Szabó László Mediterrán Moszkva 2004

© Szabó László Mediterrán Moszkva 2004.

TARTALOM Normális Magyarország?

7

– avagy Kilógunk Európa rendezett szövetébõl? –

Lehullt a lepel

13

– avagy Gyömöszölje már vissza valaki a lólábat a zsákba! –

A szájtáti bálványimádó

20

– avagy Nem az a fontos, mit látsz, a lényeg, mit mond a párt! –

„Az igazat mondd, ne csak a valódit!”

25

– avagy Tûnõdések Jéghegy-országból –

Itt az idõ!

33

– avagy Többség vagy verseny? –

Demokráciadeficit az Európai Unióban

40

– avagy Cselédlépcsõn a mosókonyhába –

A vonatkoztatási szint Margaretenhöhe

45

– avagy Uniós úti beszámoló a világ szerencsésebb felérõl –

Isaura élt, Isaura él, Isaura élni fog!

51

The show must go on!

59

– avagy Amerikanizálódás MSZP-módra –

Véletlenek márpedig nincsenek!

66

– avagy Az összeesküvés-elméletekrõl egy kicsit másként! –

Mert mások csak beszélnek!

72

– Mások meg minden bizonnyal dolgoznak. De vajon min? –

Mi a „valóság”?

78

– avagy Az ember, akinek papírja van róla, hogy hazudott –

3

A legkisebb fiú

88

– avagy Az unió polgárait nem érdekli az unió –

Wake up, Europe! Ébresztõ Európa!

97

– Alkotmányos bürokrácia, vagy demokratikus jogállamok szövetsége? –

Mi a közös bennük?

106

– avagy Mûködik-e a beígért kormányzati hátszél? –

„Megérdemlem, b…k meg!”

111

– avagy Országimázs helyett valami más –

„Egyedül nem megy!”

117

– avagy A KISZ-tõl a Fiatal Baloldalon át az Ifjú Szocialistákig –

Fortélyos félelem izgatgat

123

– avagy „Engem nem érdekel az igazság, csak a tényállás –

Régi dicsõség

131

– avagy Gondolatok a hazafiasságról, nemzeti öntudatról, hazaszeretetrõl és egyéb más idejét múlt ócska dolgokról –

Tisztul a kép

141

– avagy Csendesen készülõdik a két párti demokratúra? –

Magyarisztán

150

– avagy a Következmények nélküli EU-tagállam –

Megyó, a keménykezû

152

– avagy A gesztuspolitizálás vége? –

A mindenható média

160

– avagy Egy következmények nélküli országban a gátlástalanság a legkifizetõdõbb –

Polgármester akarok lenni! – avagy Magyarország legkifizetõdõbb foglalkozása – 4

166

Már biztos, hogy biztos

171

– avagy Az új biztos kiverte a biztosítékot –

Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa!

176

– avagy Itt lenne az ideje újra elõvenni a LOP-STOP táblákat! –

Megyó megtette kötelességét, Megyó mehet!

185

– avagy Dékétszázkilencessy, a szabad Magyarország elsõ bukott miniszterelnöke –

2×100-as KISZ-es váltó posztkommunista módra

194

– avagy Ki lesz az SZDSZ új politikai udvari bohóca? –

A „Mi az, hogy?! Nagyon is!” miniszterelnök-jelölt

200

– avagy Sonyboy Bánó András médiatörténeti mélypontja –

Médiaszínjáték MSZP-módra

220

– avagy A polihisztorok gyülekezete –

„Jessz, oké, dollár”

228

– avagy Magánszocializmus Magyarországon –

Stand by

235

– avagy Hatalom készenléti üzemmódban –

Közös pénz

243

– avagy Patyolat alanyi jogon –

Nem értem

249

– avagy Az (el)hallgatás magasiskolája –

Személyfüggõ arrogancia

252

– avagy Kettõs mérce banánköztársaság módra –

Pénzisten mindenek felett

257

– avagy A személyi szabadság feláldozása a technológia oltárán –

Amerikául majmolunk

261

– avagy „Az azonnal oldódó instant politikusok fénykora” – 5

„Soha ne akarj egy disznót táncra tanítani! Nem csak az idõdet vesztegeted, de a disznót is zavarod!” (Amerikai irodai közmondás)

NORMÁLIS MAGYARORSZÁG? – avagy Kilógunk Európa rendezett szövetébõl? –

Töredelmesen bevallom, tévedtem. Nemhogy nem lesz bukta, de nagy valószínûséggel minden eddiginél nagyobb sikert könyvelhet majd el magának az RTL Klub, a honi médiában mára egyetlenként állva maradt realityshowjával, a hazai gyártású Való Világgal, melynek immáron harmadik szériája uralkodik estérõl estére tévénézõk millióinak képernyõjén. Tán félidõnél járhatunk, de már megjelent a hír, egészen biztosan elindul a negyedik széria is, egyelõre még az nem tisztázott, hogy õsszel vagy csak ismét valamikor az év vége felé a felfokozott szilveszteri hangulatban. Mit is mondhatna erre a szocialista nagyváros öntudatos polgára, aki minden este a képernyõ elõtt várja a folytatást – s közben, az empatikus nézõtársak millióitól eltérõen szorgalmasan jegyzetel? Hát csak annyit, hogy Jó Ha Figyelünk! Menjünk szép sorjában, ahogy az meg vagyon írva! A monstre televíziós valóság soron következõ szériájáról szóló hírben az elsõ, amin megakadt a szemem az volt, hogy „a nyugati tapasztalatokkal ellentétben Magyarországon nem csökken a valóságshow-k nézettsége”. Miért fontos ez? Azért, mert még tart a varázs. A Nyugat varázsa, a fogyasztás varázsa. Valami Amerika. A fogyasztás Mekkája, az Ígéret földje. Te is lehetsz milliomos? Meg azért, mert nálunk semmi sem úgy mûködik, mint ahogyan az a világ mûveltebbik felén egy normális piacgazdasági jogállamban mûködni szokott. Igaz, mi magyarok sem úgy „mûködünk”. (Hál’ istennek?) 7

Boldogult üzletkötõ koromban volt alkalmam részt venni egy antiinflációs gazdasági programban, ahol az ott dolgozók a sokat vitatott és félreértelmezett Multi Level Marketing (Többszintû értékesítési) rendszerben kapták díjazásukat. Sajnos Kelet-Közép Európában az ismeretlenség miatt az MLM helyett inkább a pilótajátékok hódítottak. Egyik prominensük, Vitéz Nagykanaizsai Kulcsár Attila a késõbbiekben aztán nagy ívû karriert futott be a K&H Banknál. Annak idején sokan megfizették a tanulópénzt, belebukva a pilótajátékokba, az MLM-en alapuló programokban dolgozóknak pedig jócskán megkeserítették az életét a napvilágra kerülõ botrányok. Pedig az eredeti rendszert az 50-es években matematikusok dolgozták ki a Harvardon, a School of Economics falain belül. A céljuk az volt, hogy egy nagy hatékonyságú értékesítési formát dolgozzanak ki, ami aztán sikerült is. Az elgondolás sikerességét igazolja, hogy csak az USA-ban több mint 350 000-en lettek milliomosok (dollárban!) olyanok, akik valamilyen MLM-rendszerben mûködõ programban dolgoztak. Nálunk azonban ez sem úgy mûködött, mint másutt, a világ normálisabb felén. Nálunk általában semmi sem úgy mûködik, mint a világ normálisabb felén. Lehet, hogy erre jött rá a Dávid Ibolya vezette MDF is, és ezért választották kampányuk jelmondatául, hogy „Nomális Magyarországot!”? A többszintû értékesítési rendszer mellett szóló érvek közül a nagy víz túlsó partján és a mûvelt nyugaton az egyik legmeggyõzõbb érv az volt, hogy aki MLM-rendszerû programban dolgozik az olyanokkal üzletel, akiket ismer, akikben megbízik. Családtagok, rokonok, barátok, volt osztálytársak, munkatársak meg ilyesmi. A rendszer honosításánál a derék jenkik arról az apróságról megfeledkeztek, hogy ebben a térségben az elmúlt négy-öt évtizedben proletárdiktatúra uralkodott államszocializmus képében, boldogboldogtalan megfigyelt boldog boldogtalant, gyakorlatilag senkiben sem lehetett megbízni. (És hát ugye egy bizalmon alapuló üzletnél ez 8

bizony minimum hibaszázalékként jelenik meg.) Ez a mostanság felszínre került szórakoztatóipari botrány kapcsán (besúgó az állami rockzenekar élén, dagad a Vikidál botrány) különösen nem hagyható figyelmen kívül. Meg aztán ott volt az a bizonyos – csak ránk magyarokra jellemzõ – ún. „szomszéd tehene”-effektus. Ismerik? Megdöglött a tehenem, dögöljön meg a szomszédé is! – Na nehogy má’ te belõlem akarjá megélni, haversrác! Körülbelül ilyen és hasonló kihívásokkal kellett szembenéznie az elszánt vállalkozó szellemû egyénnek, aki arra adta a fejét, hogy a gyors meggazdagodás reményében beszállt valamelyik hálózatépítésen alapuló értékesítési programba. Érdekes volt látni, hogy az amerikai kertvárosokban unatkozó háziasszonyok hobbibizniszelgetése mennyire nem illet bele a magyar szocializmus szovjet alapokon nyugvó házgyári technológiával produkált vasbetonrengetegeibe, ahol a lakótelepi elidegenedés szinte leküzdhetetlen akadályként tornyosult az MLM hazai térhódításával szemben. Pedig a kispénzû reménykedõk, a panellakók ezrei, tízezrei voltak azok, akik a legnagyobb számban és a legjobban várták a csodát, a gyors meggazdagodást az ámerikai csodaszertõl, a mindent egy csapásra megoldó MLM-tõl. Arról nem az amik tehettek, hogy négy- öt évtizednyi államszocializmus után az emberek azt sem tudták eszik-e vagy isszák az MLM-et. Ezért bukott be olyan sok naiv ember a pilótajátékokba. Ott ugyanis csak a pénz mozog a rendszerben, míg az MLM- ben a termék. Ha nincs termék, nincs lóvé, senki nem gazdagodik. Ilyen egyszerû, ennyi az egész és kész. Száz szónak is egy a vége, úgy tûnik az idetelepülõ MLM cégek bizony – legalábbis kezdetben – nem nagyon vették észre, hogy ez itten bizony nem Amerika. Késõbb aztán elõfordult olyan is, amikor mi magyarok nem vettük észre, hogy már javában benne járunk a jogállamiságban, bizonyos 9

dolgokat már nem illendõ megtenni, van amikor pedig az a baj, ha valamit éppen nem teszünk meg. Mondjuk így, nem eukonform. Mondjuk nem illik a választásra olyan javaslattal elõállni, amely gyakorlatilag kiiktatja a választás lehetõségét. Úriember egész egyszerûen nem tesz ilyet. „Vétkesek közt cinkos aki néma.” – mondja a költõ. Jómagam – és itt talán megint a népi naivitás határát súrolom – valahogy úgy képzelném a dolgot, hogy azért egy demokratikus jogállamban mindent már mégse lehessen megtenni csak úgy, következmények nélkül! Amikor már nem tudom én hányadszor derül ki egy újabb tagjáról a Kománynak, hogy rávetült a korrupció árnyéka – sõt, magáról a góréról is kiderül –, a pórázon tartott öleb média hirtelen (mintha csak vezényszóra tenné) abbahagyja a csaholást, s az ügy szép lassan elhal. A politikai percemberkék pedig arcukon önelégült vigyorral – melyet kizárólag a médiában jártas szemlélõ tud megkülönböztetni a vicsorgástól – élvezik ki pillanatnyi hatalmukat. Miért fontos ez? Azért, mert mindaddig míg a magyar társadalomban nem épül ki gyorsan és hathatósan egyfajta önvédelmi reflex (érdekvédelem, fogyasztóvédelem, erõs civil szervezetek) a politikai elit már-már uralkodás számba menõ, megkérdõjelezhetetlennek látszó, szinte diktatórikus, néhol betonba döngölõ stílusú országlásával szemben, addig nem is fog történni semmiféle pozitív irányú változás. Alacsony igényszintû, döntésképtelen engedelmes média-rabszolgahad maradunk. Üveggyöngyöt szórnak elénk, s mi beérjük a talmi csillogás pillanatnyi felvillanásával. Mindeközben az ingerküszöb egyre feljebb tolódik, ma már egyre ritkábban kapjuk fel a fejünket, ha valami szokatlan történik. Annak idején a Tocsik-ügy kirobbanása után egy esztendõvel is mûsoron volt még a jogtanácsos hölgy vesszõfutása, pedig ott még csak majd’ 1 milliárdról volt szó. Ma már 100 milliárdok tûnnek el kézen közön a szocialista kartell pénzügyi útvesztõiben anélkül, hogy bárki is tudná, hova a francba megy el az a renge10

teg lóvé. A kitartóbbak – bár egyre türelmetlenebbek (és egyre naivabbak)– még mindig arra várnak, mikor paterolják ki végre a politika színpadáról az elõzõ rendszer ripacsait felvonultató, magát szociáldemokrata szerepben feltüntetõ bankár-kommunista érdekcsoportot. A KEI – azaz a Kötelezõen Elõírt Igényszint – valahol a nulla közelében tendáll, s amíg az elvtársak vannak a kormányrúdnál nincs is esély rá, hogy valamelyest jobbak legyenek a kilátásaink. Igaz, az idõ mégiscsak nekünk dolgozik. Annak ellenére, hogy a sajátos szociális érzékenységérõl (vagy érzéketlenségérõl) hírhedté vált egykori állampárt mai utóda a társadalmi igazságot a „mindenki egyformán szegény” elv megvalósításában látja, és nem engedi kialakulni a nemzeti középosztályt – mely minden jóléti államban a társadalmi teherviselés gerincét alkotja – ez a „csakazértis” politizálás nem folytatható az idõk végezetéig. Több okból sem. Említsünk meg egyet, megint csak a teljesség igénye nélkül. Az egyik ilyen ok az Európai Unió által életre hívott újgyarmatosítás eszméje és annak lényege, a túltermelésbõl fakadó árufelesleg felvásárlása az újonnan csatlakozó kelet-európai államok által. Már pedig, nem jelentünk fizetõképes keresletet – a munkabéreket összehasonlítva a nyugat-európai polgárokéval egészen biztosan nem –, s így fizetõképes piacot sem. Arról nem is beszélve, hogy vásárlási szokásaink is jelentõsen mértékben eltérnek a nyugati országokban élõkétõl. Nálunk – a megerõsödött nemzeti középosztály híján – még mindig az ár az elsõdleges szempont, minden más csak ezután következik. Nem szívjóságból és nem is az irgalmas szamaritánusra jellemzõ emberségbõl, hanem kizárólag a hideg gazdasági racionalitásból (profit, tõkemegtérülés) fognak kívülrõl a fejére koppintani a jelenlegi „fõ hallja kend”-nek. A hozzá nem értése láttán menesztett pénzügyérének már a londoni szabadkõmûves elit szólt be, hogy talán fel lehetne állni a miniszteri bársonyszékbõl. Az Unióban ugyanis nem szeretik a renitenseket. Ha nem úgy táncol valaki, ahogyan 11

õk fütyülnek, kész a baj. Ha valaki kilóg a vásárlók rendezett szövetébõl, máris kész a baj. Velünk magyarokkal pedig mindig baj van. Valahogy mindig kilógunk a sorból. A szomszédok is ferde szemmel néznek ránk, pedig a Nagy Testvér a békesség érdekében elvárná, hogy kézen fogva sétáljunk be a nagyságos Európa-házba. Feleslegesen nem kérdezõsködõ engedelmes fogyasztókkal, jól mûködõ piacgazdasággal. Persze – természetesen – nálunk ezzel is baj van. Most csak így menet közben „ugrott be” például a távközlés liberalizációja. Mindannyian emlékszünk még rá, mennyire nagy reményeket fûztek a telefónia piacosításához. Aztán mi lett belõle? Drágábban telefonálhatunk mint eddig bármikor, sõt, közel s távol nálunk a legdrágább internetezni. Éljen a piacgazdaság! Persze megint velem van a baj, megfeledkeztem arról, hogy a több évtizednyi múlttal bíró monopóliumok nem múlnak el nyomtalanul. És nemcsak a távközlésben van ez így. Addig pedig Stohl Buci sarkall minket további fogyasztásra a tévéképernyõkön, s teszi mindezt falusi kisbírókat és vásári kikiáltókat megszégyenítõ ügyességgel. No, de sebaj! Mindenki kapja fel a keze ügyében lévõ maroktelefont és dobjon egy emelt díjas sms-t valamelyik villalakóra! Ma is rengeteg szebbnél szebb ajándék vár önökre, de hogy mi, azt majd csak a reklám után mondom el! Ne menjenek sehová, azonnal jövünk vissza,! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

12

LEHULLT A LEPEL – avagy Gyömöszölje már vissza valaki a lólábat a zsákba! –

Azt eddig is tudtuk, hogy nem úriemberek. Azt is, hogy nagy szarban vannak, hogy Roni fiú szavait idézzem. De hogy ennyire! Immáron mindenki számára világossá vált, hogy senki és semmi nem számít a hatalom megszerzése érdekében, az elvtársak mindent és mindenkit elsöpörnek, ami és aki az útjukba kerül, a cél szentesíti az eszközt. Egyetlen vezérlõ elv dominál csupán, a mindenek felett álló gyûlölet, mely ördögien kivitelezett félelemkeltésben nyilvánul meg. Érdekes fintora a sorsnak, hogy az Orbán-féle polgári kormány iránti szimpátiával aligha vádolható Index internetes újság munkatársa volt az, aki a hajdani illegalitásban tevékenykedõ õskommunista elvtársak földalatti módszereihez hasonlóan, (állítólag) inkognitóban bejutva a rendezvény helyszínére, lebuktatta az izraeli kampánygurut. Lehullt a lepel. Itt állnak põrén – majdnem azt írtam megszégyenülten, de hát ezt nem írhatom, mert a megszégyenülés érzését õk nem ismerik –, szóval itt álnak põrén, s immáron mindenki számára egyértelmûvé vált, a király meztelen. Mostanra jött el az idõ, amikor hatalmukat a társadalom és a gazdasági élet mélyebb rétegeibe is bebetonozva, immáron szemérmetlenül megtehetnek mindent, most már felesleges, hogy bármire is odafigyeljenek, most már nem kell törõdniük a részletekkel, most már mindent szabad. Erõbõl, erõvel. Arcukon a bõr olyan vastag lett, hogy a rinocérosz korrepetálás céljából nyugodtan visszaülhetne az iskolapadba. 13

Mindeközben Roni fiú az amerikai eksön múvik világát idézõ „fucking bullshit” csatakiáltással indítja útba az MSZP utcai harcosokból álló különítményeit. (Az angol szakkifejezést ehelyütt most nem fordítanám le. Ahogyan azt némely egyházi vezetõ is megfogalmazta A Passió címû filmben látott Krisztus szenvedését ábrázoló naturalisztikus bemutatás kapcsán, a kevesebb több. Aki kellõ nyelvismeret híján vagy egyéb más okból kifolyólag mégis leküzdhetetlen indíttatást érezne a fenti angol szakkifejezés magyar nyelvre történõ átültetésére, annak szíves figyelmébe ajánlom Országh László kitûnõ kétkötetes AngolMagyar Nagyszótárát.) Az utcai harcosok pedig kreativitás, önálló gondolkodás híján gépiesen végrehajtják a kapott parancsot, ahogyan azt Tóbiás pártigazgató elvtárs is megmondta nekik, „háború van… itt csak katonák vannak”. „Két hónapja nem tudtuk mi lesz, most itt van velünk Ron!” Édes Istenem! Nem is tudom, hogy lehettünk meg eddig is Ron nélkül?! Hogy engedhettük el ezt az aranyszívû gyereket? Hát ez az. A legalsóbb szinttõl, a legkisebb pártalapszervezettõl – majdnem azt írtam kommunista sejttõl (sic!) – egészen a kormányig bezárólag megfigyelhetõ a szolgalelkûség szépen felfelé ívelõ vonulata, mindig kívülrõl mondja meg valaki, hogy nekünk mi a jó. Mi pedig a „jó” tanácsokért újra és újra kifizetünk egy rakás pénzt, s mire rájövünk, hogy ez nekünk annyira nem is jó, addigra a tanácsadónak már csak bottal üthetjük a nyomát, a pénz hûlt helyére meg keresztet vethetünk. Természetesen a miniszterelnökúrhoz nem méltó az efféle trágár beszéd, úriember körökben nem szokás az ilyen, elvégre aki Armani öltönyben feszít, az adjon magára a kommunikáció terén is, még ha kissé akadozva is formálja a szavakat. A burzsoázia diszkrét bája nem engedi meg, hogy alpári szófordulatok és obszcén kifejezések rombolják szét a gondosan felépített imídzst, ezért a miniszterelnök elvtárs, gondosan távol tartva magát az õt jelölõ párttól, az MSZP-tõl – fogalmazzunk ta14

lán így, a pórnéptõl – amerikai tanácsadói gyûrûjében kínosan ügyel minden kimondott szóra. Nem így azonban a terepre merészkedõk, akik fõkomiszárjuk vezérletével kénytelenek elvégezni a piszkos munkát, hogy mire a fõ hallja kend megérkezik leteríthessék elé a vörös szõnyeget, hogy azon peckesen végig sétálva elfáradjon a szónoki emelvényig, ahol egy kábé öt perces retorikai haláltusában eldadogja nekünk, Magyarország még mindig velük van. Száz szónak is egy a vége, kommunisták voltak õk, s míg a világ világ, azok is maradnak, nem tudnak kibújni a bõrükbõl, akárhányszor is fessék át a cégtáblát. Mert ahogyan azt egy nyugdíjas nénike mondta annak idején a másfél milliós Kossuth téri nagygyûlésen: „Csak a cégtáblát festették át, az meg csak festék és ecset kérdése!” Ha költõien szeretnék fogalmazni azt is mondhatnám, az elvtársak ezúttal átlépték a Rubicont. De már ezt sem mondhatom, hiszen nem ez az elsõ eset (és gyaníthatóan nem is az utolsó), hogy túl messzire merészkedtek. Mégis, hogyan küzdjünk ez ellen a mérhetetlen gyûlölet ellen? Hogyan vegyük fel a harcot azokkal szemben, akiknek semmi se szent, akik ahelyett, hogy elõre mutató eszméket, gondolatokat vitatnának meg, csak arra képesek, hogy gyûlöletet szítsanak? Sehogy. Mivel most már tudjuk, hogy mire készülnek, ismerjük õket, a gyûlölet háborúját csak egyetlen módon vívhatjuk meg, ha nem harcolunk. A gyûlölet ellen egyetlen fegyver létezik csupán, mellyel legyõzhetjük a gonoszt, a szeretet. Egyszerûen hallgassunk! Ne szóljunk egy szót se! Ne válaszoljunk az ellenfél gyûlölködéseire! Ne mondjunk semmit, ne csináljunk semmit. Most már bármivel is hozakodjanak elõ, tudjuk, hogy az egész csak színjáték, kitaláció, s ezzel egyben hiteltelenné is váltak a szemünkben. Ne bonyolódjunk vitába! Minél idegesebb lesz ellenfelünk, mi annál szelídebben mosolyogjunk. A lényeg, kerüljük a konfrontációt, mert akkor a megosztásra építõ gyûlöletkeltõ taktika is hatástalan marad. Nincs ve15

szekedés, nem mennek tönkre barátságok, régi személyes kapcsolatok. Nem ér annyit az egész. Természetesen a felfokozott idegállapottal járó stresszes megterhelést nem mindenki bírja egyformán jól, ezért gondoskodnunk kell arról is, hogy ne érjenek váratlan meglepetések minket. Ha mondjuk politikai ellenfelünk megpróbál vitába bocsátkozni velünk, ám passzív magatartásunk láttán felmegy benne a pumpa, s végül kifogyván érveibõl netalán tán végképp elragadtatná magát és fatestápolót (baseballütõt) ragadna irányunkban történõ ütlegelés céljából (volt már rá példa), nos akkor mi sem tétlenkedhetünk. Jézus urunk is kiûzte a kufárokat a templomból, nem igaz? Mindjárt az elején, elkerülendõ a váratlan meglepetéseket, egyik kezünket köpenyünk alatt mindig tartsuk kardunk markolatán, hogy azt hüvelyébõl kirántva azonnal felelni tudjunk a minket érõ esetleges kihívásra. (Elvégre Tóbiás pártigazgató úr-elvtárs is megmondta, háború van, itt csak katonák vannak stb.) Tóbiás pártigazgató szentenciáján kívül én inkább egy másikat ajánlanék az igen tisztelt Olvasó figyelmébe. Az Úr azt mondja az Írásban: „Legyetek ravaszak, mint a kígyó és szelídek, mint a galamb!” Vagyis, ismerd meg az ellenfél (sátáni) módszereit, hogy felkészülhess az ellenük való védekezésre, de te magad ne válj olyanná, mint õk. Ez az én értelmezésemben azt jelenti, hogy soha ne indulj útnak úgy, hogy nem vagy képes megvédeni magad a rád törõ veszedelem ellen. Mai modern világunkban ez azt jelenti, hogy az ideológiai harcban felkészületlenül soha ne bocsátkozzunk vitába az ellenféllel, mert becsületes módon úgy sem gyõzhetünk ellene. Ami a dolog elszomorítóbb része és amire a 2002. évi országgyûlési választásokon már volt példa, sajnos fizikai értelemben is fenyegetve érezhetjük magunkat, ezért fel kell készülnünk a legrosszabbra, vagyis arra, hogy fizikailag is meg kell védeni magunkat. Mindig van választási lehetõség. Ezzel a választási lehetõséggel azonban csak akkor élhetünk jól, ha döntésünk meghozatalakor nem a félelem vezérel bennünket. És ez a legfontosabb! 16

Tóbiás pártigazgató úr-elvtárs ugyan azt mondta, hogy az ellenfél (vagyis a mi) személyi szabadságunkat (egyelõre még) tiszteletben tartják. (Ha már mást nem is.) Én azonban már nem tudok hinni neki. Hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon! Ugye ismerõs? És hazudnak ma is. De most nem csak a politikai elit vizsgázik nagykorúságból, hanem ez a birkatürelmû, elkényelmesedett, eltunyult nép is. Ha megint, nem tudom én hányadszor hagyja magát megvezetni, becsapni ez a szerencsétlen nép, akkor azt mondom, meg is érdemli a sorsát. Ha megint beveszi, beszopja ugyanazt a gyûlöletbõl táplálkozó, megosztó, pozitív üzenet megfogalmazására képtelen, embereket egymásnak ugrasztó hazugságáradatot, akkor ez a nép elveszett. Még akkor is, ha csak az egyik fele ilyen. Ilyen hiszékeny, ilyen megalkuvó, ilyen belenyugvó, akik baksisért, a pillanatnyi haszonért – „én csak azért is az MSZP-re szavazok!” – újra és újra odaadják voksukat a valóvilág percemberkéinek, s közben nem veszik észre, hogy a többieket, az ország jobbik, önérzetesebb felét is magukkal rántják, visszahúzzák lefelé, vissza a közöny, a kilátástalanság, az életuntság és a gyarmati lét sorsának posványos mocsarába. Pedig innen csak együtt van kiút! Vagy mindannyian megmenekülünk, vagy mind itt pusztulunk! Itt lenne az ideje, hogy ezt végre pártelnökök, pártigazgatók és bankár-miniszterelnökök is észre vegyék, mert ahogyan a világ változik, könnyen elõfordulhat, hogy eljöhet majd az idõ, amikor feleslegessé válnak kenyéradó gazdáik számára és a világ láthatatlan urai egyetlen kézsuhintásukkal leparancsolják õket a világ forgó színpadáról. Mert itt bizony minden megtörténhet. Milyen ország az, ahol a kormányzó politikai elithez képest Al Capone csupán szemérmes ministráns gyerek lehet? Amikor az esti híradóban a parlamenti tudósításban részleteket olvasnak fel az egyik telefonlehallgatási jegyzõkönyvébõl, melyben a jelenlegi külügyminiszter-pártelnök barátnõje arról diskurál a sztárbrókerrel, hogy Attila, maga csak tartsa a száját, majd mi kihúzzuk a szarból? 17

Mit lehet erre mondani? Vacsora közben a tévé elõtt ülve bizony torkomon akadt a falat. A fulladásos roham csak eztán következett, amikor egy perccel késõbb föláll a szegfûmintás utódpárt az ügyben kinevezett ügyeletes pártmuftija, majd rezzenéstelen pókerarccal közli, hogy hát tulajdonképpen az állami milliárdokkal nem történt semmi törvénytelen, úgyhogy ejthetnénk is az ügyet. Itt véget ér a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek látszó eszköztára és a televízió képernyõje elõtt a szocialista nagyváros öntudatos polgára elkáromkodta magát, jó vaskosan, amolyan magyar módra. Ha még diktatúrában élnénk, azt mondaná az ember, istenkém, ez van, proliék diktálnak. De így, hogy lassan másfél évtizede állítólag jogállamban élünk? Ráadásul egy perc múlva bent leszünk az Únióban? Most vagy az lesz, hogy az Európai Unió koppan egy nagyot, mert a most újonnan csatlakozó volt szocialista országok olyan nagy mértékû korrupciót hoznak magukkal, hogy arról az EU-nak még csak halvány segédfogalma sincs, vagy az lesz, hogy pont ezen okból kifolyólag az EU akkorát koppint majd az elvtársak fejére, hogy az eget is nagybõgõnek nézik majd? A stílus maga az ember – tartja a régi, nép ajkán született bölcs mondás. Valószínûleg Roni fiú is ennek a mondásnak a szellemében adta ki elsõ számú hadparancsát utcai harcosainak, miszerint vissza kell szerezni az MSZP törzsszavazóinak 60–70%-át, mert ha ez sikerül (és akkor innentõl szó szerinti idézet a mi szeretett Ronunktól): „Elmúlnak azok a napok, amikor lehugyoztak minket, mi meg esernyõt kértünk, mert esik.” Hát Roni, ami azt illeti, ez tényleg egy „fucking bullshit”. Ez ellen csak egy valamit tehetünk. Jó Ha Figyelünk! És észrevesszük a kilógó lólábat, a zsákból kibújó szögeket, melyekkel az elvtársak mindennél jobban szeretnék „keresztre feszíteni” a demokratikus jogállamiság eszméjét. 18

Idõtlen idõkig Orbán Viktorral sem lehet riogatni a szerencsétlen, megvezetett szocialista szavazót, ennyire õk sem lehetnek ostobák! Avagy, ha mégis, és az elmúlt két szûk esztendõ tapasztalatai ellenére ismét a posztkommunistákra adják szavazatikat, meg kell állapítsuk, hogy menthetetlenek. (És mellékesen megalapíthatnák az elsõ magyar mazochista önképzõkört.) De legalábbis mindennél jobban szükség volna hazánkban – és nemcsak a politikai elitben, hanem a lakosság körében is – egy átfogó generációs váltásra, hogy a kiválasztott nép bibliai vándorlásához hasonlóan nálunk is a nagy öregek, akik még magukkal hordozzák a régi rendszer salakját, összes rossz beidegzõdését és reflexeit, már ne érjék meg azt a napot, amikor elérkezünk Kánaánba, a teljesen szabad, független, boldog, nemzeti érdekeiért mindenhol és mindenkor kiálló Magyarországra. A nemzeti oldalon lévõknek pedig csak annyit, hogy a cserkészek jelszavához híven, legyenek mindig résen! Egyik kéz mindig a kard markolatán és a csatára készülve ne ijedjünk meg a saját árnyékunktól, legyenek õk azok, akik félelmükben összeszarják magukat! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

19

A SZÁJTÁTI BÁLVÁNYIMÁDÓ – avagy Nem az a fontos, mit látsz, a lényeg, mit mond a párt! –

Megint kijutott a jóból. A Való Világ aktuális napi összefoglalója végeztével távvezérlõmmel céltalanul rongyoltam a csatornák között, amikor is megakadt a szemem az egykoron magyar, de mára hitessé vált ATV képernyõjén. Az általam régóta hanyagolt, s éppen ezért legalább olyan rég óta nem látott megmondó triumvirátus, az Avar János, Bolgár György, Mészáros Tamás trojka fogadott a tévé képernyõjén, a szintén hites érdekcsoportba tartozó Hetek címû újság frontemberével, a szelíd tekintetû Dési János társaságában. Az már a beszélgetés elején világossá vált számomra, hogy Dési a moderátori szerepkörben körülbelül annyit ér, mint a német szóban a nix, vagyis semmit, de ez csupán apró technikai részletkérdés, menjünk szép sorjában, ahogy az meg vagyon írva. Most vagy az van, hogy mindig sikerül beletrafálnom és éppen akkor, aznap olyan a mûsor, hogy a gyanútlan nézõ intellektuális sokkot kap, mire a mûsoridõ a feléhez ér, vagy az van, hogy az urak minden adásban ekkora marhaságokat hordanak össze mint most, csak én nézem õket meglehetõsen ritkán és már elszoktam ettõl a néhol az ostobaság határát súroló, esetenként a bornírt hazudozást sem mellõzõ estéli szeánszoktól. Valószínû ez utóbbiról van szó. Természetesen a werberi kampány meeting volt a fõ téma itt is. És természetesen a nézõ itt is azt tudhatta meg, hogy az Index tudósítója – bár abban azért többé-kevésbé egyet értettek a jelenlévõk, hogy ezt az anyagot bizony mindenki lehozta volna –, szóval, hogy a kissé szabad szájú internetes újság tudósítója – természetesen – etikátla20

nul járt el. Sõt, Avar János külföldi példákkal illusztrálta, mennyire nem szerencsés bizonyos esetekben mindent leközölni. (A jelek szerint a kitûnõ külpolitikai szaktekintély megfeledkezett egy aprócska tényrõl, ez itten kérem szépen nem a mûvelt nyugat, ez itten kérem a vadkapitalista kelet, Magyarország, ahol semmi sem úgy mûködik, mint egy normális országban és semmi sem az, aminek elsõre látszik!) Ami nekem elsõre megütötte a fülemet ebben a polgári szalonokba illõ kedélyes diskurzusban az a mondat volt, mely az utóbbi idõkben a pornóiparban nagy karriert befutott, magát egy idõben újságírónak aposztrofáló szerzõ fogainak kerítését hagyta el. (A szerzõrõl elmondható, hogy kis hazánk balliberális köreiben róla mintáznák meg legszívesebben a pártatlanság szobrát.) Szóval imígyen szólott a haza egyik bölcs megmondó-embere: „Ebbõl a tudósításból semmi újat nem tudhatunk meg.” Most ne is pazaroljuk a drága idõt az elhangzott trágárságok és obszcén kifejezések szakavatott retorikai és szemantikai elemzésére, maradjunk annyiban, hogy a szem a lélek tükre, a stílus pedig maga az ember. Ami azonban ennél is fontosabb, hogy fókuszáljunk egy kicsit a lényegi mondanivalóra. Megmondom az õszintét, Bolgár úr kijelentése számomra nagyfokú szakmai hozzá nem értésrõl tesz tanúbizonyságot. Az Index tudósításából ugyanis két – de minimum másfél – új és lényeges információt tudhatunk meg. Az egyik az, hogy a vezetõ kormánypárt ugyanolyan gyûlöletkeltõ, lerohanó, mindent egy lapra feltevõ kampányt fog folytatni, akárcsak 2002-ben. Ez nem újdonság, mondhatnánk, de az már talán igen, hogy ez a momentum, vagyis az, hogy a vezetõ koránypárt két esztendei kormányzás után sem rendelkezik semmilyen pozitív üzenettel, mellyel megszólíthatná a választóit, és a választókat (vagyis a másik oldalt), az bizony még olyan hatással is járhat, hogy a törzsszavazók egy bizonyos százalékát (mondjuk az értelmiségieket) bizonytalanságba taszítja, mely esetleg passzivitásba torkollhat. 21

Nem tudjuk mit hoz a holnap, mindenesetre a jelen körülmények között olyan irányt is vehetnek az események, melyben bizonyos baloldali érzelmû szavazói rétegekben mérlegelhetik a szocialista bankárkomány eddigi ténykedéseit és könynyen elõfordulhat, hogy a sokszor cigányzenekarokat megszégyenítõ ügyességgel végrehajtott kontrázásokkal tarkított kormányzás, a mindig valami ellen való ágállás, a gyakorlatilag az ellenzék ellenzékének szerepkörében tetszelgõ újburzsoá nagytõkések immáron két esztendeje tartó országlás címén véghez vitt tobzódása sokakban visszatetszést kelthet, és ha nem is adják le szavazatukat a másik oldal jelöltjeire, de nem mennek majd el szavazni, otthon maradnak. A másik létfontosságú információ az ellenzék (és az egyszerû honpolgár számára is), hogy melyek azok a kérdések, amelyek mentén az MSZP az izraeli kampányguru vezérletével meg akarta osztani a magyar társadalmat. Ha valaki még nem vette volna észre, a megdolgozás már elkezdõdött. A szegfûmintás utódpárt ezúttal ismét elõvette a hárommillió nyugdíjas nevû kártyát, hiszen az 53. heti nyugdíj elõrehozott kifizetése is ezt a célt szolgálja, a vak is láthatja. De ugyanilyen ádáz igyekezet indult el a munkáspárti voksokért is, hiszen maga a pártvezér Thürmer Gyula nyilatkozta immáron több alkalommal is a média nagy nyilvánossága elõtt, hogy inkább rokonszenveznek a Fidesz elképzeléseivel, mint az õket cserben hagyó MSZPivel. Ezért lett olyan sürgõs nagy hirtelen a kényes helyzetbe került munkáspárti úriember támogatása, a mellette – és a vörös csillag, mint önkényuralmi jelkép mellett – való kiállás, természetesen kizárólag a szolidaritás jegyében. A magam részérõl egyébként csodálkozom is azon, hogy a médiában ilyen hosszú ideje fungáló szaktekintély, mint a sokoldalú Bolgár György, ilyen evidens összefüggések felett csak úgy átsiklik. Azonban aki azt hiszi, hogy ezt a zsurnaliszta õsbölények által produkált szakértõi hangvételû diskurzust nem lehetett überelni, az bizony nagyon téved. A három nagyot mondó – kiegészülve a moderá22

tori szerepben tetszelgõ Désivel – is kevés volt ahhoz, hogy olyan éteri magasságokba érjenek fel, ahol az egyszerû földi halandó, vagyis maga a kedves nézõ tartózkodik. Ugyanis. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy miközben a Dési vezette trojka a manipuláció és az agitprop vékony határmezsgyéjén egyensúlyozva zagyvaságaival a gyanútlan publikumot traktálta, aközben a csatorna – ez a hab a tortán – idõrõl-idõre bevillantott egy kérdést, melyben arról érdeklõdött, hogy a Fidesz által kibocsátott nemzeti petícióra érkezett aláírások többsége, vajon a nézõk szerint hamisítvány-e. (Maga a megtestesült jóindulat. Nem igaz?) Csak két SMS-t (RTK-t) a teljesség igénye nélkül, melyek különösen mély nyomokat hagytak bennem, s ugyanakkor megnyugvással is eltöltöttek, hogy a magyar emberbõl még nem veszett ki minden humor, szellem és találékonyság, mindazonáltal akad itt még tennivaló, méghozzá nem is kevés. „Én is aláírtam a Fidesz petícióját Háry Jánosné néven.” Mit lehet erre mondani? Ügyes. Csak nehogy aztán késõbb jelentkezzen a valódi Háry Jánosné, hogy õ aztán nem írt alá semmit. A másik rövid tényszerû közlés igazi gyöngyszem. „Akkor sem szavaznék a Fideszre, MDF-re, ha pisztolyt fognának rám!” Szigorú. Itt van ugyanis az eb elhantolva! Ez az emberfajta a legveszélyesebb. Mindkét oldalon. Õ a szájtáti bálványimádó. Nem az a fontos, mit lát, mit tapasztal, egy a lényeg, mit mond a párt. A Fradinál ezt hívják „béközépnek”. A kemény mag. Négergyerekek, romagyerekek, meg a fene tudja még mik is aláhullhatnak a magos égbõl, õ akkor is a pártjára fog szavazni. 23

Ja kérem, az emberi hülyeség és butaság párt-semleges. De mi van azokkal, akiknek elegük van ebbõl az egészbõl? Azok maradjanak szépen otthon, kapcsolják ki a tévét és töltsenek el egy napot családjuk, szeretteik vagy egy jó könyv társaságában. Õk járnak jobban. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

24

„AZ IGAZAT MONDD, NE CSAK A VALÓDIT!” – avagy Tûnõdések Jéghegy-országból –

Elkerülendõ a kiakadt sezlonyrugóhoz hasonlatos stresszes állapotokat, mostanság rendszerint hanyagolom az Angol utcai megmondó-emberek produkálta reggelenkénti népbutításokat. Úgy tûnik a múltkor az ATV-n látott Újságíróklub elvtársi trojkája – képletesen mondva – kissé megfeküdte a gyomromat, elegem lett a rojtos nyelvû alákérdezõkbõl. A szem rágógumija helyett inkább a Gutenberg-galaxist választottam, az audio-vizuális tömegkommunikációs õrület által kiváltott sokk helyett inkább egy lassabb, csendesebb, megfontoltabb és (sokkal, sokkal, sokkal) bölcsebb világ, a betûk világa felé fordultam. Reggelente ugyanis a szocialista nagyváros öntudatos polgára tévénézés helyett olvasással tölti kevéske szabadidejét. Mostanság egész jó könyvek jelennek meg. Igaz, kicsit drágák, de megéri áldozni rájuk, amellett, hogy élvezetes és szórakoztató olvasmányok is akadnak közöttük, némelyikük még az egyén látókörét is szélesíti, sõt, nem ritkán olyan is elõfordul, hogy egyik-másik kötet komolyan elgondolkodtatja az igen tisztelt olvasót. Mert, ha – ahogyan mondani szokás – csak a fele igaz annak, ami leírva vagyon, akkor nemhogy komoly baj van, hanem egyenesen katasztrofális állapotok uralkodnak kis hazánkban. Persze könnyû a jó népet riogatni, meg hát messzirõl jött ember azt mond, amit akar, de azért mégis csak ott motoszkál bennünk a kisördög, mi van, ha mégis igaz? 25

– A mindenit! Ez nem lehet igaz! Avagy, ha mégis igaz, akkor nekünk végünk van! (Mint a botnak.) … De nem, hát ez egyszerûen nem lehet igaz!... Bár… tudja nyüveg, ilyet az ember nem talál ki csak úgy magától, ahogyan mondani szokás, nem szopja ki a kisujjából! No, hát én is így jártam nemrégiben, amikor is komolyan gondolkodóba estem egy könyv elolvasása után. A szerzõk számos különféle témát érintve a mai magyar politikai elit egygyökerûségérõl értekeznek a kötetben, ám ami számomra a legérdekesebb, hogy ne mondjam jelzésértékû volt ebben a könyvben, az mégis egy mese volt. Ez a mese Jéghegy-ország egykori királyáról szólt. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország, amit úgy hívtak, Jéghegy-ország. Ennek a Jéghegy-országnak az egykori királya hóna alatt 500 millió dollárt érõ kötvénnyel repülõre szállt, hogy elrepüljön a ködös Albion fõvárosába azzal a céllal, hogy ezt a csekélyke pénzösszeget megforgassa a londoni pénzpiacon, fialna tán még egy-két milliárdocskát. A Heathrow repülõtérre megérkezve azonban – a szerzõ elbeszélése szerint – rossz arcú emberek fogták közre Jéghegy-ország diplomáciai mentességet élvezõ egykori királyát, akit betessékeltek a VIP-váróba, majd közölték vele, hogy a diplomatatarisznyájában lapuló kötvények közé oda nem illõ papírok is bekeveredtek, ezért talán az lesz a legjobb, ha szedi a cókmókját és a következõ géppel azonnal visszarepül Jéghegy-országba. A pribékek még megkínálták Jéghegy-ország egykori királyát egy kávéval és – a miheztartás végett – közölték vele, hogy még véletlenül se forduljon meg a fejében, hogy elhagyja a repülõtér területét, õ innen már csak maximum az õt hazaszállító repülõgép fedélzetére teheti be a lábát. Hát kedves gyerekek, így ért véget Jéghegy-ország egykori királyának rövid, ám annál eseménydúsabb londoni kalandja. A mesélõ még azt is elmondja, hogy Jéghegy-ország egykori királya – ahogyan az egy jó meséhez illik – a szigorú családapa legkisebb 26

fiaként került a trónra, a szigorú családapáról pedig csak annyit tudhatunk meg, hogy kõbányái vannak. – Na erre varrjá’ gombot, öcsém! – bökte ki végül rusztikus stílusú cimborám, aki bizony cseppet sem tudta palástolni megdöbbenését. Ahogyan az már ilyen szituésönökben lenni szokott, pillogtunk, mint Grisa a körmoziban. Szóval erre tényleg azt szokták mondani, hogy ha csak a fele igaz, már akkor nagyon nagy baj van. És a bajt még csak tetéztem, amikor kezembe vettem az általam ma Magyarország elsõ számú közgazdászának tartott Csath Magdolna „2003 a fekete év” címû legutóbb megjelent kötetét. A mû igyekszik objektíven, elsõsorban külföldi kutatások és felmérések (Svájci Gazdaságkutató és Vezetõképzõ Intézet, Eurobarometer, ENSZ stb.) adataira támaszkodva bemutatni hazánk gazdasági helyzetének alakulását, azt, ahova a bankárkommunista hatalom segítségével Magyarország Részvénytársaság a 2003-as esztendõ végére eljutott. Nem nem kedves Olvasó, ez még nem a gödör alja! Az még odébb és lejjebb van. Újabb két esztendõ ennek a dilettáns brókerkormánynak az „irányítása” alatt és megnézhetjük magunkat. Valahol annak a bizonyos sokat emlegetett bányászbékának a szintjén vagyunk már most is, de még két esztendõ velük (mert ugye Magyarország megérdemli) és garantált, hogy még a vakondokok alagútfúró VB-selejtezõit is csak alulnézetbõl közvetíti majd a kereskedelmi média. A Fidesz által felállított adósságszámlálót ugyan ellopták, ám ettõl a helyzet mit sem változott, az adósság napról-napra feltartóztathatatlanul növekszik tovább. Már maga a reakció is gyerekes. Mintha bármin is változtatna az, hogy ellopják azt a nyüves számlálót. Azaz egyvalami mégiscsak változik, szem elõl vész a probléma. Ez az ismerõs, megszokott, már az eddigiekben is jól bevált taktika és stratégia. Ami fontos, az ne legyen szem elõtt. Ha nem szerepel a médiában, akkor nincs is. A lényegtelen csip-csup ügyek azok, melyek jó alapot szolgáltatnak ölebmédiájuk csahosainak, akik aztán a bolhából elefántot csinálva napo27

kig csámcsoghatnak a mesterségesen kreált és Graham-zsemle módjára felfújt, ám belül üres mondvacsinált ügyeken, melyek hangos médiarikácsolásuk nélkül minden bizonnyal a kutyát sem érdekelnének. No, de hát kár ezen bosszankodni és mérgelõdni, hiszen a mi reggelenkénti „közszolgálati” csatornán „közszolgálatian” mûsort vezetõ (mûkincskereskedõ) bulvárlapszerkesztõink már csak ilyenek. Ezt tudják, máshoz nemigen értenek. Igaz, egyikük talpa alatt forró lett a talaj és feladni kényszerült az Angol utcai média-fõhadiszálláson elfoglalt kényelmesnek és bebetonozottnak tûnõ pozícióját, de mint azt legutóbb megtudhattuk tõle, kifejezetten örül a váltásnak és tulajdonképpen – ekkor körbe mutatott a stúdióban, ahol a galériájából magával hozott képei voltak kitéve – ez az õ igazi élete. Elegánsabb, mint az állandó stresszelés a médiában. Azóta persze már tudjuk – Gyuszi sofõrtõl, tudják, a sztárbróker bõbeszédû sofõrjétõl –, hogy a fenti úriember (tényleg az?) – és esetenként élete párja is – gyakorta volt célállomása a zacskó expressz által kifuvarozott kisebb-nagyobb pénzösszegeknek. Ahogy múlnak a szabadságban (egyenlõségben?, testvériségben? és szegénységben!) töltött évek, évtizedek, úgy áll össze fokozatosan a gigantikus méretû kirakós-játék. Egy ördögi kép rajzolódik ki elõttünk fokozatosan, lépésrõl-lépésre, melynek még minden mozaik darabkája ugyan nem került a helyére, s valószínûleg olyan darabka is van, melyet sohasem fogunk tudni a helyére illeszteni, de azt már sejtjük, hogy itt valami nagy disznóság zajlott, és zajlik most is a színfalak mögött. Magyarán rászedtek, minket. Ebbõl kifolyólag aztán meg is loptak, amibõl kifolyólag aztán odáig jutottunk mára, hogy szegények vagyunk, mint a templom egere. Úgy is mondhatnám, csórók. Mai modern terminológiával élve: nem vagyunk kellõ mértékben tõkeerõsek. És akkor versenyezz! Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Én meg azt mondom (no nem mintha vészmadárkodni lenne kedvem) – különösen Csath Magdolna könyve után –, hogy gyerekek, ez 28

ide édeskevés lesz. Hazafiúi lelkesedésbõl nem lehet megélni, azzal már tele van a padlás. Újra csak visszajutunk a kályhához, megint nem tudom én hányadszorra – különös tekintettel a bankárkommunista kormány „áldásos” tevékenységére – feltehetjük az unalomig ismételt kérdést: Hol a lóvé? Tóbiás és Werber urak (vagy elvtársak) minden bizonnyal a Montecuccoli-féle hármasság jegyében (A háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz, pénz) költekeznek és semmi más nem érdekli õket. A kálót majd a végén egy összegben térítik. Ja kérem, a pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadunk el! Azt mondják tudós emberek, hogy az emberiségnek idõrõl-idõre szüksége van arra, hogy háborúzzon, mert a háborúk hozzák magukkal a nagy változásokat. Új lendületet adnak a dolgoknak. Új találmányok jelennek meg (sajnos a pusztítás hatékonyabbá tétele az egyik leginspirálóbb az ember számára), a haditermelésnek köszönhetõen felélénkülnek a punnyadó gazdaságok, a fegyverkereskedelem extraprofitot termel, ugyanakkor a háborúkban egy csomó ember meghal, így csökkennek a TB terhei, kevesebb éhes embernek kell enni adni, a legyõzöttektõl pedig hadisarcot lehet szedni.Egész jó biznisz ez a háború, nem igaz? Sajnos e tekintetben elég rosszul áll a szénánk, úgy néz ki, hogy mindig mi húzzuk a rövidebbet. Az egészben az a legnevetségesebb, hogy ma már fegyverekre sincs szükség ahhoz, hogy a Haza ebek harmincadjára jusson. A legújabb modernkori gyarmatosító háborúban egyetlen puskalövés nélkül, szinte teljesen odaveszett az ország. Már csak egyetlen vagyonunk maradt, a magyar termõföld, bár már ez sem teljesen a miénk, minden más már a hódítók kezére került. És ahogy azt már megszokhattuk, üveggyöngyökkel szúrják ki a szemünk (ez ám a képzavar a javából!), szabadon utazhatunk eztán oda, ahova csak kedvünk tartja, nem kell útlevél, elég a flekó. – mondják. Hát ez nagyszerû! De tényleg! 29

Ami egy kissé gyanússá teszi a dolgot az, hogy már a nagyságos Európai Unió is beszólt vazalluslelkületû talpnyaló politikusainknak, hogy ugyan már, legalább jelzésértékûen, képviseljék az ország nemzeti érdekeit is, ne csak folyton azt kérdezgessék, ha kimennek Brüsszelbe, hogy „mit parancsolsz édes gazdám?”. Az adott szó kötelez és már nincs visszaút. Az pedig, hogy – mindkét részrõl, az Unió részérõl és az újonnan csatlakozó országok részérõl is – ragaszkodnak egy rossz megoldás fenntartásához, hatalmas károkat fog okozni, ezzel ma már mindenki tisztában van. Az EU csak most eszmél rá arra, hogy a volt szocialista országokkal együtt a sok helyütt máig is zavartalanul virágzó posztkommunista szemléletmód és igénytelenség (Caeusescu beletörli a száját a Kék Szalon asztalterítõjébe, Medgyessyné Csaplár Katalin cigarettára gyújt a Kék Szalonban) is beteszi a lábát Nyugatra, és akkor a tõkehiányból és pénztelenségbõl fakadó korrupció várhatóan hatványozódó mértékérõl még szót sem ejtettünk. A hazai politikai elit pedig – pozícióit féltve – túl gõgös ahhoz, hogy kimondja, mi nem ilyen lovat akartunk, nem egy olyan Unióba akartunk belépni, amelyik a szerzõdés aláírása után egyoldalúan módosítja a szabályokat. A szabad-kereskedelem helyét elfoglalta a mindenek felett álló központi, egy kézben összpontosuló, centralizált politikai döntéshozatal és hatalomgyakorlás, melynek következtében az európai nemzetállamok egyenrangú szabadkereskedelmi szövetségének illúziója végképp a semmivé foszlik, helyette az egykori Szovjetunióra hajazó Európai Egyesült Államok nevû politikai szörnyszülött gigászi monstruma telepedik rá fenyegetõen az öreg kontinensre, eltaposva minden mást, ami a pénz útjába állhatna. Szellemiséget, kultúrát hagyományt, gyökereket, míg végül nem marad más, mint a csupasz fogyasztói lét, ahol az egyes emberek már csak apró fogaskerekek a konzumerizmus hatalmas gépezetében, s a hibajavító automatizmusnak köszönhetõen, ha egy alkatrész meghibásodik azonnal egy újat raknak a helyébe. 30

Köszönjük szépen, de mi ebbõl nem kérünk. De hát mit is gondoljunk errõl a huxley-i szép új világról, amikor ilyen híreket olvashatunk a világhálón, mint ez az alábbi: A WWF – a világ egyik legnagyobb természetvédelmi szervezete – tavaly decemberben vett vérmintát közel ötven személytõl Európa 17 országából. A kutatás eredménye megdöbbentõ: hetvenhatféle mesterséges vegyszer jelenlétét mutatták ki a mintákban. Forrás: MNO De térjünk vissza kis hazánkhoz. A fogott emberektõl hemzsegõ politikai elitünk maga is fogottá vált, köti az Európai Uniónak adott szava, bár úgy tûnik az Unióra ugyanez nem vonatkozik, õk bármikor tetszés szerint változtathatnak a játékszabályokon. Éppen ezért a mára már megkopott, hajdani önmagának már csak árnyéka politikai elit érzi, hogy bajban van. Mára már ténykérdéssé vált, általánosan ismert mindenki elõtt, hogy annak idején az MSZMP mindegyik pártba beültette megfelelõ emberét, a gengszterváltás pedig elõre le volt vajazva. Éppen ezért érdekes az, ahogyan Dávid Ibolya, és pártja a Magyar Demokrata Fórum megkezdte az uniós választásokra szóló kampányolást a „Normális Magyarországot” szlogen alatt, központi helyre téve a korrupció elleni küzdelmet. Ne felejtsük el, hogy az Antall-kormány ideje alatt zajlottak a legnagyobb privatizációk, ekkor került a legtöbb állami tulajdon magánkézbe és ugyanerre az idõszakra tehetõ az is, hogy jó néhány egykori vezetõ pártfunkcionárius az erõfeszítés legkisebb jele nélkül alakulhatott át pártaparátcsikból bizniszmenné. Az elnökasszony gyakran hivatkozik arra, hogy az õ soraikban nincs korrupt politikus, hiszen a megfigyelési bizottság ügynél is azonnal kizárták soraikból a gyanúba keveredett tagot, még annak ellenére is, hogy elõtte az illetõ fontos tisztséget töltött be. 31

Hát, nem tudom. Biztosan mindenki ismeri azt a régi viccet, hogy mi a korrupció. Az, amibõl engem kihagynak. Nos, meglehet, éppen azért hallatják most ennyire a szavukat a magyar demokraták elegáns elnökasszonyuk vezetésével, mert annak idején nem igen tudtak közel férkõzni a húsos fazékhoz? Vagy éppen azért, mert az elõzõ ciklus alatt sem engedték hozzá túl közel õket? Nem tudom. Egyébként érdekes vonatkozása még az ügynek, hogy a Jéghegy-ország királyáról szóló mese szerzõjének könyvében a szerzõ a kalapos hölgyet hazánk prominens szabadkõmûvesei között sorolja fel, márpedig az efféle szervezeteknél – és ezt még egy outsider is könnyen kikövetkeztetheti – nemigen szokás az információkiszivárogtatás, az meg aztán végképp nem, hogy ajtóstól rontsanak a házba, ahogyan azt újabban az elnök-asszony is teszi, legalábbis következmények nélkül nem. Az egygyökerû, paktumozós, megalkuvásra igen erõsen hajlamos politikai elitünk nemcsak az uniós csatlakozás várhatóan népszerûségvesztést okozó következményei miatt van gondban, más is aggasztja õket, talán még jobban, mint az új nagy közös haza. Ez pedig nem más, mint a fiatal politikusok feltörekvõ generációja. Közöttük – már fiatal koruknál fogva sem – nincsenek ún. fogott emberek. Ráadásul ezek a fiatalok értik a dolgukat, szakmailag felkészültek, értelmesen el tudják mondani véleményüket, és ami talán a legfontosabb, nemzeti érzelmûek és elkötelezettségûek. Az elõzõ nemzedékektõl eltérõen õk már nem éltek annyit, vagy már egyáltalán nem éltek a pártállamban, így a szocializmus mentalitása, szemléletmódja hidegen hagyja õket. És nem félnek kimondani azt, hogy ez az egész õrült színjáték, ami itt folyik egy hatalmas becsapás, az elõadásra pedig mindenkivel megváltatták a jegyet, ha akarta, ha nem. Mi pedig maximum csak egyet tehetünk, a karzatról jó hangosan kifütyüljük az összes rossz és tehetségtelen ripacsot. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

32

ITT AZ IDÕ! – avagy Többség vagy verseny? –

Darab ideje már annak, hogy kitartóan és meglehetõs alapossággal masszíroznak bennünket a politikai lövészárok mindkét oldaláról annak érdekében, hogy június 13-án mindnyájunknak el kell menni, én azonban úgy vagyok ezzel az egésszel, hogy amit ennyire görcsösen akarnak, ott valami egészen biztosan nincs rendben. Úgyis mondhatnám, valami bûzlik. (És nemcsak Dániában!) És nem csalatkozék. Még alig hevertem ki Jéghegy-ország egykori uralkodójának kissé furcsán végzõdött londoni kalandját és a Csath Magdolna komplett helyzetértékeléssel felérõ könyve által okozott sokkhatást, máris újabb megpróbáltatások elé néztem, amikor kezembe került Roland Vaubel hazánkban most megjelent könyve, melynek címe: „Az unió árnyéka – az európai intézmények gõgje. Mit mondjak, már a cím is sokat sejtetõ, mindenesetre sok jóval nem kecsegtetett. A szerzõrõl annyit érdemes tudni, hogy „Brüsszelben 1973-tól különféle felelõs posztokat tölt be. A Mannheimi Egyetem professzora (gazdaságpolitika, nemzetközi intézmények) 1984-tõl. Korábban elõadott Rotterdamban és Chicagóban. A német Gazdasági Minisztérium tudományos tanácsadó testületének 1993- tól tagja. Vaubel szakértõje a témának, egyetlen ellenérdekelt fél sem vonja kétségbe az Unióval kapcsolatos kritikáit, csupán végkövetkeztetéseit kifogásolják.” A szocialista nagyváros öntudatos polgárának a május 1-jei dátum közeledtén kívül a legutóbbi eurófiaskó is különös aktualitást adott ahhoz, hogy kézbe vegye Roland Vaubel munkáját. Az már 33

önmagában jelzésértékû volt számomra, ahogyan az M6-os autópálya fejlesztésére benyújtott pályázati kérelem ügyét „lezongorázták” a jól szervezett uniós berkek keretei között. Az elvtársak váltig állítják, hogy õk beadták a frankó papírt, csak hát, istenkém, útközben valahol elkallódott a brüsszeli bürokrácia zegzugos hivatali útvesztõjében. Mindenki értetlenül áll a történtek elõtt, senki nem tudja mi történt, csak egy dolog biztos, lóvé az nyista. Elgondolkoztam azon, hogy vajon milyen alapossággal, felkészültséggel, szervezettséggel, vagy éppen korrumpálódottsággal mûködhet az EU, ha egy ilyen viszonylag egyszerû ügy is ilyen botrányba fulladhat? Mi van a bonyolultabb esetekben? Vaubel úr könyvének még csak az elején tartok, de két témán azonnal megakadt a szemem. E két téma – a szerzõ interpretálásában – a „többségi döntések spirálja” és a „demokratikus ellenõrzés” címet viseli. E két témakör különös megvilágítást kap, ha annak a fényében olvassuk õket, milyen üzeneteket küld felénk a hazai politikai elit a tömegkommunikációs médián keresztül. Mindkét nagy párt azt szajkózza, hogy nemzeti érdekeink leghatékonyabb képviselete csak úgy biztosítható, ha mindenki elmegy szavazni, és minél több képviselõjüket (az övéket, nem az ellenfélét – ellenségét) szavazzák be az Európai Unió Parlamentjébe. Még akkor is így van ez – és errõl a két gólem politikai megmondó emberei mélységesen hallgatnak –, ha mindannyian tudjuk (legalábbis tudnunk kellene), hogy az EP bizony nem döntéshozó szerve az Uniónak, maximum csak beterjesztheti javaslatait a Tanács és a Bizottság elé. Nos, éppen ezért van nagy jelentõsége annak, hogyan születik meg egy-egy döntés az Európai Unióban, illetve annak két döntõ fontosságú döntéshozatali szervében, a Tanácsban és a Bizottságban. Vaubel úr könyvét olvasva sajnos úgy tûnik, hogy az utóbbi években, évtizedekben nõtt az Európai Unió demokráciadeficitje, azaz a közösség kezd egyre antidemokratikusabbá válni. De nézzük, mit ír errõl a szerzõ: 34

„Amikor a döntéseket (minõsített) többséggel lehet meghozni, akkor a kevésbé versenyképesek összefognak, és megpróbálnak akadályt gördíteni a többiek útjába. Az egységes európai okmánytól (1986), de fõként a maastrichti szerzõdéstõl (1991) kezdve már több európai szabályozás minõsített többséggel dönthetõ el. A miniszteri tanácsban ezért összedolgoznak azok a kormányzatok, melyek odahaza különösen szigorú szabályozással rendelkeznek, magasak a munkaköltségek, és arra kényszerítik a kisebbséget, hogy átvegyék ezeket az elõírásokat. Amikor aztán a kisebbség elvesztette versenyelõnyét, azokban az országokban, amelyek a többséget adták, játéktér nyílik a saját szabályozások további szigorítására. Ezt a pótlólagos szabályozást aztán újból ráerõltetik a kisebbségre és így tovább… Ily módon teát úgynevezett „szabályozási spirál” indul be. Ilyenfajta folyamatok más országok történetébõl is eléggé ismertek. Az USA is jó példa erre. Ott e jelenségnek a „strategy of raising rivals’ costs (az ellenfél költségei növelésének stratégiája) az elnevezése. Ez jól kifejezi azt a szándékot, hogy növeljük a konkurensek költségeit.” A szerzõ a minõsített többséggel meghozott döntések versenykorlátozó szerepére a Tanács példáján keresztül hívja fel a figyelmet: „Már a belsõ piaci törvényhozás keretén belül is gyakran elõfordult, hogy a tagállamok többsége a kisebbségre rákényszeríttette a saját szabályozását. Így a tanács 1994-ig a belsõ piacot érintõ 223 döntésbõl 91-et – tehát majdnem 40 százalékot – nem egyhangúlag, hanem minõsített többséggel hozott meg. A bizottság az úgynevezett „adóharmonizáció” terén is növelni kívánja a többségi döntések számát.” 35

Még elgondolkodtatóbb és riasztóbb a kép, ha megvizsgáljuk a minõsített többséghez szükséges szavazatok számát, különös tekintettel az Európai Unió szavazásra jogosult lakosainak számához képest. Nézzük meg, errõl hogyan vélekedik a szerzõ. „A minõsített többségi döntésekhez eddig alapesetben az Európai Unió Tanácsában 87 szavazatból 62-re volt szükség – vagyis mintegy 71,3 százalékra. Ha meggondoljuk, hogy a szavazatukat leadó legtöbb kormányzatot odahaza csak a polgárok egyszerû többségével választották meg, akkor már világos, hogy az ilyen minõsített többség a tanácsban csak az európai választók kisebbségét képviseli. Ha például a tanácsban képviselt összes kormányt a saját országában a választók 55 százaléka választotta, akkor a minõsített többségû tanácsi döntések mögött csak a választóknak 71,3×0,55=39,2 százaléka áll. Amennyiben pedig a tanácsban a minõsített többség fõként a kisebb országokból áll, amelyek szavazati súlya ugye magasabb, mint részesedésük az EU lakosságában, akkor még az is megtörténhet, hogy a tanácsi szavazatok 71,3 százaléka az EU lakosságának kevesebb, mint 30 százalékát képviseli. És a fenti számításnál a nem választók arányát nem is vettük figyelembe.” Vaubel két fontos következtetést von le ebbõl. Az egyik az, hogy „amennyiben azt szeretnénk biztosítani, hogy az európai választóknak legalább a fele ott álljon a tanács törvényhozása mögött, akkor több mint 90 százalékos minõsített többséget – vagy éppen egyhangúságot – kellene megkövetelni.” A másik fontos – és ránk nézve sajnos kedvezõtlen megállapítása: „Ha pedig a keleti bõvítés megvalósul, úgy a kelet-európai országokra is szigorúbb szabályozásokat kényszerítenek – pontosan úgy, mint ahogy Nyugat-Németország vonta be a keletnémet gazdaságot a saját szabályainak hálójába.” 36

A szabályozási spirál a többségi elv alkalmazásával háttérbe szorítja, korlátozza a versenyt. Ennek megfelelõje a versenyszférában a piaci helyzettel való visszaélés. A kartellek, monopóliumok kialakulásának megakadályozása végett a gazdasági versenyhivatal feladata az, hogy ennek gátat szabjon. Úgy tûnik a politikában is el kéne egy ilyen versenyhivatal, mert manapság a jelek szerint a politikai elit – a szó legszorosabb értelmében – határtalanul garázdálkodhat, azt hiszi magáról, hogy neki mindent szabad. Az uniót ellenzõk oldaláról gyakran hangzik el érvként nemzeti szuverenitásunk részleges vagy teljes elvesztése. Nézzük, mi a véleménye errõl Vaubelnek és hogyan látja az egyén szerepének csökkenését a központosított demokráciában. (Nagyon tanulságos.) „Aki a kormányok közötti versenyt korlátozza, az nem csak a kisebbséget szolgáltatja ki védtelenül a mindenkori többségnek, hanem gyengíti a választók többsége által gyakorolt demokratikus ellenõrzés lehetõségét is. Nem pusztán a kisebbség kitérési lehetõsége a tét, hanem a többség összehasonlítási módozatai is. Amikor pedig a tagállamok kormányai mind ugyanazt teszik, avagy hatásköreiket átadják az európai intézmények részére, akkor a polgárok már nem ismerhetik fel egykönnyen, hogy a ténylegesen folytatott politika javítható-e. Midõn az országok a saját útjukat járják, úgy a polgárok jóval könnyebben tehetnek összehasonlításokat. Ha és amennyiben az ország kormányzata ebben az összehasonlításban rossz eredményt ér el, a polgárok szemrehányást tehetnek és az eredményes országok példájára hivatkozhatnak. … A politikai központosítás azonban más módon is gyengíti a demokratikus ellenõrzést. Minél nagyobb a politikai képzõdmény és így a lakosság létszáma, annál nehezebb a polgárok számára a döntéshozókhoz 37

való hozzáférés. A kormányzók és a képviselõk ugyanis mind kevesebb idõvel rendelkeznek arra, hogy az egyes polgárok kívánságainak figyelmet szenteljenek, s ráadásul a polgárok és a fõváros között az átlagos földrajzi távolság is növekszik. Így a polgárközeli politikai esélyei csökkennek, rosszabbodnak. Ugyanakkor az egyes személyek szavazatainak is egyre kisebb a súlya a választások alkalmával. Minél nagyobb a választók száma, annál kisebb a valószínûsége, hogy az egyes választó szavazata döntõ szerephez juthat. … Minthogy a polgárok tudják, hogy kevés a beleszólásuk, ezért nem is hajlandóak alaposabban informálódni az európai politikáról. Egyre kevésbé éri meg, hogy politikai információkat fogadjanak be és dolgozzanak fel. Ráadásul a pótlólagos kiadási programok költségei a nagyobb szövetségekben egyre több vállon – vagyis mind több adófizetõn – oszlanak meg. Az adófizetõ polgár ezért aztán már alig-alig törõdik adója felhasználásával. Ezenkívül midõn az illetékességeket nemzetközi szinten központosítják, akkor még a nyelvi korlátokat is le kell gyõzni. E körülmény szintén növeli a választók tájékozódási költségeit. Mivel a nyelvi különbségek megakadályozzák a közös vélemény kialakulását, így hiányzik a vitafórum, ahol az eltérõ oldalakhoz tartozók véleményét könnyen, érthetõ módon ütköztethetnék egymással.” Mondja mindezt Roland Vaubel, a téma nagy szakértõje, aki a jó ég tudja mióta már a nagyságos és fényességes Európai Unió lakója, mi pedig egymást taposva tülekedünk, kézzel-lábbal hadakozva, egymást gyõzködjük arról, hogy márpedig nincs más út, nekünk oda be köll mennünk! Mi az, hogy?! Nagyon is! 38

Teljes mértékben osztom a miniszterelnök úr (OV) véleményét, aki azt mondja, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára május 2-án reggel bizony nem Brüsszelben fog felébredni, hanem (sajnos) Don Tollerone Mediterrán Moszkvájában. És annak ellenére, hogy régen volt már olyan felemelõ élményben részem, mint a pécsi Dóm téren, ahol – ha lett volna csillár azt mondanám, hogy még a csilláron is lógtak, de hát nem volt – egy gombostût sem lehetett leejteni, mert annyian voltunk a polgári kormány elsõ emberének – ahogyan õ fogalmazott – munkamegbeszélésén, én azonban a szíves invitálás ellenére – azok is menjenek el szavazni, akik annak idején nemet mondtak az EU-ra – mégis inkább otthon maradnék június 13-án. A brüsszeli technokraták és bankárburzsoák igenis vonják fel a szemöldöküket légkondicionált irodáikban, hogy a csekély részvétel miatt erõteljesen rontjuk a statisztikát. És ahogyan Mifune kapitány buzdította lelkes kis csapatát a gépek kilátástalannak tûnõ ostroma elõtt a Mátrix – Forradalmak címû filmben: „Itt az idõ! Mind ismernek, úgyhogy a lehetõ legrövidebbre fogom a mondandóm. Ha rajtunk a sor meghalni, hát rajtunk a sor! Csak azt kérem, ha életünket kell áldoznunk a rohadékok ellen, gondoskodjunk róla, hogy jó drágán adjuk!” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára.

