert énvelem a hûség van jelen az üres ûrben tántorgó világon.” (Ez a cikk nem jött volna létre, ha Eperjes Károly nem látogat Pécsre. Köszönöm az ihletet Szamóca.) Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

260