39

DEMOKRÁCIADEFICIT AZ EURÓPAI UNIÓBAN – avagy Cselédlépcsõn a mosókonyhába –

Eurószlogen az újonnan csatlakozott országoknak: Mindig tudd, hol a helyed! A rózsaszín médiaköd felszállt, ennek ellenére nem nagyon akaródzik az embereknek cukrászdát nyitni Bécsben, és mi tagadás, Párizsban sem nagyon tolonganak a grafikusnak készülõ magyarok. Pedig hát darab idõ óta már mi is bebocsátást nyertünk a Gorbacsov elvtárs által szerényen csak „Európa-ház”-nak elkeresztelt nagy közös katyvaszba. Igaz, a cselédlépcsõn át, igaz, csak a mosókonyháig jutottunk, de legalább bent vagyunk. A gyarmati létezés várhatóan kemény megpróbáltatásairól az „ünnep” közelsége és az eu(ro)fórikus pillanat nagyszerûsége még eltereli figyelmünket, pedig a vég immáron feltartóztathatatlanul közeleg. Lassan, „a kertek alatt” belopakodik minden napi életünkbe, amikor is magával hozza majd a 2005-ös esztendõt, amely minden bizonnyal vízválasztó lesz a csatlakozó országok, így hazánk életében is. Az idei év a tartalékok felélésének éve lesz, ezt még mindenki átvészeli valahogy. Többé-kevésbé. De, hogy aztán mi lesz, azt egyelõre még senki sem tudja, csak sejtéseink vannak. Egyet azonban mindig tartsunk szem elõtt! A gyarmatokon csak a gyarmatosítók és az üdülõvendégek érzik jól magukat, az ott élõkrõl ugyanez nem mondható el. 40

És akkor egy kis ízelítõ abból, mit is jelent a szocialista nagyváros öntudatos polgára számára a nagyságos és fényességes brüsszeli és strassbourgi porta által fémjelzett Európai Unió. Részletek egy sajátos (a hivatalos tömegkommunikációban elhangzottaktól eltérõ) megközelítésbõl – a teljesség igénye nélkül: • 450 milliós egységes gazdasági piac, melyben a legszegényebb tagállam éves nemzeti jövedelme annyi, mint amennyit egy hónap alatt a leggazdagabb tagállam polgárai keresnek. • Parlament, ahol a képviselõk nem terjeszthetnek be önálló indítványokat és javaslatokat, mivel erre nincs jogosítványuk. • Euró-bürokraták és -tisztviselõk, akik nem saját hazájuk érdekeinek képviseletére esküsznek fel, hanem az Unióéra. • A leendõ tagországokkal megkötött szerzõdések utólagos és egyoldalú módosítása, ezáltal egyoldalúan megváltoztatva a csatlakozás feltételeit. • A nemzetek közötti verseny korlátozása adminisztratív eszközökkel, a kisebbség akaratának ráerõszakolása a többségre, miáltal nem érvényesül a többségi demokrácia elve és a minõsített többséggel meghozott döntések túlnyomó része mögött nem áll ott az EU lakosságának többsége. • A hagyományos európai értékek tudatos elsorvasztása (lásd nagyszámú muzulmán bevándorló, keresztény gyökerek kihagyása az EU-alkotmányból). Ez az Európai Unió! És a felsorolás még korántsem teljes! Ez lett mára abból a szép és nemes eszmébõl, mely „megszülte” a közös Európa gondolatát. Az európai nemzetállamok határokon átívelõ földrésznyi összefogását felváltotta egy, a nemzetek felett álló (és magát mindenhatónak képzelõ) nehézkes, túlbürokratizált, központosított konglomerátum, egy afféle európai szuperállam, mely megpróbálja majmolni Amerikát. Néhányan már el is nevezték Európai Egyesült Államoknak. 41

Pontosabban, itt azért még nem tartunk, de ezt próbálják meg lenyomni a torkunkon a politikai elit tagjai országoktól függetlenül. Miért is? Azért, mert az Európai Unió döntéshozó szervezeteibe (A BIZOTTSÁGBA ÉS A TANÁCSBA – TEHÁT NEM AZ EURÓPAI UNIÓ PARLAMENTJÉBEN – AHOL NEM SZÜLETNEK A DÖNTÉSEK!!!) nem a nép által választott képviselõket delegálnak, hanem mindig az adott ország éppen regnáló kormányzata küld ki „szakembereket”. Ennek következtében jelentõsen megnõ az adott politikai garnitúra befolyása – immáron nemzetközi szinten is –, ráadásul nem kötelesek elszámolni saját választóiknak, sõt, ha valami nem tetszik nekik, szemrebbenés nélkül felül is bírálhatják az eddigi gyakorlatot. Legalábbis, ha az új EU-alkotmánytervezetet elfogadják. Ez minimum skandalum! Amire persze még mi is ráteszünk egy lapáttal. Szervilis lelkületû talpnyaló politikusaink hétrét görnyedve hajolnak meg a brüsszeli technokrata „fõ hallja kendek” elõtt, amikor azok a szõnyeg szélére rendelik õket raportra. Talán ezért fordulhatnak elõ olyan kínos szituációk (jellemzõen egyébként csak nálunk), hogy az országhatáron a kék alapon sárga (ötágú) csillagos EU-jelzéssel takarják le a hazánkat jelképezõ koronás címert, holott a közösségi szabályozás csak arról rendelkezik, hogy az Európai Unió jelzetét is fel kell tüntetni. Tehát nem azt mondja, hogy az adott tagállam címere helyett kell az EU-csillagokat használni, hanem amellett. Ez minimum skandalum! Amire persze még mi is ráteszünk egy lapáttal. Mert hát, hol is fordulhatna elõ másutt olyan kínos eset, mint nálunk, amikor az arculatváltozáson átesett minisztérium újfajta dizájnos levélpapírján a szinte kivehetetlen nagyságú (vagy inkább kicsinységû) koronás címer, már-már a légypiszokra hajaz, olyan apró, s amikor ennek okáról kérdezik az adófizetõ polgárok pénzébõl 42

eltartott állami tisztségviselõt (holmi nyikhaj államtitkár-helyettes), az rezzenéstelen nyugalommal, a pókerarc közömbösségét árasztva magából lakonikus egyszerûséggel mindössze ennyit válaszol: – Nem akartuk megsérteni mások érzékenységét. Magasságos Atyaúristen, ki a Mennyekben lakozol titokban! Szóval, itt megint nem kap szikrát az ember, mert már ki tudja hányadszor, leküldtek minket megalázóba. A Kovács-féle „merjünk kicsik lenni – kérek engedélyt meghunyászkodni” típusú posztkommunista talpnyaló doktrína megnyilvánulásával találkozik az állítólag rendszerváltáson (vagy inkább gengszterváltáson?) átesett szerencsétlen honpolgár. Egy újabb neuralgikus pont, ahol a szépirodalom és a publicisztika kimeríthetetlennek látszó eszköztára a végéhez érkezik. Mit mondjon az ilyen nyilatkozatokra az ember? A szocialista nagyváros öntudatos polgára tanácstalanul széttárja karját és oly formán néze szemével, mint nézni szokott a halandó, amikor nem érti a dolgot. Aztán feltûnés nélkül benyúl az egyik zsebébe, ahol diszkréten becsukja az idõközben kinyílott bicskáját. (Óvatosságból – hiába no, domborodik a rutin –, benyúl a másik zsebébe is, ellenõrzendõ, hogy megvan-e még a brifkó. A komcsiknál vigyázni kell a stekszre. A bankár-kommunistáknál meg aztán különösképpen. Annál már csak egy rosszabb van, a pártállam kebelérõl érkezett sz.t. tiszti múlttal büszkélkedõ bankár-kommunista. Valamennyi közül õ a legveszélyesebb. Õ ugyanis – az akkori idõk legnépszerûbb porszívó márkáját (Rakéta) megszégyenítõ hatékonysággal képes kiszivattyúzni a polgárok zsebébõl a pénzt. A gyanútlan pógár csak azt veszi észre, hogy az egyik pillanatban még nála volt a zseton, a következõben meg már csak az üres zsebeire bámul, mint az a bizonyos sokat emlegetett borjú arra a bizonyos új kapura. – Hogyan tovább, mi lesz most? – teszik fel sokan a kérdést. A választ valószínûleg csak a jóisten tudja. A „majd csak lesz valahogy” intellektuális sodródást kifejezõ szegénységi ideológiája ide már nem 43

elég, a multinacionális érdekek kõkemény versenyében a jó szándék kevés lesz a talpon maradáshoz, a túléléshez. Talán egy esélyünk van még a megmenekülésre, a csodálatos Kárpát-medence. Hiszen Magyarország az egyetlen ország a világon, amely önmagával határos. Fel kell kötnünk azt a bizonyos magyar textilt és ki kell használnunk, hogy körülöttünk mindenütt magyarok élnek és magyarul beszélnek. A határokon túli magyarlakta területek erõs, nemzeti alapokon álló – jó értelemben vett – „gazdasági visszacsatolásával” biztosíthatjuk számunkra, hogy valamelyest ellensúlyozni tudjuk a ránk nehezedõ globalizációs nyomást. A vállalkozások világában, a versenyszférában gazdaságilag hódítsuk viszsza az elcsatolt területeket, valahogy olyan szellemben, ahogyan azt – nagyon helyesen – a MOL, vagy éppen Demján úr is teszi, mindenüvé vigyük el a magyar vállalkozó szellem és kreativitás nagyszerûségét. Azt szokták mondani, leleményes nép a magyar, megél az a jég hátán is. Csak nehogy kiderüljön, hogy már jég se nagyon van, a sok ígérgetés közepette semmivé olvadt. Isten áldja Magyarországot! A gyarmatosított Európa öntudatos polgára

44

A VONATKOZTATÁSI SZINT MARGARETENHÖHE – avagy Uniós úti beszámoló a világ szerencsésebb felérõl –

A csinnadrattás csatlakozási ünnepségeket követõen alig pár nappal abban a szerencsében volt részem, hogy immáron újdonsült uniós polgárként látogatást tehettem a mûvelt nyugaton, jó sorsom Düsseldorfba vetett a négy évente megrendezésre kerülõ DRUPA kiállításra. A világ legnagyobb és legrangosabb nyomdaipari seregszemléjét négy évente rendezik meg a német városban, s talán épp emiatt a „nyomdaipar olimpiájának” is szokták nevezni. Várakozásokkal telve néztünk az utazás elé, bár azzal tisztában voltunk, hogy lemaradásunk, ha nem is fényévekben, de egészen biztosan évtizedekben mérhetõ az öreg kontinens szerencsésebb sorsú országaihoz képest. Az út elõtt mi úgy kb. ötven esztendõre saccoltuk ezt a lemaradást, ám utazásunk során rá kellett jönnünk arra, hogy álláspontunkat revideálni szükséges és ezt az idõtartamot – a bennünket érõ szubjektív hatások alapján – minimum hetven évre módosítottuk. A közhiedelemmel ellentétben nem igaz az, hogy az osztrák-magyar határt átlépve a sógoroknál zöldebb a fû. Az igaz, hogy elszórt szemét az utak mentén nem látható, de hogy zöldebb lenne a fû, mesebeszéd. Bizonyos idõnek el kellett telnie ahhoz, hogy a koszhoz, szeméthez szokott magyar szem feldolgozza a tiszta táj és a hulladékmentes környezet látványa által okozott már-már monoton egyhangúságot, de azért megbirkóztunk valahogy ezzel a kihívással is. 45

Vidék-Magyarország lakója – különösen, ha Mediterrán Moszkvából érkezik sógorékhoz – kénytelen szembesülni azzal a szokatlan helyzettel, hogy a derék osztrákok – ahogyan mondani szokták – még a budira is autobahnon mennek. Az autópályán is meg kell tanulni közlekedni, különösen azoknak, akik olyan településen élnek, melynek száz kilométeres körzetében egy darab autópálya nem sok, de annyi sincs. Arról nem is beszélve, hogy a nemzeti olajtársaság benzinkútjára autópálya matrica vásárlásának szándékával betérve, az eladó mosolygósan közli, hogy éppen most szüntették meg a matricák árusítását, mert a csekély érdeklõdés miatt nem érte meg tartani. Na mindegy. Szóval, Sopronnál az osztrák határõr széles vigyorral az arcán legyintett, hogy mehetünk tovább, bele se nézett a papírokba. Hiába no, ez már itten az Európai Unió! Az osztrák autobahnon aztán szembesülhettünk azzal, micsoda kontrasztok vannak a „mi autónkra” spóroló hétrét görnyedõ és egyre lejjebb csúszó magyar középosztálybeli átlagpolgár és a 3-as BMW-ben elterülõ baseballsapkás nyugati suttyók között, akik százötvenes tempónál (amikor a drága magyar forintokon megvásárolt 1500 köbcentis középszar verda az utolsókat rúgja) szemrebbenés nélkül villogtatni kezdenek, hogy méltóztatnál már végre kitakarodni elõlük a külsõ sávba. (Ahogyan azt Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná: árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége.) Ott ugyanis kérem szépen az autó nem luxus, hanem az, aminek a gyártók is szánják, szimplán egy tartós fogyasztási cikk. Így egyszerûen, mint egy mosógép, vagy egy televízió. No, mármost az autópályán rongyolva Vidék-Magyarország jogosítvánnyal bíró lakójának az út mellé leszórt szemét hiánya mellett azonnal feltûnt egy másik szokatlan jelenség is. Minden ki van táblázva. De nem ám úgy, mint itthon! Na, te barom, még ötszáz méter, ’oszt fordulj jobbra! Nem! Ezek a rohadt kapitalisták már háromszáz 46

kilométerrel elõbb kiteszik a város nevét, és még azt is odaírják, melyik úton kell menned, hogy egy másik országba juss. Egyszerûen nem lehet eltévedni. Létezik ilyen? Útközben gyakran eszünkbe jutott Demszky is. Noha nem a fõvárosban lakunk, de a kátyúk atyának szívesen megmutatnánk egyes osztrák kisvárosok úthiba javítási technológiáit, hogyan oldják meg ezt civilizált helyeken. Mit ad isten, az osztrák városokban is vannak „foltozott” utak, de ott az útjavításokon simán át lehetett autózni, a futómû, s vele együtt mi sem vettünk észre semmit. Hogy csinálják? Az emberre mindig sokkolóan hat, amikor szembesül azzal, hogy mire vihette volna, ha nem oda és nem akkor születik, mint ahova és amikor született, vagy ha a történelem kereke más fordulatot vett volna, de hát tudjuk jól, a történelem nem ismeri a „mi lett volna, ha…?” kezdetû kérdéseket. A sógoroknál elkezdõdött sokkhatás az osztrák-német határt átlépve csak fokozódott. Ha egészen pontos szeretnék lenni azt mondanám, hogy úgy siklottunk át az osztrák-német határon (pontosabban annak hûlt helyén), mint kés a vajon. Az egykori határátkelõre már csak a megmaradt szolgálati épületek és a Németország kezdetét jelzõ uniós tábla emlékeztette az arra járó autóst. A német autópályákon még szembetûnõbb volt a jólét, az osztrákokkal ellentétben kifutott autómodelleket nem lehetett látni, szinte csak új autótípusokat. És állítólag Németország hanyatlóban van, csak árnyéka egykori, fénykori önmagának. (Szeretnék én így lemenõben lenni!) Düsseldorfban a világ legrangosabb nyomdaipari seregszemléje nem okozott csalódást. Szomorúan állapítottuk meg, hogy a Budapesti Nemzetközi Vásár néven funkcionáló (s ehhez képest amatõr színjátszó körnek tûnõ) hazai logisztikai próbálkozás korrepetálás céljából nyugodtan visszaülhet az iskolapadba. Az autóparkolóból külön buszjárat (csuklós-buszokkal) viszi a látogatót a kiállítás bejáratához, kb. egyperces idõközönkénti járatszámmal, ha véletlenül 47

valaki lemaradna, ne kelljen soká várakoznia a következõ buszra. Már itt lehidaltunk. „A méret a lényeg” – hallhattuk a Godzilla címû film beharangozójában. No, hát itt képet kaphatott a kelet-európából érkezett szegény uniós rokon, hogy mit is jelent ez a mondat. A kiállítás lenyûgözõ méretei, a vérprofi szervezettség, a felvonultatott technológia mind-mind azzal szembesítette az embert, hogy nem járunk távol az igazságtól, amikor a lemaradási idõskálán a mûvelt nyugat és a köztünk lévõ távolság mértékét ötven évrõl hetvenre feljebb toltuk. A kiállítás megtekintése után szállásunkra hajtottunk, a Düsseldorftól mintegy huszonöt kilométerre fekvõ Essenbe. Ez az út mintegy tíz percet vett igénybe, mondanom sem kell, oda is autópálya vezetett. (Mai kis írásomban a kulcsszó az „autópálya” – külföldiül: „autobahn”. Csodálkozunk, ha nem „pörög” az üzlet? De hát hogyan is pöröghetne, amikor infrastruktúra hiányában a bizniszmenek sem tudnak „pörögni”?) Szóval, Essen Margaretenhöhe nevezetû kertváros szerû részében szálltunk meg egy hangulatos kis szállodában. Egy Schumaher kinézetû portás fogadott minket nagyon udvariasan. Azon már meg sem lepõdtünk, hogy a német mellett (természetesen) mindenki beszél angolul is. A szállodaszobába benyitva aztán megint leesett az állunk. Kovács Kálmán informatikai miniszterünk figyelmébe ajánlanám, hogy a szállodaszobába belépve, a televízió képernyõjén látható névre szóló üdvözlés mellett a szobában ott figyelt az internet-csatlakozás is. Ez ott ugyanis természetes. A kiállítás megtekintése után szétnéztünk egy kicsit Essenben. Azóta – ahogyan az a címben is olvasható – nálam Margaretenhöhe a vonatkoztatási szint. Már Bécsben szembetûnõ volt számomra, hogy mennyi zöldövezet van a városban, de Essenben aztán végképp meggyõzõdhettem arról, milyen nagy fontossággal bír a természetes és az épített környezet harmonikus aránya. Margaretenhöhe hangu48

latos utcáin haladva megint csak Demszky Gábor jutott eszünkbe. Az, hogy eldobott szemetet még csak elvétve sem láttunk az utcán, hovatovább természetessé vált ott tartózkodásunk rövid ideje alatt. De az, hogy a járdán lépten-nyomon nem kell kerülgetni a kutyaszart, hát az egyenesen érthetetlen volt számunkra. A németek nem tartanak kutyát? Vagy nem viszik õket sétáltatni? Nem értem. Rendezett környezet, rengeteg növény, már az utcák keresztezõdésénél kitett névtáblák, hogy ne a húsz méterre odébb lévõ elsõ ház faláról kelljen kisilabizálni, hogy melyik strassén vagy éppen, egyszóval szervezettség, rend és fegyelem mindenütt. Normális Németország, normális Ausztria. És ez párt-semleges. És ezt nem most kezdték el. Konstatáltuk, hogy bizony van még mit tanulnunk a mûvelt nyugattól. Hazafelé az autobahnon Németország azért még gondoskodott arról, hogy ez az utazás sokáig emlékezetes maradjon számunkra. Kiló hetvennel (170 km/h-s tempó) rongyolunk az autópályán, és a Deutsche Bundesbahn leküldött minket megalázóba. A menetrend szerint közlekedõ vonat egész egyszerûen állva hagyott minket, 170-nél úgy ment el mellettünk az autópálya hosszában végigfutó sínpályán, mintha zsinóron húzták volna. Egy pillanatra összenéztünk a kocsiban, majd megállapítottuk, hogy ez bizony nem egy MÁV-színvonal, hanem attól néhány fokkal felfelé elhelyezkedõ utazási kultúra. Gyanítottuk, hogy a vagonok sem bûzlenek a kosztól és mocsoktól és nagy valószínûséggel a pontosság is jellemzõbb a német vasúttársaságra, mint a magyarra. Hegyeshalomnál aztán végre újra magyar földre léphettünk, itt ért minket utunk egyetlen pozitív hazai vonatkozású élménye. A csodálatos világszínvonalú kiállítás egyetlen negatív vonatkozása az volt, hogy bizony a felvonultatott hostess-csajok a mi ízlésvilágunknak nem nagyon feleltek meg, a nagy darab germán szõke, kék szemû Ursulák után nem nagyon fordultunk meg, pedig mint tapasztalt kiállítás látogató férfiember minden kétséget kizáróan állíthatom, 49

hogy a szakmai kiállítások egyik fõ látnivalóját a csinos hostess-lányok jelentik. Ezzel szemben a hegyeshalmi üzemanyagtöltõ állomáson kiszállva az autóból két olyan magyar bombázó látványa tárult a szemünk elé, hogy bizony megállt bennünk az ütõ. De volt más is, ami megerõsített bennünket, hogy immáron haza érkeztünk, itthon vagyunk. A benzinkút nyilvános WC-jében ragadt az ülõke. Igaz, itt a szerencsétlen utazó – ellentétben a hasonló funkciót ellátó német egység 50 eurocentes díjával szemben ingyen könnyíthetett magán, mindazonáltal a különbséget (ahogy mondani szokták) zongorázni lehetett. Csornánál a vasúti átjáróban aztán szembesülhettünk a vasúti közlekedés másik végpontját jelentõ valódi (echte!) hamisítatlan MÁV-színvonallal, a csigalassúsággal átvánszorgó, összefirkált oldalú vagonokból álló dízelvontatású 21. századi magyar vicinálissal. Hajrá Magyarország, hajrá magyarok! Ezen a ponton aztán végleg visszazökkentünk a nagy magyar valóságba. Hazaérve az jutott eszembe, hogy éppen itt lenne most már az ideje, hogy a politikai elit is észbe kapjon, és (a sok szájtépés, meg a százmilliókba kerülõ idõkerék helyett) mondjuk a horvátok mintájára nekikezdenének végre az infrastruktúra fejlesztésének, mert ha minden marad ezen a szinten, bizony még énekes koldus sem lesz belõlünk az Európai Unióban. Talán majd ötven vagy hetven év múlva… Ki tudja? Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára.

50

ISAURA ÉLT, ISAURA ÉL, ISAURA ÉLNI FOG! Mindjárt így elöljáróban szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy ez a lenini idõket idézõ cím nem valamiféle skizofrén tobzódás eredményeként született meg a dél-amerikai szappanoperák és a letûnt kommunizmus rossz emlékû korszaka utáni nosztalgiázás jegyében lavírozva, hanem ez bizony maga a kõkemény uniós valóság 2004ben, a 21. század Magyarországán. Természetesen megint egyik kedvenc mûsoromról a Való Világról lesz szó. Az egyetlen állva maradt realityshow megcsappant nézõés szavazótábora – legalábbis, ha hihetünk a távközlési hálózatokon leadott szavazatok számának (no és persze a képernyõn felvonultatott közjegyzõnek!) – úgy tûnik új erõre kapott. Az álompárbajként beharangozott nõi összecsapás meglehetõsen érdekes véget ért. Volt itt minden, kérem szépen. Szerelem, intrika, rosszullétbe esõ aggódó papa a nézõtéren, egyszóval izgalom a tetõfokon! Ez kell a népnek! Talán legközelebb már vér is fog folyni a képernyõn! Ki tudja? Természetesen, mint már annyiszor, a számomra legérdekesebb momentumot most sem a fõmûsor szolgáltatta, hanem az éjszakai ráadás, a Bele Való Világ, melyben a villa egykori szõke boszorkánya, a varázslatos mosolyú Györgyusz próbálta vigasztalni az éppen pár perccel elõbb kiesett miskolci kávéárus lányt, a nyafogós Ágicát. Mint mindig, most is a nézõ vitte el a média képzeletbeli pálmáját. Egyik kedves nézõnk – hangjából ítélve egy idõs hölgy (késõbb aztán õ maga meg is erõsített minket ebbéli elképzelésünkben) –, szóval egy mamika betelefonált (nickname: Tyúkanyó) és közölte a még mindig néha elpityeredõ Ágicával, hogy aggodalomra semmi ok, mer’ ha a jóisten megsegíti Tyúkanyó nénit és nyer a lottón, majd õ állja a cehhet és a kiesett Ágica is meg fogja kapni a kocsit, meg a havi egy millert, meg mindent. 51

Örökérvényû igazság: Isaura élt, Isaura él, Isaura élni fog! Érdekes ország ez a mi kis Magyarországunk, a kontrasztok országa. Végre a televízió nyilvánossága elõtt is ki merik mondani – igaz, csak a Hír TV-ben és csak ellenzéki oldalról –, hogy hazánk bizony szegényen csatlakozott az európai államok közös családjához és milyen érdekes, amit a csatlakozásról szóló non-stop mákos bejgli-bécsi cukrászda-párizsi grafikus EU-kampányban egyik oldalról sem hallottunk, azt most már egyre többször és egyre hangosabban pedzegetik – igaz, csak a Hír TV-ben és csak ellenzéki oldalról –, hogy az uniós csatlakozásnak is ugyanazok lesznek a vesztesei, mint a gengszterváltás néven elhíresült vértelen és zajtalan politikai elitcsereként lezajlott hatalmi struktúraváltásnak. Mindeközben meg nem erõsített források szerint – ki tudja, tán a miniszterelnök elvtárs tûzpiros Ferrarik iránti olthatatlan vágyának és rajongásának köszönhetõen – a maranellói cég autószalont nyit Budapesten. Információim szerint a magyar fõvárosból intéznék az ágaskodó paripával díszített motorháztetõvel rendelkezõ autók kereskedelmét a térségben. Az egészben az a legszebb – és itt most szintén meg nem erõsített forrásokra kell, hogy hivatkozzam –, hogy állítólag a tavalyi évben hazánkban több Ferrari talált gazdára, mint például a jólétrõl világszerte ismert Svájcban. Na, erre mondják azt, hogy nem semmi. És, hogy még egy lapáttal rátegyünk, egy Ferrarit nem lehet ám csak úgy megvenni, mint más, holmi pórias márkájú négykerekût! Olyan, hogy csak úgy, bemegy valaki egy Ferrari-kereskedésbe és ukk-mukk- fukk megvegyen egy vadonatúj tûzpiros maranellói betontorpedót, na olyan nem létezik. Információim szerint egy új Ferrari leendõ tulajdonosának elõször meg kell elégednie egy használt Ferrarival. Majd ha annak tulajdonosaként már eltöltött egy bizonyos idõszakot (errõl nincsenek pontos információim) a kocsi volánja mellett, és miután egy másik Ferrari tulajdonos ajánlja õt a cég bizalmába, válhat egy vadonatúj autó büszke tulajdonosává. 52

De az álmok világából zökkenjünk vissza a rideg valóságba! Szombat van. Az uborkasaláta- és lecsószezon beköszöntével magam is ott aszalódom a 30-as csuklós buszon, mely ezúttal valamilyen érthetetlen okból kifolyólag a megszokott Merdzsó helyett egy vén, lestrapált Ikarus képében vánszorog felfelé a Hunyadi úton. Empatikus utastársaimmal átérezzük milyen megpróbáltatásokon mehetnek keresztül a gyártó cég által gondosan becsomagolt olajos szardíniák, miközben szorosan egymáshoz préselõdve a fél világon keresztül tartó utazásuk végeztével végre a fogyasztó asztalára kerülnek. Valahányan, akik a buszon utazunk, egy-egy megrakott málhás szamárra hajazunk. Hiába, no. Az urbánus ember kiszolgáltatottsága a fogyasztói lét napi kínkeservének. Odahaza a frigót megpakolva veszem csak észre, hogy az uborkasaláta elkészítéséhez nélkülözhetetlen tejföl és az általam olyannyira kedvelt salátaöntet hiányzik a szatyorból, azokat bizony elfelejtettem megvenni. Nosza, átugrom a házunk mögötti ABC-áruházba (külföldi áruházlánc tulajdonában lévõ kiskereskedelmi egység) a hiányosságokat pótlandó. Itt aztán újból szembesülök az államszocializmus éveiben kitörölhetetlenül belénk ivódott primitívség újabb megnyilvánulásával. A beidegzõdés nagyon régi – fiatalabb korú olvasóim bizonyára nem is értik meg a problémakör lényegét – még azokból az idõkbõl származik, amikor a munkahelyeken a pénztárnál a dolgozók közös fizetési papírt írtak alá munkabérük felvételekor, így mindenki tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a másik mennyit keres. Nem mintha bárkinek bármi köze lett volna, hogy a másik éppen mennyit kapott a borítékban, egyszerûen ez volt a szokás akkoriban. Így utólag visszagondolva azt is el tudom képzelni, hogy szándékosan alakították így a munkahelyi légkört az elvtársak, hogy a bérek különbözõsége által keltett feszültség állandósuljon, az egymásra való irigykedésbõl pedig valakinek haszna származhasson. (Mióta Horváth Balázs, az Antall-kormány egykori belügyminisztere a média nagy nyilvánossága elõtt, a Hír Televízió Péntek 8 címû 53

mûsorában prezentálta azt a dokumentumot, amely 1984-ben 154 sz.t. tiszt gazdaságban történõ elhelyezésérõl rendelkezett, azóta él bennem a gyanú a fentebb megfogalmazottakkal kapcsolatban.) E kis kitérõ után azonban térjünk vissza a házunk mögött elterülõ, jelenleg külföldi multinacionális áruházlánc tulajdonában funkcionáló ABC-áruházhoz, annak is az egyik pénztárához! Az elõttem álló fiatal hölgy az élelmiszerek mellett bevásárlókocsijába tette az egyik bulvárlap lepedõnyi méretû példányát is, mely címlapján öles betûkkel hirdette, hogy: „Megszületett Orbán Flóra!” No, mármost a mi derék pénztárosnõnk az újság címlapjára pillantva átkiáltott a szomszéd kasszában serénykedõ kolléganõjének, hogy aszongya: – Hallottad? Az Orbánnak megszületett az ötödik gyereke! Mire a kolléganõ: – Könnyû neki! Annyi pénzbõl könnyen szaporodik! – Ja. Biztos nem annyit keres, mint én. – majd odafordult az elõttem álló hölgyhöz. – Nem igaz? Öt gyerek. Az elõttem álló hölgy lakonikus egyszerûséggel mindösszesen annyit válaszolt, mint ami itten fog következni: – Egészségére! – Ha én annyit keresnék, mint õ…! – sápítozott még egy erõtlent a kasszírnõ. Egy pillanatra felment bennem a pumpa, de aztán önuralmat tanúsítva lehiggadtam, rájöttem, nem ér annyit az egész, hogy felidegesítsem magamat. Azért kedvem lett volna beszólni a pénztárosnõnek, hogy semmi gond szivi, csináld utána és akkor te is annyit fogsz keresni, mint õ. Tanulj annyit, beszélj nyelveket, legyen annyi gógyéd, mint Viktor királynak, s akkor talán majd te sem a kassza mögött állod visszeresre a lábaidat naphosszat. Valami oka csak van, hogy nem vitted többre, mint a pénztárgép gombjainak monoton nyomogatása, nem igaz? Persze az is lehet, hogy én tévedek, és szereted a szakmádat! 54

Siránkozni, irigykedni, azt a legkönynyebb. Van egy kedves ismerõsöm, neki van az ilyen helyzetek kezelésére egy jól bevált formulája. Rövid úton intézi el azokat, akik mondjuk autójára, pozíciójára, vagy bármely más ingó és ingatlan vagyonára tesznek irigykedõ megjegyzéseket, anélkül, hogy a mögötte lévõ évtizedekig tartó munkát is meglátnák. Amikor elérkezik nála az a pillanat, hogy minden kötél szakad – az õ megfogalmazásában, „amikor basztassák” – no, akkor azt szokta mondani, hogy: – Édes barátom, Kossuth tér 1-3.! Tudniillik Mediterrán Moszkvában itt székel az önkormányzat azon irodája, amely kiadja a vállalkozói engedélyeket. Ezután még hozzá szokta tenni – némi ingerültséggel a hangjában: – Próbálkozzá’ csak öcsém! Visszatérve az ABC-áruházra, a pénztárosnõ kolleginája egy általa humorosnak szánt mondattal zárta le a beszélgetést, szellemesen utalva az Orbán-családnál tapasztalható szapora gyermekáldásra: – Akkor most öt keréknek kellene lenni azon a bizonyos kocsin, nem? Vagy mi volt a szlogenjük? Tudod? – Ja. A 3 gyerek, 4 kerék, meg 16 szoba! – Ja, az. Érdekes módon, valahogy senki sem nevetett. Nem szeretném az ex-miniszterelnök glóriáját fényezni, hiszen nem szorul rá. Ami miatt ezt az egészet szóba hoztam az a megnyilvánulás primitívsége. Nem elég, hogy egyre fogyunk, nem elég, hogy ma már általánossá vált, szinte közhelyszámba megy, hogy aki gyereket vállal, az egyben a szegénységet is vállalja, amikor valaki megteheti (mert tényleg módjában áll), hogy több gyermeket vállaljon, akkor élcelõdnek rajta, gúny tárgyává teszik. Sopánkodni, irigykedni, siránkozni a legkönnyebb. No meg hazudozni. Pökhendien és pofátlanul, ahogyan azt az MSZP kampánynyitó rendezvényén a Horn Gyula-díjas Horn Gyula tette a kamerák kereszttüzében. Mert mit is gondoljon a szocialista 55

nagyváros öntudatos polgára arról a volt pufajkás karhatalmistáról, aki pofátlanul belehazudik a képünkbe és nagy hangon van mersze azt mondani, hogy most már aztán ne kívülrõl mondják meg nekünk, hogy mi a jó?! Ilyen a világon nincs! Azt hittem rosszul hallok! Meg, hogy õk a demokrácia és a szabadság hazai letéteményesei. Megáll az ész és támaszkodik. Nem kaptam szikrát, komolyan mondom! Az egykori (a szovjet) vodka-ízû unió feltétlen híve és kiszolgálója arról gagyog nekünk félig érthetetlen agitpropos nyelvezetén, hogy csak velük biztosított a jövõnk az új közös borgõzös vircsaftban, az új whisky és cognac ízû ajropunóban. Õ már csak tudja, hiszen õ és csakis õ, valamint az évtizedek közös harcaiban megedzõdött elvtársai lehetnek számunkra az egyedüli biztosíték ebben az újfajta csapatjátékban, és csakis õk jelenthetik a garanciát arra, hogy a régi elvtársak tankjainak árnyékából az új urak bankjainak árnyékába való zökkenõmentes átmenetet levezényelve továbbra is ellavírozzunk valahogy a csodálatos Európa-ház folyosóin, a cselédlépcsõ és a mosókonyha között. Ügyesen és csendben, mint Mabel, a Meldrumrezidencia bejárónõje, aki már kora reggel talpon van és felvikszeli a lépcsõházat, hogy még idõben végezzen, mert ha a reggelihez lefáradó háziak meglátnák, abból világra szóló botrány lenne. Országos méretû bolgárkertészetünkben virágzik a szegfû. Egyszóval itt az MSZP, az egyetlen párt, amely a szabadságot és a demokráciát képviseli széles e hazában. A többiek bunkók, meg fasiszták, nem européerek. Ez tény. Nem tudom, figyelik-e? A bérbõl és fizetésbõl élõk, a kisemberek már nem szerepelnek a felsorolásban, lekerültek az impozáns listáról, már nem érdemesek arra, hogy a szegfûmintás utódpárt fikarcnyi figyelmet is szenteljen rájuk. Nekik ott van Thürmer Gyuszi, majd foglalkozik velük õ. Különben is, mindenféle marhaságra rászedhetõk, aláírnak mindenféle hülyeséget, népszavazási kezdeményezést, meg holmi nemzeti petíciót, csak a gond van velük. Meg az56

tán a milliárdos sportminiszter és a pártonkívüli multimilliomos bankár-kommunista miniszterelnök is hitelét vesztette a kisember szemében, úgyhogy jobb lesz most már a lényegre fókuszálni, demokrácia és szabadság mindenek felett! Ehhez még talán a pártkarrierbõl felépített milliárdos sportminiszter és a sokoldalú, sz.t. tiszti múlttal is büszkélkedõ, szintén meglehetõsen vagyonos, bankár-kommunista miniszterelnök is szalonképes. Egyelõre. De vajon még meddig? Gyaníthatóan egészen addig, amíg a magyar szavazópolgár is elér arra a szintre, ahova Pörzse Sándor hazánkban élõ német barátja már eljutott, aki elolvasván a K&H ügyrõl szóló anyagot, a „Terítéken” címû mûsor házigazdájának arra a kérdésére, hogy mi a véleménye az ügyrõl, csak annyit válaszolt: – Most dõl el, hogy banánköztársaság lesztek-e, vagy nem. Majd még hozzátette: – Nálunk az ilyeneket a saját szavazóik kergetnék el. Bottal. De addig még sok víznek le kell folynia a Dunán és addig még sok, Tyúkanyó nicknével bíró nézõnkhöz hasonlóan médiafüggõségben szenvedõ, egykor Isaura felszabadítására gyûjtõ, ma a valóság-showkba sms-eket beküldõ nézõnk fog rádöbbenni arra, hogy a Való Világ médián keresztül közvetített gondtalan, színes, ricsajozós, bulizós, filmszerû szerepjátéka és a valóvilág gondokkal terhelt, sokszor szürkének és monotonnak tûnõ egyhangú, munkás hétköznapokkal teli világa között bizony mélységes mély szakadék tátong. Mint ahogy bent a villában rájött erre már az egyik játékos is, a közgazdász végzettségû Leó, akit sokan a játék egyik fõ esélyesének tartanak. (Ne felejtsük el, Szabolcs, az elsõ széria nyertese is közgazdász!) Egy alkalommal a kamerák elõtt kifakadt, hogy milyen szar ez az egész, semmit sem csinálnak a fiatalok mégis istenítik õket, mikor az élet nem errõl szól, ráadásul a sokszor gyárkéményeket megszégyenítõ többi füstölõs villalakó Leó szerint egyáltalán nincs jó hatással a fiatalokra pótcselekvésszerû, gyakran unalomûzésként alkalmazott cigarettázásával. Minimum jelzésértékû! 57

De sebaj, ne búsuljunk, mert Isaura örök! Újabb és újabb média-reinkarnációja számára ugyanolyan lelkesedéssel gyûjt majd a pórnép, a nyomorban legalább ezt a kevéske kis örömet meghagyják neki. Százezrek fognak eztán is százezreket és milliókat sms-ekre és telefonhívásokra költeni, hogy életben tarthassák azt a média által kreált álomvilágot, mely esténként, ha csak egy szûk órácskára is, de kirángatja õket a valódi mindennapokban néhol keserûséggel, néhol csalódottsággal, néhol mocskolódásokkal megélt létezésének kínkeserves küzdelmeibõl. Politikusok, bankárok, technokraták, ez a bemocskolódott és a végletekig erodálódott paktumozós régi-új elit a mi bõrünket viszi a vásárra nap, mint nap, egy-egy meggondolatlan döntése meghozatalakor. A mi bizonyos testrészünkkel verik oly gyakran és oly könnyedén azt a bizonyos sokat emlegetett csalánt. A cehhet pedig minden esetben mi, átlagemberek (kisemberek) fizetjük meg. Nincsenek jóságos (és láthatatlan) villamanók, akik a kulisszák mögött rejtõzve ugrásra készen csak azt lesik, hogy mit szeretnénk. Azaz talán mégis léteznek! Ám a tévében látott jóságos manókkal ellentétben nekünk csak a gonoszak jutottak. Ezek a manók gonoszak, a velejükig romlottak és gátlástalanok. A színfalak mögött láthatatlanul megbújva orvul, fondorlatos módon csapdákat helyeznek el, a Nagy Testvér szolgálatába szegõdve éjjel-nappal szemmel tartják minden lépésünket. De egyvalamirõl megfeledkeztek. A Való Világgal szemben a valóvilágban május 1-jétõl tárva nyitva az ajtó, s ha ennek az országos méretû villának bármely lakója kezdi rosszul érezni magát az „aranykalickában”, bármikor felkerekedhet és itt hagyhatja az egész bagázst, hogy aztán Európa szerencsésebbik felén nagyot szippanthasson a valódi szabadság és demokrácia valóban friss levegõjébõl. (Ki tudja, tán még az idõközben felszabadult Isaurához is átugrik Dél-Amerikába?) Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

58

THE SHOW MUST GO ON! – avagy Amerikanizálódás MSZP-módra –

„The show must go on!”, azaz a mûsornak folytatódnia kell!. Talán ezt a parancsot adta ki Ron Werber az MSZP süllyedõ félben látszó hajóján, és engedelmes médiamatrózai a PR- és kampánycsapat vezérletével neki is álltak azon nyomban, hogy a tettek mezejére lépve megvalósítsák Roni fiú zseniálisabbnál zseniálisabb gondolatait. Nem tehetek róla, de a szegfûmintás utódpárt kampánynyitójáról sugárzott impozáns képsorokat nézve, nekem rögtön a szaxofonozó Bill Clinton képe ugrott be. Az országos méretû revü-összeállítás sztárja bemutatja a közönségnek szaxofontudását, mintha ennek bármi köze is lenne egy ország irányításához, még akkor is, ha az az ország történetesen a világ legnagyobb szuperhatalma. Nem mondom, talán ha a rádiós esti mesék mintájára mondjuk az Elnöknek minden este el kellene játszania valami kis zenés darabot az általa favorizált hangszeren, hogy a nemzet derék és dolgos polgárai elégedetten és boldogan térjenek nyugovóra, akkor még azt mondanám, hogy van létjogosultsága a dolognak, na de így! Az amerikaiak pedig ez alapján (is) szavaznak. Hiába no, az emberi hülyeség határtalan! (Természetesen ezen megállapítás a cikkíróra is vonatkozik.) Az egyesek szerint rossz emlékû Amway meetingekre hajazó, mások szerint a hitgyülis „Vidám vasárnapokra” emlékeztetõ mszp-s kampánynyitó rendezvény, ha másra nem is, de arra mindenesetre jó volt, hogy mindenkiben tudatosítsa: az MSZP (élén a D–209-es fedõnevû miniszterelnökkel, a megkérdõjelezhetetlen bölcsességû Smith ügynökkel, valamint a párt Unikumának számító Horn Gyu59

la-díjas Horn Gyulával) új szeleket hordoz magában. Ezek az új szelek immáron Nyugatról, egyenest a messzi Ámerikából fújnak, s derék moszkovitáink – ma brüsszelitáink – az új idõk szavára hallgatva most már a politikai „sóbiznisz” világa felé kacsingatnak. (Istenkém, nincs ebben semmi rossz, valahogy el kell adni a látványos semmit.) Minden kezdet nehéz, de majd csak belerázódnak valahogy. Nem is ezzel van az igazi gond. Az igazi gond ott van, ha mi belerázódunk. Ha minket is amerikanizálnak, mi is vevõk leszünk a csillogó villogó konfettis tévéközvetítésben eladott nagy büdös semmire. Mi, a hallgatag, s olykor félénk többség, a kisemberek milliói, akik hagyják magukat megszédíteni a média és a sztárok elérhetetlenül jómódú és csillogó világától, és akik legtöbbször naivan, hagyják magukat félrevezetni. Ha pedig néha napján hangos robajjal véletlenül le is dõl egy-egy nem elég gondosan felépített kulissza és kiderül, hogy csak szemfényvesztés ez az egész, a tömegkommunikáció és a média mindenható hadurai legtöbbször az alantas emberi ösztönökre építve azonnal nekilátnak a hiba elhárításához, elterelik figyelmünket valamilyen más, lényegtelen irányba, hogy az igazán fontos kérdések elsikkadjanak, s az idõ múlásával aztán a feledés jótékony homálya boruljon a pillanatnyi kimaradást okozó kínos szituációkra. Az amnéziások országában ez a jól bevált stratégia. A régi világ és az új világ találkozásának lehettünk szemtanúi a szocialisták kampánynyitójáról készült képsorokat nézve. Ez a nyögvenyelõsen döcögõ kényszeredett „keep smiling” (mosolyogj!) ámerikai happy feeling életérzés bizony úgy állt a Moszkvában edzõdött régi kádereken, mint tehénen a gatya. Szili Katalin az arany-fokozatú politikai mosóporárus, termékértékesítõ dizõz szerepében még csak-csak elment valahogy (sok szódával – ahogy mondani szokták), de már a Vágó István-i magasságokra törõ Kovács László a meglehetõsen gyengére sikeredett „Legyen Ön is milliomos”-típusú „Kérdezz-felelek”-jével bizony erõltetettnek és életszerûtlennek tûnt számomra, a farmer szerkójáról pedig már ne is beszéljünk. 60

Tartalomhoz a forma! A kampánynyitón a kakkuktojás szerepében a párt (és a Haza) egyik nagy bölcsét, a Horn Gyula-díjas Horn Gyulát láthattuk. Igaz, a politikai ellenfél meglehetõs gyakorisággal történõ gyalázása – enyhén furcsa, némiképp alkoholos befolyásoltságra utaló hanglejtésekkel tarkítva –, hogy is mondjam csak, kilógott a szépen felépített politikai háztartás- vegyi áru meeting rendezett szövetébõl, ha szabad kifejeznem magamat e csodás képzavarral. Minden bizonnyal az történt, hogy a Horn Gyula-díjas Horn Gyulával elfelejtették közölni a hálózatban dolgozó termékértékesítõ ügynökök elsõ számú aranyszabályát, mely valahogy így hangzik: „Soha ne szidd a konkurencia termékét, inkább mindig a magadét dicsérd!” Úgy tûnik azonban, hogy a népek elõtt határokat megnyitó „kis nagy ember” saját helyzetértékelése szerint már eljutott olyan szintre a hazai és nemzetközi politikai életben, hogy egy laza „na és?”-sel felülemelkedjen az ilyen apróságokon. Neki, a párt Unikumának ezt is lehet. „Mi az, hogy?! Nagyon is! – vágná rá minden bizonnyal egyik ifjú és lelkes tanítványa. Száz szónak is egy a vége, ez a körbesétálós, mosolyogva légy sikeres, jövõ hónapban átlépek a következõ kategóriába direct marketing „sóbiznisz” nagyon nem megy az öreg pártkádereknek. Most arra ne is pazaroljuk a drága idõt, hogy a kamera nyitásakor a totálból láthatta a kedves nézõ, hogy bizony-bizony csak a kamerákkal szemközti oldalon van zászlóerdõ a nemzeti trikolórokból és azt is csak vezényszóra lobogtatják meg, az unottan rágógumit rágcsáló csapatjátékos fiatalok. Az sem érdemel különösebb említést, hogy néha-néha becsúszott a képbe egy-egy unott pofa, aki akkorát ásított, hogy majd’ egészbe nyelte le a tévénézõt, mert hát a kezét azt bizony elfelejtette a szája elé tenni (elemi kulturáltság hiánya). Istenkém, van ilyen, ez a legjobb parlamenti közvetítések alkalmával is megesik. 61

(Tudják, mint annak idején az átkosban. Most adjatok be egy munkásfejet, Józsi, te keress egy mezõgazdasági dolgozót, Zsiga, te meg egy értelmiségit, de ébren legyen ám!) Szóval, ez mind szóra sem érdemes. Ami azonban a tévé elõtt ülve a mûsort nézve döbbenetes volt számomra, az a közönség, pontosabban annak egy része, amely csupa idõs emberbõl állt. Az arcuk volt a legbeszédesebb. Szegény nyugdíjasok csak ültek ott és látszott rajtuk mennyire idegen tõlük ez az egész, mennyire nem tudtak mit kezdeni a helyzettel, amibe kerültek. Valószínûleg azon is elgondolkodtak néhányan, hogy jó helyre jöttek-e. Ez nem az õ világuk. Nem tudták (nem értették) mikor, mire kell tapsolni, látszott rajtuk, hogy túl pörgõs nekik ez az egész, nem ehhez vannak hozzászokva. Nem tehetek róla, de megint déjá vu érzésem támadt. Annak idején a 2002. évi országgyûlési választások kampányában lehetett hallani arról, hogy egy alkalommal Medgyessy Péter – akkor még csak, mint miniszterelnök-jelölt – elõadást tartott valamelyik budapesti egyetemen és vidékrõl kellett összeszedni (majdnem azt írtam összefogdosni) fiatalokat és busszal a fõvárosba szállítani, hogy egyáltalán legyen hallgatósága a derék titokszolga pénzügyérnek. No, itt ugyanez jutott eszembe. Ahogy elnéztem hogyan használja ki újra meg újra meg újra a Párt ezeket a szegény, szerencsétlen tisztességben (és államszocializmusban) megöregedett nyugdíjasokat, bizony kedvem lett volna hozzávágni valamit a jó öreg Philips tévéhez, de aztán mégsem tettem. (Viktor királynál legalább önként mennek az öregek, még a betegek is fölkelnek az ágyból, csakhogy láthassák és hallhassák a szeretett vezért. Megyónál meg úgy viszik õket. Tudják, mint a régi viccben, amikor a tévés vetélkedõben megáll az óra aztán újraindul: – Jár az óra?... Ja nem, úgy viszik.) Csak ültek ott szegény öregek és nemigen tudták, hogy most éppen tapsolni köll, vagy mifene. A nagy hepeningen volt még valami, pontosabban még valaki, aki azonnal szemet szúrt nekem. James Gond, alias D–209. Azt eddig is 62

tudtuk, hogy Megyó hadilábon áll ékes, édes anyanyelvünk csodálatos szókincsének verbális közzétételével, én most mégis inkább másra hívnám fel a figyelmét a kedves Olvasónak néhány gondolat erejéig. Allan Pease „Testbeszéd” címû kitûnõ könyvének bevezetõjében tesz említést egy elõadásról, melyet Ray Birdwhistell professzor tartott a louisville-i egyetemen végzett kutatómunkájáról, s melyen a könyv szerzõje is jelen volt. Birdwhistell professzor kutatásai során bebizonyosodott, hogy „több emberi kommunikáció jön létre kézmozdulat, testtartás, testhelyzet és közeledés-távolodás útján, mint bármely más úton.” No kérem, itt van az eb elhantolva! A szem a lélek tükre, az arc, a mimika, a tekintet is sok mindent elárul. Nos, a szocialisták liberális érzelmû pártonkívüli miniszterelnökének kampánynyitón nyújtott alakítása az Arnold Schwarzenegger által oly kitûnõen megformált Terminator hûvös, érzelemmentesen gépies attitûdjét idézte fel bennem. Monoton, hangsúlytalan szövegolvasás a papírról, érzelmeket nélkülözõ arckifejezés. Szenvedélyektõl mentes, kizárólag a szöveg közlésére szorítkozó, gesztikulációk nélküli perszonális kommunikáció, mintha a „szónok” nem is azonosulna az általa felolvasott szöveg lényegi, tartalmi mondanivalójával. Mintha most olvasná elõször. Még akkor is furcsa ez, ha mindannyian tudjuk, hogy nem õ maga írja meg beszédeit. (Ez több okból kifolyólag is lehetetlen lenne.) Aztán a felolvasás végén (spontán jelre) kitör az ováció. A kamerákkal szemközti oldalon (és csak ott, lévén a másik oldalon nincsenek) zászlók erdeje emelkedik a magasba és azok a szerencsések, akik a bejáratnál kaptak zászlót, most bõszen és lelkesen lobogtatnak. (Igen, minden bizonnyal a helyszínen kaphatták a nemzeti színû zászlókat, hiszen ma Magyarországon, ha valaki nemzeti színû zászlóval ténfereg az utcán már alkalmassá válhat a közrend megzavarására, elõállíthatják, rabosíthatják.) Szóval az ováció spontán jelre elindul, az ún. „tapsember” (talán õ a hangulatfelelõs?), aki beint, hogy indulhat a banzáj (elvégre „taps” 63

feliratú kijelzõvel könnyen lebukhattak volna) diszkréten takarásba húzódik kivonulva a kamerák látószögébõl – a PR-csapat okult a Való Világ legutóbbi párbajából, ahol a hasonló funkciót betöltõ kolléga mûködése közben meglehetõs gyakorisággal vált észlelhetõvé a képernyõn is a kamerák egy-egy nagy totáljában, nevetségessé téve ezzel Stohl Buci „ferrrrgeteges a hangulat itt a stúdióban, amint Önök is láthatják” címû kisbírókat is megszégyenítõ, nagymonológgal is felérõ felkonfjának hitelességét. Szóval a közönség ujjong, a zászlók a magasban, a titokszolga miniszterelnök pedig egykedvûen, már-már unottan áll a mûanyag pulpitus és a mikrofonok mögött. Õ nem járkál körbe-körbe, ahogyan tette azt a rossz emlékû Amway meetingek elõadóit idézõ Szili Katalin, csak áll, mint lólány álma a hideg vízben. Talán vár valamire. Tapsra egészen biztosan nem, hiszen már zúg az aréna. De akkor mire? Aztán egyszer csak, mintha varázsütésre történne – esküszöm az volt az érzésem, mintha rászóltak volna a fülesére: „Karokat a magasba, spontán mosoly, gyõztünk!” – D–209 kiprésel magából valami halvány mosolyfélét, karjait a magasba emeli, pillantását végig hordozza híveinek tömegén, talán az asszonyt keresi, hogy akkor most ez így jó lesz-e szívem, aztán vége a bejátszásnak. Pár nappal ezelõtt érkezett meg házi mozimba Nancy Meyers kitûnõ vígjátéka a „Mi kell a nõnek?”. A fantasztikus Mel Gibson és a varázslatos Helen Hunt fõszereplésével készült vígjáték igazi önfeledt szórakozást ígér mindenki számára. Azért hoztam szóba ezt a filmet itt és most, mert a történet arról szól, hogy a férfi fõszereplõ, akit Gibson alakít – egy különleges képességre tesz szert, meghallja, hogy mire gondolnak a nõk. Ebbõl aztán különbözõ bonyodalmak adódnak. No én ezt tudnám überelni. Továbbgondoltam a sztorit. Az lenne az igazi buli, ha valaki meghallaná, hogy mit gondolnak a politikusok. Az igaz, hogy még nem gondoltam végig ezt az egészet, hiszen az is lehet, hogy az illetõ záros határidõn belül idegösszeroppanást kap64

na, vagy a teljes igazság birtokában egy meggondolatlan pillanatában szemrebbenés nélkül kiirtaná a fél parlamentet. Szóval, mindezt csak azért hoztam szóba, mert érdekelt volna, hogy vajon mi járhat a fejében a titokszolga miniszterelnöknek, ahogy ott áll a saját maguk által a saját maguk számára megcsinált politikai showmûsor színpadán a fizetett statiszták pénzen megvett rajongása közepette? Vajon akkor és ott, amikor mindenki tudja, mindenki látja, hogy színház az egész, a kifelé csillogó villogó díszlet belül üres, csak a kulisszákat recsegve ropogva támasztó, éppen összedõlni készülõ állványzat tartja össze ezt az egész kócerájt, na akkor mire gondolhat egy ilyen kaliberû (7,62-es) ember? Vagy a többi néma csend? Isten áldja Magyarországot A szocialista nagyváros öntudatos polgára

65

VÉLETLENEK MÁRPEDIG NINCSENEK! – avagy Az összeesküvés-elméletekrõl egy kicsit másként! –

1990. szeptember 11-én (figyeljék a dátumot!) röviddel az irakiak kuvaiti inváziója után tartotta meg idõsb Bush elnök azt a beszédét, melyben elõször követelte nyilvánosan az „Új Világrend” szükségességét.

Az Amerikai Egyesült Államok, a Land of the Freedom (a szabadság földje) mára már a piramis csúcsán trónoló mindent látó szem uralma alá került. Szauron, az Egy gyûrû gonosz ura által megtestesült fenyegetés immáron nem a mesék világába tartozó fikció csupán, hanem alakot öltve (igaz más néven), de a valóvilág leigázására készülve ott díszeleg most már az egy dollároson is, figyelmeztetõ jelként, hogy a Nagy Testvér mindent lát. Az „Új Világrend” létrehozásának érdekében a világ legszabadabb országának kikiáltott Amerikai Egyesült Államokban mondvacsinált ürügyekre hivatkozva korlátozzák a polgári szabadságjogokat, a nemzetbiztonságra való álságos hivatkozással sarokba akarják szorítani a másként gondolkodókat, korlátozni akarják a gondolat szabad áramlását, a külföldiekkel szemben pedig megalázó rabosítási procedúrát (fénykép készítése, ujjlenyomatvétel) vezetnek be, amint beteszik a lábukat Amerika földjére. A maffiafilmek jutnak az eszembe, csak itt most a mozi-sztorikkal ellentétben a világhatalomra szert tett rendõrállam immáron globális méretekben szedi a védelmi pénzt. Olajért demokráciát! Nem 66

számít, hogy mások az emberek, más a kultúra, mások a hagyományok, másban gyökereznek a tradíciók, nem számít semmi, fõ a (nyugati) demokrácia. Modernkori konkvisztádorok õk. Corteznél láttuk hova vezet mindez, az emberiség úgy tûnik soha nem tanul a hibáiból, s a történelem csupán kötelezõen bebiflázandó iskolai tananyag marad a legtöbb ember számára. Fõként azok számára, akikbõl késõbb aztán a politikai elitek tagjai lesznek. Cortez a csodálatos inka civilizációt törölte el a föld színérõl, egy teljes népet áldozott fel az emberi kapzsiság és mohóság oltárán, Pénzisten étvágya pedig azóta is csak egyre nõ. A történelem ismétli önmagát, csak a módszerek változnak, az ölés vált precízebbé, hatékonyabbá, az egymás kiirtásának módozatait sikerült a tökélyre fejlesztenünk. Ma már minden további nélkül megoldható, hogy bárkit sebészi pontossággal likvidáljunk az élõk sorából, mondjuk egy Apache harci helikopterrõl lézeres irányítású rakétával kilõjük a kerekes kocsit a muzulmán öregember alól. Néhány óvatlan mozdulat, néhány labilis emberi elme, s ez a ma még káprázatosan gyönyörû sárgolyó, a világegyetem e parányi szegletének egyedülállóan bámulatos, az élet hordozására képes gyöngyszeme elpárolog a semmibe. Az Istent játszó majom parányi agyával azt hiszi õ a mindenség ura, s ez feljogosítja arra, hogy visszaéljen azzal, amit kölcsönbe kapott. Feléli, kizsákmányolja, ha megunja vagy már nincs szüksége rá, eldobja. De nemcsak Gaia-val, csodálatos Földanyánkkal bánunk ily mostohán, saját fajtánkat sem kíméljük, pedig mindennél fontosabb lenne, hogy szem elõtt tartsuk: Nem apáink adták e Földet, fiainktól, unokáinktól kapuk és csak kölcsönbe! Ideje lenne némi alázatot tanúsítani! Mégis, a világ befolyással, hatalommal bíró nemzetei közül a legnagyobb, a mára egyedüliként állva maradt szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok vezetõi – pártállásra való tekintet nélkül – nem írták alá a nemzetközi környezetvédelmi megállapodások szövegét, a pillanatnyi haszon érdekében feláldozták a jövõt. 67

Sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a világ sorsának alakulását a színfalak mögött láthatatlanul megbúvó „világkormány”, a néhány százakból álló kiváltságosok között lezajlott háttéralkuk határozzák meg. Mások a szabadkõmûvesek egész világot – szintén láthatatlanul – behálózó és a hallgatás évszázadokra visszanyúló kegyetlen törvényével egyben tartott szervezetérõl gondolják ugyanezt. Nos, nem kell a téma szakértõjének lennünk ahhoz, hogy észrevegyük, a világ demokráciadeficitben szenved és ez a hiány csak egyre növekszik. Aggasztó az is, ahogyan egyre jobban nõ a különbség a világ gazdagabb és szegényebb fele között. Az általános közhely itt is igaz, a gazdagok még gazdagabbak, a szegények még szegényebbek lesznek. Az olló egyre jobban szétnyílik. A meghirdetett „Új Világrend” hatalomösszpontosító és uniformizáló törekvéseivel, hol fegyverrel, erõszakos demokrácia exportálással, hol a gazdasági újgyarmatosítás alattomos eszközeivel lassan, szép csendben uralma alá hajtja az egész emberiséget. (A „felszabadított” gyarmatokra beültetett bábkormányok mai megfelelõire is bõven akad példa, hogy ne menjünk messzire, itt van mindjárt az egykori moszkovita tagokat is jócskán felvonultató szervilis lelkületû, ma már kék és sárga színekben pompázó, titokszolga által vezetett posztkommunista, brüsszelita kormányzat.) A végcél, hogy a világ proletárjainak soha meg nem valósult egyesülése helyett immáron a fogyasztás zászlaja alatt gyûljenek össze, a bõr alá beültetett chippel mûholdakon keresztül a bolygón bárhol nyomon követhetõ médiarabszolgák, akik a tömegkommunikáció általi agymosáson átesve hangos szóval dicsérik Pénzistent, a mammont. (Jó, lehet, hogy ez így egy kissé orwellire sikeredett, de lássátok feleim szümtükkel, bizony efelé haladunk, mégpedig ezerrel.) A minap az információs szupersztrádán barangolva megakadt a szemem egy könyvismertetõn. Kurt Teppervein „A szellemi törvénnyel” címû könyvérõl van szó. Egy kis részt közöltek a mûbõl, melyben a szerzõ – meglehetõsen hátborzongató tényfelsorolás kö68

zepette – két amerikai elnök ellen elkövetett merényletet hasonlított össze. Van egy ismerõsöm, õ azt szokta mondani: „Véletlenek márpedig nincsenek!” Mit mondjak, kezdem azt hinni, hogy igaza van. Olvassák csak: „Mind Lincoln, mind pedig Kennedy elnök foglalkozott a polgári jog kérdéseivel. Lincolnt 1860-ban választották meg. Kennedyt 1960ban. Mindkettõ utódát Johnsonnak hívták, mindketten déli államokból származó demokraták voltak, és a szenátus tagjai. Andrew Johnson 1806-ban született, Lyndon Johnson 1906-ban. Lincoln elnök gyilkosa, John Wilkes Booth 1839-ben született, Kennedy feltételezett gyilkosa Lee Harvey Oswald 1939-ben. Mind a kettõt meggyilkolták, mielõtt pert indíthattak volna ellenük. Mindkét elnököt pénteki napon, feleségük jelenlétében ölték meg. Lincoln titkárát Kennedynek hívták, aki megpróbálta lebeszélni az elnököt arról, hogy elmenjen a színházba. Kennedy titkárát Lincolnnak hívták, aki megpróbálta lebeszélni az elnököt arról, hogy Dallasba látogasson. John Wilkes Booth egy színházban lõtte le Lincoln elnököt, és egy raktárépületbe menekült, Lee Harvey Oswald egy raktárépületbõl lõtt Kennedyre és egy filmszínházba menekült. Mind Andrew Johnson, mind pedig Lyndon Johnson neve tizenhárom betûbõl áll, John Wilkes Booth és Lee Harvey Oswald neve pedig tizenöt betûbõl. Vajon mindez véletlen volna?” A magam részrõl csak annyit tennék hozzá mindehhez, hogy Jó Ha Figyelünk! A Cannes-i Filmfesztiválon a dokumentumfilm kategóriában Michael Moore Fahrenheit 9/11 címû Bush-ellenes filmje nyerte a rangos Arany Pálma-díjat. Ennek kapcsán, valamint elolvasva a Kurt Teppervein könyvérõl szóló ismertetõt, újból elõvettem a JHF 16. számát, melyben „2001. szeptember 11-e és ami mögötte van” címmel a 69

18-22. oldalon egy terjedelmes cikk olvasható arról az Interneten összegyûjtött anyagról, melyben a szerzõk azt vizsgálják, hogy vajon nem elõre megrendezett volt-e a WTC tornyok elleni merénylet. Mindenesetre az már kiderült, hogy mind Bush-t, mind Tony Blair-t figyelmeztették, hogy valami nagy dobás készül, mégsem tettek semmit sem az ellen, hogy a megfelelõ szolgálatok megakadályozzák a tragikus eseményt. Ellentmondásos, megkérdõjelezhetõ és máig sem tisztázott dolgokat feszegetnek a kérdezõk a világhálón, a hivatalos média azonban a tisztázás kényszerû kötelessége helyett ezúttal is a mismásolás, a sumákolás és az elhallgatás jól bevált taktikáját választotta, az idõ elõre haladtával a feledés jótékony homálya borul a részletekre, évek távlatából pedig már egyre nehezebbé válik a tények tisztázása. Úgy tûnik ezt is sikerül eltussolni, úgy tûnik Amerika népét ismét becsapták, becsapják, de minimum hazudnak nekik. Kiegészítésként pedig álljon itt néhány érdekes dátum. Íme: 1978. 09. 11.: Aláírják a Camp David-i egyezményt 1990. 09. 11.: Röviddel az irakiak kuvaiti inváziója után tartotta meg idõs Bush elnök azt a beszédét, melyben elõször követelte nyilvánosan az „Új Világrend” szükségességét. 2001. 09. 11. (napra pontosan 11 évvel az elõbbi beszéd elhangzása után): A WTC tornyok elleni repülõgépes merényletek. A Pentagon ötszög alakú épülete is kapcsolódik a dátumhoz. Az alapkõletétel 1941. 09. 11-én történt. És, hogy még egy lapáttal rátegyünk, 2001. 09. 11-tõl pontosan 111 nap van hátra az év végéig.

70

A világ pedig mindeközben tévénézõ fotöjében hátradõlve, Borsodi Bivalyt kortyolgatva a csapnivalóan rossz magyar foci helyett élõ egyenes adásban a CNN szponzorálásában a közel-keleti háborút nézheti lefekvés elõtti ráérõ idejében. A Bush-család két illusztris tagjának utasítására végrehajtott jenki vircsaft a külsõ szemlélõ számára olybá tûnik, mintha a Dallas modernizált, digitálisan felújított, színes szélesvásznú változatát adnák Dolby Digital 5.1-ben, ahol a két dúsgazdag olajmágnás távol-keleti érdekeltségeinek megvédésre ezúttal nem az egyik security céget bízza meg, hanem történetesen a világ éppen arra flangáló legnagyobb haderejét, az amerikai hadsereget. Ha pedig apróbb homokszemek kerülnek az olajozottan mûködõ üzleti gépezet fogaskerekei közé, akkor sincs nagy baj. A megfelelõ összegû csekk kiállítása ellenében a hibaelhárításra szakosodott szárazföldi csapatok, páncélos hadosztályok, végszükség esetén pedig harci helikopterekrõl indítható lézeres irányítású rakéták is igénybe vehetõk. G.I. Joe ready for the battle! Ilyen apróságokkal, mint nemzetközi felhatalmazás, vagy legitimitás nem sokat törõdnek. Ugyan kérem, ne szórakozzunk már! Money makes the world go around!, vagyis A pénz forgatja a világot, más megfogalmazásban: a pénz körül forog a világ! Nagyon jól tudják ezt õk, ezért táncol úgy a világ, ahogyan Amerika fütyül. S hogy mi lesz ezután? Azt még senki sem tudja, mindenesetre vannak baljós elõjelek. Valamelyik nap a a hírekben láttam, hogy az elnök kerékpározás közben leesett a biciklirõl. Ki tudja, mi lesz itt még? Ma biciklirõl, holnap esetleg helikopterrõl… Hiába no, még Michael Moore-nál is van egy nagyobb rendezõ, az Élet! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

71

MERT MÁSOK CSAK BESZÉLNEK! – Mások meg minden bizonnyal dolgoznak. De vajon min? –

Úgy tûnik a Haza elveszejtésén. Na kérem szépen! Mostanra minden kétséget kizáróan bebizonyosodott, amit már eddig is sejtettünk, a miniszterelnök elvtárs leghõbb óhaja ellenére is több Magyarország létezik, de minimum kettõ van. Ez a cáfolhatatlan felismerés akkor vált végérvényesen visszavonhatatlan bizonyossággá számomra, amikor megnéztem az MSZP EP választásokra készített két reklámfilmjét. Megmondom az õszintét, darab ideig nem kaptam szikrát, amikor a jól szituált nyugdíjas hölgy, majd késõbb a mosolygós fiatalember arról gyõzködött, hogy már nekik is milyen fantasztikus lehetõségeik lesznek az Európai Unióban, nem beszélve az unokákról meg a gyerekekrõl, így õk – bizony-bizony – ismét az országos méretû bolgárkertészet szegfûtermesztõinek véd- és dacszövetségére fognak voksolni, mert sokakkal ellentétben, akik csak beszélnek és beszélnek és beszélnek, az MSZP teszi a dolgát. Mindezt könnyedén, vidáman, mosolygósan közölték velem. Persze felmerülhet a kérdés – joggal, és bennem rögtön fel is vetõdött –, hogy vajon mi dolguk is van Isten szabad ege alatt ezeknek a mi derék jó posztkommunistáinknak ebben a szép országban? A pökhendi, cinikus hangvételû pofátlanság, mely ezúttal két élettõl elrugaszkodott reklám filmecske formájában csapja arcul a gyanútlan honpolgárt, szinte automatikusan gyanakvó üzemmódba állítja az ember agytekervényeit. Anélkül, hogy az Orbán-kormány egyko72

ri titkosszolgálati fõmuftijának, Kövér Lászlónak a glóriáját fényezném, most már én se nagyon tudok másra gondolni, minthogy itt egy szervezetten zajló, nem kizárt, hogy külföldi utasításra végrehajtott szabadrablással egybekötött vadkapitalista tivornya zajlik, melyet manapság csak úgy szoktak emlegetni, mint az eredeti tõkefelhalmozás megkésett és felturbózott reinkarnációját. Itt kérem szépen szándékos nemzetrontás, morálrombolás, erkölcszüllesztés vagy kissé erõsebb húrokat pengetve, hazaárulás folyik. Az „én is sokat nyerhetek a csatlakozással, de igazán majd csak az unokáim járnak jól vele…” mondatot szajkózó nyugdíjas hölgy nyilván nincs tisztában azzal, hogy az általa elmondottak és a valóság között fényévnyi széles szakadék tátong. Mind az átlagkereset, mind az átlag nyugdíj, mind a minimálbér tekintetében fatornyos kis hazánk mintegy 5-10 szeres lemaradásban van az Unió régebbi tagállamaihoz képest. Hát ha ezt nevezzük jó lehetõségeknek, akkor milyen az, amikor nem olyan jók a lehetõségeink? He? (Ismételten csak így zárójelben hívnám fel mindenki figyelmét a kamatkapitalizmus és a kommunizmus álságos világában gyökerezõ hamis érvelésre, miszerint, ha nekünk már nem is, de majd az unokáinknak egészen biztosan jobb lesz. Hallottuk ezt már egy párszor a megszorítások indoklásaként. Ehhez az érvrendszerhez párosul a másik legfõbb indoklás, miszerint nem a rendszer a hibás, az egyén az, aki nem tud sikeresen érvényesülni az életben, errõl meg sorry, de nem mi tehetünk. – szajkózza a bankár-kommunista elit új kenyéradó gazdái, a brüsszeli technokrata pénzfõmuftik elvárásainak megfelelõen. S ezzel mobiltelefon-hálózatokat megszégyenítõ lefedettséggel magyarázzák meg az országos méretû sikertelenséget.) A Maszop reklámfilmjeit elnézve arra a megállapításra juthatunk, hogy a nyugdíjas hölgy szerint a HVG által csak „a nemzeti középszer kormányának” nevezett posztkommunista garnitúrán kívül itt mindenki más csak a száját tépi, csak pofázni tud. Miközben megyünk lefelé megalázóba. Ezerrel. 73

Nem számít, mit mondanak az ENSZ- elemzések, nem érdekesek a világ egyik legrangosabb gazdaságkutató szervezetének a Svájci Vezetõképzõ és Gazdaságkutató Intézetnek a kutatási eredményei, és nyilván a világ talán két legjelentõsebb gazdasági lapja a The Economist és a Financial Times is csupa baromságot ír össze a hazánkról szóló cikkeiben, amikor arról olvashatunk bennük, hogy Magyarország immáron feltartóztathatatlanul csúszik lefelé a hanyatlás lejtõjén. Ámen. „Én csak azért is az MSZP-re szavazok!” – kúszik be emlékezetünkbe alattomosan az ATV képernyõjére kiírt nézõi sms. Az egyetlen magyar tévécsatorna, ahol a nézõk mintegy 68%-a mondja azt, hogy az MSZP fölényesen megnyeri az EP választásokat. Lehet, hogy õk már tudnak valamit? Lehet, hogy õk látták, amint a 2002-es választásokon már bevált és egy napra hazánkba szállított izraeli katonai számítógép rendszer ismét megérkezett a Ferihegyi repülõtérre? Gondoljunk csak bele, ha ellenzéki pozícióból csaltak, mi lesz most, kormányzati pozícióból? (Azért bátorkodtam azt írni, hogy csaltak, hiszen Stumpf István, az Orbán-kormány volt kancelláriaminisztere a Magyar Rádió nagy nyilvánossága elõtt, a Vasárnapi Újság egyik mûsorában maga jelentette be: „tudtuk, hogy csaltak.” Errõl ennyit. Megyünk tovább.) Szóval az egyik nagy kérdés az, hogy ez a szerencsétlen sorsú, birkatürelmû magyar nép újra meg újra beszopja-e ugyanazt a sablonokra épülõ gyûlöletkeltést, a pillanatnyi baksisért, az elé szórt üveggyöngyökért ismét eltolja-e magától a fejlõdés, az elõrejutás, a haladás lehetõségét? Nos úgy tûnik nem. Legalábbis Mediterrán Moszkva kezd eszmélni. Nemrég itt járt Megyó, a város fõterén a Széchenyi téren tartott nagygyûlést. A csodálatos Európáról, no meg persze az elmaradhatatlan modern köztársaságról tartott… Hát ez az! Mondanám azt, hogy beszédet, de mégsem mondom, mert az a szánalmas, nyögvenyelõs papírból történõ felolvasás, hát az minden volt, csak beszéd nem. No és ekkor valami olyan képzõdött meg a kommunizmus utolsó déli védõbástyájának szerepét betöltõ, vörös városként elkönyvelt kis szocialista 74

koszfészkünkben, melyre nem hittem volna, hogy valaha is sor kerül. Elõször nem is akartam elhinni, azt hittem hogy vicc az egész, de aztán az Új Dunántúli Napló is megerõsítette a hírt, s aztán a Hír Tv nézõközönsége is szem- és fültanúja lehetett a kínos szituációnak. A Don Tollerone hitbizományaként sínylõdõ szocialista megyeszékhelyen megtörtént a csoda. Megyó döcögõsen elõadott retorikai hablatyolása közepette az egyik levegõ vételnyi szünetben tisztán, jól érthetõen, senkitõl sem zavartatva egy férfi hang bekiabált a Kárpátok Cicerójának: HAZUDSZ! Ha most semmi más, csak az olcsó humorizálás lenne a célom – mint ahogyan nem az – azt is mondhatnám, hogy ez már inkább közelebb áll a valósághoz, mint a nyugdíjas hölgy és a mosolygós fiatalember által bebiflázott lélekmasszírozó szöveg. De még hacsak én állítanám ezt, az nem lenne különösebben érdekes, elvégre kicsoda a szocialista nagyváros öntudatos polgára, hogy számítana is valamit, ha lesajnálja a kádári gyökerekkel bíró posztkommunista kormányzatot. Igen ám, csakhogy az élet szolgáltatja a legjobb bizonyítékokat a hazugságok tettenérésére. Mint például a minap történt szocialista fiaskó, amikor is a konferencián készült amatõr felvétel leleplezte, hogy a 800 km autópálya ígérete színtiszta hazugság, a licitverseny kényszeredett végeredményeként „jött ki”. A távozó államtitkár búcsúzóul még elmondta, ha minden hadra fogható gép az utakon dolgozna, akkor is csak mintegy 110 km autópálya épülhetne évente, ez pedig ugye a négy éves ciklusra vetítve is csak 440 km sztrádát jelent a 800 km helyett. Aki hazudik, az lop is. – tartja a nép ajkán született bölcs mondás. (De milyen igaz!) A 800 km autópálya ígérete is csak egy újabb hazugság. Jó vaskos, amilyent úgy általában megszokhattunk az elvtársaktól. Soha ilyen jól még nem éltünk, soha ennyi pénz még nem ütötte az emberek markát mint most (az önkormányzatokat most hagyjuk!). Hogyan van az, hogy ebbõl semmit sem érez az utca embere, sõt, éppen ellenkezõleg? 75

Tán csak nem azért, mert a több pénz mára már kevesebb vásárlóerõt jelent? („Nincs olyan nyugdíjemelés, amit ne lehetne elinflálni!” – copyright by Bokros Lajos) Tán csak nem azért, mert új adókat vezettek be menetközben az elvtársak? A választ mindannyian jól ismerjük. Persze ez mit sem számít, hiszen mi, az ország szerencsétlenebbik fele, amelyiket a posztkommunista fejesek még arra sem tartanak méltónak, hogy magukkal vigyenek a nagyságos és fényességes Európai Unióba, mi csak a szánkat tépjük, a pofánkat járatjuk, lázítunk, megsértjük a körülöttünk élõ népek érzékenységét, nekünk soha semmi se elég jó. „Merjünk kicsik lenni!” – copyright by Smith ügynök és a hozzátartozó kiegészítés: „Kérek engedélyt meghunyászkodni!”. Egyszóval az ún. jobboldal (a polgári vagy nemzeti) nem européer. (Ezt az utolsó szót, mármint az „européer”-t a párt Unikuma, a Horn Gyula-díjas Horn Gyula minden bizonnyal soha a büdös életben nem fogja tudni helyesen kimondani, akárcsak másik nagy kedvencét, az ajropúnót. Ez annál is inkább elkeserítõ, mert már tudjuk, hogy õk, mármint szeretve tisztelt posztkommunista pártelitünk már évtizedekkel ezelõtt az Európai Unióhoz való csatlakozásért küzdöttek. Talán ezért van az, hogy jelölése ellenére még egy sikeres választási szereplés után sem kíván Brüsszelbe utazni a drága jó Horn Gyufa?) Mára már a tömegkommunikáció mérésével hivatalból foglalkozó szervezetek szerint is a bal-liberális erõk kerültek túlsúlyba az EP választások média-megjelenéseiben. A médiában mindig és mindenütt õk vannak jelen. Mindig ugyanazok az elnyûhetetlen és elgyûrhetetlen arcok, akik fáradhatatlanul kántálják a kizárólagos igazságot. Sovány vigasz, hogy néhány végtelennek tûnõ nap után talán szusszanásnyi szünethez juthatunk ebben az össznépi hülyítésben. Persze csak addig, amíg az ideológiai lövészárok két oldalán felsorakozott pártpolitikai csatározásokban megedzõdött média-szabadcsapatok új erõre nem kapnak. A pártok agit-prop (mai szóhasználattal élve píáros) szekciói minden bizonnyal pillanatok alatt kidolgozzák 76

majd a választási eredmények leghatékonyabb és legfélrevezetõbb (legbeetetõbb) módozatait, melynek folyományaként mindkét fél gyõztesként hirdetheti ki magát. A birkatürelmû nép pedig engedelmesen, bégetõ nyájként újra bekajálja majd az elsõ látásra is képtelen eredményt, nevezetesen, hogy mindkét oldal gyõzött. Ami ugye eleve képtelenség. „Mindegy melyiket szívod!” – mondja a Jobbik Magyarországért Mozgalom betiltott plakátján a szlogen. Elnézve ezt a politikai hajcihõt, az embernek tényleg olyan érzése támad, hogy itt bizony mi szívunk majd a végén, méghozzá jó nagyot. A nettó befizetõi státusz rémképe vészjóslóan ott lebeg kis hazánk felett, mint Damoklész kardja, a több mint egymillió ember aláírásával hitelesített akaratára pökhendien és nagyképûen legyintõ diktatórikus jegyeket mutató proletár kormányzat azonban úgy tûnik mossa kezeit, mindenrõl az elõzõ kormány tehet. (Természetesen!) Mondják mindezt uralkodásuk félidejénél. Majd úgy is megjönnek a pénzek az EU- ból. Vagy nem. A permanens kampány állóháborúja pedig, mint valamiféle modernkori Maginot- vonal, 2006-ig egészen biztosan biztosítja a társadalom tartós kettéosztottságát, megosztottságát. Az uniós parlamenti választás pedig tovább fokozza a magyar pártpolitikai struktúra amerikanizálódását, a két állva maradt nagy párt, ha lassan is, de feltartóztathatatlanul bekebelezi a kicsiket. A nagy hal megeszi a kis halat. Ej, de ismerõs, ezt mintha már hallottam volna valahol. A szerencsétlen választópolgár, akinek tele van már a hócipõje ezzel az egésszel, a gátlástalan és mindent elpusztító médiaháború közepette pedig nem tehet mást, mint, hogy keres egy fedezéket ahol meghúzhatja magát, jobb idõkre várva. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

77

MI A „VALÓSÁG”? – avagy Az ember, akinek papírja van róla, hogy hazudott –

– Gondolom úgy érzed magad, mint Alice Csodaországban, mikor a nyúl üregébe esett. – Pont úgy. – Látom a szemeden. Olyan vagy, mint aki befogadja a látványt, de arra vár, hogy felébredjen. Fura, de majdnem ez az igazság. Hiszel a sorsban, Neo? – Nem. – Miért? – Szeretem, ha én irányítom az életemet. – Pontosan tudom, hogy mire gondolsz. Elmondom, miért vagy itt. Azért, mert tudsz valamit. Bár magad sem tudod, mi az, de érzed. Érezted egész életedben. Zûr van a világgal. Nem tudod mi, de létezik. Mint szilánk az agyadban, ami megõrjít. Épp emiatt jöttél el hozzám. Tudod mirõl beszélek? – A Mátrixról? 78

– Tudni akarod, mi az? A Mátrix ott van mindenütt. Körülvesz bennünket. Itt is, ebben a szobában. Ezt látod az ablakon át, a tévében is. Érzed, amikor dolgozni mész, vagy templomba, vagy befizeted az adódat. A világ az, amit a szemedre húztak és elfedi az igazságot. – Miféle igazságot? – Azt, hogy rabszolga vagy. Mint mindenki más, rabnak születtél egy börtönbe, amelyet nem fognak fel érzékeid. Börtön az agyad számára. *** – Mi a „valóság”? – kérdezem most már én is, Morpheushoz hasonlóan, mert itt bizony ember legyen a talpán, aki kiigazodik. Nem is tudjuk hirtelen, hogy most akkor sírjunk-e vagy nevessünk, mert ami itt folyik az szinte már tragikomikus. Az ember, akinek papírja van róla, hogy hazudott, egész oldalas fizetett hirdetésekben szólít fel bennünket arra, hogy állítsuk le a Fidesz hazugsággyárát. Az ellentábor szintén teli torokból üvölti, hogy a szegfûmintás utódpárt derék posztkommunistái, élükön a titokszolga becsületlovaggal és a mindent megmagyarázni és kimagyarázni képes Smith ügynökkel, éjjel-nappal, minden hullámhosszon hazudnak. (Valaki hazudik!) De ott motoszkál bennünk egy kérdés, mint szilánk az agyunkban, ami megõrjít: Mi a „valóság”? Nehéz megválaszolnunk ezt a látszólag egyszerû kérdést. Itt van mindjárt példának okáért a hatalmon lévõ kormánykoalíció, s annak nagyobbik pártja az MSZP. Élén két olyan pártállami múlttal „büszkélkedõ” prominens képviselõjével, mint a titokszolga becsületlovag Ügynök, aki azt mondta „NYI”. Pedig õ nem is azok közül a lovagok közül való, akik azt mondják „ni”. A beígért 800 kilométer új autópályából egyszerre csak 800 kilométerNYI autópálya lett. 79

(Ahogy Bódi Lajos, mûvésznevén Tüdõ, az erõcsávó mondaná: „árnyalatnyi különbség, nincs jelentõsége”.) Persze az is lehet, hogy én vagyok túl kukacoskodó, és minden pusztán értelmezés kérdése, ahogyan azt a párt másik nagy formátumú egyénisége, a mindig és mindenütt „merjünk kicsik lenni” univerzális meghunyászkodó szlogen ötletgazdája, a bülbül szavú Kovács László, alias Smith ügynök mondta a minap a parlamentben, amikor ez a fránya ellenzék nem átalotta az orra alá dörgölni azt a nyavalyás 23 millió munkavállalóval való riogatást, hogy ne mondjam hazudozást. Kiderült, hogy Áder frakcióvezetõ úr rosszul értelmezte a hallottakat, a szocialista párt sohasem mondta azt, hogy 23 millió román munkavállaló fogja elözönleni fatornyos kis hazánkat, a csecsemõket ugyanis soha nem számolták bele. Na ez volt az a pillanat, amikor nem kaptam szikrát, egy pillanatra elsötétült elõttem a világ. Utána még kétszer visszapörgettem a szalagot a videóban, hogy tényleg jól értettem-e a külügyér pártelnök szavait, de semmi kétség, tényleg ezek a szavak hagyták el fogai kerítését. Nem mintha ez a kicsinyes és amatõr érvelés kisebbítené a hazugság nagyságát, de legalább bepróbálkozott a derék jó Kovács. Vajon hány csecsemõ élhet Romániában, kétmillió, hárommillió? Legyen hárommillió. Akkor még mindig marad 20 millió román munkavállaló. Tessék mondani, hol a büdös francban van az a beígért 20 millió román munkavállaló? Merthogy itt nincs, a ziher. Nekünk meg tetszettek ígérni azt a 23 millió román munkavállalót! Keller úr volt az elsõ, aki megígérte, és most tessék, nincsenek sehol. Ejnye-bejnye elvtársak, bizony nem szép dolog ily rútul becsapni a népet! De még mindig ott motoszkál bennünk egy kérdés, mint szilánk az agyunkban, ami megõrjít: Mi a „valóság”? Nehéz megválaszolnunk ezt a látszólag egyszerû kérdést. Itt van mindjárt példának okáért az egyik bal-liberális lapból a másikba bukdácsoló szerkesztõasszony, aki a Kereszttûz stilizált ágyúütegei 80

alatt elegánsan átsuhan azon az aprócska momentumon, hogy a világ egyik (ha nem a) legtekintélyesebb gazdasági lapjának a The Economist- nek az adatai köszönõviszonyban sincsenek a KSH által közölt számokkal. A reggelenként (kizárólag az ellenzéki politikusokra) zárótüzet zúdító kérdezõ triász a hét azon napjain, amikor éppen nem a Lendvai- Horn-Kovács-Kuncze csapat valamelyik oszlopos tagjának hátsóján nyalják rojtosra nyelvüket, kitartóan és fáradságot nem ismerve azon munkálkodnak, hogy az aznapi prédának kipécézett ellenzéki politikust beledöngöljék a betonba. Nesze neked objektív, pártatlan, kiegyensúlyozott, no és persze közszolgálatilag mûködõ hiteles tömegtájékoztatás. De még mindig ott motoszkál bennünk egy kérdés, mint szilánk az agyunkban, ami megõrjít: Mi a „valóság”? Nehéz megválaszolnunk ezt a látszólag egyszerû kérdést. Itt van mindjárt példának okáért a szocialista internacionálé, melyet mostanában a milliárdos Gyurcsány sport- és ifjúsági miniszter úrelvtárs is oly gyakran, oly lelkesen és oly hitelesen énekel. Ennek egyik sora azt mondja, hogy „a múltat végképp eltörölni…” Hát a dolgok jelenlegi állása szerint úgy néz ki, nem lehet. És, hogy a rabszolgahad hova indul? A jelek szerint sehova. Marad ott, ahol van, és húzza tovább az igát. S közben sehogy sem érti, hogy a fenében lehet az, hogy megint ugyanazok gazdagodnak, akik a múlt rendszerben is gazdagok voltak, és ugyanazok szegényednek (még jobban), akik a múltban is szegények voltak. Fogcsikorgatva húzzuk tovább az igát, s közben lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy mi lesz a végkimenetele a múlt és a jelen minden eddiginél vérre menõbb és gyûlölködõbb összecsapásának. Az egészben az a legröhejesebb, hogy mindez egy európai sóhivatalban betöltendõ kb. 3%-nyi képviselõi helyért folyik. A múlt emberei a múlt eszméivel és szemléletével, mint azt már annyiszor leírtam e lap hasábjain. De hát mit csináljunk, ha egyszer még mindig itt vannak? 81

Az igazi baj azonban nem ezzel van. Az igazi probléma velünk, választókkal van. Pontosabban az oly sokszor megénekelt Homo Kádárikusszal. Õk azok, akik annak idején még az átkosban jól éltek. Az állam-bácsi által megteremtett alacsony igényszint, a panellakás, Trabant kombi (párttagoknál Zsiguli) hétvégi nadrágszíj telek világa jelentette a szocialista létezés kvintesszenciáját. Mivel csak a kiváltságosok utazhattak Nyugatra, õk is csak bizonyos idõközönként, nem volt összehasonlítási alap, hogy emberek, van ettõl egy szebb, egy jobb. A Homo Kádárikusz megrekedt ezen a szinten. A kapun belüli munkanélküliség miatt a melóban sem kellett megszakadni, a rengeteg felvett életszínvonal javító hitelnek köszönhetõen pedig a környezõ KGST országokhoz képest, ahova korlátlanul lehetett utazni, valamivel jobban éltek az emberek. De mi van ma? Ma piacgazdaság van. Állítólag. A piacgazdaságra pedig az jellemzõ, hogy abban ingyen ebéd nincs, azt valakinek ki kell fizetni! Ráadásul még egy komoly gond van, itt bizony dolgozni kell, különben nincs lóvé! Hazánkban egy párt van csak, amelyik a tisztességes munkáért fizetett tisztességes bér helyett a segélyezést preferálja, ez a párt pedig a milliárdosok pártja, a szélsõbaloldali, posztkommunista utódpárt az MSZP. Tõlünk kapták a legtöbb pénzt az emberek (az önkormányzatokat most hagyjuk!). Soha nem látott fejlõdésnek indult a gazdaság (mióta leváltották a Statisztikai Hivatal élérõl Mellár urat), tessék megnézni a KSH adatait! És, hogy ki az, aki hazudik? Hát Ön, Önök! – mondja, nem is, üvölti dagadó karotisszal az ember, akinek papírja van róla, hogy hazudott. A totalitárius rendszer egykori szekértolói és haszonélvezõi, az egykori KB- és PB-tagok oktatnak ki minket arról, hogy mi a demokrácia. Azt szoktam mondani, ahhoz hogy ilyen esetek és ilyen emberek elõfordulhassanak a magyar politikai életben és közéletben, kell egy nép is, amelyik asszisztál hozzá. De hát milyen is ez a birkatürelmû 82

nép, amely mindezt eltûri? A Homo Kádárikusz, amely számarányát tekintve még mindig igen jelentõs részét képezi a magyar lakosságnak, sokáig velünk lesz még az Európai Unióban. A Homo Kádárikusz, a megtört gerincû, megalázkodó, meghunyászkodó, kicsinek lenni merõ nép, mely azt sem tudja mi fán terem a nemzeti öntudat és szó nélkül tûri, hogy a múlt béklyóba kényszerítõ, gúzsba kötõ, elavult szemléletmódja és diktatórikus módszerei uralkodjanak és élõsködjenek a társadalmon, gátolva ezzel a jelen fejlõdését és a jövõbe vetett hitet. De még mindig ott motoszkál bennünk egy kérdés, mint szilánk az agyunkban, ami megõrjít: Mi a „valóság”? Nehéz megválaszolnunk ezt a látszólag egyszerû kérdést. Itt van mindjárt példának okáért egy közhely. Mint minden közhelynek, ennek is van alapja. A közhely így hangzik: Magyarország az amnéziások országa. Legtöbbször arra sem emlékszünk, mi volt az elõzõ héten, hónapban, nemhogy az elõzõ évben. Így gyakran többször is elkövetjük ugyanazokat a hibákat. Mintha az emberek egy mély apátiába és igénytelenségbe süllyedtek volna. Mintha semmi más nem lenne fontos, csak a napi létezés, az önfenntartás, a vegetálás biológiai alapszükségleteinek (eszik, alszik, porlik) kielégítése. Igaz, mi más bírhatna még fontossággal, amikor az ún. átlagember és átlagcsalád jövedelmének mintegy 70%-át (nyugdíjasok 75%-át) a puszta fizikai létezés finanszírozására fordítják? Ilyen környezetben ugyan kit érdekelnek olyan csip-csup ügyek, hogy valaki ír egy könyvet a NATO ellen, öt perc múlva pedig már mint honvédelmi miniszter ordít teli torokból, hogy nekünk bizony ott a helyünk a NATO-ban? (Az emberek többsége talán azt sem tudja, mi az a NATO. Talán olyan, mint a TESCO?) Az amnéziások országában arra sem kapták fel sokan a fejüket, hogy egy KGB-s titokszolga lehetett a kormány feje. Sõt, még meg is védték az elegáns sármõrt, mondván, hagyják már békén ezt a szegény embert. Az egykori „baráti” szalonellenzékbõl mára már ha83

szonelvûvé kinõtt koalíciós mini-párt egész estét betöltõ pálfordulása sem keltett különösebben nagy riadalmat a törzsszavazók között. Néhányan az önérzetesebbek közül kirepültek a közös fészekbõl, mire a többiek még szorosabban összezártak, gyakorlatilag nem változott semmi. Sõt, tán még olyan hangok is hallatszottak, hogy Megyó nem csak elegáns, de tökös gyerek is. Ugyanis ebben az országban minél többet csalsz, lopsz, hazudsz, annál jobban megbecsülnek. A harácsolás bizonyos összeghatár felett pedig automatikusan meghozza az adott személlyel kapcsolatban az „ügyes üzletember” jelzõs szerkezet használatát. Morpheus legalább elmondja Neo-nak, hogy a világ, amirõl eddig azt hitte a valóság, nem az, és megmutatja neki, mi az igazság. De nekünk ki mutatja meg? És egyáltalán mit tud mutatni? Egyáltalán akarjuk, hogy valaki megmutassa az igazságot? Mert ha van is valaki, aki képes rá, hogy megmutassa az igazságot, mit kezdjen egy olyan emberrel, aki nem akarja, hogy megmutassák neki az igazságot? Amikor az ABC-áruház pénztáránál kikerekedett szemekkel azzal szembesül a szerencsétlen mszp-szavazó (no meg persze mi is), hogy többet fizetünk, mint az elõzõ alkalommal és mégis beküldi az emelt díjas SMS-t (RTK-t) az ATV Újságíróklubjába, hogy aszongya: „Csak azért is az MSZP-re szavazok!”, akkor bizony nincs mit tenni. És akkor „Csak együtt sikerülhet!”? Ugyan kikkel együtt? Velük? Velük biztosan nem. Õk (és nem ezek, ahogyan a párt Unikuma, a Horn Gyula-díjas Horn Gyula szokta volt mondani) – mármint az ingadozó MSZP-szavazók – soha nem fognak a polgári, nemzeti oldalra szavazni, inkább otthon maradnak és nem mennek el a választásra. Mi, akik ebben a korban és ehelyütt élünk, évtizednyi vajúdásként éljük meg az igazi, valódi demokratikus jogállam megszületését. Igen, még csak most éljük meg, mert ami itt és most van, azt nem lehet annak nevezni, maximum – és itt Molnár Tamás meghatározását hívom segítségül – demokratúrának, a diktatúra és a demokrácia sajátos ele84

gyének. A gengszterváltás óta eltelt idestova másfél évtized, amely a történelemben csupán egy fél szempillantásnyi idõ, az egyén számára bizony keservesen hosszú, nélkülözésekkel, lemondásokkal megélt esztendõk hosszú sorát jelenti. A fizikai létezés megpróbáltatásainak leküzdésére az emberi leleményesség mindig keres valamilyen megoldást, s legtöbbször talál is. De mit tegyünk, ha belülrõl emészt a kór, ha a lelkünk a beteg? Pedig nem telt el sok idõ, mindössze négy-öt évtizedig mérgezte a magyar lelket a kommunizmus ártó mételye, mégis sokszor úgy érezzük, helyrehozhatatlan károkat szenvedett el a magyar Nemzet. Amikor mindig csak rossz híreket kapunk, amikor mindenhonnan azt halljuk, hogy a rendszer jó, csak velünk van baj, amikor szüntelenül arra emlékeztetnek minket, hogy merjünk kicsik lenni, s meg ne szólaljunk, mert a szomszédok azonnal összeráncolják a homlokukat és felvonják a szemöldöküket, akkor mit tegyünk? Ha valamit nagyon sokszor hallunk, vagy nagyon sokan mondják (kiabálják, üvöltik), hajlamosak vagyunk elhinni, hogy az úgy is van. „A világ az, amit a szemedre húztak és elfedi a valóságot.” Ez már az orwelli gondolatrendõrség világába kalauzol minket. Ugyan kérem, hol van mihozzánk képest Morpheus vagy Orwell? Mi már a szemünknek sem hiszünk! Sõt! Minket már figyelnie sem kell holmi gondolatrendõrségnek, mi már be vagyunk idomítva, megy ez magától is, akár Pavlov kutyájánál a jelzésre meginduló nyálelválasztás. Annak idején a kitûnõ Peter Falk fõszereplésével világsikerre vitt Columbo címû filmsorozatban volt egy rész, ahol kutyákat idomítottak be arra, hogy ha elhangzik egy szó (a filmben a „rózsabimbó” volt ez a szó), tépjék szét az áldozatul kiszemelt személyt. No, hát kis hazánkban is valami ilyesmi játszódik le mostanság. A kulcsszó, melyre ugranak az öleb média csahos vérebei: „fideszorbánviktor”. Így egyben, õ, õk az oka minden bajnak és szenvedésnek. Punktum. 85

És, hogy ki az, aki hazudik? Hát Ön, Önök! – mondja, nem is, üvölti dagadó karotisszal az ember, akinek papírja van róla, hogy hazudott. A tények, a dokumentált valóság nem zavarja, igaz, soha nem is zavarta. Annak idején a Goebbels-i propaganda kezdte el a hatásos sulykolás módszerét, a másik totalitárius rendszer kései örökösei pedig egész oldalas fizetett újsághirdetésük tipográfiájában adóznak a dicsõ elõdök emlékének. De még mindig ott motoszkál bennünk egy kérdés, mint szilánk az agyunkban, ami megõrjít: Mi a „valóság”? Nehéz megválaszolnunk ezt a látszólag egyszerû kérdést. Itt van mindjárt példának okáért gyermekkorom egyik kedvenc könyve, amely a fizikát ismertette meg játékos formában a nebulókkal. Az volt a címe: „Egy a valóság, s ezer a ruhája”. De milyen igaz! Csak egy valóság létezik, mégis mindenki másként szeretné láttatni azt, mindenki másként szeretné látni azt. Vannak, akik azt mondják, a legfontosabb a nyugalom, mások meg azt mondják a legfontosabb a jólét. Természetesen a legjobb lenne a nyugalmas jólét. Igen ám, de amíg a múlt rendszer morálisan és erkölcsileg hiteltelenné vált emberei elavult szemléletmódjukkal és romlásba döntõ gazdaságpolitikájukkal itt rontják a levegõt, addig itt nem lesz nyugalom. Meg jólét sem, az egészen biztos. Van egy ismerõsöm, õ azt mondta nekem, azért szavaz a Fideszre június 13-án, mert „lehet, hogy õk is lopnak, de ezt legalább úgy teszik, hogy a népnek is marad valami, míg a komcsik minden mozdíthatót visznek”. Hát, ez is egy szempont. Van egy másik ismerõsöm, aki hozzám hasonlóan szintén egyike annak a majd’ hatszázezer embernek, aki nemmel szavazott az Európai Unióhoz való csatlakozásra, de most mégis elmegy szavazni, és mit ad isten, õ is a Fideszre fog voksolni. Álljon itt az õ indoklása (szó szerinti idézet): „Elmegyek szavazni és a Fideszre fogok szavazni! Nehogy már oda is ezek a piszkos, rohadt kommunisták üljenek be! A kurva anyjukat!” 86

Na ez meg egy másik vélemény. Olyan vélemény, amely az elkeseredettségrõl, a csalódásról, a kiábrándultságról tesz tanúbizonyságot. Ez az elkeseredettség, csalódottság és kiábrándultság pedig abban a kérdésben gyökeredzik, hogy „mi a fenét keresnek még mindig itt a kommunisták?”. Egy letûnt kor letûnt eszméinek hordozói õk, akik valamiféle történelmi torzulásnak, fiaskónak, „genetikai rendellenességnek” köszönhetõen véletlenül itt ragadtak, s egy sajátos ideológiai metamorfózison átesve, immáron a nagytõke szolgálatába szegõdve bankár-kommunista véd- és dacszövetség képében rákos daganatként élõsködnek és burjánzanak a társadalom ezer sebbõl vérzõ testén. A kelés egy-egy felszínre került botrány formájában néha kifakad, a kiömlõ gennyes váladék pedig beborít mindent. Az orvosok fölénk hajolnak, s valamilyen számunkra érthetetlen nyelven beszélnek. Felfogjuk, hogy rólunk beszélnek, de nem értjük, hogy mit. Innen tudhatjuk, hogy nagy a baj. Pedig az orvos team tagjai bizalomgerjesztõn mosolyognak a maszk mögött és bólogatnak, hogy minden rendben lesz, nem lesz semmi baj, mi azonban már nem hiszünk nekik. Meztelenül, lecsupaszítva, põrén fekszünk a mûtõasztal rideg, s hideg fémlapján és még mindig ott motoszkál bennünk egy kérdés, mint szilánk az agyunkban, ami megõrjít: Mi a „valóság”? Ekkor bejön az ember, akinek papírja van róla, hogy hazudott, s csak ennyit mond: A valóság az, amire mi azt mondjuk, hogy az! Minden más hazugság! *** – Ez nem a valóság? – Mi a „valóság”? Hogyan határoznád meg? Ha arra gondolsz, mit érzel, milyen szagot érzel, mit látsz, a valóság csak az agyad által érzékelt elektronikus jelhalmaz. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

87

A LEGKISEBB FIÚ – avagy Az unió polgárait nem érdekli az unió –

Elõször is egy helyreigazítással kell kezdenem. Az a mondat, miszerint „nincs olyan nyugdíjemelés, amit ne lehetne elinflálni, nem Bokros Lajostól származik, hanem egy másik, nem kevésbé briliáns közgazdásztól az egykori pénzügyminisztertõl, a ma liberális pénzügyi tanácsadó szerepkörében tetszelgõ Békesi Lászlótól. Ennyit bevezetõ gyanánt, most pedig térjünk rá mai témánkra a választásra! A 2004. évi Európai Parlamenti választás több szempontból is rendkívül tanulságos volt. Nézzük a fõbb pontokat: Úgy tûnik, az unió polgárainak egy tekintélyes része köszöni szépen, de nem kér az unióból. Vagy legalábbis így nem kér az unióból. Ugyanez igaz hazánk lakosságára is. A jelek szerint a hazai szavazásra jogosult lakosság tekintélyes része köszöni szépen, de nem kér ebbõl a paktumozós, megalkuvó, erodálódott politikai elitbõl és az általuk fémjelzett látványpolitizálás színi elõadásaiból. A 61,53% inaktív szavazó mindenesetre erre utal. A másik nyilvánvaló jel a polgári, nemzeti oldal számára, hogy a 2006-ban minimálisan elérendõ cél most már nem lehet más, mint a 2/3-os többség megszerzése. Ehhez pedig a választási eredmények szerint szükség lesz még egy pártra a nemzeti oldalon. Így elsõ nekifutásra ennyi lenne amit a választások estéjén leszûrtem a végeredménybõl. De menjünk szép sorjában, ahogy az meg van írva! 88

Az unió polgárait nem érdekli az unió. Mióta EP választásokat tartanak, most volt a legalacsonyabb a részvétel az unió tagállamaiban, átlagosan mintegy 44%-os. Az elemzõk nem felejtettek el rámutatni arra sem, hogy az átlagot elsõsorban az újonnan csatlakozók rontották le kirívóan alacsony részvételi arányaikkal. Ahogyan azt Smith ügynök is elmondta a választást követõ hétfõ reggeli Nap-keltés össznépi párt kerek-asztal beszélgetésen, ennek egyik oka valószínûleg az, hogy az újonnan csatlakozók sokkal rosszabb feltételek között csatlakoztak az unióhoz, mint az elõzõleg felvételt nyert tagállamok. Itt álljunk is meg egy szóra! Érdekes módon az uniós csatlakozásnak errõl az apró, ám annál fontosabb momentumáról eddig az összes parlamenti párt elfelejtett említést tenni, de legalábbis nem hangsúlyozták a média nagy nyilvánossága elõtt. Aki pedig megpróbálta keresztül vinni ezt a tényt a beton keménységû médiablokádon, arra a kormánykoalíció prominens képviselõi közül némelyek azt mondták, hogy nincs ki az összes kerekük, de legalábbis bolondok. Milyen érdekes is az élet! De megyünk tovább. Van itt még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, és ami a jövõre nézvést talán szolgálhat valamiféle halvány reménysugárral. Ez pedig az EU-ellenes pártok jelentõs elõretörése. Nagy-Britanniában például mintegy 17%-os eredményt értek el. Pat Cox, az egyik eurofõmufti riasztónak nevezte a jelenséget, pedig ez nem más, mint szembesülés a valósággal. A választók szembesítik a fejük fölé nõtt és a fejük felett politizáló kamat-kapitalista eurobürokráciát, hogy ez így nem mehet tovább, mert baj lesz. Evezzünk hazai vizekre! Orbán Viktor, a polgári oldal ex-miniszterelnöke a választások elõtt azt nyilatkozta, hogy az 50% alatti részvételt kudarcként élné meg, mert ez azt mutatná, hogy az emberek jelenlegi politikai közéletbe vetett hite és bizalma megingott. Nos, itt ez képzõdött meg. A választók 89

61,53%-a nem ment el választani. Ez nagyon sok! Még akkor is, ha az izzadtságszagú, magyarázom a bizonyítványomat típusú kényszeredetten kínos mosolygások közepette adott nyilatkozatok szerint ezzel a részvételi eredménnyel nem lógunk ki a többi uniós tagállam közül, sõt a felsõ közép harmadba tartozunk. Ez azt jelenti, hogy közel öt millió (kb. 4 800 000) ember nem érezte magáénak ezt a választást. De fogalmazhatunk úgy is, hogy ezt a rengeteg embert érdemben nem képviseli senki jelen pillanatban, hiszen nem érezték úgy, hogy az induló pártok közül bármelyik is érdemes lenne arra, hogy leadják rá a szavazatukat. A választási eredmények másik érdekes tanulsága a kis pártok szereplése. Ahogyan az eredmények ismeretében az elsõ reagálásokból várható volt, a politikai közélet szereplõi azonnal túlreagálták a két kis párt – de fõként az MDF – „jó” szereplését. Pedig hát nem ártana az óvatosság. Fél távnál vagyunk, ahol a nagy kérdés az, hogy a hosszútáv futó tudja-e tartani az iramot a táv további részén is, vagy esetleg kifullad és lemarad a nagy versenyben? Még két esztendõ van vissza a jelenlegi koalíció pökhendi, nagyképû, lekezelõ és miniszterelnöki beintéssel tarkított uralkodásából. A nagy kérdés az, hogy a polgári, nemzeti oldal pártjai hogyan tudják kibírni ezt a vissza lévõ rövidnek éppen nem mondható idõszakot. A június 13-ai eredmények nagy felelõsséget raktak mind az MDF elnök-asszonyának, mind a Fidesz elnökének a vállára, már ami a további politizálást és az együttmûködést illeti. Elérkezett az a pillanat, amikor a nagyobbik ellenzéki párt még véletlenül sem engedheti meg magának, hogy hátra dõljön és elkényelmesedjen vagy ne adj isten elbízza magát. De ugyanez áll a nemzeti oldal kisebbik pártjára is. Ezt a következetes szembesítéses politikát kellene folytatni 2006-ig. Minden alkalommal szembesíteni kell a magyar társadalmat azzal, hogy mit ígértek az elvtársak és mi az amit teljesítettek belõle. Úgy tûnik ez mûködik. Elsõ látásra az idõ az MDF kalapos elnök-asszonyát igazolta, minden elõzetes híresztelés, felmérés ellenére mégiscsak bejuttattak egy képvi90

selõt az Európai Parlamentbe. Magam is azt mondtam, hogy most beverik az utolsó szöget az MDF koporsójába. Nos, úgy tûnik a temetést elnapolták, aminek én személy szerint szívbõl örülök, azonban egyúttal óvatosságra is intenék, mégpedig két okból kifolyólag is. Az egyik ok az alacsony részvételi arány. Egy országgyûlési választás alkalmával nyilván többen mennek majd el szavazni és 2006-ra valószínûleg már nem lesz elegendõ ha a pártok csak megtartják a táborukat, mindegyiknek bõvítenie kell majd azt. A két kis párt esetében – de fõként az MDF esetében – tehát létfontosságú, hogy ne bízzák el magukat, és politikájukat, programjukat, saját „arcukat” még két esztendõn keresztül a felszínen tudják tartani. Ellenkezõ esetben elolvad a kampányban elért hirtelen népszerûség. Az MDF jobban ki van téve ennek a fenyegetettségnek, hiszen a liberális mini-párt a jól kézben tartott médiának, s az abban elfoglalt pozícióinak köszönhetõen mindig fog kapni annyi szavazatot, amennyivel biztosíthatja helyét az ország házában. Pontosan az MDF által elért szerény és igen törékeny eredmény az, amelyik arra kényszeríti a polgári, nemzeti oldal pártjait, hogy összefogjanak. Az összefogáson kívül azonban szükség van még valamire. Ez pedig még egy új párt az ún. jobboldalon. Ráadásul most már azt sem mondhatják a választóknak, hogy egy új párt a Fidesztõl vagy az MDF-tõl vonna el szavazatokat, hiszen láthattuk, nagyjából egészébõl ennyi van a két pártban, több választót nemigen tudtak mozgósítani. Vidék-Magyarország pedig, ha megmakacsolja magát, otthon marad, nem megy el választani, ahogyan azt most is láthattuk. Pedig 2002-ben elsõsorban õk szavaztak a polgári oldal mellett. Természetesen egy országgyûlési választáson egészen biztosan nagyobb lenne a részvételi arány és a Fidesz is valószínûleg nagyobb tömegeket tudna mozgósítani (és valószínûleg az MSZP is), azonban a jelen eredményekbõl az is sejthetõ, hogy a nagy egészet tekintve ez a mozgósítás nem lenne elegendõ ahhoz, hogy annyi polgári, nemzeti érzelmû választót vigyen az urnák elé, amely elégséges lenne a 2/3-os többség megszerzéséhez. 91

A 61,53% inaktív szavazópolgár, mintegy öt millió (kb. 4 800 000) ember. Ebben a nagy számban bõven benne van még egy nemzeti szatelit párt. Ha csak 5%-ot szerez meg ebbõl a jelenleg képviselet nélküli hatalmas tömegbõl, a nemzeti oldal már akkor jól jár, de ahogyan a mostani bizalomvesztési ráta mutatja, ez akár 10%-ra is felmehet. Még egy szempontból hasznos lenne, ha megjelenne egy új politikai erõ a nemzeti oldalon. Miután évek hosszú sorára vissza tekintve nyugodtan mondhatjuk, hogy az MSZP-SZDSZ véd- és dacszövetségét még egy jó darabig kirobbantani sem lehet a parlamentbõl, egy új, parlamentképes politikai erõ felbukkanása a nemzeti oldalon megmutatná, hogy a posztkommunista pártokkal szemben a nemzeti oldal képes a megújulásra. Még egyszer szeretném hangsúlyozni az alacsony részvételi arány és az idõ tényezõ (két év még vissza van) fontosságát. Próbáljunk egy kissé elõre gondolkodni! Ha nagyon leegyszerûsíteném a dolgot azt is mondhatnám, hogy ez az egész választás valahogy úgy zajlott le, mint a mesében. A legkisebb fiú elindult szerencsét próbálni és elsõre bejött neki. Sõt, azt kell mondjam, neki jött be a legjobban. Emlékezzünk csak vissza, betiltották a plakátjaikat, lenyomták õket a víz alá, szinte sehol sem kaptak megszólalási lehetõséget, EU-ellenességükkel még is a legnagyobb szavazótáborra tettek szert, a választásra jogosultak 61,53%-a a lábával szavazott (pontosabban nem szavazott) nem ment el szavazni. Természetesen tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy ez a dolog végletekig történõ leegyszerûsítése, de hát ennyi demagógia engedtessék meg nekem. Mit csináljak, élvezem, hogy hosszabb kihagyás után kis hazánkban újból leküldték megalázóba az elvtársakat. Természetesen tudom, hogy az a majd’ ötmillió ember, aki nem ment el szavazni, nem mind Jobbik szimpatizáns, mégis jelzésértékû, hogy ennyien otthon maradtak. És lám az idõ, és Európa õket igazolta. A kicsi, éppen hogy szárnyait bontogató, fiatalok által alapított, mozgalomból párttá nemesedett közéleti-politikai próbálkozást, 92

amelyik a hatalmas ellenszél ellenére sem szégyellte kimondani, hogy ebbõl az EU-ból, nem kérnek. Tõlünk nyugatabbra természetes, hogy az emberek merik hallatni a hangjukat, nálunk azonban ez még szokatlan jelenség. Itt még furcsa szemmel néznek azokra, akik politikailag nem trendik, nem a divatot követik, de lassacskán remélhetõleg ebben is változás áll majd be. Száz szónak is egy a vége, kell még egy párt a nemzeti oldalon, különben nem lesz meg a kétharmados többség 2006-ban. Van aztán még valami, ami mellett szintén nem mehetünk el szó nélkül, s amely momentum szintén rávilágít arra, hogy a parlamenti pártok és a mögöttük álló médiaholdudvar bizonyos szinten mennyire egygyökerû. Jelzés értékû volt, ahogyan a Hír Televízió elsõ 19 órai híradásában beszámolt a részvételi arányokról. Éles eszû, éles szemû és fülû tévénézõk tetten érhették az össznépi kudarc manipulatív médiamegmagyarázásának elõkészítését. Egy esztendõnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a média nagy nyilvánossága elõtt ismét elhangozzon, hogy az elõzõ uniós választáson, a csatlakozásról szóló népszavazáson szintén nagyon kevesen vettek részt, de remélhetõleg most eléri majd a részvétel a 40%-os lélektani határt. Nem érte el. A kísérlet, hogy a jelenlegi választást az elõzõ uniós szavazás azonos idõpontjaihoz mérten sikeresebbnek tüntessék fel, nem sikerült, az élet rácáfolt a várakozásokra. A fiaskók száma itt azonban még nem ért véget. Hazánkban most már hagyományosnak mondható – és politikusok számára feltétlenül megszívlelendõ jó tanács –, hogy választások alkalmával ne hallgassunk a közvélemény-kutató cégek elõrejelzéseire, mert azok bizony gyakran csõdöt mondanak és óvatos fenntartásokkal kezeljük a politológusok szakvéleményeit is. És itt most nem is a választási matematikára gondolok, hanem a trendek megállapítására. Mindenki azt mondta, hogy a csekély részvétel az MSZP- nek kedvez majd, lám nem így történt. 93

De nem kevésbé jelzésértékûek azok az izzadtságszagú, magyarázom a bizonyítványomat típusú kényszeredetten kínos mosolygások közepette adott nyilatkozatok sem, melyekkel az egyes pártok prominensei igyekeznek eladni a jó nép számára kudarcukat. Az alacsony részvétel mindenképpen az, ahogyan azt a polgári oldal ex-miniszterelnöke is mondta, ebben tökéletesen egyetértek vele. Általában a vesztes magyarázkodása a kínosabb. Különösen igaz ez a mostani aljas, polgárháborús idõket idézõ kampányt követõen. Íme néhány gyöngyszem a szocialista boszorkánykonyha elõre gyártott instant, azonnal oldódó média válaszaiból (a teljesség igénye nélkül): Kovács László szerint az uniós kormányokkal összehasonlítva jól teljesített az MSZP, és „a békétlenséget szítók nem szereztek több mandátumot”. (Vajon kikre gondolhatott?) Már relativizáljuk, már bagatellizáljuk a vereséget. Az MSZP nem akarja újraszámoltatni a szavazatokat, és nem fognak hidakat lezárni. (Talán ilyen nagy arányú vereségnél nem is illendõ ilyennel elõhozakodni.) A kormányfõ kifejtette: „Azért maradtak távol a szocialista szavazók, mert látták, hogy a kormány teszi a dolgát, és ezért nem voltak motiváltak.” Ennél álságosabb és alattomosabb megjegyzést nem is mondhatott volna a kormányfõ. Fel kell tegyem azt a kérdést, hogy az MSZP-választó vajon mit lát? Mert az, hogy mocskolódás, a gyûlölet szítása zajlott a kampányban, az „normális”, azt az MSZP-szavazó a 2002. évi kampányban már megszokhatta, de az talán még a számára is elgondolkodtató volt, ha csak egy pillanatra is, hogy az ország miniszterelnöke, aki folyton arról papol, hogy csak egy Magyarország létezik, beint az õt hallgató és nem tetszésüket kifejezõ embereknek. Most akkor hány Magyarország is van tulajdonképpen? Mégis van legalább két Magyarország? A másik Magyarország lakói azok, akiknek a miniszterelnök bemutathat, hiszen õk azok, akik még arra sem érdemesek, hogy magával 94

vigye õket Európába, a mucsai bunkók, akik merik hallatni a hangjukat, ha valami nem tetszik nekik. Ez mind rendben is lenne, csak akkor nem kellene arról papolni, hogy egyetlen Magyarország van, avagy ha egyetlen Magyarország van, akkor a miniszterelnök minden magyar miniszterelnökének kell, lennie, még azokénak is, akik kifütyülik, vagy hangosan bekiabálnak neki, hogy HAZUDSZ. Az ilyen véleménynyilvánítások kezelésére pedig nem az a mód, hogy a delikvenst kormányõrökkel kiemeltetjük a tömegbõl, majd a Széchenyi tér aljára kísérve a szekrény méretû biztonsági emberekkel megveretjük, hogy a szerencsétlen kórházi látlelet felvételére kényszerül. És íme még egy gyöngyszem, az MSZP nagyasszonyától, az MSZMP Központi Bizottságának egykori alosztályvezetõjétõl, a fõcenzor-asszonyságtól, magától Lendvai Ildikótól: A „normális Magyarország erõi felett” nem sikerült a Fidesznek többséget szereznie! (Nem tudom, most éppen, hogy áll a piros Ferrari?) De nem jobb az egykori szalonellenzékbõl avanzsált européerek, a szabad demokraták prominense sem. A gengszterváltás óta kutyaszaros világvárost építõ Demszky Gábor a Hír Tv riporterének kérdésére lakonikus egyszerûséggel és minden szerénytelenség nélkül csak annyit mondott, hogy neki tulajdonképpen egy ellenfele van, és õ Orbán Viktor. Lehet szeretni vagy nem szeretni Viktor királyt, egy azonban bizonyos, a polgári kormány miniszterelnöke és a kátyúk atyja között, ahogy mondani szokás, zongorázni lehet a különbséget. Száz szónak is egy a vége, a csatát megnyertük, a háborúnak azonban még nincs vége. Két év nagy idõ, addig még sok minden történhet. Most nem szabad lazítanunk, kényelmesen hátradõlnünk kedvenc fotöjünkben, vagy elbízni magunkat az „elsöprõ gyõzelem” nyújtotta hamis biztonságérzettõl. A nemzeti oldal parlamenti pártjain óriási a felelõsség, de ugyanilyen, ha nem nagyobb a felelõssége annak az ifjú politikusi nemzedéknek is, amely már felismerte, hogy a politikai generációváltás ideje elérkezett. Az õ felelõsségük abban áll, hogy minden 95

erejüket, tudásukat, szakértelmüket összeszedve, egy pillanatot sem vesztegetve a drága idõbõl, felépítsenek egy modern parlamentképes erõt, mely megfelelõ képviseletet adhat a nemzeti oldal azon szimpatizánsainak, akiket jelenleg egyetlen párt sem képes az urnák elé vinni. Kell az a plusz nemzeti párt a Parlamentbe! Kell egy Jobbik Magyarország! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

96

WAKE UP, EUROPE! ÉBRESZTÕ EURÓPA! – Alkotmányos bürokrácia, vagy demokratikus jogállamok szövetsége? –

Mottó: Kapitalizmus: egyenlõtlenül elosztott gazdagság. Szocializmus: egyenlõtlenül elosztott szegénység. Bolsevizmus: egyenlõtlenül elosztott nyomor. (A nép ajkán született bölcs megállapítás.) Az európai uniós polgárokká történõ egyedfejlõdés hosszadalmas útja során a II. világháború óta a magyar társadalom a fent idézet, már-már kafkainak is beillõ hármas szentencia szorításában élte meg az egyes történelmi korszakokban való létezés (többek szerint vergõdés) hétköznapi megpróbáltatásait. Így aztán hosszú, kínkeserves és viszontagságokkal teli út után – legalábbis az elit szerint – mostan már odaértünk a Kánaánhoz. Vagy pontosabban egészen közel a Kánaánhoz. Amilyen közelre csak érhettünk. Amilyen közelre csak engedtek bennünket. („Nem hittük, hogy ez még a mi életünkben bekövetkezik.” – idézet Schmitt Páltól, a NOB, MOB-fõmufti, Fidesz alelnök és még a jó ég tudja mi minden nem szakpolitikustól.) – Hölgyeim és uraim, és kedves nézõk otthon a képernyõk elõtt, ezt a játszmát Megyor nyerte. Utca ajtó nyílj ki! Hunortól fájó szívvel búcsút veszünk. És most nézzük meg, Megyor nyereményét! Egyes színpad nyílj ki! 97

A láthatatlan szpíker a rendelkezésre álló rövid idõhöz mért hadart reklámszöveg stílusban azonnal elkezdi sorolni a fantasztikusabbnál fantasztikusabb nyereményeket: – Megyor, ön jól választott! Ön újra Európában van! Az európai népek nagy közös családja oly hosszú idõ után ismét a keblére öleli önt és családját! Jó újra itthon! Itthon otthon van! Ön – ha éppen úgy tartja kedve – minden további nélkül nyithat cukrászdát Bécsben, vagy tanulhat grafikusnak Párizsban! Hát ez tényleg baromi jó! It’s a kind of magic! Hungarian magic! Itt ismét a képernyõkrõl immáron évtizedek óta levakarhatatlan „zseniális” mûsorvezetõ ragadja magához a kezdeményezést: – Kedves Megyor. Most már játékon kívül, csak úgy kíváncsiságból, megnézzük, hol lett volna a fõnyeremény? Nem szeretné megtudni, mi van a másik két színpad mögött? – Köszönöm, de nem. – Na, csak az én kedvemért! – Nem, nem szükséges. Ez annyira szép, annyira felül múlta minden elõzetes várakozásomat, hogy ez most pont jó, így ahogy van. – De biztos, hogy nem akarja? – Nem! – De most tényleg nem? – Nem! Hányszor mondjam még magának, vagy nem ért magyarul? Nem, és kész! Ez így jó, ahogy van! A közönségnek köszönöm a biztatást és a tapsokat, magának viszont nem köszönök semmit, mer’ nincs mit megköszönni! (És ezzel Megyor egy laza kézmozdulattal bemutatta az egyezményes jelet a megszeppent mûsorvezetõnek.) *** De félre a tréfával, fordítsuk komolyra a szót! Itt van mindjárt egy hír az elejére: 98

Vaclav Klaus: Csehország az EU-ban elveszíti szuverenitását Csehország az Európai Unióban elveszíti önállóságát és szuverenitását – állítja a Vaclav Klaus. A cseh államfõ a Mladá Fronta Dnes címû napilapban közzétett cikkében ugyanakkor hangoztatta, hogy a nemzeti szuverenitás egy részének átadásáról népszavazáson döntött a lakosság. Klaus szerint az Európai Unió bõvítésének számos kockázata van, és különösen veszélyes, hogy nem az ország választott képviselõi, hanem az országot nem kellõképpen ismerõ bürokraták kerülnek döntéshozási pozícióba. Vezetõ cseh politikusok ugyan egybehangzóan a cseh államiság ezeréves történelme egyik legnagyobb pillanatának minõsítették az Európai Unióhoz történõ csatlakozást, abban eltértek a vélemények, hogy milyenek lesznek a konkrét következményei. Václav Klaus államfõ például a csatlakozás éjjelén megmászta a közép-csehországi Blaník hegyet, amelynek belsejében a legenda szerint lovagok rejtõznek, akik a legnehezebb pillanatban elõjönnek, hogy megmentsék a cseh hazát. A hegyrõl Klaus azt üzente a cseheknek, hogy az Európai Unióban nem szabad elveszniük, s az érvényesülés érdekében ki kell használni az új lehetõségeket. Az EP-választás utózöngéi lassacskán elülnek, a megszerzett mandátumok végül a helyükre kerülnek Európa-ország házának padsoraiban, pihenõre azonban nincs idõ, máris itt az elsõ hidegzuhany. Elfogadták az Unió alkotmányát, s ha a huszonöt tagállam törvényhozásának mindegyike ratifikálja, életbe is lép. Az öreg kontinens új hatalmasai száz milliók feje felett döntve, immáron tankok helyett bankok és más egyéb gazdasági, pénzügyi érdekközösségek segítségével akarnak ráerõltetni Európa lakosságára egy a hajdani Szovjetunióra hajazó terv99

utasításos népgazdaság modernkori reinkarnációját. Az, hogy ez sikerül-e nekik, még a jövõ kérdése. Az euroszkeptikusok jelentõs elõretörése és – többek között – a britek egyre erõsödõ unióellenessége mindenesetre bizakodásra adhat okot. II. János Pál õszentsége is azonnal reagált az európai szellemiségtõl és hagyományoktól idegen alkotmányra, amely – többek között – a majd’ negyvenmilliós piacot jelentõ Lengyelország polgárainak is szálkaként szúrja a szemét azzal, hogy nem tesz említést az öreg kontinens keresztény gyökereirõl. Nagy-Britanniában pedig, ha népszavazást rendeznek az eu-alkotmány kérdésében, könnyen lehet, hogy az iraki fiaskó mellett ez lesz a másik oka Tony Blair bukásának. Mindeközben a világ más tájékain is zajlik az élet. Itt van mindjárt példának okáért a mi derék mutogatós bankár-kommunista titokszolga miniszterelnökünk, az egyes szerint a Kárpátok Cicerója címet méltán kiérdemlõ D–209-es számú kormányfõ. Kis színesként említem meg, hátha valaki még nem hallotta a legújabb sztorit. Az Amerikai Egyesült Államok, de talán a világ elsõ számú mûszaki, innovációs fejlesztõ központjába, a Szilícium-völgynek nevezett területre látogatott el a magyar miniszterelnök. Nos, hát – ismét csak egy ártatlan elszólás (nehéz szó ez a szilícium) – James Gond az újságíróknak hosszasan ecsetelte a Szilikon-völgyben tett látogatását. (Vajon hol járt az esze Megyónak, mire gondolhatott a fõhadnagy elvtárs? Talán a nagy dudákra? Kaliforniában valóban nagy népszerûségnek örvend a szilikon a hölgyek körében, elsõsorban kebleik formásabbá tételére, illetve megnagyobbítására használják elõszeretettel.) Beszarás! Ilyen má’ nincs is! Ez tutti, hogy valami vicc! – reagált az online újság képernyõjén megjelent hírre rusztikus stílusú cimborám. De nem, elolvasva még kétszer a hírt, rá kellett jönnie, hogy ez bizony megint a nagy magyar valóság, igaz, ezúttal kint, in USA. Égünk, mint a Reichstag. Ezerrel. És a gyufát, ismét csak a mi drága jó Megyónk tartja nem éppen szívlapáthoz szokott kezeinek egyikében. (A másik100

ban pedig aláírásra készen beélesítve valami Parker toll-szerûség, hogy az elsõ adandó alkalommal odafirkanthassa vele a már jól ismert szignót, ha a Nagy Testvér Nagy Embere füttyent egyet. Külön említést érdemel az indoklás, amivel próbálták menteni a menthetetlent. Nevezetesen, hogy angolul a szilícium szót valóban silicon-nak kell mondani, csak hát a magyar kormányfõ éppen magyar újságíróknak nyilatkozott. De hát nálunk ez is elmegy. (Sok szódával, ahogyan mondani szokták.) Szóval Európán kívül is zajlik az élet. Derék, egykori titokszolgából mára hazánk elsõ számú bankár-kommunistájává és miniszterelnökévé avanzsált fõhadnagyunk a világ elsõ számú terroristájánál teszi tiszteletét, s biztosítja, hogy katonáink kitartanak (a végsõkig kitartunk elvtársak! A szoc. hazáért az életünket is feláldozzuk, ha kell!) – a „hõsi halottat” produkáló kínos fiaskó ellenére – nem jönnek haza, kitöltik idejüket, maradnak. Mindegy, hogy mit mond az ellenzék (kushadj! helyedre!), a kutyát nem érdekli, mit kér a nép, nem számít. Csak egy fontos, a gazda meg legyen elégedve velünk. („Szolgáljuk a drágaszág gazdáját!”) Ez ám a feltétlen nyalás! Csontig! Ja, és mielõtt még valaki fennakadna azon, hogy – a trendi ballib szóhasználat szerint szélsõséges – kijelentésen, miszerint az Amerikai Egyesült Államok elnökét a világ elsõ számú terroristájának tituláltam az imént, annak tisztelettel a figyelmébe ajánlanám, hogy ennek az embernek a parancsára indult harcba a világ jelenleg legnagyobb és legmodernebb pusztító gépezete, hogy mindenféle nemzetközi felhatalmazás, vagy szerzõdés nélkül eltaposson egy országot, vagy finomabban fogalmazva, beleavatkozzon annak belügyeibe. De azért még nincs minden veszve. Legalábbis a jelek szerint. Sem Európában, sem idehaza. Schmitt Pál a néppárti padsorokba készülõ magyar képviselõknek tartott összejövetelen az elmaradt autópályaépítések mellett a gazdáknak juttatandó támogatások európai szintre való emelését tartotta az egyik legfontosabb feladatnak. Ez a hozzáállás, 101

szemléletmód és mentalitás talán reményt adhat annak a bizakodásnak, hogy 2006-ban egy a polgári, nemzeti oldal számára sikeresen (minimum 2/3-os többséggel) záruló országgyûlési választások után sor kerülhet a csatlakozási szerzõdés bizonyos fejezeteinek újratárgyalására. Mert az most már mindenki számára világossá vált, hogy az unió ezek között a keretek között tartósan mûködésképtelen, hosszú távon a birodalom bukásra van ítélve. És benne bukásra vagyunk ítélve mi magyarok is, ha nem sikerül változtatnunk a kormánykoalíció által már lezártnak, kõbe vésett megkérdõjelezhetetlen igazságnak hitt csatlakozási klauzula-gyûjtemény egyes rendelkezésein. A feladat tehát kettõs. Egyrészt hazánk helyzetének javítása az unión belül, másrészt az unió helyzetének javítása, hogy versenyképesebbé váljon a világ többi gazdasági térségével szemben, és legfõképpen azért, hogy polgárai számára nagyobb szabadságot biztosítson, hogy korlátozó rendelkezéseivel, centralizációs törekvéseivel ne csökkentse az európai emberek szabadságérzetét és a demokratikus jogállamba vetett hitét. Az uniót meg kell reformálni! Vissza kell téríteni a jó útra, hogy visszataláljon a keresztény gyökerekhez, az európai szellemiséghez, mely a tõkével szemben több mint ötszáz esztendõn keresztül a hagyományos termelõ (reál)gazdaság munkára alapozott jóléti társadalmában hitt. Az Európai Uniónak végre tényleg polgárainak érdekeit kellene szem elõtt tartani, nem pedig egy kiváltságos kisebbségét. Olyan népképviseleti szervezetté kell válnia, mely elsõdlegesen az embert, a nagybetûs európai embert állítja a középpontba, nem pedig a hazai bankár-kommunista elit által is a végletekig istenített, már-már mindenhatónak kikiáltott tõkét. Azzal persze tökéletesen tisztában vagyok, hogy a népi naivitás által keltett illúzió kategóriájába tartozna, ha az ember azt gondolná, hogy ez csak úgy, hipp-hopp, egyik pillanatról a másikra bekövetkezik. Hosszú lesz ez a folyamat és gyötrelmekkel teli, hiszen rengeteg érdeksérelmen keresztül vezet az út, amíg eljutunk ehhez az állapotig. 102

Mindenesetre a bíztató jelek már most is mutatkoznak. Ha valamilyen csoda – vagy gazdasági nyomásgyakorlás folytán – sikerülne keresztül verni a huszonöt tagállam mindegyikén ezt a demokratikus népképviselet elleni nyílt támadásnak is beillõ, centralizációs szigorítás-gyûjteményt, akkor az Amerikai Egyesült Államokhoz hasonlóan az Európai Egyesült Államokban is – immáron hivatalosan, törvények feletti formában – állandósulna a pénz hatalma. Mindenek felett állón és megkérdõjelezhetetlenül. Minden és mindenki más csak ezután következne. Az ember – ha tetszik, – az uniós polgár is. Pedig õ érte kellene mûködnie, õérte kellene mûködtetni ezt az egész hóbelevancot, vagy mifene. Pénzisten, a Mammon újabb hatalmas területeket hajtana uralma alá az Emberfia elõl, állandósuló kamatrabszolgaságba és kiszolgáltatottságba taszítva ezzel a fogyasztói létforma szellemi igénytelenségébe taszított százmilliók újabb népes táborát. – hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Azonban, ha valamilyen csoda– vagy a nemzetállam eszméjének újraéledése – folytán az történne, hogy a közös nagy európai család gyomra nem venné be ezt a hatalmi koncentrációt elõsegítõ és feltétlen kiszolgáló „alkotmánynak” nevezett tákolmányt, az mindenki – de elsõsorban a politikai elit – számára lenne világos, egyértelmû és megkérdõjelezhetetlen üzenet, hogy Európa polgárai az Európai Egyesült Államok helyett a Nemzetek Európájára szavaznak. Az alapító atyák szabad szellemû, nemzetek laza szövetségén alapuló gazdasági együttmûködésére, nem pedig egy tervutasításos népgazdaságot döcögve, bukdácsolva mûködtetõ és komisszárjai által felügyelt, ezer kilométerekrõl kézi vezérelt központi hatalomra. (Talán nekünk is jobb lett volna egy 15–20 esztendõs függetlenségi státusz, hogy gazdaságilag megerõsödve és öntudatra ébredve büszke nemzetként nézhettünk volna körül Európában, hova is akarunk tartozni, vagy egyáltalán akarunk-e tartozni valakihez? Hát errõl már lemaradtunk.) 103

A minap láttam egy tévéinterjút azzal az emberrel, aki még a csatlakozás elõtt nem átallta azt mondani, hogy bizony „az Európai Unión kívül is van élet”. A polgári kormány miniszterelnöke érdekes hasonlatokkal jellemezte hazánk mostani gazdasági helyzetét. Az ex-kormányfõ hazánkat egy olyan fazékhoz hasonlította, amiben forr a víz, a gõz egy kissé megemeli a fedõt, ám azt gondos kezek minduntalan visszanyomják rá. Rendkívül szemléletes hasonlat. Mint ahogyan az is, amikor Orbán Viktor úgy fogalmazott, hogy hazánk tulajdonképpen olyan, mint egy „láncra vert ország”. Mindenki mozdulna, menne elõre, csak amikor mozdulni akar, veszi észre, hogy egy erõs lánccal húzzák visszafelé. Nos, azt hiszem a tûzhelyre tett edény és a fedõ példázata az Európai Unióra is tökéletesen ráillik. A kezdeti zseniális elgondolás, a Szén- és Acélközösségbõl késõbb kinövõ Közös Piac, a belsõ vámunió által biztosított nemzetek közötti szabad kereskedelmen alapuló koordinált gazdasági együttmûködés egyszerû és nagyszerû gondolatára mára fedõ került, a központosítás, a bürokratikus túlszabályozás és a jogi közösség által megtestesített törekvések jelentõs mértékben járultak hozzá Európa versenyképességének csökkenéséhez. A sok kisebb, mobilabb piac laza, összehangolt együttmûködése helyett sikerült létrehozni egy kolosszális méretû gólemet, mely nehezen mozdul, nehezen reagál az új kihívásokra, s ha a rengeteg tökölõdés után végre-valahára rászánja magát, hogy mozduljon egyet valamelyik irányba, azt kockáztatja, hogy minden egyes lépésnél összerogyjon saját súlya alatt. De mi lesz így velünk? Velünk magyarokkal? A nagyhatalmak játékszereként egyszer már majdnem eltüntettek bennünket a történelem süllyesztõjében, és a dolgok jelen állása sem kecsegtet semmi jóval. A sárgolyó egyik újdonsült fura ura – a Világbank – szerint mindösszesen olyan nyolcmillió fõ kívánatos ebbõl a mindenhonnan kilógó, mindenki más számára érthetetlen nyelven karattyoló, mára már kicsire összezsugorodó nemzet polgáraiból, akik a világon egyedülálló módon saját magukkal határosak. 104

Nos, ebben a helyzetben csak egyet tehetünk! Ahogy mondani szokták: Fell kell kötni azt a bizonyos magyar textilt! (Népies változatban: Kösd föl a gatyádat, pajtás!) A nemzeti érdekérvényesítés és érdekképviselet új módozatait kell megtalálnunk, hiszen egy olyan közösségnek lettünk a tagjai, mely közösségben mindenért pályázni kell. Ez egyben azt is jelenti, hogy nem a tudás, a szakértelem az elsõdleges fontossággal bíró döntési, mérlegelési szempont, hanem az összeköttetések, a kapcsolatrendszerek, a lobbyképesség. Ja, hogyez a korrupció melegágya lehet? Ugyan kérem, kit érdekel ez? Mit tudhatnak errõl ezek a kelet-európai jöttmentek? „Ébresztõ Magyarország!” – mondta a nyakába zúdult égi áldás után a polgári kormány elsõ embere. – Ébresztõ Európa! – mondja, nem is, kiáltja, üvölti a szocialista nagyváros öntudatos polgára az elsõ feketeleves után, innen a déli végekrõl. Bár, ahogy elnézem ezt a szerencsétlen sorsú országot, ahol a kormányfõ nyílt színen – a média kis vagy nagy nyilvánossága elõtt (itt már a jó isten se igazodik ki) – bemutathat az állampolgárainak, hogy „kapják be” vagy római értelmezés szerint, hogy „fogadják be a vasat” (vagyis dögöljenek meg), ott ez a figyelmeztetés maximum pusztába kiáltott szó marad. Egy ilyen országban nagy ívben tesznek arra, mit is akar a nép. Bár, tudja nyüveg. A pusztában – lévén nagy tér van terepakadályok nélkül – tán elég messzire elhallik a kiáltás, hogy azt emberi fülek képesek legyenek meghallani. Hogy meg is értik-e az üzenet tartalmát, az már egy más kérdés. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

105

MI A KÖZÖS BENNÜK? – avagy Mûködik-e a beígért kormányzati hátszél? –

Játékos barkóba vetélkedõre hívja most a kedves Olvasót a szocialista nagyváros öntudatos polgára, mert hát választás ide, voksolás oda, az élet azért nem áll meg, még itt Mediterrán Moszkvában sem, pedig néha napján nagyon úgy fest a dolog. Ha csak 64 szavazattal is, de Pécsett is gyõzött a Fidesz. (Igaz, összegészében baloldali maradt a város.) Azt hiszem ehelyütt is illendõ köszönetet mondani Borhidi Attila professzor úrnak, aki túl a hetedik X-en a pécsi polgári oldal emblematikus figurájaként itt nálunk Mediterrán Moszkvában járult hozzá ahhoz, hogy az ország színt váltson. Magyarország immáron Narancs-ország. Igaz, kicsit kicsi, kicsit savanyú, de azért mégis a miénk. Amolyan igazi magyar narancs. Kicsi, mert kevesen mentek el szavazni, savanyú, mert azt mutatja, hogy az emberek érdeklõdése a politika iránt megcsappant, a politikai közéletbe, a politikusokba vetett bizalmuk alaposan lecsökkent. De nem is ez az ok, ami miatt tollat ragadtam. (Itt kívánom megjegyezni, hogy modern korunk magyar fejlesztésû írópennájának a golyóstollnak felemlegetése az én esetemben teljességgel indokolt, mivel a JHF-ben a szocialista nagyváros öntudatos polgárának aláírásával végzõdõ cikkek elõször mind ezzel a praktikus kis eszközzel íródnak, majd amikor már valamennyire elfogadható formát ölt a kockás – ó pardon, négyzetrácsos – papíron elterülõ kesze-kusza betûhalmaz, szerény személyem csak ezután kezd bele a számítógép billentyûzetének kitartó püfölésébe, hogy aztán a nagy mû elnyerje végleges formáját.) 106

Szóval. Az ok, ami miatt tollat ragadtam, a legfrappánsabban a címkompozícióban is olvasható formában foglalható össze, s ha elsõ látásra nem is világos a tisztelt Olvasó számára, mirõl is van itten szó, rögtön meg fogja érteni mondandóm lényegét, ha egy kis kirándulást tesz velem a nem is olyan távoli múltba, mondjuk úgy 2002 õszére a helyhatósági (önkormányzati) választások idejéig visszamenõleg. 2002 õsze, az ország elsõ nagy elszínezõdése. Határozott vörös eltolódás volt megfigyelhetõ a színképben, s ez még közönséges földi halandók számára is észlelhetõ volt az eredmények közlése után, még spektrofotométert sem kellett igénybe venni annak a ténynek a megállapításához, hogy bevörösödtünk, cizelláltabb szóhasználattal: országos méretû bolgárkertészetünkben kivirágzott a szegfû. No, mármost az idei EP választáson az MSZP ékes bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy ami ellenzékben mûködik, nem biztos, hogy kormányzati szerepben is megállja a helyét, a gyalázkodó gyûlöletkampány megbukott. Pedig, ha derék szocialistáink visszaemlékeztek volna a 2002 õszén lezajlott önkormányzati választásokra és a felkészülésre, lehet, hogy jobb eredményt is elérhettek volna. (Bár az igazat megvallva, ezzel a teljes dilettantizmusról tanúbizonyságot tévõ, kormányzásnak a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetõ ügyintézõ ország-igazgatással valószínûleg a világ legjobb kampánystratégái sem tudták volna gyõzelemre segíteni a szegfûmintás utódpártot.) Elsõ hallásra talán hihetetlennek tûnik, de akkor az MSZP pozitív hangvételû üzeneteket juttatott el a választópolgárokhoz. Emlékezzünk csak vissza a tétképernyõkön szerepeltetett polgármesteri trojkára, amely a kormányzati hátszél fontosságát hangsúlyozva igyekezett meggyõzni a még bizonytalankodó szavazópolgárokat, hova is húzzák azt a bizonyos X-et. Most vagy az van, hogy elõzõ életeim egyikében a delphoi jósdában álltam alkalmazásban, vagy az van, hogy valamit konyítok ehhez a politika nevû baromsághoz, mert én már akkor azon keseregtem a JHF hasábjain, hogy mi lesz, ha mindenki kormányzati hát107

széllel szeretne elegánsan tova suhanni, aztán végül egymás vitorlája elõl fogják majd ki a szelet? Itt gyakorlatilag ez képzõdött meg. A szocialista bürgermeister-team-et három vidéki város polgármestere alkotta. Nyíregyháza mindig mosolygós polgármesterasszonya, Csabai Lászlóné, Mediterrán Moszkva erõs embere, Toller László (alias Don Tollerone) és végül, de nem utolsó sorban az általam csak „hídemberként” aposztrofált bajai polgármester (a nevét már elfelejtettem), aki az akkor felújított és kiszélesített bajai közúti-vasúti hídról hintette az igét. Szóval ennek a háromságnak ketteje került most ismét a rivaldafénybe. A két nagy párt között dúló médiaháború csatazajai közepette sem tudtak hangtalanok maradni a korrupció gyanúja által keltett disszonáns zörejek – hogy ezen csodás képzavarral éljek. S ezzel már el is érkeztünk a címkompozícióban feltett kérdéshez, azaz, „Mi a közös bennük? – avagy Mûködik-e a beígért kormányzati hátszél? –„ Ami a második kérdést illeti, Mediterrán Moszkva tekintetében a válasz egyértelmû: nem. Legalábbis a pécsiek semmit sem érzékelnek a dagadó vitorlákból, sõt mindinkább úgy érzik, állandó szélcsend van, a város egy jottányit sem halad elõre, pedig a kapitány oszlopos tagja a Vörös Flottának, tekintélyes személyiség, a város mégsem fejlõdik, megrekedt egy szinten. Ezek a nyavalyás beruházók is nagyívben elkerülik, a Mecsek hermetikusan (l)elzár mindent. – ahogy szoktam mondani. De hát mitõl is jönnének ezek a megveszekedett befektetõk, hiszen ide még normális út (értsd: autópálya) sem vezet, amin ide tudnának jönni, nemhogy itt még beruházzanak is valamibe? Nyíregyházáról nem tudok nyilatkozni, az ottani viszonyokat nem ismerem, bár úgy hallani, hogy ott egész jól mennek a dolgok. Mielõtt azonban a fõcímben olvasható kérdést megválaszolnánk, szeretném felhívni mindenki figyelmét egy apró, ám annál fontosabb momentumra. Csak az összehasonlítás kedvéért. A 2002. évi országgyûlési választásokon az MSZP sikerének egyik kulcsát jelentette, hogy képes volt elhitetni a választók egy jelentõs ré108

szével (minimum az ország lakosságának felével), hogy a Fidesz a Magyarországon valaha is létezett legkorruptabb és legdiktatórikusabb kormányt adta e hazának. És az emberek elhitték. Ezt is. (Lásd Orbán-bányák, mini Duce, kis Napóleon stb.) Na szóval. Mi a közös Toller Lászlóban és Csabai Lászlónéban? Az elsõ válasz kézenfekvõ, mindketten polgármesterek, ráadásul mindketten egy-egy megyei jogú várost irányítanak. Mi a közös bennük még? A válasz megint csak azonnal kínálkozik, mindketten a szegfûmintás utódpárt, a Magyar Szocialista Párt tagjai, országgyûlési képviselõk, sõt a polgármesterasszony egyben lakásügyi kormánybiztos is (ez a késõbbiekben még kiemelt fontossággal bír.). Mi van még? Ja, majd’ elfelejtettem! Mindketten fontosnak tartják a kormányzati hátszelet! És akkor a végére hagytam a legújabbat, ez a legjobb! Mindkét derék szocialistára ingatlan korrupció árnyéka vetül. De nem ám csak úgy tessék-lássék módra, pár százezer forint értékben nem bizony! Hanem mindjárt százmilliókban! Ahogyan a nép ajkán született régi mondás is tartja: „Kicsire nem adunk, nagy nem számít!” A JHF rendszeres olvasói a lap hasábjain közölt írásaimból már képet kaphattak arról, hogy magam nem igazán szimpatizálok a polgármester úr személyével, de az a nagyfokú amatõrizmus, mely most a jelek szerint bumeráng effektusként ütött vissza rá, már-már sajnálatot ébreszt bennem a város elsõ embere iránt. (Ilyenkor rögtön elõveszem a Pécsi Távfûtõ Mûvek által részemre és 35 m²-es panelkuckóm részére az önkormányzati rendeletre hivatkozva kiállított a szokásos 4-9000 forint helyett 37000 forintról szóló fûtés-melegvíz számláját és az együttérzés azon mód elillan.) 109

A mi „áldott jó” polgármesterünk ugyanis elkövette azt a gyerekes hibát, hogy (nagy valószínûség szerint) anyagi érdekeltségtõl hajtva felégetett maga mögött minden hidat. Nevezetesen elpártolt az egykor az „MSZMP Baranyai Megyei lapja” büszke titulust lapfején hordozó Dunántúli Naplótól, a Pécsi Extrát (mai nevén Pécsi Híreket) választotta a város lapjának, s ez most a jelek szerint egy igen jól sikerült leleplezõ cikk formájában átokként hullt vissza a fejére. De nem áll jobban Nyíregyháza first lady-je sem, róla ugyanis „A mi Juditunk” címmel egy dokumentumokkal alátámasztott leleplezõ kötet megjelentetését tervezik, amitõl a lakásügyi kormánybiztos és csapata máris prüszköl. A Medgyessy és Baráth gyerekek százmilliós állami apanázsaira most ne is pazaroljuk a drága idõt! Juhász miniszter úr ingatlan ügyeit se bolygassuk, van neki éppen elég baja, elvégre nem minden nap temethet hõsi halottat a Magyar Honvédség. A K&H ügy meg már mindenkinek a könyökén jön ki, a csapból is ez folyik, a vége pedig elõre megjósolható, szegény szerencsétlen Gyuszi taxis viszi majd el a balhét. Na, szóval ennyit dióhéjban Magyarország valaha is létezett legkorruptabb és legdiktatórikusabb kormányáról. Addig is, amíg megérkezik a révkalauz, örüljünk a nyárnak és élvezzük a kormányzati hátszelet! De hopp, most veszem csak észre, hisz az Aurorán nincsenek is vitorlák! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

110

„MEGÉRDEMLEM, B…K MEG!” – avagy Országimázs helyett valami más –

Állítólag ez az új image. A laza csávó, aki mindenkinek, mindenhol és mindig megmondja (vagy megmutatja) a frankót. A sármos européerrõl kialault elegáns, nyakkendõs, Armani-öltönyös üzletember képe már a múlté. Az akkor és ott, a 2002-es kampányban jó volt, mára viszont elértéktelenedett, a kormányzati dilettantizmus immáron két esztendeje tartó tökölõdése – ha tetszik – elinflálta. Most vonatkoztassunk el egy pillanatra attól a nyilvánvaló evidenciától, hogy egy jó érzésû ország jó érzésû miniszterelnöke nem int be saját honfitársainak, fõként nem akkor, ha lépten-nyomon azt hajtogatja, hogy csak egyetlen Magyarország létezik. De azon már a derék hithû és fanatikus baloldali szavazópolgároknak is illene legalább egy röpke pillanatra elmorfondírozniuk, hogy a fenébe jutottunk el odáig, hogy a jobboldal iránti szimpátiával a legkevésbé sem megvádolható bulvárlapos médiaguru Pallagi Fefe teszi szóvá a Napkelte reggeli szoclib szeánszmûsorának Kereszttûz rovatában, hogy amikor az ország megy lefelé megalázóba ezerrel, tán mégsem kéne Mallorcára menni üdülni – mint utóbb napvilágra került – valami rongyos hétszázezer magyar forintokért. Természetesen az MSZMP egykori Központi Bizottságának alosztályvezetõje, az MSZP jelenlegi egyik megmondó nagyasszonya Lendvai Ildikó elegánsan kimosdatta a kormányfõt, hogy aszongya, mér’ ne menne el, ha telik rá neki? Na ja. Másik kilencmillió nem’tom hány százezernek meg nem telik rá, Ildikó drága. 111

Különben Megyónak nincs szerencséje ezekkel az utakkal, valahogy mindig visszájára sül el a dolog. Emlékezzünk csak vissza, milyen gázos volt, mikor az áradások idején gumicsizmában mindenki a gátakon küzdött az elemekkel, az Ügynököt és b. nejét a francia Riviérán kapták lencsevégre a fotósok. Aztán jött Varadero, a koktélok hazája. Nem elég, hogy Fridi azt hazudta a jó népnek, hogy a kormányfõ még itthon van, miközben már nem volt itthon, de az akkor még elegáns sármõr szerepében tetszelgõ Medgyessy Castro karibi proletárdiktatúráját választotta nyaralásának úti céljául, mondván, hogy ott finomak a koktélok. Aki látta a Buena Vista Social Club címû, kitûnõ filmet az kaphatott némi képet arról, hogyan is élnek ma Havannában és Kubában az emberek. Ahogy mondani szokás zongorázni lehet a különbséget Varadero és Havanna munkásnegyedei között. Kuba az egyik utolsó kommunista ország, ahol még mindig uralmon van a proletárdiktatúra, és akkor az öreg Castro nyolc-tíz órás monstre tévébeszédeivel járó megpróbáltatásokról még nem is beszéltünk. No, de hát, ahogyan azt a régi, nép ajkán született bölcs mondás is tartja: suba a subához, guba a gubához. Megyó meg Kubához. A karibi térség, s benne fõként a cukornádjáról és szivarjáról híres Kuba mély nyomokat hagyhatott az Ügynökben. Az elhíresült bulin csak szivarokra elköltöttek hatvan rugót. Én ugyan nem voltam ott, de gyanítom, hogy az elvtársak nem Csongort szíttak, hanem nagy valószínûség szerint Havannát, vagy valamilyen más, efféle kategóriába tartozó füstölnivalót. Talán a kubai úttal kapcsolatosan felszínre került kommunikációs fiaskó késztette arra a Kárpátok Ciceróját, hogy ez alkalommal verbálisan is kinyilatkoztassa, idén nyáron nem utazik Európán kívüli országba. Ha már ennyire nem nézik jó szemmel külföldi nyaralásait, egye fene, itt marad a jó öreg kontinensen. Megyó olyan, mint a keljfeljancsi. Mindig visszatér a kiindulási pozícióba, mindig a talpára áll. Ha ez magától nem menne, ott a mé112

dia, amely máris visszalöki oda. Mindent túlél, mindent megúszik. Miért is? Azért, mert nincs helyette más, s ezzel a baloldalon is nagyon jól tisztában van mindenki. Annak ellenére, hogy néha összeakad a nyelve, s újabban obszcén megnyilvánulásokat is megenged magának, egyelõre biztosnak látszik a helye. Bár most legutóbb éppen Fodor Gábor, az SZDSZ ügyvivõje nyilatkozott úgy a Hír TVben, hogy itt lenne végre az ideje, hogy Megyó vegye a kalapját és eltûnjön a színrõl, mert ha marad, akkor a 2006-os esélyeknek végleg befellegzik. (Na persze kicsoda Fodor Gábor, hogy megmondja a Maszopnak mit csináljon?) Pedig az EP választáson elszenvedett vereség egyértelmûen megmutatta, hogy a választók a kormány eddigi „munkájával” elégedetlenek, a posztkommunista utódpárt polgárháborús hangulatot idézõ kampánya csak hab volt a torta tetejére. Mégis az elegáns sármõr maradt állva és – ahogyan Pali bácsi szokta volt mondani – Smith ügynök „hajtott végre menetet”. Az arrogáns – és a Népszabadság szerint is (Jó reggelt – hazudta Kovács László) – folyékonyan hazudni képes szocialista pártelnök, mint nagy idõk nagy tanúja fog eltûnni a szegfûmintás utódpárt süllyesztõjében. De térjünk még vissza néhány gondolat erejéig ezekre a fránya nyaralásokra, pihenésekre. Ha belegondolunk ezen utazások szokatlanul nagy számába (Torgyán mester és kíséretének nagy számú thaiföldi kiruccanásai a kivételek, melyek erõsítik a szabályt), arra az eredményre juthatunk, hogy ebben az egészben azért van valami. És akkor a nagy dudákról még nem is beszéltünk. Irány Szilikonvölgy! (Csak így zárójelben jegyzem meg, mindig is szerettem volna egy nagy csöcsû svéd masszõrnõt, aki megfelelõ módon leápol engemet. Talán a MeH el tudná intézni, mondjuk üdülési csekkel, vagy valami hasonló.) Szóval, a lakosságnak egy tekintélyes részét – ahogyan azt nagyon helyesen Pallagi Fefe is észrevette – rendkívüli mód irritálja, hogy a 113

jómódú multimilliomos bankárnak évente több alkalommal is módjában áll külföldön, s hozzá még ráadásul nem is a legolcsóbb helyeken nyaralni, üdülni, pihenni. Ez még nem is lenne érdekes, hiszen ez idáig még csak amolyan szimpla, a sárga irigység kategóriájába tartozó szokásos magyar „dögöljön meg a szomszéd tehene” típusú vircsaft lenne. Igen ám, csakhogy mára már odáig jutottunk, hogy immáron a szocialistapárton belülrõl is kifogásolják, hogy a miniszterelnök a hatalmas zakó után, ahelyett, hogy a dolgok rendbetételén munkálkodna, veszi a nem létezõ kalapját és b. neje kíséretében elhúz nyaralni a napfényes Mallorcára. Ahogyan azt az új image megkívánja, Megyó nem is tért ki a konfliktuskezelés és a problémamegoldás elõl, hanem azon melegében, a címben olvasható módon igazította el az elégedetlenkedõ szocialistákat. Még mondja valaki, hogy az Ügynök nem feltétlen híve a demokráciának?! Nemcsak politikai ellenfeleit küldte el a búsba, de saját elvtársaival sem tett kivételt. És amint azt most már tudhatjuk, a többit megb…hatják. Na kérem szépen, ilyen egy igazi demokrata. Mindenki megszívja, pártállásra való tekintet nélkül. Demokratikusan! (Ez egyébként a Don Tollerone által rendszeresített „A Fidesz kapja be!” formulának már egy továbbfejlesztett, haladóbb változata, melyet a szerzõ lerövidített, alkalmazkodva rohanó világunk felgyorsult élettempójához.) Rövid idõn belül már második alkalommal riogatja obszcén megnyilvánulásaival az öltönyös ember a parlamenti demokráciában és a jogállamban feltétlenül hívõ gyanútlan állampolgárokat. Érdekes módon most azonban nem jelent meg azonnal a tévéképernyõkön a bukott külügyér pártelnököt az ország házában oly bõszen és vehemensen védelmébe vevõ szocialista nagyasszony, Szili Katalin most néma maradt. Az, hogy a szocialisták rendezvényén megbántott, megsértett baloldaliaktól, hogyan kér elnézést az Ügynök, vagy 114

maga a párt, hogy ezt a szerencsétlent ültették a nyakukba, az az õ dolguk, majd házon belül megoldják. De az már aztán igazán érthetetlen a számomra, hogy a nómenklatúra elleni harc nagyasszonya, aki habozás nélkül bocsánatot kért az ellenzék nevében pártbéli fõnökétõl, az a Szili Katalin most nem tolakodik azonnal és habozás nélkül a média nagy nyilvánossága elé, hogy bocsánatot kérjen a kormányfõ nevében a nemzettõl (de legalábbis annak minimum a felétõl). A másik nagyasszonyban, az egykori MSZMP Központi Bizottságának alosztályvezetõjében, az egykori fõcenzor Lendvai Ildikóban legalább van betyárbecsület. Õ nem szégyelli, kimondja, hogy õ bizony utálja a polgári köröket, de el kell ismerni, hogy ami jó az jó, a hívek mozgósításának szempontjából a polgári köröknél jobbat eddig még nemigen találtak ki. (Higgyék meg nekem, ezúttal megfogadtam Smith ügynök tanácsát és kiéreztem a szavak mögötti iróniát, már megtanultam, hogyan kell azt. De kiéreztem valami mást is a mindig mosolygós frakcióvezetõ asszony szavai mögül. Egy enyhe csalódottságot és picike kis dühöt is, hogy a fene egye meg, ez bizony nekünk is eszünkbe juthatott volna.) Ja kérem, a spanyolviaszt nem nekünk kell feltalálnunk, mert azt már mások megtették helyettünk. A mûvelt nyugaton ugyanis, ahol nem volt ötven év államszocializmus képében megtestesült proletárdiktatúra, ott kérem szépen komoly, több száz esztendõre visszanyúló hagyományai vannak a civil szervezeteknek, a civil szervezõdéseknek. Nem kell valakinek feltétlenül párttagnak lennie ahhoz, hogy aktívan részt vehessen a közéletben, a közösség, a település életének formálásában. Persze nálunk még ez is gyerekcipõben jár. Pedig éppen itt lenne az ideje, hogy megerõsödjenek a civil szervezõdések, hiszen a globalizáció növekvõ nyomásának következtében a szubszidiaritás (az egyénhez, közösséghez legközelebbi szinten szülessenek meg az 115

egyént, a közösséget érintõ döntések) elve egyre nagyobb területeken eltûnõ félben van. Polgár az, aki felelõsséget vállal a tetteiért. A többieknek pedig, a szocialista Magyarországnak csak annyit, MSZP, mert megérdemlitek, b…tok meg! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

116

„EGYEDÜL NEM MEGY!” – avagy A KISZ-tõl a Fiatal Baloldalon át az Ifjú Szocialistákig –

„Mélyen tisztelt publikum, kéretik egy kis csend. Ki nem szökött meg eddig, most már maradjon is bent. Ülj közelébb a párodhoz, ez késõbb fontos lesz. Hogy együtt tudjunk mulatni, a tudnivaló ez, csak ennyit kell, hogy megjegyezz: Egyedül nem megy, egyedül nem megy, egyedül nem megy, ha-ha-ha-ha..." – Mi van elvtársak, csoda történt? Az MSZP meghallotta az idõk szavát? Rájöttek arra, hogy az egykori MSZMP-hez köthetõ öreg pártkáderek és harcostársak a gengszterváltás után tizenöt esztendõvel immáron inkább legitimációs koloncot jelentenek a megújulni képtelen posztkommunista érdekközösség számára, és visszahúzó erõként fejtik ki „áldásos” tevékenységüket? Az EP választás jó ürügyül szolgálhat a feltörekvõ KISZ-es nemzedék számára, hogy most már hivatalosan is megszabaduljanak az utolsó nagy bölénytõl, a jelenlegi külügyér pártelnök Kovácstól. Ráverik a balhét szerencsétlen Smith ügynökre, aki mintegy lelépési díjként vigasztalódhat azzal a havi 4-4,5 milliós fizetéssel (no meg persze a plusz juttatásokkal), amit az európai biztosi posztért markolhat fel majd az államkasszánál. És mindenki jól jár. Itthon (remélhetõleg) egy árnyalatnyival csendesebb lesz a politikai közélet, a bankár-kommunisták eltakarították az útból a folyton okvetetlenkedõ, keresztbe tévõ öreget és a dominó-elv alapján a következõ generáció 117

tagjainak mindegyike feljebb léphet egyet a szocialista párt nómenklatúrájának posztkommunista szamárlétráján. A generációváltás úgy tûnik most már elodázhatatlan a szegfûmintás utódpárt háza táján. Egyrészt csökkenne a pártra nehezedõ erkölcsi, morális legitimációs nyomás, mely az egykori PB-, KB-tagok személyébõl és múltjuk miatt az ellenzék részérõl oly gyakran éri õket. Bár az is igaz, hogy addig amíg a kormányfõi posztot egy titokszolga fõhadnagy tölti be, a parlamenti tévéközvetítések alkalmával pedig a szocialista frakció vezetõjeként az egykori MSZMP Központi Bizottságának alosztályvezetõjét láthatjuk, hallhatjuk felszólalni a Parlamentben, mint az MSZP megmondó-emberét – pardon, asszonyát –, addig nemigen lehet arra számítani, hogy az ellenzék és hazánk polgári érzelmû polgárai kitörõ örömmel és lelkesedéssel fogadnák a posztkommunisták szociáldemokrata irányultságú megújulási törekvéseit. Pedig nagyon úgy fest a dolog, hogy Timur és csapata felfelé mozdul egyet a szocialista grádicson. Most az egykori szebb napokat is megélt KISZ-es generáció ideje jött el. Mára megtollasodtak. A téesz- és tanácselnök papák, vagy pártfunkci családtagok átmentett vagyonára és kapcsolatrendszerére alapozva igazi kapitalistákká, bankár-kommunistákká váltak, akik valamiféle holdingként tekintenek az országra, mintha csak hitbizományba kapták volna Magyarország Részvénytársaságot. De az élet felgyorsult, ma már nem úgy mennek a dolgok, mint azelõtt és nagyon úgy tûnik, hogy a mi derék jó szocialistáinknak még a nép ajkán született bölcs mondásra is sikerül rácáfolniuk és az egyik holló mégiscsak kivájja a másik holló szemét. (Ha az üzlet, de legfõképpen a profit éppen úgy kívánja.) A KISZ-es generáció még be sem ült igazán a hatalomba – ahogy mondani szokták, még meg sem melegedett a seggük alatt a bársonyszék – máris ott toporog a sarkukban a Fiatal Baloldal, õket pedig az Ifjú Szocialisták serény hada követi. Õk egy „külön állatfaj”. Az igai predátorok, vagyis a ragadozók. Agresszívek és éhesek. A pénzre és a hatalomra. A KISZ-esekkel ellentétben õk még nem szedték meg 118

magukat, de már belekóstoltak a jóba, már megérezték a hatalom ízét. És hát ugye könnyû a jót megszokni. Szóval a fiatalokat már nem lehet csakúgy direktben „csípõbõl” lekommunistázni, bár ahogyan retorikai megnyilvánulásaikat hallgatom, az embernek olyan érzése támad, mintha a marxista foxi-maxin szerezték volna médiaszereplési ismereteiket. Agresszivitásuk, a demokrácia elleni nyílt támadásaik a nagy nevû elõdöknek is becsületére válna. Jól megtanulták a leckét. Minden területen, így a gazdaság területén is. Igen ám, csakhogy a Békesi László, Fekete János, Bokros Lajos nevével fémjelzett társadalom (le)építõ exportvezérelt, belsõ fogyasztást és piacélénkítést visszafogó közgazdasági iskola mára elavulttá vált, a jelen kor kihívásainak és követelményeinek egész egyszerûen már nem felel meg. Az idõ egyszerûen átlépett rajta, s ez még akkor is így van, ha a különbözõ pártpénzeken támogatott tehetségtelen közgazdászzsenik valamiféle posztkommunista nosztalgiázás ürügyén foggal-körömmel ragaszkodnak ehhez az elvetélt dogmához. Az effajta helyzetek aztán kínos szituációkat tudnak produkálni. A sikeres pénzügyi szakember (már-már azt mondhatnók, pénzügyi zseni) vezetése alatt az ország gazdasági mélyrepülésben van, nemzeti valutája a Forint bekerült a világ tíz legspekulatívabb valutája közé, amire még ez idáig nem nagyon volt példa. Igaz arra sem, hogy az államkassza – hacsak egy rövid idõre is, de – zéróra ürüljön. És akkor arra már ne is vesztegessük a drága idõt, hogy a gazdaság jó úton halad a növekedés szinte rekordokat döntöget. Igaz, az infláció is. De hát mit csináljunk, õk csak ehhez értenek, ezt tudták átadni az utódoknak is. Ja, meg még valamit! a válságkezelést! (Divatosabb kifejezéssel a válságmenedzselést.) De ha nincs válság az se baj, majd õk csinálnak egyet, hogy aztán kezelhessék. Jelzem, nekem már az is gyanús volt, hogy az osztályharc állandósult. Kérdeztem is otthon, hogy mikor gyõz már végre valaki, mert jómagam inkább a béke pártján lennék, de hát folyton csak azt hallani, hogy az osztályharc, no meg a nemzetközi helyzet fokozódik. Ezek állandóan harcolnak valakivel. Ha 119

béke van akkor is. Na ezt tudták átadni az utódoknak. A Fiatal Baloldalnak, meg persze az Ifjú Szocialistáknak. (És szegény Ifjú Kommunistákkal mi lesz, róluk mindenki megfeledkezett?) A menetrend világos, ennél világosabb már nem is lehetne: a generációváltás a bolgárkertészetben is elkerülhetetlen. Az EP választás épp kapóra jött, ráverik a balhét Kovácsra, így az öreg „kilõve” az elnöki posztról. Kósánét meg számûzik az Unióba. (No nem a szovjetbe és nem Szibériába.), Horn Gyufát pedig kiültették a kispadra, onnan aztán bekiabálhat mindenféle hülyeséget kedve szerint. A pártban egyedül az õ helyzete különleges. A Horn Gyula-díjas Horn Gyula, aki egyébként a Horn Gyufa magyar termék névadója is egyben, különleges politikai és diplomáciai mentességet élvez. Igaz, hogy õ volt az MSZP kampányigazgatója, a bukásért azonban mégsem õ a felelõs. Ahogyan az jóféle igazi sunyi politikushoz illik, õ volt az egyik, aki azonnal és oly rútul rávallott kenyeres pajtására, a sima nyelvû pártelnökre. Talán pufajkás gyökereibõl táplálkozó élettapasztalatának köszönhetõen, talán azért, hogy mentse a saját irháját, õ is egyike volt azoknak, akik azonnal ráhúzták a vizes lepedõt a megszeppent Smith ügynökre. Az már a nyilatkozataiból is kiderült, hogy derék külügyérünk már csak ideig-óráig áll a legnagyobb kormánypárt élén, de hogy ki követi majd õt a pártelnöki székben azt ma még nem tudhatjuk. (És nem tudhassuk, ahogyan az egyes szocialista körökben szokásos. A suksükölést meghagyjuk a Horn Gyula-díjas Horn Gyulának, a magyar termék a Horn Gyufa névadójának.) Az MSZP-nek változnia, változtatnia kell, különben még az is könnyen elõfordulhat – fõként ilyen dilettáns kormányzás és agresszív hangnem mellett –, hogy 2006- ban lehúzhatják magukat a fajanszon. Annak idején az MSZMP-bõl MSZP-vé alakulva a „Munkás” szót hagyták ki a nevükbõl (dolgozni már akkor se akart senki se közülük). Nesze neked szociáldemokrácia. Tisztelt baloldali szavazópolgárok! Már akkor gyanakodniuk kellett volna, hogy itt bizony csúnyán becsapják Önöket. No, de aki azt hiszi, hogy ezzel az átalakulás véget ért, 120

az nagyon téved! Ez ugyanis csak a folyamat látható, a nagyközönség elõtt lezajló része volt, a kulisszák mögött azonban igen csak hamar visszakerült a helyére az a fránya „M” betû, igaz, immáron megváltozott jelentéstartalommal. MSZMP, azaz Magyar Szocialista Média Párt. És úgy tûnik ez is lesz a veszte ennek a „kenyeret és cirkuszt a népnek” frazeológiát minden másnál jobban szem elõtt tartó, a gladiátorok mellett saját polgárait is jelképesen a halálba küldõ bemutatós miniszterelnökkel az élén álló posztkommunista szellemiségû bagázsnak, melyet pártnak még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetünk. A médiapolitizálás ugyanis csak addig mûködik, – ha tetszik – az elõadás csak addig sikeres, amíg beülnek rá a nézõk. De mi van akkor, ha már nincs pénzük, hogy jegyet váltsanak a showra? Már pedig itt most lassacskán éppen ez képzõdik meg. Az emberek nem hülyék, s még ha annak idején az iskolában matematikából nem is vizsgáztak jelesre, akkor is megélesedik az elméjük és hirtelen javulást mutatnak az aritmetikai képességeik, ha éppen a pénztárcájukban lévõ összegek felett kell dönteniük. Száz szónak is egy a vége, váltásra van szükség! Különben a létminimum alsó szélén tengõdõ kisnyugdíjasok szabad csapatai, valamint a 19.000 forinton megvásárolható Homo Kádárikuszok körében oly népszerû, a piacidegen és demokráciaellenes posztkommunista attitûdöket felvonultató kormányzási stílus látványos és tartós mélyrepülésbe torkollhat 2006-ban. De változásra van szükség a politikai játéktér túl oldalán, a polgári-nemzeti térfélen is. Az MDF 5%-os önállóságának birtokában meg van gyõzõdve arról, hogy 2006-ban is állja majd a sarat. Feltéve, ha addig ketté nem szakad. Megint csak azt kell mondanom, hogy szükség lenne arra az 5–10%-os jobboldali szatellit pártra. A Jobbiknak van is esélye rá, hogy betöltse a MIÉP megüresedett helyét az ország házában, ehhez azonban arra van szükség, hogy a politikai játszma nemzeti-polgári térfelén lévõ játékosainak mindegyike változtasson a viselkedésén. 121

A Fidesznek végre nem kellene lépten-nyomon belerúgni egy jó nagyot a Jobbikba, a srácoknak pedig itt lenne az ideje, hogy abbahagyják az idol ütlegelését. Ezt ugyanis nem díjazza a nép! Már pedig, ha valakit nem díjaz a jó nép, azt nem is juttatja be a parlamentbe. No mármost ha valamely párt érdemben is szeretne beleszólni a haza sorsának aktív formálásába, ezt legnagyobb eséllyel az Országgyûlésben teheti meg. Oda elõbb azonban be kell jutni. Márpedig ez szimpátia nélkül nem fog menni. A jó fiúk szerepében pedig a Fidesz tetszeleg mostanság, ezért velük kapcsolatban nem tanácsos kihúzni a gyufát. (Fõként nem a Horn Gyufát!) Ezzel csak azt szeretném érzékeltetni, hogy talán célszerûbb lenne együttmûködni, mint egymás torkának esni. Addig is, míg létrejön egy kívánatos együttmûködés a polgári-nemzeti oldal erõi között, néha pihenjünk meg pár percre és élvezzük a végjátékot. Mert ez itten kérem szépen reményeink szerint a vég kezdete. Legszebb öröm a káröröm. (Meg a söröm.) Vagy ahogyan D-209 a Maszop összejövetelén mondta a mallorcai útjáról õt faggató pártaktivistáknak: „B…K meg, megérdemlem!” Tudhatjuk – és nem tudhassuk, ahogyan az egyes szocialista körökben szokásos (a suksükölést meghagyjuk a Horn Gyula-díjas Horn Gyulának, a magyar termék a Horn Gyufa névadójának.) –, hogy az ember – még ha miniszterelnök is az istenadta – nem tud mindig csiszoltan reagálni. Még a végén kiderül, hogy Megyó egy csiszolatlan gyémánt! Addig is, míg ez a faragatlan alak elnyeri végsõ formáját, s bölcs útmutatásai alapján helyes irányban megyünk tovább a legközelebbi útelágazódásnál, fogjuk meg egymás kezét, s most már el se engedjük többet egészen 2006-ig, mert csak együtt sikerülhet! Vagy ahogyan a Ripacsok mondják: „Egyedül nem megy!” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

122

FORTÉLYOS FÉLELEM IZGATGAT – avagy „Engem nem érdekel az igazság, csak a tényállás –

Rá jár a rúd mostanság a bal-lib sajtóra. Elõször az ominózus Eötvös-ügy a Népszabinál, majd a Németh-ügy a Népszavánál. A forgatókönyv már jól megszokott, unalomig ismert. Vagy nem történik semmi az ügyben, ahogyan azt a Magyar Hírlap egykori párt-titkáránál Németh Péternél is láthattuk, vagy a pártállami idõket idézõen, jó szocialista ejtõernyõs módjára felfelé bukik az illetõ, ahogyan az Eötvös úr esetében is történt. Nemcsak nekem, de bizony Gulyás Istvánnak, a Hír Televízió egyik remek szerkesztõ-mûsorvezetõjének is azonnal szemet szúrt az a minimum jelzésértékû, de mindenképpen elgondolkodtató eset, amely a Népszabi egykori elsõ emberével történt. Igen, a hamisított Tellerlevél – vagy lehet, hogy pontosabb lenne, ha azt írnám, a hamisított Zeley-levél – leközlésérõl van szó. Mert hát azon azért már csak eltöpreng egy röpke pillanatra e honnak minden valamire való jó érzésû polgára, hogy a rossebbe van az, hogy azt az embert nevezik ki a MUOSZ élére, akit öt perccel azelõtt még ugyanennek a szervezetnek az etikai bizottsága ítélt el egy eleddig a hazai sajtó történetében példátlan disznóság elkövetéséhez történõ tevõleges hozzájárulásért. Arra meg már ne is vesztegessük a drága idõt, hogyan reagálta le a MUOSZ nagy fehér varázslója az esetet, hogy aszongya Eötvös úrnak is jogában áll bizonyos idõközönként megbotlania. Na ja, hát persze, hogy joga van megbotlania, csak akkor nem kellene forszí123

rozni, hogy õ legyen az újságíró szervezet fõmuftija. Különösen azért nem, mert az újságírói hivatás felelõsségteljes hivatás, e hivatás szakszerû gyakorlóit tömörítõ szervezetnek pedig különösen ügyelnie kellene arra, hogy annak élén minden tekintetben fedhetetlen és nagy elismertségnek örvendõ személy álljon, márpedig most Eötvös úr személyében gyanítható, hogy ezen kívánalmaknak nem tesz eleget a Szabad Nép utódlapjának egykori fõszerkesztõje. Nem tehetek róla, de nekem megint csak Clinton elnök egykori igazságügy-miniszter jelöltje jutott az eszembe. Az illetõ hölgy azon bukott meg, hogy – ha jól emlékszem, egy Puerto Rico-i – bevándorló asszonyt foglalkoztatott, bejárónõi státuszban. Mint utóbb kiderült, a karibi segédszemélyzetnél valami nem stimmelt, asszem nem volt zöld kártyája, vagy valami ilyesmi. És senkit nem érdekelt, hogy munkát ad annak a szegény asszonynak. Azt mondták az amerikaiak: Kedves hölgyem, ön igazságügy-miniszter akar lenni in USA? Az igazságügy-miniszter a törvény legfõbb õre kell, hogy legyen, neki kell leginkább betartania és betartatnia a törvényeket. És akkor ön mindjárt az elején egy ilyen apróságon elkaszálja magát? Hopp, és máris ugrott az igazságügy-miniszteri bársonyszék. És ez ott kérem, a messzi Ámerikában így természetes. De térjünk vissza fatornyos kis hazánkba. Szóval, nem megy jól mostanság a bal-lib sajtónak, gondolták kiköszörülik a csorbát, kiegyenlítik a média-erõviszonyokat, meghosszabbították a vadászszezont. Rámentek az igazi nagyvadakra. De legalábbis figyelmeztetõleg megsuhintották a médiakorbácsot, hogy mindenki tisztába jöjjön vele, ki is az úr a háznál. (A jóságos Lenin elvtárs visszadobta a labdát a gyerekeknek, holott közibük is lövethetett volna!) Elõször a Sajtóklub tagja, a Demokrata fõszerkesztõje került a célkereszt közepébe, majd a polgári oldal, de talán a teljes hazai újságírás legkitûnõbb tollú oknyomozó újságírója, a Magyar Nemzet fõmunkatársa, Torkos Matild. Lovas István talán azért marad ki a szó124

rásból, mert éppen szabadságát tölti, ki tudja? Bayerhez meg talán azért nem mernek hozzányúlni, mert mûsora van a Hír Tévén péntekenként és az azért már mégsem venné jól ki magát, hogy egyik napról a másikra valaki csak úgy eltûnne a képernyõkrõl. Nemcsak azért ragadta meg a figyelmemet a Wekler-ügy, mert Torkos Matild az egyik kedvenc zsurnalisztám, de maga a bírósági eljárás és annak magyarázata, úgy éreztem valahogy nem összeegyeztethetõ az egészséges jogérzékkel. Cserni bíró alcímben is olvasható kinyilatkoztatása, miszerint õt nem érdekli az igazság, õt csak a tényállás érdekli, nos ez számomra meglehetõsen aggályos. Egy biztos, Cserni bíró kimondott gondolata valószínûleg elhangzása pillanatában szállóigévé vált, gyaníthatóan sokszor és sok helyütt fogunk még találkozni vele a magyar média gondterhelt felhõkkel tarkított horizontjának egén, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Hangsúlyozni szeretném, hogy nem vagyok sem jogász, sem ügyvéd, sem semmilyen jogi végzettséggel nem rendelkezem. Rendelkezem viszont egészséges jogi- és igazságérzettel, morállal, erkölcsi és etikai érzékkel, s ezekbe a tényállást az igazság fölébe helyezõ kijelentés sehogy sem illeszthetõ bele anélkül, hogy a demokratikus jogalkotásba és az ártatlanság vélelmébe vetett hitet ne rombolná porig. Ha valaki látta Woody Allen „Agyament Harry” címû nagyszerû filmjét, akkor emlékezhet arra, hogy a fõhõs (vagyis Harry, azaz Woody Allen) utazást tesz a pokolban. Az õt kalauzoló fõördög idegenvezetése során úgy mellékesen megemlíti, hogy az ügyvédek külön szintet kaptak a katlanban. Most kezdem érteni, hogy miért Sem egy bíró, sem semmilyen más jogvégzett ember sem mondhat olyant, hogy õt nem érdekli az igazság. Végül is a végsõ tényállás, az ítélet az igazság alapján kellene, hogy megszülessen. A józan mezõgazdasági dolgozói ész azt mondatja az emberrel, hogy csak és kizárólag az igazság alapján hozható helyes és igazságos ítélet. Már abban az esetben, ha az igazságra fény derülhet. De vajon mi történik abban az esetben, amikor a tekintetes bíróság nem óhajtja, 125

hogy kiderüljön az igazság? Pontosabban nem ad módot és lehetõséget a bizonyítási eljárás lefolytatására. A Wekler-ügy kapcsán felmerült bennem a kérdés, mennyit ér az ártatlanság vélelme? Még pontosabban, meddig tart az ártatlanság vélelme? Megjelentek a sajtó nagy nyilvánossága elõtt bizonyos állítások, melyek kétségkívül alkalmasak arra, hogy az országgyûlés egyik alelnökének jó hírén foltot ejtsenek. No, mármost Cserni bíró megállapította, hogy ebben az ügyben az országgyûlés alelnöke nem mint közszereplõ, hanem mint egyszerû honpolgár van jelen, így ebben az esetben nem mérvadó az Alkotmánybíróság azon rendelkezése, miszerint a közszereplõk esetében mindig sort kell keríteni a valóság (és tegyük hozzá rögtön, az igazság) bizonyítására. Aha, értem már. Szóval ha nem közszereplõ az illetõ, csak egy egyszerû átlagos igavonó barom státuszban leledzõ állam-, vagy inkább álompolgár, akkor az ilyen és ehhez hasonló esetekben kizárólag a tisztelt bíróság és azon belül is a bíró hatáskörébe tartozik, hogy az igazság napvilágra derüljön-e, avagy sem. De mi van akkor, ha ez az illetõ közszereplõ, akirõl most kiderült, hogy jelen ügyben mindössze egy közülünk, egy átlag magyar állampolgár, mégis elkövette mindazt a disznóságot, mellyel az újságíró a (tettestárs) asszony által rendelkezésre bocsátott „bizonyítékok” és „tanúk” alapján vádolja õtet? A „bizonyítékok” és „tanúk” szavakat azért használom idézõjelesen, mert nem vagyok jogvégzett ember, így annak sem vagyok tudatában, hogy mikortól számít valami bizonyítéknak és mikortól számít valaki tanúnak, és mikor állhat elõ olyan helyzet, hogy a tisztelt bíróság és azon belül az ítélkezõ bíró dönti el, hogy mit tekint bizonyítéknak és mit nem, kit tekint tanúnak és kit nem. De térjünk vissza még néhány gondolat erejéig az imént feltett kérdésre. Mi van, ha mégis igaz mindaz, amit a Magyar Nemzet hasábjain Torkos Matild megjelentetett, és amit orvosi látleletekkel, 126

eskü alatt vallomást tenni kész tanúkkal tud bizonyítani (már ha hagyják neki)? Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a törvény által szentesítve, hivatalos formában, a jó hírnévre való hivatkozással hazudhatunk? Pontosabban elhallgathatjuk az igazságot? Becsaphatjuk magunkat és az egész társadalmat? A hazugság szót azért használtam, mert az én értelmezésemben, ha a jó hírnévre való hivatkozással úgy teszünk, mintha nem történt volna semmi, holott mégis csak megtörtént, akkor becsapjuk magunkat, hazudunk magunknak. Hiszen, ha megtörténtek azok a dolgok, melyekkel a volt nej és az oknyomozó újságírónõ vádolja a közszereplõi státuszából átmenetileg felmentett politikust, akkor bizony ki kell mondanunk, hogy a jó hírnév, mint olyan, itt bizony menetet hajt végre, de legalábbis mindenki tisztába jöhet azzal, hogy a leírtaknak mégis csak van valós alapjuk. Ez egy fajta önvédelmi reflexe a társadalomnak abban az irányban, hogy a közélet szereplõinek mégiscsak valamiféle jó példával kell(ene) elöl járniuk a pórnép számára, nem pedig kizárólag csak az anyagi meggazdagodás és gyarapodás magasztos ugyanakkor kizsigerelõ eszméjét szem elõtt tartania. De mi van akkor, ha a tekintélyre a jó hírnévre és még a jó ég tudja mire való hivatkozással nem derül fény az esetleg elkövetett igazságtalanságokra? És nem azért nem derül ki, mert a felvonultatott „bizonyítékok” vagy „tanúk” nem voltak eléggé meggyõzõek vagy bizonyító erejûek, hanem azért nem, mert a valóság bizonyítására sor sem kerülhetett! Ha valami nem kerül napvilágra, aminek bizony napvilágra kellene kerülnie, akkor az olyan, mintha nem is lenne. Felmerül egy másik kérdés is, mely bennem azonnal megfogalmazódott, amikor elõször hallottam a hírt, aztán a Hír Tv esti kerek-asztal beszélgetésében még inkább fokozódtak az én aggályaim: Mi alapján dönt a bíró, mi alapján hozza meg az ítéletet? Cserni bíró kijelentésébõl én azt szûrtem le, hogy a tényállás, s nem a valóság alapján döntött. Azért merem ezt így nyíltan leírni, kockáztatva azt, hogy esetleg magam is Cserni bíró ítélõszéke elõtt végzem, mert hi127

szen az igazságot – ha tetszik a valóságot – nem ismerhettük meg, legalábbis a tisztelt bíróság semmiképpen sem ismerhette meg, hiszen nem hallgatta meg mindkét felet, hiszen a valóság bizonyítására szolgáló eljárás nem folyt le, a „bizonyítékokat” nem mutathatták be, a „tanúkat” nem vonultathatták fel. Mint már az elején említettem volt, nem vagyok sem jogász, sem ügyvéd, sem semmilyen jogi végzettséggel nem rendelkezem. De! Cserni bíró helyében – mint ahogyan nem vagyok a helyében – csak megkérdeztem volna drága jó Matildunkat, ugyan mondjon már néhány keresetlen szót a tekintetes bíróságnak, mi alapján jutott arra a végkövetkeztetésre, hogy õnéki a Nemzetben föltétlenül meg kell jelentetnie azt az ominózus írást, mely minden kétséget kizáróan alkalmas Wekler képviselõ úr jó hírének csorbítására, hovatovább megrágalmazza eme köztiszteletben álló úriembert. Mert hát ugye azt azért senki sem gondolja komolyan, hogy ilyet az ember csak úgy kiszop a kisujjából? De nem! Cserni bírót az igazság nem, csak a tényállás érdekli. Tehát nem az a lényeg, hogy valaki elkövetett-e valamit, s ez aztán a bizonyítás során kiderül, vagy nem, hanem az az elsõrendû szempont, hogy maga az ügy árt-e valaki jó hírének. Ez számomra két okból kifolyólag is rendkívül aggályos. Egyrészrõl azért, mert ezen a sémán haladva ezentúl gyakorlatilag senkit nem lehet megvádolni semmivel (ha igaz, ha nem), hiszen a megvádolt egyén hivatkozhat arra, hogy ez árt a jó hírének. A másik, ami miatt nem mehetünk el szó nélkül az eset mellett az, hogy ha tényleg „sáros” valaki az ellene felhozott vádakban, a jó hírnévre vagy éppen rágalmazásra való hivatkozással ki lehet bújni az igazságszolgáltatás felelõsségre vonása alól. Nem derül fény az igazságra, így gyakorlatilag a társadalom azon része, amely valamilyen módon érintkezésbe kerül az adott személlyel, még kárt is szenvedhet. (Jelen esetben például Reisz Terézia szenvedhet anyagi kárt. Mert mi van akkor, ha a valóság bizonyítása során az orvosi látleletek és a fel128

vonultatott tanúk meggyõzik arról a bíróságot, hogy mégis az asszonynak volt igaza, neki járna kártérítés, ehelyett most két millert kicsöngethet volt férje urának.) A Bencsik-ügy és most a Torkos Matild lemeszelésére tett kísérlet után még az újságírók véleménynyilvánításának és a sajtó szabadságának a kérdésköre is megérne egy misét. A jelek mindenesetre nem túl bíztatók. Én eddig úgy tudtam, hogy mindenkit, még a legelvetemültebb sorozatgyilkost is megilleti az ártatlanság vélelme, vagyis amíg minden kétséget kizáróan be nem bizonyítják róla, hogy bûnös, addig ártatlannak kell tekinteni. Igen ám, de mi van abban az esetben, ha a bizonyításra, mely fényt deríthetne arra, hogy a vádlott bûnös vagy ártatlan, egész egyszerûen nem kerül sor? Az ügyész mond valamit, a bíró rábólint, majd hasra üt és dönt? A minap láttam a Hír Tv-n Szaddam Husszein bírósági meghallgatásán készült felvételeket. A híradások szerint a volt diktátor néhányszor leküldte megalázóba a nála jóval fiatalabb bírót. Szlobodan Milosevics saját maga látja el védelmét, pedig õt háborús bûnökkel és népirtással vádolják. Még õ is elõadhatja a maga igazát. De hivatkozhatnék – irodalmi példákra is. Itt van példának okáért a széles tenyerû Fejenagy, a helybeli lágyszívû kántor düh teljes dögönyözõje, kit a dús képzeletû nép költõileg elnevezé a Helység Kalapácsának. Még õ is próbált uralkodni magán, mikoron elragadta a hév, s az indulat a Szemérmetes Erzsók ivójában, meghallván a bibliamoly áhítattal átszõtt szerelmi vallomását a korcsmárosné asszonyság felé. Még õ is tiszteletben tartotta az ártatlanság vélelmét (legalábbis darab ideig). Mert amikor „A széles tenyerû Fejenagy Ki már belefáradt A példaadásnak kedvéérti Földhözütésbe, Ezeket szuszogá: 129

Beszéljen, kántor uram! Mentse magát, Meghallgatom én az okos szót Minden idõben… Mentse magát.” Fortélyos félelem izgatgat. Egyelõre még nem igazgat, csak szeretne. Reméljük 2006 után már nem lesz lehetõsége erre. Bár, mostanság, amikor Lamperth Mónika már a középiskolásoknak tart osztályfõnöki órát, melynek egyik legfontosabb momentuma az ellenzék álságos magatartásának órákon keresztül történõ ecsetelése, minden okunk meg van az aggodalomra. Én a belügyminiszter-asszonnyal ellentétben azt tanácsolnám a fiataloknak, hogy NE a szocialistákat válasszák, mert posztkommunista kutyákból nem lesz szociáldemokrata szalonna. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

130

RÉGI DICSÕSÉG – avagy Gondolatok a hazafiasságról, nemzeti öntudatról, hazaszeretetrõl és egyéb más idejét múlt ócska dolgokról –

Nagy tisztelet övezi a nemzeti lobogót az Egyesült Államokban Az amerikai polgárok hatvannyolc százaléka tart otthon nemzeti lobogót; amelyet sokan ki is tesznek a kertben, a bejárati ajtónál, vagy az ablakban. A csíkos-sávos amerikai zászlót nagy megbecsülés és tisztelet övezi (elégetése bûntettnek számít), olyannyira, hogy még beceneve is van: Régi Dicsõség. Nos, e csíkos-sávos Régi Dicsõséget a 2001. szeptember 11-i merénylet óta különösen sokan keresik és vásárolják. Olyan nagy lett a kereslet a nemzeti zászló iránt, hogy az amerikai gyártók már nem is bírják az iramot; a piacon megjelentek a külföldi cégek is, s a hazaiak most azért sürgölõdnek a Kongresszusban, hogy elérjék: ne lehessen „made in USA” –emblémával ellátni az import-portékát, s a zászlókon, igenis jelöljék meg a külföldi eredetet! Minderrõl a Wall Street Journal ír, tudósítva egyúttal arról is, hogy Atlantában a július 4-i nemzeti ünnepen nyitották meg a Hazafiság Nemzeti Múzeumát. Forrás: MNO

Ennyi a hír. 68%! Ez azt jelenti, hogy majd’ minden hetedik amerikainak van egy saját, külön bejáratú csillagos sávos lobogója. Nálunk meg már abból is éktelen nagy baj származik, ha néhány „elvetemült” és „szélsõséges” elem délutáni sétájához –éppen egy szimpátiatüntetésre 131

tartva –nemzeti trikolórral glasszál az utcán. Jobb esetben csak megállítja a rendõr és igazoltatja, rosszabb esetben megbilincseli és elõállítja. hogy milyen indokkal? Teljesen mindegy. Míg a rabomobil beér az õrsre vagy a helyileg illetékes kapitányságra, addig az sk. bilincselõ ales (az alezredes kifejezés rövidítése az erõszakszervezetekben használatos szakzsargonnak megfelelõen), a „parkettás” vállapot viselõ elöljáró, aki szerint a bekapcsolva felejtett videokamera által készített vágatlan felvétel túlságosan elfogult, szóval õ egész biztosan ki fog majd találni valami jó indokot, mondjuk a közrend megzavarása, a forgalom akadályozása, vagy valami effélét. Bezzeg az amik! Ezek a tetves, rohadt kapitalisták! Nem elég, hogy az otthonaikban is tartanak minimum egyet a nemzeti lobogójukból, nem átallják ráfesteni azokra a nyavalyás Harley-Davidsonjaikra, a gyalogosok némelyike pedig azzal borzolja a kádárizmus központilag kézi vezérelt médiáján szocializálódott baloldali érzelmû honpolgár idegeit, hogy dzsekijének hátán díszeleg az amerikai zászló, s hogy tetézze a bajt, õ ebben még ki is mer menni az utcára! És tudják mi a legfurcsább az egészben? Ott a kutya sem szól ezért, nemhogy a rendõr. Persze Amerika egy más világ. Ja kérem szépen, ott a magántulajdonnak is tisztelete van ám! Ha például én farmer lennék Amerikában és valami idegen váratlanul és hívatlanul betévedne a földemre és a felszólításom ellenére sem távozna onnan foghatnám a puskámat és azzal kergethetném el onnan. Igaz, ha például én farmer lennék Amerikában a sublótban egész biztosan tartanék legalább egy winchestert (nem a számítógép merevlemezére gondolok), csak úgy a biztonság kedvéért. (De mivel nem vagyok farmer Amerikában, így felkészülendõ a baseballütõkkel felfegyverzett szocialista aktivisták elleni küzdelemre, marad nekem a szamurájkard.) Szóval, az amiknál sok minden más mellett a nemzeti öntudat is megvan. De amúgy istenesen. És mi van meg nekünk? 132

Nekünk itt van a mi drága Mónikánk. Most, hogy beköszönni készül a nyárra oly jellemzõ politikai uborkaszezon, a mi szeretve tisztelt belügyminiszter-asszonyunknak is csöppet több szabadideje támadt. Le is ruccant a csillebérci táborba, ahol – ki tudja, tán a PR-csapat egy hirtelen ötletétõl vezérelve – rendhagyó osztályfõnöki órát tartott középiskolásoknak. (Nem is tudtam, hogy Lamperth Mónikának tanári diplomája is van!) Hát mit mondjak? Legszívesebben nem mondanék semmit, de ha már a kedves Olvasó vette magának a fáradságot, hogy kézbe vegye a lapot, vagy letöltse a netrõl, valamit mégiscsak illendõ lenne hozzáfûzni az eseményekhez. Szóval. Rendhagyó osztályfõnöki óra. Ez még elmenne úgy ahogy – sok szódával, ahogyan azt a nép ajkán oly bölcsen meg szokták jegyezni az efféle kínos szituációk kapcsán – csak hát a jelek szerint a mi szeretve tisztelt belügyminiszter-asszonyunk bizony összekeverte a szezont a fazonnal. Mert teszem azt, ha arra buzdítaná a fiatalokat, hogy érdeklõdjenek a közélet, a politika, a parlamentáris berendezkedés felõl, legyenek öntudatos polgárai e honnak, akkor én lennék az elsõ, aki odaállna mellé és hangosan éljenezne, hogy na végre, ez igen, valami ilyesmit várna az ember egy belügyminisztertõl, még ha szocialista is az illetõ. Még az is belefér a dologba, hogy arra buzdítsa a fiatalokat, menjenek el szavazni, elvégre minden polgárnak ki kell vennie a részét hazánk sorsának alakításából, még ha azt csak a ráesõ egyetlen szavazat erejéig is teszi meg. De az már semmiképpen sem fér bele, hogy a belügyminiszter bármiféle tanácsot is adjon, hogy kire szavazzon az a fiatal, ha már egyszer vette magának a fáradságot és felemelte a seggét abból a rohadt tévénézõ fotöjbõl, vagy éppen felállt a (kakaó-biztos) számítógép monitorja elõl. Az meg aztán egészen biztosan nem fér bele, hogy az a bizonyos rendhagyó osztályfõnöki óra másból sem áll, mint az ellenzék (s persze a Fidesz) állandó szapulásából. 133

A szemmel láthatóan unatkozó fiatalok elõtt Mónika többek között a Fidesz álságos viselkedésérõl is ejtett néhány keresetlen szót. Nagy tisztelettel hadd kérdezzem meg: véletlenül nem az a viselkedés volt álságos, amit a belügyminiszter-asszony rendezett Csillebércen? Ezt a kérdést csak azért vetettem fel, mert ha jól emlékszem pont az MSZP volt a leghangosabb szószólója annak, hogy a politikát minden körülmények között távol kell tartani az iskoláktól és a munkahelyektõl. Lehet, hogy a csillebérci tábor az ifjú szocialisták pártkatona-képzõ kudovikájaként funkcionál újabban? Nem tudom. Mindenesetre a fiatalokat felelõs gondolkodásra, aktív közéleti, politikai érdeklõdésre nevelése és a pártszimpatizánsok toborzása között óriási különbség van. No, többek között ezért is mondom én azt, hogy elsõsorban nem a lóvé – pontosabban annak hiánya – az, ami miatt soha a büdös életben nem érjük utol a világ gazdagabbik felét. Nem. A kommunizmusban, a pártállami proletárdiktatúrában gyökeredzõ kicsinyes, korlátok közé szorító szemléletmód az, mely nem teszi lehetõvé, hogy elõre mozduljunk. És ez csak nagyon lassan változik majd. Addig amíg itt él velünk Kádár népe, az a generáció, amelyik a Smith ügynök-féle „Merjünk kicsik lenni” minimalista doktrínát tekinti megkérdõjelezhetetlen dogmának és akiknél a Nemzet, mint olyan nem, csak internacionalizmus létezik, addig sok jóra nem számíthatunk. De addig sem, amíg a régmúlt módszereket visszaidézõ posztkommunistákhoz szemrebbenés nélkül oda dörgölõdzõdõ, magukat liberálisként aposztrofáló egykori szalonellenzékbõl mára kozmopolita világpolgárokká avanzsált szûk budapesti belvárosi elit és az általa dirigált törpepárt a súlyánál jóval nagyobb befolyással és hatalommal bír, mind a kormányzatban, mind pedig a médiában. Az oktatásról és a kultúráról már nem is beszélve. A mindig becsapható, mindig megvezethetõ Homo Kádárikusz, és az általuk oly imádott posztkommunista vezetõik a fejlõdés valódi kerékkötõi. Miközben a 3,60-as kenyér, a nadrágszíj-telkeken álló 134

Ikarusz kasztnikból készült bódék után nosztalgiáznak, nem veszik észre, hogy az idõ és a történelem túlhaladta õket. A kapun belüli munkanélküliség egyénre gyakorolt jótékony ellustító hatása, az irdatlan hitelfelvételekkel mesterségesen fenntartott szocialista jólét kora lejárt, mint ahogyan végérvényesen eltûntek a sör-virslis május elsejék és a proletariátus tobzódásának fénykorát jelentõ, sokszor Szalon sör orgiákba fúló egykori bányásznapok is. Nekik teljesen idegen ez a mai vadkapitalista világ. A piacgazdaságban a melósnak keményen meg kell dolgozni mindenért, semmit sem adnak ingyen. A piacgazdaságban ingyen ebéd nincs, mert azt valakinek (valamibõl) ki kell fizetnie. A piacgazdaságban senki sem nélkülözhetetlen. A piacgazdaság, ahol úgy tûnik a Magyarország Részvénytársaság igazgatótanácsát jelenleg is pénzelõ multik adják majd a legnagyobb pofont a baloldali érzelmû embereknek akkor, amikor végre elérik majd azt, hogy áruházláncaik teljesen szakszervezetmentes övezetekké váljanak. Akkor aztán a nem megfelelõ munkaerõt, vagy a minimumbérért foglalkoztatott elégedetlen melóst azonnal kirúghatják majd úgy, hogy a lába se érje a földet. A helyébe azonnal akad tíz másik. Szóval nekik, Kádár népének, akik idén is kimentek a sírhoz, nekik idegen ez a mai piacosodott világ. Se megszokni nem tudják, se megszökni nem tudnak belõle. Ez az õ végzetük. Még ideig-óráig álltatják magukat, fenntartják az illúziót, hogy az egykori elvtársaikból mára multimilliomossá avanzsált pártaparatcsikok valójában õ értük vannak ott a Parlamentben, de aztán újra meg újra keserûen csalódnak, amikor sokadszorra kell azzal szembesülniük, hogy megint becsapták õket. Az idõk azonban – ha lassacskán is –, de itthon is változnak. Mindig egy kislépéssel elõre! A posztkommunista, késõ kádári szocializációval bíró politbüróra oly jellemzõ kézi vezérléses hatalomgyakorlás tervutasításos rendszere egyelõre még tartja magát, bár egyre nagyobb hibaszázalékkal dolgozik. A szabadrablásnak nevezett folyamat, melyet egyes bal-liberális körökben nem is oly rég még az erede135

ti tõkefelhalmozás egy sajátos vállfajaként aposztrofáltak, ma már nem megy annyira zökkenõmentesen, mint akárcsak néhány esztendõvel ezelõtt. A sajtó, a média most már nem siklik el oly könnyedén egyes ügyek felett, a civil társadalom is egyre többször és egyre hangosabban hallatja a hangját. Nagyon úgy néz ki, hogy sokaknak elege lett ebbõl a tutyimutyi kormányzásból, amely amellett, hogy végtelen szervilizmusával a szolgalelkûség Csimborasszója, a hatalmas hitelek felvételével, mely a kádári idõkhöz hasonlóan a termelés, a gazdaságélénkítés, a beruházás-ösztönzés helyett az életszínvonal mesterséges fenntartására megy el, végérvényesen romlásba dönti az országot. A bulvárlapok némelyike próbálja menteni a menthetetlent. (Nem véletlen, hogy állandó szereplõi a Nap-keltének a PallagiBánó-Riskó hármas.) Itt van példának okáért mindjárt az ominózus autópálya-építkezések (pontosabban azok hiánya, lassúsága) ügye. Nemrégiben cikk jelent meg az egyik bulvárlapban, a horvát autópálya-építkezésekrõl, hogy aszongya fantom autópálya van, mer’ amit leközöltek, hogy megépült az tulajdonképpen még nincs is kész. (Megint a régi vicc jut eszembe, amikor az egérke az elefánttal együtt kel át a hídon és a kis szürke odaszól a nagy szürkének: – Hallod, hogy dübörgünk?) Szóval azt gondolom, hogy itt érdemes megállnunk egy polgári szóra! Az idegenforgalom illetékességi körébe tartozó egyik horvát tisztviselõtõl a Hír Tv-nek adott telefoninterjújában hallhattuk, hogy az elõzõ horvát kabinet 163 kilométer sztráda megépítését vette tervbe, míg a következõ kormány 177-et. Ezt csak azért tartom fontosnak, mert kb. ez a realitás, nem pedig holmi számdobálózás, kilométerlicit, 420 meg 800 kilométerekrõl szóló mese. (Mint utóbb kiderült, nálunk is „csak” maximum évi 110 kilométer autópálya tudna megépülni, az is csak abban az esetben, ha min136

den hadra fogható útépítõ kapacitás ezen dolgozna az országban. Csak már épülne végre!) Visszatérve a horvátokhoz. Az valóban igaz, hogy nem készült el teljesen minden szakasz, van ahol csak kétsávos (nincsenek még segélykérõ telefonok, benzinkutak az út mentén) vagy csak autóút, de déli szomszédaink úgy gondolkodtak, hogy az idegenforgalom és a turizmus érdeke az elsõ, ezért minél hamarabb átadták ezeket a szakaszokat is, hiszen számukra elsõdleges fontossággal bírt, hogy a Horvátországba látogató turisták minél gyorsabban és lehetõleg jó minõségû utakon juthasson el a tengerpartig. És bejött nekik! Ja és még valamit! Az egyik szakasz valami két héttel késõbb lett kész a tervezetnél, lemondott az autópálya-építõ cég fõmuftija. (Nálunk ez elképzelhetetlen lenne.) Fónagy miniszter úrtól, az Orbán-kormány közlekedési tárcájának elsõ emberétõl azt is megtudhattuk, hogy horvát barátainknál azért biztosítható az autópálya-építés prioritásának kormányokon átívelõ folyamatossága, mert ott a sztrádákat egy állami cég építi, meghatározott ütemterv szerint. Azt már csak én teszem hozzá, hogy valószínûleg nem tökölnek annyit holmi tendereztetéssel meg versenykiírással sem, amelyrõl mára már kiderült, hogy sok máshoz hasonlóan ezek sem (úgy) mûködnek kis hazánkban, mint máshol, mondjuk a mûvelt világ gazdagabbik felén. Ott ugyanis nem ekkora a korrupció. Szóval, ha az ember egy pillantást vet a horvátok fejlõdésére, s azon belül is az autópályák földbõl kinövesztésének gyakorlatára, megállapíthatja azt a nyilvánvaló alaptételt, hogy az egészséges nacionalizmusnak bizonyos minimum szintjére minden nemzetállamnak szüksége van. E nélkül egész egyszerûen halálra van ítélve. De mi van nálunk? Az Orbán-kormány nemzeti cégeket, vállalkozásokat helyzetbehozó autópálya-építési gyakorlatát leszarozó szocialisták hatalomra kerülése óta a kilométerenként kb. egymilli137

árdba kerülõ sztráda tarifája mára felment kb. hárommilliárdra – ez mintegy 200%-os növekedést jelent –, a pályázaton résztvevõk közül pedig jó néhány ellen vizsgálatot indított a Gazdasági Versenyhivatal kartellbe tömörülés vádja miatt. No ennyit arról, hogy a pályáztatás az egyedüli törvényes és járható út. (Csak nem a kiskapuk országában.) A sztrádákkal kapcsolatos másik közröhej – fõként a horvát gyakorlatot látva –, hogy tíz meg tizenöt kilométereket pályáztatnak meg. Könyörgöm, ilyen tempóban mikorra érnek el a határig a hazai autópályák? Gyaníthatóan soha a büdös életben. De legalábbis én már azt nem fogom megérni. Sok évvel a Bokros-csomag után keserû déjá vu érzéssel válik a Napnál is világosabbá mindenki számára, hogy ez a posztkommunista érdekközösség – most már egy párton kívüli titokszolgával az élén – semmi máshoz nem ért, csak a kádári proletárdiktatúra alatt Moszkvában kitanult ország legatyásító elvtársi vircsafthoz. És akkor a fiatalokkal együtt válasszuk õket, a szocialistákat? Ha most Dé Kétszázkilencessyhez (copyright by id. Miskolci Ferenc, Nagymaros) hasonlóan magam is bankár-kommunista miniszterelnök lennék, azt mondanám: Egy nagy lóf…t! De hál’ istennek nem vagyok az, így talán konszolidáltabb formában úgy fogalmaznék, ahogyan azt az egyik elektronikai áruházlánc is teszi jelmondatában, hogy aszongya: „Mert hülye azért nem vagyok!” A változás kedvezõ szele azonban nemcsak a gazdaság területérõl kezdte el kisöpörni a pártállami múlt áporodott, dohos levegõjét. Mozgolódik, szervezõdik a civil társadalom is. Bizonyos szerény elmozdulás a médiában is megfigyelhetõ. A jelek szerint, ha egyelõre még csak szerény mértékben is, és nagy valószínûség szerint inkább jól felfogott üzleti érdekbõl, mint hazafias kötelességbõl, de a nép által egykor csak Lenin-Tv-nek becézett TV2 mintha nyitna a polgári oldal felé. Talán rájöttek arra, hogy az 138

RTL-lel folytatott kíméletlen médiacsatározásban végképp alulmaradhatnak, hacsak nem szereznek maguknak új nézõket, hirdetõket. Mindenesetre pozitív jel, hogy a D–209-es tartótisztjével készült beszélgetést manipulatív módon megvágó Svábynál is kiverte a biztosítékot a Megyó soproni pantomim elõadása után kirobbant kazetta-ügy. Egy másik biztató jel, hogy Bencsik András, a Demokrata elsõ embere nem mond le fõszerkesztõi tisztérõl. Nem adja meg ellenfeleinek azt a szívességet, hogy megtörik a rá nehezedõ nyomás súlya alatt. Végre merjük hallatni a hangunkat! Végre merünk visszavágni! Nem agresszíven, alpári módon, nem mocskolódva, ahogyan azt sok esetben a másik oldal tette, hanem intelligensen, a törvény adta kereteket kihasználva. Ezért volt rendkívül szórakoztató számomra a Sajtóklub július 9-i adása, melynek Torkos Matild, a Magyar Nemzet, de talán nyugodtan mondhatom Magyarország elsõ számú oknyomozó újságírója volt a vendége. Lovas István, a mûsor moderátora alig tudta türtõztetni magát felháborodásában és az õ szavaival élve, bizony Bencsik András is kaparta néha a kanapét, amikor látták, hogy a mi drága jó Matildunk milyen rezignált nyugalommal kommentálta a bíróságon történteket. Persze az is lehet, hogy Lovas István a népi naivitás gyönyörû szép megnyilvánulását látta Matild higgadt, nyugodt, tárgyszerû okfejtésében, amikor is a zsurnaliszta hölgy arról gyõzködte a többieket, hogy õ a maga részérõl feltétlenül hisz a független magyar bíróságban. Meg is kérdezte Lovas az újságírónõtõl, tisztában van-e azzal, hogy milyen országban él. Mindezeken túl azonban érdemes elgondolkodni azon is, amit Torkos Matild mondott. Neki nem Cserni bíróval van gondja, hiszen õ csak egy jogalkalmazó, a hatályos törvények alapján Cserni bíró számára megadatott mérlegelés lehetõsége, õ pedig mérlegelt, s aztán döntött. Torkos Matildnak ezzel a szerinte (és tegyem hozzá mindjárt, szerintem is) alkotmányellenes szabályozással van gondja. 139

Õ azért küzd, hogy ez a mérlegelési lehetõség a közszereplõk esetében megszûnjön, vagyis minden ilyen és ehhez hasonló esetben bizonyítani kelljen a valóságot és sem Cserni bíró, sem senki más ne mondhasson olyant, hogy õt az igazság nem érdekli, csak a tényállás. És ha nem megy az Alkotmánybíróságon, majd megy Strassbourgban. Szóval, ha nincs is még majd’ minden hetedik magyar otthonában egy saját, külön bejáratú nemzeti trikolór, azt azért örömmel nyugtázhatjuk, hogy június 13-a óta egyre több olyan ember van, akinek kinyílt a szeme és legalább van valami halvány elképzelése arról, amit úgy nevezhetnénk, hogy egy szebb magyar jövõ. Mert addig, amíg mások csak beszélnek és rendhagyó osztályfõnöki órákon arról papolnak, hogy minden rossz okozója a Fidesz és az ellenzék, addig a nem-mások, akik felfedezik magukban a nemzeti öntudatot és rájönnek arra, hogy európainak lenni egyben azt is jelenti, igaz magyarnak lenni, egyre többen vagyunk. Ha pedig valaki már most a 2006-os trendi szerint szeretné kicsinosítani lakását vagy otthonát, javaslom szerezzen be magának egy nagyméretû koronás címeres nemzeti lobogót. Meglátják örömüket lelik majd benne minden nap. A hátralévõ nehéz napokra erõt és kitartást ad, a nagy megmérettetés után pedig remélhetõleg megnyugvást, hogy helyesen döntöttünk és megcselekedtük, mit megkövetelt a Haza. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

140

TISZTUL A KÉP – avagy Csendesen készülõdik a két párti demokratúra? –

Nem hinném, hogy az idei nyarat is besorolhatnánk a szokásos politikai uborkaszezon kategóriájába. Az MSZP soraiban hatalmas káoszt okozó EP-választási eredmények teljes körû fejetlenségbe csaptak át, ahogyan mondani szokás: „A felelõsség egymásra hárítása magyar szakértõk bevonásával folyamatban van.” Már belülrõl, a szegfûmintás utódpárt bolgárkertészeket felvonultató szakértõi fórumainak összejöveteleirõl is olyan tudósítások kerülnek napvilágra, hogy a résztvevõk szerint nem kell katasztrofális vereségként megélni, ha esetleg 2006-ban nem a szociál- liberális koalíció nyeri majd a választásokat. A dolog akkor kerül igazán különös megvilágításba, amikor ugyanezt halljuk vissza a haza és a párt bölcs nagy öregjétõl, a magasságos (és darab ideig mindenható) bölcsétõl, a Horn Gyula-díjas Horn Gyulától, a Horngyufa magyar termék névadójától is a vasárnap reggeli Nap-kelte „Ez volt a hét” címû rovatában. Közben a hites ATV-n az Újságíróklub derék trojkája Dési vezetésével, az Avar-Bolgár-Mészáros összeállításban próbálja menteni a menthetetlent. Izzadtságszagú bölcselgetéseik közepette pedig a Hír Tv-rõl lekoppintott megoldásként a képernyõ alján futó SMS-ek (RTK-k) borzolják a nemzeti érzelmû nézõ amúgy sem nyugodtnak mondható idegeit. Itt, ebben a szemtelen szellemi mûhelyben még mindig szívósan tartja magát a Kovács-féle „Merjünk kicsik lenni” doktrína. Asszem én voltam a naiv, hogy másra számítottam. Aztán itt van a polgári kormány miniszterelnökének Tusnádfürdõn tett – egyesek szerint a román belpolitikába beavatkozó – kije141

lentése, miszerint derék, kisebbségi politikáját már a Caeusescu-rezsim alatt a világot szemérmetlenül szembe hazudva és becsapva, oly jól eladó szomszédunk, aki nem eléggé érett még az Európa uniós tagságra. Legalábbis addig nem, amíg nem biztosítja a magyar kisebbség számára az autonómiát. És ne feledkezzünk el arról sem, hogy kedvenc bankár-kommunistánk kedvenc bankár-kommunistája önként és dalolva felajánlotta lemondását a sport- és ifjúsági tárca élérõl. Az annnyát! Vannak persze olyan vélekedések is, melyek szerint 2006-ban is az lenne a legjobb, ha újra az MSZP nyerné a választásokat, hogy aztán a következõ négy éves ciklusban az elvtársak annyira leküldjék az országot megalázóba, hogy aztán ennek következtében 2010- re mindenkinek elmenne tõlük a kedve egy életre. Nos, ennek a változatnak egyetlen hibája van csupán, finanszírozhatatlan. A dolgok mai állása szerint nagyon úgy tûnik, hogy már ennek a 2006-ig tartó négy esztendõs ciklusnak is komoly gondjai adódtak, már ami a pénzügyi menedzselést illeti. De legalábbis ez az irdatlan hitelfelvétel és az eladósodás rohamosan növekvõ folyamata mindenképpen ezt látszik alátámasztani. Mára mindenki számára világossá vált, a posztkommunista utódpárt nagyon nagy bajban van, félõ hogy ide már nem lesz elég a kizárólag a csahos médián keresztül és kizárólag retorikai szinten történõ szociáldemokrata megújulás szüntelen szajkózása. Magyarország Részvénytársaság kisrészvényesei átpártoltak más társaságokhoz. Úgy tûnik azonban, problémák a másik oldalon is adódhatnak. A polgári szekértábor „fõ hallja kendje” a Tusnádfürdõn rendezett Bálványosi Szabadegyetemen tartott elõadásában üzent. Egyelõre csak úgy a miheztartás végett. És itt most nem a Romániának szóló EU-érettséget vagy nem érettséget taglaló Demokrácia kiskáté haszonnal való forgatására gondolok, ne is pazaroljuk erre a drága idõt, kell az a keleti tengeri kijárat a Birodalomnak, így vagy úgy, elõbb vagy utóbb, de a dákok is bent lesznek a klubban, ez zicher. Sokkal 142

érdekesebb a polgári kormány miniszterelnökének üzenete a magyar belpolitikai színpad szereplõinek. A lényeg: a Fidesz ha lehet most már kerülné a koalíciót, mint a kormányzás lehetséges és kívánatos formáját, elég ide a két nagy párt, oszt gyühet a váltógazdaság. Itt van Amerika! Az egy párti proletárdiktatúra államszocializmusából eljutunk a két párti demokratúra ámerikai mintájú globálkapitalizmusába, annak is egy vadnyugati vadhajtásába, s mindehhez csupán tizenhat esztendõre volt szükségünk. A folyamatot pedig az elvtársak vezényelték le. Az unió pedig – mármint az új – jó terep az együttmûködés kimunkálására. Hát ez tényleg nagyszerû! Talán emlékszünk még rá, darab idõvel ezelõtt a kalapos hölgy mivel harsogta tele a magyar médiát? Azon persze el lehet polemizálni, hogy ez az aggodalom vajon a megélhetési politikus kesergése volt-e (Korrupció az, amibõl én kimaradok!), vagy a parlament padsoraiban ülõ honleány aggodalma, a demokrácia féltése. Félõ, hogy ezt már soha sem fogjuk megtudni. S ha megvalósul a két párti demokratúra, valószínûleg arra sem fog soha fény derülni ezután, hogy valóban megalapozott volt-e az a bizonyos 70–30%-os mutyizásról szóló vád, mellyel a Kalapos Hölgy oly kitartóan kampányolt a két nagy ellenében. Rossz az, aki rosszra gondol! Mindenesetre az Amerikai Egyesült Államok példája intõ jelként figyelmeztetõül szolgálhat számunkra. Már ami a két párti demokratúrát illeti. Ugyanis ha nálunk is ez a modell valósul meg, félõ, hogy az amerikai mintához hasonlóan a két nagy párt itt is mindent el fog követni annak érdekében – ha kell egymással összefogva is –, hogy rajtuk kívül más ne kapjon teret (és szót) a politika színpadán. Véleményem szerint ez rendkívül aggasztó. Európára mindig is a sokszínûség a változatosság volt a jellemzõ, pont ebben rejlett a nagysága. Most pedig a hagyományos európai értékrendet semmibe vevõ globalizációs és amerikanizálódási folyamat immáron a gazdaság és a piaci fogyasztás kereteit átlépve betör143

ni látszik a politika területére is. Az olcsó, egyen- fazonú tömegtermékekért ácsingózó egyen- fogyasztóból a tömegpártokra voksoló egyen- szavazót csinál, a minõségi ember, ha tetszik a nagybetûs polgár pedig valahol útközben elvész. Az ex-miniszterelnök úr azt mondta, új idõk járnak, ma már a „gyors halak eszik meg a lassú halakat”. Minden tiszteletem Orbán Viktor miniszterelnök úré, én azonban megkérdezném, hogy a nagy halaknak is szóltak-e, mert ameddig õk ezt nem tudják, ugyanúgy pillanatnyi habozás nélkül meg fogják enni a kis halakat, ahogyan azt tették eddig is. Ne feledkezzünk el arról sem, hogy a hirtelen növekedés veszélyeket is hordozhat magában. Egy hatalmas szervezetet életben, mozgásban tartani, ellátni éltetõ energiával sokkal nehezebb, jóval nagyobb feladatot jelent, mint egy kisebbet. Fõként akkor, ha ez az egész egyetlen emberre épül. Ez rendkívül sebezhetõvé teszi az egész szervezetet. Ahogy történelmi példák is mutatják: „Öld meg a vezért, szétfut a sereg!” És ahogyan arról e lap hasábjain írtam már egyszer, a hatalmas gólem nehezen mozdul, s ha végre-valahára mégis rászánja magát, hogy elinduljon valamelyik irányba, akkor is azt kockáztatja, hogy már az elsõ lépésnél összeroskad a saját súlya alatt. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy a polgári kormány elsõ emberének szavaiban van ráció, meg lehet érteni a Fidesz álláspontját, indokait is. Elegük van a sok tökölõdésbõl, nem várnak õk senkire, neki az ellennek, aztán hegyibe! Soha ilyen jól nem álltak, egyes közvélemény-kutatók szerint az 50%-ot is túllépték, és különben is, egységben az erõ! Hát, nem tudom. 2006-ig még sok víz lefolyik a Dunán. A jelenlegi kormánykoalíció által legatyásított, lerabolt, meglopott és megalázott, ám állításuk szerint ennek ellenére mégis dübörgõ gazdasággal bíró Magyarország szûk másfél esztendõ múlva minden bizonnyal megvonja majd a bizalmat a bankár-kommunistákból és kozmopolita neoliberális cimboráikból álló gittegylettõl. A kérdés csak az, 144

hogy milyen mértékben. Ez a legfontosabb kérdés, hiszen könnyen úgy járhatunk, mint 2002- ben. Az aggodalom jogos, bár – a dolgok jelen állása szerint – 2006-ban nem fog megtörténni, hogy a polgári erõk állhatnak majd a képzeletbeli dobogó legfelsõ fokára, kormányt azonban mégis a ravasz második helyezett alakíthat ismét összefogva a mindenre kapható bronzérmessel. Mondom, a dolgok jelen állása szerint, persze itt még beleszólhat a dologba, hogy ki lesz a bronzérmes, hogy kivel lesz hajlandó összefogni. Ezt ma még nem tudjuk, erre csak az idõ adja meg a választ. Bízzunk Istenben és tartsuk szárazon a puskaport (no meg a szamurájkardot)! Minden azon múlik, hogy a polgári oldal erõi milyen arányú gyõzelmet fognak aratni a 2006-os parlamenti választásokon. Ahogyan arról már a korábbiakban is szó volt, a polgári, nemzeti oldal számára a minimálisan kitûzendõ cél a kétharmados többség megszerzése kell, hogy legyen. Ehhez pedig a két párti demokratúra – a dolgok jelen állása szerint – nem kínál elegendõ muníciót a nemzeti oldal számára. Pedig úgy tûnik, a Fidesz efelé a megoldás felé törekszik. Ebben az a legérdekesebb, hogy a parlamenti négyes másik három tagjának nemigen fûlik a foga a kétpárti váltógazdasághoz. Ami persze tökéletesen érthetõ. Az SZDSZ-nek úgy kell a hatalom, mint egy falat kenyér, mint az éltetõ levegõ. Látva a Maszop töketlenkedéseit, nosztalgikus menetelését a kádári múlt felé, immáron standardnak mondható kormányzati zsarolási mutatványaik közepette megkezdték látványos elkülönülésüket koalíciós partnerüktõl. Ha Megyó a vörös szegfüvet termesztõ bolgárkertészek számára is végképp vállalhatatlanná válik és kitör a skandalum, elsõként hagyhassák el a süllyedõ hajót, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. 2006-ban meg aztán ki tudja, kihez fognak odadörgölõdzködni a hatalomért? Nem igazán érdeke a két párti demokratúra a posztkommunista utódpártnak sem, mindig kell nekik egy társ, akire rátolhatják legalább a felelõsség egy részét, ne látsszon már úgy kifelé, hogy minden 145

rosszról õk tehetnek. Szeretik bebiztosítani magukat, védik a hátukat. Emlékezzünk csak vissza a Horn-kormány idejére, ahol nem lett volna szükség koalíciós partnerre, õk mégis lepaktáltak a szadesszel. Az MDF kalapos elnök-asszonya maga az élõ lelkiismeret a korrupcióellenes küzdelem 70–30-as barikádján. A csekély részvétel mellett megrendezett EP-választáson az MDF éppen csak megugrotta az 5%-os küszöböt, tán éppen ezért hangsúlyozza oly sok helyütt a politikai paletta sokszínûségének szükségességét a mi szeretve tisztelt Ibolykánk. Az MDF balra tolódása kapcsán – törekvés a centrumba, egyenlõ távolságra a jobb és baloldaltól (micsoda marhaság! – sicc!) – érdekes áthallások vannak. Egyes elemzések azt mondják, hogy az MSZP nemzeti érzelmû szavazói szavaztak át az MDF-re, ennek köszönhetõ az 1 darab EU-parlamenti mandátum. Mások viszont azt mondják, hogy az MSZP-ben úgymond ukázba adták az aktivistáknak, hogy bizonyos számban át kell szavazni az MDF-re, hogy a Fidesz ne kerüljön túlsúlyba. Hát, ez is elgondolkodtató, hizsen az MSZP számára kapóra jön egy kis plusz segítség, fõként ha az a másik oldalról – azaz a Fidesz saját térfelérõl – érkezik, vagyis hazai pályán ütik az idolt és csapatát. Megint odajutunk vissza, hogy a polgári, nemzeti oldalon égetõen nagy szükség van egy új szatellit pártra. Ha bekerül a parlamentbe az MDF, ha nem. Ha bekerül az MDF, az a mintegy 4.800.000 szavazópolgár, aki június 13-án otthon maradt, felállíthat egy 5–10%-os pártot, mely a polgári erõk számára hátvédet jelentene, ami azt eredményezné, hogy minden kétséget kizáróan a nemzeti erõk kerülnének jobb pozícióba. Ha azonban az MDF is a Kisgazdapárt és a MIÉP sorsára jut, vagyis ezt a pártot is szétverik belülrõl, a kétharmados többség megszerzése érdekében elkerülhetetlen lesz egy nemzeti szatellit párt, ellenkezõ esetben még a kormányzás lehetõsége is elúszhat. De legalábbis benne van a pakliban – ahogy mondani szokták. 146

A két párti demokratúra megvalósulása már csak azért sem kecsegtet túl sok jóval, mert ha valamilyen homokszem kerül a választási gépezet párhuzamos számítógéprendszerrel felügyelt olajozottan mûködõ fogaskerekei közé és valamilyen csoda folytán a két nagy párt mellé becsusszanna egy aprócska harmadik is – nevezetesen az SZDSZ – az végzetes következményekkel járhatna a polgári, nemzeti oldal számára. Szoros eredmény esetén ugyanis a liberális törpepárt – Torgyán Jóska kedvenc szavajárásával – a mérleg nyelvének szerepébe kényszerülne. Ha a 2002-es eredményekhez hasonló állna elõ 2006-ban is, de csak három párt ugorná át az 5%-os küszöböt, végsõ soron ismét a legkisebb, a királycsináló szerepébe kerülõ zsaroló pártocska, az SZDSZ alakítana kormányt, attól függõen, hogy a hatalom érdekében kihez dörgölõdzködne. Ha ismét az MSZP-t választaná, régen rossz, újabb négy esztendõ szenvedés, megaláztatás, szólásszabadságtalanság a másság tiszteletének jegyében, no és persze az elmaradhatatlan toleráns szellemû eladósodás a végletekig, s közben a kitartott csahos média szüntelen ugatásától lenne hangos a honi tömegtájékoztatás, hogy lám-lám újra megnyerték a választásokat, Magyarország velük volt, velük van és velük lesz stb. stb. stb. De az sem lenne túl rózsás állapot, ha az SZDSZ a Fideszt választja újdonsült koalíciós partneréül. A magyar társadalom nagy valószínûség szerint kénytelen lenne átélni egy újabb négy esztendõn át tartó pofátlan zsarolássorozatot, melynek végére a 2010-es választásokra a Fidesz teljes mértékben erodálódna. De nemcsak a szüntelen megalkuvások és engedmények miatt, hanem mert a mostanság oly jól mérhetõ szimpatizánsok hatalmas tömegei hagynák ott a polgári szekértábor vezetõ erejét, mivel nagyon sokan pálfordulásként, köpönyegforgatásként élnék meg az SZDSZ-szel kötött koalíciót, még akkor is, ha kényszerhelyzetrõl lenne szó. Ha ez bekövetkezne – mármint a kényszerkoalíció az SZDSZ-szel – és a liberális törpepárt rá is állna a dologra, élõ ember nincs aki el147

hinne egy olyan magyarázatot, hogy ez volt az egyedüli üdvözítõ megoldás. (Merthogy a polgári oldalról senki nem állna ki, hogy elnézést kérjen a többi polgári párt bedarálásáért, betonba döngöléséért, beolvasztásáért a Szövetségbe, az hétszentség!) Éppen ezért a legfontosabb 2006-ra, hogy az SZDSZ ne kerülhessen be a parlamentbe, vagy ha már bekerül, ne õ játssza a mérleg nyelvének szerepét, hanem egy polgári, nemzeti értékrendet magáénak valló szatellit párt! Hát ezért bír rendkívül nagy jelentõsséggel egy, de inkább két szatellit párt megléte a nemzeti oldalon. Ez annál is inkább így van, mert ahogyan az a 2002-es választások óta kiderült, az MSZP mindig gondoskodik arról – kiadják ukázba –, hogy a híveik bizonyos százalékban a liberális mikropártra adják le voksaikat, azaz gondoskodik a saját politikai hátvédjének pozícióba juttatásáról. Igaz, viszonylag nagy árat fizet ezért, hiszen a négy esztendõn át tartó liberális zsarolási potenciál Damoklész kardjaként állandóan ott lebeg derék posztkommunistáink feje felett. Sokan vannak olyanok, akik hasznot húztak a négy esztendõn át tartó polgári kormányzás sikereibõl, ennek ellenére mégsem a Fideszre szavaztak a 2002-es választásokon. Miért is? Egy részük Orbán-fóbiában szenved, a minidiktátor epiteton ornans-szal ruházták fel a polgári oldal idolját, másik részüknek meg komoly gondjuk adódott a fiúk stílusával, nem szerették az egész pályás letámadást. Aki nyitott szemmel és füllel jár Mediterrán Moszkva utcáin, érdekes véleményekkel találkozhat. Fõként most, a tusnádfürdõi beszéd után. Úgy tûnik a betanult szerep változik, a darab új felvonáshoz érkezett. A Fidesz megérezte a vérszagot, az ûzött vad elérhetõ közelségbe került, lõtávolságon belülre ért a célpont, az MSZP. A „hiszünk a szeretet és összefogás erejében” elsõ felvonás után, most a második felvonás, „A Jézus kiûzte a kufárokat a templomból” címû következik. 148

(Csak nehogy megálljon félúton.) Azoknak, akik esetleg mimózalélekkel bírván megdöbbennének, netalán elszomorodnának az új, határozottabb hanghordozáson (mint példának okáért Nastase miniszterelnök úr), nos azoknak idepattintanám Ronald Reagannek, a néhai amerikai elnöknek kitûnõ útmutatásul szolgáló szavait: „Kommunistákkal csak erõbõl!” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

149

MAGYARISZTÁN – avagy a Következmények nélküli EU-tagállam –

Magyarisztán nevével elõször a „Naésasztán” címû mesekönyvben találkoztam. Az ott leírtak teljes mértékben megfeleltek a valóságnak, arra azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy a valóság rátesz még néhány lapáttal az írói fantázia meséket kiötlõ találékonyságára, pedig itt ez képzõdött meg. Gyurcsány sportminiszter úr a sikeres emberek Magyarországát tartja mindenekelõtt fontosnak és kívánatosnak. Tönkretettek és tesznek mindent, a szó szoros értelmében zéróra ürítik a kasszát, leküldik az országot megalázóba és akkor jön Gyurcsány elvtárs a KISZ-tõl, hogy aszongya, kérnénk most már a sikeres emberek Magyarországát! Hát ez aztán a pofátlanság Csimborasszója! Érdekes módon a szegfûmintás utódpárt nagy öregje, a Horn Gyula-díjas Horn Gyula, a Horngyufa magyar termék névadója is csak most látta elérkezettnek az idõt arra, hogy a média nagy nyilvánossága elõtt kijelentse, a fõvárosban az elmúlt tizenöt esztendõ alatt semmiféle lényegi fejlõdés vagy beruházás nem történt. Igaz, Demszky Gábor, mint felelõs neve nem hangzott el. Viszont az is igaz, hogy arra sem volt példa a fõpolgármesteri székért folyó küzdelem során, hogy egyszer is elhangzott volna ilyen vagy ehhez hasonló kijelentés a kormánykoalíció részérõl, vagy egyszer is elõvették volna amúgy istenesen az egykori szamizdat sokszorosító, ma többmilliós magánvagyonnal bíró egykori maoistát. Szegény Gy. Németh Böske erõtlen szárnypróbálgatásait elnyomta a médiában szünet nélkül harsogó „A fõvárosnak Demszky Kell!” kampányszlogen. 150

Mindeközben az államszocializmus legszebb ejtõernyõs korszakát idézi emlékezetünkbe, ahogy a rendszámtáblára hajazó miniszterelnök a derék pártaparatcsik Smith ügynököt javasolja az európai biztosi posztra. Havi négy és fél miller, no meg az apró. Ja, és öt évig nem lehet sem elmozdítani, sem visszahívni a posztjáról. A nagy idõk nagy tanúja elvtársi segédlettel jó idõre bebetonoztatott a jól fizetõ euro-bürakrata állásba. A következõ polgári kormány pedig szívhatja a bal felsõ 6-ost, mert ha tetszik neki, ha nem, a kommunizmusból valami csoda folytán az új évszázadban (évezredben) is a hatalomban maradt pártaparatcsikkal lesz kénytelen együttmûködni majd. (És ne felejtsük el, kovács elvtárs kint Brüsszelben nem a hazája érdekeinek képviseletére esküszik majd fel, hanem a nagyságos és fényességes európai portáéra!) Erre szokták azt mondani pajkosan összekacsintva, hogy ügyes. Ha Laci bá’ ügyesen csinálja, öt év alatt összelapátolhat úgy 270 milliót a nyugdíjas évekre. Hát ez Magyarisztán, az Európai Unió egyetlen következmények nélküli tagállama. Legalábbis Románia belépéséig. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

151

MEGYÓ, A KEMÉNYKEZÛ – avagy A gesztuspolitizálás vége? –

Visszatért a csodás Mallorcáról, a kormányzati munka fáradalmainak éppen aktuális kipihenési helyszínérõl, rendszámtáblára hajazó miniszterelnökünk és b. neje. A mindenki számára most már Napnál is világosabbá váló kormányzati és bizalmi válság hathatós kezelése helyett azonban Megyó nekiállt vagdalkozni, elkezdte játszani a keményfiút. Az még csak hagyján, hogy mindannyiunk legnagyobb örömére kirúgta Gál Juniort – a miniszterelnök szavaival élve, a politizáló szóvivõt – asszem épp itt volt már az ideje. De azon már kevésbé örvendezhetünk, s a jelek szerint nemcsak itthon, hanem külhonban is –, hogy a D–209-es Smith ügynököt szeretné látni hazánk uniós biztosi posztján. Szakértõi vélemények szerint Kovács László személyével – no és persze elmaradhatatlan pártállami múltjával – elbukni látszik az Európai Unió második legnagyobb kasszájának, a regionális területfejlesztési kasszának a kulcsát bíró EU-biztos posztja. Mint hírlik, a Baroso által is kitûnõ diplomatának tartott Kovács László legfeljebb az elõbbihez képest gyakorlatilag súlytalannak mondható külpolitikai „tárcát” kapná meg. Köszönjük MSZP. Mert megérdemeljük! B…tok meg! – mondaná hasonló esetben a miniszterelnök elvtárs. Mindeközben lassan hömpölyög a vasárnap reggeli Nap-kelte mûsorfolyama, ahol Aczél (Acsádi) kínlódik Gyurcsány Ferenc sportminiszterrel, szemlátomást vért izzadva, hogy egy épkézláb mondatot sikerüljön kihúznia ebbõl az üzletemberbõl újdonsült MSZP fõideoló152

gussá átavanzsált egykori KISZ-es fõmuftiból. Az Altus cégbirodalom fura ura a nem meggyõzõdésesen baloldali érzelmû televíziónézõben – ilyen lennék én jómagam is – határozott a buta ember benyomását kelti, akárcsak fõnöke, médiabeli megnyilvánulásai alkalmával. De hát nincs mese, kérem szépen, „the show must go on, azaz a mûsornak mennie kell, a pártállam proletárdiktatúrájának államszocializmusában megedzõdött és megõszült Aczél (Acsádi) nem ússza meg a dolgot, az idõ képzeletbeli homokóráján a percek csigalassúsággal peregnek lefelé, a harapófogós mondatvadászatnak is beillõ beszélgetésnek csak nem akar vége lenni. A mostanság MSZP fõideológusi szerepkörben tetszelgõ sportminiszter lassú, vontatott makogását hallgatva azonnal fõnöke, az Ügynök jut eszembe. Kísértetiesen hasonló a kép. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen egyes szakértõi vélemények szerint Medgyessy Péter, a politikus, tulajdonképpen Gyurcsány Ferenc kreálmánya. A nem meggyõzõdésesen baloldali érzelmû televíziónézõ számára – ilyen lennék én jómagam is – mindketten határozottan az üzleti élet nímandjának benyomását keltik. Elõtérbe tolt kirakatemberek õk – a szocialista érdekközösségek közös megegyezésével, mivel nincs helyettük más –, akik a mögöttük álló tõkeerõs háttércsapatnak, holdudvarnak, érdekközösségnek köszönhetik (anyagi)gyarapodásukat. Díjazás ellenében pedig – ha szükséges – elviszik a balhét (a rinocéroszbõr sok mindent kibír), vagy ami még valószínûbb, a felelõsség másokra hárításával oldják meg az esetlegesen felmerült problémákat, elkövetett hibákat. A sokak szerint elsõ számú miniszterelnöki tanácsadóból elsõ számú miniszterelnöki riválissá elõlépett Gyurcsány Ferenc sportminiszter úr pedig öt perccel az athéni olimpia elõtt felajánlja lemondását. Mi az, hogy?! Nagyon is! Hát, itt valami nagyon nincs rendben. Há’jszen mondom én, hogy nagy gáz van a Köztársaság téren! – kontráz rá az én rusztikus stílusú barátom majd – mintegy megkoro153

názandó sommás véleményalkotását – még hozzáteszi, amolyan werberesen: – Nagy szarban vannak a komcsik, a’ mán bizonyos. Próbálom megmagyarázni neki, hogy ma már nincsenek kommunisták, legfeljebb posztkommunisták, de neki az édes mindegy, nem sikerül zöld ágra vergõdni vele, úgyhogy hagyom a francba az egészet. De mi lesz ennek a vége? Még nem tudjuk. Egy azonban bizonyos. Ha tovább folytatódik ez a miniszterelnöki vagdalkozással egybekötött kormányzati tökölõdés, az MSZP nem sok jóra számíthat a 2006-os választásokon. Persze érdekes kérdés az is, hogyan járnak jobban: ha Megyó marad, vagy ha megy? A gengszterváltás óta nem volt még példa rá kis hazánkban, hogy egy kormány ne töltse ki hivatali idejét és a négy esztendõs ciklus közben megbukjon. Ez olyan fokú presztízsveszteséget jelentene a jelenlegi kormánykoalíció számára, amely a 2006-os választások során egy masszív választási vereség formájában is visszaköszönhetne. Ha ez megtörténne, a Fidesz agyonkommunikálhatná azt a tényt, hogy az MSZP és az SZDSZ adta a rendszerváltás óta az elsõ olyan kormányt, mely még arra sem volt képes, hogy kitöltse a hivatali idejét. És ezt a polgári szekértábor vezetõ ereje – a bal-liberális médiatúlsúly ellenére, vagy éppen azzal együtt – nagy valószínûség szerint ki is használná. Ez olyan magas labda lenne a polgári pártok számára, hogy még a népi naivitás ártatlanságában leledzõ Kozirev Iván, csepeli öntõmunkás, öntudatos mszp-szavazó számára is könnyen belátható, hogy az ellenzék pártjai ezt le is csapnák azonnal. Ugyanakkor az is igaz, hogyha a négyesztendõs ciklus második felében is az elsõ félidõre jellemzõ, a nemzeti közép szakértõ kormánya által képviselt egészpályás szabadrablás és kormányzati tétlenkedés fog folytatódni, abból sem tud kijönni kedvezõen a kormánykoalíció. És nemcsak a szocialisták, de a szabaddemokraták sem, mert bármennyire is próbálnak elkülönülni a nagy testvértõl, azért a liberális törpepárt mégiscsak tagja a kormánykoalíciónak, az emberek 154

pedig már nem annyira hülyék, ostobák és megvezethetõk, mint mondjuk tizenöt esztendõvel ezelõtt. Ja kérem, nagy úr az üres pénztárca! A nem meggyõzõdésesen baloldali érzelmû televíziónézõ számára – ilyen lennék én jómagam is –, amikor a riporterek, televíziós újságírók arról faggatják a szocialista és szabaddemokrata prominenseket, hogy akkor meddig lehet még Megyóval kormányozni, egyáltalán szalonképes-e még a miniszterelnök, szóval nekem mindig az „én tudom, hogy te tudod, hogy én tudom” komikusnak tûnõ helyzet képzõdik meg. Mindenki tudja, hogy ezzel az emberrel gyakorlatilag „halálra ítélte” magát a szegfûmintás utódpárt, de senki sem meri kimondani a média nagy nyilvánossága elõtt, a véd- és dacszövetségnek kifelé, még a legnagyobb bajok idején is sziklaszilárdnak kell tûnnie. Még akkor is, amikor már mindenki tudja, hogy a király meztelen. (Ráadásul, bagóért már a koronáját is elprivatizálta.) Aggodalomra azonban semmi ok! Mert itt van ami szeretett és nagyra becsült Horn Gyula-díjas Horn Gyulánk, a Horngyufa magyar termék névadója, aki megmondta, hogy nem kell katasztrófaként megélni, ha történetesen 2006-ban az MSZP esetleg, ne adj’ isten elveszíti az országgyûlési választásokat. Épp most mondja itt a tévé mellettem, hogy úgy néz ki tavasszal mégis kirúgják Megyót és Kiss Péter, jelenlegi kancelláriaminisztert tennék a helyére, aki dinamikus fellépésével oldaná meg a problémákat. Legalábbis ez az elképzelés, egyelõre. Na, ez már valami. De addig is, itt van nekünk a mi szeretve tisztelt beintõs, mutogatós, b…tok meg D–209-es miniszterelnökünk, Megyó, a Kárpátok Cicerója, alias James Gond, aki mostantól bekeményít, majd õ megmutatja ennek a nyavalyás ellenzéknek, hogy ki az úr a háznál. Mi az, hogy?! Nagyon is! Ez a gesztuspolitizálás dolog nagyon divatba jött mostanában. Igaz, másutt is betelni látszik a pohár. Ahogyan azt már korábban is 155

közölte a mûvelt Nyugat, az Európai Unió felelõs vezetõ posztjain nem szívesen látná a kommunizmus egykori szekértolóit. Erre mi történik? A volt szocialista országok szinte mindegyike az EP-választáson vesztes pártok vastag pártállami múlttal (és arcukon vastag rinocéroszbõrrel) bíró bukott politikusait akarják az EU-biztosi székekbe ültetni, kétségbeesett kísérletet téve arra, hogy valamilyen módon tovább konzerválják az új évezredre is sikeresen átmentett hatalmukat. (Lásd hazánkban Kovács Laci bácsi – alias Smith ügynök.) Miután – ahogy mondani szokták – a fél ország agya ledobta a szíjat, a szocialista Tabajdi Csaba fõnökéhez, a titokszolga miniszterelnökhöz hasonlóan, sietve megnyugtatta a tévénézõt, ne tessék izgulni, a magyar EU-biztos odakint Brüsszelben nem a magyar érdekeket fogja képviselni, hanem a nagyságos és fényességes európai porta érdekeit. Furcsa. Én eddig az ártatlan népi naivitás állapotában leledzve azt hittem, hogy ami jó az Európai Uniónak, az jó nekünk is. Gondolom ezért is igyekeztünk oda olyan lélekszakadva, s ha már bent vagyunk, élvezhetnénk is egy kissé az elit klub áldásait, vagy nem? Ha ez így van, már pedig egész idáig ezt pofázták – ó pardon, kommunikálták – nekünk a bécsi cukrászdás kampányban, naphosszat telebömbölve az összes médium összes csatornáját, akkor, ha indirekt módon is, de az EU-biztos valahol mégiscsak a hazája, a nemzete érdekeit is képviseli amikor a tevékenységét végzi. Jó példa erre az osztrákok által jelölt biztos, aki mezõgazdasági szakértelmének köszönhetõen ezen a területen tevékenykedve igyekezett segíteni hazája mezõgazdasági helyzetén. Visszatérve még egy mondat erejéig Smith ügynökre és az õ jelölésére. Az Európai Néppárt véleményét ismerve, derék külügyérünk meglehetõsen szalonképtelen diplomataként jöhet számításba. Ha sarkosan fogalmazok, azt is mondhatnám, hogy Smith ügynök a persona non grata határát súrolja, de legalábbis rendkívüli módon rezeg nála a léc. 156

Ne felejtsük el, õ kb. az MSZMP Központi Bizottságának egykori alosztályvezetõjével, az egykori fõcenzor-asszonnyal egyívású. Üde színfoltja volt a napi politikai médiacsatározásoknak, amikor az egyik Nap-kelte reggeli „Kereszttûz” rovatában Lendvai elvtársnõ a szocializmusból szájhagyomány útján ránk maradt MSZMP-s anekdotakincs egyik gyöngyszemét osztotta meg az õt kérdezõ riporteri trojkával, s természetesen a széles publikummal is. Elmesélte, hogyan találkozott egyik akkor még fiatal munkatársa a felvonóban Kádár Jánossal (eredeti nevén Csermanek), s hogyan folytatott vele érdemdús társalgást, hogy aszongya: KÁDÁR: – Na, mi újság? Fiatal munkatárs rövid gondolkodás után: – Nincs semmi újság, Kádár elvtárs. KÁDÁR: Az a jó. Ne is legyen! No, hát ennek a Lendvai elvtársnõnek kenyeres pajtása a mi szeretve tisztelt Laci bácsink, aki ha megkapja a megbízatást és ügyesen teszi a dolgát, szolgálati ideje alatt – ne felejtsük el, öt évig sem leváltani, sem visszahívni nem lehet (az EU már csak ilyen) – úgy 270 millió, azaz kétszázhetven-millió forintnak megfelelõ összeget lapátolhat össze, plusz az apró. (B…tok meg! – mondaná erre a miniszterelnök elvtárs. Mármint abbéli bosszúságában, hogy hát ezt a könnyen jött lóvét tulajdonképpen õ is elrakhatná. Na, mindegy. Megyünk tovább.) Ilyen összegnél azért már megszédül egy pillanatra az ember, ahogy mondani szoktam, ez már euróra átszámolva is szép summa. Mindenesetre a mi derék külügyminiszterünknek szép kilátásokat ad nyugdíjas éveire. De ha már a gesztuspolitizálásnál és annak végénél tartunk, engedtessék meg a szocialista nagyváros öntudatos polgárának, hogy a 157

miniszterelnök elvtárshoz hasonlóan õ is annak a véleményének adjon hangot, hogy a gesztuspolitizálásnak immáron egyszer, s mindenkorra vége! Eddig sem bántam kesztyûs kézzel a szociál-liberális koalícióval, de eztán hatványozott figyelemmel fogok szóvá tenni minden olyan nekem nem tetszõ intézkedést, mely szúrja a szememet, vagy böki a csõrömet. Még egy aprócska megjegyzés az unióval kapcsolatban. Egyik unió olyan, mint a másik. Mindegyikre a kollektivizmus érdekeket összemosó „jótékony” olvasztótégelye nyomja rá bélyegét, hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Csak az egyiknél a tankok, a másiknál a bankok diktálják a tempót. Az Eu-biztosok kinevezése az egyik legkitûnõbb példa erre. A mindenáron való megállapodás kényszeredetten kiizzadott, megalkuvásokkal kialkudott, mindegyik fél számára valamilyen hiányérzettel záruló aktusa, ahol mindenki azon igyekszik, hogy jaj, nehogy én lógjak ki a sorból, nehogy énrajtam bukjon meg a dolog. Arra nincs mód, hogy leszavazzanak egy-egy alkalmatlannak vagy hiteltelennek vélt jelöltet, vagy mindenki átmegy a vizsgán, vagy mind elbukik. Mi pedig – az ország Jobbik fele – mégsem dõlhetünk hátra elégedetten tévénézõ fotöjünkben, hogy végig élvezhessük az MSZP saját dugába dõlését, ugyanis ezt is nekünk kell finanszíroznunk. A talajt vesztett, ám ennek ellenére féktelenül urizáló dzsentrire hajazó szegfûmintás utódpárt pedig nem könnyíti meg a helyzetünket, irdatlan hitelfelvételeivel tovább taszigál minket az eladósodás végeláthatatlan és homályba veszõ lejtõjén. De, mint sok más kilátástalannak tûnõ helyzetben, most is van remény. Annak idején, még valamikor egyik elõzõ életemben, a Magyar Néphadsereg tatai harckocsi dandárjának vendégszeretetét élvezve, szabócenti vágásával dokumentáltuk a magunk, s a kíváncsi világ számára, hogy él még a remény, s hogy megpróbáltatásainknak hamarost vége szakad. 158

Most sincs ez másként. Legyünk optimisták, kövessük a jó példát! Lovas István, a kitûnõ publicista mostanság mindig azzal kezdi a Sajtóklub adását, hogy elmondja, hány hét van még hátra a 2006-os választásokig. Ez az egészséges hozzáállás. Ha leegyszerûsítem a dolgot, a maci már kifele megy a málnásból. Addig is, míg a randarírozó bolgárkertészek rendet vágnak a vörös szegfû ültetvény zilált sorai közt, lazítsunk egy kicsit, élvezzük a nyarat, már ami még egyáltalán maradt belõle. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

159

A MINDENHATÓ MÉDIA – avagy Egy következmények nélküli országban a gátlástalanság a legkifizetõdõbb –

Kedves nézõink! Elgondolkoztak már azon, hogy a Magyar Televízió közszolgálati egyes csatornájának egykoron magát a legnézettebbnek aposztrofáló reggeli beszélgetõs politikai mûsorát egy külsõs magánvállalkozás „szállítja be” és állítja elõ a „királyi tévé” számára? Vagy elgondolkoztak például azon, hogy a Magyar Televízió közszolgálati egyes csatornájának egykoron magát a legnézettebbnek aposztrofáló reggeli beszélgetõs politikai mûsorát bulvárlapok munkatársai és mûkincskereskedõk vezethetik? Ugye nem? Még mindig, vagy talán már megint médiatörténeti idõket élünk. A jobboldalinak, Fidesz közelinek mondott Hír Televízió egyik legnézettebb mûsorában, a péntek esténként jelentkezõ „Péntek 8 – mondatvadászat” címûben, rövid idõn belül immáron második alkalommal – ahogyan azt Bayer Zsolttól, a mûsor egyik házigazdájától hallhattuk, közkívánatra – Csintalan Sándor, az MSZP egykori prominens személyisége, vagy ahogyan egyes újságírók õt aposztrofálni szokták, az MSZP egykori „fenegyereke” volt a vendég. Vajon minek köszönhetõ ez a hirtelen jött népszerûség a jobboldali nézõk népes táborában? Talán annak, hogy Csintalant hallgatva az embernek olyan érzése támad, hogy valószínûleg a másik oldalon sem mindenki hülye, ott is vannak rendes emberek? Hogy ott sem mindenki pártkatona, vagy valamilyen központilag kinevezett 160

haszonélvezõ? Hogy a másik oldalon is vannak felelõsen gondolkodó, a nemzet sorsáért aggódó emberek? (Igaz, ez utóbbiak, ahogyan azt Csintalan esete is mutatja, elõbb vagy utóbb, de kénytelenek lefalcolni a szegfûmintás utódpárt soraiból, mert rájönnek arra, hogy ezzel a nagytõkét feltétlen módon kiszolgáló neoliberális bagázzsal végképp búcsút mondhatnak az oly sokszor hangoztatott – ám valójában a tízparancsolatos keresztény értékrendben gyökeredzõ – baloldali értékeknek, mint például a szolidaritás, vagy a rászorulókon való segítés magasztos eszméje.) Azok a fajsúlyos mondatok, melyek a neve alá szerényen csak „magánzó” titulust kiírató baloldali úriember fogai kerítését elhagyta a két mûsorban (és ne feledkezzünk meg róla, egyszer a Kóczián-féle KOnak is a vendége volt), szóval ha ezek a mondatok a Magyar Nemzetben jelennek meg, minden bizonnyal országos méretû felháborodást okozva verik ki a biztosítékot a Csintalan által (nagyon helyesen) kormánypárti kliens sajtónak nevezett lapok újságíróinak körében. A fajsúlyos mondatok hitelessége pedig ott áll meg, hogy nem mi mondjuk azokat, hanem a baloldalról érkezik a (mondjuk így az építõ jellegû) kritika és méghozzá nem akárkitõl, nem valamelyik vidéki pártiroda mélyérõl a kétszázötvenkettedik senkitõl, hanem az MSZP egyik hajdani prominens személyiségétõl. Mindeközben Kiss Péter kancelláriaminiszter (egyben újdonsült potenciális miniszterelnök-jelölt) a kampányt értékelve arra a sommás megállapításra jutott, szintén a média nagy nyilvánossága elõtt, hogy „Balról elõzött minket a Fidesz.” Ha valaki veszi a fáradságot és visszatekint az elõzõ kormányzati ciklus négy esztendejére és összehasonlítja a 2002-es kormányváltás óta eltelt két szûk esztendõvel, a felszínt kissé megkapargatva könnyen elõállhat az a komikus szituáció, hogy a végén még kiderül, a Fidesz szocialistább volt a szocialistáknál. De szintén komikus, vagy talán tragikomikus (?) az a helyzet is, hogy ma már a kocsmai közbeszédben is egyre többször fordul elõ 161

olyan eddig soha nem látott fordulat, amikor a szegfûmintás utódpárt neve gúny tárgyát épezi. Az MSZP rövidítés, mint a Mérhetetlenül Vagyont Szerzõk Pártja, vagy a nagy történelmi elõd vendéglátó-ipari egységekben használatos közbeszédbe való újbóli beemelése, miszerint a megfáradt értelmiség azon tagjai, akik a nap végén egy-egy fröccs mellett ellazulva az MSZMP rövidítés valódi jelentés tartalmát már csak a Magyar Szocialista Média Párt jelzõs szerkezetben látják. Úgy tûnik azonban, hogy az ölebmédia némely szellemi mûhelye megérezvén a vég kezdetét, már elkezdtek helyezkedni, ahogyan azt a szintén a „Péntek 8” címû mûsorban a rendõrség tervezett kézi vezérlésérõl idézett 168 óra cikk is mutatja. Mindeközben Tabajdi Csaba – szintén a Hír Televízió képernyõjén – nyugtatja a nézõket, hogy hazánk EU-biztosa nem a magyar érdekeket fogja képviselni Brüsszelben, hanem a fényességes európai porta mind a huszonöt államának érdekeit. (Ami ugye már kapásból nem annyira szimpatikus az egyszerû adófizetõ állampolgár számára, különös tekintettel a bécsi cukrászdás, mákos bejglis eu-kampány tükrében.) Ki tudja, tán éppen ezért gyõzködi a derék Tabajdi oly kitartóan a nézõt és a láthatóan magán uralkodni próbáló moderátor Csúri Ákost is, hogy az EU-biztos posztjára Smith ügynök, ez a kiváló külügyminiszter a legmegfelelõbb választás. Van itt azonban egy kis bökkenõ, s itt egy kissé elidõz a szelíd õz. – ahogyan azt a költõ mondaná. Hiányoltam is, hogy a mindig kitûnõ tollú jegyzetíró Csúri Ákos nem tette szóvá a dolgot, persze az is lehet, hogy nem szerette volna kínos helyzetbe hozni Tabajdi urat, elvégre a homlokból gyöngyözõ politikusok nem mutatnak valami jól a képernyõn. De mirõl is van szó? Hát csak arról, hogy szakmailag felkészült és kiváló külügyminiszternek nevezni Kovács Lászlót, szerény véleményem szerint erõs túlzás. 162

Ha sarkosan fogalmaznék azt is mondhatnám, hogy ez tényszerûen nem igaz. Mert hát mit is gondoljon az ember arról a kiváló, szakmailag a lehetõ legjobban felkészült külügyminiszterrõl, aki azon kesergett, hogy az európai uniós megfigyelõink nem az elvtársak (no és persze a haza) elvárásainak megfelelõen szavaztak bizonyos kérdésekben? De hiszen az uniós megfigyelõk nem szavaznak! Hogyan is szavazhatnának, amikor nincs is szavazati joguk. És ez a kiváló, szakmailag a lehetõ legjobban felkészült külügyminiszter! (B…tok meg! – mondaná erre a D–209-es miniszterelnök.) Ahogyan azt Denzel Washington, a „Philadelphia” címû kitûnõ filmben, mint ügyvéd oly gyakran mondogatta, „magyarázza el nekem valaki, mintha egy négyéves gyerek lennék, hogy én is megértsem”, egy kiváló, szakmailag a lehetõ legjobban felkészült külügyminiszter, hogyan mondhat akkora ostobaságot, hogy egy EU-tagállam nem vétózhatja meg egy újonnan csatlakozni kívánó állam felvételét? És ez a kiváló, szakmailag a lehetõ legjobban felkészült külügyminiszter! (B…tok meg! – mondaná erre is a D–209-es miniszterelnök.) Azt már csak én kérdezem meg, halkan és szerényen, ha ilyen a kiváló, szakmailag a lehetõ legjobban felkészült külügyminiszter, milyen lehet a külügyminisztérium többi munkatársa? De milyen képet mutat ez rólunk, magyarokról, a magyar diplomáciáról, a magyar politikai elitrõl? A jelek szerint elég siralmasat. Legalábbis ezt látszik alátámasztani az is, amit Andrási Attila, a Délvidéki Magyarok Közösségének Elnöke mondott a Sajtóklub augusztus 6-i adásában. Szerinte annak az álságos általánosító médiaüzenetnek, hogy a teljes magyar politikai elit egyformán korrupt az a következménye, hogy a határon túli magyarság – de a délvidéki magyarság – körében egészen biztosan 163

nem lehet többé felnézni az anyaországra, megszûnik példaképnek, vonzerõnek lenni. Hát, ezen minimum el kell gondolkoznunk, mégpedig igen erõsen! Mint az anyaországban született és születésétõl fogva ott élõ magyarnak, nekem bizony ez a szempont eszembe se jutott. Ami, valljuk meg, elég nagy baj! De mentségemre legyen mondva, délvidéki – és természetesen az összes többi határon túli – nemzettestvéreink más szemszögbõl figyelik az itthoni történéseket, más szempontok szerint értékelik azokat, más dolgokat tartanak fontosnak, mint mi, anyaországi magyarok. Mi következik mindebbõl? Hát az, hogy a polgári, nemzeti erõk térnyerésével épp itt lenne az ideje a média álságos királycsináló önálló hatalmi szerepének megszüntetésének. Épp itt lenne az ideje végre, hogy a sajtó, a média visszatérjen eredeti dolgához, feladatához, azaz a hiteles tájékoztatáshoz, a korrekt vélemények korrekt módon való ütköztetéséhez, a felmerülõ kérdések széles nyilvánosság elõtti megvitatásához, s végre a kettõs mércét a szögre akasztva (be)képzelt mindenhatósága feladásának. Felmerül persze a kérdés, ha a politikai elit, amelynek jó példával kellene elöl járnia, szintén a tévesen magának vindikált mindenhatóság jegyében cselekedve azt gondolja, hogy élet és halál ura, a kettõs mércét gátlástalanul használva az „erõsebb kutya…” elve alapján mindenkin átgázol személyes gyarapodása érdekében, szóval, ha a média ezt a mintát látja, ugyan mitõl viselkedne másként? Egy következmények nélküli országban a gátlástalanság a legkifizetõdõbb. Pedig ahogyan Sárközy professzor úr, a kormányzati struktúra átalakításával megbízott kormánybiztos mondja, a lényeg, hogy a kormányváltások a szakapparátusokat ne érintsék, csak a politikaiakat. Minden tiszteletem a professzor úré, de bizony a szocialista nagyváros öntudatos polgárának néha olyan érzése támad, hogy itt bi164

zony a minisztertõl az utolsó portásig bezárólag le kellene cserélni a teljes garnitúrát 2006-ban, ha nem szeretnénk váratlan meglepetéseket. Ha lassan is, de talán mégiscsak változik valami. Néha már becsusszan egy-egy kellemetlenebb kérdés is a Nap-kelte reggeli médiagépezetének olajozottan mûködõ fogaskerekei közé a „Kereszttûz” rovatban, Aczél (Acsádi)nak is egyre nehezebb dolga van amikor alá kell kérdezni az elõzõ pártgenerációhoz képest mindenképpen butább KISZ-es fiúk gyöngyszeménél. Nehéz a mi posztkommunista médiamunkásainkkal, lassan megy a dolog, de azért fejlõdünk valamicskét. Addig is, amíg bekövetkezik az a médiatörténeti pillanat, hogy Gyárfás Tamás – többek között – a Nap-kelte teljhatalmú ura leszerzõdtet a reggeli beszélgetõs mûsorába néhány jobboldali mûsorvezetõt, járjunk nyitott szemekkel, fülekkel és ne sajnáljuk a fáradságot, használjuk ki a televíziós mûsorok esetében is egyre terjedõ interaktivitás kínálta lehetõségeket. Telefonáljunk be ha egy-egy pofátlan hazugságon, vagy a jeget megszégyenítõ csúsztatáson kapjuk valamelyik mûsorvezetõt, küldjünk SMS-t (RTK-t), szavazzunk, nyilvánítsunk véleményt! Tudják, néma országnak a világ se érti a szavát! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

165

POLGÁRMESTER AKAROK LENNI! – avagy Magyarország legkifizetõdõbb foglalkozása –

Nem, nem, Tisztelt Olvasó, nem Demszky Gáborról és az õ ingatlanszakértõk szerint százmilliót érõ horvátországi Adria-parti nyaralójáról lesz szó ebben a rövid szösszenetben. Nem bizony. Egyrészt azért nem, mert errõl a témáról már szinte minden megtudhatót megtudtunk, annak az egynek a kivételével, hogy az egykori derék szamizdat-elõállító kisiparosnak mibõl futotta a lovakra, a szerény (mint utóbb kiderült, eredetileg felújításra szoruló) vityilóra, magyarán, honnan volt rá a zsé? (Pedig egyesek szerint éppen ezt lenne a legfontosabb megtudnunk, lévén a fõváros elsõ embere mégiscsak közszereplõ, vagy mifene.) Másrészt azért nem Demszky Gábor és viselt dolgai képezik e rövid kis írás fõ tárgyát, mert az utóbbi pár napban kiderült, nem õ a csúcs, rinocéroszbõr és pofátlanság terén némely SZDSZ-es polgármester kollégája még rajta is túl tesz. A Hír Televízió képernyõjén peregnek a milliók, a nem tudom én hány havi plusz jutalomként a jól végzett munka fejében felvett plusz összegek, no meg persze a 13. és a 14. (!) havi polgármesteri fizetés. Épp a budaörsi government fõ hallja kendjének ez idáig kiutalt javadalmazást kísérheti figyelemmel az átlagfizetésbõl élõ gyanútlan tévénézõ, akin az elsõ két-három millió után már az erõs szédülés jelei mutatkoznak. Tudják, mint Rejtõ Jenõnél, tíz dollár van, annyi már volt a kezemben, azt el tudom képzelni, hogy mennyi. 166

Végül is a riport végére szép kerek szám jön ki, Wittinghoff Tamás, Budaörs polgármestere két év alatt húsz havi fizetésnek megfelelõ plusz összeget kapott, vagyis az elmúlt másfél esztendõben 24 millió forint díjazásban részesült. Hát, a világváros határában ténykedõ derék liberális polgármester bérezés tekintetében a jelek szerint rávert derék kollégájára, de hát nincs is mit csodálkozni ezen, hiszen amíg Demszky Gábor el van foglalva a világváros építésének nehéz, gondokkal terhelt munkáshétköznapjainak megfelelõ menedzselésével, addig a világváros közvetlen tõszomszédságában fekvõ Budaörs elsõ embere ráér azzal törõdni, hogyan és mi módon jusson elõrébb a meggazdagodás és a vagyongyarapodás rögös útján, némi testületi segítséggel. Az, hogy közben a helyi lakosság már-már élhetetlennek tartja a települést, na és?! Kit érdekel? Tegyék a szívükre a kezüket, és mondják meg nekem, de õszintén, érdekelt itt valaha is valakit, hogy mit akar a nép? Ugyan dehogy! Budaörs elsõ embere ugyan éppen most elérhetetlen a média számára – akárcsak a nagy példakép, az Ügynök – õ is nyaral. Hogy most éppen Mallorcán-e, azt nem tudjuk, csak egy biztos, most éppen elérhetetlen. No, de aggodalomra semmi ok, mert itt áll a vártán a derék koalíciós társ, az MSZP delegálta alpolgármester, aki viszont készséggel áll a riporter rendelkezésére. Arra a kérdésre, hogy nem tartja-e túl soknak a felvett plusz javadalmazást, a derék szegfûmintás önkormányzati ember szemrebbenés nélkül aszongya: „Ugyan kérem, mihez képest sok?” „Mi az, hogy? Nagyon is! – szokta mondani derék sportminiszterünk az efféle kényes helyzetekben. Hát igen, nem volt hülye ember ez az Einstein, már õ is megmondta, hogy minden relatív. Bezzeg a Toller! A mi Lacink! Az aztán maga a megtestesült becsület és tisztesség! Az tudja, hogyan kell elejét venni az ilyen rossz nyelvek által keltett pletykabeszédnek. 167

A Nap-kelte reggeli adását figyelemmel kísérve, bevallom nem kis büszkeség töltött el, amikor a szocializmus utolsó fellegvárának, Mediterrán Moszkvának teljhatalmú urát hallgattam. Még szegény Aczél (Acsádi) sem jutott szóhoz néha. Don Tollerone, a mi szeretve tisztelt polgármesterünk a közönség tájékoztatására (csak úgy a miheztartás végett), elmondta, hogy õ már önkormányzati képviselõ korában sem vett fel tiszteletdíjat, nem tartotta etikusnak. Most meg, hogy polgármester, egyenesen megtiltotta a közgyûlésnek, hogy bármiféle õt megilletõ jutalomról szavazzanak, még akkor is, ha netalán kiválóan végezné a munkáját. Hát, ez nem semmi. (Még a végén belépek a polgármester úr rajongói táborába.) A sokat megélt Aczél (Acsádi), a mindig gyönyörû és mosolygós Ferenczi Krisztina és a 168 Óra éppen ügyeletes kiküldöttje (a neve sajnos most nem jut az eszembe) csak álltak és pillogtak, mint Grisa a körmoziban, mert egyszerûen nem hitték el, hogy létezik ilyen ebben a mai korrupciótól vérzivataros magyar politikai közéletben. – hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Hiába no, ez a mi Toller Lacink, nincs is még egy ilyen! Büszkék is vagyunk rá, zsinórban már a második polgármesteri ciklusát tölti éppen a pécsi városházán. A Fidesz meg bekaphatja! Toller Cucu a legjobb, szeressük õtet és kész! Igaz, egyes rossz nyelvek szerint a polgármester úr magánvagyona mára már százmilliókban becsülhetõ, gyakorlatilag a fél város az övé. Ingatlanok, gazdasági érdekeltségek, a biztonságra pedig security-s cége ügyel. Sokat látott és hallott emberek szerint ez még csak a jéghegy csúcsa, de itt a cikkíró (nagyon bölcsen) meg is áll, mert nem szeretne Pszáf Károly sorsára jutni. (Vagy valami még rosszabbra. – sicc!) De vissza a Nap-keltéhez és a Kereszttûz beszélgetéshez. Érdekes momentuma volt a reggeli diskurzusnak, amikor Mediterrán Moszkva elsõ embere azt találta mondani, hogy Pécsett a Fidesz szavazók 30%-a rájuk szavazott. Itt egy pillanatra torkomon akadt a reggeli. 168

Nem tudom, hogy a polgármester úr hol él, de hogy nem ugyanabban a városban, amelyikben én, az biztos. Ugyanis empirikus tapasztalatszerzés céljából nagy ritkán beiktatott kocsmalátogatásaimnak köszönhetõen arra a megállapításra jutottam, hogy mára Toller László és az általa képviselt MSZP helyi szinten is elért egy olyan kritikus mélypontra, ahol már az egykori fanatikus MSZP-hívõ volt uránbányászokból álló választási SMS-kommandók tagjai is – a költõ szavaival élve – utálják õt és pártját, mint a kukoricagölõdint. De térjünk még vissza néhány gondolat erejéig hazánk legkifizetõdõbb foglalkozásához, a polgármesterkedéshez és az ahhoz szorosan kapcsolódó alpolgármesterkedéshez és önkormányzati képviselõsködéshez! Szóval akkor, hogyan is mûködik ez az egész? Következzék egy amolyan rövid, gyorstalpaló szerû ismertetés a közszereplés felé kacsingatóknak. Kiskáté, reménybeli önkormányzati képviselõk és polgármesterek számára. Az elsõ és egyben legnehezebb feladat, valahogy kerülj a tûz közelébe! Törtess, könyökölj, nyalj ha kell, és gátlástalanul taposs el mindenkit, aki az utadba kerül és akadályoz az érvényesülésben! Ha már bekerültél a pixisbe, és nem csinálsz valamilyen egetverõ ostobaságot, innentõl kezdve vigyáznak rád. A közös konc érdeke egyben tartja a véd- és dacszövetséget. Beülve a hatalomba a közpénzeket használd fel magánvagyonod gyarapítására (lásd fenti példák!). Abban az esetben, ha ezen tevékenységed nem marad észrevétlen és politikai ellenfeleid szóvá teszik, hogy mennyire méltatlan és etikátlan az ilyen cselekedet egy magadfajta közszereplõhöz (ne adj’ isten még törvénybe is ütközik), tagadj le mindent, hazudj szemérmetlenül, s ami a fõ, szemrebbenés nélkül. A rinocéroszbõr sok mindent kibír. (Ha valamelyik kollégád kerül gyanúba, egyszerûen vondd meg a válladat és mondd azt, amit ilyen esetekben a nagy idõk nagy tanúja, a Horn Gyula-díjas Horn Gyula, a Horngyufa magyar termék névadója szokott mondani: na és?! 169

(Nem harapunk bele a kézbe, mely enni ad!) Ha így sikerül kihúznod egy vagy két négy esztendõn át tartó ciklust, már sínen vagy. Ha nem szereted a rivaldafényt, amíg pozícióban vagy ne nagyon költekezz! Mandátumod lejártával aztán – ha valamilyen okból kifolyólag az általad végzett kitûnõ munka ellenére sem sikerül újból elnyerned a választók bizalmát – várd meg, míg elül körülötted a zsivaj, s ahogyan az ilyenkor szokás, feltûnés nélkül térj vissza a versenyszférába. Ha okosan csinálod és jól forgatod a pénzedet, nem lesz gondod, amíg csak élsz. Hogy mást ne mondjak, itt van például a banki kamat. Sima ügy, teljesen kockázatmentes, az állam garanciát vállal rá. Gondolj csak bele! Míg a szegény, szerencsétlen vállalkozó éjt nappallá téve küzd a konkurenciával, a bankokkal, a hitelezõkkel, az APEH-hel, te szépen hátradõlsz kedvenc tévénézõ fotöjödben, miközben a pénzed 10% körüli kamattal a csendes banktrezor mélyén pihenve minden pillanatban neked fial. Méghozzá kockázatmentesen. Hát nem gyönyörû az élet? Na, hát valahogy így. A tárgyilagos és hiteles tájékoztatás kedvéért csak annyit, hogy a szocialista nagyváros öntudatos polgára nem tehetségtelensége, vagy szakmai hozzá nem értése okán nem próbálta még ki a fentiekben ismertetett forgatókönyvet, hanem azért, mert éjszaka szeret nyugodtan aludni, szereti, ha reggel nem egy levágott lófej társaságában ébred, azonkívül az sem egy utolsó szempont, ha borotválkozás közben szembenézhetünk a saját tükörképünkkel anélkül, hogy szemen kéne köpni magunkat. Még szerencse, hogy a polgármesterek és az önkormányzati képviselõk többsége is fontosnak tartja, a nyugodt alvást és a kellemes ébredést. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

170

MÁR BIZTOS, HOGY BIZTOS – avagy Az új biztos kiverte a biztosítékot –

Ide figyeljenek emberek! – kezdte mondókáját az energiatakarékosságra bíztató villanyóra (Forgó Morgó) rajzfilmfigurájának képében az államszocializmus egyik remekbe szabott reklám-filmecskéjében a kiváló Alfonsó. Most már biztos, hogy Smith ügynökbõl biztos lesz, úgy tûnik a Fidesz is belenyugodott a dologba. Igaz, mást nem is nagyon tehettek, mivel Baroso kihirdette a biztosok személyét és az általuk betöltött posztokat is. Kovács László pedig a pártpolitikusi evolúció újabb lépcsõfokára hágva, a zökkenõmentes átmenetet a pártaparatcsikból az euroaparatcsikba éppen ezekben a napokban éli meg. Igaz ugyan, hogy a metamorfózist némi mellékzöngék is kísérik, a nemtetszésüket kifejezõket azonban hamar lehurrogják az öleb médiában üzengetõ – elsõsorban szocialista – politikusok, hogy aszongya; a kormány joga (épp csak azt nem mondják, kizárólagos privilégiuma) a biztos személyének jelölése. Szóval, a mi derék Smith ügynökünk, egyike azon nagyszerû politikusainknak, akik földi pályafutásuk során sohasem képesek megbukni igazán, s akik talán csak a halhatatlanságot emlékezetünkbe idézõ „örökös tagság” büszke cím viselõihez hasonlíthatók. Derék külügyérünk tehát úgy néz ki, most már biztosan biztos lesz. Méghozzá nem is akármilyen! Az egyik tekintélyes biztosi poszt (persze el is felejtettem, hiszen a nagyságos és fényességes unióban minden biztosi poszt tekintélyes), az energetika lesz a szakterülete. Hogyan? Nem értem. Ugyan már kedves Olvasó, most csak nem fog fennakadni olyan apróságokon, hogy a mi drága, szeretve tisztelt Ko171

vács elvtársunk a büdös életben nem foglalkozott még energetikai kérdésekkel? Ön most tényleg emiatt került a kiakadt sezlonyrugóhoz hasonlatos állapotba? Ezt ugye nem mondja komolyan? Ha igen, azt kell gondoljam, Önbõl a merõ rosszindulat vagy netalán a sárga irigység beszél. De persze az is elõfordulhat, hogy Ön tájékozatlan e kérdéskört illetõen. Minden bizonnyal elkerülte a figyelmét, vagy esetleg nem hallott arról, hogy mit válaszolt a mi derék külügyérünk az imént feszegetett kérdésre. Aszonta, hogy valószínûleg kitûnõ tárgyalókészsége és problémamegoldó képessége miatt választották éppen õt erre a felelõsségteljes posztra, és különben is, ez a testület nem szakmai testületként mûködik, hanem politikaiként, ahol a biztosok – és ezt Smith ügynök külön kihangsúlyozta – még véletlenül sem az õket delegáló ország érdekeit képviselik, hanem az unió valamennyi tagállamáét. (És ez minden kétséget kizáróan zicher! Akarom mondani biztos!) (Politikai testület, vagyis szocialista értelmezés szerint nem kell érteni semmihez, hagyjuk magunkat sodortatni az árral, aztán majd meglátjuk mi sül ki belõle. Aztán itt van még az internacionalista érdekképviselet népeket összemosó nagy olvasztótégelye – immáron kapitalista köntösben, a tõke és a piac mindenhatóságától vezéreltetve –, mely minden bizonnyal nem fog gondot okozni a volt szocialista országok KGST-n nevelkedett és az unióba delegált bukott posztkommunista karrierdiplomatái számára.) Nem tehetek róla, de Kovács László felfelé buktatással végzõdõ nagy ívû ejtõernyõs karrierjét látva, nekem azonnal Nagy Sándor, egykori szakszervezeti fõfunkci, szintén univerzális és nélkülözhetetlen „szakember” életpályája dereng fel, aki Kovács Lászlóhoz hasonlóan az élet számtalan területén bizonyított már az eddigiekben is. A szakszervezeti mozgalmat maga mögött hagyva foglalkozott õ már a turizmussal is, mint felkészült és (nyilván) szakképzett idegenforgalmi szakember, ma pedig, ha jól emlékszem, éppen a munka világának égetõ problémáira keresi a válaszokat, mint a munkaügyekben jártas közszolga. 172

Persze ilyenkor, mint minden más esetben az embernek – és itt most emberszámba venném a rosszmájú és cinikus hangvételû, sokszor gunyoros mondatokat megfogalmazó cikkírót is –, szóval ilyenkor illenék megadni az esélyt az új seprûnek, hogy jól seperjen, annál is inkább mivel magától Kovács Lászlótól hallhattuk, hogyha a személyét kifogásoló néppárti képviselõk veszik maguknak a fáradságot és megnézik, hogy milyen tevékenységet folytatott õ az elõzõ rendszerben, példának okáért hazánk külkapcsolatainak ápolásában, bizton számíthat az õ jóindulatukra is. Az enyémre azonban egész biztosan NEM! Ez a seprû ugyanis, kedves elvtársak, se nem új – legfeljebb, mint atommeghajtású seprû (ugyanis az energetikai biztoshoz tartozik a nukleáris terület is, ami magunk között legyen mondva, Paks „fényében” nem éppen szerencsés ómen) – se nem seper valami jól. Azt is mondhatnám, elég gyatrán. Utalnék itt a külügyminiszter úrnak arra a két balul elsült kijelentésére, melyekhez képest a Reichstag égése laza tábortûznek tûnt csupán. Az egyik alkalommal az a kijelentés találta elhagyni fogai kerítését, miszerint az uniós tagállamoknak nincs lehetõségük, hogy megvétózzák egy új állam felvételét, más alkalommal pedig azon kesergett, hogy hazánk EU-megfigyelõi nem a kormányhoz lojálisan szavaztak. (Mint tudjuk, minden tagállam vétójoggal bír ezen kérdéskört tekintve, ha népszavazás vagy nemzeti parlamentje útján nem szavazza meg az adott ország felvételi kérelmét az unióba, EU-megfigyelõink pedig sehogy sem szavazhatnak, mivel nincs szavazati joguk.) Én azt hiszem tökéletesen megértem azoknak az aggodalmát, akik Kovács Lászlót nem tartják a legmegfelelõbb személynek a hazánk által delegált EU-biztosi posztra. Most egy pillanatra vonatkoztassunk el a pártállami múlttól és Smith ügynöknek az abban betöltött szerepétõl. Az energetika egy új biztosi terület, eddig a szállítással volt összevonva, mely 173

posztot ez idáig egy spanyol hölgy dirigált szintén biztosi rangban – Balázs Péter jelenlegi EU-biztos szerint – meglehetõsen energetikusan. Az energetika azonban nemcsak az unió számára új, de Kovács László számára is, hiszen eddig igen távol állt tõle ez a terület. Arról nem is beszélve, hogy a külügyi diplomácia területén az utóbbi idõkben napvilágra került – mondjuk úgy, szakmai hozzá nem értésrõl tanúbizonyságot tévõ – kijelentései is komoly aggodalmakra adhatnak okot az eseményeket nyomon követõ magyar állampolgárokban is, hiszen a külügyekhez – állítólag – még értett is a derék Kovács, mi lesz akkor az energetikai területtel, amihez meg jottányit sem konyít? Nézem a Hír Televízió adását, ahol éppen egy beszélgetés zajlik Balázs Péter jelenleg még hivatalban lévõ EU-biztosunkkal, aki többek között arról is beszél, hogy a biztosi poszt inkább szakpolitikust, mint pártpolitikust vagy diplomatát kíván, hiszen valamiféle alapismeretekkel kell, hogy rendelkezzen az illetõ az adott szakterületrõl ahhoz, hogy a megfelelõ döntések megszülethessenek. Egy döntés mindenesetre már megszületett, Smith ügynök Európába megy. Mi meg, az Ügynökkel és az õt körülvevõ hataloméhes siserehaddal maradunk itthon. Még pontosabban, csak mi, szegény, szerencsétlen adófizetõ állampolgárok, igavonó barmok maradunk itthon, az elvtársak ugyanis feles bontásban – egyik fele az elsõ turnusban, másik fele a másodikban – utaznak Athénba, ahol már várja õket a világ legnagyobb, legpazarabb és egyben legdrágább óceánjárója, a Queen Mary 2. Derék posztkommunistáink ugyanis – lévén, hogy Athénban már nincs üres szállodai szoba – ott fognak megszállni az olimpiai játékok alatt. (És nehogy demagógiával vádoljon meg a kedves Olvasó, sietve hozzáteszem, hogy lapinformációk szerint állítólag ez olcsóbb megoldás, mintha a görög fõváros valamelyik patinás szállodájában vettek volna ki szobát.) 174

Még utoljára, mielõtt egymás torkának esnének az õszi pártkongresszuson, kiélvezik a nyarat, no meg a repivel járó felhajtást (mostanság a vadászat már nem sikk, újabban mindenféle jött-ment kereszténydemokrata képviselõ is kedvére lövöldözhet szajkókra ezerszám). Szóval amíg a bajnokok a stadionokban, medencékben és különféle küzdõtereken vért izzadnak egy-egy éremért, mi pedig az itthoni munkahelyeken vívjuk meg – no nem a szén és az acél csatáját, hanem csak – a mindennapi létezésért folytatott aprócska hétköznapok harcait, addig õk, a mindent túlélõ, megbukni képtelen (és természetesen az ország számára nélkülözhetetlen) „szakemberek” még utoljára kiélvezik a pozíciójukból, kapcsolataikból következõen nekik járó luxust és jólétet, mielõtt végleg eltûnnének a párt süllyesztõjében, vagy a következõ országgyûlési választásokon a népharag el nem söpri õket. Persze az is lehet, hogy az Olimpia éppen a posztkommunisták malmára hajtja majd a vizet, szusszanásnyi idõt engedélyezve nekik azáltal, hogy hacsak kis idõre is, de az ország figyelme a politikáról a sportra terelõdik. Csak arra kell vigyázni, nehogy áramszünet legyen és elsötétüljenek a képernyõk, mert akkor kész a baj! Bár, ahogyan Gejza barátunk mondotta volt annak idején:

„Kell egy kis áramszünet, idõnként mindenkinek, és aztán megint mehet, minden tovább.” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

175

MEA CULPA, MEA CULPA, MEA MAXIMA CULPA! – avagy Itt lenne az ideje újra elõvenni a LOP-STOP táblákat! –

Kedves becsületes SZDSZ-es politikusok – ha van önök között ilyen – elõ a LOP STOP táblát! Mutassák fel Demszkynek, Weklernek és Kunczénak is. Mimoza *** Tisztelt Demszky úr! Kérdésem a következõ. Hogyan nézheti le ennyire a választópolgárokat? Bypass *** Demszky úr ön egyre zavarosabban nyilvánul meg. Az egészbõl csak egy világos, ön nem liberális, hanem feudális. Men Tekla *** Mire esküdtek fel a mostani kormánytagok és szoc-lib polgármesterek? Egy dologban nagyon jeleskednek, 100 milla alatt egyik sem zsákmányolt eddig. Sajnos két éve ettõl hangos a TV, a rádió, a sajtó! Az ÁSZ tartson szigorú vizsgálatot szakértõk bevonásával a budapesti kátyúzások költségvetése és a gyakorlatban elvégzett technológia között!!! *** Az elmúlt években elért vagyongyarapodását milyen meggondolás alapján magyarázza az EU-parlamenti képviselõi fizetésével is? *** Két éve egy mogorva ember gatyában szaladgált egy LOP STOP táblával. Mutassa már be Demszky Tornádó Gábornak is! Meg W. Ferinek is! Hiszen elvtársak! *** Kapott-e az utolsó tíz év alatt autót használatra a Fõkefétõl, esetleg más fõvárosi vállalattól és azért fizetett-e? *** Demszky úr! Mikor jut el végre arra a pontra, amikor már ön elõtt is egyértelmûvé válik, hogy alkalmatlan a fõváros vezetésére és emelt fõvel távozik? *** D. G. egy interjúban kijelenti: Egyetlen kormánnyal sem volt képes kompromisszumot kialakítani. Megértem, én sem lennék képes, de én nem is jelöltetném magam ennek tudatában. *** A LOP STOP az SZDSZ szlogenje, igaz ezt saját magára értette, csak 176

még nem sikerült betartaniuk. Amit ez a pártféle csinál, bármit, az mind törvényes!!! Hát hol az igazság? *** Demszky úr! Ha véletlen újra választják, akkor se vállalja el a fõpolgármesterséget! Mindenki jól járna! *** Nem elég, hogy Budapestet tönkreteszi, lezülleszti, az EP-ben is csak szégyent hoz a magyarokra. *** No, hát valahogy ilyeténképpen hangzott (vagy inkább látszott) a nép hangja SMS-ek (RTK-k) formájában a Hír Televízió 2004. augusztus 17-én este nyolc órakor sugárzott „A nap vendége” címû mûsorában, ahol Demszky Gábor, a fõváros fõpolgármestere volt a meghívott vendég. Míg Gulyás István a kérdéseit tette fel, a képernyõ alján futó SMS (RTK) üzenetek a maguk kérlelhetetlen szókimondásával alkottak véleményt Demszky Gábor eddigi tizennégy esztendõs pályafutásáról és egyéb viselt dolgairól. Természetesen az SZDSZ, a liberális törpepárt is megkapta a magáét. A nézõk közül többen is hangot adtak azon véleményüknek, hogy újból elõ kellene venni a 2002-es kampányban oly nagy sikert aratott LOP STOP feliratú táblákat, csak most a szabad madaraknak kellene bemutatni azokat. Ugyanis ha ezt nem tesszük meg mihamarább, félõ – és akkor idézzük ide a Geszti Péter-féle kampánystratégia egy másik gyöngyszemét, mely plakát alakban riogatta @®©átlanul a gyanútlan választókat, hogy aszongya – a gatyánk is rámehet. Nos, ez a hét, de legalábbis a keddi nap, az augusztus 17-ei, Demszky napja volt. Legalábbis a médiában mindenképpen. Már kora reggel a Nap-keltében nekiestek Budapest elsõ emberének, Kereszttûz alá véve az ártatlan ember benyomását szemüveg viselésével keltõ Demszky Gábort. (A hálivúdi eksönmúvik elsõ számú aranyszabálya: Szemüveges embert nem ütünk meg! Legfeljebb beléeresztjük a fél tárat.) Tamás Ervinnek, a Népszabi oszlopos tagjának volt egy nagyon érdekes gondolata. Valami olyasmit mondott, hogy a fõpolgármes177

ter bocsánatkérése, mintha egy tudatosan felépített bocsánatkérés lenne, már-már hakni jelleget öltve, ahogyan egyik újságról a másik tévécsatornára bukdácsolva próbálja kimosakodni magát az õt ért vádakból. Magyarán – és ezt már csak én teszem hozzá – nem hat õszintének a megbánó beismerés. Érdekes gondolat. Mindenesetre a háromság más ketteje, a sonyboy Bánó András és a 168 Óra által delegált jellegtelen pofa, akinek a nevét egyszerûen képtelen vagyok megjegyezni, a szokásos nyalás határát súroló passzív jelenlétével emelte a mûsor fényét. 168 Óra, néhány a mûsorfolyamba tökéletesen belesimuló látszatkérdést tett fel, Bánó pedig, amellett, hogy felkapta a fejét Demszky azon kijelentésére, miszerint a bulvárlapok nem teljesen korrektek, arról gyõzködte a nézõket, hogy tulajdonképpen a fõpolgármester egy frankó csávó, nézzétek meg, most sem õ az, aki miatt nem kezdõdhet el a metróberuházás, valami civil munkacsoport akadékoskodik, hogy rezegni fognak a házak, ha elmegy majd alattuk a metró. (Ismét csak így zárójelesen, ahogy szoktam. Egy apró kérdést biggyesztenék én ide, csak úgy érdeklõdésképpen: Ugyan miért érdekli annyira egy közszolgálati televízió közszolgálati csatornáján zajló közszolgálati mûsorának közszolgálati mûsorvezetõjét, hogy mi van a bulvárlapok szavahihetõségével?) De megyünk tovább, vissza a bûnbánó Demszky Gáborhoz! Nem szó szerint, de valami olyasmi hagyta el a fõpolgármester fogainak kerítését, hogy aszongya: A tanácsadóim ugyan azt tanácsolták nekem, hogy ne mondjam az õszintét, õk mindig azt mondják, hogy nem ismerünk be semmit, csak megyünk tovább elõre! Na, de én… Hopp, itt álljunk is meg egy polgári szóra! Ej, de ismerõs nekem ez a módszertan, mintha ugyanezt már hallottam volna valahol! Tán csak nem éppen a moszkvai iskola visszhangzik a derék fõpolgármester szavaiban? Vajon kik lehetnek Demszky Gábor kommunikációs tanácsadói? 178

Idézet következik egy régebbi beszélgetésbõl, ahol az egykori pártállami aparatcsikok kommunikációs stratégiájáról volt szó. Íme: „A médiának az a törvénye, hogy ha hibát követsz el, nem szabad sem beismerned, és nem szabad elnézést kérni, úgy kell tenni, mintha nem követted volna el és Horn Gyula ezt csinálta. Megfogták… Pufajkás vagy… Mondjál le! ... Morálisan megtámadták. Horn Gyula tökéletesen tudta – sajnos az idõ õt igazolta –, hogy a magyar társadalom többsége akkor abszolút mértékben érdektelennek mutatkozott az erkölcsi kérdések iránt, az érdekelte, hogy mikor lesz tele a zsebe pénzzel. Amikor Horn Gyula azt mondta: „Na és?”, akkor gyakorlatilag azt mondta, amit a társadalom többsége gondolt és így könnyedén átlépett ezen. Mi akadtunk, a jobboldal akadt fönn ezen a görcsön, s nem értettük, hogy miért nem értik. Õ pontosan értette – a Horn Gyula –, õ azt vette észre, hogy mi vagyunk aszinkronban az idõvel, mert a magyar társadalom akkor nem törõdött az erkölcsiséggel. Most, amikor ezek a maffiaügyek kezdik borzolni a kedélyeket – már azért elvégre mégiscsak eltelt 14 év – most már lassan-lassan majd divatba fog jönni az erkölcs. Medgyessy ugyanezt csinálja. Nem tud magyarul rendesen beszélni. Ennek meglehet az orvosi vagy egyéb neveltetési oka, de képtelen normális beszédet tartani, pláne ha szabadon engedik, akkor nyilván elnézést kéne kérnie. Soha nem kér elnézést, soha nem magyarázkodik, nem javítja magát, megy tovább és így lekopik róla minden.” Ugye, hogy ismerõs? De vissza a fõpolgármester napjához! Nem csak Demszky Gábor aznapi reggeli fellépése ment élményszámba, az esti Hír Televízióban tett kiruccanása sem hagyta szára179

zon az érte aggódó nézõk szemeit. És akkor innentõl néhány gyöngyszem szó szerint idézetben. Tessék! „Nézze, én tizenöt évig voltam ellenzékben, hittem abban, hogy az én életemben vége lesz a Kádár-korszaknak és az egész rendszer meg fog bukni, kevesen hittünk benne…” Itt egy pillanatra megint elidõz a szelíd õz, ahogyan azt a költõ mondaná. Ugyan magyarázza már el nekem valaki, mintha egy négyéves gyerek lennék, hogy én is megértsem (copyright by Denzel Washington), hogy a fenébe egyeztethetõ össze a Kádár-rendszer bukása és az egykori PB- és KB-tagoktól ma is hemzsegõ MSZP, mint koalíciós partner. Lásd a Horn Gyula-díjas Horn Gyula, a Horngyufa magyar termék névadója, a kormányfõ Medgyessy D–209-es Ügynökrõl már nem is beszélve. Most akkor tényleg véget ért a Kádárkorszak, vagy most is itt van még, csak más a neve? De megyünk tovább. „Hittem abban is, hogy a rendszerváltást követõen az SZDSZ egy erõs párt lesz. Ez is így történt. Abban is hittem, hogy én vezetõ politikus leszek ebben az új rendszerben, bíztam önmagamban és tulajdonképpen azt lehet mondani, hogy eddig elkényeztetett a sors és az emberek a bizalmukba fogadtak. És most van egy csalódás, amit nagyon pontosan érzékelek.” Lehet, hogy Demszky úr valamelyik elõzõ életében a Delphoi jósdában állt alkalmazásban? Mindenesetre egy biztos, önbizalomban nem szenved hiányt a fõpolgármester úr. Bár a gengszterváltás egykori rejtett mozgatórugóinak egyre gyakoribb felszínre kerülésével, a folyamatok elõre eltervezett voltának kiderülésével, cseppet sem lehet meglepõdni azon, ha egyes televíziónézõkben felmerül az a kérdés, lehet, hogy a fõpolgármester úr nemcsak önbizalom tekinteté180

ben volt az átlagot meghaladó mértékben megáldva, de tudott is valamit, amit mi, a mindig csendes többiek nem? És akkor a beszélgetés legszebb gyöngyszeme, melyben sûrítve benne van a jelenleg regnáló szoc-lib koalíció teljes szellemi portfóliója: Gulyás István: Fõpolgármester úr, hogyha meg kellene fogalmaznia azt, – lehet, hogy egyszer ezt már kérdeztem öntõl – hogy mi a legmaradandóbb amit Budapest életében ön épített, tudna mondani valamit? Demszky Gábor: Nagyon sokat tudok mondani. Hogy mit tettem, én így kezdeném. A legfontosabb… G. I.: Kezdjük az építéssel! Ne haragudjon, én az építésre kérdeztem rá! D. G.: De bocsánat… mégis én egy általánosabb összefüggéssel kezdeném, ha megengedi, mert én ülök ebben a székben és én válaszolok. Az általánosabb összefüggés az, hogy van egy fontosabb dolog az építésnél. Az, hogy milyen a város pénzügyi helyzete. Budapest hitelminõsítése kitûnõ, az országéval azonos és megvan az a pénzügyi egyensúlyunk, ami lehetõvé teszi bárminek a megépítését, ez a legfontosabb. ha eladósítottuk volna a várost, akkor bennünket el kellene zavarni. De azért még mindig itt vagyok.” Ejnye, ejnye fõpolgármester úr, hát szabad ilyen ósdi és elavult gazdaságfilozófiával elõrukkolni? Ráadásul mindezt egy nyíltan jobboldal közelinek kikiáltott televíziós csatornán, ahol minden tévénézõ tökéletesen tisztában van azzal, hogy ez a fõkönyvelõket is megszégyenítõ fiskális frazeológia utoljára a Fekete János köpönyegébõl elõugrott karrierista bankár-kommunisták szájából hangzott el? Ugye nem szabad? 181

Meg aztán itt van ez a hitelminõsítés dolog. Ezt sem értem. Lehet, hogy nekem kellene még egy kicsit fejlõdnöm, de én úgy tudom, hogy az összes mérvadó nemzetközi forrás szerint romlott hazánk hitelminõsítése. A nemzetközi gazdasági szaksajtó, a különbözõ kutató intézetek jelentéseikben, felméréseikben szünet nélkül csak azt szajkózzák, hogy hazánk helyzete a kormányváltás óta csaknem valamennyi gazdasági mutatóját tekintve romlott, beleértve a hitelminõsítést is. Ami magyarra lefordítva annyit tesz, hogy az ország drágábban jut hitelekhez. És akkor a politikai stabilitásról, mint a befektetõkre ható tényezõrõl még nem is beszéltünk! No, mármost, ha hihetünk a fõpolgármester úrnak és a fõváros hitelminõsítése is olyan kitûnõ, mint az országé, akkor ugyancsak bajban lehetnek a budapesti városházán, mert a Demszky Gábor szívének oly kedves kutyaszaros világváros bizony meglehetõsen drágán juthat hitelekhez. Jó Ha Figyelünk! És ha mindezek után a kedves Olvasó azt hiszi, hogy ezen rövid kis írásommal az volt a célom, hogy a többiek mellett magam is megforgassam a kést Demszkyben, hát akkor nagyot téved. Csupán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az internacionalisták és a gyökértelenségükrõl, nemzetietlenségükrõl hírhedtté vált kozmopoliták, valamint a kettejük összefogásából ismét megszületett ügyintézõ kormány, töketlenkedéseivel és szakmai hozzá nem értésével a választók jóvoltából (meg talán a párhuzamos számítógéprendszernek is köszönhetõen) újból lehetõséget kaptak arra, hogy nyomorba döntsék ezt az országot. Baj van, még pedig nagyon nagy baj és abban, hogy idáig juthattunk a magyar társadalom keze is benne van. (Sokan rossz helyre húzták az x-et, de remélem, hogy ezalatt a két esztendõ alatt okultak hibájukból és legközelebb jobban megnézik, hova voksolnak!) Mert milyen az a társadalom, amely elõször újból a nyakába ülteti saját egykori elnyomóit, majd miután azok (lévén, hogy változásra képte182

lenek) csak nélkülözést, romló gazdasági helyzetet és Bokros-csomagot hoztak, elkergetik õket, az azt követõ négyéves fejlõdés után – épeszû ember számára érthetetlen módon – ismét magára húzza a kommunistákat, ráadásul most már a gazdasági bajok mellett sokkal súlyosabb erkölcsi problémákkal is szembesülve? A kormányfõ titkosszolgálati múltjára már csak legyint a birkatürelmû nép, ez a más országokban azonnali lemondással és megszégyenüléssel járó momentum már el sem éri a közember ingerküszöbét. Az évszázad botrányának kikiáltott K&H ügy is elhalni látszik, a pénztárosok és Gyuszi sofõr kivételével úgy tûnik mindenki megússza a dolgot. A kormányzati ciklus felénél sem az elõzõ kabinetre történõ állandó visszamutogatás az, amire még egyáltalán hajlandó fölkapni a fejét az egyszerû földi halandó. Egyedül az üres pénztárcák és a liberális törpepárt féktelenül gazdagodó politikusainak napvilágra került vagyoni helyzete közötti immáron szakadék méretû éles kontraszt az, ami még valamelyest érdeklõdésre tarthat számot Magyarisztánban, az EU, Románia belépéséig egyetlen következmények nélküli tagországában. Egy következmények nélküli országban, ahol a gátlástalanság a legkifizetõdõbb csakis egy birkatürelmû nép az, amelyik eltûri mindezt. Igaz, most már egyre nehezebben. Az embereknek elegük lett abból, hogy egy törpe kisebbség zsarolással, megszerzett pozícióinak köszönhetõen ráerõltesse az akaratát a többségre. 2002-ben minden száz emberbõl kilencvennégy és fél nemet mondott az SZDSZ-re és a liberalizmusra, de még az a feledik is hezitált, hogy hova húzza be azt a nyavalyás x-et. Most meg ott tartunk, hogy a gengszterváltás hajnalán kellõ érzékkel megkötött paktumnak köszönhetõen a liberális törpepárt még másfél évtized elteltével is haszonélvezõje lehet a rendszer tökéletlenségének a 2006-os választásokon is. Csak abban reménykedhetünk, hogy Demszky és Wekler urakhoz hasonlóan az SZDSZ többi még állva maradt prominense is hasonló mértékben és módon gazdagodott, és ezen vagyongyarapodás napvilágra kerülése a médiában hasonló fogadtatásra lel majd a széles közönség sorai183

ban, aminek legjobb reményeink szerint az lesz az eredménye, hogy 2006-ban az SZDSZ nem fogja átlépni a bûvös 5%-os parlamenti küszöböt. Az egészben az a legszebb, hogy ezt nem az ellenzék idézte elõ, hanem maguk a liberális politikusok adtak alkalmat a médiának arra, hogy felszínre kerüljenek ezen botrányszagú események. (Igaz, az már egy más kérdés, hogy miért éppen most adták meg a „kilövési engedélyt” a két liberális nagyágyúra?) Addig is, míg erre a kérdésre választ kapunk, dõljünk hátra néhány percre, és élvezzük ki minden percét a kormánykoalíció szakítópróbájának, mely az augusztusi csillaghullás szerves részeként azt firtatja, hogy Stern úr menesztése kapcsán szakad-e a koalíció, vagy még ideig óráig kitart a koncért, a hatalomért kötött szociál-liberális véd- és dacszövetség. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

184

MEGYÓ MEGTETTE KÖTELESSÉGÉT, MEGYÓ MEHET! – avagy Dékétszázkilencessy, a szabad Magyarország elsõ bukott miniszterelnöke –

És akkor ismét nézzük elõször a nép hangját, mely a Hír Televízió 2004. augusztus 19-i adása alatt szólalt meg a Tamás Gáspár Miklóssal készített beszélgetés közben: Meggyõzõdésem: ez konspiráció. Piszkos munka elvégezve, a mór megtette kötelességét, a mór mehet, Gyurcsány trónörökös burokban távozhat büntetlenül, a gazdaság lezüllesztése, a tetemes államadósság miatt nem éri retorzió? Ez felháborító! Havas *** Jó egérutat találtak Megyónak az angolos távozáshoz! Spori *** Gratulálunk az SZDSZ-nek! Mindenütt átvette az irányítást, semmibe nem bukik bele, de mást megbuktat! Szép elõadást láttunk! Függöny le! Ostoba szavazó, most majd mindenért megint duplán fizethetsz! Elõ a táblát! LOPJ MOST! Erika *** Parlamenti választást kellene kiírni! *** George Soros már rajtolt? *** Reméljük ez már az alagút végét jelenti! Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! Ébresztõ! R. E. Miskolc *** A magyar népnek, aki a köznép akaratát és nem a saját érdekeit fogja elõtérbe helyezni, avagy követjük a diktatórikus államokat? Mindent szétbarmoltak! R. Attila *** Egyszerûen nonszensz, ami a hazai politikai életben történik! Európa közepén egy nagy múltú nép XXI. századi jövõje kérdéses? *** Hozhat érvényes, felelõsségteljes döntéseket ez a kormány? Ha ügyvezetõ 185

kormány lesz, sokkal jobban fogja a szerzõdéseket legalizálni, mint a Fidesz-MDF kormány! Hajrá Magyarország! *** Az SZDSZ kiállt az Ügynök mellett. Ez is csak színjáték? Vagy végre hihetünk a demokráciában? O. Judit *** Gyurcsány volt Medgyessy tanácsadója, mitõl lenne jobb miniszterelnök, mint a tanácsai? Ráadásul öntelt privatizátor, aki imád ripacskodni. Melyik párt is a hazugsággyár? Most kénytelenek elismerni a leváltásokkal csak rosszabb ne jöjjön, a nép ne felejtsen! Mi kárt okoztak már! Bármi aljasságot csinál az MSZP, az SZDSZ mindig védelmezi, mert egyformák. Ügynök ügyben is bólogattak, mert õk is tele vannak rendes ügynökökkel. H. T. T. *** Tisztelt TGM! Ön szerint több ez a válság, mint parasztvakítás, ha háttérben a lapokat Kovács elvtárs keveri? Spori *** Mai és tegnapi szereplése is színjáték, a gazdasági miniszter személye körüli vita a miniszterelnök számára teszi lehetõvé az „elegáns bukást” Félidõben, Smith ügynök – James Gond 1:1. Legalábbis a nép hangjából ezt vélte kihallani a szocialista nagyváros öntudatos polgára. Vajon tényleg Kovács elvtárs keverte a lapokat a háttérben, ahogyan azt az egyik SMS-ezõ írta, vagy tényleg csak egyszerû parasztvakításról lenne szó, ahol a bankár-kommunista miniszterelnök kapott egy lehetõséget, a hátsó ajtón keresztüli elegáns és angolos távozásra? Vagy talán egy harmadik verzió az igaz? Nevezetesen, hogy Stern úr az SZDSZ holdudvarához tartozó gazdasági érdekeltségek kijáróembere, s mint ilyen gondoskodott arról, hogy a megfelelõ emberek megfelelõ pénzhez jussanak az autópálya-építkezésekbõl? Ma még nem tudjuk, de az idõ minden bizonnyal majd erre is választ fog adni. Azt már a 2002-es országgyûlési választások estéjének, a nemzeti érzelmû választópolgár számára gyomorfekélyhez közeli állapotot elõidézõ eredményhirdetésének pillanatában is sejthettük, hogy kínkeserves és gyötrelmekkel teli négy esztendõ elé nézünk, csak arról nem volt még halvány lila segédfogalmunk sem, hogy ez az inter186

nacionalistákból és kozmopolita kebelbarátaikból verbuválódott véd- és dacszövetség már két év elteltével, vagyis a kormányzati ciklus felénél padlóra küldi az országot. Igaz, a szocialista gyõzelem mámoros pillanataiban azt sem gondolta volna senki, hogy a párhuzamos számítógéprendszer segítségével kivívott soványka koalíciós gyõzelem ilyen rövid ideig marad életképes, és hát valljuk meg õszintén, arra se mertünk mérget venni, hogy az általam oly sokszor hangoztatott múlt embereibõl – a bécsi Kurier szerint is „az idejét múlt emberekbõl” – álló párt fogja produkálni a szabad Magyarország elsõ bukott miniszterelnökét. Az is igaz, hogy közvetlenül a választások után például a Demokrata megjelentetett egy olyan szöveget, miszerint Megyóval csak a piszkos munkát akarják elvégeztetni a szocialisták (lásd privatizáció) aztán jön majd valaki más, aki 2006-ig végig viszi a kormányt. Persze ilyenkor zakatol az emberek agya, próbálják feldolgozni az érthetetlent, hogy a fenébe veszíthetett a Fidesz, amikor végre-valahára Viktor király alatt fejlõdésnek indult az ország. Most mégis úgy tûnik, talán a Demokratának jók voltak a megérzései, vagy biztos helyrõl kapta a fülest. Gondolom, miután a kormányválság hallatán magasra csapott kedélyek kissé lehiggadnak, azonnal ki fog derülni, hogy az SZDSZ mellett, természetesen Fideszorbánviktor tehet errõl is, mint két éve (vagy ha tetszik hat éve) minden másról. Mindenesetre Aczél (Acsádi), a kitüntetésre váró Nap-kelte szektájának egyik oszlopos tagja most bizonnyal felkötheti azt a bizonyos magyar textilt, törheti a fejét azon, hogyan fogja kimagyarázni, de fõleg megmagyarázni ezt a bõdületes fiaskót annak a még mindig fanatikusan kitartó 15– 20%-nyi MSZP-szavazónak, akik még mindig hisznek a gengszterváltás óta százmilliós villákat felépítõ elvtársaiknak. Kiborult a bili az SZDSZ-nél, úgy döntöttek nem nyelnek tovább. Az 5%-os törpepártnak elege lett. Jó mi? Az utolsó csepp a pohárban Stern menesztése volt, Megyó kiverte a biztosítékot – ahogyan Esz187

tergomban szokták mondani – a vízvezeték-szerelõbõl politikai bohóccá felfújt pártelnöknél. A kép persze ennél jóval árnyaltabb. Az SZDSZ és a kezében lévõ média kommunikációjából az utóbbi idõben egy olyan kép rajzolódott ki a nagyközönség számára, hogy az SZDSZ tulajdonképpen jót akar, adócsökkentést, autópálya-építést – ezért is olyan fontos, hogy Stern, de legalábbis szabaddemokrata miniszter dirigálja a gazdasági tárcát („Nem vagyunk hajlandók szdsz-es minisztert beáldozni!”) – vagyis minden ami szép és jó (lehet), az az SZDSZ nevéhez fog fûzõdni majd a végelszámolásnál, SZDSZ vezette projektekben várakoznak a megvalósításra, csak hát annak oka, hogy ezek a beruházások nem haladnak elõre annak a baga úristennek se, tulajdonképpen az MSZP, de legfõképpen annak szigorú tekintetû fõpénztárnoka, a Kossuth Lajost megkérdõjelezhetetlen példaképének tekintõ Draskovics Tibor az oka. Így jártunk. Nem kell hozzá különösebb jós tehetség, hogy ebbõl a helyzetbõl – csahos ölebmédiája segítségére most is bizton számíthat – ismét a magyar választók által legjobban elutasított párt, a Szadesz fog a legjobban kijönni. Az elvek melletti kemény, határozott, céltudatos kiállás mindig népszerû a választók körében, de mindenképpen megerõsíti a törzsszavazók pártba vetett bizalmát és egy ilyen törpe párt esetében, amely éppen hogy csak megugrotta az 5%-os parlamenti küszöböt, és mára már minden tekintetben egy bukott kormánykoalíció tagjaként (le)szerepelt, tökéletesen elégendõ, ha a mostani fellépésének köszönhetõen – mondjuk egy elõrehozott választás alkalmával – eléri, hogy újra bekerüljön a parlamentbe. Újabb négy esztendõre biztosított politikusai garantált és kockázatmentes megélhetése. Ha belegondolunk abba, hogy ez a párt „békeidõben” se nagyon tud 5% fölé kerülni, még azt is elmondhatnák magukról, hogy szinte érintetlenül kerültek ki a konfliktusból, hiszen lám, most is hozták az 5% körüli eredményt. A Szadesz ragaszkodása a gazdasági tárcához érthetõ, hiszen az autópálya-építés lehet az a terület, amely – ha nem is sikerágazatként, de – 188

legalább kedvezõbb színben tüntetheti fel a koalíciós pártokat a 2006-os választási küzdelemben. Már ha addig megépülnek a sztrádák. Akkor majd derék álliberálisaink a média nagy nyilvánossága elõtt sulykolhatják szüntelenül a közvélemény fülébe, hogy bizony, õk építették az autópályákat a 2002 és 2006 közötti kormányzati ciklusban. Az ember hajlamos lenne arra, hogy örüljön ennek az augusztus 20-a alkalmából érkezett váratlan és elegáns ajándéknak, mármint Megyó bukásának. Én azonban óvatosságra intenék mindenkit! Senki ne bízza el magát! Ezek nem fognak csak úgy ukk-mukk-fukk lemondani a hatalomról, inkább kínlódnak tovább még húsz hónapot a Szekeres Imre-féle nem tudom én hányszor megbukott és levitézlett elvtársaikkal. Még húsz hónap vissza van, ami bizonyos tekintetben nagyon hosszú idõ és a szocialisták, akik mindig csak válságkezelésben tudtak gondolkodni, még innen is felállhatnak. Nekik – akárcsak koalíciós partnerüknek, a kormányt buktató álliberális törpepártnak – tökéletesen elegendõ, ha visszaszerzik és stabilizálják törzsszavazóikat, ehhez pedig elég egy keménykezû (most már nem elég, ha csak annak látszik) miniszterelnök, aki úgy vezeti az országot, hogy ha kell odacsap az asztalra és nem engedi, hogy más is beleszóljon a dolgaiba. (Amennyire utálták ezt a határozottságot Orbán Viktor vezetési stílusában és habitusában, annyira rákényszerülnének most egy hasonló miniszterelnökre.) De mi van akkor, ha nem találnak ilyen keménykezû, határozott miniszterelnök-jelöltet? Akkor sincs veszve minden. Talán még jobb megoldás az, ha az új kormányfõ integráló személyiség, aki nem határozott ugyan, de arra képes, hogy elsimítsa a konfrontációkat és kifelé egy nyugodt, kiegyensúlyozott koalíció képét mutassa a választóknak, ettõl újra visszatérhet a párt népszerûsége. Jól kidolgozott kommunikációval – amiben tudjuk, hogy néhány fiaskót leszámítva mennyire jók a jelenlegi kormánykoalíciót alkotó pártok és médiájuk – még külön hangsúlyt is adhatnak annak, hogy az új kormányfõ nemcsak változást hozott a hazánk politikai életébe, de egyúttal nyugodtságot is. És hát em189

lékezzünk csak vissza, milyen fontos érték az ország nyugalma az MSZP törzsszavazóinak, hányszor hallhattuk Kovács Lászlót, amint különbözõ ügyekben csitítgatott, mondván legfontosabb most az ország nyugalma. Ugyanis a nyugalom az európai érték, mi pedig européerek lennénk, vagy mi fene?! (Lacikám, megbuktatok, mint Rottenbiller!) Mindenki tudja, mindenki látja, mindenki érzi, hogy menniük kéne. Leszerepeltek. Június 13-án mindenféle közvélemény-kutatásnál ékesszólóbban nyilvánult meg a magyar társadalom aktív része, megvonta bizalmát a múlt eszméit képviselõ, a múlt rendszer iránt kormányzati tevékenységükben is nosztalgiát ébresztõ posztkommunistáktól és egykori szalonellenzéki cimboráiktól. A társadalomnak egy tekintélyes része most szembesült azzal, hogy 2002-ben a választások alkalmával becsapták. De legjobban az MSZP szavazóit csapták be, hiszen már rögtön a kormányalakításkor a tárcák elosztásánál látszott, hogy a teljesen életszerûtlen „farok csóválja a kutyát” helyzet áll elõ. Az egészben az a legérdekesebb, hogy sokszor a farok sokkal okosabb volt, mint maga a kutya. Most, 2004. augusztus 19-én, – Gulyás István szavaival (istenem, de jó leírni ezeket) „a kormányválság második napján” – amikor ezt a cikket írom, eszembe jutnak a tavalyi augusztus 20-ai Nap-kelte képsorai, ahol Miska Kancsó többszöri nekifutásra sem tudja megmagyarázni Smith ügynöknek a piacgazdaság alapösszefüggéseit, pedig akkor már elhangzott a D–209-es miniszterelnök híres fütyülõs beszéde. (Fütyülõs beszédû miniszterelnök, ez ám az igazi Hungarikum! Magyar!) Hányszor, de hányszor leírtam már a JHF hasábjain, hogy az országos méretû bolgárkertészetünkben vörös szegfüvet termesztõ posztkommunisták a múlt emberei a múlt eszméivel, erre most mit olvasok? A bécsi Kurier azt írja, hogy „az MSZP az idejét múlt emberek pártja”. Ilyenkor azért egy kicsit megnyugszom, hogy mégiscsak a helyes úton járok, és útelágazódáshoz érve nem a rossz irányba fordultam. 190

A sógorok higgadt és tárgyilagos helyzetelemzése is arra késztet, hogy tovább folytassam ezt a kis írást, úgyhogy megyünk is tovább, a kormányválság farvizén haladva. Közben nézem a tévét – a száz kilós Philips, akárcsak Megyó, (Pali bácsi szavajárásával élve) menetet hajtott végre, már egy új, széles képernyõs SONY hozza panelkalickámba a nagyvilág híreit –, szóval a tisztelt Olvasó mindenféle különösebb fejtörés nélkül kitalálhatja, hogy melyik csatornát kísérem figyelemmel. Legyen elég annyi, hogy elõször itt mutatták be a mutogatós miniszterelnök soproni fellépését. A jogi szakértõ ismerteti a kormányváltás hivatalos jogi menetrendjét. Azt is megtudjuk, ha a koalíciós partnerek nem tudnak megállapodni egymással és ez tartós válságot idézne elõ, a köztársasági elnök úr elvileg Orbán Viktort is felkérheti kormányalakításra. Persze a koalíciós pártok sem ma jöttek le a falvédõrõl, nyilván ezért fogadta el 8:0 arányban az MSZP elnöksége Kiss Péter személyét, aki valószínûleg elfogadható jelölt mindkét párt számára. A nagy kérdés persze az, hogy a nem kimondottan határozottságáról és eltökéltségérõl ismert Kiss Péter mennyire fog megfelelni a vele szemben támasztott követelményeknek, hiszen munkaügyi miniszter korában sem remekelt különösebben, kancelláriaminiszterként pedig, valljuk meg õszintén, olyan mintha ott se lett volna. Ha tényleg õ lesz majd a befutó, az asztalra csap-e amikor kell, vagy õ is csak a szocialista párt gazdasági holdudvarának nagytõkések által stafírungozott elvtársi érdekközösségének lesz az elõretolt marionett-bábuja, a bankár-kommunisták eddigi kegyeltjéhez Megyóhoz hasonlóan, aki mindig akkor és arra mozdult, ahonnan éppen megrántották a zsinórt? Ha ironikusan fogalmaznék, azt is mondhatnám, tényleg Bayer Zsoltnak lett igaza, bizonyos értelemben valóban a tömegdemokrácia csõdjét éljük meg. Egy 5%-os törpepárt meg tud buktatni egy egész kormányt. Az a koalíciós huzavona címszó alatt futó showmûsor, melybõl a Horn-kormány ideje alatt már többször is kaptunk ízelítõt, 2004. augusztus 19-ére eljutott a végjátékhoz. Ez a végjáték 191

gyors és viharos volt, és bárhogyan is szeretné a Horn Gyula-díjas Horn Gyula, a Horngyufa magyar termék névadója, immáron nem lehet visszacsinálni. Egy plusz hozadéka azért van ennek az egésznek. Magyarország, hacsak egy rövid pillanatra is, de fellélegezhetett. Megszabadultunk attól a morális, etikai és összeférhetetlenségi kolonctól, amit a titokszolga miniszterelnök személye jelentett. Az sem tanulság nélküli, ahogyan a Gyurcsány-szimpatizánsok klánjához tartozó Don Tollerone, Mediterrán Moszkva teljhatalmú ura lereagálta az új miniszterelnök jelölési procedúráját. Lemondott MSZP-elnökségi posztjáról és elviharzott a helyszínrõl. „Gyurcsány trónörökös burokban távozhat büntetlenül” – írta az egyik SMS-ezõ. Gyurcsány kapcsán felhívnám egy apró momentumra a tisztelt Olvasó figyelmét! Érdekes, mennyire állnak a leköszönõ sportminiszterre is a miniszterelnök azon szavai, melyekkel az SZDSZ prominenseit ostorozta. A személyes érdekeknek az ország érdekei elébe helyezése. A felelõtlenség. Ugyan, nem felelõtlenség – és tegyük hozzá rögtön, hogy egyben mérhetetlenül megalázó és lenézõ viselkedés a sportolókkal szemben –, hogy a sportminiszter közvetlenül az olimpia elõtt ajánlja fel lemondását? De nem különb nála fõnöke, James Gond sem, aki pont augusztus 20-a, egy nemzeti ünnep elõtt zavarja meg a közhangulatot lemondásának bejelentésével. Mintha nekik mindent szabad lenne, nem számít senki és semmi, annak a lelki világába gyalogolnak bele, akiébe csak akarnak. Nem veszik észre, hogy ezzel saját választóikat alázzák meg a legjobban. Persze könnyû egy pártonkívüli miniszterelnöknek, mit aggódjon õ a sokszor létminimumon élõ becsapott szavazók millióinak sorsán? Ugyan kérem, ha ennek az egésznek vége, leruccanok Dubrovnikba, vagy valahova messze Délre. Várnak a fincsi koktélok. Néhány sorral ezelõtt azt írtam, hogy az MSZP még innen is felállhat. Van itt még valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, ez pedig a kommunikáció. Érdekes még néhány gondolat erejéig kitérni 192

arra a rögzült, szinte már bevésõdött kommunikációs sémára vagy formulára, mely olyannyira jellemzi a jelenlegi kormánykoalíció médiabeli megnyilvánulásait. A már menesztett Kovács László és kollégája, a lemondással fenyegetõzõ Kuncze Gábor adta a legjobb tanúbizonyságát ennek, amikor a riporterek azon kérdésére válaszoltak, hogy most akkor hogyan tovább, mi lesz a témája a szombati koalíciós egyeztetõ tárgyalásoknak. Érdekes megfigyelni azt a tudatosan relativizáló – majdnem azt írtam bagatellizáló – kommunikációt, mely szinte figyelmen kívül hagyja a kormányválság tényét, s mintha csak valamilyen évközi hétvégi meetingre jöttünk volna össze, arról beszélünk a zsurnalisztáknak, mit kell tennünk a 2006-os választások megnyerése érdekében. Túl vagyunk a 24. órán, még öt perce sincs, hogy megbukott a miniszterelnök a kormányával együtt és a szintén bukott pártelnök-külügyminiszter – SZDSZ-es kollégájához hasonlóan – a 2006-os választások megnyerésérõl beszél. Hát egy biztos, önbizalomban nem szenvednek hiányt sem derék posztkommunistáink, sem pedig kebelbarátaik, a fõvárosi flaszterértelmiség elitjébõl kikerült szadeszes kozmopoliták. Tényleg, komolyan azt gondolják, hogy innen még lehet nyerni? Igaz, ennél a birkatürelmû, hiszékeny, becsapható és feledékeny népnél semmit sem lehet biztosra venni, ha tetszik, ez is benne van a pakliban. A legjobb példa rá a polgári kormány , melynek négy esztendõn át tartó regnálását érzékelhetõ, mérhetõ fejlõdés, nemzetközi elismerések jelezték, mégis elvesztette a 2002-es országgyûlési választásokat. Még nem tudjuk mi lesz a végkimenetele ennek a tragikomikus színjátéknak, csak az látszik biztosnak, hogy az SZDSZ álliberális törpeminoritása újra erõre kaphat és ennek a mérhetetlenül kártékony mikropártnak a képviselõi újabb négy évig ronthatják majd a levegõt az ország gyönyörû házában. Magyarisztánban, az amnéziások következmények nélküli országában pedig sajnos meglehetõsen nagy esély van rá, hogy mindez be is fog következni. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára.

193

2×100-AS KISZ-ES VÁLTÓ POSZTKOMMUNISTA MÓDRA – avagy Ki lesz az SZDSZ új politikai udvari bohóca? –

A Stern úr személye körüli politikai huzavona a kisebbik méretû, ám nagyobb hatalommal és befolyással bíró koalíciós párt jóvoltából mára már kormány- és miniszterelnök buktatássá eszkalálódott. Ha illetéktelen kezek próbálják meg lenyúlni a sztrádaépítésekbõl félretett lóvét, vagy önjelölt morálharcosok jelentkeznek arra a magasztos feladatra, hogy megakadályozzák az egyre zsírosodó álliberális törpepárt gazdasági elitjét ebben a tevékenységben, mûködésbe lépnek a védelmi mechanizmusok, s mint a hálivúdi eksönmúvi fémgyilkoló- gépének, a Terminatornak processzoragyában, érvénybe lép az elsõdleges direktíva, a véd- és dacszövetség megóvása külsõ támadások ellen minden körülmények között. Még akkor is, ezt a parancsot kell végrehajtani, ha ez átmenetileg a kormányzás megingásával jár. A beáldozható miniszterelnök még belefér a statitisztikai hibahatárba. A vörös terminatorokként harcba szálló mszp-s erõk oldalukon a koalíciós partner által delegált szabad(demokrata)csapatokkal most – a szerintük – legégetõbb kérdésre keresik a választ, hogyan nyerhetõk meg a 2006-os választások. „Gyurcsány trónörökös burokban, tisztára mosva” – írta az egyik SMS-ezõ a Hír Tv adásába. És valóban, az egykori pécsi KISZ-es fõfunkci, a hatalom felé vezetõ buktatókkal és hányattatásokkal teli rögös útján, rövidke, szintén bukással végzõdõ sportminiszteri kitérõje után máris ringbe száll a miniszterelnöki posztért. Amint az mindenki számára sejthetõ volt, ezt a ziccert nem hagyja ki. 194

Mire ezt a mondatot leírom, máris öt lehetséges miniszterelnök-jelölt neve jelent meg a média híradásaiban. Nem kis büszkeséggel tölt el, hogy az egykori pécsi KISZ vezér mellett egy másik pécsi vonatkozású jelölt is van, mégpedig a nómenklatúra elleni ádáz küzdelem élharcos nõje, a parlament elnök-asszonya, Szili Katalin. Igaz, kis idõ múltán újra kettõre csökken a jelöltek száma, már csak a szintén KISZ-es múlttal büszkélkedõ pártbürokrata MSZP-csinovnyik Kiss Péter és a néhol szociáldemokrata ideológiai megmondó-ember szerepében tetszelgõ villámszavú ex sportminiszter marad állva. Érdekesen alakul a helyzet. Egyes elemzések szerint a kormányválság egy szerves folyamat végeredménye, mely – a Fideszhez hasonlatosan – a baloldalon is elkezdõdött kétpártosodás felé mutat, s mely az autópálya építésekbõl a magánszférába történõ pénzkiszivattyúzások megakadályozására tett miniszterelnöki kísérletben csúcsosodott ki. Egyes elemzõk rámutatnak arra is, hogy nem a véletlen mûve az, hogy éppen most és éppen ezekre (Demszky és Wekler) az SZDSZ-es „nagyvadakra” adták meg a kilövési engedélyt. Ennek az lehet a magyarázata, hogy Megyó és a hozzá kapcsolódó gazdasági körök megelégelték, amit a kisebbik koalíciós párt mûvel az MSZP-vel, jelentõs mértékben szûkítve annak „lehalászási területét”, és megkezdték a média kivásárlását az SZDSZ alól. Ha ez a folyamat sikerrel járna, és mondjuk a 2006-os választásokig teljes mértékben lezajlódna, az SZDSZ-nek egyszer, s mindenkorra vége lenne, mint a botnak. Aztán van itt egy másik érdekes fejlemény is. Gyurcsány Ferenc közvetlenül ringbe szállása után telefonon felhívta Kuncze Gábort, aki azonnal biztosította õt, mármint Gyurcsányt, hogy esetleges miniszterelnökké választása esetén feltétlenül támogatni fogja. Így helyreállni látszik a rend, ami az én értelmezésemben körülbelül annyit tesz, ha te nem zavarod az én köreimet, én sem zavarom a te köreidet. Ne felejtsük el, húsz hónap alatt még annyi mindent el lehet privatizálni! 195

Mit is mondott a nép hangja Gyurcsányról? „Gyurcsány volt Medgyessy tanácsadója, mitõl lenne jobb miniszterelnök, mint a tanácsai? Ráadásul öntelt privatizátor, aki imád ripacskodni.” Mire azonban leírom ezt a mondatot, Gulyás István a Hír Tv-n arról tudósít minket, hogy informátora szerint „Gyurcsány begyújtotta a rakétákat.” Úgy néz ki a vidéki pártstruktúra felvásárlására tett kísérletei hatékonynak bizonyultak. Az MSZP elnöksége Kiss Pétert látná szívesen a miniszterelnöki bársonyszékben, és a parlamenti frakció szimpátia szavazásán is a kancelláriaminiszter vitte el a pálmát. A párt tagsága azonban, legalábbis a mérv- és hangadók, úgy tûnik a Kiss Péternél jóval dinamikusabb ám kormányzati tapasztalattal nem rendelkezõ Gyurcsányt látnák szívesebben a befutó jelöltként. A nagy katyvaszban az MSZP belsõ harcaiban új erõre kaptak az ifjúkommunisták is. Mozaik-csoportjuk képében azonnal tiltakoztak az elnökség antidemokratikus jelölési procedúrája ellen és elérték, hogy a rendkívüli kongresszus hozzon döntést az új kormányfõjelölt személyét illetõen. Ezen a grémiumon már valószínûleg nagyobb befolyással bírnak a küzdelem végsõ kimenetelét illetõen. Közben Újhelyi obersthrumbanführer a Köztársaság téri székház lépcsõsorának alján derûsen nyilatkozik a médiának. No problemo, pillanatokon belül meglesz az új kormányfõ és megy minden tovább, mint a karikacsapás. Sziasztok, jó munkát! – köszön el tegezõdve a sajtó jelenlévõ munkatársaitól. Hiába a jó kapcsolat a sajtóval felér egy fél választási gyõzelemmel. A nyilatkozatokat nézve az embernek olyan érzése támad, hogy amolyan jó kommunista módjára ez a jelölés is – ahogy mondani szokták – elõre le van vajazva. Kiss és Gyurcsány (majdhogynem egymás vállát veregetve) együtt mosolyognak a kamerákba, profi módon egy196

mástól veszik át a szót és a média nagy nyilvánossága elõtt biztosítják egymást arról, bárhogy is végzõdjék ez a kis „kaland”, a gyõztes –természetesen – számít a rivális fél szakértelmére és mindenképpen fontos feladattal fogja megbízni az újonnan alakuló kabinetben. Micsoda színjáték! Az ember elsõ ránézésre azt hinné, sima ügy, kész forgatókönyv, Gyurcsány lesz a miniszterelnök, Kiss Péter pedig ott folytatja ahol abbahagyta, kancelláriaminiszterként majd csak kihúzza valahogy ezt a húsz hónapot. Mindenki megnyugodhat, ezt az apró kis fiaskót leszámítva megy minden tovább, ahogyan eddig, a gazdaság dübörög tovább, a tudatlan nép szemeláttára történõ szabadrablás is folyik tovább a maga medrében, a koalíció PR-mûhelyeiben pedig már fogalmazzák a 2006-os választásokra szóló maszlagot, amit majd újból lenyomnak a választók, a birkatürelmû nép torkán. Közben a kitüntetésre váró Nap-kelte egyik vendége, Tamás Gáspár Miklós, aki mostanában egyre sokasodó médiabeli megnyilvánulásai kapcsán szintén kivívta magának a rövidítésben (TGM) szereplõ közszereplõ kivételes status quó-ját, azzal kezdte a beszélgetést a még mindig szürcsögve levegõt vevõ bazidai Darth Vadernél, hogy felsorolta a volt szocilalista országokban megbukott szocialista, szociáldemokrata politikusokat és pártokat. A filozófus-egyetemi tanár a bukások és a szociáldemokrácia válságát abban látja, hogy a szociáldemokrata pártok nem szociáldemokrata programokat hajtottak végre, politikájukkal látványosan eltávolodtak szavazói bázisuktól. TGM elmondta, hogy a baloldali tömegek most is megvannak, csak kihátráltak a szocdem pártok mögül. Ugyanez történt hazánkban is. TGM azt is kifejtette, hogy nem kifejezetten tetszik az ún. kisembernek (én talán még azt is megkockáztatnám, hogy viszolygást szül benne), ha éppen a tengeren túlról nyaralásból visszatérõ napbarnított multimilliomosok mondják meg, hogy mi a jó a népnek. Pedig ha Gyurcsány gyõz, nagy valószínûség szerint nem történik más, minthogy az egyik multimilliomost váltja a másik multimillio197

mos. A bankár-kommunista által dirigált Magyarország Rt. új neve ezentúl Magyarisztán-Altus Holdingra változik. Ha Kiss Péter lesz a befutó esélye lehet annak, hogy a koalíciós pártok fel tudnak állni ebbõl a helyzetbõl, vagy legalábbis annyira mérsékelni a károkat, hogy képesek legyenek a 2006-os választásokon megakadályozni a Fideszt a kétharmados többség elérésében. A kis, 5%-os törpepárt elerodálja a hatalmas koalíciós társ SZDSZ-t. Mint amikor egy fekete lyuk elszívja az összes anyagot a mellette levõ csillagtól, s végül magát a ragyogó égi lámpást is bekebelezi, hogy aztán a helyén semmi más ne maradjon csak a végtelen sötétség és a hideg ûr. Augusztus 20-a kapcsán úgy tûnik Gyurcsánynak még valamiben igaza lesz. Miután Mária levette kezét az országról, az elvtársak és – most már hivatalos forrásból is megerõsítetten (hisz maga az exminiszterelnök jelentette be) – korrupt álliberális cimboráik azonmód rátették ragacsos mancsukat az immáron posztkommunista hitbizományként kezelt Magyarország Részvénytársaság portfóliójára. Ahogyan arról már a korábbiakban esett szó, Gyurcsány azonnal felvette a kapcsolatot Kuncze Gáborral, hogy megszerezze annak támogatását, aki arról szemrebbenés nélkül biztosította is a jövõ reménységét. Azonban az SZDSZ belsõ köreibõl kiszivárgott információk szerint Kiss Pétert ezelõtt már kb. két hónappal is megkeresték az SZDSZ-bõl azzal, hogy elvállalna-e egy esetleges miniszeterlnöki felkérést. Ez azt mutatja, hogy az SZDSZ kormány(fõ) buktatása nem elõzmény nélküli ad-hoc folyamat eredménye, tudatos tervezést sejtet a háttérben. Felmerül egy kérdés. Ha Miska Kancsó Gyurcsányt támogatja, vajon kik keresték fel Kiss Pétert az SZDSZ-bõl? Jó kérdés. Vagy netalán az SZDSZ-ben is hatalmi belharcoknak lehetünk szem- és fültanúi? Elképzelhetõ egy olyan SZDSZ-es forgatókönyv, mely szerint mondjuk egy Fodor Gábor vezette delegáció kereste meg Kiss Pétert? Gondolván, ha Megyó bukik, magával rántja az egykori vízvezeték-szerelõbõl pártelnökké felfújt politikai bohócot is. Ezáltal 198

megnyílna az út az SZDSZ elnöki széke felé az egykor szebb napokat látott áladjunktus számára. Két legyet egy csapásra. A hatalomért, a koncért vívott harc, az osztozkodás és pofozkodás érdekes vadhajtásokat produkál. Kovács elvtárs ötéves biztos jövedelemmel és immáron elmozdíthatatlanul, elégedetten dõlhet hátra kedvenc bársony fotöjében némiképp elégtételt kapván, hiszen mégsem õ viszi el egyedül a balhét az EP-választás fiaskójáért. Igaz, a Pécs Tv-n nyilatkozó Don Tollerone nehezményezte is, hogy lehet az, hogy biztos székben ülõ személy egyik nap bizalmat szavaz, másik nap meg buktat. És egyáltalán, mi az, hogy hárman beülünk egy szobába és körbejelöljük egymást? És hol marad a párt? Smith ügynök némi elégtételt érezhet most, amikor a bukott Ügynök, aki pártonkívüli SZDSZ-szimpatizánsként olyan pimaszul, pökhendien és pofátlanul rátelepedett a pártra, maga is áldozatául esett elbizakodottságának. Az egész hercehurcában az a legelszomorítóbb, legelkeserítõbb, hogy Kovácstól Tolleren és Gyurcsányon keresztül Lendvai Ildikóig, mindegyikük a 2006-os választások megnyerésén aggódik. Hogy velünk, az ország lakosságával, ha tetszik a nemzettel, mi lesz, a kutyát nem érdekli. Ez annál is elkeserítõbb, mivel a látszat stabilitást mindenek fölé helyezõ egykori paktumnak köszönhetõen a nép, az istenadta (birkatürelmû) nép, ha akarna sem tudna beleszólni a dolgok alakulásába, hiszen „a szabál, az szabál.” B…tok meg! – mondaná erre az ex titokszolgából lett ex miniszterelnök. Új idõk új szelei fújnak, elõre tör a KISZ-es genereáció, de ezt a KGB elleni küzdelem egykori elit kommandósa valószínûleg már nem fogja végig nézni. Varaderón, Mallorcán, Dubrovnikban vagy valamilyen más frekventált üdülõhelyen heveri ki majd az elmúlt idõk két esztendeig tartó eltévelyedéseit. Fincsi koktélok mellett. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára.

199

A „MI AZ, HOGY?! NAGYON IS!” MINISZTERELNÖK-JELÖLT – avagy Sonyboy Bánó András médiatörténeti mélypontja –

Egy vélemény a nép hangján, mely villanypostán érkezett: „Medgyessy Péter lemondása része az MSZP megújulásának.“ Ezt a mondatot Szili Katalin találta mondani, a rádióban hallottam. Õrület ez a mondat. Az MSZP Rajk László óta megújul. Úgy, mint Ágnes asszony a balladában, mossa-mossa a véres ruhát. Az egész MSZP, különösen is Gyurcsány csúcsragadozó elvtárssal, a vérkommunisták haszonélvezõi. Sok ezret leöltek, több százezret elüldöztek az országból, 3 millió éhes száj vádolja õket nap, mint nap, õk pedig rendületlenül megújulnak. Amíg van, aki azt gondolja, hogy most aztán tényleg sikerül nekik, addig érdemes elõvenni ezt a dumát. Garantáltan nem sikerülhet. Hát, hol is kezdjem? Mindjárt az elején egy jó hír! A Nap-kelte mégsem részesül állami kitüntetésben. Mádl köztársasági elnök úr aggályait fejezte ki a mûsor kapcsán, talán ennek hatására, a stáb önként (!) lemondott a megtiszteltetésrõl. Hurrá! Apró öröm a kormányválság címû tragikomédia szünetében. 200

Ami viszont már elszomorító, hogy a magyar médiatörténeti mélypontokat regisztráló képzeletbeli enciklopédiában új fejezet nyílt. A nézõt és a közbeszédet újból, immáron sokadszor megalázó momentumát – természetesen – ezúttal is a csahos öleb média tekintélyes fõhadiszállásának tartott Angol utcai csapat, annak is egyik középszerû fullajtárja, a mindig objektív és pártatlan bulvárlap „fõ hallja kend”, muszterlovag Bánó András produkálta, akit a dús képzeletû nép költõileg csak Sonyboy elnevezéssel illet. 2004. augusztus 24-én reggel a kitüntetésre váró objektív, pártatlan és elfogulatlan reggeli közszolgálati mûsor (na vajon melyikre gondolok?) vendégül látta az MSZP két lehetséges miniszterelnök-jelöltjét. Már az a kép is rendkívül beszédes volt, ahogyan a 100 leggazdagabb magyar listáján elõkelõ helyen tanyázó médiamogul Gyárfás Tamás hanyagul, zsebre vágott kézzel fogadta az elsõnek érkezõ, az elõbbiekben említett listán szintén elõkelõ helyet elfoglaló exsportminiszter Gyurcsány Ferencet. Persze minek is izgulna, vagy minek is adná a tisztelet legkisebb jelét is, hiszen tökéletesen tisztában van a saját és mûsora magyar politikai életben elfoglalt pozíciójával. Nem tehetek róla, de nekem azonnal Horn Gyula jutott eszembe, amikor miniszterelnökként az Amerikai Egyesült Államokban tett látogatást, ahol az amerikai nagytõke emberei még arra sem méltatták a pufajkás miniszterelnököt, hogy parolázás közben felálljanak kényelmes süppedõs fotöjeikbõl. Gyárfás hanyag eleganciája láttán a figyelmesebb nézõben azonnal felötlött egy kérdés, ha ilyen a góré, milyenek lehetnek a beók? Hát õk is ilyenek. És akkor következzék néhány – ahogyan a médiában nyilatkozó politikusok mondani szokták – a szövegkörnyezetébõl kiragadott részlet, a teljesség igénye nélkül. Íme: 201

1. FELVONÁS: A RIPACS Bánó András: Gyakorlatilag egészen példátlan módon a nulláról, a padlóról állt fel 72 óra alatt vagy 48 óra alatt. Ilyet a magyar belpolitikában még senki sem csinált. Ezt ön hogyan csinálta? Gyurcsány Ferenc: Csütör… B.Á.: Hány embere van? Gy.F.: Öt. B.Á.: Öt emberrel csinálta végig ezt a folyamatot? Gy.F.: Csütörtökön reggel bementem a minisztériumba, mert szerdán a miniszterelnök úr bejelentette, hogy átalakítja a kormányát és a kormányátalakítás során elfogadja az én lemondásomat. És elmondtam az embereknek, hogy õrülten sajnálom, hogy amit meg akartam csinálni, amit elkezdtünk, de nagyon fontos, hogy az, amit csináltunk, azt nem érte kritika. És akit megjelölt a miniszterelnök úr, Baráth Etelét, az egy nagyon jó, tehetséges, jó miniszter lesz. És azon gondolkodtam, hogy újra négyszer fogok futni egy héten, akartam írni egy könyvet és kérleltem a feleségemet Klárát, hogy én elmennék Cambridge-be egy fél évre Európa tanulmányokat folytatni. Távol akarok ettõl lenni. És csütörtök este elkezdenek ömleni a telefonok, hogy „Tudod, hogy mi történt? Tudod, hogy mit szeretnének? Mi nem azt szeretnénk!” És péntek délutánra nem lehet azt mondani, hogy nem vállalom el. Hát, ugye erre mondják azt, hogy az élet nagy rendezõ? Soha nem gondoltam volna. Soha. Nyugodtan bevallhatom. Na, itt álljunk meg egy polgári szóra, istenben szeretett felebarátim! 202

Még, hogy az élet a legnagyobb rendezõ? Ugyan kérem. Ahogyan rusztikus stílusú barátom szokta volt mondani: „Mese a Holdon!” Élõ ember nincs ma Magyarországon, aki ezt a maszlagot beveszi. Csintalan Sándor már hónapok óta csak arról beszél, hogy ezt az embert féktelen hatalomvágyától fûtve semmi más nem érdekli, csak hogy õ lehessen Magyarország miniszterelnöke. Ki tollal, ki fegyverrel, ki meg pénzzel. Egyszerûen kivásárolta a pártot az elvtársak mögül. A KISZ-es generáció úgy tûnik sokkal jobban felvette a kapitalizmus fordulatszámát, mint a nagy öregek. De hát nincs is mit csodálkoznunk ezen, hiszen hallhattuk Gyurcsány miniszter úrtól, legszívesebben Cambridge-be járnak a mi egykori derék KISZ vezetõink, hogy kellõen kimûveltek legyenek az európai ügyeket illetõen. De térjünk vissza az interjúhoz! Gy.F.: Olyan a hangulat, mint volt ’89–90-ben. Lemennek újságot venni és megállítják õket az emberek. „De ugye tudod, hogy mi kire szavazunk?” Nem rólam szól ez a történet. Egy percig nem hiszem el, hogy sokkal tehetségesebb lennék, mint nagyon sokan az MSZP frakciójában, vezetésében, ugyan. Ez arról szól, hogy az emberek azt mondják, hogy „tovább így nem csináljuk!” És most bennem látták meg ezt, hogy tovább így nem csináljuk. Lehet, hogy velem van a baj, de én ezt megint nem értem. Hiszen Gyurcsány volt Megyó legfõbb tanácsadója, õ az egyik legfõbb felelõse annak, hogy idáig jutottunk, ráadásul miniszterként a kormányban még pluszban tevõlegesen is hozzájárult a jelenlegi helyzet kialakulásához, akárcsak jelölttársa, a kancelláriaminiszter Kiss Péter. Nem értem, hogyha az emberek – ahogyan Gyurcsány Ferenc a párttársait nevezte – ennyire nem akarják tovább ezt így csinálni, miért nem jelöltek olyasvalakit, aki a jelenlegi helyzetben nem kompromittálódott és valóban változást hozhatna az általa fémjelzett politika? Talán azért, mert nincs ilyen „arc” a szocialista pártban? 203

(Szûrös Mátyás egy tévéinterjúban elmondta, hogy Németh Miklós esetleges jelölésekor még Demszky Gábor neve is szóba került mint lehetséges miniszterelnök-jelölt – az ember esze megáll és támaszkodik.) Vagy talán azért maradt ez a két jelölt, mert eljátszva a látszat demokráciát, a felülrõl a tagság „nyakába ültetett” jelölt, Kiss Péter ellenében az önkéntes szocialista messiás szerepkörét felvállaló Gyurcsány vidéki pártkivásárlásait felhasználva elhitette a tagság helyi szintû vezetõivel, hogy õ képviseli az ellenpólust a szegfûmintás utódpártban? Ahogyan azt már Don Tollerone, Gyurcsány csapatának egyik oszlopos tagja megszellõztette, jelöltjük befutása esetén, ami ugye immáron bekövetkezett, az elnökségnek bukó. Képzelem, ahogy szegény Lendvai Ildikó nagyasszony egyszerû frakcióvezetõként, a párt szürke eminenciásaként tengeti hátralévõ napjait az ország házában és kedvét veszítve nélkülöznünk kell majd szellemes szóvirágait. Minõ szörnyû vég! De hát, ahogy mondani szokták, „Így múlik el a világ dicsõsége!” Megyünk tovább! Gy.F.: Nem lehet két szótár. Nem arról szól a modernizáció, hogy változtassuk meg a pártot, meg nem tudom micsoda. Például úgy kell megváltoztatni, hogy normálisan, egyenesen beszélünk. Nem hablatyolunk. Van bizalom, vagy nincs? Akarsz változtatni, vagy nem akarsz? Azt a nyelvet beszéljük, amit beszéltünk hétköznap is – mert mi is beszélhetnénk egy ebéd mellett is – nem kell, hogy azt gondoljuk, hogy a politika más, mint bármilyen más része az életnek. Én ugyanígy viselkedtem miniszterelnökként, ugyanígy viselkedem magánemberként. Ez idõnként zavaró, mert a mi nyelvünk, a mi kultúránk az picikét porosabb ezen az oldalon. …

204

Ha úgy tetszik nem politikusként viselkedem. Hát, amire azt mondja ön, hogy ez elképesztõ, ez három nap alatt megfordítja a történetet, hát az errõl szól, hogy lehet ezt politikus módon konstruálni. Elnökségi ülést gyorsan tartani, megszavazni és nem tudom mit tenni és érvelni ilyen-olyan dolog mellett. Én azt mondom, nem! Ne tessék arról beszélni, hogy komolyan vesszük a tagokat, vagy hogy ez egy demokratikus párt! Adjuk oda nekik! És abban a pillanatban látom, hogyha a régi eresztékeket ilyenfajta kihívás éri, akkor van némi ijedtség. De hát meg kell kérdezni, hogy mi a fontosabb? Egy-két – hát nem akarok semmiképpen bántóan fogalmazni –, szóval az embereknek a meglévõ vágya, vagy valami ilyenfajta ragaszkodás olyanhoz, ami mára már nem versenyképes? Itt megint álljunk meg egy pillanatra, mert ezek a mondatok több szempontból is nagyon érdekesek. A Gyurcsány Ferenc mögött álló gazdasági érdekcsoportok észlelték azt, hogy a pártállamhoz elsõdlegesen köthetõ posztkommunista nómenklatúra tagjaival veszélybe kerül az a folyamat, melyben a közvagyon utolsó maradékát még ki lehet síbolni a magángazdaságba a versenyszférába. Mivel az elõzõ stróman, Medgyessy Péter ezen helyzet megszüntetése érdekében nem tett semmit, ráadásul elkövette azt a hibát, amit a strómanok általában el szoktak követni, nevezetesen, hogy megpróbált önállósodni (lásd Stern kirúgása), úgy döntöttek váltásra van szükség, a kelléktárban új marionett-bábú után néztek. („Új mûsorhoz új férfi kell, ezt õk sosem felejtik el!”) A piszkos munkát, a nagytakarítást pedig már az ifjú titán, a milliárdos magánvagyonnal bíró holding dirigáló sármõr végzi majd el. A régi elvtársak pedig észre sem veszik, hogy kígyót melengettek a keblükön, saját maguk vonják a fejükre a vészt, önként hajtják a fejüket hóhéruk pallosa alá, aki egy percig sem fog habozni, hogy megszabaduljon a múltból nyakán maradt kolonctól. Vagy talán nagyon is tisztában vannak azzal, hogy mi vár rájuk, de itt bizony már nem sokat tehetnek, 205

elõbb kellett volna észrevenniük, hogy az õ idejük, akárcsak a tündéké Középföldén, lejárt. Akkor talán elkerülhették volna azt a csúfos véget, mely jó pár régi, kipróbált elvtársra vár majd. A kortes beszédek megmutatták, hogy ki van Gyurcsány mellett, és ki képviseli a „régi iskolát”. Az új, változások jegyében fogant miniszterelnök és az októberi kongresszuson megválasztásra kerülõ minden bizonnyal vele szimpatizáló pártelnök regnálása alatt csak keveseknek adatik majd meg, hogy a szocialistáktól eddig megszokott „érdemei elismerése mellett” megfogalmazás mellett penderítsék ki õket a politikai közéletbõl, no és persze a hatalomból. Kifelé pedig sikerként kommunikálják majd az egészet, mondván hogy Gyurcsány az elsõ olyan szocialista politikus, aki vette magának a bátorságot és belekezdett a párt fiatalításába, így végleg elhárultak az akadályok az MSZP elõl, hogy valódi szociáldemokrata párttá váljon. Még akkor is így lesz ez, ha maga a párt egy jottányit sem fog változni, illetve véleményem szerint talán még neoliberálisabb politikát fog folytatni majd ezen folyamatok lezajlása után, hiszen a KISZ-es nemzedék és az azt követõ generáció képviselõi még nem szedték meg magukat. Még egy érdekes momentum, ami idekapcsolódik. Annak idején az ún. „nemzeti közép kormányának” eszméje Gyurcsány fejébõl pattant ki. A nagy ötlet eddig tartott ki, jó sokba került a magyar társadalomnak, szûk két esztendõ alatt duplájára emelkedett az államadósság, de az ötletgazda maradt. Sõt, miközben pártja piedesztálra emeli, õ az egyik leghangosabb, aki teli torokból üvölt, hogy változtatni kell! Ráadásul – ez a hab a tortán – meg van gyõzõdve arról, hogy ezek a változtatások csak és kizárólag az õ vezényletével hajthatók végre. Ez tényleg döbbenetes. Ezen a ponton egyet kell értsek Csintalan Sándorral, aki értetlenségének adott hangot amiatt, hogy senki sem veszi észre a pártban, hogy ezt az embert a hatalmon kívül semmi más nem érdekli. Megáll az ész és támaszkodik. Megyünk tovább! 206

B.Á.: Azt tudja, hogy nagyon sokan támadták eddig is, hiszen ezt eddig is tapasztalhatta – nem is tudja, hanem tapasztalhatta – az ellenzék oldaláról és nagyon sokan támadják most is és nagyon sokan fogják támadni, ha ön lesz a miniszterjelölt, miniszterelnök-jelölt. Hogyan néz szembe ezzel a szituációval? Gy.F.: No, de hát miért ne tennék, hogy támadjanak? Miért ne tennék? Azt támadják, akiben azt látják, hogy 2006-ban legyõzheti újra, sokadszor a jobboldalt. Nem érdemes azt támadni, aki gyenge. Az elhull magától. Jöjjenek! Tessék, csinálják! Nézzük meg, hogy milyen Magyarországot akarunk! Olyat akarunk-e, amelyik folyamatosan a múltba fordulva, agresszív módon, helyenként bántóan és megosztva képzeli el Magyarországot (gondolom ez lenne Fideszorbánviktor – a szerk.)? Vagy azt mondja, hogy ugyan. Nem ilyen Magyarországot akarunk, másfajtát. Amelyben van nyugalom és méltóság és van benne méltányosság és azt gondolom, amelyben van több igazság és amelyben van több igazság a szavaknak, amelyben azt tesszük, amit mondunk és azt mondunk, amit teszünk és szakítunk azzal, amikor… Hát persze, hogy tartanak tõle. Miért ne tartanának tõle? Azért tartanak tõle, mert tudják, hogy meg fogom verni õket 2006-ban azzal a párttal, mely erõs, büszke, baloldali párt lesz. Ha én lennék a helyükben, én is félnék magamtól. Itt megint meg kell állnunk egy pillanatra. Az interjúnak ezen a részén az elsõ szó, ami azonnal eszembe jutott, a ripacs volt. Ez egy politikai bohóc. És még ráadásul lop is. „LOPJ MOST!” – ahogyan a szadeszesek mondják. Menjünk szép sorjában, ahogyan az meg vagyon írva! Hát én nem tudom, hogy az állandó múltba révedésrõl, meg a megosztásra kinek mi jut az eszébe, nekem példának okáért azonnal keménykezû Keller László és államtitkársága. Ennyit arról, hogy ki osztja meg a társadalmat. Aztán itt van a szavak igazságtartalma. Ha 207

jól emlékszem a nemzeti közép szakértõ kormányának tevékenysége és a kommunikációja közti szakadék méretû ûrt látva mondotta ezt többször is, nagyon bölcsen Orbán Viktor. A méltóságról és a méltányosságról pedig talán az öngyilkossá vált gazdák még életben maradt hozzátartozóinak mondhatna néhány kedves szót az új kormányfõ-jelölt. Nézzük tovább az interjút! B.A.: Ugyanakkor azért ön is tudja, hogy az ön múltjában – nem amikor politikus volt, hanem annak elõtte – voltak olyan támadható ügyek, amiket az ellenzék állandóan felhoz. Azt mondják, hogy volt egy bankár kormány, most majd lesz egy milliárdos kormány. Viszont ugyanakkor van ennek egy másik oldala is, azt fogják mondani az egyszerû emberek „a Gyurcsánynak annyi pénze van, ez már nem fog lopni.” Ez viszont a másik oldalt erõsíti. Na, emellett megint nem mehetünk el szó nélkül. Csodálkoztam is, hogy Gyárfás Tamás a képernyõre enged egy ilyen tájékozatlan embert, de hát ma már a média sem a régi. Én nem tudom, hogy Bánó András hol volt az elmúlt két-három esztendõben, de ha visszaemlékszünk a 2002-es választási kampányra, Megyóra pont ugyanezt mondták, közben kiderült róla a Greshem-ügy, az atomerõmûvi tanácsadás és hát ugye itt nem két forintok röpködtek. Meg aztán arról se feledkezzünk meg, hogy nem az Orbán-kormány ideje alatt károsították meg az államot az árkartellbe tömörült autópálya-építõ cégek (valami tizennyolc milliárd magyar forintokkal), melyek közül egynéhány ellen anyaországában eljárás folyik vagy ott is szintén korrupciós ügybe keveredtek. A K&H Bankból szép csendesen kitolt milliárdokról meg már nem is beszélve. Szóval én Bánó úr helyében óvatosan bánnék az olyan megfogalmazásokkal, hogy ki mennyit lop. De nézzük, mit válaszolt erre a felvetésre Gyurcsány Ferenc: 208

Gy.F.: Én azt hiszem, hogy a nagyon nagyon sok támadás, amelyrõl egyrõl sem bizonyosodott be, hogy bármilyen megvédhetõ, azaz az ellenfeleim által megvédhetõ és jogos alapja – ezek engem nem meggyöngítettek ebben az ügyben, hanem erõsítettek. Itt nem bankár kormány lesz. Itt lesz egy tehetséges, bátor kormány, amely képes lesz megfordítani az elmúlt egy év trendjét, amirõl azt fogják mondani emberek „a hétszázát, ezek képesek és megcsinálják!” Amelyre azt fogják mondani a baloldalon, hogy jó baloldalinak lenni és nem kell szégyellni, hogy baloldaliak vagyunk! Az új kormányprogram csak annyiban változtat, amennyiben kell, úgy fog stabilizálni, hogy a változás ígéretével erõsíti meg azokat az alapokat, melyekkel lehet és kell sikeresen politizálni. Ezeket a mondatokat hallgatva lelki szemeim elõtt megjelent Ancona fõtere, ahol Don Tomao beült Giovanni cukrászdájába, hogy megigya reggeli kávéját, ám amikor belekortyolt, a forró barna italt azonnal vissza is küldte a csészébe és csak ennyit tudott mondani: „Ez mennyire szar!” Hát valahogy én is így voltam az imént hallottakkal. Én ugyan elképzelni sem tudom, hogyan lehet stabilizálni a változás ígéretével, (már megint egymásnak homlokegyenest ellentmondó, egymást kioltó, fogalmakkal operál a szocialista frazeológia) de azt azért megnézném, hogy az emberek, amikor lemennek újságot venni (copyright by Gyurcsány Ferenc) összesúgnak egymás között, hogy aszongya „a hétszázát, ezek képesek és megcsinálják!” Ezen logika mentén próbáltam elképzelni, amint az Orbán-kormány alatt az emberek az utcán sétálva, elmenve egy Széchényi-terv támogatásával megvalósuló beruházás plakátja mellett félve összesúgnak, hogy „a hétszázát, ezek képesek és megcsinálják!” Hogy ez miért nem történt meg, nem is értem?

209

B.A.: Azt mondja, készül a beszédre. Gondolom még nem írta meg. Ez a beszéd hány perces lesz? Gy.F.: Húsz. B.A.: Ebbõl a húsz percbõl most a hátralévõ egy percben, (és akkor itt jön a médiatörténeti mélypont) mint annak idején a Való Világban, mondja el egy percben, miért szavazzanak önre? Gy.F.: Azért kell, hogy rám szavazzanak, mert így lehet egy olyan országot csinálni és egy olyan kormányt, melyben nem lesz kétséges, hogy 2006-ban ugyanúgy fogjuk folytatni, teljesítmény lesz, amely a változáson alapul. Ami Bánót illeti. Más talán fenn sem akadna azon az apróságon, hogy a riporter beemelte a Való Világot a beszélgetésbe, én azonban úgy gondolom, emellett nem mehetünk el szó nélkül. Itt ugyanis eljutottunk egy olyan pontra, ahol már a valóságshow számít az etalonnak, a mércének. Nem azt mondja a riporter, hogy „egy percben gyõzze meg azokat, akik most nézik az adást” vagy valami hasonló. Nem. Egy percben, ahogyan az a Való Világban is szokás”. És az esetet csak súlyosbítja, hogy Kiss Péternél ugyanezt eljátssza még egyszer. De vajon nem az áll-e mindennek a hátterében, hogy Gyárfás és emberei rájöttek arra, hogy a Valóságshow mára már olyan fontos helyet foglalt el az alacsony iskolázottságú néprétegek életében, hogy akkor beszéljünk hozzájuk „valóságshow”-ul? Nem szeretnék a bolhából elefántot csinálni, de aminek egy ilyen fontos – vagy legalábbis fontosnak induló – beszélgetésben egyáltalán semmi keresnivalója sem lett volna, az a valóságshow, még csak említés szintjén sem. Még akkor is azt gondolom, hogy ez így van, ha maga a jelenleg zajló, néha kabarészerû jeleneteket felvonultató eseménysor bizonyos szemszögbõl rendkívül hajaz egy effajta mûsorra. 210

Egyes színpad nyílj ki! MSZP, ön jól választott. Ön nyert! 1 db 2004 mintájú, a KISZ Holdind által gyártott Ifjú Titán rozsdaálló neoliberális darálógépet! Gratulálunk MSZP, mert megérdemled!

2. FELVONÁS: A PÁRTCSINOVNYIK Kiss Péter, ahogyan azt õ maga is kijelentette, nem tiltakozik az ellen, ha valaki õt a politikai fõszereplõk kiszolgálójának nevezi. Az MSZP szerint õ képviselné a folyamatosságot. Igaz, ennek fényében kissé furcsán hangzik, hogy a derék kamarillapolitikus is szüntelenül a változást és annak fontosságát hangoztatja. Nem tudom, hogy jól értem-e, de akkor ezek szerint a folytonosság = kiszámíthatóság a szocialista értelmezésben azt jelenti, kiszámítható, hogy tovább fog folytatódni a szabadrablás. És akkor innentõl ismét szó szerint: Kiss Péter: Úgy gondolom, hogy egyszerre kell azt az érzetet világossá tenni, hogy a kormány is azon van, hogy az emberek nyugalmát, egy mosolygós országot tudjunk teremteni, ehhez pedig nem arra van szükség, hogy csöndes, szürke kormányzás legyen, ami nem változtat. Egy folyamatos, folytonos változás kell ahhoz, hogy ez a biztonság kialakulhasson. Nem egyszer kell változtatni, tehát nem csak arról van szó, hogy most jön valaki és él azzal az apropóval, amit ez a helyzet teremtett, evvel élni kell, evvel egyet értek. Élni kell, meg kell változtatni, vissza kell szerezni a bizalmat, erre kezdeményezést kell tenni és nyilván, hogy fel kell használni az alkalmat, hogy megemeljük egy kicsit a hazai politikai közélet horizontját, ne csak a cipõnk orráig nézzünk! (Nem tudom figyelik-e? Az érzetet kell világossá tenni! Nem semmi!) Komoly gondjaim vannak az imént elhangzottakkal, kedves elvtársak és elvtársnõk. Most vonatkoztassunk el a nyolcvanas évek végérõl 211

olyannyira ismerõs pártfrazeológiától és koncentráljunk a lényegi mondanivalóra, már ha van egyáltalán ilyen. Állítólag Kiss Péter képviselné a folyamatosságot, aki maga is a változásban (és nem csak az egyszeri változásban) látja a siker kulcsát. Hát dögöljek meg, ha értem. Az állandó változás, hát az bizony sok mindent hozhat, csak nyugalmat, stabilitást, állandóságot és kiszámíthatóságot nem. A változás és a nyugalom egymásnak ellentmondó, egymást kizáró fogalmak. Jó reggelt! És ezt is bekajálják. Ez egész egyszerûen nem igaz! És mindez a ’80-as évek végér emlékeztetõ pártfrazeológiával. A nagy vetélkedésben a tolleri kinyilatkoztatás szerint is „kitûnõ kamarillapolitikus” áll szemben az Apró-klán dinamikusnak kikiáltott (valljuk meg õszintén, dinamikusan buta és ostoba) apródjával. A jelöltek még arra is hajlandók a média nagy nyilvánossága elõtt, hogy némi önkritikát gyakoroljanak, igen, abban hogy idáig jutottunk, nekünk is részünk van. Kimondhatják, sõt még a „természetesen” szót is odabiggyeszti mindkettõ, hisz tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy a párt delegáltjait ez most a legkevésbé érdekli. A nép meg úgy se érdekes, hiszen semmiféle beleszólásuk nincs, hogy melyiküket és fõként milyen érvek alapján választják meg miniszetelnök- jelöltnek. Ez már csak így megy minálunk Magyarisztánban, az EU, Románia belépéséig egyetlen következmények nélküli tagállamában. Mindkét jelölt miniszterként tevékenykedett a bukott Medgyessykormányban, mindkét jelölt a mûsorvezetõ elsõ szavára készségesen elismerte, hogy igen, õ is benne volt a dologban, vagy ahogyan az ex kormányfõ mondaná, elszabta ezt az egészet. De mégis, valamilyen ismeretlen okból kifolyólag, mindkét jelölt meg van róla gyõzõdve, hogy õ és csak is õ az alkalmas ember az ország irányítására. De az ugyancsak érthetetlen, hogy az objektivitásáról, pártatlanságáról és elfogulatlanságáról méltán híressé (és hírhedtté) vált reggeli mûsor szintén hírhedtté vált kérdezõjének sem jut eszébe, hogy megkérdezze, mondanák már el az urak, hogy bukott politikusokként, egy hitelét vesztett kormány tagjaiként, ugyan mi a fenétõl 212

lennének alkalmasak az ország irányítására? De nem. Ez a kérdés még véletlenül sem hangzik el. (A vazallusi lét és a csahos ölebmédia elsõ számú aranyszabálya: Nem harapunk bele a kézbe, mely enni ad.) De tovább folytatódik az interjú: Kiss Péter: Abban a Medgyessy Péter vezette kormány sokat tett és az õ habitusa és teljesítménye, hogy ebben az országban nem kell félni. Igaz, sokszor azoknak sem kell félni, akiktõl nekünk félnünk kell. Ez baj! És ezt szemünkre vetik. Ezért kell karakteresebb kormány. Hölgyeim és uraim, íme az igazi burkolt antiszemitázás. Kulturált formában elküldjük az ellenzéket a jó édes anyjába, egyúttal megfelelünk a kisebbik koalíciós párt ideológiai elvárásainak is. Hölgyeim és uraim, kedves elvtársak, kedves elvtársnõk, íme Kiss Péter elvtárs, az ideális jelölt, maga a megtestesült szervilizmus, az eleven szolgalelkûség. De hát nincs is mit csodálkozni, hiszen tõle magától hallhattuk, hogy jó kamarillapolitikusként rendszeresen és szívesen vesz részt a fõszereplõk számára készülõ politikai színpad ácsolásában. Kiss Péter: Nem szégyellem az elsõ 100 nap programját sem, sõt azt sem, amit szemünkre vetnek, de szerintem ez az egyik legnagyobb teljesítménye a kormánynak, hogy dekonjunkturális nemzetközi gazdasági környezetben, tehát amelyik visszahúzta Magyarországot, mi mégis elértünk – igaz csöndben, forint elleni támadások közben – egy fordulatot, és ma gyorsulva növekszik a magyar gazdaság. Bánó András: Miközben Orbán Viktor azt mondja, hogy ilyen mély ponton a magyar gazdaság még soha nem volt.

213

K.P.: Hát ezt nem is kellene minõsítenünk azt hiszem, hiszen ez a tényeknek nem felel meg ez az állítás. … 2000 után a Fidesz nem korrigálta, a nemzetközi viszonyokhoz nem igazította hozzá a gazdaságpolitikáját, mi nem léptük meg a kormányalakítás után, mert fontosabbnak tartottuk a 100 napos programot a hitelesség kérdését, de megtettük 2003 nyár elejétõl ez év tavaszáig folyamatosan. Dübörög a gazdaság, kedves olvasó, csak nekünk itt vidéken, kétszáz kilométerre a Gerbeaud Cukrászda kirakatától valahogy nincs fülünk rá, hogy meghalljuk. Egy rövid kis helyzetértékelést pöccintenék ide egy nemrégiben készült gazdasági jelentésbõl: Export, import: Hazánkban az export több mint 65%-a külföldi cégektõl származik. Ez az érték például Csehországban csak 12%, Szlovéniában 22%, Japánban pedig 2%. Ez azt jelenti, hogy hazánkban gyakorlatilag nincs versenyképes magyar gazdaság. A gyenge saját gazdasággal rendelkezõ ország maga is gyenge, hiszen eredményei külföldi cégektõl függnek. Mivel a külföldi cég nem fizet jövedelemadót, és a tõkemozgás liberalizálása miatt, ha akarja teljes megtermelt profitját „repatriálhatja”, vagyis elviheti az országból (adómentesen), ezért a profit növekedésébõl származó GDP növekedésnek semmilyen pozitív hatása nem lesz a hazai lakosság életszínvonalára, életminõségére. Ugyanez igaz a tõzsdén szerzett jövedelmekre, illetve az értékpapír-kamatokra is. Nos a kedvezõ gazdasági mutatóknál elsõsorban a GDP emelkedésével szoktak érvelni, csak hát sajnálatos módon egy olyan torz 214

gazdasági szerkezettel bíró országban, mint Magyarország, a makrogazdasági mutatók egy részének kedvezõ változását, amint az a fenti idézetbõl is kiolvasható, ha tetszik, a hajunkra is kenhetjük. Nekem az ilyen és hasonló érvelések hallatán mindig az jut az eszembe, hogy vajon az egyiptomi piramisépítõ rabszolgát is jókedvre derítette-e, hogy a fáraó szemszögébõl úgy tûnt, a gazdaság szárnyal? De térjünk vissza a Kiss Péter által felvázolt gondolatsorhoz. Ha jól értelmezem a szavait, akkor azt tartja a Medgyessy-kormány legnagyobb eredményének, hogy felelõtlenül, fedezet nélkül túlköltekezve rekord idõ alatt padlóra küldték az országot? A szocialista értelmezés szerint a fedezet nélküli túlköltekezés jelentené a becsületességet? És persze a The Economist, a Financial Times, a svájci Gazdaságkutató és Vezetõképzõ Intézet meg most is elmehet a sunyiba, amikor olyanokat találnak írni, hogy Magyarország sereghajtóként kullog a csatlakozott országok között. A 4%-os növekedési adatot mindenek fölé helyezõ és azt istenítõ álságos kormányzati kommunikáció ellenére sem érzem úgy, hogy a dübörgõ gazdaság miatt öt percenként Bilsonvattáért (zajvédõ alkalmatosság hangos munkahelyeken) kéne nyúlnom, elkerülendõ a maradandó halláskárosodást. Mindaddig, amíg a gazdasági növekedésben nem növekszik a kisés középvállalkozások aránya és nem erõsödik meg a nemzeti középosztály, valamint a gazdasági fejlõdés az ún. mikroszinteken is nem válik érezhetõvé, addig az emberek nem fogják azt mondani, hogy „a hétszázát, ezek képesek voltak és megcsinálták!”. De azok számára is van egy felvetésem, akik kizárólag gazdasági szempontból közelítik meg azt a kérdést, hogy van-e ma Magyarországon gazdasági válság? A kérdés így hangzik: Lehet-e azt mondani egy gazdaságra, hogy jól mûködik, prosperál, ha az általános kamatszint 10% körül, vagy afelett van? Ugye nem? A mûvelt Nyugaton és a messzi Ámerikában már a 3%-os kamat kiveri a biztosítékot. És akkor a két esztendõ alatt megduplázódott adósságállományról még szót sem ejtettünk! 215

Köszönjük Magyarország! MSZP, mert megérdemled! De nézzük tovább a Kiss Péterrel készült interjút. B.A.: Gyurcsány Ferenctõl is a végén megkérdeztem, illetve arra kértem, hogy a Való Világhoz hasonlóan egy fél percet – én egy percet mondtam neki, de ez egy fél percet mondott –, tehát öntõl is azt kérem, hogy egy fél percben – a nézõknek most a beszélgetés végén mondja el, miért szavazzanak önre? Micsoda egy épületes baromság! A nézõk nem is szavazhattak az MSZP rendkívüli kongresszusán, hiszen a nyilvánosságot teljesen kizárták a rendezvényrõl, de ez Bánót láthatólag nem zavarta. K.P.: A szocialista-szabaddemokrata koalícióra szavazzanak! Ha rám szavaznak, akkor olyan embert támogatnak, aki nem a politikát úgy tekinti, hogy az rólunk, politikusokról, vagy a politikai vetélkedésrõl szól, hanem az ügyekrõl, az emberekrõl. Nem tudom szebben mondani a dolgot. Azt gondolom, hogy a politika az nem a valaki ellen, hanem a valamiért mûvészete. Istenem, de klassz! Már vártam, hogy mikor fogja azt mondani Kiss elvtárs, hogy õ hisz a szeretet és az összefogás erejében. Mindenesetre bennem még élénken él a 2002-es kampány és az Orbán-bányák közpénzt elsíboló rémképével riogató szocialista politikusok, akárcsak a legutóbbi EP-választás Ron Werber által dirigált „Hazugsággyára”. Ha ilyen az, amikor MSZP-éknél valamiért vagy valakiért politizálnak, milyen lehet az, amikor úgy igazán, úgy isten igazából bepipulnak, és valaki ellen kezdenek el politizálni? Még elképzelni is szörnyû. (A fatestápolós – gyengébbek kedvéért baseballütõs – verziót már ismerjük.) Pedig az MSZP megújulás címszó alatt fenemód kepectet, hiszen ahogyan azt Szûrös Mátyástól is hallhattuk a Hír Televízióban, annak 216

idején még Németh Miklós idejében az sem volt szokásban, hogy a kormányfõ-jelöltnek önálló elképzelései legyenek, vagy ne adj isten arra ragadtassák magukat, hogy a vidéket járva megpróbáljanak tisztába jönni az ország helyzetével. 2004-ben legalább az elvtársak helyett maguk a jelöltek mondhatták el, mit gondolnak errõl az egészrõl. Mindazonáltal az MSZP rendkívüli kongresszusa – függetlenül a végeredménytõl – egy komédiára hajazott igen erõsen. A két politikailag kompromittálódott és fõként bukott jelölt egyike sem mondott programbeszédet, a küldöttek nem ezek alapján hozták meg döntésüket, hanem kizárólag szimpátia alapján szavaztak, s tették mindezt a nyilvánosság teljes kizárásával. Ha a jelöltek egy árva szót sem szóltak volna, akkor is megválasztják valamelyiket. Csak én azt nem értem – persze lehet, hogy itt megint velem van a baj –, ha ennyire „gázos” volt Medgyessyt és kormányát a továbbiakban a helyén hagyni, miért nem mondta azt az önérzetes tagság, hogy már elnézést kérünk, de mi nem kérünk ebbõl a két bukott jelöltbõl, hozzanak másik, politikai értelemben „tiszta”, még nem besározódott, nem hitelét vesztett embereket! De nem mondták. Fent az elnökségben ülõ elvtársak megmondták, ki lesz a jelölt és az egészen biztosan úgy is van jól. Illetve a vidéki MSZP megelégelte azt, hogy minden csak a fõvárosi elvtársaknak jut, Gyurcsány pedig nagyon ügyesen észrevette ezt és a maga oldalára állította a vidéki helyi MSZP vezetõket. Persze az is érdekes kérdés, hogy miféle miniszterelnök lehet az, aki három nap alatt a csúcsra jut? (Igaz, a párt kivásárlási folyamata nem három nappal ezelõtt indult el.) És vajon milyen lehet az a párt, amelyikben ezt meg lehet csinálni? Olyan, mint az MSZP. Egy rendkívül tagolt párt – õk ezt úgy mondják, hogy demokratikus, itt mindent meg lehet beszélni, nem úgy mint egyes más pártokban – a felszín alatt megbúvó rendkívül sokfajta érdekellentéttel. A végül gyõztesen befutó Gyurcsány azonban nem örvend töretlen népszerûségnek még a párton belül sem. Például Csík Tamás, az MSZP Cigánytagozatának elnöke azt mondta a Hír Televíziónak 217

adott interjújában, hogy õk a maguk részérõl köszönik szépen, de nem kérnek a liberális nagytõkébõl, mert az nem baloldali. Sõt még azt is hozzátette: „Sem a párt, sem az ország nem eladó!” Igaz, a tizenhat tagmondatból álló, s közben egy szál konkrétumot sem mondó, delejes körmondatait a ’80-as évek kommunista pártfrazeológiai stílusában megfogalmazó pártcsinovnyik Kiss Péter csak elsõ látásra tûnik jobb választásnak az MSZP számára. Kiss elvtársnál is nyugodtan elmondhatjuk azt, hogy tevékenysége a Medgyessy-kormány kancelláriaminisztereként köszönõ viszonyban sem volt a szociáldemokráciával. Maradjunk annyiban, hogy lelkiismeret furdalás nélkül kiszolgálta a bankár kormányt. És mielõtt még valaki a szememre vetné, hogy „de hát ott voltak a 100 napos programok!”, azoknak csak annyit mondanék, hogy az én értelmezésemben a szociáldemokrácia nem egyenlõ a felelõtlen költekezéssel. Fõként akkor nem, ha azt más kontójára teszik. A titokszolga miniszterelnök lemondásával persze nyitva marad a kérdés, mit építünk eztán? Mer’ ugyanis derék szocialistáink saját bevallásuk szerint két dologhoz értenek csak igazán, az építéshez meg a harchoz. (Hoppá! Nézd mán’ az új módit, a válságkezelést meg majdnem kifelejtettem!) Szóval ezek a derék posztkommunisták vagy valamelyik végeláthatatlan osztályharcukat vívják a sötétben bujkáló, rémhírterjesztõ ellenforradalmárok ellen, vagy béke idején építik a cocializmust (Copyright by Hofi Géza). De hogy Medgyessy hõn szeretett köztársaságát Gyurcsány nem fogja tovább építeni, az hétszentség! Az egykori KB-tagokat tehát a KISZ-es generáció váltja fel És, hogy fokozzuk a kis magyar abszurdot, Gyurcsány Ferenc lesz, Magyarisztán elsõ olyan miniszterelnöke, akire senki sem szavazott, hiszen sem egyéniben, sem listán nem indult a választásokon, így nem is tagja az Országgyûlésnek. Gratulálunk Magyarország! MSZP, mert megérdemled! 218

Bezzeg az öreg harcos, az annak idején még fiatalon (copyright by Molnár Tamás) a párt csöcsein nevelkedett Smith ügynök egy percre sem esik kétségbe, minden pillanatban a helyzet ura, profi politikus módjára kommunikál, mindig a párt érdekeit szeme elõtt tartva csûri csavarja a szót, mint ahogy tette ezt most is. Az MSZP elnökségének személyes kudarca ellenére (lévén, hogy nem az õ jelöltjük lett a befutó) a derék ex pártelnök-külügyér jó érzékkel azonnal váltott, s immáron arról beszélt az õt kérdezõ riportereknek, hogy sikerült megakadályozni Orbán Viktor hatalomra kerülését. A dolgok jelen állása szerint (2004. augusztus 26-án) úgy tûnik Gyurcsány Ferenc lesz hazánk új miniszterelnöke. Hatalomra kerülésével szociáldemokrata köntösbe öltöztetve a nagytõke totális neoliberális diktatúrája fog megvalósulni Magyarországon. Végül pedig a felszámoló biztos hatalmas profittal kecsegtetõ, privatizációval egybekötött lehalászási teendõit az Apró-klán apraja nagyja végzi majd el. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

219

MÉDIASZÍNJÁTÉK MSZP-MÓDRA – avagy A polihisztorok gyülekezete –

A SZOCIALIZMUS DISZKRÉT BÁJA Gyurcsány megcsinálta magát. Elõdje Medgyessy Péter legalább épített valamit. Modern köztársaságot. Legalábbis szavakban. Utóda viszont, a magasra kapaszkodott hajdani KISZ fõfunkcionárius már nem épít semmit. Még szavakban sem. Õ már csak csinál. Állítása szerint majd egy jobb, szebb és élhetõbb Magyarországot. Persze azt nem mondta, hogy kiknek. (A szebb, jobb és élhetõbb Magyarország megcsinálására állítólag már ki is szemelte a Werberjugend csapatait.) És hát valljuk meg õszintén, amíg annyi sok derék, az élete nagy részét a proletárdiktatúra államszocializmusában megélt és leélt nyugdíjas honfitársunk él közöttünk és járul négy évenként a szavazó urnákhoz, hogy ostoba korlátoltságában egykori elnyomóira húzza be azt a nyavalyás X-et, mint a minap a televízióban nyilatkozó egyik honfitársunk, nos addig sok jóra nem számíthatunk. Ez a létminimum alsó szélén tengõdõ, a manipulációra fogékony, 19.000 forintokért a markát tartó, mindenféle sületlenségeket összehordó, és még Kozirev Iván csepeli öntõmunkást, öntudatos MSZP-szavazót is megszégyenítõ nyugdíjas értelmiségi kolléga (pedagógus volt a szentem) azt találta mondani a kamera és a média nagy nyilvánossága elõtt, hogy aszongya: „Nem érdekel, hogy nem emelik a 45.000 nyugdíjamat! Nem érdekel! De tûzijáték augusztus 20-án, az legyen! – Na baszd meg! – adott hangot véleményének rusztikus stílusú cimborám, ahogyan a maga sajátos módján lereagálta a hallottakat. 220

Majd még hozzá tette: – Tovább a lenini úton! Barom! (Mivel, látta, hogy új a tévékészülék, ezért nem ragadott magához semmilyen keze ügyében lévõ tárgyat, hogy menten hozzávágja a képládához, hanem kissé lehiggadva még feltett egy költõi kérdést: – Most mondd meg nekem, de õszintén, mit lehet kezdeni az ilyen emberekkel?) Nesze neked értelmiség! Kádár népe még mindig itt van, s vezetõik is tovább rontják a demokratikus jogállam szabad levegõjét. Lényegét tekintve semmi sem változott. A kormánykoalíciót most is a félelem és a gyûlölet tartja össze. A félelem attól, hogy a gyûlölt és démonizált Orbán Viktor és a jobboldali pártokat sorra bekebelezõ, immáron szövetséggé terebélyesedett Fidesz ragadhatja magához a hatalmat. Az állandó osztályharcon nevelkedett idõsödõ, fõként nyugdíjasokból álló törzsszavazók pedig egyre soványodó pénztárcával tovább vívják végeláthatatlannak tûnõ harcukat a gaz imperialisták ellen. A svédcsavar az egészben az, hogy a burzsoázia elleni harc élére most odaállították Magyarország egyik leggazdagabb emberét. Erre szokták pajkosan összekacsintva azt mondani, hogy ügyes. Az utóbbi napokban szabadidõm jelentõs részét Középföldén töltöttem és az MSZP végjátékát szemlélve nekem valahogy túlontúl ismerõsnek tûnik ez az egész. Kísértetiesen emlékeztet arra, amikor Szauron, a Sötét Úr a vég elõtt még egyszer utoljára összevonja seregeit, aztán elbukik. Kívülrõl még nagynak és erõsnek látszik minden, bár a közvélemény-kutatások már jelzik a vész elõszelét. Az MSZP kifelé próbálja azt a képet mutatni magáról, hogy egy huszárvágással megoldották a menet közben hirtelen felmerült problémát, csak hát a csillogó villogó csomagolás néhány helyen már felszakadt, az ezüstösen, szemkápráztatón szikrázó média-sikerburkolat alól néhány helyen kivillan a rideg valóság. Ez még annak ellenére is így van, hogy a képernyõre lépõ koalíciós politikusok nap, mint nap elõcitálják a versenyszféra – ahogyan õk fogalmaznak – ázsiai tempójú növekedését. Igaz, a kérdezõk közül (a 221

baloldaliak közül is) viszont egyre többen azonnal kontráznak, hogy hatalmasra növekedett államháztartási hiány és óriásira duzzadt az adósságállomány is. Mint arról már lapunk korábbi számaiban is szó esett, hazánk meglehetõsen torz gazdaságszerkezettel bír. A GDP növekedésének tekintélyes részét a külföldi tulajdonban lévõ vagy multinacionális cégek adják, ezért állt elõ az a sajátos helyzet, hogy a bruttó hazai össztermék, azaz a GDP mintegy 4%-os növekedésébõl a magyar lakosság, a magyar társadalom szinte semmit nem érez. Ráadásul, hogy a bajt tetézzék, a külföldi spekulációs tõke jelenléte is igen magas hazánkban, mintegy 20 milliárd euróra becsülik. Ha ezt a tõkét a külföldi tõketulajdonosok (vagyis a hitelezõk) hirtelen kivonnák Magyarországról, a magyar gazdaság azonnal összeomlana (Lásd Soros György és társai). Arról se feledkezzünk meg, hogy a jelenlegi szabályozás nem teszi lehetõvé a Magyar Nemzeti Bank számára, hogy kiadásai fedezésére saját jogon pénzt nyomasson! Az államadósság növekedéséhez az is nagymértékben hozzájárul, hogy hazánk most már szinte csak rövid lejáratú, s ezzel egyúttal drágább hitelekhez jut hozzá, hogy finanszírozza az állam mûködtetését, az állampapírok növekvõ számú kibocsátásával pedig az eladósodás mellett egyértelmûen növekszik hazánk kiszolgáltatottsága is a külföldi tõketulajdonosok felé. A POLIHISZTOROK GYÜLEKEZETE Olvasom a lapokat és csak kapkodom a fejemet. Sem Bokros, sem Surányi nem óhajt részt vállalni a Gyurcsány-kormány nevezetû színjátékban. De hát miért is óhajtanának, hiszen jól fizetett állásaikban évek óta meghúzhatják magukat, lassacskán megfeledkezik róluk a pórnép az eltapsolt bécsi leánybankos milliárdokkal, meg a Bokros-csomaggal együtt, bár utóbbi mostanság ismét gyakran szóba kerül. A magyar társadalom ingerküszöbe már jócskán feljebb 222

található. Ez a birkatürelmû, könnyedén megvezethetõ és manipulálható nép már- már nosztalgiázva gondol vissza a Tocsik- ügyre meg az Orbán-bányákra, ahol csupán aprópénznek tûnõ összegek repkedtek az egyes híradásokban. Ugyan kérem, hol van már a százmilliós nagyságrend, ha valaki nem lépi át a milliárdos küszöböt, nincs is ügy, a firkászok már egy sort sem pazarolnak rá. Ezért ugyan senki emberfia nem fogja megvenni a lapot. Itt van viszont – már megint, még mindig, már nem tudom én hányadszor – a felülmúlhatatlan, elfelejthetetlen, kikerülhetetlen és nem utolsó sorban mellõzhetetlen Szekeres Imre. Az a Szekeres Imre, akit Nagy Sándorhoz, valamint a többi jó és megbízható elvtárshoz hasonlóan egészen biztosan a Maszop Polihisztorok Klubjából szalasztottak, mer’ hogy az égadta egy világon mindenhez, de mindenhez ért. – Elvtárs, a pártnak most itt van szüksége rád! Itt kell most helyt állnod! Mindegy, hogy nem értesz hozzá, majd beletanulsz! Az idõsebb elvtársak majd elmondják, mi lesz a dolgod. Szorgos népünk gyõzni fog! Egyes híradások szerint elképzelhetõ, hogy Szekeres Imre lesz Drazsé utódja a pénzügyminiszteri poszton. MSZP. Még mindig, már megint a megunhatatlan, a kitörölhetetlen, a megbuktathatatlan, az Örökös Tagság. Nem lehet megbukni. Csak felbukni. Mindig csak felfelé elvtársak! A felsõ határ – mint annak idején Farkas Berciéknél az Interkozmosznál – a csillagos ég! Újra meg újra elõráncigálják az egyszer (többször) megbukott és levitézlett arcokat. (Érdekes látvány lehet, amint az öregebb bútordarabok oxigénpalackjuk mellett szenderegnek az Európai Parlament padsoraiban, személyi titkáruknak pedig egyetlen feladatuk van csupán, hogy miután a kamerán kialszik a piros lámpa, gyorsan és feltûnés nélkül megejtsék az elemcserét.) Generációváltás zajlik az MSZP-ben, mondják sokan. Olyan ez, mint amikor az autógyárak modellváltásra készülnek és a kifutó tí223

pust még utoljára jól feltupírozzák (Kósáné is új frizurát csináltatott, mielõtt kiment a nagyságos unijóba), szóval telepakolják mindenféle extrával a járgányt – persze alapáron – akciósan kínálják, beszámítják az árba még a beszámíthatatlant is, csak éppen ilyenkor már a kutyának sem kell, mert mindenki tudja, hogy itt az új. Határozottan ez az érzésem támadt, ahogy a média sokszor torz szemüvegén keresztül figyelemmel kísértem a szocialista párt végjátékának kezdetét. Mert Gyurcsány jelölésével és mindinkább esetleges hatalomra jutásával az MSZP rálép arra az útra, mely visszajuttatja ezt a pártot az õt megilletõ helyre, vagyis kb. a 10% szavazatot birtokló kispárti státuszba. A nyilatkozó MSZP-s politikusok – Lendvai cenzornagyasszonnyal az élen – próbálnak úgy tenni, mintha mi sem történt volna, mintha a Magyar Szocialista Párt néven fungáló véd- és dacszövetség még most is a helyzet magaslatán állna és ugyanazt a szerepet töltené be, mint mondjuk szûk két esztendõvel ezelõtt. Szánalmas ez a színjáték. A sokak szerint elõre lezongorázott kormányválság óta többekben is megfogalmazódott már a kérdés: vajon hová vezet mindez? Hát, ami az országot illeti, azt hiszem nyugodtan borítékolhatjuk, hogy további eladósodáshoz, és a privatizáció alatt eddigiekben is végrehajtott szabadrablás nevû folyamat további eszkalálódásához, illetve ha nem marad több széthordható állami vagyon, ennek a folyamatnak a befejezéséhez. Ne felejtsük el, hogy Gyurcsánynak jó csomó markát tartó támogató kezet kell majd pénzzel megtömnie, hiszen nélkülük nem jutott volna miniszterelnök-jelöltséghez. És arról se feledkezzünk meg, hogy 2005-ben, a 2006-os választásokra készülve már illene valamilyen osztogatós, pénzt szórogatós költségvetést csinálni, elvégre ahogyan azt a koalíciós politikusok mindegyikétõl hallhattuk, a legtermészetesebbnek veszik, hogy a 2006-os választásokat is nekik kell megnyerni. Oké, ez mindenki számára világos, mint a vakablak. De vajon hová vezet ez a Gyurcsány elõtérbetolásával megindult folyamat az 224

MSZP számára? Nos, ez egy érdekes kérdés. Minden azon múlik – és errõl mintha megfeledkeztek volna az MSZP politikacsináló köreiben –, hogy mit szólnak az új fiúhoz a párt törzsszavazói, a nyugdíjasok? Ugyanis, ha megvizsgáljuk az MSZP törzsszavazói bázisát, nyugodtan kitehetnénk a táblát: MSZP= Nyugdíjasok Pártja. Vajon mit szól a sok nyugdíjas MSZP-törzsszavazó ehhez a dinamikusan arrogáns „taknyos kölyökhöz”, akit – kívülrõl legalábbis úgy tûnik – a párt (és Megyó) úgy húzott elõ a színfalak mögül, mint cilinderbõl a bûvész a fehér nyulat? Egyes vélemények szerint Megyó bukásában az is közrejátszott, hogy elegáns sármõrként és talpig úriemberként nem tudott elég profin gyûlölni. No, de majd az új fiú, az majd megmutatja ennek a Viktor gyereknek, most aztán fölkötheti a magyar textilt, meg a Fidesz is! ÉS persze Gyurcsánynak kellene megszólítani a fiatalokat, hogy hát mégsem a Fideszre kéne, hogy leadják a szavazatukat, hanem a maszopra, de úgy tûnik, a fiatalabb generációk már sokkal fineszesebbek, kevésbé megvezethetõk, kevésbé manipulálhatók, de legalábbis nehezebben, mint az idõsebb generációk. Csak úgy szíre-szóra bizony nem mozdulnak. Ha visszaemlékszünk rá, a szocialisták népszerûsége már Gyurcsány nélkül is erõteljesen erodálódott, nagyon sok – ahogyan Schmuk Andor szokta volt mondani – „szép korú”, baloldali érzelmû honfitársunk fordult el a szegfûtermesztéssel foglalatoskodó bolgárkertészeinket tömörítõ érdekközösségtõl. És arról se feledkezzünk meg, hogy Megyó, az elegáns sármõr, aki maga is már jócskán benne jár a korban – Gyurcsányhoz képest mindenképp –, valahogy mindig megtalálta a hangot az õ drága kicsi közönségéhez. Ha néha-néha kicsit botladozva, akadozva is, de mégiscsak õ volt az a miniszterelnök, aki elhitette a törzsszavazókkal, hogy „én is egy vagyok közületek”. – Fõ a nyugalom! – ahogyan azt oly sokszor hallhattuk Smith ügynöktõl, a másik õskövülettõl. 225

Erre most itt van ez a Gyurcsány gyerek, aki szintén meglehetõsen érdekes retorikai jelenség. Az embernek olyan érzése támad amikor látja beszélni a televízióban, mintha hülye gyerekeknek magyarázna, akiknek idõ kell ahhoz, hogy feldolgozzák és megértsék a hallottakat. A metakommunikációja is megérne egy külön misét, de erre most ne pazaroljuk a drága idõt. Talán épp ezért nyilatkozta egy helyütt: „Nem az emberek tehetnek arról, ha nem értik meg, amit mondok.” Bizony, ez már csak így van. Én ugyan nem vagyok sem közgazdász, sem politológus, de nekem nagyon úgy tûnik, hogy a szocialisták jól bevásároltak Gyurcsánnyal. Neki és a mögötte álló érdekközösségnek csupán egyetlen dologra kell ez a pártszerû képzõdmény. Arra, hogy olcsón és gyorsan hozzájussanak a maradék állami vagyonhoz. Aztán, ha 2006-ban elbuknak – márpedig most nagyon úgy néz ki, hogy elbuknak –, ahogyan azt Wekler Ferenc is csinálta, csapot-papot hátra hagynak (a lóvé már náluk van és csak ez számít), majd ahogyan azt elegánsan mondani szokták, visszatérnek a versenyszférába. A szegény, szerencsétlen baloldali választókat pedig megint, ismét, újra, már nem tudom én hányadszor becsapták és megalázták. A hátukon megint mások, felkapaszkodott kis senkik, percemberkék másztak fel úgy, hogy közben az õ arcukat beletaposták a sárba. És ez a buta, ostoba emberfajta, a Homo Kádárikusz ezt is hagyja, ezt is eltûri. De, hát mit csináljunk az ilyen emberekkel? – kérdezem most már én is, rusztikus stílusú cimborámhoz hasonlóan. – Hogyan tudsz segíteni annak, aki ellöki a feléje nyúló segítõ kezet? Sehogy. De az ilyen meg is érdemli a sorsát. Az egyetlen rossz a dologban, hogy a cehhet nekünk is fizetni kell. „S ez nem lesz mód nélküli mulatság” – ahogyan a költõ fogalmaz. A következõ kormány pedig kínlódjon csak vért izzadva, amíg talán a ciklus végére, 2010-re újra sikerül elérni mondjuk a 2000. év gazdaságának állapotát. Az, hogy az egyéni vagyonszerzés érdekében tett né226

hány esztendeig tartó kis politikai kitérõjük egy egész országot padlóra küldött, senkit sem érdekel. Legalábbis az elvtársakat egész biztosan nem. Ha pedig már náluk a zsé, és nincs kedvük tovább ûzni kisded politikai játékait, vagy már nem akad más, amire Mária után még rátehetik ragacsos mancsukat, odaengedik a rajtvonalhoz a legfiatalabb, s egyúttal leg(hatalom)éhesebb generációt, az Újhelyi nevével fémjelzett ifjú szocialistákat – majdnem azt írtam ifjúkommunistákat –, akik végtére is jól megérdemelt helyére teszik majd az MSZP-t, visszajuttatva ezt a pártot az azt megilletõ kb. 10% körüli helyre. Még vagy jó 40–50 esztendõnek el kell majd telnie, amíg az utolsó volt KISZ-es és úttörõ generáció is ki nem hal Magyarországon és a posztkommunizmus utolsó emléke is semmivé nem foszlik. Addig ugyanis mindig lesznek olyanok, akik az államszocializmusból keserû emlékként itt maradt késõ kádári retorikán nosztalgiázva újra és újra bejuttatja ezeket a T. Ház fala közé, hogy ott tovább rontsák a polgári Magyarország tiszta levegõjét. Úgy tûnik mi sem spórolhatjuk meg a magunk negyven esztendeig tartó vándorlását, mielõtt elérkezünk a Kánaánba. Nekünk azonban, a zsidó néptõl eltérõen a pusztánál egy sokkal rosszabb helyen, a politikai harcok hazugságokkal és becstelenségekkel teli csataterén kell meglelnünk a helyes ösvényt. Aggodalomra azonban semmi ok! Az idõ nekünk dolgozik. Talán e cikk írója még megéri majd azt az idõt, amikor a proletárdiktatúra és annak máig itt ragadt szereplõi pufajkás miniszterelnököstül, fõcenzorasszonyostul, szt. tisztes multimilliomosostul, KISZ-es millirádosostul már csak egy rossz emlék marad csupán egy tökéletesen eurokonform, prosperáló gazdasággal bíró demokratikus jogállamban, ahol ha az ember társaságban végigsétál mondjuk az Erzsébet- hídon, nem kell attól tartania, hogy a belügyminiszter által kivezényelt rendõrök megverik õket, vagy valamelyik netalán pisztolyt fog rá. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

227

„JESSZ, OKÉ, DOLLÁR” – avagy Magánszocializmus Magyarországon –

Egyik ismerõsöm szokta használni a fenti sajátos szóösszetételt a külvilág felé annak érzékeltetésére, hogy közölje minden tiszta, minden világos a számára. Nos, valami hasonlót éltem át én is, amikor a napokban egyik kedves barátommal beszélgettünk, aki nálamnál jó pár évtizeddel idõsebb, s ennek folyományaként jóval nagyobb bölcsességgel és élettapasztalattal is bír, mint szerény személyem. A megvilágosulással felérõ rádöbbenés a dolgok mikéntjének valódi mondanivalójára pedig akként esett, hogy az általam már oly sokszor és sok helyütt – többek között e lap hasábjain is – feltett kérdésre, miszerint, hogy a rossebbe van az, hogy a kapitalizmus építését is a régi kommunista elvtársak vezénylik le kis hazánkban, immáron, végre-valahára sikerült választ kapnom. Ez az én barátom – valószínûleg nálamnál jóval gazdagabb élettapasztalatának, és talán korának is köszönhetõ bölcsességének segítségével lakonikus egyszerûséggel válaszolta meg az általam feltett egyszerû kérdést, melyre ez idáig bizony senki sem tudott kielégítõ válasszal szolgálni a szocialista nagyváros öntudatos polgárának. A válasz annyira egyszerû és kézenfekvõ, hogy az embernek önkéntelenül is eszébe jutnak azok az esetek, amikor valaki például a szemüvegét keresi, miközben az éppen rajta van. Ott van az orra elõtt, még látja is, mégsem érzékeli, mégsem képes arra, hogy ráleljen. Szóval, hogy a lényegre térjek, ez az én drága barátom, a fenti kérdésemre a következõket válaszolta: – Kedves barátom, ez rendkívül egyszerû. Az, ami ma Magyarországon van, az nem kapitalizmus, hanem magánszocializmus. 228

Egyszerre minden világossá, minden érthetõvé vált számomra. Az jutott eszembe, ha Vágó István „Legyen ön is milliomos” címû mûsorában feltenné azt a kérdést, hogy a jelenlegi parlamenti pártok közül – melyek mindegyike oly elõszeretettel deklarálja magáról, hogy õ ún. rendszerváltó párt – szóval, ha feltenné Vágó úr azt a kérdést, hogy az ország házában tanyázó jelenlegi parlamenti pártok közül melyik a legnagyobb, a legtekintélyesebb ún. rendszerváltó párt, vajon mit felelnénk erre a kérdésre? Tudnánk-e válaszolni rá? Mert bizony csak elsõ látásra tûnik úgy, hogy a válasz egyszerû és kézenfekvõ, aztán ha kicsikét megkapargatjuk a felszínt, a képzeletbeli játékos könnyen rájöhet arra, hogy itt bizony sem a közönség, sem a számítógép segítségére nem számíthat, és hirtelen azt sem tudja kit is hívjon fel ez ügyben. Talán az MDF a jó válasz? A hajdan volt szebb napokat is látott párt, amelyik a továrisokat búcsúztatta oly lelkesen, ám a tavaszi nagytakarításról felelõtlenül megfeledkezõ (vagy azt szándékosan elmulasztó) idealistákból álló értelmiségiek gyülekezõ helye volt? Vagy talán az SZDSZ? Amelyik mára már törpepárttá zsugorodva, ám látható méretét meghazudtolva szinte mindent és mindenkit a kezében tart a médián belül megszerzett pozícióinak köszönhetõen, s ahogyan azt egyre többen vélik, idegen testként parazita módján élõsködik a magyar nemzet testén? De az is lehet, hogy az MSZP a jó válasz? Az a posztkommunista utódpárt, melynek egyes prominens képviselõi, mint például a Horn Gyula-díjas Horn Gyula, a Horngyufa magyar termék névadója is, újabban azt hajtogatják a média nagy nyilvánossága elõtt, hogy senkinek se legyenek kétségei afelõl, hogy valóban a szegfûmintás utódpárt a valaha létezett legnagyobb, legtekintélyesebb és legerõsebb rendszerváltó párt, hiszen nélkülük aztán végképp nem jöhetett volna létre az a folyamat, melyet ma már csak rendszerváltás (autentikus népi frazeológiával: gengszterváltás) néven ismerünk? Vagy inkább tegyük félre az elõzõ három változatot és jelöljük meg jó válaszként a Fideszt? A hajdani kollégiumi szobatársak szép 229

reményekkel és világmegváltási szándékkal induló lelkes pártkezdeményébõl mára már minden más nemzeti pártot, kezdeményezést lehengerlõ és maga alá gyûrõ, immáron szövetséggé terebélyesedett polgári szekértábort? Úgy tûnik a válasz nem könnyû. Mindeközben hazánkban Csipolla, az új paprikajancsi vezetésével rendületlen épül tovább a magánszocializmus. De maga a folyamat metodikája is rendkívül érdekes. Ugyanis a gaz, nyugati imperialista hatalmak jól bevált gyakorlatától eltérõen a magánszocializmus (no és persze a kutyaszaros világváros, valamint a modern köztársaság) felépítésén fáradozó Magyarországon a neoliberális gazdaságpolitikát folytató posztkommunisták nem arra törekednek, hogy a rászorulók közül minél többen kapaszkodhassanak fel a ma nálunk nemigen létezõ ún. középosztály soraiba, hanem ehelyett egy ezzel teljesen ellentétes folyamatnak lehetünk tanúi. Egy olyan folyamatnak, melyben azok közül, akik valamit már elértek az életben, egyre többen kerülnek olyan körülmények közé, hogy kezdenek lecsúszni az alsó néprétegek közé, kezdenek õk is rászorulókká válni. De miért is van ez így? Hát azért, hogy minél több embert taszítsanak függõségi helyzetbe és a segélyeken keresztül alamizsnát dobva nekik kézben és féken tarthassák õket. (Persze ahogyan azt a történelembõl nagyon jól tudhassuk, ez csak ideig óráig szokott mûködni, miután elfogy a türelem, a népharag általában el szokta söpörni a zsarnokokat. És ez nemcsak az ideológiai, de a gazdasági zsarnokokra is igaz. Nagy úr ám az üres pénztárca!) Az SZDSZ botrányhõse, a kutyaszaros világváros terepjárókon furikázó fura ura, Demszky Gábor pedig hányaveti módon beleböfögi a kamerába, hogy a középosztálynak, na annak aztán egy fillér támogatást se! Erre rímel rá az új KISZ fõfunkciból ügyeletes miniszterelnökpótlóvá elõléptetett milliárdos holding-dirigens és csapata által kidolgozott, elsõ látásra adócsökkentésnek tûnõ ún. reformtervezet is. 230

Csak ha utánaszámolunk – ahogy mondani szokták, ha egy kicsit megkapargatjuk a felszínt – derül ki, hogy megint átvernek minket, megint a nagy átlag terhei fognak növekedni. Épp most mondja itt a TV mellettem, hogy havi lebontásban valami 125.000, azaz százhuszonöt-ezer magyar forintoknál (bruttó) van a határ, onnantól már a magasabb sáv szerint adóznánk. Ez kb. olyan 90 nettónak felel meg. Ahogy szoktam mondani, nézzük csak meg, hogy mennyi ez euróban? Olyan 345-350. E fölött már a plafon adókulccsal perkálnánk állambácsinak, s mindezt a kedvezmények megvonása mellett! Ez ám a kész átverés show! Ehhez képest a televíziós változat szerkesztõgárdája korrepetálás céljából egész nyugodtan visszaülhetne az iskolapadba! No, de hát nincs is min csodálkozni, hiszen kell a lóvé a magánszocializmus felépítéséhez. (Ha belegondolok, hogy Margaretenhöheben a hótt átlagos színvonalú (egyszerû urbánus frazeológia: középszar) színvonalú Hotel Scandikban, ahol azért komputerizált parkolási rendszer volt, a szobákban pedig ott figyelt az internet, szóval ha belegondolok, hogy a szálloda éttermében egy kétszemélyes steak vacsora (sörrel együtt) 56 euróba került, hát nem sokáig húznánk mi ott ezzel a 350 eurós, plafonadózott csúcskeresetünkkel.) Szegény jó megboldogult édesanyám jut eszembe, aki még annak idején az átkosban oly gyakran tette fel a költõi kérdést, amikor kézhez kapta bõségesnek éppen nem mondható ápolónõi fizetését, hogy aszongya: – Mikor fizetik meg már végre azt is, aki dolgozik? Az embernek olyan érzése támad a jelenlegi történések kapcsán, hogy az ún rendszerváltó politikai elit egész egyszerûen elfáradt. A tisztességesebbje már rég odahagyta a megélhetési mûhelyekké vált és a végletekig erodálódott pártját, a here réteg viszont maradt – és erre mindkét oldalon bõséggel találunk példát (tisztelet a kivételnek). Nemcsak arról van szó, hogy a végletekig kitartó megélhetési politikusok, akik a mai eszükkel, tapasztalataikkal egyszerûen képte231

lenségnek tartják, hogy visszamenjenek dolgozni (hiába no, könnyû a jót megszokni), valamilyen tisztességes munkát végezni, hanem arról, hogy végletekig erodálódott pártjukkal együtt képtelenek a megújulásra. Az õ gondolatviláguk eddig tart és nem tovább. Az elõre lezongorázott leosztott pozíciókat, érdek-összefonódásokat hozó rendszerváltással véget ért. A bátrabbak talán még tovább merészkednek egy lépéssel, de ott aztán végképp véget ér a tudomány. Mint a lámpa fénye körül röpködõ lepke, amelyik inkább megégeti magát, ha túl közel repül a forró izzóhoz, mintsem kikerüljön a lámpa által teremtett fényes bûvkörbõl. Csakhogy az új idõk új gondolkodásmódot kívánnak, s a régi beidegzõdések és reflexek az újonnan felmerült kihívásokra már nem, vagy csak rossz reakciókat képesek kiváltani. Ezt a gondolkodásmódot túlhaladta az idõ. Hol van az megírva, hogy a parlamentben csak olyan pártok ülhetnek, akik a rendszerváltáskor is jelen voltak a magyar politikai közéletben? Sehol. A felnövekvõ nemzedékek, akik már beleszülettek ebbe a fene nagy szabadságba és demokráciába, ugyan csak tankönyvekbõl ismerhetik már az államszocializmust és a proletárdiktatúrát, mégis ösztönösen megérzik azok korlátoltságait, hiszen egy elnyomó rendszer sajátos megnyilvánulásait idézõ intézkedések, melyek korlátozzák a szabadságjogokat vagy gazdaságilag ellehetetlenítik az embert, ellentétesek a demokratikus jogállami létezés alapnormáival, márpedig az új generációk számára a szólásszabadság, a parlamenti demokrácia a mobilitás szabadsága magától értetõdõ dolgok. Ezért néznek rád furcsán már most, amikor arról mesélsz nekik, hogy te csak három évente utazhattál nyugatra (ha Isten és a párt is úgy akarta!), s a nagyi bizony néha belehalt a Gorenje hûtõszekrényért tett bécsi vagy bécsújhelyi kirándulásba, mert nem bírta a hegyeshalmi határátkelõhelynél az órák hosszat tartó várakozást. A fiatalok már nem vevõk a korszerûtlen termékekre, a korszerûtlen eszmékre és a korszerûtlen emberekre. Ahogyan megunt mobiltelefonjaiktól és szélsebesen megválnak, mert itt az új modell, ugyanúgy 232

pillanatok alatt eldobják a megunt sztárokat is, és nincs ez másként a politikusokkal sem. Igaz ugyan, hogy az egykori KISZ-bõl érkezett és az öleb média által azonnal a „szocialista Orbán” epiteton ornansszal felruházott Gyurcsány Ferenc megpróbál dinamizmust sugallni – Megyó után talán még egy éti csiga lassú vánszorgása is annak tûnne –, dinamikusan és folyékonyan mond ostobaságokat, ám nagy a valószínûsége annak, hogy a „minden csoda három napig tart” mondás jegyében, hamar elmúlik majd a varázs, s az ország népe rájön arra, hogy megint becsapták. A multimilliárdos szájából bányásznapon felhangzó „Ne szégyelljük, hogy munkásemberek vagyunk!” mondat ugyanolyan hamis és hiteltelen, mint a titokszolga miniszterelnök modern köztársaság felépítésére buzdító dadogós útelágazódásokkal tarkított parlamenti felszólalása. S közben kiderül – maga Csipolla gagyogta el nekünk szintén az ország házában, oly õszintén, hogy Bûnbánó Magdolna hozzá képest a farsorban se volt – hogy aszongya még sincs nagy jólét az országban. Az új seprû kitartóan seper. Hogy jól, azt éppen nem mondhatnám. Pedig mindent megpróbál, hogy a népet a maga oldalára állítsa, mely bizonyos mértékig sikerülni látszik neki, hiszen messianisztikus megjelenésével a csodavárás hangulatát kihasználva ismét elkezdett emelkedni a Maszop tetszési indexe. (Persze Megyó után akárkit odatehettek volna, valószínûleg ugyanígy reagálta volna le a tetszési index.) Szóval amíg a tíz egynéhány médianyilas harcos vezéramazonját õrizetbe veszi a szerv (milyen érdekes, a papa – itt is, mint a homoszexszuális papnövendék esetében – szintén kapcsolatba hozható a titkosszolgálatokkal, illetve a belügyminisztériummal), addig az ország házában a mi derék álláshalmozónk – mert hát ugye õ lenne mostan egy személyben a bukott sportminiszter, a miniszterelnököt rendeleti felhatalmazással helyettesítõ szakember, egyszersmind pedig az MSZP miniszterelnök-jelöltje is – szóval Csipolla a kamerák elõtt a Parlamentben látványosan beismeri, hogy hibázott. Hibázott és pontatlan volt. A hiba és a pontatlanság tõle származott. 233

Csak egy a gond. A beismerés, a bocsánatkérés túlontúl felépítettnek tûnik, nem õszinte. Nem csak én vagyok vele úgy, hogy nem tudok hinni ennek az embernek. Persze lehet, hogy én tévedek. Közben a magánszocializums rendületlenül épül tovább. A párttal a … egy az utunk. (A pontozott rész helyére mindenki azt gondol oda, amit akar.) – Jessz, oké, dollár! – mondaná erre az én ismerõsöm. Épül tovább a szocializmus immáron privatizált formában magánszocializmusként, ahol már a nép sem fontos, csak az számít, hogy a pénz, a lóvé, a suska jó és megbízható elvtársakhoz kerüljön, akikre mindig és mindenkor bizton számíthat a párt. Mi pedig, sötétben bujkáló, rémhírterjesztõ ellenforradalmárok, akik az elmúlt évtizedek alatt sem tudtuk magunkévá tenni a szocializmus eszmei mondanivalóját, tétlenül nézzük tovább, ahogyan lassacskán, de azért mégiscsak feltartóztathatatlanul kikopik a politikai közéletbõl a gengszterváltásból még itt ragadt politikai elit. Elõbb vagy utóbb, de mind átharapják egymás torkát. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

234

STAND BY – avagy Hatalom készenléti üzemmódban –

Az én hevenyészett angol tudásommal (amolyan konyhanyelvi angol ez) a címben szereplõ kifejezés kb. annyit tesz „készen áll”. Készen állni valamire vagy valakire. Csipolla darab ideje már „stand by”, azaz készenléti üzemmódban tevékenykedik. Úgy tûnik azonban, hogy ez a felfokozott tempó házon belül okozza a legnagyobb bonyodalmakat. A „Tett halála a tökölõdés!” mondást mindig szem elõtt tartó szegfûmintás utódpárt, mely sajnálatos módon mindig ez utóbbit, mármint a tökölõdést részesítette elõnyben az elõbbivel, vagyis a tettel szemben – emlékezzünk csak vissza a Horn-kormány hosszú hónapokig tartó semmittevésére –, szóval az MSZP nagy generációját alkotó jó és megbízható (igaz kissé már öregecskedõ – copyright by Gyurcsány) elvtársai nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy egy sehonnai bitang ember, egy amolyan senkiházi botcsinálta fõtanácsadó csak úgy, hipp-hopp kivásárolja alóluk a pártot, hogy aztán beülve az elõmelegített bársonyszékbe azt egyszerûen holmi állami gazdasági végrehajtó egységgé degradálja saját anyagi gyarapodásának elõsegítésére. A jó és megbízható (igaz kissé már öregecskedõ – copyright by Gyurcsány) elvtársak nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy nem õk dirigálnak, mint ahogyan teljesen idegen tõlük a KISZ egykori üdvöskéje Csipolla által diktált gyilkos tempó is. Minden valószínûség szerint a jó és megbízható (igaz kissé már öregecskedõ – copyright by Gyurcsány) elvtársak közül jó néhányan rá is fognak menni erre a manapság a média által csak dinamizmusnak hívott és széles gesztikulálásokkal kísért politikai színjáték egyes felvonásaira. 235

De amíg a kedves Olvasó az egykori KB- és PB-tagok sorsáért aggódik, Csipolla fõripacs, miután a Gazdasági Kamara fõ hallja kendjétõl „megkapta a beosztását”, hivatalból kirendelt érdekképviseletei nézõközönsége elõtt lép fel zajos tetszésnyilvánítást aratva. Kiforgatja zsebeit, közben 42-fogas amerikai fogpaszta mosolya közepette szabadkozik (a rinocéroszbõr alatt megbúvó pókerarc egy pillanatra megenyhül), hogy aszongya: önök tudhassák a legjobban, a kormányoknak sohase nincs egy árva vasuk, egy megveszekedett buznyákjuk sem, szegényebbek õk, mint ama bizonyos sokat emlegetett templomnak az õ egere. Így nyit már kora reggel a Híradóban Csipolla, a Maszop új médiaripacsa, felidézvén a megboldogult Csermanek által kis hazánkban néhány évtizedig oly nagy sikerrel divatba hozott, s azóta máig sem elfeledett, ravasz összekacsintásokkal tûzdelt „a krumplileves az krumplileves, elvtársak” kádári humort. Nem is értem, hogy nem kerül be a Giuness Rekordok könyvébe a milliárdos templomegér. Na mindegy. Mostanság úgy is kezdek leszokni a szem rágógumija epiteton ornans-szal felruházott képláda naprakész információözönérõl. Mostanság – talán kezdek öregedni, mások úgy mondanák, érettebb lettem (ne felejtsük el, harminc év felett minden nap ajándék) – szóval úgy vagyok vele, hogy most már inkább díjazom a nyugalmat, a pihenést, a stresszmentes pillanatok gyönyörûségét, a pörgést meghagyom a fiataloknak. A média ágas-bogas útvesztõiben zajló ideológiai gerillaharcok már nem tudnak lekötni, már nincsenek rám olyan hatással, mint akár néhány hónappal ezelõtt. Magyarország visszasüppedt abba a ragacsos médiapolitikai posványba (a kommunikáció mindenek felett!), ahol kizárólag a belterjessé vált politikai elit vég nélkül zajló kurzusváltásaikor kíváncsiak csak a nép hangjára, s ez engem mélységes undorral tölt el. Az immáron napnál is világosabbá váló tény, hogy a politikai elit egygyökerû, most már a kisember számára is világosan érzékelhetõ, a halk szavú (és nyilván bölcs, hiszen a halk szavú emberek általában 236

egyúttal bölcsek is szoktak lenni), szóval a halk szavú ellenzék szintén „stand by” azaz készenléti üzemmódban alapjáraton duruzsol, ahelyett, hogy ököllel verné az asztalt az elõrehozott választások kiköveteléséért. De vajon miért? Hát ezt bizony nem tudhassuk elvtársak, de azért a krumplileves az továbbra is maradjon krumplileves! Az újabb – ezúttal a politikai paletta másik oldalán – napvilágra került szõlõtámogatási ügy végképp eloszlatja a jóhiszemû (és mint ezúttal is nem tudom én hányadszor kiderült, hogy a végletekig naiv) állampolgár utolsó illúzióját is a tekintetben, hogy tisztességes politikus, mint olyan, egyáltalán létezik. Keserûen, s immáron sokadszor hatalmasat csalódva döbben rá arra, hogy ilyen kategória bizony nem létezik, megint Pénzisten, a Mammon gyõzedelmeskedett az emberi gyarlóság felett. A polgári sajtó persze azonnal rámozdult az ügyre, próbálván menteni a menthetõt, hogy hát nagyságrendbeli különbség van stb., de ahogyan azt a népi bölcselet tartja, a szar, az bizony szar marad, még ha rózsaillatú is. Mégis azoknak lesz igazuk, akik a tízegynéhány év alatt a sommás leegyszerûsítés összemosó arctalanságát (és arcátlanságát) véve alapul szünet nélkül csak azt szajkózták, hogy „ezek mind egyformák, egyik olyan, mint a másik”? A kisember, a polgári szekértábor hatalmas gépezetének parányi csavarja (merthogy nem õ a mozgatórugója – sajnos – ennek az egésznek, az most egészen bizonyos), szóval a ’pógár’ csendesen, vigyázva, hogy senki meg ne hallja, félve és egy kicsit csalódottan, de azért egy szikrányi optimizmust magára erõltetve levonja a maga számára a végsõ következtetést: – De legalább nem annyit lopott, mint a másik! (És nem is kérte a borvidék átminõsítését!) Érzi õ, hogy ez bizony sovány vigasz, meg hát sántít is az érvelés, ha a dolog elvi síkját nézzük, ahogyan arra már a fekália kapcsán a fent idézet népi bölcseletben is utaltam, de hát mit van mit tenni, ez van, ahogyan azt egyszer Viktor király is mondta a személyzeti politikáját firtató kérdésekre adott válaszában. „Hozott anyagból dolgozunk.” 237

Mindeközben a magánszocializmus építõinek derék hada Csipolla fõripaccsal az élén már dolgozik a legújabb kétéves terv megvalósításának elõkészítésén. Úthengerként nyomulnak elõre a kezükben tartott médiában, retorikailag már fel is építették kis hazánkban a Kánaánt. Az esetleges ellenállókat pedig – szerencsére szintén csak retorikailag (üzentek nekik, hogy mire számíthatnak) – már bele is taposták a betonba. A szocialista nagyváros öntudatos polgára a médiavészek dulakodásai közepette mégsem kuporodik le reggelente az újonnan vásárolt széles-képernyõs SONY televíziókészüléke elé, hogy tovább szemezgessen a média által elédobott mindennapi manipulációs betevõbõl. Ehelyett inkább az önkéntes számûzetést választva és vállalva kereket old, a Gutenberg-galaxis néven ismert helyre, a betûk világában keresve menedéket. A Tolkien segítségével Középföldén tett rövid kiruccanásom átmenetileg véget ért, ám abból megérkezvén, máris új helyre „indulok”, ahol ismét egy szakértõ idegenvezetõ útikalauz lesz segítségemre. Hajnalonta azt az egy-két órát, mely ilyenkor rendelkezésemre áll, hogy hódolhassak az olvasás szenvedélyének – hacsak képletesen is – Israel Samir társaságában töltöm a Szentföldön, Palesztinában. A szerzõ „Rasszista állam?” címen megjelent munkájában többek között arról ír, hogyan tartja kezében a zsidó kisebbség az amerikai médiát és a médián keresztül gyakorlatilag magát az egész Egyesült Államokat. Még csak a könyv elején tartok, de lehetetlen nem észrevenni az analógiát. Ahogy Israel Samir az amerikai zsidóság által a médián keresztül kézben tartott Amerikáról ír, az kísértetiesen hasonlít ahhoz a jelenséghez, melyben egy alig 5%-os törpe kisebbség, egy ország legkártékonyabb, legszélsõségesebb politikai ereje a médiáján keresztül mindenre rátelepedve uralma alá hajtott egy másik országot. Ha most a kedves Olvasó a másság iránti tisztelet és a tolerancia jelzésértékû zászlóvivõire az SZDSZ-re és Magyarországra gondol, akkor azt mondom, amit a Mátrix Orákuluma, nevezetesen: Bingó! 238

(Ugye mindenki emlékszik még arra, hogy mit kottyantott el annak idején Bauer Tamás egy riporteri kérdésre, miszerint miért is kellett pont Kuncze – Miska Kancsó – Gábort az SZDSZ elnökévé választani?) Egyébként Israel Samir könyvét olvasva az jutott eszembe, hogy épp itt lenne az ideje – ki tudja, talán a Kairosz Kiadónál már dolgoznak is rajta? – hogy hazánkban is megjelenjen végre Israel Shahak, a Jeruzsálemi Héber Egyetem egykori kémia professzorának kitûnõ könyve a „Zsidó történelem zsidó vallás – 3000 év terhe” címû munka is. Volt alkalmam néhány részletet megismerni e könyvbõl, ám az igazán érdekes az, ahogyan maga a mû megszületett. Shahak professzor egyik nap ment az utcán és összeesett elõtte egy ember. Odament a legközelebbi házhoz, hogy segítséget hívjon, szóljanak a mentõknek, vagy valami. A ház tulajdonosa, egy zsidó ember azonban azt mondta a professzornak, hogy csak nem képzeli, hogy szombaton egy gój kedvéért õ telefonálni fog. A prof ezen annyira meglepõdött, hogy kikérte a Rabbikból álló fõ fõ fejösszedugó és tanácskozó szervezet véleményét, mire azok közölték, hogy a ház tulajdonosa bizony helyesen járt el. Ebbõl aztán hatalmas vita kerekedett ki. Mindezt csak azért tartottam fontosnak megemlíteni, mert ez is csak azt bizonyítja, amit én mindig is szoktam volt mondani, nevezetesen, hogy „ez a szép az emberiségben, a sokszínûség”! Igaz, amikor valaki, vagy valakik erõteljes lépéseket tesznek ennek a sokszínûségnek az eltüntetésére, eltörlésére, kiradírozására, kisatírozására, no az bizony már aggodalomra ad okot. Egyébként pedig kész szerencse, hogy nem ténylegesen, hanem csak képletesen, a betûk segítségével „utazgatok” Palesztinában Samir úr társaságában. Ki tudja milyen sors várna ott egy magamfajta gójra? (Hogy nem lennék hosszú életû, az hétszentség!) Eközben itthon bejelentik, hogy a bankok (a nép nyomorúságán élõsködõ bitang imperialista burzsujok, bizony ám elvtársak!) mégis 239

belemennek az õket sújtó különadóba. Ez a Csipolla tényleg tud valamit! Aztán kiderül, hogy csak két évrõl lenne szó, a 2005-ösrõl és a 2006-osról. Amíg a választásokig hátra lévõ idõben a koalíció a maradék állami vagyont is el nem privatizálja, az ebbõl származó lóvét pedig el nem rakja a saját jól kipárnázott zsebeibe. Átmenetileg megpumpolják a bankokat is – amolyan jó baloldali módjára (elvesszük a gazdagoktól és odaadjuk a szegényeknek, elvtársak, mer’ ez így van jól!) – ugyan szállnának már be õk is a nagy közös „Kocog és kidob” játék össznépi finanszírozásába pár milliárdocska erejéig, telik rá nekik úgy is, õk ezt meg sem érzik. De mi, ún. kisbetétesek, az átlagemberek viszont annál jobban megérezzük, hiszen a bankok – természetesen – ezt is velünk fizettetik ki majd. Ide már az Isten pénze se elég! Aggodalomra azonban semmi ok! 2007-tõl végre megoldódik minden gondunk, bajunk, az égbõl euró esõ hull majd alá, lesz mindenre lóvé. Ennyi lenne a terv. Egyelõre. És akkor még a Rogán gyerek az esti híradóban benyögi, hogy valami kamatkülönbözõségi vagy mit tudom én mifene adót, amit a bankok amúgy a lakossággal fizettetnek meg, Csipolla adópolitika címén – természetesen – visszatérítene a pénzintézeteknek. De ezen sem kell csodálkoznunk, hiszen Torkos Matildnak a „Minden gyanú alatt álló” polgárt bemutató kitûnõ cikke óta már tudhassuk, Csipollánál ez a bevett módszer. A cehhet mindig valaki más fizeti kölcsön vagy hitel formájában, bérleti díjként vagy valamilyen más jogcímen aztán a hitelezõ az államtól visszakapja a lóvét. Ki van ez találva, megy minden, mint a karikacsapás (erõsebb idegzetûek behelyettesíthetik az urbánus frazeológia kevésbé szalonképes verziójával is.) Csak aztán nehogy visszafelé süljön el ez az egész. Kérdés, hogy a László Csabát annak idején megalázóba leküldõ londoni szabadkõmûves pénz-elit mit fog szólni a bankok birizgálgatásához (olvasóim esztétikai érzékére apellálva itt is szándékosan kerülöm az urbánus frazeológia durvább, ám kétségkívül érzékletesebb változatának alkalmazását)? Nyugati lapok a körvonalazódó Gyurcsány-féle gazda240

ságpolitika jellemzésére egyetlen mondatot tudtak összehozni: „A szocialisták megkezdték a választási kampányt.” Megnézném én azért Csipolla arcát, amikor a bankok tömegesen kezdik áttelepíteni központjukat valamelyik környezõ országba! Széles Gábor, a GYOSZ fõmuftija elmondta, hogy ennek nincsenek is nagy költségvonzatai, gyakorlatilag szinte „pillanatok alatt” kivitelezhetõ, éppen ezért valós veszélyt jelenthet hazánk gazdaságára, hiszen ha a központ külföldön van, akkor a pénzintézet a külföldi országban, az ottani kedvezõbb adózási feltételek szerint adózik. De nem kisebb fenyegetést jelent az a gyakorlat sem, mely kezd meghonosodni nyugati végeinken, ahol jómódú honfitársainkat egyre gyakrabban keresik fel a sógorék pénzintézeteinek munkatársai, hogy válasszák inkább az osztrák bankokat a magyarok helyett. Ma már nem szükséges itthon is bankot alapítania a külföldi érdekeltségû pénzintézetnek, elegendõ, ha nyit egy vagy több bankfiókot. Mondjuk én nem vagyok közgazdász, de azt azért nem igazán értem, hogy a hazánkban mûködõ multinacionális vállalatok megadóztatása például miért nem jutott még eszébe ennek a mi kis derék cucialista szellemi fenoménünknek? Eu-konform a dolog és valószínûleg kisebb felzúdulás is lenne belõle, s talán a bevétel is elérné bankoknál tervezettet. (De hát mit érthet ehhez egy egyszerû öntudatos polgár, akit a sors külön csapásként még azzal is megvert, hogy a kommunizmus utolsó déli fellegvárában Mediterrán Moszkvában Don Tollerone uralma alatt tengeti életét, miközben szürke munkáshétköznapjai monoton egyhangúságban csigalassúsággal peregnek le az idõ végtelennek tûnõ homokórájában – hogy ezzel a csodás képzavarral éljek.) Most értjük csak meg igazán annak a gengszterváltás idejébõl datálódó mondásnak a bölcsességét és igazságtartalmát, miszerint „Elmentek a tankok, maradtak a bankok!” A szocialista nagyváros öntudatos polgára pedig ártatlan naivitását végképp elvesztve maximum abban reménykedhet, hogy a kádári ál241

lamszocializmus „vidám barakk” proletárdiktatúrájában felcserepedett, belterjessé vált és mára már öregecskedõ politikai elitjének négy évenkénti médiabeli csörtéit követõ végeláthatatlan kurzusváltások során nem jutunk el odáig, mint a palesztinok a Szentföldön. (Bár a rohamcsapatokat a hídra vezénylõ Mónika belügyminiszter-asszonyról azt is el tudom képzelni, hogy szükséges estén szemrebbenés nélkül elrendelné a 24 órás kijárási tilalmat.) „Stand by me”, vagyis „Állj mellém”. Ezt az evergreen-t (örökzöldet – ennyit a konyhanyelvi angolról) kéri a Hegylakó címû televíziós sorozat fõhõse, a halhatatlan Duncan MacLeod (Adrian Paul), ez a nyakas felföldi, Joe Dawsontól (a kitûnõ Jim Byrnes), kedvenc figyelõjétõl, amikor cimborája a különc nõcsábász Hugh Fitzcairn (Roger Daltrey) megmutatja neki, milyen is lenne az élet nélküle, amikor már minden remény veszni látszik. Az, hogy milyen lenne az élet nélkülünk, kisemberek nélkül, nem tudjuk. Egy azonban bizonyos. Ha egymás mellé állunk és ne adj’ Isten ebben a mai elidegenedett fogyasztói világban – ha csak képletesen is, de – megfogjuk egymás kezét, jobbak az esélyeink arra nézve, hogy megvédjünk egy olyan világot, amelyben nem Pénzisten, a Mammon a kizárólagos úr, hanem az emberi értékek és a szeretet. Mert ahogyan azt a Gladiátor címû film fõhõse Maximus (Russel Crowe) is elmondja gladiátor társainak: „Bármi is jön elõ a kapu mögül, csak úgy van esélyünk, ha együtt maradunk.” Maradjunk együtt! Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

242

KÖZÖS PÉNZ – avagy Patyolat alanyi jogon –

Megy a magyarázkodás. Hogy hát tulajdonképpen ennek az ügynek az elbírálása nem ugyanaz, mint annak a másik ügynek, pedig hát mindkét esetben alanyi jogról van szó (természetesen csak abban az esetben, ha megfelelsz a feltételeknek), meg miegymás. Tudják, olyan ez, mint amikor a tárgyalótermekben játszódó hálivúdi eksönmúvikban a védõ egy kényes kérdést tesz fel a tanúnak, az meg kényesen válaszol, mire az ügyész azonnal tiltakozik, a bíró – természetesen – helyt ad a tiltakozásnak, s egyúttal megkéri az esküdteket,hogy ne vegyék figyelembe a kérdést és az arra adott választ, a „tizenkét dühös ember” azonban már elraktározta az imént hallottakat agyának leghátsó zugában, hogy aztán a sorsdöntõ pillanatban elõvehessék a végsõ döntés meghozatalakor összeálló puzzle játék apró, de nélkülözhetetlen darabkájaként. De ugyanez van a hónapokig elhúzódó és helyreigazítási kötelezettséggel végzõdõ sajtóperek esetében is, ahol az olvasók nem a tizenvalahányadik oldalon leközölt – és betûméretébõl kifolyólag egybõl nagyítóért kiáltó – apró betûs mínuszos helyreigazítási hírre csettintenek elégedetten, hanem a címoldalon öles betûkkel közölt valótlanság marad meg emlékezetükben. A politikai elit, azon képviselõ hölgyek és urak – sõt még némely miniszter is – akik a Csipolla által kidolgozott és csicskása, a Kossuth Lajost megkérdõjelezhetetlen szakmai példaképének tartó Drazsé által levezényelt „adóreformot” követõen minden bizonnyal a magasabb, vagyis a 38%-os adókulcs szerint sávba fognak esni, szóval ezen 243

hölgyek és urak – csodák csodája – valahogy mindig hozzájutnak a támogatásokhoz. (Nyilván rászorultsági alapon. Vagy alanyi jogon. De az is lehet, hogy saját képviselõi indítványra. Nekem speciel egyetlen olyan ismerõsöm sincsen, aki nem tölt be éppen közszereplõi feladatokat és alanyi jogon hozzájutott volna ilyen földalapú támogatáshoz, no de hát jómagam Mediterrán Moszkva csodás városában a jóléti gengszterváltás morális bukásokba torkolló hétköznapjait megélve, meglehetõsen távol kerültem a mezõgazdaság általam kevéssé preferált szakterületétõl.) Megy a magyarázkodás. Elõször azért verték félre a médiaharangokat a kiakadt sezlonyrugóhoz hasonlatos állapotba került ellenzéki frontharcosok, mert a fontos parlamenti tisztséget betöltõ álliberális megmondó-ember majd’ 300 guriga zsetont kapott támogatás címén. (Ez amúgy elsõ látásra frankón belepasszolt a jelenlegi kurzus hivatalos „Segítsd a rászorultakat, több pénzt az embereknek, több pénzt az önkormányzatoknak” szlogen által sugallt imídzshez. Az persze már egy más kérdés, hogy Wekler elvtárs – mint az Országgyûlés alelnöke – mennyire tekinthetõ rászorulónak, mindenesetre abban biztos vagyok, ha átszámolnák a havi jövedelmezését – + költségtérítés – euróra, nem lenne oka szégyenkezni.) Megy a magyarázkodás. Már nem a 300 guriga (urbánus frazeológia 1 guriga=1 millió – gyengébbek kedvéért 1 rugó= 1 ezer) a fõ gond. Szóval most, hogy (urbánus frazeológia) it’s a tipically „baszd meg” situation állt elõ, úgy is mondhatnák, „Töke van a menyasszonynak”, most már nem az összeg a lényeges, hanem a terület átminõsítése jelenti itten a fõ problémát, kérem szépen. A hidroaktivitást mutató Patyolat médiabrigádnak különösen kapóra jött a botcsinálta agrárminiszter, Németh Imre külterületi földjeinek átminõsítése, mintegy ráerõsítve a történelmi borvidékhatárok megállapításának idõrõl-idõre felmerülõ liberális átminõsítésének problémakörére. 244

Az ideológiai árok nemzeti oldalán szédelgõ honpolgár talán még örülhetne is, mondván – ha kevéske is, de azért – van már nekünk is saját médiánk, amelyik vigyáz a mi embereinkre. Én azonban nem örülök. Annak ellenére sem – ahogyan azt Bayer Zsolttól, a Péntek 8 egyik házigazdájától részletesen is hallhattuk –, hogy az ex „first lady” gyakorlatilag olyan ártatlan az ügyben, mint a ma született bárány, a frissen hullott szûz hó pedig hozzá képest korrepetálás céljából egész nyugodtan visszaülhetne az iskolapadba. Nem örülök. Azért nem, mert bárhogyan is erõlködnek az ellenzék médiamunkásai, az ex miniszterelnök és b. neje ebbõl nem fognak tudni jól kijönni. Ebbõl egész egyszerûen nem lehet jól kijönni. Még akkor sem, ha nagy valószínûség szerint a polgári oldal miniszterelnöke megnyeri a pert az MSZP szóvivõje ellen. Az emberek nem erre fognak emlékezni. Természetesen tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy ezek – és szándékosan nem „õk” –, még az élõ fába is belekötnek, ha bármilyen apró kis lehetõséget látnak benne, de mégis. Az ún. kisember, vagy a ma is még szép számmal a pesti flaszteren, no meg a szocialista nagyvárosok bevásárlóközpontjaiban és plázáiban glasszáló Homo Kádárikusz, újabb igazolásként könyveli el a „lám-lám, ezek tényleg egyformák, egyik olyan, mint a másik, legfeljebb a színük más” kezdetû a bal-liberális média által „jótékonyan” összemosó sommás értékítéletet. És bizonyos tekintetben igazuk van. Egyszer egy kedves barátom azt mondta nekem, hogy a Fideszben csalódott a legnagyobbat. A kommunistáktól nem várt más, õk ilyenek, a proletárdiktatúra államszocializmusában kellõ idõ állt a rendelkezésére, hogy megtapasztalja, milyenek is õk valójában. Ám néha úgy tûnik, az egykoron fiatal (és kétségkívül igen lelkes) demokratáknál is idõnként elfogy a szufla, és a tényleges cselekvési terv helyett már csak a retorikai petárdák puffogtatására fussa, ami hát valljuk meg õszintén, igencsak hajaz a jelenlegi regnáló szegfû245

mintás utódpártra és az õ hû Szancsó Demokraták Szövetsége fegyverhordozó csatlósára, az 5%-os szélsõséges törpeminoritásra. Emlékezzünk csak vissza, annak idején az idol felhatalmazása alapján látta el kézjegyével Martonyi János akkori külügyminiszter úr azt a szerzõdést, mely lehetõvé tette, hogy magyar termõföld külföldiek kezére kerülhessen. Ennek már csak érdekes felhangokkal kísért lecsengése volt az a skizofrén tüneteket mutató jelenség, amikor a fiatal demokraták, élükön az idollal, kiálltak a média nagy nyilvánossága elé, nemzeti büszkeségtõl vezéreltetve, mellüket féltéglával verve és õk kiabáltak a leghangosabban, hogy az édes anyaföld nem eladó, miközben õk tették a legtöbbet azért, hogy eladhatóvá váljék. Érti ezt valaki? Mert én nem. Az egyszerû honpolgár, aki a média görbe tükrén keresztül megpróbálja nyomon követni az eseményeket, néha olyan következtetésekre jut, hogy az a megállapítás, miszerint nem is itthonról irányítják az események folyását, bizony nem minden alap nélkül való. A négyévenként lezajló felelõsségre vonás nélküli elõre lezsírozott kurzusváltásokat csendes mosollyal szemlélõ nevetõ harmadik, aki a marionett-bábokat mozgató szálakat a biztonságot nyújtó távolból rángatja láthatatlanul a sötét kulisszák mögül, jót röhög a markába ostobaságunk, szolgalelkûségünk, mohóságunk, kapzsiságunk és kiszolgáltatottságunk láttán, miközben a globális sakktáblának ezen a kissé mellõzött részén huszár üti futót és közben rosál. Vérfrissítésre lenne szükség. A megélhetési lét kényelmes tespedtségébe belesüppedt politikusi elit a jólétet, ismertséget és összeköttetéseket biztosító biztonságos és jól kistafírungozott parlamenti létezés szürke egyhangúságában egész egyszerûen elszakadt a mai magyar valóságtól. A Butapest város határát jelzõ táblánál megszûnik a világ, ami azon kívül van már nem ér fel a lassan már hitbizományként birtokolt és bitorolt gyönyörû palota falaihoz. A korba és a rendszerbe bele öregecskedõ (copyright by Gyurcsány Ferenc) fiatal demokraták számára is elegendõ volt szûk másfél évtized 246

ahhoz, hogy a világmegváltás nemes szándékának mécslángja kialudjon bennük – hogy ezzel a csodás képzavarral éljek. Persze idõközben családos emberekké lettek, elkényelmesedtek õk is, ráadásul most már nemcsak saját magukért, de családjukért is felelõsséggel tartoznak, ezáltal sebezhetõvé, zsarolhatóvá váltak, némelyikük talán éppen most, e pillanatban is egy távcsöves puska irányzókészülékének célkeresztjében van úgy, hogy nem is tud róla. De mi van akkor, ha ebbe a zárt hierarchiába, ahova bekerülni úgy tûnik lehetetlen, maximum kifelé vezethet egyesek útja, szóval mi van abban az esetben, ha valakik, akik legalább annyira jók, ha nem jobbak, mint õk voltak egykoron és legalább annyira szeretnék megváltani a világot, mint õk egykoron, s egyszer csak beállítanak az idõsebb testvérhez, hogy most már kérnék a stafétabotot, hiszen épp itt lenne már az ideje, hogy a fáradó futót a váltó egy új, friss tagja váltsa fel a közös cél, a gyõzelem érdekében? Hogy mi történne? A válasz egyszerû. A rendszer összezárna, kirekesztve minden mást, ami nem része ennek a közösen kidolgozott, elõre leegyeztetett, lepaktumozott, a tehetetlenségi nyomaték által kényszerpályán tartott immáron omladozófélben lévõ nagy egésznek. Még akkor is, ha tudják, hogy aki egymagában szeretné végigfutni a távot, az biztosan bukásra van ítélve. Vannak aztán olyanok is, akik szemre gyúrnak. Õk a passzív sportolást részesítik elõnyben. Sörrel és különbözõ más aszeszoárokkal felszerelkezve letelepednek a tévé elé kedvenc süppedõs tévénézõ fotöjükben és a sportközvetítés ideje alatt, – futballközvetítéseknél különösképpen – például trágár és obszcén kifejezéseket üvöltve engedik ki magukból a felhalmozódott feszültséget. A végén a testesebbje – söréhez hasonlóan – talán még homlokból gyöngyözik is. No, de sebaj! Addig is, amíg az ország házában melegedõ megkerülhetetlen, elkerülhetetlen és elküldhetetlen politikai elit újabb támogatásokat szavaz meg magának – a rászorultsági elv alapján, alanyi jogon vagy 247

saját képviselõi indítvány alapján, ahogyan tette azt a derék Wekler kolléga – ne csüggedjünk, hiszen ha 2006-ban (bármilyen okból kifolyólag is, de) a pártok megfeledkeznének a párhuzamos számítógéprendszer felállításáról a választásokon, látok némi halvány esélyt arra, hogy ez a szerencsétlen sorsú birkatürelmû nép átrendezze valamelyest a hazai parlamenti viszonyokat. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

248

NEM ÉRTEM – avagy Az (el)hallgatás magasiskolája –

Van itt valami, amit nem értek. Persze több dolog is van, amit nem értek, de ez az egy különösen megragadta a figyelmemet a médiában mostanság elhangzó kijelentések és politikusi megnyilvánulások között. Csipolla diskurált éppen a csahos ölebmédia valamelyik Angol utcából szalasztott fullajtárjával, amikor olyasmi hagyta el a dinamikus fõripacs fogai kerítését, hogy aszongya a növekvõ gazdasági bevételek ellenére mégis csökken az ÁFA bevétel. Nem pontosan szó szerinti az idézet, de a lényege ez volt. Az alákérdezõ asszisztensi szerepkörére kárhoztatott retorikai segédmunkás – aki nagyképûen újságírónak meri nevezni magát – ezen a mondaton elegánsan átsiklott. Minden ép eszû, józan gondolkodású, magát zsurnalisztának tartó fehérjehalmaz azonnal ráugrott volna erre a mondatra, még ha nem gazdasági cikkeket publikáló valaki is az illetõ tollforgató, de ez a mi derék szervilis lelkületû média-oldalnehezékünk ez nem, ez csak ment tovább, az elõre felírt kérdések szcenáriójának megfelelõen. Ma, amikor már lassan az ÁFA-n is ÁFA van – egy csomó mindennél nemrégiben emelték meg az adókulcsot –, amikor egész Európában nálunk az egyik legmagasabb az ÁFA mértéke, amikor már lassan a nagyságos és fényességes Európai porta által is kifogásolt (elõször is maga az adó diszkriminatív, másod sorban pedig irreálisan nagy a mértéke), újabb adónemként „megalkotott” ún. regisztrációs díjra is ÁFA kerül, tehát az adót is megadóztatják, van pofája azt állítani a hatalmat pénzért megvásárló és kivásárló közgazdasági nímandnak, hogy növekvõ bevételek mellett csökken az ÁFA bevétel! 249

És az ágyúcsõ díszletek alatt álló kérdezõbiztosi trojka egyetlen tagja sem „ugrik neki” az önkéntes mérvadó és újdonsült népjóléti biztos szerepkörében tetszelgõ dinamikusan ostoba látványpolitikusnak, hogy kijelölt miniszterelnök-helyettes jelölt úr, ugyan mondaná már el nekünk és ennek a szerencsétlen sorsú, birkatürelmû igavonó barom népnek – ha lehet egyszerûen, hogy mink is megértsük –, hogy a rossebbe van az, hogy kend, aki messze földön híres és hírhedt bizniszmen hírében áll, egy ekkora ellentmondást nem vesz észre? Vagy ami talán még érdekesebb, ha ez valóban így van és a növekvõ bevételek ellenére mégis csökkennek az ÁFA bevételek, vajon a hova a francba tûnik el az a rengeteg lóvé? És ne tessék azt mondani, hogy forduljunk a zsurki vodkagyár fõmuftijához, vagy a kõmûvesbõl sztárbrókerré avanzsált kulcsárhoz! Molnár Tamás kitûnõ cikkében azt a kérdést teszi fel: „Hülye a nép?” A szerzõ cikkében azt taglalja, mennyire megvezethetõ, mennyire becsapható ez a mi drága kicsi népünk. Mint a fenti példa mutatja, ennyire. Ha az újságíró, akinek ez lenne a dolga, sem figyel fel ekkora súlyos ellentmondásra, ugyan mit várhatnánk el a lakosságtól, az ún. átlagembertõl, aki reggelente, vagy esténként letelepedve a képláda elé szinte válogatás nélkül lenyeli mindazt a mocskot és szart, amit a média prominens képviselõi gátlástalanul és pofátlanul lenyomnak a torkán, miközben a perverzitás okozta kéjérzet halvány mosolyt erõltet rezzenéstelen pókerarcukra? Igen, lakosságot és nem nemzetet írtam, mert ahogyan a politikai elit jelenleg ellenzék néven funkcionáló alapjáraton duruzsoló pártjai nem verik ököllel az asztalt követelve az elõrehozott választások kiírását, a lakosság is csak lapít, mint az a bizonyos „sz” betûs dolog a gazban, s ez inkább feljogosítja a szocialista nagyváros öntudatos polgárát arra, hogy a nemzet szó helyett a lakosság kifejezést használja. S hogy miben bízhatunk? abban, hogy ez nem marad mindig így. Igaz, erre csak akkor van esély, ha az egészséges nemzeti radikalizmus és a minimálisan szükséges nacionalizmus (ma egyik sincs meg) 250

helyet kap az ország házában, egyidejûleg azzal a folyamattal, melyben hazánk legkártékonyabb, legszélsõségesebb és a választók által legjobban elutasított parlamenti mikro-pártja kiszorul a törvényes népképviselet fórumáról. Addig is… Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

251

SZEMÉLYFÜGGÕ ARROGANCIA – avagy Kettõs mérce banánköztársaság módra –

A Péntek 8 legutóbbi adását (2004. augusztus 24.) nézve megint – immáron nem is tudom hányadszorra – kinyílt a zsebemben az a bizonyos képzeletbeli bicska. Nem tehetek róla, de eszembe jutott a 2002-es országgyûlési választásokak követõ idõszak, melyben végeztem egy amolyan amatõr közvélemény-kutatásfélét, amely igen érdekes eredményekkel zárult, s melyet az alábbi kis párbeszéd híven illusztrál: –Kire szavaztál? – Az MSZP-re. – Megkérdezhetem, hogy miért? – Nem szimpatikus ez a Viktor gyerek (másik változat: nem tetszik a fiúk stílusa). – Neked mirõl szólt ez a választás? – ??? Túl azon, hogy ebben az egészben az volt számomra a legelszomorítóbb, hogy a magát értelmesen gondolkodó (némely esetben értelmiséginek) tartó felnõtt emberek a népképviselet ezen ritkaságszámba menõ megnyilvánulását, amikor az úgymond egyszerû köz252

ember is kifejezésre juttathatja demokráciaformáló akaratát a maga egyetlen voksának az erejéig, szóval akkor ezek az értelmesen gondolkodó emberek ezt a problémakört hajlamosak voltak leegyszerûsíteni arra a bagatellnek tûnõ talányra, hogy vajon melyik jelöltön áll jobban az Armani-öltöny, vagy hogy éppen melyik versenyzõ visel szebb nyakkendõt, hogy az utolsó, a leglényegesebb kérdésre tíz megkérdezett közül egyetlen sem tudott válaszolni. A polgári oldal elsõ emberét már sok mindennek nevezték, a kis Hitlertõl az egyéb nyomdafestéket nem tûrõ nevezéktanba sem illõ bejegyzésekig, sõt, amíg azt sem tudtuk, hogy Bácsfi Diána egyáltalán a világon van, egyesek Orbán Viktorban látták a demokráciát fenyegetõ legfõbb veszélyforrást. Most viszont itt az Új Ember! Õ nem arrogáns, nem diktatórikus, nem akarnok és nem zsarnokoskodó kiskirály. Nem. Õ csak szimplán (no és persze karizmatikusan diplomatikusan) ostoba. És modortalan. Urbánus frazeológiával ezt úgy szokták mondani, hogy bunkó. Már az önmagában megérne egy külön misét, ahogy ez a ripacs magára haragította a magyar nõtársadalmat azzal, hogy belegyalogolt a lelki világukba, de erre most ne is vesztegessük a drága idõt, mert Csipolla legújabb gyöngyszeme mellett ez elõbbi említésre se méltó. És akkor innentõl szó szerinti idézet, hogy aszongya: „A közös jövedelmet úgy elosztani, annak legalább azt a részét, amirõl úgy döntünk, hogy elvesszük az emberektõl – nem azért, mert akarják, hanem azért, mert mi erõsebbek vagyunk és miénk az államhatalom és ezt elvehetjük – hogy az, amit elveszünk tõlük, azt legalább úgy osszuk szét, hogy a többség azt mondja, hogy ezt körülbelül rendben van.” Én amikor elõször hallottam ezt a mondatot, azt hittem visszarepültünk az idõbe és valahol a nyolcvanas évek langyposvány kádári vidám barakk cocializmusában kötöttünk ki, én pedig otthon ülve a nem tu253

dom én hányadik pártkongresszust nézem a tévében. Egy pillanatra jeges borzongás futott végig rajtam, de aztán rájöttem, hogy nincs semmi baj, 2004-et írunk, valószínûleg az lehet a gond – ahogyan a nagy elõd, Megyó esetében is többször elõfordult ilyen kínos fiaskó – nem a frankó papírt adták oda a ennek a Feri gyereknek. No mindegy. És érdekes módon, erre az emberre mégsem mondja azt senki, hogy arrogáns, vagy hogy diktatórikus. Egy ilyen mondat elhangzása után sem. Éppen ellenkezõleg! Csipolla karizmatikus és dinamikus! Még azok után is, hogy megsértette az összes magyar nõt és pofátlan pökhendiséggel párosuló nagyképûségével közli velünk, hogy pillanatokon belül õ lesz itten az új fõ hallja kend és senkinek se legyen fikarcnyi kétsége sem afelõl, hogy rezzenéstelen pókerarccal fog könyékig vájkálni a zsebeinkben jó (erõs) magyar forintok után kutakodva. Teheti, hiszen épp most vásárolta fel vagy meg Magyarország Részvénytársaság teljes portfólióját. Mi? Hogy Gyurcsány azt mondta, az ország nem részvénytársaság? Ugyan kérem, persze, hogy már nem az, most alakította át holdinggá. A dinamikusan karizmatikus bizniszmen pillanatok alatt leküldött minket megalázóba. Elõdje gazdaságilag tette ugyanezt, õ pedig most morálisan végzi be az egyéb zavaró körülmények miatt félbemaradt nagy munkát. A hallgatag ellenzék pedig hallgat, mint … De vajon miért? Csupán arra futja erejükbõl (pedig talán még a büdös életben nem vezettek ennyivel a komcsik elõtt), hogy Csipolla kétes hírû vagyongyarapodását firtassák napról-napra a kamerák kereszttüzében, ám ezek a támadások könnyedén leperegnek az új sztárról, vagy rövid idõ után kifulladnak. Mi az, hogy?! Nagyon is! Az ún. jobboldali vagy polgári média szereplõi egyre gyakrabban beszélnek a „lopakodó diktatúra” jelenlétérõl, mely a kommunikációban használatos frazeológiától az alkalmazott módszereken keresztül egészen a különbözõ törvényekkel alátámasztott és megtámogatott intézkedésekig erõsen hajaznak az egykori proletárdiktatúrában gyökerezõ államszocializmusra és annak gyakorlatára. 254

A kép azonban nem lenne teljes az oldalnehezék, hazánk legkártékonyabb, legszélsõségesebb és a szavazópolgárok által legjobban elutasított parlamenti törpepártja, a zsarolópotenciáljáról híressé és hírhedtté vált SZDSZ és annak prominens politikusai nélkül. Itt van példának okáért egy másik, Csipollához hasonlóan szintén nem arrogáns, csak – mondjuk így, sajátos módon kommunikáló – politikus, Eörsi Mátyás, akinek a magyar ATV-n ily mondatok találták elhagyni fogainak kerítését, hogy aszongya: „Megalapozott aggály és én is tisztában vagyok azzal, hogy az erdélyi magyarok 90%-a a Fideszre szavazna, ha lenne választójoga. Ezért valóban úgy gondolom, nem érdekünk szavazójogot adni nekik. Nekem speciel nem érdekem, és azoknak sem, akik a Szabad Demokraták Szövetségére vagy a Magyar Szocialista Pártra szavaztak.” Lehet, hogy velem van a baj, de valahogy a baga úristennek se tudok rájönni arra, hogy – többek között – az ilyen és hasonló mondatok elhangzása után, miért van az, hogy a posztkommunista és neoliberális elvtársak azonnal felkapják a vizet, ha alkalomadtán, ókor-ókor az ország házában lehazaárulózzák õket? Pedig hát, ahogyan azt Kalányos Winnetou, kisebbségi brácsamûvész bizniszmen családtagjai ügyvédeikkel folytatott épületes telefonbeszélgetéseinek második részében szokták volt mondani: „És ez a tényvalóság”. (A mobiltelefonon zajló diskurzus elsõ része minden esetben kivétel nélkül ekképpen hangzik: „Ott se vótam, ügyvéd úr.) Szóval egy a lényeg, aggodalomra semmi ok! A (banán)köztársasági elnök úr nem a zsarnokoskodó, diktatórikus tünet-együtteseket mutató, esténként a parlament épületegyüttesében a Szent Koronával a fején glasszáló „mini Hitlert” fogja felkérni az új kormány megalakítására. Megszeppent MTA-tagoknak üzenjük innen, Mediterrán Moszkvából: a demokráciát nem fenyegeti semmiféle veszély! Találkozzunk október 15-én a nyilas ellentüntetésen! Zászlót hozzon magá255

val mindenki, de ha lehet ne magyart és fõként ne lyukas magyart, mert azért bevisz a rendõr. Szóval. Száz szónak is egy a vége, minden oké, mindenki happy, itt nálunk az arrogancia nem divat. Ahogyan azt Kovács és Horn elvtársak is megmondták: legfõbb kincsünk a nyugalom! Européerek lennénk, vagy mi a szösz? Micsoda? Hogy legfõbb kincsünk az egészség? Lemaradva tetszik lenni, aranybogár, kezit csókolom! Már régen nem az. Most már mi nékünk a nyugalom a legnagyobb kincsünk ebben a kis országban, ahogyan azt a új komisszár elvtárs is megmondta. Hogyhogy milyen komisszár? Hát a villanykapcsolós. Tudja melyik? Az amelyik Brüsszelbe utazott, hogy lejjebb szerelje a villanykapcsolókat az Európa Parlamentben. Azelõtt Kovácsnak hítták, de európaiasított, most Smith ügynöknek hívják. Fontos állásban van, havi 4 és fél gurigát gurít ki, plusz az apró. Ahogyan hallgatom rusztikus stílusú cimborám sajátos helyzetértékelését, rá kell döbbenjek arra, hogy a legfõbb probléma talán nem is ezekkel a magukról megfeledkezõ politikai fejesekkel van, hanem velünk, egyszerû földi halandókkal, választópolgárokkal. Miért is? Hát csak azért, mert megtûrjük a hatalomban ezeket az arrogánsan pökhendi és pofátlanul törtetõ önjelölt percemberkéket, akiknek semmi és senki nem elég jó, akiknek senki és semmi nem számít csak a saját gyarapodásuk. Pedig az immáron elodázhatatlan és elkerülhetetlen változás érdekében még mindig mi tehetjük a legtöbbet azzal, hogy megválogatjuk, nagyon megválogatjuk, hogy kinek adjuk az ajánlószelvényünket és ha odáig jut a dolog, hová húzzuk be azt a nyavalyás x-et. Sehol sincs kõtáblákba vésve, hogy az országgyûlési képviselõség és a parlamenti párt státusz örökidõkre szólna. Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

256

PÉNZISTEN MINDENEK FELETT – avagy A személyi szabadság feláldozása a technológia oltárán –

Mióta az ember (?) kitalálta a pénzt, a Mammon az emberi mohóság, az emberi kapzsiság és a pénzéhesség segítségével lassan, de kitartóan uralma alá hajtotta a világot. Kezébe kaparintotta a leghatékonyabb eszközt, mellyel szolga sorba hajthatja az Emberfiát. Az immáron sok ezer éve tartó szüntelen harc és küzdelem a jó és a gonosz erõi közt az emberek lelkéért, az utóbbi évtizedekben vészesen felgyorsulni látszik és egyre nagyobb méreteket ölt. A világon rákos daganat módjára burjánzó, sokszor magát mindenhatónak kikiáltó és vírusként terjedõ média gátlástalan önálló hatalmi ágként pedig csak tetézi a bajt. Néhány kiváltságos ország és néhány kiváltságos család kezében koncentrálódik a világ vagyonának túlnyomó része, a szegények és a gazdagok közötti szakadék a fáraók korát leszámítva talán még sohasem volt ennyire mély és széles, mint ebben a mostani lelketlenül urbanizálódott világunkban. A helyzet azonban sokkalta rosszabb, mint azt gondolnánk. A mai kor uzsorás pénzhatalmi elitjéhez képest a fáraók maximum csicskás legényeknek állhatnának csupán. Három-négyezer évvel ezelõtt még nem fenyegetett az, ami a globális távközlés hatására mára szinte borsószem nagyságúvá zsugorodott planétánkon valódi fenyegetést jelentõ rémálommá változtathatja a személyi szabadságról és az egyén önrendelkezésérõl alkotott eddigi elképzeléseinket. Ezer évekkel ezelõtt ugyanis még nem volt képben az ún. világvaluta, az egységes globális fizetõeszköz, mellyel azonnal és gyakorlatilag bárhol fizethetünk a bolygón, s talán még maga a nagy Nostradamus 257

sem tudta volna megjósolni, hogy mivel jár majd, ha Pénzistent, a Mammont korlátlan uralommal rászabadítjuk a világunkra. A hatalmasra duzzadt vagyon- és tõkekoncentrációk mára elvezettek a kivételezett helyzetben lévõ ún. világvaluták kialakulásához. Ám ez csak az összeomlás felé vezetõ út kezdete (vagy közepe), de semmi esetre sem a vége. Elegendõ, ha egy pillantást vetünk az öreg kontinensre, ahol az egyes nemzetek – látszólag érthetetlen okból kifolyólag (az átváltási költségek megszûnése túl kisstílû magyarázat lenne rá) – egymás sarkát tapossák, hogy mihamarabb megszabaduljanak nemzeti valutájuktól. Talán nincs is olyan messze az idõ, amikorra már csak két „legény” marad talpon a vidéken, az euró és a „zöldhasúként” is ismert, szabadkõmûves motívumok (a piramis tetején ülõ mindent látó szem – Hajrá Szauron, Hajrá Mordor!) felvonultatásától sem visszariadó dollár. A végén aztán – ahogyan az a halhatatlanoknál is szokás – „There can be only one!”, azaz csak egy maradhat. Az Internetnek köszönhetõen világszerte elterjedt on-line banki szolgáltatások segítségével egyre komolyabb szerepet tölt be életünkben az ún. virtuális pénz, mely gyakorlatilag egyesek és nullák sorozatából álló bináris adattá degradálja az értékközvetítésre szolgáló jelrendszer, vagyis a pénzmozgások mûködését, s ami még nagyon kellemes az egészben, bankjegyet vagy érmét sem kell elõállítani hozzá. A világ ma efelé tart. Megbízható, gyors, világszinten hatékonyan és olcsón mûködõ és mûködtethetõ pénzmozgatási rendszer ez. Ennek megvalósításához pedig elengedhetetlenül szükséges az egyes ember, az egyén folyamatos és mindenre kiterjedõ ellenõrzése. Az ehhez szükséges technológia már ma is a rendelkezésünkre áll. A totális perszonális kontrollálás, vagyis a teljes személyi ellenõrzés megvalósításához szükséges mûszaki eszköz, a bõr alá beültethetõ chip, melynek elõfutára már ma is megtalálható mindannyiunknál. Ez az eszköz pedig nem más, mint a mobiltelefon. 258

A régebbi hálivúdi eksönmúvikban a menekülõ fõhõsnek még használnia kellett a bankkártyáját, hogy az õt üldözõ kopók „szagot foghassanak”, ma már elegendõ, ha telefonál egyet a mobiljáról, sõt a legújabb modelleknél már erre sincs szükség, a célpont mûholdról történõ beméréséhez tökéletesen elegendõ, ha az illetõ – akár kikapcsolt állapotban – magával viszi a készüléket. A média természetesen majd megmagyarázza, hogy miért is jó az egyes embernek, ha állandóan tudják, hogy éppen hol van és mit csinál. A legújabb elképzelések szerint gondolatra aktiválódna a chip, ami azért is különösen jó megoldás, mert ha teszem azt valakinek mondjuk levágják az egyik ujját, vagy mondjuk kimetszik a szemgolyóját hogy megszerezve a retinakódot hozzáférjenek a zsetonhoz, akkor sem mennek semmire, mert hiányzik hozzá az akarat. (A múltkor valamelyik ismeretterjesztõ csatornán egy ilyen amerikai fószert mutattak, aki félig-meddig már behuzalozta magát. Mit mondjak, elég hátborzongató volt, ahogy gondolatra felkapcsolódott a villany meg ilyenek. Az embernek önkéntelenül is a Mátrix huzalozott világa rémlik fel.) Ennek a virtuális pénz dolognak azonban van egy gyenge pontja. Az ellenõrzés. No nem a mi ellenõrzésünk, hanem a rendszeré és az azt mûködtetõkét. A virtuális rendszer mûködtetõi gyakorlatilag pillanatok alatt koldussá vagy királyfivá tehetnek bárkit. Õket vajon ki fogja ellenõrizni? Félúton vagyunk a neoliberalizmus Mekkája felé. A kamat és kezelési költség nélküli vásárlásokkal pedig – lásd a rengeteg lefoglalt újonnan lízingelt autót – az emberiség végsõ leigázására készülõ Mammon újabbat taszajt a fogyasztói lét felé tántorgó emberiségen. Persze, ahogy eddig is, most is vannak – hál’ istennek egyre többen – akik elfordulnak a globalizáció szócsövei által szünet nélkül harsogott „fenntartható fejlõdés” álságos népbutításától. Elfordulnak, mert tudják, hogy Gaia, vagyis csodálatos Földanyánk mind 259

ökológiailag, mind ökonómiailag is egy véges rendszer,következésképpen egyetlen alrendszere sem növekedhet vég nélkül, mert az az egész rendszer pusztulásához vezetne. Egyre többen vannak azok, akik felemelik szavukat a globalizáció ellen, mert sehogy sem értik, mi a fenének kell ezer kilométereket utaztatni egy paradicsomot, mielõtt az a fogyasztó asztalára kerül. Mindeközben a hazánkban tevékenykedõ multinacionális cégeket továbbra sem adóztatják meg, profitjukat továbbra is repatriálhatják, vagyis minden további nélkül kivihetik haza, az anyaországukba. Mindemellett a szocializmus hiánygazdaságában szocializálódott, ám mára a hipermarketek és plázák vasárnapi nyitva tartását a fogyasztói lét természetes részének tekintõ eltunyult, elkényelmesedett tévénézõ magyar nép csak fogyaszt, csak fogyaszt és fogyaszt, anélkül, hogy tudatosan odafigyelne arra, hogy milyen termékeket tesz a bevásárlókocsijába. Vásárlásával vajon hozzájárul-e ahhoz, hogy a hazai vállalkozások és munkahelyek maradjanak meg, vagy a márkapreferencia rabságában gúzsba kötve könnyedén legyintve megy el a magyar termékek mellett? Pedig nem kerülne különösebb fáradságba a magyar termékek pozitív diszkriminációja. Ahogyan azt az egyik multinacionális üzletlánc jelmondata is mondja: „Olcsó és gazdaságos.” Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

260

AMERIKÁUL MAJMOLUNK – avagy „Az azonnal oldódó instant politikusok fénykora” –

A szocialista nagyváros öntudatos polgára vagyok. 36 éves. Egy kõmûves és egy ápolónõ gyermeke. Valószínûleg hiányos neveltetésemnek és az általános mûveltségemben fellelhetõ fehér foltoknak köszönhetõen, sajnos nem tudom, hogy mondják lovári nyelven azt, hogy minimum kettõ, de az is lehet, hogy ennél még több Magyarország is létezik. (Remélem ebbéli fogyatékosságomat elnézi nekem az igen tisztelt Olvasó!) Miközben az elvtársak roadshow-n – istenem, ki emlékszik már a szép magyar „turné” kifejezésre? – végighaknizva kis hazánkat országos méretû pofavizit keretében készítik elõ Csipolla nagybelépõjét, a szocialista nagyváros öntudatos polgára egyre kétségbeesettebben ül a széles-képernyõs Sony tévékészülék elõtt, amikor az amerikai elnökválasztási komédiára hajazó szocialista PR-színjátékon készült felvételeket nézi. Néha-néha kínjában hangosan felröhög, mert ami itten zajlik kérem szépen, hát arra bizony már a ripacs kifejezés is kevésnek tûnik. Hanyag eleganciával a mikrofonállványra dõlve Csipolla a vidékrõl autóbuszokkal a fõvárosba felhozott (teljesen megszokott eljárás ez a szegfûmintás utódpártnál, még a múlt öröksége) tátott szájú, javarészt nyugdíjasokból álló nézõközönségét ámítja. Nem hittük, hogy ezt egyszer valaha is megérhetjük, de ez tényleg rosszabb, mint Megyó. Beszarás. Az elvtársak amerikául tanulnak, a fõripaccsal az élen. Beköszöntött az azonnal oldódó (szép magyar szakkifejezéssel: instant) politikusok kora. 261

(Arról azonban úgy tûnik megfeledkeztek az elvtársak, hogy mint az instant dolgok, úgy az instant politikusok is, egyben azonnal eldobhatóak is. Annál is inkább érthetetlen ez a feledékenység, hiszen öt perce sincs még, hogy lapátra tették Csipolla nagy nevû elõdjét, az Ügynököt. Na mindegy, megyünk tovább.) Van azért egyfajta keserû irónia is ebben az egészben. Az elõzõ rendszer kiszolgálói, azok ivadékai és ideológiai örököseik most az új uraság, az új gazda régi módiját – amely ellen egész eddigi életükben harcoltak (állítólag) – igyekeznek bebiflázni, valami elképesztõ tempóban. Ahogy szokták mondani, pápábbak akarnak lenni a pápánál, kapitalistábbak akarnak lenni a kapitalistáknál. Mindezt természetesen színtiszta szociáldemokrata alapon. Hát ember legyen a talpán, aki itt kiismeri magát. The show must go on, vagyis a mûsornak folytatódnia kell! Ugyanakkor „új mûsorhoz új férfi kell, ezt õk sosem felejtik el” és hát jó, ha azt is észben tartjuk, hogy „money makes the world go around” vagyis a pénz forgatja a világot, más értelmezésben a pénz körül forog a világ. És ha már a shownak mindenképpen folytatódnia kell, itt van példának okáért az Argo címû új magyar közönségfilm csapatának ötletparádéjából egy aprócska elem, mely egyesek szerint a showbusiness szellemes közönségcsalogató világának egyik hazai vadhajtásaként a film ingyenes megtekintését teszi lehetõvé egy bizonyos filmszínházban: „Elhagytuk a kispályát!” Ezzel a jelszóval október 6-án minden büntetett elõéletû hölgy, vagy úr ingyen és bérmentve tekintheti meg az ARGO címû filmet a Kultiplex moziban, október 6-án, szerdán este 8 órakor. Vörös Gábor, az SPI International igazgatója ugyanakkor fukszos kopasz urakat és mûkörmös szõke hölgyeket is vár, mert „ezek az emberek fontosak nekünk.”

262

„Profik vagyunk bazmeg!” A kopasz uraknak csak ennyit kell mondaniuk a pénztáraknál, a szõke hölgyeknek pedig a „van pontgyûjtõ kártyánk” kijelentéssel erõsíthetik meg, hogy a filmet jöttek megnézni! Az ingyenes vetítésre az érdeklõdõket érkezési sorrendben engedik be, a terem befogadóképességének erejéig. A szocialista nagyváros öntudatos polgára vagyok. 36 éves. Egy kõmûves és egy ápolónõ gyermeke. Gyárilag vegyész-technikusnak készültem. Igaz, mostanság igencsak nehéz idõk járnak ezekre a derék vegyész-technikusokra. Elegendõ, hacsak az MDF kézi vezérelt frakcióvezetõjére Herényi Károlyra gondolunk, de ahogy nemrégiben megtudtam, maga a fényes tekintetû Smith ügynök, alias Kovács László, a brüsszeli csodapalota villanykapcsolóiért felelõs komisszárja is ezt a szakmát gyakorolta valamelyik elõzõ életében. (Érdekességképpen megemlíthetõ, hogy Herényi és Kovács is mindketten a Petrik Lajos Vegyipari Technikumban végezték tanulmányaikat. Most valószínûleg megkülönböztetett helyen lógnak az érettségi tablóik a tanintézet valamelyik frekventáltabb részén, alatta a felirat: „Akikre büszkék vagyunk!”. Persze az is lehet, hogy nem.) Ám mire idáig eljutok a cikk megírásában, már Csipolla áll a Magyarország Részvénytársaság igazgatótanácsának élén. Miközben olajozottan mûködõ PR-csapata csahos ölebmédiájukkal karöltve lázas igyekezettel azon munkálkodik, hogy holdinggá alakítsa ezt az egész francos hóbelevancot, az új „fõ hallja kend”, minden kétséget eloszlat, amikor a kamerák kereszttüzében a tõle megszokott fennhéjázó stílusban, de azért most is kifogástalanul élre vasalt hanyag eleganciával közli velünk, hogy aszongya: „õk – itt valószínûleg a jó és megbízható elvtársakra gondolt –, szóval, hogy õk akkor is csinálnak egy jobb és igazságosabb Magyarországot, ha akarjuk, ha nem!” (Miért is? Hát azért, mer’ a párt így döntött, elvtársak! Azér’!) Beszarás. 263

Visszamentünk az idõben, vagy mi a fene van? Tessék mondani, ez itten véletlenül nem a nyolcvanas évek langyposvány kádári cocializmusa? Csipolla premierjét élõben izgulhatta végig a Hír Televízió képernyõjén a nagyérdemû. (Én is majdnem összeizgultam magam.) Az adás elõtt bemutattak egy kis összefoglalót az új sztárról. Ezt és a parlamenti nagybelépõt nézve egyre határozottabban az a benyomásom támadt, hogy ezt az embert túlépítették. Magyarán, túlságosan is felépítették. Nem életszerû, nem természetes amit mond, ahogy mondja. De ez még a kisebbik baj lenne, a nagyobbik baj az, hogy nem hiteles. Nem is tûnik annak. Mintha a PR-csapat napi parancsba kapta volna, hogy rázoomoljanak Viktor királyra, azok pedig, ahogyan az egy jól játszó cigányzenekarhoz illik, megállás nélkül csak kontráznak. Ebben aztán ki is merül a nagyszerû dinamikus politizálás. Nagy kérdés persze az, hogy ez a saját szavazótábornál mennyire fog bejönni? Hiszen van aki azt fogja mondani, elég neki a másik oldalról hallgatnia az arrogáns népvezért, semmi szükség arra, hogy még a saját oldaláról is ugyanazt hallgassa csak vörös színû kiadásban. Mások viszont azt mondják, hogy végre itt egy politikus, akiben Viktor király majd emberére talál, ez majd jól megadja neki. Most még nem tudjuk melyik változat jön be, de az idõ kétségkívül erre is megadja majd a választ. A túlságosan is felépített politikus aztán – már az eddigiekben is láthattuk – mindig elcsúszik valamilyen apró kis banánhéjon, ami hogy, hogy nem, de valahogy mindig az útjába kerül, valahogy mindig becsusszan nekije. Olyan ez, mint amikor légy kerül a levesbe, aztán ettõl elmegy a kedvünk az egész ebédtõl. A legrosszabb azonban nem ez. A legrosszabb az, ahogyan amerikanizálódunk. A két párti demokratúra felé haladunk öles léptekkel, miközben felülrõl ránk erõltetik a média által elõre legyártott és felépített instant politikusokat, akik a kamerák elõtt teátrális mozdulatok kíséretében forgatják ki elõre gondosan kiürített zsebeiket, vagy remekül sza264

xofonoznak, csak éppen nem gyõznek meg bennünket a tekintetben, hogy politikai tevékenységüket nem kizárólag a „lehet, hogy nem erkölcsös, de jogszerû” elv alapján fogják végezni. Én ugyan nem olvastam Fricz Tamás cikkét, de a K&H üggyel kapcsolatosan napvilágra került lehallgatási jegyzõkönyvek által említett Gyurcsányi – mint utóbb kiderült anyja neve, lakcím adatok megegyeznek az új fõmufti adataival (nem is értem, hol van itt még kétely az azonosságot illetõen) –, szóval nekem is az jutott eszembe, vajon kibír-e még egy D–209 –hez hasonló sokkot ez az ország? Fricz szerint Csipolla miniszterelnökké választása a következmények nélküliség Csimborasszója. Szerintem meg a megaláztatás netovábbja. Az egyik Magyarországot egészen biztosan porig alázták most. A másik, nos annak meg olyan mindegy, majd csak lesz valahogy. (Ahogyan Baltás Harry szokta volt mondani „A Ravasz, az Agy és két füstölgõ puskacsõ” címû Guy Richie eposzban: Olyan nincs, hogy nem megy, vazzzeg!”) Ezeknek pedig megy. A régit ötvözik az újjal. A módszer – ellopni a politikai ellenfél frazeológiáját, retorikáját, jelmondatait – régi, jól bevált metodika, a végrehajtó személy – mi is veszünk magunknak egy saját népvezért, ha máshogy nem megy – új, a mai rohanó világunk támasztotta növekvõ követelményekkel bátran szembenézõ (bátor baloldali) dinamikus és karizmatikus bizniszmen. Beszarás. A szocialista nagyváros öntudatos polgára próbál alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez. Nem mondom, hogy öt percen belül perfekt leszek lovári nyelvbõl, speciel eddig nem nagyon forogtam olyan körökben, ahol szükségem lett volna efféle nyelvtudásra, de megígérhetem, hogy szorgalmasan gyakorolni fogok. Aszongya: – How are you a vetésben? Isten áldja Magyarországot! A szocialista nagyváros öntudatos polgára

265

266